Ovidius

Ki volt Ovidius?

Ovidius Publius Naso Kr. e.

43-tól Kr. u. 18-ig élt, ismertebb
nevén Ovidius, a latin vers virtuóza
és a római költészet kiemelkedő
alakja. Főbb témái a mitológiához
és a szerelemhez fűződek. Főbb
művei a verses naptár, latin nevén
Fasti, és a mitológia költői
összefoglalása, vagyis a
Metamorphoses (átváltozások). Utóbbi műve megjelenését követően Ovidius
elvesztette a császár kegyét, aki a Fekete-tenger partján fekvő Tomis városába
száműzte őt. Véleménye szerint büntetését egy hibának köszönhette, amellyel
feldühítette Augustust, ám írásaiban vétkéről nem tett említést.

Írásmódja:

         Már fiatal, ifjúkori stílusát is a szerelem, a szerelemlátás és az élet határozta

meg. Könnyeden, könnyen érthető írásmódja minden bonyolult megoldást elkerült.
Elegáns ritmusokban írott, tetszetős szójátékokkal és felkiáltásokkal tartotta fent a
hangulatot. Tömör szövegek írására képtelen volt, de ez nem is hátráltatta őt, mivel
nem is hosszabb, összefüggő szövegeket írt. 

„A fület akarja rabul ejteni, nem a szívet szorítani marokra.”

         Ovidiusban minden megvolt a korábbi költőkkel szemben, ezeket a

tulajdonságokat ki is használta, ám mégis egyedit és újat, élvezetesebbet alkotott azzal,
hogy mikor a szerelemről írt, akkor nem a „lányka” személyét, testi gyönyörét, hanem
a „lánykával” megélt életörömöket öntötte bele dalaiba.

Költészete Tibullushoz és Propertiushoz, a római szerelmi elégia első klasszikus

alakjaihoz fűződik. Munkásságának kezdeti szakaszaiban a még az idősebb
elégiaköltők által kijárt ösvényen haladt. Közönségét a szerelmi élet zseniális
megverselésével szerezte meg, miközben csak a szellemességre és a kellemességre
törekedett. Verseibe könnyedén és jó szívvel illesztette bele a császár és Róma
nagyságát, dicsőségét.

Rengeteget írt a mitológiáról, ezt a fajta „világot” is saját képére formálta.

Tehetsége persze itt is tükröződik, mivel a Hajnal istennőjéhez intézett művében a
vidám csúfolódás közben megcsillogtatta valóságfestő tehetségét is, ami a horatiusi
szatírák és a „levelek” módszereivel kelt versenyre. A halhatatlanok megelevenedése
közben mégsem dicsfény, hanem a visszahúzódás, az emberi intimitás lengte körül a
hasonlatokat. Elégiájában bűvösen gazdag dallamvezetéssel, szívhez szóló, megrendítő
őszinteséggel is célratörően fegyelmezte magát. 

1
 Ovidiuson kívül a birodalomban senki sem vallotta be olyan őszintén azt, hogy
számára a principátusban semmi sem olyan fontos, mint az életöröm és a könnyed,
szerelemmel teli világ. Mikor szükségesnek látszott, szép szóval mondott verseiben
köszönetet a császárnak, s kedvét lelte a jelen dicsőítésében, magasztalásában.

Ovidius a konkrétumok szerelmese volt, és nem csak a nők dolgaiban, hanem a

birodalom fővárosának apróságaiban is. Sokszor adott pontos, riporteri tudósítást egy-
egy lóversenyről, de bármiről másról is a római élettel kapcsolatban.  Olyan mesterien
varázsolta olvasója elé a hétköznapok légkörét, hogy azt csak a legkiválóbb római
költők legnagyobbjai tudták később imitálni, kiegészíteni majd tökéletesíteni.

         Végső soron „pajkos és gáláns” volt, de sohasem egy közönséges világfi,
akinek a vágy befolyásolja tetteit és nem tud dacolni a kísértéssel. Ezért a művészi
gyengéi felett a nagyközönsége szemet hunyt és rajongott a verseiért, ám a kritikusok a
hibáit pontról pontra számontartották.          

Élete:

A második triumvirátus megalakulásának idején Sulmóban született, egy

városban, nem messze Rómától, Kr. e. 43. március 20-án, régi és jómódú lovagi
nemzettség sarjaként. Apja már korán Rómába küldte a legképzettebb mesterekhez,
hogy jogi-szónoki
tanulmányokat folytasson.
Ambíciója a jog tudománya iránt
egyre csökkent, ennek ellenére
elhatározást tett, hogy nem
fordul a versíráshoz, viszont a
szavakat akaratlanul is ritmikus
formában formálta. Tehetsége
elég lett volna szónokláshoz.
Gazdag és gondtalan
fiatalemberként végezhette
tanulmányait Athénban, Kis-
Ázsiában és a szicíliai
kisvárosban, Syracusaeban. Valószínűleg ekkor foglalkozhatott a szerelem
művészetével. I. e. 20 körül érkezett vissza Rómába, ahol fivére halála miatt kisebb
tisztségeket is vállalt, viszont a senatusi tagságra nem pályázott. Ovidius tehetségét,
Messalla hamar felismerte és barátságot kötött az akkori legnagyobb költőkkel, viszont
Vergiliusszal és Horatiusszal nem volt közvetlen kapcsolatban leginkább a
korkülönbség és az eltérő írásmódjuk” miatt, mivel az „Aneis” és a „római ódák”
költőihez képest léha és könnyed volt, ezért sem számíthatott arra, hogy náluk is
megértésre talál. Az akkori ifjúság körében pont a léhaság és ezen tulajdonságok tették
ismertté, mivel ezek hajszolása a fiatalok körében igen népszerű tulajdonságnak
számított.

Családi életben viszont különösebb sikereket nem ért el, a harmadik nejével
jutott el a családi boldogságig, az előkelő származású fiatal özveggyel, Fabiaval.

2
 A Fasti és a Metamorphoses még inkább rangosabb költővé tette Ovidiust. Ezek
után meglepetésszerűen, szinte villámcsapásként érte őt száműzetése i. e. 8-ban. A
Fekete-tenger partján fekvő Tomi városkába, egy civilizálatlan helyre száműzték,
ennek ellenére római polgárjogát megtarthatta. A büntetésével szemben fellebbezésre
lehetőséget nem kapott, Decemberi viharok idején indult útnak száműzetési helyére,
ahová csak hosszú út után érkezett meg. Ezen a helyen csak nagyon kevesen beszéltek
latinul és a város görög ajkú vezetőin kívül a lakosság barbárokból állt. A zord
körülményeknek köszönhetően fizikai állapota fokozatosan leromlott és az
elszigeteltség, a magány, a vigasztalanság folyamatosan vette el életkedvét. A kulturált
világból hírt nem kapott, csak néhanapján
kötött ki egy-egy római vagy görög hajó
városának kikötőjében. Életének utolsó
tíz évének szenvedéseit csak a városka
jóindulatú lakói enyhítették, miközben
Róma némán hallgatta az elégikus
segélykiáltásokat. Híreket is csak ritkán,
mindössze családjától hallott. Távolléte
ellenére felesége hűen kitartott mellette.

         Ovidius mintha a mennyből került

volna a pokolba életének szenvedéssel és
kínokkal teli szakaszában.

Állapota romlásának, elszigeteltségének és a sok kényelmetlenségének

köszönhetően több kérvényt is benyújtott magához Augustushoz, ám ezek összessége
el lett utasítva, kegyelmet nem kapott. Augustus császár utódja, Tiberius is megtagadta
a visszatérés és kegyelem jogát, ám ezen kegyetlenség oka ismeretlen, a mai napig
csak találgatni lehet, de valószínűleg, a császár lányának „befeketítésével” dühítette fel
Augustust. Ennek ellenére, Ovidius dicsőségére, a halála után is emlékeznek a
rómaiak.

Munkássága:

Munkásságát három időszakra osztjuk.:

1                 A „Szerelmek” című öt könyvből álló szerelmi elégiasorozatát i. e. 16-
ban írta meg („Amores”).:
 
Hogy ki vagyok, gyöngéd szerelem költője, akit most
Olvasol, elmondom. Halld meg, utókor, a szót!
Sulmo szülőföldem. Sok hűs patak öntözi földjét.
Száz mérföldre sincs onnan a római táj. Ott láttam meg a napfényt. Vágyol
tudni, mikor volt?
Akkor esett el a két consul a harc mezején.
És ha ez ér valamit, lovag ősök utóda vagyok, kit
rendünk tagjává nem csak a sorskegy emelt.
Nem vagyok első sarj: megelőz bátyám, aki nálam
 Épp háromszor négy hóval előbb született.

3
 (Gaál László fordítása).
 Ezzel a művel aratott először jelentős sikert, ennek köszönhetően vált
ünnepelt költővé Rómában. A Kr. e. 1-ben közreadott dalgyűjtemény a
„nagy szerelem” hagyományaihoz igazodik. Corinna, egy fél évezreddel
előbbi görög költőnő, nevében dalolja meg
szerelmüket, kedvességét, érzéseit. Társszereplők
jellemzésében, helyzetek leírásában rengeteget
merített a tradíciókból; hellenisztikus költőkhöz és
római elégiusokhoz hasonlóan itt(„Amores”) is
szerepel kerítőnő, szerenád, eltávolodás és a
beteljesedés, végezetül a csalódás. Mégis erőteljesen
érződik Ovidius írásán, az átélés hiánya, hiába próbált
Corinna nevében szólni.
A dalgyűjteményében ellenfényt kapnak a közhelyek,
ezért a „távoli kedves”, a kihívók, ellenfelek
ármánykodása elvesztette heves izgalmát. Életének és alkotói korszakának
első időszakának van egy mottója, „A szerelem művészetének”, az „Ars
amatoria”-nak egy disztichonja:
 
„Vágyjon a régire más: boldog vagyok én, hogy e kornak
gyermeke lettem, öröm nékem a mostani lét.”
 
2              
 A középső korszakban írt a legtöbbet, ez a legtermékenyebb időszaka. 
Ebben az időszakban írta meg a „Fasti” (Ünnepek) és a „Metamorphoses”
(Átváltozások) műveit. Ezen két, terjedelmesebb műve még inkább
rangosabb és diadalmasabb költővé avatták Ovidiust (persze ünnepeltsége
után könnyebben illesztette bele műveibe a császár magasztalásást). Ezt
követő műve a „Heroides” (Hősnők levelei) volt. A mű tizenöt tragikus

sorssal

rendelkező vagy szerelmi bánattal küzdő mitológiai hősnő vallomásaival írta

tele gyűjteményét.  Ehhez néhány évvel később még három páros levelet
fűzött a költő, amelyek vallomást és választ tartalmaztak. Ovidius az
„asszonymonológját” fejlesztette tovább elégiákká, vagyis a szituációkat, a
4
zárt és önálló egységeket a hősnők szemével írja le, ezáltal lemondva
mindenféle ellenpontozásról a szubjektum minél mélyebb és egyoldalúbb
kibontakozásának elérése céljából. Annak ellenére, hogy női kortársait eddig
kissé gúnyosan ábrázolta, ebben a művében szellemileg jóval az átlag felett
álló hősnőket szerepeltet (a hősnők a szerelem küzdőterén nem csak
őszinteségükkel tudták felvenni a versenyt, hanem rengeteg másban is
erényesebbek voltak). Egész szerelmi költészetéből kiiktatta a vágyat, és
csak az emberek közötti testi és lelki vallomásokat hagyta érvényesülni.
Szembeszállt a hivatalos mitológiai leírásokkal és kedve szerint alakította
azokat. Erre példa amikor Aneast és Didot ábrázolta, ám az ő Aneas-a
Vergiliuséval szemben kevésbé jámbor, sokkal inkább felelőtlen és bűnös
csábító.
   Valamikor ekkoriban írhatta meg két elveszett művét, a Medeat és a
Gigantomachat. 
   Az „Ars Amatoria”, Ovidius elégiaköltészetének következő lényeges
mérföldköve volt. Első két könyvében a férfiakat oktatja ámulatba ejtő
szaktudásával, a nagyvilági társalgás szellemes modorával. A harmadik
könyvben ugyan ezt ismételte meg, annyi különbséggel, hogy ott a nőkhöz
intézte mondanivalóját. Ezekben a könyvekben Ovidius a pajzán
csevegéssel, komoly tanácsadással és latolgató sommázással szórakoztatta
olvasóját.
   Ugyanebben a korszakban keletkezett két másik, hasonló hangnemű
tankölteménye: Medicamina faciei (arcápolásról) és a Remedia amoris
(szerelem orvoslása). Előbbi i. e. 1-ben keletkezett, és mindössze csak az
első ötven sor maradt fent ebből az elégiából. Művét persze a szerelmi élet
szempontjából írta és a lelkes bevezetés után egy kozmetikai tanácsadást
nyújt olvasójának. Ezt valószínűleg egy „hellenisztikus” tankönyv alapján
írta meg.
Utóbbi műve, a szerelem orvoslása, egy ellenválasz az Ars Amatoriara.
Maga Ovidius is figyelmezteti az olvasót hogy óvakodjon a „szerelem
művészetében” való elmélyedéstől, ám művészi önkritikának nyoma sincs.
Ebben a műben a reménytelen vágy által emésztett szerelmesekhez írt. Az
olvasó itt vigaszra is, de mindenképp egy fontos tanácsra lel; megfeszített
munka és a keményebb tartás, hogy önmagunkat sohase veszítsük el a
búslakodás mély medrében.
   Kr. u. 8-ban kiadta egy nagyobb vállalkozását, az „átváltozásokat”,
Metamorphosest, aminek eljöveteléről már tett említést korábbi műveiben,
megírására utalásokat tett. A nagyeposz műfaját választotta ehhez a
kötethez, ezáltal egy egységes és egy zárt keretetet alakított ki. A mű a
teljesség igényével indult, a Chaosból történő világteremtéstől egészen
Julius Caesar haláláig, a közelmúltig nyúlt vissza a mítoszok gyűjtésében.
A nagyeposz választása viszont veszélyekkel is járt, mivel Homeros és
Vergilius elé kellett lépnie a közönség szemében, amit ismerjünk el, nem kis
vállalkozás.
   Ezzel egy időben írta meg a verses naptárt, a Fastit.

5
 Ovidius tehát hihetetlen nyugodtsággal és higgadtsággal nézett szembe a
feladattal, ami akár bukását is jelenthette volna, ehelyett olyat alkotott, ami
keveseknek sikerült.
Tomiban, száműzetése alatt is folytatta a múzsák általi ihletek megéneklését,
és megírta a Tristiat (Keservek). Ovidius elégiái ettől kezdve a személyes
tragédiájának keserves élményeiről szóltak. Otthonában töltött utolsó
estéjének olvasása közben úgy érezhetjük, hogy sehol máshol nem érzünk
ilyen őszinteséget, ami ennyire meg tudja ragadni az olvasót.
Munkásságának ezen szakaszának végén még írt három könyvet keserveiről
és szenvedéseiről, ezekbe mind beleírta hűtlen barátait, életének
körülményeit és egy kérését is, hogy egy civilizáltabb városba helyezzék át.
3                 Munkásságának harmadik, utolsó szakaszában egyéb verseket írt, ám
ezek kevéssé jelentősek. Erőltetett indulatokkal, gonoszkodó pamfletet írt
egy hűtlen barátja ellen (Ibis), s az epikai tudóskodás eszközeivel kezdett
bele halászati témájú tankölteményébe.

 Ovidius reneszánsz hatása:

Magyarországon kedveltségét egy legenda okozta, miszerint mégsem a Fekete-
tenger partján, hanem Pannonia provinciába, hazánk területére száműzték. Rengeteg
költő műveiben találkozhatunk Ovidius-reminiszcensziákkal, mégpedig olyan neves
költőknél, mint Balassi, Zrínyi és a „magyar Ovidius”-nak is nevezett
Gyöngyösinél.

Ovidius: A szerelem művészete

 A szerelem művészete (eredeti nevén ’Ars amatoria’) című, három könyvből álló
tankölteménye verses formájú, amely egy szerelmi útmutatóként szolgál, és
bölcselkedő, tanítgató megállapításokat tesz. Ovidius rendszerbe foglalja tanácsait, ám
írásával hatalmas botrányt kelt - ennek ellenére az egész római birodalom területén
mohón falták az emberek az erotikus tanácsait. Feltételezhető, hogy a Remedia amoris
(A szerelem orvoslása), egy könyvből álló munkáját a közvélemény nyomására írta
Kr. u. 1-2 környékén, ezzel vele tompítani próbálta az Ars amatoria élét. A
bevezetésben bocsánatot kér Amortól, s kijelenti, nem szándéka a szerelem
akadályozása, ám ha valaki meg akar szabadulni a szerelem igájától, annak segítséget
nyújt.

 Természetesen a hírneve rosszabb, mint a tényleges mű, mert sokáig pornográfnak

tartották. A tanítások azonban egyáltalán nem ellenszenvesek a mai olvasó számára,
mert régimódi természetességgel és nyitottsággal írta meg tanácsait. Pajzán irodalmi
narratíváiban meséket, mitikus illusztrációkat, szép, gördülékeny párbeszédeket és
gúnyos álfilozófiát sző össze ebben a művében. Azért különösen figyelemre méltó a
mű, mert zengő, szép ritmusa, csodálatos szóképei és metaforái ellenére a szöveg egy
pillanatra sem válik túlságosan líraivá vagy prózaivá, vagy hangzik úgy, mint az élő
beszéd. A mű illusztrációiként Picasso híres és kedves vázlatai szolgálnak.
Egyedülálló remekmű, és formailag is hibátlan Gáspár Endre fordítása.

6
Hogyan lehet szeretőt szerezni és azt meg is tartani? Nagy tapasztalattal,
szórakoztatóan, szellemes nagyvilági társalgási tónusban, pajzán csevegéssel, akár
egészen konkrét tanácsokat, figyelmeztetéseket fogalmaz meg a költő a három
könyvben.

Az első könyvben a hódítás művészetét tanítja meg a költő a férfiaknak. Azzal kezdi,
hogy felsorolja azokat a helyeket, ahol hölgyek találhatók, ilyen helyszínek például, a
színház, a cirkusz, az aréna, különféle sportesemények, diadalmenetek, lakomák stb.
Ezek után tanácsokat ad. Az önbizalom a legfontosabb, ezt követi a bájos viselkedés és
az erős időérzék. Bár a meggyőző nyelvezet és a határozottság döntő fontosságú,
vannak pillanatok, amikor mértékletességre van szükség. A férfi optimizmusa azon a
közmondáson alapszik, hogy Rómában annyi nő van, mint csillag az égen (Quot
caelum stellas, tot habet tua Roma puellas), és egy másik jelentős pedagógiai tétel,
hogy minden nő megszerezhető:

„Győzd meg először is önmagadat s hidd el: valahány nő él, a tiéd lehet és lesz, csak a
cselre ügyelj."

(Ars amatoria 1, 269-270; fordította Gáspár E.)

A nők megtartására vonatkozó útmutatást a 2. könyv tartalmazza. Ezen a területen az

oktatás nagyobb szerepet játszik, mint a varázslat. Az apró ajándékok, a rugalmasság
és a finomság kulcsfontosságú elemek a szeretetteljes kapcsolat fenntartásában. Ha
például egy szeretett személy beteg, a szerettének figyelmet kell fordítania rá. 

Ovidius, a feje tetejére fordítja az Octa-vianus Augustusnak tulajdonított kellemes

aranykorszakot: az arany minden rossz gyökerévé válik, mert mindent meg lehet vele
vásárolni, még a tiszteletet és a szeretetet is. A szerelmeskedés szabályai a könyv
zárófejezetéül szolgálnak, a költőt pedig férfiak csodálják szerte Rómában. Legyünk
hűtlenek egymáshoz, de tartsuk titokban, és ne naivan dicsekedjünk vele- vélekedik a
költő.

„Újra aranykor van földünkön: a pénz a becsület kútfeje: pénzen akár vonzalom is
vehető."

(Ars amatoria 2, 277-278; fordította Gáspár E.)

Tanácsai a férfiakhoz:

„Bátran ígérj fűt-fát; no hiszen mi bajod lehet ebből?

Tudjuk, ígéretben gazdag akárki lehet. […]

Tiszta legyen s Marsnak mezejétől barna a bőröd,

Hordj takaros tógát s folt ne legyen szövetén.

Foghíjas ne legyél, fogadat ne lepesd be penésszel… […]

7
 Körmöd szedd le s ne tűrd, hogy szenny feketélljen alatta,

orrlyukaidból rút szőr ne meredjen elő,

Áporodott illat szádból, ha lehelsz, ne ömöljön,

Hónod alatt a pamacs kecskeszagú ne legyen... […] (I.)

Bárki vagy is, hogy a lányt szorosabban kösd le magadhoz,

rajta, hitesd el, hogy gyönyörűbb sosem élt. […]

Hogyha haját kettéválasztja, rajongj e szokásért,

és ha netán süti, mondd, hogy kisütött haj a szép.

Táncra, ha kél, bámuld idomát, ha dalol, csoda hangját… […]

Lépj be, ha hív; menj el, ha magához ereszteni késik.

Úr sohasem marad ott, hol tolakodnia kell. […] 

(Ars amatoria, Gáspár Endre fordítása)

A tunika volt az alapvető ruhadarab minden társadalmi osztály, mindkét nem és a

legtöbb foglalkozás körében. A férfiak ezenkívül tógát és köpenyeket viseltek,
többnyire fehér színben.

Ezután, a nők kérték arra költőt, hogy tanítsa őket a szerelemre, ő pedig a harmadik
könyvben teljesíti kérésüket.

Figyelmezteti őket, hogy szeressenek, amíg lehet, mert az idő gyorsan múlik:

„Élvezz, míg neked áll a világ s korod engedi tenned,

mint a tűnő vízár, úgy eliramlik a perc.

Hasztalanul hívnád a habot, mit az ár tovasodrott,

senki az elmúltat vissza nem adja neked."

(Ars amatoria 3, 61-64; fordította Gáspár E.)

Tanácsokat ad a nőknek: az ápoltság vonzóvá tesz. A frizurák kiválasztására különös

gondot kell fordítani, mert mindenkinek egyedi a stílusa, és az arcfestés is hasznos
lehet. A férfi azonban csak a kész műalkotást tekintheti meg. Meg kell tanítani a nőket
helyesen beszélni, járni és sírni is. A gyerekeknek énekelni, táncolni és különféle
társasjátékokkal kell játszaniuk, mert ezek a tevékenységek mind elősegítik a szeretet
kialakulását. Ha úgy érzi, hogy szerelme megcsalja, tegye ő is ezt! Tudjon bánni az
arckifejezésével, ezzel jól lehet hatni a férfiakra. Végül ahogyan a férfiaknak adott

8
tanácsot a szerelmi együttlétre, ugyanígy ad a nőknek is, de kissé részletesebben, a
pornográfia határát súrolva.

 A külső megjelenésre és megnyilvánulásokra vonatkozó részletes tanácsai a nőknek

és lányoknak:

Mennyei kincs, mely csak keveseknek jut ki, a szépség, / asszony akárhány van, ritka
közöttük a szép. Ápoltságban a báj; s egy rút van: az elhanyagoltság, / […]

Szép viselet sok van: kiki hordja a néki leginkább / megfelelőt s tükrét hívja előbb
tanuúl!

Fésültesse magát simán, kinek arca tojásdad […]

Ám kinek arca kerek, hagyjon szabadon valamennyit / Aljából s el ne takarja fülét.

Szép, ha az ily nőnek vállára omolnak a fürtök […]

Hordjon amaz kontyot […] Ennek előnyösen áll a lazán lebegő kusza hajzat […]

Hasson a műgond véletlennek […]

Szürke hajuk germán fűvel festik be a hölgyek / S színe olyan szép lesz, mint sose volt
azelőtt.

Pénzen megvehető dús fürtöket öltenek ők fel… […]

… akármely szín jól nem akárkinek áll. / Öltsön a tejbőrű feketét, Briseisnek is ez illett
[…]

Hordjon a barna fehért: Cepheis meze is patyolat volt… […]

Szinte kimondtam már, hogy hónod alatt ne legeltess / Kecskét s combjaidon

sörtecsomót ne viselj.

[…]

Mondjam-e el, mily rút látvány, ha a nő foga sárga, / S kérjem-e, hogy száját mossa
naponta ki jól?

Tudjátok ti, milyen szép színt ad a fognak a mészpor, / És mit a vér nem fest rőtre,
befesti a kéz.

Majd a szemöldök üres helyeit feketítitek így be, / Majd meg flastromot raktok az arcra
hiún.

Hígított hamuval húztok vonalat szemetekbe… […]

Mindez a szépséget gyarapítja, de csúnya, ha látják, / Sok készül rútul, ami, ha kész,
gyönyörű. […]

9
Míg magadat ékesíted, hadd higgye a férfi, hogy alszol, /Félmunkával ugyan senki elé
ne kerülj! […]

Vézna, ha vagy, válassz vastag szövetet viselésre […]

Vékony vállpárnát kíván a magasra huzott váll, / Kapjon a keskeny mell körbefutó
szalagot.

Taglejtéssel, akármit mond, ne kisérje beszédét / Az, kit idomtalan ujj s rút köröm
éktelenít.

Szája kinek pállott, éhomra beszélni ne kezdjen […]

Hogyha fogad csorbult, rendellenes, avagy előre / Ugrik, a baj nyomban kész, ha csak
elmosolyodsz.

[…]

Elhinnők-e? Ha nem gyakorolja, nevetni se tud jól, / Keltsen a lány tetszést még az
ilyesmivel is. […]

Torka ne hallasson harsány hahotát s nevetése / Nőiesen hasson. […]

Tartsd járás közben nőiesen magadat. / Mindig is ebben volt jó része az asszonyi
csábnak,

Ez rettenti el és vonzza a férfiszemet. […]

Csáb van a szép hangban; tégy szert e tudásra, ha nő vagy. 

(Gáspár Endre fordítása)

Mához hasonlóan, ekkor is festették az arcukat a nők, ahogyan a költő is tanácsolta,

odafigyeltek a frizurájukra, öltözködésükre. Általában a nők, hosszú hajukat magasan
feltekerték kontyba a fejük tetejére, és szalagokkal kötötték körül. Jellemzően stólát és
pallát viseltek. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a nők színesebben öltözködtek, mint
a férfiak. Egyes színek, például a sárga különböző árnyalatai, kifejezetten nőiesnek
számítottak. Szívesen hordtak ékszereket, fülbevalókat, karkötőket, gyűrűket, amiket
ékszeres dobozban tartottak, ezüsttükrük mellett. Archibáik ellen, mint minden nő,
minden korban és helyen, a római asszonyok és lányok is küzdöttek. Pattanásaik,
mitesszereik ellen árpaliszt és vaj egyvelegével kenték be a bőrüket, ráncok ellen pedig
vajban főtt babot használtak. 

A férfiak nem szerették, sőt, meglehetősen tiltakoztak a nők felesleges felcicomázása

ellen. Úgy tartották, hogy a szépségápolási fortélyokat arra találták ki, hogy az eredetileg
rossz küllemű nők elkendőzhessék vele, vagy jobb színben tüntethessék fel nem éppen
tetszetős adottságaikat. Így a férfiak többsége becsapva érezte magát, és sokszor gúnyos
megjegyzésekkel illették az önmagukra túlzottan adó, piperézkedő hölgyeket. 

10
A szerelem és házasság megjelenése a kultúrák többségében különböző, s mindegyik
sajátos formában szabályozza az erotikus vágyak kiélését is. Ovidius írásaiból sok
minden kiderül erről a témáról és első pillantásra, a római kultúra nem sokban tér el a
manapság megszokott normáktól, mégis egyrészt vannak alapvető különbségek, másrészt
olyan, a fennmaradt források egyoldalúsága miatt torzulások születnek róla ma
alkotható képben, amelyek megnehezítik a tisztánlátást ezen a területen.
Az ókori Róma polgárainak nemi élethez való hozzáállása rendkívül ellentmondásos
volt. 
Egyrészt hivatalosan szigorú erkölcsi előírások szerint szervezték a társadalom – vagy
legalábbis annak
női tagjainak – életét. Másrészt viszont a római történelem már a kezdetektől hemzseg a
nemi erőszakban és orgiákban gazdag epizódoktól. A császárok és családtagjaik szexuális
perverziói pedig már az ókorban is a történetírók egyik kedvenc témáinak számítottak. A
erotika és a párkapcsolat normáiról a szűkös tárgyi leletanyagon kívül olyan irodalmi
műfajok tudósítanak, amelyek alapvető jellemzője a fikció. 
Tudniillik sokszor a versekben szereplő lányok és asszonyok csak a papíron léteztek, és
csupán az alkotói 
képzelőerő szülöttei voltak. Azonban az biztos, hogy Ovidius finom pszichológiai
érzékkel és ragyogó elbeszélő tehetséggel írta le egyértelmű pajzán útmutatásait. 

A házasságot a jog szabályozta, a házasságkötés vallási szertartása, a házi istenségek 

(Tellus, később Cerces), valamint Juno jósjeleinek jegyében zajlott, áldozatok
bemutatását és a házi tűzhely körüljárását foglalta magába. A menyegző lezajlása közben
a menyasszony Venusnak ajánlotta fel lányruháját. Maga a menyegző auspiciumokkal
(madár jóslatok) kezdődik; ha ezek kedvezőek a jegyespár kinyilvánítja házasodási
szándékát, és kezet nyújt egymásnak. A menyegző utáni
napon az ifjú feleség első dolga, hogy áldozatot
mutasson be férje házában. 
Részben politikai folyamatok által meghatározott
fejezeteket is találunk, az irodalom azonban – a
történetíráson kívül – a házasságról nemigen beszél,
vagy ha igen, inkább a vele kapcsolatos problémák
miatt (ld. Vergilius Dido és Aeneas-történetét), néha
pedig képét irreálissá idealizálva jeleníti meg
(pl. Ovidius Philemon és Baucis története) – ami a
történetírást illeti: ez a műfaj a házasságról nem adhat
alaposabb felvilágosítást. Augustus a házasságtörést
súlyosan büntette, a nőtlen férfiak pedig nem kaphatták
meg az örökségüket.

Házasság Római házasságkötést ábrázoló márvány szarkofág Kr. u. 80–160 körül. A

házaspár egymás jobb kezét fogva kötik meg a házasságot, közben a vőlegény a
házassági szerződést a másik kezében tartja. A két fél között egy becsületbeli tanú áll. 

11
 Ovidius: Római naptár
 

 „Római év rendjét s latin ünnepek ősi alapját zengem

az égi jelek kelte-lenyugta nyomán. Vedd

szívesen, Caesar Germanicus: ím felajánlom

művem; a gyenge hajó útmutatója te légy."

 (Fasti 1, 1-4; fordította Gaál László) 

 
Ovidius költészete második korszaka Kr. u. 1-től Kr. u. 8-ig tart, itt a költő a nagy
műfajok felé fordul, ebben többek közt közrejátszhatott mind a szerelem tematikájának
kimerítése és az Ars Amatoriára kapott kritikák. Megalkotja a 12 könyvre tervezett Fastit
(Római naptárt). A római költő már a Julianus naptár idején élt, de közvetlenül a Caesar
meggyilkolását követő évben született. Fasti (Ünnepek) című költeményében a római naptár
szerint haladva megemlékezett a különböző ünnepekről. E művében Ovidius hazafias
témákat tárgyal, a római naptár ünnepeit, azoknak eredetét és a velük kapcsolatos mondákat,
szertartásokat írja le. Mint a bevezetőben mondja, nem Caesar fegyvereiről, hanem oltárairól
énekel, s azokról az ünnepnapokról, amelyeket Augustus bevezetett, illetve megújított. E
tárgyválasztás olyan műfajt igényelt, amely a naptár szolgáltatta kerettel összhangba hozható
volt. Ennek mintáját Ovidius Kallimachos Aitia (Okok) c. elégiagyűjteményében találta
meg, amely az aitiologikus (okmagyarázó) didaktikus költészet műfajába sorolható. Mivel
azonban Ovidius a csillagképek létrejöttének magyarázatára is figyelmet fordít művében, a
katas-terismos, a csillaggá válás irodalmát is tanulmányoznia kellett. A bevezetésben
meghirdetett költői szándékát azonban Ovidius nem tudta maradéktalanul megvalósítani.
Ennek oka részben abban keresendő, hogy nem tudott, és talán nem is akart erőszakot tenni
alkotóerején: ott is könnyed, ironikus, majdhogynem szabados hangnemben ír, ahol a szent
és komoly téma ugyanilyen hangnemet igényelt volna, részben pedig abban, hogy Ovidius
saját „kiművelt" korának bűvöletében élt, s emiatt csak nehezen azonosulhatott a műveletlen
régi korok szokásaival, ám azt vallotta, hogy a jelen és a múlt egyaránt tiszteletre méltó:

„Áldjuk a régi időt, de jelennek a napjait éljük,

mindkettő méltó, hogy figyelembe vegyük.

(Fasti 1, 225-226; fordította Gaál L.) 

12
 Részletezően belefeledkezik a római múlt hőseiről, híres szerelmi történeteiről és
érzelmi tragédiáiról szóló fejezetekbe (pl. Romulus és Remus városalapítási konfliktusába),
büszkén emlékezik meg Augustus őseiről (Venusról) vagy a Julius nemzetség nagyjairól,
A Római naptárnak még csak a fele volt készen Kr.u. 8-ban – s bár Ovidius úgy tervezte,
hogy Rómától távol is folytatja, a császár dicsőítésére.

„Ikrektől a Nap lemegy, a Rák pirosan ragyog aztán”

„Holnap július elseje lesz: hónap születése!”. 
  
Művét nem fejezte be, vagy a második félév nem maradt fenn. Relegációjának tragédiája
megakadályozta e második munka befejezését. A Római naptár, a Fasti torzóban maradt: a
Fekete-tenger partjára száműzött költő soha nem térhetett haza, nem alkothatta meg a
második hat hónap költői-tudósi magyarázatát. Marad azonban egy felbecsülhetetlen értékű
római vallástörténeti és mitológiai gyűjtemény, amely ma is lenyűgöző olvasmány.

Ünnepek:

A Róma őskorából eredő ünnepekről elmondató, hogy a köztársaság idején hanyatlásnak

indultak, és ezután Augustus ismét felélesztette őket.
Többek közt kiemelkedett a február 15-ei Lupercercalia, amely eredetileg
Romulushoz kötődött, de idővel átalakult a termékenység ünnepévé.
A megtisztulás ünnepére, Sacra Argeorumra, mindig májusban került sor. Az ünnep
eredete bizonytalan, de források alapján a korai Rómában gyakorolt emberáldozat tükrözése
volt. Az biztos, hogy korai császárkori formájában az ünnep megtartásában a Vesta-
szüzeknek volt döntő szerepe. 
Március 16-án és 17-én a rómaiak, a sacraria Argeorum szentélyeikhez vonultak
körmenetben, amelyek a Servius Tullius alapján beosztott város különböző pontjain álltak.
Május 14-én a bábukat a pons sublicius hídról, a Tiberisbe szórták.
December 11-én a rómaiak Istenhez fohászkodtak, segítségét kérték a városhatáron
belüli területek áldására. Ezt az eseményt Septimontium-nak nevezték. Neve nem
kapcsolódik Róma hét dombjához. A téli időszakot a Saturnus ünnepnapjai zárták
(december 17-23.), amikor is szünetelt a munka, a bíróságok és az iskolák bezártak. Ilyenkor
egy napra szerepet cserélt a házigazda és a szolga, a rokonok és kedves ismerősök pedig
megajándékozták egymást.
A köztársaság kori naptár alapján január 1-én, a hagyományos naptár szerint pedig,
március 1-én tartották, az újévi ünnepek különböző rituáléit.
A gabonához, illetve az aratáshoz számos nyilvános ünnep kapcsolódott. A virágzás-
ünnepét (Floraliát) május 3-án tartották, a szabadban bőséges lakomákat, cirkuszi játékokat
tartottak, és pikáns témájú színdarabokat adtak elő és az aratási ünnepeket, például a
Consualiát augusztus 21-én vagy az Opiconsiviát augusztus 25-én rendezték.
Több fontos nőkhöz kapcsolódó közösségi ünnepre került sor. Ilyen volt a Veneralia
ünnepe (április 1.) illetve a Mater matuta (június 11.), ebből az utóbbiból eredhet a ma,
általunk is ünnepelt Anyák napja.
Az uralkodókhoz kötődő ünnepek, is meghatározóak voltak Rómában. Általában
feriaenak számítottak, azaz publikus fohászkodások voltak, áldozatbemutatással. A nyitott

13
templomokba ünneplőbe öltözött emberek szabadon bemehettek. Ezeket a ceremóniákat
gyakran játékok (ludik) követték.  
Minden uralkodó esetében két döntő dátum számított ünnepnapnak: a születésnap és
az uralkodó „trónra lépése”
Augustusnak több ünnepnapot is szenteltek. Születésnapját szeptember 23-án,
Alexandriában való győzelmét augusztus 1-én, pontifex maximusszá választását március 6-
án és a Rómába sikeres visszatérésének emlékére október 12-én tartottak ünnepélyt.
Az Augustus kori ünnepek között említést kell tennünk a vallási reformjai
csúcspontjának szánt százados játékok (Ludi Saeculares) megtartását. Erre Kr.e. 17-ben
került sor.
Az eredetileg régi köztársasági ünneppel, amelynek a polgárháborúk viharai
közepette, megünneplése feledésbe merült, igyekeztek felejthetetlen emléket teremteni
Augustus dicsőségének és az új aranykornak.
 Az eddigiekből, jól látható, hogy az 1. századi Rómában, mennyi ünnepnapot
tartottak nyilván. A század elején csupán évi 77 ünnep játéra (ludi) került sor, ennek értéke a
4. századra 177-re emelkedett. Ezért is nehéz beszélnünk a római hétköznapokról, mivel a
korai császárkorban a hivatalos, illetve a nyilvános ünnepek napról-napra váltakoztak. Ez
viszont nem minden. Emellé társultak még a magánszféra vallásos ünnepei. A legtöbb Róma
azon idejéből származott, mikor még legfőképp földművelők és állattartó parasztok
társasága lakta a várost.
A rómaiak körében sokfajta ünnep volt, közösségi-, magán és családi ünnepek is. A
családi ünnepekről kevés adat maradt fenn.
A Larea, Penates és a Genius körüli ünnepek a legkisebb körű családi ünnepek közé
tartoztak. A Lares a rokonsághoz tartozó birtokok felett felügyelt. Ezt kis figurák, illetve
gyapjúból készített labdákkal történt, amiket útkereszteződésekhez és földhatárokhoz
helyeztek. A Penates a családfő minden tulajdona felett őrködő istenség volt, a Penatesek
jelenlétét a tűzhelyhez kapcsolták. Genius a családfő személyes védőistene, akit a ház
urának születésnapján tisztelték meg.

Ünnepek kapcsolódtak még a gyermek születéséhez, megtisztulásához, valamint

serdüléséhez, házasságához, halálához es temetéséhez.

Temetkezés:  

A római halottakat az emberek a ház előcsarnokában helyezték el,

bebalzsamozva-ravatalozva. Az elhunyt testét közvetlenül a halálos ágyán
ravatalozzák fel, virágcsokrokkal körberakva, gyertya és fáklyafényben. Kimutatva
gyászukat, a családok napokig nem tisztálkodtak. A temetési szertartás zenészek

14
vezették, akik az elhunyt tetteit és értékeit bálványozták, őket fáklyavivők és
siratóasszonyok követték.

A vagyoni különbség észrevehető volt csupán a koporsóról. Gazdagabb

emberek esetén a koporsóik előtt a felmenők viaszból készített képmásait vitték. A
temetési ceremónia költséges volt a polgárok számára, mivel a halotti tornak
meghatározott szabályai voltak, amiket kötelesek voltak követni. Különféle
síremlékeket is készítettek, természetesen itt is elválasztva a gazdagabb, illetve
szegényebb réteget. A vagyonosoknak valóságos várakat építettek, míg a szegének egy
kőlapot helyeztek a sírhelyre, rajta a halott képmásával.                                               

A rómaiak kétfajta
temetkezési módszert alkalmaztak.
A halottakat vagy koporsókban
temették el és tárgyakat helyeztek
köréjük, például a nők mellé
ékszereket és szépítőszereket, vagy
a testet elégették, majd a
maradványokat urnákba zárták. Az
urnákat a síremlékekben tartották.

Kilenc nappal a temetés

vagy hamvasztás után
befejeződnek a halotti ceremóniák,
az elhunyt rokonok (divi parentes) tiszteletére. Ebből két ünnep ered., a Parentalia,
amit februárban tartanak, és a Lemuria, amit májusban. Később ezt a tradíciót a
keresztény egyház is folytatta, a halottak napja megtartásával. Ez a szokás a mai napig
fennmaradt.

Az ünnep idején a holtak visszatértek az élő világba és a sírokon lévő ételeket

elfogyasztották. Ennek idején a templomok zárva voltak és nem lehetett házasságot
kötni. A Lemuria három napján (május 9-, 11-, 13-án) a halottak visszatértek és
felkeresték leszármazottjaik otthonát. Védekezésül, hogy ne vigyenek el élőket a ház
ura egy teli szájnyi fekete babot kiköpve kilencszer elszavalt egy mantrát, hogy
megvédje magát és családját:

„Ezzel a babbal visszavásárolom magamat és enyéimet”

Majd bronztárgyakkal nagy zajt teremtettek, hogy a szellemeket elűzzék, és kilencszer

elismételték:

„Atyáim manese, távozzatok innen!”

Ovidius például a császárkor kezdetén így írja le egy vénasszony áldozatát, melyet a
Feralia halotti ünnepen mutatott be:

„Három szem tömjént tesz alá a küszöbnek a három ujjával, hol egér surran a titkos
úton, Majd szürkés ólomfigurákra varázsfonalat köt, s hét feketés babot is forgat az

15
ajkai közt. Átveri vastűvel, megvarrja, bevonja szurokkal s megszárítja tüzén egy kicsi
márna fejét. Bort is csordít rá, s végül, ami megmarad abból, társai, s még inkább ő
maga issza meg azt. Ellenség nyelvét s a gonosz száját bekötöttük – mondja menőben a
vén, s részegen útnak ered.”

Vallás:

A rómaiak elképzelése szerint, az istenek és emberek között üzleti kötelék állt

fenn. Az ember kötelessége az isten akaratának figyelembevétele, betartása és ennek
feltételében az istenek teljesítik az emberek kívánságait, amiért az emberek ismét
tartoznak az isteneknek. A latin nyelvben két szó is létezik isten fogalmára. A deus
(isten) szó, illetve a numen, aminek fordítása bólintás, beleegyezés. A nument arra az
élettelen akaratnak az elnevezésére használták, mely beleavatkozik a dolgokba,
helyesli vagy helyteleníti az emberek cselekedeteit. A nument nem egy konkrét
istenfogalomként használták. Kisebb-nagyobb csoportjairól lehet inkább beszélni. A
Lares a nagycsaládok védelmezői, Penates a lakóházak védői és Geniusok egy család
továbbnemzését, fennmaradását biztosították. A numenek emberfeletti hatalmak,
akiket lehet áldozatokkal és mágikus módszerekkel enyhíteni. A rómaiak és a görögök
hite között sok közös elem, de ugyanakkor sok eltérés is volt. Nem csoda, hiszen egy
törzsből származtak. Mindkettő elképzelés szerint emberi alakot vettek fel az istenek.
A római istenek inkább elvont erők és eszmék megtestesítői, akik hatalmukkal
állandóan befolyásolják az embereket. Ebből következtethetünk arra, hogy nem is
ábrázolták isteneiket, nem voltak színes mítoszaik, nincs történetük, nincsenek
egymással rokonságban. Vallásukat egy földműves nép vallásának tekinthetjük.
Gondolkodásmódjukat a földműves élet, a ház, az udvar, a szántóföld határozta meg.
Jellemzője a polidémonizmus, hitük szerint jó és rossz szellemek veszik körül az
embert élete minden szakaszában és minden munkájában, ezeket ki kell engesztelni,
meg kell nyerni az ember iránt. Ezért fontosabb a kultusz a rómaiak vallásában, mint a
görögökében. A római kultusz szerint az embert már születésétől fogva szellemek
veszik körül ők, segítik a világra, tanítják meg táplálkozni, sírni, járni, beszélni, ők
vigyáznak rá. Összefoglalásul elmondhatjuk, hogy a korai császárkori Róma vallási
élete, csakúgy, mint a politikai, alapvető változásokon ment át az 1. század második
felében. Az augustusi reformok hivatalosan újjáélesztették a régi római vallást, s ezt a
tényt Augustus utódai is többnyire tiszteletben tartották. A régi vallás elsősorban a
vallás és a politika kapcsolópontjain, a hivatalnokok megválasztásában, a hivatalok
működésében és az ünnepekben játszott fontos szerepet. Ugyanakkor a
mindennapokban már más vallási formák uralták a terepet, elsősorban a keletről
érkező kultuszok és a mágia. Ezek között az uralkodók kedvük és beállítottságuk
alapján válogattak, de a térnyerésüket általában igyekeztek visszafogni.

16
 Mindennapok az ókori Rómában
a római kultúra, építészet és társadalom rejtelmei

Séta az egykori Rómában

A Palatinus-domb és a Capitolium-domb közötti területen elhelyezkedő piactér,
latinul Forum Romanum volt Róma központi tere. Temérdek emlékmű, templom és
középület állt itt, romaikat ma is megtekinthetjük. A piacteret, mely a gazdasági és
társadalmi élet központja volt, oszlopos csarnokok kerítették körbe. Egész nap, nagy
volt itt a forgatag, mivel szüntelenül alkudoztak az árusok és vásárlóik, jó üzlet
reményében. A szenátus épülete is itt állt, gyakran folytak a téren eszmecserék vagy
esetleg viták. Augustus palotája pedig, az előbb említett Palatinus dombon állt.
A Colosseum, egy amfiteátrum, vagyis körszínház; ez Róma legmagasabb
épülete. Könnyen megközelíthető a térről egy kikövezett útnak köszönhetően. Ezen a
helyen rendezték a gladiátor viadalokat. Körbe foglalt helyet a közönség, több mint
hetvenezer néző részére volt itt ülőhely. A küzdőtér középen volt, és homok borította.
A gladiátorok életre-halálra harcoltak itt, vagy vadállatokkal, vagy akár egymással. A
vadállatokat és a gladiátorokat, mint foglyokat, az épület alatt található
pincerendszerben tartották a küzdelem előtt, majd egyenesen az arénába engedték
őket, ketreceikből. Úgy volt megépítve a Colosseum közepe, hogy vízzel is fel
lehessen tölteni alkalomadtán, ezáltal a nézők hajóviadalokat is megtekinthettek itt. Az
első római amfiteátrum, i.e. 29-ben készült el; ezt Statilius Taurus építette. 
A Circus Maximus a város központjában volt megtalálható. Ez volt Róma
legmonumentálisabb versenypályája. A lovas kocsiversenyeken a nézők fogadtak a
győztes személyére. Nagy vagyonokat lehetett így nyerni, de veszíteni is. Ez a
szerencsejáték rizikója!
A római utcákat járva, fel-felbukkant a magasban egy-egy boltíves építmény. Ezen
vízvezetékekkel oldották meg Róma vízellátását, melyek a hegyi források vizét
összegyűjtötték, majd eljuttatták a városba. A víz jellemzően ólomcsövekben folyt, a
megfelelő lejtést sokszor több emelet magas, boltíves kőépítmények biztosították. Be
kell valljuk, rendkívüli technikai teljesítmény ez a rómaiak részéről.
A Pantheon, Róma egyik legkülönlegesebb temploma. Nyolc oszlop szegélyezi
a bejáratát, fölötte díszes timpanon található. Az összes római isten tiszteletére
emelték. A legnagyobb csoda, az épületbe lépve tárul elénk; ez nem más, mint a kékre
festett kupola. A teteje nyitott, így az épület belsejét a Nap és a Hold is elárasztja
fényével, minden órában különböző részeit megvilágítva. A beeső csapadékot kis
csatornákon át vezetik el.
A rómaiak kultúra iránti vágyát részben a színház elégítette ki. A város első
kőszínházát a nagy Pompeius építtette. A görög színházaktól sokban különböztek:
elsősorban komédiákkal, vagyis vígjátékokkal, szórakoztatták a nézőket. Plautus egy
népszerű komédiaszerző volt, drámáiban sokszor gúnyolódott és köznapi, gyakran
trágár nyelvet használt. 
A sok könyvesbolt és könyvtár lehetővé tette a tudomány és a bölcseletek
megismerését és terjesztését mindenki számára. A könyvek formája más volt, mint

17
manapság, tekercsekre írták a műveket. A mai történészek is részben ezekből merítik
az ismereteiket az akkori világról. Sokféle területről gyűlt össze tudás; történészek,
filozófusok, matematikusok mind írtak könyveket. 
A társasági élet legfontosabb helyszínei a közfürdők voltak. A szegények és a
gazdagok is ugyanúgy látogathatták. Szolgáltatások sokasága és szép környezet
biztosította a pihenést és a kikapcsolódást. A szegényebbek kis bérlakásaikban,
nehezen volt megoldható a tisztálkodás, ezért is örültek, ha kiszabadulhattak
otthonukból. Erre voltak jók a közfürdők, melyek általában politikusok és császárok
építtette hatalmas épületegyüttesek voltak. Ezen élvezeteknek köszönhetően jobb lett a
városi lakosság hangulata, hálásak voltak a fürdők építőinek, és általában politikai
támogatásukat adták nekik cserébe.
Mindezek mellett nyüzsgő élet folyt itt. Lélegzetelállító volt a belső tér: mozaikkal
kirakott, szobrokkal díszített, oszlopokkal körülvett márványburkolatú medencékkel.
Étkezésre is volt lehetőség, létrehoztak beszélgetésre alkalmas termeket, ezenkívül
masszázsszobával és edzőteremmel egészítették ki, de a kultúrára éhezők a könyvtárba
is beülhettek egy kis olvasgatásra.

Római társadalom részletesebben

Ekkoriban Róma volt a világ fényűző középpontja, nagyjából egymillió
lakossal. A város előkelő részein, a vagyonosok saját villákat és palotákat építtettek. A
négyszögletes épületek közepén fedetlen udvar, latinul átrium helyezkedett el, mely a
családi és a társasági élet fő színtere volt a házban. Hidegebb időkben, padlófűtés
gondoskodott a kellemes hőmérsékletről. Ezen épületek falait festményekkel, padlóját
mozaikokkal, kicsi, színes cserepekből kirakott képekkel ékesítették. A hangulatosság
érdekében az épület belsejét gyakran oszlopokkal, szobrokkal díszítették.
Gyakran kerültek nagy lakomák megrendezésre a gazdagabbak vidéki villáikban vagy
városi házaikban. Ilyen alkalmakkor délutántól éjszakáig finom étkekkel és italokkal
vendégelték meg barátaikat, politikus társaikat, ám gyakran még az ellenségeiket is.
Szórakoztatásukra a vacsora közben műsort adtak nekik elő különböző táncosok és
mutatványosok. 
Teljesen más volt ettől a városi szegények élete. Szerény és zsúfolt emeletes
bérházakban éltek. A lakások nagy része egyetlen szobából állt, sem konyha, sem
mellékhelyiség nem volt bennük. A bérházakba a vizet nem vezették be, ezért az itt
élők a városi kutakról szállították az ivóvizet. Főzni sem tudtak, a konyha hiányában,
így hát kisvendéglőkben étkeztek. Ahogyan már előbb említettük, tisztálkodni a
közfürdőkbe jártak. A szobák levegője füstös, egészségtelen volt, és gyakoriak voltak
a tűzvészek, mert kémény nem volt az épületeken. Nem meglepő, hogy nem örömmel
tartózkodtak otthonukban. Ha tehették, Róma utcáin sétálgattak, vagy fürdőbe mentek
a közösségi élet kedvéért. 
Pénzügyi viszonyoktól függetlenül, a rómaiak többsége sok szabadidővel
rendelkezett, ezért kikapcsolódásra mindennap volt idejük. A politikusok
gondoskodtak róla, hogy a szegényebbek ingyen szórakozhassanak bizonyos
helyzetekben – például cirkuszi játékokat rendeztek, melyeket ingyen megtekinthetett
bárki. Ezzel szereztek maguknak népszerűséget, és persze politikai támogatást. Ehhez
kapcsolható a „Panem et circenses” mondás, melynek jelentése, “Kenyeret és
cirkuszt!”
18
 Ám, nemcsak a szórakozásra, hanem a művelődésre is nagy figyelmet
fordítottak a rómaiak. Iskolába, a római gyerekek is jártak. A gazdagok általában
házitanítókat fogadtak, vagy saját, művelt rabszolgájukkal taníttatták gyermekeiket. A
szegényebb fiúk és lányok egyaránt iskolában tanultak. A Forumon (piactéren) egy kis
helyiséget bérelt az oktató, itt csoportos tanítás zajlott, és a szülők havonta fizették a
tanító bérét. Akinek erre sem volt pénze, az maga oktatta gyermekét. Írni, olvasni,
számolni tanulhattak a gyerekek, de sok verset is meg kellett tanulniuk, hogy szépen
tudják kifejezni a gondolataikat. Viasztáblára írtak, nem papírra. Ez egy viasszal
bevont fatábla volt; a tanulók erre karcolták a számokat és betűket az íróvesszővel,
amelyet stílusnak neveztek. A kiemelkedően tehetséges gyerekek tovább is
tanulhattak. Szónokok, jogászok, orvosok, mérnökök vagy filozófusok válhattak
belőlük, általában az utóbbiak oktatták őket.

A görög kultúra hatása a római kultúrára

Az ókori Görögország elfoglalása nagy hatással volt a rómaiak hitvilágára,
építészetére és művészetére is. A görög kézművesek, művészek és tanítók gyakran
rabszolgaként kerültek a birodalomba, ily módon terjesztették el széles körben
kultúrájukat.
A római istenek világa majdhogynem eggyé vált az Olümposzi istenek világával. A
rómaiak latinra fordították, a görög szónoklatokat és irodalmi műveket. Ezzel adtak
példát és mintát a római tudósoknak, szónokoknak és költőknek. A római
képzőművészet mintái, a hadizsákmányként Rómába hurcolt görög szobrok voltak,
ezeket utánozva készültek a diadalíveket és épületeket díszítő domborművek is. A
gazdag patríciusok lakóházaiban a padlón és a falon a görög mitológia sok jelenete
megelevenedett mozaikképként.
Ahogyan a római kultúrára nagy hatással volt a görög, ugyanúgy hatott más népek
életmódjára a római kultúra. A latin és a görög nyelv használata terjedt el birodalom
területén, hiszen ezen a két nyelven tudtak kommunikálni egymással az idegen népek
tagjai. Mivel rómaiak irányítottak minden várost, minden provinciát, a birodalom
népeinek életmódja hasonlóvá vált az övékhez. A római kultúra végül megszokottá,
vonzóvá vált, és apránként elterjedt az egész birodalomban.

Ovidius hatása a kultúrára

Ovidius nem csak a saját korának kultúrájára volt hatással. A kulturális hatását
feldolgozó kézikönyv írói is úgy fogalmaztak, hogy ő volt az antik római költők közül
a legnagyobb hatással az utókorra. Boccaccio, Shakespeare, Milton és Goethe csak pár
olyan jelentős költő, akik az ő műveiből merítettek ihletet. Ezenkívül számos
zeneszerzőt, Monteverditől Richard Straussig és festőművészt is inspirált, köztük
Picassót és Delacroix-t (Ovidius száműzetésben a Fekete-tengernél) a száműzött költő,
akinek rehabilitációjára csak 2000 évvel a halála után, 2017 december 14-én került sor,
amikor is az Örök Város közgyűlése egyhangúlag visszavonta a költő büntetését.

19
„E kő alatt nyugszik
a gyöngéd dalok
költője Naso,
Kit megölt saját égi
talentuma.
Ember, utadon
megállj, s ha tudod
mi a szerelem,
Mondj érte forró
fohászt: legyen szép
az álma.”

20