AZ EMBER ÉS RENDELTETÉSE

a spiritizmus
megvilágításában
ÍRTA: HAVAS ANDOR

KIADJA A SZELLEMI BÚVÁROK PESTI EGYLETE

BUDAPEST, 1924

Előszó

Kevés embernek van kedve tartósan azokkal a kérdésekkel foglalkozni, amelyek az emberi élet tulajdonképpeni céljára és
rendeltetésére nézve felvetődnek, pedig alig van ember, aki előtt ilyen kérdéseket az élet különböző jelenségeinek némelyike, talán
mintegy önkénytelenül, fel ne vetett volna. És a legtöbb ember kitér a felelet elől, nem igen tud, vagy talán kényelmetlen volna
neki a kérdésre válaszolni. Minek is foglalkoznék olyan dolgokkal, melyek nem érintik őt közvetetlenül? Az élet támad és elmúlik,
hogy mi lesz azután, azt — mondja — úgy sem tudja senki!
Így él és így gondolkozik többé-kevésbé a legtöbb ember. Pedig vannak mindenkinek az életében percek, amelyeknek
gondolkozóba kellene őt ejteniük. A nagy gondolkozók nem tértek ki e kérdések elől, hanem kutatták évezredek óta a lét titkait, ha
különböző felfogásuknál fogva különböző eredményre jutottak is!
Előttem is felvetődtek, mint számtalan hozzám hasonló szürke ember előtt, ezek a kérdések. És ha nem tértem felettük
napirendre, hanem tovább kutattam, azt csak annak köszönhettem, hogy jó sorsom olyan környezetbe vezérelt, ahol a további
kutatás és tanulmányozás szükséges előfeltételét eleve megtalálni véltem.
És ha most azt, amit találtam, összefoglalva közreadom, ezzel éppen ebben a szomorú időben embertársaimmal szemben
kötelességet vélek teljesíteni: talán más is megtalálja e sorokban azt a megnyugvást, amit nekem a felettünk uralkodó törvények
megismerése nyújtott.
Mert nagy dolog az, ha az ember tudja, vagy ha még csak tudni véli is, hogy miért él és miért él ilyen tökéletlen viszonyok
között a Földön; ha tudja, hogy sorsának jövendő alakulására élete minden pillanatában befolyást gyakorolhat, ha meggyőződik
arról, hogy nincsen véletlen, és mindennek, amivel életében találkozik, valami előnye volt, de amivel ezentúl találkozni fog, az
meg az eddiginek a következménye lesz.
Nekem az élet különböző megpróbáltatásaiban nagy erősségem volt azoknak a törvényeknek a megismerése, melyeket a
következőkben nagy vonásokban ismertetni igyekezem. Vajha embertársaim, testvéreim szerény ismertetésemből hasonló
eredményre jutnának!

Budapest, 1924 január havában

Havas Andor

BEVEZETÉS

I.
A megismerés eszközei. — A tapasztalás és az értelem. — Közvetetlen és közvetett tapasztalás. — Kételkedés és tagadás. — A haladás és a
dogmatizált ismeret.

Az ember ismereteit első sorban a tapasztalásból meríti. De a nagy gondolkozók a tapasztalás útján szer zett ismeretek mellett
megállapították azt, hogy vannak olyan fogalmaink is, melyeket nem szereztünk tapasztalás útján, melyek azonban mégis épp úgy
közkincsei az emberiségnek, mint azok, melyekhez a tapasztalás segítségével jutottunk. Sőt az a sajátságos, hogy éppen a
tapasztalás útján szerzett ismeretek rendszerbe sorozásához olyan fogalmakra van szükségünk, melyeket szorosan véve tapasztalás
segítségével nem is tudunk megállapítani. Így az érzéki világ körébe tartozó ismeretek a tér és idő korlátai között jelentkeznek
öntudatunkban; a tér és idő azonban nem tapasztalásból merített ismeret, hanem fogalmuk minden tapasztalástól függetlenül
megvan az emberben. Ez a két fogalom Kantnak, a németek legnagyobb gondolkozójának hosszas tanulmányozás és beható
gondolkodás után kialakult nézete szerint nem egyéb, mint az érzéki világ szemléletének a lélek által a benne megnyilatkozó,
változatlan törvény szerint történt elrendezése.
(A tér és idő fogalmának megismerésére Kant mélyenjáró dedukciójától függetlenül a csillagászati geográfia megállapításai
szolgáltatnak igen becses és kézenfekvően egyszerű adatokat. Ha a földgömbön kelet felé haladunk, és pedig úgy, hogy az idő
múlását egyelőre nem vesszük tekintetbe, akkor azt tapasztaljuk, hogy 90 fokot haladva, 6 órát, 180 foknál 12 órát és 360 fokot
haladva 24 órát, azaz egy teljes napot nyertünk. Nyugatnak haladva ugyanannyi az időveszteség. Úgy, hogy ezt az anomáliát az
időszámításból csak úgy lehetett kiküszöbölni, hogy megállapítottak egy ú.n. „átmeneti meridiánt”, amelytől keletre p.o. január 1.
van, nyugatra pedig december 31. Úgy hogy egy lépéssel átléphetek a mai napból a tegnapi nap ugyanazon órájába. Ezt az egy
huszonnégyórás abszurdumot pusztán a földgömb anyagi kiterjedése okozza. Ha a földgömböt képzeletben összezsugorodni
képzeljük, akkor az egymástól 90—180—270 fokra eső távolságok időnyeresége vagy vesztesége is folyton fogy, úgy hogy ha a
gömb 0-vá zsugorodik, az idő is teljesen megszűnik a tér fogalmával együtt. Mindebből csak az következik, hogy az idő, mint
kategória, csak addig van, míg anyagról van szó; minél jobban szűnik az anyag, annál inkább veszít az idő fogalma
határozottságából, a tisztán szellemiben pedig végképp megszűnik. Ez mintegy empirikus megerősítése spirituális
tapasztalatainknak, amelyekből tudjuk, hogy minél előrehaladottabb, tehát minél anyagtalanabb a szellem, annál inkább
felszabadul a tér és idő korlátjai alól.)
A tér és idő tehát nem tapasztalás útján szerzett fogalom, hanem a léleknek az a képessége, hogy az érzéki világra vonatkozó
szemléleteit a minden emberre nézve változatlanul érvényes törvény szerint elrendezi és összekapcsolja.
De van azután még más egész láncolata is az elvont fogalmaknak, melyeket szintén nem tapasztalás útján szerez az ember.
Ilyenek a matematika, logika, erkölcstan és metafizikai fogalmak. Ezek az emberi ész és értelem termékei és nem tapasztalás útján
szerzett fogalmak.
Az emberi ismeretek egyik forrása tehát a tapasztalás, melyet érzékeink útján az úgynevezett érzéki világról szerzünk
magunknak. A tapasztalás útján alkotott szemléleteket értelmünk szedi rendbe a minden emberben meglevő, változatlan törvény (a
tér és idő fogalmai) szerint. A tapasztalás és az értelem tehát az érzéki világ megismerésénél karöltve működik.
A másik forrása az emberi ismereteknek pusztán az értelem. Az elvont fogalmak, mint a matematika, logika, metafizika és
erkölcstan fogalmai, nem tapasztalásból erednek. Ezek kútforrása az értelemben van.
Ez a felfogás a végletek között középen haladók felfogása. Az egyik szélsőségben az úgynevezett metafizikusok mozogtak, kik
elvont okoskodásokkal mindent be akartak bizonyítani anélkül, hogy a tapasztalás szükségességét elismerték volna, a másik
szélsőségbe az úgynevezett természettudósok — amint a materialisták magukat nevezni szeretik — estek, akik minden emberi
ismeret egyetlen igazi kútforrásának a tapasztalást nyilatkoztatták ki és az érzékek útján szerzett ismeretek körén túlmenő minden
ismeret realitását kereken tagadták.
Érdekesen világítja meg ezt a kérdést, melynek eldöntése egyszersmind kijelöli azt az utat is, melyen egész gondolkodásunk
ezentúl haladni fog, Emánuel szellem.
(Emánuel szellem nyilatkozatai. Kiadta Forsboom Bernát. Ez e könyvben közzétett szellemi nyilatkozatok úgy jöttek létre,
hogy Emánuel médiuma útján felkérte Forsboomot, ki a spiritizmus terén éveken át kutatott, hogy tegyen fel Emánuelnek szellemi
téren mozgó kérdéseket. Forsboom ezt elvállalta, és az 1890—1897-ig tett kérdéseket és az azokra kapott feleleteket azután
Münchenben közreadta. A „Szellemi búvárok pesti egylete” 1923-ban Emánuel 1890—1897-ig terjedő nyilatkozatait az 1898—
1905. éviekkel kiegészítve Budapesten kiadta.)
Egyik nyilatkozatában ugyanis azt mondja: „Lássátok, úgynevezett tudásotok, vagyis értelmetek legélesebb vizsgálata sem
zárhatja ki sohasem egészen a hitet. Mi bírja rá az embert, hogy a kereszténység, a teozófia, a spiritizmus, vagy a materializmus
tanát igaznak elismerje? Az abba vetett hit, hogy Krisztus, Isten fia az igazat nyilatkoztatta ki; az a hit, hogy az ős indiai könyvek
az igazságot úgy nyilatkoztatják ki, amint azt a »mesterek« megismerték; az a hit, hogy a halál nem képes a testben élőket a
testnélküliektől elválasztani és ezek, fejlődésük fokozata szerint, az igazságnak többé vagy kevésbé tiszta képét adhatják az
embereknek, — vagy végül az a hit, hogy egyedül az ember értelme és öt érzéke képes megvizsgálni és meg állapítani, hogy mi az
igazság. De azok, akik nemcsak egyetlen ilyen hitet ismernek el igaznak, hanem akik behatoltak hitük szellemébe és e szerint élni
is tudnak, látják azokat az elválasztó falakat összeomlani, melyek az egyik »hitet« a másiktól elválasztják. Olyan nehéz tehát azt
következtetni, hogy ha fejlődésünk még egy lépéssel előbbre jut, akkor az utolsó választófalak is összeomlanak? Lehet-e ekkor
még mérges nyilakkal, szeretetnélküli szavakkal a falakon át a másik táborba lőni? Minden fegyvernek, mellyel embertársatok
igazi, vagy vélt tévedését megtámadjátok, a szeretet tüzében kell felmelegednie, mert csak az így delejezett acél fogja csupán a
tévedést találni és sohasem embertársatokat megsebezni.”
A megismerés forrásai tehát sokkal mélyebben keresendők, mint azt az emberiség nagy gondolkozói eddig keresték és
megtalálni vélték. Nemcsak a tapasztalás, nemcsak az ész és az értelem, hanem a földi élet ha tárain túl is kell azokat keresnünk,
hogy közelebb férkőzhessünk az igazsághoz. Emánuel helyesen utal arra, hogy a legkülönbözőbb felfogások követője is csak
abból a hitből merít erősséget, mely számára saját felfogását tünteti fel igaznak. Mindegyik azt hiszi, hogy az igaznak elismert
források az igazság valódi és egyedüli forrásai! Hogy mennyire egyoldalú ez a felfogás, az kitűnik már abból is, hogy a másik
felfogásnak hódoló embertársa éppen olyan erővel ragaszkodik ellentétesnek látszó felfogásához. Hogy tehát a különböző
felfogásokban rejlő igazságot megtalálhassuk, vagy legalább ahhoz közeledhessünk, igyekeznünk kell minden felfogásban a benne
rejlő igazságot elfogulatlanul keresni és megtalálni. Erre nézve ad Emánuel idézett szavai végén megszívlelendő tanácsot. És ezt
annál nyugodtabb lélekkel elfogadhatjuk és követhetjük, mert minden felfogásban van valami az igazságból, ennek a valaminek
tehát igaznak kell lennie.
Az Emánuel által felemlített négy felfogás között a legtávolabb áll tőlünk spiritistáktól a materializmus. Ezt nem kell bővebben
fejtegetni. És mégis, ha elfogulatlanul vizsgáljuk a materialisták álláspontját, akkor el kell ismernünk, hogy amit a tapasztalásról
mondanak, melyet az érzékek útján és az értelem rendező munkája segítségével szerzünk és értékesítünk, abban igazuk van.
Csakhogy mi nem vonunk a tapasztalás köré olyan szűk korlátokat, mint ők, és nem tagadunk mindent eleve, ami rendszerünkkel
ellenkezni látszik!
A spiritizmus is a tapasztalásból indult ki. Azok a jelenségek, melyek az első spiritisták figyelmét föl keltették, elvitázhatatlan
tapasztalati tények voltak. Akik érzékeik útján meggyőződtek e tények igazságáról, azok tudták, hogy ezek a tünemények épp
olyan igazán megtörténtek, mint azok, amelyeket a tudomány emberei igazaknak elismertek és a tudomány ismerettárába fel -
vettek.
Aki még sohasem látott tüzet a hegy kráteréből kitörni, az még nincsen feljogosítva arra, hogy a tűzhányók létezését tagadja.
Nemcsak azért, mert e tagadásért embertársai tudatlannak vagy talán bolondnak is tarthatnák, hanem főleg azért, mert tagadással
nem lehet közelebb jutni az igazsághoz, sőt még az igazság határait sem lehet valóban megállapítani. A tagadásnak még romboló
ereje sincsen. Az csak igen szűk korlátok között és mint a kritika egyik segédeszköze bír jogosultsággal, de csak addig, amíg a
tények a tagadásba vett eseményeket vagy következtetéseket nem igazolták. Már pedig a spiritizmus számtalan beigazolt tényből
meríti ismereteit. És aki nem látta az eseményeket, az nincsen feljogosítva, hogy azokat egyszerűen és csak azért tagadja, mert
azok az ő ismereteivel vagy felfogásával ellenkeznek.
De nem is azokról a jelenségekről akarok szólni, amelyek egyedül a megfigyelés tárgyai lehetnek. Ezek ugyanis csupán
figyelmeztető jelenségek és csak arra valók, hogy az ember figyelmét fölkeltsék és arra a következtetésre vezessék, hogy a
közismert fizikai világon és ennek törvényein túl is létezik valami, melyet és melynek törvényeit érdemes megismerni.
A spiritizmus jelenségei éppen olyan tapasztalati tények, mint bármely más, úgynevezett természeti tünemény. Ezek a
jelenségek ismétlődtek és ebből bizonyos törvényszerűségre lehetett és kellett következtetni. Eleinte ez a következtetés nem terjedt
tovább, mint hogy a jelenségekből azt állapították meg, hogy az elhalt emberek szellemeivel bizonyos közvetítés mellett az élő
ember összeköttetésbe léphet. Mondom, a bizonyos szabályszerűséggel ismétlődő jelenségek vezettek erre a következtetésre.
Ennek az érintkezésnek megvoltak a maguk előfeltételei, amelyeket nem ismertek fel azonnal a maguk törvényszerűségében. Csak
hosszas megfigyelések tudták ezeket a feltételeket megállapítani.
A spiritizmus jelenségeinek megfigyelése, megállapítása és azoknak a törvényeknek a megismerése, melyek az embereknek a
szellemvilággal és a szellemeknek az emberekkel való érintkezését megengedik és szabályozzák, csakis tapasztalás útján volt
elérhető.
Tisztába kell itt azzal is jönnünk, hogy az emberiség ismereteit nemcsak közvetetlen tapasztalás útján szerezte meg magának.
Ezer meg ezer olyan ismeret vált az emberiség közkincsévé, melyet az emberek ugyan egyenkint közvetetlen tapasztalás útján
szereztek, de azért nem minden ember tapasztalta azokat közvetetlenül. Minden egyes ember tehát az egész emberiség számára
dolgozik, amikor közvetetlen tapasztalásait megfigyeli és rögzíti. Az ily módon szerzett ismeret tapasztalati ismeretet képez az
emberiség minden tagja számára, dacára annak, hogy minden egyes ember nem tapasztalhatta közvetetlenül az összes
jelenségeket. Ezeket az ismereteket tehát közvetett tapasztalati ismereteknek kell tekintenünk. Így bővíti embertársunk
megfigyelése és tapasztalása ismereteinket olyan jelenségekre, törvényekre és eseményekre nézve, melyet csak tapasztalás útján
állapíthatók meg. Aki kételkedik a megfigyelések valódiságában, annak módot kell keresnie, hogy a megfigyeléseket közvetetlen
tapasztalás segítségével ellenőrizhesse, de semmi esetre sincsen feljogosítva, hogy azokat egyszerű tagadással valótlanoknak
jelentse ki.
A kételkedésnek bizonyos pontig, amíg a tapasztalás a bírálat tárgyát meg nem állapította, vagy annak valótlanságát be nem
igazolta, mint az ismeretszerzés egyik segítő eszközének lehet és van is jogosultsága. A tagadásnak azonban, mely tapasztalásra
nem támaszkodik, nincsen helye az ismeretek kútforrásai között. Az egyszerű tagadás annál kevésbé bír az igazság megismerése
szempontjából jelentőséggel; mivel egy-egy ember tapasztalása nem terjedhet ki az egész emberiség összes tapasztalati
ismereteire, és minden ember csak elenyészően kis részét tapasztalhatja az összes ismereteknek. Amit tehát az egyik még nem
tapasztalt, azt tapasztalhatja és tapasztalta is a másik.
Olyan közismert ez a szolidaritás, melyben az emberek ismereteik szerzésében egymással állanak; hogy annak a bővebb
fejtegetését nyugodtan mellőzhetjük. Hiszen ha ez nem volna így, akkor minden egyes embernek mindent elején kellene kezdenie
és senki sem folytathatná a munkát ott, ahol azt elődje elhagyta.
Azonban ez nem zárja ki azt, hogy az, aki kételkedik, közvetetlen tapasztalás útján is igyekezzék meggyőződést szerezni. Sőt
ellenkezőleg, ez a legbiztosabb módja minden kétség eloszlatásának. Tehát ne tagadjunk, hanem tapasztaljunk, ha az igazságot
meg akarjuk is merni!
Az emberi ismeret határai épp úgy alá vannak vetve a fokozatos fejlődés és haladás törvényének, mint a természeti világéi. Az
emberi ismeret határai tehát szüntelenül tágulnak és maga az ismeret gazdagodik. Képtelenség volna azt állítani, hogy a fejlődés
határát áttekinthetjük vagy kijelölhetjük. Nem tudjuk, de nem is sejthetjük, hogy mit mindent fog még az emberiség megismerni,
de még azt sem tudjuk, hogy a már ismert látókörön belül hogyan és mivel fog ismeretünk gazda godni. A legnevetségesebb és
legszomorúbb szerep mindig annak az elfogult tekintélynek jutott osztályrészül, amely ismereteiben a tudást kimerítve látta, magát
az egész igazság letéteményesének nyilatkoztatta ki és így azt hitte, hogy az emberi észt, értelmet és megismerést örök időkre
lebékózhatja. A tapasztalás bebizonyította, hogy minden emberi ismeret változásnak és fejlődésnek van alávetve és legnagyobb
részét annak, amit ma építettünk, holnap lerombolják.
De ez nem fogja lehangolni, vagy éppen elszomorítani azt, aki az emberi ismeret fejlesztése érdekében önzetlenül dolgozni
akar. Igaz, hogy a haladás legnagyobb részét elsöpri majd munkánknak, de azért a holnapi munka csak a múlt és a jelen fáradságos
munkájára támaszkodva jöhet létre, és amikor az igazság megismeréséért dolgozunk és fáradozunk, akkor ne szomorkodjunk
afelett, hogy mindaz el fog múlni, amit a fejlődés törvénye el fog söpörni, mert az, ami elmúlik, csak időleges és nem örökkévaló
igazság!

II.
Az igazság megérzése. — Hipnózis, szuggesztió és médiumitás. — A spirituális etika. — Forrásai. — A szellemi közlemények tartalma és
iránya. — A szellemi közlések tapasztalás tárgyai.

A tudomány által elfogadott eszközök mellett a megismerésnek olyan eszköze is van, melynek, ha hivatalosan nem is ismerik
mindig el, jelentősége és befolyása egész gondolkodásunkra mégis kétségbevonhatatlan. Ez az intuíció, az igazság megérzése.
Az igazság mindenhol környezi az embert. Minden, ami létezik, egy-egy részecskéje a mindenségnek, a létező igazságnak.
Ennek megismerése képezi célját az emberi értelem évezredes munkálkodásának. Az, hogy az értelem csak fogyatékosan képes
ezt a feladatát teljesíteni és az érzékek segítségével csak hiányos és a valóságnak nem egészen megfelelő ismereteket nyújt hatott a
kereső emberiségnek, még nem jogosíthat arra a szomorú következtetésre, hogy a bennünket környező világ és benne mi magunk
nem létezünk. Igenis, az igazság bennünk és körülöttünk kétségbevonhatatlan bizonysággal él és érezteti hatását, csakhogy ezt az
igazságot megismerésünk fogyatékos eszközeivel nem vagyunk még képesek a maga valóságában felfogni és megismerni. Az
igazság él és ennek a megismerése egyik előkelő feladata az emberi szellemnek.
Minden a fokozatos fejlődés törvényének van alávetve, tehát az emberi megismerés és ennek eszközei is. Amit ma még nem
tudhatunk vagy nem érthetünk, az holnap, vagy a következő időkben előbb homályos és mind tisztább ismeretté fog kialakulni.
Mindennek megvan a maga ideje, mely mint az érzéki világban a csira életrekelésétől a gyümölcs megéréséig, törvényszerű egy-
másutánban következik. Hányszor tapasztalhattuk, hogy olyan kérdéseket, melyek megoldásán sokáig fáradoztunk anélkül, hogy
eredményt tudtunk volna elérni, egyszer csak minden fáradság és fejtörés nélkül, mintegy magától és olyan világosan tudtunk
megfejteni, hogy a megfejtés helyességéhez kétség nem férkőzhetett. Úgyszólván megéreztük az igazságot. Valóban, az igazság
megérzéséhez való képesség benne van az emberi szellemben, csakhogy annak épp úgy életre kell kelnie, mint a magban rejlő
csirának, hogy azután a fokozatos fejlődés törvénye szerint növekedvén, megerősödjék és értékes gyümölcsöt teremjen.
Az igazság megérzésének egyik válfaja az inspiráció, egyes kiváló emberek (a lángész) tulajdonsága, mely a kortársak
bámulatát már évszázadok óta felkeltette. És amint azt is tapasztaltuk, hogy valamely találmány vagy törvény ismerete miként
ment egyes kiváló emberek kezéből át a köztudatba, úgy fog majd a fejlődés során ez az emberben szunnyadó képesség is, melyet
csak egyes kiváló embereknél figyelhetünk meg, majdan mind több embernél megnyilatkozni és az igazság megismerésének
leghathatósabb eszközévé lenni.
De a megismerésnek ez a fontos eszköze nem csupán az ész és az értelem fejlődésével függ össze. Szoros kapcsolatban van ez
az emberi szellem összhangzatos fejlődésével, mely a szellemnek erkölcsi haladását is megkívánja.
Aki önzetlenül és hiúságtól menten keresi az igazságot és ebben a törekvésében nem engedi magát megingattatni, az bizonyára
szert tesz az intuíció hathatós segítő eszközére, csakhogy, főleg eleintén, a józan ész és értelem bírálatát nem szabad e
munkálkodása közepette sem mellőznie. A fejlődés törvénye később az intuíciónál is érvényesülni fog és akkor majd a megérzett
igazságok eszünk és értelmünk ítőlészéke előtt is meg fogják a helyüket állani.
Tapasztalás útján szerzett ismereteink közé tartozik a hipnózis és szuggesztió és annak tüneményei is. Ma már nem agyrém
olyan hatásokról beszélni, amelyeket minden anyagi közvetítés nélkül képes az ember a szellemében rejlő akarat segítségével
előidézni. Miért ne tudjon tehát az igazság az emberből olyan rezgéseket kiváltani, amelyek magának az igazságnak a
megismerését elősegítsék, akár valamely szellemi, erkölcsi vagy természeti törvény legyen a megismerendő igazság?
Nem fedi a két fogalom egymást, de azt lehetne mondani, hogy az intuíció az ember szellemi ösztöne. És ez a képesség a
szellemmel együtt fokozatosan fejlődik. E fejlődés azonban csak akkor következhetik be, ha az emberi szellem nem téved az
önzés, gőg és hiúság útvesztőire és nem használja a kápráztató dialektika fegyvereit.
Hogy azután a megérzés sem nyújthat tökéletes és kimerítő ismereteket és a holnapi igazság módosítja majd a mait, az megint
természetes, hiszen a haladás szakadatlan a tökéletesség eléréséig és annak láncolatában minden napnak megvan a maga munkája.
Elégedjünk meg tehát azzal, hogy minden nap egy-egy részecskéjét ismerjük meg annak a mérhetetlen szellemi kincsnek, mely
most még csak elrejtve környez minket, de amelynek léteznie kell, amint mi is létezünk és amely a maga valóságában csak egy
lehet.
Lesznek talán még a hivatalos tudomány emberei között is olyanok, kik tapasztalásuk alapján hajlandók az embernek az
igazság megérzésére vonatkozó képességét elfogadni, de alig hiszem, hogy a mai felfogás befolyása alatt el tudnák fogadni azt,
hogy vannak olyan emberek is, akik nemcsak az igazságot tudják megérezni, hanem a hipnózishoz és a szuggesztióhoz hasonló
természeti törvények hatása alatt a szellemi világból jövő gondolatok és érzések rezgéseit is felfoghatják és visszaadhatják. A
médiumokat értem, azokat a rendkívüli képességekkel felruházott embereket, akik a testben levő és testnélküli szellemek között
vannak hivatva közvetíteni. A tudomány fölényes mosollyal tagadja, hogy ez igazán megtörténhetnék, pedig a tapasztalás
kétségtelen bizonyítékokat szolgáltat. Ehelyett egész tömegét állították össze azoknak a megoldásoknak, melyek a médiumitás
problémáját volnának hivatva akképp megmagyarázni, hogy a tüneményeket nem szellemi befolyás idézi elő!
Ha csak tüneményekről volna szó, akkor nem volna érdemes a különféle felfogások felett vitatkozni. Végre is nem olyan
fontos dolog valamely fizikai tünemény okának felfedezése. Előbb vagy utóbb úgyis kiderül az igazi ok. De amint később lesz
alkalmam kifejteni, sokkal nyomósabb indokok szólnak amellett, hogy tisztába jöjjünk azzal, vajon médiumok útján kaphatnak-e
az emberek közléseket a szellemektől?
Ha valamely esetben, úgy ennek a kérdésnek az elbírálásánál van annak nagy és talán döntő jelentősége, hogy az, aki ehhez a
kérdéshez hozzászól, közvetetlen tapasztalásra hivatkozhassék. Mások véleménye alapján nem lehet puszta tagadással dönteni,
míg közvetetlen tapasztalás, ha e mellett a józan ész és értelem bírálata is segédkezik, hivatva van a vitatott kérdésben döntő
bizonyítékokat szolgáltatni.
A csupán érzéki megfigyelés alá tartozó fizikai tüneményektől, melyek felett már sok szó esett mintegy hetven év alatt, itt el
kell tekintenem. De el nem vitatható értékkel bírnak számunkra azok a szellemi közlemények, melyek a múlt század közepén
megjelent Allan Kardec-féle erkölcsi tartalmú művektől kezdve láttak és látnak ma is szakadatlanul napvilágot.
Minthogy azonban ezeknél is csak a közvetetlen tapasztalás bírhat súllyal, csak azokra akarok itt röviden hivatkozni, amelyek
évtizedek alatt a hazánk fővárosában élő spiritista társaság körében hangzottak el.
Az Allan Kardec-féle közlemények már jelezték azt a nagy jelentőséget, mellyel a szellemi közleményekben kifejtett etika az
emberiség haladása szempontjából bír. Ugyanebben az irányban mozogtak a Vay Adelma által kiadott szellemi közlemények és a
„Szellemi búvárok pesti egyletének” eleintén német nyelven megjelent kiadásai (Reflexionen aus der Geisterweit és Reformirende
Blatter), majd az »Égi Világosság« című folyóiratban közzétett szellemi közlések is. És éppen az utóbbiak azok, melyekről
közvetetlen tapasztalásra hivatkozva, meg akarok itt emlékezni.
Ezek a szellemi közlemények meglehetősen szűk körben láttak napvilágot. A társaság nagyobb része majdnem minden ilyen
nyilatkozásnál évek óta jelen van. A médiumokat mindannyian - és így magam is -, évek óta ismerjük. Minden magánügyüket és
amennyire lehet, még gondolataikat is legnagyobb nyíltsággal tárják fel előttünk úgy, hogy amennyire ember csak mondhatja,
kívül-belül ismerjük egymást. Ezek a médiumok a legnagyobb önzetlenséggel engedik át magukat a szellemi befolyás nak, dacára
annak, hogy minden érzését átveszik a megnyilatkozó szellemeknek, ami pedig igen gyakran kellemetlen, sőt fájdalmas érzéseket
is vált ki belőlük. Ezért a nagy önzetlenséggel végzett munkáért semminemű anyagi előnyben vagy haszonban nem részesülnek.
Sőt ellenkezőleg. A spiritizmus szigorú etikája hozza magával, hogy az egész társaság és a médiumok is, szenvedő embertársaikat
időbe és pénzbe kerülő támogatásban részesítik. Jogosan mondhattam tehát, hogy a médiumok semmiféle előnyhöz sem jutnak
médium működésük fejében. Ilyen szoros érintkezés közepette, ahol annyira ismeri az egyik a másikat, ki van tehát zárva, hogy
bárki, még csak öntudatlanul is megtéveszthessen. E mellett a közlemények tartalma, melyet rendszerint megbeszélünk és
boncolgatunk, olyan következetes és olyan összhangban van az évtizedek óta elhangzott tanításokkal, hogy már annál a
rendszerességnél fogva is meggyőző erővel bír.
Azt hiszem, hogy ezeknek a szellemi közleményeknek az elolvasása is nagy hatással lehet olyan elfogulatlan emberekre, akik
az emberi lét problémáját megoldani szeretnék és nem elégednek meg azzal, hogy az életet a mindennapi foglalkozás és élvezetek
keretei között pergessék le. Ezek az igazság megkapó rezgéseit fogják megérezni a sorok között.
 Nekünk, akik olyan szerencsések voltunk a legkülönbözőbb szellemek nyilatkozatait megrázó közvetetlenségükben
végighallgatni, felejthetetlenek maradnak ezek az órák és ha az idő elhalványította is ezt a hatást, az egésznek a magja megmaradt
bennünk, átalakítván egész lényünket és gondolkodásunkat és annak a nagy munkának a szolgálatába állítván minket, melynek
célja az egész emberiség erkölcsi haladása!
Ezeket a jeleneteket tehát tapasztalásból ismerjük, éppen úgy, mint azokat az eseményeket, melyek az életben lejátszódnak. Sőt
ezeknek az ember lényegével való közvetetlen összefüggése az életben lejátszódó eseményekénél annál szembeötlőbb, mert
ezekben nem az évekre kiterjedő események egy-egy részecskéje jelenik meg előttünk, mint az az életben szokott történni, hanem
rendszerint az egész földi élet eredménye a maga lényegében. Ha azután a nyilatkozatok tartalmát a spiritizmus etikájának a
szemüvegén át nézve bíráljuk, akkor számunkra is leszűrődnek azok a tanulságok, amelyek a szellemekkel való közlekedést
értékessé és az ezzel eltöltött időt hasznossá teszik.
Ez a közlekedés a médiumok útján tehát éppen olyan tárgya a tapasztalásnak, mint bármely más ese mény, mely velünk
történik, csakhogy benső világunkat rendszerint sokkal közvetetlenebbül érinti, mint emezek.
A szellemi közlés tartalmát éppen úgy, sőt mondhatni sokkal szigorúbban vesszük a józan ész és értelem boncoló késé alá,
mint az élet eseményeit. Hiszen minden ilyen közlésből nyomban levonjuk a következtetést, mely nélkül azt be sem sorozhatjuk a
többi közé. E mellett a spiritizmus szigorú etikájának szemüvegén át nézve alkotjuk meg ítéletünket, ami értelmünk rendező és
boncoló munkája nélkül nem volna lehetséges.
A médiumok útján kapott szellemi közléseket tehát éppúgy besorozhatjuk az emberi elme megismerésének tárgyai közé, sőt
még inkább, mint amelyeket a tudomány az elődök kutatásai alapján igazaknak elfogad. Hiszen azokat láthatatlan testvéreink
gondolatvilágából közvetetlen tapasztalásból merítjük. A kételkedők megnyugtatására különösen ki kell itt emelnünk, hogy a
médiumok megbízhatóságának különös bizonyítékául igen gyakran alkalmunk van a közléseknek a médium ismeretkörét
meghaladó, sőt a médium nézetével és meggyőződésével ellenkező tartalmáról is csodálkozva meggyőződnünk.
A médiumok azt az állapotot, melyben a szellemek általuk beszélnek vagy írnak, maguk sem tudják vilá gosan megmagyarázni
és csak abban egyeznek meg mindannyian, hogy a nekik idegen gondolatokat ellenállhatatlan kényszer nyomása alatt kénytelenek
kimondani vagy leírni. Az írásnál a kényszer rendszerint sokkal szelídebb formában érvényesül, mint a beszédnél. A médium,
főleg ha beszél, élénken átveszi az általa közlekedő szellem érzéseit, akár annak lelki állapotában gyökerezzék az, akár valamely
most történő esemény vagy nyilatkozat váltsa ki azt belőle. A szellemi közlekedés részleteinek emléke nem marad meg olyan
élénken a médium emlékében, mint a külső eseményeké, míg a szellem érzései rezgéseiket elég élénken hagyják vissza.
Mindezeket a médiumok egybehangzó módon állítják. És minthogy ezeknek az embereknek a szavahihetőségéről
számtalanszor volt már alkalmunk meggyőződni, ezek az egybehangzó közlések, meg az a nagy közvetlenség, mellyel általuk a
szellemi nyilatkozatok történnek, megerősítenek minket abban, hogy ezek a nyilatkozatok éppen olyan igaz forrásai az emberi
elme megismerésének, mint az emberek kijelentései. Azonban a szellemek közléseit épp úgy alá kell vetnünk a józan ész és
értelem bírálatának, mint az emberek kijelentéseit és tartalmukat csak akkor szabad elfogadnunk, ha a bírálatot kiállották.
*
Az eddig elmondottak összefoglalásával tehát kimondhatjuk, hogy a megismerésnek a filozófia által eddig megállapított
eszközein: a tapasztaláson és a tiszta értelmen kívül további eszközei is vannak. Ezek: az intuíció és a médiumizmus. Emberi
mivoltunk áthághatatlannak látszó gátat emel annak megállapítása elé, hogy ez a kettő lényegben ugyanaz-e, vagy sem, mivel nem
tudjuk eldönteni, hogy az intuíció nem burkolt médiumizmus-e, vagyis, hogy az igazságnak intuitív megérzése nem kívülálló
szellemek inspirációjának folyománya-e?
(Hogy ennyire mentális fogalmaknál teljesen konkrét megállapítások el nem érhetők, azt egészen természetesnek fogjuk
találni, ha meggondoljuk, hogy hiszen a megismerésnek a filozófia által is elfogadott első eszköze, az érzéki tapasztalás benső
lényegéről sincs a leghalványabb tudásunk sem. Fogalmunk sincs arról, hogy az egyszerű tapintás mimódon kelti a lélekben a
hideg és meleg, a kemény és lágy, a sima és érdes fogalmát? És így vagyunk ezzel összes tapasztalati ismereteinket illetőleg: azt a
titokzatos utat, mely az érzéki észleléstől a kialakult ismeretig terjed, mélységes sötétség borítja. Mert az, hogy mi ezt az utat az
érzet, képzet és fogalom megjelölésekkel szakaszokra osztjuk, csak sémák alkotása, ami a lélekben végbemenő titokzatos folyamat
benső lényegét meg nem világosítja.)
De az ellenkező lehetőség sem bizonyítható, mivel nem tudhatni, hogy az emberszellem bizonyos ritka, felmagasztosult
állapotában nem érintkezhetik-e bensőleg az elvont igazsággal? Az előbbi esetben a megismerés eszközeinek köre egy, az utóbbi
esetben két új eszközzel növekszik.

III.
A megismerés tárgya és határai. — Az ismeretek körének és tartalmának fokozatos fejlődése. — Az ember maga a legnagyobb probléma. —
A halhatatlanság kérdése. — A spiritisztikus esetek és a tapasztalás. — A megismerés és a hit köre. — A szellemekkel való közlekedés
szabályai. — Az elvont fogalmak eredete.

Az emberiség évezredes munkája rengeteg anyagát hordta össze a megismerésnek. Sok, amit elévülhetetlen igazságnak
tartottak ebből az anyagból, talán elvesztette becsét és jelentőségét, de van benne sok, ami tényleg becses, és ami igazán
hozzájárult az emberiség haladásához. Minél több ilyen ismeret jut az emberiség birtokába, annál előbbre jut azon az úton, mely őt
rendeltetésének célja felé viszi.
A megismert részigazságok szaporodásában fejeződik ki az emberiség fokozatos haladása, de csak részben, mert a fejlődéshez
az intellektuális kincseken kívül még egyéb, ezeknél fontosabb tényezőkre is van szüksége. Ez az egyének és az egyének által
alkotott csoportok erkölcsi haladása. Bátran állíthatjuk, hogy az ész és értelem körébe utalt ismereteknek bizonyos fokon túl való
fejlődése erkölcsi javulás és tisztulás nélkül el sem érhető. Ennek az igazsága további fejtegetéseink során fog kitűnni.
Kétségtelen, hogy az emberi ismeretek köre és tartalma szintén a fokozatos fejlődés törvényének van alárendelve és hogy
ennek a törvénynek a hatása az ismeretek szaporodásában és körüknek kiterjedésében érvényesül. Ha tehát az emberi ész és
értelem a megismerés határait szakadatlanul bővíti, akkor természetesen minden munkanap olyan ismeretekkel gazdagít
bennünket, amelyek tegnap még számunkra nem léteztek. Szükségképp következik ebből, hogy ami ma még számunkra nem
létezik, az holnap már létezhetik és hogy az embernek a haladás szempontjából minden alkalmat meg kell ragadnia, hogy a holnap
ismeretét már a mai megismerés körébe belevonja. Mert a fejlődés törvénye sohasem szünetel és ha munkáját nem is tudjuk
minden időben észlelni és megállapítani, azért a törvény mégis működik, csakhogy a hatást csak később fogjuk észre venni. Nem
szabad tehát az emberi megismerésnek szűk határokat szabni, amelyeken túl már mindent tagadásba veszünk. Hiszen abban a
korban élünk, amelyben a felfedezések és találmányok szédületes gyorsasággal viszik előre és bővítik az ismeretek körét. Csak
józan ésszel és értelemmel kell mindent megfigyelnünk és bírálnunk, hogy az igazi értéket ki tudjuk választani az értéktelen közül.
Ha már most valamely ismeret forrása és eszközei szokatlanoknak is tetszene nekünk, ne utasítsuk azt eleve vissza és ne
vegyük annak igazságát tagadásba. Hiszen a dróttalan táviratozást is lehetetlennek tartotta mindenki Marconi előtt! Az emberiség
még számtalan nagy probléma megoldása előtt áll és minél elfogulatlanabbul tekintünk a megoldás elé, annál gyorsabban
közeledhetünk a megoldáshoz.
A materialista felfogás eleve kizárja az emberi szellem létezését és bár az értelem és ész munkáját nem tagadhatja, de azt mégis
kizárólag az anyag, az agyvelő működésének tulajdonítja, melyet a tapasztalás vált ki.
De hogyan jönnek létre azok az elvont fogalmak, melyek nem a tapasztalás termékei? Hogyan jöttek létre a matematika, logika
és etika körébe vágó fogalmak? Hogyan szerezte az emberi elme és értelem azt az összefoglaló és boncolgató képességet, mellyel
ismereteit rendszerbe foglalja és az emberiségnek tovább adja?
Ha ezekre a kérdésekre feleletet óhajtunk, akkor ne helyezkedjünk olyan szűk álláspontra, hogy az anyagon kívül igazán
semmi sem létezik, mert ezen az úton sohasem kaphatunk kérdéseinkre elfogadható, egyszerű és az igazság bélyegét magán
hordozó feleletet.
Az emberi megismerésnek tehát még sok olyan tárgya lehet és lesz is, amelyet ma nem ismerünk és a megismerés végleges
határait mai szegényes ismereteink szerint senki sincsen jogosítva megvonni.
Ha tehát komoly és szavahihető emberek azt állítják, hogy a tapasztalati tények évtizedekre terjedő sorozata kétségtelenné
tette, miképp különös képességű egyének közvetítése mellett testnélküli szellemekkel tudtak és tudnak érintkezni, akkor
mindenkinek, aki a tudás és ismeret szaporítását igazán óhajtja, kötelessége, hogy ne tagadja, hanem elfogulatlanul vizsgálja,
vajon e szavahihető emberek állítása igaz-e? Ez egyszerű tagadás nem vezethet itt sem célhoz. Hiszen a tagadás nem lehet ismeret
forrása és nem képes valami létezőt nemlétezővé tenni!
Milliók foglalkoznak a föld kerekségén a spiritizmus jelenségeinek tanulmányozásával. Egész könyvtárakat írtak össze erről a
tárgyról. Távol áll tőlünk, hogy ennek a nagy anyagnak a tanulmányozását követeljük, de annyit talán mégis megtehetnének azok,
akik magukat hivatottaknak tartják az emberi tudás tárgyának és határainak a megállapítására, hogy legalább tájékozódjanak
afelől, vajon abban a nagy anyagban, melyet a spiritizmus felhalmozott, nincsen-e olyasmi, ami a megismerendő igazságnak
részeit tartalmazza? Azt hiszem, ez kötelességük lenne.
Itt van mindjárt az a nagy probléma, amely azóta megoldatlan, amióta az emberek létük nagy kérdéséről gondolkodni kezdtek.
„Ismerd meg önmagadat”, mondta a nagy görög bölcs. És megismerte-e az ember önmagát? Nem a legnagyobb rejtély-e az ember
maga a többi rejtély között? Nem tölti-e el az ismeretlen sötétség borzadályával az ember szívét a halál gondolata? A vallások
tanításai nem sokat segítettek ezen az állapoton és kevés olyan hívő van mai napság, aki a halhatatlanságba vetett rendíthetetlen
hittel gondolna a halál órájára.
A legtöbb ember egyszerűen kitér a kérdés elől, ami lehet kényelmes álláspont, de semmiesetre sem oldja meg a kérdést. És ha
alkalom kínálkozik, mely a sírontúli élet problémájának megoldását ígéri, akkor nem okos dolog ezt az alkalmat meg nem ragadni,
hiszen a test halála elől nem térhet ki senki sem, ez mindnyájunk elkerülhetetlen sorsa.
Az a bizonyosság maga, hogy az ember szelleme tovább él a halál után is, megéri, hogy ezt a kérdést komolyan és
elfogulatlanul tanulmányozzuk és az igazi tényállást megállapítani igyekezzünk. A tudományos kutatások általában elfogadott
módszere az esetek sokaságának megfigyelése, melyekből a törvényszerűséget meg szokták állapítani. Minél több eset áll a kutató
rendelkezésére, annál bizonyosabb következtetést lehet levonni. Szavahihető emberek a szellemi közlekedés esetei nagy
sokaságára hivatkoznak és tapasztalásra támaszkodó állításaikat mégsem tartja a tudományos világ érdemesnek a
tanulmányozásra; megelégszik az egyszerű tagadással és eleve lehetetlennek mondja az egészet. Pedig a megismerésnek nem a
lehetőség, hanem az igazság megállapítása a célja.
A spiritisták tapasztalásból beszélnek, amikor azt mondják, hogy az embert, tőle térben el nem választva, láthatatlan, értelmes
lények környezik, akik épp úgy gondolkodnak és éreznek, mint az emberek. Hiszen elhalt emberek élő szellemi ezek, kik haláluk
után is bírnak azokkal a tulajdonságokkal, amelyekkel a földi testben bírtak. Egyik többet tud, vagy jobb, mint a másik és e
minőségnek megfelelő módon érez és gondolkozik. Az évtizedekre terjedő tanulmányok is csak akkor szol gáltathatnak tehát
elfogadható adatokat, ha a szellemek közléseit épp olyan szigorú bírálat tárgyává tesszük, mint minden egyéb megfigyelés
eredményét.
A szellemekkel való közlekedés során megismerték azokat a törvényeket is, melyek ezt a közlekedést megengedik és
szabályozzák. Megismerték az egész szellemi mozgalom célját és rendeltetését. Mindebből azután megismerték azokat a segítő
eszközöket is, melyek a megtévesztés ellen a kutatót megoltalmazzák és képessé teszik, hogy a közlések tartalmából a
használhatót a hasznavehetetlentől elkülönítse.
Mint legfőbb igazság az csúcsosodott ki e tanulmányokból, hogy Isten, a mindenség alkotója teremtette az emberi szellemet és
így a kettőjük között az atya és gyermek közötti viszonyhoz hasonló kapcsolat áll fenn. Ezt a tudomány, ha már nem is tagadja,
legalább is az emberi megismerés köréből a hit körébe utalja és így eleve kizárja azt, hogy komolynak elismert kutató ezzel a
kérdéssel foglalkozzék. A spiritizmus esetei — és itt tapasztalásból beszélek — kivétel nélkül megállapították, hogy az elhalt
emberek szellemei csak akkor vannak odaát tűrhető állapotban és csak akkor végezhetnek eredményes munkát, ha ezzel az
alapfeltétellel, a teremtő és teremtés közötti viszony elismerésével nincsenek ellentétben. Szükségképpen következik ebből, hogy a
jó és rossz között való különbség, az erkölcsi törvény feltétlen uralma, az ember állapotának ehhez mért fokoza tai, mind olyan
tünemények, melyek a jelentkező szellemek közléseinél döntő fontossággal bírnak és különösen megfigyelendők!
Minderre lesz alkalmunk még bővebben kitérni, itt csak annak a megvilágítására hoztuk fel, hogy a szellemekkel való
közlekedés szigorúan megállapított szabályok alapján történik és hogy a kutatónak azok az alapvető fogalmak is rendelkezésére
állanak, melyek értelme boncoló és összefoglaló munkájához ezen az eddig ismeretlen téren okvetetlenül szükségesek.
Ez a kutatás megfejti még azt a rejtélyt is, melyet az úgynevezett elvont fogalmak eddig a bölcsészeknek képeztek. Mert nem
elég azt az elme olyan termékének tekinteni, melyet az elhalt emberek mintegy örökségképpen hagytak vissza utódaiknak. Hiszen
azt már megállapították, hogy ezeket a fogalmakat nem lehet tapasztalásból meríteni. Tehát hogyan juthattak első ízben ilyen
fogalmak az ember agyába?
Ha pedig ezek a fogalmak olyan igazságokat tartalmaznak, melyek az érzékek által megismerhető világ határán túl is
érvényesek, ha azok uralma nincsen a Földre szorítva, sőt a láthatatlan, szellemi világba is átnyúl, akkor el kell fogadni, hogy azok
mindenhol érvénnyel bírnak, ahol gondolkozó és értelmes lények élnek. És így joggal állítható, hogy ezeknek az elvont
fogalmaknak a forrása abban az érzékek útján meg nem állapítható egyetemes, nagy igazságban keresendő, mely minket is
környez és amelynek csak részecskéit sikerült eddig megismerni és megállapítani.
Ez a kutatás arra is hivatva látszik lenni, hogy úgy az érzéki világban, mint a szellemi világban szerzett isme retek (mely név
alatt nemcsak a szellemek, hanem az emberi szellem világát is értjük) értékének sorrendjét megállapítsa. És így megtudjuk azt,
hogy minek van az emberi szellem igazi haladása szempontjából első sorban fontossága és minek van csekélyebb jelentősége. Ez a
megismerés abba a helyzetbe juttatja az embert, hogy megtudja, mire fordítsa főigyekezetét, ha nemcsak egy földi élet határai
között akar múló eredményeket elérni, hanem olyan munkát akar végezni, hogy annak a síron túl is hasznát vegye.
Mindezt a megismerést egyszeri tapasztalati úton lehet megszerezni, ha elfogulatlanul látunk hozzá a dologhoz. És azt hiszem,
ha ennek csak némi része teljesednék is be, akkor is érdemes volna az elfogulatlanság önmegtagadását gyakorolni!
Az emberiség értelmi munkája szakadatlanul folyik. Mindig újabb meg újabb ismeretekkel gazdagítja az utó dokat; miért és
minő joggal tagadhatnánk tehát, hogy megismerésének köre az eddigi határokon túl is kiterjeszkedhetnék? Hiszen e terjeszkedés
szakadatlanul folyt eddig is. És ki sejtette azelőtt, hogy azok a határok valaha annyira is kibővülhetnek, mint amennyire mai
megismerésünk kiterjed?!
A spiritizmus médiumok közvetítésével igazán beláthatatlan kiterjedésű területet kapcsol ahhoz, melyen eddig az emberi elme
mozoghatott. A terület nem egészen új, csak inkább a megvilágítás élesebb és az éles világítás segítségével szerzett ismeretek
nyernek pozitívebb alapot.
Az emberiség nagy tanítói és ezek között a legnagyobb, Krisztus, az akkori kor fejlődési fokozatához képest inkább a hit, mint
a tudás körébe utalták azokat az igazságokat, melyeket a spiritizmus hivatva van szemléltető módon, tehát tapasztalati úton
megismertetni. Bármilyen merésznek tessék is, mégis azt állítom, hogy a spiritizmus hivatva van azt az éles határvonalat, melyet
az emberiség ma a hit és a tudás között látni vél, áthidalni és munkálkodásával ezt a kettőt egymáshoz közelebb hozni, hiszen
mind a kettőnek ugyanaz a célja és a tárgya: az igazság! Ha igazán annak a birtokába juthatunk, akkor elévülhetetlen kincsünk van
és mindegy, hogy milyen módszer mellett jutottunk hozzá.
Azt kellene hinnünk, hogy minden igazi kereső örömmel ragad meg minden alkalmat, hogy újabb részeit ismerje meg az
igazságnak. Fájdalom, legtöbb esetben nem ezt tapasztaljuk. Kevés olyan gondolkozó ember élt a Földön, amilyen Kant volt, ki
hosszú életének egész munkáját arra szentelte, hogy az emberi elme megismerésének eszközeit megállapítsa és elég szerény volt
bevallani, hogy ennek a munkának is jó részét utódaira hagyja! Ehhez természetesen az kellett, hogy az igaz ság megismerését
föléje helyezze mindennek, még a minden emberben levő önzésnek és hiúságnak is!
A szellemek nyilatkozataiban rejlő igazságok nem az emberi elme puszta munkájának a termékei. Nekünk legfeljebb az lehet a
feladatunk, hogy azokat bíráljuk és összefoglaljuk. Hogy azután mit fogad el belőle valaki, az kinek-kinek a legszemélyesebb
joga. De azért az igazság mégis csak igazság marad, akár elfogadja azt embertársunk, akár nem.

IV.
— A hit és tudás áthidalása. — Isten és a túlvilági élet. — A túlvilági élet bizonyítása. — A médiumok. — A spiritista irodalom. — A
szellemi nyilatkozatok értéke. — Alapfeltételük. — Két főcsoportjuk. — A teremtés ismertetése. — A szellemi törvények ismertetése.

A spiritizmus tehát megismerésünk tárgyait lényegesen szaporította és annak határait messze kitolta. Hogy ez valóban
megtörtént-e, azt csak azok ítélhetik meg, akik ismerik azt a nagy anyagot, melyet a spiritizmus mintegy hetven év alatt
felhalmozott. Ennek az anyagnak a bírálata és összefoglalása nem is olyan nehéz dolog volna; mert ha közelebbről vesszük azt
szemügyre, akkor mindjárt kitűnik, hogy az két csoportra osztható: a kinyilatkoztatások és olyan szellemi nyilatkozatok
csoportjára, melyek a kinyilatkoztatott törvények hatását a szellemi világban közvetetlen módon szemléltetik.
A kinyilatkoztatások mindaddig egyoldalú kijelentések jellegével bírnak, amíg a kinyilatkoztatott törvények igazságát a
kinyilatkoztatók a törvények hatásának szemléltetése által be nem bizonyították. A hitnek tehát nem kell sokáig várakoznia, hogy
tapasztalás útján megbizonyodhassék. Hinni kell a szellem halhatatlanságát, ha ezt a gondolatot valamely esemény vagy jelenség
bennünk fölkeltette, mert ha erre képesek nem vagyunk, akkor eleve elutasítottunk magunktól minden további kísérletezést. Hogy
azután a szellemi világgal lehetséges-e vagy sem az érintkezés, annak a kérdésnek eldöntését hagyjuk egyelőre függőben, amíg
elegendő tapasztalás áll majd rendelkezésünkre. És ha így indulunk útnak az ismeretlen világ felé, akkor tapasztalást is fogunk róla
rövid idő alatt szerezni.
Ez a tapasztalás csakhamar az emberi elme legnagyobb problémáit fogja felvetni, melyeknek a megoldása a földi életben oly
nehéz, hogy azt a legnagyobb gondolkodók is lehetetlennek tartották.
Ha a hívő lélek benső sejtésétől eltekintünk, mely egyes emberekben a rendíthetetlen hit erősségéig emelkedhetik, akkor az
emberi elme első és legnagyobb problémája Isten maga. Kant „Kritik der reinen Vernunft” című nagy munkájában (Berlin, 1900,
544. l.) azt írja: „Nem osztom azt a felfogást, melyet kiváló és gondolkozó férfiak (mint pl. Sulzer) annyiszor kifejeztek, mivel az
eddigi bizonyítékok gyengeségét érezték: hogy remélni lehet, miképp egykor evidens bizonyítékát fogják józan eszünk ama két
alaptételének megtalálni, hogy van Isten és van jövendő élet. Ellenkezőleg, meg vagyok róla győződve, hogy ez sohasem fog
megtörténni. Mert hol találja meg az értelem ilyen szintetikus állítások okát, melyek nem támaszkodhatnak sem tapasztalásra, sem
valamely belső lehetőségre?”
Kant talán a leglelkiismeretesebb kutató volt és bizonyára csak hosszas gondolkodás és töprengés után merte ezt a
meggyőződését nyilvánosságra hozni. Főleg, mivel mint tudjuk, alapjában véve istenhívő ember volt, ki ezt a hitét nem szégyellte
még későbbi munkáiban is világosan kifejezni. De mert ennek a hitének semmi filozófiai támogatását nem találta, mert a
tapasztaláson és a tiszta észen kívül más ismeretforrást nem ismert, mint következetes filozófus kénytelen volt jobb benső
meggyőződése ellenére így nyilatkozni.
És íme megnyilatkoznak a spiritizmus jelenségei, melyek az úgynevezett túlvilági életet bizonyítják és így közvetve Isten
létének és az Istenbe vetett hit mindennél fontosabb jelentőségének bebizonyítására is szolgálnak.
Az emberi tudás határai tehát a végtelenbe bővülnek ki, vagy ha jobban tetszik, látszanak kibővülni.
E felett ma még nem akarunk vitatkozni. De ha csak a lehetősége forog is fenn annak, hogy ismereteinket ilyen irányban
gazdagíthatjuk, bizonyára érdemes a dologgal foglalkozni!
Isten és a túlvilági élet! Bizony, nem hiába foglalta Kant ezt a kettőt olyan szorosan egybe. Mind a kettőt a tudás
ismeretköréből a hit körébe utalták. Ma már ezen is túl vannak, nem hiszik egyiket sem, hanem száműzik a gyermekmesék
világába! És most jő a spiritizmus azt állítván, hogy kutatásai kétségtelenül bebizonyították, hogy a síron túl is van élet és az
emberi szellem tovább él, ha a földi testet levetette. Ha Isten és a túlvilági élet között nem volna olyan szoros kapcsolat, akkor
még lehetne talán a túlvilági életről beszélni. De ha az ember a halál után nem semmisül meg, akkor annak a másik fogalomnak is
igaznak kell lennie és ez egész rendszerüket rombadöntené. Ami pedig szerintük lehetetlen.
Ezzel az okoskodással ugyan nem döntik el a felvetett kérdést, mert a lehetőség még nem igazság és a lehetetlenség még nem
valótlanság. Ezek csak feltevések, melyekre az élet és a tapasztalás már ezerszer meg ezerszer rácáfolt. Elfogulatlanul kereső
embernek, aki az igazságot magáért az igazság kedvéért kutatja, sohasem lenne szabad magát ilyen feltevések által befolyásoltatni,
főleg, ha azok, akik valamit lehetetlennek állítanak, évezredek hitével és a legkiválóbb gondolkozók nézetével jutnak ellentétbe!
És ha azután jő valaki és bizonyítani akarja a tétel egyik részének, a lélek halhatatlanságának valódiságát, akkor az elfogulatlan
gondolkodók részéről, azt hisszük, legalább is türelemmel, sőt talán jóindulattal is kellene találkoznia.
De akár jóindulattal fogadják az igazságot, akár nem, az mégis csak igazság marad és bizonyosak lehetünk afelől, hogy végtére
diadalmaskodni fog. A megismerésnek le kell rombolnia azokat a múlandó korlátokat, melyeket a dogmatizáló tudomány reá akar
erőszakolni, holott jól tudja, hogy a mai tudomány a tegnapinak a dogmáit szintén lerombolta és csak azt hagyta meg belőle, ami
nem volt bennük múlandó.
Ezek után szükségképp el kellett jutnunk ahhoz a kérdéshez: honnan szerzik a spiritisták ismereteiket és hogyan győződnek
meg azok megbízhatóságáról? A felelet egyszerű: a túlvilággal való érintkezést a médiumok közvetítik. Hogy tehát ezen az úton
megbízható ismeretre tehessünk szert, mindenek előtt a médiumok megbízhatóságáról kell tapasztalás útján meggyőződnünk. A
médiumok egyéni jelleme és önzetlensége mellett az igazság keresésében való lankadatlan buzgalom és a józan ész bírálata azok
az elengedhetetlen feltételek, melyek nélkül megbízható eredményre nem juthatunk. A legfontosabb, hogy a médium
igazságszerető, jellemes egyén legyen, aki csupán az ügy iránt érzett szeretetből működik.
Azok a szellemi nyilatkozatok, amelyekből az alább összefoglalt ismeretek származnak, ilyen megbízható médiumok
közvetítése mellett jöttek létre. Azok természetesen, akik a szellemi nyilatkozatokat nem közvetlen forrásból merítik, nincsenek
abban a helyzetben, hogy maguknak azt a megnyugvást megszerezzék; amelyet a közvetetlen tapasztalás nyújthat. Ezek tehát csak
abban a helyzetben vannak, mint az a tudnivágyó olvasó, aki valamely könyv olvasásából meríti ismereteit, anélkül, hogy azokat a
tapasztalati adatokat melyekre az író rendszerét és következtetéseit alapítja, saját tapasztalásából merítette volna. Őket tehát csakis
a rendszerben megnyilatkozó okfejtés ereje és következetessége győzheti meg az író által felállított tételek igazságáról. És ha ez
megtörtént, akkor meg vannak győzve az író igazságáról is!
A spiritizmus, mely az emberi elme megismerésének határát annyira kitolta és nem egy rejtélyt megmagyarázott, nem
követelhet egyebet, mint hogy a közreadott anyagot elfogulatlanul fogadják és a közzétett szellemi nyilatkozatokból kialakult
világnézetet legalább annyi jóindulattal bírálják, amennyivel bármely más világnézetet bírálni szokás. Ehhez annál inkább joga
van, mivel azt a nagy ügyet, a haladás ügyét, melyet az emberiség legjobb fiai évezredek óta odaadással szolgáltak, szintén ön-
zetlen odaadással szolgálja.
A szellemi nyilatkozatok természetesen nem egyforma értékűek, éppen úgy, mint az emberi elme ter mékei is különböznek
egymástól. Ezt az anyagot tehát épp úgy alá kell vetnünk a józan ész és értelem bírálatának, mint azokat a szellemi termékéket,
amelyeket emberek írtak és tettek közzé. Vakon a spiritisták sem fogadnak el semmit sem. Sőt például éppen az a meg nyilatkozó
szellem fokozatának egyik ismertető jele, hogy mennyire mentes az önzéstől és a hiúságtól és mennyire hiányzik egész
fellépéséből az erőszakosság.
A spiritizmus által már eddig feltárt anyagnak elfogulatlan tanulmányozása igen fontos, mert ezek a kinyilatkoztatások is a
fokozatos fejlődés törvényének vannak alávetve. S bár a szellemek a jövendőről és így az emberi megismerés határainak milyen
irányban való kitolásáról rendszerint nem szoktak beszélni, mégis úgyszólván a sorok között kivehető, hogy azok a hatá rok,
amelyeket még most látunk, nem fognak sokáig fennállhatni.
Hogy azonban az ilyen gazdag megismerésnek az útjára léphessünk, okvetlenül szükséges, hogy a kiinduló pont
megbízhatóságáról rendíthetetlenül meggyőződjünk. Mert enélkül nem lehet az a terület, melyen át az út vezet, az igazság forrása.
Hinnünk kell a médiumok útján történt kinyilatkoztatás igazságában, helyesebben abban, hogy a kinyilatkoztatás szellemektől ered
és ezt a hitet gyakorlati úton szerzett ismeretekből, annak a megállapításából kell megszereznünk, hogy a médiumok megbízhatók
és a szellemekkel való közlekedés alkalmával a médiumok részéről minden megtévesztés ki van zárva. Ez az alapfeltétele annak,
hogy az ismereteknek azt a nagy és szakadatlanul szaporodó halmazát, amelyet a szellemi kinyilatkoztatások tartalmaznak, az
emberi megismerés igazi forrásai gyanánt elismerhessük.
Ha ez az alapfeltétel megvan, akkor hozzáláthatunk kellő óvatossággal a médiumok útján szerzett anyagnak, a szellemi
nyilatkozatoknak tanulmányozásához. Ehhez egyelőre még az sem szükséges, hogy feltétlenül higyjünk abban, hogy a
kinyilatkoztatás szellemek által történt. Kezdetben elegendő az a meggyőződés, hogy a médium erkölcsi fokozata kizárja a csalás
vagy megtévesztés kísérletét is. Ez a szubjektív bizonyosság elegendő az objektív rész tanulmányozásának a megkezdéséhez.
Maga a kinyilatkoztatások anyaga, amint már jeleztem, két főcsoportra oszlik. Az egyik azoknak a szellemi törvényeknek az
ismertetésével foglalkozik, amelyek az egész teremtést keletkezésétől fogva változhatatlan következetességgel igazgatják és a
fejlődés útján végcélja, a tökéletesség felé terelik. A másik csoport közelebb fekszik hozzánk. Ez a törvény hatását szemlélteti.
Ezer meg ezer esetben kérlelhetetlen következetességgel tapasztaljuk, hogy az emberi szellem haladását az egész mindenségben
egyetlen nagy erkölcsi törvény szabja meg. Ennek a megtartása biztosítja egyedül az előrehaladást, áthágása pedig visszaeséssel
jár, mely nemcsak a szellem fokozatában, hanem érzéseiben, állapotában és környezetében is következetesen megnyilatkozik.
Ezeknek az eseteknek a tanulmányozása felette tanulságos és alkalmas arra, hogy azokról az állapotokról tájékoztassanak
bennünket, melyek a szellemi világban uralkodnak.
Így azután közvetetlen tapasztalás útján ismerhetjük meg a szellemi világ törvényeit. Ez az ismeret fontos befolyással lesz arra,
miképpen rendezzük be földi életünket, hogy az reánk nézve igazi haszonnal járjon.
E szakadatlan tanulmányozás azért is szükséges, mivel az esetek sokasága és az azokban megnyilatkozó következetesség
győzhet csupán meg bennünket a mindenséget kormányzó nagy erkölcsi törvény feltétlen érvényesüléséről, de még arról is, hogy
az erkölcsi megtisztulás sokkal fontosabb tényezője a szellem haladásának, mint az ismeretek szerzése. Mivel erkölcsi haladás és
tisztulás nélkül a szellemi világban magasabb fokozatra nem lehet emelkednünk, de ismeretet az erkölcsi tisztulás mellett
magasabb szférába emelkedő szellem minden esetre szerez magának.
Fejtegetéseim során lesz alkalmam azokat a törvényeket bővebben megvilágítani, melyeket a szellemi nyilatkozatok feltártak.
Itt csak arra szeretnék utalni, hogy több olyan szellemi törvénynek a hasonmását, melyet az emberek eddig nem ismertek vagy
figyelembe sem vettek és amely meglepően újnak és idegennek tűnik fel, az anyagi világban ismerjük már. Így például a szellemi
világ egyik legfontosabb törvénye a szellemek szolidaritása, összetartozása. Ezt a törvényt látjuk az érzéki világban is a csillagok
és naprendszerek összefüggésében és a csillagoknak egymásra való hatásában megnyilatkozni.
A spiritizmus tanulmányozásához és az egész tanban megnyilatkozó következetesség megállapításához bizonyos fokú türelem
szükséges. Türelem azoknak a szokatlan eszméknek megismeréséhez, melyekkel a teremtés és a mindenség fejlődésének
ismertetésében találkozunk. Ha ezeket nem utasítjuk eleve vissza, akkor lesz azután alkalmunk azoknak a törvényeknek és állapo-
toknak az ismertetéséből, melyek a mai embert és környezetét megvilágítják, a tan igazságának és fontosságának megismeréséhez
is közelebb jutni.
Ismételnem kell, hogy tagadás segítségével még senki sem szerzett ismeretet. Az ismeretszerzés egyetlen igazi módja a kutatás
és tanulmányozás.
*
Ismertetésem két fő részre oszlik. Az első legnagyobb részben a Vay Adelma báróné médiumitása közvetítésével német
nyelven megjelent kinyilatkoztatásra („Geist, Kraft, Stoff” – Szellem, erő, anyag) támaszkodik. Ez nagy vonásokban ismerteti a
teremtés lényegét és törvényeit, annak történetét, a mai állapotot és azokat a törvényeket, melyek a jövendő alakulását irányítják.
Ennek az előrebocsátása azért szükséges, mivel a második rész megértéséhez szükséges a teremtés történetét és azokat a
törvényeket ismerni, melyek az emberi szellem mai állapotát előírják és fejlődése irányát kérlelhetetlen bizonyossággal kijelölik.
Ezen az úton közeledhetünk csupán annak a rejtélynek a megfejtéséhez, melyet az ember önmaga számára képez.
A másik rész nagy gyakorlati jelentőséggel bír az emberre nézve: megismeri, hogy minő helyet foglal el a teremtésben, melyek
mai állapotában jellemző tulajdonságai, milyen munkát kell elvégeznie, hogy rendeltetése útján előbbre jusson, milyen törvények
szabják meg a haladás módját és irányát? Mindez nemcsak érdekes, hanem felette fontos mindenkire nézve.
A spiritizmus ezerszámra szemlélteti azokat az eseteket, melyek mind a világon uralkodó törvények következetes működéséről
tanúskodnak. Ezeknek az eseteknek ismertetése messze meghaladná e fejtegetés kereteit. Ez csak arra szorítkozhatik, hogy a
rengeteg anyag lényeges tartalmát, úgyszólván alaptételeit összefoglalja és közreadja.

A MINDENSÉG EREDETE
Isten fogalma. — Isten tulajdonságai, mérhetetlensége. — A mindenség. — A teremtés ténye. — A mindenség életrekeltése. — A szellemek
teremtése.

„Ha a szellem nem volna előbb való, hanem csak az anyagból fejlődött volna ki, akkor nem volna olyan érzékeny az »isteni«-
nek vonzóereje iránt, hogy azt érettsége különféle fokozatain a tökéletesség után való vágyódás alakjában mindinkább érezze,
mely érzés kielégítéséért lényének folyton növekedő erejét latba is fogja vetni.”
Így kezdi Emánuel szellem a teremtés rövid vázlatát. Vay Adelma báróné szellemi vezetői pedig »Geist, Kraft, Stoff«
(Szellem, erő, anyag) című kinyilatkoztatásukban, utalva a János evangélium kezdő szavaira (»Kezdetben vala az ige, és az ige
Istennél vala és Isten vala az ige«), azzal kezdik fejtegetéseiket, hogy a teremtés Isten igéjéből, vagyis akaratából történt. Isten, az
ige és az akarat egy volt. Azután áttérnek Krisztusnak arra a kijelentésére, hogy Isten szellem. Isten tehát szellem és minden
meglevőnek a kezdete, teremtő igéje. Ha azonban ő a teremtője mindannak, amit látunk, akkor a legmagasabb értelemnek, a
legnagyobb szeretetnek, a legerősebb akaratnak is kell lennie, mert csak ez lehet képes a teremtésre, csak ezek a képességek tudják
az egészet logikus egységgé összefoglalni. Neki tehát önmagának abszolútnak és változhatatlannak kell lennie, mert csak így lehet
mozgató középpontja a mindenségnek és teremtője a változhatatlan természeti törvényeknek. Mindenből, ami itt létezik, kell
benne lennie és pedig legmagasabb fokozatban, mert csak így teremthetett mindent.
De mindezek a kinyilatkoztatások nyíltan bevallják, hogy Istent megmagyarázni és felfogni lehetetlen. Legfeljebb azt vagyunk
képesek megérteni, hogy minden okozatnak valami okának kell lennie és így nekünk és minden más, érzékeink útján
megállapítható létezőnek is okának kell lennie. Ez az ok a Teremtő, az Isten.
Az emberi fogalmak és az emberi nyelv szegény annak a véghetetlen nagyságnak kifejezésére és megérttetésére, mely az át
sem tekinthető teremtést alkotta, fenntartja és örök törvényeivel rendeltetése útján végcélja: a tökéletesség felé tereli. Ennek
megmagyarázása hiábavaló igyekezet volna, mert ennek a nagyságnak felfogására a parányi ember képtelen. Isten tehát szá-
munkra csak a hit tárgya lehet. De hinnünk kell benne, mert a kérlelhetetlen logika is megköveteli ezt tőlünk. Vagyunk, mivel
élünk, érezünk és gondolkodunk, tehát kell valamely forrásnak is lennie, amelyből származunk és amelyben mindazoknak a
tulajdonságoknak is meg kell magasabb fokozatban lenniük, amelyek bennünk és körülöttünk megvannak. De Isten létéről csupán
azokból a bámulatos tökéletességű törvényekből győződhetünk meg, melyeknek csak kis részét ismertük meg eddig, de amelyeket
ismereteink fokozatos fejlődése során mind jobban meg fogunk ismerni. És ezeknek a törvényeknek is meg kell a maguk okának,
alkotójának lennie!
Isten léte felett vitatkozni nem lehet. Vagy hiszünk benne, vagy nem. De ha nem hiszünk minden létező okában, Istenben,
akkor a logika szabályai szerint tagadnunk kell az ok okozatát is. Tagadnunk kell, hogy a mindenség és benne mi is létezünk. Ha
nincsen ok, akkor okozat sincsen. De mivel vagyunk, sokkal könnyebb már a logika meggyőző erejénél fogva is, hinnünk a
teremtő okban, hinnünk Istenben.
Az emberi szellem mai fejlődési fokozatánál fogva nem képes közvetetlen meggyőződést szerezni Isten létezéséről. A
közvetett bizonyítás pedig rendszerint hatástalan a materialista világnézet hatalma alá került emberre nézve. Elvont, metafizikai
okoskodások nem bírnak olyan mélyreható kérdések eldöntésénél semmi súllyal, amelyek hivatva vannak gondolkozásunk egész
rendszerét átalakítani. Ezért utalták még azok a nagy gondolkodók is, akik hittek Istenben, ezt a kérdést a tudás köréből a hit
körébe.
Hívő ember rendszerint meg is elégszik hitével és nem keres magának elvont okokat, amelyek hitét megerősítsék. De ha igazán
hisz Istenben, akkor egész életének ez élő hit hatása alatt át kell alakulnia, mert ez a hit olyan erkölcsi kötelességek pontos
teljesítését teszi elkerülhetetlenné, amelyeket más ember rendszerint el sem ismer és semmiesetre sem teljesít. Ez a
kötelességteljesítés a legtöbb ember előtt lehetetlennek látszik. Ezért olyan kényelmes és tetszetős a materialista fel fogás és ezért
dobja magát karjaiba olyan sok ember. Egyszerű tagadással ezt a kérdést sem lehet eldönteni. Élünk és él körülöttünk minden,
tehát kell ennek az életnek kezdetének, forrásának is lennie. Mi, akik hiszünk Istenben, nem is tudjuk az egész világot másképp
elképzelni.
De térjünk vissza a teremtés ismertetéséhez. Isten ős erő, teremtő erő, teremtő mozgás, melyből szellemi egyéniségek
jegecesedtek ki. »Ezt a folyamatot nem vagytok képesek megérteni« — mondja Emánuel - »hiszen még mi is, az anyagtól egészen
mentes szellemek, csak sejtjük azt; annyit azonban ti is felfoghattok, hogy hasonlóból hasonlónak kellett származnia.«
Istenben, legmagasabb szellemi fokozatban, minden bennfoglaltatik. Szellem, erő és világosság, mely utóbbi finom éterikus
anyag és ennek is a legfelsőbb hatványa. Azt is lehetne tehát mondani, hogy Isten szellemből, erőből és anyagból áll, mert az
ősvilágosság az első szikrája, csirája minden anyagnak. Isten anyagi kifejezése tehát az ősvilágosság. Isten ereje rezgésekben,
anyagi része pedig az ősvilágosságban nyilatkozik meg. Ezek a tulajdonságai éppen olyan öröktőlvalók, mint szelleme, mert
örökös és elválaszthatatlan egységet képeznek Benne.
A szellemi rész magában foglalja az ész és értelem legmagasabb fokozatát a legnagyobb erő korlátlan akaratában, az anyag
legmagasabb foka pedig az ősvilágosságban nyilatkozik meg. Ebből a háromból: a szellemből, erőből és ősvilágosságból
származott minden. Mindenben megvan ez a három: a legkisebb porszemben és a legmagasabb szellemben is van szellem, erő,
anyag, mely azonban hatásában egységet képez. Anyag és erő egyedül halott volna, mert éppen a szellem, a mozgató hiányoznék.
De erőre és anyagra meg szüksége van a szellemnek, hogy általuk hatni és alkotni képes legyen.
(A szellemi vezetők „Szellem, Erő, Anyag” című kinyilatkoztatása a múlt század 60-as éveiben, tehát abban az időben történt,
amikor Európa és különösen Németország és hazánk is Büchner E. „Erő és Anyag” című materialisztikus művének hatása alatt
állott.)
Ez a három azért képezi minden meglevőnek szükséges alkotó részét, mivel a hármas egység legmagasabb fokozatából, az
abszolút egy Istenből származik.
A természeti törvények változhatatlanok, mivel Isten, alkotójuk változhatatlan. Minden, ami történik, ezeknek a törvényeknek
a hatása, befolyása és irányítása alatt megy végbe. Ez a hatás olyan általános és ellenállhatat lan, hogy annak kivétel nélkül
minden, még a rossz is alá van vetve. Ezért van az úgy a mindenségben, hogy végső eredményében a rombolás is alkot és a rossz
is csak a jót szolgálja! Nem történnek csodák, mivel nincs reájuk szükség és csak a rövidlátó ember tartja az ismeretlent csodának.
Ezek a törvények nem szorítkoznak csupán az erőre és anyagra, amint egyesek állítják.
„A célunk” — mondják Vay Adelma báróné szellemi vezetői — „az, hogy a logika segítségével Istent, mint legmagasabb
intelligenciát, bebizonyítsuk.”
Az ősvilágosságot ezek a vezetők ősnapnak, vagyis a mindenség középpontjának is nevezik, mely körül a mindenség forog. Az
ősvilágosság nem forog, hanem rezgések által hat éppen úgy, amint Isten változhatatlan és szellemének felfoghatatlan ereje által
hat és mindenhol jelen van. Az ősvilágosság is épp úgy mindenhol jelen van, mint Isten szellemi része. Míg azonban Isten szel-
lemileg változhatatlan és mindenhol jelen van, addig az ősvilágosság átalakulásokon megy át. Minthogy Isten végtelen, ősi
világossága is végtelen kiterjedésű. Isten tehát nemcsak szellemileg van meg relatív módon mindenben akarata és szeretete által,
hanem az ősvilágosság által is annak átváltozásaiban.
Isten teremtő munkája éppen olyan örökkévaló, mint ő maga. És dacára ennek az örökös teremtésnek, a mindenség még
sincsen túltömve.
Isten fogalmától tehát a teremtés fogalma el nem választható. Mindent ugyanaz (Isten teremtő igéje) al kotott. Ez a minden a
mindenség, mely a teremtés előtt erőtlen semmi volt, az a semmi, melyből Isten valamit teremtett, úgy, amint a Bibliában meg van
írva: Isten a világot semmiből teremtette. A semmi élettelen, erőtlen, képtelen és tétlen. „Mint a nulla értéktelen az 1 nélkül, de
tökéletes számmá, 10-zé válik, ha az eredeti számjegy, az 1 hozzá jő, épp úgy a semmi, ez az erőtlen nulla, tízzé, teremtéssé válik
az egyes számjegy, Isten által”, mondják Vay Adelma vezetői.
Isten öröktől fogva létezett és János evangéliumának első mondatai egyik teremtési időszak kezdetét jelezték. »Minden ő általa
lett« (Ján. 1. 3.) Ebből az következik, hogy Isten teremtő akarata semmiből teremtett mindent. Ezt a semmit a vezetők „képtelen,
dermedt, élettelen molekuláknak” nevezik.
Isten az ő szelleme, ereje és ősvilágossága által felébresztette, vagyis életképessé tette ezt a holt anyagot, mire az élettel
megtelt mindenséggé vált. Isten minden életnek a teremtője, a mindenség éltetője. A holt tömeg, a semmi, az élettelen és erőtelen
anyag magába fogadta ezt a szellemet, erőt és ősvilágosságot, mely azt tevékenységre, életre keltette. »A semmiből valami, vagyis
az életerő (Lebensprinzip) szülője lett és Isten szeme előtt, az ő akaratából, az ő teremtőereje által élettel telt mindenség képződött.
Az Istenből kiáradó ősvilágosság rezgéseivel áthatotta a semmit, a holt anyagot, mely fénymolekulákkal telt, élő, mozgó tengerré
változott át. Az éltető »egy«: a szellem, erő és ősvilágosság áthatotta a »semmit« és az életerővel telt mindenség, a „tízes
számjegy” megtelt erővel. Isten szelleme teremtette az életerőt, az ő vibrációs ereje áthatván a holt anyagot, vonzóerővé és Isten
ősvilágossága ódvilágossággá változott át.«
Ezek szerint a teremtést a maga egységében három tényező hozta létre és benne megint három tényező rejlett. Szellemből,
erőből és anyagból »egy«, vagyis életerővel telt mindenség lett, mely megint három tényezőt foglalt magában: az életerőt,
vonzóerőt és ódvilágosságot. Ezt a hármat szintén szellem, erő, anyagnak nevezhetjük. „Istenhez relatív viszonyban álló szellem,
erő, anyagnak.”
 Ez a kettő lép tehát viszonylatba egymással. Isten szelleme, meg a mindenség életereje, a rezgő erő és a vonzó erő, az
ősvilágosság, meg az ódvilágosság. Az első az adó, a második az elfogadó, mely valamely harmadikra várakozik. Ez a
kétneműség átment az egész mindenségre, melyben most már teremtő és szülő-erő, szellemi és életerő, ős és ódvilágosság is
rejlett. Felette pedig a változhatatlan, abszolút Isten, a Teremtő. A teremtés telve volt fénymolekulákkal, melyek teremtő, rezgő
erővel és ódmolekulákkal, melyek elfogadó, vagyis asszimiláló erővel bírtak.
Amint Isten szelleme, rezgő ereje és ősvilágossága áthatotta és „valamivé” tette a »semmit«, átváltozott a szellem, erő és anyag
is, vagyis kétneművé lett.
Isten szelleméből, erejéből és ősvilágosságából, valamint az életerőből, mely most még tisztán szellemi volt, a vonzó erőből és
az ódvilágosságból együttesen szellemek támadtak. A szellemi életerő értelemmel, akarattal és szeretettel volt felruházva, ereje
rezgésekben, vonzásban és az isteni középpont körül való forgásban nyilatkozott meg, anyaga pedig ősvilágosság, ódvilágosság és
fluid volt.
E háromszoros, hármas összetételből tehát szellemek származtak, kiket Isten elsőteremtésű szellemeinek (elsődöknek is)
nevezhetünk. Istenhez relatív viszonyban szeretettel, értelemmel és szabad akarattal voltak felruházva és minthogy erő és anyag
szülte őket, értelmük erő és fluid által nyilatkozott meg.
Isten nem volt többé egyedül. A mindenség telve volt vele, az ő erejével és ősvilágosságával és Őt hozzá relatív viszonyban
álló, értelmes, szabad lények vették körül. Minden hármas összhangban állott egymással.
Az első szellemek származásuknál fogva kettős lények, duálszellemek voltak. Egyik tulajdonságuk adó, a másik elfogadó
természetű volt. Az előbbi rezgésben és világosságban, az utóbbi vonzásban és ódvilágosságban nyilvánult meg. A kettő együtt
körforgást és fluidot idézett elő.
Abszolút egységet csupán Isten képez, belőle „árad a relatív dualizmus”: — amint a vezetők mondják.
A teremtés, az első szellemek származása tehát Istennek és az életre keltett mindenségnek logikus kö vetkezménye volt. »A
legmagasabb értelemnek teremtenie kellett, hogy legyen, aki megértse; amint a legmagasabb erőnek és az ősvilágosságnak is meg
kellett lennie a maga következményének. Így támadtak értelmes szellemek ebben a mindenségben Istenből az Ő törvényei által.”
Az első szellemek tehát értelmes, szabad lények és a legmagasabb értelem, meg a leghatalmasabb akarat következményei
voltak. Az a három törvény, melynek alá voltak vetve, a következő volt:
1. azért kaptak értelmet, hogy az értelem erejénél fogva Istent elismerjék és tevékenységének tanúi legyenek;
2. a duál (kettősség) törvényét a szellemnek a szellemmel szemben kell érvényesítenie, ezért kapta a szeretetet;
3. körforgást kell végezniük az őket alkotott erő körül, ezért kapták a szabad akaratot, hogy Istent így önként kövessék.
„Hogyan lettek volna képesek Őt el nem ismerni, akinek a fényét és világosságát mindenhol látták? El kellett Őt ismerniük, de
még meg nem érthették; ez értelmük növekedésének és továbbfejlődésének maradt fenntartva.”

A SZELLEMEK BUKÁSA
Duáltörvény. — A szellemek bukása. — Másodteremtés. — Az engesztelés törvénye. — A bukásból való felemelkedés.

Legnehezebben fogható fel ebből a tőlünk különben is távolfekvő állapotból a duáltörvény, mely az első szellemek eredeti
teremtésében nyilatkozott meg. Minden egyes szellem adó és elfogadó részből volt összetéve, melyet a szeretet foglalt egybe.
Amint alább látni fogjuk, ez a kettős összetétel később megváltozik: a két rész különválik és külön-külön halad útján, míg majd a
fejlődés arra a fokra nem emeli, hogy a széjjelvált részek ismét egyesülhetnek. Ennek a különválásnak azonban nem kellett volna
szükségképp bekövetkeznie, mert az első szellemeknek az volt az eredeti rendeltetésük, hogy értelmük segítségével Istent
mindjobban felismerjék és Őt akaratuk elhatározásából kövessék. A bennük rejlő körforgási erő így a felismert és elismert
középpont körül zavartalanul végeztette volna velük a rotációt és vitte volna őket végcéljukhoz, azonban a szabad akaratban rejlett
annak a lehetősége is, hogy ezt a rendeltetést pontosan be ne töltsék és letérjenek a céljuk felé vezető legrövidebb útról és így,
hogy a természetben látható törvény hasonlóságára utaljak, ne csak az előírt körforgást végezzék, hanem saját tengelyük körül is
igyekezzenek forogni. Minthogy ezek a szellemek még nem érték el tökéletességüket, ismeretük sem volt tökéletes és így nem
tudták, hogy a teremtés középpontjától nem képesek elszakadni. Mert ha a benne levő akarat erejénél fogva a szellem le is térhet a
legrövidebb útról, saját tengelye körül végezhet is körforgást, azért még sem szabadulhat el teremtő középpontjától és saját ten -
gelye körül forogván, a nagy középpont körül is kell forognia.
(Rotáció alatt ne fizikai forgást, hanem ciklikus fejlődési periódusokat értsünk, vagy a „delej” és „villamosság” alatt e
fizikai fogalmakkal kifejezett szellemanyagi princípiumokat.) (»Szellem, erő, anyag.«)
Az első teremtésű szellemek egyik része megmaradt rendeltetése útján. Értelmük növekedett, szeretetük egy séges voltát nem
zavarta meg kettős természetük, szabad akaratukból követték tehát a központ körül való forgást.
Azonban éppen a szabad akarattal járt az a veszedelem is az első szellemekre nézve, hogy az egyenes útról letérhettek. Isten
feltétlen elismerése szabad akaratból: ez volt az egyenes úton való haladás első feltétele. De a haladáshoz az akarat
megpróbáltatása is kellett; mert enélkül nem lehetett volna előhaladásukat bebizonyítaniuk. A megpróbáltatás önmagukban,
szabad akaratukban rejlett, mely őket, ha a törvényt követik, a tökéletességhez és ha a törvény ellen támadnak, a tökéletesség
ellentétéhez vezérelte el.
Az akaratban rejlő veszedelem a teremtés egyik részére nézve azzal a végzetes következménnyel járt, mely őket arra késztette,
hogy Istentől függetlenekké legyenek, más forgást végezzenek, mint amely számukra eredetileg meg volt állapítva. Hiszen
maguknál nem láttak semmi alacsonyabbat a mindenségben, rajtuk kívül csak Isten volt az Ő változhatatlan egységességében fe-
lettük. Ők voltak Isten képmásai, kinek törvényeit kellett volna követniük. Így támadt az első szellemek egyik részében a gőg, az a
hiedelem, hogy ők Istenhez hasonló hatalommal rendelkeznek. Az első ballépés értelmük, gondolkozásuk rossz irányú
fejlődésében rejlett, mely őket arra késztette, hogy Isten hatalmát tulajdonítsák maguknak is.
Ez az igyekezetük ellentétben volt a számukra kijelölt törvénnyel, kettős lényük törvényével (a duál-törvénnyel),
kettészakította a lényüket egyesítő fluidikus köteléket és immár két szellemmé váltak szét, egy adó és egy elfogadó szellemmé. A
körforgás törvénye ellen kifejtett ellenállásuk taszító erőt váltott ki, vagyis rezgő és vonzóerejük taszító erővé lett és fluidjuk, mely
delejes volt, vonzó és taszító villamosságává változott át. Anyagi részük is átesett ezen az átalakuláson. Ellenállásuk a körforgás
törvénye ellen fluidikus molekuláikat is adóra és elfogadóra választotta széjjel.
De nem minden szellem lépett az ellentét útjára. Sokan hívek maradtak Istenhez és rendeltetésükhöz, tör vény szerinti
körforgást végezve, delejes fluidot kiárasztó duál-szellemek maradtak. Ebből támadt az ellentétes szellem, erő, anyag harca a
törvényes szellem, erő, anyaggal. Minthogy a széjjelvált szellemek megkétszereződtek, számuk nagyobb volt a törvényes, kettős
szellemek számánál; de ezek csak önmagukkal meghasonlott törtek voltak és így erejük is csekélyebb volt.
Isten megengedte ezt a törvénnyel ellentétes alakulást, amikor az első szellemeknek szabad akaratot adott. Mindaddig magára
hagyta munkájukat, míg csak a zűrzavar, melyet előidéztek, olyan nagy nem lett, hogy már maguk sem ismerték ki magukat
benne. Megengedte mindezt, míg csak a változhatatlan középpont elleni rohanásuktól elkábulva, meg nem dermedtek és fluidjuk
annyira át nem változott, hogy a fogalmaink szerinti anyagot megközelítette. Ez az anyag, minél sűrűbbé lett, annál inkább
megakadályozta az ellentétes szellemeket mozgásukban. Így korlátozta az ellentét önmagát.
Isten azonban változatlan fényben ragyogott mindenek felett. Körülötte voltak hű szellemei, kik az ellentét minden erőlködését
visszautasították. „Az ellentét a törvényesnek az elfajulása, a jónak az elfajulása. Az összhangnak a diszharmóniája, minden
rossznak és bűnnek az eredete!” (»Szellem, erő, anyag.«)
Eddig Isten alaptulajdonsága: a szeretet nyilatkozott meg a teremtményekkel szemben, a zűrzavarban azonban a szeretet
kegyelemmé változott át. Nem akarta teremtésének semmi részét sem megsemmisíteni, hanem megalkotta számára a jóvátétel
törvényét, mely szerint az ellentétnek saját munkájával kellett előhaladásán dolgoznia és magát megtisztítania. »Isten az ellentétet
az ősi hármas törvény egységébe, vagyis a fokozatos fejlődés, az egyesülés törvényébe foglalta össze. Az ellentétes szellemek
lefokozásai voltak a jónak és nekik megint felfelé kellett fejlődniük.« (»Szellem, Erő, Anyag.«)
A szellemek bukásának az emberiség mai helyzetének megértése szempontjából igen nagy jelentősége van. Hogy az embert
mai helyzetében, meg a földi élet célját és rendeltetését is megérthessük, ahhoz elsősorban arra van szükségünk, hogy megtaláljuk
a kiinduló pontot, ahonnan utunk idáig vezetett. Helyzetünknek és életünk minden bajának és kellemetlenségének az első
teremtésű szellemek bukása volt a kiinduló pontja. Ez idézte elő a törvénnyel ellentétes szellemek munkáját és azt a harcot, melyet
ezek azóta a törvénnyel és a törvényesekkel folytatnak. Ez tette szükségessé, hogy a haladás és a fejlődés törvényének
érvényesülése érdekében Isten közvetítőket teremtsen, kik a tiszták és tisztátalanok között a hidat képezzék és a jóknak a rosszakra
való befolyását lehetségessé tegyék. A hű szellemek, akik megszámlálhatatlan évezredek elmúltával a tökéletességet elérték, a
kaotikus, megdermedt tömegbe az isteni kegyelem törvénye alapján rendszert és életet leheltek, helyesebben: az élettelenség
határáig lefokozott életet új életre keltették. Naprendszerek támadtak, melyekben az ősi napokat azok a hű szellemek képezték,
akik az ellentét megváltására vállalkoztak és így ennek megváltói, messiásai lettek. Az embrióvilágokon, az ősnapok bolygóin
kaptak lakóhelyet azok a második teremtésű szellemek, kiket a »Szellem, Erő, Anyag« megkülönböztetésül embriószellemeknek
nevez. Ezeknek az volt a rendeltetésük, hogy a tiszták és bukottak között közvetítsenek. Az első szellemek tulajdonságain felül
még azzal a tulajdonsággal is fel voltak ruházva, hogy a hasonlóságok törvénye által egymástól elválasztott duálok és bukott
szellemek között közvetítsenek és így a bukottak megváltását is közvetítsék.
Az embrió-világok ugyanazoknak a törvényeknek voltak alávetve, mint az egész teremtés. Maguknak a világoknak és az e
világra utalt szellemeknek is fokozatosan fejlődniük kellett, míg végcéljukat, a tökéletességet el nem érték. És ennek a fejlődésnek
a törvényszerű útján be kellett tölteniük azt a különös rendeltetésüket is, melyet számukra a törvény kijelölt: közvetíteniük kellett
elejétől fogva mindvégig a tiszták, a felfelé haladók és a bukottak, a lefelé süllyedők között. Ez a különös rendeltetésük kitette
őket a bukottak kísértéseinek. Ez a törvény az alapja annak a szakadatlanul megújuló helyzetnek, melyet a Biblia az első emberek
megkísértésében ismertet.
Az embrió-világok szellemei, erői és anyaga éppen úgy alá voltak tehát rendelve a fokozatos fejlődés tör vényének, mint a
teremtés többi része. A magasabbra emelkedettek és mélyebbre bukottak között állottak. Ám a bukás nemcsak a kettős
szellemeket választotta el egymástól, hanem a teremtés életerejét is kettéválasztotta; egyik rész a törvényes úton maradt
szellemekkel fejlődött a törvényes úton, a másik pedig az ellentétes szellemek hatalmi körében maradt, azoknak a fluidoknak
képezvén életerejét, amelyekkel az ellentétes szellemek bukásukkal alászállni kényszeríttettek. Minthogy a szellemek eredeti
sajátságai a bukás következtében átváltoztak és világuk és maguk is saját tengelyük körül is forogtak, tehát a hozzájuk kapcsolt
életerőnek is kétféle tulajdonsága van: vonzó és taszító, delejes és egyúttal villamos.
Az embrió-világokban az életerő fejlődése szintén törvénynek volt és van alávetve. Ez a természeti törvény azt írja elő, hogy
hasonló hasonlót idéz elő; hogy nincsen ugrás, s minden láncszem a legközelebbi láncszemhez kapcsolódik a származások és
átalakulások meg nem ingatható természeti törvényében.
Ezeknek az embrió-világoknak és a reájuk utalt szellemeknek egyik része szilárdan megmaradt a törvé nyes úton és
megmaradván a számára kijelölt úton, betöltötte rendeltetését, de a másik rész engedett a kísértésnek és szintén elbukott. És így
követte egyik bukás a másikat, míg a szellem, erő és anyag arra a fokozatra süllyedt le, amelyen magunkat és Földünket most
láthatjuk.
*
Hosszasabban ismertettem a „Szellem, Erő, Anyag” fejtegetéseit, hogy a szellemek bukásának fogalmát érthetővé tegyem. Ez a
bukás, melyet a szellem egyik alaptulajdonsága, a szabad akarat tett lehetségessé, az alapja annak a helyzetnek, melybe a
világegyetemben jutottunk. Ha ezt megértjük és elfogadjuk, akkor módunk lesz az emberi szellem feladatát és rendeltetését is
megérteni és azokat az eszközöket megtalálni és felhasználni, melyek alkalmasak bennünket rendeltetésünk útján előbbre vinni.
A bukások részletes ismertetését itt mellőzöm. Csak annyit kell felemlítenem, hogy bukást bukás követett. A szellem azonban
eredeti tulajdonságait még abban az állapotban, amint az embert ma látjuk, sem veszti el teljesen. Megmaradt tehát benne az akarat
is, habár a bukással járó anyagsűrűsödés olyan szilárd páncéllal vette körül, amely őt eredeti hazájától, a szellemi világtól egészen
elválasztani és akaratának érvényesítése körül áthághatatlan akadályokat vonni látszik. Ez az akarat van hivatva a szellemet lefelé
vezető útján megállítani és őt ismét a felfelé vezető útra, a haladás és fejlődés útjára terelni.
Mert a lebukottaknak a bukással ellenkező irányban, tehát felfelé is meg kell tenniük azt az utat, melyen lejutottak. A
visszafejlődést felfelé fejlődésnek kell követnie, mert a bukás nem változtatta meg a teremtés eredeti rendeltetését, csak azt idézte
elő, hogy a sima és törvényes út helyett hosszabb és kerülő úton, a félanyagi és anyagi világokon át kell a kitűzött célt elérnie.
Hogy mindezt megértsük és a dolog lényegébe behatolhassunk, tisztába kell jönnünk a bukás fogalmával és jelentőségével. Ha
nem is vagyunk képesek megérteni azt a bukást, amelyen az első szellemek egyik része átesett, legalább azt kell elfogadnunk,
hogy saját akaratunk távolított el mindinkább a világosság és boldogító melegség hazájától és utalt bennünket erre a bolygóra, hol
az igazi boldogságtól annyira távol vagyunk.
Minden komoly emberben ég a vágy, hogy az életével, környezetével összefüggő igazságot megismerje és ezt a megismerését
a maga javára és boldogulására fordítsa. Ha a teremtésről előadottakat és a bukás hatását a teremtés fejlődésére tanulmányozás és
vizsgálat tárgyává tesszük, akkor még szűk látókörünkből kiindulva is reá kell jönnünk annak a rejtélynek a nyitjára, melyet
emberi életnek nevezünk és amely a pozitív alapon kutatni látszók véleménye szerint örökké el lesz takarva az emberi megismerés
elől.
Az alábbiakban kívánom ismertetni az ember helyzetét és rendeltetését, haladása és fejlődése törvényeit és igazi eszközeit.
Azonban mindez csak úgy válik majd megérthetővé, ha jelenlegi állapotunk okát, a bukást vagy a törvényes útról való letérést nem
utasítjuk eleve el. Ez az alapja a szellemi kinyilatkoztatásnak és — amint látni fogjuk — annak is megvan a maga nyomós oka,
hogy sokan nem képesek megbarátkozni a bukás gondolatának elfogadásával.
Tehát Isten a mindenség teremtője, az Ő akaratából származott minden. Teremtményeiben relatíve megvan minden, ami
Istenben abszolúte létezik. Szellem, erő és anyag az a hármas összetétel, melyet mindenben keresnünk kell és melyet keresve, fel
is találhatunk.
Tudjuk már, hogy a szellem egyik alaptulajdonsága az akarat; ezen alapszik a törvény megtartásának, vagy meg nem
tartásának a lehetősége. A szellem is a mindenséget átható törvénynek, a fokozatos fejlődés törvényének van alárendelve, de ezt a
törvényt szabadakaratú elhatározásából kell követnie. Ha követi, akkor előbbre jut rendeltetése útján, »elveszi jutalmát«, — ha
nem követi, akkor viselnie kell elhatározása és ténykedése következményeit. Azonban mindez nem helyezi hatályon kívül a
fokozatos fejlődés törvényét; ennek minden, kivétel nélkül alá van rendelve. A relatív akarat csupán késleltetheti a fejlődés
törvényének érvényesülését. Ha tehát bukást bukás követett is a teremtés egyik részénél, a törvényes úton megmaradottak hivatva
vannak a bukottakat, ha kerülő utakon is, de végcéljuk felé visszavezérelni. Hogy mikor fog ez történni, az a bukottak akarati
elhatározásától függ. A múlandó idő nem számít az örökkévalóságban és csak arra nézve bír fontossággal, aki az anyagi légkörbe
utalva, ez idő hatásának törvényszerűen alá van rendelve.
Lássuk most, hogy miként történik ez a visszavezérlés reánk, földi emberekre nézve.

AZ EMBER A MINDENSÉGBEN
A szellemek kinyilatkoztatásai azt igyekeznek velünk megismertetni, hogy mi az ember életének célja és rendeltetése és hogy
ezzel kapcsolatosan minő helyet foglal el az ember a mindenségben. A feladat, melyet a nyilatkozó szellemek magukra vállalták,
több okból, igen nehéz. Mindenek előtt az ember maga igen szűk látókörrel bír. Tekintete — és ezt nemcsak fizikai környezetére
vonatkoztatják — igen szűk korlátok között mozog, fogalmai alig haladják meg a mindennapi élet körét. És még a tudomány
úgynevezett vívmányai is, melyekre az emberi ismeretek gőgös birtokosai olyan büszkék, inkább visszataszították, mint előbbre
vitték az emberiséget. Azokat a tudósokat értjük, akik a tapasztalás és érzéki megfigyelés csalhatatlanságára esküsznek és így az
igazságot igen szűk korlátok közé vélték szoríthatni.
Kétségtelen, hogy az úgynevezett materiális világnézet nagy rombolást végzett az emberiség benső életében. Az a rideg
felfogás, amely mindent egyszerűen tagadott, ami az érzéki megfigyelés körén kívül esik, lerombolt sok olyan értéket, ami hivatva
volt az emberiséget a fejlődés magasabb fokára emelni. Az anyagias felfogás az egész emberi életet a bölcső és sír közé igyekezett
szorítani, és mivel az eddigi tapasztalás nem hatolt még be az e határokon túl fekvő területre, csal hatatlan igazságként hirdette,
hogy a bölcsőn és síron túl semmi sincsen. Az önzés, hiúság és gőg, mely az embert fogva tartja, hatalmas segítséget kapott ebben
a felfogásban és nem lehet csodálkozni, hogy az emberiség erkölcsi fokozata köztudomás szerint is annyira süllyedt, és hogy a
kötelességérzet, amint általában panaszolni szokták, annyira meggyengült. Ha a földi élet minden, és azon túl semmi sincsen,
akkor ne csodálkozzék senki afelett, hogy e korlátolt felfogás szerint mindenki és mindenáron minél jobban kívánja végigélni ezt
az életet, amely után semmi sem következik!
A szellemek kinyilatkoztatásainak tehát az volt a feladatuk, hogy a materiális felfogás alaptalanságát és az ezzel járó téves
következtetések káros voltát szemléltetve bebizonyítsák. A teremtés történetének a »Szellem, Erő, Anyag«-ban történt ismertetése
is ezt a célt szolgálta. Az ember jelenlegi állapotának megértéséhez szükséges volt a teremtés történetét, célját és rendeltetését
legalább nagy vonásokban vázolni, hogy azt a szemléltető anyagot megérteni és feldolgozni képesek legyünk, melyet a szellemi
mozgalom vezetői az elköltözött, túlvilági szellemek közvetetlen nyilatkozataiban számunkra felhalmoztak és szünet nélkül
felhalmoznak.
*
E nyilatkozatok tartalmának tanulmányozásánál azonban első feltétel, hogy a médiumok előadásának valódiságáról minden
kétséget kizáró módon meggyőződést szerezzünk. Meg kell róla győződve lennünk, hogy amit a médium ír vagy mond, az nem a
médium agyának a terméke, hanem valamely más lény: azaz szellem nyilatkozata. Hogy tehát ebben az irányban csak egyetlen
lépéssel is előre juthassunk, meg kell győződnünk a közvetítő médium teljes megbízhatóságáról és a szellemi nyilatkozatok
igazságáról, ha nem is a tartalmat, de legalább a forrást illetőleg.
Igen messzire eltérnék a tárgytól, ha azokat az érveket felsorolni igyekezném, melyek a médiumok megbízhatósága vagy teljes
megbízhatatlansága mellett felhozhatók, de ezzel a kérdés mégsem volna kimerítve és eldöntve. Hiszen bármilyen kétségtelen
módon be is bizonyul valamely, állítólagos médiumi jelenségről, hogy az nem származott szellemtől, hanem hogy
szemfényvesztés, abból még nem lehet és nem is szabad minden médium szemfényvesztésére vagy csalására következtetnünk.
Hiába igyekeztek már annyiszor lecáfolni, sőt nem egyetlen esetben meg is ölni azokat, akik az akkori felfogással ellenkező
igazságot hirdettek, ezzel az igazságot magát nem cáfolhatták le vagy ölhették meg; az igazság igazság maradt és a benne rejlő erő
előbb vagy utóbb diadalmaskodott.
Testnélküli szellemeknek médiumok által való megnyilatkozásáról vagy ennek minden kétséget kizáró lehetetlenségéről is
csak úgy győződhetünk meg igazán, ha minden rendelkezésünkre álló konkrét esetet megfigyelünk és a józan ész ítélőszéke elé
állítunk. Azok a szellemi nyilatkozatok, melyekről itt van szó, ezt a kritikát kiállják és ki is állották.
 Az első feltétel tehát, hogy arról győződjünk meg, miképp a közlés nem a médium agyvelejének a terméke, hanem hogy az
valamely tőle független intelligenciától származik. A kinyilatkoztatás tartalma még inkább bírálat alá veendő és csak úgy
fogadhatunk el valamit igazán, ha ezt a bírálatot kiállja. A »Szellem, Erő, Anyag«-ot kinyilatkoztató szellemek, kik magukat
szellemi vezetőinknek nevezik, sohasem kívánják például azt tőlünk, hogy amit nekünk kinyilatkoztattak, azt vakon el is higyjük.
De kinyilatkoztatásaik, ha már el is fogadtuk azokat, csak akkor válnak számunkra élő igazságokká, ha azok igazságát nemcsak
elméletben ismerjük el, hanem a bennük megnyilatkozó etikai törvényeket elfogadván, életünk folyását is azok szerint igyekezünk
berendezni. Hiszen kétségtelen, hogy mihelyt elhisszük, hogy az életnek nincs a földi halállal vége, hanem a síron túl is folytatása
van, akkor erre a folytatásra már a földi élet alatt is tekintettel kell lennünk, és nem élhetünk többé akképp, mint azok, akik a
folytatásban nem hisznek. Az a meggyőződés tehát, hogy a síron túl is van élet, mely a földi életnek folytatása és következménye,
szükségképp arra készteti az embert, hogy annak a sírontúli életnek a lehető legelőnyösebb alakítására befolyást igyekezzék
gyakorolni. Már maga ez az egyszerű tény is átalakító hatással van az emberre. És amint a takarékos embert az készteti
takarékosságra, hogy a mai önmegtagadás gyümölcsét a jövőben láthassa és élvezhesse, úgy a megismert erkölcsi törvények
követését is csak az a tudat teszi szükségessé, hogy azok hatása a földi élet határán túl is érvényesülni fog és gyümölcsét meg
fogja ott teremni. És éppen a szellemek nyilatkozatai szemléltetik közvetetlenül az erkölcsi törvények hatását a földi életen túl is.
A szellemi világgal való közlekedés ugyanis nem szorítkozik csupán az emberi fokozatnál magasabb szellemek oktató
kinyilatkoztatásaira, hanem kiterjed olyan szellemek megnyilatkozására is, akik helytelen földi életük befejezése után menvén át a
szellemi világba, törvényellenes földi életük következményei alatt szenvednek és e felett panaszkodnak.
Ha csak kissé gondolkodunk a teremtés eredetéről el-elmondottak felett, akkor magunknak is reá kell jönnünk, hogy a szellemi
világgal való közlekedésnek szükségképp így kell történnie. Maga a közlekedés ugyanis nem a véletlen szülötte, hanem
következetesen beleilleszkedik abba a hatalmas folyamatba, melyet a mindenség fejlődésének törvénye elnevezés alatt ismerünk.
Az a tény, hogy az emberiségnek most már tudatosan is lehet a szellemi világgal (testnélküli testvéreivel) közlekednie,
folyománya az embrió vagy paradicsomi szellemek eredeti rendeltetésének, mely a magasabbrendűek és az alacsonyabbak között
való közvetítést különleges feladatukká tette. Íme eljöhetnek a magasabb szellemek, hogy gazdagabb ismereteik tárházából
merített ismereteikkel tanítsanak; de eljöhetnek az alacsonyabb és nálunk még inkább segítségre szoruló szellemek is, hogy
médiumaink közvetítése mellett tanuljanak.
Ugyanis a szellemi világban a hasonlók összetartozásának a törvénye uralkodik. A teremtésnek az a része, amely nem hagyta
el a számára előírt egyenes utat, ennek a törvénynek erejénél fogva el volt választva azoktól, akik elbuk tak és bukásuk
következtében elhagyták a zavartalan fény és világosság országát. És ha a magasabban állók láthatják is az alacsonyabbakat, ezek
az ismétlődő bukások következtében elveszítették azt a képességet, hogy a felettük állókat láthassák és kisugárzott gondolataikat
megérthessék. Már pedig a teremtés minden egyes részének isteni eredeténél fogva az a rendeltetése, hogy előbbre jusson és
egykor rendeltetése célját elérje. Az isteni, közös eredet az egész teremtést az összetartozás (szolidaritás) törvényénél fogva kap-
csolja össze s ez teszi egyebek között kötelességükké a magasabban állóknak, hogy az alacsonyabbakon segítsenek. A
hasonlóságok törvénye azonban összekapcsolja a hasonlókat és elválasztja a különböző fokozaton álló csoportokat; tehát az
embrió-szellemek közvetítésének kell működésbe lépnie, és ugyancsak a szolidaritás törvényének szolgálnia. A médiumok
működése tehát a szolidaritás törvénye alapján történik.
Az emberek fel vannak ruházva azzal a képességgel, hogy a magasabbak és az alacsonyabbak befolyása alá kerüljenek, de
emellett érvényesül náluk a hasonlók vonzásának a törvénye is, ha nem is olyan kizárólagos erővel, mint a szellemi világban. E
hasonlósági törvény hasonló fokozatú szellemekkel hozza az embert kapcsolatba, úgy hogy nemcsak tetteink, hanem gondolataink
és érzéseink is előírják számunkra azt a láthatatlan környezetet, melyben életünket leéljük. A legtöbb ember számára öntudatlanul
folyik le mindez; de azért a törvény mégis működik és hatalmát mégis érezteti.
Azt lehetne mondani, hogy azok, akik a szellemi világnak és az emberiségnek egymásra való kölcsönhatását nem ismerik, alvó
állapotban vannak azokhoz viszonyítva, akik erről az összeköttetésről tudnak és életüket ennek az ismeretüknek megfelelő módon
igyekeznek berendezni. Azoknak, akik az álomból felébredtek, természetesen nagyobb a felelősségük, mint alvó testvéreiknek,
tehát többet kell a közvetítés munkájából is kivenniük.
Még szembeötlőbb mindez a médiumoknál. Az a különös képességük, hogy általuk testnélküli szellemek fejezhetik ki
gondolataikat, fokozott mértékben teszi kötelességükké a közvetítést a magasabb és alacsonyabb szellemek között. De hogy
általuk a magasabbak is akadálytalanul megnyilatkozhassanak, önmegtagadó munkával meg kell tisztítaniuk magukat, hogy így a
hasonlók vonzásának a törvénye tegye lehetővé a tisztábbak megnyilatkozását is.
Így egészítik ki egymást a mindenséget igazgató törvények és így támogatják egymást működésükben.
A szellemek megnyilatkozásának lehetősége tehát az emberiség bizonyos fejlettségi fokozatát tételezi fel. Mert bár a
szellemeknek az emberekre való befolyása megvolt az összetartozandóságnál fogva azelőtt is, csakhogy az emberek erről nem
tudtak. Tudatára csak akkor jöhettek az érintkezés lehetőségének, mikor a fejlődés törvénye ezt nemcsak megengedte, hanem ez
számukra a haladás igazi eszköze is lehetett, mert céltalanul semmi sem történik a mindenségben. Amikor elérkezett annak az
ideje, hogy az ember az egész mindenséget, tehát az embereket és a szellemeket is összekapcsoló nagy szolidaritás törvényéről
tudomást szerezhetett, akkor az meg is történt. Az embereknek a szellemekkel való közlekedése annak a törvénynek az alapján
megy végbe, amely a hipnózis és a szuggesztió jelenségeit lehetővé teszi; csakhogy míg amott a szellem gyakorol befolyást az
emberre (a médiumra), a közismert szuggesztiót ember gyakorolja emberrel szemben. A szellemekkel való érintkezés eleintén
kezdetleges alakban, de csakhamar olyan módon történt, mely a kölcsönös megértést könnyűvé tette. A szellemek első
figyelmeztetései kopogtatások alakjában történtek, majd ezeket a kopogtatásokat a betűkkel hozták kapcsolatba, ebből kifejlődött
az írómédiumitás, az írómédiumitásból pedig a beszélő.
A kezdetleges érintkezésnek az volt a módszere, hogy a szellem vagy kopogtatással, avagy annak abbahagyásával megjelölte
az illető betűt; a betűkből azután szavak, a szavakból meg mondatok képződtek, melyek fogalmakat fejeztek ki. A szellemek
később arra ösztönözték médiumaikat, hogy vegyenek irónt a kezükbe, és a reájuk gyakorolt befolyásnál fogva leíratták velük
azokat a betűket, szavakat és mondatokat, melyekkel fogalmaikat kifejezni akarták. Így jött létre az írómédiumitás. Eleinte ennél is
a betűket, majd a szavakat, azután meg az egész mondatokban kifejezett fogalmakat sugalmazták. Abból pedig, hogy a sugalmazás
olyan gyorsan történt, hogy a médium nem volt képes a fogalmak kifejezéséhez szükséges szavakat leírni, fejlődött ki a beszélő
médiumitás. Ugyanis a beszéd az írásnál sokkal gyorsabban követhette a sugalmazást.
 A fogalmak sugalmazásával és azoknak a médium által történt átvételével azután a megnyilatkozó szellem érzéseinek az
átvétele, átérzése is bekövetkezett. Számtalanszor volt alkalmunk a megnyilatkozó, kifejlődött médium arckifejezésé ből a lelkét
eltöltő öröm vagy bánat legközvetlenebb hatásaira következtetni. Természetesen minél inkább van a médiumi képesség kifejlődve,
minél nagyobb odaadással működik a médium, annál teljesebben adja át magát a megnyilatkozó szellemnek, és annál
tökéletesebben fogja átvenni és visszaadni a szellem érzéseit is. Mindez nagyon hozzájárul a szellemi nyilatkozatok valódiságára
nézve szerzett meggyőződés megerősítéséhez.
*
Az előadottak szerint itt áll tehát az ember a mindenség és a reá nézve láthatatlan szellemi világ közepette. Közös eredete révén
össze van kapcsolva a szolidaritás törvényénél fogva ezzel a látható és láthatatlan mindenséggel. Az egész mindenségnek egy vég-
célja van csak: a tökéletesség elérése. Az utak különbözők, mert a mindenséget a szabad akaratból eredő bukás két nagy, külön
csoportra választotta, e csoportok pedig megint számtalan csoportokra, fokozatokra oszlanak. De a fokozatos fejlődés törvénye
mindezeket hivatva van rendeltetésük útján előbbre vinni, még akkor is, ha a helyes útról letértek. Ez a letérés akaratuk el-
határozásából történvén, az ezzel járó következményeket is viselniük kell, a következmények törvénye pedig azt követeli, hogy a
letérés súlyosabb főtételek elé állítsa a letérőt, mint aminők azokra nézve érvényesek, akik megmaradtak a rendeltetés útján.
Azonban ezek a súlyosabb feltételek is csak arra valók, hogy a szellemet — mert hiszen az ember is csak testbe öltözött szellem
— rendeltetése e nehezebb útján is előbbre vigyék.
Így kerültünk ismételt bukások után ebbe a sűrű anyagú világba, hogy azoknak a viszonyoknak és körülményeknek a hatása
alatt, melyek közepébe állítottak, rendeltetésünk útján előbbre jussunk. Az ember itt szellemből, anyagból és ezt a kettőt
összefoglaló lelki testből áll. A lelki test olyan finom, éterikus anyag, melyet az ember rendszerint képtelen érzékeivel észrevenni,
szenzitív egyének és némely médiumok azonban látják ezt a finom anyagot (fluidot), amely a halál után is körülveszi a szellemet.
Ebből tükröződik vissza a szellem igazi értéke, úgy hogy a szellemi világban a szellem minőségére nézve minden félrevezetés ki
van zárva. De éppen úgy meg tudják a fejlődöttebb szellemek az emberek minőségét is a számukra látható lelki testből állapítani.
Így áll az ember láthatatlan környezete közepette; minthogy azonban ez a környezet különböző fokozatú szellemekből áll, a
környezet is különböző befolyást igyekszik reá gyakorolni. Ebben a viszonylatban — szellemekről lévén szó — ismét a szellemi
világban érvényes hasonlóság törvénye jut érvényre, azaz gondolataink és érzéseink szabják meg, hogy milyen befolyás alá
kerülhetünk. Ez természetesen nem kizárólagos módon érvényesül, mert úgy a jók, mint a rosszak szüntelenül igyekeznek
befolyásolni és tőlünk, akaratunk elhalálozásával kapcsolatos minőségünktől függ, hogy melyik befolyást engedjük érvényesülni.
Ha mindezt tudjuk és elfogadjuk, akkor nem lesz nehéz a választás. Természetesen ezzel számunkra az ügy még nincsen
eldöntve, mert a befolyás nyitva fog állani ezentúl is úgy a tisztábbak, mint az alacsonyabbak számára, ennélfogva annak a
tudatnak, hogy ez így van, ébren kell élnie bennünk szakadatlanul. A józan észnek és értelemnek nem szabad bíráló és
összefoglaló működését egy pillanatra sem megszüntetnie, mert minden pillanatnak megvan a maga jelentősége az előhaladás
szempontjából. A mulasztás, melyet ebben az irányban az ember, fájdalom, olyan gyakran elkövet, előbb vagy utóbb, de
okvetetlenül pótolandó lesz. Ha minden kínálkozó alkalmat fel nem használunk, akkor erre a pótlásra olyan időt kell majd igénybe
vennünk, amely más munka számára állott volna rendelkezésünkre; ezért megy a haladás a Föld szférájában olyan lassan, ezért
kell szomorúan tapasztalnunk, hogy az erkölcsi törvény érvényesülése napjainkban kisebb mértékben észlelhető, mint azelőtt. De
ez csak látszólagos tünet; a fokozatos fejlődés és haladás törvénye kérlelhetetlen következetességgel működik ma is, csakhogy az
ember nem látja az igazi erkölcsi értékeket. Az ő szeme nem látja a lelki testeket, melyek az igazi értéket mutatják, de nem látja
azt a sok testnélküli testvérét sem, aki földi munkája javarészét már elvégezte és most a szellemi világban folytatja munkáját.

AZ EMBERI ÉLET KEZDETE

Szellemi vezetőinknek a mindenség eredetéről és fejlődéséről tett közléseiből tudjuk, hogy a földi ember bukott szellem, aki
azért került ilyen sűrű anyagi világba, mert fokozata szabta meg ezt az állapotot és környezetet, mely fejlődéséhez a
legalkalmasabb tényezőket magában foglalja. A környezet nem az egyedüli tényező, sőt nem is a legfontosabb, de az emberi szel-
lemre nézve ez az anyagi világ a legalkalmasabb környezet fejlődése és előhaladása szempontjából, mert Isten nagy
mindenségében a szellem minden árnyalatának megvan a maga kijelölt része, melyben megtalálja mindazokat a feltételeket és
eszközöket, melyekre előhaladásához szüksége van. És ilyen környezet az emberi szellemre nézve a Föld.
Az emberi szellemre nézve tehát a földi élet rejti magában minden látszat ellenére, azokat a tényezőket, melyek hivatva vannak
őt rendeltetése útján előbbre vinni. Eredeti tulajdonságai lefokozódtak, amint bukásai következtében mindinkább lesüllyedt, amíg
arra a fokozatra jutott, mely számára a Föld szféráját jelölte ki az élet törvényes színhelyéül. De az ember az isteni eredetből
származó tulajdonságokat bukása dacára sem vesztette el egészen, mert amit Isten adott neki, az örökkévaló és így attól még a
bukása sem foszthatta meg őt. Ezeknek a tulajdonságoknak legfontosabbika az emberi haladás szempontjából az akarat, mely őt
öntudatosan gondolkodó és cselekvő lénnyé teszi. Akarat nélkül az ember puszta automatává válnék, mely gépiesen haladna
rendeltetése útján. A bukás, mely őt elterelte eredeti rendeltetése útjáról, mindinkább elhalványította az istenadta tulajdonságokat,
így lefokozta az akaratot is, de meg nem semmisítette.
Ennek az akaratnak az elhatározása az az erő, mely az emberi szellem testetöltését előidézi. Forsboom Bernát, Emánuel
szellem nyilatkozatainak gyűjtője az akaratnak ezt a szereplését a következőképpen fejtegeti:
„A szellem akar élni; ez az akarat megelőzi a földi életet, az ennek az oka. A földi születés tehát megismerő, egyéni,
érzékentúli szellemünk akaratának a ténykedéséből származik. A szellem bír azzal a képességgel, hogy testét érzékentúli
(transzcendentális) céljainak eszközévé képezze ki. Teste megalkotásánál azokhoz a fizikai és szellemi törvényekhez van kötve,
amelyek a földi életben egyéniségének határait képezik; ezeknek a törvényeknek nyújthatósága teszi lehetővé, hogy az emberi test
általános típusán belül az egyéniség kifejezésre juthasson. Szüleink, kik a test felépítéséhez az anyagot szolgáltatják, Swedenborg
és Kant szerint csupán fogadott szüleink. A földi lét a születés által a transzcendentális léthez csatlakozik; mind a két létforma
egyidejűleg áll fenn; csakhogy az érzékentúli lét a földi ember számára nem látható és öntudata csupán földi állapotára
szorítkozik. De nemcsak a testetöltés, hanem az adott, egyéni életviszonyokban való születés is szellemünk szabad elhatározása.”
Emánuel szellem Forsboom e fejtegetésére azt jegyezte meg, hogy az megfelel a tényeknek. Csakhogy ebben az esetben is áll
az a törvény, hogy a szellem saját értéke szabja meg megismerésének körét, mely a szellemet a földi munka és sors elvállalásában
többé-kevésbé gondviselésszerű hatalommal ruházza fel. Ha valamely magas szellem missziót vállal a Földön, akkor tisztán
áttekinti munkájának területét, megismeri és értékelni tudja erejét, melyet már megszerzett magának és kiszámítja, vajon az
elegendő lesz-e az elvállalt feladat teljesítésére? Áttekinti világosan és igazán azt a munkát és saját szellemi értékét és a testetöltést
megelőző »tisztánlátás« állapotában megismeri a segítséget, melyet másoknak nyújthat és a szellemi előhaladást, melyet ez által
magának szerez. Őrző szelleme, akit ilyen feladat elvállalásakor hozzáadnak, felette áll erőben és megismerésben és az emberi
szellem vele szoros barátságban kezdi meg földi életét.
Az alacsonyabb fokozatú szellem is áttekinti leendő életét; de nem látja a munkát olyan világosan, nem képes erejét olyan
tökéletesen értékelni. Munkája természetesen megfelel a szellem értékének, csakhogy az anyagnak nagyobb hatalma lesz fölötte,
előbbi megismerése homályosabban marad meg benne, mivel erősebben azonosítja magát az anyaggal. Ezért azután őrző
szellemének is nehezebb lesz befolyást gyakorolni a testetöltött szellemre. »Ezért van annyi zavaros felfogású ember a Földön.«
Azonban a szellemek minden fokozatában egészen fel a tökéletességig, mely így szól: „Jövök, hogy akaratodat teljesítsem, a te
törvényed nyilatkozik meg szellememben”, mindig a szellem akarata az, amely őt testetöltésre bírja, meg az a megismerése, mely
fokozatához képest többé-kevésbé világosan jut kifejezésre benne, és az akarat, mely a földi életet feladataival, a haladásra
szolgáló alkalmakkal és a jóvátétel lehetőségével együtt mérlegeli és vállalja.
A szellem tehát a testetöltés előtt lényeges, nagy vonásokban látja a földi életet, mely előtte áll. Bármilyen hihetetlennek tűnjék
is fel ez a kinyilatkoztatás, ha elfogulatlanul gondolkozunk felette, akkor nem fog lehetetlennek tetszeni, sőt szükségszerű
folyománya lesz annak, amit eddig a teremtésről hallottunk. Láttuk az előadottak során, hogy a szellemek kezdettől fogva szabad
akarattal voltak felruházva. Ez a szellemek egyik alaptulajdonsága. A szabad akarat természetesen a szellem elhatározásától tette
függővé, hogy a zavartalan fejlődés útján megmaradjon, vagy a számára kiszabott törvényes útról letérjen. A törvényes útról való
letérés, a törvény megszegése: a bukás, amely a vele járó következmények elviselését vonta szükségképp maga után. Hogy e
következményektől szabadulhasson a szellem, ahhoz újabb akarati elhatározásra van szüksége: vállalnia kell a jóvátételnek, vagy
kiegyenlítésnek azt a módját, melyet számára a törvény kijelöl. Ha nem vállalja, akkor elodázhatja a kiegyenlítést, de annak előbb-
utóbb meg kell történnie, mert minden teremtett lénynek el kell egykor érnie a számára kitűzött végcélt, ami csak a törvény
betöltése útján lehetséges.
A bukás tette a szellemnek az anyagi világot azzá a törvényes légkörévé, amelyben a haladás segítő eszközeit megtalálja.
Mivel azonban a szellem egyik eredeti tulajdonsága a szabad akarat, ez szabja meg a földi élet kezdetét is, vagyis azt az időpontot,
amikor a szellem a testetöltést elvállalja. Erről egyébként alább, az ismételt testetöltés (reinkarnáció) ismertetésénél bő vebben
szólunk.
A szellem fokozata jelöli ki számára azt a környezetet, amelyben haladásának feltételeit megtalálhatja, tehát nekünk
embereknek is fokozatunk írja elő a földi életet. A törvény kényszerít reá, hogy ha haladni akarunk, akkor testet kell öltenünk, de
akaratunk elhatározásától függ, hogy ezt tegyük-e vagy ne. A durva anyagi test magáravétele úgy hat a szellemre, mint valamely
vastag fal, mely a maga áthathatatlan tömörségében a bezárt szellemet múltjától és szellemi környezetétől elválasztja. Az ember
születése pillanatában elveszít minden tudatos összeköttetést korábbi szellemi állapotával, elfelejt mindent, hogy mint tehetetlen
gyermek, mintegy elölről kezdje az életet s rendszerint nem marad meg a visszaemlékezésnek szikrája sem benne. Azonban for -
dulnak elő ritkábban olyan esetek, melyekben valaki visszaemlékezik korábbi élete részleteire, melyeknek nyomait jelenlegi földi
életében nem képes megtalálni. De ez csak kivételesen esik meg.
Amint tehát a szellemek tanítják, a földi élet kezdete mindig a szellem akaratának a következése. A szellem csak akkor ölt
testet, ha erre magát elhatározta. Ha ez bekövetkezett, akkor a szellem az asztráltest vagy lélek fluidikus kötelékével kapcsolódik a
fogamzás pillanatában ahhoz a testhez, mely a maga kezdetleges állapotából hivatva van azzá a remek gépezetté fejlődni, melyet
emberi testnek ismerünk. Ennek a kapcsolódásnak az a közvetetlen eredménye, hogy a szellem a számára kijelölt testet felépítheti
és formálhatja.
Előhaladt szellem, ismerve a törvényeket, minél alkalmasabb testet fog magának felépíteni, mely a kitűzött cél elérésére
megfelel. De nem lehet kivétel nélkül azt állítani, hogy a test egészséges és tetszetős volta csakis a szellem előhaladásának
fokozatától függ; vannak ugyanis olyan erkölcsi tekintetben éppen nem magasan álló szellemek, kik az anyagi világban uralkodó
törvények ismereténél fogva jó és egészséges testet képesek maguknak felépíteni anélkül, hogy szellemi és erkölcsi fokozatuk a
szép és harmonikus testnek megfelelően szép és harmonikus volna. Viszont előrehaladottabb szellemek is ölthetnek magukra rút
vagy beteg testet, ha a következmények törvénye ezt számukra előírja és azt szellemi haladásuk alkalmas eszközévé teszi. Mert
nem szabad elfelejtenünk, hogy a földi élet minden tökéletlenségével, megpróbáltatásával és fájdalmával együtt csak múlandó
tartózkodási helye a szellemnek; amint szellemi vezetőink mondják, csak iskola ez, melyben a mindenségről, ennek céljáról és a
magunk rendeltetéséről alkotott kezdetleges ismereteinket a tapasztalás segítségével szaporítanunk és bővítenünk kell. De amint a
mindennapi életben is csak az az ismeret ér igazán valamit, melyet képesek vagyunk itt értékesíteni, úgy a mindenség céljáról és
rendeltetéséről, valamint az erkölcsi törvény kérlelhetetlen erejéről szerzett ismereteink is csak akkor bírnak igazi értékkel, ha
azokat a számunkra jelentkező alkalmak helyes felhasználásával minél inkább érvényesíteni is tudjuk.
A földi élet tehát iskola, melyben tanulnunk kell, de amelyben szünet nélkül alkalmunk nyílik arra is, hogy ismereteink
gyakorlati alkalmazásából vizsgát tegyünk.
A születés a testetöltött szellem előtt az élet kezdetének tűnik fel, mert a durva anyag nemcsak a szellemi világtól választja őt
el, hanem szellemi életére való visszaemlékezését is elfödi. Alább lesz alkalmunk még ennek a végtelen célszerűségéről
megemlékezni.
Magából az anyagnak az inkarnálódó szellemre való nagy befolyásából magyarázható meg az az elterjedt felfogás, hogy az
anyag az egyedüli igazi realitás. Pedig az ember eredeténél fogva szellem, igazi hazája a szellemi világ; a Földön való
tartózkodása csak ideiglenes és az anyag csak eszköze a haladásnak. Bukása a szellemet az anyagi világ légkörébe utalta, de nem
tette őt rabjává az anyagnak, hanem a törvény azt tűzte ki egyik céljává, hogy az anyagi világ törvényeit valódi lényegükben
megismerje és ezzel az ismerettel, valamint erkölcsi előhaladása és fejlődése segítségével belássa, hogy az anyag csak annyi
hatalommal bír az ember felett, amennyit annak átenged. Ennek a megismerésével az ember önmagát a tökéletlen anyagi világ
légköréből magasabb világok légkörébe emeli.
De éppen úgy, amint a gyermek születése után semmit sem sejt abból a világból, amelyben földi pályafutását megkezdette és
csak a test növekedésével és értelme fejlődésével képes környezetét mindinkább megismerni és abban elhelyezkedni: a szellemnek
is fokozatos fejlődése során szakadatlan munka fáradságával kell megszereznie azokat az ismereteket, melyek számára addig
idegenek voltak. És ebben a szakadatlan munkában az emberi szellemre nézve az a feladat is várakozik, hogy önmunkálkodása
gyümölcseként az anyag alsóbbrendű természetét megismerje, úgyszólván áttörje az anyag által vont korlátokat és kiszabaduljon
az anyag uralma alól.
A születés tehát, melyet az emberek nagy többsége az élet kezdetének tart, hivatva van az embert e téves felfogásától is
megszabadítani, ha felhasználja a maga javára azokat az alkalmakat és eszközöket, melyek az életben rejlenek. Hogy a legtöbb
embernek erről sejtelme sincsen, az nem változtat semmit a törvényen; hiszen éppen az képezi itt egyik feladatunkat, hogy a
magasabbrendű szellemi törvényeket megismerjük és alkalmazzuk önmagunkra gondolataink, érzéseink és cselekedeteink
egymásutánjában. És pedig az anyag megszorító korlátja dacára!
A törvény szabja meg azokat a feladatokat, melyek a földi életben az emberre várakoznak, az jelöli ki rendszerint azt a
környezetet is, melyben a feladatokat a szellemnek, mint embernek el kell végeznie. Azonban az is megtörténhetik, hogy igen erős
akaratú vagy magasabb fokozatú szellem súlyosabb terhet kíván magára vállalni és földi életét nehezebb körülmények között
kezdi meg, mint amilyenre kötelezve volna. Ez azonban csak kivételes eset, a szabály az, hogy a szellemnek saját akaratából kell
vállalnia azt a földi életet, melyet számára a következmények törvénye kijelöl.
A születésnél néha szerepet játszik a hasonlók vonzása is. Látjuk, hogy némelyik családban hasonló képességű vagy
tulajdonságú szellemek verődnek össze; de azt is tapasztaljuk; hogy néha a legellentétesebb hajlamú és képességű szülők és
gyermekek kerülnek egy családba. Mindez a már elmondottakból is megmagyarázható. Jó embereknek lehet rossz gyermekük és
viszont lehetséges a megfordított eset is, mert a szülő csak a testet szolgáltatja, a szellem pedig, tőle teljesen független egyéniség.
A következmények törvénye, melyet alább bővebben fogunk tárgyalni, szabja meg azokat az életkörülményeket is, melyek jó
szülőket vagy rossz gyermekeket írnak elő. A földi élet azért is szükséges a szellem számára, hogy a szellemi világból, hol a
hasonlók társaságára van utalva, a Földre kerülhessen, ahol az anyag közvetítésével a legkülönbözőbb fokozatú szellemek is
érintkezhetnek egymással és így bővebb alkalom nyílik a példából való okulásra és tapasztalás szerzésére.
Meg kell még jegyeznünk, hogy a gyermek fejlődése nem azt jelenti, hogy a szellem eredetileg születése előtt is csak olyan
kezdetleges fogalmakkal bírt, mint a gyermek. A gyermek fogalmai csupán azért olyan kezdetlegesek, mert a hangszer, mely a
gyermek testében a szellem rendelkezésére áll, még fejletlen és az anyagi lét tárgyai és fogalmai újak a szellem előtt, akinek a
szellemvilágban semmi szüksége sem lévén a földi fogalmakra, a sokszor évszázadokra terjedő időközben teljesen elfeledte
azokat. De különben is az anyagi dolgokra csak az anyagba ágyazott szellemnek, az embernek lévén szüksége: az újonnan kapott
szűzi agyvelőt, a gondolkozás emberi szervét egyenkint kell megtöltenie földi fogalmakkal.
(Innen van a gyermek fáradhatatlan kérdezősködése. Szelleme nógatja őt, hogy gyűjtse az anyagot, amely a földi életre
szükséges lesz.)
A test segítségével szerezhető tapasztalatok és ismeretek fejlődése a közvetítésre rendelt test fejlődésével tart lépést.
Az ember rendeltetése szabja tehát meg azt a környezetet, azokat az életkörülményeket és megpróbáltatásokat, melyek
közepette, sőt az időpontot is, mely alatt földi életét leélnie kell, a szellem akarata vállalja vagy elutasítja magától azokat. Így fér
meg egymás mellett a rendeltetés és a szabad akarat, melyekről pedig igen sokan azt vélik, hogy az egyik kizárja a másikat. Sőt az
is megtörténik, hogy az inkarnálódott szellem erős akarata lerombolja a rendeltetés korlátait és ellentétbe kerül rendeltetésével.
Ennek súlyos következményeit azonban viselnie is kell.
A földi élet célja a szellem fokozatos haladásának elősegítése, eszközei azok a viszonyok és körülmények, melyek között a
földi életnek törvényszerűen, tehát a szellem rendeltetése szerint le kell folynia. Minthogy pedig mindehhez a szellem akarati
elhatározása szükséges: a szellemnek vállalnia kell a számára előírt életet és az élet alatt teljesítenie kell azokat a fel adatokat,
melyek számára abban az életből elő vannak írva. Ha akarata elhatározásából vállalja és teljesíti a feladatokat, akkor testetöltése
többé-kevésbé elérte célját; ha nem teljesíti azokat, vagy élete éppen rendeltetésével ellentétes módon folyik le, akkor viselnie kell
a terhes következményeket és feladatait súlyosabb körülmények között kell később teljesítenie.
A születés tehát az első lépés a földi élet feladatai teljesítésére előírt úton. Nem az élet kezdete, hanem csak egyik újabb
fejezetének kiindulási pontja.

AZ EMBER HÁRMAS LÉNY

Az ember alkotó részei: a szellem, az anyag és a kettőt összekapcsoló lélek vagy fluidikus (asztrál) test. A szellem az eredeti
alkotó része az embernek, mert eredetileg szellemnek teremtetett, kit egészen tiszta és fényes lelki test környezett. Az eredeti
teremtésű szellem minőségéről nem vagyunk képesek magunknak fogalmat alkotni, mert bukásunk következtében fokozatosan
süllyedvén, az anyagi világba kerültünk és ebben a világban anyagot öltünk magunkra, amelynek közvetítése segítségével tudunk
csak környezetünkkel érintkezni, és az anyagi közvetítés határán túl rendszerint minden ismeretünk megszűnik. Az anyag maga a
formák világába kényszeríti a szellemet, mely eredetileg formátlan volt. És a szellem ismét formátlanná lesz, vagyis kiszabadul
majd a formák nyűge alól, ha az anyagi és félanyagi világok iskoláján át fejlődve, eléri azt a fokozatot, mely számára ezeknek a
világoknak légkörét már feleslegessé teszi.
Most azonban még nagyon is reá vagyunk utalva az anyagi világra és az ezzel kapcsolatos formákra. Fájdalom, minél
alacsonyabb az emberi szellem fejlődési fokozata, annál nagyobb hatással van reá az anyag, mely nemcsak körülveszi és
magábazárja őt, hanem arra is kényszeríti, hogy csupán anyagi közvetítés (az érzékek) útján érintkezhessék az őt környező
világgal. Ez magyarázza meg azt a felfogást, amely szerint az anyag a reális, holott az anyag a maga folytonos változásában csak
ideiglenes ruhája a szellemnek; éppen ellenkezőleg: a szellem a reális, melynek csak eszköze az anyag, hogy fejlődése útján
előbbre jusson.
Az érzékek útján szerzett tapasztalás, ha az ember nem hatol a külső formákon át a belső lényegbe, igen könnyen arra a
felfogásra vezethet, hogy az anyag a realitás, hogy az emberi ész és értelem kútforrása az agyvelő, az érzéseké pedig az a
húsdarab, melyet szívnek nevezünk. Az emberiség legnagyobb gondolkozói nem osztották ezt a szűklátókörű felfogást, ám a
természettudományok hatalmas fejlődése, mely fokozatosan feltárta és szakadatlanul feltárja az anyagi világban uralkodó
törvényeket, magával ragadta a gondolkodók többségét és így a materialisztikus felfogás uralkodóvá vált.
Ezzel a felfogással szemben úgy a vallások, mint a régebbi iskolák tanítása is tehetetlenül állott, mert nem volt képes olyan
gyakorlati úton szerzett tapasztalásra hivatkozni, melyet a természettudósok ellenőrizhettek volna; ezek pedig csakis a tapasztalást
és az ebből levont következtetést voltak hajlandók elfogadni a megismerés kútforrásául.
Szellemi vezetőink, kik a múlt század közepe táján a szellemi mozgalmat megindították, arra irányították az emberek
figyelmét, hogy téves az a felfogás, mintha az ember csupán anyagból állana, mely a halál beálltával teljesen megsemmisül és
mellyel az emberi élet is megszűnik. Ezt a materialisták gyakorlati bizonyítékok hiányában nem hajlandók valónak elfogadni, nem
fogadták tehát el azt sem, hogy az ember hármas lény, mely szellemből, anyagból és a kettőt összekapcsoló lélekből, vagy asztrál-
testből áll.
A test létezését nem kell bebizonyítani, erről érzékei útján mindenki meggyőződhetik. A testnélküli szelle mek létezésének
bebizonyítására történnek az úgynevezett materializációk, vagyis szellemek anyagi megjelenései. Ezekről itt nem akarok
bővebben nyilatkozni, mivel ezek körül már könyvtárakra terjedő polemikus irodalom támadt anélkül, hogy képes lett volna a
kérdést a materialisták előtt tisztázni. Ehhez járul még, hogy a szellemeknek látható és tapintható megjelenéséhez a médiumtól
kölcsönvett asztrális anyagra van szükségük, mely csak bizonyos korlátolt fokig állhat rendelkezésre. Ha a médiumnak, aki
médiumitását keresetforrásnak használta fel, ez a fluidikus anyagot szolgáltató képessége meggyengült vagy kimerült, ha nem
adhatott többé anyagot a szellem materializálódásához, akkor megtörtént az is, hogy a jelenségeket közönséges szemfényvesztők
módjára igyekezett előidézni, amit néha sikerült be is bizonyítani. Ebből azután azt szerették volna kétségtelen igazságként
következtetni, hogy minden jelenség szemfényvesztésen alapszik. Ezeket a jelenségeket tehát nem is kívánom itt bizonyítékként
felhozni. Ha valaki abba a helyzetbe jut, hogy ilyen jelenségeket közvetetlenül megfigyelhet, akkor ne mulassza el azt, de al-
kalmazzon minden lehető elővigyázati rendszabályt, hogy a megtévesztés ki legyen zárva. Ilyen jelenségeket érdemes
tanulmányozni és ha valódiságukról kétségtelenül meggyőződtünk, le is lehet, de le is kell belőlük a következtetést vonnunk. Ám
ezekre itt nem fogok kiterjeszkedni.
A szellem létezésének minden összetett bizonyítékától eltekintve, tudtommal két egyszerű és szembeötlő bizonyítéka felett
rendelkezünk. A hipnotizmus és a szomnambulizmus jelenségeit értem. Az előbbinek a tünetei ismeretesek. A hipnotizáló ember
akarata leigázza a hipnotizált ember akaratát és arra kényszeríti, hogy magát annak alávesse és annak sok esetben feltétlenül
engedelmeskedjék. Ismeretesek olyan jelenségek is, amikor a hipnotizált ember testén anyagi elváltozásokat is képes a hipnotizáló
előidézni anélkül, hogy az elváltozás anyagi előfeltételei fennforognának. Így például, ha a hipnotizáló fadarabbal érintette a
hipnotizáltat és azt állította, hogy tüzes szivarral ért hozzá, akkor az érintés helyén égési seb keletkezett. Nem akarom itt azt a
számtalan egyéb esetet felsorolni, amit mindnyájan ismerünk. De ha gondolkozunk ezek felett, akkor szükségképp fel kell
vetődnie annak a kérdésnek: mi idézi elő azt a kényszerhelyzetet, mely az egyik ember önálló elhatározását egyszerűen
lehetetlenné teszi és őt egészen a hipnotizáló akaratának veti alá? Azután hogyan tudjuk az anyagi világban uralkodó törvények
alapján megmagyarázni az égési sebeket tűz vagy melegség behatása nélkül? Mindez anyagi közvetítés nélkül, sőt annak teljes
kizárásával megy végbe, tehát azt csak az a láthatatlan szellem idézheti és idézi is elő, amelynek létezését a materialisták
kétségbevonják. A hipnotikus jelenségek tehát kétségtelen bizonyítékai az emberben levő és az anyag közvetítése nélkül is hatni
képes szellem létezésének.
Még sokkal meglepőbbek és erősebb bizonyítékot szolgáltatnak a szomnambulizmus jelenségei. A szomnambula álomhoz
hasonló állapotában a tér és idő határain túl terjedő megfigyeléseket tesz, melyek a rendes emberi képességek korlátait jóval
meghaladják. De erre csak álomszerű, úgynevezett transz-állapotában képes, ébren ő is csak olyan határok között lát és figyel meg,
mint minden más ember. Mi az, ami átlép a tér és idő korlátain? Mi az, ami képes látni és hallani az emberi érzékek számára
fennálló korlátok határain túl is? Az emberi szellem, mely a normális embernél csakis az érzékek közvetítésével lát és hall, de a
szomnambulánál transz-állapotban az összekötő kapocs meglazulása következtében kilép a testből és az érzékek segítsége nélkül
lát, hall és tapasztal. Mert ugyan érzékei segítsége mellett mindazt nem tehetné, amit környezetével transz-állapotban közölni
szokott.
Grünhut Adolf dr. igen érdekesen írja te „Tanulmányok a spiritizmus köréből” (1921) című könyvében ilyen szomnambulával
folytatott kísérleteit. Egész sorozatát beszéli el az eseményeknek, melyek kétségtelen bizonyítékai annak, hogy az alvalátó —
amint nevezi — a tér és idő korlátain túl is képes olyan megfigyeléseket tenni, melyek a normális em ber képességét messze
meghaladják. Az elbeszélő teljesen szavahihető ember és nem egy szemtanúval beszéltem, aki az eseményeket megerősítette.
Így a többi között elbeszéli, hogy az alvalátó fiatal leány képességeire úgy lettek figyelmesek, hogy az egyízben transz-
állapotban a szobában fekve, látta és elmondta, hogy a kocsis, aki jó ember hírében állott, künn az istállóban, a mellé kisegítésre
rendelt fiút a lopásra tanította. Azután leírta, hogyan szedik össze a lopott zabot, stb.-t és hogyan állítják az udvarból kivezető
mellékajtóhoz. A nyomban kisiető doktor, felesége és nővére mindent úgy találtak, amint az alvalátó leírta. Majd meg egyik
hivatalos útjáról hazatértében estefelé kiesik a doktor kocsijának a kereke. Farsang utolsó vasárnapja lévén, a falusi kovácsot csak
nagy nehezen és hosszas keresés után tudják előkeríteni. Végre hozzálát a kovács az elveszett csavar előállításához, ami nem megy
gyorsan. A doktor türelmetlenül jár fel-alá a falusi korcsmában. Majd végre elkészül a kocsi és elindulnak. Mindezt a doktor több
mértföldnyi távolságban fekvő lakásában, transzállapotban fekve, kimerítő részletességgel beszéli el az alvalátó leány a doktor
feleségének és még nem is hallható a lovak dobogása, amikor közeledését eleve bejelenti. Igen érdekes események egész sorozatát
írja le Grünhut dr. és részletesen vázolja azokat a gondolatokat és következtetéseket, amelyeket az események belőle kiváltottak.
Ilyen alvalátók azonban igen ritkán állanak rendelkezésre. Pedig képességük, melynek megnyilatkozása a tudomány által
feltárt természeti törvényeket úgyszólván hatályon kívül helyezi, pozitív bizonyítékát képezi az emberi szellem létezésének és
annak, hogy az emberi szellem a testi szervek közvetítése nélkül is képes látni, észlelni és megfigyelni, így tehát a szellemnek az
ész és értelem munkájához tulajdonképpen nincsen is szüksége az agyvelőre, az anyag közvetítésére. Ha ez legtöbb esetben mégis
az agyvelő közvetítésével történik, az legfeljebb csak azt bizonyítja, hogy az ember jelenlegi állapotában erre a közvetítő munkára
van még utalva, de a szomnambula esete minden kétséget kizáró módon bebizonyítja, hogy az agy és az érzékek közvetítő
munkája nem elengedhetetlen feltétel, mert az alvalátó az érzékek közvetítése nélkül is lát, hall és megfigyel.
Magam is voltam már olyan helyzetben, hogy ilyen különös képességű egyén távolbalátását közvetetlenül tapasztalhattam.
Többen voltunk egy udvari helyiségben. Az alvalátó transz-állapotában nyugtalankodni kezdett, majd határozottan azt a
kívánságát fejezte ki, hogy adjuk oda neki azt a pénzdarabot, mely künn fekszik az utcán. Nem igen tartottuk valószínűnek, hogy
ez igaz legyen, mire nyugtalansága fokozódott: az alvalátó felállott és csukott szemmel elindult az ajtó felé. Erre az egész társaság
szintén elindult és a kijelölt helyen, a szomszédos ház kapuja alatt a társaság egyik tagja megtalálta az ezüst forintot.
Igen különös, hogy ugyancsak az alvalátó transzállapotában olyan dolgokat mond el magáról, melyeket ébren vagy egyáltalán
nem tud, vagy ha tudna is, lélektanilag indokolt okokból semmiesetre sem mondana el. Mindez erős bizonyítéka annak is, hogy
szelleme, ha felszabadul az anyag és a megszokott környezet hatása alól, nem olyan módon gondolkozik, mint az az ember, aki
mind a kettőnek a hatása alatt áll.
Nekünk spiritistáknak természetesen számtalan esetben van alkalmunk testnélküli testvéreink nyilatkozataiból meggyőződni a
szellemnek, az ember e felsőbbrendű alkotó részének a létezéséről, amely a földi halál után is tovább él, érez és gondolkozik. De
erre a bizonyítékra nem akarok itt hivatkozni. Elég a pozitív tudás embereivel szemben csak arra a két jelenségre utalnom, mely a
hipnózis és az alvalátás eseteiben minden kétséget kizáró módon kínálkozik. A hipnotizált és a transzban levő alvalátó egyaránt
átlépi a tér és gyakran az idő korlátait is, melyek az emberi érzékek képességeire nézve feltétlen érvényességűek. Annak a
bizonyítékát szolgáltatják tehát, hogy van bennük valami, ami lát, hall és megfigyel anélkül, hogy erre képtelen érzékeik működ-
nének. És mi lehet ez a valami? Nem egyéb, mint a materializmus által tagadott szellem.
Az anyagot és a szellemet az emberben a lélek kapcsolja össze. Ez a normális emberi szem számára láthatatlan fluidikus, finom
anyag, mely a szellemnek akkor is burkolatát képezi, ha a testet magáról levetette. Ennek létezését gyakorlati úton megállapítani
talán még nehezebb, mint a szellemét.
A múlt század közepén báró Reichenbach dr. hosszas és beható tanulmányok útján megállapította, hogy az emberi testen kívül
olyan kisugárzás-féle észlelhető, melyet rendes emberi szemmel látni nem lehet ugyan, de amelyet ő teljesen sötét szobában
különösen érzékeny egyének számtalan, egymást ellenőrző közléseiből megállapította. Ezt a kisugárzást Reichenbach ódnak
nevezte és tanulmányában számtalan hatását megfigyelte. A Reichenbach által felfedezett ód, amennyiben ez emberből árad ki,
nem egyéb, mint az emberi szem számára láthatatlan lélek, vagy fluidikus kapocs, pozitív módon is észlelhető egyik jelenségének
megnyilatkozása.
Egyébként e kapocs megismerése csak másodrendű kérdés. A fontosabb mindenesetre az, hogy az ember anyagi testén kívül
szellemmel is bír, melyet fluidikus kapocs köt a testtel össze, és hogy a szellem az észnek és értelemnek kútforrása.
Mindezt annak a megvilágítására hoztam fel, hogy pozitív alakban is vannak bizonyítékai annak a szellemi kijelentésnek, hogy
az ember egységesen működő hármas lény, csak nem szabad az ezt bizonyító jelenségeket eleve tagadnunk. Fontos az ember
három alkotó részének a megállapítása itt már azért is, mivel ez a további fejtegetéseknek egyik alaptételét képezi.
A földi élet határai között támadó és elmúló test tehát úgyszólván a legcsekélyebb jelentőségű része az embernek, ha tudjuk,
hogy a tulajdonképpeni élet székhelye a szellemben van, mely a lelki testtel együtt túléli a földi életet és ennek határain túl is
magával viszi képességeit.
A szellem, amint az alvalátó esetében tapasztaljuk, az anyag közvetítő segítsége nélkül is képes látni, hallani és megfigyelni,
gondolkodni és ítélni. Ha erre testben levő ember szelleme képes, akkor semmi lehetetlenség sincsen abban, hogy a szellem
mindezt a földi test levetése, a halál után is megtehesse. A szomnambulizmus tanulmányozása tehát az emberi élet legnagyobb
rejtélyének megoldása érdekében igen fontos, azokra nézve pedig, kik illetékeseknek tartják magukat arra, hogy az emberi szellem
halhatatlansága vitás kérdésének eldöntésére az igazság szellemében befolyjanak, elengedhetetlen feltétel.
Egyelőre elegendő annak megállapítása, hogy az ember hármas lény. Az élet mozgató eleme a szellem az emberben, ez a
forrása a gondolatoknak és az érzéseknek, habár a gondolatok megnyilatkozása az agyvelő útján történik is. Ebből magyarázható
meg az a közismert jelenség, hogy ha az agyvelő valamely része megbénul vagy megromlik, a szellem megnyilatkozásában is
zavar támadhat, de ha a bénulás elmúlik; vagy ha a közvetítés szüksége megszűnik, akkor a zavar is elmúlik. Az érzések
közvetítése a lelki testen át történik. A lelki test tehát közvetetlen kapcsolatban van a test érző szerveivel, az idegekkel.
Itt csak arra kell különösen felhívnom a figyelmet, hogy a szellem a halál után tovább élvén, a sírontúli életbe magával viszi
minden képességét és azokat a következményeket is, melyeket a földi életben tevékenységével magának szerzett.
Minden jó és rossz tulajdonságunk gyökere ugyanis nem a testben, hanem a szellemben lévén, nem hi vatkozhatunk arra, hogy
hibáink és tévedéseink kútforrása a »bűnös« testben rejlik. Sem a test, sem a vér nem hajthatja az erkölcsi lejtőre az embert, ha
szellemi fogyatkozásai azt meg nem engedik. Minden gondolatért, érzésért és cselekedetért az ész, értelem és akarat tulajdonosa: a
szellem viseli a felelősséget, mely nem szűnik meg a földi élet határánál, hanem átkíséri a szellemet testtelen állapotába.

ÚJRASZÜLETÉS
Alig van idegenebb fogalom a nyugati kultúra gyermeke számára, mint az újraszületés. A legtöbb em ber semmit sem hallott
még róla. Hihetetlennek tűnik fel tehát, hogy az ember nem először él most a Földön és nem is utoljára. Pedig ennek a fogalomnak
nem kellene olyan idegennek lennie előttünk. Az emberiségnek mintegy harmadrésze hisz benne ma is és a keresztény ség első
századaiban majdnem mindenki tudott róla és sokan hittek is benne. Abban az időben olyan általános volt ez a fogalom, hogy a
zsinatok is foglalkoztak vele, sőt a második konstantinápolyi zsinat kizárólag az újraszületéssel (reinkarnációval) foglalkozott.
Messzire vezetne el bennünket, ha azokat az érveket vennénk bírálat alá, melyeket az újraszületés mellett és ellen felhoztak. Itt
csak arra utalhatunk, hogy a spiritizmus szellemi vezetői a szellemek bukásának története során ismer tették az újraszületést, mint
az előhaladás egyik hathatós eszközét a bukott szellemre nézve és ennek a törvénynek a hatását a szellemi világból bemutatott
gyakorlati példákkal szemléltetik. (L. az alább közölt szellemi nyilatkozatokat.)
A bukás idézte elő azt, hogy a szellemnek el kellett hagynia a tiszta szellemi légkört és maga is megszűnt tisztán szellemi lény
lenni. Így váltak eleinte a félanyagi világok, majd az anyagi világnak különféle árnyalatai hazájává, vagyis azzá a hellyé, ahol
megtalálja azokat a segítő eszközöket, melyekre előhaladásának fokozatához képest szüksége van. Mert a bu kás kizökkentette a
szellemet rendeltetése eredeti útjáról és a törvény akképp rendelkezett, hogy a bukás következménye volt az is, miképp a
szellemnek mindig annak a világnak anyagából kellett magára ruhát öltenie, amelybe a törvény őt utalta.
A félanyagi és anyagi világok számtalan árnyalatának mindegyike egy-egy osztályt képezett az odautalt szellemre nézve,
melynek, hogy a hasonlatot folytassuk, minden egyes tantárgyát nemcsak jól el kellett a tanulónak sajátítania, hanem a vizsgálatot
is jó eredménnyel le kellett belőle tennie, mielőtt a felsőbb osztályba átmehetett, vagyis magasabb fokozatú világba emelkedhetett.
Szükségképp következik ebből azonban, hogy ha az osztályt nem végezte el sikerrel, vagyis ha a vizsgálatot nem teszi le, akkor az
osztályt ismételnie kell. Ez az az egyszerű törvény, mely az egymást követő földi életeket szükségképp előírja.
Céltalanul semmi sincsen a mindenségben, így tehát a földi életnek is megvan a maga célja, amely nem egyéb, mint hogy a
földi élet minden tapasztalása, csekély öröme és sok fájdalma nevelő eszköze legyen a szellemnek, mely őt rendeltetése útján
előbbre segítse. Mert előbbre vinni magának a szellemnek kell magát. Hiszen eredeti tulajdonságai nem vesztek el bukása
következtében, csak lefokozódtak. Így megmaradt akarata is, mely egyik alaptulajdonságát képezte. Ezt az akaratot kell a
szellemnek előhaladása érdekében felhasználnia. És a törvény akképp rendelkezett, hogy a szellem előhaladása csakis a szellem
akaratából következhessék be. A szellemnek tehát, akár földi testben van, akár már levetette azt magáról, akarnia kell, hogy
rendeltetése útján előbbre jusson. Ha ezt nem akarja, akkor nem is lesz képes fokozatából magasabbra emelkedni. Az akarás
azonban még nem minden, mert az akarást megfelelő cselekvésnek is kell követnie.
A földi élet iskolájában tehát mindenekelőtt a jó és a rossz, meg a törvényes és a törvénytelen között fennforgó különbséget
kell az embernek megtanulnia. Ezek a különbségek az emberi szellem fokozata szerint árnyalatonkint változnak, de ez nem bír reá
nézve elsőrendű fontossággal. Az előhaladás szempontjából az a fontos, hogy a kínálkozó elhatározások közül a jobbi kat, a
törvényesebbiket válassza ki magának és akarata minél teljesebb megfeszítésével tartson is ki elhatározása mellett. Az ismétlődő
alkalmak egymásutánjában megállván ekként helyét, lépésről-lépésre előre jut az ember rendeltetése útján és közeledik ahhoz a
fokozathoz, mely őt arra képesíti, hogy osztályában a záróvizsgálatot is sikerrel letehesse és magasabb osztályba emelkedhessék.
A földi életnek tehát az a rendeltetése, hogy az ide utalt szellemeknek alkalmat szolgáltasson a tanulásra és a szerzett
ismereteknek minél teljesebb értékesítésére. Ha a szellem a záróvizsgálatot letette, ez a földi élet a maga tanulási alkalmaival a
szellemre nézve megszűnt nevelő eszköz lenni és reá nézve fölöslegessé válik. Újabb körülmények, más segítő eszközökkel
válnak tehát a felfelé haladó szellem légkörévé, melyben további haladásának feltételeit megtalálhatja.
Mindaddig azonban, amíg az emberi szellem ezt az osztályt el nem végezte és a záróvizsgálatot le nem tette, magasabb
osztályba való emelkedésről szó sem lehet. Az emberi szellem tehát még a földi élet befejezése után is csak abban az osztályban,
vagy légkörben találhatja meg az előhaladásához szükséges segítő eszközöket, amelynek a záróvizsgálatát sikerrel még le nem
tette. Halála így fokozatán semmit sem változtat. Minthogy pedig fokozata őt az anyagi világ légkörébe utalja, tehát ismét abba az
osztályba kell majd leszállnia, amelynek a vizsgálatát sikerrel még le nem tette. Így követi egyik földi élet a másikat, míg végre a
szellem az életekben kínálkozó alkalmak felhasználásával oda nem érik, hogy a földi élet célját és rendeltetését meg ismerje,
akaratát e rendeltetés betöltésére munkába állítja, az előírt egész munkát el is végzi és a záróvizsgálatot sikerrel leteszi.
Az ember a testetöltés pillanatában elveszti rendszerint a visszaemlékezést a korábban történtekre. Bölcs rendelkezése ez a
törvénynek. Nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy az ember bukott szellem, aki a földi életbe a következmények egész
sorozatát hozza magával. Amikor tehát a múltnak és az ezzel kapcsolatos következményeknek az emléke eltűnik előle, akkor
megszabadul annak a tehernek a tudatától, melynek az ismerete különben erejét megbénítaná és a maga súlyával szakadatlanul reá
nehezedvén, őt feladatának a teljesítésére teljesen képtelenné tenné. Ezért szükséges, hogy minden visszaemlékezés erre a teherre
egészen eltűnjék emlékezetünkből és a bennünket környező körülmények és alkalmak segítségével tudjunk tapasztalni, okulni és a
félelemtől meg nem bénított erővel kitűzött feladatainkat teljesíteni. A visszaemlékezés hiánya tehát korábbi életünkre, mely az
újraszületés fogalmát olyan nehezen elfogadhatóvá teszi a nyugati emberre nézve, bölcs rendelkezése a törvénynek, mely nélkül az
ember lefokozott képességeivel a földi élet feladatainak teljesítésére képtelen volna.
Az újraszületés azonban nem azt jelenti, hogy az emberi szellem más alakban is ölthet testet, mint emberiben. Az a feltevés
tehát, mintha az emberi szellem állati testben is inkarnálódhatnék, nem felel meg a valóságnak. A reinkarnáció törvénye ugyanis
azért írja elő, hogy az emberi szellem ismételten öltsön testet a Földön, mivel a szellemnek a Földön számára rendelkezésre álló
tapasztalatokra és alkalmakra mindaddig szüksége van, amíg itt minden lehetőt meg nem tanult és a vizsgá latot sikerrel le nem
tette. Minthogy pedig ezt a szellem egyetlen földi élet alatt többnyire nem képes megtenni, szükségképp ismételnie kell az
osztályt, vagyis mindaddig testet kell öltenie a Földön, amíg a vizsgálatot sikerrel le nem tette és így a földi élet feladatát teljesen
be nem töltötte. Mindehhez azonban emberi életekre van szüksége, mert állati testben való élet ennek a fel adatnak a teljesítésére
teljesen alkalmatlan volna. Céltalant pedig Isten bölcs törvénye nem ír elő, de nem is enged meg.
A földi élet befejezését követő időszakban a szellemnek a túlvilágban alkalmat nyújtanak hogy meggyőződjék arról, vajon az
elmúlt földi életet jól, vagyis úgy használta-e fel, hogy a számára kitűzött felada tot teljesítette? Ez a belátás azonban nem hirtelen
következik be, hanem a szellemi életben is többé-kevésbé lassan haladó érés következménye. A szellem tapasztalatai ekkor nem
annyira külső természetűek, mint a földi életben. Benső érzési és értelmi az a tapasztalás, mely a szellemben azt a belátást érleli
meg, hogy a befejezett földi életben az előhaladására kínálkozó alkalmakat nem eléggé, vagy éppen nem használta fel és így
megérlelődik benne az az óhajtás is, hogy mulasztását pótolja, hibáit jóvátegye.
Ez az a pillanat, amikor a szellem akarata munkába lép. Jóvá kívánja tenni, amit korábban a Földön elrontott. Kívánja, hogy e
célból újra testet ölthessen és lemehessen a Földre. Üléseinken nem egyszer volt alkalmunk ezt a lelki folyamatot megfigyelni.
(A Szellemi Búvárok Pesti Egylete kiadásában megjelent könyv: „Az erkölcsi törvény hatalma” nagy drámai erejű szellemi
nyilatkozatokban szemlélteti egy család szomorú történetét, mely több emberi életen át szoros kapcsolatban van a korábbi
életekkel.)
De ekkor többnyire azt is tapasztaltuk, hogy a szellemek jó része nem ismeri az újraszületés törvényét és ezt ott a szel lemi
világban kell nekik is megtanulniuk. És amíg ez megtörténik és a nekik különösnek tetsző fogalmat elfogadják éppúgy
idegenkednek tőle, mint a nyugati kultúra emberei.
De ha a szellem belenyugszik a törvény rendelkezésébe, sőt már az a vágy is feltámad benne, hogy előhaladása végett újra
testetöltsön a Földön, akkor megismertetik vele azokat a feladatokat is, melyeket a Földön el kell végeznie. Megtudja tehát, hogy
milyen környezetben folyik majd le bekövetkezendő földi élete, milyen megpróbáltatások várnak ott reá, megismeri a fájdalmakat
és szenvedéseket is, melyek következményekként nehezednek reá, de egyszersmint arra is vannak hivatva, hogy őt rendeltetése
útján előbbre segítsék. És mindezt megismervén, akarata szabad elhatározásából kell a testetöltésre vállalkoznia.
Amikor azután a nagy függöny bölcsen legördül a szellem visszaemlékezésére és az új földi élet megkezdődik, évek telnek el,
míg a szellem a lassan fejlődő testet, az érzékek és idegek közvetítését teljesen használni képes. És akkor megkezdődik az új
tapasztalatok gyűjtése, új és meg-megújuló alkalmak felhasználása, vagy fel nem használása, ami a törvény értelmében mind a
maga következményével jár. Ezeknek az alkalmaknak a helyes kihasználása az a cél, melyet az inkarnált szellem akaratának ki
kell magának tűznie, mert ennek a célnak az elérése a legfontosabb reá nézve. Erre figyelmeztetnek bennünket is szüntelenül
szellemi vezetőink és ezt szemléltetik szenvedő szellemi testvéreink előadásában is, kik ugyanennek a törvénynek a hatása alatt
állanak és csak úgy juthatnak előbbre, ha akaratukat munkába állítják és annak a megfeszítésével tudnak majd állapotukon
javítani.
Az újraszületés gondolata mindezek után nem is lehet többé olyan idegen a gondolkodó ember előtt, amint az eleintén látszott.
Olyan logikusnak fog az behatóbb gondolkodás után feltűnni, mely nélkül nagy hézag mutatkoznék a világrendben. Nélküle nem
is vagyunk képesek felfogni és elfogadni Istennek a világrendben megnyilatkozó igazságosságát. Hányszor halljuk a meg-
próbáltatások által meggyötört szenvedőtől, hogy nincs igazság a Földön, mert ő ugyan nem szolgált reá szenvedéseire. De ha
tudná, hogy jelenlegi földi élete előtt nem csak egy életet élt át már a Földön, melyben rászolgált arra, amit most el kell viselnie,
hogy a betegségek, anyagi gondok, megaláztatások és egyéb testi és lelki szenvedések csak azokban az előbbi életekben elkövetett
hibák és bűnök következményei, akkor nem szállna síkra sorsával, nem panaszkodnék a vele szemben megnyilatkozó
igazságtalanságról, hanem belenyugodnék rendeltetésébe.
Számtalanszor volt alkalmunk szenvedő szellemekkel folytatott beszélgetésekből meggyőződni arról, hogy ha a szellem csak
elhitte és elfogadta azt, hogy már korábban élt a Földön, elviselhetőbbé tette állapotát és azt az elhatározást váltotta ki belőle, hogy
alkalma nyilván rá, a múltat jóvá is tegye.
Az újraszületés törvényének a megismerése tehát a legnagyobb megnyugvást nyújtja annak, aki nem küzd már a puszta
gondolata ellen is. Ez magyarázza meg sorsunk alakulását, mely szükségképpeni folyománya előbbi életünknek; ez kelti fel és
erősíti meg azt az elhatározásunkat, hogy akaratunk megfeszítésével azon a törvényes úton megmaradni igyekezzünk, melyen
haladva, meg leszünk óvva olyan súlyos következményektől, mint aminőket a törvényes útról letérőknek el kell viselniük. Ez a
folytonos igyekezet átalakítja gondolkozásunkat, megtisztítja érzéseinket és arra késztet, hogy a nagy erkölcsi törvénnyel
ellentétben álló tettet el ne kövessünk. Így alakul át egész lényünk és fokozatosan megérlelődik az a képességünk, hogy a nagy
záróvizsgálatot letehessük és a fejlődés útján egy fokkal magasabbra emelkedjünk. Az újraszületés törvényének a megismerése
tehát egyik leghathatósabb segítő eszköze erkölcsi haladásunknak.

AZ ANYAG ÉS A SZELLEM KÖLCSÖNÖS HATÁSA AZ EMBERBEN

A születés annak az összeköttetésnek a kezdete a szellem és az anyag között, melyet az ember földi életének nevezünk. A
születés pillanatában alágördül az a sűrű fátyol, mely a szellemet korábbi életétől, mondhatni, elválasztja. A születéssel megszűnik
a szellemnek a visszaemlékezése a korábbi életek eseményeire. A szellem a földi test, tehát az anyag páncéljába kerül és megkezdi
földi életének pályafutását. A visszaemlékezés teljes hiánya azt a vélelmet kelti fel a legtöbb emberben, hogy az élet a születéssel
kezdődik és mivel a sírontúli életről nem volt képes földi életében tapasztalás útján ismereteket szerezni, azt hiszi, hogy az élet a
földi test halálával végződik.
Természetes következése ennek az állapotnak, hogy az ember mit sem tud korábbi életéről és neki sok minden
megfoghatatlannak, sőt rejtélyesnek is tetszik, amit könnyen megmagyarázhatna magának, ha tudná, hogy nem először él most a
Földön és ebben az életében az ismeretlen múlt következményeinek a hatása alatt áll.
Az emlékezésnek ez a hiánya hozza magával, hogy hármas lényének alkotó részeit nem ismeri és igen könnyen juthat arra a
téves következtetésre, hogy lénye csakis anyagból: a testből áll.
Tudva, hogy az emberi tapasztalás ilyen szűk korlátok között mozog, nem szabad afelett csodálkoznunk, hogy a nyugati ember
olyan nehezen tud azzal a gondolattal megbarátkozni, hogy az ember hármas lény, mely nemcsak testből, hanem szellemből és ezt
a kettőt összekapcsoló lélekből is áll.
Pedig ez így van. És ha meg akarjuk fogadni a nagy görög bölcs tanácsát, komolyan kell foglalkoznunk ezzel a kérdéssel. Mert
csak így érthetjük meg azokat a kérdéseket, amelyek minden gondolkozó ember előtt felvetődnek és amelyekre mindenki, aki az
igazságot keresi, szeretné a választ megkapni.
Jellemző a nálunk uralkodó felfogásra nézve, hogy még azok is, akik elfogadják, hogy az ember nemcsak testből, hanem
szellemből is áll, az anyagi résznek a testnek olyan nagy hatalmat tulajdonítanak a magasabbrendű alkotó rész, a szellem felett.
Nemcsak a keresztény misztikusokat értem, hanem majdnem kivétel nélkül minden komoly gondolkozót, aki az igazságot kereste,
és annak az igazságnak a megismeréséig eljutott, hogy az ember nemcsak anyagból, hanem szellemből is áll. Majdnem mindenik
beleesett abba a hibába, hogy az anyagi testnek túlságos jelentőséget tulajdonított a szellem felett. Pedig ha levonta volna abból a
már elfogadott tényből folyó következtetést, hogy az ember nemcsak elmúló porhüvelyből, hanem halhatatlan szellemből is áll,
akkor az anyagnak nem tulajdoníthatott volna semmiféle hatalmat sem a szellem felett.
A már előadottakból tudjuk, hogy az anyag úgy összességében, mint az ember egyik alkotó részeként is csak a szellemi bukás
következménye. Hogy azután a Teremtő könyörületes bölcsessége ezt a következményt olyan nevelő eszközként kívánja
felhasználni, mely hivatva van és még sokáig, hivatva lesz az egész teremtés eredeti rendeltetését, az előhaladást szolgálni, az mit
sem változtat az anyag lényegén. Az anyag szakadatlan átváltozásaiban csak akkor válik élővé, ha valamely szellem vagy életerő
teszi azzá. Önmagában semmi erővel vagy hatalommal sem bír. Erre kívánnak megtanítani bennünket szellemi vezetőink és
hangoztatják, hogy ennek a megtanulása nagyon előmozdítaná szellemi haladásunkat.
A teremtés történetének rövid ismertetéséből tudjuk ugyanis, hogy az egész teremtés eredetileg szellemi volt s az anyag már
csak a bukás következménye. Ennek a következménynek kellett a bukás által a számára kijelölt egyenes útról letért szellemet
ismét visszasegítenie eredeti rendeltetése útjára. Ez akképp történik, hogy a bukott szellemeknek a félanyagi és anyagi világok
váltak szükséges lakóhelyeikké. Ezek a világok és a bennük levő anyag elkerülhetetlen és a fokozatánál fogva odautalt szellemre
nézve kényszerítő erővel bíró törvényes feltételt képeznek. Ezekben rejlenek számára azok a segítő eszközök, melyek nélkül a
haladás útján állapotánál fogva előbbre sem juthatna. Ennyiben tehát az anyag csakugyan némi kényszerítő erőt látszik jelenteni a
szellemre nézve. De ez csak látszólagos, mert a kényszerítő törvény oka nem az anyagban, hanem a szellem fokozatában rejlik. Ez
a fokozat utalja a szellemet az anyagi világba és nem az anyag vonzza őt saját hatalmánál fogva oda. Ez lényeges különbség,
melyre figyelemmel kell lennünk, ha az anyag és a szellem kölcsönös hatását egymásra meg akarjuk érteni.
Az anyag önmagában semmi erővel vagy hatalommal sem bír és a szellemre gyakorolt hatalom csak annyiból állhat, amennyit
a szellem maga enged át számára. Szellemi vezetőinknek ez a kijelentése az ember előtt hihetetlennek tűnik fel, hiszen lépten-
nyomon éppen ennek az ellenkezőjét látszik tapasztalni. De ha nem veszítjük el szemünk elől a kölcsönös viszony kiindulási
pontját, a bukást, mely a szellemeket letérítette a haladás egyenes útjáról és számukra a fokozatos bukások során az anyagi világot
tette a további fejlődés egyedül lehetséges színhelyévé: akkor már nem lehet többé ez a kijelentés olyan valószínűtlen. A logika
erejénél fogva megköveteli, hogy a szellem, az örökkévaló felsőbbrendű legyen és legalább is több erővel bírjon, mint a
tapasztalásaink szerint is múlandó, az anyag.
Erre a következtetésre természetesen csak az jöhet, aki elfogadja azt, hogy az emberben az anyagon kívül szellem is van. De ha
már ezt valaki elfogadta, akkor nem lenne szabad a tényt elfogadva, még azt is állítania, hogy az anyag valódi hatalommal bír a
szellem felett, vagy hogy az emberi hibák és bűnök forrása nem a szellemben, hanem az anyagban keresendő.
Minden jó és rossz tulajdonságunk kútforrása szellemünkben van. Szellemünk idézte elő szabad akaratánál fogva hullását,
melynek következtében a törvény számára lakásul a félanyagi és az anyagi világok különféle árnyalatait írta elő, hol a további
fejlődés szükséges feltételeit megtalálja. Hogy ezekben a világokban helyet foglalhasson, megfelelő anyagi ruhát kell magára
öltenie. Ez a törvény hozza tehát összeköttetésbe a szellemet az anyaggal.
Megvilágítja ezt az emberre nézve igen fontos kérdést az az eszmecsere, melyet Forsboom Bernát Emánuel szellemmel e
tárgyban folytatott.
Emánuel az emberben a szellem és az anyag kölcsönös hatásáról szólva, azt fejtegeti, hogy a szellem formálja az őt környező
anyagot és hogy így a szellem szabja meg, vajon ez az anyag durvább avagy finomabb lesz-e? Az ekként alkotott forma (a test)
képes hatni a vele egységgé összekötött szellemre és képes őt magához le is húzni, ha a szellem fokozata ezt megengedni.
A test Emánuel tanítása szerint semmi egyéb, mint a szellem szőtte ruha és a szellemtől függ, hogy ez szűk és kényelmetlen,
ahelyett, hogy az csak törvényes burka legyen, amelyben meghatározott, törvényes munkát kell teljesítenie. „Sohasem állítottam
— mondja Emánuel — hogy az anyag szükségképp húz le magához titeket. Hol volna Isten igazsága, ha a gyenge szellemnek
olyan burokkal kellene bírnia, mely már mint ilyen, lenyűgözné az embert? Nem is a burok nyűgözi le őt, hanem a szellem
hiányos megismerése, mely nem képes megszabni a helyes viszonylatot önmaga és a burok között.”
Forsboom azonban nem volt hajlandó ezt a felfogást osztani és ezzel szemben azt fejtegette, hogy a szellemből és anyagból
összetett egyéniségek ki vannak téve az ellentétes törvényű világok összeütközéseinek, melyek mindegyike bennük működik. Így
szerinte az örökkévalónak a múlandóval való küzdelme az emberben játszódik le. A lélek a híd a szellem és az emberi anyag
között; ez a láthatatlan anyag (a lélek) a szellem maradandó ruhája. A földi élet alatt a lélek az a csatatér, amelyen az ellentétes
hatalmi szférák harcolnak, mely harcok az egyik vagy a másik fél diadalával vagy legyőzésével végződnek. Forsboom szerint
tehát az a feladatunk a Földön, hogy a szellemnek az anyag felett való uralmát kivívjuk.
Emánuel azt válaszolta Forsboomnak, hogy túlságos súlyt helyez a földi életre, amely pedig a szellem életének csak parányi
töredéke és ezért következtetései is hamisak, mivel hamis alapon nyugszanak. „Azt mondod, hogy az a feladatunk, hogy a szellem
uralmát az anyag felett kiküzdjük. Én meg azt mondom: az a feladatunk, hogy a bennünk levő jót, mely isteni eredetünk
biztosítéka, a tökéletességig fejlesszük. Ugyan ne vonj az »élet« fogalma köré olyan szűk határokat, hogy alatta csupán egyetlen
földi életet érts. Úgy-e egyetlen fénysugarat vagy árnyékot nem mondasz egész napnak, mivel ez idézte azt elő? Azt mondtam,
hogy „a mi életfeladatunk”, mivel a ruha, akár fluidikus, akár durva anyagból van az, a feladat lényegét nem változtatja meg. Ezt a
feladatát a szellem nem teljesítette, bukása tette szükségessé az anyaggal való összeköttetést és bukása, de nem anyagi burkolata
nehezíti meg számára az eredeti feladat teljesítését.”
„Bűnöket és hibákat nem szabad a testnek tulajdonítani — folytatja Emánuel — amint azt ti tévesen teszitek; még az
iszákosság és az érzékiség is a mélyre süllyedt szellem fogyatékosságában gyökerező tulajdonság. A bukott szellemnek durva és
nehéz lelki teste van, amelyben a vágyakat érzi, amelyeket azután az emberi test még durvább anyagával juttat kifejezésre. De nem
az anyag okozója ennek, és nem a kifejezésben rejlik a bűn, hanem a szellem vágyában. Értsétek meg jól. Ilyen szellemnek nem
szabad vágyait kifejezésre juttatnia. Tartózkodás gyengíti a vágyakat és amikor megismeri kötelességét (bármily csekély
legyen is az) teljesíti, lassankint felemelkedik a szellem a mélységből, melybe saját akarata döntötte, lelki teste világosabb
ruhává válik és ha majd ismét emberi testet ölt magára, alig kell azt kísértésként éreznie, aminek a legyőzéséhez azelőtt
legnagyobb erőfeszítésére volt szüksége, hogy az legalább durván kifejezésre ne jusson.”
Azután még azt is hangsúlyozza Emánuel, hogy az örökkévaló a múlandóval sohasem harcol. „Az abszolút örökkévaló, Isten,
létezik. Hat, alkot, életet áraszt, mert létezik. Neki egyáltalán nem kell azért harcolnia, hogy minden, ami belőle lett,
tökéletességében vele majdan összekapcsolódjék. A relatíve örökkévalót, a szellemet tökéletlensége és akarati szabadsága
csatatérre állította, de ott nem az anyag kerül vele szembe, hanem saját tökéletlensége. Ehhez a küzdelemhez azonban mindaz a
fegyver és vértezet rendelkezésére áll, amely őt rövidebb, vagy hosszabb idő alatt győzelemre fogja vezetni. Szabadságában áll,
hogy megálljon vagy elessék. Ha leveti az istenadta páncélt, a tisztaságot, akkor megsebezhetővé vált és mindaddig az marad, míg
át nem küzdötte magát a tökéletességig. Életünk feladata tehát az, hogy tökéletességünket előkészítsük, miáltal lelki testünk
mindinkább átszellemül.”
Azután kiemeli Emánuel, hogy a szellem anyagi ruhájának, saját alkotásának kölcsönözhet bizonyos hatalmat önmaga felett,
ha ugyanis túlságosan azonosítja magát vele. És ebben rejlik a kölcsönös hatás a szellem és az anyag között; ez tehát alapjában
véve nem is létezik, hanem csak a szellem kelti életre, teszi lehetségessé. Ha az ember megismeri, hogy szellem volt, mielőtt az
anyaggal összekapcsolódott volna, akkor minden hibájának a kútforrását a szellemben fogja keresni és az anyagot annak fogja
tekinteni, aminek tényleg kellene: olyan ruhának, melyet bukása adott reá és amely őt ön magában véve nem képes visszatartani.
Bár elég szomorú, hogy a tisztán teremtett szellem, ilyen sűrű légkörben találja fel fejlődésének feltételeit.
(Éppen mikor ezekkel a gondolatokkal foglalkoztam, volt alkalmam tanunk egyik lelkes hívével az emberben a szellem és az
anyag kölcsönös hatásáról beszélgetni, aki azt fejtette ki, hogy neki, éppen mint orvosnak, gyakran van alkalma megfigyeléseket
tenni az anyag hatásáról a szellemre. Így tehát Emánuel fejtegetéseit nem tudja minden megszorítás nélkül elfogadni.
Gondolkodtam orvos barátom megjegyzése felett. De beható fontolgatás után is csak arra a meggyőződésre jutottam, hogy
Emánuelnek mégis igaza van. Hiszen a bennünk lakozó szellem lefokozottságánál fogva van csak az anyag behatásának oly
módon alárendelve, amint azt magunkon tapasztaljuk. Ebből az állapotból nem szabad a kölcsönös hatás végleges megítélésére
következtetést vonnunk. Sőt ellenkezőleg, akárhányszor tapasztalhatjuk, hogy akaratunk megfeszítésével képesek vagyunk a
különben ellenállhatatlan erejűeknek vélt anyagi befolyások ellen sikerrel megállanunk a küzdelmet. Igenis az anyag befolyásának
a gyökere a szellemben, annak gyengeségében rejlik. Tőlünk függ, hogy minden akaraterőnk latbavetésével ettől az illetéktelen
befolyástól szabaduljunk, melynek alapjában véve semmi létjogosultsága sincsen.)

AZ EMBER TULAJDONSÁGAI
Fejtegetéseink során láttuk, hogy az ember szellemi eredetű, hogy bukása hozta őt az anyaggal szorosabb kapcsolatba, hogy
ebben a kapcsolatban a Földön hármas lény alakjában él, de mihelyt a testet leveti, ismét szellemi életet folytat, mely azonban csak
folytatása a testben eltöltött földi életnek.
De nem az anyagi test adja meg a jellegét a földi életnek, hanem a szellem fokozata kényszeríti a szellemet az anyagi
környezetbe, hogy ebben a szükséges tényezőket megtalálja további fejlődése számára.
Önkéntelenül felvetődik tehát az a kérdés: mi az oka annak az állapotnak, melyben az ember magát a Földön találja? Mik azok
a tulajdonságok, melyek számára az anyagi világot előírják? Mik azok a feltételek, melyek helyzetének javulását lehetségessé
teszik? És mi az a cél, melynek eléréséért öntudatosan érdemes munkálkodnia?
Láttuk már, hogy az ember állapotát a bukás idézte elő. A bukás távolította el őt léte forrásától, a Teremtőtől. Eredeti
tulajdonságaiban (tiszta, de nem tökéletes lényében, a törvények ismerete mellett az elhatározásnak számára biztosított
szabadságában) rejlett a bukás lehetősége. Az akarat szabadsága engedte meg, hogy arra határozza el magát, hogy megmaradjon a
fejlődése számára előírt, törvényes úton, vagy letérjen arról. Mind a két elhatározás maga után vonta a megfelelő következményt.
Aki megmaradt a törvényes úton, az simán és nagyobb rázkódtatások nélkül közeledett a kitűzött célhoz, aki azonban saját
elhatározásából letért az egyenes útról és nem a törvényben rejlő tényezőkre, hanem önerejére támaszkodva kívánt azontúl
haladni, annak viselnie kellett ennek az elhatározásnak következményeit. Útja nem vezetett többé simán és egy szerűen előre,
hanem azokat a nehézségeket kellett leküzdenie, melyek az egyenes útról való letéréssel járnak.
A bukás kifejlesztette azokat a tulajdonságokat, melyek életrekelésének a lehetősége az akarati elhatározás szabadságában
rejtett és amelyek az akaratnak törvényellenes irányban való érvényesítéséből szükségképp következtek. Ha vizsgáljuk ezeket a
tulajdonságukat, akkor azt fogjuk találni, hogy azok három főtulajdonságban gyökereznek: az önzésben, gőgben és a hiúságban.
Ezek fejlődtek ki abból az elhatározásból, hogy a szellemek egy része az előírt egyenes és törvényes útról letérjen és csupán saját
erejére és képességeire támaszkodva, önállóan alkosson, teremtsen. Mert mérhetetlen gőg kellett ahhoz, hogy a teremtett lény
annyira túlbecsülje erejét és képességeit, miképp feltehesse, hogy magát minden élet forrásától elszakítván és függetlenítvén, nem
csak tovább élni, hanem még teremteni is képes legyen. Hiúság kellett ahhoz az elhatározáshoz, mely vakká tette a szellemet
annak az alapigazságnak a megismerésére, hogy magát az életet és minden képességét Teremtőjének köszönheti és így azoknak a
forrása és igazi ereje Istenben rejlik, tőle teljesen elválva tehát élet el sem képzelhető. A megkísértett elválás és különállás
azonban magával hozta az önzésnek az életrekelését is, mely arra késztette a szellemeket, hogy önerejükből tőlük függő
teremtményeket alkossanak. És megszületett a tulajdonságoknak az a hármas csoportja, amely a bukott szellemeket jellemző
alaptulajdonságként fogva tartja és a lefelé vezető úton való haladásra ösztönzi.
Jellemző, hogy az önzés, gőg és a hiúság bírta reá a bukott szellemeket arra, hogy az egyenes útról letérvén és magukat Istentől
függetlenítvén, saját útjaikon haladjanak; de ezek a tulajdonságok nem tették a bukott szellemet szabaddá, hanem rabszolgájukká
és hajtják annál inkább igájukba, minél mélyebbre süllyed. Tehát az Isten hatalma alól való szabadulás helyett éppen az igazi
szabadságnak az ellenkezője következett be. Nézzünk csak körül itt a Földön. Ha eléggé elfogulatlanoknak érezzük magunkat,
akkor kezdjük magunkon.
Mi késztet arra, hogy az emberek rendes gondolkozási módja szerint vagyoni vagy hatalmi előnyöket szerezzünk magunknak?
Az önzés. Mi súgja hízelgő szóval a fülünkbe, hogy szépek, jók vagy okosak vagyunk? A hiúság. Mi indít arra, hogy lebecsüljük
felebarátunk képességeit és hivatva érezzük magunkat felette ítélkezni? A gőg. És ezzel még csak a szelídebb emberi
tulajdonságokat világítottuk meg.
De ha a sokkal súlyosabban mérlegelendő emberi tulajdonságokat boncolgatjuk, akár a mértéket nem ismerő kicsapongások
elkövetőiben, akár az embervért patakokban kiontó hatalmi túltengés vagy minden áron való vagyonszerzés betegeiben,
mindegyikben meg fogjuk találni azt a három alaptulajdonságot. Lehet, hogy egyikben vagy a másikban egyik vagy a másik
fejlődött ki inkább, de azért gyengébb árnyalatban meg lesz benne a többi is.
Pedig eredetileg tiszták voltunk mindannyian és ha le nem tértünk volna a számunkra kitűzött egyenes útról, akkor tiszták is
maradtunk volna. Bennünk volt az az isteni szikra, mely számunkra a kitűzött cél elérését biztosította. Hogy azután az akarati
elhatározás szabadsága megengedte a törvényes útról való letérést is és hogy ez a letérés olyan tulajdonságokat keltett fel bennünk,
amelyek eredetünk tiszta forrásával nem voltak semmiféle kapcsolatban, az alapjában véve semmit sem változtatott lényünkön,
mégis Isten gyermekei maradtunk, rendeltetésünk is ugyanaz maradt, ugyanazt a célt kell nekünk, bukott szellemeknek is
elérnünk, mint azoknak a testvéreinknek, akik nem tértek le a törvényes útról.
Minél messzebbre jutottunk azonban eredeti rendeltetésünk útjáról, annál inkább elhalaványodtak azok a tulajdonságuk,
melyek isteni származásunk szükséges következményei voltak. Minden megvolt relatíve a teremtésben is, ami abszolút
korlátlanságban megvan Teremtőnkben; és ezeket a tulajdonságokat kellett volna a végcél felé egyenes vonalban vezető úton
maradva, fejlesztenie és tökéletesítenie. A Teremtő alaptulajdonsága a szeretet, mely az értelem tökéletességében bölcsességgel és
igazságossággal párosul.
Ha most elfogulatlanul vizsgáljuk az ember tulajdonságait akár másokban, akár magunkban, akkor be kell ismernünk, hogy a
szeretetnek, bölcsességnek és igazságosságnak csak igen csekély mértékét vagyunk képesek az emberekben felfedezni, de ezek
helyett találhatunk számtalan olyan tulajdonságot, amelyet az önzés, gőg és hiúság válfajának kell minősítenünk. Leginkább
szembeötlik a hatalomvágy, mely a legkülönbözőbb cégérek alatt majdnem minden állami, társadalmi, felekezeti, sőt családi
kötelék keretében is több vagy kevesebb erőszakkal igyekezik érvényesülni. Itt az önzésen alapuló kapzsiság, mely ki nem
elégíthető éhességgel igyekezik magának minél többet megszerezni. Szomorú példáit látjuk az irigységnek, mely mások sikereit és
elért eredményeit úgy tekinti, mintha őket valami jogos igényüktől fosztanák meg.
Mindebből tehát azt vesszük ki, hogy az emberi szellemben levő tulajdonságok vagy olyanok melyek ere detével vannak
összefüggésben, vagy olyanok, melyek az akaratnak abból az eltévelyedéséből származnak, mely őt arra késztette, hogy a számára
kitűzött törvényes és egyenes útról letérjen. Az előbbi tulajdonságokat isteni, tehát elidegeníthetetlen tulajdonságoknak kell
megismernünk. Bármilyen messzire eltávolodtunk is eredeti rendeltetésünk útjáról, ezeket a tulajdonságokat, mert örökkévaló
forrásból eredtek és így az örökkévalóság magva rejlik bennük, sohasem veszíthetjük el egészen. Lehet, hogy azok teljesen aludni
látszanak, de azért a szikra, mely az Örökkévalóból támadt, teljesen sohasem aludhatik ki, hanem a hamu alatt láthatatlanul bár, de
égve marad mindaddig, amíg valamely mindent elsöpörni látszó orkán (a szenvedések és megpróbáltatások) az elfödő hamut el
nem fújja és a gyenge szikrát mintegy új életre nem kelti.
Számtalan szenvedő szellemi testvérünk lelkében volt alkalmunk a most vázolt folyamatnak törvényszerű lejátszódását
megfigyelni és így tapasztalásaink alapján állíthatjuk, hogy a legnagyobb sanyargatások által meggyötört szellem bensejében is ott
szunnyadoznak az isteni eredetből folyó tulajdonságok, még ha az emberi szem számára észre nem vehető, gyenge szikrácska
alakjában is. Ha talán ez a szikra még a szenvedések és megpróbáltatások viharának első rohamában nem is tudna az elfödő hamu
és törmelék alól felszabadulni, nem tesz semmit sem, majd jő még újabb és erősebb szélvihar, mely mindaddig meg fog újulni,
amíg a szikrát letakaró tömeget le nem fújja és azt teljesen fel nem szabadítja.
De amíg ez be nem következik, számolnunk kell, azokkal az időleges tulajdonságokkal, melyek létezése sokkal szembeötlőbb.
Ezek képezik az említett hasonlatban a hamut és a törmeléket. Ezek a tulajdonságok csak ideiglenesek, bármennyire jellemzőek és
szembeötlőek legyenek is. Előbb-utóbb eljő a szélvihar, mely előbb talán csak megingatja uralmukat, de azután bizonyosan
mindenestől elsöpri őket.
Bármennyire ragaszkodjék is az emberi szellem az önzés, gőg és hiúság hamis bálványaihoz, ezek uralma nem lehet
örökkévaló. Ha a szenvedések itt a Földön vagy odaát a szellemi világban előkészítik a talajt an nak a megismerésére, hogy azok a
célok, melyek elérésére akaratunk eddig irányozva volt, nem vezetnek a megnyugvás és boldogság országába, nem szerzik meg az
igazság megismerését, akkor feltámad bennünk az a vágy, hogy a helyes útra lépjünk, de életre kél az a reménység is, hogy ez a
vágy akaratunk munkábaszólíátása és a munka elvégzése után teljesülni fog.
Ez a munka nem könnyű, mert az isteni tulajdonságokat sok hamuval és törmelékkel födtük be. Ám az örökkévaló erősebb a
mulandónál és diadala, ha késik is, de okvetlenül be fog egykor következni. Segítenek a szelek is a hamu eltakarításánál, csak
akaratunk vállalja a munkát. Mert az akarat is isteni, tehát örökkévaló tulajdonságunk, ennek előbb vagy utóbb törvényes irányban
érvényesülnie kell, hogy többi örökkévaló tulajdonságaink ne csak pislogjanak, hanem a teremtésben uralkodó fejlődés
törvényénél fogva erősödjenek és fejlődjenek. Tudjuk, hogy sem a természetben, sem a szellemi életben nincsen ugrás, a fejlődés
tehát csupán fokozatos és emberi mértékkel mérve, csak lassú lehet. Akaratunknak így szakadatlan munkálkodást kell kifejtenie,
legyőzvén az útjában álló akadályokat és lankadatlanul törtetvén előre. Ebben a szakadatlan gyakorlatban erősödik meg az eleintén
még gyenge akarat és fokozatosan fejlődik erőssé és naggyá, mely képes lesz majd minden útjában álló akadályt legyőzni. Hiszen
benne van az örökkévalóság ereje, csak fel kell azt kelteni és törvényes munkába kell szólítani!
A fejlődésnek ebben az irányában megváltozik azután az emberi szellem alapszíne. Ami azelőtt jellemző volt benne és
leginkább szembe ötlött, az mindinkább elhalványodik. Az önzés, hiúság és gőg összes változatai vesztenek erejükből és
erősödnek azok a tulajdonságok, melyek a szeretettel, türelemmel és elnézéssel vannak rokonságban.
Az emberi tulajdonságoknak, melyeket helyesebben a szellem tulajdonságainak kellett volna neveznünk, ez a fejlődése és
átalakulása is, mint minden egyéb, csak fokozatosan történik, de azért ezt a folyamatot, ha már bekövetkezett, még egyetlen földi
élet szűk határa között is megfigyelhetjük.

EMLÉKEZÉS. GONDOLATOK FORRÁSA

A legfontosabb emberi képességek egyike a visszaemlékezés. Ez az alapja az emberi ismeret gyűjtésének, ez teszi
lehetségessé, hogy az ember ne csak összegyűjthesse, hanem el is raktározhassa és azután értékesíthesse összegyűjtött ismereteit.
Nem akarok itt az emlékezés nagy fontosságával és általában ismert részleteivel bővebben foglalkozni, hiszen azok minden
értelmes ember előtt úgy is ismeretesek. A spiritizmus szempontjából csak arra kell itt kiterjesz kednem, hogy az ember
visszaemlékezése nem terjed tovább a jelenlegi földi élet határánál, arra pedig, ami a születése előtti időre vonatkozik, nem képes
visszaemlékezni. Azért van ennek itt különös jelentősége, mivel abból, hogy emlékeink között semmi olyast sem találunk, ami
korábbi életünkre vonatkoznék, rendszerint még azok is, akik nem tagadják a szellem létezését, azt szokták következtetni, hogy a
szellem élete is a test születésének pillanatával kezdődik.
Eddigi fejtegetéseink szerint azonban a Földön testetöltő szellem életének kezdete és ezt követő folyamata sokkal régibb
időkre vezet vissza, mint amikor testünk megszületett; és így jelenlegi földi életünket sok előbbi élet előzte meg. Hogy
egyeztethető tehát ez össze az ez életekre való visszaemlékezés teljes hiányával?
Emánuel szellem hasonló tárgyú kérdésre azt válaszolta, hogy az emberi szellemnek jelenlegi fokozatán két fajta emlékező
tehetsége van. Ha a szellem a testetöltés alkalmával az anyaggal összekapcsolódik, akkor az események, melyek az ember
környezetében történnek, csupán az agyára gyakorolt benyomások útján juthatnak tudomására. Korábbi testetöltésének fizikai
emléke ilymódon természetesen teljesen elvész számára. Az embernek semmi haszna sem volna abból, ha a korábbi földi élet
aprólékos eseményeit ismerné is. De a szellemi összes érték, vagyis többé-kevésbé jól felhasznált múltjának az eredménye el nem
veszíthető tulajdona. Földi életébe magával hozza mindazt a bölcsességet, jóságot és az igazság megérzésének mindazt a képessé-
gét, melyet magának kiküzdött és amelyet semmiféle külső esemény, így tehát a testetöltés sem, csupán a bukás képes
ideiglenesen elhomályosítani. A földi élet tükörképei a szellemi életben megvannak és ha az emberi emlékezés fotografáló lemezét
betegség, vagy halál meg is semmisíti, a szellem számára mégis megmarad így az esemény képe, de csak bizonyos meghatározott
fokozat teszi a szellemnek lehetővé, hogy azokat a képeket ismét láthassa és megérthesse.
»Ha tehát azt hiszitek, — mondja Emánuel, — hogy az emberi szellemnek van a fizikaitól elkülönített szel lemi emlékezete is,
akkor igazatok van; csakhogy nem a halál tárja föl számotokra a szellemi emlékezés kincseit és nem a testetöltés bont mindent
eltakaró, sűrű fátyolt azokra a képekre. Különböző szellemek megnyilatkozásaiból, kik olyan gyakran tagadják az újratestetöltés
lehetőségét, kivehetitek, hogy nem a szellemi életbe való belépés teszi láthatóvá a szellemnek korábbi élete fejlődési fokozatait.
De ha valamely tökéletes szellem ölt a Földön testet, mint amilyen például Krisztus volt, akkor annak szellemi emlékezete nem
homályosodik el. Az anyagi világok törvénye felett állván, nincsen szüksége az anyag fotografáló lemezére, hogy az események
tudatába jussanak. Szellemi tekintete előtt úgy a jövendő, mint a múlt nyíltan fekszik.«
Emánuel szerint nagyon kicsinyes felfogásra vall, ha az emberek azt mondják: »mit ér nekünk valamely előző élet, amelyről
semmit sem tudunk?« Mindennek, amivel az ember találkozik, csak az az igazi értéke van, hogy az embert fejleszti, bölcsebbé,
tisztábbá, nemesebbé teszi. Az, hogy mik vagyunk, keresztüllátszik úgy a lélek világos fátyolán, mint az anyag durvább burko-
latán. Kevés értéke volna annak, ha tudnánk, hogyan hívtak és miként éltünk korábbi testetöltésünk idejében. Az a fontos,
mondhatni a fő dolog, hogy azt elidegeníthetetlen tulajdonunk gyanánt megtarthassuk, amit a haladás számára nyújtott alkalmak
felhasználásával valódi értékünk emelésére el tudunk sajátítani.
»Szellemi növekedéseteknek világosságot kell szerezni számotokra és nem reátok tukmált, parányi képek segítségével kell
erőltetve növekednetek. Örök törvény ez, mely Isten szellemi teremtése örökös szabadságában gyökerezik. Értsétek meg jól, ha
örökös szabadságról beszélek. Szabadságotok megengedi nektek, hogy önmagatokat rabszolgákká tegyétek, de Isten törvényei
nem kényszerítik a szellemet, csak vezetik őt. Ha a törekvő szellemet, a törvények határain átröpülve, felemelitek a tökéletes
szeretet fénylő tengerébe, mely minden más tökéletességet magában foglal, akkor a törvények felett állva, uraivá lettetek azoknak
az erőknek, melyek addig vezetőitek és felemelőitek voltak.«
Világosan és félre nem magyarázható módon következik az előadottakból, hogy a földi élet részleteinek ismerete nagyon kevés
jelentőséggel bír a szellem igazi haladása szempontjából éppúgy, amint a nemzetek igazi előbbrejutásának igazi segítő eszköze is
nem a múlt történeteinek részletes ismerete, hanem azoknak a tanulságoknak megismerése és e megismeréseknek az elhatározó
pillanatokban való érvényrejutása, amely a nemzetek felfogásában, elhatározásaiban, intézményeiben, kultúrájában, sőt
politikájában is kifejezést talál. A múlt eseményeinek ismerete csak akkor hozhat a nemzetnek is igazi hasznot, ha abból levonja a
tanulságot és ismeretét így hasznossá teszi.
Az egyén magával hozza a földi életbe azokat a szellemi értékeket, melyeket magának a korábbi életek ben szerzett. A hármas
lény emlékezetében azonban tudatosan nincsenek meg a korábbi életek részletei, mert előhaladásához ezeknek a részleteknek az
ismerete nem is szükséges. Ebben a földi életben új, tiszta fotografáló lemezre rajzolódnak emlékei, melyek csak ennek a földi
életnek a határaira terjednek ki.
De a földi életünk határai közé szorított emlékezésnél sokkal fontosabb az a szellemünkben elrejtve levő emlékezés, mely a
szellem korábbi tevékenységének az egész eredményét magában foglalja. Az emberi szellem értékét ugyanis az a munka szabja
meg, melyet bukása után javulása és erkölcsi nemesbülése érdekében önzetlen odaadással elvégzett. Ha eddigi életeiben semmi
vagy csak igen kevés ilyen munkát végzett, akkor az eredmény is megfelelő lesz. A munka különböző értéke természe tesen
különböző eredményt hoz létre. De bárminő legyen is ez az eredmény, ez fogja azt az igazi értéket megszabni, mely őt a szellemi
élet hierarchiájában megilleti. Mert a szellemek között elképzelhetetlen sokaságú fokozat és árnyalat van. És az a fokozat, melyet
a szellem, mint ilyen elfoglal, szoros kapcsolatban van azokkal a gondolatokkal, melyek magában a szellemben élnek.
A gondolatok forrása tehát abban az előttünk rendszerint ismeretlen szellemi visszaemlékezésben van, mely összes korábbi
életeink eredményeit magában foglalja, és amely szellemi fokozatunk meg nem hamisítható kifejezője. Tehát akképp
gondolkozunk, aminők valójában vagyunk.
Ezek szerint a gondolatok forrása magában a szellemben van. De ez csak az egyik forrás. A szellem ugyanis nem egészen
különálló lény a mindenségben, hanem közös eredeténél fogva összefügg az egész teremtéssel és ez az összefüggés megengedi,
hogy más szellem gondolatai is hatást gyakoroljanak reá. A magasabban állók tisztább és nemesebb gondolatai nagy segítségére
lehetnek a szellemnek, ha azokat befogadja és gyakorlatilag értékesíteni igyekszik, az alacsonyabbak gondolatai azonban szintén
hozzáférkőzhetnek és a szellemben rejlő hasonlóságnál fogva hatással lehetnek reá, ha magát azoknak minden megfontolás nélkül
átengedi. Úgy a magasabb, mint az alacsonyabb testvérek gondolatai magából a szellemből is váltanak ki gondolatokat, melyeket
rendszerint a maga gondolatának tart a szellem. Ezeknek a forrása tehát nem csupán magában a szellemben keresendő.
Vannak azután olyan gondolatok is, melyek hosszas és fáradságos munka gyümölcseként, mintegy egyszerre támadnak a
szellemben, de tulajdonképpen ezek is csak lassú érés után jutottak tudatába, amint ezt Emánuel szellem oly világosan kifejti: »Az
ember önállósága mindig kérdéses valami. Az összes emberek többé-kevésbé ki vannak téve a szellemek befolyásának és boldog
az az ember, aki akaraterejének a megfeszítésével és vágyakozásával, mely cselekedeteiben is kifejezésre jut, tiszta szellemeket
vonz magához és lehetővé teszi nekik, hogy gondolataikat mind világosabban megérttessék vele. A legtöbb embernek az a hibája,
hogy végletek között mozog: vagy tagadja a szellemi befolyást gondolatvilágára, vagy gondolatait, ha nem is kizárólag, de fő-
képpen idegen befolyásból fakadóknak tartja. Még a mintegy önkéntelenül hozzátok szállt gondolatokat sem tulajdoníthatjátok
mindig idegen befolyásnak, mert az igazság valamely megismerése hirtelen is támadhat fel bennetek, mint az éppen elért fejlődési
fokozat eredménye. Évek óta dolgozhattatok már előhaladásotokon, végre elértétek a megfelelő fokozatot, mely nektek az igazság
bizonyos fokú megismerését megengedi, teljesítettétek az előírt feltételeket — talán lassan és sok fáradsággal — de végre
teljesítettétek és hirtelen fellángol bennetek a megismerés. Az igazság megismerését mindig ki kell küzdenetek, az sohasem adható
ajándékba. Ha felfelé törekvő szellemetek valamely megismerés fénykörébe felemelkedett, akkor hirtelen és közvetetlenül támadt
gondolata által is tanúságot tehet elért fokozatáról, ha a gondolatot kifejezésre juttatja. Sohase vonjatok szűk határokat, ne
mondjátok valamiről, amit nem vagytok képesek teljesen kifürkészni: „az egyik kizárja a másikat.” Isten törvényeinek
egymásbakapcsolódását nem tudjátok mérlegelni. Jövendő évszázadok mind világosabbá fogják tenni azokat az emberiségnek és
mindinkább ki fogják küszöbölni azt a hibát, hogy annak, ami tökéletlenségeteknél fogva előttetek még nem kész körvonalakban
tűnik fel, túlságosan szűk határokat szabjatok.”

GONDOLATOK, ÉRZÉSEK, VÁGYAK

A gondolatok és érzések keletkezése legtöbb esetben teljesen ismeretlen előttünk; nem figyeljük meg azok keletkezését és így
azt sem tudjuk, hogyan támadnak bennünk. De még ha megfigyeljük is, akkor is csak a legritkább esetben sikerül azok
keletkezését és forrását helyesen megállapítani, bármilyen fontos dolog lenne is ez. A gondolat ugyanis hatalmas erőforrás;
minden, amit az ember alkotott, gondolatból eredt; maga a világ is Isten teremtő gondolatának alkotása.
Nem csoda tehát, hogy a gondolkodók minden időben sokat foglalkoztak a gondolatok igazi természetének megállapításával,
csakhogy ennek a megállapítása igen nehéz, mert többé-kevésbé összefügg az illető szubjektív felfogásával, sőt néha vallási
nézeteivel is. Semmi sem nehezebb ugyanis a bensőnkben lejátszódó folyamat pontos megfigyelésénél. Az ember annyira eggyé
lett az anyaggal, hogy a legtöbb ember meg van róla győződve, hogy csupán az érzékek segítségével lehet igazán megfigyelni és
tapasztalást szerezni. Helyesen úgy lehetne ezt az állapotot jellemezni, hogy az ember figyelme és lelki látása kifelé van
irányozva. Mindent többé-kevésbé pontosan megfigyel és meglát, ami önmagán kívül történik és ha nem neveli reá magát és pedig
erős elhatározással és akaratereje teljes megfeszítésével, akkor mindig csak kifelé fog tekinteni és lelki szemei sohasem fognak
befelé nézni, hogy azt a benső folyamatot is megfigyeljék és meglássák, amely lelkében lejátszódik. Pedig ez igen fontos, sőt
elengedhetetlen feltétel az emberi szellem igazi előhaladása szempontjából.
A gondolatok támadnak és így életrekelvén, a bennük megnyilatkozó erő fokozatához képest rövidebb vagy hosszabb ideig
élnek és hatnak is. Ezek a mindenünnen előtörő gondolatok, bár számunkra láthatatlanul, körülvesznek bennünket, betöltik
környezetünk légkörét és ha átengedjük magunkat minden kritika nélkül e légkör befolyásának, akkor ezek a gondolatok
uralkodnak is felettünk. (Ezért mondja egyik angol író: azok vagyunk, ahogyan gondolkozunk.) De ez az uralom csak időleges,
mert mindannyian szabad akarattal vagyunk felruházva és csak tőlünk függ, hogy éljünk akaratunkkal. Ha nem élünk vele, akkor
játéklabdáivá leszünk nemcsak láthatatlan, hanem látható környezetünknek is, míg ha érvényesítjük akaratunkat, akkor
felszabadulunk az ideiglenes rabságból és uraivá leszünk a helyzetnek. Az említett tétel tehát az öntudatosan gondolkodó és akarni
tudó emberre nézve megfordítva áll: akkép gondolkodunk, amilyenek vagyunk.
Éppen annál a nagy befolyásnál fogva, amelyet a gondolatok reánk gyakorolnak, nagyon fontos, hogy tisztában legyünk a
gondolatok forrásával és azok természetével. Meg kell állapítanunk, hogy a bennünk támadó gondolatok nem mindig belőlünk
erednek, mert a szemeinkre nézve láthatatlan szellemi világ a maga különböző fokozatú lakóival szüntelenül körülvesz minket és
ez a környezet is szakadatlanul szül és küld ki gondolatokat. Gyakran tapasztalhatjuk, hogy egész idegen gondolatok támadnak
bennünk. Ezekről feltehető, hogy láthatatlan testvéreink árasztottak el velük, de azért a legtöbb gondolat forrását keressük csak
mégis magunkban. Minthogy pedig akképp gondolkodunk, amilyenek vagyunk, akkor, ha megfigyeljük gondolatvilágunkat,
ahelyett, hogy figyelmünket kizárólag környezetünkre irányoznánk, majd a helyes kritika segítségével megállapíthatjuk
szellemünk fokozatát és értékét is.
De nemcsak a gondolatok, hanem az érzések megfigyelése is felette fontos az emberre nézve. Annak a pontos meghatározása,
hogy mi tisztán gondolat és mikor vegyül az érzéssel össze, csak szorgos figyelem mellett lehetséges. A gondolatok és érzések
ugyanis nincsenek élesen elválasztva egymástól, hanem többnyire összevegyülnek. Már pedig az érzések legalább is olyan
fontosak, mint a gondolatok. Azt lehet állítani, hogy akképp érezünk, amilyenek vagyunk. Ha tehát meg akarjuk önmagunkat
igazán ismerni, akkor figyeljük meg és bíráljuk is meg gondolatainkat és érzéseinket és ezen az úton megismerhetjük igazi
fokozatunkat és értékünket.
(Szellemi vezetőink egyik korábbi szellemi nyilatkozat kiegészítéséül a következőket mondták nekünk a gondolatokról és
érzésekről. Egyik szegény testvérünket ugyanis évszázadokon át üldözték és átkozták olyan szellemi alakok, kiket ő azok
szellemeinek ismert fel, akiket földi életében üldöztetett és kínoztatott. Ezt magyarázták meg nekünk a következőkben.
»Nekem, kedves gyermekeim, a mai eseményekről fel kell benneteket világosítanom. Egyik vagy másik közületek, aki a
látottakat és hallottakat alaposan vizsgálgatja, azt kérdezhetné, miként lehetséges az, hogy olyan nagy bűnnel terhelt szellem, mint
amilyen ma itt megnyilatkozott, kinek emberi számítások szerint már mintegy 500 év óta ilyen szenvedések között kell élnie,
melyektől most sem képes megszabadulni, nemcsak ő maga, hanem áldozatai is olyan alacsony fokozaton vannak, hogy régi
hóhérukat állandóan követik és átkozzák? Holott nagy szenvedések között halván meg, régebbi bűneiknek nagy részét már le
kellett volna vezekelniük. Miként lehetséges ez? Nem tudom, hogy valaki közéletek feltette-e magában ezt a kérdést? De el
akarjuk kerülni, hogy az, aki feltette, kétségben maradjon. Régebbi oktatásokból tudjátok már, kedves gyermekeim, hogy az em -
beri szellem Isten teremtménye, kit Isten felruházott azokkal a szükséges szellemi tulajdonságokkal, melyek képesítik őt arra,
hogy kiszabott útján haladhasson és önállóan munkálkodhassék és fejlődhessék. Az emberi szellem, szellem Isten szelleméből,
akinek akarata van Isten akaratából és szeretete Isten szeretetéből. De mindezeket a tulajdonságokat csak relatíve és csak olyan
mértékben bírhatja, ahogyan ezek az isteni tulajdonságok az emberi teremtésben meglehetnek. Isten a teremtő, az ő szelleme
teremtett. Tehát a teremtésnek az ő szelleme a forrása. Az ő szelleme akart teremteni és úgy akarta ezt, amint történt. Kedves
testvéreim, az ember is teremthet, mert Istentől szellemi tulajdonságokat kapott és abban a mértékben, amint azokat saját
munkájával fejlesztette, ő is teremthet és teremt is. Így tehát az ember is teremtő? És mit teremt az ember? Gondolatokat, amelyek
csirájukban benne támadnak és amelyekben mindaz benne van, amit óhajt, ami után vágyódik, amit tudva vagy nemtudva kívülről
kap és ami azután feltódul lelkében. Ezekből a gondolatokból, ha egyszer életre keltek, fejlődnek ki az érzések. Az érzést a
gondolat szüli. Ameddig a gondolat gondolat marad, az nem egyéb, mint a szellem teremtésének az eredménye, de mikor már
érzéssé alakul, akkor már a szellem munkálkodásának, tevékenységének egy részét képezi. Itt már nemcsak a szellem működik,
hanem a lélek is. Ha azután az érzés így élővé lett, akkor kifejezést kíván a szó formájában. A szó már veszedelmet rejt magában.
Ha kimondtuk, akkor a gondolat nincs többé hatalmunkban, hanem tetté fejlődött és a sérelem, melyet, mint a tárgyalt esetben is,
elkövetett, a következmények törvényénél fogva valamely emberrel vagy dologgal szemben mindaddig megmarad, míg az rajta be
nem töltötte feladatát, célját és így a teremtés a teremtővel nem egyesült. Amíg ez meg nem történt, addig a szó, a terem tés önálló
marad. És így van ez a tettekkel is. Gondoljátok csak meg, minő igazságtalan volna esetünkben, ha azok a szerencsétlen egyének,
kiknek szörnyű testvérük annyi szenvedést és fájdalmat okozott, évszázadokon át követnék és átkoznák őt. Ezt csak azok tehetik
és teszik is, akik szintén hasonló borzasztóságokat követtek el és még eddig sem tudtak megjavulni. De ilyen már csak kevés van,
és ezek tényleg üldözik is őt. A többiek már megismeréshez jutva, egy vagy több földi életben levezekelték bűneiket és azok a
gondolatok és érzések, melyek őket kínzójukhoz kapcsolták, már rég harmonikusan egyesültek velük. Amikor pedig a gondolat
teremtőjével egyesült, elveszítette hatóképességét. Csak azok követik testi érzéseikkel kínzójukat, akiknél ez az egyesülés még
nem történt meg vagy az egyesülési folyamat még nem fejeződött be. De ezen a szellemek nem követik őt saját egyéniségükben,
hanem csak gondolataikban és érzéseikben, amelyek a vázolt módon testetöltöttek és munkájukat mindaddig végzik rajta, míg ez a
szerencsétlen meg nem tér, ekként le nem győzi üldözőit és így egyesül fájdalmas gondolataival ő is. Ne gondoljátok tehát, hogy
azok, akik őt üldözik, tényleg ugyanazok, kiket ő kínozott és ezek viszont hasonlóképpen bánnak kínzójukkal; hanem úgy fogjátok
azt fel, hogy a testetöltött gondolatok nem hagyják őt mindaddig nyugton, amíg munkájukat rajta el nem végezték. És ez addig
tart, amíg a kiegyenlítés munkája be nem fejeződött. Mindezt azért mondtuk el nektek, hogy tudjátok, miképp megy végbe a
vezeklés és kiegyenlítődés. Mert a gondolatok ekképpen élnek és mindaddig nem tűnnek el, amíg a jelzett folyamat be nem
fejeződött, még ha el is felejtették őket. Azért jó annak, aki gondolatait féken tudja tartani, mert ha azok már érzésekbe mentek át
és ha törvényellenesek, súlyos következményeikkel tovább élnek és ezeknek ti vagytok a teremtői. Azért ügyeljetek
gondolatotokra. Mert ameddig azok gondolatok maradnak, addig még hatalmatokban vannak és még ha érzésekké válnak is, urak
maradhattok felettük és kormányozhatjátok azokat, hogy a törvényes pályában maradjanak. De ha ezt elmulasztjátok, akkor az már
a ti hibátok, akkor teremtőképességeteket rossz irányban gyakoroltátok.)
Nem kell éppen odáig mennünk, mint némely teozóf, aki azt állítja, hogy a gondolatok élő lények, amelyek el vannak telve
azzal a törekvéssel, hogy életüket meghosszabbítsák. Minthogy azonban csak addig élhetnek, ameddig a gondolkozó által a
gondolatba öntött erő ki nem merül, igyekezetük arra van irányozva, hogy a gondolkodóban hasonló gondolatokat támasszanak és
így hasonló testvéreikből merítsenek újabb erőt, mely életük tartamát meghosszabbítja. Ezt a folyamatot igazán képtelenek
vagyunk minden kifogáson felülálló módon megfigyelni és megállapítani. De azt már igazán minden befelé is nézni tudó ember
megfigyelheti önmagán, hogy gondolatvilága, vagyis azok a gondolatok melyekkel foglalkozik, reányomják bélyegüket egész
lényére és ha erős akarattal nem veszi kézbe gondolkozásának irányítását, akkor gondolatai tényleg hatalmukba kényszerítik és reá
nézve állani fog az angol író tétele: azzá lesz, ahogyan gondolkozik. Gondolatainak a légköre úrrá lesz felette, hatalmába keríti
érzéseit is és akaratának igen erős megfeszítésére lesz majd szüksége, hogy ismét kiszabaduljon az önalkotta rabszolgaságból.
Ebben a küzdelemben, melyet az alacsony fokozaton álló emberi szellemnek ekképp folytatnia kell, figyelembe kell még a
következőket is vennie. Az ember olyan szellem, akit fokozata az anyagi világok légkörébe utalt, hogy ebben a légkörben feladatát
teljesíthesse, fel kellett magára vennie az anyagot, emberi testet kellett öltenie. De a testetöltéssel nem vesztette el szellemi mi -
voltát, szellem maradt emberi testben is, nem került ki tehát a testetöltéssel a szellemi törvények hatalmi köréből, s amikor az
anyagi törvények hatása alá jutott, nem szűntek meg reá nézve a szellemi törvények sem. Egyik hatalmas törvény a szellemi
világban a hasonlók vonzásának a törvénye, mely a hasonló gondolkozású és fokozatú szellemeket egymáshoz kapcsolja és ezt
sokkal szorosabban és kizárólagosabban teszi, mint a földi életben, ahol szintén tapasztaljuk, hogy a hasonló gondolkodású, ízlésű
és műveltségű emberek vonzódnak egymáshoz. Ez a szoros kasztszerű tömörülés a szellemi világban majdnem teljesen kizárná a
fejlődést és előbbrejutást, ha nem érvényesülnének más, nem kevésbé hatalmas törvények, mint például az összetartozás (szoli-
daritás) törvénye, mely a közös eredet el nem veszíthető következménye. Ez a törvény az egész teremtést össze foglalja és így a
legmagasabbat összeköti a legalacsonyabbal. Ez a törvény tehát hatalmas segítségére szolgál a helyzetén és állapotán változtatni
óhajtó szellemnek, ha saját akaratát munkába szólítja és gondolatvilágát így lehetőleg megtisztítja. De azt akarnia kell, ez az
eredeti rendeltetéséből eredő, elengedhetetlen feltétel.
A hasonlók vonzásának törvénye érvényben van az emberi testben levő szellemre nézve éppen úgy, mint az összetartozás
törvénye is. Az előbbi környezetébe vonzza a hasonló módon gondolkozó és érező szellemi testvéreit, kikkel az összetartozás
törvénye kapcsolja össze, mert a földi test, mint anyag alsóbbrendű és nem képes a felsőbbrendű szellemi törvények hatályát meg-
szüntetni. A hasonlóan gondolkozó szellemi testvérek a maguk gondolataival erősítik és táplálják azt a gondolatkört, amelyet az
ember magának alkot.
Gondolataink öntudatos ellenőrzése tehát okvetetlenül szükséges előhaladásunkhoz, mert különben láthatatlan környezetünk
káros befolyásának ki vagyunk teljesen szolgáltatva. Ennek a befolyásnál a legbiztosabb ellensúlyozója saját akaratunk, ennek kell
ebben a küzdelemben a döntő szót kimondania. De más hathatós segítő eszköz is áll rendelkezésünkre, mint p.o. az összetartozás
már említett törvénye, mely a teremtésben legmagasabban állót összekapcsolja a legalacsonyabban állóval. Amikor tehát ez a
törvény kitesz bennünket annak a befolyásnak, amely az alacsonyabb testvérek részéről fenyeget, akkor megengedi számunkra a
magasabban állók segítségét is, amelyet azonban akaratunk munkábaszólításával kell megszereznünk. Továbbá ott van
gondolataink és érzéseink világában az a segítő eszköz, mely helyes irányban munkába állíttatván, az előhaladásnak szintén
hathatós tényezője: a vágy. A vágy a tökéletlenség jellemző érzése, mert csak olyan után vágyódunk, amit még nem bírunk; ami
már birtokunkban van, az nem képezheti vágyakozásunk tárgyát. Annak, aki elérte a tökéletességet és így mindent elért, ami
elérhető, nincs már alkalma valami után vágyódnia, hiszen a tökéletességben minden benne foglaltatik. Míg ez a számunkra
felfoghatatlan állapot be nem következik, addig gondolataink és érzéseink között ott lesznek mindig a vágyak, melyek olyan
valaminek a megszerzésére vannak irányozva, amivel még nem bírunk.
A vágyakat, mint tökéletlen fokozatunkkal kapcsolatos érzéseket szintén felhasználhatjuk és fel is kell használnunk erkölcsi
haladásunk elősegítésére. Ha uralkodni tanultunk gondolataink felett, akkor megkezdtük a munkát lelki világunk öntudatos
megtisztítására. Ekképp többé-kevésbé teljes sikerrel megszabhatjuk magunknak azt is, hogy mi után vágyódjunk.
Gondolatvilágunkban felállítottuk magunknak az ideált, melyet elérni igyekezünk és ezzel vágyainknak is irányt szabtunk: az után
fogunk vágyódni, hogy ezt az ideált minél bizonyosabban és gyorsabban érjük el.
A vágyak tehát a földi embernek szakadatlan kísérői; ezeket a le nem rázható kísérőket kell szintén felhasználnia magasabb
célok elérésére. Ha vágyainkat nem irányozzuk, úgy mint a legtöbb ember, vagyoni, hatalmi, hiúsági és egyéb, az erkölcsi célok
szempontjából teljesen értéktelen, sőt káros előnyök elnyerésére, hanem az után vágyakozunk, hogy felismert hibáinktól
megszabaduljunk, magunkat megtisztítsuk, felebaráti szeretetet érezzünk és azt gyakoroljuk is: akkor legjobb úton vagyunk, hogy
ezt meg is valósíthassuk!
Így lesz eszközévé a tökéletlenség jellemző érzése a tökéletlenségtől való fokozatos szabadulásnak; természetesen nem máról
holnapra, hanem akaratunk teljes munkábaszólításával, fáradságos munkálkodás árán, a fokozatos fejlődés törvénye szerint.
Itt csak röviden lehetett és kellett a mindenségben uralkodó törvények egymásba kapcsolódását érintenünk, hogy az emberben
támadó gondolatok, érzések és vágyak jelentőségét megvilágítsuk. Magukkal a törvényekkel, azok hatásával és jelentőségével lesz
alkalmunk később bővebben foglalkozni.

AZ EMBER LÁTHATÓ ÉS LÁTHATATLAN KÖRNYEZETE

Az eddig elmondottakból tudjuk már, hogy az ember gondolkozó és akaró egyénisége valamely bukott szellemnek emberi
testben történt inkarnációja. Tudjuk, hogy eredetének közösségénél fogva kapcsolatban van a mindenséggel és annak bármilyen
parányi, de egyik kiegészítő részét képezi. Ezt a kapcsolatot nem szabad egy pillanatra sem szem elől téveszteni, ha az embert, és
annak lényegét, valamint feladatait meg akarjuk ismerni.
 A kapcsolat az ember és a teremtés többi része között szakadatlanul megvan és ha ezt a kapcsolatot nem is tudjuk mindig
megérezni, és minden kétséget kizáró módon megállapítani, ez soha sem szűnik meg létezni. Tapasztalható ez az ember és látható
környezete között, de megvan az az ember és láthatatlan környezete között is.
Az embernek és látható környezetének egymásra való hatását szakadatlanul észlelhetjük. Az ember születése pillanatától
kezdve szüntelenül ennek a környezetnek a hatása alatt áll. A család, amelynek a körében napvilágot lát, a játszótársak, az iskola, a
tanítás, a példa, mely az életben körülötte lejátszódik, mind befolyással van az emberre és ez a befolyás annál erősebb, minél
fogékonyabb és befolyásolásra alkalmasabb az ember, akire a befolyást gyakorolják és minél kevésbé van az illetőnek az
ítélőképessége és akarata kifejlődve. De hogy az emberre környezete nagy befolyást gyakorolhat és legtöbb esetben gyakorol is, az
olyan köztudomású tény, hogy bizonyításával azt hiszem, nem kell bővebben foglalkoznom.
Pedig az ember a Földön vegyes társaságba került. Igen eltérő fokozatú szellemek inkarnálódnak itten, hogy az anyagi test
segítségével érintkezésbe léphessenek egymással. Ez a különféle fokozatú testvérekkel való érintkezés teszi lehetővé, hogy az
ember sokkal bővebb tapasztalatokat szerezhessen a Földön, mint a szellemi világban, ahol a hasonlók vonzásának a törvénye
uralkodik, ami az érintkezést bizonyos szűk határokon túl nagyon megnehezíti, sőt gyakran ki is zárja.
A földi életnek tehát egyik célja az, hogy a különböző fokozatú szellemeknek egymással való érintkezését lehetségessé téve, a
tanulásra és tapasztalatok szerzésére nézve bővebb alkalmat szolgáltasson. Több más célra később fogunk rátérni.
Ez a magasabb szempont magyarázza meg annak a lehetőségét, hogy környezetének olyan befolyása van az emberre nézve. A
környezet ugyanis nem az egyetlen és nem a fő nevelője az embernek. Ez csak hatást gyakorol reá. És ez a hatás annál erősebb,
minél kevesebb öntudatossággal engedjük át magunkat ennek a hatásnak.
Ha ezt a törvényt megismertük és akaratunkat szilárd elhatározással munkába szólítottuk, akkor ez a befolyás csupán olyan
irányban fog igazán érvényesülni, amelyben ezt az érvényesülést megengedjük. De hogy ez tényleg így is legyen, ahhoz az akarat
teljes megfeszítése elengedhetetlen feltétel.
Ám nemcsak a látható, hanem a láthatatlan környezetnek is van befolyása az emberre. A szellemi világ ugyanis nincsen térben
elválasztva a szemeink számára látható világtól, ugyanabban a térben él és végzi munkáját a szellemek világa is. Az egyiket a
másiktól csak állapota választja el. Ebből azután szükségképp következik, hogy a számunkra láthatatlan világ éppen úgy körülvesz
bennünket, mint a látható.
Az ember is szellem és ez a lényege megmaradt a testetöltés után is. Szellemi környezete tehát kapcsolatban van vele, még ha
nem is érzi ezt a kapcsolatot. És ez a láthatatlan környezet szintén befolyást gyakorol az emberre.
Tudjuk már, hogy a szellemi világban a hasonlók vonzásának a törvénye uralkodik, ez kapcsolja össze szorosan a hasonló
fokozatú szellemeket. Ebben a szoros kapcsolatban még inkább ki vannak téve a szellemek a környezet befolyásának, mint a
Földön az emberek, és ez a befolyás annál erőszakosabb, minél alacsonyabb a szellemek csoportja, melyben az érvényesül. A
magasabban állók ugyanis tisztelik a szellem eredeti adományát, az akaratot, melyet Teremtőjétől kapott. Ez az akarat van hivatva
a lefokozottság állapotából a szellemet magasabb szférába emelni. A magasabbra emelkedés azonban mindig csak a szellem saját
akarata segítségével történhetik. A magasabban álló szellem ismeri ezt a törvényt és azt nemcsak akkor veszi számításba, amikor a
maga haladásáról van szó, hanem akkor is, amikor szellemi testvére igazi haladását kívánja elősegíteni. Be folyása tehát a jó barát
tanácsadásához hasonlít, míg az alacsonyabbak befolyásolása erőszakos, gyakran kellemetlen, sőt néha ellenállhatatlannak tetsző
kényszer alakjában érvényesül.
Sohasem lenne szabad elfelejtenünk, hogy a földi ruhában, a testben is csak szellemek vagyunk, így tehát most is alá vagyunk
vetve a szellemi törvényeknek. E törvények egyike, amint már mondottuk, a hasonlók vonzásának a törvénye. Ez a törvény szabja
meg láthatatlan környezetünket. Gondolataink és érzéseink igazi tartalma, melyet a számunkra láthatatlan szellemi világ elől a
törvényben rejlő erőnél fogva nem rejthetünk el, szabja meg számunkra a láthatatlan környezetet és e befolyás természetét és
mértékét is.
»Minél tisztább a szellem, — mondja Emánuel, — annál kevésbé érezi a lesüllyedt szellemek világai váltakozó vagy
szakadatlanul érintő hullámainak reánehezedő, lenyűgöző elemeit. Amint az egész szellemi életet törvények irányítják és
tökéletesítik, úgy a megszerzett tisztaság, erő és bizonyos szellemi fokozat is határt szab a kísértések lehetőségének, mely
áthághatatlan, mert törvényen alapul. Az egyház azt tanítja, hogy a szellem, ha testét levetette, nem követhet el többé bűnt és csak
az időpontban téved, mert nem a test levetése, a halál képezi a határt, hanem valamely elért fokozat. Minden további megszerzett
fokozat bizonyos bűnöket és hibákat lehetetlenné tesz a szellem számára. És amint ezek a hibák az ember fokozatánál fogva
lehetetlenné lesznek, gyengül és megszűnik azoknak az alacsonyabb testvéreknek a befolyása is, akik azelőtt sokban hozzájárultak
a hibák elkövetéséhez.«
Ha igyekszünk megtisztítani gondolatainkat, ha ellenőrizzük érzéseinket, ha visszautasítjuk azokat a gondolatokat és érzéseket,
melyeket megismerésünk törvényesnek nem ismerhet el, akkor megtettük az első lépést, hogy alacsonyabb testvéreink káros
befolyásától megszabadítsuk magunkat. Mert az alacsonyabbak szakadatlanul környeznek bennünket és ha már sikerült nekik
valamelyes befolyást gyakorolni reánk, akkor szívósan ragaszkodnak ahhoz és még erőszakosságtól sem riadnak vissza, főleg ha
múltunkból valami kapcsolat köt össze velük minket. Az ilyen kapcsolatok ugyanis lehetnek jó vagy rossz irányzatúak. Ha
valakinek a jelenlegi életet megelőző életünkben ártottunk, ha ténykedésünk szenvedéseket vagy fájdalmakat váltott ki belőle, ha
erkölcsi haladását hátráltattuk, akkor a törvény megengedi, hogy a következő földi életben vagy életekben hasonló befolyással
lehessen mireánk is. Ennek a befolyásnak csak erkölcsi előhaladásunk és akaratunknak ezzel kapcsolatos erősbödése vethet véget.
Ezt a megszabadulást nagyban elősegítheti annak a beismerése, hogy eljárásunk szegény testvérünkkel szemben helytelen volt, ha
hibánkat megbánjuk és jóvátenni igyekezünk, ha erkölcsi előhaladását bármi módon elősegíthetjük. De a jó cselekedetnek,
rokonszenvnek és szeretetnek, amelyet korábbi életünkben gyakoroltunk testvéreinkkel szemben, szintén megvan az a hatása,
hogy kapcsolatot teremt közöttünk és testvéreink között. Csakhogy ez a kapocs nem ártalmas, hanem olyan befolyásnak lesz az
előidézője, mely nekünk használni igyekezik. Emellett még sok más, magasabban álló szellemi testvérünkkel is kapcsolatban
állunk. Ezek a testvérek az összetartozás törvényénél és annál az igyekezetüknél fogva vannak velünk kapcsolatban, hogy
alacsonyabb testvéreiknek segítenek; ezeknek a befolyása azonban nem lesz olyan erőszakos, mint alacsonyabb testvéreinkké.
Amint már említettük, magasabban álló testvéreink jobban ismerik a szellemi törvényeket, és befolyásukat is csak e törvények
szem előtt tartásával igyekeznek érvényesíteni. A törvényes befolyás pedig mindig számol az ember akaratával, melynek munkába
szólítása nélkül erkölcsi haladása lehetetlen volna. Ezt az akaratot kívánja tehát a tisztábbak befolyása olyan elhatározásra bírni,
hogy az ember az erkölcsi haladás útjára lépjen és ha ez már megtörtént, akkor ezen az úton maradjon és előbbre is jusson. Az a
befolyás tehát, mely az ember akaratának munkába szólításával kezdi meg a maga munkáját és szüntelenül annak jó irányban való
erősítésére van irányozva, sohasem lehet erőszakos, mert az erőszakos befolyás nem az akarat erősítésére, hanem annak
lenyűgözésére van irányozva.
Így áll az ember látható és láthatatlan környezetének befolyása közepette! Tőle függ, hogy ez a befolyás jó vagy rossz
irányban, avagy egyáltalában érvényesüljön. Ha természetét és rendeltetését nem ismeri, ha lelki állapota passzív, akkor
öntudatlanul alárendeli magát környezete befolyásának; de ha már megismerte rendeltetését, ha tudja, hogy csupán erkölcsi
haladása képes őt rendeltetése útján igazán előbbre vinni, ha akaratát ilyen irányban tényleg munkába szólította, akkor aktíve
résztvesz sorsa alakulásának az irányításában és megszűnt játéklabdája lenni környezetének.
De abból a kölcsönös hatásból, melyben az ember környezetével áll, szükségképp az is következik, hogy a befolyás
lehetőségéből a felfelé törekvő emberre nézve kötelezettségek is folynak. Ez a kötelezettség főleg az alacsonyabb testvérekkel
szemben áll fenn, akik magasabban álló testvérük segítségére rászorulnak. Azok a valódi értékek, amelyek erkölcsi haladásunkkal
járó megismerésünkben rejlenek, nem arravalók, hogy azokat kizárólagos tulajdonunknak tartsuk és azok előnyeiből többi
testvéreinket kirekeszteni igyekezzünk; éppen ellenkezőleg: ezeket a kincseket környezetünk érdekében kell felhasználnunk és
értéküket a használat által még fokoznunk, mert az erkölcsi értékek magasabb rendű természete abból is megnyilvánul, hogy
továbbadásuk nem apasztja azok mennyiségét, hanem gyarapítja azt. Amikor tehát környezetünkben a szeretet cselekedeteit gya-
koroljuk, ami nemcsak anyagi segítségben és ajándékban, hanem az erkölcsi haladás elősegítésének számtalan módjában is rejlik,
ha ellenállunk láthatatlan testvéreink lefelé húzó befolyásának, a kísértésnek, és ezzel bebizonyítjuk törvényellenes munkájuk
sikertelenségét és hiábavalóságát: akkor nemcsak felismertük, de tényleg már gyakoroljuk is környezetünkre azt a befolyást,
melyet annál a kölcsönös hatásnál fogva, melyben környezetünkkel állunk, kötelességünk gyakorolni.
Az ember látható és láthatatlan környezetével tehát szakadatlan kapcsolatban áll. Ez a kapcsolat az egymásra gyakorolt
kölcsönös hatásban érvényesül. Ennek az állapotnak a helyes megismerése és e megismerés kellő felhasználása hatalmas segítő
eszköze az ember szellemi és erkölcsi haladásának. De ennek a kapcsolatnak nemcsak az embernek, hanem a vele összekötött
testvéreknek is kell használnia. Ám ez csak akkor lehetséges, ha a kapcsolat értékét és rendeltetését megismertük, az e
megismerésből következő tanulságot le is vonjuk és a példaadás legközvetetlenebb és leghathatósabb módszerével hatunk látható
és láthatatlan környezetünkre. Az alacsonyabb testvérek befolyásában rejlő veszedelem így válik azután fokozatosan
előhaladásunk segítő eszközévé. Mert ha hozzánk csatlakozó szellemi testvérünket sikeres ellenállásunkkal meggyőzzük
vállalkozásának hiábavalóságáról, sőt reá nézve is káros voltáról, akkor a lehetséges legjobb hatást gyakoroljuk reá. Ez a hatás
előbb-utóbb jobb belátásra fogja vezérelni, mely őt a törvénnyel ellenkező útról a törvényes útra fogja terelni, így szolgál még a
rosszra irányuló befolyás is végső eredményében a jó irányban való haladás elősegítésére.

TÖRVÉNY ÉS SZABADSÁG
Fejtegetéseink során ismételten kellett a mindent irányító törvények némelyikére utalnunk. Ha e törvények működését és
hatását megfigyeljük, azt fogjuk tapasztalni, hogy minden ezeknek a törvényeknek a hatása alatt áll. Semmi és senki sincsen
teljesen magára hagyva a mindenségben, mindenki valamely törvény alá van rendelve, mely életműködésének irányát és határait
megszabja és számára az előhaladáshoz szükséges eszközöket előírja. Ha mélyebben tekintünk a szellemi és anyagi világot
egyaránt irányító törvények működésébe, akkor bámulva látjuk, hogy minden a törvények határai között és szigorúan a törvények
előírása szerint megy végbe úgy az anyagi, mint a szellemi világban s véletlenül semmi sem történik. Bármilyen hihetetlennek
tessék, mégis meg lehet és meg kell állapítanunk, hogy nincsen véletlen.
Mindez ellenkezik a legtöbb ember felfogásával, még olyanokéval is, akik ismerik az anyagi világban uralkodó törvényeket és
készséggel elismerik azok kényszerítő erejét. Ezek sem hajlandók elismerni a szellemi és erkölcsi világban uralkodó törvényeket
és azok feltétlen erejét. Vannak, akik a tételt úgy állítják fel, hogy a törvény és a szabadság fogalma ellenkezik egymással és az
egyik kizárja a másikat, mások meg azt állítják, hogy a törvényben rejlő ellenállhatatlan kényszer ki zárja az akaratnak azt a
szabadságát, melyet szellemi vezetőink a szellemnek olyan tulajdonságaként ismertettek, amely teremtésétől kezdve
elidegeníthetetlen tulajdona és amely legfeljebb a lefokozottság különféle árnyalataiban veszít erejéből, vagy látszik a szellemből
kicsatolva lenni.
Mindezekre a kételyekre felelve mondja Emánuel: »A törvény Isten bölcsességének és oszthatatlan egysé gének a kifolyása. A
törvény örökös, mint az, akitől ered. A törvény hiánya minden szabadságot kizárna, mivel igazi szabadság csupán a
tökéletességben rejlik. Az örök törvény számunkra olyan törvényekké változik át, melyek a tökéletlen teremtés szükségletének
megfelelnek. Törvény az, hogy minden szellemnek egyénisége tökéletességét el kell érnie; hogy az ily módon elért tökéletesség az
örökkévaló tökéletességgel nem vegyülhet össze. Törvények továbbá: a munka és jóvátétel, a szellemek összetartozása és
mindazok a természeti törvények, melyek átalakulása a természet átalakulásával függ össze. A szeretet a törvények legfőbbike. A
törvények irányítása mellett éri el a szellem tökéletességét és ez minden törvény fölé emeli őt; mert a szeretet és a megismerés
tökéletessége vált vezetőjévé és ez a fokozat minden törvény fölé helyezi, mivel a legmagasabb törvény világosságának körébe
lépett. De a törvények azért mégis tovább működnek, világokat vezérelvén és megváltván.«
Vissza kell térni az eddig elmondottakra. Az eredeti teremtés nem volt olyan, amit felfogásunk szerint anyaginak
nevezhetnénk. Megvolt ugyan benne a csirája az anyagnak, vagyis annak az előfeltétele, hogy belőle bizonyos körülmények között
anyag szármázhassék, de ennek dacára az első teremtés tisztán szellemi volt. Bár a teremtett lények tiszták voltak, mégsem voltak
tökéletesek és a Teremtő-akarata, a törvény írta elő számukra azt az utat, melyen haladniuk kellett, hogy rendeltetésük végpontját:
a tökéletességet elérjék. Mert ezt akarniuk kellett. Igen fontos ugyanis annak a megállapítása, hogy Isten teremtése akarattal,
bármilyen lefokozott állapotban is, többé-kevésbé szabad akarattal van felruházva. Ez az akarat magyarázza meg nekünk a további
törvények működését, ez indokolja azoknak a különféle állapotoknak a jogosságát is, amelyek a rövidlátó emberi ész mindennapi
felfogása szerint indokolatlanul és igazságtalanul nehezednek az emberre.
A teremtés eredetileg tiszta volt és tőle függött, hogy élete további folyamata alatt is tiszta maradjon. Csak akarnia kellett és
megmaradhatott a tökéletesség felé vezető, egyenes úton. De az akaratnak ebben a szabadságában, bár a tökéletesség csiráját rej-
tette magában, az a nagy veszedelem is rejlett, hogy a szellem letérhetett az egyenes útról és akaratának az eltévelyedése
következtében elbukván, kerülő, rögös utakra tévedhetett.
A Teremtő tökéletességéből következett, hogy törvénye nemcsak a tisztán maradottak, hanem az egyenes útról letévedettek
számára is érvényben maradt, habár a bukott teremtés számára az isteni akarat más utat ír is elő, mint amelyen a tiszták haladnak
végső céljuk, a tökéletesség felé. Tehát törvény foglalja magába az egész teremtést, amíg csak a tökéletességet el nem érte, a
tisztát és a bukottat egyaránt.
A törvényben foglaltatik a teremtés eredeti rendeltetése is, hogy végső célját, a tökéletességet el kell érnie. A törvény az
abszolút tökéletesség, Isten akaratának a kifolyása és így a tökéletlen lény akarata azt nem képes hatályon kívül helyezni; a
tökéletességet mindenkinek el kell érnie előbb vagy később. Az akarat szabadsága, mely szintén a teremtés számára alkotott
törvényben rejlett, bár a szellemek arra voltak utalva, hogy önelhatározásukból a számukra előírt legrövidebb úton maradjanak,
nem zárta ki azt, hogy arról le is térhessenek. És éppen abban látható a törvény bámulatos nagysága és tökéletessége, hogy még az
ismételt bukások által lefokozott teremtést sem fosztja meg teljesen eredeti tulajdonságától, az akarati elhatározás lehetőségétől;
sőt amikor az ellenállhatatlan kényszer hatalmával nehezedik reá, akkor is csak azt célozza, hogy a teremtés akaratát szólítsa
törvényes munkába és mihelyt ez megtörtént, azonnal a teremtés elhatározására bízza, hogy a törvényes útra lépjen és az úton
megmaradjon-e vagy sem?
Az akarati elhatározás szabadsága nélkül a testben levő és testnélküli szellemek automaták volnának, olyan bábok, amelyek a
törvény kényszerének teljesen alávetve, gépiesen haladnának az előírt úton. Az akarat szabadsága teszi a szellemet öntudatos és
felelősséggel bíró lénnyé. Ez nyitja meg számára annak a lehetőségét is, hogy saját érdeméből jusson előre és érje el egykor a
tökéletességet, melyben az akarat szabadságának teljessége is bennfoglaltatik. Ebben az állapotban, melyet ma elképzelni sem
tudunk, válik a szellem a teremtő igazi munkatársává!
Így fér meg egymás mellett és egészíti ki egymást a törvény és az akarat szabadsága, bármennyire kizárni lássék is az egyik a
másikat.
Ha a törvény és a szabadság között fennforgó szoros viszonyt összehasonlítjuk azzal a helyzettel, amelybe az emberi szellem
akaratának helytelen irányban való megfeszítése által került, akkor igazán el kell szomorodnunk. Ugyan hány ember állítja
munkába akaratát a törvény szellemében? Nem szakadatlanul csak önző célok elérése után törekszünk-e? Hatalom, vagyon és
egyéb az igazi haladás szempontjából értéktelen, sőt gyakran káros célok nem kötik-e le teljesen gondolat világunkat és nem
irányítják-e mondhatni kizárólag cselekedeteinket? Hogyha azután ezek a törekvések éppen nem, vagy nem abban a mértékben
valósulnak meg, amint óhajtanánk, akkor kétségbe vonjuk azt, hogy az embernek van akarata. Pedig az akaratot a törvénynek csak
az a rendelkezése szorítja korlátok közé, hogy ez csupán akkor érvényesülhet nagyobb mértékben, ha az az ember igazi haladása
érdekében történik.
Ám az emberi elme, megismerésének szűk korlátok között mozgó eszközeink fogva nem képes azt a végtelen nagy mezőt
áttekinteni, melyen a törvények működnek és érvényesülnek; még arra sem képes, hogy a törvények hatását megfigyelje, megértse
és megállapítsa. A múlt és a jövendő el van zárva az emberi tekintet elől. — De hát miért van ez így!? — kiált fel a kételyekre
hajlandó ember. A válasz egyszerű: az emberi szellem igen gyenge; naponkint tapasztalhatjuk ennek a gyengeségnek ezernyi
szomorú példáját. Ha visszatekinthetne az ember a szemei elől eltakart múltba, ha tudná, hogy mennyi és milyen súlyos bűn
terheli, ha látná ezeknek elviselendő következményeit a jövőben; akkor kétségbeesés bénítaná meg egész lényét és kép telenné
tenné őt arra, hogy rendeltetése útján akarata megfeszítésével előbbre jusson. Pedig ezen az úton előbb vagy utóbb előbbre kell
jutnia és pedig a törvény parancsa szerint, de csak saját akarata elhatározásának segítségével.
Ha azonban ez az akarat nem a haladás igazi útjába tereli az embert, hanem ellentétes helyzetbe hozza a törvénnyel, akkor
kezdődik a törvénynek az a gépies pontosságú működése, mely az ember vagy szellem akaratát a reá nehezedő teher nyomása alatt
jobb elhatározásra kényszeríti. Mert bármilyen kivételt meg nem engedő pontossággal működjék is a törvény, az is benne van,
hogy a teremtésnek csak önakarata elhatározásából lehet előbbre jutnia rendeltetése útján.
Önkéntelenül felvetődik itt az a kérdés is, hogy a törvénnyel ellentétes irányban működő ember tevékenysége miképpen
illeszkedik bele a törvénybe, ha már a törvény mindent magában foglal? Az ilyen ellentétes irányban működő ugyanis első sorban
a szeretet általános érvényességű törvényével jő ellentétbe és így sérti embertársa vagy szellemi testvére érdekeit. Hogyan enged-
heti meg a törvény, hogy az egyik sérthesse a másik érdekeit? Már volt alkalmam kiemelni, hogy a teremtés ben nincs véletlen,
mindent a törvény intéz és irányít, mindennek törvényszerűen kell lejátszódnia. Tehát az a látszólagos jogtalanság vagy
igazságtalanság sem véletlenül ér minket, amelyet valamelyik embertársunk követ el irányunkban, hanem az csak következménye
valamely embertársunkkal szemben egykor elkövetett igazságtalanságnak vagy jogtalanságnak. (Lásd az alább közölt szellemi
nyilatkozatokat.) Miért nem tudunk erről az igazságtalanságról? Nyugodtan állíthatjuk, hogy az ember rendszerint még egy földi
élet határain belül sem szokott azokra az igazságtalanságokra mindig visszaemlékezni, amelyeket ő követett el. De tudjuk, hogy az
ember itt nem az első életét éli, hanem hogy már volt a Földön azelőtt. Bizonyos azonban, hogy a bukásoknak hosszú sorozata
alatt, melyek őt a durva anyagi világ légkörébe utalták és haladása tényezőit itt jelölték ki számára, számtalan olyan jogsértést
követett el, mely a bűnhődés és kiegyenlítés törvényénél fogva megengedte azt a látszólagos igazságtalanságot, melyet vele
szemben embertársa elkövetett.
Törvény és szabadság nem áll tehát egymással ellentétben, hanem megáll egymás mellett és kiegészíti egymást.

Szépen fejezi ki Goethe:

Vergebens werden ungebundene Geister

Nach der Vollendung reiner Höhe streben…
In der Beschrankung zeigt sich erst der Meister,
Und das Gesetz nur kann uns Freiheit geben.

A féktelen erő, ha bár eget vert,

Tisztúlt tökély fokára sohse hágott…
Az önkorlátozás teszi a mestert,
 S csak törvény adja meg a szabadságot.

(Természet, művészet)

A törvény kivételt nem ismerő pontossággal működik. Akaratunk szabad elhatározásából véthetünk a törvény ellen, ellentétbe
kerülhetünk a törvénnyel, de ebben az esetben viselnünk is kell a következményeket, melyek a jóvátétel és kiegyenlítés mellett
még azt a célt is szolgálják, hogy a törvényellenes elhatározásra jutott akaratot ennek az elhatározásnak és cselekvés nek nemcsak
helytelenségéről, hanem a cselekvőre is káros voltáról meggyőzzék és őt jobb irányú elhatározásra bírják. És ez szünet nélkül
mindaddig ismétlődik, amíg a törvény célját eléri és nemcsak a jobb elhatározás következik be, hanem az egyén igazán előbbre is
jut rendeltetése útján.

A FOKOZATOS FEJLŐDÉS
Az anyagi világ közismert törvénye a fokozatos fejlődés. Hogy ez a törvény nemcsak az anyagi vi lágban, hanem a szellemi
világban is érvényes, azt természetesen csak az ismerheti el, aki nem utasítja eleve vissza azt, hogy a szellemi világ legalább is
éppen olyan realitás, mint az anyagi vagy természeti világ. Aki eleve elzárkózik valamely igazság elől, az mesterségesen emel
akadályokat maga elé, melyek meggátolják őt abban, hogy az igazságot megismerhesse és a maga hasznára fordíthassa. Így van ez
a szellemi világgal és e világ törvényeinek megismerésével is.
A fokozatos fejlődés törvényét az emberiség a természeti világban már megismerte. Hogy ennek a nagy fontosságú törvénynek
a működéséről a szellemi világban is tudomást szerezhessen, ahhoz okvetlenül szükséges, hogy a kutató ember ne kételkedjék a
szellemi világ és egyáltalán a szellem létezésében.
Ne kerülgessük a lényeget, mondjuk ki tisztán: aki a magasabbrendű szellemi törvényeket meg akarja ismerni, annak hinnie
kell a szellemi világ és a szellem létezésében! Fejtegetéseink során tehát ahhoz az ütköző ponthoz jutottunk, amely az anyagias
gondolkozása embert a további kutatástól visszariasztja, mivel ennek alapelve az, hogy a hit teljesen értéktelen és a tudás az
egyedüli elfogadható realitás. Pedig ez a feltevés a maga teljes ridegségében nagy tévedés, mivel tudásunk is csak hitre
támaszkodik. Hiszen még a materialista is arra alapítja tudását, hogy azt hiszi, miképp, érzékei és értelme kizárólagos eszközei a
tapasztalás szerzésének, a tapasztalás pedig kizárólagos kútforrása a tudásnak. Mert ha nem hinné ezt, akkor nem állíthatná fel
tételét. Ebben az esetben is áll az, hogy a hit a tudás alapja.
Nem szabad tehát afelett megütköznünk, hogy a szellemi törvények megismeréséhez szükséges hinnünk a szellemi világban és
a szellem létezésében és ha ez a hit megvan, akkor hozzáfoghatunk a szellemi világban uralkodó törvények tanulmányozásához.
Egyik alapvető törvény a szellemi világban a fokozatos fejlődés törvénye. Nem a gyermekből fejlődő ember fokozatos
fejlődését értem, mert ezt a materialista az agy anyagának fejlődéséből anyagiasan is meg tudja magának magyarázni. A szellem
fokozatos fejlődése alatt a szellem előhaladását értem, mely nemcsak az ismeretek szaporodásában, hanem abban is megnyilat-
kozik, hogy a szellem megismeri a teremtés törvényeit és akaratát munkába szólítja, hogy e törvényekbe kap csolódván, előbbre
jusson rendeltetése útján. Mindez csak a fokozatos fejlődés törvénye szerint, tehát csupán lassan és nem egyszerre, ugrásszerűen
történhetik, mert a szellemi fejlődés terén sincsen ugrás.
Szellemünk igazi fejlődéséhez tehát két elengedhetetlen tényező szükséges: a világmindenségben uralkodó törvény
megismerése és akaratunk munkába szólítása, hogy ennek segítségével a törvény által előírt útra léphessünk. E két tényező szoros
kapcsolatban van egymással. A törvény megismerése teljesen értéktelen marad számunkra, ha akaratunkat munkába nem szólítjuk.
A fokozatos fejlődés kizárja azt, hogy a fejlődés menete és eszközei minden egyes egyénre nézve ugyan azok legyenek;
ellenkezőleg, a fejlődés menete és eszközei egyénenkint változnak; mert azok az egymástól különböző egyéniségekhez
alkalmazkodnak. Ha minden egyébtől eltekintünk is, már az az egyetlen feltétel, hogy a haladás az egyén akaratától függ, eléggé
megmagyarázza a fejlődés gyorsaságának és eszközeinek különbözőségét; de azt is figyelembe kell vennünk, hogy a Földön igen
különböző szellemi fokozatú egyének tartózkodnak és érintkeznek egymással, ami éppen az ilyen fokozatú anyagi világba utalt
szellemek fejlődése érdekében van így. Ugyanis, amint már jeleztük, az anyagi világnak egyik rendeltetése, hogy a szellemi
világban uralkodó törvénynek, a hasonlók vonzása törvényének merevségében rejlő akadályokon a szellemeket haladásuk érde-
kében átsegítse. Ez a törvény a bukott szellemeket hasonló testvéreik társaságára utalja, akikkel a hajlamok és a fokozat
hasonlósága kapcsolja össze; minthogy azonban nekik a magasabban álló testvérek segítségére van szükségük, hogy alacsony
fokozatuk posványából kiemelkedhessenek, ehhez pedig lefokozott erejű akaratuk nem elégséges, az anyagi világokba kerülnek,
hol az anyag közvetítése révén igen különböző fokozatú szellemek érintkezhetnek minden különösebb akadály nélkül egymással.
Az anyagi világokon és így a Földön is nem az életpályák és társadalmi fokozatok különbözősége az is mertető jele a szellemi
fokozat különbözőségének. Azok a különbözőségek, melyek az embereket egymástól elválasztani látszanak, nem a szellemi
fokozat különbözőségéből származnak. Ugyanabban a társadalmi csoportban, de még ugyanabban a családban is különböző
fokozatú szellemek kerülhetnek össze a fokozatos fejlődés érdekében. Hogyan érvényesülhetne a magasabbak, tehát jobbak
segítsége, melynek a közvetetlen ereje a példaadásban nyilvánul meg leginkább, ha különböző fokozatú szellemek nem jöhetnének
egymással olyan közeli érintkezésbe, mint aminőt például a család megenged? Ez magyarázza meg azokat a különbözőségeket is,
amelyeket egyes családok tagjai között olyan gyakran észlelhetünk.
De milyen ritkán vagyunk képesek egy-egy emberöltőt vizsgálván, az igazi haladás jeleit megállapítani? Olyan haladást értek,
amely a mindenségben uralkodó erkölcsi törvénynek igazán megfelelne. Nem is vagyunk talán képesek az igazi haladás mértékét
embertársunknál kívülről megállapítani. De mégis van csalhatatlan ismertető jele ennek a haladásnak, mely abban a jótékony
befolyásban nyilatkozik meg, amelyet valaki a példaadás erejénél fogva környezetére gyakorol. Mert ha áll is az a szabály, hogy
minden haladás csakis az illető akarati elhatározásából következhetik be, de a példaadásban is rejlik annyi erő, hogy abban a
környezetben, ahol a példaadás lejátszódik, reátaláljon és befolyást gyakoroljon olyan fogékony kedélyre, mely akaratát a példa
által kijelölt irányban munkába szólítja.
A fokozatos fejlődés alapfeltétele ugyanis a szellemre nézve az akarat elhatározása; enélkül fejlődés el nem képzelhető. De a
további fejlődés is az akarat fokozatos fejlődésével áll szoros kapcsolatban, az akarat fejlődése pedig, úgy mint más képességek
fejlődése is, csak folytonos gyakorlat útján következik be. Az erkölcsi haladásra irányzott akarat szakadatlan gyakorlására szol-
gálnak azok a kísértések, amelyek a munkába szólított akaratot a haladás útjáról eltéríteni igyekeznek. Ezekkel a kísértésekkel kell
az akaratnak mindig harcban állania, hogy így magát gyakorolván, a gyakorlat által növekedjék. Ez a folytonos harc a kísértéssel,
melyet nem kell mindig az illetőn kívül álló okban, hanem legtöbb esetben magában a szellemben és lefokozottságában rejlő
tulajdonságaiban keresni, nemcsak az akaratot növeli, hanem a szellem erkölcsi haladásának is igen hathatós segítő eszköze. Így
fejlődik a szellem akaratának munkába szólításával és így növekedik meg a szellem akarata a szakadatlan gyakorlat által. Ám a
fejlődésnek ezt a menetét csak igen ritka esetben lehet egy-egy emberöltő határai között kétségtelen bizonyossággal megállapítani,
ehhez rendszerint több földi élet tevékenysége szükséges.
A Földön élő ember alaptulajdonságai az önzés, gőg és hiúság, melyeknek számtalan árnyalata és válfaja van. Ezek a nagy
erkölcsi törvénnyel ellentétes tulajdonságok nyomják reá bélyegüket a legtöbb ember tevékenységére, melyet itt a Földön kifejt.
Van sok nemes tulajdonság is, amely körünkben érvényesül, de ez sokkal szerényebb alakban történik, mint az önzés, gőg és hiú -
ság érvényesülése. Jellemző tulajdonsága még a Földre utalt szellemek fokozatának, hogy a nagy erkölcsi törvénnyel nem
ellentétes tulajdonságok, mint önzetlenség, szerénység, felebaráti szeretet, nem képesek teljes tisztaságukban érvényesülni, hanem
az említett ellentétes tulajdonságokkal vagy válfajaikkal összevegyülve nyilatkozhatnak csak meg és a további fokozatos fejlődés
van hivatva a nemest és tisztát a salaktól egészen megtisztítani.
A fejlődés, amint már említettem, mindig fokozatos és sohasem nagy távolságok hirtelen átugrásával történik. Néha ugyan úgy
látszik, mintha nagyobb fejlődés hirtelen gyorsasággal következnék be, de ez csak látszólagos, valójában nem úgy történik. A
fejlődés és előhaladás mindig az illető ember vagy szellem akarati elhatározásából kiindulva, saját munkája gyümölcseként,
fokozatosan következik be. A gyümölcs érésének, még ha szellemi gyümölcsről van is szó, megvan a maga törvényes ideje. A
szellem elvégzi a maga munkáját és a gyümölcs érik a maga törvénye szerint. Ha azután az érés teljesen bekövetkezett, akkor az
érett gyümölcs mindenki számára látható módon lehull a fáról. Azért, ha az érés minden stádiuma nem látható is olyan tisztán,
mint a teljesen érett gyümölcs lehullása, az érés mégis csak fokozatosan ment végbe, ha annak bekövetkezése látszólag hirtelen
történt is.
Az emberi testben levő szellem igazi lényege el van takarva, embertársai nem képesek azt teljes valóságában megismerni. Ezt
fokozza még a Földön testetöltő szellemeknek rendszerint alacsonyabb fokozata is, mely arra készteti őket, hogy igazi lényüket és
önző céljaikat embertársaik elől eltitkolják. Minél inkább fejlődik és halad valamely ember szelleme, annál inkább levetkőzi
azt az igyekezetét, hogy valódi lényét és szándékát embertársai elől eltitkolja. Ismeri hibáit és nem akar többnek és
jobbnak látszani, mint amilyen valójában. Célja erkölcsi tisztulása, melyet törvényes munkájával igyekszik elérni.
Eltitkolandó szándékai nincsenek, de még ha volnának is, akarata teljes megfeszítésével mindaddig küzd ellenük, amíg
azokat teljesen legyőzte. Annyira együtt jár ez a nyíltság és embertársaival szemben megnyilatkozó őszinteség az emberi
szellem fokozatos fejlődésével, hogy bátran lehet állítani, hogy ez a fejlődés és haladás csalhatatlan ismertető jele.
A fejlődés és haladás tehát olyan általános érvényességű törvény a szellemi világban és az emberi testben levő szellemre nézve
is, mint aminő kivételt meg nem engedő módon látjuk azt a természeti világban érvényesülni. Itt és amott ugyanannak a célnak
elérése érdekékében működik: ellenállhatatlanul tereli a mindenséget a tökéletesedés felé.

SZAKADATLAN MUNKÁLKODÁS
A tökéletlenség állapotából folyó, jellemző törvény: a szakadatlan munkálkodás nagy törvénye, mely az egész teremtésnek azt
a részét, mely a tökéletességet még el nem érte, szüntelen munkára készteti.
(Nekünk ugyanis csak a saját világunkról, helyesebben: csak a bukott szellemek világáról lehet határozott észleletünk, mivel a
tiszta szellemek világa még képzelőerőnkkel is csak alig megközelíthető távolban van tőlünk; ezért mondjuk csak azt, hogy a
szakadatlan munkálkodás törvénye a teremtés bukott részére áll. Nincs azonban kizárva, hogy ez a törvény is oly általános, mint
p.o. a szeretet törvénye és hogy még a legmagasabb szellemek is uralma alatt állanak.)
Ez áll a földi testben levő szellemekre, az emberekre nézve és áll a testnélküliekre nézve egyaránt; sőt a szellemekre nézve
még fokozottabb mértékben, mint az emberekre nézve.
AZ anyaggal összekapcsolt emberi szellem kénytelen tiszta szellemi természetének egyik részét levetni és magát részben az
anyagi test igényeinek alárendelni; de csak részben, mert tőle függ, hogy az anyag mennyi uralmat fejtsen ki szelleme felett.
Bizonyos, csekélyebb mértékben azonban mindig lesz hatással az anyag az alacsony fokozatú emberre és tőle függ, hogy magát a
befolyásnak a törvényes határokon túl menő része alól mentesítse.
Ha az ember már a földi élet alatt tudatára jutott annak, hogy anyagi testén kívül szellemmel is bír, ha megismerte szellemének
felsőbbrendű tulajdonságait, akkor törekvésének szükségképpen arra kell irányozva lennie, hogy szellemi részének célját és
rendeltetését megismerje és életének további fejlődését e magasabbrendű célnak rendelje alá. Az anyaggal való összekötte tés
azonban igen gyakran annak rabszolgájává teszi az emberi szellemet. Fájdalmasan tapasztalhatjuk, ha körültekintünk, hogy ez
többnyire így van; még azok is, akik az emberi szellem létezését nem tagadják, többé-kevésbe rabszolgái az anyagnak. Éppen
azért van olyan fontos szerepe a rendeltetését megismerő emberre nézve az akaratában és akarata munkába szólításában rejlő erő
méltatásának és gyakorlati alkalmazásának, mivel e nélkül a szellemre nézve minden haladás ki van zárva.
A munkába szólítás elhatározása rendszerint nem olyan nehéz, mint az elhatározás gyakorlati keresztülvitele. Aki megismerte
hármas lényét és rendeltetését, az a logikus következtetés során szükségképp kész ebből levonni azt, hogy a szellem, az értelem és
ész forrása, az ember testét túlélő része felsőbbrendű az elmúló anyagi testnél. Ennek az elfogadása nem lehet nehéz arra nézve,
aki nem tagadja szelleme létezését. De ez még csak a kezdet kezdete. Az emberi szellem alacsony fokozatánál fogva többnyire
rabszolgája az anyagi testnek és ez a viszony nem szűnik meg egyszerűen az ember igazi lényegének megismerésével; ugyanis az
anyaggal való összeköttetés a szellem fokozatának a következménye. Ez a fokozat teszi lehetségessé az anyagnak különben
indokolatlan uralmát a szellem felett. Az alacsony fokozat a szellem akaratának gyengeségével jár, de a gyenge akaratnak is az a
rendeltetése, hogy a fokozatos fejlődés törvénye szerint fejlődjék és erősbödjék. Ez azonban csak gyakorlat által történhetik, a
gyakorlat pedig a szakadatlan munkálkodás.
Ki kell itt egy pillanatra térnünk, hogy az ember és a szellem különböző tulajdonságára figyelmeztessünk a szakadatlan
munkálkodás szempontjából. Az embernek nemcsak lelke és szelleme, hanem anyagi teste is van, mely az anyagi világ
törvényeinek van alávetve. Bármilyen haladást tett is a szellem, sőt minél előhaladottabb, annál inkább alá fogja magát vetni azok -
nak az anyagi törvényeknek, melyeken magát hármas lényénél fogva okszerűen túl nem teheti. Ilyen törvények a többi között azok
is, amelyek a test táplálkozását és a munka által kifáradt test nélkülözhetetlen nyugalmát írják elő. Az emberi testnek az egészség,
sőt az élet fenntartása szempontjából is szüksége van nyugalomra, a szellemnek azonban, ha nincsen testtel összekötve, sem
anyagi táplálékra, sem nyugalomra szüksége nincsen. Az ember szorosan véve képtelen a szakadatlan munkálkodás törvényének
teljesen eleget tenni; a szellem azonban, ha már nincsen bezárva a testbe, nincsen abban korlátozva, hogy a szakadatlan munka tör-
vényének megfeleljen. A szellemnek tehát e törvény szerint szünet nélkül kellene munkálkodnia.
A szakadatlan munkálkodás törvénye az ember szellemére nézve is érvényes, mert a szellem a testetöltés dacára sem vesztette
el szellemi mivoltát, az anyagi test azonban nyugalomra szorul és megköveteli a szellemtől a maga nyugalmát. Ez alól nem
vonhatja ki magát a szellem sem, mert a Földön testre van szüksége. Ez az ellentét azonban, mint sok más ellentét, a törvény
határain belül kiegyenlítődik. A szellemre nézve minden megszorítás nélkül fennáll a szakadatlan munkálkodás törvénye, ennek
tehát, valahányszor a testre nézve megszabott törvényes korlátok megengedik, dolgoznia kell, hogy előbbre jusson a tökéletesség
felé vezető úton. Amikor a testnek pihenőre van szüksége, fel van mentve e kötelesség alól. A pihenő lehet rendes, minő az éjjeli
nyugvás, de lehet rendkívüli is, amikor például betegség szabja meg a szünetelést; de ha a test számára fennálló törvény ezt a
szünetelést nem követeli, a szellemre nézve minden kétséget kizáró módon kötelező a szüntelen munkálkodás törvénye.
Hogy azonban félreértésre ne adjunk okot, közelebbről kell megvizsgálnunk, hogy mit követel a folytonos munka törvénye a
szellemtől? A szellem útiránya kezdettől fogva elő van írva: a tökéletlenség állapotából szakadatlan munkálkodás útján el kell
jutnia végcéljához, a tökéletességhez. Akaratától függ, hogy a cél felé vezető úton maradjon és minél több munka elvégzésével
rövidebb, vagy késedelmeskedés mellett hosszabb idő alatt tegye meg a kiszabott utat, de az út ról le is térhet, amint ezt a bukott
szellemek meg is tették. Ezeknek azután sokkal hosszabb utat kellett megtenniük, melynek hosszúsága a bukások száma szerint
növekedett. A szellemre nézve mindvégig érvényben maradt a szakadatlan munkálkodás törvénye, melynek teljesítésétől függ
haladása. Ha már most a munkálkodás bármely okból szünetel, akár a test pihentetése, akár annak a szükségessége okozza is azt,
hogy a szellem kifáradván, erőt kell gyűjtenie, ennek a szünetelésnek megvan a szellemre nézve a maga következménye:
előhaladásában is szünet áll be, nem jut a szünet alatt előbbre rendeltetése útján. A munkálkodásnak annál inkább van jelentősége,
mert a szellem, még ha emberi testben van is, szellem marad és kapcsolatban van az őt környező szellemi világgal. Ez a
szakadatlan érintkezés a láthatatlan testvérekkel kölcsönös hatással jár, melyet a láthatatlanok gyakorolnak reánk és mi is reájuk.
Ez a hatás lehet kedvező a szellem haladása szempontjából, de lehet kedvezőtlen is. Ha dolgozunk haladásunk érdekében, akkor
aktivitásban levő szellemünkre nézve olyan hatás nem érvényesülhet, amely haladását igazán gátolhatná, de passzív állapotban
könnyebben érvényesülhet olyan befolyás, amely ellen munkálkodás közben meg volna az ember védelmezve. A haladásán
dolgozó szellem emellett még nagy segítséget is nyújt munkájával láthatatlan környezetének, melyre a példaadás hathatós
befolyást gyakorol.
Nem szabad azonban azt hinnünk, hogy a szakadatlan munka gyümölcse szemmel láthatólag nyomban jelentkezik. Ha életünk
minden kínálkozó alkalmát felhasználjuk, hogy az utunkban fekvő munkát jól elvégezzük, álljon ez a munka saját gyengeségeink
és fogyatkozásaink legyőzésében, vagy embertársunknak nyújtandó segítségben, ha az életben reánk nehezedő megpróbáltatások
közepette is igyekszünk helyünket megállani és szenvedéseink és megpróbáltatásaink okát nem keressük máshol, mint
önmagunkban; szóval, ha minden kínálkozó alkalommal nem az önző rosszat, hanem az önzetlen jót igyekezünk választani,
ha azt még gyengeségeink ellen folytatott küzdés árán is következetesen folytatjuk: akkor híven eleget teszünk annak a
törvénynek, mely a szellemek számára a szüntelen munkálkodást írja elő. Ebben természetesen minden kínálkozó alkalom
felhasználása is bennfoglaltatik. Aki bármilyen indokolással is kitér az ilyen alkalmak elől, az vét a törvény ellen és viselnie kell
ennek következményét.
Szellemi vezetőink arra is figyelmeztetnek, hogy a megismeréssel bíró ember szelleme, még a test pihenője, az alvás ideje alatt
is eleget tesz a munkálkodás törvényének. Míg a test az alvás alatt nyugszik, addig a szellem, bár az emberre nézve öntudatlanul, a
szellemi világban munkálkodik és teljesíti kötelességét. Ennek a kijelentésnek a helyességéről az embernek alig lehet alkalma
meggyőződni, de azt egyszerű tagadással sem lehet elutasítani, ha meggondoljuk, hogy az alvás ideje alatt az ember elveszti
öntudatát és rövid időre ahhoz hasonló állapotba kerülhet, mint amikor a halál választja el végleg testétől. A test békóiból
kiszabadult szellemre nézve tehát a szellemi törvények lépnek mind a két esetben érvénybe, melyek értelmében a megismeréssel
bíró ember szelleme, mely pihenőre nem szorul, valószínűleg kap és végez is munkát.
De ilyen messzefekvő kérdésekkel még nem kell foglalkoznunk. Elég ha földi életünk alatt azt a munkát, amelyet világosan
megláthatunk, nem utasítjuk el magunktól, hanem elvégezzük. Ez elsősorban önmagunknak és annak a viszonynak a
megismerésére vonatkozik, amelyben a mindenséget kormányzó törvénnyel állunk. Ennek a helyes megismerése egyszersmind
megvilágítja azt a fokozatot is, melyet a mindenségben elfoglalunk. Ezen az úton haladva, megismerjük hibáinkat és
gyengeségeinket, melyek a földi ember fokozatának félre nem ismerhető jelei. És ha idáig eljutottunk, akkor belekapcsolódhatunk
a szüntelen munkálkodás törvényébe, hogy öntudatosan dolgozván önmagunkon és harcba szállván hibáinkkal és
gyengeségeinkkel, a fokozatos fejlődés törvényének segítségével előbbre jussunk rendeltetésünk útján.
A szakadatlan munkálkodás kötelezettsége olyan szembetűnő, hogy annak bizonyítgatása merőben felesleges. Igen kevés
kivétellel dolgozik a Földön mindenki, legfeljebb az a kérdés, vajon ki végezi itt azt a helyes munkát, amelyet a mindenségben
uralkodó törvények a Földre utalt szellemektől megkövetelnek? Ennek megítélésénél azonban nem szabad túlságba menni, nem
szabad túlságos mértéket alkalmazni. A Földön uralkodó törvények az anyagi test fenntartására bizonyos munkamennyiséget
okvetetlenül megkövetelnek és lekötnek; ennek az anyagiak megszerzésére irányuló munkának elvégzése tehát szükséges és
törvényes. Ebből azonban éppen nem kellene annak következnie, amit igen sok embertársunknál tapasztalhatunk, hogy minden
törekvés és minden munka kizárólag anyagi célokra van irányozva. Ez a kizárólagos munka az igazi haladás szempontjából
értéktelen, sőt káros.
Az átmenet a magasabb szellemi és erkölcsi célokért való munkálkodásra nem ugrásszerűen, hanem egyszerűen akképp
történik, hogy az eddigi munkával szerzett anyagi eszközöket magasabbrendű törvények szolgálatába állítjuk. A gazdag embert
nem a legritkább esetben hiúsága bírja reá, hogy szűkölködő embertársa segítségére anyagi eszközöket áldozzon; ha ez nem bírná
rá, ha nem igyekeznék más vagyonos embertársa példáját hiúságból követni, akkor még sokáig kellene várakoznia, amíg tisztán
erkölcsi indítékokból segítene szűkölködő embertársán. Így azonban tulajdonképpen önzésből és hiúságból megteszi az első lépést
a helyes úton és kezdetleges módon tesz eleget a törvénynek.
Megismeréssel bíró ember természetesen öntudatosan jobb és értékesebb munkát végezhet. Minden gondolata, érzése és ebből
folyó cselekedete szolgálhat annak a munkának, melyet a törvény tűzött ki számára. Minden érzését és gondolatát és még
fokozottabb mértékben minden cselekedetét úgy kell irányítania, hogy az a törvény kívánságának megfeleljen. Minthogy azonban
ennek még nem vagyunk képesek teljesen megfelelni, ebből elégedetlenség váltódik ki, amely azt az elhatározást szüli bennünk,
hogy a következő alkalmakkor kifogástalanabbul álljuk meg helyünket és teljesítsük már megismert kötelességünket. Ez a munka
az, melyet a törvény a feladatát megismerő embertől megkövetel és amelyet egész odaadással el is kell végeznie, ha rendel tetése
útján igazán előbbre akar jutni. Ha a munka nehéznek tűnik is fel, ha az egymást követő elhatározásokat nem is lesz eleinte képes
megvalósítani, ez ne csüggessze el a felfelé törekvő embert, hiszen ez mindnyájunk közös fogyatékossága a Földön. A gyakorlat
szüli a mestert; addig kell tehát magunkat akaratunk megfeszítésében gyakorolnunk, amíg munkánk célját elértük és
hibáink, meg gyengeségeink mindinkább elhalványodnak és helyettük azok a felsőbbrendű tulajdonságok lépnek előtérbe,
melyeknek magva eredetünknél fogva eddig is mindig megvolt bennünk, de amelyeket akaratunknak kell életre keltenie és
azután szakadatlan munkával gyakorolnia és fejlesztenie.
*
A szellemi világban is folytatódó szakadatlan munkálkodást szemlélteti a következő, e sorok írója előtt történt szellemi
nyilatkozat:
Mariska médium: Vajon hova kerültem? Azt érzem, hogy nem vagyok többé sem az esőben, sem a viharban. Mintha valami
védett helyen volnék! Talán egy kicsit megpihenhetnék, amíg megvirrad. Milyen nehéz is annak, aki eltéveszti az utat és olyan
beteg és tehetetlen, mint én vagyok... Úgy szeretnék megmelegedni egy kicsit. Nem is tudnám megmondani, hogy mióta nem
voltam már meleg hajlékban. Vajon mit is kérjek előbb, ha megvirrad és találkozom valakivel, aki segíteni akarna rajtam? Sem
ruhám, sem élelmem, semmim sincs. Majd azt mondom neki, hogy szegény nyomorult vagyok, könyörüljön rajtam! Talán akkor
megszán... Nem vagyok benne bizonyos, nem, mert ezt már sokszor mondtam és sohasem hallgattak reám.
Milyen borzasztó is az, ha valaki jobb napokat látott és egyszerre ilyen nyomorult földönfutóvá lesz! De most egyelőre csak
egy kis világosságra lenne szükségem ... Majd várok itt, amíg megvirrad... Most már nem is fázom olyan nagyon; azt hiszem, hogy
valami tető is lehet a fejem felett. Nem tudom, így van-e csakugyan, s azt sem tudom, hogyan botorkáltam ide be?...
Nagyon nehéz az én életem és ha a bosszú nem tartana fenn, akkor már régen el is pusztultam volna. De meg fogom ismerni
ezer közül is azt a nyomorult gazembert és akkor jaj neki! Addig pedig csak valahogy megleszek, hisz a legfőbb, hogy nem fázom
már olyan nagyon. Jól az emlékezetembe véstem az arcát; meg fogom őt ismerni, ha elém kerül és megbosszulom magamat rajta,
amiért csúffá és nyomorékká tett!... Mindenki oly szánakozva néz reám, mintha bizony én tehetnék róla, hogy ilyen szerencsétlen
lettem... De soká virrad! Csak egy kis szürkület lenne már, hogy tovább mehetnék, vagy láthatnám, hogy hol vagyok.
Körvezető: Előbb tisztába kell jönnöd a saját helyzeteddel, kedves testvérem, akkor beköszönt majd lelkedbe is egy kis
szürkület.
Mariska m. (meglepődve figyel): Mintha valami emberi szó jutna messziről hozzám! Van itt valaki?
Körvezető: Itt vagyok kedves testvérem — hallasz?
Mariska m.: Igen hallak, de hol van az az itt?
Körvezető: Te most meleg szobában vagy, és karszékben ülsz. Tapogasd csak körül magadat.
Mariska m.: Dehogy ülök. Azt érzem ugyan, hogy valami fedett helyen vagyok, de nem is mernék leülni, mert sötét van és
nem tudom, mi van mögöttem.
Körvezető: Tapogasd meg a széket, amelyen ülsz, s meggyőződhetel szavaim igazságáról. Nincs itt különben sötétség, csak te
nem látsz, mert a lelkedben van a sötétség. Miért nem fogadod meg a tanácsomat? Tapogasd csak meg a széket, amelyen ülsz és
érezni fogod, hogy igazat mondok.
Mariska m. (magában): Megtehetném, hisz úgy sem látja meg! De bizonyosan hazudik, mert különben én is tudnék róla
valamit. (Tapogatja a szék támláját.) Mi ez?
Körvezető: A karszék támlája, melyben ülsz. S ezt te nem érted.
Mariska m.: Nem tudom, hol vagyok. Mintha valaki belökött volna az ajtón, de nem tudom, hol vagyok. Talán még valami
bajt is szereztem magamnak vele.
Körvezető: Dehogy szereztél bajt. Mondd el nekünk, hol jártál, mielőtt ide jöttél?
Mariska m.: Kint az éjszakában, a viharban, esőben és hóban... De én kezdek itt félni!
Körvezető: Sohse félj tőlem, hiszen nincs mit elvennem tőled; magad mondod, hogy szegény vagy.
Mariska m.: Igen, de van valamim, ami mindenkinek nagyon kedves: az életem!
Körvezető: Azt úgy sem vehetném el tőled, mert azt az Isten adta és ember el nem veheti senkitől.
Mariska m.: Úgy, Isten adta? De hát mit akarsz tulajdonképpen tőlem?
Körvezető: Segíteni akarok rajtad.
Mariska m.: Segíteni?! Hogy is kezdjem? Hát fázom is, éhes is vagyok, ruhám is nagyon fogyatékos. Könyörülj meg rajtam s
adj egy kis alamizsnát. Ruha is, élelem is kellene, mert semmim sincs. Nem tudok dolgozni, mert amint látod, nyomorék vagyok.
Megérdemlem, hogy segíts rajtam!
Körvezető: De én úgy akarlak segíteni, hogy jobban érezd magad. Te azt mondod, hogy kinn jártál a hidegben, a hóviharban.
Én pedig azt mondom, hogy emberi fogalmak szerint te már meghaltál, a lelked azonban tovább él, mert hiszen gondolkozol,
érzel.
Mariska m.: Tudom, hogy élek, s ezt nem is kell bizonyítgatni.
Körvezető: Arra szeretnélek reávezetni, hogy te ugyan élsz, de a tested azért mégis meghalt.
Mariska m.: Ha sötétben nem lennénk, akkor nem mondhatnád, hogy a testem meghalt, mert láthatnád, hogy én szegény,
toprongyos, nyomorék férfi vagyok.
Körvezető: Tehát te férfi vagy! De hiszen most női testből beszélsz, erről is meggyőződhetel.
Mariska m. (haragosan): Hát úgy akarsz segíteni rajtam, hogy bolonddá teszel?!
Körvezető: Tapogasd csak meg magadat s meggyőződhetel róla, hogy igazam van.
 Mariska m. (körültapogatja magát s érzi, hogy női ruha van rajta): Azt hiszem, hogy megzavarodtam! Uram Jézus, mi van
velem? Hát nem elég, hogy nyomorék vagyok, még bolond is legyek? Hiszen akkor meg sem ismerem őt, ha találkozom vele!
Körvezető: Látod, bal keze is van annak a nőnek, akinek ajkai által beszélsz. Erről is meggyőződhetel.
Mariska m. (teljesen merev balkarját jobbjával tapogatva): Látod, hogy nekem van igazam. Béna a karom! Maskarát
csináltatok belőlem. Azt is láthatod, hogy én vagyok, aki veled beszél.
Körvezető: Igen, a te szellemed beszél, de nem a te tested, hanem egy asszony ajkai által.
Mariska m.: Ne mondd ezt, mert én gyűlölöm az asszonyokat!
Körvezető: Pedig ez az asszony szeretetből adta kölcsön neked a testét, hogy beszélhess általa.
Mariska m.: Én meg akarom magamat bosszulni! De ne említsd nekem az asszonyokat! Majd ha találkozom vele, akkor még
egyszer megforgatom a tőrömet a szívében és nem bánom, akármi történik velem. De addig ne állj utamba!
Körvezető: Ezt te nem teheted, kedves testvérem, mert te már nem vagy többé ember, hanem szellem, aki idegen testből
beszélsz.
Mariska m. (keresi a tőrét): Miért vetted el tőlem? Neked nincs szükséged rá! Add vissza kérlek! Láthatod hogy milyen drága
pengéje van. Ha el akartam volna adni, vagyont kaptam volna érte. Ne vedd el tőlem csak azért, mert idejöttem a hajlékodba.
Inkább dobj ki, nem bánom, de az a tőr, látod, az én jogos tulajdonom. Add vissza kérlek s bocsáss meg, ha az indulat elragad.
Annyi sok mindent eszembe juttattál! Oh az az asszony! Azt mondod, hogy meghaltam, pedig én élni akarok és gyűlölöm az
asszonyokat. Mindent eszembe juttattál és ez oly borzasztó!
Körvezető: Te az imént Jézus Krisztust emlegetted. Kérj hát Tőle világosságot, hogy megértsd az állapotodat.
Mariska m.: Én már kértem Őt sokszor, hogy vezessen a nyomára annak a nyomorultnak. És ha tudnám, hogy meghallgat,
még egyszer kérném.
Körvezető: De hiszen te oly nyomorék vagy, s oly rosszul érzed magad, hogy nincs jogod feltételeket szabni. Kérj Tőle
alázattal segítséget!
Mariska m.: Ugye, hogy nyomorult vagyok? Hát már most tudd meg, hogy nem mindig voltam ily nyomorult. Én jómódú,
köztiszteletben álló ember voltam és megvolt mindenem... Óh, hogy szerettem azt az asszonyt! Most újra elvonul előttem
minden!... Elmondok neked mindent, ha megígéred, hogy a nyomára vezetsz.
Körvezető: Én csak azt ígérem, hogyha tanácsomat megfogadod, segíthetek rajtad.
Mariska m. (magában): Igaza van, mert hogy vezessen nyomába, mikor ő sem tudja, hol van. Ha segít rajtam, talán magamtól
is megtalálom. (A körvezetőhöz): Hát segíthetsz rajtam, ha elmondok neked mindent?
Körvezető: És ha a tanácsomat megfogadod.
Mariska m.: Hát ha életrevaló lesz, talán meg is fogadom. (Látománya van.)
(Minden, ami történik, a szférák kinematografjában meg van örökítve, és ha szükséges, láthatóvá válik a szellemre nézve.)
Megint itt van előttem a képe. Ott ülünk az asztal körül. Az idő éjfélre jár. Haza kellene már mennem, mert az asszony egyedül
van... Felállok, hogy hazamenjek. A jó barátom azt mondja, hogy ráérsz még hazamenni. Bizony nem érek rá, mert az asszony
egyedül van, még félni talál... Hah, milyen kajánul nevet!...
— Dehogy is van az az asszony egyedül! Ne féltsd őt, nem hiányzol te neki!...
Mindjárt arcába vágom azt a poharat, hogy mer így beszélni arról az asszonyról! Lecsendesítenek. Azután, mikor kicsit
megnyugodtam, félrehív és azt mondja: Jól van hát, eredj haza, de csendesen. Nyisd be az ajtót és nézd meg, hogy mi történik
otthon ...
(Önmagát látva.) Lábujjhegyen megy; olyan lopva, olyan félve, mintha nem is a saját otthonába menne, hanem mint valami
betörő... Már ott van az ablaknál. Benéz. A szobában sötét van, de azért hangok hallatszanak és milyen hangok! (Felszisszen.)
»Még egy csókot, azután eredj, mert haza talál jönni!«
Most félrehúzódom. Kijön valaki, utána megyek, hadd lássam, kicsoda... Mily boldogan csörgeti a kardját! Ah, a nyomorult jó
barát! Milyen vak és bolond voltam, hogy ez eddig eszembe nem jutott... És most mit tegyek? Azt az asszonyt megölöm, az biztos,
de azt a nyomorult embert darabokra tépem, mert nekem nem elég, hogy csak úgy egyszerűen meghaljon. Legelőbb a szemét
szúrom ki, azután a szívét döföm át, azután darabokra fogom szedni ... Most megint sötét van ...
Körvezető: És mit tettél azután, kedves testvérem?
Mariska m.: Hát mit tettem volna? Elmentem a lakásomba, levettem a falról azt a drága tőrömet, amit oly féltékenyen
őriztem, mert a családunkban egyikről a másikra szállott drága emlék volt. Magamhoz vettem, s bementem az asszonyhoz...
Milyen nyugodtan, milyen szépen aludt! Még most is alszik.
(Átéli újból a jelenetet s úgy képzeli, hogy kezében a tőrrel az asszony felé indul.) Nem, még nem ölöm meg, mert akkor nem
tudja, hogy azzal a másikkal mi történt. Előbb tudja meg, hogy fájjon neki és hogy marcangolja a fájdalom a lelkét és csak azután
ölöm meg...
Igen ám, de a szégyenemet nem lehet kivinni a nagy világba, hisz gyermekem is van! Ujjal fognak mutatni a leányomra s
örökre meg lesz bélyegezve az emberek előtt. Nem így, nem így, másképp kell! Előbb annak a nyomorultnak a szívébe mártom a
tőrömet, úgy, hogy senki se tudja meg hogy és miért halt meg. (A körvezetőhöz): Látod, van itt ész!
(Folytatólagos látománya van.) Most megint ott ülünk együtt az asztalnál; ugyanabban a teremben. A kártya meg a bor! Velem
szemben ül. Jól intézkedtem… Látod milyen jól esik ez... Most az arcába vágom a kártyát s szemébe mondom, hogy csalt.
Felugrik, reám néz... Én is a szemébe nézek és újból azt mondom neki, hogy csalt... Kiolvassa a tekintetemből, hogy tudom, mit
csinált. Nézd, milyen sápadt lesz! Kimegy, én utána. Azt mondja: ezt elintézzük, de rögtön!... Megyünk ki az éjszakába. Ő a
kardját, én a tőrömet viszem magammal... A karomba szúr. Nem baj! Most neki megyek... Ej mi ez? (szívéhez kap). Milyen
ostoba dolog. Beleszaladok a kardjába... (A saját holttestét megpillantva.) Ki az, aki ott fekszik? Egy kis világosságot! Mintha én
volnék. De hisz én itt vagyok és élek, ez pedig ott, nézd!
Körvezető: Igen, az, ami ott fekszik, az a te tested.
Mariska m. (magára mutat): Hát akkor ez ki?
Körvezető: Mondtam már neked, hogy az kölcsönvett női test!
Mariska m.: De hiszen ha valaki meghal, annak vége van!
Körvezető: Hát te sohasem hallottad, hogy az ember a halál után is tovább él.
 Mariska m.: Az mese, hazugság!
Körvezető: Pedig magadon tapasztalhatod, mert ott látod a testedet magad előtt feküdni s te azért egy női testből mégis
beszélsz. Te most már testnélküli szellem vagy.
Mariska m.: Testnélküli szellem? Hogy nézek ki? Mondd meg nekem, hogy néznek ki a szellemek s akkor majd meglátom,
hogy igazat beszélsz-e.
Körvezető: A jók szépek, fehérek s akik nem jók, rongyosak, piszkosak, foltos ruhájúak, különböző fokozatban.
Mariska m.: Foltos ruhájúak? Óh, milyen zavart vagyok. Hiszen már mondottam egyszer, hogy az én ruhám rongyos.
Körvezető: És tudod miért? Meg fogom neked magyarázni.
Mariska m.: Tudom már. Csak azért mondom, hogy nem tudom, mert zavart vagyok mióta ide, ebbe a hajlékba kerültem. Oly
régen üldözöm, keresem őt mindenütt és sehol sem lelem. Nem értem reá más ruhát váltani, hogyne lenne hát rongyos, hiszen a
ruha elnyövik. Irgalmas Krisztus mi van velem?
Körvezető: Forduljunk Krisztushoz, kedves testvérem, együtt, hogy Ő világosítsa meg a te szegény lelkedet. Már kétszer
kiejtetted az Ő nevét, kérj tehát Tőle segélyt.
Mariska m.: Azt mondtad, hogy az ember nem hal meg, a lelke pedig, ha rossz volt, foltos. Hát a karja is béna marad tovább?
Körvezető: A karja bénasága csak képzeletében tart addig, amíg szelleme magához nem tér és ki nem szabadul abból az
állapotból, amiben van. Te még mindig azt képzeled, hogy ember vagy és a kezed béna. Üldözted azt a másikat és lelkedben
tovább él a bosszú gondolata, melyet átvittél magaddal oda is.
Mariska m.: És mi történik azután ezzel a szellemmel? Nem bosszulhatja meg magát s csak úgy jön, megy, fázik, éhezik,
szenved mindig?
Körvezető: Mindaddig, amíg a bosszúérzet él a lelkében. Éppen az az én feladatom, hogy neked megmagyarázzam, hogy egy
nagy törvény tölti el a mindenséget, mely a mindenható Atyának tulajdonsága, belőle árad és ez a szeretet. A bosszú ellenkezik a
szeretet törvényével. Ezt kell neked megértened, s akkor segítve lesz rajtad.
Mariska m.: Nem tudom, megmondtam-e, hogy mennyire szerettem azt az asszonyt? Hát a törvény a szeretet, a
következménye pedig a szégyen, nyomorúság?
Erzsike médium (által másik szellem szólal meg): Gazdám, megismered-e az én hangomat? Én vagyok itt, — az öreg János.
Vagy talán elfelejtettél egészen? Ha elfelejtettél, akkor nem szólhatok többet hozzád.
Mariska m.: Hahaha! Igen, veled is van számadásom! (Csúfolódva.) Az öreg János; az öreg családi bútor, aki még az apámról
maradt reám! Vajon ő-e csakugyan?
Erzsike m.: Jól mondod, de én nem félek tőled, hiába fenyegetsz.
Mariska m.: Neked a kötelességed hallgatni, most különösen, mikor a számadásod oly nagy... Az édesatyámról maradt reám.
Igaz hűséges szolgája volt neki és én azt hittem, hogy nekem is. Amikor megöregedett, olyan gyengéden gondoskodtam róla. A
gyermekeim is nagyon szerették őt. Utánunk őt szerették a legjobban, s felkeresték mindig az öreget. Mert ő már nem tudott olyan
könnyen járni; gyengék voltak a lábai. És ez az öreg János, aki olyan hűséges volt mindig a család iránt, s akihez én is oly jó
voltam, mintha édesatyám, vagy édestestvérem lett volna, behunyta a szemét, mikor a csábító eljött ahhoz a nyomo rult
asszonyhoz. A hűséges öreg János nyitott neki ajtót és bocsátotta megint ki. Az orromnál fogva vezetett a jóságomért s most még
elém mer kerülni!
Erzsike m.: Ez mind nem igaz, édes gazdám és hidd el nekem, hogy ideát a másvilágon nem lehet hazudni, mert az Isten
mindent lát.
Mariska m.: Hát talán én hazudom?
Erzsike m.: Nem hazudol, csak a bosszú elvakít egészen, még engem is félreismersz. Ki mondta ezt neked? Ezt kellett hát
megérnem, hogy ilyen szomorú állapotban mentél át a másvilágra?! Gazdám, gazdám, miért nem bíztad azt az asszonyt arra a
mindenható Istenre, aki büntet, sújt, s akinek a keze mindenüvé elér? Most nem volnál ilyen állapotban. Még engem is vádolsz,
aki oly hűséggel szolgáltam félszázadon át a családot!
Mariska m.: Hogy hazudik!
Erzsike m.: Elvakít téged egészen a bosszú. Én hazudom, aki kicsi gyerekkorodban karomon hordoztalak? Hát tudod, hogy ki
volt nekem az az asszony s mi volt nekem az én becsületem, hogy te ilyet mersz rólam feltételezni? Bizony sírni szeretnék!
Mariska m.: Miért nem szóltál, miért nem figyelmeztettél hát a hűtlenségére?
Erzsike m.: Magad mondod, hogy az öreg János már járni is alig tudott. Nem voltam én a közelében, hogy tudtam volna, hogy
mi történik? Ideát azonban már beszéltem azzal a szegény szerencsétlennel. Te nem tudod, hogy milyen állapotban van!
Rettenetes! Te csak egy rögeszme után futkosol, hogy megtaláld őt. Hát senki sem kedves már előtted? hát a gyermekedet is
elfelejtetted már? Ez a hűséges atyai szeretet?
Mariska m.: Hát te most hol élsz?
Erzsike m.: Ott, ahol te. Járok, kelek, keresem hol az egyiket, hol a másikat. Mert látod, úgy szeretném, hogyha segítségedre
tudnék lenni. Miért jöttem volna különben ide utánad? Azt hiszed, hogy nincs nekem elég más gondom? Bizony van, mert én még
itt is szolgálok. Tudod kinek? A gyermekednek, anélkül, hogy tudná, mert azt a parancsot kaptam, hogy ideát is szolgálnom kell
őt. Mindenütt segítségére vagyok.
Mariska m.: A fiamnak? Hát ő hol van?
Erzsike m.: Hol van? Hát mégis csak eszedbe jutott?
Mariska m.: Ne hidd, hogy elfeledkeztem róla, de azt csak beláthatod; hogy előbb velük kell leszámolnom.
Erzsike m.: Hát az Isten? Az Isten mindenek előtt!
Mariska m.: Elfelejtetted, hogy mi volt a mi családunkban a jelszó? Nagyon megöregedtél! A becsület mindenek előtt, ez volt
a családi jelszó.
Erzsike m.: Kimondom, ahogy gondolom: nem volt jó. Isten mindenek előtt. Ő majd elintéz mindent; övé a hatalom. Most
láthatod, hogy mi és ki vagy; semmi sem vagy! Magad mondod, hogy rongyos vagy, fázol és éhezel. És ez ne fájjon nekem?
Mariska m.: Neked ezt nincs jogod szememre hányni, te még mindig csak a szolga vagy.
Erzsike m.: Bocsáss meg, nem így akartam mondani, de látod, nekem az nagyon fáj, hogy téged annyit szenvedni látlak!
Mariska m.: Nem, nem haragszom, hisz neked sok minden szabad. Azután voltaképp igazad is van, rongyos vagyok, fázom és
éhes vagyok. Te tudhatod, hogy mi vitt rá, és ki az oka.
Erzsike m.: Mindent tudok, de azért mégis kimondom, hogy nem jól csináltad a dolgodat.
Mariska m.: Sokszor meghallgattalak és jót nevettem rajta. Néha azonban be kellett látnom, hogy mégsem olyan bolond az
öreg, mint amilyennek látszik... De hátha mégis részes voltál a dologban. Hiszen te is nagyon szeretted azt az asszonyt, úgy a
kedvében jártál mindig. Hányszor mondtad, hogy milyen szép, milyen jó. Téged is elvakított, elbolondított.
Erzsike m.: Engem nem bántott sohasem. Azután meg szerettem nagyon a gyermekeidet is.
Mariska m.: És téged nem bánt az, aki engem bánt? Ez a hűség?
Erzsike m.: Most próbáljunk egy kicsit tovább menni, mert így nem jutunk semmire sem. Gondolj arra az időre, mikor még
kicsi gazdámnak neveztelek. Hadd nevezzelek megint így.
Mariska m.: Nem, erre nem akarok gondolni. Most sokkal komolyabb, sokkal fontosabb, életbevágóbb dolog van előttem ...
Vagy talán mégis hadd emlékezzem hát egy kicsit erről is. Oly szép idő volt, oly sok emlék fűződik hozzá. Hogy is volt csak?...
János bácsi ültessen a lóra.
Erzsike m.: Tovább, tovább. Ugyebár, akkor még imádkozni is szoktál, kicsi gazdám? Mikor a harang megszólalt, összetetted
a kezedet, János bácsi, pedig veled imádkozott. Emlékszel rá? A harang most is szól és tudod-e, hogy ki teszi össze a kezét? A te
gyermeked! És tudod-e, kiért imádkozik? Úgy látszik, te mindenkit elfelejtettél, de legjobban az Istent. Az Istent, aki az életed
adta, aki ezt a boldogságot adta!
Mariska m.: Hát a boldogtalanságot ki adta?
Erzsike m.: Ennek magad vagy az oka, most kimondom, nem bánom, ha akármi is lesz velem. Gondolkozzál egy kicsit és
magad rájössz, hogy miért.
Mariska m.: Nem tudom.
Erzsike m.: Akkor majd én mondom meg neked, hogy azért, mert nem úgy szeretted azt az asszonyt, ahogy Isten törvénye
szerint szeretned kellett volna. Ez nem vád, de igazság. Igaz, hogy ez nem menti őt fel rosszasága miatt, de te is nagyban oka vagy
annak, hogy rossz lett. Miért nem gondoltál vele többet s miért mentél el mindig tivornyázni. Ugye, hányszor kértelek: Uram, a
gyermekeid hívnak, a gyermekeid marasztalnak, maradj velük.
Mariska m.: Ebben igazad van.
Erzsike m.: Azután nagyot hibáztál, mikor nem az Istenre bíztad a büntetést.
Mariska m.: Hát a becsület semmi előtted!?
Erzsike m.: A becsületet is rá kellett volna bíznod; majd kiköszörülte volna ő a csorbát, tudom. Nincs senki, aki meg ne kapja
azt, amire reászolgált; ha nem itt a Földön, hát akkor odaát. Csakhogy ezt hinni kellett volna!
Mariska m.: Mondd meg hát nekem, hogyha igazán meghaltam, mint és hogy élek mégis?
Erzsike m.: Úgy, ahogy én. Csakhogy te makacs vagy, most is, és csak a magad feje után mégy. Miért nem kérsz Istentől egy
kis világosságot? Minden érdemed nélkül meg akar az Isten segíteni s te mindezt visszautasítod. Pedig ha ezt az alkalmat
elmulasztod, újra soká bolyonghatsz, fázhatol és éhezhetel.
Mariska m.: Mondd meg hát, hogy kerestetek-e, mikor meghaltam?
Erzsike m.: Persze, hogy kerestünk, s mikor megtaláltunk, megadtuk a végtisztességet, ahogy illett.
Mariska m.: Azután megsirattatok?
Erzsike m.: Megsirattunk, sokan megsirattunk.
Mariska m.: És te János, te is megsírattál?
Erzsike m. (elérzékenyülve): Gazdám, gazdám!
Mariska m.: Még talán most is sírsz. Ne sírj no, jól van már minden.
Erzsike m.: Már jó lesz minden — úgy mondd — mert én hiszek a Mindenhatóban és tudom, hogy nem hagyott el eddig sem
és nem hagy el ezután sem, mert ő gyermekeinek egyikét sem hagyja el, bármennyire elvakult legyen is.
Mariska m.: Aztán hogy kerültél ide?
Erzsike m.: Úgy, hogy könyörögtem Istenhez, engedné meg nekem, hogy nyomodba juthassak. Mert nagy ám itt ez a
másvilág, könnyen elveszti egymást szem elől az ember. Aztán meg, amint már mondtam, nekem még másokra is kell vigyáznom.
Nem lehettem mindig a nyomodban, azután egyszer elveszítettelek, mert mint egy őrült, úgy rohansz mindig.
Mariska m.: Talán igazad van. Hát a fiamra vigyáznak-e?
Erzsike m.: Jobban, mint te vigyáztál volna reá!
Mariska m.: Jobban, mint én? Hát hol van most az én fiam?
Erzsike m.: Isten kezében van.
Mariska m.: Beszélj világosan, vagy hallgass. Az Isten kezében van! Én még sehol sem láttam Istent.
Erzsike m.: Nem is láthattad, mert nem hittél benne. Pedig az Isten keze mindenütt ott van, ahol kérik az Ő segítsé gét. Azért
hát neked is imádkoznod kell, mert beláthatod, hogy magadtól semmire sem vagy képes.
Mariska m. (figyel): Hallod, messze távolból megint szól a harang... Egy gyermekhangot hallok, imádkozik... Mi történik a
szívemben? Milyen édes ez a hang! János, a te térdeden ül most is az a gyermek?
Erzsike m.: Nem ül, uram, hiszen én már átköltöztem ide, ahol te vagy.
Mariska m.: De hiszen éppen úgy hallom most is, mint amikor a térdeden ringattad őt... Amikor a harang szólt, összetetted a
kezét. Mit is mondtál akkor, amikor a harang megszólalt? Hallod, hogy mondja az ő édes kis hangján? Nem tudom utána mondani,
pedig milyen szépen szól a harang, minden egyes ütése belevésődik a szívembe.... Mintha valamit lefejtene a szívemről ez az édes
gyermekhang! Dicsőség az Istennek! (Örömében felkiált.) Hallod, azt mondja: Dicsőség az Istennek! Ah, milyen szépen mondja:
Tedd össze a kezedet... Ott állok mellette; összeteszi a kezemet, összefogja a maga kicsi kezecskéjével. Dicsőség az Istennek. Meg
tudnám fogni, annyira előttem van ez a kép. Oh, csak igazán meg tudnám fogni (kezét nyújtja a kép felé). Látod, ha meglenne
mind a két kezem, meg tudnám fogni; mert hiszen itt van előttem. Oh, segíts hát!
Erzsike m.: Imádkozzál!
Mariska m.: Most közelebb jön... Most meg már eltűnt... Már nincs itt... De nem baj, ez is jól esett, hogy láttam. És nézd,
milyen csodálatos, hiszen megvan mind a két kezem is! Hallgasd csak! most megint szól, de most csak távolról. Nem hiszem,
hogy hallod, amíg meg nem mondod, hogy mit mond.
 Erzsike m.: Édesapám, imádkozzál velem! Úgy-e, hogy ezt mondta!
Mariska m. (örül): De még valamit mond... Azt mondja, hogy Isten kegyelméből azért kaptam vissza a kezemet, hogy
imádkozni tudjak, s nem azért, hogy bosszút álljak.
Erzsike m.: Úgy van!
Mariska m.: Nagy sor ám ez, imádkozni annak, aki nem tud... De hisz az mindegy; az is majd megjön talán egyszer. Te János!
Erzsike m.: Hallom, uram, hallom.
Mariska m.: Menjünk csak vissza a régmúlt időbe, amikor imádkozni tanítottál. Én már régen elfelejtettem.
Erzsike m.: Úgy, úgy, csak gondolkozzál egy kicsit; eszedbe kell jutnia.
Mariska m.: Könnyebb lenne veled imádkozni, mert én magamtól nem tudok.
Erzsike m.: Majd segítek én neked, csak kezdd el.
Mariska m.: Nem tudok, no! Hát nem látod, hogy újból vérzik a sebem?
Erzsike m.: Nem baj. Így kell annak lennie, mert ha már fáj, akkor be is fog gyógyulni. Imádkozzál hát velem; majd én
elkezdem, ha te nem tudod. Mi Atyánk...
Mariska m.: Te János, hiszen te nem vagy itt! Ott látlak a házunk küszöbén ülni... Ott van az öledben a fiam... Hogy is
mondod neki? Oh, hadd halljam én is, hogy mondja utánad az a kedves kis csengő hang ... Milyen szépen mondja: Mi Atyánk ki
vagy a mennyekben... (Folytatják együtt a Miatyánkot.)
Erzsike m. (velük imádkozik).
Mariska m.: Nem hallom jól, olyan gyenge már az a gyermekhang.
Erzsike m.: Legyen meg a Te akaratod...
Mariska m. (mindig a gyermeket szemlélve, az eléje tartott képen örömében ujjong): A kis huncut szinte nem illik neki, hogy
csak kenyeret kér ...
Erzsike m.: És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen ...
Mariska m.: És bocsásd meg a mi vétkeinket... (Nem tudja tovább mondani; látomása van.) Nem ezt akarom látni! Mi ez? Hát
már a saját gyermekem is ellenem esküszik? Látod, (iszonyodik) mily szeretettel fogja a kezét annak az asszonynak?? Most
idehúzza elébem... Nézd meg csak annak az asszonynak a szívét. (Örül.) Látod, hogy marja valami? Mi ez?... Nem, azt nem
akarom! jöjj közelebb hát... Nem lehet? Miért, hiszen én vagyok a te édesatyád! Nem jöhetsz? Azt mondod, hogy attól az embertől
kérdezzem meg, aki itt van. (A körvezetőhöz): Miért nem jöhet az apjához a gyermek?
Körvezető: Mert elválasztja tőled a gyűlöleted, amely miatt az ő szíve is vérzik.
Mariska m.: Az én gyűlöletem miatt? Azt nem akarom! Nézd, összeteszi a kezét... mindkettő könyörög. Oh, hogy tud sírni az
az asszony! És milyen rongyos, milyen piszkos a ruhája! Hogy didereg és fázik és hogy tud sírni!
Körvezető: Mert nagyon szenved.
Mariska m.: És hogy sír az a gyermek!... Oh, ne sírj hát és ne félj tőlem. Te ne fázzál úgy vele és ne szenvedj! Mit mondasz?
Én tőlem függ?
Körvezető: Igen, meg kell annak a szerencsétlen anyának bocsátanod. Úgy, amint mi rászorulunk a mennyei Atya
bocsánatára, nekünk is meg kell bocsátanunk azoknak, kik ellenünk vétettek.
Mariska m.: Oh, hogy fáj nekem ennek a gyermeknek a lelke!
Körvezető: Segíts hát rajta, hiszen most már tudod a módját is!
Mariska m.: Más mód nincs reá?
Körvezető: Nincs.
Mariska m.: Most térdencsúszva közelebb jön hozzám az az asszony (irtózik). Oh, hogy szenved az a gyermek és hogy sír az
a szerencsétlen lélek... Mondjuk hát tovább az imát.
Erzsike m.: És bocsásd meg a mi vétkeinket...
Mariska m.: És (kétségbeesve) nem megy! (Újból látomása van.)
Mariska m.: Messze távolban egy szép tiszta, fehér alakot látok. Ki ez? Ez is azzal az asszonnyal van összekötve?... Nézd
csak, hiszen ez egy apáca! A ruhája fehér, ragyogó, fényes. Igen, azzal az asszonnyal van összekötve s a kezében kereszt van. De
nemcsak ezzel az asszonnyal, velem is össze van kötve! (Kitörő örömmel megismeri benne a leánya szellemét.) Angéla, Angéla
leányom! Oh, mily szeretettel beszél ahhoz az asszonyhoz, hogy vigasztalja őt. Hallod, mit mond? Oly édes a hangja! »Annak a
nevét ejtetted ki, aki keresztfán meghalt, az pedig megbocsátott a bűnös asszonynak. Őt nagyon szerette, megbánta bűnét s ezért ő
már a Krisztusé.« Te édes jó gyermek, adj a te szereteted sugarából az én szívembe is, hogy én is a Krisztusé lehessek... János!
most gyorsan imádkozzunk tovább.
Erzsike m.: És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.
Mariska m. (vele imádkozva, de a megbocsátás szónak kimondása, illetve átérzése végtelen küzdelmébe kerül): Jaj, de nehéz
volt... Milyen megtört, milyen fáradt és hogy könnyezik! János, kérlek, segíts neki.
Erzsike m.: Neked is, neki is segítek szívesen, úgy mint régen; mindenkinek segíteni akarok.
Mariska m.: Jó lesz, mert engem is elhagy az erőm.
Erzsike m.: Ne félj semmit, az Úr velünk lesz. Ő segít majd minket a mi utainkon. Köszönöm neked, jóságos mennyei Atyám
azt a végtelen kegyelmedet, amiben engem részesítettél, a te parányi, a te semmitmondó szolgádat. Hűségesen akarok szolgálni
Neked és segíteni testvéreimen. Óh, adj erőt nekem, hogy mindenben és mindenkor a Te akaratodat kövessem.
Köszönjük a helyet, a segedelmet, köszönjük a szeretetet. Áldjon meg a Mindenható benneteket, az Úr Jézus kegyelme legyen
veletek s e hajlékon, hogy még nagyon sok szegény szenvedőnek nyújtsatok enyhülést.
Mariska m. (felesége szellemére vonatkoztatva): Elaludt szegény! Leányunk karjai közt tartja őt, Isten veletek!
Körtagok: Isten veletek!

AZ IGAZSÁG MEGISMERÉSE
 Az igazságot a maga abszolút mivoltában csak a mindenség teremtője ismeri, míg a teremtés, melyet a Teremtő hívott életre,
csak relatív mértékben ismerheti az igazságot, sőt még ez a relatív mértékű igazság sem lehet kezdettől fogva teljes, hanem annak
mértéke és terjedelme az illető fejlődési fokozatától függ, mert a teremtés a fokozatos fejlődés törvényének van alávetve és ez a
fejlődés szabja meg az igazság megismerésének határát is. Minél magasabbra emelkedett valaki, annál többet ismerhet meg az
igazságból, annál mélyebben tekinthet az egész mindenséget magába foglaló rejtélybe, melyből a földi ember fokozatán levő
szellemek rendszerint csak igen keveset ismerhetnek meg. Minél előbbre jutott tehát valaki az erkölcsi törvény által megszabott
rendeltetése útján, annál többet ismerhet és ismer is meg a mindenségből és annak örök törvényeiből.
A mindennapi felfogás szerint az igazság megismerésének egyedüli biztos forrása a tapasztalás, legyen az akár a magunk
közvetetlen, akár a mások tapasztalása. A tapasztalást és annak gyümölcsét: az ismeretet pedig szakadatlan munkálkodás árán
lehet megszerezni. Csakhogy a közfelfogás szerint ez a munka a tanulás, tehát tisztán értelmi munkálkodás, a szellemi vezetők
tanítása szerint pedig az igazság megismerésének nem az értelmi munka képezi a legfontosabb és leghathatósabb eszközét, hanem
az a munka, melyet erkölcsi haladásunk érdekében tudunk eredményesen elvégezni. Ennek a munkának az igazi értéke határozza
meg azt is, hogy mennyit ismerhetünk meg az igazságból.
(Az igazság megismerése érdekében kifejtett munkának magán az emberen kell kezdődnie. Igyekeznie kell, hogy igaz legyen
nemcsak másokkal, hanem önmagával szemben is. Aki palástolja és talán még tagadja is hibáit és gyengeségeit, aki nem képes
azokat minden szépítgetés nélkül beismerni, az még nem hárította el maga elől az igazság megismerésének legnagyobb akadályát.
„Ti igazságot keresők, mondja Forsboom, legyetek mindenekelőtt igazak önmagatokkal szemben!” Mert aki nem igaz, az hazudik,
és aki hazudik, az ellentétben áll az igazsággal.)
Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, mintha a tanulás és kutatás hiábavaló és céltalan lenne az igazság megismerése
szempontjából, mert végtére minden ismeret közelebb hoz bennünket a célhoz: csakhogy a leghathatósabb segítő eszköz mégis
csak az erkölcsi haladás, mely egész lényünket felemeli, átalakítja és az igazság meglátására, megértésére képesebbé teszi. A
fejlődésnek ez a módja az összes szellemi tulajdonságokat együttesen fejleszti ki és azokat olyan összhangba hozza egymással,
hogy az egyik a másik rovására nem tud túltengeni. Ez tehát az egyén igazi fejlődésének az eszménye.
Valamely igazság megismerésének azonban különböző fokozatai vannak. Áll ez különösen a magasabbrendű, szellemi
igazságok megismeréséről. Ugyanis nem szabad sohasem elfelednünk, hogy az ember a bukások egész sorozata következtében
jutott arra a fokozatra, mely számára az anyagi világot jelölte ki a fejlődés színteréül. Ebben az állapotban, amint már láttuk, gyak -
ran az anyag annyira leigázza az anyagi korlátok közé utalt szellemet, hogy magasabbrendű mivolta dacára teljesen alárendeli
magát az anyag befolyásának. És éppen azért kell végigjárnia az anyagi világ iskoláját, hogy akaratának munkábaszólításával az
anyag befolyását legyőzze és ezzel a győzelemmel egy lépcsőfokkal magasabbra emelkedjék. Annak a megismerése tehát, hogy az
ember nem csak anyagból áll, hanem szellemből is, amely az értelem és az ész forrása, amely túléli az elmúlásra rendelt anyagi
testet, képezi az első feltételét annak, hogy a fejlődésnek az erkölcsi törvény által megszabott útjára léphessen. Tekintsünk csak
elfogulatlanul körül és megláthatjuk, hogy hányan tették meg igazán ezt az első lépést?
De ennek az igazságnak a felismerése még nem foglalja magában az igazság megismerését is, vagyis azt az állapotot, amikor a
felismert igazság teljesen áthatja és meggyőzi szellemünket úgy, hogy az mintegy összeforr vele. Az igazság ismerete és
elismerése csak előhírnöke annak a lelki állapotnak, melyet megkülönböztetés kedvéért az igazság megismerésének nevezünk, ami
az igazság szellemében való éléssel jár.
Ez a megismerés szintén a fokozatos fejlődés törvényének van alávetve. Az igazság felismerése még nem jelenti azt, hogy
teljesen alárendeljük magunkat annak. Értelmünk felismerhette és legtöbb esetben fel is ismerte az igazságot, anélkül, hogy ebből
a reánk kötelező erejű következményt levontuk volna. A legtöbb ember megáll és nem tesz egyetlen lépést sem, ha valamely
igazságot vagy törvényt felismert, mert sokkal inkább megfelel hajlamainak, ha nem vonja le abból a maga részére azt a
következtetést, hogy magát annak az igazságnak vagy törvénynek alárendelje. Beismerjük, hogy az erkölcsi törvénynek van
rendeltetése a mindenségben, de amikor arról van szó, hogy ennek a törvénynek ne csak cselekedeteinket, hanem még
gondolatainkat és érzéseinket is alárendeljük, akkor legalább bensőnkben tiltakozunk ilyen rabszolga állapot ellen és inkább
követjük régi hajlamainkat. A legtöbb ember felfogása szerint kétféle alkalmazása van a törvénynek: az egyik az, amellyel a
törvényt embertársunkra alkalmazzuk és cselekedeteit a törvény rendelkezéseivel összehasonlítjuk, — a másik az, amely szerint
nekünk magunknak kellene gondolatainkban, érzéseinkben és cselekedeteinkben a törvényhez alkalmazkodnunk. Itt már egészen
más mértékkel mérünk. Pedig a törvény mindenkire nézve ugyanaz és csak az emberek alacsony fokozatáról tanúskodik, ha
önzésük elhomályosító szemüvegén át akarják látni az igazságot. Ezért nem elegendő az ész és ér telem munkája, ezért kell a
fokozatos fejlődésnek az igazság megérzésére való képességet is kifejlesztenie az emberben.
Az igazság megérzése, az intuíció szintén csak fokozatos fejlődés során fejlődhetik ki az emberben. Eleinte csak homályos
módon fog jelentkezni ez a képesség, gyengeségénél fogva nem is igen fog megbízhatóan működhetni. Harmonikusan fejlődő
ember eleinte nem is tulajdonít nagyobb jelentőséget ennek a képességnek, mert ismeri gyengeségeit és fogyatékosságát és
kétellyel fogadja érzéseit, melyek megbízhatóságáról még nem kapott elegendő bizonyítékot. De azért ez a képessége mégis
megvan és ott van a megismerés másik két segítő eszköze, a józan ész és az értelem, ezekkel ellenőrizheti érzéseit. Ha ezt
elfogulatlanul teszi, akkor maga is hozzájárul ahhoz, hogy az igazság megérzéséhez való képessége fokozatosan kifejlődhessék.
A spiritistáknak különösen van alkalmuk ezt a folyamatot önmagukon megfigyelni és az igazság felismerésének, megérzésének
és megismerésének fokozatait megállapítani. A legtöbb spiritistát külsőleg észlelt jelenségek késztették a spiritizmus
tanulmányozására; kevesen vannak, akik attól függetlenül, csupán benső szükségességből kezdtek a spiritizmus jelenségeinek
megfigyeléséhez. Aki kitartott a kezdetleges sikertelenségek és apró csalódások dacára, az csakhamar rájött, hogy a jelenségek
mögött következetes, nagy törvények rejtőznek, melyek teljesen összhangban vannak azokkal a törvényekkel, amelyeket az
emberiség az anyagi világban már ismer, de azokkal is, amelyeket, mint meg nem írt, de azért mégis érvényes erkölcsi törvényeket
a különböző vallásfelekezetek mindegyikének tanítása mélyéből, mint azok alapját és szellemi hátterét, ki lehet hámozni.
Idáig jutva sokan megállanak, sőt vissza is fordulnak abban a meggyőződésben, hogy ezen az úton nem ismerhetik meg az
igazságot. De aki nem akar elhamarkodva ítélni, hanem szeretne a látható világ határain túl is tapasztalatokat szerezni, az tovább
kutat és ha az elért eredményeket józan esze és értelme segítségével bírálja és összefoglalja, csakhamar felismerheti a
tapasztaltakban mutatkozó törvényszerűséget.
Ez a következetes törvényszerűség az, ami a kutató elmét bámulattal tölti el és a mindenség törvényeinek további
tanulmányozására ösztönzi. És fokozatosan feltárul előtte az a törvényszerű folyamat, mely minden egyént és az egyének
csoportjait, a nemzeteket és államokat is magában foglalja és ezek tevékenységét végső eredményében a törvényszerű folyamatba
beleilleszti. Meglátja, hogy bármilyen törvényellenes irányban igyekezzék is érvényesülni az egyesek vagy nemzetek akarata, ez
mégis csak akkor érvényesülhet, ha azt a mindenség felett uralkodó törvény megengedi. Azt tapasztalja, hogy ez a törvény az
egyiket megvédelmezi, a másikat pedig kiszolgáltatja annak a törvényellenes akaratnak, mely megrontására törekszik. De az ebben
megnyilatkozó igazságtalanság, aminek ezt az emberek nevezni szokták, csak látszólagos, mert abban, ha egyesek vagy nagyobb
csoportok időlegesen kárt vagy szenvedéseket kénytelenek is elviselni, csakis a következmények törvénye (a karma) érvényesül,
mely a múltban kifejtett törvényellenes működés kiegyenlítését és az ekként felhalmozódott adósságok megfizetését írja elő.
Ennek a nagy törvényszerűségnek meglátása átalakítja az ember egész gondolkozását. Nem akad meg többé a mindennapi élet
rideg felszínén, hanem keresi az egész folyamat szellemi hátterét, hogy ezen az úton magának az egész folyamat célját és
rendeltetését megmagyarázza, és megerősödik benne az a meggyőződés, hogy az ember sorsát bölcs és igazságos törvények irá-
nyítják, hogy semmi baj vagy szenvedés sem érheti, amire korábban reá nem szolgált volna és hogy igaz ságtalanság alapjában
véve nem is létezik, hanem a látszólagos igazságtalanságok csak arra valók, hogy a jóvátételt és kiegyenlítést elősegítsék.
Így érik meg az emberben a sorsának feltétlen igazságosságába vetett hit, mely a mindenséget kor mányzó törvények
tanulmányozásának eredménye, így fejlődik ki az emberben az a képesség, hogy az események és jelenségek mögött rejlő
igazságot meglássa. Ez az az állapot, amelyben az emberi elme az előle addig eltakart igazságot felismerheti. De ez még nem
jelenti azt, hogy az ember már odafejlődött, hogy magát a felismert igazságnak teljesen és akaratának minden erősebb
megfeszítése nélkül alárendelje; ehhez sokkal több szükséges. A felismert igazság tanulmányozása azonban megérleli az emberi
szellemet, mert az igazságnak hosszú ideig senki és semmi sem képes ellenállani, a felismert igazság úgy átitatja és eltölti a
szellemet, hogy az teljesen eggyé lesz vele. Ez az az állapot, amelyben a szellem, akár emberi testben, akár azon kívül legyen is,
nem képes másképp gondolkozni, érezni vagy cselekedni, mint az igazság, a felismert törvény szerint. Így jut el a szellem arra a
fokozatra, hogy nemcsak felismeri, hanem meg is ismeri az igazságot. Ez az igazság megismerése. Azonban a megismerésnek ez a
módja is, mint minden egyéb, alá van vetve a fokozatos fejlődésnek. Ennek során meglátjuk a mindenségben uralkodó törvényeket
és ez a látásunk, ha nem zárkózunk el a tapasztalás elől, elvezérel majd minket a törvények tel jes megismeréséhez is. Mert a
törvény igazság és az igazság törvény.
Jellemzően mondja erről Emánuel: »Szeretnék nektek valamit arról az érzésről mondani, melyről múltkor annyi melegséggel
beszélgettetek. Az érzés szellemetek törvényszerű tulajdonsága, az előhaladottabb szellemnek pedig hatalmas segítője, hogy az
igazságot a valótlanságtól megkülönböztesse. Azt hiszem, nem kell megjegyeznem, hogy nem vagytok még olyan előhaladott
szellemek, miképp érzésetekkel valamely dolog valóságát vagy valótlanságát megállapíthatnátok; de az igazán előhaladott
szellemre nézve az érzés a határozó. Elég példa van erre Földeteken is; ilyen volt p.o. Sokrates; semmi sem volt képes
meggyőződését megingatni, melyet ugyan bizonyítani nem tudott, de amelyhez mégis szilárdan ragaszkodott. További példák
voltak Krisztus tanítványai, kiknek érzése olyan hatalmas volt, hogy mindent elhagytak, csak hogy Őt követhessék. Így sok
embernek halhatatlanságába és Isten szeretetébe vetett meggyőződésszerű hite szintén ilyen »érzés«, vagyis már korábban elért
fokozatának kifejezője. Az ilyen ember hisz, mert egyébre képtelen; és nem azért, mivel a Biblia vagy az egyház tanítja; ha a
Biblia vagy az egyház hatáskörén kívül született volna, akkor is kitört volna belőle ez a hit vagy meggyőződés, amint ez
Sokratesnél történt. Csakis ez a valódi hit. Mert csak akkor lesztek megvédve tévedésektől, ha bennetek a hit a megismerésből
támadt, ha az igazság szózatát, mint ilyet megismertétek és nem annak a kedvéért fogadtátok el, aki azt tanítja.«

AZ ÖSSZETARTOZÁS TÖRVÉNYE
Az anyagi világban nem szorul bizonyításra az összetartozás törvénye. A világtestek útjának kivételt nem ismerő pontossága a
nehézkedés törvényének addig a megnyilvánulásáig, mely testünket a Földdel elválaszthatatlanul összekapcsolja, mind ennek a
törvénynek a látható megnyilatkozása. Kétségtelen tehát, hogy az anyagi világ egyik sarkalatos törvénye az összetartozás.
A szellemi világban szintén egyik alaptörvény az összetartozás. Ennek a törvénynek megismerése a Földön élő szellemekre, az
emberekre nézve a legfontosabb és mégis ez a törvény az, amelyet legkevésbé hajlandók olyannak elismerni, amelyet igazi
haladásuk érdekében minden gondolatukban, érzésükben és cselekedetükben kivétel nélkül mértékadóul kellene tekinteniük.
Éppen az a Földre utalt szellemcsoport alacsony fokozatának szomorú bizonyítéka, hogy előtte a mindenség szellemi részének
összetartozása a közfelfogással szemben különös bizonyítgatást igényel, holott közös eredetének és a forrás közösségének olyan
természetes és egyszerű érzését kellene belőle kiváltania, amely az összetartozásnak minden további bizonyítását feleslegessé
tenné.
A teremtés történetének rövid vázlatából következetesen folyik az összetartozás törvénye. Egy a Teremtő, minden teremtésnek
közös forrása, atyja. A teremtmények tehát az atya közösségénél fogva szoros kapcsolatban állanak egymással. Az atya és a
testvérek, fogalma csakis az ésszel és értelemmel bíró emberre nézve áll fenn, minden egyéb lényre nézve nincsen különös
jelentősége; az állatokra nézve megszűnik a szülő és szülött között fennálló kapocs minden jelentősége, ha a szülöttek te-
hetetlensége a szülők gondoskodását többé nem igényli. Az emberek között is elég gyakran megtörténik, hogy a szülő és gyermek
között nem érvényesül az összetartozás törvénye olyan mértékben, mint ahogyan annak a közfelfogás szerint érvényesülnie
kellene; az ilyen eseteket azután elítéljük. Pedig a rokonok közötti kapocs még csak igen kezdetleges alakja az összetartozás nagy
törvényének, mely az egész teremtést összekapcsolja; a rokoni viszony még csak kezdetleges formájú tükörképe a nagy
törvénynek, kezdetlegessége mellett azonban alkalmas iskolája a további haladáshoz okvetlenül szükséges fogalmak
elsajátításának. A szülők és gyermekek közötti viszonyt, amint már említettem, még a természeti világban az állatoknál is meg
lehet figyelni, ennek magasabbrendű megnyilatkozása az a viszony, amelynek a maga tisztaságában kellene az emberek kö rében
érvényre jutnia. Hiszen, amint láttuk, minden szellem és így minden ember is a forrás közösségénél fogva szoros kapcsolatban áll
egymással, egy atyának gyermekei, tehát testvérek vagyunk mindannyian. A testvéri viszony fogalma a maga eszményi
tisztaságában határozza meg annak a kapocsnak igazi lényegét és a vele járó kötelességeket, melyeket felismerni és tény leg
gyakorolni minden egyes szellemnek és így az embernek is szüntelenül kellene. Ez képezi az összes lények előhaladásának
elengedhetetlen feltételét.
 Szellemi vezetőinknek ez a kijelentése egyébként alapjában véve semmi újat sem tartalmaz. Az összetartozás törvénye benne
van a különböző vallások tanításaiban és nem egy filozófiai rendszerben is, csakhogy az emberek azt sohasem vették komolyan,
önző alaptermészetüknél fogva úgy a vallásokból, mint a bölcsészetből lelkük mélyében csak azt fogadták el, amit kényelmes
eszköznek véltek önző céljaik elérésére; ami pedig ezen túl menni látszott, ami bár csak csekély önmegtagadást követelt is tőlük,
azt félretették, annak gyakorlati alkalmazását meg sem kísérelték.
Az összetartozás törvénye, mely az összes szellemek és emberek szoros testvéri viszonyán alapszik, nehéz kötelességet ró arra
az emberre, aki a törvényt elismerni kívánja és gondolatait, érzéseit és főleg cselekedeteit azzal összhangba hozni akarja. Nagyon
nehéz az embernek úgy hangolni gondolatait és érzéseit, hogy azok megközelítsék a törvényt, melyet Krisztus úgy fejezett ki:
„Szeresd embertársaidat, mint tenmagadat!” A legtöbb ember eleve kijelenti, hogy ez lehetetlen és azt hiszi, hogy ezzel a maga
részéről elintézte az ügyet. Pedig az nincsen úgy, mert az összetartozás törvénye fennáll és aki nem rendeli magát alá ennek a
törvénynek, annak viselnie kell az elhatározásával és ténykedésével járó következményeket.
Ha közelebbről szemügyre vesszük azokat a kötelességeket, amelyek az összetartozás, az általános testvériesség törvényéből
folynak és ezekkel összehasonlítjuk azokat a cselekedeteket, melyek a jelenből átmennek a múltba, akkor megdöbbenve fogjuk azt
a nagy ellentétet megállapítani, amely a történteket attól elválasztja, amit a törvény előír. A jelenlegi idő legalkalmasabb ennek a
megállapítására. Ugyan hányan maradtak vagy jutottak összhangba gondolataikkal, érzéseikkel és cselekedeleikkel az emberiség
összetartozásának a törvényével?
De abból, hogy az egész emberiség annyira ellentétbe került a törvénnyel, nem lehet arra következtetni, hogy a törvény nem is
létezik. Sőt abból éppen a törvény létezésére és szakadatlan működésére kellene következtetnünk. Ha vétünk valamely fizikai
törvény ellen, vagy ha nem vesszük figyelembe azt, akkor tapasztalásból tudjuk, hogy ellentétbe kerülünk vele és viselnünk kell a
következményeket. A következmények ebben az esetben közvetetlen, érezhető bizonyítékai a törvénynek. Aki belenyúl a tűzbe
anélkül, hogy valamely hatásos óvószert alkalmazott volna, az megégeti magát és kénytelen eltűrni a velejáró fájdalmat. A
fájdalom tehát a melegség, a tűz és az égés hatásának, fizikai törvény létezésének a következménye. Az a nagy fel fordulás, az a
mérhetetlen sok fájdalom és szenvedés, amelyet a világháború a most élő emberiségből kiváltott, bizonyítéka annak, hogy az
emberiség és az egyes emberek ellentétbe kerültek valamely törvénnyel. Nekünk, akik tudjuk, hogy az összetartozás törvénye
mindnyájunkra nézve érvényes, és hogy ezt a törvényt a legtöbb ember éppen nem veszi figyelembe és kevés kivételes ember is
csak igen csekély mértékben alkalmazza, a világháborúval kapcsolatosan és azt követőleg megnyilatkozó nyomorban annak a
tanújelét kell látnunk, hogy az emberiség az összetartozás törvényével időtlen idők óta homlokegyenes ellentétben került, és a
szenvedés ennek a következménye. És valóban, ismerve a törvényt, nem lehet ettől a következtetéstől elzárkóznunk; főleg, ha nem
feledkezünk meg arról, hogy nem először élünk a Földön, hanem már ezelőtt is jártunk itten. Ha tehát valamely okozat okát nem is
vagyunk képesek jelenlegi életünk határain belül megtalálni, az mindenesetre megvan abban a korábbi időben, amely születésünk
előtt feküdt és amelyre nem tudunk visszaemlékezni.
De nem kell ilyen messzire mennünk. Az ember a békés munkálkodás napjaiban is szakadatlanul ellentétbe kerül az
összetartozás törvényével, még ha ismeri is már a törvényt. Nézzünk csak körül az életben. Kezdjük a családnál, ahol pedig már a
vérség kötelékének kellene a törvény alkalmazását elősegítenie. Ugyan ki követi ezt a törvényt olyan önzetlenül, amint ez Krisztus
parancsolatából még a családénál sokkal szélesebb körben is következnék? Ki szereti legközelebbi hozzátartozóit úgy, mint
önmagát? Bizony alig találunk olyan embert a Földön.
Ha jellemezni akarjuk azt a viszonyt, amelyben az ember embertársával van, akkor azt nem nevezhetnénk olyannak, mely az
összetartozás törvényének látható kifejezője, hanem helyesebben azt kellene mondanunk, hogy szakadatlan harcban áll
környezetével. Érdekeit veszélyeztetve látja és érdekei megvédelmezésének örve alatt minduntalan harcol önző céljai érdekében.
Bátran lehet állítani, hogy a földi életet a harc jegyében folytatjuk le még a mélységes béke éveiben is. Harcol az ember anyagi
és hatalmi előnyökért, melyeknek elérését és bírását minden kétségen felüli jogának tartja. Egy pillanatra sem dereng fel benne
annak a világossága, hogy tulajdonképpen nem mások, nem környezete ellen kellene harcolnia, hanem azok ellen az akadályok
ellen, melyek erkölcsi előhaladásának útjában állanak. Ezek az akadályok pedig önmagában keresendők. A földi ember ellentétes
tulajdonságai, melyek a benne rejlő önzésből, gőgből, hiúságból erednek, a legnagyobb akadályai annak, hogy a földi életben
kínálkozó alkalmakat a maga javára kihasználja. Azok tehát az ő legnagyobb ellenségei. Azok az akadályozói annak is, hogy azt a
törvényt, melyet mindenekelőtt meg kellene ismernie: az embertársaival és az egész mindenséggel való összetartozás törvényét —
megismerhesse és azt követvén, a maga javára fordíthassa. Mindenekelőtt tehát ezeknek az akadályoknak legyőzéséért kellene
harcolnia, ennek a harcnak van egyedül jogosultsága; minden egyéb harc, mely az önérdek jegyében folyik, ellentétben áll a
törvénnyel, az összetartozás törvényével.
Amint láttuk, az összetartozás törvényének, úgyszólván legkezdetlegesebb formájában, a család körében kellene a maga
tisztaságában megnyilatkoznia, a család, a vérségi köteléke az első lépcsőfok, amely felfelé, a mindenségi összetartozásának teljes
elismeréséhez vezet. Aki tehát ebben a szűk körben sem tudja magát a törvénynek alávetni, az nem lépett még az első lépcső fokra
sem, annak még addig kell ott, ahol jelenleg van, vesztegelnie, amíg az összetartozás törvényét legalább a család körében képes
megismerni és érvényre juttatni.
Tudjuk már, hogy a szellemi világban is a fokozatos fejlődés törvénye uralkodik. Ismeretünk, megismerésünk és erkölcsi
fokozatunk is ennek a törvénynek van alávetve, tehát akaratunknak az a munkája is fejlődésnek van kitéve, mely megismerésünk
fejlődésével áll kapcsolatban. Az összetartozás törvényének megismerése is parányi csirából fog egykor terebélyes fává nőni. Min-
denekelőtt a család kötelékében kell a törvénynek érvényesülnie s ha ez megtörtént, akkor lehet csak igazán szélesebb körben
áldásosan működnie.
Azt lehetne ez ellen felhozni, hogy nem ritkán tapasztalható, hogy olyan ember, aki felebaráti szeretetet szélesebb körben tud
már gyakorolni, családjával vagy annak egyes tagjaival szemben nem képes. Mintha, valami választó fal volna közötte és a vele
vérségi kötelékével összekötött családtagok között. Hogyan magyarázható meg ez az állapot?
A választ erre a kérdésre csak a törvény szem előtt tartásával adhatjuk meg. Kivételt nem ismerő sza bály az, hogy az
összetartozás törvényének mindenekelőtt a családi kötelék keretén belül kell érvényesülnie. Ha ez nem történik meg, akkor arra
kell törekedni, hogy megtörténjék. A vérségi összeköttetés ugyanis nem véletlenségen alapszik, annak is megvan a maga célja és
rendeltetése s ezt a célt el kell a család körében érnie; az összetartozás törvényének abban a körben is uralomra kell jutnia. Amíg
ez nem történt meg, addig az egyén nem léphet magasabb fokozatba és a törvénynek szélesebb körben való gyakorlati alkalmazása
reá nézve tulajdonképpen értéktelen.
Az egyes családokban mutatkozó ellentétek, ha nem vagyunk képesek azokat a jelen földi élet ismerete alap ján
megmagyarázni, akkor mindig korábbi földi élet eseményeire vezethetők vissza. Korábbi életünkből hozzuk ide magunkkal
törvényes vagy törvényellenes munkánk következményeit. A törvényeseket, hogy haladásunkat ebben az életben elősegítsék, a
törvényelleneseket, hogy azokat törvényes munkálkodással lecsiszoljuk, hatásukat gyengítsük, és ezen az úton majdan teljesen
legyőzzük. Ha tehát valamely családban a vérség köteléke dacára ellentétek merülnek fel, akármi okozza is azt látszólag, az
többnyire a láthatatlan múltba vezet vissza. A vér köteléke volna tehát hivatva arra, hogy az ellentétek kiegyenlítésének munkáját
elősegítse, aminek előbb vagy utóbb be is kell következnie. Ha nem történik meg ebben az életben, meglesz a következő életek
valamelyikében, mert az összetartozás törvényének minden ellentétes érzést le kell győznie annak az ellenállhatatlan hatalomnak
erejénél fogva, mely benne rejlik és amelyet a közös eredet hoz magával.
Boldog az, aki az e törvényben rejlő erőt megismerte és akarata céltudatos megfeszítésével oda törekszik, hogy munkáját az
összetartozás törvényének szentelje, mert az már legyőzte a haladás útjában álló első és legnehezebb akadályt, mely a testvért a
testvértől elválasztotta. Így lesz azután képes azoknak a nála magasabban álló testvéreknek segítségét is megnyerni, akiktől őt
éppen azok az ellentétek választották el, melyek őt testvérei némelyikétől elválasztván, páncélként környékezték és a magasabban
állók befolyását és segítségét is megnehezítették.
Az összetartozás törvényét ebből a szögből kell néznünk és megismernünk, hogy azt is megérthessük, amit szellemi vezetőink
mondottak. Ezeknek a kijelentése szerint ugyanis ennek a törvénynek a megismerése és követése képezi a földi élet egyik
legfontosabb feladatát.
*
Az összetartozás törvényének a szellemi világba is átmenő működését mutatja a következő szellemi nyilatkozat:
Béla médium (egy másik szellemhez, aki őt ide hozta): Jól van no; hisz látod, hogy megadtam magamat; látod, hogy nincs
többé akaratom, erőm elhagyott, nagyon elfáradtam... Pihenni vágyom! Mily különösen van az emberi élet berendezve! És milyen
másként fognak fel az emberek mindent, mint ahogy valóban van! Az egyik azt hiszi, hogy ha meghal, vége van mindennek:
leszámolt az élettel, testi énje feloszlik, semmiből lett és megint semmivé lesz. A másik hallott róla beszélni és talán félig-meddig
el is fogadta a valószínűségét annak, hogy csak a test hal meg, a másik, nemesebb rész tovább él és elmegy valahová. Hogy hová?
— az mellékes. Mindenesetre jobb helyre, mint amilyen a Föld volt, melyhez talán minden gondolatával és érzésével ragaszkodott
és amellyel végezetre mégis csak eltelik. Én azt hittem, hogy az előbbieknek van igazuk. Élünk, azután meghalunk; megjelenünk,
azután eltűnünk. Hogy miért? Ki kérdezte volna ezt?! Nem kérdeztem én se. A saját tapasztalásom most azt bizonyítja, hogy
emezeknek volt igazuk: csakugyan van valami, ami túléli a testet; a halállal nincsen vége az életnek, nincsen tehát vége a
munkának és a gyötrődésnek sem. De nem igaz, hogy az élet jobb lenne a halál után, mint az előtt!
Keresztülmentem én is a nagy csalódáson. Nem akartam tovább élni s azt hittem, hogy egyszer s mindenkorra leszámoltam
azzal az örömmel és bánattal, ami ott az emberek közt kísérte lépteimet. De hogy a földi életnek akara tom ellenére is folytatása
van, azt nem hittem és bizony ez elég ostoba folytatás... Miért?... Hát hogyha valaki — ne kutassuk most, hogy miért és hogyan —
valahol munkát végzett el, amelybe belefektette legjobb tudását és akaratát, és azután testben és lélekben megtörve és elfáradva
bevégzi a munkát: csak természetes dolog lenne, hogyha pihenni tért, ebben a pihenésben jobb és kedvezőbb helyzetet talált
légyen! Szó sincs róla!
Odalent, vagy fent, vagy tudom is én hol, amikor a testem élt és dolgozott, legalább tudtam, hogy egyik napnak munkája a
másik számára ilyen vagy amolyan eredmény hozott. És ha egyelőre nem is jött meg a várt eredmény, mégis naponként azzal a
gondolattal tértem pihenőre, hogy talán holnap, talán holnapután meg lesz az eredmény; de volt valami pozitívum, valami napról-
napra éltető remény vagy álom, amely ígért valamit, és amelynek ígéretére vártam és számítottam. És most íme itt az eredmény:
egy nagy semmi, üresség és céltalanság, sötétség és bizonytalanság. Érzem, hogy vannak körülöttem jövők és menők, hallok
hangokat is; de hogy miért élek és most mi után kell törekednem s mi az, ami holnapra valamit ígérni látszik, azt nem tudom.
Azért mondtam, hogy csalódás az élet utáni állapot, az egyiknek úgy, mint a másiknak és azért mondtam, hogy fáradt vagyok,
pihenni vágyom.
Nem tudom miért éppen te — megszólítottál és azt mondtad, hogy jöjjek veled. Itt vagyok hát, rendelkezzél velem. Talán te
fogsz tudni kérdéseimre feleletet adni nekem ... Azért tovább élni?... És ha van célja ennek a tovább élésnek, miért nem tudjuk,
hogy mi az?... Ha van bennünk valami, ami gondolkozni és beszélni késztet, miért nem ad ez a valami határozott irányt és lökést,
hogy tudjuk: van-e munkánk, vagy csakugyan befejeztünk mindent?
Miért mutatsz ezekre az emberekre itt? Ha érthetetlen is előttem, hogy kölcsön adott testtel miként beszélhetek, mit adhatnak
ők nekem, ha én — aki egy lépéssel előbb vagyok, mint ők, mert a testet levetettem — semmit se tudok? Ők fognak nekem
feleletet adni? Mit várhatok én tőlük? Legfeljebb ők is be fogják látni, hogy nem érdemes élni és hogy legjobb volna csakugyan
megsemmisülni. Talán így is lesz... Talán csak olyan fél-éber, és félig álomszerű állapotban vagyok, amelynek folytatása az
önmagamnak ígért pihenés leszen. Lásd, ez a gondolat máris bizonyos irányt szab nekem és most még inkább megadom magam
sorsomnak. Sors ez, mert el nem kerülhetem, reá bízom hát magamat. Úgy-e, hogy jól teszem, emberek?
Körvezető: Kedves testvérem, Isten a szellemeknek, akiknek egy része emberi testet ölt, — szabad akaratot adott, amelynek az
a rendeltetése, hogy az embert munkába szólítsa önmagának a haladása szolgálatában. Ezt az akaratot nem szabad eldobni, mert
akkor játéklabdáivá leszünk a körülményeknek, pedig mi mindnyájan Isten gyermekei vagyunk.
Béla m.: Talán az Istent el is hagyhatnánk?
Körvezető: Mi nem hagyhatjuk el, mert el sem tudjuk képzelni a mindenséget Nélküle.
Béla m.: Nos hát ez nem fog bennünket egymással szembe helyezni, annál kevésbé, mert hisz akaratról beszéltél és én
mondhatom neked, hogy nekem volt akaratom, és amikor még közöttetek voltam és volt mivel akarnom és cselekednem: tudtam
akarni és cselekedni. Te azt mondod: Istentől adatott, de én nem keresem, hogy honnan volt ez az akaratom, csak elismerem, hogy
megvolt. Miért nincs meg hát most is?! Hogyha megvan talán eddig általam nem sejtett alakban, miért nincsenek meg hozzá az
eszközeim, hogy azokkal megvalósíthassam azt?
Körvezető: Mert nem ismered, kedves testvérem, a törvényeket, amelyek ott uralkodnak, ahol te most vagy.
Béla m.: A természet törvényeit mondod?
Körvezető: A szellemi élet törvényeit, mert hisz te szellem vagy, a testet levetetted, neked tehát most azokat a törvényeket kell
kutatnod és megismerned.
Béla m.: Nem értem.
Körvezető: A te szellemed most szellemi környezetben van, tehát a szellemi környezetben kell érvényesülnie is. Ehhez
azonban meg kell ismerned a szellemi élet törvényeit és azért vagy tehetetlen, mert ezeket nem ismered.
Béla m.: Szellem alatt én egészen mást értek. Szellem alatt értem az ész és értelem irányító munkáját, amely azon ban
bármilyen magasan szárnyaljon is, csak a képzelet világában jár, ha nem tudta akaratát valóra váltani.
Körvezető: Íme lásd, az is, hogy meghaltál és mégis tovább élsz, pozitívum!
Béla m.: Hát nem látod, vagy nem érzed, hogy a legnagyobb csapás reám nézve éppen az, hogy gondolkozom?
Körvezető: Ellenkezőleg: a legnagyobb áldás, mert olyan dolgokat és törvényeket ismerhetsz meg, amelyekről azelőtt
fogalmad se volt, és olyan haladást tehetsz, amilyent sohase tehettél volna emberi köntösben.
Béla m.: Törvényekről beszélsz. Hol vannak ezek a törvények? Ki írta azokat elő?
Körvezető: Isten.
Béla m. (gúnyosan): Vagy úgy! Isten! És ki az Isten?
Körvezető: Később meg fogod ismerni, kedves testvérem.
Béla m.: Nem! nem! Nekem támpontra, pozitívumra van szükségem!
Körvezető: De azt csak elhiheted, hogy ha van törvénye a földi életnek, szükségképp kell a szellemvilágban is szellemi
törvényeknek lenniük, és ha ilyen törvények vannak, akkor kell törvényhozónak is lennie, aki megalkotta azokat, mert azok
maguktól létre nem jöhettek.
Béla m.: Az emberi ész sohasem tudta még eddig megállapítani, hogy a természeti világot valaki alkotta volna, vagy pedig az
magától jött-e létre. Ha ezt az embernek tudnia lehetne vagy kellene, akkor már a végére járt volna. De ki látta valaha az Istent?
Körvezető: Kedves testvérem, egy törvényt mindenesetre ismersz te is: a fejlődés törvényét.
Béla m.: Ismertem! Most már nem ismerem azt se. És most megmondom neked, mi az, ami nekem a legjobban fáj. Az, hogy
gondolkozom és ezek a gondolatok többé nem elégítenek úgy ki, mint emberi testben. Ezek a gondolataim itt elvették a fejlődés
törvényébe vetett hitemet és reményemet, amelyet itt most a semmiségbe látok eltűnni a szemeim elől. Egy reményem van csak,
az, hogy ezt sem fogom megérni, mert a fejlődés ciklusa rám nézve valószínűleg befejeződik és nem fogok többé gondolkozni.
Körvezető: Újabb tévedés. A fejlődés itt éppúgy uralkodik, mint a természeti világban. Éppen ezért akartam a figyelmedet
ráirányítani, hogy keresd most már a szellemi törvényeket.
Béla m.: Én a törvényt egyetemesnek gondolom, amely alól kivétel nincs. Miért vagyok hát kivétel én?
Körvezető: Ellenkezőleg, te is a törvény hatása alatt szenvedsz most; mert nem akartad elismerni, hogy van szellem és az
tovább él. Amit nem hittél, az bekövetkezett, most tehát meg kell ismerned a szellemvilág törvényeit.
Béla m.: Ha ez az egyetemes törvény uralkodik és én ebben benne vagyok, akkor ennek a törvénynek kötelessége rólam
gondoskodnia, mert ha ez nincs így, ha nem előre, hanem visszafelé léptem, akkor nem a fejlődés, hanem a vég leges
megsemmisülés útján haladok, és akkor ennek is a szemébe akarok nézni!
Körvezető: A törvény elvégzi a maga munkáját veled szemben is. Az, hogy ilyen nehéz gondolatok áldozata vagy szintén a
törvény működése, amiből szükségképp azt kell még következtetned, hogy amit hittél, az helytelen volt.
Béla m.: Én nem hittem semmit, de cselekedtem azt amit a kötelesség parancsolt. Dicsekszem vele, hogy előbbre is vittem
sokaknak tudását, amire nagy szükségük van a sötétségben levő embereknek. De hogy ezért a munkáért egy ilyen se ébren, se
álomnak nem nevezhető bizonytalanságban legyen osztályrészem, ez csakugyan furcsa és keserves!
Körvezető: Ebből láthatod, hogy a munkád nem volt teljes, mert hiányzott egy lényeges rész belőle. Azt sohase tartottad szem
előtt, hogy nemcsak az a pozitívum, amit az érzékek útján lehet tapasztalni — és ennek hiányában a munkád hézagos volt. Ez volt
a hibád, ennek következményeit viseled és most be kell hoznod, amit elmulasztottál.
Béla m.: Szóval szerinted akkor, mikor önmagam és embertársaim ismeretének tisztulásáért és gyarapodásáért küz döttem, oda
kellett volna mennem a templomajtóhoz, szerényen és alázatosan bekopogtatnom és Isten szolgáitól kérnem még valamit, ami
nélkül az ő kijelentéseik szerint semmiféle munka nem ér semmit. Ha ezt tettem volna, majd nézted volna meg, hogy az emberek
miként nevettek volna felettem és dobtak volna el mindent, amit addig két kézzel fogadtak el tőlem! Nem, nem, ezt másokra kell
hagynom; azokra, akik többre, értékesebbre nem érzik képeseknek magukat és akik bizonyos kötelezettségeket, amelyeket a papok
írnak elő, csak azért nem szegnek meg, mert félnek a papoktól és a túlvilági büntetéstől.
Körvezető: Miért küzdesz az ellen a gondolat ellen, hogy a szellemvilágban szellemi törvények szerint kell élni és
munkálkodni?
Béla m.: Már mondtam neked, hogyha törvény van, akkor annak egyetemesnek kell lennie és rólam is kell gondoskodnia. De
miként? Talán úgy, hogy te szólsz hozzám és a lelkembe ismeretlen ideákat akarsz ültetni; vagy talán fel akarod a lelkemben
kelteni azt a régmúlt időt, amikor az én lelkemben is dolgozott, vágyakozott valami... hogy is mondtad?... túl azokon a határokon,
amelyeket érzékeinkkel felfoghatunk?! Ebben sem lehet igazad, mert ha van evolúció akkor az nem visszafelé halad és ha az
evolúció iskolájában le tudtuk magunkról fejteni a babonát és előítéletet, akkor meg is kell maradnunk az önállóság alapján,
amelyet kivívtunk magunknak.
Körvezető: Kedves testvérem, az én felfogásom szerint nem visszafelé haladás az, ha az érzékeken túl is keresnénk még
valamit, önmagadon tapasztalod, hogy a földi életen túl is van valami, tehát a te sejtésed sem volt babona, hanem ellenkezőleg: az
volt az igazi tudás.
Béla m.: Miért térsz mindig vissza a kiindulási pontra? Meg foglak cáfolni. Ha úgy van, amint te mondod és nem mindenki
van úgy, mint én, akkor hol vannak hát azok, akik másként vannak? Hol vannak azok, akik szintén túlélték a testüket és egykor
közel voltak hozzám? Én tudom, hol vannak; ők már átestek azon, amin én ezután fogok átesni; elaludtak, megsemmisültek
végképp, mert az evolúció az egyénre nézve bizonyos idő múltán lezáródik és folytatódik a fajra nézve.
Körvezető: Nem, kedves testvérem, azok mind élnek, de el vannak választva tőled egy másik szellemi törvény; a hasonlóság
törvénye által. Gondolj vissza arra az időre, amikor még nem voltál olyan tapasztalt, okos ember. Mondd, nem jut eszedbe
édesanyád, vagy más valaki, akinek emlékezete melegebb érzéseket vált ki belőled? Vagy azt hiszed, hogy azok, akik szintén
élnek és gondolkoznak, nem vágynak rajtad segíteni?
Béla m.: Azt hiszem, kissé naiv vagy. Szavadon foglak: jól van; nem ott vagyok, ahol lennem kellene és nem úgy, ahogy
kellene; de ha ők is vannak és jobbak, mint én, és én nem tudok hozzájuk menni, miért nem jönnek ők hozzám?
Körvezető: Mert őket is elválasztja tőled a törvény, a hasonlóság törvénye, amint már mondottam.
Béla m.: Ők elváltak tőlem a Földön és én nem gondoltam többé rájuk itt ebben az új, ismeretlen állapotban sem. Fájt nekem
ez a céltalanság, ez az üresség, amelyre nem számítottam. És ha gondolkoztam is, inkább azt a megfejtést láttam magam előtt,
hogy mivel nincs előrehaladás, hadd következzék hát be a teljes megsemmisülés!
Körvezető: De hiszen ez lehetetlenség, mert előrehaladás van és a teljes megsemmisülés soha sem következhetik be; ez
szintén egyik törvénye a szellemi világnak!
Béla m.: De nehéz megértenünk egymást! Szeretném előszedni a logikus érveket, amelyeket annyiszor használtam
tantételeimben, amikor kitörő örömmel jöttem olyan kérdéseknek megfejtésére, amelyek soká foglalkoztattak. De újból kérdem:
ha így van, és ha nem jól van így és ha a törvény talán egyiknek-másiknak a hozzátartozóim közül kedvezőbb helyzetet
ajándékozott; miért nem gondoltak ők reám?
*
Erre megszólal Erzsike médium (megindultságtól remegve): Ej, ej, uram, hát egészen elfeledkeztél az öreg Áronról, aki mint
az árnyék kísért és legtovább volt melletted a földi életben, ahol annyit dolgoztál? Emlékezzél csak rám! Amikor már besötétedett
a szobád és alig láttál: jött és világot gyújtott neked. És tudod-e, hogy most mi a kötelességem itt? (Nevetve): Lámpagyújtogató
vagyok! (Elkomolyodva: járok a sötétben, keresem az olyanokat, akik nem ismerik az utat — és van egy kicsiny lámpám,
amellyel, ha látom, hogy nagyon botorkál valaki, odavilágítok neki! (Nevetve.) Úgy-e, jól esik, hogy elmondom?
Béla m. (láthatólag sokáig küzd, hogy komolyságát megtartsa, egyszerre kitörő kacagással): Hej, öreg, te ócska bútor te!
(Kacag.) No de ilyet! (Folyton kacagva.) Hogy az ember egy pillanat alatt kizökkenjen régi, megcsontosodott hangulatából! Mit
keresel te itt?
Erzsike m.: Elhoztam a lámpámat, hogy mint egykor, világítsak neked újból. Egy darabig vigyáztam rád itt is, de egyszerre
elvesztettem a nyomodat... Volt valaki, aki nyomra segített.
Béla m.: De most már nincs lámpád többé, öreg!
Erzsike m. (remegő, szeretetteljes hangon): Szebb, mint valaha, jobban világít, mint valaha! Ha egyszer meglátod!
Béla m. (kissé ingerülten): Csak ne rezegtesd úgy a hangodat! Jól van, tudom, hogy becsületes szolgám voltál, de tudod, hogy
most úri társaságban vagy!
Erzsike m.: Ők nem veszik ezt tőlem rossz néven. Most már csendesebb leszek mindjárt.
Béla m. (szelíden): Ej, ej, mégis csak igaz hát, hogy szerettél öreg és hű maradtál hozzám? Lám, lám, ebben a sötét, céltalan
világban ... (Felfigyel.) Úgy látszik, valaki ... hogyan? a törvény?... mégis csak gondoskodik rólunk, hogy ne legyünk olyan
gyámoltalanok? ...
Erzsike m.: Te nem voltál gyámoltalan sohasem, talán megtaláltad volna magadtól is az utat, de van valaki, aki nagyon szeret
téged és megengedte nekem, hogy én a lámpámmal utadba kerülhessek. Hiszen mondtam már, hogy mi a mesterségem ideát! Hidd
el, hogy oly szép mesterség ez! Úgy örülök neki, és sohase tudom meghálálni ezt a munkát annak, aki ezt reám bízta.
Béla m.: Neked e szerint van valami pozitív munkád, dolgod? De hát miért nincs nekem?
Erzsike m.: Én megmondom, miért. Mert te úr voltál mindig és nem szolga s azért nem is kerested, hogy itt micsoda munkát
kaphatnál.
Béla m.: Ej, de furcsán beszélsz! Az ember csak nem tagadhatja meg a maga lényét! Legkevésbé gondolhattam azonban arra,
hogy mikor egy egész életnek tudása és tapasztalatai után egy lépést előre kellene tennem, akkor az egyszerű, öreg Áron lenne
hivatva ebben az előhaladásban segítségemre lenni. Nem, öreg gyermek te! Ez élhet a te lelkedben mint vágyakozás, de ez csak
fantom, ami úton hiába akarsz szaladni. De nem is szükséges, hogy szaladj utánam. Nézd meg, ha azt hiszed, hogy még mindig úr
vagyok, hát akkor légy itt is a szolgám!
Erzsike m. (örömmel): Hogy eltaláltad a gondolatomat, az érzésemet! És mily hálás vagyok Annak, aki megengedte, hogy
szolga legyek és szolgálhassak neked hűséggel és odaadással!
Béla m.: Szép szó, amit mondasz, csak ne zavarnád folyton össze mással! Tedd, amit jónak látsz és ne zavard össze senkivel.
Erzsike m.: Mindennek eljön az ideje. Látod, eddig kerestelek és most megtaláltalak, hát ezért hálás vagyok. Hát elfogadsz
újra szolgádnak? (Gyermekesen.) Itt a lámpásom, és ha megpihentél, akkor majd elvezetlek. — Köszönöm, hogy ide vezéreltél
Uram és köszönök mindent annak, akinek köszönni kell.
Béla m.: Te öreg, várj csak! Tapasztalásból beszélek: ha valaki valamire elhatározza magát, tisztában kell lennie, hogy képes-e
azt végre is hajtani? Ott lent — vagy fent — az én dolgozó-szobámban tudtam neked hasznodat venni, mert mint mondtad,
odasompolyogtál a lámpásoddal. De itt nincs lámpásod!
Erzsike m.: Dehogy nincs!
Béla m.: Hát hiszed, hogy segíthetsz rajtam?
Erzsike m.: Kérdezd meg azt, aki ide hozott, vagy ezt az urat itt (t.i. a körvezetőt).
Körvezető: Elfogadhatod a segítségét, mert az ő szeretete és ragaszkodása pozitívum. A legnagyobb kincs odaát s neked nagy
segítségedre lehet.
Béla m.: Hogy mondtad? A szeretet pozitívum? Ez az elvont fogalom, amely jön — és megy?
Erzsike m.: Él, örökké él. Az vezetett nyomodra! Az a szeretet, amellyel irántad viseltettem. És ha te is nem sze rettél volna
engem, talán meg se találtalak volna.
Béla m.: Ez igaz lehet! De ha ez igaz, akkor más pozitívum is csak van ebben a világban? Vagy csak ez van, ami az én
lelkemben előbb jókedvet, azután melegséget, majd hasonló érzéseket támasztott, mint amilyeneket te küldtél felém? Valóban: ez
az első pozitívum; valami, ami fonalat ad a kezembe és amelyhez szeretnék ragaszkodni. Most nem keresem, hogy miért éppen
tőled, s miért nem mástól, akitől talán inkább lett volna jogom várni és miért van itt megfordítva az evolúció törvénye? miért kell
itt annak vezetnie, akit mi vezettünk?... Van valami, kell valaminek lennie, ami a tiéd és még nem egészen az enyém, és amely
talán azt a lámpást jelentené, amelyről beszéltél, nem anyagi sugarakkal, de elutasíthatlan rezgésekkel találván meg az utat a
szívemhez...
Körvezető: Megmondhatom neked, kedves testvérem: ő hisz a törvényben ... (Béla m. a hisz szónál elkomorodik.)
Erzsike m. (közbevág): Mindennek eljön az ideje.
 Béla m. (derülten): Mint a lámpagyújtásnak — ugye? Látod, ez beszéd! Hogy is mondtad? Mindennek eljön az ideje? Nincs
tehát lezárva az evolúció és dolgozni fogunk, — ha tudunk talán már holnap, talán azokkal, akikkel ott is dolgoztunk?
Ezután Mariska médium által az első szellem neje szól:
És talán azokkal, akiket ott is szerettünk, mert a szeretet örök. Ragadd meg a fonalat, amely most kínálkozik neked, nem tudod,
hova vezet! Emlékezzél rá, — egyszer régen azon tanakodunk, vajon igaz-e, hogy a szeretet mindent túlél? Én állítottam, hogy
úgy van, te ráhagytál nekem mindent, mert nem akartál megszomorítani és azt mondottad: lehet. De én kiéreztem a hangodból,
hogy nem hiszed. Én akkor azt mondottam neked: meglásd, eljön az idő, — mikor, azt nem tudom, — de úgy érzem, eljön az idő,
mely eszedbe juttatja azt, amit itt mondottak, és amit most nem tudtál megérteni, hogy a szeretet örök. Emlékezzél reá!
Béla m. (egész lényében megrendülve, suttogva): Sohasem voltam olyan boldog, mint ebben a pillanatban. Mi történik velem?
Csodák csodája? Rég elfelejtett kedves hangok?... Az emlékezés drága, csalogató képei?... Valami csodálatos,
megmagyarázhatatlan melegség és béke sugárzik ajkaidról, szívedből... Ily hosszú időn keresztül, oh, hogy tudtál el feledkezni
rólam?... (Kitörő hévvel.) Talán én voltam a gonosz? Talán meg sem érdemeltem azt, hogy emlékezzem reád? Mivel is
érdemeltem volna meg? Hisz úgy bántam veled, mint gyermekkel, akinek szavait meghallgatja ugyan az ember, de lelkünkben
megmosolyogjuk és sajnálkozunk felette! És most előkerülsz te is!
Mariska m.: Nekem is világított az ő lámpása. Csodálatos fénye van annak! Belehat a lélek mélyébe, életre kelti, ami ott
szunnyadozik s akkor azt hiszi az ember, vagy a szellem, hogy ezt már ismertem, hogy tudtam, de elfelej tettem ... Enélkül nem
lehet élni, ez a mindennapi kenyér, a legfőbb kincs, mit a jó Atyánktól kaptunk. Elfelejtjük, de csak egy időre. Amikor az a nagy
tudás erőt vesz rajtunk, oly nagyoknak és hatalmasaknak képzeljük magunkat, azt hisszük, nincsen már senkire sem szükségünk.
De eljön az idő, amikor ez a nagy tudás teherként nehezedik a lelkünkre, szeretnénk tőle megszabadulni, hogy azt a rég elfeledettet
előkeressük... és nem találjuk meg a hitet, amíg az egyszerű testvér nem jön az ő lámpásával és bevilágít a mi sötétségünkbe.
Béla m. (lelkesülten): Halljátok, emberek, ezt a túlvilági hangot? És érzitek-e, hogy az igazságnak milyen erejével hat és
milyen melegséget terjeszt? Köszönöm, köszönöm! Világosságot gyújtottál a szívemben — nem az agyamban, mert az nincs
többé. — Világosságot gyújtottál a szívemben és ez a világosság új életet és új emlékezést tár fel a szemeim előtt. Hisz nincsen
elveszve semmi! Valakik, akik egykor együtt dolgoztak és együtt imádkoztak is — bármily rég lett légyen is — íme az idők
folyamán találkoznak valahol, valamiképpen — és ez a találkozás csodálatos fordulópontot alkot az életünkben. Lám, lám, mily
dicső a törvény! Mert hisz ennek is törvény szerint kell lebonyolódnia! Úgy látszik, hogy ti előbb ismertétek meg ezt a törvényt; és
megéreztétek azt is, minő boldogtalan az, aki egykor titeket szeretett és aki e pillanatig igazán nem gondolt arra, hogy őt még
mindig szerethetitek. Bármiként legyen is, köszönöm nektek! Köszönöm neked különösen azt az odaadó, hűséges támogatást,
amelyben mint feleségem részesítettél és amelyet oly rútul, oly hálátlanul elraktároztam a múltak sötét kamrájába, mert azt hittem,
hogy nem láthatlak viszont többé soha.
Mariska m.: Egy kérésem van hozzád ma.
Béla m.: Mit ne tennék meg neked, hisz életem legboldogabb pillanatához juttattál hozzá!
Mariska m.: Emlékezzél vissza arra az időre, amikor a Földön néha azt mondottad: köszönöm a jóságodat, a szeretetedet,
gondoskodásodat — emlékezzél vissza, hogy mit mondottam neked akkor? Ez volna a kérésem, hogy ha minden erődet, minden
tudásodat munkába szólítanád most, hogy visszaemlékezzél arra, amit akkor mondottam neked.
Béla m.: Találkozni fogunk Isten országában.
Mariska m.: És még... és még...
Béla m.: Nem tudom; azt se hittem.
Mariska m.: Mikor úgy köszöntél mindent, akkor mondtam neked valamit, arra szeretném, ha emlékeznél.
Béla m.: ...Hogy ne neked köszönjem!
Mariska m.: Igen, igen! Ne nekem, semmit!
Béla m.: Beszélj tovább, óh beszélj!
Mariska m.: Már elvégeztem. Most is csak azt mondhatom: Annak köszönj mindent, akitől minden jő, aki az én lelkembe a
szeretetet ültette, és megteremtette a hűségét, az örök szeretetet. Lásd, mindazok, amiket az emberek tudnak, múlandók, mert
egyik tudás rombadönti a másikat. Az élet oly semmitmondó, oly keveset nyújt; amikor leéltük, átjövünk ide, ebbe a világba és
egyik-másiknak nagyon szomorú a lelke.
Béla m.: Honnan vettétek ezt a bölcsességet?... Igen, igen, ne szólj, hallgass, majd megfelelek én. Még nem tudom, hogy
honnan vettétek, mert én nem érzem, hogy valóban így van; de nyomorult lennék, ha nem hinném el nektek, hogy van valami
forrás, ahonnan ezt a világosságot, szeretetet, bölcsességet merítettétek, és ennek örökkévalónak kell lennie, mert hisz ti, akiket
szerettem és elfeledtem, itt vagytok előttem. Nos, vezess ehhez a forráshoz, hogy megköszönjem azt, amit eddig nem hittem; ti
megtaláljátok az eszközöket, ti nem vagytok emberek, ti benne éltek a csodálatos más világban, amely előttem eddig el volt zárva.
Ti vezessetek, hogy megtaláljam a forrást, amelyből merítettetek, hogy hasonlóképp köszönetet mondjak neki is, mint nektek.
Lehet? Van rá felhatalmazásotok vagy képességetek?
Mariska m.: Majd kérni fogunk. Volt Valaki, aki azt mondta: „Kérjetek és megadatik.” Kérni fogunk hát, zörgetni fogunk hát
és meghallgattatunk. Ugy-e, kérni fogsz?
Erzsike m.: Igen, igen, uram, hallgass rá.
Béla m.: Ha akarnék se tudnék mást tenni. Milyen fenséges igazság ez emberek, hogy két lény, aki együtt élt a Földön és
szerette egymást, nem veszett el az örökkévalóság számára, mert íme találkoztunk és találkozunk!
Mariska m. (Áronhoz): És most menj előttünk a te lámpásoddal és világíts nekünk és mi követni fogunk téged.
Erzsike m.: Hála Neked mindenható Isten azért a szeretetért, amelyet a szívekbe ültetsz, s amelynek segítségével egymásra
találnak azok, akik egymásról elfeledkeztek. Uram, én világítani fogok, mert ő megengedte nekem.
Béla m.: Mennyi ismeretlen erő, ami a szavaiból áradozik, mily csodálatos visszhang, mely a lelkemet magával ragadja
ismeretlen táj felé, amely oly szép, örömteljes jövőt ígér. Pozitívum, emberek! Pozitívum! És én megadom maga mat. Neked
pedig, te jó testvér, aki idehoztál, íme itt köszönetem. Várj, légy irántam türelmes, úgy érzem, hogy megfordulok, úgy érzem, hogy
újjászületek. Csak hagyj még egy kicsinyt elfeledkeznem mindenről – úgy, ahogy ő mondotta. El, el mindennel, ami oly sok
hazug, oly sok csalfa képpel hitegetett, maradjunk meg ennél a piciny kis sugárnál, amely oly meleg, hogy a lelkemet áthevíti s
amely, azt hiszem, hogy vezetni fog. Mindenesetre köszönöm; nagyon jót tettél velem, talán egyszer még meg is hálálhatom.
Vezessetek és tanítsatok meg hinni, mert most már érzem, hogy ez az, ami hiányzik, ez az üresség, ez a céltalanság volt az, ami
olyan, boldogtalanná tett.
Mariska m.: Menjünk Isten nevében.
Erzsike m.: Az Úr kegyelme legyen veletek és a ti munkátokon. Isten veletek!

II.
(Folytatása a korábbi szellemi nyilatkozatoknak.)

Béla médium (a tudós szelleme nejéhez szól): Nagyon, nagyon jól esik a tekinteted, s mégis arra kérlek, ne nézz úgy rám! Óh,
mennyi megbocsátás, mennyi szeretet van a lelkedben! Én ezt nem bírom el, mert nem érdemeltem meg! Hisz meg sem
kíséreltem, hogy megértselek! Jól esett látnom ragaszkodásodat, boldog voltam, amikor sok munkám és elfoglaltságom közepette
egyszer felfedeztelek és úgy éreztem, hogy te lehetnél az, aki megosztja velem az élet örömét és búját. Ez az érzésem talán nem is
a szeretetből, hanem valami más, megmagyarázhatatlan vonzalomból táplálkozhatott, mert most látom, hogy nem szerettelek.
Hiszen annak, aki szereti azt, aki neki mindent, mindent oda akar adni, ami értékessel, széppel rendelkezik, legalább törekednie
kellene beletekinteni annak a lelkébe, aki őt szereti és megismerkedni a gondolatokkal és érzésekkel, amelyek őt foglalkoztatják.
Én ezt nem tettem. Nem értem rá, sok volt a dolgom. Azt hittem, hogy a szellemi munkámmal örökkétartó babérokat szerzek,
hogy egy lépéssel előbbre viszem a tudományt, az emberek ismeretét és tisztánlátását. Oly kevés volt az, ami az én időm ből és az
én életemből neked jutott!
Milyen szegény, és milyen vak voltam, hogy még akkor sem éreztem meg, mi vagy te nekem, amidőn fáradt lélekkel és fáradt
testtel hazatérve hajlékomba, annyi sok melegséggel jöttél elém és annyi igaz ragaszkodással igyekeztél elsimítani a redőket
gondtelt homlokomról! Azért mondom most neked, mikor érzem, mi voltál te nekem, hogy ne nézz rám olyan szeretettel, mert ez
fáj nekem, hiszen nem érdemlem!
Sohasem hittem volna, hogy az ember önmagának ilyen fájdalmas szemrehányásokat tehessen valamiért. Milyen nagyot
fordult azóta a világ! Az egyszerű, hűséges szolga, az öreg Áron, aki az ő ragaszkodása és szeretete által indíttatva, megkereste és
megtalálta az ő tudós gazdáját, csak előhírnököd volt neked (t.i. nejének), akinek jelenléte oly végtelen bol dogsággal tölti el az én
üres lelkemet. De ha ő — az egyszerű Áron — volt az előkészítője annak, hogy te eljöhettél hozzám, akkor, amint mondottam, egy
pozitívumnak, egy igazságnak kell élnie ebben az ismeretlen országban, mely lassanként hatalmába keríti a szívét és lelkét
mindenkinek.
Elfeledkeztem róla (t.i. Áronról), mint ahogy elfeledkeztem rólad és mindenről; és ezért fáj nekem, hogy annyi szeretet és
megbocsátás van a lelkedben! Hogy tudnám én ezt elviselni, amikor önmagammal szemben erőtlennek és tehetetlennek érzem
magam, mert mindaz a tudás és elmélet, amely ott a Földön foglalkoztatott, most egyszerre semmivé vált az igazság, a szeretet
pozitív ereje előtt!
Hogy miért kell megint itt az emberek között kifejezést adnom gondolataimnak és érzéseimnek? — Igazán nem tudom! De
abból, hogy megint mindketten itt vagytok körülöttem, sejtem, hogy megnyilatkozásomnak messzebbmenő rendelte tése és célja
van. Lehet, hogy ezeknek az embereknek, akik keresik a lélek halhatatlanságának törvényeit s összeköttetést létesítenek elköltözött
szellemtestvéreikkel, éppen azoknak a szellemeknek megnyilatkozásaiból kell megismerkedniük a szellemi élet törvényeivel, akik
tagadták, mert nem tudták elhinni, hogy van örökkétartó élet, van folytatás, amelynek megalkotása saját kezünkbe van letéve.
Ugye, hogy így van?
Körvezető: Igen, sorsod csakugyan a te kezedben nyugszik, kedves testvérem!
Béla m.: Félre tehát minden álszeméremmel!... Vallomást akarok tenni nektek emberek, hogy min mentem keresztül, amióta
itt először szólaltam meg annak ajkai által, akinek átadtam gondolataimat és érzéseimet. És mennyivel szívesebben szólalok meg
újból, mikor látom, hogy neked is örömet szerzek vele te édes, piciny kis jóságos, szerető testvér! Sohasem hívtalak így és nem
tudom, miért kell most így mondanom neked: te édes, szerető, jóságos, piciny kis testvér. Talán nem is helyesen beszélek.
Picinynek nevezlek, holott érzem, hogy nagy vagy, érzem, hogy van valami benned, ami énbelőlem hiányzott és hiányzik most is.
Érzem, hogy gazdag vagy és nemcsak az van benned, amit én megláttam. Van benned valami, ami nemcsak téged elégít ki, hanem
nekem is örömet, boldogságot, nyugalmat szerez.
Mennyi minden történt azóta velem, emberek, testvérek! Hol is kezdjem?... Visszatérek életemnek legszomorúbb napjaira —
vagy óráira, mit tudom én — amikor meglepődve, sőt megrettenve láttam, hogy elvitték a testemet és megmaradt valami belőlem,
ami él, gondolkozik és érez! Hogy miért volt ez rám nézve oly szomorú? Ti bizonyosan sejteni fogjátok: mert elhagyatott, mert
tanácstalan, mert erőtelen voltam. A csendes rezignáció órái csak később következtek, amidőn hiába vártam, hogy állapotomnak
valamelyes megfejtésére fogok találni. Amint mondottam, félig éber, félig álomszerű állapotban voltam s valami végtelen
ürességet éreztem magamban és magam körül. És ez fájdalommal töltött el, mert én hozzá voltam szokva, hogy tudomást
szerezzek a körülöttem lévőkről: emberekről, amennyire elfoglaltságom megengedte; eseményekről és tárgyakról, amennyire
azokat kutatásaim körébe kellett vonnom és felhasználnom tudásom szaporításának eszközeiül. De itt, ebben a csodálatos
semmiségben, nem találkoztam senkivel sem. Tudtam, éreztem, hogy vagyok, éreztem, hogy nem lehetek egyedül, és mégis
egyedül kellett lennem! Ahogy mondtam, vártam a megsemmisülést. Azt hittem, hogy a természetnek csodálatos játéka gyanánt
csak az evolúció egy átmeneti állapotában vagyok; hogy addig, míg a testét levetett valami készül a megsemmisülés ösvé nyére
lépni, egy ideig még élnek a gondolatok és vibrálnak az érzések, hogy azután eltűnjenek a semmiségbe. Úgy-e, mily sivár és
vigasztalan gondolat ez?
Azután, ahogy mondottam, elkezdtem lázongani a természet ellen, amely rútul megcsalja azt, aki hűségesen kutatta
megnyilatkozásait. Már-már azon a ponton voltam, amikor készültem beismerni, hogy semmi sem vagyok, semmit sem érek és
legjobb, ha semmit sem tudok magamról. És akkor — hiszen jól tudjátok — itt közöttetek megszólalt az egykori hűséges szolga, a
maga naiv, gyermekded modorában; újból felajánlotta lámpását, amellyel kutatásokkal telt fáradságos éjjeleimen át hozzásegített
ahhoz, hogy szellemem papírra tegye — azt hittem — nagyszabású kutatásaim eredményét. Milyen egyszerűen adta tudtomra,
hogy él és minő csodás világosságot derített a lelkembe, amidőn azt mondta, hogy neki munkája van! Halljátok? Munkája van a
szolgának, az egyszerű, igénytelen embernek és ő ennek a munkának örül, nekem pedig — szégyenlem kimondani — nekem, a
tudósnak egy helyben kell vesztegelnem, anélkül, hogy bármerről is látnék valamely útirányt vagy célt, amely a továbbélésnek
gyümölcsét ígérné vagy legalább értelmét megmagyarázná.
Azóta megértettem, hogy mit végez itt közöttetek, emberek, ez az egyszerű, igénytelen szolga. Az ő igazolására, de annak a
dicséretére is, aki, amint tudjátok, elküldötte őt hozzám, kénytelen vagyok örömmel bevallani, hogy ez a munka szép, dicsőséges
és magasztos! Kísértem őt nyomról-nyomra azóta; s láttam, amint ennek az embernek, (t.i. a médiumnak) ténykedésével
kapcsolatban miként világít be az ő lámpásával szegény szellemtestvéreinek lelkébe. Láttam, miként hívogatja őket oda, ahol ez az
ember (t.i. Béla médium) tartózkodik és dolgozik. Azután láttam még valamit, amit szintén ez az ember végez. Csodálatos, —
láttam érzéseket és gondolatokat ébredni ennek az embernek a lelkében, amelyek egészen hasonlók voltak a sötétségből hozzá
hozott testvéreinek gondolataihoz és érzéseihez. Láttam ezt az embert nyugtalankodni, szenvedni; azután hallottam őt imádkozni,
láttam őt szeretettel maga körül tekinteni azokra, akiknek jelenlétét érezte és hallottam, miként kérte számukra onnan felülről a
világosságot, a melegséget, a szeretetet, hogy megvigasztalja a lelküket. Ezt a munkát láttam az én szolgámtól s ettől az embertől
és ez a munka annyi sok céltalanság, annyi sok ínség után biztos reményt és támpontot látszik ígérni, hogy nekem is lesz
feladatom, az én itteni életemnek is van célja és rendeltetése!
Te (t.i. neje) otthagytál, eltűntél a szemem elől. Azt mondottad, hogy addig, amíg megint láthatlak, csak nézzek, szemlélődjem
és következtessek… Valami csodálatos megnyugvás töltötte el a lelkemet annak dacára is, hogy el kellett válnunk egymástól, mert
éreztem, hogy ha te tanácsolsz valamit, annak meglesz a célja és rendeltetése. És íme most, amikor láttam azt, amit láttam,
éreztem, amit éreztem, most itt vagy te, reám nézel oly végtelen nagy szeretettel és melegséggel; és most egy pillanat alatt
megértem az összefüggést. Azért teszed ezt, mert ugyanazt a munkát várod éntőlem és mert tudod, hogy ezt a munkát csak úgy
tudom elvégezni, ha magam is onnan felülről kapok hozzá világosságot és melegséget, mint ahogy ez az ember felfelé irányította a
tekintetét.
Ennyit tanulni ily rövid idő alatt, ennyit megérteni és megérezni abból, ami szép, boldogító és lelkesítő, azoknak a lelkén
keresztül, akik nem vesztek el, hanem élnek és vágyakoznak utánunk — emberek, értitek-e, minő szép és magasztos gondolat ez?
Körvezető: Gyönyörű szép gondolat, kedves testvérem, megkapni a világosságot és abból adni azoknak is, akiknek kevesebb
van.
Béla m.: Mily sok minden zavarta, akadályozta odalenn a Földön ezt a világosságot, amely most felderengett a lelkemben!
Bizonyosan megértitek most már ti is, hogy miért fáj az ő szeretetteljes meleg tekintete. Mert szégyenlem magamat; mert érzem és
tudom, hogy minő sokat, minő végtelen sokat mulasztottam akkor, amikor nem akartam megismerni őt és megérteni, hogy ki ő
nekem és mi az ő munkája velem. (Nejéhez): Oh, meg tudsz-e nekem bocsátani? Csak most, itt érzem, minő végtelen sokat
vesztettem, te benned! Jóságodnak és szeretetednek sugarait bizonyára reám árasztottad volna te ott is, a szegény, szomorú
Földön, ha el akartam volna fogadni tőled. Lásd meg hát, hogy minő érdemetlen vagyok arra, hogy szeress! Oh, mennyit kell még
dolgoznom és munkálkodnom, hogy elkezdhesd velem a munkádat újból s elölről!
Felfelé mutatsz? Nem te fogod a munkát végezni? Te csak az eszköz, a közbenjáró akarsz lenni? Te csak a jóságoddal és
szereteteddel akarsz engem irányítani, hogy én is oda felfelé nézzek? Talán sokat kívánsz tőlem. Lásd, én ott fenn nem találom
még meg azt, amit te találsz; az én lelkem sokkal inkább össze van még forrva azokkal az elméletekkel, amelyek a Földön éltettek,
semhogy tisztább régiókba tudnék felemelkedni. De azt hiszem, hogy nincs is rá szükségem; nekem az én piciny, parányi kis
testvérkémre van szükségem, akihez oda akarok simulni, elfelejtve s kiszórva az emlékezésemből mindent, amit ott lent olyan
hévvel kutattam. A szívemből nem kell kidobnom semmit, hiszen ott nem maradt meg belőle semmi! Helyet akarok adni az én
üres szívemben annak a jóságnak és gyengédségnek, amellyel oly csodálatosan közelítesz megint felém.
Oh, bocsáss meg nekem; bizony nem tudtam, hogy mit cselekszem. Pedig ha gondolkozni akartam volna, meg kellett volna
éreznem, hogy annak is megvan a törvénye, hogy mellettem vagy, hogy elfogadtad az én vagyonomat. Akkor azt hittem, azért,
hogy mint gyenge, törékeny lélek ne állj egyedül a világban és megtaláld az élet célját és rendeltetését egy ünnepelt férfi oldala
mellett. Nem gondoltam arra, hogy vajon mit kell hát nekem feltalálnom benned s mit tudsz te nekem adni, a nagynak, a
hatalmasnak, az ünnepeltnek? Ezt csak itt kellett megtudnom és megtanulnom az én szolgám ajkairól.
Mit mondjak még egyebet? Most már látjátok és tudjátok, hogy mennyit ér az emberi tudás akkor, amidőn a körülötte
lejátszódó eseményekből csak az anyagi törvényeket kutatja és nem keresi a szellemi törvényeket, amelyek nemcsak a testet,
hanem a halhatatlan lelket is tovább viszik az evolúció ösvényén. Evolúció! Oh hévvel keresett, csodálatos szép ideál te! Te nem
feledkezhetel meg rólam, bizonyára céljaid vannak velem is, csak azt nem tudom, hogyan adjam meg magamat neked? Miként
fogok behatolni a valódi tudás mélyébe?
Körvezető: Ebben az irányban is megtörtént a gondoskodás. A jóságos mennyei Atya, mindnyájunk atyja tudta, hogy az
ember nem képes saját erejéből előrejutni és azért elküldötte az Ő jóságos fiát, Jézus Krisztust, aki csak egyetlen egy törvényt
hozott, azt a törvényt, amely áthatja az egész mindenséget, s amelyben minden foglaltatik. Ez a szeretet törvénye, mely így szól:
Szeresd Istent mindenek felett és felebarátaidat mint tenmagadat. Csakhogy mi szegény emberek ennek a törvénynek fordítva
tudunk csak eleget tenni. Először megtanuljuk szeretni embertársainkat és embertársaink szívén keresztül tanuljuk csak szeretni
Istent.
Béla m. (nejének szelleméhez): Nincs semmi szavad hozzám? Hogy elkomolyodtak az arcvonásaid! Még ajkaidra is odateszed
az ujjadat? Mit akar ez jelenteni? Miért nem mondod, hogy úgy van, vagy nem úgy van? Hisz nekem kell valaki, aki megerősítse,
amit hallok, és ki lehetne az más, mint te? Ide mutatsz a szívedre; mintha azt mondanád, hogy azt az Istent, akit ma még nem
értek, megtalálhatom itt, itt bent a lelkemben. Mily csodálatosan hangzik ez! Hogy lehet ezt megérteni, hogy idebent, ahol még
mindig olyan nagy az üresség, itt lehessen valamit megtalálni, ami minden nagynak és szépnek ideálja, összefoglalata?
És miért csak most, annyi hiábavaló fáradság és kutatás után? Miért ebben az új világban, amelynek létezését nem hittem és
amely után nem vágyakoztam? Miért nem ott, ott, ahol egész lényemmel tanulni akartam és igyekeztem?!
Körvezető: Azért, mert a Földön saját szabad akaratodból helytelen utat választottál és abban merítetted ki összes értelmi
erődet. Ebben a világban azonban meg kell tanulnod Istennek létezését s meg kell ismerned az ő tör vényeit is. Ezt azonban
akarnod kell ugyanazzal az akarattal, amely azelőtt a helytelen irányba vezetett.
Béla m.: Bocsáss meg, én még csak annyit érzek, hogy nem vagyok elhagyatva, hogy vannak körülöttem hozzám hasonló
lények, akik a testet levetették és akik jobbak, tisztábbak, erősebbek, mint én. De hogy Isten van, azt még nem tudom, azt még
nem érzem. Azt mondod, hogy szeretnünk kell Istent mindenek felett és felebarátainkat mint önmagunkat. És azt is mondtad, hogy
mivel tökéletlenségünknél fogva Istent szeretni még nem vagyunk képesek, tehát szeretnünk kell felebarátainkat. Igen, ezt
elfogadom már azért is, mert jól esik, hogy ők szeretnek engem, s mert ha a lelkem mélyébe tekintek, érzem, hogy én is szeretem
őket. Nem maradhatnánk meg egyelőre ezen az állásponton? Ne érts félre embertestvérem, én nem akarok elzárkózni semmi új és
meggyőző érv elől, de őszintének kell lennem. Ma még nem tudok tovább menni. Érzem, hogy eddigi életem üressége és
céltalansága után hálával tartozom azoknak, akikkel szemben a Földön hálátlan voltam, de azon túl, oda, ahova te irányítod a
gondolataimat, nem tudok felemelkedni... Várj csak, várj! Te még valakiről beszéltél nekem!
Körvezető: Krisztusról.
Béla m. (nejének szelleméhez): Akiről te is beszéltél. Mily szép voltál olyankor a te csodálatos elragadtatásodban! (A
körvezetőhöz): Te is foglalkoztál vele?
Körvezető: Hogyne, kedves testvérem, mi mindnyájan foglalkozunk vele.
Béla m.: Nagyon régen élt a Földön; olyan szomorú vége volt. Az emberek nem értették meg és elfelejtették.
Körvezető: Látod, hogy nem felejtették el! Itt is mennyi ember van együtt, aki nem feledkezett meg róla és sok-sok szellem,
akit Ő vezet most is.
Béla m.: Sokan? — Vezet?...
Körvezető: Igen, mert az erősebb vezeti a gyengébbet.
Béla m.: Az igazán erősebb az igazán gyengét. Az egyszerű, igénytelen szolga a gőgös és öntelt urat; a tanu latlan, értelmetlen
ember a tudásával kérkedő tudóst, az egyszerű, semmitmondó asszonyka azt, aki mellett elvállalta az élet terheinek és
fáradalmainak nagyobb részét! Így van!
Körvezető: És tudod, miért van így, kedves testvérem? Mert a szeretet örök. Ez az a hatalmas erő, amely a mindenséget
fenntartja, élteti és az evolúció útján előbbreviszi. Ezért, akiben nincs szeretet, az gyengébb s azt vezetnie kell az erősebbnek.
Nekik van szeretetük, azért ők erősebbek a szellemvilágban, mint te.
Béla m.: Nekik van szeretetük... és ő azt mondotta, hogy ne neki köszönjem.
Körvezető: Hanem annak, aki a szeretet ősforrása: Istennek.
Béla m.: Hogy mondottad? A szeretet forrása... Isten? Hiszen ez nem is oly megérthetetlen! Természetesen, — mert ha
szeretet van, akkor ennek a szeretetnek forrásának is kell lennie; és ha a szeretet él, dolgozik, munkálkodik, akkor ezt valakiért,
valaminek a parancsára vagy ösztönzésére kell tennie! Így van-e?
Körvezető: Így van.
Béla m.: Szégyenlem magamat. Megint valami, amiről sohasem gondolkoztam s ami most oly csodálatos rezgéseket vált ki a
lelkemből... Egy nevet említettél, amelyet ő is emlegetett előttem mígnem el nem hallgattattam szegénykét.
Körvezető: Igen, Jézus Krisztusról beszéltem én is neked, aki annyira telve van szeretettel, hogy adhat belőle mindenkinek,
akinek csak kell, és ezáltal megtanítja azt is szeretni.
Béla m.: Téged is, titeket is ő tanított meg szeretni? Hogy és miként? Hisz régen elment!
Körvezető: De él ő is, mint ahogy te élsz, kedves testvérem.
Béla m.: Lehetetlenség, hogy ne legyen igazad! Hiszen ha én, aki bár sokat dolgoztam és fáradtam, de nem úgy s nem azzal az
eredménnyel, amellyel kellett volna, tovább élek és gondolkozom, sőt érzem, hogy dolgozni tudok és fogok is: akkor mennyivel
inkább kell neki élnie, aki — tudom, mert ismerem az élettörténetét — oly sok és szép dolgot hirdetett az embereknek, s aki hiába
és eredménytelenül bár, de mégis megtette a kötelességét.
Körvezető: Nem egészen hiába és eredménytelenül. Amint látod, sokan vagyunk itt mi is, akiknek, akármilyen bűnösök
legyünk is, de mégis Ő az ideálunk.
Béla m.: Mily szép szó, s mily nélkülözhetetlen fogalom minden gondolkozó lény számára! Hiszen ideál nélkül semmi célja
sincs a munkának s ehhez az ideálhoz kell igazodnia akaratunk és tudásunk minden eredményének! Hát nektek is, akik úgy, mint
én voltam, tanult emberek vagytok, Krisztus az ideálotok? Hát ez a Krisztus nemcsak az ilyen piciny, parányi, meleglelkű
asszonyok lelkében él? Oh mennyi új gondolat és új tapasztalás! Óh én hiszek nektek, mert érzem, hogy igazat beszéltek. És mert
így van, most még jobban szégyenlem magamat előtted, (t.i. a felesége szelleme előtt). Hiszen te ezt nekem meg akartad
magyarázni, bele akartad a szívembe lopni! Ott azonban nem volt részére hely! Mi mindennel volt telve az én szívem! Vajha csak
egy piciny, parányi helyecskét hagytam volna üresen a számára! De hát hogy lesz ezentúl?
Körvezető: Kedves testvérem, nem oly nehéz a te helyzeted, csak meg kell ismerned, hogyan juthatsz közelebb ahhoz az
ideálhoz. És ez sem oly nehéz, benne van a nagy törvényben: cselekedd azt, amit a szeretet parancsol. Ott vár a te Áron testvéred,
aki ezt a munkát végzi, azokat a szegény, szenvedő szellemeket odaviszi, ahol valamit tanulhatnak: szegődjél hozzá és keress
magadnak hasonló munkát. Ez fog legközelebb hozni az ideálhoz.
Béla m.: Az egyik részét elhiszem, a másik kételyeket támaszt bennem. Elhiszem, hogy dolgozhatom és munkám lesz, de nem
hiszem, hogy az ideálomat — ha majd elfogadom őt ilyennek — megközelíthessem, mert ha arra sem vagyok érdemes, hogy ő (t.i.
a felesége) szeressen, miként lehessek arra érdemes, hogy egy tökéletes szellem meglásson és foglalkozzék velem?
Körvezető: Biztosítalak, hogy Krisztus szeret téged is és ő minden egyes testvéréért küzd, hogy előbbre vihesse őt.
Béla m.: És azt hiszed, hogy van hozzá hatalma és ereje?
Körvezető: Van, de csak akkor, ha te is munkába szólítod akaratodat!
Béla m.: Megint int (t.i. a felesége), hogy jól beszéltél. Megint magamra vagyok tehát utalva. Úgy látszik, hogy ez is törvény.
Úgy látszik, hogy mivel akkor, amidőn megvolt a mód és alkalom adva, hogy az ő segítségével megismerjem őt (t.i. Krisztust),
elmulasztottam a kedvező alkalmat, most magamnak kell megszereznem azt, ami hiányzik. Nem tudom, így van-e, de én ezt így
logikusnak találom.
Körvezető: Igen.
Béla m.: Valamit szeretnék tőled kérdezni. Mondd meg nekem, hogy mivel az Istent felfogni nem tudjuk és az ideált csakis
embertársaink lelkén keresztül tudjuk megközelíteni, hogy kell hozzáfognunk ehhez a nagy és kivihetetlennek látszó feladathoz?
 Körvezető: Ne nézd a munka nagyságát, hanem, ragadd meg úgy, ahogy kínálkozik. Szegény szenvedő testvért pl. mindenütt
találsz eleget, igyekezzél hát ezeken segíteni. Ez a szeretet munkája.
Béla m.: Igazad van. Eddig csak szánalommal tekintettem a hűséges Áronra, látva, hogy miként keresi fel őket és nem
gondolkoztam, hogy miért kell ezt nekem is látnom. Talán ilyen munkát vállalhatnék én is a hozzám hasonlók közt, akik úgy, mint
én, sokat tudtak és most nem tudnak semmit; akik nem úgy éreztek, mint kellett volna s akik úgy, mint én, keresték a dicsőséget,
de nem találták meg és odahagytak mindent a Földön, most pedig üres a lelkük, mint az enyém!... Nagyon nehéz munka lesz,
végtelen nehéz!
Körvezető: De egy segítséged lesz: Jézus Krisztus, aki mindnyájunkat megsegít.
Béla m.: Ha én ezt el tudnám hinni! Ha én csak azt el tudnám hinni, hogy nem Jézus Krisztus, hanem nála sokkal kisebb,
egyszerű testvérek is lehetnek mellettem és segíthetnek nekem ebben a munkában!
Körvezető: Mindnyájunknak van segítő szellemtestvére, aki ha nem látjuk is őt, segít rajtunk.
Béla m.: Mióta segít rajtam s mért nem láttam? Mért nem éreztem őt eddig? Mért nem mondta meg, hogy mellettem van?
Körvezető: Mert a saját akaratod más útra vezetett és szellemi füledet bedugtad, hogy ne halld az ő szavát.
Béla m.: Tehát nemcsak az ellen, aki az ő földi életét kapcsolta az én földi életemhez, hanem valaki más ellen is, aki az ő
szellemi életét kapcsolta az én lelki életemhez, az ellen is vétettem, vele szemben is hálátlan voltam!
Körvezető: De ezt jóváteheted, kedves testvérem, ha ettől a pillanattól fogva munkába szólítod az akaratodat és meg akarod
hallani a te őrző szellemednek hívő szavát és elkezded a szeretet munkáját.
Béla m.: Őrszellemem szavát? Hozzád is szól a te őrszellemed? Hogy hallod vagy érzed ezt?
Körvezető: Amikor határoznom kell és választanom a jó és rossz között.
Béla m.: Hát ez nem a te munkád?
Körvezető: Igen, de ő figyelmeztet.
Béla m.: Sem nem látod, sem nem hallod őt és mégis azt hiszed, hogy figyelmeztet?
Körvezető: Igen, mert ez az ő feladata és kötelessége.
Béla m.: Mintha a lelkem egy fokkal emelkednék! Mint hogyha a csodálatos, megérthetetlen láncolatból megint egy szemet
találtam volna! Egy láncszemet, amely mintha megint más szemekkel fűződnék össze! Az utolsó láncszem a messze távolban vész
el! Ezt el tudom magamnak képzelni, sőt azt is megértem, már, hogy mi az, ami a láncszemeket összefűzi egymással: az, amit te
mondottál és amit ők hoztak nekem. Jó nyomon járok?
Körvezető: Igen, a szeretet kapcsa, amely az egész mindenséget összekapcsolja a szolidaritás szellemében.
Béla m.: És ez a szolidaritás felér a magasba?
Körvezető: Igen és le a mélybe.
Béla m.: Le a mélybe! Ugyebár oda, ahol még nagyobb a boldogtalanság és szerencsétlenség? Azok közé, akik még azt sem
tudják, hogy vannak, s hogy miért és hogyan vannak? Annál kevésbé tudják, hogy másokkal is kapcsolatban vannak. Mily
csodálatos perspektívát nyitottál meg előttem! Hisz ha ezt a láncolatot folytatjuk a végtelenségbe annak az érzésnek segítségével,
amely a láncszemeket összefűzi, akkor a végén el kell jutni oda, ahonnan minden táplálkozik: az ősforráshoz, az Istenhez, a
szeretet ősforrásához! (Lelkesülten.) Minő végtelennek, minő kimeríthetetlennek kell ennek az Istennek lennie, ha a szolidaritás
által össze tudja fűzni valamennyi gyermekeit fent és lent, a világosságban, a szeretetben, a gyűlöletben! De hogyha ez így van —
s én érzem, hogy így kell lennie — akkor ott fent, fent a magasban, egy piedesztálon, amelyet az ember soha el nem érhet, ott kell
lennie az ideálnak is. Annak a Krisztusnak, aki, amint mondod, eljött... Miért is jött el?
Körvezető: Hogy segítse az ő testvéreit felfelé haladni ezen a nehéz úton.
Béla m.: Ez az, ami odalent a Földön lelkesített és ösztönzött: felfelé jutni az ismeretlen, a tudásban, az elismerésben, az
ünnepeltetésben! Itt is az tehát a cél: felfelé?
Körvezető: A szeretetben.
Béla m.: A szeretetben és azáltal láthatatlan és látható módon segíteni azokon, akik a Földön szerettek minket és itt is
szeretnek? Mióta? Talán azóta, amióta a Földön megszülettünk?
Körvezető: Amióta megteremtett az Atya minket és amióta nemcsak egy, hanem számtalan ilyen életet éltél át már te is,
kedves testvérem. Ezt is meg kell tanulnod!
Béla m.: Számtalan földi élet? Miért?
Körvezető: Azért, mert saját akaratunk gyengeségénél fogva letértünk az egyenes útról és csak az ismétlődő földi életeken
keresztül küzdve juthatunk megint oda vissza.
Béla m.: Ez lenne tehát az evolúció! az öröktől fogva való, örökkévaló evolúció?... Amily nehéz megérteni, éppoly
boldogságot kölcsönözne a lelkemnek, ha el tudnám hinni. De hiszen, amit eddig itt hallottam és éreztem, az igaz volt, ennek is
igaznak kell tehát lennie! Én is egyike vagyok tehát azoknak, akik már többször éltek a Földön?
Körvezető: Bizonyára, kedves testvérem!
Béla m.: Mily csodálatos szó! Már éltem, mint ember? Nem egyszer, hanem többször? És evolváltam egyik testi életből a
szellemi életbe és megint visszajöttem a túlvilági életből egy újabb földi életbe?
Körvezető: Hogy tapasztalatokat szerezz és előre haladj.
Béla m.: És ezt az utat megteszi mindenki?
Körvezető: Minden bukott szellem, aki régesrég letért az egyenes útról.
Béla m.: És talán abból a régesrég elmúlt viszonylatból vannak velünk összekötve, akik minket szeretnek és őriznek, ugyebár?
Körvezető: Igen.
Béla m.: Mily csodálatos és új gondolat és eszme. És megvan a plauzibilitása (valószínűsége) is, ha embertársaimat
szemlélem, akiket az evolúció különböző fokán élni, harcolni, tanulni, szeretni látok... Megsokszorozva érzem magamat megint ott
a Földön. Látom a tudatlanokat, látom a minden intelligencia és érzésnélküli embertársaimat, a jobbakat, a fejlődöttebbeket, a
haladottabbakat, a szegény tudósokat; látom mindezt és érzem, hogy benne vagyok én is ebben az evolúcióban. Óh, mi ehhez a
tudáshoz képest mindaz a tudás, amit a Földön hajszoltam, és mi az az ideál, amiért éltem, ahhoz az ideálhoz képest, amelyet itt
mutatsz be nekem! És most mi lesz velem?
Körvezető: Ha követed a tanácsomat, akkor keresel magadnak munkát. Kis, szerény munkácskát, a szeretet munkáját.
 Béla m. (felesége szelleméhez): Látod, majdnem elfeledkeztem rólad, pedig most még nagyobb szeretettel tekintesz rám.
Jóváhagysz mindent, amit ez az ember mondott, mintha csak azt mondanád: bizony, ezt csak emberi ajkakról hiszed el és érted
meg, mert én hiába beszélnék neked. Hát nem csodálatos dolog ez, hogy az, aki már megszabadult a testtől, oda van utalva az
emberi tudáshoz és odakötve egy emberi testhez, hogy annak ajkai által mondja el, amit érez! Ha én ezt elmondom azoknak, akik
olyan tudósok, mint én, nem fogják elhinni.
Körvezető: Ez is a szolidaritás törvénye, amely engem veled éppen úgy, mint azzal, aki által beszélsz, összeköt. Ez azt is
jelenti, hogy egy Atyának gyermekei vagyunk.
Béla m.: Akkor hát tegyük a kötelességünket, köszönjük meg a segítséget és használjuk az eszünket és értelmünket, amennyire
képesek vagyunk. (Neje szelleméhez): Még egyszer kérlek, bocsáss meg, hogy nem tudtam, ki vagy te nekem. Majd ha meg
fogom tanulni és meg fogom érezni, hogy a gondolat, az eszme, a munka és a szorgalom itt is teremhet szép gyümölcsöket, akkor
ezeket a gyümölcsöket neked akarom bemutatni és neked akarok velük örömet szerezni. Légy türelmes irántam, most már jó úton
vagyok, most már van annyi anyagom megint a gondolkozásra és következtetésre, hogy élhetek és dolgozhatom. És te tudod, hogy
ez az életelemem: gondolkozni és tanulni. Most már nem magamért, hanem valakikért, akiket eddig nem ismertem, legalább úgy
nem ismertem, mint most akarom őket ismerni. Óh, ez szép gondolat! Menjünk hát, köszönjük meg az embereknek, köszönjük
meg a szeretetnek és köszönjük meg Áronnak, hogy megmutatta az ő lámpájával az utat. Neked majd, amint mondtam, nemcsak
köszönni, hanem örömet is akarok szerezni. És érzem, hogy ez az idő el fog következni. Óh, bárcsak jönne, jönne már!
Körvezető: El fog jönni, nagyon jó úton vagy.

A KÖVETKEZMÉNYEK TÖRVÉNYE
Ha a mindenségben uralkodó törvényeket megfigyeljük, az ötlik szemünkbe, hogy azok nem egymástól függetlenül működnek,
hanem szorosan összekapcsolódnak. Olyan szoros ez az összefüggés, hogy mikor az egyik törvényt és ennek működését figyeljük,
azt vesszük észre, hogy más törvénynek a működését is látjuk és a törvények működése meg a hatása összefolyik és nem
választható el egymástól. És valamennyi törvény alapja a legfőbb törvény: a szeretet törvénye.
A törvénynek, melynek az a rendeltetése, hogy az egyenes útról letért, bukott teremtést visszavezérelje eredeti célja közelébe,
vagy legalább is arra az útra, mely e cél felé vezet, számtani pontossággal kell működnie; hiszen az abszolút tökéletesség alkotta
meg, így célszerűsége, igazságossága és működésének csalhatatlan volta nem lehet kérdéses. Ha látóképességünk korlátoltságánál
fogva nem is vagyunk képesek ennek a törvénynek a működését és hatását a maga teljességében és nagyságában áttekinteni és
felfogni, a törvény mégis fennáll és működik.
A bukott teremtések számára rendelt törvények között kiváló fontossággal bír a következmények törvénye, mely az egész
mindenségben érvényes, de amelynek hatása a maga ellenállhatatlan működésében a legélesebben a bukott szellemek világában
észlelhető. Ennek a törvénynek az a lényeges rendelkezése, hogy minden gondolatnak, érzésnek és cselekedetnek kikerülhetetlen
következménye van, mely mindig megfelel az előzménynek. A törvényesnek, a jónak olyan a következménye, amely szintén
törvényes, tehát jó lesz, a törvénnyel ellentétesből pedig hasonló következmény folyik. A jó következmény természetesen
megelégedéssel és boldogsággal jár karöltve, míg a törvénnyel ellentétes tevékenység fájdalmat és szenvedést von maga után.
Az ember látóköre igen szűk, rendszerint egyetlen földi életre, és nem ritkán annak is csak egy részére szorítkozik. Hiszen
szüntelenül azt tapasztaljuk, hogy az ember emlékezőtehetsége homályos és megbízhatatlan, és főleg öregkorban csalódásoknak
van kitéve. Hogyan lehetne tehát ilyen eszközzel csalhatatlan munkát végezni? És a következmények törvénye nem csak egyetlen
földi életre szorítkozik: működése átmegy az egyik életből a másikba, és nem szűnik meg addig, amíg csak feladatát teljesen be
nem töltötte. Ez a feladat pedig nem egyéb, mint hogy a fokozatos fejlődés törvényének szolgáljon és a teremtést közelebb vigye
végcéljához. A jó következmény az illetőre nézve kellemesebb módon teljesíti feladatát, de a rossz következmény is azt végzi,
csakhogy fájdalmas módon.
Mindig az előzményben rejlik a következmény kellemes vagy fájdalmas természete, de az eredmény, amelyre előbb vagy
utóbb vezet, mindig csak az illető haladása lehet, még ha azt ez idő szerint nem is tudjuk megálla pítani. Ha az eredmény már nem
észlelhető, ez annak a jele, hogy a törvény még nem fejezte be működését, nem érte el azt a közelebbi célt, mely számára ki van
tűzve. A következmény tehát tovább érvényben marad és nem veszíti el ezt a jellegét, hatása alól az illető még nem vonhatja ki
magát.
Ez a törvény utalta a Földön testetöltő szellemcsoportot ebbe a sűrű anyagi világba, hogy az itt szerzendő tapasztalatok és
ismeretek őt magasabb világ számára megérleljék. A következmények törvénye jelöli ki az ember számára azt a környezetet is,
amelyben a Földön a szükséges ismeretet megszerezheti és azután érvényesítheti. Mert az ismeret holt betű marad mind addig,
amíg azt alkalomadtán tényleg érvényesíteni nem tudjuk. Minél mélyebb a szellem fokozata, annál nagyobb súllyal nehezednek
reá a következmények, mert a fokozat mélysége annak a kifejezője, hogy az illető nagyon ellentétbe került a törvénnyel; ennek
pedig természetesen súlyosak a következményei. Ezek a súlyos következmények fájdalmasan nehezednek a szellemre vagy
emberre, kínosan vergődik a csapások súlya alatt. Mivel pedig a legtöbb esetben nem ismeri azokat az előzményeket, amelyek
sorsát így alakították, azért az igazságtalannak tetszik neki. Ez azonban csak látszólag van így, mert a világon feltétlen
igazságosság uralkodik.
Hogy ezt az igazságosságot megismerhessük, amely a szigorú következetességgel működő következmények törvényében
nyilatkozik meg, ismertették meg velünk szellemi vezetőink az ismételt testetöltéseket. A következmények törvénye áthat a földi
életből a szellemvilágba, az egyik földi életből a másik életbe, de még az ezután következő életekbe is. (L. „Az erkölcsi törvény
hatalma” című már idézett könyvet.) Ennek megismerése nélkül nem vagyunk képesek felfogni azt a nagy igazságosságot, amely a
következmények törvénye által tereli az emberi szellemet a haladás útjára.
Szellemi vezetőink ennek a nagy törvénynek a működését gyakorlati példákkal ismertették, melyek a szellemi világban a
következmények törvényét éles megvilágításban állítják szemeink elé. A földi élet ugyanis valódi értéke szerint nem úgy játszódik
le, amint azt az emberek rendszerint látni vélik. Annak értékét nem az határozza meg, amit az emberek rendesen sikernek
neveznek, hanem kizárólag az az erkölcsi fokozat, amelyet magának az illető itt kivívott. Ha földi életében a kínálkozó alkalmakat
haladása érdekében jól felhasználta, ha nem helyezkedett ellentétbe a törvénnyel, hanem azt elhatározásaiban és cselekedeteiben
szem előtt tartotta, akkor olyan következményt szerzett magának a jövendő számára, mely őt megnyugvással fogja eltölteni és na-
gyobb és szebb munkával ellátni. Ha azonban gondolatai, érzései és főleg cselekedetei nem voltak összhangban a törvénnyel, a
következmények olyanok lesznek, hogy neki azokhoz hasonló kellemetlenségeket vagy szenvedéseket kell elviselnie,
amilyenekben korábban másokat részesített. Ha cselekedetei súlyosan nehezedtek embertársaira, ha azokban az önzés, hiúság,
vagy a gőg erősen nyilatkozott meg, akkor reá is hasonló súlyú következmények fognak majd nehezedni.
Ám a következmények törvényének nemcsak az a feladata, hogy a múltból átnyúlván a jelenbe, a jóért jóval, a rosszért pedig
rosszal fizessen, hanem ennek a törvénynek is az a főfeladata, hogy működése által a teremtés haladásának szolgáljon. A
törvényes tevékenység kellemes és jó következménye meg a teremtés fokozatos emelkedése már maga kétségtelen jele a
haladásnak. De még a súlyos következmények is ugyanezt a célt szolgálják. A fájdalomnak és szenvedésnek ugyanis nagy nevelő
hatása van. A jólét legtöbb esetben nem fejleszti ki a nemesebb tulajdonságokat, sőt lehet állítani, hogy az főleg alacsonyabb
fokozatú szellemnél a haladásnak akadályát képezi. Legtöbb esetben azt látjuk, hogy a jólétben élő emberek nincsenek azzal
megelégedve, amivel bírnak, hanem még több után vágyódnak, és ennek a többnek az elérésénél eszközeikben nem igen
válogatósak. A szegénység ellenben, bármilyen terhesnek tűnjék is fel, gyakran igen sok nemes tulajdonságot vált ki a maga
nyomorával. Sokkal több példáját tapasztalhatjuk a ragaszkodásnak és önzetlenségnek a szegényebb embereknél, mint a gazda-
goknál. Ha tehát a szegénység, mint nyomasztó következmény nehezedik is az emberre, ez mégis alkalmasabb nemesebb érzéseik
és elhatározások kiváltására. Ugyanezt tapasztalhatjuk a betegségeknél és egyéb szenvedéseknél is. Igaz, hogy ezek igen sok
esetben úgy látszik, nem képesek olyan eredményt előidézni, amely az illető erkölcsi haladásának bizonyítéka lehetne; de ez csak
annak a jele, hogy a következmények törvénye eddig csak az egyik feladatát teljesítette, még csak a visszafizetés jegyében
működhetett. A másik és a világrend szempontjából fontosabb feladat, a fejlődés és haladás csak a jövőben fog bekövetkezni.
Ehhez jön még, hogy olyan ember vagy szellem, akin a törvény nem képes második feladatát, a haladást elősegíteni,
mondhatni kivétel nélkül úgy érez, gondolkodik és cselekszik, hogy ez által ismét csak ellentétbe kerül a törvénnyel, ami pedig
újabb terhes következménnyel jár. A szegény ember terhe tehát, ahelyett hogy fogyott volna, inkább még növekedett. És ezek az
újabb terhek ólomsúlyukkal ismét arra szolgálnak, hogy a megterheltet meggyőzzék annak az útnak veszedelmességéről, amelyen
halad. A szenvedések és csalódások reánehezednek az önzésre, lemorzsolják a hiúságot, letörik a gőgöt, és mennél inkább teszik
ezt annál fogékonyabbá válik a megpróbált ember arra, hogy a világrend törvényeit elismerje és követni akarja. Mert a
következmények törvénye nem semmisíti meg az akaratot, csak a törvénnyel ellentétes irányzat letörésére van irányozva. Munkája
akkor lesz csak eredményes, ha az ember tehetetlenségét belátván, akaratát nem kívánja többé a törvénnyel ellentétes irányban
érvényesíteni, hanem többé-kevésbé világos elhatározással a törvényt akarja szolgálni.
A bukott szellemek világában uralkodó törvények bámulatos összhangjában kiváló szerep jutott a következmények
törvényének, mely így kettős célt szolgál: a jót jóval, a rosszat rosszal fizeti vissza, de ezzel az illető fokozatos fejlődését is
elősegíti. Hogy ez kivétel nélkül mindig így van, és hogy a törvényben rejlő igazságosság kérlelhetetlenül működik, azt sokkal
inkább láthatjuk azokban a drámákban, melyek a szellemi világban játszódnak le, és amelyekről a médiumok útján kapunk hírt,
mint a földi élet eseményeiben, melyek csak töredékeit mutatják a törvény működésének, és amelyekből rendszerint vagy a kezdet
vagy a vég hiányzik.

A SZERETET TÖRVÉNYE
A szeretet fogalmát a következőképpen lehetne meghatározni: a szeretet az az érzés, mely az embert arra készteti, hogy
magának vagy másnak szellemi, erkölcsi, avagy anyagi javakat és előnyöket szerezzen. Ez a meghatározás nem abszolút értékű,
hanem csak az emberi szellem jelenlegi fokozatának felel meg, és abból indul ki, hogy a szeretet érzés.
Hogy azonban mindjárt tisztába jöjjünk a szeretet alapvető tulajdonságával, ki kell emelnünk, hogy a sze relem, melyet az
emberek szintén a szeretet fogalma alá szoktak sorozni, tisztán az érzékiség és az önzés, tehát két olyan tulajdonság terméke, mely
szoros kapcsolatban van az emberi szellem bukásával és alacsony fokozatával. A szeretet a Teremtő legfőbb tulajdonsága, amely
örökségként szállott az emberi szellemre, s mint ilyen, éppen ellenkezője az önzésnek és semmi köze sincsen az érzékiséghez.
Igen, a szeretet pusztán csak érzés, tehát semmiféle kapcsolatban sincsen az emberi tulajdonságok két büszkén magasztalt
fejedelmével: az ésszel és az értelemmel. Az ész és az értelem, bármilyen magas fokra emelkedett is, képtelen munkájával
szeretetet kelteni életre, sőt talán olyan emberek, akiknél ezek az adományok túlságosan ki vannak fejlődve, kevésbé képesek a
szeretet melegségét magukban kifejleszteni és uralomra juttatni. Az ész és az értelem legfeljebb felismerheti és elfogadhatja a
szeretetet, mint a mindenségben ható pozitív erőt és törvényt, de magának a szeretetnek a szellemi érzésében kell megnyilatkoznia,
mely őt fokozatos fejlődésében mindig több és több melegséggel és olyan igazi kincsekkel árasztja el, aminőkről azelőtt fogalma
sem lehetett.
A szeretet meghatározásában egyébként benne van az önszeretet is, mely ugyan semmi közösségben sincsen az igazi és tiszta
szeretettel, de az emberi szellem alacsony fokozatánál fogva közelebb áll hozzá. Igen, a legtöbb ember megérti, szükségesnek, sőt
hasznosnak is tartja, hogy magának anyagi és talán szellemi előnyöket is szerezzen. A vérség meg a barátság köteléke pedig talán
megértteti azt is vele, hogy jól esik néha, ha másoknak is szerez olyan előnyöket.
Hogy a meghatározás helyes nyomon jár, amikor a szeretet fogalmát megmagyarázandó, mint segítő eszközt az önszeretetet is
hozzáfűzte a szeretet fogalmához, kitűnik magából a legfőbb törvényből, melyet már az Ótestamentumban is kinyilatkoztattak, de
amelyet klasszikus egyszerűségében Krisztus így fejezett ki: »Szeresd Istent mindenek felett és szeresd felebarátodat, mint
önmagadat!«
A mélyre bukott emberi szellem önzésénél fogva mindenek előtt, sőt leggyakrabban csakis önmagát szereti, tehát csak ebben
az összehasonlításban értheti meg a parancsolatot, hogy felebarátját is szeretnie kell, és pedig, ha a parancsolatot meg akarja
tartani, éppen úgy, amint önmagát szereti. Ha azt már legalább megközelíteni képes, akkor olyan hatalmas erőt keltett fel
magában, mely ellenállhatatlanul viszi őt majd fel a magasba, végcélja: a tökéletesség felé.
Meg sem kíséreljük a tökéletes szeretet fogalmának a meghatározását, mely csak a tökéletesség állapotával járhat, attól pedig,
fájdalom, még nagyon távol vagyunk. De azzal mégis tisztába jöhetünk, hogy a szeretet fogalmát csakis azért kellett az
önszeretethez kapcsolni, hogy az ember ezen az úton közelebb jöhessen legalább annak a szeretetnek a megértéséhez, melyet
nemcsak megérezni, hanem felebarátjával szemben benső szükségességből gyakorolni is igazi kötelessége.
 Mint minden, úgy a szeretet érzése is a fokozatos fejlődés törvényének van alávetve. Ennek az érzésnek is erősödnie, tisztulnia
kell, hogy megszabadulván a salaktól, betöltse az ember belsejét, elárassza őt melegséggel és majdan feltétlenül uralkodjék felette.
Ne keressük tehát a nagyszerű hatást már a törvény megismerésének kezdő állapotában, hanem örüljünk, ha már érezhetünk
valamit annak melegségéből és hatása reánk legalább abban nyilatkozik meg, hogy az emberi önzés megszokott uralmát gyengíti.
De azt a jóleső melegséget, amelyet előidézett, a szeretet érzésének és főleg cselekedeteinek többé meg nem szűnő gyakorlásával
szüntelenül ápolnunk kell, hogy a még gyenge növény erősödvén, egykor nemes gyümölcsöt teremjen.
Magát az igazi és tiszta szeretetet az emberi ész és értelem nem képes a maga világosságában felfogni és meghatározni. Hiszen
ez természetes, mert a szeretet nem a tudás, hanem a megérzés és az átélés tárgya lehet csupán. És mégis meg kell ismernünk és el
kell sajátítanunk, mert nélküle igazi haladás lehetetlen!
Hogy közelebb juthassunk az igazi szeretet fogalmának a megértéséhez, melytől az emberiség éppen mostan olyan távol van,
idézem Pál apostolnak (Kor. I., 15.) következő ismeretes szavait:
»Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen bennem, olyanná lettem, mint a pengő érc vagy a
zengő cimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani és minden titkot és minden tudományt ismerek is; és ha egész hitem van is,
úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyükről, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi sem vagyok. És ha vagyonomat
mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi hasznom abból. A szeretet béketűrő,
kegyes, a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem hivalkodik fel, nem cselekszik éktelenül, nem cselekszik álnokul,
nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem gondol gonoszt. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal;
mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy; de legyenek bár jövendőmondások:
eltöröltetnek, vagy akár nyelvek: megszűnnek, vagy akár ismeret: eltöröltetik. Mert rész szerint van bennünk az ismeret, rész
szerint a prófétálás: de mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik. Mikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek,
úgy gondolkoztam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő
dolgokat. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor
pedig úgy ismerek majd, amint én is megismertettem. Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek közül pedig
legnagyobb a szeretet.«
(Drummond Henrik, a természettudós, „A legfőbb jó” című értekezésében a következőket mondja: »Ki kíván hozzám
csatlakozni és a korintusiakhoz írt I. levél 13. fejezetét három hónapon át hetenkint egyszer elolvasni? Ismerek valakit, aki ezt
egyszer megtette és ez életének egészen új tartalmat adott. Ki akarja ugyanezt megtenni? Hiszen a világon a legjobbról van szó!
Azzal kezdhetitek el, hogy naponkint elolvassátok, különösen azokat a verseket, melyek a szeretet tartalmát vázolják: „A szeretet
türelmes és kegyes... mindent elvisel, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr.”)
Az apostol is arra az időre helyezi kilátásba a szeretet tökéletes megismerését és megérzését, amikor már nemcsak „rész
szerint” lesz meg bennünk az ismeret, amikor a lassú és fokozatos fejlődés során elérjük a tökéletesség állapotát. Most még csak
tükör által, homályosan látunk, akkor pedig színről-színre látjuk a teljes igazságot, érezzük a tökéletes szeretetet. Az önzés által
meghamisított szeretet: az önszeretet, meg a szűk határok között mozgó szeretet annak a növekedő és a fejlődés törvényének
szintén alávetett, majd pedig minden határon túlterjedő érzésnek a kezdetleges formában érezhető megnyilatkozása, mely hivatva
van minket a mai kor nyomorúságaitól megszabadítani és az abszolút tökéletességnek, Istennek munkatársaivá tenni. Mert Isten a
tökéletes szeretet és a szeretet Istennek a jellemző tulajdonsága. Fájdalom, most még csak tükör által, önző szeretetünk
meghamisító homályán át látunk, így nem is vagyunk képesek a tökéletes szeretetet még csak fel sem fogni, annál kevésbé azt
megérezni és gyakorolni; ebbe bele kell az emberi szellemnek nyugodnia. De ez nem jelenti azt, hogy a szeretet a maga teljessé -
gében az ember számára felfoghatatlan lévén, az ember fel van oldva a szeretet gyakorlása alól. A szeretet a legfőbb törvény,
melynek mindenki alá van vetve. Ha csak lefokozott állapotunknak megfelelő mértékben vagyunk is képesek a mindenséget
átható, azt fenntartó és fejlesztő szeretetet felfogni és megérezni, mégis kötelességünk, hogy azt olyan mértékben gyakoroljuk,
aminő fokozatunknak megfelel.
Szellemi vezetőink világosan megjelölték a szeretet két előhírnökét, mely mutatja azt az utat, amely a szeretethez vezet, ez a
türelem és az elnézés. Aki embertársával szemben még türelmet és elnézést sem képes gyakorolni, az még nagyon távol áll attól,
hogy a hatalmas érzés első, tiszta rezgéseit megérezhesse. Figyeljük tehát meg magunkat, álljunk őrt érzéseink első rezgéseinél,
gondolataink keletkezésénél és vegyük szigorú bírálat alá azokat. Ítéljünk saját gondolataink és érzéseink felett, nevezetesen
állapítsuk meg teljes szigorúsággal, vajon azok nincsenek-e ellentétben a megkövetelt türelemmel és elnézéssel?
Fájdalom, ha igazak akarunk lenni, ítéletünk a legtöbb esetben nem lesz kedvező, mert az ember csak igen ritkán üti meg
igazán a türelem és elnézés mértékét. Milyen távol áll tehát még a szeretettől, ha még az előhírnökök sem köszöntöttek be nála? A
legfőbb törvény jegyében elvégezendő munkánkat tehát akképp kezdhetjük meg csupán, ha igyekezünk türelmesek és elnézők
lenni embertársainkkal szemben. Ez képezi a haladni akaró embernek legközelebb fekvő feladatát; amíg ezt a feladatot sem képes
megoldani, addig igazi előhaladást nem tehet.
Talán még nem is kellene utalnunk arra, hogy a szeretetnek már ugyan nem az előhírnöke, hanem el engedhetetlen
alaptulajdonsága az áldozatkészség. A rideg önzés homlokegyenes ellentétben áll az áldozatkészséggel, hiszen az önzés békóiba
nyűgözött ember visszautasítja az embertársaival szemben gyakorlandó áldozatkészségnek még a gondolatát is, már pedig a
szeretet igazi megnyilatkozásának egyedüli bizonyos jele az, ha szeretetünk tárgyával szemben áldozatra is készek
vagyunk. Ez a készség eleinte erős önmegtagadást követel tőlünk, míg később az önmegtagadás nem fog nagyobb
megerőltetéssel járni, hanem azt könnyebben fogjuk gyakorolhatni, végül a folytonos gyakorlat következtében semmi
szükségünk sem lesz önmegtagadásra, hanem azt, amit eddig csak önmegtagadás mellett voltunk képesek megtenni, most
már örömmel és minden megerőltetés nélkül tesszük meg.
Az áldozatkészségnek ezt a magasabb állapotát, még ha már elértük is az első fokozatot, eleintén csak szűkebb családi vagy
baráti körben látjuk megnyilvánulni.
(Szellemi vezetőink gyakran utaltak reá, hogy a szeretet fejlődése akképp történik, hogy az első sorban a környezet szűkebb
körében érvényesül, és csak ha ebben teljes uralomra jutott, terjedhet ki igazán szélesebb körökre. Ismételten utaltak annak a nagy
fontosságára, hogy úgy a szeretetnek, mint a szeretet előhírnökeinek, a türelemnek, elnézésnek és áldozatkészségnek a legszűkebb,
tehát a családi körben kell megnyilatkoznia és uralomra jutnia. Egyik kimagasló tanításukban erről a következőket mondják:
»És ha azt akarjátok megítélni, hogy vajon helyes úton vagytok-e vagy sem, kövessétek azt a vezérfonalat, amelyet már
egyszer a kezetekbe adtam: vizsgáljátok és ítéljétek meg magatokat saját családotok kis körében, ott, ahol napról-napra, óráról-
órára együtt éltek és együtt szővitek tieitekkel terveiteket, abban a háztartásban, amelyben a megértés és egyetértés lángját minden
egyes kéznek táplálnia kell, hogy az a láng majdan világosságot és melegséget terjesszen mindazokra, akik a tűzhely körül vannak.
Figyeljétek meg magatokat, hogy vajon ott teljesítitek-e kötelességeteket? És bizony mondom, hogy nem, és újból és újból
ismétlem, hogy nem teljesítitek!
Odakünn a világban barátságosak, szeretetreméltók, előzékenyek vagytok. És hogyha felebarátaitokkal érintkeztek, legyenek
azok közelállók vagy idegenek, ugyebár még akkor is, ha semmi rokonszenvet sem éreztek irántuk, sőt cselekedeteik kihívják
megrovásotokat, igyekeztek legyőzni kellemetlen érzéseiteket és törekesztek, hogy udvariasak legyetek velük szemben. Pedig
éppen a család a szeretet iskolája és annak a kötelékében kell legjobb oldalról bemutatni magatokat. A családban kötelességetek
elnézőknek, előzékenyeknek és szeretetteljeseknek lennetek. Ha erre nem vagytok képesek, akkor misem használhat nektek, mert
a családban tanítja az élet a maga követelményeit és ott kell azokat első sorban valóra vál tani. Tanuljatok hát ebben az iskolában,
mert nektek el kell sajátítanotok a szeretetet úgy, mint ahogy azt az általatok elvégzendő szolgálatban megkövetelik.)
A további fejlődés mind szélesebb körre terjeszti ki majd az ember áldozatkészségét, míg azután a megnövekedett szeretettel
kiemel minket fejlődésünk alacsony szférájából.
Tehát az igazi szeretet előhírnöke a türelem és az elnézés és csalhatatlan ismertető jele az áldozatkészség. Ezt a hármat kell
szakadatlanul szem előtt tartanunk, ha szellemi és erkölcsi haladásunkat igazán szívünkön viseljük.
Ha ezt a gyakorlati jelentőségű kérdést a szellemi vezetőink által élesen megvilágított szögből vizsgál juk és komolyan
tanulmányozzuk, akkor mély szomorúság fog minket eltölteni. Hiszen ha ez csakugyan így van, akkor milyen távol vagyunk még
a szeretet első lépcsőfokától is? Bizony még távol vagyunk tőle, de a mindenség és így benne mi is a fokozatos fejlődés
törvényének vagyunk alávetve. Ez a törvény biztosítja számunkra a haladást, a jelenlegi tökéletlen állapotból való megváltást.
Éppen mivel a tökéletes szeretet oltalma és vezetése alatt állunk, lehet és kell is bíznunk abban, hogy a fejlődés törvénye minket is
ki fog emelni a legfőbb törvénnyel olyannyira ellentétes állapotunkból. Ehhez azonban az ésszel, értelemmel és szabad akarattal
bíró lénynek magának is hozzá kell járulnia. Akaratunkat szakadatlanul megújuló elhatározással munkába kell állítanunk.
Akarnunk kell azt, hogy embertársainkkal szemben, kiket még kivétel nélkül nem tudunk szeretni, legalább türelmesek legyünk.
Ez a munka is a fejlődés törvényének van alávetve. Amit ma még nem tudunk, azt, ha igazán akarjuk, holnap már talán és holnap -
után vagy azután bizonyára meg fogjuk tehetni.
Feltűnő kapcsolatba hozza az apostol fennidézett szavaiban a szeretetet a hittel és a reménységgel. Ez a kapcsolat nem a
véletlen műve, mert az a három szorosan összefügg egymással. Mindaz, amit a szeretetről csak itt is elmondtunk, akkor bír csupán
gyakorlati értékkel, ha elhisszük azt. És mennyivel többet mondott el a szeretetről Krisztus, ki úgyszólván csakis szeretetet tanított
és mutatott be gyakorlati példaadással. Hogy elhigyjük ezt a szeretetről szóló tanítást, hinnünk kell Krisztusban, az ő életében és
tanításában. Mindenekelőtt hinnünk kell Istenben, a mindenség ősforrásában, kiről Krisztus azt mondta, hogy Isten a szeretet. Ha
eddig eljutottunk, akkor szükségképpen összehasonlítjuk magunkat és érzéseinket azokkal az ideálokkal, amelyeket immár
kezdünk megismerni, és mély szomorúságnak kell bennünk támadnia, ha azt a végtelen űrt tátongani látjuk, mely minket az
ideáltól elválaszt. Azonban ennek a szomorúságnak nem szabad felettünk úrrá lennie. Gyenge megismerésünk világánál
megismerjük tökéletlenségünket, de emellett a haladás és a fokozatos fejlődés törvényét is, mely számunkra, ha akaratunkat
helyesen munkába szólítjuk, helyzetünk, állapotunk és egész lényünk fejlődését és javulását biztosítja, és ezzel feltámadt bennünk
a jobb jövőbe vetett reménység. »Most azért megmarad a hit remény, szeretet e három; ezek közül pedig legnagyobb a szeretet.«
Mert a szeretet a legfőbb, mert az minden megnyilatkozó törvény alapja és egybefoglalása!
*
Emánuel szépen jellemzi a szeretet fejlődését és hatását a következő szavakban:
»Tekintsen csak lelked az életbe, és azt fogod találni, hogy az a szeretetnek a megnyilatkozása, az örökös, a türelmes, az isteni
szeretetnek.
Ha az életet ridegnek és szeretetlennek találod, az csak azért tetszik olyannak, mert lelki szemeid még homályosak és nem
tudják megismerni a világnak mérhetetlen magasságait és mélységeit, a végtelen isteni szeretetnek életet ajándékozó hatalmát. A
magasságból úgy hull ez alá, mint a harmat és a manna, szétrombolja a föld szikláit és felemelkedik a vilá gosságba. Az a ritmus
ez, mely szerint minden élet ütőere vert a múlt valamennyi korszakán át és verni fog a határtalan örökkévalóságban.
A szeretet alaptulajdonsága az életnek, az örök igazságnak, mely alapját képezi szellemi alkémiánk elméletének! A szeretet
elemei az élet bármely formájába öntve, a benne rejlő leghatalmasabb élettörvény erejével még a salakot is színarannyá
változtatják, amely megbecsülhetetlen és változhatatlan.
Ő az ősélet, ki minden egyéni élet értékét a benne rejlő szeretet mértéke szerint szabja meg. Ő alkotta ezt a törvényt. A szeretet
nagy hulláma, mely az örökkévalóból ered, az élet minden megnyilvánulását kincsekkel árasztja el; és az életnek az a
megnyilvánulása, mely az örök törvényeknek némelyikét már felfogta, mindazt, amit eddig kincsnek tartott, beledobja a
visszaforgó hullámokba és szegényen, de mégis láthatatlan, ám örökértékű kincsekben gazdagon marad vissza abban a nagy
csendességben, amelyben a szférák örökös dallama ébredezni kezd.
Ha az örök igazságot a hatalmas életfolyam egyik része a bűn és bukás által az anyagi világok mélységeibe kényszerítette,
akkor alakja is átváltozik, hogy alkalmazkodván azokhoz, ismét táplálékot adjon a bukott életnek. És amint ez az élet újból
kifejlődik és feltörekszik az örök világosság országába, meglátja azt, ami az elmúlt idők sötétségében el volt rejtve előle. A
múlandó, az anyag, amely egykor bölcsőjének és sírjának látszott, aláhanyatlik a végtelennek, az örökkévalónak hatalmas
folyamába, és a szellem csodálkozva fogja fel a nagy igazságot, hogy bölcsője az örökkévalóság volt, hogy az a kő, mely sírját
lezárta, csak annak a sok kapunak egyikét képezi, melyen át kell haladnia, mind több erőt és boldogságot szerezvén magának.
Nehéz álmok borították szárnyaikat az elmúlt időkben erre az életre, amíg a világos nappal számára még nem kez dődött meg;
álmok, hogy az anyagi élet vezető erői az örök szeretet és igazságosság törvényes vezetésén kívül állanak.
Ezek a sötét álmok az igazság vízióivá változnak át, és az élet kimondhatatlan boldogság örömujjongásaival kapaszkodik ismét
az örök törvénybe, megismervén, hogy egyedül csak egy fenntartó, megérthetetlen és felfoghatatlan hatalom létezik, mely minden
életet magában foglal és áthat: a szeretet, az isteni, az örök szeretet!«
 BUKÁS, BŰN ÉS BŰNHŐDÉS

I.
A bukás és a bűn fogalma teljesen fedi egymást. Láttuk, hogy a bukás az első szellemeknek a törvénnyel, a Teremtő akaratával
történt ellentétbe helyezkedéséből állott. Ez természetesen magában foglalta azt az elhatározást, hogy a teremtés túlteszi magát
úgy a törvényen, mint a Teremtőn. Ez az elhatározás abból a feltevésből indult ki, hogy a teremtés képes magát a Teremtőtől
elszakítani és a törvény hatalma alól teljesen felszabadítani. Pl. bukást követő idők voltak hivatva, hogy az ebben az
elhatározásban rejlő nagy tévedést bebizonyítsák.
A bukás első fokozatát nem fedi az a fogalom, melyet magunknak jelenleg a bűnről alkotni szoktunk. Hiszen akkor a bukás
nem jelentett egyebet, mint hogy a teremtés önállósítani akarta magát Teremtőjétől és ebben az önállóságban teljes
függetlenségben kívánt élni. Ez az elhatározás azonban már önmagában bűnt képezett a tiszta szellemekre nézve, ha nem is volt
összehasonlítható azokkal a szörnyűségekkel, melyeket ez alatt a fogalom alatt érteni szoktunk.
Általában véve bűnt követ el a teremtés, ha gondolatával, érzésével vagy cselekedetével ellentétbe jön az erkölcsi törvénnyel.
A szellem vagy az ember fokozatától függ azután, hogy ez az ellentét milyen módon nyilatkozik meg; alacsonyabb fokon álló
ember vagy szellem még nem vétkezik, ha olyasvalamit gondol vagy cselekszik, amit a magasabban álló már nem tehet, és ha
mégis megteszi, akkor bűnt követ el. A bűn tehát nem abszolút fogalom, hanem szorosan összefügg az illető szellemi fokozatával.
Hogy tehát a bukás és a bűn fogalmát helyesen ítélhessük meg, figyelemmel kell lennünk a törvényre és az illető fokozatára, mely
a reá nézve kötelező törvény árnyalatát is előírja. Hogyan lehetne például a földi ember átlagos fokozatán állótól azt követelni,
hogy szeresse a felebarátját úgy, amint azt Krisztus tanította és hogyan lehetne ebből a következmények törvényénél fogva azt is
előírni, hogy ha ezt nem teszi, akkor éppen olyan bűnt követ el, mint az a magasabban álló testvér, aki az önzés, gőg és hiúság
minket még fogvatartó békóiból már rég kiszabadult?
A számtalan árnyalatú szellemek tehát bűnt követnek el, mihelyt ellentétbe helyezkednek a számukra érvényben álló
törvénnyel, ha fokozatuk még olyan különböző is, és a törvény más meg más határokat szab meg számukra fokozatuk szerint. Az
erkölcsi törvény azonban változatlan érvényességben fennáll elejétől fogva mindvégig, habár fokozatuk szerint többet vagy
kevesebbet követel is meg az illetőktől.
A fejlődés törvénye hozza magával, hogy a felfelé haladó szellem akaratának munkábaszólításával mindig többet meg többet
ismer meg a mindenség törvényeiből, melyek fokozatához alkalmazkodnak és tőle is fokozatosan többet követelnek. Ez az ismeret
még nem jelenti azt, hogy a szellem azonnal képes magát teljesen alárendelni a törvénynek és minden gondolata, érzése és
cselekedete egyszerre törvényessé lesz. Ez csak szakadatlan munka eredményeképpen, fokozatosan fog majd bekövetkezni. Minél
erősebbnek bizonyul az akarat az ellentétes hajlandóság legyőzésére, annál gyorsabban fog az illető a bűntől és annak
következményétől megszabadulhatni. Mert az ember hajlamai újabb meg újabb alkalmakat szolgáltatnak, melyek a jóra való
elhatározás erősségét kemény próbára teszik.
A bűn fogalmának meghatározása tehát szorosan összefügg az ember rendeltetésének és e rendeltetés útjának helyes
megismerésével. Mit használ a hatalom, vagyon, de még a köznapi felfogás szerinti tudás is, ha nem ismerjük igazi előhaladásunk
legnagyobb akadályát, melynek legyőzése nélkül nem juthatunk előbbre rendeltetésünk útján?!
A nehéz feladatok teljesítésére hatalmas segítő eszközt nyújt a törvény az embernek és a szellemeknek a bennük lakó
lelkiismeret által, melynek hangját oly sokan nem akarják ismerni, vagy ha ismerik is, minden erejükből elhallgattatni igyekeznek;
holott ennek az érzékenységét és éberségét saját jól felfogott érdekében mindenkinek tőle telhetőleg fokoznia kellene. Ennek óvó
hangja a leghathatósabb segítség az emberre nézve, hogy olyat el ne kövessen, ami ellentétben van az erkölcsi törvénnyel. De
akaratunk munkábaszólítása és a munka becsületes elvégzése nélkül a lelkiismeret hiába hallatja intő szózatát, mert az csak
tanácsadó, a munkát azonban az akarattal bíró szellemnek magának kell elvégeznie.
A bűn lényege, amint láttuk, az egyénnek az erkölcsi törvénnyel való ellentétbe helyezkedésében rejlik. Az egyénnek tehát
ismernie kell az erkölcsi törvénynek azt a rendelkezését, amellyel ellentétbe került s aminek következményeként a törvény súlya
reánehezedett. Ezért mondtuk, hogy az egyén megismerésének fokozata szabja meg azt, vajon a kérdéses gondolat, érzés vagy
cselekedet bűnt képez-e számára? Az egyénnek azonban megismerése gyarapodásával mind többet kell betöltenie az erkölcsi
törvényből, amíg végre azt a fokozatot elérheti, hogy képes legyen Istent szeretni mindenekfelett és embertársait kivétel nélkül,
tehát ellenségeit is úgy, mint önmagát. Ezt az állapotot mi emberek ma még elképzelni sem vagyunk képesek, hogyan tudnánk
tehát azt még csak meg is közelíteni?
Reánk nézve egyelőre az bír legnagyobb fontossággal, hogy tisztába jöjjünk a bűn fogalmával és annak igazi előhaladásunk
szempontjából vett nagy gyakorlati jelentőségével. Hogy ezt megtehessük, mindenek előtt meg kell győződve lennünk arról, hogy
a mindenségnek reánk nézve legfontosabb törvénye az erkölcsi törvény, s igyekeznünk kell azt minél pontosabban megismerni. Ne
tartson vissza bennünket az a feltevés, hogy ez a megismerés reánk nézve nagyobb jelentőséggel jár, mert a megismerésnek előbb
vagy utóbb úgy is be kell következnie és minél előbb történik ez, annál előbbre jutottunk rendeltetésünk útján. Ezen az úton pedig
előbbre kell jutnunk, ezt megköveteli tőlünk is, mint minden más teremtéstől a haladás és fejlődés törvénye.
Hajlamaink, ha nem is durva bűnök, de mindenesetre sok olyan apró, mondjuk, kihágás elkövetésére csábítanak minket, amely
nincsen összhangban az erkölcsi törvénnyel. Ezek nem szokatlan dolgok abban a társaságban, amelyben élünk. De vannak ezek
között olyan tettek is, amelyekről általában tudják, hogy az erkölcsi törvénybe ütköző bűnök, mégis sokan elkö vetik, anélkül hogy
legkisebb lelkiismeretfurdalást éreznének miatta. Ilyenek, hogy egyik, éppen korunkban igen gyakori esetet idézzünk, a házassági
hűség ellen elkövetett kihágások.
Szomorú példái az ilyes és hasonló esetek a rossz példaadás és a téves közfelfogás kártékony befolyásának, mely képes még az
emberi haladás leghathatósabb segítő eszközét, a lelkiismeretet is megzavarni működésében, sőt azt legalább egy időre teljesen el
is hallgattatni.
Az erkölcsi törvény megismerése és ennek az ismeretünknek a folytonos és fokozatos fejlesztése tehát igen fontos és
szükséges. Lehet ugyan, hogy az alvó lelkiismeretet kényelmesebbnek tartjuk, de ez a felfogás nem segít át azon a tényen, hogy az
erkölcsi törvény mindenkire nézve egyaránt kötelező és annak betöltése alól senki sem vonhatja ki magát; az az idő, amikor ennek
meg kell történnie, előbb vagy utóbb mindenkire nézve be fog következni, ez elől nem zárkózhatik el senki sem. Ennek a
megismerése elsőrangú fontossággal bír az emberre nézve, mivel a törvény általában, és így a következmények törvénye sem
ismer kivételt.
A bűn fogalmával való beható foglalkozás tehát, bármilyen kényelmetlennek vagy kellemetlennek lássék is, nagyon fontos.
Ezért irányozták az emberiség nagy tanitói szakadatlanul az emberek figyelmét a bűnre, melynek elkövetése súlyos
következményekkel jár az illetőre nézve. Egyik elköltözött testvérünk szeretett fiának, ki valamely megpróbáltatásról úgy beszélt,
mint nagy szerencsétlenségről, mely őt érte, azt üzente éppen a bűn e vonatkozásának tiszta és helyes felismerésében: „Nin csen
egyéb szerencsétlenség, mint csak a bűn!”
Ám a bűn természete megismerésének szükségképp azt az elhatározást kell az emberből kiváltania, hogy tartózkodni kívánjon
minden olyan cselekedettől, amely ellentétben állhatna az erkölcsi törvénnyel, és így bűnt képezhetne. Ez pedig csak a kezdet
kezdete. Hiszen a földi ember rendszerint alig ismeri, és még ha ismeri is, alig méltatja az erkölcsi törvényt a maga nagyságában,
még abban a terjedelemben sem, aminőben az reá nézve érvényes; milyen távol van tehát attól, hogy még gondo lataiban és
érzésében se kerüljön ellentétbe a teljes erkölcsi törvénnyel. Már pedig az ellen még gondolattal vagy érzéssel sem lenne szabad
vétenünk.
A szakadatlan munkálkodásra tehát ebben az irányban volna legsürgősebben alkalma az embernek; meg kellene ismernie a
törvény és a bűn fogalmát, ennek nagy jelentőségét és akaratát a kezdetleges sikertelenségek dacára meg-megújuló elhatározással
munkába kellene szólítani, hogy olyan munkát végezzen el, amely őt rendeltetése útján igazán előbbre viszi.
A bűn tehát szoros kapcsolatban van az akarattal, úgy hogy ez a kettő egymástól el sem választható. Akaratunk elhatározása
állított szembe a törvénnyel, ez idézte elő az egymást követő bukásokat, a bűnök láncolatát, amíg ilyen sűrű anyagi világba
kerültünk, mint amilyen a Föld. A törvény megismerésének tehát azt az elhatározást kell belőlünk kiváltania, hogy akaratunk meg-
feszítésével visszaforduljunk a lefelé vezető útról, leküzdjük rosszra való hajlamainkat, ellenálljunk a bennünk és
környezetünkben megnyilatkozó kísértéseknek, mely minket a haladás útjáról visszatartani igyekszik és ne hagyjuk magunkat a
kezdetleges sikertelenségek által lehangoltatni, hanem újra meg újra elölről kezdjük munkánkat, mert tudjuk, hogy enélküli igazi
haladás lehetetlen.
Az akarat megtévedése volt oka a bukásoknak, a megtisztuló és helyes irányú akaratnak kell tehát a történteket jóvá is tennie.
*
A következő szellemi nyilatkozat a törvénnyel ellenkező cselekedet következményét szemlélteti a szellemi világban:

Mariska médium (vezetőjéhez, az ülés előtti felolvasásra célozva): Mit kérdezel egyszerre annyit tőlem? Azt sem tudom,
hogy mire feleljek... Hallottam, de nem értettem meg egészen... Mit akarsz tőlem, hogy elmondjak neked?... Igen, megígértem,
hogy őszinte leszek hozzád, ha segítesz rajtam, de még eddig nem segítettél! Ide hoztál; elhiszem, hogy templomban vagyunk,
hisz hallottam, hogy imádkoztak. De tudod, hogy én nem vágytam templomba, annál kevésbé vágytam imádkozni!... Mást is
hallottam... igen, igen... beszéltek Istenről, annak a törvényeiről és annak a Fiáról... Látod, hogy tudom, ha nem is értettem meg
egészen, mert én az Istent egészen más oldalról ismertem és semmi okom nincs, hogy jobbnak tartsam, mint eddig... Elhiszem,
hogy az Isten tud jó is lenni, ha akar. Láttam akkor, amikor a Földön éltem, hogy volt körülöttem nagyon sok jó ember, de éppúgy
volt nagyon sok szívtelen ember és rossz gyermek is. Ebből azonban még nem tanultam meg, hogy az Isten igazságos, sőt
ellenkezőleg... Mit akarsz hát velem? Azt akarod, hogy azt mondjam, hogy másképp vélekedem?
Körvezető: Mondd el nekünk, kedves testvérem, hogy miképp éltél a Földön, és akkor majd talán meg tudjuk neked
magyarázni jelenlegi állapotodat is.
Mariska m.: Sehogy! Én nem éltem, csak vegetáltam a Földön. Különben előbb tisztába kell jönnünk vele, hogy mit nevezel
te életnek? Mert vannak ugyan a Földön, akik nagyon jól élnek, de vannak mások, akik csak nyomo rognak. Vannak azután
olyanok is, akik még csak nyomorogni se tudnak úgy, ahogy kellene. Mit nevezel hát életnek?
Körvezető: Az ember úgy él törvényesen, ha aláveti magát Isten akaratának és beletörődik abba a helyzetbe, amelybe őt Isten
állította. Aki erre nem képes, az még nem jó úton jár és annak majd a későbbi események érlelő hatása alatt kell ezt megértenie.
Mariska m.: Hogy is mondtad? Bele kell helyezkedni... vagy nyugodni abba a helyzetbe ...
Körvezető: Amelybe őt Isten állította és be kell látnia, hogy az Isten szerető és igazságos.
Mariska m.: Szerető és igazságos!? Haha! Nohát ebbe nem helyezkedem bele. Nem helyezkedtem és nem he lyezkedem, mert
azt mondották, hogy itt őszintén kell felelni. Szeretném ugyan megkísérelni, hogy mást mondjak mint amit gondolok, már csak
azért is, hogy halljam a további véleményedet, — de nem tudok mást mondani, mint ami igaz. Hát nem helyezkedtem bele, mert
nem lehetett; mert nem ismertem az Istennek sem a szeretetét, sem az igazságosságát. Én az Istent könyörtelen, szívtelen,
igazságtalan lénynek ismertem.
Körvezető: És miért?
Mariska m.: Miért? Azért, mert nem teremti az embereket egyformáknak; mert az egyiket szereti, a másikat gyűlöli, az
egyiket ellátja mindennel, a másiknak pedig nemcsak hogy a mindennapi kenyerét sem adja meg, de még a lehetőségtől is
megfosztja őt, hogy azt megkereshesse. Most már megmondtam, igazán, őszintén.
Körvezető: Úgy, ahogy érzed; de ebből még nem következik, hogy ez az igazság. Majd be fogod látni, hogy ez nem úgy van.
Mariska m.: Noshát én nem csalódom, mert régóta ez az érzésem. Így éreztem már akkor is, amikor ember vol tam a Földön...
Ember! Én csak pária voltam, nem ember! Előttem az az ember, aki úgy cselekedhetik ahogy akar, aki... ej, ne firtassuk! Ne
kérdezz, hisz ez úgyse érdekel senkit, hogy én hogy gondolkoztam, éreztem.
Körvezető: Már azért is nagyon érdekel, mert szeretnénk rajtad segíteni és erre csak akkor leszünk képesek, ha ismerjük a
lelkedet.
Mariska m.: Ez is, aki ide hozott, azt mondta, hogy segít rajtam és azt gondolta, hogy azzal, amit itt hallottam, segített is. Hát
igaz, hogy csak részben értettem meg, de ezzel még nincs segítve rajtam.
Körvezető: Kedves testvérem, hallgass meg türelemmel; ha fel tudod fogni azt, amit mondok, segíteni fogok rajtad. Ugyebár,
amikor még a Földön éltél, nem tudtad, hogy utána további élet következik. Csalódtál, mert hiszen láttad, hogy a tested meghalt, a
szellemed pedig tovább él. Ezzel azonban még nincsen az egész folyamat kimerítve, amelyen az emberi szellem keresztülmegy.
Az emberi szellem ugyanis ismételve él a Földön és átviszi a szellemi világba korábbi életének összes következményeit. Azután
újra le kell mennie a Földre és elviselni azokat a következményeket, amelyeket magára zúdított, és amelyek különbözőképp jelent-
keznek. Nálad úgy jelentkeztek, hogy nyomorék voltál, nem tudtad a kenyeredet megkeresni, szóval pária voltál. Kérdezd csak
meg attól a testvértől, aki ide hozott, hogy így van-e? (A médium jobb keze a trance kezdete óta nyomorék alakot vett föl.)
Mariska m.: Nem szükséges; erre én magam is megfelelhetek; azért nem tudtam megkeresni a kenyeremet, mert az Isten
olyan igazságos, hogy az egyik embert jólétben, boldogságban, testi épségben teremti, a másiknak pedig nemcsak nem adja meg a
szükséges megélhetési forrást, hanem még nyomoréknak is teremti, hogy még ha él is benne a vágyakozás, hogy dolgozzék, még
akkor se tudja megkeresni a kenyerét. Ráadásul pedig még belehelyezi őt olyan körülmények közé, hogy ha van benne egy kis
érzés, fájjon a lelke, mert szenvedni látja azt az egyedülit, aki őt szereti és ne tudjon dolgozni azért az egyedüliért, akiért odaadná
még az életét is. Azután belehelyezi őt olyan emberek környezetébe, akik lelketlenek és gonoszak és nem könyörülnek meg azon,
aki önmaga tehetetlen és nem tud dolgozni, még ha akarna sem. Hát ez az Isten igazságossága, ez az Isten szeretete?
Körvezető: Kedves testvérem, éppen ezt akarom neked megmagyarázni, hogy Isten csak azért engedi, hogy egyik-másik
ember ilyen nyomorult legyen a Földön, mert korábbi életében olyasmit követett el, ami ezt a szenvedést vonta maga után. Ezt te
most még nem érted meg, mert te nem hitted azt sem, hogy élni fogsz a halál után, mint ahogy a legtöbb ember nem hiszi.
Mariska m.: Igen? Erről is beszélsz? Jó, hát akkor azt teszem még hozzá, hogy ha akkor, amikor a Földön éltem, nem lettem
volna meggyőződve arról, hogy az Isten igazságtalan, könyörtelen és... (megakad). Miért nem bírom kimondani, amit akarok?!
Összeszorítja valami a torkomat!
Körvezető: Hát akkor mit hittél volna, kedves testvérem?
Mariska m.: Akkor itt jöttem volna rá erre a meggyőződésre. Éppen az, hogy továbbélés van és nem lehet meghalni, a
legnagyobb bizonyítéka annak, hogy az Isten igazságtalan. Mert ha már öröme telik abban, hogy valakit nyomoréknak teremt,
akkor legalább elégednék meg azzal, hogy leéli a földi életét: azután hagyná megsemmisülni és ne hagyná továbbra is életben
ugyanazokkal a fogyatékosságokkal.
Körvezető: Éppen azt akarom neked megmagyarázni, hogy mindig magunk vagyunk az okai nyomorúságainknak, mert
korábbi életünkben követtük azt el, ami azokat szükségképp maga után vonta.
Mariska m.: Elfogadható magyarázatot kérek, vagy semmit! Korábban éltünk! Mit tudom én azt? Mit törődöm én azzal? Ez
csak üres szószaporítás. Láthatod, hogy szenvedek, mert ha azt akarod, hogy valamit is elhigyjek, akkor segíts rajtam!
Körvezető: Nem tudok másképp segíteni rajtad, mint hogy imádkozni fogok érted. (Elmondja a szegény szellemekért szóló
imát.)
Mariska m. (hallgatózik): Nos, ezért imádkoztál? Hallhatod az eredményét az imádnak! Nem hallod?
Körvezető: Nem hallom.
Mariska m.: Akkor hát miért imádkoztál, ha nem hallod?
Körvezető: Én ember vagyok és nem hallom azt, amit te mint szellem hallasz.
Mariska m.: Egy nagy tömeg hozzám hasonló nyomorultat látok és valahonnan a tömegből keserves sírást hallok. Ezzel pedig
nemhogy segítettél volna rajtam, hanem még rosszat tettél velem, mert ez a sírás nekem fáj.
Körvezető: Ismerős az a hang talán előtted?
Mariska m.: Sokszor hallottam így sírni; hallottam lent a Földön, és hallottam ideát is. Úgy örültem, hogy egy idő óta
megszűnt és most újra itt van. Óh, miért is imádkoztál?
Körvezető: Mert segíteni akartam rajtad.
Mariska m.: Hát rajtam nem segítettél, valakinek azonban fájdalmat okoztál. (Hallgatózik.) Óh, hogy zokog és imádkozik!...
Körvezető: Hallgasd csak, hogy mit mond.
Mariska m.: Nem hallom jól; csak egy-egy mondatot hallok. Mindig csak azt ismétli: bocsásd meg a mi vétkeinket. Légy
irgalmas és mondd meg, ki vagy?
Körvezető: Nem hasonlít talán az édesanyádhoz?
Mariska m.: ... Bocsásd meg a mi... Nem lehet, az nem ő, csak a hangja hasonlít az övéhez; ő ezt sohasem mondta! Ő csak
egyet mondott mindig: szegény gyermekem! És amikor megcirógatta ezt a nyomorék, béna karomat, akkor nem fájt olyan nagyon.
Édesanyám, édesanyám! Hol vagy? Hisz te is élsz, ugye?
Körvezető: Természetes, hogy él, éppúgy, mint te.
Mariska m.: Nem tudtam neked kenyeret keresni, mert az Isten ... (megakad).
Körvezető: Ne vádold az Istent!
Mariska m.: Hallod, mit mond az a síró hang? Azt mondja: ne szólj mást, csak ezt mondd te is: bocsásd meg a mi vétkeinket.
Óh, hogy sír! Mondd, kérlek, te ember: ki az? vagy hozd őt közelebb hozzám, mert én nem tudok oda menni.
Körvezető: Én nem hozhatom őt közelebb hozzád, mert magad választod el magadat tőle a szemrehányásokkal, amelyekkel a
mennyei Atyát illeted.
Mariska m.: Hát értsd meg, hogy nem tehetek másképp, hisz nem tapasztaltam mást tőle, csak... (megakad) ... Nem tudom
kimondani.
Körvezető: Természetes, mert igazságtalant akartál mondani. Le kell szerelned ezeket a gondolatokat és érzéseket. Látod, az a
síró hang is csak segíteni, vigasztalni szeretne.
Mariska m.: Óh, mennyiszer megvigasztalt a Földön! Sokszor oly fájdalom fogott el s olyan nagyon, nagyon boldogtalan
voltam, amikor a többi gyermekek azt mondták, hogy velem nem játszanak, mert nyomorék vagyok. Kimentek a szabadba,
elkezdtek labdázni és én nem tudtam velük játszani, letérdeltek és összekulcsolták kezeiket imára és én nem tudtam. Ilyenkor a
lelkem keserűséggel telt meg. Akkor ő odajött hozzám, az ölébe vett, megcirógatott és megvigasztalt és azt mondta: Az Isten
mostoha volt hozzád, de én szeretlek, az enyém maradsz mindig... Azután most is előttem van, amint ott fekszik betegen és
éhesen, én pedig nem tudok dolgozni és nem tudom őt ápolni, mert nyomorék vagyok. Hát hogyne támadt volna fel bennem a
keserűség, mikor azt láttam, hogy körülöttem mindenki oly boldog és csak én vagyok oly nyomorult!... (Figyel.) Már nem sír
olyan nagyon... de most jobban hallom az imáját. Igen, ezt az imát hallottam messziről és mintha azt mondotta volna valaki, hogy:
mondd utánam. Nem tudtam, nem lehetett. És ezt mondja most ő is.
Körvezető: Pedig az ima nagyon segített volna rajtad, kedves testvérem, kiemelkedtél volna abból a gondolatkörből, amelyben
vagy és amely most kínoz. Azért mondja ezt az imát most édesanyád is.
Mariska m.: Óh, nem az édesanyám, most már tudom, hogy nem ő, mert ha ő lenne, már régen idejött volna hozzám... Akarsz
rajtam segíteni? Akkor oldozz fel ettől a testtől, mert ezt nem tudom odavinni, úgy szeretnék hozzá menni!
Körvezető: Nem a test választ el téged tőle, hanem érzéseid és gondolataid; azokat próbáld leküzdeni és meg fogod látni, hogy
közelebb jutsz hozzá.
Mariska m.: De ha nem tudom!
Erzsike médium (által másik szellem szól): Várj csak egy kicsit, várj. Miért nem gondolsz arra a szegény beteg gyermekre is,
akit mindig kocsin toltak és aki dacára, hogy olyan nagyon gazdag volt, mégis szegényebb volt, mint te, mert nemcsak béna volt,
de nem volt édesanyja sem!
Mariska m.: Téged is irigyeltelek, mert te nem éheztél.
Erzsike m.: Óh, mi az éhség ahhoz képest, ha valaki a szeretetet nélkülözi?! Minden gazdagságomat odaadtam volna érte, ha
az édesanyám az ölébe vett volna engem is és megsimogatott volna, mint téged! De nekem nem volt édesanyám.
Mariska m.: Látod, látod, hogy az Isten ... (Megakad.) Nem tudom kimondani.
Erzsike m.: Ne bántsd az Istent! Engem megtanítottak imádkozni és azt mondták, hogy minden igazság szerint történik
velünk. Én sem tudtam ezt megérteni. De most én is az édesanyámat keresem és úgy szeretném, ha együtt mennénk és együtt
keresnénk.
Körvezető: Hát te most már érted a helyzetedet, kedves testvérem?
Erzsike m.: Nem tudom, hogy miért kellett szenvedjem.
Körvezető: Hát akkor imádkozzál a mennyei Atyához, hogy adjon neked világosságot arra nézve, hogy miért kellett
szenvedned.
Erzsike m.: Látod, én annyira irigyeltem ezt a fiút, hogy neki van édesanyja. Az emberek pedig oly rosszak voltak és azt
mondták, hogy volt nekem is édesanyám, de az nem szeretett engem.
Mariska m.: Óh, az enyém nagyon szeretett engem!
Erzsike m.: Azért nem tudok én úgy lélekből imádkozni, csak éppen elmondom az imát. Mert hát miért is nem szeretett engem
az édesanyám, hiszen én nem bántottam őt soha!
Körvezető: Annak is eljő az ideje, hogy megértsd. Neked csak világosságot kell kérned.
Mariska m.: Ne ővele beszélj, hanem énvelem; hisz ő gazdag!
Körvezető: De hiszen hallod, hogy ő szegényebb nálad, mert nélkülözi az anyai szeretetet! Te is megteheted, hogy Istenhez
fordulj és Tőle kérj világosságot.
Erzsike m.: Hát én imádkozni fogok, te pedig elviszel a te édesanyádhoz, ha eljutsz hozzá. Talán ő engem is fog szeretni.
Nekem mindenki azt mondta, hogy az édesanyám nem szeretett engem, és ha a te édesanyád szeretne engem, akkor én nagyon
boldog lennék.
Mariska m.: Hallod azt a hangot? Megint sír! Mondd, az édesanyám az?
Erzsike m.: Hát nem ismerted meg?
Mariska m.: Megismerném, ha ide jönne.
Erzsike m.: Látod, én tudom, hogy azért imádkozni kell. Mindenért kell imádkozni.
Mariska m.: Igen, de én megmondom neked őszintén, mert ebben a hajlékban úgy sem lehet hazudni, hogy én nem tudok
szívből imádkozni.
Erzsike m.: De ha akarsz és szeretnél nagyon valamit, akkor tudj is kérni! Kérd az Istent, hogy ne haragudjék reád, amiért úgy
megbántottad Őt.
Mariska m.: De előbb ő bántott meg engem!
Erzsike m.: Ne törődjél most azzal! Ha valamit akarsz, akkor kérned kell. Én is sokszor bocsánatot kértem azoktól, akik
engem ápoltak és körülöttem voltak, pedig megfizettem nekik mindent, de rájuk voltam utalva. Hát te miért ne tudná kérni?
Micsoda boldogság lehet az édesanyádnál lehetni! Milyen jó lehet az, mikor megsimogat! Imádkozzál hát, majd én is segítek
neked.
Mariska m.: ... Óh, nem tudok imádkozni!
Erzsike m.: Pedig látod, ő is segítene neked, ő is veled imádkoznék. És talán nekem is édesanyám lenne, úgy mint neked.
Miért vagy oly nyakas és azt a kis boldogságot miért sajnálod tőlem is?
Mariska m.: Nem sajnálom tőled, mert te voltál az egyedüli, aki jó volt hozzám.
Erzsike m.: Én úgy szeretlek és úgy szerettem volna rajtad segíteni, de nem tehettem. Volt neked édesapád is, nem emlékszel
reá?
Mariska m.: Nem emlékszem. Csak az édesanyám beszélt róla, azt mondta, hogy jó volt, hogy ő imádkozni is szokott... Hogy
is volt csak?... Ej, milyen gondolatot ébresztettél bennem: az édesapám imádkozni szokott, annak dacára, hogy az Isten az ő
gyermekét nyomoréknak teremtette! Hát hogy van az?
Erzsike m.: Hiszen én is imádkoztam, pedig én is nyomorék voltam.
Mariska m.: De te nem éheztél, neked megvolt mindened, te gazdag voltál, s nem tudhatod, mennyire fáj az, ha nincs mit
enni! De mindegy... látod, már nem is hallom, már talán nincs is itt!
Mariska m.: Hát imádkozzál te, mert én úgyse tudok, hiszen még a kezemet se tudom összetenni!
Erzsike m.: Az nem baj... Óh, őrzőangyalom, segíts!
Mariska m.: Mily gazdag vagy! Neked az is van?
Erzsike m.: Csak úgy gondolom.
Mariska m.: Nézd csak, mily szemrehányóan néz rám, aki idehozott! Ez ugyan nem angyal; de azért jószívű volt hozzám,
mikor idehozott, különben kopott, szürke alak, mindennek inkább látszik, mint angyalnak. Imádkozzunk hát gyorsan, mert ha
elmúlik ez a pillanat, nem tudom mit hoz a másik.
Erzsike m. (imádkozni kezd): Mi Atyánk...
Mariska m.: Ez is imádkozik, aki idehozott? Nézd, idejő közelebb, és kezei közé fogja az én kezemet. Milyen furcsa! Most
egész másképpen néz ki. Mily szelíd az arca, s mily részvét van rajta! Mintha valaha láttam volna őt, réges-régen. Mikor láttam?
Tereád mutat, ember, aki szóltál hozzám.
Körvezető: Nem az atyád?
 Mariska m.: Nem ismertem az atyámat... Most azt mondja, hogy régesrég ismertem, amikor ...
Körvezető: Korábbi életedben?
Mariska m.: Igen. Óh, hát igaz?
Körvezető: Úgy, ahogy te sem mondhatsz valótlant, én se mondhatok neked mást, csak az igazat.
Mariska m.: Akkor hát ne beszéljek, hanem kövessem az imáját annak, aki szól? (Erzsikéhez): Te szólj, én nem tudom,
valami összeköt veled és vele.
Erzsike m. (végigimádkozza az Úr imáját, Mariska m. sírva utánamondja).
Mariska m. (vezetőjéhez): Mintha mindig jobban és jobban emlékezném reád! Hogyan?... Vétettél ellenem?... Hogyan?... Az
Isten igazságos, és én kértem, hogy nyomorék legyek?... Én?... Nem voltam nyomorék, amikor a Földre jöttem?... Ép voltam?...
Egészséges?... Emlékezzem arra, amit abban az imában mondtam: miképpen mi is megbocsátunk — és most nézzek oda?... Az
édesanyám közeledik hozzám... Miért taszítasz el?.. . Előbb mondani akarsz valamit?... Bűnöztél ellenem?... Te?!... Nem voltam
nyomorék?... Nem az Isten?... Te?... Miért?... Eszköze voltál az Istennek, de te azért bűnös vagy?... Hát miért?... Most legyek
csendes és hagyjam szólni azt, aki idehozott? Jó, úgyse tudom, mit mondjak, összezavarodik előttem minden. Édesanyám, miért
nem tudlak annyira szeretni, mint azelőtt, mielőtt megmondtad?!... Jó, hagylak szólni téged...
*
(A médiumot más szellem foglalja el.)
Igaz minden, amit itt hallottál. Nemcsak egyszer élünk a Földön. Hallgass meg te is, aki azt hiszed, hogy az Isten megpróbált,
anélkül, hogy rászolgáltál volna. Mindent meg kell fizetnünk: az igazságos törvény így kívánja, és hogy mindent megfizethessünk,
ahhoz vajmi kevés volna egyetlen földi élet. Isten irgalma és bölcsessége gondoskodott tehát arról, hogy többször éljünk a Földön,
hogy fizethessünk és visszatérhessünk az igaz útra, amelyet elhagytunk.
Lásd, te is éltél a Földön, úgy, mint ahogy itt hallottad. Éltetek mindketten, te aki túlzott, törvénytelen szeretetből vétkeztél
gyermeked ellen és az Isten törvénye ellen. Hogy mit vétettetek? Végtelen nagyot. Te fizetőeszköz voltál és mégis nagy bűnt
követtél el, te pedig megkaptad azt, amit kértél. Éltetek egykor a Földön; akkor is anya és gyermek voltatok és nagyon közel
állottam hozzátok. Nagy szeretet kapcsolt engem hozzátok, de ez a szeretet nem volt kölcsönös, mert ti nagyon könnyelműek
voltatok mindketten. Akkor mi is gazdagok voltunk. Sok pénzünk volt; sok, de nem elég. Nekem elég volt, de nektek nem. Neked
asszony, telve volt a lelked hiúsággal, fényűzési vággyal; mindent bálványoztál, ami csillogott, és ami külsőség volt, annál
kevesebb gondot fordítottál a lelki életre és a gyermeked lelki életére, akivel Isten megajándékozott. Nekem bűnöm volt, hogy
szabadkezet engedtem nektek, nem törődtem a lelketekkel s megadtam mindent, amire szükségetek volt.
Fordult a kocka. Elúszott a vagyon, de a vágy a fényűzés után, a hiúság megmaradt. Ez nem szállott el a vagyonnal és mert ott
nem volt már, ahonnan azelőtt merítettetek, onnan vettétek, ahol volt, abból, ami nem volt tiétek, ahonnan nem lett volna szabad
vennetek. Tudtam, de gyenge voltam. Szemrehányást tettem magamnak, hogy nem foglalkoztam a lelketekkel, nem tanítottalak
benneteket arra, hogy van Isten és hogy minden cselekedetért számolni kell.
Elzüllöttetek és nyomorúságban fejeztétek be földi életeteket. Engem az Isten irgalma és kegyelme előbb elszólított, hogy ne
lássam azt, ami talán nagyobb bűnre ösztönzött volna: talán nem lettem volna elég erős mindazt végignézni. Átjöttem a
szellemvilágba, ti pedig éltetek tovább, nem gondolva Istenre; nem tudtátok, hogy van továbbélés. Amikor ide átjöttetek, éppúgy
zúgolódtatok, mint ahogyan most tettétek. Hosszú ideig szenvedtetek, míg lelketek megért arra, hogy belássátok bűnötök
nagyságát és kérjétek Istent, hogy engedje meg jóvátenni.
Hosszú, hosszú idő után megadatott, hogy újból lejöjjetek. Én veletek voltam, de nem földi testben. Igyekeztem vezetni titeket,
igyekeztem a lelketekre hatni, igyekeztem felébreszteni bennetek a vágyakozást Isten iránt, hogy megtanuljatok imádkozni.
Lássátok, én nem lettem volna elég erős, hogy földi testben, nagy szeretetem által újból el ne vakíttassam, azért hát más
vállalkozott arra, hogy megtanítson téged, asszony, igazán szeretni. Te pedig, mielőtt lementél, kérted az Istent, hogy kicsiny,
nyomorult és alázatos légy és kérted különösen azt, hogy ne légy oly ügyes, mint voltál, ne tudj oly ügyesen a más zsebébe nyúlni,
a más vagyonát elharácsolni.
Lásd, az Isten oly végtelen bölcs, oly végtelen jóságos, hogy megoltalmazott téged attól a bűntől, hogy újból el kövesd, amit
egyik életedben elkövettél. De ezt a bűnödet nagyobbal tetézted; az egyik bűnből megszabadulva, újabb bűnbe estél: megtagadtad
Istent. Neked pedig, asszony, nem volt elég lelkierőd, hogy gyermekedet felvilágosítsd, hogy az Isten jó és igazságos.
Megvezekeltem keservesen, látva azt, hogy bűnt bűnre halmoztok, nem tudtam a lelketekhez férkőzni, nem tudtam felébreszteni
bennetek a lelkiismeret szavát. Imádkoztam értetek, kértem az Istent, hogy rövidítse meg földi szenvedéseteket, hogy ne
süllyedhessetek mélyebbre, mint eddig.
Nem tudom, hogy az Isten az én imám következtében elégelte-e meg azt, amit átszenvedtetek, de eltávoztatok a Földről és én
nem tehettem újból egyebet, mint hogy imádkoztam ismét, hogy felébredjen lelketekben a megbánás. Te, asszony, a legnagyobb
gyötrelmeket állottad ki, de nem többet, mint amennyire rászolgáltál, és te gyermek, aki kérted az Istent, hogy oltalmazzon meg
attól a bűntől, amelyet előző életedben elkövettél, beleestél ugyan egy másikba, de szeretni tudtál, szeretted az édesanyádat és az
embereket is szeretted volna, ha engedték volna. Most az Isten irgalma és kegyelme megengedte, hogy felkereshesselek és ide
vezesselek ebbe a hajlékba, ahol megtudhatod, hogy az Isten igazságos és hogy semmi sem történik velünk érdemetlenül.
Értsd meg te is, (t.i. az Erzsike médium által szólott szellem), aki oly vágyakozva gondolsz az édesanyai szeretetre, hogy
semmi sem történik velünk érdemetlenül. Az Isten igazságos és bölcs törvényeket alkotott, amelyeket nem enged megszegni. Ha
lelkedben él a vágyakozás, hogy megtaláld azt, akit annyira nélkülöztél: jó úton vagy, csak imádkozzál. Az ima az Isten
legnagyobb kegyelme, amit az embereknek adott és jaj annak, aki ezt eltaszítja, a legnagyobb erőssé get taszítja el, ami őt
visszavezetheti Hozzá. Nem fogtok együtt maradni, még nem szolgáltatok rá. Amit kijelentettem előttetek, Isten akaratából azért
engedtetett meg, hogy ne káromoljátok őt, hanem lássátok, hogy irgalmas és hogy kevesebb büntetést szab reátok, mint amennyit
érdemeltek. Próbáljatok magatokba szállni, imádkozzatok tovább. Ebben a hajlékban maradhattok, ameddig erőt gyűjtőtök, hogy
elkezdhessétek itt a szellemvilágban a vezeklést, amelyet a Földön fogtok folytatni újabb jóvátétel által.
Nektek, kedves testvéreim, akik itt vagytok és szívből imádkoztatok érette: köszönöm, nagyon jót tettetek velük és
mindazokkal, akik itt hallották szavaitokat és látták az érzéseiteket. Isten vetetek.
Erzsike m.: Te ember, aki szóltál, szólj hozzám is újból, én ezt nem értem egészen: hogy már éltünk egyszer és hogy újra
fogunk élni?
 Körvezető: Ez így van, kedves testvérem. Itt láttad azt a testvért, aki egy korábbi életben össze volt kapcsolva azzal a másik
szerencsétlen testvérünkkel és hallottad, hogy lejöttek a Földre, hogy jóvátegyék bűneiket. Azért jöttél le te is, azért voltál
nyomorék, és azért kellett nélkülöznöd az anyai szeretetet.
Erzsike m.: Ezt én még nem tudom egészen megérteni. Engedd meg, hogy én is itt maradhassak velük. Imádkozni akarok
tovább is, talán megkönyörül rajtam is az Isten és elküldi az én édesanyámat is.
Körvezető: Imádkozzál csak és gondolkozzál a hallottak felett. Isten veled.

II.
Kétségtelen, hogy a legtöbb ember nem ismeri és nem is akarja a bűn nagy jelentőségét megismerni, egyszerűen napirendre tér
a kérdés felett, pedig ezzel megfosztja magát annak a lehetőségétől, hogy a földi élet kisebb vagy nagyobb nyomorúságának,
tökéletlenségeinek és a megpróbáltatások elől emberi módon való menekülés hiábavalóságának igazi okát a maga való ságában
megismerhesse. Az ember ugyanis rendszerint a legközelebb fekvőben keresi és véli feltalálhatni az élet tökéletlenségének okait,
vagy ha odáig sem jut el, akkor gondolkodás nélkül fogadja a jelenségeket és belenyugszik, hogy ez így van és nem másképpen.
Ez pedig nagy hiba, mert a haladást megakadályozza. Az embernek nem szabad a földi állapotok változhatatlanságába
belenyugodnia, hanem keresnie kell az okokat, amelyek előidézték azokat. Ám az igazi okok csakis úgy találhatók meg, ha
visszamegyünk a dolgok eredetére, mert a mai állapotok kezdete az emberiség emlékezetének határai mögött fekszik, meg-
megújuló megnyilatkozásait azonban most is láthatjuk, sőt joggal feltehetjük, hogy még ezentúl is sokáig látni fogjuk. A fokozatos
fejlődés törvénye hozza ezt így magával. De azért mégis csak meg kell az okokat ismernünk, amelyek az észlelt tökéletlenséget
előidézték és a gyökeres orvoslást megakadályozzák.
Szellemi vezetőink azt felelik minden ilyen kérdésre, hogy az okot abban kell keresnünk, hogy gondolataink, érzéseink,
cselekedeteink, egész lényünk ellentétbe jött az erkölcsi törvénnyel. A törvény pedig ellenállhatatlan erővel és hatalommal bír,
mely minden ellentétet megfelelő következménnyel sújt. Az egyén rendszerint nem látja be törvényellenes ténykedésének hi bás
voltát, tovább halad téves útján és következményt következményre halmoz, míg végre ezek súlya alatt majdnem összeroskad.
Fájdalom, ez a legtöbb ember életének a lefolyása a Földön és éppen azért olyan tökéletlenek az itteni berendezések is, mivel
emberek dolgoznak a berendezéseken, emberek tartják fenn és igyekeznek a maguk módja szerint fejleszteni azokat.
Ha sokan ismernék az erkölcsi törvény, a bűn és a bukás igazi fogalmát és jelentőségét, akkor általában az emberiség felfogása
is nagy változáson menne keresztül. Csakhogy az egyén felfogásának gyökeres átalakulását a következmények törvénye
működésének: a bűnhődésnek és az ezzel járó jóvátételnek kell szükségképpen megelőznie.
Ezt megint csak kevesen tudják vagy akarják felfogni és elfogadni, hiszen szerintük a legtöbb esetben reácáfol erre maga az
élet. Ugyan hányszor megtörténik, hogy a bűn ki sem derül? A látszat talán igazat ad ennek a felfogásnak, de valójában még
sincsen igazuk. Hogy a bukás és a bűn nagy jelentőségét a maga mérhetetlen nagyságában felfoghassuk, mindarra ki kell terjedni
figyelmünknek, amit szellemi vezetőink tanítása nyomán eddig kifejtettünk. Nevezetesen arra is, hogy a földi élet csak parányi
töredéke az emberi szellem életének, mely nem a születéssel kezdődött és nem a halállal végződik, ennélfogva ha az erkölcsi
törvény működését akarjuk megismerni, akkor kutatásunk nem szorítkozhatik csupán a rövid földi életre.
Hogy idáig jutva ne legyünk csupán feltevésszerű okoskodásokra utalva, szellemi vezetőink gyakorlati pél dákkal szolgáltak,
melyek megrendítő közvetetlenséggel szemléltetik az erkölcsi törvény működését és hatását. Elhozzák üléseinkbe szenvedő
túlvilági testvéreinket, akik a fájdalom és kétségbeesés legkülönbözőbb megnyilatkozásaiban panaszkodnak állapotuk felett. Ezek
a szegény testvérek rendszerint nagy sötétségben is vannak, ami fokozza szenvedésüket. Igen nehéz ebben az állapotban
megértetni a szenvedővel, hogy szenvedését önmaga okozta és jellemző, hogy ha reá is bírható az ilyen szenvedő testvér, hogy
legutolsó földi életére visszaemlékezve, azt elmondja és így lehetségessé tegye a segítséget, az mindig csak nagy vonásokban
történik. A lefolyt életnek csak lényeges mozzanatai lépnek ilyenkor a visszaemlékezésnél előtérbe és így nem nehéz még nekünk
sem meglátni és megmondani, hogy testvérünk miben hibázott és vétkezett, és őt meg is győzni arról, hogy ez az oka
szenvedésének. Természetesen az ilyen sikert nem munkánk kiválóságának, hanem szellemi vezetőinknek köszönhetjük, mert
olyan testvéreket hoznak hozzánk, akik szenvedéseik révén már elő vannak készülve arra, hogy az okokat felfogják és elfogadják,
amelyek állapotukat előidézték.
Ez a munka az összetartozás törvényén alapszik, mely az egész mindenséget összefoglalja. Ez teszi lehetségessé, sőt
kötelességévé is az embernek, hogy szegény szellemi testvéreivel így foglalkozzék, de ez részesíti egyszersmind abban a
tanulságban is az embert, hogy a földi élet legfontosabb tényezőjét, a bűnt és a bűnhődést ilyen szemléltető példák segítségével
tanulmányozhassa és megismerhesse.
(A »Bukás, bűn, bűnhődés«-ről szóló fejezetek mindegyike után közölt szellemi nyilatkozat egy-egy példája a bűnnel járó
következményeknek.)
A haladás érdekében ilyen közvetetlenül kell az embernek a bűn és a bűnhődés elválaszthatatlan kapcsolatát tapasztalnia, hogy
az események egész láncolatából azután olyan megismerés nőjön ki, mely önmagunkkal és hibáinkkal szemben kérlelhetetlen
szigorúságot váltson ki belőlünk. Hiszen szegény, szenvedő szellemi testvéreink nyilatkozataiból szakadatlanul csak azt látjuk és
tapasztaljuk, hogy az erkölcsi törvény megsértése minden esetben meghozza a maga fájdalmas következményét, ha nem ebben,
akkor a reákövetkező szellemi életben.
Megtanuljuk így, hogy az idők folyamán semmi sem maradhat elrejtve, még ha sikerült volna is a kortársakat teljesen
megtéveszteni, mert minden törvényszegésnek megmarad az emléke, melyet nem lehet eltörölni. S így el nem kerülhető a
következmények törvénye sem, mely, mint minden nagy törvény, kivételt nem ismerő következetességgel működik.
A következmények törvényének kettős célja van: az egyik a kiegyenlítés, melyet bűnhődésnek is nevezhetnénk, a másik a
bukott szellem haladásának az elősegítése. Amikor ugyanis a bukott, bűnös szellemben a törvénynek többnyire hosszantartó
működése következtében a belátás derengeni kezd, mindinkább az a vágy támad benne, hogy a magára rakott tehertől szabaduljon.
Ekkor meg kell tudnia, hogy ez nem megy olyan egyszerűen. A benne megérlelődött megbánás magában véve még nem elégséges,
a bűnt bűnhődésnek és jóvátételnek kell követnie. És ha ezt már felfogta és elfogadta, akkor akaratának kell működésbe lépnie. El
kell határoznia, hogy a jóvátételnek a törvény által kívánt módját elvállalja és kész azt magára venni, leszállván ismét a Földre,
hogy ott végigélje azt, amit számára a törvény előírt.
Tárgyi szempontból a bűnhődés és jóvátétel mindig hasonlít a bűnhöz, melyet a szellem bukásával elkövetett. A személyek
azonban változnak. Ez nem is lehet a szellemek haladása érdekében másképpen. A törvény ugyanis nem ismer kivételt vagy
véletlent; minden, amivel életünkben itt a Földön találkozunk, legyen az jó vagy rossz, a múltban kifejtett ténykedésünk kö-
vetkezménye. Így például senkit sem gyilkolhatnak meg véletlenül, mert életének erőszakos kioltását csak akkor engedi meg a
törvény, ha ő is kioltotta embertársának az életét. Tehát a gyilkos nem gyilkolhat meg valakit, ha a törvény ezt meg nem engedi.
Azonban a gyilkos a gyilkolással mégis bűnt követ el, mert a törvény nem azt engedi meg, hogy gyilkoljon, hanem csak azt, hogy
ha már gyilkol, akkor olyannak az életét olthassa ki, aki korábbi életében mást gyilkolt meg, és nem éppen annak az életét, aki őt
meggyilkolta. És ebben a törvényben mély bölcsesség rejlik; mert ha az emberek a következő életekben mindig csak egymást
gyilkolnák meg, akkor sohasem lehetne vége a gyilkosságok e sorozatának. De a törvény csak azt rendeli, hogy aki embert ölt,
annak rendszerint emberi kéz által kell kimúlnia.
A következő szellemi életben játszódik le azután a kiegyenlítés, melyet a törvényellenes cselekedet felett érzett igazi
megbánásnak és a sértett fél megbocsátásának kell megelőznie. Megrázó példáit szemléltették velünk azokban a drámákban,
melyek mélyen belevilágítanak az emberi sors alakulásának szellemi hátterébe.
A jóvátétel és haladás szempontjából nagy fontossága van a megbocsátásnak is, a szellemek között támadt ellentétek
kiegyenlítése érdekében, összhangba kell jönnie az egész teremtésnek, minden zavaró ellentétnek ki kell egyenlítődnie, ez pedig
csak akkor lehetséges, ha a sértett fél legyőzi a benne felkeltett harag, gyűlölet vagy bosszúállás érzését és megbocsájtja
testvérének a rajta elkövetett sérelmet. Láttuk már azt is, hogy az igazi megbocsátás nemesítő érzése a sértett testvért arra is
képesítette, hogy amikor a sértő jóvátétel végett leszállt ismét a Földre, ennek a környezetében maradt, hogy őt nehéz helyzetében
támogassa és olyan irányban igyekezzék befolyásolni, amely a bűnhődést és jóvátételt elősegíti.
Ha tehát egyik-másik szerencsétlen embertársunkat a csapások súlya alatt vergődni látjuk, akkor ennek annál inkább mély
részvétet kell belőlünk kiváltania, mivel a szellemi világ ismertetett eseményeiből tudjuk, hogy minden szenvedésnek van valami
előzménye, minden bajnak az illető szellem maga az előidézője, úgy hogy nem lehet semmiben sem igazságtalanságot, vagy in-
dokolatlan véletlenséget keresnünk, annál kevésbé találnunk, hanem részvéttel eltelve igyekeznünk kell szenvedő embertársunkkal
az erkölcsi törvény következetességét az életből merített gyakorlati példákkal megmagyarázni, melyekre néha még egy földi élet
határán belül is reá lehet találni. Fájdalom, a legtöbb esetben ez az igyekezetünk nem igen fog sikerrel járni, mert az ember, ha
talán másra nézve el is fogadhatná okoskodásunkat, a maga esetében nem hajlandó erre.
Ez szomorú, de igaz, hogy a Föld bukott és bűnhődő szellemek tartózkodási helye, ahol még azok is, akik a legmagasabb
állásokat foglalják el, a következmények törvényének súlya alatt roskadoznak. Hiszen tekintsünk körül, látunk-e itt igazi,
zavartalan boldogságot? Nem jár-e már maga a földi élet kezdete és vége is, a születés és a halál; fájdalommal és szenvedéssel? De
milyen hatalmas változáson menne keresztül az emberiség, ha annak a tudata áthatná, hogy a földi élet minden megpróbáltatásával
csak a bűnhődés és jóvátétel iskolája, mely egyszersmind hivatva van az emberrel az élet igazi célját és rendeltetését
megismertetni, őt önmagával, hibáival szemben szigorúvá, embertársával szemben pedig, ki szintén roskadozik a
megpróbáltatások súlya alatt, türelmessé és elnézővé tenni! Mennyire átalakítaná ez intézményeinket és berendezéseinket, melyek
javarésze éppen azért szükséges, mert az ember a rideg önzés, gőg és hiúság uralma alatt áll és az ez érzelmekből követ kező
ténykedés ellen kell a többieket megvédelmezni. Hiszen akkor a súlyos következmények láncolata nem kötné többé az embert az
anyagi világ rögös iskolájához és ideális állapotok bekövetkezte előtt állanánk.
Alig van tehát fontosabb, mint annak a megismerése, hogy bukott szellemek vagyunk, kiket a bűn és bűnhődés törvénye utalt
ilyen tökéletlen viszonyok közé az anyagi világba. De bármilyen súlyosak legyenek is életünk viszonyai, azért végső eredményben
ezek is csak haladásunkat szolgálják. Bűnös szellemek vagyunk, megérdemeltük sorsunkat, de ha akaratunk munkábaszolításával
jól töltjük itt be feladatunkat, akkor beköszönt számunkra is a megváltás órája és a fokozatos fejlődés törvénye rajtunk is be fog
teljesedni.
*
A bűn következményeit a szellemi világban a következő szellemi nyilatkozat szemlélteti:
Mariska médium: (kétségbeesetten, dideregve) Fázom ... Hisz megcsaltál! Azt mondtad, hogy meleg helyre viszel és én itt
még jobban fázom és... félek (reszket).
Körvezető: Mitől félsz, kedves testvérem?
Mariska m.: Mitől?!... Semmi... semmitől… Én nem mondtam ... én semmit se mondtam ...
Körvezető: Azt mondtad, hogy félsz.
Mariska m.: Én mondtam, hogy félek?...
Körvezető: Kedves testvérem, ha az igazságnál maradsz, sokkal hamarább megszabadulsz a fázástól meg a féléstől is, mert én
rám azt a benyomást teszed, hogy félsz.
Mariska m. (zavartan): Én rajtam semmi sincs, ami… miért mondod, hogy úgy nézek ki, mint aki fél?
Körvezető: Kedves testvérem, maradjunk csak az első szavaidnál. Azt mondtad, hogy fázol és szeretnél felmelegedni. Ha az
ember odaát van a szellemvilágban és fázik, az annak a jele, hogy valami nincs rendben itt bent. (A szívére mutat.) Ezt azonban
rendbe kell hozni, hogy megszűnjék kellemetlen érzésed; téged pedig azért hoztak ide, hogy segítsünk rajtad.
Mariska m.: ...Hogy ne fázzam? Tehát nem fogok fázni? Itt meleg lesz mindjárt?
Körvezető: Mindjárt nem, de majd lassan fel fogsz melegedni. Mondd meg azonban nekünk, hogy mi okod van neked félni?
Mariska m. (megdöbbenve): Megint! Óh, ne hidd, hogy én félek. Nekem semmi okom sincs félni... én... micsoda beszéd az,
hogy nekem félnem kell?... Dehogy félek!
Körvezető: Kedves testvérem, itt az igazság szelleme uralkodik, ha tehát olyat akarnál mondani, ami ellenkezik az igazsággal,
az igazság szelleme fogja meggátolni hazugságodat. Legjobb lesz tehát, ha megmondod az igazságot és akkor meg fogsz
könnyebbülni.
Mariska m.: Megmondom mindjárt.... Az igazság az, hogy fázom és hogyha egy kicsit megmelegedtem akkor tovább megyek
innét. Már kezdek is melegedni. Nem akarok semmit mondani... én máris elmegyek, mert már nem fázom úgy.
Körvezető: Hogy azonban igazán felmelegedhessél, meg kellene mondanod, hogy miért félsz? De csak az igazat!
Mariska m.: Hát azért félek, mert odakinn olyan nagy hideg van és látod, milyen könnyű ruha van rajtam ... A ruhám könnyű
csipke és selyem; azért fázom és félek újból kimenni.
Körvezető: Hát miért indultál el csipkeruhában ilyen hidegben?
Mariska m.: Mert nincsen más, mert ebben temettek el. Pedig én nem haltam meg mégse... Ha tudtam volna, hogy olyan nagy
hideg lesz, azt mondtam volna, hogy adják velem a drága cobolybundámat is.
Körvezető: Az se használt volna semmit. A te lelkedben lévő belső hideget kellene előbb megszüntetned úgy, hogy ha van
valami, ami nyomja a lelkedet, azt nyíltan mondd el. A másvilágon úgy sem lehet semmit sem elrejteni. Ez az egyedüli módja a
segítésnek.
Mariska m.: De én nem akarok a másvilágra menni.
Körvezető: Hisz már is ott vagy! Amint mondod, eltemettek a csipkeruhádban. De lásd mégsem haltál meg...
Mariska m.: Nem haltam meg, az igaz, de nem vagyok a másvilágon sem. Én csak itt járok-kelek a hidegben.
Körvezető: A másvilág ugyanaz a világ; a szellem tovább él, csak a test hal meg. De ezzel még nincs vége az életnek, mert a
túlvilági élet csak a földi életnek a folytatása.
Mariska m.: Igen?... Valamit nagyon szeretnék tudni... Bocsáss meg, hogy zaklatlak kérésemmel és kérdésemmel, de nagyon
szeretném tudni, hogy ha valaki álmodik valamit... valakiről, aki meghalt és az a valaki mond neki valamit, jelent ez valamit?
Körvezető: Az lehet igaz is.
Mariska m.: Ne így mondd, hogy lehet igaz is. Mondd, hogy az csak álom!
Körvezető: Sőt nagyon gyakran igaz. Mert álmunkban megjelenhetik az a valaki és mondhat is nekünk valamit. (A médium
kétségbeesetten nyög.) Hát mit mondott neked az illető álmodban?
Mariska m.: Nem az a fő, hogy mit mondott, hanem hogy élt.
Körvezető: Éppúgy él, mint te. A te tested is meghalt és íme mégis élsz. Éppúgy él ő is.
Mariska m.: Nem így képzeltem. Én azt hittem; hogy ő egészen meghalt.
Körvezető: Az nem lehet, mert a szellem nem halhat meg soha.
Mariska m.: Nos, hát ha így van, akkor nagyon nem jól van. Megmondom, hogy miről van szó. Egyszer, amikor még testben
éltem, eljött hozzám valaki álmomban... Előttem állott és mondott nekem valamit. Jót mondott; azt mondta, hogy nem haragszik
rám, megbocsát nekem, szeret engem... Igen, nem haragszik rám, azt mondta.
Körvezető: Tehát volt neki valami megbocsátanivalója veled szemben.
Mariska m. (gyorsan): Azt mondta, hogy én csak eszköze voltam annak, hogy ő meghaljon... Hát én nem is tehetek róla, s
éppen azért nekem nincs is mit félnem, ezt most már beláthatod, ugye?
Körvezető: Maradjunk csak a dolognál. Ha ő azt mondta neked, hogy megbocsát, akkor bizonyára volt neki
megbocsátanivalója. Mondd meg hát, hogy mit követtél el vele szemben, amiben csak eszköz voltál?
Mariska m.: Én már megbűnhődtem érte, én téved... (Megakad.) Miért nem lehet itt beszélni?
Körvezető: Mert itt csak igazat lehet beszélni és mi is csak úgy tudunk rajtad segíteni, ha az igazat tudjuk meg tőled.
Mariska m.: De azt senki sem tudta, hogy én tévedtem, senki... Én sem mondtam senkinek; csak most akartam először
elmondani, de nem tudtam tovább mondani... Jó, megmondom hát, hogy ki voltam.
Körvezető: De csak igazat mondj, mert csak úgy fogsz megkönnyebbülni.
Mariska m.: Asszony voltam ... (akadozva) azaz, hogy most is az vagyok... Szép, fiatal asszony ... Látod, most nem engedték
azt mondani, hogy szép asszony vagyok. A férjem nagyon szeretett... Ő már öreg ember volt... Amikor nőülvett, azt mondta, hogy
nekem hagyja az egész vagyonát, csak menjek hozzá. Hozzámentem, mert nagyon szerettem … (Megakad.)
Körvezető: Csak az igazat!
Mariska m. (kínos zavarral): ...a pénzt. Azt hittem, hogy majd őt is meg fogom szeretni, majd ha... (Megakad.) Miért nem
tudom úgy mondani, ahogy akarom?
Körvezető: Mert, úgy látszik, nem az igazat akarod mondani.
Mariska m.: ...meg fogom szeretni, ha a pénz az enyém lesz. Ő pedig azt mondta, hogy a pénz akkor lesz az enyém, mikor
meghal... Azután egyszer beteg lett és meghalt... Igen, meghalt.
Körvezető: De talán nem a betegség következtében halt meg, hanem valami egyéb ölte meg őt...
Mariska m. (zavarodottan): Én nem vagyok orvos, ő hozzá orvos járt... (Kitörő szenvedélyességgel.) Óh, ha ezt az orvost meg
tudnám kaparintani!
Körvezető: És azután mi történt? ...
Mariska m.: Azután meghalt, engem pedig rútul megcsalt.
Körvezető: És mielőtt megcsalt, nem történt semmi?
Mariska m.: De igen; azt történt, hogy nem akart végrendelkezni. Azt mondta, hogy neki már készen van a végrendelete.
Szerettem volna látni a végrendeletet, de ő nem akarta megmutatni. Azt mondta, hogy ha meghal, majd meglátom. Amikor aztán
megláttam, akkor tudtam meg, hogy rútul megcsalt. Tehát hiába volt minden!... Nagyon el voltam keseredve, mert nagyon fájt a
szívem, mert én is tudtam szeretni...
Körvezető: ...a pénzt.
Mariska m.: Nem, nemcsak a pénzt! Csak olyan voltam, mint ő: ő is szerette azt, aki szép és fiatal, és én is szerettem valakit,
aki szép és fiatal volt. Nem vagyok hát rosszabb, mint ő. De nincs is neki semmi megbocsátanivalója, mert megcsalt... Hogy
valaki egy esztendővel előbb vagy később hal meg, az mindegy, de csalni nem szabad.
Körvezető: De megrövidíteni sem szabad senkinek az életét, mert azt az Isten bizonyos célból adja.
Mariska m.: Ez igaz. De ha ő nem akarja, nem is lehet azt senkitől elvenni; ha pedig ő akarja, akkor valaki téved, és valaki
meghal.
Körvezető: Hát te hogy tévedtél?
Mariska m.: Én csak úgy tévedtem, hogy véletlenül... véletlenül egy másik gyógyszerből adtam be neki, amit én használtam...
Nem tehetek róla, hogy meghalt, én csak véletlenül adtam belőle neki többet, mint én szoktam venni.
Körvezető: Mert tudtad, hogy örökre elalszik tőle.
Mariska m.: Miért ne aludjék el az az ember örökre, aki olyan boldog, mint ő volt. Mindig azt mondta, hogy ha engem lát,
semmi kívánni valója sincs az élettől.
 Körvezető: De azután már nem is láthatott többé, mert gonosz tetted által megakadályoztad őt ebben!
Mariska m.: Látott bizony, mert eljött... Azaz, hogy csak így álmodtam... Eljött és azt mondta, hogy szeret; hogy én csak
eszköze voltam a halálának és megbocsát nekem ... (Kitörő hévvel.) De én annak az embernek nem bocsátok meg soha, aki engem
megcsalt és akiért én meghaltam!
Körvezető: Hát hogy lehessen így rajtad segíteni? Te megölsz egy embert, az megbocsát neked, te azonban egy másiknak nem
tudsz megbocsátani.
Mariska m.: Igen, mert egyszerre felnyílt a szemem és láttam, hogy mennyit ér az, aki boldogságot ígért nekem... Amikor
ugyanis kitűnt, hogy a végrendelet nem engem nevezett ki örökösnek, egyszerre megszűnt a szerelem. Azt mondta a nyomorult,
hogy nem akar rólam tudni; hogyha pedig valakinek is elárulnám, hogy ő nekem azt ígérte, hogy ha szabad lennék, a felesége
lehetnék: akkor feljelent engem, hogy nem tévedtem... Érted? Hát ugye, nem csoda, ha nem tudok neki megbocsátani?
Körvezető: Aki azonban maga is olyan bűnös, hogy képes volt egy embert megölni, annak nem szabad ilyen gondolatokat
táplálnia.
Mariska m.: Várj csak egy kicsit. (Valakit közeledni lát.) Gyere csak, gyere!... jó hajlék ez mégis!... Gyere csak közelebb, ne
állj meg!... ne félj!... Nagyon jó hajlék ez… itt majd hallani fogsz valamit! Éppen jókor jössz!... jöjj csak. Ne félj, nem fogsz fázni!
Már én se fázom, már melegem van, olyan ízelítőféle a pokol tüzéből! Úgy, úgy, gyere ide szépen és hallgasd csak, amit éppen
most kezdtek mondani... (A körvezetőhöz.) Kérlek szépen, most már csak kezdd el, hogy is mondtad?
Körvezető: Aki olyan nagy bűnös, hogy kioltotta egy embertársának életét, annak magának van szüksége a bocsánatra és
annak magának kell leborulnia Isten előtt és kérnie őt, hogy legyen kegyelmes iránta.
Mariska m. (a közeledő szellemhez): Hallod? Most itt vagy, most feljelenthetsz, mert most én mondok el mindent itt az
emberek előtt... Végre, végre! Óh, hogy vágytam már elmondani mindent! Most hát itt vagy te is; most már beszélni fogok az
igazság szellemében. Az Isten szent nevére esküszöm, hogy az igazság nevében akarok elmondani mindent!... Mily nehezen tudok
beszélni, nem is hittem volna, hogy igazat beszélni oly nehéz valakinek, aki életében olyan kevés igazságot mondott.
Ott kell kezdenem, hogy nagyon szegény, de nagyon szép lány voltam a Földön, aki nagyon szeretett volna gazdag lenni, de
azért eladni magát csak úgy — nem akarta, hát eladta magát ott a templomban, az Isten oltára előtt. Ez csak eléggé az igazság
szellemében van mondva, ugye? Hát eladta magát a templomban valakinek, akinek nagyon sok pénze volt és aki azt mondta, hogy
neki hagyja a vagyonát; hiszen neki már úgyse sok keresni valója van a Földön, így pedig nemcsak valakit boldoggá tesz, de a
saját hátralevő napjait is megédesíti...
Addig a lelkem, a szívem üres volt, csak a pénzt szerettem nagyon. Amikor azonban annak az embernek a hajlékába kerültem,
utolért az átkom, a vesztem. Annak az embernek volt egy háziorvosa... Óh, nem úgy nézett ki, mint most!... Akkor még szép volt
és fiatal, olyan mint én ... A lelke éppoly nemes volt, mint az enyém: a pénzt nagyon szerette ő is… Azt hittem, hogy az ő lelke is
csak addig szereti a pénzt, amíg engem megismer, azután majd engem szeret a legjobban, úgy, mint én őt. Hamar megszerettük
egymást, hiszen a hasonlóság összevonzott minket. Volt elég tisztességem hozzá azt mondani neki, hogy az övé csak akkor
lehetek, ha majd feleségül vesz... Azután egyszer a férjem beteg lett. A háziorvosa kezelte őt... Én már előzőleg álmatlanságban
szenvedtem, mert két érzelem viaskodott a lelkemben: a szerelem és a kapzsiság és ez meglopta az álmomat és a lelkem
nyugalmát. Nem soká örültem a pénznek, mert az erős érzelem mindent legyőzött. Ettől a gyönyörű alaktól, a háziorvosunktól
kaptam csillapítószert. Azt mondta, hogy ha nem tudok aludni, vegyek be pár cseppet belőle; használtam is néha... Mikor aztán a
férjem beteg lett, ott virrasztottam az ágyánál. Újból nem tudtam aludni, ő pedig azt mondta, hogy miért nem használom az adott
orvosságot? Figyelmeztetett azonban, hogy vigyázzak, mert egy pár cseppel több és nagyon mélyen el találok aludni...
Azután, mikor ketten maradtunk, újból esküdözött, hogy nagyon szeret és nincs hőbb vágya, mint hogy egykor az övé legyek
az Isten előtt. Így csepegtette belém lassanként a mérget és így ébresztette a gondolatot, hogy hamarább is szabad lehetek...
Egyszer aztán... ennek a jó tanácsnak a hatása alatt, az én gyógyszeremből adtam be a betegnek egy kicsit többet... egy egész
üveggel. Elaludt, meggyógyult, nem fájt többé neki semmi, hanem az én lelkemben azonnal jobban kezdett fájni valami...
Alig vártam, hogy vége legyen a temetésnek és felbontsák és megnézzék a végrendeletet... Előre édelegtünk abban a tudatban,
hogy egymáséi leszünk nem sokára. Mikor azután kiderült, hogy a végrendelet nekem csak nagyon kevés részt, annyit juttatott,
ami a mindennapi kenyeremet biztosította, akkor a kedves, szerető szívű lovag egyszerre teljesen kiábrándult belőlem... Kétségbe
voltam esve, nem tudtam, mit tegyek; újból a szegénységbe visszadobva, s lelkemben azzal a nagy fájdalommal, hogy most már
nemcsak szegény, de gyilkos is vagyok. Kiábrándulva minden földi örömből és minden nemes érzésből, nem tudtam az életet
elviselni. Írtam egy szép levelet; megírtam benne, hogy a menyasszonyi ruhámban temessenek el... Nem akarok élni anélkül a jó,
szerető ember nélkül... Egy kicsit többet vettem be én is az orvosságból... egy másik üveggel, és most ... itt vagyok.
Most már érted, úgy-e, hogy miért gyűlölöm ezt az embert, miért nem tudok neki megbocsátani, miért fázom, miért van rajtam
ily könnyű, vékony ruha ...
Azt hittem, hogy a férjem meghalt, mert ő jó volt, én pedig azért nem haltam meg egészen, mert gyilkos vol tam. Azt hittem,
hogy akik olyan jól tudnak hazudni és gyilkolni, mint én, csak azok élnek még egy ideig, hogy gyötrődjenek, akik pedig jók, azok
megsemmisülnek egészen.
Ennyi az egész. És most ne csodálkozzál, hogy gyűlölöm őt, aki kiábrándított szerelmemből, s otthagyott, amikor a legnagyobb
szükségem lett volna egy gyámolító, vigasztaló lényre. Ítélj el, ha akarsz, én nem törődöm vele.
Körvezető: Kedves testvérem, nekem nincs semmi jogom elítélni téged; nekem segítenem kell szegény, szenvedő
testvéreimen.
Mariska m.: Ebben a hajlékban nem segíthetsz rajtam, mert itt az igazság szelleme uralkodik, aszerint pedig a gyilkosoknak
nem járhat ki a könyörületesség.
Körvezető: Kedves testvérem, hiszen te tudod azt, hogy a jóságos Krisztus azért jött a Földre, hogy a szegény szenvedőkön
segítsen.
Mariska m.: Nem! Ő parancsot hozott, hogy ne ölj és ne gyűjts kincseket!
Körvezető: Úgy van, de dacára annak, Ő még az ilyen szegény testvéreinken is akar és tud segíteni. Neked nem az most a
feladatod, hogy azzal a másik szegény testvéreddel törődjél, aki szintén szenved. Hagyd őt a maga útján haladni, te pedig lásd be,
hogy mennyire bűnös vagy és mennyire rászorulsz az Atya irgalmára és kegyelmére. Kérd ehhez Krisztus segedelmét, aki minden
szegény szenvedő testvérén segíteni óhajt.
 Mariska m.: Úgy érzem, hogy nekem most már mégis jobb lesz... Úgy érzem magamat, mintha nagyon fájdalmas, lüktető
kelés fakadt volna ki a lelkemben... Fáj és mégis megkönnyebbült. Kimondom azt, amit soha ember előtt nem lettem volna képes
kimondani. Nem tudom, mennyit mondtam, mennyit beszéltem, csak annyit tudok, hogy nem hazudtam. Ez sem történt meg még
velem sem ott, sem itt. Úgy érzem, hogy most már jobb lesz az állapotom, mert erősen felteszem magamban, — nem is lehetne
másképp, hisz megesküdtem az élő Istenre! — hogy nem akarok hazudni. Ez az eskü kötelező reám nemcsak itt, és nemcsak most
ugye, hanem mindenkorra?... Mily jó, hogy erre megesküdtem! Most nem fogok tudni hazudni, még ha akarok sem! De nem is
akarok többé hazudni; gyűlölöm és utálom magamat és a hazugságot, amely annyi kínt és gyötrelmet okozott nekem a Földön...
Úgy érzem, hogy megkönnyebbültem és bár tudom, érzem, hogy még nincsen vége fájdalmaimnak, de most már mégis jobb lesz.
Szeretnék megtanulni imádkozni.
Körvezető: Bizony arra volna neked legfőbb szükséged.
Mariska m. (látománya van): Óh, irgalom Istene!... Az a szerencsétlen asszony ott... hogy vergődik abban a fényes, gyönyörű
lakásban!... (Önmagát látja.) Szobáról-szobára fut, mint az őrült... Megáll a feszület ellőtt... letérdel és megpróbál imádkozni, de
nem tud; nem nyílik imára sem az ajka, sem a lelke... Most belelátok a lelkébe... Tudod, mi zárja el az ima útját? Egy nagyon
csúnya fekély: az a gyűlölet, amit az iránt az ember iránt érez, aki őt megcsalta. Nem tud imádkozni, mert nem tud megbocsátani.
Hányszor végigfut... újból megkísérli és nem tud... most… megissza és... látod, hogy vergődik, de azért nem szól... óh, hogy
vergődik! Senki sincs mellette, minden ajtó be van csukva... hogy vergődik!... És én itt szenvedek... Vége! Mily nyugodt és
mosolygó lett az arca és mily undok vagyok én!
Körvezető: Most tudod, kedves testvérem, hogy mi akadályoz meg abban, hogy imádkozzál.
Mariska m.: Igen, tudom, de azt is tudom, hogy még most se tudnám elmondani azt az imát... Még nem ... talán valami mást...
Óh, légy könyörületes! (A volt férje szellemét látja. Kitörő örömmel.) Hát micsoda hajlék ez, hogy mindegyik megtalálja ide az
utat. Itt van ő is... látod?... Itt van ő is... aki nekem megbocsátott. Nézd, mily szeretettel néz reám ... hogy közeledik felém, nézd...
egész közel jő hozzám látod, mit csinál?
Körvezető: Íme, látod, az, akinek elraboltad az életét, segítségedre jön, s nem gyűlöl téged!
Mariska m.: A kezét a szívemre teszi és szól hozzám ... Hallod, mit mond?... Azt mondja, hogy ő akar velem imádkozni, csak
előbb mondani akar nekem valamit... Oh, mily jólesik a látása! Hallod, mit mond? Azt mondja, hogy ő nem csalt meg engem
akkor, amikor nem hagyta reám a vagyonát... Azt mondja, hogy ő azt ígérte nekem hogy boldoggá tesz, pedig ha a pénzt, rám
hagyta volna, akkor tett volna csak igazán boldogtalanná, mert... óh, hogy szégyenlem magam!... azt mondja, hogy ismerte az
érzelmeinket, de azt is tudta, hogy az a szerencsétlen ember nem engem, csak a pénzt szereti. Ennek a szerencsétlenségnek nem
akart ő engem kitenni... Hallod, mit mond!? Azt mondja, hogy nem vagyok gyilkos, csak a szándékom volt az; az ő ideje lejárt és
én csak nagy szenvedéstől váltottam őt meg... Még nagyon szenvedett volna, de csak rövid ideig és köszöni, hogy megváltottam
tőle. Nem vagyok gyilkos!
Körvezető: De szándékodban mégis rettenetes bűnt követtél el.
Mariska m.: Igen, azt mondja, hogy azért megszenvedtem, most azonban már nem szabad arra a szerencsétlenre haragudnom,
mert nem tett engem gyilkossá; nincs hát okom a gyűlöletre; hogy pedig nem vett feleségül, azzal meg éppen jót tett velem, nincs
tehát reá miért haragudnom.
Körvezető: És igaza is van neki.
Mariska m.: Úgy, úgy... Most a homlokomra is teszi a kezét... Látod, már mintha én is úgy találnám, hogy igaza van: nincs
okom reá haragudni, hisz nem akart hazudni ... Hisz nem is tett olyan nagyon rosszat nekem, hiszen már a szívem sem fáj úgy...
Most leveszi a kezét a fejemről; összeteszi és kér hogy én is tegyem össze és imádkozzam ővele. Mennyi áhítattal tekint felfelé!...
Nem ismertelek így a Földön; hisz most oly szép vagy és olyan fiatal és én most úgy szeretlek!... Igen, utánad mondom. Most
tudni fogom?... Azt az imát, amelyet Krisztus hagyott az embereknek, aki megbocsátott a bűnbánó asszonynak. És amit ő akkor
mondott el, mikor érezte, hogy meghal és amikor tudta, hogy én miattam hal meg... ő el tudta mondani! Én is elmondom utána...
Segíts meg ebben Istenem! Segíts meg Krisztusom!... Azt mondja, hogy ebben a hajlékban tudni fogom, mert ez a Krisztus
iskolája. Igaz?
Körvezető: Igaz.
(A médium elimádkozza a Miatyánkot.)
Mariska m.: De nehéz volt, Istenem, de nagyon nehéz volt!... Úgy érzem, mintha a lelkem kiszakadt volna; mintha nagy
üresség lenne bennem, s újból nagyon beteg lennék, olyan erőtelep, mint akkor, amikor ott vergődtem. Hogyan?... hogy te itt el
fogsz engem altatni... Ebben a hajlékban... itt, mellettem maradsz és ápolni fogsz úgy, amint én ápoltalak?... Nem úgy, jobban?...
Erőt kapok és kegyelmet kapok ebben a hajlékban? Hát az lehet? Lehet nekem itt maradnom? Óh, mily beteg vagyok, s mily nyo -
morult vagyok én!
Körvezető: Itt maradhatsz és nyugodjál meg békében.
Mariska m.: Óh, mily boldogság! Itt maradok és ő fog ápolni és mellettem lenni és értem imádkozni! Köszönöm, köszönöm.
Fáradt vagyok és álmos, pihenni szeretnék.

III.
A bűn és bűnhődés szoros összefüggésének megismerése még nem meríti ki teljesen a kérdést, mert a bűn következményének
a befejeződése csak akkor történhetik meg, ha a következmény kettős célja: egyrészről a bűnhődés és jóvátétel, de más oldalról ez
által a bukott szellem előbbrehaladása is bekövetkezett. Mert éppen abban láthatjuk a Teremtő véghetetlen bölcsessége mellett
jóságos szeretetének a tanújelét is, hogy amikor a következmények törvényét működteti, nem a megtorlás képezi annak célját,
hanem éppen a megtorló csapásoknak az a tulajdonképpeni fő célja és rendeltetése, hogy azok a bukott szellem haladását
elősegítsék. Hogy az ember a törvény e rendeltetését a maga esetében rendszerint nem látja, az nem változtat a tényen. Az ember
látóköre — különösen az események mögött rejlő szellemi háttér vonatkozásaiban — igen korlátolt és így nem csodálkozhatunk
felette, ha tévesen ítélkezik.
Szellemi vezetőink éppen az ember szűk látókörére való figyelemmel szemléltetik szakadatlanul azokat a szo morú eseteket,
amelyek a bűn következményének, a bűnhődésnek, a jóvátétel elhatározása megszületésének, sőt néha a törvény tulajdonképpeni
céljának: a szenvedésekből és megpróbáltatásokból következett haladásnak. Az ember gyenge, megvan benne a hajlandóság, hogy
magát a törvény szigorú követelésein többé-kevésbé túltegye. Szükség van tehát arra, hogy másoknál lássa, mi a következménye
annak, ha az ember nem tartotta meg a törvény parancsolatát, ha bűnt követett el. De az embernek ez a jellemző haj landósága
magyarázza meg azt is, hogy a szellemek szenvedésének a szemléltetése nem idéz elő nagyobb hatást azoknál sem, akik olyan
szerencsések, hogy a szemléltető oktatásban részesülhetnek. Az emberben rendszerint megvan a törvény megszegésére való
hajlandóság, ettől nem szabadulhat meg egyszerre, csak lankadatlan munka árán és csak fokozatosan. A szakadatlan
munkálkodáshoz azonban erős és meg-megújuló akarati elhatározás szükséges, mert a kísértő ott van magában az emberben és
láthatatlan, de vele kölcsönös hatásban levő környezetében; mindezeknek a nehézségeknek a legyőzése tehát csak az akarat
megfeszítése és folytonos munkálkodás mellett lehetséges. Mindezt jól tudják és ki is jelentik szellemi vezetőink. Őket ha
elszomorítja is az, hogy az eredmény olyan hosszú idő múltán szokott csak bekövetkezni, nem lankasztja abban a törekvésükben,
hogy mélyre bukott testvéreiken segítsenek és fokozatos fejlődésüket elősegítsék.
De ebben az iskolában, a bűn és a bűnhődés szemléltetésének az iskolájában mégis csak meg kell érlelődnie annak az
elhatározásnak, hogy az ember attól tartózkodjék, ami olyan terhes következményeket idéz elő, mint amilyenek alatt a
megnyilatkozó, szenvedő testvérek vergődnek.
Ez a megismerés nemcsak a szemlélő emberekben érlelődik meg, hanem még fokozottabb mértékben azokban a láthatatlan
szellemi testvérekben, akik a hasonlóság törvényénél fogva vannak a szenvedőkkel, de meg velünk, szemlélő emberekkel is
összekapcsolva. A bűn és bűnhődés szemléltetése tehát szellemi vezetés alatt így folyik nagy gyakorlati jelentőséggel; ha az
eredményt nem is vagyunk képesek érzékeink segítségével minden egyes esetben minden kételyt kizáró módon megállapítani.
Ebből a szemléltető tanításból ki kell lassankint annak a megismerésnek alakulnia, hogy a földi élet nem a megelégedés és a
boldogság otthona, hanem a bűn, bűnhődés és jóvátétel gyakorlásának igazi iskolája, mely a maga gyakran keserves
tapasztalataival az emberi szellem megtisztulásának és haladásának elősegítésére van hivatva. Világossá kell lennie előttünk, hogy
aki letér a törvény által előírt útról, az bűnt követ el, s ez a törvényi rendelkezéséből többé-kevésbé súlyos következményekkel jár.
Ezek a következmények képezik a büntetést, melynek ismét az a rendeltetése, hogy a bűn elkövetőjét a következmények
elszenvedésével büntesse és emellett az illető előhaladását elősegítse. Tehát a bűn megtorlása, a büntetés csak akkor tölti be
rendeltetését, ha a fokozatos fejlődés jelenségeit képes a megpróbált emberi szellemből kiváltani. Ez pedig csak akkor történhetik
meg, ha az ember, vagy szellem belátja, hogy vétett a törvény ellen és az a vágy támad benne, hogy e belátással járó igazi
megbánás tisztító hatásának segítségével a jóvátétel útjára lépjen. Szerencsésnek mondható az az ember, akiben ilyen gondolatok
támadnak és meggyökeresednek; ha életének útja rögös lesz is, sok szenvedéstől kíméli meg magát, ha majd visszatér a szellemi
világba. Fájdalom, az ilyen megállás és megfordulás a földi élet számtalan kísértése közepette csak igen ritka eset; a jobb belátás
és a jóvátétel után való vágyakozás többnyire csak a szellemi világban, hosszas és fájdalmas megpróbáltatás következ-
ményeképpen szokott megtörténni. A megpróbáltatások azért olyan hosszantartók és olyan fájdalmasak, mert a megbánásnak igazi
és mélységes elhatározásból kell fakadnia, mely arra ösztönzi a szellemet, hogy bárminő szenvedést készséggel vállaljon és
viseljen is el, csakhogy ne álljon többé ellentétben a törvénnyel. Ha ez a megbánás igaz és az elhatározás szilárd, akkor a
testetöltés után a szellem meg is fogja állni a helyét, be is fogja tölteni vállalt rendeltetését.
Ha ezek figyelembevételével körültekintünk az életben, akkor láthatunk, bár nem gyakran, olyan embereket, akik nem
roskadnak össze a reájuk nehezedő megpróbáltatások alatt, és elég erővel viselik el mindazt, amivel őket az élet megpróbálja,
holott más már csekély részecskéje ellen tiltakoznék annak a tehernek, amely az ő vállaikra nehezedik. Ezek a »szerencsétlenek«
boldogok, mert betöltik rendeltetésüket és megfizetik adósságukat, ha nem is teljesen, de annak terhesebb részét.
A jóvátételtől el nem választható a megbocsátás, mivel ez vele szoros kapcsolatban van. Elengedhetetlen feltétele ez annak,
hogy az emberek és szellemek között összhang előidézhető legyen, mely nélkül haladás és fejlődés el sem képzelhető. Már pedig
hogyan lehetne összhang az emberek és szellemek között, ha a bűnt elkövető és az azt elszenvedő között mindvégig át nem hidalt
ellentét állana fenn, mely a szerencsétlen szellemeket egymás irányában haraggal, sőt gyakran gyűlölséggel is tölti el? A
megbocsátás tehát fontos és elengedhetetlen tényezője az emberi szellem haladásának. Mindnyájan ellentétbe kerültünk a
törvénnyel, bűnt követtünk el, tehát mindnyájan reászorultunk azok bocsánatára, akiket megbántottunk. De hogy erre érdemesekké
legyünk, mindenekelőtt magunknak is le kell küzdenünk ellenszenvünket és haragunkat azokkal az embertársainkkal szemben,
akik minket bántottak meg. Hogyan igenyelhetnénk azok bocsánatát, akikkel szemben mi vagyunk tartozásban, ha mi nem
vagyunk képesek adósainknak megbocsátani? Ez jut kifejezésre a »Miatyánkban« is, egyetlen szét nem választható mondatba
foglalva: »És bocsásd meg a mi vétkeinket, amint mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétettek.« Az embernek tehát
szakadatlanul gyakorolnia kell magát abban, hogy másoknak megbocsásson, hogy így ezáltal is megérlelődjék arra, hogy neki is
megbocsássanak mások.
A bűn fogalma természetesen számtalan változáson ment keresztül az emberek fejlődése során, amint már láttuk, nem is
lehetett ez másképpen, lényege azonban mindig csak az volt és az lesz, hogy a szellem gondolata, érzése vagy cselekedete
ellentétbe jutott a törvénnyel. Ezt a törvényellenes állapotot meg kell szüntetnie, az ellentétet a bűn beismerése, megbánása és
jóvátétele által ki kell egyenlítenie, amely kiegyenlítés során annak is meg kell történnie, hogy azt az ellentétes gondolatot és
érzést, melyet testvéréből kiváltott, t.i. a haragot és gyűlöletet, a megbocsátás kiegyenlítő érzésének felkeltése alakjában sikerüljön
neki teljesen megszüntetnie. Ezt a munkát az emberi szellemnek magának kell elvégeznie. Segítségére lehetnek ugyan testvérei
tanítással és példaadással, de magát a munkát senki más el nem végezheti, a bűn következményeit senki el nem viselheti helyette.
A törvénynek az a kivételt nem ismerő rendelkezése, hogy a bűnt annak kell jóvátennie, aki azt elkövette, szükségszerű
folyománya az emberi szellem eredetének. Isten gyermeke akarattal felruházva lépett az élet útjára, haladhatott azon akképpen,
amint azt a törvény előírta, de le is térhetett az egyenes útról és így ellentétbe helyezkedhetett a törvénnyel. Azonban elha-
tározásának és ténykedésének teljes következményét viselnie kellett. Akaratának elhatározása tette őt érdemessé a reá nézve jó
következményekre, de ez kényszerítette őt arra is, hogy a törvényellenes elhatározás terhes, sőt fájdalmas következményeit is el
kell viselnie. És éppen az mutatja az emberi szellem magas rendeltetését, hogy nem vak eszköze a törvénynek, hanem ő maga
dönti el, hogy követi-e annak rendelkezéseit, vagy ellentétbe helyezkedik azokkal. Természetes következménye az elhatározás e
szabadságának, hogy az ezzel járó következmények boldogító előnyeit vagy nyomasztó súlyát is elviselje. A jó következmények
elviselése nem képez nehézséget, de a terhesek mind nehezebben feküsznek a bukott szellemekre. És éppen abban nyilatkozott
meg a jóságos mennyei Atya véghetetlen szeretete, hogy a törvényével való ellentétbehelyezkedést nem tekintette
helyrehozhatatlan megtévelyedésnek, hanem megalkotta a kegyelem törvényét, mely megengedi és megszabja, hogy a bukott
szellem saját akaratának elhatározásából és ennek az akaratnak megfeszítésével jóvátehessen mindent és visszatérhessen az
elhagyott útra.
Amíg azok a szellemek, akik nem kerültek ellentétbe a törvénnyel, a sima és egyenes úton közeledtek végcéljukhoz, addig a
bukottaknak hosszabb úton a bűn útjáról visszatérve, akaratuk nagyobb igénybevétele mellett, önmaguk által felidézett nehézségek
után, a bűnhődés és jóvátétel útján lehet csak ugyanahhoz a végcélhoz közeledniük.
Az összetartozás törvénye, mely a közös eredetből folyik, biztosítja a bukott szellemek számára is a magasabban álló testvérek
segítségét, de ez a segítség csak arra szorítkozhatik, hogy a bukott testvér akaratát helyes irányba terelni és ha már azt elérnie
sikerült, abban az irányban megtartani igyekezzék. Ez a segítés tehát nem lehet egyéb tanácsadásnál és hiányoznia kell belőle a
kényszer legcsekélyebb árnyalatának is, hiszen a megváltó elhatározásnak magában a bukott szellemben, az ő istenadta akaratában
kell megszületnie, és magasabb testvére csak ennek az akaratnak a felköltésében segédkezhetik.
Ez magyarázza meg azt is, hogy az emberiség nagy tanítói kivétel nélkül az emberek bűneinek kiváló jelen tőségét állították
előtérbe és az ember akaratát igyekeztek olyan irányba felkelteni, hogy ne vétkezzék és így a bűnnel járó terhes következmények
súlyától legalább a jövőben szabaduljon. Krisztus megváltó működését sem az ő szenvedésében és halálában kell keresnünk, mert
az ő kiontott vére nem képes bukott testvéreinek bűnét lemosni, hanem tanításában és példaadásában, mely hivatva volt az emberi
élet célját és rendeltetését, az erkölcsi törvényt és annak sarkkövét: a szeretet törvényét megismertetni; és ezen az úton az ember
akaratát felkelteni, hogy elhagyva a tévelygés és a bűn útját, visszatérjen az atyai házba vezető útra. Szellemi vezetőink éppen az
ember feladatai és rendeltetése helyes megismerésének érdekében hangsúlyozzák, hogy a bűntől és annak következményeitől való
megváltás nem az emberi szellemen kívül álló tényezőben, nem mások tevékenységében, hanem egyedül és kizárólag a szellem
akaratában és az általa helyes irányban elvégzett munkában rejlik.
Boldogok, akik ezt megértik és ebből a megértésből folyó következtetést levonják. Ezek nem fogják a földi élet terhét többé
olyan elviselhetetlennek találni, mint azok a testvéreik, akik úgy járnak itt a Földön, mintha aludnának és még nem ébredtek volna
helyzetük és rendeltetésük tudatára. Amazok nem vitatják már többé ártatlanságukat, hanem készségesen elismerik, hogy a reájuk
nehezedő megpróbáltatások bűnös voltuk következményei; ha nem is ismerik még elkövetett bűneiket teljesen, meg vannak már
arról győződve, hogy a helyzetükben megnyilatkozó következményeknek előzményei voltak és ezek csak saját bűneik lehettek.
Nem panaszolják tehát fel azokat a terheket és fájdalmas megpróbáltatásokat, melyek vállaikra nehezednek, hanem általában
ismerve az okokat, amelyek azokat létrehozták, megfeszítik akaratukat, hogy többé hasonló terheket ne rakjanak magukra. És ha
ez nem is sikerül mindjárt, ha nem is tudnak a régi megszokás karmaiból menekülni, ha a bennük és környezetükben rejlő kísértés
diadalmaskodik is eleintén még gyenge akaratuk felett, ez nem téríti őket el a megismert helyes iránytól, hanem szakadatlanul
újból meg újból munkába állítják akaratukat, míg végre sikerül nekik egy-egy hibájukról leszokniuk és így megerősödik bennük a
reménység, hogy lassan és fokozatosan lerázhatják magukról a bűn nyűgét és jóvátéve az elkövetett rosszat, elvégezhetik
önmagukon a megváltás munkáját!
*
Annak a megvilágítására, hogy a földi életben elkövetett bűn milyen lelki állapotot idéz elő a szellemi világban, megrendítő
képet szolgáltat a következő szellemi nyilatkozat:
Mariska médium: Ne ismételd! Minden szót hallottam, és úgy éreztem, mintha csak a lelkemből metszették volna ki... (Az
ülés előtti felolvasásra céloz.) Nincs hát irgalom és könyörület sehol? Miért hoztál ide és miért tetőzöd fájdalmamat még azzal is,
hogy ismételed azokat a szavakat, melyek legfájóbban hatottak rám? Nem látod, hogy gyötrődöm?
Igen, tudom; akkor is voltak a Földön gyilkosok és szentek. De miért mondjam neked, hogy ki volt a gyilkos? Nézd meg a
kezemet, s látni fogod. Ezt a kezet, melyet Földön oly sokan csókoltak őrjöngve a szenvedélytől, azt mondván, hogy választottja
lesz az az Istennek, akit egykor megajándékozok vele. Azt is mondták, hogy ezek a kezek csak áldást tudnak osztani, és senki sem
látta, hogy vér tapad rajtuk. Csak a bársonyos fehérségét látták és nem tudták hogy hányszor markoltam vele az emberek lelkébe,
és hányszor téptem onnan ki mindazt, ami szép és tiszta volt!
Tudtam én is, hogy vannak a Földön gyilkosok és vannak szentek is. Nem hiszem, hogy azóta a világ megváltozott volna.
Látod, hogy beismerem bűnömet; látod, hogy fáj. Mit akarsz hát még tőlem s miért akarod, hogy még jobban gyötrődjem, hiszen a
fájdalomnak is van határa. Ha a gyötrelem bizonyos fokot elért, bűn nélkül nem lehet azt még jobban fokozni! Azt hallottam itt,
hogy a szellemek szeretik az embereket; bizonyára te is szereted őket, miért nem szereted hát testvéreidet, a szellemeket? Én is
testvéred vagyok, ha nyomorult bűnös is! Miért gyötörsz hát engem még jobban?...
Én azt mondom neked, hogy ha vannak is még szentek a Földön, olyan mint ő nincsen; ő volt az egyedüli azután az egy után,
akiről itt beszéltek s aki azt mondta, hogy egy hajszál sem hull le a fejünkről Isten tudta és akarata nélkül. Krisztus volt az, akit az
a másik szent szeretett, akinek szolgája volt; akit követni akart és akiről oly sokszor beszélt nekem oly szépen és fenségesen, hogy
a lelkemet egészen magával ragadta... És miközben hallgattam szavait, felülkerekedett bennem a bestia, az utálatos, nyomorult,
bűnös asszony!... Azután nem a szentet láttam már benne, hanem csak a férfit, aki után vágyakoztam, akit bűnös érzékeimmel
megszerettem és bírni akartam... Oh, mily rettenetesen borzasztó ez az emlék, mily végtelenül kínoz! Megőrülök újból, mert
hiszen elkezdtem ezt már ott a Földön is! Oh, Istenem, bocsásd meg nekem, hogy nevedet bűnös ajkaimra veszem. Tudom, hogy
nem vagyok méltó rá és mégis Hozzád menekülök mindannyiszor, ahányszor a gyötrelem elfog és mikor azok a borzasztó
emlékek újból visszatérnek. Irgalmazz nekem!
(Borzalommal figyel!) Megint szól az a hang! Oh, mily borzasztó ez! Hát nekem még irgalmat kérnem sem szabad?...
Szeretnék valakit megkérdezni, aki szintén szenved; akinek tele van a lelke gyötrelemmel s várja az irgalmat és ke gyelmet a
mennyei Atyától. Szeretném megkérdezni tőle, hogy ha felkiált Hozzá kérve és könyörögve, neki is ugyanaz a hang felel ami
nekem?! De hiszen velem senki se áll szóba; én gyilkos vagyok, a gyilkos pedig elkárhozik örökre; tudom, hogy a gyilkos számára
nincs irgalom, nincs kegyelem!
Körvezető: Kedves testvérem, a jóságos, könyörületes Atya nem akar senkit sem örökre elkárhoztatni.
Mariska m.: Nem igaz; látod, hallod, hogy nem igaz! Nem tudom, ki vagy, aki szólsz, de úgy látszik nem ismered, nem
hallottad a parancsolatot, hogy a gyilkost örök kárhozatra taszítják.
Körvezető: A parancsolat csak azt mondja, hogy meg kell fizetni mindent az utolsó fillérig.
 Mariska m.: Ezt is hallottam már itt; sőt azt is mondták, hogy aki gyilkolt, annak szintén meg kell gyilkoltatnia! Talán azért
hoztak ide?!
Körvezető: A mennyei Atya irgalma úgy rendezte be az ő bölcs törvényét, hogy az elesett bűnösök bűneikért
megfizethessenek, azaz bűnhődhessenek, de ha megfizették mindazt, amivel tartoztak, megszabadulnak tetteiknek borzasztó
következményei alól is.
Mariska m.: Oh, mily reménytelen az én számomra, amit mondasz. Megfizet? Hogy fizet, mivel fizet és kinek fizet? Hiszen
én is keresem szakadatlanul azt a szentet, azt a tisztát, de ha nem találom fel sohasem, hát hogy fizessek neki?
Körvezető: Te olyan mélyen buktál, hogy neked az Atyára kell bíznod, hogy és mint kell neked megfizetned tartozásodat;
mert addig nem lesz nyugalmad neked sem, míg meg nem fizetted azt. Bízd hát Ő reá magadat, Ő legjobban fogja tudni, hogy mit
kell tenned.
Mariska m.: Bízzam rá magamat? Könnyű azt mondani; de én egész örökkévalóság óta gyötrődöm már!
Körvezető: Gyötrődöl bizonyára azért, mert ellenállsz a kiengesztelő szenvedéseknek s nem akarod magadra vállalni a
bűnhődést!
Mariska m.: Nem, nem azért gyötrődöm. Tudod, miért gyötrődöm? — mert itt, itt (szívére mutat) tép, mar, fáj valami
rettenetesen... Tudom, mit tettem; tudtam már lent a Földön is és ott is tanácstalanul álltam, mert nem tudtam, hogy miként
tehetem jóvá bűnömet! Oh, hiszen te nem tudod, mily nagy bűnös vagyok én!
Körvezető: Mondj el nekem hát mindent őszintén, talán megkönnyebbíted magadat!
Mariska m.: Megöltem egy embert! — Érted? De ha azt mondom, hogy megöltem egy embert, akkor keveset mondok, mert
nem egy embert, hanem egy szentet öltem meg, aki pár pillanatig gyenge ember volt. Tudod ki volt az? Megmondom, hogy
megismerj és tudd meg, hogy ki vagyok!... Látsz te engem?
Körvezető: Nem látlak, csak hallak.
Mariska m.: Nem látsz? Kár; vagy talán még jobb, hogy nem látsz, mert ha látnál, nem hinnéd el azt, amit mondok. Ha látnád,
hogy most mily fertelmes, mily undok vagyok, akkor nem hinnéd el, hogy valaha szép is voltam, oly szép, aki képes volt az
emberek eszét elvenni.
Körvezető: Elhiszem, mert a testi szépség múlandó és csak a lelki szépség maradandó; ha tehát lelked nem volt szép és tiszta,
amikor a túlvilágra átjöttél, akkor külsődnek is át kellett alakulnia.
Mariska m.: A lelki szépség maradandó?! Hát mi van itt, hogy mindig ugyanazon szavakat ismétlik, amelyeket én már az ő
ajkairól is hallottam?! Tudod ki volt ő? — A hitoktatóm, a lelki atyám ... Ember volt ő is, aki azonban ki akart emelkedni az
emberek sorából; követni akarta Krisztust s tisztán akart élni és Neki szolgálni... Én tudtam, én láttam ezt és éppen ez volt az, ami
felkeltette bennem a vágyakozást utána... Oh, ne akarjon az ember jobb lenni, mint mindenki más, mert maga ellen zúdítja az
ördögöt és én ilyen ördög voltam!...
Mindenki elismerte, hogy szép vagyok, hogy csak akarnom kell és ott fetreng a lábaim előtt, csak ő nem. Ő vak volt, ő nem
látta a testemet, csak a lelkemet és látta azt is, hogy az a lélek telve van hiúsággal, telve van élvvággyal, gőggel. És beszélt nekem,
beszélt Krisztusról. Elmondta, hogy volt egy ember a Földön, aki Isten volt és mégis ember. Ez az Istenember — monda — lejött a
Földre azért, hogy legyőzze a bűnt és meghonosítsa a Földön az áldást, a békét és a tiszta szeretetet. Azt mondotta, hogy Ő ezt az
Istenembert akarja követni, mert végtelen boldogság őt követhetni ... És amikor így beszélt, akkor nem volt többé ember ő sem;
akkor valami csodálatos, földöntúli szépség és fény vette őt körül, amelyet senkinél sem láttam, csak ennél az embernél. És ez
kívánatossá tette őt előttem.
Felhasználtam vele szemben a pokol minden rafinériáját; már nem is tudom, de nem is akarom elmondani, mi mindent tettem,
de az bizonyos, hogy a sátán legyőzte az angyalt! És azután tudod, mi történt? Az az ember, aki tisztaéletű akart lenni s aki nem
akart még csak gondolatban sem bűnözni, — egyik bűnt a másikkal tetézte... Amikor tudatára ébredt elesettségének, nem mert
tovább élni! Megszegte az esküjét; meggyalázta Krisztust önmagában, hát nem bírt tovább úgy élni! De nem ő volt a gyilkos, —
hanem én!... Senki sem tudta, miért tette. Az emberek csodálkoztak rajta s mindenki azt mondta, hogy pillanatnyi elmezavar vette
el az eszét! Senki sem tudta a valót, csak én, és én úgy éreztem, hogy az a vér, mely az ő szívéből patakzott, azt kiáltja nekem:
gyilkos! gyilkos!... Ezek a kezek, amelyeket mindenki boldog volt, ha megcsókolhatott, telve voltak vérrel és ezt csak én láttam,
én éreztem, mert égette a lelkemet!
Elképzelheted, milyen élet volt az, amely ezután következett reám, elképzelheted azt a gyötrelmet, ami itt dúlt a lelkemben.
Nem akartam többé új lelkiatyához fordulni. Féltem, hogy elárulom magamat előtte, hogy beletát a lelkembe. Mindenkitől féltem,
és mégis oly jól meg tudtam őrizni a látszatot. Elfelejtettem, hogy lelki testem is van, elfelejtettem, hogy örök kárhozat is van, és a
testtel nem semmisülünk meg; hogy meg kell fizetni mindent az utolsó fillérig... Aztán egyszer átjöttem ide. A Földön senki sem
tudta meg, hogy mi szárad a lelkemen; de itt vergődöm és kínlódom rettenetesen!
Körvezető: Látod, kedves testvérem, az a Krisztus, aki azért szállt le a Földre, hogy megváltsa az emberiséget a bűntől s
elhozza nekik a valódi szeretetet, gyönyörűséges vigasztalást is hagyott az embereknek, midőn azt mondta, hogy az Atya jobban
örül egy megtérő bűnösnek, mint kilencvenkilenc igaznak. Ebből te is menthetsz vigaszt magadnak; az Atya téged is megsegít, ha
őszinte a megbánásod. Ne hidd azt, hogy Ő valakit is az örök kárhozatra taszít!
Mariska m.: Oh, bár úgy lenne! De nem úgy van! Én mondom neked, hogy nem úgy van; én tudom. Lásd, most megmondom
azt is, amit a Földön senkinek sem mondtam meg: Azokban az órákban, mikor egyedül voltam és amikor senki sem látott, térden
csúszva s kezeimet tördelve kértem az Atya irgalmát és kegyelmét. Mindig csak azt az egy feleletet hallottam reá: gyilkos! Mikor
azután ide átjöttem, — nem tudom, hogy volt, — egyszer csak annak az öntudatára ébredtem, hogy mély letargikus álomból jövök
magamhoz. Nem tudtam tájékozni magamat, sötét és hideg volt körülöttem minden. Előbb azt hittem, hogy még mindig a Földön
vagyok; de azután rájöttem, hogy ez nem lehet, mert hiszen a Földön sohasem volt körülöttem oly hideg és sötét, a Földön
bővelkedtem mindenben, ami szép és jó. És ez a sötétség olykor-olykor, amikor irgalomért könyörögtem, mint a villám
cikkázásától pillanatra megvilágosodott, hogy lássam magamat, lássam undokságomat és a lelki testemet, hogy milyen vagyok...
Megborzadtam önmagamtól és amikor térden csúszva újból könyörögtem irgalomért, mindig csak ezt a szót hallottam: gyilkos!
Nem tudom, hogy mennyi ideig tartott ez így; én azt hiszem, hogy egy örökkévalóság óta. Hiába könyörögtem, hogy feltaláljam őt
s bocsánatát kérjem; hogy csak egyetlen egyszer halljam a szavát, — nem ért semmit, semmit!
Körvezető: Mert neked nem arra volt szükséged, hogy őt feltaláld, hanem hogy megbánván a bűneidet, meg nyugvással vedd
magadra a jóvátételt. Neked ugyanis jóvá kell tenned azt, amit rosszul cselekedtél. Így rendeli azt az Atya törvénye, mert csak úgy
szabadulhatsz meg siralmas helyzetedből.
Mariska m.: Hisz ezt akarom én is! Hát nem mondtam még? Jóvá akartam és jóvá akarom tenni bűnömet.
Körvezető: De az a jóvátétel nem úgy történik, amint azt te akarod. Neked azt kell mondanod: Atyám, én nagyot vétkeztem,
de alá akarom rendelni magam a Te akaratodnak és készséggel jóvá akarom tenni azt, amit Ellened elkövettem.
Mariska m.: Mondd meg nekem: az adta az ajkaidra ezeket a szavakat, aki engem idehozott?
Körvezető: Nem beszéltem vele, mivel ő szellem, de már sok igen szenvedő testvérnek volt alkalmam meg magyarázni ezt a
törvényt, a jóvátétel útját.
Mariska m.: Elhiszem, amit mondasz, mert hosszú, hosszú idő után, egyszer, amikor újra leborultam és könyörögtem,
végtelen áhítat szállt meg és oly boldog voltam, hogy megeredtek a könnyeim, — egy hangot hallottam, amely azt mondta: meg
kell fizetned mindent az utolsó fillérig. Akkor még nem értettem, nem tudtam, hogy fizetnem kell, de gondolkoztam rajta. Azután,
újból hosszú idő után, melyet újabb gyötrelmek és fájdalmak közt töltöttem el, egyszerre újból megszólalt az a hang s azt kérdezte
tőlem: akarsz-e fizetni? Rettenetes félelem fogott el; nem mertem rámondani, hogy igen. Úgy éreztem, hogy a visszafizetés
borzasztó lesz; talán még borzasztóbb, mint amit eddig átéltem, — és nem mertem felelni.
Ez a kérdés azután időközönként újból megismétlődött, amíg egyszer megérlelődött bennem a vágyakozás, hogy fi zetni
akarok, jóvá akarok tenni, ki akarok egyenlíteni mindent, a legnagyobb gyötrelmek árán is! De hogyan, miképpen? — nem tudom.
És akkor egyszer valaki azt mondta: kövess engem! Én követtem, anélkül, hogy láttam volna őt, és egyszerre itt találtam magamat
ebben a hajlékban, ahol az a mélységes sötétség kissé mintha eloszlott volna körülöttem. Láttam, hogy emberek jönnek és
sorakoznak ide. Azután valaki beszélt oly szavakat, melyeket már hallottam és ismertem, s amelyek fájtak. Azt mondotta valaki,
hogy vannak a Földön gyilkosok és szentek és aki gyilkol, annak szintén meg kell gyilkoltatnia. És ekkor világos lett előttem az is,
hogy miért hoztak ide, de még sem értem a dolgot. Tudom, hogy nem vagyok többé ember, látom, hogy mégis van testem, de azt
is tudom, hogy ezt a testet nem tudom meggyilkolni, mert ha lehetett volna, már én is meggyilkoltam volna. Hát hogy lehet nekem
meggyilkoltatnom?
Körvezető: Isten bölcs törvénye úgy rendelkezett, hogy az embernek vissza kell térnie a Földre és ott kell jóvátennie azt, amit
rosszul cselekedett.
Mariska m. (borzalommal kiáltva): Az nem igaz! Oh, mondd, hogy nem igaz!
Körvezető: Azt nem mondhatom.
Mariska m.: Én nem mehetek a Földre vissza, hisz ott borzasztó volt, — én ott olyan nagyon-nagyon rossz voltam… Nem,
nem — csak a Földre nem! Elég volt a Földön a borzasztó álarcot állandóan viselni. Mikor a lelkemet a fájdalom gyötörte a
Földön, mosolyognom kellett és amikor tudtam, hogy gyilkoltam, mert belekergettem egy tiszta, egy jó, egy szent embert a bűnbe,
a kárhozatba, — ugyanakkor hallottam magamat magasztalni. Azt mondom neked, hogy ez borzasztóbb volt, mint a halál, ez
nagyobb kín volt, mint minden szenvedés, amit itt átéltem. Oh, én nem akarok visszamenni a Földre. Isten nem is lehet oly
kegyetlen, hogy ezt kívánja tőlem.
Körvezető: Csak akkor kell majd visszamenned, amikor te magad is akarod. De ha jóvá akarod tenni bűnödet, egyszer mégis
vissza kell térned a Földre, azzal az elhatározással, hogy nem akarsz újból bűnözni, nem akarsz többé álcáskodni és magadra
vállalod azt a büntetést, melyet Isten újabbi életedre mér. Ha így fogsz érezni és cselekedni, akkor ne félj, bármilyen legyen is a
sorsod, Isten törvénye meghozza számodra a jóvátételt.
Mariska m.: Nem, nem! Talán van ennek más eszköze és módja is!... Lásd, itt erős vagyok oly erős, hogy mindenkinek
odakiáltom: nézzétek, gyilkos vagyok, nézzétek, vér tapad a kezeimre! de nem tudom, hogy képes leszek-e ezt megtenni a Földön
is?!
Körvezető: Ezt nem is kell ott megtenned. Isten bölcs törvénye azt rendeli, hogy ha lemegyünk a Földre, elfelejtünk mindent.
Ha te lejössz, te sem fogod tudni, hogy ki voltál azelőtt, s mit követtél el, amiért majd aláveted magad annak, ami új életedben vár
rád.
Mariska m.: De ha ezt nem tudom és újból csak bűnös leszek, mi lesz velem akkor?
Körvezető: Akkor új büntetés fog reád várni, mert az bizonyos, hogy a bűnt büntetés követi. Ha azonban a te lelkedben a
bánat feltámadt és kéred Krisztust, segítse meg, hogy Hozzá és Általa az Atyához juthass, — akkor Isten meg fog abban segíteni,
hogy jóvá tedd hibádat, és ha lassanként is, de újból közeledjél Hozzá.
Mariska m.: Oh, mondd meg nekem, az nem lehet, hogy tudjam előbbi életemet?... De nem, ne tudjam! Hiszen akkor újból
csak álarcot kellene viselnem. Oh, mily borzasztó, mily iszonyú ez! Miért születtem hát, s miért nem voltam erősebb, miért?... Én
nem tudom, csak azt tudom, hogy nincs erőm hozzá!
Körvezető: Ahhoz, hogy magadra vehessed a keresztet, kérhetsz erőt az Atyától és ezt meg is fogod kapni.
Ezután megszólal Béla médium: Absolveo te in nomine Patris et Filii et Spiritus sancti. (Feloldozlak téged az Atya, Fiú és
Szentlélek nevében.) Ámen.
Mariska m. (Felismeri volt lelkiatyját és áldozatát. Félelem és kétség között kiáltva): Nem lehet! Én tudom, hogy nem lehet!
Béla m.: Nem is neked mondtam; önmagamhoz intéztem a feloldozás szavait, mert úgy érzem, hogy mikor lelkednek igazi,
mélységes bűnbánatát végre fel tudtam ébreszteni, megérkezett számomra a kegyelem pillanata. Az én számomra, a szegény,
elesett, nyomorult ember számára, akit elég vak voltál szentnek tartani. Én is szenvedtem és gyötrődtem sokat; fájt a szívem előbb
önmagamért, de csakhamar még jobban te érted. Kerestem a kárhozatból a kibontakozást, hozzá fordultam tehát lelkiatyámhoz én
is, mint te tevéd egykor velem.
Mariska m.: Krisztushoz?
Béla m.: Ha ő hozzá fordulhattam volna, ha ehhez lett volna elég erőm, akkor már rég kimondhattam volna saját
feloldozásomat... De ne gondold, hogy sajnálom; oh nem, nem sajnálom! Nekem is keresztül kellett előbb mennem a bűnbánat
iskoláján egészen odáig, amíg fenékig ki nem ürítettem ezt a fájdalmas poharat, amellyel eltűnt a semmiségbe mindaz, amiben oly
erősen hittem a Földön. Eltűnt, de csak forma szerint. Láttam, hogy senkinek sincs joga abszoluciót adni a bűnös léleknek, csak
önmagának és csak akkor, amikor a valódi és mélységes bűnbánat átjárta egész valóját, és amikor már megérlelődött benne a
jóvátétel fogalma a maga összes fájdalmas következményeivel egyetemben. Most már tudom, hogy ki vagyok, most már tudom,
hogy hány pénzt érek!
 Mariska m.: Nem igaz! Jó vagy!
Béla m.: Most már tudom, hogy csak egy volt jó, utolérhetetlenül jó mindenki számára. Emberek, halljátok meg és értsétek
meg!
Én, a földi testet öltött, vakmerő és elbizakodott lélek, én akartam őt megközelíteni, én akartam a tisztaság és igazság harcát
megvívni az ördög csábításával szemben, mert nem ismertem önmagamat! (A másik szellemhez szólva): Nyugtasd meg magad,
mert én igazat mondok és csak azért beszélek így veled, mert a te lelked is kész annak a megdönthetetlen igazságnak a
megismerésére, hogy mindenki csak önmagát van hivatva megváltani és feláldozni a bűn kárhozatától. Nagy igazság, drága kincs,
sok fájdalom árán szerzett drága kincs ez a te számodra is. Hallgass meg engem! Jogom van hozzád, mert együtt bűnöztem veled s
mert a jóvátétel törvénye összeköt veled, ha nem is mindörökre, de hosszú, végtelen hosszú időkre. Félsz talán tőle?
Mariska m.: Én nem tudom, mi van velem! Én most nem látlak ugyan, de most nem is úgy érzek veled szemben, mint
egykor... Nem így gondoltam én ezt! Én azért imádkoztam, hogy újból összejöjjek veled s azt hittem, hogy akkor úgy látlak
viszont, mint régen. És most félek!
Béla m.: Mindennek megjön a maga ideje. Az a törvény, mely azt rendeli, hogy egy hajszál se hulljon le fejünkről az Atya
akarata nélkül, bölcsen gondoskodik mindenről, csak meg kell várni az idejét. Nincs jogom hozzá, hogy most lelki atyádként
beszéljek veled, mert ezt a jogot, gyenge pillanatomban, beszennyeztem, lerántottam a sárba, melyről most már tudom, hogy
gőgömnek és elbizakodottságomnak büntetése volt. De ha nincs is jogom, hogy veled lelki atyádként beszéljek, érzem, hogy
kötelességem beszélni veled, mint hasonló elbukott testvéremmel, akinek számadása szintén lebonyolításra vár.
Nekem is volt alkalmam beletekinteni önmagamba, és ha meggondolom, hogy lelkemnek tiszta vágyakozásával mily sokszor
borultam le a tisztaság előtt, annál nagyobb szégyen fog el gyengeségem miatt. De tudod, mit mondok? Ennek a gyengeségemnek
a megismerése, ez adott nekem erőt ahhoz, hogy valójában imádkozzam Üdvözítőmhöz és Megváltómhoz. És ő megtanított
engem csakugyan lélekben és igazságban imádkozni; megtanított a bennem élő törvényt megismerni tisztán, meg nem hamisítva
azt emberek által alkotott dogmákkal. Megtanított belemarkolni a lelkembe és meglátni, mi voltam, mielőtt a Földre jöttem és
vajon eléggé számot vetettem-e életemmel, mint ahogy kellett volna.
Bizony mondom neked: az én szívem is nagyon fájt, s valahányszor a fájdalom egy-egy könnyet sajtolt ki a lelkemből, s
valahányszor téptem magam kétségbeesésemben, hogy miként követhettem el azt, amit elkövettem, — valami
megmagyarázhatatlan érzés mindannyiszor lelki szemeim elé varázsolt téged, akit bűnös emberi értelemben gyűlölni tartoztam
volna. Ez a megmagyarázhatatlan érzés lassanként a szánalom, majd a szeretet érzését keltette fel és erősítette meg bennem
irántad. És most össze vagyok kötve veled; a te munkád újból össze van kötve az én lelkem to vábbi munkájával és az igazságos
jóvátétel útján veled kell mennem. Így akarja ezt a törvény és mert a törvény így akarja, így akarom én is.
Ne félj tőlem és különösen ne félj a következményektől; azokat önmagunk hárítottuk magunkra, az igazság tehát úgy kívánja,
hogy önmagunk oldjuk is fel magunkat átkos hatásuk alól. És Krisztus, a testet öltött irgalom és kegyelem meg fog minket
erősíteni ennek a jóvátételnek a munkájában, ha bízunk Benne és nekünk bíznunk kell Benne. Ne hidd, hogy mindaz, amit Róla
beszéltem neked, nyomtalanul tűnt volna el a lelkedből. Oh nem! Minden igazság, amelyet emberi szavak alakjában
megtévelyedett és megtántorodott szegény lelked számára kimondottam, — itt egy-egy bánatkönnyet készített a lelkedben bűneid
megismerésére és megbánására. Mert az Ő munkájának nem szabad meddőnek maradnia sohasem és a démonok démonának is
meg kell hajolnia az Ő jósága és szelídsége előtt. Ez az igazság volt a te lelkedbe is beültetve; ott dolgozott annak a mélyén
pillanatról-pillanatra az ő megváltó kegyelmének ereje a te bűnbánatod érzésében, amelyet ő oly végtelenül szeret és amelynek
ellenértéke gyanánt megbocsátott már sokaknak, meggyógyította sok-sok elesett testvérét a Földön és megsegíti és megoltalmazza
sok-sok testvérét a szellemi világban is!
Áldom érte Istent, hogy a te bűnbánatod iskolájában megint lelkiatyai feladatot adott nekem s boldog vagyok, hogy ezt a
munkámat elvégeztem. Ismétlem neked: ne félj tőlem, ő azt mondta tanítványainak, hogy az Ő eledele abban áll, hogy azt teszi,
amit az Atya akar, hogy cselekedjék. Erre a táplálékra szüksége van mindannyiunknak egyaránt, s ha ki akarunk elégíttetni az Ő
példája és tanítása szerint, akkor nekünk is azt kell akarnunk, amit Isten akar. Vissza riadsz tőle, lelki szemeid elé varázsolod
mindazokat a megkísértéseket és nehézségeket, melyek rád várnak? Ugyanezt tettem én is és még sem félek tőle, nem szabad
félnem tőle, mert ha nem féltem, amikor meggyaláztam Őt és hivatásomat, úgy nem fogok félni most sem, mikor az Ő akaratából
száll rám a jóvátétel munkája. Az ő kegyelmével akarom azt elkezdeni. Akarj te is, szegény testvérem és fogadd el azt a
reménysugarat, amely most összeköt velem és nyomon fog követni jóvátételed útján.
Mariska m.: Mily borzasztó és mily csodálatos is ez egyszersmind! Oh, ki tudja nekem megmagyarázni, mi ez?! Én nem
értem... Végighallgattalak s mindabból, amit szóltál, csak egy maradt meg tisztán a lelkemben és ez az egy az, hogy össze vagyok
kötve veled, veled, aki után annyira vágyakoztam a Földön, és akit úgy kerestem itt, és akit nem ismertem fel, mert úgy látszik, a
közös bűn válaszfalat emelt közénk. Igazad van, félek tőled. Én nem tudom, mi történt velem. Mintha ki lenne cserélve a lelkem.
Addig, amíg nem találkoztam veled, vágyakoztam utánad; mindig úgy képzeltelek magam elé, mint földöntúli lényt és mióta kö -
zelembe jutottál, félek, borzadok a gondolattól is, hogy össze vagyunk kötve és kétségbeejt a tudat, hogy ez hosszú-hosszú ideig
így lesz.
Mi történt velem? Kicserélték a lelkemet, vagy talán nem te vagy az? Amíg azt hittem, hogy elérhetetlen vagy számomra,
lelkemnek minden vágyakozása benned összpontosult; most, hogy össze vagyok kötve veled, félek tőled és nem szeretlek többé.
Béla m. (sajnálkozva nevet): Meg kell fizetni az utolsó fillérig! Ez a törvény és ez az igazság. Te akarsz beletekinteni ennek a
nagy és felfoghatatlan igazságszolgáltatásnak a részleteibe? Te akarsz válogatni az érzelmekben, melyeket jogod lesz felvenni,
mint a ruhát vagy álarcot, mellyel beléphetsz jövő életed iskolájába? Éppen oly kevéssé van hozzá jogod és erőd, mint nekem
sincs. Én csak abban különbözöm tőled, hogy az együttes jóvátétel szükségességét már beláttam és kértem hozzá az én Uramnak a
segítségét; te ma még nem tartasz ott. Nagyon is könnyű volna a munkám, ha már is ott tartanál, de én nem csüggedek; én az én
igazságos Istenemnek, Atyámnak akaratát akarom teljesíteni.
Hogy összeköttetésünknek mikor lesz meg a kívánt eredménye a te lelkedben is, az megint az Ő kezében van; nekem ebben is,
mint mindenben, alá kell rendelnem magam az Ő akaratának. Nem akarok én tőled most mást, csak azt az egyet, hogy azt a mély
és igazi megbánást, amely lelkedben felébredt és azt átalakította és amely, — mint előbb magad mondád, — bármi áron is
hajlandóvá tett a jóvátételre, ezt ne hagyd a lelkedből kiapadni és ebben ne zavarjon téged az a tudat, hogy össze vagyunk kötve.
Hiszen addig, amíg te is nem fogod érezni lelked mélyéből ennek a szükségességét, úgy sem fogod tudni annak hasznát venni.
Addig csak próbáld meg és bízzál mindeneket az Ő bölcsességére és szeretetére.
Mariska m.: Igazad van. Lásd, mily gyenge vagyok, mily hamar el tudom felejteni, hogy ki és mi vagyok! Nem is lehet
másképp. Most már világosan áll előttem az az igazságos isteni törvény, hogy meg kell fizetni mindent az utolsó fillérig, és hogy
Isten maga sohasem küldi gyermekei számára a szenvedéseket. Én is úgy érzem most, hogy össze van a sorsunk kötve ugyancsak
az ő igazságossága által. Úgy érzem, hogy addig, amíg itt a szellemi világban vagyunk, lesz alkalmam tisztába jönni azzal az
érzelemmel, amelyet irántad újból táplálnom szabad lesz odalent a Földön, és csak ha átérzem, mily nagy jóvátétel lesz veled
együtt haladni és azt mondom reá: igen, elég erős vagyok reá, — csak akkor megyek le.
Ebben a pillanatban világos előttem ez a törvény. Nekem nincs jogomban sem szemrehányást tenni, sem válogatni, nekem csak
irgalomért és erőért könyörögni van jogom, hogy újból el ne tántorodjam. Ezt akarom tenni és megköszönni, hogy össze vagyunk
kötve a bűn által, amelyet együttesen kell jóvátennünk. Krisztus adjon nekünk erőt hozzá, én is Hozzá akarok fohászkodni s kérni
akarom Őt... Van itt egy ember, aki azt mondta, hogy a kereszthez, amelyet viselnem kell, erőt kérjek és abban a pillanatban,
mikor ezt mondta, úgy rémlett nekem, mintha Krisztust láttam volna a kereszttel a vállán, a tiszta, a bűntelen, az isteni Krisztust,
Aki mégis keresztet viselt. Ezek a szavak megkapták a lelkemet; ezeket a szavakat nem akarom elfelejteni. Igen, keresztet viselni,
összeroskadni alatta és újból felállni Krisztus segedelmével. Ez legyen előttünk és akkor képesek leszünk talán mi is mindent
megfizetni és jóvátenni!
Béla m.: Látod, látod, hogy ébredezik lelkedben lassan-lassan az igazság napsugara. Hát vajon ennek az igazságnak kísérő
ereje és áldása mellett oly nagyon nehéz lehet a földi életet magunkra venni? Hiszen ezt az áldást egyedül csak akaratunk
szakíthatja el tőlünk, mi pedig már egészen mást akarunk! Te magad sem ismered magadat gyermek; íme, te sem akarsz mást,
mint amit Isten akar és én ezért áldom, dicsőítem Őt és kérem, könyörgöm az Ő áldását Annak a nevében, Aki a keresztet hordozta
és az Ő lábaihoz akarok menekülni most és mindörökké, Ámen.
Mariska m.: Meg akarom tanulni a keresztviselést. Segíts ebben Krisztusom, hogy elég erős legyek, ha újból le megyek.
Ámen.
Körtagok: Isten veletek.

A BETEGSÉGEK OKA ÉS GYÓGYÍTÁSA

A bűn és a bűnhődés az ember mai állapotában a legfontosabb tényező, melynek jelentőségét nem lehet eléggé figyelembe
venni és minden elhatározásnál és cselekedetnél eléggé méltatni. Láttuk, hogy ez az oka minden tehernek, mely az emberre földi
élete alatt reánehezedik; ez az akadálya annak, hogy az emberi szellem mai állapotából jobb, magasabb és boldogabb állapotba
mindaddig fel nem emelkedhetik, amíg akaratát annak teljes megfeszítésével törvényes irányban munkába nem állította és
szakadatlan munkával mindazt a terhet, amelyet a következmények törvénye reárakott, fel nem dolgozta. Hogy azonban ez
csakugyan be is következhessék, nem szabad az öntudatos munkálkodás ideje alatt újabb terhet magára raknia, nem szabad újabb
bűnt elkövetnie. A bűn jelentősége és a vele járó teher, amint láttuk, a szellem megismerési fokozata szerint különböző;
mindenesetre újabb nagy terhet ró azonban az emberre a már megismert, és megbánt bűnbe való visszaesés, mely folyton
növekedő akadálya az emberi szellem haladásának.
A bűn a törvénnyel való ellentétbe helyezkedés, a megpróbáltatások pedig a törvény megszegésének következményei,
melyeket a törvény kivételt nem ismerő következetességgel ró az emberre. Ha pedig a törvény megszegése az oka az ember
jelenlegi állapotának és környezetének, akkor mindennek, s így az emberi élettel járó betegségeknek okát is a törvény
megszegésében, ebben vagy korábbi életünkben elkövetett bűneinkben lehet csak keresnünk és megtalálnunk.
Röviden összefoglalva tehát: a betegségek is korábban elkövetett bűneink következményei. Közönséges emberi felfogás
szerint ez hihetetlennek tűnik fel, de mégis így van, sőt a bukás, bűn és bűnhődés lényegének megismerése után úgy látjuk, hogy
nem is lehet másképpen.
Ha körültekintünk, azt fogjuk látni, hogy alig van valamely megpróbáltatás a földi életben, mely annyira — mondhatni —
kivétel nélkül sújtana minden embert, mint éppen a betegségek. Nem egyformán, de majdnem minden embert felkeresnek a
betegségek, úgy hogy azok a földi élet soha el nem maradó kísérőinek tűnnek fel. Orvosi tudományunk, gyógyszereink, különféle
gyógymódjaink mindmegannyi bizonyítékát képezik annak, hogy milyen nagy részt követelnek maguknak a betegségek az ember
életében. Hogy a kirívóbb példák egyikére rámutassunk, hány család van, amelynek lelki világát egy-egy tagjának a betegsége
úgyszólván egészen leköti és minden egyéb másodrangúvá vagy még csekélyebb jelentőségűvé törpül számára. Mindez
kétségtelenné teszi, hogy a betegségek okának megkeresése, de még inkább annak a megtalálása igen fontos az emberre nézve.
A szellem állapota, fejlődési fokozata szabja meg azt a környezetet, mely őt azon a világtesten körülveszi, amely fokozatának
megfelel és mindazt magában foglalja, amire neki haladásához szüksége van. De ez a fokozat szabja meg számára mindazokat a
viszonyokat és körülményeket is, amelyek közepette élete a testetöltés után az anyagi világon lefolyik. A szellem fokozata írja
tehát elő azt is, hogy élete olyan módon folyjék le, hogy a világon dívó betegségek hozzáférkőzhessenek vagy sem. A szellem
fokozata és a betegségek között tehát szoros kapcsolat áll fenn.
Mintha hallanánk a kételyeket és ellenvetéseket. Hány elég jó embert látunk a Földön, aki sokat szenved, sokat betegeskedik,
és mennyi — jó embernek alig mondható — éli át az egész életet, aki haláláig alig betegeskedett! Csakhogy ennek a kérdésnek
tárgyalásánál sem szabad szem elől tévesztenünk azt, hogy az ember nem először él a Földön, hanem ezt az életét itt már több élet
előzte meg. Minden előtte fekvő életét a testetöltés előtt a szellem maga ismerni szokta, megmutatják azt neki mielőtt a testet
magára veszi. Ha a földi élet elvállalása alkalmával a szellem már tudatára jutott annak, hogy őt bűnök terhelik, hogy ezeket a
bűnöket megfelelő terhek, szenvedések és betegségek elvállalásával kell jóvátennie, akkor erős elhatározással magára ölti a földi
testet, hogy a szenvedéseket elviselje és ezzel adósságát megfizesse. A megismerésnek ilyen fokán álló szellem akarata teljes
megfeszítésével híven kitart az elvállalt úton, jó ember lesz embertársai szemében és türelmesen viseli el sorsát, mert bár öntudat-
lanul, él benne az az elhatározás, melyre mint szellem a testetöltés előtt jutott. A megismerés csekélyebb fokán álló vagy olyan
szellem, ki félénkebb és nem mer magára nagyobb terhet vállalni, nagyobb részletekben törleszti le tartozását, könnyebb
életkörülmények közepette folytatja le a földi életet, nem szenved annyit, de nem is fizet le annyit adósságából.
Ha azután a szellem a lefolytatott földi életek alatt annyira jutott megismerésében, hogy akarata megfeszí tésével az őt terhelő
bűnök jóvátételével nagyot haladt és számára már az anyagi világnak az a szférája többé nem szükséges, amelyben az emberek
betegségeknek még ki vannak téve, akkor ebből a légkörből ki is fog emelkedni és ott, ahova ekképp felemelkedik, be tegségeknek
többé nem lesz kitéve. Így függnek össze a betegségek az ember szellemi fokozatával.
Azt lehetne mondani, hogy a betegségeknek többé-kevésbé türelmes elviselése kétségtelen jele az ember szellemi fokozatának,
de egyszersmind annak is, hogy mennyit tett már meg abból az útból, amely őt a betegségek lehetőségének légköréből hivatva van
tisztább és boldogabb légkörbe vezetni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a felfelé haladó szellem a zúgolódás és panaszkodás
egyetlen szava nélkül képes eltűrni a betegségekkel járó szenvedéseket! Hiszen a Földünk légkörébe utalt szellem erre még akkor
sem igen lesz képes, ha az adósságának már az utolsó részletét fizeti vissza. Hiába, az ember csak ember marad mindvégig. De
még a kínzó fájdalmak közepette is meg lehet ismerni azt a szellemet, amely előbbre jutott már a szenvedések golgotáján át. Ez, ha
koronkint elhagyja is ajkait egy-egy panaszos szó, ha felszisszen is a csapások alatt, azért nagyjában mégis csak annak az erős
elhatározásnak jegyében fogja az életet lefolytatni, amely őt a testetöltés előtt nagyobb teher elvállalására és annak türelmes
elviselésére késztette. És azok a feljajdulások, melyeket a fájdalmak és szenvedések sajtolnak ki a szegény szenvedőből, nem
fogják haladását meggátolni, ha különben jól teljesítette a Földön feladatát.
Szoros kapcsolatban van a most tárgyalt kérdéssel a betegségek gyógyítása is. Lehet-e a betegséget gyógyszerrel gyógyítani?
És ha lehet, akkor milyen összefüggés van a gyógyulásnak az ember fokozatával és rendeltetésével?
Nem akarunk a gyógyítások különféle rendszereinek részletes taglalásába bocsátkozni, az túlmenne fejtegetéseink körén; csak
nagyjában arra kell utalnunk, hogy a különféle gyógymódok szakadatlanul váltakoznak és nagy arányokban figyelve meg azokat,
azt látjuk hogy azok szintén a fokozatos fejlődés törvényének vannak alávetve.
Minél előbbre jutott a szellem rendeltetése útján a Földön, annál világosabb lesz előtte, hogy a betegségek és egyéb
megpróbáltatások nem bírnak olyan jelentőséggel, hogy azok egész gondolatvilágát és összes érzelmeit teljesen lefoglalhassák és
mindig fog maradni valami benne, ami nincsen teljesen alávetve a szenvedések befolyásának, ami képessé teszi, hogy gondolatait
és érzéseit tisztább és magasabb szférába emelje és onnan merítsen magának szellemi táplálékot és erőt a reá nehezedő teher
elviseléséhez. Aki erre képes, az minden gyógyszer segítsége nélkül is meggyógyulhat, mert onnan merít, ahol betegségek és
gyógyszerek már nincsenek, mert kinőtt abból a fokozatból, ahol még az ilyen drasztikus eszközök erkölcsfejlesztő hatására
szükség van. De ilyen esetek az emberiség mai fokozatában csak igen ritkán fordulhatnak elő. Vannak azonban már jelenleg is
klasszikus példái az anyagi gyógyszerek nélkül való gyógyításnak. Ilyen a delejezés, vagy amint Messmer mondta, az állati
delejesség alkalmazása. Messze vezetne minket, ha a delejes gyógymód részletes ismertetésébe bocsát koznánk, csak éppen
megemlítjük, mint olyan gyógyító módot, amelynek alkalmazásánál anyagi gyógyszerre nincs szükség.
Még szembeötlőbb példáit szolgáltatják az anyagi gyógyszerek nélkül való gyógyításnak az amerikai »christian science«
(keresztény tudomány) követőinek sikeres gyógyításai. Ennek a módszernek az az alapja, hogy a gyógyító a betegben azt a hitet
igyekszik felkölteni, hogy a betegség nem igazi állapot, hanem csak az emberi lét tökéletlen felfogásának következménye, mert
Isten nem teremtett betegséget és ha megtisztítjuk lelki világunkat és összhangba igyekszünk kerülni az isteni törvénnyel, ha
lelkünket bizalommal fel tudjuk imáinkban emelni Istenhez, akkor minden gyógyszer nélkül megszabadulhatunk a betegségtől.
Amerikában, Angliában, sőt Németországban is sok követője van ennek a tannak, mely Krisztus szeretet-törvényét ismeri el
legtöbb törvénynek és azt igyekszik mindenben híven alkalmazni. Az elmúlt borzalmas világháború éppen ellenkező irányba
terelte az emberiség gondolatait és így e tiszta szellemi gyógyításnak tevékenységi köre nagyon megszűkült, de mielőtt még a
háború borzalmai reánk zúdultak volna, volt alkalmunk számtalan olyan esetről hallani, sőt olyan esetet meg is figyelni, amelyben
a hit felköltése mellett és az ima segítségével minden gyógyszer nélkül súlyos betegség talált orvoslást.
A »christian science«-nek több milliót kitevő követője van. Ezek az emberek a legszigorúbb erkölcsi elvek szerint élnek és
minden gyógyszer alkalmazása nélkül hittel és imával olyan gyógyításokra képesek, amelyek minden elfogulatlan embert méltán
bámulattal töltenek el.
Hogy azonban a tisztán szellemi módon való gyógyításnak még nem érkezett el az ideje, az kitűnik már abból is, hogy a
»christian science« néhány milliónyi követőjével szemben sok száz millió ember áll, aki nem hisz a szellemi gyógyítás
lehetőségében és szerencsétlennek érezné magát, ha nem anyagi gyógyszer segítségével kísérelhetné meg gyógyulását.
Van sok más módja is a gyógyításnak, mely szintén nem alkalmaz anyagi gyógyszert; ezrekre megy azoknak a
megkönnyebbült betegeknek a száma, akik ezeknek a különböző gyógymódoknak a sikereiről tanúskodhatnak. De nem az a
célunk, hogy az egyik vagy a másik mellett lándzsát törjünk, csak arra akartunk reámutatni, hogy a betegségek sikeres orvoslá-
sához anyagra, azaz anyagi orvosságra nincs okvetetlenül szükség, mert a betegségek mélyebben fekvő okának felismerése és az
ok megszüntetése a legsikeresebb gyógyító módszer és ha az októl megszabadultunk, az okozat: a betegség alól is szükségképp
meg kell szabadulnunk.
Minden, így a betegségek gyógyításának a módszere is, a fejlődés törvényének van alárendelve. Meg lehet állapítanunk, hogy
azok a nagy tömegű orvosságok, amelyeket a betegeknek száz év előtt be kellett venniük, ma már csekélyke adagokra apadtak le;
ha már a különféle hasonszenvi gyógyító módszerektől eltekintünk is, amelyek az anyagi alkotó részek csekélységénél fogva a
szellemi gyógyítás iránya felé való haladásról tanúskodnak. A fokozatos fejlődés során azok a módszerek fognak felülkerekedni,
amelyek minden gyógyszer nélkül is sikereket tudnak felmutatni. De a betegség lehetőségének teljes megszűnéséről csak akkor
lehet majd beszélni, ha a Földünkön élő szellemcsoport maga odafejlődött, hogy hatályon kívül helyezte azokat a mélyen fekvő
szellemi okokat, amelyek a betegségeket, mint okozatot előidézték. A bűn és bűnhődés törvényéről kifejtettek minden ilyen irány-
ban felvetett kérdésre megadják a feleletet.
Az élet fogalmának ellentétét az ember a halálban látja, mint az egészség ellentétét a betegségben. A betegség és a test halála
pedig szoros kapcsolatban áll egymással; amikor tehát a betegségekkel foglalkozunk, nem lehet a halál tárgyalása elől sem ki
térnünk.
Az ismételt testetöltések láncolata, ha azt felfogni és elhinni képesek vagyunk, a földi életet bevégző halál szomorú
jelentőségét nagyon leszállítja. Ha egyéniségünk magva, érzéseink, eszünk és értelmünk forrása nem szűnik meg a test halálával,
hanem azután is tovább él, működik és fejlődik, akkor a megsemmisülés borzalma nem nehezedik annyira reánk és nem kell többé
szorongó érzésekkel foglalkoznunk a halál gondolatával. És ha egy lépéssel még tovább megyünk és elfogadjuk azt is, hogy abban
a láthatatlan világban, amelybe a halál után jutunk, tehetségünk és akaratunk kifejtését igénylő olyan munka vár reánk, amely még
sokkal inkább ki fogja tölteni egész lényünket, mint azt a földi élet feladatai kikötötték, akkor létezési formánknak az az
elváltozása, melyet halálnak nevezünk, még kevesebb aggodalmat vagy borzalmat fog okozni.
A fokozatos fejlődés törvénye a jóvátétel során mindinkább enyhíteni fogja azokat a válságos megpróbáltatásokként reánk
nehezedő terheket, melyeket, mint következményeket, felváltva a születés és halál formájában kell elviselnünk. Igen, születés és
halál formájában, mert a szellemre nézve az ember születése halált jelent, mert megszünteti számára a szellemi életet, a halál pedig
születést, mert ezzel a szellemi élet újra megkezdődik. E kétféle születésnek és halálnak is megvan a maga célja és rendeltetése,
mely akkor töltődik be, ha korábbi hibák jóvátétele és az emberi szellem ezzel kapcsolatos fejlő dése is bekövetkezett. Mert a földi
élet minden megpróbáltatásának mélyen fekvő célja a jóvátétel és a haladás!
Ha e kettős célt a megpróbáltatások, tehát a betegségek is elérték, akkor meg fognak szűnni, mert cél nélkül semmi sem állhat
fenn. Ugyanez áll a születés és a halál borzalmaira nézve is. Mindaz azonban csak fokozatosan következhetik be, így kívánja ezt a
törvény. Szellemi fejlődésünk során tehát fokozatosan fognak megkönnyebbülni a betegségekben rejlő megpróbáltatások terhei, és
megismerésünk tágulása és mélyülése enyhíteni fogja azokat a lelki megrázkódtatásokat is, melyeket a születés és halál szokott
előidézni.

A TEREMTŐ ÉS A TEREMTÉS VISZONYA EGYMÁSHOZ

Eddigi fejtegetéseinkből kérlelhetetlen logikával merül fel a szükségessége e kérdés tárgyalásának, amelyre mindaz, amit már
kifejtettünk, a választ is magában foglalja. A szellemi vezetőink által kinyilatkoztatott és a szellemi világból bemutatott példákkal
be is bizonyított tan sarkpontja, melyen az egész tan a maga következetességében nyugszik: az Istenbe vetett hit. Ha ezt
kikapcsolnák belőle, akkor az egész menthetetlenül összeomlanék. Az Istenbe vetett hitet tehát, mint a spiritista világnézet
elengedhetetlen alaptételét — amennyire Istenről magunknak fogalmat alkotni képesek vagyunk — fejtegetéseink körébe szintén
be kell vonnunk.
Bukásaink sorozata olyan messzire vitt el minket a Teremtőtől, de már maga a tökéletlen teremtés kor látolt képességei is
annyira gyengék az abszolút tökéletesség felfogására és megértésére, hogy Isten lényének és tulajdonságainak a fejtegetése itt
nevetséges vakmerőség volna. Szellemi vezetőink, akik sokkal közelebb vannak Istenhez, mint mi, meg sem kísérlik ezt a
lehetetlenséget, sőt tovább mennek és nyíltan bevallják, hogy Istent, a mindenhatóság alkotóját a maga véghetetlen nagyságában
teremtett lény felfogni és megérteni képtelen. Hogy azonban a megértéshez legalább közeledhessünk, azoktól a téves fogalmaktól
igyekeznek minket megszabadítani, amelyeket maguknak az emberek Istenről alkottak és amelyek egész lényével ellentétben
vannak.
Krisztus úgy tanította, hogy Isten alaptulajdonsága a szeretet. Minden olyan tulajdonság tehát, amely ellenkezik a szeretettel,
mint a harag vagy a bosszúállás, nem lehet Isten tulajdonsága. A zsidóknak a haragvó, büntető Istenről alkotott fogalma tehát
tévedés volt. Isten alkotta a következmények törvényét, mely a bűn büntetését is magában foglalja, de ezt a büntetést nem a
bosszúálló Isten zúdítja a bűnösre, hanem a bűn elkövetője ütközik bele a törvénybe, amelynek megsértése jár a büntetés
fogalmának megfelelő következménnyel, és éppen abban nyilatkozik meg a legfényesebben az isteni szeretet, hogy a büntetésnek
tulajdonképpen nem is a megtorlás a célja, hanem a bukott szellem megtisztítása és az elhagyott, jó útra való visszaterelése.
Hiába akarta magát a teremtés Teremtőjétől elszakítani, hiába süllyedt az egymást követő bukások következtében le annak a
fokozatnak a mélységéig, ahová Földünk tartozik, hiába jutott el némelyik odáig, hogy tagadja még Isten létezését is, mindez az
örök szeretet lényét és természetét még elhomályosítani sem képes. Amikor Isten a bukott teremtések számára megalkotta azt a
törvényt, amely hivatva van azokat eredeti rendeltetésük útjára visszatéríteni, hogy ugyanazt a célt érhessék el egykor, amelyet
minden teremtés számára kitűzött, — akkor ennek az alkotásnak is csak az volt az indító oka, ami lényének alapját képezi: a
szeretet.
Hogyan szabadulhatna meg a teremtés azoktól a reá nehezedő terhes következményektől, melyek életét elkeserítik és őt talán
kétségbeesésbe is döntik, ha Isten a csalhatatlanul működő törvényt nem úgy alkotta volna meg, hogy az ne csak a jóvátételt
végezze el, hanem a teremtést minden ellenkezése dacára ki is ragadja siralmas helyzetéből és őt ellenállhatatlan hatalommal te -
relje a számára kitűzött cél felé! A törvénynek ez a működése azonban csak akkor fog igazán bekövetkezhetni, ha a bukott
teremtés akaratát a haladása elé tornyosuló akadályok leküzdésére szintén munkába állította, ehhez pedig szükséges, hogy az
eddigi rosszra irányzott akarat letörjön, a teremtés belássa, hogy az eddig követett irányban nem tud célt érni, nem képes
boldogulni. Ez a célja azoknak a többé-kevésbé terhes megpróbáltatásoknak, amelyek az emberre a földi életben rendszerint
reánehezednek. Ha ez a jobb belátás akár már a földi élet alatt, akár az azt követő szellemi életek egyikében bekövetkezett, akkor
nincsen célja további megpróbáltatásoknak, és ha már a teremtés akaratát jó irányban munkába állította és ennél a munkánál
minden kísértés dacára híven ki is tart, akkor nem lesz többé azoknak kitéve és megérett arra, hogy a fejlődés létráján egy fokkal
feljebb emelkedjék.
Így látva a bukott teremtések számára alkotott törvény működését, nem kell-e elfogadnunk szellemi vezetőink kijelentését,
hogy Isten lénye a szeretet lévén, a bukott teremtések számára alkotott törvény alapgondolata és indító oka is csak a szeretet, mely
az Isten végtelen bölcsessége szerint legalkalmasabb eszközt adta segítségére, mellyel rendeltetését, a tökéletességet és teljes
boldogságot okvetetlenül el kell érnie?!
Szellemi vezetőink úgy igyekeznek a bukottak számára alkotott törvényt megmagyarázni, hogy Isten alaptulajdonsága: a
szeretet, a bukottak számára kegyelemmé változott át. Pál apostol is úgy állította be a Krisztus tanításával és példaadásával
kezdődő új korszakot, mint a törvény eddigi korát követő kegyelem korszakát. A nagy apostol annak a viszonynak a helyes
megismerése mellett tette ezt, amelybe a bukott teremtések bukásuk után az Atyával szemben jutottak; csak kegyelem nem a
Krisztus földrejövetelével kezdődött, hanem a kegyelem már a bukás után azonnal működni kezdett, de az emberiség csak akkor
ébredhetett ennek a kegyelemnek a tudatára, amikor oda fejlődött, hogy Krisztus tanításának korszaka már bekövetkezhetett. Ezért
mondotta már Krisztus, hogy az Atya szeret titeket, hogy az Atya jobban örül egy megtért bűnösnek, mint kilencvenkilenc
igaznak, stb.; hiszen a kegyelemmé átváltozott szeretet nem is érezhet másképpen.
Krisztus a maga klasszikus egyszerűségében találóan jellemezte azt a viszonyt, mely a Teremtő és a bukott teremtések között
fennforog, amikor Istent Atyának, bukott gyermekei atyjának nevezte. Az atya és gyermek közötti viszony nem lehet az emberekre
nézve idegen fogalom, azt megérthette mindenki. És milyen más az Isten fogalma Krisztus tanítása szerint, mint a zsidók addigi
fogalma a büntető, haragvó és bosszúálló Jehováról.
Ma sem vagyunk képesek más fogalmat alkotni Istenről, ma is csak úgy jutunk közelebb az igazsághoz, ha megállunk annál a
meghatározásnál, amelyet Krisztus adott Róla. A világ ugyan nagyot haladt Krisztus óta, az emberek ismeretei nagyon kibővültek,
sokat feltártak és hasznosítottak az addig elrejtett természeti erőkből, de ha azt vizsgáljuk, hogy a Krisztus által tanított erkölcsi
törvények irányában haladt-e azóta a világ igazán előbbre? akkor szomorúan kell megállapítanunk, hogy ez nem történt meg. Így
igazán egyetlen lépéssel sem jutván közelebb rendeltetésünk útján, nem közeledtünk Istenhez sem, és így ma sem vagyunk
képesebbek Isten lényét és természetét felfogni, mint azt Krisztus idejében tehettük volna. Nem marad tehát más számunkra, mint
hogy megelégedjünk azzal a meghatározással, melyet Krisztus adott Istenről az embereknek.
Bármilyen naivnak tűnjék is fel tehát, hogy a világról és rendeltetéséről alkotott felfogásunknak alapját nem tudjuk másképp
megtalálni, mint hogy az egész mindenséget és alkotóját az atya és gyermekei között fennforgó viszony hasonlata alapján
igyekezünk megérteni, mégsem tehetünk egyebet, mert hiányzanak számunkra még a megközelítő fogalmak is arról a véghetetlen
nagyságról, mely minden létezőt alkotott, azt élteti, fenntartja és szemeink előtt feltáruló, végtelen mindenséget bölcs törvényeivel
rendeltetése útján végcélja felé tereli.
Ezért utalták még olyan istenhívő, nagy elmék is, mint aminő Kant volt, ezt a kérdést a tudás köréből a puszta hit körébe; de a
mi felfogásunk szerint a hit és a tudás határát nem szabad ilyen élesen megvonni. A körünkben kifogástalan médiumok útján
közvetített szellemi nyilatkozatok mindmegannyi bizonyítékát szolgáltatták annak, hogy Istennek, mindnyájunk atyjának
elismerése elengedhetetlen feltétele a szellem igazi haladásának, enélkül igazi fejlődés a szellemi világban lehetetlen. Minderről
természetesen a szellemi tapasztalás útján, gyakorlati úton rendszerint csak akkor győződhetik meg, ha a testet már levetette;
nekünk azonban, akiknek erről médiumaink útján a szellemek előadásából szintén gyakorlati úton lehetett tapasztalásokat
szereznünk, nem tehet többé kétségünk; és rendíthetetlenül el is fogadjuk Krisztus meghatározását, Isten gyermekeinek valljuk
magunkat, és ebből kiindulva, igyekszünk tudásunkat bővíteni és mélyíteni, érezvén, hogy enélkül minden tudásnak hiányoznék a
szilárd alapja.
Minél távolabb van tőlünk Isten, annál inkább tartózkodnunk kell attól, hogy őt korlátolt fogalmaink körébe vonva,
végtelenségét és abszolút tulajdonságait meghatározni igyekezzünk. Nem tehetünk tehát egyebet, mint hogy megelégedjünk
Krisztus meghatározásával és ismerjük el Istent mindnyájunk Atyjának és minden gyermekét testvérünknek.
Ezzel egyelőre ki is van merítve minden, ami a Teremtő és teremtés közötti viszonyból az emberi szellem számára megtudható
és felfogható. És mert éppen ilyen szűk korlátok közé vannak fogalmaink szorítva, tartózkodnunk kell attól, hogy a véghetetlent
véges és szakadatlan változásnak alávetett fogalmaink szerint ruházzuk fel olyan tulajdonságokkal, mint aminőkkel emberek bír-
nak. Az egyetlen lehetséges és az ember számára felfogható meghatározást Krisztus adta nekünk a szerető Atyában, elégedjünk
meg ezzel és ezt fogadjuk el lényünk és életünk kiinduló pontjául. Minden egyéb, többi ismereteinkkel együtt, a jövendő
fejlődésnek van fenntartva. Ebbe bele kell nyugodnunk.
És ezzel máris nagy lépést tettünk előre. Ha Isten gyermekeinek érezzük magunkat, ha engedelmes gyermekei akarunk lenni,
ha életünket az ő törvényei szerint akarjuk berendezni, ha szakítani akarunk és szakítunk is korábbi életünk törvényellenes
irányával, ha vissza akarunk térni a bukásunkkal elhagyott atyai hajlékba: akkor mindazt megtettük, amit az Atya tőlünk, gyenge
emberi szellemektől elvár és ami elengedhetetlen feltétele szellemünk igazi haladásának. Ezzel helyreállítottuk a bukásunkkal
megzavart viszonyt Atyánkkal, Teremtőnkkel és elhárítottuk azokat az akadályokat, amelyek haladásunkat eddig gátolták és
számunkra a durva anyagi világot a maga szenvedéseivel és tökéletlen viszonyaival elengedhetetlen szükségessé tették. És minél
tökéletesebben éljük bele magunkat az atya és a gyermek közötti viszonyba, minél engedelmesebben vetjük alá magunkat az atya
törvényeinek, annál közelebb jutunk a fejlődésnek ahhoz a fokozatához, mely kiemel minket az anyagi világok légköréből,
számunkra magasabb világok szféráját nyitja meg és teszi a további haladás törvényes légkörévé.

A HIT SZÜKSÉGESSÉGE
A Teremtő, és a teremtés közötti viszonyból szükségképpen következik, hogy az emberi szellemnek haladásához
elkerülhetetlenül szüksége van a hitre, mely őt az Atyával összekapcsolja és arra készteti, hogy magát az isteni törvénynek
alárendelje. Az Istenbe vetett hit ismerteti el az emberrel a törvény követésének feltétlen szükségességét, mert aki nem hisz
Istenben, az nem is rendelheti magát alá annak az erkölcsi törvénynek sem, amelynek kútforrása Istenben van.
Számtalan példáját láttuk üléseinkben annak, hogy az Istenbe vetett hit szerzi meg legbiztosabban a szenvedő szellemeknek azt
a megnyugtatást és azt a világosságot, mely kibontakozásukhoz szükséges. Enélkül nem tud a szenvedő odaát sorsába
belenyugodni, hanem tovább vergődik. Az Istenbe vetett hit vezet csak a nagy erkölcsi törvény megismeréséhez, mely ellen a bu-
kott teremtések vétettek és vétenek. Ez tölti el őket megnyugvással, hogy a felidézett következményeket el kell viselniük, ez ad
nekik reménységet, hogy ellentétes pályájukon megfordulván, állapotuk és sorsuk is majd jobbra fordul és vége lesz
szenvedéseiknek.
Az emberiség az utóbbi századokban nem olyan irányban haladt, amely az Istenbe vetett hitet az igazi haladás egyik
feltételének ismerte volna el, sőt ellenkezőleg, a hit, mint értéktelen maradványa a múltnak, felesleges és nevetséges régiségként a
lomtárba került. És mi lett az eredménye? Nézzünk csak körül és megkapjuk a feleletet. Nagyra nőtt az anyagias felfogás, tagadása
mindennek, amit az érzékek útján megismerni nem lehet. Mélyre süllyedt az erkölcsi érzés, amely a pénz és a hatalom
egyeduralmát látszik már-már megteremteni. Ebből szükségképpen az anyagi jólét után való kizárólagos vágyakozásnak és a
különböző anyagi sorsban levők elkeseredett harcának kellett következnie. A pénz és a hatalom bálványozása szülte a legborzasz-
tóbb világháborút, mely mérhetetlen szenvedést zúdított az emberiség javarészére és amelynek pusztításait még most sem
tekinthetjük át. Mindez az Istenbe vetett hit hiányának és az erkölcsi törvény tagadásának kikerülhetetlen következményeképp
állott elő.
Sem az istentagadás, sem az emberi ésszel kicirkalmazott törvények, sem az állami és társadalmi szervezetek nem fogják
kivezetni az emberiséget abból az erkölcsi süllyedésből, amelybe immár jutott; hiszen azok szakadatlan változásaikban már
születésükkor magukon viselik az elmúlás bélyegét. Egyedül csak az Istenbe, az örökkévalóba vetett hitnek és a soha el nem múló
erkölcsi törvénynek van meg a tisztító ereje, mely képes az emberiséget és az egyéneket a posványból kisegíteni és az igazi
haladáshoz szükséges biztos talajra állítani.
Ennek a hitnek szükségességét tanítják, mint már ismételten kiemeltük, szellemi vezetőink üléseinkben és szakadatlanul
mutatnak be megrendítő példákat az ellenkező gondolatok, érzések és cselekedetek következményeinek szemléltetésére.
Ilyen üléseken az imádkozás kérdésének szükségképpen előtérbe kell nyomulnia, mert az Istenbe vetett hitből logikusan
következik az, hogy a parányi emberi szellem felemelkedni igyekezzék legalább gondolatban ahhoz a véghetetlen nagysághoz,
melynek mindent, még életét is köszönheti. És nevessen bár felette az úgynevezett »modern« istentagadó ember, az üléseinkben
tapasztaltak alapján megállapíthatjuk, hogy hit és imádkozás nélkül a szenvedő testvér nem szerezhet magának a szellemi világban
megkönnyebbülést.
De nem is lehet ez másképpen. Ha van a világnak ősoka, megteremtője, akkor ezt a teremtő és fenntartó hatalmat a
teremtésnek a maga véghetetlen nagyságában el kell ismernie, különben ellentétbe kerül Vele és azzal a törvénnyel, mely a
teremtett mindenséget kormányozza. Istenből és a mindenséget fenntartó törvényéből vajmi keveset képes a parányi ember
megismerni, de ha mégis erre a véghetetlen hatalomra akar támaszkodni, ezt csak úgy teheti, ha hisz Benne és módot keres arra,
hogy Vele kapcsolatba léphessen. Istent a véghetetlen nagyságot nem ismerheti meg, de szellemét forró imában felemelheti Hozzá
és minél tisztább vágyakozással és áhítattal teszi ezt, annál közelebb juthat, legalább pillanatokra, vágyakozása tárgyához.
Az ember bukott szellem, akit itt a Földön még az anyagi test is elválaszt a szellemi élet igazságaitól. Ha tehát üléseinken azt
tapasztaljuk, hogy a bukott szellemeknek imádkozniuk kell, hogy az őket környező posványból kiemelkedhessenek, akkor a földi
embernek még inkább szüksége van az imára, akit anyagi test választ el a szellemi környezettől.
De hát mi is az imádság? Az ima a szellem felemelkedése Istenhez. Tárgya lehet kérelem, hálaadás vagy egyszerűen
fohászkodás, mely abból a vágyakozásból fakad, amely a teremtést Teremtőjéhez vonzza.
Az imát az emberszellem különböző fejlettségi fokához képest három fő csoportra lehet osztani.
Az elsőbe azok az imádságok tartoznak, amelyeket egyszerű gyermeki felfogással azok intéznek Istenükhöz, akik még
nincsenek tisztában az ember tulajdonképpeni rendeltetésével és azt hiszik, hogy minden jó vagy rossz esetenkint Isten önkényes
elhatározásának a következménye. Ezek Istentől kérik és várják nemcsak a mindennapi kenyeret, hanem tőle vélik
lekönyöröghetni a megpróbáltatásoktól való megszabadulást is. Isten szabadítsa meg őket betegségeiktől, Isten védelmezze meg
őket ellenségeiktől: egyszóval, szerintük mindent Istennek kellene érettük és helyettük megtennie. Ezek a gyermekes felfogású
emberek erős hittel eltelve fordulnak Istenhez, de ha azután azt tapasztalják, hogy kérelmük nem mindig vagy talán éppen csak
igen ritkán vezet szerintük sikerre, akkor abba a veszedelembe jutnak, hogy hitük meginog, főleg ha nem képesek önmagukban és
a következmények törvényében megtalálni azokat az akadályokat, melyek kérelmük meghallgatását és teljesítését gátolja. Ezek
távol vannak attól, hogy megismerték volna már, hogy Isten törvényei által kormányozza a mindenséget, hogy ezek a törvények
emelik és támogatják azokat, akik a törvénybe csatolódva haladnak útjukon, de lesújtanak azokra, akik a törvénnyel ellentétbe
kerültek, hogy a törvényt ekként megismervén, az ellentétes irány elhagyására és a törvény követésére határozzák el magukat.
Ezek a naiv gondolkodású emberek tehát még nem tudják, hogy bár minden Istentől származik, megpróbáltatásaik és betegségeik
mégis csak annak a következményei, hogy Isten törvényével jöttek ellentétbe, és hogy az ekként felidézett következmények súlya
alól csak úgy szabadulhatnak, ha hibájukat belátván, a következményeket megnyugvással viselik el és akaratukat a törvény által
előírt feladatok elvégzésére munkába szólítják. Mert Isten nem szánt egyetlen teremtésnek sem szenvedést vagy betegséget,
hanem a teremtés idézte azt elő törvényellenességével.
Aki már eddig a megismerésig jutott, az nem fogja többé azt kérni Istentől, hogy távolítsa el tőle a szenvedéseket, hanem csak
azt kérheti, hogy adjon neki erőt a szenvedések elviseléséhez, mert már tudja, hogy a szenvedések, bármilyen súllyal nehezedjenek
is reá, egyrészről a múlt hibáinak jóvátételére valók, de más oldalról és főképpen megtisztulásának és szellemi haladásának
leghathatósabb eszközei. Ez tehát második fajtája az imádságnak, amelyben az ember már nem kér egyebet, mint erőt és segítséget
törvényes feladatai elvégzéséhez és erkölcsi haladásához.
A harmadik csoportba azt a tiszta vágyódást kell soroznunk, amely az emberi szellemet minden kérelem nélkül emeli fel
Teremtőjéhez, mert érzi hozzátartozását és azt is, hogy életének benne van a kútforrása, mely őt táplálja és képessé teszi arra, hogy
rendeltetése útján előbbre jusson, és végcélját egykor elérhesse. Az ember ilyen tiszta felfohászkodásra mai fejlettsége állapotában
alig képes, és ez csak igen ritkán történhetik meg. Az ilyen imádság csak további fejlődésünk során válik majd osztályrészünkké.
Az imádság e három fajából kivehető az Istenbe vetett hit hatása is, amint az még a kívülállók előtt is felismerhető módon
jelentkezik. Istenben hisz az a naiv lélek is, aki tőle kéri a mindennapi kenyeret, meg a szenvedésektől és megpróbáltatásoktól való
szabadulást. Ha hite annak dacára sem rendül meg, hogy kérelme csak igen ritkán teljesül, akkor ebből olyan nagymértékű meg-
nyugvásnak kell kiváltódnia, mely őt okvetlenül előbbre viszi rendeltetése és szellemi haladása útján. Ebben az állapotban már
csak a második fajta imádságot fogja úgy a maga, mint hozzátartozói érdekében Istenéhez intézni. Minden további megpróbáltatás
dacára erős hittel igyekszik majd, szellemi értelemben véve, előbbre jutni, mert már tudja, hogy minden úgy van számára jól,
ahogy van. Nem roskad össze az élet megpróbáltatásai alatt, nem érzi már olyan elviselhetetlennek a szenvedéseket, mint azelőtt
és tekintete akkor is Istenéhez fordul, amikor felszisszen a fájdalmak alatt.
Hogy az élet rögös útján mikor ér el az ember odáig, amikor már kinőtt a számunkra még törvényszerű megpróbáltatások
szükségessége alól, azt ma még nem vagyunk képesek megállapítani. Azt azonban már tudjuk, hogy az Istenbe vetett hit és
bizalom, mely pedig folytonos megpróbáltatásoknak van kitéve, elengedhetetlen feltétele szellemi haladásunknak és jövendő
boldogulásunknak.
*
Bármilyen összefüggő egészet képez is az Istenbe vetett hit világnézetünkkel, mely nélkül az hiányos és tökéletlen volna, és
nem lenne képes minden felvetődő kérdésre a feleletet akképp megadni, amint azt megismerésünk világánál tapasztaljuk: az
anyagias gondolkozású és az érzéki megfigyelésekre, mint kizárólagos forrásra esküdők mégsem lesznek képesek ezt az elmon-
dottak dacára sem elfogadni. Ismerjük ellenvetéseiket, nem egyszer volt alkalmunk látni szánakozó mosolyukat, mellyel a hittel
eltelt ember szavait fogadták és nyomban visszautasították; pedig ha elfogulatlanul gondolkodnának a kérdésről és nem
helyezkednének eleve tagadó álláspontra, akkor szemeikbe ötlenének a következők. Minden bölcsészeti rendszer, bármilyen
fényes elme állította is azt össze, csak múlandó hatást képes az emberiségre gyakorolni, megállapításait az utódok részben
megdöntötték, részben módosították. Ez a fejlődés törvényéből folyik, mert ami él, annak fejlődnie kell, és azt az életet, amely
többé nem fejlődik, mert a tökéletességet már elérte, szemünk még nem képes meglátni. Azt vethetnék fel ezzel szemben, hogy a
Földön uralkodó vallások is többé-kevésbé ellentétben vannak egymással. Nem tagadjuk, hogy ez így van. Csak egyben egyeznek
meg mindannyian, hogy a mindenséget valamely egység teremtette. Már magáról az egység tulajdonságairól széjjelmennek a
fogalmak. Istennek, az ősforrásnak létezése az egyetlen, fogalom, amely szilárdan áll, ha tulajdonságaira nézve nem is tudnak a
vallások megegyezni. A tudomány, benne a bölcsészet, meg minden vallás is, utóbbi az ősforrás létezésének elfogadásától
eltekintve, változó, fejlődő vagy visszafejlődő mozgásban van, csak a vallások magva, Isten áll szilárdan és változatlanul e mozgás
közepette. Ezt nem lehet, nem szabad tagadni. Nem szabad a választó falat felállítani és megerősíteni, mely ezt a fogalmat az
emberi tudás szakadatlanul változó tartalmától elválasztani látszik. Ellenkezőleg, hozzá kellene látni a lerombolás munkájához,
hogy tudásunkat arra az egyetlen szilárd alapra fektessük, amely, ha nem is láthatjuk azt meg véghetetlen nagyságánál és
látóképességünk korlátolt voltánál fogva, mégis létezik, mert mindennek, ami van, okának kell lennie.
Igen tanulságos az egyik legnagyobb gondolkodónak, Kantnak fejlődését megfigyelni, ki világnézetének számtalan
átalakulásán át haladt a józan ész bírálatának megírásáig, mellyel azonban tulajdonképpen csak az em beri tudás eszközeinek a
megállapításáig jutott, és a műveiben megnyilatkozó értelmi erő és nagy tudás dacára, a továbbfejlesztést, a tudás tartalmának
gazdagítását az utódokra volt kénytelen hagyni, amint ezt nyíltan be is vallotta.
Ha tehát most az emberiségnek a tudás olyan kibővítése kínálkozik, amely alkalmas az embert tapasztalati úton közelebb hozni
az ősforráshoz, akkor nem lehet helye az egyszerű tagadásnak, hanem kötelessége az embernek megragadni az alkalmat, hogy
fokozatos munkálkodással ismereteit bővíthesse és a fejlődés útján igazán előbbre juthasson.

A SZELLEMI MOZGALOM VEZETŐI

A Szerető Atya, a végtelen Bölcsesség és Igazságosság nem elégedhetett meg azzal, hogy törvényét a bukott teremtések
számára megalkotta, hanem gondoskodnia kellett arról is, hogy ezt a törvényt értelmes lények irányítsák és végrehajtsák. Mert
éppen az a jellemző az Atya és gyermekei között fennforgó viszonyra nézve, hogy a teremtések nem gépies szabályszerűséggel
haladnak előre fejlődésük útján, hanem mindenik bizonyosfokú szabad akarattal bírván, ennek a munkábaállításával haladhat csak
előre. Így a bukott szellemek igazi haladásának az akarat igénybevétele mellett kell történnie. A törvény végrehajtóit is akaratuk
elhatározásának kell a munka elvégzésére késztetnie, a tisztán maradt és a tökéletességet elért szellemektől kezdve le egészen
azokig a parányi szellemekig, akik bukásuk tudatára ébredtek és készséggel vállalkoznak a legalacsonyabbrendű munkára is, ha
ezzel testvéreiken segíthetnek. Ezek — bár fokozatukban különböznek egymástól — összefüggő láncot képeznek; a magasabban
állók irányítják az alacsonyabban állókat, emezek pedig készségesen követik felettük álló testvéreiket.
De a rendeltetésük tudatára még fel nem ébredt, ellentétes irányú, bukott szellemek akaratának is közre kell működnie a
teremtés előhaladásánál, annak dacára, hogy az ellentétes szellemek harcban állanak a világrenddel, a törvénnyel. Ha szemügyre
vesszük az éppen napjainkban lefolyó eseményeket, szomorúan fogjuk megállapítani, hogy úgyszólván az egész világ ellentétbe
jutott a legfőbb törvénnyel: a szeretettel. Ennek az ellentétes akaratnak a helyes irányba való segítése képezi azok feladatát, akik
már felismerték rendeltetésüket és meg is akarnak felelni annak.
Az ellentétes irányban működő akaratot a következmények törvénye töri le. Minden törvényellenes cselekedetnek, sőt még a
gondolatnak is megvan a maga következménye, mely megpróbáltatásokban és szenvedésekben válik az illető szellemre nézve
érezhetővé; és minél tovább tart az ellentétes irány, minél gyakrabban érvényesül az ellentétes működés, annál súlyosabbak a
terhek, melyeket a törvény megsértése maga után von. De bármilyen nagy legyen is a bukott szellemben a gőg, saját erejének
megvan a határa és előbb vagy utóbb bekövetkezik az az idő, amikor a szellem, akár testben, akár test nélkül legyen is, kimerül és
a teher alatt összeroskad. Ez az a pillanat, amikor az erőtlen szellem belátja tehetetlenségét és fogékonnyá lesz a jó tanács
meghallgatására. Ekkor kezdődik azoknak a szerepe, akik akár testben, akár test nélkül vannak, a törvényes munka elvégzésére
vállalkoztak.
Ez a munka csak lassan halad előre, mert a szellemek a hasonlóságok törvénye szerint azoknak a befolyása alatt vannak, akik
hasonló irányú gondolatok és érzések uralma alatt állanak és ezek a gondolatok és érzések az első elhatározással még nem szűnnek
meg teljesen. A visszaeséseknek azonban nem szabad a segítő testvéreket elkedvetleníteniük, és a munkát szakadatlanul kell
folytatniuk, hacsak a visszaesés nem olyan erős, hogy ismét csak a következmények törvényének súlyos terhe hozhatja a
visszaesőt jobb belátásra. Ekkor a segítő testvér a kellő időpontig félreáll.
Így folyik a törvényes szellemek munkája. Minden egyes szellem és ember egy-egy számjegyet képez a mindenségben, melyet
a törvényes, meg az ellentétes szellemek maguknak akarnak meghódítani; mind a két tábor meg van szervezve: a törvényes
szellemek táborában elől a közkatonák állanak és harcolnak, ezeket a magasabb képzettségű altisztek és tisztek vezetik és
irányítják, emezeket pedig fokozatosan a felettük állók és mindnyájukat a fővezér, aki az illető világcsoport vezetésére van
kirendelve. A fővezér egyike azoknak a törvény útján maradt első teremtésű szellemeknek, akik rendeltetésük útját végigjárták és
a tökéletességet már elérték. Tökéletes értelme, ismerete és főleg szeretete arra képesíti őt, hogy a törvény működését irányítsa és
ha itt az ideje, azt beszüntesse és az illetőt magasabb törvény hatása alá állítsa. Tökéletes ítélőképessége, véghetetlen türelme, a
szellemek gondolatainak és érzéseinek teljes ismerete megadja neki a módot, hogy a haladás érdekében mindazt megtegye, ami a
siker elérésére a legalkalmasabb.
A világ ama részének a vezetése, amelyben mi élünk és amelyhez Földünk is tartozik, szellemi vezetőink tanítása szerint Jézus
Krisztusra van bízva. Krisztus lényét mi alacsony fokon álló szellemek természetesen nem vagyunk képesek felfogni, ennek
felismeréséhez tehát csak az evangéliumok feljegyzéseinek segítségével juthatunk. De ez sem elegendő; be kell hatolnunk tanítása
szellemébe, mely a megértő számára egyszerű és világos. Mivel azonban a mélyen álló emberi szellem úgyszólván csak érzéki
megfigyelések nyomán juthat ismeretekhez, legerősebb hatással az emberekre mégis csak Krisztus-példaadása volt, mely mindazt,
amit tanított, élete lefolyásában szemléltette. Jól tudta ő, hogy az ember, a maga bukott állapotában, a törvény által szabott követ-
kezményeket kénytelen elviselni, melyek annál súlyosabban nehezednek reá, minél inkább kihívta a törvényt, példaadásának tehát
nemcsak az volt a célja, hogy megmutassa, miként kell a legtöbb törvény, a szeretet szelleme szerint élni, hanem hogy
szemléltesse azt is, miként kell a szenvedést, a bűnös földi élet ez elválaszthatatlan kísérőjét elviselni.
Könnyen felvetődhetnék ugyanis az a kérdés: miért kellett a tökéletes szellemnek szenvednie? Hogyan férhet össze az
igazságosság fogalmával, melynek a tökéletes törvényben kell rejlenie, hogy a bűntelen olyan szenvedéseket viseljen el, amelyek
csakis törvényellenes tevékenység következményei lehetnek? Mindennek megvan a maga célja a mindenségben, és ha nem is
látjuk be mindjárt valaminek a célját és rendeltetését, majd eljő annak is az ideje, amikor ez a belátás el fog következni. Így tehát
Krisztus szenvedéseinek és az akkori felfogás szerint szégyenteljes halálának is meg kellett a maga rendeltetésének lennie. Hogy
ez nem lehetett az, hogy a bűntelen váltsa meg halálával a bűnösöket, az kétségtelen mindazok előtt, akik meg vannak győződve
Isten törvényeinek feltétlen igazságosságáról, melyek értelmében a bűnösnek kell bűnei következményeit elviselnie. Mi lehetett
tehát a célja és rendeltetése Krisztus szenvedéseinek és halálának? Nem más, mint hogy megmutassa, hogy miként lehet és kell a
szenvedéseket elviselni, amelyeknek a bűnnel terhelt ember itt a Földön szükségképpen alá van vetve. Hogy Ő, a bűntelen vette
magára a példaadásnak ezt a súlyos terhét, az megint csak annak a bizonysága, hogy a végtelen szeretet mire képes a maga
önfeláldozó nagyságában.
Ám ezzel Krisztus tevékenységének a bukott szellemek megváltása körül nem szakadt vége. Úgyszólván, még csak a kezdete
volt annak. Hiszen azzal csak az alvókat ébresztette fel, megmutatván nekik a vezetőt és megismertetvén velük a törvényeket,
melyeket követniük kell. A megváltás, a bűntől és a bűn következményeitől való szabadulás csak akkor következhetett be, ha a
felébredt alvók hozzáláttak a számukra kiszabott munkához és fokozatosan fejlődvén, el is végezték azt.
A bukott szellemek önmulkálkodása folytonos támogatást és irányítást igényel, melyet Krisztus vezetése alatt azok a szellemek
végeznek, akik rendeltetésüket már felismerték, és készségesen vállalták ezt a munkát, amelyet a közös cél elérése érdekében
minden szellemnek előbb vagy utóbb végeznie kell. Ezek a tisztuló vagy már megtisztult szellemek képezik azt a szakadatlanul
növekvő tábort, amely a törvényes szellemek szervezetébe van összefoglalva. Ebben minden egyesnek megvan a maga helye és
feladata. A fejlődés különböző fokozatán álló szellemek megfelelő munkát végeznek szellemi testvéreik felébresztése és
továbbvezetése körül, miközben maguk a vezetők is tanulnak és haladnak, tapasztalataik gazdagítják ismereteiket és szélesbítik
látókörüket. Az általuk vezetett szellemek vagy emberek pedig, ha tanácsaikat megfogadják, szintén előbbre jut nak rendeltetésük
útján és magasabb vezetés alá kerülhetnek, sőt az emberi szellemcsoport haladása érdekében végzendő munkát is kaphatnak.
Ez a szakadatlan munka azonban nem olyan egyszerű, elvégzéséhez pedig sok türelem és kitartás szükséges. A jóakarattal telt
munkatársak csalódásoknak is ki vannak téve, mert védenceik akarati elhatározása sok kísértésnek van kiszolgáltatva hasonló
gondolkozású testvéreik részéről, akik őket haladásukban visszatartani igyekeznek. Ezért a haladás csak hullámszerű mozgásban
történhetik: hol a törvényes szellemek vannak felül, hol meg az ellentétesek. De ez utóbbi tünet csak látszólagos, mert a
törvénynek végtére mégis csak diadalmaskodnia kell.
Vannak azután olyan korszakok is, amelyekben az ellentétes szellemeknek nagyobb szabadságot engednek, ezek a próbatétel
korszakát képezik nemcsak a sötétség szellemei, hanem azok számára is, akiknek arról kell tanúságot tenniük, hogy a súlyosabb
megpróbáltatások közepette is megállják helyüket és nem engednek a kísértésnek, nem süllyednek mélyebbre. Az ilyen
korszakban élők rendszerint nem ismerik fel ennek a nagy jelentőségét és szenvedéseik, megpróbáltatásaik majdnem kétségbeejtik
őket. Pedig ezek a nagy krízisek korszakai arra valók, hogy a haladás bizonyos fokát elért szellemeket elválasszák azoktól, akik
törvényes irányban haladni egyáltalában nem akarnak és akiknek így amazoktól el kell válniuk és vissza kell maradniuk. Az ilyen
korban élők nem látván a Földön lejátszódó események szellemi hátterét, nem ismerik a borzalmak célját és rendeltetését. Ilyen
időkben rendkívüli tevékenységet kell azoknak a szellemeknek kifejteniük, akik a nagy szellemi munka harcosaivá lettek; nekik
kell vigyázniuk arra, hogy az ellentétes szellemek túl ne lépjék a törvény által megszabott határokat és ellen tétes irányú munkájuk
kárt ne okozhasson, s valójában csak a törvényes haladást szolgálja. Mindez természetesen sok és nagy küzdelemmel jár, amelyet
a Földön élő emberek nem láthatnak, mert ők csakis az itt lejátszódó eseményekről szerezhetnek tudomást, a mögöttük álló és
sokkal hatalmasabb szellemi hátteret pedig nem ismerik.
Így dolgoznak azok a törvényes szellemek, akik Krisztus vezetése alatt nagy munkára vállalkoztak. Fenn a magasban a
fővezér, alatta az alvezérektől az utolsó közkatonáig: mindegyiknek megvan a tehetségének megfelelő munkája, amelyet
képessége szerint jobban vagy kevésbé jól végez el. De akárhogyan végezze is, ez a munka végső eredményében mégis csak
haladást fog eredményezni, mert a törvényt a legfőbb bölcsesség alkotta meg és azok, akik a törvény végrehajtásával vannak
megbízva, ha hiányos munkájukkal talán késleltetnék is a haladást, a törvényben rejlő erőnél fogva sohasem tudnák azt igazán
megakadályozni. A vezérek pedig éber figyelemmel kísérik alattvalóik működését és módjukban áll minden elkövetett hibát jóra
fordítani.
Így vezetik a tökéletleneket a tökéletesség felé.

AZ EMBERISÉG FEJLŐDÉSE
A mindenség törvényei kivételt meg nem engedő következetességei végzik munkájukat és biztosítják a fejlődést nemcsak az
emberiség, hanem az egész mindenség szellemei számára. Ezek a törvények nem külön, hanem egybekapcsolódva, mintegy
összefonódva végzik munkájukat. És bár ez a munka szakadatlanul és pontosan folyik, az mégsem gépies, hanem az összetartozás
törvényével összekapcsolt szellemeknek a fokozatos fejlődés szerint tagolt csoportjai öntudatosan veszik ki belőle a maguk részét.
A fokozatos fejlődés határozza meg a munka minőségét, a szellem akaratától függ a munka elvégzése és sikere.
Az emberiség és az egész teremtés fejlődése tehát két tényezőtől függ: a törvénytől és a teremtmény akaratától. A törvény
sokkal hatalmasabb az egyén akaratánál, hiszen azt az a törvényhozó alkotta és ruházta fel ellenállhatatlan erővel, aki mindent
alkotott, és így az egyéneket is teremtette, a teremtés akarata tehát nem lehet erősebb azénál, akinek életét köszönheti. De a
Teremtő nem akart gépeket hívni életre, hanem ésszel, értelemmel és önálló akarattal bíró munkatársakat, akik vele ősi
tulajdonságának, a szeretetnek örök kötelékével összekapcsolva végezzék feladataikat.
Ha most körültekintünk és keressük, hogy kiben ismerhetjük fel a nagy világrend öntudatos munkását, akkor szomorú
tapasztalatokra fogunk jutni, mert bár határtalan nagy a meghívottaknak száma, de nagyon kevés olyanra találhatni, akit
választottnak, öntudatos munkásnak lehetne tekinteni. És a fejlődés munkája mégis szakadatlanul folyik. Parányi kezdetből fog
majd az egész földkerekséget betöltő és magával ragadó, általános szellemi és erkölcsi haladás kibontakozni.
Az a kevés ember öntudatos munkájával képezi az előcsapatot. Az elvégzendő munka a hibák és gyengeségek legyőzéséből áll
és az egyén fokozatos megtisztulásával jár. Az ekként megtisztuló ember azonban nemcsak embertársával érintkezik, hanem az
összetartozás törvényénél fogva láthatatlan szellemi környezetével is össze lévén kapcsolva, ezzel kölcsönös hatásban áll. Az a
naponkint megújuló küzdelem, melyet a valódi rendeltetése tudatára ébredő ember hibáival és gyengeségeivel folytat, főleg ha az
eredménnyel jár, a példaadás hatalmas erejével hat nemcsak az ember látható környezetére, hanem még sokkal inkább a
környezetében levő láthatatlan szellemi testvérekre; meggyőzi őket hibáik és ellentétes hajlamaik haszontalanságáról és felkölti
bennük a vágyat, hogy akaratukat munkába szólítsák és ők is annak a nagy munkának öntudatos munkásaivá legyenek. A vágy
pedig hatalmas segítő eszköze a tökéletlen szellemnek, mely ha törvényes irányban kél életre, ellenállhatatlanul viszi fel a
magasba az illetőt.
Így szaporodnak azután egymás példáján buzdulva a fejlődés és a haladás munkásai anélkül, hogy azt az emberi szem láthatná.
De ez a munka és maga a fejlődés is csak fokozatos és emberi felfogás szerint lassú lehet. Nemzedékek fognak letűnni, amíg majd
a megtisztult emberi szellemeknek olyan nagy száma fog a Földön testet ölteni, hogy a még visszamaradt kisebbséget a mindenütt
látható példa a tömeghatás erejénél fogva magával ragadja és a földi légkörbe utalt szellemi csoportot a maga összességében
alacsony fokozatából magasabbra emeli.
Boldogok azok, akik a mindenségben uralkodó törvények szövevényébe tekinthettek és öntudatos munkásai lettek az igazi
haladásnak! Ezek már nem lehetnek többé rabjai az önzésnek, a gőgnek és a hiúságnak, mely többszörös bukásuk óta
rabszolgájává tette lelküket és szomorú következetességgel irányozta sorsukat. Ezek megismerték rendeltetésüket; tudják, hogy
minden hibájuk és gyengeségük dacára Isten gyermekei, hogy tőlük függ, hogy hibáikat leküzdvén, ezzel olyan következményeket
hívjanak életre, melyek életüket kellemesebbé, munkabírásukat hatalmasabbá, a jóra irányzott akaratukat erősebbé és őket
képesebbé tegyék, hogy testvéreiken segítsenek és ezzel a Teremtő munkatársaivá legyenek. Az ilyen ember nemcsak sejti már,
hogy elválaszthatatlanul össze van kapcsolva testvéreivel, hanem akarata is szakadatlanul arra van irányozva, hogy munkája a
szeretet törvényének megfelelő módon testvérei javára szolgáljon, és még ha a maga javára dolgozik is, ez is csak használjon
testvérének.
És ha majd mind több ilyen ember él a Földön, be fog következni az az állapot, melyet Emánuel a következő elragadó rajzban
tár elénk:
»A Földön is békességnek kell majd lennie, az ellentéteknek ki kell egyenlítődniük, az ellentmondásoknak meg kell oldódniuk.
Az igazság után való vágyódásotoknak önmagában igaznak kell lennie. Nem kell többé keresnetek, hogy elméleteitek számára
bizonyítékokat találjatok, hanem előítélettől mentesen kell hallgatóznotok, vajon azokat a világos kinyilatkoztatásokat, melyek kis
világotok természetében rejlenek, nem tudjátok-e megérteni és végre-valahára javatokra fordítani? Tanítómestereitek anyagi
formákban környeznek titeket és ezekben megvannak még azok a benyomások is, melyeket régmúlt idők hagytak vissza. Az
emberiség megkezdette ennek a nyelvnek az ábécéjét összeállítani; mi várunk, míg ezt a nyelvet elsajátítja, míg a szellemet, mely
belőle hozzá szól, megérti.
Egyes emberek megelőzik korukat, egyeseknek kell mindig az utat felkutatnak, hogy a gyengébb testvérek a megengedett úton
tovább haladhassanak. A benső szabadság tudata, az ebből eredő erő megérzése, az az ébredező megismerés, hogy hol kötődnek
össze és maradnak összekapcsolva az örök és múlandó törvények, míg azt valamely világ meghatározott fejlődési fokozata
megköveteli, az emeli a magasba istenadta szárnyakkal az emberi testben levő, felfelé törekvő szellemet, hogy megnövekedett
otthonának légkörét átrepülhesse, mindazt a kincset, mely benne rejlik, elsajátíthassa. És a múlandó törvények határait azáltal
ismeri meg, hogy az örökkévaló valódibbá válik számára a mulandónál, hogy az örökkévaló hatalmas folyamának rendeli magát
alá, és így a mulandónak minden hatalma megszűnik reá nézve. Nincsen szüksége anyagi érzékekre, hogy valamit megláthasson,
megérezhessen, mert az örökkévaló érzék, az örökkévaló látás, mely benne van minden Isten teremtette szellemben, a megismerés
teljes életerőre fejlődött benne, minden egyébnek parancsolván és azt legyőzvén. Megismerése megmutatja neki azt a munkát,
melyet valamely világban elvégezni képes, meghajlik a születés és a halál meghatározott törvénye előtt, mely ezen a világon
uralkodik; mert egyetlen magasabb szellem sem dönti fel azokat a törvényeket, melyek valamely világon a fejlődés fokozata
szerint szükségesek. De az ilyen ember benső szabadsága öntudatos tulajdonává lett; szabad akarata, mely csak az igazi szeretet
törvényének rendeli magát alá, vezéreli őt ebben a világban és vezeti őt vissza hazájába.
Minél több ilyen szellem ölt testet valamely anyagi világon, annál gyorsabban érik meg az a világ. Ezek a szellemek olyanok,
mint a gyűjtőlencse, mely összefoglalja a Nap sugarait, hogy azokat együttesen bocsássa a lassan érő gyümölcsökre. A
gyümölcsök egyike, melyek így megérlelődnek: a szabadság, mely csak benső béke és szeretet mellett érvényesülhet, mely az
embereket összekapcsolja, a nemzeteket és osztályokat egyesíti, az emberiséggel egyetlen életcélját megérteti. Így szabadul fel az
egész emberiség, és szabadsága azon alapul, hogy megismeri az örök törvények uralmát a véges törvények felett. Ezzel
felszabadul az emberiség a véges törvények durva formái alól és a világ megérett, hogy magasabb szellemek félanyagi lakó-
helyévé alakuljon át. Ilyen világok lakói nincsenek többé azoknak a kínoknak alávetve, melyek szükségessé teszik hogy a szellem
emlékezetéből a múltat kitöröljék és előle a jövendőt elfátyolozzák. Áttekinti a történteket, valamint az okokat, melyek előidézték;
látja, hogy mi fekszik előtte, mivel megismerte a törvényeket, melyek szerint életének alakulnia kell. Az akarat szabadsága és
hatalma tágabb határokat kapott, mivel a durva anyagi törvények nehéz láncai nem kötik már le. A félanyagi ember a légkörben
találja meg a táplálékát, melyet belélegez és teljesen felvesz magába, nincsen betegségnek alávetve és ismeri az órát, amikor a
tiszta szellemi élet még nagyobb szabadságába beléphet. Akarata parancsol könnyű testének és a maga világában egy pillanat alatt
oda helyezheti azt, ahol lenni kíván. Minthogy uralkodik a véges törvények felett, ura az éghajlati viszonyoknak is, ismeri a
szépet, csak a szép után vágyódik és ez a vágy olyan virágözönt teremt körülötte, amelynek pompájáról fogalmat sem alkothattok
magatoknak. Az egyik akarata nyíltan ki van tárva a másik előtt és így minden félreértés ki van zárva. Az egyik szeretete a másik
iránt oly hatalmas, hogy a valódi üdvösséget sejteti meg. Az egység és összhang ezekben az emberekben olyan fokot ért el, hogy
testük szépségét fejlődési fokozatuk formálja, mert még olyan világokon is, mint a ti szomorú kis Földeteken, számtalan árnyalata
van a világ törvényes színének. De ott szeretet köt össze minden embert. Csekélyebb értékének tudata az ilyen testetöltött
szellemet csak azzal a hatalmas vággyal tölti el, hogy magasabb testvérétől tanuljon és a haladásra szolgáló időnek egyetlen
pillanatát se mulassza el.
Ez a fejlődésetek menete, kedves emberek. Nincsen olyan elképzelhető szenvedés, mely ilyen hatalmas világosságra árnyékot
vethetne. Mit jelent a pillanat múlandó szenvedése azzal az igazi, mélységes örömmel összehasonlítva, mely már olyan
szellemeket is teljesen eltölt, akik még a félanyagi világok fokozatán állanak? Ezért már most ujjongva örvendezzetek, életetek
minden pillanata becses és értékes, bármit tennétek is, nem vagytok képesek annak szépségét egészen megsemmisíteni, mivel az
az egy, nagy, örökkévaló Isten kifolyása. Az örök világosság pedig szünet nélkül, ismételve kitör egyes szikrákkal, majd hatalmas
tűzkévékkel, míg csak a ragyogó világosság uralmát nem biztosította.«