A SZEMÉLYISÉG SZERKEZETE

BEVEZETÉS
Amikor megismerkedünk valakivel, több jellemzőjét is igyekszünk feltérképezni, ilyenek
például az, hogy mennyire okos, művelt vagy járatos egy témában, de mindenekelőtt azt a
kérdést próbáljuk megválaszolni, hogy milyen az illető személyisége. Rokonszenves vagy
elviselhetetlen, feltűnő és határozott („igazi személyiség”), vagy szürke? Mit értünk ez alatt a
gyakran használt szó alatt?
Érezzük, hogy ha valakinek a személyiségéről beszélünk, akkor tulajdonképpen az egyén
„lényegét” ragadjuk meg, mintegy leszűrjük azt a sokrétű információtömeget, amivel
rendelkezünk róla. Ezeknek az információknak elsősorban a változatos helyzetekben mutatott
viselkedés a forrása, hogy mit tesz a személy, mit mond, és milyen az egyéni viselkedési és
beszédstílusa. A megfigyelt jellemzőket csökkentjük kisebb számú tulajdonságra.
Amikor a pszichológiában a személyiség szót használjuk, akkor a személy tulajdonságainak egy
olyan rendszerét értjük alatta, amely dinamikusan alakul, és amely a személy jellegzetes
viselkedés-, gondolat- és érzésmintáit hozza létre. A személyiségjellemzők tehát nem csupán
egy halmazt alkotnak, hanem kapcsolatban vannak egymással, befolyásolják egymást. A
személyiség nincsen kőbe vésve sem, hanem folyamatosan alakul, hatása pedig abban nyilvánul
meg, hogy az egyén hogyan viszonyul a világhoz, amely viszonyulás ismétlődő, egyénre
jellemző cselekvésekben, gondolatokban és érzésekben jelenik meg.
A fogalommal kapcsolatban megválaszolandó kérdések is felmerülnek. Mi az oka, hogy az
emberek különböznek a személyiségükben? Miért van az, hogy a személyiséget egységesnek
tekintjük még akkor is, ha különböző helyzetekben valamennyire mindig különbözőképpen
viselkedünk? Mik a személyiség alapegységei? Ezekre a kérdésekre a pszichológusok
személyiségelméletek keretein belül kísérelnek meg választ adni.
Hogyan segíthet nekünk, saját életünkben a pszichológiában használt személyiségfogalom
ismerete, az, hogy a pszichológusok milyen elméleteket alkottak az emberi személyiség
leírásáról, működéséről? Először is mindenkit érdekel, mások milyen tulajdonságokkal
rendelkeznek, mert így előre megbecsülhetjük, hogyan fognak viselkedni a jövőben. Akár
barátról, akár szerelmünkről, akár tanárainkról vagy munkatársainkról van szó, tudnunk kell,
hogyan viselkedjünk velük, és cserébe mit várhatunk el tőlük, hogy a súlyos konfliktusoktól,
csalódásoktól megkíméljük magunkat.
Másrészt saját tulajdonságainkkal, stílusunkkal, tipikus reakcióinkkal is tisztában kell lennünk,
már csak azért is, hogy képünk legyen arról, mi illik hozzánk. A pár- és pályaválasztásban
egyaránt nélkülözhetetlen, hogy tudjuk, mi tesz minket boldoggá vagy elégedetté, és mi az,
amit nehezen vagyunk képesek elviselni. Hosszú távon az ember nem tagadhatja meg önmagát,
a sorozatosan kudarcot okozó élethelyzetek elkerülése, a kiegyensúlyozott kapcsolatok
biztosítása érdekében meg kell értenünk, hogyan működünk mi magunk, és mi jellemez
másokat.
SZEMÉLYISÉGELMÉLETEK
A személyiséggel kapcsolatban elsősorban három kérdés foglalkoztatja a pszichológusokat: A)
Hogyan írható le az emberek személyisége, és milyen tényezők mentén különböztethetőek meg
egymástól? B) Hogyan alakul ki a személyiség és hogyan változik az életkorral? C) Milyen
eszközökkel mérhető a személyiség?
A személyiségelméletek közül néhányan elsősorban az első kérdés megválaszolására
koncentráltak, ezeket leíró személyiségelméleteknek nevezzük. Az elméletek egy másik

csoportja - a dinamikus elméletek - inkább a személyiség változását, az arra ható erőket

igyekszik megragadni. A személyiségelméletek közül néhányat ez a fejezet mutat be. A
személyiség mérhetőségének kérdése szinte minden elméletalkotót érdekelt, néhány mérési
eszközt és azok – elsősorban munkahelyi környezetben történő – használatát az utolsó
fejezetben ismertetjük.
LEÍRÓ ELMÉLETEK
TÍPUSELMÉLETEK
Képzeljük el, hogy egy új, egyetemi barátunkat szeretnénk néhány találó szóval jellemezni,
bemutatni valakinek, aki őt nem ismeri. Hogyan tennénk ezt? „Otthonülő típus”, „igazi
álmodozó”, vagy „vidám, társaságkedvelő”? Ezzel a rövid jellemzéssel egyfajta kategóriába
soroltuk őt, és a beszélgetőtársunk óhatatlanul is új barátunkról olyan információkkal is bír,
amelyeket meg sem említettünk. Például az „otthonülő” valószínűleg nehezebben köt új
ismeretségeket, nem szeret kockáztatni, és nehezen képzeljük el az egyetemi színjátszó kör
hősszerelmeseként.
Ha az embereket jellemük szerint nem folytonos kategóriákba, vagyis típusokba soroljuk, annak
az az előnye, hogy a személyiség változatosságát gazdaságosan tudjuk emlékezetünkben
megőrizni, és a kommunikációban felhasználni. Ennek megfelelően a típuselméletek a
legkorábbiak közé tartoznak a személyiségpszichológiában.
HIPPOKRATÉSZ ókori görög orvos, akinek a gondolatait GALÉNOSZ finomította, úgy vélte, hogy
az emberek négy személyiségtípusba sorolhatók, amelyek mindegyike egy-egy testnedv
túltengésének eredménye. A túl sok fekete epe melankolikus (lehangolt), a túl sok sárga epe
kolerikus (ingerlékeny), a túl sok vér szangvinikus (derűlátó), a túl sok nyálka pedig
flegmatikus (közönyös, nyugodt) típust eredményez.
Már ebben a korai elméletben is tetten érhető, hogy a típustanok a személyiségtípusok
különbözőségét gyakran valamilyen testi, biológiai okra vezetik vissza, vagyis az emberek
születésüktől fogva meghatározott tulajdonságokkal rendelkeznek, melyek egész életükben
jellemezni fogják őket. Később még hangsúlyosabbak lettek azok az elképzelések, amelyek a
testi és a lelki típusok közötti rokonságból indultak ki, és amelyeket néhány közkeletű
sztereotípia (pl. a „vidám, gömbölyded ember”, „izmos, kalandvágyó hős”, „sovány,
szemüveges értelmiségi”) is tükröz. A pszichológiában azokat az elméleteket, amelyek a
testalkat és a személyiség közti szoros összefüggésből indulnak ki, alkattanoknak nevezzük.
ERNST KRETSCHMER német pszichiáter rendszere az egyik legismertebb az alkattanok közül. Ő
néhány száz pszichiátriai beteg testalkatának elemzése alapján arra a következtetésre jutott,
hogy egyes fizikai alkatú betegeket más-más betegség sújtja. A piknikus, azaz kerekded
alkatnak a kedélybetegségek, a mániás-depresszió felel meg. A nyúlánk, sovány, leptoszom
alkatra leginkább a schizofrénia (hasadásos elmezavar) jellemző, míg az izmos, atletikus
alkatra az epilepszia (amit ő indulati betegségként értelmezett). Meg kell jegyeznünk, hogy
KRETSCHMER elmélete kizárólag beteg emberek egy korlátozott mintájának vizsgálatán alapult,
ezért érvényessége eredetileg is megkérdőjelezhető volt, mára pedig elavulttá vált. Gondolatai
ugyanakkor a maguk korában további kutatásokat inspiráltak, melyek közül SHELDON
elgondolása emelkedik ki.
WILLIAM SHELDON amerikai orvos testalkati, vagy ahogy ő nevezte: szomatotípusait arra
vezette vissza, hogy az egyed méhen belüli fejlődése során a három embrionális csíralemez
közül melyik kapott nagyobb hangsúlyt. A három testalkati típus mindegyikéhez egy-egy
jellemző temperamentumot párosított.

 Az endomorf alkatú ember puha és gömbölyded, kevésbé alkalmas kemény fizikai

munkára. A típus elnevezése a belső embrionális csíralemezből, az endodermából
kifejlődő emésztőrendszer túlsúlyára utal. Az ennek az alkatnak megfelelő
viszcerotóniás személyiség kényelemkedvelő, szeret enni és aludni, emellett nyugodt,
barátságos és türelmes.
 A mezomorf testalkat izmos és atletikus, a középső csíralemezből, a mezodermából
kialakuló csontozat, izomzat és kötőszövet dominanciája jellemzi. Ehhez
személyiségben szomatotóniás, vagyis aktív, mozgásszerető, kalandvágyó és
kockázatkereső személyiség párosul.
 Az ektomorf testalkat sovány és törékeny, SHELDON szerint a külső csíralemezből, az
ektodermából kialakuló bőr és idegrendszer túlsúlyát tükrözi. Az ilyen alkatú emberek
személyisége cerebrotóniás, azaz érzékeny, visszahúzódó, társas kapcsolatokat
kerülő, intellektuális irányultságú.
Nem minden elméletalkotó tételezett fel azonban kapcsolatot a biológiai és a pszichológiai
típusok között. A FREUDhoz hasonlóan mélylélektani iskolához tartozó CARL GUSTAV JUNG
svájci pszichiáter két (a testi jellemzőktől független) típust feltételezett a személy külvilághoz
való alapvető viszonyulása alapján. A kifelé forduló extravertált típus számára a külső
környezete az elsődlegesen meghatározó, teljesen lefoglalják őket a külső élmények, és az őket
körülvevő világgal folytatott interakció. Az introvertált ezzel szemben befelé forduló típus,
akinek legfontosabb a saját belső világa, ezért általában kevésbé társaságkedvelő. Ez az
elképzelés a pszichológiában nagy karriert futott be, az extraverzió és introverzió a hétköznapi
szóhasználatunkban is megjelenik.
JUNG azonban nem áll meg ennél a két kategóriánál, bevezet négy pszichikus funkciót, melyek
az extraverzió és introverzió mellett két további ellentétpárt alkotnak (16. sz. ábra). A
gondolkodás és az érzés racionális funkciók abban az értelemben, hogy mindkettő valamilyen
ítéletet foglal magában: a gondolkodás azt, hogy mely gondolatok igazak, az érzés pedig azt,
hogy valami tetszik-e. A másik ellentétpár, az észlelés és az intuíció nem racionális funkciók,
mert nem gondolkodáson és következtetésen alapulnak. Mindkettő a világ észlelésének módja:
az észlelés az érzékszerveket, az intuíció pedig a tudattalant, a megérzéseket használja. JUNG
szerint a négy lelki működés az extravertált vagy introvertált irányultságon belül egy-egy
altípust alkot, melyre meghatározott viselkedésmódok és életforma jellemző. Az extravertált
gondolkodó típus például minden megnyilvánulását tárgyi tényekből intellektuálisan levont
következtetéseknek rendeli alá, életét az objektív világból levont szabályok és elvek uralják.
Az introvertált gondolkodó típust is eszmék befolyásolják, ezek azonban nem a tárgyi
valóságból, hanem a saját szubjektív elgondolásaiból következnek.

Gondolkodás
Érzés
Érzékelés Intuíció
percepciós funkciók
ítéletalkotási funkciók
Gondolkodás
Érzés
Érzékelés Intuíció
percepciós funkciók
ítéletalkotási funkciók

1. ábra: A négy pszichikus funkció viszonya JUNG rendszerében (Forrás: Izsó Lajos, 2004)

A típustanok, bár egyes elemeik más, későbbi elképzelésekben megjelennek, manapság nem
túlzottan népszerűek a pszichológiában. A legfőbb erényük, az egyszerűségük egyben
legnagyobb hátrányuk is, mert megakadályozza, hogy ezek az elméletek az emberi személyiség
összetettségét és változatosságát megragadják. Nem válik előnyére a típustanoknak az sem,
hogy inkább elméleti spekulációkban, mintsem módszertanilag megalapozott vizsgálatokban
gyökereznek. Sok kritika éri azt a − típustanokban gyakran megjelenő − gondolatot is, hogy a
személyiséget alapvetően testalkati, vagy más, pusztán biológiai tényezők határozzák meg. Az
alábbiakban ismertetendő vonáselméletek finomabb megkülönböztetést tesznek lehetővé a
személyiség összetettségét illetően, és olyan empirikus módszerek kifejlesztését is lehetővé
teszik, melyek mérhetővé teszik a személyiséget.
VONÁSELMÉLETEK
A típuselméletek különálló kategóriáival ellentétben a vonáselméletek azt feltételezik, hogy a
személyek folytonos változók, dimenziók mentén különböznek egymástól. Az embereket
pontozhatjuk egyes tulajdonságaik szerint, például hogy milyen mértékben rendszeretők,
segítőkészek vagy éppen agresszívek. Ezeket a tulajdonságokat vagy dimenziókat nevezik a
személyiségpszichológusok vonásoknak. Ha ismerjük ez egyén pontszámait az összes hasonló
skálán, vagyis tudjuk, hogy az egyes vonásokkal milyen mértékben rendelkezik, le tudjuk írni
az illető személyiségét. Ha az új barátunk jellemzésére azt mondjuk, hogy „óvatos, kedves és
vicces”, akkor magunk is vonásokat használunk.
A pszichológiában két fő kérdés foglalkoztatja a vonáselméletekkel foglalkozókat: mennyi az a
kezelhető számú vonás, ami már képes alapvetően megragadni a személyiség komplexitását, és
melyek ezek? Különböző kutatók más-más módon közelítették meg ezeket a kérdéseket, és
változatos eredményekre jutottak.
Az egyik legbefolyásosabb vonáselméleti kutató, GORDON ALLPORT a vonásokat a személyiség
olyan alapvető építőköveinek tekintette, amelyek egységgé fogják össze a különböző
helyzetekben megjelenő viselkedéseket. Például ha valakinek a személyiségében központi
szerepet tölt be a türelmesség, akkor akár egy zsúfolt vonatfülkében ül, akár a barátaival
beszélget, akár sorban áll a menzán, minden helyzetben a viselkedések egy bizonyos, egymással
összefüggő készletét fogja mutatni: nyugodt marad, nem veszíti el a hidegvérét, kivárja, amíg
az erőfeszítései eredményt hoznak. A türelmesség, mint személyiségvonás hozza létre a
különböző helyzeteken keresztül is konzisztens viselkedést.
ALLPORT megkülönbözteti a mindenkire többé-kevésbé jellemző vonásokat a személyes
diszpozícióktól: az előbbiek olyan dimenziók, skálák, amelyeken az emberek egymással
összehasonlíthatók, az utóbbiak a vonások személyen belüli, egyénre jellemző mintázatai, ahol
a vonások egymáshoz való viszonya is fontos. Például egyik ember lehet azért barátságos, mert
fontos számára, hogy mások mit gondolnak róla, egy másik azért, mert szeretné az embereket
minél jobban megismerni, és úgy gondolja, a barátságos, nyílt viselkedés a legjobb módszer
ennek elérésére. Ha valakit csupán vonásokkal írunk le, nem ragadhatjuk meg tökéletesen a
személyiségét, csak kategóriákat és „pontszámokat” rendelünk hozzá, míg a személyes
diszpozíció pontosan tükrözi a személyiség szerkezetét, ugyanakkor a bonyolultsága miatt
nehezebb vele dolgozni.
Nem minden vonás befolyásolja egyenlő mértékben egy személy viselkedését. ALLPORT
megkülönböztet ennek alapján uralkodó, centrális és másodlagos diszpozíciókat. Vannak
emberek, akik rendelkeznek egyetlen olyan diszpozícióval, amely életük szinte minden
mozzanatát áthatja, és minden tevékenységükre rányomja a bélyegét, ezeket nevezte ALLPORT

uralkodó diszpozícióknak. Példaként olyan történelmi személyek vagy irodalmi, mitológiai

hősök merülhetnek fel, akiknek nevéből tulajdonságelnevezés származik, akik egyetlen
tulajdonságukról híresültek el: Narcissust az önszeretet, Don Quijotét egy letűnt értékrend
következetes érvényesítése, De Sade márkit a szexuális kegyetlenség jellemezte.
Az emberek többségét azonban nem egyetlen, hanem néhány olyan centrális diszpozícióval
rendelkezik, amelyek általánosan befolyásolják a különböző ingerekre adott válaszaikat.
Centrális diszpozíciók például azok, amelyeket egy ajánlólevélben megemlítünk. Végül
mindenkinek vannak kevésbé feltűnő, speciális érdeklődési területei, amelyeket ALLPORT
másodlagos diszpozíciónak nevez, ilyen például az öltözködési stílus, vagy hogy a sportban a
csapatmunkát, munkahelyén viszont az önálló feladatvégzést kedveli.
Hogyan állapíthatók meg, mik azok az alapvető vonások, amelyekkel minden ember leírható?
ALLPORT abból a feltételezésből indult ki, hogy a természetes nyelvek szókincse a nyelv
evolúciója folyamán úgy alakult, hogy a személyek közötti, az adott kultúrában fontos,
mindennapi életben számító különbségeket kódolja. Ezt az elvet nevezzük lexikális (szótári)
kritériumnak. Egy jó szótár tehát tartalmazza az összes olyan, tulajdonságot leíró szót, ami
személyiségvonást jelöl, a feladatunk csupán az, hogy ezt a hatalmas számú szót kezelhető
mennyiségűre csökkentsük. ALLPORT és munkatársa átnéztek az angol nyelv nagyszótárát, és
megközelítőleg 18000 olyan szót találtak, amelyek az emberi viselkedés jellegzetességeit írják
le. A rokon értelmű szavak összevonásával és a homályos jelentésű szavak elhagyásával ezt a
listát 4500 eleműre csökkentették. Ez a szám azonban még mindig túl nagy ahhoz, hogy
dolgozni lehessen vele, ezért a későbbi kutatók a faktoranalízis módszeréhez folyamodtak.
A faktoranalízis olyan statisztikai eljárás, amelynek alapfeltevése szerint, ha két vagy több
jellemző sok ember vizsgálata esetén együtt jár (korrelál), akkor valószínű, hogy valamilyen
mögöttes vonást tükröznek. Az eljárás a következő: sok változó mentén sok személytől (pl.
önjellemzés, mások értékelése segítségével) adatokat gyűjtünk, majd a változók mindegyikét
mindegyik más változóval korreláltatjuk. Az úgynevezett faktorkivonás során az egymással
szorosan korreláló változókat összevonjuk, így az eredeti változók számánál lényegesen
kevesebb faktort kapunk. A következő lépésben meghatározzuk a faktorsúlyokat: vagyis hogy
a faktor létrejöttéhez hozzájáruló változók mennyire korrelálnak magával a faktorral. Azok a
változók, amelyek magasan korrelálnak a faktorral, jelentősen hozzájárulnak ahhoz. Végül az
utolsó lépés a faktorok elnevezése. A faktor nevét rendszerint úgy választják meg, hogy a lehető
legpontosabban tükrözze a faktorhoz hozzájáruló változók tartalmát, ez azonban nehéz,
gyakran lehetetlen lépés.
A személyiség legkiterjedtebb faktoranalitikus kutatása RAYMOND CATTEL nevéhez fűződik,
aki ALLPORTék listájából indult ki. Először tovább tömörítette a szólistát ritka szavak és
majdnem szinonimák elhagyásával, míg 171 szót kapott. Aztán megkért személyeket, hogy
ezeknek a szavaknak mint vonásoknak mentén saját magukat és barátaikat pontozzák, az
eredményt pedig faktoranalízisnek vetette alá. 16 személyiségfaktort kapott így, melyek pontos
címkézése azonban nehézségeket okozott. Végül az egyes vonásokat két végpontjukkal írta le:
pl. tartózkodó-szívélyes, túlérzékeny-érzelmileg stabil, hagyományszerető-kísérletező kedvű,
csoportember-önálló, hibatűrő-perfekcionista.
Egy másik fontos, faktoranalízist alkalmazó kutató, a brit HANS EYSENCK más megközelítést
alkalmazott. Úgy vélte, az elméletalkotóknak nem a szótárból, hanem a személyiségvonásokra
vonatkozó, jól átgondolt elméletből kell kiindulniuk, a mérés csak ez után következik. Kiinduló
elméletének megalkotásához EYSENCK HIPPOKRATÉSZ és GALÉNOSZ tipológiáját, valamint
JUNG gondolatait elevenítette fel, és mindkettőt a vonások oldaláról közelítette meg.
Elképzelése szerint a hippokratész-galénoszi négy típust megkaphatjuk két „szupervonás”
magas illetve alacsony értékének kombinációjaként.

A vonáselméletek máig népszerűek a pszichológiában, elsősorban az elméleteken alapuló

mérőeszközök nagy száma és könnyű kezelhetősége miatt. Más részről viszont sokan
megkérdőjelezik, hogy az emberi viselkedés valóban olyan állandó-e, mint azt a vonásfogalom
feltételezi, és valóban vannak-e olyan stabil jellemzők, amelyek a helyzetek széles körében
befolyásolják a viselkedést. Vizsgálatok szerint ugyanis az önjellemzés és a tapasztalt
viselkedés között alacsony az együtt járás, és a különböző szituációk nagyobb mértékben
befolyásolják a viselkedéses megnyilvánulásokat, mint azt a vonáselméletek feltételezik.
SZEMÉLYISÉGDINAMIKA
A SZEMÉLYISÉG PSZICHOANALITIKUS MEGKÖZELÍTÉSE
A legtöbb ember könnyedén meg tudja indokolni, miért cselekedett éppen úgy, ahogy
cselekedett, és úgy véli, tetteit tudatos szándékai és gondolatai irányítják. Véletlenek ugyan
történhetnek, de ezek ritka események. A személyiség pszichoanalitikus felfogása azonban
megkérdőjelezi ezeket a vélekedéseket, és feltételezi, hogy a viselkedésünket részben olyan
erők határozzák meg, amelyek kívül esnek tudatos ellenőrzésünk körén. Gyakran az is
esetlegesnek vagy véletlen hibának látszik, ami valójában szándékos, csak nem voltunk
tudatában a szándékunknak.
A pszichoanalitikus megközelítés személyiségképe jelentősen különbözik a fentebbi
alfejezetben ismertetett elméletekétől, nem tartja ugyanis központi feladatának az egyes
személyek tulajdonságai közötti eltérések pontos feltérképezését, sem az egyes emberek
személyiségének leírását. Érdeklődésének homlokterében az embert mozgató, állandó
változásban levő erők állnak, a személyiséget nem állandónak, hanem dinamikusan változónak
tekinti.
A pszichoanalitikus elmélet szorosan kötődik egyetlen teoretikus, SIGMUND FREUD nevéhez,
aki a XX. század egyik legbefolyásosabb elméletalkotója volt. Személyiségelméletének hatása
túlterjed a pszichológián, és megjelenik a művészetekben, társadalomtudományokban és a
közgondolkodásban egyaránt. Hétköznapi társalgásban is használjuk például a „freudi elszólás”
kifejezést olyan nyelvbotlásokra, amelyek rejtett érzéseket vagy vágyakat árulnak el.
Tudományos pályáját FREUD idegorvosként kezdte, különböző „ideges” rendellenességektől
szenvedő pácienseket kezelt. Mivel a hagyományos orvosi eljárások ezeknél a betegeknél
gyakran nem vezettek eredményre, megpróbálkozott hipnózissal, majd felfedezte a szabad
asszociációs módszert, melynek során a pácienst arra kérik, mondjon el mindent, ami az eszébe
jut, bármilyen jelentéktelennek vagy zavarba ejtőnek tűnik az. FREUD a verbális asszociációk,
valamint az álmok elemzése révén visszatérő témákat fedezett fel, melyek a tudattalan vágyak
és félelmek megjelenéseinek tartott.
A személyiség leírására FREUD két modellt alkalmazott, ezek közül a topografikus modellnek
nevezett a lélek három tartományát írja le. A modell szerint a személyiség egy jéghegyhez
hasonlít abban, hogy a tudatos élmények csak a felszín felett megmutatkozó kis részét képezik.
Tudatosak azok az élmények, gondolatok, szándékok, melyekről az embernek pillanatnyilag
tudomása van: ezekről tud logikusan gondolkodni és ezeket képes szavakba önteni. A felszín
alatti, sokkal nagyobb tömeg a tudatelőttes és tudattalan. (18. sz. ábra)
A tudatelőttes nevet a normál emlékezetet tartalmazó terület kapta, azok az elemek,
amelyeknek pillanatnyilag ugyan nem vagyunk tudatában, de amelyek bármikor a tudatba
hozhatók. Például, ha felidézzük a legutóbb moziban látott film címét, akkor azt a
tudatelőttesből a tudatba emeljük, a tudat és a tudatelőttes között tehát a lelki tartalmak
viszonylag könnyen mozognak.

A tudattalan kifejezést FREUD arra a lelki területre használta, ami közvetlenül nem
hozzáférhető a tudatosság számára. Ez az olyan vágyak, érzések, gondolatok gyűjtőhelye,
amelyek szorongással, konfliktusokkal asszociálódtak, amelyek tiltottak vagy olyan
fájdalmasak, hogy tudatban tartásuk elviselhetetlen lenne. Ezért ezek az elemek a tudatból és a
tudatelőttesből lesüllyedtek a tudattalanba, ahonnan nem tűnnek el, és annak ellenére is
folyamatos hatást gyakorolnak a viselkedésre, hogy akaratlagosan többé nem tudatosíthatók. A
tudattalan folyamatok már csak azért is jelentősek, mert FREUD szerint minden gondolatnak és
cselekedetnek oka van, legtöbbször ezt az okot a kielégítetlen vágyakban és késztetésekben kell
keresni. Ismeretes, hogy szerinte az elfelejtések, nyelvbotlások és az álmok is a pszichológiai
feszültséget oldják fel azzal, hogy kielégületlen vágyakat elégítenek ki.
A személyiség második, strukturális modellje kiegészíti a topografikus modellt. FREUD úgy
gondolta, hogy a személyiség három nagy összetevőből áll, amelyek közül mindegyiknek
megvan a maga funkciója, és amelyek folyamatos kölcsönhatása eredményezi a komplex
emberi viselkedést. A három összetevőt ösztönénnek, énnek és felettes énnek nevezzük.
Az id (magyarul ösztönén; az id latin jelentése: „az”) a személyiség legprimitívebb, születéskor
is meglevő része, amiből az én és a felettes én később fejlődik ki. Tartalmát öröklött biológiai
ösztönkésztetések alkotják: éhség, szomjúság, fájdalom elkerülése, a szexuális örömszerzés, és
ide sorolta az agressziót is. Az ösztönén teljes egészében tudattalan. FREUD úgy tartotta, hogy
az összes lelki energia az idből származik, amit így a személyiség motorjának tekinthetünk.
Az id működését egyedül az örömelv irányítja: az impulzusoknak, ösztönkésztetéseknek
azonnal ki kell elégülniük, az id késleltetésre nem képes, így például enyhe éhségérzet is
azonnali evési kísérletet eredményez. Az örömelv tovább nem korlátozza a kielégülés módját,
azt a módszert választja, amelyik a leggyorsabb eredményt hozza, nem veszi tekintetbe sem a
realitásokat, sem a következményeket. Belátható, hogy ha az embereket csak az örömelv
irányítaná, nagyon gyorsan bajba kerülnének, ezért szükség van egy olyan funkcióra, ami képes
megküzdeni az objektív valósággal.
Az ego (én) az ösztönénből akkor alakul ki, amikor a gyermek megtanulja, hogy a szükségleteit
nem elégítheti ki azonnal, például ha éhes is, várnia kell, míg ételt kap, vagy a szobatisztaságra
szoktatásnál vissza kell tartania a vizeletét vagy a székletét, amíg elér a mellékhelyiségig. Az
én feladata, hogy az ösztönén impulzusait a külvilág körülményeit figyelembe véve elégítse ki.
Mivel kapcsolatban van a külvilággal és az ösztönénnel is, az ego tartalmai lehetnek tudatosak,
tudatelőttesek vagy tudattalanok is.
Az ego a valóságelvnek engedelmeskedik: az ösztönimpulzusok kielégítésével a megfelelő
környezeti feltételek létrejöttéig várni kell. Az ego dönti el, az id impulzusai közül melyek,
mikor és hogyan elégíthetők ki, emellett közvetít is az id és a később kialakuló szuperego
között. Az énnek azonban nincs erkölcsi érzéke, csak arra ügyel, hogy a szükségletek az adott
valóság korlátai között a lehető legjobban elégüljenek ki, de erkölcstelen cselekedetek, például
csalás vagy lopás nem zavarják, amíg a lebukásnak nincs veszélye.
A szuperego (felettes én) a szülők és a társadalom értékeinek, erkölcsi normáinak belső
képviselője, amely eldönti, egy cselekedet helyes-e vagy nem. Magában foglalja a
lelkiismeretet is, és az énhez hasonlóan működhet a tudatosság mindhárom szintjén. A felettes
én a kezdetben büntetések és jutalmak révén érvényesülő szülői normák belsővé tételével alakul
ki, így a gyermeknek nem kell többé megmondani, hogy lopni rossz, szuperegója ezt közli vele.
Későbbiekben nemcsak a szülők, hanem más tekintélyes személyek is alakítják a szuperegót.
A felettes énnek három feladata van: legátolja (nem csak elhalasztja, mint az ego) azoknak az
impulzusoknak a kielégítését, amelyeket a társadalom helytelenítene; megpróbálja rávenni az
ént, hogy morális (nem pedig racionális) megfontolások alapján cselekedjen; igyekszik a

személyt az abszolút tökéletesség felé irányítani, nem csak szóban és tettben, de gondolataiban
is. A szuperego normáinak megsértése bűntudatot okoz, amely a szülői szeretet elvesztésétől
való tudattalan félelemnek felel meg.

3. ábra: FREUD strukturális és topografikus modellje

FREUD azt vallotta, hogy ahogy a természetben az energiamegmaradás törvénye működik, úgy
az ember is zárt energiarendszernek tekinthető, amely állandó mennyiségű pszichikus
energiával rendelkezik, amely nem vész el, csak átalakul. Ezt az energiát nevezte libidónak. A
libido ugyan nem csak a szexuális ösztönöket, hanem általában az életösztönöket tartalmazza,
a pszichoanalitikus felfogásban azonban a nemi hajtóerő elsődleges fontosságú. Az
energiamegmaradás törvényéből az következik, hogy ha egy tiltott késztetést elfojtunk
(tudattalanba szorítunk), annak energiája a rendszerben másutt keres elvezetést, valahogy ki
kell fejeződnie. Agresszív késztetések például áthelyezhetők városi terepjáróval történő
száguldozásra, kiváló sportteljesítményre törekvésre, vagy bántó viccelődésre, de
kifejeződhetnek álmokban vagy ideges tünetekben is.
Az impulzus áthelyezésén kívül az egónak más lehetőségei is vannak a tiltott késztetések és
cselekedetek miatti szorongás csökkentésére. Ezeket a szorongáscsökkentő stratégiákat
elhárító mechanizmusoknak nevezzük, és két közös tulajdonságuk, hogy mindegyik
tudattalanul működik, és hogy valamilyen módon mind eltorzítják, meghamisítják a valóságot.
 A legalapvetőbb elhárító mechanizmus az elfojtás, melynek során az ego a tudatból a
tudattalanba szorít egy tiltott késztetést vagy fenyegető gondolatot. Például ha valami
olyasmit tettünk, amit szégyellünk, akkor megpróbálunk nem gondolni rá, és megeshet,
hogy már nem is tudjuk felidézni.
 Viszonylag egyszerű elhárítási forma a tagadás: egy adott esemény bekövetkeztének
az elutasítása anélkül, hogy az arra utaló jeleket vagy bizonyítékokat tekintetbe
vennénk. Így tehetünk, ha a vizsgajegyeket tartalmazó listán a nevünk mellett szereplő
rossz osztályzatot nem hisszük el, hanem úgy gondoljuk, hogy tévedés történt.
 Projekció (kivetítés) esetén úgy csökkentjük a szorongásainkat, hogy az elfogadhatatlan
késztetéseinket, gondolatainkat valaki másnak tulajdonítjuk. Ha például ellenséges
érzéseink vannak valakivel szemben, úgy vetíthetjük ki ezt az érzést, hogy azt hisszük,
mások utálnak minket.

 Úgy is csökkenthetjük a szorongást, hogy ésszerűnek tűnő magyarázatot vagy

mentséget hozunk fel arra a viselkedésre, amelyet valójában elfogadhatatlan okok
váltottak ki. Ezt a mechanizmust racionalizációnak nevezzük. Ha valaki adócsalást
követ el, úgy is racionalizálhatja ezt a cselekedetét, hogy a pénzt az állami tisztviselők
amúgy is ellopnák.
 Az intellektualizáció során a fenyegető dolgokról hideg, tárgyilagos, esetleg
tudományos terminusokban gondolkodunk, beszélünk, így lehetőségünk van arra, hogy
a gondolatokat leválasszuk a hozzájuk tapadó kellemetlen érzésektől. Például, ha
valakinek közeli hozzátartozója súlyosan megbetegszik, a helyzettel úgy is
megbirkózhat, hogy az érzelmi átélés helyett orvosi szakkönyveket kezd el bújni, és a
betegségről kizárólag szakkifejezésekben gondolkodik és beszél.
 Egy elfogadhatatlan késztetés kifejeződése úgy is megakadályozható, hogy éppen az
ellenkezőjét hangsúlyozzuk. Ezt reakcióképzésnek nevezzük, és akkor
gyanakodhatunk rá, ha valaki ok nélkül túlzásokba esik. Például egy kisgyerek kezelheti
úgy az újszülött kistestvérével szembeni ellenséges érzéseit, hogy ezeket az érzéseket
elfojtja, és kitörő örömmel helyettesíti azokat.
 A regresszió folyamatában a stresszel való megküzdés érettebb módjait feladva a
szorongást egy primitívebb, infantilisebb módon kezeljük. Tipikus példája az óvodás
korú kisgyermek, aki hirtelen ismét elkezdi szopni az ujját, bár meg kell jegyezni, hogy
a regresszió nemcsak gyerekeknél, hanem (szimbolikus formában) felnőtteknél is
megjelenhet.
 Az elhárítás érett, pozitív formája a szublimáció úgy teszi lehetővé egy késztetés
kifejeződését, hogy az ösztönén impulzusát társadalmilag elfogadhatóvá alakítja.
Például egy férfi számára tiltott személy, legjobb barátjának barátnője iránt érzett
szexuális vágyát versírásban szublimálhatja. A sebészetet gyakran tekintik olyan
foglalkozásnak, amely lehetővé teszi az agresszív energiák társadalmilag elfogadható,
sőt hasznos formában történő levezetését.
JUNG ÉS A KOLLEKTÍV TUDATTALAN
A típustanoknál már említett JUNG ugyancsak a pszichoanalitikus iskola jeles képviselője volt,
tudattalanfelfogása azonban különbözött FREUDétól. Elképzelése szerint két tudattalan létezik:
a FREUD által leírt személyes tudattalan, mely az egyén elfojtott, háttérbe szorított érzéseit,
gondolatait és vágyait tartalmazza, és az ettől elkülöníthető kollektív tudattalan, amely olyan
tartalmakból áll, amelyek az emberiség őskezdetei óta, a kultúrától függetlenül
kikristályosodott tipikus reagálási módjait, viszonyait, egyetemes emberi szemléleti és
magatartásformáit képviselik. A jéghegy-hasonlathoz visszatérve a kollektív tudattalant a
jéghegyet körülvevő óceánként képzelhetjük el.
A kollektív tudattalan tartalmait archetípusoknak nevezzük. Archetípus lehet elvont személy,
mint a „hős”, „tréfacsináló” vagy a „bölcs mentor”; lehet viszony, mint az anya-gyermek vagy
férfi-nő kapcsolat; lehet helyzet, mint „a túlerő elleni harc”, „beavatás” vagy „szerelem azok
között, akiknek gyűlölniük kellene egymást”; és lehet viselkedések, mint a halállal és a
születéssel kapcsolatos magatartások. Az archetípusok a mítoszokban és a művészetben is
könnyen tetten érhetőek.
JUNG szerint az elhárító mechanizmusok nemcsak egyéni, hanem közösségi szinten is
működnek. Kollektív projekció (kivetítés) esetében például olyan ellenségképet hozhatunk
létre, amely a „gonosz megtestesüléseként” hordozza a közösség elfogadhatatlan lelki
tartalmait. Az ilyen ellenséggel persze lehet küzdeni, de legyőzni sohasem, hiszen mindig lesz

olyan, akire vagy amire ráaggatjuk a magunk rejtett hibáját. Ezt a − gyakran kissé homályos −
ellenségképet, fenyegetettségérzést mind kollektív, mind egyéni szinten árnyéknak nevezzük,
és úgy vehetjük fel vele sikeresen a harcot, hogy tudatosítjuk.
Miután megismerkedtünk árnyékszemélyiségünkkel, ellenkező nemű lélekrészünk következik.
Kezdettől fogva magunkban hordozzuk ugyanis a másik nem pszichológiai tulajdonságait is,
ha nem így lenne, a nők és a férfiak végképp nem tudnák egymást megérteni. Minden férfiban
van egy tudattalan kép a nőről, ami tulajdonképpen az ősök hosszú sorának nőkkel kapcsolatos
tapasztalataiból csapódott le, ez az anima, amely a férfilélek összes nőies tendenciájának is
megtestesítője. Hasonlóképpen a nőkben is él egy veleszületett kép a férfiakról, ami egyúttal a
nő férfias lélektartalmainak is megjelenítője, ezt a „belső figurát” animusnak hívjuk. Az
árnyékhoz hasonlóan az animust és az animát is tudatosítani kell, különben problémákat
okozhatnak. Ha egy férfi nem vesz tudomást a benne élő nőről, a szeszélyrohamokban, nőiesen
csípős megjegyzésekben nyilvánulhat meg, ha egy nő hanyagolja el személyiségének férfias
oldalát, az megfellebbezhetetlen és megkérdőjelezhetetlen, kivételt nem ismerő
ítéletalkotásokban jelenik meg.
JUNG szerint tehát a személyiség szempontjából lényeges, hogy annak tudatos részét és a
tudatos tartalmak tudattalan ellenpárját integrálni és feldolgozni tudjuk. Ezáltal akár a
fenyegető, szorongást keltő impulzusok is segítővé válnak, építik a személyiséget.
A TANULÁSELMÉLETEK SZEMÉLYISÉGFELFOGÁSA
KONDICIONÁLÁSELMÉLET
Általános tapasztalat, hogy az emberek személyisége nem állandó, élettapasztalataink
mindannyiunkat alakítanak, emellett a magatartásunk nemcsak a személyiségünktől, hanem
attól a helyzettől is függ, amiben aktuálisan vagyunk. A tanuláselméletek nézőpontjából a
személyiség azokból a tanult viselkedéstendenciákból áll össze, amelyeket a személy
élettapasztalatai során elsajátított. A tanuláselméleteken belül a kondicionáláselméletek
egyfajta „szigorú” felfogást képviselnek: azt feltételezik, hogy az emberi viselkedést
elsődlegesen a külső események, a külvilágból származó ingerek alakítják. A belső tényezők
ilyen elhanyagolása miatt az elméletet a pszichológiában sokan fenntartásokkal fogadták, talán
azért is, mert ebben a felfogásban az ember túlságosan hasonlít egy laboratóriumi útvesztőben
futkározó patkányhoz, és a kísérleti kutatások nagy részét is állatokon végezték.
A klasszikus kondicionálás, melynek során korábban semleges ingerekhez már más ingerhez
kötődően meglévő válaszok kapcsolódnak, elsősorban érzelmi válaszok kialakulásában
játszhatnak szerepet. Egy kisgyermeknél például jégkrém (feltétlen inger) édes íze mosolyt,
örömet (feltétlen reakció) vált ki. A fagylaltoskocsi csengője, ami jégkrémfogyasztást
közvetlenül megelőzi, összekapcsolódik az édes ízzel, és a továbbiakban feltételes ingerként
önmagában is mosolyt vált ki, ami ekkor már feltételes reakció. Felnőtteknél egy romantikusan
csábító partner okozta szexuális izgalom kapcsolódhat össze az egyidejűleg hallott hangulatos
zenével, így a későbbiekben a zene önmagában kellemes izgalmat idézhet elő. Az ingerek
asszociálódásán és a generalizálódáson keresztül egyre újabb és újabb ingereknek lesz meg az
a képessége, hogy érzelmi válasz váltsanak ki.
Hogyan kapcsolódnak az érzelmi válaszok a személyiséghez? A kedvelt és nem kedvelt
dolgaink, preferenciáink, ízlésünk, melyek fontos részét képezik a személyiségünknek, érzelmi
kondicionálás útján alakulnak ki. Egy semleges inger kellemes eseményhez kapcsolása az inger
előnyben részesítését, kellemetlen eseményhez asszociálása annak elkerülését eredményezi.
Mivel az embereket életük során különböző élmények érik, preferenciamintázatuk, ízlésük is
különböző lesz.

A kondicionálás másik formája, ami a tanuláselméletek szerint döntő módon hozzájárul a

személyiség kialakulásához, az instrumentális kondicionálás, mely szerint a jutalmazott
cselekvés megismétlődésének valószínűsége nő, a büntetés viszont csökkenti az azt megelőző
viselkedés megismétlődésének tendenciáját. Az instrumentális kondicionálás szerepe a
szokások, egyénre jellemző viselkedésformák kialakulásában meghatározó. Például, ha egy
kislány az édesanyjától mindig sütemény kap, ha segít neki a konyhában, a lány egyre jobban
szeret majd főzőcskézni. A büntetés alakítja a viselkedést abban az esetben, ha az iskolából
folyamatosan elkéső tanulónak írásbeli pluszfeladatot kell teljesítenie, melynek következtében
megpróbál majd pontosan érkezni.
Az instrumentális kondicionálás felelős az olyan irracionálisnak tűnő viselkedések
kialakulására is, mint a babona. Előfordulhat, hogy egy megerősítés nem következménye a
megelőző viselkedésnek, hanem véletlenül követi azt. Ha a megerősítés ebben az esetben
pozitív, a viselkedés újból be fog következni, és megnő annak a valószínűsége, hogy ismét
pozitív megerősítés fogja követni. Például, ha az új plüssmacink velünk volt egy fontos vizsgán,
amire jó jegyet kaptunk, megnő annak a valószínűsége, hogy a következő megméretésre is
magunkkal foguk vinni.
A válaszok generalizációja biztosítja, hogy a viselkedési tendenciák egyre több, egymáshoz
hasonló helyzetben megjelenjenek. A tanuláselméleti kutatók szerint emiatt tűnik úgy, mintha
az egyén személyiségvonásokkal rendelkezne, ez azonban csak illúzió, a személy csak akkor
fog következetesen viselkedni, ha a környezeti ingerek a helyzetek között viszonylag hasonlóak
maradnak.
Bár a kondicionáláselméletek hatékonyan magyarázzák meg a személyiség néhány jellemzőjét
és kialakulásának folyamatát, a viselkedés néhány fontos, laboratóriumi környezeten kívüli
mozzanatát nem tudják megragadni. Nem adnak magyarázatot például arra, hogy az emberek
képesek olyan tetteik következményét is előre látni, amit soha nem követtek el, vagy hogy a
gyermekek képesek új, bonyolult viselkedésekkel előállni. Ezeknek a jelenségeknek a
magyarázatára új tanuláselméleti megközelítés bontakozott ki, melyet szociális
tanuláselméletnek nevezünk.
SZOCIÁLIS TANULÁSELMÉLET
A szociális tanuláselmélet azt hangsúlyozza, hogy a viselkedések tanulása nem steril
laboratóriumi, hanem társas környezetben történik. A pusztán fiziológiai szükségletek
kielégítésén alapuló megerősítések (élelem, víz, fájdalom elkerülése) kevésbé fontosak az
emberi tapasztalatokban, mint a szociális megerősítések (elfogadás, dicséret, mosoly, mások
figyelme vagy elutasítása, rosszallása). Az a gyermek, akit szülei mindig megdicsérnek, ha
mások előtt produkálja magát, az óvodában is igyekszik majd minél többet szerepelni. Ha
emiatt az óvónők is megdicsérik, és a társai között is népszerű lesz, a továbbiakban is keresni
fogja a szereplési lehetőségeket.
Sok választ közvetlen megerősítés nélkül sajátítunk el, másodlagos megerősítések által, vagyis
úgy is tanulhatunk, hogy megfigyeljük mások viselkedését, és azt, hogy ezek milyen
következményekkel jártak az illetőre nézve. Ha azt látjuk, hogy valakit valamiért
megbüntetnek, kevésbé valószínű, hogy magunk is ugyanazt fogjuk tenni. Ha a jutalmat valaki
más kapta, mi is úgy fogjuk a viselkedésünket megváltoztatni, mintha cselekvésért minket
jutalmaztak volna. Az ilyen megerősítéseket, amelyek lehetővé teszik, hogy mások sikereiből
és hibáiból mi is tanuljunk, behelyettesítő (vikariáló) megerősítésnek nevezzük.
A megfigyeléses tanulásnak óriási a szerepe a az agresszív viselkedés elsajátításában. Ha a
televízióban, mozifilmekben és számítógépes játékokban (vagy akár élőben) megjelenő újszerű
agresszív viselkedésnek vagyunk tanúja, akkor tanulás útján olyan viselkedési lehetőséget

sajátítunk el, ami beépül viselkedési lehetőségeink készletébe. Ha az agressziót a megfigyelt

helyzetben eltűrik, sőt jutalmazzák, kialakulhat bennünk az a vélemény, hogy az erőszak a
konfliktusok rendezésének megfelelő módja lehet. A behelyettesítő megerősítés biztosítja, hogy
a legközelebbi nézeteltérés során ezeket a taktikákat nagyobb valószínűséggel használjuk. A
helyzetet súlyosbítja, hogy a médiában a „jófiúk” gyakran éppen olyan agresszívek, mint a
negatív szereplők.
FENOMENOLÓGIAI ELMÉLETEK
A fenomenológiai elméletek az egyén szubjektív élményeire összpontosítanak, abból indulnak
ki, hogy minden valaha élt emberi lény különbözik mindenki mástól. Ezért az emberek abban
is különböznek, ahogy a világot látják. A szubjektív és személyes vonatkozások fontosságát
olyannyira végletekig fokozza ez a megközelítés, hogy az objektív valóság szinte lényegtelen
is számára. Az számít csak igazán, hogy az egyén milyen vonatkoztatási keret mentén látja, éli
meg a világot. A fenomenológia szó is az „egyén szubjektív tapasztalataira” utal.
A másik sarkalatos pontja ezeknek az elméleteknek, hogy az ember szabad akarattal
rendelkezik, és képes meghatározni önmaga számára, hogy milyen legyen az élete. Az emberek
természetük szerint képesek önmaguk fejlesztésére, megvalósítására, és törekednek is erre. Az
elképzelés tehát sokkal inkább a lehetőségekre összpontosít, mintsem a korlátokra.
A fenomenológiai megközelítés változatai közül a legfontosabb a humanisztikus
pszichológia. Bár a vonáselméleti megközelítésnél említett GORDON ALLPORT is
humanisztikus pszichológus volt, az irányzat két legjelentősebb, központi képviselője CARL
ROGERS és ABRAHAM MASLOW.
Rogers személyiségelméletének központi fogalma az énfogalom (self), amely tartalmazza
mindazokat az elképzeléseket és értékeket, amelyek a saját ént jellemzik: annak tudata, hogy
„mi vagyok én” és „mit tehetek”. Az észlelt énfogalom befolyásolja a világ észlelését és a
viselkedést. Az, aki erősnek, hatékonynak, intelligensnek érzi magát, egészen másként látja a
világot, és másképp is viselkedik, mint aki gyengének és ügyetlennek látja magát. Az
énfogalom azonban nem feltétlenül a valóságot tükrözi: ha valakit mások sikeresnek látnak, ő
magát tarthatja egy rakás csődnek.
ROGERS szerint az ember minden tapasztalatát az énfogalma mentén értékeli, az emberek úgy
szeretnek viselkedni, hogy az összeegyeztethető legyen az énfogalmukkal. Az énfogalomnak
ellentmondó élmények, érzések és gondolatok fenyegetik azt, ezért kikerülnek a tudatból. Tehát
Rogersnél is megjelenik az elfojtás fogalma, de FREUDdal szemben nem tartja szükségszerűnek
azt. Minél több tapasztalat kerül elfojtásra, annál nagyobb lesz a szakadék az énfogalom és a
valóság között, és annál nagyobb valószínűséggel jelennek meg alkalmazkodási zavarok,
hiszen az egyénnek védenie kell magát a szorongást keltő igazságtól. A jól alkalmazkodó
személy énfogalma viszont összhangban van a gondolataival és viselkedésével, ugyanakkor
elég rugalmas ahhoz, hogy az új élményeket magába építse.
ROGERS elképzelésének másik fontos fogalma az énideál. Mindannyiunknak van elképzelése
arról, hogy milyen szeretne lenni. Minél közelebb van az énideál a reális énfogalomhoz, annál
boldogabbnak, elégedettebbnek, kiteljesedettebbnek érezzük magunkat, a kettő közötti túl nagy
eltérés viszont a boldogtalanság forrása.
ABRAHAM MASLOW, akinek a szükséglethierarchiára vonatkozó elméletét a motivációról szóló
fejezetben tárgyaltuk, személyiségelméletében a szükséglethierarchia csúcsán álló
önmegvalósítás fontosságát hangsúlyozta. MASLOW az önmegvalósító embereket
tanulmányozta, azokat a személyeket, akik saját lehetőségeiket rendkívüli módon ki tudták
használni. Az önmegvalósító emberre különösen jellemzőnek tartott néhány olyan

tulajdonságot, mint azt, hogy hatékonyan, gyakorlatiasan észlelik a valóságot; spontán módon,
frissen gondolkodnak és viselkednek; és olyannak fogadják el magukat, amilyenek.
Az önmegvalósítás legtisztább élményét (amelyet MASLOW csúcsélménynek nevezett)
mindenki átélheti. Ez a cél elérésének egy időleges, nem mások ellen irányuló, és nem önző,
élménye, melynek során úgy érezzük, mintha össze lennénk kapcsolva a környezettel, az
időérzékünk elvész, és olyan mélyen éljük át a tapasztalatot, amennyire csak lehetséges.
Ilyenkor azt mondjuk, hogy „belefeledkezünk” valamilyen tevékenységbe. A csúcsélmény
többféle kontextusban jelenhet meg: lehet, például kreatív tevékenység, természetben való
gyönyörködés, esztétikai élmény, a sportolásból vagy másokkal való kapcsolatból származó
öröm formájában.
A SZEMÉLYISÉG BIOLÓGIAI MEGHATÁROZOTTSÁGA
Mint láttuk, a személyiségelméletek jelentősen különböznek abban, hogy a személyiséget
elsősorban biológiai, öröklött tényezők, vagy főképpen tanult, helyzeti meghatározók
függvényének tekintik-e. A típustanok szerint a személyiségtípusunk velünk születik, sőt egyes
típuselméletek odáig is elmennek, hogy a testfelépítés és a személyiség között szoros
kapcsolatot tételeznek fel. A tanuláselméletek éppen ellenkezőleg, elhanyagolják a genetikai
jellemzőket, és szinte kizárólag a környezet viselkedést formáló hatását veszik figyelembe.
Vajon van-e örökletes alapja az emberi személyiségnek?
Akárcsak az intelligencia esetében, a személyiség örökletességének meghatározásban is a
legfontosabb eredményeket az ikerkutatásokból kapták. A módszer abból az alapfeltevésből
indul ki, hogy az együtt nevelt ikerpárokat nagyjából ugyanazok az élettapasztalatok érik, akár
egypetéjűek, akár kétpetéjűek, az egypetéjű ikrek azonban genetikailag teljesen megegyeznek,
míg a kétpetéjű ikreknek csak 50%-ban azonos a genetikai állományuk. Ha az egypetéjű ikrek
egy vizsgált jellemzőben jobban hasonlítanak egymásra, mint a kétpetéjűek, akkor az adott
jellemző hátterében legalább részben öröklött tényezők állnak.
Az örökletesség meghatározásában nem az ikerkutatások jelentik az egyetlen információforrást.
Gyakran alkalmazzák az adoptációkutatást is, melyben az örökbe fogadott gyermek
személyiségjegyeit egyrészt az örökbefogadó szülők, másrészt a biológiai szülők jegyeivel
vetik össze. Ha a gyermek inkább a biológiai szüleihez hasonlít egy tulajdonságban, akkor az a
tulajdonság inkább örökletes meghatározottságára utal, ha pedig az örökbefogadó szülőkre,
akkor azt környezeti eredetűnek tekintik. Az iker- és adoptációvizsgálatokat több évtizede
személyiségjellemzők széles körének kutatására használják.
Ezekkel a módszerekkel ARNOLD BUSS és ROBERT PLOMIN arra a következtetésre jutottak, hogy
a személyiségnek van egy öröklött alapja, amit temperamentumnak neveznek. A
temperamentum tulajdonképpen a személy viselkedési stílusát határozza meg, és három
diszpozícióból áll, ezek az aktivitási szint, az emocionalitás és a szociabilitás. Az aktivitási
szint az egyén cselekvéseinek energikusságát jelenti, azt, hogy milyen intenzitással és
tempóban tevékenykedik. Aki magas aktivitási szinttel rendelkezik, sok energiát fektet abba,
amit csinál, és ha teheti, gyorsan végzi el azt, míg az alacsony aktivitási szinttel rendelkezők
ráérősebbek, és hajlamosak olyan tevékenységeket választani, amelyek kevésbé erőteljes
cselekvésekkel járnak. A szociabilitás fogalom azt takarja, mennyire szeret valaki másokkal
együtt lenni. Szociábilis személyek szeretik a közös tevékenységeket, szeretnek másokkal
együtt lenni és beszélgetni, igényt tartanak mások figyelmére. Az emocionalitás arra
vonatkozik, milyen gyakran és milyen gyorsan hajlamos a személy negatív érzelmek
(nyugtalanság, ingerültség, düh és félelem) átélésére.
Érdekes, hogy a több vizsgálat szerint is elsősorban genetikai meghatározottságú
temperamentum-összetevők közül kettő erősen hasonló HANS EYSENCK vonáselméletében

megjelenő két „szupervonáshoz”: a szociabilitás az extraverzió, az emocionalitás pedig az

érzelmi labilitás-stabilitás dimenziókra hasonlít. A temperamentum örökletességét bizonyító
eredmények egyúttal az ötfaktoros személyiségmodell (a „Nagy Ötök”) két faktorának, az
extraverziónak és az emocionalitásnak biológiai alapjait is alátámasztják. A többi három faktor
(barátságosság, lelkiismeretesség és nyitottság) esetében is vannak az örökletességre utaló
jelek, bár ezek a barátságosság esetében gyengébbek, mint a másik négy faktornál.
Az öröklődés a személyiség esetében fontos tényező ugyan, de az esetek többségében az idő
múlásával gyengül a hatása. Ikerkutatások arra utalnak, hogy a felnőttkorra a genetikai tényezők
szerepe jelentősen csökken, ami arra utal, hogy a környezeti tényezők jelentősége a személyiség
alakításában egyáltalán nem elhanyagolható.
A SZEMÉLYISÉG MÉRÉSE
A személyiségjellemzők becslését nap mint nap megkíséreljük, hogy képet kapjunk azoknak az
embereknek a tulajdonságairól, akikkel találkozunk, és felmérjük, mit várhatunk tőlük a
jövőben. A személyiség feltérképezése nem könnyű feladat, gyakran megesik, hogy téves képet
alkotunk másokról. A pszichológusok is ugyanazzal a céllal igyekeznek mérni a személyiséget,
a mint a hétköznapi emberek, és ugyanazokkal a nehézségekkel találják magukat szemben, a
módszereik azonban szigorúbb követelményeknek kell, hogy megfeleljenek.
Személyiségmérést kezdetben klinikai környezetben alkalmaztak abból a célból, hogy a beteg
személyeket az egészségesektől megkülönböztessék, illetve hogy a konkrét betegséget
megállapítsák. Később – az intelligencia- és képességtesztek mellett – fontos része lett a
pályaválasztási tanácsadásnak, és gyakran használják a munkaerő- és vezetőkiválasztási
eljárásokban annak előrejelzésére, hogy a jelentkező mennyire fog beválni abban az állásban,
amire jelentkezett, azaz tulajdonságai képessé teszik-e magas teljesítményre az adott
munkakörben, miközben kielégítőnek érzi azt, amit a munkakör nyújtani tud.
SZEMÉLYISÉGMÉRÉSI ELJÁRÁSOK
A pszichológusok több forrásból merítenek vizsgálódásaik során. A személyiségmutatók egy
része nem a vizsgált személytől származik, hanem egy kívülálló megfigyelőtől. Az ilyen mérési
módszereket megfigyelői értékelésnek nevezzük. A megfigyelők sokfajta adatot
szolgáltathatnak, például a személyt jól ismerők (családtagok, tanárok, munkahelyi felettes,
stb.) pontozhatják őt különféle személyiségdimenziók mentén, de adhatnak szöveges értékelést
is. Az egyik fontos, munkapszichológiában is használt eljárás az interjú, ahol az emberek saját
szavaikkal beszélhetnek önmagukról, és az interjúkészítő von le következtetéseket abból, amit
elmondanak. Máskor a megfigyelő nem lép interakcióba a vizsgált személlyel, hanem annak
alapján formál véleményt, amit a viselkedés megfigyelése közben látott.
Egy másik csoportot alkotnak a projektív tesztek. Ezek neve a projekció szóból származik,
mivel a vizsgálati személyeknek többértelmű ingert mutatunk be, amelybe ő a saját
személyiségét vetíti bele. Nincsenek egyértelmű válaszok, az egyén a képzeletét használja,
amibe betörhetnek azok a tartalmak, témák, amelyek éppen most vagy általában foglalkoztatják,
a válaszban megjelenik az a mód, ahogy a személy a világot látja, és ahogy arról gondolkodik.
A többértelmű inger lehet egy mondat, amit be kell fejezni, vagy egy kiegészítendő ábra, vagy
akár (ahogy az egyik legismertebb projektív eljárásban, a RORSCHACH-tesztben) tintafoltok is.
A projektív teszteket előszeretettel alkalmazzák a pszichoanalitikus szemléletű
személyiségmérésben, mert különösen alkalmas tudattalan érzések, vágyak feltárására, de más
megközelítések módszerei között is megjelenik.
A személyiségmutatók túlnyomó többsége abból a feltételezésből indul ki, hogy a
személyiségét mindenki saját maga tudja legjobban megítélni. Az önjellemzésen alapuló

eljárásokban a vizsgált személyek maguk jelölik meg, milyenek, hogyan éreznek és

viselkednek. Az önjellemzésen alapuló személyiségteszteknek két elterjedt formája létezik. Az
egyikben állításokról egyértelműen el kell döntenünk, igazak, érvényesek-e ránk, vagy sem. A
másik forma többfokozatú osztályozást tesz lehetővé, egy skálán azt kell bejelölnünk, mennyire
jellemző ránk az állítás, vagy mennyire értünk egyet vele.
Egyszerű használhatóságuk és gyors kiértékelhetőségük miatt az önjellemzéses
személyiségtesztek széles körben használatosak a munkapszichológiában. Előnyük az is, hogy
segítségükkel több személy eredményei könnyen összehasonlíthatóak. Általában nem a
személyiség egyetlen aspektusára koncentrálnak, hanem külön skálákon több dimenziót is
mérnek, az ilyen mérőeszközöket személyiségleltárnak nevezzük. A személyiségleltárakkal
kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy értékelésüknél nem csak az egyes skálákon elért
pontszámot kell figyelembe venni, a jól képzett értékelő számára a pontszámok egymáshoz való
viszonya, az általuk kialakított mintázat legalább ugyanennyit mond. Például ha a vizsgált
személy magas pontszámot ér el a dominanciát mérő skálán, teljesen más viselkedés lesz rá
jellemző, ha emellett a barátságosság pontszáma is magas, és más, ha ez az értéke alacsony.
A személyiségtesztek kialakítása hosszú, türelmet és alaposságot igénylő feladat, a
mérőeszköznek ugyanis számos szigorú követelménynek kell eleget tennie. Először is az
eredménynek megbízhatónak kell lennie, ami azt jelenti, hogy ugyanazt a személyt ugyanazzal
a mérőeszközzel további alkalmakkor vizsgálva nagyon hasonló, vagy ugyanazt az eredményt
kell kapnunk. A körülményeknek (napszaknak, időjárásnak, a tesztet felvevő személynek,
egyéb, a teszt tartalmától független tényezőknek) nem szabad befolyásolniuk a végeredményt.
Nem megbízható például egy megfigyeléses értékelés, ha ugyanaz a viselkedés a
megfigyelőktől jelentősen különböző pontszámokat kap. Ekkor vagy a megfigyelőinket
választottuk ki rosszul, vagy az értékelési kritériumok nem voltak egyértelműek.
Az, hogy a mérőeszközünk megbízható, önmagában még nem elegendő, előfordulhat, hogy bár
ugyanazzal a személlyel felvéve a tesztet mindig hasonló eredményt kapunk, a mérés mégsem
szól semmiről, vagy valami egészen másról szól, mint gondoljuk. Ezért a másik fontos
kritérium, hogy a mérési technikánk érvényes legyen, vagyis azt mérje, amit mérni szeretnénk.
Mérőeszközünk érvényességét számos tényező csökkentheti, ezek közül a legfontosabb a
vizsgált személy szociális megfelelési igénye. Ez az elnevezés arra utal, hogy az emberek
szeretik magukat kedvező színben feltüntetni, rendes, kompetens, becsületes személynek
bemutatni, különösen akkor, ha a mérésnek tétje van. Ettől a tendenciától senki sem mentes, de
egyes embereknél ez a hajlandóság erősebb, mint másoknál. Náluk fennáll az a veszély, hogy
a teszt inkább a megfelelési igényüket fogja tükrözni, mint valós személyiségüket. Ezt a
problémát a pszichológusok általában úgy próbálják megoldani, hogy az állításokat, kérdéseket
úgy fogalmazzák meg, hogy egyik válasz se tűnjön szociálisan megfelelőbbnek, mint a másik,
még a látszatát is kerülve annak, hogy az egyik személyiségjellemző kívánatosabb vagy
elfogadottabb lenne, mint a másik. Eljárhatnak úgy is, hogy a teszt egyes tételei kimondottan a
társas megfelelési igényt mérik, az így kapott információt pedig a többi skála értelmezésénél
korrekciós tényezőként veszik figyelembe.
Tesztkitöltőként azt kell szem előtt tartanunk, hogy a képességtesztekkel ellentétben a
személyiségmérő eszközöknél nincsenek jó vagy rossz válaszok. A megfelelőnek gondolt
válaszok adására irányuló nyomás természetesen nem elhanyagolható, hiszen minden
kultúrában vannak olyan tulajdonságok, amelyeket általában kívánatosabbnak tekintenek, mint
másokat. Téthelyzetben (pl. állásra történő jelentkezéskor) magunknak is lehetnek
elképzeléseink arról, mire vonatkoznak a teszt tételei, és milyen képet adjunk magunkról, ha
előnyös helyzetbe szeretnénk kerülni. Mindent egybevetve azonban érdemes inkább őszinte,
mint „megfelelő” válaszokat adni, egyrészt mert soha nem tudhatunk biztosat arról, hogy mi a

valóban megfelelő, másrészt hamis benyomás keltésével olyan körülmények közé, olyan
feladatok elé kerülhetünk, amelyek nem illeszkednek a valódi személyiségünkhöz, és amelyek
éppen ezért hosszú távon nem lesznek kielégítőek számunkra.
A MÉRŐESZKÖZÖK KIFEJLESZTÉSE
Új mérőeszköz kifejlesztésekor a személyiségkutató két lehetséges módszer közül választhat.
Az egyik út a tesztszerkesztés elméleti megközelítése, amelynek kiindulópontját, mint ahogy
a neve is mutatja, az elméleti megfontolások alkotják. A kutató valamilyen racionális
megfontolásból arra a következtetésre jut, hogy a személyiség valamely dimenziója fontosabb
a többinél. Ezután a kutató olyan teszttételeket fogalmaz meg, amelyekben a fontosnak tartott
dimenzió érvényesen és megbízhatóan tükröződik. Az eljárás során tehát a pszichológus először
eldönti, hogy mit szeretne mérni, majd azt, hogy hogyan. A munka azonban nem fejeződik be
itt. A tesztet felveszik több ezer, a reprezentatív mintavétel szabályai szerint kiválasztott
emberrel, majd az érvényességet és megbízhatóságot az erre alkalmas statisztikai eljárásokkal
ellenőrzik. A teszt módosítása után a skálapontszámok átlagait és szórásait (általában külön-
külön a nemekre, esetleg más demográfiai csoportokra) megállapítják.
A tesztszerkesztés másik stratégiáját tapasztalati útnak nevezzük. Ennek jellegzetessége, hogy
tapasztalati adatok döntik el, hogy milyen tételek építsék fel a mérőeszközt. A kutató az
embereket olyan különböző kritériumcsoportokba sorolja, amelyek egymástól
személyiségjellemzőikben eltérnek, például összességében a vezetők csoportja valószínűleg
magasabb dominanciával rendelkezik, mint más csoportok, a segítő foglalkozásúak, például
ápolónők empatikusabbak, az extrém sportok kedvelőit pedig jobban jellemzi a
kockázatkeresés. Ezután a kritériumcsoportok tagjai saját magukat jellemzik nagyszámú
lehetséges tétel mentén. A tesztbe csak azok a tételek kerülnek be, amelyekre a
kritériumcsoportba tartozók másként válaszolnak, mint a többiek, vagyis amelyek tapasztalati
úton különbséget tesznek a kritériumcsoportba tartozók és a többi személy között. Ha minden
kritériumcsoportra találunk ilyen tételeket, akkor az egész teszt felhasználható lesz annak
eldöntésére, ki melyik csoportba sorolható. Ebben a felfogásban egy tétel tartalma egyáltalán
nem számít, amíg a kritériumcsoport tagjai másként válaszolnak rá, mint a többi ember.
SZEMÉLYISÉGMÉRŐ ELJÁRÁSOK A MUNKAPSZICHOLÓGIÁBAN
A hetvenes-nyolcvanas évekig a munkaerő-kiválasztásban használt személyiségtesztek jórészt
klinikai alapú, projektív tesztek voltak, melyek azontúl, hogy igen időigényesek és ennélfogva
költségesek voltak, nem mutatkoztak pontos előrejelzőinek a „normál”, egészséges személyek
munkában betöltött alkalmasságának, munkahelyi teljesítményének. Így a
munkapszichológiában az érdeklődés és a figyelem egyre jobban elfordult a személyiség
rendellenességét mérő módszerektől azok felé a módszerek felé, melyek a normál, felnőtt
populáció kifinomult, pontos értékelését tették lehetővé.
A papír-ceruza alapú, önjellemzéses tesztek elterjedése arra ösztönözte a kutatókat, hogy
tovább vizsgálják a specifikus személyiségvonások és a különböző foglalkozási kritériumok
közötti kapcsolatot. A nyolcvanas évekre már nem volt kétséges a személyiség kiemelkedő
szerepe a munka sikerességben, így a kognitív képességek (pl. intelligencia, szervezőkészség,
figyelmi kapacitás) mellett a személyiséget a munkavállaló alkalmasságának alapvető
meghatározójaként tartották számon.
A nyolcvanas-kilencvenes években a személyiségpszichológusok a munka- és
szervezetpszichológusokkal karöltve nagy érdeklődéssel vizsgálták az egyes
személyiségvonások specifikus kapcsolatát a különböző munkaköri kritériumokkal, a
teljesítménnyel, a munkahelyi viselkedéssel.