Jeffrey Stone

A HAJNAL
TRILÓGIÁJA
A HAJNAL LOVAGJA
A HAJNAL KIRÁLYN JE
A HAJNAL HADURA
 Prológus

– Silver úr! – hallotta a part fel l. – Kérem, álljon meg!

Beszakadhat!
Leon hason feküdt a jégen. Amíg megpihent, megkockáztatott egy
pillantást hátrafelé. A gyülekez köd ellenére jól látta a postamester kissé
görnyedt alakját. A domboldalon a falu irányából homályos alakok
özönlöttek a tó felé. Ködszellemek.
Teste melegét l a megbízhatatlan vastagságú jég olvadozni kezdett,
fél volt, hogy beszakad. A h vös szél apró jégszilánkokat sodort a férfi
bal fülébe. Leon hason csúszva folytatta útját. A fehér felületen a
villódzó, lila fényjelenség egyre kísértetiesebben lüktetett.
Leon idegesen nyalta meg a szája szélét. Micsoda csodálatos déjá
vu! Ha kiderül, hogy ez megint csak álom... Nem, az arcátlanság lenne a
Sors Könyvének arctalan írójától!
Öt év! Öt keserves év telt el azóta, hogy magához tért a kómából. S
ez alatt a hatvan hónap alatt maga sem tudta eldönteni, vajon Cherubion
tényleg csak álom volt-e vagy valóság. Mégha álom lett volna is csupán,
szíve elviselhetetlenül sajgott Chlovia után, és sóvárogva gondolt az
együtt töltött mozgalmas id szakra. Le Sentier-ben ismét csak alkalmi
tanítóként tengette életét, és a hétköznapok visszaszürkítették azzá, aki
eredetileg volt. Meglassult, az öt év alatt tízet öregedett, haja deresedni
kezdett, negyvennek látszott, pedig még alig múlt harminc. Lassan
hozzászokott a gondolathoz, hogy Cherubion csak az fejében létezett.
Azonban álmai rendszeresen visszatértek oda, és gyakorta kapta magát
azon, hogy nyitott szemmel e mesebeli világról ábrándozik. Ám e
pillanatban egy csapásra mindez megsz nt mese lenni...
A kocsmában poharazgatott állandó ivócimboráival, várta, hogy az
alkony rátelepedjen a kisvárosra, s az alkohol jótékony mámora lilás
ködbe borítsa az agyát. Ám amikor a pizzásfiú azzal a hírrel rontott az
ivóba, hogy egy lila UFO szállt le a tó jegére, Leon egy csapásra
kijózanodott. A fényképez gépeikért kapkodó japán turistákat
megel zve els nek rontott ki a kocsmából, s a hírt hozó fiú legnagyobb
felháborodására a pizzahordó triciklin száguldott le a tópartra. S a lila
csillag valóban ott villódzott! Leon eszel s örömmel, kalimpáló szívvel
indult meg a jelenség felé. Csakúgy, mint már egy hasonló alkalommal.
Légyen az bármi is!
Megrázkódott. A tó közepe felé pislogott, ahol a lila fényfolt
lüktetett. A jelenség egyre tágult. Átmér je növekedett, de a színe
halványult; már-már át lehetett látni rajta. Leon szívverésének ritmusára
vibrált, minden dobbanására több centit tágult, és megperdült a tengelye
körül. Ahol alja a tó fagyott felületével érintkezett, kásás lett a jég.
Leon habozás nélkül tolta el re a testét. Amikor a jég ropogni kezdett
alatta, felkiáltott, és minden erejét összeszedve el redobta magát. Egy
pillanatra totális lilaság burkolta be. Szédít színek kavarogtak, minden
megmerevedett, és ugyanakkor, amikor Leon úgy érezte, hogy
menthetetlenül a jég alá került, lába valami keménynek ütközött.
Megérkezett Cherubionba.
Ismét...
 1.

Homályos sziklabarlangban találta magát, füstölg fáklyák libeg

fényében; egymásnak üt fémek csattogása, sírós csikordulása és
pengése, állatias hörgés, szívszorító üvöltözés vette körül, ahogy ott állt
döbbenten valami kegyetlen csata kell s közepén.
Túl sokáig azonban nem állhatott tétlenül. Máris egy hajítóbárd
repült pörögve a feje felé...
Leon rekedten felkiáltott, de mozdulni nem tudott. Az elzúgó bárd
szinte horzsolta szes halántékát. A halál jeges lehelete érintette meg.
Hosszúkás, trapéz alakú, egyik végén húsz méter, a másikon legalább
harminc méter széles, nyolcvan méter hosszú barlang keskenyebbik
végében állt. Nem közönséges üreg lehetett ez; szabályos közönként
fáklyák világították meg, és a túlsó, tágasabb végében, még több
fáklyától megvilágítottan hatalmas téglalap alakú bazaltoltár emelkedett.
A harc s je ezen oltár környékén dúlt. Megközelít leg húszan állták
még a sarat, és legalább háromszor annyian hevertek vérükbe fagyva. A
küzdelem a végkimeneteléhez közeledett. Az iménti balta elhajítója, egy
csurom vér, félmeztelen óriás nem támadhatott Leonra, mert egy fém
mellvértet visel , ádáz tekintet , alacsony termet , sz rös kunigaami
harcos rontott rá hatalmas pörölyét két kézre fogva, és még örülhetett,
hogy sikerült kivédenie az els csapásokat.
Átható füst- és vérszag lengte be a doh és penész e bordélyát. A
feszültséget és a halál közelségét szinte kézzel foghatóan érezni lehetett.
Leon kábultan nézett körül. Még mindig nem tudta felfogni, hogy
mindez valóság. Még mindig nem értette, hova kerülhetett.
Úgy képzelte, hogy amikor majd sikerül visszatérnie Cherubionba,
szeretett Chloviája nyújtja felé karját,
Chloviának azonban nyomát sem látta.
Viszont volt ott egy n ... egy olyan n , aki... aki...
Leon nem tudta megnevezni azt a különös érzést, ami ismeretlenül is
ehhez a n höz kötötte. Mintha egy láthatatlan póráz vezetett volna az
nyakától a n kezébe...
Ez a magas, karcsú, fekete hajú, b rruhás szépség állt legközelebb
hozzá kissé félrevonultan a csatától; keszty s kezében megsárgult
rtekercset tartott, a másikban vékony vívót rt. A leny göz éjfekete
szempár Leonra villant, a keskeny ajkakat egyetlen suttogva elhangzó
szó hagyta el:
– Ölj!
Leon úgy érezte, mintha vaskeszty s marok szorította volna össze
a szívét, és az agya lüktetni kezdett. Azonban nem sok ideje maradt
eltöprengeni e különös érzésen, sem a szó jelentésén.
Fekete csuhás, nagydarab, sz rös férfi rontott rá ormótlan fa-
bunkóját lengetve. Kunigaami! Leon egy szempillantás alatt felmérte,
hogy kitérni el le semmi esélye. El relendült. A bunkó késve suhant.
Túl közel kerültek egymáshoz, testük összecsapódott. Leon az arcában
érezte a fickó b zös leheletét. Ösztönösen lefejelte. A kunigaami üvöltve
tántorodott meg. Leon alattomos mozdulattal felrántotta izmos combját,
és iszonyatosan ágyékon térdelte ellenfelét. Majd amikor az a
fájdalomtól meggörnyedt, összekulcsolt két kezével lesújtott a tarkójára.
A kunigaami elterült a sziklapadlón, akár egy letaglózott ökör.
Ismét hallotta a n hangját. Ezúttal határozottabban:
– Ölj!
Az öt éve rozsdásodó Leon Silvert hirtelen elragadta a harci láz. Azt
sem tudta, ki ki ellen harcol, az sem érdekelte, miért. Nekirontott az
els útjába kerül nek. Puszta kézzel.
Ez a kiszemelt ellenfél, egy fekete köpenyes, nyurga, nyakigláb férfi
volt, aki vékony vívót rével épp ekkor nyársalt fel egy kövér, b rvértes
eemsi n stényt, s a lábdobogás hallatán megperdült. Higgadt, kék
szeme rávillant a rárontó Leonra, és megrökönyödés ült ki az arcára. Hát
igen, a vízt l csöpög , hegymászó bakancsos, farmeres, kék sípulóveres,
eltorzult arcú Leon Silver nem akármilyen látványt nyújtott ebben a
környezetben!
A sovány férfi még a vívót rét is leengedte megrökönyödésében.
Leon diadalittasan felordított. Ám az üvöltés a torkára fagyott, mert
a fekete köpenyes háta mögül rettenetes fej kandikált ki. Hatalmas,
kutyaszer fej, iszonyatos agyarakkal. Egy vérszomjas farkas! Csakhogy
ezt a farkast orra hegyét l a farkáig csillogó pikkelyek borították.
 Egy chorald!
Régebben eszébe sem jutott volna Leonnak, hogy szembeszálljon
egy ilyen szörnyeteggel. Most azonban még az ijedtség sem állította
meg. Egyenesen nekirontott a megdermedt férfinak, és a puszta súlyával
és a lendületével ledöntötte a lábáról. Az égimeszel az utolsó
pillanatban kilábalt meghökkenéséb l, próbált védekezni, de a vívót rt
már nem volt ideje felemelni. Mindketten átestek a méternyi magas,
pikkelyes fenevadon, és egymás torkát markolászva henteregtek a
földön. A rettenetes chorald vinnyogva, bozontos farkát behúzva
menekült.
Leon jobbat nem tudván ellenfele fülébe mélyesztette a fogait,
mintha le akarná harapni. A fekete köpenyes fickó ordított, mintha
nyúznák. Valamivel távolabbról a szép n dühös sikoltása hallatszott.
– Ne t, te ostoba!
Mintha a kiáltással együtt izzó t k is behatoltak volna Leon fejébe és
tudatába.
Egy pillanatra eltátotta a száját, és ez elég volt ellenfelének, hogy
kirántsa vérz fülét, kicsússzon alóla, és kétségbeesetten ellökje
magától. Leon hátratántorodott, és olyan sietve akart támadni, hogy a
lendülett l megbotlott saját lábában, és nekiesett annak a mellvértes
kunigaami törpének, aki még mindig az el bbi félmeztelen óriással
hadakozott. A kunigaami épp e pillanatban akarta bezúzni roppant
pörölyével térdre rogyó ellenfele koponyáját, ám a hátulról jött
orvtámadás kimozdította súlypontjából, és pörölye iszonyatos er vel
csapódott a barlang falának. Szilánkok röpültek, szikranyaláb pattant.
A már több sebb l vérz , félmeztelen harcos kihasználva e
lehet séget, alulról felfelé döfött hosszú t rével, be a buzgó
kunigaami törpe mellvértje alá. Vér buggyant a páncél alól. A törpe
szája kinyílt, mintha mondani akarna valamit. Nem mondott. A hosszú
kés szinte kizsigerelte. Leon dermedten bámult a kunigaami törpe
szakállas arcába. Fekete körszakáll, mely csúcsosan végz dik az állon, s
kissé balra ferdül orr. A fekete szempár a mennyezetre mered.
A fenébe, ez miatta történt!
A kunigaami összerogyott, és súlyos páncélja maga alá temette több
sebb l vérz ellenfelét. A félmeztelen harcos kétségbeesetten próbált
kikászálódni a jóval kisebb, ámde mégis súlyos test alól. Leon
lendületb l állon rúgta. A férfi elalélt.
– Ölj! – hangzott a szép n rikoltása. – Ölj, démon!
Leonnak nem volt ideje gondolkodni. Az oltár fel l most egy
kövér, dupla tokájú, láncinges férfi rontott felé széles karddal a kezében.
Inkább kunigaaminak látszott, mint eemsinek, de ezt nem lehetett
biztosan megállapítani. Leon kicsavarta a t rt az eszméletlen
félmeztelen harcos kezéb l, és ügyes mozdulattal támadója felé
hajította. A láncinges lebukott. A kés pörögve zúgott el a böhöm fickó
feje fölött, és beleállt egy három ellenféllel hadakozó, selyeminges ifjú
hátába.
A szép n torka szakadtából szitkozódott. Nem lehetett eldönteni,
miféle isteneket emlegetett válogatott káromlataiban.
A láncinges harcos ordítva rontott el re.
– A francba!
A széles pengéj kard vízszintesen suhant derékmagasságban. Leon
hátraszökkent. Ssh! A kard hegye horzsolta a hasát, felszakította kötött
kék pulóverét. A hájas láncinges most két kézre fogta a fegyverét,
elegáns félköríves mozdulatot tett, és felülr l lefelé sújtott. Leon ismét
hátraugrott. A kard majdhogynem lenyeste az orrát. Majd újra csapásra
emelkedett. Leon hátrálni kényszerült. Ám háta a barlang falának
üt dött.
Nincs tovább!
A csata s je jóval távolabb kavargott.
A hájas harcos felröhögött. Kardját a feje fölé lendítette. Aztán
elernyedt, s a földre roskadt. Sh! Sh! Sh! A nyakából három vékony
dobót meredt ki.
Leon oldalra pillantott. Az a fekete köpenyes, nyakigláb férfi, akivel
az el bb birkózott, sanda tekintettel t méregette. Kezében
határozatlanul emelgetett még két-három dobót t. A füle még mindig
vérzett.
Leon bizonytalanul rávigyorgott, és esetlenül köszönetet intett. A
nyurga férfi a homlokát ráncolta, és nem dobta rá megmaradt t it.
 Tehát barát.
Leon megrázkódott. Az este folyamán megivott sörök hatása még
nem foszlott le róla teljesen, bár már a tó jegén teljesen kijózanodott a
hideg szélben.
Kicsavarta a hájas harcos kezéb l a széles pengéj kardot, és ezt épp
id ben tette, mert újabb ellenfele érkezett: egy sz rös kép , lapos orrú
kunigaami. Ugyanolyan fekete tógát viselt, mint a legels ellenfele, a
fabunkója is hasonló volt.
A fickó bunkócsapása a bal vállán találta, és Leon úgy érezte, mintha
a karja t l leszakadt volna. Fél kézzel döfött el re a karddal, és
inkább szerencsével, mintsem tudással fegyvere a fekete tógás
kunigaami gyomrába mélyedt. Ám az eld test kicsavarta kezéb l a
kardot, és Leon ismét fegyvertelen maradt.
Ordítozás, fegyvercsörgés, halálsikolyok, szitkozódás töltötték be a
barlangot.
Leon alig szusszant, máris azon kapta magát, hogy egy kétméteres,
rvértes, fülig véres eemsi t szemelte ki ellenfeléül. Leon el ször a
haldokló kunigaami harcos mellkasából kiálló kard után nyúlt, aztán
amikor érezte, hogy nem lesz ideje kirángatni azt, egy fáklya után
kapott. Kitépte a tartójából, és félkörívesen csapott vele, hogy zord
támadóját legalább egy pillanatra visszatartsa.
Az eemsi azonban nem foglalkozott azzal, hogy elhajoljon a fáklya
el l. Egy csuklómozdulattal megsuhintotta kardját, és az éles fegyver
kettészelte a fáklyát. Az ég vég a földre hullott. Leon ujjai csak egy
fadarabot szorongattak.
– A francba! – mormolta Leon immár másodszor, és ellenfele
képébe vágta a facsonkot.
– Meghalsz, rabló! – bömbölte az eemsi dühösen. Úgy magasodott
fölé hatalmas testével, mint valami óriás.
Leon villámgyorsan alábukott, és szinte az eemsi hóna alatt bújva át
az oltár felé futott. Mivel nem viselt semmilyen vértezetet, ellenfele
pedig igen, jóval fürgébben mozgott, és elérte az oltárt, mely mellett
már csak ketten harcoltak. Vasalt csizmás léptek dobogtak mögötte.
Leon fegyvert keresve pillantott szét. A k oltár nem volt teljesen sima.
A baloldali végét hosszúkás k koponya díszítette. A koponya
homlokából egy kard vége állt ki; mintha valaki hatalmas er vel
markolatig döfte volna belé a pengét. A lehet ség szinte kínálta magát.
Leon odaugrott, és megragadta a kardmarkolatot.
A b rvértes óriás b sz röhögéssel rontott feléje.
Leon felkészült rá, hogyha nem tudja kirántani a kardot, villám-
gyorsan megkerülje a masszív k oltárt és tovább meneküljön. Ám a
kard könnyen jött. Kicsusszant a k koponyából, akárha nemrég
olajozták volna, s t, kissé zizegett és zöldesen izzott. Akárcsak egykor
az Éj Kardja. Ez a fegyver azonban valamivel hosszabb volt, mint az
Éjkard, és sokkal keskenyebb. Mintha egy méteres nyársat rántott volna
ki. S ez a nyárs oly könny volt, de oly könny , hogy Leon attól
rettegett, már a suhintástól összetörik. Már-már el akarta dobni, ám ha
ezt megteszi, ismét fegyvertelenül kell várnia a b rvértes eemsi rohamát.
Elszántan szembefordult vele.
A b rvértesnek torkára fagyott a röhögés a kard láttán. Megdermedt
futás közben, lábai megroggyantak, szeme kidülledt, ajkai szétnyíltak.
Iszonyatos ordítás tört fel a torkából.
– Árulás!
Leon el redöfött. Kardja nem érte el az ellenfelét. S már nem is
érhette, mert az eemsi elhajította széles pallosát, hátat fordított, és
eszeveszett ordítással megfutamodott.
Leon egy pillanatig úgy érezte, valami iszonyatos szörny állhat a
háta mögött, attól ijedt meg ennyire a vérszomjas fickó. Ám amikor
ösztönösen hátrapillantott a válla fölött, csak a fekete barlangfalat látta.
Meglódult, hogy üldöz be vegye ellenfelét, az azonban futott, mint a
nyúl. S iszonyodó ordítással iszkolt el az a két fekete tógás, kopasz
kunigaami is, akik éppen a nyakigláb, t dobáló, vívót rös férfival és a
szép, fekete n vel viaskodtak. A harcoló felek egymás után futamodtak
meg fegyvereiket eldobálva, iszonyatos rettegéssel üvöltözve.
A barlang egy pillanat alatt kiürült. Csak a szép n maradt, a
nyakigláb egyén, Leon a zöldes színben izzó karddal, no meg az egyik
sziklanyúlvány mögül riadt tekintettel kikandikáló pikkelyes
farkasszörny.
 Leon er sen zihált, és csodálkozva nézett el ször a menekül k után,
aztán a kardra. Csak nem megint valami Éjkardhoz hasonlatos,
félelmetes csodafegyvert sikerült kifognia?
A fekete köpenyes égimeszel gyors mozdulattal hüvelyébe dugta
vívót rét, és sietve végigjárta a földön hever ket. A még él sebesültek
torkát sorra elmetszette széles t rével.
A fekete hajú, b rruhás lány kecses szökellésekkel Leon felé
iramodott.
– Gyorsan! – kiáltotta cseng hangon. – Dugd vissza a kardot! Siess!
– Mi? – lihegte Leon. – Ki vagy te, és...
A lány fekete szemében harag villant.
– DUGD VISSZA A KARDOT!
Nem lehetett nem engedelmeskedni ennek az agyrenget erej
parancsnak.
Leon sietve ugrott az oltárhoz. Felemelte a hosszú nyársat, hogy
visszacsúsztassa a koponyába, ahonnan kihúzta, de a keze megdermedt
mozdulat közben.
– Varázslat!
A lány idegesen nézel dött.
– Mi?
– Nincs hova dugni! Elt nt a lyuk!
A n szép arca eltorzult az iszonyattól. Felsikoltott, hátat fordított, és
hanyatt-homlok rohanni kezdett a barlang keskenyebb vége felé.
– El innen! – sikoltotta. – El... különben...
Már el is t nt egy keskeny barlangnyúlványban. Az égimeszel nek
sem kellett sok biztatás. Nyakába szedte nyurga lábait, és hátra sem
nézve rohanni kezdett a lány után. Pikkelyes farkasa majd' leverte a
lábáról nagy igyekezetében.
Leon értetlenül meredt a koponyára. És döbbenten fedezte fel, hogy
a k halálfej t bámulja! A fekete szemüregek vörösen izzani kezdtek, a
száj lassan szétnyílt, és sírontúli csikorgás hagyta el.
A leveg szívdobbanásról szívdobbanásra h lni kezdett, s fagyos
széllökések korbácsolták a hullák vérmocskos rongyait. Levágott karok
és kitört lábak kezdtek rángatózni. Üveges szemekbe él lángok
költöztek, az élettelen ajkak ritmustalanul tátogtak.
Az iszonyatos csikorgás sikolyba torzult. És a hullák vele együtt
sikoltottak...
Leon úgy érezte, mintha jeges férgek kezdenének mocorogni a
gyomrában. Bár agya tompa volt, s végtagjai nem akartak enge-
delmeskedni neki, ösztönösen felordított, kiszakadt transzából, és
futásnak eredt.
Talán soha életében nem rohant még ily eszel s sebességgel.
A hosszú, sötét folyosó közepén utolérte, s t, le is hagyta a fekete
hajú lányt, majd nem sokkal kés bb az égimeszel t. Még a páni
félelemben iszkoló rettenetes choraldot is kis híján sikerült beérnie.
Észre sem vette, hogy a vékony kardot még mindig ott szorongatja a
kezében. A penge azonban most már nem izzott, nem vibrált, nem
villódzott – szemernyi fényt sem bocsátott ki magából. Leon úgy érezte,
hogy tagjai fokozatosan fadarabokká változnak; zsibbadtság kúszott
végig a bokájától a térdéig. Megbotlott, és csaknem hasra vágódott.
Két követ je nekiütközött, mindketten vadul szitkozódtak. Talán
még ütötték is...
Leon mintegy tudat alatt konstatálta, milyen kellemes puha a
rruhás szépség bizonyos részeken. F ként melltájékon...
Mindez persze csak jóval kés bb tudatosult benne. Jelen pillanatban
csak a meneküléssel volt elfoglalva, s azon, hogy úrrá legyen zsibbadó,
engedetlen végtagjain.
Érezte, hogy a lány megragadja a karját, és rángatni, vonszolni
próbálja. pedig hagyta magát...
Aztán pár botladozó lépés után ismét megtalálta mindkét lábát, és
immár húzta magával a hangosan ziháló, rémült n t, aki még mindig
nem engedte el.
Az elhagyott barlang fel l iszonyatos b dülés harsant. Minden
remegni és reszketni látszott, kövek csikorogtak, míg a b dülés el nem
halt. Leon nem szerette volna megtudni, miféle iszonyatos túlvilági
rémség torkából fakadt e szörny hang.
A sötét folyosó hamarosan véget ért, és amikor kijutottak a szabadba,
ver fényes délután fogadta ket. Vaksin hunyorogtak az er s fényben,
de iramuk nem lassult. Annyira rettegtek mindhárman, hogy akkor sem
lettek volna képesek megállni, ha betonfal állja útjukat.
Egy domb oldalán bukkantak ki a sötét üregb l; a domb tetején
otromba k halom látszott. k inkább lefelé futottak.
A chorald már rég leért, és épp most ugrott be a dombot minden
oldalról körülvev s erd be. A korábban futásnak eredt kunigaamik
szétszóródva iszkoltak a hosszúkás tisztás legtávolabbi csücske felé.
Leon és két társa arrafelé rohantak, amerre a chorald elt nt. Most a
nyurga, fekete köpenyes férfi szaladt elöl. Gémszer lábaival irtózatosan
hosszúakat lépett. Leon a kezdeti nagy pánikja után kissé elfáradt, s
léptei ismét akadozók lettek, még az id közben t le elszakadó szép
lány is leel zte. Leon ámultan nézte, ahogy a lány ott libeg el tte
egyenletes, kecses szökellésekkel, akár egy antilop. Szép látvány
volt.
Chloviára emlékeztette.
Csak talán még Chloviánál is kecsesebb lehetett...
Elérték a kékeszöld lombú, t level fákból álló erd szélét, de nem
álltak meg csak percekkel kés bb, egy tisztás szélén. Kimerülten,
verejtékezve, lihegve meredtek egymásra.
A szép arcú lány haragosan vonta össze a szemöldökét, és miután
kilihegte magát, ádázul Leonra förmedt.
– Miféle ostoba démon vagy te?!
– Démon? – lihegte Leon zavartan. – Nem vagyok démon. Én Leon
Silver vagyok. Az Éj Kardjának... nem, már nem vagyok az! Én Leon
Silver vagyok... biztosan ismered ezt a nevet. Ismerned kell! Hiszen
én... én...
A lány t dve szemlélte, aztán vállat vont. Sima mozdulattal
kibontotta a b rtekercset.
– Rgenader tou airgh... – kezdte a felolvasást kecsességéhez
egyáltalán nem ill , mély torokhangon. – Rgenadre tou Lensver...
Leon egész testében megremegett, és szédülni kezdett. Mintha
fellökték volna egy nagy sebességgel forgó körhintára, s egyre fo-
koznák a forgási sebességet.
Homályosan érezte, hogy hirtelen jött rosszulléte összefüggésben
van a lány érthetetlen szavaival.
– Megállj! – kiáltotta kétségbeesetten. – Leon Silver vagyok! Leon
Silver... Leon...
Nem is tudta, hogy fejezze be. Ki egyáltalán? Hogyan nevezze
meg magát, hogy megértsék, mit akar?
Elakadt a hangja, csak bizonytalan nyöszörgésre futotta.
– Én... én... én...
A lány tétován felnézett a b rtekercsb l.
– Már csak egyetlen szót kell kimondanom, démon, és
visszatérhetsz a démoni létsíkra. Egyel re eleget segítettél! – Ezt az
utolsó szót jól érezhet , maró gúnnyal hangsúlyozta. – Mindketten
jobban járunk, ha megszüntetem az igézetet. Visszajutsz...
– Kérlek, várj! – könyörgött Leon rémülten. Nem tudta, a lány
tényleg képes-e visszaküldeni Le Sentierbe, de nem is akarta meg-
kockáztatni ezt a lehet séget. – Nekem itt a helyem Cherubionban! Az
én nevem Leon Silver!
– Lensver a neved – szögezte le a lány. – Tudom.
– De én Leon Silver vagyok...
A fekete szépség a fejét csóválta.
– Én nem tévedek. Itt áll a tekercsben. A démonidéz varázslat
varázsigéi... A megidézhet démon neve: Lensver.
Leon elbizonytalanodott. Lassacskán kezdte már sejteni, hogy került
ide. Ez a lány felolvasta ezt a tekercset, amellyel egy démont
szándékozott megidézni, de... valószín leg összekavart valamit. Lehet,
hogy a csata dühében rosszul olvasta fel a nevet. Lensvert akarta, de
véletlenül Leon Silvert mondott.
Vagy esetleg...
Nem akarta befejezni ezt a bizonytalan gondolatot.
– Úgy nézek én ki, mint egy démon? – kérdezte csüggedten
– Hát... – sóhajtott a lány egyetért en. – Én sem ilyennek kép-
zeltelek... Villogó agyarak, félelmetes karmok, b zös, füstölg lehelet,
talán elfogadhatóbb lett volna... És az is tény, hogy démonnak bizony
elég szerencsétlen vagy. Mi több, idegesít en bamba és tehetetlen!
– Nézd, én nem vagyok démon. Ugyanolyan ember vagyok, mint
te... és... és egyszer már jártam itt, ezen a világon... – Ismét
elbizonytalanodott. – Ez a világ... Cherubion, ugye?
A lány vállat vont.
– Az. Cherubion.
Leon úgy érezte, mintha a legtitkosabb kívánsága vált volna valóra.
– Óóóó, hála az égnek! – suttogta rekedten, pedig kiáltani szeretett
volna boldogságában. – Újra Cherubionban vagyok! Visszatértem!
– Bárki vagy is – mormolta türelmetlenül a lány ~, nem hinném,
hogy a továbbiakban sok szükségem lenne rád... úgyhogy végy búcsút
e világtól, és készülj a hazatérésre!
– Micsoda?! Vissza akarsz küldeni?!
A lány ismét vállat vont. Látszott rajta, hogy egyre fogy a türelme.
– Felkészültél, démon?
– Várj! – suttogta reszel s hangon Leon. – Én Leon Silver vagyok!
Ide tartozom! Ebbe a világba! Cherubion az igazi hazám! Nem
küldhetsz vissza!
A lány a homlokát ráncolta. Ideges mozdulattal tartotta a szeme elé a
megsárgult pergament, hogy felolvassa bel le az utolsó varázsigét.
Leon úgy érezte, mintha láthatatlan karmok markolnának a teste
minden kiálló pontjába.
Érezte, hogy mindennek vége! Érezte, hogy a lány vissza fogja
küldeni Le Sentierbe, és akkor talán soha többé nem látja újra
Cherubiont.
A puszta gondolat kétségbeesésbe kergette.
Térdre rogyott, és remeg ujjaival megragadta a lány lecsüng bal
kezét. Esdekl n szorította.
– Ne küldj vissza! Kérlek! Könyörgök! Mindenre kérlek, ami szent
neked! Ne mondd ki a szót! Ne küldj vissza!
A lány bizonytalanul bámulta. Aztán megvet en biccentett.
– Furcsa egy nyálas, gerinctelen démon vagy te... de kelj fel! Ne
térdepelj el ttem, mert a gyengeséget nem állhatom!
Leon azonban még nem állt fel.
– Te még nem tudod, ki vagyok én...
– És talán nem is érdekel – fejezte be a lány g gösen. – Úgyhogy
egy szót se többet, démon! És elég ebb l a vénasszonyos si-
ránkozásból! Egyel re nem küldelek vissza.
Leon hálásan megszorította a kezét, és vadul megcsókolta.
– Köszönöm! Köszönöm!
A lány hevesen elrántotta a kezét, mintha megharapták volna.
– Megvesztél, démon?! – mordult fel mérgesen. – Hogy képzeled,
hogy a nyáladdal szennyezed b römet?!
A nyurga, szakállas fickó jött oda, és csodálkozva bámulta a térdel
Leont és a mereven álló, vörös arcú lányt, de nem tett megjegyzést a
különös helyzetre.
– Wuff elt nt – morogta –, de látom a nyomait az ösvényen.
Nagyon megijedhetett szegény jószág...
A lány nagyon mérgesen meredt le a térdel Leonra, és feltá-
pászkodott, a nadrágját porolgatta. Nem mert sem a n , sem a férfi
szemébe nézni. maga is szégyellte a viselkedését, de már annak a
puszta gondolata is szinte az rületbe kergette, hogy egyetlen varázsige
kimondásával talán örökre szám zhetik Cherubionból.
Azért hogy maradjon, bármire képes volt! A megalázkodás és a
könyörgés jelent esetben nem számított.
– Baljós megérzés gyötör – mormolta a nyurga férfi, miközben
egyfolytában Leont bámulta. – A dolgok nem úgy alakultak, ahogy...
ahogy elterveztük.
– Gyorsan s södik a sötétség a domb fölött – suttogta a lány meg-
megreszket hangon. – Természetellenesen gyorsan. Vihar készül.
Hatalmas vihar... És én nem szeretnék a közelben lenni, amikor ez a
vihar kitör!
Visszafelé néztek a domb irányába, látták a serényen gyülekez ,
vaskos fekete felh ket és a barlangjáratokból ki zött vadul csapongó
denevérrajokat, és valami hihetetlenül baljós érzést l mindhárman
megborzongtak. Még a saját lelkével küszköd Leon is érezte, hogy
valami rettenetes dolog van készül ben.
– Pihenünk pár percet, aztán futunk tovább – latolgatta a nyurga. –
Éjfél el tt elérünk Borangba. Ott hajóra szállunk, és az Ungon
lecsorgunk Mermunig. Bevallom, ma este nem szeretnék a fák közt
éjszakázni. Minél távolabb kerülünk, annál jobb.
– Egyetértek – morogta a lány.
Leon is er sen bólogatott. A nyakigláb most vette el ször igazán
szemügyre; akárha egy lovat mustrálna.
– Ez meg honnan a csudából csöppent a barlangba?
A lány vállat vont.
– Az egyik b rtekercsen találtam néhány igét. Azt azonnal láttam,
hogy valamiféle idézés, de nem tudhattam, miféle démon jelenik meg.
Ezt a nyavalyás alakot kaptuk... – Ezt olyan megvet en mondta, hogy
Leon teljesen elkedvetlenedett.
– Meglehet, jelenleg nyavalyás alaknak látszom – mondta
szomorúan –, de talán... nem harcoltam értetek ismeretlenül is teljes
szívemb l?
– Na igen – vigyorodott el fanyarul a nyakigláb, és megtapogatta
vérfoltos fülét. Fogak nyoma látszott rajta. – Harcoltál. De nem csak
értünk...
– Honnan tudtam volna, hogy nem vagy ellenség – morogta Leon
védekez n. Aztán eszébe jutott még valami. – És... arról a mellvértes
kunigaami törpér l sem tehetek... Gondolom, is közétek tartozott.
– Szegény Rastfer! – sóhajtott a nyakigláb. – Nekem kellett volna
védenem a hátát.
– Akkor meg miért nem védted?!
– Az is figyelemre méltó volt, ahogy az ifjú Lydont egyetlen
rdobással leterítetted! – sziszegte a lány csíp sen. – A legügyesebb és
legh ségesebb segít m volt! Sosem bocsátom meg neked!
– A francba is! – morogta Leon felháborodottan. – Honnan
tudhattam volna, ki az ellenség és ki a barát?! Én csak úgy bele-
csöppentem ennek a harcnak a közepébe! Azt kiáltottad, hogy öljek, de
nem mutattad meg, hogy kit! Én csak a segítségedre voltam, legjobb
tudásom szerint. És... és talán nem én futamítottam meg az ellenséget a
válságos pillanatban ezzel a karddal?
– Ez az – sóhajtott a lány fáradtan. – Mit gondolsz, miért futamodtak
meg az ellenfeleink? Elárulom én neked, cimbora... Azért, amiért mi is.
Mert rádöbbentek, hogy te kihúztad azt a kardot, mely az si Gonosz
lelkét évszázadok óta a Gyötrelmek Oltárához szögezte! És a Gonosz...
most elszabadult!
Mintha csak e kijelentést kívánná meger síteni, a domb fel l olyan
iszonyatos üvöltés harsant, hogy a föld beleremegett, és a fákról barna
tobozok potyogtak.
Leon és két újdonsült társa, anélkül, hogy összebeszéltek volna,
habozás nélkül futásnak eredtek az ellenkez irányba...

2.

Addig futottak, amíg bírták szusszal. Aztán ismét megpihentek.

Leon csak most kezdett magához térni a kezdeti megrázkódtatásból,
csupán most döbbent rá, hogy élete ismét új fordulatot vett.
– Hol... vagyok? – kérdezte.
A másik kett úgy nézett rá, akárha valami gyengeelméj gyerek
lenne.
– Caerwoodtól északnyugatra, nagyjából tizenöt-húsz mérföldnyire
– felelte végül a lány élesen.
De... Cherubionban, ugye?
– Naná! – förmedt rá a lány. – Mit gondoltál, tán Amrikban?
Leon ostobán pillantott a domb irányába, ahol már elhalt a ret-
tenetes üvöltés.
– Azt hittem, Cherubion minden titkát kiismertem. Azonban az si
Gonoszt odaszögez kardról még sosem hallottam. Miféle legenda ez?
– Legenda? – morogta a nyakigláb férfi, és mer n nézte Leon
kezében a hosszú, nyársszer kardot. – Attól tartok, barátom, ez már
nem legenda...
Leon kihúzta magát.
– Ha ez Cherubion, akkor tudnotok kell, hogy én Leon Silver
vagyok! Vagy ha úgy tetszik, Eam'err... – Mivel két társára ezek a nevek
szemmel láthatóan semmilyen hatást nem gyakoroltak, valamivel
bizonytalanabbul folytatta. – Bárkik legyetek is, jó emberek, azonnal
vezessetek Kevanaar elé... vagy Chloviához... Chlovishoz? Ishabarhoz?
Ron Kulukhonhoz? Nem, hát t sem ismeritek? Jó, akkor csak azt
mondjátok meg, merre van arMegadown, és elindulok magam oda.
– Kerge démon – jegyezte meg a lány flegmán. – Honnan veszi
ezeket az értelmetlen neveket?
– Kevanor? – fontolgatta a nyakigláb fickó. – Mintha ismer s lenne
e név...
– Kevanaar vagy Kevanor, csak lehet! – kiáltotta izgatottan Leon.
– Megvan! – derült fel az égimeszel arca. – a Bolvusini fogadós!
 – Dehogyis – vitatkozott a lány. – Azt Levinernek hívják. De ha
jobban belegondolok... nekem is ismer s a név. Kevanaar valami isten
volt, aki... ha nem csalódom, a Hosszú Éj alatt uralkodott
Cherubionban. Valami háromszáz évvel ezel tt.
Leonnak leesett az álla.
– Háromszáz éve?
– Háromszáz... vagy négyszáz éve – vont vállat flegmán a lány. – Ki
tudja azt megítélni ennyi év távlatából? De hajói emlékszem, épp ez a
Gonosz Lélek gyilkolta meg, akit kiszabadítottál...
– Sang a neve? – rettent meg Leon.
– Ugyan. Choler , a Sötét Láng Ura, a choleriták istene!
– CHOLER? – kiáltotta Leon hitetlenül. – Lehetetlen! Hiszen t én
magam öltem meg... az Éj Kardjával!
A lány csúnya arckifejezést vetett rá, de nem szólt semmit.
– Igazat mondok! – er sködött Leon. – Choler halott.
– Lehet, hogy a teste az – morogta az égimeszel . – Ám a lelke
igenis él! Sötét túlvilági hatalom lüktet benne, mely most elszabadult a
Gyötrelmek Oltáráról több száz éves kínszenvedés után. És bosszúra
szomjazik...
– Én szabadítottam ki – nyögte Leon.
– Nem hinném, hogy Choler ismeri a hála érzését – vélte a langaléta
gunyoros vigyorral. – De ha gondolod, kérj t le viszonzást!
A lány sóhajtott.
– Azt hiszem, mindnyájunknak jobb lesz, ha befejezem a varázsigét,
és visszaküldelek oda, ahonnan kiragadtalak. Lehet, hogy ezzel
ismételten kivívom Choler haragját... de meglehet, már így sem fog a
keblére ölelni, amiért kifosztottam hívei szentélyét.
Leon komoran meredt maga elé.
– Ne küldj vissza!
– Ez a legjobb megoldás, hidd el! – vélte a lány. – Neked már
semmi dolgod itt.
– Ha ismét el kell hagynom Cherubiont, az a halálomat jelenti –
motyogta Leon. – Odaát... ahonnan megidéztél... értelmetlen az életem.
Inkább haljak meg itt, semhogy a Le Sentier-i kocsmában leheljem ki a
lelkem. Én ide tartozom, itt akarok élni és itt akarok meghalni is...
Engedd, hogy maradjak, szép hölgy, és szentül ígérem neked, t lem
telhet en h en foglak szolgálni. Csak remélni tudom, hogy szíved nem
olyan kemény, mint csodaszép tekinteted.
A lány mintha egy árnyalatnyit elpirult volna.
– Ne udvarolj, tökfej! – torkolta le haragosan. – Ezzel nálam
semmire sem mégy.
Ám szavai ellenére úgy t nt, nem siet oly nagyon kimondani azt az
utolsó varázsigét, amellyel megpecsételhetné Leon sorsát. A fejét
ingatta, és durcásan összeszorította a száját, mintha nagyon nem
tetszene neki, amit lát.
– Maradhatok hát? – suttogta Leon.
A lány vállat vont, és nem felelt. A langaléta fickó viszont közelebb
lépett, és kezet nyújtott Leonnak.
– Légy üdvözölve, cimbora! A nevem Barshen. Az erd ben
születtem, ott is n ttem fel. Úgy ismerek minden vadont, mint a
tenyeremet. A növények és az állatok a barátaim. – A lányhoz fordult. –
És amondó vagyok, Alméra, ne cselekedjünk elhamarkodottan. Most,
hogy hü embereink meghaltak, újabb társakat kell toboroznunk. Ki tudja,
talán az ég küldte segítségünkre épp e Leon Silvert, aki állítása szerint
évszázadokkal ezel tt megölte Cholert. Talán újfent segítségünkre
lehet.
– Épp eleget segített már – jegyezte meg a lány némi éllel.
Egyértelm volt, hogy két szolgája véletlen elhalálozására céloz. Aztán
összevonta keskeny, fekete szemöldökét. – Azonban... kíváncsivá tett.
Miután elmeséli élete történetét, beszámol a régi nagy korszakról,
dönteni fogok a sorsa fel l...
A távolból eszeveszett sivítás hallatszott. A t levelek a fákon ismét
reszketni kezdtek.
– Útközben is lehet mesélni – jegyezte meg Barshen lényegre
tapintóan, és máris eliramodott a keskeny ösvényen.

Igaz, futva nem lehetett beszélgetni, de pár perc múlva verejtékesen

lelassítottak, és siet sre fogták vissza lépteiket. Mivel az út kissé
kiszélesedett, most már egymás mellett haladtak, és Leon belefogott
cherubioni kalandjainak felelevenítésébe. Hosszú perceken át csak az
hangja hallatszott, és észre sem vették, hogy lelassultak közben, szinte
sétálva haladtak.
– Aztán hirtelen ismét Le Sentierben találtam magam – ért a
végkifejlethez Leon. – Az orvosok el akarták hitetni velem, hogy
Cherubion csak az én képzeletemben létezett. Már-már elhittem volna...
de ilyenkor mindig eszembe jutott Chlovia ragyogó szeme, és azt
mondtam magamban: ilyen csodás szempárt az én gyarló fantáziám
képtelen lenne kitalálni, tehát Chlovia igenis létezik. És ha létezik,
nekem meg kell találnom. Ezért másztam bele ismét önszántamból abba
a lila csillagba, melyet a te varázser d küldött oda. Azt reméltem,
hogy szeretett hitvesem küldött értem... És most, amikor megtudtam,
hogy Chlovia már több száz éve halott lehet... akkor is inkább halok
meg itt, Cherubionban, ahol az csontjai porladnak, mint Le
Sentierben, ahová immár nem köt semmi...
Az Alméra nevezet hölgy egy rejtett mozdulattal mintha pár csepp
könnyet törölt volna ki a szeme sarkából.
– Nos, ez... megható történet! – recsegte szigorú hangon. – Egy
nálam gyengédebb érzelm n biztosan elérzékenyülne t le. Hm! Én
azonban csak objektív ítél képességemre hallgatok döntésemben. Mely
szerint... Hm... Azt hiszem, hasznomra lehetsz, Leon Silver. Nem
küldelek vissza, de...
Leon arca felderült.
– Nem kételkedsz a szavaimban?
A lány vállat vont.
– Miért tenném? A mesédb l arra a következtetésre jutottam, hogy
te tényleg a démoni létsíkon lebeghettél. Semmiféle Le Sentier nem
létezik itt. Az egyfajta képzet, mely annak köszönhet , hogy az a
bizonyos... Sang... azt táplálta a fejedbe. A meggy désem azonban az,
hogy te valójában évszázadokon át a démoni létsíkon lebegtél
anyagtalanul. Aztán amikor én a b rtekercsr l vett idéz igékkel
matériát kínáltam neked, megragadtad a lehet séget. És még annyit
mondhatok – emelte fel a hangját –, hogy nem akárki lehetsz, ha a
démoni létsíkra küldtek! Valaki azért zte oda a lelkedet, hogy egyszer
majd, ha elj az id , megidézzen, és a hatalma alá kerítsen. Talán azért,
hogy bosszút álljon rajtad azért, amit vele tettél!
Leon megrezzent.
– Sang?
Alméra a fejét rázta.
– Ezt a b rtekercset, amivel megidéztelek, a choleriták szentélyéb l
ragadtam el. Choler f papjának kincstárából...
– Choler?
– A mesédb l és a homályos legendákból arra következtetek, hogy
Choler nem sokkal Sang bukása után megkezdte bosszúját. Téged
valahogy a hatalmába kerített, és a démoni létsíkra küldött. Úgy tudom,
azt a bizonyos... Kevanort megölte.
– És Chlovia?
A lány a fejét rázta.
– Sohasem hallottam e nevet.
Leont er s kétségek mardosták. Vajon Chlovián is bosszút állt
Choler? Kegyetlenül megölte? Csak másodpercek múltán döbbent rá,
hogy most, több száz év távlatából Chlovia már mindenképp halott.
Azonban valahogy mégsem mindegy, hogyan halt meg. Ha legalább
tudná, hogy boldogan élt, az számára is megkönnyebbülés lenne.,.
Alméra maga is mély töprengésbe révedt. Merengésükb l különös
morgás késztette megtorpanásra ket. El ttük az ösvényen
megközelít leg tíz méterre egy fekete üreg nyílása látszott. Már
alkonyodott, és a bíborszín fényben a szögletes lyuk meglehet sen
kísértetiesnek hatott még a morgás nélkül is. Barshen azonban nem
rémült meg. S t, az arca felderült.
– Ez Wuff! Remélem, nem sérült meg szegény pára! – Máris az
üreghez rohant, lepillantott, és az arca kissé elkomorult.
Társai odasétáltak a verem széléhez. Mindhárman a mély gödör
foglyát szemlélték; Leon idegesen, Alméra türelmetlenül, Barshen a
homlokát ráncolva. Odalentr l a megtermett, pikkelyes farkas vicsorgott
rájuk izzó szemmel.
 – Nem sérült meg, de a félelemt l... visszavadult – közölte Barshen.
– Egy órába is beletelik, mire újra magamhoz édesgetem.
– Mi szükség van erre a büdös dögre? – morogta Alméra idegesen.
– Gyávább, mint egy nyúl.
Barshen mit sem tör dött a vészterhes környezettel meg Alméra
sürgetésével, szárított húst vett el , ledobta a kiéhezett állatnak, és
csendben figyelte, mint ragadja meg a húst a fenevad azon nyomban.
Aztán mormolni kezdett és különös mozdulatokat tett az állat felé:
valamiféle b bájt bocsátott rá. Majd lemászott a verembe, hogy
simogassa és becézgesse farkasát. A remeg fenevad nem mutatott
ellenséges viselkedést, de szeméb l még nem t nt el a vadság. Barshen
vakkantó, morgó hangokat hallatott.
– Ó, a francba! – morogta Alméra. – Barshen, az elhívatott ál-
latidomár! Kezd az idegeimre menni az önfej ségével.
Leon letelepedett egy kid lt, korhadt fatörzsre, és most el ször
alaposan szemügyre vette a lányt. Alméra magas volt, karcsú, szinte
légies. Fekete b rnadrágja és ugyanolyan szín zubbonya el nyösen
kiadta ruganyos alakját, keskeny nyakát, határozott vonásait. Arcát
fekete haj keretezte, mely ápolt, egyenes szálakban hullott a vállára.
Keskeny orra egy icipicit hajlott, és ez galambcs rformát kölcsönzött
neki. Az arca a vékony vonásokkal együtt is nagyon szép és bájos volt.
Leon csak most fedezte fel, hogy fejtartása és fejének váratlan
mozdulatai is kimondottan galambszer ek. Ellentétben szúrós, fekete
szemével, mely egyáltalán nem galamblelkületr l tanúskodott. Leon jól
látta, hogy ez a szigorú, fekete szempár határozott jellemet takar, mely
tud kegyetlen is lenni, ha a szükség úgy kívánja.
– A feltételek? – kérdezte Leon.
– Mi? – rebbent meg a lány; ismét galambszer en.
– Azt mondtad, nem küldesz vissza Le Sentierbe, de...
– Á, igen. – Alméra tekintete még inkább megkeményedett. – Sose
feledd, hogy a hatalmam alatt állsz, Leon Silver! Egyetlen szavammal
bármikor megszabadulhatok t led. Igyekezz tehát kiérdemelni a
jóindulatomat! Nem azt várom t led, hogy a szolgám legyél! Lojális
segít kell nekem!
 – Számomra ez nem feladat, hanem gyönyör ség lesz – felelte Leon
inkább csak formaságból bókolva, semmint meggy désb l, hiszen
gondolatai egész máshol jártak.
A lány megrezzent, egy pillanatig összevont szemöldökkel meredt
Leonra, de nem tett megjegyzést. Folytatta.
– Van egy-két rendszabály, amit jó alaposan az eszedbe kell vésned.
Ne hangoztasd, hogy ki vagy. Ha kérdeznek csak annyit mondj, hogy
egy harcos... Amrikból, és az én zsoldomban állsz. Feledkezz el a
múltadról, lesz anélkül is épp elég bajod!
– Tehát mostantól nem Leon Silver vagyok?
Alméra vállat vont.
– T lem maradhatsz Leon Silver. Úgysincs olyan, aki e nevet régr l
ismerné. Én társamként fogok bánni veled, annyit azonban mondhatok,
hogyha a lojalitásod megingását tapasztalom, vagy ellenem teszel,
habozás nélkül megszabadulok t led.
Leon bólintott.
– Vállalom.
Alméra elégedetten nézett végig Leonon, aztán a gödör felé pil-
lantott. Barshen még mindig a farkas fülébe mormogott.
– Ha mellém szeg dsz, jó ha tudod, hogy nem mindig lesz könny
az életünk. Én Alméra vagyok, zsoldos varázslón , s gondolhatod, nem
véletlenül vet dtem Choler szentélyébe. Én abból élek, hogy áruba
bocsátom mágikus képességeimet. Másfél hónappal ezel tt felkeresett
egy hatalmas nagyúr. Nem nevezem meg, mert nem lenne illend .
Jelent s összeget ajánlott, ha megszerzek neki egy... egy bizonyos
holmit. Mivel ez az úr az el legben sem bizonyult sz kmarkúnak,
kutatni kezdtem, számos bölccsel beszéltem, és hamarosan ráakadtam
egy bizonytalan nyomra, amin megindulhattam. A nyomok Menoriazba,
az si romok mélyére vezettek. Az el legb l kis csapatot toboroztam, és
vakmer en lehatoltam a domb mélyére a titkos alagúton. Tízen voltunk,
embereim válogatott harcosok, ezen elhagyatott helyen nem tartottunk
veszedelemt l. Mekkora volt a meglepetésünk, amikor a romok alatt, a
domb mélyén egy istentelen eemsikt l és kunigaamiktól hemzseg
cholerita kultusz szentélyére bukkantunk. Ezek a fekete tógás rültek
épp akkor fedeztek fel bennünket, amikor betörtünk a szentély
kincstárába. Épp csak néhány b rtekercset sikerült felmarkolnom, máris
elsodortak bennünket vad rohamukkal. Két harcosom az els percben
elesett. k meg legalább ötvenen jöttek ránk. Társaimmal együtt vitézül
verekedtünk, de visszaszorítottak bennünket az Oltárbarlangba. Mercan,
egy ifjú t zmester sikeresen berobbantotta mögöttünk az alagutat, és
üldöz ink közül sokan azon túl rekedtek. De még így is túler ben
voltak. Ekkor támadt az a gondolatom, hogy segítséget hívok. Akár egy
démont is. Csak egy pillantást kellett vetnem a b rtekercsekre, és
láttam, hogy van köztük egy igézés. A várt démon helyett azonban te je-
lentél meg. A többit tudod.
Leon bólintott, aztán érdekl dve pillantott a lányra.
– És a többi b rtekercsen találtál további utalást?
– Zsákutca – rázta a fejét a lány. – Megtaláltam azt a tekercset,
melyre az eddigi útmutatás célzott, de nem lettem okosabb t le.
Megtudtam, hogy amit keresek, Choler egykori bevehetetlen er -
dítményében van...
– Monarakhban! – kiáltotta Leon hirtelen izgalommal. – Már jártam
ott. Félelmetes hely!
Alméra mohón pillantott rá.
– Hol ez a Monarakh?
– Monarakh? F er d és Kevanaar palotája között... De hogy ezek
lünk merre helyezkednek el... fogalmam sincs. Azonban... Monarakh
minden mással összetéveszthetetlen! Óriási bazaltfalak, melyek tövében
eleven vulkánok fortyognak!
Alméra az emlékezetében kutatott.
– Nem hallottam ilyenr l. Gondolod, oda tudnál vezetni?
Leon vállat vont.
– Talán. Csak el bb tudnom kellene, most Cherubion melyik részén
vagyunk.
A lány sóhajtott.
– Caerwoodtól északnyugatra.
Leon kezében a vékony kard enyhe zöldes fénnyel felizzott, mintha
jelezni akarna valamit. Ez eszébe juttatott Almérának egy újabb
problémát.
– Ennek a kardnak... mágikus erej kisugárzása van. Számos
varázsló és mágiaismer mérföldekr l megérzi a jelenlétét. Nem biztos,
hogy ez el nyös lesz. A varázsfegyver olyasmi, ami mindig bajba
sodorja az embert. Azonkívül, hogy a kard önálló szubjektumként
viselkedik, melyet ha nem fogsz er s kézzel, akár ellened is fordulhat,
számos ellenséget teremthet pusztán a létével. Nagyon sokan vágynak
varázsfegyverre, és ezek közül sokan az életüket is kockára teszik hogy
szerezzenek egyet. Másrészt e fegyver a túlvilági hatalmak ellensége, és
nem kizárt, hogy a sötétség szörnyei mindent megtesznek majd, hogy
elpusztítsák. Visel jével együtt.
Leon megborzongott.
– Talán el kellene hajítani...
Alméra töprengve meredt a kardra, aztán habozva megrázta a fejét.
– Nem. A kard kisugárzása máris átterjedt a testedre... mind-
hármunkéra. Igaz, nem oly intenzíven, mint ami a kardból árad, de egy
varázstudó azonnal tisztában lenne vele, hogy kapcsolatban álltunk e
mágikus jószággal. Nem. E kardra szükségünk lehet még. Csak ezzel a
kezedben szállhatsz szembe azokkal a túlvilági lényekkel, melyek
életünkre törnek majd.
Leont ez nem tette kimondottan boldoggá. Azóta, hogy megszerezte a
varázskardot, egy pillanatra sem engedte el a markolatát. S most, bár e
markolat bizsergett a kezében, szívesen eldobta volna, ha arra gondolt,
miféle szörnyek törhetnek majd az életére. Az Éjkardra gondolt, és
utálkozva pillantott le nemrég szerzett fegyverére. Vajon ez is elárulja
majd válságos pillanatban? Arról nem is beszélve, hogyha kisebb
varázslók képesek megérezni a kard hollétét, akkor Choler akár
Amrikból is tudni fogja, merre jár. És ez nem túl kedvez kilátás.
Ám nem tehet mást. Engedelmeskedni kell Alméra utasításainak,
különben cherubioni tartózkodása végképp megsz nik, és ki tudja, lesz-
e még egyszer alkalma visszatérni.
Chloviára gondolt, és behunyta a szemét. Csak legalább még
egyszer láthatná. Legalább még egy pillantást vethetne rá. Vagy akár
egy fennmaradt képmására is...
 Barshen segítségével a farkas kimászott a veremb l, aztán ha-
marosan felkapaszkodott a langaléta fickó is.
– Most ismét szelíd – közölte. – Nem kell tartanotok t le.
Alméra vállat vont.
– Eddig is csak attól kellett tartani, hogy feldönt menekülés közben.
Barshen elfordult, és rámordult a hatalmas termet fenevadra. Az
máris el reiramodott az ösvényen. Sebesen folytatták az útjukat. Wuff
szellemként osont el ttük. Barshen hihetetlenül sovány volt és magas,
ám ami még ennél is furcsábbnak t nt rajta, hogy a lába szinte kétszer
akkorának látszott, mint a fels teste. Két hosszú láb, kicsi, kerekded
pocak, széles mellkas, kerek fej. Arcát ápolt szakáll keretezte, sz ke
haja rövidre nyírva. Orra viszont széles volt és egyenes. Egészében
véve jó fél fejjel magasodott a majd száznyolcvan centis, nyúlánk
varázslólány fölé. Fekete vászonköpenye alatt b rvértet viselt. Vérz
bal fülét l eltekintve jókép , markáns arcú férfinak mondható, nagyjából
negyven év körülinek. Csillogó szemmel meredt a sötétbe, arcán
nyilvánvaló boldogság ragyogott: megszabadult a kusza föld alatti
labirintusból, és újra jótékony, szeret erd veszi körül.
A nap lenyugodni készült, amikor a hosszú gyaloglás után holt-
fáradtan kiértek az erd l, és füves, bokros emelked t kezdtek mászni
a szürke sziklák között. Ezzel egy id ben eleredt az es . Hideg szi
zápor volt, melyet többnyire felfogtak a lombok, de néha egész dézsányi
víz zúdult a nyakukba. Perceken belül b rig áztak, s a hideg szélben
dideregni kezdtek.
El ttük magas hegyek meredeztek, az ösvény elkerülni látszott ket.
Egy id múlva Barshen visszafogta a társaságot.
– Érzitek?
Alméra szimatolt. Keskeny orra megrándult, mert egy nagy vízcsepp
egyenesen ráhullott felülr l.
– Füstszag?
– A hegyr l – magyarázta Barshen. – Wuff nem jelez veszélyt. Nagy
tüzet raktak... nyilván fedett helyen; barlangban vagy sziklaüregben.
Valószín leg valami utazó társaság.
Alméra csurom vizesen bólintott.
 – Nézzük meg ket! Szívesen szárítkoznék t z mellett.
Barshen egy vakkantással el reküldte a farkasát.
– Meglehet sen barátságos a környék – morogta. – De sosem árt
az el vigyázatosság.
– Ne feledd, hogyan viselkedj! – intette Leont Alméra. – Harcos
vagy Amrikból. Az én zsoldomban szolgálsz.
– Amrikban nem csak eemsik élnek?
– Ostobaság! – torkolta le a lány. – Kevesebb eemsi él Amrikban,
mint bárhol másutt a világon.
Leon nem vitatkozott.
Alméra végigpillantott rajta, és hogy valamit enyhítsen ruházata
idegenségén rávette Barshent, hogy adja kölcsön neki a köpenyét.
Barshen a homlokát ráncolta, de átadta a szóban forgó ruhadarabot,
mely már amúgy is átázott. Aztán Alméra a vívót r puha b rhüvelyét is
elkérte t le. Az erd járó zord arckifejezéssel csatolta le az övér l. Leon
hosszú, nyársszer kardja kényelmesen siklott a puha hüvelybe, ám az
alját ki kellett szúrni, hogy a kard kosara kényelmesen felfeküdjön. Igaz,
így a kard hegye vagy egy tenyérnyire kilógott a hüvely alján, de ez nem
volt annyira felt .
Az ösvény a hegy lábánál elkanyarodott, és azonos szintben
folytatódott tovább, de a füstszag határozottan fentr l érz dött, s a ritkás
fák között szakadó es ben egy távoli vörösessárga fénypontot is láttak.
A nap most már majdnem lenyugodott, s szinte éji sötétség borult
Leonékra. Az es id közben elállt, de a felh zet nem szakadozott fel, így
a kis csapat sötétben botladozott, kerülgette a komor fatörzseket.
Alméra rövid habozás után egy görbe, kolbászszer rudat húzott el a
hátizsákjából, s addig dörzsölte a köpenyéhez, amíg a kolbász sárgás
fénnyel izzani nem kezdett. Ám e világítás épp csak arra volt jó, hogy
homályosan látni engedje a lány bájos arcát. S e gyér fényben hirtelen
színes pikkelyek csillantak: Wuff, a farkasszörny érkezett vissza
nesztelenül. Barshen letérdelt hozzá, s homlokát az állat sima
kobakjához nyomta. Kisvártatva felegyenesedett, s t dve nézett a
távoli t z felé.
– A t z egy barlang el tt ég – mondta elgondolkozva Barshen. –
Öten vannak. Hárman hevernek, ketten állnak. S valamivel lentebb még
he... nem, nyolcan vagy kilencen... fekszenek. Nyolcan.
– Az összesen tizenhárom – mérlegelte az esélyeket Alméra.
Leon csodálkozva nézett el bb a choraldra, aztán Barshenre. Az
nyilvánvaló, hogy az állat telepatikusan továbbította ezeket az
információkat a nyakigláb férfi fejébe. Barshen azonban aggódó arcot
vágott.
Csakhogy a lovak száma mindössze hét... ha jól ítéltem meg. Wuff
ugyanis nem tud számolni, de azt hiszem, hét ló lehet...
Tizenhárom emberhez hét ló? – csodálkozott Leon. – És mit értesz
az alatt, hogy az utóbbi nyolc „valamivel lentebb” fekszik?
Barshen vállat vont.
– Azt, hogy nem a t znél.
Alméra bizonytalan pillantást vetett a t z irányába, aztán komor
tekintettel fürkészte az erd sötétjét. Igaz, hogy az es már elállt, ám a
szél h vös volt, és a növényzet szinte roskadozott a hirtelen jött
nedvességt l. Alméra felsóhajtott. Látszott rajta, hogy nem szívesen
menne tovább a nedves, éjfekete s ben, de az idegen tábort is
inkább kihagyná.
– Az az érzésem, a nyolc lapuló alak meg akarja támadni a t znél
lév ket – morogta Barshen.
Alméra megrezzent.
– Nem együtt vannak?
– Szerintem nem. És... Wuff szerint más a szaguk.
Ebben a pillanatban éles halálsikoly harsant, szinte ugyanabban a
pillanatban artikulátlan ordítás, aztán vel trázó üvöltés. Lovak nyerítése,
emberi ordítozás, acélcsattogás verte fel az éjszakai erd kísérteties
csendjét.
Leon kardot rántott.
– Gyerünk! – Fegyvere most zöldes színben izzott a sötétségben.
– Hova? – hökkent meg Barshen.
– Meg kell segítenünk ket!
– Kiket? – kérdezte gunyorosan Alméra. – A támadókat vagy a
megtámadottakat?
 Leon egész testében remegett. Tett egy lépést a hegyoldal felé.
– Oda akartunk kéredzkedni a t zhöz! – kiáltotta. – Soha jobb
alkalom!
– Meglehet – mondta Alméra dideregve, és kivonta keskeny
vívót rét. – Elegem van az es l! Gyerünk!
A chorald kissé visszamaradt, de Barshen és Alméra elszántan
követték Leont, akit ismét furcsa harci láz szállt meg. Hangos
csörtetéssel igyekeztek felfelé a harc irányába, de nem is volt szükség
el vigyázatosságra, a csatazaj úgyis minden mást elnyomott.
Meredek kaptatón kellett felkapaszkodniuk a sáros, lucskos füvön,
csúszós sziklákon, s igencsak kifulladtak, mire egy kisebb sziklaplatóra
értek. Ezen a platón folyt a küzdelem. A fennsík szélét l úgy tíz
méternyire tágas barlangnyílás tátongott, melynek közepén t z égett, és e
z közelében ordítozó alakok hadakoztak. A barlang szélén lovak
rúgkapáltak, nyerítettek, köteleiket rángatták. Közvetlenül a t z mellett
két sötét test hevert, valamivel kintebb még három, s bentebb, a barlang
homályában még legalább kett .
A csata három ponton dühöngött. A t z mellett, a barlang jobb
oldali falánál egy hatalmas termet , láncinges alak hadakozott két
rongyos, r t sz rzet , görbe lábú, bunkóval viaskodó kunigaamival. A
láncinges óriás hosszú nyel alabárdot forgatott, és roppant suhintásaival
távol tartotta el vigyázatos támadóit. A lábánál hever rongyos, sötét
tetem jelezte, hogy a láncinges vitézül verekszik.
Valamivel bentebb a barlangban egy vésett bronzvértezetes,
alacsony kunigaami szökellt bal felé, a t z ellentétes oldalára. Ahogy
elrohant a t z el tt, árnyéka óriásként vetült a barlang távolabbi falára.
Három rongyos kunigaami üldözte ordítva; ketten otromba fabunkókat
viseltek, a harmadik rozsdás karddal hadonászott. A bronzvértes
kunigaami hirtelen szembefordult üldöz ivel, hátát a falnak vetette, és
széles kardjával alulról felfelé vágott. Az egyik bunkós fickó egyenesen
belerohant a vágásba. Nyakából vér spriccelt, lehanyatlott. A bronzvértes
hátraugorva kerülte el a másik vörös kunigaami suhanó bunkóját.
A barlang sötétjében, ahová nem hatolt el a t z fénye, szintén
eszeveszett küzdelem folyhatott az ordítozásból és az acélcsengésb l
ítélve. Nem lehetett jól látni, mi folyik ott, de a homályban legalább öt
alak látszott nyüzsögni. Hirtelen egy vörös hajú kunigaami vált ki a
homályból, és tántorogva tartott a t z felé. Mindkét kezével a fejét fogta.
Arca mer vér volt. Két lépést tett, aztán összerogyott. Még el sem terült,
amikor szinte repülve érkezett a sötétb l egy másik kunigaami, mintha
egy ablakon vágták volna ki. A fickó nagy nyekkenéssel terült el.
Valaki ott benn a homályban veszedelmesen dolgozott!
A láncinges eemsi feje mellett egy nyílvessz csapódott a bar-
langfalnak.
Leon visszafelé követte a nyíl útvonalát. Egy hatalmas feny alatt
vékony kunigaamit pillantott meg, aki épp újabb vessz t illesztett
rozoga számszeríjába.
– Ott! – kiáltotta.
A számszeríjas a kiáltásra odafordult. Fegyvere lövésre készen
emelkedett.
Sh! Sh! Két dobót suhant át az éjszakán. A számszeríjas eld lt, mint
egy zsák. Ordítás. A fa mögül dühödt, vörös sz rzet kunigaamik
rontottak el , lehettek vagy hatan, karddal, bunkóval, dárdával, baltával,
görbe késekkel.
– Az istenit! – hördült fel Barshen. Kezében lév két dobót jét
sietve hajította el. Az els egy kunigaami combjába fúródott, a másik
célt tévesztett.
Leonra hárman támadtak. Egy t r suhant a feje felé. Félreugrott. Egy
bunkó zúgott a lágyéka irányába. Leon felordított. A csapás rövid volt.
Elsuhant a hasa el tt. Leon el relendült és szúrt. Az izzó kard átdöfte a
bunkós kunigaami mellkasát. A vörös fickó felordított. Leon kirántotta
kardját, miel tt az elhanyatló test kicsavarta volna a kezéb l. Mintegy
félálomban látta, ahogy egy dárda vágódik a gyomra felé. Tenyere
élével lefelé csapott, s próbált kitérni. A dárda az ütést l irányt
változtatott, Leon combja mellett suhant el. Leon rácsapott, megragadta,
megrántotta. A kunigaami el rebukott. Leon állon rúgta a begörbül
ipsét, s mintegy ösztönösen döfött a harmadik támadó felé. Döfése rövid
volt, de ahhoz elég, hogy távol tartsa a baltával hadonászó kunigaamit
annyi id re, amíg a dárdással foglalkozik. A vörös sz rzet , brutális fickó
az állát ért rúgástól megtántorodott, és a földre ült. Leon még egyszer
megrúgta. Csont reccsent hegymászóbakancsa alatt, és a fickó víz-
szintesen terült el. A harmadik támadó Leon kinyújtott kardjára csapott
roppant szekercéjével. Az ütés olyan hatalmas volt, hogy a vékony
fegyvernek darabokra kellett volna törnie. Ám ehelyett a varázskard
szikrákat hányva, csikorogva repült ki Leon kezéb l. A kunigaami
eltátotta sz rös száját. Leon a gyomrába vágott a bal kezében tartott
dárdanyéllel. Aztán megfordította frissen szerzett fegyverét, két kézre
fogta, és teljes erejéb l döfött; felnyársalta ellenfelét. Esztelen dühében
átdöfte el bb leütött ellenfele gyomrát is.
Felordított vérszomjas diadalában.
Megperdült.
Barshen épp ekkor döfte le egy kecses mozdulattal az ellenfelét.
Alméra viszont, miután egyik támadóját már felnyársalta, most a
másikkal birkózott. A vállas kunigaami kerekedett felül görbe késével. A
kunigaami lovagló ülésbe helyezkedett Alméra hasán; baljával a lány
torkát markolta, jobbjában a kés magasba emelkedett.
Alméra felsikoltott.
Leon habozás nélkül a vörös fickó felé hajította a göcsörtös nyel
dárdát. A hosszúkás fegyver suhant, s éles acélhegye a lecsapni készül
kunigaami bal veséjébe fúródott. Az ipse kezéb l kihullott a kés, s
maga lehanyatlott a karcsú lányról. Alméra kábán tápászkodott fel.
Nem szólt egy szót sem. Felkapta elejtett vívót rét, és kíméletlenül a
vonagló, vinnyogó kunigaami torkába döfte. Szép, fekete szeme Leonra
villant, de egyetlen hálálkodó szó sem hagyta el száját.
Leon kirántotta a dárdát a hasán hever kunigaami veséjéb l, és
haragosan nézett körül.
Újabb alakok jelentek meg. Kilenc rongyos, vörös sz rzet
kunigaami rontott a t z fényébe, villogó acélkardokkal, dárdákkal,
veszedelmes fejszékkel. Aztán a másik oldalról még kett .
– Csak nyolcan vannak, mi? – lihegte Alméra dühödten.
Barshen vállat vont.
– Mondtam, hogy Wuff nem tud számolni!
Az újonnan érkezett kunigaamik észrevették ket, és többen közülük
feléjük rontottak.
– Most már nincs visszaút! – sziszegte Leon, majd nagyot fújt, és
dárdáját készen tartva megvetette a lábát.
Izmai sajogtak, csurom vizes ruhája gátolta mozgását. Ennek ellenére
szilárdan fogadta els támadója rohamát.
Az esetlen mozgású kunigaami úgy látszott vakon bízik erejében,
mert roppant bunkóját meglendítve, vigyázatlanul rontott rá. Leon
el redöfött a dárdával. A kunigaami egyenesen belerohant a dárda
hegyébe, az acél a szívébe mélyedt; a fickó azonnal kimúlt. Azonban
lendülete oly er teljes volt, hogy hátrasodorta Leont, és elesett saját
lábában. Azonnal talpra szökkent, de a dárda teljesen átfúrta ellenfele
mellkasát, a hátán bukkant ki a vége; Leon nem tudta kirántani. Jobb
híján a nehéz fabunkót ragadta fel, melyet az elernyed fickó kiejtett a
markából.
Csapásra emelte, de nem akadt ellenfele. Alméra és Barshen
villámgyorsan végeztek a maradék négy kunigaamival, és mintha ket is
elkapta volna a harc heve, megrohamozták a barlangot.
Leon eldobta a fabunkót, kirángatta a dárdát halott ellenfele
testéb l, és verejtékezve, csurom vizesen, vért l maszatosan követte
társait.
Alméra villámgyors lidércként támadta hátba a láncinges eemsi
ellenfeleit. Kett t is ledöfött vékony vívót rével, mire a maradék három
felfedezte az új fenyegetést; de akkor meg az eemsi esett nekik hosszú
nyel alabárdjával. Egyet letarolt, egyet Alméra t re elé lökött, a
harmadik visítva megfutamodott.
Barshen zubbonya rejtett zsebeib l újabb dobót ket szedett el , és
gondosan célozva ritkította a bronzvértes kunigaami szilaj ellenfeleit.
Hármat terített le közülük, aztán vívót rével nyársalt fel még kett t. A
megmaradt két sebesülttel a bronzvértes harcos végzett.
Leon a barlang belseje felé rohant. A t z fényéb l kikerülve csak
homályos alakokat látott. Egy alacsony termet , de igen vállas fickó
hadakozott ott két bunkót forgató kunigaamival. Az alacsony fickó
félelmetes pörölyt forgatott, és ellenfelei épp akkor ugrottak hátra a
veszedelmes csapás alól, amikor Leon szélvészként érkezett.
 Egyetlen jól irányzott mozdulattal ledöfte a jobb oldalit. A bal oldali
kunigaami megperdült, és dermedten meredt a váratlan támadóra. Az
alacsony fickó kihasználta az alkalmat: pörölye süvítve sújtott le a vörös
sz rzet kunigaami koponyájára. Szörny reccsenés; a fickó egyetlen
nyikkanás nélkül hanyatlott le.
Leon kirántotta a dárdáját a halott kunigaami testéb l, és újabb
ellenfeleket keresve nézett körül.
Nem élvezte a gyilkolást, de a harci hév minden feltör kétkedését
elnyomta. A kunigaamik csak majmok, súgta egy hang a mélyr l, ám
ez nem nyugtatta meg.
A küzdelem zaja elült. A barlangban a tucatszám hever hal-
doklókon és halottakon kívül csak hatan álltak talpon. Barshen,
Alméra, Leon, a láncinges eemsi, a bronzvértes kunigaami és az a valaki,
aki a barlangmélyi homályban küzdött pörölyével.
Ez utóbbi most kilépett a t z fényébe.
Meglehet sen vállas, izmos, de alacsony, szinte tömzsi termet
kunigaami volt. Fekete körszakálla hegyes csúcsban végz dött, orra
kissé balra ferdült.
Leon felnyögött. Azt a kunigaamit ismerte fel, akinek akaratlanul
okozta a halálát az Oltárbarlangban. Tévedés kizárva! Jól megnézte az
arcvonásokat.
Barshen is nagyot nyelt.
– Rastfer! – nyögte döbbenten.

3.

Alméra egészen közel lépett a vért l iszamós ruhájú, tömzsi

kunigaamihoz, és vizslatva nézett az arcába.
– Lehetetlen! – jelentette ki bizonytalanul. – Rastfer halott.
– Ki vagy? – követelte Barshen furcsán csikorgó hangon.
A barlang homályából kilép férfi alacsony, tömzsi kunigaami volt;
arcát fekete körszakáll keretezte, mely hegyes csúcsban végz dött az
állán, orra kissé balra ferdült, szeme feketén parázslott. Fejének formája,
tekintete, minden egyes vonása a balul járt kunigaamira emlékeztetett.
Harcias pózban állt, véres buzogánnyal a kezében, s olyan káprázatosan
elegáns ruhában, hogy Leon valósággal megszédült láttán. A fickó
hímzett, fekete bársonynadrágot húzott pompás térdcsizmájába, láncinge
fölött bordó selyemzekét viselt, melynek mellrészét egészen elborították
a legkülönböz bb szín gyöngyök és drágakövek. S bár sötétkék
posztóköpenye mer vér volt, a divatos zekén egyetlen barnásvörös
csepp sem éktelenkedett.
A széles törzs kunigaami zord tekintettel, bal lábára sántítva, de
büszke tartással szemlélte a csatateret.
– Rastfer Menem? – vonta össze keskeny szemöldökét Alméra.
– Razco Menem – válaszolt a kérdezett. – A nevem Razco Menem,
a keleti kunigaamik thorp nemzetségéb l, Menem birtokának grófja
vagyok, s ama emlegetett Rastfer Menemnek édes bátyja. – Sóhajtott. –
Reagálásotokból egyértelm a szomorú következtetés: öcsém, Menem
másodszülött fia meghalt tehát. – Lehajtotta a fejét, morgott valamit,
majd a hozzá legközelebb álló Leonra nézett. – Nem tudom, kik és mik
vagytok, jó urak, de a legjobbkor érkeztetek és cselekedetetekkel egy
életre leköteleztétek Razco Menemet, Menem várának grófját.
Nélkületek szomorú sorsra jutottunk volna...
Bánatos tekintettel mérte végig a barlang halottaktól teleszórt
padlóját, és a fejét rázta.
– Micsoda alávaló támadás. rt álló két kedves eemsi szolgámat
lesb l lenyilazták, és úgy rontottak ránk, akár az ördögök. El ször csak
nyolcan jöttek. E hitvány alakokat csak-csak szétszórtuk volna, ha nem
sietnek a segítségükre ördögi társaik. – A díszes zekéj kunigaami a
fejét csóválta. – Micsoda esztelenség volt hinnem annak az álnok
gazembernek... Még egyszer köszönöm, amit értünk tettek, alázatos
hívük vagyok, jó urak!
– Én n vagyok – jegyezte meg Alméra ingerülten. – A nevem
Alméra, Barshen, pedig Leon. Éreztük a füstszagot, és a tüzeteknél
szerettünk volna megmelegedni, de nem gondoltuk, hogy hamarosan
milyen meleg lesz itt.
– Meghallottuk a csatazajt, és jöttünk késlekedés nélkül – tette
hozzá Leon.
Közben a hatalmas termet eemsi és a bronzvértes kunigaami is
odajöttek. Az eemsi arca több sebb l vérzett, a kunigaami furcsa szögben
tartotta a bal karját, s mindketten a verejtéket törölgették a homlokukról.
– A legjobbkor! – szólt az eemsi vidáman. – Rég verekedtem ilyen
jót. De ha ti nem léptek közbe, lehet, hogy ez lett volna az utolsó
szórakozásom!
A bronzvértes kunigaami kidüllesztette a mellét.
– Cherubok – mondta mély torokhangon –, és mégis milyen jól
forgatják a kardot! Elismerésem, uraim!
– Ismétlem: én n vagyok! – morogta Alméra immár dühösebben.
Leon felfigyelt a bronzvértes harcos szavaira. A „cherub” szót olyan
lekicsinyl en mondta ki, mintha sértésnek szánná. Ám további
szavaiból kit nt, hogy nem akart senkit megbántani, csak éppen
tudatalattija szólalt meg. Inkább csak csodálkozásának adott hangot.
Mintha egy harlemi kosárlabdacsapat edz je jegyezte volna meg egy
fehérb újonc láttán meglepetten: milyen ruganyos, pedig nem is
fekete. S Leon látta, hogy rajta kívül senki sem figyelt fel a kunigaami
szóhasználatára.
Közben Razco Menem lehajolt a t z mellett hever , két halotthoz, és
meggy dött halálukról. Az egyikük kunigaami volt, a másik nagy
darab, hájas eemsi.
Razco felegyenesedett, és a fejét rázta.
– Hihetetlen. Driard és Malar annyi éven át szolgáltak h en, és most
itt hevernek a mocsokban. A halál oly váratlanul jött számukra, hogy
jószerivel azt sem tudhatták, kik okozták a végzetüket. – Razco
szomorúan pillantott Leonékra, ismét a fejét csóválta, aztán eszébe
jutott, hogy még nem mutatta be a társait, és gyorsan pótolta e
hiányosságot. El ször a gorillakép , bronzvértes kunigaamit mutatta be:
– H társam, Mirk, hozzám hasonlóan a h s thorp nemzetség harcosa, a
személyes test röm. Mondhatnám, a tejtestvérem, hiszen ugyanazt a
csecset szoptuk mindketten csecsem korunkban. – Mirk peckesen
kihúzta magát, apró szeme hevesen villogott el sz rös, gorillaképéb l.
Aztán a hatalmas termet eemsi következett, aki le nem vette volna
sunyi tekintetét a szép Alméráról. – Krontel, eemsi barátunk. Bár a
kunigaamik és az eemsik nyugaton mostanság nem nagyon fémek meg
egymással, mi ketten régi cimborák vagyunk. Ráadásul Krontel barátom
hírneves sámán volt törzsében, miel tt elindult, hogy bejárja a világot és
tapasztalatot szerezzen. Három évvel ezel tt kért menedéket Menem
várában, azóta h szolgaként követ mindenhová. Utunk unalmas óráiban
kellemes vitákat folytatunk a túlvilágról és a természetfeletti létr l. Mi
hárman nem egy csetepatéban részt vettünk már ezekben a békeid kben
is, számos zsiványt a túlvilágra küldtünk, és mint tapasztalhatták, nem
ijedünk meg a saját árnyékunktól.
– Vérbeli fenegyerekek vagyunk. Az ördögt l se félünk! – jelentette
ki büszkén Mirk, aztán a következ pillanatban majd' másfél métert
ugrott hátra ijedtében. – Az istenit... egy chorald!
A gazdájához oldalgó Wuff hasonlóan ijedten h költ hátra az ugráló
kunigaami láttán, és sima pikkelyein szivárványszín fények villantak
meg a t z fényében.
– Nyugalom! – mondta Barshen újdonsült társaiknak. – Az enyém
e jószág. Wuff a neve. Mi van, öreg? – megveregette az állat pikkelyes
nyakát. Aztán homlokát a chorald fényl , sima homlokához dugta.
Pillanatokkal kés bb nyugtalan arckifejezéssel emelkedett fel. – Nem
értem egészen, mit mond Wuff... de jó lenne minél gyorsabban távozni
err l az ördögi helyr l. Sok... sok-sok hasonló szagú egyén közeledik
délr l...
– Ugyan! – kiáltotta hevesen Mirk, a hetyke kunigaami. – Csak nem
futunk meg pár rongyos alaktól!
Déli irányból az erd s jéb l olyan rettenetes bömbölés harsant
fel, hogy a fák beleremegtek, a lovak a szíjaikat rángatták, a chorald
lesunyt füllel, remegve hasalt Barshen megroggyanó lábához.
A díszes ruházatú kunigaami gyorsan határozott.
– Krontel! Hozd a lovakat!
Az eemsi sértett pillantást vetett gazdájára, aztán ment a hátasokért. A
hét ló közül egy kilehelte lelkét a csatában. Nyílvessz l átfúrt nyakkal
hevert egy vértócsa közepén. A maradék hat állat egyikére rakták rá az
összes málhát, s megint egy másikra sietve felkötözték két halottjukat.
Ezáltal négy használható ló jutott hatójukra. A problémát Razco gyorsan
megoldotta.
– Barshen, Krontel mögé. Alméra, Leon, ti ketten a maradék
hátasra!
– Merre? – kiáltotta a lány, miközben fürgén felpattant egy ko-
romfekete kanca nyergébe, és a kezét nyújtva segítette fel Leont a háta
mögé.
Razco, aki egy hófehér cs dörön lovagolt, délcegen megtáncoltatta
paripáját, aztán keletnek mutatott.
– A merbolgi fogadóban van dolgom. Onnan még nem tudom, merre
megyünk tovább...
– Akkor: irány Merbolg! – kiáltotta Alméra, és megsarkantyúzta
fekete hátasát. Az állat felágaskodott, aztán megiramodott.
Leon, hogy le ne essen, a lány karcsú derekát fogta át, s arca az
éjfekete hajhoz simult. A kellemes illattól szinte megszédült.
– Ne tapogass! – sziszegte hátra a lány mérgesen, és lefejtette
magáról Leon jobb kezét. Leon tiltakozni akart, hiszen semmi olyasmit
nem tett, de aztán mégsem szólt semmit. Kissé eltolta magát a lánytól,
de arra vigyázott, hogy le ne essen.
Mögülük az erd s jéb l csörtetés, kiabálás hallatszott, majd dühös
ordítás: nyilván most fedezték fel az érkez k az els halottakat.
– Gyía! – kiáltotta Razco, és fürge paripáján elvágtatott a vizes,
nedves lombok között kanyargó keskeny úton kelet felé. Alméra és Leon
hátasa vágtatott utána, aztán jött Mirk kantárszáron húzva maga után a
málhás lovat, s a sort Krontel és Barshen kett se zárta, a halottakat
szállító jószágot vonva maguk után.
Mire az erd l kiértek, a felh k már szétoszlottak, és a hold sárga
fénye egy tágas legel t világított be. Egy széles, hosszanti alakú,
hatalmas völgy terült el el ttük, melynek túlsó végén, jó öt kilométerre
két meredek hegy között keskeny szoros volt a kijárata. Efelé a szoros
felé vágtattak. Mögöttük folyamatosan elmaradt a csörtetés és a
kiabálás; a gyalogos üldöz k leszakadtak.
Leon gyakorta pillantott hátra, de egyetlen üldöz t sem látott
kibukkanni az erd sötétjéb l. Ám amikor a szorosban csordogáló patak
köves partján csattogott lovuk patája, és egy kis id re a hátramaradó
Razco mellé kerültek, Leon nem bírta magában tartani a kérdést.
– Mifélék voltak azok, akik rajtatok ütöttek?
Razco megvet en köpött.
– Aljas csirkefogók!
– Úgy értem... azt látom, hogy kunigaamik, de k is thorpok? –
kérdezte Leon halkan.
Razco komoran összevonta a szemét.
– Ugyan, barátom! Hát, nem láttad, hogy a sz rzetük
milyvisszataszítóan vörös? Ezek horgok, a legprimitívebbek a kunigaa-
mik minden nemzetsége közül. Bár kiváló harcosok, eszük annyi sincs,
mint ennek az esztelen choraldnak! – mutatott Razco a pikkelyes
farkasra.
Barshen csúnya pillantást vetett a thorpra, de nem szólt semmit.
– És... miért támadtak rátok?
Razco vállat vont.
– Pénzért, húsért, a gyilkolás kedvéért... Ki tudja? Támadásuk
mindenesetre meglepett bennünket. Azt hittük, békés környéken
táborozunk, s csak ímmel-ámmal állítottunk röket. A horgok a nyugati
part környékét lakják, sosem hallottam róla, hogy kalandvágyó vérük ily
messze hozta volna ket.
– Jó lett volna foglyul ejteni egyet közülük – kiáltotta a hátuk mögül
Mirk –, hogy megtudjuk, mi végre merészkedtek be ily mélyre a
kontinens belsejébe. S ráadásul ily harcias szándékkal...
Hamarosan a talaj ismét emelkedni kezdett a lovak patái alatt, s az
es ismét szakadni kezdett, mintha dézsából öntenek. Mire találtak a
hegy oldalában egy megfelel barlangot, ahol száraz gallyakból tüzet
gyújthattak, mind jükr l csöpögött a víz.
– Itt töltjük az éjszakát – határozott Razco.
Alméra hatalmasat tüsszentett.
– Be fogjuk osztani az rséget – sietett rendelkezni Mirk. – Krontel
rködik el ször, aztán én, Barshen, Leon, s legvégül Alméra.
Barshen a fejét rázta.
– Fölösleges. Wuff rködik egész éjszaka. Ha bármily veszély
fenyeget, engem azonnal felébreszt.
Körülülték a tüzet, és átszellemült arccal szárítkoztak, melegedtek.
Mirk húsdarabokat szedett el a málhás ló nyerge alól, s nedves
nyársakat vágott. Hamarosan kellemes sültszag töltötte be a barlangot.
Pár perccel kés bb mindannyian falatoztak. Csak a kunigaami vezér
nem evett.
– Micsoda fura világ ez – sóhajtotta fáradtan Razco –, amikor egy
kunigaami nemesúr menekülni kénytelen saját fajtásai el l, és egy
nedves barlangban húzza meg magát. Nem történt velem ilyesmi az
eemsi invázió óta.
Leon futólag Krontelre pillantott. Abból, amit rövid ittléte alatt
tapasztalt, nehéz volt elhinni, hogy az eemsik uralják Cherubiont.
– Eemsi invázió? – kérdezte hitetlenkedve.
– Hatvan éve már, hogy a cherubok lázadásával az eemsik uralma
megtört – morogta Razco. – Hiába, a hatalmas Otoaak váratlan halála
szétzilálta a hódítók hatalmát. Az addig egységes eemsi nemzet
vezérük pusztulása után belháborúkba bonyolódott, apró törzsekre
szakadozott, s az egyesült kunigaami nemzetségek kihasználva a
cherubok lázadását elsöpörték ket... Azóta mi vagyunk az uralkodó faj
Cherubionban és Amrikban egyaránt.
Leon elképedt.
– A kunigaamik? – Majdnem azt mondta: a majmok!
Razco csodálkozva meredt rá.
– Mi uraltuk Cherubiont már a Hosszú Éjszaka el tt is. Most
visszanyertük hatalmunkat. – Razco alaposabban szemügyre vette Leont.
– Nagyon messzir l vet dhettél ide, barátom!
– Meglehet sen – morogta Leon.
– Másfél hónapja kelt át a Nagy Vízen – segítette ki Alméra. –
Amrikban született.
– Amrikban? – csodálkozott Krontel. – Azt látom, hogy nem vagy
kunigaami, sem eemsi. Miféle nációhoz tartozol, barátom?
– Cherub vagyok – hazudta Leon anélkül, hogy Alméra felé
pillantott volna. – Az északi keorok törzséb l, a hatalmas... Chlovis
klánból.
 Ez a magyarázat szemmel láthatóan az eemsit és két kunigaami
társát is kielégítette.
Leon szeretett volna még többet megtudni az elmúlt évek, év-
századok eseményéb l, de nem volt alkalma kérdését feltenni.
– Nos – sürgette ket Razco –, megtisztelnétek, ha beszámolnátok
arról, mily körülmények között lelte bátor bátyám a halálát!
Leon az ajkába harapott.
– Egy balszerencsés... – kezdte, de Alméra a szavába vágott.
– Balszerencse kísérte utunkat! Menioraz nevezetes várába hatoltam
le tíz társam kíséretében. Órákig tartó bolyongás után megtaláltuk a még
feldúlatlan, si kincseskamrát. Azt hittük, e romvár lakatlan, s mindaz,
amit találunk, szabad prédánk lesz. Ám ekkor fanatikus choleriták
ütöttek rajtunk. Lehettek tán százan is. Visszavonultunk. Néhány társunk
sies önfeláldozása révén elértük az Oltárbarlangot, és már láttuk a
barlangnyílást. Egy kötél csüngött alá a mennyezetr l. Rastfer sürgetett
bennünket, hogy másszunk fel rajta, de mi balgák nem hallgattunk az
okos és tapasztalt thorpra, féltünk, hogy a kötél újabb csapda lesz. És
akkor, ahogy ott vitatkoztunk, megjelent a földalatti szentély cholerita
papja még százötven akolitus kíséretében. Iszonyatos csata vette
kezdetét. Összecsaptunk a f pappal és akolitusaival. Vágtuk ket, mint
a pelyvát. Rettenetes küzdelmet vívtunk. Rastfer volt oly bátor, hogy
egymagában vette fel a küzdelmet a f pappal. Egyetlen pörölycsapással
a padlóra küldte, és a gonosz lélek nem kelt fel többé. Nemes lelk
fivéred az elesett test fölé hajolt, hogy gy zelme zálogául kitépje
nyakából mágikus aranyláncát. S akkor egy akolitus, minden
choleriták legsunyibb, legalattomosabb orgyilkosa mögéje került, hosszú
pengéje megvillant, borzalmas cuppanás hallatszott, szerencsétlen öcséd
feje lerepült, teste pedig a korábbi áldozata tetemére hanyatlott. H sként
halt meg, gaz ármány vetett véget életének. Az akolitus nem
becsteleníthette meg orvul legyilkolt ellenségét, utolérte a végzete.
Leon, e bátor társam itt, kiszabadítván magát ellenségei szorongatásából,
odarontott, és ledöfte a gyilkost.
Leon elismer en pillantott Almérára. Hát persze, miért is kellene azt
mindenkinek tudni, hogy mi is történt valójában? Az meg pláne nem
tartozik másra, hogy hogyan került oda egyáltalán.
– Senki ne sirassa az én h slelk öcsémet! – szipogta Razco. – Bátor
volt, nemes lelk h s, de szerénysége tiltakozna, ha hallaná, miként
magasztaljátok. Neked pedig, h s Leon, hálával tartozom, hogy oly
nemes módon megbosszultad szeretett testvéremet.
– Bárki megtette volna a helyemben – morogta Leon. Mondani akart
még valami hasonlót, de nem tette, mert Barshennek a torkára szaladt
egy falat hús, és fuldokolni kezdett.
Krontel, a randa eemsi sámán töprengve meredt rájuk.
– Akkor... hogy menekültetek meg, ha a túler ily rettenetes volt?
Alméra gyilkos pillantást vetett a fickó felé.
– Kételkedsz bennünk, eemsi?
Krontel összeráncolt homlokkal tiltakozott.
– Dehogy. Csak éppen...
– Megvirradt! – sietett társn je segítségére Barshen. – Ennyi az
egész. Köztudott, hogy a choleriták az éjszaka teremtményei. Gy lölik a
napfényt. Amikor megvirradt, morogva hátráltak sötét kamráikba, és mi
egérutat nyertünk. Egész nap trappoltunk, s este az ismeretes
küzdelembe botlottunk.
– Egy Monarakh nev si várat keresünk – magyarázta Alméra.
Várakozóan nézett, ám Razco csak a fejét rázta.
– Sohasem hallottam e nevet. Azonban... Merbolgba tartok, ahol a
fogadóban holnap éjfélkor találkozóm van egy híres kunigaami
bölccsel, kinek neve... maradjon titok. E bölcs férfiú sokat tud
Cherubion si történetér l, talán nektek is segítségetekre lehet. Tartsatok
velem!
Leon lopva Almérára pillantott.
A lány kedvesen elmosolyodott, kissé még a fejét is meghajtotta.
– Megtiszteltetés számomra ezen invitálás. Ám még megtisztel be
lenne, ha meghallhatnám, ti miféle ügyben jártok. Itt nyugaton ugyanis
nem sok keleti kunigaami nemzetség képvisel it találni; thorpokat
képp nem.
Razco elnevette magát.
– Nem titok ez, szép hölgy! Én, Razco Menem, Menem vár ura, a
tudományoknak szenteltem életem. Egy si legendának kívánok utána
járni, mely gyerekkorom óta foglalkoztat. Bizonyos jelekb l ítélve
ugyanis... úgy tetszik, én leszek az a h s, akinek az eljövetelét erre az
évre jósolta Kevanaar orákuluma. Talán meghökkentek azon, amit most
mondok, de nem kizárt, hogy én vagyok a... Hajnal Lovagja!
– Hogyan? – kérdezte elképedve Alméra. – Razco Menem, egy
kunigaami gróf...
– Igen. A Hajnal Lovagja... – sóhajtotta Razco. – Ismeritek az si
legendát? A szenvedések várában létezik egy varázslatos kard, a Hajnal
Kardja, mely állítólag évszázadokkal ezel tt a k höz szögezett egy
gonosz lelket... E kard megszerzése az én célom, mert e varázslatos
fegyver elvezeti gazdáját arra a helyre, ahol a Hajnal Királyn je alussza
évszázados álmát. S ki megtalálja és életre kelti az si kunigaami
királyn t, megtalálja az örök boldogságot, és... Mi az, barátom, hallasz
valami gyanúsat?
Leon dermedt tagokkal, tátott szájjal, hápogva emelkedett fel, de
egy szó nem jött ki a torkán.
A többiek is felugráltak. Barshen tekintetével Wuffot kereste, de az
állat nem volt a közelben.
– Mi a nyavalya... – recsegte Mirk gyanakvóan.
– A kard... – nyögte ki végre Leon. – Ott hagytam a kardot!
A szép Alméra szitkozódott, mint egy kocsis. Barshen csak röhögött.
A két kunigaami és az eemsi értetlenül meredtek Leonra.
Leon egyszerre megelevenedett, mintha villám csapott volna belé.
Felkapta a göcsörtös nyel fadárdát, és elszántan megrázta.
– Visszamegyek! – Választ sem várva megindult a lovak felé.
– Megállj! – ugrott elé Krontel fenyeget képpel, kezében az
alabárdjával. – Megállj, ha kedves az életed!
Razco összevont szemöldökkel, értetlenül meredt Leonra.
– Nem értelek...
– Azt a kardot egy k oltárból rántottam ki, kiszabadítva ezzel
Cholert, az si Gonosz Lelket. S ez a kard, mely a csata hevében kiesett
a kezemb l, nem lehet más, mint az el bb említett Hajnal Kardja!
Razco sötét pillantást vetett Leonra, bizonytalanul ingatta a fejét,
még egyszer szemügyre vette Leont, érezhette a tekintetéb l, hogy
komolyan beszélt, mert egyszerre elszánta magát.
– Gyerünk! – parancsolta.
Lóra kaptak, és vágtatva indultak vissza a sötét és nedves erd ben a
csatatér színhelyére.
Leon ismét Almérával ült egy lovon, csakhogy most Leon ült elöl,
és a lány kapaszkodott a derekába mögötte.
– Hagynod kellett volna azt az átkozott kardot! – sziszegte Alméra
bosszúsan. – Semmi szükségünk rá!
– Choler szabad és él! – felelte Leon a lehet legudvariasabb
hangon. – Hatalmas veszélyt jelent... nem csak miránk, hanem az egész
birodalomra! Engem gy löl, mert egyszer elárultam! Hogyan
védekezhetnék a Sötét Láng Ura ellen? Egyetlen lehet ségem van: a
kard. A Hajnal Kardja mellyel a Hajnal Királyn je egykor már képes
volt legy zni Cholert. Ha ez a fegyver valóban a Hajnal Kardja, Razco
szavai szerint elvezet az egykori kunigaami királyn höz, és az
segítségével talán legy zhetjük Cholert!
Alméra sokáig nem szólt, csak csendben kapaszkodott Leon de-
rekába. Aztán komoran sóhajtott.
– Igazad van. Veled tartok.
Leon csodálkozva pillantott hátra.
– Lemondasz a megbízatásodról?
A lány bájosan elmosolyodott.
– A megbízatásom egybeesik a terveddel. Megbízóm szintén a
Hajnal Királyn jét kívánja megtalálni.
– Micsoda?
– Többet nem mondhatok. Ne is er sködj, Silver, így is sokat
mondtam! Szövetségesek vagyunk.
Leon elmosolyodott.
– A szolgád vagyok. A hatalmadban áll bármikor visszaküldeni.
– Úgy van.
Az éjszakai erd ben hátborzongató hangok harsantak. Az es felh k
eloszlottak, s kikukucskált közülük a hold. A hold a harmadik negyedben
járt; még nem volt telihold, de ez már csak napok kérdése volt. Ezüstös
fénye kísérteties árnyékokat varázsolt a ritkuló erd be.
Most egy holdkaréj alakú tavat kerültek meg. A lovak patája
belemélyedt a felázott fövenybe.
Az eddig elöl lovagló Razco visszamaradt Leonék hátasához.
– Bizonyos vagy abba, barátom, hogy ez a kard, ami után most
megyünk, a Hajnal Kardja? – kérdezte a kunigaami gróf kételkedve.
Leon vállat vont.
– Hogyan lehetnék biztos benne? Egy k oltáron nyugvó iszonyatos
koponya homlokából húztam ki. Többféle színben villódzik, és néha
sziszeg , zizeg hangokat hallat. Hosszú és vékony, akár egy nyárs.
Hogy varázsereje van-e? Nem tudom. Ez idáig engem nem segített. S t,
kiesett a kezemb l a harc során.
– Nyilván – mondta Razco magasztosan. – A Hajnal Kardja csak a
Hajnal Lovagjának engedelmeskedik. S hogyan lehetne az egy cherub?
– Razco ismét furcsa pillantást vetett Leonra. – De... azt mondtad, te
húztad ki? Puszta kézzel fogtad meg, és kihúztad a kunigaamik
királyn jének szent fegyverét?
Leon bólintott.
– Így történt.
– A monda szerint csak a Hajnal Lovagja húzhatta volna ki! Egy
magas származású kunigaami nemesúr! És te... nem kunigaami vagy!
Leon vállat vont.
– A legendák néha túloznak. De hamarosan kiderül, ugyanarról a
kardról van-e szó.
Razco ellentmondást nem t en felvetette a fejét.
– Ha a kardot megtaláljuk, én fogom birtokolni, mert engem illet.
Adok neked helyette másik fegyvert.
Leon engedelmesen bólintott. Talán egy kissé még örült is, hogy
nem neki kell ezt a veszedelmes fegyvert hordoznia. A lényeg az, hogy
a közelében legyen, és ha Choler rájuk támad, valaki forgassa ellene. S
elvezesse ket a mágikus álomban szunnyadó kunigaami királyn höz.
Még jó húsz percnyi lovaglásra lehettek a csata színhelyét l, s
holdfényes, nyílt terepen vágtattak át egy erd sötét sávjához közeledve,
amikor az elöl loholó Wuff hirtelen visszatért. Az állat hanyatt-homlok
rontott ki az erd l, s mögüle nagy ordítozással sötét, gorillaszer
lények törtek ki, roppant fabunkókat, vaskos kardokat lóbálva. Hasonló
vörös sz kunigaami csürhe volt, mint akik nem sokkal korábban
megtámadták Razcóékat. Lehettek vagy negyvenen.
Razco megsarkantyúzta a paripáját.
– Utánam! – ordította.
Leon azt hitte, Razco rá akar támadni az óriási túler re, ám a
kunigaami gróf egész másra gondolt. Lova nyakára d lve, hogy minél
kisebb célfelületet szolgáltasson a felé röppen nyílvessz knek,
egyszer en elsodorta az eléje állókat, és pörölyével utat vágott magának
és társainak. A rátámadó bolgok annyifelé estek, ahányan csak voltak.
Ebbe a résbe vágtattak be a társai, s bár ellenfeleik szinte
megszámlálhatatlanul nyüzsögtek, lendületükkel és a meglepetés
erejével pillanatok alatt átvágták rajtuk magukat.
A vörös bolgok bunkójukat lengetve, ordítozva, bömbölve,
nyilaikat kil ve próbálták gyalogosan üldöz be venni ket, de esélyük
sem volt.
Hamarosan a kiabálás utolsó foszlányai is elmaradtak mögöttük.
– Ezek miutánunk mentek! – rikoltotta vissza Razco vidáman. –
Most trappolhatnak vissza!
– És ha náluk van a kard? – lihegte Leon, aki igencsak sokat
forgatta az áttörés közben a dárdája nyelét.
Razcót nem szomorította el ez a lehet ség.
– Akkor majd a visszaúton elvesszük t lük. Feleslegesen ne
kockáztassunk! Nem lehet már messze az a barlang.
Húsz percen át vágtattak a széles erdei úton feszített tempóban, hogy
minél jobban maguk mögött hagyják a gyalogos kunigaamikat.
Hamarosan érthetetlen karattyolás ütötte meg a fülüket, éles hangú
visítozás, pokoli lárma.
Lovaikat kikötötték egy tisztáson, és csendben lopództak felfelé a
lejt n a csata színhelye felé. Ahogy közeledtek, a lárma egyre
hangosabb lett. Mintha háborodott lelkek tanyáztak volna a fennsíkon.
A jókora barlangban három helyen is hatalmas tábort z lobogott, s e
z körül sötét alakok ugráltak, valami rült táncot jártak, s közben
torkuk szakadtából ordítottak.
– rület! – suttogta elképedten Leon a bokrok közti leshelyükr l.
– Choleriták – sziszegte Alméra gy lölettel a szemében. – Choler
mocskai. És... a bolgok is közéjük tartoznak!
Leon arrafelé nézett, amerre a kardot elejtette, és meglepetésében
megszorította Barshen karját.
– Ott!
A barlang alatti tisztásról különös menet közeledett felfelé a tüzeknél
ugrálókhoz. Egy ezüstös csuhájú, hatalmas termet alak lépkedett elöl.
Az arcát nem lehetett látni, mert a fejére boruló kámzsa elrejtette arca
formáját. A férfi, mert léptei alapján férfi lehetett, mindkét kezét a
magasba tartotta, mintha hátulról pisztolyt nyomtak volna a bordái közé.
Ám senki sem fenyegette, s t, magabiztos lépteib l úgy t nt, az, aki
parancsol a mögötte jöv knek. Feje fölött tartott sz rös kezének széttárt
ujjai között élénkvörös lángok lobogtak, akárha eleven fáklyák lennének.
Az ezüstkámzsás alak fennhangon kántált, néha meg-megállt, hogy
arcát az égre emelve torokhangon valami imaféléket mormoljon, aztán
továbbkántálva lépkedett felfelé a barlanghoz vezet ösvényen.
Valahányszor megállt, a t z körül üvöltözök is elhallgattak, abbahagyták
a kerge ugrabugrálást, s feszült csendben várták ki szavait. Amint a
kámzsás ismét kántálni kezdett, az rület a t z körül
továbbfolytatódott.
S a kámzsás mögött, akár valami ünnepi menet, négy rongyos, torz
kép , vörös sz rzet bolg lépkedett; gallyakból hevenyészett primitív
hordágyon egy hosszú, sárga szikrákat vet holmit cipeltek: a Hajnal
Kardját.
– A mindenit! – suttogta ámultan Mirk.
– Nem merik megérinteni? – csodálkozott Krontel. – Vallásosan
félhetnek t le.
– Rajtuk ütünk! – parancsolta Razco ellentmondást nem t en. –
Elragadjuk a kardot! Aztán gyorsan a lovakhoz! Rajta!
Kiugrott a bokrok rejtekéb l, és megszállottként rohamozta meg a
kardot viv ünnepélyes menetet. Mire észrevették közeledtét, már
rajtuk is csapott, s egyetlen csapással leütötte a hordágy baloldali hátsó
cipel jét, s már támadta is a másik hátsót.
Leon sem késlekedett. Hamarabb ocsúdott, mint társai, másodikként
ugrott ki, szinte Razco háta mögött. Dárdája nyelével torkon vágta a
fel le es elüls hordágycipel t, és az úgy d lt el egy nyikkanás nélkül,
mintha a szíve megállt volna. Ugyanekkor a negyedik bolg felsikoltott,
elejtette a kezében tartott ágat, és tigrisugrással vetette be magát a bokrok
közé. Krontel nagy ívet leíró alabárdja olyan er vel zúgott el a puszta
leveg ben, ahol az imént még a bolg állt, hogy az eemsi egyensúlyát
vesztve térdre rogyott.
Az élen haladó, lángoló kez ezüstkámzsás megperdült. A barlang
el terében a háborodott ugrabugrálok állatként vonítottak eszeveszett
dühükben. Dermedtségük csak egy pillanatig tartott, máris lefelé
iramodtak a keskeny ösvényen.
Barshen egy dobót t hajított az élre ugró bolg nyakába. A vörös fickó
felbukott, társai átestek rajta. Iszonyú z rzavar támadt.
– A lovakhoz! – rikoltotta b szen Razco, és a kard után nyúlt. Az
ezüstkámzsás, kétméteres, tagbaszakadt óriás hatalmasat bömbölt
dühében. Kinyújtott ujjai között a lángok fellobogtak, valósággal
méteresre nyúltak.
A fickó Leon felé fordult.
Leon ráhajította a dárdáját. Sietve dobta el, mégis nagy er vel, és
érezte, hogy a göcsörtös nyel acélpenge egyenesen az ezüstkámzsa
mellrészének tart.
Leon várta a cuppanást, ahogy a dárda hegye belemélyed a
mellbe, ám ehelyett meglep dolog történt.
Az ég ujjú kezek egyszerre villantak. A jobb kéz a dárda acél-
hegyét kapta el, a bal a fanyelet markolta meg. Egy reccsenés, és a
dárdanyél kettétört. A mozdulat olyan rettent en gyorsan történt, hogy
Leonnak még ocsúdni sem volt ideje.
Mirk ugrott a fickó felé a buzogányával, ám miel tt lesújthatott
volna, az ég kezek felé fordultak, a lángok megnyúltak, és meg-
perzselték a kunigaami arcát, meggyújtották a szakállát. Mirk üvöltött
a fájdalomtól.
Közben Razco a kardhoz ugrott, és diadalmasan megragadta a
markolatát. Üvöltve hajította el azon nyomban! Razco Menem, Menem
vár ura minden méltóságáról megfeledkezve eszel sen nyalogatta
megperzselt kezét, mely még füstölgött a kard érintését l. Olyan érzése
lehetett, mintha egy fehérizzású vasat markolt volna meg. Pedig a kard
most nem izzott, citromsárgán villogott.
A kétméteres alak egyetlen kurta kézmozdulattal eltaszította a
bronzvértes kunigaamit, aki ég szakálla oltogatásával volt elfoglalva, és
a kard felé lépett. Leon egy pillanatra jól látta a fickó éles vonású
rókaképét, narancssárga szemét, s hegyes orra és bal szeme között egy
régebbi ferde vágás tíz centis helyét.
Krontel termett a kámzsás el tt, és alabárdját derékmagasságban
suhintotta. Az alabárd nyele a fickó bal tenyerében csattant, és kongva
megállt, mintha sziklának ütközött volna. A lángoló marok összezárult
az alabárd nyelén, közvetlenül az acélfej alatt. Egy gyors mozdulat. A
fegyver oldalra lendült, s vele együtt repült el Krontel is, aki semmi
pénzért nem eresztette volna el a fegyverét. Rettenetes er kellett ahhoz,
hogy a jókora termet , súlyos test eemsit így oldalra hajítsa.
– Vissza! – ordította Razco, még mindig füstölg kezét fájlalva.
Ám a kardról nem mondott le. Ismét megpróbálta megmarkolni, de a
fegyver úgy égethette, mint a pokol tüze. Néhány másodpercnél tovább
nem bírta tartani. Sziszegve ejtette a lábához. – Leon! Ide!
Most Alméra ugrott az ezüstkámzsás fickó elé. Gyomortájra szúrt
keskeny vívót rével, de a szúrás rövidre sikerült. A vörös láng
egyszerre elt nt a fickó kezér l. Hosszú ujjai voltak, karmokhoz
hasonlatosak.
Bal kezével el recsapott, megmarkolta Alméra keskeny vállát, s
er vel megszorította. A lány térdre rogyott.
Barshen közben három-négy lefelé rohanó choleritával csatázott.
Keskeny vívót re villámgyors villanásokkal osztogatta a halált. Barshen
szemmel láthatóan mesteri vívó volt. A choleriták az els három
halottjuk után kissé visszarettentek. Barshen vigyorogva támadta meg
ket.
Leon a citromsárgán izzó kardhoz ugrott, és megragadta a mar-
kolatát. Felkészült rá, hogy is üvöltve hajítja majd el, akárcsak Razco,
de mindenképp meg kellett próbálnia. azonban semmilyen fájdalmat
nem érzett; a kard úgy simult a kezébe, mintha egyenesen erre a célra
kovácsolták volna.
Az ezüstkámzsás alak most megragadta Alméra másik vállát is, és
megszorította. A lány hang nélkül hanyatlott egy bolg tetemére.
Leon felfelé szúrt a karddal, a veszedelmes óriás vaskos nyakába. A
kard hegye sisteregve mélyedt a húsba. A hatalmas ember felüvöltött,
és mindkét kézzel a kard citromsárga vasa után kapott. Ám el is engedte
nyomban; a kard égette a kezét. Azt a kezet, mely az el bb lángokat
lövellt ki!
Leon kihúzta a kardját a kámzsás férfi nyakából, melynek nyomán
vöröses fekete vér serkent. Az illet megtántorodott, eld lt, akár egy
oszlop.
A barlangból most már tucatnyi cholerita és legalább annyi vörös
sz rzet bolg igyekezett lefelé. Barshen és a segítségére siet Krontel
együttesen sem tudták tartani ket.
– Vissza! – kiáltotta Mirk, aki id közben sikeresen eloltotta a
szakállát.
Razco leütött egy rárontó bolgot, aztán megperdült, és a bokrok
közé ugrott.
– Gyerünk! – kiáltotta. – El innen, miel tt többen lesznek.
Leon már indult volna utána, aztán megtorpant. Gyorsan lehajolt
Alméráért, és a vállára kapta. A lány vékony teste könny nek, szinte
súlytalannak t nt. És oly ruganyosnak. Bizonyos helyeken.
Barshen és két társa visszavonulóban voltak, de feltartották a fekete
csuhás choleritákat és bolg szolgáikat.
Leon hatalmas léptekkel futott vissza a tisztásra, ahol a lovakat
hagyták. Razco egymás után oldozta el a köt fékeket, és maga máris
nyeregbe pattant. De nem lovagolt el, tartotta a többi lovat, várta a
társait.
Leon tiszteletlenül feldobta Almérát fekete paripájuk hátára, s
maga is felkapaszkodott a nyeregbe. A kantárszárat tartó kezével
egyúttal Almérát is fogta, hogy le ne pottyanjon, jobbjában a kard
vörösen izzott, sercegett.
 Leon a lova véknyába vágta sarkait, és a még dühöng csata felé
fordította.
– Ide! – kiáltotta Barshennek, aki hosszú lábával leel zte kunigaami
és eemsi társát. Mögöttük fekete csuhás choleriták bukkantak ki a
bozótból. Leon a vérszagtól neki vadultan felrikkantott, és meglengette
szikrákat vet kardját. Lova felágaskodott, s Leon majdnem kizuhant a
nyeregb l Alméra eszméletlen testével együtt.
Azonban a kardot látva a choleriták és bolg harcostársaik karjukat az
égre emelve hátat fordítottak, és megfutamodtak.
– El innen! – zihálta Mirk, miközben felkapaszkodott a nyeregbe.
– Kapjuk el ket! – üvöltötte Barshen töretlen lelkesedéssel, s a
menekül k után vágtatott volna, ha Krontel fel nem kapaszkodik mellé,
és más irányba nem fordítja közös hátasukat.
– Kerül vel kell mennünk – közölte Razco –, ha nem akarunk ismét
összetalálkozni a múltkori csapattal.
Lassan már hajnalodni kezdett, de ezt alig-alig lehetett észrevenni,
mert az ég ismét beborult, s ha nem is záporszer en, de ismét esni
kezdett. A szitáló nedvességben dideregve lovagoltak el bb déli
irányba, aztán félóra múltán keletnek fordultak.
Alméra hamarosan magához tért, kábán nézett maga elé, és
egyetlen szóval sem köszönte meg Leonnak a tettét. Perceken belül
visszanyerte régi énjét, s egy szót sem szólt megment jéhez, sem a
többiekhez.
Amikor beköszöntött a reggel, egy sebes folyású patak partján
letáboroztak, megpihentek, megitatták a lovaikat, de tüzet gyújtani nem
tudtak, mivel minden annyira nedves volt. A szemerkél es elállt, de
hiába kelt fel a nap, nem sokkal lett világosabb.
Krontel egy kéttenyérnyi darab szárított húst szedett el a málhából,
ezt hatfelé vagdalták, s mivel megsütni nem tudták, azonmód befalták.
Utána Mirk kulacsából lélekmelegít , tüzes vörösbort kortyoltak. Egy-
egy korty jutott fejenként, s a kulacs kiürült.
Razco, aki ez idáig felt en szótlan volt, hümgetve lépett Leon elé.
Sunyi pillantást vetett rá, aztán fejével eemsi szolgája felé biccentett.
– Ügyesen cselekedtél, Leon Silver. Most add át a kardot
Krontelnek.
Leon egy pillanatig farkasszemet nézett a kunigaami nemes úrral,
szeme sarkából Almérára pillantott, aztán vállat vont.
– Ha kívánod.
Kihúzta a citromsárga kardot a puha b rhüvelyb l, megfogta a
pengét, és a markolatát a homlokát ráncoló eemsi felé nyújtotta. Krontel
megfogta a cirádás markolatot, aztán üvöltve ejtette el.
– Forró!
Razco összevonta a szemét, és kunigaami szolgája felé biccentett.
– Mirk!
A megpörköl dött szakállú kunigaami óvatosan nyúlt a földön hever
fegyverért, épphogy megérintette, sziszegve, szitkozódva rántotta el a
kezét.
Razco sóhajtott. Lehajolt, gyors mozdulattal felragadta a fegyvert,
mely sistergett a markában. A thorp gróf fogát összeszorítva egyszer
mozdulattal nyújtotta Leon felé a fegyvert. Veszettül égethette a
tenyerét, de nem engedte el a markolatot, amíg Leon csodálkozó arccal
vissza nem vette t le.
Amikor a kard Leonnál volt, Razco bizonytalanul fél térdre
ereszkedett.
– Nem tudom, ki vagy te valójában, nagyuram, de hogy nem
Amrikból jött cherub, abban biztos vagyok. Nem firtatom kilétedet,
hiszen immár bizonyosan tudom, hogy az, aki e kardot képes a kezében
tartani, nem lehet más, mint a Hajnal Lovagja! Bocsásd meg nekem,
méltatlannak, hogy magamat hittem e hihetetlen hatalom birtokosának,
de hidd el, komoly indokom van arra, hogy e dolgot félreértelmezzem.
Azonban most már tudom, hogy a Hajnal Lovagja valójában te vagy, s e
tudás birtokában engedd meg, hogy Razco Menem, Menem grófja és két
szolgája felajánlja neked h szolgálatait. Rendelkezz velünk,
nagyuram!
Szemével intett két szolgájának, ám azok már parancs nélkül is
követték gazdájuk példáját, és fél térdre ereszkedve fejet hajtottak Leon
el tt.
Leon kihúzta magát. Volt már tapasztalata abban, hogyan visel-
kedjen ilyen helyzetben. Nem szabad gyengének és határozatlannak
mutatkoznia. Kidüllesztette a mellét, és kerülte Alméra tekintetét.
– Nem szándékoztam elárulni a kilétemet – jelentette ki. Sóhajtott. –
De talán így, hogy magadtól jöttél rá, sokkal jobb. Valóban az vagyok,
akinek neveztél. Hogy honnan kerültem Cherubionba, maradjon titok. A
Hajnal Lovagja vagyok, s e karddal a kezemben egyetlen célom van:
megszabadítani a Hajnal Királyn jét évszázados álmából. Hogy együtt
harcoljunk Choler ellen, s együtt küzdjünk Cherubion
felvirágoztatásáért.
Leon a szürke ég felé emelte a kardot, és az sárga lángokat vetett.
Wuff, a gyáva chorald fülét lesunyva, sz kölve lapult a földhöz.
– Nem várom el, hogy egy ily nemes kunigaami a szolgám legyen –
folytatta Leon némi gondolkodás után. – Azonban azt megkövetelem
Cherubion nevében, hogy velem tarts, s karod izmával valamint
bölcsességeddel mindvégig segíts küldetésemben!
– Halálom pillanatáig! – felelte hevesen Razco Menem. Két
szolgája szólni sem mert.
Leon Barshen és Alméra felé pillantott.
Úgy t nt, mintha Barshen szája szélén mosoly bujkált volna, ám ez
csak látszat lehetett, mert a nyurga férfi azon nyomban térdre roskadt
choraldja mellé. S Alméra, a büszke varázslólány, rövid habozás után
követte.
– Híveid vagyunk, nagyuram! – szavalta tisztán érthet en Barshen. –
Bárhová mégy, én követlek.
– Esküdjetek – parancsolta keményen Leon. – Esküdjetek az
életetekre, Kevanaarra, a Hajnal Lovagjára, esküdjetek meg, hogy
mindenben segíteni fogtok!
– Esküszünk! – kiáltotta Alméra olyan átszellemült arccal, hogy
Leonnak megdobbant a szíve.
A többiek kórusban mondták utána.
– Esküszünk!
– Akkor... álljatok fel! Úgy! És most beszéljük meg, hogyan tovább.
Mindenkor számítok a tanácsaitokra.
– Miben? – kérdezte bizonytalanul Barshen.
 Leon az ajkába harapott.
– Én vagyok a Hajnal Lovagja, vagy nem? Célom, hogy megtaláljam
a Hajnal Királyn jét, a kunigaamik egykori nagy úrn jét. A kard,
mellyel életre kelthetem, már nálam van. A királyn t merre keressem?
– Már beszéltünk err l – emlékeztette Alméra, és nem nézett Leon
szemébe. – Sejtésem szerint a királyn egy Monarakh nev si vár
mélyén található. Csakhogy e hely számomra ismeretlen.
– Monarakh! – kiáltotta Razco. – Igen! Hát persze, hol is lehetne
máshol népem egykori nagy királyn je, ha nem Monarakhban! Kind jól
sejtette!
Leon azonnal lecsapott rá.
– Tudod, hol van ez a vár?
– Nem. De ismerek valakit, aki tudja!
Leon felvillanyozódott.
– Hol találjuk ezt az illet t?
Razco mély lélegzetet vett.
– Ahová eredetileg igyekeztem. Nem más , mint Kind Gren Grun
Grath, a neves erfro-bolg bölcs, akivel Merbolgban adtunk egymásnak
randevút ma éjszakára a Kék Gúnár fogadóban.
– Micsoda? – kiáltotta Leon. – Miért késlekedünk még?
Ismét lóra kaptak, és hamarosan kényelmes tempóban ügettek
Merbolg felé. Razco biztosította róla Leont, hogy még e ráér s, lókímél
iramban is Merbolgba érnek alkonyatra.
Merbolgba? Leon csodálkozva töprengett el magában, mennyit
változott Cherubion háromszáz év alatt. Amíg itt id zött, városoknak
nyomát sem látta, legfeljebb váraknak vagy Keorath-féle nagy
néptelepüléseknek. S fogadók? Ilyesmikr l egykor álmodni sem mert
volna. Háromszáz év rengeteg id !
Újdonsült társai eskütétele után egyértelm volt, hogy Leon egyedül
lovagol fekete paripáján. Alméra átült Mirk mögé. Elvégre mégsem
lenne illend , hogy a Hajnal Lovagja megossza valakivel a paripáját.
Leon igyekezett kemény arcot vágni. Tudta már, hogyan kell vi-
selkednie ilyen helyzetben, ha meg akarja tartani hívei támogatását.
Szilárdan. Magabiztosan. Parancsolóan.
 Razco és két szolgája szinteségében biztos volt. Azonban a nyurga
Barshen mintha kissé gunyoros lett volna. És Alméra? Alméra, a büszke
varázslólány, aki egyetlen szavával visszaküldheti Le Sentierbe. vajon
hogy fogadta Leon lovaggá el lépését? Térdet hajtott a Hajnal Lovagja
el tt. De vajon szinte szívvel?
Talán.
Leon elhatározta, hogy rendíthetetlennek mutatkozik, és kitart
állítása mellett: a Hajnal Lovagja. Hiszen a kard is ezen a véleményen
van. És miért ne lehetne így? Nem most el ször fordul el , hogy neki
rendeltetése van Cherubion sorsában.
Az eskütétel óta azonban mindenki szemmel láthatólag kerülte.
Alméra nem ült el tte vagy mögötte, hogy lovaglás közben szót
válthassanak. Razco nem maradt vissza, hogy szóba hozzon egy-egy
ügyet, s a többiek, bár gyakorta furcsa pillantásokat vetettek feléje,
azonnal elfordították a tekintetüket, ha odanézett. Mintha az
tekintete pestist terjesztene.
Mindegy. Leon vállat vont gondolatban. Vissza akart kerülni
Cherubionba, s még akkor is szívesebben tartózkodik itt, mint Le
Sentierbe, ha ez a Cherubion már nem az a világ, melyet oly jól ismert.
Ha mindennek dacára mégis idekerült, annak valamilyen jelentése van.
S ha a sors úgy hozta, hogy a Hajnal Lovagjának szerepét kell
eljátszania, megteszi, ami t le telik.
Aztán hirtelen eszébe jutott a fenyegetés, mellyel szembe kell
néznie: Choler és ádáz hívei, a choleriták. Eszébe jutottak eddigi
találkozásai a Sötét Láng Urával, és nem volt túl boldog; Choler túl
er s ahhoz, hogy egyedül szembeszálljon vele. Egyetlen esélye, ha
megkeresi a kunigaamik híres-hírhedt királyn jét, és vele karöltve
számol el Cholerrel.
Igen, meg kell találnia a Hajnal Királyn jét.
Még kétszer álltak meg pihenni, s bár a gyomruk hangosan korgott,
nem volt mit enniük. Komoran bámultak maguk elé, de nem hozták
szóba az ügyet. Csak Razco hozakodott el mindannyiszor azzal a
ténnyel, hogy legkés bb alkonyatra elérnek Merbolgba, és a Kék Gúnár
fogadóban kiadós lakoma várja majd ket.
 4.

Hamarosan megpillantották Merbolg legszéls házait, köztük a

Kék Gúnár fogadót, amelynek az ablakaiból a korai óra dacára halvány
fény sz dött a bejárat el tti nagy térre. Leon a sz kszavúvá vált
Razcótól megtudta, hogy ez a város egykor a kunigaami bolg
népcsoport f városa volt, innen származik a neve, ám az eemsi
hódoltság alatt a bolgok nyugatra vándoroltak egészen az óceánig. S
most a kunigaamik uralma alatt lakossága nagy részét cheemp, goreel,
bolg, maunu és paveen törzsekbe tartozó kunigaamik alkották, de ezeken
kívül nagy számban éltek itt a legkülönböz bb fajú chembok, eemsik,
melinek és más furcsa népek is. Merbolg városa jelenleg majd' az egész
Cherubiont magába foglaló Kunigaami Birodalom egyik jelent s
helytartósága volt, melyen egy goreel törzsbeli kunigaami helytartó
uralkodott.
Razco azt is elmondta, hogy tudomása szerint Merbolg tartomá-
nyában hosszú ideje rend van; tizenöt éve nem fordult el , hogy ilyen
nagy számú b nöz csapat megtámadott volna békés utazókat.
– Sokat változott a világ mostanában – sóhajtotta Razco. – Amikor
másfél évvel ezel tt keleti birtokomról útnak indultam a Hajnal
Királyn jének keresésére, csak rangom elengedhetetlen jelvényeként
hoztam magammal pörölyömet. Több mint egy éven át egyszer sem
kellett használnom. S most az elmúlt hetek alatt egyszerre mintha
megbolydult volna a világ, rövid id n belül két véres csatát is vívtunk.
Choleritákkal eddig is találkoztunk utunk során. Egy békés vallás
csendes híveinek ismertük meg ket. S most azt kell mondanom,
egyszeriben megtébolyodtak. S a bolgok? A nyugati tengerpart lakói.
Egy-két békés utazótól eltekintve nem kalandoztak még el ily messzire a
tengert l évtizedek óta.
Leon komoran nézte az alkonyi fényben eléjük kerül várost.
– Mit gondolsz, itt Merbolgban biztonságban leszünk t lük?
Razco a fejét rázta.
 – Merbolg húszezres lakosú nagyváros. Er s hely rség védi.
Ráadásul itt állomásozik a helytartó saját test rsége, mely válogatott
kunigaami vitézekb l áll. Igen megütné a bokáját az a kóbor bolg
csapat, amely botor módon megpróbálna betörni ide.
Razco jól saccolta, valóban alkonyatra érték el a várost. A nap már
lenyugvóban volt, amikor bezörgettek a város vaskos fakapuján.
A toronyból az idejekorán meggyújtott fáklya fényénél egy szakállas
r pillantott le.
– Ki az, és mit akar?
Razco kihúzta magát.
– Menem grófja kér bebocsátást Merbolg városába társai kísé-
retében.
A fáklya levilágított, és miután az r alaposan szemügyre vette
Razco díszes ruházatát, a tölgyfakapu szétnyílt, s mögötte a vasrostély
felhúzódott.
Bibircsókos kép , alacsony kunigaami lépett eléjük talpig vasban,
mögötte b rvértes, dárdás kunigaamik sorakoztak. Lehettek vagy tízen.
– Meg kell fizetniük a kapupénzt, gróf úr! – krákogta a bibircsókos
kép . – Egy ezüst fejenként. Az összesen nyolc ezüst.
– Nyolc? – kérdezte csodálkozva Razco. – Mi csak hatan vagyunk.
Az rkapitány kapzsin elmosolyodott, és az utolsó lovon keresztben
hever két hullára mutatott.
– Na és ezek? Ezeket kint óhajtja hagyni, gróf úr?
Razco további vitatkozás nélkül, megvet pillantás kíséretében egy
aranyat nyomott az alacsony fickó markába.
– Mit l zárkózik Merbolg városa békeid ben? – kérdezte mintegy
szórakozottan.
– Békeid ben? – nyögött fel a vaspáncélos rkapitány. – Hol vannak
már a békeid k, jó uram! Tegnap óta nagyot fordult a világ. Az eddig
békét és szeretetet hirdet choleriták tegnap este megháborodtak.
Házakat gyújtottak fel, gyilkoltak, fosztogattak. Csapatosan járták az
utcákat, és leöldösték a békés lakosokat. Nem kegyelmeztek sem n nek,
sem gyermeknek. Nem számított nekik, hogy kunigaami, cherub, eemsi,
menü vagy más nemzetség az áldozatuk, egyaránt legyilkolták ket.
Kardélre hányták valamennyit. Mire a város rség kivonult ellenük,
több pusztítást végeztek, mint a droza-járvány nyolc évvel ezel tt. Nagy
csata dúlt a város belsejében, a choleriták nagy része holtan hever a
csatornákban, sokan közülük e percekben kínpadon ismerik be
iszonyatos tetteik indítékát, ám akadtak, akik kereket oldottak, s
házaikba húzódva várják az újabb lehet séget. S miközben ez történt,
maunuk vad csapata ostromolta meg el ször a keleti, majd pedig a
délkeleti kaput. Ha reink egy kicsit is gyanútlanabbak lettek volna, a
város most felégetve, felprédálva, romokban hever. A maunuk azonban
tapasztalva kudarcukat elvonultak, amilyen hirtelen jöttek.
– Maunuk? – csodálkozott Razco. – Nem bolgok?
– Ej, jó uram, csak nem feltételezi rólam, hogy nem tudok
megkülönböztetni egy sárga b maunut egy vörös sz rzet bolgtól?
– háborgott az rkapitány. – Maunuk voltak ezek az átkozottak, erre a
nyakamat teszem. S ha nem hiszi, megbizonyosodhat err l saját
szemével, ha elmegy a délkeleti városkapuhoz, ahol felnégyelve
meglelheti azokat a maunukat, akik elestek íjászaink els sortüzére.
Megcsonkított testüket elrémisztésül kiszögezték a kapura.
– S mondd, kapitány – szólt közbe Alméra –, mostanra rend
uralkodik a városotokban?
A páncélos kunigaami vállat vont.
– A város rség szétverte a choleritákat. Most nem mutatkoznak, de
ki tudja, mikor háborodnak meg ismét a megmaradottak, és szánják el
magukat még egy mészárlásra...
Lépésben indultak meg a girbegurba utcákon, s a dolguk után
szaladgáló, komor arcú polgárok, iparosok megbámulták ket. Néhányan
látva Razco díszes ruházatát, aranygy it tisztelettudóan lekapták
el ttük a fejfed iket, de a legtöbben csak meresztették rájuk a
szemüket, egy szót se szóltak.
A mocskos utcákon patakokban folyt a szennyes lé, és olyan b z
terjengett, hogy Leon már-már befogta az orrát. Cherubioni múltjából
nem emlékezett ilyen b zre, bár akkor nem járt városban, s f leg nem
kunigaamikkal telt városban. Ugyanis Merbolg lakosainak jelent s része
kunigaami volt, eemsiket, cherubokat, vagy más ismeretlen fajúakat
csak elvétve lehetett látni.
Nem kellett messze menniük, hogy megpillantsák a Kék Gúnár
fogadót. Elkülönülten állt két kisebb épület között az utca jobb oldalán,
rogyadozó fakerítést l körülvéve, de annál frissebb festés ,
figyelemfelkelt cégérrel a bejáratnál.
Szilárd k épület volt a kisebb vályog- és faházak között, s jó
állapotából lerítt, hogy alig pár éve építhették.
Razco átvette a málhás ló kantárszárát, és utasította Mirket meg
Krontelt, hogy keressenek egy papot, aki tisztességgel eltemeti két halott
társukat, s meghagyta nekik, hogyha a temetés kezdetét veszi,
valamelyikük jöjjön érte, mert is el akar búcsúzni két h szolgájától.
A Kék Gúnár udvarának kapujánál Barshen visszaszólította Wuffot,
s lépésben lovagoltak az ütött-kopott istállóig, melyben egyetlen ló sem
volt. Ám a paták dobogására a fogadó ajtaja kinyílt, egy kócos fej jelent
meg, aztán egy alacsony fiú lépett ki. A korát lehetetlen lett volna
meghatározni, ráncos, koravén arcával, zöldes barna b rével,
rezzenéstelen szemével úgy nézett ki, akár egy nagyra n tt gyík.
– Nálunk óhajtanak megszállni, uraim? – sziszegte hetykén, szinte
foghegyr l.
– Van szabad szobátok, cherub? – vetette oda Razco hasonló
stílusban, s a fiú kezébe dobta hátasa kantárszárát.
– Hogy van-e? – nevetett sziszeg n a gyíkember. – Minden
szobánk vendéget vár. Szívesen fogadjuk a vendégeket... ha jól
fizetnek!
– Még ketten érkeznek majd három lóval.
Razco odavetett a fickónak egy ezüstöt, és az röptében kapta el,
akárha valami legyet csapott volna le. Rettent gyors volt a mozdulata.
Leon elmosolyodott. Eszébe jutott az az éjszaka, melyet Ro-
min'yarak hreeirjeinél töltött, s egy hreeir asszony egész éjszaka
sziszegett rá, amiért nem engedte az ágyába. Rég volt.
Közelebb értek a fogadóhoz, és hallották, hogy odabent jó a
hangulat. Kocsmai zsongás, kiabálás, részeg gajdolás hallatszott.
Leonnak e hangzavar nem volt egészen idegen, viszont
Cherubionban régebben – háromszáz éve? – nemhogy kocsmát, de még
falut sem nagyon látott. Úgy t nik, az eltelt id alatt valamelyest
rendez dtek a viszonyok, javultak az életkörülmények. Merbolg városa
igencsak meglepte.
Az ajtó kivágódott, egy rongyos, vörös orrú kunigaami tántorgott ki
rajta. A fogadó fala felé fordult, és folyó ügyeit kezdte intézni.
Wuffot úgy látszik, ingerelhette a végeérhetetlen csobogás vagy a
rekedtes dúdolás, mert morogni és vicsorogni kezdett. A fickó bambán
megfordult. Felordított, és a falnak hátrált. Aztán amikor látta, hogy a
fenevadat a gazdája megnyugtatja, káromkodott, mert ijedtében lepisilte
a nadrágját.
Barshen kurta morgásokkal korholta a choraldot, megragadta a
nyakát, úgy lépett be az ivóba. Az a réteskép melák pedig, aki épp
kifelé botorkált volna, öt lépést hátrált a meglepetést l. Odabenn
egyszerre hökkent csend támadt.
Barshen féken tartotta felajzott állatát, és a pulthoz vezette. Leon,
Razco és Alméra követték. Nem akartak felt nést kelteni.
A fogadós, egy alacsony, görbe lábú, bibircsókos kép , kövér
kunigaami, hajlongva sietett eléjük. Látszott, hogy tisztelete els sorban
Razcónak szól, de nem mutatta ki megvetését a thorp nemesúr
társaságában lév cherubok iránt. A vendég mindenképpen vendég,
bármely nációba tartozik is.
– Van öt üres szobája? – kérdezte Razco a fogadóst. A kövér ember
úgy vigyorgott rájuk, mintha épp a vagyonukat kívánták volna reá
testálni.
– Öt? – morogta. – Tizenöt is, ha kell. Két ezüst szobánként.
Leon csodálkozva nézel dött. Az ivó füstös belsejében a leg-
különböz bb rend és rangú alakok üldögéltek: eemsik, kunigaamik,
cherubok és egyebek. S úgy t nt, békés egyetértésben iszogatnak.
Legalább most már nem gyötri bels háború Cherubion földjét!
– Razco Menem vagyok, Menem grófja – jelentette be a kunigaami
a fogadósnak. – Egy erfro-bolg nemesúrral van találkozóm a
fogadódban. A neve Kind Gren Grun Grath. Nem érkezett meg?
A fogadós úgy hajlongott, mintha maga Cherubion császára érkezett
volna meg.
 – Nem, nagyuram, ilyen nev úr még nem érkezett hozzánk. Ám
amint megérkezik, értesíteni fogom önt.
Razco nemes gesztussal egy marék ezüstöt szórt a pultra. A fogadós
szélesen vigyorgott, és nem gy zött hálálkodni. Intett egy barna,
copfos eemsi lánynak, hogy mutassa meg nekik a szobájukat.
Felmentek a falépcs n az emeletre, és a szobalány megmutatta a
szobáikat. Összesen nyolc szoba lehetett az emeleten; öt jobbra, három
balra. ket a lépcs l jobbra helyezték el. Razco ragaszkodott hozzá,
hogy két szolgája aludjon a lépcs höz legközelebb es szobában,
pedig a mellettük lév ben. A harmadikat Barshen, a negyediket Alméra
foglalta el. Leonnak a legszéls szoba jutott; elégedett volt vele.
Bár igaz, a szoba szó kissé túlzásnak bizonyult arra a keskeny
fülkére, melyben mindössze egy ágy és egy durva faragású asztal
helyezkedett el, de Leonnak jelen pillanatban ez is b ven megfelelt.
Leheveredett a keskeny ágyra, és a sorsán töprengett. Volt min
elgondolkoznia.
Akár csak el alkalommal, ismét kiszolgáltatott senkiként érkezett,
ám most szinte órákon belül elérte, hogy egy kis csapat verbuválódott
körülötte, akik elismerték t fölöttük állónak. Ez biztató volt.
Ugyanakkor az a tudat, hogy a rettegett Choler az ellenfele, és fekete
kámzsás kunigaami hívei békés utazókat támadnak meg, nem töltötte el
kimondott örömmel.
Nem sokáig törte a fejét sorsa gubancain; a kimerültségt l álomba
zuhant, és érdekes módon Le Sentierr l álmodott. Azt álmodta, hogy
ivócimborái valahogy kihalászták testét a tó jege alól, ill módon
eltemették, s este áldomást ittak rá a kedvenc kocsmájában. Mindenki
sajnálta a szegény háborodottat. Az emléke kedvéért alaposan a pohár
fenekére néztek. S másnapra elfelejtették, mivel a városka futballcsapata
megszerezte ez évi els gy zelmét. Az ellenfél busza lerobbant
félúton.
 5.

Leon jó másfél órát aludt, amikor Alméra felzörgette, hogy jöjjön le

az ivóba vacsorázni.
Leon kidörzsölte a szeméb l az álmot, ímmel-ámmal megmosta az
arcát a horpadozó bádoglavórban, és levánszorgott az ivóba.
Hihetetlenül fáradtnak érezte magát, s izmai feszültek, sajogtak az
aznapi er feszítést l.
Társai már teljes létszámban ültek körül egy gyalulatlan faasztalt a
terem bal fel li részében, a kandalló közelében. A kandallóban vidám
z lobogott, s a lángok fénye meg a szinte már érzett h jobb kedvre
derítették Leont.
Ásítva pillantott körül.
Az ajtótól jobbra es hosszú asztalnál bamba tekintet , rongyos
kunigaamik ültek vagy nyolcan. A szomszédos asztalnál öt alacsony
termet , ferdeszem hajós iszogatott; k cherubok lehettek, keorok vagy
azénok. E két asztal körülül i nem viseltek fegyvert, legfeljebb a
matrózok egyike-másika görbe késeket. Viszont Razco és társai teljes
fegyverzetben ülték körül a kandalló melletti asztalt a terem bal
oldalán.
Asztaluk közepén egy négyágú kandeláberben ég vaskos, durva
faggyúgyertyák libeg lángja szolgáltatta a megvilágítást kései, de annál
kiadósabb vacsorájukhoz. Az asztalon három hatalmas cseréptálon
ropogósra sült pulyka méret szárnyasok sorakoztak er sen
megcsonkított állapotban. Razco és két szolgája barbár módon két
marokkal tömték a szájukba a zsírtól csöpög húsdarabokat, Alméra
kecsesen tartott a kezében egy szárnyat, finoman eszegette, Barshen
pedig szemmel láthatóan nagyobb örömet talált abban hogy jószágát
táplálja, minthogy maga is egyen. Ez a viselkedés magyarázta
jellegzetes soványságát.
– Jó étvágyat, uraim! – telepedett le melléjük Leon farkaséhesen.
– Én hölgy vagyok – morogta dühösen Alméra.
Leon barátságosan rámosolygott, aztán – ev eszközök nem lévén –
puszta kézzel leszakította az egyik sült szárnyas még megmaradt
combját, és jóíz en harapott bele. Lehet, hogy csak éhsége diktálta, de
Leon határozottan úgy érezte, bárki volt is a szakács, értette a dolgát. A
hús íze leginkább libához hasonlított, valószín leg az volt, és b
zsírban, különleges f szerekkel kisütve kellemes benyomást adott az
ízlel gumóknak.
– A pap nem akart beleegyezni, hogy Malart, eemsi szolgámat a
kunigaami temet be helyezzük végs nyughelyére – mondta Razco
Leonnak két falás között. – Fél órába is beletelt, mire sikerült
megértetnem vele, hogy márpedig Malar Driarddal egy sírban fog
nyugodni, hiszen együtt haltak meg, s kora gyermekkoruktól úgy
szerették egymást, mintha testvérek lennének. S Malar, bár testében
eemsi volt, lelkében már rég nemes kunigaamivá vált. Végül a pap
engedett.
– Intelligens férfiú lehet.
– Igen – morogta Razco elismer en. – Amikor ráemeltük a bu-
zogányainkat, a szeme se rebbent. Csak hat arannyal sikerült a lelkére
hatnom, hogy megadja a végtisztességet szeretett szolgáimnak.
Egy darabig csendben ettek, csak a túloldali vendégek zajongása
hallatszott.
Leon végzett az els combbal, s , f szeres vörösborral öblítette le,
s valamivel barátságosabb hangulatban látta a világot.
– Kind Gren Grun Grath... még nem adott hírt magáról?
Razco a fejét rázta.
– Éjfélig még van egy órája. Biztos vagyok benne, hogy nem fog
elkésni. Akár fogadni is mernék rá, hogy Grun Grath mester még ma
éjfél el tt megérkezik.
Leon érdekl dve pillantott a kunigaami grófra.
– Egyáltalán ki ez az illet ? Valami tudósféle?
– Tudósféle? – képedt el Mirk, aki eddig csendben figyelte gazdája
és Leon társalgását. – Kind Gren Grun Grath a legnevesebb bölcs, akit
valaha a hátán hordott e föld! Te talán nem olvastad hatalmas m vét a
Kunigaami eemsicus viendit, a kunigaamik gy zelmét az eemsik fölött,
melyben fajunk fels bbrend ségének és siségének alapjait határozza
meg? Grun Grath szerint az eemsik a kunigaamik egyik törzséb l, az
úgynevezett homo kunigaamicus rendb l fejl dtek ki, s egy ideig k
uralkodtak Cherubion minden népe fölött. E tanai miatt lett kegyvesztett
a kunigaami uralkodó el tt, azonban Cherubion minden intelligens lénye
tiszteli emiatt. Grun Grath bölcsességét nem lehet kétségbe vonni!
Leon elmosolyodott a kunigaami szolga heves kifakadásán, de látva
az asztalnál ül k komoly arcát, maga is megpróbált ünnepélyes képet
ölteni.
– Alig várom, hogy e bölccsel szót válthassak – mondta, és ez a
kijelentése szívéb l jött. Arra gondolt, a bölcs nyilván sokkal többet
tudhat Cherubion múltjáról, mint a jelenlév k együttvéve.
– Grun Grath a példaképem – közölte Razco. – Minden munkáját
olvastam, s bölcsességét csak csodálni tudom. Véleményem szerint e
neves erfro-bolg tudós nagyot lendített Cherubion fejl désén. Alig
várom már, hogy kezet szoríthassak vele!
Leon hirtelen azon kapta magát, hogy a zöld pikkelyes, koravén hreeir
kölyök rezzenéstelen szemével mer n t bámulja. Amikor a legény
észrevette, hogy Leon felfigyelt rá, enyhén biccentett felé, hüll szeme
megcsillant, s ráncos képén gunyoros mosoly terült szét.
Leon a homlokát ráncolta, és magához intette. A kölyök enge-
delmesen lépett mellé. Szeméb l hihetetlen fels bbrend ség sugárzott.
– Parancsol még bort, az úr a halála el tt? – kérdezte leplezetlen
gúnnyal. Éles, sziszeg hangjára még a gondolataiba merült Alméra is
felkapta a fejét. Barshen megragadta a morogva feltápászkodó Wuff
nyakát. Mirk és Krontel egyszerre hördültek fel.
Razco paprikavörös képpel emelkedett fel, ujjpercei kifehéredtek
láncos buzogánya nyelén.
– Mit mondtál, arcátlan fickó?
A hreeir kissé hátrább lépett, de egyáltalán nem t nt alázatos
szolgának. Razco haragos hangjára az ivó túlsó végén abbamaradt a
zajongás, a vendégek kíváncsian várták, mi lesz ebb l. A fogadós és
vörös hajú, terjedelmes bolg szolgálólánya a konyhában lehettek.
Leon nyugodtan Razco jobbjára fektette a kezét, s tekintetével
nyugalomra intette. Aztán a hreeirhez fordult.
– Mi olyat tudsz, amit mi nem?
 A csaposlegény hüll ábrázatán leírhatatlan, fanyar vigyor jelent meg.
Még zöld, villás nyelve is kibukkant a szájából.
– A fontosabb kérdés nem az, hogy mit tudok, hanem az, hogy
mennyit ér ez a tudás maguknak?
Razco csak nehezen tudta türt ztetni magát, de Leon ismételt szigorú
pillantására morogva az erszényébe nyúlt, és egy ezüstöt csapott az
asztalra.
– Nyögd ki, mit tudsz, fickó! De gyorsan, míg engedékeny
hangulatban vagyok!
A hreeirnek a szeme se rebbent. Nem nyúlt az asztalra rakott
ezüstért. Karba tette a kezét, és tekintetét Leonra függesztette.
– Mi az ára a tudásodnak? – kérdezte Leon halkan.
– Tíz arany.
– Tíz arany? – képedt el Razco olyan hangosan, hogy a terem
túlfelén ül k egyszerre mordultak fel.
Tudsz ennyit nélkülözni, jó Razco? – kérdezte Leon idegesen,
amiért az alku ily nagy nyilvánosság el tt zajlott.
– Tíz arany egy ilyen söpredéknek? – háborgott Razco. – Inkább
nyelem le és emésztem meg az erszényemet minden aranyastól és
ezüstöst l, semhogy ennek tíz aranyat adjak!
Leon alaposan szemügyre vette a hreeir kölyköt. Az állta a pil-
lantását. Egyáltalán nem úgy nézett ki a dolog, mintha csak viccel dni
akarna.
– Megéri az információd a tíz aranyat? – kérdezte, csak hogy társait
megnyugtassa.
A fickó vállat vont.
– Attól függ, taksálják-e az életüket ennyire?
– Jól van – mondta Leon, és ellentmondást nem t en odaintett
Razcónak, hogy fizessen. – Megkapod. De ha átversz, saját kez leg
zsigerellek ki!
A pikkelyes arcon zord mosoly jelent meg.
– Azzal a karddal?
Leon a kardjára pillantott. A hosszú nyársszer fegyver vége jó
tenyérnyi hosszon kinyúló vége sárgás színben izzott. A terem távolabbi
részében ül k az asztal takarásától ezt nem láthatták, de a hreeir kölyök
minden bizonnyal észrevette.
– Jól van – sóhajtott Leon, miután Razco düht l remeg kézzel
kiszámolta a tíz aranyat a fiú pikkelyes, úszóhártyás kezébe. –
Halljuk!
– Tegnap este, nem sokkal azel tt, hogy a choleriták váratlanul
megháborodtak és mészárlást rendeztek a városban, egy fekete kámzsás
illet érkezett a fogadónkba, és épp ennél az asztalnál hosszan tárgyalt
pár bolggal. Azt hitték, senki sem hallja ket, de nekem az átlagosnál
sokszorta jobb a hallásom. Arról beszéltek, ha a városba érkezik egy
magas, szül hajú fiatalember egy hosszú, villogó karddal a kezében, el
kell fogniuk, s egy bizonyos helyre cipelniük. A társait meg kell ölni,
tanúktól megszabadulni.
– Ezért fizettem tíz aranyat? – morogta Razco fenyeget en.
– Nem ezért – súgta a fickó. – Hanem azért, hogy megtudják:
Aroisra, a felszolgálón ... az a testes, vörös bolg asszony... már rég a
cholerita kultusz híve. Nyilván tudja, hová rejt ztek el a nagy
összecsapás után a hittestvérei. Nos, Aroisra amint megpillantotta a
falépcs n vacsorázni tartó urat, akinél észrevette a jelzett kardot, azon
nyomban elrohant. Gondolom, sejtik, hová.
– A mindenit! -jegyezte meg Alméra.
– Tíz aranyért ennyit? – háborgott még mindig Razco.
– Nem, nagyuram – felelte a fickó gunyoros f hajtással. –
Mindezt, amit elmondtam, egy aranyért tettem. A további kilenc aranyat
azért kaptam, hogy behunyjam a szemem, és úgy tegyek, mintha nem
venném észre, hogy önökre szó szerint ráillik az a leírás, amit nemrég
kaptam egy nagyon-nagyon er teljes nagyúrtól, akinek én többnyire
engedelmes szolgája vagyok. A leírást és a parancsot alig pár perccel az
érkezésük el tt kaptam. Ha a leírásra emlékeztet személyeket valahol
megpillantom, azonnal jelentenem kell egy bizonyos módon. A kilenc
aranyat azért fizették, hogy ne rohanjak megtenni ezt a jelentést.
Leonban egy homályos gyanú kezdett formálódni.
– Ki az a nagyúr, akit l a parancsot kaptad?
A fickó sandán vigyorgott, és nem szólt semmit.
 – Hány arany az ára? – kérdezte Leon.
A hreeir kölyök a fejét rázta.
– Nincs annyi arany a világon, amennyiért hajlandó lennék elárulni
t – sziszegte komoran. – A parancsát esetleg késlekedek végrehajtani
némi meggazdagodás reményében, de az, hogy a nevét valaha is
kiejtsem vagy kilétét bárkinek is eláruljam, teljességgel lehetetlen.
Elégedjenek meg azzal, amit eddig megtudtak, és javaslom, minél
el bb szedjék a sátorfájukat, és hagyják maguk mögött ne csak e
fogadót, de Merbolg városát is. Nem én vagyok az egyetlen itteni híve
e megnevezhetetlen nagyúrnak, s fél , a többiek nem tartják olyan sokra
az arany csengését, mint én.
– És mi biztosítja, hogy miután elszedted az aranyainkat, nem
rohansz egyb l jelentést tenni... vagy hogy nem tetted-e meg máris?
A fickó vállat vont.
– Tulajdonképpen semmi. Vagy talán az a tény... hogy nem
szeretnék a közelben lenni, amikor a Hajnal Kardja kibukkan a hü-
velyéb l.
– Mit tudsz err l a kardról? – csapott le rá Leon.
– Csak azt, hogyha nem kenték volna meg a markom jól cseng
aranyakkal, az els k között lennék, aki minden eszközzel megpróbálná
ellopni magától és elpusztítani! – közölte a kölyök hetykén.
Razco nem bírta tovább.
– Én már csak móresre tanítom ezt az arcátlan fattyút!
Ebben a pillanatban feltárult a fogadó istálló fel li ajtaja, és a hájas
fogadós rontott be rajta halálsápadt arccal.
– Könyörgöm, segítsenek! – kiáltotta felindultan. – A choleriták
betörtek az udvaromba, le akarják gyilkolni a most érkez
vendégeimet!
Nagy z rzavar támadt. A cholerita támadás a helybeliek eszébe
juttatta a tegnap esti nagy mészárlást, és mindenki hanyatt-homlok
igyekezett hazafelé, hogy védje a családját. Csak egy-két fickó maradt a
terem jobb oldalában az asztalra borulva. k részegen hortyogtak, mit
sem hallottak az egészb l.
– Új vendégek? – kiáltotta Razco, és szélvészként indult a fogadós
felé. – Ezek csak Grun Grath és szolgái lehetnek! Utánam!
Mindannyian felpattantak, még Wuff, a gyáva chorald is szokatlan
bátorságot tanúsított.
Leon kirántotta hosszú kardját, mely most zöldes fényben ragyogott,
s Mirk meg Krontel mögött kirontott az alacsony ajtón. Szeme sarkából
még látta, ahogy a zöldpikkelyes hreeir kölyök higanymozgással elt nik
a pult mögötti folyosón valahová a raktárba.
Odakinn az udvaron heves csata tombolt.
A hold kerek képe épp ekkor bukkant ki a felh k mögül, s sápadt
fénye kísértetiesen világította be a fogadó gazos udvarát.
Egy sereg fekete kámzsás cholerita épp ekkor vonszolt ki az utcán
várakozó sötét lovakhoz egy magas, díszes köpeny alakot, aki teli
torokból üvöltözve rángatózott a kezük között. Az illet csillagokkal és
egyéb mágikus jegyekkel díszített köpenye már csak egy szemvillanásig
látszott, aztán elt nt a sövénykerítés mögött, s a magas hangú sivalkodás
is megsz nt. Valószín leg valaki betapasztotta az elrabolt személy
száját.
Razcónak elég volt egy pillantást vetnie a helyzetre, máris meg-
értette, mi történik.
– Grun Grath! – ordította. – El akarják rabolni Grun Grathot!
Dübörg csataménként rontott a hátramaradt choleritákra, akik
megperdültek, s hátvédet alkotva megfékezték felháborodott rohamát.
Bár Razco vitézül csapkodott a buzogányával, három sötét kámzsás
ellenfele elállta a széles kaput, s rozsdás kardokkal hadonászva távol
tartották támadójukat. Egy pillanatra rá Mirk és Krontel is odaértek,
ám Razco olyan veszettül forgatta veszedelmes láncos buzogányát,
hogy ezzel saját szolgáit is távol tartotta.
Odakintr l távolodó patacsattogás hallatszott, s egy pillanatra ismét
felhangzott az idegen sikoltás.
– Segítség! Én Kind Gren... – Megszakadt. Az illet t vagy leütötték,
vagy ismét betapasztották a száját.
Az udvar sötétebb részén, a sövénykerítés mellett kisebb dulakodás
folyt. Két kámzsás cholerita egy tömzsi bolggal hadakozott. A choleriták
villogó görbe késsel próbálták megszúrni a bolgot, ám az megvetette a
lábát, és egy hosszú szíjon lógó b rtöml vel hadakozott. Úgy forgatta a
töml t, mint valami parittyát, s miközben megittasultan kacagott,
hevenyészett fegyvere hol az egyik, hol a másik cholerita képén
csattant. S amikor valamelyik fekete kámzsás elkerülve a suhanó töml t
közelebb került hozzá a kelleténél, a bolg más fegyvereket is bevetett.
Az egyik choleritát gyomron rúgta, s az azonnal hányni kezdett. A
másikat pedig úgy orrba könyökölte, hogy sugárban spriccelt ki az orra
vére.
– Oda! – kiáltotta Alméra, és futva megindult.
A két fekete kámzsás látva, hogy újabb ellenfelek közelednek
megfutamodtak, s egy alacsonyabb részen átvetették magukat a
sövényen, és elt ntek a sötétben.
A tömzsi bolg tántorogva fordult feléjük. Szemmel láthatóan
tökrészeg volt. Alig bírt megállni a lábán.
– Na, mi van? – üvöltötte diadalmasan. – Még mindig jöttök? – S
meglendített b rtöml jével úgy képen törölte a vigyázatlan Almérát,
hogy szegény lány hanyatt esett.
Wuff vinnyogva hátrált onnan.
– Kértek még? – rikoltotta a b sz bolg, s veszedelmesen suhanó
rtöml je el l Leon alig tudta lehúzni a fejét.
Leon nem akarta megölni a fickót, de nem tudta, hogyan foghatná el
épségben. Már-már arra az elhatározásra jutott, hogy egy gyors döféssel
combon szúrja, de nem volt rá szükség. A tömzsi fickó ismét Leont
célozta meg duzzadó, négygallonos töml jével. Leon hátraugrott, és
kardjának egy felfelé irányuló vágásával elmetszette a töml b rszíjait.
A töml elrepült, nagy csattanással vágódott egy éles, kiálló
szegélynek, szétcsattant, és sötétvörös bor ömlött ki bel le.
A tömzsi fickó a hirtelen súlyváltozástól elvesztette az egyensúlyát,
megtántorodott, s majdnem hanyatt esett. Aztán amikor visszanyerte az
egyensúlyát, fájdalmas sikollyal a tátongó töml re vetette magát, s
nyelvével lefetyelni kezdte a szétfolyó ned t, mint valami kutya.
– Gazdám, irgalom... – nyöszörögte a bolg.
Alméra galambcs rszer orrát tapogatva mérgesen emelte döfésre
vívót rét, de Leon elkapta a csuklóját.
 – Várj!
– Megölöm ezt a kurafit!
– Nem látod, hogy tökrészeg?
– Most mindjárt tökhalott lesz! Majdnem betörte az orrom ez a
nyavalyás!
Azonban amikor látta, hogy a fickó a megivott alkoholmennyiségt l
kábultan bukik arccal a töml be, Alméra dühe lelohadt. Elrakta keskeny
vívót rét, és az arcát tapogatta. A b rtöml alaposan telibe találta.
Id közben Razco és két szolgája megfutamították a kaput vé-
delmez choleritákat, és azok elt ntek az elcsendesedett, kihalt város
sötét sikátoraiban.
Razco, Mirk és Krontel haragosan caplattak oda társaikhoz.
– Elrabolták a nagy Grun Grathot! – morogta Razco. – Micsoda
lepratelep ez? A város rségnek semmi nyoma? Ezek a rohadékok
kedvükre garázdálkodhatnak... Ez meg ki? Cholerita?
– Alig hiszem – nézte meg Barshen is közelebbr l. – Mert ha az
lenne, mit akart volna t le az a két fekete kámzsás, akiket elzavartunk.
Leon ezüstös jelvényt fedezett fel az illet zekéjének jobb
csuklóján: hatágú sátáncsillagot, közepén nyitott szemmel. Leon szíve
nagyot dobbant.
– Furcsa! – közölte. – Choler jelét viseli!
Alméra alaposan szemügyre vette a részegen hortyogó bolgot.
– Biztos vagy benne?
– Sátáncsillag, szemmel a közepén!
– A choleriták jele az összeszorított ököl – vitatkozott a lány.
Leon vállat vont.
– Meglehet. De ez itt Choler jelvénye.
Razco megbökte csizmás lábával a fickót, de az zavartalanul
hortyogott tovább, mintha mi sem történt volna.
– Szerintem ez a fickó a nagy Kind Gren Grun Grath szolgája lehet
– vélte Barshen. – Miel tt részeg mámorba zuhant, a gazdáját
emlegette... A choleriták jele valóban az összeszorított ököl, viszont
rémlik... hallottam már arról, hogy Choler si jele ilyen volt. – A fickó
zekéje ujján lév ezüstszálakból hímzett jelvényre mutatott. – S mint
ismeretes, Grun Grath kedvenc kutatási témája a Hajnalkor volt, s
el szeretettel tanulmányozta Choler életét.
Razco sóhajtott.
– Ha már a nagy Grun Grathtal nem találkozhatok, legalább a
szolgáját kifaggatom. Vigyük be ezt a dögöt, élesszük fel valahogy, és
próbáljuk kiszedni bel le, amit a gazdája terveir l, értesüléseir l tud.
Mirk minden ceremónia nélkül a vállára kapta a fertelmesen horkoló
bolgot, és becipelte az ivóba. Egyenesen a bal oldali hosszú asztalhoz
vitte, és az asztal lapjára fektette a lerágott csontok, üres kupák közé.
Az ivó id közben teljesen kiürült. Csak a fogadós sürgöl dött
körülöttük, és sietve letakarította a vacsora maradványait. Aztán Razco
parancsára hozott egy vödör vizet.
Krontel elvette a vödröt a liheg fogadóstól, és hideg tartalmát az
asztalon hever vörös sz rzet bolgra zúdította.
A tömzsi fickó prüszkölve, káromkodva könyökölt fel, és szé-
delegve, értetlen tekintettel nézett körül.
– Mi a nyavalya...
– Vess féket az ocsmány nyelvedre, fickó! – reccsent rá Alméra
utálkozva. – Hölgy is van jelen.
A bolg zavaros szemmel mérte végig az asztalt körülálló vegyes
társaságot, felült, és a fejét szorongatta, mintha szét akarna repedni. Aztán
ismét Leonékra pillantott.
– Mit bámultok? – förmedt rájuk. – Nem láttatok még részeg
bolgot? A jó eget, micsoda vedelés volt...
– Gazdádat elrabolták a choleriták – közölte vele Razco szomorúan.
– Próbáltuk megmenteni, de nem sikerült. Te most a foglyunk vagy.
– Fogoly? – sóhajtott a bolg belenyugvóan. – Remélem, jól bántok
a foglyokkal, nem kínozzátok ket!
– Ugyan! – emelte fel a hangját Razco. – Én egy thorp nemesúr
vagyok. A kínzást megvetend cselekedetnek tartom.
– Akkor hozzon gyorsan valaki egy korsó sört – nyögte kimerülten a
bolg –, mert rettenetesen kínoz a szomjúság! – Elgondolkodva meredt
maga elé. – Miféle gazdámat emlegettél? Nekem nincs gazdám.
– Te magad könyörögtél irgalomért hozzá, miel tt elvesztetted az
eszméleted – szólt közbe Barshen. – Mindannyian hallottuk.
– Tényleg? – csuklott a bolg. – Nagyon részeg lehettem. De most
már józanodom... Sajnos.
Razco megköszörülte a torkát.
– Én vagyok e dics társaság vezet je. Itt lett volna találkozónk egy
bizonyos bölccsel, akit gazdádnak hittünk, és akit heves csatában
elraboltak az orrunk el tt...
– Volt csata? – bosszankodott a bolg. – Már megint kimaradtam
egy jó kis csihi-puhiból!
– Ez hülye – közölte lemondóan Barshen. Aztán legyintett, és
lehajolt, hogy megnyugtassa a még mindig remeg choraldját.
– Szomjas vagyok – mondta a bolg bizonytalanul –, és igen ba-
rátságos tudnék lenni, ha megkínálna valaki egy korsó sörrel. Ha lehet,
jó habosan kérném! De gyorsan ám!
– Te most itt fogoly vagy! – reccsent rá Mirk idegesen.
– Akkor – sóhajtott lemondóan a bolg –, jó lesz hab nélkül is.
– Vallatás közben nincs italozás!
– Jól van. Essünk át a torokszárító munkán! Vallassatok!
Leon a bolg vaskos vállára tette a kezét.
– Mi a neved, barátom, és hogy kerültél ide?
A bolg vállat vont.
– A nevem Kind Gren Grun Grath, az erfro-bolg nemzetségb l, és itt
lett volna találkám egy thorp nemesúrral, bizonyos Razco Menemmel...
Mi az, miért néztek így rám? Valami rosszat mondtam? Na, ha nem
szólaltok meg, legalább egy korsó sört hozzatok, mert menten
elepedek!
Mirk alvajáróként indult sörért.
– Hmmm – szólalt meg Razco. – Én vagyok Razco Menem. Izé,
te... lennél a bölcs Grun Grath?
– Személyesen – húzta ki magát a bolg.
– Akkor... akkor ki volt az, akit a choleriták elraboltak? Egy magas
férfi, mágikus jelekkel díszített köpenyben...
– Szegény Krak – motyogta Grun Grath. – H szolgámat rabolták
el helyettem. Tegnap délben érkeztünk Merbolgba, és egy régi
barátomnál szálltunk meg. Ez a barátom oly rég látott utoljára, hogy
nagy lakomát rendezett a tiszteletemre. Ünnepeltünk. Ettünk-ittunk,
aztán megint csak ittunk és ittunk... Köszönöm a sört, thorp barátom,
Kevanaar fizesse meg jóságodat... Szóval, ittunk, iszogattunk, aludtam
is valamicskét, amikor a nyomorult Krak felrázott, hogy már másnap
este van, és indulnunk kell a Kék Gú... hukk... nár fogadóba, a
találkozóra. Indultunk. Krak valami cholerita mészárlásról gagyogott.
Mondtam neki, cseréljünk köpenyt, hogyha rajtunk ütnek, t nézzék
nemesúrnak, s engem szolgának. S így is lett... Most t rabolták el
helyettem.
– Hála legyen Kevanaarnak – motyogta Razco.
Leonnak felt nt, hogy rövid id n belül immár másodszor hangzik el
Kevanaar neve, de egyel re nem hozta szóba az ügyet. Sokkal inkább
érdekelte az, amit a bölcst l megtudhatnak.
– Te vagy hát az a Razco Menem, akivel oly sok levelet váltottam
az elmúlt évtized alatt – mondta két csuklás között Grun Grath. – Épp
ilyennek képzeltelek, barátom...
– Hát, izé... én is téged... épp ilyennek...
– Innék még egy sört... – sóhajtotta Grun Grath –, de nem tudom,
fogolyként merészelhetem-e kérni...
Mirk máris pattant.
– Nos, barátom – sürgette Razco –, legutóbb azt írtad, e helyen
közölni fogod velem, hol találok rá rég keresett kincsemre, a Hajnal
Királyn jére. Nos...
– Ha ezt írtam, így is van – bizonygatta a bolg. – Igen, rábukkantam
a szent rejtekhelyre. Láttam a térképet, miel tt a choleriták lángjai
elemésztették volna. Minden vonalát megjegyeztem... Nem is tudjátok,
mily nagy áldás nekem ez a sör. A torkom olyan, akár Amrik
porsivataga... Huh, ez jól esett. Folytatom. A térkép itt van a fejemben.
A Hajnal Királyn jének rejteke egy romvárban van, melynek neve...
Menerekh!
– Monarakh! – kiáltotta Leon. A bolg vállat vont.
– Úgy is lehet mondani.
– Hajlandó vagy holnap odavezetni minket? – faggatta Alméra
izgatottan.
– Hát, két... izé, négy ezüstért... Pontosabban, szóval hát... persze,
hogyne... oda én... akár ingyen is... De most... ha nem haragsztok meg -
ül helyzetb l hanyatt vetette magát. A feje akkorát koppant az
asztalon, fél volt, hogy beszakadt.
Kind Gren Grun Grath, a hírneves erfro-bolg bölcs merev részegen
aludt az asztal tetején, és csöppet sem zavarta, hogy tisztel i furcsa
pillantásokat vetnek egymásra.

6.

Aztán a társaság különvált, mindenki visszatért a hálóhelyére,

hogy kipihenje a fáradalmait. Razco még egy szobát nyittatott a fo-
gadóssal, és Mirk tisztelettel cipelte fel a vállán a bálványát.
Leon végigment a folyosón a legutolsó szobába, s közben az
eseményeken töprengett. Fáradt volt, rettenetesen fáradt, és az eltelt
napot évszázadnyi hosszúnak érezte. Tagjai elzsibbadtak, fejében
összevissza kavarogtak az események, minden zavarosnak t nt körülötte.
S amióta a kardot megszerezte, úgy érezte, mintha fokozatosan
gyengülne. Mintha a kard vámpírként szívná az életerejét. Ráadásul ha
igaz, amit a hreeir kölyök mondott, lesz még baja e fegyver
birtoklásából. Ezzel az átkozott karddal csak baj jár!
A szobája inkább fülke volt, semmint szoba, hiszen mindössze egy
keskeny ágy meg egy jókora faláda fért el benne, Leonnak azonban ez
is tökéletesen megfelelt.
Leheveredett az ágyára, és még a lentr l felhozott gyertyát sem fújta
el, máris behunyta a szemét. Apró, színes pontok cikáztak összevissza.
Kopogtak. Választ sem várva Alméra nyitott be. Szépséges, fehér
arcán bizonytalanság látszott. Leon kérd n nézett fel rá.
Alméra a háta mögött összekulcsolta a kezét, és megállt az ágy
mellett. Leon ösztönösen feltápászkodott.
– Holnap... illetve ma reggel indulunk – mondta a szép hölgy. -Grun
Grath el fog vezetni bennünket Monarakhba.
 Leon fáradtan sóhajtott. Mindezt is tudta, de nem akarta sürgetni a
lányt.
– Igen?
– Szeretném, ha résen lennél és készen tartanád a kardodat. Valami
nem tetszik nekem Grun Grathban. Azt hiszem, bízhatunk benne, de
nem kizárt, hogy elárul. Elvégre is bolg; mégha az erfro ághoz
tartozik is. Mindenesetre résen kell lennünk, nehogy valami csapdába
fussunk!...
Leon kezdett egyre éberebb lenni. A lány nem azért jött, hogy ezt
elmondja neki, ez nyilvánvaló. A látogatásának más célja van. De hogy
mi, azt csak kés bb fogja kinyögni.
– Úgy lesz – mosolyodott el Leon.
Alméra felszisszent a mosoly láttán, de aztán er t vett magán.
– Azt mondtad, jártál egykor Monarakhban.
– Igen.
– Azóta eltelt pár száz év, de tartsd nyitva a szemed, és próbálj
ismer s dolgokat felfedezni. Ennyi id alatt sok minden megváltozhatott,
de talán egy hegy, egy folyó vagy valami hasonló...
Leon bólintott.
– Jó. Még valami, szépséges hölgy?
Alméra összevonta a szemöldökét.
– Nem vagy túl beszédes, Leon Silver. Ennyire kimerítettek az
események?
Leon szomorkásán ingatta a fejét.
– Ez a Cherubion már nem az a Cherubion, amit én ismerek. Ez a
világ vad és idegen, nem találom a helyem, állandó meglepetések
érnek... Olyan furcsa minden! Abban a Cherubionban, ahonnan én
jöttem... tudtam, mi miért történik, tudtam, mit tegyek, és...
A lány mer n nézte.
– Tudtad?
Leon sóhajtott. Most döbbent rá, hogy a lány azért jött, hogy be-
szélgessen vele, hogy átsegítse egy nehéz perióduson, és ezért végtelen
hálát érzett iránta. szintén megvallotta a gondjait.
– Hát, eleinte... nem nagyon, de aztán igen...
 – Nem értem, mit akarsz? – mosolyodott el jóságosan Alméra. – A
mi világunkban számodra még csak most van az eleinte...
– Úgy vágytam vissza – vallotta meg Leon. – Úgy vágytam látni
Chloviát. És most... most úgy érzem, még a reményét is elveszítettem,
hogy ismét a karomba zárhassam... Chlovia halott. Sok száz éve... Mit
keresek én itt egyáltalán? Mi értelme van annak, hogy ismét a sors
eszköze legyek?
A lány el húzott az övéb l egy megsárgult pergament.
– Akarod, hogy visszaküldjelek?
Leon töprengett egy darabig.
– Nem, azt hiszem, mégsem.
Alméra elmosolyodott, gyors mozdulatokkal darabokra tépte a
pergament, a fecniket leszórta a padlóra, aztán sarkon fordult, és az ajtó
felé lépett.
– Köszönöm, Alméra – szólt utána Leon. – Hálás vagyok neked.
Alméra visszafordult, Leonra villantotta két gyönyör , fekete
szemét, és kissé komoran a homlokát ráncolta.
– Remélem, nem fogok csalatkozni benned, Leon Silver. Most még
nem mondhatok semmit, de ha bízol bennem és a segítségemre leszel,
talán, ismétlem, csak talán... elnyered a jutalmad.
– Jutalmam? – kérdezte Leon. – Miféle...
A lány komolyan leintette.
– Ne tegyél fel ilyen kérdéseket, Leon! Most még nincs itt az ideje.
Légy türelmes, légy h , s ha eljön az ideje, tudni fogsz mindent!
Leon vállat vont.
– Azt sem kérdezhetem meg, mi célod van azzal, hogy megtaláld a
Hajnal Királyn jét? Ki volt az, aki megbízott a megtalálásával?
– Nem – válaszolta a lány határozottan. – Ezt végképp ne kérdezd!
Lényeg az, hogy a Hajnal Királyn je az egykori Monarakh mélyén
rejtezik, és Grun Grath, aki tudja, hogyan juthatunk oda, a kezünkben
van.
Leon sóhajtott.
– Szívem és a kardom a szolgálatodra áll. A lány körülnézett.
– Remélhet leg ma éjszaka már nem történik semmi kellemetlen, de
azért zárkózz be jól, s aludj éberen. Ne feledd: a kardod mérföldekre
kisugározza jelenlétét, és idevonzza a legkülönfélébb lényeket.
Némelyikük megszerezni akarja, mások elpusztítani. Abban azonban
egyeznek, hogy a kard jelenlegi gazdáját, a Hajnal Lovagját mind meg
akarják ölni.
Alméra távozott. Keskeny csíp je kecsesen billegett. Az ajtó
becsukódott.
Leon a mágikus kardra pillantott, mely most egyáltalán nem izzott,
nem zümmögött, nem sziszegett, nem látszottak felt en a markolatába
vésett rúnák; semmiben sem különbözött egy szokványos kardtól.
Leon gondolva az t fenyeget veszélyre belülr l bereteszelte az
ajtót, és az ablaknyílásra pillantva meggy dött róla, hogy a keskeny
résen még egy gyerek sem férne be, nemhogy egy feln tt orgyilkos.
Mindenesetre nem becsülte le a veszélyt, felöltözve heveredett le a
vánkosra, és a kardot a keze ügyébe helyezte. Aztán elfújta a már
majdnem csonkig égett gyertyát.
Lassan álomba merült, és a kardról álmodott. Azt álmodta, hogy
mindazok a lelkek, akik a kard által pusztultak el vagy haláluk
kapcsolatban állt a karddal, ott s södtek a kékesfekete acélpengében,
mint valami kitörni készül , amorf szörnyeteg, amely csak a megfelel
alkalmat várja, hogy átharapja gazdája torkát. Azt álmodta, hogy ez a
kard is csak egy mergháni, mint amilyen egykor – abban a múltbéli
Cherubionban – a Denevér volt. Aztán más szörnyek t ntek fel
álmában, mindegyik a kardra vágyott, és Leon szívesen odaadta volna
bármelyiknek a csodás fegyvert, de tudta, hogy csak az életével együtt
válhat meg t le. Az az iszonyatos bömbölés, melyet a romvárból
távolodtában hallott, még most álmában is megrázta, és a fajsúlytalan
lebegésb l az ébrenlét határa felé taszította.
Könnyed lábak neszeztek az elny tt fapadlón. Halk nyikordulás
hallatszott.
Ez nem álom!
Leon azonnal felébredt, de nem mozdult. Tudta, hogy nem az
érzékei játszanak vele. Valaki van a szobában! És a kard, ez az átkozott
varázskard nem jelez veszélyt! A neszezés egyre közelebbr l hallatszott.
S ahogy az éjszakai látogató alakja elhaladt a keskeny ablaknyíláson
bevilágító holdfény el tt, Leon megpillantotta támadója falra vetül
körvonalait. Az a koravén hreeir kölyök volt, aki tíz aranyat szedett ki
bel lük, aztán elt nt. A varázskard nem jelzett veszélyt, Leon azonban
gyanította, hogy a kölyök nem csak egy kis éjszakai fecsegés végett
hatolt be a szobájába. Már csak azért sem, mert jól látszott a kezében a
döfésre kész görbe kés.
De hogy jött be? Az ajtót vaskos reteszek zárják, az ablakrés alig
tizenöt centi széles. Még ez a nyiszlett kölyök se tudná átpréselni a
testét!
Leon idegei pattanásig feszültek. Ha most megmozdul, halálfia.
Várta az alkalmas pillanatot.
A hreeir kölyök az ágyhoz ért, s döfésre emelte görbe kését. Leon
teljes erejéb l belerúgott a merényl be. Gyomron találta. A hüll szer ,
pikkelyes alak a falnak tántorodott, s mire visszanyerte az egyensúlyát,
Leon már karddal a kezében fogadta a támadását. A kölyök egy
pillanatig habozott. Farkasszemet néztek.
– Véged! – sziszegte Leon.
A kölyök arcán félelem villant, arca megrándult, érezni lehetett, hogy
rögtön elpityeredik...
Válla legörnyedt, egész testében megroskadt. Leon szinte meg-
sajnálta; leengedte fegyverét. Ebben a pillanatban a hreeir kölyök
hihetetlen ruganyossággal elrúgta magát a padlóról, el renyújtott t rrel
szinte úszott a leveg ben. Leon oldalt perdült. A görbe t r hegye
felkarcolta a combját. Elkapta a fiú jobb csuklóját, a fiú viszont az
jobbját ragadta meg. Csendben dulakodtak. Leon azt hitte, sokkal
er sebb a vékonydongájú kölyöknél, de meglep dve tapasztalta, hogy
az hihetetlen er vel dacol vele. Valahogy mégis sikerült kicsavarnia
támadója pikkelyes kezéb l a t rt, ám ugyanekkor a fiú kiszabadult a
szorításából. Leon feléje vágott a karddal. A fiú kitért az ütése el l, és
fejével Leon gyomrába öklelt. Leon hanyatt vágódott az ágyon. A
kölyök rávetette magát, karmaival a szemét kereste, s közben
megpróbálta átharapni a torkát. Leon kiejtette a kezéb l a kardot, de
sikerült kiszabadítania a kezét, és ököllel az eltorzult arcba vágott.
 Az arc még inkább eltorzult, és iszonyatos átalakulásba kezdett.
Leon felordított meglepetésében.
A fiú feje kissé megnyúlt, arca elkeskenyedett, b re szürkésbarna lett
és gumiszer ; karjai roppant soványak és inasak. Csontosnak t ntek, és
paradox módon mégis csonttalannak.
– Egy ghird! – kiáltotta Leon. Úgy engedte el a ghird vézna
nyakát, mintha parazsat markolt volna.
A különös fickó kábultan, tántorogva hátrált, piszkosszürke szeme
tompán csillogott. Ruganyos arcán, a szája szögletében hosszú heg
húzódott a bal füléig, mintha egykor kardvágás érte volna. Leon a
padlón hever kardja után kapott. A fickó megperdült, az
ablaknyíláshoz ugrott, és egy pillanat alatt kibújt rajta. Képlékeny
testének nem okozott gondot kiprésel dni a sz k résen.
Leon a réshez szaladt, és kinézett. A telihold h vös fényében jól látta,
ahogy a sovány alak sietve kapaszkodik lefelé a falon, aztán leugrik egy
szekérderék szénába, lesiklik a földre, apró léptekkel, nagy sebességgel
elinal, és belevész az árnyékba.
Leon úgy nézett utána, mintha valami jelenést látott volna.
Úgy látszik, egyvalami Cherubionban még több száz év múltán sem
változott: ugyanúgy álcázott ghirdek lepik el, mint egykor.
Ghirdek, akár csak , Eam'err!
Leon kissé összezavarodott. Sohasem gondolt magára Eam'err-ként.
Mindig is Leon Silvernek tudta magát. Igaz bebizonyosodott, hogy
ghird, ám mivel visszakerült Le Sentierbe és az egészet csak képzelete
termékének hitte, ez a tudat olybá lett számára, mintha sosem létezett
volna.
Ám most hogy szembesült egy ghirddel, újra rátörtek kétségei.
tudatosan sohasem tudott alakot váltani. Valahányszor ez a csoda mégis
megtörtént vele, a kényszerhelyzet vagy éppen a halálos veszély vitte
rá. És nem tudja, hogy csinálta.
Leon összevonta a szemöldökét. Ráadásul most még a mentális er t
sem érzi ott a fejében. Illetve... illetve a helyét érzi, valahogy távolian,
nagyon-nagyon halványan; mintha ez az er létezne, csak éppen jelen
pillanatban képtelen lenne elérni. Ugyanilyen érzése volt a Kaskah-tó
partján, ahol állítólag Kevanaar egykor elhasznált minden mágiát. Lehet,
hogy ebben a három-négyszáz évvel kés bbi Cherubionban már
minden mágiát elhasználtak, és a mentális er sohasem használható?
Alméra azonban varázslónak mondja magát, és az az alak, akivel a
barlang el tt csatáztak, igenis mágiával harcolt ellenük. Igenis létezik a
mágia. Csak tudni kell használni.
Leon sóhajtott.
Felcsatolta a kardövét, és a karddal a kezében az ajtóhoz lépett.
Elhúzta a vaskos reteszt, és kisietett a koromsötét folyosóra. A kard
ilyenkor bezzeg nem világít varázslatos fényével!
Leon tudta, hogy Alméra a szomszédos kamrát lakja. Azt is
gyanította, hogy a lány nyilván felébredt a kiabálásra és a dulakodás
zajára. Bezörgetett.
– Alméra?
Halk reccsenés. Gyanakvó hang.
– Ki az ördög vagy?
– Leon. Leon Silver. Nyisd ki! Beszélni akarok veled!
– Kizárt dolog. P rén alszok.
– Kapj fel magadra valamit! Néhány másodpercnyi csend.
– Senkit sem engedek be a szobámba éjszakának idején! -mondta
határozottan Alméra. – Senkit!
– Figyelj...
– Ne is próbálkozz!
Leon sóhajtott. Most hogyan magyarázza el, amit mondani akart?
És hogyan kérjen választ feltör kérdéseire? Letett róla.
– Aludj éberen! – figyelmeztette a lányt. – A retesz nem elég. Egy
ghird képes bebújni az ablakon is!
A lány hangjában némi vidámság csendült.
– Az én ablakomon még egy szúnyog sem tud bejönni. Sem más
varázsló. Sem egy... Mit mondtál, micsoda?
– Ghird!
A lány néhány másodpercig hallgatott. Valószín leg megdöbbent,
gondolta Leon. Alméra azonban nem t nt döbbentnek.
– Ghird? Sose hallottam ezt a szót...
 – Alakváltó. Kedve szerint képes változtatni az alakját, a vonásait,
mindent.
– Illúzió – közölte a lány némi lekicsinyléssel. – Szükség esetén én
is képes vagyok rá. De ez nem alakváltás, pusztán mások látóidegeinek
megtévesztése.
– A ghirdek alakváltók – morogta Leon türelmetlenül. – Pár perccel
ezel tt csúszott ki egy a kezemb l. S hogy nem csak illúzió volt,
bizonyítja, hogy az ablaknyíláson bújt be, és ugyanott távozott.
A lány ismét hallgatott egy darabig az ajtó túloldalán.
– Nem. Ilyesmi nem létezik. Képzel dtél vagy álmodtad. Vannak
bizonyos amorf szörnyek, melyeket cholerita varázslók idéznek meg...
Igen, azok képesek változtatni a formájukat...
– Ghirdek! – mondta Leon diadalmasan.
–...de nem képesek emberi alakot ölteni, sem emberi arcvonásokat
utánozni.
Leon sóhajtott.
– Akkor mi volt az, amivel az el bb verekedtem?
– Talán csak álmodtad.
– Igen – mondta Leon némi éllel. – Ez az álomkép egy görbe
késsel le akart szúrni, felhasította a nadrágomat, a combom még most
is vérzik...
Mivel erre nem kapott választ, szó nélkül megperdült, és nagy
dérrel-dúrral visszasietett a szobájába. Bereteszelte maga mögött az
ajtót, és lerogyott az ágyára. Megnézte a sebét. A tör hegye épphogy
csak karcolta; felhasította a b rét, vérzett egy kicsit, de a vérzés máris
elállt. Nem vészes.
Leon lerakta maga mellé a varázskardot, és az fehéren izzani kezdett.
Most bezzeg fénylik, de amikor jeleznie kellett volna, még csak nem is
zümmögött. Dühösen arrébb tolta az áruló fegyvert.
– Miféle elátkozott kard vagy te? – morogta. – Nem az a feladatod,
hogy figyelmeztesd a gazdádat, a Hajnal Lovagját? Áruló vagy,
akárcsak a Denevér? Melan tudta, mit tesz, amikor azt tanácsolta, hogy
pusztítsam el az Éjkardot. Lehet, hogy jobb lenne megszabadulni t led
is... addig, amíg megtehetem. De hogyan? Egyszer en csak dobjalak el,
vagy vesselek vulkán mélyére, tenger fenekére?
A kard méregzöld színben felizzott, és fenyeget en zümmögni
kezdett. Mintha hasonló dühösséggel reagálna Leon kifakadására.
Leon nem foglalkozott vele. Végigheveredett az ágyon, és fél
szemét az ablaknyíláson tartva megpróbált pihenni még egy kicsit.
Érdekes módon alig érzett álmosságot. A pár perccel el tti események és
a baljós gondolatok el zték az álmot a szeméb l. Csak feküdt nyitott
szemmel az ágyán, és minden neszre azonnal megrezzent.
Agya lázasan dolgozott.
Mi történhetett azután, hogy a Galaktikus Unió Tanácsa értesült Sang
ármányáról és rendet tett Cherubionban? Akkor úgy t nt, Cherubion
fejl désének már semmi sem áll az útjában. Kevanaar visszatért, hogy
egységes birodalmat kovácsoljon népéb l. Otoaak csürhéjét vissza zték
Amrikba, s egyfajta egyezmények is köttettek. A három viszálykodó
félistenb l kett , Melan és Choler meghaltak, a harmadikat, minden baj
okozóját, Sangot láncra verve vitték el, hogy kiróják rá a büntetését. És
ezek után várható volt, hogy a Galaktikus Unió nem tartja szükségesnek
különböz felügyel k és ellen rök jelenlétét Cherubionban. Ha
minden úgy ment volna, ahogy Leon képzelte, most több száz év
múltán Cherubion maga a paradicsom kellene hogy legyen... A
Galaktikus Unió tagjaként, megáldva a fejl dés minden el nyével... egy
csodavilág!
S ehelyett mit talált itt? Egy vad, kaotikus világot, kóbor va-
rázslókat, orgyilkosokat, szinte középkori viszonyokat, háborút. Igaz, a
kontinenst sújtó faji ellentétek szülte háborúskodás alapjában véve
megsz nhetett, hiszen ellenkez esetben nem ülhetne itt az eemsi
Krontel, a thorpok és a cherubok társaságában, de hogy valamiféle új
konfliktus van kialakulóban, azt jelzik az elmúlt nap eseményei. S hová
ntek Melan egykori emberei... és az technikájuk? Hiszen Cherubion
leveg jét nem csak sárkányok szántották, hanem ugyanakkor
helikopterek is, és nem csak nyílvessz k, varázslövedékek röpködtek,
hanem normális géppisztolyok töltényei is.
Mi lett velük? Hová t ntek?
És mit akart a merényl ghird? Csak a kardot?
 Chlovia, gondolta elkeseredetten Leon. Mi lett veled, mi történhetett
a te id dben, hogy Cherubion ismét az si sötétségben leledzik?

7.

Reggel Razco bezörgetett az ajtaján, s a félálomban szenderg Leon

majd' szívbajt kapott ijedtében. Aztán gyorsan összeszedte magát,
megmosakodott, és leballagott az ivóba, ahol a többiek már vidáman
falatoztak. A tegnap este használt asztalon tej, sajt, szalonna és faggyús
birkahús állt. Leon nem valami nagy kedvvel látott neki.
Kind Gren Grun Grath és Krontel még hiányoztak.
Alméra sokatmondó pillantást vetett Leonra.
– Elég gy rött vagy. Nem sokat aludhattál az éjszaka.
– Nem – morogta Leon morózusan.
A lány cinkosan elmosolyodott. Hollófekete haján megcsillant a nap
fénye, szénfekete szeme valósággal ragyogott, finom arcvonásai, ha
lehet, még szebbek voltak, mint valaha.
– Azért ne add fel... – mondta sokat sejtet en.
Leon értetlenül nézett rá. A lány megütközött értetlenségén, és kissé
bosszúsan tette hozzá:
– Nem te vagy az els férfi, aki az éjszaka közepén ilyen átlátszó
indokkal próbál bejutni a szobámba... kés bb pedig az ágyamba.
– Ugyan! – szólt Leon, aztán vállat vont. – Hagyjuk!
Alig evett pár falatot, megérkezett Kind Gren Grun Grath gyo-
morfájós arckifejezéssel, Krontel kíséretében, és Razco máris fel-
emelkedett.
– Kalandra fel! – adta ki a jelszót. – Induljunk! Grun Grath barátunk
elvezet bennünket Monarakhba, a Hajnal Királyn jéhez.
A tömzsi bolg komoran bámult maga elé, s zavaros tekintettel
nézett fel.
– Tegnap kissé sokat ittam – közölte a nyilvánvaló tényt. – És...
– Hagyjuk a tegnapot! – kedélyeskedett Razco. – Gondoljunk a
holnapra!
 – Csakhogy az a baj – folytatta a bolg bölcs a szemét forgatva –,
hogy az a kísértetjárta Monarakh valójában... elég veszedelmes hely.
Úgy hírlik, valósággal hemzseg a choleritáktól. Buzgón keresnek
valamit...
– Az a valami engem is érdekel – vágott közbe Barshen, miközben
tenyérb l etette farkasát.
– Nem félünk száz choleritától sem – közölte Mirk hevesen.
– Az az igazság, hogy nem nagyon emlékszem... – hebegte a bölcs.
– No, nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem tudom, merre kell
mennünk, csak éppen kissé kavarog bennem ez az egész... Ihatnék én
is egy kupa bort? Köszönöm...
– Induljunk! – adta ki a jelszót Razco, és buzgón pillantott Leonra.
bólintott. A thorp nemesúr megigazította fegyvereit, és
felegyenesedett. – Hát akkor...
Grun Grath szemmel láthatóan kelletlenül szedel zködött, de végül
is ímmel-ámmal megindult az ajtó felé. Még egyszer visszafordult,
mintha mondani akarna valamit, aztán csak megrázta a fejét, és nem
szólt semmit. Kilépett az ajtón.
Azon nyomban meg is torpant.
– Hohó! – mondta ijedten.
– Mi az? – ásított Razco. – Itt felejtettél valamit?
Nem volt szükség válaszra, a bolg megtorpanásának oka máris
megmutatkozott – egy deli termet goreel zsoldos személyében, aki
csíp re tett kézzel, szétvetett lábbal cövekelt le az ajtó el tt.
– Kifelé mindenki! – mordult be barátságtalanul, s hogy nagyobb
nyomatékot adjon a szavainak, oldalt lépett, láthatóvá téve ezáltal azt a
negyven-ötven bolg dárdást, akik szabályos félkörben helyezkedtek el az
ajtótól nyolc-tíz lépésnyire. Egy ilyen kisvárosban, mint Merbolg, ennyi
katona egy csomóban elképzelhetetlenül soknak számított, és dacára a
hajnali id pontnak, a helybéliek izgatott morajjal bámulták meg ket.
Gyerünk már! – türelmetlenkedett a goreel zsoldos, akinek
díszesebb páncéljáról lerítt, hogy valami kapitányféle lehet. Magas,
vállas férfi volt, fekete sörénye ápolatlan fürtökben omlott vörös
posztóköpenye vállára.
 – Razco Menem vagyok, Menem vár ura, thorp gróf – jelentette ki
Razco. – Magyarázatot követelek.
– Magyarázatot el bb adnia kell, gróf úr! – mordult rá a goreel
kapitány.
– Micsoda? – hördült fel Razco. – Mit akar t lünk? Békés vándorok
vagyunk.
– Karddal és buzogánnyal? – gúnyolódott a zsoldosvezér. – Talpig
páncélban?
– Miért ne viselhetnénk olyan öltözetet, ami nekünk tetszik? -
kérdezte Krontel, majd amikor a zsoldosvezér ráüvöltött, hogy „fogja
be a pofáját”, dühösen morgott az orra alatt. – Na tessék, ennek is
velem van baja!
– Tanúim vannak rá – közölte a goreel zsoldos peckesen –, hogy
tegnap szóváltásba keveredtek a fogadó csaposlegényével.
– Tíz aranyat zsarolt ki bel lünk a piszok! – kiáltotta Razco
felháborodottan.
– És úgy gondolja, gróf úr, ez elegend ok a megölésére?
– Megölésére? – ismételte Leon döbbenten. Tisztán emlékezett rá,
hogy a hreeir kölyök (pontosabban a hreeirnek álcázott ghird) épen és
sértetlenül csusszant ki a szobája ablakán. – Az a fickó éjszaka
bemászott az ablakomon, meg akart gyilkolni, de rajta vesztett...
Dulakodtunk, de élve távozott...
– Élve, mi? – kérdezte a goreel zsoldos kapitány. – A keskeny
ablakon keresztül...
– Az a fickó ghird volt! – kiáltotta Leon felháborodottan. – Egy
átkozott alakváltó! Kicsusszant az ablakon, akár egy kígyó! De nem
öltem meg! Sértetlenül távozott a szobámból.
– Alakváltó? – nevetett zordan a hatalmas termet kapitány, és
kivonta széles pengéj kardját. – És vele volt a tündérmesék hétfej
sárkánya is?
– Ugyan! – szólt Leon türelmetlenül. – Ki vádol bennünket azzal,
hogy megöltük volna e fickót?
A kapitány intett, és a bolg katonák gy jéb l a kezét tördel
fogadós bukkant el .
 – Mindent láttam! – kiáltotta remeg hangon. – Ez a cherub éjszaka
lejött az udvarra, vitatkozott a csaposommal, aztán kardot rántott, és
leszúrta. Szegény Rucsuk azonnal kilehelte a lelkét. Igen, ez a cherub
ölte meg! És a többiek a társai!
– Nevetséges! – kiáltotta Leon magabiztosan. – Az a fickó ghird
volt. Ha megöltem volna, a hullája most visszaváltozott volna eredeti
formájára. Nyúlánk, szürkés, csonttalan lénnyé... S mivel maga azt
állítja, ilyenek nem léteznek, látni akarom a hullát, melynek
megölésével vádolnak!
A kapitány intett. A bolg dárdások szétnyíltak, s ketten közülük a
földre hajították a zöld pikkelyes, hreeir kölyök összevagdalt, véres
tetemét. Egyáltalán nem ghird volt!
Leon agya meglódult. Ha ez a kölyök nem ghird, akkor ki volt az,
aki az éjszaka folyamán megtámadta t a képében?
Nem állt le ezen töprengeni. Kirántotta vörösen villódzó kardját, és
felrikkantott.
– Gyerünk!
Villámgyors mozdulattal átdöfte a goreel kapitány bal combját, s a
hatalmas termet fickó egy ordítással felbukott, miel tt széles kardjával
lesújthatott volna.
– A lovakhoz! – kiáltotta Razco, és láncos buzogányát forgatva
megrohamozta a bolg dárdásokat. – Fussatok a lovakhoz!
Eemsi szolgája is kaszálni kezdett borzalmas alabárdjával, s k
ketten elegend nek bizonyultak, hogy védjék a fogadó ajtaját a rájuk
rontó dárdások ellenében.
Barshen és jószága iramodtak els ként vissza az ivóba, s a hátsó ajtón
át ki az udvarra, az istállóhoz. Alméra kecses szökellésekkel követte
ket, s Leon sem habozott sokáig, mivel Razco, Krontel és a hátuk
mögött tüsténked Mirk visszafelé szorultak az ivóba a dárdások
hatalmas túlerejének nyomása alatt.
Leon az istállóhoz rohant. Alméra egy hatalmas pej kantárszárát
vetette a kezébe. A hátas felnyergelésére nem volt id . A varázslólány is
nyereg nélkül pattant fel saját koromfekete paripája hátára, sz rén ülte
meg a lovat. Barshen is hasonlóképpen cselekedett.
 Az ivó fel l futva érkezett Razco és Mirk. Krontel, a hatalmas
termet eemsi asztalokat borított fel odabenn, hogy megállítsa bolg
üldöz iket. Aztán mire Leon felkapaszkodott egy helyben táncoló, ijedt
hátasára, már Razcót és Mirket is egy-egy ló hátán találta, és Krontel is
épp ekkor ragadta meg a hatodik paripa kantárszárát, s segítette fel a
tétovázó Grun Grathot. Most hogy két lovat már nem foglaltak el a
halottak, illetve a málha, hét jükre hat ló jutott.
Alméra a lova véknyába verte a sarkát, és a hátasa megiramodott
vele a kapu felé, ahová rohanva érkeztek a fogadó utcafrontja fel l a
dárdások. Alméra egyszer en elsodorta ket, s Barshen máris vágtatott
társn jük után.
Leon bal kezével tartotta a kantárszárat, s maga is megnoszogtatta
paripáját. A pej ló felágaskodott, felnyerített, aztán kil tt, mint a nyíl, és
rült vágtatással indult a kapu felé.
Az egyik vörös sz rzet , b rvértes bolg katona feléje döfött a
dárdájával. Leon vágta közben megsuhintotta a kardját, és a zöld
színben izzó fegyver sziszegve vágta ketté a dárda fanyelét. A meglepett
bolg utána hajította ugyan dárdája maradványát, ám az hiába találta
hátba Leont, ártani nem tudott neki.
Leon a lova nyakára d lve, combjával az állatot szorítva vágtatott ki
a kapun az utcára. Egy dárda elsüvített a feje fölött, és rezegve
állapodott meg a szemközti udvarház kapujában. Leon felrikkantott.
Nem kellett hátranéznie, hogy tudja, Razco, Mirk és Krontel, nyergében
a harcias Grun Grathtal a nyomában vágtatnak. És ahhoz sem kellett
hátranéznie, hogy hallja, amint dühös üvöltésekkel lovas bolgok
erednek a nyomukba.
Barshen vágtatott elöl, Alméra szorosan a nyomában. Egyenesen
ahhoz a kapuhoz vették az irányt, melyen el nap bejutottak.
– És ha a kapu zárva van? – villant hirtelen Leon eszébe. Akkor
nem lesz mit tenni!
Pillanatok alatt odaértek a kapuhoz vezet tágas utcára. És a kapu...
...pont ekkor tárult ki. A vasrostélyt már felhúzták, s a vaskos
bronzveretes fakapu széttárult, hogy utat adjon a városba igyekv
élelmiszeres szekereknek.
 Barshen felrikkantott.
– El az útból! El innen! – Szélvészként vágtatott el a szekerek
mellett gyalogló kunigaami parasztok között, s azok sikoltozva
rebbentek szét el tte. Az így keletkezett ösvényen nyargalt át egy
pillanattal kés bb Alméra, Leon, majd a két kunigaami. Az rök
dühösen kiáltoztak, és sietve le akarták engedni a vasrostélyt. A hátul
vágtató Krontel épphogy át tudott bújni a lefelé ereszked félelmetes
vasrudak alatt.
A mögötte lovagló bolg üldöz k viszont egyenesen a leeresztett
rostélyba rohantak. A vágtából lefékez lovak felágaskodtak, és nyerítve
forgolódtak. Több bolg lovas a földre zuhant, és akadt, akit a
veszedelmes paták azon nyomban összetiportak. Óriási volt a
kavarodás. A lovasok vezet je a kapu röket szidta, és a rostély
felhúzását követelte. Az rkapitány dühösen ordítozott az rökkel, és
közben a lovasokkal is veszekedett.
Mire a vasrostély ismét felemelkedett annyira, hogy átlovagol-
hassanak alatta, Leonék már messze jártak.
A bolg lovasokat azonban ez nem zavarta. Kapitányuk parancsára
teljes vágtában vették üldöz be a menekül ket. Húsz jól képzett,
rvértes, dárdás bolg harcos.
Leon pej lova jó futó volt, hamarosan befogta Alméra éjfekete
paripáját, s Barshen kese hátasát. Razco és Mirk valamivel lemaradtak, s
Krontel lova kett s terhével még hátrébb vágtatott.
Leon hátrapillantott, és látta mögöttük a porfelh t, mely üldöz k
sokaságára utalt.
Némán vágtattak, s fél óra múltán kiértek az erd l, aztán egy
magasabb dombra kapaszkodtak fel, ahonnan hátra nézve már sehol sem
látták az üldözök porfellegét. Vagy lemaradtak, vagy felhagytak a
hiábavaló hajszával.
– Ez meleg volt – jegyezte meg Leon, és visszafogta a hátasát, hogy
bevárja a hátrébb lovagoló Razcót és az erfro-bolg tudóst.
A domb tetejér l varázslatos látvány nyílt egy hosszúkás sík te-
rületre, és az azon túl magasodó kékes hegyekre. A hegyek között tágas
völgybejárat húzódott; a völgyet buja, zöld erd borította, s mintha a fák
között egy kis tó vízfelülete csillant volna.
– Lemaradtak – zihálta Krontel, aki úgy lihegett, mintha cipelte
volna a hátán a lovát és az erfro-bolg bölcset. – De most merre?
– Monarakhba! – kiáltotta vidáman Grun Grath. – Irány a Hajnal
Királyn jének fest i rejteke!
– Merre van Monarakh? – kérdezte Leon komoran, és gyanakvón
nézte a zömök fickót. Valahogy nem ilyennek képzelte a bölcset.
– A völgyön át – felelte Grun Grath habozás nélkül. – Aztán majd
meglátjuk!
– Biztos vagy benne? – kérdezte Razco, és az arcára is kétségek
telepedtek.
– Bár abban lennék ilyen biztos, hogy fél órán belül jóféle itókával
öntözhetem meg kiszáradt torkomat! – felelte magabiztosan Grun
Grath, és megpaskolta az el tte ül Krontel vállát jelezve, hogy
induljanak.
Most k ketten vették át a vezetést, s Alméra visszamaradt Leon
mellé.
– Nem tetszik nekem ez a fickó – suttogta a lány. – Túlságosan
sunyi az arckifejezése, és folyton az az érzésem, mintha spekulálna
valamiben.
– Megvallom, a leírások után én is máshogy képzeltem el a
kunigaamik nagy bölcsét – mosolygott Leon. – De remélem, tudja, hová
megyünk, s abban is bízom, hogy választ tud adni néhány kérdésemre.
Egy patak partján megálltak, megitatták a lovakat, és k maguk is
kinyújtóztatták fáradt tagjaikat. Mirk el nem maradt volna a bolg
bölcst l, egyfolytában filozófiai kérdésekr l faggatta, melyekre a nagy
Grun Grath csak ímmel-ámmal felelt, s gyakorta adott kitér
válaszokat.
Leon odalépett hozzájuk.
– A nevem Leon Silver. Küls mre cherub vagyok, de valójában
egészen más... Nagyon távolról jöttem, és vajmi keveset tudok
Cherubion történelmér l. F leg a Hosszú Éjszakát követ válságos
id kr l. Nem mesélné el, amit err l a korszakról és a Hajnal Ki-
rályn jér l tud? Az én ismereteim csak homályos legendatöredékekre
korlátozódnak...
– No, igen – fordult oda Kind Gren Grun Grath. – A legendák
többnyire csak töredékesen maradnak fenn. Kevesen vannak, akik
összerakják e töredékeket. – Szerényen sóhajtott. – Nekem viszont épp
ez a mesterségem.
Leon nem szólt közbe, türelmesen kivárta, amíg a vörös sz rzet ,
zömök kunigaami férfi elmereng egy pillanatig, aztán mintha emlékezne,
mesélni kezd:
– Egykoron, amikor a hosszú, sötét éjszaka Kevanaar visszatértével
véget ért, új hajnal virradt Cherubion egére. Az egymással marakodó
népek békét kötöttek, és mind Amrikban, mind Cherubionban
megszilárdult a rend, s a cherubok vezetésével új, hatalmas birodalom
kezdett kialakulni, mely mindkét kontinenst magába foglalta...
– A cherubok vezetésével? – horkant fel Mirk. – Lehetetlen! A
tanítóink mind egyetértenek abban, hogy mindig is a kunigaami
nemzetségek uralták Cherubiont!
– A kunigaami tanítók tévednek – mondta Kind Gren Grun Grath
nagyon csendesen. S nyugalma most el ször gy zte meg Leont arról,
hogy valóban a híres bölccsel beszél. – Kevanaar a cherubokban látta e
birodalom jöv jét, s nekünk kunigaamiknak vajmi kevés szerep jutott
terveiben.
– Ez nevetséges! – morogta Mirk vadul.
– És mi történt Kevanaar cherub birodalmával? – kérdezte ud-
variasan Leon Silver.
– Váratlanul felt nt Choler, az si gonosz, a Sötét Láng Ura, s
beteljesítette kegyetlen bosszúját. Irgalom nélkül legyilkolta Kevanaart,
és káoszt, pusztítást, járványt hozott az új hajnalát él Cherubionra.
Choler borzalmas pusztítást végzett, neve lángoló fekete bet kkel
örökké fog égni Cherubion történelmében! Egy megvadult, bosszúálló
lélek, mely nem ismert más hatalmat, csak saját ördögi megtestesülését.
Mindössze egyetlen hatalom merészelt dacolni vele; Kevanaar özvegye,
aki tetteivel a Hajnal Királyn je nevet vívta ki magának. Ezt az er s
asszonyt Kevanaar állítólag még a küls rb l hozta magával... egy
bizonyos Galaktikus Unió nev világból. A Hajnal Királyn je saját
fegyverével kívánta megverni Cholert, s hozzá hasonlóan, lepaktált a
túlvilági sötét hatalmakkal. E mágikus támogatással kovácsoltatta
legy zhetetlen fegyverét, a Hajnal Kardját, melybe minden erejét
összpontosította. Aztán a nagy Királyn szembeszállt Cholerrel.
Mágikus kardjával legy zte a gonosz szörnyet, ám mivel végleg
elpusztítani nem tudta, lelkét örökre odaszögezte a Gyötrelmek
Oltárához. Évszázadok óta tartja fogva a Hajnal Kardja Choler lelkét, s
bár a cholerita kultusz hívei mindent elkövettek... mágiával és er vel...
hogy kiszabadítsák imádott mesterüket, képtelenek voltak rá. Senki sem
tudta kihúzni a Hajnal Kardját a Gyötrelmek Oltárából! Sem halandó,
sem túlvilági er ... Ám létezett a legenda a Hajnal Lovagjáról, az ifjúról,
aki elj egyszer, és egyetlen rántással megszerzi a kardot... Ezt, amely
nálad van.
Leon megrándult, aztán elvigyorodott. Most már szemernyi kétsége
sem volt afel l, hogy a kunigaamik neves bölcsével áll szemben.
Grun Grath elhallgatott, és mer n Leont nézte. A többiek is
odagy ltek, és csendben t lestek; még Barshen is abbahagyta Wuff
simogatását. Leon Almérára pillantott. A lány alig észrevehet en nemet
intett a fejével. Leon bizonytalanul rázta a fejét.
– Sok minden voltam már... Hihetem, hogy én vagyok a Hajnal
Lovagja?
– Hiszed-e, vagy sem, nálad a kard, s ez magáért beszél.
Leon elmosolyodott.
– A legenda egy ifjút említ. Én nagy fürtökben szülök.
– Az életkor viszonylagos. A lényeg az, hogy e kard ez idáig
senkinek sem engedelmeskedett. Te viszont ki tudtad húzni!
Leon vállat vont.
– Ett l az alkalomtól eltekintve a kard nem volt valami kedves
hozzám. Amikor nem kellene, folyton elárul a villogásával és a
sziszegésével, amikor viszont az életemre törtek egy pisszenéssel sem
figyelmeztetett. Megvallom, er sen kételkedek benne, szándékosan
engedte-e, hogy kihúzzam, vagy csak véletlen tévedés volt. – Vállat
vont, és más mederbe terelte a társalgást. – És a Hajnal Királyn je?
Mihez kezdett a gy zelme után? Kind Gren Grun Grath zavartan
pillantott maga elé.
– E tekintetben, sajnos, meglehet sen hiányosak az ismereteim.
Annyit tudok, hogy Kevanaar özvegye pár évig folytatta még, amit volt
férje elkezdett, és Cherubion, Choler nagy pusztítása után, ismét
virágozni kezdett. Ám a királyn rejtélyes módon elt nt... Senki sem
tudja, mi lett vele. S elt nésével egy id ben mindaz, amit kiépített, egy
csapásra összeomlott. Az addig békében él fajok ismét egymásnak
estek, káosz és z rzavar lett úrrá Cherubionon.
Leon valósággal itta a szavait.
– És? – noszogatta a bolgot. – Mi történt azután? Az én ismereteim
csekélyek. Nem ismerem Cherubion történelmét.
Grun Grath sokatmondóan elmosolyodott.
– Vajh, van-e él , aki ismerné, mi történt a Királyn elt nte és a
százötven évvel ezel tt bekövetkezett nagy eemsi invázió között? E
korszak oly sötét még a sokat tudó bölcsek számára is, mint Choler
lelke! Ám buzgón remélem, hogy hamarosan, talán órák múltán
Monarakhban választ kapunk mindezen kérdésekre!
Barshen hirtelen felpattant, és kihúzta magát.
– Lovasok! – kiáltotta. – A bolgok!
Kelet fel l, amerr l érkeztek, most egy csapat lovas vágtatott ki az
erd l. Megközelít leg tízen-tizenketten lehettek, s amint
megpillantották ket, feléjük fordították a paripáikat. Kissé szétterültek,
mintha az lenne a szándékuk, hogy ellenségeiket maguk el tt tereljék.
Ez a lehet ség Razco fejében is felmerült.
– Be akarnak kergetni bennünket a völgybe!
– Lóra! – kiáltotta Mirk.
Mivel jóval kevesebben vannak, mint akik a nyomunkba eredtek,
gyanítom, szétosztották az üldöz csapatot, és nem tartom kizártnak,
hogy a csapat másik része valamilyen módon elénk került – fejtegette
Grun Grath.
– Nincs más választásunk – vont vállat harciasan Razco. – Ha
oldalra próbálnánk kitérni, menthetetlenül oldalba kapnának, arról nem
is beszélve, hogy jobbról a Kvargh folyó, balról pedig a Sirauys-
sziklafal zárná el az utunkat.
 – Mindegy! – döntötte el Leon. – Úgyis a völgyön vezetne át az
utunk. Ha szembe jönnek, átvágjuk rajtuk magunkat. Nem hiszem,
hogy gondot okozhatnak... elvégre nálam van a Hajnal Kardja.
Lóra kaptak, és vágtatva indultak le a völgy felé. A domb teteje egy
ideig eltakarta üldöz iket, de nem kellett sokáig várniuk rá, hogy a
kisebb lovascsapat felt njön mögöttük.
Barshennel az élen belovagoltak a völgy bejáratán. Nem volt nehéz
dolguk, mert a s erd ben széles tisztás sávja húzódott egyre befelé,
akár valami természetes szekérút. S igazából tényleg valamiféle út
lehetett, mert jól látszott, hogy a talajon vékony, bemélyed
keréknyomok húzódtak.
A völgy széles volt ugyan, de e mellett az öt-hat méter széles tiszta
útsáv mellett olyan s erd húzódott, hogy úgy t nt, mintha a
sziklafalak nyomultak volna közel bokrokká és falombokká változva.
Wuff, a pikkelyes chorald, aki jóval Barshen el tt szaladt, most egy
kanyar mögül loholva tért vissza.
Barshen azonnal visszarántotta paripája kantárszárát.
– Vissza!
– Mi történt?
A szemközti kanyarból hirtelen egy vadul vágtató lovas bukkant fel
az irháját ment Wuff mögött. Aztán még egy. Majd még egy, és még
legalább húsz...
A merbolgi város rség kék köpenyét viselték, s élükön az a
megtermett goreel kapitány lovagolt, akit Leon combon szúrt. Va-
lamilyen kerül úton eléjük vágtak.
– Csapda! – kiáltotta Razco, és máris fordította vissza a lovát. Akik
bekergették ket ide, azok legfeljebb tizenketten vannak. Köztük
könnyebb lesz áttörni.
A többiek azonnal követni akarták Razco példáját, ám a hirtelen
fordulni szándékozó lovak egymásnak ütköztek, összegabalyodtak,
felágaskodtak, vadul nyerítettek.
Leonnak kapaszkodnia kellett, hogy le ne zuhanjon ágaskodó
kancája hátáról. A nyereg nélkül lovaglás rettenetesen kitörte az alfelét,
minden íze sajgott, de most nem ért rá a bajaival foglalkozni.
 A hátuk mögül nagy robajjal vágtatott ki a fák közül az üldöz sereg,
s Razco a többiek gabalyodása miatt egyedül próbált volna áttörni
köztük. Esélye sem volt. A vágtató lovak egyszer en elsodorták a
paripáját, miel tt Razco egyetlen bolgot is kivethetett volna a nyeregb l.
A kisebb bolg csapat dübörögve rontott bele a gabalyodásba, s az
erd rengett csatakiáltásaiktól. A nagyobb bolg csapat még legalább
száz méterre volt, de ordításuk máris összevegyült társaikéval.
Az erd olyan s volt, akárha k fal szegélyezte volna az utat.
Oldalra menekülni nem lehetett. Elölr l vagy harmincan jöttek, hátulról
tizenketten.
A csapda összezárult.
– A Hajnal Lovagjáért! – rikoltotta Razco, és buzogánya hatalmas
csapásával kirepített egy b rvértes bolgot a nyeregb l.
S kiáltására, akárha valami jel lett volna, megnyíltak a bokrok, a
környez fák lombjai, és suhogó nyílzápor zúdult közéjük.

8.

– Maunuk! – ordította Razco.

A szemb l közeled bolg csapat elöl vágtató lovai nyílvessz kt l
találtan buktak fel, és a mögöttük robogók keresztülbuktak rajtuk, s
rikoltozás, ordítozás, nyerítés közepette a nyilak egyre csak suhogtak,
mintha az ég küldene rájuk ilyen halálos es t.
A láthatatlan íjászok nem tettek kivételt bolgok és a megtámadottak
között, egyaránt záporoztatták halálos vessz iket mindkét fél
harcosaira.
Leon alól az els nyílzáporban kil tték a lovát. Három vessz állt a
tomporába, egy a szemébe, egy pedig a nyakát fúrta át. Szegény pára
menten összerogyott, és kilehelte a lelkét. Kész csoda volt, hogy a
suhogó halál Leon életét megkímélte.
S ha már nyílvessz k, melyek szinte a füle mellett süvítettek el, nem
sebezték meg, és összerogyó lova sem temette maga alá, hajszál híján
bolg lovasok paripáinak patája alatt lelte vesztét. Maga sem tudta, hogy
sikerült talpra állnia az óriási kavarodásban, de egyszer csak azon kapta
magát, hogy egy fehér cs dör nyergébe kapaszkodik, ahonnan épp
ekkor zuhant ki hörögve egy vörös sz rzet , dárdás harcos vékony
vessz vel a torkában.
A lesb l kil tt vessz k pusztán mennyiségükkel irtózatos rendet
vágtak az összetömörült lovak és lovasok között. Lovak d ltek el
tucatjával, szinte egy sem maradt köztük, melyet nem ért találat. A vért l
iszamós talajon haldokló lovak és harcosok hevertek.
Leonnak fogalma sem volt róla, társaival mi történhetett, mert amióta
a lovát kil tték alóla, egyiküket sem látta.
A gazdájától megszabadult, ágaskodó fehér cs dör vadul fel-
nyerített, mert nyílvessz járta át a bal csüdjét, s e seb iszonyú fájdalmat
okozott neki.
Leon váratlanul Razco jellegzetes hangját hallotta az ordítozásból.
– Utánam! Be az erd be!
Leon gondolkodás nélkül ellökte magát a fehér cs dört l, és
valahogy kirántotta a kardját.
Épp id ben, mert egy véres arcú bolg fickó ugrott elé. Nem lehet
tudni, hogy a bolg harcos csak ijedtében emelte-e dárdáját a váratlanul
el tte termett zöldesen villódzó kardú cherubra, vagy még ebben az
rületben is végre akarta hajtani a parancsát, de tény, hogy Leonra
támadt. Leon minden teketória nélkül vállon döfte kardjával, és
megkerülve a fájdalomtól üvölt fickót, a bokrok közé vetette magát.
Tucatnyi nyílvessz csattogott a nyomában az összezáruló ágakon.
Az egyik ilyen vékony vessz keresztülfúrta magát a levelek és ágak
között, s a kardmarkolatán csattant, hajszálnyira Leon hüvelykujja
fölött.
Leon fennhangon káromkodott.
Tüskés ágak csaptak az arcába, tövisek akaszkodtak a ruhájába,
karcolták fel a b rét.
A közeli csörtetésekb l ítélve rajta kívül számosan választották a
menekülésnek ezt a módját. Most már csak az volt a kérdés, vajon hol
lehetnek a társai?
Razco egyértelm en jelelte kiáltásával, hogy beveti magát az
erd be. Arról azonban nem szólt, hogy jobbra-e avagy balra.
Leon a s bozótosból egy tenyérnyi tisztásra ért, melynek innens
sarkán egy magas, göcsörtös törzs fáról épp ekkor ugrott ruganyosan a
re egy alacsony, sárga sz fickó íjjal a kezében.
A fickó a csörtetésre megperdült, és felordított. Leon kardja a
következ pillanatban átdöfte a szívét. Azonban a fa mögül most még
egy íjász ugrott el . Amint megpillantotta a társát leszúró Leont, azonnal
elengedte íjhúrját, s a kil tt vessz rezegve fúródott be egy fa törzsébe
közvetlenül Leon füle mögött. Leonnak épp csak annyi ideje volt, hogy
kirántsa a kardját el áldozata mellkasából, az íjász maunu máris új
nyílvessz t illesztett fegyvere húrjára. Leon fejest ugrott a tövises
bozótba.
A nyílvessz elsüvített fölötte.
Leon kétrét görnyedve, sziszegve rohant a szúrós bokrok között,
fákat kerülgetett, kisebb árkokat ugrott át.
Mögötte a kiabálás, csörtetés egyre halkult; úgy t nt, sikerült
kitörnie az íjász maunuk gy jéb l.
Ám ezt az illúziót csak pár másodpercig táplálhatta magában. Éppen
abból az irányból, amerre rohant, csörtetést, zagyva makogást,
karattyolást hallott. Leon megperdült.
Egy közeli s bozótból hirtelen Barshen feje bukkant el .
– Silver! – sziszegte a nyurga férfi, és sietve intett.
Leon odarohant, és hason kúszott be a bokrok alá.
Barshen és Alméra lapultak ott fegyverrel a kezükben.
– Hol vannak a többiek? – lehelte Leon.
– Wuff elt nt valamerre – súgta vissza Barshen. – Razco ellentétes
irányba rohant. A többieket nem tudom... Pszt!
– Nem lenne jobb inkább felmászni egy fára – lihegte Leon.
– Nyugalom! – intette Barshen. – Én az erd ben n ttem fel. Ez az
én birodalmam. Bízd rám magad! Itt...
Hirtelen elhallgatott, mert egy csapat maunu rohant el közvetlen
közelükben. Brutális kép , bunkóval, íjjal felfegyverzett, sárga
sz rzet , majomjárású fickók rongyokban, mocskos ágyékköt ben.
– Maunuk! – súgta Alméra megrökönyödve. – A félhold törzséb l!
Mi ütött ebbe a békés törzsbe?
Füttyszó harsant, s váratlanul egy ezüstkámzsás, kétméteres,
tagbaszakadt alak jelent meg, akinek láttán Leon verejtékezni kezdett:
ugyanaz a rókakép , narancssárga szem , sebhelyes férfi volt, akit el
nap a barlang el tti csatában nyakon döfött a Hajnal Kardjával. Most a
nyakán csak egy fekete forradás jelezte a szúrás helyét, azonban e
sebesülés más jelét, mely normál esetben halálos lett volna, nem mutatta.
Egy csapat maunu rohangált körülötte, s a kezével mutatta, merre
kerítsék be a menekül ket. Az ezüstkámzsás a s bozót felé vette az
útját, majd elfordult, és úgy t nt, elmegy mellettük. Leon még a
lélegzetét is visszatartotta. Újabb csapat maunu jelent meg, s a
titokzatos vezér, aki nem sokkal ezel tt még bolgok parancsnoka volt,
most zagyva maunu nyelven rikácsolva osztogatott utasításokat. Aztán
hirtelen megperdült, mert a bokorból, ahol Leonék rejt ztek, er s
zümmögés hallatszott és kékeszöld fények villantak. A Hajnal Kardja!
– Az istenit! – mordult fel Leon.
Az ezüstkámzsás nagyot kiáltott, s pillanatokon belül legalább
harminc maunu vette körül a bokrot; lándzsások, íjászok, kardforgatók
egyaránt.
– Kifelé, mindhárman, vagy rátok gyújtom a s t! – mondta lassú,
vontatott hangon az ezüstkámzsás.
– Harcolunk? – kérdezte elszántan Leon, és ujjai összeszorultak az
áruló varázsfegyver markolatán.
Alméra elszántan bólintott, Barshen azonban a fejét rázta.
– rültség lenne.
– Te gyávább vagy, mint a farkasod? – kérdezte némi szarkazmussal
Alméra.
– Ha nem jöttök el , megöljük a társaitokat – mondta az ezüst-
kámzsás nyugodtan.
Két maunu Grun Grathot, Mirket és Razcót rángatta el re; seregnyi
dárda meredt a két thorpra, mindkettejüket már lefegyverezték,
kezüket hátrakötözték.
– Keletnek fussatok! – kiáltotta Razco, de akkora pofont kapott az
egyik maunutól, hogy a szája kirepedt.
 – Gyerünk! – súgta Alméra. – Nem tudják, hogy a bozót melyik
részén vagyunk. Keletre kitörünk!
Barshen hirtelen felemelkedett.
– Megadjuk magunkat! – kiáltotta.
– rült! – Alméra szeme villámlott. – Irgalmat vársz egy
choleritától?
Barshen mindkét kezét feltartva, válasz nélkül csörtetett ki a bo-
zótból. Ott a sárga sz , alacsony maunuk azonnal lefegyverezték, és
hátrakötötték a kezét. S máris tucatnyi maunu vetette be magát a
bozótba, abba az irányba, amelyb l Barshen kijött. Leon felegyenesedett,
s hagyta, hogy elvegyék a fegyverét, és az kezét is megkötözzék.
Almérára hasonló sors várt.
A hatalmas termet , ezüstkámzsás fickó elvette a villogó kardot
maunu szolgáitól, és hosszan vizsgálgatta. Az kezét most szemmel
láthatóan nem égette. S t, szinte barátságosan sziszegett új gazdájánál.
Leon komoran nézett rá.
– Elárult a kardod, cherub – mordult fel az ezüstkámzsás. -Nem
kellett volna úgy ragaszkodnod hozzá!
– Nem ez az els eset – felelte Leon komoran. – Remélem, téged is
el fog árulni, kunigaami!
– A nevem Meurin – felelte az ezüstkámzsás. – Olyasvalakit
szolgálok, aki alig várja már, hogy láthasson téged. A foglyom vagy.
Engedelmeskedj a parancsaimnak, ha jót akarsz!
– Megölsz?
– Én? Dehogy! Hogyan is merném megfosztani uramat attól az
örömt l, hogy saját kezével vethessen véget az életednek? Al’rahim
nagyúr alig várja már azt a percet, hogy találkozhasson veled.
Al’rahim? – sápadt el Kind Gren Grun Grath, a neves kunigaami
bölcs. – Al’rahim elpusztult, sok-sok évvel ezel tt!
Al’rahim? Leon fejében furcsán füstölgött e név. Tudta, hogy
hallotta már valahol, de arról fogalma sem volt, hogy hol. Al’rahim?
Al’rahim!
– Al’rahimot nem lehet megölni – nevetett Meurin, és kivillantak
hegyes fogai. – Feltámadt és visszatért népéhez. S én buzgón
szolgálom, mert jó néhányszor kegyes volt hozzám. És itt e kard is,
mely mostantól az enyém lehet!
Ezzel a maunuk narancssárga szem vezére az ég felé emelte a
varázskardot, és megcsókolta a citromsárgán lüktet pengét. Leon
undorral vette tudomásul, hogy a kard szinte dorombol új gazdája
kezében.
Áruló fegyver! El kellett volna ásni jó mélyen, hogy soha senki ne
találja meg, gondolta keser en.
Nem sok ideje maradt az álmodozásra, mert a maunuk összevissza
taszigálták ket, lerángatták a ruháikat, kezüket, lábukat megkötözték, s
csuklóiknál illetve bokáiknál fogva egy-egy hosszú rúdra akasztották
ket, akár az elejtett vadakat. A rudakat két-két maunu a vállára vette,
úgy cipelték egyre beljebb az erd be foglyaikat valami ismeretlen cél
felé.
Leon kényelmetlen, himbálódzó helyzetéb l csak a hasonló pózban
lógó Almérát látta, meg a szerencsétlen Barshent. Ez utóbbit két
kistermet kunigaami cipelte; a langaléta cherub minden kiemelked
buckába vagy gyökérbe beverte a fejét, s így vége-hossza nem volt a
dühös szidalmaknak, amiket a maunu nemzetségre szórt.
Leon merengve nézte az el tte himbálódzó Almérát, akit a
maunuk, tekintet nélkül n i mivoltára, ugyancsak lemeztelenítettek.
Leon egyértelm en leszögezte magában, hogy így fejjel lefelé lógva,
jelenlegi pozíciójában a szépséges varázslólány, dacára nyilvánvaló
iességének, semmivel sem nyújt szebb látványt, mint a többiek. Leon
fásultan merengett a lány bájain és különös viselkedésén, majd azon
töprengett, vajon hol lehet Krontel? Elfogták t is, vagy sikerült
elmenekülnie? Ahogy jobban belegondolt, igazából nem is érdekelte.
Torkig volt már ezzel az ostoba kalanddal, s nem vágyott másra,
csakhogy lehunyhassa a szemét, és hosszú ideig ne kelljen kinyitnia.
Hosszan tartó, monoton menetelés után nagy tisztásra jutottak, ahol
a maunuk táboroztak. Gallyakból és b rdarabokból épített kunyhók
el tt több tucatnyi tábort z égett, s annyi maunu gy lt itt össze, amennyit
Leon még legmerészebb képzelete is alig-alig bírt befogadni.
Itt leszedtek mindenkit a megalázó rudakról, kettesével sz k fa-
ketrecekbe zárták ket, s a ketreceket felhúzták a magasba. Három méter
magasan csüngtek a vastag faágakról, s a ketrecek a legcsekélyebb
mozgásra is émelyít en imbolyogtak velük.
Leon Almérával került egy ketrecbe. A szomszédosban Barshen és
Razco szomorkodtak, a másik oldalon pedig Mirk és Kind Gren Grun
Grath szorongtak, még arrébb idegenek. Ott volt Krontel is, a búskép
eemsi, egy sebesült bolggal összezárva, és Leon némi elégtétellel vette
tudomásul, hogy bolg támadóikból mindössze kilencen maradtak meg.
k is hasonló ketrecekben.
Leon áthelyezte testsúlyát másik oldalára, s közben karja Alméra
meztelen vállához ért.
– Ne merészelj visszaélni a helyzettel! – sziszegte a karcsú n
idegesen. – Mégha fegyvereimt l megfosztottak is, varázser m itt lapul
a fejemben. Meg tudom védeni magam.
Leon vállat vont.
– Nincs véletlenül annyi varázser d, amennyivel az összes maunut
elpusztíthatod? – kérdezte bosszúsan. – Idézhetnél egy forgószelet, hogy
kapjon fel bennünket a holminkkal együtt, és repítsen biztonságos
távolba!
Alméra dühösen meredt rá.
– Nincs jogod gúnyolódni! Épp neked nincs, hisz miattad fogtak el
bennünket.
– Miattam? – képedt el Leon. – Mi közöm nekem az egészhez?
– Rég el kellett volna hajítanod azt az átkozott kardot a francba!
– Micsoda? – nevetett Leon kényszeredetten. – Hiszen épp te
tanácsoltad, hogy feltétlen tartsam meg...
– Nem vádollak én téged – mondta Alméra szomorúan. – Megértem,
hogy nem dobtad el. A helyedben én sem tettem volna. Ám aki büszkén
vállalja a Hajnal Lovagjának a szerepét, nem adhatja ki a kezéb l a
kardot ilyen alantas módon.
– Ott egye meg a fene azt az átkozott kardot! – káromkodott Leon.
– Bár sosem húztam volna ki abból az oltárból! Remélem, nem látom
többé!
– Ebben biztos lehetsz – vélte Alméra. – Nem tudom, ki az az
Al’rahim, de abban biztos vagyok, hogy nem éljük túl a vele
valótalálkozást!
Leon sóhajtott.
– Meglehet. – A gyomra hangosat kordult. – Éhes vagyok. Ma még
alig ettem valamit. Azok meg ott zabálnak. Nekünk nem adnak ezek a
disznók?
Alméra rámeredt.
– Ezek maunuk, nem díznók!
– Mi?
– Egyértelm a különbség. A maunuk kunigaamik, a díznók pedig
cherubok.
Leon vágyakozva nézett a tábor közepe felé, ahonnan ínycsiklandó,
sül pecsenye szagát hozta a szél. A maunuk a lenyilazott lovakat
darabolták fel, és lóhúst sütögettek, de Leont ez sem zavarta. A gyomra
szinte megállás nélkül korgott, és a sül hús illatára még a nyála is
elcseppent.
A nap lassan lenyugodott, s a félelmetes, sötét erd ben a lobogó
tábortüzek valósággal vonzották a tekintetet.
– Alméra! – hallatszott a szomszéd ketrecb l Barshen érdes hangja.
– Figyelsz rám?
A ketrecek alatt tébláboló maunu rök felpillantottak, de zavar-
talanul folytatták rikácsoló társalgásukat.
– Mi van? – morogta Alméra.
– Csak tudatni akarom veletek, hogy mindnyájan élünk.
Krontelnek ugyan egy nyílvessz fúródott a combjába, de azonkívül,
hogy undorodik a maunuktól, nincs komolyabb baja.
– Ez jó hír – mondta Alméra kétes hanglejtéssel. – De ki tudja,
meddig élünk még.
– Benned bízunk – recsegte Barshen. – Használd a varázser d, és
húzz ki bennünket a bajból!
– Persze – sziszegte Alméra némi szarkazmussal. – így talpig
meztelenül tudok sötétséget varázsolni öt méteres körzetben, de épp
eléggé sötét van anélkül is, azonkívül tudok hasbeszélni, sze-
möldökömet kékes szín izzással bevonni, távolról állatokat simogatni,
csipetnyi sót teremteni, érintéssel kisebb sokkot okozni, valakit
csuklásra késztetni, tárgyak színét megváltoztatni, suttogó üzenetet
küldeni, az ujjaimon apró varázsfényeket táncoltatni, megjelölt
kártyalapokat mozgatni... Nos, szerinted melyiket vessem be ez ellen a
néhány száz maunu ellen? Megvan. Mi lenne, ha a f nöküket csuklásra
késztetném? Hátha azt hinné, hogy a királya emlegeti, és erre szabadon
engedne minket?
– Nagyon vicces – jegyezte meg Leon, de azonnal el is hallgatott,
mert alattuk megjelent Meurin.
Az ezüstkámzsás óriás intésére két maunu harcos leengedte a
ketrecet, kikötözte az ajtaját, s dárdával beszurkálva a rudak között,
értésére adták Leonnak, hogy másszon ki. Leon habozva en-
gedelmeskedett.
Meurin el húzta köpenye alól a még mindig citromsárgán izzó
varázskardot, és a földbe szúrta maga és foglya közé. Leon gyanakvó
pillantással nézte.
– Akarod vissza? – kérdezte gúnyosan a céhmester.
– Minek, hogy ismét eláruljon? – kérdezett vissza Leon bi-
zonytalanul, nem tudta, mire vélni a dolgot.
A két méter magas, vörös hajú fickó rókaképén sunyi vigyor jelent
meg.
– Visszakaphatod... az életeddel együtt.
– Nyilván tennem kell érte valamit.
– Úgy van – bólogatott Meurin. – Szabadon engedlek azzal a három
társaddal együtt, akiket kiválasztasz, ha aláveted magad egy apró
varázslatnak.
Leon még mindig nem értette, mit akar t le ez a hatalmas termet
fickó, de az a határozatlan érzése támadt, hogy jobb lenne nem is
megtudni.
– Nem tagadom, vágyom erre a szépséges fegyverre – folytatta
lassan Meurin –, de van valami, amire még ennél is sokkal nagyobb
szükségem van: uram és parancsolóm jóindulatára. – Elhallgatott, egy
pillanatig töprengett, mintha nem tudná, hogyan folytassa, de aztán
biccentett. – Az el bb sikerült kapcsolatot teremtenem Al’rahim
nagyúrral. határozottan kifejtette parancsait, amelyek a következ k:
megkapod a kardot és az életedet, valamint három társad életét, ha
végrehajtod azt, amit sorsod megkövetel.
– És... mi légyen az? – csuklott Leon.
– Van a közelben egy si romvár, egy bizonyos Monarakh. ahová
nemrégiben egy gonosz lélek költözött...
– Meg kell Ölnöm Cholert! – kiáltott rémülten Leon. – Azt akarod!
Meurin udvarias vigyorral bólintott.
– Al’rahim nagyúr akarja, barátom. S az akarata számomra
parancs. Cholernek meg kell halnia, miel tt túlságosan meger -
södhetne! S e tettet neked kell megtenned!
Leon kissé megborzongott. Nem a meztelenségt l, hiszen a leveg
most szinte meleg volt.
– Fogoly vagyok -jelentette ki komoran.
A maunuk vezérének szemében különös fények csillogtak.
– Szabadon engedlek. Kiválasztod három társadat, és velük együtt
elmehetsz végrehajtani a küldetésedet. De hogy ne próbálj átverni, alá
fogod magad vetni egy apró varázslatnak. Meg fogsz esküdni rá, hogy
egyenesen Monarakhba sietsz, megölöd Cholert, s miután végeztél,
visszatérsz Al’rahim nagyúr elé.
Leon eltöprengett a lehet ségein.
– És azokkal, akiket nem viszek magammal... azokkal mi lesz?
– Ugyanaz, ami veled is történne, ha esetleg nem egyeznél bele a
feladat végrehajtásába. Al’rahim nagyúr étvágyát fogják csillapítani.
– De miért pont én? Miért járnék én sikerrel, ha mások kudarcot
vallottak?
Az ezüstkámzsás vezér sóhajtott, aztán sandán elvigyorodott.
– E kardot, mely itt van köztünk a földbe szúrva, csak a Hajnal
Lovagja forgathatja sikerrel Choler ellen. Ez a kard senki másnak nem
engedelmeskedik, csak a Hajnal Lovagjának. Kell még többet
mondanom?
Leon szaggatottan lélegzett.
– Mi a bizonyíték rá, hogy én vagyok ez a Lovag?
– Te rántottad ki Choler koponyájából. A kard egyedül neked
engedelmeskedik.
– Meg neked.
Meurin bólintott.
– Csakhogy nekem elterel varázslatra volt szükségem, hogy
megérinthessem, barátom! Komoly er t kell rápazarolnom, ha meg
akarom akadályozni, hogy összeégesse a kezem. Neked viszont
önszántából engedelmeskedik.
– És kell pillanatban elárul!
Meurin rekedten nevetett.
– Semmi sem lehet tökéletes. – Hirtelen elkomorodott. – Te vagy
a Hajnal Lovagja, neked kell megölnöd Cholert! H ségvarázst bocsátok
rád, hogy engedelmeskedj uram akaratának, azután kiválasztod, hogy
kiket viszel magaddal, és elindulsz. Elvezérellek Monarakhba. S amint
elvégezted küldetésedet, én tudni fogom, és jelentkezem. Saját magam
viszlek el Al’rahim nagyúrhoz.
– És mit tesz velem?
Meurin vállat vont.
– Ki tudná el re kiismerni a nagyúr cselekedeteit?
– Miért tegyek szolgálatot neki, ha utána a kezére adom magam
kényére-kedvére?
– Azon egyszer okból – nevetett Meurin –, hogy jelen pillanatban
is ki vagy szolgáltatva kényére-kedvére. S annyit mondhatok: ha nem
engedelmeskedsz parancsának, biztosan megöl! Ha megölöd Cholert...
esetleg, ismétlem: esetleg kíméletesebb elbánásban részesülsz. Még az is
el fordulhat, hogy a nagyúr megkegyelmez neked, és megengedi, hogy
beállj szolgái közé...
– Kecsegtet – suttogta Leon.
Meurin nem vette észre a gúnyt e szóban.
– Gyerünk, most azonnal végezzük el a dolgok mágikus részét! Kis
fogadalmat kell tenned. Ez a gy az ujjamon hozzásegít a megfelel
er höz.
– Ne egyezz bele! – kiáltotta Alméra a ketrecb l. – Csak ha
mindannyiunkat szabadon enged.
– Csak akkor egyezem bele – sietett kijelenteni Leon.
 – Nem alkuszom. Végrehajtod a feladatot három társaddal, vagy
meghaltok valamennyien.
Leon csak egy pillanatig töprengett.
– Nem vállalom -jelentette ki dobogó szívvel.
– Al’rahim lassú t zön pirít meg, és cafatokra tépve, izzó
ezüsttálcán tálal fel kutyái elé. S ha a kutyái falják fel testedet, lelked az
örökkévalóságig a pokol kapujában fog üvölteni kínjában, és csak
annyi id re nyer megváltást, míg Al’rahimot szolgálhatja.
– Mib l áll az a h ségvarázslat? – sóhajtott Leon.
– Letérdelsz, meghajtod a fejed, s én Al’rahim e mágikus gy jét a
homlokodhoz érintem. Aztán megkérdezem, hajlandó vagy-e megölni
Cholert, s utána rendben visszatérni hatalmamba, hangos igent kell
mondanod.
– Csak akkor vállalom, ha mind a hat társam velem tarthat.
– Legfeljebb három.
– Vigyázz! – kiáltotta Alméra. – Ne vesd alá magad a gy je
akaratának! Ha megteszed, egész életedre arra leszel kárhoztatva, hogy
megöld Cholert. Ha a kit zött id n belül nem sikerül, meghalsz. Ha arra
az elhatározásra jutsz, hogy nem ölöd meg, meghalsz. Ha a gy
tulajdonosa meghal, meghalsz te is. Amíg küldetésed nem teljesítetted,
nem nyugodhatsz, és egész id alatt attól retteghetsz, hogy megbízód
meg ne haljon, mert abban a pillanatban véget ér a te életed is.
– Na és ha így van? – mosolygott gonoszul Meurin. – Marad
esélyed a túlélésre... egyébként pedig nem.
– Ha elvállalod – kiáltotta Alméra a ketrecb l –, neked kell ki-
választanod, ki az a három, akit magaddal viszel, és kik azok, akiket
cserben hagysz. Kit hagysz itt? Engem? Razcót? Barshent? A
többieket?
A földbe szúrt varázskard hirtelen gonosz vörös színben kezdett
villódzni. Leon riadtan hátrált.
– Nem – mondta. – Soha többé nem érintem meg ezt az átkozott
kardot! Vidd innen ezt az elvarázsolt szörnyeteget! Látni sem bírom!
Az ezüstkámzsás óriás torkon ragadta, és dühösen sziszegte a
képébe:
 – Inkább választod az örökké tartó kínt, ostoba? Képes vagy
felfogni, mily szörny az a sors, mely rád vár?
– Én... – hörögte Leon –, nem...
Meurin nagy er vel ellökte magától, a kard után kapott, kirántotta,
és csapásra emelte. Aztán lefékezte magát, és nagyot fujt.
– Nem – rázta a fejét. – Ez túl könny halál lenne számodra! Nem
fogod elkerülni a szenvedést! Al’rahim fog végezni veled saját
kez leg. Takarodj vissza a ketrecedbe, te féreg!
Leon kábán engedelmeskedett. Meurin fujtatva vetette hátra vastag
kámzsáját, és öles léptekkel indult a tábor közepe felé.
– Várj! – kiáltott utána hirtelen Barshen. – Van egy közbens
megoldás. Én alávetem magam a varázsnak... mindannyiunk nevében.
A maunuk vezére megtorpant.
– Ki szólt? – kérdezte. – És hogy érted ezt?
– Itt vagyok – mondta Barshen higgadtan. – A jobb széls ket-
recben.
A vezér visszament, és intett a maunuknak, hogy engedjék le a
faalkotmányt. Barshen nyakigláb, vézna teste kísértetiesen csillogott a
közeli tábort z fényében, ahogy magasra tartott fejjel kilépett
ketrecéb l.
– Vállalom a varázst mindannyiunk nevében.
– Csak egyvalakire bocsátható.
– Szó sincs róla. Az valóban igaz, hogy egyvalaki veti alá magát a
varázsnak, de ha a társai nevében is vállalja a feladatot, a varázs b vköre
azokra is vonatkozik. Na most, én a társaim nevében is elvállalom, hogy
megöljük Cholert, aztán visszatérünk hozzád, s a többiek önkéntesen
állnak rendelkezésedre, hogy feltálald ket Al’rahim kutyáinak... ha
engem szabadon engedsz.
– Aljas fráter! – üvöltött fel Alméra. – Meg ne próbáld! Megöllek,
ha megteszed! Az én nevemben ne tegyél esküt!
– És mi történik a többiekkel, ha megszegik a te esküdet? –
kérdezte Meurin érdekl dve.
– Ugyanaz vonatkozik rájuk, mint rám. Azonnal szörnyet halnak, ha
a feladatnak ellenszegülnek.
 – Te kurafi! – Alméra dühöngve rángatta a ketrecét. – Nem teheted
ezt velünk!
– Haladékot szerzek a halálotok el tt – magyarázta Barshen. Alméra
egészen n ietlen módon megpróbálta leköpni, de a másik ketrec túl
messze volt, így helyette egy maunut talált el.
Leon szédelegve kapaszkodott a ketrecbe. Elege volt az egészb l.
– Hogy történik ez? – kérdezte Meurin komoran.
– Ugyanúgy, mint ha egyvalakit esketnél. De az egész társaságnak
ötméteres körzetben kell tartózkodnia. A gy db l kiáradó fény
el ször engem fog körberagyogni, aztán mindazokat, akik az eskü
hatáskörébe esnek. Akit nem ragyog be a gy fénye, arra nem hat a
varázs, azzal nem lehet mit kezdeni.
– Barshen! – sziszegte Alméra. – Tudod, mit kapsz ezért?
– Igen – felelte Barshen h vösen. – Szükségünk lesz a tudásodra. –
Meurinhoz fordult. – Ha kell, kötözzétek meg, és tömjétek be a száját!
– Átkozott Barshen, ha ezt megteszed!...
Meurin intett, a maunuk leengedték a ketreceket, a dühöng Almérát
megkötözték, és betömték a száját, a többiek azonkívül, hogy
barátságtalan pillantásokat vetettek Barshenre, nem szegültek szembe a
rájuk szegez dárdákkal. A maunuk egy csoportba terelték ket, és
mindannyiójukat térdre késztették.
– Te, kinek lelkét megérinti Al’rahim gy je, kötelezed-e magad a
társaid nevében is, hogy megölitek Cholert, s egy hónapon belül
visszatértek hozzám, békével belenyugosztok sorsotokba, nem
szegültök ellene, nem próbáltok szökni el le, bármi legyen is az. Ezen
ellenszolgáltatásért én vállalom, hogy eme férfiút szabadon engedem.
– Igen – válaszolta tisztán érthet en Barshen. – Mindannyiunk
nevében vállalom.
Meurin tiszteletteljesen lehúzta ujjáról a gy t, saját homlokához
érintette, majd amikor az lila színben szikrázni kezdett. Barshen
homlokához nyomta. Ebben a pillanatban lila fénysugár szökkent el a
gy l, beburkolta Barshen alakját, és körberajzolta a vonalait. Aztán
a lila fény továbbterjedt a környez társaságra, Leonra, Mirkre, Grun
Grathra, Razcóra, Krontelre és végül a köteleit rángató Almérára. A lila
fény befonta ket. és mindannyian megremegtek. Aztán a fény
elhalványult, majd elt nt.
– Úgy legyen! – mondta elégedetten a maunuk vezére, és
visszahúzta ujjára a gy t, felragadta a varázskardot, és elindult a
legnagyobb tábort z felé. Pár lépés után visszafordult. – Az éjszakát a
ketrecekben töltitek, a többit majd holnap kigondolom. – A
maunukhoz fordult. – Húzzátok fel ket!
A sz rös, majomszer fickók visszaterelték ket a faalkotmányokba.
Barshen magabiztosan állt, nem nagyon zavartatta magát, hogy
mindegyik társának volt egy-két rossz szava hozzá.
– Mindent gondosan kiterveltem! – magyarázta higgadtan. –
Bízzatok bennem, kés bb megmagyarázom!
Senki sem bízott benne, de félóra múltán felhagytak a becsmér-
lésével. S nem sokkal kés bb, amikor a tábor élete folytatódott és az
rök újra vidáman rikácsoltak, civakodtak egymással, Barshen fojtott
hangon szólt oda a duzzogó Almérának, aki a ketrec sarkába húzódva
valami bánatos dallamot dúdolgatott.
– Hallgass meg, Alméra! – A lány nem válaszolt, de Barshen
továbbfolytatta. – Ez volt az egyetlen megoldás, amivel kivághattuk
magunkat.
Leon az ajkát harapdálta. Feszülten lesett az erd felé.
– Halálra ítéltél valamennyiünket! – mordult vissza a varázslólány. –
Kiszabadulhattunk volna, ha kivárjuk az alkalmas pillanatot, de most
már biztos pusztulás vár ránk.
– Máshogy fogsz vélekedni, ha végighallgatsz!
– Mit kell itt hallgatni? – morogta Leon.
– Ellenünk elkövetett b nödet sohasem moshatod le magadról –
vélte Alméra.
– Semmi vész – lehelte Barshen. – Mindent átgondoltam. Nem
tudom, honnan szerezte a fickó a gy jét, de hogy halvány fogalma
sincs a mágiáról, az nyilvánvaló. Pillanatnyi kétségem sem volt, hogy
sikerül kijátszanom. Sikerült.
– Mir l beszélsz?
– Könnyedén beadtam neki a mesét arról, hogy a gy jével
mindannyiunkat h ségre kötelezhet, ha egyikünk elvállalja a többiek
nevében, s elhitte. Ezzel alaposan kijátszottuk. Mindannyian
megszabadulunk. Gondolkodjatok logikusan! Mit fogadtunk? Megöljük
Cholert, és én visszatérek hozzá. Csak én! Ti nem! Ugyanis ti nem
fogadtátok. Én fogadtam a nevetekben. Vagyis, ha ti úgy döntötök, hogy
nem tértek vissza, én arról nem tehetek. Én jövök vissza egyedül.
Engem viszont az ellenfogadalom alapján szabadon kell engednie. Nem
állhat bosszút, amiért átvertem, s így minden jóra fordul.
Leon elismer en elvigyorodott.
– Már azt hittem, csalódnom kell benned, Barshen!
– Ugyan!
– Így már más – mosolygott Alméra Barshenre. – Nem tartalak
gazembernek, kedves barátom. Belátom, nem vagy az. Csak éppen
ostoba barom! Annyi eszed sincs, mint a löttyedt agyú farkasodnak! Ó,
miért kell nekem ilyenekkel társulnom?
Leon a homlokát ráncolta.
– Úgy látszik, még mindig nem érted – mondta h vös fens bbséggel
Barshen.
– Mármint én? Én nem értem? – nevetett hisztérikusan Alméra. – Én
vagyok ostoba fajankó, aki semmit sem ért? Úgy gondolod? Teleszívta
a tüdejét leveg vel, és dühösen sziszegett a szomszédos ketrec felé. –
Tudd, hogy mit cselekedtél, erd k nagyesz mestere! Esküt tettél
helyettünk, hogy bizonytalan feladat elvégzésére indulunk, aztán
visszadugjuk a nyakunkat a hurokba, és engedelmes táplálékul ajánljuk
magunkat Al’rahim kutyái számára! Ezzel leromboltad minden
reményünket, mivel szép kis elgondolásod dacára az eskü miránk is
vonatkozik!
– Micsoda?
– Nem jöttél még rá magadtól? Az Al’rahim gy jéb l ered
ségvarázs pontosan olyan természet , mint amilyennek te leírtad!
Nem csak egy személyre, hanem annak társaira is vonatkozik, ha az
felel sséget vállal helyettük. Mindenkire egyformán vonatkozik.
Bármelyikünk megpróbál kitérni feladata el l, azon nyomban meghal.
Ha pedig nem adja fel, akkor hal meg, ha letelik az egy hónap,
melyben megállapodtatok. S ha netalán sikerül elpusztítanunk Cholert,
akkor sincs remény... csak neked. Mi Al’rahim kutyáinak gyomrába
kerülünk.
– Az nem lehet – vélte Barshen idegesen.
– És az természetes, hogy téged azon nyomban megölünk, amint
fegyvert kapunk a kezünkbe – mondta kéjesen Alméra. – Te se maradj
életben, ha mi nem!
Barshen sért dötten hátat fordított, lekuporodott a ketrec sarkában, és
halkan mormogott. Valószín leg nem önmagát dics ítette.
Leon komoran meredt maga elé. Szép kilátások!
Alméra szemmel láthatóan olyan dühös volt, majd' felrobbant a
méregt l. Gyakorta pillantott Barshen ketrece felé, és Leon
mindahányszor megborzongott e pillantások láttán. Alméra egyáltalán
nem is bájos, amikor haragszik. S t!
A tábor lassan elcsendesedett, csak a felállított rök mocorogtak
kényelmetlenül, és húzódtak közelebb a t zhöz, ahogy az éjszaka
beköszöntével h vösebbre fordult az id . A ketrecekben a foglyok
vacogva bújtak össze, hogy legalább testük hevével melegítsék
egymást. Leon nem mert Almérához bújni, mert a harcias lány azonnal
fenyeget pillantást vetett rá, amint ilyesmivel próbálkozott. Egyedül
vacogott hát a ketrec széléhez húzódva, ahonnan jól látta az egyik
tábort z fényében az ezüstkámzsás Meurint. A maunuk vezére egy
nagyobb lombsátor el tt guggolt, és valami különös folyadékot kent a
varázskardra, amit l az smaragd színben fénylett, és alkalmanként zöldes
lángokat lövellt, legnagyobb lelkesedésére annak a seregnyi maununak,
akik minden ilyen fellángoláskor rikácsolva hátráltak, hogy aztán újra
közelebb merészkedjenek.
Aztán a szél feler södött. Egyre er söd zúgás hallatszott. Ám nem a
szél süvített. Az égb l heves suhogás közepette tenyérnyi árnyékok
hullottak a tömörül maunukra. Azok rémülten rebbentek szét. És ekkor
még valami rettenetes dolog történt! Az erd megelevenedett, és
borzalmas ordítással mindenfel l vad eemsik rontottak el fegyverrel a
kézben. El ttük, mintha csak az utat mutatná, másfél méter átmér
zgömb görgött a tömeg közé; amerre elhaladt, lángra lobbantak a
maunuk, és a varázsgömb fénye a tábortüzeknél is fényesebben
világította be a maunuk rémülett l eltorzult arcát.
Az eemsik – bár ez Leon számára szinte lehetetlenségnek t nt -
számbelileg felülmúlták a maunukat. A meglepetés ereje is segítette
ket, meg az, hogy immár a második gördül tüzes gömb gyakorolt
sokkoló hatást a megtámadottakra, s a maunuk pillanatok alatt
szétszóródtak. Akik nem menekültek, az eemsik villogó pengéit l
megcsonkítva maradtak ott a csatatéren. S a s l felriasztott és
megzavart denevérek – azok az ökölnyi árnyak, melyek közvetlenül a
támadást megel en zúdultak a táborra – összevissza csapongásukkal
csak még inkább növelték a z rzavart.
A csata csak percekig tartott, de a meztelen foglyok számára ez ;«z
id több órának t nt. Leon Meurint leste. A kunigaamik ezüstkámzsás
vezére vitézül forgatta a vörösen izzó varázskardot, egyszerre három
jól megtermett eemsivel hadakozott; egyet leszúrt, a másik kett t pedig
szétlökte, és kibújt közülük. Átugrotta a tábortüzet, és egy láncinges
eemsivel találta szemben magát. Az hatalmas csatabárddal rontott rá.
Meurin meglengette a kardját, ám nem sújtott le, mert hirtelen egy
magas, szakállas alak t nt fel a háta mögött, mintha a t zb l sétált volna
ki, és gyors egymásutánban három lila szín , sebesen suhanó
gömböcskét bocsátott tenyeréb l Meurin oldalába. A hatalmas termet
maunuvezér megtántorodott. s ez elég volt a csatabárdos eemsinek, hogy
fegyverével ellenfele testére vágjon. Meurin ösztönös védekez
mozdulatra rántotta a kardját, de a csatabárd a csuklóját találta, szinte
átmetszette. A varázskard szikrázva hullott Meurin kezéb l a véráztatta
re. Az eemsi vad rohama ledöntötte lábáról a fájdalomtól nyüszít
maunuvezért. A láncinges eemsi harcos felemelte a csatabárdját, hogy
kettészelje áldozata fejét. Barshen rekedten felsikoltott a ketrecben. Ha
az ezüstkámzsás meghal, a h ségvarázs miatt szörnyet halnak k is
abban a minutumban! A csatabárd lecsapott, de Meurin oldalra
hengeredett, s egy cseles mozdulattal kirúgta támadója lábát. Aztán
sértetlen bal kezével a köpenyébe nyúlt, és egy apró tárgyat emelt bel le
az ajkához. A magas, szakállas eemsi kést rántott, és morogva rontott a
sebesültre. Nyolc lépést kellett megtennie, s ez alatt az id alatt Meurin
teste megemelkedett, és lassan, mintha víz alatt lenne, az ég felé
lebegett.
– Illúzió! – ordította a szakállas magából kikelten, és a négy méter
magasban lebeg test után hajította a kését. Az acélholmi nem hullott
vissza. – Íjászok, ide! L jétek le! L jétek le!
Senki sem figyelt rá a csata hevében, és az egyre emelked
maunuvezér lassan beleveszett az éj sötétjébe. A szakállas toporzékolt
dühében.
Leon nem tudta, örüljön vagy bánkódjon-e Meurin varázslatos
megmenekülésén, hiszen élete a h ségvarázs miatt végleg ahhoz a
személyhez láncolódott.
Lassan véget ért a csata, s mindenfel l vért l csöpög eemsik
szállingóztak el . Villogó szemmel vizsgálták át a csatamez t, és
kímélet nélkül leszurkálták a sebesült kunigaamikat, saját sebesültjeiket
pedig a legnagyobb tábort zhöz vonszolták. Egy kisebb társaság az
egyik lombsátorból hordókat gurított el , és örömteli rikkantásokkal
fogyasztani kezdték a hadizsákmányt. Felfedezték a foglyokat is,
leengedték a ketreceket, és a meztelen társaságot a f nökük elé kísérték.
A széles törzs eemsi törzsf egy lefejezett, b rvértes maunu tetemén
ült, és egy félig lerágott cubákot harapdált. Rettenetesen ronda eemsi
volt, igaz, csak két keze és két lába volt, mint társainak, de sárga szeme
félelmetesen villogott, hegyes fogai könny szerrel tépték a
húscafatokat.
– Kik vagytok, mit kerestek itt? – böffentett feléjük kegyesen.
Krontel, akinek a bal combján véres seb tátongott, el rebicegett, és
meztelensége dacára megpróbált tekintélykelt pózt felvenni.
– Miféle istent hisztek ti? – dörögte.
– Otoaak a mi urunk – válaszolta a f nök meglepetten –, minden
eemsik öregatyja.
– És milyen bánásmódban részesítitek Otoaak felszentelt sámánját,
aki alkodói tisztet ért el messze keleten?
Az eemsi f nök homlokát ráncolva nézett Krontelre.
– Egy alkodó keletr l?
– A Fekete Kéz nemzetségb l! -jelentette ki büszkén Krontel.
 A f nök bamba képén látszott, hogy soha életében nem hallott még
err l a nemzetségr l, de ezt szavakban nem árulta el. Hangosat
szusszant.
– Ezek a társaid? Ezek a kunigaamik és cherubok!
Nem lehetett tudni, melyik szót ejti ki nagyobb megvetéssel.
– Az én nevem Krontel. Ez a kunigaami nemesúr mellettem Razco
Menem, h társam, akárcsak kunigaami szolgája és ezek a bolgok...
A f nök mogorván mérte végig az anyaszült meztelenül toporgókat.
Aztán pillantása a többi ketrecb l kirángatott vörös sz rzet bolgokra
esett, és még jobban elkomorodott.
– A bolgok is... a társaid?
– Dehogyis! – tiltakozott Krontel. – Lesb l rontottak ránk, és épp
velük csatáztunk, amikor a maunuk lenyilazták a lovainkat, és velük
együtt minket is foglyul ejtettek.
– Jól van – sóhajtott a f nök. – Légy a vendégem, Krontel alkodó,
és társaid is hasonlóan a törzsem vendégei. A felszereléseteket, a
ruháitokat visszakapjátok... ha megtaláljátok. Nem lesz bántódásotok, de
a tábort egyel re csak az én engedélyemmel hagyhatjátok el. –
Parancsokat ordított a közelben tébláboló harcosainak, aztán
visszafordult, és alaposan szemügyre vette a sz rös mellkasú, hatalmas
termet Krontelt. Komor arca felderült. – Keménykötés fickónak
látszol, alkodó! Sok tapasztalatod lehet már a hadakozásban. S
viselkedésedb l látom, hogy ész is van a fejedben... Azt hiszem, ha
közénk állsz, nagy hasznára lehetsz a népednek.
– Én is így gondoltam – vigyorodott el Krontel. – S még több
hasznára lehetnék eemsi fajtársaimnak, ha haraphatnék egy falatot, hogy
er t gy jtsek.
Az eemsi f nök nagyot böffentett, majd hirtelen felpattant, szélesen
elvigyorodott, hátba veregette az eemsi sámánt, és a kezébe nyomta a
félig lerágott cubákot.
– Nesze, zabálj, alkodó! Tetszel nekem, cimbora! Tarts velünk! A
sámánunk meghalt a múlt héten, s bár te keleti vagy, helyettesítheted, ha
a törzs is úgy akarja.
– Miféle törzs ez? – kérdezte Krontel, s közben beleharapott a
húsba. Lenyelte a falatot, kivette a f nök kezéb l a boroskupát, és jót
kortyolt bel le.
– Vérkard. Otoaak elit csapatának leszármazottai. Én Csigrek
vagyok, biztos hallottál már rólam.
Leon, aki csupaszon állt a közelben, megborzongott e két eleven vad
láttán. Olyan iszonyú barbárság sugárzott bel lük, hogy az számára
szinte már elfogadhatatlan volt. S Otoaak neve immár nem el ször
hangzott el. Azonban óvakodott attól, hogy megzavarja a két eemsi
tárgyalását.
– Te vagy Csigrek? – mondta az eemsi sámán elképedve. – A nagy
Csigruigrl unokája! Nahát, micsoda megtiszteltetés!
– Hírnevem hamarosan magasabbra röppen, mint nagyapámé.
Otoaak akaratából én vezetem annak a hadjáratnak a jobbszárnyát, mely
megszabadítja Cherubion nyugati vidékét a kunigaamik rabigája alól.
Dics seregünk elsöpri a tetves maunukat és a bolgokat. s kiszabadítva
testvéreinket a szolgasorból, fokozatosan haladunk kelet felé.
– Micsoda? – kiáltotta Razco. – Ez lázadás!
Csigrek sötét pillantást vetett rá.
– Te beszélsz lázadásról, kunigaami? Te, akinek az sei egykor a
szolgáink szolgái voltak, és azzal nyertek nemességet, hogy fellázadtak
uraik ellen, s orvul lemészárolták ket?
– Ez arcátlanság! – ugrott el re Mirk vörös arccal. – Hogy be-
szélhetsz ilyen szemenszedett valótlanságot? Kind Gren Grun Grath, a
kunigaamik legnevesebb bölcse tényekkel bizonyítja neves
tanulmányaiban, hogy az eemsik a kunigaamik egy barbár törzséb l
fejl dtek ki valamikor, s ez egyértelm vé teszi, hogy az eemsik nem
vetekedhetnek a kunigaamikkal az siség kérdésében!
– Micsoda? – Csigrek a fogát csikorgatta. – Hogyan merészelsz te
egy nem létez bölcsre hivatkozni?
Mirk dühösen nevetett.
– Kind Gren Grun Grath igenis létezik, s tanai úgyszintén! Itt áll
éppen... Grun Grath mester, lépj el , és világosítsd meg ennek az
eemsinek a sötét elméjét!
Mirk er nek erejével rángatta el re a vonakodó Grun Grathot.
Csigrek szeme felvillant.
– Te vagy hát az a személy, akit a kunigaamik Kind Gren Grun
Grathnak neveznek?
– Nem! – kiáltotta Grun Grath. – Dehogyis! Az én nevem Krak.
– Akkor miért állítja ez a kunigaami, hogy te vagy?
– Becsaptam ket – vihogott Grun Grath (vagy Krak?) a markába. –
Én valójában csak Grun Grath szolgája vagyok! Krak! De ha nem
akartam, hogy ezek megöljenek, ki kellett adnom magam saját elrabolt
mesteremnek.
– Micsoda? – kiáltotta Leon és Alméra egyszerre. Krak vállat vont.
– Tehettem volna mást? Adandó alkalommal megléptem volna
letek... De nem volt adandó alkalom. Azt azonban nem vállalom, hogy
más helyett öljenek meg.
Csigrek sóhajtott.
– Ha az az alantas féreg, aki buzgón terjesztett rágalmaival a sárba
tiporta az eemsik dics népét, és meghamisította a történelmet, most itt
lenne, saját kez leg tekerném ki a nyakát, felakasztatnám,
felnégyeltetném, elégetném, és hamvait szolgáink ürüléke közé
szórnám...
– Én csak a szolgája voltam – vont vállat vigyorogva Krak.
– Ha nem ajánlottam volna fel az el bb, hogy a törzs vendége
lehetsz a társaiddal együtt, pusztán ezért a tényért megöletnélek!
– Hohó! – kiáltotta haragosan Mirk. – Mit merészelsz, eemsi!
Csigrek vészjóslóan fordult a meztelen kunigaami felé, és a lába
mell l felemelt egy roppant méret csatacsillagot.
– Ne élj vissza a vendégjoggal, kunigaami!
Krontel ugrott közéjük meglep fürgeséggel.
– Mit számít az, hogy mi volt? Azzal tör djünk, ami most van.
Keressük meg a ruháinkat és a fegyvereinket addig, amíg megtehetjük!
– Okos gondolat – morogta Csigrek, és sandán nézte a villámló
szem Mirket. – Grobrukh elkísér benneteket, és gondoskodik róla,
hogy visszakapjátok, ami a tiétek.
 A holmijukat könnyen megtalálták, mivel éppen valami húsz-
harminc eemsi turkált köztük. A f nök szolgájának a szavára szét-
rebbentek, és rövid, de vel s fenyegetés után lassan visszakerültek a
már eltulajdonított fegyverek, ruhadarabok is. Mindenki sietve
felöltözött, mert az este kezdett h vös lenni. Leon sehol sem találta a
ruháját. Le Sentierb l származó barna nadrágjának, fehér trikójának és
sötétkék pulóverének nyoma sem volt. Úgy látszik, valamelyik
maununak komolyan megtetszhetett, és magával vitte. Mivel mégsem
akart csupaszon maradni, az összedobált rongyok közül kiválasztott
néhány méretes darabot. A merbolgi bolg város rök ruhái közül.
zpiros, bársony ujjatlan zekét húzott, hozzá hasonló anyagú
rövidnadrágot, mely utóbbi inkább ágyékköt nek felelt meg, semmint
nadrágnak. Leont azonban nem zavarta, hogy combja és lábszára
csupaszon marad. A sok lábbeli közül kiválasztott egy szürkéskék, puha
rcsizmát, mely szinte a térdéig ért. azt húzta fel. Egy picit nagy volt,
de nem annyira, hogy zavaró legyen. A hátára világoskék posztóköpenyt
vetett, s a fejére szárnyas bronzsisakot húzott. A Hajnal Kardját sehol
sem találta, de nem is kereste különösebben. Nem vágyott arra, hogy a
kard ismét elárulja. Azonban mégsem maradt fegyvertelen. Talált egy
rozsdás kardot, mely a hegyénél csorba volt, s az eemsik
zsákmányából egy kerek b rpajzsot is kiemelt, melynek az eemsik
szemmel láthatóan nem tulajdonítottak nagy értéket.
Leon tanácstalanul nézett körül. Hiába volt a rozsdás kard és a
pajzs, a Hajnal Kardja nélkül fegyvertelennek, szinte meztelennek érezte
magát. Igaz, a kard elárulta, cserben hagyta, furcsamód mégis szerette
volna, ha ismét a kezében tarthatja. Vagy mégsem? Saját érzéseit
szondázta. A karddal csak a baj jár. Viszont Choler ellen biztonságot
nyújt. S nem fogadta-e a nevükben Barshen, hogy mindannyian
Monarakhba vonulnak, és megölik Cholert? Igaz, Meurint és maunu
csürhéjét az eemsik el zték, de a fogadalom varázsereje továbbra is köti
ket. S a kard nélkül mire mennek?
És a karddal?
Felpillantott. Az eemsik f nöke, Csigrek sétált arra Krontel vállát
barátságosan átkarolva, és a helyzetet magyarázta. Hogy hencegett-e,
vagy csak szívesen osztotta meg örömét és diadalát a törzs újsütet
sámánjával, azt nem lehetett eldönteni.
Eleinte saját törzsének hadmozdulatait ecsetelte külön kihang-
súlyozva egyéni érdemeit, s részletesen kiszínezve, hány maununak
horpasztotta be a koponyáját rettenetes csatacsillagával. Ám egy id
múlva Krontel kérdésére más is szóba került, s a közelben szedel zköd
Leon érdekl dve kapta fel a fejét.
– Mióta az az undorító Al’rahim megjelent, és megölte Hubhakkut,
a maunuk királyát, azokkal a tetves maunukkal nem lehetett bírni.
Portyázó csapataik mélyen betörtek a mi területeinkre, felgyújtották,
kifosztották a falvainkat, leöldösték a harcosainkat, meggyalázták az
asszonyainkat, lányainkat. Ezt egyetlen eemsi sem nézhette ölbe tett
kézzel. Eleinte minden ugyanúgy ment, mint általában. Egy-egy haragos
falu összeszedte a harcosait, s cserébe felégetett egy-egy maunu falut.
Csakhogy a maunuk, a bolgok meg más kunigaami fattyak elsöpörték,
kiirtották ket. Aztán olyasmi történt, amire nem sok példa akadt még az
eemsi faj történetében. Szinte valamennyi nagyobb törzs f nöke
egyazon éjszakán mágikus álmot látott. Megjelent el ttük a hatalmas
Otoaak, és mennydörg hangon rájuk parancsolt, hogy hagyják abba a
marakodást egymás között, fogjanak össze és együtt vonuljanak a
kunigaamik ellen. Megparancsolta, hogy engedelmeskedjenek neki,
különben iszonyatos halál sújt le rájuk. Ébredésük után a megszeppent
törzsf k bizonytalankodtak volna, ám sámánjaik is hasonló álmot lát-
hattak, mert azon nyomban megverték a harci dobot. Legel ször a
Leprás Kéz f nöke, egy bizonyos Dzsemada fogta fel e látomás
jelent ségét, s azonnal követeket küldött szerte az eemsi falvakba, a
szomszédos törzsekhez. És mire a követek megérkeztek, Otoaak ismét
megjelent álmunkban, és megparancsolta, hogy mindenben
engedelmeskedjünk Dzsemadának, amíg maga meg nem érkezik
Amrikból, hogy a kunigaamik ellen vezessen bennünket. Most itt
tartunk. Minden törzsf fejet hajtott a hatalmas isten akarata el tt, már
csak azért is, mert Amrikból valóban Otoaak feltámadásáról és
hódításairól kaptunk hírt. Megindult az invázió. Soha nem látott tömeg
eemsi harcos vonul a kunigaami birodalom szíve felé. Mire észbe
kapnak, elsöpörjük, leigázzuk ket.
– És az si Gonosz, mely elszabadult a Gyötrelmek Oltáráról? –
kérdezte Krontel kissé visszafogottan.
Csigrek arca elborult.
– Hallottam én is a choleriták eszel s mozgolódásáról és mindezek
okáról, de... de ezzel a problémával Otoaak maga fog megbirkózni!
Leon szeretett volna közbeszólni, de Krontel, aki észrevette
fészkel dését, a szemével határozottan nemet intett neki. S hogy biztosan
megakadályozza Leon okvetetlenkedését, megragadta a f nök karját, s
miközben a törzsr l kérdez sködött, elvonszolta onnan.
– Holnap hajnalban indulunk tovább a Fekete Erd be, ahol az eemsi
seregek találkoznak. Ott várjuk be Garricq nagykodót és kodóit,
alkodóit, akik egyenesen Amrikból érkeznek, s Al’rahim ellen vezetnek
bennünket. Mire a sátán odújához érünk, megérkezik maga a hatalmas
Otoaak is...

Leon megkereste a többieket, akik valamivel arrébb, egy kisebb

tábort znél a maunuk által félbehagyott húsdarabokon lakmároztak. Pár
szóban beszámolt róla, mit tudott meg.
– Ki az isten az az Al’rahim? – kérdezte bosszúsan. – Olyan át-
kozottul ismer s a neve, de nem ugrik be, honnan...
Grun Grath (vagy Krak?) el rehajolt, és a t zbe bámulva halkan
szólalt meg:
– Sang Al’rahim...
– SANG! – Leon úgy érezte magát, mintha egy buzogánnyal fejbe
suhintották volna. Egyszerre verejtékezni kezdett, kirázta a hideg, és
érezte, hogy az arca t zforró lesz. – Sang Al’rahim... Hát persze...
– Nem tudni pontosan, ki – folytatta nyugodtan az erfro-bolg bölcs.
– Számos utalás áll egy hasonló nev félistenr l Cherubion
történetében... aki, hm, egykor Kevanaar tanítványa volt, aztán valami
homályos úton ellene szegült, s végül... sanyarú sorsot ért. Azonban
ennek már több száz éve. Most valaki, talán titkos imádója vagy híve,
felvette a nevét, s különböz gaztetteket követ el...
 – Nem. – Leon a fejét rázta. – Nem. Ez az Al’rahim nem más, mint
az eredeti. Úgy értem: Sang! Nem tudom megmagyarázni, de ez a
remegés, amit a gyomrom közepén érzek, számomra minden
magyarázatnál ékesebb bizonyíték.
Barshen elsápadt.
– És ennek a... hamvaiból feltámadt félistennek a hatalma alatt
vagyunk az eskü révén?
Leon sóhajtott.
– Az eemsik hamarosan egyesülnek több nagyhatalmú eemsivel...
kodókkal, nagykodókkal, s aztán Al’rahim ellen vonulnak. Velük kell
tartanunk!
Ezzel a mocskos csürhével? – háborodott fel Mirk. – Hogy velük
harcoljak saját fajtársaim ellen? Soha!
– A helyzet nem ilyen egyértelm – vélte Razco.
Leon el rehajolt, és egyenként a szemükbe nézett.
– Ide figyeljetek! – kezdte vontatottan. – Kérlek benneteket,
hallgassatok meg! Többen közületek nem tudjátok, ki vagyok én
valójában és hogyan kerültem ide... Ezt most túl bonyolult lenne
elmagyarázni. Azonban Almérának és Barshennek egyszer már
elmondtam, k a tanúim rá... Elégedjetek meg azzal, hogy én egy küls
világból érkeztem Cherubionba sok-sok évvel ezel tt. S részese voltam
annak a küzdelemnek, mely a Sötét Éjb l való kiszakadáshoz vezetett.
Harcoltam Otoaak ellen, harcoltam Melan ellen, harcoltam Choler
ellen, s harcoltam Sang ellen is. És higgyétek el... Sang Al’rahim az,
akivel minden er nkkel harcolnunk kell! Bárkivel hajlandó vagyok
szövetkezni, hogy elpusztítsam, mert az, aki minden bajnak az
okozója...
– Már pedig nekünk Monarakhba kell mennünk – szögezte le
Barshen, és nem nézett senkire. – Nem vesztegethetjük az id t. Meg
kell ölnünk Cholert. Köt a h ségvarázs.
Leon felmordult.
– Ha megöljük Al’rahimot, megsz nik a varázs!
– S vele együtt mi is – jegyezte meg Alméra csendesen. –
Al’rahim gy jére esküdtünk. Ha meghal, miel tt a feladatunkat
végrehajtanánk, mi is szörnyet halunk.
– Ez biztos? – kérdezte megsemmisülten Leon.
– Minden kétséget kizáróan – bólogatott Grun Grath és Mirk
dühösen mordult rá.
– Te csak ne szólj bele! Alantas szolga létedre volt képed
megtéveszteni bennünket, és a neves Grun Grathnak kiadni magad!
Az erfro-bolg elmosolyodott.
– Talán el kellett volna árulnom e barbár eemsinek valódi kilétemet,
és vértanúhalált halni mocskos markai között? – kérdezte. –
Természetesen Kind Gren Grun Grath vagyok. Kraknak csak
kényszerb l adtam ki magam.
Mirk és Razco gyanakvó pillantást vetettek rá.
– Grun Grath – er sítette meg Leon. – Én biztos vagyok benne.
Most... akkor...
– Igen – sóhajtott Razco. – Ideje komolyan átgondolni a kilátá-
sainkat.
– Próbáljunk valami kiutat találni a varázs alól! – javasolta Leon.
Alméra a fejét rázta.
– Nincs kiút. Ha nem öljük meg Cholert, meghalunk, ha megöljük,
azután halunk meg, hogy átadtuk Meurinnek. Barshen barátunk
kötelezett bennünket, hogy önszántunkból ugorjunk Sang Al’rahim
szájába.
Mindannyian a lobogó tábort zbe révedtek; bizonytalan jöv jüket
latolgatták. Egy távolabbi t znél néhány eemsi összeveszett valami
kisebb zsákmányon, jókora felfordulás támadt. Csigrek egy háromágú
korbácsot suhogtatva, ordítozva rontott közéjük, és odacsapott
mindenkinek, aki a közelébe került. A civakodásnak azonnal vége lett.
– Csak van valami mód, hogy megszabaduljunk a h ségvarázs alól? –
kérdezte Leon csökönyösen. – Mágiával csak meg lehet szüntetni
valahogy a mágikus kötelékeket... Grun Grath, mit gondolsz?
A tömzsi erfro-bolg vállat vont.
– Elvileg megoldható. Azonban csak nagy tudású varázslók képesek
rá, s én csak a choleriták között hallottam effélékr l. Viszont ahhoz,
hogy a varázst sikerüljön leszedni rólunk, alá kell vetnünk magunkat az
illet cholerita mágus akaratának... és megvallom, ehhez aztán végképp
nem f lik a fogam. Ki tudja, hogy a feloldozás fejében miféle sokkal
zordabb feladatot testál ránk egy cholerita?
Leon keser en nézett Grun Grathra. Az erfro-bolg bölcs az utolsó
reményeit is eloszlatta.
Krontel, aki a vita utolsó szavaira érkezett, magyarázat nélkül is
kitalálta, mir l folyik a szó.
– Csigrek törzsével kell tartanunk – szögezte le. – A Fekete Erd ben
egyesülünk a többi eemsi törzzsel, bevárunk néhány kodót, nagykodót,
aztán rárontunk Al’rahimra. A nagykodók igen er teljes mágusok.
Leszedik rólunk ezt az átkozott eskü-varázst, megölik Al’rahimot, és
minden rendben lesz! H siesen harcolunk majd az eemsik oldalán, és
nem kétlem, hogy elnyerjük a megfelel jutalmunkat. Ilyen egyszer
ez! Kár ezen rágódni... Egyébként is, már beszéltem Csigrekkel, és
nagy nehezen rávettem, hogy nemcsak engem meg a cherubokat, de a
többieket is bevegye a csapatába.
– Micsoda? – háborgott Razco. – Hogy én ezekkel együtt...
Leon fontolóra vette a lehet séget.
– Nekem már volt dolgom nagykodóval... Er s varázser vel
rendelkeznek. Nem kizárt, hogy képesek lennének megszabadítani a
varázs kötelékét l...
– Meg esetleg a fejünkt l is! – vágott közbe bosszúsan Alméra. –
Nem értem, hogyan gondolhatsz egyáltalán arra, hogy egy eemsi
varázslónak kiszolgáltasd magad? És te mondtad, hogy odavárják
Otoaakot is. Ha ez ugyanaz az Otoaak, akir l meséltél, a helyedben
nem mennék a közelébe.
– Egyszer már sikerült vele szövetséget kötnöm.
– És azt is mesélted, hogy Otoaak megölt volna e szövetség sikere
után, ha az eseményeket másképp nem alakítod! Emlékezz, Leon! Te a
fiát ölted meg! Megaláztad! A hódító eemsiket megállítottad! Mit
gondolsz, mi oka lenne rá bármely eemsi nagyvezérnek is, hogy
megkegyelmezzen neked és nekünk. Ha szükségük van ránk, az eskünk
helyett másfajta köteléket akasztanak ránk! Ha nem kellünk nekik,
végeznek velünk. Nem, köszönöm, én ebb l nem kérek!
 Leon sóhajtott.
– Van más javaslatod?
– Igen – dühösködött a lány. – Öljük meg Barshent, amiért ilyen
helyzetbe hozott bennünket, aztán végezzünk magunkkal is!
Grun Grath megköszörülte a torkát.
– Talán van megoldás. A probléma lényege, ha nem csalódom,
abban áll, hogy akár megöljük Cholert, akár nem, rövid id n belül
meghalunk. Viszont, ha nem öljük meg Cholert, a megadott id
lejártával szörnyet halunk. Nos, szerintem a megoldás egyszer . – Kind
Gren Grun Grath, a kunigaamik erfro-bolg bölcse szerényen pillantott
végig feszülten figyel társain. – Eemsi barátunktól tudjuk, hogy
jelent s mágusok készülnek végezni azzal, akinek az eskü révén a
hatalmában vagyunk. Tehát: a lehet legrövidebb id n belül
teljesítenünk kell a feladatunkat, aztán várni és reménykedni, hogy a
nagykodó és társai végeznek Al’rahimmal. Sietnünk kell, mert ha a
nagykodók megel znek, Al’rahim halálával nekünk is végünk. Viszont
Choler halála után éppenséggel nem kell sietnünk...
– Én azt mondom, ezt kell tennünk! – sietett egyetérteni Barshen.
– Éjszaka megszökünk, és irány Monarakh!
– Alméra? – kérdezte Leon.
A lány bólintott.
– Csakhogy már nincs meg a Hajnal Kardja – jegyezte meg Razco.
– Márpedig a legenda szerint Choler ellen nagy szükség lesz rá.
Leon komoran bólogatott. Kívánta is meg nem is a kard birtoklását.
– Miel tt Meurin elmenekült, elejtette – mondta Barshen. – A kard
itt van valahol. Biztos valamelyik eemsi eldugta.
– Vissza kell szerezni! – Razco határozottan nézett Krontelre. – Ez a
te dolgod lesz, eemsi! Milyen pozíciót töltesz be e törzsben?
Leon a mulatozó eemsi harcosok felé fordult, és eszébe jutott az a
réges-régi éjszaka, amikor Otoaak táborában tartózkodott. Az eemsik
akkor szinte ugyanígy néztek ki, de sokkal fegyelmezettebben,
visszafogottabban viselkedtek. Most azonban valósággal tomboltak
legy zötteik hullái fölött. Leon mégis megkönnyebbülten látta, hogy
nem falják fel áldozataik tetemét.
 Krontel vállat vont.
– Az el sámánjuk meghalt egy korábbi összecsapásban. Én
vettem át a helyét.
– Vissza tudod szerezni a kardot?
– Ha itt van, minden bizonnyal.
Leon idegesen bólintott.
– Zavar ez a kard. Tudom, hogy nem boldogulunk nélküle, de vajon
sikerrel járunk-e vele?
Társai nem feleltek.
– Krontel visszaszerzi a kardot – összegezte Razco. – Aztán pi-
henünk egy keveset, és hajnal felé, amikor az rök ébersége lankad,
megszökünk. Erre nem számítanak. Küls támadásra készülnek fel.
Krontel, máris indulj, szerezd meg a kardot! Ha nem sikerül, akkor is
tudd meg, merre lehet. Akkor majd megpróbálom én a magam rafinált
thorp módján elvenni az eemsikt l.
Krontel nehézkesen tápászkodott fel a t z mell l, habozni látszott.
Nem ment el. Látszott rajta, hogy kikívánkozik bel le valami, de nem
mondja ki.
Leon idegesen nézett körül. Az eemsik birtokukba vették a maunuk
által hagyott tüzeket, gyanús szagú és szín , sz rös húsokat sütögettek,
bort vedeltek, gajdoltak.
– Nos, miért nem mégy már? – kérdezte Razco.
– A kardot visszaszerzem, ha kívánjátok – mondta kínlódva
Krontel. – De nem szökhetünk el... Szavamat adtam Csigreknek, hogy
velük tartunk a csatába, és... egy eemsi sámán nem szegi meg a szavát.
Leon az ajkába harapott.
– Ostoba! – Alméra dühösen fújt. – Hát akkor mit akarsz?
– Nem tudom.
– Egyetlen esélyünk az, ha úgy cselekszünk, mint az el bb ki-
fejtettem – magyarázta Grun Grath.
– Ha vitézül harcolunk a csatában... Ha a nagykodó eltávolítja
rólunk a varázst, és megöljük Al’rahimot, még mindig fennáll a le-
het ség, hogy elinduljunk Monarakhba.
– Al’rahim – szólt közbe most már Leon is –, nem más mint Sang!
Egy mergháni. Életem nagy ellenfele. A lehet legveszedelmesebb
ellenfél! Félisteni er kkel! Nem hiszem, hogy az eemsik képesek
lennének legy zni! Még egy nagykodó sem!
– Otoaak viszont igen! – felelte Krontel harciasan.
– Kellett nekem – sóhajtott Alméra – egy eemsi társaságába
keverednem!
– Mi ütött beléd? – követelte Mirk is Krontelt l. – Te magad
mesélted régebben, milyen mostohán bánt veled a saját néped...
– Ifjúkorom óta számkivetetten bolyongok... – vallotta be
Krontel szégyenl sen. – Sohasem volt otthonom, nem volt törzs,
mely befogadjon, ha megfáradtam, nem volt hová hazatérjek. De most
minden egészen más lett. Tetszik nekem ez a törzs. A f nök a barátom.
Én vagyok az egyetlen sámánjuk, én vagyok a törzs esze, és tudom,
hogy a csatában szükség lesz rám. Mindig is büszke voltam arra,
hogy eemsi vagyok, és most még büszkébb vagyok, amikor azt látom,
hogy az eemsi törzsek közös er vel támadnak a kunigaamikra, hogy
megszabadítsák a világot Al’rahimtól. Meg kell értenetek: hogyan
játszhatnám ki saját népemet, amikor bíznak bennem. Nem szökhetünk
el. Itt maradunk, és teszek róla, hogy ti se tudjatok megszökni. Nem
akarok rosszat nektek, de vigyázok, hogy az örök éberek legyenek!
Leon felnyögött.
– Nahát – mondta Alméra gúnyosan –, ezt nem gondoltam rólad,
eemsi! Azt hittem, idegen számodra az effajta érzelgés. És nem
gondoltam, hogy abból a fajtából származol, aki cserben hagyja,
kijátssza a barátait. Na, jó... Akkor természetesen nem szökünk.
Felesleges szólnod az röknek.
Az eemsi sámán sunyin elvigyorodott, és megnyalta a szája szélét.
– Hihi... Azért én csak szólok az röknek, Alméra. Ismerem jól az
észjárásodat, pontosan tudom, mit tervezel. Nélkülem akartok
megszökni. Ne tegyétek! Tartsatok ki mellettem!
– Várj! – mondta Leon. – Az eemsiknek nincs esélyük Sang ellen,
ha tényleg az, aki a maunukat serkenti!
– Én hiszek Otoaakban – közölte Krontel.
Elsietett. A többiek bosszankodva morogtak, és csúnya pillantásokat
vetettek utána. Leon viszont idegesen meredt a t zbe. Gondolatai újra és
újra visszatértek a múltba, s nem akarta megérteni, mi ez az egész. Ez
az Al’rahim ugyanaz a Sang lenne, akivel harcolt egykor? Háromszáz
év múltán ismét felt nt Cherubionban? Hát meddig képes elélni egy
ilyen mergháni? És mi a szándéka? Mert hogy rosszban sántikál, az
biztos! A barbár maunuk új királya?
Leon a távolodó eemsi sámán után nézett. Talán lesz annyi esze,
hogy nem szerzi vissza azt az undorító fegyvert.

Ám Leon tévedett, mert Krontel legalább ebben az egy dologban

kedvére akart tenni társainak. Leont maga mellé véve körülsétált a
táborban, és nem volt nehéz megtalálniuk a Hajnal Kardjának jelenlegi
tulajdonosát, mert egy megtermett eemsi az egyik tábort z mellett több
társától körülvéve épp a kardot suhogtatta. Igaz, a fickó vastag rongyba
csavarva fogta a markolatát, és még így is néha-néha elejtette. Néz ib l
minden suhintásnál elismer moraj tört ki, mert az egyébként normális
kinézet kard rendre halvány fehér lángcsóvákat szórt.
Krontel szétvetett lábbal állt meg a kardot forgató eemsi el tt. Az
sanda pillantást vetett törzsük új sámánjára, s a mögötte álló cherubra.
– Tudod-e, milyen fegyver van a kezedben, fiam? – kérdezte
fortélyos ravaszsággal Krontel.
Az eemsi grimaszolt.
– Igen, tudom.
– Na milyen?
– Hát... fényes.
– De mit l fénylik? – faggatózott Krontel.
– Hát... biztos a melegt l.
Krontel a fejét rázta.
– Szerencsétlen pára! Fogalmad sincs, mily rettenetes sorsot hoz
rád az a gonosz fegyver, amit a kezedben tartasz. Elátkozott varázskard
ez, melyet az ellenség szándékosan hagy hátra, amikor menekülni
kényszerül. – Rekedt suttogássá halkította a hangját. Mert ez a kard
hamarosan hozzá fog n ni a kezedhez, soha többé nem fogod tudni
elengedni, és amíg a kezedhez van n ve, arra leszel kárhoztatva, hogy
folyton a rokonaidat mészárold vele.
Az eemsi összevont szemöldökkel méregette a fegyvert, de nem
látszott elengedni a markolatát.
– Ez még mind semmi! – folytatta Krontel belemelegedve. –
Hamarosan olyan undorító szagod lesz, akár egy maununak, minden
eemsi kerülni fog, számkivetett leszel, egyedül fogsz bolyongani a
pusztában, mígnem a kard egy napon ellened fordul, és álmodban ledöf.
A környez eemsik morogva elhátráltak a kardot tartó társuktól. de az
gyanakvóan nézte a gesztikuláló Krontelt. Úgy t nt, még mindig nem
hitte el a hallottakat.
– És ami a legszörny bb – suttogta az eemsi sámán továbbfokozva a
hatást –, hogy a férfiasságod elsatnyul, minden eemsi n téged fog
gúnyolni.
A hatalmas termet eemsi iszonyodva felordított, és elhajította a
kardot. Ilyen borzalmas jövendölések után senki sem nyúlt utána.
– Az ilyen kardot a legrettenetesebb módon meg kell semmisíteni –
suttogta rekedten Krontel. – És e cherub társam segítségével megteszem
nektek ezt a szívességet...
Rituális tánclépésekkel körbejárta az eldobott fegyvert, majd
megérintette, de gyorsan el is engedte. Leon megmarkolta a kardot, és
megsuhintotta. A kardból dühös zöld lángnyelvek törtek el . Az eemsik
felkiáltottak.
– Jer, testvérem, pusztítsuk el!
Krontel és Leon maguk mögött hagyták az eemsik csoportját, ám
alig tettek pár lépést, valamivel visszább nagy ováció támadt. Krontel
ösztönösen hátrapillantott, néhány eemsit látott, akik most érkeztek meg
a tábor területére. Felt nt neki egy hatalmas termet , bekötözött fej alak,
akit mindenki megkülönböztetett tisztelettel köszöntött.
– Ki ez a fickó? – förmedt rá Krontel egy mellette bámészkodó
fiatal eemsire, aki szinte még kölyöknek t nt.
– Az? Grencsak. A sámánunk. Mindenki azt hitte, hogy meghalt, de
oly er s, hogy még a halált is legy zte.
A bekötözött fej eemsi nem tör dött az t köszönt k gagyogásával,
egyenesen a f nöki sátor felé tartott.
– Er snek látszik – vélte Krontel.
– Az is – bizonygatta a kölyök. – Két holdtöltével ezel tt egy
jöttment sámán azt állította, hogy Grencsak ideje már lejárt, és Otoaak
nevére bizonygatta, hogy jobb sámánunk lesz, mint Grencsak.
Grencsak kihívta párbajra. Az idegen sámán beleit még mindig
kesely k tépkedik a Szil-tisztáson.
– Úgy? – mondta Krontel komoran. – Ha Csigrek keresne, mondd
meg neki, elmentem megsemmisíteni egy átkozott fegyvert, ami
kárhozatot hozna az egész törzsre. Az erd szélén fogom elásni. Addig
senki ne zavarjon!
Siet s léptekkel távozott Leonnal együtt a társaik tüzéhez, ami már
alig-alig égett, mivel mindannyian magukba mélyedve bámultak el re,
és egyikük sem vette a fáradtságot, hogy a lángokat táplálja.
– Belátom, igazatok van – mondta bevezetés nélkül Krontel, amikor
Razcóékhoz ért. – A kard Leonnál. Mikor szökünk?
– Mi az, megharagudott rád a f nök? – kérdezte Alméra gúnyosan.
– Nem csak... Nem érdekes! Mit terveztetek ki?
– Úgysem fog sikerülni a szökés – mondta Leon szkeptikusan. –
Figyeljétek meg, hogy miközben talpig sötétségbe burkolózva osonunk,
ez az átkozott kard villogni meg zümmögni fog, hogy felhívja ránk a
figyelmet.
– Mindenki pihenjen! – adta ki a jelszót Razco. – Még vagy négy
órát alhatunk.
Leheveredtek a t z köré. Már kezdte elnyomni ket az álom. amikor
léptek hallatszottak, és megjelent a bekötött fej eemsi egy jókora láncos
buzogánnyal a kezében. Krontel kinyitotta a fél szemét, de azon
nyomban be is csukta. Biztos, ami biztos, még horkolni is kezdett.
– Miféle eemsi sámán vagy te, hogy holmi szedett-vedett népséggel
alszol? – dörögte Grencsak.
– A barátaim – válaszolta Krontel rövid id re megszakítva tettetett
hortyogását.
– A törzs sámánja én vagyok – szögezte le a másik –, és ha ezt nem
ismered el, várlak ott annál a t znél.
 – Elismerem – felelte ásítva Krontel. – Csak addig láttam el a
sámáni feladatot, amíg eemsi barátaink nélkülözni kényszerültek becses
személyedet. Most, hogy visszatértél, én félrehúzódok. Te vagy a
sámán.
– Okosan teszed – mondta Grencsak basszus hangon.
– Kés van -jegyezte meg Krontel. – Aludjunk! Majd holnap
megbeszéljük.
– Helyes. – Grencsak döng léptekkel távozott.
– Aha – jegyezte meg Alméra sokatmondóan.
– Azt hiszitek, gyáva vagyok? – követelte felháborodottan Krontel.
– Ki meri azt mondani, hogy Krontel, az eemsik sámánja gyáva?
Senki sem válaszolt. A társaság egy része már aludt.

Az éjszaka közepén Razco szép csendben felkeltett mindenkit, és

anélkül hogy fölösleges zajt ütöttek volna, készül dni kezdtek.
Észrevétlenül surrantak el egymás után a parázsló tábort z ho-
mályából a sötétségbe. A táborban mindenki aludt, csak az rök
keringtek a tisztás adott pontjain. k viszont kifelé néztek.
A tábor északkeleti sarkában nem látszott mozgás. Csigrek oda vagy
nem állított röket, vagy azok az rök elszunnyadhattak. Leonék
bokortól bokorig, fától fáig osonva közelítették meg. Leon osont el re.
Egy fa mögül kilépve hirtelen földbe gyökerezett a lába.
Két eemsi r ült t lük pár lépésnyire. Mindketten hangosan hor-
koltak.
Elosontak az alvó rök mellett, és egy keskeny ösvényen haladtak
arrafelé, amerr l sejtésük szerint a maunuk hozták ket. Óvatosak voltak,
mert gyanították, hogy a tábor rein kívül más, el retolt rszemek is
cirkálhatnak a közelben.
Lassan hajnalodott. A nap még nem kelt fel, de a hegyek mögül
világos sávok tarkázták be az eget.
Az ösvény hamarosan egy kis patakba torkollott, és a túlparton nem
folytatódott tovább. S erd vette körül ket. Lassan hajnalodni
kezdett.
 – Siessünk! – mondta Krontel, miután a patakból oltották
szomjukat.
– De merre?
– Hát Monarakh-hoz.
– Tudja valaki, merre van az? – kérdezte Leon. Mindannyian Grun
Grathra néztek. A bölcs széttárta a kezét.
– Merbolgból ismerem a járást, de fogalmam sincs, most hol
lehetünk...
Hirtelen megzörrentek a bokrok. Leon a kardjához kapott. Wuff, a
csapzott sz farkas osont el , b nbánóan dörgöl zött Barshenhez, és
az a bundáját veregetve, morogva korholta.
– Éljen – jegyezte meg szkeptikusan Alméra. – Ismét van egy gyáva
choraldunk.
Barshen morgott, és homlokát állata homlokához nyomta, majd
elgondolkodva nézett kelet felé.
Wuff szerint arrafelé van egy nagy rom – mondta habozva. – Ezt a
romot gonosz lények lakják...
Miféle gonosz lények? – kérdezte Alméra. – Kísértetek vagy
choleriták? Monarakh lenne?
– Honnan tudjam? – válaszolt mérgesen Barshen.
– Kérdezd meg a choraldodat!
– Mit gondolsz te ennek az állatnak az intelligenciájáról? Az világa
lényegesen egyszer bb és primitívebb, mint a mienk. Amit mondtam, azt
úgy fejezte ki, hogy „kétlábú élelem lakik nagy-nagy odúban, közelben,
de nem enni meg, mert jönni gonosz nem-élelem, aki esz meg”.
Remélem, ett l okosabbak lettetek!
– Az lesz az! – mondta meggy déssel Grun Grath, aki az út
folyamán alaposan meghúzogatott egy halott maunutól elszedett
boroskulacsot, és már kezdett keresztbe állni a szeme. – Mondd meg a
farkasnak, „menni oda, keresni szagos ital”.
Elindultak. A farkas elöl, k pedig egymás mögött, Barshennel az
élen, aki lévén, hogy erd ben élte le élete nagy részét, megtalálta az
erd legs bb és legszúrósabb bozótjait; azon vezette társait keresztül.
Úgy t nt, a farkas szótárában a „közel” egészen mást jelent, mint
az emberében, mert a nap lassan már delel n állt, mire a s l kijutva
egy gyomos, részben megm velt szántóföldre jutottak, amelynek a
végében egy kis kalyiba állt, s azon túl a s ség folytatódott tovább.
– Ez nem Monarakh – rázta a fejét Alméra. – Inkább cs sz-
kunyhónak nézném.
– Pszt! – szólt rá Razco. – Úgy hallom, méhek vannak a közelben.
Halljátok ti is ezt a zümmögést?
– Én zümmögök – mondta Leon idegesen. – Pontosabban a Hajnal
Kardja.
– És ez mit jelent? Veszélyt?
– Eddig valahányszor így zümmögött, mindig belecsöppentem
valami kellemetlenségbe. Nem engem figyelmeztet a veszélyre; így
fejezi ki az örömét, hogy megint bajbajutottam!
Kihúzta a kardot; az zölden villogott és keskeny lángnyelvek
csaptak ki bel le.
– Utálom ezt a kardot! – bosszankodott Leon. – Mi a nyavalyát
akarsz jelezni?
A varázsfegyver sisteregni kezdett, hatalmasat villant, és a kö-
vetkez pillanatban Leon felüvöltött fájdalmában, mert úgy érezte, villám
csapott a kezébe. Elejtette a kardot. Jobb karja egy pillanatig bénán
csüngött, majd magától rángani kezdett. Hosszú másodpercekbe tellett,
amíg a fájdalom elmúlt. Elh lten szemlélte a kardot, mely most szürke
acélként hevert a földön. Így hát ilyen az, amikor a Hajnal Kardja
kimutatja a foga fehérjét gazdája ellen? Viszont ha nem a Hajnal
Lovagja, akkor a kard miért engedelmeskedett neki ez idáig. Összes
társai közül egyedül , Leon Silver volt képes megfogni.
Zsibbadt karját dörzsölgetve meredt a porban hever fegyverre.
– Ismerem ezt a kunyhót! – kiáltotta Barshen. – Pár nappal ezel tt
itt rejtettük el a felszerelést!
– Igen – er sítette meg Alméra. – Ez az a kunyhó! Itt táboroztunk
három nappal ezel tt. A hegy mögött van Menioraz.
Grun Grath szélesen elvigyorodott.
– Menioraz... más néven Monarakh.
– Micsoda? – kiáltotta Leon.
 – Sejtettem – húzta el a száját Alméra. – De féltem ett l a sejtést l.
Mirk haragosan mordult rá Grun Grathra.
– Ezt eddig miért nem mondtad?
Grun Grath vállat vont.
– Kérdeztétek?
Barshen besietett a kunyhóba, és nem sokkal kés bb három poros,
földes zsákkal tért vissza. A sajátjában hosszan turkált, a másik kett t a
többiek elé rakta. Ruhadarabok, szárított élelem és apróbb felszerelési
tárgyak kerültek el .
Barshen arcán öröm villant, amikor egy tenyérnyi tárgyat
csúsztatott a köpenye alá. A nyurga fickó észrevette, hogy Leon meglátta
a mozdulatát, és félszegen elvigyorodott.
– A talizmánom...
Hirtelen heves szélroham rázta meg a bokrokat.
– Szóval, közel a cél – sóhajtott Razco, aztán Leonhoz fordult. –
Vedd fel a kardot, és induljunk!
Leon az ajkába harapott.
– Miért? Hogy ismét eláruljon minket?
– Lehet, hogy néha ellened cselekedett – jelentette ki Barshen –, de
ezen ne csodálkozz! A varázskard olyan, akár egy vadállat, etetned kell,
simogatnod, magadhoz édesgetned, hogy megszelídüljön és fenntartás
nélkül szolgáljon. Az ilyen kardnak lelke van, és megérzi, ha nem jól
bánnak vele, megérzi, ha gy lölik.
Leon vállat vont.
– Nézz Wuffra – folytatta Barshen. – Az erd vad gyermeke, mégis
lelke van, érzékeny és fogékony, s ha jól bánnak vele, meghálálja és
ragaszkodik a gazdájához. Mit gondolsz, mi történne, ha félnék t le,
gy lölném, vagy állandóan szidalmaznám? El bb-utóbb nekem
támadna, vagy egyszer en elhagyna. Ám ha jól bánok vele, a maga vad
módján szeret engem, és annak ellenére, hogy a maunukkal
kapcsolatosan megfutamodott, biztos vagyok benne, hogy szükség
esetén gondolkodás nélkül az életét adná értem. Bánj te is hasonlóképpen
a kardoddal, akkor az is ragaszkodni fog hozzád!
– Ez egy elátkozott kard! – dühöngött Leon. – Az el bb majdnem
lebénította a fél karom.
– Miért, szerinted te ill bben bántál vele?
– Hogy lehet jól bánni egy karddal? – mérgel dött Leon. – Si-
mogassam? Próbáljam nyers hússal etetni?
– Nem – csodálkozott Barshen. – De ne szidalmazd, ne mutass
ellenszenvet iránta, gondolj rá jó barátként, nem ellenségként! És bízz
benne, engedd, hogy vezessen, hogy önállóan cselekedjen! Ha így teszel,
ragaszkodni fog hozzád, és h en szolgál. Ellenkez esetben megöl.
Gondolj úgy rá, mint a testvéredre vagy egy szeretett szép lányra!
Leon sóhajtott.
– Számomra csak egy n létezik: Chlovia. Hogyan hasonlíthatnám
hozzá ezt a fegyvert?
A távolból rettenetes üvöltés hallatszott, majd felvillant valami,
mintha villám csapott volna le kelet felé, s a kísérteties fény még
percekig lángolt a horizonton, miközben a síron túli üvöltés újra és újra
felhangzott, s elhalt, de közben egyre közeledett.
– Ez Choler – mondta Grun Grath komoran és teljesen kijózanodva.
– Elénk jön.
Leon a Hajnal Kardjára pillantott, bizonytalanul, habozva nyúlt
utána, de hirtelen eszébe jutottak Barshen szavai, és elhatározta, hogy
megpróbálkozik vele. Bízok benned, gondolta, és határozott mozdulattal
megragadta a markolatát. És csodák csodája, a kard most nem rázott,
nem bocsátott ki haragos zöld lángcsóvát, és nem is zümmögött;
engedelmesen simult Leon markába. S Leon most el ször amióta a
kardot érintette, olyan er t érzett testébe áramlani, mintha nem is
markolta volna a kardot, hanem az t.

9.

Feszülten vártak, de semmiféle támadás nem érte ket. Az erd su-

sogott, sötét árnyak suhantak a bokrok és a fák között, de choleritáknak
vagy szörnyeknek nyomát sem lehetett látni. Percekig vártak
dermedten, de semmi sem történt.
 – Hogyan tovább? – morogta Razco.
– Együnk valamit! – tanácsolta Krontel. Aztán majd meglátjuk.
Barshen a hegy teteje felé pislogott.
– Fel kellene deríteni a környéket!
Alméra sóhajtott.
– Körülnézek. Úgysem vagyok éhes. Leon... elkísérsz?
Leon éhes volt ugyan, de a lány szavai mögött határozott kérést
érzett; nem mondott nemet. S mivel Alméra választ sem várva máris
megindult felfelé, Leon habozás nélkül követte.
bozóton törtek át, aztán ritkásabb részre jutottak. Egy darabig
szótlanul másztak fel a sziklák között az egyre meredekebb emelked n,
aztán a lány váratlanul megszólalt.
– Fura dolog, hogy egyszer jártam már Meniorazban, és sejtelmem
sem volt róla, hogy azonos Monarakh-kal.
Leon vállat vont.
– Ezért hívtál magaddal, hogy ezt közöld?
– Nem – rezzent meg a lány kissé riadtan. – Szerettem volna
kettesben maradni veled, hogy elmondhassam... – Elhallgatott.
Leon kutatóan nézett rá.
– Van valami, amit eddig eltitkoltál el lem, szépséges Alméra?
A lány lehajtotta a fejét.
– Van értelme, Leon – felelte félszegen. – Van értelme számodra
is.
Leon a homlokát ráncolva meredt rá.
– Igen?
Alméra sóhajtott.
– Egy b rtekercset keresek. Azt a tekercset, melyb l megtudhatom,
mily rejtekhelyen nyugszik a Hajnal Királyn je... a te Chloviád!
Leon úgy kapta fel a fejét, mintha darázs csípte volna meg.
– Mit beszélsz?
– Igen – bólintott a lány. – Rég gyanítom. Csak a te Chloviád lehet
az, akit a Hajnal Királyn jeként neveztek. volt az, aki Kevanaar
halála után szembeszállt Cholerrel, az si Gonosszal, a Sötét Láng
Urával. A Hajnal Királyn je legy zte Cholert a nálad lév , maga
kovácsolta mágikus karddal, és a gonosz lelkét a Gyötrelmek Oltárára
szögezte, aztán elt nt. Senki sem tudja, hová. Senki sem tudja, mi lett
vele. Uralkodása nem volt hosszú, de amit elindított, utódai folytatták,
és a Hajnal Királyn je egy új koralapjait fektette le.
– De... már mindenképp halott... – nyögte keser en Leon. Alméra a
fejét rázta.
– Ha igaz a sejtésem, hogy Chlovia a Hajnal Királyn je... nem
kizárt, hogy viszontláthatod.
– Mit beszélsz?
Almérán látszott, hogy meggy dése ellenére beszél, szinte er vel
préseli ki magából a szavakat, mintha valami nagy titkot készülne
elárulni, ám miel tt belekezdene, gy zködi magát, hogy megtegye-e
vagy sem.
– Nem szívesen beszélek a munkámról, hiszen az életben maradás
egyik legnagyobb esélye a titoktartásban rejlik... De nem bírom nézni,
ahogy emészted magad! Lehet, hogy ostobaságot követek el azzal, hogy
kiszolgáltatom a titkos információimat, de...
Leon mer n nézett a lányra.
– Akkor miért teszed?
– Mert... mert kedvellek. Sosem találkoztam még ilyen... ilyen mély
érzés férfival... És valószín leg soha nem is fogok még egyszer... S
ráadásul te mindvégig bíztál bennem. Itt az ideje, hogy én is
megbízzam benned.
– Köszönöm.
Alméra összevonta kecses ív , fekete szemöldökét. Még így za-
varában is rendkívül szép volt.
– A megbízóm... akinek esküvel fogadtam, hogy kilétét mindenáron
titokban tartom... hosszú évek óta nyomoz a Hajnal Királyn jének
titokzatos sorsa után. Én másfél éve csak az megbízásából dolgozok,
elég tájékozott vagyok ez ügyben. A megbízóm...egy si rúnában
ráakadt némi utalásra vele kapcsolatban. Hosszú kutatás után arra a
következtetésre jutott hogy a Hajnal Királyn je nem halt meg. Miután
bevégezte a kötelességét, valamilyen mágikus sztázisba zárkózott saját
akaratából. Egyfajta évszázados, évezredes álmot alszik valahol, de
senki sem tudja, hogy hol, senki sem tudja, hogy miért. A miértre én
már sejtem a választ... Miért adná fel egy királyn az életet épp a nagy
diadala után, hogy évszázadokat vagy évezredeket aludjon át egy
semleges létsíkon? Mit gondolsz, miért?... Mintha várna valamit... vagy
valakit... Leon testét forróság öntötte el.
– Azt akarod mon...
– Ha Chlovia ugyanúgy szeretett téged, mint ahogy te t, miért ne
lehetne így. Te egyszer en elt ntél Cherubionból, hiába keresett, sehol
sem talált. Mit tehetett mást? Te mit tettél volna a helyében?... Lehet,
hogy úgy értékelte, nélküled semmit sem ér az élete. De a reményt nem
adta fel. Elhatározta, hogyha valaha is visszatérsz Cherubionba, várni
fog rád... akár több ezer évet is...
Leon szíve kalimpált, de esze azt súgta, ne higgyen a szép va-
rázslólánynak. Nem egyszer tapasztalhatta már ravaszságát. Esetleg
most szinte lenne? Alméra ugyanolyan szintének t nt, mint máskor,
csakhogy most a hangja alig észrevehet en remegett az érzelmekt l. Ha
ez színjáték, akkor igen ügyes...
– Ha valóban ezt tette volna... honnan tudja meg, hogy visszatértem
Cherubionba?
– Éppen ez az! – nevetett a lány. – A válasz ott van a kezedben. A
legenda szerint azt a kardot csak a Hajnal Lovagja képes kihúzni Choler
homlokából. A kard csak neki engedelmeskedik.
– Engedelmeskedik? – morogta Leon.
Alméra azonban nem foglalkozott a morgolódással.
– Mivel Chlovia kovácsolta ezt a fegyvert, teljes mértékben ura a
mágiájának. Azt a parancsot adta a kardnak, hogy ne engedelmeskedjen
senkinek, csak Leon Silvernek. Aztán elterjesztette a jóslatot a Hajnal
Lovagjának érkezésér l, hogy odavezéreljen téged a choleriták
szentélyébe, bárhol jársz is. A kardot csak te tudtad kihúzni...
– De... – akadékoskodott Leon –, ha te ide tudtál... varázsolni, miért
nem tudta megtenni Chlovia is ugyanezt?
A lány elmosolyodott.
– Chlovia nyilván nem túrta át a choleriták szentélyét bizonyos
rtekercsek után... ráadásul gyanítom, hogy akkor az a tekercs, melyen
a démonidézés igéi szerepeltek, még nem is létezett. Jóval kés bb
kerülhetett oda.
Leon megpróbálta összeszedni a gondolatait, és elnyomni
vulkánszer en feltör izgalmát.
– Ha Chlovia valóban a Hajnal Királyn je... itt van
Monarakhban?
Alméra elkomorodott.
– Nem tudom. Sokszor hittem már, hogy a cél közelében járok, de
gyakorta csak újabb utalásokra bukkantam... máskor még arra sem.
Nem akarlak biztatni... csak a lehet séget akartam megadni, hogy
legalább remélhess...
Leon felemelte a fejét.
– Nekem ez is elég – mondta határozottan. – Alméra! Hálás
vagyok, hogy visszahoztad Cherubionba a testem, és most kétszeresen
hálás vagyok, hogy visszahoztad a lelkem is...
A lány kényelmetlenül megrezzent, aztán er ltetetten elmoso-
lyodott.
– Mutasd ki azzal a hálád, Leon Silver, hogy kitartasz mellettem, és
nem árulsz el soha!
Leon határozottan nézett a lány gyönyör , fekete szemébe.
– Erre esküszöm, Alméra!
Alméra odahajolt, és gyors csókot nyomott Leon arcára, aztán máris
elfordult, és a hegy tetejér l a távoli várrom felé pillantott.
– Hamarosan alkonyodik. Mit gondolsz, itt éjszakázzunk vagy
nekivágjunk?
Leon a komor romok felé pillantott, kissé megborzongott a h vös
szélt l, de ugyanakkor egész testébe: bizsergett a sürgetést l. Most már
van értelme!
S hirtelen arra is rádöbbent, mi az a furcsa érzés, ami már percek óta
kínozza. Az agyában ott lüktetett az a mentális er , melynek egykor oly
nagy hasznát vette, és melyet most el ször érzett, amióta ismét
megjelent Cherubionban. Akaratlanul is tett egy gyors próbát.
Testét egy pillanat alatt ragyogó világoszöld fényrács fonta körül,
sercegett és sistergett.
 Alméra helyb l két métert ugrott hátra.
– Mi ez? – kiáltotta idegesen. – Megtámadtak?
Leon kihúzta hosszú, nyársszer kardját, s hagyta hogy az agyából
kiöml fény ráfolyjon a fegyverre, és egész a hegyéig beburkolja. Az
eddig fehéren izzó kard fél méteres élénkzöld lángcsóvát vetett. Leon
suhintott a karddal, és fegyvere zöld t zsávot húzott maga után.
– Ez az! – lehelte Leon. – Ez az!
Alméra idegesen toporgott.
– Most...
– Azonnal indulunk! – adta ki a parancsot határozottan Leon Silver.
Régi önmaga volt. Ugyanaz az érzése támadt, mint egykor, amikor
egyesített seregét arMegadown ellen vezette. Pontosan tudta, hogy
nincs más lehet sége, csak az, amit tesz, és ez ki zött bel le minden
kétséget. Csak egyvalamit tudott: menni el re, harcolni, gy zni,
visszaszerezni Chloviát. – Kövess, ha akarsz!
Alméra nagy szemeket meresztett rá.
– Te nem Leon Silver vagy... hanem az a Lensver nev démon, akit
megidéztem!
Leon vállat vont.
– Legyek ember, démon, ghird vagy akármi... most már tudom, mit
kell tennem.
Sietve tértek vissza a többiekhez. Csak Barshent találták. A földön
fekve. Eszméletlenül.

Leon döbbenten ugrott oda. Alméra a kulacsából vizet töltött a te-

nyerébe, megmosta a nyurga fickó arcát. Barshen hamarosan magához
tért. A homlokán jókora púp meredezett.
– Hol vagyok? – kérdezte kábán. – Hol van Wuff?
A chorald sompolygott el az erd l, és gazdája tenyerét kezdte
nyalogatni.
– Mi történt? – sürgette Leon. – Hol vannak a többiek?
– A többiek? – nyögte Barshen, aztán hirtelen er re kapott, felült,
dühösen bámult maga elé, és a fogát csikorgatta. – Razco Menem, az
az áruló... kunigaami! A hollók cibálják ki a beleit!
– Mi történt? – türelmetlenkedett Alméra is.
– Hogy mi? – méltatlankodott Barshen a púpját tapogatva. – Az
az alattomos kunigaami leütött...
Leon a lejt felé pillantott. A hegy lábánál másfél-kétezer méter
távolságban épp ekkor látott kibukkanni négy apró alakot, akikben
Razco, Mirk, Krontel és Grun Grath alakját vélte felismerni. Sietve
futottak a hegy lába felé.
– Mi üthetett beléjük? – töprengett Alméra.
Barshen hirtelen felordított, és kétségbeesetten sírva fakadt.
– Az amulettem! Ellopták az amulettem!
Leon sóhajtott.
– Miféle amulett volt az?
– Egy b rtekercs... olvashatatlan, mágikus rúnákkal.
Alméra nagyot nyelt.
– A Hajnal Királyn jével kapcsolatban?
Barshen vállat vont.
– Honnan tudjam? Mondom, hogy olvashatatlan! – Felzokogott. –
Az átkozott kunigaami! Megkért, hogy mutassam meg neki az
amulettem. Megtettem. Csak egy pillantást vetett rá, aztán meglendítette
a buzogányát. Oldalra vetettem magam. Ha nem teszem, szétloccsantja a
fejem. Így épp csak súrolt az ütése... Megállj, Razco Menem! Azonnal
induljunk utánuk!
– Nem! – mondta határozottan Alméra. – Most más dolgunk van.
Leon Silver felfelé pillantott a hegy onnan dereng várromra, és
sóhajtott.
– Igen. Érzem... érzem, hogy Chlovia ott vár rám!
– Attól tartok, egész más az, aki ránk vár – morogta Barshen, és a
choraldját simogatta. – Rossz el érzetem van. A hely szinte zlik a
gonoszságtól.
Leon megszorította kardja markolatát, és anélkül, hogy akarta volna,
élénkzöld lángok csaptak ki a fegyverb l.
– Én megyek. Kövessetek, ha akartok!
Felemelt fejjel, egyenes háttal, határozott léptekkel indult meg
felfelé a meredek hegyoldalon. A kardot elrakta, hogy jobban tudjon
kapaszkodni az éles sziklákon.
Nem nézett hátra, de érezte, hogy társai összenéznek a háta mögött,
aztán némi habozás után követik. Gondoljanak, amit akarnak. Épp eleget
hagyta már magát sodortatni az eseményekkel; itt az ideje, hogy saját
kezébe vegye sorsa irányítását.
A kunigaamik árulása keser pirula volt, de igazából nem lepte meg.
Boldogul nélkülük is! Az azonban határozottan érdekelte volna, miféle
lehetett az az amulett, amit elraboltak Barshent l.
A meredek szakaszt hamarosan lankásabb rész váltotta fel, s itt már
kapaszkodás nélkül is lehetett közlekedni.
Leonnak eszébe jutott, amikor el ször járt Monarakhban. Akkor
büszke bazaltvár volt, a várárokban izzó láva fortyogott. Most mindez
csak alaktalan k rakás; lávának, várároknak nyoma sincs. Akkor
Balamud karmai közt jutott ide. Felülr l látta a tájat, s igen mély
benyomást keltett benne; most csak – tompa fájdalmat. Mivé lett
Monarakh büszke vára? Mivé lett az a Cherubion, amit ismert?
Az egykori küls várfal tövében egy sziklanyúlvány meredt ki a
hegyb l szinte vízszintesen. A nap épp ekkor nyugodott le a távoli
hegyek között, és ugyanabban a minutumban apró szem es kezdett
szöszmötölni. Leon bevárta a társait.
– Nem akarom tovább titkolni... – közölte sietve – én is ghird
vagyok! Alakváltó. Hatalmas energia feszül a fejemben... És ha
veszélybe kerülök, titokzatos er veszi át testemen a hatalmat. Nem
tudom, mit fogok cselekedni, de... figyelmeztetlek benneteket, ha azt
látjátok, hogy elkezdek átváltozni... ne maradjatok a közelemben!
Alméra és Barshen merengve néztek maguk elé. Nem szóltak egy
szót sem.
– Azt hiszitek, rült vagyok?
– Dehogy – felelte Barshen komoran.
– Igen – nevetett fel Alméra. – Bár több hozzád hasonló rült róná
ennek az rült világnak a felszínét!
– Amit mondtam, igaz – szögezte le Leon. – Magamtól még
sohasem sikerült alakot váltanom, de akaratlanul már számtalanszor
megtettem. És ezek az alkalmak rossz emlékezet ek számomra...
Az es megélénkült, és egyik pillanatról a másikra zuhogni kezdett.
A nap már teljesen elt nt a hegy mögött, borongós sötétség telepedett a
hegyoldalra.
Odafentr l a várrom irányából iszonyatos b dülés hallatszott, mely
jószerivel még véget sem ért, szemkápráztató villanás és rögtön utána
fülsiketít dörrenés követte. A villám valahová a közelbe csaphatott le.
Leon testét és kardját egy pillanatra ösztönösen élénkzöld mentális
rács burkolta be, ám ahogy a villám utolsó fénye is elt nt, róla is
lefoszlott a zöldes világítás. Úgy döntött, nem emészti mentális erejét
mindaddig, amíg nincs szükség rá.
Leon úgy érezte, mintha hideg fuvallat csapná meg, apró jégda-
rabkák kúsznának fel az ereiben az ujja hegyét l a mellkasába, s szívét
jeges marok szorítaná össze. Ismerte már ezt az érzést.
– Choler!
Az es most komolyan rákezdett.
Ismét villámok cikáztak, ám a dörgésük most kés bb jött és jóval
er tlenebbül.
Felpillantott a k rakás irányába, és szinte érezte a Sötét Láng
Urának baljóslatú jelenlétét. Valaha Choler volt az a három félisten közül,
akit l Leon legjobban félt. Amikor el ször megpillantotta, minden
porcikájában reszketett. Pedig akkor még csak él ember volt – nem
pedig kísértet!
Megsuhintotta a kardját, mintha a s n záporozó vizet akarná
kettészelni maga el tt.
– Tovább!
Meg-megcsúszva, de rendületlenül kapaszkodott felfelé a nedves,
sáros sziklákon, és valami bejárat után fürkészett a roppant k halmok
között. Az ösvény, amin felkapaszkodtak, egyenesen egy sötét
alagútba vitt. Leon habozás nélkül arrafelé indult, de Barshen
megragadta a karját.
– Várj! Azt a járatot már rengetegen átkutatták évszázadokkal
ezel tt, és nem találtak semmit.
– Akkor...
 – Bízd magad a kardodra! Engedd, hogy az vezessen!
Leon összevont szemöldökkel meredt vékony fegyverére. Az most
semmilyen színben nem izzott, feketén simult a kezébe. Az egyetlen
furcsaság az volt rajta, hogy a szakadó es ben teljesen száraznak t nt.
Legalábbis egyetlen es csepp sem csüngött a fegyverr l.
Leon el retartotta a kardot, és próbálta úgy fogni, hogy a fekete acél
könnyedén mozdulhasson magától, ha akar. Ez már a harmadik
varázskard volt az életében, amelynek egy ideig a birtokosává vált, most
mégis meglepte, amikor a kard kékesen felizzott, és sercegve elfordult.
Kissé balra, és felfelé.
– Arra! – kiáltotta Alméra.
Hatalmas bazaltsziklákon kapaszkodtak fel, domború kövek, kid lt
és töredezett betonoszlopok között botorkáltak, és a hihetetlenül rövid id
alatt megélénkül es szinte átláthatatlan vízfalat vont eléjük. Csak a
kard kékes derengése mutatta az utat. Egyre beljebb a sziklarakásba.
Megmásztak egy roppant k halmot, és szinte abban a minutumban,
ahogy felértek, a felh szakadás elállt, mintha elfújta volna a viharos
szél.
– Micsoda ítéletid ! – morogta Leon, és bal kezével meg kellett
kapaszkodnia egy félrebillent betonoszlopban, hogy egy viharos
szélroham le ne sodorja a rézsútos sziklalapról.
Alméra kirázta éjfekete hajából a vizet, körülnézett, aztán dühösen
szitkozódott.
– A francba!
Leon érezte, ahogy a jeges ujjak összeszorulnak a szíve körül. Ilyet
csak egyetlen helyen érzett.
– Monarakh!
Rendületlenül ment tovább a kard kékes derengése után, melynek
hegye most már határozottan egy távolabbi fekete üreg felé mutatott.
Alméra megtorpant.
– Ez a múltkor még nem volt itt!
Barshen megvakarta vizes fejét.
– Nem bizony.
– Most itt van – közölte Leon, és habozás nélkül megindult befelé.
 A járat eleinte csak összetorlódott sziklák véletlenszer üregének
nt, mely enyhén lejtett, s melyben csak négykézláb haladhattak, de
aztán egyszerre csak másfél méter széles, két méter magas folyosóvá
tágult, mely határozottan mesterségesnek t nt. Hamarosan keskeny
lépcs höz értek, mely kanyargósan vezetett lefelé; a romok mélyére.
A kard kékes ragyogása mintha valamelyest intenzívebbé vált volna,
fénye bevilágította a folyosót és a lépcs t, öt-hat méterre elláttak el re.
Leon ment el re, Barshen és Alméra kissé visszamaradva követték.
Valószín leg k is érzékelték azt az elemi gonoszságot, mely e járat
mélyér l áradt.
A lépcs alján a folyosó szinte vízszintesen vezetett nyolc-tíz
méteren át, aztán váratlanul kiszélesedett és egy tíz méterszer tizenkét
méteres nagy, szögletes barlangba nyílott, mely egyfajta elágazás
lehetett; legalább nyolc sötét alagút vezetett szerte bel le. Leonnak
furcsa mód ismer snek t nt a hely, de képtelen volt beazonosítani
egykori emlékei alapján. Talán a szemközti alagút a fürd helyiségbe
vezet?
Alméra váratlanul megmarkolta Leon karját, és egy baloldali járat
felé mutatott.
– Fény... közeledik!
Valóban imbolygó fénycsóva közeledett feléjük a folyosó
túlfelér l. Leon idegesen torpant meg, de azzal vigasztalta magát, hogy
akinek fáklyára van szüksége e sötét katakombákban, az nyilván nem
túlvilági lény, hanem halandó ember lehet.
Az alagútból iszonyatos jelenség bukkant el !
Egy kétméteres csontváz, lángoló koponyával a feje helyén, üresen
tátongó szemgödrökkel. A koponyát élénksárga és vörös lángnyelvek
nyaldosták körül húsfoszlányokkal lepett bordái között, a szív helyén
komor fekete t z lobogott. A hatalmas kísértet a talaj fölött lebegett,
tenyérnyi széles pallost tartott csontmarkában, s szemüregeib l lángok
csaptak el a közeled k láttán.
– Indriq! – kiáltotta Leon, de furcsamód most nem érzett olyan
iszonyatos félelmet, mint egykor. Még akkor sem, ha a józan ész azt
súgta, hogy ne is próbálja ujjnyi vastag kardját az óriás csontváz
roppant pallosa elé állítani.
– Leon Silver! – bömbölte a csontváz, miközben mozgó áll-
kapcsából sárgás láng csapott ki, mintha valami hüll kétágú nyelve
lenne. – Jer! A Sötét Láng Ura vár téged!
Leon döbbenten torpant meg.
A Sötét Láng Ura címet az ö tudása szerint Choler és Gan'yara
halála után Chlovia viselte. Chlovia!?
Ösztönösen tett el re egy lépést.
– Csapda! – ordított fel Barshen, és vadul el relendült.
A környez járatokból, még mögülük is, mindenfel l fekete
csuklyás, kopasz choleriták tódultak be fáklyákkal, bunkókkal, bu-
zogányokkal, botokkal és furcsa kinézet vágószerszámokkal fel-
fegyverkezve. Nem rontottak rájuk, csak fenyeget en megálltak a járatok
szájában, elzárva ezzel minden egérutat.
Leon testét abban a minutumban élénkzöld mentális rács vonta be.
Kardja zölden felizzott, félméteres zöld csóvát vetett.
– Jobbra! – morogta Alméra alig hallhatóan, s a következ pil-
lanatban olyan átláthatatlan sötétség borult rájuk, hogy Leon még saját
zöld fényrácsát sem látta. Érezte, hogy jobbra rántják. Óriási üvöltés
harsant. Nem kellett különösebb noszogatás, Leon szélvészként indult
meg jobbra, arra, amerre a legközelebbi barlangnyílást sejtette.
Nagy darab testnek ütközött a sötétben. Súlyos fegyver csapódott a
vállának, de fájdalmat nem érzett; mentális pajzsa felfogta a csapást.
Ösztönszer en a támadója irányába döfött, és érezte, hogy talált. Kardját
jóformán még ki sem húzhatta, máris újabb ellenféllel találta magát
szemközt: döfött. Sikoltás. Egy nagy test dübbenése.
Közvetlen közelb l Alméra szitkozódása hallatszott. A lány is
harcolt valakivel. Leon tapogatózva kereste, hol lehet. Nem találta.
Aztán valamivel el bbr l felharsant a lány diadalmas nevetése. Leon
megnyugodott. Valaki hátulról teljes lendülettel nekirohant. Az illet
lepattant róla. Leon igyekezett minél gyorsabban Alméra hangja
irányába suhanni. Dacára magabiztosságának és mentális védelmének,
kissé tartott attól, hogy közelharcba bocsátkozzék harminc-negyven
choleritával. És ki tudja, hányan lehetnek még a közelben?
 Sziklafalnak ütközött. Alméra szitkai jobbról hallatszottak. Leon jobb
felé tapogatózott, és megtalálta a barlangfal szélét, ahol a folyosó
leágazott bel le. Sietve indult meg rajta. Megbotlott egy földön hever
mozdulatlan testben, és mivel mind Barshen, mind a lány hangját
hallotta, gyanította, hogy ez csak egy cholerita lehet.
– Leon! – hallotta a lány hangját. – Futás!
Leonnak sem kellett kétszer mondani.
– Jövök!
Bal kezét el renyújtva rohant a folyosón a vaksötétben, próbálta
kivédeni, hogy a falnak rohanjon. Többször is megbotlott, megint
máskor kényszer en irányt változtatott, amikor az alagút oldalának
csapódott. Még így vigyázva is gyorsabban futhatott, mint a többiek,
mert váratlanul belerohant Almérába, akaratlanul is összeakasztotta a
lány lábait, és mindketten elvágódtak.
– Megállj! – sivította a lány.
Leon csak zihálni tudott.
– Én... vagyok... Fel!
Feltápászkodott, felhúzta Almérát is, és maga el tt tuszkolva
futottak tovább. Mögülük óriási hangzavar jelezte, hogy üldöz ik sem
minden gond nélkül jutnak el re; pedig az útjukat fáklyák is világítják.
A mágikus sötétség egyik pillanatról a másikra szertefoszlott; most
mindössze a kard és Leon mentális rácsának zöldes ragyogása világította
meg el ttük az utat, ám a totális sötétség után még ez a gyér fény is
szinte nappalinak t nt.
Barshen és choraldja már jóval el ttük jártak, s a következ pil-
lanatban el is t ntek egy kanyarulat mögött.
– Gyerünk! – nógatta Leon a lányt, megragadta a derekát, és vitte,
vonszolta magával, szinte a leveg ben repítette. Nem is hitte magáról,
hogy ilyen er s. Az üldöz k elmaradtak ugyan, de a dühös ordítozás
igencsak hallatszott.
Hirtelen egy ovális alakú barlangba értek, melyet különös, ismeretlen
eredet smaragd fény világított meg, s melynek alján smaragdszín g z
hömpölygött térdmagasságig.
Leon alig tett meg a fura g zben pár lépést, amikor a barlang
túlfelér l visszafelé rohanó Barshent pillantotta meg. Hatalmas
döndülések hallatszottak; egy, kett , három, négy.
– Vissza! – ordította a nyakigláb fickó iszonyattól eltorzult arccal. –
Vissza!
A járat fel l, amerr l jöttek, egyre hangosodó üvöltözés jelezte az
üldöz k közeledtét.
Oda akar Barshen visszamenni?
Hatalmas döndüléssel egy karnyi vastag rudakból álló fémrács
csapódott bele a barlang padlójába, és elvágta visszavonulásuk útját.
Aztán jobb fel l újabb két döndülés hallatszott.
Minden kijáratot hasonló rács zárt el!
Csapdába kerültek!
Barshen sz költ, mint egy kutya! A rácsot rázta kétségbeesett
dühvel!
Leon szívébe jeges rémület lopódzott. Egyetlen neszt sem hallott a
háta mögül, valami ösztön mégis azt súgta neki, hogy hallania kellene.
Megperdült!
És eltátotta a száját...
A smaragdszín ködb l egy rémséges rémalak bontakozott ki. A
leveg ben lebegett, mintegy a zöldesen hömpölyg talajmenti köd
hátán. Egy eleven csontváz, foszladozó, szétmálló, lila köpenyben, mely
alól mindenütt kivillantak zöldes fehér csontjai és a csontokon lógó
penészes, fekete, szürke húscafatok, s a bordák között az összeaszott
belszervek. E lila köpenyt a jelenés derekán olyan vastag és míves
díszítés aranyöv fogta össze, melyhez hasonlót Leon még sohasem
látott, s mely igencsak súlyos lehetett. Err l az aranyövr l hasonlóan
míves kardhüvely lógott bal oldalt, de kard nem volt benne. A jobb
oldalán egy megsárgult, összetekert pergamen látszott. Vörös szalag
fogta össze. A kísértet fehéres-zöldes karjain arany karperecek
csillogtak, de a kar mozdulataira meg se csörrentek. A lila ruhadarab
formája sejtette, hogy egykor f úri palást lehetett; a nyaki részen
rubintos bross fogta össze. A kísértet széttárt karral lebegett a leveg ben;
paradox módon oly testtartásban, mintha nem létez bicepszeit akarná
megfeszíteni. Balja csontujjai között karcsú szárú aranyjogart tartott,
melynek gömb alakú fejéb l veszedelmes tüskék meredeztek; úgy nézett
ki, mint egy kisebb csatacsillag. Az egész test feszült volt, merev, szinte
ugrásra kész.
De nem ez a kísérteties, ocsmány maradvány volt az, ami Leon
Silvert remegésre késztette. Az iszonyat forrása a kísértet arany
szarvsisakkal fedett fejében rejtezett. Fakó, ezüstös hajcsomók tapadtak a
halálfej koponyájának hátuljára, s ezen összetapadó, nyirkos hajcsomók
úgy lebegtek a válla fölött, mintha valami túlvilági szél borzolná ket. A
koponyára aszott b r sárgás volt és penészes, hegyes ragadozófogak
meredtek el a vicsorgó szájból, az orr csonkja feketén tátongott. Ám
mindezen részletek csak megfelel hátteret képeztek annak a rettenetes,
gy lölköd , vörösen parázsló szempárnak, mely gonoszul Leonra
meredt. Ez az iszonyatos tekintet volt az, amely jéggé dermesztette Leon
Silver ereiben a vért! E két pokolbéli parázs lyukat égetett a lelkébe,
melyen át Leon minden bátorsága elszivárgott.
Déjá vu!
Leon úgy érezte, egyszer, valamikor nagyon-nagyon régen állt már
egy ember el tt, hasonlóan megrettenve. Igaz, akkor az ember volt, nem
kísértet, ám az érzés...
– CHOLER!
A jelenés fél méternyit közelebb siklott hozzá a kavargó sma-
ragdszín köd felszínén. Magas volt, irtózatosan magas. Valójában nem
sokkal lehetett több két méternél, Leon mégis úgy érezte, méterekkel
magasodik föléje.
– Choler!
Barshen felhagyott a nyüszítéssel; úgy t nt, valamelyest sikerült
leráznia kezdetleges rettegését. Most kissé elhátrált a vasrácstól,
melynek túloldalán a fekete tógás choleriták sorakoztak néma csendben,
s kikerekedett szemmel bámult a kísértetre; az öve után kaparászott.
Alméra meg se mukkant; csak állt mereven, mint akibe villám
csapott. Arca rezzenéstelen volt. Tekintete Leon zöldesen izzó kardjára
tapadt.
A kard mérgesen sistergett, lángokat vetett, szikrákat köpött.
A kísértet még inkább Leon fölé magasodott, eltátotta rettenetes
száját, melynek mélyér l bömbölésszer hangok törtek fel.
– Choler vagyok, a Sötét Láng Örökös Ura, a Fekete T z Hor-
dozója, Monarakh Magisztere! Choler vagyok, az Iszonyat maga!
Testemet megölték! A Sötét Lángot azonban nem! Élek! Bosszúm
rettenetes lesz! Alig vártam már e percet, hogy ismét találkozhassunk,
LEON SILVER!
Leon el reugrott, és döfött.
– Akkor pusztulj!
A kard sisteregve, csikorogva, szinte n i sikolyt hallatva fúródott a
penészes cafatokkal borított bordák közé. A kísértet felbömbölt.
Szóval, érez fájdalmat!
Choler szinte megemelkedett a leveg ben, és meghátrált, mintha a
döfés ereje hátrafelé taszította volna. Bal kezében az aranyjogar
villámgyorsan lefelé lendült, a kardon csattant.
Leon úgy érezte, mintha áram ütötte volna meg! Egész teste
beleremegett a csapásba, ujjai elzsibbadtak, majdnem elejtette
fegyverét. El is ejtette volna, de a kard szinte tapadt a markához.
Leonnak az a furcsa érzése támadt, mintha a varázsfegyver kapaszkodna
most az kezébe.
Kirántotta a kardot, és újabb csapásra emelte.
Egy szemvillanásnyira látta, ahogy a kísértet szabad jobb keze apró
kört ír le, és tenyere közepe vörösen parázslani kezd. Leon maga elé
kapta kis kerek pajzsát!
Agya mélyén mentális pajzsa kattant.
Egész testét zöldes véd rács burkolta be. Pajzsa zöldesen villant, és
a következ pillanatban akkora megrázkódtatás érte, majdnem kitörte a
bal csuklóját.
A kísértet tenyere közepéb l vörös lángsugár vágódott Leon felé,
egyenesen kicsi pajzsának. A lángsugarat szivárványszín gömböcskék
és szikrák kísérték. A löket ereje rettenetes volt. Leont szinte ledöntötte
a lábáról. Csak siettében felvett mentális rácsának köszönhette, hogy a
heves támadás nem ölte meg azonnal.
Leon felordított rettenetes dühében.
– Véged!
 Pajzsát a színes sugárnak nyomta, minden erejét megfeszítette, és
mentális erejének minden atomját a védekezésre, a mentális rácsra
koncentrálta. Erezte, ahogy az iszonyatos nyomás enged.
Megsuhintotta zöldes lángokat lövell kardját! Choler egy könnyed
elhajlással kitért a süvít penge útjából. Vörös szeme felvillant. Ismét
támadásra készült.
– Alméra! – kiáltotta Leon. – Barshen!
Alméra felsikoltott, el reugrott, és egy keskeny pálcát húzott el az
övéb l. Meglegyintette a rémalak felé.
Barshen eldobta a kardját, és az öve felé kapott. A zubbonya alatt
keresgélt valamit.
– ÁLLJ! – bömbölte Choler.
A szeméb l két vörös fénypászma vágódott ki; az egyik a hadonászó
Alméra felé, a másik a késleked Barshennek. A hatás leírhatatlan volt.
Amint a keskeny fénypászma érintette és körbefonta Leon két társa
alakját, mindketten azon nyomban megmerevedtek mozdulat közben,
mintha szoborrá váltak volna. Alméra furcsa pózban dermedt meg:
kiáltásra tátott szájjal, feje fölé emelt kezekkel, jobbjában a keskeny
pálcával. Barshen kissé meggörnyedve, köpenye alatt kotorászva.
Leon artikulátlanul felordított.
Pajzsát még inkább nekifeszítette a kísértet színes sugarainak, és
haragvó kardjával a jelenés csíp je felé sújtott.
A kard a vastag aranyláncot találta Choler csíp jén, ám ahelyett, hogy
könnyedén keresztülvágta volna a puha fémet, sisteregve, sivítva
csúszott le róla.
A jelenés ismételten rávágott a kard izzó vasára furcsa jogarával.
Leon ezúttal nem érzett olyan áramütésszer tüneteket, mint el
alkalommal, de döbbenten tapasztalta, hogy élénkzöld mentális
véd rácsa másodpercekre alig láthatóvá fakul. És mire sikerült
hátravonszolnia magát, el a jogartól, szinte a kimerültségig legyengült.
Térde megroggyant, jobbja alig bírta el a vékony kard súlyát.
– Egyszer már megöltelek! – kiáltotta Leon.
Nem látta, inkább csak érezte, ahogy Choler szeméb l vörös sugár
vágódik felé. Alábukott. A sugár sisteregve fúródott mögötte a
barlangfalba. A szikla megfeketedett.
Leon fel sem egyenesedve a zöldes köd takarta bokák felé vágott.
Kardja akadálytalanul suhant tova.
A kísértetnek nincs bokája!
Lábszárcsontja valahol a smaragdszín ködben véget ér!
Leon a lendülett l el rebukott. Hasra vágódott.
Alméra és Barshen állnak, akár a szobrok.
Choler szétnyílt állkapcsát embertelen üvöltés hagyta el! Leon
megborzongott. Próbált feltápászkodni. A pajzsát elejtette. A színes
sugarak lefelé szorították. Valahogy mégis féltérdre emelkedett.
Mintegy álomban, védekezve nyújtotta maga elé a kardot. A kard
másfél méteres lángot vetett. Ám e láng mit sem ártott az el relendül
kísértetnek.
Alméra és Barshen még mindig szobor!
– Ne! – Leon elkeseredetten próbált feltápászkodni. Kardját a
jelenés térde magasságában suhogtatta meg. Hasztalanul.
Choler diadalmasan felemelte arany jogarát, és nem er l, szinte
kecsesen a kardhoz értette.
Leon mentális véd rácsa azon nyomban kihunyt. Ezt követ en a
Hajnal Lovagját akkora áramütés érte, hogy a fogai összekoccantak és
minden szál haja égnek állt. Egy hosszú pillanatig a tér és az id
egybecsavarodott el tte, színes látomások töltötték be érzékeit.
Amikor sikerült kiszakadnia e hatás alól, meglepetve tapasztalta,
hogy mereven áll, ám varázskardja t le három méterre hever a talajon;
valamivel kintebb a smaragd g zfelh k határán.
A mozdulatlan Almérát és Barshent vöröses kisülések vonták körbe.
Merev arcukon nyoma sem volt fájdalomnak, sem más érzésnek.
Leon a torkához kapott, mert úgy érezte, menten megfullad. A
szívét jeges ujjak szorongatták!
– Így! – harsogta Choler elégedetten. – Ne nyúlj a kard után,
Silver!
– Ölj meg! – hörögte Leon. A szívét szorongató jeges marok miatt
képtelen volt használni mentális erejét.
Choler el rébb lebegett a zöldes ködben; lila rongyai szinte Leon
orrát verdesték.
– Megölni? – nevetett a jelenés humortalanul. – Ily könny
menekülésre vágysz?
Leon behunyta a szemét, és minden idegével arra koncentrált, hogy
alakot váltson. Halálos veszélyben ez magától sikerülni szokott. Ám
most minden er lködése cs döt mondott.
– Miért ölnélek meg? – folytatta Choler. – A Sötét Láng már ott
munkálkodik a szíved körül. A szolgám szolgája vagy. Következésképp
az én szolgám is. Testestül lelkestül.
Leon nyelt egyet. Choler zavartalanul folytatta.
– Gy lölnöm kellene téged, Leon Silver, mindazért, amit ellenem
elkövettél. Ám ugyanakkor tisztellek is hallatlan merészségedért.
Egykor szövetséget ajánlottál a közös fenyegetés ellen. Én most
ugyanezt teszem. Egyezséget kínálok neked. Egy er sebb köteléket.
Megszabadítalak szolgám hatalma alól. Ha aláveted magad a Sötét
Láng szertartásának...
Leon szeme izzott.
– Kiszolgáltassam magam kényedre-kedvedre?
A kísértet iszonyatos képén mintha halvány gúny jelent volna meg.
– Lehetsz-e még ennél is kiszolgáltatottabb? E minutumban
megölhetnélek, iszonyatos kínokat bocsáthatnék rád, az id k végezetéig
gyötörtethetnélek. Én azonban nem ezt teszem. Szükségem van minden
szövetségesre. Egyedül gyenge vagyok.
Leon szeme tágra nyílt.
– Az eemsik ellen?
– Kevanaar ellen.
– Micsoda?! – Leon úgy érezte, nem kap leveg t. Egyszer en
képtelen volt hinni a fülének. Ez a bejelentés jobban meglepte, mintha
Choler kísértete hellyel kínálta volna. – Kevanaar még él?
– Igen él. és ghirdjei tartják rettegésben Cherubiont, s gátolják a
fejl dést. Sötétebb éjszaka köszöntött Cherubionra, mint volt a
mergháni Sang ténykedése idején. Kevanaart el kell pusztítani! Egyedül
er tlen vagyok ellene. Ezért ajánlok szövetséget.
– Szolgaságot – helyesbített Leon.
 Choler lassan lehajtotta a fejét, mintha foszladozó, húscafatos
mellkasába akarna nézni. Aztán felnézett, kinyújtotta jobb kezét, és a
következ pillanatban egy hétágú, ébenfekete gyertyatartó jelent meg
benne. Fekete gyertyái füsttelen, sötét lánggal égtek, libegtek, köhögésre
ingerl , szúrós szagot árasztottak.
Leonnak volt már dolga ezzel a gyertyával.
Hevesen megborzongott.
– Mindketten alávetjük magunkat a Sötét Láng szertartásának -szólt
kiismerhetetlen hangon Choler. – Szövetségünk ezáltal biztosított lesz.
A Sötét Láng engem ugyanúgy h ségre kötelez majd, mint téged,
Silver.
Leon a szemöldökét ráncolta. Sehogy sem tetszett neki a gondolat,
hogy ily hurokba önként dugja a fejét. Mégsem volt más választása.
– Érzem a kétkedésedet – mondta h vösen a jelenés. Elengedte a
fekete gyertyatartót, és ez ott maradt el tte a leveg ben. Lebegett.
Choler lila palástja foszlányai alá nyúlt, egy megsárgult b rtekercset
húzott el . – Megkönnyítem számodra a döntést. Ezért a pergamenért
jöttél. Fogd! Megkapod. Megtudhatod bel le, hol vár rád az én egykori
szolgám, a te hitvesed, Chlovia, akit a legenda a Hajnal Királyn jeként
ismer.
Leon hevesen nyúlt a pergamen után, és kihúzta a halott mágus
csontujjai közül. Hevesen dobogó szívvel pillantott körül.
Alméra és Barshen továbbra is mozdulatlanul álltak. A choleriták
türelmesen, pisszenés nélkül vártak a rácsok túlfelén, mintha csak
fáklyatartó k szobrok lennének. Ám vörösen parázsló szemük elárulta,
hogy él teremtmények. Indriq, a lángoló fej kísértet, hatalmas
pallosára támaszkodva lebegett a karvastagságú rudak túloldalán.
Leonnak az az érzete támadt, Indriq könnyedén át tudna jönni a
rácson, ha nagyon akarna.
Leon gyorsan kitekerte a pergament, és mohón falta szemével a
szavakat. Egy levél volt. A smaragdszín félhomályban alig-alig
látszottak a kézírásos bet k.

Drága Leon!
 Nem tudom, lesz-e alkalmad valaha is olvasni ezen sorokat, de
buzgón remélem, hogy igen. Ez a remény az, mely arra késztet, hogy
miután gondoskodtam Cherubion sorsáról, önmagammal is tör djek.
Várok rád. Ha kell, évezredekig is. Egy varázslatot sz ttem, mely
biztosítja, hogy dacoljak az id múlásával. Hogy rám találj, mégha
évezredek múltán vet dsz is vissza Cherubionba. Mert, hogy valamikor
visszatérsz, azt biztosan tudom!
Ahhoz, hogy megtalálj, a következ ket kell tenned:
El ször is...

A bet k elhalványultak, az írás az egyik pillanatról a másikra elt nt.

Leon hiába meresztette a szemét, csak a megsárgult lapot látta.
Feljajdult.
– Nem olvashatod el a titkot mindaddig, amíg szövetségünk meg
nem köttetett. Ha alávetettük magunkat a szertartásnak, az írás
visszatér. Készen állsz, Silver?
Leon fájdalmasan pillantott a levélre, aztán megkövült társaira.
– Velük mi lesz?
– A szertartás után feloldom a megköt varázst. Ha ragaszkodsz
hozzá, veled tarthatnak, ha nem, megölöm ket. Jelentéktelen porszemek.
– A társaim.
Choler bólintott.
– Akkor éljenek. Készen állsz a szertartásra?
Leon nagyot sóhajtott, összetekerte a pergament, és az övébe t zte.
– Készen állok.
Choler szintén az övébe dugta aranyjogarát, és mindkét csontkezét
a fekete gyertyák lángjaiba tartotta.
– Tedd ugyanezt!
Leon el renyújtotta a kezét, tudta, hogy nem fognak égetni. A fekete
lángok nem okoztak fájdalmat, épphogy csiklandozták.
– Én, Choler, a Sötét Láng Ura, a szent lángok között h séges
szövetséget kötök Leon Silverrel. Ármány és fondorlat nem lakozik
lelkemben. Ismételd te is.
 – Én, Leon Silver szövetségre lépek Cholerrel, a Sötét Láng Urával.
Ármány és fondorlat nem lakozik lelkemben.
– Osztozzunk a Sötét Lángban – szavalta Choler ünnepélyesen –,
költözzön egyenl részben mindkett nkbe, rködjön fölöttünk,
rködjön h ségünk fölött, sújtson le rettenetesen arra, ki megcsalja a
másikat!
Leon jól látta, ahogy a fekete lángok megremegnek, a mágus
csontujjai lángra kapnak csakúgy, mint az vérmocskos kezei. E fekete
lángocskák végigszaladtak ujjain, csuklóján, karján, vállán és a szíve
magasságában kihunytak. Ugyanakkor mintha egy jeges kéz markolta
volna meg a szívét. Mi volt ehhez képest Meurin h ségvarázsa! Csak
egy parányi h s lehelet. Most viszont rideg jegesség töltötte be Leon
egész mellkasát, mintha fels teste jéggé vált volna.
– Elveheted a kezed, Silver! Olvashatod tovább a pergament.
Társaid megelevenednek. Nem kell magyarázkodnod nekik, dermedt
állapotukban mindent láttak, s hallottak.
Való igaz. Mindketten megelevenedtek. Alméra halkan sóhajtott, és
remeg ujjakkal törölte meg szépséges, büszke arcát. Barshen nagyot
fujt, és elvigyorodott.
– A mindenit!
Leon kihúzta a pergament az övéb l, de miel tt kitekerhette volna
meglep dolog történt. S t, egymás után több meglep dolog!
Barshen a köpenye alá nyúlt. Csillogó tárgy jelent meg a kezében.
Pisztoly. Sugárpisztoly! Pont olyan, amilyet a ghirdek használtak
egykor arMegadown ostromakor.
A sugárpisztolyból keskeny fénynyaláb vágódott ki, egyenesen
Choler felé. A kísértet retteneteset bömbölt; r tvörös lángok burkolták
be egész testét, mintegy védelmezve a veszedelmes sugártól. A lilás
sugár és a vörös lángok egy pillanatig egymásnak feszültek, de csak egy
pillanatig. Aztán hatalmas robbanás rázta meg a barlangnak azt a részét,
ahol Choler állt, és a kísértet nekivágódott a háta mögötti vasrácsnak, s
szétrobbant. Csontdarabok, húscafatok repültek szerte. Choler megsz nt
bömbölni, koponyája szétrobbant, aranykoronája elrepült. A robbanás
ereje olyan fantasztikus volt, hogy még a karnyi vastag vasrudak is
meghajlottak, szétnyíltak. Egy ember könnyedén kifért közöttük.
Az eddig néma csendben várakozó choleriták most olyan iszonyatos
üvöltözésben törtek ki, mintha a pokol minden ördöge elszabadult
volna! Néhányan a vasrudakat rázták, mások a csörl khöz ugrottak, és
elkezdték felhúzni a nyikorgó rostélyokat.
– Vissza! – ordította Barshen, és veszedelmes fegyveréb l több
lövést is megeresztett a rostélyok felé. Tucatnyi cholerita hanyatlott le,
de a rostély továbbemelkedett.
Leonnak kikerekedett a szeme. Mozdulni sem bírt. Mintha egy
láthatatlan er a talajhoz rögzítette volna a lábait, megdermesztette volna
izmait. Choler pusztulásakor oly végtelen bels iszonyat rázta meg,
hogy egész testében beleremegett. Szívét úgy szorította a jeges marok,
mintha diónyivá akarná zsugorítani. S e gyötrelmek közepette hirtelen
olyan sokk rázta meg, mintha egész teste belülr l kifordult volna. Egy
pillanatra elhomályosult el tte a világ, feje üresen kongott, még
gondolkodni sem tudott. Valami rettenetes történt vele, de nem értette,
hogy mi.
Mozdulatlanul állt, felemelt kezében a h n áhított b rtekercs, mintha
oda akarná nyújtani valakinek. Látott, hallott, de mozdulni nem tudott.
A choleriták tomboltak. Barshen, lábát keményen megvetve,
gyilkolta ket pontos lövéseivel. Most már nem pazarolta a töltetet
hosszabb nyalábokra, arasznyi fénycsíkokat l tt ki, és minden lövését
halálsikoly követte. Ám a choleriták elfogyhatatlannak látszottak.
S a rostélyok alatt már bebújtak az els k.
Barshen oldalt fordult. Egy hosszú fénynyalábbal szétégette az elöl
haladókat. A fekete csuhások meghátráltak, néhányan máris
pánikszer en menekültek. Barshen diadalmasan felordított. Aztán
felsikoltott!
A még felemeletlen rostély résein át egy lángoló kard suhant be a
terembe vízszintesen fejmagasságban. Indriq hajította el roppant
fegyverét halálos pontossággal. Barshen észrevette a feléje suhanó
végzetet, de már csak egy sikolyra tellett ideje. A kard a mellkasába
fúródott, két lépést sodorta hátrafelé, s a Barshen hátán kijöv kardhegy
csengve a sziklába fúródott, odaszögezve ezzel a nyomorultat, akár egy
roppant, fekete bogarat.
Barshen teste e pillanatban meglep átváltozáson ment keresztül.
re megszürkült, megráncosodott. Összement, rugalmassá,
gumiszer vé vált. Aztán el rehanyatlott, és elernyedt.
Barshen ghird volt!
Meglehet, volt az a ghird, aki a fogadóban belopózott Leon
hálókamrájába, és megpróbálta elorozni a kardját.
És most egy még félelmetesebb pallos oltotta ki az életét. Kezéb l
kiesett a sugárpisztoly, és koppanva hullott a k padlóra; teste nem tudott
összeroskadni a falhoz szegez pallostól.
Indriq bömbölve préselte át magát a rostély vastag rúdjai között.
Olyan volt, akár a megelevenedett halál lángoló képmása. Szem-
üregéb l és szájából egyaránt heves lángok törtek ki.
Leon képtelen volt kiszakadni mozdulatlanságából.
A choleriták csapatostul tódultak a barlangba.
Az eddig tétován álló Alméra felsikoltott, fürgén Leonhoz ugrott, és
kiragadta a tehetetlen férfi kezéb l a b rtekercset. Leon abban a
pillanatban kiszakadt a bénító hatás alól. Üvöltve kapott féltett kincse
után. Alméra, a csodaszép varázslólány elrántotta el le a tekercset, egy
pillanatra rávillantotta csábos, fekete szemét, talán még el is
mosolyodott a másodperc tört részéig, aztán meglebbentette fekete
köpenyét, és egy szemvillanás alatt magas, éjfekete denevérré változott!
A denevér felrikoltott, felröppent a magasba, elsuhant ordító ellenfelei
feje fölött, és kizúgott az egyik felhúzott vasrostély alatt.

10.

– Egy mergháni! – bömbölte Indriq. – Utána!

A lángoló fej szörnyalak máris iszonyatos sebességgel lódult a
szökevény után, és a choleriták többsége ordítozva vetette magát utána.
Leon képtelen volt felocsúdni megdöbbenéséb l.
Túl sok volt ez egyszerre. Barshen ghird, Alméra pedig mergháni!
Bízhat egyáltalán valakiben? Van egyáltalán cherub Cherubionban,
vagy csak ghirdek és merghánik népesítik be cherubnak álcázva
magukat?
Nem volt ideje e kérdéseken töprengeni. Egy megtermett, fekete
csuhás, kopasz cholerita rontott rá; roppant méret fabunkójával. Leon
nem próbált menekülni. Elé lépett, elkapta a meglepett fickó bal karját,
és szabályos válldobással a földre teremtette. A fickó akkorát
nyekkent, majd' kiszakadt a tüdeje.
A maradék choleriták üvöltözve estek neki.
Leon csak most vette észre, hogy épp a hosszú, nyársszer
varázskard mellett állt. Felkapta, és a fegyver citromsárgán, szinte di-
adalmasan izzani kezdett. Nagyot suhintott vele a rárontó fanatikusok
orra el tt. A kard félméteres sárga lángot vetett, és a choleriták még
inkább ordítottak, most már nemcsak a haragtól, de kínjukban.
Fegyverüket eldobták vagy elejtették, kezükkel a szemükhöz kaptak; a
kard lángja kiégette szemük világát.
Leon pillantása a nyomorult alakváltó falhoz szögezett tetemére esett.
Indriq még nem húzta ki a szürke testb l hatalmas pallosát. S a néhai
Barshen lábánál ott hevert egy kicsiny fémholmi. A sugárfegyver!
Leon odaugrott, felkapta, és megszorította a markolatát. Olyasmi
formájú volt, akár egy revolver, méretre valamivel kisebb, dobtára
laposabb, szögletesebb, s a ravaszt fémgomb helyettesítette. Leon
megnyomta ezt a gombot. A fegyver csövéb l vakító lila fénynyaláb
vágódott a barlang sziklapadlójába, és füstölg lyukat égetett belé.
Abból a járatból, melyen át a fekete denevér távozott, egyre er söd
hangzavar közeledett. A choleriták visszafelé jöttek. Arra tehát nincs
kiút.
Leon villámgyorsan döntött.
A vakon tántorgó, óbégató fekete csuhásokkal mit sem tör dve
ahhoz a rostélyhoz rohant, mely Choler felrobbanásakor megsérült;
sietve átpréselte magát az elhajlott vasrudak között, és nesztelen
léptekkel tapogatózott el re a sötétségben.
A járat hasonló volt ahhoz, melyen át érkeztek, viszont régen nem
használhatták már, jelezte ezt a léptei nyomán felszálló por és a
rendkívül dohos, penészes leveg . Ám a mögötte lév barlangból dühödt
ordítozás, bömbölés hallatszott; Leonnak esze ágában sem volt
visszafordulni.
Kardja izzott ugyan, de annyi fényt is alig adott hogy Leon a saját
orráig ellásson, így a menekül inkább csak botorkált, botladozott az
egyenetlen talajon a sötétben, semmint futott.
Hamarosan megbotlott valamiben, és lába poros lépcs fokokra
tapadt. Leon óvatosan indult meg a masszív, széles k lépcs kön, és
hamarosan egy tágasabb terembe ért, melybe egy résen besütött a hold
hideg fénye. Leon csak most látta, hogy nem egy újabb barlangba vagy
terembe jutott, mindössze a folyosó szélesedett ki jó hat méteresre.
Üldöz k hangját furcsamód nem hallotta. Nem jutott volna eszükbe,
hogy foglyuk ebben az irányban menekülhetett? Ez meglehet sen
hihetetlen lenne. Valami más oka lehet. Leon nem ért rá töprengeni
ezen. Most, hogy jobban látott, futva indult meg a széles folyosón.
Próbálta emlékezetébe idézni, vajon Monarakh mely részében lehet.
Azonban egyrészt Monarakhnak mindössze egy csekély részét ismerte,
másrészt oly rég járt már itt, hogy emlékezete akkor sem segítette volna,
ha történetesen lépkedett volna már e széles alagútban.
Az alagútnak hirtelen vége szakadt, Leon alig bírt megtorpanni
annak a szakadéknak a szélén, mely váratlanul tárult fel el tte egy éles
kanyar után. Egy húsz méter mély, hatvan méter átmér , kör alakú
verem szélén állt, melynek szabályos sima sziklafalai függ legesen
ereszkedtek a lábánál. Itt az alagút végén a sziklafalból acélkampók
álltak ki, melyekr l szétfoszlott kötélmaradványok csüngtek. Egykor
nyilván e köteleken másztak le a verem aljára. És hogy e verem mire
szolgált, Leon arra is hamar rájött az éktelen b zb l és a megannyi óriási
csontvázból. Ez volt a wyvernek barlangja.
A roppant méret verem fölé a magasban boltíves sziklafal borult,
mely egy nagyjából hat méteres lyukon át szell zött. Hogy a wyvernek
azon a lyukon hagyták-e el istállójukat vagy esetleg a verem túloldalán
folytatódó hasonló alagúton, azt Leon nem tudta, ám azt azonnal látta,
hogy számára az a lyuk elérhetetlen, hacsak nem növeszt nyomban
szárnyakat. A fal olyan meredek és olyan sima volt, hogy megmászására
gondolni sem lehetett.
 Leon visszasietett oda, ahol egy résen át besütött a holdfény a
folyosóra. Az a lyuk mindössze három méter magasságban tátongott.
Igaz, meglehet sen sz k nyílás volt, de a karddal a kezében nem okoz
majd gondot a kitágítása.
Leon a falat vizsgálgatta. Kell en egyenetlen volt ahhoz, hogy
megpróbálkozzon a felkapaszkodással, ha nem lett volna ennyire
meredek. Egy pillanatig összevont szemöldökkel meredt erre a falra,
aztán elvigyorodott. El húzta a Barshent l zsákmányolt fegyvert,
megnyomta a gombot, és a kivágódó keskeny fénypászma tenyérnyi
lyukat égetett a sziklába. Leon feljebb emelte fegyverét, aztán még
feljebb, s ily módon nyolc lyukat készített, melyet kapaszkodónak
használhatott a feljutáshoz.
A háta mögül a keskeny alagútból libeg fáklyafények vetültek a
talajra, zagyva kiabálás hallatszott.
Leon nem habozott. Kardját és pisztolyát övébe t zte, majd sietve
mászott fel a még meleg, füstölg kapaszkodókon, s odafent látta, hogy
a rés épp elég ahhoz, hogy kibújjon rajta, nem is kell tágítania.
Egy hatalmas k kolonc tövében bukkant ki, Monarakh romjainak
tetején. H vös szél borzolta össze a haját, vágott az arcába. Leon
gyorsan kibújt, és egy kisebb sziklát a lyuk fölé görgetett. Az nem takarta
be teljesen a nyílást, de jórészt elfedte.
Távoli vijjogást hallott. Felnézett.
A fényes hold kerek képe el tt épp ekkor repült el északi irányba egy
apró fekete pont, mely még e távolságból is denevér benyomását
keltette.
Alméra az – vagy ki tudja, milyen néven nevezi magát az a
mergháni –, aki elrabolta t le frissen szerzett kincsét; a b rtekercset,
melyr l megtudhatná, hogyan találja meg kedvesét. Hosszú útba, sok
szenvedésbe tellett, mire megszerezte, és most ez az ármányos teremtés
egy szempillantás alatt elorozta t le. Leon komoran meredt a hold
kövér képére.
Vajon mi a szándéka a lánynak a tekerccsel? Miért rabolta el? A
megbízójához viszi? És ha igen – ki a megbízója? Kevanaar?
Kevanaar, aki Choler szerint a létez legnagyobb veszedelmet jelenti
Cherubionban? Miben mesterkedhet vajon Kevanaar, ghirdek és
merghánik segedelmével? És mi szüksége van a Hajnal Királyn je
rejtekhelyének titkára?
Leon kissé lehajtotta a fejét. Ismét a régi kín gyötörte. Itt állt tu-
datlanul, kiszolgáltatottan valami ördögi mesterkedés kell s közepén, és
semmit sem értett az egészb l. S megint a régi dilemma kínozta: kinek
higgyen? Ki a rossz és ki a jó ebben a játszmában?
Réges-régen, amikor hasonló dilemmában volt, Chlovia szem-
rehányást tett neki, amiért a sok rossz megoldás közül a kevésbé rosszat
választva Melan mellé akart állni. Légy a magad ura, tanácsolta a lány.
S bár Leonnak ez kés bb kiment a fejéb l, pontosan így cselekedett. És
most is ezt kell tennie!
Nem bízhat senkiben és semmiben; egyedül kell bevégeznie
küldetését, megtalálnia Chloviát, és helyretenni végre Cherubion ügyét.
De vajon képes lesz rá? Sokkal inkább, mint Le Sentier ócska
kocsmájában poharazgatni.
Leon kissé megborzongott. Talán csak a szélt l. Aztán el vonta
fegyvereit, kihúzta magát, és nagyot sóhajtott. A katakombák dohos
szaga után a friss szél valósággal illatosnak és üdének t nt. Cherubion
illata volt. Leon teleszívta a tüdejét, és megszorította a fegyvereit.
A sugárpisztoly fémmarkolata engedelmesen simult a bal tenyerébe,
jobbja szinte bizsergett a serceg , sárgán izzó kardon; agyában, igaz,
csak halványan, ott érezte a mentális hatalom jelenlétét.
Ám a szíve körül Choler Sötét Lángja mocorgott jeges leheletével.
 1.

Leon ernyedten nézett körül. Szinte érezte, ahogy a Sötét Láng,

egy jeges marok ott mocorog a szíve körül, mint valami él lény. Most
hogy Choler halott, ki fogja megszabadítani ett l az átoktól. Képes-e erre
valaki, vagy csak a halál menti majd fel? Vagy talán még az sem?
Kiáltás hallatszott.
– Ott van!
Tucatnyi cholerita rontott ki egy húsz méternyire mered szikla
mögül a sápatag holdfénybe. F képp alacsony, sz rös kép , billeg
járású kunigaamik, de akadtak sima pofájú, torz kép eemsik is, meg
egyebek. Valamennyien fekete csuhában, tar fejjel, s a csuha mellrészén
egy ökölbe szorított kezet ábrázoló jelvénnyel. Bunkójukat lóbálva
próbáltak felkapaszkodni arra a szirtre, melynek tetején Leon állt.
Valamivel lentebb a nagy ordítozásra újabb choleriták bukkantak
el ; lehettek vagy fél tucatnyian. S lentebb még többen.
Ez utóbbiak máris kétfelé váltak, s elt ntek a romok között; nyilván,
hogy bekerítsék a szirtet, s ne hagyjanak menekülési lehet séget
áldozatuknak.
Ezt azonban már Leon sem vette tréfára. Megperdült, s eliramodott a
choleritákkal ellentétes irányba. Futva indult meg, de hamarosan
lassítania kellett, mert a talaj egyenetlen volt, s az egymásra hányt
kövek között itt-ott igen csúnya lyukak és kisebb szakadékok lapultak.
Egy óvatlan lépés e félhomályban, s nemcsak a bokáját törheti ki, de
akár a nyakát is.
Vijjogást hallott. Egy sötét árny suhant el mellette, s inkább csak
érezte, mint látta vagy hallotta, de tudta, hogy a feje fölött szárnyak
suhogtak.
A denevér!
A mergháni!
Alméra? Mit akar még? Miért jött vissza? Talán a kard is kell neki?
Vagy a sugárfegyver? Vagy esetleg csak arról akar gondoskodni, hogy
Leon ne okozhasson több problémát?
Leon nem ért rá ezen t dni. Ahogy a fekete denevér ellebbent a
feje fölött, rá emelte a sugárfegyvert, s ujja az elsüt gombra szorult.
De aztán mégsem tette meg azt a parányi mozdulatot, mely a denevért
összeégetve szedte volna le a földre. Csak várt, és nézett. Nem tudta
megölni Almérát; még akkor sem, ha mergháni, még akkor sem, ha
épp a legértékesebbet rabolta el t le, amire csak vágyhatott. Nem.
Eszébe jutott a lány kecsessége, a bájos vonásai, a galambszer
rezdülései – és képtelen volt l ni.
A denevér a következ pillanatban már el is t nt egy szikla mögötti
sötétségben.
Leon leengedte a fegyverét.
Aztán a vijjogás megismétl dött, s a denevér újra felt nt; a hold
fénye furcsán csillogott fekete testén. Máris fordult, megint az el bbi
szikla mögé. S mintha intett volna a jobb szárnyával. Mintha csalogatná.
Mintha a kiutat mutatná.
Leon mögött az ordítozás és a lábdobogás egyre er södött, s nem
állt le fontolóra venni a lehet ségeket. Futott arra, amerre a denevér
elt nt. K l k re ugrált a kisebb lyukak fölött, s hamarosan elérte a
sziklát. Beugrott mögé, és örömmel fedezte fel, hogy azon túl már csak
a sima hegyoldal terül el. A közelben kopárabb, de fél kilométer
távolságban s erd húzódott.
Leon csak annyi id re állt meg, hogy kardját a hüvelyébe dugja, aztán
nyakába szedte a lábát, s fürge léptekkel iramodott a távolodó denevér
után, az erd széle felé, ahol egy kis patak csörgedezett.
Mi az, Alméra mégis a segítségére lesz?
Kövek, kavicsok, morzsalék gurult le a háta mögött. A telihold
fénye szinte nappali világosságot adott. Üldöz i látták, merre vette az
irányt, s a nyomában maradtak sebesen szedve görbe lábaikat.
Kunigaamik, s eemsik most egyaránt úgy néztek rá, mintha otromba
fabunkókat lenget majmok lennének.
Leon felnevetett. Azok a csökevényes lábak nem versenyezhetnek az
hosszú lábaival, s ha egyszer megnyújtja lépteit, az életben nem érik
utol.
A következ pillanatban megbotlott egy f csomóban, s akkorát esett,
hogy a torkára forrt a nevetés. Még jó, hogy eltette a kardot, különben
könnyen felnyársalhatta volna magát. Az esést l így is elsült a
pisztolya, s a kivágódó sugárnyaláb fél méternyi, füstölg krátert mart
a lába elé két méterre.
– A francba!
Bukása láttán a jó hatvan méterre lemaradt choleriták olyan dia-
dalmasan üvöltöttek fel, mintha máris a kezükben lenne.
Leon azonban, bár kissé beverte a fejét a földbe, feltápászkodott, s
kábán botorkált tovább. Mindössze két métert tett meg, amikor a talaj
elt nt a lába alól, s bár csak félméternyi lyukba lépett, a foga úgy
összekoccant, mintha orvul fejbe vágták volna. Abba a kráterbe lépett,
melyet épp az el bb alakított ki a hegy köves oldalában.
Fel is szisszent nyomban, mert a megolvadt kövek és fémtartalmú
talaj még a csizmán keresztül is égették a talpát, a kezét pedig, mellyel
ösztönösen próbált megkapaszkodni a gödör peremében, valósággal
leperzselte.
Fogait az ajkába mélyesztve kapaszkodott ki a kis kráterb l, és
megkockáztatott egy pillantást hátrafelé.
A choleriták szinte már rávetették magukat, olyan közel loholtak a
sarkában. Leon még tíz lépést sem tett, az élen loholó máris átugrotta a
még mindig füstölg gödröt.
Leon szitkozódott, és azt sem tudva, mit cselekszik, ösztönszer en
hátrafelé l tt a sugárfegyverrel. A bunkóját lóbáló kunigaami felbukott,
és hörögve rángatózott. Nem lehetett látni, hol perzselte meg a
sugárnyaláb, de hogy a cholerita a halálán van, azt sejteni lehetett. Egy
igen sz rös kunigaami átesett fetreng társán, s rajta még újabbak
buktak keresztül.
– Ez kell nektek? – ordította Leon, s vaktában még kétszer tüzelt a
rakás irányába. Nem nézte meg, milyen eredménnyel jártak a lövései, de
a sikoltásokból, ordításokból tudta, hogy alapos z rzavart okozott.
Futott tovább. A hangokból ítélve úgy t nt, üldöz it megzavarta a
villámló halál, s valamelyest lemaradtak.
Most már bokrosabb részre ért, s egy-egy göcsörtös fát is ki kellett
kerülnie. Közte és az erd széle között sebes hegyi patak csobogott,
jobb oldalt függ leges, szinte megmászhatatlan sziklafal meredt az ég
felé, a balján pedig egy jó hat méter széles szakadék tárult fel. Ezt
eddig nem is látta.
A nyolc méter magas sziklafal tetején is choleriták jelentek meg, de
lejönni nem tudtak, csak ismeretlen nyelven ordítoztak, és a bunkóikat,
kardjaikat rázták a szökevény felé.
Leon megkett zött er feszítéssel vágtatott a patak irányába. A
denevér a csobogó víz fölött lebegett, és mintha folyamatosan integetett
volna a jobb szárnyával.
Már csak száz méter.
Az üldöz choleriták elmaradtak, de nem álltak le.
A sziklafal tetején ordítozók most kisebb köveket kezdtek lefelé
hajigálni, de Leon már túl messze járt t lük, a kövek ártalmatlanul
hullottak le messze mögötte.
Ötven.
A patak túlpartján, szinte összeolvadva a meder tetejével, máris az
erd kezd dött: szúrós tüskebokrok, összegubancolódott ágak és indák
szövevénye. Nem lesz köztük könny ösvényt vágni.
Még húsz lépés.
Leon érezte, hogy tüdeje már igencsak zihál. De már csak pár lépés.
Nyolc.
Valahonnan tompa dübörgés.
Még öt. Aztán a patak.
Ha a túlpartra átjut, beveti magát az erd s jébe, s gyakorlatilag
megmenekült.
Itt a part!
Leon lefékezett. A patak gyors sodrású, de nem túlságosan, és nem
is t nik mélynek. Ráadásul a kiálló sziklák szinte hidat alkotnak a hat
méter széles mederben. Egyikr l a másikra lépve könnyedén át lehet
jutni.
Leon az els re még óvatosan lépett rá, aztán a másodikra már
ugrott, s a harmadikra egészen kényelmesen tette a lábát, mintha egy
sima gyalogösvényen járna.
A denevér, mely eddig az erd fölött lebegett, most nagyot ri-
koltott, mint valami nagy halászmadár, és szinte azon nyomban hat
méterrel magasabbra lendült. Mintha nem is szárnyakkal hajtaná
magát, hanem rendkívül er s mágiával. Aztán a szárnyaival egy
helyben csapkodott, és igen fura hangokat hallatott.
Vihogást?
A mergháni nevetett?
Az erd s jéb l egy sz rtelen arc bukkant el . Egy csuklya és
alatta tar koponya. Egy cholerita. Aztán még egy.
Leon felordított, és vaktában odal tt.
Az egyik fickó el rebukfencezett, bele a vízbe, a másik elt nt.
Leon odal tt, ahol az el bb még a másikat látta.
A bokor felgyulladt a perzsel sugártól, és ropogva égni kezdett. A
szomszédos növényzet azonnal lángra kapott. A t z nem terjedt túl
gyorsan tova, de ahhoz elég sebes iramban, hogy megakadályozza Leon
partra kapaszkodását, s sárga fénnyel világítsa meg a patakot és
közvetlen környékét. Eddig csak a telihold fénye világította meg a
terepet, s most minden szinte nappali ragyogásban úszott.
S az üldöz k egyre közelebb értek. Már csak vagy nyolcvan méter
választotta el ket a pataktól.
Jobbra a sziklafal, balra a szakadék. El tte az ég bozótos.
A bokrok közül egy fekete kámzsás alak rontott ki, és belevetette
magát a vízbe.
Leon reflexszer en rál tt. A fickó felbukfencezett, és elsodorta az
ár. Egy pillanattal kés bb már el is t nt.
Leon némi rémülettel fedezte fel, hogy a patak néhány méterrel
arrább er teljesen lejteni kezd, s még arrább heves vízeséssé változik.
– A francba!
A lángok kormos fekete füsttel égtek, mintha valami olajraktár
gyulladt volna ki. S a füst fekete markai legalább olyan er vel fojtogatták
Leont, mint a szíve körül összeszoruló jeges Sötét Láng. S csak most
érezte igazán, hogy ez utóbbi egyre keményebben kínozza.
Itt a vég?
Az els üldöz k már felbukkantak a parton túl Leon látóterében, s
végs kétségbeesésében l tte ket, ahogy csak bírta. A perzsel sugarak
szinte folyamatos ívet alkotva még a lángok sárga fényét is
túlragyogták, s szivárványszín megvilágításba vonták a partot.
A choleriták egymás után buktak fel. Vagy azért, mert leterítette ket
a gyilkos sugár, vagy azért, mert rémületükben a földre vetették
magukat. Iszonyatos hangzavar támadt. Ordítozás, bömbölés, sikolyok,
káromkodás.
Leon szinte remegett az indulattól, mely egész testét rázta. Át akart
lépni egy másik k re, és megcsúszott. Csak annyit érzett, hogy a lába
kiszalad alóla, elzuhan, s víz csapódik össze az arca körül. A következ
pillanatban már sodorta is az ár.
A vízesés felé.
Leon jobb kezével a sugárfegyvert markolta, mely sisteregve
párologtatta el a közeléb l a vizet, a baljával pedig valami szilárd testet
próbált elkapni.
Ám a következ pillanatban a világ tótágast állt el tte, a teste egy
sziklának csapódott, aztán kivágódott a semmibe. Vízcseppek
permeteztek körülötte, aztán a szörny robaj közepette már bele is
csobbant egy mélyebb vízbe, s olyan érzése támadt, mintha egy fél
hegyet hajítottak volna a fejére. Pedig csak a zuhatag vize ömlött rá. A
víz alá került, aztán az ár tovasodorta, s másodpercekkel kés bb
köhögve, prüszkölve, fuldokolva bukkant fel méterekkel arrébb, mint
ahová a víz lezúdult.
A sebes hegyi patak itt valamelyest szelídebben folyt tovább egy
lankásabb területen, s pár méterre Leontól a part sziklás részét egy
bokrokkal ben tt, földes szakasz váltotta fel. S mivel e bokrok mögött is
lángok látszottak, Leon sietve tempózott arra lábával és bal kezével,
hogy fel tudjon kapaszkodni, miel tt az a rész is lángra kap.
Jobbjában a sugárpisztoly körül szinte forrt a víz, pedig Leon
esküdni mert volna rá, hogy kénytelen lezuhanása közben még
véletlenül sem nyomta meg a ravaszt. Kitartotta a fegyvert a vízb l, és
látta, hogy a markolatán egy t fejnyi piros pont villog.
Csak nem romlott el?
Sietve kapaszkodott ki a lankásabb résznél a partra, s látta, hogy ez
volt az egyetlen hely, ahol ezt megtehette. Körös-körül a vízesés vájta
medret meredek sziklák vették körül, melyeket a víz olyannyira
legömbölyített, hogy nem kínáltak semmilyen kapaszkodót.
Leon megragadott egy kinyúló gyökeret, és feltornászta magát a
partra. Hideg szél borzolta a vizes haját, s szinte még a vel t is a
csontjaiba fagyasztotta. Leon megrázkódott, mint egy kutya, s
igyekezett elt nni a közelb l, miel tt a lángok átterjednek a környez
bokrokra is.
Ám amikor jobbra fordult, a lángok is irányt változtattak, s Leon
legnagyobb megdöbbenésére vele együtt rohantak. Érdekes módon
mégsem hallatszott csörtetés a bozótosból.
Aztán egy tisztáson Leon megtorpant, és földbe gyökerezett a lába.
A hold egy pillanatra a felh k mögé bújt, s a sötétben most egész
tisztán kirajzolódott a lángok forrása: egy lángoló koponyájú,
kétméteres csontváz, melyet sárga és vörös lángnyelvek nyaldostak
körül, s húsfoszlányos bordái között a szíve helyén fekete t z lobogott.
A jelenés a talaj fölött lebegve közeledett, s tenyérnyi pallosából
félméteres lángcsóvákkal lobbantotta lángra maga körül a bokrokat és
az aljnövényzetet.
– Indriq! – ordította Leon, s rémületét csak még inkább fokozta az a
tény, hogy a szíve körül a jeges marok kegyetlenül összeszorult.
Gondolkodás nélkül a rémalakra emelte a sugárpisztolyt, s vadul
megnyomta az elsüt gombot.
Sspszzzttt! – sercegett a fegyver, de nem bocsátott ki magából
sugárnyalábot, még egy aprócska szikrát sem.
Leon azonnal felfogta, hogy a fegyver használhatatlan, az övébe
dugta, és a kardja után kapott.
Indriq úgy rontott rá, mint az eleven t z megvadult démona.
Roppant pallosából fehéres t znyelv vágódott ki, egyenesen a Hajnal
Kardjába, s a vékony fegyver fel l olyan hang hallatszott, mint amilyet
forró vízbe dobott él rákok bocsátanak ki magukból.
Leon alig hogy megmarkolta fegyverét, engedte is el nyomban; a
markolat valósággal megégette a tenyerét.
Leon összpontosított, s egy szempillantás alatt mentális burok vette
körül a testét. Élénkzöld rács, mely sistergett, sercegett, s amelyb l
szikrák pattogtak.
 – Leon Silver! – bömbölte a kísértet. – Ne kövess el hibát, kü-
lönben a Sötét Láng megöl!
– Mi? – motyogta Leon, s mentális védelme dacára egyre hátrált,
mert a tüzet fogott növényzet lángjai fenyegették.
Indriq kilebbent az ég bozótosból, és pallosával félkörívben intett.
S a környez bokrokon a lángok mintha kevesebb intenzitással égtek
volna, s nem terjedtek tovább.
A lebeg rémalak Leon felé fordította fekete szemüregeit, me-
lyekb l most haragos zöld szín lángok csaptak ki.
– Árulókat hoztál magaddal! – harsogta.
– Engem ugyanúgy elárultak, mint Cholert – védekezett Leon. –
Honnan tudhattam volna, hogy Barshen ghird, Alméra pedig egy
átkozott mergháni?
A kísértet szemében a lángok zöldr l halvány lilára változtak.
– Jól figyelj, Leon Silver, az én számon keresztül most a Sötét Láng
Ura szól hozzád.
– Choler... nem halt meg?
– A Sötét Láng Ura nem halandó a szó általad ismert értelmében.
Porhüvelyét elpusztíthatják ugyan, de t magát sohasem. Halld Choler
szavait! – A kísértet szájából most fekete lángok csaptak ki, s két
oktávval mélyebb hangok hallatszottak. – Az egyezség köt téged,
Leon Silver. Ezt ne feledd!
Leon ha lehet, még er sebben beburkolta magát a mentális burokkal.
Bár Choler hangja egészen másmilyen volt korábban, most kétsége sem
maradt afel l, hogy a Sötét Láng Urát hallja beszélni. Az élénkzöld
lángok szikrázni kezdtek körülötte.
Indriq fekete lángokat kibocsátó szájából most mintha gúnyosabb
szavak törtek volna el .
– Nem kell félned t lem, Silver, hiszen szövetségesek vagyunk.
Vagy talán nem érzed ezt elég kézzel foghatóan?
Leonnak elállt a lélegzete, úgy megszorult a szíve körül a jeges
marok; aztán enyhült a nyomás.
– Igen... – lihegte Leon. – Szövetséget kötöttünk. De hogyan tudod
te megtartani, amit ígértél? Hogyan szerzed vissza a b rtekercset, amit a
mergháni elrabolt?
A kísértet fura módon megremegett, mintha csak egy délibáb lenne.
– Mib l gondolod, hogy én nem ismerem az írás tartalmát?
– Mi? – Leonnak ez a lehet ség ez idáig meg sem fordult a fejében.
– Ismered Chlovia rejtekhelyét?
– Természetesen. Mindig is ismertem.
Leon a homlokát ráncolta.
– Akkor... miért nem álltál rajta bosszút?
A kísértet hosszan hallgatott. Valamivel csendesebben szólalt meg,
de nem úgy t nt, mintha magyarázkodna. Inkább csak a tényeket
közölte.
– Való igaz... súlyosan vétkezett ellenem, s vétke megbocsát-
hatatlan. Mint ahogy a te egykori árulásod is. Ám engem nem az
indulatok hajtanak, hanem a józan megfontolás. Többre értékelek egy
hathatós szövetséget, mint az esztelen bosszút. A bosszú az elvakultak
eszköze, s végrehajtása nem okoz örömet, még csak elégtételt sem,
csak valami mély, bels hiányérzetet. Nem. Nem fogok bosszút állni
sem rajtad, sem az asszonyodon. Hiszen megb nh dtetek ti már így is...
sanyarú hozzátok a sors...
Leon szíve összeszorult, de most nem a jeges maroktól.
– Hogy érted ezt?
A jelenés szemében furcsa módon kavargott a halvány lila láng. S
ugyanolyan szín , vékony füstszálacskák kanyarogtak bel le felfelé.
– Talán nem épp akkor szakított el egymástól benneteket az az
ismeretlen er , amikor boldogságotok teljes lehetett volna?
Leon esze Chlovián járt, de Choler szavaira felkapta a fejét.
– „Ismeretlen er ”? Miféle ismeretlen er t emlegetsz? Te talán
tudod, mi történt velem, hogy kerültem el Cherubionból? S hogy mi
történt közvetlenül azután?
A Choler szavait tolmácsoló lebeg rémalak hosszan hallgatott.
– Sang állt így bosszút rajtad. Hogy mi módon... nem tudom.
Kezdetekt l az hatalmában álltál, mindig is éreztem rajtad... még akkor
is, amikor els ízben hozzám jöttél, és szövetséget ajánlottál. Én
megpróbáltam megtörni Sang hatalmát, de mint az események mutatták,
nem sok sikerrel. Amikor segedelmeddel Sang elbukott, téged
szám zött Cherubionból... abba a képzeletbeli világba, mely valójában
nem létezik és sohasem létezett.
Most Leonon volt a hallgatás sora. Egy perc is eltelt, mire felemelte
a fejét, és kibökte:
– Hol van Chlovia?
– Ahhoz, hogy megtudd, teljesítened kell a feladatot, mellyel
megbízlak.
Leon sóhajtott.
– Hogyan tudnám én megölni Kevanaart, ha te egyedül képtelen
vagy megbirkózni vele?
A rémalak ismét hallgatott.
– Azt sem tudom, merre induljak – folytatta Leon. – Hol keressem?
– Folyamatosan irányítalak. A híveimen keresztül üzenek... ha
végre abbahagyod a legyilkolásukat.
Leon megrándult.
– k támadtak rám...
– Nem számít – vágta rá szinte azonnal Choler. – Nélkülözhet
porszemek. Van bel lük elég. Figyelemmel fogják kísérni az utadat, s
ahol nehézségeid támadnak, a segítségedre lesznek. S Kevanaart nem
neked kell megölnöd. Te csak megkeresed. A hitvány alak nem
mutatkozik nyíltan, a háttérb l irányítja az eseményeket, s véd mágiával
árnyékolja le jelenlétét, így kijátssza az én tudásomat is. Neked csak az a
feladatod, hogy felkutasd Kevanaart, s ha már ott leszel, rajtad
keresztül... a Sötét Lángon keresztül tudni fogom, és megjelenek.
Leon eltöprengett a hallottakon.
– Vagyis... én leszek a csali.
A rémalak nem vett tudomást a megjegyzésr l.
– Els ként Sanghoz kell eljutnod. talán többet tud, mint én, s
mivel jelen körülmények között neki is érdekében áll Kevanaar halála,
valószín leg a segítségedre lesz,
– Valószín leg? – Leon felhúzta a szemöldökét. – És ha nem? Ha
másképp vélekedik a bosszúról, mint te? Ha megöl abban a
minutumban, ahogy megpillant?
 – Ha rád támad, védd magad! – sugallta a síron túli, mély hang. – Te
most er sebb vagy nála. Ez a Sang már nem a régi. Jelentéktelen ellenfél.
Eddigi csatározásai igencsak meggyengítették. Azzal a Karddal és a
mentális er ddel legy zheted. Ha pedig nem...
– Ha pedig nem?
– Nos, az azt jelenti, hogy te gyengébb vagy, mint gondoltam.
Leon sóhajtott.
– És akkor nincs szükséged rám.
– A gyenge szövetséges többet árt, mint segít.
Leon sötéten meredt maga elé.
– Nem hiszem, hogy meg kell harcolnod Sanggal – tette hozzá
Choler Indriq száján át. – Sang taktikusabb annál, semhogy hagyja
magát ilyen könnyen t rbe csalni.
– Mert is tudja, hogyha megküzd velem, a harc még jobban
meggyengíti, és akkor te elsöpr d, mint egy gazszálat.
– Nem. is tudja, hogy inkább Kevanaartól kell tartania, mint t lem.
Kínálj neki szövetséget... akár az én nevemben is, és keressétek együtt
Kevanaart!
Leon megborzongott.
– Hogy én szövetségre lépjek Sanggal? Azzal az eszel s
merghánival? Hiszen a b nös mindazért, ami Cherubionnal történt!
Hiszen neki köszönheti Cherubion az évezredes Hosszú Éjszakát!
Mindazt a mészárlást... – Elhallgatott, mert eszébe villant, amit Kind
Gren Grun Grath mesélt neki arról az id szakról, mely a Hajnalkor
kezdetén Choler megjelenését követte: Choler irtózatos bosszúját. Vajon
lehet hinni Cholernek, hogy lemond a bosszúról, vagy csak elhalasztja
addig, ameddig az érdeke úgy kívánja? Ki tudja? Leon a fejét rázta. –
Nem hiszem, hogy valaha is képes lennék megbékélni Sanggal.
– Akkor öld meg! De így vagy úgy, el tte szedd ki bel le mindazt,
amit Kevanaarról tud!
– És ha megtalálom Kevanaart... nemcsak hogy elárulod nekem
Chlovia rejtekhelyét, hanem felébreszteni is segítesz mágikus álmából?
A jelenés kissé meghajtotta a fejét, szemüregeiben és a szájában ég
lángok meglibbentek. Bólintott.
 – Ha elvezetsz Kevanaarhoz, Chlovia a tied lehet... ezt ígérem. A
Sötét Láng gondoskodik az ígéretem megtartásáról!
Leon mintha némi gúnyt érzett volna ki e szavakból, de nem tudta,
vajon nem csak a képzelete játszott-e vele. Hogy a mágus nem hazudik,
abban biztos volt, viszont abban is, hogy tervez valami aljasságot.
Valószín leg betartja a szavát, visszaadja neki Chloviát, s mivel ezzel
teljesítette az ígéretét, már nem köti semmi. Nyugodtan megölheti
mindkett jüket. Ha már nem lesz szüksége rájuk...
Leon felnézett.
– És utána? – kérdezte élesen.
– Miután?
– Ha elvégeztem a feladatomat.
A kísértet csendben lebegett egy darabig.
– Meghagyom az életeteket – közölte végül. – A Sötét Láng legyen
a tanúja ennek az ígéretemnek! Ha sikerrel elvégzed a feladatod, s nem
törsz ármánysággal ellenem, békében élhetsz bárhol Cherubionban,
ahol csak jól esik. Chloviával együtt. Az én uralmam alatt, de
békességben. Élhetsz a váramban, egy általad választott faluban vagy a
vadonnak bármely általad meghatározott részén. Ha kívánod, egyik
legf bb szolgám lehetsz, vagy ha ezt nem akarod, élhetsz olyan helyen
is, ahol sohasem fogsz hallani rólam. A döntés a tied.
Leon az ajkába harapott. Most már határozottan érezte a gúnyt ebb l
a monoton beszédb l, s tudta, hogy az események majd egészen más
fordulatot vesznek. De mit tehetett volna ellene – a Sötét Lánggal a
szíve körül?
– Hol találom Sangot?
– Menj északnak! Keresd meg Grandort, egy kisvárost a Gruh folyó
partján, s ott a Lila Csillag fogadót. Minden második este ott iszogat
egy Madin nev fickó, aki elvezet h szolgámhoz, Meurinhoz...
Leon nyelt egyet.
– Meurin a te szolgád?
– Bár látszólag Sangot is szolgálja, Meurin megbízható emberem.
Azért rakta rád azt a varázst, mert az volt a parancsa, hogy téged hozzám
küldjön. Eljátszotta, hogy ezt Sang parancsára teszi, de valójában én
utasítottam. Az a Sötét Láng, mely a szíved körül lobog, er sebb, mint a
Meuriné, ezt érezni fogja, s mindenben a segítségedre lesz. Elvezet
Sanghoz.
– Akkor az a „h ségvarázs”, amit Barshen fogadott a nevünkben...
hogy kötelesek vagyunk hozzá visszatérni, miután téged meg...
– Az a varázs semmi mást nem tartalmazott, csak egy bels
kényszert, mely hozzám irányított benneteket.
Leon elt dött. Most értette meg, miért vetette alá magát olyan
készségesen Barshen a varázslatnak. Hiszen neki épp az volt a célja,
hogy eljusson Cholerhez, és megölje. S ez részben sikerült is neki. De
nem egészen.
– Mir l fogom megismerni azt az illet t a Lila Csillagban?
A jelenés habozott egy darabig, miel tt válaszolt volna.
– Ne félj, fel fogod ismerni.
Leon átgondolta a teend it.
– És ha Sangból sem csellel, sem er szakkal nem tudok meg semmi
információt?
Ezen a kísértet is elt dött.
– Azt hiszem, az a mergháni lesz a megoldás, aki a b rtekercset
elragadta t led. Ki , és hogyan került hozzád?
– Alméra? Egy zsoldos varázslón , aki saját bevallása szerint épp a
Hajnal Királyn jének holléte után kutatott. Tulajdonképpen neki
köszönhetem, hogy visszakerültem Cherubionba... idézett meg valami
varázsigével.
– Ki a megbízója?
Leon vállat vont.
– Ezt nagyon titkolta. Akárcsak az a hreeir kölyök, aki a fogadóban
felismerte a kardot...
– Nem említett semmit a megbízójával kapcsolatban.
– Nem... legfeljebb annyit tudtam kivenni a szavaiból, hogy
hatalmas úr lehet, akit l kissé Alméra is fél. Viszont a Kevanaar nevet
nem ismerte.
– Talán csak színlelte, hogy nem ismeri, de lehet, hogy megbízója
egész más néven nevezte magát. Mindegy. Keresd a merghánit!
Gondolkodj el rajta, hova mehetett! Kutass az emlékezetedben, miket
beszélt, mit említett! Az a lány kulcsfigura lehet. Valószín leg
ugyanolyan n i alakban fog megjelenni. A merghánik nehezen
váltanak...
– Nehezen váltanak?
A rémalak nem foglalkozott a kérdéssel.
– Sietned kell! Ha Kevanaarnak a fülébe jut, hogy a testemet
elpusztították, valószín leg megkísérli majd végképp eltörölni a
lelkemet is. Ám ehhez a próbálkozáshoz fel kell fednie magát, s akkor
könnyebben le lehet csapni rá! Menj, Leon Silver! Az én id m most
lejárt.
A rettenetesen mély hang ezen utolsó szavaknál egyre magasabb
lett, s Indriq ismert artikulátlan hangjában ért véget. A lángoló fej
csontváz szemüregeiben most sárga lángok lobogtak, s fogai közt
narancsszín t z égett.
– Menj, Leon Silver! – parancsolta Indriq. – Tedd, amit a Sötét
Láng Ura meghagyott!
– Choler segítséget ígért... mi módon?
– Én nem tartok veled – közölte Indriq. – rködnöm kell a mester
maradványai fölött. De a hír eljut amerre csak jársz, s a choleriták
mindenhol a segítségedre lesznek. Ha bizonyítanod kell valamelyikük
el tt a kilétedet, minden mentális er ddel összpontosíts a szíved körül
lobogó Sötét Lángra!
Leon csak most vette észre, hogy id közben megfeledkezett a
mentális burkáról, s az szép fokozatosan elenyészett a testér l.
– Mennyi id áll rendelkezésemre? – kérdezte.
Az óriás csontváz valahová a messzeségbe nézett nem látó
szemüregeivel.
– Azt csak Kevanaar tudja! – felelte.

2.

Miután Indriq elbocsátotta, Leon siet s léptekkel indult meg a sebes

sodrású patak partján. A feje még mindig zúgott az események
gyorsaságától, a ruhája vízt l csöpögött, s reszketett a hideg szélben.
Szívesen megszárítkozott volna egy szélt l védett barlangban, egy
barátságos tábort z mellett, vagy akár egy fogadó kandallójánál, de
ilyesmire nem volt lehet sége.
Valahogy minden kavargott a fejében. Alméra mergháni, s miután
le h séget kért, fél órával kés bb csúful átverte. A langaléta Barshenr l
pedig kiderült, hogy ghird, s az életével fizetett azért, hogy szétl tte
Choler kísértettestét.
Leon agyában homályosan kezdett összeállni Barshen szerepe, s az
út során tapasztalt titokzatos események is kezdtek értelmet nyerni.
Barshen valahogy megtudta, hogy Alméra rejtélyes események után
kutat, s valakinek a megbízásából melléje szeg dött. Aztán amikor
Leon megszerezte a kardot, nem tudta, mit tegyen.
A Kék Gúnár fogadóban megölte a hreeir kölyköt, és az képében
bemászott Leon ablakán. Hogy Leont akarta-e megölni, vagy a kardot
akarta ellopni, az már örök rejtély marad.
Aztán amikor Meurin fogságába estek, s az az alak varázslat alá
akarta venni Leont Choler megölésére, Barshen megjátszotta a
becstelent, majd kés bb az ostobát, hogy a varázs alá vesse magát. Hogy
eljusson Choler rejtekhelyére. Hogy eljuttassa a Hajnal Kardját is erre
a helyre, mely Choler gyilkosa lehetett volna. Ám az események más
fordulatot vettek, s a varázskard helyett a sugárpisztolyával próbálta
elintézni a Sötét Láng Urát. Csekély eredménnyel.
Vajon miféle amulettet lophattak el t le Razcóék, amikor leütötték
és elmenekültek? Vajon hol rejtegette korábban a sugárpisztolyt, hogy
senki nem fedezte fel nála? Vajon miféle indítékból próbálkozott a ghird
Choler megölésével? Vajon is valakinek a megbízásából dolgozott? Ha
igen, ki bízta meg? Kevanaar? De ha Barshen megbízója Kevanaar volt,
kinek dolgozik Alméra? És egyáltalán, mi történhetett Cherubionban,
hogy ez a világ ismét ghirdekt l és merghániktól hemzseg.
Leon érezte, hogy ezekre a kérdésekre már nem fog választ kapni
sosem.
– Chlovia! – sóhajtott Leon fáradtan. – Miféle titkot rejtegetsz
magadban?
A hold ismét kibukkant a felh k mögül, s szinte nappali világosságba
vonta a patak kopár, sziklás partját, amerre Leon lépkedett. Vagy ötven
méterrel lentebb a növényzet ismét s bb lett, s bár a víz csobogása
er södött, a vízesés zúgása lassan elhalkult mögötte.
Leon tanácstalanul nézel dött. A hegynek egy másik oldalán jöttek
fel, s ezt a patakot nem is keresztezték. De hogy a Choler által említett
város, Grandor merre lehet? Valakit l meg kellene kérdezni. Mindegy.
Ha eljut valami lakott településre, útbaigazítást kér.
El tte egy bokor gyanúsan remegett, nem úgy, mintha a szél
borzolná. S a következ pillanatban egy pikkelyes fej jelent meg,
melyen szivárványszínben csillogott a hold fénye.
Leon úgy torpant meg, mintha a fura lény máris a lábába harapott
volna.
– A mindenit!
A lény még inkább kidugta a fejét, s most látszott, hogy az alakja
kutyaszer , a szájából viszont arasznyi agyarak meredeznek. Egy
chorald.
Leon szép lassan, nehogy az állatot egy hirtelen mozdulattal tá-
madásra késztesse, kivonta a kardját. A Hajnal Kardja rózsaszínben
világított.
– Wuff? – próbálkozott Leon. Nem tudta megállapítani, vajon
Barshen choraldját látja-e, vagy egy idegen fenevadat. – Wuff, te vagy
az?
Az állat kibukkant a bozótból, és farkát a hátsó lábai közé húzva,
lesunyt fülekkel, óvatosan lépkedve közeledett a feszülten álló Leonhoz.
Amikor közel ért, halkan felvinnyogott, s érdes nyelvével megnyalta
Leon kardot tartó kezét. Leon óvatos mozdulattal megpaskolta a chorald
nyakát; a pikkelyeket furcsán bársonyosnak érezte.
– Nyugi, Wuff! – motyogta Leon. – Hát te, merre jártál?
Eszébe jutott, hogy az állat nem tartott velük Choler várába.
Talán Barshen szavára, talán saját ijedelme miatt visszamaradt.
Valószín leg itt kószálhatott a közelben, amíg az események zajlottak.
Az állat a kezét szaglászta, majd felemelte a fejét, és arrafelé nézett,
amerr l Leon érkezett. Szaglászott.
– A gazdádat már hiába várod – jegyezte meg Leon. Megbor-
zongott egy h vösebb szélrohamtól, és hatalmasat tüsszentett. A chorald
két hatalmas ugrással eltávolodott t le, és ínyét felhúzva vicsorgott.
Ugyanakkor szemmel láthatóan reszketett. valószín leg nem a
hidegt l.
– Nyugi! – ismételte Leon, s most már biztosan tudta, hogy Barshen
gyáva choraldja tisztelte meg társaságával.
Fázósan összehúzta magán vizes köpenyét, és hosszú léptekkel indult
tovább. Az állat némileg habozva követte.
Majd pár lépés elmúltával meg is el zte, s balra kanyarodva
kikerülte a legs bb bokrokat; mutatta az utat.
Hamarosan eltértek a pataktól, s Wuff úgy haladt el re, mintha
ismerné az utat. Csak néha állt meg szaglászni a leveg ben, aztán máris
magabiztosan haladt tovább. Gyakorta hátrapillantott Leonra, hogy
vajon követi-e.
Újra sziklák közé értek, és a chorald egyenesen egy tágas
barlanghoz vezette, melyben csontszáraz gallyak hevertek. Kész csoda
ebben a nedves id ben.
Leon sietve tüzet rakott, aztán váratlanul rádöbbent, hogy nincs
zszerszáma. El húzta a sugárpisztolyt, s a markolatra pillantott.
Gombost fejnyi zöld pont világított ott, ahol korábban piros villogott. A
fegyver csövét az összehordott száraz gallyakra fogta, és megnyomta az
elsüt gombot. A sugárpisztolyból lángcsóva csapott ki, a gallyak nagy
részét elporlasztotta, s a maradékot nyomban lángra lobbantotta.
Haragos t z falta a maradványokat.
Leon beljebb sietett a barlangba, s egy vastag ágat vonszolt a t zhöz.
Aztán Wuffot kezdte hívogatni, mert az ijedékeny jószág a fegyver els
villanására úgy elinalt, mintha meg sem akarna állni Amrikig.
Szólítgatta egy darabig, de mivel a chorald nem jelentkezett, Leon
levette kék posztóköpenyét, kicsavarta bel le a vizet, majd leterítette a
z mellett álló kerek k re. Rövid habozás után az övét is lecsatolta, s
piros ujjatlan zekéjét szintúgy kicsavarta és kiterítette egy másik k re,
majd a csizmájából is kiborította a vizet.
 Csak most fedezte fel, hogy szárnyas bronzsisakját, melyet még az
eemsi táborból zsákmányolt a ruháival együtt, elveszítette valahol. Még
Monarakhban, amikor Cholerrel harcolt? Vagy amikor a choleriták el l
menekült? Vagy amikor lebucskázott a vízesésen?
Közelebb húzódott a t zhöz, s átázott tagjait melengette a lángoknál.
A sugárfegyvert óvatosan jó távol tolta a h l, de nem annyira távol,
hogy egy szempillantás alatt ne érhesse el.
Átfázott testét dörzsölte, és az hamar felmelegedett. Már nem fázott
annyira, s érdekl dve nézett párolgó ruháira. Azon töprengett, vajon
miféle jótét lélek rakhatta a barlang menedékébe ezeket az ágakat,
gondolva arra, milyen jól jöhet majd es s id ben. Vajon az illet
önmagának szánta, vagy másokra gondolt?
Leon vagy tíz perce üldögélhetett a t znél, amikor az egyik bokorból
Wuff dugta ki a fejét, és félénken pislogott.
– Gyere ide! – hívta Leon, s az állat bizonytalan léptekkel kö-
zeledett.
Leon fejében egy pillanatra megfordult, mi van, ha ez az állat nem
Wuff, hanem egy veszedelmes bestia, de látva a chorald viselkedését,
elvetette ezt a lehet séget. Azért a sugárfegyvert valamivel közelebb
húzta magához.
Az állat lehasalt a t z mellé, és az orrát magasra tartva er sen
szimatolt. Felkapta a fejét, és mer n nézett valahová a sötétbe. A fülét
hegyezte.
Valahonnan bal kéz fel l elmosódott szitkozódás és ütemes
csattogás hallatszott. Leon eddig nem is hallotta. Most felpattant, s a
szemét er ltetve nézett a hangok forrásának irányába.
A csattogás abbamaradt egy-egy pillanatra, de a szitkozódás nem.
Leon nem értette a szavakat, de a hangsúlyból egyértelm en arra
következtetett, hogy valaki nagyon haragos lehet.
Sietve széthúzgálta az ég gallyakat, hogy csökkentse a lángok
hevességét, s gyorsan magára kapkodta helyenként még nedves, máshol
csontszáraz ruháit. Felcsatolta az övét, s a sugárfegyverrel a kezében
óvatosan indult lefelé.
Wuff felkelt, összevissza mászkált a t z mellett, halkan vinnyogott
és morgott, de nem követte.
Leon sziklától szikláig, bokortól bokorig osonva közelítette meg a
hangok forrását. Bár látni még mindig senkit nem látott, a káromkodás
egyre kivehet bb lett, s igaz, hogy sokkal messzebbr l sodorta oda a
szél, mint azt Leon el ször gondolta, már nem lehetett távol.
A hegyoldal meredeken lejtett, s Leonnak gyakran meg kellett
kapaszkodnia, hogy le ne guruljon, s néha bizony kellemetlenül meg is
csúszott, ám nem kellett attól tartania, hogy ügyetlensége elárulja. A
szitkozódó olyannyira el volt foglalva saját bosszúságával, hogy
hangjával minden más neszt elnyomott. S most hogy Leon már csak
negyven-ötven méterre járhatott t le, távolabbról más hangokat is
hallott. További csattogásokat, kaparást, érces csendülést, hangos
hortyogást, halk beszélgetésfoszlányokat.
– Meddig...
– ...nem soká felkel a nap.
– ...és ez meg csak itt...
– De honnan tudhatta...
A hangok valahogy ismer snek t ntek. A szitkozódás is.
– a Hajnal Lovagja...
Leon kiugrott a bokor mögötti rejtekéb l, és a homályban mozgó két
árny felé szaladt.
– Hé, Razco! Mirk! Krontel...
A mozgó alakok döbbenten egyenesedtek fel, és harci pózba vágták
magukat. Krontel állt legközelebb, hatalmas alabárdjával egy fa
tövében a földet lapátolta – és folyamatosan káromkodott. A közelg
alak láttán elhallgatott. Rajta túl, úgy jó harminc méterre a tisztás
túlfelénél embernyi mély, és méternyi széles gödrök és frissen kihantolt
földrakások mellett, no és két-három ormótlan, bronzveretes láda
társaságában Razco Menem és thorp szolgája, Mirk rángattak kifelé egy
újabb hatalmas ládát Leon jövetele el tt. Most mindhárman feszülten
álltak, és a közeled alak felé meredtek.
Leonnak csak most ötlött eszébe, hogy ezek a társai csúful cser-
benhagyták, köszönés nélkül szöktek el, leütötték Barshent, és el-
rabolták az amulettjét.
 Megtorpant, és bár a fegyverét nem tartotta fenyeget en, mindenre
készen szorongatta a markolatát.
– Leon Silver! – kiáltotta Krontel haragosan.
– Talán nem gondoltad, hogy valaha is találkozunk még? –
kérdezte Leon, s a roppant alabárdot szorongató eemsit fürkészte. –
Meglep dtél?
Krontel ismét káromkodott, mint egy kocsis, fegyverét a nedves
földbe döfte, és hegyeset köpött a tenyerébe.
– Én harcos vagyok, nem földtúró paraszt! – jegyezte meg ne-
heztelve, és ismét a kardjáért nyúlt.
Leon óvatosan közeledett, és csodálkozva nézte, mennyi gödröt
kiástak, kikapartak egykori társai. Szinte a tisztás szélén álló összes fát
körbeturkálták, s a térdig ér , bronzveretes, korhadozó ládákat három
különböz lyukból rángatták ki. Az egyik láda tetejét er vel
felfeszítették, és a belsejében egy rakás kagylóhéj meg csigaház
magasodott. Több ezernyi lehetett. Az összes többi ládát felnyithatták,
de hogy a többi mit tartalmaz, azt nem lehetett látni Leon helyzetéb l.
Razco kimászott abból a térdig ér gödörb l, amelyikb l épp a ládát
rángatták kifelé, s vaskos vadászt rét egy kiálló gyökérbe szúrta.
– Még nem találtuk meg a tekercseket – tájékoztatta Leont –, de
már sok vacakra bukkantunk.
– Abban kagylók vannak – mutatta Mirk is –, értéktelen vacakok.
Nem tudom, ki a fene gy jtögette össze ket. Mit lehet kezdeni ilyen
kagylókkal?
Krontel ismét káromkodott, és is kilépett a gödörb l, amelyikben
korábban dolgozott.
Razco a többi ládát mutogatta végig.
– Abban rozsdás kések hevernek, abban valami nyálkás fadarabok,
abban csontok, abban a széls ben pedig foszladozó rongyok. A széls
gödörben pedig találtunk egy kis hordó kátrányt, de azt ki sem húztuk.
Leon csodálkozva nézte ket.
– Ti mit m veltek itt?
Krontel dühöset köpött.
– Túrjuk a földet, mint a büdös parasztok!
 Razco gyanakodva pislogott.
– Keressük a tekercseket.
– Miféle tekercseket?
Mirk is közelebb jött.
– Viccelsz velünk?
Leon hirtelen úgy érezte, mindent ért.
– Leütöttétek Barshent, és a t le elvett b rtekercs alapján kutattok
valamit?
A két thorp és az eemsi összenéztek.
– A tekercseket keressük! – jelentette ki Razco. – Távol álljon
lünk bármi más cselekedet.
– Ki ütötte le Barshent? – kérdezte érdekl dve Mirk.
Krontel csak a szemét meresztgette.
Leon a homlokát ráncolta.
– Amikor Almérával visszatértünk a felderítésb l, Barshent
eszméletlenül találtuk, és...
– Micsoda? – kiáltotta Razco. – Hiszen az az égimeszel elment
utánatok. Aztán te egyedül jöttél vissza, és azt az utasítást adtad
nekünk, hogy amíg ti hárman körülnéztek, mi azonnal rohanjunk le a
völgybe, és ássunk körbe minden fát ezen a tisztáson. Azt mondtad,
valamelyiknek az aljában találni fogunk egy ládikát, benne mágikus
rtekercsekkel, melyekre igen nagy szükségünk lesz...
– Ládikát eddig nem találtunk – vette át a szót Mirk. – Pedig egész
éjszaka ástunk.
– Csak böhöm nagy ládákat – jegyezte meg neheztel en Krontel. –
Azt hittem, beleszakadok, mire kiráncigáltuk ket...
Leon nagyot nyelt.
– Én utasítottalak benneteket, hogy jöjjetek ide és ássatok?
A három társ ismét összenézett.
– Valami bajod van?
Leon arca felderült.
– Értem már! Persze, milyen egyértelm ! Hisz' Barshen ghird volt!
– Nem meleg a homlokod? – kérdezte aggódva Razco Menem,
thorp gróf.
 – Barshen alakváltó volt! Eljött utánam és Alméra után, s amikor
látta, hogy beszélgetünk, felvette az én alakomat, és visszament
hozzátok. utasított benneteket, hogy ássatok. Az volt a célja, hogy
eltereljen benneteket a közelemb l, és csak mi hárman menjünk el
Monarakhba... hogy ne maradjon tanúja annak, amint a sugárfegyvert
használja... Aztán amikor ti elt ntetek visszaváltozott Barshenné, púpot
növesztett a fejére... alakváltónak ez nem okozhat nagy gondot... és
amikor mi visszatértünk elhitette velünk, hogy ti ütöttétek le, és
elvettétek a mágikus amulettjét...
Krontel úgy szitkozódott, hogy a nyála is fröcsögött.
– Szóval nincs itt semmiféle tekercs? – vonta le saját következtetését
szomorúan Razco. – Hiába gürcöltünk egész éjszaka?
Leon vállat vont.
– Nem hinném, hogy lenne. Szerintem Barshen csak vaktában
hazudott nektek valamit... a sors iróniája, hogy ti mégis egész halom
holmit találtatok...
Krontel még mindig nem tért magához.
– Szóval fölöslegesen túrtuk a földet, mint a büdös parasztok? –
Tátogott egy sort, a szeme úgy kidülledt, mintha ki akarna esni. –
Barshen... utasítására... fölöslegesen...
Mirk bosszúsan morgott valamit az orra alatt, és belerúgott abba a
ládába, amit utoljára próbáltak kirángatni.
Krontel visszakacsázott a gödréhez görbe lábain, és kirántotta az
alabárdját. Arcára iszonyatos gy lölet ült ki.
– Hol az az átkozott langaléta? – hörögte. – Beszédem van vele!
Leon leintette.
– Barshen meghalt. – S magához intette a két kunigaamit meg az
eemsit, és amilyen sz kszavúan csak tudta, elmesélte nekik, mi történt
Monarakhban. A Cholerrel és az utána Indriq-kel folytatott tárgyalására
csak pár szóban tért ki. – Szóval, Barshen ghird volt, Alméra mergháni, s
ki tudja, ki bízta meg ket. Az a tekercs, mely a Hajnal Királyn jének
rejtekhelyére utal, a mergháninál van, s nekem vissza kell szerezni. De
ami rosszabb, Choler Sötét Lángja lobog a szívem körül... s mindaddig
nem sz nik meg, amíg el nem végeztem Cholernek egy feladatot...
 A többiek feszülten hallgatták.
– Miféle feladatot? – akarta tudni Razco.
– Choler szerint Kevanaar, az egykori isten újra felt nt, s nekem
meg kell találnom...
Krontel nyelt egyet.
– Meg kell ölnöd?
– Meglehet.
Razco, Mirk és Krontel lapos pillantásokat váltottak. Végül Razco
szólalt meg.
– Már megbocsáss, Leon Silver... de honnan tudjuk mi azt, hogy te
vagy az igazi Leon, s nem megint csak Barshen vette fel az alakodat?
Honnan tudjuk, hogy nem ghird vagy te is?
Leon komoran meredt maga elé.
– Ghird vagyok. De nem Barshen. Láthatjátok, nálam a Hajnal
Kardja... – Kihúzta a hüvelyéb l a fegyvert, az citromsárgán villongott,
s sárga lángcsóvát vetett. – Ez elég bizonyíték?
Razco bólintott.
– Nekem elég. – Két társa arcáról is elt nt a gyanakvás. A
kunigaami folytatta: – Én, Razco Menem, Menem vár ura, a keleti
kunigaamik thorp nemzetségéb l egyszer már h séget fogadtam a Hajnal
Lovagjának, s a szavam nem kívánom megmásítani. Veled tartok Leon
Silver, s két szolgám úgyszintén a te szolgád is...
– Csak a földet túrni ne kelljen... – rontotta el a pillanat ünne-
pélyességét Krontel a dünnyögésével.
Leon felfelé mutatott.
– Ott a szikla mögött van egy barlang – magyarázta. – Ott
eltölthetjük az éjszakát.
– Tudom – bólogatott Mirk. – Én hordtam bele szárazabb
gallyakat, amikor még azt hittem, hamar végzünk... – Beleköpött a
gödörbe.
Leonnak váratlanul eszébe jutott valami.
– Mi ez a hortyogás?
Mirk rosszindulatú pillantást vetett egy távolabbi gödör felé,
melyb l egy pár csizma talpa meredt kifelé.
 Krak... valami kulacsot talált. Részeg, mint a tök. Leon
csodálkozott.
– Krak? Nem Kind Gren Grun Grath, az erfro-bolg bölcs?
Mirk csak legyintett.
– Részegsége els perceiben mindent bevallott. A choleriták a
gazdáját rabolták el, s csak azért adta ki magát a bölcsnek, mert attól
félt, hogy megöljük, ha kiderül a valódi mivolta... Krak, a nagy Kind
Gren Grun Grath ostoba szolgája...
Leon csodálkozva nézett a hortyogó csizmatalpak felé.
– De hát annyi mindent tudott...
Razco vállat vont.
– Nyilván a gazdájától hallotta.
– Én rögtön sejtettem – magyarázta Krontel –, amint megpil-
lantottam ezt a részeg dögöt... Egy bölcs nem nézhet ki így...
Mirk megvet pillantást vetett rá.
– Te csak hallgass, ostoba eemsi!
Krontel csodálkozva pillantott vissza.
– Neked meg miért velem van bajod?
Mirk szó nélkül elfordult, odasétált a gödörb l el mered lábakhoz,
és jókorát rúgott a csizma talpába. Nagy horkantás jelezte, hogy a rúgás
nem maradt hatástalan.
– Ébredj te, dög! Eleget lazsáltál!
Egy borzas fej jelent meg a gödör szélén a csizmaorr fölött, s álmos
szemek meredtek a semmibe.
– Csak még öt percet... gazdám... egy kis szunyaaaaa... – Nagy
puffanással d lt vissza.
Mirk lenyúlt a földre, és felvette a kulacsot, meglötyögtette, de
hallhatóan nem lötyögött benne semmi. Mirk azért a szája fölé tartotta.
Egy csepp nem sok, annyi sem hullott ki a kulacsból. A jelek szerint
Krak szárazra itta.
Mirk a földhöz vágta a kulacsot, szitkozódott, és dühösen rugdosta
az önmagát bölcsnek kiadó szolga lábát.
– Ha nem kelsz fel rögtön, ez a gödör a sírod is lesz!
A kunigaami fickó ímmel-ámmal kimászott a gödörb l, és csukott
szemmel, kótyagos léptekkel indult meg a vak világba, s ha az oda nem
lép Krontel vissza nem rántja, fejjel el re belezuhan egy másik
gödörbe.
– Vedd a válladra! – utasította Razco a szolgáját, s Krontel
morgolódva engedelmeskedett.
Leon kíváncsian tekintett a kihúzatlan láda felé.
– Nem nézitek meg, hogy abban mi van?
Mirk vállat vont.
– Én már az el bb végigturkáltam azt a nyálas maszlagot...
Razco csodálkozva meredt Leonra.
– Nem azt mondtad az el bb, hogy Barshen ezt a tekercsdolgot
csak úgy kitalálta?
Leon válaszolni akart, de Mirk rikkantása megakadályozta. A
kunigaami szolga ugyanis öntevékenyen belépett a láda mellé a
gödörbe, s széles pallosa hegyével egy szempillantás alatt lepattintotta a
bronzveretes holmi fedelét.
– Színes üveggolyók! – rikkantotta. – De mennyi! És milyen apró
némelyik! Alatta meg... ezüst és arany!
Razco már ott is termett. Belemarkolt a színes kis gömböcskékbe, és
a hold felé fordítva hosszan nézegette. Aztán az egyiket lerakta egy
laposabb k mélyedésébe, és vadászt re nyelének gombjával hatalmasat
sújtott rá. A mélyedés miatt a kövecske nem tudott kiperdülni, de össze
sem tört. A t r kemény bronzgombja kissé behorpadt.
– Üveggolyók? – kérdezte gúnyosan a szolgáját. – Ezek neked
üveggolyók? Szavamra mondom, mióta az eszemet tudom, ilyen finom
kidolgozású drágaköveket nem láttam.
Leon érdekl dve lépett közelebb, s Krontel úgy dobta le a válláról
Krakot a puha erdei fövényre, hogy csak úgy nyekkent.
– Gyémántok? – röfögte.
Razco és Mirk most már egyaránt a ládában turkáltak. A kis kö-
vecskék csodálatosan csillogtak a kíváncsi hold fényében.
– Rubin, zafír, türkiz, gyémánt, smaragd... – sorolta Razco, és a feje
teljesen belilult a felindulástól. – Mennyi, mennyi... szavamra mondom,
álmodom!
 Leon is belemarkolt a drágakövekbe, s kivett egy maréknyit.
Többnyire borsó nagyságúak voltak, de akadt egy-két diónyi is.
– Egy egész vagyon! – lehelte Mirk.
Id közben a puffanástól magához tért Krak is odatámolygott a
ládához, és olyan hevesen kotorászni kezdett benne, hogy könyékig
elt nt a keze.
– Nincs benne kulacs – morogta csalódottan, és elment, hogy
körbejárja a többi ládát.
– Menem grófsága ismét felvirágzik! – suttogta Razco, és be-
leturkált a ládába. A drágakövek alatt vegyesen ezüst négyzetek és
hatszöglet aranypénzek lapultak. Nem csekély vagyon, de a drágakövek
egytizede felért az összes arannyal és ezüsttel.
Mirk kinyitotta a tarisznyáját, és marokszám kezdte volna belerakni a
drágaköveket. Razco azonban a kezére csapott.
– Megállj! Az egész ládát magunkkal visszük!
Intett Mirknek, hogy ragadja meg az egyik végét, pedig a másiknál
kapta el. Azonban a láda olyan súlyos volt, hogy egyesült er vel is alig
bírták taszigálni.
– Krontel! – kiáltotta Razco. – Ide!
– Rögtön! – ordította vissza Krontel, aki id közben két marokra
fogta roppant alabárdját, és rült iramban lapátolta vele a földet a
szomszédos fa körül; az egyetlen körül, ahol még nem sorakoztak
gödrök.
Leon az ajkába harapva nézte a küszköd Razcóékat.
– Sietve Grandorba kellene jutnom – közölte. – Nem tudom, hogy
boldogulunk ekkora teherrel.
Ezen Razco is elgondolkodott.
– Igaz – bólogatott szinte jóváhagyással. – Ha ekkora ládát ci-
pelünk, egyrészt lassan haladunk, másrészt szemet szúrhatunk
mindenféle útonállónak, s meglehet, kevesen leszünk a megvédésére.
Ekkora vagyont nem kockáztathatunk.
– De itt sem hagyhatjuk – jegyezte meg Mirk lényegre tapintóan.
Krontel id közben egészen beásta magát a fa tövében, de az
alabárdja hegye csak nem akart ládának koppanni, pedig a görbe lábú
eemsi rettenetes tempóban hányta kifelé a homokot.
– A megoldás egyszer – tántorgott oda Krak a homlokát tapogatva.
– A drágakövekb l magunkhoz veszünk annyit, amennyit elbírunk, a
ládát pedig egyesült er vel a vállunkra emeljük, és egy jellegzetes helyre
cipeljük. Ott elássuk, és a nyomokat eltüntetjük. Aztán ha eljön az ideje,
Razco egy kisebb csapattal megkeresi.
Razco némi elismeréssel meredt rá.
– Az elgondolás érdekes.
Krontel csalódottan mászott ki a frissen ásott gödörb l, és földhöz
vágta a fegyverét.
– Semmi!
Amíg Razco, Mirk és Krontel a láda kiemelésével bajlódtak, és
megbeszélték, hová lenne érdemes elrejteni, Leon félrevonta a tömzsi
erfro-bolgot.
– Te valóban Krak vagy, Kind Gren Grun Grath szolgája?
A fickó megrezzent.
– Ugyan!
– Razcóék azt mondják, bevallottad nekik, hogy csak félelmedben
adod ki saját gazdádnak magadat, de valójában csak a neves bölcs
szolgája vagy.
Krak nagyon csodálkozott.
– Én mondtam volna ilyet?
– Korábban már többször is.
– Álcáznom kellett a kilétemet. Te is tudod nagyon jól, mi várt volna
rám az eemsi táborban, ha rájönnek, hogy én vagyok a gy lölt Grun
Grath.
Leon bólogatott.
– Viszont most nem kellett álcáznod magad... és én is hallottam saját
fülemmel, hogy a gazdádhoz beszéltél!
Krak a fejét rázta.
– Kissé fejbe vágott ez a bor, és félrebeszéltem. Ennyi az egész. Ha
tudni akarod, kijelentem, hogy Kind Gren Grun Grath vagyok, az ismert
erfro-bolg bölcs, és ezt nincs okom titkolni el tted.
– Furcsa ez nekem – jegyezte meg Leon. – Néha úgy viselkedsz,
hogy el kell hinnem, te vagy a bölcs. Máskor meg esküdni mernék rá,
hogy csak egy közönséges szolga vagy.
Krak (vagy Grun Grath) vállat vont.
– Hja, kérem, senki sem lehet tökéletes... Annyira megszoktam már,
hogy álcáznom kell magam, hogy amikor az öntudatom szökni
látszik, ösztönösen saját szolgám szerepébe esek. Ez nagyon jó, mert
még ittasan sem árulhatom el magam...
Leon ebben egyetértett.
– De akkor végül is hogyan szólítsalak?
A tömzsi bolg vállat vont.
– Maradjunk inkább a Kraknál, az a legbiztosabb.
– Gyertek, segítsetek! – nyögte Razco, aki már vállára emelte a
súlyos láda egyik sarkát. Krontel és Mirk roskadozott a hátsó két
saroknál, de még hárman is alig bírták.
Leon egy váratlan ötlettel a mentális erejére összpontosított. Nem
mentális burkot akart maga köré, hanem egy koncentrált er t, mellyel a
ládát emelheti. A jobb keze magától felemelkedett. Egy zöldes labda
jelent meg benne, melyr l kiderült, hogy nem is annyira labda, mint
inkább egy labdányi méret gombolyag, mely azonnal gömbölyödni
kezdett lefelé. A zöldes szál vége Leon kezében maradt, s a gombolyag
maga a láda felé lebegett. Elsiklott a megdöbbent Krontel és a tátogó
Mirk között, a láda aljára tapadt, és szétterült rajta, mint valami tálca.
Leon egy könnyed mozdulattal felfelé emelte a tenyerét. És a láda
lazán a leveg be szökkent.
– Mi a nyavalya! – lihegte Krontel.
Razco csak a fejét rázta.
Leon elmosolyodott.
– A Hajnal Lovagja nem hagyhatja, hogy a szövetségesei iz-
zadjanak, amikor a munka könnyedén elvégezhet .
Nagystíl en a leveg be emelte a ládát, s felfelé terelte a hegyol-
dalban. Olyan volt az egész, mintha egy papírsárkányt röptetne; a szél
néha cibálja, de nagyjából az akaratának engedelmeskedik.
– Ez igen! – rikkantotta Krontel.
– Hová vigyem? – kérdezte Leon, mert máris érezte, hogy a
látszólagos könnyedség mögött hamarosan igencsak nagy er feszítésre
lesz szüksége. A láda egyre jobban billegett, mintha le akarna esni az
élénkzöld „tálcáról”, s neki egyre jobban kellett koncentrálnia, hogy
meg tudja tartani.
Razco sietett el re, egyenesen a barlang felé, s Leon a mutatott
irányba kormányozta a ládát. Egészen a barlang szájáig, s ott Razco
mutatott egy félrees , göcsörtös fát, melynek a gyökerei vaskos
karokként meredtek el a talajból, s mely karok közepét kétoldalról
benyúló bokrok rejtették.
– Ide! – mutatta a thorp gróf.
Leon simán lerakta a ládát, s megszüntette a mentális erejét, mert
a koncentrálás egyre jobban fárasztotta.
Krontel odalépkedett egy helyre, amit a gyökerek szinte
kosárszer en öleltek körbe, és a benyúló bokorágakat félrehuzigálta.
Alabárdja nyelével megkopogtatta a talajt, s Leon felé biccentett.
– Itt lehet ásni!
– Áss csak! – biztatta Leon. – Én már kivettem a részemet azzal,
hogy felcipeltem.
Krontel fülig-vigyor arca megnyúlt.
– Már megint a földet túrjam, mint egy büdös paraszt?
– Az el bb is azt tetted, kérés nélkül is – jegyezte meg Mirk vi-
gyorogva.
– Siessetek, mert hamarosan megvirrad! – tette hozzá Leon.
– Gyorsabb lenne azzal a zöld izével – kockáztatta meg Krontel,
de látva Leon határozott fejrázását, morogva ásni kezdett, és Mirk is
beledöfte széles pallosát a puha talajba.
Hamarosan elkészült a gödör, és miel tt a ládát beleengedték,
mindannyian telerakták az erszényüket és a tarsolyukat csillogó
drágakövekkel. Ebb l még a józanodó Krak is alaposan kivette a részét.
A gyakorlatias Razco egy tucat aranyat is elrakott, mondván, hogy a
legtöbb fogadóban nem tudnak visszaadni akkora értékb l, amekkorát
egy kisebb rubin vagy zafír képvisel.
Miután a rakodással végeztek, lezárták a ládát, letaszigálták a
derékig ér gödörbe, köveket hordtak rá, és az egészet betemették a
kiásott talajjal. Aztán nagy gonddal visszaigazgatták a bokrok odanyúló
ágait, s hosszasan ügyködtek, hogy elt ntessék az ásás minden nyomát.
Valószín leg nem el ször csináltak ilyet, mert elég szakszer en
megoldották, s az eredmény kielégít nek t nt.
Amikor szemügyre vették a terepet, Razco a barlang legszéls
sziklájára késével bevésett egy nagy M-et, megtapogatta az aranyaktól
és drágakövekt l duzzadó erszényét, s csak ezután törölte meg a
homlokát elégedetten.
A t z még parázslott a barlangban, s némi hívogatás után a chorald
is el került. Igaz, hogy lassan már hajnalodni kezdett, de mivel
mindannyian holt fáradtak voltak, úgy határoztak, alszanak pár órát.

3.

Már igencsak délel ttre járhatott az id , amikor felébredtek, és

korgó gyomorral néztek egymásra. Itt vannak egy egész vagyonnal a
tarsolyukban, s egy még hatalmasabb kinccsel a közelükben, s lehet,
hogy a végén éhhalál vár rájuk?
Megtanácskozták, merre lehetnek.
Érdekes módon, bár Razco és két szolgája „biztosan tudták”, hogy a
velük tartó erfro-bolg kunigaami nem a híres bölcs, Kind Gren Grun
Grath, hanem csak a szolgája, mégis t le vártak magyarázatot.
Krak a homlokát ráncolva nézel dött.
A barlang szájából jobb felé itt-ott látni lehetett a sziklák közül
kibukkanó patakot, az azon túli s erd t. Ha egyenesen el re néztek,
azon a völgyön túl, ahol egy kis tisztáson Razcóék áskálással töltötték az
éjszakát, egy újabb hegyoldal magasodott, s a keskeny, tekn szer
mélyedésb l keskeny szurdok nyújtott kijáratot. Azon a szurdokon át
ömlött a jobb fel l csobogó patak is, mely valahol a sziklák között éles
kanyart vehetett. Bal fel l pedig egy meredek szakadék látszott, egy
gigászi repedés keleti irányban, melynek az alját eltakarta egy kisebb
hegynyereg, ám a teteje szinte vízszintes fennsíkot képezett. Leon a
fennsík felé mutatott.
 – Valószín leg arról a sík részr l menekültem a patak felé Indriq
choleritái el l. S ez azt jelenti, hogy a túloldalt lehet az az ösvény,
amelyen feljutottunk.
Krak elmerengve bólogatott.
– Igen, a túloldalt jöttünk fel... s ha emlékezetem nem csal, ha
Merbolgba szeretnénk visszajutni...
– Merbolgba nem szeretnénk visszajutni! – szögezte le határozottan
Mirk.
Krak vállat vont.
– Pedig van ott egy kedves ismer söm, aki megvendégelne
mindannyiunkat. Csodálatos bora van... Na, mindegy. Azt hiszem,
tudom, hol vagyunk. – Leonhoz fordult. – Hová is igyekszünk?
– Grandorba.
A tömzsi erfro-bolg megvakarta a kobakját.
– Az bizony messze van. Gyalog négy napba is beletelik, mire
odajutunk.
– Van félnapi járáson belül valami település, ahol enni lehet? -
kérdezte aggódva Mirk.
Krak elgondolkozott.
– Merbolg is másfél napra van ide. A Caerwood-szikla csak
pármérföldnyire. Valaha élt ott pár cherub család, de azok már rég el-
költöztek... Ez a rész nem valami s n lakott... érthet módon. – A
hegy teteje felé mutatott, ahol Monarakh romjai magasodtak. –
Azonban ha a Gord-patak mentén megyünk, pár órán belül eljuthatunk a
Kingordi Országútra, mely Merbolgot és Kingordot köti össze
Menioraz... vagy hívjuk most már régi nevén: Monarakh...
megkerülésével, s ott el bb-utóbb lennie kell egy fogadónak vagy valami
kisebb településnek, amit nem jegyeznek a térképek.
Wuff, a chorald élénken szimatolni kezdett, aztán egy ugrással a
bokrok közé vetette magát, és elt nt.
Razco kérd n intett az állat után.
– Ezzel mi lesz?
Leon vállat vont.
– Az dolga. Ha akar, jön utánunk, ha akar, elkószál...
 Krak igencsak törte a fejét.
– Ha kivágnánk néhány fatörzset, lecsoroghatnánk a patakon...
Leon a homlokát ráncolta.
– Ez túl nedves megoldás. Én már egyszer „lecsorogtam” egy
zuhatagon. Nincs kedvem megismételni.
Krak sóhajtott.
– Akkor marad a gyaloglás. És a szomjazás – tette hozzá szo-
morúan.

Félórai kiadós gyaloglás után Wuff érte utol ket elégedett pofával,
a szája szélére ragadt tollakat nyalogatva.
– Ez a dög telezabálta magát – jegyezte meg Mirk irigykedve.
Krontel jó alaposan végigmérte az állatot. A gyomra nagyot kordult.
– Vajon... a choraldhús ehet ?
– Kissé rágós – felelte Krak. – De jóféle borral felf zve kimondottan
pompás az íze.
– Ha ez a dög továbbra is ilyen elégedetten vigyorog, jó lesz
nekem bor nélkül is – morogta Mirk.
Komoran kerülgették a bokrokat és a fákat. Többnyire a patak
partján haladtak csak a sziklásabb részeknél kellett kissé eltérniük. Azt,
hogy tutajjal „lecsorogjanak”, hamar elvetették, látva az alacsony
vízszintet, a mederb l kiálló köveket és a gyakori szintsüllyedéseket,
ahol még ez a sekély víz is nagy csobogással zúdult le.
Enni nem tudtak, de éhüket gyakorta próbálták azzal oltani, hogy
jókorákat kortyoltak a tiszta és h s vízb l.
Aztán leértek a völgybe, s a keskeny szurdokon át egy laposabb
tekn be jutottak, majd mire a nap már-már lenyugodni készült, egy
fennsíkra értek, ahonnan lankás hegyoldal vezetett le az erd vel
borított hosszanti síkságra.
A fennsíkról messze elláttak, s az éles szem Krak egy vékony
fekete csíkot mutatott nekik az erd közepén, úgy jó nyolc mérföldnyire.
– Ott az út! És ott... látjátok? Füst kanyarog az ég felé. S mi másért
raknának tüzet délid ben, ha nem azért, hogy vacsorát f zzenek. S ahol
enni adnak, ott inni is kaphatunk! Gyerünk!
Most valamivel élénkebben és reménykedve indultak meg, és
másfél órán belül elérték az utat. No, nem valami nagy út volt, csak
szekérkerekek által letaposott f csomók a ritkás erd közepén.
Aztán már csak egy félórába tellett, amikor az erd l kiérve
réteken és legel kön kanyargott velük az út, s pár fától övezve egy magas
tet s, emeletes faház t nt fel. Mellette a karámban lovak.
– Ohó! – kiáltotta Razco, aki a barlangtól való távolodásuk óta
nagyokat hallgatott, s néha hátramaradt, hogy egy-egy M-bet t karcoljon
valamilyen jellegzetes sziklába vagy fa törzsébe. – Ne legyen a nevem
Razco Menem, ha innen nem lovon megyünk tovább!
Az alkony bíborszínbe vonta a vidéket, a szél kissé megélénkült, s
pont a szemükbe fújta az utat szegélyez fákról szállingózó sárgásfehér
pelyheket.
Siet s léptekkel értek a magányos házhoz, mely el tt a karámban
hat-nyolc ló búslakodott, s kikötve a bejárat melletti korláthoz négy
felnyergelt kanca, s valamivel arrébb egy kacatokkal és rongyos
zsákokkal meKrakott szekér elé befogva két igavonó abrakolt az
abrakos zsákból.
Valamivel arrébb magányos gémeskút állt, mellette roskatag,
hosszú vályú.
Még a kúthoz sem értek, amikor a meKrakott szekér mell l egy
alacsony termet hreeir pattant fel, és egy szemvillanás alatt besurrant a
jókora faház ajtaján. A rákövetkez pillanatban fejek jelentek meg az
üvegezetlen ablaknyílásokban, és máris nyílt az ajtó, s egy jól
megtermett kunigaami dugta ki a fejét. Ugyanolyan kék posztóköpenyt
viselt, mint Leon, s piros zeke feszült sz rös testén. A kezében hosszú
nyel lándzsát szorongatott.
– Ez merbolgi – motyogta Mirk undorral. – Még baj lehet!
– Csak négyen vannak – legyintett Razco. Valószín leg a korláthoz
kikötött lovak számára alapozta ezt a megjegyzését.
Valóban pontosan négy fegyveres kunigaami rontott ki a fogadóból
karddal, lándzsával, ketten pedig számszeríjjal – de ket másfél
tucatnyi felháborodott rongyos alak követte, jobb híján otromba
botokkal, bunkókkal és konyhakésekkel. F leg cheempek, de akadt két
egészen alacsony paveen meg egy vállas, sz rös mellkasú, félmeztelen,
fekete goreel is. No meg a zöld pikkelyes, gyík-fej , törpe termet hreeir,
aki a többiek háta mögül leskel dött egy vékony cs vel – valószín leg
fúvócs vel – a kezében.
Leon a társaira nézett.
Kétség sem fért ahhoz, hogy az éhségük legy zte minden óva-
tosságukat. Razco Menem és társai készen álltak megverekedni akár az
egész kompániával, csak hogy csillapíthassák az étvágyukat. Csak Wuff
húzódott valamivel hátrább, s furcsa, kurrogó hangokat hallatott.
– Addig ne rántsatok fegyvert, míg nem muszáj! – súgta Leon, de
tudta, hogy ez teljesen felesleges volt.
Már csak húsz lépésnyire jártak a feszülten várakozó fegyveresekt l,
amikor az élen álló kék posztóköpenyes, aki valószín leg e négytagú
merbolgi jár r vezet je lehetett, kilépett a sorból, és kidüllesztette a
mellét. Alacsony termet , izmos, szögletes fej cheemp volt, a
kezében valami olyasmi fegyverrel, mely a háromágú szigony és az
alabárd keveréke lehetett.
– Megállj! – kiáltotta. – Ne gyertek közelebb!
Leon intett a társainak, hogy álljanak meg.
Razco még tett egy lépést el re.
– Miféle fogadó ez itt, hogy fegyveresen fogadják a vendéget?
A cheemp elengedte a füle mellett a kérdést.
– Mifélék vagytok, he? – recsegte durván.
Leon látta, hogy Razco paprikavörös lesz, és a pörölye után kap.
– Te miféle vagy, te fajankó, hogy nem ismersz fel egy thorp
nemesurat az öltözetér l? Hol a kapitányod, fickó? Teszek róla, hogy
megfosszanak egyhavi zsoldodtól a pofátlanságodért! Jól nyisd ki a
füled, arcátlan senkiházi, itt Razco Menem, a keleti kunigaamik thorp
nemzetségének grófja, a Menem vár ura szól hozzád, aki nem szokta
meg, hogy holmi fontoskodó alakok feltartóztassák, ha ebédelni
szándékozik!
Razco ezeket az utolsó szavakat már szinte kiabálta, és a nyomaték
kedvéért lecsatolta a hátáról roppant pörölyét. Két szolgája szintén a
fegyveréhez nyúlt. Leon karba tette a kezét. Krak csak vigyorgott. A
chorald pedig farkát behúzva lemaradt kissé.
– Már megbocsáss, nemesuram – felelte a cheemp kissé meg-
szeppenve, de határozottságából csöppet sem veszítve. – Az én nevem
Grundarohl, a merbolgi rség hadnagya vagyok, és nem szoktam meg,
hogy gyanús jövevények fenyeget zzenek!
Razco kihívóan el relépett.
– Aztán mit l vagyok én gyanús, mi?
A merbolgi város rök hadnagya is el relépett, és szigonyos alabárdja
nyelét a porhanyós homokba döfte ezzel jelezve, hogy nincs támadó
szándéka.
– Már megbocsáss, nemesuram – ismételte önmagát a cheemp. –
Mindenki gyanús ezekben az rült napokban. F leg pedig azok...
legyenek akár grófok, bárók vagy hercegek is... akik átkozott eemsik
társaságában utaznak...
Krontel megrezzent.
– Na, tessék – nyafogta méltatlankodva –, már ennek is velem van
baja!
A cheemp hadnagy még nem hagyta abba; még mogorvábban
folytatta, s közben Leonra meredt.
– S még gyanúsabbak azok, gróf úr... akik a merbolgi város rség
kék posztóköpenyét, piros zekéjét és szürke csizmáját viselik... s
ráadásul cherubok! Amióta az eszemet tudom, sosem volt Merbolgnak
cherub katonája! – A hadnagy kidüllesztette a mellét.
– Erre mit felel gróf úr?
Razco csak tátogott. Krak lépett el .
– Az én nevem Kind Gren Grun Grath – kezdte nyájas mosollyal. –
Cherubion-szerte ismerik és tisztelik a nevem. – Kivárt egy kicsit, de a
hadnagy nem adta jelét, hogy valaha is hallotta volna ezt a nevet. Krak
(vagy Grun Grath) kedvetlenül folytatta. – A neves erfro-bolg bölcs
vagyok, aki a népek eredetének titkaival foglalkozik. De ez most nem
fontos... Hadd adjak én magyarázatot a megtéveszt látszatra. Ám
el bb hadd kérdezzem meg, tisztelt hadnagy úr, mióta gy löletesek
az eemsik a kunigaamik szeme el tt?
 – Hogy mióta? – morogta a város r. – Mindig is azok voltak az
átkozottak! Mi megpróbáltunk békében élni ezekkel az elfajzottakkal,
de nekik ez nem elég... uralkodni akarnak!
Krontel fancsali képet vágott.
– Én nem akarok uralkodni. Csak egy szerény szolga vagyok.
A merbolgi katonák mögött már Grun Grath kérdésére nagy
morgás támadt, s most hogy az eemsi megszólalt, hatalmas lárma tört
ki. Összevissza kiabáltak, káromkodtak, az öklüket rázták. Krontel
hökkenten nézett körül.
– Ezeknek mindnek velem van bajuk?
Az egyik paveen ugrott a hadnagy mellé, és veszettül hadonászott a
sebtiben felragadott konyhakéssel.
– Felégettétek a házamat, legyilkoltátok az asszonyomat meg a
gyerekeimet! Én is csak csodával határos módon menekültem meg!
– Halál minden eemsire! – üvöltötte egy asszony a csoportból.
– Rohadékok!
– Gyilkosok!
– Meger szakolták a lányomat! – sírta valaki.
A merbolgi hadnagy ordítva csendet parancsolt. Amikor úgy-
ahogy elült a z rzavar, összevont szemmel meredt a jövevényekre. Grun
Grath szomorkás arckifejezéssel bólogatott.
– Igen, tudjuk. Voltunk oly balszerencsések, hogy mi is egy
fosztogató eemsi banda kezébe kerültünk. S mint bizonyára sejtitek, ha
kiderül az azonosságom, sanyarúbb sors várt volna rám, mint ama
meger szakolt leánygyermekre. Így sem sok kegyelemre számíthattunk.
Azonban ez az eemsi barátunk itt... akinek a neve Krontel, s csecsszopó
kora óta Razco Menem gróf úr h szolgája, kijátszotta gyilkos szándékú
fajtársait, s segítette szökésünket. Ha nincs, a mi fejünk ezóta már
karón szárad, és hollókra vigyorog. Vagy varjakra. Mindegy. A lényeg
az, hogy már hosszú-hosszúideje úton vagyunk és elepedünk egy korty
borért... De ami még inkább lényeg, hogy mint imént hallhattátok,
Krontelnek semmi köze a gyújtogatáshoz és az er szakhoz. Eemsinek
született ugyan, de hibáztathatjuk olyasmiért, amit nem cselekedett meg?
Hibáztathatjuk az összes paveent azért, amiért egyikük megölte saját
anyját, s elvágta a felesége meg a gyermekei torkát. Mert történt ilyen
keleten, ezt tanúsíthatom. Egy paveen cselekedett ilyet. Igen. Mégsem
mondhatjuk, hogy minden paveen anyagyilkos... vagy mondhatjuk?
– Hát... nem! – visszakozott az el ször ágáló, kis termet , kopasz
fej paveen.
Grun Grath a hadnagyra nézett.
– A múltkor meg azt láttam, hogy... szintén keleten, majdnem a
tengerparton... egy cheemp, igen egy derék cheemp sokat ivott, rájött az
ámokfutás, és huszonkét asszonyt gyilkolt le fél óra leforgása alatt, mire
egy arrajáró eemsi... illetve nem is eemsi, hanem egy másik cheemp
kizsigerelte az átkozottat... No! Mondhatjuk ezután, tekintve azt az
ámokfutó cheempet, hogy minden cheemp alávaló gazember?
A hadnagy vadul nézett maga elé.
– Ki mer ilyet mondani.
Grun Grath hevesen integetett.
– Senki, senki, tisztelt hadnagy úr... én éppen azt akartam kifejteni,
hogy azért mert egy cheemp gazember, nem lehet minden cheempet
elítélni.
– Ez így igaz! – bólintott keményen a merbolgi, s társai is úgy
bólogattak, majd' leesett a fejük.
– S akkor hogyan ítélhetnénk el a többi eemsi gaztettei miatt ezt a
jó szándékú, ártatlan, rendes, becsületes, dolgos, szeretetre méltó, tiszta
szív eemsit?
– Kir l beszél ez? – csodálkozott Krontel.
A hadnagy a homlokát ráncolta.
– Hááát...
– Krontel barátunk a légynek sem ártana, nem mocskolná be a kezét
ártatlanok vérével, egész életében h séggel szolgálta gazdáját, s mint
bebizonyosodott, képes fajtársai ellen fordulni, ha azok gonosz utakon
járnak...
A merbolgiak összenéztek, mögöttük a felháborodott kunigaamik
értelmetlenül motyogtak, a vállukat vonogatták.
– Jól beszéltél! – dicsérte Razco a tömzsi erfro-bolgot. – Csak így
tovább!
 – Miért viseltetnétek hát felénk ellenségesen – tárta szét a karjait
nagystíl en Grun Grath. – Fáradt utazók vagyunk, a gyomrunk korog, a
torkunk valami itóka után sóvárog, nem akarunk mink ártani senkinek.
Egy-két kupa bor, és szertefoszlik minden ellenségeskedés.
A három merbolgi katona egyetért en bólogatott. A hadnagyuk
összehúzott szemmel meredt az erfro-bolgra.
– Lehet, hogy az eemsik közt is akadnak... izé... mondjuk úgy:
elviselhet k... – krákogott. – Ám ez még nem magyarázza meg, mit
keres a merbolgi város rség egyenruhája azon a cherubon!
Grun Grath sajnálkozva bólogatott.
– Igen, igen, ez igen csak sajnálatos eset... Nem sokkal utánunk
fogságba esett egy bátor goreel kapitány, s legalább egy tucat embere.
Igazából nem is eemsik fogták el ket, hanem maunuk...
A hadnagy elképedt.
– Gomin kapitány és negyven embere gaz maunuk fogságába esett?
Ez lehetetlen!
Razco buzgón bólogatott.
– Ezt én is a szavammal tanúsíthatom.
– Hogy történt?
Razco beszélni akart, de Leon el relépett, és Alméra taktikáját
használva adta el a történet egy kedvez változatát.
– A nevem Leon Silver, cherub vagyok az északi keorok törzséb l,
a Chlovis klánból. Razco Menem nemesúr társaságában utazok, s
igencsak furcsa megpróbáltatás ért bennünket itt nyugaton. Keletr l
jöttünk, s szinte gondtalanul utazhattunk, csak nagyritkán állták utunkat
kósza erdei rablók, de azokat kardélre hánytuk, megfutamítottuk. Itt
nyugaton azonban egy hatalmas sereg maunu tört ránk lesb l, és épp az
életünkért harcoltunk, amikor a merbolgi város rök, élükön azzal a
derék goreel kapitánnyal rárontott a maunukra. Csakhogy azok még így
is tízszeres túler ben voltak, lesb l nyilaztak, és számos jó város r
elesett, mire bennünket és az életben maradt merbolgiakat foglyul
ejtették...
Elhallgatott, mert mindenki más egyszerre kezdett beszélni. Aztán
amikor valamelyest csendesült a lárma ismét átvette a szót,
 – A maunuk meztelenre vetk ztettek, ketrecekben tartottak
bennünket, és valami Al’rahimot emlegettek, akiknek a rabszolgái
leszünk. Ám erre nem került sor, mert egy még hatalmasabb csapat eemsi
lerohanta a maunu tábort, s a sárga sz fickókat megfutamították.
Azonban a helyzetünk semmivel sem lett jobb. Az eemsik ugyanúgy
fogolyként tartottak bennünket, s csak a véletlennek köszönhet , hogy
Krontel barátunk segítségével sikerült kitörnünk...
– Otthagytátok a merbolgiakat? – nyekeregte a hadnagy felhá-
borodottan.
– Ugyan! – kiáltotta Grun Grath. – Az segítségükkel nem sikerült
volna! Az a goreel kapitány és a bátor cheempek kitörtek, és délnek
menekültek, mi pedig északnak.
– Találomra kapkodtuk fel a ruhákat – tette hozzá Leon. – Mivel én
a saját öltözetemet sehol sem találtam, ezt a köpenyt és zekét ragadtam
fel.
A cheemp hadnagy arcán a megértés világossága suhant át.
– Aha...
Ismét Grun Grath vette át a szót, miel tt újabb kérdések következtek
volna.
– De minek álldogálunk idekint? – tette fel a költ i kérdést, s máris
folytatta tovább. – Lassan esteledik. Asztalnál ülve, pecsenyét
falatozva, finom itókát szürcsölve elmesélhetnénk mindent részletesen...
S hogy lássátok, milyen becsületesek vagyunk mindannyiótok borát mi
fizetjük...
– Hohó! – morogta Razco, de aztán inkább nem folytatta.
– Mindenki a mi vendégünk! – harsogta Grun Grath. – Fogadós,
patakokban folyjon a bor, ha mondom!
Innen-onnan helyesl kiáltások hallatszottak, a hangulat nagy
általánosságban megenyhült.
A tömzsi erfro-bolg barátságosan átölelte a még habozó hadnagy
vállát, és a fogadó ajtaja felé tuszkolta. A katonák nagy éljenzéssel
fogadták a váratlan fordulatot.
– Én csak azt nem értem – motyogta a hadnagy –, ha pucérra
vetk ztettek benneteket, honnan van pénzetek?
 Azonban kétked szavait már senki sem hallotta, mindenki tódult
befelé az ajtón.
Kés délutánra járt az id , és a meKrakott asztalok arról árul-
kodtak, hogy épp vacsora közben zavarhatták meg az ittenieket.
Most hogy bejöttek, valaki mécseseket gyújtott, és bizonytalan vi-
lágosság árasztotta el a tágas helyiséget. Egy hosszú és négy rövidebb
asztal állt a fogadóban. A sarokban egy kandalló el tt kisebb farakás
hevert, de senki sem gyújtott tüzet.
Grun Grath egy kancsóban világos piros szín bort fedezett fel. és
bocsánatkér mosollyal az arcán egyb l tölteni kezdte magába. Aztán
amikor a kancsót kiürítette, heves pillantásokkal keresett újabb adagot,
s hogy az ital eredeti gazdája nehogy nehezményezze, buzgón
ismételgette:
– Mindenki a vendégünk, mindenkit meghívunk, patakokban folyjon
a bor, mindent mi fizetünk!
Természetesen a fogadósnak, egy b rkötényes cheempnek is eszébe
jutott ugyanaz, mint ami a hadnagy oldalát furdalta.
– Osztán fizetni tudtok-e?
Grun Grath sokatmondó mosollyal a zsebébe nyúlt, de miel tt
kihúzhatta volna a kezét, Mirk ujjai rászorultak a csuklójára, s
megakadályozták abban az iszákos erfro-bolgot, hogy egy maréknyi
drágakövet szórjon a pultra. Az el relátó Razco hat aranyat halászott ki
az erszényéb l.
– Ez elég lesz?
A fogadós elmélyült képpel számolgatott, osztott-szorzott, s végül
ímmel-ámmal bólintott. Razco Leon határozott intésére megtoldotta
még két arannyal az összeget, s a b rkötényes cheemp arca felderült,
mintha kisütött volna sz rös képe mögül a nap.
– A legdrágább kingordi vöröset hozom! – tüsténkedett.
Razco komor képpel meredt az eltékozolt aranyakra.
– Aztán a sült jó legyen ám! – morogta.
Egy pirospozsgás kép cheemp asszony meg a törpe hreeir sür-
göl dtek, s hamarosan minden asztalon boroskancsók sorakoztak. Grun
Grath el tt több is. Legalább négy már az els két percben – üresen.
 – Gazdám – hörögte az erfro-bolg vérben forgó szemmel csakúgy
maga elé. – Miért baj az, ha iszok? Egy kis ned csak nem árthat meg!
Majd holnap kitakarítok... majd holnap...
Wuff is kapott egy darab csontot, s az asztal alá húzódva elégedetten
ropogtatta, rágcsálta.
A hadnagy odaült Leonék asztalához, és csak pohárból itta a bort.
Valószín leg egyedül tartott ilyen mértéket, mindenki más vedelt, mint
a ló. Még Leon is igencsak fenekére nézett a saját kancsójának,
miközben két kézzel tömte magába a finom sültet, s mellé a foszlós,
fekete kenyeret.
Miután csillapította éhségét, s egy fürt sz t szemezgetett,
részletesen el kellett mesélnie a hadnagynak, mi is történt az elmúlt
napokban. Mivel Grun Grath már az asztalon hanyatt fekve hevert és
hangosan hortyogott, s úgy t nt, Razco nincs beszédes kedvében,
Leonra várt a feladat, hogy kitaláljon valami mesét. Az egyenes szavú
Mirkre nem lehetett volna ilyet bízni, Krontel pedig a hallgatólagos
közutálat miatt szóba sem jöhetett.
Leon nem sokat szépítgetett a dolgokon, el adta úgy, ahogy történt,
kihagyva persze a merbolgi kalamajkát, s azokat az eseményeket,
amelyek a hadnagyra nem tartoztak. A Monarakhban történteket is
elkerülte, s helyette arról mesélt, mennyit bolyongtak az erd ben, s mint
üldözték ket fekete kámzsás choleriták.
A hadnagy a fejét csóválta.
– Nem tudjuk, mi ütött ebbe a békés népségbe. A choleriták mindig
olyan szerények, jámborak voltak, pár nappal ezel tt pedig nagy
mészárlást rendeztek Merbolgban...
– Hát igen. – Leonnak kezdett a fejébe szállni a bor, és majdnem
elszólta magát néha-néha, de még volt annyi esze, hogy idejében
kijavította, ha kibökött valami kétértelm t. Hirtelen olyan érzés tört rá,
hogy nem is egy út menti fogadóban üldögél Cherubionban, hanem a Le
Sentier-i kocsmában az ivócimboráival iszogat, s mindenféle
sületlenségekr l cserélnek eszmét.
A második kancsó után el-elhomályosult szeme el tt a világ, s
egyszer arra tért magához, hogy a cheemp hadnagy vállát átölelve önti ki
a lelkét.
– Aztán volt ez az Alméra – gagyogta. – Tudod... egy csinos
stény, kecses mozdulatokkal, szurokfekete szemmel, mókás arccal.
Tudod, olyan... olyan madárszer volt, olyan szeretetre méltó...
– És? – kérdezte a hadnagy, aki id közben felhagyott a
poharazgatással, és úgyszintén áttért a kancsós rendszerre. – Mi lett ve-
le? Meghalt?
– Dehogy – motyogta Leon. – Rosszabb. Becsapott a ribanc.
– Úgy kell neked – makogta a cheemp. – Minek bízol a n kben.
Nekem három feleségem volt, de mindegyiket otthagytam.
– Alméra... – ábrándozott Leon. – Nagyon magas, karcsú, hosszú
lábú, vékony, fekete hajú, az orra, mint a galamb cs re...
– Hé! -jött oda a fogadós. – Reggel járt itt egy ilyen.
Leon megrázkódott. Próbált kijózanodni, de a bor rózsaszín köde
ellepte az agyát.
– Micsoda? – nyögte ki.
– Igen, igen – bizonygatta a fogadós. – Egy hosszú lábú, fekete hajú
cherub... s az orra olyan madárszer ...
– Alméra!
A fogadós vállat vont.
– Nevet nem mondott. Jött. Megreggelizett, és sietve tovább-állt.
Alig váltottunk pár szót.
Leon egyre éberebb lett, bár az asztal libegett a szeme el tt. A
hadnagy id közben lecsúszott a székr l, az asztal lábát ölelgette, s
valami keserédes dallamot dúdolgatott.
– Mit mondott az a n ? – kérdezte Leon. – Merre ment tovább?
A fogadós várakozóan nézett maga elé.
– Van valami, amit érdemes lenne elmondanod? – faggatta Leon.
A b rkötényes cheemp elpirult.
– Hááát...
Leon a köpenye bélése felé nyúlt, ahová a drágaköveket rejtette, de
aztán meggondolta magát. Az asztalra bukva hortyogó Razco erszényét
ragadta meg, meglazította, s kiemelt bel le egy aranyat. Razco félig-
meddig felébredt, de nem egészen lehetett öntudatánál.
 – Büdös paraszt – motyogta csukott szemmel. – Meglopsz, büdös
paraszt! – Aztán a feje máris nagyot koppant az arasznyi vastag
faasztalon.
Leon a fogadós felé tartotta az aranyat.
– Vannak szabad szobáid?
A b rkötényes fickó az asztalra és asztal alá bukva hever k felé tárta
a karját.
– Minek? – kérdezte szinte érdekl déssel. Majd hozzátette: -Nem
szokott itt aludni senki, legfeljebb az istállóban.
Leon sóhajtott, és odadobta a fogadósnak az aranyat.
– Mondj el mindent, mit beszélt az a hölgy, és hogy mi történt!
A cheemp elkapta a pörg hatszögletes érmét, s a következ
minutumban már el is tüntette a b rköténye alá. Egy csapásra megeredt
a nyelve. S érdekes módon, bár mindenki más aludt, csak suttogva
adta el a közlend jét.
– Nem akármilyen hölgy volt az!
Leon bólintott.
– Tudom.
– Még köszönni is csak félvállról köszönt. Bejött, reggelit kért, aztán
leült a sarki asztalhoz, és egy megsárgult b rtekercset nézegetett. Igen
hosszan...
– És?
– Amikor kérdeztem, hogy honnan jön, csak sz kszavúan felelte,
hogy Merbolgból, és amikor az útiránya fel l érdekl dtem, vállat vont,
és Kingord felé mutatott. Szóban nem mondta.
Leon vállat vont.
– Ez végül is nem túl különös.
– Ez nem – értett egyet a fogadós, és ismét várakozóan nézett.
Leon sóhajtott, és megint csak a kábultan hever Razco erszényéhez
folyamodott. A thorp nemesúr egy pillanatra felriadt a motoszkálásra,
vaksi szemekkel nézett valahová Leon irányába, s ajkain szavak
formálódtak:
– Büdsss prassszt! Büdsss prassszt! – Aztán visszahanyatlott. Leon
most két aranyat vett el , és a fogadós felé nyújtotta.
 – Fogd! De ha nem számolsz be mindenr l, istenemre mondom,
igen pórul jársz!
A b rkötényes cheemp tiszteletteljesen hajlongott.
– Elmondok én mindent, nagy jó uram. Eddig is csak azért
hallgattam, mert azt mondta az a hölgy, hogy majd jönni fog egy szül
hajú cherub három kunigaamival meg egy eemsivel, s utána fog
érdekl dni.
Leon nem értette az ok és okozatot.
– És?
A fogadós fült l fülig elvigyorodott.
– És azért adott nekem öt aranyat, hogy legalább tíz aranyat ki-
szedjek bel letek, és mondjam meg a cherubnak... valami Silbir-nek
vagy Silebernek, hogy üdvözli...
Leon sóhajtott.
– Mást nem mondott?
– Dehogynem! – felelte buzgón a fogadós. – Most jön a lényeg!
Az a magas hölgy a lelkemre kötötte, hogy feltétlen adjam át az
üzenetét...
Leon megragadta a fickó grabancát.
– És ezt csak most mondod, gazember?
A fogadós elnézést kér en vigyorgott.
– Hiszen csak most kaptam meg, ami engem illet.
– Még nem kaptad meg – morogta Leon vészjóslóan. – De ha még
egyszer kéreted magad, megkaphatod! Mondd az üzenetet!
A fogadós elvörösödött.
– Az üzenet így szól: ,,Ha hallgatsz, nem öllek meg. Még nincs
veszve minden. Ne add fel! Meurin miatt ne aggódjatok! Ne keress
engem!”
– Ennyi? Semmi több? Nincs semmi más, amit el kell mondanod?
A cheemp a fejét rázta.
– Ennyi az üzenet. – Kíváncsian meredt Leonra. – Fogalmam sincs,
mit jelent. Te tudod?
– Igen. Azt hiszem.
– Veszedelmes n volt. Két bolg vendégem... a szomszédos asztalnál
reggeliztek... kikezdtek vele. Az a n meg csinált valami hókuszpókuszt,
oszt a bolgok csuklani kezdtek. – A vendégl snek könnybe lábadt a
szeme az emlék hatására. – Oszt csak csuklottak, csuklottak, abba se
bírták hagyni... pedig a n már rég elment...
– Gyalog? Kingord felé?
A fogadós fuldoklott a röhögést l, nem tudott felelni, csak bó-
logatott.
– Mi ilyen humoros?
– Hát... ahogy csak csuklottak... csuklottak...
Az ajtó nyikorogva kitárult, s egy furcsa alak jelent meg a keretben.
Egy két és fél méter magas hreeir, bokáig ér ezüstpalástban, csúcsos
vörös fövegben, mely csak még inkább növelte magasságát. Az
illet nek hegyes, sz rös füle volt, mely szinte mer legesen meredt el a
fejét l, s orr helyén inkább csak orrlyukak látszottak zöldessárga b rén a
résnyire sz kült szempár alatt. Az ajka keskeny volt, akár a késpenge, s
hegyes fehér fogak villantak ki mögüle. Sárga szeme baljóslatúan
meredt el re a hüll k rezzenéstelen tekintetével. A gigászi er t sejtet
alak egy apró, macskaszer , bolyhos állatkát tartott a karjában, mely
nagy, kerek szemekkel bámult körül, s amikor a choraldot meglátta,
felvillanó szemmel kimeresztette karmait, s ellenséges, vijjogó hangot
hallatott.
Wuff kidugta az asztal alól a fejét, de a következ pillanatban már
vissza is húzta, s úgy elt nt a lábak mögött, mintha ott se lett volna.

4.

Az ezüstköpenyes hreeir mélyre hajolva bebújt az ajtón, és egyen-

ként szemügyre vett mindenkit, ébereket, a zajra ébredez ket, s a
nyugodtan horkolókat egyaránt. Tekintete egy pillanatra megállapodott a
kissé bágyadt Leon Silveren, de rezzenéstelen arcáról semmit sem
lehetett leolvasni.
Mögötte két vörös sz rzet , kivont kardot szorongató, ideges bolg
jelent meg lesunyt füllel, megszeppent pofával.
 Az egyikük hangosat csuklott.
– Itt történt... hkkkkk! – csuklott a másik is. – Ez az a hely,
mester! Hkkkkkk...
A fogadós arcáról lefagyott a vigyor.
Az ezüstköpenyes döng léptekkel, mérhetetlen er t sugárzó
mozgással egészen a fogadós elé lépett, és mereven bámulta, mintha a
gondolataiban akarna olvasni.
A törpe hreeir, aki eddig az ételeket szolgálta fel, a fatányérokat
tisztogatta és a hátsó konyhában rendezgetett valamit, most szélvészként
viharzott el , és vinnyogva a jövevény lába elé vetette magát, s arcát a
földre tapasztotta, fel sem mert pislantani.
A magas hreeir ajkáról sziszeg , recseg hangok törtek el . A
padlón hever fajtestvére ismételten felvinnyogott.
A jövevény ismét körbehordozta hüll tekintetét a helyiségben
tartózkodókon, s megint csak megállapodott Leonon.
A törpe hreeir úgy jajgatott és sziszegett, hogy rossz volt hallgatni.
Az ezüstpalástos jövevény egy hanyag mozdulattal feléje rúgott
oszlopszer lábával, s bár nem találta el az apró fickót, az felpattant, s
akkora jajgatással rohant el, hogy zengett belé a ház.
A nagy lármára Mirk felugrott, és a kardja után kapott, de a len-
dülett l átesett egy lócán és a falba verte a fejét. Krontel is felemelte
roppant kobakját, de is annyi bort vedelt az elmúlt id szakban, hogy
nem látott ki a szemén, hiába er ltette a dolgot. Razco csak egy
töredéknyi id re pillantott körül, aztán dühösen morgott valamit, és
látszólag céltalanul kaparászni kezdett a leveg ben.
Kind Gren Grun Grath horkantott egyet, és az asztalon a másik
oldalára fordulva hortyogott tovább.
A merbolgi katonák közül az egyik íjász homályos tekintettel
bámult a jövevényre, és bizonytalan kézzel ragadta meg hadnagya
vállát. Grundarohl, a parancsnoka azonnal felugrott, és bután nézett a
semmibe.
Id közben a két kardot szorongató bolg is belépett az ajtón, s
kánonban csuklottak.
– Ott a... hkkkk... fogadós...
 – Hkkkk... igen!
A hreeir kinyújtotta zöld-sárga pikkelyes, három ujjú bal kezét, egy
laza mozdulattal torkon ragadta a fogadóst, s ugyanazzal a mozdulattal
felemelte. A b rkötényes cheemp hörögve verg dött a roppant mancs
szorításában, lábai a talajtól fél méternyire kalimpáltak.
– Miért kaptál tíz aranyat a cherub n l? – követelte a hreeir
kegyetlenül mély torokhangon. – Mire fizetett le? Mit akart t led?
A fogadós képe teljesen bíborvörös lett, s csak tátogott, mint egy
partra vetett hal.
– Én... én...
– Hohó! – kiáltotta Grundarohl.
A bátor cheemp hadnagy kissé magához térve a hreeirre akarta vetni
magát, de jóformán még a közelébe se ért, a jövevény vaskos jobb karja,
melynek könyökhajlatában a macskaszer állat pihent, kilendült, és
Grundarohl akkora pofont kapott, hogy három métert repült t le, és nagy
nyekkenéssel a falnak csapódott.
– Miért kaptad a pénzt? – kérdezte változatlan hangsúllyal a hreeir
a fogadóstól, mintha mi sem történt volna.
– Az... az az úr ott... ... tudja...
Leon bódultságával küszködve egyenesedett fel.
– Elég ebb l! – hebegte zsibbadt nyelvvel. – Engedd el...
Nem tudta befejezni a mondatot, mert bár legalább három méter
távolságra állt a jövevényt l, egy pillanatra úgy látta, mintha a vaskos
jobb kéz felé lódult volna, s a következ pillanatban valami eszméletlen
er felkapta és a falhoz csapta. A nyögdécsel cheemp hadnagy mellé.
Leon a fájdalomtól egy szempillantás alatt kijózanodott.
– Megállj! – ordította dühösen. – Razco! Mirk! Krontel! Talpra!
– Kuss... büdösss parasssszt... – hebegte Razco mákonyosan. -Ne
hágorb... hárborg... háborgassad köreimet!
Mirk valahogy feltápászkodott, de még egy lépést sem tett, az egyik
csukladozó bolg felragadott egy keze ügyébe es korsót, és öt lépés
távolságból iszonyatos er vel vágta a thorp szolga pofájába.
Mintha csak ez lett volna a jel, elszabadult a pokol, iszonyatos
rzavar támadt. A fogadó tökrészeg vendégei, köztük a menekült
cheempek, a két paveen, meg a dülöngél , félmeztelen goreel is
felháborodottan rontott rá a betolakodókra. Valahogy mindannyian
kábultan mozogtak, mintha víz alatt, lelassítva harcolnának. A két bolg
veszettül hadakozott. Fél kézzel forgatták vékony kardjukat, a másikkal
iszonyatos sebességgel ragadtak fel minden kezük ügyébe es tárgyat, s
bombázták vele ellenfeleiket, asztalokat, lócákat borogattak fel, és
rendkívüli z rzavart okoztak. A hatalmas termet hreeir, akinek a
csúcsos kalapja a plafont verte, bal kézzel még mindig a hebeg
fogadóst rázta, roppant jobb mancsával pedig irtózatos erej pofonokat
osztogatott. S hogy a z rzavar még teljesebb legyen, az ezüstpalást
hátulja alól egy vaskos, sárgászöld pikkelyes krokodilfarok bukkant el ,
mely úgy csapkodott, hogy senki se bírta megközelíteni.
Leon megrázkódott.
– A mindenit!
El rántotta a Hajnal Kardját, és átkozódva megrohanta a cölöplábait
megvetve álló ellenséget.
A pikkelyes farok kett t csapott, egyet jobbra, egyet balra. Az els
csapás Leon csuklóját találta, s a Hajnal Kardja úgy repült ki a kezéb l,
mintha nem is szorították volna er s ujjak. A zöldes színben villódzó,
serceg kard szinte emberi sivítással zúgott át a leveg n, és rezegve
állapodott meg a kormos keresztgerendában. A farok visszafelé irányuló
csapása telibe kapta a meghökkent Leont, és nekicsapta egy rekedten
sikoltozó cheemp asszonynak.
Leon ellökte magától a rusnya teremtést, és arrébb hengeredett a
padlón, hogy kitérjen a veszedelmes farok közelségéb l.
Látta, amint az a merbolgi katona, aki a hadnagyát felrázta, egy
szögletes hegy , rövid nyel vessz t illesztett a számszeríjába, kö-
rülményes mozdulatokkal felhúzta, s a hreeirre célzott.
A nyílvessz szisszenve vágódott ki a végzetes fegyverb l. A
távolság olyan csekély volt, hogy a vessz útját szemmel követni sem
lehetett. Csak a koppanás hallatszott, ahogy a kis lövedék egészen tollig
belefúródott a fali polcba, melyen az agyagedények megcsörrentek a
becsapódástól. S ez a polc igencsak messze volt a különös hreeirt l.
Legalább három lépésnyire jobbra.
 Ez lehetetlen!
Leon egészen tisztán látta, hogy az íjász meglep en biztos kézzel,
tévedhetetlenül l tte ki a nyilát a hreeir roppant háta felé. S a vessz
messze eltért a célzott iránytól, úgy csapódott be.
A merbolgi valószín leg ugyancsak érezte a dolog különösségét,
mert felordított, elhajította az íját, és menekülni akadt, de a tolongásban
erre nem sok esélye volt.
Mágia!
Leon azonnal tudta, mit kell tennie.
A mentális erejére próbált koncentrálni. Ám valami furcsa bá-
gyadtság, kókadtság vett er t rajta, s hiába érezte mentális erejét ott
lüktetni a fejében, nem tudta használni.
Nem, az istennek sem!
A helyiségben cudar harc tombolt. A hreeir id közben ellökte
magától az óbégató fogadóst, és bekapcsolódott a küzdelembe. Is-
tentelen er vel csapkodott két roppant mancsával és vaskos farkával, s
néha-néha a szivárvány minden színében sziporkázó csillagok
pattogtak, sercegtek a feje körül.
Leon jól tudta, mi ez: mentális er !
Az öve felé nyúlt. Egy másodperc, és a sugárfegyver markolata
máris a tenyerébe simult. Az idegen felé fordult.
Id közben valahogy magához tértek Leon társai is, és nekirontottak a
veszedelmes teremtménynek. Razco Menem megvetette a lábát, és
rettenetes csapásokat osztogatott a pörölyével. Bárkit leütött, aki csak a
közelébe került, legyen az barát vagy ellenség. Mirk az egyik
csukladozó bolggal vívott halálos küzdelmet, Krontel pedig –
érthetetlen módon – két merbolgi katonával hadakozott.
Leon a fogát összeszorítva célzott a fegyverrel. Ujja az
elsüt billenty re szorult. Aztán elernyedt. Leeresztette a pisztolyt, és az
övébe dugta.
Két okból nem l tt. Egyrészt kíváncsi volt, vajon ki lehet ez az óriás,
és mit akarhat, másrészt félt, hogy a sugárfegyver csóvájával esetleg a
közelben ugráló barátait is megsebezheti.
Ismét a mentális erejével próbálkozott. Ám azt most sem tudta
használni.
Felfedezett viszont valami egészen mást!
A szíve körül a Sötét Láng valósággal lüktetett, lobogott, szinte
felkínálva magát valamire...
Leon tapogatózva a Láng felé nyúlt a tudatával, és olyan érzése
támadt, mintha egy képlékeny masszát tapintott volna. Belenyúlt
képzeletbeli kezével, s gondolatban „végigcsorgatta” a Lángot a jobb
karja mentén. Erezte, ahogy jeges tollak simogatják a karját belülr l,
mintha nedves, hideg hangyák mászkálnának a b re alatt. Aztán – bár
valójában semmi sem látszott – érezte, ahogy a folyékony Sötét Láng
kicsorog a markába, s most már ténylegesen is látta, mintha egy
fogásnyi árnyékot tartana a kezében.
Nem is tudva, miért cselekszi ezt, a maroknyi árnyékot a hreeir felé
hajította, s döbbenten látta, ahogy a halovány sötét sáv kivágódik a
roppant alak irányába, akárha egy áttetsz kötél gombolyodna le a
karjáról.
Az árnyék vége a hreeir nyakát találta el.
Az érintés els pillanatában az óriás akkorát bömbölt, mintha t z
égette volna meg.
Az árnykötél vége a nyakára tapadt, s ahogy Leon mozgatta a
karját, egyre több és több „kötél” gömbölyödött le, és laza hurkokat írva
le elkezdte körbevenni az ezüst köpenyest.
Húsz másodpercbe sem tellett, az árnykötél úgy gúzsba kötötte a
hreeirt, hogy a fickó mozdulni se tudott. A cölöpszer lábak nem
mozdultak, a vaskos karok a testhez szorultak, a krokodilfarok már nem
csapkodott.
Leon úgy megdöbbent saját hatalmától, hogy nem mozgatta tovább
a kezét, és az árnykötélnek hirtelen vége szakadt, nem gömbölyödött le
tovább. A kötél vége az óriás testére tapadt, és mintegy lezárta a gúzst.
A hreeir foglyul esett!
Ezt látva a két bolg ordítva próbált kitörni, ám ekkorra már oly nagy
lett a z rzavar, hogy beszorultak a felháborodott vendégek közé, és
védeniük kellett az életüket akarva-akaratlanul. A cheempek, paveenek
és a goreel úgy körbefogták ket, hogy Leon csak a periodikusan
felhangzó csuklásokból tudta, hogy ott vannak. Csakhogy a két bolg
karddal hadonászott, ellenfeleik pedig jóformán fegyvertelenül szálltak
szembe velük. S így a számbeli fölény dacára a mérk zés
kiegyenlítettnek t nt.
A következ pillanatban a feldühödött Mirk rontott rá az árnykötél
szorításában verg hreeirre, hogy belé mártsa széles pallosát.
Leon akkorát szökkent, hogy szinte úszott a leveg ben.
– Ne öld meg!
Egyszer en elsodorta a halálos döfésre készül thorpot, aki a
lendülett l akkorát vágott pallosával a falra, hogy a pengéje beleszaladt
a száraz vályogba, s megszorult.
Mirk harsányan szitkozódott, de hangját elnyomták a dühös
üvöltések és a sebesültek jajgatása.
Leon otthagyta a thorpot, és félrelökdöste azt a vérben forgó szem
merbolgit, aki lándzsáját a verg hreeirbe próbálta mártani.
– Élve kell! – kiáltotta magyarázatképpen, s rá akarta vetni magát az
óriásra, hogy ledöntse a lábáról, ám a következ pillanatban a puszta
leveg l akkora pofont kapott, hogy az asztalnak tántorodott.
Elsodorta a fél lócát, a feje fölött lóbáló, félmeztelen goreelt, s
mindketten a földre kerültek. Leon szeme kikerekedett. A hreeir
ezüstszín köpenye furcsán kidudorodott, mintha valamely testrésze
önálló életre kelt volna. Aztán a köpeny alól a szikrázó szem , fekete
macskaféleség mászott el , és dühösen fújt a feltápászkodókra. Leon
nem tartotta magát gyáva embernek, azt azonban nem szokta meg, hogy
holmi macskáktól kapjon óriási pofonokat. Kételkedett ugyan benne,
hogy kényszer padlóra kerülését valamilyen módon a macskának
köszönhette, de ki más lehetett volna a tettes, most, hogy a hreeir
megkötözve verg dött. Bosszúszomjasan felordított, és az állat felé
csapott. A törpepárduc kitért az ütése el l. Leon tenyere nagyot csattant
a deszkapadlón, és egy szálka felsebezte. Mire újra a kis fekete sátán felé
csapatott volna, az már messze járt.
Leon a szemét dörzsölte, mert nem akarta elhinni, amit lát.
A kis termet , fekete macskaszer ség Wuffot, a szivárvány színeiben
csillogó pikkely , farkasnyi termet choraldot zte. Wuff eszel s
vinnyogással, két gyors szökkenéssel felugrott a pultra, és nem kímélve
sem a tiszta, sem a mosatlan edényeket, végigviharzott az ablak felé. A
macska madárszer , vijjogó hangokat hallatva a nyomában loholt, s
szikrázó szeméb l serceg sugarak csaptak ki az üldözött vad farába.
Valahányszor egy-egy ilyen alattomos perzselés betalált, Wuff
felvonított, és fájdalmasan megrántotta a hátsóját. Óriási csörömpölés.
Lehet, hogy tényleg a macska adta a pofont?
Leon a hreeir felé fordult, hogy bevégezze munkáját. Odafordult, és
megdermedt. A hatalmas fickó épp e pillanatban rázta le magáról a
füstté foszlott árnykötél utolsó cafatait, és rezzenéstelen, sárga szemével
épp t bámulta.
– A francba! – kiáltotta Leon.
A hreeir el retartotta két tenyerét, apró, kékeslila golyó vágódott ki
bel le, és apró pukkanással Leon mellébe fúródott; kormos, fekete
nyomot hagyott szép, piros zekéje mellrészén. Leon a jókora lökést l
hátrahanyatlott. A változatosság kedvéért most az összevissza makogó
cheemp hadnagyot borította fel, aki eddig valami láthatatlan ellenféllel
hadakozott. Leon a fájdalom szülte homályon keresztül látta, hogy a
hreeir varázsló kezében megvillan valami gömb alakú holmi, magasra
emeli, és... És ebben a pillanatban a fogadó túlfeléb l a folyamatos
csörömpölés z rzavarán át a chorald vad mordulása, állkapocs
csattanása, kellemetlen reccsenés hallatszott. Szörny , sikolyhoz
hasonlatos nyávogás-vijjogás. A hreeir a szívéhez kapott. Megroggyant.
Razco t nt fel rettenetes ordítással, s felemelt harci kalapácsával rontott
az ezüstpalástú alakra. Ám az egyik bolg nem sokkal arrébb ekkor
borította rá az asztalt a támadóira, és kitörtek a gy l. A cheempek
és a két paveen ordítva meghátráltak, elsodorták a harcias thorp
nemesurat, és az a lendülett l akkorát csapott a falba roppant pörölyével,
hogy az épület beleremegett. A hreeir varázsló fél térdre ereszkedett,
fájdalmas nyögéseket hallatott, és különös köröket rajzolt a leveg be. A
fogadó e részére egy pillanat alatt áthatolhatatlan sötétség borult. Még
nagyobb üvöltözés támadt. Semmit sem lehetett látni a vaksötétben.
Mindenki összevissza hadakozott. Váratlanul fémes csattanás, kongó
hang hallatszott, majd pedig Krontel káromkodása, mert amikor a thorp
gróf lendületet vett, hogy lesújtson oda, ahol a varázslót sejtette, úgy
kólintotta fejbe harci pörölyével eemsi szolgáját, hogy annak
behorpadt a sisakja. Mindenki az ellenfelét kereste. A küzdelem
fokozódott. Razco eszeveszetten csapkodott jobbra-balra, hogy ne tudják
megközelíteni. Csapásait szitkok és nyögések özöne követte. Valaki
rálépett a négykézláb mászó Leon lábára, majd azt ordította, hogy
elkapta az ellenfelet. Aztán harci kalapács suhogása hallatszott a
közvetlen közelb l, és Leonra egy fél asztal d lt. Razco keményen
munkálkodott. Mivel a közelben csak úgy suhogtak a pörölycsapások,
Leon sietve igyekezett arrébb mászni. Váratlanul egy kéz akadt a
szájába. Ösztönösen beleharapott. A cheemp hadnagy sikoltása
hallatszott. A következ pillanatban Leont úgy pofán tenyerelték, hogy
eleredt az orra vére. Dühödten mászott tovább. Ki akart jutni az asztal
alól, és legf képpen ki a sötétb l, mert a fejetlenségt l már az idegbaj ke-
rülgette. Érthetetlen módon lilás köd telepedett az agyára, eltompította a
tudatát, s az eseményeket furcsán álomszer vé tette. Mintha mindez
nem is vele történne, csak úgy látná valahol. Vagy valaki elmesélné
neki.
Rohadt sötétség!
Mi történt a mécsesekkel?
Feje újra és újra asztallábnak koccant, mintha egy elvarázsolt
asztalláb-erd l akart volna kimászni. Az istenit, hát hány lába van
ennek az asztalnak? Amikor azt hitte, kijutott, valaki elkapta a nyakát,
maga alá gy rte, és eemsi szitkokat mormolva kétszer-háromszor
lefejelte. Leon a lehengerl b zb l arra következtetett, hogy Krontel tért
magához és tévesztette össze a sötétben valakivel. Mivel a torkát
szorongató kéz miatt nem tudta kimagyarázni a helyzetet, könyékkel az
illet képébe vágott. Erre elengedték, és a test legördült róla. Leon
dühödten mászott. Valaki elkapta a bokáját, és harciasan húzta
visszafelé. Rúgott. Elengedték. A vaksötét kezdett végképp az idegeire
menni. És az az átkozott varázskard odafenn a mestergerendában
ilyenkor bezzeg nem világít! Hát miféle kard ez? Hirtelen tisztulni
kezdett Leon szeme el tt a világ. Mintha egy sötét falból dugta volna ki a
fejét a világosba. De már húzta is vissza, mert azon kapta magát, hogy
egy négykézláb mászó, vörös sörény , vicsorgó bolggal néz
farkasszemet, aki a kardjával dühödten hadonászva próbálja megsebezni
azt a két paveent, aki a lábánál fogva visszafelé rángatta. Wuff nem
sokkal arrébb a pult mellett cserépdarabok és levert fakupák
társaságában egy véres húsdarabon rágódott, amelyr l sejteni lehetett,
hogy egykor a varázslatos képesség macskaszer állat lehetett. Úgy
látszik, mégis az izomer kerekedett felül.
A szorongatott helyzet bolg felfedezte Leont, s dühösen rávi-
csorgott. Leon sietve visszavonult. Nem is olyan rossz ez a sötétség.
Valaki egyszer en átesett rajta. Leon sietve mászott oldalirányba,
miel tt az illet keresni kezdi az ellenfelét. Közvetlenül a felfelé vezet
lépcs mellett bukkant ki az egybefügg , sötét falból. A lépcs tetején
épp most t nt el az egyik vörös bolg, a nyomában Razco. Bár a sötétben
még tovább dühöngött a csata, odafentr l most már jóval nagyobb
hangzavar áradt. A küzdelem az emeletre is átterjedt.
Leon tett néhány bizonytalan lépést a lépcs n, de egy mindennél
szörny bb ordításra megtorpant, és visszafordult. Olyan sötétséget látott
még mindig, hogy szinte vágni lehetett volna. Ebb l a sötét falból
Krontel bukkant el csúnyán behorpadt fémsisakkal. Alaposan a fejére
szorulhatott, mert mindkét kezével er sen rángatta. Közben dühöngve
ordítozott és vicsorgott.
– Szétharapom ezt az átkozott sisakot! – rjöngött az eemsi. Az
öklével püfölte, majd tehetetlenségében fejjel rohant a falnak. De ezzel
csak azt érte el, hogy a földre huppant, és a fájdalomtól most már még
jobban ordított.
A sötétség homályosodni kezdett, majd mintha elfújta volna egy
váratlan szélroham, egyszer en elt nt, s láthatóvá vált a csatatér.
Asztal- és székroncsok között két alak hempergett egymással. Most a
cheemp hadnagy került felülre, ám ellenfele, Mirk vasmarokkal
szorongatta a nyel csövét, a másik kezével pedig egy asztallábat
ragadott fel, hogy beverje ellenfele képét. Ám a világosban felismerték a
félreértést, és morogva próbáltak kibontakozni egymásból. Csak
nehezen sikerült.
Krontel káromkodott. Megpróbálta t rével lefeszíteni a sisakját a
fejér l, de megvágta a homlokát, és vér csorgott a szemébe.
Az eemsi szitkozódott, mint egy kocsis.
A helyiségben már holtan hevert az egyik bolg, akinek a több
vágásból vérz , félmeztelen goreel verte be a fejét a fél lócával. A
fogadó vendégei közül három cheemp hevert a roncsok között vérbe
fagyva, de szinte mindenkit ért valamilyen kisebb-nagyobb sebesülés,
még Wuff sem ép b rrel zabálta egykori ellenfelét: a faráról néhány
pikkely egyszer en lepörköl dött.
Mindössze egyvalaki úszta meg sérülés nélkül...
A hreeir varázsló pedig elt nt, mintha a föld nyelte volna el!
Leon megtörölte vérz orrát, és lábujjhegyre állva kiráncigálta a
Hajnal Kardját a mestergerendából.
Fentr l nagy robaj hallatszott, mintha egy szekrény d lt volna el.
Leon sorsukra hagyta az elfoglalt feleket, és kettesével véve a
lépcs ket száguldott fel az emeletre.
Razco és a merbolgi dárdás egyszerre rontottak neki a padlás
egyetlen ajtajának. Az beszakadt rohamuk alatt, s a túloldalán
csukladozó bolgot a falhoz préselte. Miel tt magához térhetett volna a
meglepetést l és felemelhette volna a kardját, áldozatul esett a harci
lázban ég Razco csapásának. A roppant pöröly szétlapította a vörös
sz rzet fejét. A merbolgi katona vakmer en a gigászi termet , hreeir
varázsló felé rontott, aki félig meggörnyedt az alacsony mennyezet alatt.
Egy könnyed mozdulattal rácsapott a dárda nyelére, s az úgy tört
szilánkokra, akárha gyufaszál lett volna. A merbolgi fickó a lendülett l
fejjel rohant bele a hreeir gyomrába, s úgy pattant le róla, mintha
sziklafalnak ütközött volna. A hreeir rettenetes hangon felbömbölt, s két
titáni mancsával egyszerre sújtott le a szerencsétlen cheempre. Az ütés
ereje olyan hatalmas volt, hogy nem csak a merbolgit taglózta le, mint
egy ökröt, de a padlás padlója is engedett a roppant er nek, s beszakadt a
halott alatt.
Azonban a harci lázban tomboló Razcót még ez az iszonyatos er
sem rettentette vissza. Leon hiába ordított rá, hogy maradjon veszteg,
rárontott a varázslóra.
Az azonban nem várta meg a rohamot.
 Hátat fordított, s miközben két mancsával lyukat szakított a
zsúptet n, krokodilfarkával akkorát csapott a rettenthetetlen Razcóra,
hogy a szerencsétlen thorp majdnem maga is lyukat tört a tet n keresztül.
Nyekkenve zuhant vissza a padlóra, s az beszakadt két lába alatt. Ám a
thorp gróf nem zuhant le a cheemp tetemének példáját követ en. A
mestergerenda ugyanis épp a két lába között helyezkedett el, s felfogta
zuhanását. A szerencsétlen fickó férfiassága akkorát csattant a kemény
gerendán, mintha két tojást törtek volna fel.
Razco Menem, thorp gróf, Menem vár örököse úgy ordított, mintha
a két jelzett tojás valóban szétreccsent volna. Egyik kezével a fájdalom
helyéhez kapott, a másikkal dühösen szorította pörölye nyelét.
A hreeir akkora lyukat szakított a tet n, melyen egy ökör is kifért
volna. Az óriás varázsló villámgyors mozdulattal megperdült. Kész
csoda, hogy alatta nem szakadt be a padló.
– A Hajnal Királyn je nevében! – ordította Leon. – Megállj vagy
meghalsz!
– Érdekes – recsegte a fickó gúnyosan –, én is épp ezt akartam
mondani!
– Öld meg a fattyút! – sipítozta Razco fejhangon.
– A kardot! – sziszegte a hreeir. – Dobd ide!
– Mi? – rökönyödött meg Leon.
– Dobd ide a kardod, vagy megöllek!
Leon ösztönösen a sugárpisztolya után kapott, de megállt mozdulat
közben, mert a hreeir jobb kezében valami fémes tárgy csillant.
Egy hasonló sugárfegyver meredt egyenesen Leon arcába.
– Tíz másodpercet kapsz! – sziszegte a hreeir. – Ha nem dobod ide,
megöllek és elveszem magam. Egy... kett ... három...
Leon a tehetetlenségt l dühöngve hajította az óriás felé a Hajnal
Kardját. Az bal kézzel elkapta a markolatát, és kissé felszisszent, amikor
sercegés hallatszott a tenyere irányából. Ám a következ pillanatban
egy gyors mozdulattal máris palástja övébe dugta, s a fegyver már
ártalmatlanul villogott az ezüstszín anyag mellett.
A falépcs n lépések dobogtak. Valószín leg Mirk és az életben
maradtak igyekeztek felfelé.
 A hreeir rekedtes hangon felröhögött, és meglendítette ezüst szárnyú
palástját. Talán egy másodpercbe sem telt, s ott, ahol az el bb még a
hreeir óriás állt, most egy igen hatalmas termet , ezüst szín denevér
látszott.
– Egy mergháni! – üvöltötte Leon, és mozdulni sem bírt, a lába
földbe gyökerezett. – Egy átkozott mergháni!
– Úgy van! – sziszegte rekedtes hangon a denevér, meglendítette a
szárnyát, s a szárnyak végén található idétlen kezeivel megragadta a tet
nyílásának szegélyét. – És ha még egyszer találkozunk, Sötét Láng
kutyája, az számodra végzetes lesz!
– Ki vagy? – ordította Leon tehetetlen dühében. – Tudni akarom,
kit keressek!
– Hogy kit? – röhögött gúnyosan a denevér. – Almergin vagyok...
a Hajnal Lovagja!
Egy er teljes mozdulattal feltornászta magát, és mire Leon el -
rántotta a sugárfegyverét, a denevér vijjogó röhögéssel felröppent a
tet l. Leon átkozódva rontott a tet nyíláshoz, ám a halott merbolgi
katona ütötte lyukról megfeledkezett, és majdnem is lezuhant, hogy
nyakát törje a lenti roncsok között. A padló kiszaladt a lába alól, az
egyik lába belecsúszott a lyukba, és alig tudott hirtelen
megkapaszkodni a nyílás szélében.
– A francba! – ordította. – A francba!
– Mi van? – bömbölte a véraláfutásos szem Mirk, aki kissé bicegve
ekkor rontott be a padlásra. – Mi a nyavalya van!?
– Szétment a tököm! – énekelte Razco panaszos szoprán hangon.
– Elvitte! – üvöltötte Leon a hisztéria határán. – Elvitte a Hajnal
Kardját!
Maga sem tudta, micsoda fekete köd tört az agyára. Kimászott a
lyukból, a tet n lév réshez rontott, és eszel s rikoltozással perzsel
sugárnyalábokat kezdett lövöldözni az egyre távolodó denevér után. Ám
a sugárnyalábok rendre elolvadtak, miel tt a denevér ezüstös foltját
utolérhették volna. Már túl nagy volt a távolság.
– A francba! – kiabálta Leon. – Megölöm! Kinyírom! Egy rohadt
mergháni! Egy rohadt, átkozott mergháni!
 Addig lövöldözött, amíg a fegyverb l nem jött ki több sugárnyaláb,
csak halk sistergések hallatszottak. A markolat kijelz jére pillantott.
Egy apró piros pötty villogott.
Leon földhöz vágta a fegyvert.
– Mi történik velünk? – üvöltötte, és a fejét rázta, mert úgy érezte,
mintha apró hangyák mászkálnának a kobakja alatt, és megzavarnák a
gondolatait. – Mi a nyavalya történik velünk?
– Az a bor! – bólogatott Mirk, és kisegítette urát kényszer
helyzetéb l.
Razco igen fájdalmasan tapogatta a lába közét, és sietve nyúlt bele a
nadrágjába, hogy tapogatásos módszerrel meggy djön a sérülése
jellegér l.
– Hála Kevanaarnak! – sóhajtott fel megkönnyebbülten és sipító
hangon. – Nem tört csontom... meg más se...
Leon felvette a használhatatlan fegyvert, és az övébe dugta.
Megpróbálta mély lélegzetvételekkel lehiggasztani magát. Csak
nehezen sikerült.
Oda a Hajnal Kardja!
Eddig nem túl sok hasznát vette, de most szinte meztelennek érezte
magát nélküle!
S a fejében ezek az apró hangyák meg a lila köd!
– Mi a nyavalya!
Mirk és a cheemp hadnagy haragos képpel álldogáltak. Mirknek
valaki betörte az orrát, ráadásul a nagy kavarodásban szemen vághatták,
mert mindkét szeme alatt vörös zúzódások éktelenkedtek, melyek
hamarosan szép zöldes-kékes-lilás színben fognak pompázni.
Mindezek tetejében még er sen sántított is, mert a z rzavarban, a
mágikus sötétségben valaki a lábára csapott egy roppant harci pöröllyel.
Mirk annak ellenére, hogy kisegítette gazdáját a lyukból, nem vetett túl
barátságos pillantásokat a thorp grófra. A hadnagy sem volt túl
egészséges állapotban. Elöl három foga hiányzott, még mindig
köpködte a vért; sötétbarna hajából a homloka tetején kitéptek egy
maroknyit, s pont onnan, ahol már amúgy is ritkult kissé. Fejb rén
véres folt jelezte a hiányt.
 Lassan érkeztek a többiek is. Tépett ruhában, behorpadt sisakkal,
összekarmolt képpel Krontel, az eemsi sámán. Mögötte számos sebb l
vérezve a fekete sz rzet , félmeztelen goreel. a bal vállát furcsa
pózban tartotta, s bal karját ernyedten lógatta teste mellett.
Mindenesetre a seb nem vérzett, s ez arra utalt, hogy valami tompa
fegyverrel vágták vállon; kardlappal vagy harci kalapáccsal. A mogorva
goreel neheztel pillantást vetett Razcóra, aki jelenleg épp a b nös
fegyverre támaszkodva, olyan léptekkel próbált járni, mint egy gólya
térdig ér vízben.
Rajtuk kívül a lépcs n tolongott még az egyik paveen, meg három
cheemp (köztük az a merbolgi íjász, aki úgy megijedt a mágikusan
eltérített lövést l, hogy kivonta magát a csata s jéb l) –
valamennyien siralmas állapotban.
Krontel, az eemsi szolga igen sírós hangulatban káromkodott. A
fejére szorult sisakot átkozta. A hadnagy és Mirk egyesült er vel sem
bírták lerángatni róla. A próbálkozást persze hamar feladták, mert egy
er sebb rántásnál Krontel feljajdulva úgy rúgta bokán a jólelk en
segédkez cheemp hadnagyot, hogy az nyüszítve kuporodott össze
kínjában. Erre persze Mirk is felhagyott a segítségnyújtással.
Lihegve nézték egymást a sz k padláson. Mindenkinek volt oka
neheztelésre.
– Azért... – simogatta meg fájdalmas képpel Razco a harci pörölyét
– jó kis csihipuhi volt, mi? – Csoda, hogy a jelenlév k közül ezért a
megállapításáért senki sem szúrta le azonnal.
A társaság nem nyújtott valami épületes látványt. Leonnak még
mindig vér szivárgott az orrából, és sötétben mászkálását több horzsolás
és zúzódás jelezte a testén. Krontel arcán számtalan karmolás
éktelenkedett, és alig bírt nyelni, úgy megszorongatták a nyakát, a
fejére szorult sisak csak a hab volt a tortán. A hadnagy a földön guggolt,
a bokáját tapogatta, s ráadásul a kezét, mellyel a bokája fájdalmát
próbálta enyhíteni, csúnyán megharapta valaki.
Krontel szomorúan pislogott a fejére szorult, horpadt sisak alól thorp
gazdájára. Razco pedig azon kívül, hogy szétrakott lábbal, nagy
léptekkel járt, furcsa szögben tartotta a bal vállát, de ezt igyekezett
leplezni. Rendkívül kínosan érezte volna magát, ha kiderül, hogy a
sötétség leple alatt nagy buzgóságában önmagát is vállon suhintotta.
– Mint mondottam, remek csata volt – ismételte meg el bbi
kijelentését Razco, és örömmel nyugtázta, hogy hangja folyamatosan
kezdte visszanyerni eredeti mély mivoltát. Hadvezérként tekintett végig
a gy ztes seregen. – Barátaim! Ez aztán csata volt a javából!
– Csak azt nem értem – simogatta meg feldagadt és véresre karmolt
arcát Krontel –, miért verekedtünk... és kivel?
Igen, ez a bódult állapotból ocsúdok számára mélységes rejtély
lehetett.
– A Hajnal Kardjáért jött! – kesergett Leon. – Elragadta!
– De... egyáltalán ki volt ez? – morogta a hadnagy, aki két emberét
is elvesztette a csata folyamán. Aztán Mirkhez fordult. – Te meg miért
támadtál rám a sötétben, mi?
Mirk felháborodott.
– Én támadtam rád? Te ragadtál torkon!
– Átkozott thorp!
– Micsoda? Ezt azonnal vond vissza!
Razco lépett közéjük.
– Elég legyen! – mordult rájuk most már régi erélyességével. –
Nincs elég bajunk a faji torzsalkodások nélkül is? Fogjatok kezet! Na...
mi lesz?
Mirk és Grundarohl vonakodva kezet fogtak. A hadnagy felszisszent.
Csak most fedezte fel a kézfején a mély fognyomokat.
– Valaki belém harapott! – morogta.
– Ne a történteken merengjünk! – zárta le a témát határozottan Leon.
– Nem az számít, hogy ki kit harapott meg, hanem az, hogy hogyan
állunk! Hol van Grun Grath?
Csodálkozva néztek össze.
Tényleg az erfro-bolg nem jött fel velük a padlásra.
Els ként Leon indult meg lefelé a lépcs n. Valósággal meg-
dermedt, és csendre intette a társait. Hallgatózott.
– Halljátok?... Miféle hátborzongató hang volt ez?
Razco azonnal a harci kalapácsához kapott. Többen megpróbáltak
elhúzódni a közeléb l.
Lentr l az ivó fel l kísérteties suttogás hallatszott. Mindenki hallotta
csak Krontel nem, akinek a fejére szorult sisak nagymértékben
károsította a hallását.
A kísérteties suttogás megismétl dött, most még tisztábban és
határozottabban, mint korábban, de a szavak érthetetlenségén ez mit
sem változtatott. A helyzet félelmetességét csak fokozta, hogy a rémes
suttogásba most síron túli, mély morgás és nyöszörgés is vegyült, majd
távoli, elhaló, magányos hörgés hallatszott.
Fegyverrel a kézben, óvatosan lopakodtak lefelé a nyikorgó fa-
lépcs n, és minden szál sz rük felborzolódott, amikor a hátuk mögül
tompa koppanás, csörrenés hallatszott. A sisaktól alig látó Krontel
beleverte a fejét egy alattomos gerendába.
Közben Razco pörölyével a kézben megel zte Leont, elérte az alsó
lépcs fokot, és az eléje táruló szörny látványtól olyan váratlanul
torpant meg, hogy a mögötte igyekv , amúgy is bizonytalan járású
Mirk majdnem ledöntötte a lábáról.
Újra felhangzott a kísérteties suttogás.
– Könyörgöm – lehelte valaki a magasból –, segítsenek!
A helyiség természetesen még mindig magán viselte az iménti
csatározás nyomait, s a baloldal, ahol a sötétben elszánt csata dúlt, teljes
mértékig romokban hevert. A szilánkokra tört asztal- és
székmaradványok közt edény- és ételdarabok hevertek szétszórtan. A
cheemp vendégek hullái mellett ott hevert a merbolgi lándzsás teteme,
aki a padlásról zuhant le egy szörny ütés nyomán, s valamivel arrébb,
szinte egymáson, mintha szerelmesek lennének, a támadó bolg hulláján
a halálosan sebesült paveen nyögdécselt. S t lük nem messze, a pult
mellett a padlón a chorald és a macska fogócskájából származó
maradványok fölött ott állt Wuff, a vérszagtól meg rült fenevad.
Feszülten, véres pikkelyekkel, morogva és agyarait csattogtatva bámult
felfelé, valahová a magasba, ahonnan a suttogás hallatszott. A díszes
faragású edényes állvány tetején, cakkosra tépázott b rkötényében ott
kapaszkodott a fogadós vacogva a félelemt l, és suttogni is alig mert,
mivel a díszes faragású, ám kis teherbírású állvány vészesen ingott
alatta. Amikor meglátta a lépcs n lefelé lopakodó társaságot,
megkönnyebbülten sóhajtott fel, és rekedten imádkozott.
– Könyörgöm, uraim – hörögte halálra váltan –, fogjátok le azt a
fenevadat!
Leon és társai döbbenten néztek egymásra. El ször nem is akarták
érteni, miféle „fenevad”-ról lehet szó. Végül a mélabús Leon lépett
el re.
Wuff azon nyomban megnyugodott, abbahagyta a morgást, és
békésen nyalogatni kezdte a padlót a „macska” maradványainál, mintha
mi sem történt volna. Aztán egy szempillantás alatt visszalényegült jól
ismert önmagává, bizonytalan lábakkal felkelt, és úgy remegett, mint a
nyárfalevél.
– Te tehetsz róla – kiáltott Leon ingerülten a fogadósnak –, mit
ijesztgeted szegény állatot! Jól van, Wuff, ne félj, nem bántanak!
A többiek megkönnyebbülten sóhajtottak fel, a fogadós pedig
zsörtöl dve mászni kezdett lefelé. Az állvány megingott, gyászos
reccsenéssel omlott össze a súlyos test alatt; a b rkötényes alak tompa
nyögéssel t nt el a díszes faragású deszka- és cserépmaradványok
között.
– Ott az a dög! – morogta utálkozva Mirk, és egy kitört lábú asztal
épen maradt lapjára mutatott, melyen háborítatlanul hortyogott Kind
Gren Grun Grath, az erfro-bolg bölcs.
– Miel bb tovább kell mennünk! – közölte idegesen Leon. Razco
intett Mirknek. A thorp szolga a hortyogó erfro-bolghoz bicegett, és
fájdalmát leküzdve belerúgott.
– Kelj fel! Hallod?
Grun Grath csak lassan éledezett.
A cheemp hadnagy megvizsgálta két katonája tetemét, és mo-
gorván, értetlen képpel rázta a fejét.
– Egyáltalán... ki kezdte? És miért?
Krontel komoran bandzsított ki a fejére szorult sisak alól.
– Ezt én már kérdeztem.
A hadnagy bosszúsan fordult oda.
– Te csak tartsd a pofád... eemsi!
 – Mi van? – háborgott Krontel. – Velem van bajod?
Id közben Grun Grath valahogy magához tért, körülnézett,
majdnem elájult a látványtól, és b nbánó képpel vánszorgott oda
Leonékhoz.
– A mindenit! – motyogta alig érthet en. – Micsoda rumli!
Tudjátok, nem szándékos... Ha egy kicsit többet iszok a kelleténél...
mindig ilyen garázda vagyok... Sok halott van? Én tettem, mi? – A
fejét rázta. – Nem tudom, mi jön rám olyankor, ha er sebb a vinkó a
kelleténél... – A fejét tapogatta. – Ebben a borban volt valami...
Leon zavaros tudata csak lassan kezdett tisztulni. Erre a meg-
jegyzésre felkapta a fejét.
– Valami?
– Én sima bortól nem szoktam így kifeküdni – er sködött Grun
Grath, majd az igazság kedvéért hozzátette: – csak ritkán... A mindenit,
hogy tudok ekkora kárt okozni!?
Mirk majdnem leütötte.
– Semmi közöd hozzá! – mordult fel. – Te csak durmoltál, amíg
mi verekedtünk!
Az erfro-bolg hitetlenkedve nézett rá, és a terem roncsaira meg a
tetemekre mutatott.
– Azt mondod... nem én tettem?
– Nem hát!
– Na, erre iszunk! – rikkantott fel örömében Grun Grath, és egyb l
négykézlábra ereszkedett a padlón, mert az egyik asztal roncsa alatt
felfedezett egy alig törött korsót, aminek az alján még lötyögött egy kis
lé.
Leon idegesen forgolódott. Valami nem stimmelt. Mintha a korábban
hallott síron túli hangok nem maradtak volna abba. Mintha az udvarra
vezet hátsó ajtó fel l hallatszanának.
A fene ezt a fejzúgást! Nem akar véget érni!
– Pszt! – mondta Leon idegesen. – Ott kinn van valami! Hall-
gassátok!
Most mindnyájukban megh lt a vér. Az el bb hallott síron túli
nyögések és elkárhozott lelkek baljós nyüszítései tehát nem a jelenleg
 nbánóan zokogó fogadóstól eredtek. Kintr l a fogadó udvaráról
hallatszottak a rettenetes hangok; a hideg futkározott a hátukon.
A kert fel l kínlódó nyüszítés hallatszott, majd oly szörny nyögés,
amilyet csak a pokol mélyén gyötr lelkek képesek hallatni végs
haláltusájukban.
Razco elszántan indult az ajtó felé. Elvégre mégiscsak nemesember.
Méghozzá egy igazi thorp gróf! Jobbjában keményen markolta pörölye
nyelét, ballal kinyitotta az ajtót, és óvatosan kilépett. A többiek szorosan
a nyomában. Lélegzetvisszafojtva meredtek abba az irányba, amerr l a
pokolbéli nyögések hallatszottak. A felh k mögül váratlanul kibukkant
a véres ösztönöket felszabadító telihold kerek képe, és jéghideg fénye az
udvar szélén egy hátborzongató külsej szörnyetegre esett. A szörny
nem volt hatalmas termet , azonban leírhatatlanul torz, semmire sem
hasonlító formája kóros benyomásokat élesztett az elbátortalanodott
kalandorokban. Nem lehetett nagyobb egy jól megtermett kutyánál, de
nem kutya volt. Síri hangon fújtatott és nyöszörgött félig takarva a
hosszú level gyomnövényekt l, s közben ütemesen ingatta magát el re-
hátra, mintha valami démoni imát kántálna. Olyan széles lehetett, mint
amilyen magas, furcsa cafatok lógtak róla mindenfelé, nem lehetett
kinézni, négy lába van-e vagy hat, s sörényes feje, mely a torz törzsön
billegett, a rávet árnyaktól formátlannak t nt, csak az apró szarvak
látszottak, amelyek mindannyiszor megvillantak fején, valahányszor
el red lt.
Wuff, a harciatlan chorald halkan sz kölve, lekonyult farokkal és
füllel bújt Leon háta mögé.
– Telihold van – suttogta a cheemp hadnagy babonásan. – A gonosz
hatalmak leghátborzongatóbb teremtményeiket szabadítják ilyenkor a
világra.
– Terüljünk szét legyez alakban! – lehelte Razco, és a fújtató
szörny felé mutatott.
– Jó – lehelt rá tömény alkoholszagot Grun Grath, és kezét, lábát
kinyújtva végigterült a földön. Legyez alakban.
Közben a többiek nesztelenül körülvették a szörnyet. Az nem
tör dött velük, csak nyögött és fújtatott tovább artikulátlan hangján.
 Razco el renyújtotta gy s kezét, és szemét lehunyva mély lé-
legzetet vett.
A többiek er sebben markolták a fegyverüket. Leon a sugárpisztoly
markolatát szorongatta, s bár érezte, hogy a fegyver használhatatlan, túl
kába volt ahhoz, hogy mással próbálkozzon.
– Reá! – ordította választékosan Razco, és miközben harciasan
meglengette pörölyét, s hogy Leonon kívül mindenki más is kába
lehetett, azt az is jelezte, hogy a thorp grófnak e mozdulatával sikerült úgy
fejbe csapnia a körülötte tébláboló Krontelt, hogy az eemsi sámánnak két
centivel lejjebb csúszott a sisakja. Mivel a fémsapka így teljesen
eltakarta a szemét, Krontel gyakorlatilag semmit sem látott, és az ütést l
nekirohant a merbolgi íjásznak, aki ezáltal egyensúlyából kimozdítva,
félelmetes fegyveréb l jól irányzott nyílvessz t küldött a szörny nyaka
helyett az el rerontó Mirk sarkába. A thorp szolga felordított, és
megsebzett lábával veszettül a leveg be rúgott, mintha ezzel akarna
szabadulni a kíntól. Ezt épp id ben tette, hogy az oldalirányból támadó
cheemp hadnagy keresztülbukfencezzen rajta, és fejjel nekiszálljon a
szemb l rohamozó goreelnek. A hatalmas termet fickó felüvöltött
dühében, mert azt hitte, az izmos merbolgi hadnagy ily módon akarja
kisemmizni a szörnyeteg megölésének dics ségéb l. Torkon ragadta az
egyensúlyát vesztett Grundarohlt, és busa fejével lefejelte.
Mirk nyüszítve kuporodott le, és rángatni kezdte a csizmája sarkából
kiálló, cakkos tollazatú, kurta nyílvessz t. A szörny megpróbált
felegyenesedni, és közben állati hangokat hallatott. A goreel és a
cheemp egymás torkát szorongatva, egymás véknyába térdelve fetrengett
a földön. A félig vakságra ítélt Krontel elborult aggyal üvöltve zte a
n elnézést kér Razcót a ház körül, Leon a choraldot rángatta vissza,
ami minden áron be akart menekülni a fogadóba. Az íjász új vessz t
illesztett a fegyverébe, sietve felhúzta, és megcélozta az egymással
vereked k közt rjöngve ugráló szörnyeteget. A fogadós kiabálva
rontott ki az udvarra, és megrántotta az íjász vállát.
– Ne! – sikoltotta.
A gondosan célzó íjászban egy pillanatra megállt az üt ; a nyílvessz
viszont kiröppent.
 Mirk éget fájdalmak közepette végre kirántotta csizmája sarkából a
kurta vessz t, és megpróbált ráállni a lüktet lábra. Ekkor érkezett az
újabb nyílvessz , közvetlenül a térde mellett fúródott a talajba. A thorp
hasra vágódott, és elhatározta, hogy most már nem kel fel, amíg vége
nem lesz a nyílzápornak. Közvetlenül el tte a cheemp hadnagy a goreel
bozontos mellkasát harapdálta, az pedig dühödten püfölte ellenfelét.
A szörnyeteg kiszabadult. Visítva ágaskodott fel. A hadnagy és a
goreel abban a pillanatban szétváltak, és mindketten a szörnyre vetették
magukat. A goreel volt a gyorsabb. Iszonyatos ökölcsapást irányzott a
bozontos fej irányába, s bár nem bírt igazán nagy er t kifejteni, egyetlen
ütéssel letaglózta azt. A szörnyeteg, mely most hogy felegyenesedett,
határozottan emberformát mutatott, eld lt, mint egy zsák.
– Úristen! – üvöltötte a fogadós. – Mit tettetek?
A fogadó túlsó vége fel l futva érkezett Razco.
– Gyorsan! Segítsen valaki! Krontel beleesett a pöcegödörbe!
Miközben az íjász és Leon elsietett Razcóval, hogy kihúzzák
pórul járt társukat, Mirk érzékelve, hogy a nyílzápornak vége szakadt,
felkönyökölt, és sziszegve sántikált, hogy megtekintse áldozatukat. A
cheemp hadnagy a ruháját igazgatta, a goreel pedig véres mellsz rzetét
simogatva hajolt áldozata fölé. Most hogy feküdt és nem kuporgott,
tisztán látszott, hogy egy végtelenül rongyos és ápolatlan, hájas n az,
akinek szarv alakú csat díszeleg a hajában és jókora ütésnyom az állán.
Közben Mirk, aki a környezetet vizsgálgatta, valami különös dolgot
pillantott meg a f ben, és lehajolt, hogy szemügyre vegye.
– Az anyósom! – jajveszékelt a fogadós. – Miért bántottátok?
– Hát miért nem szólt? – dörmögte a goreel morózusan.
– Süketnéma a szerencsétlen!
Erre a goreel csak a vállát vonogatta.
– De vajon... – csodálkozott a hadnagy – miféle hátborzongató
rituálét zhetett itt teliholdkor... egymagában?
Mirk zord tekintettel egyenesedett fel vizsgálata tárgyától, és a f be
törölgette a kezét.
– Szorulása volt – vetette oda h vös méltósággal, majd elindult a
ház felé.
 – Még jó, hogy elcsúszott az ütés – morogta a goreel, és a vállára
vette a szerencsétlen asszonyt.
Grundarohl azonban megállította.
– Te meg miért engem támadtál? – követelte. – Hát nem tudod, hogy
én a merbolgi város rség hadnagya vagyok?
– Ostoba cheemp! – morogta a goreel, és terhével a vállán elindult
az ajtó felé.
– Mi történt ezzel? – motyogta értetlenül a hadnagy. – Este még a
legjobb barátai közt emlegetett, együtt énekeltünk, most meg nekem
esik és belém köt!
Mirk er sen sántítva, két tollas nyílvessz vel a kezében elindult, hogy
megkeresse a titokzatos íjászt, azonban minden bajáról megfeledkezett,
amikor meglátta a tet l talpig trágyás Krontelt, akir l épp most
rángatták le rettenetesen b zl ruháit; a fickó úgy állt ott egy szál
sisakban, mint egy rakás szerencsétlenség. Úgy káromkodott, hogy rossz
volt hallgatni, és úgy b zlött, hogy lehetetlen volt a közelében
megmaradni. A kúthoz vonszolták, és a vályúban tet l talpig
lemosták, aztán egy pokróccal körbetekerték.
– Csínján kellett volna bánni a vízzel! – vacogta mérgesen Krontel.
– Még csak az hiányzik hogy a fejemre rozsdálljon a sisak!
Leon komor képpel sétált oda a fogadó ajtaja el tt hever anyósát
pofozgató fogadóshoz.
– Szóval hány aranyat adott neked Alméra, fogadós?
A b rkötényes fickó elsápadt.
– Öt... illetve tizet...
Leon sóhajtott.
– Vége a játszadozásnak, fickó! – förmedt rá fenyeget en a kövér
alakra. – Ha nem tálalsz ki azonnal mindent, egy szavamba kerül, és a
barátaim szétlapítanak! Épp elég dühösek...
A fogadós leveg után kapkodott. A nyakán még jól látszott a
borzalmas háromujjú kéz szorítása.
– Én...
– Nem kegyelmezek, ha egyetlen hazugság is elhagyja az ajkadat!
– Azért kaptam tíz aranyat, hogy átadjam az üzenetet, amit már
közöltem, és hogy... és hogy grood-port szórjak a borotokba...
– Grood-port?
– Megzavarja a gondolkodást – makogta a fogadós. – Homályossá
teszi az agyat. Elkábít... egy id re...
– Meddig?
– Pár órára. Már múlik a hatása...
Leon elgondolkozott. azért még er sen érezte a hangyákat
mászkálni a halántékánál. Szóval Alméra elkábíttatta!
– Miért?
A fogadós ijedten vonogatta a vállát.
– Azt... nem mondta meg.
Leon megrázta a fejét, hogy tisztuljon valamelyest.
– Elvisszük öt lovadat – jelentette ki. A fogadós jajveszékelni
kezdett.
– Tönkrementem, végem... a fogadóm romokban, és még a lovaimat
is elviszik!
Leon vállat vont. Nem tudta meghatni a jajveszékelés. Saját bánata a
kard elvesztése fölött, vagy még inkább a veresége fölött mély
szomorúsággal töltötte el. És közönnyel mások bajai iránt. Odabenn a
fogadóban hullák hevernek. Olyan cheempek, akik megúszták az
eemsik fosztogatását, mészárlását. S itt lelték vesztüket.
Leon vállat vont. És az ajkába harapott. Felegyenesedett.
– Merre ment Alméra? – kérdezte szinte közönyösen. S talán
közönye még rettenetesebb volt, mintha fenyeget zött volna.
A fogadós úgy reszketett, mint a nyárfalevél.
– Arra... amerre mondtam...
– Kingord felé?
– Igen.
– Tudod, mit teszek veled, ha most hazudtál?
A fogadós megborzongott.
– Esküszöm, hogy Kingord felé ment!
Leon a társai felé fordult.
– Elviszünk öt lovat. Máris indulunk!
A hold állásából látszott, hogy már jóval elmúlt éjfél, és nem sok
lehetett hátra a hajnal beköszöntéig.
– És velem mi lesz? – hördült fel a pokrócba csavart Krontel, aki
fél szemével épphogy kilátott a sisak alól.
Razco Menem némi b ntudattal pislogott rá.
– Hát igen, ezt a problémát még meg kell oldanunk.
– Én kovács voltam – jegyezte meg Mirk komoran a kardjára
támaszkodva. – Ismerem az ilyen acélsisakokat. Könny leszedni.
– Tényleg? – csillant fel a remény Krontel egyetlen kilátszó
szemében.
– Csak jó alaposan püfölni kell, el bb-utóbb szétreped. Akkor már
lehúzzuk könnyen.
– Vagy esetleg lefaraghatnátok a randa eemsi fejéb l! – javasolta
rosszindulatúan a cheemp hadnagy. – Az is egy megoldás.
– Menjetek a fenébe! – közölte Krontel dühösen, és magához véve
kimosott ruháit, a pokrócba csavarva akkorát tüsszentett, hogy a
sisakban még sokáig visszhangzott.
Grun Grath még mindig ott hortyogott a fogadó udvarra nyíló ajtaja
el tt, ahová legyez alakban szétterült. Felrázták. Elég nehezen sikerült.

5.

Mint kiderült, az indulás nem volt olyan egyszer , mint gondolták. A

lovak, pontosabban szólva a gebék felszerszámozása nem ment túl
könnyen, megfelel lószerszámok híján. S mire észrevették, a hadnagy
és egyetlen megmaradt katonája felkötözték halott társaikat lovaik
nyergébe, és köszönés nélkül eltávoztak. Ám mire megvirradt, az els
napfény már úton találta Leonékat. Az éjszakai események után
borongós hangulatban keltek útra. A fogadós addig jajveszékelt, míg
Leon utasítására Razco jobb kedvre derítette hét arannyal. Ett l a
fölösleges pénzpocséklástól viszont Razcónak támadt még rosszabb
kedve. Ám a végén pusztán barátságból a fogadós még úti elemózsiát is
összekapart távozó vendégeinek tulajdona romjai közül.
A cheemp hadnagy és egyetlen életben maradt katonájának
bosszús távozása után egy órával Leonék is elvágtattak a poros úton
Kingord felé.
Nem nagyon szóltak egymáshoz, a nagy mennyiségben fogyasztott,
grood-porral kevert bor miatti múlni nem akaró kábaság és az éjszakai
balul sikerült csetepaté alaposan rányomta bélyegét a hangulatukra.
Leon komoran poroszkált, igyekezett leküzdeni émelygését és a kard
elvesztése miatt érzett bánatát, s megpróbált inkább az el tte álló
feladaton gondolkodni. Ám lüktet feje miatt nem nagyon tudott
koncentrálni.
Razco látszólag hetykén ült a nyeregben, de tettetett sértettsége
mögött némi önvád is meglapulhatott. Vagy talán az „eltékozolt”
aranyak fölött búsongott?
Mirk sápadtan ült csontsovány hátasán, s összekarmolt arcán sötét
kifejezés ült. Csak ritkán nézett balra, a pórul járt eemsire.
Krontel alaposan megkapta. Nem elég, hogy a sötétben valaki
szemen vágta, s az ütés helye megfeketedett, behorpadt sisakja rendesen
rászorult a fejére, s félig eltakarta az eemsi ép szemét. S mindezek
mellett, minden mosakodás, kivakarás dacára a takaróba csavart Krontel
úgy b zlött, mintha egy hétig lubickolt volna az ominózus
pöcegödörben.
Az eemsi harcos magába roskadva lovagolt gyakorta prüszköl
lován, s amikor nagy néha kizökkent önsajnálatából, mohón pillantott
körül társain a gúny vagy a vidámság jeleit keresve, s ilyenkor keze
buzgón rászorult az alabárdjára, hogy elégtételt vegyen a legapróbb
csúfolódásért. Azonban a társai szándékosan nem néztek feléje, s
lehet leg még az orrukat is csak leplezve fogták be.
A levert csapat egyetlen vidám tagja Grun Grath volt, aki arcán
széles vigyorral féloldalasan csüngött ki a nyeregb l. Vidámságának
nyilvánvaló oka ott himbálódzott a nyakában keskeny b rszíjon: egy
félig telt borostöml . S der s hangulatához hozzájárult még az a pár
kancsó vörösbor is, melyet az ébredés és az indulás közt eltelt rövid
id szakaszban fogyasztott el, amíg a társai a felmálházás körülményeit
tárgyalták.
Wuff, a félénk chorald a lovak el tt kocogott, néha meg-megállt,
hogy értetlen pillantásokat vessen a gebéken kornyadozó gazdáira. Hogy
mire vélhette az állat ezt a visszafogott viselkedést, arra Leon még csak
tippelni sem tudott.
Délre járhatott az id , amikor az út egy szélesen hömpölyg folyót
keresztezett, melyen sekély gázló vezetett át. A folyó jellegzetes sárga
színe agyagos medret sejtetett.
Grun Grath egy pillanatra felriadt, amikor a lovak patái alól víz
fröcskölt rá, és kábán meresztgette a szemét.
– A Gruh...
Leon felkapta a fejét.
– A Gruh nemcsak egy patak?
Grun Grath a homlokát ráncolta, és a nyakába akasztott, egyre
laposodó borostöml után nyúlt.
– A folyása kezdetén patak – szögezte le. – Itt már folyó.
Leon arrafelé nézett, ahol a folyó egy nagyobb dombról höm-
pölygött le.
– Grandorba kellene mennünk.
Grun Grath azonban erre már nem felelt, mert miután nagyot
kortyolt a töml l, ismét elnyomta az álom.
Razco ugratott oda Leon mellé. Az agyagos víz már a lovak szügye
magasságában kavargott.
– Akkor most induljunk a part mellett folyásiránnyal szemben? –
kérdezte rezignáltan.
Leon eltöprengett.
– Talán... talán nem. Lehet, hogy érdemesebb lenne el ször
Kingordba menni. Hátha újabb híreket hallunk Alméráról.
– Ha szabad megjegyeznem – jegyezte meg Razco óvatosan –, talán
érdemesebb lenne minden kitér nélkül egyb l Grandorba tartani...
– Hogyisne! – morgolódott ingerülten Krontel. – Jussunk el
miel bb valami civilizált helyre, ahol leszedik rólam ezt a vacakot! –
Megkopogtatta a sisakját, és az mély, kongó hangot adott.
– Valami olyan helyre menjünk, ahol rendesen megfürödhetsz, mert
már nem állhatom sokáig ezt a b zt – morogta még ingerültebben Mirk.
Krontel a fogát csikorgatta.
 – Elegem van abból, hogy mindenkinek velem van baja!
Mirk befogta az orrát.
– A francba! Fel led fúj a szél!
Krontel kis híján belevetette magát a kavargó folyamba, hogy
odaússzon az öt méterrel távolabb gázoló Mirkhez, és elégtételt vegyen
a megjegyzésért.
Azonban az eemsi er t vett magán, s megelégedett néhány gyilkos
pillantással, aztán visszavonult sisakja sértett magányába.
– Átkelünk a folyón – döntötte el Leon teljesen fölöslegesen, hiszen
már a háromnegyedénél jártak A gázló igen sekélynek bizonyult, s a
víz hamarosan már térdig is alig ért a lovaknak. – Belovagolunk
Kingordba. Meglehet, vezet onnan út Grandor felé, s ha igen, azon
gyorsabban haladunk, mintha a part mentén a s bb és a sziklásabb
részeket kerülgetnénk... És így legalább érdekl dhetünk Alméra fel l...
– Meg elmehetünk valami mesteremberhez – tette hozzá Krontel
zordan. Aztán szitkokat szórt a vigyorgó Mirkre.
– Hé, én egy szót se szóltam! – kiáltotta a tömzsi kunigaami
röhögve.
– De nem is fogsz, az biztos, mert kitépem a nyelved! – tajtékzott az
eemsi. – Átkozom azt a napot, amikor segítettem szökni nektek Csigrek
táborából! Ó, hogy miért is követtem el ekkora botorságot?
– Mert a törzs sámánja egyenként nyomogatta volna ki a szemed,
ha maradni merészelsz! – adta meg a választ Mirk, és kissé arrébb
terelte a lovát, mert Krontel éktelen nagy felháborodásában feléje
csapott az alabárdjával.
– A jó édes thorp any...
– Elég legyen! – reccsent rájuk Razco, nemesi mivolta minden
fölényével. – Ne civakodjatok! Elismerem, tegnap este mindannyian
hibáztunk egy keveset... még talán én is, bár az ilyesmi nem szokásom...
de borítsunk fátylat a múltra, és nyújtsunk békejobbot egymásnak!
– Jól van – morogta az eemsi –, de legközelebb ügyelj, hogy hova
csapsz azzal az istenverte pörölyöddel!
Az út a gázló túloldalán zavartalanul folytatódott, s Leonék épp csak
annyira álltak meg, hogy a fogadós által odarakott elemózsiából
csillapítsák mardosó éhségüket, s Krontel végre magára ölthesse a
pokróc helyett a megszáradt ruházatát.
Ahogy a másnaposság kezdett elenyészni, a fagyos hangulat is
kezdett felengedni, s a dolgok odáig fajultak, hogy már Krontel is képes
volt vicsorgás nélkül elt rni egy-egy otromba tréfát a fejére szorult
sisakot és a bel le áramló b zt illet leg. Bár az utóbbira tett
megjegyzéseket kikérte magának, mondván, hogy semmiféle b zt
nem érez, a társai nyilván csak képzel dnek.
Az ebédhez megpróbálták Grun Grathot is felrázni, de vajmi kevés
sikerrel jártak. Az erfro-bolg bölcs egész id alatt a nyeregben
imbolygott, s bár a rázásra kinyitotta a szemét, nem úgy t nt, hogy érti
is, amit mondanak neki. Leon elcsodálkozott a fickó egyensúlyérzékén.
Még így részegen is képes volt a nyeregben maradni, s bár néha úgy
látszott, hogy valamelyik oldalra kizuhan a kengyelb l, a következ
pillanatban mindig pozíciót váltott.
A délután békés poroszkálással telt el, s még kétszer pihentek,
amikor a leszálló éjszaka sötétjében felt ntek Kingord fényei. Nagyon
látványos fények voltak, lévén, hogy a kis faluban minden egyes
kunyhó lángokban állt.
Kingord egészen másmilyen település volt, mint Merbolg, amit
vaskos városfalak vettek körül. Húsz-egynéhány sárkunyhóból állt, két-
három faházból meg úgy középtájon egy nagyobbacska k -
építményb l. Az utcáin – már amennyiben utcáknak lehet nevezni a
rendezetlen elhelyezés kunyhók közti tágas részeket – most patakokban
folyt a vér, és mindenfelé megcsonkított kunigaami tetemek hevertek. A
kunyhók nagy részét lerombolták és felgyújtották – mindezt nemrég
tehették, hiszen a lángok még vidáman lobogtak.
Leon és társai döbbenten lovagoltak be a nyomorúságos településre,
ahol a haldoklók nyögdécselése és jajkiáltása összevegyült az ket és
önmagukat siratok jajveszékelésével.
– Itt nemigen találsz kovácsot, komám – szólt oda Mirk
Krontelnek, de senki sem nevetett a megállapításán.
Fekete füst kanyargott felfelé a sápadt holdfényben, s Leonék
döbbenten nézték a pusztítást.
 – Maunuk – morogta Krontel. Senki sem mondott hangosan ellent,
de mindannyian érezték, hogy ezt az eemsik tették. Az eemsik, akik a
varázslatosan „feltámadt” Otoaak álombéli sugallatára megindultak,
hogy meghódítsák a földet, mely egykor az övék volt.
A szennyt l lepett „utcákon” vörös sz rzet bolg férfiak, n k és
gyerekek hullái hevertek a legiszonyatosabb módon megcsonkítva, s az
életben maradottak, akik halott szeretteiket siratták, még annyi
fáradtságot sem vettek, hogy elmeneküljenek a lovon érkez jövevények
elöl. Csak felpillantottak, felfelé fordították könnyt l áztatott arcukat, és
„minden mindegy” arckifejezéssel bámulták ket.
Razco megállította hófehér gebéjét egy halott gyermekét ringató,
véres kép bolg n mellett.
– Asszony... ki tette ezt?
– Eemsik – sírta az asszony. – Alkonyatkor törtek ránk, és
megölték az én kis Berildámat... megölték...
– Eemsik – suttogta Leon.
Krontel k vé vált arccal lovagolt tovább, s olyan kicsire húzta össze
magát a fejére szorult sisakban, amilyenre csak tudta.
Léptettek tovább, és a lassan-lassan leég kunyhók között hasonló,
gyászoló bolgokat találtak. A k épület mell l egy kiegyenesített kaszát
lenget , széles kép bolg lépett feléjük, akinek a fél arcát friss vágás
torzította el.
– Mifélék vagytok? – kérdezte a bolg reszel s hangon.
– Razco Menem, thorp gróf és társai – felelte Razco halkan. –
Kingord vendégszeretetét jöttünk keresni, de úgy találjuk, az id pont
nem alkalmas.
A bolg Krontel felé bökött a kaszájával.
– És az eemsi? A foglyotok?
– A szolgám – felelte Razco. – H hozzám, t le nem kell tartanotok.
– Megfogadtam, hogy egyetlen eemsit sem hagyok életben, aki csak
a szemem elé kerül – recsegte a bolg.
Krontel kihúzta magát, és a szeme felvillant.
– Hát csak gyere, ha van merszed!
– De mivel ezen eemsi ártatlansága bizonyítottnak t nik – folytatta
a vágott kép –, a megtorlástól az személyében eltekintek.
– Azt már tudjuk, hogy eemsik törtek rá Kingordra – vette át a szót
Leon –, de azt még nem, hogy miért...
A bolg indulatosan vállat vont.
– Miért? Hogy öljenek, gyilkoljanak, szenvedést és fájdalmat
okozzanak... Az eemsi szolgák most uraik ellen fordultak!
Grun Grath valami csodálatos módon erre az utolsó szavakra
magához tért.
– Nem vó't e mindig így – habogta. – Valaha mi, a kunigaamik
vó'tunk az eemsik szó'gái...
A bolg a homlokát ráncolta.
– Mit vartyog ez?
– Részeg – legyintett Mirk s egy modortalan fejbe kólintással
visszaaltatta az erfro-bolg bölcset.
– Az eemsik – folytatta Leon – merr l jöttek és merre mentek
tovább?
A bolg a szemét forgatta.
– Jöttek ezek az átkozottak mindenfel l. Felgyújtották a házainkat,
lemészárolták a lakosainkat... aztán amikor kielégítették gyilkos
ösztöneiket, ellovagoltak keletnek... Badong irányába. S mi még csak
nem is tudtuk értesíteni a badongiakat a veszedelemr l. Lehet, hogy
ezóta már ugyanez a sors lett az részük is?
Leon hosszan nézett maga elé.
– Tudtok valamit Grandorról? – kérdezte végül. – Mi a helyzet
Grandorral... vajon azt is feldúlták az eemsik?
A bolg a fejét rázta.
– Alig hinném. Grandor nagy város, rengeteg lakosa van, meg
házak. Nem lenne elég pár tucat eemsi, hogy megostromolja. Nem,
azt hiszem, Grandort nem fenyegették a hitvány lázadók.
– Milyen messze van ide Grandor? – szólt közbe Razco.
– Ha kieresztik a kantárszárat, éjfélre odaérnek... ha lépésben
mennek, reggelre... arra, azon az úton. – Észak felé mutatott. Leon
meresztette a szemét, de nem látott utat, csak valami sötétebb foltokat a
települést körülvev kisebb ligetek között.
 – Jól van – mondta Razco. – Segíteni itt már... úgysem sokat
tudunk. Ellovagolunk Grandorba, és figyelmeztetjük az ottaniakat a
veszélyre.
– Járjanak szerencsével! – köszönt el a bolg.
Razco máris megsarkantyúzta a gebéjét, Leon azonban még
visszamaradt.
– Még valami – mondta. – Nem járt itt egy magas, fekete hajú n ?
Nyúlánk, karcsú, igen vékony, s keskeny, cs rszer orra van...
A bolg igencsak bólogatott.
– Alméra varázslón re gondolsz, cherub? Mi igen jól ismerjük t, és
sok mindenért hálásak vagyunk neki. De igen, itt járt, tegnap este
érkezett, itt töltötte az éjszakát, s bárhogy marasztaltuk is, reggel indult
tovább. Hajh, ha Alméra itt lett volna, vele megjárták volna a rohadék
eemsik! De még hogy megjártak volna!
– Alméra merre ment tovább? – kérdezte Leon.
A bolg vállat vont.
– Északra indult. Azt mondta, Grandorba tart...
– Ez az! – kiáltotta Leon. – Gyerünk!
Kivágtattak az elpusztított faluból, s a poros országúton északnak
vették az irányt. Mivel az út többnyire sík területen haladt, s elkerülte a
sötét erd ket, nem takarták el felh k a holdat, s a sápadt fény kísérteties
megvilágítást kölcsönzött a környéknek.
A terep hamarosan emelkedni kezdett, s a lovak fújtattak, ezért
Leonék meglassították a tempót, s egyszer egy patak mellett még
pihenni is megálltak.
Id közben Grun Grath is feleszmélt kábulatából, és szomorú
szemmel kérdezgette, mikor érnek valami civilizált kocsma közelébe.
Az éjszaka közepén pillantották meg Grandort, egy fa- és k házaktól
zsúfolt várost, melyet ugyan nem védtek vaskos várfalak, de méretére
nézve lehetett akkora, mint a valamivel délebben található Merbolg.
A város civilizáltságát itt is fennen hirdették a rendkívüli b zt
árasztó, gondosan kiépített szennyvízcsatornák, s az az irdatlan
mennyiség kosz, mely csak igen s n lakott településeken található
meg. Ám ami a várost az eddigi városoktól megkülönböztette, hogy a
házak méretben igen változatosak voltak; akadtak itt kutyaól nagyságú
fabódék, kétméteres, zsúptet s vályogházak, többszintes k építmények,
s a város közepén karcsú márványtornyok, melyek küls falán spirális
lépcs kígyózott felfelé, s melyek tetején a kereng k fölött aranysárgán
csillogó hagymakupolák néztek fel büszkén az égre. Ezek a tornyok
igen változatosak voltak méretben; a legnagyobb valami hat méter
átmér és tizenöt méter magas lehetett; a legkisebb ilyen építmény
átmér je pedig a másfél métert is alig haladta meg, s a magassága négy-
öt méter lehetett.
– Mi a francok ezek? – morogta Krontel, aki általános rosszkedve
miatt igen rondának és sötétnek talált mindent és mindenkit.
– A legendás Grandon Márványtornyok – felelte gépiesen a teljesen
magába roskadt Grun Grath. – A Hajnal Isteneinek templomai.
Leon érdekl dve ugratott a tömzsi erfro-bolg mellé.
– Miféle isteneket tiszteltek a Hajnalkorban?
Grun Grath vállat vont.
– Ki milyeneket... Bárki szabadon választhatta meg, kinek mutatta
be áldozatát. Az a vaskos torony – mutatott a legmagasabbra –, ha jól
tudom, Otoaak temploma lehetett, ahol egy id ben még
emberáldozatokat is mutattak be a férgeknek...
Leon azt hitte, nem jól hallott.
– A férgeknek?
Grun Grath Leonra pillantott.
– Otoaak a férgek istene!
– Én úgy tudtam, az eemsik vezet je.
Az erfro-bolg lustán bólogatott.
– Hát persze. Otoaak a leghatalmasabb eemsi. Nem csak termetre,
er re is valóságos gigász volt... illetve, de furcsa... réges-rég senki sem
hallott Otoaakról, már-már a létezése is feledésbe merült, s most
felt nik újra, fellázítja az eemsiket...
– Mi van a férgekkel? – tért vissza Leon az el bbi témára.
Grun Grath sóhajtott.
– Kellene egy kis ned ...
Leon elértette a célzást, leakasztotta az övér l a kulacsát, és a
tömzsi erfro-bolg felé nyújtotta. Az hálás pillantással vette el, és
mohón jót húzott bel le. Aztán vissza sem adta.
– Amrik a férgek hazája – magyarázta valamelyest megélénkülve. –
Az eemsik valaha mind ott éltek, ám létüket folyamatos veszély
fenyegette, mert a férgek évr l évre megtizedelték ket, s t, néha teljes
falvakat pusztítottak el egyetlen éjszaka leforgása alatt. Az eemsik élete
folyamatos küzdelemb l állt, így nem is csoda, hogy számos
alkalommal megpróbáltak betörni Cherubion kontinensére. Igen... – A
bölcs elmerengett. – Mindig arLiannonnál szálltak partra. A legenda
szerint az els jelent s összecsapásra a Vértó völgyében került sor.
Akkoriban... bármily kínos is ez a fajunknak... a kunigaamik még az
eemsik szolgái voltak, s els sorban k voltak e háború vesztesei. A
Vértót akkor még máshogy hívták...
– Kaskah – bólintott Leon. – Ismerem a legendát.
Grun Grath ismét megnedvesítette a torkát.
– Aztán a második nagy eemsi invázióra sok-sok évtizeddel kés bb
került sor, még az is meglehet, hogy évszázadok múltán...Az eemsiket
akkor senki sem állította meg a Vértónál, ellepték Cherubion északi
részét, öltek, fosztogattak... a legenda szerint megölték a kor három
leghatalmasabb istenét... Melant, a Gépembert, Cholert, a Mágust és
Sangot, a Kegyetlent.
Leon elmosolyodott.
– A legenda téves – közölte. – Cholert és Melant én öltem meg...
pontosabban az a kard, amelyet forgattam: a Denevér Sangot pedig...
nos, az igen hosszú történet. Alkalomadtán majd elmesélem.
Grun Grath érdekl pillantást vetett rá, de nem t nt túlzottan
meglepettnek.
– Mindez a Hosszú Éj idején történt – jegyezte meg. – Három-
százötven évvel ezel tt.
Leon bólintott.
– Tudom.
A bölcs a fejét csóválta.
– Sosem hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet – motyogta. –
Hogy valaki csak úgy felt njön a múlt ködéb l. Olyasvalaki, aki ismerte
az akkori viszonyokat, az isteneket, s pontosan el tudja mondani
nekem, hogy mi történt.
Leon gyanakodva pillantott a társára.
– Nem kételkedsz bennem?
Most az erfro-bolg mosolyodott el.
– Egy percig sem, Leon Silver. Attól a pillanattól kezdve, hogy
megláttalak, tudtam, hogy te nem közénk való vagy. Olyannyira kirísz
Cherubion minden faja közül, mint ahogy a kagylók eltérnek a tengerpart
színes kavicsaitól. Vegyük csak a testedet. A combod ugyanolyan
hosszú, mint az alsó lábszárad, a derekad karcsú, a mellkasod nem
túlzottan domború, mint a goreeleké, s nem is beesett, mint a
cheempeké. S ami a legfurcsább, az a koponyád formája. A homlokod
magasan ül a szemed fölött, s a füled a koponyádhoz simul, a szemed
távol ül egymástól, az orrod keskeny és az ajkaid szinte befelé
fordulnak. S a hajad, vékony szálú, akár a selyem, nem olyan durva
mint az enyém, Razcóé vagy akár Krontelé. Te egészen más vagy,
Leon Silver, s szavamra mondom, számos cherubot láttam már
életemben, jó néhány keort is ismerek, s bár a Chlovis klán tagjaihoz
még nem volt szerencsém, bizton állíthatom, hogy te nem vagy cherub...
kunigaami sem vagy, eemsi sem, de akkor mi vagy?
– Ember – felelte Leon. – Sok ezer évvel ezel tt az ember volt az
eemsik se. Mi uraltuk a Földet... ezt a világot akkor, amikor Cherubion
még nem is létezett. Való igaz a tanításod, Grun Grath, az ember... vagy
mondjuk úgy, hogy az eemsik, valaha nagyon régen a majmok, avagy
kunigaamik egyik törzséb l fejl dtek ki...
Az erfro-bolg szeme elkerekedett.
– Hihetetlen!
Leon elmosolyodott.
– Nem hittél saját tanaidban?
– Amíg egy tézis nincs bizonyítva, addig csak elmélet marad. De
most... most kezdem hinni, hogy mindaz, amit elképzeltem, való...
Leon eltöprengett egy darabig.
– Nem értem, miért gy lölnek téged az eemsik, hiszen te magad is
azt állítod, hogy valaha a kunigaamik az eemsik szolgái voltak...
 No igen – vigyorodott el Grun Grath –, ezért meg is gy lt a bajom
Gerandon királlyal, a kunigaami uralkodóval és beképzelt
udvaroncaival. Sok évvel ezel tt életem végéig szám ztek Barigondból,
a királyi palotából. Az eemsik ezért az állításomért még a keblükre
öleltek volna, viszont azért a tézisemért, hogy k a kunigaamik egyik
alfajából fejl dtek ki, igencsak fenik rám a fogukat... Ez nem is csoda,
hiszen legtöbbjük számára a törzsi mesékb l, legendákból még élénken
él az a hit hogy egykor k uralkodtak a kunigaamik fölött, s nehéz
elfogadniuk, hogy egykor ez fordítva is lehetett...
Leon eltöprengett valamin.
– Te annyi mindent tudsz, annyi mindenkit ismersz – kezdte
dve –, nem hallottál egy igen magas hreeirr l, akit Almerginnek
hívnak?
Grun Grath a homlokát ráncolta.
– Nem. Mi van vele?
– ragadta el a kardomat!
– A tegnap esti verekedésben, amit végigaludtam?
– Egy mergháni! Ezüst szín palástot viselt, s ezüst denevér-
formában repült el...
Az erfro-bolg bölcs mélyet sóhajtott.
– Ennyi hihetetlen dolog közt lassan már kezdem elhinni, hogy a
mesebeli ghirdek és merghánik igen is léteznek...
Már az els sötét kunyhók között csattogtak a lovak patái – sza-
bályosan lerakott kövezeten.
Razco kissé visszafogta a lovát, hogy bevárja Leonékat.
– Mi a neve annak a fogadónak, amit emlegettél? – kérdezte
csendesen.
Leon annyira meglepte a kérdés, hogy el ször eszébe sem jutott.
– Valami szín... Piros... vagy mi... Lila Csillag! Hogy találunk oda?
– Majd megkérdezünk valakit – felelte Razco optimistán, hiszen az
utcák kihaltak voltak, s egyetlen kunyhóban sem égett mécsvilág.
Mint kiderült, Grandor nemcsak a tornyaival tért el más városoktól,
de abban is, hogy az aránylag zsúfolt utcák gyakorta kiszélesedtek, hogy
helyet adjanak kisebb ligeteknek vagy bokrokkal ben tt parkoknak. Az
egyik ilyen park közepén egy patak csobogott, melynek szélén embernyi
magas, keskeny k rakás állt. Hogy mi célt szolgálhatott, az nem derült
ki, és amikor Leon a társait kérdezte, mindenki csak a vállait
vonogatta.
Krontel keserves képpel nézett ki a féloldalasan fejére szorult sisak
alól egyetlen kilátszó szemével.
– Gondoljátok, hogy van még ébren kovács? – kérdezte re-
ménykedve.
– Majd felrugdosunk egyet! – ígérte Mirk, aztán elvigyorodott. –
Már alig várom, hogy lássam, amikor tüzes vasakkal szedi le rólad azt a
vacakot.
Krontel feléje rúgott a nyergéb l, de a kunigaami röhögve távolabb
nógatta t le a hátasát.
– Ott valami világot látni – mutatta Razco, és valóban, egy távolabbi
épület fel l valami fény pislákolt, és elmosódott danászás hallatszott.
Grun Grath a fülét hegyezte, és egy elszánt sóhajtással lehajtotta
Leon kulacsából a maradék bort.
– Hol van Wuff? – kérdezte Leon. Észre sem vette, a chorald mikor
maradt el t lük.
A többiek elengedték a fülük mellett a kérdést.
A világosság egy fogadóból áradt, egy jókora k épületb l,
melynek sárga lángú mécsest l megvilágított falán egy fekete ló stilizált
rajza látszott.
– Hát, ez nem a Lila Csillag – sóhajtott Leon.
– Nem, ez a Fekete Paripa – hallatszott egy sípoló hang a ház sötét
sarka fel l, és egy igen alacsony termet kunigaami bukkant fel, egy
méter magas alig lehetett. Tar koponyája szegélyét sárgás sz r fedte, az
arca ugyancsak csupasz volt, és vonásai mozgékonyak. A lábai és a
karjai teste kicsinységéhez képest aránytalanul hosszúak. Leon nem
tehetett róla, de ez az alak kimondottan egy majomra emlékeztette.
– Üdvöz légy, idegen! – köszöntötte Razco udvariasan.
A fickó megvakarta lapos orrát négy ujjával.
– Én helybeli vagyok. Ti vagytok az idegenek.
Razco nem vitatkozott ezen a megállapításon.
 – A Lila Csillagot keressük.
– Minek? A Fekete Paripa sokkal jobb fogadó. Szálljatok le a
nyeregb l, és kerüljetek beljebb! Én majd gondoskodok a... szánalmas
gebéitekr l.
Razco megköszörülte a torkát.
– Nem mennénk tovább, barátom, ezt szavamra mondom, hisz
eléggé kifárasztott bennünket az egész napi lovaglás, azonban nekünk a
Lila Csillagban van dolgunk, így hát ne fukarkodj az információval, adj
útbaigazítást, kérlek!
– Ugyan már! – sipította a majomszer fickó. – Mi dolgotok nektek
egy olyan ócska helyen, amikor itt a Paripában f úri kényelem vár
rátok?
Razco a homlokát ráncolta, és ösztönösen a pörölye után tapo-
gatózott.
– Pár ezüst inkább helyénvaló! -javasolta Leon.
A kunigaami gróf motyogva nyúlt az erszényébe, s két ezüstöt
hajított a fickó felé. Az utánuk kapott hosszú karjaival, de elhibázta a
mozdulatot, és az ezüstök csengve elgurultak a köves úttesten.
A majomszer alak heherészve szedte össze ket.
– A Lila Csillag? – kérdezte mintegy magától. – Végig kell lo-
vagolni ezen az úton, keresztül a városon, s a túlsó végen található. Egy
nagy, ormótlan faház, el tte egy k kút található, meg vályú a lovaknak.
De én mondom, jobban járnak, ha itt maradnak...
Razco köszönés nélkül továbbléptetett, és ez szokatlanul nagy
udvariatlanság volt részér l, de valószín leg még így is igencsak
fegyelmezte magát, hogy ne csapjon a fickó nyaka közé a tiszte-
letlenségéért, melyet egy thorp gróffal szemben tanúsított.
A város központja meglepetésre igen tágasnak bizonyult. Az út
háromszorosára kiszélesedett a vaskos torony el tt, mely az ajkát
nyalogató Grun Grath szerint egykor Otoaak temploma volt, és egy
kerek teret alkotott, melynek közepén kerek, köves mederben egy kis
szök kút csobogott.
Ellovagoltak a sima falú torony mellett, és maguk mögött hagytak
több k házat és vályogviskót is, amelyek némelyikének ajtajában a
földön pipázgató kunigaamik ültek. A legtöbbjük ugyanolyan
jellegzetesen majomszer volt, mint az a fickó, akivel a Fekete Paripa
el tt beszéltek.
– Paveenek – húzta el a száját Razco. – Undorító cs cselék.
Hamarosan a város végéhez értek, de sehol sem látták jelét, hogy
valahol itt állhatna a Lila csillag fogadó. Aztán az utolsó vályogkunyhó
is elmaradt mögöttük, s el ttük csak egy állott szagú, mocsaras vidék
terült el.
A mindig udvarias Razco úgy szitkozódott, hogy még Krontel is
behúzta a nyakát.
– Visszamegyek, és lecsapom azt a bugrist, mint egy legyet! –
fogadkozott Menem grófja, s hogy állításának eleget tegyen, már el is
húzta harci pörölyét.
– Nyugalom! – intette le Leon. – Ne hívjuk fel feleslegesen
magunkra a figyelmet!
– Jó – ígérte Razco. – Majd félrevonom az ipsét egy sötét sarokba,
és ott verem agyon.
Megfordították rogyadozó lábú lovaikat, és visszafelé caplattak a
tér irányába.
Grun Grath úgy fészkel dött a hátasán, mintha t kön ülne. Meg is
állt az els olyan viskónál, melynek ajtajában két pipázgató paveen
üldögélt.
– A Lila Csillagot keressük – szólt oda minden köszönés nélkül, és
meglehet sen vészjóslóan. – Két aranyat fizettünk egy kopasz
paveennek, de az útbaigazítás helyett félrevezetett bennünket. – Kis
szünetet tartott, hogy a pipázgató fickóknak legyen idejük felfogni
szavai jelent ségét. – így hát ti nem kaptok egy vasat sem... de ha
becsaptok és tévútra vezettek, szavamra fogadom, hogy visszajövünk, a
kunyhótokat földig romboljuk, az asszonyaitokat meger szakoljuk,
benneteket meg felkoncolunk... a gyerekeitekkel pedig fajtalankodni
fogunk! Szóval... merre van a Lila Csillag?
A két paveen olyan sietve próbált válaszolni, hogy egymás szavába
vágtak, és egy szót sem lehetett érteni.
Grun Grath nagyvonalúan rámutatott az egyikre, majd a másikra.
 – Te hallgass, te pedig beszélj!
Az a paveen, akit Grun Grath beszédre buzdított, olyannyira
megillet dött, hogy még fel is pattant ültéb l, és hajlongani kezdett.
– A Lila Csillag a F tér mellett van, nagyuram... El kell haladnom
Otoaak Temploma mellett, aztán a szök kútnál balra fordulni Choler
Temploma felé. Az más néven a Fekete Torony, s szinte a tövében
található...
– Na azért! – bólintott oda kegyesen az erfro-bolg bölcs, és lova
véknyába vágta csizmás sarkait.
Razco zord pillantást vetett Leonra.
– Ugye, hogy így kell ezekkel beszélni, nem drága ezüstökkel tömni
a gazfickókat!
Leon akaratlanul bólintott.
– Irány a Lila Csillag!
Elléptettek a f tér irányába, s a szök kútnál a mondottak szerint egy
fekete torony felé balra fordultak. Nem kellett messze menniük, szinte a
torony tövében megtalálták azt a mécsesekkel kivilágított k házat,
melynek a falán egy csillag rajzolata ékeskedett, hogy milyen színben,
azt csak a névb l találták ki, mert egyébként szürkének látszott a
holdfényben. Korábban ezt az épületet azért nem vették észre, mert a
tér fel l a fekete torony teljesen eltakarta.
– Holnap reggel megkeresem azt a bugrist, és kiverem bel le az
ezüstjeimet! – fogadkozott Razco.
Egy alacsony termet , menyét arcú cherub sietett eléjük, és
hajlongva üdvözölte ket. Miután leszálltak a nyeregb l, a lovaikat
elvezette a fogadó háta mögötti udvarba.
Az épületb l nem hallatszott akkora lárma, mint nem sokkal ko-
rábban a Fekete paripából, de hogy itt is még javában folyt az éjszakai
élet, ahhoz kétség sem fért.
Legel ször Grun Grath lépett be a tágas terembe, melyben legalább
nyolc asztal leledzett, s amelynek legtávolabbi sarkában k zhelyben
lángok fölött valami nyúlszer állat sült.
– Kocsmáros! – rikkantotta Grun Grath egészen felvillanyozódva. –
Bort nekünk, de gyorsan!
 Három asztalnál ültek vendégek, többnyire paveenek, akik árgus
szemekkel figyelték az újonnan jötteket.
Leon és társai az ajtóhoz legközelebbi asztalnál foglaltak helyet.
Leonnak megkordult a gyomra a sült illatára. Csak most látta, hogy a t z
fölött forgatott húsnak már jó részét lemetélgették éles késekkel, és
szinte csak a csontjai maradtak meg.
Egy zsiráf nyakú, csapott vállú, sz rös kép kocsmáros jelent meg,
és amikor Razcóék közölték, hogy enni akarnak, azonnal nagy hangon
utasította a paveen szolgáit, hogy húzzanak egy másik kutyát nyársra.
Leon nagyot nyelt, de éhsége a gyomrát mardosta, így nem fejtette ki
kétségeit a kutyahús laktatós volta iránt.
Grun Grath külön sürgetésére a bor másodperceken belül meg-
érkezett, s az újonnan jöttek legalább eliszogattak, amíg lakomájuk
el készületeit figyelték.
Hamarosan nyársra került a szalonnával telet zdelt, f szerekkel
megszórt, megnyúzott állat, és ínycsiklandozó illat kezdett terjengeni a
füstös helyiségben.
Miután az iszogató helybeliek túljutottak a jövevények szemügyre
vételezésén, ismét harsány beszélgetés kezd dött, egyik asztaltól
átkiabáltak a másikba, s néha rikoltozva, sipítozva tárgyaltak meg egy-
egy vitás ügyet. S bár gyakorta t nt úgy, hogy valamilyen vita miatt
mindjárt ölre mennek, hangoskodásuk általában békés egyetértésben, s
baráti iszogatásban végz dött.
Az egyik asztal mellett egy vékony, kopasz, sz rtelen arcú paveen
ült egészen lila ingben és citromsárga nadrágban egy tompa tekintet ,
hordóhasú, s kidomborodó mellkasú, izmos, ágyékköt jét l eltekintve
csupasz goreel társaságában.
A paveen most felállt, s miközben az újonnan jötteken tartotta a
tekintetét, úgy fordult, mintha szavait a helybeliekhez intézné. Egy
vékonyka pálcikát emelt a magasba, és körbemutatta mindenkinek.
– Tisztelt uraim, engedjétek meg, hogy egy érdekes trükköt
mutassak nektek a relativitásról. – Hallgatott egy darabig, amíg a
tekintetek mindenfel l feléje nem fordultak. – A nevem Káprázatos
Madin, környékszerte híres trükkmester vagyok, s egyben filozófus is,
aki néha eltöpreng az élet relativitásán, s más dolgokon...
– Mivel akarsz már megint pénzt kicsalni t lünk, Madin? – sipította
egy nyurga paveen a szomszédos asztalról. – Sokszor megetettél már
bennünket az ostoba trükkjeiddel!
Leon már akkor felkapta a fejét, amikor a fickó bemutatkozott. az
a Madin, aki kapcsolatba tud lépni Meurinnal!
Madin elmosolyodott, s látva, hogy az újonnan jöttek figyelme is
felé fordul, közelebb lépett az asztalukhoz.
– Nos, uraim, megengeditek-e, hogy egy aprócska trükkel mú-
lassam az id t, míg a vacsorátok készül?
Razco engedékenyen bólintott.
– Ha nem kell fizetnünk érte – jegyezte meg az óvatosság kedvéért.
A vékony paveen nevetett, és megigazította b szárú, citromsárga
selyemnadrágját.
– Ugyan, uraim, nem vagyok én rabló! Csak egy ártatlan fogadást
ajánlok, melyet ha ti nyertek, még a vacsorátokat is én fizetem...
annyit ehettek és ihattok az én számlámra, amennyi csak belétek
fér...
Grun Grath ráemelte kissé már párásodó tekintetét.
– És ha mi veszítünk? – recsegte ellenségesen.
Madin széttárta karjait.
– Akkor ti fizetitek az én és a társam szerény vacsoráját. – A roppant
termet goreel felé pillantott, és Leon arra gondolt, hogyha ez a fickó is
eszik, az a vacsora nem lehet olyan túl szerény.
– És mi lenne a fogadás tárgya, kedves Madin? – kérdezte Leon
szórakozottan.
A vézna paveen odamutatta a vékonyka pálcikát, hogy mindenki
lássa.
– Az er relatív – mondta, és két ujjával letört a pálcikából egy
darabkát. – Látjátok, ilyen könny ez. Egy pattintás, és a pálca
kettéroppan. Mégis... az el bb említett árba fogadok, hogy közületek a
leger sebb sem tudja a megmaradt részt kettéroppantani, vagy akárcsak
egy szemernyit is meghajlítani, mégha minden erejét latba veti is...
– Nocsak! – morogta Razco. – Hadd nézzem csak azt a vacakot!
 – Nézni szabad – sipította a paveen –, de eltörni csak akkor, ha már
megegyeztünk.
A thorp gróf elvette a pálcikát, és alaposan szemügyre vette.
– Ha ráfújok, eltörik – jegyezte meg.
– Minden relatív – vihogott a kis paveen. – Kérem vissza a tör-
hetetlen pálcát... Na, ki fogad velem? Ki próbál szerencsét?
Razco a kezét nyújtotta.
– Ha eltöröm, te fizeted a vacsorát, ha nem, akkor mi a tiéteket? –
morogta buzgón.
Leon azonban barátságosan félretolta.
– Nem, jó Razco – nézett rá jelent ségteljesen –, ez a feladat énrám
vár!
A thorp vállat vont, és visszaült.
– Áll az alku – jelentette ki Leon. – Én állom a fogadást. Ahogy
megegyeztünk, aki veszít, fizet.
– Úgy van! – sipította a kis paveen. – Kezdheted. Lássuk, el tudod-e
törni! – Ezzel hátraszökkent, s a kis pálcikát a felegyenesed goreel
kezébe nyomta. A kétméteres, baromi méret fickó két ujjal óvatosan
tartotta azt, s elrettentésképpen egész testében kihúzta magát, az izmait
feszítgette, és vérben forgó szemmel, fenyeget en vicsorgott.
– Na tessék – vihogott a kis paveen –, törd el... ha mered! Erre
mondtam, hogy minden relatív! Na gyerünk, cherub, el tudod törni a
pálcikát, vagy feladod?
A teremben óriási hahotázás támadt, még a zsiráf nyakú kocsmáros
is úgy röhögött, hogy rengett belé a feje.
Razco felugrott, és a pörölyéhez kapott.
– Ez arcátlanság!
– Miért? – sipította Madin. – Nem volt kikötve, hogy a cherubnak
a kezébe adom! Vegye el, ha tudja... és ha meri! Ismerjétek el, hogy a
cherub vesztett, és fizessetek, fizessetek!
– Ez rablás! – ordította Razco, de ett l a teremben csak még
nagyobb lett a röhögés.
– Egy ártatlan kis tréfa – helyesbített a paveen, aztán Leon felé
fordult. – Na, cherub, elismered, hogy vesztettél?
 Leon elmosolyodott, és megrázta a fejét.
– Szó sincs róla, Madin mester. Én kedvelem a tréfákat.
Mentális erejével a szívében lobogó Sötét Lángra koncentrált, és
érezte, hogy az valósággal fellángol a mentális érintésre. Leon egy kezet
formált a sötét közegb l, és meglódította a vicsorgó barom felé.
A helybeliek csak annyit láttak, hogy egy sötét árnyékcsáp vágódik
ki Leon mellkasából, odavillan a goreelhez, és a következ pillanatban
a pálcika már Leon ujjai közt feszül.
– Rossz fogadást kötöttél, Madin mester – nevetett Leon –, mi
ugyanis rengeteget bírunk enni.
– Hát még inni... – sóhajtotta Grun Grath, aki már vagy öt perce
becsukott szemmel az asztalon nyugtatta a fejét.
A goreel felordított, és felborítva a köztük lév asztalt, Leonra akarta
vetni magát. Leon azonban számított erre a rohamra, a Sötét Láng
formálta kézzel elkapta a vaskos bikanyakat, s annál fogva felemelte
ellenfelét egészen a plafonig, és hagyta ott bömbölni és kalimpálni.
A teremben néma csend támadt, a paveenek riadtan húzódtak el a
közelb l, és meredt szemmel bámulták a rúgkapáló goreelt, akit egy
halvány árnyékkéz tartott a magasban.
– Én értem a viccet, Madin mester – mondta Leon még mindig
mosolyogva. – De Cholerre mondom, én tanítom tisztességre a
szolgádat, ha te nem teszed meg!
A kis paveen megrezzent Choler nevére, és valamit odaszólt a
goreelnek. Az azonnal megmerevedett, mintha meghalt volna. Leon
várt még pár másodpercig, aztán letette. A baromi fickó lesütött képpel
somfordált el a sarokba, és hátat fordítva a teremnek, az egész kancsó
borát felhajtotta.
Néhány paveen pénzdarabokat rakott az asztalra, és sietve ki-
sompolygott a teremb l. Még a kocsmáros is elt nt valahová.
– Két arany az összes vagyonom – motyogta Madin. – Azt
odaadom, de többet fizetni nem tudok...
Razco felhördült.
– És a fogadás?
Leon leintette.
 – Tartsd meg a pénzedet, Madin mester, és ne vedd zokon t lem ezt
a kis tréfát. A nevem Silver, és Choler megbízásából jöttem, éppen
téged kereslek.
– Engem? – húzta el a száját a paveen, és lopva körülnézett.
Azonban az ivóban rajtuk kívül eddigre már senki sem maradt.
– Kell bizonyítanom a kilétemet? – kérdezte Leon.
– Nem, nem, dehogy – sietett közbevágni Madin. – Hiszen az el bb
már ékesen bizonyítottad. Grobart még senki sem tudta így
megleckéztetni... Rendelkezz velem, Silver... de vajon mi végb l küldött
éppen énhozzám a halhatatlan Magiszter?
– Találkoznom kell egy férfival, aki két méter magas és ezüst
kámzsát visel.
A kis paveen megrezzent.
– Meurinnal?
Leon szó nélkül bólintott.
Madin sóhajtott.
– Ez nem lesz könny ...
Leon vállat vont.
– Én sem jó kedvemb l csinálom.
– A Sötét Láng?
– Ne firtassuk! Találkoznom kell Meurinnal, s hogy mi végb l, az
nem a te dolgod.
A paveen buzgón bólogatott.
– Én csak egy dologban segíthetek, Silver úr. Beviszlek téged és
társaidat Choler Templomába, és ott a cholerita papok majd kapcsolatot
teremtenek számodra Meurinnal.
Leon bólintott.
– Mikor?
A paveen körülnézett, és megrángatta citromsárga nadrágját.
– Legjobb lenne most azonnal. Azok, akik látták, miként bántál el
Grobarral, már valószín leg az egész várost telekürtölték a hírrel, hogy
egy varázstudó érkezett Grandorba, s errefelé egy ideje nem kedvelik a
hozzád hasonlókat. Nem kezeskedhetek érte, hogy épp b rrel távozol
Grandorból, ha nem t nsz el miel bb.
 Leon töprengve körülnézett.
Mivel a kocsmáros és szolgái valamerre felszívódtak, Krontel és
Mirk vették kezelésbe a sültet, melynek egyik oldala már-már így is
megégett kissé, hogy senki sem forgatta a nyársat.
Razco a közelben állt, de a tekintetét a t z fölött serceg pecsenye
kötötte le, s orra fel-lejárt, annyira szimatolt.
Grun Grath részegen hortyogott. Az egyik kancsó felborult, és a piros
lé az erfro-bolg sörtehajára folyt.
Leon odaszólt Razcónak.
– Indulnunk kellene!
– Mi? – eszmélt a thorp nemesúr.
– Tovább kell mennünk! – közölte Leon.
Krontel felhorkant a t znél.
– Már csak pár perc, és elkészül a sült!
– Én nem várhatok – sziszegte Madin. – Ha veletek találnak, én is
megjárhatom. Ha nem jöttök most azonnal, akkor számíthattok arra,
hogy er vel kell kitörnötök innen, és annyit mondhatok, a grandoriak
nagyon kegyetlen harcosok tudnak ám lenni...
Odakintr l nagy lárma közeledett. Leon felpattant.
– A hátsó ajtón! – sipította Madin, görbe lábain az asztalához
rohant, felkapta a tarisznyáját, és megindult az udvarra viv ajtó felé.
Az eddig duzzogó goreel sem kérette magát. Meglep fürgeséggel
iramodott a társa után.
– Krontel! A húst! – kiáltotta Leon. – Mirk! Grun Grathot!
Razco az asztalon hever fekete kenyeret kapta a hóna alá, Leon
pedig egy kancsó bort ragadott fel, de a nagy sietségben azonnal ki is
öntötte.
– A francba vele! Épp ideje már, hogy Grun Grath kijózanodjon egy
id re!
– Az biztos! – lihegte Mirk vérben forgó szemmel. – Mert hogy én
még egyszer nem cipelem ezt a dögöt, az biztos!
Egy k repült be a fogadó ablakán jókora lyukat tépve a nyílást
takaró, átlátszó b rhártyán. S közvetlenül utána egy k köré bugyolált,
lángoló rongy is érkezett.
 – Kifelé! – sürgette Leon a többieket, de azoknak sem kellett
többször mondani.
Egy sötét udvarra jutottak, és még látták elt nni a házak között a
goreel imbolygó roppant hátsófelét.
Krontel fennhangon káromkodott, sziszegett, és egyik kezéb l a
másikba dobálta a forró nyársat, rajta a sülttel.
Razco megtorpant.
– És a lovak?
– Van kedved megkeresni ket? – kérdezte Leon, és elrohant a thorp
gróf mellett.
A teremben csörömpölés hallatszott és égrenget ordítások har-
santak. Razco csak egy pillanatig töprengett a kérdésen.
– Úgyis csak vacak gebék voltak!
Sötét utcákon loholtak. Leon megtorpant egy sikátor közepén, s
olyan er vel és gyorsasággal koncentrált a szívét körülvev Sötét
Lángra, mintha villám csapott volna belé. A hatás számára olyan volt,
mintha egy pocsolyába óriás sziklát dobott volna; a lángok
„kiloccsantak” minden irányba, s egy pillanat alatt átláthatatlan fe-
keteség lepte el a sikátort.
– Mi a nyavalya... – szitkozódott Krontel, aztán rémülten felordított:
– Elejtettem a nyársat!
A szurokszer sötétség „alvadni” kezdett és ragacsos lett, mint a
vattacukor. Leon alig tudta kitépni magát a rátapadó szálak közül,
mintha egy méternyi vastag, fekete pókháló kezdett volna képz dni
körülötte.
Hatásos varázslat!
Valahogy kibontakozott a ragacsos hálóból, ám mivel az orráig sem
látott, belerohant a földön négykézláb tapogatózó Krontelbe, és átesett
rajta. Az eemsi ordított dühében, s mivel az ordítása hirtelen
felhangosodott, sejteni lehetett, hogy rátenyerelhetett a forró húsra. Ezt
valamivel kés bb a káromkodása is alátámasztotta.
Egy vékony torony mell l Madin kiabált és integetett visszafelé.
– Erre! Erre!
A torony mellett befordultak, és nagy ívben visszafelé kanyarodtak.
Jókora kerül vel eljutottak a f téren csobogó szök kúthoz, s ott balra
tértek le a Fekete Torony felé.
Ez a templom ugyanolyan kerek alapú és sima márványfalú volt,
mint a többi; legfeljebb az különböztette meg, hogy fekete márványból
épült, s inkább zömök volt, mint magas és sudár. Nyolc méter lehetett
az átmér je, s alig négy méter a magassága a furcsán csavarodó kupola
csúcsáig. A fekete falakból ezüstszín ábrák rajzolódtak ki; Choler
jelvényei és mágikus jelei. Leon csak a choleriták jelét, az öklöt látta, a
sátáncsillagot és benne a szemet sehol. Ám ez nem lepte meg
túlságosan, hiszen szerte Cherubionban úgy tudták, hogy Choler jele az
ökölbe szorított kéz.
A torony túlsó oldalán egy keskeny, kerek tetej ajtó látszott. Mire
Leon odaért, Madin már másodjára döngetett be a bronzajtón a
kopogtatóval. Bentr l csoszogó léptek közeledtek. A távolból az
ordítozás kakofonikussá vált, s óriási lehetett a z rzavar; valószín leg a
paveenek most gabalyodtak bele Leon ragacsos pókhálójába, amit a
Sötét Lángból sz tt nekik.
– A név? – kérdezte egy reszel s hang a torony belsejéb l.
– Madin – felelte a kis paveen.
– Az ügy? – hallatszott ismét a hang.
– Meurin.
– Jól van.
Egy kattanás, majd még egy, aztán még kett . Ezt követ en olyan
súrlódó zaj hallatszott, mint amikor egy vaskos reteszt húznak el.
Az ajtó kitárult, és egy fekete kámzsás, teljesen kopasz, vaskos állú
bolg t nt fel.
– Kerüljetek beljebb!
A paveen lépett be el ször, s utána a goreel is bepréselte magát az
ajtón. Aztán Leon, Razco, Krontel a csupa por hússal és végül Mirk,
vállán a hangosan hortyogó Grun Grathtal.
Egy gyertyáktól megvilágított, tömjénszagú, kör alakú helyiségbe
jutottak, melynek a közepén kiemelt trónuson egy er sen stilizált alak
ült, mely Leon megítélése szerint alig-alig hasonlított Cholerre. Az
biztos, hogy aki a szurokfekete k l ezt a szobrot kifaragta, sohasem
látta teljes életnagyságban a Magisztert.
A széles állú bolg nagy dörrenéssel betette a bronzajtót, ám érdekes
módon ett l a világítás mértéke semmivel sem lett gyérebb. S t, mintha
az oltár sarkain pislákoló gyertyák nagyobb lángra kaptak volna.
– A nevem Hanugir – közölte a bolg monoton hangon. -Choler
Fekete Tornyának rz je vagyok. Mit kívántok t lem a Sötét Láng
nevében?
Madin széles mozdulattal Leon felé intett.
– Ez a cherub itt Choler nagyúr megbízásából jár el, beszéljen ...
Leon el relépett.
– Sürg sen találkoznom kell egy bizonyos valakivel, aki Meurinnak
nevezte magát eddig találkozásaink során.
A bolg pap alaposan szemügyre vette Leont, majd a legszélén
pislákoló gyertyára mutatott.
– El tudod oltani anélkül, hogy közelebb lépnél? – kérdezte.
Leon válasz helyett a Sötét Lángra koncentrált, egy csápot formált
bel le, s egy villámgyors mozdulattal a gyertya felé csapott vele. Nem
csak a láng aludt ki, de a gyertya a távolabbi falnak repült az ütés
erejét l, s ott két darabra tört.
A pap elégedetten bólintott.
– Bárki legyél is, Hanugir, s szolgái mindenben a rendelkezésedre
állnak.
– Hogyan léphetek kapcsolatba Meurinnal? – akarta tudni Leon.
A pap az oltár felé indult, és intett.
– Gyertek! – Megkerülte az emelvényt, s a szobor hátoldalán egy
jól olajozott ajtót tárt ki. – Erre!
Leon máris megindult, s mentek a többiek is. Mirk nem éppen finom
mozdulattal lerakta a nehéz erfro-bolgot a márványpadlóra, s háttal az
emelvénynek támasztotta.
– Most már tartson Choler, én eleget cipeltelek!

6.
 Sima k lépcs vezetett lefelé, s az, hogy még nem vájtak belé le-
nyomatot az errejáró lábak, jelezte, hogy ez a lépcs nem a messzi
múltból maradhatott örökül.
Negyvennyolc lépcs fokot tettek meg, aztán a lépcs jobbra fordult,
s újabb negyvennyolc fok következett. Aztán egy folyosóra jutottak.
Hideg, nyirkos leveg csapta meg ket, és a távolból ütemes
fémcsattogás, sivítás, fojtott kiáltások hallatszottak. Aztán nagy
nyögések és gonosz nevetés. Vérfagyasztó sikoly.
– Mi folyik idelenn? – kérdezte megrezzenve Leon.
A pap oldalra mutatott.
Jobbra a kínzókamrák, el ttünk a mágikus laboratóriumok, balra a
kovácsm helyek.
– Micsoda? – röfögte tele szájjal Krontel, aki közben megunta az
éhezést, és mit sem tör dve azzal, hogy a hús csupa piszok lett,
jókorákat falt bel le. – Kovácsm helyek? Hol?
– Mint említettem balra – felelte türelmesen a pap.
Az eemsi izgalomba jött.
– Le lehet venni? – habogta.
Hanugir kérd n pillantott Leonra.
– A szolgánknak a fejére szorult a sisakja – magyarázta tettetett
flegmasággal Leon. – Ha a kovácsotok le tudná szedni róla, hálásak
lennénk.
A pap meghajtotta tar fejét.
– Balra tessék!
Kanyargó folyosón haladtak a falakra t zött fáklyák imbolygó
fényében, s hamarosan egy fényesen kivilágított terembe értek, ahol
egy kemencében kovácst z parázslott, s négy-öt üll mellett
félmeztelen, kopasz goreelok verték az izzó vasat. A hatalmas termet
goreelok mellett kisebb paveenek sürgöl dtek, fogókat tartottak, a
megformált fémet valami olajos folyadékba mártogatták, vagy éppen
visszatették a kemencébe további hevítésre.
A fal mentén faállványokon frissen készült kardok és bárdok so-
rakoztak. Valamennyi pompás fegyvernek t nt, s némelyik méretben
akkora volt, hogy Leon meg sem igen bírta volna emelni.
 A kemencéhez legközelebb es , hatalmas üll nél egy akkora
termet goreel verte az ütemet, aki még egy fejjel behemót társai fölé
magasodott. Lehetett vagy két és fél méter, s az izomzatát egy bika is
megirigyelhette volna.
t intette magához Hanugir egyetlen kézmozdulattal.
Az óriás lerakta roppant kalapácsát, s intett egy másik fickónak, hogy
vegye át a helyét, aztán fura, féloldalas mozgással odabicegett a
jövevényekhez. Er sen sántított, s szeme visszafojtott fájdalomról
tanúskodott, de az arca merev volt, mint a k szikla.
– Mi kell? – mordult oda gorombán.
A pap úgy látszik, megszokhatta már a modortalan viselkedést, mert
nem vette zokon. Krontel felé intett.
– Szedjétek le a sisakot err l az eemsir l! – parancsolta.
– A fejével együtt? – morogta a goreel. Egyáltalán nem úgy nézett
ki, mint aki viccnek szánta ezt a kérdést.
– Nem – felelte Hanugir. – Maradjon életben!
Az óriás csodálkozni látszott.
– Miért? – kérdezte. – Nem eemsiket ölni megyünk? Nem eemsik
ellen kovácsoljuk a fegyvereket?
– Ezt az eemsit nem érheti bántódás, Hrogar! – szögezte le a pap. –
Szedjétek le a fejér l azt a rászorult sisakot, de semmi több!
Az óriás vállat vont, és szemügyre vette az izg -mozgó Krontelt.
Az eemsi megtapogatta a fejére szorult sisakot.
– Tulajdonképpen... akár maradhat is – jegyezte meg félszegen. –
Így legalább nem tudják kil ni a bal szememet. Egész divatos...
A roppant termet goreel játékosan tarkón ragadta, mint valami
kölyökmacskát, és felemelte a lábáról.
– Na, gyere, öcskös!
– Rendben van – morogta Krontel, és észre sem vette, hogy a
kezéb l kihullott a nyársra húzott hús. – De annyit mondhatok, ha tüzes
vassal hozzám mertek érni, kinyomom a szemeteket!
Leon a pap felé fordult.
– Addig talán elintézhetnénk...
Hanugir nemet intett.
 – Ha itt hagyom a szolgádat ezeknek, nem kezeskedhetem érte. Nem
szeretik az eemsiket. A jelenlétemben nem mernek ártani neki, de ha
senki sem néz a körmükre, elragadhatja ket a hév.
– Értem – bólintott Leon.
A goreelek nem sokat teketóriáztak a felváltva tiltakozó és szit-
kozódó Krontellel. Ketten átkarolva a testéhez préselték a karjait, egy
harmadik az eemsi fejét tartotta er s kézzel, Hrogar pedig, az óriás
goreel a sisakot ragadta meg.
Krontel úgy ordított, mintha nyúznák.
– Finomabban, rohadékok, vagy szétrúgom a tökötöket!
Hrogar összevissza rángatta a sisakot, és kész csoda, hogy ki nem
törte a szerencsétlen eemsi nyakát egy-egy er teljes rántásával. Krontel
már szitkozódni is elfelejtett, csak ordított, mintha az egyik izzó vasat az
ülepébe dugták volna. Aztán mivel a rángatás nem járt eredménnyel,
Hrogar egészen újszer módon próbálkozott. Vaskos ujjaival
megragadta a sisak széleit, és maga felé húzta, mintha szét akarná
szakítani a vastag bronzot. S bár szétszakítani nem sikerült, de
meghajlította annyira, hogy Krontel eddig eltakart szeme fölött ujjnyi
vastag hézag keletkezett.
– Feszít vasat! – mordult fel Hrogar, és Krontel már az említésre
megrándult, és rugdosni kezdte fogva tartóit.
– Azt próbáljátok meg! Meg ne próbáljátok!
Hrogar átvett egy hosszú, lapos vasat, és beékelte a sisak meg
Krontel feje közé.
– Mit m velsz? – kiáltott rá Leon. – Betöröd a fejét!
A goreel megfordult, és csodálkozva mérte végig a nyúlánk
cherubot, aki bele mert szólni a munkájába.
– Ugyan! – röffentette. – Kemény kobakja van ennek. Ha az az ütés
nem törte be, ami a sisakot behorpasztotta, az én vasam sem tesz
különösebb kárt benne.
Máris nekifeküdt, és feszíteni kezdte.
Krontel káromkodott, jajveszékelt.
Vér kezdett csorogni a sisak alól.
– Megállj! – kiáltotta Leon dühösen. – Menj onnan!
 A goreel haragosan fordult meg, és a véres feszít vasat úgy szo-
rongatta, mintha le akarná csapni vele az okvetetlenked cherubot.
– Ha olyan okos vagy, akkor mondd meg, hogy szedjem le! -
követelte. – Talán izzó vassal próbáljam leolvasztani? Lehet, hogy a vas
felkarcolja egy kicsit a fejb rt, de a sisak máris legalább egy centit
tágult. Még két perc, és...
Leon megrázta a fejét.
– Nem. Menj onnan! Mindannyian menjetek onnan! Engedjétek el!
Ti is... Mozgás!
A goreelek Hanugirra pillantottak, és a tar fej pap helybenhagyólag
bólintott. A behemót fickók ímmel-ámmal engedték el áldozatukat.
Leon a Sötét Lángra koncentrált. Két kezet formált igen keskeny
ujjakkal. Aztán teleszívta a tüdejét, és egy villámgyors mozdulattal mind
a két kezet Krontel sisakja felé lendítette, megragadta a sisak széleit, és
kétfelé rántotta. A vastag bronz úgy szakadt, mintha foszlós papír
lenne. A sisak teljesen szétnyílt, és felfelé lerepült az eemsi fejér l;
egyenesen a kovácst zbe.
A helyiségben tartózkodók egyszerre szisszentek fel. Hrogar szeme
úgy kidülledt, majd' kiesett.
– Ennyi az egész – közölte Leon.
Senki sem szólt.
Krontel a fejét tapogatta. Ott ahol egy éjszakával ezel tt Razco
pörölye behorpasztotta a sisakját, az eemsi kobakján csúnya, diónyi
méret , kékesfekete dudor éktelenkedett, s ott ahol Hrogar a
feszít vassal m ködött, felhasadt a b r a sörtehaj vonalánál, és piros vér
csorgott le.
– Ennyi – ismételte Leon, mert még mindig senki nem mozdult.
– A'sszentségit! – hördült fel Hrogar kissé megkésve. – Ilyet még
sose láttam!
Krontel mogorván indult meg Leon felé, és amikor elhaladt
mellette, valami igen csúnyát dünnyögött az orra alatt.
Leon meghökkent.
– Hálásabb is lehetnél! – jegyezte meg epésen.
– Te meg hamarabb is levehetted volna a sisakom! – morogta vissza
az eemsi. – Jól szórakoztál, amíg engem ezek a barmok kínoztak?
Leon a homlokát ráncolta, nem szólt semmit, de magában igazat
kellett adnia Krontelnek. Valóban korábban is eszébe juthatott volna
ez a megoldás.
Némi b ntudat suhant át rajta, de aztán megrázkódott. Voltaképpen
az, aki a legszorultabb helyzetben van. Hiszen ha Cholernek már
nem lesz rá szüksége, az a Sötét Láng, mely révén csodákat hajthat
végre, hirtelen összeszorulhat a szíve körül – végérvényesen.
Leon Hanugirhoz fordult.
– És most?
A pap még mindig a kovácst zben lassan olvadozó bronzsisakot
nézte. Aztán sóhajtott, és kiszakította magát gondolatainak folyamából.
– Erre! – Visszafelé indult, de nem ment el egészen addig a széles
folyosóig, ahová a lépcs l jutottak, jóval el bb balra fordult. – A
mágikus laborokhoz!
A folyosó talaja tükörsima volt, szinte csúszós, s a falakat valami
barnás fekete moha lepte, mely úgy hullámzott, mintha egy láthatatlan
tenger áramlása mozgatná. A sima, de kemény felületen minden lépésük
visszhangot vert, s bizonytalan csoszogásuk egybevegyült az ütemes
üll csattogással, az elfojtott fájdalomkiáltásokkal és valami síron túli
suttogással.
Leon megborzongott.
– Micsoda baljóslatú hely! – lehelte.
A pap csodálkozva pillantott rá.
– És épp a Sötét Láng szolgája mondja ezt?
Leont szíven ütötte a „szolga” szó, de nem tett megjegyzést.
A folyosó elkanyarodott, és szinte közvetlenül a forduló után kett s
rács között egy posztóköpenybe bugyolált alak ült a földön. Leon eleinte
azt hitte, hogy a fickó fogoly, s csak akkor jött rá, hogy valamiféle r
lehet, amikor az illet a fekete köpeny alól egy csörg kulcscsomót
húzott el , és a fel lük lév rácsos ajtó zárjába illesztette.
Egyetlen szó sem hangzott el. Az r nem köszönt a felettesének, és a
pap nem adott utasításokat.
Leon megpróbált a fickó arcába pillantani, de az olyan szorosan
összehúzta a képe el tt a köpeny csuklyáját, hogy csak apró, kerek
szemei villogtak ki. Izzó vörösen.
Amikor áthaladtak, az r kulcsra zárta mögöttük a rácsos ajtót, és a
túloldali rácshoz lépett. A mozgása sokkal majomszer bb volt, mint
bármely kunigaamié, akit Leon Cherubionban látott. Alkatra leginkább
goreel lehetett, de magassága a másfél métert sem érte el, s ehhez
mérten rettenetesen széles volt.
Amikor a túlsó rács is kitárult el ttük, a fickó mély morgással
elhátrált, s izzó tekintetét Krontelre vetette. Egész testében megfeszült, és
egy pillanatig úgy t nt, nyomban az eemsire veti magát. Ám a pap az r
elé ugrott, és hasonló morgó hangokat hallatva lökdöste távolabb a
fickót.
– A francba! – morogta mérgesen Krontel. – Ennek is velem van
baja?
A rács nagy döndüléssel zárult mögöttük, s egy újabb kanyar után
pár lépésen belül egy egészen sima bronzajtót pillantottak meg, melyen
sem kilincs, sem kopogtató nem látszott.
Hanugir egészen közel lépett, fennhangon egy nevet kiáltott, aztán a
nyálával megnedvesítette az ujját, és valamiféle rúnát rajzolt a bronz
közepére. Ahol a nedves ujj a bronzot érintette, szikrázott és sercegett a
fém, s egyre magasabb hangú sivítás hallatszott.
– Mi a nyavalya ez? – hátrált meg Mirk. – Csak nem valami
wyvernt tartanak odabenn?
A pap feléjük fordult, s ünnepélyes arccal, felemelt ujjal figyel-
meztette ket.
– Bármi meglep történik is, ne ijedjetek meg!
Razco felhorkant.
– Razco Menem thorp gróffal és szolgáival beszélsz, hé! Mi nem
szoktunk megijedni semmit l!
A sivítás egy váratlan kattanással véget ért. A bronzajtó, mely
egyetlen darabnak látszott, kétfelé belesiklott a falba.
A folyosó nem folytatódott tovább. Az ajtó vonala mögött két méter
mélységig egy apró helyiség tárult fel, melyet két fáklya is
megvilágított, így a belsejében igen világos honolt. Az egész olyan volt,
mint valami sima falú fülke, mint valami szerzetes sz k k cellája – csak
éppen bronzból.
Hanugir belépett, s a többiek habozva követték.
A pap ismét megnyálazta az ujját, és mágikus rúnákat kezdett
rajzolni a szemközti falra.
Leon gyanakodva forgolódott.
Az el bbi bronzajtó kattanva becsukódott mögöttük.
A többiek valószín leg arra számítottak, hogy a szemközti
bronzajtó fog kinyílni, mert amikor a padló rült iramban zuhanni
kezdett alattuk, mindannyian felsikoltottak. Még Hanugir is. Ám míg
Razcóék sikolya halálfélelmet fejezett ki, a papé gyermeki élvezkedést.
– Egy lift! – kiáltotta Leon. – Egy átkozott lift!
Olyan sebességgel zúgtak lefelé, hogy a fülük bedugult, s égnek állt a
hajuk. Aztán fokozatos, de er s fékezés, és a fülke megállapodott.
A fülkeajtó magától feltárult. Egy színes neonoktól megvilágított,
anyaggal bevont káprázatos folyosó húzódott el ttük.
– Ez már a pokol? – motyogta Mirk, és idegesen húzódott közelebb
eemsi pajtásához. Krontel nem ellenkezett.
Leon csodálkozva nézett körül.
– Miféle hely ez?
A pap vállat vont.
– Réges-régen valami fura szerzetek építették. Ám a Hosszú Éj
folyamán Choler seregei elfoglalták, és most már a miénk. Az itt lév
dolgok mágiájának lényegét nem egészen értjük, de komoly mágusok
tanulmányozzák, s a legtöbbet már megtanultuk használni. Mint például
Lernon Instabil Felvonó Tányérját... más néven a LIFT-et.
– F er d! – kiáltotta Leon döbbenten. – Choleriták kezére került?
A pap vállat vont.
– Azt hiszem, így hívták valaha ezt a helyet...
Rövid folyosókon lépkedtek végig, és hamarosan egy üvegfalú
helyiségbe értek, melynek a falait sötét m szerek borították; valaha
megannyi apró kijelz világított itt, most már nem m ködtek.
Azonban egy még bels bb üvegszobában zöld kámzsás alakok
mozogtak, s el ttük egy keskeny pulton világított valami.
 Hárman voltak. Az egyikük egy forgó székben ült, s a fülén egy
fejhallgató billegett, a szája el tt egy mikrofon meredt fel. Valamivel
arrébb a társa egy hasonló készülék el tt ült, de az fején nem volt
fejhallgató, csak egy tíz centi vastag szemüveget viselt, s mindkét
kezét egy-egy érzékeny potméteren tartotta, s néha-néha parányit el-
elfordította valamelyiket. A harmadik zöld kámzsás alak az egyik
üvegfal mellett állt, szintén fülhallgatóval, s apró, színes pöttyöket
rendezgetett ide-oda valami vázlatosan kirajzolt térképen.
S az egész üvegszobát tömjénszag lengte be, mágikus rúnákat
meszeltek fel a padlóra, s fura totemoszlopok meredeztek a m -
szerpultokról.
– k a kommunikációs mágusaink – jelentette ki büszkén
Hanugir. – Egy pillanat alatt kapcsolatot teremtenek neked Meurinnal.
– Kész csoda! – mormogta Leon. Nem akart hinni a szemének.
Razco, Mirk és Krontel csak ámultak-bámultak, lépni is alig mertek.
Amikor besiettek a kommunikációs helyiségbe, a zöld kámzsás
mágusok rájuk sem pillantottak.
– Piros Kettes. Észak-nulla-tizennégy – mondta a legszélen ül a
mikrofonba. – Ismétlem: Piros Kettes... észak... nulla... tizennégy...
– Vettem – felelte az üvegfalnál álló. – Piros Kettes. Észak... nulla...
tizennégy. – Egy piros pöttyet arrébb rakott két centiméterrel a térképen,
és a szája elé szerelt parányi mikrofonba beszélt. – A Piros Hármas és a
Piros Négyes lemaradt. Kérjünk helyzetjelzést!
– Rendben! – vágta rá a harmadik. – Indítom a kódsugarat.
Hanugir türelmesen megvárta, míg a három kommunikátor végez
valami bonyolult m velettel, csak aztán köszörülte meg a torkát.
– Mi van? – fordult felé a legszéls kommunikátor.
– Hol van az Ezüst Egyes? – kérdezte a pap.
Az üvegfalnál álló kommunikátor válaszolt.
– Az Észak-északkelet-tizenegy-tizenhármas térségben.
A pap hunyorgott.
– Pontosabban?
A kommunikátor vállat vont.
– Ennél pontosabban nem tudom behatárolni.
 Hanugir fészkel dött.
– Na jó, de hol van ez a... akármi...
– Ja? – kapcsolt a zöld köntös . – Göndört l öt kilométerre észak-
északkeletre egy völgyben, amit a Suttogás Völgyének neveznek.
Hanugir ismét a legszélén ül kommunikátorhoz fordult.
– Kapcsolatba tudtok lépni vele?
Az ipse vállat vont.
– Próba, szerencse...
Valamit pötyögött az el tte lév billenty kön, intett a potmétereket
mozgató társának, aztán megnyomott egy gombot. Hirtelen sercegés,
sziszegés, statikus zaj töltötte meg a helyiséget egy fels hangszóróból.
Leon mosolyogva csóválta a fejét. Erre végképp nem számított.
A zöld köntös a mikrofon fölé hajolt.
– Itt bázis, itt bázis... Ezüst Egyes, jelentkezz! Ezüst Egyes je-
lentkezz!... Meurin hallasz engem?
Semmi, csak statikus zörejek.
– Itt bázis – ismételte a fickó türelmesen. – Bázis hívja Ezüst
Egyest... Bázis hívja Ezüst Egyest... Meurin... Meurin, jelentkezz!
Semmi.
A kommunikátor sóhajtott.
– Itt bázis...
Az éterben hirtelen er södött a sercegés, és egy elmosódott hang
hallatszott.
– Bázis, itt Ezüst Négyes... Rossz vétel... vihar... Ezüst Egyes
leárnyékolva... a Suttogások Völgyében... Itt Ezüst Négyes. Tehetek
valamit? Vétel...
– Itt bázis. Ezüst Négyes, Meurint keressük. Kapcsolatba tudsz lépni
vele? Vétel.
– Ezüst Négyes a bázisnak. Nem tudok kapcsolatba lépni Ezüst
Egyessel a vihar miatt... Holnap egyesülünk a csapatával a Völgyben.
Tehetek valamit? Vétel.
– Nem. Köszönjük, Ezüst Négyes. Vége.
– Ezüst Négyes voltam. Vége.
Ismét csak sercegés. A kommunikátor kikapcsolta a küls hang-
szórót, és Hanugirra pillantott.
– Hallhattad. A kapcsolat nem megy. Talán holnap.
A pap Leonra nézett, sóhajtott. Aztán Hanugir is sóhajtott.
– Akkor úgy látom, el kell mennünk a F kommunikátorhoz.
A kommunikátor vállat vont.
– T lem...
– Nem vet majd túl jó fényt rátok a sikertelen próbálkozás...
– Ami nem megy, hiába er ltetjük...
Hanugir intett Leonéknak, és maguk mögött hagyták az üvegfalú
termet. Ismét a m anyag borítású folyosón bandukoltak.
Razco csak most tudott megszólalni.
– Miféle francos mágia volt ez?
– Úgy hívják, hogy RÁDIÓ – felelte a pap.
Leon kíváncsian fordult felé.
– És ez mit jelent?
Hanugir vállat vont.
– Mindent én sem tudhatok.
Jó pár elágazás után a m anyag borítás megsz nt, s t, olyan
drasztikusan szakadt meg, mintha er vel letépkedték volna, s a falak
úgy néztek ki, mintha folyékony láva csorgott volna le róluk.
– A vihar miatt rossz a vétel – magyarázta Leon. – Meg aztán
völgyben vannak. A hegyek leárnyékolják ket.
A pap értetlenül meredt rá.
– Nem lehet kapcsolatot teremteni – folytatta Leon. – Rossz a vételi
lehet ség. A F kommunikátor sem tud tenni semmit.
Hanugir a fejét rázta.
– Én ebben nem lennék olyan biztos.
Újabb bronzajtóhoz értek. Leon azt hitte, megint liftezni fognak, ám
a bronzajtó ez alkalommal egy tágas barlangot takart, melyben
szabálytalan alakú kádakban színes folyadékok fortyogtak, kavarogtak.
A barlang hátuljában egy igen alacsony, hosszú karú, rövid lábú,
tet l talpig vörös sz rrel borított, teljesen kopasz és egy szál
ágyékköt l eltekintve teljesen csupasz bolg tett-vett valamit füstölg
kémcsövek között.
 Hanugir az ajtó mágikus rúnákkal történ kinyitása után nem lépett a
barlangba. Megállt a küszöbön, onnan kiáltott be.
– Méltóságos F kommunikátor!
A kis alak megfordult, és rájuk vicsorgott.
– Nocsak, Hanugir... méghozzá vendégekkel... Vagy áldozatokkal?
A pap tett egy lépést el re.
– Choler Magiszter küldöttei k.
A kicsi bolg közelebb jött, és feljebb tolta a pápaszemet az orrán.
Csak most látszott, hogy rikító vörös sz rzete helyenként szül, s
tartása is arról árulkodott, hogy nagyon öreg lehet.
– Ahá... Szóval ez a cherub az a híres... Leon Silver... A Hajnal
Lovagja...
Leon kissé meglepetten lépett el .
– Ezek szerint te mindent tudsz?
Az apró bolg hevesen rázta a fejét.
– Sok mindent tudok, de még messze nem eleget, hogy bele-
szólhassak az események alakulásába. A Sötét Láng alázatos szolgája
vagyok, akárcsak... te magad.
Leon nyelt egyet.
– Talán.
Az öreg bolg sóhajtott.
– Kivel kívánsz kapcsolatot teremteni most, hogy a mi Ma-
giszterünk ismét az éteri létre tért át?
Hanugir úgy látszik féltette a pozícióját, mert Leon elé lépve felelt
a kérdésre.
– Meurinnal kívánunk beszélni! -jelentette ki.
A bolg fejet hajtott.
– Choler Magiszter kívánsága számomra parancs. Jöjjetek velem!
A barlang vége felé indult, s megállt a polcokkal rakott hátsó fal
el tt. Néhány mágikus rúnát rajzolt a leveg be, s halkan mormogott.
Egy pillanatra rá a fal kísérteties nyikorgással befelé nyílt.
– Erre! – mondta a bolg mágus, és el resietett.
A benti barlang jóval kisebb volt, mint az el , világítását a
plafonon ragyogó sárgászöld kövek szolgáltatták, s a sziklakádakban
fortyogó színes lávák.
A F kommunikátor a legnagyobb kádhoz sietett, s megvárta, amíg
a többiek is odaérnek. Aztán az ég felé emelte a kezét, és mély, síron
túli hangon kántálni kezdett. Hogy mit, azt nem lehetett érteni, mert
valami idegen nyelven beszélt. Másfél perc is eltelt, mire befejezte,
leengedte a karjait, s a zöldes, sárgás, barnás lávára meredt, mely egyre
gyorsabban kavargott a kádban.
– Meurin! – mondta most már normál hangon. – Meurin! Je-
lentkezz!
A kádban a láva egy arcot kezdett formálni, az ezüstkámzsás
maunu vezér arcát. A lávaszemek felnyíltak, a vaskos száj szavakat
formált.
– Mit óhajt t lem a F kommunikátor?
A kis bolg hátrébb lépett.
– Van itt valaki, Meurin, aki beszélni kíván veled. – Leon felé intett,
hogy lépjen közelebb.
– Nocsak... a Hajnal Lovagja... – Meurin eltorzult, bugyborékoló
hangjába, mintha némi gúny vegyült volna. – Elvégeztétek a rátok bízott
feladatot, cherub?
Leon vállat vont.
– Ha elvégeztük volna, akkor én most nem lennék itt.
A lávaarc a homlokát ráncolta.
– És miért vagy itt?
– Mint sejtheted, a Magiszter megbízásából.
Meurin egy pillanatig habozott.
– És mit kíván t lem a Magiszter?
– El kell vinned valakihez.
– És ki légyen az?
– Sang... Al’rahim...
A láva úgy fortyogott, mintha Meurin felszisszent volna.
– És mivel bizonyítod, hogy valóban a Magiszter kívánsága ez?
Leon elmosolyodott.
– Az, hogy itt vagyok és a F kommunikátoron keresztül beszélek
veled, önmagában is elég bizonyíték.
 Meurin ezen eltöprengett egy darabig.
– Talán – felelte végül.
– Ha találkozunk – jegyezte meg Leon –, kézzelfoghatóbb bi-
zonyítékkal is szolgálhatok neked.
– Ha találkozunk...
Leon elkomorodott.
– Nem vagy hajlandó Sanghoz elvezetni?
A lávaarc szeme kényelmetlenül megrándult.
– Nem áll módomban téged megvárni. Mint bizonyára tudod,
nekem nagyon fontos feladataim vannak...
– Choler szavaiból úgy vettem ki, ez a feladatod mindennél
fontosabb.
Meurin elgondolkozott.
– Csakhogy én nem Choler szavait hallom most, hanem a tieidet.
Leonnak hirtelen eszébe jutottak a kommunikátorok szavai. Meurin
az „Ezüst Egyes”, jelentkezett valaki, aki „Ezüst Négyes” néven
ismeretes. S Meurin is ezüst köntöst viselt, akárcsak az a fickó, aki
elragadta t le a Hajnal Kardját. Szörny gyanúja támadt.
Megkockáztatott egy cseles kérdést.
– Meddig maradsz a Suttogások Völgyében?
Meurin sóhajtott.
Holnap éjfélig itt várom be a portyázó csapataimat, aztán hajnalban
indulunk tovább... Nem hinném, hogy addig ide tudnál érni...
– Almergin mikor érkezik?
– Holnap éjfélre a többiekkel együtt.
Leon Hanugirra pillantott, de a pap arcából nem tudott kiolvasni
semmit. Szóval látszólag Almergin is Choler szolgálatában áll. És az is
lehet, hogy Meurin is mergháni?
Mindegy. Ha Almergin holnap éjfélre a Suttogások Völgyében lesz,
neki is oda kell mennie!
Bólintott, és visszafordult a lávaarchoz.
– Rendben van. Meurin, jól figyelj rám! Én nagyon komolyan
beszélek. Nem érdekel, mit terveztél korábban, nem érdekel, milyen
parancsokat kaptál, de ezennel a tudomásodra hozom, hogy nekem
Choler személyesen parancsolta, hogy a segítségedet igénybe véve
jussak el Sanghoz. Ha ezt megtagadod, a Magiszter haragja lesújt majd
rád!
Meurin arca meg se rezzent, mintha a láva megszilárdult volna.
– Jól van – sóhajtott Leon. – Én haladéktalanul indulok, és el bb
vagy utóbb utolérlek. Csak annyit mondhatok, hogy amennyiben nem
segítesz... kénytelen leszek kényszerrel jobb belátásra bírni!
Meurin bólintott.
– Rendben van, Leon Silver, gyere csak! Alig várom már, hogy
találkozzunk...
Miel tt Leon eldönthette volna, hogy mi volt ezekben a szavakban
több, a gúny vagy a fenyegetés, addigra a kádban a lávaarc szétolvadt, a
felszín többé-kevésbé kisimult, majd ismét kavarogni kezdett.
– Vége – közölte a F kommunikátor. – Meurin megszakította a
kapcsolatot.
Leon körülnézett a színes g zökt l telített helyiségben.
– Hogyan juthatok leggyorsabban a Suttogások Völgyébe? –
kérdezte csak úgy általában.
– Szerzünk lovakat – vont vállat a pap. – Két-három nap, és...Leon
arra lett figyelmes, hogy a F kommunikátor a szája elé emeli a kezét,
és kuncogni kezd.
– Gyorsabb mód nincs? – kérdezte komoran Leon.
A pap elbizonytalanodott.
– Talán ha megpróbálkoznánk a hatalmas vas szitaköt vel...melyet e
labirintus mélyén találtak seink... De figyelmeztetlek, e mágikus
gépezetet még soha senki nem látta m ködni...
A kis bolg még mindig a tenyerébe vihogott, és a fejét rázta. Leon
feléje címezte szavait.
– Te talán tudsz valami gyorsabb megoldást?
A F kommunikátor bólintott.
– Wyvernháton.
– Micsoda? – csattant fel Razco, aki eddig méltóságteljes hall-
gatással próbálta leplezni megdöbbenését. – Wyvemek csak a
legendákban léteznek...
 – Maradtak még wyvernek? – kérdezte Leon elkomorodva, mert
emlékezett azokra az utazásaira, amit ezeken a roppant sárkányokon tett.
A pap mérgesen legyintett.
– Alszanak. Évszázadok óta senki sem akadt, aki képes lenne
felébreszteni ket.
A kis bolg bólogatott.
– De igen! Akad! Én megfejtettem a módját. Ha kívánjátok, pár óra,
és akár mindkét wyvernt felébresztem!
Leon sóhajtott.
– És a wyvernlovas? Valakinek irányítani kell ezeket a
roppantbestiákat!
A kis varázsló legyintett.
– Én elvezetem az egyiket.
– Lehetetlen! – csattant fel Hanugir. – Akkor ki marad itt, hogy
ellássa a F kommunikátori tisztséget?
A kis bolg vállat vont.
– Legutóbb három hónappal ezel tt vettétek igénybe a szol-
gáltatásaimat, minden mást a mechanikus mágiát gyakorló kom-
munikátorokkal intéztettek. Gondolom, ha eddig nem kellettem, néhány
napot kibírtok nélkülem...
Hanugir csak tátogott, erre nem tudott mit mondani.
– Különben is – folytatta vidáman a F kommunikátor –, te alattam
állsz a hierarchiában, így semmi jogod beleszólni abba, hogy mit
teszek és mit nem.
– Én csak megjegyzést kívántam tenni.
A kis bolg bólintott.
– Megtetted. Meghallgattam. Nem érdekel. Indulok, felkeltem a
kicsinyeket... addig ti pihenjetek, mert kalandos út áll el ttünk...hiszen
azon a környéken óriási vihar tombol... Megkockáztatjátok? Rábízzátok
az életeteket pár pikkelyes bestiára, amit egy vénséges vén varázsló
irányít?
Krontel kimeredt szemmel bámult a bolgra.
– Én ugyan fel nem ülök egy nem létez jószágra! –jelentette ki.
Leon azonban komoly képpel bólintott.
 – Mikorra leszünk ott? – kérdezte.
A kis varázsló elgondolkozott.
– Ha minden jól megy... holnap estére. Ha rosszul... soha!

7.

Egy külön szobában pihenhettek és kaptak ennivalót, amíg a F -

kommunikátor felkészült a wyvernek felélesztési mágiájára. Két fekete
kámzsás cholerita a hortyogó Grun Grathot is becipelte hozzájuk.
Razco és szolgái alig-alig néztek egymásra, mert szégyellték azt a
furcsa érzést, mely mindannyiuk torkát szorongatta: egy sosem látott,
csak a mondákból ismert rettenetes szörnyeteg hátán lovagolni!
Leont ez a kérdés nem aggasztotta. sokkal inkább azon gon-
dolkodott, mihez kezd majd, ha szembe találkozik Meurinnal és
Almerginnel. Mindkett külön-külön is veszedelmes ellenfél lenne, de
ha ezek ketten nekitámadnak, egyesített mentális erejükkel és a
sugárpisztolyukkal...
Leon a fejét rázta. Nem szabad ilyen kishit en gondolkozni, mert
ha elveszti a magabiztosságát, az életét is könnyen elvesztheti. Mentális
ereje neki is van, meglehet, talán még er sebb is, mint azé a kett é
együttvéve, s valószín leg a sugárpisztolya is feltöltötte már magát egy-
két lövés erejéig. Az esélyek egyenl k. S arról nem is szólva, hogy a
szíve körül lüktet Sötét Láng egyszer már eredményes eszköznek
bizonyult a félelmetesen vereked Almergin ellen.
Leon lopva el húzta a sugárfegyverét, és a markolati kijelz re
pillantott. Egy zöld pont világított rajta. Néhány lövésre elég lesz!
A mentális erejét próbálta, s a következ pillanatban élénkzöld
burok vette körül. Társai csodálkozva pillantottak rá, de egy szót sem
szóltak. Leon megszüntette a mentális burkot.
A Sötét Láng felé nyúlt az akaratával, de itt még próbára sem volt
szüksége, hogy érezze, amint a Láng képlékeny masszaként várja, mivé
alakítják.
Leon sóhajtott.
 is evett néhány falatot, ivott pár kortyot, s bár égett a tettvágytól,
a társaihoz hasonlóan led lt egy kemény priccsre, és a szemét
behunyva pihentette.
Nagyon fáradtnak érezte magát, de fura módon ugyanakkor tettre
késznek, energiadúsnak is. Gondolatai Meurinon és Almerginen jártak.
Próbálta kilogikázni, hogyan történhetett, hogy ez a két mergháni be
tudott férk zni Choler emberei közé, s hogyan történhetett, hogy egy
harmadik mergháni, Alméra pedig épp a cholerita szentélyek
fosztogatásával végezte a munkáját.
S Alméra valami ismeretlen megbízót emlegetett. Valami hatalmas
úr bízta meg a Hajnal Királyn je hollétének kiderítésével! S valamikor
nagyon régen, azon az éjszakán, amikor Merbolgban Kind Gren Grun
Grathtal megismerkedett, egy hreeir kölyök szintén valami
hatalmasságot említett, akit semmi pénzért nem árult volna el. S most az
út menti fogadóban egy törpe termet hreeir a földre vetette magát egy
igen tekintélyes és fenyeget külsej hreeir el tt. Sziszegve váltottak
pár szót. Hogy mir l beszéltek, azt nem tudni, de a viszony egyértelm en
kiviláglott közöttük. A törpe hreeir csak egy szolga, a magas termet
varázsló pedig valami hatalmas úr! Akit még az egyik csuklásra
késztetett bolg is „mester”-nek szólított.
Leon úgy érezte, rájött a helyes következtetésre: Alméra megbízója, s
minden hreeirek rettegett ura nem más, mint maga Almergin, a
mergháni.
Gondolataiból az ajtó szisszenése riasztotta fel. Úgy másfél órát
pihenhetett, amikor az ideges Hanugir felébresztette ket.
– Indulás! – makogta. – A F kommunikátor készen áll a szer-
tartásra.
Razco és társai szó nélkül feltápászkodtak. Csodamód most még
Grun Grathot sem kellett sokáig rázogatni.
Egy fáklyákkal megvilágított, rövid folyosón mentek végig, aztán
egy nagyobb csarnokba értek, melyben kör alakú, lavórszer
alkotmányok sorakoztak a közepükb l kiemelked keskeny székkel.
Nyolc-tíz ilyen lavórt rozsdás lánccal rögzítettek egymáshoz.
Hanugir fürge mozdulattal felpattant az els lavór ülésébe, és intett
a többieknek, hogy sorban foglaljanak helyet. Leon utazott már ilyen
járm vön valaha nagyon régen, így habozás nélkül engedelmeskedett.
A többiek viszont értetlen pillantásokat vetettek egymásra, s csak
vonakodva másztak fel az ülésekbe.
– Kapaszkodjatok! – kiáltotta kajánul Hanugir, és akár valami
karmester, mágikus mozdulatokat tett maga el tt, majd nagyot csapott
a lavórja oldalára.
A szerkezet abban a pillanatban megrándult, apró kerekeken gurulni
kezdett a padlón felfestett sárga csík mentén, s a lánccal magával
rántotta a hozzá er sített lavórokat.
Mirk felordított, Krontel káromkodott, Razco csak felszisszent, Grun
Grath pedig élvezkedve röhögött, amikor a lavórok sorra megrándultak,
s meglódultak a vezérgép után.
Leon megragadta a járm ve szegélyét pontosan úgy, ahogy egykor
látta. Még miel tt a lavórok igazán felgyorsultak volna végleges
sebességükre, Leon figyelmeztet en hátrafordult.
– Semmi körülmények között ne próbálj kiszállni, amíg meg nem
állunk! – figyelmeztette Razcót. – Nyugalom, én már utaztam ilyenen...
és túléltem.
– Ahhha – sziszegte a thorp gróf, és igen keményen csukva tartotta
a száját, hogy ne vacogjon a foga.
A lavór-vonat fokozatosan gyorsult, szédít sebességre kapcsolt, s
a kis járm vek szélvészgyors iramban, süvítve száguldottak az
összemosódó falak között valami ismeretlen irányba.
Mirk, Krontel és Razco félretettek minden méltóságot, és úgy
ordítottak, mintha a pokol felé suhannának. Grun Grathnak is elmúlt a
jókedve, amikor az els élesebb kanyarban felfordult a gyomra, és
lendületb l lehányta magát.
Jó tíz percig száguldottak ezen a roppant sebességen, s még Leon
is megdöbbent, mekkora kiterjedés lehet ez a föld alatti labirintus,
mely egykor Melan f hadiszállása volt, s most a choleriták kezelték az
elfeledett technika egy részét.
Amikor kiszálltak, alig tudtak megállni a lábukon, szinte forgott
velük minden, s ez alól még a gyengeségét leplezni kívánó pap sem
volt kivétel.
– Er... erre... – motyogta Hanugir, s vállával kissé nekikoccanta
falnak.
Liften mentek fel a felszínre, s amikor egy ajtó kitárult el ttük, hideg
leveg csapta meg ket, és kiléptek a sötétségbe.
Jó pár lépést botorkáltak hatalmas sziklák között, amikor egy sz k
résen át kibukkantak a szabadba, és a csillagos éjszakai égbolt borult
rájuk.
– Hol vagyunk? – kérdezte Leon, és arrafelé fordult, amerre a
távolban mintha fények pislákoltak volna.
– Az ott Grandor – mutatta a pap, és arrafelé intett, amerre nem
sokkal el ttük egy lapos völgyben hatalmas máglyák égtek, s a lángok
fényében fekete kámzsás alakok ugráltak.
Leon megborzongott a látványra, mert úgy érezte, mintha a pokol
mélyén az ördögök ugrálnának egy mérhetetlen katlan el tt.
Ahogy közeledtek, Leon a kis mágust pillantotta meg, aki egy
vakítóan csillogó, földig ér köntösben állt a hatalmas máglya tú-
loldalán, háttal az érkez knek, a kezében kilencágú korbácsot tartott,
morgó hangokat hallatott, és nagyokat csapott a korbáccsal a leveg be.
A t z körül ugrálók minden egyes csapásnál megtorpantak, és visítva a
földre vetették magukat. Néhány percig a sötétségben verg dtek, majd
felkeltek, s míg a mágus tovább mormolt, folytatták kerge
ugrabugrálásukat. Ám minden egyes ilyen alkalommal, legalább egy a
földön is maradt, s nem mozdult többé.
Már egészen a t zhöz értek, amikor Leon látta, hogy a t z közelében
gazdátlan fekete kámzsák hevernek, s hogy az ugráló kámzsák alól nem
lábak merednek el , csak láb formájú sötét árnyékok. Pontosan olyanok,
mint amilyeneket maga tudott volna alkotni a saját Sötét Lángjából.
– Ne menjetek közelebb! – súgta reszket s hangon Hanugir, és
megmarkolta Leon bal karját.
A F kommunikátor ismét a leveg be csapott kilencágú
árnyékostorával, s a fekete kámzsák visítottak, sivítottak, vijjogtak,
vonítottak, üvöltöttek, bömböltek, hörögtek, s a legiszonyatosabb han-
gokat hallatták. S ez alkalommal, amikor elmúlt a szörny séges
„roham”, nem egy, de egyszerre tíz kámzsa maradt szétterülve a
földön, s Leon látni vélte, amint a kámzsák alól combnyi vastag fekete
kígyók surrannak el valahová a sötétségbe.
Leon azt is látta, hová: a völgy szemközti fala irányába, melyb l két
óriási dombszer bucka emelkedett az ég felé.
A környez fákról mindenhonnan sötét madárrajok röppentek föl,
és károgva, vijjogva keringtek magasan a lángok között.
A F kommunikátor hátrafordult, és mókás arcán barátságos mosoly
villant Leonék láttán.
– Már majdnem kész. Most figyeljetek!
Harsány hangon kántált valamit egy olyan nyelven, melyet Leon
nem értett. Aztán a végén vadul felrikoltott, és hatalmasat csapott az
árnykorbáccsal a leveg be. A vadul ugrabugráló negyven-egynéhány
kámzsa megdermedt ott, ahol éppen volt, egyetlen irtózatos sikollyal a
földre hullottak, s mintha árnyékszer torpedókat l ttek volna ki alóluk
az ikerdombok irányába. S ahogy a sötét torpedók „becsapódtak”,
hatalmas morajlás hallatszott, és a talaj megremegetett a szájukat eltátva
nézel k lába alatt.
– Mi a nyavalya ez? – ordította Krontel.
– Földrengés!
– Megnyílik alattunk a föld!
Hanugir lába megroggyant, s a sötét kámzsás pap el rebukott
volna, ha Leon el nem kapja. A F kommunikátor rikoltozott kéjes
örömében.
– Ott! – mutatta. – Ott! Ott! Nézzétek! Nézzétek!
A hegyoldal, s rajta az ikerdombok úgy remegtek, hullámzottak, mint
a tenger felszíne vihar idején. Az égzenget morajlás, fülsiketít
bömbölés közepette egy éles, hegyes szikla bukkant el mer legesen a
hegy szinte már függ lege oldalából. S közvetlenül mellette egy
ugyanolyan szikla, majd még egy.
Nem sziklák voltak, hanem gigászi méret , méteres átmér , több
embernyi hosszú, görbe karmok!
S húsz méterrel távolabb a másik dombból ugyancsak k törmelékek
és roppant földdarabok repültek szerte, és egy hasonló karom jelent meg.
Aztán kibukkant a rettenetes láb is, mely még a csillagok fényében is
szikrázott.
Aztán a kövek és törmelékek záporában kibukkan a bal szárny, majd
attól vagy huszonöt méterre jobbra, a másik is. S végül, mintegy a
hatás megkoronázásaképpen valahol fenn a magasban, a hegy csúcsa
tájékában, ahol úgy t nt, mintha maga a hegy elevenedett volna meg,
felbukkant a sárkány feje: bömbölve tört ki a sziklafal mögül.
Razco, Mirk, Krontel, Grun Grath, de még Hanugir is egyszerre
ordítottak fel, olyan rémületes látványt nyújtott, a karcsú nyakon
himbálódzó, tarajos, lószer fej, s a bel le kivillanó, vérvörös, villás
nyelv.
Leon látott már wyvernt, de ekkorát még sohasem. A korábban látott
sárkányok legfeljebb a kisöccsei lehettek volna ennek a gigászi
szörnyetegnek, mely fülsiketít bömbölés közepette megrázkódott,
csapkodott a szárnyaival, hogy lerázza magáról a törmelék-
maradványokat, mint ahogy egy gúnár csapkod, hogy megszabaduljon a
vízcseppekt l. Aztán kiszakította roppant testét a hegy fogságából, s
kolosszális szárnyaival egyensúlyozva, döng léptekkel megindult a
máglya irányába. Elképzelhetetlenül hatalmas jószág volt, orrától a farka
hegyéig lehetett vagy negyven méter, a szárnyszélessége pedig a hatvan
métert is elérhette.
Leon döbbenten állt. Eleinte, amikor az ikerdombokat látta, arra
gondolt, hogy ott rejt zik a felélesztend két bestia. Ám most hogy ezt a
titánt megpillantotta, el sem tudta képzelni, hol lehet a másik.
A F kommunikátor mintha csak kitalálta volna a gondolatát.
– A hegy túloldalán szunnyad a másik. Azt is felébresszem?
– Ne! Nee-em... – nyögte Leon. – Elég ez az egy is. Jézusom,
micsoda hatalmas példány! Hogy lehet egyáltalán ennek a szörnynek
parancsolni?
A kis mágus vállat vont.
– Jól kell etetni ket.
– Mivel lehet jóllakatni egy ekkora monstrumot?
A F kommunikátor hanyagul a t z körül elhullott hatvan-nyolcvan
fekete kámzsa felé intett.
 – Hisz' látod... holtak lelkével.
Leon nagyot nyelt.
A wyvern döng léptekkel közeledett, mint valami túlméretezett,
pocakos futómadár, s t lük húsz méternyire hirtelen megállt, lehajtotta
a fejét, és várt.
– Irány a Suttogások Völgye! – rikkantotta a F kommunikátor, és
görbe lábain a hatalmas wyvern felé szaladt.
Leon valamivel lassabban követte, s a társai, akárha ólomlábakon
járkálnak, kábán botorkáltak utána.
– Azt ne higgyétek, hogy felülök erre a dögre! – morogta Krontel
ellenségesen, de azért csak ment a többiekkel.
A sárkány oldalánál némi meglepetés várta ket: egy vékony
kötélhágcsó lógott le a vastag nyakról. A F kommunikátor csodálkozás
nélkül mászni kezdett felfelé rajta.
Leon habozva követte, s nagyon csodálkozott, amikor a gigász
hátán, a sátornyi méret gerinctüskék között csavarokkal a pikkelyekhez
rögzített nyergeket talált, s a lábrésznél b rszíjakat.
– Jól szíjazzátok be magatokat! – javasolta a F kommunikátor, s
rögtön jó példával járt elöl.
Grun Grath mászott fel Leon mögött, és érdekl dve tanulmányozta
a nyergeken látható mintázatokat.
– Éjkori motívumok – állapította meg. – Nagyon siek.
Krontel csak némi noszogatásra mászott fel, miután elmagya-
rázták neki tüzetesen, hogyha nem jön, akkor itt hagyják.
Egyenként leszíjazták magukat. Razco ebben olyan buzgó volt, hogy
a biztonság kedvéért még a bal csuklóját is a bokarögzít jéhez szíjazta.
Azt mondta, így biztosabb.
A F kommunikátor egy elkülönül nyeregben ült a törzs és a nyak
csatlakozásánál, méterekkel el ttük, s kilencágú árnykorbácsával a bestia
messze lév feje irányába legyintett.
– Ojjé! – kiáltotta. – El az útból, Hanugir, vagy belegyalogolunk a
talajba!
A fekete kámzsás pap sietve menekült oldalra, s onnan kiáltozott
valamit, de hogy mit, azt már nem értették. A wyvern ugyanis egy kurta,
csattanó mozdulattal kiterjesztette a szárnyát, aztán torony vastagságú
izmos lábaival elrugaszkodott, kett t legyintett a roppant lebenyekkel, és
máris fölfelé röppentek. Semmi nekifutás, semmi hosszadalmas,
próbálkozó csapkodás. Csak egy er teljes rugaszkodás, és kész!
Repültek.
Az egész társaság igencsak kapaszkodott.
Az óriási szörny csak néha-néha csapott egyet roppant szárnyaival,
pusztán a látszat kedvéért, de Leont ez nem tévesztette meg. Bármilyen
hatalmasak voltak is ezek a szárnyak, mégsem lehettek képesek a
leveg ben tartani egy ilyen gigászi testet. A sárkány röptét
valószín leg mágia támogatja.
Elrepültek a hegy fölött, aztán a kis mágus egy korbácscsapására
jobbra fordultak, és szép lassan ellebegtek a város fölött. A
kommunikátor diadalmasan felrikoltott, a sárkány hatalmasat
bömbölt. Már hajnalodott, és az utcákon sürgöl korán kel k felfelé
fordították a fejüket. Aztán ahányan csak voltak, annyifelé rohantak.
Grandorban óriási pánik tört ki.
Már-már túlrepültek volna a város fölött, ám a F kommunikátor nagy
ívben visszafordította hátasukat, s lejjebb vitte pár méterrel. Most olyan
közel repültek el a város fölött, hogy a hatalmas bestia hasa szinte a
legmagasabb tornyokat súrolta, s a szárnyak kavarta szél port és mocskot
kotort a rémülten rohangáló paveenek képébe.
Aztán egy óriási csattanás hallatszott, és olyasféle zaj, mint amilyet
hegyomláskor hallani. A sárkány ismét felbömbölt, és meredek ívben
felfelé húzott. Leon még a szíjak ellenére is meg volt gy dve arról,
hogy kizuhant a nyeregb l.
– Mi történt? – ordította el re a diadalmasan rikácsoló F -
kommunikátornak.
– Megparancsoltam a wyvernnek, hogy döntse le Otoaak Tornyát! –
rikoltotta vissza a kis mágus. – Látnotok kellett volna! Egyetlen
farkcsapással elintézte!
– Miért?
– Csak hogy megtudja Grandor népe, melyik istent kell tisztelniük!
A sárkány teste ismét vízszintesbe került, és a szárnyak percenkénti
csapásszáma egyre szaporodott. Néha ötöt-hatot is csapott percenként. S
úgy száguldottak, mint a szélvész. A táj szinte összemosódva suhant el
alattuk, és amikor Leon lepillantva meglátta, milyen gyorsan suhan át
roppant árnyékuk a szakadékok fölött, majdnem rosszul lett.
Már megvirradt, és kisebb madárrajok tértek ki sietve a nagy
kolosszus útjából. Azonban olyan is akadt, hogy képtelenek voltak
megmérk zni a gigász gyorsaságával, és nem egyszer el fordult, hogy
egy-egy er tlenül verg madár csapódott az utazók mellett a
pikkelyes testhez.
Leon megvizsgálta a helyzetét, és döbbenten fedezte fel, hogy
valójában nem is a sárkány hátán lovagol; az üléseket a sárkány
gerinctüskéi között húzódó kinövésekhez rögzítették.
Egy sárga szín , kavargó folyót pillantott meg maguk el tt, és a
következ pillanatban már hiába tekergette a nyakát, a lusta folyam
messze elmaradt mögöttük.
Ahogy északra haladtak egyre hidegebb lett, talán azért is, mert a
wyvern még mindig emelkedett. Leon nem messze el ttük, szinte
velük egy síkban alacsonyan ül fellegpárnákat pillantott meg, és a
következ pillanatban máris es cseppek csapódtak az arcába. A látszat
megcsalta. A felh k valójában jóval fölöttük úsztak.
Cudar egy zápor volt, mely ennél a sebességnél valósággal ostorozta
az arcb rüket. A wyvernt azonban egyáltalán nem zavarta.
Fáradhatatlanul csapkodott a szárnyaival, és már olyan gyorsan
száguldottak, hogy a leveg süvített a fülük mellett, és még kiabálva is
alig-alig hallották egymás hangját.
Aztán kiértek a vihar alól, és a napsütés szúrta a szemüket, a tü-
körsima pikkelyekr l visszaver sugarak majdnem megvakították
ket.
Aztán újabb viharba kerültek, mely oly cudarul tombolt, hogy majd'
leszaggatta ket a nyergükb l, és egy-egy er sebb szélroham még a
gigászi sárkányt is arrébb-arrébb hajította. Szégyen ide vagy oda, az
egyik olyan alkalomkor, amikor egy kegyetlen légtölcsér lefelé hajította
ket, és Leon meglátta a pörögve közeled sziklákat, úgy felsikoltott
félelmében, ahogy a torkán kifért.
 Ezt még a kis mágus is meghallotta.
– Nem tudunk feljebb menni! – ordította torkaszakadtából. – A
wyvernek általában még ilyen magasságra sem jutnak!
– Ki akar itt feljebb menni! – üvöltötte vissza Leon, és eltakarta az
arcát, mert úgy érezte, mintha apró jégdarabok kopognának rajta,
melyek ki akarnák ütni a szemét.
A ruhája már csurom vizes lett, és vacogott a hidegt l, de ami még
rosszabb, a szél behatolt a nedves göncök alá, és késként hasogatta a
rét.
Aztán megint kivilágosodott, és a nap pillanatok alatt megszántotta
a nedves holmikat. Úgy g zölögtek, mintha el akarnának Párologni.
Változatos tájak fölött suhantak el. El bb egy alacsony el hegységen
vágtak keresztül, aztán hosszú ideig zöldell síkság fölött suhantak,
sárgás és kékesfekete viz folyók és tavak fölött zúgtak el, kietlen
sivatag fölött szárnyaltak.
Több város is az útjukba került volna, de úgy t nt, a
kommunikátornak most nem volt kedve a bolondozáshoz, mert
ilyenkor módosította repülésük irányát, és nagy ívben elkerülte azokat.

Már dél felé járhatott az id , és Leon épp azzal foglalatoskodott,

hogy elterelje figyelmét kegyetlenül korgó gyomráról, mardosó
éhségér l, amikor egy ritkás növényzet erd fölött röpülve parányi,
mozgó pontokat pillantott meg az erd n túli lankás, dombos vidéken.
Ebb l a távolságból apró hangyáknak t ntek, de Leon sejtette, hogy
bölénynyi méret állatok vágtathatnak összever dve a távoli hegyek
irányába. Mintha egy megzavart bölénycsordát látott volna egy
alacsonyan szálló repül gépr l.
Ám amikor közelebb értek, döbbenten fedezte fel, hogy nem
bölényeket lát, hanem megtermett lovakat, a hátukon lovasokkal vagy
jókora málhákkal. Több ezer ló vágtathatott ott, és úgy t nt, minden
harmadikon lovas ül. Nagy darab, torz alakok, némelyikük négy karral,
ormótlan fegyverekkel.
– Eemsik! – kiáltotta Krontel rémülten. – Ezek legalább kétszázan
vannak!
– Nyolcezren! – helyesbített idegesen Grun Grath. – De lehet, hogy
tízezren!
– Hova vágtatnak? – kiáltotta Leon. Aztán eszébe jutott egy le-
het ség. – Messze van a Suttogások Völgye?
– A hegy mögött! – rikoltotta vissza a F kommunikátor. – Még pár
perc!
– A francba! – morogta Leon. – Szerettem volna nyugalomban
elbeszélgetni Meurinnal...
A gigászi árnyék ekkor vet dött a rendezetlen sorokban hátul
vágtatok közé, és a lovak retteg nyerítések közepette megugrottak,
egymásnak rohantak, óriási gabalyodás támadt.
Leonnak támadt egy ötlete.
– Ijesszük szét ket! – ordította oda a F kommunikátornak. -
Ereszkedjünk lejjebb!
A kis mágus szinte felágaskodott a nyeregben, és látszólag
összevissza csapkodott az árnyékkorbáccsal. A sárkány azonban már az
els csapásokra ereszkedni kezdett, és hatalmasat bömbölt.
Leon majd' megsüketült, de az eredmény odalenn leírhatatlan volt.
A lovak felágaskodtak, levetették a hátasaikat, egymásba rohantak,
felbuktak, az el rébb haladók megálltak megnézni a z rzavar okát, a
menekül k beléjük ütköztek. Másodperceken belül akkora z rzavar és
kavarodás támadt, hogy jóformán semmit sem lehetett látni a felvert
portól és a kirugdosott f csomóktól.
Azonban a roppant sereg elejéig még a veszély hangjai sem jutottak
el.
– Röpüljünk egészen el re! – kiáltotta Leon teljesen fölöslegesen,
hiszen egyrészt a pokoli lármában a F kommunikátor úgysem hallotta,
másrészt épp nagy csapásokkal a sereg eleje felé tartottak.
A rémülten menekül eemsi sereg középrészénél tarthattak iszonyú
rzavart okozva, amikor Leon valami furcsát fedezett fel az élen
haladókon. Valami csillogott. A sereg végén és a középrészen lovagló
eemsik többnyire rongyosak voltak vagy esetleg különféle sz rméket
csavartak magukra, s még ha szabályosabb volt is az öltözékük, a
fegyverzetük igen gyatrának t nt. Ám ott elöl acélok csillogtak.
Méghozzá egész acélerd k. Nem csak a fegyverek. Az élen lovagló
harcosok komoly vérteket és páncélokat viseltek, sisakjukon színes
tollforgó lengett, és paripáik, ha lehet, még a megtermett eemsi lovak
közül is kimagaslottak. Az elit sereg!
És még valamire felfigyelt Leon, ami bizony elég kellemetlenül
érintette.
Az élen haladókhoz most jutott el a kavarodás lármája, megfordultak,
és felfedezték a feléjük röpül sárkányt. Ám ahelyett, hogy páni
félelemben menekülni kezdtek volna, többen leugráltak a lovukról,
valami szekérféle alkotmányokhoz rohantak, és komoly er feszítéseket
tettek...
Leon csak fél perc múltán fedezte fel, mi történik. A szekerekre
szerelt harci gépekr l karnyi vastag szárú, csillogó hegy dárdák
meredtek az ég felé.
– Dárdavet k! – ordította Leon. – Fel! Fel!
Ám ebben a z rzavarban, ugyanannyit ért volna el akkor is a fi-
gyelmeztetésével, ha szavait csak suttogja. A vadul rikoltozó kis mágus
meg sem hallotta.
Egyenesen rárepültek a dárdavet sökre!
Leon még a hangzavarban is hallani vélte azokat a vészjósló
pendüléseket, tizet-tizenkett t szinte egyszerre, amikor a vaskos rudak
kirepültek, s zúgva szelték feléjük a leveg t.
– Lebukni! – ordította Leon, és amennyire csak erejéb l tellett,
el regörnyedt a nyeregben. S ezt igen jól tette, mert egy veszedelmes
dárda süvítve zúgott el a feje fölött.
Egy másik dárda lepattant a wyvern masszív pikkelyzetér l, és úgy
térden vágta Leont, hogy a szerencsétlen azt hitte, t l kiszakadt a lába.
Úgy t nt, a wyvern a súlyos pikkelyek dacára valahol mégis sebet
kaphatott, mert hatalmasat rándult, és még hatalmasabbat bömbölt.
Hátrarántotta görbe gúnárnyakát, hogy a mögötte ül varázslót majdnem
kiütötte vele a nyeregb l, aztán szinte ugyanazzal a lendülettel a
hajlékony nyak el revágódott, és a tátott pofából perzsel sárkányláng
zúdult a dárdavet ket újra felhúzni akaró eemsik egy részére. Szénné
égett testek d ltek el, vagy omlottak porrá abban a minutumban, többen
lángoló ruháikat oltva verdesték magukat a földhöz.
De mi volt ez a csekély pusztítás a roppant sereg méreteihez képest.
Mindössze két dárdavet gép semmisült meg, s a többib l máris
záporoztak a karnyi vastag karók az égen suhanó szörnyeteg után, ami
id közben túlrepült a sereg élén.
A F kommunikátor jobbra csapkodott a korbácsával. A wyvern
széles ívben fordult. Most nem húzta hátra a nyakát újabb sárkányláng
okádására. Leon tudta, hogy miért. Még ezeknek a mágikus
szörnyetegeknek is szükségük van némi id re a regenerálódásához, és
nem tud folyamatosan lángokat gerjeszteni.
Id közben a lenti z rzavar némileg rendez dött. Apró alakok
rohangáltak a szekerek és lovak védelmébe bújt eemsik között, és kurta
parancsokat osztogattak. Milliónyi apró vessz hegye bukkant fel
célpontot keresve. Számszeríjak, hosszú íjak meredtek a közeled
sárkány felé.
Ám ami még ennél is kínosabbnak t nt, hogy mintegy varázsszóra
színes fények gyúltak néhány megvetett lábú eemsi körül. Az egyik
piros volt, a másik kék, a harmadik sárga, a negyedik...
Leonnak nem maradt ideje az összest számba venni, s a színekbe
borult alakok lehettek vagy hetvenen. Csak amikor közel értek, akkor
döbbent rá, hogy mit lát: legalább hetven alakot, akinek az alakját színes,
mentális rács védte. Némelyik szinte lángolt és szikrákat hányt, mások
alig pislákoltak.
Valamennyien megvetették a lábukat, és mentális rácsuk színéhez
hasonló színben lüktet , villódzó, fejnyi nagyságú energiagömböket
tartottak a kezükben dobásra készen.
– Úristen! – kiáltotta Leon.
– A nagykodók! – sikoltotta Krontel valahonnan a messzeségb l.
Azonban visszafordulásra már gondolni sem lehetett. A wyvern
meredeken ráröpült a színes csapat elejére, és hatalmasat csapott feléjük
gigászi szárnyaival. Mentális rács ide vagy oda, a csapat egy részét úgy
elsodorta, mintha szalmaszálak lennének egy orkán közepén.
Csakhogy amint a sárkány l távolon belül ért, záporozni kezdtek a
vaskos, kihegyezett vagy acélheggyel ellátott dárdák, s milliónyi
nyílvessz zuhogott rájuk, akárha jéges be kerültek volna. Ám ami
még ennél is rosszabb, a talpon maradt nagykodók egymás után
hajították a bestiára színes energiagömbjeiket, és azok akárha dróton
húznák ket, egymás után találták telibe a pikkelyes gigászt.
Leonnak éppen csak annyi ideje volt, hogy felrántsa maga köré saját
mentális burkát, már záporoztak is a nyílvessz k, s nagy pukkanással
foszlottak szét a sárkány testén a színes gömbök. S ahol ezek a gömbök
szétfoszlottak, ott megpörköl dtek, bekormozódtak a pikkelyek, és nem
egy csillogó pikkely felszakadt a gömbök robbanásai nyomán.
Leon nem ért rá hátranézni, hogy a társaival mi történhetett, épp elég
baja volt azzal is, hogy a nyeregben tudjon maradni.
A színes gömbök okozta sebek rettenetesen fájhattak a wyvernnek.
mert torkaszakadtából bömbölt, megbillent a leveg ben, elvesztette az
egyensúlyát, és orral el re felbukott a szekerek, lovak és eemsik
összevisszaságában. Valósággal belefúródott a földbe. Tucatjával
temette alá a szerencsétlen párákat, akik még az utolsó pillanatban is a
rájuk zúduló gigászi hús felé döftek a dárdájukkal, és az íjászok még
elengedték nyilaikat. Aztán már csak véres massza maradt bel lük.
A wyvern akkora lendülettel rohant bele a talajba, hogy Leon
bárhogy kapaszkodott is, hajszál híján kirepült a nyeregb l, a b rszíjak
úgy belevágtak a húsába, szinte levágták a lábát, s az egyik hüvelyknyi
vastag szíj el is szakadt, már csak a jobb lábát tartotta valami.
Leon felordított, ám a pokoli hangzavarban még saját hangját sem
hallotta.
Azt látta, hogy a kis mágus a sárkány nyakánál már nemcsak a
leveg t püföli veszettül árnyékból font, kilencágú korbácsával, hanem
hátasuk nyakát csapkodja.
Mindenhonnan eemsik rontottak rájuk, döfködték, szurkálták az
óriási bestiát, ám a vastag pikkelyekr l rendre lecsúsztak a vékony
szúrófegyverek.
A wyvern esetlen, fájdalmas mozdulatokkal állt lábra ismét, és
azzal, hogy nyílvessz kkel telet zdelt, dárdák lyuggatta szárnyát
kiterítette, több tucat apró alakot sodort le a lábáról. A páncélos
kolosszus bömbölt kínjában, és a fejét rángatta, ahogy alattomos íjászok
a szemét keresték nyilaikkal.
S a sereg élér l veszett tülekedés közben törtek feléjük a színes
mentális burkot visel nagykodók, hogy ismét féléjük hajíthassák
hatásos energiagömbjeiket.
Ám elég nagy tömegen kellett keresztültörniük, mert a lezuhanó
sárkányt még legalább ötven métert sodorta a lendület attól a helyt l,
ahol a színes bombák telibe találták.
– Fel! – ordította Leon, és az sem zavarta, hogy fél lábánál fogva
oldalra lóg a megpörköl dött nyeregb l. – El innen!
A wyvern most nem bírt olyan kecses egyszer séggel felszállni, mint
induláskor, amikor egyetlen lendülettel rugaszkodott el, nyolc-tíz
döng lépést is tett, miközben veszettül verdesett kilyuggatott
szárnyával, mire a leveg be tudott emelkedni. Tucatnyi vakmer eemsi
csüngött roppant karmain, s értelmetlen módon kaszabolni próbálták azt,
ám a fegyverük rendre lecsúszott róla.
A wyvern nagyot rúgott, és terhei rendre lepotyogtak róla. A
nyakukat törték. Ám a sárkány még mindig nem bírt felemelkedni. Lefelé
zuhant, mintha ismét a talajba fúródna, és Leon felsikoltott, ám a
lyukacsos szárnyak er teljes csapkodásba kezdtek, szinte má-
sodpercenként lendültek, és a bestia ingadozva a leveg ben maradt.
Egy t zpiros energiagömb zúgott feléjük, mintha zsinóron húznák, s
egy valamivel halványabb piros golyó követte. A wyvern er tlen
sárkánylángot fújt a feje felé röppen gömbökre. A kisebbik elolvadt,
mint vaj a t zben, ám a t zpiros labda átzúgott a sárgás fekete
lángokon, és pofán találta a wyvernt.
A sárkány megbillent a leveg ben, egy pillanatra még csapkodni is
elfelejtett a szárnyaival, aztán egész testén remegés futott végig, mintha
áram ütötte volna meg. Aztán akkorát bömbölt, mintha az ég zengett
volna. Hosszan, fájdalmasan.
– El innen! – ordította Leon.
A kis mágus azonban még akkor sem foglalkozhatott volna az
utasítással, ha az iszonyú lármában véletlenül meghallja. A sárkány
nyakára bukva, eszméletlenül hevert a nyergében. Ha nincs
odaszíjazva, már rég kirepült volna.
Azonban a sárkány osztozott Leon elgondolásában, mert heves
er lködéssel egyre magasabbra szárnyalt, s pillanatok múlva maguk
mögött hagyták a diadalmasan üvöltöz eemsi falkát.
– Megvagytok? – ordított hátra Leon, és igen megrettent, amikor
nem kapott választ.
Minden csontja sajgott az ütközést l, és nagy er feszítésébe tellett,
hogy hátraforduljon.
El ször a közvetlenül mögötte ül Razcót pillantotta meg, és a
látványtól elszorult a szíve. A thorp grófot látszólag nem találta el sem
nyílvessz , sem energiagömb, mégis fájdalmas arccal hajolt el re,
zokogott, és szeméb l patakokban folyt a könny.
– Mirk! – zokogta felismerhetetlen hangon.
Leon úgy érezte, mintha egy vasmarok ragadta volna meg a torkát.
Mirk, a h séges szolga el rebukva hevert a nyergében, három nyílvessz
állt ki a testéb l: két hosszú a mellkasából és egy kurta számszeríj-
vessz a torkából. Már nem volt élet benne, piros vére rácsorgott a
megpörköl dött pikkelyekre. A bal lába térdb l hiányzott. Véres patak
kúszott le a sárkány oldalán.
– Hogy történt? – kérdezte megrendülten Leon, amikor a meg-
döbbenést l szóhoz jutott.
– Nem lett volna semmi baj! – zokogta Razco. – Lebuktunk
mindannyian a nyeregre... Nem találtak volna el...
– És?!
– Mirk felegyenesedett, hogy elkapja Krontelt...
– Krontelt?!
– is meghalt! – sírta Razco Menem. – Amikor lezuhantunk,
kirepült a nyeregb l... És akkor Mirk utána kapott... megragadta a
lábát... de aztán Mirket lemészárolták!
Krontel nyerge üres volt, az oldalán a b rszíjak becsatolva, de
szakadtan lógtak.
– Krontelt is legalább három nyílvessz fúrta át, miel tt földet ért
volna!
– A francba! – kiáltotta Leon, és Kind Gren Grun Grath felé
pillantott, aki láthatóan eszméleten, de holt sápadtan, sokkos állapotban
imbolygott a nyeregben. – Grun Grath! Jól vagy?
Az erfro-bolg kifejezéstelenül meredt maga elé.
– Grun Grath! – ordította Leon idegesen.
– Kind Gren Grun Grath meghalt... Merbolgban... Én Krak vagyok...
Leon nem firtatta a zavaros ügyet.
– Krak! Mi van veled?
– Felkavarodott a gyomrom! – hörögte az erfro-bolg. – Nem én...
Soha többé... Az él istenre esküszöm, soha többé nem iszom!
– Krak! – kiáltotta Leon ijedten. – Beverted a fejed?
– Nem én... Esküszöm, hogy nem iszom! Egy átkozott kortyot sem!
– Mirk... Krontel... – zokogta Razco, majd fennhangon káromkodni
kezdett, amiért ilyesmi megtörténhetett. – Rohadt eemsik!
Megfosztottak két h bajtársamtól! Megölték ket...
A wyvern er lködve valamivel magasabbra emelkedett, hogy
megkerüljön egy magasabb hegyet. Nem a csúcs fölött röppent át, az túl
magasan lett volna, hanem a hegynyereg fölött, ahol a két sziklafal
alacsonyabb szinten találkozott. Egy kisebb völgy tárult eléjük, majd
abból meredek sziklafalak között egy szurdokon át hosszanti, lapos
tekn táruk eléjük. A sárkány egyenesen a szurdoknak röpült.
– Miért nem öltek meg engem is? – siránkozott Razco. – Miért nem
zuhantam ki én is a nyeregb l?
– Azzal nem lenne megoldva semmi – motyogta Leon elkese-
redetten. Nagyon fájlalta két h társa elvesztését. Az jutott eszébe, Mirk
és Krontel mennyit veszekedtek. És a thorp most az életével fizetett
azért, hogy megpróbálta menteni eemsi pajtását. Valószín leg fordított
esetben Krontel is ezt tette volna.
A szurdok olyan sz k volt, hogy a sárkány szárnyának hegye szinte
súrolta a fekete sziklafalakat. Alattuk egy keskeny út futott, s a szélén
sötét szakadék mélyén egy kicsiny hegyi patak csobogott.
A F kommunikátor még mindig eszméletlenül billegett a wyvern
nyakára d lve. A sárkány most magától repült.
Kora délutánra járhatott az id , a nap fénye alig-alig hatolt be a
szurdokba, és a hosszanti völgytekn ben is árnyék uralkodott, melyet
egy északnyugaton magasodó hegyorom vetett.
S ebben az árnyékba borult völgyben hosszában b r- és lombsátrak
sorakoztak, a köztes területeken sürgöl alakok rohangáltak, s itt-ott
jókora tábortüzek égtek. A sárkány szárnyának suhogása suttogó,
sziszeg visszhangokat verve ver dött vissza a környez sziklafalakról.
A Suttogások Völgye!
– Maunuk! – kiáltotta Leon.

8.

Szerette volna, ha nem repülnek egyenesen a tábor fölé, mert

semmi kedve nem volt részt venni egy ugyanolyan öngyilkos csatában,
mint amilyet az eemsik ellen vívtak, de mivel a F kommunikátor
öntudatlanul feküdt, senki sem akadt, aki irányíthatta volna a roppant
bestiát.
S az máris a tábor felé vette az irányt.
Leon óriási nyüzsgést látott a tábor közepén, mintha valakik
valakikkel hadakoznának. Kisebb csoportok összevissza rohangáltak, és
óriási rikácsolás visszhangzott a sziklákról.
Hirtelen ezüstös villanással egy denevérforma alak röppent fel a
sátrak közül, és vijjogó kiáltást hallatva felfelé zúgott az égbe.
– Almergin! – motyogta Leon, s bár fogalma sem volt, hogy
tényleg azt a merghánit látja-e, aki elvette t le a Hajnal Kardját,
dühösen felordított. – Utána!
A wyvern azonban nem sokat tör dött a szóbeli utasítással, ha
meghallotta egyáltalán. Lefelé szállt, egyenesen rá a rohangáló
maunukra. És csodák csodája, az apró termet , sárga sz rzet ördögök
nem fejl dtek precíz csatarendbe, hanem a fegyvereiket eldobálva,
veszettül rikácsolva menekültek, amerre láttak.
A sárkány bömbölve zúdult le rájuk. Úgy látszik, korábbi küzdelme
csak még inkább felcsigázta harci kedvét, vagy ezeken a nyomorult
maunukon akart revansot venni elszenvedett kínjaiért. Azzal indított,
hogy egy minden eddiginél hatalmasabb sárkánylángot okádott oda,
ahol a legs bb volt a tömörülés, majd a kigyulladt, megperzsel dött
szerencsétlenekre repült, és összelyuggatott szárnyaival csapkodott
közöttük, baromi karmaival, toronyszer lábaival pedig tiporta a visító
áldozatait.
Egyetlen maunu sem akadt, aki szembe mert volna szállni a tomboló
szörnnyel, aki egyetlen nyílvessz t is el mert volna engedni az
irányába, s ezt Leon teljes szívéb l meg is értette. Ezek után csak
csodálni tudta a vakmer eemsiket, akik nemcsak hogy harcba
bocsátkoztak az iszonyatos sárkánnyal, de még meg is futamították.
A wyvern nem sokáig tombolhatott. A tágas tisztást hamarosan
haldoklók és megcsonkított, porrá égetett tetemek borították be, és az
utolsó menekül k is úgy elfutottak, hogy hírük sem maradt.
A hatalmas sárkány csak ekkor csillapodott le. S egy egészen
iszonyatos dolgot kezdett m velni. Olyasmit, aminek láttán Leon egész
testében remegni kezdett, és feje búbjától a kislábujjáig elborzadt.
A wyvern, mint aki jól végezte dolgát, maga alá húzta vaskos
lábait, behúzta a szárnyait, s testéhez szorítva lehasalt a vérmocskos
re. Aztán borzalmas, szívó, cuppogó hangokat hallatott. A
legközelebb fekv maunu hulla egy pillanatra megrándult, mintha
belerúgtak volna, aztán iszonyatos visító hangot adva verg dni kezdett.
Hogy már nem élhetett, azt az is bizonyította, hogy a letépett feje
méterekkel arrébb hevert. És a test mégis vonaglott, rángatózott!
Leon kimeredt szemmel bámulta.
Aztán a hulla körül valami sötét folt kezdett formálódni, és amikor a
sárkány egy szippantó hangot hallatott, a fekete folt, mintha zsinóron
húznák, a bestia pofája felé vágódott.
A holttetem elcsendesedett, és nem mozdult többé. Valósággal
összeaszott, összezsugorodott, mintha egy hétig napon aszalták volna.
S úgy t nt, menten oszlásnak indult.
Ám rögtön mellette egy széttaposott hulla kezdett verg dni...
Leon majdnem elhányta magát, amikor rádöbbent, mi történik. A
wyvern a holtak lelkével táplálkozik.
S csodák csodája, a lyukak a b rlebenyes szárnyán szép lassan
elkezdtek összeforrni!
 Leon kicsatolta a bokáját, s megdörzsölte, mert a b rszíj alapos
nyomot hagyott a b rén. El remászott a F kommunikátorhoz, és
próbálta életre pofozni, de a kis mágus nem mozdult. S amikor Leon
felemelte az illet fejét, rögtön látta, hogy mi az oka tétlenségének. Az
arca helyén csak egy véres húsmassza látszott. Valószín leg egy színes
energiagömb találhatta telibe.
Leon hányingerrel küszködve engedte le a kötélhágcsót, és sietve
mászott le a vért l iszamós talajra. Lábai elzsibbadtak a hosszú
szorítástól, és Leon botladozva tett néhány lépést, mire rendesen meg
tudott állni.
Razco és Grun Grath egyesült er vel próbálták lerángatni a halott
Mirk testét a nyeregb l, ám annyira eler tlenedtek, hogy nem bírták
megtartani a súlyos testet, és a thorp szolga nagy csattanással zuhant a
talajra.
Szinte abban a pillanatban verg dni rángatózni kezdett.
– Ne! – üvöltötte Razco, és tehetetlen dühében a sárkány pikkelyes
testét püfölte. Mirk holtteste visított, mintha nyúznák, aztán egy végs
sivítással kiadta lelkét a wyvern tátongó pofájába.
Leon öklendezve fordult el, és olyan messzire futott, amennyire csak
rogyadozó lábaitól tellett. Egy félig leégett b rsátor maradványainál
öklendezett, kiadta gyomra tartalmát, s keser epét hányt. Egész testét
görcsök rángatták. Cherubionban látott már egyet s mást, de ez a
mostani látvány még neki is soknak bizonyult.
Pár perc múltán, amikor elég er snek érezte magát, felegyenesedett,
megtörölte a száját, aztán kitörölte keser könnyeit a szeméb l, és baljós
mozdulattal el vonta a sugárpisztolyát.
– Meurin! – ordította rekedten. – Hol vagy, te patkány! Gyere el !
Alig vártad a találkozást, hát itt vagyok!
Nem akarta látni, mit kezd Razco Mirk összeaszottá vált, oszladozó
tetemével. Összevissza mászkált az elhagyott sátrak, a tetemek között,
és idegesen szorongatta fegyvere markolatát.
– Meurin! – ordította eszel sen. – Hol vagy, te rohadék?
– T led balra a nagy t z mellett – hallatszott egy keser n i hang
valahonnan a magasból.
 Furcsán ismer s volt.
Leon megperdült, és felpillantott.
Egy magasban lógó faketrecet látott. Éppen olyat, mint amilyenben
is raboskodott egykor a maunuk fogságában. S e ketrec rabja nem volt
más, mint...
– Alméra!
– Meurint kerested – felelte a meztelen lány kifejezéstelenül. – Ott
hever a t z mellett... Már ami megmaradt bel le...
Leon a t z felé pillantott, és meglátta az ezüstös köpenyt, s benne egy
magas alakot. Ám az arcot nem ismerte fel, olyannyira összeégették.
– Mi... mi történt? – habogott Leon.
A lány beharapta az ajkát.
– Levehetnél innen. Fázom...
Leon már-már a kötél vége után nyúlt, de aztán habozva hátrébb
lépett, és megrázta a fejét. A lányra fogta a sugárpisztolyát.
– Miért kegyelmezzek egy átkozott mergháninak?!
A lány galambszer arca kelletlenül megrándult.
– Ölj meg akkor, ha akarsz!
– Ne hidd, hogy nem teszem meg! – mérgel dött Leon, és ujja
remegett az elsüt billenty n.
A lány közel lépett a ketrec farácsaihoz, és nem rejtette el fiatalos
iességét.
– Itt vagyok! – közölte dacosan. – Alig várom a halált.
Leon úgy az ajkába harapott, hogy kiserkedt a vére.
– Tudod, hogy megérdemled...
Alméra vállat vont.
– Ahogy akarod. De... ha lel sz, úgy tedd, hogy azonnal meg-
haljak... Kérlek, ne hagyj sokáig szenvedni!
Leon szitkozódva az övébe dugta a fegyvert, és kioldotta a kötelet.
Mindkét kezére szüksége volt, hogy megtartsa a súlyos ketrecet, ám az
így is úgy zúdult le, hogy Alméra elesett benne. Egyetlen zokszava
sem volt.
Leon kibogozta a rácsokat rögzít kötelet, és kinyitotta a ketrec
ajtaját. A fegyverét az övében hagyta, de készen állt bármiféle tá-
madásra.
– Kifelé! – parancsolta.
A lány lehajtott fejjel bújt ki a ketrecb l, és fázósan didergett, de egy
csöppnyi szemérmességet nem tanúsított, és ezen Leon nem is nagyon
csodálkozott.
– Hol a tekercs? – kérdezte vadul.
Alméra dühösen széttárta a karját.
– Látod, hogy nincs nálam!
– Hova tetted?
– Elvették t lem.
– Kicsoda?
A lány félszegen a t z mellett hever alakra mutatott.
– Meurin? – kérdezte Leon idegesen.
– Igen...
Leon a szétégett alak felé nézett.
– És... azt tudod, hol van most a tekercs?
A lány az égre mutatott.
– Ott.
– Hogy érted ezt?
– Elvitték.
Leon feljajdult.
– Almergin?
Alméra bólintott.
– Ki más?
Leon a kezébe temette az arcát, és egész testében remegett.
- Egyáltalán... – motyogta, amikor végre felnézett. – Mi történt itt?
A lány flegmán vállat vont.
– Almergin eljött, hogy megölje Meurint. Simán lel tte. Elvette t le
a tekercset, és sietve elrepült. Engem itt hagyott...
– Kit érdekel? Egyáltalán mi a fenéért jöttél ide? A h ségvarázs,
amit Meurin ránk bocsátott, hamis volt...
– Tudom.
Leon csodálkozva meredt rá.
– Akkor...
 – A megbízóm parancsolta, hogy keressem meg Meurint, és öljem
meg.
– Mi?
– Meurin azonban számított erre, csapdába csalt, és elfogott. ...
nem volt mergháni, de olyan er ket és tudást birtokolt, melyekkel még
engem is meglepett. Aztán eljött ...
Leon behunyta a szemét.
– Almergin volt a megbízód?
– Igen. Idejött. Egyszer en szétl tte a kétszín varázslót, elvitte t le
a tekercset, engem pedig itt hagyott... Nem adnál valami ruhát?
Nagyon fázom!
Leon dühösen intett.
– Húzd le valamelyik hulla köpenyét! Vagy vedd Meurinét...Mit
bánom én! – Dühösen meredt a mozdulatlan lányra, és a keze ökölbe
szorult, de nem nyúlt a sugárfegyverért. – Gy löllek, Alméra! – suttogta
kegyetlenül. – Gy löllek, és legszívesebben megölnélek... most ebben
a minutumban!
A lány felnézett, és szúrós, fekete szemében egy könnycsepp jelent
meg. Ám a hangja k kemény volt.
– Én csak a kötelességemet teljesítettem, Leon! Nem tehettem
másképp. Higgy nekem! Sajnáltalak, rettenetesen sajnáltalak, de ha nem
hozom el akkor Cholert l a tekercset, mind nk sorsa megpecsétel dik!
Én nem akartam rosszat neked...
– Nem, mi? – motyogta Leon. – Azért fizetted le azt a cheemp
kocsmárost Kingord el tt, hogy kábítson el bennünket a borával, hogy a
mestered, Almergin könnyedén el tudjon bánni velünk! Hogy el tudja
rabolni t lem a Hajnal Kardját!
Alméra úgy b gött, mint egy kisgyerek, akit csínytevésen kaptak.
– Épp ellenkez leg – szipogta. – Azért kábíttattalak el benneteket,
hogy ne gyertek a nyomomban! Almergin megölt volna benneteket... és
én ezt nem akartam!
– Hát mit akartál? – kiáltotta dühösen Leon, mert mélységesen
felbosszantotta a szipogó lány. – Álnok módon eloroztad t lem a
rtekercset, és aztán a mestered megszerezte t lem a Kardot is! Tessék!
Ha ezt akartad, boldog lehetsz!
Alméra megtörölte könnyes szemét.
– Te nem ismersz engem, Leon Silver! És én sem ismertem eléggé
önmagam. Nem lett volna szabad becsapnom! Most már tudom! De
akkor nem láttam más megoldást... Higgy nekem...
– Többé már nem! Eljátszottad a bizalmamat!
– Amikor Almergin megjelent itt a Hajnal Kardjával, azt hittem,
megszakad a szívem, mert arra gondoltam, hogy megölt téged...
Szeretlek, Leon Silver! Nélküled semmit sem ért volna az életem!
Leon dühösen a földbe rúgott.
– Ugyan! – kiáltotta haragosan.
– Tudom, hogy te még mindig reménykedsz, és Chlovia után
vágyódsz, de én akkor is kimondom: engem kell szeretned! És tudom,
hogy szeretsz is... a magad módján!
Leon kihúzta a sugárfegyvert, és a lány szeme közé célzott.
– Meg foglak ölni – közölte tényszer en.
A lány el relépett, és nekitámasztotta a homlokát a pisztoly
csövének.
– Nyomd meg a gombot! – könyörgött. – Ne hagyj szenvedni, csak
nyomd meg a gombot! Tudom, hogy te sohasem fogsz szeretni, mert
tudod, hogy én... mergháni vagyok!
– Menj hátrább! – sziszegte Leon. – Nem kapsz több alkalmat, hogy
még egyszer becsapj!
– Azt hiszed, ellened vagyok, Leon, pedig tévedsz! Higgy nekem és
szeress engem, vagy ölj meg most azonnal!
Leon dühösen ellökte a lányt magától a bal kezével. Alméra
megtántorodott, és hanyatt esett. Szerencsétlen képpel, könyörögve
el renyújtott kezekkel feküdt a kormos, mocskos f ben, szinte
meztelenséggel.
– Kérlek, Leon...
Leon behunyta a szemét, mert úgy érezte, leszakad az ég és k -zápor
hullik rá es helyett. Egyszer en nem tudta elemezni saját érzéseit. Úgy
érezte, ha nem tesz valamit most azonnal, valami súlyos, valami
kegyetlen szétrobban a lelkében, és akkor mindennek vége...
 – Takarodj! – sziszegte szívb l jöv gy lölettel. – T nj el, kígyó!
A lány hasra fordult, arcát a vérmocskos f be fúrta, és úgy zokogott,
hogy egész testében remegett.
– Takarodj innen! – motyogta Leon megrökönyödve saját vad
érzelmeit l és a sajnálattól. – Változz át denevérré, vagy mit tudom én,
micsodává... és repülj el messzire! Érted? Soha többé ne kerülj az
utamba, mert akkor megöllek! Érted?
– Te vádolsz engem, amiért mergháni vagyok? – zokogta Alméra. –
Te átkozott ghird! Azt hiszed, te különb vagy, mint én?
Leon indulatosan a lány felé rúgott, aztán elfordult, és szinte futva
menekült onnan.
– Takarodj! – kiáltotta vissza a válla fölött. – Takarodj, te átkozott!
Nem értette, miért csorognak a könnyek a szeméb l, de nem is
akarta az érzelmeit elemezni. Nem akart olyasmit találni, amire még
nem készült fel értelmileg.
Razco és Grun Grath komor képpel, vörös szemmel ástak sírt az
összezsugorodott Mirknek. A wyvern még mindig nem fejezte be
szörny lakomáját, és a temetési szertartáshoz iszonyatos hangok
szolgáltatták a hátteret.
– Fogadd be, föld, ezt a thorpot – motyogta az orra alatt Razco. –
Több volt nékem, mint testvérem, több volt nékem, mint h társam,
s alig várom, hogy ismét találkozzunk a Semmi Mezején...
– Derék fickó volt – f zte hozzá Grun Grath szomorúan. – Bár isten
lássa lelkét, engem sosem kedvelt!
Leon ösztönösen keresztet vetett, pedig ennek a mozdulatsornak itt,
ezen a világon nem volt semmi értelme.
Razco zord képpel lapátolni kezdte elhunyt szolgájára a homokot
annak roppant pallosával. Amikor elkészült a sír, a pallost, mintegy
fejfa gyanánt a kis dombba szúrta.
– Sosem felejtelek el! – motyogta Razco megrendülten. – És ha a
teste nincs is itt, lélekben... melléd temetem legkedvesebb pajtásodat,
Krontelt is. Sokat torzsalkodtatok, de mindig is nagyon szerettétek
egymást...
Leon sóhajtott, és megfordult, hogy megnézze, Alméra elrepült-e
már.
A lány egy mocskos, fekete köpenybe burkolózva ott állt tíz
méterrel mögötte, és könnyes szemmel ket nézte.
– Én... én nem akartam – szipogta. – Miattam halt meg?
– Meglehet – felelte Leon zordan. – Mit akarsz még itt?
– Van valami, amit el szeretnék mondani.
Leon lehunyta a szemét.
– Nem hiszem, hogy bármi is érdekel, amit a te szádból hallok.
Alméra bájos arcát eltorzította valami bels gyötrelem. A szeme
könnybe lábadt.
– Hát legyen! – kiáltotta dacosan. – Elárulok mindent, amiben eddig
hittem! Higgy nekem, vagy taszíts el, engem már nem érdekel!
Leon úgy meglep dött ezen a szenvedélyes kitörésen, hogy szóhoz
is alig bírt jutni.
– Mit akarsz t lem? – hebegte.
– Elvenni semmit! – kiáltotta hevesen a lány. – Adni akarok!
– Te még hiszel neki? – kérdezte csendesen Razco. – Hisz te
mondtad, egy mergháni...
Leon mereven nézte Almérát.
– Mit tudnál te nekem adni?
A lány a szemét törölgette. Valamiféle rímtelen és ritmustalan
versikét kezdett szavalni:

Szül helyem si földjére

vigyél el engem,
s ott adj annak kezébe,
ki már akkor is vén volt,
mikor megismerted.
tudja a módot,
miképpen legyek,
hosszú szunnyadásom után,
ismét cherub,
a te asszonyod,
Leon Silver!
 A Hajnal Kardját,
ha megöntözöd
a hreeirek késével
kiontott
mergháni vérével,
találkozhatsz
ismét velem,
a Hajnal Királyn jével!

– Mi volt ez? – hörögte elfúló hangon Leon. – Miféle ocsmány

tréfa...
– Nem tréfa -jelentette ki komolyan a lány. – A b rtekercsnek ezt a
részét ghird nyelven írták, de számomra ez a nyelv nem idegen.
Megfejtettem. Neked szól. A feleséged, Chlovia üzenete a messzi
múltból...
Leon lehunyta a szemét.
– És tudod, mit jelent ez, Leon Silver? Megmondom, ha nem jöttél
volna még rá magadtól! A Hajnal Királyn je, mint már gyanítottuk, nem
más, mint a te Chloviád! S ahogy a legenda tartotta, elt nt, hogy az id
múlását áthidalva várjon rád! E pár sor, melyet e neked szánt üzenetben
rögzített, elárulja hollétét...
Leon nyelt egyet.
– Mégpedig?
– Hol másutt: a Hajnal Kardjában!
– Lehetetlen!
– Ugyan! – kiáltotta Alméra. – A Nagy Királyn er sen szimpatizált
a merghánikkal, jóformán maga is mergháni lett, s a mi népünknél
megszokott dolog a tárgyakkal való hasonulás. Gondolj csak Balamudra,
avagy a Denevérre, vagy másképpen az Éj Kardjára. Miképpen tudta
volna a figyelmedet jobban felhívni Chlovia a tartózkodási helyére, ha
nem úgy, hogy egy általad nagyon is jól ismert formát választ lelkének.
Chlovia felhasználta a mergháni alapmágiát, a Hajnal Kardjába plántálta
lelkét, meghagyta üzenetét számodra arra az esetre, ha újra felbukkansz
Cherubionban, aztán végs tetteként, valakinek a segítségével legy zte
Cholert, és odaszögezte a Gyötrelmek Oltárához! Érted már, hogy a
Hajnal Kardja miért csak neked engedelmeskedett? Én most már igenis
értem...
Leon hosszan meredt maga elé.
– És... miért árultad el mindezt nekem?
Alméra megrezzent. Nem a kérdésre válaszolt.
– Még valamit tudok. Az én megbízóm a méltóságos Almergin volt,
s bár mint tudjuk, is mergháni, talán nem véletlenül öltött eleve hreeir
alakot. Amióta csak olvastam a versikét, az az érzés motoszkál a
fejemben, hogy a „hreeirek kése” nem véletlenül szerepel a szövegben. S
lehet, hogy ezt valami titokzatos módon Almergin is tudta. Talán éppen
a hreeirek f nöke... méghozzá azért, hogy a hreeirek késével megölve
egy... merghánit, valamelyik fajtestvérét... kiszabadíthassa a Királyn
lelkét a Kardból!
Leon odakapta a fejét.
– De mi célból?
Alméra szomorúan nézett szurokfekete szemével.
– Ki tudná megmondani, miféle titokzatos cél vezérli a hatalmas
Almergint? Valószín leg azért akarja életre kelteni a rejtélyes királyn t...
hogy megölje!
– Micsoda?! – kiáltotta Leon.
Alméra vállat vont.
– Sejtésem szerint Almergin... valakinek a megbízásából, aki úgy
nevezi magát, hogy a Hajnal Hadura... hatalomra törekszik
Cherubionban. S titokzatos megbízójának útjában állhat az az si tudást
hordozó varázslón ... vagy ha úgy tetszik, boszorkány... aki egykor
könny szerrel képes volt legy zni Cholert, s úgy megszilárdította
Cherubionban a békét, amire még sohasem volt példa. Nem csoda, ha
minél el bb szeretne t le megszabadulni a Hajnal Hadura.
Leon lélegzet után kapkodott.
– A Hajnal Hadura?
Alméra lehajtotta a fejét.
– Róla keveset tudok. Csak annyit, hogy egyaránt retteg t le Choler
és Sang... és én is! Iszonyatosan er s varázshatalommal bír... parányi
tudásom t le kaptam... s most, hogy elárultam, valószín leg nem
kerülhetem el a halálom...
– A Hajnal Hadura? – ismételte Leon elképedve. – Akit l Choler és
Sang retteg? Choler azt akarta, hogy lépjek szövetségre Sanggal...
valaki ellen, aki szerinte nem más, mint... Kevanaar!
– A Hajnal Királyn jének férje és ura a Hajnalkor idején! – kiáltotta
közbe ingerülten Grun Grath. – Kevanaar! Róla nem szól a fáma! A
Hajnal Királyn je titokzatos módon elt nt, de hogy a férjével mi történt,
arról mit sem tudni!
– Tudod, hol van Chlovia si szül helye? – kérdezte Alméra Leont.
– Ez választ adhat arra, vajon hová viszi Almergin a kardot és a
rtekercset.
– Keorath! – bökte ki Leon. – Keorathba!
A völgy hirtelen megtelt visszhangzó patadobogással.
– Az eemsik! – közölte Razco, és elszántan megmarkolta roppant
pörölye nyelét. – Bosszút állok Mirkért és Krontelért!
– Nem! -jelentette ki Leon ellentmondást nem t hangon. -Most
azonnal Keorathba kell mennünk!
– Egy tapodtat sem mozdulok! – kiáltotta Razco. – Tartozok
annyival h társaim emlékének, hogy legalább egy-két eemsi ko-
ponyáját behorpasszam értük!
– Halj meg, ha akarsz! – morogta Leon. – Én megyek!
– Megmutatom ezeknek a rohadékoknak, hogyan hal meg egy
nemesúr! – tajtékzott Razco. – Jöjjenek csak akár ezren is!
Leon dühösen legyintett, és mivel a patadobogások visszhangja
egyre er södött, sietve megindult a pihen wyvern felé. Aztán hirtelen
ötlett l telve visszafordult.
– És a kincs? – kérdezte kajánul.
– Miféle kincs? – mordult fel Razco.
– Hát amit Monarakh mellett elrejtettünk. Ha jól emlékszem, abból
kívántad felvirágoztatni Menem várát!
Razco úgy káromkodott, hogy még a szegény, megboldogult
Krontel is megirigyelhette volna.
– Igazad van! – kiáltotta. – El kell halasztanom a bosszút meg-
határozatlan id re! Gyerünk innen!
Futva indultak a wyvern felé. Grun Grath egyetlen lépéssel sem
maradt le mögöttük.
– Hogy fogjuk irányítani? – intett az erfro-bolg bölcs (vagy a
szolgája?) a sárkány felé. – A mágus kimúlt.
Leon vállat vont.
– Mit tudom én? – vallotta be szintén. – Meg kell próbálnunk, más
megoldás nincs!
Razco máris kapaszkodott fel a szörnyeteg hátára. Grun Grath
mögötte. A lódobogás már szinte a fülük mögül hangzott, de az eemsik
még nem látszottak.
Leon hátrafordult. Alméra bizonytalanul topogott ott, ahol
hagyták, bájos arcán határozatlanság látszott. Leon sóhajtott, és nagy
ívben intett a lány felé. Alméra arcán boldogság villant, s a karcsú lány
ruganyos léptekkel szaladt a sárkány felé. Leon még segített is
felmászni a kötélhágcsón.
– No most... – kezdte Leon.
A völgy torkolatánál artikulátlan üvöltés hangzott fel.
– Siess egy kicsit! – kiáltotta Grun Grath.
Leon a szíve körül terpeszked Sötét Lángra koncentrált, és
ugyanolyan kilencágú árnykorbácsot varázsolt a kezébe, mint amilyet
korábban a F kommunikátornál látott. A Sötét Láng masszája
végigcsorgott a karján, le az ujjaihoz, s kilenc ág formálódott bel le.
– Fel! – kiáltotta Leon, és megsuhintotta az árnykorbácsot. – Szállj
fel, te dög!
A számítása bejött. A wyvern engedelmeskedett a Sötét Láng
parancsának. Úgy látszik, elég lelket zabálhatott, és begyógyultak a
sebei, mert ismételten nem volt szüksége nekifutásra. Egyszer en
elrugaszkodott a talajtól, kitárta irtózatosan széles szárnyait, s legyintett
egyet-kett t. Repültek.

9.
 Az els eemsi lovasok üvöltve vágtattak be a völgybe.
– Ezt már fújhatjátok! – nevetett Grun Grath, de aztán lehúzta a
fejét, mert karcsú nyílvessz k süvítettek el veszedelmes közelségben.
A sárkány azonban pillanatok alatt maga mögött hagyta a torz
lovasokat, és észak felé szárnyalt.
Leon szertartásosan meglegyintette az árnylegyez t.
– Keorathba! – kiáltotta.
Mély hang szólalt meg a fejében:
Igen, uram.
Leon majdnem leszédült az els nyeregb l.
– Te beszélsz? – kiáltotta.
Igen, uram -jött a válasz.
– Tudod, merre van Keorath?
Természetesen.
– Akkor arra vedd az irányt!
Már arra vettem.
Leon nagyot csapott a korbáccsal a leveg be féktelen örömében.
Ha megkérhetlek, ezt ne csináld! – hallotta a wyvern ideges
hangját a fejében. Fáj nekem.
Leonnak eszébe jutott valami.
– Keorathot mágikus csapdák védik!
Már nem.
– Mióta nem?
Amióta a keorok elvándoroltak.
Leon megdöbbent. Erre a válaszra valahogy nem számított.
– Hova vándoroltak?
A wyvern nem válaszolt. Leon nem er ltette a kérdést. Ám úgy jó öt
perc múlva újra hallotta a fejében az ismer s hangot.
Messzire.
Leon nem firtatta tovább e rejtélyes kijelentés lényegét, inkább
hátrafordult Almérához.
– Ha szökni próbálsz, megöllek! – figyelmeztette.
A lány elmosolyodott.
– Pár perccel ezel tt még el akartál kergetni!
 Leon zavarba jött.
– Igazad van – mondta. – Ne haragudj!
A lány csodálkozva nézett rá, de nem szólt semmit. Másfél órája
repülhettek észak felé, amikor a láthatáron egy bukdácsoló ezüst pont
nt fel a leveg ben.
– Csak nem... – lehelte Leon.
– Almergin! – sikkantotta Almára. – Utolértük!
Ám az ezüst pont ekkor meredeken lefelé szállt, és elt nt egy domb
mögött. A domb valahogy furcsán ismer snek t nt Leonnak, de nem
tudta beazonosítani. Aztán amikor egymást követ szurdokrendszert
pillantott meg a kisebb hegyek között, felkiáltott.
– Keorath!
– Elkésünk! – lehelte Alméra. – Elkésünk...
A sárkány lejjebb ereszkedett az egyik domb mögött, és valósággal
átpréselte magát a keskeny szurdokon, ahol Leon emlékezete szerint
egykor rök álltak. Az egyik kis völgy mélyén zöldessárga tó villant.
– Hreeirath! – kiáltotta Leon. – Oda megyünk!
A wyvern ereszkedni kezdett, és könnyed mozdulatokkal leszállt a
tó partján.
Nem mehetek tovább. Túl sok a mágia.
Leon lemászott a kötélhágcsón, és lesegítette Almérát is. Razco és
Grun Grath azonnal követték.
Egy náddal ben tt szél tó közepén cölöpökre épített nádkunyhók
sorakoztak, szinte szabályos csigavonalat képezve, melyek
középpontjában egy hatalmas nádkunyhó magasodott, mint valami
torony.
Éppen ebben a pillanatban szállt le a leveg l egy ezüstszín árny
e torony közelében.
Tutajnak vagy más vízi járm nek nyomát sem látták.
– A francba! – morogta Leon. – Hogy a fenébe jutunk oda?
– Azzal az er vel – motyogta Alméra –, amivel a sárkányt irá-
nyítottad!
– Hogyan?
– Növessz szárnyakat magadnak!
 Leon azonnal kipróbálta az ötletet. A Sötét Lángra koncentrált, és a
képlékeny masszából hatalmas szárnyakat formált a teste mellett.
Kétsége sem maradt afel l, hogy ezek a szárnyak fel is fogják röpíteni.
– És Razcóék? – kérdezte Leon idegesen.
– Vagy úsznak vagy maradnak – felelte flegmán a lány. Ledobta
magáról a sötét köpenyt, meztelensége egy pillanatig ragyogott a
lenyugvásra készül nap utolsó sugaraiban, aztán lassan, fokozatosan
Alméra, a szép varázslólány átváltozott egy undorító, fekete denevérré.
Leon akaratlanul megborzongott.
– Gyerünk már! – sziszegte a mergháni, és felröppent a leveg be.
Leon megpróbálkozott sötét szárnyaival, és egy-két bizonytalan
csapás után is a leveg ben találta magát. Fura, de igen kellemes érzés
volt, szinte megmámorosodott a lehet ségt l, hogy három dimenzióban
röpködhet fel alá.
– A vízbe zuhansz! – kiáltotta a mergháni ijedten, amikor Leon új
képességeit tesztelve bukórepülésbe ment át.
– Dehogy! – kiáltotta diadalittasan Leon. – Az égbe...
Elzúgtak a legszéls cölöpkunyhók fölött, és több helyr l sárgászöld
pikkely krokodilfejek bukkantak el . Hreeirek. Ám a legnagyobb
nyüzsgést a f kunyhónak helyet adó, kicsinyke szigeten látták. Számos
nádtutaj lebegett már a sziget mellett, s további kis tutajok közelítettek
felé.
– Ott! – sikoltotta Alméra, és a sziget felé mutatott. – Már
megkezd dött!
Egy széles k oltáron ott hevert a Hajnal Kardja, s karmazsinvörös
szikrák özönét szórta a körülötte tolongó hreeirekre, akik kéjesen
sikongattak e szikrák es jében. A k oltár mellett egy ezüst köpenyes,
igen magas, elálló fül hreeir térdepelt, a kezében egy csillogó,
drágakövekkel kirakott markolatú kést tartott, és kántáló hangon
énekelt.
– Almergin! – üvöltötte Leon, és még röptében el rántotta su-
gárpisztolyát.
A hatalmas termet hreeir megperdült, és hitetlenkedve bámult az
árnyékszárnyakon közeled Leon Silverre. Keze bizonytalanul mozdult
a köpenye bélése felé.
Leon lenyomta az elsüt billenty t.

10.

Fegyveréb l sárgás fekete sugárnyaláb vágódott ki, átszisszent a

leveg n, mellbe találta a hatalmas termet hreeirt, és kezét, lábát
szétvetve zuhant hanyatt az ingoványos talajra.
Az összes hreeir iszonyodva ordított fel.
Leon azonban nem érte be ennyivel. Még mocorgó áldozata fölé
repült, és t le szokatlan kegyetlenséggel addig égette a sugárpisz-
tolyával, amíg csak az ezüstpalást tulajdonosából mindössze egy
formátlan, szénné égett húsmassza maradt.
Leon felrikoltott példátlan dühében.
Egy igen ráncos, kortól megfeketedett pikkely , botra támaszkodó,
vaksi hreeir csoszogott el , két markosabb szolgája karjára
támaszkodva.
– Mi történik itt? – vartyogta a vénség. – Miféle rendbontás ez?
– Romin'yarak! – üvöltötte megdöbbenve Leon. – Miféle csoda ez,
hogy újra látlak?
A verssorok jutottak eszébe. A vénséges alak, aki már akkor is vén
volt, amikor háromszáz évvel ezel tt el ször találkozott vele.
Az öreg gyíkember felemelte a fejét, és szaglászni próbált.
Alattvalói nem mozdultak, nem is rikoltoztak, csak vizeny s
szemükkel Leonra meredtek, és türelmesen várták a fejleményeket.
– Kié ez az ismer s hang? – recsegte a vénség. – Miféle szellem
kísért a múlt homályából?
– Megismered a hangom? – rikoltotta Leon, és leszállt a bizonytalan
talajra a vénség elé. A sugárpisztolyt fenyeget en fogta az öreg két
támogatójára arra az esetre, ha azok támadni próbálnak. Ám azok nem
kísérleteztek semmivel.
– Mily ismer s e hang! – sóhajtott a vénség. – Mintha csak Leon
Silver szólított volna a nevemen!
 Leon azt hitte, menten eld l.
– Megismersz, hreeirek bölcs embere?
– Ki ne ismerné meg ezt a hangot, aki egyszer is hallotta? Leon
Silver vagy. A Nagy Királyn egykori hitvese. Visszatértél...
– Vissza! – kiáltotta Leon. – És ott a kard, a Hajnal Kardja!
Hogyan nyerhetem vissza bel le szeretett Chloviámat?
Az öreg egy darabig mélyen hallgatott.
– Hol van hadi f nökötök, Almergin, a mergháni? – kérdezte, és
néma csend felelt neki. – Mintha az el bb azt kiabáltátok volna, hogy
fogadott ükunokám visszatért...
Leon megdöbbent.
– A fogadott ükunokád? Egy mergháni!!
A vénség tapogatózva nyújtotta el re megfeketedett kezét, és ujjai a
sugárpisztolyra tapintottak. Az aszott kezek visszarándultak.
– Miféle... rettenetes dolog ez?
– Egy fegyver – motyogta Leon –, mellyel megöltem a fogadott
ükunokádat... El akarta pusztítani a Hajnal Királyn jét...
A vaksi szemekb l sárgás könnycseppek hullottak.
– Almergin, a mergháni életre akarta kelteni t – suttogta. – Az én
parancsomra... mert senki sincs, aki oly hatalommal rendelkezik, mint a
Hajnal Királyn je... egyedül szállhat szembe rettegett ellenségünkkel,
a kegyetlen Hadúrral!
Alméra egy kecses röppenéssel leszállt az oltár mellé, melyen a
villogó és szikrázó kard mellett egy megsárgult koponya és egy furcsa
tamburinszer hangszer nyugodott.
– Én is mergháni vagyok! – kiáltotta cseng hangon, miközben szinte
szemmel követhetetlen módon visszaváltozott karcsú lánnyá. A mocskos
pokrócot ledobta magáról, és ott állt tündökl meztelenségében. –
Pontosan tudom, miként kell elvégezni a feléleszt szertartást!
Minden szem feléje fordult. Leon pislogott. A hreeirek rezzenéstelen
tekintettel bámulták a meztelen teremtést.
Alméra egy könnyed mozdulattal kiragadta a díszes kést a szénné
égett Almergin megfeketedett kezéb l, és magasra emelte.
– Merghán törvényei szerint enyém lesz a tisztesség!
 Leon zavartan lépett el re.
– Mit m velsz?
– Visszaadom neked azt, aki a tiéd – kiáltotta Alméra. Aztán keser
kajánsággal tette hozzá: – És kívánom, legyen sok örömed bel le!
A hreeirek sziszegve, vartyogva elhátráltak. Egy kövér hreeir
asszony érkezett totyogva néhány holmival a kezében. Türkizkék ruhát
csatolt fel a mozdulatlan Alméra karcsú testére, a fejére koronát
nyomott, és csuklóira arany karpántokat húzott.
– És most – kiáltotta remeg hangon Alméra –, ne álljon senki
kett nk közé!
Lerakta a díszes markolatú kést a k oltárra, aztán baljába vette a
tamburint, jobbjába pedig a koponyát. Megrázta a hangszert, s az
csilingel hangokat adott, és fehéres szikrák pattogtak bel le szerte.
Alméra Leont nézte, és dallamos mergháni nyelven valami
szomorkás dalt kezdett énekelni. Fekete szeme elmondhatatlan ér-
zelmeket fejezett ki. A hreeirek csendben várták, mi történik. Leon
közelebb akart lépni, de Romin'yarak megfogta a karját reszket
kezével, és a fejét rázta.
– Már nem szabad! Elhatároztatott.
Alméra abbahagyta az éneklést. A szeme kikerekedett, mint aki
valami végzetes tettre készül. Ismét megrázta a tamburint, és nagyot
rikoltott. A jobbjában tartott koponya szeme vörösen felizzott, és a
hreeirek sziszegve hátráltak.
A koponya szájából lilás fekete füst tört el , kezdetben s n és
gyorsan, aztán egyre ritkulva, szürkülve és lassulva. A szürkül
füstnyúlvány meglebbentette Alméra türkizkék szoknyáját, aztán lassan,
megfontoltan körbefonta a lány testét, mintha kedvesen át akarná
ölelni.
Majd a füst kissé szétterült, és eltakarta a lány arcát. Egy pillanatra
rá az arc el bukkant a remeg fátyolt képez füst mögül, és ez az arc
már nem Alméráé volt! Chlovia vörös haja t nt fel a fekete haj helyett, s
a jól ismert és áhított mókás vonások vették át Alméra galambszer
vonásait.
Leon felkiáltott, de mozdulni sem tudott.
 Chlovia elmosolyodott. Ara ekkor a szürke füstcsáp kérlelhetetlenül
a nyaka köré tekeredett. A szép arc eltorzult.
De ekkor a tamburin ismét megcsendült, és a füst, akárha valaki
ismeretlen er parancsolna neki, letekeredett a karcsú nyakról, beleszállt
a rezg tamburinba, s ott elenyészett, mintha sosem lett volna.
E pillanatban a Hajnal Kardja jól hallhatóan sercegni, sziszegni
kezdett, és úgy villogott vörös színben, hogy szinte lángokat vetett.
A koponya szájából nem jött ki több lilás fekete füst. A marad-
ványok még belekúsztak a tamburinba, és megsz ntek létezni. S megint
csak nem Chlovia állt ott, hanem a kecses Alméra, fekete szemét
Leonra szögezve.
Szája szavakat formált, mintha a lány még mondani akarna valamit,
de egy szó sem hallatszott. A kard vörösen lüktetett, aurája egyre tágult,
s mintha egy asszony körvonalai kezdtek volna kibontakozni a helyén.
Alméra arca eltorzult, a lába megroggyant. A mergháni földhöz
vágta a koponyát, és messzire hajította a tamburint. A késhez kapott.
Magasra emelte.
Leon felkiáltott.
Ám a lány mindössze a csuklóját vágta meg, és néhány csepp vért
csöppentett a lüktet kardra.
S az átváltozás még er teljesebbé lett. A lüktetés most már
Almérára is átterjedt, s az alakja helyén pedig egy kardszer tárgy
kezdett villogni periodikusan. Leonnak olyan érzése támadt, mintha a
Hajnal Kardja rögvest Chlovia és Alméra impozáns keverékévé változna,
miközben Alméra pedig elfoglalná Chlovia helyét a Kard belsejében.
S már-már ez történt.
Ám a szembántó villogás közepette egyszer csak Alméra felrikoltott,
s a díszes kést, mellyel csuklójából vércseppeket fakasztott, egy hirtelen
mozdulattal saját mellei közé mártotta!
Az eddig közönyösen és csendesen viselked hreeirekb l olyan
sikoltás tört ki, hogy az egész szigetecske beleremegett.
Sikoltásukat visszhangozta a kard sivítása, melyb l most már szinte
semmi sem látszott, helyét egy n alak vette át.
Alméra szeme tágra nyílt, s a kecses test a bizonytalan talajra
hanyatlott; a kés b nösen meredt el a melléb l.
Romin'yarak artikulátlan hangokat hallatott.
Leon tátott szájjal bámult.
S ekkor ott, ahol pár perccel ezel tt még a Hajnal Kardja villogott,
most egy ráncos, töpörödött, hajlott hátú, púpos vénasszony jelent
meg, s véreres szemét Leon felé fordította.
– Ez nem lehet igaz! – recsegte reszel s hangján a matróna. -A
férjem! Az igazi férjem! Leon! Én vagyok a Hajnal Királyn je! Chlovia!
Leon elájult.
És igen furcsákat álmodott.

11.

Arra tért magához, hogy ocsmány szagú vizet loccsantanak az ar-

cába, és háromujjú, pikkelyes kezek pofozgatják. A nagy kunyhó
belsejében hevert egy gyékénysz nyegen, és aggódó arcok hajoltak
fölé.
– Jól vagy, szerelmem? – vartyogta egy reszel s n i hang.
Leon csak lassan tért magához.
– Valami... fura világról álmodtam – suttogta. – Harcoltam.
Megöltem egy tucat kunigaamit... meg egy Skandar Graun nevezet
eemsit... Démonként idéztek meg oda!
Száraz pergamenhez hasonló érintés ajkak csókolták meg az arcát,
és Leon csak nehezen ismerte fel a vénségben Chlovia egykori
szépségét.
– Úristen! – suttogta. – Ki tette ezt veled?
– A kor – motyogta Chlovia. – Hatvan éves voltam, amikor a
lelkem a Kardba költöztettem, s e lassított életfolyamatokkal is legalább
további harminc évet öregedtem. De nem számít! Még egyszer találkozni
kívántam az els férjemmel, miel tt elnyel az örök sötétség... s
kívánságom végül teljesült! Hála... a mergháni er knek!
Leon megpróbálta leküzdeni viszolygását, de igen nagy lelki
önuralomra volt szüksége, hogy el ne tolja magától az arcát csókolgató
vénséget.
– De hiszen... láttalak fiatalon... ott... az el bb... Alméra helyén...
A vén boszorkány haragosan pattant fel.
– Ne merd a szádra venni annak a ribancnak a nevét többé, becses
férjem! – parancsolta.
Leon kábán ült fel.
– Miért... hiszen neki köszönheted a feltámadásodat?
Chlovia úgy rikácsolt fogatlan szájával, hogy rossz volt hallgatni.
Még a vén Romin'yarak is befogta a fülét.
– Szándékosan tette az átkozott! Megtévesztett valamennyiünket!
Halálra ítélte magát és vele engem is!
Leon nem értette.
Romin'yarak adta meg a magyarázatot.
– A szertartás szerint Alméra lelke cserélt volna helyet a Hajnal
Királyn jének kardba börtönzött lelkével. Elég lett volna egyetlen csepp
vér a merghánitól, hogy e csere megtörténjen! Alméra lett volna a
Hajnal Kardja, s Chlovia teljes fiatalságában tündökölt volna Alméra
testében!
– Ám az az átkozott a legválságosabb pillanatban megölte magát! –
sikoltotta magán kívül a vén boszorkány, Leon egykori kedves hitvese. –
Pont akkor, amikor a Kard már elenyészett, s a lelkem kiszabadult.
Ifjúságom örökre elveszett! S már a Kardba sem költözhettem vissza!
Mit tett velünk az az átkozott mergháni! Leon... tudnál szeretni ebben a
testemben... így öregasszonyként?
– Igen – suttogta Leon, de még maga sem hitte el ezt a ha-
zugságot.
Alméra ifjúi testére gondolt, és megborzongott, amikor lelki szemei
el tt ismét felrémlett a lány öngyilkossága. Értette már, mit jelentettek az
utolsó szavai, s mit jelentett az a kaján kifejezés az arcán...
– Pár napotok van, hogy örüljetek egymásnak! – recsegte a vén
Romin'yarak. – Aztán szembe kell szállnotok a Hajnal Hadurával, hogy
megmentsétek rettenetes haragjától Cherubiont!
Leon sóhajtott.
– Ki a Hajnal Hadura?
 Chlovia csodálkozva meredt rá.
– Hát nem tudod? Kevanaar... a második férjem... Legalábbis azt
hiszem...
 1.

Romin'yarak az söreg hreeir mindentudóan hunyorgott vaksi

szemével, és villás nyelvét egy pillanatra kidugta ezernyi ránctól
csúfított hüll pofájából.
– Kevanaar? – fontolgatta Leon a nevet. – lenne a Hajnal
Hadura?
– Ki más? – sziszegte a vénség, s a szépségéb l sokat vesztett
Chloviához fordult. – Te talán többet tudsz mondani, leányom...
A töpörödött, ráncos öregasszony, aki egykor a tündökl en szép és
eleven Chlovia volt, reszel s hangon szólalt meg.
– Rég volt – sóhajtotta. – Szinte már alig emlékszem, milyen rég...
Egy év telt el, avagy háromszáz, számomra egyre ment. A merghánik
másodléte folyamán nem úgy érzékeljük az id t, mint az els dleges
létben. A kardban lakoztam, testetlenül, érzéketlenül csak valami
homályos értelemmel. Ha tudom, milyen érzés, sohasem vállalkoztam
volna rá.
Leon komoran meredt maga elé.
– Mi történt azután, hogy én... – Nem tudta, hogyan fogalmazza
meg azt a helyzetet, amikor Cherubionból egy szemvillanás alatt
visszakerült Le Sentierbe. – Egyik pillanatban még a Kevanaar
visszatérésére és a gy zelem tiszteletére adott bankett díszvendége
voltam, a következ ben...
– Elt ntél! – sikoltotta Chlovia, és a szeme elé kapta a kezét, mintha
ismételten átélné azt a szörny napot. – Egyszer en elt ntél, és bárhol
kerestettünk is, soha többé nem kerültél el . Legalábbis akkoriban.
Leon leült az egyik nádmatrac szélére, és fejét a kezébe hajtva
hallgatta a történetet.
– Akkoriban történt, hogy Sang árulására fény derült, s a Galaktikus
Tanács helyreállította a rendet. A b nösöket elhurcolták, az akaratlanul
vétkez knek pedig adtak még egy lehet séget, hogy helyrehozzák a
hibájukat. Otoaak és eemsi hódítói békében hazatértek Amrikba, hogy
továbbvívják küzdelmüket a fennmaradásért azon a kietlen kontinensen.
A Tanács Kevanaar kezére adta Cherubion sorsának további irányítását,
s az itt maradt ghirdek és merghánik az segít i, test rei lettek.
Pontosabban... a mi test reink.
Leon erre nem szólt semmit, Chlovia azonban szükségét érezte, hogy
megmagyarázza.
– Három éven keresztül reménykedtem, hogy el kerül a férjem.
Id közben Kevanaar királlyá koronáztatta magát, és közmegelégedésre
uralkodott a pusztító háború szabdalta Cherubionban. Mi mást tehettem
volna, névleg az felesége lettem, és segítettem az uralkodásban. Kevin
jó férj volt és bölcs uralkodó. Soha egy ujjal nem érintett, tiszteletben
tartotta azt a tényt, hogy én valójában a te feleséged vagyok. Nehéz
dolgunk volt az uralkodásban. Amit évszázadok pusztítása tett tönkre,
nem lehet egy-két év alatt teljesen helyrehozni. Fokozatosan építettük a
birodalmunkat, melyben egyenl jogokat biztosítottunk minden fajnak,
cheruboknak, eemsiknek, kunigaamiknak, azénoknak, hreeireknek.
Már-már úgy t nt, hogy Cherubion kiszakad az Örökös Éjszakából, s a
Hajnalkor kezd dött, amikor kezdetét vette a katasztrófák sorozata.
Az öregasszony elhallgatott. Leon feszülten meredt rá. Szinte a
szájából akarta kirántani a szavakat.
– Otoaakot megölte valami rettenetes hatalom – folytatta Chlovia
remeg hangon. – És akkor...
– Micsoda? – tiltakozott Leon méltatlankodva. – Hiszen Otoaak él.
– Otoaak azóta ismét él – helyesbített a vénség. – Ám akkor
elpusztult, és óriási hatalmi harcok kezd dtek Amrikban. A különböz
eemsi törzsek, melyek csak Otoaak uralma alatt nem merészeltek
marakodni, azonnal egymásnak estek. Minden nagykodó hatalomra tört,
és meg akarta szerezni a f kodói címet. És történt még valami, amir l
kevés a tudomásom, csak annyi... hogy a pokol szabadult el Amrikban.
Ezek persze eleinte csak nyugtalanító hírek formájában értek el hozzánk,
hiszen Amrik megmaradt ugyanolyan titokzatos kontinensnek, mint
amilyen korábban volt. Nekünk pedig akadt épp elég dolgunk, mert a
kunigaamik valami si mendemondára hivatkozva kikiáltották magukat a
leg sibb fajnak, és külön privilégiumokat követeltek. Ráadásul Choler
egykori követ i megalakították a cholerita vallást, és egyre
hevesebben azon fáradoztak, hogy fekete mágiával életre keltsék
elpusztított mesterüket. Mindamellett olyan nyugtalanító hírek is
szárnyra kaptak, hogy Sang megszökött a Galaktikus Tanács büntet
intézetéb l, és titokban visszatért Cherubionba. A ghirdek és a
merghánik közül sokan várták rajongva a visszatértét. Már a saját
test reinkben sem bízhattunk. Építettük a biztonságos Hajnalkort, s
közben a lábunk alatt már remegett a talaj, mint egy kitörni készül
vulkán. S ekkor következett be a legrettenetesebb dolog, amire még
legrémesebb képzelgésemben sem gondoltam volna... Kevanaar, a
hatalmas uralkodó, egész Cherubion istene a szemem láttára foszlott
leveg vé. Nem úgy mint korábban te. Te egyszer en csak elt ntél.
azonban szép fokozatosan légnem vé változott, lebegni kezdett, s
miközben minden mentális erejével próbálta védeni magát, sikoltva és
rjöngve a rettenetes fájdalomtól... apró cafatokra szakadt. Iszonyatos
látvány volt. Az egyik pillanatban még mosolyogva oktatta ki az egyik
tanácsadóját, hogy miként viselkedjen a kunigaami nemesi küldöttség
jelenlétében, a következ ben rángatózni, sikoltozni kezdett, és hosszú
perceken át tartott, amíg teljesen cafatokra szakadt, s az a rémes sikoly
végre elhallgatott.
Leon a fejét rázta.
– Mi történhetett?
– Feléledt Choler – szólt közbe a vén hreeir, Romin'yarak de aztán
többet egy szót sem tett hozzá.
– Valószín leg ez történt – er sítette meg Chlovia is a feltételezést.
– A Fekete Magiszter feléledt, és gonosz mágiájával azonnal
támadásba lendült. Csak erre tudok gondolni... Kevanaar elpusztult
tehát, de lévén félig halhatatlan, reménykedtem, hogy hamarosan is új
életre kél. Valahol. És amikor Amrikból olyan hírek érkeztek, hogy
megjelent egy új hatalom, mely a Hajnal Hadurának nevezi magát, csak
rá tudtam gondolni. Nem tudom, miféle rettenetes mágiát szenvedett el,
de attól tartok bele rülhetett, s nem ép ésszel tért újra magához
Amrikban. Bosszút lihegve rombol és pusztít, s lényegében azt a
munkát rontja, amit maga alapozott meg. Ám ez a tevékenysége
persze csak jóval kés bb kezd dött. Térjünk vissza arra az id re, amikor
én egyedül maradtam. Mint királyn , én uralkodtam Cherubion fölött, és
mindezt kemény kézzel, határozottan tettem. Mert tudtam, ha gyengének
mutatkozom, ugyanolyan z rzavaros állapotok alakulnak ki a
birodalmamban, mint amilyen Amrikban jött létre Otoaak pusztulása
után. Ezért hát gátat vetettem a kifejl faji el ítéleteknek, betiltottam a
choleriták nyilvános tevékenységét, és a legcsekélyebb zavargásokat is
kegyetlenül megtoroltam. A Hajnal Királyn jének neveztek, de a hátam
mögött csak Véres Boszorkányként emlegettek. Nem érdekelt.
Er szakkal is fenntartottam a rendet hosszú-hosszú éveken át, s
mindvégig abban reménykedtem, hogy te, Leon Silver el bb-utóbb
visszatérsz, és leveszed a vállamról az uralkodás terhét. Ám a
reményeim egy id után csaknem szertefoszlottak. – Sóhajtott. – Sang
nem mutatkozott, Choler pedig nem mert nyíltan ellenem támadni. Csak
a Hajnal Hadurának gaztettei veszélyeztették Amrik és Cherubion
népének fellendülését. A helyzet egyre feszültebb lett. Küszöbön állt egy
újabb eemsi invázió, a kunigaamik pedig a trónomra törtek. A choleriták
minden tiltás és üldözés ellenére nyíltan járkáltak a városok utcáin, és
mindenütt Nagymesterük nemsoká bekövetkez diadalát hirdették. És én
is tudtam, hogy ez hamarosan bekövetkezik. Csak egy módon
védekezhettem ellene. Mágiával. Elmélyülten tanulmányoztam azokat a
tanokat, amiket egykor Monarakhban a te kedvedért félbehagytam, és
kitanultam a boszorkányi varázslatok javarészét. Mindamellett összeba-
rátkoztam egy mergháni test rn mmel, és a mágiám segítségével
elsajátítottam t le a másodlagos lét titkát, vagyis a tárgyakba költözés és
ottlakozás m vészetét. Éreztem, hogy hamarosan nagy szükségét látom
e tudásnak. S elérkezett az a pillanat, amikor Choler végképp
visszatért az életbe, és megkezdte pusztító hadjáratát. Ekkorra azonban
már én is tudtam, hogy mit tegyek. Titokzatos körülmények között
elt ntem, ám el tte Cherubion-szerte elterjesztettem egy legendát arról,
hogy eljön majd egyszer egy h s, a Hajnal Lovagja, akinek az a
feladata, hogy megszerezze a Hajnal Kardját, és a varázsfegyverrel a
kezében megszilárdítsa a rendet Cherubionban. S arra is utaltam, hogy a
varázskardot mindössze a Hajnal Lovagja képes anélkül a kezében
tartani, hogy a fegyver összeégetné. Arra is célzásokat tettem, hogy a
Kard segítségével el lehet majd jutni hozzám, a Hajnal Királyn jéhez.
Tudtam, hogy a legenda akár évszázadokon át is fenn fog maradni, és
reménykedtem, hogy te ismét megjelensz majd Cherubion világában, és
a legenda szálait követve rám találsz. Reménykedtem... de álmomban
sem gondoltam volna, hogy ilyen rengeteg id t kell a kardba zárva
töltenem.
Leon sugárzó szemmel nézett a vénasszonyra. Most, igen most hitte
el igazán, hogy valóban az a Chlovia ül vele szemben, akit egykor a
rajongásig szeretett.
– Ám miel tt végképp a kardba zárkóztam, be kellett végeznem egy
fontos feladatomat. Legalább az egyik nagy ellenségemmel le kellett
számolnom. Nem kellett sokáig kutatnom, hogy tudjam: az éledez , ám
a teljes erejével még nem rendelkez Magisztert Monarakhban rzi egy
csapat cholerita. Válogatott sereget vezettem Monarakh ellen, és
hatalmas csatában földig romboltattam, a choleriták erejét szétzúztam,
és egyedül szálltam szembe a mágussal. Még nem érte el ereje csúcsát,
ám az én hatalmamat messze meghaladta. Egyetlen módon tudtam csak
legy zni. Lelkem mergháni módjára beleköltözött a kardba, s miközben a
Magiszter err l mit sem tudva minden lendülettel a porhüvelyemet
támadta, a karddal odaszögeztem t a szenvedések oltárához, és ezzel
megpecsételtem a sorsát. A mágiát úgy foganatosítottam, hogy a kardot
csak egyetlen ember legyen képes kihúzni: te, a Hajnal Lovagja. Senki
másnak nem engedelmeskedtem, a legelszántabb próbálkozásoknak és
mágikus támadásoknak is könny szerrel ellenálltam, s leszögezve
tartottam évszázadokig a choleriták Magiszterét. A mergháni
varázslatnak azonban van egy nagy veszélye: a hasonulás. A tárgyba
zárt lélek lassanként teljesen azonosul börtönével, s magától képtelen
elhagyni azt. Ráadásul a tudata egyre inkább meglassul, s már nem képes
tudomást venni a környez világról. Azt hiszem... néhány évig még
pontosan érzékeltem, mi történik körülöttem, aztán a külvilág szép
fokozatosan elszürkült, számomra teljesen elveszett.
Leon közelebb lépett az öregasszonyhoz, és szeretetteljesen
megsimogatta az aszott arcot.
– Szegénykém...
– Mindössze egyvalaki tudott arról, hogy a kardba költöztem:
Romin'yarak, s néhány b rtekercsen utalásokat rejtettem el arra
vonatkozóan, miként lehet engem a kardból kiszabadítani. S amikor
Romin'yarak értesült arról, hogy az elveszettnek hitt Hajnal Kardja
el került, azonnal útnak indította hreeir alakban h mergháni harcosát,
Almergint, hogy a Kardot hozza el neki. Megtörtént. Ám megjelentél te.
Lel tted Almergint, és engedted, hogy az az Alméra, az az átkozott kis
mergháni ringyó elrontsa a visszaváltoztató szertartást, és örökre
vénségre kárhoztasson. Hogy megfosszon a fiatalságomtól...
Leon hallgatott. Egy pillanatra Alméra arca villant fel benne, miel tt
a kést magába döfve mindkettejük sorsát megpecsételte.
– Az a n ... sokat segített nekem – motyogta. – Nem tudom, miért
tette, amit tett.
– Irigységb l – recsegte Chlovia sért dötten. – Mert magának akart
téged. Aztán amikor rádöbbent, hogy semmi esélye, gondoskodott róla,
hogy nekem se legyen...
Leon elt dött.
– Azt mondtad, korábban mágiát gyakoroltál. Annak segítségével
sem vagy képes visszaállítani a fiatalságodat?
Chlovia a fejét rázta.
– Legfeljebb gyatra illúzióval tudnám órákra átalakítani magam.
Ám a látszat nem hiszem, hogy elég...
– És senki sincs, aki...
– Van egyvalaki – vágott közbe Romin'yarak.
Chlovia biccentett.
– Kevanaar. Neki van hatalma ahhoz, hogy azt is visszahozza, ami
más számára örökre elveszett.
Leon sóhajtott.
– És ha nem Kevanaar a Hajnal Hadura? És ha Kevanaar örökre
elpusztult?
Chlovia hallgatott.
Romin'yarak vaksin hunyorgott hályogos szemével, és villás
nyelvét egy pillanatra kidugta a szájából.
– Az, hogy Kevanaar lenne a Hajnal Hadura, csak puszta fel-
tételezés. Ám bárhogy legyen is, már bebizonyosodott, hogy a Hajnal
Hadura bírhat akkora hatalommal, mellyel visszaadhatja az asszonyod
fiatalságát. És ha nem... akkor is meg kell találnod azt a személyt, aki a
Hajnal Hadurának nevezi magát.
– Amrikban? – vetette fel a kérdést Leon.
– Igen, ott – bólogatott a vén hreeir bölcs. – Találd meg a Hajnal
Hadurát, és vagy szép szóval vagy er szakkal vedd rá, hogy kímélje meg
rettenetes haragjától Cherubiont!
Leon töprengve nézett maga elé.
– Amrikban? – motyogta. – Az eemsik földjén, azon a területen,
amit legjobban elpusztított a rontás? Azt sem tudom, miképpen
juthatnék oda.
Romin'yarak felegyenesedett a gyékényr l, és a kijárat felé lépett.
– Megyek, el készítem az átviv mágiát... holnap reggel indulhattok.
Egyedül mégy, vagy a társaidat is viszed?
Leon vállat vont.
– Majd megkérdezem ket.
– Rendben.
Amikor magukra maradtak, Chlovia sokáig nézett maga elé, majd
elszántan sóhajtott.
– Én is veled tartok.
Leon megrettent.
– Lehetetlen! Veszélyes és fárasztó út lesz. Nem bírnád...
– Tudom – recsegte Chlovia. – Nem kell finomkodnod, tudom jól,
hogy ebben a rusnya formámban tíz lépés után összeesnék, de akkor is
veled akarok tartani.
Leon a fejét rázta.
– Nem akarlak megbántani, de attól tartok, er sen hátráltatnád a
küldetésünket...
– Nem hiszem. A lelkemet visszaköltöztetem a kardba, és úgy talán
még a segítségedre is lehetek.
– De...
– S mindamellett kéznél leszek, ha eljön az id , hogy a Hajnal
Hadura visszaadja a fiatalságomat – vágta el Chlovia határozottan az
ellenkezés fonalát.
 Leon dühösen nézett maga elé.
– Ki tudja, sikerül-e még egyszer kicsalogatni a kardból, ha most
visszaköltözöl? – kockáztatta meg.
– Kevanaarnak sikerülni fog – vélte a n . – Ne is próbálj
visszatartani! Én határozottan érzem, hogy a Hajnal Hadura nem más,
mint Kevanaar, bár kissé háborodottan... és talán még kapóra is jöhet, ha
szükség esetén jelen leszek. Engem mindig is nagyon szeretett, és még
legelvakultabb rületében sem fog semmi olyat tenni, amivel nekem
árthat. Ott kell lennem, Leon!
– Mit mondhatnék erre?
– Már csak azért is – kárált az öregasszony rendíthetetlenül –, mert
lehetetlenül vén vagyok. Ha így kell tovább élnem, míg te fiatal vagy, az
számomra elviselhetetlen. Ki tudja, fizikailag hány éves lehetek? Nem
is gyanítom. És meglehet, hogy egy reggelen nem ébredek fel többé. Ez
a test nem húzza már sokáig. Sokkal biztonságosabb a kardban.
Leon behunyta a szemét.
– Rendben van.
A n szemében az öröm parányi fénye villant.
– Akkor most hagyj magamra! Nem akarom, hogy végignézd,
miként hagyom el ezt a rusnya porhüvelyt a második mergháni lét
kedvéért. De miel tt kimész... kérlek, legyen az bármennyire undorító
is számodra, kérlek, csókolj meg...

Razco Menemre és Grun Grathra a zsombékos sziget déli csücskénél

akadt rá Leon egy csapat hreeir kölyök társaságában. Alméra sírját
igazgatták, és Razco még egy faragott fatáblával is megjelölte: Alméra, a
mergháni. Csak ennyi állt a táblán, semmi több, de Razcónak ezt a pár
bet t kifaragni is több órai munkájába kerülhetett.
Leonnak összeszorult a szíve a sír láttán, és igyekezett a leend
küldetésre összpontosítani a gondolatait. Ám ez csak nehezen sikerült.
– Csak hogy itt vagy, Leon! – kiáltotta lelkesen Grun Grath, és eléje
sietett. – Figyelj, épp arról vitatkozunk ezzel a kótyagos thorppal, hogy
hol is születtél te. Egyszer már mesélted nekem, hogy valami Ohajóban,
de Razco egészen mást állít.
– Ohio államban – motyogta Leon, és a sírt bámulta.
– És pontosan melyik városban? – érdekl dött az erfro-bolg bölcs
tudásra szomjasan.
Leon azonban nem felelt a kérdésre.
– Holnap veszélyes küldetésre indulok. Razco, Grun Grath...velem
tartotok?
A thorp gróf beleszúrta a fatáblát a kis sírhantba, és megtörölte a
kezét.
– Hát persze – felelte magától értet en. – H séget fogadtunk
neked, és veled tartunk akár a pokolba is.
– Úgy van! – kontrázott Grun Grath. – Hová lesz a menet?
Amrikba – felelte Leon, és elsétált a saját nádkunyhója felé. –
Készüljetek, holnap indulunk!

Az éjszaka folyamán borzalmas rikoltozás hallatszott Chlovia külön

kunyhójából, és a hreeirek mindenhol riadtan bújtak össze. Másnap
reggelre Chlovia vénséges testét holtan találták az agyagos padlón, ám a
Hajnal Kardja szinte élett l lüktetve izzott, szikrázott. Leon felcsatolta a
kardot, és nem magyarázkodott. A társainak nem szükséges tudniuk,
mi történt, a hreeirekre nem tartozik, Romin'yarak pedig minden
bizonnyal tisztában van vele.
A vén hreeir bölcs tutajjal átkelt egy távolabbi kis mocsaras, in-
goványos szigetre a három felkészült kalandor társaságában.
Amikor megérkeztek a kígyóktól, gilisztáktól és apró férgekt l
hemzseg szigetre, Romin'yarak pár sziszeg parancsszóval elküldte a
tutajt irányító hreeireket. Magukra maradtak.
A vén hreeir minden bevezetés nélkül leguggolt, mágikus
csontokat húzott el a köpenye béléséb l, és elkezdte azokat egymáshoz
csapkodni. Lila szikrák pattantak el , és csodák csodája nem enyésztek
el, hanem zümmögve megálltak a puszta leveg ben pár méterre a hreeir
el tt. Az egyre pattogó szikrák hamarosan egységes t ztestté álltak
össze: egy ökölnyi méret lila csillaggá.
 Ekkor a vén hreeir abbahagyta a szikrák csiholását, nehézkesen
feltápászkodott, és aszott, pikkelyes kezét a kialakult forma közepébe
dugta. S ebben a pillanatban a lila csillag lüktetni és növekedni kezdett,
bíborszín villódzás töltötte be a kicsiny szigetet.
– Kevanaar sok mindenre megtanított – sziszegte Romin'yarak. –
Arra is, hogy hosszú út el tt ne kívánjak szerencsét! Menjetek!
Leon Silver és két vonakodó társa beléptek a lila csillagba, és a
következ pillanatban szédít érzés kerítette hatalmába ket.
Aztán egy szemvillanás múlva a zsombékos talaj helyett por vette
körül a lábukat, s lényegesen szilárdabb talajon álltak. Amrikban!

2.

Hát ilyen Amrik, gondolta Leon Silver, miközben körbepillantott.

Tenyerével védte a szemét a szokatlanul t napsugaraktól. Sziklákkal
borított, végeérhetetlen, kietlen pusztaság terült el el tte, keleten hófödte
hegy pompázott, kúpszer csúcsa a felh kbe veszett.
– Ez lenne hát Amrik, a hajdani Eemsi Birodalom földje? – só-
hajtotta Leon, s máris azt nézegette, vajon merre indulhatnának.
– Eemsi Birodalom? – szuszogott mellette Grun Grath, az erfro-
bolg bölcs. – Nem használnám a „birodalom” szót. Az eemsik
természetüknél fogva meglehet sen inhomogének, sohasem érték el a
szervezettség oly magas fokát, hogy valódi birodalmat alapítsanak.
Legfeljebb Otoaak uralkodása alatt... Ám mindezek ellenére... nagyon
keveset tudunk Amrikról és az eemsikr l ahhoz, hogy véleményt
mondjunk róluk! – folytatta zavartalanul Grun Grath, aki szokatlanul
józan maradt, s ez a tény búskomorságot költöztetett a szavaiba. – Ez a
kontinens mindig is a legendák ködébe temetkezett, eemsiken kívül
nem tapodta idegen láb, vagy ha igen, csak erre vezetett a vakmer útja,
visszafelé már nem.
Ebben a pillanatban Razco Menem, a thorp nemesúr éles hangon
felkiáltott, s buzogánya nyelét vadul megszorítva a távolba mutatott.
– Eemsik!
 Az egyik sziklacsoport mögül mintegy húsz f s csapat vágtatott
feléjük, tarkabarka ruhákba és rongyokba öltözött, fenyeget külsej ,
vérszomjas, lidércnyomásos alakok. Apró hátasaik olyan szaporán
vágtattak, mintha nem is négy, hanem több lábuk lenne. Néhány
másodperc múlva, amikor egy hirtelen jött szell elsöpörte a körülöttük
támadt porfelh t, Leon megállapította, hogy a lovaknak nyolc lábuk
van.
– Eemsik – ismételte Leon is. – Nem kellett sokáig várnunk rájuk.
Miel tt harcolnánk... próbáljunk szót érteni velük.
A lovasok kavarta porfelh l részben takarva valamivel visszább
a talaj furcsán felpúpozódott, mintha valami gigászi vakond túrná a
földet. Vagy mintha egy hatalmas „földhullám” száguldana nagy
sebességgel a nemlétez part felé.
– Mi a...
Leon döbbenten nézte a furcsa jelenséget, ösztönösen a kardja után
nyúlt, de aztán meggondolta magát és villámgyorsan halványzöld
mentális pajzsot formált maga köré. Grun Grath komor tekintettel
kuporodott le a talajra, szokatlanul csendben maradt. A rohamos
tempóban száguldó „hullám” hirtelen lefékezett, és ett l a pillanattól
kezdve csupán egy átlagosnál nagyobb földhányásnak látszott két
nagyobb szikla között, tökéletesen belesimult a környezetébe. Razco két
kézre fogta jókora buzogányát, s felborzolódott szakállal, mogorván
nézett szembe a közeled kkel. Valahogy nem is a vad eemsik
aggasztották ket, hanem az a varázslatos természeti jelenség, aminek az
imént tanúi lehettek. Mert ha például épp alattuk nyílt volna meg a
talaj...
– Férgek... – suttogta elképedten az erfro-bolg bölcs, de nem
magyarázta meg különösebben, hogy az eemsikre gondolt-e, avagy a
társaira.
– Csak nyugalom – sziszegte Leon Silver, és zöld mentális pajzsa
védelmében el rébb lépett, hogy fedezze társait az esetleges
nyílvessz kt l. – Mindaddig ne emeljetek fegyvert, míg nem szólok! Ha
barátságtalanul viselkednek, szükség esetén megadjuk magunkat.
– Soha! – jelentette ki vadul Razco Menem, szemét egy pillanatra
sem véve le az eemsikr l. – Egy thorp nemesúr sohasem adja meg
magát.

– Csak színleg – er sködött Leon.

Razco kidüllesztette a mellkasát.
– Egy thorp nemesúr még színleg sem...
– Elég legyen! – sziszegte Leon. – Ha nem engedelmeskedsz, én
magam váglak le! Elfelejted, mire esküdtél?
Razco megszeppent.
– Persze, igen, izé, ha te úgy ítéled meg, hogy a megadás ezúttal
célszer bb, nos... én a csapat érdekében akár még arra is hajlandó
vagyok, hogy... letegyem a fegyvert! Persze, csak ha ez feltétlen
szükséges, mert ugye mindketten tudjuk, hogy egy thorp nemesúr csak
az esküjére való tekintettel, nos, ugye?
Leon szórakozottan bólintott, és töprengve bámulta a vadul
vágtatókat, akik már alig kétszáz lépésnyire jártak t lük.
– Ezek most minket akarnak lerohanni, vagy... menekülnek valami
veszedelem el l? – Az erfro-bolg bölcsre pillantott. – Te mit
gondolsz?
– Férgek – ismételte meg Grun Grath az el bbi kijelentését. – Hát
mégis igaz? Nem csak legenda...
– De ha egyenesen ránk támadnak – aggodalmaskodott a thorp –,
akkor ugye... nem kell ölbe tett kézzel kivárnom, amíg szétloccsantják a
fejem?
Leon teleszívta leveg vel a tüdejét.
– Készüljetek! Ezeket még egy földrengés se állítaná le!
Ebben a pillanatban rettenetes dörgés és ezzel egy id ben iszonyatos
sikoly és nyerítés hallatszott. Az eemsik alatt egyszer en megnyílt a
föld, s a lovasok hátasaikkal együtt alázuhantak a mélybe. Egyik
pillanatban még porfelh t vonva maguk mögött vadul vágtattak, a
következ ben minden oldalról porfelh vonta be ket, s mintha csak
befalta volna az egész csapatot, átláthatatlanul kavargott.
– Mi történt? – motyogta Leon, és úgy nézett a kardjára, mintha a
benne lakozó Chloviától várna választ. – Mi ez az egész?
 Hirtelen egy alak bukkant ki a porfelh l. Az a harcos volt, aki
korábban messze maga mögött hagyta a társait. Leon úgy bámulta az
alakot, mintha arra számított volna, hogy a háta mögött rögvest
felbukkan az egész veszedelmes csapat. Azonban nagyon is jól tudta,
hogy ez nem fog bekövetkezni. Saját szemével látta, ahogy abban a
pillanatban, miel tt a porfelh átláthatatlan függönyt vont volna közte és
az események között, a lovak s lovasaik egyaránt aláhullanak valami
rettenetes mélységbe. Mindössze a legelöl vágtató harcos kerülte el
végzetét, s eszeveszetten püfölve lovát, gyorsan közeledett. S mögötte,
az egykori eemsi csapat helyén egy karnyi vastagságú, hegyes fogakkal
telet zdelt, jókora száj jelent meg, majd büfögéshez hasonló, tompa
moraj reszkettette meg a leveg t.
– Sziklaféreg! – rikkantotta a bölcs, s igyekezett minél jobban
összehúzni magát. – Ha észlel bennünket, nem kell tovább semmiféle
hadúrt keresnünk!
– El lehet pusztítani? – kérdezte gyorsan Leon, s a harciasan
el reugró thorp grófot visszarántva kardjával intett a menekül
eemsinek. Chlovia, már ahogy Leon magában nevezte a kardot, sárgás
szikracsíkot húzott a leveg ben.
A harcos észrevette ket, feléjük fordította a lovát, és a nyeregben
úgy el rehajolt, mintha meg akarná el zni vágtató paripáját. Félelmének
nyilvánvaló oka szinte máris megmutatkozott. T le húsz lépésnyire
púpozódott a talaj, mintha egy roppant méret , láthatatlan eke forgatná ki
oldalra, s vad iramban közelített a megrettent harcoshoz.
– A szikla mögé! – ordította a közeled , és vadul hadonászott. – A
szikla mögé!
Leonnak sem kellett több biztatás.
– Gyerünk!
Pár lépés alatt elérték azt a hat méter átmér , töredezett sziklát,
mely jókora szuvas fogként meredt fel tíz méter magasba. Az oldala úgy
letöredezett az id k folyamán, hogy szinte kínálta magát a mászásra.
– Fel? – találgatta Leon.
Grun Grath már éppen szólásra nyitotta a száját, hogy válaszoljon,
amikor árnyék vetült arcára, ahogy a harcos odaért, s a bölcs szeme
elkerekedett a meglepetést l. Ugyanis az eemsi anélkül vágtatott
melléjük, hogy a legcsekélyebb mértékben fékezte volna a paripáját, s
amikor odaért, kockáztatva, hogy a nyakát szegi, egyszer en kivetette
magát a nyeregb l. Halk puffanás hallatszott, gyorsan távolodó
patacsattogás. S a következ pillanatban az eemsi már talpon is
termett, és eszel s lendülettel vetette magát a sziklára, mintha fel
akarná billenteni.
– Másszatok! – ordította vadul, s ebben jó példával járt elöl. – Fel a
sziklára, barmok! Másszatok, ha élni akartok!
A föld megremegett a lábuk alatt.
Leon felszökkent a sziklára, s miközben egyik kezével Chlovia
markolatát szorította, a másikkal sikerült elkapnia egy kapaszkodót. A
szeme sarkából látta, hogy az erfro-bolg bölcs hasonlóan cselekedett, a
késleked Razco pedig hanyatt esett, ahogy valami ismeretlen er
kirántotta a lába alól a talajt. Leon már-már látni vélte, amint az iszonyú
fej kiemelkedik a homok alól, s a hegyes fogak összecsattannak a thorp
gróf derekán.
Ám egészen más történt. A föld alatti szörnyeteg elszáguldott
mellettük, s a következ pillanatban kétségbeesett nyerítés hallatszott,
majd csontok reccsenése, végül gyorsan halkuló cuppogások, amelyek
leginkább egy gigászi szörnyeteg mohó nyeldeklésére emlékeztettek.
– Elkapta! – suttogta az eemsi jó öt méter magasságban ka-
paszkodva. Úgy tapadt a sziklához, mint valami hatalmas légy. – Ne
mozogjatok!
Razco kábán ült fel.
Leon leugrott, megragadta félájult társát, és er nek erejével
tuszkolta felfelé a sziklára.
Abból az irányból, ahol a lovat elnyelte a végzete, iszonyatos
csikorgás és dörgés hallatszott.
– Jön! – sikoltotta Razco, és már nem kellett neki a segítség.
Buzogányát elejtve úgy mászott felfelé, mintha egész életében erre az
alkalomra edzett volna.
– Mássz! – kiáltotta az eemsi. – Fel, különben véged!
Leon sem volt rest. Elrugaszkodott a felszántott talajtól, és ezt épp
id ben tette. Ott, ahol egy pillanattal korábban állt, beomlott a föld, s bár
látni semmit sem lehetett, az éktelen csikorgástól megfagyott az
ereikben a vér.
Sápadtan néztek egymásra.
– Mi a...
– Várunk! – sziszegte dühösen az idegen, majd gyorsan hozzátette.
– Csendben!
Leon engedelmesen elhallgatott, de tekintetét egy pillanatra sem
vette le az eemsir l. Alacsony, legfeljebb százötven centiméter magas
fickó nézett vele farkasszemet. Arcát vágások díszítették, melyek túl
szabályosan helyezkedtek el ahhoz, hogy harci sérülések legyenek, így
Leon arra tippelt, hogy rituális jelek lehetnek. Az eemsi arca brutális volt,
gyapjas homloka alatt azonban értelmes szemek csillogtak. Fülében
ezüst fülbevaló fityegett, nyakában pedig zsebóra lógott. Egy
ezüstfedeles zsebóra!
Megismétl dött az iszonyú bömbölés, aztán a föld rengéséb l ítélve
Leonnak olyan érzése támadt, mintha egy gyorsvonat robogott volna el
közvetlenül alattuk.
Néma csend.
Az eemsi vadul forgatta a fejét, szimatolt lapos orrával, a fülét
hegyezte, aztán egy id múlva megkönnyebbülés suhant át az arcán.
– Ez nem sokon múlott! – motyogta idegenes akcentussal. – Még
várunk egy darabig, aztán óvatosan megpróbálhatunk elosonni a
szomszédos szikláig.
– Ki vagy? – emelte meg sokat mondóan a buzogányát a thorp. A
fickó lepillantott a nála jóval lentebb kapaszkodó, harcias grófra.
– Inkább én kérdezhetném, mit keres egy kunigaami Amrikban.
De ez itt most nem a kérdések ideje. Tegyetek mindent úgy, ahogy
mondom, akkor talán megúszhatjuk!
Razco bosszús képet vágva felhorkant.
– Nem sok bizodalmam van egy eemsiben.
– Elég a torzsalkodásból! – sziszegte Leon dühösen. – Utazók
vagyunk, barátom, s bevallom, nem sokat tudunk err l a kontinensr l.
Az én nevem... Lensver. k ketten a társaim. Grun Grath és Razco
Menem. Benned kit tisztelhetünk?
Az eemsi mord képén kiismerhetetlen mosoly villant.
– Vionapaad, szolgálatodra, jó uram. Gro-Umbar nemzetségének
harcosa vagyok, a déli gonkat-eemsik közül. Béke legyen veletek!
Leon Silver figyelmét nem kerülte el ez a sunyi kifejezés. Gya-
nakodva húzta össze a szemöldökét.
– Béke legyen veletek?! Mióta ilyen barátságos egy eemsi, ha
kunigaamikkal és cherubokkal találkozik? Vagy talán nem tartotok
bennünket ellenségeiteknek?
Ezúttal Vionapaadon volt a meglep dés sora.
– Ellenségnek? Hol élsz te, idegen? Mi, déli eemsik évszázadok óta
nem állunk hadban senkivel, legfeljebb a férgekkel.
– S Otoaak? Meg az új hadjárat? – sziszegte dühösen Razco, s
lemászott a feltúrt talajra. Felvette és megszorította a buzogányát. – El
akarjátok venni t lünk a földünket!
Az eemsi szemében vad fény lobbant. Látva a thorp gróf ellenséges
testtartását, ellökte magát a sziklától, s könnyedén huppant le a homokra.
El húzta görbe handzsárát, és leszúrta maga elé a földbe. Ezt olyan
mozdulattal tette, mintha tettének nagy jelent séget tulajdonítana.
Egyfajta harcra felszólítás lenne?
Leon nem akart civakodást.
– Várj, barátom! – kiáltotta. – Idegenek vagyunk itt, nem ismerjük a
szokásaitokat, s eszünk ágában sincs megbántani téged ismeretlenül.
Hálásak vagyunk, amiért a segítségünkre siettél... de meg kell értened,
hogy a helyzet nem túl egyértelm . Az eemsik ellenségeink, de mi
barátként, vagy mondhatnám úgy is... követként jöttünk. El kell jutnunk
Otoaakhoz, bármi áron! Ebben kérem a segítségedet!
Az eemsi megenyhült kifejezéssel pillantott a nyurga cherubra.
– A zöld varázspajzsból, mely védelmez, látom, hogy idegen létedre
rendelkezel a kodók hatalmával. Kívánságaidat tiszteletben tartom, ám
arra kérlek, tartsd féken a szolgáidat, és intsd ezt a vakmer kunigaamit,
hogy jobban vigyázzon a nyelvére. Ez a mi területünk, senkit l sem
röm el, hogy az seim földjén sértegessen!
Razco felfortyant, és felelni akart valamit, de Leon szigorú te-
kintetére lenyelte a mondandóját.
– Tiszteletben tartom az igényedet – biccentett Leon, és meg-
szüntette maga körül a védelmez mentális pajzsot. A zöldes villódzás
szertefoszlott. – Tudod, hol lehet megtalálni Otoaakot?
– Áldott legyen Otoaak f kodó, s az nemzetsége! – emelte fel kezét
az eemsi, majd zavartan hozzátette. – Honnan tudtok az új hadjáratról?
Hiszen még csak pár napja hirdették meg Otoaak szent f papjai az új
keresztes háborút!
Leon haragosan lépett el re.
– Csak pár napja? Ugyan! Cherubionban már réges-rég tombol a
káosz. Eemsi hordák dúlják a nyugati partokat. S odaát az eemsik nélkül
is káosz tombol, amióta elszabadult Choler, a Sötét Láng Ura!
Az eemsi komoran meredt maga elé.
– Félreértettél, cherub! Otoaak f kodó a Férgek ellen hirdetett
keresztes háborút. Vissza akarjuk foglalni a Keleti Partvidéket, ahonnan
évszázadok alatt kiszorítottak bennünket azok a bestiák!
– Férgek? – horkant fel Leon.
Grun Grath békéltet en a társa karjára tette a kezét, és csendesen így
szólt:
– Valószín leg igazat beszél. Az eemsik már többször megpróbálták
visszafoglalni Amrikot a férgekt l, miután belátták, hogy Cherubion
túlságosan nagy falat számukra. Bíznunk kell a fickóban, még ha ez a
nehezünkre is esik!
– Megbízni egy eemsiben? – rázta a fejét Razco, és dühösen
szorongatta buzogányát. – Azt mondom, egy pontos ütés, s nem lesz
több gondunk vele!
Leon töprengve bámulta az eemsit.
– Ezek szerint Amrikot valójában nem is az eemsik uralják?
Hanem... férgek?
Az erfro-bolg bölcs vállat vont.
– Korábban már hallottam efféle legendákat, de bevallom, nem
nagyon hittem el. Ám most hogy saját szememmel láttam...
– A férgek el zték seinket a Keleti Partról. S nekünk szinte már
sehol sincs nyugodalmunk. Vannak, akik úgy vélik, Cherubionban
megszabadulhatnánk si ellenségeinkt l, ám mások azt hangoztatják, a
férgek oda is utánunk jönnének. Otoaak szent háborút hirdetett, de nem
a kunigaamik és a cherubok ellen, hanem a férgek kiirtására.
Leon elgondolkozva bólintott.
– Ismersz olyasvalakit, akit... a Hajnal Hadura néven emlegetnek?
Vionapaad komoly képpel vállat vont.
– Nem. Kit takar ez a hangzatos név?
Leon a fejét rázta.
– Valakit, akit feltétlen meg kell találnunk. Valakit, aki itt rej-
zködik valahol Amrikban... s azt hiszem, Otoaak pontosan tudja,
kicsoda az illet .
A fickó ismét vállat vont.
– Meglehet.
– És azt tudod, hogy Otoaakot hol találjuk?
Valószín leg LAngelesben. Vagy ha ott nem, a város nagykodója
bizonyára tudja a hollétét.
– Messze van ide ez a fura nev város?
– Gyalog négy-öt napba is beletelik.
– Nagyváros?
– Hát persze. A legnagyobb a Nyugati Parton. Nem ismeritek?
LAngeles, vagy más néven a F er d. Ne mondjátok, hogy úgy léptek
az eemsik földjére, hogy még a legnagyobb városukról sem
hallottatok...
er d! Leon fülét csak most másodjára ütötte meg ez az elnevezés,
és furcsa gyanú kezdett motoszkálni az agyában, de egyel re még
óvakodott hangot adni titkos gondolatainak. El bb a zsebóra Vionapaad
nyakában, most meg a F er d. Véletlen vagy... Elképzelhet lenne, hogy
Melan egykori harcosai eljutottak Amrikba, s szövetkezve a déli
eemsikkel ismét felépítettek egy er dítményt?
Két napon át gyalogoltak a sziklás pusztaságban, meg-megállva,
óvatosan nézel dve, s az éjszakákat valamelyik szikla tetején töltve, s
úgy t nt, a roppant veszedelmes sziklaféreg nem ólálkodik a
közelükben.
Vionapaad nem bizonyult túlzottan b beszéd nek, s bár az út
folyamán valamivel barátságosabbá vált, csak igen kevés dolgot említett
er dr l és az eemsikr l. Ha Leon megpróbálta faggatni, gyanakvó
pillantásokat vetett rá, és szemmel láthatóan kiült az arcára, hogy
útitársai akár kémek is lehetnek. Ilyenkor vagy órákra szótlanul magába
zárkózott, vagy más témát választott. Nem szívesen beszélt a férgekr l
sem, bár annak az ecsetelésére, hogy miféle veszélyek csaphatnak le
rájuk bármelyik pillanatban, készségesen vállalkozott. Színes
részletességgel írta le a legiszonyatosabb rémségeket, s úgy t nt, élvezi,
ha sikerül elborzasztani a Cherubionból érkezetteket egy-egy
idegborzoló történetével. Néha elejtette ugyan a „Féregurak” kifejezést,
ám Leon leghathatósabb érdekl désére is csupán annyit vetett oda, hogy
ezek a férgek társadalmának legmagasabb szintjén álló vezet k,
olyasmi hatalmúak, mint az eemsiknél a kodók vagy a f kodók. Ám
szemmel láthatóan ez a téma már nem volt ínyére, s mereven elzárkózott
a további válaszadástól.
Ha önmagáról kérdezték, még szófukarabb lett, s csak pár szóban
közölte, hogy társaival épp egy küldetésen járt, amikor a sziklaféreg
üldöz be vette ket. Annyit még elárult, hogy nincs felesége, s éppen a
házassági türelemidejét tölti, de hogy ez pontosan micsoda, arra megint
csak nem felelt.
A nap forrón t zött le rájuk, s gyakorta pihen t kellett tartaniuk egy-
egy szikla semmivel sem h sebb árnyékában. Vionapaad meg is
jegyezte, hogyha így cammognak, egy hét is kevés lesz az út
megtételére. Vizet szerencsére még csak-csak találtak, s ebben az
ördöngös eemsi járt elöl. A legképtelenebbnek t helyeken ásott le a
kardjával a homokba, s egy vékony m anyagcsövet nyomott bele a
lyukba, aztán bekapcsolt egy parányi szerkenty t, s láss csodát, szép
lassú cseppekben máris megindult a víz kinyerése.
Leon el akarta kérni a kis szerkenty t, hogy tüzetesebben meg-
vizsgálja, ám az eemsi ezt halálos sértésnek fogta fel, és a lehet
legellenségesebben reagált.
Valamivel kés bb Grun Grath odasomfordált a kitikkadt Leon mellé,
és ismét felvetette korábbi kérdését.
– Való igaz az, hogy te egy másik világból származol?
 – Persze – lihegte Leon. – Hiszen tudod jól. Nem egyszer be-
széltünk már err l.
Az erfro-bolg bölcs vállat vont.
– Egyszer en leny göz a gondolat, hogy egy másik dimenzióbeli
cherubbal beszélhetek.
Leon elmosolyodott.
– Ott nem cherub vagyok, hanem ember. Méghozzá amerikai
állampolgár.
– Á – lep dött meg Grun Grath. – Milyen fura kifejezés. A tu-
domány szempontjából roppant érdekes számomra ily neveket hallani.
És... ha szabad kérdeznem, abban a dimenzióban, ahol származol... ott
hol születtél?
– Ohio államban, egy Johnson Valley nev kisvárosban. Miért
kérdezed?
Grun Grath vállat vont.
– Pusztán a tudomány szempontjából.
Ennyiben maradtak, az érdektelen beszélgetés a nagy melegre való
tekintettel nem folytatódott tovább.
A harmadik nap délutánján már kaktuszoktól és száraz bokroktól
teleszórt részen bandukoltak, s a távolban erd ségeket, dombokat láttak,
amikor a távolból dallamos ének csendült fel. Vionapaad abban a
pillanatban egy merész ív ugrással bevetette magát egy szikla mögé,
egy kis kaktuszligetbe. Társai értetlenül figyelték.
– Elkaptál valami gyíkot? – kérdezte Leon.
– Nyomvonyákok! – suttogta az eemsi rémült tekintettel, látva az
értetlen arcokat. – Ha meglátnak, végünk! Hasra!
Leon habozás nélkül a földre vetette magát. Két társa sem ér-
tetlenkedett tovább. A száraz kaktuszok közt bekúsztak az eemsi mellé.
– A nyomvonyákok nagyon vérszomjas népség – suttogta
Vionapaad. – Tiszta nyári éjszakákon gyakran hallani halált hozó
éneküket. Soha senki nem élte még túl a velük történt találkozást, így
nem tudjuk, hogyan néznek ki, s azt sem, hogyan harcolnak. Az
egyetlen biztos módszer a túlélésre, ha elkerüljük ket. A hallásuk
szerencsére nem túl jó, de a látásuk rendkívüli! Állítólag rövidid re
láthatatlanná is tudnak válni, mert régebben LAngeles küls falairól is
számos rt sikerült elragadniuk.
Némán lapultak egy darabig.
– Meddig kell még itt rejt znünk? – törte meg a csendet Razco. –
Inkább a harc, mint a semmittevés!
– A nyomvonyák nagyon ravasz! – jegyezte meg Vionapaad. –
Valószín leg meglátott minket, de aztán szem el l veszített. Most pedig
lesben áll, hogy elkaphasson bennünket.
Továbblapultak. Leon közvetlenül az eemsi mellé került, és ha-
marosan meghallott valamit, ami épphogy hangosabb volt a növények
halk zizegésénél. Ütemesen percegett, szemernyit sem halkulva vagy
er södve. Csak nem egy nyomvonyák akadt mégis a nyomukra?
Leon már csaknem parancsot adott a támadásra, amikor rádöbbent,
mennyire ismer s számára ez a hang. Körülpillantott, és tekintete
megállapodott az eemsi nyakában függ zsebórán. Hát persze, sóhajtott
magában elégedetten, ám ekkor közvetlen közelr l meghallotta az
el bbi dallamos hangot.
A nyomvonyákok!
Négyen ötfelé ugrottak a hang hallatán. Leon tüstént mentális pajzsot
formált maga köré; a zöldes háló lüktetve vonta be testét. Razco Menem,
a thorp nemesúr buzogányát szorongatta b szen miközben folyamatosan
körbeforgott, hogy az ellenség ne lephesse meg hátulról. Vionapaad
el rántotta félelmetes külsej f részfogas kardját, s enyhén remeg
lábakkal várta a támadást. A mítoszok az ismeretlen démonokról szóló
vérfagyasztó történetek már jóval a harc el tt elvették bátorságának
tetemes részét. A bölcs Grun Grathot elnyelte a föld. Mindössze egy
újonnan támadt földbucka mutatta, merre lehet.
A hang ismét felhangzott, még közelebbr l. Ezúttal már korántsem
volt annyira tiszta, mint az el alkalmakkor. A dallam elhalkulását
követ en érces hangú káromkodás zendült fel a bozót túloldaláról.
– Bedugult! A Féregfej ekre mondom, bedugult!
Leon Silver tétován tett néhány lépést a bozót felé, amikor az eemsi
megfogta a karját, és halkan odasúgta:
– Ne! Lehet, hogy csak egy újabb csel!
 Leon megrázta a fejét. Nem, ez nem lehetett ismeretlen szörnyeteg.
Nagyon is valóságosnak t nt a hangból áradó tehetetlen bosszúság.
Kilépett az ösvényre.
Egy apró, manóforma lény állt vele szemben, s elkeseredetten
rázogatta a kezében tartott, kagylóra emlékeztet valamit. Hatalmas
lapátfülei lekonyultak tehetetlenségében. Halványkék köntöse elütött
élénksárga b rét l, s a lábán viselt vörös papucs még inkább torzította
az összhatást.
Amikor észrevette a jövevényt, felderült az arca, és Leon felé
lépett.
– Valami beleszorult, és nincs semmim, amivel kipiszkálhatnám.
Nem tudnál segíteni? – Ezzel átnyújtotta a fura holmit, amir l nyomban
kiderült, hogy egy mesterien megmunkált kagylókürt.
– Átkozott nyomvonyák! – ugrott el a bozótból Vionapaad villogó
szemmel, s csapásra emelte félelmetes kardját.
Leon ragadta meg a karját.
– Várj!
– Nekem te ne parancsolgass!
Mindenáron végezni akart a manóval, s kitépte magát Leon szo-
rításából. A nagyfül alak tágra nyílt szemmel bámult rájuk.
Vionapaad karja már lendült is. Csak egy pillanat m ve volt, hogy Leon
feketésszürke szellemkezet formált a szíve körül lüktet Sötét Lángból.
Ezzel a varázskézzel ragadta meg az eemsi lendül csuklóját. Egy
rántás, egy csavarás, és Vionapaad a szó szoros értelmében átbucskázott
saját fején. A kardját elejtette.
Ám a fickó hozzászokhatott már az ehhez hasonló meglepetésekhez,
mert egy pillanatig sem habozott. Már estében továbbgördült, és még
miel tt felállt volna, két f részfogas t r villant meg a kezében. Vérben
forgó tekintettel méregette Leon Silvert, és látva a leveg ben lengedez
szellemkezet megfékezte a rohamát. Csak egy bizonytalan lépést tett
feléje.
– Átkozott cherub! – recsegte. – Mégha f kodó vagy is, büntetlenül
akkor sem tehetsz ilyet Vionapaad al'Gregokkal!
– Csapjuk le végre ezt az eemsi kutyát! – lelkesedett Razco.
 Vionapaad egész testében megfeszült, s jobb keze megszorult a t re
markolatán. Leon tekintetét nem kerülte el az az alig észrevehet
mozdulat, melyet a következ pillanatban a t r elhajítása fog követni.
A szellemkezét maga és Razco elé tartva felhorkant.
– Ne próbáld meg! Nem ajánlom!
Az eemsi szeméb l elt nt a vad csillogás. Mogorva képpel elrakta a
két t rt, aztán lusta mozdulattal felvette elejtett kardját.
– Jól van – hajtott fejet tiszteletteljesen. – Vionapaad al'Gregok
elfogad kodójának. Rendelkezz velem!
– Nem kívánok parancsolgatni neked – hangsúlyozta ki Leon
minden szavát. – Elismerem, hogy ezt a kontinenst te nálam sokkal
jobban ismered, s a továbbiakban is számítok a tanácsaidra. Ám meg
kell értened, hogy a küldetésem szempontjából nagyon fontos, hogy
információkat szerezzek.
Az eemsi ismét fejet hajtott.
– Legyen úgy!
Razco Menem dühösen motyogott az orra alatt, és csúf pillantásokat,
vetve az eemsire elrakta a buzogányát.
Id közben az apró fickó még közelebb lépett, s érdekl dve figyelte
a vitatkozó feleket.
– A nevem Quadi – mutatkozott be el zékenyen, miel tt bárki is
kérdezte volna. – És ti miféle szerzetek vagytok?
– Utazók – felelte Leon. – Egy másik kontinensr l. Cherubionból.
– Ó, ez remek – mosolyodott el a kis ember. – Nos, én pedig
vándorzenész vagyok. Járom a természetet és ellesem a zenéjét. Ha
érdekes hangot hallok, akkor megpróbálom meglév hangszereimmel
utánozni, vagy pedig, mint jelen esetben is tettem, készítek egy új
hangszert, amivel a legtökéletesebben visszaadhatom a hangzást. Ezt a
hangot úgy egy hete hallottam, s azóta próbálkozom, hogy megalkossak
egy új eszközt, amivel a legtökéletesebben visszaadhatom a hangzást.
Az imént sikerült is, de egy kósza szell megtréfált, s egyenesen a
kürtömbe fújt egy koloako-falevelet. S amilyen szerencsétlen vagyok,
ahelyett, hogy kipiszkáltam volna ezt a rendkívül kellemetlen,
kocsonyás vacakot, még inkább beletuszkoltam. Nem tudnátok segíteni
valahogy?
Leon elmosolyodott.
– Készséggel megszabadítalak a problémádtól, ha te is a segít-
ségünkre leszel egynémely dologban.
– Ó, ez remek. És miben segíthetek?
– A Hajnal Hadura... Mond ez a név neked valamit?
A kis ember elkomorodott, és két lépést hátrált. Az arcán zavar
tükröz dött.
– t... keresitek?
– Mit tudsz róla?
– Semmit. Esküszöm, hogy semmit. Vagy... legalábbis csak igen
keveset. De kérlek benneteket, ne kérdezzétek, menjetek utatokra!
Leon töprengve meredt maga elé. Baljós gondolatok kavarogtak az
agyában.
Vionapaad érdekl dve szemlélte a kis fickót.
– Te... nyomvonyák lennél?
– Ó, nem. Az én nevem Quadi. Egészen pontosan Q'kire'ylo
Ungi'edivalsikon Aaron'enblesahemaek... De a könnyebbség kedvéért
szólítsatok csak Quadinak. Nem vagyok nyomvonyák.
– S a Hajnal Hadura? – vágott közbe Leon. – Tudni akarom, hol
keressem.
– Hogy hol keresd? Hogy hol keresd? – vakargatta az orrát kis
ember. – Jobb ha inkább nem keresed. Ha becsülöd valamelyest az
életed, a Hajnal Hadurát nem keresed.
Leon behunyta a szemét, és mély lélegzetet vett. A szívét körülölel
Sötét Lángra koncentrált, és elképzelte, hogy az agya csápokat növeszt,
melyeket kinyújt a kis ember koponyája felé, behatol, és szomjasan
szívja magába az információkat.
– Ó... – sóhajtotta a kis manó. – A Hajnal Hadura a leghatalmasabb
Féregúr! Északkeleten, innen háromezer mérföldnyire a ConDawn-
félsziget legtávolabbi csücskében áll a Hajnal vára, ott lakozik ...
onnan irányítja az egész világ életét. Amrikban mindenki retteg t le,
nem akad senki, aki szembe merne szállni vele. Rettenetes, rettenetes
erejével képes akár az egész kontinenst elsüllyeszteni, eemsiket,
férgeket, bangogokat, lufrákat, ketonokat, hirdokat a vízbe fojtani. A
Hajnal Hadura... hé, cherub, mit m velsz a gondolataimmal?! Nem
szégyelled magad? Vidd innen a mocskos csápjaidat!
A kis manó agya a következ pillanatban lezárult, ellenállt minden
behatolásnak, valami bizonytalan mentális er formálódott körülötte.
Leon még próbálkozott egy darabig, aztán feladta. Amit tudni akart,
már úgyis megtudta. Tehát: a ConDawn-félsziget. Északkeleten.
Háromezer mérföldnyire.
Jó hosszú út lesz.
A kis manó játékosan megfenyegette göcsörtös ujjával.
– Ejnye, cherub, ez nem volt szép t led. Most már légy szíves,
csináld meg a hangszeremet!
– Valamit valamiért – nevetett Leon, semmivé foszlatta láthatatlan
csápjait, s a még meglév szellemkezekkel könnyedén kipiszkálta a
kocsonyás levelet, ami önálló életet élve egyre beljebb akart szorulni a
kürtbe.
– Te jártál már a ConDawn-félszigeten? – kérdezte Quadit.
A manó elgondolkodott.
– Egyszer – felelte vontatottan. – Sok-sok évvel ezel tt arra sodort a
rossz sorsom. S bár el kell ismernem, sok olyan hangot tanultam,
melyre sehol máshol nem bukkanhatok... nem kívánom magamnak még
egyszer azt az iszonyatos pár napot. Kész csoda, hogy életben
maradtam. A rettenet földje az, s csak az léphet be, akit a Hajnal
Hadura parancsol magához.
Leonnak eszébe jutott arMegadown vára, melyr l hasonló le-
gendákat sz ttek, s hosszan eltöprengett. Lehet, hogy az említett
veszedelmek ugyanolyan elektronikusan keltett mez k, mint amelyek
a pusztulás azon területét körülvették? Lehet, hogy itt is a ghirdek – és
esetleg a merghánik – uralkodnak? Lehet, hogy maga a Hajnal Hadura
is közéjük tartozik?
Sóhajtott.
– Te láttad valaha is azt az illet t, aki a Hajnal Hadurának nevezi
magát? – kérdezte.
– Nem – vágta rá azonnal a kis manó. – Dehogy.
 – Hogy néz ki? – faggatózott tovább Leon, mert biztos volt abban,
hogy a kis fickó tudja a választ.
– Szörny – sz költ Quadi. – Nagyon-nagyon-nagyon szörny ! Nem
akarok beszélni róla.
– Szedjem ki bel led er szakkal?
– Nem. Dehogy. Nagy feje van... rettenetes agyarai, a karjai
végz désében ott ahol a kezeinek kellene lenni, különböz szerkezetek...
s a szeme a legiszonyatosabb...
– Eemsi?
– Nem. Dehogy. Féregúr ! Egy hatalmas Féregúr, aki az összes
többi Féregúrnak parancsol! S a hangja... a hangja oly iszonyatos, hogy
képtelen voltam olyan hangszert megalkotni, mellyel az utánzására
képes lehetnék. Ha elb dül, megremegnek a hegyek, eltörnek az
üvegpoharak, gyökerest l szakadnak ki a földb l a fák, s azok, akik a
közelében állnak, nem mindig élik túl a harsogását. Saját szememmel
láttam, mint pukkant szét a feje Gangragoth Vukálnnak, aki volt oly
el vigyázatlan, hogy nem védekezett mentális pajzzsal, amikor a nagyúr
elb dült. Arra szólított fel, hogy próbáljam utánozni, s bár én azonnal
analizáltam a hang összetev it... úgymint három rész mezei gagyvalag
siratóéneke normál szinten, két rész garbangi kutyvagok üvöltés
tizenötszörösére er sítve, nyolctized rész bensisikoly kombinálva
harkálykopogással, megt zdelve ritmikusan ismétl kaguárhörgéssel,
no persze tizenöt százalékban eltorzítva és a skálán öthatoddal eltolva a
basszus irányába, s színezve olyan elemekkel, mint például koporsó
nyikorgás, kriptaajtó csikorgás, csontok recsegése...
– Elég! – vágott közbe határozottan Razco, aki bár nagy barátja volt a
zenének, s a természetnek, egyel re szívesen lemondott arról az
élvezetr l, hogy a Hajnal Hadura hangjában fellelhet összes elemet
megismerje.
– Szó sincs róla – rikoltotta a kis ember. – Ez még messze nem elég!
Hiszen a hang összetev inek alig egyharmadát volt szerencsém
ismertetni!
– A vérengz kollapusz kaffogó hangját is tudod utánozni? –
húzódott közelebb Vionapaad, szemében a megismerés láza égett. –
Vagy a gyilkos hebrencs támadósikolyát?
– Naná – vont vállat a kis ember. – Ezek triviális hangok. Nem
mondom, igen hasznosak, ha nemkívánatos látogatókat kell elijeszteni,
de az igazi m vészett l meglehet sen távol állnak. Sok mindent
kidolgoztam már. Legnagyobb büszkeségem a puffogó lébelec nyifogó
nyekergése, melyet kizárólag párzási id szakban a hím hallat, amikor a
buján dürrög n stény magához csalogatja és irtózatos er vel tökön
rúgja. Megmutassam, milyen hang ez? Vagy mit szólnátok esetleg a...
– Azt mondtam, elég! – üvöltötte magából kikelve Razco, majd
gyorsan észbe kapva, jóval csendesebben hozzátette. – Indulnunk
kellene!
Leon visszaadta a megtisztított kürtöt a kis manónak.
– Amit m velsz, hasznos tudomány – jegyezte meg. – Most nincs
id nk végighallgatni a repertoárodat, ám amennyiben velünk tartasz, a
kés bbiekben bizonyára adódik még alkalom, hogy meghallgassunk
egy-két érdekes hangot.
– Na ne! – Ezt Razco jegyezte meg döbbenten. – Nem elég ez a
büdös eemsi, most még egy csodabogárral is együtt kell utaznunk!
A kis manó ezt meg sem hallotta.
– Hát... épp most ráérek. De tulajdonképpen hová tartotok?
Leon vállat vont.
– Egyel re LAngelesbe, aztán pedig északkeletre. Nem kizárt, hogy
meglátogatjuk a Hajnal Hadurát.
A manó arcán kellemetlen kifejezés suhant át.
– Oda menjetek csak nélkülem! Ám megjegyzem, ha egészen
szinte akarok lenni, be kell vallanom, LAngelesben még sohasem
jártam. Ellenben V'aniuban, képzeljétek...
– Indulunk! – adta ki az utasítást Leon, és tüntet leg hátat fordított
Quadinak, nem szentelve további figyelmet új társuk véget nem ér
meséjének.
A következ napok eseménytelenül teltek. Quadi minden lehetséges
hangot leutánzott gyorsan készül , varázslatos szerszámaival, s azzal
szórakozott, hogy a legkülönfélébb halálsikolyokkal és hörgésekkel
ijesztgette társait a legképtelenebb helyzetekben. Razco és Vionapaad
legalább tucatnyi alkalommal emelték rá a fegyverüket, s ilyenkor mindig
csak Leon határozott közbelépése mentette meg a vihogó kis manót.
Viszont Leont ezek után semmi sem mentette meg Quadi nehezen
viselhet társaságától. A manócska el szeretettel ecsetelte a különböz
hangok el csalogatásának szakfogásait, mely szövegb l a cherub csak
idegen nevek tömegét és százalékos megoszlását tudta értelmezni, ám az
alapvet összefüggéseket nem értette.
Grun Grath valószín leg megbánta már, hogy elkísérte Leont erre
az égetett- és erjesztett italokból igen nagy hiányt szenved kontinensre.
Krónikus alkohol-utáni-vágyakozásban szenvedett, búskomoran lógatta
az orrát, s csak akkor kapta fel vadul a fejét, ha társai szájából a „bor”
vagy a „sör” szavakat hallgatta. Ám ilyenkor csak még inkább
elkedvetlenedett, mert kiderült, hogy Razco Menem egy elbeszélésében
egyáltalán nem italféléket emlegetett, hanem valami „kóbor sörényes”
fenevadat. Ennek hallatán Grun Grath nagyot köpött maga elé és
mindenféle hitvány alakokról mormogott, akik állandóan megtévesztik
kiszolgáltatott társaikat.
Razco persze rá se hederített az efféle morgolódásokra. Az
ijesztgetésben kedvét lel Quadi ellen irányuló gy löletében osztozott az
idegen eemsivel, s a közös utálat összehozta ket. Leonnak eleinte fel
sem t nt, mikor elegyedtek el ször szóba egymással, csak arra lett
figyelmes, hogy a thorp gróf és Vionapaad hosszas eszmecseréket
folytatnak egymással egészen baráti tónusban. Leon élénken fülelve
próbált hasznos információkat kihalászni a beszélgetésb l, ám ez annál
is nehezebben ment, mivel szinte állandóan Razco Menem beszélt, az
eemsi csak néha tett egy-egy érdekl megjegyzést.
Az ötödik nap délutánján a távolban masszív k építményt pil-
lantottak meg, ami Leont leginkább egy középkori várra emlékeztette.
Amikor közelebb értek, a Leon módosította kijelentését. Inkább egy
várromra hasonlított, amelyet valami gigászi er egyszer en beletaposott
a földbe. A várfal csak szakaszonként volt épnek mondható, a legtöbb
helyen beomlott vagy pedig akkora lyukak tátongtak rajta, hogy egy
kisebb hadsereg kényelmesen bemasírozhatott volna rajtuk. Az
épületek laposak voltak, ám amikor Leon alaposan szemügyre vette
 ket, némi megdöbbenéssel kellett tudomásul vennie, hogy akár a
huszadik század végén is épülhettek volna. Bár az ablakokból már régen
kitört az üveg, itt-ott még fényvéd red nyök díszelegtek, s néhol még
könny fémb l készült szerkezeteket is látott a házak falán.
– LAngeles! – mutatott büszkén el re Vionapaad, s mintha va-
rázsütésre tennék, a falak tetején lángszórókkal, géppuskákkal, íjakkal
és egyéb, veszedelmesnek t fegyverekkel felszerelt eemsik t ntek
fel.

3.

– LAngeles lakói nem t nnek túlzottan barátságosnak – jegyezte

meg Leon. Társai aggódva pillantottak a fegyveresekre, egyedül az
eemsi t nt higgadtnak.
– Nyugalom! – emelte fel a kezét leszerel en. – Nincs mit l
tartanunk!
Ebben a pillanatban süvítés hallatszott, s az a nyílvessz , mely a
mögötte lév fatörzsben rezgett, szinte súrolta az arcát. Az eemsi
morogva káromkodott, és sietve a földre vetette magát. Leon körül egy
szempillantás alatt felszikrázott a zöld mentális burok, s a következ
pillanatban tucatnyi nyílvessz pattant le róla ártalmatlanul. Társai már
nem úszták meg ilyen könnyen. Razco vállát súrolta egy lövedék, de
szerencsére nem okozott mély sebet. Az eemsi és az erfro-bolg bölcs
teljesen beleolvadtak a talajba, s igyekeztek a lehet legcsekélyebb
célpontot nyújtani. Quadi sem úszta meg sérülés nélkül a támadást; neki
a füle vérzett.
Hirtelen éles kiáltás harsant, és a várfalon egy tekintélyt parancsoló,
legalább négy méter magas alak t nt fel. Szavára az eemsik beszüntették
a tüzelést, s a kapuk kitárultak a meglepett vándorok el tt.
– Mondtam, hogy ez LAngeles! – tápászkodott fel Vionapaad a
földr l, s sziszegve tapogatta arcsebét, melyb l apró cseppekben
szivárgott a vér.
Az er dítményb l jó háromtucatnyi, tet l talpig felfegyverzett
harcos vágtatott el . Testüket halovány, ám félreismerhetetlenül
jellegzetes mentális aura borította. Leon agyában egymást kergették a
gondolatok. Ennyi alkodó és kodó egy csapatban! Itt? Ebben a
városban, amit Vionapaad a „békés” jelz vel illetett?
Csapda? Esetleg a déli eemsik között az átlagnál sokkal többen
rendelkeznek a mentális er k használatával? Rejtély.
Gondolatait mély, ugató torokhang szakította félbe:
– Harbicon, a déli eemsik ura látni kíván benneteket! – A szíves
invitálást félreérthetetlen mozdulat kísérte, miszerint ha nem fogadják el
a meghívást, akkor az eemsik komolyan neheztelni fognak.
Leon Silver egy végtelennek t pillanatig gondolkodott csupán.
Nem tudta, mi vár rájuk a F er dnek nevezett várban, de egy biztos, ha
makacskodnak, nemigen élik túl. Ennyi kodó együttes er vel
könny szerrel áthatolna az mentális pajzsán. S védtelen társai
kiszolgáltatottan állnának a nyílzáporban, a komolyabb katonai
fegyverekr l nem is beszélve.
– Természetesen örömmel elfogadjuk a meghívást.
Amíg beértek a várba, Leonnak volt elég ideje, hogy szemügyre
vegye a kísér iket. Azt nyomban megállapította, hogy testük sokkal
er teljesebb felépítés , mint azoké az eemsiké, akikkel eddig dolga
akadt. Nem voltak annyira torzak, és szemükben meglep értelem, mi
több, ravaszság csillogott. Magabiztosan ülték meg hátasaikat, amelyek
a nyolc lábtól eltekintve egészen normális, huszadik századi lovakra
emlékeztettek. A kodók teste körül mindvégig ott vibrált a mentális
pajzs, szemernyit sem gyengült az eltelt percek alatt. Végül Leon arra a
következtetésre jutott, hogy a pajzsot valamilyen módszerrel
maradandóvá tették, vagy pedig a déli eemsik figyelemre méltó méret
mentális energiával rendelkeznek.
A vár belülr l már korántsem t nt annyira lerobbantnak, mint azt
az els benyomás sugallta. A leomlott falról kiderült, hogy kiválóan
álcázott csapdák tömkelegét rejtik, amelyek néhány másodperc alatt
tömegeket pusztíthatnak el, a lyukak mögött olyan szerkezetek
lapulnak, melyekb l hatalmas kövek gördíthetek a roppant nyílásokba,
egyszerre zárva el az utat a rohamozók el tt, s pusztítva el a vakmer
ostromlókat. Technikai zseni volt, aki ezt megtervezte, gondolta Leon, s
igyekezett mindent alaposan megjegyezni, hiszen Cherubionban
sohasem tudhatja az ember, mikor lesz szüksége az információra.
A várudvaron eemsik néma serege várta az érkez ket. A szemekben
gy lölet és idegenkedés villogott. A kezek fegyvereket markoltak,
készen arra, hogy egyetlen parancsszóra apró darabokra aprítsák a
jövevényeket. Úgy viselkedtek, mintha egy gy löletes, ám rendkívül
félelmetes démon érkezett volna közéjük.
Valószín leg nem szoktak hozzá ahhoz, hogy kunigaamik és
cherubok tegyék a lábukat a várukba. Az pedig végképp szokatlannak
nhetett a számukra, hogy egy cherub testét mentális energia ragyogjon
körül.
A lovasok elszakadtak a vándorok mell l, és Leon megpillantott egy
emelvényen álló alakot, aki el tt alattvalók százai zsúfolódtak össze.
Amikor közelebb léptettek, kénytelen volt megállapítani, hogy tévedett,
az eemsinek nem volt emelvényre szüksége ahhoz, hogy kimagasodjon
a többiek közül, négyméteres termete nem csak uralkodóként emelte a
többiek feje fölé. Harbicon nagykodó, akir l Vionapaad el-elejtett
szavaiból már tudta Leon, hogy a déli eemsik ura, már türelmetlen
képpel várta a vándorokat.
Leon egyenesen a nagykodó felé tartott. Valami megmagyaráz-
hatatlan bels nyugalom szállta meg, szíve körül a Sötét Láng
összes södött; ha harcra kerül a sor, hatalmas er ket szabadíthat fel.
– Béke veled, Harbicon nagykodó, minden déli eemsik ura! –
emelte fel üres kezét Leon Silver. – Vándorok vagyunk, s csupán a sors
vezérelte utunkba h szolgádat, Vionapaadot, aki felajánlotta, hogy
elvezet bennünket a varázslatos szépség LAngelesbe, így lehet séget
ad ahhoz, hogy minél jobban megismerhessük a vidéket. Társaim h
barátok, remek harcosok, és már hosszú id óta járjuk együtt
Cherubiont. Engedd meg, hogy bemutassam Razco Menemet, a thorp
nemesurat, Grun Grathot, a Cherubion-hír erfro-bolg bölcset, valamint
új társunkat, Quadit, a vándormuzsikust.
– Túl sokat beszélsz, idegen, de ügyesen f zöd a szavakat
egymásba! – húzta el a száját a nagykodó. – Mindenr l beszélsz, csupán
arról nem, honnan jöttetek és milyen céllal. Én viszont leginkább erre
lennék kíváncsi!
Leon nagyot nyelt. Hát igen, a nagykodó átlátott a szándékán. Pedig
id re volt szükségük, id re, amíg kiderítik, miért fogadták olyan
ellenségesen ket, hogy tulajdon társukat is képesek lettek volna a
halálba küldeni. Úgy döntött, az lesz a legcélszer bb, ha az igazat
mondja, legfeljebb nem számol be mindenr l.
– Cherubionból érkeztünk, nagyuram, s északkeletre tartunk.
– A Férgek Földjére! – sóhajtotta ezer torok egyszerre, s a gy lölet
most már félelemre változott az eemsik szívében.
– Igen, céljaink között szerepel.
A nagykodó tekintete meg sem rezdült, bár Leon érezte, hogy
sikerült meglepnie a válasszal.
– Célokat említettél, vándor!
– Meg akarok találni valakit, akit úgy hívnak: a Hajnal Hadura! –
mondta ki Leon a végszót. – S ha információim nem csalnak, ez a
valaki a ConDawn-félsziget legészakibb csücskében található.
Szavait ezúttal nem követte hangos sóhaj. Leon Silver érezte, hogy
valami olyat mondott, amit nem lett volna szabad. Razco közelebb
hajolt hozzá, és lopva a fülébe súgta:
– Harcolunk? – kérdezte minden meggy dés nélkül. – Vagy
elkezdünk gondolkozni az utolsó kívánságunkon... ha ugyan errefelé
ismerik ezt a kegyes szokást!
A nagykodó teljes méretében kihúzta magát, s egészen közel lépett a
kis csapathoz. A magasból nézett le rájuk, mintha a következ
pillanatban el szándékozná tiporni ket. Kezében egy embernyi méret ,
aranyfény szekerce csillogott.
– Mi dolgotok a Hajnal Hadurával?
Leonnak már a nyelve hegyén volt a válasz, ám Grun Grath
megel zte.
– Nemes eemsi uram! – kezdte, miközben apró verejtékcseppek
jelentek meg a homlokán. – A Féreg Útjának jogán hivatkozva szállást
és védelmet kérek jómagam, s társaim számára!
Harbicon, minden déli eemsik ura meglepetten lépett hátra. Leon
Silver nemkülönben.
– Miféle jogra hivatkozol, nyomorult pondró?! – üvöltötte az eemsi
nök, miközben szekercéje megvillant a napfényben.
– Az évszázados jogra hivatkozom, mely mindenkit megillet, aki
eemsi társával egyetemben átvészelte egy féreg támadását!
A nagykodó összehúzott szemöldökkel fordult Vionapaad felé, aki
kicsit arrébb állt társaitól, s éppen arcának sebével foglalatoskodott.
– Te mit mondasz erre, harcos?
Vionapaad mélyen meghajolt ura el tt, s szemét mindvégig a földre
sütve halkan, de érthet en válaszolt.
– Kevdan Dombjai között portyáztunk, amikor Sviatluk, a csoport
felderít je észlelte, hogy egy kifejlett sziklaféreg lapul az egyik közeli
sziklabarlangban. Bár nem értettük, hogyan juthatott be ilyen mélyen a
birodalomba, megpróbáltuk elpusztítani. Sajnos nem jártunk
szerencsével, s a féreg elszabadult. Menekülésre fogtuk a dolgot,
mígnem a szörnyeteg alagutat ásott alattunk a talajban, és társaim kivétel
nélkül feneketlen bend jébe jutottak. Jómagam is csupán a hátasom
feláldozásával menekültem meg... – Gyors pillantást vetett Razco
Menem felé, akivel már egészen megkedvelték egymást, hála a thorp
nemes lélegzetelállító történeteinek. – ...És ezek a bátor vándorok
jelent s segítséget nyújtottak. Én, Vionapaad al'Gregok, Gro-Umbar
nemzetségének harcosa, a déli gonkat-eemsik törzséb l tanúsítom,
hogy ezen jövevények igényt tarthatnak a Féreg Útjának jogán nyert
vendégszeretetre.
Harbicon nagykodó kelletlenül engedte le roppant szekercéjét.
– A Féreg Útjának jogán a kért szállást és védelmet nem tagadhatom
meg. Ám ne feledjétek, a szokás azt is kimondja, csupán egyetlen napra
vonatkozik, a következ hajnal hasadtáig! Addig szabadon járhattok-
kelhettek a vár egész területén, a zárt területeket kivéve. Szökéssel ne is
próbálkozzatok, a legjobb harcosaim fognak gondoskodni arról, hogy
holnap szerét ejthessük a Próbának!
– Miféle próbának? – kérdezte suttogva Leon az erfro-bolg bölcst l,
de az sápadtan megrázta a fejét, s csak annyit mondott:
– Kés bb!
 A nagykodó elbocsátóan intett lapátszer tenyerével, ám Leon
el relépett.
– Már megbocsáss, nagyuram... de jövetelem másik célja, hogy azt
reméltem, itt találom minden eemsik urát, Otoaakot, akit személyesen is
ismerek. Tudnál felvilágosítást adni arra vonatkozólag, hol találhatnám
a f kodót?
A négyméteres eemsi akkorát ordított, hogy Leon csaknem
megsüketült.
– Otoaakot? – harsogta felháborodottan. – Te a f kodóra merészelsz
hivatkozni az én jelenlétemben? Pusztulj el lem, arcátlan cherub, ne élj
vissza a Féreg Útjának jogán nyert vendégszeretetemmel! Takarodj,
különben pozdorjává zúzlak!
Leon fejet hajtott, és elsietett a társai után. Nem értette, miféle hibát
követett el, de most nem volt kedve ezen töprengeni.
A szállás kényelmesnek bizonyult, az étel jóíz nek. Ám a kis csapat
étvágya nem volt az igazi.
Leon szívesen körüljárta volna a várat, de az ajtóban tucatnyi
felfegyverzett eemsi ácsorgott. Kegyetlen arcukat, no meg persze a túler t
látván úgy döntött, talán mégis jobban fog esni egy kis pihenés.
Az éjszaka gyorsan leszállt, s a társaság már éppen az alváshoz
készül dött, amikor nyílt az ajtó, és határozott kezek belökdöstek rajta
régi ismer süket, Vionapaadot. Ruhája szakadozott volt, arcát jókora kék
foltok díszítették.
– Elcsúsztam a lépcs n! – szabadkozott a kérd tekinteteket látva,
majd lemondóan megvonta a vállát. – Jól van, na!... Harbicon el ször
megfenyített, majd Próbára ítélt. – Egész testében megrázkódott,
nagyjából olyan benyomást keltett, mint akit a bitófa felé vezetnek.
– Elárulná már végre valaki, mi a nyavalya az a Próba? – dühöngött
magából kikelve Razco, s buzogányát markolászta tehetetlenül.
Grun Grath göcögve maga alá húzta a lábait, s halkan mesélni
kezdett, miközben nem eresztette el a keze ügyéb l azt a jókora
borosflaskát, amit a Féreg Útjának jogára hivatkozva követelt ki, s amib l
minden második mondat után nagyot kortyintott.
– Sajnos, nem ismerem pontosan Amrik szokásait, de azt pontosan
tudom, hogy a Próba semmi jóval nem kecsegtet.
– Erre magamtól is rájöttem! – dünnyögte a thorp mérgesen.
A bölcs nem hagyta zavartatni magát. Vidáman kuncogott, mert arra a
második töml re gondolt, amiért a Féreg Útjának jogára hivatkozva csak
nemrég szalasztotta el az egyik rüket.
– Holnap, amikor a nap els sugara megvilágítja a keleti égboltot,
istenítéletnek vetnek alá bennünket. Régebben ez kizárólag a F kodó,
azaz Otoaak joga volt, ám változnak az id k. A Próba az eemsik
uralkodójától, azaz Harbicon nagykodótól függ. Lehet tízpróba,
démon zés, fegyver és vér próbája, bármi...
– Valakinek a csapatból meg kell küzdenie a társaiért? – kérdezte a
homlokát ráncolva Leon, s szíve körül megs södött a Sötét Láng. Ha
err l van szó, akkor nincs mit l tartaniuk. Lehet akár a nagykodó is az
ellenfél, legalább megtapasztalja, hogy az hatalma sem korlátlan,
legyen akármekkora nagy barom is. Bár, ami azt illeti, a Sötét Láng
erejét kihasználva akár egy tucatnyi kodó ellen sem indulna eleve
vesztesként.
– Szó sincs róla! – tiltakozott a bölcs. – Mindenkinek meg kell
küzdenie a számára kijelölt ellenféllel, így mondja a szokás. S a
legtöbbször esélye sincs a Próbára bocsátottaknak. Ám aki túléli a
Próbát, az szabadon távozhat, s cserébe a szenvedéseiért bármilyen
segítséget kérhet a Próba Bírójától, aki szinte minden esetben a helyi
úr; azaz jelen esetben Harbicon nagykodó lesz.
Leon az eemsi felé fordult. Vionapaad megrezzent, de nem fordította
el a tekintetét. Silver valami új csillogást fedezett fel az eemsi
szemében: dühöt és dacot. S e két érzelem ezúttal nem feléjük irányult.
– Mondj el mindent, amit a Próbáról tudnunk kell! Ne feledd,
holnap te is ott leszel közöttünk!
– Tudom! – sziszegte Vionapaad, s megtapogatta arcán a kékes
duzzanatot, amit valószín leg Harbicon méretes tenyere okozott. – A
nagykodó gondoskodni fog róla, hogy egyik nk se hagyhassa el saját
lábán a F er döt.
– S miért vetnek minket alá a Próbának? – ráncolta a homlokát
Silver.
 Vionapaad fájdalmasan elvigyorodott, majd gyors mozdulatot tett,
amely Leont az egykori kereszténység jelképére emlékeztette: keresztet
vetett!
– Démonoknak tartanak.
Grun Grath, hála a b séges vacsorának, no meg persze a mellé
kapott tekintélyes mennyiség bornak, kezdett igazán beszédes kedvében
lenni. Odatámolygott Leon mellé, s miközben fél kézzel magához
ölelte, sustorogva beszélni kezdett.
– Próbára olyanokat szoktak bocsátani, akir l azt tartják, hogy
démonok kaparintották meg a lelkét. Nem emlékszel, mit mondott az a
Violaszék vagy hogyishívják... LAngelesben nemrégiben titokzatos
látogatók jártak...
– Pontosan – bólintott az eemsi. – Amíg mi távol voltunk, ismét
énekl démon tizedelte sorainkat.
Quadi lelkesen vigyorogva közelebb lépett, s kíváncsi vigyorral az
ajkán kérdez sködni kezdett.
– Milyen az énekl démon hangja? Hangos? Halk? Érces?
Fújtató?...
Leon gyengéden megragadta a manót, és grabancánál fogva arrébb
tette.
– Erre még b ven lesz id d, barátocskám! – visszafordult az eemsi
felé. – Folytasd!
– Az énekl démon két napja járt utoljára itt. Elragadott négy rt,
két asszony és tucatnyi gyermeket! Nem éjjel jött, mint eddig tette,
hanem fényes nappal sétált be a várba keresked nek öltözve. Aztán,
amikor már mindenki természetesnek vette a jelenlétét, levetette álcáját,
és tombolni kezdett. Az rség nem vizsgálta meg túl alaposan,
különben bizonyára Próbára ítélik... Miel tt az rök megérkeztek volna,
sikerült elt nnie egy titokzatos módon támadt fekete forgószélben.
Másnap a nagykodó parancsba adta, hogy mindenkit, aki idegen
errefelé, Próbának kell alávetni. S mivel én veletek érkeztem... én is
lehetek démon szerintük. – Vionapaad sokatmondóan megtapogatta az
arcát, majd elmosolyodott, s ruhája red ib l apró tárgyakat húzott el ,
és sorra kiosztott mindenkinek egyet-egyet. – Medicina. Varázsszer, véd
minden démontól.
Leon töprengve forgatta az apró tárgyat a kezében. Egy apró
ezüstkereszt volt, de nem a jól ismert szakállas, töviskoszorús alakot
ábrázolták rajta, hanem egy otromba figurát, amely leginkább egy
agyagból gyúrt ördögbábura emlékeztette a cherubot.
– Nem kell. Engem megvédenek a mágikus rúnáim! – sivította
Quadi, és kézzel-lábbal hadakozott Vionapaad kedvessége ellen. A
kereszt a földre hullott. – Százötven féregfogat fizettem a varázslónak
Findarban! Semmi szükségem rá, hogy ez a nyavalyás kis fémdarab
esetleg semlegesítse az erejüket!
Razco Menem nagyot köpött a földre, amikor megpillantotta a
keresztre feszített alakot.
– Pfuj! Otromba egy jószág!
– Korai kresztin ábrázolási mód! – válaszolta Grun Grath, aki
valóságos áhítattal babusgatta a saját keresztjét. – Régebben eemsik
ezrei imádták ezt a bálványt, persze lényegesen nagyobb méretekben
kell elképzelned.
A thorp fintorogva válaszolt.
– Barbár népség! Nekem már ilyen kicsiben sem tetszik!
Leon nem állta meg, hogy közbe ne szóljon.
– Évszázadokkal ezel tt, valamikor abban az id ben, ahol
megszülettem, ez a kereszt éppúgy támasza volt a gyengéknek, mint
manapság. Bár semmi látható hatása nem volt erejének, mégis tízezrek
bíztak csodatév erejében. A figura mára megváltozott, de a kereszt
maradt. S úgy látom, maradt a hit is, amelyet a gyengék látnak benne.
Nem mintha valóban csodálatos képességekkel lenne felruházva, a
gyengék, a tehetetlen alakok teszik azzá a képzeletükkel.
Razco mogorván vágta zsebre.
– Aludjunk!
Miel tt Leon az álom jótékony hatása alá került volna, egy
iszonyatos szörnyeteg alakja bontakozott ki képzeletében. Nem tudta,
hogyan történt, nem tudta, mi történt, egyszer csak úgy érezte, mintha
ott állna el tte az a félelmetes lény, melynek csavaros szarvain
vércseppek csillogtak, vörösen izzó szeméb l gy lölet sugárzott, s
agyarai megállás nélkül csattogtak, mintha mondani akarna valamit.
Leon nem igazán tudta kivenni a lidércnyomás teljes alakját, ám annyit
látott, hogy a derekát körbevev szíján egy hajánál odakötözött, levágott
emberi fej lóg. Egy fej, melynek arcvonásai furcsamód ismer snek
ntek. Saját arcát látta ott kíntól eltorzulva. S fölötte a démon vicsorgó-
vigyorgó ábrázatát.
– Ó, a francba!
Leon a markába szorította a keresztet, s minden erejével arra
koncentrált, hogy el zze a megrázó látomást. A démon szertefoszlott,
mintha ott sem lett volna.
Hogy ki látogatta meg?
Err l Leonban szemernyi kétség sem maradt.
– Hajnal Hadura! Nem tudom, ki vagy, nem tudom, merre jársz,
nem ismerem a céljaidat! De úgy látom, már tudod, hogy úton vagyok
feléd!...

A reggel hamar eljött. Talán túlságosan is hamar. Még alig pirkadt,

amikor nehéz csizmák dübögését hallották meg közeledni a foglyok.
Razco nyitotta ki a szemét el ször, tekintete nyomban Quadira esett, aki
törökülésben kuporgott a sarokban, s furcsa csontfigurákat pakolt
egymásra. Amikor meghallotta az rök közeledését, egy villámgyors
mozdulattal ruhája alá seperte a szobrocskákat, de Razco meg mert
volna esküdni rá, hogy a manó köpenye alatt nincs semmi, csak a
feneketlen sötétség.
Nyílt az ajtó, és dühös eemsik özönlöttek be rajta.
– Gyerünk, hitvány alakok! Felkelni, hé! Mindjárt kezd dik a Próba!
A nagykodó már vár benneteket! Ne várakoztassátok!
Leon álmosan tápászkodott fel.
– Még reggelit sem kapunk?! – kérdezte közönyösen.
– És a bor? – méltatlankodott Grun Grath. – Tegnap este elküldtem
azt a borotvált fej eemsit, hogy hozzon még egy negyedik töml vel!
Sose tért vissza! A Féreg Útjának jogán követelem...
– Nem! – vágta oda a katona. – Guronong nem jött vissza. Éjjel
megint itt járt a démon. Két r az áldozat. Az egyikük Guronong volt,
akit te küldtél el borért! Ez a tény magáért beszél. Vagy ti magatok
vagytok a démonok, vagy összejátszotok velük! A nagykodó minél
el bb meg akar gy dni róla, hogy mi az igazság!
A másik eemsi ekkor vadul felordított, és a szoba ablaka felé
mutatott. Társa vadul káromkodott, odarohant az ablakhoz, és a
szétfeszített, ujjnyi rácsokat vizsgálgatta. Valaki ki- vagy bemászott
ezen az ablakon. S bár a rácsok kissé már elrozsdásodtak, az illet
jókora testi er vel rendelkezhetett.
– Ez... ez... – hebegte az eemsi. – A démon...
– Ugyan – kuncogta az erfro-bolg bölcs, és jelent ségteljesen a
szájához emelt egy félig teli b rtöml t. Ivott, és kissé megtántorodott.
Leon elkapta, miel tt Grun Grath elvágódott volna. Elfintorodott. Társuk
rettenetesen b zlött az alkoholtól, és alig állt a lábán. – Ha a bor nem
megy Grun Grathoz, Grun Grath megy a borhoz – dudorászta boldogan.
– Találtam egy remek kis csehót! Még fizetni se kell. Igaz, az ajtó
nehezen nyílik, de...
Végigvágódott a földön.
– Részeg disznó! – állapították meg a jelenlév k egyhangúlag, majd
az rparancsnok intésére két katona felemelte a magatehetetlen testet, s
a többiek után cipelte.
Leon csodálkozva pillantott a szétfeszített rács felé. Képes lenne a
részeg erfro-bolg bölcs ekkora er kifejtésre? Vagy valóban valami
démon mászott volna be hozzájuk az éjszaka folyamán? Az a démon, aki
megjelent el tte közvetlenül elalvás el tt?
A Hajnal Hadura?
Szóval nem álom volt, az a szörnyeteg valóban itt járt? És senki más
nem vette észre, csak ?
Végighaladtak az udvaron, kétoldalt széles sorokban álltak a
szájtátók. A szemekben itt-ott érdekl dés, néhol félelem csillogott, de a
leggyakrabban düh és lincshangulat.
Leon biztos volt benne, hogyha nem lennének mellettük rök, akkor
egy lépést se tehetnének az udvaron, s máris apró darabokra szaggatná
ket a cs cselék.
 Vagy legalábbis megpróbálkoznának vele.
Egyenesen a vár f terére vezették ket, oda, ahol tegnap találkoztak
a nagykodóval.
Harbicon nagykodó már várta ket. Testét tet l talpig díszes
páncélzat borította, fejét fogakkal kirakott sisak díszítette. Pajzsával egy
gigantikus keresztesvitézre hasonlított. Bár hiányzott róla a mentális
pajzs, a körülötte ácsorgó test rök mindegyikén ott szikrázott. Leon
újfent nem gy zött eleget csodálkozni a mentális pajzsok erején.
– Én, Harbicon, minden déli eemsi uralkodója, Ffrenthal és
LAngeles ura, hatalmamtól megadatott jogommal élve Próbát hirdetek!
A mai reggelen lejár a Féreg Útjának joga, s ett l a pillanattól kezdve
nem óvják a Hatalmak senki életét!
Mély leveg t vett, majd aranyozott szekercéjét a magasba emelve,
üvöltve folytatta mondandóját, hogy szava mindenkihez eljusson.
– Nagykodói jogomnál fogva közös Próbát hirdetek az itt felso-
rakozott vándoroknak; együtt élnek vagy pusztulnak. Mire delel re ér a
nap, megtudjuk, bujkál-e démon közöttük.
Quadi idegesen köhécselve meghúzgálta Leon ruhaujját.
– Mit ért azon, hogy együtt élnek vagy pusztulnak?
Leon megvonta a vállát.
– Szerintem azt, hogyha bármelyikünk cs döt mond, akkor a
többiekkel is végeznek.
– Biztató! – súgta hátra Razco, és izzadó tenyerét századjára is
szárazra törölte ruhájában.
A nagykodó id közben befejezte beszédét. Az udvaron felsorakozott
eemsik üdvrivalgásban törtek ki. Leon idegesen fordult Vionapaad felé.
– Lemaradtam a végér l. Mit mondott?
– Semmi különöset – vonta meg a vállát az eemsi harcos. -
Mindössze felsorolta a Próba részeit, de szerintem a háromból egy is
elég, hogy elpusztuljunk.
Leon elkapta Vionapaad karját, és er sen megszorította.
– Konkrétan mit mondott?!
– Az elemek próbáját kell kiállnunk. El ször jön a vízpróba, utána a
z, végül a sziklazápor. Ha túléljük, akkor fel le oda mehetünk, ahova
akarunk. Ami azt illeti, a helyében én is ilyen nagyvonalú lennék.
– Víz, t z, szikla – ismételte Leon, s agyában egy kétségbeesett ötlet
kezdett körvonalazódni. – S mi a rendje egy ilyen próbának? Külön-
külön kell kiállnunk, vagy pedig egyszerre?
Az eemsi lemondóan legyintett.
– Számunkra úgyis mindegy. – Látván Leon gyilkos tekintetét,
gyorsan folytatta. – Általában egyesével vetik Próba alá a kivá-
lasztottakat, de Harbicon attól tart, hogy mindannyiunkban démon
lakozik. S ilyenkor fennáll a veszélye annak, hogy a démonok látván
társuk halálát kétségbeesésükben felfedik magukat, s tombolni
kezdenek.
Leon vakmer en közelebb lépett a nagykodóhoz, s mit sem tör dvén
a fenyeget en mormogó test rökkel, felkiáltott.
– Harbicon nagykodó! Miel tt megkezd dne az istenítélet, adj
útbaigazítást: merre találom a Hajnal Hadurát?
A gigantikus eemsi összerezzent a név hallatán, és a keze a sze-
kercéje markolatára fonódott szinte szétroppantva azt.
– Már vár engem! – folytatta Leon. – Elszámolnivalóm van vele!
– Nekem is! – sziszegte a nagykodó, és nyakán kidagadtak az
izmok. – Ha túléled a Próbát, s nem vagy démon, szívesen útbai-
gazítalak.
Leon megvonta a vállát. Nem volt biztos benne, hogy mi vár rájuk,
de egyet határozottan érzett: hamarosan maguk mögött kell hagyniuk
LAngelest.
Annyit mindenesetre sikerült megtudnia, hogy a Hajnal Hadura nem
ismeretlen errefelé. Ha lesz egy kis ideje, akkor Vionapaadot is ki kell
kérdeznie err l.
A foglyokat, mert most már valóban azok voltak, egy tágas
sziklamélyedéshez vezették. Miközben a tömeg eltávolodott t lük. Leon
érdekl dve nézett körül. Keskeny lépcs vezetett lefelé a mélyedésbe,
gondos kezek vájták ki valaha régen. A szemközti falban hatalmas,
sötét lyukak ásítoztak, s Leon biztos volt benne, hogy a többi falban is
hasonló nyílásokat látna.
Kísér ik egyértelm lándzsabökésekkel adták a tudtukra, hogy
menjenek le a lépcs n. Leon úgy becsülte, hogy jó húsz métert
ereszkedtek lefelé, mire lejutottak. Alig értek le mindannyian, egy
rekedtes hang törte meg a csendet.
– Víz, jöjj és ítélkezz!
A következ pillanatban a sötét lyukakból ömleni kezdett a víz, és
néhány másodperc alatt térdig ellepte a meglepett csapatot.
– Megfulladunk! – jajdult fel Razco. – Nemtelen halál egy thorp
nemesúr számára! Inkább fegyvert l haljak meg! – kirántotta a kardját,
és gázolni kezdett a lépcs felé, amely azonban rejtélyes módon
visszahúzódott a falba, lehetetlenné téve a feljutást.
Leon agyában egymást kergették a gondolatok. Szíve körül ott
lüktetett a Sötét Láng, azonban hatalma kevés volt arra, hogy egyszerre
minden nyílást elzárjon erejével. Végül a legkézenfekv bb megoldás
mellett döntött. Vékony, ám er s gömböt növesztett önmaga és társai
köré. Alig fejezte be a m veletet, amikor a sötéten fortyogó víz
elborította ket.
Silver tartott attól, hogy engedve a gömbbe szorult leveg nek
felemelkednek a felszínre, de szerencsére ez nem következett be. Mert
ugyan mit gondoltak volna az eemsik, ha egy sötét gömböt látnak
kiemelkedni a habok közül?
Igazolni látják feltételezésüket, hogy démonokkal van dolguk. S
akkor miféle sors várhatna rájuk?
Leon sötéten elmosolyodott. Még ebben a távoli korban sem sz nt
meg a keresztény inkvizíció kegyetlen logikája: aki túléli a kínzásokat,
az démon lehet, csak az mentesül a vád alól, aki halandónak bizonyul.
Eddig nem különösebben foglalkozott a háborodott vallási
fanatikusokkal, de most hogy a saját b rén tapasztalta, mire képes a
vakbuzgóság, teljes szívéb l meggy lölte az önkényesen ítélkez ket.
A gömb elegend leveg t biztosított a túléléshez, ám Leon valami
furcsát, valami megmagyarázhatatlanul borzongatót érzett a háta
mögött. Villámgyorsan megfordult, de csak Quadi játszadozott a
hangszereivel. Ellentétben a többiekkel, akik a Sötét Láng elrettent
mellékhatásától vacogva kuporogtak a gömb alján, rajta nyoma sem volt
a félelemnek vagy a megillet döttségnek. Rezzenéstelen arccal állta
Leon tekintetét, majd könnyedén elnevette magát, s furcsán torz
hangon így szólt.
– Akarod, hogy eljátsszam neked a legkedvesebb dalomat? A
végzeted dallamát?
Quadi teste megnyúlt, formája megváltozott. El ször egy hatalmas,
agancsos fej alakult ki, szájából háromágú nyelv csapódott sziszegve
Leon felé. A cherub elhajolt, de a nyelv érintését így sem kerülhette el.
Mintha csalánnal húztak volna a kezére; b re égett a rácsöppen savtól,
ami a szörnyeteg nyelvét fedte. Az átalakulás folytatódott, el bb négy
kar, majd egy pikkelyek borította hordó-szer törzs növekedett ki az
eredeti testb l. A manó néhány másodperc alatt gigászi szörnyeteggé
változott, amely csak összekuporodva fért el a gömbben. Égett hús
édeskés b ze töltötte be a leveg t, és Leon rájött, hogy ahol a
szörnyeteg teste érintkezik a Sötét Lánggal, iszonyatos energiák
feszülnek egymásnak. Az egész gömb megrázkódott, s Leon úgy
érezte, hogy menten szétrobban a szíve.
A gömb tágulni kezdett, s Leon rémülten tapasztalta, hogy kezdi
elveszíteni uralmát a Sötét Láng fölött. A lény belülr l megmarkolta a
gömböt, ügyet sem vetve a fájdalmakra, majd száját egészen széttárva
énekelni kezdett. Hangja mézédes volt, de Leon szívében – talán a Sötét
Lángnak köszönhet en – vad gy löletet és leküzdhetetlen rettegést
keltett.
Leon megfeszítette testét, és felidézte agyának titkos rejtekéb l a jól
ismert er t. Egy szempillantás alatt mentális pajzs vette körül a testét.
– Démon! – lihegte Leon.
– Nyomvonyák – helyesbített a szörnyeteg.
Hirtelen hatalmas robbanás hallatszott, és Leon el tt minden sötétbe
borult.
Sötétség.
Fény.
Aztán megint sötétség.
Mohó kezek fonódtak a nyakára, torkát elöntötte a víz. Kétség-
beesetten próbált szabadulni a szorításból, tüdeje pattanásig feszült a
légszomjtól.
 Aztán...
Leon Silver torpedóként robbant ki a vízb l. Testében fortyogott az
er , szíve körül feléledt a Sötét Láng. Lüktetése megnyugtatta Leont.
Gyorsan körülpillantott. Jobbról egy sötét árnyat látott közeledni.
Gondolkozás nélkül formált apró golyóbist a Sötét Láng alkotta
masszából, s a közeled teremtmény felé hajította. Fájdalmas, nem
evilági sikoly hallatszott, majd hangos cuppanás.
Test csobbant a vízben.
Jobbról éles fény vetült az arcára, és miel tt még odafordulhatott
volna, t hegyes karmok tépték fel a mellkasát. Leon villámgyors
mozdulattal kirántotta a kardját, és egy szinte lehetetlen mozdulattal
felfelé csapott. Erezte, amint pengéje átvágja az izmokat és sikoltva,
szikrákat hányva keresztülhatol a csonton. Iszonyatos bömbölést hallott,
dobhártyája kis híján beszakadt t le. Hátralépett, a levágott kezek
tehetetlenül lógtak a mellkasából, a karmok túl mélyen vájtak a testébe,
hogysem maguktól kiszakadhattak volna.
Inkább érezte, mint látta, hogy mögötte is van valaki. Megpördült
kardjával széles ívet írva le. A hideg acél áthatolt egy gomolygó ködön,
de a vágás nyomán vörösl vércseppek hullottak a vízbe.
Leonban csak most tudatosult, hogy térdig hideg vízben gázolva
harcol, s körülötte nyoma sincs a sziklamélyedésnek, ahol a Próba folyt.
Szeme sarkából egy sötét foltot látott a parton heverni, de nem maradt
ideje a gondolkodásra, mert izzó fájdalom hasított az agyába. Elejtette
fegyverét, és térdre rogyott az iszonyú mentális támadás erejét l.
Utoljára akkor érzett ekkora fájdalmat, amikor Monarakhban az az
átkozott xinaf, KwYeor kihallgatta. Akkor még nem volt hatalma a
mentális ereje fölött.
Mint ahogy most sem.
– Engedd át nekem! – suttogta egy hang, és Leonnak végigfutott a
hátán a hideg. Choler, a Sötét Láng ura szólt hozzá valahonnan az éteri
létsíkról.
Érezte, hogy a szíve körül megmozdult a Sötét Láng. Felduzzadt és
alakot öltött. Már nem alaktalan massza volt, hanem Choler Magisztert
formázta, még az arcvonásokat is pontosan ki lehetett venni rajta.
 Leon végre meglátta ismeretlen támadóját, és hátrah költ meg-
lepetésében. Egy kétfej óriás állt vele szemben, alteste ködbe
burkolózott. Az egyik fej Sang Al’rahimot ábrázolta, a másik viszont t
magát, Leon Silvert!
Choler felemelte a kezét, ujjaiból pusztító villámok indultak útnak,
de a kétfej óriás könnyedén hántotta azokat a teste elé emelt pajzzsal. A
Magiszter ekkor a puszta semmib l halállovagokat idézett meg, lángoló
koponyájuk Indriqet juttatták Leon eszébe.
Az óriás kacagva csapott szét a lovagok között hatalmas pörölyével, s
csakhamar fekete csontdarabok hevertek körülötte. Choler kihasználta a
teremtmény pillanatnyi figyelmetlenségét, és karját megnyújtva
fojtóhurkot vetett az óriás nyakára.
Az kétségbeesetten kapott a hurokhoz, de Choler nem ismert
könyörületet, minden erejét megfeszítve tartotta a mentális kötelet. A
Leon Silvert formáló fej a szörnyeteg haláltusája közben hihetetlen
változásokon ment keresztül. Az arcvonások folyamatosan változtak,
tucatnyi arc jelent meg a cherub el tt néhány másodperc alatt, mint egy
rémálomban.
Egy hreeir kölyök arca.
Aztán Meurin.
Grun Grath?
Hat ismeretlen arc.
Otoaak?
A többiek semmilyen emléket nem ébresztettek Leon Silverben.
Néhány perces küzdelem után a szörnyeteg leroskadt a földre, ajka
közül sziszegve áramlott ki az élet. Utolsó leheletéb l kisebb, vörös szín
felh támadt, amely a halott feje fölött s södött össze.
Choler semmit sem bízott a véletlenre. Túlságosan jól ismerte
Sangot ahhoz, hogy ne akarjon biztosra menni. A mentális kötél még
hosszú percekre a szörnyeteg nyakán maradt, a szorítás szemernyit sem
enyhült. Csak miután meggy dött ellenfele tökéletes haláláról, volt
hajlandó leoldani a kötelet, s elengedni a nyakat.
Könny szell támadt, mely elfújta a kétfej óriás feje felett lebeg
vörös ködöt.
 Ebben a pillanatban Leon meglátta a valóságot.
Az illúzió a köddel együtt elt nt, mintha sohasem lett volna.
A vízben egy hatalmas eemsi feküdt, rövid nyakából egy ezerfogú
féreg feje n tt ki.
Egy eemsi-féreg! Mutáció vagy szimbiózis? Iszonyú kett sség.
– Féregmestert látsz, Leon Silver! – fordult a cherub felé a Sötét
Láng ura. Teste alig néhány lépésnyire lebegett Leontól, és az látta,
hogy a Magiszter testét vékony, fekete ködfonál köti hozzá, amely épp a
szíve felett érintkezik testével.
– Choler!
– Emlékezz a szövetségünkre! – Leon érezte, hogy egy rövid
pillanatra jeges marok szorítja össze a szívét. – Ne feledd, Sang
Al’rahim még él!
Leon megrázta a fejét.
– Nem értem, mi köze Sangnak ezekhez az izékhez – bökött a
fejével a féregfej lény felé.
Choler lejjebb ereszkedett, míg szeme egy magasságba nem került
Leon tekintetével.
– Sang Al’rahimot el ztük Cherubionból, így eljött Amrikba, hogy
új szövetségeseket találjon magának. Nem tudom, hogyan jutott el a
Keleti Partvidékre, s mint akadt rá a Féregurakra. Ám rájuk talált, és
szövetséget kötött velük. Céljukat én magam sem ismerem, de biztosan
tudom, hogy kapcsolatban áll Cherubionnal.
– Kik azok a Féregurak? – kérdezte Leon.
A Magiszter mély lélegzetet vett, tekintete a távolba révedt, mintha
csak egy ezer mérföldre lév könyvet akarna elolvasni. Vagy a Múlt
titkait kutatta a szeme?
– Mint bizonyára már tudod, Amrik a Férgek birodalma. Az eemsik
mindinkább nyugatra húzódnak vissza a férgek el l, akiket a hírhedt
Féregmesterek irányítanak. Ez utóbbiak természetesen a Féregurakat
szolgálják, de hogy azoknak mi a céljuk Amrik elfoglalásával, arról
nincs információm.
– A Hajnal Hadurát keresem. Róla mit tudsz? – nyelt nagyot Leon.
Egyáltalán nem volt ínyére, hogy új szerepl k is felt ntek a színen. F leg
akkor nem, ha semmit sem tud róluk.
A Magiszter egy hosszú pillanatig gondolkodott, miel tt felelt volna.
– Északra innen van egy szentély, melybe képtelen vagyok bejutni.
– Kicsit tétovázott, miel tt folytatta. – Igen, még az én er m is kevés
ahhoz, hogy átlépjek kapuján, mely a Lelkek Csarnokához vezet. Azt
beszélik, ott minden kérdésre választ kaphat, aki bejut a Szentélybe.
Tégy próbát! Ha sikerült bejutnod, kevés kérdés marad el tted
megválaszolatlanul! Nem kell keresned az irányt, a Sötét Láng
tévedhetetlenül odavezet. Sok sikert, és emlékezz a szövetségünkre!
A következ pillanatban Choler elt nt, bár a Sötét Láng még mindig
ott kavargott Leon szíve körül. A cherub kicsit kábultan nézett körül.
Egy dombokkal körülvett tóban állt térdig a vízben, alig néhány
lépésre a parttól. Nyomát sem látta a Féregmesternek, sem azoknak a
rettenetes lényeknek, akikkel el tte harcolt. Mindössze a mellkasán
szakított sebek emlékeztették a küzdelemre. A víz alatt megpillantotta a
fegyverét. Lehajolt és felvette.
– Hahó! Leon Silver! Merre jársz, Hajnal Lovagja? – A kiáltás hol
feler södött, hol elhalkult a dombok között.
Leon felkapta a fejét, néhány ugrással a parton termett, és ott
gyorsan behúzódott az egyik fa mögé.
A domboldalon Razco Menem jelent meg, mögötte Vionapaad, aki a
nyakában cipelte a hortyogó Grun Grathot.
– Leon Silver! – kiáltotta torokszakadtából a thorp, miközben
tenyerével védve szemét a napsugaraktól, lábujjhegyen pipiskedve
igyekezett minél messzebbre ellátni.
Az eemsi megállt, és ledobta válláról az erfro-bolg bölcset.
– Nem cipelem tovább ezt a részeg disznót, akkor sem, ha itt kell
elvágnom a torkát! – dühöngött. – Míg mi kis híján elpusztulunk a
nyavanyupák támadásában, addig neki nincs jobb dolga, mint feltörni
egy italraktárt és halálra inni magát!
Leon Silver el lépett a fa mögül. Razco kishíján leütötte, annyira
megijedt. Hogy leplezze idegességét, gyorsan karon fogta társát, és a
motyogó eemsi felé húzta.
– Minél el bb el kell t nnünk innen! Ez a hely túl veszélyes!
 – De a bora jó... – dünnyögte Grun Grath, és átkarolta Vionapaad
lábát, aki átkozódva rugdosta a magatehetetlen bölcset.
– Mi történt? – kérdezte Leon Razcót, miközben a Sötét Lánggal
talpra állította a hideg érintés hatására meglep en gyorsan kijózanodó
Grun Grathot.
Amikor felrobbant a gömb, varázslatos forgószél kapott fel minket,
s egy furcsa faluban tett le. Égig ér házak közé érkeztünk, melynek
igazán félelmetes lakói vannak. Vasszegecsekkel t zdelt kék vászon
borítja testüket, hajukat pedig teljesen leborotválták. Fejüket képek
díszítik, de milyen ocsmány képek!
– Tovább! – sürgette Leon türelmetlenül.
Razco helyett Vionapaad folytatta.
– Hamar rádöbbentem, hogy nyavanyupák közé kerültünk, bár nem
igazán értettem a dolgot, ugyanis LAngeles több száz mérföldre délre
van innen. A nyavanyupák agresszívak, minden idegenre rátámadnak, és
ez a mi esetünkben is bekövetkezett. Szerencsére nem voltunk túl messze
a falu határától, így kiverekedtük magunkat. Már jócskán magunk
mögött hagytuk üldöz inket, amikor rábukkantunk erre a részeg
disznóra. Tucatnyi halott nyavanyupa hevert körülötte, de ez a részeg
alak azt állítja, nem emlékszik semmire.
– Ha egy kicsit iszok, és el akarják t lem venni a maradék piát,
állítólag néha elég agresszív vagyok! – tárta szét a karját Grun Grath,
és halk csuklással tekintélyes kulacsot húzott el a ruhája alól. Néhány
hosszú korty után elégedetten megtörölte a száját, majd némileg
vidámabban hozzátette. – Lehet, hogy az italomra fájt a foguk.
Vionapaad gyorsan visszavette a szót.
– Jócskán eltávolodtunk a falutól, amikor Razco kitalálta, hogy
induljunk a keresésedre, hátha velünk együtt téged is elrepített a
forgószél. Már jó órája járjuk a vidéket, míg végül rád akadtunk.
– Helyes – bólintott Leon. Gondolkodott, hogy elmondja-e a
kalandját társainak, végül úgy döntött, felesleges lenne megrémíteni
ket.
– Most pedig merre? – nézett Razco Leonra.
A cherub mély lélegzetet vett, majd határozottan felemelte a fejét, és
észak felé mutatott. Arra, amerre a Sötét Láng vezérelte.
– Arra!

4.

Az út hosszabbnak bizonyult, mint ahogy azt Leon Silver gondolta.

Már hatodik napja gyalogoltak kitartóan észak felé, de még nyoma
sem volt a szentélynek. Az út során a legfontosabb dolgokat elmondta
társainak, ezért senki sem kérdez sködött feleslegesen. Razco és
Vionapaad tökéletes társaknak bizonyultak; a thorp utánozhatatlan (és
néha kicsit fantáziadús) mesél volt, míg az eemsi ideális hallgató. Az
esti tábort znél tátott szájjal hallgatta a thorp történeteit. Leon igen
bölcsen nem tett megjegyzéseket Razco azon kijelentéseire, melyben a
thorp azt fejtegette, miszerint az esetek túlnyomó többségében egyes-
egyedül az rettenthetetlen bátorságának, illetve vakmer ségének volt
köszönhet , hogy a kis csapat nem halálozott el id nek el tte.
Becsületére legyen mondva, néha megemlítette Leont is, mint a csapat
névleges vezet jét.
Grun Grath a hosszú vándorút alatt teljesen felélte alkoholkészletét, s
esténként Leon minden intelme ellenére körüljárta a táborhelyet, hátha
talál valamit, amivel csillapíthatja a szomját.
Csodák csodája sohasem érkezett vissza józanul, és ez meger sítette
Leont abbéli gyanújában, hogy nem teljesen kihalt a vidék, csupán a
lakói túl félénkek ahhoz, hogy el bújjanak.
Gyakran láttak a távolban gyorsan mozgó, apró pontokat, de mire
odaértek, már csupán a felegyenesed f szálak jelezték; valaki járt
el ttük errefelé.
Útjukat néhol kisebb dombok szegélyezték, amelyek teljesen
elütöttek környezetükt l. Az erfro-bolg bölcs némi vizsgálódás után
kijelentette, hogy féregvájta lyukakról van szó. S Vionapaad
jóváhagyólag bólogatva ismerte el, hogy így lehet.
Innent l kezdve óvatosabbakká váltak, de szerencséjükre egyetlen
féreg sem akadt az útjukba. Még túlságosan jól emlékeztek az érkezés
utáni percekre, amikor az egyik ilyen szörnyeteg egy kisebb,
felfegyverkezett eemsi csapatot tüntetett el egyetlen harapásra.
A nyolcadik nap reggelén végül egy hatalmas, tornyokkal és
gyilokjárókkal zsúfolt er dítményt pillantottak meg a távolban. Ahogy
közeledtek hozzá, úgy bizonyult egyre monumentálisabbnak, mígnem a
kapui elé érve már úgy érezték, hogy tornyai az eget verdesik.
Leon és társai egyenesen a kapuhoz siettek, amely – nagy meg-
lepetésükre – nyitva állt. Hiába kerestek röket vagy bárkit, aki
felvilágosítást nyújthatott volna, minden üresnek és kihaltnak bizonyult.
Grun Grath körülnézett.
– A Lelkek Csarnokába csak az juthat be, aki kedves az itt él
Gondolkodók számára.
A kapukhoz érve, mintha összebeszéltek volna, egyenesen a
harmadik felé indultak.
Az obszidiánfekete falak baljósan magasodtak föléjük. Aprónak és
nagyon sebezhet nek érezték magukat. A kapu közepén egy nyitott
tenyeret formázó kopogtató lógott, mely annyira életh nek bizonyult,
hogy Leon szinte langyosnak érezte, amikor megragadta, hogy
bekopogjon.
Mintha távoli harangszó zúgott volna a kopogtatás pillanatában az
ajtón túlról, majd a kapu lassan kitárult a vándorok el tt.
Egy némileg görnyedt alkatú, enyhén sántító, kopasz eemsi
pislogott rájuk vaksin.
– Hányan vagytok?
– Négyen.
– Mire keresitek a választ?
– Számos kérdésünk van, melyekre csak itt nyerhetünk választ –
sietett közölni Leon.
Az öreg eemsi gondosan szemügyre vette mindannyiukat.
– Beléphettek – jelentette ki végül, és teljes szélességében kitárta az
ajtót. – De tudnotok kell, hogy a Gondolkodók csupán három
kérdésetekre felelnek. Minden belép nek csupán ennyi adatott meg.
– Jöjjünk egyesével? – tudakolta meg Razco, aki gondolatban már
tucatnyi kérdést állított össze.
 Az öreg arcán mosoly futott végig.
– Csak tessék! – mutatott a még mindig nyitott ajtóra. – De én a
helyedben meggondolnám, ifjú barátom.
Valahonnan a közelb l rekedtes hang csattant fel, és gúnyos kacagás
reszkettette meg a leveg t. Razco gyorsan behúzta a nyakát, sehogy sem
tetszett neki a dolog.
– Menjünk! – intett Leon, miközben szigorú pillantást vetett a
thorpra. – Ne húzzuk az id t!
Az öreg pap kanyargós folyosókon vezette egyre beljebb ket az
obszidián épületbe. Hogy percekig vagy órákig gyalogoltak, utólag már
egyikük sem tudta pontosan megmondani.
Az utolsó folyosó végén egy ékkövekkel díszített, színarany ajtóhoz
jutottak, melyre szent szimbólumok, jelképek és egy hatalmas, nyitott
szem volt felfestve.
Odabent sárgás fény világított, kísértetiessé és halottivá téve a bels
helyiséget. Egy ellipszis alakú terem keskenyebbik végébe jutottak,
melynek túlsó végén öt, fából faragott trónus állott. A trónusokon ül
alakok els pillantásra is legalább ezer esztend snek t ntek. A kiszáradt
r, a csapzott haj, a ráncok ezrei, a reszketeg végtagok mind-mind ékes
bizonyítékai voltak a Gondolkodók vénségének. Csupán a szemük
csillogott fiatalosan.
– Lépjetek közelebb! – A hang mintha egy mély kútból szólalt
volna meg.
A vándorok néhány tétova lépést tettek a trónusok irányába. Leon
Silver és Razco Menem haladt legelöl, közvetlenül mögötte Vionapaad
lépkedett. A csapatot Grun Grath, az erfro-bolg bölcs zárta.
A trónusoktól néhány lépésnyire megálltak, s végül Leon lépett
el re, mint a csapat vezet je.
– Leon Silver vagyok, a Hajnal Lovagja, s elég messzir l jöttem
ahhoz, hogy be merjem vallani, nem ismerem a helyi szokásokat. Ezért
bocsássatok meg, ha vétek a hagyományok ellen! Els kérdésünk a
következ : kit takar a Hajnal Hadura elnevezés?
A trónuson ül vének szinte egyszerre fordították fejüket a
vakmer jövevény felé. Tekintetük megpihent rajta, s Leon úgy érezte,
mintha azok a szemek egyenesen a szívébe és agyának rejtett
gondolataiba látnának.
– Légy üdvözölve, Hajnal Lovagja! – Leon képtelen volt meg-
állapítani, honnan jön a hang, mert az el tte ül k egyikének sem mozgott
a szája. – Nincs okod szégyenkezned a bemutatkozásodat illet en,
sokkal faragatlanabb alakok járulnak elibénk, hogysem ilyen
semmiségekkel foglalkozzunk. Ami pedig a kérdésedet illeti... – A hang
rövid szünetet tartott, mintha gondolkozna valamin. – …a Hajnal
Hadura számos alakban megjelenhet ebben a világban, és kevesen
akadtak, akik igaz valóságában látták volna. Jelent s hatalommal bír, és
egy alku miatt, melyet a Szentély érdekében kötöttünk, nem áll
módunkban felfedni el tted a kilétét. Azonban valószín leg nem árulunk
el nagy titkot azzal, ha elmondjuk, hogy már volt alkalmad találkozni
vele. S arra is választ kaphatsz hamarosan, melyik tök a hatalmasabb.
Leon agya lázasan forgott. Az információ, amit a Gondolkodók
megosztottak vele, aprósága ellenére is hatalmas jelent séggel bírhat, ha
megtalálja a kulcsot a megértéséhez.
– Várjuk a második kérdést! – A hang egy szemernyit türel-
metlennek t nt.
A vándorok egymásra néztek. Vionapaad megvonta a vállát, jelezve,
hogy semmire sem kíváncsi. Razco dühösen ráncolta a homlokát, és
sorra vetette el a felmerül kérdéseket. Itt áll a megvilágosodás
kapujában, ilyenkor nem tehet fel közönséges kérdést. Grun Grath
egészen hátrahúzódott, talán szakmai féltékenységb l kerülte a
Gondolkodók tekintetét.
Leon Silver töprengve ráncolta szemöldökét, majd feltette a második
kérdést:
– Miképpen juthatok el leggyorsabban a Hajnal Hadurához, a
ConDawn-félszigetre?
Ezúttal egyenes választ kapott.
– Északkeleten, innen kétezer mérföldre van egy égbenyúló
sziklákkal körülzárt terület, mely mögött járhatatlan pusztaság terül el. A
pusztaságon túl nyúlik több mérföld mélyen a tengerbe a ConDawn-
félsziget, annak közepén emelkedik Nips El V'neg, avagy a Metsz
Hideg Palotája, a Hajnal Hadurának rezidenciája. Ott megtalálod, akit
keresel.
– Volt egy álmom, amelyben megjelent egy féregfej eemsi, egy
rettenetes alak, a derekán az én... leszakított, véres fejemmel...
– A harmadik kérdést szeretném én feltenni! – szólt váratlanul közbe
Grun Grath. Leon kérd tekintetét látva gyorsan hozzátette. – Te már
kétszer kérdeztél. Engedd át nekem a harmadik kérdés jogát, kérlek!
Talán soha többé nem nyílik lehet ségem, hogy bejussak ebbe a
Szentélybe.
Leonra emelte a tekintetét, de szemében több volt a hidegség, mint a
kérés. Leon, ha nehezen is, de engedett. Bólintására Grun Grath feltette
a harmadik kérdést a Gondolkodóknak.
– Igaz-e az Ezeréves Jóslat?
Kérdését hosszas hallgatás kísérte, majd a hang ismét megszólalt.
– A kérdést minden általunk ismert aspektusból megvizsgáltuk már, s
arra a megállapításra jutottunk, hogy beteljesedésének valószín sége
közel háromszorosa annak, hogy ne teljesedjen be. Így válaszunk itt és
most: igen.
Rövid hallgatás után a hang ismét megszólalt, egyenesen Leon
Silverhez intézve szavait.
– Mivel els kérdésedre nem adhattunk egyenes választ, így szakítva
a hagyományokkal, engedélyezzük számodra, hogy feltégy még egy
utolsó kérdést!
A cherub halványan elmosolyodott, és meghajolt a Gondolkodók
felé.
– Köszönöm a kegyet. Remélem, nem bizonyulok túlságosan
mohónak... Volt egy álmom, melyben egy féregfej szörnyetegjelent
meg el ttem... – Hirtelen ötlett l vezérelve nem azt a kérdést tette fel,
amit eredetileg szándékozott. Hiszen, aki LAngelesben megjelent az
álmában, az egyértelm en a Hajnal Hadura lehetett. Viszont az a
küzdelem a völgyben... Megköszörülte a torkát, és folytatta: – Volt egy
álmom, mely talán nem is álom volt. Nem sokkal ezel tt
megküzdöttem egy féregfej eemsivel. Gy ztem, de a harc végén
látomásom támadt. Ismert és ismeretlen arcok villantak fel el ttem; régi
találkozások emlékeként. Láttam Otoaakot is, minden eemsik
legnagyobbikát. Tudni szeretném, mit jelenthet számunkra ez az álom!
Az öregek lassan elfordították a fejüket, s tekintetük valahol Leon
háta mögött állapodott meg.
Ebben a pillanatban hatalmas robbanás hallatszott, az aranyajtó
kiszakadt a keretéb l, süvít forgószél támadt, és észveszejt rikácsolás
hallatszott.
– Démonok! – üvöltötte egy rémült hang, akiben Leon Grun
Grathra ismert. – Végünk van!
A társaság egy emberként rántott fegyvert.
Leon hirtelen egy csata kell s közepén találta magát. Mindenhonnan
nyúlós, lángoló szellemalakok siklottak el . Egy skorpiókarú démon
csapott felé, miközben torkából eszel s kacagás hangzott. Leon lebukott
a halálos csapás el l, majd kardjával felfelé csapott, s egyetlen
mozdulattal átvágta a démon torkát. Chlovia, mármint a varázskard
hatalmasat szikrázott, és olyan rettenetes sivításba kezdett, mintha
Fekete T zben edzenek.
Leon kábán nézett körül, nem értette, mi történik, de kihasználta a
pillanatnyi pihen t.
Három lépésnyire t le Razco vívott élethalálharcot egy szakadt ruhás
eemsi vénasszonnyal, akinek a fején tucatnyi vipera tekergett. A thorp
keményen megvetette a lábát, és tekintélyes csapásokkal válaszolt a
támadásokra. Úgy t nt, nincs túlságosan szorult helyzetben.
Jobbra közvetlenül a fal mellett Grun Grath feküdt egy vértócsában,
tarkóján jókora vágás látszott.
Vionapaad a földön feküdt, mellkasán egy szigonyos alak térdepelt,
aki iszonyú hideget árasztott maga körül. A végzetes szúrásra készült.
Az eemsi kimeredt szemekkel nézte a rémséget, de nem volt már ereje
a védekezésre.
Leon két apró lépéssel közelebb táncolt, ügyesen elhajolt egy
közelg csatabárd el l, majd lesújtott a még mindig sivító karddal.
Csupán egyetlen másodperccel el zte meg a Vionapaadon térdepel
lény mozdulatát, de ez elég volt ahhoz, hogy a szigony az eemsi feje
mellett fúródjon a padlóba.
 A varázskard szivárványos szikrákat hányt magából, és fülsért
rikoltásai visszhangokat verve ostromolták a harcolók dobhártyáit. A
fénye vadul lüktetett, s szinte ki akart rándulni Leon kezéb l.
Leon szinte egy id ben aktiválta a mentális pajzsát, s formált
ugyanakkor egy hatalmas, fekete szigonyt a Sötét Lángból. Ezzel a
szigonnyal döfött el re, s a jéghideget árasztó alakba mártotta.
Hatalmas pukkanás hallatszott, és apró húscafatok röpültek mindenfelé.
Az alak szerterobbant.
Vionapaad hálásan tekintett Leonra, majd szeme kitágult a ré-
mülett l, és a következ pillanatban Leon körül felszikrázott a mentális
pajzs, ahogy egy hatalmas karom csapódott neki. Az ellenfél támadása
el relökte Leont, de valahogy sikerült megtámaszkodnia a Sötét
Lángban, s szembefordult új ellenfelével.
Két gonoszul izzó szempárral nézett farkasszemet. Egy megtermett
eemsi állt el tte, széles törzsén két fej ült, két féregfej.
Egy Féregúr!
A szörnyeteg teste körül mentális pajzs izzott, baljában egy
csatabuzogányt, a jobb kezében pedig egy botot szorongatott, melynek
végén egy él vipera tekergett. Félelmetes, sikolyszer üvöltéssel támadt
Leonra, aki csupán az utolsó pillanatban tudott elhajolni a viperabot
el l, de a csatabuzogány csapása teljesen lebénította a bal karját.
Még jó, hogy jobbkezes vagyok, gondolta Leon, és megkísérelt egy
rövid szúrást bevinni ellenfelének. Sikoltó, rángó kardja fennakadt a
mentális pajzson, és egy ismeretlen er akkorát rántott a fegyveren,
hogy szinte kiszakadt a karja a vállából.
Dühösen támadt újra, ezúttal a Sötét Lángból formált szigonnyal, és
sikerült felrobbantania a bot végén sziszeg viperát. A Féregúr
szitkozódva dobta el immáron hasznavehetetlen fegyverét, és
csatabuzogányát emelve rontott Leonra. A cherub elkerülte a csapást, de
sehogy sem értette, hogy ellenfele miként tud áthatolni a mentális
pajzsán, holott neki minden támadása fennakad a Féregúr védelmén.
Nem maradt id a gondolkodásra, a Féregúr fáradhatatlanul tá-
madott. Elhajlás, keresztlépés, hátraszökkenés, kitérés, újra elhajlás,
hárítás, s mindez automatikusan, gondolkodás nélkül. Leonnak már
egészen a vérébe ivódott a harc. Nem a varázskardot használta, hanem a
Sötét Lángot, s ravaszul hol megnyújtotta a szigonyt, hol pedig
kanyarba penderítette.
Ám a Sötét Láng fegyvere alig-alig okozott fájdalmat a Féregúrnak,
épphogy csak visszalökte, épphogy csak megkarcolta.
Váratlanul jeges marok szorította össze Leon szívét, és néhány
pillanatra nem kapott leveg t. Köd ereszkedett a szemére, s amikor
kitisztult a látása, el ször egy homályos fekete alakot pillantott meg,
Cholert, a Sötét Láng urát, Monarakh Magiszterét.
S csodák csodája a legy zhetetlennek hitt Féregúr a mágus el tt
térdepelt a földön, kétségbeesetten próbált enyhíteni a fekete er l font
kötél szorításán, amely a torkára tekeredett. Szeme kidülledt a
rémülett l, feje elkékült az oxigénhiánytól. Choler kíméletlenül tekert
még egyet a füstszer kötélen, míg egy hangos csattanással el nem
roppant a teremtmény nyakcsigolyája, s a Féregúr holtan hanyatlott a
padlóra.
A Sötét Láng ura vörösen izzó tekintettel fordult vissza a leveg után
kapkodó Leon Silverhez. Tekintetében oly mély kegyetlenség lakozott,
ami még az eredend gonoszságot is megrendítette volna. Leon Silver
egész testében megborzongott, mert az a képtelen gondolat villant át a
fején, hogy most következik.
– Hamarosan ismét eljövök! – suttogta a Magiszter, s furcsa fény
gyulladt a szemében. – Akkor talán már végleg veled maradhatok...
A kábulat végleg eloszlott Leon agyáról. Halkan sziszeg va-
rázskardjára támaszkodva körüljárta a csatateret. Vionapaad tucatnyi
sebet kapott, de egy sem volt túlságosan veszélyes.
Grun Grath a fal mellett ült, arca csurom vér volt, de lélegzett.
Felemelt kézzel jelezte Leonnak, hogy nála minden rendben. Ölében egy
jókora, véres kés feküdt.
Razco ájultan hevert két leírhatatlanul ocsmány szörnyeteg alatt, de
amikor Leon lerángatta róla a hullákat, a thorp gróf halkan felnyögött.
Fején jókora lila púp jelezte, milyen közeljárt a halálhoz.
Néhány lépéssel odébb összetört székek látszottak. A szilánkokra
zúzott fadarabok alatt öt, évszázados bölcsességet hordozó eemsi
holtteste feküdt természetellenes, kifacsarodott pózba merevedve.
Valaki elvágta a torkukat. Fült l fülig.
Apró gondolat kezdett éledezni Leon agyában, de még nem jött el
az ideje, hogy a felszínre bukkanjon.
– Dermeszt csata volt! – lihegte fáradtan Vionapaad, és a thorp
fejét az ölébe véve próbálta életre pofozni.
Razco Menem nagy sóhajjal kinyitotta a szemét. Leon közelebb
lépett.
– Itt nem maradhatunk. Ezek valószín leg miattunk jöttek. És ha a
Féregurak vakmer en megrohanták a Szentélyt, az azt jelenti, hogy a
jelenlétünk szörnyen kényelmetlen lehet a számukra.
Vionapaad segített a thorpnak feltápászkodni, majd Grun Grathoz
indult, de a bolg jelezte, hogy nincs szüksége segítségre. Bár a bölcs
egész testét vér borította, a saját lábán tántorgott oda a többiekhez.
Amikor letörölte magáról a vért, nyomban kiderült, hogy mindössze
egyetlen sebet szenvedett; egy keresztirányú vágást a mellkasán. Ruhája
cafatokban lógott, s Leonnak az a benyomása támadt, hogy szörny
megpróbáltatásokon mehetett keresztül. Pedig tulajdonképpen úszta
meg a legsimábban az összecsapást.
– Miféle Féregurak... voltak ezek? – érdekl dött Razco, aki lassan
már megállt a saját lábán, bár a balt er sen húzta. Lábikráján széles seb
tátongott. Vionapaad lehajolt hozzá, és köpenyéb l csíkot tépve
bekötözte.
– El innen! Induljunk! – sürgette Leon a többieket, akik összeszedve
minden erejüket, engedelmesen követték.

Különösebb nehézség nélkül kijutottak a Szentélyb l. Az épület

kihalt volt, sehol egy teremtett lélek. Hol lehetnek a papok, mor-
fondírozott magában Leon. Menet közben mindent elmondott társainak,
kiegészítve el kalandját, s nem hallgatva el a Féregúrral történt
összecsapását sem, amit csak Choler segítségével élt túl. Beszéd
közben lopva apró pillantásokat vetett Grun Grathra, és nem kerülte el
a figyelmét, hogy a bölcs keze ökölbe szorul, amikor meghallja Choler
nevét.
Jó másfél mérföldre járhattak a Szentélyt l, amikor Vionapaad
hirtelen megtorpant, és a földre vetette magát. Fülét a talajra tapasztotta,
majd villámgyorsan felegyenesedett, és egy közeli sziklára mutatott.
– Oda! Gyorsan!
A többiek kérdés nélkül követték, bíztak az eemsi tapasztalatában.
Megszokták már, hogy habozás nélkül cselekedjenek.
– Féreg? – kérdezte Leon suttogva, amikor felkapaszkodtak a szikla
lapos tetejére.
Vionapaad bólintott, és ujját a szája elé emelte. Leon engedelmesen
bólintott, és a kis csapat lélegzetvisszafojtva várakozott.
A közelben felpúposodott a föld, és egy hatalmas, szürke hát
bukkant ki a felszínre. Majd utána még kett . Óriási termet férgek
haladtak el a sziklától alig ötven lábnyi távolságban.
Mintha keresnének valakit. Vagy valakiket.
Hosszú percek teltek el, amikor Vionapaad sóhajtva biccentett.
– Elmentek.
Leon kérd n nézett az eemsire.
– Minket kerestek?
– Lehet – válaszolta Vionapaad. – Ki tudja? Bár... nem értem. Igaz,
hogy egyre közeledünk a férgek területe felé, de még legalább ezer
mérföldnyire járunk a Senki Földjét l. Aggaszt, hogy ilyen mélyen a
birodalomban férgek nyüzsögnek. Nem értem, hogy fordulhat ez el .
A határon jól képzett, mindenre elszánt elitcsapatok rködnek azon,
hogy ne juthasson át egyetlen rusnyaság sem. Mégis... A múltkorival
együtt ez már összesen négy férget jelent. Az általad említett
Féregurakat nem is említve.
– Északra kell mennünk! – gondolkozott hangosan Leon. – Ha
megtaláljuk a Hajnal Hadurát, számos kérdésünkre választ kaphatunk, s
talán a férgeken is végleg úrrá lehetünk.
Razco aggódva tekintett abba az irányba, amerre a férgek elt ntek.
– Veszélyes út lesz. Nem biztos, hogy mindenhol akad a közelben
egy megmászható szikla, amire felmenekülhetünk, ha ezek a bestiák
felt nnek a láthatáron. Ha ugyan felt nnek, s nem a lábunk alatt nyílik
meg a talaj. – Kicsit hallgatott, aztán hozzátette. – Ami azt illeti,
szívesebben kóstolnám meg ket, minthogy én legyek a vacsorájuk.
Hirtelen mindannyian rádöbbentek, mennyire éhesek. Összekaparták
minden élelmüket, és testvériesen megosztoztak rajta. Nem sok jutott, és
inkább meghozta az étvágyukat, mintsem csillapította volna éhségüket.
– Felszerelésre van szükségünk, élelemre és valami eszközre,
amivel meggyorsíthatjuk az utazásunkat! – jelentette ki Grun Grath. –
Enélkül reménytelen nekivágni az útnak. Keletre innen van egy
kisváros, azt hiszem, Mon Billong a neve.
– Mon Billong? – h költ hátra Vionapaad, és jobb keze a nyakában
hordott ezüstfedeles zsebórára tapadt. Bal kezével apró jelet írt le a
leveg ben, melyben Leon a kereszt félreismerhetetlen alakjára ismert.
– Az Elátkozottak Városa!
Grun Grath buzgón tiltakozott a kellemetlen megnevezés ellen.
– Csak a tudatlan köznép nevezi Mon Billongot elátkozott helynek.
A valóságban arról van szó, hogy az ott lakók számos olyan eszközt
használnak, amiket a régiek TECHNIKA-ként ismertek.
– Technika? – kapta fel a fejét Leon. – Abban a városban régi,
technikai eszközök találhatók?
– Igen – bólintott a bölcs, és tekintetében az öröm apró szikrái
csillantak meg. Már tudta, hogy gy zött. – S a legtöbbjük m kö-
képes!
Vionapaad kétségbeesetten tiltakozott a számára eszel s gondolat
ellen.
– Mon Billong gonosz hely. A nagykodók éves tanácsa elátkozott
helynek kiáltotta ki, és azóta csak a halál után vágyakozók merészkednek
arra. Visszafelé még senki sem jött. Néha szörny , meggyalázott
tetemeket talál arrafelé a jár r, s egynémely hullában egy-egy régen
nem látott kalandorra ismernek.
– Vészmadár! – rikácsolta Grun Grath, és megmarkolta Leon karját.
– Gondolj csak bele, sok száz m köd képes technikai eszköz, amiket
talán felhasználhatunk a Hajnal Hadurához vezet utunk során.
Történetek szólnak arról, milyen pompás és használható dolgokkal
rendelkeztek a régiek; gépekkel, melyek madárként hasították az eget,
fegyverekkel, melyek legy zhetetlenné tették a tulajdonosukat. S ami
szintén nem elhanyagolható dolog, Mon Billong a legközelebbi hely,
ahol élelmet vásárolhatunk!
Leon lassan bólintott.
– Mon Billongba megyünk!
A csapatot ezúttal Grun Grath vezette. Magabiztosan haladt, mintha
már járt volna egyszer errefelé. Gyakran forgatta a fejét, tájékozódási
pontokat keresett, s néha megmagyarázhatatlan oknál fogva nem a
legrövidebbnek t utat választotta.
– Üreges errefelé a talaj – magyarázta az értetlen tekinteteket látván.
Leon gyanakodva pillantott rá.
– Honnan tudod?
– Ugyan – vont vállat a bölcs mosolyogva. – Aki a történelem-
tudomány megszállott követ je, gyakorta olvashat Amrik si ter-
mészetrajzáról.
Razco az egész út során egy szót sem szólt, csendben figyelt. Az út
minden apró részletét feljegyezte agyában; mikor, merre fordultak,
hány lépést tettek meg északnak, majd hányat keletnek, hol vannak a
bb tájékozódási pontok, mígnem az egész az agyába nem vés dött.
Mon Billong hétköznapi kis településnek t nt. Apró, nádfedeles
kunyhók sorakoztak a város szélén, öklömnyi kövekkel és kavicsokkal
felszórt sugárirányú szekérutak, amelyek egyenesen a városka szívébe,
a f térre vezettek.
A békés polgárok, az utca porában játszadozó gyermekek, s a kicsit
falusias hangulat eloszlatta Leon Silver gyanakvását. Bár ez idáig
egyetlen technikai eszközt sem látott, kezdett ismét megbízni a jó öreg
Grun Grathban. Vajon miféle ármány okozhatta, hogy megingott benne
a bizodalma?
Vionapaad szeme jobbra-balra cikázott, minden idegszálával várta
a rontást, amely elpusztítja ket. Nem tévesztette meg az idilli
hangulat, minden gyermekben egy-egy ördögfiókát látott, a békés
járókel k mindenre elszánt gazfickóknak t ntek a számára. Egyfajta
paranoia uralkodott el rajta, amelynek nem ismerte sem az eredetét,
sem a magyarázatát.
 Razco Menem türelmesen rótta lépteit, teljesen megbízott Leon
Silver ítél képességében, s biztos volt abban is, ha netalán mégis bajba
kerülnének, akkor el bb-utóbb majdcsak kivágják magukat.
– Na, mit mondtam? – kiáltott Grun Grath, és el remutatott –, ott
egy autó!
Valóban. Az utcán egy matuzsálemi korú autó közeledett, ka-
rosszériái kopottasak voltak, bár gazdái szemmel láthatólag nagy
figyelmet fordítottak a karbantartására.
Egy 94-es évjáratú Chrysler.
Bíbor szín motorháztet jén vonalas ábra díszelgett, melyet Leon
ekkora távolságból képtelen volt pontosan kivenni. Valami ágaskodó
teremtmény lehet, gondolta.
A kocsi lassan közeledett.
Minden egyes megtett méterrel növekedett az ábra.
Már alig harminc méter volt hátra, amikor a járm hirtelen fel-
gött, ahogy a sof r a gázra lépett.
Leon agyában ebben a pillanatban összeállt a kép.
A motorháztet n egy Féregúr képe díszelgett!
– Csapda! – kiáltotta, és a legközelebbi nyitott ajtó felé vetette
magát.
Társai követték a példáját; Razco jobbra, Vionapaad balra ugrott.
Senkinek sem t nt fel, hogy az eddig elöl haladó Grun Grath köddé
vált.
Leonnak nem volt ideje a többiekkel tör dni, pillanatnyilag ön-
magával volt elfoglalva. Ha túlélik, akkor el bb-utóbb úgyis keresni
kezdik egymást. Aki megmenekül, gondoskodik majd a társai
kiszabadításáról. Fogságban vagy kifektetve nem sok hasznát lehet
venni.
A házban, ahová Leon beugrott, enyhe füstszag érz dött. Kardját
megmarkolva lassan hátrált a bels szoba felé. Odakint fékcsikorgás
hallatszott, tucatnyi láb dobogása, izgatott kiabálás. Aztán hirtelen
fegyvercsörgés és egy halálsikoly.
Mi vagy k?, kérdezte magától Leon, majd amikor ismét felhangzott
a fegyvercsörgés, kicsit megnyugodott. Egy halott nem védekezik olyan
kétségbeesetten, mint ahogy azt a zajokból ki lehet venni.
Halk kaparászás hallatszott, majd a szoba ajtajában egy ijedt
gyermekfej jelent meg. Végigmérte Leont, majd ujját a szája elé téve
intett a cherubnak, hogy kövesse.
Leon gyors pillantást vetett a bejárati ajtó felé, majd a közelg
csizmacsattogás hallatán villámgyorsan a gyermek után osont.
Egy sötét konyhába jutott, ahová mindössze egy aprócska, kerek
ablakon keresztül szivárgott be valamennyi fény. Egy asztal, két szék
és egy jókora láda.
Mellette ott állt a gyermek, és a ládára mutatott. Leon nyomban
megértette, mit akar néma segít je, és engedelmesen felemelte a láda
fedelét, odébb túrta a elhalmozott rongyokat, és mély lélegzetet véve
belekuporodott. Áporodott illat vette körül, de egyel re biztonságban
volt.
A gyermek ismét a szája elé tette az ujját, majd lehajtotta a fedelet.
Leon összegörnyedve várta, hogy elmúljon a veszély.
Hirtelen éles kattanást és kulcscsörgést hallott. Majd nyomban
ezután egy örvendez kiáltást.
– Megvan! Erre!
Leon dühös lett. Csapdába csalták, s méghozzá milyen könnyedén.
Szíve körül lüktetni kezdett a Sötét Láng, s szinte öntudatlanul egy
hatalmas kezet formált bel le, mellyel felfeszítette a láda tetejét”.
Az eredmény minden várakozását felülmúlta.
A láda apró szilánkokra robbant szét, darabjai elvakították a szobába
berontó, álarcos katonákat. A gyermek, aki csapdába csalta Leont,
most ezernyi faszilánktól átszúrva hevert a földön vérbe fagyva.
A katonák hátrah költek a váratlan esemény miatt, így Leon -
kihasználva a pillanatnyi megtorpanásukat – hármat levágott szikrázva
serceg kardjával, miel tt magukhoz tértek volna. Eemsik voltak, bár
nem olyan vad alakok, mint akikkel LAngelesben találkozott. S a
ruházatuk is meglehet sen ismer snek hatott.
– Még egy mozdulat, és szétdurrantom az agyad! – kiáltotta az egyik
katona, és egy pisztolyszer fegyvert emelt Leonra.
Leon gondolkodás nélkül feléje csapott a Sötét Lángból formált
kezével, és akkorát lökött a szerencsétlen fickón, hogy az az utca túlsó
oldalán ken dött fel a falra. A többiek haboztak közelebb jönni, de a
kijáratot elálltak. Úgy t nt, patthelyzet alakul ki. Se ki, se be.
Leon érezte, hogy kezd fáradni. Minden alkalommal, valahányszor a
Sötét Lánghoz folyamodott, mintha egy darabkát elveszített volna az
életerejéb l.
Néhány perc, és kénytelen lesz megadni magát.
Az ajtóban mozgolódás támadt, s miel tt még Leon reagálhatott
volna, furcsa kábultság vett rajta er t. Mintha egy lassított film kockái
peregtek volna a szeme el tt. Egy féregfej alakot látott, aki pisztolyt
irányít rá, majd meghúzza a ravaszt. Vörös fény villan, aztán minden
elsötétül.

5.

Öntudata csak lassan szivárgott felszínre agyának ismeretlen mély-

ségeib l. Színek... fények... hangok... szagok... Els benyomásai
bizonytalanul bukdácsoltak az eszmélés és az ájulás határán. Véget nem
ér , mohos, repedezett lépcs sorok, imbolygó fáklyafény, a falakon
rozsdabarna foltok, ahogy a vér odaszárad... egy föléje hajló, ijeszt
kolosszus lángoló karddal és lángoló, csupasz halálf -koponyával, s
mégis annyira emberi alakkal... földön csúszó, óriási hüll ezernyi
hegyes foggal, záptojáshoz hasonló szaggal... gyomrában egy régen
érzett, de mégis oly ismer s keser -savanykás bizsergés... Egy név
tolakodott el agyának mélyér l. Monarakh?
Kinyitotta a szemét.
Egy börtöncellában hevert, mindkét karját a falba er sített rozsdás
karpántokhoz láncolták, lábait mázsányi vasgolyóbis húzta le. Mintha a
középkorban lennénk, gondolta, és megnyalta a száját. Sós ízt érzett,
ajka sebes volt. A vér lassan szivárgott a sebb l, de még miel tt
vércseppé állhatott volna össze, lenyalta.
Felnyögött.
Minden tagja fájt, támadói nem bántak vele valami kíméletesen.
 Vajon mióta lehetek itt?, kérdezte magától. Még emlékezett arra,
hogy egy Féregúr pisztolyt emel rá, majd egy vörös villanás, és aztán
csak a sötétség.
Váratlan ötlett l vezérelve szólongatni kezdte a társait.
– Razco!... Vionapaad!... Grun Grath!...
Néhány másodpercig csend volt, aztán egy halk hang felelt; Razco,
a thorp gróf.
– Leon Silver! – hangjából érz dött, mennyire örül. – Akkor már
hárman élünk!
– Hárman? – kérdezett vissza Leon. – Ki a harmadik?
Csend, majd lánccsörgés.
– Vionapaad. Most ájult. Megkorbácsolták. Engem is hamarosan
visznek a vallatásra.
– Vallatásra? – értetlenkedett Leon. – Mit akarnak tudni t lünk?
A távolból lépéseket hallottak közeledni. A thorp gyorsan válaszolt.
– Nem tudom. Vionapaad ájult volt, amikor visszahozták, ennek jó
órája. Azóta nem tért magához. De hallom, hogy lélegzik, remélem,
megmarad!... – Aztán halkan hozzátette. – Kár lenne érte! Remek
fickó.
A léptek gyorsan közeledtek. Legalább négyen vannak, gondolta
Leon, és minden érzékét megfeszítve figyelt. Kulcscsörgés hallatszott,
majd a cellaajtó nyikorgása. Újabb zörgés, majd a thorp hangos
jajszava.
– Pofa be! Ha ordítani akarsz, majd a kínzókamrában megteheted!
Miután az rök elmentek, Leon lehunyta a szemét és megpróbált
teljesen ellazulni. A szíve körül lobogó Sötét Lángra koncentrált, de alig
érezte a jelenlétét. Ez a felfedezés megdöbbentette. Túl sokat használt
volna el bel le, vagy a hely van valami módon leárnyékolva ellene?
Rövid ideig kísérletezett még, majd figyelmét egészen más irányba
fordította. Mentális erejét próbálgatta, s elégedetten tapasztalta, hogy a
sötétben egy röpke pillanatra felvillan a jól ismert zöldes fény.
Hogy kiszabaduljon, nos arra még nem elég, de talán kés bb le-
het sége nyílik a szökésre.
– Aughh! – A nyögés balról jött, kissé tompán, eltorzultan. – Van
még itt valaki, ezen az elátkozott helyen?
Vionapaad magához tért! A tény örömmel töltötte el Leont, és
gyorsan válaszolt.
– Leon Silver. Pillanatnyilag bilincsben fekszem, de semmi
komolyabb bajom. Razco is él...
– Ennek örülök – nyögte az eemsi er tlenül, és a lánccsörgés azt
jelezte, hogy megpróbál, mozdulni. A fájdalmas nyögés és sóhaj pedig
arra utalt, hogy ez nem túlzottan sikerült.
– Éppen most vitték el kihallgatásra – tette hozzá Leon szóra-
kozottan, mert zavaros gondolatai egész máson jártak.
– Részvétem! – suttogta Vionapaad. – Szívb l remélem, hogy
könnyebben megússza, mint én! Az az átkozott bölcs! – nyögött fel,
majd kiköpött.
Leon felkapta a fejét.
– Bölcs? Grun Grath?... is él?!
– Él, hogy az istenek vernék meg vaksággal, sántasággal, púppal és
még ezernyi bajjal! Legyen átkozott, bárhol is van!
– Csupán jót akart nekünk! – próbálta Leon megvédeni a bolgot. –
Hiszen végül is én döntöttem úgy, hogy Mon Billongba jöjjünk...
Hallgatnom kellett volna rád. Valóban elátkozott hely.
Vionapaad halkan szitkozódott, Leon egyetlen szót sem tudott
kivenni beszédéb l.
– Nem értem, mit mondasz!
– Még hogy jót akart nekünk! – mérgel dött az eemsi. – Mégis mit
gondolsz, ki szervezte meg a dolgot, hogy végül ide kerültünk? El ször a
Dithe-imádatomon botránkozott meg! Már ekkor gyanút kellett volna
fognom! Megtagadtam Otoaakot, és ennek hallatán majdnem nekem
támadt. Emlékszel? Valami balgasággal magyarázta a felindultságát. És
szépen elaltatta a gyanúmat. Aztán az a rejtélyes támadás a
Szentélynél... mi a lelkünket kitettük, rajta pedig szinte egy karcolás sem
esett. Aztán a férgek, amelyek minket kerestek. Végül Mon Billong, amit
ajánlott. Most pedig ott ül a kihallgatók között!... Miatta kaptam
harminc korbácsütést, azzal a kitétellel, hogy egy eemsi sohasem
felejtheti el, ki az ura és parancsolója!
 Leon hirtelen úgy érezte, sok mindent megértett. Ám ez az érzés csak
egy villanásnyira tört rá, utána minden visszazuhant a kavargó ködbe.
– Sehogyan sem értettem én sem... miért veszi olyannyira zokon,
hogy nem Otoaakot imádod. És annyi mindent tud Amrikról, túlságosan
is sokat! Pedig Cherubionban legfeljebb kétértelm utalásokra
szorítkozott az eemsikkel kapcsolatban! Pedig mindent pontosan tudott,
mindent ismert. Mintha itt született volna.
– Pontosan – helyeselt Vionapaad. – Grun Grath, bár nem eemsi,
legalább annyira ismeri Amrikot, mint én. S t, azt hiszem, nálam is
jobban...
– A harc a Szentélyben az m ve lehetett – folytatta Leon iz-
gatottan, és sehogy sem értette, mi mondatja vele ezeket a szavakat,
hiszen nincs olyan tény, amire a gyanúját alapozhatta volna. Egy
megérzés volt ez csupán, ám olyan határozottan motoszkált a fejében,
hogy ki kellett mondania. – A forgatagban senki sem ügyelt rá, így
felt nés nélkül végezhetett a Gondolkodókkal. Azért próbálta elorozni a
harmadik kérdést, hogy ne jöhessek rá egy fontos titok megoldására...
Szeme el tt ismét megjelent a féregfej eemsivel folytatott
összecsapás. A folyamatosan változó fej, melynek arcai között Grun
Grath arca is felt nt egy pillanatra. Még mindig nem értett semmit, de
valami bels kényszer arra késztette, hogy szavakba öntse legsötétebb
gyanúit.
– Grun Grath nem bolg, és nem született Cherubionban! – kiáltotta
határozottan, majd gyorsan elhalkult. Suttogva folytatta. – Meg mernék
rá esküdni, hogy akit mi Grun Grathnak, az erfro-bolg bölcsnek
hiszünk, az a valóságban nem más, mint egy Féregúr!
A sötétben apró fénypont jelent meg, és Leon végre megpillanthatta
börtönét. Apró cellában feküdt, melynek egyik végét elrácsozták. A cella
egy széles folyosóra nyílott, melynek végén lépcs vezetett egy jókora
tölgyfa ajtóhoz.
A fény gyorsan közeledett, és Leon látta, hogy az igen bizonytalan
lábakon botorkáló thorpot támogatják vissza a kihallgatásról.
– Kind Gren Grun Grath – motyogta Leon keser en. – Mióta
megismertem... mindig gyanúsan viselkedett... de valahogy mindig
sikerült kimentenie magát. Ám... arra igen kíváncsi vagyok, erre a tettére
miféle mentséget tud felhozni, hogy megússza élve...
Miután a véresre vert, öntudatlan Razcót visszazárták a cellájába, a
katonák a bosszankodó Leon ajtajához léptek.
– Te jössz, te mocsok cherub!
Két eemsi lépett be a keskeny ajtón, leoldották a lábáról a súlyos
vasgolyóbist, majd a kezére újabb bilincset er sítettek, melynek belsejét
apró szegekkel verték ki. Csak semmi hirtelen mozdulat, különben
megnézhetem magam, gondolta Leon.
Egy vörös kámzsás jelent meg a katonák között, a kezében egy torz,
kereszt alakú holmival, és Leonnak az a nem is olyan képtelen
gondolata támadt, hogy a halálos ítélet végrehajtásának helyszínére
viszik. Már csak az a kérdés, mit m velnek vele. Villamosszék?
Akasztás? Vagy esetleg keresztre feszítik?
Leoldozták a falról, majd a vörös kámzsás alak egy intésére valami
sötét szín fémsisakot nyomtak a fejébe, melyen csupán az orrának,
szemének és szájának hagytak egy-egy nyílást. A sisak szorította, de ki
lehetett bírni.
Leonban szörny gyanú támadt, és próbaképpen aktiválni akarta a
mentális pajzsát. Ám a zöldes fény ezúttal egy villanásra sem ragyogta
körül. A sisak minden effélét megakadályozott.
Leon csak most rémült meg igazán.
– Gyerünk! – állította talpra az egyik bivalyer s fickó. A másik
katona megvillogtatta a pengéjét Leon el tt, és barátságtalanul rá-
vicsorgott.
– Ne gondolj a szökésre, cherub, ha nem akarsz megdögleni!
A t rt mindvégig ott érezte az oldalában, amíg egy tölgyfaajtón
áthaladva végiglépkedtek egy keskeny folyosón, s további két ajtó
múltán eljutottak a kínzószobába. Amikor beléptek, Leon összevont
szemöldökkel pillantott körül. Többre számított, véres gépezetekre,
amelyek a legagyafúrtabb módon kényszerítik az áldozatot a beszédre.
Ehelyett mit talált? Egy fémszéket, amelyre szíjakat er sítettek. A
szék egy pentagramma közepén állt, melyet kör fogott össze egységes
szimbólummá. A kör szélét apró rúnák, boszorkányszögek és egyéb,
titokzatos célú jelképek díszítették.
Minden teketória nélkül megragadták, és szorosan a székhez
szíjazták. Testén megmagyarázhatatlan bizsergés futott át.
A szobában rajta és a katonákon meg a vörös kámzsás alakon kívül
még négyen tartózkodtak. Egy vörös palástú eemsi, aki termeténél
fogva jó fél fejjel magasodott társai fölé, két eemsi pap és Grun Grath.
Az áruló!
Leon szívét elöntötték a gy lölet és a harag hullámai. Hónapokat
töltöttek egymás oldalán, jóban-rosszban együtt voltak.
Miért?
– Noa Ventra in Scupius! – emelkedett szólásra Grun Grath. –
Avagy, ami elpusztíttatott, az újjáépíttetik! Üdvözöllek, Leon Silver!
Látom a gy löletet a szemedben, de ne táplálj hiú reményeket,
Morfaunban vagyunk, az Eemsi Testvériség f hadiszállásán. Innen még
nem jutott ki élve senki, aki szökni próbált volna. Légyen ez
figyelmeztetés a számodra, egyel re nem akarjuk vesztedet!
– Hogyan bízhatnék meg benned, amikor elárultál minket? –
sziszegte Leon megvet en a bölcs felé.
– Léted a józanságodtól függ. Nem szükséges bíznod bennem, de
kérdéseket fogok feltenni, melyekre válaszolnod kell. Az igazat.
– Miért tenném? – vonta meg a vállát Leon dacosan, s igyekezett
annyira közömbösnek t nni, amennyire csak tudott.
Grun Grath apró mosollyal az ajkán válaszolt.
– Igazmondó székben ülsz. Ez egyike új barátaink apró figyel-
mességeinek. Valahányszor hazugságot érzékel, s hidd el, csalhatatlan
biztonsággal képes elválasztani a hamisat a valótól, szóval ha
hazugságot érzékel, áramot vezet a testedbe. El ször csak keveset, hogy
észre térj, de minden hamis válasz után megduplázza az erejét. A végén
már komoly fájdalmaid lesznek, s ha még akkor is makacskodsz, akkor
csúf halál vár rád.
Áram! Leon agyában lassan minden a helyére került. Zsebóra.
er d. Az autó. Pisztoly. Technokraták!
– Még egy aprócska figyelmeztetés – folytatta a bölcs. – Mentális
er det blokkoljuk, a Sötét Láng pedig tehetetlen a pentagramma erejével
szemben. Ne próbálkozz hát feleslegesen semmivel!
Leon sóhajtott.
– Mi olyasmit akarsz t lem hallani, amir l eddig nem volt tu-
domásod? – vetette oda mogorván. – Miféle kérdésekre kívánsz választ
kapni?
A vörös palástú, hatalmas eemsi emelkedett szólásra. Grun Grath
engedelmesen visszalépett, hogy teret engedjen a másiknak.
– Te vagy az a személy, akit a Hajnal Lovagjaként ismernek?
– Nem – válaszolta Leon elhatározva, hogy próbára teszi a
vallatószéket. Testén apró áramütés cikázott végig, inkább kelle-
metlenséget, mint fájdalmat okozva az áldozatnak.
Leon még ett l a kis lökést l is megrándult. Az eemsi szélesen
elvigyorodott. Szájából hegyesre reszelt, arannyal borított fogak
villantak el .
– Amint látod, m ködik. Ismét felteszem a kérdést: te vagy a Hajnal
Lovagja?
– Igen.
A vörös palástú eemsi ismét kivillantotta aranyozott fogait, és
elégedetten bólintott.
– Látom, kezdesz észre térni.
Csak gy zd kivárni, gondolta Leon, és komoran elmosolyodott.
Miféle segítségre számíthatna még? A szobát fürkészte, igyekezett minél
több adatot összegy jteni. El bb-utóbb kifacsarnak bel le mindent, amit
tudni akarnak, s akkor nem lesz értelme életben hagyni egy ilyen
veszélyes ellenfelet. Tehát minél el bb meg kell szöknie.
– Cherubionból jöttél két társaddal egyetemben? – Ez inkább
megállapítás volt, mint kérdés.
Leon némán bólintott. Úgy látszik, ez is megfelel válasznak
bizonyult, mert az áramütés elmaradt.
– Choler szolgája vagy?
– Szövetségese.
– Mi végb l keresed a Hajnal Hadurát?
Leon érezte, hogy a kérdez hangja akaratlanul is megalázkodik,
amikor kiejti az utolsó két szót. Tehát a Féregurak a Hajnal Hadurának
alattvalói, állapította meg. Elégedetten elmosolyodott, s ezzel a
gesztusával sikerült alaposan megdöbbentenie a vörös palástú eemsit.
– Találkoznom kell vele! – válaszolta a férfi.
– Miért?
– Nem tudom pontosan – vallotta be Leon. – Ezernyi okom lehetne
rá, mégsem tudom megfogalmazni, mit miért teszek.
S ez igaz is volt. Fogalma sem volt arról, miért keresi annyira
eltökélten a misztikus Hadurat. A felesége fiatalságát akarta
visszaszerezni t le? Az elveszített boldogságot? Vagy a válaszokat az
eleddig megválaszolatlan kérdésekre? A szíve vezérelte, nem a
gondolatai. Ösztönösen kutatott az ismeretlen után, s a Hajnal
Hadurának nyomára bukkant a titkok utolsó fátyla mögött.
Ismét Grun Grath lépett el . Majomszer képe ideges vigyorba
torzult. Leon nem értette, miféle gondolatok játszódhatnak le a torz
koponyában, de szerette volna ezeket a gondolatokat egy jól irányzott
kardcsapással kibuggyantani.
– És még valami – kezdte az erfro-bolg bölcs vigyorogva. – Van
valami, ami azóta izgat, amióta veled megismerkedtem. Felelj igazat,
különben a székt l akkora áramütést kapsz, hogy percekig nem térsz
majd magadhoz!
Leon vállat vont.
– Eddig sem hazudtam.
Te azt állítod, hogy egy másik dimenzióból kerültél át Cherubionba
– folytatta zavartalanul az erfro-bolg bölcs. – És hogy ennek a
dimenziónak a neve Terri...
– Terra – helyesbített Leon. – Más néven: Föld.
– És ha így van, szerinted melyik részén tartózkodsz te ennek a
Másnévenföld nev világnak jelen pillanatban. Vagy legalábbis hol
tartózkodtál akkor, amikor átkerültél Cherubionba?
Leon a homlokát ráncolta. Eszébe jutott, hogy Grun Grathot már
korábban is érdekelte volna ez a dolog. S t, még korábban a szül városa
fel l is érdekl dött. Vajon milyen indíttatásból?
– Miért érdekes ez?
– Te nem kérdezel, te válaszolsz! – reccsent rá Grun Grath, és dühös
képet vágott. – Válaszolj, vagy téged is megkorbácsoltatlak!
Leon vállat vont.
– Le Sentierben. A Joux-tó jegén pillantottam meg egy lila csillagot,
mely magába nyelt és idehozott. Most másodjára. Eredetileg azt
gondoltam, Choler csillaga az, ám kés bb kiderült, hogy Alméra
varázslón ...
Elhallgatott, mert Grun Grath királyi gesztussal leintette.
– Ez senkit sem érdekel. Ám az igen... hogy az Egyesült Államok
Ohio nev országának mely részében található ez a város? Ez a Le
Sentier?
Leon Silver elmosolyodott. Igen, emlékezett rá, hogy az erfro-bolg
bölcs egyszer megkérdezte t le, hogy hol született, s akkor mesélt az
Egyesült Államokról és az ohiói kisvárosról, amit akkor nem tartott
lényegesnek megnevezni. Vajon most miért érdekli ennyire?
– Le Sentier Svájcban található. Az Európa nev kontinens egyik
országában.
Grun Grath úgy nézett rá, mintha hirtelen kínaiul kezdett volna el
beszélni.
– Európa? – hangoztatta idegenes kiejtéssel. – Le Sentier Európában
van? Nem azt mondtad, hogy Ohióban születtél?
– Ott születtem – magyarázta Leon. – Kés bb költöztem Svájcba.
Egészen pontosan Le Sentierbe. Onnan kerültem át ide.
Grun Grath nagyot csapott a leveg be, aztán elmosolyodott, és a fejét
csóválta. Majd pedig a vörös palástú eemsi felé fordult.
– Nekem nincs több kérdésem, méltóságos úr.
A vörös kámzsás pap izgatottan kiáltott közbe.
– A Sötét Láng munkálkodni kezd benne! Érzem! Érzem!
Leon megvonta a vállát.
– Nem én csinálom. Ha a Sötét Láng m ködni kezd, magától teszi.
Nekem semmi közöm hozzá.
– Talán Choler akar úrrá lenni rajtad – jelentette ki fens bbségesen a
vörös palástos. – Meg akarja akadályozni, hogy bevalld, miért keresed
a Hajnal Hadurát.
– Meglehet. Ámbár bevallom, sohasem gondolkoztam el rajta, miért
keresem az uratokat...
Szándékosan megnyomta az utolsó szót, s az eemsi arcát nézve várta
a hatást. Nem maradt el. A vörös palástú vallató elfehéredett, keze
öntudatlanul a homloka felé lendült, miközben csaknem térdre rogyott.
Nagy nehezen sikerült er t vennie magán, és haragosan pillantott
Leonra.
– Hallgass, ostoba cherub! Csak fecsegsz összevissza, azt sem tudod,
mit beszélsz! – Egyre jobban behergelte magát. – Pimaszságodért
pediglen két tucat korbácsütést kapsz jutalmul!
Leon kaján vigyorral bámult fogva tartójára. Már kés bosszankodni,
gondolta elégedetten. Háta a korbácsütések gondolatára viszketni
kezdett. A szíve kissé összeszorult. Ám most nem a Sötét Lángtól.
Valami mástól.
Az egyik eemsi pap emelkedett szólásra.
– Vna Pura Nagyúr, emlékeztetlek a F uralkodó parancsára,
miszerint azt a cherubot, aki a Hajnal Lovagjának nevezi magát, élve és
épségben kell eljuttatnunk hozzá!
Az eemsi nagyúr dühösen maga köré kanyarította vörös palástját, és
elgondolkozva pillantott a közbeszólóra.
– Tisztában vagyok vele, Broni bRatet uram. – Leonhoz fordult. –
A korbácsolást ezúttal megúsztad, de tudd, a F uralkodó ezerszer
rosszabb sorsot szán neked, amiért megölted a fiát.
Leon elképedve nézett az eemsire. Alig néhány napja van
Amrikban, s máris mennyire gy lölik. S kinek a fiát pusztította el?
Megrázta a fejét. Kezdett ismét összekuszálódni minden el tte.
– A F uralkodó?
– Vissza a börtönbe! – intett az eemsi nagyúr az ajtónál várakozó
szolgák felé, akik engedelmesen indultak, hogy végrehajtsák a
parancsot.
Leon egész testében megfeszült.
– Otoaak! Hát, persze! az! Ne higgyétek, hogy félek a F kodótól!
Egyszer már legy ztem, s ha kell, megteszem másodszor is!
– Hamarosan alkalmad nyílik rá – vigyorodott el szemtelenül Grun
Grath, aztán egy ezüst serleg után nyúlt, amit az egyik szolga tartott oda
neki.
Leon magabiztos képet vágott, ám egyáltalán nem volt biztos abban,
hogy életben marad a F uralkodóval való találkozásig. Ezernyi okot
ismert, amivel magyarázható lett volna véletlen halála. Szökés.
Fegyverrel támadt az egyik f rendre. Bármiféle vádat el tudott képzelni.
Amikor a katonák eltávoztak, s a börtönben ismét eluralkodott a
sötétség, Leon halkan szólongatni kezdte társait.
– Razco! Vionapaad!
Senki nem válaszolt. Megismételte a neveket, ezúttal hangosabban,
de választ most sem kapott. Egyedül volt, a társainak nyoma veszett.
Észre sem vette, amikor elnyomta az álom. Agyában színes képek
villogtak. Az eemsik és a féreg támadása. A zsebóra. A F er d. Grun
Grath alávalósága. A Hajnal Hadurának titokzatos megjelenése. A
Próba és a kétfej óriás. A Féregúr. Choler. Az út. Mon Billong. Az autó
a Féreguras motorháztet vel. A pisztoly. Technika és a Féregurak!
A képek lassan összeálltak benne, s már-már rájött a megoldásukra,
amikor kellemes n i hang szólította meg. A beszéd sziszeg volt, és
furcsán tompa, mintha nagyon-nagyon távolról, barlangok mélyér l
érkezne.
– Leon Silver! Férjuram!
Agya kiürült, a képek feloldódtak a börtön sötétjében.
– Ki szólít? – suttogta. Teste megfeszült a várakozástól.
– Chlovia vagyok. A kardból szólok mergháni mágiával. Nincs sok
id nk. Telepatikusan beszélek hozzád egy fegyverraktárból. Fontos
üzenetet kell átadnom.
– Figyelek! – gondolta er sen Leon. Agya sajgott az er feszítést l,
de a beszéd kitisztult, s most már felismerte Chlovia jellegzetes hangját.
– Én már tudom, hogy Romin'yarak meghalt, de halála el tt a lelke
jóslatot mondott. Néhány mondatot egyenesen neked címzett, figyelj hát
jól, mert az életed függ t le!
A hang eltorzult, öregessé, sziszeg vé vált. Leon megdöbbenve
fedezte fel, hogy már nem Chlovia, hanem a bölcs hreeir f nök hangját
hallja az agyában.
– Ideát minden más. Szemem sok olyan dolgot lát, ami halandóként
nem adatott meg. Látom a jöv t, és látlak téged, Leon Silver! Utadat
hamis lelkek kísértik, és a Múlt Árnyai fenekednek rád. Vésd az
eszedbe jól, amit most mondok, s ha megérted, elkerülöd a bukást!...
Aki uralja a Sötét Lángot, annak nem árthat! Aki kétszer halt meg, az
harmadjára is visszatérhet. Új, ám mégis régi testben meger södve...
Amrik igazi urai a technikával ötvözik tudásukat. Az Ezeréves Jóslat
választ ad sok kérdésedre!... Az els tanítvány el tted jár, s te úgy
táncolsz, ahogy fütyül. Ha nyerni akarsz, akkor meg kell el znöd.
Cselekedj!
A rekedtes, öreges hang elhalkult, és ismét Chlovia vette át a szót.
– Ennyit mondott, se többet, se kevesebbet. Volt, aminek sikerült
megfejtenem az értelmét, de a legtöbb homályban maradt el ttem... Az
id lassan lejár, a kapcsolat hamarosan megszakad. Várlak! Szabadulj
ki, és ragadj el engem is! Vagy ha nem találsz meg, hagyd itt a kardot, és
majd kés bb térj vissza értem! Nekem nem eshet bajom. Az áruló Grun
Grath szerencsére mit sem tud a jelenlétemr l. És most...
A kapcsolat megszakadt.
Leon nyitott szemmel feküdt a földön, ügyet sem vetve teste sajgó
fájdalmára. Feje zúgott, szeme el tt lila karikák táncoltak. Álmodtam,
gondolta el ször, majd eszébe jutott Chlovia telepatikus képessége, és
elbizonytalanodott. Talán mégsem képzel dött. Talán mégis igaz, ült fel,
és fejét a hideg k höz érintette.
Ha gy zni akar, meg kell fejtenie Romin'yarak mondatainak
értelmét.
Lássuk csak! A hamis lelkekr l nyomban Grun Grath jutott az
eszébe. Ám a hreeir több lélekr l beszél. Razco is áruló lenne? Néhány
napja még határozottan tagadta volna ezt, de mára megváltozott
minden. Nem zárhatja ki ezt a lehet séget sem. Ez magyarázatot adna a
thorp börtönb l való hirtelen elt nésére is.
A Múlt Árnyai nem lehetnek mások, mint a három félisten: Sang,
az eszel s, Melan, a technokrata és Choler, a Sötét Láng Ura. Esetleg
még Otoaak, minden eemsik uralkodója. Kodó! Uralkodó! Eszébe
jutottak az eemsi pap szavai. A F uralkodó nem lehet más, mint Otoaak
kodó! Akinek a fiát valóban elpusztította, s amiért Otoaak
megesküdött, hogy puszta kézzel tépi ki Leon szívét. Tehát Otoaak
lenne a Féregurak vezet je?
Aki a Sötét Lángot uralja, annak már nem árthat. S aki kétszer halt
meg, az harmadjára is visszatérhet. Choler tehát ismét fel fog t nni a
hatalom gigászi sakktábláján... Új, ám régi testben... Leonnak hirtelen
az eszébe jutott az az érzés, amit Choler utolsó megtestesülésekor
tapasztalt. Mintha egy darabot kitéptek volna a testéb l!
Choler az testét akarja megkaparintani! A Leon szíve körül
gomolygó Sötét Lánggal uralkodik fölötte, s eljön az id , amikor a lelket
kiszorítva bel le átveszi a test felett a hatalmat.
Megborzongott.
Ha le akarja gy zni a Magisztert, akkor hatalmat kell szereznie a
Sötét Láng fölött. De hogyan?!
Gondolatai ide-oda csapongtak, ahogy összevetette régi és új
ismereteit. Fantáziája pótolta a hiányokat, és lassan összeállt a kép.
A technika Melan egykori alattvalóit, ahogy nevezte, harcostársait
jelentheti. Uruk pusztulásával visszahúzódtak ide, Amrik sziklás
sivatagaiba, és összefogtak egy új, felnövekv hatalom birtokosaival, a
Féregurakkal. Otoaak bizonyára tárt karokkal fogadta az új
szövetségeseket, akiket technikai felszereltségük, fegyverzetük csak még
csábítóbbá tett egy hadvezér számára.
Leon hirtelen behunyta a szemét, és megborzongott. Most már
nemcsak találgatott. Ezeket nemcsak feltételezte, hanem tudta. Pontosan
tudta. Valaki vagy valami ismeretlen hatalom valósággal pumpálta az
agyába ezeket az információkat. Nem védekezhetett ellenük, s az új
feltételezések egyszerre valósággá, valóságosakká váltak. Tények
lettek.
Otoaak kiváló stratégának bizonyult. Azzal, hogy befogadta a
technokratákat, titkos üt fegyvert kaparintott a kezébe. Egy kártya, amely
üt lapként funkcionálhat az utolsó összecsapás során!
De mi lehet az Ezeréves Jóslat?
Az els tanítvány nem más, mint Sang. El tte jár, s tud minden
lépésér l. az, aki a sakkpartiban mindkét fél bábuit egyetlen
mozdulattal a földre söpörheti anélkül, hogy maga veszélybe kerülne.
 Meg kell el zni! De hogyan?
Erre nem kapott választ. Már csak azért sem, mert az informá-
cióáradat hirtelen megszakadt, s egy pillanatra úgy érezte, mintha az
agya teljesen kiürült volna. Aztán a gondolatait valami színes kavargás
borította el, s ebb l a vad örvényb l kérdések bontakoztak ki. Ezernyi
kérdés. Néhányra már választ kapott, de a válaszok újabb kérdéseket
szültek, és egyre növekv tömegük lassan elborította Leon fájdalomtól
zsibogó agyát.

Arra ébredt, hogy rettenetesen fáj a feje. Mintha abroncsot szorí-

tottak volna a homlokára. Homályosan emlékezett az álmára és az
információkra. Lehet, hogy a varázskardba zárkózott Chlovia zúdította rá
mindazt a tudást, amit valami okból eddig eltitkolt?
Vagy valaki egészen más?
Romin'yarak minden szavára tisztán emlékezett, s a hozzájuk talált
magyarázatokra is. Még nem volt tisztában a szerepével ebben a
játékban, de mindenesetre elhatározta, hogy saját kezébe veszi sorsának
irányítását.
Ehhez pedig legel ször ki kell innen jutnia.
A második feladat: megtudni, mi áll az Ezeréves Jóslatban. Újabb
kérdések kerülhetnek megválaszolásra, ha tisztázza ezt a dolgot.
Ki kell jutnom innen, gondolta, és megfeszítette az izmait. A
bilincsek hidegen vágtak a csuklójába. Nem is értette magát, hogy
juthatott eszébe ilyen primitív eszközzel szökésre gondolni. A puszta
er ide kevés.
A folyosó végén, ahol a börtön kijárata nyílott, apró fény jelent meg.
Imbolygó fáklyafény. Lassan közeledett a cella felé. Kulcscsörgés
hallatszott, majd egy halk hang.
– Barátként jöttem, cherub. Ha kívánod, kiszabadítalak!
Leon gyanakodva figyelte az alakot, amint óvatos mozdulatokkal
kinyitja a bilincs zárját. Fejét sötét csuklya fedte, és a fáklyafény nem
volt elég er s ahhoz, hogy Leon kivegye megment jének arcvonásait.
Egy er s kéz ragadta meg a karját, felsegítette, majd levette a fejér l a
szoros, mentális er t blokkoló sisakot. Leon felállt, és idétlenül
megmozgatta elgémberedett izmait.
– Kövess! – suttogta a csuklyás, és karon fogta Leont. – Hamarosan
érted jönnek az árulók, hogy útnak induljanak veled az Uralkodó színe
elé...
Nem a lépcs felé indult, hanem egyre mélyebbre hatolt a bör-
töncellák lassan labirintussá váló rengetegében. Magabiztosan mozgott,
mint aki már többször megtette ezt az utat.
Leon megpróbálta megjegyezni az irányt, de hamarosan elté-
vesztette a lépésszámot, és összekeverte a fordulókat. Jobbra vagy balra
fordultak legutoljára? Mindegy.
Nem igazán bízott a megment jében, és készen állt arra, hogyha
csapdába csalja, akkor magával vigye a halálba.
– Erre! – suttogta a titokzatos megment , és egy teljesen láthatatlan
ajtót tárt ki, melyet m vészi tökéletességgel illesztettek a sziklába.
Leon belépett az ajtón, de fejét kicsit hátrafordítva szemmel tartotta
a csuklyást. Az szintén belépett, s látható gondossággal behúzta maga
mögött az ajtót, mígnem az éppolyan tökéletességgel simult a falba,
mint annak el tte. Leon hiába meresztette a szemét, még egy halovány
vonalat sem tudott kivenni a szikla és az ajtó találkozásánál.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy felfedjem magamat! – somolygott a
titokzatos megment , és hátravetette a csuklyáját.
Leon egy pillantást vetett az arcra, s szemernyi habozás nélkül ütött.
Grun Grath ügyesen elhajolt az els csapás el l, elkapta Leon kezét,
és diadalittasan nevetett.
– Ugyan már! Hé! Legalább engedd, hogy megmagyarázzam a
dolgot, miel tt péppé versz, te ostoba fajankó!
Leon meg sem próbálta kiszabadítani a kezét az erfro-bolg bölcs
szorításából. Hatalmas öklöt formált a szíve körül lüktet Sötét Lángból,
és úgy orrba vágta vele a meglepett fickót, hogy Grun Grath
megtántorodott, és a falnak vágódott. Leon rávetette magát, és
indulatoktól elvakultan ütötte-verte az el tte kuporgót. Szellemkarja
cséphadaróként forgott, ütötte az árulót, ahol érte, s közben két igazi
kezével gondosan lefogta az illet kalimpáló végtagjait.
 – Ezt Razcóért! Ezt Vionapaadért! Ezt pedig magamért!
– Elég már! – üvöltötte az erfro-bolg ijedten, arcán megjelentek az
els zöldes foltok, ajkából vér szivárgott. – Mindannyian élnek!
– Élnek? – lep dött meg Leon, és egy pillanatra leengedte a kezét.
Csak a szellemkéz szorongatta tovább magától az erfro-bolg torkát.
Grun Grath kétségbeesetten hadarva próbálta megmagyarázni a
történteket.
– Nem vagyok áruló! De be kellett épülnöm a Féregurak közé, mert
a Mesterem így találta jónak. Mindenben az parancsát követtem. A
társaid biztos helyen várnak ránk, hogy együtt meneküljünk tovább!
Fontos értesüléseket szereztem, de most menekülnünk kell! Kés bb
mindent részletesen elmagyarázok!
Leon egészen elkábult. Az események sodrása elragadta, s néhány
lépéssel lemaradt. Kelletlenül bólintott, s némileg sajnálkozva nézte az
ökleit, melyen néhol apró vércseppek díszelegtek. Egy áruló vére.
Áruló?
Újabb kérdés, mely megválaszolatlan.
Egyel re.
Hagyta, hogy Grun Grath nagy nehezen feltápászkodjon, meg-
tapogassa vérz arcát, felvegye a már alig pislákoló fáklyát, s en-
gedelmesen követte a járatok labirintusában.
Jó tízpercnyi gyaloglás után friss leveg simított végig arcukon.
Önkéntelenül meggyorsították lépteiket, s csakhamar egy lapos
mélyedésben álltak a nyitott ég alatt. Sötét este volt, a csillagok
szégyenl sen bújtak meg az égbolton suhanó fellegek mögött. Kóbor
szell tépdeste a ruhájukat, a távolból elnyújtott sikoltást hozott a szél.
– Az rök – jegyezte meg idegesen Grun Grath, és gyorsan eltaposta
a fáklyát. – Nem messze innen, egy régi folyómederben megtaláljuk a
többieket. Induljunk!
– Ha még egyszer átversz, megöllek! – sziszegte Leon, aki
csodálatosnak t menekülése ellenére sem bízott a bolgban. Túl sok
minden történt ahhoz, hogy egyszer en elfelejtse az eddigieket.
– Kérlek! – válaszolta Grun Grath sért dötten, és hátat fordított a
cherubnak. – Gyere utánam!... A szemednek majd csak hinni fogsz.
 Megkerültek egy kisebb ligetet, majd keresztül lopakodtak egy
meglehet sen nagy kiterjedés , csalánnal és kúszótövissel borított
bozótoson. Mire átjutottak rajta, mindketten buzgón vakarták a b rüket
borító vöröses pörsenéseket.
– Nemsokára ott vagyunk! – suttogta Grun Grath, majd gyorsan
hátrafordult Leon felé. – Hálás lennék érte, ha nem ütnél meg azért,
amit most tenni fogok!
Választ sem várva szájához emelte a kezét, és kett t huhogott. Leon
gyorsan belépett az egyik fa mögé, és kimeredt szemmel fürkészte a
sötétséget.
Nyúlsírás hallatszott, majd a sötétb l egy alacsony alak vált ki.
– Razco! – akarta kiáltani, de még idejében visszafogta magát.
Odalépett a közeled höz, s némán magához szorította. A thorp sem
szólt egy szót sem, hogy ez az óvatosságnak vagy inkább a
meghatottságnak volt-e köszönhet , arról nem szólnak h si énekek.
– Élünk! – közölte Razco egyszer en, és a közeli bokrok felé
mutatott. – Egy kiszáradt folyómederben ütöttünk tanyát, miután ez a
gaz áru... amikor Grun Grath barátunk kiszabadított minket a Féregurak
fogságából.
– Vionapaad hol van? – Leon figyelmét nem kerülte el a thorp apró
nyelvbotlása. Szóval sem bízik már túlzottan a kétszín erfro-bolg
bölcsben, gondolta.
– Kutya baja – válaszolta Razco halkan. – A korbácsütések még
látszanak a hátán, de ez az alak hozott egy ken csöt – intett fejével a
lassan ballagó bolg felé –, amit l a sebek néhány óra alatt csaknem
teljesen begyógyultak.
– Mit mondott, miért tette? – érdekl dött Leon. – Feloldozást akar
nyerni a b nei alól?
A thorp megrázta a fejét.
– Nem hiszem. Valami titkos szövetségr l beszélt, amely fel akarja
szabadítani Amrikot a Féregurak uralma alól, s végleg el zni a férgeket
innen. Azt is mondta, hogyha már mindannyian biztonságban leszünk,
mindent részletesen elmesél. Kíváncsian várom! – Alig láthatóan
megemelte a buzogányát.
 Látva Leon kérd tekintetét, gyorsan hozzátette.
– Minden felszerelésünk megvan. A fegyverek is. Nem igazán értem,
hogyan tudta megoldani, de ez már az titka marad. Még egy darabig...
– elmosolyodott, s Leon is kivillantotta egészséges fogait. Így ketten egy
dühös farkasmongúz testvérpárra hasonlítottak, amelyek a végs
támadás el tt hisztérikus kacagással rémítik el ellenfeleiket.
Leon a kardba zárt Chloviára gondolt, és csak remélni tudta, hogy
ez a fegyver sem maradt a kellemetlen városban.
Aláereszkedtek a kiszáradt folyómederbe. Vionapaad egy aprócska
pokrócon kuporgott, fázósan húzta össze a hátán a vékony vásznat.
– Örülök, hogy még élsz! – lépett közelebb Leon, és barátian
megveregette az eemsi vállát.
Szerencsétlen fickó nagyot nyögött kínjában, de a thorp elképeszt
reflexszel befogta Vionapaad száját, így a felszakadó üvöltés csendes
sóhajba fulladt.
– Bocsánat! – igyekezett Leon jóvá tenni tettét. – Razco azt
mondta, hogy már begyógyultak a sebeid.
A thorp méltatlankodva emelte fel a fejét.
– Én azt mondtam, hogy a sebek csaknem teljesen begyógyultak.
Nagy különbség!
Grun Grath óvatosan közelebb lépett.
– Indulnunk kell! Néhány óra múlva új nap virrad ránk, s addigra
már biztonságos helyre kell érnünk. Hat mérföldnyire innen van a
Remetefészek. Ha odáig eljutunk, megmenekültünk.
– Rengeteg kérdésre kell választ adnod! – villant Leon szeme az
erfro-bolgra. Grun Grath rezzenéstelenül állta a tekintetét, majd lassan
bólintott. – Úgy lesz, ahogy akarod, Hajnal Lovagja!

Szikladombok között osontak el, félig kiszáradt, zörg , tövises bo-

zótosokon vágtak keresztül, s már jókora távolságot megtettek, amikor
a felkel nap el ször rájuk mosolygott.
A hajnal a Remetefészek közelében találta ket, s megdöbbenve
vették tudomásul, hogy nem egyedül igyekeznek a sziklák között
megbúvó szerény kolostor felé, hanem közel tucatnyi, zöld és kék
ruhákba öltözött, tar fej szerzetes is.
– Hazafelé tartanak! – suttogta Grun Grath. – Megtisztulási
szertartáson jártak a hegyekben.
– Hogyan maradhat épségben egy kolostor ilyen közel Mon
Billonghoz? – hajolt közelebb Leon a bolghoz. – Nem tartanak a
Féreguraktól?
Grun Grath egy pillanatig megütközve nézett a cherubra. Aztán
megrázta a fejét.
– Hogy gondolhatsz ilyet? A szerzeteseket mindenki tiszteletben
tartja, még a legvadabb és legvérengz bb eemsik is. A Féregurak sem
tehetnek kivételt, hiszen minden eemsi ellenük fordulna, ha nem
tartanák be a szokásokat!
Beszéd közben megel ztek egy szerzetest, és Leon nem bírta
megállni, hogy ne vessen egy futó pillantást a fickóra.
merev arc, szelíd vonások. Mereng szemek és... hiszen ennek
hiányzik az orra, döbbent rá egy nagyon is szembeötl dologra.
Jólneveltsége azonban megakadályozta, hogy hangot adjon
meglep döttségének.
Villámgyors pillantást vetett a többiekre, s látta, hogy Razco el-
borzadva hunyja be a szemét. Eszerint is látta.
– A Keleti kapun kell bemennünk – jegyezte meg Grun Grath, és
elfordult a f kapu irányából. – Azt a bejáratot a látogatóknak és a
tudásra áhítozóknak tartják fent.
A kis csapat hamarosan ott állt egy jellegtelen kis fémkapu el tt. Bár
nem volt bezárva, a bolg mégis többször meghúzta a bejárat mellé
er sített harangocska kötelét. Kellemes bimm-bamm csendült fel, és
nemsokára egy zöld ruhás azén szerzetes tárta szélesre a kolostor
kapuját a látogatók el tt.
– Legyetek üdvözölve Remetefészek falai között! – köszöntötte
illedelmes f hajtással a társaságot. Látva a csapat megrökönyödését,
gyorsan hozzátette. – A Remetefészek mindenki számára nyitva áll, ki el
akar fordulni a világi hívságoktól, és életét ezek után a Megtisztulásnak
kívánja szentelni... Kövessetek!
 Tágas udvaron haladtak keresztül, amelyb l számos imacella nyílott,
melyek bejáratát mindössze egy piszkosszürke posztódarab takarta el.
Nagy volt a sürgés-forgás, a visszatér szerzetesek a cellájukba
igyekeztek, néhányan pedig az udvart takarították némi víz és egy
darabka rongy segítségével. Térden kúszva csiszolgatták mind
fényesebbre az udvar közepén pompázó csodálatos szök kút körül a
márványlapokat, míg mások a kút kávájára fordítottak nagy
figyelmet.
– A Látomások Kútja! – mutatott büszkén a szerzetes a faragott
szobrokkal díszített építményre, miközben elhaladtak mellette. – Talán
holnap ti is belepillanthattok.
Egy égetett téglákból emelt épülethez értek, mely egyszer ségében
Leonnak a huszadik század végi moteleket juttatták az eszébe.
– A szállásotok! – intett a szerzetes, és mélyen meghajolva el-
búcsúzott a társaságtól.
Leon Grun Grathhoz fordult, és csak nagy er feszítéssel tudta
megállni, hogy ne csikorgassa hangosan a fogát.
– És most itt az ideje, hogy válaszolj bizonyos kérdésekre!
A szoba berendezése csupán néhány kopottas matracból, egy
rozsdás lavórból és egy színültig töltött vizeskannából állt.
Miután mindannyian elhelyezkedtek, Leon a bolghoz fordult, akit
el relátóan a szoba legtávolabbi sarkában ültettek le, minél távolabb a
bejárattól.
– Mindent! – ismételte Leon. Vionapaad és Razco Menem komoran
bólintottak. Mindkett jüknek volt elszámolnivalójuk Grun Grathtal.
– Ami igaz: a nevem, a származásom és a titulusom. Bármily nehéz
elhinni, valóban én vagyok Kind Gren Grun Grath, a kitagadott
kunigaami bölcs. Én írtam a Kunigaami eemsicus viendit, s az abban
leírtakat máig vallom.
Kényelmesen hátrad lt, ernyedten elmosolyodott, és tekintetét
elárult társaira szegezte.
– Bár jómagam is kunigaami vagyok, vallom, hogy a tudomány
el revalóbb minden faji megkülönböztetésnél. Egykor régen csak
kunigaamik éltek a földön, aztán megjelentek az eemsik, akik hosszú
id n át uralkodtak Cherubion minden népe fölött. Azonban jött valami,
amit a régi írások többsége csak Sorscsapásnak, Ég Veszedelemnek és
hasonlóképpen neveznek. Hogy pontosan mi volt az a katasztrófa, arról
nincs tudomásunk. Az évszázadokig tartó Éjszaka megölte az értelmet,
és megformálta Cherubiont, Amrikot és még egy titokzatos kontinenst,
melyet Au'Rúlaként ismernek a Beavatottak. Az eemsik pusztulásra
ítéltettek, és ismét felvirágzott a kunigaamik ideje.
Leon vizslatón nézett az erfro-bolg bölcsre, és az járt a fejében, vajon
hova akar a ravasz fickó kilyukadni.
– Kevanaar, miután elindította az életben maradottakat a Világosság
felé vezet úton, ismeretlen helyre távozott. Akadtak, akik azt állították,
hogy a tanítványai tették el csendben láb alól, de akadtak olyanok is,
akik messiásnak hitték, s máig várják visszatértét. Hallgatólagos
megállapodás született a tanítványai és Otoaak f kodó között,
melyben felosztották maguk között a lakható világot. A három félisten
Cherubiont uralta, míg Otoaaknak, nagy ellenfelüknek Amrik jutott. A
férgekkel együtt. Akkoriban még csupán Amrik nyugati részén élt
bel lük néhány példány, és korántsem voltak ennyire veszélyesek.
Lassan felvirradt a Hajnal, és mind Cherubionban, mind Amrikban
rendez dni látszottak a politikai viszonyok. A Félistenek Háborúja
lehet séget adott Otoaaknak, hogy saját háza táján rendezze a dolgokat.
Mivel addigra a férgek ellepték az egész Nyugatot, Otoaak zseniális
gondolattal kikiáltotta magát a Férgek Él Istenének, és rituális
emberáldozatokkal befolyást nyert a szörny bestiák fölött. Nem sokkal
ezután felt ntek az els féregfattyak, amelyeket az eemsi nép áhítattal
teli félelemmel fogadott. Hogy kinek vagy minek köszönhet a féreg-
fattyak kialakulása, rejtély. Talán Otoaak papjai végeztek tiltott
rítusokat, talán egy eleddig ismeretlen mutáció bukkant fel a történelem
gigászi színpadán, mint egy let nt kor máig rejt zköd , torz emléke.
Otoaak ismét zseniális húzást hajtott végre, és szolgálatába fogadta a
féregfattyakat. Bel lük alakította meg rettegett test rségét, amelyb l az
id k folyamán kialakult a Féregurak Rendje. Sajnos, túl keveset tudok
err l a rendr l, de van valami beavatási rituáléjuk, s miel tt valamelyik
féregfattyúból Féregúr válhatna, tíz esztend n keresztül kell szolgálnia
Féregmesterként.
– Mi a különbség a Féregmesterek és a Féregurak között? – szólt
közbe Leon.
Grun Grath megvonta a vállát.
– Nem tudom pontosan. A Féregmesterek a Féregurakat szolgálják,
elvileg k irányítják a férgeket a harcban.
Leon bólintott.
– Folytasd!
– Kapishban, Amrik északkeleti részén egy templom építése közben
ismeretlen eredet agyagtáblákra bukkantak. Néhány oldalas rúnaírás
volt rajta, amelyet manapság az Ezeréves Jóslatként ismernek.
– Mi állt benne? – hajolt el re izgatottan Leon Silver. – Ismered a
tartalmát?
– Persze – bólintott az erfro-bolg bölcs. – Szó szerint már nem
emlékszem rá, de a tartalma mindörökre megmarad az emlékezetemben.
Az írást egy Jefston nevezet bölcst l származtatják, aki néhány évvel a
Sötétség beállta el tt vetette papírra jóslatait. Jefston túlélte a
kataklizmát, és a messzi északon pusztult el.
– Az Üvegtoronyban! – sóhajtott Leon, és lelki szeme el tt
megjelent a jól ismert hely.
– Hogy miként került az írás az agyagtáblára – folytatta Grun Grath
zavartalanul –, az nem ismeretes számunkra. A rúnákat megfejtették, és
külön tudóstársaság alakult a szöveg értelmezésére. Bár voltak eltérések
a megfejtések között, tartalmukat illet en nagyjából megegyeztek.
Kis szünetet tartott, és gyors pillantást vetett a többiekre, akik
visszafojtott lélegzettel várták a folytatást.
– Nos, a szöveg tartalma röviden összefoglalható. Amrik tíz
esztend n belül víz alá fog süllyedni!
Szavai hitetlenkedést, majd mély döbbenetet eredményeztek. Leon
értetlenül rázta a fejét, Razco bambán meredt maga elé. Vionapaad
eltakarta a szemét, és számolatlanul vetette magára a rontás elleni jelet.
– Az óceán alatt egy hatalmas szakadék közeledik felénk, amely
elnyeli Amrikot. Elnyeli minden rajta él teremtménnyel egyetemben!
Leon torkából nehezen törtek el a szavak.
 – Semmi esély a menekülésre?
Grun Grath megrázta a fejét.
– A legkiválóbb tudósok vizsgálták meg a problémát, de csupán
egyetlen halvány megoldást találtak. Ha Kevanaar visszatérne és
egyesítené erejét Otoaakkal, akkor lenne némi esély.
Leon komoran nézett maga elé.
– Tudomásom szerint... Kevanaar a Hajnal Hadura! – tört ki
akaratlanul. – És valahol itt, Amrik északi részén tartózkodik!
Megdöbbenésére a bölcs bólintott.
– A Hajnal Hadura valóban Amrik legészakkeletibb nyúlványában
tartózkodik. Tudunk róla... – Hamiskásan elmosolyodott. – Ám azt nem
merném biztosra venni, hogy Kevanaar lenne a Hajnal Hadura. Nem
zárható ki ez a feltételezés, hiszen Kevanaar hosszú-hosszú id vel
ezel tt ismét elt nt, s mivel akkoriban jelent meg el ször a Hajnal
Hadura, számosan azonosítják vele. Csakhogy... a Hajnal Hadura
egészen más taktikát folytat, mint azt korábban Kevanaar tette. Gonosz,
bosszúszomjas, kíméletlen, kegyetlen. A Féregurak legtöbbjét már a
hatalma alá vette, s egyre jobban megtizedeli Otoaak népét a Férgek
révén. Az tetteinek köszönhet , hogy az eemsik egyre inkább
visszaszorulnak a nyugati partra, s rettegve az Ezeréves Jóslattól és a
Férgek állandó támadásaitól, egyes eemsi törzsek csapatostól kelnek át
Cherubionba, ahol Otoaak nevében új irtó hadjáratot hirdetnek a
kunigaamik ellen. Otoaak persze érzi a gyengülését, és kétségek között
vívódik. Tanácsadói egy része azt követeli t le, hogy haladéktalanul in-
dítson inváziót Cherubion ellen, s hagyják sorsára a pusztulásra ítéltetett
kontinensüket, míg a többiek ellenzik ezt, és arra voksolnak, hogy a
végs kig ki kell tartani. Óriási a z rzavar, és már az egyes nagykodók
is nyíltan a tehetetlen Otoaak ellen fordulnak.
Példa rá az a nagykodó, aki majdnem szétzúzott téged, amikor
Otoaak nevét említetted. S hogy az eemsi F kodó helyzete még
reménytelenebb legyen, nem elég, hogy a Hajnal Hadurával, s a
Férgekkel kell örökös háborút vívnia, Kevanaar egykori tanítványai
közül kett összefogott ellene. Sang, az eszel s és Choler, a Sötét Láng
ura. Ha megdöntik Otoaak hatalmát, s elsüllyed Amrik, akkor csupán k
ketten maradnak Cherubionban. Ellenfeleik, bár nyilván élve megússzák
a kataklizmát, elveszítik sok tízezernyi harcosukat és támogatójukat.
Elveszítik minden hátterüket.
– Ellenfeleik? – kérdezte vontatottan Leon. – Ezek szerint Otoaak is
szövetséget kötött valakivel?
– Úgy bizony!
Leon agyában felvillant egy kopottas ezüstfedeles zsebóra képe.
– Ha jól sejtem, Melan, a Technokrata az, aki Otoaak oldalán
harcol?
– Nem tévedsz, Hajnal Lovagja! – válaszolt a bölcs megjátszott
alázattal. – Miután a Technokrata elpusztult, újraéledését követ en
kénytelen volt embereivel együtt biztonságos helyre menekülni. Otoaak
befogadta a menekül ket, és területet biztosított nekik. Most övék az
észak.
Leon agyában lázasan zakatoltak a gondolatok.
– Miután újraéledt? Hát... senkit nem lehet végleg elpusztítani ebben
az átkozott világban?
Grun Grath megvonta a vállát.
– Ne feledd, Melan nem közönséges halandó! Egyike volt Kevanaar
tanítványainak. Képes uralkodni élet és halál felett, de Cholert l
eltér en a Technika nevezet varázslatot használja erre a célra.
– Akkor Melan ereje most Otoaakot er síti – töprengett Leon.
– Pontosan – bólintott Grun Grath. – Otoaak tehetetlen a Hajnal
Hadurával szemben, ám mindent megtesz, hogy lépésel nybe kerüljön a
másik két félistennel szemben. Mivel benned Choler szövetségesét látta,
rögvest határozott parancsot adott a kivégzésedre.
– Köszönöm – morogta a thorp, és megtapogatta sajgó csontjait. –
Bezzeg nekünk semmi közünk, ahhoz a fekete maskarához!
– Együtt voltatok. – Grun Grath csupán ennyit f zött hozzá Razco
megjegyzéséhez.
– És Vionapaad? – sziszegte dühösen a thorp. – A korbácsolást te
rendelted el!
A bölcs tétován behúzta a nyakát, majd bocsánatkér mosollyal
fordult az eemsi felé.
 Az eemsik között árulók bujkálnak, akik képesek felvenni bárkinek
az alakját.
– Merghánik! – morogta Leon, és a szeme megvillant.
– Merghánik – bólintott engedelmesen a bolg. – Otoaak
inkvizítorokat küldött a felkutatásukra. Gyanúja szerint a merghánik a
két félisten szövetségesei. Bevallom szintén, Vionapaadot is
mergháninak véltem. Túlságosan gyanús volt, ahogyan csatlakozott
hozzánk.
Leon maga sem értette miért, továbbra sem bízott meg Grun
Grathban. Bár részben sikerült tisztáznia magát, és számos kérdésre
választ adott, túl sok homályos folt akadt a történetében. Végül is ki
harcol ki ellen? És kik irányítják a férgeket, ha valójában Otoaak az
istenük? Melan és a F kodó szövetségre léptek?
Zavaros vízben nem látni a halakat, amelyekre vadászunk.
– Még egy utolsó kérdés – emelte Leon Grun Grathra a tekintetét. –
Ha mégis Kevanaar az, aki a Hajnal Hadura név mögé bújva Amrikban
tartózkodik, akkor miért nem próbálja megakadályozni a Jóslatban
leírtakat?
Úgy t nt, a kérdés telitalálatnak bizonyult.
Grun Grath elsápadt, és Leon összehúzott szemöldökkel meredt rá.
Vajon mi járhat most az erfro-bolg bölcs fejében?
Grun Grath lassan, kelletlenül megrázta a fejét, arcára szomorúság
ült ki.
– Van még valami, amir l én is csak nemrég értesültem. A Hajnal
Hadura halott. Sang két nappal ezel tt orvul rátört, és mentális
párbajban szétrobbantotta a testét...
– Micsoda? – kiáltott fel Leon, akarva is utat engedve megdöb-
benésének. – A Hajnal Hadura halott?
Grun Grath keser mosollyal az ajkán bólogatott.
– már nem szólhat bele a hatalmasságok küzdelmébe. Amíg a
leghatalmasabb Féregurakat, akik megvédték minden orvtámadástól... a
te réveden Choler lemészárolhatta a Szentélyben, Sang rátámadt a
Hajnal Hadurára, és végzett vele. Pedig a Hajnal Hadura maga mellé
akart állítani téged. Azért küldte el érted a legh bb szolgáit, hogy hozzá
juttassanak. Ám te alulmaradtál Choler akaratával szemben, s hagytad,
hogy a Sötét Láng eluralkodjon fölötted. Hagytad, hogy Choler testet
öltsön, és legy zze a legnagyobb Féregurakat, mint ahogy el bb-utóbb
fölötted is végleg átveszi majd a hatalmat. S akkor már nem lesz, ami
megállítsa. A Hajnal Hadura halott. Otoaak és Melan viaskodnak Sang
és Choler párosa ellen. A férgek a marakodó Féregurak irányítása alatt
állnak, s ki tudja, mikor ki ellen támadnak. Az eemsik között már régen
viszálykodás tört ki, és egyes nagykodók lázadást szerveztek hatalmas
uruk ellen. Amrik sorsa megpecsételtetett.
Vionapaad és Razco értetlenül szemlélték az eseményeket. Bár aktív
szerepl i voltak a történetnek, csupán sakkbábuknak érezték magukat
egy magasabb rend értelem kezében.
Leon a kezébe temette az arcát. Nem a megrendültségét akarta
palástolni így, hanem gondolatait kellett a helyes irányba terelni.
Komoran fordult Grun Grath felé.
– És ki a te Mestered? – akarta tudni. – Amikor megszöktettél, arra
hivatkoztál, hogy a Mestered parancsára fogattál el bennünket.
Grun Grath kissé elpirult.
– Erre a kérdésre legszívesebben nem válaszolnék – kezdte, de aztán
amikor látta, hogy Razco kezében megemelkedik a buzogány, sietve
tette hozzá: –, ám a körülményekre való tekintettel nem tagadom meg
a választ. Amióta az eszemet tudom, mint minden olyan férfiú, aki hisz
abban, hogy tetteit egy jobbító er vezérli, én is a Hajnal Hadurát
szolgáltam. Általa ismertem meg a tudást, általa nyerte el a létem az
értelmét. Tudván tudtam, hogy csak egyvalaki lehet úrrá a z rzavaron:
, a Hajnal Hadura. Megjelent álmaimban, és felszólított, hogy t
kövessem. Én engedelmeskedtem, és egyre mélyebbre és mélyebbre
merültem a tudás tengerében. Nem bántam meg, mert megismertem a
múltat és magam el tt láttam a jöv t, azt a csodás jöv t, a Hajnalkort,
melyet az Éjszaka Sötétségéb l ébred népeknek a Hajnal Hadura
vetített el re. Azt a jöv t, melyet Cherubion összes népe boldogan
élvezhet. Ám hamar rá kellett ébrednem, hogy az álom, amíg meg nem
valósítják, csak álom marad, s ahhoz, hogy bekövetkezzen, tenni is kell
valamit. Én tettem. Nem ítélhettek el ezért... S most, hogy éltet
reményem szertefoszlani látszik, nem tudom, mitév legyek, nem
tudom, ki akadályozhatná meg egy teljes világ pusztulását. Mert ha
Amrik elsüllyed, a kataklizma el tt eemsik és férgek mind Cherubionba
menekülnek, és ott olyan iszonyatos küzdelem veszi majd kezdetét,
amilyenre még nem volt példa e sokat szenvedett világ történetében.
Leon töprengve meredt maga elé.
– Nem értem, miért akarja Sang és Choler ezt a pusztulást. Hiszen
ezáltal az hatalmuk is veszélybe kerülhet.
– Sang egy bosszúszomjas rült – vágta rá indulatosan Grun Grath.
– Choler pedig egy még bosszúszomjasabb, vérengz vadállat, aki
mióta él, a végs pusztulás bekövetkeztén fáradozik. Most jól
egymásra találtak. Az rült és a gonosz. Egy ilyen párossal senki sem
szállhat szembe. A Hajnal Hadura pusztulásával Otoaak és Melan
együtt is gyengék ahhoz, hogy végrehajtsák a megfelel m veleteket...
Azaz Amrik elpusztul. Hacsak...
– Hacsak?
– Hacsak nem jön valaki, aki elvállalja a Hajnal Hadura szerepét
ebben a gigászi játszmában.
Leon mérgesen ráncolta a homlokát.
– Ha arra gondolsz, hogy én...
Grun Grath nem hagyta befejezni a mondatot.
– Egyedül te rendelkezel a szükséges hatalommal. Olyan mentális
er vel bírsz, mely révén akár Otoaakkal vagy akár Sanggal is
szembeszállhatnál. Birtoklod a Sötét Lángot, mely által Cholernek
hatalma lehet fölötted, de amely által te is megsemmisítheted a Fekete
Magisztert.
Leon hátrah költ, mintha maga Choler jelent volna meg a szobában
ezüst hajával, vörösen izzó szemével, éjsötéten, mint a Leon szívét
nyaldosó láng.
– Hogyan szállhatnék én szembe a Sötét Láng Urával? – nevetett
bizonytalanul Leon. – Talán öljem meg magam, hogy én is az éteri
létsíkra kerüljek?
– Képes vagy megszabadulni t le! – jelentette ki Grun Grath
ellentmondást nem t en, s a javaslatra Leon szívébe olyan fájdalom
hasított, mintha csak kést döftek volna belé.
– Emlékezz a szövetségünkre! És ne merj dacolni velem! – hallotta
valahonnan nagyon mélyr l.
Leon felkapta a fejét, de csupán társai néztek farkasszemet vele.
Razco szemében aggodalom ült, Vionapaad még mindig megrendülten
kuporgott az egyik sarokban.
Leon hirtelen elhatározással felegyenesedett, és fel-alá kezdett
járkálni a helyiségben.
– Meg kell tenned! – ösztökélte az erfro-bolg bölcs kétségbeesett
rimánkodással. – Le kell gy znöd a Sötét Láng Urát, s erre képes
vagy... saját fegyverével, a Sötét Lánggal! T z ellen t zzel. Addig tedd
meg, amíg módodban áll! Ha most nem cselekszel, Choler
meger södik, benned ölt testet, s lelkedet végleg megsemmisíti! Higgy
nekem, Leon Silver! Pusztítsd el Cholert!
– Ugyan már! – legyintett indulatosan Leon, és dühében majd'
felfalta a kunigaami bölcset. – Miért higgyek neked? Miért rohanjak
fejjel a falnak? Hallgass már el!
– Ha legy zted Cholert, nyitva áll el tted az út a ConDawn-
félszigetre, hogy elfoglald az üresen maradt trónt, és átvedd a Hajnal
Hadurának helyét. Csak oda kell menned, és megszerezheted minden
hatalmát. Behódoltathatod az összes él Féregurat, szövetséget köthetsz
Otoaakkal és Melannal, vagy ha a kedved úgy tartja, a szolgáiddá
teheted ket, aztán már csak egyvalakivel kell megmérk znöd...
Sanggal és az ármányos híveivel, a merghánikkal és a ghirdekkel...
Leon sóhajtott.
– Én is... ghird vagyok.
– Éppen ezért van esélyed, és csakis ezért, Leon Silver! Te ghird
vagy, nagy mentális hatalommal rendelkezel, és hajt az igazság
szeretete.
– Elég! – kiáltotta Leon. – Hagyd abba! Mit akarsz t lem, hogy
szálljak szembe olyasmivel, amit nem is ismerek? Hogy a te szavaidat
elfogadva vakon higgyek benned? Azok után, hogy mindvégig
kijátszottál és elárultál?
Az erfro-bolg bölcs csendben meredt maga elé, és kitörölt a
szeméb l egy könnycseppet.
– Igazad van... ha nem bízol bennem, barátom. Ámbár, gondolj arra,
hogy hagyhattalak volna a börtönben megrohadni... a két társaddal
együtt. Ennek ellenére én mégis mindent kockára tettem, és
megmentettelek benneteket... annak ellenére, hogy tudtam, ment-
hetetlenül fel kell fednem a kilétemet. Miért kockáztattam volna
mindezt, ha nem azért, mert szinték a szándékaim?
Leon komoran meredt maga elé. S valahol a tudatában homályosan
sejtette, hogy a kétségbeesett kunigaami ezúttal szintén beszél. S ami
még rosszabb, egész biztosan tudta, hogy Cholerrel kapcsolatban igaza
van. A Sötét Láng Ura maga is közölte legutóbbi testet öltésekor, hogy a
következ alkalommal végleg megjelenik. S nem kizárt, hogy az testét
fogja elrabolni. S még valami. Eszébe jutottak azok a szavak, melyeket
Chlovia továbbított hozzá olyasvalakit l, akiben feltétlen megbízott.
Aki uralja a Sötét Lángot, annak nem árthat. Romin'yarak szavai
lámpásként világítottak Leon s homályba burkolózott lelkében.
De ki uralja a Sötét Lángot? vagy Choler? Vagy talán mindketten?
– És még valami! – röffentette Grun Grath végs érveként, és Leon
varázskardjára mutatott. – A n t... aki ebben a kardban lakozik, a Hajnal
Hadura fosztotta meg a fiatalságától, s ezt senki más nem is adhatja
neki vissza, csak az, aki elvette: a Hajnal Hadura. Ám meghalt. S te
vagy az egyetlen, aki átvehetné a helyét... Te vagy az egyetlen, aki
visszaadhatja Chlovia ifjúságát. Vagy talán azt kívánod, hogy örökre
ilyen undorítóan rút vénasszony maradjon?
A kard hatalmasat villant, s színes szikrák özönét zúdította maga
köré.
Chlovia válasza egyértelm volt.
Leon nem állt le eltöprengeni azon, vajon honnan tud Grun Grath
arról, hogy Chlovia lelke lakozik a kardban, gondolatait egész más
dolgok kötötték le. Példának okáért az a szorítás, mely egyre
keményebben kezdett megformálódni a szíve körül. A Sötét Láng
fenyeget en kezdett összeszorulni, és ez csak egyet jelenthetett. Choler
megérezte benne a bizonytalanságot, és vagy így akarja figyelmeztetni,
vagy pedig azonnal támadásba lendül.
 Kissé meggörnyedt a fájdalomtól.
Razco felugrott, és aggódó pillantással nyúlt felé, hogy megóvja az
elesést l.
– Leon!
– Hagyj! – suttogta , és vad dühvel teleszívta a tüdejét. – El kell
mennem! Hamarosan visszatérek. Ha bármi furcsát láttok rajtam,
azonnal öljetek meg... és semmi esetre se tévesszétek szem el l bölcs
barátunkat!
– Leon!
A fejét rázta. Tudta, hogy vannak csaták, amiket neki, magának kell
megvívnia. Egyedül kell szembenéznie a végzetével.
Maga sem emlékezett pontosan, hogyan jutott ki a kolostorból, de
amikor felemelte a fejét, több száz lépésnyire eltávolodott már t le.
Lekuporodott a földre, kardját gondosan a keze ügyébe készítette.
Nem mintha túlságosan is bízott volna abban, hogy a puszta acélt lesz
ideje és ereje használni. Inkább megnyugtatásul tartotta magánál, mint
fegyverként. El vette a Vionapaadtól kapott apró keresztet is, és
ráfektette a kardpengére.
Lehunyta a szemét, és minden akaraterejét megfeszítve a szíve körül
gomolygó, sötét masszára összpontosította.
– Kezdjük! – suttogta elszántan. – Most eld l, kié a hatalom!
El ször csak lágyan végigsimított a felszínén, érezni akarta a Sötét
Láng kegyetlen hidegségét. Aztán megmarkolta, s mintha agyagot
formálna, alakítgatni kezdte. Mozdulatait ösztönösen végezte, és
hamarosan egy fej vált felismerhet vé a keze alatt. Choler arcvonásai.
A Magiszter kinyitotta a szemét, és hideg tekintetét Leonra
emelte.
– Furcsa módja a kapcsolatteremtésnek! – jegyezte meg szar-
kasztikusan. – Csak nem ellenem merészelsz szegülni, kedves szö-
vetségesem?
Az utolsó szót akkora megvetéssel ejtette ki, hogy Leonnak szinte
a lélegzete is elállt t le. Nagy nehezen er t vett magán, és lecsillapította
a lelkében dúló érzelmi viharokat.
– Én nem vagyok a szövetségesed. Ne tévessz össze Sang
Al’rahimmal!
A fej hirtelen növekedésnek indult, és Leonnak minden erejére
szüksége volt, hogy ne eressze ki a Sötét Lángot a hatalmából.
Uralkodnom kell fölötte, hajtogatta kétségbeesetten. Csak akkor
gy zhetek, ha én uralom!
Gyilkos dühvel túrt bele a masszába, és szinte kétségbeesetten
kezdte valami mássá átformálni a Magiszter er nek erejével egyre
jobban kialakuló testét. Szíve körül jeges szorítást érzett, válaszul
felvillantotta mentális erejét, de ezúttal nem a testére, hanem egy
váratlan húzással a lelkére bocsátott véd pajzsot.
– Pimasz teremtmény!
A hideg szorítás enyhült, miközben Choler arcát iszonyatos düh
torzította el.
– Nevezz, ahogy akarsz! – csikorogta Leon, és úgy érezte, a feje
szétpattan az er feszítést l.
– A Sötét Láng engem szolgál! – A frissen alkotott testb l vadul
kalimpáló csápok n ttek ki, és Leon torkára fonódtak. Fojtogatni
kezdték.
– Enyém a hatalom! – suttogta.
Kétségbeesett er vel formázta tovább a Sötét Lángot, és minden
egyes mozdulatával hatalmas fájdalmakat okozott a Magiszternek.
Choler üvöltött a kíntól, de a csápok szorítása szemernyit sem
enyhült Leon torkán. A cherub alig kapott leveg t, a szeme el tt lila
karikák ugráltak. Teste oxigénért rimánkodott, érezte, hogy már közel
a vég. Veszített.
Maga sem tudta, hogyan, de utolsó erejével hatalmas pallost
formázott a Sötét Lángból, és csapkodni kezdett vele a torkát szorongató
csápokra. És sikerült! A saját fegyverét fordította Choler ellen!
A fegyver könnyedén lemetszette a csápokat, és Leon meg-
könnyebbülten szívta be a leveg t.
Ám a harc még korántsem ért véget.
Choler megragadta a Sötét Lángot, és megrántotta az önmagát és
Leon Silvert összeköt vékony fonalat. Leon úgy érezte, menten
kiszakad a szíve. A fájdalom görcsbe rántotta a testét, és értékes
másodpercek mentek veszend be, mire teljesen magához tért.
Choler néhány lépésnyire lebegett t le a leveg ben. Kezében egy
Sötét Lángból kialakított szellembuzogányt lóbált, és vadállatias dühvel
csapott le ellenfele védtelenül maradt koponyájára.
Leon kétségbeesett koncentrálással formált szellempajzsot a Sötét
Láng képlékeny anyagából. A csapás alatt Leon megroggyant, és az az
érzése támadt, mintha a földbe verték volna, ám a szellembuzogány
lecsúszott a pajzsról, és apró földdarabok és f csomók emelkedtek a
kísérteties jelenség támadása nyomán a leveg be. A buzogány ismét
lendült. Leon tudta, hogy még egy találatot már nem bírna ki.
Nekicsapta a szellempajzsot a lezúduló fegyvernek, maga pedig
oldalra vetette magát. A mágus felsivított dühében, mintha a fáradtg z
távozna bel le egy apró lyukon, és egy vad rohammal cseles áldozata
után lódult.
Leon azonban nem szándékozott menekülni, váratlanul szembe-
fordult Cholerrel, és a szíve körül gomolygó maradék sötét masszát
egyetlen lövedékké összegyúrta, s egyenesen a feldühödött Magiszter
arcába vágta.
Fülsiketít robbanás hallatszott, és Leon akaratlanul is két métert
repült, és végigvágódott a füvön. Minden elsötétült el tte, bár agyának
rejtett mélységei iszonyatos átkokat hallottak, melyek szerencsére nem
fogantak meg, s jelentésük nem jutott el a tudatáig.
Amikor magához tért, már sötét éjszaka volt. Egészen könnyedén
lélegzett, és a Sötét Láng jeges hidegsége sem lebegett már a szíve
körül.
Megszabadult!
Tétova mozdulatokkal felállt, felvette a kardját, letisztította a
fegyverr l a rátapadt f csomókat, majd botladozva visszaindult a
kolostorba.
Társai ébren várták. Nem kérdeztek semmit, csak éppen kérd
tekintettel meredtek rá, Leon azonban egyetlen kézmozdulattal fél-
reterelte ket, és a végletekig kimerülten lerogyott az egyik matracra.
– Reggel! – csupán ennyit mondott, s a következ pillanatban
elaludt, mintha letaglózták volna.
 Razco és Vionapaad felváltva rködtek az álma fölött, s rettegve
húzódtak félre, amikor Leon félrebeszélt, kiabált, és úgy rángatózott,
mintha veszett démonok szállták volna meg.
Mindezek titkát a társai nem tudhatták, de Leon nagyon is a lelkében
érezte azt a lidércnyomásos képet, amikor az álma kezdetén felt nt a
féregszer szörnyeteg, akit egyszer már látott, s barátságosan vicsorgott
rá. A szeméb l olyan gonoszság áradt, amit lehetetlen volt figyelmen
kívül hagyni. S a derékövén ezúttal nem egy, hanem két fej lógott. Az
egyik Leoné, a másik pedig Choleré, a Sötét Láng Uráé...

6.

Amikor Leon a lidércnyomásos éjszakát követ en kinyitotta a

szemét, Razcót látta maga mellett bóbiskolni. A thorp nemesúr bu-
zogányát szorongatva kuporgott mellette, és amikor a cherub felült,
kinyitotta a szemét.
Razco egy szót sem szólt, csak kíváncsi és aggódó pillantása
árulkodott a lelkében kavargó kétségekr l.
Miután csendben felkeltették Vionapaadot, Leon néhány szóban
el adta, mi történt el éjjel, és álmáról csak annyit mondott, hogy
bizonyára a heves küzdelem utóhatása gyötörte meg.
– Grun Grath? – nézett jobban körül Leon. – Hová t nt?
Az eemsi és a thorp csodálkozva összenéztek.
– Az el bb még a sarokban térdelt – felelte Razco Menem cso-
dálkozva. – Imádkozott a küldetésünk sikeréért.
Vionapaad bosszúsan morgott.
– Megint átvert ez az átkozott. Amíg mi veled foglalkoztunk,
meglépett.
Leon bosszúsan nézett körül.
– Csak annyit kértem t letek, hogy ne tévesszétek szem el l!
Két társa b nbánóan meredt maga elé.
– Gondolhattuk volna, hogy egy pillanatig sem lehet megbízni benne
– mérgel dött Razco. – Agyon kellett volna csapnunk a legels
lehetséges alkalommal!
– Hazug erfro-bolg! – morogta az eemsi harcos is. – Tudhattam
volna, hogy ne álljak össze gaz kunigaamikkal!
– Nono! – vonta össze a szemöldökét Razco. – Azért, hogy te egy
mocskos eemsi vagy, még nem kellene felvágnod!
– Vionapaad felhördült.
– Elég! – h tötte le ket Leon egyetlen nyugodt szavával. Így, hogy
megszabadult a Sötét Lángtól, és kezdett körvonalazódni benne, hogy
mit kell tennie, szép lassan lehiggadt. – Megértem, hogy mindketten
idegesek vagytok, de azzal, hogy egymással torzsalkodtok, semmivel
sem lesz jobb!
– De hát az az átkozott kunigaami átvert bennünket! – háborgott
Vionapaad. – Ki tudja, miben mesterkedik? Lehet, hogy ezóta máris a
nyakunkra szabadított egy halom Féregurat.
Leon bólintott.
– Nem kizárt. Nem tudom, mennyi volt az igazság abban, amit
elmondott és mennyi a hazugság... de hogy nem bízhatunk benne, azt az
elt nésével ékesen bizonyította. Ha még egyszer a kezembe kerül,
megölöm, miel tt alkalmat adnék neki magyarázkodni. Grun Grath
áruló. Ehhez most már nem fér kétség. Javaslom, minél el bb t njünk
el innen!
Razco hevesen bólogatott. Vionapaad is, ám az szemében némi
kétség villant.
– Merre?
Leon hosszasan töprengett, majd flegmán vállat vont.
– Lehet, hogy csapda... de az az érzésem, tartani kell az útirá-
nyunkat. El kell jutnunk a ConDawn-félszigetre, még akkor is, ha a
Hajnal Hadurával ott már nem találkozhatunk...
– De ha Grun Grathot még egyszer megpillantom – sóhajtott Razco
a szemét forgatva –, t lem ne várjon irgalmat!
– Dithe legyen irgalmas hozzá! – f zte hozzá Vionapaad, és enyhén
megemelte veszedelmes f részfogas kardját. Nem nagyon kellett
magyaráznia, mire gondol.
Ebben a pillanatban halk léptek koppantak, lebbent a bejáratot
eltakaró posztófüggöny, és a vidám kép erfro-bolg lépett be rajta. A
három cimbora egymásra pillantott. Vajon csak most érkezett, vagy
minden szavukat kihallgatta?
– A kolostor vezet i minden segítséget megadnak ahhoz, hogy minél
hamarabb északra juthassunk. Egy óra múlva indulunk.
Razco csúfondárosan fordult egykori társa felé.
– Férgeken fogunk utazni? Mert másként nem jutunk keresztül a
sivatagon...
Grun Grath vidám képén meglepetés suhant át, és még a száját is
eltátotta.
– Honnan tudod? – kérdezte döbbenten. – Hogy a fenébe találtad ki,
hogy férgeken fogunk utazni? Szavamra mondom jókora
meglepetésnek szántam!
Leon gyanakvó pillantást vetett az erfro-bolgra. Komolyan beszél
vagy tréfálkozik?
A bölcs látta, miként futnak össze a ráncok a Hajnal Lovagjának
homlokán, ezért egyenesen hozzá intézte mondanivalóját.
– Egy óránk van arra, hogy elkészüljünk. A kolostor f papjai két
kétüléses szitaköt t bocsátanak a rendelkezésünkre, melyekkel... akár
már holnap délutánra az Északi Bázison lehetünk.
Szitaköt k. Északi Bázis. Leon nem igazán értette a dolgot, de már
sikerült annyira leküzdenie meglepetését, hogy a gondolatai ne
látszódjanak meg az arcán.
– Értem – bólintott tettetett közönnyel. – Razco és Vionapaad
utazik az egyiken, én pedig majd a te hátasodon. Vigyázz, ha a tár-
saimnak bármi baja esik, nyomban elvágom a torkodat!
Grun Grath fáradt mosollyal indult az ajtó felé.
– Ha jól sejtem, még mindig neheztelsz rám.
Pontosan egy óra múlva lebbent a függöny, és a bejáraton egy zöld
ruhás szerzetes dugta be a fejét.
– A szitaköt k el álltak!
– Szóval mégsem hazudott! – morogta a thorp, és kelletlenül
feltápászkodott. Rossz emlékei voltak a repülést illet en.
Leon szinte hallotta, mire gondol Razco. Mellélépett, s bátorítólag
megveregette a vállát. Mozdulatát látva Vionapaad rémülten hátrah költ,
nehogy neki is kijusson a barátságos gesztusból. Még mindig nagyon
fájt a háta.
A hátsó udvarba vezették ket, ahol két felszerszámozott
förmedvény várt rájuk. Bár egykor az seiknek lehetett ugyan valami
közük a szitaköt nev rovarhoz, mostanra azonban a mutáció annyira
átalakította ket, hogy Leonnak els pillantásra inkább egy orrszarvúval
keresztezett pelikán jutott az eszébe.
– Undorítóak! – suttogta felhúzott orral Razco, és kelletlenül
feltornázta magát az egyik vadul zizeg szárnyú rémség ülésekkel
felszerelt hátára. Vionapaad követte, szemében páni félelem csillogott.
Leon a másik „szitaköt re” mászott fel, melynek hátán már ott
kuporgott a rettenthetetlenül vigyorgó Grun Grath. Lábát beleakasztotta
a kengyelbe, majd egy biztonsági övre emlékeztet szíjat vetett át a
vállán, és odaer sítette magát a nyereghez. Példáját a többiek is
követték.
Aztán mintegy régi önmagára emlékeztetve Grun Grath egy
kulacsot akasztott le a szitaköt nyeregkápája mell l, megrázta, hogy
hallja a benne lév folyadék csobogását, aztán jót kortyolt az italból.
Hogy még inkább hasonlítson régi önmagára, a kulacsot máris
visszaakasztotta, meg sem fordult a fejében, hogy szomjas útitársát is
megkínálja.
– Én vezetek – közölte az erfro-bolg, és felemelte a kezét. – A másik
szitaköt t nem kell irányítani, az enyémhez hangoltattam. Pontosan
mögöttünk fog repülni néhány méterrel lemaradva, s mindenben követi
a mi mozgásunkat. – Leonhoz fordult. – Megfelel így, remélem?
– Majd kiderül – bólintott Leon. – Lehet leg ne játszd el a bi-
zalmunkat még egyszer, mert nem biztos, hogy marad id d ma-
gyarázkodni! Indulhatunk!
Grun Grath a szájához emelt egy aprócska sípot, és belefújt. Bár
egyetlen hang sem hallatszott, a szitaköt k rezegtetni kezdték áttetsz
szárnyaikat, s ezáltal komoly szelet kavartak. Leon álmában sem
gondolta volna, hogy ezek a szárnyak ennyire er sek lehetnek. Egy
szökkenés, és az egész csapat a leveg be emelkedett.
 A második szitaköt pontosan három méterrel lemaradva követte az
els t. Leon gyors pillantást vetett rá, majd elismer en bólintott. Biológiai
úton tökéletesített szinkronmozgás. A második szitaköt hajszálra úgy
mozgott, mint az els . Éppen úgy tartotta a fejét, pontosan abban a
szögben emelkedett – minden egyezett.
A szél el ször kellemesen h sítette az arcukat, majd ahogy a
szitaköt k sebessége fokozódott, egyre jobban dideregni kezdtek. Leon
teljesen elképedt, amikor lepillantott.
Legalább kétszáz mérföldes sebességgel száguldottak!
Megérintette az erfro-bolg vállát.
– Lassítsunk!
Grun Grath kelletlenül fogta vissza hátasát.
– Minden perc számíthat! – vetett ellen.
– Ugyan miért? – faggatta Leon. – Ha jól emlékszem, azt
mondtad, még vagy tíz év van hátra Amrik elsüllyedéséig.
– Otoaak már vár bennünket! – válaszolta a bölcs kelletlenül. –
Találkozni akar veled, mert Sang és Choler minden erejükkel északra
tartanak...
– Micsoda?! – harsogta Leon, majd nagyot nyelt. – Úgy emlékszem,
mintha arról lett volna szó, hogy azonnal a ConDawn-félszigetre
repülünk!
Grun Grath elvigyorodott.
– Változott a terv.
– Változott? – ismételte Leon olyan hangsúllyal, mintha a kö-
vetkez pillanatban készülne kitekerni az erfro-bolg nyakát. – Szóval
a terv megváltozott? Rendes t led, hogy egyáltalán közlöd velünk.
– Véletlen elszólás volt – vihogott jókedv en Grun Grath. – Pedig
szerettem volna látni az arcotokat, amikor leszállunk Otoaak táborának
közepén.
Leon megragadta a kunigaami nyakát, és er sen megszorította.
– Nincs több dobásod! – csikorogta.
– Egy még van! – sikoltotta a bölcs, és valamit m velt, amit l a
hatalmas szitaköt hirtelen zuhanni kezdett, majd vad orsót írva le
pörögni kezdett.
 Leon nyomban elengedte a kis fickót, és minden erejével ka-
paszkodott a nyeregbe, s kétségbeesetten küzdött, hogy ki ne adja
gyomra tartalmát. Nem kellett hátranéznie, Razco és Vionapaad
kétségbeesett sikolya ékesen elárulta, hogy a második szitaköt
mindenben követve a vezére mozgását, szintén orsóként pörögve zuhan
alá.
– Mit m velsz, te rült? – kiáltotta Leon az erfro-bolg fülébe. –
Mindnyájunkat meg akarsz ölni?
– Dehogy! – sikoltotta Grun Grath fél rülten a rémülett l. – Te talán
vak vagy?
– Mi?
– Húzd be a fejed, te rült!
Leon valami bels ösztönnek engedelmeskedve hátravetette magát
a nyeregben, s ezt épp id ben tette, mert rettenetes karmok suhantak el a
feje helyén, s még így is felszántották a vállán a ruháját.
– Az istenit! Mi volt ez?!
Egy sötét árny zúgott el a fejük fölött, és égzenget rikoltás
hallatszott. Egy hatalmas szárny széle úgy meglegyintette ket, hogy a
szitaköt a szó szoros értelmében pörögni kezdett zuhantában.
Mögötte a másik valószín leg ugyanezt cselekedte.
– Jön még egy! – sikoltotta Grun Grath, és a szitaköt egy váratlan
szökkenéssel oldalra lendült. Leont csak a jó szerencse mentette meg
attól, hogy a hirtelen rándulás következtében nem törte ki a nyakát.
– Wyvernek! – ordította Razco valahonnan a háta mögül. – Te jó
ég, mennyire utálom ket!
Leon akaratlanul is lehúzta a fejét, a második támadás azonban nem
ket célozta meg, hanem a második szitaköt t. Erre Vionapaad
visításából egyértelm en lehet következtetni.
Leon megrántotta Grun Grath vállát.
– Mi a nyavalya...
– Ne zavarj! – ordította vissza az erfro-bolg idegesen. – Ne hidd,
hogy olyan könny egyszerre két szitaköt vel man verezni!
Összesen nyolc wyvern röpködött körülöttük, a hátukon
wyvernlovasokkal és kunigaami fegyveresekkel. A hatalmas test ,
hosszú nyakú sárkányok méltóságteljes csapásokkal forogtak, for-
golódtak a leveg ben, s úgy t nt, minden ügyességükkel arra kon-
centrálnak, hogy elkapják a két kisebb szitaköt t.
Ám Grun Grath ördöngös ügyességgel cselezte ki ket, ha kellett
zuhantak, mint az eldobott k , vagy pörögtek és szökelltek, ahogy a
helyzet megkívánta.
Leon rettenetesen szédült, már azt sem tudta, hol vannak az el-
lenfelek.
– T njünk már innen a jó francba! – ordította el re. – Nem unod
még a fogócskát?
– Te akarod irányítani? – vágott vissza Grun Grath olyan dühösen,
amilyennek Leon még sohasem látta. – Átveheted, ha akarod!
Egy hatalmas árny zúdult rájuk jobb kéz fel l.
– Vigyázz!
A szitaköt fölfelé röppent, mint a villám. Leon gyomra nyomban
meglódult. Görcsök szorongatták.
A wyvern evez farka telibe találta ket, és pörögve szálltak el,
mintha meg sem akarnának állni.
A másik szitaköt szorosan mögöttük.
– Okádnom keeeeeeeell – hörögte Vionapaad, és nem sokkal kés bb
Razco Menem felháborodott tiltakozása hallatszott.
Egy pillanatra visszanyerték az uralmukat a hatalmas rovar fölött, és
a látásuk kitisztult.
– Odanézz! – sikoltotta Grun Grath.
Az erfro-bolg hangjából olyan félelem csendült ki, hogy Leon
akaratlanul is megborzongott. Tekintetével követte Grun Grath ujját, és
a távolban tucatnyi sötét pontot látott gyorsan közeledni.
Egy minden eddiginél hatalmasabb wyvern-rajt!
Lent a k sivatag sziklái között több száz fekete páncélos vágtatott.
Ilyen távolról nem tudta kivenni a vonásaikat, de balsejtelem szállta
meg. Szinte biztosan tudta, kik k. Alakváltók, talán egyenesen a Káosz
Földjér l!
njünk innen! – kiáltotta Leon.
És merre, ha szabad kérdeznem? – sikoltotta hisztérikusan Grun
Grath, és mivel egy wyvern ismét feléjük kezdett suhanni, egyre feljebb
ösztökélte hátasát.
Apró körökben emelkedtek felfelé, s mint kiderült, ez egyel re jó
taktikának bizonyult, mivel a wyvernek, lévén jóval testesebbek és
súlyosabbak, csak tízszer akkora köröket leírva tudtak emelkedni.
– Ez az! – rikkantotta hátulról Razco. – Felülr l lecsináljuk ket!
Grun Grath tétován bólintott, tekintete a sebesen közeled wyvern-
csapatra tapadt.
– Feljebb! – lihegte Leon izgatottan. – Az egyik üldöz be vett. Mi
gyorsabban emelkedünk.
– De meddig? – kérdezte Grun Grath komoran. – Nem szállhatunk
fel az égbe!
Szemében a gy lölet és a harc utáni vágy apró szikrája villant föl.
Megérintette a szitaköt fejét, mire a teremtmény kecses mozdulattal
egyenesen szembefordult az üldöz wyvernnel!
– Meg rültél?
– Legalább ezt az egyet leszedjük!
Leon dühösen ragadta meg az erfro-bolg vállát. Bár tudta, hogy a
bölcs úgysem fog hallgatni rá, a szitaköt pedig neki úgysem en-
gedelmeskedik, megpróbálta visszatartani a társát a kilátástalan harctól.
– Feljebb! – ordította dühödten. – Felfelé fordítsd, vagy kitekerem a
nyakad, te átkozott!
A wyvern egyre közeledett. S a távolban a terjedelmes wyvern-raj
egyre tisztábban kirajzolódott az égen.
– Áááá! – ordította Grun Grath, és a fejéhez kapott, mintha
megütötték volna.
A szitaköt szép lassan ereszkedni kezdett.
Leon megragadta az erfro-bolg nyakát, hogy így bírja rá az en-
gedelmességre, de hiába rázta, rángatta, hiába fuldoklott Grun Grath,
a szitaköt egyre közelebb került a nagy elánnal emelked wyvernhez.
– Vissza, te rült! – sikoltotta Leon, és elengedte áldozata torkát,
hogy újabb fogást keressen.
Grun Grath rémülten fordult hátra, és megnyomorgatott torkából
rekedtes hangok törtek el .
 – Nem tudom irányítani a szitaköt ket!... Nem engedelmeskednek a
mentális parancsoknak!
Leon egy rövid pillanatig csodálkozva nézett a társára. Nem az
irányítás elvesztésének ténye döbbentette meg, hanem az a lehet ség,
hogy Grun Grath mentális hatalommal bír? Eddig err l nem volt szó!
– Micsoda? – hörögte sápadtan. – Mentális er ?
– Elvesztettem fölötte az uralmat! Végünk!
Az üldöz wyvern már egészen közel járt, a szájából apró szikrák
pattogtak, piciny lángnyelvek lobbantak; a szörnyeteg t zköpésre
készült.
A társai valamivel lentebb köröztek, a közeled csapat pedig
egészen a talaj közelébe ereszkedett, mintha leszállni vagy támadni
készülnének.
Leon megacélozta széthullni igyekv akaratát, és minden mentális
erejével a szitaköt re összpontosított. Ismeretlen tudati hatalom
jelenlétét érezte az állat primitív agyában, amely egyre csak valami
egyszer hívóéneket ismételgetett. Leon felnézett, és a wyvern tátott
pofáját látta megvillanni maga el tt. Kétségbeesett dühvel egy mentális
elmecsapást mért a szitaköt re, s a szerencsétlen teremtmény alázuhant a
mélybe. Ugyanebben a pillanatban észveszejt forróság söpört végig
Leon hátán, a wyvern-lehelet csak hajszálnyira kerülte el ket.
Leon hátrapillantott, és riadtan látta, hogy a második szitaköt épp
abban a pillanatban ért oda, ahol az imént még k voltak, amikor a láng
odacsapott. Ám amikor egy pillanat múltán a láng szertefoszlott a
leveg ben, és a szitaköt kissé megpörköl dve ugyan, de sértetlenül
bukkant el , megkönnyebbülten sóhajtott fel, és tekintetét el re
fordította.
Egyáltalán nem voltak irigylésre méltó helyzetben.
Kis híján ismét felordított. Zuhanva közeledtek a földhöz, a szi-
taköt magatehetetlenül, elernyedt szárnyakkal várta a következ
parancsot.
Leon összeszorította a fogát, és a hatalmas rovar primitív tudatára
összpontosított. Már csak vagy száz méter. Az egyik lustán kering
wyvern hosszú nyakának el revágásával feléjük kapott. Épphogy csak
elhibázta ket. Egy másik a karmaival próbálta megragadni a második
szitaköt t. Razco és Vionapaad egy emberként üvöltöttek. Leon vadul
harsogott, és tehetetlen dühében a reszketve lapuló Grun Grath fejét
püfölte. Már csak ötven méter! Egy hatalmas, bíborpikkelyes wyvern
vette célba ket borzalmas zuhanással.
– A francba! – ordította Leon. – Engedelmeskedj, te dög! Pa-
rancsolom!
– Nem fog menni – lehelte Grun Grath, és a nyereg szíjait kezdte
kicsatolni.
– Mi a francot...
– Leugrok!
Leon minden erejével a szitaköt agyára összpontosított. Már-már a
földhöz csapódtak, amikor a tudat halvány pislákolását sikerült
kitapintania.
– Fel! – ordította tüdeje szakadtából. – Szállj fel, te rohadék!
Alig néhány méterre a földt l sikerült siklásba vinnie a szitaköt t,
majd gyors szárnycsapásokra ösztökélve eltávolodott a talaj
közelségét l.
Ám a rájuk támadó wyvern követte a man verezésüket, és szél-
vészként siklott a második szitaköt mögött. A bestia nem adta fel.
Torkából kisebb mennydörgés szakadt ki, és hatalmas szárnyait lengetve
viharsebesen csattogott a szitaköt k nyomában.
– Menj már! – nógatta Leon.
– Átveszem! – kiáltotta Grun Grath, aki id közben sietve
visszacsatolta magát.
Leon hátrapillantott.
Az üldöz wyvern hátán egy kétméteres csontváz lovagolt. Lángoló
koponya billegett a feje helyén, a szemgödre üresen tátongott. A
koponyát nyaldosó, sárga lángnyelvek szinte életszer ek voltak azokhoz
képest, amelyek a rothadó húsfoszlányokkal lepett bordái mögött
lobogtak. Fekete T z! Leon szívébe jeges félelem markolt.
Indriq, a t z-xinaf üldözi ket!
– Most figyelj! – üvöltötte Grun Grath, és egy meglep man verrel
lefelé lendült, visszafelé fordult, s szinte a talajt súrolva elsuhant a
hatalmas üldöz szörnyeteg pikkelyes hasa alatt.
A wyvern utánuk kapott hajlékony nyakán himbálódzó, veszedelmes
pofájával, s belefeledkezve az üldözés mámorába követni akarta a
man vert. Ám ami sikerült a kicsi és fordulékony szitaköt nek,
lehetetlen feladatot jelentett a monstruózus szörnyetegnek. Fordulás
közben a földnek rohant, egész testsúlyával el rebukott, és a nyakát
törve bukfencezett át önmagán.
– Ez az! – rikoltotta diadalmasan Razco, aki id közben belefe-
ledkezett a küzdelembe. – Gyerünk, kapjuk el a többit is!
Azonban Grun Grath kihasználva a pillanatnyi szünetet, észak felé
fordította repül rovarjaikat, és közvetlenül a talaj fölött libegve egyre
távolodtak.
– Nem jönnek! – rikkantotta Razco. – A gyáva barmok nem
üldöznek bennünket!
– Szép volt, Grun Grath! – kiáltotta lelkesen Vionapaad, de aztán
meggondolta magát. – Ha csapdába csalsz, megöllek!
Leon hátrapillantott, és kedvetlenül látta, hogy az egyik wyvern,
mely eddig a magasban lebegett, nagy sebességgel lefelé zúdul. Nem
függ legesen, hanem olyan szöget bezáróan, mintha egyenesen eléjük
akarna vágni.
– Ott jön egy! – motyogta.
– Addigra meglépünk! – vélte Grun Grath, és ha lehet, még nagyobb
száguldásra ösztökélte a szitaköt ket.
Alattuk sorra suhantak el a kisebb-nagyobb dombok, az iram ir-
galmatlan volt. Ám még ennek ellenére is, bármilyen hihetetlennek is
nt, Leon kénytelen-kelletlen megállapította, hogy a wyvern és lovasa
hamarosan be fogja érni ket.
– Átveszem! – kiáltotta Leon.
Az erfro-bolg bölcs megütközve fordult vissza.
– Még mit nem!
Ám Leonnal most nem lehetett vitatkozni. Teljes mentális erejével
lecsapott a szitaköt érzékeny agyára, s valósággal kisöpörte onnan Grun
Grath enyhe gyepl ként m köd mentális csápjait.
– rült! – sikoltotta a bölcs. – A vesztünket okozod!
 Leon azonban nem foglalkozott a sirámokkal.
– Vigyázat, fordulunk! – üvöltötte, és egy hirtelen támadt ötlett l
vezérelve gyors kanyarra kényszerítette a szitaköt ket. Mintha két
kisegér támadna egy elefántra, a helyzet talán még ennyire sem volt
kecsegtet .
A wyvern lovasa, egy csontváz kép , sz rös óriás felüvöltött,
túlvilági hangjából csak úgy sugárzott a diadal érzése.
– Kinyírlak! – motyogta Leon, bár maga sem tudta, miben re-
ménykedhetne. Semmi esélyük nincs szemt l szembe a szörnyete-
gekkel.
A wyvern felemelte a fejét, hosszú nyaka er sen hátragörbült, és
Leon tudta, hogy néhány pillanat múlva forró lángsugár söpör végig
rajtuk. El rebukott, a szitaköt t levitte egészen a wyvern hasa alá, ám
ebben a pillanatban eszébe jutott, hogy Razco és Vionapaad
egyenesen a wyvern kitátott pofája felé repülnek.
Lazított a szitaköt jét tartó mentális köt féken, és minden erejét a
másik szitaköt re irányította. Jobbra, parancsolta kétségbeesetten.
A wyvern torkából süvít lángsugár tört el , de ugyanebben a
pillanatban a másik szitaköt szinte félreszökkent az útjából, és a
lángok ártalmatlanul szétoszlottak a leveg ben. Razco diadalmasan
felkiáltott, kezében megvillant a buzogánya, és vakmer mozdulattal
felfelé csapott, a wyvern szárnytövének irányába.
A szörnyeteg felüvöltött, a thorp ütése érzékeny pontján találta el. A
sárkányszörny dühösen fordult a szitaköt k után, de lomha agya
képtelen volt dönteni, melyikre támadjon. Lovasa eszel s ordítással
próbálta átvenni az irányítást, de a bestiát elragadta a régi sárkányokra
olyannyira jellemz hideg wyvern-düh.
Széttárta szárnyait, elegáns ívben megfordult, és ismét szemt l
szembe került a szitaköt kkel.
Leon teljesen átvette a szitaköt k irányítását. Mentális köt féket
vetett a nyakukba, és olyan könnyedén irányította ket, mintha
mindkett nek a nyakában ülne.
Szemtelen darázsként közeledtek a wyvern felé, és a szörnyeteg
felemelte a fejét, hogy pusztító lángokkal árassza el a vakmer tá-
madókat, de erejéb l ezúttal mindössze néhány szikrára tellett.
Tartalékai kifogytak, id be telik, amíg regenerálódni tud.
A wyvern apró, vörös szeme gonoszul megvillant, csöppnyi
agyában szétszaggatott testek képe jelent meg. Szárnya alá vette a szelet,
és kitérve a szitaköt k el l a magasba emelkedett.
Leon egy szempillantás alatt kitalálta a szörnyeteg primitív tervét.
Zuhanórepülésben fog támadni, és puszta tömegével elsöpör minket,
gondolta.
– Er sítsétek meg a kötéseiteket! – kiáltott oda társainak. – És
hunyjátok be a szemeteket! – tette hozzá, mert agyában vakmer terv
kezdett körvonalazódni.
Ebben a pillanatban a szitaköt k kitárták a szárnyukat, és Leon
minden ösztökélése ellenére egy helyben kezdtek lebegni, kiváló
célpontot kínálva a wyvem számára.
Leon könny kis éneket hallott, melynek semmi értelme nem volt,
csupán kellemesen elbódította az agyat. Önkéntelenül is dúdolni
kezdte, majd hirtelen észbe kapva kiszakította magát a b báj alól.
– Vigyázz!
A wyvern ebben a pillanatban elérte röppályájának csúcsát, és
szárnyait összehúzva, zuhanó k ként indult az egy helyben lebeg
szitaköt k felé.
Leon minden mentális erejével a szitaköt k agyára zúdult, de szinte
azonnal rájött, hogy ezzel hibát követett el, mert ahelyett, hogy az
irányítása alá vonta volna ket, csak mindkett t elkábította. Ráadásul
képtelen volt egy id ben két aggyal foglalkozni, mégha olyannyira
primitívek is.
Felnézett. A wyvern sebesen közeledett, néhány másodperc és telibe
kapja ket. A lovas koponyaszer arcán diadalmas vigyor ült, már
amennyire meg lehet állapítani egy ilyen szörny ség érzéseit.
Leon lelki szemei el tt egy kép villant fel. Sang Al’rahim és
Choler. Valahol a messzi távolban, gy zelmük biztos tudatában
gúnyosan biccentenek és megszakítják a látókapcsolatot. A vég-
kimenetel eredményét már úgyis tudják.
Leon Silver agyát elöntötte a vér. Gondolkodás nélkül cselekedett.
Minden mentális erejét a wyvern felé fordította, és egy heves mentális
csapást mért a szörnyetegre. A sárkány felrikoltott, és megbillent
zuhanás közben. Leon kényszerítette a szörnyeteget, hogy módosítsa
eredeti pályáját. Csupán egy apró szárnycsapás, és a wyvern méterekkel
a szitaköt k mellett zúgott el. Leon utána fordította tekintetét, és szoros
béklyóba fogta a teremtmény primitív agyát.
A túlvilági wyvernlovas felismerte a veszélyt. Megrántotta a wyvern
gyepl jét, de túl kés n. Egy szempillantással kés bb becsapódtak a
földbe.
Tompa puffanás hallatszott, majd egy vakító robbanás. A földön egy
kisebb kráter tátongott, szélén megpörköl dött, véres húscafatok
hevertek, és néhány lépésnyire arrébb egy lángoló csontváz tántorgott
összevissza. Néhány lépés után összecsuklott, és a csontok felett egy
sötét felh jelent meg, amely gyorsan elpárolgott a napsütésben.
– Hujjé! – rikkantotta Razco hátulról. – Gyertek csak, mocsodékok!
Grun Grath boldogan vigyorgott Leonra, és elismer en biccentett
felé. Vionapaad felemelte a fejét, és tétován megkérdezte:
– Kinyithatom végre a szemem?
– Indulás! – rikoltotta Leon hevesen. – Grun Grath, vedd vissza az
irányítást!
Az erfro-bolg engedelmeskedett, és a szitaköt k fura, darabos
libegéssel suhantak észak felé a talaj fölött.
– Még mindig feltett szándékod, hogy Otoaakhoz viszel minket? –
érdekl dött Leon a vezet jét l.
Grun Grath megfordult, h vös tekintetet vetett a társára.
– Mindannyiunk érdekében teszem.
Leon biccentett.
– Nekem mindegy. Figyelj... tudod úgy irányítani a szitaköt t, hogy
közben beszélgetünk?
– Persze. Beállítottam ket erre a magasságra. Vízszintesen siklunk,
s ha a talaj nem emelkedik, nem szükséges módosításokat... Hé!
– Megvagy! – közölte Leon elégedetten. Ugyanis, amíg az erfro-
bolg beszélt, egy gyors mentális csapással uralma alá vonta Grun Grath
agyát. – Most szépen elbeszélgetünk.
 – Igen, uram.
Leon hátrapillantott a másik szitaköt hátán élénken vitatkozó két
társára, és nem tartotta szükségesnek, hogy beavassa ket a kihallgatás
menetébe. Tudta, hogy bármekkora mentális er vel rendelkezzen is az
áldozata, sikerült a hatalmába kerítenie, s most már csak akkor szabadul
el, ha engedélyezi. Kitörésnek semmi esélye.
– Nos, kedves Grun Grath, gondolom, erre nem számítottál...
– Nem, uram.
– Ez egyáltalán a neved?
– A nevem Grun Grath.
– Ebben legalább nem hazudtál.
– Ebben nem.
Leon elégedetten mosolygott.
– Mit tippelsz, fenyeget bennünket valami közvetlen veszély? –
kérdezte.
– Minden bizonnyal. Tucatnyi wyvernnel találkoztunk. Vezet ik
valószín leg felocsúdnak a meglepetésb l, és nyilván hamarosan
üldöz be vesznek. A wyvernek háromszor olyan gyorsan is képesek
haladni, mint a szitaköt k. Pár órán belül utolérnek. Így a leveg ben
könnyen észrevesznek.
Leon ezt elismerte.
– És ha leszállnánk és gyalogosan folytatnánk az utunkat?
– Nem megoldás. A fekete páncélosok lemaradtak ugyan, de a
hátasaik sokkal gyorsabbak, mint mi gyalogosan.
– Azok alakváltók voltak, igaz? – kapcsolt nyomban Leon. – Kinek
a parancsnoksága alatt állhatnak?
– Sangéban.
– Mennyire hagyhattuk ket magunk mögött?
– Harminc-negyven mérföldnyire – válaszolta a bölcs. – Ha tudják
tartani az irányt, napnyugtára beérhetnek. Már korábban megtalálják a
wyvernek maradványait, és keresni fognak bennünket.
Leon körülpillantott.
A wyvernekkel vívott csata színhelyét már messze maguk mögött
hagyták. El ttük szürke hegyek magasodtak néma egyhangúságban.
Életnek semmi jele nem látszott.
– Miféle hely ez? – kérdezte Leon.
– Nespat, az Egyhangúság hegye – felelte gépiesen Grun Grath. –
Ha átjutunk rajta, akkor már majdnem Otoaak táborában vagyunk!
Leon elismer en mérte végig a felh kbe vesz hegycsúcsokat.
– Ha ezen átjutunk, az szép teljesítmény lesz.
– Ez már az északi eemsik birodalma – folytatta tovább magától
Grun Grath –, akik imádattal csüngnek Otoaak minden szaván. Nem
lesz nehéz vezet t találni közöttük.
– Miért akarsz Otoaak kezére játszani?
– Hogy id t nyerjek – jött a válasz.
Leonban hirtelen felötlött valami. Tudta már, mi az a kérdés, amit
elfelejtett feltenni Grun Grathnak a kolostorbeli beszélgetés folyamán.
– Te többször is... arról faggattál engem, hogy hol születtem és hol
élek. Miért akartad tudni?
Az erfro-bolg bölcs arcán kényelmetlen kifejezés suhant át. Ám nem
tehetett semmit, válaszolnia kellett.
– Mert meg akarlak ölni.
Leon azt hitte, rosszul hall.
– Micsoda?
– Meg akarlak ölni.
– És miért kell ehhez tudnod, honnan származom. Talán valami
er s... mágia?
– A leger sebb – válaszolta Grun Grath. – A legvégzetesebb.
– Ezerszer elvághattad volna a torkom – nevetett idegesen Leon. –
Ezerszer megölhettél volna.
– Ezerszer – felelte az erfro-bolg bölcs nyugodtan –, de sohasem
véglegesen.
Leon elképedt.
– Mi?
Ebben a pillanatban éles süvítés hallatszott, egy undorító cuppanás,
és egy karnyi vastag nyílvessz fúrta át a szitaköt potrohát Leon
mögött. A rovar megbillent a leveg ben, és éles szögben lefelé zúgott.
– Vigyázz! – ordította Leon, és egy pillanat alatt átvette az irányítást
a kába Grun Grathtól. Ezáltal az erfro-bolg bölcs kiszabadult a mentális
szorításból, ám ahhoz még túlságosan kóválygott, hogy bármit is
cselekedhessen.
A szitaköt életveszélyes szögben zuhant lefelé. Nem repültek húsz
méternél magasabban, ám ez épp elég lett volna, hogy kitörjék a
nyakukat. Nem is beszélve arról a két tucatnyi lovas eemsir l. akik a
vastag nyílvessz t oly pontosan kil tték, s most vadul vágtattak
áldozataik után.
Leonnak sikerült annyira úrrá lennie a megsebzett rovaron, hogy a
zuhanás szögét alapvet en megváltoztathatta, és most szinte vízszintesen
suhantak a talaj fölött öt méteres magasságban. Sebességük jóval
meghaladta az otromba hátasokon lovagló eemsi harcosokét, és azok
messze elmaradtak mögöttük.
A szitaköt egyre lejjebb ereszkedett. Leon minden hatalma ellenére
sem bírta er vel.
– A francba!
– Átkozott! – kiáltotta Grun Grath, aki csak most ocsúdott fel
kiszolgáltatott helyzetéb l, és megpróbált mentális csapást mérni
korábbi vallatójára.
Leon azonban résen volt, és kivédte a támadást. Aztán miel tt az
erfro-bolgnak újabb fondorlat juthatott volna eszébe, egyetlen csapással
letaglózta, és minden figyelmét a szitaköt nek szentelte.
S ezt épp id ben tette, mert csaknem belerohantak orral egy kiálló
sziklába. Leon az utolsó pillanatban térítette oldalra a hátasát. Már a
hegy szinte teljesen függ leges sziklafalai között siklottak, és
besuhantak egy hosszanti völgybe.
Mögülük vérfagyasztó diadalordítás hallatszott.
Leon érezte, hogy csapdába kerültek és legszívesebben visszafordult
volna, ám tudta, hogy a sebesült szitaköt vel nem sokra jut.
Próbált vízszintesen suhanni a völgy egyre emelked talaja fölött,
ám a szitaköt hasa szinte már a füvet súrolta.
Az üldöz k kissé lemaradtak!
Leon egy végs er feszítéssel egészen a hegy meredek oldalához
irányította repül óriásrovarukat.
 – Csatokat kioldani! – ordította hátra Razcónak és Vionapaadnak. –
Ha földet érünk, futás!
Nem telt bele sok id , és csaknem nekiröpültek a hegy negyvenöt
fokos, füves oldalának. Leon eddigre már teljesen elvesztette uralmát a
haldokló szitaköt fölött. A rovar nagyokat rándult, és öntudatlanul
repült tovább.
– Ugorj! – rikkantotta Leon, és jó példával járt elöl. A puffanásokból
úgy ítélte meg, hogy a társai sem késlekedtek.
Az els szitaköt , a hátán az eszméletlen Grun Grathtal egyenesen
nekirepült egy kiálló sziklának, és nagy csattanással zuhant le a f re. A
másik szitaköt , immár megszabadulva a terhét l, mindenben követte a
példáját.
Nyugaton már lassan alábukott a nap, fölöttük kezdett sötétbe
borulni az ég. Pár perc, és az éjszaka fogja meghódítani a világot.
Az eemsi lovasok ekkor érték el a hosszanti völgy bejáratát. Vadul
ösztökélték mokány hátasaikat.
Leon a sértetlen második szitaköt re pillantott, és megfordult a
fejében, hogy azon utazzanak tovább mindhárman, ám Grun Grath
leszorítása és az eltelt küzdelmek miatt annyira meggyengültnek
érezte a mentális erejét, hogy nem tudta biztosan, képes lenne-e át-
röpíteni a magas sziklafalak fölött biztonságosan a hatalmas rovart. A
lábában jobban bízott.
– Futás!
A kis csapat nagy lendülettel lódult felfelé. Az áruló erfro-bolg
bölcset egyszer en a sorsára hagyták, s sem Razco, sem Vionapaad nem
vonta kétségbe Leonnak ezt a döntését. Grun Grath eszméletlenül ült
leszíjazva a döglött szitaköt hátán.
Sebes iramban kapaszkodtak felfelé az egyre meredekebb hegy-
oldalon. Leon azért választotta ezt a részt, mert itt a lovasok nem
lesznek képesek felkapaszkodni, míg egy síkabb terepen könny szerrel
utolérnék ket. Fújtatva, lihegve rohantak a csillagfényes éjszakában.
Elöl Leon, szorosan a nyomában Vionapaad, a sort pedig négy-öt
lépéssel lemaradva Razco Menem, a kurta lábú thorp nemesúr zárta.
Keskeny sziklahágón igyekeztek fölfelé az ismeretlenbe. Mögöttük
messze elmaradtak az üldöz k. Leon er s tempót diktált, és nem telt bele
sok id , mindannyian ziháltak a kimerültségt l. A menekülés alaposan
kiszívta az erejüket.
– Messze vagyunk még? – nyögte Razco, aki egy kisebb pihen
alkalmával els ízben érte utol a társait. A nyelvével megnedvesítette
kiszáradt ajkát.
– Türelem – nyugtatta meg Leon. – Hamarosan felérünk a
fennsíkra, lerohanunk a túloldalon, és bevesszük magunkat az erd be...
Hátrapillantott, és látta, hogy a vad eemsik körülveszik a döglött
szitaköt t és az éledez erfro-bolg bölcset. Grun Grath széles
gesztusokkal intett feléjük, és az eemsik vérszomjasan törtek ki. Az
egész sereg meglódult utánuk.
Leonnak nagyon nem tetszett a dolog. Valahogy túlságosan furán
alakulnak a dolgok. Grun Grath csak egyet int, s a kolostorban máris
repül hátasokat bocsátanak a rendelkezésére. Aztán most még egyet
int, és a vad eemsik szinte az parancsára veszik üldöz be a
menekül ket. Ki a fene ez a Grun Grath, hogy ekkora befolyással
rendelkezik?
Vionapaad, az eemsi újabb néhány méter mászás után megpihent
egy kisebb sziklateraszon, és a társaihoz fordult.
– Tudom már, hol vagyunk. Nem jártam még itt, de az elmondások
után felismerem. Ez itt Nespat, az Egyhangúság hegye, az északi eemsik
területének központja. A hegy belsejében, nem túl messze innen Otoaak
papjai egy Kémlel t alakítottak ki, amely látszólag egy közönséges hegyi
eemsi tanyára hasonlít. Azonban a Kémlel n keresztül átjuthatunk a
hegyen, s ha átértünk, akkor egyel re nincs mit l tartanunk.
A távolban eszel s kacagás csendült fel, és a lábuk alatt megrendült
a föld. Apró repedések támadtak a sziklákban, és émelyg en édeskés
szagot hozott feléjük a szél.
– Futás! – b dült el Vionapaad, és jó példával elöl járva neki-
iramodott az emelked nek. Hatalmas testét meglep en könnyen
mozgatta.
Leon és Razco egy emberként vágtak neki az emelked nek, és
pillanatokon belül beérték a liheg Vionapaadot. Az eemsi nem nagyon
bírta a hegyi terepet, inkább síkságokhoz szokott.
Leon egy lazább talajon megcsúszott, és csaknem kificamította a
lábát. Sántikálva igyekezett tovább.
Most már a kurta lábú Razco haladt elöl, thorp ösztönei vezették, és
a három fáradt vándor hamarosan egy kisebb barlangban találta magát,
amelynek bejárata nem volt nagyobb egy jókora hordónál. A
kimerültség kezdett eluralkodni rajtuk, és mindhárman vadul ziháltak. A
sötét éjszakában csak bizonytalan körvonalakat láttak. Néma
egyetértéssel bebújtak a barlangba, s odabent találtak egy méretes
sziklát, amit egyesült er vel a nyílás elé gördítettek. Az épp elég nagy
volt ahhoz, hogy teljesen eltakarja a sötét lyukat. Hamarosan
mindannyian álomtalan alvásba merültek.
Leon Silver arra ébredt, hogy valaki gyengéden bökdösi az oldalát,
miközben az nevét sugdossa.
– Ébredj, Leon!
Lassan kinyitotta a szemét, de még nem volt igazán magánál. Teste,
lelke kívánta az alvást, a pihenést.
– Mi a baj?
– Hallgasd csak! – Végre rájött, hogy az éber Razco keltette fel.
Megfeszítette figyelmét, de Vionapaad hortyogásán kívül semmit sem
hallott. Megrázta a fejét. – Semmi.
A thorp dühösen felhorkant, majd mély lélegzetet véve suttogni
kezdett.
– ...essen a botfüledbe! – szitkozódott fojtott hangon. – Valamik
mászkálnak a barlang el tt. Nem lehetnek túlságosan nagyok, de tisztán
hallom a homok sercegését a lépteik nyomán. Lehet, hogy minket
keresnek!
– Keltsd fel Vionapaadot! – vette suttogóra a hangját Leon is, de
egy halk hang szólalt meg a sötétb l.
– Már ébren vagyok egy ideje!
A három cimbora feltápászkodott, és fegyvereiket kézben tartva a
kijáratot félig-meddig eltakaró sziklához osontak.
– Mit hallasz? – fordult Leon az eemsihez, akinek elismerten a
legjobb hallása volt hármójuk között.
 Vionapaad megvonta a vállát.
– Csak sercegést. Képtelen vagyok megállapítani, mi mászkál a
barlang el tt. Vagy sok lába van, vagy sokan vannak. De abban biztos
vagyok, hogyha többen is vannak, egyik sem nagyobb Razco
buzogányánál!
– Remek! – bólintott elégedetten Leon. – Itt nem maradhatunk, mert
innen könnyen kifüstölhetnek minket.
Razco felemelte a kezét, mert neki más elképzelései voltak a barlang
biztonságáról, de gyorsan rájött, hogy Leonnak van igaza. A bejáratot
ugyan több száz harcossal szemben is tartani tudnák, de nincsenek
tartalékaik, a szell nyílásról nem is beszélve. Ha valaki tüzet gyújt a
bejárat el tt, a bentlév k füstmérgezést kapnak, miel tt megadhatnák
magukat.
Razco és Vionapaad megragadták a bejáratot elzáró sziklát, és Leon
intésére félretolták. Silver kivetette magát a lyukon, igyekezett minél
távolabb kerülni, hogy a társai is kijuthassanak.
A fájós lába megbicsaklott a nagy igyekezetben, és szégyen vagy
sem, a Hajnal Lovagja végigvágódott a földön. Egy pillanatra
megszédült, és amikor kinyitotta a szemét, egy körülbelül fél méter
hosszú, tíz centi magas teremtménnyel nézett farkasszemet.
Mint egy óriási hangya, gondolta Leon, és minden izmát megfeszítve
felpattant. Ebben a pillanatban a lény szeme kinyílt, és ahogy Leonra
nézett, két apró vörös pont jelent meg a cherub lábszárán.
Leon követte tekintetével a vörös pontokat, amelyek egyre feljebb
vándoroltak a testén, mígnem megállapodtak a szívén.
Leon Silver csak most döbbent rá, mit jelentenek a piros pöttyök.
– A francba! – Eszel s sietséggel bevetette magát egy közeli
szikla mögé.
Két apró, vörös fény villant az éjszakában.
Lézersugarak.
Leon vadul körülpillantott, a társait kereste. Razcót egy szikla
tetején pillantotta meg, amint aggódva leste a körülötte mászkáló
tucatnyi hangyaszer teremtményt. Vionapaad a földön ült, és fájó
bokáját masszírozta. Rosszul léphetett. Az óriáshangyák körüljárták az
eemsit, de csupán a táj egy kiemelkedésének tekintették, mert
egyetlen lézersugár sem égette át testét.
Csak engem akarnak! ~ értette meg egy másodperc alatt Leon, és
valami hatodik érzékt l vezérelve jobbra vet dött.
Parányi szilánkok pattantak le a szikláról, és pontosan ott, ahol az
imént még guggolt, három lézerkeres fénye jelent meg.
Mintha a hangyák kommunikálnának egymással, egyre több lé-
zerkeres pásztázta a környéket, és kitartóan közeledtek ahhoz a
helyhez, ahol Leon lapult.
A Hajnal Lovagja nyugtalanul szemlélte üldöz it. Ezek lennének
azok a robottermeszek, amikr l korábban már épp eleget hallott? Ezek
lennének Melan legpusztítóbb harci gépei, amik képesek pár órán belül
teljesen letarolni egy falut? Bárhogy legyen is, valamit sürg sen tennie
kell, hacsak nem akar helyes kis lyukakat a fejébe és az agyába.
Mentális burok, villant Leon agyába, de hiába koncentrált a jól
ismert érzésre, semmi sem történt.
Nem m ködött a mentális pajzsa.
Védtelenül állt a termeszek támadása közepette!
Tucatnyi vörös fény jelent meg a testén, amíg a mentális pajzzsal
foglalatoskodott, ahogy a gyilkos hangyák körülvették és célba fogták.
Lehunyta a szemét. Harcolni akart, de valahogy nem látta értelmét.
Kellemes zsibbadtság vett rajta er t, már nem vágyott másra, csak egy
kiadós alvásra.
A vég egyre csak váratott magára.
– Ez a tied, te rohadék! – üvöltötte Razco dühösen, és szavait egy
érett dinnye szétloccsanásához hasonló hang kísérte.
Ebben a pillanatban apró szisszenések hallatszottak, és kéttucatnyi
halálos lézersugár indult Leon Silver irányába.

7.

Vörös fények.
Leon csupán ennyit érzékelt, a következ pillanatban felszikrázott
körülötte a jól ismert, zöld szín mentális pajzs.
A lézernyalábok ártalmatlanul siklottak le róla, de a gyilkos
hangyák nem szüntették be a tüzelést. Újabb és újabb energiacso-
magokat bocsátottak útra, kíméletlen pontossággal célba véve Leon
Silver szívét és fejét.
Silver érezte, hogy minden egyes találatnál csökken a pajzsa ereje.
Aggódva figyelte a hangyákat, és eltöprengett azon, vajon ki bírja
tovább.
– Most! – Vionapaad emelkedett fel egy közeli szikla mögül, és
jókora k tömböt görgetett a hozzá legközelebbi hangyára. Nagycsattanás
jelezte, hogy talált. Szikrák pattogtak, és a lény beszüntette a tüzelést.
A túloldalon Razco, a h séges thorp gróf szórta számolatlanul a
köveket a gyilkos teremtményekre, amik ezzel mit sem tör dve továbbra
is lézersugarakkal l dözték a kiszolgáltatott áldozatukat.
Ám amíg a termeszek egyre csökkentették Leon mentális pajzsának
intenzitását, Razco és Vionapaad szabadon járkálhattak közöttük, és
egymás után zúzhatták ket darabokra. Hamarosan egyetlen aktív
példány sem maradt.
Leon megkönnyebbülten szüntette meg mentális pajzsát.
– Remek munkát végeztetek – dicsérte két társát. – Biztosan az
motoszkált bennetek, mihez kezdenétek nélkülem.
Razco elvigyorodott.
– Amikor el ször megláttam ezeket a csúf... lényeket, rögtön
tudtam, hogy ezek Melan robottermeszei. Már-már elsirattam magam,
amikor ráébredtem, hogy velem fikarcnyit sem tör dnek. Vionapaad is
megúszta sértetlenül az els találkozást. Pedig az egyik förtelem
egyenesen nekiment, ledöntötte a lábáról, és átmászott a hátán!
– Aha – bólogatott az eemsi. – Úgy t nt, észre sem vett, pedig
alaposan a gyomromba taposott.
Razco méltóságteljesen kihúzta magát, láthatólag nagyon büszke
volt a tettére.
– Éppen neki akartam fogni a... a módszeres kiirtásuknak, amikor
egy kuporgó alakot pillantottam meg az egyik közeli szikla mögött.
Mivel Vionapaadot jobb kéz fel l láttam, el ször arra gondoltam, te
rejt ztél oda. Közelebb léptem, és az alak a lépteim zajára megfordult.
Iszonyú arca volt. Mintha egy kígyó nézett volna velem farkasszemet.
Egy pillanatra ledermedtem, szerencsére még inkább, és mire
felemelkedett volna, nekem már lendült a buzogányom.
Leon elmosolyodott.
– Hallottam a reccsenést...
– Valami furcsa szerkezet esett ki a hulla kezéb l, ami elgurult a
sziklák közé, de nem kerestem, mert a következ pillanatban
megláttalak, éppen akkor burkolta be a zöld mentális háló a testedet, és
a fények mind rád szegez dtek.
– Aha – motyogta Leon, de gondolatai már máshol jártak. Lehajolt
az egyik összelapított hangyához, és a kezébe vette.
Egyetlen pillantást vetett csupán rá, és tudta, megérzései ezúttal
sem hagyták cserben.
Egy robothangyát tartott a kezében!
Egy távirányított technikai szörnyszülöttet.
Lehetett vagy két kiló, és kitinpáncél helyett fémpáncél borította a
testet. A vezérl szerkezet nyilván a fejében volt, míg a lézergerjeszt t
és az energiatelepeket a testében hordta. A fején lév csápok a
távirányítást szolgálták.
Egy pillanatig sem volt kétséges, honnan származik.
Cherubionban kevesen vannak, akik ilyen csúcstechnológiával
rendelkeznek.
Melan, a Technokrata vadászik rá! És az a tény, hogy a hangyák
kifejezetten öt támadták, Razcóékkal mit sem tör dve, arra utalt, hogy
a kiszemelt célpont.
– Bajban vagyunk? – lépett közelebb Vionapaad. Razco némán állt a
háta mögött.
Leon bólintott.
– Eggyel többen vadásznak ránk. Azt hiszem, komoly veszély
fenyeget.
Fura nevetés hallatszott a hátuk mögül.
– De még milyen komoly veszély!
Leon megdöbbenve perdült meg, teste körül szinte ugyanabban a
pillanatban felszikrázott a mentális pajzs. Razco fenyeget en
meglengette buzogányát, Vionapaad a kardját rántotta el .
Néhány lépésnyire t lük, egy szikla fölött áttetsz alak lebegett.
Ezüstös haj, hideg tekintet, a szája sarkában apró mosoly. Eszel s
arckifejezés.
– Sang Al’rahim! – suttogta Leon. – A b nös mergháni!
– Nem hittem volna, hogy mi valaha még találkozunk, Leon Silver!
– A félisten hangtalan kacajt hallatott. – Ám ez az örvendetes
találkozás, most végre bekövetkezett!
Leon habozás nélkül a mentális erejére koncentrált, és zöld
fényhurkot vetett a lebeg látomás nyakába. A mentális hurok azonban
ártalmatlanul csúszott le a jelenésr l, mintha csupán egy vetített képet
talált volna.
Sang ismét nevetett.
– Most itt vagyok, vagy nem vagyok? – kérdezte talányosan. – Már
magam sem tudom. Na, nézzük csak!
Kicsit elfordította a fejét, tenyerét a szája elé helyezte, mintha csókot
akarna dobni, s az ujjai fölött Razcóra fújt. Majd ugyanezt megismételte
Vionapaad irányába. Mindketten nyomban megmerevedtek, s bár
szemükben ott csillogott az élet, Leon tudta, hogy társai képtelenek
akár a legkisebb mozdulatra is. Mágikus béklyó köti gúzsba a testüket.
– Ezek szerint itt vagyok – csodálkozott Sang. – Gyilkolok, tehát
létezem.
– Mit akarsz? – sziszegte dühösen Leon, és a Sötét Láng felé nyúlt
gondolatban. Ám az már nem feszült ott a szíve körül. Leon agyát
vörös köd borította el.
– Lassan a testtel, barátocskám! – emelte fel csillapítóan a kezét a
félisten. – Jó szándékkal jöttem ide, nyílt lapokkal akarok játszani!
– Ugyan! – Leon akaratlanul is kiköpött. Egész szívéb l gy lölte a
merghánit.
– Pedig igen – sért dött meg egy pillanatra Sang, majd szélesen
elmosolyodott. – Tegyük félre a múltat, fejezzük be az ellenséges-
kedést! Hallgass meg, kérlek, és azután ítélj! Elismerem elkövettem
ugyan egy-két csibészséget a múltban, de azóta gyökeresen
megváltoztam. Csakis azért élek, hogy helyrehozzam azt, amit el-
rontottam. Csakhogy... a régi hatalmam immár a múlté. Gyenge
vagyok. Legalábbis egymagam er tlen több ellenséggel szemben. Arra
gondoltam, hogy mivel mindketten ugyanazt a célt hajszoljuk, össze
kellene fognunk! Mindketten a Hajnal Hadurát akarjuk hidegre tenni,
ám külön-külön esélytelenek vagyunk. Együtt viszont er sebbek
lehetnénk bármely szövetségnél, amely jelen pillanatban Cherubionban
vagy Amrikban létezik.
– És Choler? – kérdezte gúnyosan Leon. – t máris kipipáltad a
szövetségeseid közül?
Sang kivillantotta hófehér fogait.
– Nem, barátom. Cholert te magad pipáltad ki nem sokkal ezel tt.
A Sötét Láng Urát jó id re elküldted az éteri létsíkra, és elég id be
telhet, mire ismét össze tud kotyvasztani annyi matériát, mellyel szerepet
játszhat Cherubion sorsának alakulásában. Nekem nincs id m kivárni
ezt.
– Éppen ezért mellettem döntöttél...
– Pontosan. Abban bízva fordulok hozzád az ajánlatommal, hogy
félre tudod tenni a múltbéli összezördüléseket, és képes vagy el ítéletek
nélkül csak a jelenre koncentrálni. S ha már a múltnál tartunk... ne
feledd, els sorban nekem köszönheted, hogy Cherubionba kerültél, és
végül is így vagy úgy... de én tettelek azzá, aki vagy!
Leon összehúzta a szemöldökét. Eszébe villantak eddigi kalandjai,
melyekben bár sok minden megtörtént vele, az igazi boldogságot, a
nyugalmat sohasem találta meg.
– Mit vársz t lem ebben a szövetségben? – vetette fel a kérdést. Sang
az orrát piszkálta.
– Egy apróságot kérek t led. Azt teljesítened kell. Aztán pedig
egyesült er vel, ketten együtt nyírjuk ki a Hajnal Hadurát.
Leon eltöprengett ezen a kijelentésen.
– És mi el nyöm származna nekem egy ilyen cselekedetb l?
Sang ravaszkásan elmosolyodott, és a szeme cinkosán megvillant.
– Bevégeznéd azt a feladatot, aminek elvégzésére oly nagykedvvel
indultál Romin'yarak gyíkjainak szigetér l. Megszabadíthatnád
Cherubiont a jelenlegi legveszedelmesebb tényez jét l.
Leon szarkasztikusan biccentett.
– Hogy ezzel egy még veszedelmesebb tényez t szabadítsak a
világra?
– Te hízelegsz – nevetett elismer en Sang. – Amióta nem ta-
lálkoztunk, lényegesen kifejl dött a humorérzéked.
Leon a fejét rázta.
– Nem hiszem, hogy szövetséget kötnék veled, mergháni Sang. Túl
sokszor beugrottam már.
– Visszaadom a feleséged fiatalságát! – ütötte tovább a vasat Sang.
– Vagy talán már ez sem érdekel? Nem szeretnéd a csábos Chloviát
ismét a szépségében tündökölve látni? Te talán elégedett vagy azzal a
kardba zárkózott vénlánnyal?
Leon összeszorította az ajkait, és egy szót sem szólt. Ez talált!
– Ha te segítesz nekem, én is segítek neked – dúdolta Sang
boldogan. – így m ködik a szövetség. Megöljük a Hajnal Hadurát, aztán
mehetsz, amerre akarsz háborítatlanul. Chlovia visszanyeri a fiatalságát,
élhettek boldogan a világtól félrevonultan, vagy éppen az én
palotámban. Ahogy jónak látjátok. Ha velem harcolsz, és úgy döntesz,
hogy megbízol bennem, els emberemmé teszlek és semmire sem lesz
panaszod, ezt megígérem.
– Hogyan tudnád visszaadni Chlovia fiatalságát? – kérdezte Leon
ernyedten.
Sang ünnepélyes képet vágott.
– A módszer maradjon az én titkom, de hogy képes vagyok a
visszafiatalító varázslatra, abban kár kételkedned. Gondolj csak bele!
Én vagyok az egyetlen olyan mergháni ebben a világban, aki elég
varázser vel és mentális hatalommal bír ahhoz, hogy akár a természet
er ivel is szembeszálljon. És még a merghánik között is ritka az, aki a
másodlagos lét minden szöv dményével tisztában van. Én nem egyszer
fordítottam már vissza az id t azok szervezetében, akik a tárggyal való
hasonulás következtében hibát követtek el, és fizikailag elöregedtek.
Kérdezz csak meg bármely merghánit, akármelyikük megmondhatja,
hogy én a saját népemben is ismert sámán voltam, a másodlagos lét
igazi specialistája! Emlékszel Balamudra? már szinte eggyé vált a
karddal, megragadta denevér-alakban, s amikor a szükség úgy kívánta,
az egész folyamatot vissza tudtam fordítani. Ezt... megtehetem
Chloviával is.
Leon sóhajtott. Már megint olyasmi, amire nem számított.
– Megöltem Cholert? – akarta tudni, mert ez a lehet ség elké-
pesztette, s még mindig élénken élt a képzeletében a Magiszterrel és a
Sötét Lánggal vívott csata.
Sang a fejét rázta.
– Na, azért nem eszik olyan forrón a Sötét Lángot! – nevetett a
félisten. – Choler most épp nem e világ leveg jét lélegzi, hanem az éteri
létsíkot boldogítja, de csalódnék, ha nem térne vissza hamarosan...
mondjuk úgy egy-két évszázad múlva! A te jóvoltodból részben
elveszítette hatalmát a Sötét Láng fölött, amikor nemrégiben
élethalálharcot vívtatok... Ám ha a Hajnal Hadura végleg úgy nem
határoz, hogy letörli a Magisztert Cherubion színpadáról, el bb vagy
utóbb számíthatunk a visszatérésére.
Leon eltöprengett a hallottakon.
– A Hajnal Hadura... bárkit képes végleg megölni?
Sang keser en felkacagott, és a fejét rázta.
– Mondjuk úgy inkább, hogy a Hajnal Hadura az egyetlen, aki ha
gyilkol, szörny és ismeretlen jelleg varázserejével képes örökre
megfosztani bármelyikünket az élett l. Képes a végs elpusztításra, de
nem mindig teszi azt. Ám ha megteszi... már nincs visszatérés, még egy
istennek sem! Hát ezért retteg mindenki a Hajnal Hadurától.
– Még te is?
Sang vonakodva biccentett.
– Minek tagadjam? Hosszú létezésem során nem egyszer meghaltam
már. Azonban kivártam a lehet séget az éteri létsíkon, melyre a
diadalod után nem sokkal Choler téged is szám zött... és mindig
visszatértem. Ott folytathattam, ahol abbahagytam, még akkor is, ha
néha évtizedek teltek el a távollétem alatt. Ám ha egyszer a Hajnal
Hadura gyilkos szándékkal támad rám, és úgy dönt, hogy végleg
elpusztít... szertefoszlok, mint egy ködfolt, amit elfúj a legenyhébb
szell .
Leon felkapta a fejét.
– A test füstté válik, és miközben az áldozat vadul rángatózik és
ordít kínjában, a füstpamacsok cafatokra szakadoznak.
Sang vadul megrázkódott, majd felkacagott.
– Úgy valahogy! Puff... és nem marad semmi!
– Úristen! – motyogta Leon. – így pusztult el Kevanaar. Szét-
foszlott, mint nyári égen a ritka felh .
Sang bólintott.
– Tudok róla. Kevanaart a Hajnal Hadura pusztította el. S ha-
sonlóan örökre megszüntette mindazokat, akik ellene szegültek. Akarod,
hogy felsoroljam azok listáját, akik már soha többé nem térnek vissza
közénk? Akarod hallani az elkárhozottak neveit?
Leon megborzongott, de nem válaszolt.
– Gor'ancsdak – kiáltotta Sang dühösen. – A déli eemsik f kodója
volt, miel tt Otoaak visszatért volna az éteri létsíkról. A Hajnal Hadura
végzett vele. Több tucat eemsi szeme láttára pukkant szét Gor'ancsdak a
saját trónján. Két napra rá szertefoszlott, mint a pára a helyettese,
Girndreg nagykodó is. S ezt követték mindazok, akik az új életre kelt
Otoaak ellen fordultak... Domerg Gargakh, Kirgen'tresar, Gulgasha,
Rewwter Arginh és még legalább egy tucat kodó, nagykodó... Immár
senki sem meri nyíltan megkérd jelezni a nagy Otoaak hatalmát!
Leon leveg után kapkodott.
– Hiszen ez azt bizonyítja, hogy Otoaak...
– Nem! – vágott közbe Sang. – Nem Otoaak a Hajnal Hadura! Ezt
egészen biztos forrásból tudom. Egy kémem folyamatosan a közelében
tartózkodik, és a f kodó minden lépését jelenti nekem. Otoaak nem
lehet a Hajnal Hadura! Az eemsik fökodója csak bábu annak a titokzatos
személynek a kezében, aki a Hajnal Hadurának nevezi magát. S hogy
miért hódolt be Otoaak, és miért hajlandó feltétel nélkül teljesíteni a
Hadúr minden parancsát? Én meg tudom érteni. Annak, aki
halhatatlanságra született, igen rémes az a tudat, hogy léte bármelyik
pillanatban végleg szétpukkanhat, mint egy szappanbuborék.
– De hát... miféle szerzet lehet a Hajnal Hadura? – tört ki Leon, és
maga sem értette, mit l lett hirtelen ennyire ideges. – Miféle mágiával...
– Eleinte arra gondoltam, hogy a Féregurak – folytatta Sang. – Nem.
El kellett vetnem a lehet séget. A Féregurak és a Féregmesterek vagy
Otoaaknak engedelmeskednek vagy a Hajnal Hadura parancsára
cselekszenek. Ráadásul az hatalmuk er sen korlátozott. Nem egyet
megöltem már közülük... különösebb nehézség nélkül. A mentális
erejük gyenge, s bár rendelkeznek egyfajta alakváltó technikával,
rajtam nem tudtak kifogni. – Sang elmerengett egy pillanatig, majd
folytatta. – Persze az nem zárható ki, hogy egy különleges képességekkel
rendelkez Féregúr igazgatja a bábukat a háttérben, de eddig minden
ilyen irányú kutatásom medd nek bizonyult.
– És Melan? – kérdezett közbe Leon idegesen. – Nem sokkal ezel tt
robottermeszek támadtak rám, és csaknem szétl ttek a lézereikkel...
Nem lehet, hogy a Technokrata talált fel valami szerkezetet, aminek
segítségével végleg képes elpusztítani a lelkeket... még az éteri
létsíkról is?
Sang elmosolyodott.
– Ügyes! Bevallom, épp ez motoszkál már napok óta az én fejemben
is. Sok minden utalna erre a lehet ségre. Például az, hogy Melan
jelenleg Otoaak szövetségese és h társa. Igen, nem zárható ki, hogy a jó
öreg Melan bácsi feltalált valami ördöngös szerkenty t, amivel egyszer
s mindenkorra kicsinálhatja az ellenségeit. Ám ha így van... kérdezem:
mi szüksége van Otoaakra. Simán eltehetné t is láb alól, és egyedül
uralkodhatna kedve szerint. Simán végezhetne velem is és veled is.
Ráadásul Melan... bár számító és ravasz, nem olyan fondorlatos, hogy
képes legyen oly fortélyos húzásokra, mint amit a Hajnal Hadurától
megtapasztaltunk.
Leon sóhajtott.
– Van okod feltételezni, hogy a Hajnal Hadura mindannyiónk
életére tör?
Csak folytatom a névsort – vágta rá Sang. – Gilgarat, aki csak pár
évvel el tted tért vissza Cherubionba az éteri létsíkról. Pukk.
Gornskiléyn, a ghirdek vezet je. Pukk. Timor és Markhus, a choleriták
két leghírhedtebb vallási elöljárója. Pukk, pukk! Marakadros, a
kunigaamik vérszomjas királya, s az t követ Huroghan király, aki
még két hétig sem uralkodott. Aztán Alméra, egy ifjú mergháni
varázslón , aki...
– Állj! – kiáltotta Leon. – Alméra öngyilkos lett azon szertartás
során, amikor Chloviát kiszabadította a kardból...
– Úgy van – húzta el a száját Sang. – Csakhogy a csinos Alméra
valami id zített mágiája segítségével tegnap visszatért az éteri létsíkról,
s új életre kelt. Azért épp engem keresett, mert... mint bizonyára tudod,
is mergháni volt, s velem, a merghánik nagy sámánjával kívánta
megosztani síri titkát. Elmesélte a kalandozásait, s azt is megvallotta,
hogy a Hajnal Hadurának megbízásából dolgozott. Hogy ki ez a
titokzatos személy, azt sem tudta, ám olyan nyomra vezetett, amit
érdemesnek látok továbbkövetni. Sajnos... a szép hölgy nem adhatott
további információkat. A szemem el tt foszlott köddé, amikor szavakba
akarta önteni a gyanúját azzal kapcsolatban, milyen módszerrel
végezhet örökre a Hajnal Hadura a kiszemelt áldozataival. Szétfoszlott,
és a titkot örökre elvitte magával... Képzelheted haragomat! Félórán át
tomboltam és magam sem értem, miként lehet, hogy ilyen gyorsan
lecsillapodtam. Aztán megindultam azon a nyomon, amire Alméra utalt,
és most itt vagyok.
Leon gyanakodva pislogott.
– Én... lennék az a nyom?
– Mondjuk inkább úgy... te vagy a célpont, ahová a nyom vezet.
– Célpont?
– Kérlek, kedves barátom, ne szívd nagyon mellre, de okom van
azt feltételezni, hogy nagy valószín séggel te leszel a következ áldozat.
Leon leveg után kapkodott.
– Ezért kínálsz szövetséget? Hogy csalinak használj?
Sang vállat vont.
– Lényegében így is fogalmazhatunk. Ámbár te olyan csali leszel,
aki ha életben marad, nagy jutalomra számíthat. No persze csakis abban
az esetben, ha kifogjuk a nagy halat.
Leon elborzadt.
– Én leszek a következ áldozat?
 – A Hajnal Hadurának útjai kifürkészhetetlenek – viccel dött Sang.
– De mondd csak... nem vagyok túl indiszkrét, ha megkérdezem: nem
jelent meg álmodban egy iszonyatos alak, két csavaros szarvval a
homlokán és a te letépett fejeddel a derékövére kötözve?
Leon leveg után kapkodott.
– Már csak azért – f zte tovább a szót vidáman Sang –, mert a
szóbeszéd szerint azokat, akik végleg elpusztulnak... nem sokkal a
gyötrelmes haláluk el tt ehhez hasonló lidérces álmok gyötörték.
– Ó, nem!
– De igen, kedves barátom! Halálra ítéltettél, a Hajnal Hadura már
feni rád az agyarait, és senki sincs, aki a szarból kihúzhatna, csak a
jószív Sang bácsi. Nos, akarsz a szövetségesem lenni?
Leon lehunyta a szemét, és azt kívánta, bár soha ne állt volna szóba
ezzel az átkozott merghánival. Önbizalmának utolsó foszlányait is
eloszlatták a kegyetlenül szinte szavak.
– Mi módon kívánod hát, hogy a szövetségesed legyek? – recsegte
ellenségesen. – Mit kell tennem, hogy a kedvedben járjak?
– Ó, én csak egy egészen aprócska szívességet kérek t led.
Leon sóhajtott. Ha Sang csak egy aprócska szívességet emleget, az
nagy valószín séggel olyasmit jelenthet, hogy arra fogja kérni, most
nyomban vágja le a fél karját. Vagy esetleg mindkett t.
– Mi légyen az?
– Mivel gyaníthatóan a Hajnal Hadura hamarosan halálos csapást
kíván mérni rád, nem sok a vesztenivalód...
– Nem teszik nekem ez az id húzó, körülményes bevezetés!
– Jól van – csapott le rá Sang. – Ne húzzuk az id t! A lényegre
térek. Csak egy módon menekülhetsz meg a végs pusztulástól,
barátom... ha én veled leszek a kell pillanatban. Másképpen esélyed
sincs! Ha a Hajnal Hadura rád támad, melletted kell lennem, különben
véged! S megfelel szövetséges nélkül végem nekem is! Csak mi ketten
együtt gy zhetjük le az átkozottat! Külön-külön beledöglünk!
Leonnál most jött el az a pillanat, amikor nem bírt tovább uralkodni
magán.
– Nyögd már ki, mi a fenét akarsz, vagy menj a pokolba!
 – A tudatodat! – ordította Sang. – Azt akarom, hogy szüntesd meg a
mentális pajzsodat, és védekezés nélkül engedd, hogy az én tudatom egy
része beköltözzön az agyadba! Állandó összeköttetésben kell állnunk, és
azáltal, hogy én veled leszek, tudni fogom, amikor elj a kell pillanat,
és közbelépek!
– Még mit nem?! – üvöltötte Leon. – rültnek tartasz? Csak nem
képzeled, hogy önszántamból kiszolgáltatom magam neked?
– Akkor vagy rült, ha nem teszed! Nélkülem a biztos halál vár rád!
Velem van némi esélyed!
– Aha. Arra, hogy te pontosan tudd majd, ki lesz az, aki engem
elpusztít!
– Ostoba! – Sang tajtékzott a düht l. – Ha te megdöglesz, a
mentális összekapcsolódásunk révén én is a pokolra jutok! Ha engeded,
hogy a tudatodba férk zzek, a lelkünk egy id re egyesül, a sorsunk
összefonódik, és ami egyikünkkel történik, a másikat is sújtja!
Szövetkezz velem! Bízz bennem!
– Nem! – kiáltotta Leon, és ösztönösen elhátrált. – Nem! Ez csapda!
Honnan tudjam, hogy nem te vagy a Hajnal Hadura? Ha kitárom el tted
a mentális pajzsomat, könny szerrel végezhetsz velem! Ez csapda!
Menj innen!
Sang behunyta a szemét, és sóhajtott.
– Miért van az, hogy senki sem akar megbízni bennem? A hozzád
hasonló balfácánok inkább keresik a vesztüket, mint hogy elfogadnák a
baráti jobbomat. Én türelmes vagyok, Silver, de nem a végtelenségig!
leg pedig nem akkor, amikor az életem forog kockán! Minden
életem!
Leon a fejét rázta.
– Ilyen ócska trükkel nem fogsz beugratni, mergháni! Sohasem
fogom megengedni, hogy az agyamba hatolj, és uralkodj fölöttem!
Sang elmosolyodott.
– Jól van. Bizonyos fokig megértem a bizalmatlanságodat. De
mindkett nk érdekében csak remélni tudom, hogy a... Hatalmasságok
Tanácsának ítélete után egészen másképp beszélsz majd!
Hogyan? Miféle ítélet?
 – Hamarosan megtudod. Ott majd találkozunk. És akkor újra fel
fogom ajánlani a szövetségemet. Addig gondolkozhatsz. Én nem
háborgatlak. Ám ha akkor is megtagadod, ellenségemnek foglak
tekinteni. És azt nem köszönöd meg!
– Miféle...
A mergháni azonban nem válaszolt, felemelte a kezét, valami ijeszt
varázsigét sziszegett, majd egy halványsárga forgószélben elt nt Leon
szeme el l. Néhány másodperc múlva a forgószél is szertefoszlott.
Vionapaad és Razco Menem álmosan dörzsölték meg a szemüket.
Mint közönyös szavaikból kiderült, az iménti jelent teljesen kiesett az
emlékezetükb l, mint ahogy az azt megel csata is. Leon úgy
becsülte, legalább egy óra lehet az emlékezetvesztésük.
Leon némi habozás után úgy döntött, hogy fölösleges a társait az
elhangzottak súlyával terhelni, így hát nem mondott semmit.
Társai azonban, bár nem nagyon voltak tudatában, hogy hosszú
perceken át szobormereven álltak, rendkívüli izgatottságot tanúsítottak.
– Gyerünk innen, miel tt valami szörny felbukkan! – suttogta
Vionapaad, és csalhatatlan eemsi ösztönnel indult meg az egyik
sziklaösvényen felfelé.
Leon és Razco szó nélkül követték társukat. Jó tíz perce másztak
már fölfelé, amikor Razco megráncigálta Leon zekéjét.
– Most hova megyünk?
Leon megvonta a vállát.
– Magam sem tudom pontosan. De abban biztos vagyok, hogy
hamarosan megérkezünk valahová. Arról azonban fogalmam sincs,
hogy ennek örülni fogunk-e vagy búslakodni.

8.

A hajnal egy jókora mez n köszöntött rájuk. Mintha valami másik

világba csöppentek volna, hirtelen véget ért a k sivatag, a sziklák
hátramaradtak, hogy átadják helyüket a virágoknak és az életnek.
Vionapaad megcsóválta a fejét.
 – Ilyen buja mez egész Amrikban nincs! Biztosan mágiával
csinálták...
Leon el ször nevetett az eemsin, de kénytelen volt komolyan venni
a dolgot. Ha azt mondja, hogy Amrikban nincsenek ekkora füves
területek, az életnek ilyen burjánzó megnyilvánulása, akkor úgy is van.
Ebben az esetben pedig az lesz a legjobb, ha miel bb folytatják az
útjukat.
Leon elmerült zavaros gondolataiban, egyfolytában a Sanggal
folytatott beszélgetés járt az eszében. Leginkább az foglalkoztatta, hogy
ki és miféle szerzet lehet a Hajnal Hadura, de arra is igen sokszor
gondolt, amit az eszel s mergháni távoztakor vetett oda. Vajon miféle
ítélkezést emlegetett?
Egy tisztáson megpihentek, és Leon egyszer csak azt vette észre,
hogy mindössze ketten maradtak. A thorp gróf elt nt, mintha a föld
nyelte volna el.
Lehet, hogy máris lecsapott rájuk a Hajnal Hadura?
– Razco hová t nt? – förmedt rá a f szálat rágcsáló eemsire. –
Megmondtam, hogy ne távolodjunk el egymástól!
Vionapaad vigyorogva mutatott egy terjedelmesebb bozótos felé.
– Az a hülye kunigaami útközben bezabált egy halom khanga-
bogyót, most meg nem gy z nyögni t le. Pedig én intettem a tor-
kosságtól.
Leon aggodalmasan pillantott a bozótos felé.
Eltelt tíz perc, s már mindketten kezdtek er sen nyugtalankodni.
leg miután a környéken elhallgattak a madarak, és mintha a bozót
zizegni kezdett volna.
– Itt gond lesz – emelkedett fel Leon. – Gyerünk!
Néma csendben lopakodtak a fához, melynek széles törzse mögött a
bozótos kezd dött. Razcónak valahol ott kellett volna kuporognia. A
bozótos mélyér l elfojtott zajok hallatszottak.
Leon és Vionapaad egymásra pillantottak. Az eemsi el húzta
részfogas kardját, Leon a varázskard után nyúlt, s mintegy mellékesen
aktiválta a mentális pajzsát.
– Óvatosan! – súgta oda a társának.
 Közelebb léptek. Vionapaad puha mozdulattal el renyúlt, és ujjait
szép lassan ráfonta egy terjedelmesebb ágra. Leonra pillantott, mély
lélegzetet vett, és egyetlen jól irányzott mozdulattal félrerántotta a
növényt.
Razco Menem, a thorp nemesúr nézett vele farkasszemet – letolt
nadrággal és sértett grófi méltósággal.
– Marha! – csupán ennyit mondott. – Közöltem, hogy hascsikarás
gyötör!
A thorp felnyúlt, és sért dötten visszahúzta az ágat.
Leon és Vionapaad egymásra néztek. Az eemsi szemében vidámság
csillogott, a cherub tekintetében valami megmagyarázhatatlan
balsejtelem.
– Itt valami b zlik...
Két nyílvessz csapódott be közvetlenül mellette a vaskos fatörzsbe.
A tréfálkozni kívánó Vionapaad lába el tt is hasonló nyílvessz k
rezegtek.
Leon rosszat sejtve kapta fel a fejét, és több tucatnyi choleritát látott
el törni az erd l. Lehettek vagy százan is. Mindannyian kifeszített íjat
tartottak a kezükben, egyenesen áldozataik szívének szegezve
vessz iket.
A choleriták élén egy meglep en karcsú fiatalember lépkedett,
hihetetlenül mozgékonynak és rugalmasnak t nt. Keskeny álla
határozottságról, hosszú, hegyes orra, összeszorított szája pedig
kegyetlenségr l tanúskodott. Mélykék szeméb l gúny és kihívás sütött,
pillantása Leon csontja velejéig hatolt. Magas homlokára és karcsú
vállára vörös szín hajsörény hullott, jobb fülében egy hatalmas
aranykarika csillogott. Egész lényét Choler vérvörös mentális tüze
villództa körül.
Egy xinaf!
Leon hosszú másodpercekig dermedten nézte a xinafot, mintha
annak felbukkanásával a múlt egy része is feltámadt volna.
A xinaf puhán az ajka elé emelte mutatóujját, másik kezével pedig
hívogatóan intett Leon és Vionapaad felé.
A két vándor egymásra nézett, majd Leon megvonta a vállát, és
bólintott. Nincs értelme az ellenállásnak, hacsak nem akarnak néhány
nyílvessz t a lapockájuk közé.
Engedelmesen elindultak a xinaf felé, de néhány lépés után úgy
érezték, mintha láthatatlan pókhálókba csavarodtak volna. Vékony anyag
tapadt rájuk, beburkolta a testüket, s mozdulatlanságra kényszerítette
ket.
Ebben a pillanatban felháborodott kiabálás hallatszott, és a bokrok
rejtekéb l négy elszánt cholerita a düht l vörös Razcót cipelte el , akit
épp gyötrelmeinek utolsó fázisában csíptek nyakon az irgalmat nem
ismer lények.
A délceg fickó egyenesen Leon elé sétált, és összevont szemöl-
dökkel méregette. Nem szólt semmit, de vörös mentális burka ha-
ragosan égett. Leonban felötlött, hogy mentális erejével nekitámadjon a
pökhendi fickónak, de arra gondolt, hogy két társát semmi sem védi a
choleriták nyilai el l, és letett a szándékáról.
– Mit akarsz t lünk? – fordult a xinaf felé.
– Én személy szerint nem sokat – mosolygott kétértelm en a rabul
ejt jük. – Ellenben Otoaak f kodó már alig várja, hogy ismét
elbeszélgethessen veled, Leon Silver!
– Otoaak? – képedt el Leon. – Hát te nem Cholert szolgálod?
A pökhendi fickó vállat vont.
– Én azt szolgálom, akit érdemes.
– Akkor szolgálj engem! – kiáltotta Leon, és blöffölni próbált. – Én
vagyok a Hajnal Hadura! Ha ellenem szegülsz, örökre a pokolba
szám zöm a lelkedet!
– Nocsak, ez meglep – mosolygott a veszedelmes xinaf. – Ha lennél
szíves kikapcsolni a mentális pajzsodat, kedves Hajnal Hadura... mert
ha nem teszed, a barátaidat átalakítjuk sündisznókká néhány száz
nyílvessz segítségével...
Leon dühösen törte a fejét, de semmi megoldás nem jutott eszébe.
A xinaf lustán hátraintett, és a choleriták felemelték az íjukat.
– Jól van – kiáltotta Leon. – Megszüntetem a pajzsot, de azt nem
röm el, hogy mentálisan megpróbálj az agyamba hatolni!
– Nem is állt szándékomban – mosolygott barátságosan a xinaf, és
hogy jóakaratának tanúbizonyságát adja, is megszüntette maga körül
a vörös villódzást.
– Rendben – bólintott Leon, és ö is megszüntette halványzöld
mentális burkát. – Legyenek kiegyensúlyozottak az er viszonyok.
Mondott volna még valami mást is, de ebben a pillanatban akkora
ütést kapott a fejére hátulról, hogy elsötétült el tte a világ.

Amikor magához tért, és kinyitotta a szemét, két meglehet sen

ronda pofát látott föléje hajolni. Nyáltól csöpög agyarak, apró, de
értelmes szemek, malacpofák.
Eemsik!
Egy asztalon feküdt, kezét, lábát, de még a nyakát is leszíjazták. A
fejére egy fémsisakot húztak. Annak vágatain csupán egyenesen felfelé
tudott nézni. Gyanította, hogy a sisak arra szolgál, hogy korlátozza a
mentális erejét. Az els bizonytalan próbálkozás után meggy dött
arról, hogy így van. Némán bámulta a mennyezetr l lelógó, füstölg
lámpákat, sejtve, hogy el bb-utóbb valaki majdcsak megszólítja.
Újabb fényforrások gyulladtak fel a feje fölött, nappali világosság
támadt, és egy röpke pillanatra úgy érezte, mintha egy huszadik
századi m be került volna, ahol most fogják kivenni a vakbelét. Ám
sajnos ennél sokkal csúfabb dolgok vártak rá.
Az asztal, amelyhez odakötözték, most csikorgó hangokat hallatva
megmozdult, és a feje fel li vége emelkedni kezdett, a túlsó rész pedig
süllyedt. Kilencven fokban elfordították; úgymond álló helyzetbe
emelték. Leon végre körülnézhetett a helyiségben, noha a látószögét
még most is alaposan lesz kítette a csak keskeny látórést biztosító
sisak.
Egy félkör alakú terem lapos falánál tartották lekötözve; vele
szemben hét bíborszín bársonyszék sorakozott. Egyel re üresen.
Jobbra egy hatalmas, elefántcsont szín ajtó látszott, két oldalán
megtermett eemsik ácsorogtak talpig fegyverben.
Balra apró szem hálók fogságában Razco Menem és Vionapaad
lógtak a mennyezetr l. Ráadásul mindkét foglyot egy-egy faragott,
függ legesen felmered oszlophoz kötötték ki, mint az indiánok egy
ósdi westernfilmben a kínzócölöphöz az elfogott sápadtarcúakat.
Leon akaratlanul is megrázta a fejét, de csupán annyit ért el, hogy
irtózatos fejfájása támadt. Amint abbahagyta a mozgolódást, a fejfájás is
sz nni kezdett. Gyorsan megértette, hogy ez a sisak hatalma lehet, és ha
nyugalmat akar, nem fickándozik.
Halk gongszó hallatszott. Majd még egy.
Leon csupán a tekintetét fordította jobbra, és a sisak keskeny résén át
látta, hogy az elefántcsont ajtó kinyílik, az eemsik tisztelegnek, majd hat
tekintélyes alak vonul be egymás mögött a terembe.
Hat igencsak méltóságteljes alak, sárga tógákban, csuklyával a
fejükön.
Mint az inkvizítorok, gondolta Leon, és elsápadt, mert az az „ítélet”
villant az eszébe, amire Sang célzott.
A tekintélyes alakok el rejöttek egészen a bársonyszékekig, majd –
mintegy vezényszóra – mindannyian elfoglalták a helyüket, és
egyszerre vetették hátra a csuklyájukat.
Leon felkiáltott megrökönyödésében.
Cherubion leghatalmasabb urait látta maga el tt. Egy kivétellel
valamennyiüket személyesen is ismerte.
Otoaak, a hatalmas termet eemsi f kodó.
Melan, a kis majom testében lakozó Technokrata.
Sang Al’rahim, a fortélyos mergháni.
Choler, a Sötét Láng fekete kép Magisztere.
Romin'yarak, a vén hreeir bölcs.
És még valaki, akit Leon még sohasem látott. Egy tüneményes
szépség cherub hölgy, akinek szivárványszín szemében valami
megfoghatatlan, éteri kedvesség lakozott. Csak tippelni tudott arra, hogy
a n nem más, mint Dithe, a Növények Úrn je.
A hetedik szék üresen maradt.
Vajon kit várnak még a tárgyalásra, töprengett Leon. Mert hogy
tárgyalásról van szó, abban Sang fenyegetése után egy pillanatig sem
kételkedett. De vajon miféle er , milyen hatalom késztette arra az itt
összegy lteket, hogy félretéve örökös ellentéteiket, ítéletet üljenek Leon
Silver, a Hajnal Lovagja felett?
Nem kellett sokáig várnia, hogy megtudja.
Otoaak emelkedett szólásra.
– Leon Silver! Én, Otoaak f kodó szólok most hozzád, magam, s a
szövetségeseim nevében, és Amrik, valamint Cherubion jöv jének
érdekében szigorúan megparancsolom neked, hogy csakis igazat szólj!
Leon aprót biccentett, de nem tudta, hogy a sisak mennyire követte
a feje mozgását. Otoaak folytatta.
– Saját biztonságod érdekében kötöztünk le, nehogy valami
ostobaságot kövess el, vagy netalán az a gondolat vet djön fel benned,
hogy megtámadsz bennünket... Tisztában vagyunk roppant méret
mentális er dnek, melyet jelen pillanatban a sisak révén meglehet sen
lecsökkentettünk.
Leon megköszörülte a torkát.
– Ti most törvényt ültök fölöttem. Ám ahhoz, hogy védekezni
tudjak, ismernem kellene... mi a vád ellenem.
Otoaak szeme haragosan megvillant.
– A vád? A vád igen egyértelm . Eltekintve attól... hogy hosszú-
hosszú id vel ezel tt megölted a fiamat... és megbolygattad Cherubion
egyensúlyát, rontást és pusztulást hozva mindenkire... az a vád merült
fel ellened, hogy te vagy az a titokzatos szörnyeteg, aki ismeretlen
mágiája révén sorra gyilkolja le a társainkat, rettenetes b nöket követ el,
és elpusztítja a halhatatlan lelkeket! Az a vád merült fel ellened, Leon
Silver, hogy te vagy a Hajnal Hadura!
– Ez képtelenség! – sikoltotta Leon döbbenten. – Ez lehetetlen!
– Biztos forrásból tudjuk, hogy te voltál az, aki kegyetlenül le-
gyilkoltad és végképp a kárhozatra küldted Kevanaart, aki elvette t led
a feleségedet.
– Biztos forrásból?
– Örökre kivégezted Kevanaar testvérünket, aki sohasem foglalja el
már e magasztos Tanácsban a helyét. Székét az id k végezetéig üresen
hagyjuk.
Leon teljesen elképedt. Miféle rültséget vágnak most a fejéhez?
Azzal vádolják, hogy a Hajnal Hadura? Képtelenség!
 – S én, mint minden eemsik fökodója vádollak továbbá következ
hü eemsi alattvalóim meggyilkolásával... Gor'ancsdak f kodó,
Girndreg nagykodó, Kirgen'tresar nagykodó, Gulgasha kodó,
Rewwter Arginh kodó, Karskleight kodó, Dumashin kodó... és még
tucatnyi alkodó. Ezen alattvalóim a te gonosz mágiád következtében
már soha többé nem születhetnek újjá.
Otoaak leült, és miel tt a leveg ért kapkodó Leon bármit is fe-
lelhetett volna, Sang Al’rahim emelkedett szólásra.
– Vádollak a következ k elpusztításával: Alméra mergháni va-
rázslón , Almergin mergháni harcos, Thussen mergháni test r, Kirergin
mergháni test r. Ezenkívül én személy szerint is még egyszer
megvádollak, amiért elpusztítottad Mesterünket, Kevanaart! Nincs
mentség számodra!
– Hazugság! – kiáltotta Leon, de érezte, hogy szavai süket fülekre
találnak.
Sang után Choler állt fel, ujjával vádlón mutatott a leszíjazott
fogolyra.
– Olyan dolgokba avatkoztál, amihez nem sok közöd volt.
Megbolygattad a Sötét Láng hatalmait, ezért b nh dni fogsz. Vádollak
továbbá két legh ségesebb hívem legyilkolásával: Timor f ghandi és
Markhus f ghandi, a choleriták felszentelt vezet i a te gonosz hatalmad
révén pusztultak el végérvényesen. A Sötét Láng sohasem bocsátja meg
ezt neked!
Néma csend támadt, majd Melan, a Technokrata emelkedett
szólásra. Hajszálra úgy nézett ki, mint ahogy Leon több száz évvel ez
el ttr l emlékezett rá; egy kis majom, apró beszéddobozzal a nyakában.
– Vádollak Gerard ezredes és Humpton rnagy végérvényes
meggyilkolásával. S tucatnyi harcosunk örökös elpusztításával.
Melan után Romin'yarak következett.
– Kevanaar a mesterem volt. Neki köszönhetjük, hogy ránk virradt a
Hajnal, és az Örök Éjszaka fenyegetése immáron a múlté. De te – a
vén gyíkember hangja gy löletesen sziszeg vé vált – megölted a
mesteremet, és ezáltal könnyen lehet, hogy a Hajnal után ismét Éjszaka
következik! Az én matuzsálemi testem már az éteri létsíkon várja az
újjáéledést, de a lelkem szigorú büntetést követel! Vádollak továbbá
Gisssszekh hreeir meggyilkolásával, valamint Marakadros és Huroghan
kunigaami királyok végzetes elveszejtésével. Senki sincs, ki megbocsát
neked!
Leon komoran pislogott a sisak alatt.
Végül Dithe, a Növények szivárványszem Úrn je emelkedett
szólásra.
– Vádollak! Gornskiléyn, legh ségesebb testöröm a te áldozatodul
esett! Vádollak!
Leon csak tátogni tudott.
Meg sem hallgatják, úgy hirdetnek ítéletet fölötte.
– Várjatok! – kiáltotta növekv rémülettel. – Egy szörny tévedés
áldozatai vagytok! Sohasem voltam a Hajnal Hadura, s a b nök, amiket
a fejemre szórtatok, valaki mást terhelnek! Alaptalanul vádaskodtok!
Fogva tartói azonban közömbösen néztek rá. Sang bizonytalanul
felnevetett.
– Most ismét Leon Silver beszél bel led, barátocskám, ám mi
pontosan tudjuk, hogy kett s személyiség lakozik benned. Gyanítjuk,
hogy err l még te sem tudsz, és öntudatlanul követed el iszonyatos
neidet, de ez nem ment fel téged semmi alól! Nem az számít, hogy te
minek hiszed magadat, hanem az, hogy mi hogyan vélekedünk rólad!
A többiek egyetért en bólogattak.
Otoaak felállt, és teljes négyméteres nagyságában kihúzta magát.
– Mivel mindannyiunk véleménye megegyezik, itt az ideje az
ítélethirdetésnek.
– Ítélethirdetés? – hebegett Leon, és apró verejtékcseppek kezdtek
gyöngyözni a homlokán. – Tiltakozom! Hiszen még nem is
védekezhettem!
– Kevanaar sem védekezhetett ellened – sziszegte Romin'yarak.
– És Alméra varázslón sem! – recsegte Sang. – Kegyetlenül
végeztél az áldozataiddal. Miért vársz hát t lünk kegyelmet?
– Árulás! – ordította Leon. – Hazugságokat hordtok össze!
Szabályos tárgyalást követelek!
A f kodó azonban ügyet sem vetett erre a sápítozásra. Megvet
tekintetét Leonra szegezve beszélni kezdett.
– Mi, Cherubion Hatalmasságai, az Aranykéz Szövetség életben
maradt hat tagja a következ ítéletet hozzuk az önmagát Leon Silvernek
nevez mutáns ügyében, akit a Hajnal Hadura nev gonosztev vel
azonosítunk...
– Szabályos tárgyalást! – dühöngött Leon.
– ...árulással, többrendbeli gyilkossággal, szerz désszegéssel
vádoljuk. Büntetése kizárólag halál lehet, melyet egy órán belül
végrehajtunk! Felkérem a Szövetség tagjait, hogy er sítsék meg az
ítéletet!
– Halál – bólintott Sang, és szemében különös t z villant meg.
– Halál, halál, halál! – jelentette ki csaknem egyszerre Choler,
Melan és Dithe.
– Bár korábban szimpatizáltam ezzel az elvetemülttel... – biccentett
Romin'yarak szomorú tekintettel, kitörölve a szeme sarkából egy kósza
könnycseppet –, az én döntésem is: halál!
– Tehát az ítélet egyhangú – foglalta össze az elhangzottakat
Otoaak elégedetten. – Az ítéletet egy óra múlva hajtjuk végre, addig
kisorsoljuk, hatunk közül ki lesz az, akinek a szerencse kedvez.
Mindannyian felálltak, és kivonultak a teremb l. Leon kétség-
beesetten nézett utánuk.
Halál!
És semmit sem tehet, hogy elkerülje.
Teljesen elkeseredett. Szomorú befejezése egy olyan pályának, mint
amilyet sikerült bejárnia.
Elkezdte felidézni élete legfontosabb eseményeit, kezdve az els
Cherubionba kerüléssel, amikor váratlan gondolat hasított az agyába.
Túlságosan egyszer így a dolog. S túlságosan hihetetlen. Ha az
eddigi halálos ellenségek összeálltak, annak komoly magyarázata lehet.
Apró reménysugár csillant meg el tte. Biztos volt benne, hogy a
történetnek még koránt sincs vége, s t meglehet, hogy csak most
kezd dik igazán. Nem, nem tudta elhinni, hogy azok, akik ellen
korábban hadakozott vagy akivel együtt harcolt, most egyhangúan
halálra ítélik. Valaminek hamarosan történnie kell! Nem érhet így véget
minden! Egy ostoba félreértéssel!
Hiszen nem a Hajnal Hadura!
Vagy mégis – csak éppen nem tud róla?
Türelmetlenül várta bírái visszatérését.
Teste kezdett elzsibbadni, a vér a lábába szállt. Gondolatai
összekuszálódtak, minden zavaros lett körülötte. Nem ölhetik meg!
Ebben a pillanatban nyílt az elefántcsont ajtó, és a Bírák szép sorban
beléptek rajta. Szokatlanul komor volt az arcuk, Sang pedig megállás
nélkül csóválta a fejét, mint aki sehogy sem akar elhinni valamit.
Leon kicsit megmozgatta a vállait és a fejét, t le telhet en igyekezett
vért pumpálni az agyába, hogy megpróbáljon kitalálni valamit. Otoaak
észlelte a fogoly kínlódását, és kegyetlenül elmosolyodott. Néhány
pillanat múlva felemelte a kezét, és intett az egyik ajtónálló eemsinek.
Az engedelmesen bólintott, a fogolyhoz lépett, és leszedte a nyakpántot,
de a többi kötelet nem oldotta el és a sisakot is meghagyta. Leon
megmozgatta a nyakát, jólesett hallania a csigolyák ropogását. Érezte,
hogy máris könnyebben gondolkozik.
Id közben a Bírák elfoglalták a helyüket. Otoaak egy hófehér
papiruszt emelt a magasba, melynek inkább szimbolikus értelme
lehetett, mint valódi funkciója, hiszen a f kodó egyetlen pillantást sem
vetett rá beszéd közben. Otoaak megköszörülte a torkát, szemében
bizonytalanság csillogott.
– Az Aranykéz Szövetség nevében lehet séget kínálok számodra,
Leon Silver, hogy megváltsd az életedet!
Leon megkönnyebbült. Szóval a megérzései mégsem hagyták
cserben. Mégsem ítélik halálra!
– Bizonyos... váratlan események arra késztetnek bennünket, hogy
egyel re eltekintsünk a kivégzésedt l. Néhányunknak ez komoly lelki
traumát okoz, de sajnos szem el tt kell tartanunk bizonyos közös
érdekeket... Hogy miket, az számodra nem érdekes!
Nyugtalanul szeme elé emelte a papírt, és néhány mondatot olvasott
fel róla, noha Leon meg mert volna esküdni rá, hogy a lap teljesen üres.
– ...Ezúton kívánom tudatni a méltóságos Tanáccsal, hogy az a
titokzatos lény, aki mostanság a Hajnal Hadura címet viseli, egy órával
ezel tt ismét felt nt LAngeles falain belül. Borzalmas mágiájával
hosszú haláltusát okozva szertefoszlatta az örökkévalóságba Harbicont,
városunk nagykodóját, s Gogonalepshi és Kung-hanumi nagykodókat.
Lerombolta a Mozgókép Szentélyeket, elpusztította a Nyugati Légió
számos harcosát, majd megkaparintva a Nisbethleni Keresztet,
bevetette magát Észak-Knad égbenyúló romjai közé...
– Ez az! – kiáltott fel Leon. – Néhány órája! És én már rég a
kezetek közt vagyok! Hogyan lehettem volna egyszerre LAngelesben is!
Otoaak megrázta a fejét.
– Ez igaz – dörmögte. – Bármily hihetetlen is... de úgy t nik,
mégsem te vagy a Hajnal Hadura.
– Azonnal engedjetek szabadon!
– Már csak azért sem – Otoaak ismét a papírlap felé fordult –, mivel
a Hajnal Hadura nem sokkal kés bb azt követelte, hogy szolgáltassák ki
neki azt a Leon Silver nev arcátlan cherubot kényére-kedvére, aki az
babérjaira tör! Ez azt jelenti...
– ...hogy ártatlanul ítéltetek el! – fejezte be Leon elégedetten. Bár
kissé borsódzott a háta a hallottaktól.
Choler emelkedett szólásra.
– Tisztelt Tanácstagok! Az elhangzottak ismeretében talán célszer
lenne megvizsgálni a problémát, miel tt haditerveket akarunk kif zni.
Most úgy t nik, hogy Leon Silver és a Hajnal Hadurakét különböz
személy... ám mi van akkor, ha ez a levél puszta misztifikáció?
Szavait néma csönd fogadta. Még Leon is feszülten figyelte a mágus
szavait.
– Mi van akkor, ha a nagyhatalmú Hajnal Hadura nem azonos ezzel
a nyápic cherubbal, aki annyi borsot tört már az orrunk alá? Sokan
megdöbbenéssel fogadjuk ezt a lehet séget. Nem akarunk hinni a
fülünknek, és talán jobban is tesszük, ha nem hiszünk... Ugyanis mi van
akkor, ha a Hajnal Hadura esetében két, egymással kapcsolatban álló
személlyel állunk szemben, akik kell hatalommal bírnak külön-külön is
ahhoz, hogy méltó ellenfelek legyenek... Talán mindketten a Hajnal
Hadura nevet használják alkalomadtán, s ezzel tovább fokozzák a
rzavart.
 – Megfontolandó feltételezés – sziszegte Romin'yarak.
– Ostobaság – suttogta Leon.
Choler körbenézett a töpreng Bírákon, és mély lélegzetet vett.
Fekete arcán furcsa öröm villant.
- Az el bb csaknem hajlamosak voltunk azt hinni, hogy Leon
Silver, akit csak percekkel korábban ítéltünk b nösnek, ártatlan. De mi
van akkor, ha a feltételezésem igaz, és nem egy Hajnal Hadura van,
hanem kett vagy akár egy csoport... és jelenlegi foglyunk, Leon Silver
az egyik visel je ennek a rettegett névnek?
A Magiszter kijelentését döbbent csend fogadta. Még Leon is
hallgatott. Visszafojtott lélegzettel várta, miként fognak erre reagálni a
többiek. Ha elfogadják Choler érvelését, akkor megpecsétel dött a
sorsa, és végrehajtják az ítéletet.
Melan megrázta a fejét.
– Csupán 15 egész 73 ezred az állításod valószín sége, Choler! –
Hangja érzéketlenül tört el a kis hangszóróból. A kis majomfelnyúlt, és
igazított valamit az egyik kapcsolón, mire a háttérként szolgáló sípolás
elhalkult. – Leon Silver jó ideje foglyunk! És arról se feledkezz meg,
hogy milyen régóta tartjuk megfigyelés alatt! Ha bármi köze lenne
LAngeles megtámadásához, tudnunk kellene róla.
Otoaak egyetért en bólogatott.
Romin'yarak megcsóválta a fejét, és rekedtes hangon így szólt:
– Ne feledd, Choler, a Mestert l mindig is idegen volt a mások
tollával való ékeskedés! Még a legnagyobb küzdelmek idején is, amikor
ti hárman szembefordultatok vele... akkor sem folyamodott küls
segítséghez, öner l próbált mindent megoldani.
Leon összevont szemöldökkel próbált valami értelmet kicsiholni a
hreeir szavaiból. Vajon mire gondolhat? Azonban úgy t nt, a Bírák
pontosan értik a célzást, mert mindannyian bólogattak.
– Ez lett a veszte! – bólintott Sang, és ezzel eldöntötte az érthetetlen
vitát.
Dithe, a Növények Úrn je felemelte karcsú kezét. A többiek
nyomban elhalkultak, mintha még így, a Szövetség berkein belül is
tartanának a híres istenn l, a ghirdek vezet jét l.
 – Visszavonom el bbi vádamat és ítéletemet – kezdte a szép n
ünnepélyesen. – A körülmények ismeretében máshogy kell döntenünk.
Bár ne vessük el azt a lehet séget, hogy Leon Silver a f nös, egyel re
alkudjunk meg azzal a lehet séggel... hogy talán ártatlan. Kétféle
megoldást választhatunk... Az egyik, hogy most nyomban megöljük
Leon Silvert azon elv alapján, hogy inkább ezer ártatlan pusztuljon,
mintsem a valódi b nös megmeneküljön... vagy pedig alkalmat adunk
ennek a gyanús cherubnak, hogy minden vád alól tisztázza magát. Nincs
más hátra, alkut kell kötnünk Leon Silverrel. Ha élni akar, saját
akaratából szembe kell szállnia a Hajnal Hadurával és legy zni azt a
szörnyeteget!
Otoaak a fogoly felé fordította a tekintetét. Szeméb l sütött a
gy lölet, de a hangja ünnepélyesen csengett.
– Megértetted az ítéletet, Silver? Ezzel mindannyian egyet fogunk
érteni. Vállalod? A Hajnal Hadurának életét az életedért!
Leon kihúzta magát, amennyire elcsigázott végtagjai lehet vé tették.
Tudta, hogy nincs más választása. Ha tisztázni akarja magát a vádak
alól, akkor engedelmeskednie kell a Tanács akaratának.
– Igen.
– Azonban... ahhoz, hogy teljesíteni tudd a kötelességedet, engedned
kell, hogy a Tanács egyik tagja a tudatodba költözzön!
Leon megrándult.
– Kiszolgáltatottan fekszek itt, a mentális er met ti korlátozzátok. Mi
szükségetek van a beleegyezésemre? Kedvetekre uralhatnátok az
agyamat.
Dithe, a szép ghird úrn kedvesen elmosolyodott.
– Az alkalmi uralás nem elég, barátom. Való igaz, a tudatodat
bármelyikünk egyetlen rohammal lehengerelhetné... csakhogy most
egészen másra van szükség. Egy ilyen durva beavatkozást a Hajnal
Hadura azonnal kiszúrna, és semmit sem nyernénk. Számunkra az
szükségeltetik, hogy te magad... saját akaratodból engedélyezd, hogy a
Tanács kijelölt tagja elhelyezze a tudata egy részét az agyadban.
Leon megrezzent, és ösztönösen Sang felé pillantott. A mergháni
közönyösen üldögélt, és látszólag nem vett tudomást a fogoly
mozdulatáról.
– És mi történik – kezdte Leon –, ha ezt az önkéntes behatolási
engedélyt megtagadom.
Dithe megvonta vékony vállát.
– Akkor megölünk.
Leon sóhajtott, és lehajtotta a fejét.
– Vállalom, hogy megölöm a Hajnal Hadurát. Vállalom, hogy a
Tanács bármelyik tagjának tudatát az agyamba fogadjam.
– Helyes – mosolyodott el Dithe, és körbepillantott a jelenlév kön. –
Most már csak azt kell eldöntenünk, ki legyen a kiválasztott. Én...
személy szerint átengedem a lehet séget t lem rátermettebbeknek.
Otoaak a fejét rázta.
– Minden figyelmemet az alattvalóimon kell tartanom. Ilyen
válságos helyzetben velük kell maradnom.
Choler hidegen utasította el a tisztességet.
– A Sötét Láng egyszer már lakozott ebben az árulóban, ám vadul
szembeszállt velem, és hosszú évekre visszavetett a fejl désemben. Attól
tartok, ha a tudatom beleköltözne, akaratlanul is ellene fordulnék. Nem
kívánom az esélyeinket rontani.
Romin'yarak vaksin hunyorgott hályogos szemével.
– Nekem az éteri létsíkon kell maradnom, hogy id vel újjá-
születhessek.
Melan elgondolkozva meredt maga elé.
– Köztudott, hogy Leon Silver pusztulásakor a beléplántált tudat
vele együtt megsemmisül. S egy ilyen kínos lehet ség bekövetkezése...
nagyjából kett a háromhoz. Ez számomra túl nagy kockázat.
Köszönöm, nem vállalhatom.
Sang csodálkozva nézett körül szabadkozó társain, aztán egy
kelletlen vigyor kíséretében vonakodva vállat vont.
– Ezek szerint... csak én jöhetek számításba. Hát jó, kezdjük meg a
behatolást!
Leon Silver úgy érezte, menten elájul.
 9.

Füves réten tért magához. Fölötte bárányfelh k úsztak át a kék

égen, és a közelben valami idegesít hangú énekesmadár csacsogott.
Leon Silver halványan elmosolyodott. Jólesett újra szabadnak lenni.
A sisak, mely korlátozta a mentális erejét, lekerült a fejér l. Nagy
nehezen felült, és hátát egy közeli kisebb k nek támasztotta. Szédült, és
hirtelen azt sem tudta, mi történt vele. Egy pillanatra felvillant el tte az
ítélet, és arra gondolt, hogy álmodta.
Ám ekkor egy hang szólalt meg az agyában, s ez szemernyi kétséget
sem hagyott benne, hogy amit kellemetlen álomnak hitt, az utolsó
percig igaz.
Ha engem keresel, itt vagyok az agyadban. Sang gy löletes hangja
volt, s Leon a fejéhez kapott, mely enyhén zsiborgott.
– A francba!
És az agyában megszólalt Sang gúnyolódó hangja. Jól vagy kedves
Leon?
– Ó, ez nem lehet igaz!
Lehunyt szemhéja mögött Sang jellegzetes arca jelent meg, és az
agyában beszélni kezdett.
A Hajnal Hadura legjobb tudomásunk szerint pillanatnyilag Észak-
Knad romjai között bujkál, és feltételezéseink szerint egy gigászi
varázslatot készít el , amellyel örökre elpusztíthatja vetélytársait és
vele együtt Cherubiont is. Tartunk t le, hogy az elméje megbomlott, így
nincs teljesen tudatában a tettének.
– A francba! – ismételte meg Leon akaratlanul.
Most Mhrynol d néi között jártok, és észak felé hamarosan
megpillantjátok a Lerombolt Szentélyeket. Szolgáinkat szándékosan nem
értesítettük, nehogy a Hajnal Hadura id el tt szimatot kapjon. Ezért
jobb lesz, ha mindenkit elkerültök, ha nem akartok felesleges
problémákat magatoknak. Keresd meg a Szentély f papját, és kérdezd
le a Nisbethleni Kereszt hollétét! Neki pontosan tudnia kell! S bárhol
legyen is a kereszt, neked oda kell menned! Felhívod magadra a Hajnal
Hadurának figyelmét, s ha rád támad, nyugodtan engedd át az agyad
fölötti uralmat nekem!
Leon gondolatban sóhajtott.
– És mi van akkor, ha most egyszer en bekapcsolom a mentális
er met, és téged ki zlek az agyamból? Sosem kaptok el még egyszer.
Sang vidáman válaszolt.
– Ha van kedved fölöslegesen szórakozni, csak próbáld meg egész
nyugodtan! Önszántadból engedtél az agyadba, s el zni csak nagyon
nagy er feszítések árán tudsz! Szinte semmi esélyed! Ráadásul... nos,
tudom, hogy ez kínosan fog érinteni, de kissé átvertünk téged, Leon
Silver.
Leonban szörny gyanú támadt.
– Micsoda?
Most már nyugodtan elárulhatom, hiszen képtelen vagy ki zni az
agyadból. Az uralmam alatt állsz, s csak akkor engedlek el, ha nekem
jólesik.
– Miféle átverésr l beszélsz?
Sang kiállhatatlanul kacagott az agyában.
Az egész tárgyalást én rendeztem meg, te ostoba! Nem találtad
képtelenségnek, milyen egyetért k tudnak lenni Cherubion marakodó
hatalmasságai? Hát átverés volt az egész! Az összes hatalmasság közül
én voltam az egyetlen igazi! A többieket... Cholert, Melant, Dithét,
Romin'yarakot és Otoaakot a h alakváltóim testesítették meg!
Méghozzá nagy sikerrel! Végül is elértem, amit akartam. Szövetséget
kötöttünk. Most itt lakozok benned, és nem tudsz megszabadulni t lem.
Ha van kedved, próbálkozhatsz, de ha javasolhatom, ne pazarold
fölöslegesen az energiádat! Az egész tárgyalás csak színjáték volt, mely
arra szolgált, hogy megkaparinthassam az agyad fölött az uralmat. És
mindamellett... ááááh!
Leon behunyta a szemét, mert úgy érezte, hogy a következ
pillanatban a fejére szakad az ég.
– Mi... mi ez? – nyögte.
Megtámadott! – sikoltotta Leon agyában Sang. A Hajnal Hadura!
Tudtam! Tudtam!
Leon a fejét szorongatta, és a tudatában egy kép formálódott. Egy
pillanatra egy piciny, töpörödött, reszket kez , púpos öregasszony
jelent meg pisztollyal a kezében, szórakozott mosollyal az ajkán. Egy
egészen közönséges öregasszony volt, egy egészen közönséges
Berettával. Aztán a kép megremegett, és a helyén Sang jól ismert alakja
nt fel. Lassan lebegett a talaj fölött, s a körvonalai gomolyogtak,
mintha a félisten szürke füstté változott volna.
– Mi az isten? – Leon nem tudta, hogy ordít, vagy csak gondolja
ezeket a szavakat. – Mi az isten történik itt?
Leon, segíts, segíts nekem! Kérlek, segíts!
– Mi a rossz nyavalya történik?
Megölnek! – sikoltotta Sang, és a félisten füstszer teste lassan
gomolyogni kezdett. A Hajnal Hadura... elkapott! Végem... mindörökre!
S Leon ismételten úgy érezte, mintha fejbe vágták volna. Tágra nyílt
szemekkel bámult maga elé, és fogalma sem volt arról, hogy saját
agyába néz, úgy érezte, mintha a látott képsorok el tte peregnének le.
Látta maga el tt Sang füstszer alakját, amint kavarog, gomolyog, s
hirtelen oszlani kezd. Az agyában elviselhetetlen sikoly keletkezett,
lehetetlenné tett minden gondolatot, s már csak a haláltusáját vívó, vadul
rángatózó félistent látta. A rángatódzó füstalak hirtelen
összezsugorodott, majd nyomban ki is tágult. Maroknyi darabok
szakadoztak le bel le, és Leon a fejében visszhangzó sikollyal együtt
ordított. Ordított, ordított, ordított. Látta szétfoszlani a füstszer
gomolygást apró cafatokra. S a sikoly ott visszhangzott az agyában.
Leküzdhetetlenül. Leon ordított. Ordított. Aztán hirtelen elt nt az
agyából a sikoly, lelki szemei el tt végképp szétfoszlott a légnemüvé
vált Sang Al’rahim képe.
Ájulás környékezte.
S ugyanakkor mintha egy valós hangot vélt volna hallani a valós
világból.
– Itt vagyok, Leon Silver. Engem keresel?
Leon felpillantott rosszulléte közben, s egy régi cimboráját pil-
lantotta meg.
Kind Gren Grun Grath állt el tte, az erfro-bolg bölcs!
 10.

Leont teljesen kimerítette az agyában lakozó Sang rettenetes halála,

még mindig hallani vélte az iszonyatos halálsikolyt, mely egész lelkét
megrázta.
– Grun Grath – suttogta. – Éreztem. Te vagy a Hajnal Hadura...
Az erfro-bolg bölcs mer n nézett rá, aztán szarkasztikusan el-
mosolyodott.
– Sajnálom. A feltételezésed igaz, de nem kegyelmezhetek.
– Pár perccel ezel tt... megölted Sangot...
– Kiérdemelte a halálát. Már rég végeznem kellett volna vele.
Leon hevesen kapkodott leveg után.
– Mindent láttam.
– Igen. Sajnálom, Silver... szimpatikus fickó vagy, de nem ke-
gyelmezhetek. Semmiképpen.
– Miért? – akarta tudni Leon. – Miért gyilkolod le sorra Cherubion
és Amrik hatalmasságait? Végleg.
Grun Grath komor képet vágott.
– Nem érdemlik meg az életet. Én a pusztulás hírnöke vagyok, a
Végítélet Angyala, aki megtisztítom a világot mindazon szennyes
lelkekt l, akik nem a mi urunk, Jézus Krisztus tanai szerint élnek!
– Micsoda? – képedt el Leon. – Te rült vagy!
– Meglehet – felelte Grun Grath, és baljóslatúan elvigyorodott. –
Ne hidd, hogy nem ismerlek, Silver! Most már mindent tudok rólad.
Katolikusként kereszteltek meg Ohio államban, ám te az évek során
megtagadtad a mindenható istent. És most... az én személyemben utol
fog érni ezért az eretnekségért a büntetésed!
Az erfro-bolg bölcs növekedni kezdett, és pár pillanat alatt elképeszt
átalakuláson ment át. A kis kunigaami egy hatalmas termet ,
veszedelmes Féregúrrá változott.
Azzá az alakká, akit Leon Silver álmában látott LAngeles bör-
tönében. Egy gyilkos tekintet fenevad meredt rá, fels testén és ágyékán
szürke páncéllal, torz fején csavaros kosszarvakkal, kegyetlen féreg-
fogsorral, a pofájából kiálló agyarakkal, fanatikusan izzó szempárral.
Leon Silver megborzongott, de képtelen volt a menekülésre. A
veszedelmes alak közelebb lépett, hegyes farkával egyensúlyozva
magát, vörösen izzó szemét az áldozatára meresztve, s derékövén a
hajánál fogva felkötözött fej himbálózni kezdett. Leon Sang Al’rahim
eltorzult arcvonásait fedezte fel e trófeában.
Ösztönösen felsikoltott rémületében.
– És most – suttogta a közeled rémség – véged!
Leon csak most látta, hogy ellenfele jobb keze helyén egy kisebb
szigonyágyú található, a baljában pedig valamiféle fémlabdát
egyensúlyoz, melyb l színes sugarak szállnak mindenfelé.
– Ne hidd, hogy legy zhetsz! – kiáltotta Leon, és aktiválta mentális
pajzsát, ugyanakkor kirántotta a kardját.
– Igen... – suttogta a szörnyeteg. – Téged... most még nem tudlak
végleg elpusztítani... de pár napon belül örökre véged!
Leon vad ordítással rárontott az él iszonyatra. S csak amikor a
kardját csapásra emelte, akkor tudatosodott benne, hogy hiába próbálta
aktiválni a mentális pajzsát, az nem kapcsolódott be. Nem kellett
magyarázatot keresnie, A hangosan zümmög fémgolyó Grun Grath
kezében ékesen adta a világ tudtára, hogy a mentális er blokkolása
neki köszönhet .
Ám mire ez elért Leon tudatáig, már kés volt!
A hatalmas szörnyeteg egy farkcsapással kiverte ellenfele kezéb l a
kardot, s roppant jobb lábával gyomron rúgta. Leon összegörnyedt.
Felordított. A szigonyos jobb kéz lecsapott a koponyájára. A Hajnal
Lovagja megszédült, és menthetetlenül forogni kezdett vele a világ.
– Neeeem!
– De igen! – suttogta a Hajnal Hadura. – Mostantól a foglyom
leszel... egészen a halálod pillanatáig!

11.

– Neeem! – ordította Leon Silver, és egy pillanatig azt sem tudta,

hol van.
anyaggal bevont padlón hevert egy fehér falú helyiségben. De
hol?
Vad kiáltására fehér köpenyes ápolón k rohantak be. és nagy
nehézségek közepette visszasegítették az ágyára.
– Hol vagyok? – nyöszörögte a beteg semmit sem értve.
– Kórházban – felelte egy felt en elhízott, középkorú n . – A
Le Sentier-i Városi Kórházban!
Leon felsikoltott.
– Ez nem lehet!
– Kérem, ne izgassa fel magát, Silver úr! – kiáltotta egy másik
ápolón , és betakarta az ideges beteget. – Maradjon nyugton, kérem,
azonnal hívjuk a doktor urat!
Mire a n kimondta, siet s léptekkel érkezett egy magas, kar-
valyorrú, szakállas alak.
– Nocsak? – kiáltotta már az ajtóból. – A mi kis Csipkejózsikánk
magához tért hathónapos álmából?
– Hol vagyok? – nyögte Leon. – A Hajnal Hadura...
– Semmi oka az aggodalomra, kedves uram! Felejtse el az álmait!
Ez itt a valóság, ez itt Le Sentier... Svájc!

Leon lehunyt szemmel feküdt az ágyán egyszemélyes kórtermé-

ben, ahová nem sokkal magához térése után szállították. Brigitte
kukkantott be hozzá, a medve termet ápolón .
Látogatója érkezett, Silver úr! – dörmögte a molett n vér biztató
mosollyal. – Mrs. Gratha, a kedvenc nagynénikéje az Államokból.
– Gratha nénikém – ismételte Leon puszta megszokásból, hiszen
magához térte óta állandóan mindent ismételt. – Az Államokból.
Egy alacsony termet , púpos öregasszony lépett a szobába, és
kedvesen a betegre mosolygott.
– Leon! Édes öcsikém! Csakhogy végre...
Brigitte búcsút intve távozott. Az id s, sz hajú hölgy közelebb
botorkált. Botjára csak néha támaszkodott.
 Silver kényelmetlenül feszengett. Valahogy – furcsán ismer snek
nt ez a nénike. Ugyanakkor mégis idegennek.
Neki sohasem volt nénikéje. Apja és anyja is egyke volt.
– Kicsoda maga?
– Hát nem ismersz meg, kedvesem?
– Nekem... nincs Gratha nev nénikém sem az Államokban, sem
máshol. Kicsoda maga?
Az öregasszony arcán pajkos mosoly jelent meg.
– Furcsa, hogy ebben az alakomban nem ismersz meg, Leon! Pedig
Cherubionban... és f leg Amrikban megszokhattad, hogy senki sem az,
aminek látszik!
– Ki... kicsoda maga?
Az id s hölgy lopva körülpillantott, majd amikor látta, hogy egyedül
vannak a kórteremben, a retiküljébe nyúlt, és egy koromfekete pisztolyt
húzott el . Egy Berettát. A betegre fogta.
– Hát nem ismersz meg, kedveském? – kérdezte gúnyosan.
Leon behunyta a szemét, és Cherubionra gondolt. Ki tudja miért,
az utolsó küzdelme jutott az eszébe.
– Grun Grath – nyögte.
Az öregasszony elmosolyodott.
– Jobb szeretem, ha a Hajnal Hadurának neveznek!
– Maga?
– Igen, te átkozott hitetlen, én leszek a végzeted! Gyónd meg a
neidet és imádkozz a mi urunkhoz, Jézus Krisztushoz, mert ha-
marosan megtérsz hozzá... már amennyiben nem a pokolban kötsz ki!
– Asszonyom! Kérem... itt valami tévedés...
Az öregasszony lebiggyesztette az ajkát.
– Most persze könyörögsz, te hitvány! Hát... miféle keresztény vagy
te? Katolikusnak neveltek, ám te mégis elutasítottad a vallást és
mindenféle lehetetlen világokban hiszel. Cherubion a sátán m ve, s te
szintén az ö teremtménye vagy! Pusztulnod kell! Én leszek a végzeted!
– Várjon!
– Ugyan mire várnék? Istennél a kegyelem, én csak egy gyarló híve
vagyok. S az nevében elpusztítom azt, ki ellene szegül! Imádkozz,
hitetlen, gyónd meg b neidet, mert hamarosan teremt d elé kerülsz!
Leon szeme vad szikrákat hányt.
– Meglehet, hogy igazad van, vén boszorkány! Most te gy ztél! Ám
ha visszajövök... az isten irgalmazzon gonosz lelkednek!
– Nem jössz vissza – jelentette ki a vénség szigorúan, és Leon szíve
felé emelte otromba fegyverét.
Ujja ráfeszült a ravaszra.

12.

Leon akaratlanul is behunyta a szemét, ám a várt durranás helyett

csak egy tompa puffanást hallott, és a fájdalom, amit már megel -
legezett kiszolgáltatott tagjainak, sohasem következett be.
– Mi a nyavalya?
Szepl s kép , szívfájdítóan vézna és satnya, t zvörös hajú apáca
jelent meg az összecsukló öregasszony mögött rideg, fekete öltözékben.
– Nyavalya? – visszhangozta sértetten. – Te aztán kedvesen vi-
szonzod a szívességemet, Leon. Az életedet mentettem meg... és nem
el ször!
Leon csak pislogott; nem akart hinni a szemének.
– Chlovia?
Eltaláltad, kedves tiszteletbeli férjem! Én vagyok. De... ezt a nevet...
ha megkérhetlek, ne ejtsd ki többé hangosan ebben a világban! S ezt
nem puszta szeszélyb l kérem... hanem mindkett nk érdekében!
Leon nem akart hinni a fülének.
– Micsoda?
– Az a világ, amir l álmodtál, nem létezik! Legalábbis nem az
átlagos halandók részére! Nagyon kérlek, felejtsd el! Verd ki a fejedb l
a Cherubion nevet, Leon!
A férfi felült a kórházi ágyban.
– Ez lehetetlen! Te Chlovia vagy! És visszanyerted a fiatalságodat!
Az apáca behunyta a szemét.
– El kell vigyelek innen! Tudsz járni?
 – Chlovia!
A vörös hajú n elmosolyodott.
– Az itteni nevem Klovinus n vér, s ha most rögtön nem jössz
velem, úgy szájba gy rlek, hogy egy életre megemlegeted!

Hamarosan egy ütött-kopott Opel Astrában siklottak a francia határ

felé. Klovinus n vér vezetett, s Leon úgy bámulta az elmaradó ki-
lométerköveket, mintha még mindig nem ébredt volna fel több hónapos
álmából.
– Hová megyünk?
– El innen! – felelte Chlovia. – Hogy soha senki ne találhasson ránk.
– Elárulod valaha is... hogy mi történt?
A vékony n komoly arcot vágott.
– El bb vagy utóbb úgyis megtudnád, kedves férjem –jegyezte meg
mosolyogva. – Te világ életedben álmodozó voltál. Valószín leg annak
is születtél. Azonban a gyerekkori álmaidat sohasem valósíthattad meg.
Csak szenvedtél. Nem tudtál mit kezdeni az életeddel, és folyamatosan
kalandokról álmodoztál. Fokozatosan eltávolodtál a valós világtól, és
minden gondolatod egy olyan világ felé szállt, melyben te is lehetsz
valaki. S a lehetséges világok közül Cherubion nyúlt feléd.
– Lehetséges világok? – csodálkozott Leon. – Miféle meghatározás
ez?
– A lehet legpontosabb – vágta rá Chlovia. – S Cherubion ezek
közül a legelfogadhatóbb.
Leon hallgatott.
– Nem tudni, ki indította el a folyamatot – magyarázta Chlovia. –
Nem tudni, ki volt az els szubjektív világ megalkotója, és azt sem
tudni, Cherubion hányadik e sorban. Én csak azt tudom, hogy amikor
álmodozni kezdtem, egy kész világot találtam. Cherubiont. Persze, nem
ebben a stádiumban, amelyben te megismerted...
Leon kérd n nézett a nyugodtan magyarázó apácára.
– Azt akarod mondani, hogy Cherubion egy képzeletbeli világ
csupán?
 A lány elmosolyodott.
– Cherubion létezik. Ugyan ki tagadhatná? Te magad is jártál ott...
Leon azonban nem hagyta ennyiben.
– Egy képzeletbeli világ!
– Egy igenis valóságos világ... amelyet azonban az emberi fantázia
hozott létre.
– Micsoda?
– Senki sem tudja, hogyan kezd dött, senki sem tudja, ki volt ennek
a világnak a megalkotója, egyszer csak lett, és azok, akik elég
szenzitíveknek bizonyultak, csatlakoztak hozzá és a birtokukba vették.
Cherubion a kollektív képzelet birodalma. Egymástól távol él ,
különböz emberek alakítják a történetét szüntelenül. Mindenki a saját
képére akarja formálni, tetszése szerint kívánja átalakítani, ám az
ellentétes érdekek itt is küzdelmet szülnek. S bár az er teljesebb
álmodók istennek hiszik magukat, még k sem képesek megfosztani a
többieket a közös világtól.
Leon nem akarta elhinni, amit hallott.
– Azt akarod bemesélni, hogy a világ legkülönböz bb pontjain
emberek üldögélnek a karosszékükben vagy fekszenek az ágyukban és
egy közös világról fantáziálnak? Hogyan gondolhatnak egymástól
függetlenül ugyanarra?
Chlovia vállat vont.
– Cherubion most már rengeteg ember tudatában létezik, k benne
élnek és formálják a sorsát. Valamennyien ismerik a világ részeit, s
tudnak a többiekr l, akik velük vagy ellenük a világ átalakításán
munkálkodnak. Azonban az álmodók nem ismerik egymás valódi
kilétét, csupán az ottani megtestesülésüket. Senki sem tudja, kicsoda
valójában és hol él például Choler. Fogalmunk sincs, ki lehet Sang.
Sem azt, hogy mivel foglalkozik valójában Melan. Csak azt tudjuk,
hogy Cherubionban milyenek és mit csinálnak. Következtetni persze
lehet. Hiszen mindenki foglya a saját képzelete határainak. Choler a
fekete mágiában hisz, tehát bevezette Cherubionban a Sötét Lángot és a
misztikus tanokat. Melan nyilván valami komputer-programozó lehet,
aki a technikának él és a képzeletében is ezt a vonalat kívánja tovább
vinni. Sang pedig... ugyanolyan eszel s lehet az életben, mint a
képzeletvalóságban.
– Már csak lehetett – helyesbítette Leon, aztán maga is elbi-
zonytalanodott. – Sang a tudatomba költözött Cherubionban... aztán
elpusztult.
Chlovia elkomorodott.
– Nem is lett volna semmi baj ezzel a világgal. Megmaradt volna
az álmodozók otthonának, ahol mindenki megvalósítja legszebb
elképzeléseit. S hogyan csatlakozhattak hozzá az emberek? Ki tudja?
Csak elképzeléseim vannak. Aki túlságosan menekülni igyekezett a
valós világ rondaságaitól és menedékre vágyott, akaratlanul is érzékelte
ezt a megfoghatatlan dimenziót, ami mások képzeletéb l táplálkozott. S
azokat, akik vágytak rá, egyszer en magához szippantotta. Nem tudni,
hogyan terjed ez a világ, nem tudni, milyen az ereje, én csak azt tudom,
hogy hatalmas kiterjedése ellenére ott a leger sebb, ahol egymáshoz
közel él emberek formálják. S ahol a leger sebb, méretekben nagyobb
lehet a kisugárzása is, mert mind többen kapcsolódnak hozzá. Itt, Le
Sentierben... gyanúim szerint legalább hatan vagyunk, akik álmainkban
Cherubion világában kószálunk. Ki több, ki kevesebb id t tölt ott. Én az
utóbbi id ben szinte már alig-alig értem rá... Így hát a képzeletemben a
Kardba költöztem és passzívan éltem át a történteket.
Leon a fejét rázta.
– Még most sem bírom felfogni!
– Pedig nincs ebben semmi különleges. Te kalandokra vágytál,
idegen világokról álmodoztál, s végül megérintett Cherubion szele. Vagy
mondhatjuk úgy is, hogy valaki érted nyúlt. Hogy valóban Sang tette-e,
azt nem lehet tudni. Tény az, hogy te kimásztál a Joux-tó jegére egy
színes csillagot üldözve, a vízbe zuhantál, és hosszú id re kómába estél.
Elmenekültél a valós világtól, ám a tudatod annál nagyobb aktivitással
lépett be a kollektív szellemi dimenzióba. S mivel egész lényeddel arra
a létre koncentrálhattál, pillanatokon belül Cherubion meghatározó
egyénisége lettél. Igaz, hogy alaposan megbontottad a világ egyensúlyát,
és ez több álmodót is bosszantott, de nem sokat tehettek ellened. Igaz,
hogy Choler és Sang közös er vel sikeresen kitaszítottak a világból... de
te nem sokkal kés bb visszakerültél Cherubionba... amely persze id köz-
ben a kollektív képzeletben évezredeket változott. Mindenki álmodta
tovább a saját kis részvilágát, és nem is lett volna baj, ha meg nem
jelenik valaki, aki rájött mindenre, és egy igen fondorlatos módot eszelt
ki az ellenségei elpusztítására. Mint sejtheted, ha Cherubionban meghalt
valaki, nem érte túlzott veszteség. Eltöltött egy kis id t az úgynevezett
„éteri létsíkon”, vagyis a valós világban, aztán valamilyen formában
megtalálta a módját a visszatérésnek. Csakhogy akiket a Hajnal Hadura
pusztított el, azok soha többé nem tértek vissza... Kevanaarral kezd dött.
Cherubionban egyszer en csak szertefoszlott. Most már tudom, hogy
miért... a valós világban megölték. Ugyanúgy, mint a többieket. Az az
id s hölgy, aki pár órával ezel tt belépett hozzád a kórterembe... nos, a
Hajnal Hadura. Egy vallási fanatikus, aki Krisztus nevében gyilkol.
Valahogy felfedezte Cherubiont, rákapcsolódott, és megdöbbent.
Sehogy sem illett az általa elfogadható világképbe. Számára minden
tiszta. Templomba kell járni, istenben hinni, rizni a hit tisztaságát. Egy
olyan b nös világ, melyben több istent is imádnak, nem fért el az
elképzelései között. Még saját vallásával is szembefordult, s
megfeledkezett arról, amit a kereszténység hirdet... „szeresd
felebarátodat” helyett gyilkolni kezdett. A fanatizmusa révén rendkívüli
mentális energiával rendelkezett. És ugyanakkor eltökéltséggel,
ravaszsággal. Rájött, hogy hiába öli meg Cherubion hatalmasságait,
azok rendre visszatérnek. pedig végleg el akarta pusztítani ket, mint
ahogy a képzelet-valóság elpusztítására is törekedett. Rájött, hogy nem
az álomképet kell szétzúzni, hanem az álmodót megölni. Valamilyen
módon a közelébe férk zött Kevanaarnak, s kiszedett bel le egy olyan
információt... amit tudatosan talán még az álombeli Kevanaar sem
tudott. Hogy hol lakik a valós világban. S aztán elutazott Ausztráliába,
Kínába, Oroszországba, vagy mit tudom én hova... és lel tte azt az
embert, aki Kevanaart kitalálta. S következtek a többiek.
– Grun Grath – motyogta Leon. – Hát ezért akarta tudni, hogy hol
születtem valójában és hol élek!
– Igen. Terád valószín leg már régóta vadászott, és ismerve a
szül városodat nyilván valahol Ohio környékén keresett.
 – Én azonban... a vallatáson elárultam neki, hol élek valójában.
– S az id s hölgy elindult Le Sentierbe. Id re volt szüksége, hogy
végezhessen veled, f leg azért, mert Sang Al’rahimot Szaúd-Arábiában
ölte meg. Ezért hát Cherubionban is megmérk zött veled, s az
öntudatlan foglyává tett... amíg meg nem semmisít! S most eljött. Én
azonban már vártam. Nem tudtam, ki fog érkezni, nem tudtam, hogy
néz ki, de abban biztos voltam, hogy el bb-utóbb betoppan.
Leon komoran meredt maga elé.
– Meg kellett volna ölni. Nem csak úgy otthagyni...
Chlovia komoran meredt az útra.
– Én nem tudok ölni... nem vagyok rá képes.
– De rászolgált...
– Belenyomtam egy er s nyugtató injekciót – folytatta Chlovia. –
Úgy hiszem, napokig aludni fog. De az sem kizárt, hogy ezóta már
megállt a szíve.
– Ha így lenne, Cherubion megszabadulna a rémálomtól.
Chlovia sóhajtott.
– A rémálomnak már mindenképpen vége, Leon. A pisztolyt ott
hagytam az ágyon... Meg fogják találni, és remélhet leg azonosítják
majd azzal a gyilkos fegyverrel, amely annyi életet kioltott... De ha nem,
Cherubion összes polgára tudni fogja, hogy ki a Hajnal Hadura, és mi
történt. Tudni fognak róla. És el vigyázatosak lesznek... a való életben.
Leon kábán bámulta az út mentén zöldell legel ket, és a távoli,
meredek hegyoldalakat.
– Akkor mi most hová megyünk?
Chlovia rámosolygott.
– Ha itt maradnánk, túl sok kényelmetlen kérdésre kellene vá-
laszolnunk... Ezért megyünk Franciaországba. Van egy kis ház Lille
közelében, amit egy rokonom rám hagyott. Ott békében és
nyugalomban élhetünk. Senki sem talál meg bennünket.
Leon elgondolkozva pillantott a határozott arcú, vörös hajú n re, és
annak komor ruházatára.
– Te valóban apáca vagy?
Chlovia fintorgott.
 Úgy nézek ki?! – nevetett. – Ez csak álca. így felt nés nélkül a
közeledben lehettem a kórházban!
– De akkor ki vagy?
– Mit számít az, hogy ki vagyok. Az számít, hogy hamarosan ki
leszek!
– Miért? Ki leszel?
Chlovia nevetett.
– Na mit gondolsz?!... Az, ami odaát: Mrs. Silver! A feleséged
leszek, itt is. Ebb l nem engedek.
Leon elmosolyodott.
– Ezek szerint... együtt maradunk?
– Életünk végéig. Te eddig csak kómás állapotban tudtál behatolni
a kollektív képzeletvilágba. Meg foglak tanítani arra, hogyan tedd ezt
tudatosan. Hamarosan visszatérünk Cherubionba, és mi ketten együtt
elég er sek leszünk hozzá, hogy megváltoztassuk a világot.
Hideg szél fújt a Joux-tó fel l, és Leon megborzongott. Egy
pillanatra úgy látta, mintha a tó hófehér jegén egy lila csillag lüktetne.
Cherubion újra hívja?