HELFER SZINDRÓMA, a segítők szindrómája.

A 21.század világára az jellemző, hogy a természetes emberi kapcsolatok helyét

részben a segítő kapcsolatok veszik át. A fejlettnek tartott társadalmak úgy próbálják
gyógyítani az embereket, hogy “érzelmi műhelyeket” hoznak létre. Ezek a segítő
kapcsolatok általában kétszemélyes helyzetekre vonatkoznak, ahol az egyik fél a
segítő, a másik fél a bajba jutott ember.

Pszichológiai jellemzőit Carl Rogers amerikai pszichológus fogalmazta meg, aki arra
hívta fel a figyelmet, hogy a terápia hatékonysága sokkal inkább függ a segítő
személyiségétől, mint az alkalmazott módszertől. A terapeuta fokozott érzelmi
kapcsolatban áll a bajba jutott emberekkel, ezért nagy fontosságú a helyes önismeret, a
mentális egészség a képzettség mellett.
A képzéseknek célja nem csak a lelki gondozásra való felkészítés, hanem a segítők
lelki egészségének megőrzése is. Ez biztosít/biztosítana alapot arra, hogy a segítő
szakember képes maradjon empátiával, nyíltsággal és hiteles elfogadással fordulni a
támogatásra szoruló ember felé. Természetesen ezek a képességek lehetnek
adottságok, de önismereti tréningekkel, a kommunikációs-érzékenység fejlesztésével
tanulhatók is.

A segítő tevékenység motivációjának megértése elengedhetetlen ahhoz, hogy

megérthessük a támogatói attitűd dinamikáját ill. annak torzulásait is.

A segítség olyan önkéntes viselkedés, amely mások javát szolgálja, mindez a

jutalmazás reménye, elvárása nélkül. A segítő viselkedésének többféle motivációja
lehet, amelyek nagy hajtóerővel bírnak. Ezek közül most azt a szempontot vizsgálom
meg, amely a segítség érettsége felől közelíti meg a támogató tevékenységet.
Mennyiben szolgálja mások javát a jutalmazás elvárása nélkül.
Mint minden személyiségjegy, akkor tekinthető érettnek, amikor belső kontroll alá kerül,
úgy a segítői attitűd is akkor válik éretté, amikor nem motiválja külső, más személyektől
függő jutalmazás vagy büntetés.
A személyiségfejlődés kezdetleges szintjét az engedelmességből eredő segítség
jellemzi. Ennél magasabb szint a jutalomért való segítség ill. egy domináns személy
elvárása miatti segítség. Ebbe beletartozik a büntetéstől való félelem is. Végül kialakul a
saját, belső hajtóerőből eredő segítség, amelyet belülről fakadó öröm kísér.

Mivel a segítő magatartás kialakulásának különböző élettörténeti háttere van, így a

fejlődés alatt bekövetkezett sérülések, torzultan működő segítői tevékenységet
eredményezhetnek. A sérülések lehet, hogy “csak” személyiség szinten jelentkeznek,
de segítség nélkül idővel megjelenik a segítő szakember munkájában is.
Ekkor már a segítő saját bizonytalan önértékelését a segítés túlhajszolásával képes
csak fenntartani.
A segítő tevékenység ilyen sérült megjelenési formáját nevezte el W.Schmidtbauer
“segítő szindrómának”.
A szindrómás segítő, mint a Helfer szindrómával küzdő is, kommunikációs nehézséggel
küszködik saját szükségleteinek és érzéseinek elfogadásában és azok kifejezésében.
Ez elsősorban olyan érzésekre vonatkozik, amelyek negatívak, tehát szorongással,
félelemmel, tehetetlenséggel állnak összefüggésben. Az ilyen ember nagyon ügyel arra,
hogy ki ne derüljön, neki is vannak problémái, nehézségei.
A Helfer szindrómás segítő önmaga esetében szégyennek, hiányosságnak tartja ha
konfliktusokkal küzd. Személyes kapcsolataiban kerüli az intimitást, a kölcsönös érzelmi
függőséget. Akkor érzi magát szabadnak, ha a függőségi kapcsolatokat ő uralja.
Látszólag erős éntudattal, énképpel rendelkezik, sokat kibír. Rendkívül teherbíró, ezzel
azonban saját gyengeségét leplezi.
Ennek a szindrómának a tünetei gyermekkori meg nem értettséget, visszautasítottságot
mutatnak. A szülők nem önmagáért szerették, hanem azért mert teljesítette
elvárásaikat. Ez aztán fokozott teljesítmény motivációt alakít ki a szeretet és elfogadás
elnyeréséért. Viszont ha nem sikerül ezt megkapniuk, önértékelésük súlyosan sérül. A
magas szülői normák egy nagyon szigorú én részévé válnak. Azok a gyermekek, akik
így növekednek fel, nem tudják igazán kipróbálni képességeiket, vagyis igazán nem
nyílik lehetőségük saját énjük erősítésére. A szülői szeretet elveszítésétől való
félelmében állandó teljesítménykényszeben él. Belső jutalmazásra képtelen, mindig
külső megerősítésre számít. Ezt a külső megerősítést biztosítja a segítői tevékenység.
A Helfer szindrómás ember önértékelése ingadozó, hol a nagyzolás, a tökéletes segítő
érzése jellemzi, hol az értéktelenség érzése uralkodik el rajta. Önmaga függőségeit,
gyengeségeit, segítségre szorulását elutasítja. A szindrómás segítő miközben
állandóan igyekszik másokon segíteni, saját szükségleteit nem képes kielégíteni.
Amikor vágyai, igényei feltornyosulnak gyakran szemrehányás formájában jelennek
meg:
“ Én mindent megtettem érted és ez a hála?”
A Helfer szindrómás segítőknél megfigyelhetők a depressziós epizódok, mogorva
önfeláldozók.

Általánosságban elmondható, hogy a közelséget kerüli, a függőségtől fél. A segítő

helyzet lehetőséget biztosít merev segítői szerepének megerősítésére. A meg nem
értettség miatt keletkező agresszió önmaga ellen fordulva bűntudatként,
szégyenérzetként jelenhet meg.

Mi lehet segítség?
A többé-kevésbé sérült segítő számára lehetőség nyílhat arra, hogy szindrómájának
elemeit önismereti, esetmegbeszélő, szupervíziós csoportokban feldolgozza. Ezeknek
egyik fontos célja, hogy képes legyen lemondani az elutasított gyermeket leplező
tökéletes segítő pozíciójáról. Miközben a csoportfolyamatokban megjelenhetnek a saját
gyengeségek, irreális félelmek.
A terápia súlyát az érzelmi önnevelésre helyezve, a kommunikációs érzékenységet
fejlesztő helyzetek során, lehetővé válik a biztonságot nyújtó saját erőforrások
megtalálása és aktivizálása.