MISZTÉRIUMOK

KÜLÖNÖS ÉLMÉNYEK ÉS JELENSÉGEK ESZTER MÉDIUM ÚTJÁN

KIADJA: A SZELLEMI BÚVÁROK PESTI EGYLETE,

BUDAPEST, 1937.

ELŐSZÓ
Azok az élmények és jelenségek, amelyek ebben a könyvben vannak megírva, nem kívánnak semmi néven nevezendő
tudományos mezben megjelenni, sem tudományos célt szolgálni. Erre nem is volnának alkalmasak, már csak azért sem, mivel
ezeknek létrejöttét az exact tudományos kutatás szempontjából nélkülözhetetlenül megkívánt ellenőrzési rendszabályok és
óvóintézkedések nem előzték meg. Bár abból a körülményből kifolyólag, hogy az itt leírt dolgok mind spontán jöttek létre, a teljes
hitelességre feltétlenül igényt tarthatnának; de ehhez az kellene, hogy az olvasó előlegezze Eszter médiumnak és nekem a teljes
bizalmat a tekintetben, hogy mindketten kizárólag az igazságot kívánjuk szolgálni, s elegendő kritikai érzékünk van ahhoz, hogy a
látszatot a valóságtól meg tudjak különböztetni. Nem kíván ez a könyv más célt szolgálni, mint egyedül csak azt, hogy egyszerű
szavakban meglepő és az embernek nemcsak az értelmi, de a kedélyvilágát is megragadó olyan jelenségekről számoljon be —
amelyekre senki rosszhiszeműség nélkül rá nem foghatja, hogy mesterkélt, vagy légből kapott fantasztikumok — s ezzel az
emberek figyelmét ráirányítsa arra az igazságra, hogy a halál utáni élet kétségtelen realitás és szeretteink vagy ellenségeink testük
levetése után is éppen olyan kétségbevonhatatlanul élnek és tevékenykednek, mint mi, testben élő emberek, s főként, hogy tetteink
— általában egész magatartásunk — nem maradnak következmények nélkül.
*
A jelenségek mindegyikében van olyan elem, amely a józan megfontolással élő, de hinni kész emberi elme előtt az anyagi
síkon túli életet kétségtelenül bizonyítja. Aki hinni akar, hitét ezeknek olvasásából meggazdagíthatja és megerősítheti. Aki hinni
nem akar, annak nincs kivel vitatkoznia, mert sem a médium, akinek a lelkén keresztül ezek a bizonyságok létrejöttek, sem én, aki
ezeket egyszerűen leírva továbbadom, nem hadakozunk azért, hogy bármit is elhitessünk valakivel. Bennünket, akik életünk
alkonyán szedjük össze a bizonyságok végtelen mezejéről ezeket az itt-ott kibontakozott apró virágokat, nem lehet rosszakarat
nélkül önzéssel, feltűnési vággyal, vagy dicsőséghajhászással megvádolni, mert az ilyen vád nevetségessége azoknak szemében,
akik bennünket közelről ismernek, első pillanatra kézenfekvő. De nem lehet bennünket a hiszékenység vádjával sem illetni, mivel
a médiumnak semmiféle tudományos képzettsége nincsen, mert csak elemi iskolát végzett, tehát a fantáziája nem lehet megtöltve
sem világi ismeretekkel, sem a különböző filozófiai rendszerek spekulatív elméleteivel, hogy azt lehetne ráfogni, hogy mély
transzban, delejes, vagy természetes álomban, tehát teljes öntudatlanságban az altudatából merít. Jómagam meg, mint mérnök, a
legfantáziátlanabb foglalkozásban töltöttem egész életemet; a matematika pedig könyörtelenül hozzászoktatja az embert ahhoz,
hogy csak a kétszer-kettő-négy igazságában higyjen s mindent minden részletében apróra megvizsgáljon, mielőtt igazságul
fogadja el.
*
Tehát, amint mondottam, az ú.n. „szakszerűség” hiányzik ugyan ebből a könyvből, de én részemről a szellemi és lelki élet
jelenségeinek vizsgálatánál és megítélésénél a merev szakszerűség alkalmazását kissé primitív elgondolásból eredő eljárásnak is
tekintem, mert a szellem és a lélek világa még kevésbé engedi magát keretek közé szorítani, mint a látható világ jelenségei; pedig
az iskolai tudománynak az az erőlködése ezen a téren is kezd csődöt mondani, hogy kutatásai rendjén mindvégig megmaradjon a
materialisztikus elvek és módszerek alkalmazása mellett. Hiszen minél mélyebbre hatol a dolgok és jelenségek lényegének
vizsgálatába, annál közelebb érzi magát ahhoz a kényszerűséghez, hogy feltételezéseinél misztikus elemekkel számoljon. Mi más
a suggestio és telepátia, meg a negyedik dimenzió felvétele — amik ma már, sok ádáz ellenkezés után, a hivatalos tudományban is
polgárjogot nyert fogalmak — mint tiszta misztikumok?! Ezeket követi — és már útban is van — a varázsvesszős kutatások
eredményeinek hivatalos elismerése, mert a beigazolt exact tényekkel szemben a tudományosan hangzó elvek továbberőszakolása
semmit sem ér; majd az anyag és az erő lényege közti — még nem nagyon régen is áthidalhatatlannak tartott — szakadék teljes
megszűnése; az inert (nem oldódó, nem bomló) anyag titkos életének felfedezése, az emberi testből kisugárzó életdelejesség
hivatalos elismerése, stb.
Egymásután dőlnek le a múlt század szerencsétlen materialisztikus világnézetének a nevetségessé-válásig védett bástyái, hogy
helyet adjanak a diadalmasan előnyomuló spirituális világnézet természetes és egyszerű, vitathatatlan igazságainak. Vannak, akik
keveslik a „szakszerűséget”, amelyet mi, szellemhívők, alkalmazunk. Ezeknek azt felelem, hogy az a „szakszerűség”, amellyel
némelyek a magasabb létsíkok jelenségeit is ennek az alsórendű anyagi létnek merőben alkalmazhatatlan feltételei közé akarnák
szorítani és módszereinek alárendelni, nem egyéb, mint a lehanyatló dicstelen materializmus további fennmaradásának — talán
öntudatlan — erőszakolása, amivel apró, jelentéktelen akadályokat állítanak sokszor egy dicsőséges, magasabb rendű Élet
bevonulása elé, amely arra van hívatva, hogy elfoglalja az összes állomásokat s elárassza világosságával az egész földi létet. Ez az
Élet azonban feltartóztathatatlanul halad és elsöpri az akadályokat azok őrzőivel együtt. A szellemek jönnek, kopognak,
materializálódnak, csodákat produkálnak, betekintést nyújtanak eddig eredménytelenül kutatott mélységekbe s kijelentéseket
hoznak mennyei igazságokról, bölcsességekről és állapotokról, s nem törődnek azzal, hogy törpe emberek mindezt másképpen
gondolták el, hogy mindez az ízlésüknek így nem felel meg; sem azzal, hogy a spiritizmus szó hallatára gúnyosan mosolyognak;
sőt még azzal sem, ha egyesek Nikodémus módjára csak négyszemközt ismerik el a spiritizmus igazságait, a világ előtt pedig a
legjobb esetben is és legfeljebb parapsychologiáról hajlandók beszélni, hogy az embereket „meg ne botránkoztassák”.
Mondom, a szellemek mindezzel nem törődnek, mert ők ma az Igazság hirdetésére és bizonyítására jönnek az emberek
világába, mert Isten így akarta azt; s ők nem respektálják az embereknek sem az ízlését, sem az erkölcsi bátorságban való
fogyatékosságát. Ők nem törődnek a „szakszerűséggel”, mert az ő céljaik más törvényszerűséget kívánnak, mint az emberek céljai.
Krisztus Urunk, e világ Világossága sem alkalmazott szakszerűséget, amikor a legfőbb bölcsességet hozta a Földre, mert a legfőbb
bölcsesség a szeretet, s a legátütőbb tudás a lélek világában való tájékozottság.
*
Ebből a könyvből a nyitott kedélyvilágú olvasó úgyszólván észrevétlenül szerzi meg a láthatatlanba való mélyebb betekintést
és tájékozottságot, úgy hogy amikor mindazt gondosan átolvasta és végiggondolta, amit itt talált, csodálkozva fogja magán
észlelni, hogy a lelkiek terén sokkal többet tud, mint csak remélte is, hogy valaha egyáltalában tudni fog, s egyben az Élet
fontossága és nagyszerűsége soha nem sejtett arányokban bontakozik ki lelki szemei előtt. Nyitott kedélyvilágot említettem, ami
világos és tudnivágyó értelmet, meg derűs, gyermeteg érzésvilágot kíván jelenteni; mert e kettő nélkül olyan területen, ahol
vegyesen jönnek eléje értelmi és érzelmi hatások, az olvasó előítélettel és ridegséggel nem sokra fog menni; s ha az asztrális és
mentális énje nem eléggé élénk és hajlékony, akkor a szimbólumok világában úgy fog járni, mint a vak és süket a természeti
világban: sejti, hogy élet zajg körülötte, de nem képes annak értelmébe behatolni.
Mert az álmok és látományok túlnyomó része szimbólum s azokat a való élet nyelvére lefordítani semmiféle előre kidolgozott
rendszerrel — csak értelemmel — nem lehet; már csak azért sem, mert a szimbólumok öltözete egyénenként és esetenként más és
más, és a bennük rejlő eszmei tartalom csak annak árulja el magát, akinek érzésvilága gazdag, értelmi világa pedig
alkalmazkodóképes, tehát dogmákkal megkötözve nincsen. Mély és alig föltárható titkok vannak ezek mögött! A szimbólumok
világában való jártasságra elengedhetetlen szüksége van a komoly kutatónak (aki t.i. nem akar megmaradni a jelenségek száraz
kérgénél, a fizikai hatások rideg regisztrálásánál, hanem a lelki és szellemi élet magasabb síkjain is ismereteket óhajt szerezni),
hogy meg tudja különböztetni a valóságos szellemi élményeket azoktól a látszatélményektől, amelyeket a médium vagy az őt
körülvevők vágyvilága alkot az asztrálvilág anyagából, amelyek sokszor magát a médiumot is meglepik és megtévesztik, s
amelyekre a tájékozatlan hallgató vagy szemlélő szent áhítattal épít, holott ezek nem egyebek, mint a fantázia ködfátyolképei. A
kétféle jelenségcsoport értelmi eszközökkel egymástól meg nem különböztethető, csupán a felsőbbrendű világ hatásaival szemben
kifejlődött érzékenységgel. A magasabb rendű szellemvilág ugyanis alig képes magát a jelenségvilággal — és így az emberrel is
— másképp, mint szimbólumok útján megértetni, mert az ő élete egészen más, annyira más, hogy annak a magasabb rendű életnek
a megnyilatkozására a földi világban sokszor még az analógiák is hiányzanak.
Hiszen eléggé bizonyítják ezt az Úr Jézus parabolái — azzal az ő szomorú jelentőségű megjegyzésével, hogy: „szemeik lévén,
nem látnak, füleik lévén, nem hallanak”, vagyis nincsenek kifejlődve az érzékszerveik a magasabb rendű világ megértésére; —
továbbá a Jelenések könyve, amelynek mély titkokat takaró képei nagyobb részben ma is megfejtetlenek. Mindebből azonban
logikai szükségességképpen következik, hogy az álmok és látományok — egyszóval a transzcendentális élmények — közül azok,
amelyek szimbólumok alakjában kerülnek a tudatunkba, mind valóságokat s egyszersmind a magasabb rendű világnak számunkra
adott mondanivalóit tartalmazzák, és így az élmények legértékesebbjei, annak dacára, hogy ezeket sem ellenőrizni, sem
„szabályok” közé szorítani nem lehet; ezzel szemben a direkt-élmények a lét alsóbb rétegeiből származnak. (Ezért is vehetik föl
minden szimbolizmus mellőzésével ennek a mi alsóbbrendű, testi életünknek közvetlen formáját.) Így állván a dolog, az élmények
ez utóbbi kategóriájánál az egészséges, jóakaratú kételkedés nemcsak indokolt, hanem mindenesetre helyénvaló, mert ezeknél még
a legrigorózusabb ellenőrzési rendszabályok mellett is igen nagy százalék a tévedés és csalódás. Hányszor fordul elő, hogy a
médium jeleneteket lát a jövőből, amelyek sohasem következnek be! Hányszor lát térben távoli eseményeket, amelyek nem
bizonyulnak valóságoknak! (Megfigyeltem olyan esetet is, amikor teljesen gépies médium által nyilatkozott egy elhalt ismerős
szelleme, akinek életét ismertem. Utána nyilatkozott egy idegen szenvedő szellem, aki az előbbinek a médium lelkében
visszamaradt emlékképeiből építette fel a manifesztációját, amelyben rá lehetett ismerni az előbbi szellem életeseményeire.
Ugyanitt utalok a „Névtelen szellemnek” „A fluidok megnyilatkozása” című tanítására. (Közlemények III. kötete, 127. old.)) És
mindezt teljes jóhiszeműséggel!
S ha nem elég szerény s nincs e tárgyban elegendő ismerete, a kételkedésnek leghalványabb árnyékát is rossz néven veszi, ha
pedig beigazolást nyer látásának téves volta, megrendül hitében s elveszti a kedvét a médiumi működéstől. Pedig egyik esetben
sincs igaza, mert a múlandóság világa csalékony, hiszen folyton változik, s mi, akik benne végigvonulunk, csak kereső vándorok
vagyunk, akik a múlandóságban az örökkévalóság elemeit kutatjuk; fölemeljük a kavicsot is és megnézzük, nincs-e benne
aranyszemecske; ha van, örülünk neki s gazdagítjuk vele szellemünk vagyonát; ha nincs, nem bosszankodhatunk miatta, mert
követelni semmit sincs jogunk, hiszen mindent Isten ingyen kegyelméből kapunk.
*
Az itt következő élmények túlnyomó része szimbolikus jellegű, tehát a magasabb szellemi világ üzeneteit tartalmazó. A nem
szimbolikus jelenségek vagy személyekre vonatkoznak, akiknek személyazonossága kétségtelen megállapítást nyert, vagy olyan
eseményekre, amelyek túlnyomó részben beigazolódtak. Különben is Eszter médium, amint emberi mivoltában is az igazságért a
végletekre képes, úgy szellemi énjében még inkább fél az igazságnak csak a leghalványabb árnyalatában való megmásításától,
vagy csak átszínezésétől is. Ilyen lelki felkészültség mellett azután az asztrálvilág csalóka képei alig-alig kerülhetnek lelki
érzékelése elé (bár abszolúte kizárva azért ez sincs), mert ő azokban biztos érzéssel megtalálja azt, ami nem egyezik meg a
valósággal. Egyébként, aki a Névtelen szellem örökértékű tanításait ismeri, annak feltétlen biztossággal lehet arra következtetnie,
hogy akit ő egy negyedszázad óta közvetítő eszközül használ, annak a lelkében meg kell lenniük az erre való kvalitásoknak; s még
ha nem lennének is meg, amely lelken a Névtelen szellem fénye évtizedek óta keresztülsugárzik, abban a lélekben kellett
visszamaradnia valamennyinek az ő ragyogásából.
Ebből a ragyogásból szedegettem én össze azokat az apró fényszikrákat, amelyek ennek az Isten kegyelméből adott eszköznek
a lelkéből reám és környezetének többi tagjaira széthullottak, hogy lehetőleg semmi veszendőbe ne menjen. Mert nemcsak a Nap
fényénél tudunk tájékozódni e földi tereken, hanem, ha leszáll az éj, a csillagok világánál is hazatalálhatunk. S nincs-e most sötét
éj a Földön? És nincs-e szükség minden legkisebb csillagsugárra, hogy e múlandó világ kanyargós útjain el ne
tévelyedjünk?!

Budapest, 1937 augusztus hó.

Pátkai Pál
 I.

Egy élet tanulságai

1. ÖNVALLOMÁSOK
Mielőtt az élmények leírásába kezdenék, a következendők megértése érdekében magamról is kénytelen vagyok — legalább
telegramm-stílusban — néhány szót szólni. Becsületes, hívő protestáns szülők gyermeke voltam, akik imádkozással,
vallásosságban neveltek, s én tényleg mélyen vallásos és túlérzékeny gyermek is voltam. Serdülő koromtól kezdve azonban —
talán egyrészt a természettudományos igazságok fokozatos megismerése s ezeknek a vallások hirdette tanokkal látszólag
szembeszökő ellentéte, másrészt és főleg azonban hitetlen és könnyelmű pajtások befolyása alatt — fokozatosan távolodtam a
hitélettől s egyszersmind az erkölcsi felfogásom is folyton lazábbá vált. Fájdalom, ez a süllyedés — nagy lelkiismereti viharokkal
— egészen harmincegy éves koromig tartott. A hit világossága csaknem teljesen kialudt a lelkemben, dacára annak a
paradoxonnak, hogy Krisztus Urunk személye iránt még a legnagyobb sötétségben is rajongó csodálattal viseltettem, s dacára
annak a különös benső optimizmusomnak, hogy az ilyen élet mellett szükségképpen sűrűn beköszöntött sorscsapások
mindegyikénél az volt az első gondolatom, hogy „ebből bizonyára valami nagyobb jónak kell reám nézve bekövetkeznie”.
Olyanná lettem, mint a legtöbb ember: a külső korrektségre nagy súlyt helyeztem, a benső lelki élet azonban egészen
elcsenevészedett, s végül már úgyszólván legfőbb elvem az élet örömeinek minél nagyobb mértékben való kiélvezése lett. Ekkor
ismerkedtem meg valakivel, aki arra volt hívatva, hogy a sötétségből kivezessen, akit szenvedélyesen megszerettem, s hamarosan
feleségül is vettem. Megromlott természetem azonban már úrrá lett felettem, s képtelen voltam ahhoz, aki irántam igazán angyali
jósággal viseltetett, szintén jó és igaz lenni, s rövid félesztendei házasság után a kegyes Gondviselés visszahívta őt kínos és
fájdalmas őrhelyéről.
*
A spiritizmussal életemnek ez a legnagyobb tragédiája ismertetett meg közelebbről, jóllehet már zsenge ifjú koromban, még
diákéveimben foglalkoztam okkult kérdésekkel, hipnotizmussal, spiritizmussal és a keleti misztériumokkal, de csak azzal a
felületességgel, amilyennel a nagyon fiatal emberek a nagyon komoly dolgokkal foglalkozni szoktak. A kegyes isteni Gondviselés
— amely a szörnyű csapás után a lelkem összeomlott épületének romjai alól riasztóan kiemelkedő öngyilkosság gondolatától meg
akart szabadítani, szintén igen különös úton-módon (amely azonban nem elég érdekes arra, hogy vele az olvasó türelmét
hosszasabban igénybe vegyem) a budapesti szellembúvárok egyesületébe vezetett, ahol akkor beszélő médiumok útján többé-
kevésbé értékes erkölcsi tanítások jöttek.
E mellett kisebb magánkörökben is próbálkoztam és kísérleteztem intuitív és mechanikus médiumokkal, s bár itt-ott apróbb
bizonyságokat is tapasztaltam, ezek mégsem elégítették ki az én — hogy úgy nevezzem — transzcendentális éhségemet. Már 15-
16 esztendő óta voltam tagja a fentnevezett egyesületnek, amely idő alatt a spiritizmusnak igen magas igényű erkölcsi törvényei
szerint rendeztem be az életemet, s úgy gondoltam, hogy erős aszkézissel és a szellemiek terén való intenzív munkálkodással a
lehető legjobban töltöm be rendeltetésemet s talán „jóvátehetem” az elmúlt szomorú évek bűneit és mulasztásait. Így múltak
fölöttem az évek, azonban megnyugvás helyett lassanként a lelkemben valami megmagyarázhatatlan üresség kezdett tátongani,
amely idő haladtával mind nyomasztóbbá vált. E mellett maradt az életemnek egyetlen olyan kínzó problémája, amelyet a
spiritizmusnak addig megismert ragyogó etikája és filozófiája egyáltalában nem oldott meg, sőt az életfilozófiám és a természetes
emberi életem között tátongó űr támadt.

2. AZ ELSŐ NAGY BIZONYSÁG

Hogy ezt az űrt, amely engem évről-évre jobban gyötört valahogyan kitöltsem, mindenféle médiummal kísérleteztem; de az én
problémámra sohasem sikerült csak kissé is kielégítő feleletet kapnom. Úgy látszik azonban, hogy a gondviselés munkáját végző
égi kezek az igaz törekvést mindenkor elvezetik a megoldás elé. Ebben az időtájban ismerkedtem meg Eszter médiummal (1929
február 17.), akiről csak annyit tudtam, hogy egyszerű iparos felesége, aki által megragadóan mély és csodálatosan szép,
evangéliumi szellemű erkölcsi oktatások jöttek. Ahogy megismertem, hamarosan megtudtam azt is, hogy az ő médiumitása
egészen sajátságos, a hipnotikus transzból fejlődött, teljesen gépies, ú.n. szomnambul-médiumitás, sőt jelentékeny psychometrikus
képességei is vannak. Azonnal az én gyötrő életproblémám jutott az eszembe, amelyre addigi kísérletezéseim során az addig
ismert médiumok vagy semmi, vagy csak egészen értéktelen frázisokból álló feleleteket adtak. (Ez különben — mint azt a komoly
kutatók tudják — a legtöbb médiummal így van.) Eszter szívesen hívott meg egy író-órájára, hogy szellemi vezetőjét
megismerhessem. Az író-órán, lakásukban (egyszobás kicsiny lakás volt) csak ő, meg én voltunk jelen.
Elővigyázatosságból — hogy a médium tudatalattija, vagy alsóbbrendű énje, vagy a lelke, vagy akárhogyan nevezzük, ne
komponálhasson valami semmitmondó feleletet — problémámat csak gondolatban adtam fel a vezető szellemnek. A médium
kezében a ceruza megindult a papiroson, és egy oldalon végig — meglehetősen távolról kerülgetve azt a témát, amelyről én hallani
kívántam — általánosságban mozgó feleletfélét írt. Engem ez az eredmény az eddigi sok fiaskó után meglehetősen lehangolt és a
köteles udvariasság hangján szóltam: „Kedves szellemtestvér, én belátom, hiszen eddig is tapasztaltam, hogy médiumon keresztül
nem könnyű dolog gondolatban feladott kérdésre válaszolni s azért én elállok a felelet erőszakolásától és megköszönöm szíves
fáradozásodat”. Erre a médium — aki mellesleg megjegyezve, mint szonmambul-médium csupán sötétben való transzhoz volt
szokva — az éles villanyfényben meglehetős gyötrelmesen, egyszerre transzba esik és a nyilatkozó szellem így szól: „De igenis,
lehet a gondolatban feladott kérdésre válaszolni; a te kérdésed ez: „…….” és itt betű szerint elmondta azt a kérdést amelyet én
feltettem, illetőleg azt a problémát, amely engem évek hosszú sora óta nyugtalanított és amely úgyszólván az én életem tengelye
volt.
Azután hozzátette: „az én feleletem pedig ez: „……” és adott egy csodálatos, az addigi felfogásomat és az addigi látókörömet
a végtelenségig kitágító olyan magyarázatot és olyan tanácsot, amely nemcsak az én hiányérzetemet töltötte be egészen, de
bevilágította az egész további lelki életem útját is, megnyugvást, világos célkitűzést és a boldogságnak bizonyos kiegyensúlyozott
állapotát hozva bennem létre.
*
A szőrszálhasogató tudálékosok, akik hinni semmi áron sem akarnak, találnak ugyan az ilyen jelenségre is formulát, azt
mondván: „a médium tudatalattija az én tudatalattimból olvasta ki a gondolatban feltett kérdést.” Ami éppen olyan egyszerűen
hangzik, minthogyha azt mondanám: „be vagyok zárva egy égő szobába és csak az ablakon keresztül menekülhetnék, de a szoba
az V.-ik emeleten van. Egyszerű a megoldás: üstökön ragadom, és lassan leeresztem önmagamat a földszintre.” Mert ugyan
honnan vette a hat elemi iskolát végzett médium tudatalattija azt a bölcsességet, amellyel olyan végtelen horizontot világított be,
amilyet tudós akadémikusok bölcsessége még csak megközelíteni sem lett volna képes? S ha a tudatalattiból olvasta a médium,
hogyan tudott az onnan vett eszmékre olyan következtetéseket építeni s olyan jóslatokat bemondani, amelyek minden tekintetben
helytállóknak bizonyultak s az elmúlt hosszú évek során minden részletükben beteljesedtek?!
*
Ez után az első ülés után évek során végig csaknem minden héten tartottam Eszter médiummal egy-egy külön ülést. Ezeknek
az üléseknek az eredménye a Névtelen szellem hosszabb lélegzetű és mélyebben járó tanításainak egész tömege. (Kiadta a
„Szellemi Búvárok Pesti Egylete” a Titkos tanítások és az Evangéliumi spiritizmus című kötetekben.) Ezeken a tanításokon kívül
jött létre az élményeknek egész sorozata. De ugyancsak sok bizonyságot kaptam a hetenként kétszer-háromszor tartott delejezések
alatt is, amelyeknek folyamán a médium mély delejes álomban sokszor olyan látományokat közvetített, amelyek még a
legmakacsabb kételkedőt is meggyőzték volna a látottak valóságáról s a látott szellemek személyazonosságáról, akikről a médium
életében még csak nem is hallott, tehát annál kevésbé ismerhetett, s akikről mégis a legjellemzőbb tulajdonságaik kiemelésével
félreismerhetetlen leírásokat adott.

3. AZ „ŐRANGYAL” MUNKÁJÁNAK SZEMLÉLTETŐ PÉLDÁJA

Különösen sok és értékes, bizonyító erejű látomány és élmény kísérte nyomon az én 1913 nyarán meghalt feleségem
szellemének jelentkezéseit. Ezeknek némelyike látásban, másika álomban következett be. Közülük a sorrendben legelsőt Eszter
médium a következőképpen adja elő: „Pál testvérem feleségéről éppen semmit sem tudtam, mert ő ebben a tárgyban nagyon
szűkszavú volt, én pedig nem lévén kíváncsi természetű, nem is nagyon érdeklődtem. Egy alkalommal, amikor P. testvéremet
betegségében meglátogattam, s az ágya fölött egy életnagyságú női arcképet láttam, megkérdeztem tőle, hogy ki az. Erre ő csak
annyit felelt: „Az az én boldogult feleségem”; majd kis szünet után hozzátette: „ő igazi angyal volt”. Én nem szóltam semmit, de
magamban ilyesmit gondoltam: „Igen, angyal volt, mivel csak félévig éltek együtt; lettek volna csak tíz évig házasok, bizonyára
egészen más névvel illetné”. Ezzel a cinikus megállapítással részemről ezt az ügyet le is tárgyaltam. Körülbelül 5-6 hónap múlva
egy éjjel a szellemi énem egyszerre csak kiválik a testemből, és miközben látom magamat az ágyban feküdni, egyszerre egy fehér
szellemalakot látok hozzám közeledni, széles aurában, mintegy másfél méternyi magasságban a föld felett.
Ez a tiszta szellem nagyon kedvesen és barátságosan szólít meg engem és örömének ad kifejezést, hogy az Isten meghallgatta
az ő imádságát és az ő kérését úgy engedte beteljesedni, ahogy az bekövetkezett. (Hogy mit értett ez alatt, azt az én szellemi énem
értette ugyan, de felébredésem után a testi tudatba áthozni nem tudtam.) Azzal ez a kedves és szeretetreméltó szellem megfordult
és eltávozott. Míg a távozó után néztem, egyszerre csak azt látom, hogy az ő aurájában P. testvérem arca jelenik meg, s akkor
gondolatban eltűnődve állapítom meg magamban: „Ezek nem voltak közönséges házasfelek, hanem vagy duálok lehettek, vagy
pedig ez a tiszta szellem vezetője a P.-nak”. Még aznap elmondtam neki álombeli élményemet úgy, ahogy fentebb le van írva és a
hozzáfűzött megjegyzésemet is. Erre ő egyszerűen csak ennyit mondott: „Úgy van, mind a kettő: duálom is, meg vezetőm is”. (Én
t.i. mint író médium évekig írtam a feleségem szellemével, amikor is ő ezt már közölte velem.) Tehát a jelenség, amelynek
előidézéséhez, úgy vélem, senki sem gondolhatja, hogy nekem bármi közöm is lehetett - megcáfolta az én fentebbi cinikus
megállapításomat”.

4. AZ ISTEN ORSZÁGÁBAN
A következő élmény, amelyet szintén Eszter médium mond el, nem apró-cseprő tárgyi bizonyítékokat sorakoztat fel, de
mindennél megragadóbb és erősebb bizonyító hatállyal bíró élmény ez azok számára, akik a magasabb erkölcsi világrenddel, a
magasabb világok életével és szimbolisztikájával közelebbi kapcsolatban állnak. Az élmény ismét Eszter szellemének a feleségem
szellemével való találkozása, a feleségem szellemének hazájában, az „Isten országában”. Ez az élmény a Médiumi élményekben
rövidített formában le van ugyan írva, de hogy az ott le nem közölt felemelő részletek is el ne vesszenek, érdemesnek tartom itt
még egyszer, s ezúttal teljes terjedelmében közreadni. Eszter médium ezt a látományt, amelyet szülőházában, Köröshegyen élt
végig, a következőképen írja le: „Csodaszép álmom volt az éjjel, illetőleg a reggeli órákban. Előzőleg t.i. azt álmodtam, hogy
látom az édesanyám temetését. Nagyon el vagyok keseredve, hogy ezen a fájdalmon keresztül kell mennem. S hogy ez a
valóságban be ne következhessék, illetőleg, hogy ettől az elkerülhetetlen fájdalomtól elmenekülhessek, — mivel tudtam, hogy
olyanféle állapotban vagyok, hogy most azokon a dolgokon látok keresztül, amelyeken még át kell esnem — minden utat és
módot keresek, hogyan tudnék ettől elmenekülni.
Szellemem végül addig kutat, hogy már látni vélem a szabadulás lehetőségét, de akkor meg emberek nagy tömegével
találkozom, akik elém állnak és sűrű csoportokban állják utamat, hogy ne tudjak elmenekülni. Ezek között is folyton keresem a
rést, hogy ki tudjak menekülni, s amikor végre ezt a rést is megtalálom, akkor meg rengeteg állat jő elém és olyan kérő szemekkel
tekintenek reám, hogy ne menjek el, ne hagyjam el őket, mert akkor ki lesz, aki őket pártfogolja? (Mindez világosan szimbolizálja,
s egyben igazolja Eszternek a földi élőkkel szemben való hivatását: mint a Szentlélek kijelentésének hordozója nem menekülhet el
a földi életből, mert az emberlelkeknek szükségük van az általa nyert igazságokra, mint szellemi táplálékra: és mint aki az
állatokat szinte mértéken felül szereti, nem hagyhatja el e néma lényeket — „fiatalabb testvéreinket”, mert akkor ezeknek az élete
még szegényebbé lenne szeretet híján.) Ebben a küzdelemben még közelebb érzem magam a temetéshez és ahhoz a fájdalomhoz,
amelyen ezzel együtt át kell esnem. Mikor így minden utat elzárva látok magam előtt, arra kérem a jó Istent, szabadítson meg
engem ettől a fájdalomtól, s hogy ne kelljen azon keresztülmennem, emeljen ki valahogyan ebből az állapotból, hogy
megláthassam a valóságot, a bizonyosságot.
Ekkor nagy erőfeszítéssel kihúzom magamat az álom nyomasztó hatása alól és nagy sírással és zokogással annyira felébredek,
hogy hallom a szüleim beszélgetését a konyhában. Erre megnyugszom, hogy „hiszen nem halt meg az édesanyám”. Ez azonban
nem lehetett valóságos felébredés, csak egy kis nyílás a napi tudat felé, mert egy pillanat alatt újra visszaesem az álomba és ismét
közel érzem magam ahhoz a lehetőséghez, hogy meghal az édesanyám. Ekkor ismét kétségbeesve fohászkodom Istenhez, hogy
emeljen ki a látszatvilágból a teljes valóságra, mert úgy érzem, hogy mindez csak valami olyan sűrűség és bizonytalanság,
amelyben a lelkünk kalandozik, de ez nem a valóság, a valóság valahol másutt van.
*
Ekkor valami különös állapot lesz úrrá a lelkemen, s észreveszem, hogy a szívem fölött egy szellemfej húzódik ki belőlem és
benne az én egyéni tudatom. Lassan kiszivárog az egész szellemalakom, amelyből visszanézek a testemre és megállapítom, hogy
az mélyen alszik. Szellemalakomban boldogan és szabadon emelkedem fölfelé. Látom magam alatt eltűnni a Földet a maga
sűrűségével, fájdalmaival és szenvedéseivel; folyton ritkul körülöttem az anyagvilág, amelynek sűrűségét most már olyannak
látom, mint valami sűrű por- és hamutengert. Azután e folyton ritkuló anyagból még feljebb emelkedve, egyszer csak úgy látom,
mintha az égboltozat meg volna hasadva. Ez a hasadás olyan durvaszélűnek látszik, hogy még a szélek is — mint valami elhasított
bádog szélei (Így hozta át a tudatom a földi értelembe. (Eszter.)) — szinte fel vannak gyűrődve.
Itt már teljesen tiszta és világos az éter és én fellépek az ég peremére s nagy boldogsággal és megelégedéssel tekintek a
bizonytalanság elhagyott világára és az azt beborító por- és hamutengerre. Boldogságom kimondhatatlan, úgy hogy az érzéseim
örömteljes hálaadásban keresnek kifejezést: „Boldog vagyok, Atyám, hogy nem hagytad a lelkemet a bizonytalanság és
változandóság világában, hanem megmutattad nekem a te országodat, s fölemelted az én bukdácsoló, gyenge lelkemet az
örökkévalóság hazájába, ahol nincs változás; mert ami itt van, az minden igaz és jó, mert mindenben Te vagy, jó Atyám, és
Tebenned van minden! Hála, örök hála legyen Neked, hogy a bizonyosságot, az igazságot adtad nekünk a mi Urunk a
Jézus Krisztus által!” A lelkemben minden gondolat és érzés imádsággá lett. Szent elragadtatással szemléltem, hogy nincs
halál, nincs fájdalom, nincs csalódás, nincs veszteség, csak folytontartó nagy és szent öröm.
Ezt az érzést nem bírná sokáig a szívünk, mi testben élők meghalnánk tőle. A lelkem nagy és szent elragadtatásában az első
pillanatokban nem merek körülnézni, mert érzem, hogy a boldogságnak olyan áradata ömlik reám, amit a lelkem nem képes
befogadni és féltem azt, amit nem volnék képes asszimilálni, hogy el ne vesszen. Az első pillanatokban képtelen vagyok
feldolgozni mindazt, amit látok, mert ami szépség, tisztaság, ragyogás körülvesz, azon mindenen az Isten megelégedett arcát látom
felém ragyogni. Amint az első nagy elragadtatás és boldogság után — amikor már valamennyire erősebbnek érzem magamat —
lassan meg merek mozdulni és megfordulok, hogy körülnézzek, mellettem egy hozzám hasonló fehér szellemalakot pillantok meg.
Nagy örömben, kimondhatatlan szeretettel öleljük át egymást, s a legnagyobb megértéssel cseréljük ki gondolatainkat; tekintetünk
egymás lelkébe mélyed és látjuk egymás érzéseit és gondolatait. Ez a tiszta szellem a P. testvérem felesége volt. A Földön soha
senkivel nem értettük meg egymást úgy, mint ezzel a tiszta szellemlénnyel. Egyszerre észreveszem, hogy valami kívánsága van
velem szemben. Rögtön felfogom és odapillantva látom, hogy egy még testben élő férfi kezét fogja mind a két kezével.
Letekintek a Földre és az azt körülvevő éterikus világra, ahol minden por, hamu és pernye, ahol minden szépség, drágaság,
erősség, hatalom, igazság, eszme, gondolat és érzés, ami csupán a múlandó világot szolgálta, összeroskadó hamuvá és porrá válik.
Sokezer év távlatába tekintek vissza és látom a világ átalakuló ábrázatát, annak hiú dicsőségét ragyogni, és látom, mint roskad
össze minden, mint válik ismét porrá, semmivé, mert nincsen benne az isteni élet. Látom, amint ebből a porból és pernyéből a
Földön falvak, városok, országok, kultúrák, törvényrendszerek, végül egész korszakok épülnek ki. Azután megint látom, hogy az
időnek szele — amely spirálmozgásban merül alá a földi világba — lassanként ismét porrá és pernyévé bomlasztja szét az egészet
s ezt a portengert fölkeverve, fölemeli az éteri világba, ahol — mint a levegőben a finom porrészek — függve maradnak egy
bizonyos ideig, hogy azután lassanként ismét alámerülve újból falvak, városok, kultúrák, államrendszerek épüljenek ki belőle,
hogy amikor ez az újabb korszak is kiélte magát, az idő szele ismét porrá, hamuvá, pernyévé bomlassza szét és spirálmozgásával
újból felemelje annak anyagát az éteri világba. Ebben a folytonos körforgásban hullanak alá ezer meg ezer évek a semmiségbe.
Innen a magaslatról alátekintve nagy és mély szánalom fog el azok iránt, akik itt, ebben az összeroskadó világban élnek,
szenvednek és csalódnak, akikhez a halál még hozzájuk van kötve. Ennek a hamu- és pernyetengernek a hullámzásában vergődnek
és úsznak az emberek és szellemek, akik még nem tudták magukat az anyagtól teljesen függetleníteni. Ebben a magasabb rendű,
de még nem teljesen anyagmentes élethullámzásban pillantom meg a kedves, tiszta szellem által fogott kéz folytatását: P.
testvéremet. Feje, arca, válla, sőt időnként a felsőteste is láthatóvá válik, miközben szabadon maradt kezével úszó mozdulatokat
végez, amiktől a pernyés hamutenger kavarogva hullámzik. Most mélyen aláhajolok, hogy a szabadon maradt kezét elérjem és
megragadjam, hogy segítségére lehessek, mert hiszen ő is oda akar eljutni, ahol mi vagyunk: az Isten országába. De valahogyan
elsiklik a kezünk egymás mellett. Még mélyebben lehajlok, úgy, hogy már a könyökömön felül ér a pernye és hamu, ő azonban,
úgy látszik, saját akaratából akarja magát felküzdeni, bár néha-néha, hogy fáradtságában megpihenhessen, egyes szilárdnak vélt
dolgokhoz kapkod. Én látom, hogy ez neki semmit sem használ és erélyesen rászólok: „Ne ragaszkodjál semmihez!!!”.
Ezzel nagy és elszánt mozdulattal elkapom a csuklóját, mire teljesen a mi irányunkba jutva, ki tudja magát lökni a hamu- és
pernye-hullámokból. Mi ketten tovább is tartjuk a két kezét, ő fáradtnak és ájultnak látszik, a ruhája is — mely még földies
szövetű — megviselt és szakadozott; de ahol már teljesen elszakadt, azokon a helyeken nagy foltokban nő ki a habkönnyű finom
fluid, amely egyelőre még nem teljesen fehér, de már szép világos. Most kettőnk közé állítjuk, mint egy kis gyermeket és
támogatjuk, hogy el ne essék, vagy ha elesni készülne, rögtön felfoghassuk. Háta mögött összeér a kezünk és a karunk, amint
átfogva támogatjuk. A kedves tiszta szellem, akinek segítségére voltam, hálásan szorítja meg a kezemet a szolgálatért. Amikor a
megmentett teljesen magához tér, szeméből és arcából ugyanaz a boldogság és elragadtatás ragyog, mint a miénkből. Duálja, a
tiszta szellem, nem szól hozzája, csak a gondolataival beszél neki. Én azonban feléje fordulva nagy lelkendezve mutatok a
múlandó világ felépülő és ismét összeomló dicsőségére, vívmányaira és eredményeire. Alattunk évezredek hiábavaló
erőfeszítéseinek romjai hevernek. „Látod”.... (s itt kedveskedve akarom őt nevén szólítani — de abban a pillanatban úgy érzem,
hogy többé már nem az a neve, ami a Földön volt, mert az örökkévalóság Istene már más nevet adott neki, olyan nevet, amely az ő
egyéniségének a kifejezője; én azonban, mivel földi szavakkal beszéltem hozzája, nem tudtam azt a nevet kimondani), „látod, még
az érzések és a gondolatok sem valóságok, akármilyen szépek és kedvesek is; nézd, mint változnak át, mint fakulnak a színek,
mint hűlnek ki az érzések a múlandóság világában; nézd, mint dőlnek romba azok az igazságok, amelyek örökkévalóknak
látszottak a Földön!
Semmi sem valóság, csak a mi Istenünk beszéde, és csak az maradandó, amit erre építünk. Nézd, mint választódik ki az
isteni igazság az ember múlandó világából és életéből, mint emeli az feljebb és feljebb azokat a lelkeket, akik a
bensőjükben hordozták!” Aztán elnémultam. Szemünkkel nagy messzeségbe néztünk időben és térben; alattunk hömpölygött az
ár: a por, hamu és pernye; homályos idők, múló korszakok emlékei lassan-lassan tűntek el és rakódtak le a múlandóságba. Mi
pedig álltunk a meghasadt mennybolt szélén, szívünkben a hálaadásnak nagy és boldog érzésével, ami semmi földi boldogsággal
össze nem hasonlítható; szemünk a végtelenségbe tekintett azzal a bizakodással, amely minden földi hitet és reményt túlszárnyal,
mert a bizonyosságban éreztük és tudtuk magunkat. Arcunk, ruhánk ragyogott a minket körülsugárzó fehér fény világosságában.
Lassan szűrődik át a tudatom a testbe, érzem, hogy vissza kell jönnöm az életbe. Nem úgy ébredek, mint álomból, hanem úgy,
mint látományból: csak a szín változik, a tudat ugyanaz marad.”

5. EGY „ÜDVÖZÜLT” SZELLEMI OTTHONA

NAGY TANULSÁGOK
1932. augusztus 22-én Eszter transzban a következőket mondja: „Engem egy vágy emelt oda, ahol most vagyok, és mégis úgy
tűnik előttem, mintha nem is magamtól jöttem volna ide, hanem minthogyha hívtak volna. Olyan kb. 1,5-2 méter széles,
gyönyörűen kikészített úton, egy parkon haladtam keresztül és egyszerre ott éreztem magamat a feleségednek egyik otthonában.
Ez már túl van a harmadik szférán, de még nem az a légies formációja a negyedik szférának, mert itt még megvan a Földnek, a
földi életnek kifinomult, szép formája. Maga az út, amelyen idáig jöttem, gyönyörű zöld pázsit-szőnyeggel van borítva és
szerpentinszerűen halad fölfelé. Olyan ez a zöld szőnyeg, mint a legfinomabb moha, vagy mint a finom bársony. Ennek a
szerpentin-útnak minden fordulójánál három-három tiszta fehér márvány lépcső-fok visz feljebb, amelyeket kétoldalt örökzöld
bokrok szegélyeznek. Több helyütt szép fehér és színes, ragyogóan simára csiszolt lap van, amelyeket én márványnak nézek. A
növényzet olyan üde, harmatos és párás, mintha melegházban ápolt növények volnának; a levegő sem nem hideg, sem nem meleg.
Itt áll egy fehér márványból nagyon ízlésesen megépített villa; olyan, mint egy várkastély.
A kastély kapuja előtt nagy és széles terasz van, ahol a látogatót szokták fogadni. A terasz kőpadlózata mozaikszerűen van
elkészítve s drágakövekből kirakva; és ezek olyan alakzatokat képeznek, amelyekben e kastély lakójának földi élete, annak
jelenetei és történései, s az ő cselekedetei vannak megábrázolva. Piros, rózsaszín és fehérszínű drágakövekből vannak ezek a
formák megalkotva; közülük némelyik olyan, mint az opál a maga homályos tüzével. Egy pad is van itt, nagyon szép művészi
faragásokkal, meg egy asztal a középen. Azután van itt egy gyönyörű fehér orosz agár, amely szintén az övé. Az Erzsike, mikor én
ide érkeztem, még bent volt az épületben, és én sokáig vártam rá, hogy kijöjjön, de ő nem jött ki; végülis én mentem be hozzá, ő
bent az épületben egészen más volt, mint amikor már kijött; bent éteribb volt az alakja, de mikor kijött, olyan volt, mint valami
nagyon szép, fiatal, fehér és kékes színben játszó ruhába öltözködött menyasszony, kicsiny diadémmal a fején. (Az V. szféra
szellemeinek jellemzője. Lásd Leadbeater: Man visible and invisible” című művét.)
Bent is beszéltem vele valamit, de nem tudom, hogy mit. És csak az maradt meg az emlékezetemben, amit itt kívül mondott,
mert az előttem jobban realizálódott, (Az épület belseje az V., a terasz a IV. szféra természetét reprezentálja, azért az V. szféra
világa kevésbé fejezhető ki földi nyelven, mint a IV. szféráé.) hogy mit üzen neked: Azt mondotta: „Itt várom én őt, majd ha
meghal”. Ez az ő világa, amelyben minden a legprecízebben van megépítve: itt minden megvan, amire csak szüksége lehet egy
szellemnek, hogy nyugodt és boldog lehessen és pihenhessen; és itt minden a legpazarabb bőségről, jó ízlésről és gazdagságról
tesz tanúságot. Tulajdonképpen nincs nagy távolság az ő világa meg a te világod között, legfeljebb annyi, mint az utcának az egyik
és a másik oldala között. De ott, a te helyeden még nem látok épületet, vagy ha van is, az is nagyon kezdetleges; ott nincsenek
árnyékos helyek, csak a sok munka, küzdés, gyürkőzés, fáradtság látszik. Mert nagy lelki fáradságodba került, hogy ezt a
távolságot át akartad hidalni, mivel nagyon messze voltál tőle és ez meglátszik a te munkálkodásodon. Mert a te régebbi otthonod,
ahonnan t.i. elindultál, ennél sokkal távolabb van, s amit itt az ő közelében építettél, az csak olyan, mint egy sietve szőtt híd.
Az a te régebbi otthonod, a magad természete szerint épített házad, emeletes akart lenni, de úgy néz ki, mintha félbemaradt
volna, mert az állványfák még körülötte vannak. A földszinten azonban lehet benne lakni. Azt jelenti ez, hogy te nagyot akartál,
sokat akartál, és a váz, amelyet magadnak előre kidolgoztál, még most is ott van (t.i. az állványfák), de mivel az emeletes házat
befejezned nem sikerült, azért félbehagytad az egészet, és az erődet arra fordítottad, hogy az Erzsike lelkivilága felé közeledjél és
minden erődet és akaratodat ennek a távolságnak az áthidalásába dolgoztad bele. De ez a híd, ez a világ olyan sietve épült a lelked
erőiből, hogy még nem volt időd úgy kiszínesíteni, hogy a lelked ottan megpihenhetne. Ő tehát azt mondja, hogy itt vár meg téged.
Ahogy én nézem a te dolgodat, úgy látszik, mintha a végzeted vissza akarna vezetni ahhoz az elhagyott épülethez, hogy ott még
kidolgozzad azokat a részeket, amelyek félbemaradtak. De nem az emeletet, amelyet terveztél, hanem azokat az apró részleteket,
amelyek nyugodttá, békéssé teszik a lelket. Mert ahogy azokat kidolgozod, aszerint a te lelki világod is benépesedik azokkal a
szépségekkel, amelyek hasonlóvá teszik az Erzsikééhez, azaz a te lelki világodat az övéhez, és akkor majd sokkal nagyobb
megelégedéssel várod a találkozás idejét.
Azt mondotta továbbá, hogy még a te emberi életedben is lát egy időpontot, amikor te már meg leszel nyugodva és boldognak
érzed magadat; és lesz egy idő, amikor nagyon nyugodtan és megelégedetten tekintesz végig az életeden és a munkádon, úgy hogy
az egész lelkedben bizonyos megelégedés és hálaérzés lesz uralkodóvá. Mikor ez bekövetkezik, akkor ő nagyon sokat lesz velünk,
sőt akkor meg is fogjuk őt látni. Én úgy nézem, hogy ez kb. 10-12 év múlva fog bekövetkezni. Mosolyogva beszélt és szívesen
látott, ő szeret téged. De ha én elgondolom azt a kapcsolatot, amely közöttetek van, akkor meg kell állapítanom, hogy az neki nagy
gondot és munkát jelenthet ám, hogy úgy intézkedjék a te érdekedben, hogy segítségedre is lehessen, meg a törvényhez is
alkalmazkodjék; mert ugyebár egy igaz lélek, aki Istennel szemben engedelmes, nem cselekedhetik olyan dolgot, ami az Igazság
megcsorbításával járna. Neki különben már világos átlátása van az ilyen dolgokban s tudja, hogy ha az Igazság megcsorbul, az
csorba is marad mindaddig, ameddig újra ki nem építjük. Most visszatérek az előbbi tárgyra, arra t.i., hogy a lelki épületedet nem
naggyá és impozánssá, hanem lakályossá, azaz minden részletében színessé és finoman kidolgozottá kell tenned, mert a léleknek
minden oldalról ki kell képezve lennie.
Éppen ennek a hiánya miatt olyan szárazak és sokszor majdnem elviselhetetlenek a magukat megtérteknek képzelő emberek,
mert a lelkük nincs kiszínesedve, és így minden dologból rideg paragrafusokat csinálnak, s az igazságot csak mint száraz vázat
látják, minden szépség nélkül. És mikor így csak egy oldalról képezik ki a lelküket, azt gondolják, hogy most már minden jól van.
Pedig a lélek minden részletét igen gondos és aprólékos munkával lassanként kell kiképezni. Mert nem mindenkinek lehet azonnal
fehér márványból épült tornyos kastélya! Előbb ki kell termelni a lélekből azt a fehér márványt, amelyből az az épület kialakulhat.
Azok a kis színes kőlapocskák, amelyekről az elején beszéltem, s amelyek az ő életének emlékeit őrzik, mint emlékek igazak, jók
és tiszták; de az ilyesmi nem a nagy, önmagát felülmúló erőfeszítésből alakul ki, hanem a lélek magasra fejlett érzéseiből. Amikor
te át fogsz lépni az ő világába, akkor azokat az emlékeket, amelyek azokra a lapocskákra vannak írva, te már el fogod tudni
olvasni és bizonyára sok olyan elnézett és megbocsátott emléket is fogsz közöttük találni, amelyek elintézetteknek vannak véve.
És olyan érzéseket fogsz akkor felismerni, amelyeket, míg ő a Földön élt, nem értettél meg, de most már el fogod tudni
olvasni, mert akkorra a te lelkedben is hasonló érzések és gondolatok fognak élni; és mivel a magad lelkében már fogsz tudni
olvasni, ennélfogva az övében is tudsz, és meg tudod a benne lévő értékeket becsülni. Mert ugye, vannak emberek, akik nem
ismerik föl az aranyat vagy a gyémántot, de a szakértő felismeri. Így van az emberi érzésekkel is: a szakértő meglátja azoknak a
csiszolásán, hogy melyik milyen értékű; és ahhoz, hogy az ember a más lelkében tudjon olvasni, szükséges, hogy az ahhoz
szükséges betűket (t.i. azokat az érzéseket) a saját lelkében is megismerte légyen. Az ő épületében, belül, ő más, szellemibb; ez az
ő szellemi haladottsága. Ez az épület az ő eddig elért érzés- és gondolatvilágát reprezentálja, amelyet te ismersz, amelyről te
tudtad, hogy az van; de azokat a drága, belső kincseket, amelyek az ő épületének a bensejében vannak, még ha találkoztok, sem
fogod tudni azonnal értékelni, azaz nem tudsz egyenesen az ő szentélyébe belépni; hiszen lehetséges, hogy egyáltalán nem is tudsz
még bejutni azon a kapun, amely a benső, tornyos márványépületbe vezet.
De eljön az idő, amikor oda is bejáratos leszel, csakhogy ez az első pillanatokban még nem fog bekövetkezni. Előtte a múltból
is nyitva van már annyi, amennyit te a te mostani lelkiállapotodban meg sem tudnál emészteni, mert az a te számodra még zárt
terület. Nektek ott kell találkoznotok, azon a fokozaton, amelyen ő még akkor volt, amikor veled élt, amely fokozatot te ismertél
is, de amelyet akkor nem ítéltél meg helyesen. Te ugyan megkívántad, hogy ő ilyen kiváló legyen, mert ha nem lett volna ilyen a
lelke, akkor neked nem is imponált volna. Tehát te ismerted az ő lelkének ezt a részét — amely rész, t.i. a külső, a léleknek az
emberi életre kivetített hatása volt. Te együtt éltél vele és mégsem voltál közel hozzá; de azóta, mikor váratlanul el kellett tőle
szakadnod, minden erőddel arra törekszel, hogy ezt a távolságot áthidald kettőtök között. Ez azonban csak úgy lehetséges, hogy az
önmagad lelkéből izzadod ki azokat az erőket, amelyekre e célból szükség van.
Előbb szőni kell, mint valami szőnyeget, azokat az erőket, azokat a fluidokat, amelyek az áthidalást megkészítik; mert csak ha
meg van szőve, akkor léphet rá az ember, mert amit szőtt, az ő maga. Hiszen önmagamon kívül a szellemvilágban sem mehetek,
éppen úgy, mint az anyagi világban. És te a hiteddel és igyekezeteddel közelebb is jutottál hozzá, úgy hogy már csak egy utca
választ el tőle. De az emberi éned még hátrább van maradva. A hiteddel, a nagy vágyakozásoddal és akaratoddal eljutottál idáig,
de mindaz, amit kitermeltél és megalkottál, még nincs apróra, részletesen kidolgozva benned. (Mindez, amit itt Eszter
felsőbbrendű énje elbeszél, az én legbenső meggyőződésemmel tökéletesen megegyezik. És bár erősen egyéni jellegű látomány,
lelkiismereti szükségességnek érzem a közreadását, mert olyan mélyen világít bele a lélek életébe és a szellemvilág valóságaiba,
hogy belőle mindenki sok világosságot és szellemi táplálékot meríthet.)

6. BIZONYÍTOTT PRAEXISTENCIÁK
Miután az előbb elmondottakban a feleségem szelleméről többször esik szó, és mert az eddigiekkel szervesen összefügg s
azokat úgyszólván aláépíti, azért folytatólagosan leírom előző életeim történetének vázlatát, amelyeket éppoly csodálatos, mint
meggyőző úton ismertem meg. Ezeknek a leírása a gondosan mérlegelő olvasó előtt nagyon sok bizonyságot tár fel és egyben
nagyon alkalmas lehet arra, hogy egyrészt figyelmeztesse őt az enyéimhez hasonló hibák és gyarlóságok elkerülésére, másrészt,
hogy megerősítse a lelkében az Isten iránt való szeretetet, látván, hogy az isteni Gondviselés milyen végtelen gyöngédséggel,
meghálálhatatlan és kibeszélhetetlen szeretettel bánik minden, Tőle bármily messze eltévelyedett gyermekével is. Letagadhatatlan
bizonyosságot rejtenek magukban ezek a régmúlt időkből felelevenített életrészletek annálfogva, mivel ezekből egyes jeleneteket
én magam hosszú időközökben álomállapotban olyan élénken éltem végig, hogy nemcsak az egyes emberek arcára, de a ruhák
színére és a környező tárgyak formájára még ma is — amikor egyik-másik álomtól már 10-15 esztendő választ el — élénken
visszaemlékszem.
De a legfontosabb és a legnagyobb erejű bizonyítékot rejti magában a következő körülmény: A legutóbbi hetes inkarnáció-
sorozatból háromnak a döntő jeleneteit éltem át álomban. Ezekről Eszternek nem beszéltem, de nem is beszélhettem, mert hiszen
még nagyon rövid ideje ismertem őt, amikor egy ízben egy hétfő-esti ülésünkön kedves Vezetőnk, a Névtelen szellem a transzban
levő Eszter szelleme előtt fölemelte az én múltam kárpitját és betekintést engedett neki az elmúlt hét inkarnáció titkaiba, amiket ő
nekem élőszóval mondott el. Ennek az előadásnak a folyamán megdöbbenve ismertem rá arra a három praexistenciális szakaszra,
amelyeket álomképekben láttam, illetőleg átéltem. Úgy vélem, szolgálatot teszek azoknak, akik a spiritizmus igazságainak
igazolására bizonyságok után kutatnak, ha ezeket — bármennyire szeretném is inkább magamba zárni és elhallgatni — közreadom
mások okulására.
Tehát először elmondom az álmokat:
Körülbelül 15 esztendővel az Eszter médiummal való megismerkedésem előtt, egy éjjel a következőket álmodom: Valahol
Keleten, talán Kis-Ázsiának tengerparti vidékén egy nagy épületnek széles, kövezett folyosóján elkeseredett és halálra szánt
hangulatban egy padon ülök, és várok valakit: a „nőt”, aki megcsalt. Alkonyodik, s egyszerre gyanútlanul jön az, akit várok.
Felviharzik lelkemben a gyűlölet, bár a gyűlölet parazsa alatt ott van a szeretet érzése is, de a fájdalom és a gyűlölet érzése erősebb
a szeretetnél. Felállok és magamhoz ölelem őt és a rajtam levő széles köpenyfélébe egészen beleburkolom; s mikor így már
szabadulnia lehetetlen volna, a jobb kezemben szorongatott rövid tőrt a hátába döföm olyanformán, hogy az a szívét elérje. A nő
hangtalanul rogy össze.
 Hűtlenségét, amelyre nézve bizonyítékaim vannak, kegyetlenül megbosszultam. (Mostani életemben is sokat kellett
szenvednem a féltékenység gyötrő érzései miatt — alaptalanul. A régmúltnak megrögzött érzése volt ez, amit a gyilkosság
megpecsételt.) Hamarosan felébred azonban bennem a rettegés, hogy a gyilkosságot felfedezhetik s egyidejűleg a marcangoló
fájdalom és a szeretet is, és a kétségbeesés környékez. Kapóra jön két barátom, akik teljesen együtt éreznek velem és azonnal
felajánlják segítségüket. Világos, holdas éjszaka van, és ők ketten a holttestet egy zsákba dugják, aztán kicipelik a tengerre és a
vízbe dobják. Közben az álom elmosódik és ott folytatódik megint rendkívüli élességgel tovább, amikor már a bíróság kutatja a
gyilkost, sőt az én két barátomat, akik a holttestet a tengerbe vetették, már el is fogták és vallatják.
Reám még senki sem gyanakszik, különben is előkelőbb állásban lévő ember vagyok és így hozzá vagyok szokva, hogy
respektálnak (tisztelnek). Egy nagy, emeletes épület előtt parkszerűleg kiképezett téren kíváncsiskodó emberek tömege járkál és
csoportokban beszélget, én pedig egyedül ődöngök a virágágyak közti utakon és kétségbeesetten küszködöm magammal, hogy
mitévő legyek. Ugyanis az épület emeletében vallatja a bíróság az elfogott két jó barátot, és én egyrészt attól rettegek, hogy a nem
egészen mai kornak megfelelő vallatási módszerekkel mégis csak kikényszerítik belőlük, hogy az én megbízásomból cselekedtek,
másrészt pedig becstelennek és gyávának tartom magamat, amiért engedem, hogy őket kínozzák, ahelyett, hogy férfiasan
odaállanék és bevallanám a bűnömet, vállalván annak következményeit. Ehhez a kettős gyötrelemhez járul még a gyilkosság
miatti lelki-ismeretfurdalás és a keserves jövő, mert az emberek között a megszokott megbecsülést és a tisztességes embereknek
kijáró tiszteletet örökre elvesztettem. Csaknem összeroskadok a szörnyű lelki gyötrelemben, míg végre mintha kezdene bennem
erőre kapni az az elhatározás, hogy a becsület azt parancsolja, hogy felmenjek és bíráim elé álljak. Ebben a pillanatban a szörnyű
lelki tusa hatása alatt felriadok s óriási megkönnyebbülésemre szolgál, hogy mindez csak álom volt.
*
Második álom: Körülbelül azon a területen, ahol a régi Flandria volt, egy vesztett csatának utolsó tusáját élem végig. Fiatal
lovastiszt vagyok, talán 20-22 év körüli. Ma is élénken áll előttem az a vörös posztóból készült egyenruha, amely megfeszült
erőteljes, izmos alakomon, és a hosszú kard, amellyel az utolsó csapásokat osztogatom. Körülöttem alig 18-20 főnyi legénység
van még nyeregben, a többi már elhullott. Az ellenség most egy utolsó támadást intéz a maroknyi csapat ellen és nagy tömeg
lovasság robog felénk. Mi kétségbeesett és halálra szánt vakmerőséggel vagdalkozunk, azonban ez csak percekig tart, a túlerő
egykettőre végez velünk; én az elsők között zuhanok le a lovamról és még élek, amikor a földön az ellenséges lovak patái
összegázolnak. (Mostani életemben a lótól nagyon félek; s bár foglalkozásom arra kényszerített, hogy évtizedekig parasztkocsin
járjak s évekig lovagoljak, ez a körülmény semmit sem enyhített félelmemen: mindig halálveszélyben érzem magamat, ha
lovaskocsira kell ülnöm. Ennyire megrögződik a lélekben egy-egy rémületes pillanat emléke.)
*
Harmadik álom: A magyar Alföldön, forró nyár közepén, amikor már a gabona kalásza érőben van, egy kicsiny tanyai
kunyhóban mint 18-20 éves tudatlan parasztlegény haldoklom. Tüdővészes vagyok. Az édesanyám egy szegény megtört és
szomorú parasztasszony, ütött-kopott bádoglavort tart elém, amely az én köhögési rohamaim következtében egy-kettőre tele van
vérrel. Az édesanyám aztán kisiet és a kunyhó előtt a forró homokba kiönti a lavór tartalmát, újra bejön vele és megismétlődik az
előbbi szomorú jelenet. Mindig jobban és jobban gyengülök és kétségbeesve nézek ki a kunyhó ajtaján a rekkenő hőségtől fűtött
síkságra, amelyet már csak percekig fogok testi szemeimmel láthatni. Még egy köhögési roham, és én befejeztem földi életemet.
(Most is az Alföldön születtem s ott éltem 18 éves koromig. Szülőföldemet sohasem szerettem s valósággal felujjongott a lelkem,
mikor onnan elkerültem s azóta sem szenvedhetem az Alföldet. A rossz emlékek érzések formájában ennyire megmaradnak a
lélekben. De még jellemzőbb az, hogy kb. 16 éves koromtól kezdve 20 éves koromig olyan kétségbeejtő hipochondria uralkodott
rajtam, hogy ha az utcán szembejött velem valaki, aki egyet köhögött, átmentem az utca másik oldalára s ha kezet kellett fognom
valakivel, akit tüdővész-gyanúsnak tartottam, kétségbeesve siettem kezet mosni és egész éjjel nem aludtam az oktalan félelem
miatt, hogy: „most megkaptam a tüdővészt!”)
***
És most leírom az Eszter szelleme által végignézett praexistenciáimat, amelyeknek sorában, mint az isteni Gondviselés nevelő
és fejlesztő rendszerében, a fenti három kép szintén megjelenik. „Látlak téged egy régi életedben. Úgy látszik, hogy török, vagy
cserkesz (úgy látom, inkább cserkesz) főúr, egyszóval olyan valaki vagy, akinek háreme van. Nagy, fehér kucsmaféle van a
fejeden. Azután látok egy nőt, amint elődbe jön. Az arcotok rendkívül hasonlít egymáshoz. A te arcod világos barna színű, lelógó
bajuszod és ritka szakállad, nagyon szép, vékony ívelésű szemöldököd, vékony, összeszorított ajkaid vannak. Szóval abban a
raceban (fajban) nagyon szép férfi vagy, de a nő, akit eléd jönni látok sokkalta szebb, igazi bájos jelenség. Te elhalmozod őt a
gazdagságodból szeretetednek minden jelével: vagyontérő köpeny van rajta és meg van rakva drága ékszerekkel. Te szereted őt,
de az ő hozzád való szeretete sokkal mélyebb és igazabb. Ez a nő annak a kornak és országnak a törvényei szerint a te igazi
feleséged, a többi nőid csak odaliszkek. Ez a nő azonos a te mostani volt feleségeddel. Igazi szerető szívű nő; tiszta, őszinte lélek,
aki bármennyire szeret is téged, nem hízeleg és mindig megmondja neked az igazságot.
Ezt azonban a te férfigőgöd nem képes elviselni, mert gőgös, hiú uralkodnivágyó, érzéki természetű és kegyetlenségre hajló
vagy. Azt hiszed, hogy az a te dicsőségedet emeli, ha minél több nőt magadévá tudsz tenni. Mivel azonban ez a te első nőd nem
ilyen természetű, mert se nem érzéki, se nem hízeleg a te hiúságodnak, azért hamarosan kegyvesztetté válik, s te megfosztod őt
azoktól a drágaságoktól, amelyeket neki adtál és lealázó módon bánsz vele, — bár a lelked mélyén most is szereted őt. Mindez,
amit cselekszel, fáj a lelkednek, de mivel gőgös vagy, ezt a fájdalmat nem engeded észre vétetni. Azokból a drágaságokból,
amelyeket tőle visszaveszel, a többi nőknek adogatsz egy-egy ékszert, vagy egyéb drágaságot, amikor egy-egy éjet veled töltenek.
Neki pedig, az igaznak, mindezt látnia kell, mert azok hiúk, és dicsekszenek egymásnak a te ajándékaiddal. Ennek a te első, igazi
nődnek eddig 10-12 szolgálóleánya volt, most csak egyet engedélyezel neki. Te pedig igyekszel az érzékiség mámorába fojtani a
szíved keserűségét és a saját gőgöd szülte boldogtalanságodat. Különösen egy odaliszked van, aki nagyon érzéki természetű és
nagyon tud hízelegni a te hiúságodnak, azért ezt tünteted ki legjobban a többi között.
Azonban ez a nő kacér, te pedig féltékeny vagy, sőt hamarosan úgy veszed észre, hogy meg is csal téged. Ezt ugyan nem
látom, hogy hogyan lehetséges, de te nagyon szenvedsz, annyira, hogy odáig jut a dolog, hogy vért is látok. Azután beledobják a
tengerbe egy zsákban. (Lásd az első álmot.) Utána olyasmit látok, mint egy törvényszéki tárgyalás és téged elítélnek. Nem látom
tisztán: száműzetésre, vagy fogságra. Egyedül kell élned, és többé már nem abban a pompában és fényűzésben, mint azelőtt. Csak
az egyetlen igazi nő marad melletted. Te most is szereted őt, de nem mutatod előtte. Mogorva vagy, ő pedig szomorú, és
mindketten meg vagytok törve az élettől és a szenvedésektől. Még most sem tudsz jó szót adni neki, annak dacára, hogy
mindvégig kitart melletted. Azután meghalsz. Még nem vagy nagyon öreg, de már kopasz a fejed teteje és azért nagy kucsmában
temetnek el. Ebben az alakodban alszol tovább a szellemvilágban. Ő, a te hűséges párod tovább is állhatatosan szeret téged, és a
szellemvilágban ott virraszt a te kucsmás éned mellett és várja annak feltámadását. Az azonban még ma sem támadt fel teljesen,
annak dacára, hogy ennek már kb. négyszáz esztendeje.
(Ez azt jelenti, hogy azok a hibák, amelyek ezt vasárnapi testöltést katasztrófába döntötték, még máig sincsenek teljesen
feldolgozva és elenyésztetve. Ez az oka, hogy az akkori földi alakom mása még most sem enyészett el egészen a fluidi világban.
(L. A kegyelem törvényvilága című műben az ,,állapotvilág”-ról szóló fejtegetéseket.)) Azóta te négyszer, ő kétszer öltött testet. A
te testöltéseid közül most csak kettőt látok; az egyikben főúr vagy, és elég hosszú életet élsz végig, a másikban parasztlegény, aki
kb. 20-22 éves korban hal meg, meglehetősen gyors lefolyású halállal. (Lásd a harmadik álmot.) De ezekben a testöltéseidben az
énednek csak egy-egy része élt, az egész éned többi része pedig tovább aludt a szellemvilágban a kucsmás alakodban. Ő csak
kétszer ölt testet. Az egyik alkalommal gazdag és előkelő család tagja, de nem megy férjhez, mert meg van riadva a férfiaktól, s az
átélt lelki gyötrelmek folytán idegenkedik a házasságtól. Fiatalon hal meg. A másik testöltésében koronát látok a fején, de nem
királyi, hanem valami hercegi koronát, vagy ehhez hasonlót. Szép, magas, előkelő alak, és a férje is előkelő megjelenésű úr.
Szeretik egymást, de nem azzal a lángoló szerelemmel, hanem csak szíves baráti érzelemmel. A férfi nagyon jó hozzá, és élete
végéig hűen kitart mellette. Egy kis fiuk van, kb. 10 éves, akit anyai szívének egész melegével szeret.
Korán hal meg, kb. 29 éves korában és a szívének nagyon fáj, hogy a fiát árván kell ott hagynia. Ez még a szellemvilágban is
nagyon fáj neki. A szellemvilágban azonban visszatérnek a régi érzései és megint hozzád tér, aki a kucsmás alakodban még akkor
is öntudatlan álomban vagy. A továbbiakat ez alkalommal nem látom, mert az „még az Isten kezében van.”
*
Feljegyzéseim szerint, 1930 július 28-án (tehát jóval az elmondott ülés után) a kedves Vezetőnk, a „Névtelen szellem” tárta fel
előttem részletesen a fenti, vasárnapi testöltésem után következő életeim sorát: „Az után az élet után, amelyet vasárnapi életednek
neveztem, s amelyben mindent megkaptál, amit a te vágyvilágodban kialakítottál, de amelyben elbuktál — mert a boldogságot
nem a külső körülmények adják meg, még ha minden beteljesedik is, amire a lélek vágyik, hanem a lélek benső békéje —
következett egy rövid életed Franciaországban. Miután az előbbi életedben mindenki felett rendelkeztél, ez pedig a gőgödet
megnövelte, most olyan életnek kellett következnie, amelyben teveled rendelkeztek mások, úgy, hogy az egyéni akaratod
egyáltalában nem érvényesülhetett. Telve életvággyal léptél a földi élet színterére; ez a vágy szinte öntudatlanul hajtott bele a
testöltésbe.
Ez az éned a lobogó szenvedélyesség jegyében élt, míg az éned többi része öntudatlan álomban élt a szellemvilágban. De
nagyon rövid ideig éltél, mert egészen fiatalon, erőszakos halállal haltál meg a csatatéren. (L. a 2. sz. álmot) Ezután a
szellemvilágban nagyon szenvedésteljes állapot következett reád, mert a ki nem élt életvágy gyötört és kínzott. Azután új testöltés
következett ismét Franciaországban, (Mostani egész életemben mindig a legnagyobb szimpátiával viseltettem minden iránt, ami
francia; a francia nyelvet valóságos élvezettel tanultam, s amikor Franciaországban jártam, úgy éreztem magamat, mint aki otthon
van. Mindez azonban még az Eszterrel való megismerkedésem előtt történt.) beteges testtel és nem kellemes külsővel. A
körülményeid nem voltak kedvezőek arra nézve, hogy a szerelmi életben érvényesülhess, azért kissé elmélyedőbb életet éltél.
Sokat tanultál és bizonyos nemesebb irányelvek felé kezdett a lelked tájékozódni. 45-50 évet éltél. A lelkedben élt bizonyos
visszaemlékezés arra az időre, amikor még nagyúr voltál, azért most is érezted, hogy te is vagy olyan ember, mint azok, akiket a
sors magas polcra helyezett, és hogyha akarnád, te is lehetnél olyan nagy úr, mint azok.
(Bár ez a valóságban nem következhetett volna be, mert a körülmények ezt neked nem engedték volna meg.) Ezért nem
nagyon szeretted az előkelő embereket és a lelkedben az egyenlőség és testvériség gondolata és érzése kezdett megerősödni. A
következő életed hosszabb tartamú volt, egy még kultúráltabb nép kebelében, egy északibb országban, ahol ismét, és most már
lényegesen kiemelkedtél az átlagemberek lelki fokozatából. Elég kedvező pozícióban éltél; nem diplomata, de valami ahhoz
hasonló voltál, aki bizalmas megbízatásokban tevékenykedtél. Az egyenlőség és testvériség érzése már erősen ki volt fejlődve
benned, ezért a nagy urakat ismét nem szeretted, mert érezted, hogy te értékesebb egyéniség vagy azoknál. A szellemi éned itt
feltette magában, hogy a most megszerzett ismereteidet és képességeidet majd annak a népnek a körében fogod érvényesíteni és
annak a népnek a javára fogod fordítani, amelynek kebelében a vasárnapi testöltésed lefolyt. Sohasem tartottál együtt azokkal a
magasabb rangúakkal, akiknek társadalmi köréhez tulajdonképpen tartoztál s ezért sehol sem szerettek nagyon téged. A szerelmi
életed ismét nemigen érvényesülhetett, már csak azért sem, mert nem volt valami tetszetős külsőd.
De azért családod volt, azonban annak tagjai sem értettek meg téged, amiért úgy kárpótoltad magadat, hogy egy titkos társaság
tagja lettél, s abban munkálkodtál. Ez a titkos társaság nem volt rossz irányú, sőt ellenkezőleg. Itt érezted jól magadat, bár
állandóan féltél, hogy lelepleztetés esetén megfosztanak állásodtól. Érettebb férfikorodban az okkult tudományok felé kezdettél
hajolni, sőt nagy előszeretettel foglalkoztál velük, annyira, hogy a vallásos érzésed is ilyen irányban alakult át. Ez még jobban
elkülönített téged a többi átlagembertől. Ebből az időből származik a médiumi megérzésed kibontakozása is. A külsőd, mint
mondtam, nem volt kellemes: magas, sovány, barna embernek látlak; az arcodon valami szabálytalanság van, úgy látszik, az egyik
szemed hibás, és azért azt mindig hunyorítva tartod. (A jobb szemem a jelen életemben is sokkal gyengébb, mint a bal és a
szemgolyóban gyakran érzek tompa, kis megerőltetés esetén pedig szúró fájdalmat.) Az életed vége felé az okkultizmustól is
elfordulsz és rendes keresztény végtisztességgel temetnek el. Senki sem sajnál. Ezután új testöltés következik, amelyben ugyanazt
az asztráltestet (fantomot), vagy legalábbis ahhoz nagyon hasonlót kapsz, mint amilyent ahhoz a testöltésedhez kaptál, amikor
mint katona estél el a harcmezőn.
A két előző értékes testöltésben szerzett előnyeid mind elhomályosulnak; a megszerzett higgadtság elveszett. Ismét ugyanaz a
tomboló életvágy jelentkezik, bár már valamennyire szelídítve az általános testvériség érzésével. Azonban lobogó tettvágy
jellemez, nagy érvényesülni akarással egybekötve. De mindenütt csalódások szakadatlan sora vár, amelyek nagyon elkeserítenek
és meghasonlásba visznek az emberekkel szemben. Mivel pedig heves természeted van, ez a meghasonlás ingerültségeket vált ki
és ez megakaszt a társadalmi életben való előhaladásban. Úgy látom, Magyarországon élsz. Sikertelen és meddő küzdelmednek
ismét korai halál vet véget. Úgy látszik, valami szabadságharc-félében, de nem a harcban esel el, hanem valami leszakadás, vagy
meghűlés okozta betegség következtében. Ez az élet nem hozott számodra semmi jót, sőt elhomályosította az előző két értékes
életben szerzett lelki tulajdonságokat. Azután következik a mostani életed, amelynek első szakasza, t.i. ameddig a feleségedet
megismerted, éppen olyan volt, mint az előbbi földi élet: csalódások, szenvedélyesség, sikertelenségek, elkeseredés, tévelygések.
Mindezeket azonban összezúzta az az összeomlás, az a koporsó.
Ez eddig egy testöltést jelent számodra. Azután következett a böjtölés korszaka, amely nagyon hasznos volt számodra, mert ez
az összeomlás okozta szenvedésekkel együtt olyan hatást váltott ki a lelkedben, mint mikor az átázott homokos talajba belelépnek:
a lépés nyomán a talaj vize a homokon átszűrődve összegyűl és visszatükrözi a Nap fényét. Ilyen nyomás a szenvedés, amely
helyet szorít az élő víz (a hitélet) számára a lélekben. És most, ezzel a velem való találkozásoddal következik az életednek egy
újabb korszaka, amely harmadik testöltésnek tekinthető, mint szombat este, amely a következő vasárnapot előkészíteni van
hívatva.” (Lásd a Titkos tanítások c. műben az összevont testöltésekről szóló fejtegetést. (I. kötet.)
A teljesség kedvéért, de azért is, mert hátrább, a „Visszatér a múlt...” című fejezetben bizonyság erősíti meg, elmondom még
itt azt is, amit Eszter ebből a leendő vasárnapi életemből szomnambul-transzban két ízben is látott. Ő így írja ezt le: „Látlak téged,
mint 22-23 év körüli fiatalembert, nyári napsütésben, fehér öltönyben, tengerparton állni. Valakire vársz, aki már félig-meddig a
menyasszonyod, s telve van a lelked boldogsággal. Akire vársz, ugyanaz, aki ebben az életben a feleséged volt. Magas, imponáló
megjelenésű fiatalembernek látlak, aki a korodbeli fiatalembereknél sokkal komolyabb vagy; teljesen absztinens életet élsz.
Előkelő szüleid vannak; te magad hajóstiszt, vagy hajómérnök s emellett művész, vagy költő is vagy. Hitbeli fölfogásod a
spiritizmus és a teozófia vegyüléke. Ahogy látom, ez az életed elég rövid lesz: 28 vagy 30 évet fogsz élni.)
1931 február 18-án. Spontán. Eszter szomnanbul-transzban így szól: „Most látlak téged, mint nagyon szegény, 20-22 éves
fiatalembert. Nagyon sápadt és beteg vagy, a szájad szögletében vér van. Úgy látszik, tüdőbajos vagy, nagyon szegény és nagyon
elhagyatott állapotban”. (L. a harmadik álmot!)
(Az itt elmondottak az utolsó hetes testöltési turnusomból valók. (Lásd: Titkos tanítások „Hétköznapi és vasárnapi testöltések”
című fejezetét.) Jól megfigyelhető az isteni Gondviselés siettető tendenciája, — különösen a vége felé — mert „az idő közel van”.
Még egy nagy tanulságot rejtenek magukban az itt elmondottak. Azért tartottam szükségesnek lépten-nyomon föltárni mostani
énem lelki és testi fogyatékosságait, hogy ezek bizonyságokul szolgáljanak annak az igazságnak dokumentálására, hogy minden
bűnünk, gyarlóságunk, sőt betegségünk is előző énünkben elkövetett botlásainknak, vagy akkori adottságainknak folyományai.
Ezek szerint, ha a hiúságunkat levetve, magunkat alaposan megismerjük, mai énünkből bizton következtethetünk arra, hogy
régebbi életeinkben milyenek voltunk. Ezeken kívül is látott Eszter szelleme néhány régebbi alakomban, pld. egy olasz
testöltésben mint lovagot, csatos cipőben, térdnadrágban, tőrrel az oldalamon. Erre azt mondta: „Itt olyan szélhámos-féle jellemed
volt”. Látott egyszer delejes álmában sárga reverendában, ökölnyi szemekből álló óriási olvasóval a nyakamban, mint brahmint.
Az aurámban egy női arcot látott és súgva tette hozzá: „ez a bűntársad”. Egyszer mint a Szfinx papját látott, ami hátrább le is van
írva. A k. Vezetőnk egyszer azt mondta, hogy Krisztus Urunk idejében tevehajcsár voltam. Íme, milyen hosszú az út, míg a bukott
szellem Krisztus igazságáig eljuthat!)

II.

Lelki és testi rokonok

1. A GONOSZ MOSTOHA
A szellemi szimbolisztika szempontjából igen tanulságos látománya Eszternek delejes álomban az, ami a következőkben van
leírva. Ennek kellő megértésére előre kell bocsátanom, hogy a feleségemnek még egész kicsiny leányka korában meghalt az
édesanyja, a mostohaanyja pedig — akit én nem ismertem — vele és két testvérével nagyon gonoszul bánt. Nagyon sokszor
elkeseredéssel beszélt róla, mint olyanról, aki gyermekéveit és fiatal leányéveit teljesen tönkretette és nemcsak az érzésvilágát
rabolta meg, de nagy vagyonukból is kifosztotta őket s nagyon szeretett édesapját lelkileg teljesen összezúzta és korai halálba
kergette. Elmondta még, hogy ez az ő mostoha anyjuk külsőleg szép asszony volt, dús, vastagszálú hajjal, amely olyan fekete,
hogy szinte kékes volt, stb. stb. Minderről az azóta lepergett két évtized alatt meglehetősen megfeledkeztem; az általam sohasem
látott személlyel különben sem foglalkoztak a gondolataim még a feleségem életében sem, annál kevésbé beszélgettem róla Eszter
médiummal. És most átadom a szót a delejes álomban lévő Eszternek: „Egy szép, de gonosz asszonyt látok koporsóban feküdni; a
koporsó itt van a szobában, az íróasztal végénél keresztben. A halott arccal lefelé fordulva fekszik a koporsóban. Vastagszálú,
hosszú, fekete haja van, amely olyan sötét, hogy szinte kékbe játszik(!). Az öntudata teljesen halott. (Nem tudtam, hogy ez a nő
életben van-e még, mert a feleségem halálakor még jó egészségben, s aránylag elég fiatal is volt.
Most tudakoztam csak utána s tényleg beigazolódott, hogy néhány évvel ez előtt a látomány előtt halt meg. Az a különös
jelenség, hogy a holt szellem arccal lefelé fordulva fekszik a koporsóban, azt jelképezi, hogy a felsőbbrendű világtól lélekben
egészen el van fordulva.) Rögtön tudtam, kiről van szó. Arra a kérdésemre, hogy mit keres ez a halott a koporsójával éppen itt az
én szobámban, mikor én őt nem is ismertem, sőt a feleségem leírása alapján tudni sem kívántam róla, így felelt a szomnambula:
„Az Isten jósága cselekszi ezt vele, mivel itt imádkozó emberek laknak, ahol naponta sok szó esik Isten könyörülő irgalmáról és
kegyelméről, és a levegő úgyszólván telítve van ezekkel a gondolatokkal és érzésekkel. Isten gondviselő irgalma intézte úgy a
dolgot, hogy ez a mélyen elesett, sőt úgyszólván elvetemült lélek, amikor felébred, legelőször az Isten nevét hallja, imádságot
halljon, és halljon az Isten bűnbocsátó és könyörülő irgalmáról. Mert az ő ébredése mennydörgés, villámlás és szörnyű égiháború
jelenségeinek kíséretében fog bekövetkezni és ez egészen a paroxizmusig fokozná a kétségbeesését. Isten szeretete tehát
közbenyúl, hogy mérsékelje azt a kétségbeesést és rémületet, amely őt ébredésekor hatalmába fogja keríteni.”
*
Mily éles világosságot vet ez arra a kimondhatatlan jóságra, amellyel Isten az ő mélyen elesett gyermekeit fölkarolja,
még azokat is, akik egész életükben az Ő szent törvényei ellen vétettek!

2. A RELIQUIÁK MÁGIKUS HATÁSA

 Más nagyon érdekes, és bizonyos mértékig ezzel kapcsolatos tapasztalatokat is szereztem Eszter delejes álmainak ideje alatt.
Feleségem hozzátartozói — olyanok, akiket én nem ismertem — egymásután jöttek elő. Eszter megdöbbentő szabatossággal írta le
mindegyiknek testi-lelki jellemző vonásait, amelyek annál meggyőzőbbek és megragadóbbak voltak, mert bizonyos külsőségekről
magam is csak hallomásból tudtam, s nem egyet azóta régen el is felejtettem. Ilyen volt pld. a feleségem édesatyjának az esete.
Eszter leírta, hogy a szeme nagyon hasonlít az enyémhez. (A feleségem sokszor emlegette, hogy engem azért is nagyon szeret,
mivel a szemeim egészen olyanok, mint az édesatyjáéi voltak. Erről a körülményről Eszternek soha egy szóval sem tettem
említést.) Leírta, hogy ez a szellem egyik lábára biccent, illetőleg mintha az egyik lába rövidebb volna. És én, csak mikor ezt
mondta, akkor kezdtem rá emlékezni, hogy a feleségem csakugyan említette egyetlenegyszer, hogy az édesatyját vadászaton
valami baleset érte és az egyik lába azóta rövidebb volt.
*
Volt a feleségemnek egy nővére is, aki nagyon rövid idővel előbb halt meg, mint amikor a most következő élmény létrejött. Ez
kétszer ment férjhez. Az első házassága rosszul végződött, mert a férje, aki ügyvéd volt, valami sikkasztás miatt bűnvádi perbe
került, és akkor a felesége, aki nagy anyagi áldozattal talán még segíthetett volna rajta, ehelyett elvált tőle s ezzel megmentette
nagy hozományának roncsait, amit t.i. könnyelmű férje addig még el nem pazarolt. Azután másodszor is férjhez ment, de ez a
házassága sem sikerült jobban, mint az első: ez a férfi hűtlenül elhagyta őt, s akkor ettől is elvált. Feleségemnek ez a nővére
különben sok keserűséget okozott a feleségemnek is, és általában az egész élete meglehetősen értéktelen és üres volt. Halála után
talán csak néhány hét telt még el, amikor Eszter delejes álomban ezt a szellemet is látta és egész aprólékossággal leírta, mind a
külsejét, mind a belső lelki világát. (Felhívom az olvasó figyelmét arra, hogy Eszter — a legtöbb médiumtól eltérően — nemcsak
a külső körülményeket eseményeket és alakokat írja le, de mindig behatol a lelki és szellemi lényegbe s csaknem minden
alkalommal kitér a látottakban rejlő erkölcsi szempontokra, az isteni törvény érvényesülésére s ezzel mindenkor a szellemerkölcsi
konzekvenciák levonásának szükségességére utal.) Jelezte, hogy szenvedő állapotban van s egy férfi egy rács mögül
(Megragadóan jellegzetes jelképezése ez a látomány annak, hogy az első férj börtönbe került, s annak, hogy ebben a szellemben az
a vád élt tovább, hogy a felesége nem mentette meg őt ettől a gyalázattól.) leskelődik rá és gyűlölettel követi őt mindenüvé, s ez az
érzés az, ami ezt a szegény szellemet nem hagyja nyugodni.
Hasonló módon jelentkezett a feleségem édesanyja, egy nagyon szeretett nagynénje, és a hozzátartozók közül mások is, akikre
már részben nem emlékszem, részben nem hoztak magukkal annyira jellemző momentumokat hogy leírni érdemesnek találtam
volna. Mikor a szomnambulát kérdeztem, hogyan van az, és mi az oka annak, hogy ezek a szellemek itt az én szobámban
mutatkoznak és sorra ide jönnek, holott én velük semmiféle kapcsolatban nem állottam a Földön, mert hiszen a legtöbbjüket nem
is ismertem, sőt talán kettő kivételével még házasságkötésünk előtt mind elhaltak, Eszter így válaszolt: „Ezeket azok a fluidok
vonzzák ide, amelyek hozzá vannak kötve a feleséged által használt tárgyakhoz és dolgokhoz, amelyeket, mint relikviákat, annyi
szeretettel és kegyelettel őrzöl elzárva itt az íróasztalodban”. Íme, milyen nagy hatást vált ki a szellemvilágban egy tiszta szellem
által viselt ruhához, vagy tárgyhoz tapadó fluid is, annyira, hogy mint áthidaló és vonzó közeg szerepelhet arra nézve, hogy
gyengébb és elesett szellemek ezeknek a közvetítésével a világossághoz közelebb juthassanak! És milyen jó az Isten, hogy még az
ilyen látszólag jelentéktelen körülményeket is fölhasználja Tőle elfordult és Vele nem törődő gyermekeinek fölsegítésére és
boldogítására!

3. GAZDAG ÉS SZEGÉNY ROKONOK A SZELLEMVILÁGBAN

Ezzel a gondolattal kapcsolatosan röviden elmondom a következő élményeket is. Egy ilyen szomnambul-transzban Eszter egy
nagyon öreg, de roppant agilis és mozgékony asszonyszellemet látott bejönni a szobámba, akiről azt mondotta, hogy nekem
valamelyik ősanyám. Rokkával és a régi idők egész levegőjével jelent meg, körülötte egész nagy családjának emlékképeivel. Ezt
is kérdeztem, hogy miért jött ez ide, és mi közöm lehet nekem ma hozzá? Erre Eszter így felelt: „Ezek a kicsiny szellemek éppen
úgy viselkednek, mint a Földön a szegény rokonok, akik a gazdagabb rokont szívesen keresik föl és kedvét keresik neki, mert
valamit remélnek tőle. Te, aki a szellemiekkel foglalkozol és ezen a téren az Isten kegyelméből olyan sokat kaptál, ezek előtt a
kicsiny szellemek előtt olyan vagy, mint egy dúsgazdag rokon, akihez özönlenek e szegényebb hozzátartozók, mert valamit
remélnek tőled, és a többi szellemekkel szemben bizonyos előjogokra hivatkozhatnak.”
*
Másik ilyen jellemző dolog: Volt egy nagynéném, aki vagyonos volt, a mi családunk pedig szegény. Édesapám unszolására mi
is oda jártunk a gazdag rokonhoz, hogy valamit kapjunk tőle. Ez a gazdag nagynéni azonban jobban szerette a vagyont, mint a
rokonokat és a mi ilyen irányú igyekezetünk teljesen csődöt mondott. Mikor azonban meghalt, vagyonából a törvényes részt mégis
örököltük és ezen a réven egy szerény kis összeg nekem is jutott. Eszter egy szomnambul-transzban ezt a nagynénémet ismerte fel,
s miután leírta összes jellemző tulajdonságaival, azt mondotta, hogy ez azon a réven jön ide hozzám, mert tudja, hogy én
örököltem az ő vagyonából, ennélfogva jogot formál arra, hogy az ő mostani nehéz állapotában segítségére legyek és ezt mint
kötelességet el is várja tőlem. Eszter egyidejűleg intett is, hogy imádkozzam érte, ami addig, bevallom, eszembe sem jutott, mert
bizony nagyon kevés szeretetreméltóság volt ebben a szegény lélekben. Íme, mennyire megvan a szellemvilágban minden
dolognak a hullámverése, ami a Földön történik; mennyire számolnia kell az embernek minden körülménnyel és minden
tettével, mint amelyek — közülük még a legsemlegesebbeknek látszó dolgok is — nem maradnak következmények nélkül.

4. MAGASABB SZELLEM SZENVEDŐ ÁLLAPOTBAN

Ha már a családi kapcsolatoknál tartok, egy olyan jelenségről akarok beszámolni, amely azt hiszem, sok embernek
megváltoztathatja a szellemvilágbeli állapotokról alkotott véleményét. Testvéreim között volt egy nálam idősebb nővérem, aki
többi testvéreimtől, sőt magamtól is eltérőleg, nagyon szelíd, engedékeny és alázatos lélek volt, de akinek egész élete örömtelenül
folyt le, életének utolsó szaka pedig szenvedésekkel súlyosan megrakott volt. Nagy szegénységben, tüdővészben halt meg. Vele
szemben mi testvérek nem viseltettünk azzal a szeretettel — mint ahogyan azt most, több mint három évtized távlatából, megítélni
tudom — amit ő méltán elvárhatott volna és amire az ő érzékenyebb és szelídebb természete révén rá is szolgált volna. Én
különösen megterheltem a lelkiismeretemet, mert életének utolsó idejében egészen elhidegítettem őt magamtól azáltal, hogy
ugyanakkor a tüdővésszel szemben való kínos hipochondrikus félelmem (Itt emlékeztetem az olvasót a praeexistenciáim leírására,
ahol ennek a hipochondriának a szellemi eredetére rámutatok.) miatt vele nem is akartam érintkezni, ami neki nagy lelki fájdalmat
okozott.
Kedves szellemi Vezetőnk engedelmével egy vagy két alkalomkor Eszter szelleme a szellemvilágban sorra felkereste elhalt
testvéreimet és megdöbbentő aprólékossággal írta le azoknak egész lelki világát — amiket az én belső meggyőződésem hajszálra
igazolt — külső megjelenésük minden jellemző vonását s azt a lelkiállapotot, amelyben ők odaát élnek. Ez alkalommal csak ennek
az egyetlen testvéremnek a szellemét nem találta sehol, akiről fentebb beszéltem.
Közben évek múltak el.
Egy szomnambul-transzban egyszerre csak spontán megszólal Eszter és ezt mondja: „Itt van egy szellem, aki lelkendezve ezt
kiáltja: „Nini, hiszen ez a mi Palink!”. Azután leírja ezt az elhalt nővéremet, de nem azzal az aprólékossággal, és főképpen az arcát
nem azzal a félreismerhetetlen pontossággal, amellyel az eddigieket írta le, úgy hogy én nem is ismertem rá a nővéremre, hanem
csak akkor kezdtem sejteni, kiről van szó, amikor a lelkiállapotát és életfolyását ecsetelte. Elmondta t.i., hogy ez a szellem nem élt
hosszú életet (32 évet), azonban ez a rövid élete is csupa örömtelenség, és az életének utolsó szaka súlyos betegséggel és
szenvedésekkel teljes volt.
Azután így folytatta: „Ez az örömtelen élet az ő szellemét bizonyos homállyal veszi körül és ezért nem lehet világosan
felismerni a vonásait (!). Pedig ez a szellem már tisztultabb állapotban van, ez már azon a ponton van, hogy belépjen a szabad
szellemek világába (negyedik szféra) csak a sok szenvedés, az örömnek teljes hiánya és az emberek részéről ért csalódások és
szeretetlenségek annyira lesújtva tartják, hogy nem képes ez alól a lelki nyomás alól szabadulni. Ezért neki a Gondviselés egy
minden örömmel és verőfénnyel besugárzott olyan életet fog juttatni, amely eltöröli a múltnak ködét, fájdalmát és tompultságát,
hogy azután szabadon lendülhessen föl a maga megtisztult világába.” Ezután arra intett hogy imádkozzam érte és kérjek a számára
erőt és vidámságot mert elmúlt földi élete annyira megriasztotta őt, hogy az új testöltés gondolata nagy félelemmel és rettegéssel
tölti el. Ezt azért tartottam nagyon fontosnak elmondani, hogy akik ezt olvassák, álljanak meg egy pillanatra és gondolkozzanak
afelett, hogy az isteni Gondviselés intézkedései milyen elképzelhetetlenül sokszerűek és kimeríthetetlenül változatosak. Sokan azt
hiszik, hogy ha egy szellem eljutott a fejlődésnek arra a fokára, hogy az alsóbb szférák nyomásától megszabadult, akkor annak az
élete csupa örömben, boldogságban és békességben folyik tovább. Az elmondott eset bizonyítja, hogy egy ilyen fejlett szellem is
— ki tudja miért? — olyan életet élhet végig, amely őt teljesen összetöri és minden életerejétől megfosztja. Bizonyára Istennek
általunk be nem látható és meg nem érthető céljai vannak az ilyesmivel, amellyel szemben nekünk a magunk kicsinységében
semmi kérdeznivalónk sem lehet.
*
A teljesség kedvéért röviden leírom ennek az élménynek a befejezését. Én természetesen buzgón imádkoztam Marika
nővéremért, úgy, ahogyan arra Eszter szelleme figyelmeztetett, annál is inkább, mert a lelkiismeretem is bántott a régi szeretetlen
magatartás miatt. (Egyébként eddig is imádkoztam érte.) Egy bizonyos idő multán nagyon élénk álomélményem volt ezzel a
nővéremmel. Álmomban egy nagyon szép és díszes ágyban láttam őt feküdni s egészen meg voltam illetődve a szépségétől. (Földi
életében semmi szépség sem volt rajta.) Teste olyan volt, mint a fehér márvány, idomai tökéletesek s a rajta lévő habkönnyű
ruhaféle olyan volt — ahogy mondani szokták — mint egy költemény.
Nagy szeretettel és némi szégyenérzettel álltam oda az ágya mellé, kissé aggódva, hogy vajon megbocsát-e? De ő, a kedves
lélek, mindkét karját felém nyújtotta s a fejemet levonva az arcához, megcsókolt és sugárzó örömmel mondott egy-két szót, (amit,
mivel azonnal nem írtam le, elfelejtettem), amelyben a teljes megbocsátás és kiegyenlítődés benne volt. Hirtelen ébredtem fel s
azonnal megértettem, hogy a jó Isten, mielőtt őt új testbe küldte, kegyesen megengedte, hogy az én vétkemet megbocsáthassa s így
köztünk a teljes kiegyenlítődés létrejöhessen. Azt is megértettem, hogy a díszes és finom ágyban az elmúlt életében
agyongyötrődött lelkének fáradtságát és fájdalmait pihente ki; a csodaszép alsóruházat az új és szép éteri testet (fantom) jelképezi,
amellyel az új testöltésbe készül; a rendkívül szép fehér test pedig a fölfejlett szellem fluidáris tisztaságát. S mindez együtt
igazolta Eszter szellemének kijelentését, hogy a Gondviselés egy minden örömmel megáldott új életet ajándékoz neki.
Óh, mily kimondhatatlanul jó az Isten!
Azóta ez a kedves szellem sem álomban, sem látományban nem mutatkozott. Úgy látszik, már testet öltött.

5. ISTENNEK MINDEN HATÁRON TÚL MEGNYILATKOZÓ KEGYELME

Sokan azt hiszik, hogy a bűnösnek szükségképpen bűnhődnie kell, mert ezt kívánja „az igazság”. Pedig az Istennek nincs
szüksége a bűnös bűnhődésére. Hogy a karma igazsága Istennel szemben meg nem állhat, annak lenyűgöző bizonyságát találtam
meg az édesapám személyével kapcsolatban létrejött látományok során. Ez az eset bizonyítja, hogy az Isten mindenekfelett jó,
hogy teremtményeinek csak jót ad, és, ha a léleknek arra van szüksége, Isten neki még akkor is áldást nyújt amikor az
igazság szellemében bűnhődésnek kellene következnie. Ennek az élménynek a teljes megértésére röviden jellemeznem kell az
édesapámat, mint embert. Meglehetősen szegény sorban született, mint iparos fia, és maga is iparos volt. Azonban szellemi
képességei magasan felette állottak környezete szellemi képességeinek: nagyon éles értelemmel bírt és szokatlanul szellemes
ember volt. A belső és a külső élete közötti ez a nagy kontraszt máris magában hordozta tragédiájának magvát. Mivel nagy gőg
lakott benne, ennélfogva, érezve a maga nagyobb tudását és világosabb értelmét, s ezzel szemben a körülötte lévő emberek
fogyatékos értelműségét, lenézte azokat és ezzel folytonos ütközéseknek tette ki magát.
Ezenkívül nagy igazságérzete nem engedte őt nyugodni és ott is kifejezést adott a véleményének, ahol azt elhallgatni
tanácsosabb lett volna. Így, azt mondhatnám, barátja alig, ellensége azonban annál több volt. Családi élete sem volt boldog, mert
éppen gőgjénél fogva valóságos zsarnoksággal uralkodott felettünk, családja tagjai felett, aminek az volt a következménye, hogy
mi sem szerettük őt, hanem inkább féltünk tőle, s mindannyiszor megkönnyebbültünk, ha eltávozott hazulról. Az a nagy meg nem
értés, amellyel egész életén végig szemben találta magát, élete későbbi éveiben komorrá, zárkózottá, sőt rideggé tette őt. Én már
ilyennek ismertem, mert mint legutolsó — tizedik gyermeke — akkor születtem, amikor ő már 50 vagy 51 esztendős volt. Emellett
igen nagy szegénységgel küzdött, s lassan ennek a mindenirányú hallatlan küzdelemnek a nyomása alatt inni kezdett és 71 éves
korában paralízisben halt meg. Én fiatal éveinek, illetőleg az 50-60. életéve előtti kornak részletes történetét természetesen nem
ismerhettem, de az nem is nagyon érdekelt. Ezt azért kell megjegyeznem, mert később, a látományok során, erre hivatkoznom kell.
Most áttérek a szellemi élmények leírására.
Egy ízben Eszter delejes álomban egyszerre csak meglátja atyámat, (talán fölösleges megjegyeznem, hogy Eszter őt nem
ismerte, s én róla neki vajmi keveset beszéltem), azután elkezdte leírni — úgy, mint azt már fentebb is többször említettem —
minden aprólékossággal, először a külső kinézését, azután még nagyobb részletességgel a jellemrajzát. Ez minden legkisebb
részletében annyira megfelelt a valóságnak, hogy én bizonyos áhítattal vegyes megdöbbenéssel hallgattam a leírást. Eszter azután
ezeket mondta: „Az apádat most olyan 45 éves kora körüli állapotában látom. Életének későbbi élményeit már feldolgozta
(Körülbelül 28 évvel előbb halt meg. Ezt azért említem meg, mert ez is igazolja azt az általános tételt, hogy átlagszellemeknél
körülbelül ugyanannyi időre van szükség elmúlt földi életük eseményeinek feldolgozására, amennyi idő alatt azokat végigélték,
így itt is a 71 évből levonva 28-at, 48 évet kapunk, ami megfelel Eszter látásának. Természetesen ez alól nagyon sok kivétel van:
hitben élőknél ez az időtartam sokkal rövidebb, nagy bűnösöknél sokkal hosszabb.) és most visszafeléhaladólag közeledik
életének egy olyan szakaszához, illetőleg eseményéhez, amelytől már előre retteg és nagyon szeretné, ha azzal egyáltalán nem
kellene foglalkoznia.
Ez az időpont, illetőleg ez az esemény az, amelyen az ő egész élete és ambíciói hajótörést szenvedtek. Nem is tudom, hogyan
fog ő ezen a nehéz és meredek szakadékon keresztüljutni, de tartok tőle, hogy nem lesz hozzá elegendő lelkiereje és
felkészültsége, s akkor nagyon szomorú állapot fog reá következni”.
*
Egy későbbi alkalommal, mikor közös esti imánkat végeztük, és én befejezésképp a szegény szellemekért imádkoztam, Eszter
riadt arccal és minden ízében reszketve nézett egy pontra és ezt suttogta: „Rémes arcot látok! A kétségbeesést szinte az őrületig
felfokozódott formájában látom ennek a szellemnek az arcán, aki itt előttem van”. Azután egy kicsit hallgatott, majd halkan utána
tette: „Ez a te apád”.
*
Ismét hosszabb idő után, mikor éppen ülésre készültünk, és az imámat elvégezve Esztert megdelejeztem, s ő mély transzba
merült, a kedves Vezetőnk helyett, akit vártunk, az Eszter saját szelleme kezdett beszélni: „Ha én most ismerném Kecskemét
vidékét, (Kecskemét volt pár évszázad óta családunk lakóhelye.) akkor oda tudnék találni ezekhez a szegény emberekhez, akiknek
az otthonát szemlélem. Kint vannak messze a határban; úgy nézem, valami béres vagy urasági cseléd a férfi, meg a felesége”.
Azután apróra leírta a fiatal férfit is, meg az asszonyt is, és azt a nagy szegénységet, amelyet mindenki ismerhet, aki valamikor egy
ilyen uradalmi cselédlakásba belépett, amely rendszerint nem áll egyébből, mint egyetlen kicsiny, földes szobából, amelyben a
sokszor népes család csak nyomorúságosan fér el, s a benne lakóknak a puszta életük fenntartására szükséges szegényes élelmen
felül alig juttat valamit a sorsuk.
Azután többször elismételte, hogy mennyire tisztán és világosan látja a vidéket és nagy kedve volna felkeresni ezeket az
embereket, mert ha ő odajuthatna, biztosan fölismerné őket. Majd kisebb szünetet tartva elmondta, hogy azért látja most ezeket a
szegény embereket, mert ezeknél fog megszületni az édesapám. Ő t.i. a szellemvilágban azon a nehéz ponton, amelybe az ő földi
életének feldolgozása folyamán beleütközött és amelyen sem semmiféle erőfeszítéssel, sem az imádság külső segítségével
keresztüljutni nem tudott, megfeneklett és a kétségbeesés annyira hatalmába kerítette, hogy a szellemi világban továbbhaladni
képtelen volt. Ez valami kétségbeejtően keserű emlék; valami olyan lelki zuhanásnak az emléke, amely őt még a gondolkodási
képességétől is megfosztotta.
Ezért ad most neki az Isten egy rövid testöltést, hogy ez alatt a rövid testöltés alatt elhomályosodjék az előbbi életnek és annak
a súlyos bukásnak fájó emléke. Mikor azután majd ebből a testöltéséből — amely nem igen fog tovább tartani 10-12 esztendőnél
— visszatér a szellemvilágba, akkor már az a sötét pont nem fog annyira fájni, és ő gyors tempóban fogja feldolgozni a még
feldolgozatlan emlékeit, amelyek t.i. az elmúlt életének 40-45 éves korától a gyermekkorig terjednek. Mivel pedig a gőgjétől is
meg kell szabadulnia, azért ez az élete a legnagyobb szegénységben, csaknem nyomorban és betegségben fog lefolyni. Vézna,
rosszul táplált, elhanyagolt, beteg gyermek lesz, akinek különösen a gyomrával lesz nagyon sok baja, s úgy látszik, abba is fog
belepusztulni.
*
Azután megint hosszabb idő telt el. Az egyik delejes kezelés alkalmával Eszter, alighogy elalszik, így szól: „Egy gyermek van
itt, talán három vagy négyhónapos, pólyában. Szép kis gyermek, nagyon élénk fekete szemekkel; azt mondhatnám, hogy korához
képest szokatlan értelemmel, annyira, hogy dacára annak, hogy még csak pólyás gyermek, máris örülni látszik annak, hogy az őt
környező életből egyes dolgokat már ismer és azokat az ismereteket a sajátjainak tekintheti. „Sajátságos” — úgymond — „nem
emlékszem, hogy még ilyent láttam volna”. Arra a kérdésemre, hogy miféle szellem ez, és miért jött ide, így felelt: „Ez nem
szellem, ez egy élő gyermek — ez a te apád! Miért kérdezed, hogy hogyan jön ide? Hiszen rendszeresen imádkozol érte, az pedig
őt idevonzza.”
*
Ezeket az összefüggéseket látva nem maradhat más hátra, mint hogy az ember mélységes alázattal boruljon le Isten
kimondhatatlan jósága előtt, aki az ő túláradó szeretetével minden eszközzel emeli, vonzza, segíti Magához közelebb az ő
mélyen elesett gyermekeit, azoknak minden érdeme nélkül. Ki beszélhet ezek után jóvátételről, a „fogat fogért, szemet
szemért” törvény érvényességéről, a rideg karmáról? Ellenben mély megindultsággal állapíthatjuk meg, hogy még a
szegény és elesett, gyarló embernek is van hatalma — igen hatalma — ahhoz, hogy segítsen a másik elesett nyomorulton,
mert az imádság erejével megkészítheti az utat az Isten kegyelmének, hogy az Isten kegyelme felemelhesse azt, aki elesett.

6. PROTEKCIÓ A SZELLEMVILÁGBAN
 Az előbbi élmény a bizonyosság erejével igazolja, hogy még egy magunkfajta egyszerű szellemnek az imádsága is milyen
nagy súllyal esik a mérlegbe egy még szegényebb testvér felsegítésénél. Eszternek abból a látományából, amelyet most vagyok
elmondandó, az tűnik ki, hogy egy magasabb, a Föld szempontjából tekintve tiszta szellemnek olyan szuverén hatalma van,
amilyenről az átlagspiritizmus úgyszólván semmit sem tud. Ez egyben rávilágít Istennek arra az elgondolhatatlan nagy jóságára is,
amellyel Ő teremtett gyermekeinek az Ő gondviselő szeretetéből olyan nagy szabadságot biztosít, hogy azok úgyszólván a saját
hatalmukkal (amely természetesen mindenkor Istenből ered és Istenből táplálkozik), csodálatos módon segítségére lehetnek
gyengébb szellemtestvéreiknek.
*
Ebben a látományban — mint a szellemvilágnak igen sok jelenségében — természetszerűleg az a szimbolizmus lép előtérbe,
amely úgyszólván valamennyi valóságos szellemi megnyilatkozást jellemez. Ez természetes is. A földi világ a maga tér-idő-anyag
viszonylataival merőben más, mint a szellemi világ, habár sok tekintetben a szellemi dolgok tükörképének szokták is nevezni.
Hiszen a testben megszülető szellemnek hosszú ideig tart, ameddig emberi agyába belerögzíti a tér-idő-anyagvilág fogalmait.
Ez azután annyira tulajdonává válik, hogy éber tudatában nem is képes másképpen gondolkozni, fogalmakat alkotni és
következtetni, mint csupán a tér-idő-anyag relációival. Innen van, hogy mihelyt a figyelme az elhagyott szellemvilág felé fordul,
annak jelenségeit a tér-idő-anyagvilág fogalmaival csak úgy képes jellemezni, ha a szimbolizmushoz folyamodik. Ezért ha valaki a
szimbolizmusban nagy jártasságra tesz szert, az sokkal biztonságosabban járja a szellemi dolgok bonyolult útjait (álmok
magyarázása, látományok értelmezése, médiumizmus-animizmus egybefolyó jelenségei, stb), mint az, aki előtt a szimbolizmus
ismeretlen terület.
*
Eszter ebben a látományban a szférák világán vezet végig, elkezdve a legalacsonyabbtól a negyedik szféráig, vagyis a szabad
szellemek határmezsgyéjéig. Ő amiket látott, ilyen formában adta vissza: „Ott, ahol most az én lelkem jár, azok a szenvedélyes
természetű, nyughatatlan lelkek élnek, akiket még nem is lehet valójában szellemeknek nevezni. Otthonukat valami olyan
agyagból tákolt építmény képezi, mint amilyen itt a cigányoknak sárból összerótt kunyhója.
Az időjárás viszontagságai ellen még csak fedele sincs ennek a gyarló tákolmánynak, hanem azok a szerszámok: ásó, kapa,
lapát, vannak a tetejére dobva, amelyeket a falak fölhányásához használtak. Ilyen hajlékok vannak szétszórva a legnagyobb
rendetlenségben. Ezek a hajlékok egyetlen szűk helyiséget tartalmaznak csupán, ami alig nyújt az időjárás viszontagságaival
szemben védelmet. Pedig itt ugyancsak gyakoriak a tomboló viharok hatalmas szélvésszel és zuhogó esővel, amelyek ezeket a
primitív tákolmányokat egy-kettőre halomba döntik és a zúgó árvíz elsodorja azok anyagát. Ilyenkor azután ezek a szegény
szellemek sokáig ődöngenek hajléktalanul, míg ismét rászánják magukat, hogy az előbbihez hasonló putrifélét tákoljanak
maguknak. Ennek az országnak a közepén széles folyó folyik, amelynek vize azonban sárgás, iszapos, zavaros, egyáltalában nem
üdítő. Mikor a viharok végigszáguldanak a tájon, ez a folyóvíz mindannyiszor kiönt s mindent eláraszt szennyes hullámaival.
Enyhet adó fát vagy valami szép zöldet nem látni ebben a kopár országban. (I. szféra.) Most tovább megyek. Amint felfelé
haladok, a szellemek már valamivel elfogadhatóbb otthont építenek maguknak.
Még mindig szétszórtan és rendetlen összevisszaságban élnek, de már van teteje a házuknak. Járható útjaik azonban még
nincsenek, sőt minden szennyet és piszkot egyszerűen kilöknek az ajtajuk elé, amely ott halomba gyűl. Tehát mindegyik csak
maga-magának él, a közösségről tudni nem akar, ennélfogva a közösségért nem is cselekszik semmit. A folyóvíz ebben a világban
is végigfolyik, de itt már kevésbé szennyes és zavaros és csak olykor-olykor önt ki a medréből, de már nem dönt össze házakat.
Rekkenő hőség van, amely elbágyasztja az ittlakókat és alig van valami kis árnyék, ahova ez elől a tikkasztó, sivár melegség elől
elmenekülhetnének. Csak olykor-olykor zúg végig a tájon egy-egy vihar, amely azonban már nem olyan romboló és erőszakos,
mint az előbbi szférában. (II. szféra.) Ismét továbbmegyek, felfelé haladva. Itt már lakályosabb házak láthatók, sőt az egyes
telkeknek kerítésük is van. A kerítések jó magasak, hogy egyik a másiknak a területére be ne láthasson, mert még ezek is inkább
csak maguknak kívánnak élni. Mindamellett már kisebb csoportosulások találhatók, amennyiben előfordul, hogy olyan hajlékokat
építenek maguknak, amelyekben két, sőt három család is megfér egymással s ezek tűrhető egyetértésben élnek.
Itt tehát, miután már kerítések vannak, utak és utcák is vannak, jóllehet azok eléggé gondozatlanok és meglehetős üggyel-bajjal
járhatók. Az élet vize, amely az előbbi szférákon is végigvonul, itt már tisztább és nem önt ki a medréből. (III. szféra.) Ismét
feljebb haladok. Itten már sokkal szebb és díszesebb a vidék. Kitűnő karban tartott utak, villaszerű épületek, árnyas, szép
kertekben; minden egyes épület egyéni ízlést és célszerűséget árul el. A folyóvíz kristálytiszta; a levegő kellemesen langyos, mint
tavaszi időben szokott lenni. (IV. szféra.) Ennek a szférának emelkedettebb helyén hatalmas templom áll. A templomhoz széles
lépcsőzet vezet föl. A templom magas kőfalából itt-ott ragyogó félgömbök állanak ki, olyanok, mint valami óriási
szappanbuborékok, melyek a szivárvány minden színében tündökölnek. Olyanok ezek a félgömbök, mintha a falból nőttek volna
ki, azonban a templom belsejében látható, hogy azok teljes gömbök, amelyekbe a templom belsejéből bele lehet jutni. Ezek a
gömbök nagyon sajátságos rendeltetésű dolgok, amelyek nem ennek a szféráknak a tartozékai. Magasabb szférákban lakó
szellemek alkották ezeket és tartják itt, hogy utazó alkalmatosságokul szolgáljanak olyan szellemek számára, akiket ők az ő
magasabb szférájukba óhajtanak emelni.
Ezekben a gömbökben — amelyeknek anyaga az illető magas szellem szférájának a fluidjából való — ugyancsak annak a
magasabb szférának az éltető atmoszférája van bezárva, amely egy mélyebb szférában lakó szellemre nézve, mint életelixír
felfrissítő és felüdítő hatással van. Már most az a magasabb szférabeli szellem, aki valamely alacsonyabb szférában lévő szellemet
hosszabb-rövidebb időre magához kíván emelni, ezt a gömböt, ezt az utazó alkalmatosságot rendelkezésére bocsátja, s az ebben
felemelkedhetik abba a magas szférába, ahova őt szellemi pártfogója emelni kívánja; s ameddig ennek a gömbnek tartalma, t.i. az
a magasabb rendű életerő ki nem fogy, addig abban a szférában tartózkodhatik.
*
Most azt gondolhatná valaki, hogy ez nem igazságos dolog, mert hiszen így egyes szellemek kivételes kedvezésben
részesülhetnek. Volt olyan testvér, aki ezt a szellemvilágban alkalmazott protekciónak nevezte. Isten igazsága azonban más, mint
az emberek igazsága. Emlékezzünk csak arra a parabolára, amelyet az Úr az utolsó óra munkásairól mondott, akik ugyanazt a bért
kapják, mint azok, akik az első órától kezdve tűrik a Nap hevét, és viselik a munka terhét. Isten a maga kimeríthetetlen
gazdagságából mindenkinek annyit adhat, amennyit akar és az ő tetteinek nincsen miértje s ember az ő rosszakaratú és irigy
„igazságával” nem mérlegelheti Istennek tökéletes szeretetből fakadó igazságosságát.
 Különben pedig, ami a protekciót illeti: a földi világban a protekció mindig valakinek, vagy valakiknek a hátrányára vagy
kárára érvényesül, a szellemvilágban alkalmazott ez a kegyelmi tény pedig senkinek a kárára, hanem tulajdonképpen az
összességnek előnyére és haladása érdekében történik. Mert figyeljük csak meg: tulajdonképpen ilyen kegyelmi segítségben csak
az részesülhet, aki abba a szférába feljutott, amelyben a templom áll. De még itt is csak a templom belsejéből, tehát csak
felemelkedett lélekkel léphet az utazó a gömb belsejébe. Egy negyedik szféra-szellemnek magasabb szférába való ideiglenes
felemelése pedig más célból nem történhetik, mint hogy kipihenje a másokért végzett munka fáradalmait — ami bizonyára
méltányos dolog — s hogy új erőt merítsen a gyengébb szellemekért végzendő további áldozatos munkához.

7. A SZÍNEK MINT AZ ÉRZÉSEK KIFEJEZŐI

Az előző élményben a szellemek utazógömbjének leírásánál azt mondotta Eszter szelleme, hogy olyan ragyogóan színesek
azok, mint a napfényben fürdő szappanbuborékok. A szellemi szimbolisztikában a színek az érzéseket jelölik és így a ragyogó,
tündöklő színek az érzések finomságát és teljességét reprezentálják (képviselik). Nem érdektelen ebből a szempontból az a rövidke
kis látomány, amelyet Eszter egyszer aközben észlelt, míg általa kedves Vezetőnk, a Névtelen szellem vizet delejezett. „Miközben
Vezetőnk a vizet delejezte, én a poharat óriásilag megnagyobbodva láttam” — beszéli Eszter — „úgy, hogy az olyan volt, mint
egy csodaszép, antik korbeli, mondjuk a görög korból való szobrászmunkával elkészített kút. A kút körül gyönyörű arcú és
öltözetű fiatal fiúkat és leányokat láttam utánozhatatlanul kecses és bájos mozdulatokkal körüljárni, miközben a kezéből valami
elragadóan decens mozdulattal mindegyik hintett valamit a kút vizébe. Ezeknek a tündérszerű lényeknek mindegyike más meg
más színű lenge ruházatban volt: volt közöttük fehér, sárga, kék, lila, rózsaszín, stb., de mind a legfinomabb halvány
árnyalatokban. Az egész jelenetet, mint valami lugasszerűen felfutott virágos növényzet lombjain keresztül láttam.” Ismét a
szimbolizmusnak egy jellemző esete: a fiatal, szépséges tündérek különböző gyengédszínű lenge ruhákban egy-egy szép lelki
érzést jelképeznek, amint azok beleadják a maguk fluidjait a delejezett vízbe.

8. VISSZATÉR A MÚLT...
Fiatalember koromban, tehát életemnek abban a fentebb vázolt sivár és szomorú korszakában, ismertem Erdélyben egy minden
szép lelki tulajdonsággal megáldott asszonyt, aki engem nagyon szeretett, ami számára sok fájdalom és keserűség forrásává lett.
Első üléseink egyikén egész váratlanul így szól a transzban levő Eszter saját szelleme: „Itt van egy asszony; kb. 37-38 éves; nem
szép, erős vonásai vannak, fekete szeme, sötétszínű haja, stb. stb. — s itt félreismerhetetlenül leírta őt — akinek valami köze van
hozzád.” Én első pillanatban nem ismertem fel a szellemet, azonban minél több jellemző vonást mondott el róla, annál
határozottabban kezdtem sejteni, hogy ki lehet. Azután továbbfolytatta a leírását és ezt mondta: „Egy kis gyermek van a karján és
nagyon nagy fájdalmakat szenved a hasában. Nagyon sajnálom ezt a női szellemet, mivel a szép fehér ruhája alatt ilyen nagy
fájdalma van!” (Itt nem hallgathatok el bizonyos reflexiókat. Ez a szellem — fehér fluidban és mégis szenvedő állapotban volt.
Igen, az elért fokozat nem feltétlenül óvja meg a szellemet a földi életben bűnbeeséstől a következésképpen a szenvedéstől, ez a
botlás azonban szintén nem okvetlenül fosztja meg őt elért fokozatától, vagy ha igen, akkor is csak időlegesen, mert az elért
szellemi színvonal őt kényszeríti a csorba minél rövidebb idő alatti s minél teljesebb kiköszörülésére. Senkinek sem tanácsos tehát
elért képességei folytán elbizakodnia, de viszont senkinek sincs oka — még ha elbukott is — kétségbeesnie.)
Ekkor már kétségtelenné lett előttem, hogy kiről van szó. Az a kedves lélek ugyanis ez előtt a megnyilatkozás előtt mintegy
18-19 esztendővel Erdélyben gyermekszülés után néhány napra meghalt. Minden tárgyi és anyagi félreismerhetetlenül jellemző
adatnál erősebb bizonyíték volt azonban a szememben az, hogy fehér ruhában látta a szellemet, mert én őt valóban nemeslelkű,
sok szeretettel, tiszta szívvel, és igaz lélekkel megáldott egyéniségnek ismertem földi életében. Ez a kedves szellemismerősöm
azután többször is jelentkezett és sok-sok bizonyságot nyújtott nekem, amelyek azonban egészen egyéni jellegüknél fogva csak
nekem jelentettek bizonyságot.
*
Ennek a kedves ismerősömnek a temetésén nem lehettem jelen és így fogalmam sem volt, és nem is lehetett arról, hogy hova
és hogyan temették el. Egyik ülésen Eszter mély transzban egyszerre csak megszólal és ezt mondja: „Látom annak az asszonynak
a sírját és sírkövét”. Unszoltam, hogy igyekezzék elolvasni a sírkövén a nevet. Aki valaha médiumokkal kísérletezett, az tudja,
hogy ez egyike a legnehezebb feladatoknak, ami csak egészen ritka és kivételes esetekben sikerül. Itt még hozzájárult a
nehézséghez az is, hogy a sír Erdélyben, tőlünk több mint 500 km távolságban feküdt, és én azt sohasem láttam. Eszter médium
azonban egy kis erőfeszítés után a szellem férjének a vezetéknevét — amely meglehetősen hosszú volt, hét betűből állott —
elolvasta és kimondotta, csupán két betűnél maradt bizonytalanságban, amely betűk nyomtatott formájukban könnyen
összetéveszthetők más betűkkel.
*
Különösen értékesek Eszternél a bizonyságokkal kapcsolatban adott erkölcsi irányú magyarázatok s azok a csodálatos szellemi
éleslátással feltárt konzekvenciák, amelyek mélyen bevilágítanak az isteni Gondviselésnek — az Isten üdvözítő tervének —
rendszerébe. Ezen a csodán sokszor mélyen meghatva el-elgondolkoztam és eleinte nem tudtam megérteni, hogy miért különbözik
Eszter ebben a tekintetben minden más médiumtól? Végül azután oda kötöttem ki, hogy miután Eszter szelleme már a Földre
jövetele előtt magasabb szféra lakója volt, így természetes, hogy előtte a mennyei szempontok uralkodnak a földi szempontok
fölött. Ehhez járul még az, hogy ő a „Névtelen szellem” állandó befolyása alatt állván, kedves Vezetőnk az emberiség
megvilágosítására és üdvösségre vezető céljaira ezt az alkalmat is felhasználja, hogy médiumának élményein keresztül is
igyekszik az emberek figyelmét a földiekről a mennyeiekre terelni.
Ez a szempont itt is érvényesült. Miután ez a k. szellemismerősöm — nevezzük B.-nak — mindazt közölte, amit, úgy látszik,
közölnie kellett és lehetett, Eszter felsőbbrendű énje kezdett róla, a vele való összeköttetésemről, a következmények törvényéről, s
vele kapcsolatban az Isten gondviselő szeretetéről beszélni. Hogy terjengős ne legyek — s mivel az egyéni dolgok az olvasó
részéről rendszerint nem számíthatnak nagy érdeklődésre — röviden vázolom ezeket, mivel a teljesség kedvéért mégsem
hagyhatók el. Nos tehát, — mint már előbb leírtam — Eszter szelleme (s olykor a „Névtelen szellem”) feltárta előző életeim egy
némelyikét. Ezek közül az egyik Franciaországban zajlott le. A részletekbe nem bocsátkozom bele, amelyek különben sem sok
épületes dolgot tartalmaznak. Kalandos ifjúság után érdekházasságot kötöttem a fenti „B”-val, aki gazdagabb és előkelőbb volt,
mint én.
S bár szeretett, de mivel rangján aluli voltam, az ő — különben sem nagyon viszonzott — szerelmét nem engedte érvényesülni
s meglehetősen fölényesen bánt velem, amiért én máshol kerestem kárpótlást. Halála után a szellemvilágban ezek miatt az elfojtott
érzelmek miatt lelkiismereti háborgásai voltak, különösen, mivel érezte, hogy ha szerelmi érzésével lekötött volna, ezzel az én
szellemi süllyedésemet megakadályozhatta volna. Ezekből a motívumokból s ennek az ő nagy lelki hiányérzetének kiegyenlítése
vágyából keletkezett a mostani életünkben irántam táplált, szinte rajongó vonzalma, amely ezt a benső hiányérzetét meg is
szüntette, s ettől most már szellemállapotában nem kellett szenvednie. Mostani földi élete azonban sivár volt és örömtelen s azt a
sok nemes érzést, lelki finomságot és áldozatos szeretetet, amit ebbe az életébe magával hozott, nem nyílt alkalma kiélnie,
érvényesítenie, mert vérségi hozzátartozói nem értették meg őt. (Ez viszont következménye volt annak, hogy előbbi életében
visszatartotta a szeretetet azoktól, akikre ki kellett volna árasztania.) Eszter szelleme még ezeket mondta: B.-nak 53 évet kellett
volna élnie.
A gyermekszülés miatt (aminek nem kellett volna bekövetkeznie, már csak azért sem, mivel szervi szívbaja volt) 38 éves
korában halt meg. Most lett volna 53 éves, amikor megnyilatkozott, (Ezek az időadatok pontosan egyeztek, amikről Eszter nem
tudott és nem is tudhatott, mert én magam is csak később számítottam utána.) s eddig tart az ő számtörvényszerű vezeklő ideje. Ez
után következik számára egy Isten minden áldásával megrakott boldog élet. Emelkedett lelkének minden igénye kielégül: előkelő
családban, jólétben születik meg, szép és vidám lesz; a kegyelem az ő lelke másával (duáljával) köti össze és zavartalan boldogság
lesz az osztályrésze, hogy a lelke, mint a virág, teljes pompájában kibontakozhassék s belőle a múlt minden árnyéka eltűnjék.
*
Ahogyan én a spiritiszta írások olvasóit ismerem, szinte látni vélem, hogy sokan, mikor idáig érnek, gúnyos mosollyal jegyzik
meg: „Nagy fantáziája van ennek a médiumnak”. Nos, ezeknek szól, ami most következik. Valami öt esztendővel ezután a
megnyilatkozás után egy reggel, felébredéskor — de már teljesen éber öntudatnál — egyszerre csak egy 45 év körüli, de még
mindig ragyogóan szép, kékszemű, igen elegáns frizurájú, szőkehajú (amelybe már egy nagyon kevés ősz szál kezdett vegyülni)
előkelő hölgy szellemfeje van előttem, s én egy pillanatra benne élek a távoljövőben.
Aki előttem van, az az én édesanyám, akivel nagyon-nagyon szeretjük egymást; ő nagyon boldog, vidám, hívő és imádságos
lélek, én pedig 22 év körüli, igen komoly és szintén boldog fiatalember. Látományom rendkívül ritkán van, de ami eddig volt, az
mind valóságnak bizonyult. Ilyesmire soha nem is gondoltam. Nevezetes azonban, hogy amit Eszter szelleme az én leendő
életemből két ízben is látott, (L. a „Bizonyított praeexistenciák” című fejezetet) az az én látományommal az összes körülményekre
nézve egyezett; de a leendő anyámat ő nem látta és nem említette, aminek én főképp azért örülök, mert így nagy szkepticizmusom
nem kapaszkodhatik bele abba, hogy a tudatom már meg volt fertőzve azzal a gondolattal, hogy B. lesz az édesanyám. Különben
én az összes valószínűsítő körülmények dacára sem veszem az ilyesmit — ahogy mondani szokták — készpénznek, mert bár
boldog lennék, ha így lenne, de ha a jó Isten másként határoz felettünk, legyen meg az Ő szent akarata!

9. EGY RÉGI JÓ BARÁT

Egyik ülésünkön Eszter mély transzban megszólalt: „Itt van egy barátod, aki annyira izgatott, hogy szinte beszámíthatatlan...”.
Azután további jellemvonásokat írt le, a szellem földi életének egész világát és halálának körülményeit. Elmondta, hogy egy nagy
sárga házat lát, amely egy főutcára nyílik, kertjének hátulsó kapuja pedig egy nyilvános parkra, illetőleg sétatérre. Majd megriadt
arckifejezéssel beszélte el, hogy látja a fiatalembert éjjel ezen a hátulsó kerti ajtón kimenni a parkba, ahol leül egy padra, revolvert
vesz elő és halántékon lövi magát. Apróra leírta azt a helyzetet, amiben a holttest elterült, és ahogyan másnap reggel rátaláltak.
Végül még leírta a temetés lefolyását is, amint a sárga házból nagy gyászoló közönség részvételével kísérték ki a tragikus véget ért
fiatalembert. Még azt is mondotta, hogy a vezetékneve egytagú szó, amely három betűből áll. Ezeknek a leírásoknak az alapján
lehetetlen volt rá nem ismernem egy 25 évvel azelőtt öngyilkossá lett kedves barátomra. (Az illetőnek vezetékneve: Tóth. A „h”-t,
mint a szótagot nem növelő fölösleges betűt, nem észlelte a médium.)
*
Ennek a szellemnek a jelentkezése egyike a legmeggyőzőbb és legmegragadóbb szellemazonossági bizonyságoknak, valamint
annak is, hogy a legkisebb szeretetkapcsolatnak is milyen nagy jelentősége lehet az ember életében, s ha a Földön nem, úgy a halál
után, szellemállapotában. Ez az ifjú a középiskola nyolc osztályán keresztül tanulótársam volt. Mindig igaz, becsületes és
kifogástalan modorú fiú, illetőleg fiatalember volt, nem közönséges intelligenciával megáldva. Emellett szülei nagyon jómódúak
voltak; családja szülővárosom elitjéhez tartozott. Én ellenben igen nagy szegénységgel vergődtem át iskoláimon és ez a pajtásom
tisztán nemes szíve indításából nekem olyan munkákat juttatott s azokat édesapjával olyan jól honoráltatta, hogy ezzel nagyon
megkönnyítette az anyagiakkal való nehéz küszködésemet.
Később az élet szétsodort bennünket egymástól. Hallomásból tudtam, hogy halálosan beleszeretett egy fiatal leányba, aki
azonban nagyon kacér természetű volt s bár hűséget fogadtak egymásnak, mire a fiú tanulmányait elvégezte s a leányt feleségül
akarta venni, arról győződött meg, hogy a leány hűtlen lett hozzá. Ezt a mindenkor korrekt és nagyon ideális gondolkozású
fiatalember nem tudta elviselni és agyonlőtte magát. Az öngyilkosság körülményei is nagyon hűen és jellegzetesen tükröződtek
vissza a médium lelkén: a fiatalok a fentebb említett nyilvános sétatéren szoktak találkozni és gyakran üldögéltek egy padon a
jövendő álmait szövögetve. Mikor azután ezek az álmok ilyen szomorúan szétfoszlottak, a fiú a parkba vezető hátulsó kapujukon
éjjel eltávozva ugyanarra a padra ült le, s ott követte el végzetes tettét, ahol szerelmesével üldögélni szokott.
*
Minderről Eszter természetesen semmit sem tudhatott, én erről a barátomról neki soha említést nem tettem, mert — őszintén
szólva — már alig is gondoltam reá, az öngyilkosság és a temetés részleteit is másoktól tudtam meg, a házuk színére egyáltalán
nem emlékeztem, csak mikor a médium a részleteket olyan plasztikus hűséggel írta le, láttam megint emlékezetemben magam
előtt a régi tekintélyes, sárgára festett kúriát, amelyben én serdülő koromban olyan sokszor megfordultam. De mind ennél
nyomatékosabban kívánok rámutatni az isteni Gondviselés törvényszerű és mégis oly gyöngéd gondoskodására, amellyel az
évtizedekkel előbb elhunytat hozzám vezeti, mint aki neki hálával tartoztam azokért a jókért, amiket gyermekéveimben velem
szemben tanúsított, s ezen a szálon alkalmat nyújtott arra, hogy ennek az én kedves és jó barátomnak az első útbaigazításokat
megadhassam, őt helyzetéről felvilágosíthassam, s imáimmal kétségbeesett helyzetében segítségére lehessek.
Mert ez a szellem azután még néhányszor jelentkezett, s miután helyzetét és a szellemvilág főbb törvényeit megismerte,
megnyugodott s előkészült arra, hogy újból testet öltsön és elvégezhesse azt a feladatot, amelyet tragikusan rövid földi életével
elvégezni elmulasztott. Kedves Vezetőnk szintén mondott erre az esetre nézve néhány szót. Elmondta, hogy ezt a szellemet a régi
barátságon kívül az én megtérésem és az imádság ereje vonta hozzám s hogy most hamarosan testet fog ölteni, mégpedig a
hozzánk egészen közelálló — tehát hívő spiritiszta testvéreink — körében, hogy ő is ebben a megismerésben nőjön fel, hogy a hite
megerősödhessék, s hogy életfeladatát most már biztosan elvégezhesse.
*
Nem állhatom meg, hogy itt rá ne térjek a minden áron kételkedni akarók szokásos kifogásaira a telepátiáról, a
gondolatátvitelről, a tudatalattiból való merítésről, stb., és kérdem: vajon hogyan meríthetett itt a médium az én tudatalattimból,
amikor a körülmények igen nagy része előttem is ismeretlen volt? Hiszen még azokra a dolgokra is csak nehezen, s a médium
leírása nyomán is csak az emlékezőtehetségem megerőltetésével voltam képes visszaemlékezni, amelyeket gyermekkoromban
láttam! (Pld. a Tóth-kúria színe.) Aztán meg erre a barátomra úgyszólván sohasem gondoltam, róla Eszternek említést nem tettem;
holott a telepatikus kísérletek nagy gonddal előkészítve s mindkét részről (adó és elfogadó) hosszas és megerőltető
gondolatkoncentrációval, igen szűk körre szorítva is rendszerint csak fogyatékosan és félig, sok esetben pedig egyáltalán nem
sikerülnek. Hogyan sikerülhetett volna hát itt életek egész nagy szakaszára az összes fontos és kevésbé fontos körülmények precíz
átvétele minden előkészítés és gondolatkoncentráció nélkül, sőt rég elmosódott, és egyáltalán nemlétező emlékképekből? Nincs itt
semmi más józan magyarázat, mint a testi halált túlélő, önálló egyéni szellem jelenléte, aki az őt környező fluidban magával viszi
életének összes emlékképeit.

III.

Közös munka, közös sors

1. AZ ÁLTALÁNOSÍTÓ FLUID
1931. júl. 20. Eszter felsőbbrendű énjének megnyilatkozása. „Milyen nagy kegyelem az ismeret! Mennyire föléje emel ez
bennünket a többi embereknek! Innen mintegy madártávlatból szemlélem a földi életet s benne az embereket, akiket az első szféra
általánosító fluidja betakar és fogva tart. — Olyan ez, mintha valami sűrű folyadékba a legkülönbözőbb színű és alakú tárgyakat
tennének, amelyeket ez a folyadék elföd és nem látszik belőlük semmi. Ilyen a Földnek ez az általánosító fluidja is: beburkolja és
magával ragadja a fejlett és a fejletlen szellemet egyaránt; rabjává teszi a földi szokásoknak, gondolkozásnak, előítéleteknek még
az egészen fejlett szellemet is. Mert a Föld — az első szféra felfogása — nem tűri a nála magasabb rendűt, nem is hisz benne, sőt
ellensége annak. Azok a szegény emberszellemek, akik teljesen uralma alá kerültek ennek az általánosító fluidnak, olyanoknak
tűnnek fel előttem, mint a hámba befogott lovak: nem mehetnek semerre sem, csak amerre a hám — az általános felfogás, fluid —
vezeti, illetőleg engedi őket.
Az ilyen emberek, még ha volna is bennük, vagy volt is bennük az első szféra felfogásánál magasabb rendű, nemhogy
növekedtek volna, hanem megsoványodtak a hám kereteinek szorításától. Nekünk, akik az ismeret folytán felette állunk az
általános földi (első szféra) felfogásnak, nagyon óvakodnunk kell attól, hogy általánosítsunk. Mert ha ezzel a felfogással tekintjük,
még a jó ember is ellenszenves lesz előttünk, mert ez a fluid inkább a hibákat mutatja ki, mint az erényeket s akkor nem tudjuk
szeretni még a jó embereket sem, hát még a rosszakat! S akkor lélekben mi is megsoványodunk, ahelyett, hogy növekednénk. De
ha függetlenítjük magunkat ettől az általánosító fluidtól, akkor bőségesen tudjuk teremni a lélek virágait és gyümölcseit, mert a
lelkünk szabad lesz, nem kötözik le a Földhöz a formák, az előítéletek, a megrögzött szokások, a kitaposott úton járó gondolkozás.
*
Ezeken a terheken kívül az is óriási teher az emberen, hogy jobbnak, többnek és becsületesebbnek akar látszani, mint amennyi
és amilyen a maga természete szerint. Ez pedig az őszinteség és egyszerűség ellen való vétkezés. (Legyetek egyszerűek, mint a
gyermekek!!) Ebből a kicsinynek látszó, de valójában súlyos hibából ki kell gyógyulni, mert ez éppúgy a Földhöz köt bennünket,
mint az első szféra fluidja: a formák és általánosító előítéletek. — Természetesen, hisz mindaddig, amíg ilyen hibákban
szenvedünk, nem önmagunkat adjuk, hanem idegen köpönyeg van rajtunk, amely a Földre húz le bennünket. Buddha
vágynélkülisége is az ettől való megszabadulást jelenti. Míg ilyen múlandó dolgok kötnek bennünket, addig kárba vész minden
erőfeszítésünk valami magasabb rendű elsajátítása után. Ha a lelkünket minden oldaláról a Krisztus szellemében igyekszünk
kiművelni, akkor nem kell alakoskodnunk; akkor leegyszerűsödik az életünk és egyszerűekké leszünk, mint a gyermekek.
És csak akkor nőttünk ki a Földből. A Föld formái a Földhöz kötnek bennünket; és mi, akik ebből kinövünk, szabadon
járunk-kelünk a Földön.”

2. SZELLEMI MUNKÁNK SZIMBOLIKUS KÉPE

Eszter egyik mély bizonyságokat rejtő szimbolikus álmát így beszéli el: „Egy nagy folyóvíz partján megyek P. testvéremmel.
A vízben, a parthoz közel nagy, széles halászcsónakot pillantok meg, amelyről azonnal tudom, hogy az engemet vár. Belépek a
csónakba s akkor látom, hogy annak fenekén olyan óriási hal fekszik, mint magának a csónaknak a feneke és egy fejsze is van
mellette. Én mint kötelességet fogom fel a helyzetet és a fejszével azonnal hozzálátok az óriási hal felszabdalásához. Nagy,
hosszanti sávokat vágok ki belőle, amelyeket azután keresztben elvagdalok nagy kockákra. Az ilyen egyes darabokat erőteljes
lendülettel kidobom a partra, ahol P. testvérem áll, aki azokat ügyesen elkapva, továbbadja a háta mögött lévő embereknek.
Ezt a munkát nagy buzgalommal folytatom, úgy hogy már, kb. a felét felaprítottam az óriási halnak, és lábaimmal már bokán
felül gázolok a hal véres húsában. A nagy munkába egészen beleizzadtam, azért a fejszét letéve, egy kicsit megpihentem,
miközben arcom verejtékét törülgetve feltekintettem a napsugaras, verőfényes égboltra. Ott egyszerre egy nagy, szétnyitott kettős
medaillont pillantok meg, amelynek egyik felében egy bájos és kedves mosolygó arc jelenik meg: Pál testvérem elhunyt
hitvesének tiszta szellemarca. A medaillon másik felében is látszik valami homályosan kialakulni kezdő arc, azt azonban még nem
lehet kivenni, hogy ki légyen, de én tudom, hogy az P. testvéremnek leendő szellemarcát fogja magában foglalni.
A szimbolikus kép megfejtése:
A hal az őskereszténység szimbóluma (A hal a némaságot jelképezi s mivel az őskeresztényeket üldözték és halálra
kínozták, nekik nagyon kellett tudniuk hallgatni, hogy magukat el ne árulják.) s itt mint szellemi táplálék értendő. Eszter
médiumi munkálkodásával a Névtelen szellem által nyújtott tanításokat közvetíti az emberiségnek, amelyeknek túlnyomó részét
Isten kegyelméből nekem volt alkalmam vagy gyorsírással megrögzíteni, vagy nyomdai úton közzétenni. A mennybolton
megjelenő kettős medaillon egyrészt a duális kapcsolatot jelképezi, másrészt mintegy jutalmat és ígéretet jelképez,
valamint kifejezi az Isten országából segítő tiszta szellem megelégedését és örömét ennek a munkának végzése fölött.

3. A CSODÁK KORA NEM JÁRT LE...

Rendkívüli bizonyító erejénél fogva ideiktatom körünk egyik szellemi vezetőjének: Laurentiusnak 1935 november 25-én
történt megnyilatkozási körülményeit. Ugyanis egy tanító szellem szokott az egyesületi üléseinkben általam megnyilatkozni,
akiről, bár az az érzésem volt, hogy az Laurentius, soha sem mertem ezt határozottan állítani, annál kevésbé, mivel éppúgy, mint a
Névtelen szellem, ő sem nevezte meg magát. A fönt említett napon Eszter médiummal tartott magánülésünkön, mint rendesen, a
Névtelen szellem nyilatkozott és a tőle megszokott bölcsességgel és szeretettel adott kérdéseinkre válaszokat és tanításokat. Mikor
ő eltávozott, Eszter nem ébredt fel a transzból, hanem pár perc múlva ismét egy nyilvánvalóan magas szellem kezdett beszélni,
ugyanazzal a méltósággal és bölcsességgel, amivel kedves Vezetőnk, a Névtelen szellem szokott, de mégis felismerhetően más
egyéniséggel, akit bizonyos erő és nagy határozottság jellemzett. Megnyilatkozása során nemsokára meg is nevezte magát, hogy ő
„Lőrinc”. Akkor én megragadtam az alkalmat, hogy sejtésem valódiságáról meggyőződést szerezzek és megkérdeztem, hogy ő-e
az, aki általam szokott nyilatkozni. Ő pár nagyon kedves szó kíséretében igazolta sejtésemet.
És most jön a bizonyság. Mert jóllehet a megnyilatkozás módja és formája, de a saját érzéseim is, amelyek akkor a lelkemet
eltöltötték, a feltétlen autenticitást igazolták, ez azonban csak szubjektív bizonyság volt, mert hiszen ezt csak én éreztem, ez másra
nézve bizonyító erővel nem bír. Sőt én magam is bizonyos vagyok abban, hogy az ülés után néhány nap múlva már kételyek
merültek volna fel a lelkemben, hogy csakugyan Laurentius volt-e a nyilatkozó szellem, vagy sem. Azért az isteni Gondviselés
jósága és bölcsessége tárgyi bizonyítékot is nyújtott, amely többirányú igazolást rejtett magában. Nevezetesen Eszternek néhány
nappal azelőtt a Vezetője azt az ígéretet tette, hogy rövid időn belül valami szellemi ajándékban lesz része. Ő maga is nagyon
szkeptikus lévén, meglehetős fenntartással szokta fogadni az ilyesmit, de annál nagyobb hálával és örömmel a bizonyságokat. Ez
alkalommal, még mielőtt Eszter a transzból felébredt volna, különös meglepetéssel nézegette a balkezét a következő szavak
kíséretében: „Igen, látom, kedves testvérem”, majd meghatottan folytatta: „ez az égés érzése az én baltenyeremben hosszabb ideig
megmarad s mindannyiszor jelentkezni fog, ha szomorúságban vigasztalást, fájdalomban enyhülést kell nyújtanom. Ezt adta
nekem az Isten, hála legyen Neki érte mindörökké!”
Ezzel az égési érzésektől sajgó kezét a szívemre tette. (Megjegyzem, hogy néhány hét óta szinte elviselhetetlen lelki depresszió
alatt szenvedtem, amely még a környezetemre is átterjedt, s amely alól minden erőfeszítésem dacára sem tudtam magamat
felszabadítani. Azt is megjegyzem, hogy a szívem nincs egészen jó állapotban.) Erre az érintésre a szívemben egymásután két
enyhe szúró fájdalmat éreztem s abban a pillanatban feloldódott lelkemről a depresszió, s egyszerre békesség és boldogság érzése
hatotta át. Ezután Eszter még hosszasan nézegette a kezét és panaszkodott, hogy egészen a könyökéig égési fájdalmak gyötrik.
Majd fölébredt. Tenyerének fájdalma azonban éber állapotában is tovább tartott kb. másfél óráig, azután fokozatosan szűnni
kezdett; legtovább tartott a tenyér két legvastagabb izmánál: a hüvelykujj tövénél és a kéz élénél. Tehát a csodák kora nem járt le.
Mert ez az égési fájdalom már azóta is jelentkezett olyan esetekben, amikor lelki segítségre szoruló olyan egyén volt a közelében,
akin az isteni Gondviselés segíteni kívánt. S a fájó testrészre, vagy lelki fájdalom esetén szívre helyezett égő tenyér mindannyiszor
csillapodást és vigasztalást hozott magával.
(Hogy ez a bizonyság teljes legyen, ez után az eset után kb. egy hét múlva, amikor ezt az élményt egyik testvéremnek
elbeszéltem, egészen váratlanul és meglepetésszerűen az én baltenyeremben is jelentkezett ugyanaz a félreismerhetetlen égési
fájdalom, s kb. egy negyedóráig tartott. Ez pedig színházban történt, felvonás közben, zsivajgó tömegben, tehát holmi
autoszuggeszciós indokoláshoz merőben alkalmatlan körülmények között.) (Azok számára, akik nem tudnák, ideiktatom, hogy
Laurentius vértanú Kr. u. 238. év augusztus 10-én mártírhalált szenvedett; tüzes roston égették meg s így tett bizonyságot az
igazságról és emberszeretetről. Borzalmas kínjai közepette nyílván a baltenyerére támaszkodhatott, s mivel ezt a szörnyű
szenvedést az Úrért viselte el, azok az asztrális erők, amelyeket magának ezáltal megszerzett, képesítik őt arra, hogy még ezekben
a késő századokban is segíthessen — még médium közvetítésével is! — olyanokon, akik szintén az Úrnak kívánnak szolgálni.)

4. A JÖVŐ PERSPEKTÍVÁJA
1931. febr. 2-án delejes álomban Eszter szelleme a következőket látta és mondta el: „Olyan alkotmányt látok, mint valami
gálya, amely azonban úgy van felépítve, mint egy többemeletes, villaszerű épület. Erről a gályáról sok-sok evezőlapát nyúlik ki a
vízbe. Mi ketten szintén ide vagyunk láncolva. A gályán mindenkinek van egy-egy lámpása, amire ott igen nagy szükség is van,
mert lent, ahol mi is vagyunk, nagy a homály, bár a felsőbb emeleteken fényes világosság van. A mi lámpásunk olyan, mint egy-
egy százas villanykörte, míg a többieké csak olyan, mint egy-egy pislogó gyertyafény. Továbbá mi ketten a gálya jobb oldalán
tartózkodunk, ahová a világosság odasüt, míg a többiek mind a baloldalon, ahova az árnyék esik. Most megérkezik a gálya s egy
kicsiny öbölbe fut be. Olyan ragyogó-napfényes országba jutunk, hogy a lámpáinkat emiatt akár itt is hagyhatnánk, mert még a mi
lámpánk fénye is semmi itt: olyan, mint a villanykörte fénye a ragyogó napsütésben. A gályából kiszállni nem olyan egyszerű
dolog. Előbb bent az épületben fel kell menni egy lépcsőn a felső emeletekre, azután más lépcsőkön leszállani ahhoz a nagyon
szűk kis ajtóhoz, amely úgy a jobb-, mint a baloldalon van.
Mi ketten a jobboldali ajtón jövünk ki, a többiek a baloldalon. Mi ketten a bárka orránál szállunk ki a szárazföldre, a többiek
pedig a sekély vízbe lépnek s úgy gázolnak ki a partra. Mi ketten jobbra indulunk, a többiek nagy csoportokban szétszéledve, mind
balra tartanak. Sehol egy lelket sem látni. Milyen jó, hogy a lámpáinkat nem hagytuk el magunktól! (Különben nem is lehetett
volna, mert ez nincs ránk akasztva, hanem ez a lényünk tartozéka a szívünk táján.) Most ez a lámpa nyújtja a tájékozóképességet,
mert bár a fénye itt mitsem ér, de valami olyan érzéket helyettesít, amely tájékoztat bennünket. Én megyek elől 4-5 lépéssel, hogy
előre tájékozódjam, hogy helyes irányban haladunk-e, s te jősz utánam. Még másra is jó ez a lámpa. Itt olyan viharszerű szél fú,
(bár a hatása semmin nem látszik meg körülöttünk, csak a mi érzéseinkben s a mi lényünkön), hogy nagyon könnyen lesodorhatna
bennünket egy alacsonyabb szintre. De ez a mi lámpánk olyan tapadóképességet is nyújt, amely a lábainkat úgy a talajhoz
tapasztja, hogy meg tudunk állani a helyünkön. (Olyanformán, mint ahogy a nemesített vadszőlő ötágú kapaszkodója odatapad a
falhoz.) Még mindig nem látható senki, csak óriási nagy épületek, amelyek ablakaikkal a kikötő felé néznek.
Ezeken az épületeken, bár tiszta-fehérek, semmiféle dísz, vagy ékesség nincs; hatalmas, nagy, négyszögletes ablakaikkal olyan
benyomást tesznek, mint valami munkahelyek. A szélnyomás olyan erős, hogy csak üggyel-bajjal tudunk előrehaladni. Végre
azonban mégis elérjük az első épületet. A többiek az apró kis lámpákkal mind a távolabbi épületekhez mennek. Az épület túlsó
oldalán hatalmas teraszok vannak, ahol már látni munkálkodó szellemeket, akikhez képest mi csak kicsiny törpék vagyunk; csak a
térdükig érnénk föl. A teraszokon mindenféle levetett szellemruhák vannak kiteregetve. Bizonyos benső örömmel állok meg a
hatalmas, kétszárnyú fehér kapu előtt, melyen át az épület belsejébe lehet jutni. Tudom, hogy rám valami jó fog következni. Innen
közelről nézve úgy a kapu, mint maga az egész épület — bár minden tiszta fehér — mégis úgy látszik, hogy mindenestől vasból
van. Itt mindenkit osztályoznak. Az osztályozás is a lámpák alapján történik. Most látom, hogy a mi lámpásainkon is, mint a
villanykörtéken, belül egy-egy szám van. Az egyiken 9, a másikon 7. Nem mehetünk együtt, külön-külön osztályoznak bennünket.
Különben itt semmi sem barátságos és vonzó: minden szabályos, tiszta, fényes, de szinte azt lehet mondani, hogy minden
rideg, még a szellemek is, akik velünk bizony édes-keveset törődnek. Ha valamit kérdezünk tőlük, nem szóval felelnek, csak
gondolattal és mutatással. Ha pld. az irányt kérdezzük, hogy merre menjünk, ők csak egy mozdulattal felelnek, de ez a mozdulat
már visz is bennünket abba az irányba, amerre mennünk kell. Egyszerre kitárul előttem a hatalmas, kétszárnyú kapu s én pillanat
alatt belül vagyok rajta s utánam a kapu becsapódik. Meg vagyok rendülve. Az egyedülvalóság, az elhagyatottság érzete erőt vesz
rajtam. Itt nem marad más, mint a hit. Csak ennek erejével tudunk itt a lábunkon megállani. Érzem, hogy veled többé soha azon az
úton nem találkozhatom, amelyen ide jutottunk. Soha többé! Nagy szó ám ez: Soha többé! Azt jelenti ez, hogy semmit, ami
elmúlt, többé visszahívni nem lehet. Jó úgy, mint rossz, örökre, visszahívhatatlanul odavan! Látod, ilyenféle az az érzés,
amely a bűnös lelket megragadja, amikor ide átjön és egyszerre megérti, hogy amit tett, azt soha többé meg nem történtté
tennie nem lehet. Amint a kapu bezárult mögöttem, egyszerre kezd rólam lefoszlani minden, ami földi s helyettük mint külső
burok, fehér fluidsávok kezdenek rám tapadni.
Olyan ez, mint mikor a fény keresztülsüt az üvegen s fehér sávot képez. Ilyen sávok tapadnak reám, amint abban az óriási
teremben előrehaladok, amelybe jutottam. Folyton továbbjutva, mindkevesebb marad rajtam a Földből s mindjobban kiegészül a
szellemruhám. Így érek el a második kapuig. Ez is, mint az első, kitárul előttem s mögöttem hirtelen bezárul! Ez már kevésbé
rideg, és sokkalta nagyobb terem, olyan nagy és széles, hogy a végét nem látni. Olyan terjedelmű, mint az ember látóhatára a
Földön. Itt már lassan mind lehullanak rólam a Földnek még megmaradt járulékai s szellemruhám teljesen kiegészül. Csak a
szeretet, meg a hit az, ami a miénk, a többi mind lehull, amit a Földön szereztünk. De megmarad ám a gyűlölet is, mert az is a
lélek tartozéka! Míg ezen a hatalmas területen végigmegyek, a ruhám mindinkább felduzzad; új fluidrészek, gomolygó, hullámzó
fluidok nőnek hozzá. A táj nagyon szép. A távolban hegyek és nagy fehér márvány-romok látszanak s mindenen finom, kékes,
lilába átmenő pára ül. Nem olyan, mint a vízpára, hanem annál sokkal finomabb. Itt már minden sokkal szelídebb és
barátságosabb, a táj és a szellemek egyaránt.
Ennek a szférának is a végére érek s megpillantom az innen kivezető ajtót. Ez kifelé nyílik. Amint rajta átjutok, egy végtelen
hosszúnak tetsző gyönyörű oszlopsorba kerülök, mely kétfelől szegélyezi ezt a szép utat. Az oszlopokra valami folyondár-féle fut
föl, kicsiny fehér virágokkal. Ezek a virágok hasonlók a liceum virágához, de annál sokkal szebbek és kedvesebbek. Persze az
oszlopok között is ki lehet menni a gyönyörű mezőségre. De én az oszlopsoron megyek végig. Óriási terület ez; lehet négy-ötször
akkora, mint az egész Föld. Itt minden nagyon pontosan van kimérve, minden nagyon jó és boldogító hatást kelt! Az ég tiszta kék,
fehér bárányfelhők úsznak fenn (fluidfelhők); a párázat még éteribb, még sokkal finomabb, mint az előbbi szférában s többféle
finom színárnyalatba megy át, míg a szivárvány színei kibontakoznak. Itt foglak megvárni tégedet. Ebben a szférában megvan a
régi Egyiptom, meg a régi római birodalom és minden régi nagyság képe. Mert hiszen minden igaz, őszinte hit fölemelhet ebbe a
szférába, nem kell ahhoz éppen spiritisztának lenni, elég, ha valaki igazán hisz, még ha pogány is. Itt vannak az Ízisz vallásának
emlékei is.
Sorra megmutatom neked (mert közben, nem tudni, hogyan, de megérkeztél) a régi Egyiptomot, ahol már össze volt az életünk
kapcsolva egymással, (Egy alkalommal Eszter előtt imádkozás közben hirtelen és váratlanul feltűnt egy megvilágított körben a
Szfinx körülkerített (!) udvara, ahova önmagát látta belépni, amikor hozzám jött, aki, mint a Szfinx papja, ott laktam.) azután a
régi római birodalmat, hogy megismerd az egész szférát, hogy otthonosan érezd benne magadat. Mert én itt, miután mindent
bejártam veled s mindent, ami az enyém: az én érzéseimet és gondolataimat neked átadtam, s azt a te lelked magába beolvasztotta,
elválok tőled, s továbbmegyek az én utamon, még most nem tudom, hová. De ez téged most ne szomorítson meg, mert akkor,
amikor ez bekövetkezik, te ennek örülni fogsz. Mert ez nem jelent olyan elválást, mint a földi eltávozás. Mert te azokban a
fluidokban, azokban az érzésekben és gondolatokban, amelyek áthasonultak a te lelkedbe, mindenkor mint tükörben látod azt, amit
én érzek, gondolok, cselekszem. Sőt nemcsak engem, de a Vezetőnket is így fogod mindenkor látni és érezni.
(A szimbólumok magyarázata: A víz az örökkévaló élet árja, a gálya a földi életnek olyan zárt formája, amely egy közös
eszmébe foglalja össze azokat, akik abban az eszmében élnek (itt a spiritizmus); a lámpa a megszerzett szellemi világosság; az
öböl a halál réve. A gályából kiszállni azért olyan körülményes, mert előbb keresztül kell menni a különböző törvényrendszereken.
(Lásd „A kegyelem törvény világa.”) A halál után az első réteg az asztrálvilág; a viharok: érzelmi hullámzások, amelyek közt a
megismerés világossága ad szilárdságot. A nagy épületek a minősítési törvény műhelyei, amelyekben hatalmas, erős szellemek
dolgoznak, (a teozófia elnevezése szerint: a Karma Urai), a levetett fantomokat osztályozzák, rendezik, a jövő inkarnációkra
előkészítik és kiosztják, stb. A kapuk az egyes szférák bejáratait jelképezik: 2., 3., 4. szféra. A 4. szférában vannak a Földön élt
nagy eszmék és szellemi irányok megtisztult formái.)
*
Azután nézd csak, hogyan gomolyog a fluidfelhőzet itt felettünk s benne mintegy örvény-tölcsér képződik, amely tölcséren
keresztül reád sugárzik annak érzésvilága, szeretete és ereje, aki ott, a magasabb szférában él és téged szeret, segít, sugalmaz.
Ugyanígy fogsz majd te is tenni azokkal, akik ezen a te szellemhazádon alul élnek s akikkel szemben te fejtesz ki munkát. Minden
szellem képes a maga adaequat (megfelelő) szellemhazájában annak a szférának anyagából ilyen fluid-tölcsért képezni, s azt
akaratának erejével örvénylésben tartani, s ebben az örvényben alászállani alacsonyabb szférabeli testvéréhez — hacsak az
egészen el nem zárja magát a magasabb befolyással szemben. Alulról azonban felfelé nem lehet ilyen örvénylést előidézni, mert az
alsóbbrendű erő nem képes megmozgatni a magasabb rendű világ anyagát. Az alacsonyabban álló szellem imája sem tud ilyen
örvénylést okozni, hanem ha az az ima őszinte, erőteljes érzésből fakad, mint a szökőkút vize emelkedik fel addig a szféráig, ahol
az ő őrszelleme van, ahonnan aztán őreá az ima meghallgattatásának hatása, mint permeteg hull alá annak a magasabb szférának
anyagából, s beletapadva az ő lelkébe, ott megnyugvást és békességet teremt.
Egyes szellemek ilyen fluid-örvényt annyi irányban nyitnak és működtetnek, hogy valóságos örvényködbe látszanak burkolva
lenni. Ilyenek p.o. a médiumok, akik ennél az örvény-ködnél fogva a szellemek előtt, mint többé-kevésbé fénylő állomásoknak
látszanak. A Lajos-szellem (Lásd a „Médiumi élmények”-ben) ilyen fluid-örvénnyel van hozzám kötve s ő ebben az örvényben él;
bár benne él a maga szférájában is, de ebben szívesebben tartózkodik a velem való lelki kapcsolatnál fogva.”
*
Ezután a Vezetőnk szólt néhány kedves szót, s utalt arra, hogy ez ígéret, amelyért küzdeni kell, s hogy ezt ő engedte látni, hogy
nekünk a boldogító jövővel örömöt szerezzen.
*
1931. febr. 9-én: „Ismét látom azt az élethajót; most sziklás partok között halad, jelentékeny gyorsasággal. Ennek az
épületforma hajónak tornya is van, amely nagyon világos, és ebből a toronyból nyúlik ki a kormányzó-szerkezet. Fehér zászló leng
a tornyon. Senki sem tudja, ki van a toronyban a kormánynál, egyedül csak én, de én sem látom őt: a Vezetőnket.”

IV.

Kisebb esetek — nagy tanulságokkal

1. BEVÁLTOTT SZELLEMI ÍGÉRET
Itt most egészen átadom a szót Eszternek, mivel az itt következendők az én személyemmel nincsenek vonatkozásban.
*
Akik minden szellemi beavatkozást szeretnek telepátiával, tudatalattival, stb., magyarázni, azoknak erre az erőszakolt
magyarázatára ellenérvül fölhozom a következő élményemet, amely minden kétségen felül bizonyítja a szellem önálló létét és
ténykedését. Vannak, akik este felteszik magukban, hogy pontosan ennyi óra és ennyi perckor felébrednek és ez be is következik.
Velem azonban ez sohasem történt meg, mert én mindig vagy úgy elaludtam, hogy ágyúdörgésre sem ébredtem volna fel, vagy a
másnapi programra gondolva annyira nyugtalan voltam, hogy egész éjjel nem tudtam aludni. Jóllehet az elmondandó élmény
mindezeket az indokolásokat fölöslegessé teszi, mégis előre el akarván hárítani minden kételkedő ellenvetést, jónak láttam ezt is
fölemlíteni. Ezeknek előrebocsátása után elmondom úgy, ahogy az élmény bekövetkezett. Egy alkalommal szüleim látogatására
falura utaztam. Ott néhány nappal tovább maradtam, mint ahogyan azt előre számításba vettük. A férjem eljött értem és egyik
délutánra határoztuk hazautazásunkat, ez azonban nem sikerült. Ezért másnap reggel a 6 órai vonattal kellett volna indulnunk, de
ehhez meg nagyon korán kellett felkelnünk, s mivel ott ébresztő óránk nem volt, nagyon kétségesnek látszott, hogy idejében
felébredünk-e, úgy hogy sokat tanakodtunk, hogy a kocsit, amely az állomáshoz vigyen bennünket, mikorára, vagy egyáltalában
megrendeljük-e.
Aznap este író-órát tartottam és kétségeskedve panaszkodtam a Lajos szellemnek, hogy nem vagyunk biztosak felőle, nem
fogunk-e lekésni a reggeli vonatról, mert nagyon körülményes a fölkelés és így a kocsi megrendelése, pedig már haza kell
mennünk. Erre ő azt mondta nekem, hogy ne aggodalmaskodjam, csak bízzam rá magamat, ő pontosan fel fog ébreszteni. Azután
még más dolgokat is írtam vele, és ezalatt egészen megfelejtkeztem arról, hogy pontosan megbeszéljük az időt. Később
megvacsoráztunk és aludni tértünk. Dacára annak, hogy — mint fentebb mondtam — ha valami ilyen különös célom volt a
fölkeléssel, mindig izgatott voltam, azon az éjjelen kivételesen mélyen és nyugodtan elaludtam. Álmomban egy
gyermekkorombeli kedves helyen voltam a nagyapám szőlőjénél és ott Lajos szellemmel nagyon kellemes társalgásba voltunk
elmerülve. Egyszerre csak a Lajos úgy tesz, mint mikor az ember búcsúzni akar valakitől, majd gyengéd szavakkal így szól: „Most
már felkelhettek ám, mert virrad”. Erre a kijelentésére felébredtem. Felébredésem után abban a pillanatban eszembe jutott, hogy
milyen mulaszthatatlan célom van, és nem is tudom, mennyi az idő. Látom, hogy derengő világosság van a szobában, s alig egy-
két perc múlva megkondult a hajnali harangszó, 4 óra volt. Éppen ekkor akartunk felkelni.

2. AZ IMÁDSÁG HATÁSA
 Az imádság hatásának szemléltetésére nagyon alkalmas a következő eset. Egy ideig D. J. testvérem delejezett, aki, mielőtt
spiritisztává lett, baptista volt. Mikor azután elhagyta a baptistákat azok nagy buzgósággal imádkoztak érte, hogy el ne kárhozzék
és hogy visszatérjen hozzájuk. Mikor D. engem delejezni kezdett, a lelkem vagy három héten keresztül a megőrülésig telve volt
gyötrődéssel és folyton az egyházaknak és a szektáknak arra a tévesen alkalmazott és hirdetett felfogására kellett gondolnom, hogy
a spiritizmus bűn és a szellemekkel való érintkezés ellentétben áll Krisztus Urunk igazságával, stb., stb. Már azon a ponton
voltam, hogy hátat fordítok a spiritizmusnak, amikor „véletlenül” kezembe került az Emánuel szellem nyilatkozatai című könyv s
azt szórakozottan kinyitva éppen olyan helyre bukkantam, ahol teljesen világos és meggyőző magyarázatát találtam annak, hogy a
spiritizmusnak az a módja, amelyet mi folytatunk, Isten akarata szerint való s ezzel megnyugodtam, egyszersmind világosan
megértettem, hogy honnan ered az a befolyás, amely engem ilyen gyötrő szorongással töltött el. Nevezetes, hogy a baptisták
imádkozásának ezt a mágikus hatását D., akire irányítva volt, nem érezte meg, mivel ő nem volt szenzitív, én azonban a delejezés
folytán átvett fluidjain keresztül magamra szedtem azokat a hatásokat, amelyek őreá voltak irányítva.

3. BEIGAZOLÓDOTT TELEPATIKUS HALLÁS

A következő eset a háború alatt történt. Férjem már két éve az orosz fronton volt a tábori vasutaknál, amikor egyszerre 14 napi
szabadságot kapott és váratlanul hazaérkezett. Mikor a szabadsága letelt és jelentkezett, azt mondta neki valaki, hogy mielőtt még
beosztanák, kérjen ismét nyolc napi szabadságot és meg fogja kapni. Ezzel a reménységgel távozott hát a férjem hazulról és előre
elhatároztuk, hogy ha megkapja a nyolc napi szabadságot, akkor ebből pár napot vidéken lakó szüleim látogatására szánunk.
Ahogy a férjem elment máris kezdtem készülődni az utazáshoz. Arra az időre azonban nem jött haza, amikorra én vártam, és én
már kezdtem rosszat sejteni. Délután három órakor egyszerre csak hátizsákkal és puskával, indulásra készen fölszerelve érkezik
haza s az ablakon keresztül látva ezt, nagyon megdöbbentem; rossz sejtelem ébredt a lelkemben. Amikor belépett, lehangoltan
mondta, hogy nem kapta meg a remélt nyolc napi szabadságot, sőt azonnal beosztották kiképző altisztnek és a parancs értelmében
néhányadmagával azonnal kell indulnia Erdélybe.
Csupán elbúcsúzni jött haza, mert öt órára be kell mennie a laktanyába, amikorra ott lesz a tiszt, akivel rendeltetési helyükre
utaznak. Természetesen nagy csalódást és szomorúságot okozott ez a fordulat; vigasztalhatatlan voltam, s amikor másfél óra
múlva a férjem eltávozott, nagy sírással borultam le a díványra. Sírás közben egyszerre egy hang üti meg a fülemet, a vezető
szellememnek, a Névtelen szellemnek a hangja. Egészen tisztán és hallhatóan azt mondja: „Ne sírj, gyermekem, a férjed most nem
utazik el, most visszajön, s csak későbben fog elutazni. Ne légy kétségbeesve, akkor sem lesz semmi baja. Nyugodjál bele a sors
ilyen változásába, mert ez így sokkal jobb lesz, mintha megkapta volna a szabadságot”. Én azt hittem, hogy ezt a vigasztalást csak
azért mondja, hogy amúgy is beteges szervezetemet és gyenge idegeimet nagyon meg ne viselje a szomorúság. Nem tudtam
elhinni a mondottakat, bár jólesett az a halvány remény, amelyet megcsillogtatott a lelki szemeim előtt. Aztán arra gondoltam,
hogy hiszen a Névtelen szellem nem szokott olyat mondani, ami csalóka káprázat lett volna! De azért csak tovább sírdogáltam.
Egyszerre sírás közben a férjem hangját hallom, amint ezt mondja valakiknek: „Mit állunk itten és várunk bizonytalan ideig!
Az a vonat már úgyis elindult, amelyikkel nekünk kellett volna elmennünk; s ha ő nem jött, (t.i. a főhadnagy) ő a felelős érte, nem
pedig mi! Én úgy gondolom, legjobb lesz, ha mindegyikünk hazamegy és még az éjjelt legalább otthon tölti”. Erre örömteljes
zúgásfélét hallok, mint sok ember beszédét azután csönd lett. Úgy 30-35 perc múlva a férjem lépéseit hallom az ajtó előtt s
egyszerre csak bekopogtat és belép. Nem akarok a szememnek hinni, hogy ilyen hamar beteljesedett, amit a Névtelen szellem
vigasztalásul mondott. Kérdőn tekintek a férjemre, miképp történt, hogy visszajött? Erre ő elmondta, hogy a főhadnagy, akivel el
kellett volna utazniuk, nem érkezett meg a mondott időre és az ő indítványára mindenki hazament. Szóról-szóra azt mondta, amit
én telepatikusan hallottam egy fél órával előbb. Az éjjelt otthon töltötte, s másnap reggel megint összegyülekeztek. Amikor
elbúcsúzott, megint úgy éreztem, hogy most is vissza fog jönni. És csakugyan, egy óra múlva visszajött. Ez vasárnap volt. Hétfőn
reggel újra elbúcsúzott, most azonban már az volt az érzésem, hogy nem fog visszajönni, úgy is történt: a hétfő reggeli vonattal
elutaztak Erdélybe.

4. A „BARÁTLYUK”-BAN

A következő álombeli élményemet három ízben is átéltem, mégpedig mindannyiszor igen nagy szorongással és félelemmel.
Álmomban a szellemalakomban egy nagyon szűk bejáratú barlangfélébe hatoltam be, amely bejáratot tüskés, akácos sarjak és
mindenféle összevisszanőtt bozótok zártak el a külvilágtól. Először egy kissé tágasabb üregbe értem, amely a bejáratból még némi
világosságot kapott. Itt két csontvázat láttam ülő helyzetben földből készült padkán ülve, ugyancsak földből döngölt asztalforma
mellett; az asztalon régi-régi cseréptányérokat s azokban egészen kővé keményedett ételmaradékokat láttam. Ugyanott
szappandarabok is voltak, szintén egészen megkövesedve. Ebből az üregből egy szűk folyosón mentem végig, amelyben egy álló
helyzetben lévő csontvázat láttam. Mindegyik csontváz helyzete azt látszott bizonyítani, hogy ezeket a szegény embereket
váratlanul érte utol a halál. A szűk folyosó végén egy földbe vájt lépcső fokain le kellett menni; ott egy nagy és tágas üreg volt,
amelyen keresztülhaladtam s ennek a végén egy egészen elkorhadt létrán lementem egy nagyon terjedelmes olyan üregbe, amely
úgy volt a hegy belsejében kivájva, hogy a közepén megmaradt egy nagy, alaktalan föld- illetőleg sziklatömeg.
Ez az üreg olyan tágas volt, hogy benne akár egy szekér is kényelmesen elhaladhatott, sőt megfordulhatott volna. Én tudtam,
hogy ebből több kisebb bevájt cellaféle nyílik és azt is tudtam, hogy az utam célja az egyik cella, amelyben egy ökölnyi nagyságú
gyémánt van sok egyéb drágaság között. Mielőtt azonban nekiindultam volna, hogy keresztülmenjek azon a nagy területen,
egyszerre csak énekhangok ütötték meg a fülemet, s hogy észre ne vegyenek, behúzódtam egy bevájt barlangfal mögé, bár tudtam,
hogy a ruhám onnan kilátszik és könnyen észrevehetnek. Ez nem kis szorongással töltött el. Az énekhang folyton közelebb jött s
egyszerre csak látom ám, hogy szerzetesek, zászlóval és gyertyákkal, zsolozsmákat énekelve processzióban vonulnak végig a
tágas barlangüregben és meredt tekintettel néznek abba az irányba, ahol én vagyok megbújva. Azt hittem, hogy engem néznek és a
szorongásom egész rettegéssé növekedett; pedig ők, úgy látszik, csak a kijárat felé néztek. Lassanként elvonult a processzió és én
keresztülsiettem a térségen, be abba a cellába, ahol a nagy darab gyémántot sejtettem. Ott azonban nem találtam, hanem a mellette
lévő cellában, egy földbevájt kicsiny üregben, a többi drágaság között.
A gyémánt durván volt csiszolva. A kezembe vettem és úgy néztem bele, mint ahogyan az ember valami látcsőbe szokott
belenézni. Amint keresztülnézek rajta, mint valami panorámában, annak a letűnt kornak a képét látom magam előtt, amikor a
körmenetben látott barátok éltek; hullámzó gabonaföldeket, amelyeken arattak, régi viseletben, régi szokások szerint, régi
felszerelésekkel, ragyogó napsütésben. Akkor nagy habozással álltam meg. Szerettem volna magammal vinni a gyémántot, de
féltem, hogy ha elviszem, utánam jönnek a szerzetesek. Végül is otthagytam és nagysietve indultam visszafelé, hogy kijussak a
barlangból, mert már újból hallottam a távoli énekszót és sietnem kellett, ha azt nem akartam, hogy észrevegyenek. Elérkeztem a
korhadt létrához s nagy félelemmel és rettegéssel imádkoztam a jó Istenhez, hogy csak most segítsen ki, hogy le ne roskadjon
alattam a korhatag létra, mert akkor ott kell elpusztulnom, s megfogadtam, hogy soha többé nem jövök ide. Ez a harmadik és
utolsó látogatásom volt a barlangban, miután két előző ízben ugyanezt az utat jártam meg, anélkül, hogy akkor a keresett
gyémántot megtaláltam volna.
*
Ezt az álmomat elmondtam a szüleimnek, mire édesatyám ráismerni vélt arra a helyre, ahol a szellemem járt és elmondta, hogy
az a közeli Endréd községben az ú.n. „Barátlyuk” nevű barlang bejárata, amelynek a belseje olyanféle, mint amilyennek
álmomban láttam. Elmondotta azt is, hogy Endréd községet II. Endre alapította a tatárjárás idejében, s állítólag az ottani
szerzetesrend a rend kincseivel a tatárdúlás elől ebbe a hatalmas barlangrendszerbe menekült el, amely olyan nagy volt, hogy akár
egy falu lakosságát is magába fogadhatta volna. Úgy mondják, hogy a tatárok közeledésekor a falu egész népe csakugyan oda
menekült, s úgy látszik, talán beomlott a barlang bejárata, vagy valami más szerencsétlenség folytán ott pusztultak a menekültek.
Azóta többen próbálkoztak a barlangba való behatolással, azonban a próbálkozás nemcsak azért kockázatos, mert a földalatti
üregekben azok igen nagy terjedelme és rendszertelen összevisszasága folytán egészen el lehet tévedni, de főképpen azért, mert
bennük a levegőtlenség miatt nem lehet megmaradni, úgyhogy még a fáklya, vagy a lámpa is kialszik. (Kedves Vezetőnknek
feltettük azt a kérdést, hogy nem lenne-e jó ezeket a szellemeket médiumok útján felszabadítani kötött helyzetükből? Ő azonban
azt felelte, hogy ilyesmibe beleavatkozni nem tanácsos, mert az ő idejük még nem jött el, s ha az ő végzetükbe beleavatkoznánk,
ezzel a kísérletezéssel olyan erőkkel kerülhetnénk kapcsolatba, amelyek nagy veszedelmeket hozhatnának reánk.)

5. A TÖRÖK KINCSEK
Az előbb elmondotthoz nagyon hasonló a következő eset: Rendes üléseinken háromszor egymásután jelentkezett egy török
szellem, aki azt mondotta, hogy ő abban az időben élt, amikor Budavárát a törököktől visszafoglalták. Az ostrom ideje alatt
többedmagával nagyértékű kincsekkel a vár alatti egyik barlangüregbe menekült s annak a bejárata beomlott és ők ott pusztultak.
Megnyilatkozásai során egész pontosan és szabatosan leírta azt a helyet, ahol a földalatti üreg bejárata volt s elmondotta, hogyan
van az mostan befalazva, melyik utcából hogyan lehet azt megközelíteni s milyen ház áll most azon a helyen. Leírása nyomán
kimentünk a helyszínére és mindent teljes pontossággal úgy találtunk, ahogyan azt a szellem elmondotta. Akkor közülünk egyesek
nagy lelkesültségükben azonnal intézkedéseket akartak tenni a szellem által jelzett rengeteg értékű kincsek feltárására s ezt a nagy
lelkesültségüket csak a kedves Vezetőnk óvó figyelmeztetése hűtötte le, aki azt mondotta, hogy az ilyen vállalkozás nagy
szerencsétlenséget hozhat arra, aki a kincseket megtalálja és kiemeli, mert azokhoz olyan mágikus erők vannak kötve, amelyekkel
földi halandó azután megbirkózni képtelen lenne. Intő figyelmeztetés legyen ez mindazoknak, akik a spiritizmust kincskeresésre
akarják felhasználni.

6. A LELKIISMERETLEN VARGA
Hogy a legjelentéktelenebbeknek látszó földi dolgok is milyen hatásokat válthatnak ki a szellemvilágban, illetőleg annak a
szellemnek az életében, akit valami mulasztás terhel, annak igen jellegzetes példája volt a következő élményem: 1923 telén több
ízben feltűnő és jellegzetes kopogásokat hallottam a szobámban, amelyek, mint ahogy már gyakorlatból tudtam, csak szellemtől
eredhettek. A legközelebbi íróórámon megkérdeztem Lajos szellemtől, hogy vajon kitől erednek ezek a kopogások. Lajos azt
mondta, hogy majd utánanéz. Rövid idő múlva így folytatta az írást: Ez valami Horváth István nevű szellem, aki nagyon kér téged,
hogy bocsáss meg neki és imádkozzál érte, mert nagyon rossz állapotban van. Most utalok az élményeim első kötetében többször
említett arra a történetre, amikor engem súlyos betegségemben egyik vidéki városban hipnotikus és delejes kezeléssel
gyógyítottak, s ezt az én delejezőmet éppen így hívták. Jóllehet, kissé csodálkoztam azon, hogy bocsánatomat kéri, holott
tudomásom szerint semmit sem vétett ellenem, sőt ellenkezőleg, mindig hálásan gondoltam reá az eredményes gyógykezelésért és
a hipnotizmusba való bevezetésért, amelynek útján annyi ismeretre és annyi lelki értékre tettem szert, de mégis gondoltam, hogy
talán tudtomon kívül tett valamit, ami őt nyugtalanítja, s azért vagy két hétig naponta imádkoztam érte.
Most még közbevetőleg azt is meg kell említenem, hogy a legpregnánsabb látományaim az elalvás és az ébredés időpontjaiban
szoktak bekövetkezni — nyilvánvalólag azért, mivel akkor áll be a lélek és a test közti meglazulás állapota. A fentebb említettek
után mintegy 10-12 napra egy ilyen elalvásom előtti időpontban egyszerre csak a szobának azon a helyén, ahonnan a kopogásokat
szoktam hallani, egy kép tárult elém: Hosszú deszkabódé-félében egy elhanyagolt külsejű, megöregedett ember, rendetlenül
kiütközött szakállal, hátrafelé haladva — mint a kötélverők szoktak — a kezében a készülő fonállal haladt, egy nagy kerék körül
fonalakat, illetőleg köteleket húzgálva. (Megjegyzem, hogy én életemben kötélverőt sohasem láttam munkában, s így efféléről
semmi képzetem nem volt.) Csodálkozva merültem el a kép szemlélésében; úgy tűnt fel előttem, mintha én ezt a valakit már
életemben valamikor láttam volna. Sokáig törtem a fejemet, ki lehet ez a rossz állapotban lévő szellem. Nagysokára kezdett csak
derengeni az emlékezetemben egy nagyon régen múlt dolog emléke. Kb. 18-20 esztendővel azelőtt egy cipésztől egy mátyás-
madarat (szajkó) vettünk, amelyet nagyon megszerettünk s mivel madárkedvelők lévén egyéb madaraink is voltak, s mert ennek a
madárnak a volt tulajdonosa gyakran meglátogatott bennünket, jobban mondva a madarát, amelyet ő tanított beszélni, úgy magunk
között tréfásan mindig úgy neveztük őt, hogy a „Matyi papája”.
 Most kezdtem csak homályosan emlékezni, hogy ezt az embert is Horváthnak hívták; megjegyzem azonban, hogy amikor
velünk érintkezésben állt, még egészen fiatal férfi volt, egyetlen ősz hajszál nélkül és borotvált arccal. Így az emlékezés fonalán
azután sok mindenféle eszembe jutott, többek közt az is, hogy ez az ember a férjem és a sógorom rábeszélésére 20 évvel a
látomány előtt egy pár cipőt készített nekem, amibe nagyon nehezen egyeztem bele, mert cipőt — igen érzékeny lábú lévén —
nem akartam e tekintetben még ki nem próbált cipésszel készíttetni. Balsejtelmem valóra is vált, mert a cipő rövid lett, úgy hogy
én mint valami béklyóban, nagyon keservesen tudtam csak benne járni és mindannyiszor sokat szenvedtem, amikor egy-egy ideig
ez a cipő volt a lábamon, s bizony elgondolható, hogy nem a hála érzéseivel gondoltam az elkészítőjére. Bosszúságomat még
tetézte az, hogy mikor őt megszólítottam, hogy a cipő használhatatlan, mert rövid, és fáj benne a lában, ő egész hetykén válaszolt s
azt mondta, hogy egy grófnővel könnyebb boldogulni, mint velem, és hogy az a cipő egészen jó, csak én kényeskedem.
Természetesen annyi esztendő lefolyása alatt az egész dolog kiment az emlékezetemből, az illető pedig végképp kikerült a
látókörömből.
Ennek a látományomnak a hatása alatt, és hogy a látottak exact voltáról megbizonyosodjunk, utána érdeklődtünk, hogy ez az
ember csakugyan meghalt-e, vagy egyáltalán mi van vele. Mivel a sógorom földije volt, könnyű volt megállapítanunk élete
további sorát. Eszerint ez az ember éppen megbízhatatlansága folytán a mesterségével semmire sem ment, s így kénytelen volt
feleségestől elköltözni Budapestről az apósának a házához, aki kötélverő volt. Ez pedig csak olyan feltétel mellett volt hajlandó a
vejét eltartani, ha az ő mesterségében, a kötélgyártásban segít. Ebből éldegélt azután egészen haláláig.
*
Itt rá kell mutatnom arra, hogy ebben a látományban semmiféle más hipotézis nem nyújthat kielégítő magyarázatot csak
kizárólag a spiritizmus. Kétségtelen, hogy ez a szellem a maga egész világával jelent meg az én lelki szemeim előtt, amely világról
én semmit sem tudhattam, sőt a környezetem tagjai közül sem tudott senki. A látomány exact voltát külön erősen alátámasztja és
igazolja az is, hogy a szellemet megöregedve, megőszülve és elhanyagolt szakállal láttam, holott én fiatalon és borotvált arccal
ismertem 30 esztendővel azelőtt; azután arról sem tudtam sem én, sem a férjem, hogy ő élete végén kötélgyártással foglalkozott.
És lám, a szellem ebben a minőségében mutatta magát.
De a legnyomatékosabb a dolog erkölcsi oldala, amelyre most, leírásom végén mutatok rá. Ez pedig az, hogy miután ez az
ember az ő hanyag munkájával és hetyke magaviseletével nekem nemcsak sok testi fájdalmat, de lelki háborgást is okozott, ezek
az én fájó érzéseim az én tudtomon és akaratomon kívül a szellemvilágban is megtalálták őt és a lelkiismeretén keresztül nem
engedték békességet élvezni, s azért az érzések szálain haladva kénytelen volt keresni a megpihenés és megbékélés lehetőségét. Ez
a kereső érzése hajtotta őt hozzám, hogy imádkozzam érte, hogy így kiegyenlítődhessék az a rossz érzés, amely bár belőlem régen
elmúlt, őbelőle, mint szellemből, e nélkül a leszámolás, illetőleg kiegyenlítés nélkül nem tudott elmúlni.
*
A teljesség kedvéért még csak azt jegyzem meg, hogy az illetőt nem Horváth Istvánnak, hanem Horváth Jánosnak hívták. Itt
azonban utalok arra, hogy még a legexactabb médiumi átvételnél is fenn kell tartani a tévedésnek bizonyos százalék lehetőségét. A
keresztnevet vagy a Lajos szellem vehette át rosszul és úgy adta nekem tovább, vagy pedig írásközben, mikor a szellem a
kezemmel a Horváth-ot már leírta — mivel az én lelkem előterében a volt delejezőm neve merült föl — a saját képzeletem
segíthette hozzá, hogy János név helyett István név íródjék le.

7. ELKÉSETT MEGBÁNÁS
Ugyancsak az előbbi igazságot támasztja alá az az eset is, amelyet a következőkben fogok elmondani. A háború alatt a férjem
távol lévén, az üzlet vezetésével magamnak kellett bajlódnom, ami nem kis feladatot rótt rám, nemcsak azért, mivel asszonynak
férfialkalmazottakkal nehéz bánnia, hanem azért is, mert abban az időben, éppen mert a férfiak nagy része katona volt nagyon
nehéz volt rendes munkaerőt találni. Így azután sok mindent el kellett nézni és beletörődni olyasmibe is, amit rendes körülmények
között nem tűrt volna meg az ember. Így volt egy H...y nevű segédünk, aki nagyon ügyes fodrász volt ugyan és a vendégek
szívesen is vették az ő kiszolgálását, de nekem nagyon sok kellemetlenséget és sok rossz érzést okozott, mert modora velem
szemben arrogáns volt, sőt még azon is rajtakaptam, hogy a kasszához hozzányúlt. Továbbá, mivel tudta, hogy spiritiszták
vagyunk, mindig gúnyolt úgy szemünkben, mint a hátunk mögött.
Szerettem volna tőle megszabadulni, de csak valahogyan szépszerével, mert tudtam, hogy amilyen rosszindulatú ember, a
segédek között hangulatot kelt ellenem, s azután esetleg nem kapok segédet. Ilyen körülmények közt voltam kénytelen vele valami
kilenc hónapig bajlódni. Ez a rossz érzés annyira bevésődött már a lelkembe, hogy ha csak róla álmodtam is, biztosra vettem, hogy
aznap valami kellemetlenség történik velem. De végre mégis csak megszabadultam tőle. Amikor a háborúnak vége lett, megint
minden a rendes kerékvágásba zökkent és én az üzleti dolgokat és a vele járt kellemetlen emlékeket teljesen a hátam mögé
vetettem s nem is gondoltam többé rájuk. Ezek után kb. 9-10 évre egy reggel megint olyan félálomszerű állapotban látom, hogy az
ágyam előtt fehér borbélykabátban ez a kellemetlen ember áll, csont és bőrre lesoványodva, és nagy beesett szemeivel
kétségbeesetten tekint reám. Sápadt arcán még a hullafoltokat is látom, s én megborzongva fordulok el a látománytól, mert
álmomban is eszembe jut, hogy valahányszor ezzel az emberrel álmodtam, az mindig valami rosszat jelentett.
De amint kezdek megmozdulni, hogy elforduljak tőle, ő kétségbeesetten szólít meg: „Nagysád, az Isten áldja meg, bocsásson
meg nékem! Én tudom, hogy nem érdemlem meg, de azért mégis kérem, hogy egy kicsit imádkozzék értem! Segítsen rajtam, mert
nagyon szenvedek!” Én ennek dacára - kelletlenül húzódom el tőle, s hogy ne is lássam, befelé fordulok. Akkor kétségbeesve
térdel az ágyam elé és összekulcsolt két kezét a testemen keresztülnyújtva, könyörögve és szinte könnyezve kiáltja: „Nagysád, az
Isten nevére kérem, bocsásson meg nekem, mert nagyon sokat szenvedek! Ha csak egyszer imádkoznék értem, úgy érzem,
megenyhülnének a szenvedéseim.” Erre mintegy magamhoz akarva térni, megrázom a fejemet, hogy felébredjek, s kinyitom a
szememet, de még mindig magam előtt látom, s ebben a féléber állapotban kezdem a gondolataimat összeszedni; látva ennek a
szegény léleknek hullafoltos arcát, mélyen bennülő szemeit és nagy megalázkodását, kezd lassan kialakulni bennem a kíváncsiság,
hogy csakugyan meghalt-e ez az ember?
Hiszen amikor nálam volt, akkor is sokszor fulladozott s lélekzet után kapkodott, mert állítólag tüdőlövéssel bocsátották el a
katonaságtól. Mire egészen felébredtem, a meggyőződés utáni vágy kerekedett minden más érzésem fölé és egy rövid imádságot
mondottam magamban arra az eshetőségre gondolva, ha csakugyan meghalt volna. Még aznap első dolgom volt, hogy utánajárjak,
hogy vajon ez az ember csakugyan meghalt-e. Mivel tudtam, hogy hol lakik, felkerestem a lakását és hogy a dolgoknak eléje ne
vágjak, a házmesternél azt kérdeztem, hogy vajon H...y-né itt lakik-e? A házmesterné legnagyobb meglepetésemre azt a választ
adta, hogy már nem H...y-nénak hívják, hanem K...-né-nak, mivel első férje: H... y 3 éve, hogy tüdőbajban meghalt s az özvegye
egy évvel ezelőtt újra férjhez ment.
*
Íme, ismét egy eklatáns bizonyíték arra nézve, hogy a lélek nem vétkezhetik az igazság és a szeretet ellen anélkül, hogy
a szellemvilágban meg ne kelljen érte bűnhődnie, ha másképpen nem, a saját rossz érzéseiben, amelyek nyugodni nem
engedik.

8. VESZETTSÉG ÉS FEKETE MÁGIA

A következő eset egy képzelt betegségről (hypochondria) és annak szellemi segítséggel történt gyógyításáról szól, amely mély
tanulságokat tár a szellemvilág rejtelmei iránt komolyan érdeklődő elé. Magának az esetnek egyébként tragikus előzményei
vannak. Egy javakorabeli férfit a Városmajorban való sétálás közben megharapott egy kis kutya. A dolog, bár egészen
jelentéktelennek látszott, mégis végzetessé vált, mert — mint hasonló eseteknél elő szokott fordulni — az illető nem gondolt arra,
hogy az állat talán beteg is lehet, s elmulasztotta a védőoltást igénybe venni. Az események azután tragikus gyorsasággal követték
egymást. Az illetőt kilenc hét múlva magas láz és heves főfájás kezdte gyötörni. A rögtön hívott orvos, nem ismervén az
előzményeket, annak dacára, hogy a beteg a víztől iszonyodott, nem ismerte fel a bajt, és így nem sok segítséget nyújthatott neki, s
a beteg nagy kínok között három nap alatt meghalt. A hirdetés, melyet a kutya gazdája tett közzé, figyelmeztetve az előtte
ismeretlen urat, hogy a kutyája, amely megharapta, veszettségben pusztult el, már csak az elhunyt özvegyének a kezébe jutott. Az
eset után a Pasteur-intézet egyik laboránsa véletlenül összekerült a tragikus halált halt férfinak ugyanabban a házban lakó egyik
ismerősével, aki pár szóval megemlékezett a különös körülmények között hirtelen elhunyt X. bácsiról.
A laboránsnak feltűnt a betegségnek egy és más tünete, így pl. a betegnek a víztől való iszonyodása és feletteseinek az esetet
jelentvén, a megindított hivatalos vizsgálat kétségtelenül megállapította, hogy az elhunyt veszettségben halt meg. A dolognak
engem, illetőleg Mariska nővéremet érintő része itt kezdődik. A részleteiben oly szomorú és végzetes esetet elbeszéltem a
nővéremnek, aki nagy kutyabarát, s akit hat héttel előbb harapott meg a kutyája. Erre ő annyira megijedt, hogy talán ő is így járhat,
hogy ez őt valósággal súlyos beteggé tette, annyira, hogy két nap múlva kétségbeesve rohant hozzám, hogy segítsek rajta, vagy
adjak neki valami tanácsot, mert attól fél, hogy beleőrül a félelembe, mert két nap óta ugyanazokat a tüneteket érzi magán,
amilyeneket én a fenti betegséggel kapcsolatban elbeszéltem. Aznapi íróórámon megkérdeztem Lajos szellemet a Mariska
félelmét illetőleg, aki azt mondta, hogy nincsen semmi komolyabb aggodalomra ok, mert az egész csak képzelődés és az idegek
kimerültségéből származik. Az ő kutyájának nincs semmi baja, s így semmi különösebb óvóintézkedésre nincsen szükség;
azonban, hogy a félelmétől megszabaduljon és hogy a kutyája is meg legyen óva a veszettségtől, tegye a következőket: olyan
valaki delejezzen neki egy pohár vizet, aki nem hallott az esetről.
Ebből a vízből a Mariska nedvesítse be mindkét fülét és a szemeit, igyék belőle három kortyot s ugyanannyit adjon belőle inni
a kutyának is. A megmaradt vizet pedig öntse a háta mögé, de olyan helyre, ahol senki sem járhat. Azután a kutya szőréből,
mégpedig az állat két füléről, homlokáról, orráról, a négy lábáról és a farkáról vágjon ki egy-egy kis csipetnyi szőrt és az egészet
összekötve menjen el vele valamilyen folyóvízhez, álljon a folyás irányának háttal, s dobja be a folyóba — a háta mögé — a kis
csomagot, hogy a víz vigye el tőle messze az esetnek még a gondolatát is. Se a vízkiöntésnél, se a szőrcsomag vízbedobásánál ne
nézzen vissza. Mikor ezt megcselekszi, előre gondoskodjék a kutya számára meleg helyről, mert nyolc napig fázni fog (Holott a
kutya annyira nem volt fázékony, hogy télen is kifeküdt a hóra, olyan melege volt mindig.) és félős természetű lesz, ő pedig
megszabadul a félelemtől. Nővérem mindazt megtette, amire Lajos utasította, mire félelme elmúlt, idegei megnyugodtak. Szeretett
kutyája, a Bodri azonban, ha szél vagy vihar közeledett, de különösen égdörgéskor reszketve menekült az emberekhez s még forró
nyárban is a meleg takaréktűzhely alá kuporodott, annyira reszketett minden ízében. Ez a félelem még aznap kezdődött, amikor
Mariska Budáról hazatérve (ahol a szőrcsomagot a Margit-hídról a Dunába dobta) dr. L.-nétől a kutya iránt érdeklődött. Dr. L.-né,
a dologról mitsem tudva, csodálkozva mesélte, hogy a kutyát kénytelen volt a pincébe csukni, mert minden ok nélkül szüntelenül
vonított és a bezárt ajtót mindaddig kaparta, amíg be nem eresztette.
*
Az előbb elmondott esettel szoros kapcsolatban, mint annak szellemi háttere, jött létre a következő látományom: Látok egy
rideg, sziklás, zord és mindenképpen barátságtalan vidéket. A sziklákon mindenütt mély szakadékok, mintha vulkanikus eredetűek
volnának. Víz sehol. Viharos égbolt, villámokkal terhes felhők; forró szelek süvítenek végig ezen a barátságtalan vidéken. Az
előtérben egy sajátságos, nagyjából emberi alakhoz hasonló tömeget látok, mint valami elnagyolt szobrászmunkát. Közelebbről
szemlélve azonban azt látom, hogy két szem pislog ki a fejnek megfelelő tömegből és barátságosan néz reám. Felsóhajtok: Uram
Isten, mit véthetett ez a szegény ember, hogy ilyen állapotba került? Akkor észreveszem, hogy mintha megmozdítaná a fejét, mire
tojáshéjszerűen kezd lepattogzani róla az arcát borító réteg, amely olyan, mint valami megmerevedett véres habtömeg. Amint az
arcáról leválik ez a sajátságos anyag, felismerem, hogy ez az az ember, akit a veszett kutya megmart.
Most látom csak, hogy az az anyag, amely rászáradt, tulajdonképpen abból a habból képződött, amely betegsége alatt a
szájából bugyogott ki, úgy hogy lassanként az egész testét beborítva mintegy ráfagyott. Ez sajátságos hatása a
természettörvénynek: mivel ezek az emberek és szellemek a betegség hatása alatt dühöngenek, azért fagy rájuk az a habszerű
szürke anyag, amely őket lefogja és megbénítja. Továbbvizsgálva a környéket, látom, hogy ezen a helyen sokan vannak
sziklaüregekbe és hasadékokba úgyszólván beágyazva és beszorulva, még sokkal nehezebb és terhesebb állapotban, mint ez a
szegény emberszellem. Látszik rajtuk az erőlködés, hogy teljes erejükkel szeretnének kiszabadulni, s meddő erőlködésükben
dühöngenek. De minden erőfeszítésük kárba vész, mert a sziklahasadéknak még a nyílása is lánccal van átkötözve, sőt
némelyiküknek még a kezei és lábai is meg vannak bilincselve, úgy hogy megmozdulni sem tudnak.
*
 Most értem meg egyszerre azt a különös dolgot, hogy ezek a szellemek azok, akik valaha fekete mágiával foglalkoztak s ez az
ő bűnhődésük; akik pedig így meg vannak bilincselve, azok, úgy látszik, kényszer testöltés előtt állanak. Ez az emberszellem, aki
veszettségben halt meg, már a szabadulás állapotába jutott, mert ez már nincs leláncolva és amint a karjai felszabadulnak,
könnyűszerrel le tudja majd hántani magáról a további rétegeket. Hogy ilyen hamar felébredt, azt annak köszönheti, hogy már
életében is imádkozni szokott, jóratörekvő ember, sőt spiritiszta volt és ő most ettől a vigasztalan, bűnhődő, szférától meg fog
szabadulni. Amazok pedig, amint már említettem, egy-egy bűnhődő kényszer testöltés előtt állanak, amelyben a sorsuk borzalmas
szenvedés lesz: veszettség általi halál, vagy nyavalyatöréses élet vár reájuk, amely betegségükben semmiféle orvosság, sőt még a
delejezés sem használ nekik. Ez a magyarázata annak is, hogy annak a szegény embernek, akit a veszett kutya megmart nem
lehetett a Földön a sorsa elől elmenekülnie, sőt még az orvos sem ismerhette fel a betegségét, annak dacára, hogy rajta a veszettség
összes tünetei szembeszökően megnyilatkoztak. (Mint jellegzetes dolgot említem meg, hogy ez a látomány az illető ember halála
után pontosan kilenc hét múlva jött létre. Tudvalevően a veszettség kitörése a fertőzés után 9 nap, 9 hét vagy 9 hónap múlva
szokott bekövetkezni: úgy látszik, a szellemvilágbeli állapot változásainál is ez a kilences számtörvény az uralkodó ezeknél a
boldogtalan lelkeknél.)

9. A LÉLEK ÁLLAPOTA A HALÁL UTÁN

A LÉLEKLÁTÓ MACSKA
Az édesatyám, aki nyugalmazott rendőr volt, 1931. május 30-án halt meg. Én férjemmel a temetésre 31-én utaztam haza a
hajnali vonattal. Odautazásunk idején a vonatban kimerülve bóbiskoltam, s ezalatt a következő látomásom volt: vidéki házunk
utca-felőli szobájában láttam az édesatyám holttestét feküdni, s mintha a holttestet az édesanyja (aki régen meghalt) és vele együtt
más asszonyok masszírozták volna s belőle valami puha, ködszerű anyagot vontak volna ki. Úgy látszik, a lelki részt vonták ki a
testéből. A később elmondandók érdekében meg kell jegyeznem, hogy az édesapám holttestét az öltöztető emberek
figyelmetlenségből hiányosan öltöztették föl, úgy hogy csak mellényben (tehát kabát nélkül) feküdt a koporsóban. Mariska
nővérem éppen otthon tartózkodott, amikor az édesapánk meghalt. A halál hirtelen következett be: az atyánk este kiment az
udvarra s alig tett pár lépést, összeesett és nagyon rövid idő, talán pár perc alatt vége volt. Megérkezésünk után édesanyámmal a
belső, kicsiny szobában tartózkodtunk s ő több ízben szólt, hogy menjek és nézzem meg az atyám holttestét. Én azonban mindig
nagyon borzadtam a halottaktól, azért most is húzódoztam ettől a pillanattól.
Délelőtt féltízkor végre bementünk a halottas szobába és megnéztem a holttestet. Ekkor a test mellett egyszerre
megpillantottam az ő lelki énjét állani, amely sokkal fiatalabbnak és soványabbnak látszott, mint atyám volt életében.
Mozdulatlanul állt és merőn nézte a holttestet olyan szemekkel, mint egy hipnotizált. Később, déli 2 óra tájban ismét be kellett
mennem és még mindig ugyanúgy láttam ugyanott állani. Június 1-én délután volt a temetés. Míg a pap beszélt megint ott láttam
édesatyám lelki énjét amint a koporsóra bámult. Most is ugyanazzal a merev tekintettel nézett mint a hipnotizáltak szoktak, egész
addig a pillanatig, amikor a behantolás megkezdődött. Amint az első rögök dübörögtek a koporsón, egyszerre megriadt
arckifejezést öltött és mikor a gödör egészen betelt földdel, olyan rémület tükröződött az arcán, amely az ő egész belső
kétségbeesését kifejezte: „Nincs többé semmi! Minden elmúlt, nincs otthona, nincs kihez tartoznia, stb.” S akkor szörnyű
kétségbeeséssel, mint a szél, elrohant. A temetés után harmadnap együtt ebédeltünk az édesanyámmal, amikor egyszerre ájulásféle
érzés fogott el, végül transzba estem.
(A vezetőm tanításaiból tudom, hogy a nemrég elhunytak szellemének megnyilatkozása kínos rosszulléttel járó transzállapotot
hoz létre, főképp az olyan nemrég elhaltaké, akik nem nagyon éltek lelki és szellemi életet, ennélfogva még mindig erősen a testi
fogalmakhoz vannak kötve.) Az édesatyám jobbik énjének egy része nyilatkozott meg, s az édesanyámhoz szólva, ezeket mondta:
„Hát nem ismersz meg? Lásd, a macskád rám ismert.” (T.i. a házimacskánk mindig az édesapámhoz ragaszkodott, étkezés
alkalmával mindig hozzá ment s úgy vétette magát észre, hogy két lábra állt és az első két lábának a karmait édesatyám térdébe
gyengén beleeresztette, s csak ha nem akarta észrevenni, akkor eresztette bele mélyebben, míg végre kapott valamit. Máskülönben
mindenkit került a macska, idegen jelenlétében egyáltalában be sem jött a szobába. Most az én térdemre kapaszkodott, ugyanúgy,
mint az édesapáméra szokott.)
*
12 nappal később már itthon Pesten egy éjjel azt álmodtam, hogy a lakásomba sokan jöttek, férfiak, asszonyok, különböző
problémáikkal, és az édesanyám is velem volt. Egyszerre csak azt látom, hogy a jövevények között hátul az édesapám is
megjelenik, (mégpedig éppen úgy, ahogyan el volt temetve: ingujjban és harisnyában), s hátul egy székre leül. A jövevényeknek a
Vezetőm tartott beszédet és egyenként adott tanácsokat a kérdezőknek. Mikor az édesapámon volt a sor, akkor a Vezetőm azt
mondta, hogy most én beszéljek. Ekkor én buzgó fohásszal fordultam az Úr Jézushoz, hogy addig is, míg az édesapám felett
ítéletet mondanak, használja fel őt az ő csekély képességei szerint és bocsássa meg neki, hogy az ő szent neve ellen annyit vétett,
(t.i. az atyám, sajnos, gyakran káromkodott). Imám végén az édesatyám annyira összeroskadt, hogy az arcát a kezébe rejtve a
földre borult és úgy maradt ott zokogva.
*
Később azután úgy láttam az édesatyámat, hogy vadonatúj rendőri felszerelést kapott, alsó és felső ruházatot, s ettőlfogva
mindig mint rendőrt láttam őt álmaimban és látomásaimban.

10. A KÜLÖNÖS ORRÚ HÖLGY

1932. május óta férjemmel Pál testvérem házában lakunk, s így a mindennapi érintkezés révén az ő dolgainak legnagyobb
részéről szintén tudomást szerzünk. Így volt neki egy kollegája és jóbarátja: K. Gy., akivel többször végeztek közösen vállalt
munkákat, s aki ezen a réven nem egyszer meg is fordult nálunk. P. testvérem erről a barátjáról mindig nagy megbecsüléssel
nyilatkozott, mint jóratörekvő, igaz emberről. K. Gy. egyébként 40 év körüli, magas, csinos, erőteljes és egészséges férfi volt. Egy
alkalommal P. testvérem azzal a hírrel jött haza, hogy ez a barátja a túlhajtott munka következtében agynyomást kapott és
kórházba szállították. Betegségében P. testvérem meg is látogatta őt s hazajövet úgy nyilatkozott, hogy bár még nem tért magához,
de előreláthatólag csak egy-két napig fog tartani a baj, mert az aránylag fiatal, egészséges és erőteljes férfi hamar ki fogja heverni.
Az ezt követő éjszakán azt álmodtam, hogy az előszoba ajtón valaki becsöngetett és én nyitottam neki ajtót. Feketeruhás,
gyászfátyolos hölgy lépett be, aki így mutatkozott be: „Özv. K. Gy.-né vagyok, a Pátkai főmérnök úrral szeretnék beszélni”.
Felébredésem után P. testvéremnek elmondtam ezt az álmomat, és azt is, hogy az illető hölgy elég csinos és még elég
fiatalasszony, csak az orra nagyon különös szabású, s bár nem feltűnő, de mégis szokatlan alakú, t.i. az orra hegye kissé tört
vonalban fölfelé áll. P. testvérem azt mondta, hogy csakugyan ilyen különös szabású orra van és minden bizonnyal K. Gy.-nét
láttam álmomban; azonban ő ennek dacára is lehetetlennek tartja, hogy a barátja ebbe a betegségbe belehaljon. Rá három napra K.
Gy. meghalt. S mikor P. testvérem a temetésről hazajött, szomorúan mondta: „Nos, az álmod első része beteljesedett; most már
valószínűleg a másik része is be fog teljesedni”. Néhány nap múlva be is teljesedett, még pedig nagyon különös módon.
A következő héten egyik nap délután vendégeink voltak. Időközben én valamiért ki akartam menni a konyhába s az előszobán
mentem keresztül. Eközben látom, hogy az előszoba homályos üvegajtaja előtt áll valaki, s be akar jönni. Odamegyek, hogy ajtót
nyissak s abban a pillanatban nyomta meg a csengő gombját a látogató. A legnagyobb megdöbbenésemre az álomban látott hölgy,
a különös alakú orral, mély gyászban lépett be, ezekkel a szavakkal: „Özv. K. Gy.-né vagyok, a Pátkai főmérnök úrral szeretnék
beszélni”. Gondolom, ehhez nem kell kommentár. Az azonban a gondolkodni nem rest embernek bőséges okot adhat az
elmélkedésre, hogyan lehetnek a történések úgy elrendezve az életben, hogy a még meg sem halt embernek az özvegyét már 7-8
nappal előbb láttam, s milyen kényszernek kell a jövendő eseményeinek engedniük, hogy a „véletlenek” törvényszerűen úgy
sorakozzanak föl, hogy a 7-8 nappal előbb látott jelenség pontosan ugyanúgy következzék be s ugyanazok a szavak hangozzanak
el?!

11. A MEGJEGYZETT TESTVÉR

Lényegileg ugyanilyen jellegű a következőkben elmondandó élményem is. Bár a Szellemi Búvárok Pesti Egyletének több
tagjához hosszú évek óta barátság fűzött, s az egyesület tagjai közül többen az én kis köröm ülésein is vettek már részt, nekem
még egyszer sem jutott eszembe, hogy mint vendég az egyesületi üléseken részt vegyek, már csak azért sem, mert oda még
vendégülésre is nagyon körülményes volt bejutni, de még inkább azért, mert a mi üléseink is éppúgy vasárnap voltak, mint az
egyesületé. Egy alkalommal, miután az én köröm tagjai közül sokan megbetegedtek, a Névtelen szellem az ülésezéseinket három
hétre felfüggesztette. Ez alatt a szünet alatt egy éjjel azt álmodtam, hogy valahol, egy idegen helyre vagyok hivatalos, ahol nagy
társaság tartja az összejövetelét. Ez a helyiség két nagy díszes teremből állott déli növényekkel és vörös márvány lépcsővel az
előtérben. Álmomban ezen a lépcsőn haladok föl az egyik terembe, ahol már sokan vannak együtt. Ott kijelölnek nekem egy
helyet és én ott helyet foglalok. Ez volt az elsőízben való álmom. Reggel elmondottam a férjemnek, hogy milyen különös helyen
voltam; az az érzésem, mintha spiritiszták között lettem volna, de nagyon díszes és előkelő benyomást keltő összejöveteli helyiség
volt.
Ezt mondja erre a férjem: „Nagyon lehetséges, hogy álmodban azt jelentették meg néked, hogy rövidesen meg fogjuk látogatni
a „nagy kör” üléseit. Ez annál inkább lehetséges, mivel éppen tegnap beszéltem Rohay Bélával, az egyesület elnökével, és szóba
került, hogy mi még sohasem érdeklődtünk a nagy kör ülései iránt. Azt is kilátásba helyezte R. B., hogy ha engedélyt kérünk rá, ők
szívesen látnak vendégülésre.” Ezután erre a dologra nem gondoltam tovább. A következő hét szombatján megint ugyanabba a
helyiségbe, s ugyanabba a társaságba álmodtam magam. Álmomban az előcsarnokban egy különös testalkatú, de elég kellemes
arcú férfi fogadott, aki a fejét a nyaka közé húzva tartotta, s a hátán egy kis púpszerű kinövés volt. Ez a felöltőmet és kalapomat
átvette és elhelyezte és a nagyterembe a helyemre vezetett. Különös dolog volt, hogy bár álmomban tudtam, hogy most először
vagyok itt, mégis mintha engemet az ottlévők ismertek volna és nagy érdeklődéssel fordultak volna felém, mint akik valamit
várnak tőlem. Úgy éreztem, hogy bár ismeretlen vagyok, mégsem vagyok ott idegen, hanem mintha számottevő tagja volnék
ennek a gyülekezetnek.
Amikor fölébredtem, megint elmondtam a férjemnek, hogy mit álmodtam, mire ő így felelt: „Egészen természetes, hogy ott
lehettél, mert tegnap megbeszéltem Rohay Bélával, hogy hacsak lehetséges, a holnapi, vagyis vasárnapi ülésükön részt veszünk”.
Vasárnap kora délután tényleg elmentünk Rohayék-hoz, s velük együtt mentünk a nagy körbe. Amikor beléptünk, a legnagyobb
meglepetésemre ugyanaz a különös alakú férfi lépett elénk, akiről álmodtam s akinek R.-né, Mariska testvérem ezekkel a
szavakkal mutatott be: „Ez itt Eszter médium és a férje, helyezze el a kabátjukat és keressen nekik jó helyet”. Nagy
megdöbbenésemet nem tudtam elpalástolni és azonnal elmondtam Mariska médiumnak, hogy ugyanezeket a pillanatokat
ugyanennek a testvérnek a különös alakjával és arcával, már az éjjel átéltem.
*
Itt sem mehetek el szó nélkül amellett a csoda mellett, hogy a Gondviselés milyen céltudatos rendezéssel intézkedik még ilyen
kicsinynek látszó dologban is, hogy a gyülekezet száz tagja közül kijelöli azt az egyetlenegyet akinek ilyen feltűnő testi hibája
van, s az összes körülményeket úgy csoportosítja, hogy az álomlátás összes mozzanatai pontosan bekövetkezzenek, amikor a
megvalósulás pillanata eljő. Akinek szeme van a látásra, annak lehetetlen bele nem látnia a látható mögött rejlő hatalmas világba.

12. A PETRÓLEUMOS KANNÁK

Ezek után többször részt vettünk a nagy kör ülésein. Mindamellett egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy valaha én is ehhez
a körhöz fogok tartozni, mivel ez majdnem lehetetlennek látszott. Mégis az elmondottak után kb. egy évre különös álmom volt.
Azt álmodtam, hogy én ott, abban a helyiségben és abban a társaságban egészen otthon vagyok. Az előcsarnok előtt álmomban
mintha egy még fényűzőbben berendezett előcsarnokot találtam volna, ahol úgy, mint a többi helyiségben, föl-alá hullámzó
embercsoportok voltak. Én magam is ott vagyok nagyon elegáns, de különös szabású ruhában, amilyet életemben sohasem
viseltem, de — mezítláb, s az én mezítelen lábam legalább nyolc-tízszer nagyobb volt, mint a valóságban. Én nagy biztonsággal
jártam ezeken az óriás lábakon. Az előcsarnokban nagyon szép, modern felszerelésű petróleumkút volt, s a kútnál hófehér ruhába
öltözött szellemalak állt. A kút körül sorban álltak az emberek, legelöl a kör akkori médiumai s mindegyiknek karján kisebb-
nagyobb petróleumos kanna függött.
Én nagy jóakarattal és előzékenységgel kínálkoztam föl, hogy majd én megtöltöm mindeniknek a kannáját, hogy ne kelljen
nekik sorba állniuk, mert én úgyis nagyon jó barátságban vagyok ezzel a szellemmel. El is vettem mindegyiktől a petróleumos
kannát, úgyhogy egykettőre mind a két karom tele volt az átvett petróleumos kannákkal. A fehér szellem nagy megelégedéssel
szemlélte ezt az én előzékenységemet és szeretettel fogott hozzá a kannák megtöltéséhez. Amikor már minden kanna tele volt
olajjal, szétnéztem a tömeg között, hogy kinek-kinek visszaadjam a kannáját, de már alig találtam ott valakit azok közül, akiktől
átvettem, s így a tele kannák nagy része nálam maradt és én azon gondolkoztam, hogy mit csináljak most ezzel a sok tele
kannával? Amint így eltűnődve nézek végig a föl-alá hullámzó csoportokon, — közöttük legnagyobb meglepetésemre az én kis
köröm tagjait látom elvegyülve.
Azt még természetesnek találtam, hogy én magam ott vagyok, azon azonban mélyen elgondolkoztam, hogy vajon a többiek
mikor jöhettek ide, mert láthatólag már ezek is mind ide tartoztak. Egyszerre, mintha a távoli homályból vetődnék elém a múlt
képe és abból azt olvasom le, hogy kb. 3 év és még egy kis idő előtt jöttek ide az én körtagjaim. Ez az álmom, ha forma szerint
nem is mindenben így teljesedett be, azonban a későbbi események beigazolták, hogy abban az időben, amikor én ezt álmodtam, a
jövőből néztem az akkori jelenbe. Mert csakugyan az akkori jelenhez 3 év és néhány hónap múlva léptem be az én köröm tagjaival
az egyesületbe és ezután az én köröm tagjait csakugyan éppen úgy elvegyülve láttam hullámzani a csoportokban, mint ahogyan
álmomban láttam. És sajnos, a petróleumos kannák nagy része is nálam maradt, mert közben az akkor még élő médiumok közül
kb. a fele meghalt. A fehér szellemalak a Névtelen szellem volt, aki a hit olaját öntötte a különböző médiumok kannáiba.

13. A GYERMEKEK SZFÉRÁJA

Eszter médium látománya 1933. október hó 7-én: A gyermekek szféráját látom. Ide hozzák a meghalt gyermekek lelkeit.
Milyen sajátságos! Minden egyes gyermek mintha egy fatörzsből kivájt tartóban szunnyadva érkeznék ide. Azután lassan-lassan
mozogni kezdenek és egyenként kikelnek ezekből a tartóformákból. Gyönyörű szép rét, amelyet a pitypang sárga virága és egyéb
mezei virágok tarkítanak. Egészen kora tavasz van, olyan húsvét-körüli idő. Van itt mindenféle fiatal állat: kis kacsák, kis csibék,
kis kutyák, kis macskák, szóval minden, amivel a gyermek szívesen szórakozik. Van mackó, amely kétlábra állva jön a gyermekek
felé és beszél. Egyébként a többi állatok is beszélnek. Vannak ólomkatonák, de nagyok és mozognak; van elefánt, amely szintén
nagyon barátságosan viselkedik a gyermekekkel szemben. Azután vannak kicsiny házak cukorból; szóval minden, ami ezt a
szférát valóságos gyermekparadicsommá teszi. Ha én ebben a szférában élnék, bizony sohasem kívánkoznám innen máshová.
Nagyon szép tó is van itt és a tavon az az óriási tavirózsa, amelynek a levelei és virágai megbírják a gyermekek testét. Sőt a tó
vize is olyan természetű, hogy nem fullad bele, illetőleg nem merül el benne a játszadozó gyermekek teste. Ezek a gyermekek
olyan kivájt fatörzsfélében csónakáznak, mint amilyenekben ebbe a világba jutottak és amilyenekből itt kikeltek. Van itt béka is,
mégpedig nagyon tréfás: ha a gyermek meg akarja fogni, nevetve rikkant egyet és elugrik előle. Van azonban oroszlán is, meg más
vadállatok, amelyek arravalók, hogy a gyermekek megtanuljanak engedelmeskedni, s megszokják azt, hogy amihez nem szabad
hozzányúlni, ahhoz ne nyúljanak, mert ha hozzányúlnak, az oroszlán kivicsorítja a fogát és attól nagyon megrémülnek a
gyermekek. Itt a rendet tündérek tartják fenn. Ezek vigyáznak a gyermekekre, ezek adnak úgyszólván életet ezekbe az
állatfantomokba. Ha pedig olyan gyermekek kerülnek ide, akik vásottak, rosszak és rakoncátlanok, azokat ezek a tündérek
elvezetik más, nekik megfelelőbb helyre.
Arra a megjegyzésre, hogy ezek a gyermekek bizonyára olyanok, akik földi életükben betegségekkel és nyomorúságokkal
küszködtek s azért jutnak ide, hogy a szellemük és a lelkük megpihenjen, Eszter így folytatta:
Bizonyára olyanok is, de meg olyan súlyos vezeklő szellemek, akik éppen a szellemvilágban sokat gyötrődtek és azért is
öltöttek rövid időre testet, hogy ezektől a gyötrelmektől meneküljenek, és akiknek azért van ilyen pihenő és boldog létállapotra
szükségük, hogy ebben erőiket lassanként visszaszerezzék, illetőleg felfrissítsék. Ezek a gyermekszellemek azonban csak addig
maradnak ebben a szférában, ameddig itt minden széppel és jóval úgyszólván betelnek és már mintegy kinőnek ezeknek az
élvezéséből, és komolyabb, felnőttebb egyéniségeknek megfelelő állapot után kezdenek vágyakozni. Ilyenkor azután ezek a
tündérek elvezetik innen őket.

14. SIC TRANSIT GLORIA MUNDI…

(Így múlik el a világ dicsősége…)
Egy delejes kezelés alkalmával Eszter delejes álomban a következő látományát mondta el: Most abból a korból látok
jeleneteket, amikor Mátyás király élt. Látom az akkori királyi palotát és azokat a főúri személyiségeket, akik a királyi udvar
fényében sütkéreznek: előkelő dámákat — természetesen annak a kornak fényűző öltözékeiben — főurakat lóháton, drágaköves
mentékben, türkizzel kirakott markolatú kardokkal, díszesen fölszerszámozott lovakon. Apródokat akik uraik egy intésére futnak,
hogy parancsaikat teljesítsék. Látok közöttük még pénzüzéreket is, akik a néha-néha megszoruló nagyuraknak uzsorára pénzt
kölcsönöznek s ezzel szemben engedik magukat lenézetni és gúny tárgyává tenni. Mindenütt a túlzásig vitt fényűzés és az a
törekvés érvényesül, hogy mindenki minél nagyobbnak és többnek lássék; mindenesetre többnek, mint amennyi tényleg, de
legfőképpen többnek, mint a másik. Persze a mai modern korhoz hasonlítva, ez az élet primitív és kényelmetlen, de a gőg és a
hiúság talán még nagyobb mértékben igyekszik magát kiélni, mint manapság. Most azután látom ugyanazokat az előkelőségeket a
szellemvilágban élni.
Itt is ugyanaz a fényűzés és drágaság környezi őket: selyem, bársony, brokát, drágakő, stb., stb. Látom azonban, hogy amint az
idő halad, azok a megszokott drágaságok, amelyek őket körülveszik: a keleti szőnyegek, a brokát-függönyök, a fény és a pompa,
mintha kezdenének elfakulni, elkopni, elmállani s hovatovább kezdik ezek a szellemek magukat valahogyan nagyon idegenül
érezni, mert megdöbbenéssel ébrednek rá, hogy mindaz, ami őket körülveszi, és amivel ők a nagyúri mivoltuk látszatát olyan nagy
igyekezettel törekszenek fenntartani, fokozatosan az enyészeté lesz. Mintha csak ebből a szorongatott helyzetből akarnának
menekülni, most egy nagy, széles és díszes úton látom őket csapatostul közeledni; az urakat csótáros paripákon, ugyanúgy a
hölgyeket is díszes lovagló-öltönyben, vidáman csevegve, gondtalanul, mint akiké az élet, amely mintha a javait az ő számukra
tartogatná. Így haladnak vidáman és kacagva. Az út azonban folyton szűkül és elhanyagoltabbá válik s minél jobban közelednek
ezek a szellemek errefelé, annál jobban múlik a jó kedvük, mert hovatovább kezd róluk is lemaradozni minden, ami pompa és
ragyogás: előbb csak a drágaköves csattok és ékszerek, a türkizes kardok, majd a selyem és a bársony kezd lerongyolódni róluk. A
nevetés elhal az ajkukon. Íme, már a lovak is elmúltak alóluk és gyalog vánszorognak az úton — amely már egészen szegényes
dűlőút lett — és fáradtan, riadtan és szegényesen közelednek egy sorompóhoz. Már a csizmák és cipellők is lekoptak a lábaikról és
mezítláb és rongyosan érkeznek a sorompóhoz.
Amikor az kinyílik előttük és ők átlépnek rajta, egyszerre elmúlik körülöttük minden, sőt még az öntudatuk is elenyészik. A
túlvilág bezárult mögöttük s ők újra e földi világban születnek meg. Most már emléke sem maradt a régi fénynek és nagyságnak.
A zászlósúr szegény béres gyermekének születik meg, a főúri dáma egy napszámos gyermekének. Ezek a szellemek a magyar
Alföldön öltenek testet, ahol a tüdővész olyan nagyon el van terjedve; ők maguk is legnagyobbrészt csenevész, rosszul táplált,
beteges — többnyire tüdőbajos — gyermekek lesznek; közülük sok még a serdülő korban pusztul el. De aki felnő, az sem lesz
hosszú életű, s ennek az ő életének a tartalma is bizony nagyon szegény és szánalomraméltó: egyik kőtörő munkás lesz az országút
mentén, és örülni fog, ha száraz kenyerére piszkos és zsíros kalapjából meríthet vizet és azzal olthatja a szomját; a másik falusi
cselédleány lesz, akinek hajnalban kell fölkelnie, hogy az állatokat az istállóban megitassa és megetesse és az ólat, meg az istállót
a szennytől kitisztítsa; vagy napszámosleány, aki a kőműveseknek téglát és maltert hord, s így lesz kénytelen megkeresni azt a
szegényes élelmet, amellyel gyenge és beteges testét fenntarthatja.
*
Ez természetesen következménye az előző élet túlzó fényűzésének és élvezethajhászásának; így érvényesül az Igazság
törvénye, nem azért, hogy büntesse őket, hanem természetes következményképpen, t.i. ők azokat az erőket, amelyek
rendelkezésükre állottak, elpazarolták és így most annak maradékából kell tengődniük.

V.

Mélységek és magasságok
1. KIK VANNAK AZ ÉLETHEZ KÖZELEBB?
Egy régi kastély majorsági udvarában egy tízéves forma fiúcskát látok, amint terelgeti be a kacsákat és libákat, amelyek elülni
készülnek. Ez a gyermek valami kapcsolatban van az én lelkemmel és én ennek az én állatszeretetemet át szeretném adni. Mert ez
az élet: élni az élők között, úgy hogy azok érezzék a mi jó érzéseinket és irántuk való szeretetünket, állatok és növények
egyaránt. Ez nagyobb terjedelmű, igazabb, bensőségesebb és hasznosabb élet, mint az élet javainak élvezése, a szórakozás,
a társasági élet, stb. A kastély kertjében pedig teniszpályát látok, ahol most is teniszeznek a tulajdonosék és vendégeik. A kastély,
úgy látom, ismerős előttem, de a tulajdonos és a vendégek idegenek. Csak a kis libapásztorfiú nem idegen; ennek nagyon is köze
van ehhez a kastélyhoz: valaha ennek a kastélynak az ura volt. Most pedig egy béresasszony gyermeke. Az élet értéke nem azoké,
akik ott teniszeznek és este nagy lakomát rendeznek, amelyet divatos szellemeskedéssel fűszereznek, bár ők azt hiszik, hogy ők
élik az élet jobb oldalát, mert övék a fák árnyéka, a szép park, a kényelem, stb. De ők mindebből sokkal kevesebb lelki hasznot
visznek magukkal, mint akár a kertész, aki a kertet gondozza, és a rózsákat oltja és a növényeket öntözi reggeltől estig, vagy akár
ez a kis fiú, akinek a lelkében olyan nagy vonzódást látok az állatok iránt.
Rengeteg sok liba és kacsa van itt, mert ebben a gazdaságban pénzért tenyésztik ezeket az állatokat. De én azt nem nézem,
hogy micsoda hasznot hajt ez nekik, hogy az övék lesz a haszon, a pénz a szegény állatok húsáért és tolláért. Mert
tulajdonképpen azok jelentik ennek a gazdaságnak igazi értékes részét, — hogy úgy mondjam: a lelkét, — akik ezekkel az
állatokkal bánnak, legeltetik, etetik őket, és rendes nyugvóhelyet készítenek nekik: a kocsisok, akik rendesen adják az
abrakot a lovaknak és tisztogatják őket, a béresek, akik becsületes lélekkel dolgoznak és elvégzik a munkát esőben, hóban
és sárban, hogy meg ne akadjon ennek a gazdasági szervezetnek az élete. Ezek az egyszerű emberek az életnek sokkal
nagyobb hasznát érzik, és közelebb vannak az élethez magához, mint akik ennek a munkának a látszólagos hasznát a
maguk részére elteszik. Mert ezek látszólagos egyhangú életük dacára is jobban benne vannak az élet hullámzásában, és az
életet jobban előreviszik, javítják és tisztítják, mint az ő uraik: ők az életnek olyan fogaskerekeit képezik, akiken keresztül
gördül és tisztul az élet. Ebből következik, hogy az életből több haszon is marad az ő kezükön, azaz az ő lelküknek, az ő
természetüknek több haszna van az életből, mint a gazdáiknak, akik ott teniszeznek és mindennek csak az eredményét
élvezik. Mindezek közt az emberek közt az a kis fiú előttem a legrokonszenvesebb, mert látom, hogy az szereti az állatokat, bár ő
a legutolsó személy, mert még kis gyermek és másra nem használható.
*
Az egyszerű szántó-vető, aki kint dolgozik a mezőn, vagy az a részes arató, aki egyszerűen és becsületesen él, Istenben hisz,
habár egyszerű szegénységben él is és nem tud olyan sokat, mint a tanult emberek, mégis jobban előreviszi az élet gördülő
kerekét, mint aki hiábavaló tudománnyal foglalkozik; mert az ilyen ember magával az élettel dolgozik: a földből kikelő
maggal, a tojásból kikelő csibével, és mindazzal, ami életmegnyilvánulás. És hogyha mindezzel szeretettel bánik és nem
szenvedteti magát az életet, akkor az ő emberi megjelenésében is az életnek nagyobb mennyiségével bír, mint azok, akik
erről az életről alig tudnak. A városi élet nem sokat ér. Akik városi életet élnek, — jóllehet ők is a nagy életnek egy-egy parányi
kerekét jelentik — nem látják az élet megnyilvánulását, növekedését és évről-évre való kibontakozását, hanem csupán az
eredményét, mint az érett gyümölcsöt, vagy a baromfit és a kenyeret, amelyet megvesznek és megesznek.
Az ilyen nem is gondol rá, hogy az ő életét tulajdonképpen miből tartja fenn. Az ilyen ember rendszerint követelődzővé válik
és a lelke mintegy stagnál a fejlődés útján; eszik és iszik, élvezi az életet, szórakozik, de szellemileg a szárazra kidobott halhoz
hasonlítható. Azért szükséges lenne, hogy a városban élő emberek számára olyan szellemi táplálékról gondoskodnának, amely az
ő lelküket a természet szeretetére indítaná. Hiszen éppen azért lesznek „idegesek”, türelmetlenek és követelődzők az élettel
szemben, mert hiányzik a lelküknek az élet közelsége. Az evés és ivás, a test táplálása és gondozása magában véve olyan
egyoldalú élet, ami egyik-másik lélekre úgyszólván büntetésként nehezedik; én erre azt a kifejezést használnám, hogy ez a lélek
rabszolgasága.
*
Ha mégegyszer kellene a Földre jönnöm, nem kívánkoznám emberek közé. Az én mostani életem szintén csak szolgálat volt,
amennyiben egy kicsiny részt talán én is megvilágítottam a többi ember előtt abból a szépből és jóból, amit én már régebben
megtaláltam; és ismét visszavágyom ezeknek a szellemi igazságoknak a világába. De félre ne érts: nem maga a falusi élet emeli fel
az ember lelkét, nem az, hogy kint a mezőn élhet az ember! Csak ha szeretettel és hittel éli az ember ezt az életet, akkor
felemelő, megnyugtató és pihentető ez, mert így az élet közepette több életet tud magához vonni belőle. Hiszen vannak a
falun és tanyán lakók közt is olyan lelkek, akik nem is tudják, hogy ők milyen jó helyzetben vannak, dacára annak, hogy
élvezhetik azt az életet; mert az ő lelkük még sokszor szolgaságnak, nyűgnek érzi azt a sok munkát és kötelességet, amit el kell
végezniük.
Éppen az imént láttam, hogy egy csúnya természetű parasztasszony szidta és átkozta az állatokat és mélységesen haragudott
rájuk, ütötte, verte őket. Ő ezzel az ellen az élet ellen vét, amelyben ő maga is benne él s nem áldására, hanem átkára van annak az
életnek. Azért ez az élet, amelyet ő így megsért és amelynek szenvedést okoz, az ő testén áll bosszút, úgy hogy nyavalyás és
meggyötört élethullámzást von magához, és ha megbetegszik és megöregszik, súlyos és terhes nyavalyákkal fog küzdeni, s ha
újból megszületik, ványadt, vézna, beteges gyermek lesz, mert ő az Élet ellen vétkezett. És akkor nem lesz rá képes, sőt akarata
sem lesz arra, hogy az életét kijavítsa, mert ezek a megsebzett életkomplementumok úgy hozzáragadnak, hogy elszakíthatatlanul
kísérik őt.
Úgy képzeld ezt el, hogy az élet mint egy tenger veszi körül az embert, amelynek anyagát maga körül az ember a maga
színével festi meg. Pl. hogyha fekete festékbe van mártva az ember, akkor feketére festi a víznek azt a részét, amely őt közvetlenül
körülveszi; ha aranyfestékkel van megfestve, akkor az aranypor olvad szét körülötte és bearanyozza azt az elemet, amelyben él.
Így a mi lelki természetünk megnyilatkozása is, ahogyan az élettengerben mozgunk és ténykedünk, aranyszínűre, fehérre, esetleg
feketére festi azt az élettömeget, amellyel érintkezünk. Így válhatik az ember az életnek áldásává, vagy átkává.
*
Most nagyon világosan és szemléltetően látom azt az igazságot, amelyet Krisztus Urunk hirdetett: hogy tűrnünk kell,
még ha nem igazságosan ért is bennünket a szenvedés, és jót kell cselekednünk helyette. Mert amit eltűrünk anélkül, hogy
rosszat cselekednénk helyette, az a rossz megszűnik és nem rezeg tovább a mindenségben; az nálunk végállomást talált,
eltűnt, megszűnt, és így a lelkünkön keresztül az életáram megtisztult. Tehát ha felfogtuk a gonoszt, úgy hogy az nem
tudott belőlünk, a lelkünkből gonoszat kiváltani, akkor a gonosznak mintegy olyan kilőtt nyilát fogtuk el, amely így nem
haladhatott tovább a természetben. De ha mi nem fogtuk fel, hanem esetleg még jobban, még ádázabban lövöldözünk vissza,
akkor csak zavarjuk magunk körül az élethullámzás tevékenységét, amely tulajdonképpen mindig folyik és áramlik körülöttünk,
hogy közvetítse számunkra az engesztelést, a tisztulást, a javulást, a fejlődést.
Ha tehát nem cselekszünk rosszat, sőt esetleg még rosszabbat viszonthatásképpen, akkor — még ha különben hibásak
és bűnösök vagyunk is — az Isten kegyelme folytán tisztul körülöttünk ez az áramlat, úgy hogy mindig kevesebb ilyen
hatással találkozunk és ez az áram visz, sodor bennünket feljebb, tisztább és ritkább atmoszférába. Mert ez folyton
emelkedik, és ami útjában van, azt viszi magával és élteti. Ha tehát a gonoszt nem engedjük tovább, akkor mint szűrők
felemésztjük a kárhozatosat, a tiszta pedig minket emel felfelé és mindig több áldással, az Isten kegyelmének mindig
bővebb és bővebb áramával találkozunk, ellenben mindig kevesebb szenvedéssel és megpróbáltatással. Olyan folyamat ez,
mintha folyton olyan szűrőhöz közelednénk, amely mindig nagyobb és nagyobb mennyiségben ömleszti felénk ezt a magasabb
szellemi áramlatot, amely bennünket segít, tisztít, felemel. De ha megmaradunk abban a helyben, ahol a rossz ért bennünket
és a rosszat rosszal viszonozzuk, akkor a rossznak az a hatókörzete tart fogva bennünket.
Mert a rossz a rosszal kapcsolódva bonyodalmakat okoz és az életáramokat feltartóztatja, megsűríti és nem engedi a maga
útján felfelé haladni, s ezzel mi útjában állunk az élet fejlődésének és haladásának. A természetet ugyan fel nem tartóztathatjuk,
mert annak az áramlatnak eredményesen ellene nem állhatunk, hanem a jó, amit nem tudunk felfogni, magunkévá tenni, elsiklik
tőlünk, megkeresi a legkisebb rést is az életünkben, hogy elillanjon és feljebb emelkedhessék, de oda minket nem bír magával
emelni, mert nincsen olyan erős sodra, hogy a rossztól el tudjon szakítani bennünket. Mert ha rosszat cselekszünk, magunk is
kötve vagyunk a rosszhoz. De ha a rosszra nem felelünk rosszal, hanem ha már jóval nem is tudunk felelni, legalább nem
viszonozzuk rosszal, akkor az életáram, mint a folyton hullámzó tó vize, máris tovább és tovább visz bennünket előre. Azért nehéz
az embernek a rosszal szemben megállania, mert a bennünk szintén tévesen és hibásan kialakult nézetek az ellentmondásra nagyon
érzékenyek. És mivel a mi igazságunk csak a hasonlók körzetében látszik igazságnak, azért nem tudjuk a nagyobb igazságot
meglátni, mert a mi igazságunkból nem tudunk kiemelkedni.
De hogyha megpróbáljuk eltűrni a rosszat és amennyire tőlünk telik, jóval viszonozzuk, akkor a mi igazságunk
megváltozik és egy fokkal tisztultabb, egy fokkal világosabb lesz a meglátásunk s ennek folytán képesek leszünk a nagyobb
igazságot is felfogni. Amikor így kicsinyről-kicsinyre gyakoroljuk magunkat a jóban, akkor a lelkünk természete elveszíti a
rosszra való hajlandóságot és mindinkább kedvelni kezdi a jót. Nem azért, mert kényszerül rá, hanem mert megváltozik az
ízlésünk, az élet dolgai felől való felfogásunk és igazságérzetünk. Hiszen hiábavaló volna minden hadakozásunk, ha azon módon
mindig ugyanaz lenne az eredmény a rosszal szemben, ha a későbbi sérelem éppúgy fájna, mint az első sebesülés, ha az is
ugyanazokat az érzéseket váltaná ki a lelkünkben, mint amikor még mi magunk is szívesen cselekedtük a rosszat. De ez nem így
van, hanem ahol a rossz elhal bennünk, ott egy kicsiny űr képződik, amely azután a jónak a szeretetével, a jó felé való vonzódással
töltődik be. Szomorú is lenne, ha az mindig úgy maradna, hogy egy kicsit nem javulhatnánk és tisztulhatnánk!
*
Nagyon jó, hogy az embernek meg kell halnia; mert ha nem kellene, meghalnia, akkor egy élet alatt — kivált hogyha az
nagyon hosszú volna — nagyon-nagyon elfáradna és megöregednék a lélek, mert a külsőnek nagy hatása van a lélekre. Jó, hogy
meg kell halni, jó, hogy mindig új meg új állapotba küldi az isteni végzet az ember lelkét; hogy mindig új testet, új reményt, új
célokat ad minden egyes testöltés elé az Isten; hogy mindig új erőket, új munkát, új célokat tűz elénk s ezáltal a léleknek mindig
más és más rétege kerül felszínre. Mert amikor a léleknek minden rétegét áttisztította az élet, s így mindenütt jó és értékes
tapasztalatokat szerzett, akkor egészen más felfogással emelkedik ki a földi világból; és amikor nagyjából mindenből kigyógyult,
akkor már tud is az Isten segítségével munkálkodni a jóért. Míg ez az idő be nem következik, addig az élet alig áll másból, mint a
rossztól eredő rossz hatások megtapasztalásából és elszenvedéséből. Ez a legborzasztóbb korszaka a léleknek, ameddig nem tudja,
hogy mindez miért van. Szeretne a csapások, a szenvedések elől elmenekülni; minden követ megmozgat, hogy a rá mérteket
elkerülhesse s látszólag minden eredmény nélkül. Mi volna más a jövő után való sok kutatás, a bizonytalanságban való sok
keresgélés, mint a léleknek a rossz elől való menekülési kísérlete, a jónak a keresése, hogy a kívánt dolgokat elérhesse?!
Az ember mindig szeretné elkerülni a rosszat, csak éppen az a mód nem tetszik neki, amely egyedüli jár sikerrel: amelyet
Krisztus adott az embernek. Mert az emberi természet nem szívesen küzdi végig a maga munkáját, a maga elszenvednivalóját,
mert nincs betekintése a saját természetes énjének világába. Mert ha be is tekinthet és látja is, hogy az ő gondolat- és
érzésvilágában összevissza vannak a dolgok dobálva, ő azt megbocsátja magának, és hogy csak dolgoznia ne kelljen önmagán,
inkább jónak ismeri el azt az állapotot, mert felületesen ítél és mindig méltánytalannak tartja azt, hogy vele valami rossz, valami
igazságtalan dolog történjék. A Krisztusban való hit, a Krisztus igazságához való támaszkodás, az abban való reménység,
hogy az Istennel minden megtisztul, és megvilágosodik előtte: egyedül csak ez képes az emberi lelket eredményesen
végigvezetni a földi élet zűrzavaros útjain. Mennyien vannak, akik rengeteg sokat vétkeztek, és amikor átkerülnek a sötét
oldalra, ahol ezeknek a vétkeknek, tévedéseknek és bűnöknek eredményei — amelyeket mindenesetre fel kell szedniük —
megérnek számukra, akkor öngyilkosokká lesznek, vagy ütnek-vágnak maguk körül és mindenkit megsebeznek, mert nem
hajlandók elfogyasztani azokat a gyümölcsöket, amelyeknek magvát ők maguk vetették el!
Ezeknek az emberlelkeknek nagyon nagy szükségük van arra, hogy megismerjék Krisztust, hogy képesek legyenek
békességes lélekkel végigzarándokolni a szenvedések országútján és meg tudjanak nyugodni az Isten akaratában. Hányszor
kérdezik az emberek, miért kell mindennek így lennie? Vajon az Isten akarja ezt a sok szenvedést, ezt a sok igazságtalanságot? Ez
téveszti meg az igazságra törekvő lelkeket, hogy miután az Isten nem akarja a rosszat, csak a jót, akkor hát miért kell ennek így
lennie? Az Isten bizonyára nem akarja, de akarja a bűn, a tévelygés szelleme, amely az emberek lelkéből ezeket a gonosz
eredményeket kicsiholja. Ezeknek az eredményeknek a terhét, súlyát azután hordoznia kell nemcsak annak, aki létrehozta,
hanem mindenkinek. Itt vannak a nyomorúságok, a betegségek; itt vannak azok a szenvedések, amelyek szemmel láthatólag az
emberek gonosz természetéből kifolyólag jöttek létre: a szeretetlenségből, a gyűlöletből, a felületességből és az élvezetek utáni
vágyakozásból, igazságtalanságból, a hazudozásból. Mindezt hol lehessen megsemmisíteni? Mindezeknek a szenvedéseknek az
a hatásuk és céljuk, hogy az emberek eszméljenek és a rosszban vergődve keressék a jót és vágyódjanak utána.
*
Sokan azt gondolják, hogy csak azzal lehet a nyomort enyhíteni, hogy az ember alamizsnálkodik és mindenét szétszórja és
önmagától mindent megtagad. Pedig mindezzel még semmit sem cselekedett. Nagy és szép gondolat Tolsztoj gondolata, de azzal
még nem lehet boldogítani a világot. Mert hogy a jót megérthesse az ember, ahhoz egy bizonyos fejlettségi fokozat szükséges; és
ameddig erre a fokozatra elér, addig bizony sokat kell szenvednie. Sokat kell szenvednie az emberi léleknek, míg elér odáig,
hogy akkor is becsületesen és igaz lélekkel éljen, és akkor is híven teljesítve kötelességét és feladatát, ha nem járna a
mulasztásáért büntetés, és míg magáévá teszi azt az igazságot, hogy ha rosszat cselekszik, rossz az, ha az emberek nem is
tudják meg, és ha nem is kell szégyenkeznie miatta. Mennyit kell addig az embernek szenvednie, ameddig híven be tudja tölteni
a feladatát, úgy, hogy önmagának is megelégedésére szolgáljon! Hányszor kell megalázkodnia az emberi léleknek, ameddig
alázatossá válik, ameddig minden külsőséget és tettetést le tud magáról hántani és az igazságot önmagában is a maga valójában
napfényre hozni! Az embernek valóságos hősnek kell lennie itt a látszatvilágban, hogy a maga egyszerű lelkével és kicsiny,
egyszerű igazságával megállhasson.

2. A SZÜLETÉS MISZTÉRIUMA
Sokszor hónapokig, sőt évekig vele van egy megszületni vágyó szellem az anyával, vagy az apával, míg egyszer az alkalom
beállhat a kapcsolódásra. Többnyire inkább az anyával jár az ilyen szellem, mert hiszen természetes, hogy először az anyával kell
kapcsolódnia és asszimilálódnia a hasonló gondolatok és érzések révén, amelyek a láthatatlan világban a tájékozódás elemeit
képezik. Ez a kapcsolódás az emberi testből kisugárzó életdelej vonzása folytán következik be, amely nem állandó, hanem folyton
meg-megújuló folyamat, illetőleg rezgés. Néha ez a kiáramlás olyan erőteljes, hogy majdnem kiszökell az emberi testből, attól
függően, hogy milyen belül a feszültsége; máskor meg, különösen, ha a test fáradt és a lélek levert, vagy szomorú, nagyon
megcsökken, mivel sokkal kisebb a megnyugvás lehetősége. Ezt a kiáramló életdelejességet megérzi az ember, mielőtt még
beszélne valakivel, elég, ha csak a közelében van, és a kiáramlásából máris megérzi, hogy az illető rokonszenves-e, vagy
ellenszenves az ő számára. Ez a kiáramlás mindenkinél megvan, mert hiszen mindenkinek megvan a maga életdelejessége, fluidja.
Sőt nemcsak személyeknek, hanem mindennek a világon. Ezek a kiáramlások egymást keresik és egymáshoz tapadnak; és
minél több az ilyen összetapadás, annál gazdagabb az élet. Nélküle pedig az élet mindenesetre szegényes és kevésbé változatos,
mert kevesebb hatást vált ki. Különös fontossággal bír az adó és elfogadó természeteknek a kiáradása, amelyek ha egymásban
rokonszenvet találnak — mondjuk közös célban, közös síkon, tudnak találkozni — akkor közöttük bizonyos összeolvadás
következik be. A rokonszenv az előfeltétele annak is, hogy elhelyezkedhessenek a megszületni akaró szellemek. Azok a magas
szellemek, akik ezt a folyamatot intézik, igen jól ismerik ezeket az áramokat; osztályozni és megmérni tudják ezeket, szóval bánni
tudnak velük. A megszületéshez tulajdonképpen szellemi rokonszenv talán nem is szükséges, de fluidáris rokonszenv igen; ebben
a fluidáris rokonszenvben a két fél fluidjai összekapcsolódnak, akár közös lelki érzés, akár csupán ösztöni érzés idézi elő ezt az
összekapcsolódást; ez az utóbbi természetesen sokkal alacsonyabbrendű érzés. A kétnemű embereknek ebbe a rezgésébe
kapcsolódik bele a harmadik, és a maga fluidjaival erősen részt vesz ebben az együttrezgésben. Ebben az együttrezgésben az anya
tulajdonképpen csak vezető közege a további életkapcsolódásoknak. Egyik látományomban óriásilag felnagyítva láttam azt a
mozzanatot, amint a férfi csírasejt megtermékenyíti a női petét.
Azonban, hogy ebből élet fejlődhessék, el kell találni azt a rezgésszámot, — talán csak azt az egyetlen pillanatot — amikor
mindkét fél fluidjai áthasonulhatnak egymással, vagyis amikor a rezgések egymással azonosak, hogy a kétféle csírasejt egymásba
ütközve továbbfolytathassa azt a vehemens rezgést, amely az összetalálkozásukat lehetővé tette. Ez a rezgés ettől a pillanattól
fogva folyton lassúdik és halkul, és bizonyos idő eltelte után azt látom, hogy a csírasejt rohamos kibontakozása rendjén átalakul a
szív dobogásává. Tehát a szívdobogás annak az eredeti vehemens rezgésnek egyenes folytatása s ez az, ami fenntartja a szervezet
egész további életét, mert az új szervezet ennek az erejével vesz fel a környezetből anyagokat és fluidokat, és amit így felvesz, az
már az új egyéniségnek a fluidját képezi.
*
A folytonos újból való megszületéssel annak az energiának, amely így folyton-folyvást átplántálódik, s így végzi a maga
körforgását, el kellene kopnia és el kellene enyésznie, ha a láthatatlanból nem kapna újra meg újra erősítést és magasabb rendű
szellemi irányítást. Ennek tulajdonítható, hogy ahelyett, hogy elkopnék és elsatnyulna az élet, inkább mindig finomabbá lesz, mert
minden újabb alkalommal a magasabb rendűből nyer pótlást.
*
Ekkor láttam csak, hogy az ember megszületése sokkal nagyobb titok és sokkal mélyebb misztérium, mint ahogyan azt az
ember csak elképzelni is képes.

3. A HALÁL BIRODALMÁBAN
(Eszter felsőbbrendű énje)
(Lásd „A kegyelem törvényvilága” című műben a 7. sz. törvény magyarázatát.)
A halál birodalmában időzöm. Ez t.i. a földi élet árnyékvilága. Minden verőfénynek és ragyogásnak, amiben a földi élet
bővelkedik, itt van az árnyoldala, itt van a halál, a temetés, a halálfélelem és mindazok az eszmék, gondolatok és érzések,
amelyekkel ezek a fogalmak összefüggnek. Ez az a világ, amelybe a megholt lélek tér azokkal az emlékképekkel, amelyeket földi
élete során gyűjtött. Az emlékezet fonalán rendre fel vannak fűzve mindazok a cselekedetek, amelyeket a lélek földi, testi
életében véghezvitt jók és rosszak egyaránt. Tulajdonképpen ez a fonal, amit az emlékezet fonalának nevezek, mi magunk
vagyunk, a mi egyéniségünk, a mi énünk. Akinél ezen a fonálon az igaz jónak, az Istenben véghezvitt cselekedeteknek
túlnyomó tömege van felfűzve, vagyis aki a reábízott talentumokat az Úr igazsága szerint gyümölcsöztette, annál Isten
kegyelme lefödi a nem-kívánatos emlékeket és elburkolja azokat a cselekedeteket, amelyeket a lélek törvénytelenül követett
el, hogy pihenése békés és nyugodalmas legyen. Ez az, amit ez a kívánság fejez ki: „Nyugodjék békében”. Annál azonban,
akinél a jó cselekedetek igen gyéren voltak, erre az emlékezet fonalára felfűzött rossz és törvénytelen cselekedetek árnyékai
(emlékei) folyton mozognak és ezáltal folyton ráncigálják az emlékezet fonalát, minélfogva az ilyen lelkeknek békességük
és nyugodalmuk nincsen.
Ez a hatás nagy és keserű fájdalmakat vált ki a lélekben úgy, hogy minden úton-módon szabadulni kíván ezektől az
emlékektől. Ez az, ami őt arra sarkalja, hogy bármi áron is újra testhez juthasson, hogy semlegesíthesse ezeket a hatásokat. Az
ilyen lélek sokszor hosszú-hosszú időt tölt el ebben a halál birodalmában, míg ellenben az, aki jót cselekedett és Krisztusban élt,
egy pillanat alatt átsuhan ezen az országúton, hogy a saját szférájába emelkedjék föl. Az embert azonban, bármilyen nagy és
nemes elhatározással és bármilyen elszánt akarattal ölt is testet, szándékának kivitelében nagyon hátráltatják, és fájdalom, nagyon
sokszor teljesen meg is bénítják azoknak a lelkeknek ellentétes irányú törekvései, akikkel a földi lét során viszonylatba lép. Mert
hiszen a lélek a testben nem tudja áttekinteni sem a múltját, sem az életének eshetőségeit és lehetőségeit. Olyan, mint a virág a
kertben, vagy egy fűszál a többi fűszál között. Neki nem áll hatalmában a helyét és az eshetőségeit megválogatni, hogyan éljen és
hol éljen, hanem ott kell élnie, ahova őt a nagy Kertész elülteti. Ott kell kikelnie, felnövekednie, virágot és gyümölcsöt teremnie.
És éppen ebben hátráltatják és gátolják őt a többieknek az ő céljait keresztező törekvései.
Én megnyugodva szemlélem ezt a létállapotot, mert látom, hogy aránylag vajmi kevés az, amit az én életemben az isteni
Gondviselésnek el kell födnie, s mert látom, hogy azok a cselekedetek és az elhintett világosság, ha nem is értek el százszázalékos
eredményt, de hasznos és értékes gyümölcsöket termettek az emberek lelkében. Az én működésem lehetőségét is meg akarta
gátolni az én környezetem érzés- és gondolatvilágának, sőt cselekedeteinek is szinte áttörhetetlennek látszó szövedéke. Én
azonban Isten kegyelmével és az őáltala adott eszközökkel keresztültörtem ezen a szövevényen és sok lélekben — főként a
közvetlen hozzám tartozók lelkében — életre ébresztettem és cselekvőképessé tettem az Istenbe vetett hit világosságát. Pedig
bizony mindenki konokul védeni szokta azokat a szálakat, amelyeket ő szövöget az ő életével, legyenek azok akár helyes, akár
helytelen célzatúak; sőt minél helytelenebb célzatúak, annál merevebben védelmezi azokat. Minden ilyen ütközés szükségképpen
harccal és fájdalommal jár.
Minden szakítás visszahat és fájdalomérzéseket ébreszt. Így azoknak a szálaknak az elszakítása is, amelyeken nekem kellett
keresztültörnöm, hogy életem célját és rendeltetését betölthessem, szükségképpen fájdalmas érzést keltett az illetők lelkében, mert
hiszen minden szakadás és minden hiány (folytonossági hiány) gyötrő érzést ébreszt a lélekben. Így tehát ezt a hézagot, amely ez
által az áttörés által állott elő, nekem kellett áthidalnom az elszakadt szálakat a sajátomból, az enyémből pótolva
összekötöznöm, vagyis a megsemmisített ellenszegülő elv helyébe az én lelkem érzéseit ültetnem. Ez az áldozat. Az ilyen
érzések és gondolatok, amelyek egy olyan lélekbe ültettetnek bele, aki addig az igaz jó szolgálatáról nem bírt fogalommal,
benne erjedést keltenek s lassan megindul benne a jó és rossz küzdelme egymással. És ha ezek a tisztább és igazabb eszmék
és érzések nem kezdik is meg azonnal tisztító munkájukat, mégis eljő egyszer az idő, amidőn az, akinek lelkébe az igaz
jónak egy-egy ilyen csírája belejutott, keserű könnyekkel és fájdalommal kezdi ápolgatni ezt a csírát égő fájdalommal
gondolva vissza arra, aki az ő ellentétes természetébe az igaz jónak ezt a magját elhelyezte. Ez az, amiről az írás azt
mondja, hogy: „Eleven szenet gyűjt a fejére”.

4. A SPIRITISZTÁK JELLEMZÉSE

(A „Névtelen szellem” tanítása.)

 (Ez a megnyilatkozás és az utána következő látomány egy magánülésben jött létre abban az időben,
amikor k. Vezetőnk az Ószövetség magyarázatát adta le. (L. „Evangéliumi spiritizmus” II. kötet))
Már sokszor mondtam, hogy a spiritiszta lelkek elhullatott kalászok, akik erre az utolsó időre még itt maradtak, hogy testben,
vagyis a földi világban éljenek, azaz még nem takaríttattak a mennyei csűrökbe. Olyan lelkek ezek, akik ugyanazokban a
próbákban már elbotlottak egyszer, kétszer, háromszor. Márpedig az ilyesmi olyan mély sebet okoz a lélekben, hogy az bizony
nem olyan könnyen tud beforrni, nem olyan könnyen tud simává lenni. Azért valahányszor a Gondviselés keze, vagy hogy úgy
mondjam: a törvény gereblyéje, végighúzódik ezen a nagy szántóföldön, mindannyiszor megakad ezekben a sebekben és az ilyen
lelkek megint újra elmaradnak, megint újra kint maradnak a mezőn, mivel nem tudnak hozzákapcsolódni, nem tudnak
beleilleszkedni azokba a törvényes fogakba, amely fogak, amely rész, amely alkalom, amely igazság őket feljebb vihetné, hogy ott
a többi közé, azaz az olyan szellemek közé számláltathatnának, akik már kiegyenlített számlával, kiengesztelt lényegtörvénnyel
rendelkeznek.
Sajnálom mindazokat, akik már-már azt hiszik, hogy célba értek; sajnálok minden egyes lelket, aki közületek lemarad és
elmarad, mert látom, hogy ennek az elmaradásnak a révén mint küzdenek, mint szenvednek egy másik hasonló alakulatban újra
meg újra, ameddig valamennyire is ki tudják vájni az utat, amelyen előrehaladhassanak. Mert hiszen most már valamennyire
megpróbálták a munkát a saját lelkükön; és milyen szomorú dolog, ha minden akaraterejük megfeszítése dacára is egy-egy ilyen
próba után újra csak lemaradnak! Gondoljátok el, milyen keserű dolog az emberi lélek számára, amikor szellemi szemekkel tekinti
végig azokat az eseményeket, amelyeken a törvény az ő lelkét a földi életben végigvezette, és látja, hogy éppen csak egy kicsiny
hiányzott, még csak egy kevés erőfeszítésre lett volna szükség, és benne maradhatott volna az igazakat, az életre előkészítetteket
összeszedő gereblye fogai között!
Az emberi lelkek rendszerint kicsiny részletkérdéseken buknak és maradnak el, mert még mindig kevés az, amit a magukévá
tettek; még mindig gyengék ahhoz, hogy az isteni igazság összetartó erejében bennmaradhassanak és ki ne hulljanak; még mindig
kevés az a lelkierő, még mindig kevés az a lelki megvilágosodás, amellyel rendelkeznek, hogy a szellemi értékeket igazán
felismerhessék. Ti nem látjátok és nem tudjátok, hogy milyen fájdalommal tekintünk azoknak a táborára, akik az úton egy
bizonyos messzeségben elmaradnak a csoporttól, és az első akadálynál, az első kőnél megütköznek, elesnek és ott maradnak az út
porában, mert nincsen sem idejük, sem alkalmuk arra, hogy újra felemelkedjenek, hogy a maguk erejéből ismét előresiethessenek.
Az utánuk jövők már elhaladnak mellettük, és ők a lelkükben még mindig azt hiszik, hogy mivel ők előbb indultak el, tehát nekik
joguk van magukat elsőbbeknek is tekinteni. Újra, meg újra megismétlődik minden ember lelkében az első bukás tragédiája; újra,
meg újra megismétlődik az a szomorú eset, ami az emberlelkeket megakadályozza a boldogság elérésében.

5. AZ ÓTESTAMENTUM SZIMBOLIKUS HÁTTERE

Ez után a megnyilatkozás után Eszter a következő látományt látta: Mivel a Vezetőnk most az ótestamentumot magyarázza,
egyszerre felmerült előttem a következő kép: Jobb oldalról néhány szellemet látok, akik együtt járnak a Vezetőnkkel. A Vezetőnk
fehér ruhában halad előttük és egy fáklyát magasan tartva hívja őket, hogy előttük a múlt sötétségét megvilágítsa. A fáklyafénynél
emberhullák, haldoklók, szenvedők és gyötrődők egymás hátán tömegekben, méter magasan hemzsegnek. (Annak a véres
korszaknak a jelképe, amelyben az ótestamentum eseményei lezajlottak.) Egyszerre mintha a fáklya fényétől kezdenének a
halálból felébredni; mintha azok a régi harcos katonák kinyújtanák a kezüket és szeretnék ezeket a szellemeket megfogni, akiket a
k. Vezetőnk vezet. A Vezetőnk nem fél belevilágítani ebbe a homályba, amelyben vérfolyók hömpölyögnek, haldoklók hörögnek
és lándzsákba és kardokba beledőlt vitézek hullái hevernek szerteszét. Ezek, mintha csak erre a világosságra felébrednének, a k.
Vezetőnk hívására az úton, amelyet ő mutat, megindulnak utána. Én is velük együtt közvetlen a nyomában haladok. Ez a fáklya
már nem vörös, hanem fehér fényt áraszt, és e mellett a fény mellett, ezek fölött a nagyon sötét és távoli múlt idők fölött kezd az
ég világosodni és a sötétkék égen ennek a fáklyának a visszfényeként egy fehér kereszt jelenik meg és bevilágítja ezt a sötét kort.
Most már a Vezetőnkkel más csoportok is együtt mennek szép világos ruhákban, emberek és szellemek, s ezek között
természetesen mi is — mint az ő követői — ott vagyunk.

6. A „BECSÜLETES EMBEREK” SZFÉRÁJA

Amikor k. Vezetőnk a Tízparancsolat-ról szóló ciklusban a VI. parancsolat („Ne lopj!”) magyarázatát befejezte (Lásd
„Evangéliumi spiritizmus” II. kötet) — nyilván azért, mert előadása során a „becsületes emberek”-ről nagy méltatással emlékezett
meg — fölébredése előtt Eszternek a következő látománya volt: „Széles, napsugaras táj van előttem. Nagyon meleg van, az
emberek a verejtéket törülik az arcukról. A Nap tikkasztóan hevít; az emberek fölfelé emelkedő úton haladnak s mindenki alig
várja, hogy elérjen egy igen nagy kapuhoz, amely fent ívben végződik. Amikor ennek a közelébe érnek, a kapaszkodó megszűnik
és boldogok, mert a fáradtság lemarad róluk. Sőt itt egy kissé lefelé lejt az út és én is hozzájuk csatlakozom. Beérünk egy igen
szép és gazdag városba. Mindenütt nagy házak, és erkélyes villák, nagyon szép széles út; boldog és megelégedett emberek járnak-
kelnek, mert itt mindenki gazdag.
Vezetőnk engem kézen fog és mutatja, hogy íme, itt laknak azok a szegény emberek, akik becsületesen végezték munkájukat;
itt mindenkinek megvan mindene, amire vágyott, amit kívánt, úgy hogy — szinte nevetségesnek találom — még az utcán is
lépten-nyomon találnak aranyórákat, meg drága ékszereket, stb. A szegény ember, aki a kapun átjutott, nagyon megörül neki; de
mindjárt az első pillanatban arra gondol, hogy bizonyosan elvesztette valaki, s azért nem nyúl hozzá. De azután megint talál egy
másikat, meg harmadikat, míg utoljára rájön, hogy annyi már csak nem veszhetett el! Itt mindenkinek mindene van bőven. A
szegény embereken szép ruhák, ékszerek, aranyóra, stb, amire csak vágytak a Földön, de a Földön nem érhették el, mert
becsületesek voltak, a sorsuk pedig nem juttatott nekik ilyesmit. Vannak úgyszólván lakatlan házak; végre rájön a félénk jövevény,
hogy az az övé és mikor megmondják neki, hogy: „ide beköltözhetel” és ő meggyőződik róla, hogy neki ilyen szép háza van,
boldog és megelégedett, sőt első pillanatban még büszkeség is van a lelkében, hogy ő háziúr lett; később azonban megszokja a jó
módot.
Általában itt mindenki nagy hálával van eltelve Isten iránt, mert később megismeri, hogy mindezt az Isten adta, és ez mind
abból a munkából épült, amit ő becsületesen elvégzett a Földön. Szerények ezek az emberek és hálásak Isten iránt. Azért mindig
arra vágynak, hogy bár találkozhatnának Istennek egy angyalával, hogy mindezt megköszönhessék neki; mert azt egyik sem meri
gondolni, hogy vele az Isten szóba állna. Legtöbbnyire az őrszellemeikkel találkoznak aztán és nagyon hálásak nekik. Tehát lám,
nem kell spiritisztának lenni ahhoz, hogy valaki boldog szellemmé legyen. Egész utcasorok vannak tele virágokkal, mindenki örül
nekik és gyönyörködik bennük, de senki sem veszi el, mert mindenkinek van bőven. Ez a becsületes emberek jutalma.

7. AZ IGAZSÁG ÉPÜLETE
(Eszter felsőbbrendű énje delejes álomban)

„Egy hatalmas épületet látok, amely kívülről mintha nyerstéglából épült és díszítés nélküli, várszerű építmény volna: ez az
Igazság épülete. Bent az épületben két hatalmas termen megyek végig; mindkettőnek falain gyönyörű reliefek vannak, amelyek
hatásukban olyanok, mint a Feszty-féle körkép: az előtérben valóságos élő dolgok látszanak, míg a háttér fokozatosan elmosódik;
ezeken a képeken minden annyira plasztikus és élettel teljes, hogy minden alak minden pillanatban megmozdulni látszik. A képek
a szentírás jeleneteinek egész sorozatát ábrázolják. Most itt állok egy csodálatos tükör előtt, amely magasan van felakasztva a
falon, gyönyörű, széles, művészi kivitelű keretben, de a tükörbe nem tudok belenézni, mert még nem nőttem fel olyan magasra,
hogy belelássak; csak azt látom, hogy a külső fák magas ágai visszatükröződnek benne; ez az Igazság tükre. Ide még vissza fogok
térni. Én most bizonyos megnyugtató világosságot nyertem az engem állandóan foglalkoztató nehéz problémának: a szabadakarat
kérdésének a megértésére. Mert az ember szabadakarata nagyon korlátozott azokkal a meglevő valóságokkal szemben, amelyek
közé be van állítva.
Az én szellemi látásom szerint az ember szabadakarata csupán annyira szorítkozik, hogy az önmaga lelkéből feltörő
vágyak és a saját lelki természetének megfelelő törekvések felett ítéleteket tud mondani, azaz meg tudja ítélni, mi a helyes,
mi a jó, és azt tudja választani, amit a maga számára jónak tart. Ezzel a választással azután az emberi lélek valahogy úgy
van, mint a kaleidoszkópban megmozduló képpel: ahogyan a vágyainak indításából a törekvéseit cselekedetekre váltja be,
vagyis amilyen mozdulatot tett az életben a cselekedetével, aszerint mozdul meg körülötte minden és a következő
pillanatban minden más képet mutat és más lehetőségeket nyit meg abból a bizonytalanságból, ahonnan merít. Mert
tulajdonképpen az érzések, a gondolatok és a más egyéb lelki erők világában élünk, amelyek minden pillanatban várják a
mi cselekvésünket, a mi megmozdulásunkat, akár lelki, akár emberi értelemben; és erre mindjárt más színek verődnek
vissza, más alakulatok képződnek és más lehetőségek nyílnak meg. Most már az a kérdés, hogy a lélek ebből az ő magasabb
világából, a mentális síkról mit hoz le magával, mit választott, mit rögzített az értelmével, ami megegyezik az érzelmi világával?
Mert olyat úgysem tud lehozni, ami az ő érzelmi világában nem talál elfogadásra; mert ha le is hozná, vagy mondjuk szeretné
is lehozni, — mert talán belátja, hogy az jó és helyes volna — de az ő lelki természetében — mivel arra még nincsen eléggé
felkészülve, érzelmileg nincsen eléggé felfejlődve — az csak hiányosan tükröződik vissza és így cselekvésig nem jut el még a jó
és igaz sem; már pedig ha a cselekvésig nem jut el, akkor az az ő lelki felvevő síkján csak mint tűnő álomkép marad meg, csak —
hogy úgy mondjam — pihenő alakban van félretéve, mert ez nem izgatja őt, mivel nem valósítható meg. Így vannak pld. azok az
emberek, akik hallanak az igazságról beszélni, olvasnak is esetleg más olvasmány hiányában róla, de az érzelmi világukban nincs
meg a teljes kidolgozó-képesség, nincs meg az elfogadó-készség, nem érzik át az igazságot, ennélfogva az az ő részükre nem is
lesz kedves, mert csak mint kötelesség, vagy mint valami olyan dolog áll előttük, ami létezik ugyan, azonban részükre nem
kívánatos. Így vágyat nem is éreznek iránta s elmennek mellette; gondolhatnak rá talán százszor vagy ezerszer is, de meg nem
valósítják.
Ahogyan én ezt nézem és az értelmemmel és érzésvilágommal át tudom fogni: lehet valaki értelmileg fejlett, sokat felfoghat,
talán egy pillanatra szépnek is találja azt, amit felfogott, azonban ha az érzéseivel nem tud hozzájárulni, nem tudja átérezni: akkor
az az ő számára még csak előkészítő, de nem megvalósítható dolog. És ha az az ismeret, az az igazság mégoly boldoggá tudná is
őt tenni, ameddig a lelki érzései még nem fejlődtek odáig, hogy azokkal abba bele is tapadjon, és levonja azt, mint kívánatost, a
maga számára, addig elmúlik mellette minden szép és jó, és ő mégis mindig csak a legközelebbit választja. Ezért van, hogy
amiben megcsalódott, amiért szenvednie kellett, amiben fájdalmas tapasztalatokat szerzett: mindig az érleli meg a lélek
természetét arra, hogy a más, nagyobb, igazabb után nyújtsa ki a kezét, azt fogadja el és abba élje bele magát. Így lehet csak
megérteni, amit Krisztus Urunk mondott: „Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek.”
Mert aki nem éhezi és nem szomjúhozza az igazságot, amellett ott lehet az igazság, az elfolyik mellette, lefolyik róla, de őt
nem táplálja, a lelkébe nem szívódik fel; és mivel nem szívódik fel, azért nem is tudja őt átalakítani és így képtelen arra a
boldogságra, amit az neki nyújthatna.
Mert minden léleknek külön-külön kell ugyanarra a boldogságra, ugyanannak az átérzésére megérnie, külön-külön kell annak a
lelkében kialakulnia, mert egyugyanaz a boldogság nem egyaránt boldogít minden embert. Az emberi sorsok is ezért olyan
különbözők és azoknak szálai ezért annyira összekuszáltak. Az az egyenes szál, amely az ember lelkét Isten felé vezeti,
sohasem kuszálódik, sohasem csomósodik össze, az sohasem rángatja a lélek természetét a szenvedésbe, mert az a szál,
amely az Isten felé és az igazság megismerése felé vezet bennünket, emberlelkeket, mindig egyenes; ami csomót ezen az
úton találunk, és ami a lelkünket sokszor próbák elé állítja, azt mindig a mi saját lelkünk ferde elképzelésével rakjuk rá.
Ez a ferde elképzelés pedig onnan származik, hogy nem tudunk a másik ember lelki világába, annak igazságába
belehelyezkedni; és mivel erre nem vagyunk képesek — mert az önmagunk lelkével sem vagyunk tisztában — azért nem
tudjuk az Isten akaratát sem megérteni. Pedig Isten akarata az a hatalmas mozgató életelem, amely bennünket élettel tölt meg
és folyton előrehajt, nyugtot nem hagy sehol egész addig, amíg csak Istennel tökéletesen meg nem töltődik a lelkünk.
Ahogy az Isten Lelke betölti a mi lelkünket, aszerint ülnek el és sorvadnak el a tévedésből előhívott vágyak, gondolatok és az
azokat megvalósítani akaró törekvések. Az Isten Lelke pedig azért helyezi a mi lelkünket olyan adottságok közé, ahol a bennünk
lévő fény, amely a jót és igazat már magáévá tette és feldolgozta, az árnyékot oly mozgásba és forrongásba hozza, hogy az
ütközések által a tudat előtt az árnyék is mintegy megjelenhetik, hogy az egyéni lélek tudatosan dolgozzék azon, hogy az árnyéktól
megszabaduljon, vagyis hogy az árnyékot száműzze a maga megismert jó és igaz isteni eredetű gondolatával.
*
Én a lelket úgy látom, mint egy virágszirmot a mikroszkóp alatt: mint ahogyan a virágszirom parányi sejtekből van
összealkotva, amelyek mind külön-külön nedvességet és színező anyagot tartalmaznak és mindegyik sejtecske külön-külön
a maga életét éli. De még ennél is sokkal-sokkal apróbb részecskékből van összeállítva a lélek, és ezek a parányi részecskék
mind külön-külön érzéseket, hajlandóságokat, vágyakat, törekvéseket, akaratot hordoznak magukban. Ezek azonban
nincsenek mind a tudat előtt világosságban, sőt közülük sokkal több van, amely nincs megvilágítva.
Ezeket azután a tudat nem képes ellenőrizni és ezeknek a természete ott az elfelejtett homályban éli ki magát. Belőlük
időközönként bizonyos mennyiség felszívódik a tudatos én világába, hogy ott a tudat előtt élje ki magát minden egyes téves
hajlam és téves gondolat, hogy a tudat részleteiben is megismerje önmagát. Azért mondjuk, hogy nem ismerjük önmagunkat, mert
nem is ismerhetjük. Még amit tudunk, azt sem úgy tudjuk, ahogyan az tényleg van. De Isten ismer bennünket, ismeri minden
kicsiny atomunkat és ő úgy intézi azoknak a parányoknak, lelki részecskéknek életét és sorsát, hogy ami csak
valamennyire is át van itatva a jóval és igazzal, vagy az az után való vággyal, az kifejthesse a maga továbbfejlesztő
munkáját a még árnyékban maradt részecskékkel szemben. Mert tulajdonképpen ez dönti el a mi sorsunkat a mi
jövendőnket: azok a vágyak t.i., amelyek a lelkünkben tudatosakká váltak, kiművelődtek és az életre előkészíttettek.
Mert amely vágyak, amely hajlamok a felszínre kerülnek, és még nem érték el egészen a törvényes fokozatot, azok
determinálják a mi jövőnket a szellemvilágban is, de főképpen a földi világban; mert ezek hívják ki a megpróbáltatásokat azok
által az ütközések által, amelyeket szükségképpen el kell szenvedniük, hogy az isteni szikra: a szellem azok által az érzések által,
amelyeket magában felismer és munkába szólít, ezeket a még homályos és fejletlen részecskéket is ellássa a szükséges átnemesítő
táplálékkal. Ez az a folyamat, amely az anyaghoz-kötöttségtől felszabadítja a lelket. Mert ha valamely lélek a vágyaival és lelki
természetével még az anyag felé van fordulva — t.i. még nem szedte fel a maga világához tartozó, és az anyagi világgal
összekötő, áthidaló fluidokat amit természetnek hívunk — és a testben éli ki magát, ez a természet őt automatikusan a testhez köti,
mert kívánja is a testben való megjelenést, mivel a test nélkül való élet nem nyújtja neki azokat a megvalósulásokat, amelyek után
az ő homályban élő természete még törekszik.
Tehát itt még nem beszélhetünk szabadakaratról, mert itt a szellem még nem ura ezeknek a természetrétegeknek, mivel ez a
természetréteg olyan vonzást gyakorol rá, hogy ő annak éppúgy nem képes ellenállni, mint ahogyan nem képes az ember önmagát
a földről fölemelni. Tehát nem képes önmagából kilépni, s így a testöltés neki még kívánatos, és azért még nem szabad szellem.
*
Nekünk, akik ismerjük ezeket az elméleteket, nem szabad olyan könnyen átsiklanunk felettük, mert ha az Isten így látta és így
látja jónak, akkor számunkra így kell ennek jónak lennie, mivel mi e fölött nem rendelkezhetünk, mert magunk fölött sem
rendelkezhetünk. Az anyaghoz kötöttség tehát a szellemet a testhez köti, és ezen keresztül élnek azok a vágyak, amelyek őt a
világhoz és azokhoz a megvalósulásokhoz vonzzák, amely megvalósulásokat csak a testben és az anyagi világban érhet el. (Mert
az anyagi világok is a testben élő és a testen keresztül munkálkodó szellemeken keresztül tudnak feljebb emelkedni.) Tehát mivel
a szellemnek átváltozásokat kell szenvednie, amelyek az anyagi világban reá váró szenvedések és csalódások folytán érnek
meg, s amelyeknek a hatása alatt más irányban kezd kutatni: ezzel a vágyai más teret keresnek a kielégülésre, és ez
mindinkább lelkivé teszi őt, az érzései finomodnak és folyton magasabbra vezetik. Ez az érzésbeli finomodás a
tulajdonképpeni cél, mégpedig azért, hogy a szellemen keresztül befolyó isteni segítséget, isteni akaratot a lélek is mindinkább
elfogadja.
Mindenesetre a léleknek nem minden része fogadja el első pillanatra, bárha az egyén meg is van győződve arról, hogy ez jó és
helyes, de a tévelygés és a bűn is jelen van, amely küzd a jó ellen. Ebből állanak elő azok a kuszált helyzetek, amely kuszált
helyzetekben megint csak ütközések és szenvedések jönnek létre. Az egyén tehát csak akkor tudja az Isten gondolatait
magában feldolgozni, az Isten akaratát valamennyire is elfogadni és Előtte lélek szerint meghajolni, ha már a lelkének
túlnyomó része meghódított terület az isteni igazság számára. Minél több az ilyen áthatott, az isteni, igaz jótól átitatott
atom a lélekben, annál több világosság képes ezeken keresztül belé folyni, annál elfogadóbbá lesz és annál könnyebben
találja fel magát abban a kuszált, hömpölygő áradatban, amely folyton-folyvást ömlik az emberrel szembe, amit úgy
nevezünk, hogy jövendő. Mert hiszen az ember cselekedetei, vágyai, gondolatai és érzései előretörnek abba a világba, ahonnan a
sorsa foly, ahonnan a jövő alakulatai kiképződnek s ott ezek a vágyak a maguk igazi, vagy ferde céljaival hódítanak meg
maguknak erőket, amelyekből táplálkoznak. Ezért lehet az embernek bizonyos dolgokat meglátnia a jövőből, mert azok az erők a
vágyak öntudatlan előretörésének folyományaképpen már kiképződnek.
*
Ez volna az, amit én szerintem szabadakaratnak neveznek: hogy az ember a maga jóra való törekvésével és igazságra való
igyekezetével abban a láthatatlan világban erőket hódít meg, amelyek hatalmaknak tűnnek fel előtte, amikor szembetalálkozik a
saját hibáinak és tévelygéseinek hömpölygő árjával, amely ellen nem tud cselekedni, mert hiszen az a saját lelkének a természete,
amely megmozgat olyan sziklaszilárdnak látszó építményeket, amelyeket magában már-már kialakított. De ugyanakkor, amikor
ezek mint a lavina megindulnak, kell a lelkében lennie egy helynek, egy résznek, amely Isten igazságával legyen telve, ezzel a
romolhatatlan igazsággal, amely mindent semlegesít. Mert az Isten igazsága és kegyelme ennek az áradatnak romboló erejét és
hatalmát is semlegesíti. Ha ez nem így volna, akkor nem volna egyetlen lélek sem, akit a saját bűnei okozta tűrhetetlen nagy
rombolások maguk alá ne temetnének. Kell tehát, hogy a lélek ide meneküljön és ezen az Isten igazságával meghódított világon
keresztül felemelkedjék egy addig még ismeretlen világba, ahol a lélek új táplálékhoz jut és azt a vereséget, amelyet el kellett
szenvednie, új erőkkel pótolhatja.

VI.

Eszter médium hivatása

 1. AZ IDŐ SZELLEME (KRONOSZ)
Egy pillantás Eszter testvérünk szelleméletének hátterébe. 1934. április hó 9-én Eszter szelleme transzban a következőket
mondotta: „Még mindig felfelé kell mennem a kivilágított kápolnához, de már nem nagyon hosszú az út. Én tudom, hogy ott
találkozni fogok az Úrral, de már nagyon fáraszt a menés, mert olyan sárga-agyagos az út, és a cipőm már úgy megrakodott ezzel
az agyaggal, hogy alig tudok menni; olyan nagy darabok vannak a cipőmre ragadva, hogy az agyagcsomó ugyanolyan nagy, mint
maga a cipő. Bizony sokszor szeretném kihúzni a lábamat abból a nagyon megrakodott cipőből, mert akkor lebeghetnék és nem
kellene a földre lépnem; de akkor nem láthatnának tovább azok, akik még hozzá vannak tapadva az agyaghoz. De most látom az
Úr Jézust: az egyik kezében az ő keresztjét hordozza, a másikban pedig az enyémet, és Ő fog engem megsegíteni. Ennek az útnak
a végén ott áll, mint az idő jelképezője egy igen-igen öreg valaki, mint ahogyan a görögök az idő istenét (Kronosz) ábrázolták; a
kezében egy különös fajtájú íj. Ez az öreg átveszi tőlem a terhet, amely most nyom és borzasztó messzeségbe kilövi, vissza a
múltba, abba a múltba, annak a múltnak kiengeszteléséül, amikor még megmérgeztettem a nyílvesszőket, hogy biztosabban
öljenek. (Abban a testöltésben, amely „A mai kor vallásá”-ban van leírva.)
Ez az én saját lelkemnek a szabadulásért való áldozati ajándéka az oltárra. Az önmagam akaratából, az önmagam érzéséből, az
önmagam odaadásából. Nem kényszerűségből, mert az Úr kegyelme engem már felszabadított abból a karmából, de én az Úr
kegyelméért mintegy hálaadó áldozatul helyezem ezeket a szenvedéseket az Isten oltárára, mint ahogyan a zsidók az áldozati
oltáron jó illattétellel áldoztak s ha a füst felfelé emelkedett, akkor az Úr elfogadta az áldozatot, ha pedig lefelé húzódott, akkor
nem fogadta el. Mivel pedig én jószívvel és engedelmességgel adom ezeket a fájdalmakat az Úr oltárára, azért, amikor odaérek az
örökkévalóság Kapujához, a kapu felett ülő Idő Szelleme (Kronosz) leveszi rólam ennek a testnek minden szenvedését, fájdalmát,
fáradalmát, könnyeit és nyomorúságát, és az íjából visszalövi azt a messze múltba, és azzal mindez megszűnik és nem marad a
lelkemnek semmi önmagát vádoló emléke, mert ennek az áldozatnak a füstje — ez a kékesfehéren világító füst — eltakarja azt, és
én nem fogom azt többé látni, amikor a múlt emlékeit szemlélem, és nem fogja többé csapkodni a lelkemet az önvádnak szeges
ostora.
*
Szeretném megfesteni ezt a szép képet; mert amerre járok, borongó idő van, kevés a napfény; alig-alig süt ide a Nap, lehúz a
Föld szenvedése és terhe a cipőimre rakódott sárgás agyag alakjában. Szállhatnék, emelkedhetném, de nem tudok, mert lehúz a
test fájdalma és nyomorúsága, lehúz a tehetetlenség érzése, és nem bírok magamon segíteni így az én odaadásom, Istenben való
hitem és megnyugvásom őrlődik fel ezen a szüntelen-való áldozati oltáron. Így kell az én lelki és szellemi tudatomban az Isten
akaratában napról-napra való megnyugvás által kiengesztelődnie a múltnak, míg lassanként a szenvedések emléke lemarad rólam,
amikor az Idő Szelleme leveszi azt a lelkemről, mielőtt az örökkévalóság kapuján átlépnék, hogy visszalője a messze múltba.
Nagyon örülök és boldog vagyok, hogy a jó Isten megengedte, hogy ezt láthassam.
*
Ott bent a kápolnában azután megtalálom Krisztust az én lelkemnek egész teljességével. Mert most még csak a szívemmel, a
lelkemmel és az értelemmel tudok Hozzá kapcsolódni, de az én egész lelki természetem még nincs tökéletesen Hozzá
kapcsolódva, mivel még sokszor igazságtalannak gondolom az én helyzetemet és állapotomat. Ezért kell nekem napról-
napra megnyugodva odaadnom az én áldozatomat arra az oltárra, amelyen el kell hamvadnia az egész földi életemnek. De
már nincs nagyon sok hátra az útból és az Úr mind sűrűbben és sűrűbben jön elém, és megmutatja Magát nekem.”

2. A DICSŐSÉG ÚTJA, MEG A SZOLGÁLAT ÚTJA

Egy ülés végén valami szomorúságom, vagy csüggetegségem miatt a következő látománnyal akart nekem vigaszt nyújtani az
én kedves Vezetőm. Egy nagy, kastélyszerű épületet láttam címerrel, ódivatú, nagy kapualjjal, amelyen át be is mentem az
épületbe. Bent dúsan aranyozott oszlopok között haladok el s hatalmas terembe lépek, amelynek falai szintén dúsan vannak
aranyozva; benne drága, süppedő szőnyegek, fényűző gazdagság mindenütt. Rengeteg ember özönlött be ebbe a terembe. Valaki
mellettem is ment, akiben az én Vezetőmet ismertem föl. Tőle kérdeztem meg, hogy bemenjek-e én is, mire ő azt válaszolta, ha
akarok, bemehetek. A dúsan aranyozott falak, a csodaszép freskók, a művészi oszlopok, fülkék, faragványok és mindenféle értékes
drágaságok láttára szinte megilletődtem, úgyhogy valami áhítatféle érzés fogott el. A betóduló emberek közül egyik itt, a másik ott
maradt vissza, nézegetve a sok látnivalót, de a legtöbben velem együtt előrehaladtak egy távol eső pont felé, ahol mintha dús
aranykeretben valami színpadféle lett volna látható. Amint azonban közelebb megyek, azt látom, hogy az nem is színpad és azok
nem díszletek, hanem egy magasba emelkedő meredek út, amely úgy van kiképezve, hogy az úttest annyira domború, mintha egy
félgömbnek a keresztmetszete volna, s annyira síkos, mintha üveggel, vagy jéggel volna burkolva.
Ezt az utat valami felülről jövő fény világítja meg. Az oda jövő emberek közül mindenki megpróbálkozott fölkapaszkodni ezen
a meredek, sikamlós és domború úton, és némelyek el is jutottak bizonyos magasságig, de a legtöbben mindjárt a kezdetén
visszacsúsztak, de csak azért, hogy újra próbálkozzanak. Azután némelyek összeálltak tanácskozni, hogy kieszeljék a módját,
hogyan lehetne sikerrel felkúszni a veszedelmesen sikamlós úton. Voltak, akik bekenték a kezüket és lábukat valamivel, hogy
jobban tapadjanak. Az ilyenek azután fel is másztak jó magasra, annyira, hogy már alig látszottak, de akkor aztán egyszerre
csúsztak vissza, és e balsiker után nagyon elkeseredettek, fáradtak és sápadtak lettek, s elment a kedvük az újabb kísérletezéstől.
Ez azonban a többinek nem vette el a kedvét, hanem mindig voltak újabb meg újabb vállalkozók, mert mindnyájan azt hitték, hogy
nekik fog sikerülni, ami a többinek nem sikerült. Amikor láttam, hogy mindenki visszacsúszik, megkérdeztem a vezetőmet, hogy
mit jelentsen ez? Ő azt felelte, hogy ez a dicsőség útja. Azután megkérdezte, hogy akarok-e én is próbálkozni? Mert ha akarok, ő
velem lesz és segíteni fog.
— Nem, — feleltem — mert látom, hogy úgysem érném el a célomat.
— De vannak, akik a végére érnek, — felelte ő.
— Miután azonban én nem látom a végét, azért nem is akarok próbálkozni, — válaszoltam, s arra kértem, hogy inkább
mutasson nekem más utat.
*
 Akkor megfordultunk, és a fényes csarnokon visszafelé haladva kijöttünk a kapun. Amint kiértünk a kertbe, ott egy kicsiny,
kunyhószerű házat találtunk, benne kecskelábú, gyalulatlan deszkából összerótt asztalt s mellette ugyanolyan egyszerű összeácsolt
padot. Ott egy kicsiny időre leültünk, de én hamarosan azt mondtam, hogy induljunk el, mert már alkonyodik. Tényleg már
kezdett is szürkülni, s az út, amelyre mennem kellett, fákkal, bokrokkal és cserjékkel volt szegélyezve, de ezek az ösvény fölött
annyira egymásba voltak fonódva, hogy az út nem is látszott. A vezetőm azután a fák és bozótok között húzódó kis
gyalogösvényen előrebocsátott. Elindultam. Az előrehaladás azonban nagyon nehéz volt és csak úgy volt lehetséges, hogy kézzel-
lábbal kellett dolgoznom és széthárítanom az ágakat és a tövises gallyakat az útból, hogy egy-egy lépést tehessek, utána pedig a
bozót mögöttem ismét összezárult.
És ez még a kisebb baj volt, de lent a földön kígyók és másféle hüllők és csúszó-mászók tekergőztek, amelyektől szörnyű
félelem borzongatott. Így nagy kínnal és fáradtsággal vergődtem előre az úton. A Nap már nyugvóra szállt, és kezdett egészen
besötétedni. Hogy egy kissé jobban tudjam magamat tájékozni, lehajoltam, hogy a bokrok alatt ellássak, s akkor láttam, hogy az út
végén Krisztus áll fehér köntösben és egy régi divatú, négyoldalú lámpást tart felemelve, hogy annak a fénye az útra világítson. Ez
azután megnyugtatott; eddig nagy kétségeskedéssel haladtam csak előre, de amint Őt megláttam, attól fogva biztonságban éreztem
magamat, hogy nem fogok eltévedni.
*
Ugyanezt jelképezte az a látományom is, amelyet az egyik, pünkösdi ülésünk befejezésekor mutattak nekem: Mintha egy nagy
hegy oldalán haladnék, mint 4-5 éves kisleány; előttem pedig Krisztus Urunk megy, aki gyöngéden hátranyújtja az egyik kezét,
hogy fogjam meg. Alattam, a gyalogösvény alatt évszázados erdő, az erdő fölött pedig, de még az én ösvényem alatt, gomolygó
viharfelhők, szörnyű égiháborúk tombolnak, míg fölöttem tiszta és derült az ég és fehér fényben süt alá a Nap.

3. TISZTOGATÁS A SPIRITIZMUS KERTJÉBEN

Egyik Úrvacsora utáni éjszakán a következőt álmodtam: Gyönyörű szép kertben vagyok, amelyben nagy-nagy területen üde,
zsendülő pázsit fűszálai közül sok-sok nyíló gyöngyvirág mosolygott elő; szép, egészséges, lombos, virágzó fák sora szépen
rendezett és karbantartott utakat szegélyezett. Minden ragyogott a tavaszi napsütésben, és én el voltam bájolva a szépséges
látványtól s boldog hálaadással gondoltam a jó Istenre, aki ennyi szépséget alkotott. Annyira vonzott a sok szépség, hogy nem
tudtam megállani, és beléptem a pázsitba, hogy a fű között nyíló gyönyörű gyöngyvirágokból szakítsak néhány szálat, miközben
gyönyörködve tekintettem föl a virágzó fára, amely alatt voltam s amelyről valami kis neszt hallottam. Első pillanatban azt
gondoltam, hogy talán valami madár van a fa ágai között, de egyszerre megdöbbenve és irtózattal láttam, hogy a gyönyörű,
világos-sima héjú fán a törzs és az ágak köré szorosan ugyanolyan világosszínű kígyók vannak tekerődzve és azok közül az egyik
nyújtotta el a fejét a fától s arra lettem figyelmes. Borzadva menekültem ki a fák közül az útra és elkezdtem gyorsan futni, hogy
minél hamarább kijussak a csodaszép, de borzalmas kertből.
Mikor már majdnem a kijárathoz értem, egy láthatatlan valaki megszólított és megkérdezte, hogy miért vagyok úgy megijedve
és elkeseredve? Én erre nagy kétségbeesve panaszkodni kezdtem, hogyan lehet az, hogy ilyen gyönyörű helyen ilyen borzalmak
vannak. Erre a hang azt mondta nekem, hogy ne féljek és ne essem kétségbe efölött, ezen könnyen tudunk segíteni. És akkor
valami kis kerek szerszámot nyomott a számba s azt mondta, hogy ezentúl csak ezen keresztül beszéljek és intézkedjem, és majd
meglátom, hogy a kígyók mind engedni fognak a hangomnak. Én ugyan nem hallottam semmiféle hangot azon a szerszámon
keresztüljönni, de bátorságot kapva elindultam az úton arrafelé, amerre a láthatatlan valaki mutatott s kijutottam a kertnek egy
nagy tisztására, amely mellett szép, nagy, tiszta, kéken csillogó vizű tó volt. Azután a tisztásra egy akkora ponyvát teremtett oda a
láthatatlan valaki, mint egy teniszpálya. Majd utasított, hogy adjak hangot a számban lévő kicsiny szerszámon keresztül. Én ugyan
nem hallottam azt a hangot, amit a szerszámon keresztül kiadtam, a kígyók azonban meghallották, mert egyszerre csak minden
irányból nagy hullámzással hömpölyögtek elő az összes fákról levált kígyók, rá arra a ponyvára, amely a tisztáson feküdt, s ott
óriási tömegbe halmozódva egymás hegyén-hátán nyüzsögtek. Lassanként ez a kígyótömeg olyan nagy lett, mint egy jó nagy
szoba, mire az én láthatatlan vezetőm — mikor már az utolsó elkésett kígyók is odamásztak a tömegbe — utasított engem, hogy
kezdjem összehúzni a ponyva egyik szélén a kötelet, ő pedig a másik szélén.
Ketten összehúztuk a köteleket és jó szorosan óriási batyut kötöttünk a ponyvába gyűlt kígyókból. Akkor azután azt mondta,
hogy vegyem az óriási batyut a hátamra. És én, jóllehet sokkal kisebb voltam, mint a batyu, természetesnek találtam, hogy
engedelmeskedjem az utasításnak, hátamra vettem a batyut és mivel vinni nem bírtam, a földön húztam magam után, úgy hogy a
hátamon még éreztem is a benne nyüzsgő kígyók feszegető mozgolódását. Nagy igyekezettel odavonszoltam a mély víz partjára a
batyut, ott nagy erőfeszítéssel belelöktem, és jóleső megnyugvással néztem a süllyedő batyu után, amely mind mélyebbre szállott
alá a feneketlennek látszó tó vizébe, és utána nagy hullámgyűrűk keletkeztek a víz színén. Amint fölébredtem, azonnal tisztában
voltam vele, hogy álmom a spiritizmust, s az én abban vállalt feladatomat szimbolizálta. A virágzó fiatal fák, a zsendülő fű,
az üde virágok, a tavasz, az Istent dicsőítő új eszmekör fiatal és életerős voltát, és gazdagságát jelenti. A megbújva
hemzsegő kígyók a tiszta és igaz eszmékhez hozzátapadó sok-sok tévelygést, emberi hiúságot, álnokságot, tettetést, és a
hamis és hiú médiumok áligazságait jelképezi, amelyeket csak gyakorlott lélek tud megkülönböztetni a valódi igazságoktól;
a kék víz az élet vize, vagyis az isteni igazságok tisztasága, amelynek mélységében el kell pusztulniuk az áligazságoknak, a
téveszméknek s mindazoknak a múlandó gyarlóságoknak, amelyek az igaz eszmékhez tapadnak.

4. A „NÉVTELEN SZELLEM” MŰVEINEK ALLEGORIKUS KÉPE

1934. év legelején egy éjjel a következő álmom volt: Talpig fekete ruhában és fekete fátyollal állok egy elképzelhetetlenül
magas szirttetőn, amely olyan magas volt, hogy róla a közvetlen fölötte lévő csillagokat el lehetett érni. Az ég szintén fekete
fátyollal volt beborítva, amelyből csak a csillagok világítottak elő. Előttem egy kicsiny utazótáska volt nyitva. Az én feladatom az
volt, hogy az égről a csillagokat leszedjem és belecsomagoljam az utazótáskába. Ennek a munkámnak nagy részét már el is
végeztem, amennyiben abban a sorrendben, ahogyan az ég forgása a közelembe hozta, már több nagy fénylő csillagot levettem az
égről, amelyekkel mindannyiszor vele szakadt egy-egy nagy darab fekete fátyol is, és ennek következtében minden egyes ilyen
csillagnak és fátyolrongynak a leszakítása után világosabb lett a táj körülöttem. Már nagyon türelmetlen voltam, mert éreztem,
hogy az én időm már lejárt és mégsem vagyok készen a munkámmal, mert még három csillag van, amelyet le kell vennem, de
amelyeket még nem érhetek el, mivel az ég forgása még nem hozta a közelembe, és nekem azon a magas szirttetőn várnom kell,
míg azok is hozzám kerülnek és elérhetem őket. Sajátságos, hogy abban az óriási magasságban azon a szűk kis területen, amelyen
mozoghattam, semmiféle félelmet nem éreztem, hogy le találok onnan zuhanni.
*
Pál testvérem, akinek ezt az álmot elbeszéltem, azt a magyarázatot adta neki, hogy az eddig leszedett és becsomagolt csillagok
jelképezik azokat a könyveket, amelyeket eddig kiadtunk, míg a hátralévő három azokat, amelyeket még meg kell írnom. Ez a
magyarázat talán annyiban helytálló, hogy azok az igazságok, amelyeket a k. Vezetőnk az én médiumitásomon keresztül adott az
emberiségnek, valóban az égből erednek, s minden egyes, amint az emberlelkekben elvégzi a maga munkáját, nagyobb és nagyobb
világosságot terjeszt körülöttem. A szűk terület, amelyen állok és munkámat végzem, az a szorosra vont és nehéz élet, amelyet a
Gondviselés részemre kiutalt. A fekete szín pedig talán a földi élet és a testi lét sötétségét jelképezi a csillagok ragyogásával,
vagyis a mennyei eredetű eszmék világosságával szemben.

5. A MENNYEI JUHAKOL
1933. január 16-án transzban a következőt láttam: Mintha valami óriási helyiségben lettem volna, amely nagyon díszes volt, de
juhok voltak benne, mintha valami mennyei juhok istállója volna. Nagy, hatalmas ajtaja volt ennek az istállónak, — inkább kapuja
— amely nem volt becsukva; az ajtón valamivel belül keresztben egy gerenda, azon pedig egy mécs. Ilyen mécset én még nem
láttam: egészen kicsinyke lángja van neki, de az olyan, mint a gyémánt, úgy szórta a sugarakat, mint amikor a gyémántra ráesik a
Nap fénye, és bevilágította az egész nagy helyiséget. A báránykák gyönyörű fehérek és göndörszőrűek. Az istálló padlózata, vagy
földje valami olyan anyaggal volt felhintve, mint a legfinomabb forgács, vagy fagyapot, de még annál is sokkal finomabbal. Ezek
a báránykák ide jönnek pihenni és a fagyapot alatt keresgélnek és találják meg a tápláló szemeket, amelyeket csak gondos
keresgéléssel tudnak megtalálni; de amint egyet-egyet találnak, annak nagyon megörülnek és azokat majszolgatják.
*
Azután mindjárt a magyarázatát is megkaptam ennek a látománynak: A világosság a k. Vezetőnk beszédje, amely rajtam
keresztül jön; a fehér báránykák azok a lelkek, akik ebben a világosságban megpihennek. Az a finom fagyapot-féle (ami azonban
duzzadó, ruganyos, selyemszerű anyag) a k. Vezetőnk igazságának — hogy úgy mondjam — a külső megjelenési formája, a
szövege, amelyből a benne rejlő igazságokat, mint tápláló szemeket egyenként kell kikeresgélni. Ezek a báránykák nagyon szépek,
jól tápláltak. Már sokan vannak, de még mindig szaporodnak és gyülekeznek. Első pillanatban feltekintenek a mécsre, amely mint
valami briliáns — amely valahonnan felülről kapja a fényt — tündöklik, azaz ő sem a saját maga fényét hinti széjjel, hanem azt,
amit Istentől kap. Az az érzésem, hogy alkonyodik, és akik megkívánják ezt a világosságot ide jutnak, ebbe az akolba, ahol
megpihenhetnek, mert benne nyugalom és békesség van. És akik ide jutnak, azok érzik és tudják, hogy jó helyen vannak, mert
meg lesznek védve a készülő viharral szemben.

6. ISTEN IGÉJÉNEK SZIKLAVÁRA

Én nem is gondoltam, hogy milyen nagy dologra rendelt engem az Úr! Egy oszlopcsarnokban vagyok, amelyből több nyílás
vezet kifelé a szabadba, de én tétovázom, mert nem tudom, melyiken menjek ki, mivel mindegyik nyílás máshová vezet. Végre a
középtájon mégis kimegyek, és ott egy imazsámollyal találom szemben magamat. Az imazsámolyon nyitott könyv fekszik és a
fölnyitott lapon éppen ez van írva: „Én segítségem és kőváram”. Az imazsámoly fölött egy nagylevelű növény áll, amely még nem
nőtt nagyon magasra; olyanféle levelei vannak, mint a fikusznak. Amint odaborulok az imazsámolyra, ez a növény rohamosan
növekedni kezd, úgy hogy a lombjával egészen beborítja az imazsámoly fölötti tért mint valami nagy fa. És én nagyon örülök,
hogy a lombok megvédenek a forró Nap sugaraival és a viharral szemben, amely fenyegetőleg közeledik. Mert vihar van
készülőben, nagy koromfekete felhő van az égen. De ez a fekete felhő elhúzódik a fejem felett, és bár nagy esőcseppek, sőt
jégszemek is hullanak belőle, ez a nagy fa megvéd engem. Azután kisüt a Nap és egy szép út nyílik előttem, amelyen megindulok,
és folyton haladok előre, egészen addig, ameddig egy tengeröbölfélébe érek, ahol — nem tudom hogyan — egyszerre csak egy
hajó födélzetén vagyok.
Ebbe az öbölbe félszigetszerűen nagy és hatalmas sziklatömeg nyúlik be, amely lehet olyan öt-hat emeletnyi magasságú és a
teteje lapos, úgy hogy az a gondolatom támad, hogy arra lehetne házat építeni. A hajón, amelyre szálltam, nagyon sokan vannak.
Itt is vihar van kitörőben. Egyszerre olyan óriási hullámok, mint egy öt-hatemeletes ház, dobálnak bennünket, és én kétségbeesve
kapaszkodom a bizonytalanságba. Hiszen nincsen semmi, amihez az elemeknek ebben a bősz viharában támaszkodni lehetne,
amely a hajót úgy dobálja föl-le, mint törékeny dióhéjat. Egyszerre, ismét nem tudom hogyan, odakerülök annak a hatalmas
sziklatömbnek a tetejére, és ott állok biztonságban és nézem alattam a hullámokkal küzdő hajóban életükért rettegőket, s azokat a
rettenetes sötét hullámokat, amelyek még oda a szikla tetejére is felcsapnak, mintha ez a haragvó elem még ezt a sziklatömböt is
magába akarná olvasztani, vagy megsemmisíteni. De én biztonságban érzem magamat és szinte némi enyhe haraggal és daccal
nézem a vihart, mint a hadvezér az eldöntött csatát, jóllehet tudatában vagyok annak, hogy én kicsiny, gyenge és semmi vagyok,
akinek az élete úgyszólván semmit sem ér.
Nem is tudom magamnak megmagyarázni, honnan jött belém ekkora önérzet, öntudat és bátorság; mintha csak ennek a
megvívhatatlan sziklatömbnek a természetéből merítettem volna erőt s ennek a rendíthetetlensége lenne az, ami bennem is
kifejezésre jut. Ezzel a biztonságérzettel tekintek vissza a viharba, és látom, amint a vihar nagy zúgva, morogva kezd
megcsillapodni. Nekem ott azon a sziklatetőn kell bevárnom azokat, akiket én fogok felsegíteni a hajóról arra a magasságra. Én
pedig az én emberi tudatommal nagyon el vagyok képedve és meg vagyok semmisülve a félelemtől: hogyan kerültem én oda és a
jó Isten miért helyezett oda engemet?! Már látom, hogyan jönnek többen is és én sorra nyújtom a kezemet egyiknek is, másiknak
is. Jellemző, hogy amikor a tenger vize csendes, akkor nem képesek ide feljutni, csak amikor a vihar tombolva hányja-veti a hajót.
Mert amíg csendes a víz, addig jól érzik magukat azon a hajón, és eszükbe sem jut, hogy biztonságba kellene magukat helyezniük;
csak amikor látják, hogy nincsen semmi szilárd alap, amire támaszkodhatnának, akkor igyekeznek és keresik a biztonságot.
*
Ki vagyok én, mi vagyok én, hogy engemet az Úr oda helyezett? És mi az, ami bennem ezt az erőt megtartja? Azt mondja egy
hang: „Az Isten kegyelme, Aki téged munkára szemelt ki, Aki téged útmutatónak és útjelző állomásnak állított a világba”. Most
már látom, hogy testvéreim és munkatársaim közül többen itt vannak sajátságos középkori öltözetekben, karddal az oldalukon,
fáradtan, és mintha vér freccsent volna az arcukra. Pál és Béla testvéremet és az én gyülekezetemnek több tagját ott látom, de
aránylag nem sokat, mert soknak hiányzik a lelkéből az a bizonyos benső öntudat, amely őket a biztonság keresésére, t.i. a lelkük
biztonságának a keresésére ösztönözné. A szikla, amelyen állok, az Isten igéje; a tenger az élet, amelyen azok hajókáznak, akik
még nem kereskedtek eleget, akiknek a lelkében még nincsenek meg azok az értékek, amelyeket szükségesnek tartanának
biztonságba helyezni. Akiknek a lelkében azonban már értékek vannak, azok már keresik és kutatják, hogy hová helyezhessék
azokat el, hová építkezhessenek, amit nem rombolhat le az élet vihara. Akiknek még nincsenek féltenivaló értékeik, azok még
sírnak és jajgatnak a tomboló vihar közepette, de gondolják: majd elmúlik a vihar és újra gondtalanul sütkérezhetnek a Nap
fényében.
*
Most az én lelkemben egy kérdés nyugvópontra jutott: az, hogy kinek a lelkében van az a bizonyos érzés kifejlődve, amely őt
az Isten igazságának a keresésére indítja? Annak, akinek már a lelke a különböző életekben több-kevesebb tapasztaláson,
csalódáson, fájdalmon keresztülment s benne bizonyos nemes érzések (nem olyanok, amelyek magukat e Földön ki tudják élni)
keletkeztek. Ezek azok az érzések, amelyek értéket képviselnek; ezeket akarja a felébredt egyéni lélek biztonságba helyezni. Mert
akinek az igazsága, az érzés- és vágyvilága a Földdel egyenszerű, annak még nem kell az Isten igéjének bizonyossága és
rendíthetetlen változhatatlansága; annak még nincs mit elveszítenie. De akik már a lelkünkben mennyei érzéseket engedtünk
kibontakozni, akik már látjuk, hogy ezek az érzések más világot, más létfeltételeket igényelnek, mi ezeket már féltjük, mert a mi
magasabb énünk ezekben él s ezekben vágyik az életet továbbfolytatni, mert ez örök és változhatatlan. Ennek ugyan minden
lélekben ki kell bontakoznia, de akik még ettől messze állanak, azoknak még sokat kell szenvedniük, sokat kell a szirthez
ütődniük, sokszor meg kell ütközniük az igazság bizonyosságában, ameddig szétzúzódik rajtuk a múlandóság kérge, lehull róluk a
részletigazság köntöse, hogy a lelkük talajában csírázásnak indulhasson az a szellemi mag, amely hívatva van az örökéletre, arra,
hogy Isten gyermekévé legyen.

VII.

Krisztus Urunkkal kapcsolatos élmények

1. KRISZTUS ÉS A PORBAN JÁTSZADOZÓ GYERMEKEK
Álmomban olyan területen voltam, mint a gyermekek játszóhelye, ahol a porban nagyon sok gyermeknek látszó felnőtt ember
játszott. Én magam is úgy félig térdre ereszkedve nagy élvezettel markolásztam mindkét kezemmel a porban. A játszótér
közelében egy kis magaslatféle volt, s amint egyszer a játék hevében feltekintek, azt látom, hogy ott egy padon Krisztus Urunk ül
fehér ruhában; egyik kezével a pad karjára támaszkodik, a másik kezét pedig elnyújtva tartja a pad támláján és elmélyedéssel
szemléli a porban játszadozó embergyermekeket. Én, amikor észrevettem, hogy az emberek játékát szemléli és a többieket tartja
figyelemmel, nagy igyekezettel és vágyakozással vártam, hogy legalább egy pillantását elfogjam, s lestem a pillanatot, hogy vajon
egyáltalán néz-e reám is? A tekintetét végighordozta az előttem játszadozók sorain s egyszer csak hozzám érkezett és én nagy
boldogsággal vettem észre, hogy a tekintete az én lelkembe sugárzik. Akkor túláradó örömmel felejtettem a tekintetemet az Ő
fenséges arcán, és nagyon boldog voltam, hogy olyan hosszasan nézett reám.
Egyszerre azonban az a gondolatom jött, hogy vajon nem gondolja-e Krisztus Urunk, hogy én túl merész és kihívó vagyok,
hogy olyan sokáig nézem Őt? De azután megnyugodtam abban a gondolatban, hogy hiszen Ő úgyis tudja, milyen hódoló érzéssel
és imádattal nézek fel Reá. A hátam mögött is beláthatatlan sokaságban játszadoztak az embergyermekek; és amikor a Megváltó
levette rólam a tekintetét, őrajtuk jártatta végig ugyanazzal a bensőséges megértéssel, mint mirajtunk. Ekkor megint az a gondolat
merült fel a lelkemben, hogyan van az, hogy nem fáj nekem, hogy most már nem engem néz, hanem a többieket? De nyomon
követte ezt az a megnyugtató gondolat, hogy hiszen én reám is tekintett! Azután hátranéztem, mert abban a reményben voltam,
hogy ha majd a többieken végigjártatja a tekintetét, akkor ismét visszatér hozzám. Azonban mikor láttam azoknak végtelen
tömegét, akik a hátam mögött játszanak a porban, egyszerre beláttam azt is, hogy olyan nagyon sokan vannak, akik szintén
igénylik, és akiknek szintén szükségük van az Ő jóságos tekintetére, hogy nekem meg kell elégednem azzal, hogy egyszer rám
tekintett. Krisztus Urunk arcát sohasem láttam még olyannak, mint ebben az álomlátásban: valami kimondhatatlan gyermeki
ártatlanság és megértés volt a szemében, bizonyos megelégedéssel vegyülve.
*
Felébredésem után ennek a boldogító álomlátásomnak lelki szemlélésében merültem el és a következő magyarázat alakult ki a
lelkemben: Az a sok porban játszó embergyermek mind az Őt követni kívánók tömege. Hogy a porban játszanak, az azt
szimbolizálja, hogy mi valamennyien, bármilyen nagy igyekezettel akarunk is a Krisztus szolgálatában munkálkodni, minden
nagyratörekvésünkkel, sőt még önfeláldozásunkkal sem vagyunk egyebek a Menny igazi nagy munkásaival szemben, mint porban
játszadozó gyermekek. Nincs tehát semmi okunk és jogunk arra, hogy a mi munkánk felől csak valamit is képzeljünk.

2. HÁROM SZEM GESZTENYE

 Az 1930. évben egy éjjel azt álmodtam, mintha valami erdőirtás-féle cserjés helyen kis kunyhóban laktam volna. A Nap már
nyugovóra hajlott, és messziről láttam a lenyugvó napfényben, hogy valakik teveháton jönnek. Mikor az én látókörömbe jutottak,
fölismertem, hogy a tevén Szűz Mária ül a kis Jézussal, József pedig vezeti a tevét. Amikor közeljutottak a cserjéshez, ahol én
voltam, a teve letérdelt, Szűz Mária leszállt és a kis Jézus is vele. A kis Jézust olyan két-három éves körülinek láttam. Úgy látszott,
pihenőt tartottak, és a kis Jézus szaladgált szülei körül. Arra gondoltam, hogy bizonyosan fáradtak és éhesek lehetnek és
kötelességemnek tartottam, hogy megkínáljam őket valamivel. De nem találtam semmit, és én nagyon szégyelltem, hogy annyira
szegény vagyok, hogy ilyen magas vendégeket semmivel sem tudok megkínálni. Igaz, hogy ők engem nem látszottak észrevenni.
Egyszer csak a kis Jézus messzebb távozott a szüleitől, arrafelé, ahol én voltam a cserjésben.
Mikor hozzám közeledett, még mindig azon tűnődtem, hogy ugyan mit adjak Neki, mert mindenképpen akartam adni valamit,
hogy az Iránta való nagy szeretetemet és hódolatomat kifejezzem. Addig nem akartam eléjük járulni, míg nem vihetek nekik
valamit. Amikor aztán láttam, hogy a kis Jézus éppen felém tart, végső szorultságomban valahonnan három szem gesztenyét
kerítettem elő, de azok közül is az egyiket már én magam megharaptam, mivel én is nagyon éhes voltam. Restelkedve éreztem,
hogy ez bizony édeskevés, pláne az egyik meg is van kezdve; de hát, sajnos, nem telik tőlem több. Térdre vetettem magamat és a
három szem gesztenyével térden csúszva mentem a közeledő kis Jézus elé, s a gesztenyéket Felé nyújtottam, de a megharapott
szemet úgy fordítottam, hogy a harapás ne lássék, bár meg voltam győződve, hogy a kis Jézus úgyis látja azt.
Mikor egészen közelébe értem és Feléje nyújtottam a három szem gesztenyét a kis Jézus pár pillanatig nagyon komolyan
nézett a szemembe, úgy, mintha a lelkem mélyére akart volna tekinteni, s én aggódva vártam, hogy elfogadja-e a felkínált
szegényes ajándékot. Akkor lassú mozdulattal kinyújtotta a kezét és átvette a kezemből a három gesztenyét. Amikor kis kezével
kimarkolta a kezemből a gesztenyéket ez a mozzanat annyira reális volt előttem, hogy még a kis körmének a kaparását is éreztem
a tenyeremben, még akkor is, amikor felébredtem. És amikor a kis Jézus így elfogadta tőlem az én gyarló ajándékomat, láttam a
szeméből, hogy már meg is bocsátotta nekem, hogy a harmadik gesztenyébe beleharaptam.
*
Én ennek a jelentését így értelmezem: a három gesztenye az ember hármas lényét jelképezi; a szellemi, lelki és testi ént. A
szellemi és lelki énem — úgy látszik — ép és hiánytalan, telve szent törekvésekkel, amelyeket azonban testi énemben nem tudtam
úgy valóra váltani, mint ahogyan kellett volna; hiszen testi énjében mindenki gyengének bizonyul. Én azonban mégis boldog
voltam, hogy az Úr tőlem a megharapott gesztenyét is elfogadta.

3. AZ EVANGÉLIUMI SPIRITIZMUS ÉRTÉKE

Sokat keseregtem azon, hogy mennyit kell nekem a betegség miatt gyötrődnöm, (Abban az időtájban sűrűn megismétlődő
epegörcsrohamok nagyon megkínoztak.) amikor egyszerre csak arra lettem figyelmes, hogy velem szemben, egészen közel, a
szenvedő arcú Krisztus jelenik meg töviskoszorúval a fején; a haja meg van tépve a tövisektől, és a szeme be van esve. Azután
kezd hozzám beszélni, és abban a pillanatban Belőle, mint valami reflektorból, olyan körben, mint egy ötpengős, fény sugárzott az
én beteg testemre, és Ő azt mondta: „Akarom, hogy gyógyulj meg”. Annak a fehér fénynek a hatása alatt egyszerre olyan
könnyűnek és fölszabadultnak éreztem magamat, mintha egészen egészséges volnék. Pedig olyan fáradt voltam! Azután már a
krisztusarc nem is volt annyira szenvedő, de a töviskoszorú még a fején volt. Akkor a kezébe fogta az én balkezemet és úgy
vezetett tovább. Én azonban olyan gyenge voltam, hogy alig bírtam menni, úgyhogy minden lépésnél majdnem elájultam. De Ő
csak biztatott, hogy menjek vele, s azután egy város díszes, keskeny utcáján vezetett végig, amelyben kétoldalt nagy emeletes
házak és tornyok voltak.
Ő csak vezetett mindig feljebb és feljebb egy szerpentin-úton, míg nagy fáradtsággal kiértünk a városból. Mikor kiértünk,
mintha egy szépen zöldellő hegyoldalon mentünk volna tovább, amely már jóval magasabban feküdt a városnál. Itt úgy éreztem,
hogy nagyon üde a levegő, és akkor azt mondtam, hogy igaz, hogy szenvednem kellett, de mégis megéri, mert sokkal okosabb
lettem és jobban tudok érdeklődni minden iránt. Ő pedig így szólott: „Nézd, még a város legmagasabb tornyánál is magasabban
állasz”. Akkor megértettem, hogy azok a nagy magas épületek és tornyok a világi tudományok és az egyházak igazságait
jelképezték, de az általam hirdetett krisztusi igazságok mindezeknek magasan felette állanak. És én akkor megelégedett voltam.
Krisztus pedig azt mondta, hogy Ő velem marad, s amikor most rátekintettem, már nem láttam Őt többé olyan nagyon
szenvedőnek, bár a töviskoszorú még mindig a fején volt.

4. AZ ISTEN ORSZÁGÁBA INDULÓ VONATOK

Az elmúlt napokban annyira el voltam keseredve, hogy elhatároztam, hogy hátat fordítok nemcsak a médiumizálásnak, de a
spiritizmusnak is és elköltözöm Budapestről valami vidéki városba, ahol senki sem ismer, hogy mégcsak eszembe se jusson a múlt
és békességem legyen az emberektől. Erre következő éjjel ezt álmodtam: A Nyugati pályaudvarhoz hasonló, de legalább 15-20-
szor akkora pályaházba mentem egy egész emberáradattal együtt. A pályaházban sínpárok beláthatatlan sora volt, s ezek közül a
négy szélsőn indulásra készen befűtött lokomotívval állt egy-egy vonat, mindegyik lokomotív után végtelen hosszú kocsisorral.
Mielőtt azonban még én is odaértem volna a vonathoz az elutazni készülő emberáradattal, máris visszafordultam a pályaudvarban,
a szívemben olyan szomorúsággal és keserűséggel, mint amikor az ember valakitől elbúcsúzik, akit nincs reménye többé
viszontlátni s akit nagyon szeretett. S miközben az elutazni készülők a vonatok között tolongtak és várták, hogy egymás után
beszállhassanak a kocsikba, én földre szegzett tekintettel bandukoltam kifelé, nem vetve ügyet semmire s könnyeimtől nem is igen
látva magam körül.
Amint eközben tájékozódás végett felpillantok, hogy merre juthatok ki ebből a nagy térségből, amely a pályaháznak a kijárati
részén volt, egyszerre csak megpillantok középen egy kezdetlegesen kifaragott krisztus-szobrot, helyesebben csak egy
oszlopformát, amelynek a tetején még csak nagyon durván volt a krisztusfej kifaragva, s amelyen még nagyon sok munkája
lehetett volna a szobrásznak, mivel még a töviskoszorú helyén is csak egy széles, nyersen hagyott kősáv volt, amelyből a művész
később szándékozott a koszorút kifaragni; a kezeknek és a karoknak is csak a körvonalai voltak meg, igen elnagyolva; de a test
többi része, a törzs, a lábak, a ruha még csak el sem volt kezdve, ezek még a nyers kőoszlopban rejlettek. Kissé csodáltam hogy
mikor én a többi emberrel ugyanezen a térségen keresztül bejöttem a pályaházba, akkor nem láttam ezt a szoborformát.
Valamelyik kijárati ajtón el akartam távozni a pályaházból, de ezek az ajtók mind elég távol voltak tőlem. S mivel lehajtott fővel,
sírás közben nem tudtam magamat kellőleg tájékozni, kétszer-háromszor is máshova jutottam, mint amerre ki akartam menni, és
minden alkalommal újra meg újra a krisztus-szobor előtt találtam magamat.
Megint csak csodálkoztam, hogy lehet az, hogy ez a krisztusszobor mindig előttem áll, akármerre akarok is eltávozni. Amint
végre jobban szemügyre veszem a szobrot, egyszerre csak megdöbbenéssel látom, hogy a szobor igen kezdetlegesen kifaragott
jobbkeze és alsó karja nagy csikorgással megmozdul, kiválik a féligkész szoborból és a kéz kinyújtott ujjával parancsolólag
visszafelé mutat a pályaházba, az induló vonatok felé. A lelkem legbensejében megdöbbenve állapítom meg, hogy ez a kőkrisztus
engem utasít vissza és abban a pillanatban az a meggyőződés fut át a lelkemen, hogy ezt a kőkrisztust az igazi, élő Krisztus
irányította, hogy ilyen nagy csodatétellel kiváljék a kőkéz a kifaragatlan kőtömbből és visszamutasson abba az irányba, amelyet én
elhagyni készülök. A lelkemben ennek a csodának a láttára abban a pillanatban a Krisztus iránt való engedelmesség lett
uralkodóvá a bánat, szomorúság és elkeseredés felett és szó nélkül megfordulva követtem azt az irányt, amelyet nekem a
kőkrisztus keze mutatott és visszatértem az elhagyott útra s újból eljutottam az indulásra kész vonatokhoz.
Ott az emberek nagy igyekezettel siettek a helyeiket elfoglalni, és a kocsik részben már meg is teltek, sokan pedig most
kapaszkodtak fel, míg mások keresgélték a helyeiket, hogy ki hova üljön. Én is oda álltam hát és a mozdonytól számítva vagy tíz-
tizenöt kocsit végigjártam és szemmel tartottam, hogy hol marad számomra hely, ahova én majd felülhetek; bensőmben azonban
az a gondolat élt, hogy hiszen úgyis olyan sokan vannak, akik el akarnak helyezkedni, és még lent is sokan várnak, hogy
felférhessenek; azért hát addig várok, amíg mindenki elfoglalja a helyét a vonatban s akkor talán majd nem marad számomra hely.
Azzal a ravasz gondolattal áltattam magamat, hogy ha nem lesz hely, akkor mentve leszek attól a kötelezettségtől, hogy én is
felszálljak és elutazzam a vonattal és akkor nyugodtan oda állhatok az Úr elé és ezt mondhatom: „Íme, Uram, én engedelmeskedni
akartam, én teljesíteni akartam a te parancsodat, de lám, nem lehetett, mert nem maradt hely a számomra”. Megjegyzem, hogy a
pályaháznak abban a részében, ahol ez a négy indulásra kész vonat állt, ezekkel szemben, az üvegtető alatt, de a vonatoknál jóval
magasabban, tíz-tizenötszörös embernagyságban az élő Krisztus alakja volt látható, aki mindenben rendelkezett, mindent,
irányított és a forgalomban rendet tartott fenn.
Meg voltam róla győződve, hogy a bejárati térségen álló kőkrisztus kezét is Ő irányította, hogy engem a vonathoz
visszatérítsen. Az indulásra kész vonatok mindegyike előtt vadonatúj mozdonyok voltak s mindegyik mozdonyra elől, a
homlokrészen egy kicsiny, finomművű plakett volt szerelve, rajtuk három kis zöld dombbal, úgy, mint Magyarország címerében s
mindegyik dombocskában egy-egy emberi profil. Például azon a legszélső vonaton, amellyel nekem is el kellett utaznom, a három
emberi arc: Péter, Jakab és János arca volt; azaz ez a vonat ebben a jelben indult. A következő vonat mozdonyán Bertalan, Fülöp
és Tamás arca volt, a harmadik és negyedik vonatokon levő plaketteket már nem tudtam megszemlélni, de valószínűnek tartom,
hogy azok a többi hat tanítvány nevében indultak. A nagy sürgés-forgás, készülődés közben egyedül csak Krisztus szava
hallatszott, amint rendelkezéseit kiadta. Én tudtam, hogy az Úr Jézus Krisztus azt akarja, hogy én a szélső vonatra szálljak fel, de
mivel a lelkem telve volt szomorúsággal és keserűséggel, azért nem szívesen mondtam le elhatározásomról, bár engedelmeskedni
is akartam az Úrnak; ezért gondoltam ki azt, hogy majd megvárom, míg mindenki felszáll, s nekem már nem jut hely.
Csakugyan meg is vártam, amíg mindenki felszállt, és amikor láttam, hogy az első néhány kocsin nincs több üres hely, már
indultam is az Úr elé, hogy Neki az én hamisan elgondolt mentségemet előadjam. Azonban még oda sem értem az Úr elé, Ő már
látta az én gondolatomat és még mielőtt szóra nyithattam volna ajkamat, Ő erélyes hangon szólt reám: „Hát te nem tudod, hol van
a te helyed?!” Abban a pillanatban szinte gépies mozdulattal kapaszkodtam fel a mozdony lépcsőjére és siettem elfoglalni a
helyemet. Az a hely, ahova ülnöm kellett, nem olyan volt, mint amilyen a mozdonyokon általában lenni szokott, hanem félig-
meddig egy nagyon elegáns autó első részéhez hasonlított. Minden piros bársonnyal volt bevonva. Elől egymás mellett két piros
bársonyszék volt s én a jobboldali székbe ültem. A másik széken nem láttam senkit, de azért tudtam, hogy van ott valaki
láthatatlanul. Előttem valami volánféle kormányzó-alkalmatosság volt és sok minden egyéb szerkezetnek egész rendszere, így
például apró, színes lámpácskák, amelyek mindegyikében a vonat más-más részeit, a kocsiknak belsejét és egész állapotát lehetett
látni, úgy, hogy a kis lámpácskák fényében a végtelen hosszú vonat minden legkisebb részében történő bármiféle jelenet, vagy
esemény szemlélhető volt.
Elől, a két szem előtt, két kerek nyílás volt, amelyeken keresztül messze előre lehetett látni a pályára. A gőzmozdonyokon
szokásos két első lámpa helyett erősfényű reflektor világított előre. Az előttem levő volánféle kormányzókészülékre tettem a
kezemet, ezt azonban nem az én akaratommal és értelmemmel mozgattam és kezeltem, hanem minden mozdulatomat,
cselekedetemet, sőt gondolatomat is a mellettem lévő másik piros bársonyszéken láthatatlanul jelenlevő valaki irányította, akinek
az akaratát én csak gépiesen követtem. A hátunk mögött még öt vagy hét ilyen piros bársonyszék volt, de hogy kik ültek azokon,
azt nem tudtam kivenni, mert azok még csak olyan határozatlan, elmosódó valakik voltak. Amikor az induláshoz minden készen
volt, egyszerre felmerült bennem a kétség, hogy mi lesz majd, ha beérünk a hosszú, sötét alagútba? Erre azonban Krisztus szava
felelt; ezt mondván: „Akkor is Én leszek veletek”. Ez azután megnyugtatott. Ezt a hosszú, sötét alagutat én a halálnak gondolom.
Mielőtt a vonat megindult volna, az utolsó pillanatban egyszer csak egy magas, erőteljes, robusztus férfialakot látok a vonathoz
közeledni, aki nagy lihegéssel és igyekezettel, verejtékes arccal törekedett elérni a vonatot úgy, hogy csapzott hosszú haja egészen
az arcába lógott.
Ennek a balkeze, ballába, sőt az egész balfele, még a füle is be volt kötözve és gipszbe volt téve, mintha valami nagy
szerencsétlenség érte volna, amely keresztülgázolt az egész balfelén, csak a két szeme és általában a feje volt ép és hibátlan. De a
jobbláb feje is be volt kötözve fehér orvosi kötelékkel, úgy, hogy arra sem tudott rálépni, hanem egy alacsony, fából készült
olyanféle alkalmatosság volt a térde alá illesztve, amely alul bunkóban végződött, s amelyre felül a térdével támaszkodva tudott
lépegetni. Ezenkívül mindkét hóna alatt mankóval vonszolta magát előre. Mindezek dacára azonban nagy sietve és lihegve
kapaszkodott fel a mozdonyra. Én kételkedve szemléltem ezt az erőlködést, mert nem tudtam elgondolni, hogy ennyire
elnyomorítva hogyan fog azon a keskeny és meredek feljárón felkapaszkodni. Azonban hárman is nagy igyekezettel segítették,
tolták és húzták fölfelé, úgy, hogy egy-kettőre feljutott, sőt a közvetlen mögöttem lévő bársonyszéken helyezkedett el. Eközben én
arra gondoltam, hogy hiszen ez majdnem egészen hasznavehetetlen ember; hogyan juthatott ide fel? Erre mintha a mellettem ülő
láthatatlan valakitől eredt volna a felelet: „Ha meggyógyul a balféle, egészen használhatóvá válik”. Mielőtt azonban még a vonat
elindult volna, az utolsó pillanatban felébredtem.
*
Az én meggyőződésem az, hogy azok a nagy, hosszú vonatok mind az Isten országába törekvő emberlelkek számára készen
álló alkalmatosságokat reprezentálják (képviselik). A különböző vonatoknak összeválogatott utasai olyan lelki természetű
egyének, mint Krisztus Urunknak azok a tanítványai, akiknek a neve alatt, illetőleg jegyében az illető vonat indul. Az
agyonnyomorított férfialak följutása a mozdonyra, sőt a bársonyszékbe azt jelképezi, hogy „Isten annak adja, akinek akarja”, de az
embernek minden erejét megfeszítve kell törekednie, s akkor „csonka-bonka” létére is bejuthat az Isten országába.
*
Hogy az emberi természet mennyire messze esett az isteni igazságtól, arra nézve nagyon jellemző, hogy még én is, aki
Krisztust annyira szeretem és mindenképp szolgálni kívánom, ebben az álomban tudatosan félre akartam Őt vezetni. Talán
fölösleges is megjegyeznem, hogy ez az élmény alaposan kigyógyított abból a szándékomból, hogy a spiritizmushoz és a
médiumitáshoz hűtlenné legyek.

5. KRISZTUS KEBELÉN
Az 1934. év legvégén különben is beteges szervezetemmel rendkívül sokat szenvedtem. Epebántalmam annyira kínozott, hogy
minden életkedvemet elvette és egészen reménytelenül imádkoztam a jó Istenhez, hogy valamiképpen segítsen rajtam, és enyhítse
meg gyötrelmeimet, vagy ha a jó Isten úgy rendeli, hogy meg kell halnom, akkor legyen az Ő szent akarata szerint. Ebben az
elkeseredett állapotomban egyik éjjel a következőket álmodtam: Jó nagy, tágas szobában többen vagyunk együtt. Egyik oldalon, a
Vezetőnket látom sűrű, fehér fluidba beburkoltan, hátam mögött pedig ismerősöket és testvéreket a körből. A másik oldalon,
velünk majdnem szemben egy lócafélén egyszerre csak Krisztus Urunk ülő alakját látom feltűnni, amint a padon két kezét
kiterjesztve reájuk támaszkodik. Azután hallom, hogy a Vezetőnk ismeretlen nyelven valamit beszél az Úrral. Az Úr röviden
felelget reá s közben én mindig azon gondolkodom, hogyan tudnék az Úr közelébe férkőzni, hogy az én nagy kérelmemet Neki
előadhassam. A Vezetőnk felé fordulok, de ő el van foglalva a saját gondolataival, meg az Úrral folytatott párbeszéddel. Hátrafelé
tekintek azokra, akik velem vannak és félénken kérdezgetem, vajon merjek-e odamenni az Úrhoz, vagy ne merjek?
Többen biztatgatnak, hogy csak menjek és kérjem az Urat, de én egészen addig nem mertem meg sem mozdulni, ameddig a
Vezetőnknek egy pillantását el nem fogtam és abból meg nem értettem az ő bíztatását, hogy csak menjek és kérjek. Akkor aztán
nagy alázatosan és félelemmel a térdeimen csúszva odamentem az Úrhoz. De ő nem látszott engem észrevenni, mert még mindig
beszélt a Vezetőmmel. Akkor én, mivel láttam, hogy nem néz rám, ráborultam a padra letámasztott jobbkezére és azt sűrű
könnyhullatások közepette csókolgatva folyton kértem, hogy könyörüljön meg rajtam és hallgassa meg a kérelmemet. Azonban,
hogy mit akartam kérni, nem jutott eszembe, csak azt tudtam, hogy valami nagy kérnivalóm van. De már az maga is nagy
boldogsággal töltött el, hogy a kezéhez közel férhettem és lelkemben mindinkább háttérbe szorult a kérésemnek tárgya. Amikor az
Úr befejezte a beszédjét a Vezetőnkkel, egyszerre csak reám tekintett és két kezével, mint egy gyermeket, felemelt térdeplő
helyzetemből és a szemembe nézve, mint a síró gyereket szokás, olyan jóságosan és szeretettel biztatott: „Hát most mondd el a te
bánatodat, és sírd el a te panaszodat”.
Közben gyengéden kényszerítette a fejemet, hogy a keblére hajtsam. Én ennek a kedves kényszernek engedve, ráhajtottam a
fejemet a keblére, de nem mertem ottfelejtkezni, s alázatosan szerénykedve csak ennyit tudtam mondani: „Óh, Uram, én nem így
gondoltam, én nem akartam ennyit”, — mert annyira érdemetlennek éreztem magamat erre a túláradó kegyelemre, és a szeretetnek
ekkora megnyilvánulására nem voltam elkészülve. Hiszen én nem vártam mást, csak egy tekintetet és egy kis bátorítást, hogy
előadhassam a kérésemet. Túláradó boldogságomban tökéletesen megfeledkeztem arról, hogy én tulajdonképpen kérni akartam
valamit. A tudatomnak valamely mélyenfekvő zugában meghúzódott ugyan a kérés, amit az Úrhoz akartam intézni, de nem tudott
előtérbe jutni, mert mikor az Úr a fejemet a keblére hajtotta, ebben az üdvösség előízét nyújtó boldogságban teljesen feloszlott az
öntudatom. Akkor az Úr, mint ahogyan a gyermekkel szokás tenni, akit már megvigasztaltak, két kezével a hónom alatt megfogva,
szelíden visszahelyezett előbbi térdeplő helyzetembe, tekintetét levette rólam s tovább beszélt a Vezetőmmel, majd felállt és
átment a szoba másik oldalán álló pultszerű íróasztalhoz, amelyen egy nagy könyv feküdt, vékony, finom lapokkal. Föllapozott
benne, és az ott levő írókészletről kezébe vette a tollat, bemártotta a tintatartóba s a felnyitott könyv egyik lapján régebben beírt
két tételt kihúzott és helyébe két vagy két és fél új sort írt.
Amikor ez megtörtént, megint visszaült előbbi helyére s én ismét ráborulva a kezére s azt csókjaimmal halmozva el, sóvárogva
vártam a pillanatot, hogy egy tekintetét elfogva, most már csakugyan előadhassam a kérésemet. Egyszer csak, amint föltekintek,
megdöbbenve látom, hogy az Úr nincs többé ott, eltűnt. Előbbi túláradó boldogságomat kétségbeesés váltotta fel amiatt, hogy
elszalasztottam az egyetlen alkalmat, amikor nagy kérésemet az Úr elé vihettem volna. Halvány reményem utolsó foszlányával
rohantam az álló pulthoz, ahol az Urat írni láttam, hogy talán majd az én ügyemre vonatkozólag fogok ott találni valamit.
Legnagyobb csalódásomra azonban, bár láttam az írást, de az valami előttem teljesen ismeretlen nyelven és ismeretlen alakú
betűkkel volt írva. A betűk legjobban a héber íráshoz hasonlítottak; az írás szép, szabályos betűkből állott; a legszebb írás volt,
amit valaha láttam. Az álom igazi jelentőségéről mai napig sem tudtam kielégítő magyarázatot találni, mindössze egyes
jelenségekből vontam le homályos következtetéseket. A könyv, amelybe az Úr írt, minden valószínűség szerint az Élet könyve
volt. Az a két tétel, amit az Úr kihúzott és amit helyébe írt, úgy hiszem, az én sorsomra vonatkozhatott, amelyben Ő, úgy látszik, a
Vezetőmmel folytatott párbeszédje után bizonyos változtatásokat rendelt el, illetőleg vezetett be a könyvbe.

6. AZ ÚRVACSORA SZELLEMI KÉPE

Az 1920. év körül az egyik ünnepélyes úrvacsorai ülésünk után következő éjszakán gyönyörű szép álmom volt. Álmomban
mintha a körünkhöz tartozó testvérek a lakásunkban lévő ebédlőasztal körül ültek volna és az úrvacsorát vették volna magukhoz.
Minden két testvér között és mögött egy-egy magas szellemalakot láttam, mindegyiket más-más színben, akik együtt nagyon
kedves színharmóniát alkottak. Az álló szellemalakok, a székeken ülő embertestvérek fejei és az asztal fölött kezeikben virágot,
vagy inkább talán virágzó faágakat tartva, azokat egymás felé nyújtották, úgy hogy az egész kép olyan benyomást keltett, mint
valami színes, virágos, ragyogó füzér. Az asztalt messze, szinte végtelenségig megnövekedve láttam, illetőleg mintha csak a szoba
falain tükrök lettek volna, amelyekben a végtelenségig megnyújtva látszott volna az asztal, meg a mellette ülő emberek és az álló
szellemek sora. S ennek a végtelenbe vesző ünnepi asztalnak a legvégén, de már egészen homályba veszően, egyszerre
megpillantottam az Úr Jézus Krisztust, aki az úrvacsorai kenyeret és a bort tartotta a kezében.

7. A DRÁGAKÖVES PILLANGÓ
Egy másik úrvacsorai ünnepség utáni éjszakán azt álmodom, mintha a köröm tagjaival együtt ülnék és úrvacsorát vennénk.
Megbotránkozva veszem észre, hogy a testvérek közül némelyek elszundítottak és én nagy igyekezettel ébresztgetem és
pirongatom őket, amiért ilyen ünnepélyes alkalommal elaludtak. Eközben az úrvacsorai asztalon lévő virágok közül egy kicsiny
lepke szállt föl. A lepke olyan volt, mint a selyemhernyó lepkéje, bársonyos testű, hímporos szárnyú, kicsiny, fehér pillangó. Az
egyes testvérek, amint a lepkét észrevették, mohón kapkodtak utána, szerették volna megfogni, sőt némelyek még a kalapjukkal is
utána csapkodtak, hogy leüssék és megfoghassák. Én azonban nagyon sajnáltam volna a kis lepkét, azért szóltam a testvéreknek,
hogy ne kapkodjanak utána, mert agyon találják nyomni, vagy ütni.
A kis pillangó azonban minden ilyen kísérlet elől ügyesen elröppent s azután, mintha csak érezte volna, hogy én szeretettel
fogtam pártját, fáradtan és pihegve a kezemre szállott. Én szeretettel kezdtem dédelgetni és simogattam a finom, fehér bársony
testét. Egyszerre csak észrevettem, hogy a szárnyacskáin apró kis színes pettyek vannak, s amint jobban megnézem, látom, hogy
azoknak mindegyike egy-egy piciny drágakő: gyémánt, smaragd, rubint, zafír, stb. Most a szememhez közel vittem a pillangó
szárnyát és belenéztem egyik-másik ilyen drágakőbe, és boldog meglepetéssel mondtam a testvéreknek, hogy íme, mindegyik
kövön más-más külön világot látok. Erre a testvérek is szerettek volna keresztülnézni a drágakőszemeken, egyik-másiknak meg is
engedtem, de ők nem láttak semmit. De legalább mindegyik egészen felébredt, mivel ez az érdeklődését felkeltette.
*
Én a drágaköves lepke szimbólumát a következőképpen magyarázom. Az Úr asztalára adott virágok mind a testvérek
kegyeletes érzéseinek kifejezői, s ezeknek együttese képezi azt a közös fluidot, amelyet a drágaköves pillangó reprezentál
(képvisel). Minden egyes drágakő egy-egy lélek emelkedettebb érzésébe enged bepillantást.

8. AZ ALVILÁG RAGADOZÓJA (VÁMPÍR)

1932. karácsony előtt: Úgy látom, mintha csupa temető volna a Földön, még pedig olyan temető, amelyben a sírok rétegezve
egymás fölött a levegőben vannak több példányban. Ott a sírok között jár egy szörnyalak; talán ez az, amit vámpírnak neveznek. A
szemei olyanok, mint az éjjeli ragadozókéi: nagy villogó szemek, haja borzas, karjai igen hosszúak, sokkal hosszabbak, mint a
lábszárai; óriási, nagy kezei vaskos ujjakkal, amelyek nagyon erősöknek látszanak; a törzse olyan hosszú, mint egy borjúnak a
teste; lábai ellenben igen rövidek, azonban nagyon erősek és izmosak, s a lábfejei olyanok, mint a sárkányéi. A lábszárai is
olyanformán vannak alkotva, hogy a térdcsuklók ellenkező irányban hajlanak, mintha azok is könyökök volnának. Ezekre a
könyökökre támaszkodva jár és óriásiakat tud velük ugrani. Farka is van. (Azután Eszter egészen halkan súgva tette hozzá: „Talán
ez az ördög”. Majd folytatta.) Ez az alvilágnak egy ragadozója. Ilyenek élnek a fekete mágiával foglalkozók és a veszettséggel
megvertek között; közöttük élősködnek, és a sírok között ólálkodva lesnek áldozataikra.
*
Fönt magasan pedig látom a megnyilatkozott eget és ott látom Szűz Máriát, aki maga előtt vezetgeti a kis Jézust. Ragyogó fény
veszi őket körül, és ez a fény levilágít a Földre, oda is, ahol ezek a sírok vannak; ez a fény, mint valami reflektornak a fénye,
keresni látszik a lelkeket. Az alvilági ragadozó nagyon fél ettől a fénytől és lehetőleg elhúzódik előle és akkor a sírok szinte
fellélegzenek, hogy megszabadultak a közellététől.

9. A KARÁCSONYFA. KOMOR JÓSLAT

(Az 1934. dec. 25.-i karácsonyi megnyilatkozás után)
Most megint látom azt a képet, amit már egyszer láttam. Innen, ezen oldalon, ahol én állok, látok egy gyéren megvilágított tájat
és egy kicsiny emelkedésű hegy alatt egy városkát, olyan kicsiny házakkal, hogy alig látszanak ki a földből. Egy kicsit hegyes
vidék ez; előttem is egy emelkedés van. Szeretném, ha én is, meg mások is sokan a földi világból itt lennének és együtt néznénk át
abba a kicsiny városfélébe, amelyről az a sejtelmem, hogy ez a városka Betlehem. Vannak többen, akik szeretnének odanézni,
mert Krisztus — nem a kicsiny, gyermek-Jézus, hanem a nagy Megváltó — itt áll és meg akarja mutatni Magát az embereknek.
Azonban a sok fenyőgallytól, a sok karácsonyfától csak itt-ott lehet látni a ruhájának a meglebbenését, ahogyan hol erre-, hol
arrafelé jár. Én szemmel követem, s egészen lehajolok a fenyőgallyak alá és így látom is, hogy Ő mindenfelé jár az emberek
között, de az emberek nem látják a rengeteg sok karácsonyfától. A karácsonyfa elfödi Krisztus születésének valódi, igaz emlékét
és jelentőségét. A karácsonyfák tele vannak aggatva mindenféle csillogó dolgokkal, amelyek elkápráztatják az emberek szemét; és
ha valaki nem borul le egészen a földre, mint ahogy én leborulok, az nem láthatja meg a Megváltó ruhájának még a meglebbenését
sem, amint Ő ott a fenyőgallyaktól elfedett látóhatáron keresgélve ide-oda jár, dolgozik és munkálkodik azok érdekében,
akik itt ebben a világban vannak.
A fenyőgallyak közt is lehet ugyan itt-ott látni, amint elsuhan, és a ruhája meglebben, de az csak olyan elmosódó jelenség,
amiből az ember nem tudja kivenni, hogy tulajdonképpen az Úr van ott. Túl sok a karácsonyfa, túl sok az úgynevezett „kriszt-
kindli”, ami az igazi Krisztustól elvonja a figyelmet. A testi ember megünnepli a karácsonyt, de a lelkének, a szellemének vajmi
kevés köze van hozzá: ezt jelenti ez a látomány. Pedig jön egy sötét, igen sötét felhő — ilyen irányból (északnyugat felé mutat) —
és jó lenne, ha az ember elkészülne arra a viharra és mentené, ami még menthető. Mert nagyon könnyen lehet, hogy sokan
lesznek, akik csak a puszta lelküket menthetik meg; mindent itt kell hagyniuk, még a hit külső formáját is, csakhogy
megmenekülhessenek! Jó volna, ha az emberi lelkek gazdagabbak volnának a hitben, mert csak az marad a miénk.
Szenvedést látok bekövetkezni, és gondokat. Vigyázzatok, hogy háborúságotok ne legyen; tartsatok össze mindnyájan, mert olyan
idő következik, amikor lehet, hogy nagyon fogtok egymásnak örülni! Mert én úgy látom, hogy a mi Urunknak a fején töviskoszorú
van és vérző homlokkal jár; ez pedig megaláztatást és szenvedést jelent!

10. SZŰZ MÁRIA ÉS AZ ÖRÖK ASSZONYI ÁLDOZAT

Eszter látománya 1936. január hó 18-án, delejes álomban, akkor, amikor az édesanyja súlyos beteg volt és halálától lehetett
tartani. (Ez azonban nem következett be; meggyógyult.) Mintha egy angyal szavát hallanám, aki azt mondja, hogy meggyógyul az
édesanyám. Most pedig mintha egy katolikus templom jobboldali hajójában volnék. Az oltáron, az ablak közelében Mária-kép
van, alatta a falból kiálló háromágú gyertyatartó. Én kérem Szűz Máriát, a mi Urunknak, Üdvözítőnknek édesanyját, hogy tekintse
meg az én nyomorúságomat, és enyhítse meg az én gyötrődésemet ha lehetséges. Amint így nézek-nézek, — nem is annyira a
képre, mint inkább az ablakra, amely színes, sárgás üvegekből van és mintha abból az ablakon beszűrődő világosságból várnám,
hogy majd valami történik, — egyszerre csak kigyúl a háromágú gyertyatartóban a gyertya, s előbb kicsiny lánggal, majd mind
nagyobb és hosszabb lánggal kezd égni, úgy, hogy egészen megvilágítja a Mária-képet a kis Jézussal a karján. Lassanként a kép
megelevenedik, úgy hogy már nem is a kép, hanem maga Mária áll ott, nagy, hatalmas alakká bontakozva ki. Én lélekben tovább
könyörgök Hozzá, ő pedig, mikor már egészen kialakult, mintha megértette és meghallgatta volna a könyörgésemet, fejével intett,
hogy megértette, és megtekintette az én nyomorúságomat…
*
Most már nem a templomban történik, amit látok. Máriát abban a hatalmas, embernél sokkal nagyobb, gyönyörű alakjában
látom; sokféle palást van rajta és méltóságteljesen lépdel tovább-tovább, karján a kicsiny Jézussal. Most látom, hogy hova tart: egy
oltárhoz közeledik, amelyet úgy jellemezhetek, hogy egy mennyei oltár, amilyent én még nem láttam soha. Nem olyan, mint a
Földön csinált oltárok, hanem valami olyanféle, amilyet régen a zsidók készíthettek az ő áldozataik számára, olyan természetes
oltár. Ezen az oltáron sárgás és fehér fényben ég az áldozati tűz, mintha csupa arany és ezüst oldódnék föl és válnék fluiddá. Ez
előtt áll Mária és önmagáról szed le olyanféle dolgokat, mintha azok mind csodaszép drágakövekkel ékesített ékszer-törmelékek
volnának és mint a legfinomabb aranyforgács, meg valami csodálatosan finom ötvösmunkával díszített remekművek, amilyeneket
földi mesterek nem is csinálnak. Ezeket Mária mind — hogy úgy fejezzem ki magamat — önmagából szedi ki, különösen a
gyomra, a szíve és a keble tájáról.
Eközben a sok palástot hátrahajtja és azok alól a tökéletes nő asszonyi alakja tűnik elő; a karja majdnem egészen szabaddá
válik, amint az ujjaival szórja az áldozatát az oltárra, azokat a szépséges valamiket, amelyek ott égnek-égnek és mintha
parányaikra, elemeikre bomlanának, égés közben gyönyörű fényben ragyognak. Ennek az égésnek a füstje — amely azonban nem
füst, hanem finom, ragyogó, tiszta fluid — emelkedik mindig feljebb és feljebb, az Isten trónjához. Ez az örök asszonyi áldozat.
Az én sejtésem szerint ez azt jelképezi, hogy ez az áldozat mindig másokért történik s azért ég olyan sokáig az a sok drága dolog
olyan gyönyörű lánggal. Most Mária a kezeivel igen különös mozdulatokat tesz; a mozdulatok kecsesek, szélesek és az ujjaival
valamit csinál. Azután egyszerre leereszti a kezeit s akkor a palástok ismét gyönyörű redőkbe omlanak vissza rajta és az egész
nagy alak lassanként összébb zsugorodik, és most már ismét ott van a képben, a maga helyén. A kép alatt a gyertyák ismét kisebb
és kisebb lánggal égnek és végül kialusznak.

11. A „MENNYEI JERUZSÁLEM”

Ezzel egyidejűleg látom a következő látományt. Mindenütt sötét van, pedig az égen egy óriási Nap ragyog, amely azonban
nem olyan természetű, mint a mi Napunk, hanem hatalmas fényforrás, amelyből a fény nagy erővel sugárzik alá, és belőle szózat
hallatszik ki: az Isten szava. Lent a Földön nagy épületcsoportot látok tornyokkal és egy mélyvizű tavat, amelyben ennek a
Napnak a fénye, meg a csillagok fénye is tökéletesen visszatükröződik. Ahova ennek a fénynek a sugarai esnek, ott mindent
felbontanak és megsemmisítenek. Az a nagy épületcsoport is, amelyre ennek a Napnak a fénye sugárzik, elkezd inogni; először
csak egy-két kő válik le, azután a párkányzat, majd a tornyok, végül az épületek dőlnek romba. Ami ezekből az omladékokból a
mélyvizű tóba hull, az a vizet nagy háborgásba hozza, úgy, hogy az nagy hullámokat vetve dobja ki magából ismét a belehullott
köveket. Mind több és több épület omlik össze, és az a sok-sok ember, aki ezekben az épületekben tartózkodott, mind a romok alá
kerül. Utoljára az épületekből nem marad más, csak romhalmaz, amely alól nyögés, jajkiáltás és kétségbeesett sikoltozás
hallatszik. Most látom, hogy a másik oldalon (nem azon, amelyiken a tó van) Krisztus alakja jelenik meg fehéren megvilágítva.
Fején töviskoszorú.
Átszegezett kezeivel szorgalmasan munkálkodik; t.i. minden követ megmozgat a romhalmazban. Vele együtt angyalok
dolgoznak, az Igazság angyalai; ezek azonban nem olyan szelídarcú szárnyas angyalok, mint amilyenek az emberi képzeletben
mint fogalmak élnek, hanem hatalmas, páncélba öltözött lovagok, akik itt a romok között lándzsaszerű szerszámokkal dolgoznak,
emelgetik a köveket, amelyek borzasztó nehezek. Krisztus, és ezek a hatalmas szellemek szabadítják ki a kövek alól azokat, akik
még élnek és szólnak, vagy jajgatnak. Sokan vannak, akiket így megmentenek. Ezek a megmentettek nem fehér ruhában vannak,
hanem emberi öltözékben; piszkos, sáros, tépett, rongyos és nyomorék alakok, vakok és bénák, mert a kövek megzúzták és
nyomorékokká tették őket. De amint kiszabadulnak a romok alól, mind megépülnek, és a kezeikbe olyanféle világító
alkalmatosságot kapnak, mint a fáklya amely a Krisztusból áradó fénytől meggyullad. Ezek a lelkek azután csoportosan mennek
alá egy úton, amely mindig mélyebbre és mélyebbre vezet, és folyton szűkül, míg végül megérkeznek a sötét Földre; itt
csoportokat alkotnak, és tovább vándorolnak hegyes és dombos vidékeken és síkságokon keresztül. Itt azután templomokat és
városokat kezdenek építeni.
 De itt sincs „maradandó városuk”; megint vissza kell térniük erre a helyre, ahol Krisztus megmentette őket, csakhogy most
már nem a romokhoz, hanem a mélyvizű tóhoz, amely mellett mindegyiknek végig kell mennie. Ennek a víznek a felülete tisztább
és ragyogóbb, mint a legtisztább tükör. Ebben mindegyik meglátja magát, hogy tulajdonképpen milyen most, amikor visszajött,
mert akkor is látta, hogy milyen volt, amikor innen elindult. Itt t.i. osztályozzák ezeket a szellemeket; akiknek az ábrázata jobb
lett, aki jobban meggyógyult és megépült attól a világosságtól, amelyet magával vitt az megelégedéssel várja, hova osztja be őt az
Úr; aki azonban rosszul végezett, tehát akinek az ábrázata nem olyan, hogy reményre jogosíthatná föl, az el van keseredve, mert
előre látja, hogy rosszabb helyre kell kerülnie, mint előbb volt. Itt mindenről el kell számolni, mert itt dolgozik Krisztus az Ő
katonáival éjjel és nappal azokért, akik elestek, akikre ráomlott a törmelék.
*
Magyarázat: A világító Nap az Isten Országa, a belőle kihangzó szó; az Isten akarata. A hatalmasnak és erősnek látszó
épületek: az emberi elgondolások, emberi rendszerek, nagyotakarások, hazugságok. (Ez akkor is így van egyébként, ha az
ember jót akar, mert az ember nem tudja megítélni, mi az Isten szerint való jó.) Tehát, azok az eszmék, azok a gondolatok,
azok az igazságok; amelyek nem Istentől valók, legyenek azok bár a vallás formájában, vagy emberi, külső törvények alakjában
kiépítve, mind romba dőlnek, mert romba kell dőlniük; és ezek a romok azok, amik maguk, alá temetik az emberi lelkek
sokaságát. A víz az Isten Igéje. Akiket az Úr kimentett a romok alól, és egy kis fáklyát (szellemi megvilágosodás) kapnak,
azután elszélednek, ezek azok a lelkek, akik új meg új testöltésekbe mennek, hogy bizonyságot tegyenek arról a
Krisztusról, Akit mint Szabadítót megismertek. Ezek között van béna, meg sánta is, mert a lélek elnyomorodik az áligazságok
súlya alatt. Egyik sem ép, de Krisztusban mindegyik megépülhet. A páncélos lovagok, bár egyáltalában nem olyanok, mint ahogy
a festők az angyalokat elképzelik, mégis inkább jelképezik a hatalmas és erős szellemeket, akik Krisztusnak segítenek azokat a
nehéz termésköveket megmozdítani. Másként nem is nevezhetném őket, mint hogy ezek a Gondviselés angyalai.
*
Minderre azt lehetne mondani, hogy szimbólumok; de mit tudjuk mi, mi a szimbólum és mi a valóság?! Mit tudjuk, hogy
ebben a világban, ahol ezek a súlyos kődarabok mint eszmék, esetleg igazságtalan vádak szerepelnek, tulajdonképpen nem
ilyenek-e mindezek a valóságban?! És mivel Isten igazsága semmi hamisat, semmi ellentéteset mindörökké uralkodni nem enged,
ennélfogva akárhogyan menekül is az igaztalanba az emberi lélek, azt gondolván, hogy benne biztonságban maradhat, ez az
építkezés föléje dől és összezúzza őt, és nincs senki, aki kiszabadítsa alóla, mert az emberi lélek erőtelen. Hogyan tudná magát
kiszabadítani, hacsak Az ki nem szabadítja, Aki hatalmas és erős!?
*
Most látom épülni az Új Jeruzsálemet fénylő csiszolt kövekből. Olyan műépítmények remekeit látom itt, amilyeneket még
eddig sem nem láttam, sem elképzelni nem tudtam. És látom, amint az Úr keze építi azt a széles kőfalat, amellyel körülkeríti az Új
Jeruzsálemet, hogy abba semmi tisztátalan be ne juthasson; és tényleg látom azokat a kapukat, amelyeken keresztül be lehet jutni a
mennyei városba. Fénylő fehér világosság van ott és csend. Olyan csend, hogy ott, ha lehetne leejteni egy gombostűt, annak zaja
óriási nagy koppanásnak hallatszanék. Ez a csend az emberi lélek vigyázását és mély hódolatát jelenti, hogy csak az Úr szava
hallassék, az emberlélek szava pedig soha; hogy az Úr akarata legyen meg és teljesedjék be. Mert annak a léleknek, aki már itt
van, nincs többé szava, itt csak engedelmeskednivalója van.
Isten a csend szavával kormányozza ennek a szent városnak a lakóit és ők megértik ennek a csendnek a szavát, mert megérzik
az Isten akaratát. Ezek, akik itt laknak, nem egészen és mindenestül tartózkodnak itt, legalább még most nem; még most
munkálkodnak azokon a tájakon, ahol azok járnak, akikről az előbbiekben volt szó. (A romok alól megmentettek között.) Csak
amikor pihenésre vonulnak vissza, akkor élénkül meg a város, és csak akkor hallatszik az Urat dicsőítő és magasztaló ének.
Vannak itt magas, még magasabb és alacsonyabb épületek is. Akik a magasságban laknak, azokra sok van bízva, azoknak sokat
kell dolgozniuk; akik pedig a kicsiny házakban laknak, azok kisebbek, és kevesebbet is tudnak dolgozni. Ennek a városnak építési
anyaga az Úr bölcsessége, az Úr szavai, amelyek olyanok, mint örök, rendíthetetlen sziklák; örök igazságok, amelyek ragyognak.
Akik az Úrnak az igazságát érvényre juttatják a hazugsággal, a tettetéssel szemben, azoknak a helyük itt Istentől eredő
ajándékképpen fönn van tartva.
*
Az ember minden cselekedetével, beszédjével és mindennel, ami jó és igaz, építheti a saját hajlékát az Isten
Országában, hogyha az a beszéd, cselekedet, igazság, amit t.i. az egyén az életében érvényre juttat, az Istenéből van véve. A
többi mind elpusztul, úgy, mint azok az épületek, amelyeknek romjai között Krisztus dolgozik. Minden romhalmazzá, minden-
minden semmivé válik, csak ez a város és ennek az épületei örökkévalók és rendíthetetlenek.
*
És most látom a szentek seregeit, akik ott élnek és dicsőséget és hálaadást mondanak az Istennek, hogy őket a nyomorúságból,
a bűn nyomorúságából kiemelte. Ezek azok, akik bizonyságot tettek az Isten Igazságáról, akik a keresztet a vállukra vették és
segítettek hordozni a világ bűneit és terheit és az azokkal járó szenvedéseket, hogy megszabadítsák azokat, akiket az Igazság
Törvénye a nyomorúság elhordozására ítélt.
*
1932. január 4-én ugyanezt láttam, csak más megvilágításban. Akkor ezt a gyorsírói följegyzés szerint így mondtam el:
Csodaszép látásom van. Alkonyodik, de a csillagok még nem jöttek fel. Egyik oldalt gyönyörű, hegyen épített város van, soha
nem látott magasságú, majdnem égig érő fákkal, lent pedig, a völgyben csodaszép folyóvíz. Elragadó látvány! Az égen sárgás és
rózsaszínű világosság ragyog, amelyet mintha vékony felhőréteg takarna. Ez a ragyogás még csak kezd feljönni az égre, de akire
ez a világosság rásugárzik, az mintha meg lenne pecsételve. Nekünk éppen a szívünkre sugárzik alá. Ez az a Nap, amely „felkel és
soha le nem nyugszik”: az Isten országának a világossága. Valami opálszerű, csodálatosan gyönyörű fénnyel ragyog, és bevilágítja
az egész várost, amely leírhatatlanul szép. E fölött a város fölött, amely egészben véve olyan, mint valami óriási palota, mintha a
levegőben királyi korona ragyogna. Olyan város ez, amely a világ minden olyan nemzetének és vallásának, és mindazoknak
gyülekező helye, akik csak Krisztusban hisznek. Ezeknek a lelkét mind ez a világosság táplálja. Óh, de boldog vagyok, hogy ezt
láttam! Talán ez a legszebb minden látomásom között, amelyet valaha életemben láthattam! Isten, Isten, mily gyönyörűséges a te
Országod!!!
 12. KRISZTUS ÁLDOZATA
1935. július 13.: Egy kékesfehér színű csillag tűnik fel előttem és ismét kihuny, majd megint előragyog; úgyszólván hívogat
engemet, hogy kövessem. Amint utánamegyek, a harmadik szféra igazsága tűnik fel előttem. Most feleletet kapok arra az én
problémámra, hogyan van az, hogy a szellemek ebben a szférában már egyáltalában nem szenvednek a rossztól, holott a Földön
annyit kell tőle szenvedniük. (L. „A kegyelem törvény világa” Szférák című fejezetét.) Most látom, hogy hiszen tulajdonképpen itt
azért nem kell annyit küzdeniük, először, mert a jó a rosszal nincs annyira összekeverve, mint a Földön, másodszor, mivel amit
mint rosszat megismernek, az már úgyszólván elmaradt mögöttük, amennyiben a Földön nem cselekedték azt. Úgy, hogy itt a
rossznak úgyszólván semmi ereje sincsen, egyszerűen azért, mert itt minden a maga valóságában mutatkozik; mert itt a rossz nem
öltözködhetik bele abba a csábító külsőbe, amelyben a Földön még a jóratörekvő emberlelkeket is megszédíti. Ez az oka, hogy a
jónak itt úgyszólván feltétlen hatalma és vonzóereje van, míg a rossz a maga kopott, erőtelen elfakultságában, sőt utálatosságában
már itt sem bír semmi vonzóerővel.
Annál kevésbé lehet hatása a negyedik szférára, ahol már úgyszólván az abszolút igazság létezik. Most pedig látom azt a régi
időt, amelyben a mi Urunk, a Megváltó élt. Látom az akkori rómaiak nagy hatalmát túltengő öntudatát mindannak birtokában,
amit mint emberek magukénak mondhattak. Látom a fényűzést, a tobzódást s a vele járó gőgöt. Mindezek mellett látom a
lelkükben azt a bizonyos vadállatot is: t.i. a rossznak, a bűnnek a hatalmát, amely egy pillanat alatt tönkrezúzhat és szétdúlhat
mindent, amit a léleknek az emberi élet juttatott. Mint ennek az állapotnak túlsó véglete jelenik meg előttem a töviskoszorús
Megváltó alakja, vérző homlokával és átszegezett kezeivel, s egyszerre megértem, hogy az akkori világ urainak, a rómaiaknak, a
hatalom birtokosainak éppen azért kellett olyan nagy és túltengő önérzettel, hatalommal, dicsőséggel, fényűzéssel, gőggel,
egyszóval az ellentét minden attribútumával élniük, hogy mint ennek éles ellentéte kitermelődjék az Isten Fiának minden határon
túl való áldozatkészsége, amely a saját isteni szeretetéből táplálkozott. Mert ő a maga szeretetének és abszolút jóságának erejéből
hozta ki azt az áldozatot, amit az Isten mint gyógyító szérumot küldött a Földre.
Mert hiszen Őelőtte nem volt senki és semmi, akire, vagy amire támaszkodhatott volna a jóratörekvő lélek; a vergődő és
gyötrődő emberszellem a saját erejére volt utalva; Krisztus szeretetáldozata a bűnnel való harcban az az egyetemes gyógyszer,
amely a bűnös lélekben azt az elfogadó erőt létrehozza, amellyel szembe tud szállni a bűn hatalmával. Olyan a Krisztus
szeretetáldozata, mint a homöopata orvosságok hatása a szervezetben, vagy még inkább a szérumoltások hatása, amelyek
a szervezetben kitermelik a betegséget legyőző antitoxinokat; ugyanígy Krisztus keresztje és Krisztus áldozata is kitermeli
az emberi lélekben azokat az erőket, amelyek felveszik a küzdelmet a sátáni, ellentétes erők erőszakosságával szemben.
Mert hiszen Krisztus győzelme az alázatosságban csúcsosodik ki az erőszakkal szemben; a római hatalmasság jelentette a
legvégső fokú erőszakosságot, Krisztus áldozata pedig a legmélyebb alázatosságot. Azután látom a Krisztus utáni Rómát, amellyel
szemben ott állanak a vértanúk. Ezek azok a lelkek, akikben a szent szérum hatékonyan működött, átitatta az ő egész valójukat s
olyan erőt öntött beléjük a bűnnel szemben, hogy még az életüket is képesekké lettek feláldozni, megtagadván az ő egész testi
énjüket annak összes igényeivel és kívánságaival együtt.
Különben szenvedni így is úgy is kellett és kell ma is; ennélfogva sokkal bölcsebb dolog az igazságért, az igazság benső
kényszerítő hatása alatt szenvedni és meghalni, mint a bűn következményeképpen halni meg, ami úgysem kerülhető el. Most is,
mint mindenkor, ez a szérum az, ami az előretörő lelkekben működik és őket arra indítja, hogy folyton próbálkozzanak érvényt
szerezni a megismert igazságnak. Mert nem elég az igazságot elméletileg megismerni és elismerni! Azért dolgozni, fáradni,
áldozni kell, mert csak akkor szakad el az emberi lélek a bűntől, ha vele megütközik és felette győzelmet nyer, mert ellenállt neki
és vele szemben érvényt szerzett az igazságnak. Mert az igazság olyan hatalom, amelyet nem lehet tartósan félreállítani, vagy
éppen ellene cselekedni, mert az az ember lelkiismeretén keresztül előbb-utóbb kényszerítő erővel hajtja a lelket abba az
irányba, amelyre Isten akarata szerint mennie kell. Tehát csak azok mentetnek meg, akik az Igazságért áldozatot is tudtak és
tudnak hozni. Rómát sem az a dicsőség mentette meg, amelyben, mint hatalomban sütkéreztek a Földön egyes szellemek, hanem
éppen azok a lelkek, akik az első időkben vértanúságot szenvedtek; ezek hozták meg számára a dicsőséget, bár ezek az egész
római birodalom előnyeiből semmit sem élveztek és annak semmi hasznát nem vették.
De mindaz a nagy dekoráció ezekért az értékesekért volt, akiknek érdemeiért Róma fennmaradt, az a Róma t.i., amely az Isten
dicsőségét hirdeti szét az egész világon a Megváltó áldozata által. Mert azok a rómaiak, akik dőzsöltek, akik ennek a dicsőségnek
minden eredményét élvezték és kihasználták, elmúltak, és nem ők adtak értéket a római hatalomnak, hanem akik az életüket is
odaadták a felismert igazságért. És mint ahogyan az első vértanúk az életük feláldozásával megmenekültek a haláltól, vagyis a
további testöltésektől és a meghalások sorozatától, úgy mindenkor csak azzal lehet megszabadulni a haláltól, ha a lélek egész
terjedelmében és minden részében leszámolt a bűnnel és legyőzte azt. Nem jelent semmi értéket és érdemet, ha valaki csak
hozzászegődik valamely igazsághoz és engedi magát vezettetni, éppúgy, mint amikor a kocsiba négy vagy hat lovat fognak be, s
azok közül csak kettő-három húz, a többi pedig húzatja magát a teherrel együtt. Csak azok jutnak be a megmentettek közé, akik
húzták a terhet, de akik magukat is csak húzatták, azok máris elvesztek. Annál kevésbé menekülnek meg azok — mint pl. a
spiritiszták nagy része — akik csak az előnyét használják ki a testvériségnek, de önmagukból semmit áldozni nem akarnak és nem
hajlandók. Hiszen az Úr teljesen önmagából hozta ki a megváltás egész óriási áldozatmunkáját.
*
Most egy korszakos átalakulás előtt állunk. Úgy nézem, hogy a … nemzet a régi rómaiak egy részének reinkarnációja
abból a célból, hogy elvégezzék itt a Földön a lelki megigazulásuk munkáját, amelyet akkor nem végeztek el. Ez a
törekvésük nagy változásokat hoz bele az emberi világba. S úgy nézem, hogy a Jelenések könyvének ez a kifejezése: a vér a
lovak zablájáig ér, most fog bekövetkezni. Nem emberileg értendő az, hogy a lovak zablájáig ér a vér, hanem a szférákban,
ahol szintén nagy és ádáz harcok dúlnak az eszmékért. Mert én látom közeledni azokat a lovasokat, akik a zabláig érő
vérben gázolnak a lovaikkal. Úgy látom, hogy ez a század és még kb. egy harmadrész, vagyis mostantól számított kb. 100
esztendő: és be fog következni a vég.