Professional Documents
Culture Documents
Kollár Betti: A Vonzás Ereje
Kollár Betti: A Vonzás Ereje
A VONZÁS EREJE
1. FEJEZET
JACKIE
9
annál haragosabb szempár. Márpedig ma reggel emlé-
keztetni akartam apát, hogy a jogi egyetem cseppet sincs
ínyemre, és csak azért vagyok rá hajlandó, mert ő így
akarja. Egyszer sem ellenkeztem, mert kicsi korom óta
ez volt velem a terve, és én eleget akartam tenni neki.
Azzal, hogy elértem, hogy méltatlankodva végigmérjen,
legalább egy pillanatra úgy éreztem, volt valami, amiben
ma reggel én döntöttem.
De valójában nem számított, mit viselek, mivel ezek
voltak az utolsó szabad levegővételeim. Lemondóan
megigazítottam a laptoptáskám pántját, mert dörzsölte
meztelen vállamat, majd csatlakoztam a hallgatósereg-
hez, akik a reggeli előadásokra özönlöttek be a kétszár-
nyú kapun.
Az arcok körülöttem mindenfelé izgatottnak, ki-
pihentnek vagy kevésbé kipihentnek, de azért tettre
késznek tűntek. Fent hagytam a napszemüvegemet, és
mereven előreszegeztem a tekintetem. Úgy éreztem ma-
gam, mintha lecsuktak volna, és egy ablaktalan, sötét
magánzárkába dugtak volna, ahol nincs más, csak egy
lyuk a padlón, ahová üríthetek.
Előhalásztam a telefonom, és ráérősen megnyitottam
rajta az órarendemet, mert fogalmam sem volt, mivel
kezdek, és melyik teremben. Mióta felvettem az órá-
kat, egyetlenegyszer sem néztem rá az órarendemre, így
csak most szembesültem azzal, hogy egy emberi jogok
elméleti alapjai előadás vár rám, az első strigula a ma-
gánzárkám koszos falán.
10
A lépcsőn beszélgető joghallgatókat kerülgetve ha-
ladtam fel a harmadik emeletre, de a terem bejáratához
érve megtorpantam. A szandálom magas sarka hangos
koppanással ért a padlólaphoz. Az előadó ajtaja mellet-
ti világosbarna táblán a terem száma és neve szerepelt:
202, John Attkinson-előadó. Soha nem hallottam erről az
Attkinsonról, de ha tippelnem kellett volna, valami gaz-
dag, befolyásos bírót mondtam volna, aki millió ítéletet
hozott San Diegó-i trónjáról, aminek talán az ötöde igaz-
ságos volt, viszont legalább a fele korrupt.
Újra a telóm kijelzőjére pillantottam. Jólesett húzni
az időt. Mert amint belépek ezen az ajtón, hivatalosan
is megkezdődik életem leggyötrelmesebb három éve, és
ha adatott előtte még egyetlen percem idekint, akkor
kivárom.
A terem nagy belmagasságú, több száz férőhelyes volt,
elöl kétoldalt egy-egy dupla szárnyú ajtóval. Zsigerből
hátrafelé vettem az irányt, mert ideálisnak tűnt a felső
rész szélén elhelyezkedni. Fellépkedtem a két padsor kö-
zött húzódó lépcsősoron, de a legfelső és legbelső helyek
már mindkét irányban foglaltak voltak.
Balra egy vékony, szemüveges srác vizslatta a tanköny-
vét, alaposan megnyálazva két ujját minden egyes lapo-
zásnál. Elfintorodtam, és jobbra pillantottam. Egy szőke
csajra lettem figyelmes. Valahogy ismerősnek tűnt az a
lezser testtartása és az érdektelen tekintete, amivel maga
elé meredt. Oldalazva haladtam a felhajtott székek előtt,
míg végül megálltam közvetlenül felette.
11
– Bocs, foglalt az a hely? – böktem a mellette lévő
székre.
– Dehogy, gyere csak! – vette el a laptoptáskáját. Le-
hajtottam a kék párnázatú széket, és miután helyet fog-
laltam, kinyújtóztattam a lábamat.
Egyre többen érkeztek, a termet izgatott pusmogás,
füzet- és könyvlapok zizegése, valamint a laptopok halk,
búgó hangja töltötte be. A szemem sarkából a szöszire
sandítottam. Mozdulatlanul könyökölt a padon, és unot-
tan pislogva hallgatta az előadó nyüzsgését.
Előrehajoltam, és én is a padra támaszkodtam az al-
karommal.
– Miért érzem úgy, hogy legszívesebben inkább köddé
válnál? – érdeklődtem.
– Nem tudom, de rosszul érzed – pillantott rám ko-
moly képpel.
Csalódottan fordultam előre. A táskámért nyúltam,
hogy előhalásszam a laptopomat, amit apától kaptam
ajándékba, amikor megjött az értesítő, hogy felvettek.
Félúton azonban a lány ismét megszólalt.
– Igazából azt remélem, hogy megnyílik itt a fal,
mondjuk, egy titkos átjáróval, ami egyenesen a partra
vezet – bökött a balra lévő, fehér fal irányába.
Eleresztettem a laptopomat, ami visszacsusszant a
táskámba. A lány arcán pajkos mosoly játszott, aminek
láttán valahogy ellazultak addig feszült végtagjaim.
Kiegyenesedtem, és a kezemet nyújtottam.
12
– Hát mégis egy cipőben járunk! – húzódott mosolyra
a szám. – Jackie vagyok.
– Én pedig Sere – felelte. Kezet ráztunk a pad felett,
aztán fejével a fal felé biccentett. – Ha lesz átjáró, érte-
sítelek.
13
2. FEJEZET
JACKIE
14
Arra lettem figyelmes, hogy besétáltak az új lakók. Egy
magas, szőke férfi jött kézen fogva egy nagydarab nővel,
mögöttük pedig velem nagyjából egyidős fiú. Nagy, zöld
szemeivel és dús, sötétszőke hajával úgy festett a világos-
kék ingben, mint a mesebeli hercegek.
Csakhogy én sosem rajongtam a képeskönyvek szerel-
mes történeteiért, és főleg nem ájultam el a hercegektől.
Pont úgy néztek ki, mint akik még a bogaraktól is fél-
nek… A gonoszt általában szimpatikusabbnak találtam,
de most, amikor itt volt előttem egy igazi herceg, vala-
hogy mégsem tűnt annyira ellenszenvesnek, mint gondol-
tam. Talán tök jó fej, és benne lesz, hogy együtt vicceljük
meg Miss Wokomát!
Észrevett, én pedig továbbra is a kerítésbe kapaszkod-
va vártam, hogy odajöjjön.
– Szia! – köszöntem. – Jackie vagyok, itt lakom.
Közelebbről még hercegesebb volt a külseje. Rövid ujjú
ingén néhány gyűrődést fedeztem fel, és már-már azon
voltam, hogy áthívjam hozzánk, amikor kinyitotta a száját.
– Szia! Én Cage vagyok. Veszélyes a kerítésre felmász-
nod. Egyáltalán nem állsz stabilan, és könnyen leeshetsz.
A szüleid nem mondták még, hogy nem szabad ilyet csi-
nálni?
Annyira felbosszantott, hogy máris képes volt minden
reményemet tönkretenni, hogy haragosan lemásztam a
kerítésről, és szó nélkül magára hagytam. Még hogy nem
mondták-e a szüleim? Mást se csinálnak, csak megmond-
ják, mit és hogyan kellene tennem!
15
Most már biztos, hogy a hercegek kiábrándító és
semmirekellő alakok! Remélem, mielőbb elköltözik
innen!
16