Kádár-korszak eseményei

Magyarország szovjet befolyás alatt állt. Az 1956-os forradalom után Kádár Jánost nevezték ki
Magyarország miniszterelnökének. A Kádár-korszak 1956. november 4-étől 1989-ig, a
rendszerváltásig tartott. Kádár az MSZMP vezetőjeként irányította előbb a megtorlást, majd a
konszolidációt. A korszak első szakasza 1963-ig tartott.

MEGTORLÁS
Az 1956-os harcokban részt vevők jelentős része a megtorlásoktól félve nyugatra menekült. A Kádár-
kormánynak még hosszú ideig meg kellett küzdenie a helyi társadalmi ellenállással. Az ország eleinte
nem volt hajlandó az együttműködésre. Az MSZMP 1956 decemberében ellenforradalomnak
minősítette a forradalmat. A társadalom ellenállását a kormány csak a szovjet csapatok, a pufajkások
és a munkásőrség segítségével tudta megtörni.

1957-től megkezdődtek a forradalom résztvevői elleni perek, melynek során rengeteg embert
bebörtönöztek és kivégeztek. A forradalomban részt vevő vezető politikusokat csak később állították
bíróság elé, teljes titokban. 1958-ban zárt tárgyaláson ítélték el őket. Nagy Imrét, Maléter Pált, Gimes
Miklóst és Szilágyi Józsefet kivégezték. Későbbiekben a forradalom tabuvá vált, még
ellenforradalomként is csak a kiválasztottak szólhattak róla.

KONSZOLIDÁCIÓ
Kádár megakadályozta Rákosi visszatérését és legközvetlenebb követőit fokozatosan kiszorította a
hatalomból. A forradalomból okulva a párt vezetői óvakodtak a személyi kultusztól, a politikai
aktivitás kikényszerítéséről és fokozatosan mérsékelték a terroruralom törvénytelenségeit. 1963-ban,
cserébe azért, mert levették a magyar kérdést az ENSZ napirendjéről, Kádárék itthon amnesztiát
(kegyelmet) hirdettek és az 56-os elítéltek zömét szabadon bocsájtották. Fenntartották ugyanakkor a
besúgóhálózatot, a társadalom minél szélesebb körének folyamatos megfigyelésére.

A politikai stabilizáció érdekében alapvetőnek tekintették a mindennapi megélhetés szerény, de

folyamatos javítását, mintegy kárpótolva a lakosságot a politikai szabadságjogok korlátozásáért.

1959 és 1961 között hajtották végre a mezőgazdaság kollektivizálását. A kormányzat kedvezményeket

nyújtott és gépeket biztosított a parasztoknak. Lehetővé vált a háztáji gazdálkodás: munkaidő előtt és
után a tsz-tagok állatokat gondoztak és a szántóföldjeiken, kertjeikben dolgoztak. Így a magyar
parasztság rengeteg munkával élte túl azt, hogy vagyonának nagy részétől megfosztják. A téeszek
szervezése később biztosította az ország jónak mondható élelmiszer-ellátását.

A Kádár János által vezetett MSZMP az 1960-as évektől igyekezett olyan politikát folytatni, mellyel
bizonyítani lehetet a szocializmus életképességét. Meghatározó szempont volt az életszínvonal
emelése és az alapvető fogyasztási szükségletek kielégítésének biztosítása. Úgy gondolták, hogy ezzel
helyettesíthetik a politikai szabadságot. A több évtizedes megpróbáltatás után a lakosság többsége
beletörődéssel fogadta a hatalom békülési szándékát. Tudomásul vették, hogy ha lemondanak a párt
politikájának nyílt bírálásáról, akkor magánéletük zaklatásmentes lehet.

Már az 1960-es évekre kiderült, hogy az akkori gazdaságpolitika nem váltotta be a hozzá fűzött
elvárásokat. A gazdaság fellendítésére 1968. január 1-jén bevezették a Fock Jenő, Nyers Rezső, Fehér
Lajos által irányított új gazdasági mechanizmust. A vállalatok nagyobb önállóságot kaptak. A kormány
lépéseket tett a valós árak és bérek kialakítására is.
A mezőgazdaság korszerűsítésében a gépesítés és a műtrágya-felhasználás mellett jelentős szerepet
játszott az új növényfajták és az iparszerű növénytermesztés elterjedése.

A legfontosabb társadalmi változás az volt, hogy befejeződött a mezőgazdasági munkások tömeges

elvándorlása az iparba. Ezzel párhuzamosan nőtt a szellemi, illetve adminisztratív alkalmazottak és
csökkent a fizikai dolgozók aránya. Folytatódott az urbanizáció (a lakosság városokba költözése) és
dinamikusan nőtt a vidéki nagyvárosok lélekszáma.
Az oktatás területén általánossá vált az óvoda, valamit folyamatosan emelkedett a középiskolákban
illetve a felsőoktatásban tanulók száma.

HANYATLÁS
A szovjet pártvezetés és a reformok MSZMP-n belüli ellenzőinek nyomására leállították az új
gazdasági mechanizmust (1974). A párt meghatározó tagjai felismerték, hogy az újítások következetes
végrehajtása gyakorlatilag kikezdi a pártállam működését.
A politikából kirekesztett emberek többségének figyelmét a megélhetés javítása illetve a különböző
vásárlási és utazási lehetőségek kötötték le.

A magyar gazdaság képtelen volt alkalmazkodni az olajválság teremtette világpiaci változásokhoz. Az

ipar nem tudta növelni termelékenységét, ezért a magyar gazdaság világpiaci helyzete folyamatosan
romlott.
A pártvezetés a kibontakozó gazdasági válságot nyugati kölcsönök felvételével kívánta elkerülni. A
fölvett kölcsönök azonban nem tudták a magyar gazdaság válságát megoldani, mert felhasználásuk
két súlyos gazdasági tévedésen alapult. Egyrészt azt feltételezték, hogy az olajrobbanás csak egy
átmeneti jelenség, másrészt abból indultak ki, hogy az „olcsó” nyugati kölcsönök segítségével
sikerülhet olyan központi nehézipari beruházásokat elindítani, melyekből a felvett hitelek kamataikkal
együtt kifizethetők.
A pártvezetés ragaszkodott az 56-os eseményekből levont tanulságokhoz, ezért a kölcsönök jelentős
részét az életszínvonal megtartására fordították. Beindult az eladósodási spirál: a régebbi adósságok
törlesztésére egyre több hitelt kellett felvenni.