Vásárló neve: Jancsi Éva

Rendelési szám: 8101061

Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az elektronikus könyvkiadás

fejlődni tudjon, a digitális kereskedelemben kapható könyvek választéka
egyre szélesebb legyen. Köszönjük, és reméljük webáruházunkban
hamarosan viszontlátjuk.
 KONDOR VILMOS

MÁSODIK MAGYAR
KÖZTÁRSASÁG
 Kondor Vilmos korábbi kötete
az Open Books gondozásában

Budapest Noir

© Kondor Vilmos, 2022

© Open Books, 2022

Felelős kiadó Halmos Ádám

Felelős szerkesztő Jolsvai Júlia
Szerkesztő Huszti Gergely
Olvasószerkesztő Sz. Molnár Szilvia
Műszaki vezető Kovács Balázs Sándor
Borítótervező Relatív

Elektronikus formátum
Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-963-572-161-0
A könyvben felbukkanó szereplők jó része nem kitalált
személy – viszont mindaz, ami velük történ(hetet)t
1944. október 16. után, mind az én kitalációm.

Kondor Vilmos
„A történelem, mintha ilyesmi létezne, akár mint
valóság, akár mint irodalom.”

SZENTKUTHY MIKLÓS
Van, aki bírja ezt a szakmát. És van, aki nem. Ugyan csak tizenöt
éve vagyok detektív, de annyi kollegám ment tönkre
annyiféleképpen, hogy enciklopédiába lehetne gyűjteni. Alkohol,
drogok, öngyilkosság, depresszió, kiégés – ezek a leggyakoribbak.
De láttam már olyan kollegát, akiből minden tartás, minden erő
eltűnt, és negyvenévesen olyan volt, mint egy lufi, amint parányi
székeket farigcsált egy babaházakat gyártó vállalatnak. Láttam
istenhez (hithez?, valláshoz?, egyházhoz?) megtérő főfelügyelőt,
aki zokogva térdelt az oltár előtt. Láttam kollegát, aki ugyanilyen
vörösre sírt szemmel jött ki a diligyógyásztól. Volt kolléga, aki
elment birkát tartani az Alföldre, és ha embert látott közeledni,
akkor élesre töltötte fegyverét. Nem egy és nem két kiváló, sőt
több mint kiváló detektív hagyta ott a rendőrséget, és ment el a
Szabadkikötőbe vagy Ferihegyre a biztonsági szolgálathoz.
Makkai őrmester leszerelése után Pestről Bécsbe költözött, ahol –
ezt a saját szememmel láttam – nőként éli életét, és magyarul sem
hajlandó megszólalni.
Gyilkossági ügyekben nyomozva az ember fajtája legrosszabb
arcát látja. Ocsmány, undorító arcot, amelyről nem lehet nem
tudomást venni. Azok a kollegák, akik valahogy eljutottak a
nyugdíjig, azt mondják, az ember előtt két út áll. Vagy átél
mindent, átéli az áldozat, az áldozat családjának veszteségét,
nemegyszer agóniáját, és ezzel, csakis ezzel biztosítja, hogy
ember maradjon, együttérző lény. Vagy távolságot tart, falat von
maga és a szenvedés közé – tudván, hogy ha nem így tesz, akkor
minden áldozattal együtt belőle is eltemetnek egy darabot, míg a
végén nem marad belőle semmi –, és csak a tényekre koncentrál
egyfajta információgyűjtőként – és értékelőként dolgozik.
(Azokról most nem beszélek, akiknek ez a munka ugyanaz, mint
ha pékségben sütnének zsömlét, vagy teherautót vezetnének az
M5-ön heti öt napon – mindenhol vannak olyanok, akik a réseket
töltik ki.)
(…) Én nem tudok megdögleni minden egyes esettel. Nem tudok
együtt halni minden áldozattal. Szenvedésük megérint, családjuk
gyásza velem marad, de nem lesz részem, szerves részem a halál.
Lenyomatot hagy, ami idővel elmúlik, ahogyan a harapásnyom is
felszívódik, ha az ember fájdalmában a hüvelyk- és mutatóujja
közti húsdarabba vájja fogát. Többen vádoltak azzal, hogy nem
látom az embert, nem érdekel az ember, felületes vagyok
érzelmileg, ugyanakkor munkámban alapos. Én ezzel vitába
szállok, mert a kettőnek nincs köze egymáshoz, másfelől meg
engem mindennél jobban érdekel az adott ember sorsa – annak
ellenére, hogy minden téma, érzelem, történés fájdalmas
egyhangúsággal ismétlődik. Egyedül a kombinációk, az egyes
sorscsapások és döntések sajátos kombinációja oldja fel a
monotonitást, és visz a képbe ritkán látott színeket.
(…) Vannak kollegák, akik szerint az ördög itt él közöttünk. Azt
állítják, az ördög arca a mi arcunk, az ördög keze a mi kezünk.
Az ördög tettei a mi tetteink. És abba pusztulnak vagy fásulnak
bele, hogy ezzel az ördöggel néznek farkasszemet nap mint nap.
Én nem ijedek meg ettől az ördögtől, pedig néztem már a szemébe
elégszer. Ami aggaszt és óvatossá tesz, az az esetlegesség
hatalma, az alkalom szülőszobája, ahonnét a szörnyszülöttek
kerülnek elő. Nekem nem dolgom, hogy beledögöljek a
szörnyszülöttek megtalálásába, akiknek jelentős részéről
ráadásul mindig kiderül, hogy sokkal jobban félnek maguktól,
mint mi tőlük. Nem tagadom az ördögi gonoszság létét, ahogy
nem tagadom az angyali jóságét sem. De mi a kettő között élünk
a természet és a társadalom szükségszerűen és véletlenszerűen
hibás működésének köszönhetően. Ezért érdekelnek a sorsok,
mert az önnönvalónknál – hogy kik és mik vagyunk – sokkal
fontosabb, hogy mit teszünk. A kettő között nem feltétlenül van
közvetlen összefüggés. Véletlenszerű elektromos kisülés, amikor
az ember az ördöggel találkozik. Vagy az angyallal. Ugyan nem
akarom megérteni se őket, se a kettő közti spektrumon
elhelyezkedő társainkat, de a sorsuk érdekel. A sorsuk.
Én így őrzöm meg az ép eszemet.

Részletek Vitray Tamásnak Nemes Albert detektív-

főfelügyelővel folytatott televízióinterjújából
MTV, 1957. május 5., 20.00 „Az ENF-ügy és utóélete”
 1

Jól ismerem a világot.

Tudom, hogy a kölykök mit játszanak az utcasarkokon – csupa
olyan játékot, amit a felnőttek már régen elfelejtettek. Tudom,
hogy az öregeknek mi jár a fejében a foteljükben ülve, bár ezt
évek óta senki meg nem kérdezte tőlük. Tudom, hogy a
fiatalemberek milyen dobszónak engedelmeskedve állnak be a
seregbe – ahogy azt is tudom, mennyi hamis dicsőség és valódi
nyomorúság várja őket –, és azt is tudom, hogy más
fiatalemberek milyen hívószó hallatán állnak a törvény másik
oldalára. Elég csak rápillantanom egy ügyvédre a kapitányság
folyosóján, és tudom, hogy mi van a zakója belső zsebében; és
mi van a fejében. Mindaz, amit tudok, gyakran csal mosolyt az
arcomra – kivéve az ilyen pillanatokat, amikor
detektívjelvényemet felvillantva engednek be oda, ahol rajtam
kívül csak ketten tartózkodnak: az áldozat és a halál.
–  Nemes Albert detektív-főfelügyelő – mutattam a
jelvényemet már a második egyenruhásnak, mert nem akartam
megvárni, hogy felismerjenek. Aztán megpillantottam a földön
tekergő kábelrengeteget, és nem tudtam másra gondolni, mint
az őserdő alját beterítő indák és gyökerek kuszaságára, és én
még mindig jobban jártam, mert tudtam, hogy Millának kígyók
jutnának az eszébe.
Milla kint volt valahol a Nemzeti Stadion előtt a bejutásra
várva, és ha tehettem volna, akkor én is ott állok vele. Sőt, ott
kellett volna állnom mellette, lévén a koncertre szóló jegyem a
zakóm belső zsebében lapult. Majd amikor megpillantottam a
földön fekvő holttestet, az első gondolatom az volt, hogy nem
játszik itt ma este egyetlen dalt sem a Beatles, még akkor sem,
ha ez az utolsó idei európai koncertjük, még akkor sem, ha az
ország hetek óta Beatles-láztól felhevülve forrong, és még akkor
sem, ha tudom: én leszek az első számú közellenség, minden
tini utálatának tárgya, aki megakadályozta a világ
legnagyszerűbb együttesének első – és könnyen lehet, hogy
utolsó – budapesti fellépését.
A nyomrögzítők kordonnal zárták el a helyszínt, a színpad
mögötti részt, ami egy magamfajta kívülálló számára egyszerre
lenyűgöző és ijesztő a különböző hangtechnikai berendezések
sokaságával, hangfalakkal, erősítőkkel, előerősítőkkel és
kábelekkel – annyi, de annyi kábellel, amiről nehezemre esett
felfogni, hogyan képes bárki is kiismerni magát köztük.
Az egyetlen ember, aki erre mindenkinél jobban alkalmas
volt, emberméretű fekete dobozok mögött feküdt, arcát
egyelőre nem láttam, mert egy függöny takarta el. Ferlet, a
francia származású bűnügyi fotósunk intett nekem, miközben
megnyitotta a kordont, de felemeltem a kezem.
– Köszönöm, Ede, egyelőre látni akarom, miről van szó.
Akárhányszor megérkezek egy helyszínre, egy ideig csak
állok, és figyelek. Vannak kollegáim, és nem csak a nálam
idősebbek, akiknek egy halott csupán egy gyilkosság áldozata,
és megkérgesedett szívvel néznek a nyomozás tárgyára. Én soha
nem akartam távol tartani magam az áldozattól, a ténytől, hogy
valaki elvette a számára legfontosabbat.
Senki sem érdemli a halált. Senkinek sem jár a halál. A halált
nem lehet félvállról venni.
Így mindig állok öt vagy tíz percig, szememmel rögzítek
minden részletet, legyen az kicsi vagy nagy, mert tudom, hogy
Ede bármilyen precízen is fényképez, nem az én szememmel
lát. Az áldozat a hasán feküdt, bal keze a teste alá szorult, a
jobbal mintha kapaszkodni akart volna valamibe. Intettem az
egyik technikusnak, hogy húzza el a függönyt.
Ferlet Ede lépett oda mellém. Az egész helyzet szokatlan volt.
Egyedül érkeztem a helyszínre, Pazárnak, a patológusnak
nyoma sem volt, a nyomrögzítők meg annyira le voltak foglalva,
hogy egyelőre nem zavartam meg őket.
–  Brit állampolgár – közölte Ferlet, akinek bozontos
szemöldöke akár napellenzőként is működhetett volna. Le sem
tagadhatta francia voltát, magyarul gyatrán beszélt, ezért is
maradt a fényképezőgép mögött. – Thomas Beresford. A
hangosításra felelt.
– Ért, nem, Ede? Hangosításért?
Ferlet a szemét forgatta, és visszament a többiekhez.
Fényképezője vakuja sorozatban villant, még több részletet
fagyasztva bele a jelenbe.
Még mindig nem léptem be a kordon mögé, és igyekeztem
tudomást sem venni a tőlem talán ötven méterre pulzáló tömeg
jelenlétéről, amely olyan volt, akár egy hatalmas, ezernyi fejjel
és végtagokkal rendelkező lény, egyszerre mozdulva, egyszerre
véve levegőt, és egyszerre sikítva, amikor valaki kilépett a
színpadra.
 –  Kérem! Kérem! – kiabált egy elkeseredett férfi a
mikrofonba. Hangja bejárta a stadiont, sőt szerintem még a
Hungária körúton is lehetett hallani. – A koncert technikai okok
miatt később kezdődik. Kérem! – kiabált megint, amikor a
tömeg vészt jóslóan mordult. – Körülbelül egyórás késéssel fog a
Beatles együttes kezdeni, türelmüket az ő nevükben is
köszönjük!
A válaszul érkező csalódott morajlás és üvöltözés elvonta a
figyelmemet a holttestről, a hallottakról nem is beszélve. Nem
lesz itt semmiféle koncert, se egy óra, se egy nap múlva.
Bosszúsan megfordultam, és elindultam arra, ahol az előbb
felelőtlenül ígérgető férfit felbukkanni sejtettem. A technikusok
tanácstalanul álltak, én csak intettem nekik, hogy várjanak, és
ne hagyják, hogy bárki félbeszakítsa munkájukat.
A lépcső alján álltam, és vártam, hogy a kövérkés férfi leérjen
hozzám. Riadt tekintettel nézett rám, aztán riadalma tagadásba
fordult át.
– Bármit akar, a főnökömmel beszélje meg – intett. – Dolezsál
Frigyes. Második emelet, balra. Engem hagyjon ki az egészből,
én csak azt csinálom, amit mondanak.
– Honnét tudja, hogy ki vagyok és mit akarok?
A férfi, aki arra sem vette a fáradságot, hogy bemutatkozzon,
csak legyintett, és elcsörtetett mellettem. Könnyedén
megkeseríthettem volna a napját, de azt már megtette
helyettem valaki. Kicsit lazítottam nyakkendőmön, mert a
júniusi este önmagában is elég meleg volt, de éreztem, ahogy a
csalódott és türelmetlen tömegből sugárzik a hő. Kicsit
keresgélnem kellett, mire megtaláltam a lépcsőt. Körülöttem
látszólag minden rendszer és elképzelés nélkül jöttek-mentek
emberek, kezükben olyan szerszámokkal és eszközökkel,
amiknek a feléről nem tudtam, hogy eszik vagy isszák.
A másodikra érve rövid keresgélés után megtaláltam az ajtót,
rajta a névtáblával: Dolezsál Frigyes, Nemzeti Stadion, igazgató.
Kopogtatás nélkül benyitottam. A fogadószobában az ajtóval
szemben a titkárnő ült. Nem mintha rá lett volna írva, de
ekkora konttyal és a nyakában láncon lógó szemüveggel más
nem lehetett. Éppen a jelvényemet vettem elő, amikor a
résnyire nyitott ajtó mögül egy öblös hang kiáltott ki: – Engedje
be, Magdikám. Csak bátran.
Szélesre tártam az ajtót, és a vártnál kisebb irodában találtam
magam, ahol egy íróasztalon, egy széken, egy szekrényen meg
egy fotelon kívül csak az igazgató tartózkodott. Bozontos
szakálla vörös hajszálerekkel szabdalt arcbőrt takart.
– Dolezsál – nyújtotta ültében a kezét.
– Nemes. Azt ugye tudja, hogy a koncertet le kell mondani.
–  Tudom, de nem mondjuk – vett elő egy csomag Marlborót,
és felém nyújtotta a dobozt. Nemet intettem.
– Ez nem a maga döntése – közöltem vele, és némileg zavart,
hogy olyan nyugodtan üldögélt a fotelban, miközben én
szokásomhoz híven közelebb lépve magasodtam fölé. Erre a
legtöbben vagy felállnak, hogy végleg kiderüljön, mennyivel
magasabb vagyok, vagy mélyebbre süppednek
ülőalkalmatosságukban. Dolezsál ezzel szemben békésen
rágyújtott, és a füst mögül nézett rám.
– Nem is én döntöttem el.
– Hanem – néztem körül, hátha van ott még valaki.
 – A rendőrfőkapitány maga.
Egy percig, kettőig egy szót sem szóltunk, nem mozdultunk.
Dolezsál szívta a cigarettáját, én meg az ablakon keresztül
néztem a hihetetlen méretű tömeget.
– Ennyien be sem férnek a stadionba – jegyeztem meg.
–  Beférnek – hamuzott Dolezsál. – Majd én aggódom emiatt.
Tessék.
– Tessék mi? – néztem rá.
–  Ott a telefon az asztalomon – mutatta. – Hívja csak fel a
rendőrfőkapitányt. Meghagyta a számát, felírtam valahova,
ha…
– Köszönöm – fújtam ki a levegőt. – Tudom a számát.
Dolezsál kedélyesen dúdolgatni kezdte a „János, legyen, fenn
a János-hegyen” című nótát, én meg odaléptem az asztalhoz,
felemeltem a kagylót és tárcsáztam annak a telefonnak a
számát, ami a budapesti rendőrfőkapitány asztalán csörög, és
nem a titkárnőén, egy ajtóval odébb.
–  Kádár – szólt a főkapitány a telefonba, és magam előtt
láttam, ahogy cigarettafüstöt fúj a kagylóba.
 2

– Nemes Albert – feleltem.

– Tudtam, hogy hívni fog, kicsivel korábbra vártam. Mi a baj,
főfelügyelő, lassulunk, lassulunk? – mondta, és mint oly
gyakran, most sem voltam képes eldönteni, hogy csak cukkol,
vagy éppen leteremt a lábamról.
– Főkapitány úr, a koncertet le kell mondani.
Pár másodpercnyi szünet, majd Kádár higgadtan közölte:
– Nem, nem kell lemondani.
– A helyszín. A nyomok. A biztosítás. Az áldozat – válaszoltam
bosszúsan. – Mit akar, hol kezdjem? – szaladt ki belőlem, noha
tudtam, hogy a főkapitány voltaképpen nem szereti, ha az
alárendeltjei visszaszólnak neki.
–  Ide figyeljen, Nemes – folytatta Kádár, és éppen azért
rezzentem össze, mert fel sem emelte a hangját. – Ez a koncert
meg lesz tartva. A Beatles fel fog lépni – közölte, ráadásul
fonetikusan. Be-at-les. – Maga meg szépen nyomozni fog.
–  De azt a főkapitány úr is tudja, hogy a helyszínt nem
szabad…
– Ne oktasson, Nemes, ne oktasson – mordult fel Kádár. – Hol
is van az áldozat? Egy kábelkötegben? Mégis mit akar rögzíteni?
Hányan jártak ott az elmúlt két órában? Százan, kétszázan?
Hány csikket látott? Hány eldobott papírlapot? Hány leszakadt
gombot?
 – Nos… – kezdtem.
– A legfontosabb megvan, ha jól tudom.
– Mire gondol?
– A fegyverre. Mégis mire.
–  Az megvan – feleltem. – Pont benne Mr. Beresford
tarkójában. Bár nem hívnám késnek. Inkább valamiféle tőr
lehet, ahogy a nyele alapján meg tudtam ítélni.
– Akkor meg mit erősködik nekem?
–  De a nyomrögzítési előírások, a belső utasítás, amit maga
adott ki, főkapitány úr, ezek…
–  Az áldozatot el fogják szállítani a Központi Patológiai
Intézetbe. Majd a Bazár ott megmondja, mi történt. Ne is
várjanak rá.
– Pazár – javítottam ki.
– A bazár ide jobban illik – torkolt le Kádár. – Mert nem elég,
hogy én nem akarok, és nem is fogok bazári majomnak látszani,
de az elnök úr sem akar.
– Mi köze ennek a köztársasági elnökhöz? – kérdeztem vissza,
és Dolezsálra néztem, aki feltűnően olvasta a Pesti Hírlapot,
mint aki nagyon nem akar odafigyelni arra, amit éppen hall.
– Főfelügyelő – emelte fel a hangját Kádár.
– Igen.
– Sorolom.
– Hallgatom.
– Kap egy órát. Egy darab órát, benne mennyi?
– Hatvan.
–  Pontosan annyi perccel. Ezen percek alatt a holttestet
beszállítják a Bazárba. Bazárhoz. A technikusok mindent
rögzítenek. A maga francia fotográfusa mindent lefotografál,
azt is, amit nem kellene, majd szépen egy óra múlva angolosan
távozik az embereivel együtt, és hova vezet az első útja?
– A főkapitányságra.
– Itt fogom várni magát a Madách téren. Tudja, abban a nagy
épületben. Nehéz lenne eltévesztenie.
– És ha valakit meg kell hallgatnom a helyszínen?
– Mégis ki az isten haragját kellene meghallgatnia?
– A munkatársait, az esetleges szemtanúkat, a…
– Az együttest is, ugye? – mordult megint. – Felejtse el őket. Ők
már az éjjel repülnek vissza Londonba, pont akkor, amikor mi
ketten, maga meg én, beszélgetni fogunk. Akit pedig meg kell
hallgatnia, azokat holnap is megtalálja a stadionban.
–  Ez akkor is szokatlan, és ellentmond a szabályzatban
lefektetett…
– Tudja maga, mi a szokatlan?
Nem válaszoltam.
– Látta maga, mit művelnek a lányok az együttes koncertjén?
– Láttam.
–  Üvöltenek, sikítanak, kivetkőznek mindenféle mivoltukból.
Olyan hangosan üvöltenek, hogy a zenét sem hallják, pedig
azért mennek.
– Így igaz.
–  És teszik mindezt akkor, amikor az együttes játszik.
Mármint a színpadon vannak, és pöngetik a gitárjaikat.
– Igen?
–  Maga szerint mit tenne ez a nyolcvanezer honfiú és
honleány, ha az együttes nem lenne a színpadon?
 – Nos.
–  Ahhoz képest ötvenhat kutyafasza lenne, szóval azt teszi,
amit mondtam, és este szépen jelentkezik az irodámban. Mi van
most?
– Nyolc óra múlt.
– Fél tízkor várjuk – tette le a kagylót a főkapitány, én meg a
legszívesebben kitéptem volna Dolezsál igazgató kezéből a Pesti
Hírlapot, hogy gombóccá gyűrve nyomjam bele az önelégült
mosolytól szélesre húzott szájába.
– Egy óra múlva távozunk, utána azt csinálnak, amit akarnak
– ingattam a fejem bosszúsan, és kiléptem az igazgatói iroda
ajtaján. Ez az egy óra mintha nem is lenne. Amit eddig nem
tudtunk megtenni, arra hatvan plusz perc sem lehet elegendő. A
folyosón fiatal lányok siettek kezükben papírokkal, fülük mögé
dugott golyóstollal, arcukon olyan eltökéltséggel, amitől mindig
is tartottam egy kicsit. Már a lépcsőfordulón jártam, amikor
meghallottam magam mögött Dolezsál hangos bömbölését:
–  Emberek. Egy óra múlva felszabadul a színpad háttere, a
hangosítás, szóval csipkedjük magunkat.
–  És addig mit csináljunk a nézőkkel? – csicseregte egy lány,
orrán hatalmas szemüveggel.
–  Tőlem polkát is járhat a színpadon, vagy szóljanak
Rodolfónak, vagy hozzanak egy medvetáncoltatót…
– Előzenekar, az jól jött volna most – jegyezte meg egy nyurga
fiatalember, arcán több pattanással, mint ahány percem nekem
maradt, hogy távozzak.
–  Ezeknek soha nem volt olyanja! – kiáltotta Dolezsál. –
Annyira el vannak telve maguktól, hogy nekik még előzenekar
sem kell. Harminc kurva percet játszanak, és már húznak is le a
színpadról. Harminc kurva perc! – azzal bevágta maga mögött
az ajtót, előttem meg két fiatalember rántotta meg a vállát.
– Azért az Omega felléphetett volna – közölte a hosszabb hajú.
– Akkor már inkább a Liversing – rázta fejét a másik, akinek
nem kellett volna szakállt növesztenie, de valamiért megtette.
A hosszú hajú felhúzta a szemöldökét, és orrhangon kérdezte:
– Ha te lennél a Liversing, akkor fellépnél a Beatles előtt?
– Ha Scampolo lennék, akkor biztosan – legyintett a szakállas,
de a magasröptű beszélgetés lecsengését már nem hallottam,
mert siettem vissza a színpad mögé. Igazolványom végig a
kezemben volt, úgy lengettem, mint a vasutasok a kis vidéki
állomásokon zászlajukat. A brit road halála senkit sem érdekelt.
Kollegái eltökélt tekintettel, összeszokott mozdulatokkal
végezték munkájukat, amiről nekem fogalmam sem volt, hogy
pontosan mi is az. Mivel legalább annyi időbe telik lebontaniuk
ezt a hangtechnikai monstrumot, mint amennyibe telt
felépíteni, tudtam, hogy másnap bőven lesz lehetőségem
mindenkivel beszélni – amiről már tapasztalatból tudtam, hogy
milyen keveset ér. Beresfordról ugyanazt mondják holnap is,
amit ma mondtak volna, de egy idegen, szokatlan arc, egy
elkapott tekintett, egy gyanús mozdulat, egy elsuhanó árny
emlékképe nagyon gyorsan elhalványul. Én magam lettem
volna a legjobban meglepve, ha valami értelmes és használható
nyomra bukkanunk másnap, így nem sokat vártam tőle. Mire
visszaértem a helyszínre, Ede már távozott, a technikusok is
pakolták táskáikat, tele eszközökkel, zacskókkal, pamacsokkal,
üvegcsékkel. Két egyenruhás állt a kordon két sarkán, és
komoran néztek rám, amint biccentettem nekik. Az egyik
felhúzta a kordont, átbújtam alatta, majd megálltam az áldozat
mögött. Eddig csak hason fekve láttam, ahogy holtában
előrezuhant. Most már a hátán feküdt, fejét oldalra fordították,
hogy a gyilkos fegyvert csak a boncolás során távolítsák el.
Beresford enyhén borostás arca idősebbnek látszott a tényleges
harmincöt événél, és ennek nem a halál szürkesége volt az oka.
Egy meggyötört arcú férfi feküdt előttem, és ahhoz nem kell
nagy nyomozói tapasztalat, hogy tudjam: meggyötört élet
állhatott mögötte. Leguggoltam melléje. Nálam alacsonyabb
lehetett legalább tizenöt centivel, egyhetvenöt környékén,
divatos csizmát hordott, kényelmes pantallót, bő szabású inget
széles és hosszú gallérral. Fekete haja enyhén hullámos volt, és
néhány tincs a szemüvegére lógott.
A tőr aggasztott. Ilyen fegyverrel eleve ritkán ölnek, így meg
még ritkábban. Tarkón szúrni valakit nagy elszántságot és némi
anatómiai ismeretet is igényel. Se szeri, se száma azoknak az
ügyeknek, ahol késes gyilkost kell megtalálnom. Ez a
legegyszerűbb. Kés mindenhol van, hadonászni meg böködni
mindenki tud vele, innét már csak elhatározás kérdése, hogy
hasba bökjék áldozatukat. De egy hosszú, hegyes tőrrel tarkón
szúrni valakit – ez nem hétköznapi dolog. Itt nincs szó hirtelen
felindultságról, szenvedélyről, a pillanat hevéről. Ez kitervelt és
tudatos gyilkosság olyan ember kezétől, akinek pontosan kellett
tudnia, hogy mit csinál. Mert ha…
– Vigyáztam – szólalt meg mögöttem egy hang.
Két mentős állt mögöttem, kezükben hordágyat tartottak,
azon egy fekete zacskó feküdt.
 – Az isten szerelmére – szaladt ki belőlem.
–  Elnézést – nyögte az igazolványom láttán a fiatalabbik
mentős, aki az előbb olyan nyeglén szólt. – Én csak…
– Legalább a halottszállítót küldhették volna – morogtam.
– Azt mondták a központban, hogy diszkrétek legyünk.
– A fekete zacskóba tett holttesttel? – mutattam. – Azzal?
–  Azt majd csak a kocsiban kell használnunk – felelte az
idősebb mentőstiszt, egy ötven körüli nő, akinek a szemében –
kora és tapasztalata ellenére – még mindig együttérzés
csillogott.
–  Akkor miért hozták ide? – tártam szét a karom. – Mégis
miért hozták ide a zacskót?
A nő a fiatalemberre nézett, de arra már nem voltam
kíváncsi, amit mondani akart. Mögöttem lassan megindult a
koncertnagyüzem, éreztem, ahogy a tömeg még jobban feszíti
az alig pár éve átadott stadiont, éreztem a várakozásukat,
izgalmukat, türelmetlenségüket, és azt akartam megkérdezni
valakitől – jobb híján Kádár rendőrfőkapitánytól –, hogy egy
ember halálát miként írhatja felül több tízezer ember
szórakozni vágyása.
Valahogy kikeveredtem a stadion folyosórengetegéből a
parkolóba, és végignéztem a kollegáimon, a többtucatnyi
egyenruhás rendőrön, akik alig leplezett izgalommal
biztosították az utat a hátsó bejárathoz. A Beatles bármelyik
pillanatban megérkezhetett.
Beültem a Pente 700-ba, és elővettem a koncertjegyet a belső
zsebemből.
Majd Milla elmeséli, hogy milyenek voltak, meg a tévé is
megjelent forgatni, valamit csak látok belőle. Elfordítottam a
kulcsot. A motor lomhán, de azonnal indult. Kényelmesnek nem
hívnám a szolgálati Pentéket, de kétségtelenül megbízhatóak.
Sebességbe raktam, és még időben kihajtottam a hátsó
parkolóból, mert a belváros irányából már villódzó lámpájú,
szirénázó rendőrmotorosok kíséretében közeledett a Beatles.
Majdnem láttam őket élőben.
De Milla ott van a közönségben, és mindent elmesél majd.
Ami kis híján olyan, mintha én is ott lettem volna.
Azt kérte tőlem, hogy írjak le mindent, amire emlékezem, meg
ami fontos lehet, és segítheti a maga munkáját. Az adatokat már
korábban elküldtem, a fontosabb iratokat, azt a párat, ami
megmaradt, lemásoltattam, és elküldtem, és talán már meg is
kapta őket. Magyartudásom az emlékeimmel együtt megkopott,
de remélem, hogy érthetően fogalmazok, és pontosan emlékezem.
Azt mondta nekem a telefonba, hogy minden részlet számít. A mi
történetünk 1938-ban kezdődött, huszonnyolc éve, és én nem
fogom untatni az én életem utolsó húsz évével, mert ennek nem
lehet se jelentősége, se szerepe, de amire – még ha néha csak
foszlányokban is – emlékezem, az mind itten áll.

Hiába mondtam néki sokszor, a kisöcsém végig azt hitte, miatta

történt az egész, őmiatta kelletett felülnünk a vonatra, két álló
napon át zöőtykölöődnünk, hogy aztán a végén megérkezzünk
ebbe az országba, amiről semmit sem tudtunk. És nem csak azért,
mert Dani hároméves volt, én meg hét.
Még a vonaton is magyaráztam őneki, hogy nem az ő hibája, de
alig szálltunk fel, kiderült, hogy szét akarnak váltani választani
minket. Egy SS-tiszt ránézett a vastag papírlapra a hátunkon,
engemet az egyik vagonba akart küldeni, Danit meg a másikba.
Az egyikben ővele egykorúak voltak, a másikban meg énvelem
egykorúak. De Dani megmarkolta a kezem, körmeit a tenyerembe
vájta, a vér is kiserkent, és kiabálni üvölteni kezdett. Olyan
hangosan, hogy a náci tiszt elvörösödött, és rángatni kezdte az
öcsémet, aki erre még hangosabban üvöltött, mint akinek a vérét
veszik ontják. Mint a Schlachthausban. Tudja, mire gondolok. Ott
voltak olyan hangok. Sankt Marxban mi megszoktuk a
Schlachthausból jövő hangokat, ahol a malacokat bökték le, és az
öcsém most pontosan ilyen hangokat adott ki. Mögöttünk egyre
több gyerek állt, egyre türelmetlenebbül, és már én is sírni
kezdtem volna, mert fájt az öcsém szorítása, nem tudtam, mi
történik, és nem értettem, hogy az édesanyám hol van, amikor
egy katonás hang szólalt meg mögöttünk, és megjelent a
Gertrúde.
Az egész útból erre emlékszem ám valójában. Hogy az öcsém
üvöltözik, hogy vér csuorog a tenyeremből, hogy sírni akarok, de
nem merek, és ekkor megjelenik az alacsony, szappanszagú
Gertrúde, és úgy leteremti a tisztet, mintha ő maga lett volna a
felettese. A parancsnoka. Tudja, mire gondolok. A férfi, aki
bagótól bűzlött, végül megengedte, hogy együtt maradjunk.
Dánielnek a szeme olyan vörös volt a sírástól, hogy az ablak
mellé engedtek a többiek, hátha megpillantjuk az édesanyámat,
de a Hauptbahnhof csurig volt emberekkel, és az édesanyám
megígérte, hogy integetni fog, mégsem láttuk. A kupéban rendes
esetben nyolc felnőtt ember fért el, tudom, mert amikor Pestre
mentünk, mindig nyolcan ültek a régimódi kupék faülésein. Most
fölöttünk a hálós csomagtartóban remegtek a bőröndjeink,
amiket leplombáltak, nehogy felnyissuk őket. Dániel azt
kérdezgette állandóan, hogy édesanyánk velünk ünnepli-e a
karácsonyt abban a másik országban. Csak ennyit tudtunk. Hogy
felülünk a vonatra, elmegyünk egy másik országba, ahol egy
másik család vár ránk, meg egy másik élet, de csak addig, amíg
az édesanyánk megérkezik, mert akkor együtt leszünk.
Édesanyánk se karácsonyra nem érkezett meg, se a
következőre, pedig megfogadtam magamban, hogy ha itt lesz,
soha nem kérdezem meg őtőle, miért rakott fel minket a vonatra.
Elmondta, sokszor elmondta, hogy miért, de én ezt nem akartam
megérteni, Dániel öcsikém meg nem tudta. Nem volt képes. Tudja,
mire gondolok, ahogy a kezemet sem volt képes elengedni, még
álmában sem. A vér rászáradt a bőrömre, a tenyeremre, és az
egyik nagyobbik fiú adott egy zsebkendőt, annak nyálaztam meg
a sarkát, hogy az megalvadt vért letöröljem. Amikor Dániel végre
elaludt, és elernyedt a szorítása, én voltam képtelen elengedni a
kezét. Talán én is elaludtam, pedig egy nagyobbik fiú hegedüűlni
kezdett mivelünk szemben, de én nem arra ébredtem, hogy
hamisan játssza játszza a polkát, hanem arra, hogy Gertrúde áll
énelőttem, és csak sokkal később értettem meg, hogy ő minden
gyerek anyja akart lenni arra a két napra, amíg odaérünk abba a
másik országba. Két almát nyújtott felém, meg két vajas kiflit, és
két Meinl-csokoládét. Megkérdezte, hogy vagyunk. Jól, feleltem,
vagyis hát nem jól. Édesanyátok büszke lenne rátok, mosolygott,
aztán a nevünket akarta tudni. Frisch, feleltem. Ő Daniel,
mutattam rá, én meg Thomas vagyok. Nem osztrákok vagytok,
ugye, guggolt le elém. Kiegyenesedtem, mert az ilyen kérdéseknek
mindig nagyon rossz vége volt. Hogy mik nem vagyunk. Meg mik
vagyunk. Gertrúde értette, de lehet, hogy csak érezte, hogy mire
gondolok, mert mást kérdezett. Mit mondott nektek az
édesanyátok?
Akkor akartam először sírni, vagyis nem akartam, de úgy
éreztem, hogy fogok, mert azonnal fájni kezdett a fejem, mintha
valami a homlokomatnál szorította volna, nem láttam rendesen,
a fülem is zúgni kezdett, aztán megmarkoltam a kisöcsém kezét,
és válaszoltam. Szóval nem Gertrúdének mondtam, hanem
magamnak, ahogy azóta is ezt ismétlem, egyre csak ezt ismétlem.
Azt mondta az édesanyánk, feleltem, hogy vigyázzak az öcsémre,
és legyünk jók.
Ezt a két dolgot kérte tőlem az édesanyám, és én egyiket sem
voltam képes teljesesíteni. Mondhatnám, hogy nem rajtam
múlott, de mégis kin múlott volna? Az úristenen, aki cserben
hagyott minket? A glückön szerencsén, aminek számunkra soha
nem volt jelentése? A körülményeken, amiket nehezünkre esett
elfogadni? Hitleren? Churchillen? Mrs. Pincheren, aki csak azt
volt képes adni, amit ő is kapott, és az nem a szeretet meg az
elfogadás volt? Hát mégis kin múlott volna, ha nem énrajtam? Én
nem voltam képes Dánielt megvédeni attól az embertől, és csak
rajta múlott, hogy magamat nem kellett megvédenem, mert arra
sem lettem volna képes. Akkor nem, de most igen. Ma igen. És
folyamatosan arra kell emlékeztetnem magam, hogy nem bosszút
állok, nem az igazságot szolgáltatom igazságot szolgáltatok,
hanem… Tudja, mire gondolok. Befejezek valamit, amit már
régen el kellett volna kezdenem.
 3

A legtöbb munkatársam szinte számolja a napokat, hogy mikor

készül már el a főkapitányság önálló épülete, és szakadhatunk
el a Városházától. Én ugyan kifejezetten szeretem az épületet,
de azt én sem tartom szerencsésnek, hogy a Városházával
osztozunk ezen a lehetetlenül nagy épületen, bár két érv
mindenesetre mellette szólt. Az egyik a kényelem. A Madách
térnél jobb és könnyebben megközelíthető helye nem nagyon
lehet a főkapitányságnak, és nemcsak azért, mert a meglévő
három metróvonal itt találkozik – és a negyedik is ideér másfél
éven belül –, hanem mert kocsival is gyorsan ide lehet jutni,
noha én csak akkor ülök volán mögé, ha elkerülhetetlen. A
másik oka meg a kényelem. Ugyan jogosan vet fel hatásköri és
jogtisztasági aggályokat a városvezetés adminisztratív és
döntéshozó testületének, valamint a rendőr-főkapitányságnak
egy épületben történő elhelyezése, azt soha senki sem tagadta,
hogy ne lenne kényelmes. Bármikor hozzáférhetünk az
archívumhoz, Kádár főkapitánynak szabad bejárása van Bibó
főpolgármesterhez, és vice versa – ami köztudottan nagyon
ritkán történik meg, mert városszerte közismert, hogy ezek
ketten mennyire nem szívelhetik egymást, ugyanakkor
mindkettőnek volt annyi esze, hogy személyes ellentéteiket ne
kössék a nagyközönség orrára. Abból legalább annyi van, mint
a politikai nézetkülönbségekből, utóbbit azonban nem söprik a
szőnyeg alá, már ha egyáltalán egy légtérben tartózkodnak,
amire évente egy-két alkalommal van csupán példa.
Ráadásul én nagyon szeretek behajtani az épület elé, amelyet
a sajtó, élén a Pesti Naplóval, egyszerűen csak Gothamnek hív,
és ezzel nehéz lenne vitatkozni. Éppen akkor kezdtem az
egyetemet, amikor az amerikai csapatok negyvenhatban
kivonultak, és volt egy fiatal őrnagy, Zeker néven, akivel a
Dunán vívtunk állandó kajakpárbajokat, a Margitszigeten
kisebbfajta tömeg verődött össze vasárnap reggelente, amikor
egymásnak feszült a két hajó. Zeker sajnos visszament Texasba,
ám mielőtt elment volna, a kezembe nyomott egy vulkánfíber
bőröndöt telis-tele képregényekkel – Batmannel, Supermannel,
detektívtörténetekkel –, amiket akkoriban még egyáltalán nem
lehetett kapni a városban. Mire az újságosoknál megjelentek
ezek a füzetek, én már rongyosra olvastam mindet. A Marshall-
segélyből erre is futotta, amerikai kultúrára, lemezekre,
filmekre, képregényekre, és alig kezdték el felhúzni az új
Városházát a Madách téren, a Pesti Napló rögvest arról kezdett
el cikkezni, hogy Pestet át lehet nevezni Gothamnek, és ezennel
gyűjtést hirdetnek, hogy tudjanak venni a rendőrségnek olyan
lámpát, amellyel Batman jelét vetítik az égre. A poén gyenge
volt, és alaptalan, a befolyt pénzből a Csillaghegyi Árvaháznak
vettek helyette Batman-képregényeket, de a Gotham név már
rajta maradt az épületen, és én ezt találónak tartottam, főként
azért, mert Milla sok titkot és rejtélyt ismer az épülettel
kapcsolatban.
Kívülről persze nem látszik mindez, csak az impozáns,
egyetlen tömbből kifaragottnak tetsző homlokzat, meg a
mellette magasodó torony, amelynek tetejéről egyébként
könnyedén lehetne hívni akár a Denevérembert is, vagy bárki
mást. Az utcaszinten balusztrádos árkád fut végig az egész
épületen, az itt sötétlő árnyékban több fontos döntést hoznak,
mint a negyedik emeleti ülésteremben.
Intettem a posztos rendőrnek, aki felemelte a sorompót, és
behajtottam a parkolóba. A rendőr-főkapitányságnak külön
bejárata van az utcafronton is, de a parkoló egy az egyben
végighúzódik az épület alatt, ami rám számos oknál fogva is a
frászt hozza. A kapitányság részére mindazonáltal térdig érő
betonbástyákkal választottak le külön részt, így nem parkolhat
ott akárki.
Beálltam a többi – főként 700-as – Pente mellé, a kulcsot
leadtam a garázsmesternek, aki most is, mint mindig, amikor
szolgálatban van, a főkapitány 500-as Pentéjét őrzi, csak azt
nem érti senki, hogy miért. Kádár bizonyosan jelezni akar
valamit azzal, hogy ezt az ősöreg csotrogányt vezeti, amely
állítólag az első széria közepéről származik, de hát lehet
bármennyire is kuriózum, mégiscsak egy tizenöt éves technika,
amiben mindig ketten utaznak: a főkapitány és a cigarettafüst.
Szerintem akkor sem lopták volna el, ha a Hotel Majestic előtt
hagyja nyitott ajtóval, járó motorral, olyan büdös. A
garázsmester vagy nem érzi ezt a bűzt, vagy nem zavarja, mert
sokkal több időt tölt a Pente 500-as mellett a sámliján, mint a
kalickájában, ami hivatalosan az állomáshelyének minősül.
Egy pillanatra megálltam, hogy megnézzem az ott parkoló
autók sorát. Két-három Pente és két Fesztivál kivételével
Fordok, Opelek és Citroënek sorakoztak, sőt még Mercedesből is
akadt egy, bár a Városházán dolgozók erősen ügyelnek arra,
hogy ha rongyot akarnak rázni, akkor azt ne a nagyközönség
előtt tegyék. A legtöbben – hozzám hasonlóan –
tömegközelekedve érkeznek Gothambe, és a főkapitány is csak
hosszas győzködés után volt hajlandó autóba ülni, már
amennyiben a Pente 500-ast annak lehet hívni.
A páternoszter hangtalanul és megállíthatatlanul mozgott,
kivártam a ritmust, beléptem, és a falára függesztett különböző
cetliket olvasgattam. Kádár alapvetően nem szereti ezt a
nyilvános üzenőfüzetet, és kinevezése után minden délben saját
kezűleg tépte le a cetliket, aztán belátta, hogy inkább ez, mint a
folyosón susmorgás, telefonba motyorgás és lesütött szemmel
surranás.
Jóllehet nincs másról szó, mint ártatlan és hasznos
üzenetekről. Elveszett és megtalált tárcák, utolsó pillanatban
lemondott, de még átruházható repülőjegyek Szegedtől
Debrecenen át Londonig, sürgősen eladandó autók, angolra
vagy németre vagy oroszra korrepetáló egyetemisták, újonnan
nyitott kifőzdék, eladó koncertjegyek, valamint az
alkalmankénti kriptikus üzenetek, amelyek közül nagy
kedvencem – és nem csak az enyém – az a reszketeg betűkkel írt
cetli volt, amin csak ennyi állt: „Doktor úr, kérem, sürgősen
keressen, azonnal találkoznunk kell.”
Amíg a páternoszter felhúzta magát, átnéztem a cetliket, és
találtam is egyet köztük, amely érdekelt. Valakinek volt két
fölösleges jegye Horace Silver koncertjére az Astoriában.
Felírtam a telefonszámát, mert a dátum jónak látszott, és
valahogy ki akartam engesztelni Millát a mai este miatt, amire
annyit, de annyit várt és készült. Nem volt kis mutatvány jegyet
szereznem, pláne kettőt, és hetek óta csak a Beatlest hallgattuk,
hogy képben legyek az együttessel kapcsolatban, mert a
beatzenében nem vagyok annyira járatos.
A nyolcadikon kiléptem a liftből, majd jobbra fordultam, el a
kapitányhelyettesek irodáinak zárt ajtaja előtt, lépteim alig
hallatszottak a szőnyegen, ami csak a nyolcadik emelet padlóját
borította. Mindenhol máshol kopog a sarkam, itt azonban
elnyelte a szürke – vagy barna – szőnyeg a zajt, így méterekről
hallottam Kádárt, aki éppen telefonált.
–  Miniszterelnök úr, biztosíthatlak, hogy minden erőnkkel
rajta vagyunk az ügyön, nektek semmi miatt nem kell
aggódnotok.
Megálltam az ajtó előtt. Nem azért, hogy hallgatózzam,
hanem mert nem akartam félbeszakítani a beszélgetést.
Bekukkantottam, hogy a főkapitány lássa, itt vagyok, majd
intettem, hogy kint várok. Kádár bosszúsan legyintett, és mélyet
szívott cigarettájából. Rajta kívül két embert ismerek, aki
Csepelt szív. Az egyik a házmesterem. A másik a tér túloldalán,
az új templom mellett dolgozó cipőpucoló. És persze Kádár.
Mintha ezzel is hangsúlyozni akarta volna, hogy a nép embere,
noha ezt egyfelől senki kétségbe nem vonta, másfelől meg
senkit nem érdekelt.
– Endre bátyám, kérlek, ez magától értetődik. Már felvettem a
kapcsolatot az angolokkal… Az egyik legjobb emberemet
állítottam rá… Nem, nem azt… Nem, nem is azt… Nemest,
Nemes Albertet… Igen, az a Nemes, aki NEF-et lekapcsolta…
Pontosan… Igen, Endre bátyám, beszéli a nyelvet, és kiváló
nyomozó, Londonban volt továbbképzésen, igen… Nem, ettől
nem kell tartanod… Ha elbízná magát, akkor majd én
visszaterelem a helyes útra… Nem, Endre bátyám, többet nem
fogsz hallani az ügyről, csak amikor elkaptuk a tettest…
Rendben van, neked is. Téged is, miniszterelnök úr. Hogyne.
Amikor hallottam, hogy lecsapja a kagylót, beléptem. A
főkapitány irodája minimalista, már-már puritán. Az asztalán
telefon, amit most úgy méregetett, mint amit a legszívesebben
kivágna az ablakon. A háta mögött a falon három fénykép lóg,
mert ott kell lógniuk: Bajcsy-Zsilinszky miniszterelnöké, ifj.
Horthy köztársasági elnöké, és Kopácsi belügyminiszteré. Vele
szemben egy hatalmas Budapest-térkép borítja be a falat, és
mindannyian tudjuk, hogy a térkép nem dísznek van.
–  Jöjjön – állt fel az asztala mögül. Ingujjban volt, amelyet
nem tűrt fel, zakóját csak legvégső esetben vette fel. Jobb
kezének mutató- és középső ujját sárgára színezte a nikotin. –
Oda – mutatott az asztal előtt álló kisasztalra, ahol a híres-
hírhedt sakk-készlet díszelgett, éppen parti közepén, így volt
némi reményem rá, hogy nem kell sakkoznom vele. – Üljön csak
le, Nemes – intett. Leültem, keresztbe tettem a lábam, és
hátradőltem a fotelban, nehogy testtartásommal azt sugalljam,
hogy érdekel a sakkbábuk alkotta feladvány.
–  Mit lát a táblán? – kérdezte Kádár, és szokása szerint
megrántotta egy kicsit a bal vállát.
– Bábukat.
– Maga nem olyan hülye, Nemes. Mit lát.
– Bábukat – ismételtem. – Bizonyára emlékszik rá, hogy nem
szeretek sakkozni.
 – És annak mi köze van ahhoz, hogy mi van a táblán?
Sóhajtottam, és előrehajoltam. Bábuk voltak a táblán.
– Bábuk vannak a táblán.
–  Ez az – csapott Kádár elégedetten a térdére. Ismét
hátradőltem, és kinéztem az ablakon. A Hotel Majestic és a
Hotel Excelsior masszív épületei mintha versenyeznének
egymással a Tisza István két oldalán, hogy melyiküknek van
több világos ablaka. Mint mindig, a verseny most is döntetlen
volt, bár az Excelsior épülete előtt továbbra is a Beatles-
rajongók táboroztak, noha tudták, hogy az együttes a koncert
után azonnal indul Ferihegy 4-re, hogy visszarepüljön
Londonba.
– Micsoda?
– Tábla. Bábuk – bólintott a főkapitány. – Magának az a dolga,
hogy kitalálja, ki tologatja a bábukat.
– Tologatja valaki a bábukat? – ráncoltam a szemöldököm.
Kádár elvette az asztalról a szódásüveget, és töltött magának
egy pohárral.
–  Ide figyeljen, Nemes. Azt mind a ketten tudjuk, hogy ez a
gyilkosság nem csak egy féltékeny szerető bosszúja. Hány napja
volt ez a Beresford Budapesten?
– Három.
–  Ahhoz nekem is nagyon kellene igyekeznem, hogy három
nap alatt olyan halálos ellenséget szedjek össze, aki tarkón akar
szúrni. Nem rablás volt, a tárcája érintetlen – sorolta Kádár, én
meg bólogattam. – Nem is az történt, hogy valaki arra járt, és
unalmában tarkón szúrta ezt a szerencsétlent. A szabotázst is
kizárom. Van egy darab halottunk – tolt előre egy sötét bábut a
táblán –, van egy darab idegen országunk – tolt előre most egy
világosat –, van jó pár érdekes és szokatlan körülményünk –
mutatott a többi bábura –, és ezek itt nem maguktól mozognak.
Látja, hogy hogyan kap világos mattot három lépésben?
– Nem.
–  Nem baj – rántott egyet Kádár a bal vállán. – Értékelem,
hogy hülyének tetteti magát, de ezt tartsa meg a feleségének.
– Olyanom nincsen nekem.
–  Tudom. Azért szóltam jó előre – mosolygott. – Szóval,
figyeljen ide. Maga a detektívtestület megbecsült tagja. Van
gyakorlata. Vannak eredményei, ezt nagyjából az egész ország
tudja – húzta fel a szemöldökét –, és még az angol rendőrség
működését is ismeri, ami megkönnyíti a dolgát.
– Amennyiben?
Kádár sóhajtott, majd a szája sarkába tette a cigarettát, és
kicsit oldalra fordította a fejét, hogy a füst ne a szemébe
kígyózzon. – Kopácsi belügyminiszterrel egyeztetve felvettük a
kapcsolatot a Scotland Yarddal, akik alig húsz perce arról
tájékoztattak, hogy a holnapi nap folyamán egy detektívet
küldenek hozzánk, akivel közösen fog nyomozni.
– Mármint én.
– Nem, majd én. Akarja, hogy én nyomozzak?
–  Értem – bólintottam, és kezdtem magam kellemetlenül
érezni.
– Továbbra is a hatodik detektívcsoport tagja marad, de nem
Radványinak jelent, hanem egyenesen nekem. A rendőrség
teljes apparátusa a rendelkezésére áll, és amíg ezt az ügyet meg
nem oldják, addig csak nekem jelent. Az angol kollegája meg
annak, akinek neki kell.
– Mikor érkezik?
–  Valamikor holnap délután, legalábbis ezt közölték vele.
Kopácsi belügyminiszter titkársága tájékoztatni fogja.
– Értem.
– Naponta jelentsen – bökött felém Kádár a mutatóujjával.
–  Kérdezhetek valamit, főkapitány úr? – csúsztam a fotel
szélére, készülvén a távozásra.
– Baj lenne, ha nem kérdezhetne.
–  Miért ilyen fontos ez az ügy? Hogy brit nyomozó? Hogy
Kopácsi belügyminiszter? Hogy a Bajcsy miniszterelnök? Hogy
közvetlenül magának jelentek?
Kádár arcára lassan ült ki az a jól ismert, önbizalommal teli
és végtelenül megnyerő mosoly, aminek oly sokan bedőltek már
ötvenhat óta.
– Tudom, hogy okosan és körültekintően fog eljárni. Nem csak
én figyelem közelről a nyomozását – nyújtotta a kezét. Ilyen-
olyan-amolyan okoknál fogva lekezeltem már a fél kormánnyal,
főleg az Irinyi–Bethlen-csoport lekapcsolása idején, de olyan
kézfogása, mint a főkapitánynak, senkinek nincsen. Egyenes,
kemény, határozott, pontosan időzített, és közben Kádár végig
az ember szemébe néz.
A szembenézésen járt az eszem, ahogy kiléptem az irodából,
és a páternoszter felé siettem. Millának hamarosan otthon kell
lennie, és nekem az ő szemébe kell majd belenéznem, amit az
sem könnyít meg, hogy tudom, ő mindig megbocsát, és mindig
megérti, hogy a munkám elsőbbséget élvez.
Intettem az ügyeletes tisztnek a bejáratnál, és kiléptem a
meleg, túlságosan is meleg júniusi éjszakába, majd némi
habozás után úgy döntöttem, hogy szívesen sétálok, nem kell,
hogy a villamos a ház előtt tegyen le. Lesiettem a Deák tér alatti
rotundába, óvatosan kerülgettem a buszra és villamosra váró
fiatalokat, akiknek csak most kezdődött az éjszaka, és
megindultam a Fehér Metró felé. Igaz, hogy az alagút után tesz
le, de azért költöztem a Tabánba, mert szeretem azt a
környéket, és szívesen sétálok.
A Fehérből feljövet megálltam, és alaposan körbenéztem,
mielőtt átmentem a túloldalra. Sajnos nálunk is van ennek az
őrült amerikai szokásnak jó pár követője, akik régi autókat
építenek át sportkocsikká, a széles Attila úton rendszeresen
felbukkan egy-egy jampec, akinek a sebesség az egyetlen istene.
Néhány hete történt, hogy egy fiatal pár élete csupán centiken
múlott, a jampecek viszont egymásba rohantak, és két
autószörny lángolt az Attila út közepén, bevilágítva az új
lakóépületek sorát.
Éppen Millánál voltam, és a teraszról néztük elhűlve, ahogy a
tűzoltók elbántak a tűzzel, és igaz ugyan, hogy azóta még
gyalogos jampecet sem láttak a környéken, mindannyian
óvatosak voltunk. A városvezetés Kádárral egyeztetve
megvitatta, hogy milyen forgalmi akadályokat tegyenek az útra,
de a tervet végül elvetették, így az autók továbbra is
akadálytalanul suhannak – vagy éppen pöfögnek, mint a
háború előtti időkből itt maradt Fordok és Opelek, nem beszélve
a korai Pentékről, meg a Rába gyorsan kudarcba fulladt
Vitézeiről – az Erzsébet hídtól az alagútig, ahonnét nyílegyenes
út vezet a Déli pályaudvarig.
 Szeretem ezt a kereszteződést, mert tiszta és világos. Amíg
Londonban tanultam – hiszen a továbbképzés voltaképpen
tanulás volt –, szóval amíg Londonban éltem, rengeteget róttam
az utcákat, és minden áldott nap eltévedtem. Kivétel nélkül. A
végén már csak röhögtem magamon. Alig találtam utcát, ami
egyenes lett volna, kereszteződést, ami szabályos lett volna. Itt
minden tiszta és világos. Fel-le, jobbra-balra, azaz észak–dél,
kelet–nyugat. Mint New York vagy Philadelphia. Mindenki
tudja, hogy Bibó főpolgármesternek főleg szociális tervei
vannak, de titkon sokan remélik, hogy hamarosan nemcsak a
Deák tér és környéke idézi majd az amerikai metropoliszokat,
hanem a város többi kerületei is. Én nem tartozom közéjük, én
olyannak szeretem Pestet, amilyen, és a világért el nem
cserélném lakásomat az Attila úton.
A lépcsőzetesen emelkedő lakóépületek nagyobbnak mutatják
az utcát, mint amekkora valójában, én ezt a nyitottságot nagyra
értékelem, ugyanakkor mögöttünk tornyosul a Várhegy az
egykori Királyi Palotával, és bizsergető érzés a két kor határán
élni: modern épületek a történelem valódi árnyékában.
Majdnem tíz éven keresztül kajakoztam a Dunán hajnalonta,
belém égett a Várhegy, a Citadella és a Halászbástya látványa,
ahogy lassan bontakoznak ki a hajnali ködből. Nem vagyok a
haladás előőrse, de az utóvédje sem: a derékhad részeként
remekül érzem magam páratlan kilátású, tágas és modern
lakásomban.
Felpillantottam, és láttam, hogy Milla negyedik emeleti
saroklakásában ég a villany. Sietősebbre vettem járásomat.
Tizenegy óra múlt pár perccel, amikor becsöngettem hozzá.
 – Menj a pokolba! – harsant Milla hangja az ajtó mögül.
– Ezt nem mondod komolyan.
– A pokolba!
– Dolgom volt. Gyilkosság történt.
– Neked mindig dolgod van. Akkor is, amikor a Beatles lép fel
Pesten. Ekkor csak az lehet a dolgod, hogy ott vagy!
Kellemetlenül éreztem magam, hogy az ajtón keresztül
tárgyalunk.
– Sajnálom.
– Menj a pokolba!
– Milla, kérlek…
– Két dolog akadályoz meg abban, hogy személyesen rúgjalak
le a pokolba. Az egyik, hogy nem tudok járni, a másik meg, hogy
nem tudom, hol van a pokol! De a lépcsőn szívesen lelöklek! –
kiáltotta Milla az ajtó mögül. Kulcs fordult a zárban, kicsapódott
az ajtó, én meg hátraléptem egyet. Az lehet, hogy Milla járni
nem tud, de dühtől lángoló szemébe nézve úgy sejtettem,
egyáltalán nincs kizárva, hogy mégis tudja, hol van a pokol.
 4

Milla a balesete előtt sem volt nagydarab, törékeny testéhez

mégis olyan fellépés párosult, mint egy mindent látott olasz
matrónáé, aki szabadidejében szarvasgombák keresésére tanít
goromba, szőrös sertéseket. Most is ott ült előttem a
kerekesszékében, és én alig mertem becsukni magam mögött az
ajtót. Kék szeme lángolt a hosszú, szőke haj keretében.
– Anyádat is hívtam, hogy hova tűntél.
– Dolgoztam.
– Neked, neked mindig dolgoznod kell! – csóválta a fejét, majd
megfordult, és szédületes sebességgel beviharzott a konyhába.
Mire utolértem, már csapkodott az edényekkel. A konyha
ajtajában Vitéz, Milla öreg vizslája állta el az utamat.
– Milla, kérlek.
–  Mit akarsz? – kérdezte háttal nekem, miközben az Attila
útra néző ablak előtt rendezgette a konyhapultot.
– Szólj, légy szíves, Vitéznek, hogy engedjen be.
– Eszem ágában sincs. Vitéz igaz barát, veled ellentétben.
–  Sajnálom, Milla – sóhajtottam, és az ajtófélfának
támaszkodtam. Simán elléphettem volna a vizsla mellett, de ezt
sem ő, sem Milla nem vette volna jó néven, jóllehet könnyű
dolgom lett volna, mivel a kutya szőre a szeme körül már
őszült, és inkább lelkében volt fiatal, semmint testében. –
Gyilkosság történt a stadionban.
 –  Micsoda? – pördült meg a székével. – Szóval te voltál, aki
miatt majdnem lemondták a koncertet? Életem koncertjét?
Amire mindig is vártam?
– A legjobb esetben is három éve – jegyeztem meg. – Vagy még
annyi sem.
– Kekeckedünk? Hm? – lóbálta a kést a kezében. – Jó ötlet?
– Technikailag nem miattam, hanem az áldozat miatt. Ha nem
ölik meg, nekem nem…
Milla legyintett.
–  Tudom, persze hogy tudom, nem kell magyaráznod –
sóhajtott, majd letette a kést a pultra, és ölébe ejtette kezét. –
Akkor is hülyének éreztem volna magam, ha nem egyedül
vagyok a kapunál.
Nem feleltem.
–  Mindenkivel volt valaki, és nem azért, hogy betoljanak
minket, bár őszintén megmondom, nem volt egyszerű terep.
– De bírtad.
–  Persze hogy bírtam, szerinted miért úszom annyit? Hogy
legalább a kezem erős legyen – feszítette meg bicepszét. – Nem
tudtam vécére menni, mindenki csak egyre idegesebb lett, és
esküszöm neked, még szerencse, hogy külön bejáratot nyitottak
nekünk, mert gondolkodás nélkül végighajtottam volna a
sikoltozó lányok lábán. Micsoda dolog kinn állni a stadion előtt,
és eksztázisban sikoltozni?
– Mert te nem sikoltoztál?
–  Odakint? – emelte rám mélykék szemét, amiben csillant
némi zöld is, egyszer már láttam. – Elment az eszed?
– Bent persze teli torokból, ugye? – vigyorogtam rá.
 – Teli tüdőből.
– Kár, hogy nem lehettem ott.
– Beszakadt volna a dobhártyád.
– Akkor is – mondtam. Az Attila út két oldalán sorakozó házak
tükörképei egymásnak, és láttam, ahogy a fények sorban
hunynak ki, ahogy a lakók lefekszenek. Mintha mi ketten
lettünk volna egyedül ébren a Tabánban. Valaki szemben a
harmadikon tévét nézett. Akárhányszor néztem ki az ablakon
éjjelente, mindig be volt nála kapcsolva a tévé kísérteties fényt
sugározva, mintha egy állandó átjáró lett volna egy másik
világba, ahol csak fénylények és árnyak mozognak. Nem tudom,
ki lakik abban a lakásban, és egyáltalán nézi-e a tévét, vagy csak
szereti a fényét. Az is lehet, hogy senki sem él már ott. –
Sajnálom, hogy nem lehettem ott. Tényleg.
– Ugyan – legyintett Milla, és Vitéz rögvest félreállt az ajtóból,
mintha értette volna gazdája mozdulatát, de elég volt neki
hallania a hangsúlyát, ahogyan nekem is. Megvakartam a kutya
fültövét, mire boldogan nyüszögött, majd betrappolt a
konyhába, és leült Milla mellé. – Nem is rád vagyok mérges,
csak…
– Csak?
– De, rád vagyok mérges. A munkádra. És nyilván csalódott is
vagyok, mert ez egy közös élmény lett volna. Ha tudom, hogy
nem jössz, szólok valamelyik pasinak a színházban, és…
–  A Kornélnak – vágtam közbe. – Kornél annyira odavan
érted, hogy ha kell, a hangfalak előtt áll, hogy egyszerre szakítsa
be a zene meg a sikoltozás a dobhártyáját.
– Féltékeny vagy?
 – A Kornélra? Nem.
– Helyes. Az a legkevesebb, hogy féltékeny vagy – mosolygott,
aztán az asztal felé intett. – Ebédről maradt tojásos nokedli.
Kérsz?
– Azt mindig – feleltem, és leültem az asztalhoz. Milla elővette
a hűtőből a lábast, feltette a tűzhelyre, alágyújtott, majd
odagurult hozzám két tányérral, pohárral meg villákkal.
– Van édes szamorodnim – nézett rám.
– Azt mindig – ismételtem.
–  Mesélj, kit öltek meg – szólt hátra, ahogy a kései vacsorát
kavargatta a tűzhelyen. Ha Kádár tudta volna, hogy minden
ügyről mesélek Millának, akkor áthelyeztet Soroksárra, hadd
tanuljam meg befogni a számat.
– A banda egyik roadját.
–  Micsoda? – kapta felém a fejét. Szőke hajzuhataga fél
másodperc késéssel követte fejmozdulatát. – Road? Az meg
micsoda?
–  Technikus – feleltem. – Hangtechnikus, rendszerint.
Kábelek, hangfalak.
–  A Beatles roadját ölték meg? – kerekedett el a szeme. – De
miért? – Mielőtt válaszolni tudtam volna, legyintett. – Gyatra
kérdés, nézd el nekem. És kicsoda az áldozat?
–  Egy bizonyos Thomas Beresford, és mielőtt kérdeznéd,
agyonszúrták.
– Hogyan?
–  A jelek szerint nagyon ügyesen, mert azonnal meghalt, és
vérnek is alig volt nyoma – húztam fel a szemöldököm. Ennél
többet nem mondhatok. Se neki, se senkinek.
 – Szóval ezért késett a koncert.
– Ha rajtam múlik, el is marad. De Kádár közbelépett.
– Megint?
–  Ez a dolga a jelek szerint – nyeltem egyet. – Nem fog
odaégni?
– Nem úgy szereted?
–  Hadd ropogjon a fogam alatt – feleltem. – Szamorodni?
Hűtőben?
– Persze. És az uborkát is vedd elő. A csarnokban vettem ma
frissen attól a tököli asszonytól, tudod.
–  Hogyne – bólintottam, mert fogalmam sem volt, kiről van
szó, aztán mindent az asztalra tettem, és töltöttem a borból.
– Kádár hogyan lépett közbe?
– Közölte, hogy rögzítenem kell a nyomokat, a koncertet pedig
meg kell tartani. Így – kortyoltam a borba.
–  Jogosan – gurult oda Milla, ölében a vágódeszkára tett
lábassal. – Ötvenhat kutyafüle ahhoz képest, amit a csalódott
rajongók csináltak volna. Csináltunk volna – vigyorgott rám
kajánul, majd poharát emelte: – Csin-csin.
– Csirió. – Letettem a poharat, és arra lettem figyelmes, hogy
Vitéz ül a jobb lábamnál, és szégyentelenül nyomkodja
térdemet az orrával. Nekiálltam vakarni a fültövét. – Közben
meg kapok egy új partnert is.
– Mi van Moldovánnal? Még nem engedték ki a kórházból?
–  Holnapután jött volna dolgozni, de ez egy másik partner.
Semmi köze Moldovánhoz.
– Nincs?
–  Kádár meg Kopácsi felvette a kapcsolatot a Scotland
Yarddal, és persze a követséggel, meg akivel még kellett. Holnap
érkezik egy nyomozó Londonból.
– Hahh – biggyesztette le tűnődve szája sarkát Milla. – Hahh.
Ilyen gyorsan. Londonból.
–  Figyelj, én nem tudom, ki kinek a kicsodája, micsodája, de
azt szerintem te is tudod, hogy ez viszonylag nagyon
kellemetlen dolog.
– Viszonylag nagyon?
–  Úgy. Pontosan – szedtem a nokedliből. Aranybarna volt az
alja.
– Olyan fontos ez a Beresford?
– Kétlem – ráztam a fejem. – Szerintem egy senki volt, de elég
nagy blamázs, hogy pont a banda utolsó európai koncertjén ölik
meg az egyik technikust. Pláne úgy, hogy az utolsó utáni
pillanatban sikerült beszorítani Pestet a programba, és azt is
csak azért, mert két napja még Németországban voltak. Azért ez
nem olyan, mint a Rolling Stones két koncertje tavaly. Ez
méretes blamázs, amire pont a briteknél nincs semmi
szükségünk.
– És ki lesz ez a nyomozó? Tudsz róla valamit?
– Semmit az égadta egy világon.
– És miért te kaptad az ügyet?
–  Mert szolgálatban voltam – válaszoltam. – Tíz perc volt
hátra, éppen indulni akartam a stadionba, amikor az üti szólt.
Ha már úgyis odamegyek, közölte fapofával, akkor akár meg is
nézhetem, hogy kit és miért ütöttek agyon.
– Ezt mondta? Szathmári volt?
– Ki más?
 Milla csak a fejét rázta.
–  Micsoda egy alak. Amióta áthelyezték a szabadkikötői
kapitányságtól, egyre többet enged meg magának.
–  Ugyanakkor ha egyszer az életben szívességet kell kérnem
valakitől a Szabadkikötőben, akkor Szathmári…
– Tudod, hogy miért helyezték át?
–  Hogyne. A felesége beteg, a Terézvárosban laknak, nem
akart mindennap lehetetlen beosztással Soroksárra vonatozni.
– Akkor jó – rántotta meg Milla a vállát. – Még szerencse, hogy
Kádár megállította a hülyeségedet.
– Biztos? – néztem rá, majd bekaptam egy falat nokedlit. Milla
azt állítja, hogy készen veszi, de én tudom, hogy ő maga
szaggatja.
– Most hülyülsz velem?
– Mert én az együttest is ki akartam volna hallgatni.
Milla szótlanul nézett rám.
– És ki tudja, talán még az is belefért volna, hogy elővegyek a
zsebemből egy cetlit, és odanyújtsam eléjük, hogy van egy drága
barátom, Milla a neve, két l-lel, és…
– Ó, te, disznó alak!
– Mi a jobb? Koncert vagy aláírás?
Milla kezében megállt a villa.
– Ugye, ezt nem kérdezed tőlem.
– Nem várok rá választ.
– Én viszont vendéget igen.
– Most?
–  Soha nem mondtam, hogy decens nő vagyok – mosolygott
kacéran Milla, és eltolta maga elől a tányért.
 – De én tudom – kacsintottam rá. – Különben is, holnap korán
kell kelnem.
– Mindig korán kelsz.
– A Bonctaniba megyek.
Milla elkerekedett szemmel nézett rám.
– Dr. Pazárhoz?
Bólintottam.
– Amikor te felkelsz, ő már… – hallgattam el.
– Tényleg igaz? – kérdezte Milla suttogva.
– Micsoda?
– Amit mondanak róla.
– Kicsoda?
– Hát mindenki.
–  Hányszor mondjam el még neked, hogy nem, nem igaz,
semmi sem igaz belőle.
–  Mi nem igaz pontosan? Hogy Churchillt kezelte a
Bahamákon, amikor Roosevelttel találkozott, vagy hogy egyszer
az egyik halott felkelt, és sértődötten kisétált, amikor elkezdte
boncolni?
Fejemet ingatva fogtam a fejem.
–  Milla, ezek olyan gyatra kisvárosi pletykák. Churchill nem
járt a Bahamákon.
– Nem, nem ő. Összekeverem. A királyt. Edwardot.
– Akkor nem volt király, amikor Pazár Nassauban rendelt.
– Na látod! – csapta össze a kezét Milla. – Szóval akkor mégis
igaz!
Sóhajtottam.
– Mondanám, hogy kérdezd meg tőle, de te…
 – Tudom, még alszom, amikor ő már… Mit is csinál?
– A halottakat varrja össze. Vagy reggelizik.
– A kettőt egyszerre?
– Azt mondtam, hogy vagy.
– Annyira szeretnék találkozni vele!
– Hidd el, Milla, nem szeretnél.
–  Mármint nem a boncasztalon, te mafla! – dobta felém a
konyharuhát.
Elkaptam, majd segítettem összeszedni a tányérokat, és
felpakoltam őket a mosogatógép tetejére, ahonnét Milla a saját
szisztémája szerint állította be őket a készülékbe, ami talán az
egyetlen érdemi luxuscikk a lakásban. Anyám egyik kuncsaftja
az év elején panaszkodott arról, hogy a Kelvinatora már nem
mos olyan alaposan, mint amikor fél éve megvették. Több se
kellett az anyámnak, telefonált, intézkedett, susmorgott és
szervezkedett, mire két nap múlva két markos legény felvitte a
lakásba a mosogatógépet, amit a házmesterem, Spacek szerelt
be. Spacek mindenhez ért, így aztán semmihez sem, de ott
voltam, segítettem neki, és figyeltem, mit csinál. Fizetséget sem
kért, csak Milla valóban leharcolt, szeszélyesen működő régi
Frigidaire-jét, ami bőven kitöltötte szolgálati idejét, és ha mosott
is edényt, már csak fél szívvel tette.
– Segítsek? – ugrattam.
–  Kösz, ne – felelte, ahogy a tányérokat és edényeket
rendezgette. Nincs az az isten, hogy bármit betegyek abba a
nyavalyás gépbe, mert úgyis átrendezi. Mindig átrendezi. –
Majd hívj – nézett fel rám, én meg lehajoltam, hogy puszit
nyomjon az arcomra, miközben Vitéz megnyalta a kezemet.
Ideje volt indulnom.
Akárki is volt ez a kései vendég, nem derült ki, mert
tapintatosan a lépcsőn mentem le a földszintre. Éjfél is elmúlt
már, és tudtam, hogy Pazár doktort reggel a legjobb elkapni a
Bonctani Intézetben, mert délutánra már a kedve is elmegy
mindentől, leginkább a munkától, és ugyan sok mindent
hallottam róla, meg több évtizedes patológusi pályafutásáról,
azt az egyet nem, hogy tévedett volna.
Jobbra fordultam, egyenesen be a szomszédos épületbe, és
enyhe meglepetéssel láttam Spaceket a lépcső alján, amint a
villanykapcsolóval babrált. Vékony, barna szivarja már régen
kialudt, de ő még eltökélten és elmélyülten rágta, miközben a
csavarhúzóval böködte a vezetékeket.
– Spacek – biccentettem feléje, amint beléptem az üvegajtón.
– Főfelügyelő úr – biccentett vissza Spacek.
– Nem kéne ilyenkor… – tártam szét a karomat – aludni?
–  Hamar munka nem várhat – felelte Spacek, és ráadásként
bólintott egyet, amitől a micisapka a szemébe csúszott. Egy
tapasztalt vidéki bonviván eleganciájával úgy húzta vissza a
fejére, mintha eleve ez lett volna a terve.
– Nappal nem lenne egyszerűbb? – kérdeztem. – Akkor látna
is valamit.
–  Nappal bárki meg tudná javítani, még maga is. De most?
Amikor szükség van rá? Különben is, csukott szemmel is meg
tudom csinálni – legyintett egy erőteljeset, amitől a barna
köpenye mindenféle szerszámtól duzzadó zsebéből kiesett egy
pillanatszorító.
– A legjobbkor – vigyorodott el Spacek, és lehajolt érte.
 –  Ha most azt mondja, Spacek, hogy a pillanat szorításában
nem tud többet beszélgetni, én…
–  Ó, a főfelügyelő úr engem annál sokkal jobban ismer.
Tessen csak nyugodtan menni – intett. – A fázisceruzám
működik, a cipőmnek gummitalpa van – két m-mel mondta,
ahogy a Csepelt két p-vel, a hegesztést két g-vel, a hugyozást
meg annyi gy-vel, amennyi szusszal bírta –, nem eshet énnékem
bajom.
Kinyitottam a liftajtót, aztán hátrapillantottam Spacekre,
amint a villanykapcsolóban túrt, és elmélyülten rágta kialudt
szivarját. A pillanatszorítónak egyelőre nem talált helyet, így a
nadrágzsebébe akasztotta.
Inkább a lépcsőn indultam el felfelé. Korán kellett kelnem, és
szerettem volna – még ha csak hajnalig is – az ágyamban aludni
egy lift helyett.
Néhány gyereknek szerencséje volt, és vele tarthatott valamelyik
szülője. Az egyik leánynak ott volt az anyja két kocsival odébb, és
engem leírhatatlan irigység öntött el, valahányszor ránéztem.
Százötvenen voltunk, és biztosan csináltunk valamit az út alatt,
de én nem emlékszem semmire. Csak Danira, aki befúrta magát a
sarokba, és csak markolta a kezemet. Én meg az egyetlen
mondatot ismételtem, amit az édesanyám megtanított nekem. Két
héttel az indulásunk előtt leültetett engemet a konyhában. Hideg
volt, a konyhában soha nem volt fűtés, meleg ételt meg csak
hétvégenként ettünk. Vagy ha mégis volt valami maradék, amit a
családtól kapott, akiknek dolgozott, akkor a fazekat feltette a
kájlyhára a szobában, amit Dani nagyon szeretett, mert
egyszerre volt meleg és jó illat a levegőben. Akkor este is a
szobában volt, az édesanyám meg a fülemre húzta a kötött
sapkámat, és megkérdezte tőlem, mi a legfontosabb mondat, amit
egy idegen országban tudnom kell mondani. Akkor még nem
tudtam, hogy a másik országba megyek, nem tudtam én semmit.
Tudja, mire gondolok. Annyi minden tolult a fejembe, hogy mire
megtalálhattam volna a legjobb választ, az édesanyám már felelt
énhelyettem. Éhes vagyok, kérek szépen kenyeret. I’m hungry,
please give me some bread. Éhes vagyok, kérek szépen kenyeret.
Ez volt az első angol mondat, amit megtanultam, mert addig
kellett a hideg konyhában ülnöm, amíg pontosan el nem tudtam
ismételni.
Dani mellett ülve is ezt ismételtem – legalábbis ez maradt meg
bennem, mire megérkeztünk Hook of Hollandbe, és akkora volt
az öröm a többiek között, hogy még Dani is mosolyogni kezdett.
Volt, aki egész álló úton nem evett, és most boldogan szürcsölték
azt a borzalmas kakajót, aminek még csak a színe sem
emlékeztetett a Meinl-kakaóéra. Semmi sem emlékeztetett
semmire, tudja, mire gondolok, ott álltunk százötvenen a
kikötőben, előttünk egy gőzös hajó várakozott, a hajóhíd le volt
zárva, de éreztük, hogy indulásra készen van, akár valami ugrani
akaró pöfőgő, dohogó szörnyeteg. A többiek, főleg a nagyobbak
megkönnyebbülten néztek körbe, egymás vállát lapogatták, kezet
ráztak, mintha elértek volna valamit, mintha valami nagy és
fontos tettet hajtottak volna végre. Pedig csak ültünk a vonaton
másfél napig, otthagytuk a szüleinket, az életünket, és elindultunk
egy másik országba, aminek a nyelvéből csak annyit tudtam,
hogy I’m hungry, please give me some bread.
 5

Az Orient expressz dugig volt tömve – de szerencsére a másik

irányba. Ahogy az állomásokon egymás mellett állt a két
szerelvény, láttam, hogy a belvárosba mennyien tartanak, a
külvárosba meg rajtam kívül szinte senki sem. A belváros
alapvető másodlagos infrastruktúráját – ahogy a Városháza
fogalmazott – főként keletről érkezett vendégmunkások
működtetik: éttermekben és kifőzdékben főznek, mosodákat,
irodaházakat takarítanak, taxit vezetnek és időseket
gondoznak. Ki nem állhatom ezt az Orient expressz elnevezést,
Piros Metró a neve, de nehéz lenne tagadnom, hogy a város
keleti részéről hozza a főleg távol-keleti bevándorlókat, így a
pesti élc megint célba talált.
Ahogy én is. Akár csukott szemmel is letalálok Pazár doktor
irodájába a Bonctani Intézet alagsorában. Olyan korán volt,
hogy még a portás is asztalára borulva aludt. Fél hat múlt pár
perccel, és az Üllői út lassan ébredezett, mint egy öregember,
aki ugyan felületesen alussza át az éjszakát, és korán felébred,
de nehezen kászálódik ki az ágyból. A metróállomás felé
baktattak páran, a villamosokon több üres hely volt, mint
foglalt. A metrón én is csak néztem magam elé, mert újságot
sem tudtam venni. Az ajtók mellett kisebb plakátok lógtak, és
amint megláttam Az ötödik pecsét sikerét harsogó mondatokat,
megfogadtam magamban, hogy akármennyire nem akarom,
meg kellene néznem. Talán Milla eljön velem még egyszer,
hiszen ő még azelőtt látta, hogy Oscart kapott volna a film. De
nehezen vitt rá a lélek.
Felkelni sem ment könnyen, és az sem könnyített a dolgomon,
hogy majdnem tíz éven keresztül ilyenkor már a Dunán voltam
a hajómban, mellettem a társaimmal, a parton meg az üvöltöző
edzőnkkel. Ennél már csak az volt jobb, amikor Porecski mester
is hajóba szállt, és közvetlen közelről üvöltözött velünk. Az más
volt, akkor a társaim, a haverok kedvéért keltem fel és mentem
le a szigetre, de most egy halott miatt csörgött napfelkeltekor az
óra. Meg Pazár doktor miatt, akivel állítólag fiatalabb korában –
még mielőtt elment volna a Nyugat-Indiákra a harmincas évek
végén – könnyebben lehetett bánni, ám öregségére
kezelhetetlen lett, és még csak szóba sem lehet hozni a
nyugdíjba vonulását, noha legalább nyolcvanéves. A patológia
vén bölénye, akinek munkáját – Vezérfonal a boncoláshoz
címmel – még a környékbeli országokban is lefordították és
kiadták, a Semmelweis Egyetemen ebből tanítanak.
Gyanítottam, hogy a boncolás közben feléledt halottról szóló
pletykát saját maga terjesztette, annyira ódzkodott attól, hogy
halála utána őt is felnyissák. Ki tudja, mire bukkannának.
Lehetetlen napirendjét is az egyetemi állására hivatkozva
vezette be. Állítása szerint már háromkor felébred, négykor az
intézetben van, és hétkor már távozik is, hogy az egyetemen
vegzálja a hallgatókat. Ugyan a világért be nem vallanám neki,
de kifejezetten kedvelem az öreg patológust. Egy másik világból
ragadt itt, és pontosan értettem, amikor 56-ban kriptikusan
ennyit nyilatkozott a történtekről a boncolásra váró
többtucatnyi holttest mellett: – A politikusok jönnek-mennek, a
halál, az kérem, ugyanaz marad. A halálnak semmi sem
imponál.
Lementem a lépcsőn, át a kis udvaron, ahol minden hétfő
reggel hét és nyolc között azoknak a halottaknak a ruháit és
egyéb személyes tárgyait árverezik el, akiket vagy nem tudtak
azonosítani, vagy senki sem jelentkezett értük. Most csend
honolt a kis udvaron, a földet letaposott fű és eltaposott csikkek
borították.
Az ajtó nyikorogva engedett a nyomásnak, a mennyezeten
neoncsövek öntötték jéghideg fényüket, amiben még Ferrari
Violetta sem nézett ki volna jól, noha ő minden fényben, időben
és esetben lélegzetelállítóan néz ki. Először benéztem Pazár
irodájába. Van titkárnője, de vagy cetliken, vagy telefonon
tartják a kapcsolatot, lévén mire a nő bejön dolgozni, a doktor
már régen úton van az egyetemre. Szélesre tártam az ajtót, és
megcsapott a friss tepertő illata. Csak remélni mertem, hogy
Pazár még nem reggelizett. Szemem megakadt az asztal mögött
lógó fényképen. Meg mertem volna rá esküdni, sok
kollegámmal együtt, hogy Pazár doktor van rajta, de valahogy
egyikünk sem volt biztos benne, mert nehezünkre esett elhinni,
hogy a magas, erős testalkatú, nekünk háttal álló férfi a mi
doktorunk lenne. Egy gyönyörű, fekete lány keze felé nyúlt. A
lány arcán bájos és kacér mosoly ült, mozdulata pedig azt
sugallta, hogy miután megfogta a férfi kezét, magához rántotta,
ledőltek a homokba, és szeretkezni kezdtek a tengerparton,
miközben a háttérből egy kihunyt vulkán őrizte őket. Ez nem
lehetett a mi Pazárunk, aki disznósajtot eszik abált szalonnával,
miközben dohányzik és sört iszik. Ez nem lehetett a mi
Pazárunk, aki még most kicsit belehal minden egyes
boncolásba. Ez nem lehetett a mi Pazárunk, aki egyetemi
tananyag. Ez nem lehetett a mi Pazárunk, ez az öreg, rogyadozó
térdű, tar kopasz idős úr, akinek fogait a dohánylé húzta
barnára, akinek egy szemüveg lóg a nyakában, egy meg az
orrán ül. Az a sudár, erőtől duzzadó férfi nem lehetett ez az
öregúr, aki alig töltötte ki kopott, a használattól kifényesedett
zakóját, és kihúzni sem nagyon tudta már magát.
Ez nem lehetett ez az öregember, akit a boncterembe vezető
ajtóba vágott ablakon keresztül figyeltem, amint szuszogva és
bosszankodva ölti össze a boncasztalon fekvő férfi mellkasán
ejtett y alakú vágást. A hűtőkamrák előtt álló boncasztal fölött a
legmodernebb lámpa, benne számtalan izzóval, akár egy légy
szeme, mert az öregnek szüksége van minden egyes lumenre,
hogy rendesen lásson.
Szája sarkából szipka lógott, abban cigaretta füstölgött. Ez az
egyetlen engedmény, amit az egészségmegőrzés érdekében
hajlandó volt tenni. Egy szipka. Benyitottam az ajtón.
Doktor Pazár hunyorogva emelte fel a fejét, és kellett neki pár
pillanat, mire azonosítani tudott.
– Nemes. Mit akar?
– Van ez a lány, tudja, és nem tudom, hogy most akkor moziba
hívjam el, vagy… – hallgattam el.
–  Ha gondolja, megadom a Kellér számát, ő majd értékeli a
humorát. Az öccsét a múlt héten boncoltam.
– Meghalt az Andor?
Pazár szívott egyet a szipkából, majd kifújta a füstöt az orrán
keresztül.
– Nem. Élveboncolósat játszottunk.
Közelebb léptem. Pazár benyúlt a zsebébe, és előhúzott egy
cigarettatárcát, benne olyan cigarettákkal, amikről senki sem
tudta, honnét valók és honnét szerzi őket. Ambrus Kati az
erkölcsvédelemről tényként közölte mindenkivel, hogy nem is
dohány van benne, hanem mindenféle szárított gyógynövény és
porrá tört szegfűszeg. Azt senki sem tagadta, hogy érezni
lehetett némi szegfűszegillatot, amikor dohányzott, de Váradi,
egy másik erkölcsvédelmis szerint csak azért, hogy elfedje a
marihuána szagát. Én ebben nem tudtam és nem is akartam
állást foglalni, mert a cigaretta úgy volt büdös, ahogy szívta.
– Köszönöm, még mindig nem.
– Nem? – emelte rám tekintetét. Szeme már vizenyős volt, és
ezt sokan félreértelmezték. Főleg a védőügyvédek, amikor a
tanúk padjára hívták. – Csak nem dőlt be annak a marhaságnak,
hogy ártalmas az egészségre?
– Látom, maga sem – feleltem.
– Én maximum az ágyba dőlök be.
– Ha így folytatja, akkor ágynak lesz az. A dőlés.
–  És az magát mit érdekli, Nemes? Azt ne mondja, hogy
aggódik értem, mert akkor röhögnöm kell, és annak senki sem
fog örülni itt – mutatott maga mögé. Ugyan tizenöt éve
ismerem, de még mindig nem tudtam eldönteni, hogy mikor
viccel. – Különben is, a cigarettafüst itt senkit sem zavar.
– Kellér Dezsőnek biztos volt pár szava.
– Miért gondolja, hogy lejött ide?
– Nem tudom – feleltem. – Csak…
 – Csevejre jött, vagy akar is valamit?
A férfira mutattam, akit Pazár éppen összeöltött.
–  Nos – ejtette a doktor egy fémtálkába a tűt. – Ennél
egyértelműbb semmi sem lehetne.
– Amennyiben?
– Azonnal beállt a halál, amikor a penge behatolt az agyába.
– Sejtettem.
– A szíve még dobbant kettőt, és kész. Mint a rongybaba. Van
pár apróbb sérülés, főleg hámsérülés, ezek akkor keletkeztek,
amikor a földre zuhant, de egyik sem vérzett.
– És mivel ölték meg?
Pazár lassan csóválta a fejét, amitől megnyúlt tokája jobbra-
balra lengett, akár egy vénséges kutyáé.
–  Ilyet egyszer láttam eddig életemben. Valamikor
harminckettő áprilisában hoztak be egy gépírónőt, annak a
szívében volt ilyen.
– Tőr?
Pazár elém tartott egy fémtálat, abban pedig egy papírvágó
kést.
– Szóval nem tőr – néztem a fegyvert.
–  Amilyen éles, akár tőr is lehetne. Valaki sokat dolgozott
azon, hogy hegyes legyen, és éles. Akár egy tű, nézze csak meg.
Közelebb hajoltam. A penge valóban tűhegyes volt, élességét
tekintve pedig hittem a doktor szavának.
–  Eddig is sejtettem, hogy Mr. Beresford nem a pillanat
hevének esett áldozatul.
– Sejtése helyes.
–  Eredetileg azt hittem, hogy ez egy ilyen régimódi tőrkés,
tudja – magyaráztam, keresve a szavakat. – Mint amilyenek
régen a sétapálcába rejtett kések vagy kardok voltak.
–  Nemes, hova járt maga iskolába? – nézett rám Pazár
hitetlenkedve. – Miket olvasott? Arsene Lupint?
–  Esernyőbe is szerkesztettek már tőrt. A végébe. Ölni nehéz
volt vele, de sebezni igencsak könnyű.
– És ezt is Angliában tanulta?
– Még ha csak tanultam volna – feleltem. – Saját szememmel
láttam.
–  Tudja, mit, Nemes? – nézett rám Pazár a cigarettafüst
mögül. – Nem fogom megkérdezni, mit látott még. Nem biztos,
hogy imponálna nekem.
Elvörösödtem.
– Nem is azért mondtam, hogy…
–  Na, de ha már szóba hozta – ballagott oda az öreg az
asztalhoz, és felvett róla egy papírt. – A kés.
– Mi van vele?
–  A régebbi időkben – kezdte Pazár, és nagyon hálás voltam
neki, amiért a „szép” jelzőt kihagyta, mert attól a szám sarka is
rángani kezdett, hogy a „régi szép időkben”. Mintha ezek az
idők, most, itt, ezek nem lennének szépek. És izgalmasak. És
modernek.
– Igen?
–  Akkoriban ezzel a magánhivatalnokok szokták szíven
szúrni magukat. Vagy fiatal leányok az ő nagy
elkeseredésükben, amiért magánhivatalnok vőlegényük
sikkasztani méltóztatott, ekképpen döntve mindenkit azonnali
hatállyal és végérvénnyel anyagi csődbe a környezetében –
nézegette Pazár a cigaretta parazsát. – Olyanra is akadt példa,
hogy papírvágó késsel óhajtotta a gyilkolni készülő felszarvazott
férj a revolver csövébe beszorult golyót kipiszkálni.
–  Arra nem volt példa, hogy valakit papírvágó késsel
szúrjanak le? Előre megfontoltan?
–  Hogyne lett volna – felelte Pazár kissé bánatosan, mert a
cigarettából alig marad valamit. – Csak a papírvágó kés
jellegéből fakadóan ritkán szoktak sikerrel járni, lévén az ilyen
eszközök tompák és életlenek, és rendszerint könnyen törnek.
Nagy eltökéltség és szerencse kell hozzá, hogy valaki pont
betaláljon vele két borda közé.
– Vagy a tarkóján keresztül az agyába.
– És akkor a késről még nem is beszéltünk.
– Mert? Mi van a késsel?
– Majd az irodámban elmondom – sóhajtott Pazár, és elindult
az ajtó felé. Követtem, mire hátrafordult: – Legyen szíves,
tegyen rendet maga után. A holttestet letakarjuk, és hátratoljuk
a hűtőkamrába. Mintha élne, és nehogy nekem röhögni merjen.
Nem mertem. Eszem ágában sem volt. Pazár mögött a
lengőajtó nyögött egyet, én meg odaálltam Mr. Beresford
holtteste fölé, és az arcát néztem. Átlagos férfi volt átlagos
borostával, az átlagosnál talán kicsit hosszabb és dúsabb
barkóval. Ugyanolyan elárvultnak látszott, mint halálában
mindenki más. Felvettem a jegyzőkönyvet a boncasztal mellett
álló asztalról. Beresford, Thomas. Harmincöt éves brit
állampolgár. Ha őszinte akarok lenni, nálamnál idősebbnek
látszott. Nem tudom megmondani, miért. Mintha… Többet élt
volna a koránál. És mintha valamiféle szomorúság áradt volna
a vonásaiból. Milla szokott ilyesmiket mondani, és én mindig
lehurrogtam. Vagy kinevettem.
Mr. Beresford nálamnál jóval alacsonyabb volt, keze erős,
körmei ápoltak. Bőre nem túl erős fizikai munkára vallott,
tenyere és kézfeje tele volt apró sebhelyekkel, vágásokkal, amik
gyaníthatóan a sok szereléssel járnak együtt. Egy teljesen
átlagos, hétköznapi férfi feküdt a boncasztalon, a mellkasán a
vágást kissé egyenetlen öltések húzták össze, és azt leszámítva,
hogy bal kezén a gyűrűsujj utolsó perce hiányzott, valamint a
bal lábáról három lábujj, semmi különlegeset nem láttam rajta.
Ezek régi, nagyon régi sérülések lehettek. Az azonosítást
megkönnyítik, de más hasznuk nincs. Beresford ezt leszámítva
teljesen átlagos volt. Éppen elég áldozatot – és gyilkost – láttam
ahhoz, hogy tudjam: éppen olyanok ők, mint mi, átlagosak,
hétköznapiak, csak egyszer mozdulnak rosszat, egyszer
engednek a szenvedélynek, és mindennek vége.
Csakhogy ez nem szenvedély-bűncselekmény volt.
Letakartam Beresford holttestét, odatoltam egy hordágyat, és
a fémtepsivel együtt rácsúsztattam őt. A hordágyat a helyiség
sarkában álló ajtóhoz gurítottam, majd a fridzsidereken
használatos kilincset megrántva kinyitottam a hűtőház ajtaját.
Nagyüzemnek nyomát sem láttam, mindössze három hordágy
volt foglalt, mindegyik holttest le volt takarva, így aztán
beállítottam Beresfordot a többi mellé, ellenőriztem, hogy a
nagylábujján megvan-e az azonosító cetli, majd becsuktam
magam mögött az ajtót. A villanyt nem oltottam le, itt mindig
világos van, éjjel és nappal, karácsonykor és március 15-én is.
Mire beértem Pazárhoz, ő már javában reggelizett. Intett,
leültem vele szemben, és nem bírtam magamban tartani a
kérdést.
– Mégis honnét szerez napfelkelte előtt frissen sült tepertőt?
Az öreg hunyorogva rám nézett, fogott egy hüvelykujj
nagyságú falatot, beletömködte a zsírpapírra kiszórt sóba,
bekapta, és óvatosan rágni kezdte. Egy csatos üvegből kikapott
egy ecetes uborkát. Roppant, ahogy elharapta. Egy ideig
nézegette a foszlós fehér kenyeret, letört a karéjából egy
darabot, és azt is bekapta. Így ültünk addig egymással szemben,
amíg hiányos fogazata megküzdött a falattal.
– A csarnokban.
– A csarnok ilyenkor még nincs nyitva.
–  Magának nincs. Nekem igen – tolta elém a tepertővel teli
papírzacskót. – Vegyen csak.
– Köszönöm, nem.
– Nem éhes?
– Nos…
–  Van disznósajtom is – húzta ki a fiókját. – Ezt szeretem a
legjobban, csak nekem csinálja a hentesem. Katakönyökébe van
töltve. Porc egy darab sincs benne, csak tüdő, lép, húspotyadék.
Apró semmiségek.
Nyeltem egyet.
– Azt hiszi, valami baja lesz tőle? Hogy három falat tepertőtől
elhízik? Hogy egy szelet disznósajttól koszorúér-problémái
lesznek?
– Igyekszem vigyázni az alakomra.
–  Van is mire – bökött felém egy őzagancs nyelű bicskával,
amit ha harminc éve nem használt mindennap, akkor soha. –
Szép szál, sudár legény maga, nem úgy, mint a nagybátyja.
– Azért Sándor bácsi sem volt egy nyápic – dőltem hátra.
– De akkora háta sose volt, mint magának. Viszont bajuszt ne
növesszen, olyat nem lehet, mint amilyen neki volt.
– Nem fogok. Nem is áll szándékomban. – Pont a nagybátyám
iránti tiszteletből kerültem mindent, ami esetleg az idősebb
kollegákat rá emlékeztetné. Éppen elég volt, hogy mindenki
tudja, ki vagyok.
Pazár előhúzott a fiókból egy újabb zsírpapírcsomagot,
kibontotta, és odamutatta nekem a disznósajtot. Ennek már
nem tudtam ellenállni.
– Csak egy vékony szeletkével – mondtam kissé reszelősen.
Az öreg akkurátusan vágott egy szelet kenyeret, rátette a
disznósajtot, arra egy félbevágott uborkát, és odatolta elém.
– Egye csak nyugodtan. Ebbe nem fog belehalni.
– Gondolja?
–  Tudom – vigyorgott, ahogy egy újabb tepertőt nyomott a
sóba, majd rakott a szájába. – Tudja, fiam, ez az egész, ez
semmit nem ér.
–  Milyen egész? Az irodája? – kérdeztem, ahogy lassan
haraptam a következő falatot.
– Kér sört?
– Köszönöm, azt már nem.
–  Maga tudja – legyintett, és elővett egy csatos üveg Drehert,
és meghúzta. – Az én tepertőm annyit ér, mint a maga
sportmúltja. Semennyit.
– Ezt nem értem.
Pazár megint elvigyorodott, és késével a disznósajt felé
bökött.
– Lutri az egész. Boncoltam én olyanokat, akik magánál jobb
egészségben voltak, és máig nem tudom, mi végzett velük,
közben meg itt vagyok én. És akkor arról nem beszéltünk, hogy
mi van, ha lelép a villamos elé? Valaki meglöki a metró
peronján? Megbotlik a lépcső tetején? – Nagyvonalúan
legyintett, ahogy egykoron báró Csekonics tehette, amikor egész
ménesét elvesztette. – Ne is törődjön vele, kapjon be még pár
tepertőt.
–  Köszönöm – feleltem, és hátratoltam a széket. – Ennyi elég
volt, ebédig bőven ki fog tartani.
–  Említésre sem érdemes – vakarta meg Pazár bozontos
szemöldökét. A kis iroda olyan, mintha egy időkapszula lenne,
egy zárvány, ami itt maradt a háborús időkből, vagy még
korábbról. És Pazár is olyan volt a kopott íróasztala mögött, a
nyikorgó székében ülve. A polcokon poros könyvek, rég
elfeledett jelentések, az asztalon az írószertartóban
ceruzacsonkok, kiszáradt golyóstollak, egyedül az a fotó a falon
azzal a gyönyörű nővel, az volt mentes a portól és az időtől.
Üvege tisztán csillogott, kerete feszes és hibátlan, mintha
naponta törölgetnék.
– A késnek nézzen utána – szólt utánam Pazár doktor.
– Mármint a papírvágó késnek? – fordultam meg.
–  Nem, hanem ennek – bökött felém a bicskájával, és a fejét
csóválta. – Ez egy régi darab. Az Elszász Rezső gyártotta a
Józsefvárosban. Én is ott vettem nála valami hasonlót
harmincötben.
Elővettem belső zsebemből a vastag barna borítékot, és
kihúztam belőle a kést. – A legtöbb késnek fém volt a nyele,
akár egy kardé – mutatta Pazár. – Egyben kiöntötték, az volt a
legegyszerűbb. Az igényesebbnek látszó darabok nyelét
műmárványból faragták, ezt az vette, aki fontos embernek
akart látszani, de nem volt pénze elefántcsont nyelű kést venni.
Mert a Rezső ezt készítette és forgalmazta. Nem – intett nemet a
bicskájával – ilyesmit. A lényeg, hogy…
– Nem mai gyártmány, és nem gyakori – fogtam meg a kést a
hegyénél fogva, és emeltem a fény felé. – Ezt valaki megőrizte.
– Maga tényleg nem olyan hülye, mint amilyennek az ember
gondolná.
Mivel ezt a mondatot már tizenöt éve minden látogatásom
alkalmával megkapom tőle, ezért csak biccentettem, és magára
hagytam a tepertőjével, a sörével, meg azzal a gyönyörű, fekete
bőrű nővel a falon.
 6

A kés finoman szólva is kevés nyomnak bizonyulna, még ha a

daktiloszkópusnak sikerült is használható ujjlenyomatot
rögzítenie. Kell, amivel össze tudjuk hasonlítani, és amíg nem
találunk másik ujjlenyomatot, addig csak nézegethetjük. A
kapitányságra visszaérve nem is a detektívcsoport irodájába
mentem, hanem egyenesen a laborba. Dr. Sára Sári, a
laborvezető egy mikroszkóp fölé hajolt, amikor beléptem. A
többiek a sarokba húzódva susmorogtak valami fölött, ami az
asztalon hevert, de nem láttam, mi az. Sári az egyetlen, aki
magától értetődő derűvel, sőt szeretettel kezeli apja ormótlan
viccét, ahogy a Sára családnév mellé a Saroltát biggyesztette, és
ha cukkolták is gyerekkorában, a kapitányságon senki sem
hozta szóba. Sári piszkosul gyorsan le tud zárni egy vizsgálatot,
meg piszkosul lassan is. A nevére nem kényes, de a
szemüvegére igen. Abból még valahogy ki tudja dumálni magát
az ember, hogy „Hogyan szólítsam, doktor Sarolta, Sárának
vagy Sárinak?”, de abból szinte soha, ha a majdnem fél centi
vastag szemüveglencséire tesz megjegyzést, melyeken keresztül
most is éppen elmélyülten vizsgált valamit, miközben azt
csinálta, amit soha nem voltam képes felfogni.
Dr. Sára szeme a szemüvegen keresztül a mikroszkóp
okulárjára tapadt, mialatt jobb kezével jegyzetelt. Amikor
először láttam, azt hittem, átverés. De nem: egyenes vonalban,
derék, olvasható betűkkel jegyzetelt, nemegyszer teljes
bekezdéseket. Senki sem tudta, hol tanulta, én a magam
részéről boszorkányságnak tartottam, ahogy a gyorsírást is.
– Khm – köszörültem a torkomat.
– Igen? – szólalt meg a laborvezető. – Mit akar, Nemes?
–  Dr. Sára, szeretném, ha vetne erre egy pillantást. Erre a
késre – vettem elő a barna borítékot.
A laborvezető sóhajtott, elszakította szemét a mikroszkóptól,
és rám nézett. Vastag szálú haját mélyvörösre festette, amitől
még komolyabbnak, vagy egyenesen komornak látszott.
Fiatalon szép lehetett, és még most is adott magára. A
parfőmjét, azt nagyon szeretem, de soha meg nem kérdeztem
volna tőle, hogy mi az. „Balatoni hajnal”-ra gyanakszom, de
amilyen orrom van, ennyi erővel egyszerű kölnivíz is lehet.
– Mert?
–  Tegnap este ezzel szúrtak agyon egy brit állampolgárt a
Nemzeti Stadionban – feleltem. – Tarkón bökték, a
nyomrögzítők már levették róla az ujjlenyomatot a helyszínen,
most adta át nekem Pazár doktor – folytattam. – Ő hívta fel a
figyelmemet arra, hogy ez egy régi darab, feltehetően a nagy
világégés előttről származik. Tudni véli, hogy egy bizonyos
Elzász Rezső készítette vagy értékesítette, és…
– Elszász.
– Parancsol?
– Elszász. Nem Elzász, mint Lotaringia – csóválta a fejét, mint
az egyik tanárom szokta tenni a reáliskolában.
– Akkor az. Megtenné, hogy megnézi?
– Ott a kupac – mutatott az asztal sarkán álló dobozra.
 – Kádár főkapitány és Kopácsi belügyminiszter kérésére még
ma egy nyomozó érkezik Londonból – jegyeztem meg. – Jól
festene, ha mondani is tudnék neki valamit.
Dr. Sára felém nyújtotta a kezét, elvette a kést, átült egy másik
mikroszkóp elé, bedugta a tárgylencse alá, fordított rajta párat,
amíg megtalálta a megfelelő objektívet, majd csendben
vizsgálta a kést, én meg ugyanúgy álltam egy helyben, mint az
összes kollegám, legyen nálam fiatalabb vagy idősebb. A
laborban az ember nem mozog, mert akkor is rászólnak, hogy
lever valamit, ha csak a fülét vakarja meg. Az ajtó előtti
nagyjából egy négyzetméteren ki is koptattuk a parkettát mi,
nyomozók, akik csak topogni merünk, amíg folyik a munka,
amely egyébként nem olyan komplikált, ha a Raffai Pista is
fehér köpenyt kaphatott. A fehér köpeny járt neki, nem azzal
volt a gond, de a vágóhídon, és nem egy laboratóriumban.
Az ablakon keresztül láttam a Hotel Majestic roppant
épülettömbjét, amint ablaksorai visszaverik a június végi nap
fényét. Millának az az álma, hogy egyszer ott töltsön valamelyik
udvarlójával egy éjszakát, az enyém meg az, hogy csak egy
kicsivel ritkábban kelljen odamennem, mert bármennyire is a
város legpuccosabb szállodája a Tisza István út túloldalán álló
ikertestvérével, a Hotel Excelsiorral együtt, még a feltűnően
magas árak sem képesek visszatartani a nemkívánatos
elemeket. Akinek van pénze, és mondjuk nem lóg ki egy véres
lábfej a bőröndjéből, az kap szobát. Egy éjszaka nagyjából
annyiba kerül, mint a félhavi fizetésem, ennek ellenére
érdemes szobát foglalni, annyian fordulnak meg a két
épületben, valamint a két világ közt magát – némi joggal –
hídnak tartó fővárosban. Néhány hete is például…
– Főfelügyelő? – szólalt meg dr. Sára.
– Igen – kaptam oda a fejem. – Mit talált?
– Amire számítottam. Pontosan azt.
– Semmit – fújtam ki a levegőt. – Bővebben?
A laborvezető ölébe ejtette kezét, és úgy kezdett el beszélni,
mint egy türelmes anya a hülye gyerekével. Védelmében legyen
mondva, mindenkivel így beszél, de ettől én még nem érzem
magam jobban, ami sem őt nem érdekli, sem engem. Az ember
nem azért jön dr. Sárához, hogy jól érezze magát.
–  A pengén vérnyomok vannak, ezeket Pazár kollega
bizonyára rögzítette. A markolaton lévő ujjlenyomatokat a
daktiloszkópus kollega vette le. Ezenfelül nem tudok mit
mondani – nézett rám a szemüveg mögött apróra zsugorodott
szemével a laborvezető. – Semmit sem látok. A pengét annyira
vékonyra és élesre csiszolták, hogy ha volt is valami jel a
fémben, én nem találtam nyomát. Anyagát tekintve bronz, ami
ugye nem is egy fém, hanem ötvözet. Ez itt – mutatott a késre –
ónnal ötvözött réz, és ennek okán viszonylag ritkán használták.
Előállítása annyira nem nehéz, hiszen alacsonyabb hőfokon
már formálható, de alapanyagai nehezebben beszerezhetőek,
így kereskedelmi forgalomba is korlátozottan került.
–  Magyarán azt akarja mondani – topogtam –, hogy nem
mindenkinek lehetett ilyen kése. Mert drága volt.
– Na, látja. Elszász Rezső készített drágább papírvágó késeket,
és rajta kívül még páran mások. Az archívumból könnyen
kiderítheti, hogy kik.
– Semmit sem talált rajta?
 – Semmit.
– Hm – sóhajtottam. – A pengén sem?
Dr. Sára a fejét csóválta.
–  Mivel élesítették? Dörzspapírral? Esztergagéppel?
Fenőkővel?
–  Hm – nézett maga elé a laborvezető. – Jó a kérdés. – Azzal
visszatette a kést a mikroszkóp tárgylencséje alá, és
megvizsgálta.
–  Fenőkő. Finom fenőkő – közölte végül. – Legalábbis azzal
kezdték. Az elején durvább anyaggal álltak neki, hogy ilyen
vékonyra formálják.
– Látja a nyomát?
– Igen.
– Megtenne valamit?
–  Ennél pontosabban megfogalmazott kérdésekre is ritkán
adok érdemi választ.
Közelebb léptem. Dr. Sára szemöldöke összeszaladt
szemüvegkerete fölött.
– Ha a penge egyszer csontot ért, akkor…
– De itt nem ért csontot, ha jól értem – szakított félbe a nő.
–  Így igaz – bólintottam. – Nem ért csontot, egyenesen az
agyba hatolt a penge. De volt már rá példa, hogy egészen
parányi csontdarabok megülnek a fém láthatatlan vájataiban,
és…
Dr. Sára felemelte a kezét. Elhallgattam.
–  Azt akarja tudni, hogy vannak-e csontmaradványok a
fémben.
–  Nos – tártam szét a kezem –, szerintem érdemes lehetne
tudni, hogy ért-e már a penge csontot, s ha igen, akkor az
lehetett-e emberi csont.
–  Magyarán használták-e már korábban is. Azzal a céllal,
hogy…
– Azt nem tudhatom, milyen céllal használták.
–  Ehhez a TEM-et kell használnom – közölte drámai hangon
dr. Sára. Mindenki elhallgatott. A transzmissziós
elektronmikroszkóp a labor szent tehene, még a Semmelweisen
sincs belőle, jóllehet a vírusokat is látni lehet alatta. Egyedül
nekünk van TEM-ünk az egész régióban. Még Bécsből is ide
küldik a fontosabb leleteket, de dr. Sára és csapata már végzett
vizsgálatokat Berlinnek, sőt egyszer Párizsnak is.
– Nos – bólintottam. – Ha máshogy nem megy.
–  Ez nem úgy megy, hogy maga csak bejön ide, Nemes
főfelügyelő, hogy a TEM-et akarja használni. Ehhez csak a
legfelsőbb szintről kaphatunk engedélyt. Van magának olyanja?
–  Nekem nincs – feleltem, és igyekeztem nem nagyon
vigyorogni –, de magának lesz, ha felemeli a telefont, és
tárcsázza Kádár főkapitányt.
–  Mert ő csak úgy ad egy ilyenre engedélyt. Soron kívül –
ciccegett a laborvezető. – Mert maga kéri.
Nem hagyhattam ki. Gyerekes volt, és éretlen, de be kellett
rúgnom a labdát, ha már a gólvonalon állt.
–  Sőt, kérnem sem kell. Csak a két szép szememért.
Tárcsázzon bátran – intettem.
Dr. Sára lecsúszott a székről, bemasírozott az irodájába,
ahonnét két perc múlva került elő olyan pókerarccal, ami csak
az igazán profik sajátja.
 –  Négy után már meg is lehet az eredmény – közölte, majd
fogta a kést, és intett az egyik kollegájának.
– Köszönöm – mosolyogtam.
–  Kérem – felelte fagyosan. Becsuktam magam mögött az
ajtót, és a páternoszterrel felmentem egy emeletet, majd be a
saját irodánkba. Frankovics megint az írógéppel küzdött, Heltai
dühödten jegyzetelt, Kuthy telefonon veszekedett valakivel, a
többiek terepen voltak. Leültem az asztalomhoz. Velem
szemben Moldován munkatere árválkodott, és ami azt illeti,
nemcsak a tollai meg az írógépe hiányolták, hanem én is. A hét
végén voltam benn nála a Szent Jánosban, és minden élő, halott,
valós és elképzelt istenre megesküdött, hogy semmi baja, a
golyót kiszedték a tüdejéből, már be is hegedt, sőt a műtét óta
még jobban lélegzik, mint előtte, arra gyanakszik, hogy
kopoltyút ültettek be neki, de le kellett törnöm, mint minden
egyes alkalommal. Nem rajtam múlik, hogy mikor engedik ki,
hanem Béres doktoron, aki műtötte, és aki történetesen Kádár
főkapitány jóbarátja. Moldovánnak esélye sem volt idő előtt
kikönyörögnie magát a sebészetről. Jó lesz visszakapnom a
partneremet, mert nyilván valahogy el tudok lavírozni egyedül,
a parancsnok szemet hunyt afölött, hogy éppen azt csaptam a
hónom alá, akit az irodában találtam, de ez nem mehetett a
végtelenségig. Moldovánnal az évek során…
– Nemes! – rikkantotta Heltai.
– Mi van?
–  Szóltak odaföntről, hogy kettőre menj ki Ferihegy 3-ra.
Akkor érkezik egy pali Londonból.
– Mi a neve?
 Heltai túrt a papírjai között, majd közölte: – Maglódi.
– A brit nyomozónak.
– Maglódi. Ezt mondták.
Az órámra pillantottam. Fél tizenkettő múlt. Még volt annyi
időm, hogy a Deák téri rotundában bekapjak pár falatot,
felmenjek Beresford szobájába az Excelsiorban, aztán felüljek a
reptéri vonatra, és kiérjek kettőre Ferihegy 3-ra. Beresford
szobájára csak egy röpke pillantást akartam vetni, hogy tudjak
mondani valamit ennek az angol detektívnek, mert egyelőre
három többszörösen összetett mondatnál többre nem futotta, és
azok információtartalma sem volt valami magas.
A rotundában a kedvenc kifőzdémhez mentem, egy tojásos és
egy pék között. Néha kedvem támadt egy rántottára, néha meg
egy kakaós csigára, de legtöbbször Kaisernél kötöttem ki, aki
rendszerint csak rám pillantott, és már ejtette is a forró olajba a
tenyér méretű fasírozottat.
–  Főnök, főzelék is lesz mellé? Fantasztikus cukorborsót
hoztak tegnap reggel Csömörről – kérdezte Kaiser, aki neve
ellenére nem Bécsben született, hanem a Józsefvárosban, és az
anyjától tanulta a főzelék művészetét és tudományát, az apjától
meg a foci imádatát, és mindig szomorkásan konstatálta, hogy
nem vagyok otthon a friss futballeredményekben.
– Csak egy zsemlébe tegye bele, Kaiser. Sietek.
– Megint megöltek valakit?
– Mindig megölnek valakit – bólintottam.
–  Ahogy az MTK akarta tegnap megölni a Fradit, kár, hogy
nem látta, azannyamindenit neki. A második félidő alig
kezdődött el, amikor…
 – Kaiser, ne haragudjon, de ha nem vizes a játék, akkor…
–  Tudom, töröljem szárazra a homlokom, mert fölösleges
kínlódnom. De a magyar–angol, az azért érdekli, nem? –
biccentett fejével a falra a háta mögött, ahol a vb-re kiutazott
csapat színes fényképe lógott hőálló üveg mögött.
–  Embert jobban nem érdekelhet – feleltem. – Csak növényt,
és talán néhány ásványt.
Kaiser bizonytalanul forgatta a szemét.
– A fasírozott? – néztem a serpenyőre, amelyben sistergett és
sercegett a hatalmas vagdalt. Igaz, hogy a Marshall-segély szinte
automatikusan hozta magával az amerikai hamburgert és hot
dogot, meg a többi, ételnek látszó dolgot, de Kaisernél mindig
hosszabb volt a sor, mint Apu Amerikai ’Amburgerezője előtt.
–  Hopp – nézett oda a kortalan Kaiser az orra végére tolt
olvasószemüvege fölött, amit nem olvasásra használt, hanem a
fröcsögő olaj ellen. Nem is kellett olvasnia, a rádió egész álló
nap szólt mögötte. Óránként meghallgatta a friss híreket, aztán
visszatekert a Magnó Adóra, ami minden dalt végigjátszott az
elejétől a végéig, hogy a zeneőrültek rögzíteni tudják
kedvenceiket a műsorvezetők hablatyolása nélkül.
– Főnök, tehetek bele most az egyszer csak egy szelet uborkát?
Ecetes roppanóst?
– Soha – ráztam a fejem. – Soha, Kaiser, ennek a fasírtnak az
ízét semmivel sem szabad megrontani – feleltem, és a pultra
tettem egy ötforintost. Kaiser elvette, felhangosította a
tranzisztoros készüléket, amelyben az Atlas egyik slágere
harsant éppen fel, én meg erősen igyekeztem úgy ebédelni,
hogy ne egyem le magam. Az aluljáróban rikkancsok árulták
rikoltozva a friss lapokat. Ezért nézek ritkán tévét, és rádiót is
csak elvétve hallgatok: nekem az a hír, amit a rikkancsok
üvöltenek a rotundában. Tegnap este a Beatles lépett fel a
Nemzeti Stadionban, és az MTK vitatható góllal verte a Fradit.
Mire felértem a tér túloldalán a felszínre, a fasírtból semmi sem
maradt, egyedül egy apró folt az ingemen, amit a zakó
begombolásával könnyedén el tudtam takarni.
A sárga villamosok türelmesen csengettek a széles Tisza
István út közepén átkelni akaró turistákra, akik nem bírják
értelmezni az aluljárót mutató közlekedési táblákat és nyilakat.
Ahogy szinte mindig, most is állt egy belemenős fiatalember az
út közepén fényképezőgéppel a kezében, keresve és várva azt a
pillanatot, ami összesűrítve képes megmutatni a főváros
minden szépségét a széles sugárúttól a Duna fölött magasodó
Várig, amelyet varázslatos mézeskalács palotává változtatott a
szégyentelen déli napsütés.
Az Excelsior pultja mögött egy kissé bandzsa lány állt, talán
Katinak vagy Andinak hívták, képtelen voltam megjegyezni,
olyan gyorsan váltották egymás. Nem véletlen, hogy a két hotel
dolgozói számára fenntartott személyzeti bejárat fölött tábla
lógott, ami áprilisi tréfának indult tíz éve, de aztán a helyén
maradt, és azóta is hirdeti: Csak erős idegzetűeknek.
A lány, akár Katinak, akár Andinak hívták, ismerte a dörgést.
Miután megnézte igazolványomat, a pult hátsó fiókjából – ahol
a problémás szobák kulcsait tartják – előszedte az 1064-es szoba
kulcsát, és felém nyújtotta. Rám mosolyogni sem volt ideje, mert
mögöttem két bolgár férfi pörölt szörnyű angolsággal egy
feltehetően francia utazó ügynökkel valami egyiptomi
szállítmányról, amit Bukarestben tartóztattak fel a román
vámosok.
Átvágtam a vörös, idő- és kopásálló szőnyegen, el az amerikai,
angol és izraeli turisták csoportjai mellett, akik izgatottan
toporogtak és mutogattak, akár be-, akár kijelentkeztek a
szállodából. A hatalmas liftek előtt még hajnalban is sor áll, és
ha nem a tizediken van Beresford szobája, akkor a lépcsőt
választom, de így csak elkaptam a liftkezelő pillantását, a
jelvényemet a fejem fölé emeltem, mire Soha Béla komótosan
intett, hogy törjek át a sokaságon.
– Soha ennyi ember nem volt még a hotelban – közölte Béla. –
Soha. Még szerencse, hogy a Beatles elment, tudja. Remélem,
soha többet nem jönnek. Azt az őrületet, ami itt volt – forgatta a
szemét, majd levette sapkáját, és megvakarta enyhén borostás
tar koponyáját. A liftben mindenki hallotta, ahogy Béla körme
alatt serceg a tüskényi haj, egy nő hitetlenkedve rázta a fejét,
ám amikor a liftkezelő megszólalt, hogy: – Keys –, ő is
engedelmesen felemelte a kulcsát. Béla megszemlélte a
kulcsokra erősített tenyérnyi műanyag lapokat, és
megnyomkodta az érintett emeletek számát jelző gombokat.
Annyi orosz ragadt rám, hogy értsem a két szovjet férfit a
sarokban, akik visszafojtott dühvel szidták a COCOM-listát, mert
megint felkerült rá valami, ami pár hónappal ezelőttig még
szabadon volt forgalmazható. Egy kövér cseh férfi úgy szorított
a hasához egy kis hordó Arany Fácán sört, mintha az élete
múlott volna rajta, és a francia fiatalembernek háromszor is rá
kellett szólnia, mire kiengedte őt meg a gitárját a negyediken. A
szovjetek kiszálltak a hatodikon, helyettük egy vidéki tanító
szállt be gömbölyded feleségével az átalakított és felújított
Mátyás-pincéről áradozva.
–  Soha nem lesz olyan a Mátyás-pince, mint régen – jegyezte
meg Béla. – Soha.
Ezzel nehéz lett volna egyet nem értenem, így bólintottam, és
amikor megállt a lift a tizediken, kiszálltam. Jobbra fordultam,
és megkerestem a 64-es szobát. Az ajtó mögött egy apró kis lyuk
volt a szoba, egyetlen északra néző ablakkal. Ezek a szobák a
legolcsóbbak, mert déli, nyugati és keleti irányba is kiváló a
kilátás. A legdrágábbak nyilván a Dunára és a Várra néző
szobák, érthető módon, mert ilyen magasból néha még az én
szívem is megdobban, olyan megnyerő és elegáns a város. Az
utcaszinten más benyomások és hatások érnek, ezeket ismerem
el valósnak és hitelesnek, ám én sem tudom kivonni magam a
látvány hatása alól. Tudom jól, hogy a magasból még Bukarest
is jól néz ki, New York meg még jobban: minél magasabbról
szemlélünk egy várost, annál kevésbé látjuk benne az
embereket, akik azzá teszik, ami valójában.
A vetetlen ágyon egy bőrönd feküdt, előtte egy pár cipő. A
szekrényben két ing, egy nadrág. Az éjjeliszekrényen egy
olvasószemüveg és egy puha kötésű könyv. Sehol egy személyes
tárgy, egy fénykép, egy… Valami, akármi, bármi, amitől Thomas
Beresford – hangozzék bármilyen ellentmondásosan is – élettel
telik meg.
Ott álltam a szoba közepén, és többet – ha nem is sokkal, de
valamivel többet – akartam látni Thomas Beresfordból, mint
amit az átlagos ruhák mutatnak egy olcsó hotelszobában. Milla
– az anyámmal egyetemben – folyamatosan azzal ijeszteget,
hogy nagy árat kell majd fizetnem, amiért minden halottat
személyes veszteségként akarok kezelni. – Akar a halál –
felelem ilyenkor, és nem bocsátkozom magyarázatba. Az az
anyám magánügye, hogy két bölcsészdiplomával miért
kalapüzlete van, az meg Milláé, hogy miért hagyja magát
kiszolgáltatni alkalmi szeretőinek.
Úgy képtelen vagyok hasznos és érdemi nyomozást folytatni,
ha nem látom magam előtt a halottat. Volt a rendőr-akadémián
egy öreg oktatónk. Ő nem tudta, ki vagyok, én azonban
pontosan tudtam, hogy ő kicsoda, mert a nagybátyám nagy
becsben tartotta, és az összes könyvét elolvastam. Szathmáry
csoportvezető detektív-főfelügyelő nem a szakterületét oktatta
az akadémián, a vagyon elleni bűncselekményeket, különös
tekintettel a szerencsejátékokra, hanem büntetőeljárás-jogot.
Nagybátyám azt mesélte róla, milyen energikus alak volt,
milyen határozott, milyen kérlelhetetlen. Előttünk a pulpituson
azonban egy hajlott hátú öregember állt, aki azt tanította
nekünk, hogy senki sem érdemli a halált. Senki. Az előadásaiból
nem sok maradt meg, de alig múlik el nap, hogy ne látnám
magam előtt, amint a katedrára támaszkodik, és vaksin felénk
néz, úgy ismétli: – Senki sem érdemli a halált.
Erről rengeteget vitatkoztunk, sőt vitatkozunk azóta is, főként
azért, mert én mélyen egyetértek az öregúrral. És ahhoz, hogy
képes legyek megtalálni a meg nem érdemelt halál okozóját,
látnom kell az áldozatot. Itt meg nem láttam semmit. Semmit az
égadta egy világon. Nem kezelek én minden halálesetet
személyes veszteségként, ez ökörség. De látnom kell az embert a
halott mögött, hogy meg tudjam találni a gyilkosát.
 Becsuktam magam mögött az ajtót, leadtam a pultnál
Andinak – vagy Katinak – a kulcsot, visszasiettem a rotundába,
és a mozgólépcsővel lementem a Reptéri Expresszhez. Mintha
kiszámítottam volna: pont akkor állt be az egyórás szerelvény.
Ugyan félóránként jár az expressz, de inkább én várok erre az
angolra, mint hogy ő várjon rám. Becsuktam a szemem, és csak
akkor nyitottam ki, amikor a szerelvény a felszínre bukkant a
Nagykörútnál, de akkor sem láttam semmit a városból, mert egy
embert próbáltam a holttest mögé képzelni.
A Liverpool Street Station platformján peronján ültünk Danival,
mellettünk egy goromba kinézetű idősebb asszonnyal, aki
valamiért haragudott a világra, és így miránk is. Én legalábbis
ezt hittem, de később sok ilyen öreget láttam, akinek attól lett
ilyen az arca, mert nem tellett neki protézisre műfogsorra. Dani
ki akarta nyitni a bőröndöt, de nem engedtem neki. Semmi sem
volt benne, aminek hasznát vehettük volna. Dani erősködött,
inkább azt akarta nézni, mint a betörött kirakatokat. Tudja, mire
gondolok. Alig három hét telt el a Kristallnacht óta, és meg volt
győzve róla, hogy őmiatta történt az egész. Édesanyámmal
napokig vigasztaltuk, hogy nem igaz, hogy téved, de ő csak
felszegte az állát, és könnyes szemmel hajtogatta, hogy ő volt.
Igen, valóban betört véletlenül egy kirakatot november első
hetében, amikor egy barna inges fiú a rollerével együtt belelökte
beletaszajtotta őt egy kirakatba az Obere Donaustraßén. Daninak
semmi baja nem lett, kötött sapkát viselt, az én levetett
télikabátomat, ami nagyobb volt nála, kicsit csak megvágta a
kezét, de azt a boltos bekötözte, és a leánya hazakísérte az
öcsémet. Amikor egy hét múlva az Innenstadtban az
üvegcserepeket taposva mentünk a zongoraleckére, Dani a szeme
elé emelte a kezét, és ha nem kapom fel, akkor elgázolja egy
barna ingesekkel teli teherautó. A kisöcsém a vállamba fúrta az
arcát, és sírt, hogy most minden kirakat betört, és ez csakis az ő
hibája.
Hazarohantunk Sankt Marxba. A Schlachthausban aznapra
végeztek már a disznók leölésével, és mindenre kíséreties köd ült,
mint amikor bepárásodik a szemüveg, és csak sziluetteket
körvonalakat tudok kivenni, vagy még annyit sem. Minden
csendes volt, nem sírtak a malacok, nem pöfögtek a teherautók,
nem kattogtak a lovas kocsik kerekei, nem szaladgáltak a
szomszéd gyerekek a játszótéren, nem volt semmi zaj. Néhányan
jöttek velünk szembe, de lesütötték a tekintetüket szemüket.
Ugyan még csak négy óra lehetett, de a legtöbb ablak mögött
égett a villany, vagy kígyózott az olajlámpa lángja. Remegő kézzel
dugtam a kulcsot a zárba, ám az ajtó szinte azonnal felpattant, és
az édesanyánk állt ott, a szeme olyan volt, mintha most emelte
volna ki a vízből a Dunában – könnyfirhangot húzott a
szemgolyójára.
Soha nem láttam az édesanyánkat sírni, azt hittem, ő nem tud
olyat. Akkor sem sírt, amikor az édesapánkat egy éjjelen hazafele
jövet elütötte a Nagykörúton az útautó villamos. Akkor sem sírt,
amikor két hét múlva közölte: Wienbe Bécsbe költözünk, ottan
kapott állást egy magyar családnál, akinek a gyerekeit szép
magyar beszédre és irodalomra fogja tanítani. A mosásnál
minden jobb, mutatta, a lúgos szappan széjjelmarta a tenyerét.
Az édesanyánk tanítónő volt, akit a törvények miatt tettek ki a
Városmajorban az iskolából, tudja, mire gondolok. A wieni bécsi
magyartanításból az lett, hogy a döblingi család lakásában
takarított, mosott, főzött, és utána foglalkozhatott a két leánnyal.
Verseket olvasott nekik, verseket olvasott velük, és amit ezért
kapott, az elég volt egy kis lyukra Sankt Marxban, a sörfőzde
egykori épületében egy kis lakásra. Ahogyan a vér szagát sem
lehet kiszellőztetni a Schlachthaus tégláiból, ugyanúgy a komló
szagát sem lehet eltüntetni a falakból. De meleg volt, melegebb,
mint az utcán, és az édesanyánk ott állt előttünk a kötényében,
majd leguggolt, és amikor átölelt minket, teste melegebb volt
minden kályhánál.
Az édesanyánk lemosdatta Danit a lavórban, bebugyolálta egy
meleg lópokrócba, aztán a szobában levette a kályháról a
fazekat, és a fedő alól kikígyózott a kakajó illata. Ekkor tudtam,
hogy valami nincs rendben. Csak ünnepnapokon jutott kakaó az
asztalra, finom Meinl-kakaó, édes és ízes, valamennyi cukorral.
Hétvégenként szoktunk cukros tejet inni, de kakaót… Tudja, mire
gondolok. Kisöcsém ki sem látszott a pokrócból, ahogy
édesanyánk fotelágyában ült, és üdvözült tekintettel itta a szent
italt.
– Innét el kell menekülni – közölte az édesanyánk.
Hétéves voltam, sok mindent megtanultam, sok mindent nem
értettem, de azt az egyet tudtam, hogy az édesanyámmal lehet
vitatkozni. Sőt, kell is. Hát vitatkozni akartam, de ő felemelte a
kezét, és száraz szemmel, nyugodt, kedves hangon elmagyarázta,
hogy vonatok indulnak egy másik országba, Angliába, tele olyan
gyerekekkel, mint mi. Akinek a szülei szeretnék biztonságban
tudni őket, mert tartanak tőle, hogy Európa a világ hamarosan
sokkal veszélyesebb hely lesz, mint amilyen eddig volt. Vannak
ezek a vonatok, folytatta édesanyám türelmessen, amik csak ilyen
gyerekekkel vannak tele, és biztonságos helyre visznek minket, és
ő is utánunk fog jönni. Már rögtön elkezdte ügyintézni, amikor
reggel kiderült, hogy mit műveltek a barna ingesek a városban.
Dani zokogni kezdett, könnyei potyogtak a kakaóba. Nagy
nehezen megnyugtattuk, hogy nem azért törték be a kirakatokat,
mert ő is betört egyet, és nem emiatt kell elmennünk. De Dani…
tudja, mire gondolok. Az öcsém nehezen értett meg dolgokat. Sok
mindent megértett – az ő maga módján. És az édesanyánk ebbe a
„maga módján”-ba kezdett beleőszülni, mert ha Dani valamit
megértett, megérteni vélt az ő maga módján, akkor nem volt
visszaút. Az ő fejében a kirakatbetörések összeértek: az övét, meg
amit a barna ingesek csináltak, rossz dolognak tartotta, amiért
büntetés jár – noha édesanyánk soha nem büntetett meg minket –,
és mivel ő kezdte az egészet, ezért őmiatta kell mennünk.
Nem tudom. Soha nem vezette le, hogyan jutott erre a
konklúzióra. Később algebraórán találkoztam ilyennel: van egy
egyenlet, tudja, mire gondolok, annak van egy megoldása, vannak
a műveletek jelei, de a számokat nekünk kellett kitalálni. Nekem
soha nem ment, és nem Dani miatt, pedig volt alkalmam
gyakorolni, mert az életünk – attól kezdve, hogy megérkeztünk a
másik országba – tele volt egyenletekkel, amiknek gyakran a
megoldását sem értettem, és volt egy olyan érzésem tudtam, hogy
Dani sem érti.
Azt az asszonyt sem értettük, aki hirtelen megjelent mielőttünk
a peronon. Nagydarab asszonyság volt, széles karimájú kalappal,
rajta kopott kunstblumennel művirágokkal, kezében egy kis
ridiküllel. Meglátott minket, előkapott egy papírt, és odament a
fogatlan, komor tekintetű asszonysághoz, az egyik emezt
magyarázta, a másik amazt magyarázta, listákat olvastak, a
kalapos asszony kövér ujja ide-oda böködött, közben meg az
utasok jöttek-mentek körülöttünk. Furcsa, magas kalapot viseltek
a férfiak, esernyő volt a kezükben, és újság, és a táskájuk, nem is
értettem, hogyan képesek ennyi mindent egyszerre fogni. Két
leány összesúgott, ránk mutatott, majd az egyik, a fiatal, a szőke
odajött hozzám. Soha nem felejtem el a szemeit, mert össze
voltak gabalyodva, az egyik erre nézett, a másik arra, mégis
azonnal megtalálta a fejemet, hogy megsimogassa, és biztos
kézzel tartotta mielénk a tenyerét, benne két szem karamellával,
akkorák voltak, mint egy fél tégla. Dani reám pillantott,
bólintottam, mire elvette a cukorkát, és beleharapott. Én az
enyimét enyémet zsebre tettem, és a lányra mosolyogtam.
A két asszonyság továbbra sem tudott dűlőre jutni se
egymással, se a listával. A komor tekintetű asszonyság odajött,
leolvasta a számot a tábláról a nyakunkban, majd ellenőrizte a
nevünket a hátunkon. A kalapos egyre csak a mutatóujját
tartotta maga előtt. Végre megértettem: egy gyermeket várt, egy
gyermeket akart, egy gyermekkel akart elmenni. A komor
tekintetű asszonyság végre a sarkára állt, és olyan határozottan
magyarázott, hogy a kalapos asszonyság végül gőgösen, kurtán
bólintott, majd odajött mihozzánk, és mondott valamit.
Nem mozdultunk. Sóhajtott, reánk mutatott, majd a karjával
intett, hogy induljunk.
Éreztem, hogy mondanom kell valamit, de semmit sem tudtam
a másik ország nyelvén.
Azt az egy mondatot mondtam hát, amit édesanyánk
megtanított nekünk.
I’m hungry, please give me a piece of bread.
 7

Ferihegy 3 békés, nyugodt terminál az 1-hez meg a 2-höz képest,

ahol sűrűn váltják egymást a teherszállító gépek. Azt nem
mondanám, hogy kisvárosias a hangulat, ám jelentős forgalma
ellenére sem kelti megzavart méhkas hatását, mint a Heathrow.
A mozgólépcső a vonattól rögtön a nagy váróterembe visz fel,
ahonnét mindenki indul a saját járatához. Az Aeroflot kapuja
előtt álló orosz férfiak leplezetlenül bámulták a Malert
legendásan csinos stewardesseit, akik úgy vonultak át a termen,
mintha kifutón mutatnák be a magyar légitársaság legújabb
ruhakollekcióját. Én a magam részéről a szovjet utaskísérőket is
csinosnak találtam, de kétségtelen, hogy a magyar lányok
bornírt magabiztossága lebilincselő látványt nyújtott. Hárman
voltak, elöl egy szőke szépség haladt, mindkét oldalán egy-egy
barna kolleganővel, és az oroszok szemén láttam, hogy bármit
megadnának azért, hogy a magyar lányok szolgálják ki őket
járatukon.
Felpillantottam a bejárattal szemben lógó hatalmas táblára,
és megkerestem az érkező járatok között a British Airways
londoni gépét. Szokás szerint a 6C kapuhoz érkezett, szokás
szerint pontosan, így gondosan kerülgetvén a turistákat a
kétszárnyú füstüveg ajtóhoz mentem, amelyen keresztül az
utasok távoztak, és igazolványomat az unott határőrnek
felmutatván bekopogtam a TILOS A BELÉPÉS feliratú ajtón.
Közöltem a szolgálatvezető határőrrel és vámossal, hogy egy
brit kollegát várok, és hálás lennék, ha gyorsan túlesne az
útlevélvizsgálaton.
A sok bortól vörösre színezett arcú határőr behívta egyik
emberét, aki hátravezetett az útlevélvizsgálathoz. Hat fülke
előtt kígyózott a sor, a pattanásos fiatalember beült a hetedikbe,
és felkapcsolta a GB lámpát a fülke fölött. Nagyüzem esetén a
határőrök országokra lebontva ellenőrzik az úti okmányokat. A
nyugatról jövőkét felületesen, a keletről érkezőkét
tüzetesebben. Nekidőltem egy asztalnak, és néztem az emberek
elfogyni nem akaró sorát, ahogy a fülkék fölött égő lámpákat
tanulmányozva keresik a helyüket.
Negyed három volt, amikor megjelent egy kisebb csoport,
amely azonnal a hetedik fülke felé indult. Ők csak
kézipoggyásszal utaztak, és valamiért biztos voltam abban,
hogy angol kollegám sem bíbelődik bőrönddel, ahogyan én sem.
Azonnal megismertem, és nemcsak jellegzetesen hosszú álláról,
hanem ahogy a sorban harmadikként állva szemével minden
részletet megfigyel és rögzít. Velem egykorú lehetett, talán pár
évvel idősebb, de az angoloknál ezt soha nem lehet tudni az
öltözködésük miatt. A kalap meg a háromnegyedes ballonkabát
egy egyetemistából is képes idős vidéki öregurat varázsolni.
– Nemes. Nemes Albert – léptem eléje, amikor útlevelét zakója
belső zsebébe dugva biccentett a határőrnek, és elindult kifelé.
A férfi megállt, és végigmért.
– Frank MacLeod, DS.
–  Nemes, DCI – nyújtottam a kezem. Nem árt az elején
tisztázni, kinek magasabb a rangja még akkor is, ha a Kádártól
kapott eligazítás értelmében azonos beosztásban folytatjuk
közös nyomozásunkat.
– Üdvözlöm, őrmester – biccentettem. – Remélem, jól utazott.
MacLeod pár pillanatig szótlanul nézett, akárha kérdezni
akarna valamit, de valószínűleg meggondolta magát, én meg
juszt sem közöltem vele, hogy a Scotland Yardon töltöttem egy
egész évet.
–  Remekül, egyszerűen remekül, detektív-főfelügyelő –
szorította meg kinyújtott kezemet. – Örülök, hogy itt lehetek a
városukban, amelyről annyit hallottam már.
– Remélem, nem fog csalódni – feleltem, mert egyikünket sem
akartam kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy megkérdezem,
mégis mit hallott már a városunkról. A legjobb esetben is csak
annyit, hogy a kontinensen van, és neki brit alattvalóként ennél
többet nem is kell tudnia. – Kérem, kövessen – indultam el a
kijárat felé. A szolgálatvezető irodájának ajtaja résnyire kinyílt,
intettem a tisztnek, majd kisétáltunk az üvegajtón.
–  Remekül beszél angolul – jegyezte meg MacLeod, amint
kiléptünk a hatalmas, üvegfalú várócsarnokba. A nap dühödten
sütött, de az üvegre felhordott bevonat ebből nem sokat
engedett át. – Járt esetleg az Egyesült Királyságban?
– Egyszer-kétszer – feleltem. – Hol foglaltak szobát magának?
– Hotel Majestic – közölte MacLeod, mire széles mosoly ült ki
az arcomra.
– Ismeri?
–  Ezt is lehet mondani – intettem a mozgólépcső felé. – Két
sarokra van a kapitányságtól, és szemben a szállóval, ahol az
áldozat szobája van – engedtem előre egy lángoló tekintetű
nyugdíjast, aki úgy fogta a kezében a Pesti Hírlapot, mintha a
szabadság fáklyáját lobogtatná a nemzeti ünnepen.
MacLeod megállt a mozgólépcsőnél, hátralépett egyet, és
letette barna bőr utazótáskáját. Érdeklődve vártam, hogy mire
készül. A zsebébe nyúlt, és előhúzott egy egészen kicsi
utazópipát. Ahogy láttam, szopókája csontból készült, bruyere-
gyökérből faragott fejét pedig helyes kis rézsipka védte. Ez nem
az a pipa volt, amit az ember hanyagul szív legalább egy órán
keresztül, és MacLeod sem erre készült. Oda sem figyelve, hogy
mit csinál, kicsit megnyomkodta a dohányt a pipa fejében,
belefújt egy aprót a szopókába, és gázöngyújtóját felkattintotta.
Pár pillanat múlva már éreztem is az újragyújtott pipa
dohányának kesernyés illatát, amelyet pár szippantás után
valódi, gazdag pipadohány-aroma váltott fel.
– Egyvalamiről elfeledkeztem – fújta a füstöt az őrmester.
– Éspedig?
– Nem rendelkezem helyi fizetőeszközzel. Florinnal.
– Forint, és nem baj.
– Tudok itt váltani a reptéren? Florint?
–  Forint, és tud – mutattam a hátam mögé, ahol a
Kereskedelmi és Leszámítoló Bank kirendeltsége előtt hosszú
sor kígyózott. – Akarja kivárni? Azt hittem, dolgozni jött.
Az őrmester bólintott, és száját arra a fajta mosolyra húzta,
ami bármit jelenthet. Akár a bécsiek „oida” szava, ami
hangsúlytól függően széles skálán mozog a „de-jó-hogy-látlak”-
tól a „veszett-vidrák-rágják-a-heréidet”-ig. Pontosan ugyanilyen
mosollyal válaszoltam MacLeodnak, aki bólintott, foga közé
harapta pipáját, és felkapta táskáját.
 – Gondolom, sok dolguk van itt – mutatott az őrmester maga
mögé, a zsivajgó tömegre.
–  Gyanítom – feleltem –, de szerencsére a gyilkosságiaknak
nagyon ritkán van jelenése. Én csak utasként jártam itt,
ugyanakkor ez semmi a Kikötői Rendőrséghez képest. Oda csak
azt vezénylik, aki…
MacLeod bólintott.
– Ismerem a kikötői rendőrségek életét. Tíz évig bírtam, és én
voltam a rangidős, amikor végre áthelyeztek a
gyilkosságiakhoz.
– A Scotland Yard, és az ő malmai – bólintottam megértően.
–  Scotland Yard? – fordult hátra az őrmester, arcán a
meglepetés enyhe árnyékával. – Semmi közöm Londonhoz.
– Nincs? – rázta a fejem. – Azt hittem, hogy…
– Liverpooli Rendőrség – közölte megint azzal a sok jelentésű
mosollyal.
– Szóval földiek – követtem, ahogy lelépett a mozgólépcsőről.
– Kivel?
– A gombafejűekkel. A liverpudliakkal.
MacLeod arcára mintha megvetés ült volna ki, de legalábbis
erős nemtetszés.
–  Mr. Nemes, komoly ember beatzenét nem hallgat. Akkor
meg pláne nem, ha a királynőtől kapnak kitüntetést.
Megálltam a folyosó közepén, és széttártam a karom.
Mögöttem bosszúsan szitkozódott egy fiatal legény, korához
képest meglepően választékosan.
– Akkor mit hallgat egy komoly ember?
–  John Mayallt. Alexis Kornert. Bluest – közölte, és
határozottan jobbra fordult.
–  A vonat erre van – kiáltottam utána. Hangom erőteljesen
visszhangzott a magas és széles alagútban, ami éles ellentéte
volt a londoni metró röhejesen szűk alagútjainak, átjáróinak és
folyosóinak. – Ha gondolja, akkor arra is mehet, de mint
mondta, nincs florinja, és anélkül nehéz lesz, ráadásul az a
szerelvény csak még kijjebb viszi a városból.
Az őrmester összepréselte száját, és sarkon fordulva követett.
A mozgójárda tele volt turistákkal, akik lusták voltak cipelni
bőröndjüket, illetve babakocsit toló kismamákkal. Az órámra
pillantottam, és kiléptem. Ha az őrmester hajlandó lépést
tartani velem, akkor a háromórás vonatot még pont elérjük. Az
utolsó kocsik mindig tömöttek, állni is alig van hely, ott inkább a
zsebtolvajok meg áldozataik szoktak szorongani. Intettem
MacLeodnak, hogy kövessen, majd közvetlenül a még csillogóan
új M62-es mozdony mögötti kocsi utolsó ajtajához léptem. A
szovjet gépszörny dízelmotorja már indulásra készen morgott,
amikor MacLeod becsukta maga mögött az ajtót, és alig ültünk
le, a szerelvény el is indult. Az őrmester az ülésbe huppant,
majd bosszúsan felállt, és felrakta a csomagtartóra táskáját.
–  Mit akar először? Bejelentkezni a hotelba? – kérdeztem. –
Pénzt váltani? Nem éhes?
– Köszönöm, a gépen adtak enni.
– Akkor?
–  Az áldozat szobájában kezdünk – közölte. – A boncolás
eredménye mikorra lesz meg? – kérdezte, majd felnyitotta a
pipa rézfedelét, és belepillantott. A fejét csóválva zsebre rakta a
pipát, és felhúzott szemöldökkel nézett rám.
 –  A hivatalos jelentés holnapra készül el, de a reggelt a
patológusnál kezdtem.
– Hallgatom.
–  A gyilkosságot tőrvékonyságúra kiélezett és kihegyezett
papírvágó késsel követték el, amit egyetlen kereskedő árult a
városban.
–  Remek – bólintott elégedetten MacLeod. – Akkor ő lesz a
második állomás.
–  A kereskedőt Elszász Rezsőnek hívják – magyaráztam, és
kedélyes megnyugvással néztem, ahogy Elszász nevének
hallatán elködösül a tekintete, mert ezeket a hangzókat
képtelen volt feldolgozni angolszász füle. – Ez a neve. Elszász. –
Kivártam a pillanatot. – Rezső.
– Hozzá kell menni, nyilvánvaló.
–  Nehéz lesz, mert ha túl is élte a háborút, a boltját nem
nagyon fogjuk megtalálni. De rajta vagyunk ezen a vonalon –
magyaráztam. – Én most mindenesetre nem pazarolnám erre
az időt. Ha Elszász túl is élte a nagy világégést, kétlem, hogy
bármire is emlékezne.
– Talán igaza van.
–  Az mindenesetre biztos, hogy a papírvágó kés nem egy
hétköznapi fémöntvény, hanem egy igényesen megmunkált,
elefántcsont nyelű darab.
– Hm.
– Hm?
– Gyanítom a… bukar… budapesti gyári munkás nem ilyennel
nyitotta fel a kilakoltatási végzést – nézett rám.
–  Nem – feleltem. – Sokkal inkább a belvárosi zsidó
kereskedő, amikor megkapta behívóját munkaszolgálatra –
válaszoltam élesen, de MacLeod akkor sem értette volna, miről
beszélek, ha elmagyarázom neki. – A helyszínen alig találtunk
vérnyomot. A gyilkos egyetlen szúrással végzett Beresforddal –
folytattam, majd fejemet előrehajtva a tarkómra mutattam. –
Pontosan ide szúrta, mintha gyakorolta volna.
– Vagy szerencséje volt.
– Valóban így gondolja?
MacLeod a fejét rázta, majd levette kalapját.
–  Nem – felelte. A barna Trilby kalapot a térdére tette, és
ahogy beletúrt hosszú, erős, fekete hajába, széles sebhelyet
pillantottam meg csuklóján. Régi lehetett a sérülés, és nem
varrták össze szépen: az öltések még mindig látszottak.
–  A helyszínt, amennyire lehetett, biztosítottuk, a
nyomrögzítők a lehető legjobban kihasználták azt a pár órát,
amíg dolgozhattak.
Az őrmester szívott egyet a fogán, és bosszúsan mordult.
–  Látja, ugye? Jön négy kiabáló beatzenész, és ez fontosabb
annál, hogy rendesen el tudjuk végezni a munkánkat.
–  Nos, nem ők tehettek róla – jegyeztem meg. – A
rendőrfőkapitány utasítása volt, hogy…
– Hallottam – legyintett MacLeod.
Nyílt az ajtó, és belépett rajta a kalauz, egy kövérsége ellenére
is habkönnyű léptekkel járó harmincas nő. Kifizettem a két
jegyet, majd elszakítottam tekintetemet a kalauz hatalmas
melléről, és odanyújtottam az őrmesternek a jegyét, aki éppen a
pipájával babrált, fel sem nézve a kalauzra.
– Köszönöm – jegyezte meg, azzal nekiállt kitisztítani a pipát.
– Szóval a helyszínre, ha jól értem, nem látja értelmét kimenni.
–  Nem tartom prioritásnak. Mostanra szerintem mindent
elbontottak, ugyanakkor érdemes lehet megnézni a helyszínt
magának is, de nyomra ne számítson.
–  Nem is akarok keresni. Ott legalábbis nem – tömte meg a
pipáját, majd meggyújtotta. Egy idős asszony mögöttünk
köhögni kezdett, de MacLeod nem zavartatta magát.
– Nemes – fordult felém. – Szóval maga az.
Sóhajtottam, mert semmi kedvem nem volt ehhez.
– Ki lennék?
– Az a Nemes. Az a bizonyos. Még mi is hallottunk magáról.
– Nos – tártam szét a kezemet. – Régen történt. Több mint tíz
éve.
– Egyetlen ilyen ügy egy életre elég – motyogta az őrmester.
–  Ha azt hiszi, hogy tálcán kaptam mindent, akkor nagyon
téved – egyenesedtem ki. Elegem volt abból, hogy mindenki azt
hitte, csak e miatt az ügy miatt lettem főfelügyelő. –
Megdolgoztam érte.
–  Félreért – emelte fel a kezét, mire kalapja a földre esett.
Lehajolt, és felvette. – Nem kétlem, hogy csak ezért nevezték ki
DCI-nek.
– Akkor mégis hogyan érti.
– Szerintem tudja azt maga.
–  Nem, nem tudom – feleltem, és bosszúsan előhúztam a
zsebemből a Pesti Hírlapot. Hogyne tudtam volna. Én egy életre
megdolgoztam feljebbvalóim feltétlen bizalmáért.
– Majd egyszer mesélje el – fújta a füstöt az őrmester.
–  Majd egyszer elméselem – válaszoltam az újság mögül. –
Majd egyszer.
 8

–  Tudja, milyen érzésem van? – kérdezte MacLeod, miután

Beresford szobáját átkutatva gyakorlatilag üres kézzel álltunk
az ajtóban.
–  Mintha egy szellem szúrt volna le egy szellemet – feleltem,
és tekintetemmel a szoba romjait pásztáztam végig. Semmit
nem bíztunk a véletlenre. Ha padlószőnyeg lett volna, akkor azt
feltépjük, ha álmennyezet lett volna, akkor azt lebontjuk. De a
kopottas, öreg szőnyeg alatt a parketta érintetlen volt. Igaz, a
lakk megfakult, és a fa elvesztette eredeti fényét a tíz- meg
tízezer lépés alatt, de egyetértettünk abban, hogy Beresford ide
nem rejtett semmit. A plafon fehér festése alatt erős malter
kopogott, a dísztelen csillárba sem dugtak semmit. Kihúztuk az
összes fiókot – semmit sem találtunk az aljára ragasztva.
Felfordítottuk a rugós ágybetétet – se benne, se alatta nem volt
semmi. Beresford összes ruháját az ágyra szórtuk, és egyenként
átnéztük – néhány használt zsebkendőt, zseb sarkába ragadt
rágógumit és gyűrött gyufaskatulyát leszámítva semmi.
Az egyetlen személyes tárgy az éjjeliszekrényen fekvő könyv
volt, amelyet MacLeod gyanakodva lapozott.
–  Ezt olvasta? – kérdezte a vaskos kötetet emelgetve. –
Megtartani sem bírom, olyan nagy. – Felütötte a könyvet,
közelebb hajolt. – Uramisten, milyen apró betűkkel szedték.
Magyarul is ilyen hosszú?
 – Nekem mind a hét rész önálló kötetben van meg, de amikor
megkapta a Nobel-díjat, nyilván készült olcsóbb, puha kötésű
kiadás is – feleltem. – Az ennél egy kicsivel talán vékonyabb.
Nem sokkal.
MacLeod felemelte a könyvet, és megnézte a gerincét.
–  És ez csak az utolsó három kötet! – csóválta a fejét. –
Kilencszázvalahány oldal. Nem mondom, megdolgozott ez a
maguk Szentkuthyja a Nobelért.
– Churchill sem lazsált – feleltem.
– Breviary of St. Orpheus – olvasta MacLeod. – Miről szól?
Felnevettem.
– Nos, azt nehéz lenne egy mondatban…
– Akkor ötben.
–  Mindenről – válaszoltam. – Mindenről szól, ami Európa.
Meg az élet.
– Akkor semmiről sem szól – vont vállat az őrmester, és első
reakcióm az volt, hogy heves vitába bocsátkozom vele, de igaza
volt. – Ez valami magyar dolog?
– Az is. Inkább… – hallgattam el.
– Inkább?
– Európai. Tudja. A kontinens.
– Igen – nézett a szemembe MacLeod. – Tudom.
–  Arról szól. Rólunk. Magukról. Mindenkiről – tártam szét a
kezem. – Semmiről.
– És ez Nobel-díjat érdemel?
– A jelek szerint.
–  Hmm – forgatta MacLeod a vaskos kötetet a kezében. –
Hmm… – ismételte. – Magának tetszik?
 – Magának tetszik Kipling? – kérdeztem vissza.
– Van, amit szeretek tőle.
– Na, van, amit szeretek a sorozatban. De ha megkérdi, hogy
mit, akkor addig ki nem megyünk ebből a szobából, amíg
rendesen ki nem tudja ejteni a szerző nevét. Hm? – néztem rá
felhúzott szemöldökkel.
– Azt hiszi, kekeckedem?
Nem válaszoltam, az ajtónak dőltem és karba tettem a kezem.
– Ki az isten haragja akar egy ilyet olvasni? – emelte fel ismét
a könyvet. – Nem leszólom a maguk… – fordította maga felé a
könyvet, pár pillanatig nézte Szentkuthy nevét, aztán sóhajtott,
és folytatta: – a maguk szerzőjét. De ez nem egy Ian Fleming.
– Ebben egyetértünk.
– Beresford egy road volt. Egy beatzenekar roadja.
– Vagy a világ legjobb együttesének roadja.
–  Ugyan kérem, főfelügyelő, ne nevettesse ki magát – rázta a
fejét MacLeod, majd felállt, és az ágyra dobta a könyvet. – De
most nem erről van szó.
– Hanem.
–  Maguknál is csak tanult, iskolázott emberek olvasták, ne
tagadja.
–  Úgy lenne kedvem vitázni magával – nyeltem egyet –, de
nem teszem, mert értem, amit mond. Rendben. Szokatlan, hogy
ezt olvassa, de annyira talán mégsem. A Nobel-díjasokat sokan
olvassák. Nincs ebben semmi rendkívüli.
– Én sem a rendkívülit keresem – fordult az őrmester az ablak
felé. – Csak az embert. Ahogy remélem, maga is.
Sarkon fordultam, és kimentem a szobából a folyosóra.
MacLeod egy perc múlva csatlakozott hozzám, és az ott
várakozó libériás fiatalemberre nézett.
–  A szobát kitakaríthatják, és ki is adhatják, már ha van
valakinek kedve egy ilyen szobában aludni.
– Értem, uram.
–  De – emelte fel az ujját az őrmester. A fiú riadt tekintettel
nézte MacLeod mutatóujját. – Minden személyes tárgyat,
bármit, akármit, mindent dobozba tesznek, és áthozzák a
kapitányságra.
A fiú riadt tekintete rám ugrott. Nyilván lehetett volna azon
pattognom, hogy az őrmester milyen jogon ad utasítást
bárkinek is – ahogy Heltai példának okáért nagy, jelentős
pattogást végzett volna, mivel az egója azt sem bírta elviselni,
ha meg kellett mutatnia a jelvényét, mert rajta látszania kellett,
hogy rendőr, és aki ezt nem vette észre, az tőle akár ott helyben
fel is gyulladhatott –, de nem tettem. Mert igaza volt.
– Jól hallotta, András.
– Endre.
–  Endre – sóhajtottam. Önérzetes fiatalok, ezekkel van tele a
város. Engem Adalberttől Alajosig mindennek hívtak ennyi
idősen, és soha nem mertem volna kijavítani egy nálam
idősebbet. Pláne nem egy rendőrtisztet. – Értette, amit Mr.
MacLeod mondott?
– Igen.
– Tisztán és világosan?
–  Igen. Akkor szépen lépjen be a helyiségbe, pakoljon össze
mindent, majd ügessen át a tér túloldalára, és a nevemre adja le
az ütinél.
 – Ütinél?
–  Uramisten. Az ügyeletes tisztnél. Bemegy a főbejáraton,
ember tányérsapkában pult mögött. Hm? – hajoltam bele az
arcába dühösen.
– Természetesen, főfelügyelő úr.
–  Előtte azonban szépen átkísér minket a túloldalra, és segít
Mr. MacLeodnak bejelentkezni.
Endre szépen lehajolt, és felvette az őrmester táskáját.
– A fiatalember elkíséri a szobájába.
– De nekem nem ebben a szállodában foglaltak szobát.
–  Hanem a Majesticben – böktem az ujjammal balra. – Én
visszamegyek az irodába, helyezze magát kényelembe. Endre
emitt gondoskodik róla, hogy a szálloda teljes személyzete
abban a figyelemben részesítse, ami kijár magának.
–  Erre semmi szükség – morogta MacLeod, csak azt nem
tudtam eldönteni, hogy zavarában vagy mérgében teszi.
– Az irodámban leszek. A tér túloldalán lát egy épületet, ami
úgy néz ki, mint…
– A gothami városháza – bólintott. – Készültem.
Az órámra pillantottam.
–  S mire odaér, addigra szerintem már meg is kapom a
papírvágó kés elektronmikroszkópos vizsgálatának
eredményét.
Az őrmester álla a szokottnál is hosszabbra nyúlt.
– Maguknak van TEM-jük?
Szerényen elmosolyodtam.
–  Tudni akartam, hogy vannak-e csontszilánkok a fémbe
ragadva.
 – Maguknak van TEM-jük.
–  Ha tudná, hogy mi folyik a városban, különös tekintettel a
szabadkikötői övezetre meg a teherpályaudvarokra, akkor nem
csodálkozna – feleltem. – Bűnt üldözni letolt gatyával, kopott
szandálban nem lehet. Csak a legjobb nadrágtartóban és rendes
cipőben. – Kezemet zsebrevágtam, és mielőtt megfordultam
volna, még ennyit mondtam: – Miért, maguk az Egyesült
Királyságban nem így gondolják?
Követtük Mrs. Elsworth-Cummingsot az állomásról kifele, és ott
találtuk magunkat a másik ország kellős közepén, London
minden csodájával, amik közül az emeletes buszt találtuk a
legfurcsábbnak. Ha nincsenek ezek a különös járművek, akkor a
kalapos hölgynek – meg nekem is – meggyűlt volna a baja az
öcsémmel. Míg ezek a vérvörös ingatag szörnyek rám a frászt
hozták, kisöcsémet teljesen elvarázsolták. Akkor engedte el
először a kezemet, két nap elteltével, amikor felszálltunk egy ilyen
buszra, követve az asszonyságot. Dani felszaladt az emeletre,
levetette magát a legelső ülésre, és amikor odaértünk a
megállóhoz, ahol le kellett szállnunk, Mrs. Elsworth-
Cummingsnak nem kis erőfeszítésébe került húzni az időt a
chauffe soffőrrel, mert alig tudtam Danit lecsalogatni az
emeletről.
Megálltunk egy sorház előtt. Jobbra néztem, balra néztem,
mindenhol ugyanolyan házakat láttam, együtt kanyarogtak az
utcával, és olyanok voltak, mintha kisöcsém valamelyik óvodai
pajtása élére állított gyufásskatulyákból épített volna egy
képzeletbeli, élhetetlen várost. Sőt, egy egész országot, mert a
kalapos asszonyságot egy szomorú özvegyasszony követte
Shropshire-ben, őt egy középkorú orvos házaspár Margate-ben,
őket egy még szomorúbb özvegyasszony Readingben, majd
következett két szép és nyugodt év Cardiffban, ahol végre olyan
otthonra találtunk, ahol nem éreztük magunkat rosszul, ahol
nem kellett padlót súrolnom iskola után, ahol nem állították
Danit a sarokba, mert áttolta az ebédlőasztalon a fából készült
emeletes buszát – és ahol reánk szakadt az édesanyánk hiánya.
Addig nem volt időnk magunkkal foglalkozni, tudja, mire
gondolok. Én azzal voltam elfoglalva, hogy megtanuljak egy, a
magyartól és a némettől is gyökeresen különböző nyelvet egy
olyan iskolában, ahol egyetlen tárgynak sem volt semmi értelme,
és mindenre az volt a magyarázat, hogy mert ez a hagyomány.
–  Ez nem egy másik ország, hanem egy másik bolygó, tudod –
közölte egy napon a kisöcsém, aki szívesen járt óvodába, és nem
volt vele sok gond, ha tologathatta a buszát, és adtak neki néhány
állatok képével teli könyvet. A két gyönyörű walesi welszi évet
megelőző időkben iskola és óvoda után a leckénkre alig jutott idő,
mert fűthettünk be a szobánkban, vagy éppen levelet
gereblyéztünk a kertben, szenet hordtunk a kályhához, vagy
teáztunk, mert előbb rohanhatta le Hitler kivont karddal a
szigetet, mint hogy annak lakói feladták volna a teájukat, meg az
ahhoz való jogot, tudja, mire gondolok.
Cardiffban viszont minden más volt. Egy Cath nevű nőhöz
kerültünk, kövér volt nagyon, de legalább olyan kedves, mint
amilyen nagy. A férjét alig láttuk, jogász volt, gyakran járt
Londonba, és ott lett a Blitz egyik utolsó támadásának áldozata.
Cath beleőszült a veszteségbe, az apját megütötte a guta, az
anyjának meg elragadta látását a szürke hályog. Éreztük, hogy
nem maradunk ott tovább. Dani napokig sírt az új helyen, amit
otthonnak nem is akarok hívni. Egy unitárius lelkészhez meg a
feleségéhez kerültünk Nottinghamben, a semmi közepében.
Wien Bécs után London idegen volt, de valahogy mégis
ismerős, viszont Cardiff után a… a nagy semmi már nekem is
olyannak érzett, mint egy idegen bolygó, tudja, mire gondolok. Az
egész ház a paraffintól bűzlött, nem volt villany, a vizet a kútról
hordtuk, és csak főzéshez melegítettük, a loo budi a kutyaól
mellett állt, és nagyon hamar megtanultuk, hogy a kutya is
jobban van tartva nálunk. A lelkipásztort meg a feleségét a
legkisebb gyerekük is otthagyta az első adandó alkalommal, így
velünk akarták pótolni a kiesett munkaerőt. Eleinte attól
tartottam, hogy majd vallásos maszlagot kapunk reggeli meg
vacsora helyett is (ami mindig melasszal megkent szikkadt
kenyér volt), és hogy minden percünket a templomban kell
töltenünk, de tévedtem. Beresford és felesége arra sem méltattak
minket, hogy foglalkozzanak velünk. Iskolába kellett járnunk,
már Daninak is, minden reggel gyalogoltunk a közeli városkába,
aztán délután takarítottunk, az állatokat gondoztuk, és a házi
feladatot csak a munka elvégzése után, gyertyafénynél, az
ágyunkban csinálhattuk meg.
Jók voltunk, én vigyáztam az öcsémre, gondját viseltem, ahogy
az édesanyám kérte – akiről egy szót sem hallottunk azóta. Én
1942-re már felhagytam azzal, hogy levelet várjak tőle, a
kisöcsém azonban mindennap számított valami életjelre, és nem
múlt el hét, hogy legalább két-három alkalommal álomba ne sírta
volna magát.
Mivel fényképünk nem volt róla – senkiről nem volt fényképünk,
apánkról sem, a családról sem –, ezért a könyveinket olvasva és
tapintva próbáltuk édesanyánkra emlékezni. Mert édesanyánk a
bőröndjeinkbe nem ruhát rakott, nem ennivalót, nem füles
sapkát, nem fogkefét, mint a többi gyereknek a transzportban,
tudja, mire gondolok, hanem könyveket. Daninak Benedek Eleket
csomagolt, az összes meséskönyvét és népmeséket, amiket én
soha nem szerettem. Nekem viszont már jutott Petőfi, Arany, sőt
Vörösmarty, akit évekig nem értettem, bár őt szerettem a
legjobban. Elcsomagolta még a Sándor Mátyást is, amit szó
szerint rongyosra olvastam. Emlékezetből le tudtam volna írni az
egész könyvet. Ennyi maradt belőle, az édesanyánkból, és a
halvány remény, hogy a háború végén előkerül majd, és megint
együtt leszünk valahol. Akárhol.
De ha így is történt volna, engedélyt kellett volna kérnünk
törvény szerinti szüleinktől, ugyanis a lelkész és a felesége
megkérdezésünk nélkül örökbe fogadott minket. Egy napon arra
jöttünk haza, hogy a nevünk ezentúl nem Frisch Tamás és Dániel,
hanem Thomas és Daniel Beresford.
 9

Alig ültem le az asztalomhoz, megszólalt a telefon.

–  Anyád keresett – kiáltotta oda Heltai, és én csak
legyintettem.
– Nem baj.
– Lefogadok, hogy ő lesz az! – vigyorgott Heltai a telefonra. –
Mondd meg neki, ha parókát is árul, csak nála vásárolok –
simított végig csillogóan fényes tar koponyáján.
– Nemes főfelügyelő – vettem fel a kagylót.
– Fiam – szólt bele anyám. Heltai látta rajtam, kivel beszélek,
és a koponyáját ütögette.
–  Nyasgem – suttogtam Heltainak, kezemmel eltakarva a
kagylót. Anyám hallása azonban olyan, mint a röntgensugár:
mindenen áthatol.
– Hogy beszélsz velem, Albert? – dörrent rám.
–  Nem magával, anya. Nem magával. A Heltaival. Várjon egy
percet.
–  Heltai? – szóltam hangosan, és a kagylót nem fogtam le. –
Anyám azt üzeni, hogy búcsút mondhat a feleséged az
árengedménynek, ha nem viselkedsz tisztességesen.
– Én ezt nem üzentem, Albert – közölte anyám.
–  De üzenhette volna – feleltem. – Mit akar? Nyakig vagyok
egy ügyben.
– A Bozsik Cucu van itt nálam.
 – Nem baj, anya, a Cucu mindig magánál van.
– Üdvözöl.
– Én is őt. Mennem kell.
– Várj egy percet. A Cucu akar kérni valamit.
– Tőlem?
–  Nem, majd Mindszenty hercegprímástól – vágta rá az
anyám.
–  Anya, nekem erre nincs időm. Adjon el egy kalapot a
Cucunak, nekem…
–  Albert? – szólalt meg Bozsik a telefonban mély, lassú
beszédével.
Sóhajtottam.
– Cucu.
–  A tegnapi tüntetéssel kapcsolatban. Azzal kereslek. A
tüntetéssel kapcsolatban.
– Mert?
– Legyetek elnézőek.
– Cucu, nekem ehhez semmi közöm az égadta egy világon.
– Tüntetni mindenkinek joga van.
– A rendőrökkel verekedni is, de annak meg következményei
vannak.
–  Én csak azt akarom mondani, Albert, hogy nem akartak
rosszat.
–  Nem akartak rosszat? – csattantam fel. – Feldöntöttek két
rendőrautót, az egyik kollegámnak eltörték a könyökét, és
összerugdostak többtucatnyi nézőt. Sorban állás közben,
jegyzem meg, ahogy be akartak jutni a koncertre.
– Tudod, hogy milyen hűségesek a szurkolók, Albert. Ők csak
a füvet védték.
– Azzal, hogy kinn verekedtek? Cucu, ne haragudj, de ez sehol
sem elfogadható. Vagy te annak tartod?
–  Nem, nem – krákogott Bozsik, és hallottam, ahogy anyám
valamit motyog a háttérben. – Most mennem kell, és szóval csak
annyit kérek, hogy legyetek elnézőek. Csak a füvet védték. És
különben is, a vébé, tudod.
– Annak meg mi köze ehhez?
Cucu reszelősen sóhajtott.
– Az a baj, hogy ezt magyaráznom kell.
Megjegyzését elengedtem a fülem mellett.
–  Én akkor se lennék elnéző, ha az én ügyem lenne, Cucu,
cserébe tudom, hogy a kollegák sem lesznek elnézőek.
Mindennek van határa. A foci nem lehet előbbre való
mindennél.
–  Tegyünk úgy, hogy ezt nem hallottam – közölte Bozsik, és
rám rakta a kagylót.
Bosszúsan néztem fel. Heltai és Kuthy álltak velem szemben,
karba tett kézzel.
– Mi van?
– A Cucu volt az?
–  Az. Az anyám jóban van vele. Cucu mindig hozzá jár
kalapért.
– Cucu szereti a kalapokat – közölte Heltai komoran.
– Mi meg szeretjük a Cucut – jegyezte meg Kuthy harcsabajsza
alól alig érthetően.
–  És az rendben van, hogy a Magyar Nemzeti Futballegylet
tagjai verekszenek a Nemzeti Stadion előtt, mert nem akarják,
hogy a szent füvüket letapossák a koncertlátogatók?
– Nincs – rázta a fejét Kuthy, de harcsabajsza a helyén maradt.
Elképesztő látvány volt, amire nincs magyarázat. – Ők csak a
füvet védték. Tudod, a vébé. Az éremesély. Az aranyérem
esélye. Tudod.
–  Mi köze van, az isten szerelmére, az angliai foci-vb-nek
ahhoz, hogy dühödt szurkolók verekszenek a stadion előtt?
–  Tényleg nem érted, Albert? – hajtotta arcát a tenyerébe
Heltai.
– Ne gyertek ti is nekem ezzel a marhasággal! Kovács III-nak
is ezt mondjátok? Ezt írjátok a gipszére? „Csak a füvet védték.
Szerető kollegáid.”
–  Elefes – csóválta a fejét Heltai, és hátat fordított. Inkább
lemondott volna a hajnövesztő balzsamról, amit az egyik
kikötői patentjétől vett fű alatt, mint hogy igazat adjon. Nem
csak nekem, bárkinek.
Megint csörgött a telefon.
–  Anya, megmondtam, hogy dolgozom, és nem érek rá
magára, meg a…
– Paskovics.
– Milyen Paskovics?
– Az üti.
– Mit akar?
–  Egy… angol keresi. Meglóg a neve. Vagy Maglódi. Azt
mondta, hogy magához jött.
– Paskovics – sóhajtottam. – Kérje el szépen egy pillanatra az
úr útlevelét és szolgálati igazolványát, másolja ki róla a
szükséges adatokat, és vegye fel a listára. Aztán küldje fel.
 – A listát? Vagy a Maglódit?
Erre nem feleltem, letettem a kagylót, és kihúztam a belső
zsebemből a Pesti Hírlapot, mert megvenni volt időm, de
elolvasni már nem. A második oldalon ez volt a vezető hír: „A fű
védelmében fellépő futballbarátok rendőrökkel csaptak össze.”
Nem volt kedvem tovább olvasni. Éppen eleget hallok majd
erről anyámtól vacsora közben. Nem mintha szeretné a focit, de
a Cucut, őt nagyon szereti. Felemeltem a kagylót, és dr. Sárát
tárcsáztam.
– Dr. Sára.
– Nemes.
–  Már négy óra lenne? – kérdezte a laborvezető tettetett
meglepetéssel. Dr. Sára mindig tudta, mennyi az idő. Mindig.
– Mondja, hogy elkészültek, jó?
– Elkészültünk, és…
–  Tíz perc, és ott vagyunk magánál. Köszönöm – tettem le a
telefont. Az ajtóra pillantottam. MacLeodnak már itt kellene
lennie, legyen Paskovics bármilyen lassú is. Felálltam,
hátratoltam a székem, a görgők szokás szerint nyögtek egyet,
majd kimentem a folyosóra. A páternoszter teljes gőzzel
üzemelt, alig volt üres kabin, de egyetlen utasnak sem volt
Trilby kalap a fején, és egy sátornyi hely az állán.
– Ezeket be kellene tiltani – szólalt meg lihegve mögöttem egy
hang angolul.
–  Mely dolgokat pontosan? – fordultam meg, erősen ügyelve
arra, hogy ne érjen fülig a szám.
–  A páternosztereket, mégis miket – igyekezett az őrmester
mély levegőt venni. – Ördögi szerkezetek.
 – Gyalog jött fel?
–  Olyan nincs, hogy én egy ilyenbe beszálljak – mutatott
MacLeod a páternoszterre, amely lassan ugyan, de megállás
nélkül hordozta az utasokat le és föl.
–  Én a magam részéről nagyon kedvelem. A legtöbb
középületben ilyen van.
– Rendes lift, az nincs?
– A legtöbb középületben az is van azoknak, akik nem tudják
a páternosztert használni – néztem a szemébe. – Mi egy kicsit el
vagyunk maradva.
–  Nem mondja – csóválta a fejét az őrmester, ahogy lassan
megnyugodott a légzése. – Sokan félnek tőlük – folytatta. – Nem
biztonságos.
– Nem?
– Nem tudja, mi történik, ha valaki elfelejt kiszállni a legalsó
vagy a legfelső emeleten? – kérdezte MacLeod halálos
komolysággal.
– Nos, hallottam olyan történeteket…
– Ugye? Maga is tudja.
– Őrmester, ez egy lift, ami – tártam szét a kezemet.
–  Ha liftekről akarnék beszélgetni, majd megkérem, hogy
mutasson be egy liftszerelőnek – szakított félbe az őrmester.
–  Történetesen jóban vagyok a Schröderrel. A Városháza
liftszerelőjével. Bemutassam neki?
MacLeod a csendes protestálást választotta, és szótlanul
nézett rám. Vártam még kétütemnyit, aztán intettem.
– Jöjjön, a laborban már várnak minket.
– Megvan a TEM eredménye?
 –  Négyre ígérték, és most negyed öt van – feleltem, és
elindultunk. MacLeod inget cserélt a szállodában, most egy
oxfordot viselt, amit szerintem többször is megbánt az elmúlt
percekben, mert a fehér gallér erősen izzadságfoltos lett a
lépcsőmászástól. Kalapját a kezében tartotta, másik kezében
zsebkendőt szorongatott, amivel néha lopva megtörölte a
homlokát.
– Minden rendben van a szobájával? A hotellel? – kérdeztem.
–  A célnak tökéletesen megfelel – felelte, és ujjával beletúrt
csapzott hajába. Négy emelet, és ennyire kivan? Lassítottam
lépteimen, biccentettem az egyik gépírólánynak, akinek a
nővére súgó a Vígszínházban.
A laborvezető intett, hogy kövessük az irodájába. Leült a
kínos rendben tartott asztala mögé, és felhúzta a szemöldökét.
Zavartan megköszörültem a torkomat.
–  Mr. Frank MacLeod detektív őrmester a liverpooli
rendőrségtől – szóltam angolul. – Társam az ügyben.
Dr. Sára felállt, kezet nyújtott neki, és erős akcentussal, de
hibátlan angolsággal bemutatkozott.
–  Örülök, hogy megismerhettem, doktor – biccentett az
őrmester.
Dr. Sára mintha elmosolyodott volna, de olyan rövidke volt a
jelenség, hogy nem lehettem biztos benne.
–  Sarah – mondta MacLeodnak. – Mindenkinek egyszerűbb.
Dr. Sarah. – Azt hittem, rosszul hallok. Dr. Sarah. Egyszer egy
egyetemista gyakorlaton volt nálunk, és lesacizta a
laborvezetőt. A lánynak azért is küzdenie kellett, hogy az
egyetemet folytathassa. Dr. Sarah.
 MacLeod hálásan biccentett, majd leültünk az asztallal
szemben álló két székbe. Várakozóan néztem dr. Sárára.
– Nos – kezdte vastag szemüvege mögül rám pillantva. – Nos,
Nemes, igaza volt.
Bólintottam.
Dr. Sára előredőlt a székében, az asztalra tette a kezét, és
összekulcsolta ujjait. Fehér köpenye olyan feszesen állt rajta,
mintha most keményítették volna.
–  Valóban találtunk csontmaradványokat a fém egyenetlen
repedéseiben – magyarázta továbbra is pocsék kiejtéssel, de
hibátlan nyelvtannal. Ha MacLeod nem értette, semmilyen
formában nem mutatta. – Felhívtam dr. Pazárt a…
– A patológus – szúrtam közbe az őrmester kedvéért.
–  A patológus megerősítette azt, amit maga mondott –
folytatta dr. Sára.
– Jelesül azt, hogy a penge nem ért csontot, amikor az áldozat
agyába hatolt – fordultam MacLeod felé.
–  És mégis találtak csontmaradványokat a pengén? – dőlt
előre az őrmester.
Dr. Sára bólintott.
–  Olyan aprók, hogy további vizsgálatokra van szükség.
Megállapítani, hogy emberi csontról van-e szó.
– Mi másról lehetne? – szaladt ki MacLeodból. – Elnézést, csak
spekuláltam.
–  Azt itt nem szoktunk – húzta száját vékony mosolyra dr.
Sára. – Nemes annyit spekulál, amennyit akar, és tőlem maga is,
de mi itt – mutatott az ablakon túl fehér köpenyes kollegáira –
ezt a luxust nem engedhetjük meg magunknak. Szólok, ha
többet tudok – tolta hátra a székét. – Uraim?
Azonnal felálltunk, az őrmester biccentett, dr. Sára kitessékelt
minket, és becsukta mögöttünk az ajtót.
A folyosóra lépve MacLeodra néztem. Hosszú állán kezdett
kiütni a borosta, szeme karikás volt.
– Kér egy kávét?
–  Ha becserélhetem egy teára, akkor örömmel elfogadom –
felelte.
–  A kávéval jobban jár, de a kantinban van tea is. Hatkor
zárnak, talán még valami ennivaló is maradt. Nem éhes?
– Nem lenne ellenemre pár falat.
Elekné, a kantin szakácsa és egyben vezetője az üvegfalú
tálalóban rendezgette a napi maradékot. Kontyára fityulát
húzott, barázdált arca nem sok jót ígért, de ennek csak az
idegenek dőltek be. A kantint egyszerre töltötte meg valamiféle
meghatározhatatlan étel illata és a takarítószerek szaga.
–  Irénke drága – léptem oda a pulthoz, és az egyik asztalnál
kókadozó MacLeodra mutattam. – Az úr teát szeretne. Főzne
neki egyet?
– Teát? Ki iszik teát? Ezekben az időkben?
– Miféle időkben?
– Ezekben a zavaros időkben, Albert, hadd ne magyarázzam –
kacsintott, majd vizet rakott fel főni. – Orosz a tea, magyar a víz.
Enni nem kértek, angyalom?
Sok mindennek hívtak már, de senki sem szólított a világon
„angyalom”-nak, csak Irénke. Valószínűleg fejvesztve
menekültem volna egy bunkerba, ha az anyám így szólít, de
neki ennél több esze volt.
 – Mi van?
– Maradék.
–  Az jó. Maradékot kérünk – néztem Irénkére, aki fiatalon
világraszóló szépség lehetett, aminek maradványait már
eltakarták a ráncok, a sárgás fogak, a ritkuló haj, az inas kezek,
de a tartásán láttam, hogy a háború előtt királynőként vonult
végig a Nagykörúton. Tekintetében mindig ott csillogott a flört
ígérete, amit én szerettem beváltani. – Van olyan maradék is,
amit az úr megeszik? Angol – tettem hozzá.
– Ebédről maradt egy kis krumpli, amit szétfőztem egy kicsit.
Ilyesmire gondol?
– Főtt hús nincs?
Irénke barna szemét forgatta.
– Találok két szelet Stefániát, jó?
– Köszönöm.
– Neked meg hozok rizskochot. Málnaszörppel.
–  Ha tudtam volna, hogy az is van ma, akkor nem eszem a
Kaisernél fasírtot.
–  Soha nem lenne szabad ott enned! – csattant fel. – Több a
zsemle a fasírtjában, mint a hús.
– De én pont úgy szeretem – sütöttem le a szemem.
– Eridj, mindjárt viszem, amit kértetek.
Leültem MacLeoddal szemben, aki a semmibe révedt.
Követtem a tekintetét, és láttam, hogy a Deák téren álló
hatalmas plakátot bámulja, ami az angliai Eb-n részt vevő
magyar csapatot népszerűsítette – mintha erre bármi szükség is
lett volna.
–  Mi van magukkal és a focival? – nézett végül rám az
őrmester. Fáradt volt, nyúzott, és nem a lépcsőmászástól.
Nem hagyhattam ki, annyira magasra hajította a labdát.
– Majd megtudják, ha Európa-bajnokok lesznek.
Megrántotta a vállát.
– Vagy olimpiai bajnokok.
Közönyösen nézett rám.
– Vagy világbajnokok.
– Azért az elég régen volt.
–  Akkor megint Európa-bajnokok leszünk – vettem ki egy
villát az asztal közepén álló kancsóból.
–  Vagy mi leszünk azok. Elvégre a hazai pályának nagy az
előnye.
–  Tényleg? Nem mondja – dőltem hátra, mert megjelent
Irénke, kezében két tányérral. Késő délután már olyan kevesen
dolgoztak, hogy ő maga hozta ki a rendelést. Nekem egyébként
mindig. MacLeod arca enyhén felderült, amikor meglátta a
Stefániát és a vizes főtt krumplit.
– Lapos húsgombóc – mutattam a Stefániára.
– Remek – szusszant egyet, és rávetette magát az ételre. Csak
akkor hagyta abba, amikor fogtam a málnaszörpös üveget, és
jól meglocsoltam a tartalmával a majdnem tíz centi magas,
sárgás színű, barnára sült tetejű rizskochot. Összeakadt a
tekintetünk.
– Elmagyarázom, ha akarja – közöltem vele.
Nagyvonalúan intett a villával, egy darab krumpli a falra
kenődött, de észre sem vette. Én még a rizskoch felénél sem
jártam, amikor az őrmester hátradőlt, és eltolta magától a
tányért.
 – Van kólájuk?
– Hogyne – feleltem. – De kóstolja meg inkább a mi üdítőnket.
Bambi.
– Bambi? Mint Walt Disney őzikéje? – ráncolta a szemöldökét.
– Majd legközelebb.
Amikor Irénke elvitte az üres tányérokat, kértem tőle egy
kólát meg egy Bambit. MacLeod volt annyira férfi, hogy állta az
asszony mélyen megvető pillantását.
–  Az elektronmikroszkópos vizsgálat semmit sem bizonyít –
jelentette ki.
– Tudom.
–  Csak annyit tudunk, hogy ezt a pengét először lecsiszolták,
megélezték, majd valamikor ezt követően csontba hatolt.
– Slussz. Ennyi.
– Ettől nem jutunk előbbre – nézett ki megint az ablakon.
– De hátra sem.
– Hol van Beresford holmija? A személyes tárgyai? Ami nála,
rajta volt, a ruhája, ilyenek? Még a patológián?
–  Gyanítom, hogy a bizonyítékraktárban. Pazár doktor oda
küldette.
– Szeretném látni – állt fel az őrmester. Most már volt valami
színe, és biztosabban állt a lábán.
– Én is. Reggel nem volt rá időm.
MacLeod széttárta a karját, ahogy az ember szokta, amikor
valaki beáll elé a sorban.
– Nem volt rá ideje?
– Le kell mennünk az elsőre – toltam be a székem. – Különben
meg úgy gondoltam, hogy megvárom magát. Vagy a kollegát,
akit a Scotland Yard küld.
MacLeod a fejét csóválta, és elindult a kijárat felé.
Automatikusan a páternoszter felé léptem, de az őrmester
eltökélten haladt a lépcső felé. Egy pillanatig haboztam, hogy
kövessem-e, de aztán beléptem az egyik kabinba, és a
lépcsőfordulóban vártam MacLeodra, aki igencsak komótosan
ballagott lefele.
– A holttestet nem akarja látni? – kérdeztem, amikor odaért.
Megtorpant.
– Hacsak nem feltétlenül szükséges, akkor nem – felelte, majd
zsebre dugta a kezét. – Egyelőre nem.
Engem a holttest érdekel, őt meg a személyes tárgyai.
– Még szerencse, hogy együtt dolgozunk, különben mindenre
nekem kellene figyelnem – morogtam az orrom alatt. Ha
MacLeod meg is hallotta, nem mutatta jelét.
A folyamatban lévő ügyek tárgyi bizonyítékait a folyosó
végén nyíló, hodályszerű helyiségben tárolják, amiről soha nem
értettem, hogyan kerülhetett oda. Mintha egy másik
dimenzióba lépnénk, akkora. A mennyezeten neoncsövek
pattognak és pislákolnak, a pult mögött egy százados ül, akinek
ellőtték a térdét, de ő nem akart kényszernyugdíjazást.
Megadtam neki az ügyszámot, és kértem, hogy a Patológiai
Intézetből küldött csomagot hozza ki.
A sarokban felgyulladt a lámpa a nagy méretű fémasztalnál.
MacLeod odament, nekidőlt, én meg az asztalhoz vittem a
dobozt, kinyitottam, és elkezdtem kipakolni.
Barna, rugalmas anyagból készült, bő szabású pantalló. Rövid
ujjú, széles gallérú, virágmintás ing. Alsónadrág. Gyapjúzokni.
Kényelmes, eltaposott sarkú bőrcipő, a cipőfűző vége foszlásnak
indult. Acélkeretes szemüveg. Útlevél. Tárca. Két csavarhúzó,
egy plankoló.
Karba tett kézzel vártam, és MacLeodot néztem.
– Rám vár?
– Mit tud mondani a ruhákról?
–  Á – bólintott, mint aki valamiféle révedezésből ébred. –
Hogyne. – Azzal felvette a ruhadarabokat, és egyenként
megvizsgálta őket. – A nadrág egy Quant – nézett rám.
– Elnézést, ennek kellene jelentenie valamit nekem?
– Magának nem – mosolygott fanyarul az őrmester. – Londoni
divattervező. Mary Quant. Kevés ruhát tervezett férfiaknak, és
azok is drágák voltak. De ez nem jelent semmit. Használtan is
megvehette – ejtette le a nadrágot az asztalra. – A többi teljesen
és tökéletesen átlagos. Semmi kirívó. Középosztály, annak is a
közepe. Adott arra, hogy kényelmes és korszerű ruhákat
hordjon, de kétlem, hogy akár időt, akár pénzt ölt volna a
vásárlásukba.
– Hm.
–  Ha arra kíváncsi, hogy van-e köztük valami egyedi,
különleges darab, akkor nincs. Semmi.
–  Az útlevelét átpörgettem. Együtt utazott a Beatlesszel. A
pecsétek és bélyegzők és stamplik alapján sokat.
MacLeod a kezébe vette az útlevelet, és megfontoltan
megvizsgálta. A fény felé tartotta, ujjával dörgölte a pecséteket,
aztán ezt is az asztalra tette. Egy félórán keresztül nézegettük
Beresford holmiját, tapogattuk a varrásokat, hátha bevarrt
valamit valahova, szétszedtük a cipőjét, hátha van valami a
sarkában vagy a talpában. MacLeod még az útlevelet is
óvatosan szétbontotta, hátha talál benne valamit, akármit, mert
most már itt tartottunk, nagyjából az akárminél.
Végül egymásra néztünk, és némileg csalódottan – de letörve
semmiképpen sem – közöltem vele:
– Holnap az egészet elölről kezdjük.
Az őrmester bólintott.
– Nincs mese. Lista a lehetséges tanúkról és a többi.
– Lépjünk vissza hármat – helyeseltem. – Nézze, az anyámhoz
megyek ma vacsorára, és ha kedve van, velem tarthat. Anyám
speciel jól főz.
– Köszönöm – rázta a fejét MacLeod. – Kedves a meghívása, de
maga is látta, milyen nap áll mögöttem. Hajnalban vertek ki az
ágyból, hogy utaznom kell. Alig bírtam összepakolni.
– A felesége mit szólt? – kérdeztem.
Az őrmester válasz helyett a zsebébe nyúlt, elővette kis
pipáját, a szája sarkába dugta, és bólintott.
– Folytassuk holnap reggel, ha nem veszi rossz néven.
–  Dehogyis – feleltem. – Ha bármire szüksége van, a hotel
személyzete…
MacLeod ekkor már az ajtónál járt. Válla beesett, és már nem
sétált olyan energikusan, mint délután. Nagyjából én is így
éreztem magam, lévén hatkor már a patológián voltam, hogy
Pazárral beszéljek. Semmi kedvem nem volt anyámhoz menni.
Az asztalomnál felemeltem a telefont, és tárcsáztam. Anyám
úgy vette fel, mintha a Champs-Élysées-t hívtam volna.
– Nemes-rezidencia.
– Anya, ma nem tudok menni.
 –  Miért? – tudakolta anyám fagyosnak szánt, ám inkább
csalódott hangon.
–  Hulla vagyok – magyaráztam. – Reggel fél ötkor keltem,
most van vége a napomnak, és itt van ez az angol nyomozó is…
– Angol nyomozó? – kérdezett vissza gyorsan az anyám, mint
egy macska, aki a kert végében meghallja, hogy a konyhában
leesett egy darab sajt a földre.
– Az – feleltem, és tudtam, hogy hibát követtem el.
– Nincs mese, jönnöd kell – jelentette ki az anyám. – Ha nem
is én miattam, ha nem is Milla miatt, aki egyébiránt már itt van,
akkor a rakott túrós csusza miatt.
– Ó.
Anyám mindig, mindig tudja, hogy mivel kell megfognia. Nem
is ellenkeztem. Tudtam, hogy azok ketten mindent ki fognak
szedni belőlem, és ismervén anyám főztjét, olcsón megúszom –
cserébe a csuszáért.
 10

Anyám a Károlyi-kert mögött lakik, és ugyan lett volna

lehetősége – és teszem hozzá, pénze is – lakást venni a tíz év
után végre átadott komplexumban, de nem akart. Jóllehet, csak
tíz perc sétára lakik a kapitányságtól, villamosra szálltam, mert
tudtam, hogy hátulról nagyjából olyan elcsigázottnak látszom,
mint MacLeod. A neonárban úszó Kiskörúton csattogott a
villamos, és én élénken emlékeztem a vitánkra. Felsoroltam
anyámnak, hogy mire mond nemet: világos, modern lakásra,
liftre, megbízható fűtésre, csodásan felszerelt konyhára, és
páratlan kilátással az egyik oldalon az új Madách-emlékhelyre,
a másik oldalon meg az arborétumnak is beillő Károlyi-kertre.
Anyám bólintott. Ezek szerint, folytattam, egy századforduló
előtt épített, három méter belmagasságú lakásban akar élni,
ami nyáron meleg, télen hideg, nagyjából mindig sötét, a
házban a liftbe egy ideje már sem az elszántak, sem a
rászorulók nem mernek beszállni, csak a kétségbeesettek,
cserébe a lépcsőfokok csúszósra kopottak, a tető hajlamos a
beázásra, az ablakok résein süvít a szél, és a radiátorok hangja
olyan, hogy attól még Hitchcock is felriadna az éjszaka közepén.
– Ez az én mocsaram, fiam, én itt dagonyázom – felelte az
anyám. – Különben is, nincs nekem semmi keresnivalóm a
modern fiatalok között abban az… üvegkockában.
Anyám ki nem állhatja az újjáépített Pestet. Ennek okán nem
is szívesen mozdul ki otthonról, kivéve, ha az üzletébe megy. Az
első adandó alkalommal hátat fordított az iskolának, és közölte,
hogy ezentúl akkor sem akar gyereket látni, ha az az enyém –
de láttam a szemén, hogy mindent megadna egy unokáért, akár
kettőért is. És amíg nem kap egyet, addig engem vegzál, Millát
meg kényezteti. Vagy néha fordítva, csak hogy ne unatkozzon.
És amikor nem ezt teszi, az unalmában nyitott kalapüzletében
kokettál mindenféle férfiakkal.
–  Az angolt nem hoztad magaddal? – kérdezte anyám, amint
ajtót nyitott, és meglátott.
– De, anya – feleltem. – Ez egy egészen különleges kicsi angol,
vízbe kell tenni, akkor egy órán belül majdnem életnagyságúra
felszívja magát, és képes lesz annyi érzelmet kimutatni, mint
egy igazi angol.
–  Ha így folytatod, fiam, Vadnai még a végén neszét veszi a
humorodnak, és Amerikában marad.
Odaadtam anyámnak a csokor virágot, amit az Astoriánál
vettem, mert az anyámhoz virág nélkül lehet érkezni, de nem
érdemes. Senkinek sem. A hajára pillantva már egyáltalán nem
bántam, hogy eljöttem, mert frissen csináltatott volt a frizurája,
és nem Milla, hanem az én kedvemért.
Vagy nem, futott át rajtam, ahogy beléptem a sötét, nyáron is
télikabátokkal meg kucsmákkal teli előszobából a nappaliba. A
hatalmas csillár alatt terpeszkedő tölgyfa asztal körül alig jutott
nekem hely. Az asztalfőn természetesen Milla ült, és ő is
fodrásznál járt délután, ami azonban a jobbján ülő nőről már
nem volt elmondható, vagy ha igen, akkor sürgősen új
hajszobrászt kellene találnia. Anyám szabályszerűen betolt a
nappali közepére. Parfőmje élő burokként vette körül. Nem
nagyon cifrázza, mert amióta az eszemet tudom, ugyanazt a
Givenchyt használja, ami gyakorlatilag az első szaglási
élményem lehetett vele kapcsolatban.
– Tessék, fiam, nézd csak. A Tünde is eljött – mutatott a Milla
balján ülő nőre.
Biccentettem. Tünde is biccentett. Szólni egyelőre nem
akartunk, mert annak mindig óbégatás és veszekedés lett a
vége, amit anyám hallatlanul élvezett, ezért sem említette, hogy
ki lesz még ma este a vendége.
–  Ő pedig a Galgóczi – mutatott mosolyogva Milla a szörnyű
frizurájú nőre, aki éppen egy talpas Betyárra gyújtott rá.
–  Á – bólintottam. Mintha tudnom kellett volna, hogy ki az a
Galgóczi. Ahogy a cigarettát a kezében tartotta, akár kikötői
munkás is lehetett volna.
– A regényíró.
–  Remek – bólintottam, majd a székemhez léptem, és kezet
nyújtottam a nőnek.
– Nemes.
– Galgóczi – mondta a nő, aki közelebbről már egyértelműen
férfias jelenségnek látszott.
Leültem, és kerültem a másik nő tekintetét, mert fáradt
voltam ahhoz, hogy rögtön nekem ugorjon. Anyám valamiért
nagyon élvezi, hogy olyanokkal rak egy asztal köré, akiket ki
nem állhatok, és ez az érzés rendszerint kölcsönös volt. Fogadni
ugyan nem mertem volna rá, de nagyjából borítékolni tudtam,
hogy ezzel a Galgóczival sem fogunk majd jazzklubba járni,
vagy evezni a Rómaira.
 –  Képzeld, a Tünde rendezi majd az Erzsébet darabját a
Belvárosiban.
–  Remek hír – dőltem hátra a széken. – Már aggódtam, hogy
esetleg a Várkonyi.
– Nem is tudod, milyen darabról van szó – szólalt meg Tünde,
aki ma este sem tudta eldönteni, hogy mihez kezdjen
szépségével. Mert ahhoz kétség sem férhetett. Ahogy a
tehetségéhez sem, ezt még én is elismerem. De míg az utóbbit
képes hasznosítani, az előbbivel nem tud mit kezdeni.
Mélybarna haját lófarokba fonta, ami kiemelte szép metszésű
szemét, és hosszúkás arcát, amire én mosolyt még nem sokat
láttam kiülni. Egy zöld vagy kék blúzt viselt, ami lehetett
bármennyire is bő, nem tudta elfedni dús mellét. Föl nem
foghattam, mi közös volt benne Millával, de a Bevilaqua
Kamilla–Kalmár Tünde páros egysége legalább annyira híres és
megbonthatatlan volt, mint a szovjet táboré.
–  Gondolom, van neki története, színészek adják elő a
színpadon – mosolyogtam Tündére, hadd tudja, milyen
arcizmok kellenek ehhez.
A rendezőnő válaszolni akart, de Milla odasúgta neki:
– Megígérted. Kérlek.
Tünde megnyúlt arccal válaszolt:
– Olyasmi.
– Remek, remek. Jobb nem is lehetne. Anya, tálal végre?
Anyám jobbnak látta, ha ételt rak elénk, különösen elém,
mert éhesen rendkívül könnyen fel lehet hergelni, és ezt még ő
sem akarta. A puccos Zsolnay tányérokon hamarosan ott
gőzölgött a rakott csusza, poharainkban hideg Dreher sör
gyöngyözött. Csendben ettünk. Anyám nem híve az evés
közbeni beszélgetésnek, legfőként azért, mert élvezi látni, a
vendégei mennyire odavannak a főztjétől. A nyitott ablakon
beszűrődött egy mentő nyivákolása, majd nyílt egy ajtó, pár
ütemnyi beatzene csapott fel, aztán az este visszasüppedt a
meleg mocsarába.
A Galgóczi nevű nő nem volt szégyellős. Kétszer szedett,
nyakon öntötte a csuszát tejföllel, noha már eleve tocsogott
benne, megszórta sült szalonnával, noha a tészta eleve azzal
készült, és még evés közben is dohányzott. Ha legalább
Marlborót szívott volna, vagy Chesterfieldet, vagy Kék Dunát, de
nem, neki az a förtelmes Betyár kellett. Szemem sarkából
láttam, hogy anyám rendet rakott, a szokottnál is nagyobb
rendet. A tévé képernyőjét letörölte, a dohányzóasztal mellett
álló fotelokba párnák kerültek, ahogy a kis kerekes bárkocsira
egy üveg Unicum, Braun Cherry brandy, sőt még a féltett St.
Hubertusát is előszedte. Körbejárattam a szemem a falon. A
képeket leporolta, és mintha a Schönbergert is megcserélte
volna az Aba-Novákkal, de erre nem mertem volna
megesküdni. Rend volt, nagy rend, ami megbecsült vendéget
jelentett, és most már más szemmel nézegettem ezt a Galgóczit,
aki eltolta magától az üres tányért, megitta sörét, és mélyet
szívott cigarettájából.
–  Magának ismerős lehet a téma – nézett rám, és ha eddig
kételyeim lettek volna, hogy a dohányzás milyen hatással van a
hangszálakra, mind egy csapásra köddé foszlott.
– Nocsak – néztem rá, majd a csuszámra. – Amennyiben?
– Csempészekről szól – közölte csilingelve Milla. Jó volt látni,
hogy ilyen remekül érzi magát. Állítása szerint két embert
kedvelt a legjobban a világon, Tündét meg engem, mindketten
ott voltunk vele, és nem estünk egymás torkának. Még nem.
Fiatal volt az este.
– Randa banda – kaptam be egy falatot.
–  Embercsempészekről – folytatta Milla, most már
komorabban. – Tudod. Akik…
–  Embertelen és megalázó módon csempésznek ki
nyomorultakat a keleti blokkból – jegyezte meg Tünde, de ez
még kevéske volt ahhoz, hogy vetődjem. – És a rendőrség ezt
ölbe tett kézzel nézi, ami…
–  Ezt most ne, Tünde, kérem – emeltem fel a kezem. –
Tisztában vagyunk vele, tudjuk, igyekszünk is kezelni a
helyzetet. De minden hajót, vasúti szerelvényt és vagont,
minden egyes teherautót és repülőt nem lehet átvizsgálni.
Mindig lesznek olyanok, akik ezzel visszaélnek.
– És mindig lesznek olyanok, akik ebbe belehalnak.
–  Tudom. A Kikötői Rendőrség… – kezdtem, de Galgóczi a
szavamba vágott.
– Egy kalap szart sem ér.
–  Hm – vakartam meg a szemöldököm. – Ennél azért
árnyaltabb a helyzet.
– Amennyiben?
– Addig, amíg van lezárt keleti és nyitott nyugati blokk, addig
mindig lesznek csempészek. Akár embert csempésznek, akár
cigarettát.
– De itt… – gyújtott rá a csikkről egy új cigarettára Galgóczi –
embergyerekek halnak meg. Nem arról van szó, hogy beleesik
pár doboz cigaretta a Dunába. A múlt héten is halálra fagyott
gyerekeket találtak Záhonynál. Kettőt – tartotta fel sárga,
dohányfoltos ujját.
– Sajnálom – feleltem, mert tényleg sajnáltam.
–  Erzsébet ott volt – szúrta közbe Milla. – És látta. És meg is
írta.
–  Nagyon helyes – bólintottam, mire minden szem rám
szegeződött.
–  Most mit akarnak hallani? Hogy védem a mundér
becsületét? Hogy majd verem a mellem, hogy minden rendben
van a rendőrségnél? – csattantam fel.
–  Én erre számítottam – jegyezte meg Tünde enyhén vörös
arccal.
– Anya, maga direkt szervezte ezt? – mutattam körbe. – Hogy
nekem legyen esve?
–  Uramisten, fiam – csóválta a fejét az anyám. – Hogy nekem
essenek. Légy szíves.
– De tényleg, ez a célja a vacsorának? – néztem rájuk, és végül
Millán állapodott meg a tekintetem.
–  Nem, Albert, dehogyis – emelte fel a kezét Milla. – Nem,
csak… kibukott. Így alakult. Senki sem szervezte így.
–  Nézd – mondtam egyenesen Millának –, én nem hagyom,
hogy az estém el legyen rontva.
–  Magának ennyi elég is? – nézett rám Galgóczi. – Rendőr
létére milyen nyámnyila.
– Ez senkinek sem célja, Albi – becézett Milla, amitől zavartan
forgattam a szemem, mert az anyám csak-csak ismeri ezt a
becézést, de nincs köze hozzá se Tündének, se ennek a nőnek. –
De tudod, hogy én is segítek az alapítványnak, ami a szülő
nélkül maradt gyerekeket gondozza. Fontos ez nekem. Fontos.
– És mióta?
– Ó, már egy ideje – legyintett Milla, és vékony karjával együtt
lebbent szőke haja. – Az utóbbi időben olyan keveset
találkozunk, hogy…
–  Ne szabadkozz – mosolyogtam rá, majd a két nőre
pillantottam. – Hát akkor meséljenek a darabjukról.
–  Szovjet embercsempészekről írta Erzsébet a könyvét –
közölte fagyosan Tünde.
–  Persze, azokat ismerem – bólintottam, és elkezdtem
dúdolni:

Úgy zúdul a szél

s rohamoz fütyörészve,
s bárány-habot úgy ver
a bárkafenékre,
hogy bömböl az árboc,
a borda ropog:
Hej príma dolog!
Csuda príma dolog!…
…Úgy hajtsd meg a vérem
olyan hevesen,
otthontalan, ifjú,
vadálmú szívem,
hogy csillagesővel
esőzzön a vércsepp,
s fröccsenjen az űrbe,
 akár a lövések…
S ég csillaga hullik
a bárka farába
harisnya-, konyak-
s óvszer-rakományra.
Hej déli vitorla,
Hej, Fekete-tenger,
Hej, Fekete-tenger,
Sok gazember.

Galgóczi úgy nézett rám, mintha én magam lőttem volna le

Anna Frankot, hogy aztán ördögi haláltáncot járjak a holtteste
fölött.
– Mi a baj? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel.
–  Maga honnan ismeri ezt a dalt? – kérdezte Galgóczi a
füstfelhő kellős közepéből.
–  Az ember nem detektív-főfelügyelőként kezdi a pályáját –
feleltem. – Rám ragadt. Különben is, jó dal.
– Éppen ez az, éppen ez az – verte tenyere élével Galgóczi az
asztalt, hogy a cigarettáról csak úgy potyogott a hamu, amit
anyám egyre növekvő aggodalommal figyelt. Ugyan ez a
Galgóczi nem volt nekem szimpatikus, azért reméltem, hogy
nem égeti ki a csipketerítőt, mert az utolsó ember, aki ezt tette,
egy életen át emlegette a következményeket. – Pont ez a
hozzáállás, pont ez a szemlélet, ez a dicsőítő, ostoba értelmezés,
ez! Hogy ez valami hősies dolog, bátor és merész!
– Tudom, hogy nem az – szúrtam közbe, de erre Tünde vette
át a szót.
 –  Lelketlen emberkereskedőknek fizetnek kétségbeesett
szülők sok ezer dollárt, és a Szovjetunióról beszélünk, nem
Ausztriáról, sok ezer dollárt, hogy átvigyék őket a határokon
Nyugatra, egy szabad meg egy jobb élet reményében, de mi
gyakran csak a holttesteket szedjük ki a vagonokból, teherautók
rejtett zugaiból, hajók eldugott szegleteiből. Sokan túlélik,
persze, de abban sincs köszönet.
– Ide figyeljen, Tünde – könyököltem az asztalra, mire anyám
derűs mosollyal dőlt hátra, Milla meg a tenyerébe temette az
arcát. – Ahogy én, úgy maga sem tehet arról, hogy egy semleges
országban élünk, a gonosz Kelet és az aljas Nyugat határán. A
Kikötői Rendőrség ugyanolyan elszántan, mindenféle
elkötelezettségtől mentesen üldözi a gyerekcsempészeket,
ahogy én üldözöm a gyilkosokat. Mindenki teszi a maga dolgát.
Én is, maguk is.
– Nekünk az a dolgunk, az a kötelességünk – sziszegte Tünde
csillogó szemmel, és abban a pillanatban mindennek tartottam,
csak vonzónak nem –, hogy az ilyen helyzetekre felhívjuk a
figyelmet. Hogy bemutassuk. Hogy dokumentáljuk a
szenvedést. Azoknak a cselekedeteit, akik a szenvedést okozzák,
és azoknak a küzdelmes sorsát, akik ezen cselekedeteket
elszenvedik. És közben felhívjuk a figyelmet arra, hogy a
rendőrség mennyire tehetetlen, mennyire eszköztelen,
mennyire…
– …érdektelen – morogta Galgóczi. – És ez még csak a kezdet…
–  Albert? – csicsergett Milla. – Ez az angol nyomozó a
gyilkossági ügyben jött?
– Tudod, hogy nem mondhatok semmit – pillantottam rá.
 – Tudom, de mégis.
Sóhajtottam.
–  Ha valaki ezt feltételezné, és a feltételezését megosztaná
velem, nem tiltakoznék.
Milla mosolyától minden villany felgyúlt a nappaliban.
Anyámmal ellentétben ő nagyon igyekezett menteni a helyzetet.
–  Lefogadom – csicsergett tovább Milla, ahogy ilyenkor
szokott –, hogy az ügyed is valamiféle csempészés. Titkos
dolgokat csempészett, tervrajzokat, katonai tervrajzokat, és
ezért végeztek vele.
– Nos…
– Nem? – sóhajtott tettetett csalódással Milla, miközben Tünde
duzzogott, Galgóczinak meg a füléből is füst kígyózott kifele.
– Maradjunk annyiban, hogy kétlem.
– Ugyan – mordult Galgóczi. – Ugyan.
– Ugyan? – néztem rá kérdőn.
–  Mi mindannyian csempészek vagyunk – intett szélesen
cigarettát tartó kezével. A hamu a végén vészesen billegett. –
Maga is, Tünde is, én is.
– És mit csempészünk?
– Kicsinyes titkokat, szégyellt vágyakat, elnyomott bűntudatot
az álom sötétje és az ébrenlét köde között – felelte a nő.
Nem találtam megfelelő választ. Sőt, nem megfelelő választ
sem találtam. Nem tudtam mit mondani. De a többiek sem.
Felálltam, és odahajoltam anyámhoz, hogy felületes csókot
nyomjak púdertől illatos arcára, és a fülébe súgtam:
–  Ha legközelebb is azt akarja, hogy ezeknek a társaságában
vacsoráljak, akkor ennél sokkal több és sokkal finomabb
szalonnát kell pirítania. – Kiegyenesedtem, és a többiekre
mosolyogtam.
– Tíz óra lesz nemsokára, ilyenkor mindig embercsempészek
szoktak korrumpálni, és nem akarok elkésni – közöltem, majd
az asztalra ejtettem a szalvétát, felhajtottam a sör maradékát,
kimentem a nappaliból. A kezem már a kilincsen volt, amikor
meghallottam magam mögött a kerekesszék diszkrét
nyikorgását.
– Albert – szólalt meg Milla. – Sajnálom, az én hibám. Én csak
Tündét akartam, de ő hozta magával a Galgóczit. Tudod, milyen.
Tudod. Én csak azt szeretném…
–  Tudod, hogy én mit szeretnék? – eresztettem le a fejem,
ahogy rám dőlt az egész nap fáradtságának hevenyészett
állványzata, én meg nem akartam a romok alá szorulni.
– Mit?
–  Hogy az anyám végre, végre, végre túltegye magát azon,
hogy nem lettem tanár. És akkor nem csinálná rendszeresen
ezeket a szeánszokat.
– Túltette magát régen azon, és különben sem ő csinálta.
– Tényleg? – néztem rá. – Tényleg?
– Igen.
–  Nem ismered az anyámat – feleltem –, még ennyi idő
elteltével sem – intettem Millának, és becsuktam az ajtót,
mögötte hagyva a négy nőt, MacLeodot meg az egész rohadt,
szemét egy napot.
Miközben azokat a böszme birkákat etettem és gondoztam,
gyakran eszembe jutott egyik osztálytársam, egy kövérkés,
kacskalábú fiú, akit az apja napi, az anyja meg nagyjából heti
rendszerességgel elvert. Nem verték agyba-főbe, de mindig
találtak okot arra, hogy lekeverjenek neki egy-két nyaklevest,
tudja, mire gondolok. Kiment, nem ment ki, leverte, összetörte,
nem csinálta meg, megcsinálta, de nem úgy – az apjának bármi
indokként szolgált, és az ellenkezője is. És ilyenkor – ahogy
Vivian szokta mondani lesütött szemmel –, lecsapott a
pofonvillám. Azt mondta, nem is látta az apja kezét, csak arra
lett figyelmes, hogy a padlón földön ül, és ég az arca. Ha rossz
jegyet kapott, előkerült a nádpálca is, és ilyenkor kidülledt és
vörös szemmel ülte végig a tanítást a fenekén lüktető vörös
hurkák végett.
De nem utálta a szüleit. Természetesnek vette, hogy verik.
Ahogyan azt is, hogy az anyja a papucsa sarkával ütlegeli a fejét.
Sokáig nem értettem én ezt. Aztán ahogy a birkák alól kapartam
a trágyát egy ködös, esős és nyirkos reggelen, eszembe jutott,
miért nem tesz semmit Vivian. Beresford meg a felesége minket
soha meg nem ütöttek. De nem is szóltak mihozzánk, érti, mire
gondolok. Reggel és este étel várt az asztalon, az iskolába
kaptunk almát meg szikkadt kenyeret, templomba soha nem
vittek, azt sem tudták, mikor van a születésnapunk. Még arra
sem tartottak minket érdemesnek, hogy a vallásukat megtanítsák
minekünk. Nem amiatt volt, mert nem beszéltünk angolul. Én fél
év alatt tanultam meg a nyelvet, Dani három hónapig hallgatott
az óvodában, aztán egy napon megszólalt tökéletes angolsággal.
Beresford pontosan tudta a feleségével együtt, hogy beszélünk
angolul, hallották is, ahogy egymás közt beszélgetünk, de ha mi
nem szóltunk hozzájuk, akkor csak utasításokat adtak: Felmosás.
Birkák. Tüzelő. Paraffin. Egyébként ránk sem néztek, mintha nem
is léteztünk volna. Viviant legalább verték, tudja, mire gondolok.
Legalább tudomást vettek a létezéséről. És számára ez egyenlő
volt a szeretettel, mert akár az apja pofozta fel, vagy verte el
nádpálcával, akár az anyja a papucs sarkával, az anyja este
mindig bement hozzá, adott neki meleg tejet, vagy ha nagyon fel
volt zaklatva, akkor valami gyógyszert is, amitől könnyebben
elaludt.
Nem tudom, mire emlékezhetnék azokból az évekből, mert ezek
az élmények és emlékek nem voltak fontosak. Tettem, amire
édesanyám megkért. Jól viselkedtünk, és vigyáztam az öcsémre.
Egészen 1946-ig tudtam vigyázni Danira, óvni őtet, mert akkor
viszont becsapott a ménkű mennykő.
 11

Én már az asztalom mögött ültem telefonkagylóval a kezemben,

amikor MacLeod megjelent olyan törődötten, mintha az egész
éjszakát egy lyukas csónakban töltötte volna a Duna közepén.
Arca frissen volt borotválva, de ez sem sokat segített az
összbenyomáson.
– Úgy néz ki, mint akit kimostak – köszöntöttem.
–  De ki már nem centrifugáltak, úgy tettek ki száradni –
legyintett, majd kihúzott egy széket, és lehuppant rá. – Ha ez a
város legjobb hotele, akkor…
– Nem ez a legjobb – ráztam a fejem.
– De ezt mondta.
–  Dehogy mondtam. A legnépszerűbb, az biztos, de nem a
legjobb. Az a Függőkert Budán.
– Ó.
– Mert?
– Soroljam? – nézett rám véreres szemmel.
– Nyikorog az ágy, kifeküdt a matrac, meleg a paplan, hangos
az utca és a többi szoba, de legalább tiszta – soroltam helyette.
–  Most, ahogy mondja – vakarta meg hatalmas állát. – A
tisztaság mindenért kárpótol.
– És jó a reggeli.
–  Nem panaszkodom, bár az angol reggeli mibenlétéről
szívesen váltottam volna pár szót a szakáccsal. – Széttárta a
kezét. – Ugyanakkor a szoba valóban tiszta.
– Na látja.
– Nem mintha maga jobban nézne ki – dőlt hátra elégedetten
az őrmester.
– Az lehet, de nekem jó indokom van rá.
– És pedig?
– Az anyámnál vacsoráltam egy korlátolt és militáns színházi
rendező, valamint egy morózus és militáns írónő társaságában.
– És a kettő közül melyik az anyja? – kérdezte.
–  Majd meglátjuk, a második éjszaka után is ilyen élcgazdag
hangulatban fog-e felkelni – mosolyogtam. – Ha igen, akkor
elviszem anyámhoz vacsorálni.
– Enni is ad? Vagy csak lövöldözik, és színpadra állít?
– Enni is ad, meg a többi is, egyedül a sorrend kérdéses.
– Alig várom.
– Hát még én – tettem a kezem a papírhalomra az asztalon. Az
írógépet félretoltam, és magam elé húztam gőzölgő kávémat. A
jegyzetfüzetembe már fél tucat nevet feljegyeztem.
– Hol tart? – mutatta MacLeod.
– A legelején.
–  Ez érdekes lesz – húzta közelebb a széket az őrmester, és
megcsapott arcszeszének illata. Az Old Spice-nál többet néztem
ki belőle. Talán majd veszek neki egy darab timsót. Nem mintha
annak illata lenne, az Old Spice-nál azonban minden jobb. – Ha
jól látom, akkor az ügy úgy áll, hogy egy szellem megölt egy
szellemet, és szellemeket kell kihallgatnunk ahhoz, hogy
megtaláljuk ezt a szellemet.
– Én le akartam zárni a stadiont – fűztem össze a tarkómon az
ujjaimat. – Mert akkor még mindenki ott volt. De a főkapitány
nem engedte.
– Ismerős.
–  Mostanra már mindenki szétszéledt – folytattam. – A
menedzsertől bekértem az összes munkás és résztvevő
névsorát, személyes adatait, mindent, amit csak oda tudnak
adni, de nyilván azt sem kaptam még meg.
–  Talán oda tudok hatni, hogy siessenek – hajolt közelebb az
asztalhoz az őrmester, és a mozdulattól hátracsúszott egy kicsit
az ingnyaka.
– Khm – köszörültem meg a torkom.
MacLeod kiegyenesedett, és hátrafordult.
– Valami baj van?
–  Semmi – krákogtam, amikor az ingnyak befedte az éjszaka
egy másik nyomát. Valaki kiszívta az őrmester nyakát, és az a
valaki láthatóan mindent beleadott. – Csak a reggeli morog a
gyomromban.
– Mit evett?
– Vajas kenyeret – feleltem, majd a papírhalomra mutattam. –
Amíg megkapjuk a Beatles menedzserétől a névsort,
haladhatunk a hazai pályán. Ezek itt a stadion dolgozói.
Dolezsál, az igazgató átküldte a teljes listát, és még azt is
bejelölte rajta, hogy aznap ki dolgozott, sőt azoknak a nevét is
aláhúzta, akik a színpad környékén járhattak.
–  Remek – bólintott, és elővett egy tollat a zsebéből, én meg
odanyújtottam neki egy noteszt. Elvette, bólintott, felhajtotta az
előlapot, és leírt valamit az első oldalra.
– Kezdjük? – nézett rám.
 –  Hogyne – feleltem, kicsit odébb csúsztam a székkel, és a
mindketten a lista fölé hajoltunk. Egyenként fordítottam az
őrmesternek, hogy ki mit csinált, kinek mi a munkája, ő pedig
fontossági sorrendben listázta a neveket. Az idősebb nőket és
férfiak, a színpadtól távolabb dolgozók külön listára kerültek, a
fiatal és középkorú férfiak pedig egy másikra, különösen azok,
akiknek bejárása volt a kábelrengeteghez, és találkozhattak
Beresforddal.
Heltai velünk szemben a szemét forgatta, mert ő ki nem
állhatja a babramunkát, és a számos főkapitányi figyelmeztetés
ellenére sem tudta megszokni. Régi vágású nyomozó, nyugdíj
előtt pár évvel. Ő még az ólmosbot és a jól irányzott pofonok
világában nőtt fel, úgy ismeri a várost, mint dühödt pápista a
Bibliát, nincs olyan bűnöző, akivel legalább egyszer össze ne
hozta volna a sors, és ez az egyetlen oka annak, hogy Kádár
tolerálja az aprólékos rendőri munka iránt tanúsított teljes
megvetését. Heltai az ósdi pofozkodós módszereivel és a
bűnözői hálózat naprakész ismeretével legalább olyan
hatékonyan dolgozik, mint mondjuk én, aki hiszek a
babramunkában. A nagybátyámtól hallottam egyszer a bonmot-
t, amikor még az akadémiára jártam: – A nyomozás olyan, mint
amikor egy hosszú hajú lány hajából kell kifésülni azt a pár
tetűt, amit az iskolából hazahozott. – Nem volt különösebben
szép és ízléses a kép, de ez semmit sem vett el az
igazságtartalmából. A helyszín izgalmát csak egy dolog képes
überelni, ez pedig az, amikor szagot fogunk. Azt meg csak úgy
lehet fogni, ha keressük. És mi ezt tettük türelmesen, kissé
akadozva, de azért biztosan haladva, miközben körülöttünk
folyt az élet, kollegák jöttek és mentek, telefonok csörögtek,
írógépek csattogtak, székek nyikorogtak; az ablakon kívül meg
teljes erővel tombolt a nyár. Néha szünetet tartottunk: én kávét
ittam, az őrmester elszívott egy gyors pipát, és néztük a Deák
teret, a két hotel közti sugárút egyre duzzadó forgalmát, az
autók közt cikázó turistákat és kifutófiúkat. Láttam, hogy
MacLeodnak tetszik a város, ami nyilván nem érhetett London
nyomába, de javára legyen mondva: soha nem is akart. A Deák
téri nagyáruház nem akar versenyre kelni a Harrod’sszal, de az
is biztos, hogy úgy a nyugati, mint a keleti turisták halomszám
hagyják ott a pénzt az orosz kaviárra, a francia parfőmre, az
olasz sajtra, sőt a svéd csapágyra is, amiből állítólag nem
tudnak eleget rendelni. – Nézze csak – mutattam MacLeodnak,
aki éppen kifújta a füstöt. Most valami más dohánykeveréket
használt, talán Black Cavendish volt, de nem mertem volna rá
fogadni. – Az ott a…
–  Ez a suhanc titeket keres, Albert – szólalt meg mögöttem
Heltai. Megfordultunk. A nyomozó mellett egy fiatalember állt,
a kelleténél kissé ijedtebbnek látszott, és a kezében egy dobozt
szorongatott.
– Endre – mondtam végül, amikor eszembe jutott a neve.
– András.

–  Ha ragaszkodik hozzá – bólintottam. A baloldali filozófus

Hermann az ego és az individuum forradalmáról írt cikke jutott
az eszembe.
–  Kérem, itt vannak Mr. Beresford dolgai – közölte a
fiatalember kissé piros arccal. A lányok bizonyára szerették,
hogy ilyen könnyen elpirul, de én nem voltam oda érte.
– Melyik egyetemre akar bekerülni? – kérdeztem.
–  Az orvosira – felelte meglepve a fiú. – Honnét tudja, hogy
egyetemre gyűjtök?
– Nyugodtan lenn hagyhatta volna a dobozt – intettem. – Nem
kellett volna felhoznia, de köszönöm.
–  Tudom – bólintott a fiú kissé nyugodtabban –, de van még
valami.
– Valami?
–  Igen, kérem, eszembe jutott, hogy megkérdem a portán,
hogy hagyott-e valaki üzenetet Mr. Beresfordnak, vagy jött-e
levele.
–  És? – feleltem fapofával, jóllehet körmeim a tenyerembe
vájtak. Hogy egyedül ilyen hülye legyek, az egy dolog, de külső
segítséggel?
– Több üzenetet is hagytak neki, meg jött egy levele is – nyúlt
bele a fiú a dobozba, és a kezembe nyomta a papírokat.
– Még valami? – kérdeztem hűvös, kimért hangon. – Mert ha
nincs más, akkor…
– Persze, hogyne, csak személyesen akartam odaadni, hogy…
– Köszönjük – biccentettem, mire a fiatalember megfordult, és
olyan sietősen távozott az irodából, ahogy a nyomozókat
leszámítva szinte mindenki. Az őrmester felém fordult, és
táskás szeme szikrákat szórt.
– Ez az, amit gondolok? – kérdezte. – Miért nem mondta, hogy
vannak üzenetei?
–  Persze – válaszoltam nyugodtnak szánt hangon.
Kimagyarázni nem nagyon tudtam magam a
feledékenységemből és a figyelmetlenségemből, de tehettem
úgy, mint akinek csak kiszaladt a fejéből.
–  El is felejtettem – legyintettem –, hogy az első
látogatásomkor szóltam nekik, hogy készítsék össze.
Összekészítették, a fiú meg áthozta. – Nem folytattam, nem
részleteztem, mert akkor még gyanúsabb lett volna. – Mivel
kezdjük? Akarja átnézni a ruhákat, vagy jöjjenek előbb az
üzenetek?
MacLeod gyanakodva méregetett, és láttam, hogy némi
tűnődés – meg pár mély slukk – után úgy dönt, hogy egyelőre
ennyiben hagyja a dolgot, noha mindketten hibáztunk. Én
elfelejtettem rákérdezni, ő meg feltételezte, hogy megtettem.
–  Nyilván a levelekkel – intett, és visszaültünk az asztalhoz.
Az őrmester lerakta a pipáját, én félretoltam a papírokat, és
átpörgettem az üzeneteket. Négy darab volt, mindegyik a
gyilkosság délutánján, illetve estéjén keltezett.
Az elsőt délután öt után két perccel hagyták: „Új helyszín: HM,
időpont marad. Ne késs. A J.”
Magyarul állt, lefordítottam MacLeodnak, aki megvizsgálta a
cetlit, és gondosan lerakta maga mellé.
A másodikat negyed nyolckor: „A J. nem szereti a késést. Még
van egy órád.”
Ezt is lefordítottam.
A harmadikat kilenc után négy perccel: „Most már ne is
gyere, találunk helyettetek mást. Ajánlom, pucolj el Pestről,
mert a J. nagyon be van rágva rád. Meg Smittyre is.”
A negyediket tíz előtt nem sokkal. Ezt angolul: „Where in the
bloody fuck are you? Call Smitty like now! Same number as
yesterday.”
– Ez nem néz ki jól – ingatta a fejét az őrmester.
– Mármint?
–  Egyelőre nem akarok semmit sem mondani – emelte fel a
kezét MacLeod.
Felkaptam a telefont, és az ütit tárcsáztam.
– Sapka.
– Nemes. Egy fiatalember hozott pár perce egy dobozt.
– Most ment ki az ajtón. Üres kézzel.
– Hozza vissza.
– A fiatalembert?
– Azt.
– Akkor is, ha nincs nála doboz?
–  Sapka! – rivalltam rá, és lecsaptam a kagylót, majd az
őrmesterre néztem, aki a lapokat tologatta maga előtt. – Mi nem
néz ki jól?
–  Ha ez a név – bökött a papírra – azé, akinek gondolom,
akkor…
–  Smitty? – húztam magam elé a lapot. – Smitty? Az miféle
név?
MacLeod felemelte a kezét, és legyintett. Aztán elővette a
pipáját, megszurkálta a dohányt, és rágyújtott. Az első néhány
slukkot fintorogva fújta ki, aztán végre illatos füst gomolygott
elő a rézsipka alól. A levélre mutatott.
– Lássuk a levelet.
Vastag, barna boríték volt, nagy méretű, feladó nem volt rajta,
a cím pedig ekként állt gépelve: „Mr. Th. Beresford, Excelsior
Hotel, Budapest”. Felkapcsoltam a bankárlámpámat,
alátartottam, alaposan megvizsgáltuk mind a ketten, de semmit
nem találtunk rajta. A biztonság kedvéért zsebkendővel a
kezünkben a sarkainál tartottuk a borítékot, de biztos voltam
benne, hogy a hotelban annyian fogdosták már össze, hogy ha
van is rajta értékelhető ujjlenyomat, pokolian nehéz lesz
azonosítani. Az őrmester nézegetett az asztalon, mire
odanyújtottam neki egy tollkést. Óvatosan bedugta a nyílásba,
és felvágta a barna, vastag papírt. Zsebkendőjét ujján tartva
kihúzta a papírlapokat a borítékból, majd belenézett, megrázta.
Semmi más nem esett ki belőle.
A fedőlevél rövid volt, udvarias és lényegre törő.

„Kedves Beresford Úr,

Kérésének megfelelően küldöm a Magyarországi

Magánnyomozók Kamarájának naprakész listáját. Aki az 1966-
os évben befizette a tagdíjat, az szerepel a listán, aki nem, az
már nem rendelkezik magánnyomozói engedéllyel.

Tisztelettel üdvözli

Várszegi Rudolf
Az MMK elnöke
Budapest, Sas utca”

MacLeod kivette a kezemből a papírt, a fény felé tartotta, és

feltette a kérdést, ami bennem az első üzenetnél fogalmazódott
meg.
– Miért magyarul?
– Nem tudom.
 – Lehet, hogy ez az elnök, ez csak magyarul tud?
– Ki van zárva – ráztam a fejem. – Ilyen fontos funkciót csak
nyelvtudással bíró ember tölthet be nálunk. Gyanítom,
maguknál is követelmény egy idegen nyelv ismerete, nem? –
cukkoltam, de nem ugrott rá.
– Ténylegesen tudja, hogy beszél angolul?
– Ténylegesen nem tudom, de ismerem Rudit, és…
– Hívja fel.
– Azért, hogy beszél-e angolul?
–  Detektív-főfelügyelő, kérem, ne játszadozzunk – ráncolta a
homlokát az őrmester olyan hangsúllyal, hogy többen is
odakapták a fejüket.
– Higgye el, engem legalább annyira érdekel, miért magyarul
írt Rudi Beresfordnak, mint magát – jegyeztem meg, azzal
felvettem a kagylót, tárcsáztam, és amikor a titkárnő felvette,
így szóltam: – Olga, hogy van?
– Szodajól – selypített Olga. – Szodajól. Mit akaj, Albejt?
Befizetni téged, édesem, egy logopédushoz, mondtam volna
szívem szerint.
– Rudi?
– Tejepen. Budiüd.
– Mint mindig.
– Tudja, hod milyen.
– Mikor jön vissza?
– Titkájnőnek nadon jó vadok, jósznőnek nem annija.
– Megmondja neki, hogy kerestem?
– Elsző dolgom szak esz lesz – felelte, és rám vágta a kagylót.
– Well? – nézett rám türelmetlenül MacLeod.
 –  Nincs benn. Vissza fog hívni. Legrosszabb esetben
átmegyünk hozzá. A Sas utca egy hajintásra van innen.
– Miért magyarul?
Ezt a labdadobálást időbe telt megszeretnem, de
megszerettem. Moldován szerint ez nem igaz, mert se nem
szerettem, se nem csináltam jól, de mit várhat az ember a
partnerétől kilenc év után?
– Vagy Rudi nem tud angolul, vagy Beresford tud magyarul.
– Ez magyarázatot adna arra a könyvre a szobájában – állt fel
az őrmester.
– Feltehetően – ismertem el.
– Honnét tudhatott Beresford magyarul?
– Megtanult.
MacLeod úgy nézett rám, mintha a királynő koronaviseléshez
való jogát vontam volna kétségbe.
– A maguk nyelvét épeszű ember magától nem tanulja meg.
–  Egy szavába kerül, és bóknak veszem – dugtam vissza a
tollkést a tokjába.
–  Mutasson nekem egy embert, aki jókedvéből tanult meg
magyarul.
–  Soroljam? Az összes kedvenc kifőzdésem a rotundában
külföldi, és…
– Tudja, hogy mire gondolok.
– Azt nem, de azt igen, hogy mit akart mondani – hintáztam a
szék két hátsó lábán. – Minden afelé mutat, hogy Beresford
magyar volt. Vagy nagyon erős magyar kötődéssel rendelkezett.
Tippelek. A felesége magyar, és…
– Nem tudok róla, hogy lenne felesége.
 –  A barátnője magyar. A mostohaanyja. Valaki, aki fontos
neki. És a kedvéért…
– Ilyen vékony jégre madár se száll le – közölte az őrmester.
–  Nos. Azzal, hogy itt ülünk, mi ketten, maga meg én, még
nem fogjuk megtudni, hogy honnan tudott Beresford magyarul,
ugyanakkor – emeltem fel a kezem –, munkahipotézisnek
fogadjuk el, hogy magyar gyökerekkel rendelkezett.
– És ha innét…
–  Főfelügyelő! – csattant Sapka hangja az ajtóból. – Mit
csináljak vele? – mutatott maga mögött a halálra rémült
fiatalemberre.
– Porolja le, és hozza ide – feleltem.
Sapka csak nézett, aztán elvigyorodott, és odakísérte a fiút.
– Bandi – álltam fel. – Maradjunk a Bandiban, jó? Endrének is
elmegy, meg Andrásnak is.
– Tőlem. Csak ne Banduska – rándult egy izom a fiatalember
vörös arcán.
–  Bandi – bólintottam –, egyszerűbb, ha magát kérem, mert
rátermett fiatalembernek látom.
– Még szerencse.
– Legyen szíves, ügessen vissza az Excelsiorba, és valahogyan
szedje ki a telefonközpontosból, hogy telefonált-e Beresford a
szobájából, és ha igen, hova. A telefonszám külön pontot
érdemel.
– Hol?
–  Az élet nagykönyvében, hol – mordultam bosszúsan. –
Hálásak leszünk mind a ketten, ha mihamarabb kideríti.
Köszönöm.
 Bandi megfordult, kimasírozott, én meg MacLeodra néztem.
–  A fiatalember kideríti, hogy Beresford kit hívott a
szobájából. Már ha hívott bárkit is.
Az őrmester bólintott, szemében végre őszinte csillogást
láttam, mint akit valóban elkezdett érdekelni az ügy. Ideje volt,
bár nekem is kellett legalább egy nap, mire összevakartam
magam, miután megérkeztem Londonba, és nekem akkor nem
is nyomoznom kellett, hanem tanulnom. MacLeod felvette a
papírlapokat az asztalról.
– Maguknál ennyi magándetektív van?
– És ezek csak a hivatalosak.
– Mert nyilván vannak…
– …feketézők, persze.
– Mit akarhatott Beresford? Mire kellett neki magándetektív?
– Ugye, nem várja, hogy felsoroljam.
Az őrmester a fejét rázta, és belenézett a névsorba.
–  Az mindenesetre megnyugtat, hogy a budapestiek elöl
vannak.
– Hogyne – ültem az asztal sarkára. – De honnét tudjuk, hogy
nem vidéken akart nyomoztatni?
–  Onnét, hogy a budapesti lista azért jelentősen rövidebb.
Kezdjük, jó?
– Éhgyomorra nem kezdek semmit – álltam fel. – Jön?
Amikor visszaértünk a Király utcai kifőzdéből, Bandi üzenete
várt minket. Tárcsáztam az Excelsior központi számát. Kis időbe
került, mire előkerítették a fiút, aki lihegve szólt bele a
kagylóba:
– Igen?
 – Nemes.
– Á. Várjon – hallottam a fiú lihegését, ahogy vállával füléhez
szorította a kagylót. – Várjon. Mondom.
Vártam. Mondta.
– Két hívást kezdeményezett.
– Diktálja.
Mindkettő angliai szám volt. Sőt.
– Liverpool – bólintott MacLeod, ahogy a számokat firkáltam.
– Köszönöm – szóltam a kagylóba, majd bontottam a vonalat,
és az őrmester felé nyújtottam: – Tárcsázzon bátran.
Ő azonban a fejét rázta.
– Majd a kapitánysággal lenyomoztatom a címet.
–  Maga tudja – rántottam meg a vállam. Egy kicsit zavart a
titkolózása, de úgy döntöttem, hogy babonából ilyen
visszafogott, és nem a bizalomhiány végett. MacLeod tárcsázott,
bediktálta a számokat egy kollegájának, majd beolvasta az én
számomat. – Ha itt nem vesszük fel, hagyjatok üzenetet a
hotelban. – Annak is megadta a számát, majd kihúzta a széket,
elővette noteszát, és várakozásteljesen rám nézett.
–  Azt azért nem akarja elhitetni velem, hogy minden
magánnyomozó beszél angolul, ugye? – húzta fel a szája szélét.
A délután kitartó és enyhén őrjítő egyhangúságba csapott. Pár
számon előfizető sem volt kapcsolható. Abból a magánhekusból
volt a legtöbb, aki eleve fel sem vette. Néhánynak titkárnőre is
futotta, aki szinte kivétel nélkül azt közölte, hogy a főnöke nincs
benn. Az a főnök meg, aki benn volt, eleinte a titoktartási
kötelezettségére hivatkozott, majd amikor kilátásba helyeztem
egy látogatást, mélyen magába nézett, és közölte, hogy neki ez a
név nem ismerős, bárcsak tudna segíteni, satöbbi.
Nem adtuk fel. Én tárcsáztam, beszéltem, az őrmester
jegyzetelt, és hat óra is elmúlt, amikor elegem lett az egészből,
ahogy MacLeodnak is. Hogy ő hova ment, nem kötötte az
orromra, de láthatóan nem volt olyan elveszett, amilyennek
lennie kellett volna, én meg buszra ültem, és lementem a
szigetre a régi egyesületem csónakházába. Este hagyományosan
nem lehet evezni a Dunán a sok csónaktól és hajótól, de Alfonz
bácsi vagy tíz éve eszkábált egy evezőpadot az ilyen kiöregedett
marháknak, mint amilyen én is vagyok, így egy óra múlva már
azon ültem, és húztam, és húztam és húztam, amíg azt nem
éreztem, hogy szakadnak az izmok, és ekkor nekiálltam
rendesen dolgozni, majd amikor abbahagytam, a kezem
annyira remegett, hogy a cipőmet sem tudtam bekötni.
 12

– Ne haragudjatok, akkor sem tudnék segíteni, ha megtehetném

– tárta szét a karját Várszegi, a magánnyomozói kamara elnöke,
hanyagul keresztbe tett lábát le sem véve le az asztalról. Hogy
hogyan nem zuhant hátra, azt soha nem értettem, de mint
minden más, úgy ez is csak gyakorlás kérdése lehet.
– Ötleted sincs? – kérdeztem.
– Ötletem? – vette le végre cowboycsizmába bújtatott lábát az
asztalról, majd előhúzott egy Corvinát a csomagból, a szájába
dugta, és rágyújtott. Rudi egyike azon keveseknek, akinek a
dohányzás nemcsak jól áll, hanem az ember még kedvet is kap
tőle. – Az rengeteg van. Először is, lehetne bővíteni a
jogköreinket, mert az, hogy csak a…
–  Rudi – emeltem fel a kezem, és mutattam MacLeodra. –
Kérlek. Most aztán tényleg nem ezért jöttünk.
–  Rendben – felelte kiegyensúlyozottan. Rudi akkor is
kiegyensúlyozott, amikor nem kellene, és ez már akkor is
idegesített, amikor még ő is a belügynél dolgozott, így néha
összefutottunk a munkánk kapcsán. Nem gyakran, lévén nem
egy csoportban dolgoztunk, de rá akkor sem jött a frász, amikor
olyan helyen – jelesül a Statisztikai Hivatal szigorúan titkos
részlegén – talált beépített szovjet hírszerzőt, ahol az tényleg
komoly kárt okozhatott. – Viszont abban nem tudok segíteni,
amiért jöttetek – vakarta meg borostás arcát. Rudi gondosan
borotválkozott, de az állandó egy-két napos borosta miatt ez
nem volt mindig nyilvánvaló.
–  A kollegám kedvéért mondd el, kérlek, megint. És ha
megtennéd, hogy angolul, mert MacLeod őrmesternek
valamiért kételyei vannak nyelvtudásodat illetően.
Rudi megköszörülte a torkát, és az őrmesterhez fordult, majd
kissé karcos akcentussal, ámde hibátlan nyelvtannal közölte
vele:
–  Két hete vettük kézhez Mr. Beresford levelét, amelyben
kérte, hogy küldjük el neki a magyarországi magánnyomozók
listáját.
–  A levelet milyen nyelven írta? – dőlt előre MacLeod, és én
óhatatlanul is a nyakára pillantottam, de ha újabb vad éjszaka
állt mögötte, akkor annak nyomait az ing többi része takarta.
– Magyarul. Kissé régies magyarsággal.
– Megnézhetjük?
–  Tőlem el is vihetik – rántotta meg a vállát Rudi, majd
beletúrt kopott íróasztalának egyik fiókjába, és elővette a
levelet. Odanyújtotta MacLeodnak, aki elvette, átfutotta, majd
odaadta nekem.
– És?
– Elküldtük neki.
–  De miért csak most? Ha egyszer két hete kapták a
megkeresést?
Rudi zavartan összeszorított öklébe köhögött.
– Elkeveredett.
– Hogyan? – kérdeztem.
–  Olga – mutatott Rudi az ajtó felé a hüvelykjével. – Megint
csalódott egy férfiban, és a jelek szerint a csalódás és a pontos
iratrendezés kizárják egymást.
– Parancsol? – kérdezte MacLeod.
–  Nem tudom jobban megmagyarázni – felelte Rudi
nyugodtan. – Olga elkeverte, és amikor megtaláltuk, akkor az
abban foglaltaknak megfelelően postáztuk.
Elővettem Beresford levelét. „Tisztelettel kérem önöket, hogy
a listát megérkezésemre, azaz június 24-re összeállítani
szíveskedjenek, és adják le a nevemre a Hotel Excelsiornak a
portáján.”
–  Voltaképpen csak két napot késtetek – dobtam a levelet az
asztalra.
– Voltaképpen.
– Telefonon nem hívott korábban? – kérdeztem.
– Nem.
– Levelet sem írt? – szúrta közbe MacLeod.
– Nem – ingatta Rudi a fejét.
Sóhajtottam, és Rudi városszerte legendás könyvtárára
néztem. Ami a nyomozással, nyomozástannal,
nyomozáselmélettel kapcsolatban valaha magyarul íródott,
neki mind ott áll a polcán. Állítólag ő maga is dolgozott egy
magánnyomozóknak szánt kézikönyvön, de soha senki nem
látott belőle egy oldalt sem. A könyvek derűs rendetlenségben
sorakoztak a polcokon az üvegajtó mögött. Ezektől a könyvektől
pontosan annyi segítséget kapnék, mint Ruditól. Ha lenne
könyve a szellemek utáni nyomozásról…
–  Van ötlete, hogy milyen ügyben keresett segítséget? –
folytatta az őrmester kimérten.
 – Nincs. Viszont… – nézett ránk Rudi.
– Viszont mi? – mordultam.
–  Ti is tudjátok. Ha magánnyomozót akart találni, és tőlem
nem kapta meg időben a listát, akkor…
– Ő maga keresett egyet – bólintottam. – Ide mi is eljutottunk.
Csak éppen abban reménykedtünk, hogy tudsz valamit. Tegnap
délután elkezdtünk felhívni mindenkit a listán, de egy tapodtat
nem jutottunk előre.
–  Vagy terepen vannak, vagy nem tudnak semmit, mi? –
mosolygott Rudi szárazon.
Ismét bólintottam.
–  Rendben – állt fel Rudi. – Rendben – mondta megint, és
elnyomta a csikket. Rudi nem magas, nem erős, fellépése mégis
olyan önbizalmat és határozottságot sugároz, amit egyetlen
rendőr-akadémián sem oktatnak. – Körbekérdezek. Finoman,
visszafogottan, diszkréten.
– Köszönöm – nyújtottam a kezem. Rudi kézfogása kemény és
határozott, s egy pillanattal sem tart tovább a kelleténél, ami
szerencse, mert a dohány szaga a pórusaiba is beette magát.
MacLeod biccentett, és az ajtó felé indult.
– Isten áldja, Olga – mosolyogtam a titkárnőre.
– Magát isz, Albejt – selypített a nő, aki olyan szép volt, hogy
én minimum két balesetről is tudok, ami miatta történt a
belvárosban.
Alig léptünk ki a Sas utcára, az őrmester megállt, és rám
nézett:
–  Fogadjunk, hogy a belföldi hívásoknak nincs nyoma a
szállodában.
 – Én nem tudok róla, hogy lenne, de jöjjön, megkérdezzük.
Mindketten frusztráltak voltunk, ám ez engem korántsem
zavart annyira, mint az angol detektívet. Szája szélét rágva
sietett, tudomást sem véve a gyalogosokról. Ment előre, és csak
akkor állt meg, amikor utánakiáltottam: – Rossz irányba megy!
Megfordult, mély levegőt vett, valamit mormogott az orra
alatt, én pedig melléje léptem, és perceken belül ott voltunk az
Excelsiorban, ahol pontosan azt a választ kaptuk, amire
számítottunk: csak a külföldi hívásoknak van nyoma a
telefonközpontban, a belföldinek semmi, és nem, a
telefonközpontos leányok kizárt, hogy emlékezzenek, ám ha
ezzel akarjuk pocsékolni az időnket és bosszantani a lányokat,
akkor a hátsó folyosón jobbról a negyedik ajtón nyissunk be.
Lassan én is kezdtem elveszteni a türelmemet.
– Irány vissza – közöltem, ahogy kiléptünk a forgalmas Tisza
István útra. – Remélem, a kollegái Liverpoolban nem csak
teázással meg zenehallgatással töltötték az idejüket, és
kiderítettek valamit arról a két telefonszámról.
Az őrmesternek lángolt a szeme, olyan pipa volt, hogy szólni
sem bírt.
Nem volt egyedül az érzéssel.
A nap szinte perzselt, ahogy átvágtunk a hotel mögött az
Erzsébet térre, és onnét a kapitányságra. Az Október 16-a
körúton, a rotunda lejáratától nem messze, majdnem a gothami
városházával szemben hűsöltek a vállalkozó kedvű riksások,
akikre pillantva odaszóltam MacLeodnak:
– Látja, mi is tanultunk valamit a Brit Birodalomtól.
– Remélem, ennél azért egy kicsivel többet. Különben is, ezek
a fiatalok a nyomába sem érnek egy profinak Új-Delhiben.
– Nem is ez a szándékuk – feleltem, ahogy a szikár, szakállas
fiúkra pillantottam. – Csak tetszett nekik az ötlet. A brit
turistáknak meg tetszik, hogy ismerős járműben ülhetnek.
MacLeod bosszúsan legyintett, és majdnem lelépett a 4-es
villamos elé. Megragadtam a karját, visszahúztam, és intettem a
villamosvezetőnek, aki csak a szemét forgatta, majd gyorsított a
szerelvényen.
Mire felértünk a negyedikre, mindketten izzadtunk. Én azért,
mert a páternoszterbe beszorult a meleg levegő, az őrmester
meg azért, mert továbbra sem volt hajlandó beszállni, a
lépcsőzést pedig a hűvösben sem nagyon bírta.
Az irodában egyedül Kuthy ült, és ő sem látszott valami
boldognak. Amíg MacLeod a mellékhelyiségben igyekezett
hideg víz által életre kelni, odaléptem Kuthyhoz, mert integetett,
mintha hosszú útra készült volna.
– Hova mész, Aladár? – kérdeztem. – Hosszú útra indulsz?
–  Mi az ábra veled meg Kádárral? – kérdezte Kuthy, és
beletúrt a szakállába, amiről azt hitte, olyan, mint Széchenyié,
de valójában úgy festett, mint egy részeges kültelki szobafestő.
És ezt a legnagyobb jóindulattal mondtuk róla. Egyszer
karácsonyra összedobtuk a pénzt, hogy vegyünk neki egy új
kalapot. Moldován nyerte a fogadást: negyedóra sem telt bele,
és a fejfedő úgy festett Kuthyn, mintha Milla vizslájának a
szájából rángattuk volna elő. A felesége kifejezetten gazdag, a
Rákóczi úton vásárolja a ruháit, de még a legjobb párizsi
zakóban is úgy fest, mint aki a szigeten töltötte az éjszakát a
bosszús román kubikosok között.
 – Mire gondolsz?
–  Idetelefonál azzal, hogy hívjad vissza. „Mondja meg a
Nemesnek, hogy hívjon vissza. Tudja a számom.” Mióta tudod a
közvetlen számát?
–  Pár napja – legyintettem. – Ez a gyilkosság, meg az angol
nyomozó. Napi jelentést akar.
– És te szépen naponta jelentesz neki.
– Tegnap speciel nem jelentettem neki, és tegnapelőtt sem.
– Akkor lehet, hogy azért tette hozzá: „A rosseb szakassza szét
a valagát.”
– Verbatim?
– Ezt nem tette hozzá, de szerintem ott is – vigyorgott Kuthy,
és ha kéri, az utolsó forintomat is odaadom neki, olyan
szakadtan nézett ki.
– Majd felhívom.
– Londonból is hívtak.
– Nocsak.
– Felvettem, de abban maradtunk, hogy telexet küldenek.
– És küldtek?
Kuthy széles vigyorral mutatott a hátam mögé. MacLeod az
asztalomnál ült, és a telexet olvasta. Álla kis híján árnyékot
vetett a noteszára.
– Mire jutottak? – léptem oda hozzá.
Az őrmester fel sem pillantott, egyedül jobb keze mutatóujját
emelte fel, aztán pár másodperc múlva rám nézett.
– Ahogy sejtettem.
Elfutott a méreg.
–  Mit jön nekem állandóan ezekkel a dodonai válaszokkal?
Látnia kell, hogy megrekedtünk, szóval ne játssza nekem a bölcs
öreg görög jóst, mert…
–  Jöjjön, meghívom egy kávéra. Eltart egy ideig, mire
elmondom.
– Jó. Hova?
–  Én tudjam? – rántotta meg a vállát MacLeod, arcán egy
mosoly halvány jelének gyenge árnyékával. – Maga él ebben a
városban, nem?
Állítólag az Abbázia a világégés előtt gyökeresen máshogyan
nézett ki, de én erről mit sem tudhattam, soha nem jártam ott,
csak az akadémia alatt, akkor meg már újjá volt építve. Nem
tudom, miben lehetett más, mert most is asztalok állnak benne
székekkel és hamutartókkal. Az üvegborítású pult lehetett az új,
amely mögül kiemelték a süteményeket? Az biztos, hogy a
cukrásznő nem dolgozott a régi kávéházban, mert nem lehetett
több harmincötnél, és szégyenlős mosolyáért meg aranybarna
hajáért legalább annyira odáig voltunk, mint Rákóczi-túrósáért,
és nemcsak krémese meg Rigó Jancsija miatt viseltettünk iránta
tisztelettel, hanem azért is, mert a férje vágott már ki vendéget
a körútra, amiért rá akart csapni a felesége fenekére.
Reméltem, hogy MacLeod valamilyen formában értékelni
fogja a helyet, hiszen az Abbázia a fekvése végett olyan volt,
mint egy pub a Charing Cross Roadon, vagy a Cambridge
Circusnél. A város itt mutatja a legjobb arcát, és ugyan távol állt
tőlem, hogy a detektívet bármilyen formában le akarjam
nyűgözni, a kávézó hangulata és a Nagykörút zsongása mégis
megtette hatását. Szerencsénkre volt az ablak mellett hely, mert
ezek a törzsvendégeknek vannak fenntartva, márpedig az nem
voltam. Ugyan szeretem az Abbáziát, ahogy a Japánt, sőt még az
Aranybarnát és a Balatont is, ablakon kidobott pénznek és
elfecsérelt időnek tartok minden fillért és percet, amit itt töltök.
Ennek ellenére reméltem, hogy MacLeod esetében megéri a
befektetés.
A tulajdonos az egyik hátsó asztalnál beszélgetett, majd
felpillantott, és intett nekem. Nem mintha ismertük volna
egymást, de dermesztő módon egyetlen arcot sem felejtett el,
márpedig én nagyjából öt éve beszéltem vele először és utoljára
egy gyilkossági kísérlet kapcsán. Leültünk az asztalhoz, a pincér
vizet töltött, majd felvette a rendelést. Elnéző voltam az
őrmesterrel: amerikai kávét és sajttortát rendeltem neki.
Tapasztalatom szerint az angolok egyébként erős idegrendszere
nem bírja a meggyes-mákos rétes megterhelését.
MacLeod azóta terelt és hárított, hogy megérkezett.
Mindenkinek vannak titkai, én is hülye lennék megosztani egy
idegennel azonnal és bármit. Bár ha belegondolok, inkább
osztanám meg – ha éppen megoszthatnékom lenne – egy
idegennel, mint egy baráttal. MacLeod féltve őrzött titkai
érdekeltek a legkevésbé, tőlem akár titokban az IRA egyik
szakadár szárnyához is tartozhatott, vagy melltartóban
parádézhatott a tükör előtt otthona csukott ajtaja mögött. Az
érdekelt, amit az üggyel kapcsolatban elhallgatott. És ami
megmagyarázta, hogy mégis hogyan került Pestre alig
tizennyolc órával azt követően, hogy egyáltalán megtaláltuk a
holttestet.
– Ez micsoda? – kérdezte a sajttortára mutatva.
– Sajttorta.
 – Hm – bólintott, és csak nézte a süteményt, aztán belekóstolt
a kávéba, elővette a pipáját, én meg az asztalra tettem egy
harapófogót. Szeme elkerekedett, a pipát tartó keze megállt a
levegőben, és értetlenül nézett rám.
– Ez meg minek?
Felé toltam a viseltes szerszámot.
–  Ha valamit nem akarnék elmondani magának, és nagyon
tudni akarná, akkor ezzel kifeszegetheti belőlem. Hogy
megkönnyítsem a dolgát.
Az őrmester kesernyésen elmosolyodott, kiverte pipájából a
hamut, kikaparta az alját, kifújta a fúvókát, megtörölte a száját,
majd újrarakta a pipát. Apró réz pipatömővel megtömködte,
aztán elhessegette a pincért, aki égő gyufával a kezében került
elő a semmiből.
– Nos – köszörülte meg a torkát az őrmester. – Beresford, hogy
így fogalmazzak, egy ideje a látókörünkben van.
–  Kiében? – fontam össze a karomat. – A koronáéban? A
liverpooli rendőrségében? A liverpooli cserkészekében?
MacLeod bosszúsan pöffentett egyet a pipájával, majd a
homlokát ráncolta.
– Kérem.
– Tehát?
–  Beresford körülbelül egy éve véletlenül került a liverpooli
rendőrség látóterébe – kezdte MacLeod, és miközben beszélt,
végig aprókat pöffentett a pipájával, olyan gyengéden, hogy
inkább csak érezni lehetett a dohány illatát, mintsem látni a
füstöt. – Magának nem kell bemutatnom egy határvárost.
Nem feleltem.
 –  A maguk országa önmaga egy egész határváros – folytatta
az őrmester. – Pontosan tudják, milyen az élet egy állandóan
pezsgő kereskedelmi központban.
– Van róla sejtésünk.
– Liverpool… – kezdte, majd sóhajtott. – Nem véletlen, hogy a
Beatles Hamburgban folytatta, a legnagyobb német
kikötővárossal. Nincs egyetlen város sem Angliában, aminek
ilyen sok és ilyen erős kapcsolatai lennének úgy a kontinenssel,
mint Amerikával. Az Amerikákkal, hogy pontos legyek. Járt ott?
A fejemet ráztam.
–  Mondanám, hogy sokat mulasztott, de nem lenne igaz.
Liverpool teljes éves költségvetése kevés lenne arra, hogy
egyáltalán megpróbáljuk megállítani a csempészetet. Nem
fogom azzal untatni, hogy milyen változatos módokon
csempésznek milyen változatos árukat, mert biztos vagyok
abban, hogy maguk is mindent láttak már. – A fejét rázta,
mintha egy szellemképet akart volna elűzni maga elől, ami csak
egy pillanatra bukkant fel, de az is sok volt. – Mindenki ebből él.
Akinek köze van a kikötőhöz, az ebből él. Matrózok, vámosok,
kirakodók, gépkezelők. A városban akad néhány erős orgazda,
de a legtöbben csak kezelhető mennyiséget csempésznek, és
adnak el. Nem arról van szó, hogy minden sarkon áll egy bolt
tele illegális áruval. Egy kirakodómunkás hazavisz pár karton
Chesterfieldet, három kartonnal elad, egyet elszív.
– Kispályások?
– Miért, maguknál nem így van?
Elmosolyodtam.
–  Hogyne lenne így. Boldog-boldogtalan benne van. Sőt, az
importőrök és az exportőrök bele is kalkulálják a rendelt
mennyiségbe meg az árrésbe.
–  Pontosan. Nem komplikált dolog ez. Üzleti költség. Olyan
nagy szelet nem is kavarna a dolog.
– Hacsak…
Az őrmester letette a pipáját, és alig leplezett gyanakvással
emelte a szájához a villát, rajta egy aprócska falat tortával. A
tulaj szeme felénk villant, és várt egy ütemet, mire az őrmester
arcára kiült a már ismert mosolyféle.
–  Ezt a hacsakot úgy hívják, hogy Smitty Bostock – mondta
lassan az őrmester. – Magának semmit nem mond a neve,
ahogy Liverpoolban sem a legtöbbeknek. Smitty egy nagy
formátumú… – hallgatott el, keresve a megfelelő szót – szpíler.
– Spíler – javítottam ki önkéntelenül.
– Tapasztalt és kifinomult operátor.
– Ismerem a fajtáját. Az ilyenek nem járatják le magukat pár
tucat karton cigarettával, néhány doboz whiskyvel, meg olyan
képes újságokkal, amik csak egy nagyon célzott közönségnek
készültek.
– Smitty pontosan ilyen, és még ilyenebb – rakott újabb falat
tortát a szájába. – Jó, nyilván foglalkozik az obligát árukkal,
szesszel, dohánnyal, sőt egy ideje drogokkal is, de…
– Drogokkal?
–  Igen. Főleg heroinban utazik. Maga szerint azok a londoni
fiatalok maguktól olyan hülyék? – nézett rám. – Minden
rásegítés nélkül?
– A mieink Pesten a nélkül is elég hülyék.
–  De jelenleg nem Budapest a világ fővárosa – jegyezte meg
szárazon MacLeod. – És tudja, mit? Amit mondok, maradjon
köztünk.
– Nyilván.
– Meg tudom érteni őket. Mármint egy bizonyos pontig. Ezek
a kölykök az atomháború árnyékában nőttek fel. Mikor járt
nálunk?
– Ötvenötben.
–  Akkor még nem dübörgött gőzerővel a propaganda –
legyintett az őrmester. – Akkor még nem lógott a fejünk fölött
Damoklész atomkardja. Nézze – hajolt előre. Az ablakon túl a 4-
es villamos csilingelt egy idős úrra, aki a síneken állva
hadonászott a botjával. – Amióta Hruscsov előhúzta az
atomlapot a kártyapakliból, és az asztalra vágta, az iskolákban
rendszeresek a színlelt atomtámadások. Hogy mit tegyenek a
gyerekek, meg a tanárok. Tudja, én mit csináltam tizenkét
évesen?
–  Ha nagyon akarja, találgatok, de szerintem nagyjából azt,
amit én.
– Én speciel modellvasutat építettem apám faházában.
–  Én meg amikor nem edzettem, a grundon fociztam a
haverokkal.
– És mi miatt aggódtunk?
–  Nekem mondja? – néztem rá kifejezéstelen arccal. Biztos
volt értelme a történelem- és szociológia-előadásnak, de
egyelőre nem láttam, mi az. – Ne haragudjon, de nem látom, mi
köze…
–  Köze? Minek van bárminek is köze ehhez? – nézte az
őrmester a pipáját az asztalon. – Csak annyit akarok mondani,
hogy értem, amiért ezek a fiúk meg lányok rákapnak a
heroinra. Ocsmány szokás, ha engem kérdez, de még
ocsmányabb az, aki ezen gazdagszik meg.
– Mint ez a Smitty Bostock?
– Smittynek bejáratott útvonalai vannak. Amióta Peru kiesett
a források közül, azóta a Nyugat-Indiákról hozza be a H-t. Amit
tudunk, elfogunk, amit nem, az az utcára kerül, és rombol.
Várakozóan néztem rá.
–  Arra akar kilyukadni, hogy Smitty Magyarországra is
csempészett heroint? – kérdeztem. – Mert ez annyira nem
komoly hír, hogy benne legyen a hatórás hírekben.
–  Smitty ebből tartja fenn a szervezetét – ingatta a fejét
MacLeod.
–  És hol jön a képbe Beresford? – döntöttem le a kávém
maradékát. A rádióban megszólalt a legújabb beatdal,
valakinek valami fájt, és enyhén furcsállottam, hogy erről
ennyit kell énekelni. Ha fáj, be kell venni valamit.
– Mindjárt ott vagyok.
– Szóval Beresford benne van a képben.
–  Lehet, hogy ő maga a kép – kapta be MacLeod az utolsó
falatot, felemelte a kezét, én pedig vártam, amíg megrágja, és
lenyeli. – Smitty az igazi pénzt nem a heroinnal keresi. Az
bőven fedezi a működési költségeit, de nyaralót Jamaicán nem
abból vett.
– Hanem?
Az őrmester benyúlt könnyű zakója belső zsebébe, és elővett
egy összehajtogatott újságot. Legalábbis újságnak néztem, de
ahogy felemeltem, láttam, hogy nem az. Az 1964-es COCOM-
listát tartottam a kezemben.
– Smitty ebben utazik? – kérdeztem.
–  Miért, maga nem ebben utazna, ha meglennének a
kapcsolatai, a vevői, az eladói meg az infrastruktúrája hozzá?
– Tiltott áruk becsempészése a keleti blokkba – hümmögtem.
– Ez ismerős. Ezzel sem mondott újat. A börtön tele van azokkal
a hülyékkel, akik kívülről fújják a listát, meg annak a nem
hivatalos kiegészítését is.
–  Ez az – bólintott MacLeod. – Azoknak nem sikerült, de
Smittynek igen. A két telefonszám, amiket lenyomoztattam?
– Smittynél csörögnek?
Az őrmester elmosolyodott, de sok öröm nem volt benne.
–  Nem, de olyan, mintha nála csörögne. Az egyik egy
fogadóiroda nyilvános készüléke, a másik meg egy Sink Club
nevű kocsmában csörög. Egy fülkében, a bejárattal szemben.
– Beresford ennek a Smitty nevű csempésznek dolgozott?
– A jelek szerint.
– És ezt maga, illetve maguk, sejtették.
Az őrmester felkapta a pipáját.
–  Azért sejtésnél többről volt szó. Beresford lassan egy éve
van a látókörünkben, de semmit sem tudtunk rábizonyítani.
Vannak sejtéseink, gyanúink, közvetett bizonyítékaink, ám
semmi olyasmi, ami bármelyik érintett ország rendőrségének
elegendő lett volna.
– Érintett ország?
MacLeod arcára széles, keserű vigyor ült ki.
–  Éppen ez benne a szép. Beresford annyit utazott a
Beatlesszel, hogy rossz belegondolni, ráadásul állandó
hozzáférése volt a technikai berendezésekhez, amiket
képtelenség átvizsgálni. Szabadon jött-ment a kontinensen,
gyakorlatilag bárhova bejárása volt Európában. Smittynek meg
nem volt más dolga, mint a koncertturné ismeretében
leszervezni a tranzakciókat.
– Jó – csaptam az asztalra. A tulaj szeme odavillant a sarokból,
ahol éppen egy turistacsoport értetlenkedett az étlap fölött. – Mi
a fenét csempészett Beresford?
MacLeod az üres tányérra pillantott, aztán felemelte a
kávésbögrét, és a szemembe nézett.
–  Fogalmunk sincs. Ezért ültem azonnal repülőre, amikor
hírét vettük Beresford halálának.
– Maguk ezt monitorozzák?
– Miért, maguk nem? – vágott vissza az őrmester. – Beresford
nevét az összes követség és konzulátus megkapta, és rajta van
egy különleges listán a Scotland Yard Tengerentúli Ügyekért
felelős osztályán. Maguk telefonáltak, mi meg egy óra múlva
tudtuk, hogy Beresford halott.
Lassan bólintottam, majd felálltam.
– Egy perc, és jövök – mutattam a mellékhelyiség felé, mert ha
nem állok fel, akkor nem az információt húzom ki
harapófogóval az őrmesterből, hanem valamelyik csálé fogát a
sok közül.
Kiengedtem a csapot, odatartottam mindkét tenyeremet, majd
beledugtam a homlokomat a hűs vízbe. A végén nyeltem pár
nagy kortyot, majd mindkét vizes kezemmel végigszántottam a
hajamat.
Mire visszaértem az asztalhoz, a tulaj már nagyban
beszélgetett MacLeoddal, aki kedélyesen fújta a füstöt pipájából.
– Örülök, hogy ízlett a torta – biccentett a szőkés hajú, velem
egykorúnak látszó tulaj, aki állítólag egész tűrhetően bokszolt
péntek esténként egy belvárosi edzőteremben.
– Beresford merre dolgozott?
– Hogyan? – nézett rám az őrmester.
–  Honnét hova? Innét csempészett a keleti blokkba, vagy
fordítva?
MacLeod mély levegőt vett.
–  Férfiasan bevallom, hogy nem tudjuk. Csak sejtjük, hogy
innét a keleti blokkba – mutatott a COCOM-listára. – De nem
tudjuk.
– Értem – kezdett forrni bennem a harag. – Azon kívül, hogy
ennek a Smittynek csempészett, és valaki megölte, tudnak még
valamit?
MacLeod hallgatása meggyőzőre sikerült.
–  Jó. Akkor nyílt lapokkal játszunk, rendben? – néztem az
őrmesterre.
–  Abszolúte – állt fel, és a kezét nyújtotta. – A legteljesebb
mértékben.
– Jó, mert ahova megyünk, ott nincs helye se a hibának, se a
habozásnak. Ketten megyünk be, és ketten kellene kijönnünk
onnan.
1946 júniusában indult meg a sárlavina az életünkben. A
sárkupac addig csak a hegyormon gyűlt, valójában már 1938 óta
egyre fenyegetőbben, és láttuk, én legalábbis láttam, ahogy lassan
magasodik, lassan erősödik, és néha kinyomott magából egy-egy
sziklát: az utunkat ebbe a másik országba, a lelkészt és a
feleségét, a büdös birkákat, a közönyt, az örökbefogadást. Nem
szívesen pillantottam fel az oromra, nem szívesen néztem szembe
azzal, amit az életünknek hívhattam, mert csak azt éreztem
volna, amit az egyik anglikán osztálytársam mesélt, amikor a
Canterbury katedrálisában járt. Azt mondta, hogy az épület olyan
hatalmas volt, olyan felnséges, olyan fenyegető, olyan mindenütt
jelen lévő, hogy csak egyszer pillantott fel a katedrálisban a
mennyezetre, és úgy érezte, megsemmisül, ha csak egy pillanattal
tovább nézi. Tudtam, éreztem, láttam, hogy a sárkupac
növekszik, és azt szerettem volna, ha oda tudok állni a lavina
meg az öcsém közé.
A kórházban a Karen nevű ápolónő egyszer az ágyam szélére
ült, és azt mondta, nem hordhatom a vállamon a világ összes
súlyát. Azt nem is hordom, feleltem neki, csak a mi életünk súlyát,
mert nincs kivel megosztanom. Nincs senkink és semmink,
folytattam, még annyink sincs, mint a lelenceknek. Karen csak
megsimította a kezemet, hozott egy bögre édes, meleg teát, és
soha többet nem ült le az ágyam szélére.
Júniusban kiderült, hogy a lelkész meg a felesége mégis
pontosan tudja, hogy mikor születtem. Véget ért az iskola
pénteken, a jegyeim nem is érdekelték őket, noha olyan jó
eredményeket értem el, hogy az egyik tanárom beszélni is akart
velük, hogy melyik grammar schoolban folytassam a
tanulmányaimat, és hívatlanul bekopogott az ajtónkon.
A beszélgetés, amin én részt sem vehettem, igencsak rövidre
sikerült Beresford meg a tanárom között. Az ajtó mögött
hallgatóztam. A lelkész kurtán közölte a történelemtanárommal,
hogy szó sincs semmiféle továbbtanulásról, grammar schoolról,
betöltöttem a 14-et, és eddig ingyen ettem a kenyerüket. De ennek
vége. A tanár, Mr. Cobbler még próbálkozott, aztán a lelkész
felesége gyakorlatilag kitessékelte az ajtón, tudja, mire gondolok,
majd behívtak a konyhába, ahol a lelkész ősz szakállát vakarva
közölte, hogy hétfő reggel hatkor kezdek a Királyi
Fegyvergyárban.
Semmit sem értettem, a legkevésbé azt, hogy miféle fegyvereket
gyártanak egy évvel a háború után, de kiderült, hogy a
gyártósorokat másra is lehet használni: generátorokat raktunk
össze, sebváltókat buszokhoz, és a következő hónapok során
nemhogy sírni nem volt erőm a fáradtságtól, hanem gyakran enni
sem tudtam, és a legkevésbé azért, mert a lelkész nem adott
ennem. Önálló keresettel rendelkeztem, amiből minden napra
annyit kaptam, ami egy meleg levesre elég volt a kantinban.
Reggelente ugyanazt a fekete kenyeret találtam a melasz mellett
a konyhaasztalon, és este ugyanazt a párolt zöldséget vagy olajos
halat, amit évek óta. A keresetemből egy pennyt sem láttam az
ebédpénzen kívül, amit egy ideig félretettem, mert el akartam
szökni Danival, és kellett a pénz buszjegyre, de ez két dolog miatt
sem sikerült. Amikor másodszor ájultam el a futószalag mellett
az éhségtől, a művezető közölte, hogy az nem érdekli, ha veszélyt
jelentek magamra, csakhogy másokat is veszélybe sodrok, ezért
aztán mindennap más és más kollegám nézte, ahogy eszem a
levest, ami csak arra volt elegendő, hogy estig talpon maradjak.
Ez ment három hétig, amikor a munkából hazaérve egy
csomagot találtam a konyhaasztalon, Thomas és Daniel
Beresfordnak címezve. A csomag megjárt pár címet, mielőtt
eljutott hozzánk (nevünket, a Frischt valaki gondosan, piros
irónnal Beresfordra javította), és most ott feküdt az asztalon,
spárgával átkötve, szakadozott papírral. A feladó alatt a wieni
Vöröskereszt neve állt. A lelkész és a felesége a nappaliban ültek,
Biblia volt a kezükben, tudja, mire gondolok. A csomagban egy
másik doboz volt, arra egy levelet ragasztottak. Évek óta nem
beszéltem már németül, szerencsére semmi szükségem nem volt
arra a ronda nyelvre, különben is, az angolok is büszkék arra,
hogy a saját nyelvükön kívül másikon meg sem tudnak szólalni –
ettől függetlenül mindent értettem, amit németül írtak.
Sajnálattal tudatják, írta egy bizonyos Frau Brantner, hogy
édesanyánk 1945. február 8-án meghalt Mauthausenben. Halálát
egy túlélő jelentette a tábort felszabadító amerikai katonáknak,
ám a holttestét nem sikerült sem megtalálni, sem azonosítani.
Minden jel arra mutat, hogy nincsenek földi maradványai. (Most
már tudom, hogy vagy elégették, vagy tömegsírba dózerolták.)
Miután az édesanyánk a táborba került, folytatta tárgyilagosan
Frau Brantner, nem hallott róla a Vöröskereszt egészen addig,
amíg meg nem kapták a jelentést a mauthauseni táborban
fogvatartottakról, és a sors különös kanyarulata folytán ezt
követően nem egészen egy hónappal egy lesoványodott
öregember hozta be a Vöröskereszt irodájába ezt a dobozt, tele
fotókkal és apró emlékekkel, kérve, hogy juttassák el a túlélő
rokonokhoz, már ha vannak. Hogy az öregember hol találta, és
miért hozta be a dobozt, soha nem derült ki. Frau Brantner
sajnálatát fejezte ki, amiért ennyi időbe került megtalálniuk
minket, de reméli, hogy a csomagot jó egészségben vesszük át.
Végezetül újfent részvétéről biztosított, én meg a dobozt
magamhoz öleltem, és sírni kezdtem. A lelkész felesége
kipisszegett a nappaliból, hogy uralkodjak magamon, mire
fogtam a dobozt, és valahogy felbotorkáltam az emeletre.
Dani az ágyon feküdt, és a maga barkácsolta Naprendszerével
játszott. Egy állványra szerkesztett egy vörös golyóbist, ez volt a
Nap, körülötte pedig karokon lehetett forgatni a többi bolygót.
Dani ügyesen bánt a késsel, szeretett faragni, a bolygókat is maga
faragta, majd festette le. A lelkész akkor enyhült meg felénk egy
egészen kicsit, amikor Dani faragott neki egy birkát, akkorát,
mint egy gyufásskatulya.

Megkérdezte, mi a bajom. Édesanyánkat elvitték egy

koncentrációs táborba, magyaráztam neki, mire az öcsém tízéves
arcára egy ötéves gyerek mosolya ült ki.
–  Az nem baj – legyintett –, a koncentrációs tábor nem rossz
dolog, a britek találták ki, tudod. Akkor nem lehet rossz dolog.
Sophie mesélte, az ő nagyapja is egy ilyenben volt. Nem is látszik
rajta, hogy koncentrálták. Semmi baja. Most meg miért sírsz?
Mert meghalt, feleltem, és leraktam az ágyra a dobozt. Ennyi
maradt nekünk, mutattam a dobozra. A kisöcsém feltépte a sprőd
barna papírt, kinyitotta a dobozt, és amikor meglátta a képeket
édesanyánkról, apánkról, akinek az arcára sem emlékeztünk
már, Ármin nagyapáról a Klauzál téren, rólunk, hármunkról a
Práterben, amikor meglátta, mi maradt a mi életünkből,
odakúszott hozzám az ágyon, az ölembe fészkelte és a lehető
legkisebbre összehúzta magát, majd sírni kezdett, és hajnalig
csak sírt, amikor én már nem hittem, hogy lehetnek még könnyei.
Öleltem az öcsémet, és tudtam, hogy nem temethet maga alá a
sárlavina. De nem tudtam semmit sem tenni, tudja, mire
gondolok. Elsodort a sártenger, ragacsos volt, fekete, hideg,
belement a szemembe, a számba, a fülembe, maga alá gyűrt, és
csak annyit tudtam tenni, hogy Danit erősen magamhoz
szorítottam, nehogy a sodrás elszakítsa éntőlem. Rám szakadt
minden, rám dőlt az elmúlt hét év minden perce, minden
csalódása és fájdalma, minden egyes magányos pillanata, és
rájöttem: olyan egyedül vagyok, vagyunk, amennyire csak
lehetséges.
Tévedtem.
Megint és újra és ismét – tévedtem.
 13

Mire este háromnegyed kilencre odaértem a Majesticbe,

semmiféle késztetést nem éreztem az esti, vagy inkább éjszakai
kirándulásra. Eleve fenntartásaim voltak a Szabadkikötővel
kapcsolatban, és a Kádárral korábban folytatott beszélgetés
emléke sem töltött el meleg szeretettel. Nem tudtam, mit
mondhatok neki, és mit nem – legfőként azért, mert ha
eredményt ígérek, akkor számon fogja kérni rajtam, ha pedig
tévútra terelem, akkor azt is számon fogja kérni rajtam.
Hárítottam, amennyire lehetett, de a fülemben csengett az
utolsó mondata, amit szokása szerint kedélyesen, mintegy
mellékesen szúrt oda a beszélgetés végére: – Szedje össze
magát, Nemes, mert nekem az a dolgom, hogy arról is tudjak,
amiről magának még csak sejtése sincsen.
A szigetre is ezért mentem le a telefonbeszélgetés után, hogy
kiverjem a fejemből. Éppen indulóban voltam az irodából,
MacLeod valami általános indokkal lelécelt, én meg éppen
rendet raktam az asztalomon, amikor megszólalt a telefon. Alig
tíz perc múlva Kádár burkolt fenyegetésével a fülemben raktam
le a kagylót, és úgy döntöttem, hogy akkor is beülök az
evezőgépbe, ha se testem, se lelkem nem kívánja. A klubházban
gyorsan levetkőztem, köszöntem annak, akinek kellett, nem
vettem tudomást arról, akiről nem kellett, átöltöztem, majd
bemelegítésnek futottam egy erős félórát a nyáresti csellengők
és andalgók között. A szigetre autóval nem lehetett behajtani,
sőt busszal sem, így nem kellett attól tartanom, hogy elütnek,
csak az este szerelmeseit kellett kerülgetnem, amit a
bemelegítés szerves részének fogtam fel. A combom már égett,
amikor megálltam a klubház előtt, és lenyújtottam. Két kölyök
cipelt egy kenut a Duna felé annak ellenére, hogy sötétedés után
tilos volt evezni. Tudtam, hogy mi lesz az indokuk, amikor
elkapják őket: akkor még világos volt, amikor elindultak.
Kibújtam az atlétámból, és bementem az edzőterembe. Egy
nyakas, hullámos hajú kölyök ült az evezőgépben, és esze
ágában sem volt felállni, amikor meglátott. A rádióból beatzene
szólt, egy fiú kiabált arról fejhangon, hogy senkinek sem lesz a
játékszere. Tekergettem a gombot, mire megtaláltam a Rádió J-t,
és felhangosítottam. A fiatalember nem volt boldog, de éppen
kezdődött a Jazzhírek a nagyvilágból műsora, amit annak
ellenére szerettem, hogy definíciója volt a vegyesfelvágottnak.
Odasétáltam, és megálltam a fiú előtt. Pontosabban fölötte. A
világ hirtelen sötétebb lett számára, mert a villanykörte a
hátam mögött lógott, és a suhanc két perc múlva jobbnak látta
távozni. Beültem, és egy órán át húztam az evezőket abban a
reményben, hogy ki tudom verni a fejemből Kádár hívását meg
MacLeod folyamatos és kitartó hárítását, ami már a titkolózás
határán billegett. A szellem kezdett emberi alakot ölteni, egyre
többet tudtunk meg Beresfordról, de egy lépéssel sem kerültünk
közelebb gyilkosához. Nincs nyomozó, akit ez ne frusztrálna.
Heltai ivott. Kuthy a szakállát növesztette. Én eveztem.
A rotundában vettem egy tojásos szendvicset, amire soha
nem tudok nemet mondani, bár őszintén szólva nem is akarok,
és sokkal fáradtabban, de sokkal tisztább fejjel várakoztam a
folyosón. Háromnegyed kilenc volt, és anyám belém verte, hogy
legalább annyira udvariatlan dolog korán érkezni, mint késni.
Leültem az egyik ablak alá egy padra, térdemre terítettem a
Pesti Kurír esti kiadását, és azt lapozgattam, amíg a szendvics
tartott. Miután végeztem vele, a sztaniolpapírral egyetemben az
újságot is a szemétbe vágtam, mert úgy éreztem, mindent tudok
a színházi és filmes világról ahhoz, hogy elegendő munícióm
legyen Millával csevegni. Hátradőltem, elővettem a Pesti
Hírlapot, és elolvastam Bajcsy-Zsilinszky beszédét, amelyet
tegnap mondott az Európai Gazdasági Közösség berlini
fórumán. Nem tudom, miért olvastam végig, mert tudtam,
ahogy mindenki tudta, hogy a csatlakozás a közösséghez az öreg
hattyúdala. Amikor 1957-ben újfent kormányra került, ezt az
egyet tűzte ki célul, és ha jól láttam, más nem is nagyon tartotta
életben. Elmondta beszédét, beadtuk a csatlakozási kérelmet, és
a kormányfő ennek kapcsán mondott egy őszintének ható,
relatíve objektív és mindenképpen hatásos beszédet.
Az „Embersport” rovathoz lapoztam, ahol semmi másról nem
volt szó, csak a közelgő angliai foci-vb-ről, meg a magyar csapat
éremesélyeiről, és ez már a könyökömön folyt ki. Inkább az
utrechti úszó-Eb esélylatolgatásait kezdtem el olvasni, amikor
nyílt egy ajtó. Leengedtem az újságot. MacLeod szobájának
ajtaja tárult fel, és egy jókötésű fiatalember lépett ki rajta.
Könnyű rövidnadrágot viselt, rövid ujjú ingét be sem gombolta,
lábán szellős szandál, arcán érzéki vigyor. Gyorsan felemeltem
az újságot, de elkéstem: az őrmester szeme rám villant, amint
az ajtón kihajolva gyors csókot nyomott a szőke ifjú szájára. Az
ifjú távozott, az ajtó becsukódott, én meg vártam egy erős
negyedórát, és kilenc után pár perccel kopogtattam MacLeod
ajtaján.
–  Pillanat – kiáltotta, és egy perc múlva már nyílt az ajtó. Az
őrmester legzordabb arckifejezését viselte, valamint egy szürke
pantallót csíkos inggel.
– Igazán nem kellett volna feljönnie – mondta. – Azt hittem, az
előtérben találkozunk.
–  Szívesen vártam – emeltem fel az újságot. – Legalább volt
időm olvasni. Azt állítják, hogy éremesélyes a magyar csapat.
– Kérem…
–  1953 nem volt olyan régen, az Aranycsapat szelleme él és
virul – feleltem a lift felé indulva.
–  Szóval maga szerint a magyar válogatott legyőz minket a
Wembley-ben?
– Magától értetődik, őrmester. Ha tudná, mi történik errefele
egy elvesztett tétmeccs miatt, akkor nem kételkedne benne –
nyitottam ki a liftajtót. Amikor az őrmester beszállt, ismét
megcsapott arcszeszének illata. Brut volt ezúttal, nem Old Spice,
nem mintha érdemi különbség lenne a kettő között. A liftes új
volt, és nem ismertem, az elődje, Vén Rezső, akit csak
Villanyrezsónak csúfoltak a háta mögött, a jelek szerint végleg
megvakult. Az új liftes látásával semmi baj nem volt, a
hallásával viszont igen, mert háromszor kellett elismételnem,
hogy a parkolóba vigyen le minket. Végül sértődötten bólintott,
és megindultunk lefele.
Nem szeretem a parkolóházakat, de a hotel előtt nem
hagyhattam a kocsimat. Kiléptünk a liftből, és egy pillanatra
megtorpantam. Meg voltam róla győződve, hogy megjegyeztem
a betű- és számkombinációt, ahol az autómat hagytam, de csak
nem jutott eszembe. Végül elővettem az újságot, és megnéztem
a címlapot. D4 – állt a dátum fölött ceruzával. Elindultam,
MacLeod mellettem jött, és láttam, hogy szeme a parkoló autók
sokféleségét pásztázza. Volt annak valami bája, hogy egy
Chevrolet mellett egy Moszkvics parkolt, egy Simca mellett meg
egy Mercedes. A legtöbb mégsem ezekből, hanem a Pentékből
volt.
Amikor megálltam a kocsim előtt, MacLeod lecövekelt.
– Ez a maga kocsija? – kérdezte összevont szemöldökkel.

– Ez.
– Mégis mi ez?
– Fesztivál Sport DeLuxe – feleltem, majd kinyitottam az ajtót,
és beültem. Az őrmester még mindig a kocsit nézte. Kitártam
neki az ajtót, és ő végre behuppant.
– Mármint ez egy magyar autó.
– Mármint.
– Nem úgy néz ki.
–  Azért is szeretem – feleltem. Bedugtam a slusszkulcsot a
helyére, és elfordítottam. Adtam egy enyhe gázfröccsöt, mire a
motor azonnal indult.
– Ez úgy néz ki, mint egy…
–  …normális méretű Cadillac. Tudom. Mint látja, itt nincs
annyi hely, mint Amerikában.
–  Hmmm – hümmögött az őrmester a Fesztivál ülésében, és
némi elégtétellel töltött el az arcára kiülő irigység. Rükvercbe
raktam az autót, és kifaroltam. A motor férfiasan duruzsolt,
ahogy egyesbe váltottam, és felhajtottam az utcaszintre.
MacLeod letekerte az ablakot, kikönyökölt, és anélkül szólalt
meg, hogy rám nézett volna.
– Amit az előbb a folyosón… – kezdte.
Bevágtam a Duna felé haladó forgalomba.
–  Kérem, Frank, ne mondjon semmit. Szükségtelen.
Negyvenhat óta ez nem bűncselekmény nálunk. Budapest
felvilágosult város – közöltem, és megálltam, hogy
hozzátegyem: „Ellentétben Londonnal.” – Azt nem garantálom,
hogy mondjuk Tiszakécskén vagy Záhonyban nem kap pár
ellenséges megjegyzést, de ez a maximum. Itt, Pesten, azt csinál,
amit akar – indexeltem. – Azzal, akivel akar.
–  A Szabadkikötőbe megyünk? – kérdezte pár másodperc
szünet után. Semmiféle reakciót nem vártam tőle, és ezt is
kaptam. Napszemüveget vett elő, és az orrára helyezte. A nap
már lement, de olyan gyorsan suhantunk, hogy jogosan akarta
védeni a szemét.
–  Nos – feleltem, ahogy hármasba kapcsoltam a rakpartra
érve. Előttünk turisták tébláboltak, buszok parkoltak ott, ahol
nem kellett volna, és szinte minden egyes kikötői kapu előtt
turistahajó horgonyzott. Egy ideje már akkora a tömeg, főleg
nyáron, hogy a menetrend szerinti bécsi hajó a Margit híd
lábánál köt ki, a tömeget elkerülendő. – Bizonyos értelemben
maga az egész város egy szabadkikötő. Vagy a Szabadkikötő.
Ahogy tetszik. A Ferenc József hídtól délre, majdnem egészen
Ráckevéig tart a déli szektor, északon pedig az Óbudai-sziget
teljes egésze az északi szektor.
 – Mi délnek tartunk.
–  Igen, Csepelre. Az a legnagyobb, a legforgalmasabb, és a
leg…
– …ocsmányabb?
– Kár lenne tagadni.
– Nekem egyszer egy kikötői kollega kifejtette, hogy a dokkok
világa önálló univerzum, olyannyira, hogy útlevelet is
kérhetnének, vagy valamiféle jártassági igazolást.
Felnevettem.
–  Pontosan. Ez nálunk is külön világ, és a rendőrség külön
szervezet a szervezetben, amióta a megnövekedett forgalom
miatt kiszélesítették a déli szektort. A révkapitányság alig bír
rendet tartani, de lássék bármennyire is kaotikusnak,
biztosíthatom, hogy semmi sem történik véletlenül.
– Ó – szaladt ki MacLeodból, ahogy megpillantotta a Várat. – Ó
– ismételte, és ennél lehet többet mondani a Várban kialakított
múzeumnegyedről és az OSZK-ról, ám ez az „Ó” mindent
magában foglalt.
– Egy hajszálon múlott, hogy egyben maradt.
– Le akarták bombázni?
– A párizsi békekötés után szivárgott ki a szövetségesek terve,
hogy a fővárost folyamatosan bombázni akarták, különös
tekintettel az ipari létesítményekre és a Királyi Várra –
magyaráztam.
– Királyi…
Feléje sem fordultam, úgy válaszoltam:
– Ősrégi vicc, ha maga is ismeri.
MacLeod bólintott.
 – Megúszták.
–  Tudja, mi lett volna ebből a városból a repülőtér, a
pályaudvarok meg Csepel nélkül?
– Tirana?
– Jó esetben.
– Mi rosszabbul jártunk a Blitzcel – jegyezte meg MacLeod.
–  Ha volt utolsó utáni pillanat a kiugrásra, akkor mi azt
csíptük el – feleltem, mert ennél értelmetlenebb vitát el nem
tudok képzelni. Ki járt rosszabbul, ki szenvedett többet. A
szenvedés nem lehet licit tárgya. – Bele sem merek gondolni, mi
történt volna, ha nálunk esnek egymásnak a szovjetek meg a
németek.
– Nem panaszkodhatnak – mutatott ki a kocsiból az őrmester.
– Egyesek szerint még Bécsnél is szebb a fővárosuk. De én nem
tudhatom, mert most vagyok először a kontinensen.
– Figyeljen csak – mondtam, majd betúrtam a kormány alatti
polcba, és harmadikra sikerült rámarkolnom a kazettára,
amelyet kerestem. Szeretem ezt az ormótlan műanyagdarabot,
mert folyamatosan játssza a zenét egészen addig, amíg meg
nem unom.
Megszólalt a zene, pont dal közepén: – „Menthol, menthol,
menthol, menthol / Óóó, árad szerte-széjjel. / Menthol, Hotel
Menthol, Menthol, Hotel Menthol, / Óóó, tele van szenvedéllyel.”
MacLeod ujjai automatikusan verni kezdték a ritmust a
térdén. A város úgy terült el előttünk, akár egy tiszteletre méltó
idős hölgy csillogó estélyi ruhájának uszálya. A Duna
fenségesen hömpölygött, a Ferenc József híd alatt egymás után
sorakoztak az uszályok és a tolóhajók, a rakpartot óriási lámpák
világították meg, alattuk úgy dolgoztak az emberek, mintha
nem este fél tíz, hanem reggel kilenc lett volna. A Szabadkikötő
területére csak különleges engedéllyel lehet belépni az öt
ellenőrző pont egyikén. Ezek közül négy áru be- és kiléptetésére
szolgál, egy van csupán, ahol nem árut, hanem személyeket
ellenőriznek. Daruk nyúlnak a víz fölé, acélköteleken
himbálóznak fadobozok, fémkonténerek, teherautók, traktorok,
hatalmas hálókban pedig különféle termények. A raktárak előtt
teherautók sorakoznak. A Szabadkikötőben szolgálatot teljesítő
több száz vámos, határőr és rendőr mind tapasztalt öreg róka,
különösen a kutyás vámtisztek, akik szerintem a kutyákat csak
pro forma tartják maguk mellett, mert már ők maguk is ki
tudják szagolni a törvényellenes árukat.
Ahogy közeledtünk a beléptető kapu felé, odapillantottam az
őrmesterre. Szeme megállás nélkül pásztázta a budai oldalon
elterülő hasonló látványt és a kikötő fölött emelkedő
toronyházak sorát.
–  Ilyenek vannak Londonban is – mutatott a
betonkolosszusokra. – Nem is egy. Ki nem állhatom őket.
–  Nincs egyedül – bólintottam. – Óriási botrány lett belőle,
amikor Goldfinger nyert a tervpályázaton.
– Brutalitás? – ingatta a fejét MacLeod.
–  Brutalizmus – javítottam ki. – Modern idők, őrmester.
Modern idők, modern szelek. Ha engem kérdez, ide ezek az
épületek illenek. Aki idejön, azonnal tudja, hogy nem virágot
fog szedni a mezőn kesehajú szűz lányok társaságában. –
Goldfingert többen utálták, mint ahányan szerették,
ugyanakkor még azok is büszkén emlegették a James Bond-
filmet, akik rá se bírtak nézni az épületekre.
– Ő a Goldfinger a Goldfingerben, ugye? – fordult felém.
–  Nos, annyi biztos, hogy perre ment miatta. De nem
mindegy? Nézze csak, micsoda látvány.
–  Tagadhatatlan, hogy egyedi – válaszolt udvariasan
MacLeod. – Én a magam részéről maradok a sorházaknál.
Tudja.
– Tudom. Én…
Az őrmester felemelt keze szakasztotta bennem a szót.
– Adna rá egy kis hangot?
–  Hogyne – feleltem, és a kocsit betöltötte a refrén: – „Ciaó,
Marina / Könnyelmű csalfa lélek / Ciaó Marina / Hogy is
szerethettelek téged / Nem értem.”
– Marina? Jól értem? A kikötőről énekelnek?
–  Egy lányról, akit Marinának hívnak, de nem véletlenül
hallgatjuk ezt a zenét.
–  Fel akar kérni egy táncra? – kérdezte MacLeod, és akkor
sem tudtam volna eldönteni, hogy ugrat-e, ha az életem múlik
rajta.
– Majd elmesélem, miért veszélyes ez.
– Felkérni valakit egy táncra?
–  Errefelé nem életbiztosítás – mutattam a Szabadkikötőt
védő magas drótkerítésre, amit egy méter mélyre ástak a
földbe, három méter magasra nyúlt, és a Szovjetunióból vettük,
mert a mérnökeink szerint a szovjet drótkerítés minőségben,
erősségben és tartósságban messze fölötte áll bármilyen
nyugatinak. Márpedig ezt a kikötőt védeni kell. És nem csak
azért, hogy ne tudjanak bejutni illetéktelenek.
 – Meséljen már.
–  Errefelé a twisttel senki sem viccel – feleltem, de angolul
pocsékul hangzott. – Ahogy maguknak van egy Smittyjük, úgy
nekünk is van egy.
– Nem lep meg.
– Fogadjunk, hogy meg tudom lepni. Elsőre én sem hittem el.
Figyeljen csak.
– Ne csigázzon.
Lehalkítottam a zenét. A forgalom lelassult, előttünk
teherautók sora araszolt. A Zilek különösen büdösek voltak, a
Fordok meg különösen hangosak. Felhúztam az ablakokat. – Az
ott egy másik világ – mutattam a kerítésen túl a nappali fényben
úszó raktárrengetegre és konténerhalmokra, meg a köztük
zsizsgő emberekre, autókra, teherkocsikra és targoncákra. –
Ahol a mi Smittynk igazi nevét senki sem tudja.
– Viccel.
–  Három évet húztam le itt az akadémia után, tudom, hogy
miről beszélek.
– Mikor végzett?
– Ötvenben. Ötvenháromig három nagyon kemény évem volt
itt. Akkor még káosz uralkodott, senki sem tudta pontosan, mit
és hogyan kell csinálni. Hogyan kell ezt az… egészet csinálni –
mutattam körbe széles mozdulattal. – A kikötő leginkább egy
vadnyugati városhoz hasonlított, amíg Soros Pál át nem
tervezte az egészet. Az átépítést ötvenötben fejezték be, nagy
ünnepség volt, az osztrákok ették a kefét, hogy megelőztük őket.
Amit lehetett, azt mi kihoztuk a Marshall-segélyből. Ahogy a
bűnözők is. Ötvenötig vagy fél tucat banda uralta a kikötőt,
szépen felosztották maguk között. Az északi szektorban volt
három banda, egy a szigeten, egy a budai, egy meg a pesti
parton. A déli szektorban ugyanígy. Hatvanig itt minden volt,
amit csak el lehetett képzelni. Minden. Egyszer találtunk fél
tucat kazah kéjnőt egy konténerben. Másszor egy katyusát egy
búzával teli uszályban. Esztelen pénzeket lehetett keresni, és ezt
látta meg benne a Játékos ezerkilencszázhatvan elején.
– Parancsol?
–  Emlékszik az üzenetre, amit Beresfordnak hagytak? „J”
szerepelt aláíróként.
– Persze.
– Játékos, azaz Player – magyaráztam.
–  Szóval tudta, hogy ki üzent Beresfordnak? – kérdezte
gyanakodva az őrmester.
– Sejtettem.
–  Pár fölösleges kört megspórolhatott volna – mordult
MacLeod.
– Dehogyis. Minden kört le kellett futni. Ezt maga is tudja.
Az őrmester legyintett. Előttünk a Zilt a sofőrje sebességbe
tette, és akkora füstfelhő robbant ki a kipufogóból, hogy pár
másodpercig semmit sem láttunk.
– A Játékos a semmiből jelent meg – folytattam. – Ténylegesen
a semmiből. Egy hónap alatt egyesítette a rivális bandákat, és az
év közepére már minden az ő kezében volt.
– Látni, csak látták.
– Persze hogy láttuk. Én is láttam. Szerintem maga is fogja.
– Ez most fenyegetés?
– Dehogyis. A Játékos imádja a rock and rollt.
 – Mindenki imádja. Mondjuk, én nem annyira, de…
– Állítólag Elvisszel szolgált Németországban.
MacLeod hitetlenkedve nézett rám.
–  Csalóka az egész, nagyon csalóka – engedtem fel a
kuplungot. Gurultunk öt métert, megálltunk. – Tudja, hova
viszem?
– Honnét tudnám?
– Az előző dal. Hotel Menthol.
– Egy hotel a Szabadkikötőben?
–  Ez a törzshelyük. Nem hotel, inkább munkásszálló, vagy
inkább bárral kombinált kupleráj.
– És erről énekelnek?
– Erről. Erről is.
MacLeod mosolyogva rázta a fejét.
– Igaza volt, ezt nehéz elhinnem.
– Ez a banda, ez a zenekar – mutattam a nyolcsávos magnóra,
és újra felhangosítottam. – Az énekes most éppen rettentően
szeretne Isztambulban lenni. Ők a galeri házi zenekara. A
Játékos személyes kedvencei. Hetente legalább háromszor
játszanak a klubjában. Ő pénzeli őket. Neki írják a nótákat.
– Ha azt mondja, hogy ez a maga Játékosa énekel is, akkor én
kiszállok az autóból.
–  Lehet, hogy énekel, nem tudom. Állítólag remek a hangja.
De nem, nem ő énekel. Csak pénzeli a bandát. Erre az albumra
is ő adta a pénzt.
– Kérdezni is akartam, hogy honnét van magának nyolcsávos
lejátszója a kocsijában.
Elmosolyodtam.
 –  Egyike a kevés luxusnak, amit megengedek magamnak.
Megvenni relatíve könnyű volt ahhoz képest, amibe került a
beszerelése. De legalább azt hallgatok a kocsiban, amit akarok.
–  És ezt akarja hallgatni? Ezt a twistet? Rockot? Rockabillyt?
Vagy micsoda ez.
– Néhanapján beteszem, de ezt most a maga kedvéért hoztam
le a lakásból. Mert ezek a dalok… – sóhajtottam.
– Igen?
–  Majd amikor odaérünk, minden világos lesz – nyeltem
egyet. – Szóval a Játékos a Szabadkikötő ura. Mindenféle
legendák kerengenek róla. Több forrásból is hallottuk, hogy a
Józsefvárosban nőtt fel, és mielőtt Németországba ment volna,
rakodómunkás volt a Rákosrendezői Teherpályaudvaron, utána
meg Csepelen. Mindenről tud. Egy nyomorult csomag cigit nem
lehet kivinni az engedélye nélkül. Olyan, mintha egy hatalmas
család feje lenne, tudja.
–  Mint az amerikai maffiózócsaládok? Lucchese, Bonnano,
Genovese?
–  Olyasmi – bólintottam –, de itt nincs semmiféle családi
kötelék. Vagy ha van, akkor sem számít. Csak a feltétlen hűség a
Játékosnak.
– És hogyan bírja rá őket erre?
–  Megvannak a módszerei – feleltem, és leeresztettem az
ablakot, mert végre odaértünk a bejárathoz. Egy rendőr és egy
határőr ellenőrizte a belépőket. Felmutattam az
igazolványomat, a rendőr bólintott és tisztelgett, a határőr
azonban elvette MacLeod igazolványát, hogy tüzetesen
megvizsgálja. Láttam, hogy az őrmester nyeli a mérgét, de nem
szólt. A határőr visszaadta a papírjait, felnyílt az acélsorompó,
és behajtottunk Csepelre, ami város a városban, saját
rendőrséggel, munkásotthonokkal, kiskertekkel, focipályákkal,
és raktárépületekkel, minden talpalatnyi területen.
– A víz felől hogyan védik a szigetet?
–  A Folyami Rendőrség osztagai folyamatosan járőröznek.
Higgye el, amit lehet, megteszünk azért, hogy rend legyen. Nem
engedhetünk meg magunknak semmilyen fennakadást.
Mutatok valamit. – Jobbra kanyarodtam, el a raktárépületek
közt, egyenesen a sziget nyugati oldalára. Két ellenőrző ponton
könnyedén átjutottunk, majd leparkoltam két teherszállító hajó
mellett, ahol kilátás nyílt a Dunára. Intettem az őrmesternek,
hogy szálljon ki.
–  Nézzen csak oda – mutattam déli irányba. Az őrmester
átlépett a láncon, megkapaszkodott az egyik villanyoszlopban,
és kihajolt a víz fölé. Ameddig a szem ellátott, teherhajók,
uszályok, vontató- és tolóhajók sorakoztak, türelmesen várva,
hogy sorra kerüljenek.
–  Itt rendnek kell lennie – bólintott. – Ami azt illeti, ez… –
hallgatott el – valamivel nagyobb a liverpooli kikötőnél.
– Könnyen lehet – mondtam, majd visszaültünk a Fesztiválba.
A szalag folyamatosan forgott a lejátszóban. Felüvöltött a
szaxofon, ropogott a dob, kiáltott az énekes, a zongorista verte a
billentyűket, és nemcsak az én lábam kezdett el mozogni,
hanem MacLeod ujjai is verték a ritmust a combján. –
„Neonparádé / ami hiányod van / ma mindent megkapsz!” –
üvöltötte az énekes. Lefordítottam MacLeodnak a refrént.
–  Ez a Játékos jelmondata. Itt mindent meg lehet kapni –
közöltem, ahogy egyre mélyebbre hajtottam az utcák, utak,
behajtók és sikátorok mélyébe, hogy végül megálljak egy kisebb
téren, amely egy háromemeletes épület előtt terült el. Egykoron
valóban hotel lehetett, mert a HOTEL neonfelirat betűi a
helyükön maradtak, de valaki utánaszerkesztette a MENTHOL
betűsort is.
Nyeltem egyet, leállítottam a motort, kiszálltunk, bezártam a
Fesztivált, és körbepillantottam. A parkoló tele volt amerikai
kocsikkal. Buickok, Dodge-ok, Cadillecek, Fordok, hatalmas
fecskefarkas csatahajók, mellettük motorok, főleg Indian
Chiefek. Egy-kettő elég leharcolt volt már, de három olyan
gyönyörűen festett, mintha most gördültek volna le a
gyártósorról.
Egy 1960-as Studebaker Lark VIII ülésén egy pár smárolt,
fölöttük a sötét égbolt csillagokkal. A fiú lecsatolta magát a lány
szájáról, és kiszállt. Ahogy a lámpa fénykörébe ért, MacLeod
megtorpant, és felhorkant.
– Ez valami vicc? Álarcosbál?
–  Nem – ingattam a fejem. – A legrosszabb esetben is
időutazás. Vagy egy megálló az időben, törés a térben –
mutattam körbe, ahogy lassan szállingóztak a kockás jakót,
színes nadrágot, hosszú orrú cipőt viselő kacsafrizurás
jampecek. – Jön? – intettem az őrmesternek, és kinyitottam az
ajtót.
 14

Ha egyszer hotelként is szolgált a hely, mára ennek alig maradt

nyoma – az egy neonfeliratot leszámítva a bejárat fölött. A Hotel
Menthol egyszerre bár és táncklub. A földszinten, a bejárattal
szemben áll a pódium, a zenészek éppen hangoltak, egy cingár
jampec a vezetékeket bogozta, a banda tagjai söröztek és
unottan bagóztak. A terem sarkában emelkedik a másik
pódium, ezt egy korlát veszi körül, elválasztandó a fent ülőket a
köznéptől. Arra nem számítottam, hogy a Játékos is jelen lesz,
de Fenyves, a jobbkeze már ott vigyorgott. Az első emeleten
galéria fut körbe, a korlátnak dőlve jampecek sorakoztak,
oldalukon az obligát tupírozott frizurát viselő nővel. Egyik-
másiknak akkora volt a hajzata, hogy attól tartottam, lerántja a
mélybe. Hogy fönt vannak-e még asztalok, azt nem láttam, de le
mertem volna fogadni, hogy nincsenek. A földszinten viszont
körbefogják a táncparkettet, és a legtöbbnél már ültek: hol egy
magányos pali egy magányos sörrel, hol egy társaság két üveg
vodkával. A bárpult a bejárat mellett húzódik meg diszkréten,
amely mögött termetes csapos szolgál akkor tenyérrel, hogy a
puszta jelenléte garantálja a rendet és a fegyelmet.
Első pillantásra egy lepukkant, a sok használattól megkopott
és divatjamúlt kültelki kocsma benyomását kelti a hely, ahova
idő- és személyiségzavarban szenvedő fiatalok járnak. Még
mindig Elvis a király, de a banda csak a legelső lemezek
erőszakos, lendületes, kissé primitív rock and rollját játszotta.
Mintha a Beatles még a Love Me Do-nál tartana, az Eleanor
Rigbynek még az előszelét sem érezni. MacLeod szeme úgy
pattogott összevissza, akár a golyó a flippergépben. Néha rám
pillantott, tekintetéből gyanakvás, értetlenség és izgalom
keveréke sugárzott. Átverés lenne ez? – kérdezte a tekintete
bizalmatlanul. – Mi értelme van ennek, és egyáltalán hol
vagyok? – kérdezte a tekintete értetlenkedve. – Mit rejtenek az
árnyékban álló asztalok? – kérdezte a tekintete kíváncsi
csillogással.
A pulthoz léptem, mire a csapos rám nézett. Tekintetünk egy
magasságban volt, de ő legalább húsz kilóval volt nehezebb, és
a bicepsze majdnem olyan vastag volt, mint az én combom.
–  Pistike – szólítottam meg. – Valami goromba, igazságtalan
barna sörből kérek kettőt.
A csapos nem felelt, csak mordult egyet, elővett két üveg
Dreher Sötétbarnát, ami nem fedi a valóságot, mert a sör
gyakorlatilag fekete. Fizettem. Pistikének mindig érdemes
azonnal fizetni, és nem érdemes semmiféle „Pistike odafordul
az anyjához” kezdetű viccet elmondani, mert az utolsó, aki
ilyesmire vetemedett, a táncparketten szedte össze a fogait
rendőri segédlettel.
MacLeod a pultra támaszkodott, és belekóstolt a sörbe.
Forgatta a szájában, mintha hümmögött is volna, aztán
vonakodva bólintott.
– Nem akar Guinness lenni – jegyeztem meg.
– Helyes. Nem is lehetne, de első próbálkozásnak nem rossz.
Fenyves asztalánál nagy volt a forgalom. Sorra jöttek rossz és
még rosszabb arcú figurák, de ezek már nem jampecek voltak,
hanem vagy melósok, vagy sötét életű kőkemény bűnözők, és
Fenyves a haverjával villámgyorsan döntöttek az eldöntendő
kérdésekben. Fenyves tekintete többször rám villant, szája az
ismerős széles mosolyra húzódott, kivillant az összes foga, és
mintha még kacsintott is volna egyet. Megtehette: itt még egy
gyufaskatulya sem cserél gazdát, itt csak megbeszélések
folynak, kérdések merülnek fel, problémák bukkannak fel,
információ cserél gazdát, fenyegetések küldetnek, sorsok fölött
döntenek.
–  Azt ne mondja, hogy az a vigyori alak a főnök – intett az
üveggel Fenyves irányába az őrmester.
– Nem mondom, de ő az – feleltem.
– A Játékos?
– Nem. Hanem a jobbkeze.
– Vele kell beszélnünk?
– Elsőre igen.
– Akkor mire várunk?
–  Arra, hogy ő leüljön – mutattam egy nőre, aki eltúlzottan
lassú, fejedelmi léptekkel haladt az egyik oldalajtó irányából a
bandavezér asztala felé.
–  Kinek képzeli ez magát? Liz Taylornak? – horkant fel
MacLeod. – Sophia Lorennek?
–  Nem képzeli magát senkinek – feleltem. – Tudja, hogy
kicsoda. Ő a Játékos nője.
–  Úgy jár, mintha királynő lenne – kortyolt egyet a söréből
MacLeod. Fenyves asztala elől hirtelen eltakarodott mindenki, a
zenészek abbahagyták a hangolást meg a babrálást, és
belekezdtek egy instrumentális nótába. – Gyerünk, Gabesz, ne
kíméld! – kiáltotta valaki, mire a szőkített hajú gitáros feltépte a
húrokat. Duane Eddy dalára alig lehetett ráismerni, de az is
kétségtelen, hogy a gitárjátéknak erős húzása volt. A banda
lelkesen kísérte: a basszer egy nagybőgő húrjait gyűrte, a dobos
olyan laza csuklókkal forgatta a dobverőket, mintha nem lenne
csont a hús alatt, a két háttérénekes-lány csípője egyszerre
mozgott, a zongorista meg bizonyosan látott már jó pár Jerry
Lee Lewis-koncertet, mert olyan erővel püfölte a billentyűket,
hogy a pianínó nemegyszer megbillent. A szaxis két pofával
fújta, miközben az énekes, egy barna hajú, frissen borotvált,
szégyenlős tekintetű srác a cigarettáját szívta a pianínónak
támaszkodva.
– Esküszöm magának, mintha Memphisben lennénk tíz évvel
ezelőtt – csóválta a fejét hitetlenkedve MacLeod. Amíg a nő
vonult, új nótába kezdtek, ezúttal egy nagyon gazdag
jazzdobosról, amit a dobos maga énekelt, és alig bírt magával,
annyira élvezte. A nő közben elérte az asztalt, és leült. A két
vokalistalány szexi hangszínen és összeszokottsággal előadott
egy angol nyelvű dalt, de hogy miről, azt nem értettem,
kiejtésük lehetett volna jobb is. A „hot dog” szavakat többször
hallani véltem.
–  Mit szól, milyen… – fordultam MacLeodhoz, de ő nem a
színpadot nézte már, hanem egy fiatalembert bámult, aki az
egyik oszlopnak dőlve sodort magának cigarettát. A fiú
megnyalta a cigarettapapírt, és gyors pillantást vetett az
őrmesterre, aki olyan közönyösen kortyolt a söréből, mintha
csak az uborkát hámozó nagyanyját nézné. A fiú fogta a kész
cigarettát, mélyen a szájába dugta, majd végighúzta a nyelvén.
MacLeod erősen markolta a sörösüveget.
–  És most… – állt oda a mikrofonhoz a barna hajú
fiatalember. – Pár szó a szerelemről.
Azzal belecsaptak egy lassú nótába, amit elég jól ismerek.
– „Minden éjjel látom az arcát / Minden reggel figyelgetem / S
ha megpillantom végre az utcán /
Szemem boldogan rajta legeltetem.”
Oldalba böktem MacLeodot.
– Tudni akarja, ki a Játékos?
– Persze.
– Hogy milyen ember?
– Nyilván.
–  Figyeljen – hajoltam közelebb, és fordítottam neki a dal
szövegét. MacLeod unottan hallgatta, de lábával lassan verte a
ritmust.
–  „Irigykedve nézem az övét / Mely a csípőjén átöleli őt” –
búgta az énekes, és mindenhova nézett, csak a Játékos nőjére
nem.
Fordítottam a sorokat, majd a korlátra mutattam velünk
szemben.
– Látja?
– Mit?
– Azt ott – intettem a fejemmel. – Ami ott lóg.
– Mi az?
– Az öv – feleltem. – A dalból.
MacLeod szemöldöke összeszaladt a homlokán.
– Hogy micsoda?
 –  A banda korábbi énekese őrültül bele volt zúgva a Játékos
nőjébe. És ezzel mindenki tisztában volt – magyaráztam. – A
Játékos is.
– Azt akarja mondani, hogy…
– A nő övére akasztotta fel az énekest. – Széttártam a kezem. –
Mondják. Nyilván nem tudhatom, mert nem találtunk holttestet,
senki sem hallott semmit, és ezekből a jampecekből tizenkettő
egy tucat. – Hallgattuk a nótát, ami a szégyenlős fiatalember
mély átéléssel adott elő anélkül, hogy akár csak egyszer a nőre
nézett volna, akit viszont mindenki leplezetlenül bámult. A dal
végeztével a fiatalember egészen parányit meghajolt, majd
belevágtak egy sokkal vadabb nótába, és azonnal partihangulat
tört ki a táncparketten.
–  Jöjjön – intettem az őrmesternek, aki most már nem is
nagyon igyekezett elszakítani tekintetét a fiatalemberétől.
Nyíltan bámulták egymást, így finoman megfogtam a könyökét,
és köhögtem egyet. – Most érdemes odamenni Fenyveshez.
MacLeod zavartan bólintott, lerakta a sörösüveget a pultra, és
a rokizó tömeget megkerülve odamentünk az asztalhoz.
Utunkat egy akkora férfi állta el, hogy két átlagos méretű is
kitelt volna belőle.
– Fenyvessel kell beszélnünk.
– Nem kell – ingatta a fejét az izompacsirta, aki gyakorlatilag
eltakarta az asztalt. – Maximum lehet. Lehet? – nézett hátra.
– Jöjjenek csak a rend őrei – rikkantott Fenyves, mire az óriás
félreállt, mi meg elmentünk mellette. Mire vihette volna
Amerikában profi birkózóként, futott át az agyamon.
–  Uraim – tárta szét Fenyves a karját, mosolya széles volt,
őszinte és lefegyverző. Nem tudni, hány tucatnyian dőltek már
be neki, de az biztos, hogy közülük jó páran valahol a Ráckevei-
Duna-ág alján ringatóznak betontömbre kötözve.
– Fenyves – biccentettem.
– Rég láttuk erre, felügyelő.
– Főfelügyelő – javítottam ki.
–  Ó, persze – intett Fenyves. – Elnézést, a hőstette óta,
gondolom.
– Lenne néhány kérdésünk.
–  Csüccs! – Az izomkolosszus kihúzott két széket, és mi
leültünk. MacLeod Fenyvessel szemben, én meg a nővel
szemben, akit most láttam először közvetlen közelről. A híre
megelőzte, de nem készíthetett fel a látványra. Rám emelte
tekintetét, és mintha a körmével simított volna végig a
gerincemen.
– Bemutatsz, Mikikém? – nézett a nő Fenyvesre.
–  Hogyne. Nemes Albert detektív-főfelügyelő. Gyilkosságiak,
ugye?
Bólintottam, majd MacLeodra mutattam.
– Frank MacLeod őrmester, Scotland Yard.
–  Scotland Yard? – húzta fel a szemöldökét Fenyves hibátlan
angol kiejtéssel.
MacLeod komor tekintettel bólintott.
–  Fenyves. Fenyves Miklós – nyújtotta kezét a Játékos
jobbkeze. MacLeod egy másodpercnyi habozás után kezet fogott
vele.
– A hölgy pedig – folytatta Fenyves angolul – Edit.
A nő elmosolyodott, akár egy ragadozó, és megrázta a fejét.
Vöröses hajkoronája mintha önálló életet élt volna, úgy lebbent
jobbra, majd balra. Szeme zöld volt, mosolya lehengerlő. Telt
ajka szétnyílt, ahogy cigarettáért nyúlt. Csak akkor vettem
észre, hogy enyhén, nagyon enyhén remeg a kezem, ahogy
odatartottam öngyújtómat. Hosszú ujját a kezemre tette,
közelebb hajolt. Megcsapta orromat a Chanel 5 illata. Mindenre
számítottam, de Chanelre nem. A láng fölött rám nézett, és ha
eddig nem értettem volna, miért akart az egykori énekes ennek
a nőnek öve lenni a dereka körül, most már világosan láttam.
–  Miben segíthetek az uraknak? – kérdezte mosolyogva
Fenyves, akibe azért szorult annyi belátás, hogy ne hergeljen
minket.
– A Játékost keressük.
– Nos, ha Isztambulban járnak, akkor sikerrel is fognak járni.
– Isztambulban.
– Ott. Üzleti és egyéb érdekeltségei végett utazott el tegnap.
– És mikor jön vissza? – kérdezte MacLeod.
– A hét végén már itt kell lennie. Szombaton.
–  Maga is tud nekünk segíteni, Fenyves – néztem rá, és nem
kerülte el figyelmemet, hogy a széken kívül semmivel sem
kínált meg. Ugyanakkor reméltem, hogy az ő figyelmét elkerülte
az a bizsergés, ami Edit keltett, noha nagyon ellen akartam
állni. Mind a nőnek, mind a bizsergésnek. – Vasárnap holtan
találtak egy brit alattvalót a Nemzeti Stadionban. Több nyom is
arra mutat, hogy a Játékos megbízásából járt el… egyelőre
ismeretlen ügyben.
– Hm? – csillant derűsen Fenyves szeme. – Több nyom?
– A Játékos üzenetet hagyott az áldozatnak az Excelsiorban.
 –  Honnét tudja, hogy a Játékos volt? Nem szokott ő csak úgy
üzeneteket hagyni.
Most rajtam volt a mosoly sora.
– Éppen ezért vagyunk itt. Mert nem szokott.
– És mi köze lehetett ennek a brit alattvalónak a Játékoshoz?
MacLeod a zsebébe nyúlt, és elővette a COCOM-listát, majd az
asztalra vágta.
–  A magyar törvények legalább olyan keményen büntetik
azokat, akik megszegik a listán szereplő áruk kereskedésének
tilalmát, mint a brit rendelkezések.
–  Keményebben – jegyeztem meg. Máshogy nem lehet. Aki
bármilyen formában kereskedik a listán szereplő bármilyen
áruval, biztosan börtönbe kerül.
– És úgy gondolják, hogy mi ebben érintettek vagyunk?
– Tudom, hogy érintettek, Fenyves. De csempészni egy dolog,
embert ölni meg egy másik. És maga ezt is tudja.
–  Én? – kerekedett el a szeme, és odahajolt a nőhöz. – Hát
minek néznek engem?
–  Egyelőre nem úgy kezeljük az ügyet, hogy a maguk…
szervezete érintett lenne benne. Egyelőre csak kérdezősködünk.
De ha szeretne nyomatékosabb kérdésfeltevést, holnap este egy
egész osztaggal fogok kiszállni.
–  Azért ahhoz lenne pár szava a Kikötői Rendőrségnek is.
Illetékesség, hatáskör, ilyenek – legyintett Fenyves.
– Még ha ez igaz is lenne, jóllehet nem igaz, azt csinálok, amit
akarok. Azzal és akkor és ott, amikor és amit csak akarok.
–  Bárcsak én is élvezhetném ezt a szabadságot… – dőlt hátra
Fenyves. – Kitől kapta? Az atyaúristentől?
 –  Nem – dőltem hátra. – Hanem Kádártól. Szabad kéznek
hívják. Azt kaptam. Szabad kezet – emeltem fel két tenyeremet,
és lassan megforgattam őket.
Fenyves eleddig töretlen lendülete egy röpke pillanatra
megtorpant, ám roppant gyorsan összeszedte magát.
–  Szombat este jöjjenek vissza. A Játékos addigra visszajön.
Ennél többet nem tudok segíteni.
–  Tud, csak nem akar – álltam fel. – Semmi gond, Fenyves.
Ajánlom, hogy szombat este legyen itt a főnöke.
MacLeod felkapta a COCOM-listát az asztalról, majd utánam
indult.
A zenekar közben egy balladába fogott, és a szégyenlős
énekes mély átéléssel énekelte az előtte ringatózó pároknak: –
„S várok rád, rád / Nem kell más oltalom / Várok rád / Szomjam
csak véled olthatom.”
Ekkor derült ki mindannyiónk számára, hogy milyen ingatag
építményt tartottunk az életünknek.
Az öcsém nem volt hajlandó iskolába menni és enni.
Én nem voltam képes elmenni dolgozni.
Beresfordék meg mindezt nem voltak hajlandóak tudomásul
venni, és adni nekünk egy kis időt, hogy összeszedjük magunkat.
Rajtam az sem segített, hogy elképzeltem, vajon Sándor Mátyás
hogyan állna helyt ebben a helyzetben, s mivel magamon nem
tudtam segíteni, az öcsémen sem tudtam.
A sárlavina elöntött minket, nyakig ültünk benne, és kezdett
ránk száradni. Ahogy az agyag is elszívja a nedvességet a
környezetéből, úgy szívta el ez a sártenger az életerőnket, az
akarásunkat, mindenünket. Bénultan etettem a birkákat,
töltöttem a paraffint a lámpásokba, hordtam a szenet. Dani
bebújt az ágy alá, és a hazaúton összeszedett, különleges
alkalmakra tartogatott fatörzsekből és -ágakból faragott olyan
dolgokat, amiket nem tudtam minek nevezni, csak annyit tudtam,
hogy a frászt hozzák rám.
Könnyeink elapadtak, kiszáradtunk, akár a bőrtömlő. Valami
reményen túli hitbe kapaszkodva levelet írtam a bécsi
Vöröskeresztnél Frau Cremernek, kérvén, hogy nézzen utána a
családunknak. Megírtam mindent, amire emlékeztem a
nagyszüleinkről, bár olyan sokat nem remélhettem ettől, hiszen
mindössze édesanyám apja élt, amikor Bécsbe költöztünk, Ármin
papa, annak meg már nyolc éve. A nagymamánkat a szíve vitte el
még azelőtt, hogy megszülettünk volna. Apám apja egy
villamosmegállóban esett össze, és zuhant holtan a vágányokra,
az ő anyja meg cukorbajos volt, és egy szelet zserbó végzett vele.
Anyámnak volt egy húga meg egy bátyja – abban reménykedtem,
hogy ők talán élnek még. Abba már nem gondoltam bele, mihez
kezdenék egy nagynénivel meg egy nagybácsival, akiket ha láttam
is valaha, nem emlékeztem rájuk.
Beresfordék annyit tettek, hogy enni rendesen adtak, nekem
meg amikor volt egy kis időm, rendszerint lefekvés előtt, akkor a
fényképeket rendezgettem. Próbáltam valamiféle időrendet
felállítani, amiben segített, hogy édesanyánk lelkiismeretesen
felírta gyönyörű betűivel a képek hátára, hogy mikor készült, és
ki van rajta. Csakhogy sok képet ő is úgy kaphatott, így hosszú
hetekig ismeretlenek arcát bámulva próbáltam megtalálni
bennük valamit önmagunkból. Egy kéztartást, egy félmosolyt, egy
fintort, egy nevetést, egy komor pillantást, egy szem körüli
nevetőráncot. Ha láttam is valamit, gyorsan elillant a felismerés,
ahogy a gőz szökik ki a felemelt fedő alól. Ott ültem a sok-sok
fénykép között, és ahelyett, hogy találtam volna valamit, amibe
kapaszkodhattam, még jobban kisodródtam a múltnélküliség
széltől sem háborított vizére, és csak annyit tehettem az
elsüllyedés és a megfulladás ellen, hogy nem kapálóztam, nem
ellenkeztem.
Akkor sem, amikor Beresford szeptemberben közölte, hogy
másnapra pakoljuk össze a holminkat, mert van egy bentlakásos
iskola, ami örömmel befogad minket, és ez egy fontjukba sem
kerül.
Abban nem voltam biztos, hogy az iskola örömmel fogad
minket, de a lelkész arcáról szinte sütött, hogy örömmel szabadul
meg tőlünk. Hasznunkat többé már nem vehette, és azon kaptam
magam, hogy voltaképpen hálás vagyok, amiért az éjszakát még
az ágyunkban tölthettük.

<<<<<<<<<<<<<<<<<<<<>>>>>>>>>>>>>>>>>>>
 15

Már a lépcsőfordulóban hallottam, hogy csöng nálam a telefon.

Az órámra pillantottam, de a sötétben nem tudtam kivenni a
számokat. Spaceknek nem sikerült megjavítania a kapcsolót,
vagy sikerült, de a siker nem nyilvánvaló. Elmorogtam egy
káromkodást az orrom alatt, bedugtam a kulcsot a zárba, és
amint beléptem, a telefon elhallgatott.
Fél egy volt. A fáradtság olyan erővel lett úrrá rajtam, hogy
úgy éreztem, még a nappaliban égő csillár vetette árnyékomat
is nehezemre esik magammal cipelnem. MacLeoddal visszafele
menet alig beszéltünk. Egyfelől nem volt mit, ugyanazt a gittet
rágtuk napok óta, de mindkettőnknek máson járt az esze. Azt
csak tippelni tudtam, hogy az őrmester arra a nyúlánk fiúra
gondol, miközben én ezt az Editet nem bírtam kiverni a
fejemből, noha pontosan tudtam, hogy hányféleképpen rossz
ötlet rá gondolnom, akárhonnan, akármilyen megvilágításban
nézem is.
Megálltam a nappaliban az ablak előtt, és bámultam a Tabán
zöldje előtt elnyúló lakóházak sorát. Kinyitottam a balkonajtót,
és kiléptem a hűs éjszakába. Reméltem, hogy majd lelassul a
szívverésem, és vettem pár mély levegőt, hogy némileg
lenyugodva menjek a telefonhoz, mert ilyenkor már csak az
anyám hívott, vagy Milla. Miattuk nem húzom ki a telefont
éjszakára. Elnéztem az alagút irányába, ahol mindig erős a
forgalom a sugárúton a Déli pályaudvar irányába. A város
kelet–nyugati tengelye olyan szervesen épült be az életünkbe az
elmúlt tíz évben, hogy el sem tudom már képzelni, miként
élhettünk nélküle.
Megszólalt a telefon. Fejemet csóválva bementem a
nappaliba, és felvettem a dohányzóasztal melletti asztalkán álló
készüléket. Hosszú zsinórja van, direkt azért csináltattam, hogy
ne kelljen a kanapén ülnöm, amikor Millával beszélek. Anyám
miatt lehetett volna akár egyméteres is a zsinór.
– Halló.
–  Gyere, Albi, légy szíves – suttogta Milla. Nem szokott
suttogni.
– Mi a baj?
– Elestem a fürdőben, és Vitéz véletlenül rám csukta az ajtót.
– Mióta vagy ott?
– Pár órája – felelte, majd bontotta a vonalat.
Levágtam a kagylót, az előszobaszekrényből elővettem Milla
lakásának kulcsát, és lerohantam a lépcsőn. A kivilágított
lépcsőházban kettesével szedtem a fokokat, és a másodikon
majdnem hasra estem egy babakocsiban. A földszintre érve
Spaceket pillantottam meg, aki egy fáziskulccsal a szájában
álldogált a kapcsoló előtt, és mondani akart valamit, de
rohantam tovább, ki az üvegajtón, át a szomszédos
lépcsőházba, majd ott ismét fel a legfelső emeletre.
Ahogy bedugtam a kulcsot a zárba, Vitéz dühös csaholásba
kezdett, ám amint megérezte szagomat, abbahagyta, szájába
fogta a kezemet, és óvatosan odavezetett a fürdőajtóhoz, ami
olyan szerencsétlenül csapódott be, hogy a zár nyelve elfordult.
 Kinyitottam az ajtót.
Milla a kádnak dőlve ült, mellette a kerekesszéke az oldalára
dőlve. Szeme tele volt fájdalommal és szégyennel, noha
ezerszer elmondtam már neki, hogy ha az elsőnek lehet is
helye, a másodiknak soha.
– Légy szíves tegyél bele a székbe, és csukd be magad után az
ajtót. De be ne zárd.
Hóna alá nyúltam, felkaroltam, és a székbe ültettem. Vitéz
dohogva téblábolt körülöttünk, de nem tudott segíteni.
Becsuktam az ajtót, és a falnak dőltem. A vizsla az ajtó elé
feküdt, és mihelyst hallotta a vécét öblíteni, fülét hegyezve
felkelt. Nyílt az ajtó, és Milla kukkantott ki rajta. Megviselt
arcára mosolyt húzott, aminek a kutya is, meg én is boldogan
dőltünk be. Vitéz nem tudta, de én igen: akárhány percet vagy
órát töltött is a kádnak dőlve, minden pillanata kínszenvedés
volt.
–  Köszönöm – mosolygott rám, én meg zavartan motyogtam
valamit, mert a mosolya mögött, amely mindig mindent felülírt,
a Játékos nőjének mosolyát láttam felvillanni.
– Nincs mit.
– Kérsz valamit inni? – kérdezte, és begurult a nappaliba. Az
egész lakásnak hangtalan, puha hangulata van, mert küszöbök
híján minden helyiséget ugyanaz a mélykék padlószőnyeg borít
a konyha és a fürdő kivételével. Milla hangtalanul gurult a
szőnyegen, Vitéz karma nem kocogott, és ez egyfajta intim
időtlenséget adott Milla lakásának, meg minden órának, amit
nála töltök. Minden sarok le van kerekítve, a lakását nem
zsúfolta túl bútorokkal, minden elérhető magasságban és
közelségben van, a falakat kortárs festmények borítják, mert
azokat szereti, velem együtt. Ám amíg nála csak moderneket
lehet találni Kondor Bélától Szántó Piroskáig, addig az én
falaimon kismesterek képei lógnak, mint a két Berkes Antal,
amikre nagyon büszke vagyok. Egy olyan Pestet látok rajtuk,
amely már letűnt, vagy csak nyomokban lehet még feltalálni. A
Ferencvárosban nagyítóval sem lehet már olyan sarkot találni,
mint azon a kis olajképen, a nappalim falán. Az Andrássy út
sem néz már ki úgy, mint a nagyobbik képen, a hálómban.
–  Szamorodnit hoztam – gurult elém Milla, ölében tálcával,
rajta két ólomkristály pohárral és az üveg szamorodnival.
– Remek.
– Mi van veled, Albert? Eltűntél és hiányzol.
–  Ez az ügy, tudod. A brit áldozat. Olyan kínkeservesen
haladunk, hogy nem igaz. De most legalább úgy tűnik, nyomon
vagyunk.
– Tényleg?
– Eddig gyakorlatilag csak a vizet tapostuk – huppantam le a
fotelba a balkonajtó előtt. Milla mellém gurult, és a Tabánt
néztük, a szemközti házsort, a még éjjel is morgó várost. – De
most talán talajt fogtunk. Nem tudom – ingattam a fejem.
–  Szerelemféltés? – villant rám Milla kék szeme. Nagyon
szeretem, amikor lófarokba fogja a haját, de ma hagyta a
vállára esni.
– Csuda jó szó – bólintottam. – De nem. Bárcsak az lenne. Már
rég túl lennénk rajta. – A fejemet ráztam. – Eddig egyetlen
nyomunk sem volt, most meg minden arra mutat, hogy
csempészügy áll a háttérben.
 – Emiatt is ölnek?
–  Mindenért ölnek – kortyoltam bele az italba. – Tudod, azt
azért nehezen hiszem, hogy hiányoztam volna. Anyámmal
vacsoráltál, ott van az a rettentő nőszemély, a Tünde, meg a
másik, akitől a hideg ráz, a Gilice.
– Galgóczi.
–  Attól. És meg lennék lepve, ha nem találtál volna valakit,
aki… – fordultam felé, mire ő a szemembe nézett – …elűzi az
unalmas órák rideg magányát.
– Albi, veszek neked egy verseskötetet, jó? Devecserit, vagy… –
ráncolta a homlokát. – Szerzek neked Nagy Lászlót. Nem lesz
egyszerű, de megpróbálom. Unalmas órák rideg magánya… Hm.
– Ne törd magad – legyintettem. – Szóval senki sem akadt, aki
elűzte volna?
–  Hogyne akadt volna – emelte a hold fénye felé poharát
Milla. – Mindig van. De tudod, ezek a fiúkák csak jönnek és
mennek. Nem mondom, amíg itt vannak, az jó, néha nagyon jó,
cserébe a nevükre sem nagyon emlékszem.
– Mi lett a Sanyival?
–  Hahh, a Sanyi. Kiderült, hogy cukros, és az orvosa óvja a
megerőltetéstől – ingatta a fejét. – Mintha olyan megerőltető
lenne velem ágyba bújni. – Előredőlt a kerekesszékben, és
kihúzta magát. Karját felemelte, és nagyot nyújtózkodott. Az
úszóktól tanulta, hogy a vállát nyújtsa, méghozzá úgy, hogy csak
a vállízületét mozgatja. Mintha az aprócska mozdulatokkal
képes lenne meghosszabbítani a kezét.
– Mi baj van? – kérdeztem, mert valami baj volt.
– Semmi – legyintett. – Voltaképpen semmi.
 –  Megkaptad a vizsgálat eredményét? – fordultam felé. Az
éjszaka halkabban morgott.
– Meg.
– És?
– Dr. Béres szerint mégsem lehet műteni. Illetve lehet, de nem
érdemes. Illetve érdemes lehetne, csak nagyobb a kockázat a
kelleténél.
– Azaz?
– Azt mondja, hogy simán ottmaradhatok a műtőasztalon. És
ez, tudod – ingatta a fejét –, nincs benne a terveimben. Hogy a
Szent Jánosban egy műtőasztalon.
– Te meg a terveid.
– Jó, azt sem terveztem, ami történt.
– Még szerencse. Azt nem tervezhetted.
– Elfelejteni, ugye, nem tudom – mutatott a lábára –, de tudok
róla nem tudomást venni. És erre…
– Erre? – hajoltam közelebb.
–  Ma kerestek telefonon a tévétől. Hogy interjút csináljanak
arról, ami történt.
– Melyiktől?
– Dokumentumfilmet akarnak csinálni.
– Akkor az csak a KözTV lehetett.
Milla a fejét rázta.
– Tévedsz.
Most rajtam volt a sor, hogy a fejemet rázzam.
– Az EMK TV?
Milla lassan bólintott.
–  Mióta érdekes a kereskedelmi csatornának egy
dokumentumfilm?
–  Egy dokumentumfilm ötvenhatról – emelte fel Milla a
mutatóujját.
– Pláne. Nincsenek kicsit elkésve?
– Ez mindenkit érdekel, Albert. Téged is, hiába tagadod.
–  Nyilván meg fogom nézni – dőltem lassan hátra. – Már ha
beszélsz velük.
–  Mégis mit mondhattam volna? – nyúlt a szék oldalán lévő
zsebbe, ahonnan előhúzott egy papírköteget, és felém nyújtotta.
– Mi ez?
– Vitray küldte át. A műsorterv, legalábbis ami engem érint –
kortyolt egyet a borból Milla. – A felvezető meg a kérdések.
–  És ezt mindenkinek átküldik interjú előtt? – kérdeztem
zavartan. – Mióta? Én nem kaptam ilyet, amikor Vitray
interjúvolt.
– Amióta tudják, hogy velem nem lehet szórakozni.
– A Tünde miatt.
–  Nem! – csattant fel Milla. – Nem a Tünde miatt. Én is elég
nagy palávert tudok verni, ha feldől bennem a borjú.
– Mit olvastál? – néztem rá nevetve.
–  Valami alföldi betyáros könyvet – nevetett. Ezt nagyon
szeretem. A nevetését.
–  Hadd nézzem – kattintottam fel az olvasólámpát. – Ez a
bevezető? – mutattam a hárombekezdésnyi szövegre.
– Ez a terv, igen. Lehet, hogy változni fog, de igen, ezt akarják
az interjú előtt felolvasni.
– Értem – bólintottam, és a fény felé emeltem a lapot.
„A forradalom ártatlan áldozatainak száma máig nem ismert,
de a túlélő fiatalok egyik legismertebbike Bevilaqua Kamilla, aki
1956 októberében kivételes film- és színpadi karrier előtt állt.
Amikor a szovjet szószegésből fakadó folyamatos katonai
jelenlét ellen tiltakozók megindultak az Északi Folyosó felé, az
akkor huszonhét éves Kamilla úgy döntött, Pesten marad, és
csatlakozik a szovjet követség előtt tüntetők csoportjához. A
tüntetők egyre nagyobb számban közeledtek az Északi Folyosó
felé, és olyan hírek kaptak szárnyra, hogy fegyvereket
szereztek. Ezalatt Kéthly Anna kormányfő az ENSZ Biztonsági
Tanácsa előtt követelte, hogy a szovjet csapatok tartsák be a
békemegállapodásban rögzített határidőt, és távozzanak a
Folyosó, ezzel együtt az ország területéről.
Mára bebizonyosodott, hogy a szovjet követség előtt tüntetők
fegyvertelenek voltak, egyedül a lelkesedés hajtotta, fűtötte
őket. Kamilla egy rögtönzött pódiumra állt fel, és szavalta el
Radnóti Miklós El nem tűnő című versét, amikor a követség
egyik ablakából máig ismeretlenek a levegőbe lőttek. A tömeg
megrémült, Kamilla alól kirúgták a pódiumot. A fiatal színésznő
olyan szerencsétlenül esett, hogy gerince eltörött, és
valószínűleg halálra taposták volna, ha egy rendőrtiszt a
testével meg nem védi a tömegtől.
Kamilla azóta is teljes életet él, bár kénytelen volt pályát
módosítani: a színpad helyett a színpad előtt foglal helyet
dramaturgként a rendező melletti székben. Azt a napot több
okból sem képes elfeledni, ám sikerei talán kárpótolják
mindazért az áldozatért, amelyet a magyar függetlenség és
szabadság érdekében – noha nem önszántából – hozott.
Törékeny, lelkesen szavaló alakjának fotója bejárta a világsajtót,
és az idős Radnóti Miklós Kamillának ajánlotta emblematikus
versét.”

Leeresztettem a lapot.
– Nem akarsz beszélni velük?
– Nem.
Átfutottam a kérdéseket.
– De ezek nem rossz kérdések. A Vitray nem rossz.
– A Vitray jó, Albert. Nem erről van szó.
– Hanem?
– Én nem akarok utólagos hős lenni.
– Utólagos hős?
–  Hát nem? – nézett rám. – Semmit sem csináltam, csak
szavaltam egy verset, aztán elestem, és ha te nem vagy ott,
akkor eltipornak. A legjobb esetben is csak egy szerencsétlen
áldozat vagyok.
A fejemet ráztam, és erélyes hangon feleltem:
–  Te magad mondtad, hogy nem tekinted magad áldozatnak,
soha nem is tekintetted.
–  Persze – legyintett türelmetlenül. – Persze, de mások
szemében.
–  Ugyan, Milla! – csattantam fel. – Soha senki egy rossz szót
nem szólt rád.
– És a halottak?
–  Miattuk és értük adta neked a verset Radnóti, miattuk és
értük akarnak beszélni veled.
– Jó, de akkor neked is beszélned kell velük – vágta rá Milla.
 – Nem, nekem nem kell – feleltem. – És nem is fogok. Ez nem a
forradalomról szól, hanem rólad. Nem rólam. Ennek a
történetnek én nem vagyok része.
– De az vagy, te is pontosan tudod.
–  Egy kicsit – ismertem el –, de ahhoz, hogy nyilatkozzam,
főkapitányi engedélyre van szükségem. Azt pedig Kádár nem
fogja megadni.
– Ha szépen kéred.
– Nem fogom, Milla – mondtam csendesen. – Éppen elég volt
nekem, amikor ötvenötben mindenhol én voltam, mindenki
velem akart beszélni. Hidd el, nem jó az neked, ha ott az én
arcom melletted. Elhúzom rólad a fényt, amit megérdemelsz,
ráadásul csak esélyt adnánk azoknak az… elvetemült
elemeknek, hogy a szavukat hallassák.
– Félsz egy újabb merénylettől?
– Nem – ingattam a fejem. – Téged féltelek, Milla. Éppen elég,
hogy nem tudtalak akkor elkapni, amikor zuhantál…
– Az nem is a te dolgod lett volna, hanem Zolié.
–  Arról a gyáva szarkupacról beszélsz, aki ott hagyott a
földön? A jegyesedről?
– Nem, hanem arról a barátomról beszélek, aki megmentett –
emelte rám Milla a tekintetét, és ugyan okos gyereknek tartom
magam, de még csak tippem sem volt, mit láttam benne.
Felálltam, és kimentem a balkonra. Nekidőltem a korlátnak,
és visszanéztem Millára.
–  Fogadd el, hogy ez a te történeted, amiért felelősséggel
tartozol. – Olyan törékeny volt, ahogy ott ült abban a székben,
tanácstalanul és bizonytalanul. A legszívesebben letérdeltem
volna eléje, de tudtam, hogy ezt nem szeretné. – A Zoli ütötte
lyukat is elég szépen betemetted már.
– Temetem rendesen – kacsintott rám. – Néha úgy érzem, egy
egész hegy keletkezett a helyén.
Hirtelen minden erő kiszaladt a lábamból. Ezért nem iszom.
Mert akár egy-két pohár szamorodni is képes úgy lecsapni, mint
a sofőr a taxiórát.
– Nem baj, ha ledőlök a nappaliban? – kérdeztem.
– Dehogyis, a párnád ott van a szófán – mutatta.
Bebotorkáltam a nappaliba, a szófához, lerúgtam a cipőmet, a
párnát a fejem alá tűrtem, és Millát néztem, gyönyörű szőke
haját, hosszú ujjait, formás mellét, mindent megbocsátani képes
tekintetét – de Edit vörös hajkoronáját láttam, tüzes tekintetét,
mély dekoltázsát, hosszú combját.
 16

–  Albi. Albi. Albert! – sussant valaki hangosan. Egyike volt ez

azon reggeleknek, amikor zavaros és esetenként kínos álmaim
ellenére véletlenül bírtam volna még aludni. Nem tudtam, hol
vagyok. Kinyitottam a szemem, és egy plafont láttam. Aztán
Milla hangját hallottam. Aztán feléje fordultam a szófán, és a
derekamba fájdalom nyilallt.
– Téged keresnek.
– Engem. Ki a jó rosseb, de tényleg, hogy a…
–  Kádár – nézett Milla jelentőségteljesen a kagylóra, amit a
kezével befogott. – Engem is kivert az ágyból.
A fejemben káosz uralkodott, mint egy rosszabb Rothko-
festményen. Vonalak, pöttyök, pacák, egymás hegyén és hátán,
rendszert nélkülöző összevisszaságban.
– Csinálok kávét, az majd segít.
Felpillantottam a faliórára. Fél hét múlt.
– Főkapitány – vettem el a kagylót Millától.
– Pálinkás jó reggelt, főfelügyelő.
– Magának is – köszörültem meg a torkom.
–  A jelentése, Nemes, az mintha elmaradt volna – mordult a
telefonba, nem rosszindulatúan, nem is fenyegetően, ám a
jóindulat teljes hiányával. Ismertem jól ezt a hanglejtését.
– Tegnap későn ért véget az este.
– Mintha kíváncsi lennék rá, Nemes.
 –  Azt hiszem, sikerült kiszálaznunk a legvalószínűbb
variációt.
– Hallgatom.
– Egyelőre minimális bizonyítékunk van, de…
– Nekem ne rizsáljon, Nemes, egymás közt vagyunk. Mondja.
Mély levegőt vettem. Arra gyerekkorom óta fel vagyok
készülve, hogy reggel fél hatkor már a hajóban üljek, és
szakadjon rólam a víz, de arra nem, hogy a felettesem reggel fél
hétkor izzasszon. Megcsapott a kávé illata, és ez némileg
megnyugtatott. Némileg, mert legszívesebben azt kérdeztem
volna Kádártól, hogy honnét a hétszentségből tudta, hogy hol
vagyok.
–  Beresford egy liverpooli illetőségű csempészbanda
vezérének, egy bizonyos Smitty Bostock nevű bűnözőnek
dolgozott – kezdtem. – Erre vonatkozóan a brit kollega nyert
megerősítést, ugyanis Beresford két telefonhívást is
kezdeményezett a hotelból. A telefonszámok Smitty
környezetéhez köthetőek.
–  Priusza van ennek a Beresfordnak? – „Bereszfordnak”. Így,
fonetikusan. Kádár szeret minden betűt kiejteni egy szóban,
akármilyen nyelven is beszélt. Nem bonyolítja túl az élet
dolgait. Állítólag gyakran jár a csarnokba, ahol mindig
kelkáposztát eszik, utána meg káposztás cvekedlit, jól
megborsozva. Egyszerűen, csak egyszerűen.
– Az első adatok alapján nincs.
– Tiszta?
–  Mintha egy pucerájban lakna. Délelőtt még alaposabban
utánanézünk, de egyelőre semmi nyoma annak, hogy bármikor
összeütközött volna a törvénnyel.
– Ki ez a Smitty? – „Szmiti.” Tarhonya. Csalamádé.
– A legnagyobb liverpooli csempészbanda feje. A brit kollega
szerint főleg kábítószerekben utazik, amiket a Nyugati-
Indiákról hoz be, és…
– Nem Peruból?
A tarhonya meg a csalamádé persze csak álca. Tíz éve
megtanultam már, hogy ne dőljek be neki. Kádár pokolian,
ijesztően tájékozott.
–  A perui források, amennyire hallom, teljesen elhaltak,
köszönhetően a perui kormánynak.
– Akkor? Jamaica? Barbados? Dominika?
– Igen.
– És mi köze van Smittynek Beresfordhoz?
–  A brit kollega szerint Smitty az érdemi pénzt a
kábítószereken felül valójában a COCOM-listával szerzi.
– Nem vagyok meglepve.
– Meg azzal, ami még azon sincs rajta.
Kádár hallgatott, hallottam, ahogy mélyet szív a
cigarettájából, és kifújja a füstöt.
– Tudjuk, hogy Beresford mit csempészett?
– Nem.
– Tudjuk, hogy honnan és hova?
–  Nem – feleltem, és hálásan néztem Millára, aki odagurult
elém, és a kezembe nyomott egy bögre kávét.
– Ötletük sincs?
Kortyoltam a kávéból. Erős volt, és zamatos. Milla mindig a
Vörösmarty téren veszi a Meinlben a babkávét, de itthon őrli.
Kézzel, egy régi őrlővel, ami feltehetően pluszzamatot
szabadított fel a kávéból, mert ilyen ízű kávét egyedül nála
iszom.
– Hogy őszinte legyek, nem sok, főkapitány.
– Semmi?
–  Tankot, repülőt, esztergagépet és hasonlókat, ugye, nem
csempészett. Ezt ki lehet zárni.
– Ezt ki.
– A szovjetektől mit tudna csempészni? – folytattam.
– Most kérdi vagy csak az időt húzza?
– Embert vagy kaviárt – álltam fel, és letettem a bögrét. Millát
nem láttam sehol. A telefonnal kimentem a balkonra, és
nekidőltem a korlátnak. – De amennyit ebből az emberből
láttam, ami nagyjából a semmivel egyenlő, kétlem, hogy
embercsempész lenne.
– A Játékos volt a patentja a kikötőben?
– Ezt most kérdi, vagy csak az időt húzza? – kérdeztem vissza.
Kádár kifújta a füstöt.
–  Egy nap majd elbeszélgetünk egy tál frissen sült tepertő
mellett.
– Alig várom – feleltem. – Ott voltunk tegnap a brit kollegával.
A Hotel Mentholban. De a Játékos Isztambulban van, és…
– Már megint? Nem török ez az ember?
–  „Milliónyi szuvenír, szép emléket kínál / Szól a szving és
jólesik egy drink a bárpultnál” – idéztem a dalt.
–  Maga most szórakozik velem? – mondta, és láttam magam
előtt, ahogy ránt egyet a bal vállán.
– Isten őrizz. Csak gondoltam, hogy…
 – Egy bugyuta nótát idéz nekem? Kikutatta a tehetségét, és ezt
találta? Dalra nem akar fakadni?
–  Ha a főkapitány azt szeretné, hogy daloljak, akkor
mindenképpen.
Kádár hallgatott. Én is.
– Mikor jön vissza?
– Állítólag holnap este. Sarokba fogjuk szorítani, de a Játékos
nem hülye.
– Ezt soha nem mondtam róla.
–  Tudja, hogy nincs semmi a kezünkben. Simán elküldhet
minket melegebb éghajlatra, mert szívességet aztán nincs miért
tennie.
– És Fenyves? A jobbkeze?
– Semmiről sem tud semmit, nyilván.
Kádár sóhajtott. A kagyló sercegett, ahogy elnyomta a csikket
a hamutartóban, majd papírzörgést hallottam, pár másodperc
szünetet, aztán egy régimódi benzines öngyújtó fedelének
kattanását, a kovakő sercenését, és egy mély slukkot.
– Mit tud nekem még mondani, Nemes? Bármit? Akármit?
–  Ennyi. Nincs több. Telefonüzenetek, apró jelek, amikkel
semmire sem megyünk.
– Kér még embert?
–  Mire? Nézze, főkapitány. Akkor sem lennénk előbbre, ha
adna még egy tucat embert.
– Nem?
–  Ki tudjuk deríteni, hogy a gyilkos fegyver honnét
származhatott. Vagy mikorról. De ezzel nem kerülünk közelebb
semmihez sem, mert nem egy sorozatszámmal ellátott, egyedi
darabról van szó.
– Elszász, gondolom, százával értékesítette őket.
– Legalább. És harminc éve. Ha akarja, küldjön pár embert, és
utánamegyünk.
–  Küldök. Tízre ott lesz négy ember. Azt csinál velük, amit
akar.
– Tudja, mit, főkapitány?
– Amíg el nem mondja, addig nem.
Milla kigurult a fürdőből. Egyrészes úszódresszt viselt, sok
szőke haját már betűrte a sapka alá, úszószemüvegét a
homlokára tolta fel. – Felmegyek – intett a tető felé. Intettem,
hogy befejezem, és megyek utána.
– Nos, van itt valami – folytattam.
– Ne csigázzon, Nemes, ne csigázzon.
–  Bizonyos nyomok arra mutatnak, hogy Beresford magyar
felmenőkkel rendelkezhetett, de legalábbis beszélt magyarul.
– Mert?
Gyorsan összefoglaltam neki a Várszegi magánnyomozóval
folytatott beszélgetésünket. Hallgatott, de olyan érzésem volt,
hogy erről is tudott, legalábbis érintőlegesen.
–  Ez érdekes – hümmögött Kádár. – Ez kifejezetten érdekes.
Beresford magánnyomozót akart fogadni. És erről magyarul
levelezett a Rudolffal.
– Pontosan.
–  Kap újabb két embert, hogy megtalálják, kivel vette fel a
kapcsolatot.
– Remek.
– Nem kell megköszönnie.
 –  Persze hogy nem, hiszen közös az érdekünk, ugyebár –
feleltem, és csak azt hallottam, hogy Kádár bontja a vonalat. Ha
van valami, amit kedvelek benne, az az érzelgősség teljes
hiánya.
Kimentem a fürdőbe, és összevakartam magam. A
zuhanyrózsából egyre hidegebb és hidegebb víz csapta-verte a
hátamat és a mellkasomat, majd amikor már nem bírtam,
elzártam a vizet. Megtörölköztem, a borotválkozást elhagytam,
mert azt szerintem Milla sem tudta, hogy melyik egyéjszakás
kalandja mikor és mire használta a mosdó alatti szekrényben
heverő önborotvák széles választékát. A hajóházban meg a
klubban, pláne az akadémián megszoktam, hogy a higiénia tág
fogalom, kényes sem vagyok – kivéve a borotvát.
Felhívtam a Majesticet, és üzenetet hagytam MacLeodnak,
hogy várjon meg, majd közösen bemegyünk a kapitányságra.
Mire kiléptem a lakás ajtaján, és elindultam a tetőre vezető
lépcsőn, valamivel jobban éreztem magam, de messze voltam
egy közepesnek nevezhető formától is. Ezenfelül zavart még ez
meg az. Mert ha csak kavics lett volna a cipőben, vagy egy
elkenődött izzadságfolt a szemüvegen. Két fog közé beszorult
almahéj. Azzal tudok mit kezdeni. De Kádár buzgásánál már
csak Beresford délibábja volt kellemetlenebb. Akár egy olajjal
bekent angolna, olyan volt Beresford, és Kádár nem törülközőt
akart adni, vagy valami jóféle szappant, hanem mintha még egy
kis olajat locsolt volna rá.
A tetőn már kellemes meleg volt, az uszodában egyetlen férfi
úszott hatalmas, hosszú csapásokkal, öröm volt nézni
magabiztos, erős mozgását. Milla a kerekesszékben ült, és a
férfit figyelte.
– Én így akkor sem tudnék úszni, ha lenne lábam.
–  Van lábad, de nem ezért nem tudnál így úszni. Ebben itt –
mutattam a férfira – húsz év melója van, napi három-négy óra,
plusz az adottságai.
–  Besegítesz? – kérdezte Milla. Odaléptem, a hóna alá
nyúltam, és letettem a medence szélére. A Margitszigeten
mindig odagurul a rajtkőhöz, áthúzza magát rá, és onnét
csúszik a vízbe. Itt viszont kell a segítség, amióta egyszer
anélkül próbált meg a vízbe jutni, és a kerekesszéket a medence
aljáról kellett felhozni. Szemére húzta az úszószemüveget,
karjával emelt magán egy kicsit, és kecsesen belecsúszott a
vízbe. Lemerült a medence aljára, aztán felbukkant, megrázta a
fejét, igazított a szemüvegen, meg a dressz pántján, és nekiállt
bemelegíteni.
Engem a lábam inkább akadályoz, ha véletlenül úsznom kell,
és fel nem foghatom, hogyan képes Milla a felszínen tartani –
vagy legalábbis nem sokkal alatta – a lábát és a csípőjét. De
képes rá, és ami még érdekesebb: kifejezetten gyorsan úszik.
Igaz, ehhez az is kell, hogy nem lehet több ötven kilónál, de
valami más is kell még, ami nem tudom, hogy micsoda, de
megvan neki, és használja – és még élvezi is. Tíz perc beúszás
után kikönyökölt a medence szélére.
– Most már mehetsz.
– Kijönni hogyan fogsz?
–  Ha ő ott nem segít – kacsintott rám a férfira mutatva –,
akkor is tudod, hogy meg tudom oldani.
– Csak mert mennem kell.
 – Ezért mondom. Gyerünk, ne késlekedj!
– Vigyázz magadra – fordultam meg.
– Albert?
– Mi van?
– Elfelejtetted?
– Mit?
Uramisten. Elfelejtettem.
– Ma este. A Nemzeti. Tudod, az új Kassák-darab.
– Én…
– Megígérted.
– Meg.
–  Az anyád is ott lesz, de a színpad előtti sorokban. Nekünk
fenn van jegyünk a karzatra.
– Kassák?
– Nagyon vicces, imádni fogod. És… Albi?
– Hm?
–  Hozd el magaddal azt a brit kollegádat. Biztos nagyon
snájdig.
– A Pesti Élet bármelyik számában találsz nála snájdigabbat.
– Tudod, mennyire szeretem az angolokat.
–  Fel nem foghatom, miért – ráztam a fejem, aztán
elindultam, és mielőtt beugrottam volna MacLeodért a hotelba,
a saját lakásomban megborotválkoztam a saját borotvámmal, és
amikor az arcszeszes üveg vörös kupakjáról Edit jutott
eszembe, elővettem a timsót, és azt húztam végig az arcomon.
Úgy csípett, hogy a nőt egy pillanat alatt elfelejtettem, aztán
szitkozódva lesiettem a lépcsőn tudomást sem véve Spacekről,
aki a füle mögé dugott fázisceruzával álldogált gondolataiba
mélyedve az egyik villanyóra előtt, mint aki a rosette-i kő
írásjeleit próbálja megfejteni.
A vonatról egy tévhittől megszabadulva szálltunk le. Skót
utastársaink kedvesek és nagylelkűek voltak mivelünk. Egy idős
úr, akiről kiderült, hogy babaházakat készít a garázsában,
megosztotta velünk az ebédjét, egy Danival egyidős kisfiú pedig,
aki Edinburgh-ben szállt fel, elfelezte a csokoládéját az öcsémmel.
Az igaz, hogy szinte csak szavakat tudtunk kivenni abból, amit
nekünk mondtak, de ez zavart minket a legkevésbé. Egy szendvics
meg egy fél szelet csoki erejéig emberszámba vettek minket.
Amikor leszálltunk Glasgow-ban, kiderült, hogy a vonaton még
négy gyerek utazott, aki hozzánk hasonlóan a St. Stephen’s
School For Boysba tartott. Egy zordon tekintetű idősebb férfi
fogadott minket, tartása alapján egykoron katonatiszt lehetett, és
úgy kezelt minket, mintha a parancsnokunk lett volna.
Viaszosvászon kabátját állig begombolta, és olyan egyenesen
tartotta magát, mintha egy lapátnyél lett volna a gerince helyén.
A többi fiúval nem beszéltünk. Tekintetünk néha összetalálkozott,
és ilyenkor valami mosolyfélét erőltettünk az arcunkra, de ha jól
láttam, senkit sem töltött el az öröm- és reményteli várakozás. Én
akkor még nem tudtam, mit jelent egy bentlakásos iskola, és
inkább voltak félelmeim, mint elvárásaim.
Valamiért azt gyanítottam, hogy az iskolában sok hozzánk
hasonló gyerek lesz, akiket kitettek az utcára, mert nem tudták
már hasznukat venni. Pár nap múlva meg már annyi mindent
hallottam, hogy nem tudtam eldönteni, mi igaz, és mi nem. Az
egyik fiútól Southamptonban azért szabadultak meg, mert a
segélyszervezet, ami az őt befogadó családot támogatta, többé
nem adott nekik pénzt. Egy másik fiú, Geoff Bristolból azért
kötött ki itt, mert nem volt hajlandó dolgozni, ami nem csoda,
mert a szemüvege olyan vastag volt, mint egy borosüvegnek az
alja, és csak úgy tudott olvasni, ha a könyv két hüvelykre volt a
szemétől. Minden második fiú kindertransportos volt, és ez
mindenki esetében kisebb módosításokkal, de ugyanazt jelentette:
a szüleink nem érték meg a háború végét, a rokonaink
meghaltak, az angol családoknak meg nem kellettünk már.
Ugyanakkor azt is sejtettem, hogy a magániskola sok pénzbe
kerül, és a kindertransportos fiúk egyikének családja sem állt úgy
– vagy nem akart úgy állni –, hogy egy magániskolát
finanszírozzanak.
Ettől függetlenül vegyes társaság voltunk, mind korban, mind
származásban. Öcsémnek lelkére kötöttem, hogy semmit se
mondjon arról, hogy hol születtünk. Ha kérdezik, akkor
Nottinghamből jöttünk. Szerettem volna bízni bennük, a
többiekben, őszintén szerettem volna, de nem tehettem. Nem
akartam olyanokkal összezárva lenni, akiket nem ismertem,
márpedig egy szigeten lakni összezártságot jelent. Annál inkább,
minél kisebb a sziget. Márpedig Iona nem volt nagy. Ahogy a
kompként szolgáló motorossal közeledtünk, egyre csak
meresztettem a szemem, hogy hova tartunk, és nehezen hittem el,
hogy ez a kopár, parányi földdarab lenne, lehetne az otthonunk,
ki tudja, meddig. Az, hogy a komp esetlegesen, menetrend nélkül
járt, nem sok biztonságérzettel töltött el, de úgy gondoltam, hogy
Beresford lelkésznél, fogatlan feleségénél és a paraffintól bűzlő
háznál csak jobb helyre kerülhetünk. Egy iskolába, ami azt
jelenti, hogy legalább dolgoznom nem kell. Vagy ha igen, akkor
sem egy futószalag mellett.
A kompon volt egy térkép, azt nézegettem, és akkor döbbentem
rá, hogy ennél nyugatabbra alig lehetne menni – pár sziget még a
Hebridák szélén, és aztán a végtelen óceán, amitől semmi sem
véd meg minket. Néztem a kisöcsémet, amint az egyik padon ült,
mellette a dobozban mindaz, ami édesanyánktól ránk maradt,
egy másikban a könyveink, amiket rongyosra forgattunk, de
vigyáztunk rájuk, mert én kerestem ugyan néha magyar
könyveket Londonban, Cardiffban és Nottinghamben, de eleinte
pénzem nem volt megvenni őket, utána meg olyan helyen laktunk,
ahol se könyvtár, se könyvesbolt nem volt a közelben. Ruhát nem
hoztunk, csak ami rajtunk volt, de nem nagyon lógtunk ki a
sorból. A legtöbb fiú olyan volt, mint mi: akár az esőbe kizavart
kutyák. Gondozatlanok, csapzottak és ijedtek. Dani azt tette, amit
mindig tenni szokott: olvasott. Egy ideje már az én könyveimet
olvasta, kinőtt a gyerekkönyvekből, és meg mertem volna
esküdni, hogy kívülről tudja a Sándor Mátyást. Az iskola
könyvtárából mindent kikölcsönzött, amit lehetett, és ennek
köszönhetően szebben fogalmazott, mint a tanáraink. Jobb volt a
helyesírása, nagyobb a szókincse és választékosabb a stílusa,
mint az összes tanárunknak együttvéve. De ha el akart menekülni
a világ elől, magyarul olvasott. Gondosan újságpapírba kötötte a
könyveket, hogy ne lássák, mit olvas, mert nem szeretett, és nem
is akart kérdésekre válaszolni.
Ahogy közeledtünk a kompnak hívott lélekvesztőn, a hullámok
dobáltak minket, de én ennek ellenére azt akartam hinni, hogy
ebből még jó dolog is kisülhet. Talán ha ügyesen tanulunk, és
meghúzzuk magunkat, akkor tizennyolc évesen a magam ura
leszek, az öcsém tizennégy éves lesz, és szabadon mehetünk,
ahova csak akarunk. Hogy ez az „ahova” mi lehetett, még nem
tudtam, de úgy gondoltam, hogy van négy évem kitalálni.
Annyinak elégnek kell lennie, néztem az Atlanti-óceán szürke,
hideg és taszító vizét, négy évnek elegendőnek kell lennie. Jók
leszünk tehát, és vigyázok az öcsémre.
 17

MacLeod meglepően kipihentnek látszott az előző éjszaka után,

ami kapóra jött, mert ahogy a gothami városháza felé siettünk,
összefoglaltam neki az aznapi teendőket, és már attól
elfáradtam. De MacLeod fel volt villanyozva, és ez rám is
átragadt.
Amíg én az új emberek eligazítására készültem, addig
MacLeod ismét leült a telefon mellé, hogy a kollegáival
egyeztessen Beresfordról és Smittyről.
Megállás nélkül jegyzeteltem, majd amikor végeztem,
visszalapoztam az első oldalra, elővettem a fiókomból Beresford
útlevelét, és gondosan bemásoltam az adatokat.
Név: Beresford, Thomas
Születési idő és hely: 27. 11. 1931. Nottingham
Magassága: 5 láb 2 hüvelyk
Szemének színe: barna
Megkülönböztető jegyek: nincsenek
Lakcíme az Egyesült Királyságban: Liverpool L18, 10 Penny
Lane.
Se kísérő gyerek nem volt feltüntetve, se feleség, cserébe az
úti okmány tele volt pecsételve. Pecsét pecsét hátán. Láttam
már pár jelentős használatnak kitett útlevelet, de Beresfordé
vitte a pálmát. Kétlem, hogy lett volna határőr, aki kiismeri
magát a pecsétek és vízumok labirintusában. Ez adott egy
ötletet, amit le is jegyeztem.
Tíz órakor behívtam a hat kollegát az eligazítóba, és
kiosztottam nekik a xeroxozott nyomozati tervet, amit az a
gépírókislány gépelt le, aki soha nem keveri össze a v-imet, az r-
jeimet és az u-imat, holott erre én magam is hajlamos vagyok. A
kollegák nem voltak különösebben lelkesek, amit értettem,
hiszen egy folyamatban lévő nyomozás egyik mellékszakaszára
rákapcsolódni sosem örömteli dolog. Itt derül ki igazán, hogy
mik vagyunk a rendőrség gépezetében: parancs- és utasítás-
végrehajtók, akik örülhetnek, ha egyáltalán közlik velünk, hogy
mégis mi az az ügy, amiben nyomozniuk kell. Megtettem azt a
szívességet a kollegáknak, hogy röviden tájékoztattam őket
Beresfod halálának körülményeiről, és felvázoltam nekik, mi a
teendőjük. Kettőt ráállítottam a papírvágó késre, négyet pedig a
magánnyomozó megtalálására, akivel Beresford felvette a
kapcsolatot. Legalábbis nagyon reméltem, hogy talált valakit,
akit cserébe mi is meg tudunk találni.
Minél többen dolgozunk egy ügyön, annál nagyobb az esélye
annak, hogy információt kaparjunk ki a több évtizedes porból,
meg a megbízhatatlan és gyakran ellenséges magándetektívek
ferdítéseiből és hazugságaiból. MacLeod értelemszerűen nem
tudott segíteni a telefonálásban, és a helyszíni kiszállásokban,
de mire az érdemi munkába belevágtunk, elkészített egy
táblázatot, ami jelentősen megkönnyítette a munkánkat. És nem
elég, hogy elkészítette, még vezette is a táblázatot. Vannak
nyomozók, akik a nyomozáselmélet azon iskoláját követik, mely
szerint az alapos és szisztematikus elimináció meghozza
eredményét. Ha megvan minden magánnyomozó elérhetősége,
akkor előbb vagy utóbb meg kell találnunk azt, akivel Beresford
felvette a kapcsolatot. A nagybátyám ezt a szemléletet vallotta
és képviselte, és ezt írta meg élete egyetlen könyvében. A
Gyakorlati nyomozás mára sok szempontból elavult, főként
törvényi háttere és technikai hátországa szempontjából, de
ennek semmi jelentősége nincsen, hiszen a nyomozás ugyanaz
a folyamat, akár 1066-ban, akár 1966-ban folyik. Fel kell állítani
verziókat, hogy mi és hogyan történhetett, ki vagy kik lehettek
az elkövetők – ez a munka leglátványosabb és legélvezetesebb
része. Amikor ide-oda dobáljuk az ötleteket, hátha valamelyik
megtapad, aztán nekiállunk aprólékosan leellenőrizni minden
elképzelhető részletet. Van, aki a falnak megy a babramunkától,
mint Kuthy és Heltai, van, aki kifejezetten szereti, mint én, mert
az ember voltaképpen rendet vág a rengetegben. És, vallja
Heltai éppúgy, mint a nagybátyám vallotta, a babramunka
mindig meghozza az eredményt. Az öreg Szathmáry is így
gondolta, és ezt is tanította nekünk az akadémián, fejünkbe
verve az alaposság kényszerét – hogy aztán a második év végén
közölje: – Aztán van, amikor ez az egész nem jelent semmit.
Mert nincs szerencséjük. Vagy mert az elkövető, magukhoz
hasonlóan, emberből van, és az ember, mint tudjuk, nem
racionális lény.
Most relatíve könnyű dolgunk volt. Beresford munkatársai
mind rég elmentek az országból, őket kihallgatni nem tudtuk,
ugyanakkor MacLeod összeállított róluk egy listát, és elküldte a
liverpooli kapitányságon a főnökének azzal, hogy mindenkit
hallgassanak ki, akit csak megtalálnak. A kéréshez részletes
esetleírást és összefoglalót adott, valamint összeállított egy
kérdéssort is, hogy a kollegái tudjanak min elindulni. A mi
detektívjeink megkapták a maguk listáját, és elindultak a
papírvágó kés, valamint a titokzatos magánnyomozó
nyomában, mi pedig fogtuk a másik listát, amit pár napja
állítottunk össze, metróra ültünk, és az egész napot a Nemzeti
Stadionban töltöttük.
Több mint tizenöt éve vagyok detektív. Egy évtizede nem
igazán frusztrál semmi. Ha babra a munka, akkor feltűröm az
ingujjam, ha gyorsan kell cselekedni, akkor nyakamba szedem a
lábam.
A Nemzeti Stadionban türelmesen és lassan haladtunk, noha
Dolezsál igazgató észbe kapott, és minden segítséget megadott.
Ott ültünk egy ablaktalan helyiségben egy asztal mögött, és
sorra hallgattuk meg mindazokat, akik Beresford halálának
napján dolgoztak.
Mindenkit. Azokat hagytuk utoljára, akik a színpad közelében
sem jártak. Nem mintha különbség lett volna a között, amit a
színpadi dolgozók mondtak, meg a között, amit mondjuk, a
konyhások. Senki sem látott semmit. Sem a jegykezelők, sem a
biztonságért felelős izmos fiatalemberek, sem az izzadt,
csavarhúzóktól és drótoktól duzzadó zsebű technikusok, sem a
felszolgálók az étteremben, senki, semmit. Egyedül egy
félszemű technikus mondott valami érdekeset, aki a vége felé
került sorra.
– Ami azt illeti, a színpad közelében egyszer láttam egy magas
alakot, aki nagyon határozottan és gyorsan mozgott.
– Milyen volt az arca?
Megrántotta a vállát.
 – Normális.
–  Mennyi idős lehetett? – kérdeztem némi izgalommal a
hangomban.
– Középkorú.
– Mit viselt?
– Nadrágot és inget.
Kezembe temettem az arcom.
– Mit tud mondani még róla?
–  Hogy ment. Határozottan – felelte komolyan a technikus. –
És hogy magas volt, magánál is magasabb. Nem illett a képbe.
– Volt valami a kezében?
– Lehet.
– Higgye el, sokkal több mindenre emlékszik, mint gondolná –
mondtam neki. Ugyan én magam sem hittem benne, de meg
kellett próbálnom. – Milyen frizurája volt? Határozottan ment,
esetleg sietett? Vagy lassan, komótosan haladt? Körbe-körbe
tekintett, vagy nem nézett semerre? Milyen volt a testalkata?
Izmosabb, szélesebb nálam? Mennyi idősnek tippelné? Milyen
volt az öltözéke? Jómódúnak tűnt?
Kérdésem volt bőven, válasz azonban alig akadt rájuk.
Alaposan ki kellett kérdeznem a technikust, mert a jelek szerint
ő volt az egyetlen, aki feltehetően látta a feltételezhető
elkövetőt. Még a legrosszabbul emlékező tanúk is képesek egy
új, apró részletet előhívni, amivel abban a pillanatban nem
tudunk vele semmit sem kezdeni, de a megfelelő pillanatban a
helyére kerülhet. Ha van emlék, akkor annak van helye.
Faggattam egy ideig a technikust, de néhány perc elteltével nem
volt értelme tovább folytatni.
 –  Egy magas alakot láttam, aki nagyon határozottan és
gyorsan mozgott – ismételte a férfi. – És nem illett oda, ahol volt.
Sóhajtottam.
– Felismerné, ha látná?
A férfi jobb szemével rám nézett. A bal szemhéja
végérvényesen lezárta a másik szemét.
– Biztosan.
– Tényleg?
–  Majdnem biztosan – javította ki magát. – Feltehetően.
Gondolom.
– Köszönöm – legyintettem, és tettem a neve mellé egy ikszet.
Ha netalán sikerülne találni egy gyanúsítottat, akkor a
technikus feltehetően tudja azonosítani. Kifújtam a levegőt.
MacLeoddal egymásra néztünk, lefordítottam neki, amit a
férfi mondott, a remény felgyulladt, majd ki is hunyt a
szemében, aztán folytattuk, amíg a végén ki nem tört belőle:
–  Teljesen felesleges itt lennünk – jegyezte meg, és
beleharapott a szalámis szendvicsbe. – Ez jó! – emelte fel a
zsemlét. – Ez nagyon jó!
Öt óra is elmúlt, dél óta csak technikai szüneteket tartottunk:
vécé, nyújtózkodás, kávé, káromkodás. A munka menete adta
magát. Semmi értelmét nem láttuk, hogy angolul folytassuk le a
meghallgatásokat, így én kérdeztem, MacLeod meg figyelt. Néha
közbeszúrt egy kérdést, de csak figyelt, és jegyzetelt. Az órák
haladtával a noteszlapok sorai megtelt kusza betűinkkel, az
agyunk meg azzal a tompa kongással, ami az egyhangú munka
sajátja. Felüdülést egy-egy színes karakter hozott, egy csinos
lány, vagy egy jókiállású fiatalember. De előbbre nem jutottunk.
 Hat óra után távozott az utolsó dolgozó, egy ötvenes nő a
könyvelésről, aki szó szerint nem értette, mit akarunk tőle.
Kaptunk hat nagyon határozott „nem”-et, aztán felállt, lesújtóan
végigmért minket, és távozott.
–  Ezeket ne hagyjuk itt – mutattam a maradék két
szendvicsre, meg a termoszra, az alján némi kávéval. – Na, mire
jutott?
MacLeod hosszú állára kiült a borosta, szeme alá táska
költözött, de derűsen sorolta:
–  A magas biztonsági őr veri a feleségét, az az idősebb,
szemüveges pincérnő lopja az alapanyagokat a konyháról, a
szakállas technikus szerelmes a félszemű technikusba, a kövér
jegykezelő a saját zsebére dolgozik, az utoljára látott
könyvelőnek meg szürke hályogja van.
–  Nem mondom, hogy ilyen részletekbe menően, de én is
hasonlóra jutottam – bólintottam. – Szürke hályog? Ezt meg
honnét tudja?
– Nos…
– Ha most lewatsonoz, akkor esküszöm magának, hogy…
– Tudni akarja? Tényleg?
– Dehogy akarom – legyintettem. – Dehogy akarom.
– És maga?
A fejemet ráztam.
– Műkorcsolyában vannak a kötelező körök, ugye?
MacLeod hátrahúzta a fejét.
– Úgy nézek én ki, mint aki műkorcsolyázik?
–  Sportban jártas embernek néz ki. Tudja, a focin meg a
rögbin meg a… mianeve, kriketten túl vannak más sportágak is.
 – Éreztem, hogy el kell jönnöm Budapestre. Most végre ezt is
megtudtam – csettintett MacLeod. – Amúgy igen.
– Igen?
– Kötelező kör.
Roppantottam egyet a mutatóujjamon.
– Ezt kipipáltuk, ugye.
–  Ezt ki – harapott a szendvicsbe. Kinyitottam az ajtót, az
ajtófélfának támaszkodtam, és úgy rágtam a szendvicsemet. A
folyosón az esti műsorra készülve zsongtak az emberek. A
Liliomfi zenés változatának bemutatójára készültek, amire Milla
el akart csábítani, de mondtam neki, hogy tőlem Eisemann
Mihály ide, Szenes Iván oda, de nincs az az isten. Ugyanakkor
volt vagy negyvenezer ember, aki már most türelmetlenül
várta, hogy bejusson az ősbemutatóra, ami mellett az szólt,
hogy Várkonyi rendezte és Seress is írt bele két dalt, ellene meg
az szólt, hogy a címszerepet Mednyányszkyra osztották, aki
talán MacLeod tetszését elnyerte volna, de én az ilyen
selyemfiúkat nem szeretem, pláne, ha még énekelnek is.
– Maga kiszúrt valamit? – szólalt meg mögöttem az őrmester.
Nemet intettem.
–  Semmit. Azt az egyet leszámítva, hogy az egyik
színpadtechnikusnak hamisak a papírjai.
– Nocsak.
– Ezzel a kiejtéssel nem Siófokon született, hanem Erdélyben.
– És azzal mi a baj?
– Azzal semmi, hogy ott született. Azzal viszont elég sok, hogy
hazudott róla, és hamis papírokat produkált.
MacLeod egy pillanatra összeráncolta a szemöldökét.
 –  Persze, Erdély. Most már emlékszem. A terroristák. Meg
maga. Az ügye. Persze.
– Menjünk – néztem az órámra. – Még odaérünk a színházba.
– Nem is tudtam – lépett ki a folyosóra MacLeod. – Színházba
megyünk? Ilyen izzadtan nem szívesen – emelte fel a karját.
– Nem tudom, lesz-e ideje lezuhanyozni.
– Messze van a színház a hoteltól?
– A Nemzeti? Gyalog tíz perc, villamossal kettő.
– Akkor siessünk, hátha belefér.
Kétkedve ingattam a fejem.
– Kétlem. A metró…
– Metró? – nézett rám. – Hívjon egy taxit.
– Az nálunk nincs – feleltem.
– Mi nincs? – torpant meg MacLeod, mint aki medvecsapdába
lépett.
– Taxi. Budapesten nincsenek taxik. Nagyvárosokban vannak,
de a Városháza betiltotta az ilyen jellegű személyszállítást.
– Parancsol?
–  Most mit mondjak? – tártam szét a karom. – Nem én
tiltottam be a taxizást.
– De…
–  Beszélgetni akar, vagy lezuhanyozni? Már ha belefér. –
Behúztam magam mögött az ajtót. – Próbáljuk meg. A metró
ötpercenként jár, és ha nincs váratlan üzemszünet, akkor talán
van esélyünk.
– Váratlan üzemszünet?
– A Piros vonalán gyakran esnek be emberek a kocsik alá.
– Ó – bólintott, majd kezébe fogta zakóját, rám pillantott, mire
én nekiálltam kocogni, átvágva az embereken, MacLeod meg
szorosan a nyomomban. Milla színházi karrierjének
köszönhetően kívülről ismerem a város összes nagyobb
színházát meg előadótermét, beleértve a stadiont is, így pár
perc múlva már a metróhoz vezető folyosón ügettünk.
Levágtattunk a mozgólépcsőn, és az utolsó pillanatban sikerült
beugranunk az induló szerelvénybe.
Lehuppantunk egy ülésre egy rémült nyugdíjas, meg egy
uszodából igyekvő, vizes hajú kiskölyök közé, aki hörcsög
módra tömte magába a túrós batyut.
– Mondja már el nekem – lihegett MacLeod.
– Mit?
– Az ügyét. Azt az ügyet.
– Melyiket?
–  Miért, annyi volt? Annyi üggyel került a világsajtóba, hogy
nem tudja, melyikről van szó?
– Komplikált ügy volt, nem tudom, hogy van-e annyi időnk.
– Akkor röviden. Majd úgy teszek, mintha mindent értenék.
– Mégis van valami haszna a brit neveltetésnek.
– Na látja.
A Berlinben már bevált metrókocsi nem volt éppen zajtalan,
de állítólag például a moszkvai metrón vagy hallgattak az
emberek, vagy üvöltöztek, mert a zajtól normálisan beszélgetni
nem lehetett.
– Csak röviden. Nem szeretek beszélni róla, meg különben is.
–  Mit kelleti itt magát, gyerünk, mutassa meg egy angol
detektívnek, milyen a magyar… – kereste a szót – …vicseft.
– Parancsol? – néztem rá, aztán leesett. – Vircsaft.
 – Az is lehet.
–  Amikor a szövetségesek oldalán aláírtuk a párizsi
békeszerződést, tudomásul vettük a tizenkilenc utáni határok
visszaállítását – kezdtem, de láttam MacLeod szemén, hogy ez
kevés lesz. – Versailles-ban elvették az ország kétharmadát,
amit Hitler két évtizeddel később visszaadott.
– És maguk erről mondtak le negyvenhatban.
Bólintottam.
–  A románok hangosan ellenkeztek, az erdélyiek még
hangosabban ellenkeztek.
– Erdély? Ott született Drakula, igaz?
–  Pontosan. Mások is, de Drakula a legismertebb. Szóval
Erdély régebben önálló fejedelemség volt, aztán elvesztette
függetlenségét, beolvadt ide meg oda, de a szellemi, kulturális
és nyelvi önállóságát megőrizte. Az erdélyi kultúra…
– Nem magyarok laknak ott?
– Nos…
– Magyarul beszélnek, nem?
– De.
– Akkor?
– Székelyek ők.
– Nem magyarok?
– A szó ilyen értelmében nem föltétlenül.
– Akkor miért akarták, hogy Magyarországhoz csatolják őket?
– Nem akarták. Pont, hogy ezt nem akarták – magyaráztam. –
Önállóságot akartak. Önrendelkezést. Ki sem akartak válni
Romániából, csak némi autonómiát akartak ahelyett, hogy a
románok rájuk kényszerítsenek egy nyelvet meg egy kultúrát,
ami nem az övék. Ismerősen hangzik?
MacLeod nagyvonalúan legyintett.
– India független. Pakisztán is. Ezen már rég túlléptünk. A brit
oroszlán előretekint.
–  Egyenesen bele a ködbe – jegyeztem meg, majd amikor az
őrmester tüntetően nem reagált, folytattam: – A románok
hallani sem akartak róla. Önálló erdélyi pártok alakultak, amik
semmit nem értek el. Aztán jöttek a paramilitáns szervezetek
mindenféle merényletekkel meg gyilkosságokkal. –
Elhallgattam. – Észak-Írországból ismerős lehet, nem? A
határhadművelet? – néztem rá, de semmi reakciót nem kaptam.
– A sok kis félkatonai szervezetből kinőtt az ENF. Erdély
Népének Frontja. Ők már nem vicceltek, az ötvenes évek
elejétől folyamatosan robbantottak román katonai bázisoknál,
néha még Brassóban is. Az ENF vezetőit lekapcsolták, az egy
Báthori Gábort leszámítva, aki azt állította, hogy a fejedelem
közvetlen leszármazottja. Néhány társával megalapították az
Irinyi–Bethlen-csoportot, és a bajok ekkor kezdődtek.
– Ki pénzelte őket?
–  Mindenhonnan kaptak pénzt. Revizionista nézeteket
képviselő magyar üzletemberektől, de Erdélyben is gyűjtöttek
nekik titkon pénzt, sőt állítólag még a betiltott Magyar
Kommunista Párt is juttatott nekik fegyvereket.
–  Ha egyszer be van tiltva, akkor… – emelte fel a kezét. –
Moszkva, értem. Ostoba kérdés.
–  Követelték Kéthly kormányfőtől, hogy az ENSZ-ben
tárgyalják Erdély ügyét.
– Hiába, ha jól rémlik.
 –  Finoman fogalmaz. Kéthly mereven elzárkózott attól, hogy
az ENSZ plénuma elé vigye az ügyet, ellenben hajlandónak
mutatkozott tárgyalni a román kormánnyal, ami erre azt
mondta…
– Előbb fagy be a pokol – bólintott MacLeod.
–  Ekkor kíséreltek meg Báthori vezetésével merényletet a
román ENSZ-nagykövet ellen New Yorkban.
– Na, erre emlékszem. Lángokban állt a kocsija a Met előtt.
–  Mindenki emlékszik rá. Romániában nemzeti gyásznap
azóta is. Viszont a román rendőrség hamar elkapta az Irinyi–
Bethlen-csoport majdnem minden tagját.
– De nem… – rázta a fejét az őrmester.
– Hát nem. Mert Báthori – folytattam, igyekezvén tényleg csak
a lényegre koncentrálni – meglépett. És…
– Önálló csoportot alapított.
–  A Fejedelem Kardja néven – néztem a kölyökre, akinek a
szája sarka még cukros volt a túrós batyutól. – Igen.
– És ők kezdtek el aztán merényleteket elkövetni Budapesten
és Bukarestben.
–  Felrobbantották a Deák téri templomot. Húsz halott.
Bukarestben felrobbantottak egy katonai buszt. Tizenöt halott.
Megöltek egy parlamenti képviselőt Pesten.
– És ekkor ejtették túszul a nagykövetet… mi is volt a neve? –
ráncolta MacLeod a homlokát. – Persze, a díj. Megvan. Pulitzer.
Ernest Pulitzer.
Bólintottam.
–  A családjával együtt. Ötvenöt szeptember kilencedikén. A
Dunakanyarban voltak baráti partin a német követség
nyaralójában.
– A nagykövet? A német?
A fejemet ráztam.
– Csak két konzul és a családjuk. A követ szerencsére nem volt
ott. Felszökött a vérnyomása, és a felesége bevitte a kórházba.
Mire visszaértek, már állt a bál.
– Ez az, igen.
–  Báthoriék azt közölték, hogy robbanószerkezeteket
helyeztek el Budapesten, Washingtonban és Bukarestben.
– Maga mégis hogyan került ebbe bele? – fordult felém, arcán
őszinte érdeklődéssel, nem pedig kétellyel vegyes gúnnyal.
–  Én voltam szolgálatban – feleltem. – Ennyi. Hozzám futott
be az első hívás, amikor holtan találták a nyaraló előtt az
amerikaiak sofőrjét. A német követ felesége értesített minket, a
hisztéria határán volt. Akkor még senki sem sejtette, hogy mi
lesz belőle – folytattam. – Lényeg az, hogy pár óra múlva a
helyszínen voltam, és akkor az egyik terrorista odajött a
kapuhoz. Rám mutatott, és közölte, hogy senki mással nem
beszélnek, csak velem.

– Jézus a kereszten.
–  Nekem mondja? – töröltem meg a homlokomat. –
Huszonnyolc éves voltam, három éve véglegesítették nyomozói
kinevezésemet, és még mindig nem szoktam hozzá a holttestek
látványához. Mondtam nekik, illetve Báthorinak, mert mindig ő
telefonált, hogy nem a politikai osztályon vagyok, nem a
szervezett bűnözésnél, nem az államellenes csoportnál, de őt ez
nem érdekelte. És akkor kezdődött az egész.
 –  Azt máig nem értem, hogyan volt képes megoldani az
egészet anélkül, hogy bárki meghalt volna.
Elmosolyodtam.
–  Az első lépés a budapesti bombák megtalálása volt. Onnét
göngyölítettük tovább az ügyet Bukarestben, majd New
Yorkban. Szerencsém volt.
–  Ezt akkor imádta a sajtó, emlékszem, fiatal, sármos
nyomozó briliáns képességekkel, de ahogy Eisenhower elnök,
úgy én sem vettem be. Ez nem szerencse kérdése volt.
Széttártam a karom.
– Amit akkor lehetett, mindent elmondtam a sajtónak.
MacLeod vigyorgott, de nem sok jó kedély volt mögötte.
Ismerem ezt a reakciót: aki csak egy kicsit is bennfentesnek
tartja magát, titkos csatornákat, mocskos megállapodásokat és
ocsmány zsarolást feltételez az ügy relatíve békés és vérontástól
mentes megoldásában – különösen akkor, ha ez egy újoncnak
számító nyomozó munkájának eredménye.
– A Time, a Life, sőt még a Sunday Times címlapján is ott állt az
elnök meg a két kormányfő között – nézett MacLeod a
szemembe. – És elég szűkszavúan nyilatkozott.
–  Én csak díszlet voltam, ez a politikusok alkalma volt a
szereplésre. És mindent kifacsartak belőle, ami benne volt.
– Mert maga nem?
–  Még most is kapok halálos fenyegetéseket. A terroristáktól
éppúgy, mint politikai csoportosulásoktól. És… – de
elhallgattam. Kinéztem a mellettünk elsuhanó alagút mozaikos
falára.
– És?
 – Maga is tudja.
– Nem, de kitalálhatom – nézett rám MacLeod.
– Megpróbálhatja.
–  Nos. Maga lett a díszrendőr. Akár akarja, akár nem –
mondta az őrmester semleges hangon. – A kollegái pedig azóta
is rajonganak magáért.
Bólintottam.
– A nálam idősebbek fele egy kanál vízben meg tudna fojtani,
a másik felének víz sem kellene.
–  Jó, de azt ne mondja, hogy szívesebben nyomozna kültelki
romok alá kapart névtelen holttestek ügyében.
– Már megszoktam, hogy minden ügynél bizonyítanom kell –
legyintettem. – Erre az ügyre is csak ezért rakott rá a
rendőrkapitány.
–  Mert díszrendőr, vagy mert bizonyított? – kérdezte az
őrmester. – Ne válaszoljon – villantott egy félmosolyt.
–  Számít valamit? – néztem rá. – Mindig a legjobbat kell
adnom, meg a legtöbbet. Nem mindegy, hogy miért? –
Felpattantam. – Deák tér. Jöjjön, talán még belefér a
zuhanyozás.
Kiléptünk a metrókocsiból, átvágtunk a turistákból álló
tömegen, és ahogy felértünk a rotundába, MacLeodhoz
fordultam.
– Maga a hotelban zuhanyzik, én a kapitányságon. Aki később
ér vissza ide színházra készen, az fizeti a vacsorát – közöltem,
majd megfordultam, és kényelmes kocogótempóban elindultam
a gothami városháza felé, ahol egy közepesen tiszta személyzeti
zuhanyzó várt, az asztalom fiókjában meg egy fehér „biztonsági
tartalék” ing.
 18

– Maga fizet – biccentett MacLeod, amikor tiszta fehér ingben

és frissen zuhanyozva visszaértem a rotundába.
–  Nem is vártam mást – feleltem. – Gyorsan elolvastam még
pár jelentést.
– És?
–  Induljunk, jó? – néztem rá, és intettem. – A trükk az lesz,
hogy ne izzadjunk meg, mire odaérünk.
– Gyalog?
–  Villamossal – válaszoltam, és kettesével szedve a lépcsőket
felsiettem a felszínre. A 4-es már csukta az ajtót, de egy
mogorva öregúr bedugta a botját az ajtóba, így még fel tudtuk
préselni magunkat, miközben a villamosvezető nem titkolt
lelkesedéssel szitkozódott. Az öreg mély elégedettséggel
bólintott, botjára tette a kezét, és magában motyogott ritkás
bajsza alatt. MacLeod le akart ülni, de nem hagytam: – Mindjárt
leszállunk. Két megálló.
– A jelentések?
A fejemet ingattam, és magam mögé böktem, ahogy
elgurultunk a főkapitányság épülete előtt.
– Semmi.
– Mennyire semmi?
–  Zéró. Nulla. Nada. Zip. Nichts. Több nyelven nem nagyon
tudom mondani.
 –  Bővebben? – sóhajtott MacLeod. Titokban mindketten arra
számítottunk, hogy amíg mi széles hálónkat a Nemzeti Stadion
vizébe vetjük, addig a hat extra kollega valamit csak tud
varázsolni. Vagy ha azt nem, akkor legalább találnak valami
apróságot.
–  Az most már biztos, hogy akár az Iparművészeti Múzeum
kiadványai közé is fel lehet venni az Elszász Rezső által
forgalmazott elefántcsont nyelű papírvágó kés történetét. Amit
lehetett, kiderítettek róla. Ki gyártotta, ki forgalmazta, hol
forgalmazta, mennyibe került…
– És?
– Tényleg tudni akarja?
Az őrmester nem felelt. A villamos elindult az Astoria felé.
– Elszász egy német beszállítótól vette, és amennyire sikerült
kideríteni, legkevesebb öt-, de inkább tízezer darabot vett át és
értékesített az évek során. Jöjjön, leszállunk.
Leugrottunk a villamosról az Astoriánál, és egy pillanatra
megálltam, és hagytam, hogy a Duna felől érkező szélfuvallatok
egyike elkapjon. MacLeod csak állt, és zavartan nézett körbe.
– Az ott mit keres? – kérdezte, a Nemzeti Színházra mutatva.
–  Oda megyünk – feleltem, feltartottam a kezem,
megköszönve a kelletlen autósnak, hogy elengedett minket,
majd a túloldalra érve folytattam. – Értem a kérdését és
értetlenségét, és ha megnyugtatja, akkor pestiek tízezrei osztják
a véleményét. – A Rákóczi út elején két ikerépület magasodik,
hasonlóan a Deák teret uraló Majestic–Excelsior testvérpárra,
ám ezek irodaépületek, sajátos kupolaszerű kialakítással, ami a
New York-i Chrysler Buildinget idézi. A Rákóczi út szélesebb
még az Andrássy útnál is, szellős és tágas, és ezt csak
hangsúlyozzák a betonból, acélból és üvegből felhúzott modern
ikertornyok, amelyek közül a jobb oldali mellett áll a színház
épülete, amelyet mintha a tizenkilencedik századból felejtettek
volna ott.
– Ami pontosan micsoda?
– A nemzet színháza.
–  Ennél nagyobbra vagy modernebbre nem futotta? –
biggyesztette le az ajkát MacLeod.
–  Éppen elég drága volt ez így is – feleltem, ahogy az épület
felé siettünk, amelynek bejárata előtt már senki sem állt.
Mindenki a nézőtéren ült, minket kivéve. – Ez volt az első igazi
Nemzeti Színház, amit 1913-ban lebontottak.
– A jelek szerint nem végeztek alapos munkát.
Elmosolyodtam.
– De végül negyvenhétben újraépítették az eredeti helyén.
– Mert?
–  Mert Vágó József, a modern városkép megalkotója így
képzelte el, és mert a városi tanácsnak tetszett ez az elképzelés,
ahogy a főpolgármesternek és a főépítésznek is.
– Hogy ide felhúzzák azt az épületet, amit előtte leromboltak.
–  Pontosan. De a látszat ne tévessze meg – intettem, és előre
engedtem az ajtóban. Az aulában Milla várt nagyon
türelmetlenül, arca piros volt a méregtől. Kerekesszékét
támadólag felénk fordította, szeme szikrát szórt.
– Esküszöm neked, ha még egyszer átversz, és egyedül hagysz,
kimegyek a szigetre, és ripityára töröm az evezőgépedet.
–  Hadd mutassam be neked Frank MacLeod detektív-
őrmestert a liverpooli rendőrségtől.
– Hölgyem – biccentett az őrmester.
–  Bevilaqua Kamilla, legközelebbi barátom, színházi
dramaturg és rendező.
–  Frank – mosolygott Milla csábosan. – Jöjjenek – intett a lift
felé. Az aulában rajtunk kívül csak egy cigarettáslány állt,
valamint a perecespult mellett két idős jegyszedő, akikből
simán kinéztem, hogy már akkor a Terézkörúti Színpad
bejáratánál szedték a jegyet, amikor Hacsek és Sajó debütáltak.
Nemüket tekintve bizonytalan voltam, néma biccentésemet
szemvillanással nyugtázták, majd tovább nézték a pereceket a
vitrin mögött. A liftből kiszállva követtük Millát, míg eljutottunk
a karzat legszélső páholyába. Milla legurult a kis rámpán, én
becsuktam magunk mögött az ajtót, és leültünk.
A nyári este ellenére a nézőtér tele volt, bár a legtöbb
nyakkendő lazán volt megkötve, és a legtöbb ruhának ki volt
vágva a háta. MacLeod szeme alaposan felmérte a színházat, a
kétemeletnyi karzatot, a galériát, a plafon szellemes akusztikai
megoldását és a különböző acéltartókra szerelt lámpák
kavalkádját.
– Mondhatta volna, hogy belülről modern – jegyezte meg.
– Nem kérdezte.
–  Te meg mondhattad volna, hogy az őrmester milyen
megnyerő annak ellenére, hogy angol – mosolygott rá Milla
elbűvölően.
– Még ha csak angol lennék – felelte az őrmester.
– Ha nem angol, akkor micsoda? – fordult felé Milla, és én is
felhúztam a szemöldököm.
 – Skót vagyok. Régi felföldi családból.
–  A MacLeod-klánból, akik életüket adták azért, hogy Stuart
Mária az angol trónra is felülhessen? – kérdeztem.
–  Összekever egy másik klánnal – mosolygott az őrmester
Millára. – Mi a lochnessi MacLeodok vagyunk.
– A szörny meg minden?
–  Pontosan – bólintott MacLeod. – A szörny voltaképpen az
egyik anyai szépapám házi kedvence volt, amíg meg nem evett
két gyereket, és akkor beledobták a tóba, hogy megfulladjon. És
ez lett belőle – tárta szét a karját.
– Mi az isten haragját keres akkor Liverpoolban? – szaladt ki
belőlem. – Glasgow-ban elfogta már az összes bűnözőt?
–  Mind egy szálig – bólintott. – Most éppen a liverpooli
csempészbandákat számolom fel, és utána irány London.
–  Csak nem a Kray ikreket akarja rács mögé juttatni? –
kacsintott Milla.
–  Valakinek azt is meg kell tennie – túrt bele MacLeod a
hajába.
Történik itt valami, amiről én nem tudok?, szaladt át a
fejemen, amikor Milla oldalba bökött.
– Az anyád – mondta.
Most már én is hallottam. Valaki a nézőtéren pisszegett, majd
kiváló műköhögésbe fogott. Lenéztem anyámra, aki aznap egy
varrónő barátnőjét rángatta el a színházba. Anyám MacLeodra
mutatott, és szájával formálta a szavakat, mert kiabálni azért
neki is zsenánt volt a Nemzetiben:
– Va-cso-ra! Hozd el!
Bólintottam, legyintettem, majd kifújtam a levegőt. Anyám
súgott valamit a barátnőjének, mire az is felnézett ránk, aztán
anyám fülébe súgott vissza.
– Éppen most adnak hozzá Frankhez – mondtam Millának, és
anyámékra mutattam.
– Ó, te bolond – csapott Milla a vállamra, majd az őrmesterhez
szólt: – Örülök, hogy eljött.
– Én is.
– Várjon csak, amíg a darab elkezdődik – jegyeztem meg.
– Mit nézünk?
–  Kassák a szerző, avantgárd, baloldali, ellenzéki – sorolta
Milla. – Negyven éve jelent meg először kötetben a leghíresebb
verse.
Lehajtottam a fejem.
– A ló meghal, a madarak kirepülnek – magyarázta Milla.
MacLeod úgy nézett rá, mint aki nem sok jót vár.
– De a darabnak kicsit más a címe.
– Amennyiben? – érdeklődött MacLeod.
– A ló nem halt meg, a madarak mégis kirepültek.
– Értem.
– Nem, nem érti – néztem rá.
–  És a Marton Endre rendezte – folytatta Milla. – Ami azért
fura, mert…
– Milla – köszörültem meg a torkomat.
– Igazad van – pirult el. – Nagyon bele tudom lovalni magam.
– Megigazította a haját, és az őrmesterre nézve folytatta: – Ez
egy zenés változat.
–  Mondja, hogy nem fognak énekelni – szaladt ki az
őrmesterből, majd gyorsan hozzátette: – Elnézést, én…
 –  Nem tudni – feleltem. – Egy Németh János nevű fiatal
szaxofonos írta a zenét, kétlem, hogy énekelnének benne… –
hallgattam el, mert kialudtak a fények, és kezdetét vette az
előadás, amely számomra legalább annyira érthetetlen volt,
mint MacLeod számára, csak éppen más okokból. Milla
látványosan élvezte. Neki a színház a mindene, minden
előadást meg akar nézni, minden színészre emlékszik, minden
bemutatóra, minden botrányra, minden bukásra és minden
sikerre.
Az első felvonás végén szórványosan összecsattanó tenyerek
arra utaltak, hogy a darab az előbbi kategóriába fog tartozni.
–  Várjátok ki a végét – csilingelte Milla. – A második
felvonásban Kassák tényleg forradalmian újszerű
megoldásokkal áll elő.
Sóhajtottam, és felálltam.
– Kávét kértek?
Kiderült, hogy fölösleges volt kérdeznem, mert az őrmester
úgy pattant fel, mint akibe ló rúgott, Milla meg gyakorlatilag
kávén él. A karzat folyosója társalgóban öblösödik ki, amelynek
mindkét oldalán pult áll. Az étel- és italkínálat nem bőséges,
elvégre színházi büféről van szó, de az a pár szendvics és
néhány sütemény páratlanul finom, a kávé illatos és zamatos, a
sör hideg, a pezsgő pedig francia. És persze minden olyan
piszkosul drága, hogy még a bécsi operatársaság is elpirulna,
noha az osztrákok végképp nem szégyenlősek.
Beálltam a sorba, és igyekeztem felszínesen lélegezni, hogy a
parfümkavalkád ne üssön ki teljesen, majd a zsibongásra való
tekintettel szavak nélkül rendeltem három feketét, és odavittem
a sarokba, ahol MacLeod éppen nagyon magyarázott valamit
Millának. Odaadtam nekik a kis üvegpoharakat, és az enyémet
majdnem magamra döntöttem, amikor valaki hátulról
meglökött.
– Kérem! – csattantam fel.
–  Én kérem az elnézését – dörmögött egy idős férfi hangja.
Megfordultam.
– Maga az, Nemes? Mit keres itt? Ha bűnt jött üldözni, akkor
jó helyen jár, mert ez a Kassák… – tárta szét karját az öregúr.
–  Vécsey – mosolyodtam el. – Egy glossza a kortárs magyar
színház bűneiről?
–  Albert – szisszent Milla, és oldalt pillantottam. MacLeod
azzal a jellegzetes angol arckifejezéssel ült székén, amelyet már
próbáltam eltanulni tőlük, de persze nem ment: furcsa
félmosoly, fej egészen kicsit oldalra döntve, tekintet ide-oda
ugrál az háttérben mozgó embereken.
–  Elnézést – léptem oldalt. – Őrmester, hadd mutassam be
Vécsey Leót, a Pesti Hírlap majdnem nyugalmazott bűnügyi
rovatvezetőjét.
– Hogy van – állt fel, és nyújtotta kezét MacLeod.
– Frank MacLeod detektív-őrmester a liverpooli rendőrségtől.
–  Á, szóval maguk nyomoznak annak a…, mianeve,
elektromos, villanyos… – kereste Vécsey a szavakat.
– Technikus.
– Na, annak a halálában.
– Leó még könyvet is írt Albertről – csicseregte Milla, jóllehet
tudja, hogy mennyire nem szeretem, ha beszél róla.
– Nem rólam, Milla – ingattam a fejem. – Hanem az ügyről.
 – Á! – derült fel MacLeod arca. – A maga könyvéből készült a
film?
–  Remélem, nem látta – morogta Vécsey, és éles szemével
gyorsan felmérte a társaságot.
–  Nos, eddig még nem volt szerencsém – ismerte be az
őrmester. – Hozzánk csak pár kis moziba jutott el.
– Hollywood, tudja – legyintett Vécsey. – Soha többet.
– Leónak nem ez volt az első könyve, amit Hollywood megvett
– folytatta Milla, mintha élvezte volna, hogy kínos helyzetbe hoz
minket.
– Nem mondja – húzta fel a szemöldökét MacLeod.
–  Olyan régen volt, hogy senki sem emlékszik már rá, és
különben sem lett belőle film. Hála istennek – húzott elő Vécsey
egy kopott cigarettatárcát. Hosszú, reumatépte ujjával kivett
egy szálat, és a szájába rakta. Elővettem egy doboz gyufát, és
eléje tartottam a szál lángját. Vécsey odahajolt, és mélyet
szívott. Most láttam csak, hogy tényleg nyugdíjban lenne a
helye. Nem azért, mert nem tud írni, hanem mert megöregedett.
Ingnyaka kopott volt, és lötyögött a nyakán, nyakkendője gobja
csálén állt, pergamenszerű bőre ráfeszült vékony arcára, és a
gyufaláng fénye felfedte, milyen régen járt már borbélynál.
Öltönye jó minőségű anyagból készült – valamikor a világégés
előtt. Esze azonban élesen vágott, és mialatt a könyvén
dolgozott, egyik éjszakai jegyzetegyeztetésünk-beszélgetésünk-
konyakozásunk során odafordult hozzám, és közölte, hogy tollal
és notesszal a kezében fog meghalni. – Én maradtam az öregek
közül, Nemes – mondta, ahogy keresztbe tette a lábát, és
maróan nyílt tekintetével rám nézett. – Mindenki elment. Nádas
New Yorkban halt bele abba, hogy nem lehet Pesten. Táborit a
nácik intézték el. Tarján abba halt bele, hogy szeretett
Budapestje elesett a háborúban. Szabó, Fényes, Fröhlich, ki
emlékszik rájuk? Mondja meg nekem. Senki. Csak én. És ha én
meghalok, akkor ők is meghalnak. Ahogyan nagybátyja, Sándor
is. Mindenki Hetényit emlegeti Matuska kapcsán, de Sándor, ő
volt az ész a nyomozásban. Tudom, mert Hetényi előbb volt
zsurnaliszta, és csak aztán lett rendőrfőnök. Mindent tudok –
kopogtatta meg ceruzájával a halántékát. – És az úristen
szakassza rám a mennyet, ha nem élek proccból is száz évig,
hogy megmutassam ezeknek a modernista suhancoknak, hogy
milyen egy igazi zsurnaliszta. Hogy Budapest ugyan nem
Chicago, de… – hallgatott el, ahogy szeme elvesztette fókuszát,
és olyan messzire tekintett, hogy már semmit sem látott.
Most viszont élénken figyelt a cigarettafüst mögül.
– És hogy haladnak?
– A nyomozással? – kérdeztem vissza.
–  Mi mással, mint azzal a nyomorult nyomozással – mordult
kissé avéttos, de tiszta angolsággal.
– Jól – felelte MacLeod.
– Haladhatnánk gyorsabban is.
Csilingeltek. Mindhárman sóhajtottunk. Egyedül Milla
mosolygott:
– Kezdődik a második felvonás.
Amiből csak arra emlékeztem, hogy Gonda is írt bele egy jó
nótát, amit egy rakat radírból faragott ló játszott le egy falra
festett zongorán, amit utána leradíroztak. MacLeod láthatóan
sokkot kapott, de amikor végre lement a függöny, csillogó
szemmel nézett rám, és intett, hogy hajoljak közelebb.
– Mondja – szóltam.
– Ez a zsurnaliszta. A maga barátja.
– Olyan messzire nem mennék.
– Egy országos lapnál dolgozik, ugye.
– Pesti Hírlap. Az utolsó trafikban is lehet kapni.
– Remek. Van egy ötletem.
– Mire?
–  Hogy miként feszegessük ki a megrekedt nyomozásunkat a
kátyúból. Arra van egy ötletem.
– Mi lenne az?
Még közelebb hajolt, és elhadarta.
– Szerintem ez egy nem jó ötlet – közöltem.
– Ha van jobb, hallgatom.
– Csak azért, mert nincs, ez még…
– Akkor beszéljünk vele. Most, amíg még elcsípjük.
– Kádár le fogja tépni a tökeimet – sóhajtottam.
– Ne aggódjon, majd ott állok maga mellett, és fogom a kezét –
vigyorgott, azzal kilépett a páholyból, én meg csak annyit
tudtam tenni, hogy intettem Millának, majd az őrmester után
siettem, mielőtt nagyobb marhaságot csinált volna, mint amit
tervezett.
Megszámoltam. Negyvennégyen voltunk. Negyvennégy gyerek tíz
és tizennégy között. Ennyien laktunk abban a kastélyszerűségben,
aminek bejárati ajtaja fölé látható műgonddal festették fel: St.
Stephen’s School for Boys. Volt egy pedellus, aki könnyen lehet,
hogy a világ legkedvesebb embere volt, de az angol nyelvnek egy
olyan változatát beszélte, amit rajta kívül senki sem értett. Még a
katonatiszt-kinézetű Mr. Conlan-Strieber is – aki a
nevelőtanárunk volt – csak írásban tudott vele eszmét cserélni.
Mi pedig rettegtünk tőlük. A pedellustól azért, mert egy szavát
sem értettük, a nevelőtanárunktól meg azért, mert minden szavát
értettük. Mr. Conlan-Strieber úgy vélte, hogy a sandhursti
katonai akadémián szerzett tapasztalatait egy az egyben
átültetheti a gyakorlatba, és már az első reggelen a hidegben
tornáztunk, soha meleg vízben nem fürödtünk, és pálcájával,
amivel a lovakat szokták gyorsabb vágtára ösztökélni, minket
tartott kordában.
Az iskolát egy Cohn nevű katolikus pap vezette, egy magas,
jóképű férfi, aki úgy vélte, hogy egy korunkbéli gyereknek három
dolgot kell ismernie, de azt alaposan és behatóan: Wagnert,
Nietzschét és a Bibliát. Rajta kívül három tanárunk volt még,
hárman tanították nekünk ugyanazt. Egyedül az
algebratanárunk tette a dolgát, és magyarázta el nekünk az
aritmetika alapjait, és ezért valahol hálás is voltam Mr. Ridgley-
nek. Öreg volt már, nem foglalkozott ő semmivel sem, csak a
törtekkel meg a háromismeretlenes egyenletekkel. A másik kettő
Cohn atya vezetésével megállás nélkül sulykolta Nietzsche
zavaros fejtegetéseit belénk, és külön elemeztük minden Wagner-
opera minden szereplőjét, különös tekintettel a germán
mitológiával kapcsolatos szerepére. És minden órát azzal kezdett
az atya, hogy imádkoznunk kellett latinul Maria Regnumhoz,
amiről senki sem tudta, hogy micsoda, és senki sem merte
megkérdezni.
Minden napot imával kezdtünk és zártunk, minden étkezés
előtt imádkoztunk, szabad időnkben, már ha néhanapján akadt,
akkor a könyvtárszobában ültünk, és vagy a Bibliát, vagy
Nietzschét olvastuk, vagy egy Chamberlain nevű angol könyvét a
fajelméletről. Nem akartam barátkozni senkivel sem. Ismertük
egymást, mert összekötött minket, hogy ugyanazt kellett átélnünk
és elszenvednünk nap mint nap, de számomra a közös szenvedés
nem olyan alap, amire emberi kapcsolatot építeni szerettem
volna. Alkalom se volt a barátkozásra. A kastély egy ódon,
nyirkos és hideg épület volt, egy elhanyagolt park közepén állt, és
annyi pénzt kellett volna költeni arra, hogy lakható legyen, mint
egy új építésére. Pergett a vakolat, az ablaktáblák között és alatt
süvöltött a szél, a kőpadló hideg volt, és töredezett, a csapból
pedig olyan barna víz folyt, mintha sör lett volna.
Ennek ellenére azt sulykolták folyamatosan, hogy mi egy szebb
jövőt fogunk építeni, egy olyan jövőt, amelyet a tisztaság és a
rend fog szabályozni, egy olyan jövőt, amelyben a hit és az alázat
garantálják az előrejutást. Nem voltam egyedül azzal, hogy egy
szót sem értettem belőle. A társaim sem értettek semmit.
Olyasmit akartak nekünk megtanítani, amiről fogalmunk sem
volt, hogy micsoda és mi célt szolgálhat.
Februárban érkezett egy fiatalabb férfi, egy rajztanár, aki
tökéletes testű férfiakról és nőkről mutogatott nekünk
festményeket, akik acélkemény arcéllel néznek előre, valószínűleg
a jövőbe, tudja, mire gondolok. Az órákon többször felbukkant
Mr. Conlan-Strieber is, és buzgón bólogatott, amikor Mr. Doyle
azt magyarázta, hogy miért célja a művészetnek a tökéletes férfi-
és női test bemutatása még akkor is, ha ez csak egy ideál,
amelynek elérésére mindannyiunknak törekednie kell. Hosszú,
erős combok, vékony derék, széles váll, duzzadó bicepsz, és
eltökélt tekintet. A legutolsót leszámítva Mr. Conlan-Strieber
mindent megtett az összes többiért. Az eltökélt tekintet Cohn atya
asztala volt, és amíg a nevelőtanárunk a testünk határait
feszegette – vajmi kevés eredménnyel, tudja, mire gondolok –,
addig az atya elménk határait tologatta.
És sikerrel. Bizonyos tekintetben sikerrel. Egy reggel arra
ébredtünk, hogy Mr. Conlan-Strieber a pálcájával két tizenhárom
éves fiút ütlegel üvöltve az udvaron, amiért azok „egymás
testében akarták megtalálni az isteni tökéletességet”. Ugyanezt
mantrázta az atya is, miközben a két fiú a murván térdelt, mi
meg az ablakból néztük őket, és Cohn atyát, aki barna
lebernyegében föléjük hajolt, és döngő hangon ismételte: „Az
isteni tökéletesség istenben van, nem egymás testében.”
A két fiú közül az egyik egy hét múlva távozott a komppal, a
másik viszont Mr. Conlan-Strieber ölebe lett: felszegett állal
kísérte mindenhova, és minden egyes percét súlyok emelgetésével
és futással töltötte. Néhány hét múlva egy velem egykorú fiú
hátán csattant a pálca, és arcán Mr. Conlan-Strieber pofonjai.
Andrew bűne az volt, hogy az isteni tökéletességet egy leány
testében kereste.
 A szigeten, tőlünk nem is különösebben messze, volt egy
keresztény gyülekezet, amelynek tagjai akkor már lassan egy
évtizede a romos apátság helyreállításán dolgoztak. A leány az
egyik kőművesnek gyereke volt, aki véletlenül összetalálkozott
Andrew-val, és ennek lett a vége a botozás, amely azonban
hamarabb ért véget, mint nevelőtanárunk tervezte. Andrew egy
ideig tűrte az ütlegelést, és Cohn atya mantrázását, aztán
hirtelen felállt, kivette Mr. Conlan-Strieber kezéből a pálcát,
eltörte, a földre dobta, felment szobájába holmijáért, és tíz perc
múlva távozott. Senki sem tudta, hova ment, és soha többet nem
láttuk. Dani súgta meg egyszer, hogy az apátságot építi, szakállt
növesztett, és most tényleg úgy néz ki, mint azok a férfiak, akiket
Mr. Doyle mutogatott nekünk rajzórán.
Magyarul súgta, mert magyarul csak akkor beszéltünk, ha
kettesben maradtunk. Amikor senki sem hallotta, tudja, mire
gondolok. Nem szégyelltük, büszkék voltunk a nyelvre, amelyhez
édesanyánk egész életében hű volt. Mi is azok akartunk maradni,
csak közben rájöttünk, hogy mennyivel izgalmasabb, ha ez
kettőnk titka. Mint a titkosírás, amit csak mi ketten tudunk
megfejteni. Titkos beszéd volt ez, és titkos olvasás is, mert Dani
vette a fáradságot, és addig kutatott a könyvtárban, amíg talált
pontosan akkora könyveket, mint amiket az édesanyánktól
kaptunk, és lopott óráiban átkötötte őket. Nem tudom, honnét
szerezte a tudást, és az alapanyagokat, de a Sándor Mátyás
kívülről katekizmusnak látszott, Petőfi Jézus életének,
Vörösmarty meg Szent Tamás Vallomásainak.
A nehéz körülmények ellenére végre megnyugodhattunk, mert
teljesen beleolvadtunk a környezetünkbe. Thomas és Daniel
Beresford voltunk, szótlan, nem különösebben okos, de legalább
szorgalmas angol gyerekek, akik a kelleténél több időt töltöttek a
könyvtárban.
És ez lett a vesztünk.
Legalábbis Dani veszte, azt hiszem. Soha meg nem tudom
pontosan, de minden akkor kezdődött, amikor egy este minden
szabályt és megegyezést megszegve odajött hozzám a nyolcágyas
szobában, és a fülembe súgta: – Beszélnünk kell.
Úgy tettünk, mintha Daninak fájt volna a hasa, így feltűnés
nélkül kimentünk a vécére, becsuktuk magunk mögött az ajtót, és
nekidőltünk, nehogy valaki véletlenül ránk nyithassa. Dani
halkan beszélt, rövid, tömör mondatokban, szokása szerint
érzelemmentesen. Nekem viszont nehezemre esett nem
üvöltenem, miután meghallgattam öcsém beszámolóját.
A könyvtárban volt, kedvenc szórakozásával űzte az időt: az
eldugott, alsó polcokon túrt, hátha vannak könyvek a többi mögé
csúszva. Nem egy, nem két könyvet talált már, ami elkerülte az
atya tisztogatását. Közte egy High Expectationst, amit nem
engedtem Daninak elolvasni, és egy Alízt, amit viszont igen, és
nem bírt betelni a könyvvel, talán még a Sándor Mátyásnál is
jobban szerette. A könyveket, hosszas tépelődés után dűlőre
jutva, ugyanott tartottuk, ahol találtuk őket, csak egy kicsivel
mélyebbre toltuk őket a polcokon. Egyik este az egyik koszlott
bőrfotel mögött ült a földön, amikor nyílt az ajtó, és belépett rajta
az atya és a nevelőtanárunk. A cipőjükről ismerte meg őket. Noha
nem volt tiltott a könyvtárban tartózkodnunk vacsora után, egyik
tanár sem nézte jó szemmel.
Mr. Conlan-Strieber italt töltött az atyának, koccintottak, és
akkor belépett Mr. Doyle is, a rajztanár. Dani láthatatlanul
kicsire összehúzta magát, szinte beleolvadt a fotel hátuljába, és
ujját végig az orra előtt tartotta, nehogy tüsszentsen, mert a
nyirkos levegőtől és a penészes falaktól sokat tüsszögött. Dani
emlékezetének jobban lehetett hinni, mint egy schaffhauseni
órának. Mindenre emlékezett. Szó szerint. A társaival nem
beszélgetett, nem érdekelték őt a többiek, de amit a tanárai
mondtak, az olyan volt, mintha arra a hajlékony Decelith-lemezre
rögzítették volna, amiket Beresford tiszteletes szokott kapni
postán. Dani elbeszélése szerint Mr. Doyle arrogánsan arról
beszélt, hogy egy bizonyos Tom nagyon elégedetlen, és sokkal, de
sokkal több eredményt várt tőlük a fiúkkal kapcsolatban. Mr.
Doyle azt közölte az atyával és a nevelőtanárunkkal, hogy neki
kellene állniuk végre helyet csinálni az alkalmasabb gyerekeknek.
Akikben több a lehetőség, akik nyitottabbak a mostaniaknál. A
gyerekeket továbbra is Tommal közösen ők szervezik, csak hely
legyen nekik, ez pedig Father Cohn feladata. Mr. Doyle felállt,
mire a másik kettő is felpattant. Mr. Conlan-Strieber lerakott egy
stóc papírt az asztalra, és az ajtóhoz kísérték Mr. Doyle-t, aki a
jelek szerint nemcsak egyszerű rajztanár volt, hanem valami
szervezetnek a tagja.
Az öcsém ekkor olyat cselekedett, mint annakelőtte még soha.
Kikukkantott a fotel mögül, és látta, hogy azok hárman nagyon
mélyen diskurálnak az ajtóban. Odakúszott hát az asztalhoz,
felnyúlt, és találomra lehúzott a stócból egy papírlapot. Mert úgy
gondoltam, lehet rajta valami érdekes, felelte, amikor lángoló
tekintettel megkérdeztem, hogy miért tette. Olyan meg különben
sincs, hogy mindig tudjál rám vigyázni, tette hozzá. Azzal elővett
egy sebtében összehajtogatott papírlapot, rajta olvashatatlan
jegyzetekkel. Rövidítések, pénzösszegek, egy ábra
háromszögekkel, köztük ide-oda mutató nyilakkal. Semmit sem
tudtam kivenni belőle.
Az öcsém rámutatott egy számokból és betűkből álló
kombinációra. „Gstaad 6.9.99” Kérdőn néztem rá. Nem tudom,
micsoda, közölte, nem tudom, de az biztos, hogy többször is
mondták, csak nem értettem. Mit mondtak, kérdeztem tőle.
–  Hát hogy mi lesz, ha elfogy. Mert már most is kevés van
belőle.
Valaki ki akarta nyitni az ajtót, mi egymásra néztünk, és
felpattantunk. Dani öklendező hangot hallatott, mire az ajtó
óvatosan résnyire nyílt, és megjelent benne egy fehér arc.
Intettünk neki, hogy minden rendben van, rámosolyogtam, és
kikísértem Danit a vécéből.
Máig nem tudom, mit jelent az a „Gstaad 6.9.99”, de nyomon
vagyok, már ha így mondják ezt. El is küldöm magának, mert
megtartottam. És lehet, hogy gyűrött meg rongyos és tépett is, de
a macskakaparásból ki tudtam venni pár szót. Maga biztosan
többet is el tud olvasni belőle, de a lap aljára azt írta valaki tollal,
hogy „Mennyi maradt belőle? Pontosan!”
Magyarul.
Egyszóval úgy gondolom, hogy nyomon kell lennem, és a szálak
ide vezetnek, ebbe az országba, ahol mi egyszer születtünk, és
aminek nem kellettünk.
A számok és a betűk. Gstaad 6.9.99
Az a két mondat magyarul.
És most már azt is tudom, hogy micsoda a Maria Regnum.
Mária országa.
Magyarország.
 19

Mire este elmentem MacLeodért a szállodába, ismét embernek

éreztem magam. Előző este én fizettem, és nemcsak a vacsorát,
hanem utána az italokat is a Moulin Rouge-ban, mert az
őrmester ragaszkodott hozzá, hogy lássa a pesti Broadwayt.
Nem tudom, mit látott belőle, mert nálam legalább kétszer
többet piált, és én a félőrült zongoristán meg egy igézően fekete
hajú táncoslányon kívül nem sokra emlékeztem, amikor
szombat délelőtt felébredtem. Másnapra voltam beosztva
ügyeletre, amit nem bántam, mert egyfelől ki tudom pihenni
magam addig, másfelől a vasárnapok ha nem is csendesek, de
legalább érdekesek szoktak lenni. A Kikötői Rendőrségnél nincs
hétköznap, nincs hétvége, nincsenek ünnepek, minden nap
kemény szolgálatban telik, és ugyan a fizetés sok mindenért
hivatott kárpótolni az embert, én nem akartam sokáig ott
szolgálni, és talán az ott töltött tanulóévek hozadéka az, hogy
máig szívesen vállalok hétvégi szolgálatot. Pláne most, hogy
rengeteg meghallgatást folytattunk, és ott voltak a csoport által
végzett nyomozások eredményei is, amiken pénteken még
átfutottam, de nem ártott alaposan kielemezni őket. Ám a
vasárnap – a Pesti Hírlap hétvégi számával együtt – még odébb
volt, elsőként össze kellett szednem magam, amire egyetlen
módszert ismerek.
Beledobáltam a sporttáskámba a holmikat, a cipőmet sem
feledve, majd villamosra szálltam, és kimentem a
Margitszigetre. Szorosra kötöttem a fűzőt a cipőmön, és
elindultam futni. Az első kör végére sikerült leküzdenem a
hányingert, a második végére a térdem és a bokám is fájt, a
harmadik végére viszont úgy éreztem, hogy visszatértem az
élők közé, és merev combjaim ellenére tempósan
visszasétáltam a klubházba, letettem az evezőpad mellé egy
üveg vizet, és nekiálltam dolgozni. Hiányzott, nagyon hiányzott
a szabadvízi munka, a kajak, a víz sodrásának ereje, a
hullámokkal való küzdelem, a nap égető sugarai az arcomon és
a vállamon, és az állandó vízpermet, ami ellen nincs védekezés,
és amit a teleket leszámítva mindig élveztem. De július elején a
Dunában kajakozni legalább olyan őrültség, mint a Balatonra
indulni kocsival. A folyó tele van kirándulóhajókkal és
menetrendszerű járatokkal, amelyek a turistákat és a
Szabadkikötő munkásait hordják északról délre, és vissza. A
Városháza ennek ellenére évről évre több lídót nyit meg a
Dunán, ahol az ember tényleg úgy érzi magát, mint egy
szardíniásdobozban. Bibó főpolgármester belátta, hogy a
Római-part sokaknak messze van, a belvárosban lakók nem
fognak vonatra, sőt még hajóra sem ülni, ha a rakparton is
vízbe csobbanhatnak. Azt persze sem ő, sem az érintett fővárosi
hivatalok nem sejtették, milyen láncreakciót indítanak el,
hiszen a lídók emelkedő számával szabályozni kellett a
hajóforgalmat is, újabb és újabb kikötőket, illetve megállókat
nyitva, másfelől meg biztosítaniuk kell a megfelelő
vízminőséget a rengeteg vízi jármű ellenére. Szóval aki
kajakozni vagy evezni akar, az vagy lemegy a Ráckevei-Duna-
ágba, vagy hajnalonta felkel, és szigorúan a part mellett
maradva edz. Erről én ma lecsúsztam, cserébe az evezőpadot
nagyon élveztem. Ráadásul egyedül voltam, és csak azért álltam
fel, hogy vécére menjek, vagy megolajozzak egy eresztéket,
mert a nyikorgást nehezen viselem. A rádiót is szabadon
bömböltethettem, üvöltött a Beatles, a Stones, a Kings, a The
Who, nem foglalkozott velem senki, így a délután közepére
sikerült mindent kiizzadnom magamból: alkoholt, fáradtságot
és frusztrációt.
A sérülésem is jól bírta a megterhelést, bár már jó ideje
tudom, hogy meddig érdemes feszíteni a húrt. Mert a jobb
karom bicepsze ténylegesen leszakadt, és akkor, húsz éve, nem
sokat tudtak kezdeni vele. Persze, visszavarrták, de a sportolói
jövőmnek búcsút inthettem. Aki nem teljesen és áthatóan
egészséges, annak semmi keresnivalója a versenysport
világában. Ezt most már tudom, de akkor még küzdöttem
ellene. Anyám nemegyszer bezárta a lakást, hogy ne tudjak
elmenni edzésre, mire kimásztam az ablakon, és az
ereszcsatornán meg a balkonokon keresztül léptem meg. De
akármennyit edzettem, tornáztam, tornáztattam a karom,
akármennyi fejlesztő gyakorlatot csináltam, a jobb karom soha
többé nem lett ugyanolyan, mint előtte volt. Ma nyoma sincs a
műtétnek, a két karom közt nincs különbség, ami legalább
annyira írható a bal karom gyengülésének rovására, mint a
jobb karom viszonylagos erősödésének számlájára. De én
érzem. Érzem azt is, hogy nem olyan, mint volt, de érzem azt is,
hogy meddig húzhatom, nehogy még egyszer leszakadjon, vagy
éppen a bal bicepszem jusson ugyanerre a sorsra.
 Lezuhanyoztam, intettem a portásnak, aki ebből mit sem
látott, mert arcára húzott sapkával aludt egy árnyas fa alatt,
majd kisétáltam a szigetre. Óriási volt az élet, mint minden
nyári hétvégén. A Palatinus előtt sorok kígyóztak, a füvön alig
lehetett egy takarónyi helyet találni, az úttesten szereptévesztett
– és korán felkelni lusta – középkorú férfiak tekerték úgy a
biciklit, mintha a Tour de France-on vettek volna részt, ám
sebességük fordított arányban csökkent az úton tévelygők
számával. Szlalomversenynek inkább látszott, semmint gyors
kerekezésnek, amit csináltak. A gyógyszálló felé folyamatosan
araszoltak a buszok, tele turistákkal, jómódú turistákkal, akik
gyógyulni, táncolni és jókat vacsorálni jöttek, és ha közben
néha-néha be tudtak ülni a gyógyvizes medencébe, teljes volt a
napjuk, és nyugodt a lelkiismeretük. Többször jártam már a
gyógyszállóban zavaros és véres ügyekben, amelyek azonban a
teljes nyelvi kavalkádban lubickoló vendégeket és az őket
mindenben kiszolgáló személyzetet teljesen hidegen hagyták. A
mérhetetlen mennyiségű alkohol minden rossz emléket elűz –
és majdnem minden gátlást felold.
Budapestnek kialakult egy párhuzamos élete, ami olyan volt,
mint az az utasokat szállító légpárnás hajó Calais és Dover
között. Amikor én jártam ott, még szokványos hajóval keltem át
a csatornán, de pár éve üzembe állították ezeket a fura
szerkezeteket, melyek a víz fölött lebegve, azt alig érintve
haladnak előre nehezen magyarázható gyorsasággal. Ezt a
budapesti életet látom a kelleténél gyakrabban a fővárosba
érkező üzletemberek, svindlerek, kémek, turisták és egyéb kétes
elemek esetében. A városhoz magához semmi közük,
használják, mintha filléres esőkabát lenne, amit az ember
használat után eldob, mert összehajtani sem érdemes. Kiveszik
a méregdrága szobákat a szigeten vagy az Excelsiorban, a
Hiltonban, vagy éppen a Józsefváros több száz átmeneti kis
szállodájának valamelyikében, vacsorálnak az éttermekben,
tárgyalnak a partnereikkel, káromkodva tömegközlekednek a
kikötőbe, a pályaudvarra, a reptérre, aztán dolgukat elintézve
eltűnnek, maguk után hagyva a kiszolgáló személyzetet – a
budapestieket, minket. A liftest a Majesticben, a buszsofőrt a
buszon, és azt a holdvilágképű negyvenes férfit a Pozsonyi utcai
pult mögött, aki szuszogva szolgálja ki a sorban állókat,
hátrakiabálva, ha valami elfogyott.
–  Kettő kapros túróst, anyukám – kiáltja a kis konyha
irányába. – Rudat, nem darabot. Az őrgróf úrhoz a gyerekei
jönnek dezsonőrre – kacsint egy hajlott hátú férfira, akinek
egykori nemesi címéből mára annyi maradt, hogy a sarki pék
leőrgrófozta. Hacsak tehetem, itt reggelizem, ebben a kis
Pozsonyi utcai pékségben, amely roppant leleménnyel csak
eReLPéként (Rétes–Lángos–Pogácsa) emleget mindenki a
környéken. Anyám még ma is az Ínyesmester szakácskönyvéből
főz, és könnyes szemmel olvassa fel nekem Magyar Elek rövid
kis bevezetőit, köztük a cseresnyés rétesről írottat – melyet a
jelek szerint Kapás Dönci, a pék is olvasott, vagy csupán egy
rendes ember, aki tudja, hogy a rétesből a tölteléket nem szabad
kispórolni, a lángost csak a legjobb lisztből szabad sütni, és
hogy a pogácsa hajtogatva készítendő. Nem véletlen, hogy
mindig öten-hatan állnak a kis bolt előtt, ahogy az sem véletlen,
hogy Döncinek állítólag két bérháza is van a Terézvárosban, és
csak azért süt, mert szeret sütni, és nem azért, mert rá van
szorulva.
Egy fiatal német pár álldogált nála most is a pultot nézegetve,
és azt akarták, hogy Dönci magyarázza el nekik, mi micsoda,
majd amikor a pék a szokottnál is sokkal hülyébbnek tettetve
magát bámult rájuk széttárt karral, nekiálltak találgatni. Nekem
úgy korgott a gyomrom, hogy Döncit is meg bírtam volna enni.
Éppen mordulni akartam, amikor megtette helyettem egy
helyes, kedves idős asszony, orra nyergére csúszott
szemüveggel, amit feltolt a szeme elé, amikor felnézett Döncire:
– Um Gottes Willen! Geben Sie diesen zwei einfach
Topfenstrud’l!
Dönci furamód ezt a németet megértette, a fiataloknak fel
sem tűnt a turpisság, boldogan távoztak a túrós rétesükkel, és
egy perc múlva első voltam a sorban.
– Főfelügyelő, mit szeretne. – Állítás, nem kérdés.
– Káposztás rétes, az van-e. – Ez is állítás, nem kérdés.
– Az mindég van.
– Megszórja extra borssal?
– Mind a kettőt?
– Nyilván – nyeltem egyet. – A kapros túrós meleg-e.
– Mint az én Ilonkám irányába érzett mély szerelmem.
– Tejföllel nyakon önt egyet?
– Bele is fojtom, ha kell.
– Fojtsa.
– Előételecske.
– Csak egy zsenge, tepertős pogácsát.
– Csak egyet? Libából van ma a tepertő.
 –  Kettő legyen – nyögtem, majd a pultra tettem a pénzt, és
remegő kézzel vettem el a pogácsákat meg a réteseket.
– Malzeit – vigyorgott rám Dönci kacsintva.
– Hrapfenak – feleltem teli szájjal, majd leültem egy padra, és
húsz percre megszűnt számomra a világ.
Az Október 23-a téren megálltam a Meinlnél, ittam egy
feketét, vállamra csaptam a táskámat, és felszálltam a 6-os
villamosra, ami ugyan elég lassan vitt el hazáig, az Attila útra,
de legalább nem kellett átszállnom. Otthon lezuhanyoztam,
átöltöztem, telefonáltam a hotelba, majd kocsiba ültem, és
elhajtottam MacLeodért, aki a szálloda bejárata előtt várt
frissen borotválva, és meg mertem volna esküdni, hogy
borbélynál is járt.
– Készen áll? – kérdeztem tőle, ahogy beült mellém.
–  Gyerünk, csináljuk – bólintott, majd előremeredve az ajtó
könyöklőjébe kapaszkodott, pont úgy, ahogy első alkalommal.
És pont úgy, ahogy én kapaszkodtam az ajtó könyöklőjébe,
amikor Angliában ültem először kocsiba. Őrület volt, ahogy a
rossz oldalon robogtunk, a rossz oldalon kanyarodtunk, és
amikor behajtottunk az első körforgalomba a több ezerből,
rémülten felkiáltottam. Az őrmester valahogy jobban viselte,
vagy csak jobban uralkodott magán. Bal kezével a pipáját
igazgatta a szájában, de jobb kezével el nem engedte volna a
könyöklőt.
– Milyen napja volt? – kérdezte lagymatag érdeklődéssel.
– Az éjszakánk után milyen napom lehetett volna?
MacLeod nem felelt, csak mosolygott.
–  Különben is, arról volt szó, hogy enni fogunk. Vacsorálni –
folytattam.
– Vacsoráztunk is.
–  A Moulin Rouge-ban, őrmester – csóváltam a fejem. – Oda
nem vacsorálni jár az ember.
– Ne mondja, hogy nem bírja az italt.
A fejemet ráztam, ahogy rákanyarodtam a pesti alsó
rakpartra, majd visszakapcsoltam harmadikba. – Bírni bírom.
– Akkor?
–  Akkor? – ráztam a fejem, és hitetlenkedve néztem az
őrmesterre. – Magának a Mouline Rouge csak bemelegítés volt,
könnyű kis rákészülés.
– Maga akart menni a Kispipába.
–  Mert meg akartam mutatni magának Pest egyik
leghangulatosabb helyét, mire maga az asztal alá itta a Kispipa
legkeményebb törzsvendégét! – ingattam a fejemet. – Toxit azért
hívják annak, mert kétnaponta a detoxikálóban ébred, és onnét
egyenesen a kocsmába megy. Állítólag már nem is eszik.
–  Á – legyintett MacLeod. – Az ilyet a legkönnyebb az asztal
alá inni. Ezeknek már annyi elég a berúgáshoz, amit én meg
sem érzek. A pianista, az már keményebb dió volt.
– Kicsoda?
– Nem emlékszik?
–  Foltokban. Nyomokban – feleltem. – Szinte semmire. Maga
leitta a Seresst?
–  Le én – felelte büszkén. – Mindig ugyanazt a dalt játszotta.
Gloomy Sunday. Egy kicsit már untam.
– Nem véletlenül játszotta – jegyeztem meg. – Ő szerezte.
–  Á – felelte az őrmester. – Ez mondjuk nem hallatszott se a
játékán, se a hangján.
– Maga micsoda egy… – haraptam el az utolsó szavakat, aztán
bekapcsoltam a magnót. Az Astoria Jazz Quartet legutolsó
lemeze szólt, és a vendégzenész Dexter Gordon
szaxofonszólójára figyeltem. A Szabadkikötőig meg sem
szólaltunk. Az őrmester mintha egy másik bolygón járt volna, és
nekem eszem ágában nem volt visszarángatni a Földre időnek
előtte.
A kapun viszonylag hamar bejutottunk, mert a szombat este a
kikötőnek, mondjuk úgy, hogy a szabadnapja. Ha érkezik is
hajó, megvárja a reggelt, és Csepel összes lebuját, kocsmáját,
késdobálóját, becsületsüllyesztőjét, búfelejtőjét, krimóját és
cseherlijét ellepik a matrózok, a trógerek, a melósok, a
kirakodómunkások, a gépészek és azok, akiknek a jelenlétéről a
hatóságok vagy nem akarnak, vagy nem mernek beszélni. A
Kikötői Rendőrség távol tartja magát ezektől a helyektől, főként
önvédelemből, noha minden bűnbarlang tulajdonosával
érvényben van egy hallgatólagos megegyezés, miszerint az ő
felelősségük, hogy a verekedések ne torkolljanak késelésbe,
esetleg még rosszabba – ennek ellenére vasárnap reggel mindig
áll két-három mentő a kapunál.
MacLeodnak nem kellett bemutatni a helyzetet, pontosan
tudta, hogy mire számíthat. Pipáját a zsebébe dugta, aztán a
nyakát forgatta, mint az öklözők meccs előtt, az ujjait
ropogtatta, és megállás nélkül járatta a tekintetét.
– Mondja csak el még egyszer, ki ez a Játékos – szólalt meg. –
Nem, azt már elmondta. Azt mondja el, hogy a fenébe nem
tudják, hogy kicsoda.
 Bosszúsan fújtam ki a levegőt.
– Egyszer csak megjelent a semmiből. Ahogy mondtam. Soha
nem volt letartóztatva, soha…
– De csak igazoltatták.
–  Adott egy igazolást, amely szerint Nagy János bejelentette
papírjai eltűnését, amelyek pótlása folyamatban van.
– Nagy János?
– John Smith.
Bólintott.
– Megkeni magukat?
– Parancsol?
– A kikötőieket. Megken valakit?
Tudtam, hogy fel kellett volna háborodnom, vagy legalábbis
kikérnem magamnak az inszinuációt a rendőrség nevében, de
hiszem, hogy a jó közös munka alapja az, ha nem nézzük a
másikat hülyének.
– Biztosan – feleltem. – Különben nem működhetne.
– Ötlet, hogy a létra melyik fokát?
Nemet intettem.
– Ez különben sem rám tartozik, hanem a belső ügyosztályra.
– Pletykákat sem hall?
– Mit számítana, ha hallanék?
MacLeod sokatmondóan forgatta a szemét.
– Szóval nem tudjuk, mibe sétálunk bele.
– Fél?
–  Hülye lennék nem félni. Idegen város, idegen nyelv,
ismeretlen bandafőnök. Maga nem félne, ha mondjuk a
hamburgi kikötő bandavezérétől akarna megtudni valamit,
amit ő nem akar elmondani?
–  Igaza van – bólintottam, majd a fékre léptem, amint
megláttam a Hotel Menthol előtti autórengeteget a körülöttük
kavargó emberekkel.
– Szerintem vegyük le a nyakkendőnket – javasoltam. – Így is
ki fogunk lógni közülük, de…
Az őrmester már bogozta is a kravátliját.
– Máshogy nem fog menni – nézett rám. – Tudom.
Az egyik konténersor végébe tolattam, lezártam a Fesztivált,
és elindultunk a bejárat felé. A közönség láthatóan, érezhetően,
szinte tapinthatóan mulatni jött, kerüljön bármibe is. Az
arcszeszek illata keveredett az izzadság és a benzin szagával, a
parkoló fölött látni lehetett a cigarettafüstöt. Meleg, fülledt
éjszaka elé néztünk, és amikor elállta az utamat egy csókolózó
pár, megtorpantam. Az ember oda megy, ahova a nyomok
viszik, arra kanyarodik, amerre az út, és azon az ajtón megy be,
amelyik nyitva áll, de látván, hogy már a parkolóban mi folyt,
fenntartásaim száma meredeken emelkedett.
Látszott rajtunk, hogy kik vagyunk. Viselhettünk volna
atlétatrikót, kockás zakót, rövid ujjú garbót, lehetett volna
copfba fogott hajunk, kacsafrizuránk, Beatles-frizuránk,
lehettünk volna kopaszok, szemüvegesek és kacskajárásúak,
akkor sem tagadhattuk volna le, hogy zsaruk vagyunk. Nem
mintha le akartuk volna tagadni.
Nem mintha le tudtuk volna tagadni.
Néhányan ízléstelen megjegyzéseket tettek, páran elállták az
utunkat, de végül bejutottunk a bárba, ahol már nagyban zajlott
a buli. A pódiumon tomboló zenekar előtt a táncparkett önálló
életre kelt massza volt, mindenki egy ütemre mozgott, mégis a
maga módjára. Többször jártam már itt, mindig hivatalos
ügyben, és annyira már nem lepett meg a látvány, de MacLeod
csak állt, és próbálta befogadni a zene, a tánc, a pia és a
leplezetlen szexuális vágy sajátos elegyét. Szeme ide-oda ugrált
az egymással táncoló fiúkról a lengén öltözött lányokra, akik
közül páron már csak melltartó volt, a blúzt régen elhagyták
valahol, vagy eleve anélkül jöttek. Karjukat az égbe tartva,
fejüket hátrahajtva énekelték a két vokalistanővel: „Meghalok,
hogyha rám nézel!” A parkett közepén egy pár el is játszotta a
jelenetet: a fiú szívéhez kapva dőlt a padlóra, ahogy a lány
hosszú műszempillái alól rápillantott. – „Én kellek neked, és
nekem is te / Gyere, gyere, rázzunk szombat este!” – üvöltötték a
fiatalok kórusban, és ugyan a lábam nekem is mozgott a
ritmusra, nem kapott el a gépszíj.
– Miről szól a dal? – kérdezte a fülembe kiabálva MacLeod.
– I’ll die if you look at me – feleltem, aztán intettem neki, hogy
lépjen kicsit hátra.
– Jó nóta.
– Nos.
– Miért? Maga szerint nem az?
Kezemet zsebre dugtam.
–  A dalt eredetileg egy Séró Báró nevű énekes énekelte –
kezdtem. – Azaz egy srác énekelte egy lánynak. Nem úgy, mint
most, amikor két vokáloslány adja elő.
– Mi a különbség?
Csak néztem az őrmesterre, és vártam, hogy leesik-e neki.
Átnézett a vállam fölött a bokszba, ahol Edit ült Fenyves és két
frissen borotvált, pomádés hajú, rossz arcú férfi társaságában.
– Maga viccel.
A fejemet ingattam.
– Nem.
– Meghalt, mert ránézett?
–  Nos, azt senki sem tudja, mi történt pontosan, de több,
egymástól független forrásból is azt hallottam, hogy ez a Séró
Báró nevű soroksári fiú teljesen belezúgott Editbe, és neki írta
ezt a nótát. És pechjére pont akkor adta elő a vágytól szinte
tüzelve, amikor a Játékos is ott ült Edit mellett.
– És?
Széttártam a karom, jobb kezemmel hasba ütve egy részeg
tengerész atlétatrikó alatt rengő hasát. A férfi mordult egyet, én
mindkét kezem felemelve jeleztem, hogy véletlen volt, mire
mélyet szívott a cigarettájából, amiben vagy ritka török dohány
volt, vagy valami egészen más, de megnyugodott tőle.
–  Pár nap múlva húzták ki a Dunából Séró Báró holttestét
Paksnál, innét vagy hatvan kilométerre. Idegenkezűségnek
nyoma sem volt.
– Hát persze hogy nem.
– Azóta nem akadt férfi, aki elénekelte volna a dalt.
– Odamegyünk? – mutatott a bokszra.
–  Persze – bólintottam, és elindultam a boksz felé. –
„Meghalok! Meghalok! / Meghalok! Meghalok!” – énekeltek a
fiatalok a bandával együtt, én pedig megborzongtam, amikor
Edit rám szegezte zöld szemét, és úgy figyelt közeledni, ahogyan
egy állatkerti oroszlán nézi a vacsorával kezében közeledő
gondozóját. Fenyves mondott neki valamit, mire Edit elkapta a
tekintetét, én meg végre kifújtam a levegőt. Az őrmester
finoman megkocogtatta vállam.
– Minden rendben?
–  Persze – fordultam hátra, és ekkor láttam meg a
fiatalembert, aki a múltkori látogatásunkkor MacLeoddal
flörtölt. A fiú megnyalta az ajkát, MacLeod követte a
tekintetemet, szemük egy pillanatra találkozott, aztán az
őrmester visszanézett rám, én meg csak biccentettem, és
mentem tovább.
Csak az menti meg a Szabadkikötőt a heti rendszerességgel
bekövetkező armageddontól, hogy a legnépszerűbb ital a sör, és
ahhoz a legnagyobb igyekezet is kevés, hogy az ember istenesen
berúgjon tőle. Mindent belengett a sörszag, a komló kesernyés,
áporodott szaga, amihez csak itt-ott csapódott hozzá a vodka
meg a rum bukéja – mivel ez a közönség nem fogyasztott se skót
whiskyt, se francia konyakot. Kuthy kollegám szabadidejében
azzal foglalkozott, hogy kiszámolja: mitől lehet a
legköltséghatékonyabban és leggyorsabban berúgni.
Számításait empirikus kísérletekkel ötvözve vágott ösvényt a
tudomány eleddig ismeretlen dzsungelszeletében.
Előretekintettem a boksz felé, és amikor a vörös hajú nő zöld
szeme megtalált, és tekintetét belefúrta az enyémbe, elektromos
borzongás futott végig a két lapockám között, le egészen az
ágyékomig. A nő lustán elmosolyodott, és alig perc múlva már
ott álltunk előttük.
Fenyvesen kockás ing volt, és felgyűrt ujjú narancsszínű zakó,
orrára fekete keretes napszemüveget biggyesztett, és így
osztotta az észt a mellette ülő férfiaknak, akik vagy szovjetek
voltak, vagy nem, de dicséretet érdemeltek igyekezetükért, hogy
annak lássanak. Elénk lépett az izomkolosszus, akinek
sörszagánál csak tekintete volt pállottabb. Ha ez a biztonság,
akkor…
– Mit akarnak az urak? Mulatni jöttek? – röhögött Fenyves.
– A Játékost keressük.
– Még nincs itt – közölte Fenyves.
– Különös – mondtam. – A gépe két órája leszállt.
– A Játékos és az ő útjai – tárta szét a karját óvatosan Fenyves,
mert még véletlenül sem akarta megütni vendégeit. Félő, hogy
indulatosabban reagáltak volna a kövér matróznál, akit én
vertem hasba. A másik asztal mellett is jampecek ültek, és olyan
szívesen megkérdeztem volna tőlük, hogy tényleg annyit
költenek-e fodrászra, mint amennyit saccolok, de nem tettem.
Csak azért, mert égnek áll a hajuk, verekedni még tudhatnak,
pillangókést forgatni meg még jobban.
–  Azt ígérték, hogy ma este beszélhetünk vele – jegyeztem
meg, élesebben a kelleténél.
Mindenki elhallgatott. Kezek mozdultak zsebek és övek felé,
állkapcsok feszültek meg, az izomkolosszus tekintete pedig
egyetlen pillanat alatt kitisztult, ahogy a reggeli napsütés űzi el
a ködöt. – Folytathatjuk a kapitányságon is – néztem körbe.
–  Mert vannak emberei, akik bevisznek minket? – kérdezte
vissza Fenyves mosolyogva, de ez a mosoly nem sok jót ígért.
–  Itt vagyunk mi ketten – mutattam MacLeodra. – Az bőven
elég.
–  Szombat este itt akar rugózni? – nézett körbe Fenyves. A
parketten tombolt a tánc, a pult mögött hárman is kevesen
voltak ahhoz, hogy kiszolgálják a vendégeket.
–  Karesz! – csettintett Edit, mire az egyik pincér ott termett.
Kétlem, hogy hallotta volna a nőt. Inkább érezte. – Abból az
indiai ginből hozzon az uraknak – mondta, és ránk nézett, majd
maga mellé mutatott. – Üljenek csak le, a Játékos nemsokára
remélhetőleg itt lesz. Kóstolják meg ezt a gint. Én is ezt iszom –
emelte ajkaihoz poharát, amelynek pereme fölül rám nézett.
Nyeltem egyet.
–  Köszönöm – feleltem, és alig ültünk le, a pincér megjelent
két pohárral, benne az éterien kékes folyadékkal. MacLeoddal
egymásra néztünk, elvettük a poharakat, majd ledöntöttük az
italt. Engem a nő tekintete égetett, őt meg a fiatalemberé, aki az
egyik közeli oszlopnak támaszkodva fújta a füstöt. A banda
lassú számra váltott, megint az eszelős szerelemről énekeltek,
aztán egy újabb lassú nóta következett. – „Várni rád, rád, Várni
rád / Oly nehéz egy éjen át” – búgták a lányok, és Edit halkan
velük énekelt. Vékony derekát széles öv fogta át, cicanadrágot
viselt, amely alapértelmezésben senkinek sem áll jól, de neki
mégis jól állt, bordó blúzáról majdnem lepattantak a gombok. A
pincér újabb pohár gint rakott elénk – „Szomjam csak véled
olthatom” – énekelték a lányok, és énekelte Edit is csendesen,
majd felhajtotta az italát. Az elektromos bizsergés addigra
állandósult ágyékomban, és inkább kapaszkodtam a pohárba,
mintsem tartottam.
Amikor a nő felállt, és elindult, gondolkodás nélkül követtem,
noha nem is nézett rám. Nem volt rá szükség. A jeges Balatonba
is követtem volna. Szemem sarkából még láttam, amint
MacLeod a fiatalemberhez lép, aztán már csak a felfelé vezető
lépcsőre emlékszem, arra, ahogy Edit fara mozgott előttem,
lassan ringott minden egyes lépcsőfokon. Nem tudtam, hova
megyünk, de azt igen, hogy miért.
Egy ajtóról még van emlékem, meg egy ágyról is, azzal kész.
Akármi is történt, már ha egyáltalán történt valami,
belemosódott a zenével átitatott bódító és zavaró illatok ködébe,
amiből néha felvillant egy-egy vörös hajtincs, kiviláglott egy-egy
zöld tekintet, és kihallatszott egy-egy elfojtott, hosszú és kéjes
nyögés.
Arra tértem magamhoz, hogy valami szorítja a csuklómat, de
ennél is jobban zavart az a fülsiketítő kaparás, amely
drótkefeként szántott végig a gerincemen. Nem ez volt az első
alkalom, hogy zavaros helyzetben találtam magam, így fel sem
néztem, nem adtam jelét annak, hogy magamnál vagyok.
Próbáltam kitalálni, hol lehetek, és hogy mi történik velem, de
nem jártam sikerrel. Szememet résnyire nyitva a betonpadlót
láttam, meg a lábamat egy vödörben. Megrándultam. Ennyi
kellett nekik, hogy tudják: magamnál vagyok.
– Főnök, ébren van a pali – szólalt meg egy zsíros hang, aztán
látóteremben megjelent egy kövér kéz, amelynek kövér
mutatóujja belenyúlt a vödörbe. – Már kezd meghúzni.
Ráöntsem a maradékot?
– Egy perc, Kareszkám, egy perc – szólalt meg egy kifejezetten
kellemes, mélybe hajló bariton. – Kevergesd csak az anyagot.
A fülsiketítő kaparás ismét betöltötte a helyiséget, én meg
felnéztem, mert fel kellett néznem. Elsőként a Játékost
pillantottam meg, aki velem szemben a falnak támaszkodva állt.
Másodjára egy micisapkát viselő, vörös arcú bajuszos alakot, aki
Karesz lehetett, és egy talicska tartalmát kevergette
kőműveskanállal.
A Játékos kiválóan szabott fehér öltönyt viselt. Arca frissen
borotvált volt, haját nagy hullámban oldalra fésülte. Semmi
különös nem volt az arcában, semmi, ami arra utalt volna, hogy
élet és halál ura, semmi, ami jelezte volna, hogy kíméletlenül
bánik el úgy az üzleti konkurenciával, mint azokkal, akik a
nőjére vetik tekintetüket. Jelesül rám, mert akármi is történt,
egy dolog biztos volt: ránéztem Editre. Nem egyszer, és nem
kétszer. Hogy mi más történt, csak sejtettem, de a fülemben ott
dobolt a dal ritmusa: „Meghalok, hogyha rám nézel”.
– Nemes Albert detektív-főfelügyelő – szívott mélyet a Játékos
a Chesterfieldből. – A nemzet hőse. Egy generáció példaképe. Az
elnök barátja. A szerénység… – hallgatott el, és a szót keresve
kifújta a füstöt – hérosza.
– Mit akar?
– Megdugtad a nőmet? – érdeklődött a Játékos nagyjából úgy,
ahogy én szoktam a pékségben tudakolni, hogy van-e más a
káposztás rétesben a káposztán kívül.
– Én…
–  Ránéztél, Albi – mondta a nevemet oly mély malíciával,
amilyet nem néztem volna ki belőle, s amitől jobban
megijedtem, mint a lábfejemet ellepő, lassan szilárduló
betontól.
Álltam a tekintetét, és azon gondolkodtam, hogy mit
válaszoljak.
– Noha tudod, mi történik azokkal, akik ránéznek – folytatta.
Beszéde nem a kültelki suhancok és nem is a csepeli jampecek
beszéde. Kora meghatározhatatlan, noha ebben jó vagyok: két-
három év eltéréssel megmondom első pillantásra, ki mennyi
idős. A Játékos lehetett akár huszonkettő, akár harminckettő.
–  A kérdés, Albi, nem az, hogy ránéztél-e, hanem hogy a
Karesz itt – mutatott a micisapkás alakra, aki egyre lassuló
mozdulatokkal keverte a kötni készülő betont – beletöltse-e a
maradékot a vödörbe. Mit mondasz?
Nyeltem egyet. Bírom az ilyen helyzeteket, ám most pont az
egész… kedélyessége aggasztott, mert tudtam, hogy semmibe
nem kerül megszabadulnia tőlem. Karesz a vödörbe önti a
maradék betont, bekötik a számat, várnak egy órát, másfelet,
aztán három markos legény kivisz a víz partjára, ahonnét a
Játékos úgy pöcköl be a Dunába, mintha sakkbábu lennék.
Ennyi. Nyilván megtalálnak, mert keresni fognak, de a Játékos
hamarabb szívódik fel, mint egy szivacsra ejtett konyakcsepp.
– Nem kellene – szólaltam meg végül.
– És miért nem? – emelte fel érdeklődve az állát.
–  Mert nem egy szaros hülye gyerek vagyok, aki egyik
kezében mikrofonnal, a másikban meg a pöcsével nyáladzik a
nődre.
A Játékos lebiggyesztett alsó ajakkal bólintott.
–  Ez igaz. Viszont lefogadok, hogy ugyanúgy szarsz be, mint
az a másik hülye gyerek – szólalt meg, és olyan villámgyorsan
cselekedett, hogy kívülről láttam, mi történik. Kitépte Karesz
kezéből a kőműveskanalat, és gondolkodás, célzás és habozás
nélkül belevágta a vödörbe, egyenesen bele a kötni készülő
betonba. Éreztem, ahogy a szilárduló anyagba belevág a fém, és
végighasít a jobb lábfejem külső részén. Felszisszentem volna,
de nem akartam megadni a Játékosnak ezt az örömet.
– Lefogadom, hogy a börtönben nem lesz ilyen nagy a pofád –
feleltem. – Talán nem tűnt fel, de kollegával jöttem, és…
– Amelyiknek a Cucus éppen most túrja a farát? – érdeklődött
a Játékos, és belehamuzott a vödörbe. – Karesz, egy kicsi anyag
nem ártana.
A micisapkás készségesen mert egy serpenyővel betont a
vödörbe.
– Igen, azzal. A Scotland Yard nyomozója. Őt nem kéne…
–  Bántani? – hajolt közelebb csücsörítve a Játékos. – Szegény
kis Ferikét. Ferkót. A Skót Ferkót. – Kiegyenesedett. – Ez jó,
Karesz. Ez jó. A Skót Ferkót. Ugye?
– Az főnök. Jó. Mint mindig.
Tudtam, hogy mit akar. Pontosan tudtam. Azt, hogy én
kezdjek el alkudozni. De a Játékos itt számította el magát.
Ocsmány, megvadult és vérszomjas terroristákkal tárgyalva
szereztem tapasztalatot. Ha most beadom a derekamat, akkor a
marionettbábuja leszek. Ha ő hozza szóba elsőként, akkor még
tudok fogást találni a helyzeten. Ha most nem is, de a jövőben
biztosan. És azt is tudtam, hogy a látszat ellenére nem mer
megölni. Akarni akart, ezt láttam a szemében, viszont nem
mert. Akár bele is köthet a lábam a betonba, de a vízbe nem fog
belelökni. Klasszikus játék volt ez, amiről tizenakárhány éve azt
hittem, hogy nem bírom játszani. Aztán kiderült, hogy nemcsak
bírom játszani, hanem tudom is. Jó vagyok benne. A
patthelyzetet senki sem szereti: két autó rohan egymás felé az
éjszaka közepén felkapcsolt reflektorral. Aki előbb elkapja a
kormányt, az veszít.
 –  Karesz – szólaltam meg. – Nehogy pocsékba menjen a cupi
anyag – intettem a talicska felé. – Öntse csak ide a maradékot.
Így kell a gázra lépni.
– Gyerünk már, Karesz, ne kéresse magát – noszogattam.
Így kell erősebben nyomni a gázpedált.
– Ha az Albi ilyen szépen kér… – tárta szét a karját a Játékos.
Így kell nem elkapni a kormányt. Izzadságcsöpp gördült le a
halántékomon.
Karesz készségesen belemerte a betont a vödörbe. Álltam a
Játékos tekintetét, aki megfordult, kinyitotta az ajtót, és intett.
Két olajoshordó mellkasú férfi lépett be. A Játékos csak
biccentett nekik, mire azok könnyedén felkaptak székestül, és
úgy vittek ki a hajnal legfeketébb órájába, mintha csak egy játék
széken ülő rongybaba lettem volna. Odasiettek velem a
legközelebbi bakhoz, és letettek mellé. Arccal a víznek. Láttam a
túloldalon a lakóházak véletlenszerűen világló fényeit. Egy
uszály vánszorgott el előttem mérhetetlenül lassan. Mögöttem
az épület a zenére tomboló emberektől lüktetett.
Most nem levenni a lábat a gázról.
A Játékos mögém lépett, és vállamra tette a kezét.
Manikűrözött körme nem melóskézre vallott. Így álltunk ott
legalább öt percig.
Aztán a Játékos a zsebébe nyúlt, és hallottam, ahogy
meglendíti a pillangókést.
Láb a gázon.
A Játékos lehajolt, és elvágta a kezemre tekert kötelet, és a
fülembe súgta: – Albikám, ránéztél a nőmre.
– És ő is énrám.
 Hülye leszek most lassítani.
–  Azt majd külön lejátszom vele. De te meg én, mi ketten… –
sóhajtott. – Tudod, mi történik azokkal, akik ránéznek a nőmre.
Nem feleltem.
–  Vagy csobbannak egyet – rúgott a székbe egy isteneset –,
vagy megtanulják, hogy nekem nem lehet nemet mondani,
amikor kérek valamit. És rendszerint nem túl szépen – vette le a
lábát a gázról. – Értve vagyok?
Nem feleltem. Nem mozdultam. Nem vettem levegőt sem.
Csak a lábamat vettem le én is a gázról, és hagytam, hadd
lassuljon le a kocsi. A reflektor már nem világított a szemembe,
amiért hálás voltam, mert tudtam, hogy hullasápadt vagyok, és
halántékomon folyik az izzadság.
Távolodó lépteket hallottam, meg a dübörgést, ahogy a szívem
pumpálja a véremet a fülembe.
Kifújtam a levegőt. Éreztem, hogy a lábujjaim már nem
mozognak. Lehajoltam, felemeltem a vödröt a lábammal együtt,
és a földre ejtettem. És megint. És újra, noha pokolian nehéz
volt. És megint és újra egészen addig, amíg a beton el nem
eresztette a lábamat. A vödröt belerúgtam a vízbe, majd
felálltam, és remegő térddel lesétáltam a móló oldalába vágott
lépcsőn a vízig, és lemostam a lábamról a beton maradékát. A
sebet vörösre marta a cement, de alig éreztem. Visszaléptem a
mólóra, lerogytam a szélére, és csak bámultam az olajfoltokon
táncoló fénysugarak sárgás-vöröses táncát.
– Ennyire unatkozik? – szólalt meg mellettem az őrmester, aki
mintha a semmiből lépett volna elő. Megfordultam. A Hotel
Menthol mólóra nyíló ajtajában a vékony fiatalember állt, és az
ingét gombolta. A hajára igencsak ráfért volna egy fodrász
figyelme, a nyakára meg egy kenőcs, mert több helyen is ki volt
szívva: a neonfényben lángoltak a nyomok.
– Hogy mi van?
– Nem érdekes – legyintett. – Jól van?
– Soha jobban.
– Mit keres itt?
– A Játékossal váltottam pár szót.
– Tényleg? Mikor?
– Most ment el.
– És nekem nem szólt?
– Nem volt olyan a helyzet, őrmester.
– Értem – vakarta meg a barkóját. – És mit mondott?
– Maga szerint?
– Beszéljünk az ügyvédjével?
–  Bámulatos. Úgy érzi ezt a szakmát, mint kevesen. Nincs
kedve rendőrnek menni? – álltam talpra.
MacLeod vigyorogva rázta a fejét, és az ajtó felé intett. –
Menni kellene. Vagy akar még maradni? Mezítláb, ráadásul –
szaladt fel a szemöldöke. – Lemaradtam valamiről?
Az őrmester tekintetét fürkésztem, hogy kiolvassam belőle,
mi a megjegyzés mögöttes tartalma, már ha egyáltalán van
neki. Megindultam az ajtó felé. Nem tudtam, hol van a cipőm
meg a zoknim. Nem is éreztem, hogy mezítláb járok. A folyosó
végén a táncterembe lépve valaki meglökött oldalról, a zenekar
pedig lassú dalba kezdett. Megpillantottam Editet. A bokszban
ült, és közönyösen nézte a táncosokat. A Játékos odahajolt
hozzá, a fülébe súgott valamit, és belecsókolt a nyakába. Ahogy
szája a nő nyakára tapadt, tekintetünk összeakadt.
Az énekes megmarkolta a mikrofont, és abba búgta dalát.
Megálltam, és hallgattam. Nem számítottam rá, de látva az
egymásnak dőlő táncosokat, a sarokba lecsúszott részegeket, a
székeken bóbiskoló jampeceket, hirtelen megértettem a nótát.
–  „Jaj, nyissanak ki már a boltok / húzzanak fel egy rolót! /
Nem bírom, mert felsikoltok / ha nem szólal meg egy rigó / Óh,
csak a hajnal jönne már! / Óh, csak a hajnal jönne már!” – búgta
a fiatalember, és a Játékos is átélte a dalt: komolyan bólogatott,
mélyen a hajába szántva kezével.
MacLeod mellettem állt, aztán megcsóválta a fejét.
– Fuck this bloody shit, get the fuck outta here, mate.
–  Megyünk, de ne örüljön annyira – feleltem. – Ha ma nem
viszem el az anyámhoz ebédre, akkor annak beláthatatlan
következményei lesznek.
Az őrmester vigyorgott, és megvonta a vállát.
–  Magára nézve is – tettem hozzá, és a vállam fölött
visszanéztem a Játékosra. Meg mertem volna esküdni rá, hogy
rám kacsintott. Vagy nem, mert a kezem még mindig a
képzeletbeli kocsi kormányát szorította.
A Fesztivált jó helyre parkoltam, senki sem szorított be
minket, a kocsin nem láttam karcolást, és a hajnal első
sugarainak fénye sem fedte fel, hogy lehányták volna, ami
külön örömmel töltött el. Mindössze valaki levizelte az elejét, az
meg itt a semminél is kevesebb. Az órámra néztem. Hajnali hat
múlt. A kocsi elsőre indult, MacLeod hátrahajtotta a fejét, és
becsukta a szemét. Nem szóltunk. Én úgy tettem, mintha nem
láttam volna, kivel töltötte az éjszakát, ő pedig úgy tett, mint
aki…
Ahogy a konténersorok, a másnapos matrózok és az egymás
öleléséből kibontakozó párok között kanyarogtam, a
szégyenhez hasonló érzés öntött el. A visszapillantóban
belenéztem karikás szemembe. Mi volt ez az egész? Mi volt ez
az egész azzal az Edit nevű nősténnyel? Mi volt ez az egész a
kiesettnek és elveszettnek érzett pár órával? Mi volt ez az egész
a Játékossal, a betonba öntött lábammal, a fenyegetéssel, a
szememet elvakító reflektorral?
–  Az lett volna a rossz döntés, ha nem jövünk el – jegyezte
meg az őrmester. – El kellett jönnünk. És ha engem kérdez,
akkor nem történt más, mint végre beszéltünk ezzel a
Játékossal, és semmivel sem lettünk okosabbak. Pipa a listán.
Szerintem csak akkor kell ezzel foglalkoznunk, ha a tervünk
nem válik be.
–  A maga terve – mordultam, majd a fékre léptem, mert a
konténerekről levált egy kócos alak, és elénk lépett. Felmérte a
helyzetet, fókusztalan tekintetével a távolba nézett, majd a
motorháztetőre csapott, és beleolvadt egy másik konténerbe.
–  Milyen rosszul áll magának, ha durcás – fordult felém
MacLeod.
Sóhajtottam.
–  Persze, persze, az én tervem is. Visszaviszem a szállóba –
kapcsoltam vissza kettesbe, ahogy a kapuhoz értünk. Alig
lassítottam le, a sorompó már fel is emelkedett, mi meg
kihajtottunk a Soroksári útra, amely visszavezetett minket a
hajnalon túl húzódó, értelemmel és jelentéssel bíró, ébredező
városba.
Nem sokkal ezután kezdtek eltünedezni a gyerekek. 1947 tavasza
lehetett, amikor egy hét leforgása alatt két fiú is „hazament” a
szüleihez. Cohn atya közölte velünk, hogy a családjuknak
szüksége van rájuk, hiába ingyenes az iskola, és hiába teljes az
ellátás. Ugyan nem barátkoztam én senkivel sem, de azt azért
tudtam, hogy Sebastian ugyanolyan kindertransportos volt, mint
mi, Julius apja a háborúban halt meg, anyja meg kórházban volt
évek óta. Hova mentek haza?
Aztán jött Robert, akin hirtelen a tüdőbaj tünetei kezdtek el
mutatkozni, és ugyan Mr. Conlan-Stieber állítólag minden tőle
telhetőt megtett, a szárazföldről kellett orvost hívni, akinek négy
napjába került odaérnie, amit Robert már nem élt meg. Vagy csak
négy nap elteltével szóltak neki. A srácok helyére napokon belül
újabbak érkeztek, főleg idősebb, velem egykorú, vagy még nálam
is idősebb fiúk, sportosak és magasak, akik reggel is és este is
futottak, többen még a jéghideg tengerben is úsztak. A vastag
szemüvegű bristoli fiú, Geoff egyik éjjel leesett a lépcsőn, és
eltörte a nyakát. Három napon belül új fiú érkezett a helyére.
Minden szoba minden ágyán aludt valaki. Dani mindebből alig
vett észre valamit, ő egyre csak nyomozott, még többet meg akart
tudni az atyáról és a nevelőtanárunkról. Állandóan be akart
lopózni a könyvtárba, hogy kihallgathassa őket, de én
megtiltottam neki. Aztán annyira erősködött, hogy végül
kénytelen voltam a legerősebb érvemet előhúzni: édesanyánk nem
örülne neki, ha olyasmibe ütné az orrát, amihez semmi köze
sincsen.
 Tudtam, hogy Dani sincs biztonságban. Ugyan meghúzta
magát, és az órákon jól teljesített, de a tanárok gyanakvóan
néztek rá. Nem egy osztályban voltunk, ám szünetekben mindig
találkoztunk, és láttam, ahogy a tanárai és a társai néznek rá.
Dani kiváló volt algebrából. Csodálatosan rajzolt. Hihetetlen
emlékezete volt. De soha senkinek nem nézett a szemébe, és
nagyon ideges lett, ha valami nem úgy történt, ahogy azt ő
megszokta. Az ágyát mindig ugyanúgy vetette be, az asztalkáján
mindig ugyanúgy állt a fogmosó pohara és a könyvei, azonnal
észrevette, ha csak egy kicsit is elmozdították őket. Ilyenkor
mindig hozzám jött segítségért, mert nem volt hajlandó
semmiféle vitába belemenni. Úgy nehéz is, ha közben nem néz a
másikra.
Nekem a kisöcsém ugyanolyan volt, mint a többi fiú. Tudtam,
hogy bogaras, de ki ne lett volna az az ő helyében? Látván, hogy
pár gyereket csak centik választottak el az elmebajtól, úgy
véltem, hogy Dani olcsón megúszta. Együtt voltunk, fedéllel a
fejünk fölött, és ugyan nem a legjobb helyen, de mégis együtt.
A sziget engem zavart néha, Danit soha. Ő ezt az egészet
kalandként fogta fel, mint Verne Gyulánál, és nem láttam
értelmét, okát annak, hogy ezt a képzeletjátékot félbeszakítsam.
A többiek egy idő után békén hagyták, miután két újonnan
érkezett, tizenkét éves fiúnak megmutattam, melyik az a pont a
fülük mögött, amit elég csak egy kicsit megnyomnom, és
üvöltenek a fájdalomtól. A fiúktól meg tudtam védeni, de furcsa
módon pont a rajztanára, Mr. Doyle bánt vele különösen
komiszul.
Dani pokolian ügyesen rajzolt. Nem. Ha egészen pontosan
akarok fogalmazni, akkor pokoli ügyesen rögzítette a valóságot.
Bármit lerajzolt, amit eléje raktak, akár napok múltán is képes
volt emlékezni arra, hogy hogyan feküdt a partra mosott uszadék
fa, és mekkora kavicsok vették körül. Emlékezett, hogyan emelte
a szárnyát egy féllábú sirály, amikor a többi fiú kővel dobálta.
Mindenre emlékezett, mindent tökéletesen lerajzolt, de Mr. Doyle
nem győzte kritizálni azért, mert hiányzott belőle a
szimbolizmus. Egy sirály Daninak csak egy sirály volt, nem pedig
a szabadság megtestesítője, egy uszadék fa csak egy uszadék fa,
nem pedig az emberi élet korhadó pusztulatának megtestesítője.
1947 őszére minden második fiú helyére új érkezett. Húsz gyerek
távozott. Volt, aki hazament a nyári szünetre, és nem tért vissza.
Volt, aki beteg lett. Volt, akinek kirakták a szűrét. Nekünk nem
volt hova mennünk nyárra, így maradtunk a szigeten, és az a
másfél hónap, amíg nem kellett tanulnunk, csak napi pár órát
töltenünk valamelyik tanárunk felügyeletével, életem legszebb
néhány hete volt. Becsatangoltuk a parányi kis szigetet, és noha
tiltották, megismerkedtünk a keresztény közösség néhány
tagjával is, akik megengedték, hogy a romos apátság épületét
felfedezzük. Dani ezt szerette a legjobban: az ódon, mohával
takart falak mögött titkokat keresni, amiket szerintem csak ő
képzelt oda, s bár én szívesen hallgattam volna, nem mesélt róluk
soha. Csak megállt egy mélyedés, egy furcsa faragású kő előtt,
becsukta a szemét, és magában motyogott, bólogatott.
És közben éreztem, hogy valamiből kimaradunk. Nem mintha
zavart volna, mert nem kerestem senkinek sem a társaságát,
csak éppen feltűnt, hogy a fiúk egy válogatott csoportja
rendszeresen találkozik az atyával és Mr. Conlan-Stieberrel, néha
órákra. Egyszer egy idegen férfi érkezett hozzánk, ketten kísérték,
mintha maga lett volna a walesi herceg, olyan peckesen járt,
bajusza volt, és a fiúk azt suttogták, hogy itt van Tom,
megérkezett Tom. Amikor megkérdeztem, hogy ki az a Tom,
mintha csak hajókürttel tülköltem volna: az összes sirájly
elhallgatott. A fiúk szótlanul szétszéledtek, és én azt éreztem,
hogy van itt valami, aminek nem vagyok a részese.
Ugyanakkor nem éreztem magamat veszélyben. Egy kicsit
kiközösítve igen, sőt. Egyetlen fiú volt csupán, akivel felületesen
jóban voltam, Edwardnak hívták, egy évvel volt nálam idősebb,
Írországban született, és rájöttünk, hogy mindketten szeretünk
evezni. A parton volt két csónak, amiket bárki bármikor
elköthetett, még szólni sem kellett. Ezt elsőre furcsának találtam,
aztán amikor először egyedül kieveztem a tengerre, azonnal
megéreztem a víz erejét, a hullámok hatalmas izmokként mozgó
tömegét, és azt, hogy én milyen irdatlanul kicsi vagyok. Arról
nem is beszélve, hogy a víz nyáron sem volt tizenhárom-tizennégy
foknál melegebb, és ugyan hozzászoktunk a hideg vizes
zuhanyzáshoz, elég volt a kezemet beledugnom, és a fájdalom
azonnal felcsapott a vállamig, akár egy ostor.
Edwarddal hetente párszor kimentünk evezni, jó testedzés volt
a hullámokon navigálni a csónakot. Még heves szélben is
izzadtam, ahogy húztam az evezőket. A tenyeremen a
vízhólyagokat hamar felváltották a bőrkeményedések, amiket
Edward már magával hozott. Corkban született, ennyit kiszedtem
belőle, és az óceán ott ugyanolyan goromba, kíméletlen erő, mint
itt volt.
A baj karácsony után történt. December vége lehetett, amikor
már tapasztalat nélkül nem ajánlott kievezni a nyílt vízre. Sőt,
tapasztalattal sem, de szokatlanul szép napunk volt, szélcsendes,
nyugodt, és az előbukkanó nap végett egy kicsit még meleg is, így
hallgattam Edwardra, hogy egy utolsó körrel búcsúzzunk el
1947-től.
Kieveztünk. Edward a jobb oldali evezőt húzta, én a bal oldalit.
Nálamnál jobban ismerte a vizet, így nem szóltam rá, hogy túl
messze mentünk a parttól. Éreztem a hullámokat alattam, pont
ahogy az izmaim feszültek meg, amikor testnevelésórán
súlyzókkal dolgoztunk. Egyre erősebben és erősebben feszültek.
Kétszáz yardra lehettünk a parttól, amikor Edward húzott egy
erőset az evezőn, és a csónakot oldalról telibe taszította egy
hullám. Megbillentünk. Kapaszkodtunk, idegesen nevettem.
Edward szemében félelmet láttam felvillanni, de késő volt. Egy
goromba hullám olyan erőset lökött rajtunk, hogy kevésnek
bizonyult az erő a markomban, és a vízben találtam magam.
Mintha forró vízzel öntöttek volna le. Elmerültem, ruháim
lehúztak a víz alá. Eszembe jutott egy jelenet az egyik Verne-
könyvből, nem is értettem, hogy miért és hogyan. A ruha lehúz a
víz alá.
Felrúgtam magam a felszínre, és láttam, hogy Edward küzd a
csónakkal, de egyre távolabb sodorják a hullámok. Minden
fájdalom ellenére lerúgtam a cipőmet, kiköptem a vizet, amit
nyeltem, és megint alámerültem.
Nem tudok úszni. Tudom, hogy hogyan kell nem megfulladni,
de úszni nem tudok. És ha tudtam volna, az sem segít, mert a
testem nem akart engedelmeskedni. Nem a hideg miatt, az lett
volna a legkevesebb, hogy fázok, de fájtam. Mindenem fájt.
Olvastam a csontig ható hidegről, de soha nem tudtam elképzelni,
milyen lehet. Nem e világi fájdalom.
Éreztem, ahogy a szívem egyre gyorsabban ver, és tudtam,
hogy most nem szabad engedelmeskednem a testem
parancsának: levegőt csak a felszínen vehetek. Felrúgtam magam
megint, levegőt vettem, lenyúltam a nadrágomhoz, meglazítottam
az övemet, és hagytam, hadd csússzon le rólam. Egyedül a
pulóverem volt már rajtam, és másra sem tudtam gondolni, mint
hogy ki vigyáz az öcsémre, ha én megfulladok.
Tapostam a vizet, és néztem, ahogy Edward küzd az evezőkkel,
a csónakkal, a hullámokkal, de nem sikerült közelebb kerülnie
hozzám. Mozognom kellett, különben pillanatok alatt kihűlök.
Csak addig kell mozognom, amíg Edward segítséget hoz. Az
menni fog, annak mennie kell. Nincs más lehetőségem, csak a
mozgás, és hogy a fejem a víz felszíne fölött maradjon.
Nem tudom, mennyi idő telt el, talán másodpercek, talán egy
perc, mire megszűntem érezni a lábujjaimat, az ujjaimat. Edward
mintha intett volna felém, de talán csak képzeltem. De a fölöttem
gomolygó, egyre feketedő felhőket nem képzeltem, azok valósak
voltak, ahogy a homlokomon keresztül az agyamba sugárzó
fájdalom is.
Ekkor valami színes dolog bukott fel a hullámokra. Edward
nem intett, hanem a mentőövet dobta ki a csónakból. Az utolsó
emlékem az, hogy darabos, ügyetlen mozdulatokkal valahogy a
mentőöv felé evickélek, szememet csípi a sós víz, és elmerülni
ugyan nem akarok, de egyre lassabban és lassabban mozgok,
egyre több vízpermetet hord az orromba az alattomos szél, és
Edward egyre jobban távolodik tőlem.
 20

Fél tizenkettőkor csöngettem be Millához. Valamiért nem

éreztem helyénvalónak, hogy csak úgy benyissak hozzá, noha
gyakran megteszem, pláne akkor, ha megbeszélt időpontra
jövök érte. Nem nagyon akaródzott ott lennem nála. Erre sem
tudtam a magyarázatot, de a pár óra nyomorúságos alvás nem
mosta ki belőlem a szégyenérzetet, talán csak egy kicsit
tompította. Ahogy a lépcsőn ballagtam felfele a legfelső
emeletre, olyan érzés töltött el, mintha megcsaltam volna
Millát. Aminek se elölről, se hátulról, sőt még oldalról sincs
semmi értelme, mert soha nem voltunk egy pár. Amióta
ismerjük egymást, soha a másikhoz nem értünk, és soha nem
csináltunk titkot a szerelmi életünkből. Amit kellett,
megosztottunk egymással, és ha valaki, akkor pont ő volt az, aki
egyfajta trófeagyűjtőnek minősülhetett, mert különösen a
balesete óta jelentősen megnőtt a szexuális étvágya. Döbbenten
álltam előtte, és mindig aggódva hallgattam a beszámolóit. Csak
idő kérdése, hogy összetalálkozzon egy vadállattal, aki visszaél
a helyzettel. De Millát ez nem érdekelte, és azzal nyugtatta
magát, hogy úgyis ismerős, színházi körökben jár, ahol őt
mindenki – minimum hallásból – ismeri, és inkább vállalja a
veszélyt, de neki a szeretkezésre szüksége van, attól érzi, hogy
él.
Ennek fényében én érintőlegesen számoltam be neki arról,
hogy kivel töltöttem hány éjszakát, viszont párszor találtam
már az ágyában egy kicsapongós éjszaka után, szeme alatt félig
felszáradt könnyekkel. Egyszer nem mondta el, mi történt,
miért sírt. Az öröm könnyei csillogtak? A fájdalomé? A
veszteségé? A félelemé? Az ürességé?
Most viszont, ahogy ajtót nyitott, minden csillogott a
szemében, csak könnyek nem. Tüzet hányt a tekintete, és két
lépéssel mögötte mentem, úgy sütött belőle a düh. Nem is bírt
megszólalni, csak odagurult a dohányzóasztalhoz, felvett róla
egy újságot, és felém tartotta.
– Uramisten, Milla, miért olvasod ezt a szemetet? – fújtam ki a
levegőt megkönnyebbülve, mert valamiért azt hittem, hogy
Milla megérezte, sőt megtudta valahonnan, hogy mi történt az
éjjel, és tüzet okád majd rám, én pedig hagyom, hogy porrá
égjek. – Különben is, honnét szerezted?
– Nem mindegy?
– Milla, ez be van tiltva. Te is tudod.
– Mit csinálsz? Beviszel?
Dühösen legyintettem.
– Tényleg. Hol szerezted?
– Megvannak a kapcsolataim.
– De mi a fenéért olvasod a betiltott kommunista párt betiltott
lapját.
–  Eszem ágában sem volt – felelte, és a kezembe nyomta a
Vörös Lobogót. – De van benne valami, amit valaki felolvasott,
és akkor vettem egyet.
– Vettél egyet? – ismételtem. – Mármint több is volt?
–  Ugyan, nem nagy ügy – legyintett. – Az egyik díszletépítő
srác Pozsonyból hordja át.
– Nyilván.
– Olvasd csak el. Tessék, olvasd csak el – bökött az újság felé. –
Harmadik oldal. A fél oldal erről szól.
– Miről?
– Hát a filmemről, te. Miről másról.
–  Á… – bólintottam, és kinyitottam a lapot a harmadik
oldalon. – Igaz elemzés és fájdalmas igazság a Fehér éjszakák az
Északi Folyosóban hazugságairól.
Millára néztem. Egyre csak ült, és böködött.
– Olvasd csak el.
A cikk végére ugrott a szemem.
–  Rajk? A Rákosival közösen írta? Ezek most már
filmkritikusok is?
– A jelek szerint. Mindenhez értenek.
–  És mindenre van idejük. Mondjuk… – hallgattam el –
annyira nem lehet izgalmas az élet Moszkvában.
– Olvasd már!
Megráztam a fejem.
–  Majd, amikor odaértünk. Tudod, hogy milyen az anyám.
Tudod. Ha késünk…
– Ja, az anyád. És ha késünk?
– MacLeodért is be kell ugranunk.
– Ó, ő is jön? – kérdezte ártatlanul, noha pontosan tudta, hogy
jön, mert ő hívatta meg az anyámmal, akit, mondjuk, nem
kellett különösebben győzködni.
–  Beugrunk érte a szállodába. Tudod, ha késünk akár öt
percet, akkor az anyám…
 –  Mint a Blöki a lábtörlővel. Egész ebéd alatt ezt fogja
csócsálni.
–  Még ha csak ebéd alatt – sóhajtottam. – Hetekig fogom
hallani, hogy kihűlt a leves, kiszáradt a tészta, összeesett a
londoni szelet, meleg lett a bor, hideg a sodó. Gyere, majd ott
elolvasom.
– Hát jó – bólintott Milla, és pár perc múlva már a parkolóban
szálltunk ki a liftből. A Fesztivál Sport DeLuxe-ot voltaképpen
Milla miatt vettem, de ezt neki el nem árultam volna. Ez az
egyetlen magyar kocsi a piacon, ami még elfogadható
kompromisszumot jelent a markáns kinézet és a hasznosság
között: azaz ennek a csomagterébe is belefér a kerekesszék,
nem csak a Pentéébe, amit nagyon nem akartam venni. A hátsó
ülésen nem sok hely van, ám olyan ritkán ülünk hárman a
kocsiban, hogy nem számít.
Milla egész úton a cikket olvasta, és ha nem szólok rá, akkor
az egészet felolvassa.
–  Majd én elolvasom – mondtam. – Nyugodtan. Azt mondd,
kik írtak még bele. A lapba.
– Nagy Imre a kolhozokról. Azok mik?
– Nem érdekes. Tényleg. Attól a tahó Marosántól van valami?
– Az a… mocsokláda.
– Írt valamit?
Milla belelapozott az újságba, ahogy a lámpánál kivártam a
Déli pályaudvar felől hömpölygő autósort, majd
bekanyarodtam az alagútba. A visszapillantóból láttam a
pályaudvart, előttünk meg a felújított Lánchídon araszoló
buszokat és kocsikat. A vasárnap dél a városban mindig olyan,
mint a reggeli gyógyszerosztás a Sárga házban.
–  Igen, írt – bólintott Milla. – „Lukács György és a
proletárforradalom elárulása”.
– Milyen eredeti.
– Ha te azt tudnád.
Odakaptam a fejem.
– Iiigen?
–  Nos – pirult el Milla egy kicsit, majd sugárzó mosollyal
nézett rám. – Május végén ugyanilyen címmel jelentetett meg
cikket Kassákról.
–  Szóval te mégis olvasod a Vörös Lobogót? – mordultam. –
Milla…
– Csak a színházi dolgok miatt. És Kassák miatt.
–  Nos, ezzel vitába szállnék, ahogy azzal is, hogy elárulta a
forradalmat. Eleve nem volt mit elárulni.
– Azt hittem, nem szereted Kassákot.
– Hát nem is. De legalább konzekvens. Mindig a fennálló rend
ellen… lép fel.
– Már azt hittem, azt mondod, hogy uszít.
– Döglött lovakkal és nem repülő madarakkal? – legyintettem.
– Kassák csak azért ágál Bajcsy-Zsilinszkyék ellen, mert ők
vannak hatalmon. Amikor Kéthly volt kormányon, őt gyepálta.
Legalább konzekvens.
– Marosán is – jegyezte meg Milla. – A forradalmat mindenki
elárulta, aki nincs Moszkvában.
–  Az lesz majd a móka, amikor a moszkvaiak közt is árulót
talál. Rosseb! – kiáltottam fel, majd beletapostam a fékbe, mert
egy biciklis elém vágott, és dermesztő iramban cikázott a kocsik
meg a buszok között. A Gresham-palota előtt burjánzott a
növényzet a virágszigeten, a Duna-korzó felé szép tömött
sorokban haladtak a turisták. Páran dühösen rájuk dudáltak, de
a posztos rendőr egyetlen karmozdulattal elhallgattatta őket.
Átjutottunk a hotelhoz, leparkoltam a bejárattól nem messze, és
kiszálltam. MacLeod két perc múlva jelent meg, ruganyos
járással, már-már derűsen, amit az sem tudott különösebben
lelohasztani az arcáról, hogy a hátsó ülésre kellett bepréselnie
magát.
Milla tapasztalt ragadozó módjára alig vetette pillantását
kiszemelt áldozatára, és én továbbra is azon rágódtam, hogy
figyelmeztessem-e őket arra, mire számítsanak. Megtehettem
volna, időm is volt rá bőven, mialatt az Excelsiorhoz
közeledtünk, de továbbra is olyan pocsékul éreztem magam,
mint hajnalban, és alig vártam, hogy anyámhoz érjünk, és
lerázzam magamról az érzést, amely szerint megcsaltam Millát,
de legalábbis hűtlen voltam hozzá. Vagy ahhoz, ami köztünk
van. Vagy nincs. Vagy lehetett volna, de most már nem lesz.
Mire MacLeod örömmel kifeszegette magát a hátsó ülésről, én
már kivettem a kerekesszéket, és odagurítottam Millához. A sok
úszás megtette hatását, mert úgy húzta át magát a székbe, hogy
segítséggel biztos lassabban ment volna. Rám mosolygott, aztán
MacLeodra.
– Akar sétálni egyet ebéd előtt, Frank? – kérdezte.
–  Ebéd után sokkal, de sokkal jobb ötlet lenne – jegyeztem
meg. Hogy majd fenn hallgassam egyedül anyám litániáját, meg
ahogy csapkod a fazekakkal. – Sokkal.
–  Rendben – bólintott az őrmester, aztán követtük Millát.
Fogtam a kaput, átgurult rajta, aztán a liftnél rám nézett, mire
intettem MacLeodnak, hogy szálljon be vele, mert hárman már
nem férünk be. Mire felértem, anyám már az ajtóban állt, és
ragyogva vette el Franktől a virágcsokrot. Milla a nappaliba
gurult be az asztal és az ablak közé, amit anyám miatta hagyott
szabadon, ami nagy szó volt tőle, aki szereti a zsúfoltságot.
Természetesen ezt tagadja, és mindenféle indokokra hivatkozik
a lakásrendezéstől kezdve a pince átmeneti telítettségéig, de az
az igazság, hogy anyám lakása úgy jó, ahogy van. Nem véletlen,
hogy Milla is annyi időt tölt nála, én egyenesen imádtam felnőni
itt, a plafonig érő, hasas könyvespolcok, a falakat borító
szőnyegek és kortárs festmények derűs kavalkádja közepette.
Én azt mondom, hogy mániákusan ragaszkodik minden
vacakhoz, ő meg azt, hogy értékeli a régi dolgokat – a
végeredmény ugyanaz. A konyhabútort még az anyja csináltatta
harminchétben, de legalább az edények egy részét lecserélte. A
nappaliban a szekreter a nagyapjáé volt, aki vagy titkos királyi
tanácsosként szolgált, vagy csak szerette a hangzatos címeket. A
pince tele van olyan játékokkal, amikért a régiségkereskedők
ölnének, a polcok pedig olyan könyvekkel, amikért
antikváriusok és aukciósházak mennének ölre. A képekről nem
beszélek, mert azoknak inkább a mennyisége számít, semmint a
minősége. Anyám odavolt a kismesterekért. – A nagyokat, fiam,
azokat mindenki szereti, azokat könnyű szeretni,
Mednyánszkyt, Paált, Aba Novákot, Szinyeit, persze. Ehhez nem
kell ész, nem kell szeretet, csak pénz. De az én képeimhez,
azokhoz kevés pénz kell, és sok szeretet. – A falakon így békésen
elfér egymás mellett egy Berkes Antal meg egy Scheiber Hugó-
tanulmány, Zórád Ernő mellett Szántó Piroska, és alattuk a
Balaton környéki festők képei, akiknek még a szignóját sem
tudtam kiolvasni.
MacLeod nem is nagyon akarta leplezni, hogy mennyire
lenyűgözi a lakás. Anyám lakása mindenkit lenyűgöz, még
anyámat is, de láttam én Londonban középosztálybeli
lakásokat, és azok nem így festettek. Igaz, azok közül egyik
nappalijában sem állt olyan szép széthúzható ebédlőasztal,
mint itt.
–  Gyere, fiam, hozzál mindenkinek aperetifet – intett az
anyám, és én csak sóhajtottam, majd követtem a konyhába. Ha
öt percet kések, mindennek elmond, de az ételt mindig, mindig,
mindig félórás késéssel szolgálja fel. Akár készen van, akár
nincsen. Az az elve, hogy aki éhes, az még többet eszik majd.
–  Gondoltam, megmutatom ennek a te brit barátodnak, mit
mindent lehet a zöldségekkel csinálni azon túl, hogy szottyosra
gőzölik őket – szólt, amikor becsuktam magam mögött az ajtót. –
Tavaszi leves sárgarépával, fehérrépával, egy kis pasztinákot is
tettem bele, ahogy szereted, és persze vajgaluskát is, utána
cukorborsó-főzelék jön Stefániával. Ahogy szereted – nézett
rám. – Amúgy siess csak vissza a nappaliba. Különben ez a te
snájdig angolod elcsavarja Milla fejét, meglátod.
– Ettől az egytől nem kell félnie, anya.
– Láttad te, hogyan nézett rá Milla?
–  Nyissa ki az ajtót, legyen szíves – mondtam, és bevittem a
tálcát az Unicummal és valami borpárlattal, aminek a szagát
sem bírtam.
MacLeod Milla mellett állt kezében kis pipájával, és
testbeszédük alapján láttam, hogy akármi is történt az elmúlt
pár percben, amíg a konyhában voltam, Milla elvesztette
érdeklődését, az őrmester pedig autopilótában repülve
alakította a tökéletes angol úriember megnyerő, ámde
végtelenül unalmas szerepét.
–  Éppen a filmről mesélek Franknek – vette el Milla az
unicumos kupicát. Az őrmester megkapaszkodott a pipájában,
és levett egy borpárlattal töltött poharat.
– A filmedről.
– Nos, ez azért erős túlzás. De akkor is bánt, amit ez a Rajk írt
róla. Ki ez egyáltalán?
– Egy kommunista, aki még időben Moszkvába pucolt, mielőtt
börtönbe vágták volna, a nyilasok mellé – feleltem, majd
MacLeodra néztem. – Nézze el, most jelent meg egy írás a
filmről, amit…
– Ó, tudom, Milla írt – emelte az őrmester a poharát.
–  Szólj édesanyádnak, ezt neki is hallania kell – intett Milla,
ahogy visszarakta az üres kupicát a tálcára.
–  Nem udvariatlan dolog olyasmiről beszélni, ráadásul
magyarul, ami… – kezdtem, de az őrmester nagyvonalúan
intett.
–  Csak nyugodtan. Öröm hallgatni ezt a csodálatos nyelvet,
kérem, ne zavartassák magukat – mondta MacLeod, majd leült
a sarokba a fotelba, és arcán azzal az értelmezhetetlen brit
mosollyal nézett ránk, amivel a kontinensen senki sem tud mit
kezdeni.
– Anya, jöjjön be! – szóltam hangosan.
Anyám kezét törölve kukkantott ki a konyhaajtón.
 – Mi van?
– Milla fimjéről írtak a Vörös Lobogóban.
– Kicsoda írta?
– A Rajk.
–  Ahhoz képest, hogy kommunista, jó kiállású ember, csak
kicsit görbe a háta – közölte az anyám, majd leült az asztalhoz.
–  Anya, ennek mi köze van bármihez? – néztem rá
megrökönyödve. Hiba volt, tudtam jól.
–  Tessék, mondj nekem még egy jó kiállású kommunistát, a
Kádárt leszámítva.
– A Kádár nem kommunista! – jegyezte meg Milla. – Ezt még
én is tudom.
– Viszont jó kiállású. Snájdig – kontrázott anyám. – Pont mint
a másik elvtársa, a Marosán.
– Na, az speciel kommunista – szólaltam meg.
–  Viszont úgy nézett ki, mint egy péklegény – szúrta közbe
sajnálkozva Milla. – Mindig úgy beszél a rádióban, mint akinek
rohannia kell, mert bennég a kenyér a kemencében. Ráadásul
alpári a stílusa.
–  Talán éppen, mert péklegény volt – közöltem. – Aki
Moszkvában kenyérsütés helyett filozófiai cikket ír. A Rajk meg,
a maga kedvence, anya, filmkritikus lett.
– Mindig láttam rajta, hogy vinni fogja valamire. Olvasd, Milla
– szólt az anyám, mire Milla kihajtogatta az újságot, és olvasni
kezdett.
–  „Igaz elemzés és fájdalmas igazság a Fehér éjszakák az
Északi Folyosóban hazugságairól.”
–  Már csak az hiányzik a címből, hogy „elfogulatlan” –
köszörültem a torkomat.
–  Várd ki a végét – intett Milla. – „Az ember azt gondolná,
hogy tíz év elegendő idő arra, hogy némi történelmi távlatból
tekintsen az ember egy fontos, sőt sorsfordító eseményre. Egy
embernek elegendő idő, egy filmrendezőnek és a forgatókönyv
írójának nem nagyon. A magyar nép, a magyar dolgozók, a
magyar munkások ennél többet érdemelnének, minthogy
félremagyarázott és hamis módon mutassák meg nekik, mi
történt 1956-ban, mert amit a vásznon látunk, annak vajmi
kevés köze van az igazsághoz.”
– Vetítették Moszkvában is? – ráztam a fejem értetlenül.
– Ez a gondod? Hogy Rajk hogyan nézte meg a filmet?
– Igazad van – legyintettem. – Bocs. Folytasd. Nem szakítalak
félbe.
Milla bosszúsan nézett. Anyám a fejét rázva ciccegett.
„Attól most tekintsünk el, hogy miért pont annak a Radványi
Gézának kellett ezt a filmet rendeznie, aki először a fasiszta
Németországnak gyártott limonádét, majd a népnyúzó,
kapitalista Németországnak újabb limonádékat a Nagy
Honvédő Háború után. Radványi azt rendezte meg, amit a
kezébe adtak, és a legnagyobb problémák ezzel a
hazugságtömeggel vannak, amelyek egyszerre mételyezik a
magyar munkások tudatát és történelmi önértékelését.
A film – és persze a mindenkori magyarországi kurzus –
legkomolyabb önhazugsága az, hogy az Északi Folyosót nem
annak látja, ami volt: egy lehetőségnek, egy elszalasztott
lehetőségnek, hogy a magyar nép, a magyar munkás és a
magyar paraszt végre lerázza magáról a kapitalista
imperializmus rabigáját.
Az úgynevezett köztársasági elnöknek, ifjabbik Horthy
Miklósnak egyetlen történelmi érdeme van: 1944 októberében
sikerrel kivezette az országot a legnagyobb pusztításból azzal,
hogy különbékét kötött a szövetségesekkel, amely Sztálin
nagylelkűsége nélkül eleve nem jöhetett volna létre. A
generalisszimusz elfogadta a ráerőszakolt nyugati megoldást, és
időlegesen megállította a Vöröshadsereg nyugatra nyomulását.
A film itt rögtön téved, szándékosan téved. Amikor Sztálin
kiadta a parancsot, a szovjet egységek egyszerre és rögvest
beszüntették az előrenyomulást, és fegyelmezett, szervezett
módon indultak meg a majdan pontosan kijelölendő Északi
Folyosó irányába. Radványi filmje súlyos történelmi
igazságtalanságot visz a vászonra azzal, hogy ábrázolása szerint
a Vöröshadsereg katonái tovább zaklatták a lakosságot, raboltak
és kegyetlenkedtek. A történelemhamisítás itt azonban nem áll
meg, sőt igazából itt kezdődik. Való igaz, hogy 1944. október
végére az összes német egységet lefegyverezték, elfogták vagy
elpusztították, és az is igaz, hogy a nyugati hatalmak több
bombatámadást nem intéztek hazánk ellen. Ám az már
semmilyen formában nem állja meg a helyét, hogy az Északi
Folyosó fennállása tíz évében atrocitások és törvénysértések
tárháza lett volna.
Ezt még a legiskolázatlanabb moszkvai párttag is tudja: az
Északi Folyosó csak és kizárólag a Vöröshadsereg nyugatra
történő előrenyomulását szolgálta, hogy mielőbb elérjék a
fasiszta, hitleri Németország kétségbeesetten harcoló és
vérszomjasan öldöklő csapatait, és felszabadítsák elsőként is a
csatlós Ausztriát, másodjára pedig az ígért hadműveleti olló
keleti szárát szolgáltassák, ami összezárta a Wehrmacht
vérszomjas, mindenre elszánt gyilkos hadosztályai előtt a
menekülés útját. Az ismét valótlanság, bizonyos párttársaim
szerint egyenesen szemenszedett hazugság, hogy Sztálin az
Északi Folyósóba bele akarta volna foglalni Budapestet is.
Éppen elég feladatot jelentett a Vöröshadsereg mérnökeinek
kidolgozni egy olyan útvonalat, amely elkerülte Nyíregyháza,
Miskolc, Komárom és Győr városait, ekként biztosítva a magyar
munkások hozzáférését a munkához, és egy szebb jövőhöz,
amely azonban nem jött el.
Radványi és bandája szépen elkenték, hogy a Vöröshadsereg,
majd a Szovjet Polgári Hatóság milyen fejlesztéseket és
szolgálatokat tett a magyar népért, az országért. Azt bezzeg
hangsúlyozták, hogy az irredenta és reakciós kormány, élén egy
igazi árulóval, Kéthly Annával, igénybe vette a Marshall-segélyt,
és kiárusította az ország jövőjét az alamizsnáért. Arról viszont
egy szó sem esett, hogy a szovjet katonák, valamint a Polgári
Hatóság mindent megtettek azért, hogy megkönnyítsék a
Folyosóban, illetve az annak két oldalán élők életét. Szó sem
esett az új építkezésekről, melyeket a szovjet kormány kezdett
el és fejezett be annak biztos tudatában, hogy nem maguknak
építenek, hanem a magyar munkásnak és a magyar parasztnak,
hiszen tíz év elteltével nekik távozniuk kell a Folyosóból.
A forgatókönyvet jegyző Thurzó Gábortól mindazonáltal nem
is vártunk többet, mint amit egy reakciós, katolikus, polgári
tollforgatótól lehet várni, az azonban minket is meglepett, hogy
az első szovjet szereplő 1956-ban jelenik csak meg, addig
mindent a reakciós, nyugatbérenc magyar kormány
szemszögéből látunk. Láthattuk, ahogy Kéthly Anna –
Gombaszögi Ella hiteltelen és túljátszott alakításában – követeli,
hogy a szovjet csapatok 1955 őszén távozzanak ne csak
Ausztriából, hanem az Északi Folyosóból is.
A Vöröshadsereg számos magas rangú tisztjétől tudjuk, hogy a
csapatkivonás nem egy könnyű és hirtelen dolog, ahhoz idő kell,
körültekintés és szakértelem. Nem lehet csak úgy hipp-hopp
kivonni húszezer katonát, lezárni a létesítményeket, és átadni
mindent a magyar polgári közigazgatásnak. Thurzó ott is téved,
hogy ezt a Vöröshadsereg és a Polgári Hatóság ne jelezte volna
időben, ettől függetlenül Kéthly Anna hiszterizálta a nemzetközi
közvéleményt mindent bevetve annak érdekében, hogy
befeketítse a békeszerető és alázatos szovjet katonák és polgári
munkatársaik erőfeszítéseit. Igen, még az az egy év is kevés
volt, ami 1956 őszéig vezetett, és nem, tisztelt Thurzó Gábor,
nem lehetett volna az Ausztriában állomásozó csapatokkal
együtt kivonni a Vöröshadsereg csapatait az Északi Folyosóról.
Erre sem a bel-, sem a külpolitikai helyzet nem adott
lehetőséget, hiszen Ausztria távozásával a pénzéhes és
pénzimádó nyugati államok társaságában felborult a
nemzetközi egyensúly, és a magyar kormánynak hálát és
köszönetet kellett volna mutatnia azért, hogy a Hruscsov elvtárs
döntésének köszönhetően sikerült megőrizni Magyarország
területi integritását a külső – és bizony belső – ellenségektől.
Thurzó és Radványi eltúlozzák Kéthly Anna szerepét, és úgy
állítják be, mintha egy éven keresztül hiábavalóan küzdött
volna az Északi Folyosóért, noha közben szovjet oldalról
folyamatosan folytak az előkészületek…”
–  „Folyamatosan folytak”? – horkant fel az anyám. – Mióta
vannak ezek Moszkvában?
– Negyvenöt óta.
– Huszonegy év alatt el lehet felejteni rendesen fogalmazni? –
tűnődött.
–  Elfelejteni csak azt lehet, amit az ember eleve tudott –
jegyezte meg epésen Milla, majd megköszörülte a torkát, és
tovább olvasott. – „…a csapatkivonásra. Moszkva mindvégig be
akarta tartani a szerződésben vállalt kötelezettségeit, amely
szerint 1955. december 31-ig visszaadják az Északi Folyosót a
magyar kormánynak, ám az, hogy ez nem történhetett meg
időben, egyfelől a szovjet félen kívülálló okok miatt történt meg,
másfelől pedig fel kellett használnunk minden
rendelkezésünkre álló percet arra, hogy felnyissuk a magyar
polgárok szemét, és odaállítsuk őket is a proletárforradalmat
követelő magyar munkásság és parasztság mellé.”
Anyám nem szokott, de most hangosan felnevetett. Röhögni
én ugyan nem röhögtem, de szélesen mosolyogtam Rajk
hülyeségén. Milla megrovóan nézett ránk.
–  „Egy kicsit előreugorva az eseményekben ott kell
folytatnunk, hogy az egyenesen nevetséges feltételezés, hogy
Puskásék valamilyen provokáció miatt vesztettek volna a
Luzsnyiki stadionban a szovjet válogatottal szemben ‘56
októberében. Azt már régen megmondták a legnagyobb edzők,
hogy minden, amit egy meccsről tudni kell, ott van az
eredményjelzőn. Azon pedig az állt, hogy 4:2 a hazai, azaz a
szovjet csapatnak. Ezzel nem lehet vitatkozni. Puskás, Czibor,
Bozsik és Grosics a karvalytőke szolgálatába állva eladták
lelküket és tudásukat, és csak a pénz szeretete vezérelte őket,
nem a futball szeretete. A szovjet nép felállva, hangosan – és
minden ideológiai gátat félretéve – ünnepelte a magyar
válogatottat, amikor az súlyos csapást mért az angolokra a
Wembley-ben. Versek és dalok születtek a 6:3-ról, pontosan úgy,
ahogy a német csapat felett aratott pompás 4:1-es berni
győzelem után. A szovjet sportszerűséghez soha nem férhetett
kétség, és az sajnos a magyar sportvezetést és különösen Sebes
Gusztávot minősítette, hogy egy felkészületlen és nagyképű
csapatot hozott Moszkvába abban a reményben, hogy majd a
szovjet labdarúgók hasra esnek a világbajnok magyarok előtt!
Hasra esés volt, csak éppen a magyarok részéről, amikor be
kellett látniuk a szovjet labdarúgók felsőbbrendű tudását. A
közönség pedig egyformán biztatta a két csapatot a
sportszerűségből és labdarúgó-bajtársiasságból fakadóan. Aljas
hazugság, hogy kifütyülték volna a magyar válogatottat, ahogy
az is, hogy a csapattagokat nem hagyták pihenni és aludni a
hotelban a meccset megelőzően. A magyar csapat magának
köszönhette a vereségét. Magának köszönhette azt, hogy úgy
kellett becsempészni őket az országba. Az pedig sem a szovjet
labdarúgás, sem Hruscsov elvtárs rovására nem róható fel,
hogy a Ferihegyi repülőtéren csalódottan várakozó tömeg
hirtelen megindult a szovjet követség felé. Bizonyosak vagyunk
benne, hogy akkor és ott aljas imperialista provokáció történt, a
békés, sportszerető munkásokat idegen hatalmak ügynökei a
reakciós magyar kormány sötét lelkű kollaboránsai segítségével
tüzelték fel a Szovjetunió ellen. Az teljesen kizárt, hogy
békeszerető munkások és diákok – akik a magyar válogatottat
akarták köszönteni – hirtelen fasiszta jelszavakat kiabálva
imperialista hordává változzanak, és erőszakosan követeljék az
Északi Folyosó kiürítését, és a szovjet hatóságok és katonai
egységek távozását.
Itt szeretnénk egy filmbéli alakítást kiemelni. Az árulónak
kikiáltott Marosán György elvtársat mély átéléssel és hitelesen
formálta meg Major Tamás, és ez minket lepett meg a
legjobban, mert a közismerten reakciós színésztől nem vártunk
ilyen átélést. Major Tamásban sajnos nagyot kellett csalódnunk
a világégés után, amikor a kommunizmus ügyét váratlanul
elárulva a reakciósok táborának egyik szószólójává vált, ám
talán éppen a pártban szerzett tapasztalatainak köszönhetően
meggyőzően és hitelesen adta vissza az elvhű Marosán György
gigászi és elkeseredett küzdelmét a megoldásért, amelyet a
magyar nép szempontjából a legjobbnak ítélt. Ugyanakkor e
helyütt kell kiemelnünk, hogy Marosán belügyminiszter 1956.
október 23-án nem akart a tüntetők közé lövetni, nem akarta a
rendfenntartó erők segítségével feloszlatni a tüntetést. Ez aljas
rágalom, amelyet maga Marosán elvtárs több alkalommal is
cáfolt az elmúlt tíz évben, amióta Moszkvában segíti a párt
munkáját.
Egyetlen mozzanata volt a filmnek – amelyet akár alkotásnak,
akár filmalkotásnak hívni elbizakodott, jóindulatú és túlzó
volna –, amely némi újdonsággal szolgált számunkra, ez pedig
Marosán elvtárs elárulásának története, illetve az a néhány
jelenet, amelybe ezt Thurzó forgatókönyvíró és a szépreményű
tehetségnek induló, de mára kiüresedett szócsőnek hangzó
Bevilaqua Kamilla dramaturg belesűrítette.”
Milla lángoló tekintettel engedte le a Vörös Lobogót.
– Kiüresedett szócső?!
–  Ez semmi ahhoz képest, amiket én kaptam ötvenötben –
jegyeztem meg derűsen. – És büszke vagyok rá. Mekkora
szégyen lenne, ha a moszkvai magyar kommunisták
dicsérnének, nem?
– Kiüresedett? – ismételte Milla. – Én? Mit képzel ez magáról?
A film életem egyik legnagyobb élménye volt – ingatta a fejét,
aztán könnyes szemmel folytatta: – Ezt hallgassátok. „A
dramaturg életszerűtlen párbeszédei, a modern magyar nyelvet
nem ismerő megoldásai és erőltetett verbális humora arra
engednek utalni, hogy Bevilaqua vagy közismerten reakciós
történész nagybátyja miatt, vagy az októberi események során
elszenvedett sérülése miatt, de semmiképpen sem a tehetsége
miatt kapta a megbízást.” – Ekkor már zokogott. Az anyám is,
bár ő igyekezett halkan nyelni a könnyeit. MacLeod felemelte a
fejét a könyvből, amit olvasott, és a nőket nézte. Anyám
könyvtára a meglepetések tárháza volt, és ha jól láttam,
MacLeod éppen Maugham Narrow Cornerét olvasta. Fel akart
állni, de tekintetemmel jeleztem, hogy minden rendben van. Az
őrmester ennek ellenére letette a könyvet, és Millához lépett,
kezét a vállára tette, és egy zsebkendőt nyújtott neki. Az örök
úriember, morogtam magamban.
–  Köszönöm – nézett fel rá Milla, és úgy trombitált a
zsebkendőbe, mint egy óvodás. – Semmi baj nincsen. Köszönöm,
Frank.
– Semmiség.
 –  Befejezem, jó? – hüppögte Milla, majd megtörölte arcát. –
„Valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, Kádár János
rendőrfőkapitány miért nem hajtotta végre Marosán parancsát
a tömeg mindenféleképpen történő feloszlatásáról, ahogy azt
sem tudjuk meg, hogy Kádár milyen módon fogatta le a
belügyminisztert, de abban biztosak vagyunk, hogy nem olyan
színpadias, ripacs módon, ahogy azt Thurzó és Bevilaqua
elképzelték. A rend, a törvényes rend fenntartása mindennél
fontosabb, Marosán belügyminiszter ezt akarta tenni, semmi
mást. Thurzóék sugallata, amely szerint a belügyminiszter
valamilyen baloldali, Moszkva támogatta és pénzelte puccsot
akart volna végrehajtani, egyszerűen nevetséges, és biztos
forrásból tudjuk, hogy Gromiko külügyminiszter már a
megfelelő diplomáciai lépések megtételének előkészítésén
dolgozik. Kádár gerinctelen magatartása, feljebbvalója
parancsának megtagadása, Marosán hátbatámadása a magyar
történelem legszörnyűbb lapjaira tartozik, és bizonyosak
vagyunk abban, hogy a vásznon látottaknak és elhangzottaknak
semmi köze nincs a valósághoz. A magunk részéről
elképzelhetetlennek tartjuk, hogy Marosán elfogatása és
elárulása után Kádár ne akart volna belügyminiszter lenni, és
ezt maga Marosán elvtárs is tagadja. Thurzó és tettestársa
sokkal közelebb jártak volna az igazsághoz, ha Kádár tettének
mozgatórugóit valamilyen imperialista hatalom – ad absurdum
anyagilag is megerősített – befolyásában keresnék, mert az a
butuska párbeszéd, amit a filmben láttunk, talán egy óvodában
megállná a helyét, de a nagypolitikában semmiképpen sem.
Gombaszögi Ella sajnálatos módon a film utolsó jeleneteiben is
ripacskodva játszotta el Kéthly Anna szerepét, amint az ENSZ
plénuma előtt állva kérte a Biztonsági Tanács és a nemzetközi
közösség közbelépését az általa »nem titkolt és végveszélyt
jelentő szovjet beavatkozás veszélyének« elhárítására, ami
olyan messze áll a valóságtól, hogy elemeznünk sem érdemes.
Egyedül Gombaszögi könnyei voltak hitelesek, de sejtjük, hogy
csak azért, mert a fűző szorította a derekát. Kádár szerepét arra
a kiváló Soós Imrére osztották, aki egy felmosóvödröt is
hitelesen, átéléssel tud eljátszani, és ezen képessége itt kapóra is
jött, hiszen a jelenleg is regnáló budapesti rendőrfőkapitány a
fenti felmosóvödör vizének szennyét idézi – mint oly sok
szociáldemokrata, aki a világégés után a logikus és tiszta jövőt
jelentő kommunizmus eszméjét és céljait elárulva a reakciós
régi urak mellé állt, és vezették el közösen az országot a
nihilizmus senki földjére.
Bajcsy-Zsilinszky Endre szerepében Csortos Gyula olyan
meggyőző alakítást adott, hogy akár össze is lehetne téveszteni
az agg politikussal, csakhogy Csortosnak jobb a humora. Sára
Sándor sokkal szebben fényképezte a filmet, mint amit az
megérdemelt, sajnálatos, hogy a kispolgári értékeket
mindenben kiszolgáló, sőt azokat alulmúlni is képes Fényes
Szabolcs szerezte a film zenéjét, arra azonban végképp nem
találunk szavakat, hogy Radnóti El nem tűnő című versének
megzenésített változatát egy Koncz Zsuzsa nevű hosszú hajú,
lábú, kezű, mindenű leányka énekelte el. Éneke, a dal maga, sőt
még a vers is könnyeket csalt a szemünkbe – a fájdalom
könnyeit, hogy az okos, büszke magyar dolgozókat ilyen
gyalázatos fércművel akarják szórakoztatni és nevelni. Szerb
kultuszminisztertől többet vártunk, de ő is példája annak, hogy
a Nyugat hanyatló, bűzös rothadása alól senki sem tudja
kivonni magát, és az imperializmus rákos sejtjei
megállíthatatlanul burjánoznak el egy többre érdemes nép
egykoron erős testében.”
–  Édesem, Albertnek igaza van – szólalt meg anyám,
miközben szeme elé emelte szemüvegét, és úgy vizslatta a Vörös
Lobogót, mintha bűzölgő szarkupac lenne. – Az lenne a baj, ha
ebben a… lapban téged dicsérnének. Tedd magad túl rajta.
Gondolj a díjakra, amiket kaptál.
–  Egyenként nyomnám le a torkán az írógép billentyűit,
amivel ezt a sok mocskot írta – fortyogott Milla. – Neki is, meg a
Rákosinak is. Nincs ezeknek jobb dolguk?
–  Csillagom – mosolygott az anyám. – Húsz éve Moszkvában
eszik a szovjetek ingyenkenyerét, még az Északi Folyosóba sem
mertek eljönni, annyira be vannak szarva. Húsz éve egymás
pofáját bámulják, és nyáladzanak a magyar sajtón. Mit vársz
tőlük? Széles látókört? Értelmes hozzáállást? Nyitott
gondolkodást? – kérdezte anyám, én meg befogtam a számat,
mert az anyám okos asszony. – Amelyik baloldalinak esze volt,
az Horthy és a semleges magyar állam eszméje mögé sorakozott
fel, de nagyon gyorsan. Rajkék ugyanilyen gyorsan pucoltak el
az országból. Mint Kun és Szamuely tizenkilencben. De ezek
már semmi érdemi kárt nem tudtak okozni. Ebédeljünk – zárta
le anyám sajátos történelemóráját, mire Frank felállt a fotelból,
és leült Milla mellé. Pár perc múlva már a foci-vb-ről, az Oscar-
díjról és anyám főztjéről beszélgettünk, amely az őrmestert
láthatóan lenyűgözte.
 Éppen a londoni szeletnél tartottunk, amikor megszólalt a
telefon. Anyám rám nézett, sóhajtott, és legyintett.
– Téged keresnek, vedd csak fel.
Odaléptem a készülékhez, és felvettem a kagylót.
– Nemes detektív-főfelügyelő.
– Kleingarten vagyok, az üti.
– Mit akar, József?
– Van itt egy férfi, és nagyon akar magukkal beszélni.
– Mi a neve?
– Krecsányi. Ifjabb.
– Mit akar?
– Az apja végett jött.
– Az apja végett? – ráztam a fejem értetlenkedve. – Mi van az
apjával? Egyáltalán mit akar vasárnap délután?
– Egy pillanat, megkérdezem tőle, főfelügyelő.
Ujjammal az asztalon doboltam, amíg Kleingarten
érdeklődött.
– Azt mondja, hogy most jöjjenek azonnal.
Sóhajtottam.
– Adja nekem a Kálmánt.
A többiek kedélyesen beszélgettek, MacLeod láthatóan élvezte
a londoni szeletet.
– Főfelügyelő, az apám küldött.
– Miről van szó?
– Azt mondta, hogy olvasta a Vécsey cikkét, és őt keresik.
Kiegyenesedtem. MacLeod a szeme sarkából meglátta, és
leengedte a villát.
 – Jó, ha olyan három körül ott leszünk az apja irodájában?
A fiatalabbik Krecsányi hangja elcsuklott.
– A Jánosba jöjjenek. De azonnal. Apám akkor már a műtőben
lesz.
– Mi a baj?
–  Reggel vért hányt, azonnal bevittük a kórházba, és amikor
magához tért, akkor küldött el magáért. Hogy azonnal hívjam
oda. Mert olvasta a cikket, és valami fontosat akar mondani –
felelte az ifjabbik Krecsányi, és hallottam a hangján, hogy a
sírás kerülgeti. – Hogy addig nem nyúlhatnak hozzá, amíg
magukkal nem beszél. De az orvos azt mondta, hogy minden
perc számít. A hasnyálmirigye, tudja.
– A Jánosban találkozunk, Kálmán. Azonnal indulunk.
– Rendben…
Letettem a kagylót, majd MacLeodhoz fordultam.
– Jöjjön, őrmester. Bejött a terve. Kapás van.
– Valaki olvasta a cikket? – pattant fel az őrmester.
– Jöjjön – sürgettem. – A jelek szerint minden perc számít.
MacLeod felpattant, és biccentett anyám felé, akinek a szeme
sem rebbent.
Egy glasgow-i kórházban tértem magamhoz, már ha azt annak
lehet hívni, mert olyan lassan nyertem vissza az eszméletemet,
ahogyan egy giliszta fúrja ki magát a felszínre. Napokba is
beletelt, mire sikerült felfognom, hol vagyok: egy kórházi ágyban
fekszem. Kezem-lábam fehér gézbe volt bugyolálva, amit naponta
cseréltek, és amikor először megláttam a bal kezemet, elhánytam
magam. Feketék voltak az ujjaim, mintha rohadtak volna, három
körmöm leesett. A lábam még rosszabb állapotban volt, a balról
két ujj hiányzott, a jobbról csak egy, de a nővér megnyugtatott,
hogy ez nem jelent semmit, könnyen lehet, hogy mindegyiket le
kell vágni, és akkor még olcsón megúszom, mert lehet, hogy a
bokámnak is búcsút mondhatok.
Enni sem tudtam magamtól, egyedül inni, egy vékony cső
segítségével. Csak feküdtem ott, beszélni is nehezen tudtam, hol
egyszerűen alámerültem az öntudatlanságba, hol a fájdalom
tompított el minden lehetőséget arra, hogy koherens gondolataim
legyenek. Valahányszor jött egy nővér, az öcsémről kérdeztem,
ám azok csak mosolyogtak, hogy minden rendben van.
Hogyan lehetett volna bármi is rendben, akartam üvölteni. Azt
sem tudjátok, ki vagyok, sőt én magam sem tudom, hogy ki
vagyok. Azt sem tudtam, hogyan kerültem oda.
Nem tudtam, hány nap telt el, mire leült az ágyam szélére egy
indiai orvos. Szelíd, puha beszédű férfi volt, dr. Khannak hívták,
és türelmesen elmagyarázta, hogy mi történt. Súlyos fagyási
sérülésekkel húzott ki egy halászhajó a vízből, és csak a kapitány
lélekjelenlétén múlott, hogy nem haltam meg. Amíg partot értek,
takarókba bugyoláltak, és két tengerész fogott közre, hogy ne
hűljek ki még jobban. A kapitány elhajózott velem a szárazföldre,
ahol a szerencsének és a helybéliek segítőkészségének
köszönhetően Oban kikötőjéből egy fél nap alatt el tudtak juttatni
Glasgow-ba, mert ennek az indiai orvosnak a híre mindenhova
elért. Dr. Khan szakterülete a kihűlés és a megfagyás volt, és
amikor ő mondta, hogy hajszálon múlott az életem, hittem neki.
Akkor is, amikor azt mondta, hogy hosszú és keserves gyógyulás
előtt állok, és semmiféle ígéretet nem tud tenni azt illetően, hogy
amikor felgyógyulok, ugyanannyi ujjam lesz, mint amennyi most
volt. Mondtam neki, hogy ez nem érdekes, cserébe egyetlen dolgot
ígérjen meg. Valahogy vegye fel a kapcsolat a St. Stephennel Iona
szigetén, és tudassa velük, hogy jól vagyok, és vigyázzanak az
öcsémre, amíg vissza nem térek.
Dr. Khan mosolygott, olyan türelmesen és megértően, ahogy
egyetlen angolt sem láttam még mosolyogni, és közölte, hogy ezt
az egyet meg tudja ígérni. Aztán felállt, és közölte, hogy csak
most jön a neheze. Mielőtt a testem gyógyulni kezdene, minden
rosszabb lesz. Egy ideig.
És a jó doktor nem hazudott. Egy hét múlva nem tudtam
eldönteni, mi zavar jobban: a fájdalom, vagy az üszkösödő
ujjaimról lerohadó bőr és annak bűze. Egy dolog tartotta bennem
a lelket, jelesül az, hogy dr. Khan egy este megnyugtatott: írtak az
iskolának, tájékoztatták őket arról, hogy élek, egyelőre egyben
vagyok, és postafordultával választ is kaptak, miszerint
mindannyian megnyugodva fogadták megmenekülésem hírét,
különösen Dani.
Azt nem mondom, hogy az elkövetkező pár hónap könnyű vagy
kellemes lett volna, de a tudat, hogy Dani jól van, felülírt minden
mást. A bal lábamról még egy ujjat le kellett vágni, szerencsére
nem a nagyujjat, mert akkor gondom lett volna a járással, és a
bal kezem gyűrűsujjának utolsó perce is teljesen elhalt. Ilyen
furcsa látványt elképzelni sem tudtam: a fekete, bűzös, leszáradó-
lerohadó bőr alatt itt-ott kilátszott már a rózsaszínű új bőr, és a
testem a szemem láttára teremtette újjá magát. Mint minden
születés, ez is fájdalmas volt, gyakran sírtam magam álomba, de
végül három hónap múlva olyan állapotban voltam, hogy
elkezdhettem gondolkodni a visszatérésen Ionára. Dr. Khan
közölte velem, hogy ha minden jól megy, akkor két hét múlva
elengednek.
A kezemen és a lábamon a bőr olyan volt, mint a szopós
malacé, rózsaszínű és nagyon puha, de a körmeim is kinőttek, és
végre készen álltam a visszatérésre. Az egyik nővér megkérdezte,
hogy eljönnek-e értem az iskolából, mire azt feleltem neki, hogy
erősen kétlem. Erre tudtom nélkül gyűjtésbe kezdtek, és amikor
1948 áprilisában kiléptem a kórház kapuján, hátamon egy
vászontáska lógott, benne az ajándékba kapott ruhákkal, a
lábamat egy öreg, kopott, de kényelmes és vízhatlan csizma
védte, és alig vártam, hogy visszatérjek a kis szigetre, amelyet
magamban többször is otthonnak hívtam. A hosszú hónapok
alatt volt elég időm tűnődni, hogy rájöjjek arra: az otthonom ott
van, ahol Dani van.
A kórházban majdnem két font hét shillinget gyűjtöttek nekem,
amiből bőven futotta busz- és kompjegyre, még maradt is a
zsebemben egy font és tíz shilling, amikor leszálltam a kompról
Iona szigetén. A révkapitány biccentett, ő volt az egyetlen
személy a kompon, amely nem volt más, mint egy nagyobbacska
csónak egy erős motorral. Nem volt menetrendje, akkor járt-kelt
a sziget és a szárazföld között, amikor elég utas összegyűlt
hozzá, és a kapitány elég részeg – vagy józan – volt ahhoz, hogy
elnavigálja a csónakot.
Kiugrottam a betonlépcsőre, és szaladtam az iskola felé.
Legalábbis siettem, mert a futás a hiányzó lábujjak miatt nem
nagyon ment, mindenesetre dobogó szívvel közeledtem a földúton
az iskola előtt tornyosuló fák felé, amikor hirtelen
megtorpantam. Valami zavart, valami nem volt a helyén.
Valami kizökkent.
Most már lassabban közeledtem, mint a katonák a háborúban,
amikor aknamezőn akartak átjutni. A fák mögül végre felbukkant
a kastély épülete, ami most nem tűnt olyan gondozatlannak, mint
pár hónapja. Nagy volt a sürgés-forgás előtte. Az ablakok tárva-
nyitva álltak, valaki maltert kevert, két srác téglákkal teli
talicskákkal egyensúlyozott – és egyetlen ismerős arcot sem
láttam.
Egy pár perc múlva azonban felbukkant Fred, egy pirospozsgás
arcú férfi, nagy hasú, jó kedélyű, széltépte hajjal, egyik kezében
fűrésszel, a másikban egy maréknyi deszkával.
Utoljára tavaly nyáron láttam távolról, mivel az iskolánknak
még csak a közelébe se jöttek. Fred akkor a keresztény közösség
egyik épülete előtt ült egy kupac kövön, és békésen szívta a
pipáját.
Földbe cövekelt lábbal állottam. Hol van az iskola? Hol vannak
a többiek?
Hol van a kisöcsém?
 21

Ismét a pokolba kívántam Bibó főpolgármestert, amiért

betiltotta a taxikat. Legalább erre gondolhatott volna. A
vészhelyzetekre. A Múzeum körút sarkára érve az őrmesterhez
fordultam.
–  Két eset lehetséges. Vagy tömegközlekedünk, ami legalább
háromnegyed órát vesz igénybe, vagy visszaszaladunk a
kapitányságra, kiszignózok egy járőrkocsit, és bekapcsoljuk a
szirénát. Úgy húsz perc alatt odaérünk.
MacLeod úgy nézett rám, mint egy enyhén ütődött gyerekre a
játszótéren.
– Akkor szaladunk – intettem, és nyakamba szedtem a lábam.
Az aluljáróból felérve láttam, hogy MacLeod erősen lemaradt. –
A kapitányság előtt várom! – kiáltottam vissza, majd magasabb
fokozatba kapcsoltam, és a riadt turistákat kerülgetve rohantam
Gotham City felé. Csak kettőt sikerült fellöknöm, de a bejárathoz
közeledve már elindult felém két egyenruhás. Amikor
megláttak, csak tisztelegtek, és mentek tovább megnyugtatni a
nagyközönséget.
A pincében kiszignóztam egy Pentét, és felhajtottam a
garázsból. Annyi időm volt, hogy megigazítsam a
nyakkendőmet, amikor az őrmester a motorháztetőre csapott.
Csurgott róla az izzadság, arca vörös volt, haja borzas, nyelte a
levegőt, de szemében elszánt tűz lobogott. Kinyitottam neki az
ajtót, bezuhant az ülésre, én meg azonnal bekapcsoltam a
szirénát, és rátapostam a gázra.
A pestiek szeretnek szórakozni, de szirénázó autókkal nem.
Bibó tizenkét éve egy felvilágosító kampányt indított, ami
lassan ugyan, ám elérte célját: a sziréna hallatán mindenki
félreugrott, mindenki félrekapta a kormányt. Még a Lánchídon
is, ahol ha nem is úgy hajtottunk végig, mint kés a vajon, de
majdnem. MacLeod hamar összeszedte magát, zsebkendővel
itatgatta izzadságát, meglazította gallérját, csapzott haját
hátrasimította, végül felém fordult.
– Ki ez a… magánhekus?
–  A nagyapja főkapitány-helyettes volt, és a detektívtestület
vezetője. Még a régi időkben.
– Akkor ő komoly ember lehetett – bólintott az őrmester.
–  Nos, az unokájáról ezt nem nagyon lehetne elmondani –
kapcsoltam vissza kettesbe, ahogy a körforgalomba értünk. –
Csak a nagyapja nevéből él, mindenhol hirdeti magát, hatalmas
betűkkel, hiszen a Krecsányi név legendás – magyaráztam. –
Egyáltalán nem vagyok meglepve, hogy Beresford nála kötött
ki…
– Ha tényleg nála kötött ki – köszörülte meg a torkát MacLeod.
–  Jogos – rántottam balra a kormányt egy biciklis miatt, aki
helyénvalónak vélte a csomagtartón keresztbe rakva szállítani
festőlétráját. – Krecsányi tudja, hogy a neve és nagyapja
öröksége sokaknak sokat jelent, még arra is figyelt, hogy a
felmenőjéről elnevezett téren vegyen ki irodát. Ez hozza a
kuncsaftokat, őrmester, és Krecsányi mindenkit ismer, remek
kapcsolatai vannak. – Áthajtottam egy piros lámpán. – Nem
nyomoz ő valójában, hanem információt vesz olcsón, és ad el
drágán. Ezenfelül azt teszi még, amit mások nem nagyon
engedhetnek meg maguknak.
– Gerinces? – nézett rám faarccal MacLeod.
–  Külföldön is hirdet. London, Párizs, Berlin, Bécs. Évente
egyszer az almanachokban.
– Okos.
–  Krecsányi a legtehetségtelenebb nyomozó, akit ismerek, de
a maga módján becsületes.
– A maga módján?
–  Miért, maga úgy becsületes, ahogy nekem jó? – fordultam
feléje, aztán kikerültem egy barna Simcát, amelynek sofőrje
behúzott nyakkal markolta a kormányt, és repesztettem tovább
a Fő utcán. Feszített a türelmetlenség, és komolyan vettem az
ifjabb Krecsányi félelmét. Kádárt egyelőre a háttérbe toltam. Ha
Krecsányi a magánnyomozó, akit keresünk, akkor Kádár
kénytelen lesz elnézni, hogy a sajtóhoz fordultam segítségért.
Azt a főkapitány ugyanis nem pontosította, hogy az
eredményeket milyen eszközökkel érjük el. Az út hátralévő
részében hallgattunk. Talán Ipolyinál olvastam régi
sámánokról, akik kiálltak a hegytetőre, és a levegőbe
beleszagolva meg tudták mondani, ha valami közeleg.
Rendszerint azt is, hogy jó-e, vagy rossz-e. Ugyanígy éreztük mi
is – anélkül, hogy kimondtuk volna –, hogy fordulóponthoz
érkeztünk.
Csak az időből ki ne fussunk. Krecsányinak akármi is volt a
baja, szinte biztos, hogy az életmódjához volt köze. Legalább
húsz kiló fölösleget cipelt magával, amiből harcsabajsza a
legjobb esetben is csak fél kilót tehetett ki.
– Krecsányi olyan, mint Nero Wolfe – szólaltam meg.
– Parancsol?
–  Tudja, a magánnyomozó, aki az orchideáit öntözgetve
nyomozza ki a legbonyolultabb ügyeket.
–  Valaki írt ilyet? – kérdezte hitetlenkedve. – De ami még
érdekesebb: maga ezt olvasta?
Vállat vontam.
–  Milla nyomta a kezembe, amikor egyszer egy nyomozás
során… khm, hát elsült párszor a kezem.
– Hogy?
– Hogy ekként tanuljak érzékenységet.
MacLeod kikerekedett szemmel nézett rám, majd röhögni
kezdett.
– És tanult?
Megvakartam halántékom, felvontam szemöldököm, majd
felhorkantam párszor.
–  Na szóval. Krecsányi azt hiszi, hogy a kedvenc budai
étterme, a Két haragos kakas asztala mögött ülve mindent ki tud
nyomozni. – Levettem lábam a gázról. – Jó, túlzok, persze, de
tudja, mire gondolok.
– Tőlem akár bélyeg- vagy lepkegyűjtés közben is nyomozhat,
ha tud segíteni nekünk.
A kórház elé érve lekapcsoltam a szirénát, és beszaladtunk az
előtérbe. Az eligazító pult mögött egy nő ült akkora konttyal,
amiből egy parókakészítő hónapokig vígan dolgozhatott volna.
– Irma, a Krecsányit merre találjuk.
–  Harmadik emelet. Három-nulla-nyolc – felelte a nő, és
szemüvege mögül rám villantotta szigorú pillantását, majd
kinyújtotta a kezét, én pedig a tenyerébe ejtettem a
slusszkulcsot.
– Ha útban lenne a Pente – feleltem MacLeod ki nem mondott
kérdésére. Biccentettem Irmának, és szaladtam felfele a
lépcsőn. Az őrmester a második emeletnél adta fel, de hősiesen
küzdött: éppen túl voltunk a kézfogáson az ifjabb Krecsányival,
amikor halkan mellénk ért.
–  Még időben jöttek – bólintott szomorúan az ifjabb
Krecsányi.
– A brit kollega – mutattam a lihegő MacLeodra.
– How do you do – nézett rá a kis Krecsányi, aki minden, csak
nem kicsi.
– Az apja hogy van?
–  A hasnyálmirigye. Azt mondják – sóhajtott, amibe az egész
teste beleremegett. Mindent az apjától tanult, és mindenben
túlszárnyalta: szakmai tudásban éppúgy, mint testsúlyban.
Testességét egy vékony kefebajusszal remélte ellensúlyozni.
– Miről van szó?
– Reggel felkelt, megreggelizett, elolvasta az újságot – mesélte.
Mellettünk diszkrét nővérek követték a kevésbé diszkréten
vonuló orvosisteneket a budai kórház zöld színű folyosóján. Egy
kórteremből elkeseredett sírás hallatszott. – Valamit motyogott,
előszedett egy borítékot a fiókjából, aztán közölte, hogy
megéhezett, és vágott egy szelet disznósajtot, és éppen azt ettük,
amikor egyszer csak elfehéredett, és összeesett – halkult el a
hangja. – Hívtam a mentőket, és amikor magához tért, azt kérte,
hogy hívjam magát.
 – Értem. Én…
– Már készítik elő a műtétre, főfelügyelő.
Bólintottam, és benyitottam a kórterem ajtaján. Krecsányi a
hordasztalon feküdt, a fehér lepedő alól csak busa feje és híres,
dús harcsabajsza látszott ki. Nem mondhattam volna, hogy jól
néz ki.
– Kérem, távozzanak – állt elém egy aprócska kis nővér olyan
határozottan, hogy megtorpantam. – A főorvos úr már éppen
mosakszik a műtétre.
– Engedje őket – szólalt meg halkan Krecsányi. – Nem tudom,
élve tolnak-e ki a főorvos keze alól.
A nővér megpördült.
–  Három perc, Ágika – mondta Krecsányi. – Három perc, és
nyugodt lesz a lelkiismeretem.
–  Három – dugta az arcom elé három apró ujját a nővér. –
Perc.

– Olvastam a Vécsey cikkét – kezdte a magánnyomozó halkan.

–  A végén összefoglalom, rendben? – szóltam halkan az
őrmesternek. MacLeod biccentett.
– Szóval olvasta Vécsey cikkét – nógattam óvatosan.
–  Hogy a rendőrség keres egy magánnyomozót, akit egy brit
állampolgár bízott meg nemrégiben. És az a brit állampolgár el
van halálozva.
Bólintottam.
– Szerintem én vagyok az.
– Miből gondolja?
–  A zakóm zsebe – intett a szemével az ágy melletti széken
lógó irdatlan méretű ruhadarabra. Odaléptem, és a haragos
nővér parázsló tekintetétől kísérve belenyúltam a zakó belső
zsebébe. Egy vaskos barna borítékot húztam elő onnan.
–  Azzal kezdődött, hogy kaptam egy levelet, egy expressz
levelet Angliából. Egy Beresford nevű férfi írta, és… – hallgatott
el egy pillanatra, ahogy MacLeodra néztem, és bólintottam. – És
azt akarta, hogy keressek meg neki valakit.

– Kit?
– Azt nem tudta pontosan – felelte halkan.
– Férfit? Nőt? Öreget? Fiatalt? Rokont? Ismeretlent?
–  Férfit – válaszolta határozottan a magánnyomozó, és hasa
rengett egy kicsit. – Férfit, ennyi biztos.
– Neve?
–  Hát ez az – nyögte Krecsányi. – Semmi kézzelfoghatót nem
írt, így postafordultával válaszoltam neki, hogy írjon le
mindent, amire emlékszik, és küldje el nekem. Mindent, ami
fontos lehet.
Krecsányi sápadtan nyelt egyet, és intett, hogy lépjek
közelebb. A nővérke füléből mintha gőzpamacs pöffent volna
ki.
– Aztán mi történt? Mit írt? Mikor?
–  Elmondom, jó? Úgy egyszerűbb maguknak is – kezdte
Krecsányi.
– Mondja, Kálmán. Figyelek.
– Kaptam tőle egy levelet valamikor két hete. Expresszlevelet,
és egy csekket ötven fontról.
Ott van a levél, elolvashatják – mutatott a borítékra, de nem
mozdultam. – A férfi, akit keres, valamikor Angliában élt, de
eltűnt, és jó oka van azt hinni, hogy Magyarországon van,
lévén… – vett mély levegőt – magyar. És leírt mindent, amit
tudott. Ott van az is.
– És?
–  Jelezte, hogy Magyarországra érkezik, és meglátogat az
irodámban. Hogy elmondjam neki, mit sikerült kiderítenem.
–  Mit sikerült kiderítenie, Kálmán? – kérdeztem, noha
sejtettem a választ.
–  Semmit – felelte halkan magánnyomozó. – Nézze, vannak,
akik nálam hülyébbnek néznek ki, és tényleg azok. – A plafont
nézte egy pillanatig. – Tudom én, hogy mit gondolnak rólam.
Tiltakozni akartam, de a lepedő alatt megmozdult a keze.
Nem szóltam.
–  Csakhogy ez engem nem érdekel, ez a maguk ügye, az
enyém meg az, hogy az ügyfeleimtől kapott megbízásokat
végrehajtsam – nézett a szemembe. Soha nem láttam ilyennek
Krecsányit. – De ezt itt – mutatott a borítékra –, ezt nem tudtam
kinyomozni.
– Mit nem tudott?
– Semmit – mordult erőtlenül a magánkutató. – Elvégeztem a
kötelező tanfolyamokat, ezt maga is tudja… – hallgatott el, majd
megint a plafont nézte. – Az ott – mutatott a barna borítékra a
kezemben – egy ocsmány történet, ami ha igaz, akkor…
– Akkor?
Kifújta a levegőt.
– Nem az akkor az érdekes. Biztosan igaz, mert miért írt volna
valótlant? Miért írta volna meg azt a sok szörnyűséget? Hm?
Biztos megtörtént. És én igenis meg akartam találni az embert,
aki ezt tette vele. De nem sikerült.
– Milyen embert?
– Nincs neve. Vagy van neki, de nem magyar. Andrew Cohn –
mondta Krecsányi, és MacLeodra mutatott. – Kérdezze meg tőle,
hogy ez ritka név-e Angliában.
Megkérdeztem.
–  Gyakorinak nem gyakori – felelte MacLeod, én pedig
fordítottam. – De nem is ritka. Főleg, mert…
– Zsidó név, ugye? – pislantott egyet a magánnyomozó.
– Annak hangzik – ismertem el.
–  Ennyi – ingatta a fejét a hordágyon Krecsányi. – Slussz. És
passz. Sakk. És matt. Van benne pár nyomnak látszó információ,
de az vagy kamu, vagy… nem lehet megtalálni.
– Milyen nyomok?
–  Ott van benne minden – bökött a boríték felé. – Számok,
betűk. Pár dolog, ami nyomnak látszik. Ezt akartam
megmondani Beresfordnak, hogy én nem tudok többet tenni.
Magánnyomozóként vannak határaim – nézett a szemembe
pőre őszinteséggel –, és nem a tudásomban, meg a
tapasztalatomban, hanem az információk hozzáférhetőségében.
Nehogy azt higgyék, hogy nem próbáltam meg mindent. Egy
állat, egy érzéketlen állat lennék, ha nem próbáltam volna meg.
Mindent megtettem, de semmire nem jutottam. Két emberemet
is ráállítottam az ügyre, cafatokra szedtük a történetet, a
Kiskálmán még Bécsbe is elment, de vagy lyukra szaladt, vagy
árnyékra vetődött. Zsákutcába én jutottam. Szóval ezt akartam
neki elmondani, hogy nagyon sajnálom, ami történt vele, és
szégyellem is magam valahol, amiért… – hallgatott el erőtlenül.
– De nem jött. Nem hívott, nem jelentkezett.
– Nem hagyta meg, hol fog megszállni?
A magánnyomozó a fejét ingatta.
–  Annyit írt, hogy valamikor július végén érkezik.
Huszonhetedikén, de legkésőbb huszonnyolcadikán. Mert
Pesten lesz. És akkor bejön, hogy hol tartok, és további
munkadíjat ad, ha szükséges. Nem volt szükséges. Illetve
lehetett volna, mert én elég sokat raktam bele, többet, mint az
ötven fontja, de… Még azt is visszaadtam volna neki szívem
szerint.
– Mi ez a történet, Kálmán?
–  Olvassák el – fordította el a fejét. – Olvassák el, aztán
nyomozzanak, és ha élve tolnak ki a műtőből, akkor remélem,
lesz magukban annyi, hogy tájékoztatnak a végeredményről –
hallgatott el, és a nővérre nézett, aki intett az ajtóban álló
betegszállítónak. A szakállas fiú belépett, megfogta a hordágyat,
és kitolta a kórteremből. A nővér ellépett mellettünk, lesújtóan
végigmért minket, és távozott.
– Mi történt? – pördült felém MacLeod az üres kórteremben. –
Mi az isten történt?
Én leültem az egyik ágyra, ő meg a másikra, és összefoglaltam
neki mindazt, amit Krecsányi az imént elmondott. Az őrmester
feszült arccal hallgatott, álla mintha egy kicsit még tovább nyúlt
volna, ahogy komoran figyelt. Miután végeztem, kivette a
kezemből a borítékot. Tudtam, hogy odakinn, a nyitott ablakon
túl a városom terül el, az ajtón túl pedig egy kórház zakatol, de
a világom most erre a helyiségre szűkült le, erre a kétágyas
kórteremre és a barna borítékra, amelyből MacLeod kihúzott
egy papírköteget, és felém nyújtotta.
Elvettem a gondosan, kézzel teleírott lapokat.
– Magyarul írt – néztem MacLeodra. – Beresford magyar volt.
– Nem vagyok meglepve. Ha megkérem, fordít?
–  Persze – feleltem, és elkezdtem olvasni. Két-három
soronként megálltam, és fordítottam. Egyáltalán nem bántam,
mert így nem rohantam végig a lapokon, és minden egyes
mondatát értelmezni tudtam. Lassan olvastam-fordítottam,
egyre mélyebbre hatolva Beresford történetébe. A kórház
másodlagos zajai már nem szűrődtek be. Egyszer álltam fel,
talán a történet felénél, hogy az ajtó melletti csapból vizet
töltsek két pohárba, aztán visszaültem, és folytattam.
MacLeoddal csak akkor néztünk egymásra, amikor az utolsó
előtti feljegyzés végére értem. Tekintetünk összeakadt, aztán a
papírra néztem, és fordítottam, amíg a végére nem értem.
Bármennyire is nehezemre esett, futni kezdtem. Fred
összeráncolta a szemöldökét, és leeresztette a pipáját, amikor
lihegve és bicegve odaértem hozzá. A többiek is abbahagyták,
amit csináltak, és az ásóikra támaszkodva figyeltek azzal a
pillantással, amit akkor még nem tudtam értelmezni. Éreztem,
hogy valami nincs rendben, mert Fred arcáról lehervadt a
mosoly, és megkérdezte, hogy én vagyok-e az a fiú, aki majdnem
belefulladt az óceánba. Legyintettem, és közelebb léptem.
Nekiszegeztem az egyetlen kérdést, amit fel lehetett tenni. Fred
zavartan nézte a pipáját, és közölte, hogy az iskolát egy hónapja
becsukták, a gyerekeket elküldték, az alapítók elmentek.
–  Miután itt voltak a rendőrök – jegyezte meg egy idősebb nő
fején szalmakalappal.
Megtántorodtam, és talán el is esem, ha egy fiatal nő a hónom
alá nem nyúl. Hirtelen ott termett egy szék, arra ültettek le. Sötét
volt előttem a világ, a fejemben messze több gondolat kavargott,
mint amennyivel egyszerre foglalkozni tudtam volna. A fiatal nő
kedvesen a vállamra tette a kezét, és megnyugtatott, hogy vannak
más iskolák is, sőt ami azt illeti, náluk is folyik keresztény
oktatás, ami…
– Az öcsémet keresem.
Csend támadt, vagy csak képzeltem, hogy a hullámok
elhallgatnak, a sirályok sem rikácsolnak. Minden szem rám
szegeződött. Zavartan néztem egyikről a másikra. Az arcok
összefolytak, ám a tekintetét mindenki elkapta. Ezért voltak itt a
rendőrök?, kérdeztem.
Fred bólintott. Vártam, hogy folytassa.
– Egy kisfiú leesett az emeleti lépcsőn, és kitörte a nyakát.
Az órák megálltak, a felhők nem mozdultak, a sirályok
árnyakká dermedtek az égen, valakinek a karja torpant meg
emelés közben a mellkasa előtt. Teljesen tiszta volt a fejem. Nem
voltam sem zavart, sem értetlen. Felfogtam, mi történik.
Felfogtam, hogy mindennek vége. Semminek sincs folytatása. Sem
Dani életének, sem az édesanyáménak, sem a neki tett
ígéretemnek. Az a gyatra remény sem élt bennem, hogy nem az
öcsém volt az, aki leesett a lépcsőn. Más nem eshetett le. Csak ő.
Kértem, hogy mutassák meg a sírját. Fred elmagyarázta, hogy
a gyülekezet egyik tagja orvos, ő vizsgálta meg az öcsémet, és ő
állapította meg a halálát. Csak hallgattam, ahogy a pipájába
kapaszkodva magyaráz. Azon az estén az időjárás viharos volt,
szó sem lehetett arról, hogy a komp elinduljon, és elvigye Dani
holttestét a szárazföldre, vagy akár Mull szigetére, ami olyan
közel volt, hogy látni lehetett, de a hullámok és a sziklák még jó
időben sem garantálták a biztonságos átjutást. Az iskola vezetői,
különösen a pap, hamar túl akartak esni az egészen, és az orvos
szíve megesett – nem rajtuk, hanem az öcsémen. A közösség
tagjaival megbeszélték, hogy az apátság melletti ódon temetőbe –
ami a sziget legmagasabb pontja – eltemetik őt. Felálltam, hogy
vezessenek oda.
A fiatal lány fogta meg a kezemet, és indult el velem a romok
felé. Útközben a szeretetről, Jézusról, a mennyországról és az
örök életről beszélt.
Nekem elfogytak a szavaim. Úgy éreztem, hogy örökre
elfogytak a szavaim.
A romok mellett egy düledező kőkerítéssel körbefogott füves
területen néhány sírkő feküdt, a beléjük vésett neveket már régen
kikaparta az idő, a szél meg az eső. Egyet kivéve. Egy kis
fakereszt állt magányosan, értő kéz faragta ki és szögelte össze. A
keresztre egy kis fatáblát erősítettek, amibe már kevésbé biztos
betűkkel, de felismerhetőn faragták bele: Daniel Beresford 1935–
1948.
Ami utána történt, már nem érdekes. Maradt még egy kis
pénzem, abból jegyet vettem Liverpoolba, és beálltam a kikötőbe
rakodómunkásnak. Dani halálának körülményeit továbbra is köd
fedte, hiszen még csak halotti anyakönyvi kivonatot sem kaptam.
Az orvos kiállított egyet, de azt az atya magával vitte. Úgy tűntek
el az alapítók, a tanárok meg a fiúk, mintha a föld nyelte volna el
őket. Annyit sikerült kiderítenem, hogy a rendőrség még egy
másik ügy miatt is kiszállt, de hogy Cohn atyáék Dani halála
miatt vagy a másik ügy miatt döntöttek a távozás mellett, nem
tudtam meg. Fred kedvesen megengedte, hogy átnézzem az
egykori szobánkat és a könyvtárszobát, de semmit sem találtam.
Mindent nagyon alaposan elégettek, gondolom, köztük az
öcsémről és az anyámról maradt fényképeket is, mert azokat sem
találtam meg. Fred még a gödröt is megmutatta, ami a távozásuk
után tele volt hamuval és szürke, hártyaszerű
papírmaradványokkal.
Cohn atya, Mr. Conlan-Stieber, Mr. Doyle és a többiek úgy
szívódtak fel, mintha soha ott nem lettek volna. Mintha mi sem
lettünk volna ott. Egyedül az a vacak kis fakereszt maradt
utánunk az apátság romjai mellett. Ez viszont nem jelentette azt,
hogy belenyugodtam volna a történtekbe. Tudtam, hogy egyedül
kevés esélyem van megtalálni a papot, hogy felelősségre
vonhassam. A két nyom, az állandó imádkozás Regnum
Marianumhoz és az az értelmetlen „Gstaad 6.9.99” nem volt
elegendő információ, és azt sem tudtam, mit keresek, hol és
hogyan.
Glasgow-ban találtam egy patkányjárta kiadó szobát, és a
kikötői munka mellett tanulni kezdtem. Kiderült, hogy van
érzékem az elektronikához, így beiratkoztam egy esti iskolába, és
elvégeztem. Egy hangszerüzletben kaptam állást, és hétvégenként
Glasgow környékét jártam, keresve Cohn atya nyomát.
Sikertelenül.
 Az ötvenes évekről nem sokat tudok mondani… Liverpool…
Liverpool olyan, mint – ahogy hallom – Budapest. Kikötőváros.
Mindent lehet kapni. Mindig. Olyasmit is, ami nem tesz jót az
embernek. Pár évig több időt töltöttem kórházban, mint kívüle. A
kábítószerek bódulatából végül a rock and roll rántott ki. Amikor
meghallottam Elvist, meghallottam Carl Perkinst és Chuck
Berryt, minden időmet a liverpooli klubokban töltöttem.
Visszakaptam az állásomat a hangszerüzletben, hiszen a rock
and roll miatt mindenki gitárt akart venni, mikrofont és erősítőt,
sorra nyíltak a boltok, alig volt szakképzett munkatárs.
Hatvanegyben új állást kaptam a Rushworth’s Music House-ban,
és én adtam el Johnnak az első Gibson gitárját. Többféle
hangszerrel is szemezett, de amikor a kezébe vette a gitárt, és
lefogott rajta pár akkordot, majd énekelni kezdett, mondtam neki,
hogy vehet más gitárt, azt csinál, amit akar, de ez az ő hangszere
– és ő ezé a hangszeré.
Amikor visszajöttek Hamburgból, John néhány nap múlva
megkeresett. Jó tipp volt, mondta. Köszönöm, feleltem. Ha a
hangosításhoz is annyira értek, mint a gitárokhoz, akkor
lemehetnék a Cavern Clubba, mert ott játszanak. Aznap délután
felmondtam, és azóta én vagyok a felelős az erősítésért és a
hangosításért a koncertjeiken. Pár hete, amikor kiderült, hogy
Magyarországra jövünk a nyári turné utolsó pillanatban
leszervezett állomásaként, John megígérte, hogy beülhetek a
keverőpult mögé is.
Így kerültem vissza abba az országba, ahol születtem. Ha nem
veszi rossz néven, nem hívom szülőhazámnak, és kétlem, hogy
részleteznem kellene, miért.
 Csak remélni tudom, hogy tud nekem segíteni. Azonnal
jelentkezem, amint landolunk Budapesten. Most, hogy közeledik
indulásunk órája, egyre biztosabb vagyok abban, hogy jó helyen
keresgélünk. Angolul a magánnyomozókat sleuthnak hívják,
kopónak. Csak egyszer kell szagot fognia, és onnét kezdve addig
nem nyugszik, amíg meg nem találja a vadat.
Remélem, hogy maga is ilyen kopó, mert én máris úgy érzem,
hogy szagot fogtunk. Ha Cohn atyát valahol meg lehet találni, az
csak a hazája lehet: Magyarország.
 22

–  Nem csodálom, hogy Krecsányi nem tudott szagot fogni –

jegyeztem meg, ahogy leengedtem a paksamétát. MacLeod a
papírköteget nézte. Beresford kézírása nett volt, bár szépnek
nem lehetett mondani, és gyakran húzott át, javított szavakat.
– Ezek nem nyomok – bólintott az őrmester. Az ágyra tette bal
tenyerét. Tekintetéből hiányzott minden, amit addig oly
zavarónak találtam: a felsőbbrendűség, a beképzeltség, a hit,
hogy a mássága, különbözősége egyben jobbá és többé teszi
nálam, nálunk. – Maga szerint igaz?
– Amit írt?
– Mi más?
Felálltam, és széttártam a kezem.
–  Mi haszna származhatott volna belőle, ha nem mond
igazat?
MacLeod felvette a papírköteget, és belelapozott. Keresgélt,
majd amikor megtalálta, felolvasta:
– Gstaad 6.9.99. Ez mi lehet?
A fejemet ingattam.
– Elképzelésem sincs. Egy kód, nyilván.
– Regnum Marianum?
–  Mária országa. Hagyományosan ekként utal magára a
katolikus többség. Mária országa.
– És abból csak egy van?
 – Isten bárányából mennyi van? – kérdeztem vissza. – Nyilván
több, de higgyen nekem, Magyarországról van szó. Ráadásul
magyarul beszéltek. Akárki is ez a Cohn, itt kell lennie az
országban.
MacLeod felállt, és az ablakhoz ment. Nem tudom, mit látott,
de összeráncolta a homlokát.
–  Itt? – mutatott ki, és sóhajtott. – Én szeretem a nehéz
feladatokat, de ahogy látom, maga is.
–  Akkor ez nekünk való – feleltem, legalább annyira őt
győzködve, mint magamat.
–  Nekem ezt akkor is nehezemre esik elhinni – szegte fel az
állát az őrmester. – Hogy ezt nálunk meg lehessen tenni.
–  Komolyan beszél? – léptem felé. – Pont magának esik
nehezére elhinni?
MacLeod megpördült.
– Mire célozgat?
–  Nem célozgatok – feleltem, és nem bírtam, meg nem is
feltétlenül akartam visszaszorítani a feltörő indulatot. – Nyílt
titok, hogy miként bánnak a fiúkkal a bentlakásos iskolákban.
Meg a magániskolákban. Nádpálca, verés, büntetés,
kegyetlenkedés.
Az őrmester elvörösödött arccal nézett, de nem mondott
semmit. Igyekezett uralkodni magán.
Én nem.
–  A sportszerűség, az udvariasság és tapintat nem fed el
mindent, tudja?
– Mit tud maga erről? – sziszegte megvetően MacLeod.
– Ó, szinte semmit. Tényleg – legyintettem, és karba tett kézzel
megálltam előtte. – Csak amilyen szerencsém volt, pont egy
ilyen haláleset kellős közepén találtam magam Londonban.
– Milyen haláleset?
– Egy tizenegy éves fiút a halálba szekáltak az osztálytársai –
feleltem. – És mint kiderült, a tanárok tudtak róla, és nemhogy
tettek volna ellene, még adták is a lovat a többi gyerek alá.
–  Ilyesmi mindenhol előfordul. Sajnálatos, de nem kirívó –
felelte.
–  Nem, nem fordul elő – emeltem fel a hangom. – Ebben a
keleti koszfészekben, amit meg sem találnak a térképen, itt
ilyesmi nem fordul elő. És tudom, hogy maguknál ez elfogadott,
mert beszéltem az egyik egyesület vezetőjével, akik viszont pont
az ilyen eseteket akarják megakadályozni. Azt akarják, hogy a
gyerekeket emberhez méltón kezeljék az iskolában.
– Kérem, Nemes, ez…
–  Ahogy az indiaiak is ezt szerették volna. Hogy emberként
kezeljék őket – folytattam. – Szóval ami engem illet, egy
pillanatra sem lepne meg, ha Beresford történetének minden
szava igaz lenne. Pont az Egyesült Királyság az a hely, ahol
ilyesmit nemcsak elkövetni lehet, hanem még megúszni is.
Amíg ez a Cohn udvarias és előzékeny volt a helybéliekkel,
mindent elnéztek neki.
– Befejezte?
–  Nem, de abbahagyom – fújtam ki a levegőt. Soha nem
felejtem el a kisfiú elkékült arcát, szájából kilógó duzzadt
nyelvét, vörösre mart szeme fehérjét, és a nyakán vöröslő
csíkot, amit a kötél vájt a bőrébe.
Egy ideig hallgattunk. MacLeod az ablakon keresztül bámulta
a kórház parkjának viszonylagos és csalóka nyugalmát, én meg
a papírköteget lapozgattam, és készítettem pár jegyzetet.
– Maguk elől menekült el – szólalt meg MacLeod.
– Parancsol?
–  Ez a gyerek a testvérével meg az anyjával maguk elől
menekült el – folytatta, de nem fordult meg. – Elüldözték őket
egy más országba, egy más városba, ahonnét az anya csak a
saját élete árán tudta kimenekíteni a gyerekeit.
Leraktam a papírokat.
– Hány honfitársukat küldték a halálba? – szedte elő a pipáját
MacLeod. – Hm? Félmilliót, ugye? Jól emlékszem?
– Hatszázezer.
– Na tessék. Az iskolákban megpofoznak pár gyereket, néhány
nem bírja – folytatta, még mindig háttal nekem. – Nincs
egyenlőségjel a kettő között.
–  Maga most számokban akarja mérni az embertelenség
mértékét?
– Mi másban?
–  Aki megment egy életet, egy egész világot ment meg –
mondtam.
–  A Talmuddal jön nekem? – fordult meg végre MacLeod. –
Ismeri az axiómát, művelt embernek látszik, Nemes.
– Melyik axiómát?
– Akinek semmije sincs, annak mindene van.
– Ezzel meg arra akar kilyukadni, hogy…
– Aki megöl egy embert, az az egész világot öli meg? – fújta ki
a füstöt az őrmester. – Az ördög nem mérhető méterrúddal –
tette hozzá. – Tegyen meg egy szívességet.
 – Szívességet? – horkantam harcra készen.
–  Legyen szíves lefordíttatni ezt a beszámolót, hogy
könnyebben tudjunk dolgozni.
–  Persze – feleltem meglepve, mert újabb támadásra
számítottam, amit legalább annyira nem tudtam volna
kivédeni, mint az előzőt. – Menjünk vissza a kapitányságra. Ott
nem fogják megnyúzni, amiért dohányzik.
MacLeod arcából nem sokat láttam, mert a pipafüst eltakarta,
ráadásul a nap hátulról sütötte meg. Lehajtotta a fejét, majd
belesimított a hajába, kiegyenesedett, és ellökte magát az
ablaktól.
– Menjünk – felelte.
Irma visszaadta a slusszkulcsot. Rámosolyogtam, aztán
szótlanul sétáltunk a személyzeti parkolóig, ahol a Fesztivál állt.
Oly sok mindenről lehetett – kellett – volna beszélnünk, hogy
egész úton meg sem szólaltunk. Gép módjára vezettem.
Kuplung, sebesség, gáz, fék. Néha duda. Kuplung, sebesség, gáz,
fék. Hamar visszaértünk Gotham Citybe. Behajtottam a
parkolóba, beálltam egy szabad helyre, és intettem a
garázsmesternek. MacLeod a kialudt pipáját nézte, amint
kiszállt a kocsiból.
– Kér egy teát?
– Köszönöm – nézett rám, majd megindult a lépcső felé.
A csoport teakonyhájában vizet tettem fel, kerestem egy
teatojást, az egyik szekrényből előszedtem fekete teát, aztán a
hűtőből elővettem a tejet, ami meglepő módon még nem aludt
meg.
– Tessék – tettem le eléje a bögrét. – Cukrot nem kér bele, ha
jól emlékszem.
– Remek – fogta meg MacLeod a bögrét, és tette félre azonnal.
Amíg én a teát főztem, ő aprólékosan kigyűjtötte a dátumokat, a
neveket és a helyszíneket Beresford írásából, mert azokat
felismerte. A jegyzetfüzet közepén ott virított az a furcsa betű-
és számsor, amiről elképzelni sem tudtam, hogy mi lehet.
Felforrt a víz, töltöttem a bögrékbe, melyeknek alján egyujjnyi
tej állt.
– Ez lesz a kulcs – bökött rá MacLeod. – Akárhol is lehet ez a
Cohn, innét indulva fogjuk megtalálni. De…
–  Ne mondja – húztam ki a széket, és ültem le mellé. – Húsz
éve történt? Húsz éve tűnt el ez az ember nyomtalanul. És már
akkor sem tudták róla, hogy kicsoda. Mit gondol, őriznek
valahol iratokat ahhoz az iskolához kapcsolódóan?
– Valaminek lennie kell. Mit szólna hozzá, ha összeállítanánk
egy listát arról, hogy mi az, amit én el tudok intézni?
–  Jó – biccentettem. Szokatlan nekem a már-már
verekedésközeli veszekedés ilyen… békés befejezése. Nem
tudom, mit csináljak a bennem felpúposodott indulattal, amit
ilyen vagy olyan formában ki szoktam adni magamból. Tizenöt
éve nem verekedtem, bár nemegyszer kerültem fizikai
összetűzésbe a letartóztatást elkerülni akaró elkövetőkkel, de az
csak pofozkodás volt, és a pofonokat mindig én adtam. Nem
szoktam én ezt a… Megszólalt a telefon. Felvettem.
– Neme…
– Itt tartunk, főfelügyelő? – dörrent rám Kádár. – Itt tartunk?
Hogy a sajtóban nyomoz? Hogy nem veszi fel a telefont, amikor
én hívom?
 – Nyomon vagyunk, főkapitány úr – válaszoltam. – Nyomon.
– Milyen nyomon?
– Vécsey…
– Az irodámba. Most. Késlekedés nélkül.
Leraktam a kagylót.
– A főnöke? – sandított rám az őrmester.
– Tájékoztatnom kell.
– Én is megyek – állt fel.
– Nem, maga nem jön.
– Ketten nyomozunk. A cikk az én ötletem volt.
–  Mindenkinek jobb, ha itt marad. Kádár nem beszél
semmilyen nyelvet elfogadható szinten, és tudom, hogy
mennyire frusztrálja, ha idegen nyelven beszélnek a
jelenlétében.
MacLeod arcára széles mosoly ült ki.
– Hát akkor mire várunk?
– Nem hiszem, hogy olyan jó ötlet lenne…
– Megígérem, meg sem fogok szólni, csak nagyon… angolosan
nézek, rendben? Pipázok, simogatom az állam, bólogatok. Hm?
– Nos, nem hiszem, hogy…
– Ha én szarba lépek, magára is fröccsen. És viszont.
–  Jöjjön – győzött meg, azzal felnyaláboltam Beresford
papírkötegét, és elindultam a folyosó felé. A páternoszter előtt
megálltam, és MacLeod felé fordultam. – Fenn találkozunk,
rendben?
A fülkében csak bámultam a hirdetéseket, a cetliket, az
üzeneteket, de nem olvastam el egyiket sem. Tudtam, hogy
ebből most nem fogok tudni jól kijönni. Kádár gyűlöli, ha
bevonjuk a sajtót a nyomozásba, és erre külön főkapitányi
engedélyt kell kérni, amit az elmúlt tizenöt évben kétszer adott
meg. MacLeod jelenléte úgy fog festeni, mintha mögé akarnék
bújni, ugyanakkor valahogy ki akartam iktatni a főkapitány
dühkitörését. Nincs vele bajom, kiabált már velem ő is, meg
egyéb feljebbvalóim is nem egyszer és nem kétszer (néha
tényleges okuk volt rá, ezt elismerem), és Kádárnak talán még
indoka is volt rá, de a kiabálás helyett konstruktívabb
hozzáállásra volt szükségem.
Az irodája ajtaja nyitva állt. Beléptem. Az asztalánál ült, és
zsíros kenyeret evett vöröshagymával. Kezében őzagancs nyelű
bicska, azzal vágta a falatokat. Felnézett rám, és már
mozdultam volna az asztallal szemben álló két szék egyike felé,
amikor a fejét rázta. Aztán megpillantotta MacLeodot, arca egy
pillanatra elvörösödött, majd sóhajtott, és a késsel a két székre
bökött. – Üljenek le.
Leültünk. Én előrehajoltam, és az asztalra tettem a barna
borítékot.
–  Ez meg micsoda? – tolta el maga elől az üres tányért a
főkapitány. A szemem sarkából láttam, hogy MacLeod
dermedten nézi a nyers vöröshagyma maradékát a tányéron.
Kádár figyelmét ez sem kerülte el, arcán némi elégedettséggel
dőlt hátra, és tette le a bicskát az asztalra.
–  Jól van a brit barátunk? – kérdezte kedélyesen. – Kicsit
sápadtnak tűnik.
–  A főkapitány tudni akarja, hogy jól van-e – fordultam az
őrmester felé.
– Kiválóan – mosolygott Kádárra. – Very well.
 A főkapitány örömmel – vagy legalábbis mosolyogva
nyugtázta a két ismerős szóhoz kapcsolódó őszintének ható
mosolyt, ám amikor rám húzta tekintetét, derűnek nyoma sem
volt szemében.
–  Nem látom, hol van az aláírt engedély arról, hogy
bevonhatja a sajtót a nyomozásba.
– Az alkalom szülte az ötletet, és Vécsey…
– Egy öreg tróger.
– Lehet, de ettől függetlenül megbízható, és…
– Megbízható?
– Főkapitány úr, Vécsey Leó a világégés előtt…
–  Annak legalább huszonöt éve. Annyi idő alatt egy
márványszobor is változik.
Úgy döntöttem, nem tisztem Vécseyt megvédeni, meg
láthatóan csak pazaroltam volna az energiámat.
–  Megakadtunk a nyomozásban. Amikor találkoztam
Vécseyvel, és beszélgetni kezdtünk, hirtelen eszembe jutott,
hogy segíthetne. Mindezt tettem azért – folytattam gyorsan,
mielőtt Kádár félbeszakíthatott volna –, mert tudom, hogy a
főkapitány urat is az érdekli, ami engem. Minket.
– Tudja? Ne mondja.
–  Az eredmény. És a cikk meghozta az eredményt. Nem
hiszem, hogy olyan nagy árat fizettünk volna…
Kádár felemelte az öklét, és lassan az asztalra ejtette.
– Azt majd én döntöm el, hogy miért mekkora árat lehet vagy
szabad fizetni.
–  Értem. Ettől függetlenül, mindentől függetlenül itt van –
mutattam a borítékra –, amit kerestünk.
 Kádár kérdőn nézett rám, és megint rántott egyet a bal vállán.
– Az áttörés.
– A micsoda?
– Az áttörés – ismételtem.
Kádár hátradőlt, kicsit leszegte a fejét, és kedélyesen
megkérdezte:
– A csempészvonallal mi van?
–  Zsákutcának bizonyult – feleltem. – Eleve nem látszott
túlságosan ígéretes nyomnak, és amikor végre sikerült
beszélnünk a Játékossal…
– Beszéltek a Játékossal.
–  Igen – bólintottam, és keresztbe tettem a lábam. – Kerek
perec tagadta, hogy akár csak ismerte volna Beresfordot. És
hogy ki kinek hova és hogyan csempészett volna bármit is… –
tártam szét a karom.
– Többet nem tudott kiszedni belőle.
–  Nem! – feleltem indulatosabban a kelleténél, de Kádárt ez
nem hatotta meg. – Tudjuk, tudjuk, hogy Beresford és a Játékos
közt volt valamiféle kapcsolat, tudjuk…
– Akkor?
– Bizonyíték nélkül semmit sem tehettünk.
– Az komoly akadály – biggyesztette le Kádár az alsó ajkát.
– Kimehettem volna egy egységgel, letartóztathattam volna a
fél bandát, de egy óra múlva az ügyvédjük úgyis kihozza őket,
és nem lett volna köszönet a patáliában, amit dr. Bárándy a
sajtóban csap. Ha már a sajtó a beszélgetés tárgya.
–  A bizonyíték hiánya gyenge érv a határozott fellépés és
cselekvés ellenében, dr. Bárándy sajtókapcsolatai és
patáliaimádata azonban erős – vakarta meg a főkapitány a
halántékát. – Rendben. A csempészvonalat ejtettük, mert
helyette… – nézett rám várakozóan. – Az történt, hogy…
– Kérem, annyi történt, hogy Beresford néhány hete levélben
megbízta Krecsányi magánnyomozót, hogy találjon meg egy
férfit, aki gyanúja szerint megölte az öccsét valamikor
negyvenhatban, Angliában.
Kádár összeszűkült szemmel nézett.
– Folytassa.
–  Beresford Budapesten született Frisch néven, és az anyja
Bécsben intézte el, hogy Kindertransporttal Angliába
menekülhessen a kisöccsével együtt. A rendszer összevissza
dobálta őket, amíg egy szadista lelkész akaratuk ellenére örökbe
nem fogadta őket, és amikor nem voltak már a hasznára, akkor
beadta őket egy bentlakásos iskolába, amit egy magyar pap
vezetett egy másik, szintén magyarnak látszó férfival együtt.
Kádár várt.
Kerestem a szavakat.
–  A jelek szerint bizonyos politikai célzattal, erős világnézeti
meggyőződéssel.
– A szentségit neki, Nemes, magyarul! A kollega se így, se úgy
nem érti, de én se nagyon!
–  A leírás részletei arra engednek utalni, hogy árja
szellemben nevelték őket, és…
– És?
Sóhajtottam.
–  Csak találgatok. Még nem volt időnk a szöveget alaposan
kielemezni.
 – Találgasson, Nemes, találgasson.
–  Az árja nevelés mellé némi antiszemita ideológia
kapcsolódott, rendszeresen előkerült Regnum Marianum, és
bizonyos apróbb jelek, amik…
Kádár várt. Rezzenéstelen arccal várt.
– …mintha hungarista meggyőződésre utalnának.
Kádár hátradőlt, majd hirtelen mozdulattal felállt,
lendületesen kilépett az asztala mögül, és az ablak előtti
kisasztalhoz ment, amin egy sakktábla állt.
– Tud sakkozni, Nemes?
– Nem, és nem is szeretek.
– Helyes – bólintott.
– A kollegám sem tud, és nem is szeret – jegyeztem meg.
– Még jobb.
–  Főkapitány úr? – néztem rá, és eszembe jutottak azok a
hivatali pletykák, melyek szerint Kádár imád sakkozni, csak
éppen nem nagyon tud.
– Mire várnak? – kapta fel a tekintetét Kádár a sakktábláról. –
Tapsra? Startpisztolyra? Engedélyre?
Megköszörültem a torkom, és felálltam. MacLeod is
felpattant.
–  Holnap reggelre xeroxoztatok két példányt az iratból, és
felküldetem – vettem el a borítékot az asztalról.
–  Helyesen teszi – intett Kádár, majd leült az asztalhoz, és a
bábukat nézte. – És lefordítja angolra. Maga, nem más. Az iratok
tartalmát csak hárman ismerjük. Értette?
– Értettem, főkapitány úr.
Már az ajtóban jártunk, amikor utánam szólt.
 – Nemes.
– Igen?
– Két dolog.
–  Igen – fordultam meg. Mögöttem MacLeod állt, és meg
mertem volna esküdni, hogy hegyezte a fülét.
–  Egy – lépett az egyik bábuval. – Mindenről tudni akarok.
Arról is, amiről nem akarok tudni, és arról is, amiről nem kell
tudnom.
– Értem.
–  Kettő – szedett le egy bábut egy másikkal a tábláról. –
Akármire van szüksége, hozzám fordul. Nincs apelláta,
habozás. Fordulás van.
–  Rendben van, főkapitány úr – biccentettem, majd
becsuktam magunk mögött az ajtót.
– Mi történt?
Megvártam, amíg kilépünk a folyosóra.
– Amit csak kérünk, megkapunk.
– És ez miért baj? Miért néz olyan… zavartan?
– Maga hogyan szokott nézni, ha egy kényes ügyben a legfőbb
felettese teljes támogatásáról biztosítja?
–  Mint nyúl a célkeresztben – bólintott kedélyesen az
őrmester, majd megindult a lépcső felé, és a legfelső fokról
visszafordult: – Vagy ez magát zavarja?
– Szívemet nem töltik el a bizakodás meleg hullámai.
–  Pedig kellene – mosolygott MacLeod. – Mert ez azt jelenti,
hogy akármit is csinálunk, jól csináljuk.
–  Nos, a csempészvonal kudarcnak bizonyult – jegyeztem
meg.
 – Ne mondja, hogy meglepte.
A fejemet ráztam.
–  Nem, nem lepett meg. A Játékos lelkén többtucat ember
halála szárad, de neki egészen más módszerei vannak –
sóhajtottam. – Ez eleve kényszerpálya volt.
– Ez meg nem az – indult le a lépcsőn MacLeod, majd megállt,
és felhúzott szemöldökkel nézett rám. – Mondja csak, miért
rángatja mindig ez a Kádár a vállát?
Széttártam a karom.
–  Senki sem tudja. Van, aki szerint idegi alapú tikk, mások
szerint szándékosan csinálja, de ő maga azt terjesztette még az
ötvenes években, hogy az előző rezsim emberei verték szét a
vállát.
– Mármint?
–  A köztársasági elnök apjának rezsime, név szerint
Schweinitzer József. A politikai rendőrség vezetője.
– Maguk verték a baloldaliakat?
– Miért, maguk nem?
– De, csak mi ott ütöttük őket, ahol nem hagyott nyomot.
– És még mindig van mit tanulnunk maguktól.
MacLeod vékony mosolyra húzta a száját.
–  A lényeg, hogy jó nyomon vagyunk, főfelügyelő. Csak jó
mélyre kell ásnunk.
– Húszévnyi mélyre – feleltem, és beléptem a fülkébe hónom
alatt a barna borítékkal. Átpörgettem a számokat a fejemben.
Akkor kezdtem a rendőr-akadémiát, amikor Beresford testvére
meghalt. Tudom, hogy két évtized pora és mocska mennyi
mindent be tud takarni – pláne akkor, ha mélyre van eltemetve.
 23

–  Ennek szigorúan köztünk kell maradnia – mondtam

Millának, aki a medence szélébe kapaszkodva lógott a vízben.
Bólintott.
– Komolyan mondom, Milla – ismételtem. – Ez egyszerűen…
–  Elsőre is értettem, és azzal, hogy ismételgeted, mintha azt
érzékeltetnéd velem, hogy voltaképpen mégsem bízol bennem –
nézett rám, majd lesüllyedt a medence aljára, két erős
karcsapással a felszínre került, és érthetetlen könnyedséggel
úszott két hosszt gyorsban. Aztán belekapaszkodott az
acélkilépőbe, MacLeod pedig már mozdult is, hogy segítsen
neki. Megfogtam a karját.
– Hagyja, őrmester. Majd a székbe kell besegíteni.
Milla újabb könnyed mozdulattal kiugrott a medence szélére,
levette úszószemüvegét, aztán sapkáját, és megrázta haját. A
szőke tincsekről záporozó vízcseppekből ránk is bőven jutott, de
nem bántuk, olyan pokolian meleg volt a kora este. Amikor
leértünk az irodába, azonnal Millát hívtam, és szerencsére
otthon találtam. Éppen úszni készült, és mire odaértünk hozzá,
már bőven túl volt a másfél kilométeren.
Leguggoltam, hóna alá nyúltam, és betettem a kerekesszékbe.
Fejét oldalra hajtva leomló szőke haját törölgette, szinte
tincsenként. Meg mertem volna esküdni rá, hogy szombat éjjel a
Hotel Mentholban is szőke fürtök borultak rám, de vagy a
képzeletem játszott velem, vagy a neonvilágítás. Bosszant
nagyon, hogy soha nem tudom meg, mi történt akkor este, és ez
érthető módon semmivel sem csökkentette bűntudatom
mértékét. Még mindig nehezen tudtam Milla szemébe nézni, és
nagyon reméltem, hogy ebből ő mit sem vesz észre.
–  Van egy dokumentum, amit le kell fordítani angolra –
húztam oda mellé egy széket. A teraszon kékellő medence
mellől gyönyörű kilátás nyílt a Várra és a Tabánra. A barna
boríték tartalma azonban szürke és mocskos fellegként lebegett
fölöttem. – Az őrmesternek van rá szüksége.
–  És miért nem az egyik gépíróval csináltatod meg? Neki
éppen úgy le tudod diktálni – nézett rám. Arcán csillogott az
uszoda vize, szeme kicsit vörös volt a klórtól, csapzott haját
széttárt ujjakkal simította hátra. A mozdulattól megfeszült rajta
az úszódressz, és nehezemre esett elkapnom tekintetemet
melléről, lapos hasáról, vékony csípőjéről.
– Mert Kádár nagyjából parancsba adta, hogy erről – emeltem
fel a borítékot – senki sem tudhat.
– Mi ez?
–  Ezért vagyunk itt – folytattam. – Tudom, hogy benned
bízhatok, és remekül gépelsz.
–  Hmm… – bólintott Milla, és MacLeodra nézett, aki arcán
félmosollyal bólintott.
–  Előre is köszönöm – mondta Millának, akinek több sem
kellett, megindult a lift felé, mi pedig alig bírtuk követni. Amíg
átöltözött és megszárította a haját a fürdőszobában, mi az
őrmesterrel a balkonon állva beszéltük meg, hogy kinek mi lesz
a dolga.
 –  Az archívumoknak én esek neki – kezdtem, majd
meghúztam a söröspoharat.
–  Nem rossz – emelte a poharát MacLeod. – Ahhoz képest,
hogy világos sör. Nyilván nincs semmi értelme nekem ott
téblábolnom. Mármint az archívumokban úgy, hogy nem
ismerem a nyelvet. Viszont – kortyolt megint a sörbe – cafatokra
szedem Beresford történetét, amíg maga keres.
– Rendben.
– Mit takargat ez a maga Kádárja?
– Miből gondolja, hogy bármit is takargat?
MacLeod összerántotta a szemöldökét, és sejtelmesen
mosolygott.
– Albert.
–  Nem tudom, mit takargat – feleltem, majd hátrapördültem,
mert valaki odalent nagy dudálásba kezdett. Egy türelmetlen
fiatal sofőr egy lehajtott tetejű Škoda 450-es kormánya mögött
ülve tülkölt, mert egy Árpád teherautó próbált meg beparkolni
egy akkora helyre, amekkorára nem férhetett be. – Értem, mire
gondol, de ismerem Kádárt. Nem vennék mérget arra, hogy
titkol valamit.
– Ugyan…
–  De hogy titkolni fog valamit, az biztos. Nézze, a főkapitány
nem véletlenül került oda, ahol most van.
– Oda senki sem véletlenül kerül.
– Kádárnak éles az esze, és ravasz. Szereti egyenes embernek
mutatni magát, mindenféle hátsó szándék nélkül, de…
–  Azok után, hogy a saját belügyminisztere ellen fordult? –
kortyolt megint az őrmester. A škodás fiatalember ütemesen
nyomkodta a dudát, amíg az Árpád sofőrje ki nem szállt, oda
nem ment hozzá, és mondott neki valamit, amitől a fiatalember
rükvercbe tette a kocsiját, és villámgyorsan betolatott az egyik
mellékutcába. – Most mit néz így rám? Volt időm,
utánaolvastam ennek meg annak – rántotta meg a vállát.
–  Akkor és ott nem tehetett mást – feleltem. – Nem védeni
akarom, de ha Marosán a tömegbe lövet, akkor most nem itt
állunk, az biztos.
– Ezt készséggel elhiszem. Ahogy azt is, hogy Kádár jól ismeri
fel a helyzeteket.
– Nos – néztem a poharamat. – Igen.
– Van valami, amit mi ketten nem látunk – könyökölt a balkon
korlátjára az őrmester. – Maga meg én. Mi lehet az?
–  Én most nem szívesen találgatnék – feleltem – annak
fényében, hogy a csempészvonallal zsákutcába futottunk.
– Ezt maga is tudta a legelején, hogy kötelező gyakorlat. Kűr.
Kötelező kűr.
– Persze.
–  Ugyanakkor nem bánom a látogatást a Hotel Mentholba –
sandított rám, szemében cinkos mosolyféleséggel. – És
szerintem maga sem…
–  El kellett mennünk, ki kellett pipálnunk a rubrikát –
feleltem zavartan, és elfordítottam az arcom, mert úgy éreztem,
mintha elpirultam volna. Vagy csak a zavaromat akartam
leplezni, végül is mindegy, mert MacLeod volt annyira
úriember, hogy nem firtatta.
– Mi lenne, ha elmennék Bécsbe? – nézett rám.
– Bécsbe?
 – Amíg maga az irattárakat túrja.
– Miért?
–  Ki tudja? – vonta meg a vállát. – Hátha találok valamit.
Talán többet megtudok Beresfordról. Talán megtalálom, hogy
hol laktak. Talán találok egy szomszédot. A Vöröskereszt
irodáját.
– Hm.
–  Nézze – tette le az üres poharat a könyöklőre. – Holnap
délelőtt leülök a telefon elé, és megkérem az otthoni kollegákat,
hogy nézzenek utána mindennek, aminek csak lehet. Ez időbe
telik. Nem akarok itt ülni, és malmozni az ujjaimmal, mert
lássuk be, maga nélkül nem sokra megyek.
–  Ezt ne mondja neki – szólalt meg Milla az ajtóból. – Még a
végén elbízza magát. Éppen elég, hogy én nem sokra megyek
nélküle. Mondjuk néha vele sem, de ez egy másik történet. Na,
jöjjenek – intett, aztán megfordult, odagurult az asztalához,
eligazított rajta mindent, hogy gond nélkül tudjon gépelni, és
megkeverte a pöttyös bögrében gőzölgő kávéját. – Miről van
szó?
MacLeod odahúzott egy széket, én viszont állva maradtam
Milla mellett. Elővettem a papírköteget. – Annak a férfinak a
története, akit holtan találtak a stadionban. Megbízott egy
magánnyomozót, hogy keressen meg neki valakit, és ehhez írta
meg a történetét segítségképpen. Látni fogod, hogy…
– Elkezded már végre? – sóhajtott Milla.
–  Hogyne – feleltem. – „You asked me to write down
everything I remember, and might be important, and can help
you with your work.” – Milla szélsebesen gépelt. A balesete után
beiratkozott egy gépírónői tanfolyamra, és azóta is kamatoztatja
tudását forgatókönyvekkel, színdarabokkal és szinopszisokkal
kapcsolatban, amiken éppen dolgozik. MacLeod néha
közbeszólt, javított egy-egy nyelvtani hibát, vagy éppen
pontosított egy kétértelmű mondatot. Nem mondom, hogy
piszkosul gyorsan haladtunk volna, de haladtunk. Milla
fáradhatatlanul gépelt, gyakran előbb kerültek papírra a
szavak, mint ahogy én kimondtam volna őket. A lapok lassan
teltek. Egyszer feldobtam egy kávét, és hoztam az őrmesternek
egy sört. Maga a történet jobban megviselte Millát, mint a
gépelés. Mindannyiónkat megviselt.
Kinn már régen lement a nap, és puha este vett körbe minket,
amikor Milla kihúzta az utolsó lapot az írógépből. Szeme alá
sötét karika került, arca megnyúlt.
– Ez ronda egy történet – közölte halkan. – Kezet kell mosnom
– fordult meg a kerekesszékkel, és kigurult a fürdőbe. A lapokat
összerendeztem, és a borítékba csúsztattam. MacLeod zsebre
tette pipáját, és karba tett kézzel nézte a Tabánt a balkonajtóból.
– Megtaláljátok? – szólalt meg Milla mögöttem. Megfordultam.
– Azon leszünk.
– Frank?
–  Minden tőlünk telhetőt megteszünk – válaszolta az
őrmester. – Felügyelő, adja ide a fordítást, reggel leadom az
irodában, mielőtt felülök a bécsi vonatra.
– Bécsbe megy? – kérdezte Milla.
– Nekem itt most senki sem veszi hasznomat.
– Beszél németül?
– Nem.
 –  Ne aggódjon – mosolygott Milla. – Bécs sokban hasonlít
Pestre, és majdnem olyan sokan beszélnek ott is angolul, mint
itt.
– El fogok boldogulni.
–  A követségnek meg vannak… – kerestem a szót – bizonyos
attaséi, akik a… szokottnál több helyismerettel és
kapcsolatokkal rendelkeznek – magyaráztam Millának, magam
sem tudom, miért, hiszen ezt ő is tudta.
–  Mármint kémek? – csillant fel Milla szeme. – Ismeri le
Carrét? – nézett MacLeodra.
– Ő ismer engem?
– Kétlem.
–  Nos, akkor ez választ ad a kérdésére – biccentett az
őrmester. – Telefonon fogom keresni, ha megtudok valamit –
nézett rám.
– Hagyjon üzenetet, hogy hol száll meg.
– Magától értetődik.
– Hátha én is találok valamit.
–  Cheers – biccentett, majd lendületes léptekkel az ajtóhoz
ment, és halkan becsukta maga után.
–  Szerinted igaz? – fordult felém Milla a kerekesszékkel,
ahogy lehuppantam a szófára.
–  Nem látom, hogy miért ne lenne igaz – válaszoltam, és
lehunytam a szemem. Szürkés, féregszerű csíkok pattogtak a
szemhéjamon. – Beresford története igaz. Hogy az is igaz-e, amit
implikál, majd kiderül.
– Ki tett volna ilyet?
– Rossztól kérdezed.
 – A legjobbtól kérdezem – gurult velem szembe Milla. – Kevés
nálad jobb nyomozó van a rendőrségnél.
–  Ez nem igaz – hajoltam előre. – De még ha igaz is lenne,
akkor sem tőlem kellene kérdezned.
Milla homlokát ráncolva fürkészte arcomat kék szemével.
– Miért?
–  Mert nem múlik el hét, hogy ne néznék ilyen közelről –
mutattam – fajtánk legrosszabb arcába. Nincs az a szenny, az a
mocsok, ami ne fröccsenne rám naponta. A gonoszság és az
aljasság alagútja sötét, hosszú, és nem, Milla, ennek az
alagútnak nincs fény a végében. Minél mélyebbre megyek
benne, annál sötétebb, és egyre gyakrabban nézek hátra, hogy
látom-e még a bejárat fényét. – Lehajtottam a fejem. – Ha engem
kérdezel, minden szava igaz. Valaki megölte az öccsét és még ki
tudja, hány gyereket, valaki megpróbált kis nácikat faragni árva
angol gyerekekből, különösen olyanokból, akiknek senkijük
nem volt a világon. Senkijük. Képzeld el, hogy nem vagyok
neked.
– Nem tudom. És nem is akarom.
–  Hogy nincs ott az apád, és az öcséd, még ha Dél-Afrikában
élnek, akkor is.
– Olyan, mintha nem lennének – szólt csöndesen Milla.
– Képzeld el, hogy nincsenek. Egyáltalán. Tudod – vettem egy
mély levegőt –, én elképzelem néha, hogy nem vagy. Hogy
senkim sincs. Se te, se az anyám, se az a pár barátom, se az az
ökör bátyám, akinek egy szürke marha többet jelent az összes
rokonánál. Ez a fiú így élt – mutattam a borítékra. – Senkije sem
volt, miután az öccsét elvették tőle. És ki tudja, hány gyerek
élete szárad ennek a papnak a lelkén.
– Már ha egyáltalán papról van szó.
Elmosolyodtam.
– Légy nyugodt, papról van szó. Csak azért, mert felkent tagjai
egy ájtatos világszervezetnek, még nem…
– Jaj, hagyd már abba a katolikusok szapulását!
–  Szapulom én szívesen a többi vallást is – feleltem –, de
fölösleges lebontani keresztényekre meg zsidókra meg
hindukra. Ugyanannak a fajnak a tagjai – álltam fel, és léptem
ki a balkonra. Nem szeretem, amikor így kibuggyan belőlem az,
amit esszenciának nevezve párlok le.
– Tudom, hogy nem így gondolod – mondta mögöttem Milla.
–  Igen, lehet, hogy nem így gondolom – fordultam meg –, de
attól még igaz.
 24

Régen éreztem magam olyan hülyének, mint a Beresford

papírjainak megtalálását követő héten.
Kádár, ahogy kérte, kapott egy xeroxozott másolatot a
feljegyzésekből, és természetesen a fordításból is. MacLeod
minden teketória és külön értesítő nélkül eltűnt Bécsbe. Ahogy
ígérte, hétfő reggel az asztalomon ott feküdt egy barna boríték,
benne a fordítás eredetijével, plusz egy lista arról, hogy minek
tervez utánanézni. Nem nyomozás az, aminek az ember terv
nélkül áll neki, és a tény, hogy eddig nem volt papírra vetett
tervünk, csupán abból fakadt, hogy alig találtunk nyomot, amin
elindulhattunk volna. A lehetséges csapásokon elindultunk, és
amikor koppantunk a falon, megfordultunk, és visszamentünk
a kiindulópontra, vagy vágtunk magunknak egy új csapást.
Amit lehetett, rögzítettem a helyszínen. Amit lehetett,
rögzítettem az áldozat szállásán, a hotelban. Aztán fogtam a
nagy semmit, és letettem MacLeod elé, aki felvette, megforgatta,
és ha az a fiú a hotelban nem adja át nekünk a Beresfordnak
hagyott üzeneteket, akkor ott feneklünk meg. A versenyautó a
rajt előtt lerohad, el sem tud indulni. De szerencsénk volt,
elindulhattunk, és ugyan nem hajtottunk őrült gyorsan, a
csempészvonal elég ígéretesnek látszott. Aztán újabb csapásnak
ott volt a Várszegi magánnyomozó-elnökhöz írott levél. Ott is a
falig mentünk el, és hacsak nem jelenik meg Vécsey cikke, akkor
ezen a csapáson is vissza kellett volna kullognunk. Aztán ki- és
meghallgattunk mindenkit a stadionban, habár tudtuk, hogy ez
is egy kötelező kör, egy rubrika, amit ki kell pipálni. Annyi
rubrikát pipáltunk már ki, hogy öröm volt nézni, csak éppen
nem haladtunk előre. És ekkor került elő Krecsányi. A tőle
kapott papírköteg minden nyomozó álma. Egy oldalon több
lehetséges nyom volt, mint amit addig találtunk. Csakhogy
kihűlt, pontatlan és le nem ellenőrizhető, meg nem erősíthető
nyomok voltak. MacLeod ezeket szedte csokorba, és végre lett
egy tervünk. Egyszerű terv, de mégiscsak terv, nyomozati terv.
Én az irattárakban és archívumokban kutatok, ő pedig Bécsben
túr, mint a derék kismalac a makk reményében a szottyos őszi
avarban.
Átfutottam a listát:
1. Kideríteni Beresfordék lakhelyét, felderíteni a
szomszédokat, ismerősöket, akik emlékezhetnek rájuk.
2. A városi archívumban megtalálni ottlétük összes hivatalos
nyomát.
3. Kideríteni, mikor, melyik Kindertransporttal hagyták el a
gyerekek az országot.
4. Kideríteni, mi történt az anyjukkal.
5. Megtalálni a Vöröskereszt szervezetén belül azt, aki anno a
csomagot elküldte.
6. Ellenőrizni, hogy az anyjuk halálhíre esetleg nem valami
félreértés, egy elírt név vagy dátum eredménye.

Nos, MacLeod nem fog unatkozni Bécsben, és örültem, amiért

ilyen lelkesen állt neki egy ilyen hálátlan és aprólékos
feladatnak egy barátságtalan városban, hely- és nyelvismeret
nélkül. Habár én kihívásnak éreztem volna, és valahol
sejtettem, hogy ő is így van vele.
A magam feladatát nem éreztem kihívásnak, eleinte
legalábbis semmiképpen nem. Rutinfeladatnak látszott. Van itt
ez a pár szám meg betű, amik utalnak valamire. Először meg
kell tudni, miféle kombináció ez, aztán megtalálni azt, amit
elrejteni hivatott. Egyszerű dolog, rutinfeladat.
Három nap múlva szembesültem vele, hogy nagyobbat már
nem is tévedhettem volna. Szerda estére sikerült komplett
hülyének éreznem magam, ami különösebben nem zavar, és én
ezt nem is tagadom, ellentétben pár kollegámmal.
De nem is élvezem.
Egész ígéretesen indult a dolog. Az hamar kiderült, hogy
Gstaad egy svájci városka Berntől délre, művészek és
üzletemberek kedvelt kirándulóhelye, ami olyan drága, hogy
egy magamfajta magyar detektív csak olvashat róla, mert az
ingyen van. A fordítás közben Milla megjegyezte, hogy a
városka szerepel F. Scott Fitzgerald valamelyik regényében.
Aztán a lendület nagyjából eddig tartott. Ott ültem a Fővárosi
Könyvtár épületében, az egykori Wenckheim-palotában egy álló
napig, és ennyit sikerült kiderítenem. Semmi többet, pedig két
könyvtáros is segített. Felváltva törtük a fejünket, és hordtuk a
különböző újságokat, folyóiratokat, lexikonokat és
bédekkereket, és szinte láttam, ahogy párolog el belőlük a
lelkesedés meg az érdeklődés. Este felálltam, és azt tettem, amit
ilyenkor szoktam. Félretoltam ezt a kérdést, és elővettem egy
másikat.
 Mit jelenthet. Azt kizártam, hogy véletlenszerű betűsorról
lenne szó, tehát annak, ami a kombináció mögött rejtőzik, köze
kell legyen legalább Svájchoz és Gstaadhoz. Nyilván lehet ezt
bonyolítani, de nálam okosabbak a fejembe verték: ha hápog,
mint egy kacsa, és totyog, mint egy kacsa, akkor bizony kacsa
az, amit nézek. Gstaad, város, Svájc.
6.9.99. Ez nem lehet dátum. Vagy ha igen, akkor nem sok
értelme van, mert 99 a legjobb esetben is 1999-et jelent, arra
meg várni kell még 33 évet. A 6 ugyanígy lehetett június, és a 9
szeptember. Kedd reggel a számokat néztem addig, amíg a
fejem fájni kezdett. Kimentem a teakonyhába. Kuthy ült a
széken, a Pesti Hírlapot olvasta, illetve nem is olvasta, hanem a
keresztrejtvényt fejtette.
– Lajoskám?
– Mi van? – eresztette le Kuthy a lapot.
–  Vetted már valaha hasznát a rejtvényfejtésben szerzett
tudásodnak?
– Azt hittem, a magyar–angolra akarsz fogadni.
–  Lajos, tudod, hogy nem fogadok, és nem magyar–angol.
Hanem angol–magyar.
– Nem mindegy? Úgyis legyőzzük őket – simította meg borzas
szakállát Kuthy. – Bambán bámul majd a brit oroszlán Albion
ködébe.
– Mi van?
– A Pesti Hírlapban írták – emelte fel a lapot.
– Csak mert ott írják, attól még hülyeség, és rosszul hangzik.
– Szóval szerinted nem fogunk győzni?
– Azt nem mondtam, mert győzni fogunk, de hogy a rossebbe
bámulna egy kőoroszlán a ködbe?
– Na, látod – csapott Kuthy a térdére elégedetten. – Ezt fogjuk
majd meglátni.
– Lajoskám.
– Mi van?
–  Vetted már valaha hasznát a rejtvényfejtésben szerzett
tudásodnak?
–  Hülye vagy? – nézett rám, mint akitől azt tudakolták, hogy
mi van a hold sötét oldalán. – Soha.
Lefirkantottam egy cetlire a kombinációt.
– Ez micsoda?
Kuthy felvette a cetlit, nézegette, simogatta a szakállát,
dörmögött, ivott egy korty teát, nézegette, dörmögött, a
szemöldökét húzogatta, majd visszatolta elém.
– Gőzöm sincs. Kellene legyen?
– Nem ártana.
–  Elképzelésem sincs – hajtotta össze az újságot, és kiment a
teakonyhából, majd hirtelen visszafordult, és így szólt: – De a
Kabosnak könnyen lehet.
– A Gyulának?
– Az Eleknek, te.
– Kabos Elek? – néztem rá kérdőn.
–  A Keresztrejtvényfejtők Országos Szövetségének elnöke. Az
Aradi utcában van a székhelyük.
– És te ennek tagja vagy?
– Miért, te nem? – kacsintott Kuthy, én meg visszamentem az
irodába, előszedtem a telefonkönyvet, tárcsáztam, majd miután
kiderült, hogy a heti klubdélutánra való felkészülés végett az
elnök úr benn tartózkodik, felpattantam, a rotundánál
földalattira szálltam, az Oktogonon villamosra, és tizenegy után
nem sokkal már ott álltam egy barátságosnak látszó öregúr
előtt, aki lehetetlenül vastag szemüveglencséje elé tartott
nagyítóüveggel húzogatott vonalakat, és radírozott, majd
hümmögött. Néha mindet egyszerre, néha tetszőleges
sorrendben.
– Nemes Albert detektív-főfelügyelő – üdvözöltem.
–  Dr. Kabos Elek – felelte az öregúr a kellemetlen határát
súroló fejhangon. Vastag keretes szemüvege mögött apró szeme
gyorsan felmért. Olyan benyomást keltett, mint egy régi vágású
néptanító, aki egyetlen pillantással néma csendet varázsol az
osztályban, és egyetlen mosollyal, biztató szóval hetekre képes
galvanizálni egy tanulót.
–  Miben segíthetek, kérem? – simított végig szürke, fényesre
kopott zakóján. – A Nemzetközi Kongresszusra készülünk
éppen, Párizsba utazom, és…
– Ebben – nyújtottam felé a cetlit a betű- és számsorral. – Egy
ügyben kulcsfontosságú nyomnak bizonyul látszani, és – tártam
szét a karom – képtelen vagyok kideríteni, hogy mi lehet.
Az öreg fogta a cetlit, odaállt az asztal mögött az ablakhoz, a
fény felé fordította, és hosszasan tanulmányozta ceruzával a
kezében. Az irodája le sem tagadhatta volna, hogy kinek ad
otthont. Nehéz, Lingel-féle könyvespolcok álltak egymás mellett,
telis-tele kézikönyvekkel, szótárakkal, lexikonokkal,
almanachokkal, Révaival, Tolnaival, Czuczor–Fogarasival, az Új
Magyar Lexikon eleddig megjelent nyolc kötetével, térképekkel,
mappákkal, dobozokkal. A falon egy hatalmas keresztrejtvény
lógott. Kicsit közelebb léptem. Angol szavak töltötték ki a
négyzeteket.
– A világ legnehezebb kriptikus keresztrejtvénye – szólalt meg
az öregúr az ablak mellől.
– Maga megoldotta?
– ’gen. Beletelt egy kis időbe, de sikerült.
– Kis időbe? Két óra?
Dr. Kabos szerénytelenül elmosolyodott.
–  Majdnem másfél évem ment rá. A nyugdíjazásom előtt
kezdtem, és amikor búcsút mondtam a külügyminisztériumnak,
ahol főtanácsos…
– Másfél év? – meresztettem a szemem a keresztrejtvényre. –
Mármint tizennyolc hónap.
–  Tizenhét és fél. Rajtam kívül eddig, tudomásom szerint
legalábbis, alig egytucatnyian voltak képesek rá – hajtotta össze
a cetlit, és adta vissza.
– Mi ebben olyan nehéz?
–  Akarja tudni? Elmagyarázzam? – nézett rám az öregúr
szemüvege mögül azzal a hangsúllyal, amivel rendet szokott
tenni az osztályban.
–  Köszönöm, éppen eleget tudok – feleltem. – Tud nekem
mondani valamit a számsorral kapcsolatban? – kérdeztem.
–  Nem – felelte. – Szívesen segítenék, de kódfejtésben nem
vagyok járatos – rántott egyet zakója hajtókáján. – Bármit
jelölhet, bárhol.
– Értem – ingattam a fejem bosszúsan. Akkor kénytelen leszek
máshol keresni – vágtam zsebre a cetlit. Éppen az ajtót csuktam
be magam mögött, amikor az öregúr utánam szólt: – Sok sikert.
 A lépcsőn lefele menet már azon gondolkodtam, hogyan
tovább. Rendszerint elég leleményes nyomozónak bizonyulok,
most azonban ismét úgy éreztem, hogy koppanok a falon. Az
egyetlen ötletem az volt, hogy el kellene menni Gstaadba, és ott
kérdezősködni. Rendőrségen, városházán, akárhol.
Az Aradi utcából pár perc alatt eljutottam a Nyugati térig, és
mielőtt elsodort volna a turisták áradata, átmentem a körút
másik oldalára. Nem volt kedvem sétálni a kapitányságra.
Elegem volt abból, hogy a fejemet szellőztetve rovom az
utcákat, hátha eszembe jut valami, hátha meglátok egy eladdig
rejtve maradt összefüggést. Minél előbb vissza akartam jutni a
kapitányságra, hogy magamhoz rendeljem a hat nyomozót, akit
Kádár bocsátott rendelkezésemre, és ráállítsam őket a
számsorra.
A mozgólépcső levitt a piros metróhoz. A lépcső alján szokás
szerint kisebb csoportba verődött emberek olvasták az
üvegtábla mögé kitett Pesti Hírlap legfrissebb számát.
Bosszúsan kikerültem őket, és még időben be tudtam ugrani a
szerelvénybe.
Kádár diszkréciót kért tőlem és eredményt. Nos, a kettő a
jelek szerint kizárja egymást. Majd diszkréten eligazítom az
embereimet, hogy diszkréten kérdezősködjenek. Nem láttam
más módját. Hirtelen megcsapott a hőség. Előhúztam
zsebkendőmet, és megtöröltem homlokomat. Néztem az
alagutat, és két középkorú férfi túlfűtött beszélgetését az angliai
vb éremesélyeiről. Néha sok nekem a foci, de ettől függetlenül
én is ott üvöltöttem a Nemzeti Stadionban tavaly decemberben,
amikor Bene két akkora gólt lőtt a francia válogatottnak, hogy a
gallok edzője sírva fakadt. Hatvannégyben én is a körúton
meneteltem az olimpiai bajnok csapatot ünnepelve.
–  Ezt elejtette – szólalt meg egy nő velem szemben, és egy
cetlit tartott a kezében. A cetlit, amelyet dr. Kabosnak adtam.
–  Köszönöm – vettem el tőle. Éppen zsebre vágtam volna,
amikor megpillantottam pár szót a hátoldalán. A fény felé
fordítottam: „Miniszterelnökségi irattár, 1944”. Csak megfejtette
az öreg!
A Deák téren leugrottam a szerelvényről, felrohantam az
irodába, és leültem az asztalomhoz. A telefon mellett nem
hevert cetli, hogy kerestek volna, aminek kifejezetten örültem.
MacLeod nem rossz nyomozó, de ennyi idő alatt a legjobb
esetben is csak annyit tudott volna kinyomozni Bécsben, hogy
hol van a Westbahnhof.
–  Lajoskám! – kiáltottam oda Kuthynak, aki éppen kócos
szakálláról törölgette a kávét, mert belelógott a bögrébe.
– Mondjad.
– A miniszterelnökség iratai hol vannak?
– Mikoriak?
– Negyvennégy.
– Vár. Levéltár.
–  Nyilván – bólintottam, majd kifele menet fellöktem egy
fiatal tizedest, aki szerencséjére csak papírokat fogott a
kezében. Kettesével szedtem a fokokat, átszeltem a rotundát,
majd az Excelsior előtt felpattantam egy turistabuszra. Az
idegenvezető egy kedélyes legyintéssel megnyugtatta a japán
turistákat, félreállt az útból, hogy bátran lefényképezzenek, én
meg a sofőr elé toltam az igazolványomat, és megkértem, hogy
a siklónál álljon meg egy pillanatra. Lehuppantam az
idegenvezető ülésére, aki amúgy is állva mutogatta a Gresham-
palota meg az MTA épületét, és magyarázta a sok változást,
amin a főváros keresztülment. Vagy azt ecsetelte, hogy kit hol és
mikor öltek meg, vagy a legendás kártyapartikról – nem
tudhattam, mivel japánul nem beszélek, de reméltem, hogy
Vágóról beszél és az új Pestről, és nem pedig arról, hogy a
Gresham-palotában egykoron micsoda élet folyt, no sokszor vér
is.
A sikló lassan és komótosan húzta fel magát a Várhegyen, és
kiszállván inkább nem vártam a Várban kerengő apró és nyitott
autóbuszok valamelyikére, hanem kiléptem, és tíz perc múlva a
Bécsi kapu téren voltam. Igaz, kicsit lihegtem, és ezt a portástól
kezdve a Központi Nyilvántartás minden munkatársáig
mindenki rossz néven vette, de nem foglalkoztam velük.
–  Nemes Albert, detektív-főfelügyelő. Budapesti Rendőr-
főkapitányság – toltam egy hatvan körüli nő elé a jelvényemet,
aki hatalmas konty alól tekintett rám. Szemüvegét lánc tartotta
nyakában.
– A Kállay-kormány dokumentumaiba szeretnék betekinteni.
–  Pontosabban – szólalt meg a nő nem várt hangon, amely
vagy napi másfél liter töményet és három doboz cigarettát
feltételezett, vagy énekescsomót a hangszálán.
Összerezzentem.
– Negyvennégy.
– Mit keres.
–  Ezt – dugtam az orra alá a cetlit. – Bármit, ami erről tesz
említést.
 – Bármit.
– Beleértve Kállay miniszterelnök levelezését is.
A nő feltette szemüvegét, és alaposan megnézte a cetlit, aztán
a fejét ingatta. A lánc ide-oda lengett. A kontya egy helyben
maradt.
– Arra akar utalni, hogy…? – kérdeztem.
– Nem hozzáférhető – felelte, és abbahagyta fejének rázását. –
Zárolt.
– Micsoda?
–  A Kállay-kormány iratanyaga, valamint a miniszterelnök
levelezése.
– Zárolt?
–  Nem kutatható – emelte fel a mutatóujját. – Nem
hozzáférhető. Nem elérhető.
Olyan szívesen idéztem volna neki Kuthy legendás bonmot-
ját, miszerint „Rendőr vagyok, nem hülye!”, de nem értékelte
volna, ebben biztos voltam.
– Rendben – nehezedtem az asztalra az öklömmel. – Értem. Ki
adhat engedélyt a hozzáféréshez?
– A levéltár főigazgatója. A belügyminiszter.
– A budapesti rendőrfőkapitány?
A nő megint a fejét kezdte rázni, de felemeltem a kezem.
– Komócsin belügyminiszter engedélye? Az elegendő?
– Akkor kell hozzá a főigazgató aláírása is.
– Ha ez megvan, akkor kutathatok?
– Reméljük – felelte kriptikusan a nő.
– Megtenne valamit?
Úgy nézett rám, mint egy apáca, aki már hallja az orosz front
közeledését egy Debrecen melletti kolostorban. Nem szólt
semmit.
–  Azt meg tudja legalább mondani nekem, hogy mégis
körülbelül mi lehet ez?
– Meg, de nem akarom – felelte halvány mosollyal az arcán. –
Várjuk meg azt a kutatási engedélyt.
Megfordultam, és kifele indultam, de az ajtóból még
visszafordultam:
–  Kezdheti előkészíteni az anyagokat, holnap itt vagyok a
belügyminisztériumi engedéllyel.
– Én abban nem lennék olyan biztos.
Berántottam magam mögött az ajtót, és kiléptem a Bécsi kapu
térre. Mintha csak egy nagyobb súlytól szabadultam volna meg,
könnyebben lélegeztem, és hálás voltam, hogy a nővel való
beszélgetésemnek nem volt fül- és szemtanúja. Egyszerűen nem
bírom elviselni ezt a privilegizált hozzáállást, ami a régi
Magyarországról itt maradt. Nem véletlenül írt Makkai János
két könyvet is a jelenségről: mindig is volt és mindig is lesz itt
urambátyámozás, de nemcsak nálunk, hanem mindenhol a
világon. Az osztrákoknál, a briteknél, sőt még a németeknél is.
Kéz kezet mos. Quid pro quo. Nem nemzetekre lebontott
sajátosságok ezek, ahogy a kivételezettség érzése sem. És
könnyen lehet, hogy a kontyos nő joggal érezte magát
különleges helyzetben, de attól még ezt nem lenne szabad
éreztetnie másokkal. A privilégiumok szomorú sajátja, hogy
azokat nem szerzi, hanem kapja az ember – az pedig saját
döntés, hogy akar-e és fog-e élni ezzel. Akár vissza is.
Teljes mellszélességgel támogattam a kommunista párt
betiltását, ugyanakkor a marxi gondolatok között van pár,
amelyen érdemes lenne eltűnődni, de nem azon a szinten, ahol
a szociáldemokrata párt korifeusai teszik.
Ezt a véleményemet azonban megtartom magamnak. Millával
szoktunk néha beszélni róla, mert ő is azt választotta, hogy nem
kér a helyzete, szerepe, áldozata jelentette privilégiumokból. Az
egy mosogatógépet leszámítva. „Azért a lelkem is eladtam
volna”, viccelődött. De mivel ezt nem engedhettem, ezért
segítettem neki szerezni egyet. És nem a munkahelyi
kapcsolataimon keresztül, mert azokat arra használom, ami
benne van a nevében: munkára. Arra viszont mint a buldog.
A Várból lefele sétálva próbáltam felidézni magamban Kállay
miniszterelnök negyvennégyes tevékenységét. Történelemből
nem voltam a legjobb, és ezt a korszakot mindenki el akarta
feledni, akár tizennyolc éves volt negyvennégyben, akár
hetvennyolc éves. Objektív, értelmes könyvek pedig csak
mostanában jelentek meg róla, azokra viszont még nem jutott
időm. Arra emlékeztem hát, amire mindenki. A miniszterelnök
március 20-ig maradt az ország vezetője, pár nappal a nácik
bevonulása utána a török követségre menekülvén arra kérte
Horthyt, hogy mondjon le, és hagyjon fel a politizálással. A
kormányzó a tanácsot nem fogadta meg. Aztán amikor október
16-án Nicky vezényletével sikerült különbékét kötnünk a
szövetségesekkel, a kormányzó utolsó történelmi cselekedete az
volt, hogy kihozatta Kállayt a török követségről, és megbízta az
átmeneti kormány megalakításával és vezetésével. A beiktatást
Horthy már nem érte meg, október 20-án nyilas suhancok
végeztek vele, Kállay pedig kevésnek érezte magát az ország
irányításához. Még karácsony előtt lemondott.
A kérdéses irat tehát vagy az első, vagy a második Kállay-
kormány idején keletkezhetett. Alig pár hónapnyi iratot kell
csak átnéznem, mert azt biztosra vettem, hogy az engedélyt
megkapom. A Széll Kálmán téren vettem egy
gesztenyefagylaltot, felültem az első, Pestre tartó villamosra, és
az egyik lehajtható ablak mellé ülve csendben nyaltam a
fagylaltot. A kocsiban nagy volt az élet, mint mindig, mellettem
egy lányt négy fiú udvarolt éppen körbe, kezükben
táskarádióval és gitártokkal. A rádióból a Dave Clark Five
énekelt arról, hogy milyen férfinak lenni, amit a fiúk nagy
átéléssel, a lány pedig enyhén gúnyos mosollyal hallgatott.
Aztán a Nyugati téren a lány búcsút vett tőlük, és beült egy rá
várakozó nyitott Mercedesbe, egy piperkőc férfi mellé, és én egy
kicsit sajnáltam a fiúkat, de nem sokáig, mert átszálltam a
buszra, ami a rotundánál tett le.
Egyenesen a főkapitány irodájához mentem.
Bierbauerné, a titkárnője azonban az utamat állta.
– Hogy csak úgy bemenjen!
– A főkapitány azt mondta, hogy bármikor kereshetem.
– Hány éves is maga? – Mielőtt bármit válaszolhattam volna,
csípőre tett kézzel nézett rám. – Albert. Ejnye.
–  Elnézést, hogy komolyan vettem, amit a főkapitány
mondott. De ez most fontos. Nagyon fontos.
Bierbauerné csak állt, és vörös hajkoronája alól végigmért. –
Nem mehet be. Fontos ember van nála.
– Akkor küldje ki.
– A fontos embert?
 – A főkapitányt – mondtam lassan.
Az asszony olyan mélyet sóhajtott, hogy ennyi levegővel két
percig is bírta volna víz alatt, majd odament az ajtóhoz,
gyengéden bekopogott, benyitott, majd alig egy perc elteltével
Kádár állt előttem lángoló tekintettel.
– Fontos? Mi lehet ennyire fontos?
– A nyomok. Ez a Gstaad a miniszterelnökség irattárába vezet.
– Hogyan?
– Nem mindegy?
– Nem akarom tudni, ugye?
– Most mondjam azt, hogy a Keresztrejtvényfejtők…
– Ne. Ne mondja.
–  A levéltárból jövök. A Kállay-kormány iratai zárolva
vannak.
– Helyesen.
– De ott van válasz arra, hogy mi ez a Gstaad.
– Biztos benne?
–  Száz százalékig – feleltem remélve, hogy meggyőzőbbnek
hangzom, mint amilyen valójában voltam. – Kérdés sem férhet
hozzá.
Kádár kivette a cigarettát a szájából, kihúzott belőle egy
vastag dohányszálat, és a szőnyegre ejtette. – Hozzám jön
először azzal, hogy mit talált.
– Egyértelmű.
–  A belügyminiszteri engedély holnap reggel fenn lesz a
levéltárban – közölte, majd sarkon fordult, és bevágta maga
mögött az irodája ajtaját. Bierbauerné már az asztala mögött
ült, és úgy nézett rám, mintha a nem létező kutyám
odarondított volna a szőnyegre. Eszembe jutott, hogy behozom
magammal Milla kutyáját, mert Vitéztől simán kitelik, hogy
hívogatónak találja a főkapitányi szőnyeget, de nem akartam,
hogy a kollegáim összesúgjanak a hátam mögött: „Kár érte,
olyan fiatal volt…”
 25

–  Nem véletlen, hogy rendőrnek mentem – szaladt ki belőlem,

ahogy a kontyos nő bekísért a kutatóterembe, és körbenéztem.
Középen asztalok, mögöttük kényelmetlen székek, papírok
jegyzetelni, ceruzák körmölni, és dobozokba pakolt akták
olvasni. Nem kevés asztal, nem kevés doboz. Az alsó szinten
polcok, rajtuk kézikönyvek, a galériás második emeleten – jobb
híján ennek hívhatom csak – ijesztő mennyiségű polc ijesztő
mennyiségű aktával, dobozzal és papírral.
– A szülei minek szánták?
–  Tanárnak – feleltem, mert anyám a sportolói karrieremet
sem nézte jó szemmel.
– Micsoda veszteség a magyar katedrának – jegyezte meg a nő
szárazon. – Az ott a maga asztala – mutatott az asztalra, melyet
kétoldalt és szemből legalább egy méter magasságban vettek
körbe dobozok.
Felnyögtem. A nő újra elindult, követtem.
–  Amit kiveszünk, ugyanoda tesszük vissza. Ugyanabban a
sorrendben. Nem keverjük össze a dokumentumokat.
Megjelöljük a helyét egy papírcsíkkal – nyomott a kezembe egy
rakat üres kávéházi számolócédulának látszó papirost –,
elolvassuk, visszatesszük. Nem visszük el, nem jegyzetelünk rá,
nem hajtogatunk rájuk… – fújta ki a levegőt erősen felkavarva
még a gondolattól is – szamárfület. Érti?
 – Azt hiszem, ezt igen.
– Még szerencse. Elmagyarázzam még egyszer?
–  Megtenné? – néztem rá bárgyú mosollyal, de a nő nem
ugrott. Kár.
–  Ha másolatot akar, hozzám fordul – bökött a mellkasára, a
láncon lógó szemüveg fölé. – Tudja, hogy mit csinál? – nézett
rám, és tekintetében nem gúnyt véltem felfedezni, hanem
inkább szánalommal vegyes érdeklődést, amelyből a
segítőkészség teljesen hiányzott.
– Hogyne – feleltem, azzal kihúztam a széket, leültem, és csak
néztem a dobozokat. Azért lettem detektív, mert ez olyan élet,
mint a cápáké. Mindig mozogni kell, menni, csinálni. Nyilván
ülni is kell, amikor az ember jelentést ír, meghallgat, kihallgat
és vigasztal, de a frász jön rám az összes törvényszéki
vizsgálattól. Törvényszéki írásszakértő. Patológus. Kémikus.
Könyvszakértő. Egész nap ülni és nézni a papírokat,
kémcsöveket, halottakat – ez nem az én asztalom. Ugyanakkor
megtanultam már elég régen, hogy óvatosan bánjak azzal,
miről állítom, hogy soha az életben, csak a holttestemen
keresztül. Mert most itt ültem pont annak a kellős közepén, amit
világéletemben el akartam kerülni.
Mély levegőt vettem, és fogtam az első dobozt, amin ez állt:
Kormányülések jegyzőkönyve, 1944. január 1. – 1944. január 15.
Nehéz doboz volt, csurig papírokkal. Nekiláttam. Aztán
folytattam.
Ebédelni kimentem a Várba, a Ruszwurm bácsinál vettem egy
sajtos rudat és két krémest, egy pohár szódát és egy kávét.
Amikor a levéltár bezárt, hazamentem.
 Amikor másnap kinyitott, engem engedtek be elsőnek. Aznap
ebédre két sajtos rudat és egy krémest ettem. A szóda és a kávé
maradt. Egy utcai fülkéből felhívtam az irodát. MacLeod csak
annyi üzenetet hagyott, hogy megérkezett, és dolgozik.
Visszamentem a Bécsi kapu térre, és tovább dolgoztam.
Az, hogy a fejem úgy zakatolt, mint egy mosógép, amibe nem
raktak ruhát, csak félig fedi a valóságot. Eleinte még próbáltam
olvasni, de mérhetetlenül lelassított, így idővel sikerült
megtalálnom azt a technikát, amivel csak átszaladtam a
lapokon. Semmi mást nem láttam, semmi mást nem kerestem a
szememmel, csak ezeket a betűket és számokat. És semmit sem
találtam. Két napom ráment a két Kállay-kormány
jegyzőkönyveire, de semmit sem találtam. A levéltáros nő időről
időre odaküldött egy nyúlszerű fiatalembert, aki kézikocsival
eltolta az átnézett dobozokat. A harmadik napon álltam neki a
miniszterelnök levelezésének. Mármint hivatali levelezésének,
hiszen voltak ott személyes feljegyzések, noteszlapok,
jegyzetfüzetek, piszkozatok is, de ezekkel egyelőre nem
foglalkoztam.
Már éppen ott tartottam, hogy ebéd helyett lemegyek az Aradi
utcába, és lenyomom dr. Kabos torkán a falon lógó
keresztrejtvényét, amikor végre megtaláltam, amit kerestem.
Egy levél volt Kállay miniszterelnöktől, benne a már-már végleg
elszökni látszó szavakkal. Gstaad 6.9.99. A levegőbe csaptam a
kezemmel, és a levéltárosnak volt annyi esze, hogy ne szóljon
rám. Megújult lendülettel folytattam a keresést, és ahogy egyre
mélyebbre és mélyebbre jutottam a levelezésben, egyre kevésbé
akartam hinni a szememnek. Egy zavaros, furcsa és jó
szándékkal kipárnázott történetre bukkantam, aminek azonban
nem sok értelmét találtam. A szavaknak volt jelentése, a
mondatok egész bekezdésekké álltak össze, sikerült
azonosítanom a szereplőket, megtalálnom, hogy ki mikor és mit
csinált, de a megértésem felületes volt. Mint amikor egy
megszappanozott szivaccsal gyorsan kisikálom a foltot az
ingemből ahelyett, hogy pucerájba vinném. Felfogtam, amit
olvasok, de nehezemre esett megérteni.
És ezzel nem voltam egyedül.
A megértés hiányával.
 26

– Na még egyszer – gyújtott rá Kádár, és derűsen figyelte, ahogy

a papírjaimmal töketlenkedek. Egy elég dagadt irattartó feküdt
az ölemben, mert nagyon igyekeztem, hogy ne csak a fejemben
legyen rend, amikor találkozom a főkapitánnyal, hanem a
papírjaim közt is. Az első nagyjából sikerült, a második nem
annyira. Kádár zakója egy vállfán lógott, ingujját feltűrte, és az
asztalra könyökölve nézett.
– Tehát akkor röviden?
– Első körben fussunk neki annak, hogy röviden.
– Jó – bólintottam. – Idézem.
– Idézze. Alig várom.
–  „[A] magyar királyi kormány elhatározta, hogy a
Kormányzó Úr külföldi kényszertartózkodásának, valamint egy
külföldre menekült vagy ott megalakult nemzeti magyar
kormány működésének és a mostani nemzeti magyar politikát
tovább folytató magyar külképviseletek tevékenységének
anyagi alapjait is megszervezi, illetőleg biztosítja. E célból a
Schweizerische Bankgesellschaft zürichi pénzintézetnél ’Gstaad
6.9.99’ elnevezés alatt több millióra rúgó tekintélyes értékű
aranyat helyeztetett letétbe, amelynek kezelésére olyan jogi
konstrukció rendszeresíttetett, amely lehetővé teszi, hogy az
összeg felett a rendelkezésre jogosultak akkor is
diszponálhatnak, ha Magyarországon mélyreható
rezsimváltozás vagy a fent vázolt lehetőségek következnének
be” – fejeztem be az olvasást, és néztem Kádárra.
– Mennyi pénzről van szó?
– Ööö… – lapoztam a papírjaimban.
– Ööö?
–  Nos, az alapot akkor mintegy hatmillió svejci franknak
megfelelő aranyrúddal nyitották, ami…
– Aranyrúd?
– Az. Chorin Ferenc és pár vezető üzletember adta össze.
– Az aranyrudakat.
– Azokat.
– Kapitalista disznók.
– Parancsol?
Kádár kifújta a füstöt.
–  Nemes, maga akkor még gyerek volt. Negyvennégyben. A
háború alatt.
– Nos, gyerek éppen nem…
–  Az rengeteg pénz volt. Akkor is, ma is. Egyetlen tőkés
kezében ennyi pénz. Hány munkást lehetett volna ebből
megetetni, hány parasztot, hány…
–  Gondolom, sokat, főkapitány, de ennek mi jelentősége van
a…
Kádár nem felelt. Az asztalon könyökölt, jobb keze mutató- és
nagyujja közt tartotta a cigarettát, két öklét egymásnak
támasztotta, és a füstön keresztül engem nézett. Hallgattam. Ha
mondani akar valamit, mondja. Ha kérdezni akar, kérdezze. Ha
hallgatni akar, hallgasson. De úgy éreztem, nem lenne
szerencsés félbeszakítanom, akármit is csinál.
 – Folytassa, Nemes – szólalt meg végül a füst közepéből.
– Nos, elég bonyolult a dolog, és…
–  Tudja, hogy egyszerű ember vagyok, főfelügyelő. Csak
egyszerűen.
–  Az alaphoz három diplomata férhetett hozzá, és kettejük
aláírásával, illetve ellenjegyzésével lehetett ebből kifizetni.
– Kinek és mennyit?
–  Főleg azoknak a diplomatáknak, akik hazájukhoz hűen
állomáshelyükön maradtak akár nem hivatalos kapacitásban,
és igyekeztek képviselni a magyar érdekeket. Nem a Sztójayét,
jegyzem meg.
– Kik voltak ezek a… – rándult a bal váll – …diplomaták?
– Wettstein János.
– Nem tudom, ki az.
– Berni követ volt negyvenháromig.
– Nem baj. Következő.
– Bakach-Bessenyei György.
– Nem tudom, ki az.
– Ő követte Wettseint a berni követség élén.
– Kollaboráns?
A fejemet ráztam.
– Negyvennégy március 22-én lemondott.
– Nem baj. Következő.
– Vladár Ervin.
– Nem tudom, ki az.
– Genfi főkonzul.
– Urak és urak és urak – bólogatott Kádár. – Csak a régi világ
átmentése, csak a saját hasznuk…
 – Ez így…
– És hol van a pénz?
– Azt nem tudni.
Kádár leeresztette mindkét kezét. A cigarettája kialudni
látszott.
– Mit nem lehet tudni?
– Hogy a pénz hol van.
A főkapitány keserűen felnevetett, majd elégedetten
mosolygott.
– Kállay meg a bandája lenyúlta.
–  Engedje meg, főkapitány, hogy felolvassam. Bennem is
merültek fel kérdések, és…
– Mit olvas fel?
– Kállay miniszterelnök levelének utolsó sorát.
– Olvassa.
–  „Végül arra kérlek, légy szíves tudomásul venni azon
utasításszerű üzenetemet, hogy említett alapból sem
magamnak, sem pedig családom tagjainak kifizetés nem
teljesíthető.”
Kádár felállt, és nyújtózott egyet.
– Milyen szép reggel – lépett az ablakhoz.
– Az.
–  Tudja, Nemes, szeretem nézni, ahogy az emberek dolgozni
mennek. Munkába járnak. Építenek.
– Még mindig van mit.
– Tudja, mit jelentene annak a férfinak amott – mutatott ki az
ablakon, de meg sem próbáltam felállni az ölemben kiterített
papíroktól, és különben is, tudtam, hogy Kádár szereti a költői
kérdéseket – hatmillió forint? Nem frank, hanem forint. De nem
is hatmillió, és nem hatszázezer, hatvanezer, hanem csak
hatezer?
– Sokat. Nekem is sokat jelentene.
– És mit értek el a hatmillió frankjukkal?
– Erre nem tudok válaszolni.
– Ne mondja.
– De…
– Van de? – pördült meg Kádár.
–  A szövetségesekkel tárgyalni kellett valakinek. Jelesül
Svájcban. Mert ugye ifjabb Horthy a Várban volt, és…
– Történelemleckét akar nekem adni, főfelügyelő?
–  Eszem ágában sincs. De a különbékét valakinek le kellett
tárgyalnia. Farago Moszkvában tárgyalt, de ez kevés lett volna,
és a svejci diplomaták…
– Meg a többiek Isztambulban – legyintett Kádár. – Hatmillió
frankért?
A fejemet ingattam.
–  Nem tudok válaszolni, főkapitány. Amit találtam, az annyi,
hogy az alapot Kállay hozta létre, ő nevezte ki a kezelőket, és…
–  Huss – fújt a levegőbe Kádár. – Huss. Ennyi. Lába kélt a
pénznek.
– Nos, lába nem föltétlenül, hiszen Skóciában…
Kádár karba tette a kezét, és a csikket kipöccintette az
ablakon.
– Kállayt nem tudjuk megkérdezni.
– A repülőszerencsétlenség…
– Wittgenstein?
 –  Wettstein. Asconában lakik. És ahogy láttam, nem is volt
hajlandó részt venni az alap kezelésében.
– Bakach-Bessenyei?
– Buenos Airesben halt meg.
– És ez a Vladár?
– Magánszanatóriumban ápolják a gutaütése óta.
– Tessék. Kész. Huss.
–  De a pénz valahogy eljutott ehhez a Cohnhoz. Honnét
tudhatta volna a kombinációt?
– Nem tudom. Majd maga kideríti, csak nem tudom, hogyan.
– Nos – kezdtem. – Van valaki, akinek tudnia kellett az alapról.
Kádár türelmetlenül csapta össze a kezét.
–  Mégis kicsoda? Hm? Aki érintett volt a dologban, az vagy
külföldön van és a hamut is mamunak mondja, vagy meg van
halva. Mégis kivel akar beszélni? Jövendőmondóval? Jósnővel?
Múltba látóval? Hm? – tárta szét a karját.
– Ifjabb Horthy Miklóssal.
Kádár úgy nézett rám, mintha legalábbis azt javasoltam
volna, hogy hozzuk vissza Marosánt Moszkvából, és ejtsünk
ellene minden vádat, majd nevezzük ki a Cserkész-szövetség
élére. Összeráncolt szemöldökkel rázta a fejét.
– Nemes, magának volt esze, nem vitatom, de mostanra mind
elment.
Végre sikerült valahogy beleszuszakolnom az iratokat a
dossziéba, és felálltam.
–  Gondoljon bele, főkapitány – léptem oda elé. – Ő volt a
Kiugrási Iroda vezetője. Kállay bízott benne. Mindenki tudta,
hogy melyik oldalon áll. És minden szereplőt ismert. Azt se
feledje – emeltem fel a mutatóujjamat –, hogy a pénzből nekik is
kellett volna juttatni, ha esetleg külföldre menekülnek. Honnét
tudhatta volna, hogy kitől kérjen pénzt? És hogy hogyan?
Értem, tudom, nem kell mondania – emeltem fel a kezem. –
Hogy nem kellett menekülnie, hogy végig itt volt, mindenki
tudja, de március és október között eltelt több mint fél év. Azt is
tudjuk, hogy Kállay levelek útján kapcsolatban állt a Királyi
Palotával. Két embernek még tudnia kellett az alapról. Kettőnek
– mutattam két ujjamat. – A két Horthynak.
Kádár sóhajtott egyet, és hátat fordított nekem.
– A köztársasági elnököt nem lehet kihallgatni.
– Tudom.
– Meghallgatni sem.
–  Tudom. Én csak beszélni szeretnék vele. Azt pedig –
krákogtam –, ő dönti el, és nem… maga.
Szinte láttam, ahogy Kádár agyában különböző lyukkártyák
és mágnesszalagok forognak, pörögnek, azt kalkulálva, hogy
neki ebből az egészből mi kára, vagy éppen haszna származhat.
–  Én annál többet nem tehetek – folytattam, ütve a vasat –,
mint hogy a maga segítségét és közbenjárását kérem. Ez a
hivatalos út, amit nem is akarnék megkerülni.
– Még szerencse.
– A brit kollega Bécsben van, és azt mindketten borítékoljuk,
hogy mit fog ott találni. Egy nagy kupac büdös semmit –
magyaráztam. – Egyszóval nagyon egyszerű a helyzet.
– Ne mondja.
– Dehogyisnem. Hacsak nem tudok előrelépni, a nyomozást le
fogom zárni. Ismeretlen tettes, és kész. Nyomok hiánya miatt
nem tudtuk megtalálni a gyilkosság elkövetőjét. Hétfőn az
asztalán lesz a jelentésem – hallgattam el, hónom alatt a
mappával.
Kádár még mindig háttal állt nekem.
–  Csak annyit tudok tenni, hogy megkérdezem az elnöki
irodától. Ígérni semmit sem tudok, ahogy ők sem.
–  Engem az aggasztana, ha ígéretet tudna tenni – jegyeztem
meg, és kifele indultam az irodából. Kádár ekkor megfordult, és
tűnődve nézte a sakktáblát.
–  Köszönöm, főkapitány – szóltam, és becsuktam magam
mögött az ajtót. Biccentettem Bierbauernénak, és még ki sem
léptem a folyosóra, amikor az asszony asztalán már meg is
csörrent a telefon.
Leballagtam az irodába, a mappát leejtettem az asztalra, a
teakonyhában töltöttem egy kávét, majd a székemre
huppantam. MacLeod hétfő óta Bécsben volt. Még akkor is ki
kellett volna derítenie valamit, ha nem segít neki a bécsi
rendőrség, vagy akár az MI6. Biztos voltam benne, hogy
beugrott a követségen egy tiszthez, aki konzuli fedésben
képviseli a brit titkosszolgálatot. Hasonló helyzetben én is ezt
tettem volna. De öt nap az öt nap. És most válaszúthoz értünk.
Túrtam a papírjaim között, amíg meg nem találtam a panzió
telefonszámát, ahol az őrmester megszállt. Tárcsáztam.
– Ja?
– Mr. MacLeod. Bitte schön.
– Herr MacLeod ist nicht hier.
– Kérem, közölje vele, hogy várják Pesten. Köszönöm.
 27

MacLeod úgy ült az asztalnál, mint valami búsuló magyar

kisnemes a tizennyolcadik század közepén, miután az apja
kitagadta az örökségéből.
– Őrmester, mondja már – noszogattam.
–  Mit mondjak? – nézett rám, és szemében azt a pillantást
láttam, amit csak ezerméteresnek hívnak. Olyan távolba veszett
a tekintete, hogy el sem bírtam képzelni, mit láthatott. A
söröskorsóban a habból csak fehér fedőréteg maradt. MacLeod
körbenézett.
– Adja nekem az egyiket – szólalt meg.
– Melyik mit?
–  Két Pisztoly a hely neve, nem? – mutatott az étlap elején
díszelgő névre és címerféleségre két ósdi elöltöltős pisztollyal. –
Adja nekem az egyiket.
– Az isten szerelmére, őrmester, mondja már el.
–  Hugyoznom kell – állt fel, és elindult a sötétbarna,
végletesen kopott asztalok között a kocsma hátsó fertálya felé.
Azt hittem, értékelni fogja majd a hely romantikáját és
egyediségét, de MacLeodot hidegen hagyta a Két Pisztoly. Ennyi
erővel egy tejivóban is állhattunk volna, sör helyett tejjel,
kétfogásos ebéd helyett juhtúrós pogácsával meg vajas kiflivel.
Én szeretek ide járni, főként azért, mert ide csak az jön be, aki
ismeri a helyet. A Két Pisztoly híre korántsem olyan rossz, mint
a száz éve bezárt elődjének volt, ráadásul két házzal odébb is áll
a Károlyi utcában, mint ahol egykoron az elődje, de nem egy
turistabarát intézmény. A pincérek a törzsvendégeket
leszámítva mindenkivel gorombák, amit egyébként érdemes
elviselni, mert amit felszolgálnak, az megéri az inzultust. Egy
magyaróvári fiatalember vette a fejébe még negyvenhatban,
hogy újranyitja az egykoron botrányosan rossz hírű kocsmát,
lehetőség szerint újrateremtve a hely berendezését és
hangulatát. Azt nem tudhatom, hogy az 1800-as évek közepén
milyen lehetett a Két Pisztoly, de ha ilyen volt, kétszer is
meggondoltam volna, hogy bejöjjek. Sötét sarkok, alacsony
asztalok, durván faragott székek, csupasz téglafalak, feketére
kopott fapadló, az asztalokon gyertyák, a mennyezeten egy
csillár, hogy legalább az ember az asztalhoz odataláljon, viszont
mindezért cserébe a legjobb schwechati búzasört csapolják, a
csopaki olaszrizlingjük állítólag példa nélküli, és néha még egy
üveg szamorodnit is kinyitnak, amit én külön értékelek. És lehet
dödöllét enni, plusz a szilvás gombóc is állandóan étlapon van,
a tepertős gombócról nem beszélve, amit az egyik prágai
szakács készít. A sous chef egy kisstílű angyalföldi besurranó
tolvaj, akinek volt annyi esze, hogy az első börtönbüntetése
után szakmát váltott.
– Ennél mocskosabb vécére számítottam – ült le MacLeod, és
lerázta a kezéről a vizet.
–  Lehet, hogy százévesnek látszik a hely, de alig húsz éve
nyitották.
–  Nem mondom, kicsit büdös, de legalább tiszta – nézte az
őrmester a sörét.
 – Mindjárt hozzák az ebédet.
– Bele sem merek gondolni.
– Nem gondolni kell, hanem enni.
– Gyakran jár ide?
– Ahhoz elég gyakran, hogy tudjam, mit mikor érdemes enni.
Tudja…
–  Édes, drága szíveim – szólalt meg a pincérnő, aki mintha a
semmiből termett volna ott. Legalább hatvanéves lehetett, de
szemében olyan fény csillogott, amiért egy tizenhat éves fiú is
örök szerelmet fogadva veti magát a lábai elé. – Itt vagyunk
akkor az ebéddel, neked, Albikám, külön hoztam egy csupor
tejfölt, mert tudom, hogy úgy szereted, a barátodnak meg itt
van a kacsasült, kívül ropogós bőrrel, belül porhanyós hússal,
és jól meglocsoltattam zsírral, pecsenyezsírral, drágáim, hadd
egyen valami rendeset ez az ember, ráfér, mit ne mondjak,
szóval ott a kenyér is, vastag a szelet, csak tépni kell a fehér
belét, és… De a többit úgyis tudod – mosolygott rám a pincérnő.
– Köszönöm, Magdikám.
A nő elsietetett, MacLeod meg rám nézett.
– Mit mondott?
– Azt, hogy jó étvágyat a kacsához.
– Maga mit eszik?
– Ne akarja tudni.
–  Skót vagyok, haggisen meg fekete pudingon nőttem fel,
nekem nem tud olyat mondani, ami…
–  Ropogósra sült zsírszalonnával körített és tepertővel töltött
krumpligombócot. Tejföllel.
– Nos… – ingatta a fejét MacLeod. – Maga tudja. Sült zsír?
 – Olyasmi.
Nincs élő ember, aki a sült kacsának ellen tudna állni. Láttam
már vegetáriánust, akinek potyogtak a könnyei, amikor elveit a
sutba vágva felkapott egy kacsacombot, és beleharapott. Azt
tudtam, hogy az őrmester eszik húst, mégis jólesett látni a
mosolyt, ami az első falatot követte.
– Maguk ezt eszik?
–  Meg sült zsírt, ezt a kettőt – feleltem, azzal belevágtam a
gombócba, amiből kicsapott a tepertő gőze-illata, rámertem egy
kanál tejfölt, kicsit megsóztam, és bekaptam. Az őrmesternek ha
vissza is jött a beszélhetnékje, egyelőre el volt foglalva a
kacsával, így én foglaltam össze neki a Gstaaddal kapcsolatos
nyomozásom eredményeit. Figyelme láthatóan megoszlott a
kacsa és a beszámolóm között, a figyelmét azonban mégsem
kerülte el semmi.
– Ez szokásos? Maguknál?
– Micsoda?
–  Hogy a kormányfő ilyen-olyan alapokat nyit, ilyen-olyan
célra.
– Csak kiterjedt nemzetközi háború esetén, amikor az ország
szuverenitását fenyegetik, és küszöbönáll a nemzethalál. Csak
akkor.
– És a kormányzójuk, az speciel miért hagyta, hogy a németek
megszállják az országot?
– Nem hagyta. Hitler túszul ejtette Németországban, amikor a
csapatai bevonultak.
–  Gondolom, véres harcok árán tudták csak átvenni a
hatalmat. Ha egyszer a kormányzót túszul kellett ejteni.
 –  Nos – nyaltam le a tejfölt a kanálról. – Egy puskalövés sem
dördült.
– Hm. Azt ne mondja, hogy virágokkal várták a megszállókat,
mint az unokatestvéreik.
– Unokatestvéreink?
– Az osztrákok.
– Sógorok, de mindegy.
– Szóval virággal?
Nem feleltem, el voltam foglalva az újabb falattal.
Az őrmester legyintett. A villáról majdnem lecsúszott a
kacsahús.
– Tudja, nincs ennek jelentősége. Mi eltöröltük Drezdát a föld
színéről, maguk meg önként átadták a hazájukat a náciknak.
– Azért ez így… – hallgattam el, és a gombócra koncentráltam,
majd meghúztam a málnaszörpös poharat. – Mit derített ki?
– Semmit – felelte az őrmester –, és mindent.
– Hm. Bővebben?
– Ennek a szerencsétlen családnak nyoma sincs. Mintha nem
léteztek volna. Mintha… – kereste a szavakat – mintha nem
léteztek volna. – MacLeod arcára olyan érzelem ült ki, amelyet
jobb híján fájdalomnak és együttérzésnek hívhattam csak. –
Frisch Tamás és Dániel mintha soha nem lettek volna Bécsben.
Kerestem a címüket a kerületi nyilvántartóban, de az valamikor
a háború alatt leégett, vagy elázott, vagy valami történt vele, de
megnyugtattak, hogy annyi jogosulatlan és be nem jelentett
albérlő élt már akkor is a városban, hogy teljesen mindegy. A
két gyerek iskolai vagy óvodai jelenlétére semmi sem utalt.
Jártak, tudjuk, de az iskolát bezárták, az óvodát meg
lebontották. Ettől függetlenül bejártam a környéket, a vágóhíd
környékét, ahol azt mondták, hogy már semmi sem olyan, mint
régen. Találtam pár idős embert, akik már a harmincas években
is ott laktak, de vagy nem értették, amit kérdeztem, pedig
németül is megpróbáltam, vagy nem akartak válaszolni.
– A bécsiek híresen barátságtalanok. Németül?
– Mert maguk olyan kedvesek. Magyarul?
Megállt a villa a kezemben.
– Maguk sincsenek annyira lemaradva.
–  A Vöröskereszt irodáját ellenben megtaláltam – folytatta
MacLeod, akárha meg se hallotta volna a megjegyzésemet. – Az
ő irattáruk egyben van. Meg is találták, hogy ki és mikor vette át
a dobozt, és mikor adták fel. A dobozt egy Herr Kainz hozta be,
és egy Frau Pilisi adta fel.
– És a gyerekek anyja?
Az őrmester letette a villát a tányérra, a sörét nézte, de nem
emelte fel a poharat.
–  Ez aggaszt, tudja? Ez a német precizitás. Az életüknek
semmi nyoma nem maradt, de azt pontosan tudjuk, mert benne
van a dokumentumokban, hogy Frisch Zsófia, született
Hermann Zsófia 1912-ben Budapesten… Nos – nyelt egyet –
Frisch Zsófia 1945. február 8-án halt meg. Holttestét valóban
soha nem találták meg. Pontosítok – nézte a tányért –, mert
találtak számos tömegsírt, csak éppen nem volt senki, aki a
holttesteket azonosíthatta volna, illetve a holttesteken nem
találtak semmit, ami az azonosításban segített volna. Sokaknál a
tetovált szám a bőrrel együtt… lemállott a csontról.
Nekem sem volt már étvágyam. A málnaszörp arra jó volt,
hogy kiszáradt torkomat megnedvesítsem vele.
–  Nincs maguknak valami archívumuk az áldozatokról? –
nézett rám MacLeod.
–  De van – feleltem. – A Világégés Áldozatainak
Emlékközpontja. A hatszázezer áldozat azonosításának felével
sem végeztek még. És akkor csak a haláltáborokról beszélek. A
munkaszolgálatosokról, a gettóban rekedtekről, a börtönben
agyonvertekről, az elmenekültekről… – hallgattam el. – A
köztársasági elnök felesége az emlékközpont fővédnöke,
pénzben nincs hiány. Akaratban sincs.
– Akkor miben?
– Túlélőben, aki segíteni tudna. Vagy akarna.
Az őrmester megdörgölte a szemét.
–  A Kindertransportnak rengeteg túlélője van. Szinte csak
túlélői vannak, de az adatok ott is hiányosak.
– Ezt meg honnét tudja?
MacLeod nem felelt.
– Őrmester?
– Egy ügy kapcsán nyomoztam, akkor néztem utána bizonyos
adatoknak.
Fürkésztem az arcát, valami nem stimmelt itt.
– Milyen ügyben?
Csak legyintett.
–  Egy régi ügyben. Lényeg az, hogy nálunk is van egy
adatbázis, de nem tudom, mire megyünk vele.
Hallgattam.
–  Tudja, én ezt nehezen hiszem el. Vagy képzelem el. Nem
tudom, hogyan mondjam magának. Itt van ez a Beresford. Vagy
Frisch, ahogy akarja. – A fejét rázta. – Nehogy azt higgye, hogy
nekem valami remek gyerekkorom volt. Invernessben nőttem
fel, az apám a dokkokban dolgozott. Az anyám cselédlány volt.
Hatan voltunk testvérek. Most már csak ketten vagyunk. Nem
folytatom.
– Folytassa csak.
– Tudom, milyen egy szar gyerekkor. Költöztünk annyit, hogy
számolni sem tudtam már. Annyi iskolában vertek meg, hogy
egy idő után nem is érdekelt. De ha költözni kellett, inkább
maradni akartam ott, ahol vertek, mert legalább tudtam, hogy
ki ver meg és mennyire. Érti.
Bólintottam.
– A tanáraim, a társaim, mindegy. Legalább ezt ismertem. De
valahányszor új helyre mentünk, mindig mások ütöttek és
máshol és máshogyan. Viszont az anyám ott volt. Nem volt egy
melegszívű asszony. Néha megvigasztalt. Csak ritkán pofozott
fel. Amikor megérdemeltem. De ott volt. Valahányszor gyökeret
kellett eresztenem egy új helyen, anyám ott volt velünk mindig.
De ők…
– Kik?
–  A Kindertransport-gyerekek. Találtam egy ikerpárt, akit a
szüleik kilenc hónapos korukban raktak fel a vonatra. Azt sem
tudták, mi történt a szüleikkel, soha az életben nem látták őket
többé, mert valamelyik táborban elpusztultak. Ők sem mentek
már vissza Prágába. Minek mentek volna. Ezek a gyerekek… Az
volt a szerencsés, aki két-három család után nagykorú lett,
tudja? Volt olyan, akinek több mint tíz családja volt. Tíz család,
tíz város, tíz iskola, tíz gyökér. És ezek a gyökerek mind kitépve.
– A fejét ingatta. – Amikor már elég erősek lettek volna ahhoz,
hogy megeredjenek.
Bekaptam egy falat gombócot, és figyeltem, ahogy MacLeod
küzd a kacsacsonttal.
–  Nyugodtan fogja meg kézzel. Itt aztán senki nem fog
csúnyán nézni magára.
Az őrmester letette a villát, felkapta a csontot, és nekiállt
lerágni róla a húscafatokat. Ahogy néztem a csontot tartó ujjait,
a tompán mélyülő tekintetét, néha összeugró szemöldökét,
képtelen voltam szabadulni az érzéstől, hogy más is van itt,
nem csak egy régi ügy, egy nyomozás. Csak úgy, véletlenül. Az
életben nincsenek véletlenek, csak hazugságok és elhallgatott
igazságok.
–  Szóval a kormánykörök, mi? – ejtette le a csontot az
őrmester.
– A kenyér azért van, hogy a zsírt kitörölje. Már, ha kéri.
–  Ó? – biggyesztette le alsó ajkát, majd nagyokat tépve a
kenyérből nekiállt kitunkolni az aranysárga kacsazsírt.
– Szeretném azt hinni, hogy a szabadkikötői kitérőnknek volt
valami értelme, de egyelőre nem látom, hogy több lett volna egy
ígéretes kötelező körnél – feleltem. – Ott elmentünk a falig.
Maga Bécsben koppant. Én a levéltárban – dugtam bele az
utolsó falat gombócot a tejfölbe. – Ha ez tényleg egy titkos alap
volt, akkor…
– És mi van ezzel a Chorinnal?
Nem javítottam ki a „k”-ját „cs”-re.
–  Két éve halt meg – feleltem. – A lánya, Daisy még él,
ráadásul éppen Bécsben, de kislány volt ő még akkor, és a
Chorin-féle pénzemberek mindenről beszéltek a családjukkal,
csak pénzről nem.
–  Mi mindig arról beszéltünk – jegyezte meg az őrmester. –
Mert sosem volt.
– Bárki, aki tud az alapról, az vagy halott, vagy nem lehet már
beszélni vele. Nem maradt más, mint…
– Az elnökük.
– Igen, az elnökünk.
– Miből gondolja, hogy beszélni fog magával?
– Miért ne beszélne? Mi takargatnivalója lenne?
–  Ezt csak ő tudhatja, én nem. És maga sem – emelte fel a
söröskorsót MacLeod, ám ekkor megjelent a pincérnő.
– Drágám, szívem csücske, ezt már nem lehet meginni. Meleg,
habja sincs, nem embernek való ez – nyúlt a korsóért, de az
őrmester csak mosolygott.
–  Az úr brit – mondtam a nőnek, aki cinkosan megértő
mosollyal bólintott, és elsietett.
– Emlékszem a fotóra, ami Potsdamban készült az elnökükről
Sztálin meg Churchill mellett.
– Mindenki emlékszik rá. Minden történelemkönyvben benne
van.
– De akkor még nem volt köztársasági elnök.
– Nem is hivatalos minőségében volt ott.
–  Volt hivatalos minősége akkoriban? – nézett rám a
söröskorsó mögül MacLeod.
–  Nos – húztam meg a málnaszörpös poharat. – Mi is, meg a
szövetségesek is úgy tekintettünk rá, mint… ideiglenes
köztársasági elnökre. Nem mintha lett volna más választásunk.
És nem mintha az ország döntő fele élt volna bármilyen más
választási lehetőséggel.
– Elég ködösen fogalmaz.
– Érdekli?
– Kérdezném?
–  Amikor az elnök apja, tudja, a kormányzó bejelentette a
rádióban a fegyverletételt és a különbékét, a szövetségesek
közölték velünk a különbéke három pontját, amihez
ragaszkodtak – kezdtem. – Röviden mondom, jó? – MacLeod
bólintott. – Egy. Azonnal beszüntetünk minden hadműveletet a
szövetségesek ellen, akik megállítják előrenyomulásukat, értve
ezalatt a szovjeteket, és közösen fegyverezzük le a német
csapatokat. Kettő. A szovjetek kapnak egy felvonulási folyosót,
ami biztosítja a közvetlen és háborítatlan összeköttetést a
Nyugattal, jelesül Ausztriával. Harmadjára pedig, az ország
legfőbb ideiglenes közjogi méltósága ifjabb Horthy Miklós lesz,
aki vállalta, hogy szabad választásokon alapuló demokratikus
rendszert vezet be, az ország pedig katonailag és politikailag
független lesz.
– Az öreg Horthy ezt hogyan fogadta?
–  A fegyverletétel másnapján megütötte a guta, fél oldalára
lebénult.
–  Egy béna ember ellen követtek el merényletet a magyar
nácik?
–  Mármint a nyilasok. Nyilas suhancok. Igen. Október
huszadikán. Az elnök állítólag már akkor elhatározta a nyilasok
kivétel nélküli bebörtönzését. A kommunistákkal együtt.
– Volt elég hely a börtönökben?
 –  Nem. Dugig voltak a börtönök. A különleges bíróságok
másfél évig dolgoztak megállás nélkül.
– Ahogy a hóhérok is, ha jól hallottam.
– Nos.
– Meg kellett bosszulnia az apja halálát. Értem én.
–  Volt azért ott még más megbosszulnivaló is. Hadd ne
soroljam.
– Ne sorolja.
–  Negyvenöt őszén rendezték a választásokat. A kisgazdák
nyertek. Ifjabb Horthy lett a köztársasági elnök. A parlament
még az év vége előtt törvényen kívül helyezte a nyilas és a
kommunista pártot. Ahogy maguk tették Mosley-val és a
csürhéjével.
– Mi ezt már negyvenben megtettük.
–  Jobb későn, mint soha, ha engem kérdez. Apropó, kérdés.
Van egy kérdésem.
– Mondja.
– Kér rétest?
– Strudelt?
Felemelt ujjammal jeleztem a pincérnőnek.
– Felejtse el azt a gyatra bécsit.
– Nekem…
– Drágám, hozzon nekünk rétest. Meggyes mákost, tökös diós
almást és barackos túróst.
– Kettőt mindegyikből?
– Ne aprózzuk el – mosolyogtam rá. – Van nyitva szamorodni?
– Magának talán – kacsintott a pincérnő.
– Két pohárkával.
 –  Úgy érzem, itt már semmi hasznosat nem tudok csinálni –
tolta el maga elől a tányért MacLeod.
– Attól tartok, igaza van – feleltem. – Tudja, mit? Várjunk pár
napot. Amíg találkozom az elnökkel. Utána megbeszéljük. Lehet,
hogy itt a vége az ügynek – dőltem hátra a székben.
A pincérnő letette a két poharat.
– Drágáim, az isten éltessen benneteket.
Felvettem a poharat, és beleszagoltam. Ha választhatok, hogy
aszú vagy szamorodni, nem kérdés, hogy mi kerül a
poharamba.
– Mit fog csinálni, amíg várunk?
MacLeod megrántotta a vállát.
– Ma este moziba megyek.
Meglepve néztem rá.
– Nocsak. És mit néz meg?
–  Milla ezt az Oscar-díjas magyar filmet javasolta. Ötödik
valami.
– Pecsét – nyögtem pár másodperc múlva. – Az ötödik pecsét.
Nem fog megszakadni a röhögéstől.
– Ezt Milla is mondta.
Zavartan kerestem a szavakat. Milla és MacLeod együtt a
moziban? Mit érdekel ez engem? Felnőtt emberek. Igaz, hogy
MacLeod meleg. Meleg? Vagy mindkét csapatba leigazolt?
Megtöröltem a homlokomat. Kézfejem nedves lett a hirtelen ott
termett izzadságtól. Egy szavam sem lehet, hogy Milla kivel tölti
az idejét, ha én egyszer a Hotel Mentholban… Belebámultam a
poharamba. Féltékeny lennék? Ennyi év után? Pont most? Pont
MacLeodra?
 – Minden rendben?
–  Persze – feleltem gyorsan. – Csak meglepett, hogy Milla… –
habogtam, noha pontosan tudtam, hogy Milla egy jóképű
férfinak elvből nem mond nemet.
–  Most úgy őszintén, hát ki tud nemet mondani egy angol
úriembernek, mint én? – vigyorgott MacLeod, és koccintásra
emelte a poharát.
–  Tényleg, ki tudna? – koccintottam, majd egy nyeléssel
lehajtottam az italt, ami a szamorodni esetében barbár
cselekedet, és semmiféle mentségem nincsen rá. Semmiféle
mentségem.
 28

Nem először jártam a De la Motte-palota belső udvarában, de

mindig eláll a lélegzetem, valahányszor belépek ebbe a
tündérkertbe. Akárha Wells időgépe működne itt: mintha
kétszáz éve semmi sem változott volna. Nem tudhattam, milyen
volt a palota két évszázada, amikor felépítették, de szerettem
volna ilyennek képzelni. A makadámmal kirakott kerti
ösvények keresztezésénél megálltam, és felnéztem az égre. A
testőr mögöttem diszkréten köhécselt, és a kert sarkában álló
széles lombú fa felé mutatott. Az elnök ott ült, ami szokatlan
volt, de nem meglepő. Nicky legalább annyira szerette a
konvenciókat, mint megtörni azokat. Amikor először
találkoztunk ötvenötben, az emeleti irodájában fogadott, egy
parádésan berendezett barokk teremben, olyan bútorokkal,
hogy leülni sem nagyon mertem a székre. Az hivatalos találkozó
volt, ahogy a mostani is annak ígérkezett.
–  Elnök úr – léptem közelebb ifjabb Horthyhoz, aki kerti
székében ülve egy paksaméta papirost tartott az ölében, és
mindkét kezét a papírkötegen nyugtatta.
–  Nemes – intett. – Jöjjön csak – tette le a paksamétát, majd
felállt, és kezet nyújtott. Mint mindig, most is úgy nézett ki,
mintha skatulyából húzták volna elő. Világosbarna, könnyű
kétsoros zakó, visszafogott, vékony nyakkendő, és szokás
szerint oldalra fésült, brillantinozott haj. A kora nem látszott
rajta. Ellenlábasai szerint kozmetikus tartotta rendben bőrét, és
reggelente kisminkelték, de ez egyszerűen nem igaz. Amikor
először találkoztunk, a nap hátulról világította meg, és meg nem
tudtam volna mondani, hogy van-e rajta bármiféle smink, de
most a napon ült, és láttam én már női bőrön annyiféle
arckrémet, hogy tudjam: tévednek.
–  Üljön le – mutatott az egyik kovácsoltvas kerti székre.
Köztünk egy kis asztalka állt, rajta karaféban víz, kis kancsóban
kávé. – Töltsön, aaa… amelyikből csak kér.
– Köszönöm – feleltem, és töltöttem egy csészébe kávét. – Azt
is, hogy fogadott.
–  Miért ne tettem volna? – nézett rám szoborszerű arcával,
amely legalább annyira zavarba hozta barátait, mint ellenfeleit.
Szökőévente egyszer lehetett csak bármiféle érzelmet leolvasni
róla. Azt az egyet viszont biztosan tudtam, hogy van miért
óvatosnak lennie: egészségügyi problémái miatt sokat
támadták, és erre nem tudott másként reagálni, mint
visszahúzódással.
– Nem tudom – feleltem őszintén. – Én is úgy gondolom, hogy
nincs oka arra, elnök úr, hogy ne beszéljen velem. Csak
kérdéseim vannak, és ugyan hivatalos minőségemben vagyok
itt, ez csak egy háttérbeszélgetés.
–  Tőlem aaa… akármilyen beszélgetés lehet – nézett rám. –
Nincs mit titkolnom – rakta lábát keresztbe. – Első
találkozásunkról is kellemes emlékeim vannak.
– Nekem is, bár az apropó…
–  Maga nélkül ki tudja, hány emberéletet követeltek volna
aaa… azok a terroristák.
 – A lényeg, hogy meg tudtuk állítani őket.
Az elnök csak bólintott. Egy pillanatra körbenéztem. Ha nem
tudom, hogy 1966-ot írunk, könnyen hihettem volna, hogy 1866-
ban járunk, és az egész ország a kiegyezésről susmorog. Rajtunk
kívül nem volt senki a belső udvarban. Az emeleti ablakok
egyike-másika mögött elsuhant egy-egy árny. A testőrök
behúzódtak az árnyékba. Ekkor vettem észre az öreg vizslát a fa
alatt, pár lépésre tőlünk. Őszült már, és erősen hortyogott.
–  Kállay miniszterelnökről akar megtudni valamit – kezdte
ifjabb Horthy.
–  Igen – bólintottam. – Engedje meg, hogy pár mondatban
összefoglaljam, miért is vagyok itt, és miért tartottam
elkerülhetetlennek ezt a beszélgetést.
– Hallgatom.
–  Nagyjából két hete a Beatles együttes koncertje előtt
megöltek egy technikust a Nemzeti Stadionban. Mint kiderült,
magyar származású volt, Kindertransporttal jutott Bécsből
Angliába, ahol sok nevelőszülő után végül egy bentlakásos
iskolába került egy skót szigeten. Az iskolát – tettem keresztbe a
lábam, és dőltem hátra – egy feltehetően szintén magyar
illetőségű férfi vezette. Egy pap. Az áldozatnak volt egy öccse,
aki, ha jól értettem, némi értelmi zavarral küzdött. Az áldozat
1946-ban jó néhány hónapot kórházban töltött, amely idő alatt
az öccse zavaros körülmények között meghalt.
Az elnök bólintott.
–  Az iskolát vezető pap sajátos, leginkább antiszemitának
mondható, de legalábbis árja szellemben nevelte a fiúkat,
veréssel és imával tartva őket kordában. Az a benyomásom
alakult ki, hogy…
– Hogy?
– …az iskola egyfajta kiképzőközpont volt. Mintha…
– Mondja bátran, főfelügyelő.
–  Valamiféle fasiszta vagy fasisztoid eszme szolgálatára
készítették volna fel ezeket a gyerekeket.
Az elnök felvonta a szemöldökét.
– Mármint az áldozat?
– Ó, nem, dehogy. Rosszul fogalmaztam. Ő is az iskola tanulója
volt, mint említettem. Ez a pap, ő propagált fasisztoid eszméket.
A fehér faj felsőbbrendűségéről tanultak, Wagnert hallgattak,
rengeteg testedzésen vettek részt. A hagyományos iskolai
tárgyak mintha nem is lettek volna jelen.
– Értem.
–  Az áldozat feljegyezte, hogy a papot és társát az öccse
hallotta magyarul beszélni. És az öccse meghalt.
– Szomorú.
–  Az viszont már több mint szomorú, hogy az odajáró
gyerekek közül aránytalanul sokan haltak meg, vagy tűntek el
nyomtalanul. Főleg olyanok, akik… nehezebben tartottak lépést
a többiekkel.
Ifjabb Horthy a fejét ingatta.
– Mire aaa… akar kilyukadni, főfelügyelő? Hogy a gyerekeket
meg… megölték?
– Minden jel arra mutat, elnök úr.
– És ezért ez a magyar pap lenne a felelős?
– Minden jel arra mutat, elnök úr.
– És én hhh… hol kerülök ebbe a képbe?
 – A pap eltűnt. Nyom nélkül. Mintha a föld nyelte volna el.
– Majd maga előkeríti.
–  Azon vagyok. És van egy nyom is, egyetlenegy nyom, amin
továbbmehetek, mert – hallgattam el, és belekortyoltam a
kávémba – eddig akármerre indultunk, akármerre fordultunk,
csak falakba ütköztünk. Nem is falakba – emeltem fel a kezem –,
hanem zsákutcába jutottunk.
– Ha jól sejtem, ez aaa… a nyom vezette el hozzám.
– Gstaad. Hat, kilenc, kilencvenkilenc.
Ifjabb Horthy nem is igyekezett leplezni meglepetését.
– Parancsol?
–  Az áldozat az iskolát vezető pap egyik papírján erre a
kombinációra bukkant – magyaráztam. – Egy hetembe került,
mire kiderítettem, hogy mi ez.
– A Kállay-alap.
–  Igen, a Kállay-alap – bólintottam. – Az alappal kapcsolatos
tanúk, akiket meghallgathatnék, nem állnak rendelkezésre.
–  Wettstein Asconában lakik – illesztette össze ujjbegyeit az
elnök.
– Így van.
– Bakach-Bessenyei Buenos Airesben él.
– Már nem. Mármint már nem él.
– Ó. Szomorú. Mindig sajnáltam, hogy nem akart részt venni
az új ország felépítésében – rázta a fejét. – Vladár a birtokára
vonult vissza, Sümeg mellé.
–  Igaz, de gutaütése óta egy osztrák magánszanatóriumban
ápolják.
– Szomorú – sóhajtott. – Kállay pedig már régen meghalt.
 – Ahogy a maga édesapja is.
Ifjabb Horthy szája száraz mosolyra húzódott.
– Az aaa… apám erről sem tudott semmit.
– De maga, elnök úr…
–  Igen, tudtam róla – bólintott. – Kállay az aaa… alap
létrehozása után tájékoztatott, néhány nappal a németek
bevonulása előtt.
– Van tudomása arról, hogy ki más tudhatott még az alapról?
– Radvánszky Antal, az MNB vezértitkára – felelte az elnök. –
Ő intézte a technikai ügyeket.
– Technikai ügyeket?
– Az alap fedezetéül szolgáló aranyrudak az MNB-nek a Svájci
Nemzeti Banknál tartott Freies Depotjából kerültek át a másik
bankhoz – magyarázta ifjabb Horthy.
– A Schweizerische Bankgesellschafthoz.
Az elnök bólintott.
– Radvánszky ezt intézte. A három megbízott pedig valamikor
március harmadik hetében Pesten találkozott, megvitatandó a
kifizetéseket, és a részleteket.
–  Jó, hogy szóba hozta, elnök úr. A kifizetéseket. Kinek
fizettek?
Ifjabb Horthy bosszúsan horkantott.
– Nem tudom.
– Hogy érti?
–  Hhh… hogy értem? Az egész egy nnn… nagy susmus volt –
legyintett. – Az alapot a felhatalmazási törvény alapján hozták
létre, az pedig aaa… azt jelentette, hogy semmiféle szabály nem
vonatkozott rájuk. Hogy hogyan kezelik a pénzt, kinek adnak,
hogyan aaa… adnak, mennyit aaa… adnak.
Pár pillanatig hallgattam, aztán feltettem az egyetlen kérdést,
aminek jelentősége volt.
– Mi történt a pénzzel, elnök úr?
Ifjabb Horthy megvakarta halántékát.
– Nem tudom.
– Ezt nem értem.
– Nem tudom, mi történt a pénzzel, mert eltűnt.
– Eltűnt?
– El.
– Erről hogyan…
Az elnök felállt. Én is felpattantam. Lassan az alvó, öreg
vizslához ment, leguggolt hozzá, és a fülét kezdte vakarni.
–  Aaa… amikor végre hozzáfértünk a kormány irataihoz
negyvennégy végén, elkezdtük átnézni a dokumentumokat. Az
államkassza üres volt, a németek mindent elraboltak tőlünk.
Negyvenöt elején diszkrét megkeresést intéztem a svájci
bankhoz, ahonnét azt az információt kaptam, hogy az alap
számlája üres.
– Hatmillió frank eltűnt?
Az elnök bólintott. A vizsla álmában morgott egy kicsit.
– A követek…?
Az elnök határozottan rázta a fejét, és felállt, ám
megtántorodott, és a karomba kapaszkodott.
–  Elnézést – simította végig zakóját. – Kizárt, hogy aaa… a
követek síbolták volna el a pénzt. Nézze – fordult felém. – Voltak
nézeteltérések köztünk. Wettstein konok egy alak volt, erős volt
köztünk a személyes antipátia. Bakach-Bessenyeit tiszteltem, és
csalódott voltam, aaa… amikor úgy döntött, hogy visszavonul a
közélettől. Vladár később államtitkári pozíciót kapott.
Radvánszky az MNB újjászervezését irányította. Ezekért az
emberekért tűzbe teszem aaa… a kezemet. Ők nem lehettek. Sőt.
– Sőt?
–  Amikor kiderült, hogy eltűnt a pénz, aaa… azonnal
felkerestem Radvánszkyt és Vladárt. A lehető legnagyobb
titokban. Teljes megrökönyödéssel fogadták a hírt. Azonnal
felvettem a kapcsolatot Bakach-Bessenyeivel és Wettsteinnel.
Wettstein közölte, hogy neki semmi köze nem volt az alaphoz
negyvennégy nyara óta, ami igaz is. Bakach-Bessenyei pedig
ugyanazt mondta, amit Radvánszky és Vladár.
– Nevezetesen?
– Március és október között eszközöltek kifizetéseket, de csak
a megbízható diplomaták számára, nagyságrendileg fejenként
havi kettőezer-kettőezer-ötszáz frank értékben. És aaa… amikor
hírét vették a fegyverszünetnek, majd az átmeneti kormány
megalakulásának Kállay vezetésével, aaa… automatikusan
feltételezték, hogy az alap megszűnt, és a fedezetül szolgáló
aranyrudak visszakerültek az MNB Freies Depotjába.
– De nem kerültek.
– Nem.
– Mi történt ezután?
Az elnök megköszörülte a torkát.
–  Azonnal felállítottam egy bizottságot, hogy derítsék ki, mi
történt a pénzzel.
– Ki vezette a bizottságot?
– Faragho Gábor.
 – A…
– A vezérezredes a csendőrség és a rendőrség felügyelőjeként
a legalkalmasabb személynek látszott aaa… a nyomozás
irányítására – fújta ki a levegőt az elnök. – Még decemberben
meghallgatta az érintetteket, mindenkit, Wettsteint is, majd az
én megbízólevelemmel személyesen utazott Zürichbe, hogy ott
folytassa a keresést. Sajnos hamar végzett.
– Hamar?
–  A bank prezentált neki egy hivatalosnak látszó okiratot,
amelynek két aláírója volt, Wettstein és Vladár.
– Mi állt…?
– Kivették az összes pénzt.
– Parancsol?
Ifjabb Horthy a fejét ingatta.
–  Érthetetlen volt az egész. Faragho vezérezredes több
fényképfelvételt is készített az iratról, majd visszajött Pestre, és
rögtön kikérdezte az érintetteket. Természetesen mindketten
tagadták, hogy közük lett volna aaa… az ügyhöz, de Faragho
nem bízott senkiben, és törvényszéki grafológussal
megvizsgáltatta az iratot, majd még egy másikkal is, és ezek
ketten egybehangzóan állították, hogy az aaa… aláírások ugyan
valódinak látszanak, de hamisak.
–  Valaki meghamisította az aláírásokat, és lenyúlta a pénzt?
Hatmillió frankot?
– Vagy ami megmaradt belőle. Ismereteink és feltételezésünk
szerint maximálisan félmillió frankot fizethettek ki a
diplomatáknak az alap fennállása alatt. Mi egy centime-ot sem
kaptunk. Sem én, sem Ilona, sem az aaa… apám, sem az aaa…
anyám, sem Kállay. Senki egy fillért nem látott abból a pénzből,
és meg kell jegyeznem, hogy nem is kértünk soha.
– Ne haragudjon, elnök úr, de mi erről miért nem tudtunk? –
néztem rá.
Ifjabb Horthy állta a tekintetemet, noha láthatóan nem örült a
kérdésemnek.
– Mert nem volt mit tudni. Én szerettem volna a nyilvánosság
elé állni, de Faragho, sőt még Kállay is lebeszéltek róla. Ha nem
találjuk a pénzt, érveltek, akkor mire jó az egész? Csak
szítanánk a hangulatot.
– De…
– Én is ezt mondtam neki, főfelügyelő. Pontosan ezt. De.
– És?
–  Faragho vezérezredes közölte, hogy ez az ügy tovább nem
nyomozható. Az aláírásokról csak annyit lehetett megállapítani,
hogy hamisak voltak, a bank alkalmazottait nem állt
módunkban kihallgatni, de a berni követ annyit elért, hogy
informálisan le tudott ülni az egyikükkel. A banktisztviselő nem
emlékezett semmire. Vagy igen, de nem akart mondani semmit.
Nem tudhatjuk. Nem tudhattunk semmit. És…
Az elnök a földet nézte, és apró mozdulatokkal a fejét rázta.
–  Kisebb gondunk is nagyobb volt ennél. Mennyi idős volt
maga negyvennégyben?
– Tizennyolc.
–  Akkor nem kell mondanom magának, főfelügyelő. Valaki
meglopta a magyar államot, valaki ellopta a magyarok pénzét,
de ez… csak csepp volt a tengerben. Ma is dühít. Igen, dühít, de
akkor annyi dolgunk volt… Rozsdás szitával a kezünkben
álltunk, és próbáltunk valamennyi vizet felfogni az
égszakadásból. Érti.
Lassan bólintottam.
– Értem. Ugyanakkor lehet, hogy most…
Az elnök szélesre tárta a karját.
–  Mire vár, főfelügyelő? Nálam jobban senki nem fog örülni
annak, ha megtalálja a tolvajokat.
– Akkor kérem, segítsen.
– Bármiben.
– Ki tudhatott még a pénzről?
– Nem tudom – tárta szét a karját újra az elnök.
–  Kérem, elnök úr. Gondoljuk át közösen. Ki tudhatott még
róla? Ki volt… tűzközelben? Ki ismerhette a
pénzügyminisztérium működését? A miniszterelnök
környezetében lehetett valaki? Az MNB-ben? Ha az érintett
urak nem voltak részesei a pénz ellopásának, akkor csak olyan
lehetett, akinek volt tudomása róla. Ráadásul hivatalosan, mert
tudta, hogy melyik bankba kell menni, mit kell csinálni, és
hogyan. Ez nem egy angyalföldi bűnbanda műve. Ez egy…
bennfentes műve. Más nem lehetett.
Elhallgattunk. A vizsla hangosan hortyogott, a belső udvar kis
kertjébe semmi hang nem szűrődött be odakintről, noha a
turisták tömött sorokban haladtak az OSZK-nak, számos
múzeumnak, és néhány kormányhivatalnak helyet adó Várban,
a Halászbástya és a Mátyás-templom irányába. Az elnök hallani
sem akart arról, hogy a palotába költözzön. Mereven elutasított
minden erre irányuló ötletet. Végül abba hajlandó volt
belemenni, hogy átmeneti jelleggel a gazdátlan De la Motte-
palotába költözzön, amíg nem találnak megfelelő elnöki palotát
a számára. Találtak, de arra is nemet mondott. Maradt a De la
Mottéban. Nemcsak a hivatalos elnöki irodája van itt, hanem a
rezidenciája is. Amikor először találkoztunk ötvenötben a
merényletek és merényletkísérletek után, én is mondtam neki,
hogy az épület szinte kínálja magát arra, hogy támadást
kövessenek el benne. Ifjabb Horthy azonban hajthatatlan
maradt. A rendőrség különleges egysége meg a falnak megy
minden reggel az eligazításkor.
– Remélem, hogy később eszembe jut valami, és…
– Tudom, elnök úr, hogy a remény hal meg utoljára…
–  Igen – emelte fel a fejét ifjabb Horthy. – Most, hogy ezt
mondja, főfelügyelő.
– Mit?
– Remény.
– Mi van vele?
Az elnök karba tett kézzel, becsukott szemmel állt.
– Volt valaki – közölte végül. – Akire gyanakodtunk.
– Kicsoda?
Ismét egy száraz mosoly húzta szét az elnök száját.
– Reményi-Schneller Lajos.
–  Reményi… – viszonoztam a száraz mosolyt. – A
pénzügyminiszter?
–  Pontosan – bólintott ifjabb Horthy. – Ő. Neki hivatalból
tudnia kellett az aranyrudak mozgásáról, és ahhoz
kapcsolódóan az alap létrehozásáról. Sőt, ahogy ezt Radvánszky
és Vladár elmondták Faraghónak, még a technikai részletekről
is tudomással kellett bírnia. Ha nem is mindenről, de a
legtöbbről.
– És mit mondott Reményi-Schneller, amikor meghallgatták?
–  Nem sokat. Negyvenhat nyarán végezték ki. Gyorsított
eljárásban. Maga nem hiszem, hogy emlékezne rá.
–  Bevallom, elnök úr, naponta hosszú listák jelentek meg
arról, hogy kiket ítéltek halálra. A Markó utcában nagyüzem
folyt majdnem két évig.
– Tudom – bólintott. – És én minden erőmmel ösztönöztem az
üzem hatékony működését.
Nem válaszoltam, mert erre nem tudtam mit mondani. Azóta
is heves viták folynak arról, hogy az elnök személyes bosszút
állt-e politikai ellenfelein és a nyilasokon, akik miatt a
kormányzó meghalt, vagy pusztán politikai és hatalomtechnikai
döntésről volt szó – netán a szövetségeseknek tett titkos
ígéretről –, amikor a nyilasok és a kommunisták írmagját is
eltüntette a magyar közéletből.
–  Gondolom, a kihallgatási jegyzőkönyvek megvannak még –
szólaltam meg végül.
– Meg kell lenniük. Ez egy jó ötlet, főfelügyelő. Kiváló ötlet.
Éreztem, hogy itt a vége a beszélgetésnek. Megköszöntem a
türelmét és az idejét, majd elindultam az utcára vezető árkád
irányába.
– Nemes?
– Igen, elnök úr?
–  Egy példányt a jelentéséből. Küldjön majd nekem – szólt,
aztán visszaguggolt a horkoló öreg kutya mellé, és tovább
vakargatta a füle tövét.
 29

Le sem bírtam volna vakarni a megdöbbenést az arcomról,

amikor Milla ajtaját MacLeod nyitotta ki.
– Őrmester – nyögtem.
– Főfelügyelő – mosolygott, és intett, hogy lépjek be a lakásba.
Vitéz csaholva fogadott, kezemhez nyomva tarkóját, amit nem
túl lelkesen megvakartam, de őt csak a vakarás érdekelte, a
lelkesedés hiánya nem.
–  Éppen menni készültem – jegyezte meg MacLeod, amint
követett a nappaliba. Milla a balkon előtt ült, az olvasólámpa
alatt, ölében egy köteg papírlappal.
–  Éppen a filmem forgatókönyvét olvasom fel Franknek –
nézett rám mindent elnyelő kék szemével.
–  Remek – szedtem össze magam, és fordultam az őrmester
felé. – Kedvet kapott a magyar filmhez?
–  Az ötödik pecsét után? – forgatta a szemét MacLeod. –
Komolyan kérdi?
– Milla mást írt.
–  Még szerencse – nézett szinte gyengéden Millára MacLeod,
én meg leguggoltam Vitéz mellé, és alaposan megnyomkodtam
a füle tövét. A kutya kéjesen nyögdécselt, majd felálltam, és
odaléptem a kerekeken álló, de csak nagy ritkán elmozdított
bárasztalkához.
– Inni valamit?
 – Nekem hozzál egy pohár bort a hűtőből – nézett rám Milla.
– Maga is bort kér, őrmester?
MacLeod válaszként felemelte ólomkristály poharát, és
belekortyolt a barna italba. Csak whisky lehetett, mert Milla azt
tartja, és egy magára valamit adó brit, sőt skót nem inna se
brandyt, se konyakot. A hűtőben találtam egy üveg sört,
Millának töltöttem egy pohár bikavért, és visszamentem a
nappaliba. MacLeod Milla mellett állt, és hallgatta, ahogy Milla
felolvassa neki a következő jelenetet.
– Örülök, hogy itt vagytok mindketten – nyújtottam Milla felé
a borospoharat, majd felemelte a szódásüveget. – Nem kérsz egy
kis szódát bele? Jéghideg. Forró lesz az éjszaka.
Milla csak a fejét rázta, és belekortyolt a borba.
– Beszélt az elnökkel? – egyenesedett ki az őrmester.

– Igen – feleltem.
– Nickyvel? – csillant fel Milla szeme. Mint nagyjából minden
második nő az országban, ő is odavolt az ifjabb Horthyért, amit
meg is tudtam érteni. Magas volt, sportos testalkatú, sármos, és
beszédhibájáért csak még jobban imádták a nők.
– Vele – feleltem, és intettem az őrmesternek, hogy üljön le.
– Mondja már! – csúszott MacLeod a fotel szélére, Milla pedig
a földre ejtette a forgatókönyvet. Vitéz jelentőségteljesen
mellém ült, mintha ő is hallani akarta volna, mi történt.
Egyenesen ült, fülét hegyezte, és csak annyit engedett, hogy a
nyakára tegyem a kezem.
–  Eltűnt a pénz? – nézett rám elkerekedett szemmel Milla,
miután befejeztem a beszámolót. Mivel alig másfél órája
Kádárnak egyszer már összefoglaltam az elnökkel folytatott
beszélgetésemet, most már könnyebben ment. – Hatmillió
frank?
– Nagyjából annyi. És el.
–  Ne vegyék rossz néven – forgatta az őrmester poharát a
kezében –, de elképesztő kupleráj volt maguknál. Annyi baj van
ezzel az alappal, hogy nem is tudom, hol kezdjem.
– Sehol – feleltem. – Mi is tudjuk, de most nem ez számít.
– Elnézést, igaza van – biccentett MacLeod. – Csak egy kérdést
engedjen meg.
– Igen?
– Hogyan tűnhetett el ennyi pénz? – nézett rám. Hangsúlyával
mintha ugratott volna, de tekintete komor volt. – Mármint
főfelügyelő, hova a…
Felemeltem a kezem. Vitéz összerezzent.
– Háborús idők voltak. Rossz idők voltak.
– Dickenst fog idézni nekem?
–  Várjatok – köhintett Milla. – Egy pillanat – ráncolta a
homlokát. – Azok voltak a legszörnyűbb idők, és azok voltak a
legrútabb idők – kezdte –, az volt a félelem kora, az volt a
balgaság kora, azok voltak a vesztett remény napjai, azok voltak
a hitetlenség napjai, az volt a vészfellegek évadja, az volt a
sötétség évadja, az volt az elveszettség tavasza, az volt a
kilátástalanság tele… – hallgatott el, és nézett MacLeodra. –
Frank, te is végigélted. Annyi, de annyi mindent kérhetnénk
számon egymáson, magunkon.
MacLeod zavartan nézte a szőnyeget.
– Elnézést.
 – Reményi-Schneller? – szólalt meg Milla. – A neve ismerős, de
az arca nincs előttem.
–  Pedig hét kormányt szolgált – feleltem. – Még Lakatos is
megtartotta, jóllehet köztudott volt, hogy a németekhez húz.
– Parancsol? – szólalt meg az őrmester. – Ezt nem értem.
Sóhajtottam.
– Nem megyek bele a részletekbe, ha elnézi nekem. A lényeg
az, hogy nagyjából a világégés kezdetétől mindig volt legalább
egy miniszter a kormányban, aki a németeknek jelentett. A vége
felé, negyvennégy őszén a kormányülésről kifele jövet hívták fel
a német követet, hogy beszámoljanak neki a történtekről.
MacLeod nagyon akart mondani valamit, de nem találta a
szavakat.
–  Á, az a Reményi-Schneller – bólintott Milla. – De őt
kivégezték, nem?
–  Ki – feleltem. – És éppen ezért jó, hogy mindketten itt
vagytok.
– Én miben tudok segíteni? – nézett rám Milla meglepve.
–  Reményi-Schneller olyan, mintha nem létezett volna –
dőltem előre a fotelban, mire Vitéz sóhajtott egyet, és ledőlt a
szőnyegre. Ha macska lett volna, biztosan dorombolni kezd. –
Nincs nyoma sehol. Nem kerestem mélyen és alaposan, de a
délutánt vele töltöttem. Illetve a hűlt helyével. A Fővárosi
Könyvtárban két könyvtárost is az őrületbe kergettem, mire
annyit sikerült kideríteni róla, hogy írtak róla a napilapok,
amikor egy intézkedést jelentett be. Ja, meg hogy a magyar
vitorlások szövetségének vagy minek volt az elnöke.
MacLeod összehúzott szemöldöke alatt forgatta a szemét,
mint a lovis, aki hallja a hangosbeszélőn a befutókat, de a lovak
sorrendjének semmi értelme sincs.
–  A pasas mennyi? Öt évig volt a pénzügyminiszter, és nincs
nyoma?
– Semmi – ingattam a fejem. – Mondok jobbat. Azt sem tudom,
a feleségét hogyan hívták. Volt neki, ennyit olvastam, de hogy
volt-e gyereke, már nem tudom. Soha napilap interjút nem
közölt vele. Húsz éve végezték ki, és egyetlen tanulmány nem
jelent meg róla. Egyetlen elemzés a pénzügyminiszteri vagy
politikusi munkájáról. Se pró, se kontra. Semmi.
– Lassan azt se nagyon értem, hogyan fér ennyi csontváz egy
ekkora szekrénybe – tárta szét a karját MacLeod. – Vannak
halott ügyek, de ez az egész húsz év alatt úgy porladt szét, hogy
a kukacoknak sem maradt semmi. Halottak és zsákutcák. Vagy a
kedvencem, ami, ahogy látom, magyar specialitás: halott
zsákutcák.
–  Azért én még hiszek benne, hogy valamit elő tudunk
kaparni róla – sóhajtottam. – Főként azért, mert más nyomunk
nincs.
– A kötél egyetlen cérnaszállá vékonyodott, ami ha elszakad…
– hallgatott el Milla.
– Valami ilyesmi. Milla, apád mindenkit ismer, azt is, akit nem
kellene.
–  A papával én már nem beszélek egy ideje – sütötte le a
szemét Milla. – Tudod, régen voltam nála a szanatóriumban,
és…
– Csak próbáld meg… ha úgy gondolod. Nem kérlek rá, tudom,
hogy nem könnyű ez neked, de… Vagy valaki mást, Milla. Bárkit.
 – Rendben.
– Nekem még van egy köröm – közöltem.
– Micsoda? – nézett rám az őrmester a pohara mögül.
–  A Budapesti Simon Wiesenthal Központ. A kormány az ő
őrzésükre bízta a Háborús Bűnök Bíróságának irattárát –
feleltem. – Reményi-Schneller perének anyaga is ott van. Azt
még át akarom olvasni, hátha valamire bukkanok.
–  Régen láttam a papát, talán jobban van – mondta Milla
elrévedezve. – És van még pár ember, akit diszkréten meg
tudok kérni – nézett rám.
– A diszkréciót megköszönöm.
– Én meg visszamegyek Angliába – kezdte az őrmester.
–  Hogyan? – pattantam fel. – Még egyáltalán nem értünk a
végére, és…
–  Nyugalom – emelte fel a jobb tenyerét mosolyogva az
őrmester. – Nekem itt és most semmiben sem tudja a
hasznomat venni. Semmiben – ismételte, majd letette üres
poharát az asztalra. – Viszont Angliában van egy rakat nyom,
amin el tudok indulni. Lefogadom, hogy hasonlóan kihűlt
nyomok ezek is, amelyek nagy valószínűséggel zsákutcába
vezetnek majd. Viszont legalább van min elindulnom.
– És a főnökei? Azok mit szólnak, hogy csak úgy…
–  Legyen az az én gondom – legyintett. – El tudok menni
Glasgow-ba, el tudok menni a szigetre, a Kindertransportnak
van egy központi nyilvántartója. Soroljam?
–  Ne sorolja – sóhajtottam. – Menjen, őrmester. Kádárt
tájékoztatom róla, de tényleg több értelme van annak, ha
kétfelé bomlunk.
 –  És maga? Kádár hagyni fogja, hogy egyedül csak ezzel az
üggyel foglalkozzon?
Most rajtam volt a mosolygás sora.
– Ez meg legyen az én gondom.
–  Reggel felülök az első gépre – biccentett az őrmester. –
Gondolom, kelleni fog pár nap, talán egy hét is, de amit lehet,
előások.
–  Én még csak saccolni sem tudom, hogy mikorra bukkanok
valami nyomra, de ha időnként hagy egy üzenetet, hogy
telefonon éppen hol tudom elérni…
–  Olyan, mintha járnátok – bukott ki Millából, mi meg
akaratunk ellenére egymásra pillantottunk, és kitört belőlünk a
nevetés. Nem a jókedvé, hanem elsőként a feszültségé,
másodsorban meg a saját helyzetünk fölött érzett
tehetetlenségé. Úgy töketlenkedtünk, mint két frissen végzett
rendőr-akadémiás, akik térképpel sem tudnának megtalálni egy
nyilvános vécét a belvárosban. Ezzel szemben kettőnknek
közösen volt annyi tapasztalata, mint egy nyugdíjba készülő
nyomozónak, csakhogy a jelek szerint ez itt és most nem sokat
jelentett.
Ám ha Milla nem mosolyog olyan bájosan, sőt csábosan,
akkor nevetés helyett csak komoran biccentünk, kezet fogunk,
és mindenki megy a dolgára.
MacLeod felvette könnyű zakóját, puszit nyomott Milla
arcára, majd az ajtóból még visszafordult, jobb kezét
telefonkagylót formálva a füléhez emelte, és faarccal,
hangtalanul ezeket a szavakat formálta: – I’ll call you.
 30

Lihegve fogtam Edit combját, ahogy a mosógépen ült. Térde

alatt markoltam meg a lábát, szoknyája felcsúszott a hasára,
blúzát feltéptem rajta, nem viselt melltartót, nehéz melle lassan
ringott, ahogy egy ütemre mozogtunk: én őbenne, ő meg rajtam
– és a mosógépen. A Játékos nőjének haja lucskos volt, mellén
izzadságcsíkok kígyóztak, ő is lihegett már, én meg egyre
gyorsabban mozogtam, lábát a vállamig emeltem, hogy még
mélyebben tudjak benne lenni. Megmarkoltam a mellét.
–  Erősebben is szoríthatsz – nyögte, de nem azon a hangon,
amit az övének ismertem. Erősebben szorítottam a mellét, ám
kezemben nem az asszonyos, nehéz mellét tartottam, hanem
kisebb, formásabb, rózsaszín bimbójú mellet fogtam. Hasáról
felhúztam a tekintetemet az arcára, és nem Edit feküdt alattam
a mosógépen, hanem Milla, szemét rám szegte, tekintetét az
enyémbe fúrta, és ismételte: – Erősebben is szoríthatsz. –
Olyasvalami volt a szemében, amit addig soha nem láttam,
valami állatias vágy, valami mélyről fakadó ösztön, ami talán
válasz volt az én szenvedélyemre, de megfejteni nem akartam,
és nem is tudtam, mert felébredtem.
Az oldalamon feküdtem az ágyamban, egyedül, egy könnyű
lepedő borított takaró gyanánt, de a forró éjszaka és az
érthetetlen álom miatt az is lucskos volt az izzadságtól. Olyan
erős erekcióm volt, hogy szinte fájt. A plafont néztem egy ideig,
majd odanyúltam a rádióhoz, és bekapcsoltam. Nincs biztosabb
módja a reggeli erekció megszüntetésének, mint a hétórás
hírek. A kormány az ellenzékkel történt egyeztetés után
véglegesítette az októberi forradalom tizedik évfordulójának
ünnepi eseményeit. A lakosok és a városvezetés tiltakozása
miatt az Opel-konszern elállt a tervétől, hogy Szolnokon gyárat
építsen. Záhonynál szokás szerint hatalmas a torlódás, most
éppen azért, mert egy orosz meg egy ukrán hajó összeütközött,
és a Tisza vizét beterítette az orosz dohány és az ukrán meggy.
Előző este kezdetét vette a vb az angol és az albán csapat
meccsével. Az angol csapat teljesítménye, jegyezte meg
szárazon a bemondó, szakértők szerint olyan halovány volt,
hogy a londoni bukmékerek azonnal módosították az
oddszokat, és a magyar mellett most már a brazil csapat a
legesélyesebb a világbajnoki cím elnyerésére. A lezárások
hamarosan véget érnek Pesten és Budán egyaránt, mert a Béke
hidat a tervezettnél előbb sikerül átadni.
Öt perc múlva zavaros álmomra már csak a nedves lepedő
emlékeztetett, de a fejemből képtelen voltam kiverni az álmot.
Nem kellett ahhoz Jungnak lenni, hogy értsem az álom
jelentését, és ami felkavart, az a jelenet állatias szenvedélye
volt. Ez mégis honnét jött, néztem borostás arcomat a tükörben.
Beszappanoztam az arcomat, új zsilettet tettem az önborotvába,
majd amikor végeztem, kifejezetten élveztem a timsó marását a
bőrömön. Mire felöltöztem, már semmit sem éreztem belőle,
arcszeszt öntöttem a tenyerembe, és végighúztam az arcomon.
A végén tenyerem élével megsimítottam halántékomat, s mire
kiértem a konyhába, már meg is főtt a tojás. Kettévágtam, a
sárgáját a kettévágott és megvajazott zsemlére kentem,
beleszeltem a fehérjét, és töltöttem a perkoltátorból kávét. A
régimódi berendezés nagyapámé volt, akire ez az egyetlen
tárgy emlékeztetett. Nem mondom, hogy jó kávét főzött, de
megszoktam, és úgy véltem, hogy az öreg valahol örül neki,
amiért ezt a régi szerkezetet használom.
Nem tudtam pontosan, hogy miért akartam a szokottnál is
jobb benyomást tenni – erre mindig elegendő a jelvényem. A
Budapesti Simon Wiesenthal Központ eddig minden esetben
segített, amikor éppen segítségre volt szükségem, ugyanakkor
minden egyes alkalommal azt éreztem – mert talán ezt
éreztették velem –, hogy míg én csak feleséggyilkosokra és
elvakult politikai terroristákra vadászom, addig ők az
emberiség ellenségeit üldözik. Pedig még életet is mentettem,
jelesül és többek közt az amerikai nagykövet életét, ergo egy
egész világot mentettem meg, de ez valahogy mintha eltörpült
volna Eichmann elfogása mellett, amiben egyébként Szenes
Hanna, a központ vezetője is fontos szerepet játszott.
Zsebre vágtam noteszemet, benne azzal a sovány kis
információköteggel, amit nagy nehezen összegereblyéztünk a
Fővárosi Könyvtárban, majd felültem a villamosra, és a Blahán
szálltam le, gyakorlatilag a központ bejárata előtt. Még
emlékeztem rá, amikor az épületben a Corvin Áruház
működött, kölyökkoromban mindig itt voltak a legjobb játék
autók. Anyám itt vette nekem azt a kovbojruhát – forgótáras
fapisztollyal, kalappal, széles övvel, hatalmas övcsattal –, amit
annyira szerettem, hogy játszani sem mertem benne. Az
épületet a különbéke után pár szabadon maradt nyilas suhanc
felgyújtotta, és a bedeszkázott ablakú egykori áruházat a
kormány végül rövid vita után felújította, és 1950-ben
örökbérletre átadta Wiesenthal szervezetének. Azóta is
lángolnak a viták, hogy szükség van-e erre a mementóra a város
közepén, amely vitát Bibó főpolgármester mindig ugyanazzal az
érvvel zár le: – Pontosan itt van rá szükség – szokta mondani, és
az elnök is ellátogat minden év május 8-án az ünnepségre. Az
ellenzők legerősebbnek szánt érve az, hogy minek a
központnak egy ekkora épület. A támogatók viszont fotókat
mutogatnak arról, hogy lassan kifogynak a helyből az
irattárban.
Kéthly kormányfő 1950-ben átszállíttatta a központba a
Háborús Bűnök Bíróságának teljes iratanyagát megőrzésre és
további tanulmányozásra. Több százezer oldalra rúgott a
jegyzőkönyvek és iratok tartalma.
A portás kitöltetett velem egy belépőt, vetett egy unott
pillantást az igazolványomra, én pedig felsiettem az első
emeletre, ahol az irattár mély gyomrának szája kapott helyet
egy modern és ízléses iroda formájában. Az asztal mögött egy
fiatalember ült, és vastag szemüvege mögül héber nyelvű
napilapot olvasott.
–  Nemes Albert, detektív-főfelügyelő. Beszéltünk, hogy a
Reményi-Schneller-aktákat akarom átnézni.
–  Remek ember, kiváló pénzügyér – bólintott a fiatalember,
aki felállva még magasabbnak látszott, mint ülve. – Menjen be
az olvasóterembe, mindjárt viszem az anyagot.
– Köszönöm – bólintottam.
A fiatalember összeráncolt homlokkal nézett rám.
 – Egyedül jött?
– Igen.
– És… semmit nem hozott magával?
Zavartan néztem rá, és amíg kerestem a választ, ő eltűnt egy
ajtó mögött, én meg beültem az olvasóterembe, amelynek
ablakai a Rákóczi útra nyílnak. A helyiség nem volt nagy, négy
asztal fért el benne, és mindegyik mellett elég hely volt a
kézikocsinak, amivel az aktákat hozták.
Illetve kézikocsiknak, mert a fiatalember faarccal tolt maga
előtt egy kocsit, egy másikat meg húzott. Akkurátusan leállította
őket előttem, és szárazon csak ennyit közölt:
–  Az aluljáróban vehet szendvicset. – Letett elém egy üres
iskolai füzetet és két ceruzát, végigmért, majd hangjában
nehezen értelmezhető éllel ennyit szólt, mielőtt kiment volna: –
Sok sikert.
Az irathegyre néztem. Aztán levettem a zakómat, a szék
hátára igazítottam, és felkaptam a törzsdossziét, ami az
alapadatokat tartalmazta az érintett személyről. Nagyon alapos
és körültekintő munkát végeztek húsz éve a bíróságon, amihez
a központ olyan sokat már nem tudott hozzátenni, hacsak nem
élő célszemélyre irányuló aktív nyomozásról volt szó. Reményi-
Schnellert azonban 1946. augusztus 24-én kivégezték. Golyó
általi halál a Markó utcai börtön udvarán. Ötvennégy éves volt,
ebből majdnem harmincat a bankok, a pénzügy és a politika
világában töltött. Alföldi fiú volt, Baján született, a Pázmányon
végzett, és már a húszas évek végén kiemelkedő pénzügyi
tehetségként írtak róla a lapok. Harmincötben képviselő lett, és
harmincnyolctól negyvennégyig pénzügyminiszterként szolgált.
Mit szolgált? Kit szolgált? A hazáját? Egy népet? Egy országot?
Egy ideológiát? Egy másik államot?
Sejtettem, hogy ezekre a kérdésekre válasz nyerhető az
előttem tornyosuló rengeteg iratból, és bármennyire is érdekelt
a válasz, tudtam, hogy nem nagyon lesz időm kideríteni.
Egyetlen dologra fókuszálhattam csak, nevezetesen a Gstaad-
alapra, amit negyvennégy februárjában hoztak létre, magyarán
csupán pályája utolsó fél éve tartalmazhatott érdemi
információt. Az asztal sarkára toltam a füzetet, felvettem az első
aktát, és belelapoztam.
A kihallgatási jegyzőkönyvek zavarba ejtően alaposak voltak.
Gyanítom, hogy nem minden háborús bűnnel vádolt személyt
vetettek alá ilyen részletes kihallgatásnak, csak a főbűnösöket,
de a névtelen kihallgatótiszt Reményi-Schneller gyerekkoránál
kezdte a kérdezősködést, majd onnét haladtunk együtt
fiatalabb, majd felnőtt évei felé. Nem olvastam el az egészet,
szememet végigfuttattam a lapokon, ahogy egyre húztam
magam elé az aktákat. Reményi-Schneller végig higgadtan és
nagyon tárgyszerűen nyilatkozott, noha a tiszt kifejezetten
ellenséges volt vele szemben, többször provokálta, de
sikertelenül. A gépírásos átirat néha megfakult, de gond nélkül
tudtam olvasni, arról, hogy hogyan emelkedett a csillaga egyre
magasabbra a magyar pénzügyek és a politika egén. A
kormányba kerülését követő időszak tárgyalása során Reményi-
Schneller többször kiemelte dolgozóbarát intézkedéseit. „A
cukor árának hány százalékos csökkentése kell ahhoz, hogy
elárulja a hazáját a fasiszta németeknek?” – érdeklődött a tiszt.
„A szeszgyárak megváltása hogyan áll arányban azzal, hogy
kisöpörte az államkasszát, egyenesen Hitler zsebébe?” – firtatta
a tiszt, de Reményi-Schnellert nem tudta kizökkenteni.
Nagyon érdekelt volna, hogy hogyan lett belőle a nácik ölebe,
de nem elég, hogy Reményi-Schneller erre nem válaszolt, de ha
meg is tette volna, semmi újat nem mondott volna. Elég korán
megtanultam, hogy még a leggonoszabb alak a földön is emberi
arcot lát, ha a tükörbe néz. Reményi-Schneller indokai
ugyanolyan banálisak voltak, mint azoké a kisnyilasoké, akik
„csak” zsidókat rugdaltak negyvennégy nyarán a pesti utcákon,
csak éppen az ő tettének nagyobb volt a súlya. Gyakran a
legmocskosabb árulásnak a legbanálisabb a magyarázata. És
erre nem voltam kíváncsi. Letettem magam elé az asztalra
hivatalos kormányfotóját. Egy magabiztos, mégis puha arc
nézett vissza rám. Se szemüveget, se arcszőrzetet nem viselt,
tekintete inkább közönyös volt, mintsem elszánt, ajka körül
mosolyszerűség játszott. Kopaszodni kezdett, homloka messze
magasabb volt a szokottnál, de nem is akarta titkolni: haját
egyszerűen hátrafésülte, és leginkább úgy festett, mint egy
népiskolai tanár. Vagy egy magántisztviselő egy cipőbehozatali
cégnél. De nem úgy, mint a németek elkötelezett híve, aki
délelőtt hazáját árulja el a német követnek, délután meg a
Balatonon vitorlázik.
Akármennyit lapoztam az iratkötegeket, semmi személyes
utalásra nem bukkantam. Nem tudtam meg, ki volt ez az ember,
ez nagyjából bizonyosnak látszott, amikor egy óra körül
kiléptem az aluljáróba egy szendvicsért és egy pohár hideg
szódáért.
Ugyanezt ismételtem két napon keresztül. Kedd délután még
reménykedtem abban, hogy találok valamit, de szerda
délelőttre ez a remény is elhalványulni látszott, noha az egyik
kihallgatás során Reményi-Schneller egy kérdésre válaszolva
elismerte, hogy tudott az alapról. Úgy egyenesedtem ki a
székben, akár egy szagot fogott vadászkopó. Végre.
A tiszt a nemzeti bank teljes aranykészletének elszállítását
firtatta, és Reményi-Schneller ekkor tett említést az általa
„kormányzói rendelkezési alapnak” hívott aranyfedezetű svájci
betétről. Elmondása szerint az alap fedezeteként kb. 1200–1300
kg arany szolgált, mégpedig a Magyar Nemzeti Bank
aranykészletének a terhére. Közlése szerint Svájcban az MNB-
nek volt „rendesen átdiszponált” kb. 5000 kg aranya, tehát az
alapba átvitt aranykészlet akár ennek terhére is előteremethető
lehetett volna, de nem így történt.
És kész. Slussz. Ennyi. A tiszt nem tudott az alapról, vagy ha
tudott is, nem firtatta, hanem egész egyszerűen haladt tovább a
kérdéseivel, amik az MNB aranykészletének sorsát feszegették.
Ha alaposan átolvasom, talán találok még említést róla, de
miután már tudtam, hogy mit keressek, a szemem csak erre állt
rá, ezt kutattam, ezt kerestem – eredmény nélkül.
A szerda hátralévő részét és a csütörtököt már csak proccból
töltöttem az akták előtt, melyek nem pusztán a kihallgatási
jegyzőkönyvet tartalmazták, hanem Reményi-Schneller
miniszteri munkálkodása alatt született határozatok, levelek és
jegyzőkönyvek másolatát is. Itt könnyebben haladtam, hiszen
tényleg csak hat hónapnyi anyagot kellett átolvasnom – de azt
átolvastam. Dühből, méregből, elszánásból, dafke. Olyan nincs,
hogy ne találjak semmit. Semmit.
 És hajszál híján múlt, hogy üres kézzel távozzam. Mérgemben
elég nagy lendülettel rakodtam a dossziékat, amikor az
egyikből, egy szakadt, gyűrött irattartóból kicsusszant pár cetli.
Lehajoltam értük. Nyolc-kilenc cédula volt, látogatásiengedély-
kérők. Aki beszélni akart egy rabbal vagy őrizetessel, annak ki
kellett töltenie egy ilyen cédulát. Most is ilyesmit használunk,
csak kicsivel több adatot kérünk, mint akkor.
Reményi-Schnellernek volt ügyvédje, az háromszor akart vele
beszélni. Különböző hatóságoktól is érkeztek hozzá hivatalos
látogatók.
És egy újságíró. Gyakran a saját kézírásomat sem tudom
elolvasni, másokét meg nincs türelmem bogarászni. De most
letettem a cetlit magam elé, és addig néztem, amíg bele nem
fájdult a szemem és a fejem.
Az újságíró 1946. augusztus 3-án kért engedélyt, hogy
beszélhessen Reményi-Schnellerrel. A Reutersnek dolgozott, ezt
könnyen kivettem. A nevével már nehezebb dolgom volt. Ugyan
nyomtatott betűkkel is ki kellett volna töltenie, de oda is csak az
aláírását firkantotta, és azt is alig olvashatóan.
Gordon valami. Keresztneve – a hossza alapján – nem Pál
lehetett, és nem is Béla, de itt megállt a tudomány. Rudolf?
Botond?
Fogtam a cetlit, kivittem a magas fiatalemberhez, és
megkértem, hogy készítsen róla xeroxmásolatot.
–  Ennyi? – nézett rám kezében fogva a cetlit, és mintha
mélyen csalódott volna bennem.

– Ennyi.
 – Ennyit talált?
–  Néha nem kell több – feleltem, és alig bírtam elnyomni
vigyoromat.
Ha valaki tud valamit, akkor ez az újságíró lesz az. Akármi is
legyen a neve, akárhova is írjon cikkeket – ő beszélt Reményi-
Schnellerrel, találkozott vele, nyilván riportot készített vele.
Csak őt kell megtalálnom, és máris új lendületet vehet a
nyomozás.
Csak őt kell megtalálnom.
 31

–  Főkapitány, a legmélyebb tisztelettel mondom, ha lenne mit

jelentenem, megtenném. Megtettem volna. Meg fogom tenni! –
emeltem fel a hangom akaratom ellenére. – De nincs. Az égadta
egy világon semmiről sem tudok beszámolni – folytattam, a
kagylót kissé eltartva magamtól, mintha ettől Kádár bármivel is
távolabb került volna tőlem –, hacsak nem akarja tudni, hány
kormányülésen vett részt Reményi-Schneller Lajos.
–  Ő is képbe került? – kérdezte Kádár a vártnál
nyugodtabban. Csak akkor lehetett kihozni béketűréséből, ha ő
is akarta.
– Igen, de ezt már mondtam.
– Nem mondta, Nemes.
–  Akkor nem mondtam – fortyantam fel. – MacLeod
visszament Angliába, hogy ott járjon utána az árvaháznak, de
ha szeretné tudni, hogy hol tart a nyomozás…
– Nem is azért hívtam, mert az anyjától akarok kalapot venni.
–  …akkor annyit mondhatok: nagyjából sehol. Az elmúlt
rohadt húsz év olyan volt, mint egy radír: mindent és mindenkit
kitörölt.
–  Reményi-Schneller egy nácibarát népellenség nyilasbérenc
volt, ugye, tudja.
– Nem mondja.
– De mondom – hallgatott el, és belefújta a füstöt a kagylóba.
Szinte láttam, ahogy az én oldalamon dől ki a füst. Megráztam a
fejem. – Ha nincs más…
– Hogyan tovább?
– Hogyan tovább, főkapitány? Hogyan tovább? – dőltem hátra
a székemben. – Igyekszem megtalálni egy újságírót, akinek
nagyjából tíz éve nyoma veszett.
–  Újságíró? – horkant fel. – Javaslom a Kerepesi utat. Ott a
helyük – közölte, és lecsapta a kagylót.
Felálltam, és a köröttem zajló nyüzsgés elől az ablakhoz
léptem. Nem mintha ott kevesebb lett volna a zaj,
telefoncsöngés, írógépek kattogása, tanúk és gyanúsítottak
kakofóniába hajló kórusának dala, de legalább nem láttam őket.
Néztem a teret, a templomot, a rotundát, az egyre csak induló és
érkező villamosokat, melyek mágnesként taszították el és
vonzották magukhoz az utasokat. A turistabuszok lassan
araszoltak, a jobbára türelmes sofőrök kerülgették őket. Az
Erzsébet téren a füvet teljesen beborította a fiatalok
színkavalkádja, akik élvezték a délelőtti napsütést. A szökőkút
vizében tucatnyian álldogáltak, egy öregember pedig
konyhaszéken üldögélve szívta szivarját. Nem messze a két
hotel ikerépülete magasodott, mögöttük a Vár, és köztük a
Duna, amelyből ugyan semmit sem láttam, de tudtam, hogy
olyan forgalmas, akár a Canal Grande Velencében a
tizenhatodik században: kirándulóhajók, motorcsónakok, part
menti bárkák, a Mahart menetrendszerű járatai, és persze az
úszók a féltucatnyi lídóban.
Annak ellenére, hogy végigéltem a világégést, hogy apám
odaveszett a Don-kanyarban két testvérével együtt; annak
ellenére, hogy zsidó edzőpartnerem és barátom bújtatása
minden erőnket és pénzünket felemésztette, idegeinket pedig
felőrölte; annak ellenére, hogy a Duna-korzó kávézóiban
remegő kézzel szedtem össze az előző heti angol és amerikai
lapokat, hogy megtudjuk, mégis mi történik a világban; annak
ellenére, hogy láttam a gettót, de létezését nem bírtam ép ésszel
felfogni, hogy anyámmal a végünket jártuk negyvennégy
őszére, és hogy sorban tűntek el mellőlünk rokonok, barátok,
szomszédok, ismerős és csak párszor látott arcok – mindezek
ellenére még most is döbbenten állok a hatalmas pusztítás előtt.
Mert az épületeket újra lehet építeni, a városokat újra lehet
tervezni, a gyárakat fel lehet húzni, a földeket be lehet vetni, de
az eltűnteket soha nem lehet már megtalálni, és hiányuk akkor
is érezhető, ha tudjuk, hogy mi történt velük.
Néztem a várost, ezt a buzogó, zsizsegő entitást önálló
tudattal, akarattal és múlttal. Hogyan lehetséges, hogy ez a
város, az én városom elfelejtett valakit? Akárha nem is létezett
volna? Mint ezt a zsurnalisztát is, ezt a Gordont. Felhívtam az
összes napilap szerkesztőségét, de ha volt is, akinek rémlett a
név, pontosat senki sem tudott mondani. Egyedül a Magyar
Nemzet ügyeletes szerkesztője hümmögött: – Gordon…
Gordon… Emlékszem rá, de nem tudom, mi lett vele.
– És mi volt a keresztneve?
A férfi a vonal túlsó végén hallgatott pár ütemet.
– Gordon. Ez volt a neve. Magas férfi volt, mindig hátrafésülte
a haját. És kalapot hordott.
– Mint akkor mindenki.
– Mint akkor mindenki – értett velem egyet a férfi, és lerakta
a kagylót.
Ezt forgattam az agyamban az ablak előtt állva, amikor végre
leesett a húszfillér. „Mint akkor mindenki.” Gordon öreg
motoros lehetett, ha negyvenhatban Reményi-Schnellerrel
akart beszélni. Fejcsóválva a telefonhoz léptem.
–  ’Sti Hírlap – csicsergett bele egy bájos női hang hadarva a
telefonba.
– Vécsey Leót kérem.
– Kérheti, de nem adhatom. A Leó otthon van. Vendége jött.
– Vendége?
– Bronchitisnek hívják – közölte a nő, és letette a kagylót.
Nem akartam az öreget kellemetlen helyzetbe hozni azzal,
hogy rátöröm az ajtót, és pizsamájában ülve kérdezgetem.
Fiókomból előszedtem egy másik noteszt, kikerestem a számát,
és tárcsáztam.
Számoltam, tizennégyszer csöngött ki a telefon, mire Vécsey
kaparós hangon beleszólt.
– Nem vagyok itthon.
– Nemes Albert.
Csönd.
– Magának sem.
– Egészen rövid időre csak, Leó. Kérem.
–  Az isten szerelmére, már rendesen szenvedni sem hagyják
az embert?
– Rosszul van?
– Micsoda barom egy kérdés. Pompásan vagyok, soha jobban.
Az orvosom is megmondta.
– Mit mondott meg?
 –  Hogy jegyezzem meg jól, most milyen pompásan érzem
magam, mert innét már csak lefele vezet az út.
– És élvezi?
– Elefes, Nemes. Elefes.
– Egyszer elég lesz. Olyan fiatal vagyok még.
– Mit akar? – kérdezte türelmetlen hangon. Régebben a Hajós
utcában lakott, az Opera környékén, de ötvenhat után
kiköltözött a Vízivárosba, egy apró, tömött és sötét lakásba, ahol
megfordulni se nagyon lehetett anélkül a nappaliban, hogy az
ember le ne verjen valamit. Láttam magam előtt, ahogy a kis
asztalkájára támaszkodik, és zihálva veszi a levegőt.
– Fontos.
–  A lelki üdvéért remélem, hogy nem valami piszlicsáré
ökörség miatt rángatott ki az ágyból.
– Keresek valakit. Egy újságírót.
– Remek. Gratulálok. Megtalálta. Alászolgája.
– Várjon! A neve Gordon.
Csönd.
– Mit mondott?
– Gordon. A Reutersnak dolgozott valamikor negyvenhatban.
Csönd.
– Leó?
– Mit akar tőle?
– Beszélni vele.
– Az nem fog menni.
– Miért? Meghalt?
Csönd.
– Leó?
 – Nem. Csak éppen senki sem tudja, hol van.
– Parancsol?
–  Nézze, Nemes, még két percig beszélek magával, és utána
kitépem a gigámat. Van ceruzája?
– Persze.
– Eckhardt Krisztina. Mária utca 34.
– Ő kicsoda? A felesége?
– Nem akarja majd beengedni. Mondja neki, hogy tőlem kapta
meg a címet – köhögött Vécsey, aztán a háttérben valami
reccsent, az öreg morgott egy keveset, majd lecsapta a kagylót.
Akárki is ez az Eckhardt Krisztina, ő volt az egyetlen érdemi
nyomom. Intettem Kuthynak, hogy elmegyek, majd felszálltam
a 47-es villamosra, a Kálvin téren átszálltam, és nem sokkal egy
óra után kopogtam a harmadik emeleti ajtón. A gangon különös
csönd honolt. A korlátnak egy seprűt nem mertem volna
nekitámasztani, a folyosó padlózata repedt volt, és a kisfiú, aki
egy fa teherautót tologatott, nagyon élvezte a kátyúkat,
melyekben elakadhatott a jármű. Boldog arca és széles mosolya
valahogy nem illett a szomorú gangra. A kisfiú megállt előttem,
nem lehetett hároméves sem. A teherautó platójáról levett egy
kisebb labdát, ami egykor teniszlabdaként kezdhette
pályafutását, a földre helyezte, rám nézett, és olyan
halálpontosan rúgta a folyosó végén álló nyitott ajtóba, hogy
kénytelen voltam elismerően csettinteni.
–  Fülöp, ebéd – kiabált egy női hang a nyitott ajtón túlról,
mire a kisfiú boldog rikkantással felkapta teherautóját, és eltűnt
a lakásban.
Ismét kopogtam. És újra. És újra.
 Láttam, hogy az egyik ablak mögött a függöny megrebben.
Megint kopogtam.
Vártam két percet, majd leguggoltam, és a levélnyíláson
keresztül beszóltam a lakásba:
–  Nemes Albert detektív-főfelügyelő vagyok, Eckhardt
asszony. Egy bizonyos Gordon nevű újságíróval kapcsolatban
keresem.
Időm sem volt felállni, az ajtó azonnal feltárult.
–  Megtalálta? – kérdezte az asszony, és egyet hátralépett,
amikor felálltam. Alig lehetett nálam alacsonyabb, tartása
egyenes volt. Tekintete nehezen értelmezhető. A fáradt gőg és a
kitörni készülő sírás nem természetes társak.
– Kicsodát? – kérdeztem.
–  Sejthettem volna – sóhajtott a nő, és már csukta az ajtót,
amikor sikerült kinyögnöm Vécsey nevét.
A nő a lakás sötétjéből nézett rám, őszülő, hosszú haja
világított a fekete háttér előtt.
– Leó küldte magát?
– Ő adta meg a címét. A férjét keresem.
– Zsigmondot?
– Szóval Zsigmond.
–  Ezt sem tudja? – horkantott fel a nő, és a fejét rázta. –
’Szóval Zsigmond’.
– Szabad? – mutattam.
–  Mit akar? Ha nem találta meg őt, akkor nincs miért
beengednem.
– A segítségét szeretném kérni.
–  Nem segítek én maguknak – közölte a nő egyszerűen. –
Maguk sem segítettek nekem ötvenhatban.
– Mi történt Zsigmonddal?
A nő az ajtóba kapaszkodott, pár pillanatig a padlót nézte,
majd rám emelte tiszta, fürkésző tekintetét.
– Nem fog békén hagyni, ugye?
– Nem – feleltem. – Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem,
hogy a férjének is sokat jelentene, ha megpróbálna segíteni
nekem.
A nő tétovázott, aztán félreállt, és beengedett. Felgyújtotta a
villanyt az előszobában, és a nappali felé mutatott.
– A cipőmet…?
A pillantása elegendő válasz volt, kifűztem a cipőmet, és
kiléptem belőle. A folyosó falát festmények, grafikák,
bekeretezett fotók díszítették. Néhány ismerős volt, de nem
álltam meg nézelődni. A konyhába bepillantva patikaszerű
tisztaságot láttam, majd a nappaliba érve megvártam, amíg a nő
a sarokban álló olvasólámpa halvány fényét kiegészítendő
felkapcsolja a csillárt. Egy könyvtárral egybeépített galériában
találtam magam. Azt hittem, anyám könyvgyűjteménye
impozáns, Vécseyé lenyűgöző, de ez itt mindkettőnél komolyabb
volt. Mind a négy falat könyvespolcok borították, az üresen
maradt falfelületeket pedig konstruktivista festmények és
rajzok fedték el. Az utca felőli sarokban íróasztal állt, azon
egyetlen fénykép egyszerű fakeretben. Egy középkorú férfi volt
rajta, profilja markáns, arca nyúzott, füle mögött ceruza.
– Ő Zsigmond?
– Üljön le – kínált a nő hellyel, majd leült az olvasólámpa alatt
terpeszkedő fotelba. Én a fotel előtti asztalka túloldalán lévő
székre ültem le. Az asztalon egy könyv hevert. Körmendi Ferenc
Találkozás és búcsú című regénye.
–  Sokat olvas? – kérdeztem a nőtől, aki talán anyámmal
lehetett egykorú, a hatvanas évei közepén járhatott, és elegáns
nemtörődömséggel viselte korát.
– Nem – felelte a nő.
– Nem? – néztem körül.
– Olvasni könnyű – válaszolta, és ujjait összefűzte az ölében. –
Emlékezni nehezebb.

– Úgy érti, hogy…?

– Hogy? – nézett rám kíváncsian.
– Hogy már nem olvas, csak emlékezik?
Elmosolyodott. Fehér fogai villanása hirtelen vonzóvá tette az
arcát.
– Olyasmi. Ezeket itt – mutatott a könyvekre – mind olvastam
már egyszer. Legalább egyszer. Sokat többször is. Most csak
leveszek egyet a polcról, mint ezt itt – mutatott a Körmendire –,
és megpróbálom felidézni. Emlékezni rá. A szavakra, a
történetre, a szereplőkre, a hangulatra. Arra, hogy mit éreztem,
gondoltam és tettem, amikor olvastam.
– Mit csinált akkor, amikor ezt olvasta?
–  Londonban éltem, és a Penguin kiadónak dolgoztam.
Borítókat terveztem. Könyvborítókat.
– És tetszett a könyv?
– Akkor nem annyira. Most már igen – mosolygott rám. – Mit
akar tőlem?
–  A férje – köszörültem meg a torkomat – negyvenhat
augusztusában interjút készített Reményi-Schneller Lajossal a
börtönben.
A nő bólintott.
– Szeretném elolvasni az interjút.
– Emlékszem rá. Végül nem hozták le. A megbízó nem találta
az anyagot elég… zaftosnak.
– Nem?
–  Maga is élt már negyvenhatban, főfelügyelő, maga is
emlékszik arra, hogy a kulturált kinézetű és több nyelven
beszélő gyilkosok egy idő után már nem érdekeltek senkit. Csak
a véresszájú, véreskezű kannibálok, a magukból kivetkőzött
nyilasok, és a mindenre elszánt, végtelenül primitív
kommunisták.
– Nos.
–  Vérszagra gyűlt az éji vad. Reményi-Schneller még egy
akasztást sem érdemelt, csak agyonlőtték – nézett a nő a
szemembe. – Miért érdekli magát ez a derék ember?
–  Igyekszem röviden összefoglalni – dőltem hátra a székben,
és elmeséltem neki a történetet az elejétől a végéig. A
jampecbanda jelentette zsákutcát alaposan lerövidítettem, de
amit érdemes volt tudnia, azt elmondtam neki. Végül
átnyújtottam a Reményi-Schneller aktájában talált hivatalos
cetli másolatát. – Ez volt a nyom, amelyen el tudtam indulni.
Lehet, hogy a férje készítette interjúban találok további
nyomokat. Ha megvannak még a jegyzetei…
–  Minden megvan, amit valaha leírt, lejegyzetelt, vagy akár
csak lefirkált.
– Nagyszerű – dőltem előre. – Akkor segít nekem?
 A hirtelen beállt csöndben tisztán lehetett hallani, ahogy a
kisfiú ebéd utáni játékba kezdett a gangon teherautójával. A nő
felállt, lesimította szoknyáját, majd az íróasztal mellé
leguggolva kihúzott pár kövér irattartót az alsó polcról. Amíg ő
keresett, addig én felálltam, és alaposabban megnéztem
magamnak a könyvtárat. A könyvekhez nem nyúltam, semmit
sem vettem le a polcról. Karácsony Benő, Szentkuthy és Ady
mellett ott találtam Vécsey két verseskötetét, amelyekkel
kapcsolatban mindig úgy tesz, mintha soha nem jelentek volna
meg, de még nagybátyám könyvét is megpillantottam az egyik
felső polcon. A nő figyelmét nem kerülte el.
– Maga Nemes Sándor unokaöccse, ugye?
– Igen.

– Nem szerettem őt, de a temetésére elmentem.

– Nincs ember, aki túlélné, ha megölik a kislányát.
A nő szárazon elmosolyodott.
– Van gyerekük?
– Úgy nézek én ki, mint akinek gyereke van? – mutatott körbe.
– Különben volt egy lányunk, de…
– De?
Felém nyújtott egy gyűrött noteszt.
–  Tessék. A jegyzetei. És az interjú. – Elvettem tőle a gépelt
lapokat is.
– Elvihetem őket?
– Nem.
– Mi történt a férjével? Zsigmonddal?
A nő visszaült a lámpa alá, és az asztalon fekvő könyvet nézve
válaszolt.
–  Ötvenhat októberében kiment tudósítani az Északi
Folyosóra.
– A kivonulásról?
A nő bólintott, majd halkan folytatta.
– És…
– Ott volt, amikor az orosz tankok tüzet nyitottak?
A nő felvonta szemöldökét.
– Lehet. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy a határig kísérte a
szovjeteket, és november negyedike óta egy szót sem hallottam
felőle.
– Sajnálom.
–  Maguk két hétig keresték az eltűntet, én két évig az
enyémet. És látja, ugyanarra jutottunk.
– Sajnálom.
–  Magának nincs mit sajnálnia – állt fel. – Hozok limonádét,
amíg olvas.
Kinyitottam a jegyzetfüzetet, de két perc múltán világossá
vált, hogy nem rendelkezem azzal a képességgel, ami ennek a
kézírásnak az olvasásához szükségeltetik. A noteszt letettem az
asztalra, és nekiálltam olvasni az interjút.
A legérdekesebb az volt, hogy Reményi-Schneller mély
tagadásban volt a történteket illetően. Az egyik válasza
megragadta figyelmemet, noha semmi jelentősége nem volt az
ügyemmel kapcsolatban.
„– Mennyit kapott Schneller úr a kémkedésért?
Reményi-Schneller Lajos, aki vidám közvetlenséggel
mondotta el önvallomásait pálfordulásairól, most
elkomolyodik. Hangja patetikus lesz, karját széttárja:
– Látja, ez az egy pont fáj nekem igazán a vádpontok közül…
Hamisan csengenek ezek a szavak. Reményi-Schneller megint
gesztikulál, megint ’kundschaftnak’ néz.
–  Fáj, kérem! Én kém?! Kérem, én mondhatom, hogy soha
nem is telefonáltam a német követségre. Teljesen valószínűtlen,
hogy ebben a kérdésben valamit bizonyítani lehessen rám.
Óvatosak ezek a pénzemberek, azt mondja, ’valószínűtlen’,
nem mondja, hogy ’biztos’.”
Leeresztettem a gépelt lapokat. Engem is érdekelt volna, hogy
kapott-e pénzt, mert akkor legalább oka lett volna rá.
Hivatkozhatott volna arra, hogy megzsarolták, kényszerítették,
cserébe pénzt kapott, de azt az árváknak adta. De nem. Ő ezt
meggyőződésből tette, hitt abban, hogy lehet, kell, sőt érdemes
ezt a hazát elárulni.
Továbblapoztam, és végre érdekes bekezdésre bukkantam.
„A sportról beszélgetünk, a sportról, mely edzi a testet és
nemesíti a lelket. Mert egy sportember nehezen lesz hazaáruló.
A sportról szívesebben beszél Reményi-Schneller, mint a
Magyarországról elrabolt nemzeti értékekről, azt mondja, ő
erről is hajlandó beszélni ugyan, de erről csak addig beszélhet,
ameddig él. Kivégzés után már nem adhat felvilágosítást, hogy
hova vitték a nemzeti bank aranyát, a törvényes külsőségek
között elrabolt drágaságokat. Ezek Augsburg környékén
vannak, egy részüket az amerikaiak már nyáron leltározták, ő
szívesen beszél a dologról, ha ebben sajnálatos külső
körülmény meg nem akadályozza!”
Sóhajtva tettem le a papírokat az asztalra.
 – Nem találta meg, amit keresett?
– Nem – feleltem.
– A jegyzetek?
–  Nos – tártam szét a karom. – A férje kézírása elég nehezen
olvasható.
–  Nekem mondja? – felelte a nő, ajka körül egy mosoly
halvány sugallatával. – Mit keres?
–  Nem tudom – feleltem. – Őszintén mondom, nem tudom.
Amit kerestem volna, arra nagyjából választ kaptam.
– És pedig?
–  Elismerte, hogy tudott a nemzeti bank aranytartalékának
eltűnéséről, és azt is elmondta, hogy a koronaékszerek
Augsburgban vannak, de ezekkel az információkkal nem tudok
mit kezdeni.
–  Húzza ide a székét – intett a nő. Fogtam a székem, és
odaültem melléje. Nem viselt sminket, parfümöt, illata
természetes volt, a meleg ellenére egy kicsit édeskés. Hosszú
ujjaival felvette a noteszt, és rövidre vágott körmével forgatta a
lapok sarkát. – Ez az – mutatta a jegyzeteket, aztán elővett egy
nagyítót, és a notesz elé tartotta. Néhány szót felismertem, de
ezek mind irrelevánsak voltak számomra. Hol kapták el,
hogyan magyarázza a történteket, érez-e felelősséget, vagy
legalábbis ilyes szavakat véltem felismerni. Aztán megütötte a
szemem a „Magyar Nemzeti Bank” MNB rövidítése, és innét
már csak ezt kerestem. De nem találtam. Közösen lapoztunk, a
nő némán olvasott, és csak akkor segített hangosan, ha
kérdeztem. A végére értünk, és már éppen becsukta volna,
amikor megkértem, lapozzon vissza hármat. Megtette.
 – Mit lát?
– Az micsoda? – mutattam egy bekarikázott szóra.
A nő igazított a nagyítón.
– Hun páter.
– Az meg kicsoda?
– Hirtelen nem rémlik.
–  Nekem sem. Hun páter? – ingattam a fejem, és megnéztem
közelebbről a noteszt. – Ennek nem sok értelme van.
–  Minek volt akkoriban értelme? – emelte rám hegyitó-
tisztaságú tekintetét az asszony. – Maga túl fiatal, nem…
–  Pontosan emlékszem – nyújtottam oda neki a noteszt. –
Mindenre – fújtam ki a levegőt. – Hun páter – ingattam ismét a
fejem. – Miért karikázta be a férje a nevét?
– Nem tudom. Várjon, olvasom.
„– Többen megvádolták azzal, hogy a nyilasokhoz húz, osztja
az ideológiájukat, sőt az is elhangzott, hogy szimpatizált az
olyan kegyetlen zsidógyűlölőkkel, mint Hun páter.
Reményi-Schneller arcára indignáltság ült ki, mintha
mondjuk kétségbe vontam volna a magyar vitorlássportért tett
erőfeszítéseit.
–  Kérem, Hun András nem kegyetlen. Való igaz, hogy
keményen betartatja a zsidótörvényeket, de én a pátert egyenes
jellemű, határozott magyar hazafinak tartom.
– Személyesen ismerte?
Reményi-Schneller legyintett, mintha egy légy zavarta volna
meg délutáni szunyókálását.
–  Egyszer-kétszer összefutottunk. Erősen kétlem, hogy a róla
szóló pletykák és rágalmazások bármilyen bíróság előtt
megállnák a helyüket.
Faggattam még a rekorder pénzügyminisztert a nyilasokról,
de nem óhajtott többet beszélni a témáról.”
– Nincs esetleg… – kezdtem, de a nő feltartotta a kezét.
– Várjon. Itt van egy kettős kereszt – mutatta.
– Hol?
A nő nem felelt, lapozott, mígnem az utolsó oldalak egyikére
nem ért, ahol a kettős kereszt ismét felbukkant. Itt megállt, és
olvasni kezdett.
„Hun András. Szül. ’11-ben. Kiugrott minorita. Serédi nem ad
joghatóságot. 44/3-ban belép a nyilasokhoz. Szálasival jó
kapcsolat. Pártkatona, jó szervező. 44/8-ban kibombázták a
lakásukat. Nyilaspárttól kapott zsidólakást. Részt vett az
Országépítő Iroda munkájában. Városmajorban lakott. Utoljára
október 15-én látták reverendában, nyilaskarszalaggal.
Nyomtalanul eltűnt. Megtalálni!!!”
– Megtalálta? – kérdeztem.
–  Nem tudom – felelte a nő. – Kétlem. Zsigmond akkoriban
nyakig benne volt a bűnösök felkerítésében. Erre az egyre
emlékeznék. Nyilaskeresztes karszalag és papi reverenda.
– Szóval Hun András. Hun?
– Az. Emlékeim szerint a Városmajor és Buda környező része
a nyilasok birodalma volt, amíg be nem vitték őket október
végén. Ha engem kérdez, agyon kellett volna lőni az összeset ott
helyben.
– Nos… – nyeltem egyet. – Én…
– Ki tudja, mi lett volna, ha Nicky és a kormányzó nem járnak
sikerrel, és ez a csürhe kerül hatalomra.
 –  Soha nem kerültek volna – jegyeztem meg. – Soha. Olyan
nincs, hogy…
A nő kesernyésen elmosolyodott, és az órájára nézett.
– Elnézését kérem, de ha más nincs…
– Persze, hogyne. Köszönöm. Nagyon sokat segített.
Noha egyelőre csak sejtettem, hogy találtam valamit, valami
fontosat, ám egyelőre nem tudtam, hogy mit. Az a nappali, a
poros könyvek, az a büszke és szomorú nő, a macskakaparással
teli noteszek elhúzták a figyelmemet.
– Nemsokára jönnek a diákjaim.
– Mire tanítja őket? Olvasni vagy emlékezni? – álltam fel.
– Rajzolni – válaszolta, és az ajtó felé intett.
–  Köszönöm a segítségét még egyszer – fordultam vissza a
küszöbről.
– A nagybátyja miatt tettem.
– De hiszen azt mondta, nem szerette őt.
– Erről egyfelől nem tehetett, másfelől pedig semmi köze nem
volt ahhoz, amit elért. Minden jót – biccentett, és becsukta az
ajtót. A lépcsőn lefele menet két tizenévesforma gyerek jött
velem szembe, hónuk alatt mappával.
A villamosra felugorva derűsebben láttam a világot, mint pár
órája. Végre nyomokra bukkantam, amikre bukkantam, még ha
nagyon kis vékonyak és múltba veszők, de legalább irányt
mutattak, hogy merre menjek tovább.
Azt tudtam, hogy nem lesz egyszerű dolgom, mert az elnök
már a megválasztásakor mondott beszédében kijelentette: az új
kormány első és legfontosabb belpolitikai feladata kiirtani a
nyilas és a kommunista ideológia írmagját is. Az újonnan felállt
parlament és kormány engedelmeskedtek ennek a
felszólításnak, és törvényen kívül helyezték a két pártot, azok
minden szervezetét, a tagokat bíróság elé állították, és még a
legártalmatlanabbnak tűnő nyilasok is örülhettek, ha pár hónap
közmunkával megúszták az eljárást. Kommunista alig volt már
az országban, azok akár a Markó utcában is elférhettek volna,
már amelyik nem pucolt el Moszkvába. Se nekik, se a
nyilasoknak nem volt kegyelem, ezért abban sem bízhattam,
hogy a belső elhárítás tud majd segíteni nekem.
További lépéseket fontolgatva siettem fel az irodába, ahol egy
cetlit találtam az asztalomon: „A skót keresett telefonon. Azt
mondta, sürgős. Meg fontos. Ötkor újra hív.”
Az órámra néztem. Fél négy múlt. Az irattárba lefele menet
megálltam a kantinban, és felkaptam egy szendvicset, majd a
dossziérengetegben nekiláttam ásni a kartotékok tengerében.
Mert az a tény, hogy egy Gordon nevű zsurnaliszta húsz éve
eltűntnek nyilvánította Hun Andrást, még nem jelentette azt,
hogy valóban el is tűnt.
 32

Első csöngésre felkaptam a kagylót.

– Őrmester.
– Főfelügyelő – szólalt meg a vonal túlsó végén MacLeod.
– Már vártam a hívását.
– Eddig nem volt miért telefonálnom – felelte.
– És most?
– Most van.
–  Mondja már – sürgettem, mert erősen frusztrált, hogy az
irattárban nem találtam egy darab Hun Andrást sem. – Mit
derített ki?
–  Nos – köszörülte a torkát feszélyezetten MacLeod –, a
főnökeim nem nézik jó szemmel ezt a sok jövés-menést. Anglia
és Magyarország között.
– Ó.
– Nem vették jó néven, hogy eredmény nélkül repültem vissza
Liverpoolba, és közölték, hogy egy hetem van az ügy lezárására,
a kapitányságnak azonban nem áll módjában többet
finanszírozni, mint egy retúrjegy Budapestre. Terveim szerint a
hétvégén érkezem.
Elhallgattam egy pillanatra.
– Őrmester, ez rossz hír. Ez azt jelenti, hogy Glasgow-ba sem
tud elutazni, megnézni az iskolát? Meghallgatni az esetleges
szemtanúkat?
 – Nem, nem jelenti azt – felelte éllel a hangjában.
Lassan értettem meg, hogy miért. MacLeod nem akarta, hogy
mások is hallják, miről beszélünk. Talán a főnöke jelenlétében
telefonált.
– Tehát elmegy Glasgow-ba.
– Igen.
– A saját költségén.
– Más megoldás nem lévén, igen.
– És utána tér vissza Budapestre.
– Igen.
– Majd valahogyan…
– Erre semmi szükség nincs, noha köszönöm.
– Értem. Rendben. Elmondaná, hogy mit talált?
– Nos – kezdte az őrmester. – Ellenőriztem Beresford sztoriját.
– És?
–  Amennyire meg tudtam állapítani, minden igaz, amit leírt.
Ugyan nem találtam meg minden családot, de néhány dátum
kivételével minden stimmel.
– Néhány dátum?
– Gyerek volt, pár hónap ide vagy oda. Nem számít.
– Nem.
– Ugyanakkor az is igaz, hogy a látókörünkben volt.
– Mármint?
–  Felmerült a gyanú, hogy illegálisan szállított magával
apróbb tárgyakat, dokumentumokat, amikor az együttest
Európába kísérte.
– Ó.
– Semmi konkrétumot nem tudunk.
 – Szóval akkor a Játékos mégis hazudott.
– Úgy fest. Úgy fest, hogy Beresford ténylegesen csempészett.
– Ez mennyire érdekli magukat? – firtattam.
– Most, hogy Beresford már nem él, semennyire.
– Retrospektíve sem?
–  Mi értelme lenne annak? Beresford meghalt. Nem tud
többet csempészni.
– De a Játékos találni fog a helyére valakit.
Az őrmester elhallgatott.
–  Szerintem ez az a híd, főfelügyelő, amihez ha egyáltalán
elér, akkor egyedül kell majd átmennie rajta.
– Rendben. Ahogy a főnökei gondolják.
Pár másodperc szünet, majd az őrmester kimérten, hivatalos
hangon folytatta:
–  Kerestem ezt az állítólagos papot, ezt az Andrew Cohnt, de
nem találtam nyomát. Még ma tervezek elmenni a liverpooli
egyházkerülethez, hátha valamilyen formában tudnak…
–  Szóval tényleg igaz a hír, hogy maradt pár katolikus
maguknál – élcelődtem, de MacLeod nem vette a lapot.
–  …hátha valamilyen formában tudnak erről a Cohn nevű
papról. Mondja csak, van ennek valami jelentése? Mármint
magyarul?
– Minek?
–  Nem jelentése, megfelelője. A maga keresztneve angolul is
Albert, a családneve viszont…
– Hun.
– Azt hittem, Nemes. Nemest mondott. Félreértettem valamit?
Felpattantam a székből.
 – Frank, van ceruza a kezében?
Egy lélegzetvételnyi idő után érkezett a válasz:
– Mondja.
– Akit keresünk, nem katolikus pap, hanem kiugrott minorita
szerzetes.
– Milyen szerzetes?
– Lényegtelen. Szerzetes volt. Nem pap. Nem szentelték fel.
– Ezt honnét…
–  A neve pedig Hun András. Betűzöm – mondtam, és
lebetűztem neki a nevet. – Há, ú, en – mondtam, majd néztem a
betűket, és elhallgattam.
– Főfelügyelő?
–  Várjon – mordultam rá, pedig magamra kellett volna.
Letettem az asztalra a kagylót, és becsuktam a szemem. Nem
került erőfeszítésbe felidézni a noteszlapot. Az asztalra
csaptam.
–  Minden rendben? – hallottam az őrmester hangját a
kagylóból, amely nagyot ugrott az asztalon.
– Várjon! – szóltam hangosan. – Kérem.
Azért volt nekem olyan gyanús. Mert nem H volt az, hanem K.
Annak, hogy Hun páter, nem sok értelme van. Annak viszont,
hogy Kun, annak sokkal több. Mit olvashatott félre még
Eckhardt asszony, ha a férje H meg K betűit összekeverte? Mély
levegőt vettem, és lassan kifújtam.
– Egy kis félreértés – vettem fel a kagylót. – Nem Hun, hanem
Kun.
– Parancsol?
– Betűzöm. Ká, ú, en. Kun. Olyan egyszerű – csapkodtam még
kicsit az asztalt. – Így már van értelme. Kun mint Cohn. Andrew
mint András.
– Biztos benne?
– Amennyire csak lehet, igen.
–  Egy szerzetes lopta el a pénzt? Hatmillió frankot? Melyik
rend tagja volt, mert én is belépnék – az őrmester
felszabadultan nevetett, bizonyára akadt a főnökének jobb
dolga is, és kiment a szobából.
–  Minorita, őrmester, minorita. De csak akkor lépjen be, ha
ismer egy pénzügyminisztert.
– Micsoda?
– Ahogy beszélünk, áll össze a kép a fejemben. A nyilasok…
– Azok kik is voltak?
–  A magyar nácik, csak ha lehet, még rosszabbak. Tehát: a
nyilasok a pénzügyminiszter segédletével lopták el a pénzt, és…
– Ezt honnét tudja? A pénzügyminisztertől?
– Aligha. Húsz éve kivégezték.
– Ó. Még jó, hogy ennyi tanúnk van.
–  Őrmester, gondoljon arra, hogy tudjuk, kit keresünk.
Lefogadom, nem, biztos vagyok benne, hogy Kun azonos
Cohnnal.
– Még ha ízléstelen is.
– Mire gondol?
– Nekem kell mondanom? – kérdezte meglepve az őrmester. –
Egy Kun nevű katolikus szerzetes zsidó nevet használva…
– Ó. Igaza van. Tényleg.
– Egyetlen kérdésem maradt, főfelügyelő.
– Hallgatom – feleltem, noha pontosan tudtam, hogy mit akar
kérdezni.
– Mi van, ha ez a Kun nevű alak már rég halott?
Sóhajtottam, és leültem az asztalom sarkára.
–  Nem tudom, őrmester. De, és nézze el nekem a fantázia
hiányát, ezen a hídon majd együtt megyünk át, és akkor, ha
odaértünk. És…
– És?
–  Egyetlen élő vagy halott embert nem találtunk, akinek
indítéka lett volna megölni Beresfordot. Még a Játékosnak sem,
máig nem tudjuk, miféle kapcsolat volt köztük.
– A telefonüzenetek alapján feszült – közölte MacLeod.
A fejemet csóváltam.
–  A Játékos majd egy élesre hegyezett levélnyitó késsel öleti
meg a koncert helyszínén? Ahelyett, hogy láncokat kötne a
lábára egy ködös hajnalon, és belelökné a Dunába? Egy Játékos-
szintű figura nem szereti a feltűnést. Márpedig ez feltűnő.
Koncert előtt tarkón szúrni az áldozatot. Ott és akkor és úgy.
–  Ezzel nehéz lenne vitáznom. Rendben, főfelügyelő. Értem.
Nos.
– Elutazik Glasgow-ba?
– Amilyen hamar csak lehet.
– Addig én kiderítem, hogyan lophatták el a pénzt.
– Ez a következő logikus lépés.
– Jó utat, őrmester.
–  Köszönöm, magának is – felelte MacLeod, majd bontotta a
vonalat, én pedig úgy néztem a kagylóra a kezemben, akárha
homokot markolnék. Kiskölyökként tanultam meg, amikor
anyámék először vittek Abbáziába, hogy homokot lehet tartani
a tenyeremben, de megtartani lehetetlen. Akármennyire is
szorosan zárom össze az ujjaimat, a homokszemek kiperegnek.
A könyvespolchoz léptem, leemeltem róla a magyar
kormányokat listázó kiadványt, majd betelefonáltam a
külügyminisztériumba. A személyzeti osztály vezetőjével
hosszas vitába bonyolódtam, aminek az lett a vége, hogy
felültem a Bem térre tartó villamosra, és a Külügyminisztérium
második emeletén – a munkaidő vége előtt öt perccel – az
áporodott dohányszagot árasztó nő orra alá toltam
igazolványomat, aki erre tárcsázta a főkapitányságot, és
ellenőrizte, hogy az vagyok-e, akinek mondtam magam, majd
rám nézett.

– Miért nem ezzel kezdte?

Nem tudtam, hogy rádöntsem-e az asztalt, vagy röhögjek, de
időm sem nagyon volt gondolkodni, mert a nő sárga ujjakkal
felém nyújtott egy cetlit, rajta a keresett címmel.
– Tessék. Jó napot.
Valamiért budai villát vártam – és budai villát is kaptam.
 33

Aztán mégsem azt kaptam. Pontosabban nem úgy, és nem olyat,

amilyet vártam. Jártam már éppen elég diplomatánál, hogy
tudjam, mennyire adnak a megjelenésre. Volt köztük
külügyminiszter és nagykövet is, ám az épület, amely előtt a
Felső Zöldmáli út közepén álltam, inkább hasonlított egy
elkötelezett kertész otthonának, semmint az egykori
washingtoni követ lakhelyének. És még ajtót sem akart nyitni,
jóllehet ott szorgoskodott a repkénnyel benőtt ház előtt a
bukszusokban, de hogy pontosan mit csinálhatott, már nem
láttam.
–  Nagykövet úr! – kiáltottam. – A nevem Nemes Albert
detektív-főfelügyelő, és néhány kérdést szeretnék önnek
feltenni.
–  Tegyen! – kiáltotta a férfi, akinek az arcát továbbra sem
láttam, csak a kopott nadrágot, és a hózentrógert, ami tartotta. –
De ne nekem!
Elfutott a méreg.
–  Azt szeretné, hogy hangosan kiabáljak Reményi-
Schnellerről, Kállayról meg a kormányzói rendelkezési alapról?
– kiáltottam vissza. – Ám legyen. Nagykövet úr, mikor szerzett
először tudomást a titkos pénzalap létéről?
– Negyvennégyben! – kiáltotta az alak, és végre megfordult. A
vékony, szálkás, de nem éppen magas férfi szemüvege mögül
egy nagyon okos és komor szempár villant rám. Kezében egy
metszőollót tartott, de semmi nyomát nem láttam a
munkájának a bozótosban. A régi, háború előtt épült villa
bejárata előtti padon egy apró macska aludt összegömbölyödve
a szombat délelőtti napsütésben.
– Kérem, mondja el, hogy milyen körülmények között szerzett
tudomást arról, hogy Kállay Miklós mintegy hatmillió svájci
frank értékben hozott létre titkos alapot, amelynek később
nyoma veszett? – folytattam, most már egyre mérgesebben és
egyre hangosabban.
A férfi a fejét csóválta, mintha mélyen csalódott volna
bennem vagy valaki másban, netalán az egész univerzumban.
– Mit mondott, mi a neve?
– Nemes Albert.
– Á – bólintott. – Az a Nemes.
– Van ennek jelentősége?
– Nincs – válaszolta a férfi, miközben odasétált, és kinyitotta a
kertkaput. – Ami történt, nem ma történt, és ami nem ma
történt, az nem számít – jegyezte meg, majd elindult a ház felé a
töredezett járdán. Ahogy az épület felé közeledtünk, már
láttam, hogy Szegedy-Maszák Aladár otthona nem szegényes –
noha annak látszott –, még csak nem is elhanyagolt, hanem
egybeolvadt a környezetével. Ami azzal járt, hogy a fák alatt
nem gyep nőtt, hanem aljnövényzet, a bokrok kócosan
gabalyodtak egymásba, és a házfalat befutó repkény ugyanazzal
a lendülettel az épület előtt álló vörösfenyőket is befonta
indáival és zöld leveleivel.
– Üljön le – mutatott egy padra a tágra nyitott ablak előtt.
 Óvatosan huppantam le a rozoga padra, nehogy felébresszem
a macskát.
– Ne is foglalkozzon vele – legyintett Szegedy-Maszák. – Süket,
mint az ágyú. – Az egyik bokor takarásából előhozott egy kerti
széket, ami pont úgy nézett ki, mint a fakutya, amin a Balatonon
szoktunk csúszkálni.
– Szóval mit akar tudni az alaptól?
– Hogy ki lopta el, és hogy hogyan – feleltem.
– És ezt pont tőlem akarja megtudni? Én senki sem vagyok.
– Kérem, az lehet, de akkor, amikor ez történt, nem volt senki
– néztem vékony arcára, kérlelhetetlen tekintetére. A diplomata
a külügyminisztérium politikai osztályának vezetője volt,
amikor a Gestapo negyvennégy márciusában letartóztatta, és
Dachauba vitte, ahonnét csak az év utolsó hónapjában sikerült
kiszabadítani. Akkor már késő volt, és az Északi Folyosó
létrejött, Szegedy-Maszákot pedig kinevezték washingtoni
követnek, de két év után lemondott tisztségéről tiltakozásul a
kormány politikája és az Északi Folyosó ellen, és kilépett a
külügyminisztérium kötelékéből. Az azóta eltelt húsz évben
keveset lehetett hallani róla, és ha őszinte akarok lenni,
elfelejtették. Szegedy-Maszák elfeledett ember lett, aki legalább
annyira akart a kérdéseimre válaszolni, mint én a tűző napon
üldögélni egy rozoga padon.
– Mit akar tudni?
– Már mondtam.
– Mondja el megint – tette keresztbe a lábát, és fekete keretes
szemüvege mögül szigorúan nézett.
–  A Kállay Miklós létrehozta Gstaad 6.9.99 fedőnevű alappal
kapcsolatban nyomozok. Már beszéltem a köztársasági
elnökkel, aki…
– Beszélt Nickyvel?
– Mindent elmondott, amit csak tudott, de még az is kevés.
– Mihez?
– Hogy kiderítsem, ki lopta el a pénzt.
– És én ebben mit tudok segíteni?
–  Egyfelől nagyon érdekelne, hogy mit gondol a teóriámról.
Maga egyike azoknak, akik személyesen ismerték Reményi-
Schnellert, és…
– Régen történt már ez.
– Annyira nem.
–  Annak, aki napokban éli az életét, annak igen – dőlt hátra,
és felnézett az egyik vörösfenyőre, amelynek ágain egy mókus
ugrándozott.
– Parancsol?
– Dachau óta napokban élem az életem, nem órákban, és nem
években.
Hallgattam egy sort.
–  Az öreg Tiberius a lakomák és hancúrozások után minden
este eltemettette magát.
– Gondolom, nem ténylegesen.
Szegedy-Maszák a tekintetével követte a mókust. Az öreg
szürke macska úgy hevert mellettünk, akár egy rongy, amit a
lábtörlőre dobtak.
– Valahol olvastam erről.
– Miről?
– Nem szerelem, mely holnap is tart, nem isten, mely holnap
is kísért, nem élet, mely holnap is feltámad – nézett rám. – Ezt
olvastam.
– Ezért hagyott fel a munkájával? Mert csak a mában él?
Szegedy-Maszák úgy nézett rám, mint egy enyhén részeg
ruhatárosra, aki egy nercbundát akar ráadni egy szakállas,
keménykalapos középkorú férfira.
–  Nem vágytam már utazni. Tudom, sokat mulasztok. Hát
elmulasztom, ott egye meg a fene. Az egész élet egy nagy
mulasztás. – Becsukta szemét, és hátrahajtotta fejét. Arca
megnyúlt, ujjait összekulcsolta ölében. A házból halk zene
hallatszott, egy magányos hegedű trillázása.
– Reményi-Schneller egy gazember volt – szólalt meg hirtelen.
– Egy utolsó gazember. Mint a Werth Henrik, a Jaross Andor, az
Endre László. Hadd ne soroljam. Egy dolog különböztette meg
ők ezektől.
– És pedig?
–  Udvarias volt, joviális, művelt és jól nevelt. De attól még
ugyanúgy hitt az ordas eszmékben. Hitte, hogy az a hungarista,
nyilas, náci söpredék majd megvédi az ő életét, az ő faját.
– Jól ismerte?
–  Nem volt rajta mit jól ismerni. Mire elvégezte a kötelező
tanfolyamokat, még volt felvétel a fekete seregbe. Noha nem
harcosnak született.
Értetlenül ráztam a fejem.
–  Ezek mind egy banda voltak. Ebben az egyben igazuk volt.
Az eszme a fajról, a felsőbbrendűségről olyan, akár egy
osztályokon, nemzedékeken, kultúrákon átnyúló vérörökség.
Nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, hogy Jaross és
Reményi-Schneller ugyanarról a tőről fakadtak – magyarázta, és
nehéz lett volna nem felismernem kijelentése szimbólumát a
földön fekvő metszőollóban.
– Köszönöm.
– Mit?
– Hogy megerősítette feltevésemet.
– Amennyiben?
– A jelek arra mutatnak, hogy Reményi-Schneller segédkezett
az alap ellopásában. De azért mégiscsak kormánytagról volt szó,
a pénzügyminiszterről, és…
– Miből gondolja, hogy azok nem lopnak? Nézze csak meg, mi
történt a bankgassei milliókkal.
– A mivel?
–  Erről van szó. Száznegyvenmillió korona tűnt el szőrén-
szálán tizenkilencben, és bizton állíthatom magának, hogy nem
az a Hajós Jenő nevű követségi alkalmazott lopta el, akire
rákenték.
– Sosem hallottam erről.
–  Miniszterek, exminiszterek, arisztokraták, grófok. Ezeknek
mind még könnyebben is megy.
– A lopás?
Szegedy-Maszák bólintott. A mókus lerúgott egy apróbb
gallyat.
–  Nem is érzik, hogy lopnak. Mert a törvény fölött állnak.
Rájuk nem vonatkozhatnak ugyanazok a törvények, mint a
pékekre, tanítókra, teherautó-sofőrökre. Mert ők…
– Felsőbbrendűek?
– Leegyszerűsítés, de ma elnézem.
 –  Hogyan lophatta el? Az alap egész működése alaposan
körbe volt bástyázva. Olvastam az iratokat – könyököltem a
térdemre. – Három aláíró van, de kettő is elegendő, a bank
pedig…
– Kinek a pénze volt?
– A magyar kormányé.
–  Nem a banké. Amíg a banknak olyan igazolványt mutattak
be, ahol a megfelelő név állt, és az aláírás hasonlított az
eredetihez, addig őket nem érdekelte, hogy ki kicsoda. Hány
éves maga?
– Harmincnyolc.
–  Akkor pontosan emlékszik arra, hogy mivel igazoltuk
magunkat még tizenöt éve is. Hát még a világégés alatt –
legyintett. – Egy magánál nem sokkal értelmesebb
reálgimnazista húsz perc alatt tudott útlevelet hamisítani.
Bólintottam. A húsz perc rohammunka volt, de egy óra alatt
már professzionális hamisítványt tudtam előállítani, amikor a
szükség úgy hozta.
– Mikor szerzett tudomást az alapról?
– Hivatalosan csak évekkel később.
– És nem hivatalosan?
–  Kállay nekem mondta el először, hogy mire készül.
Megkérdezte, mi a véleményem. Megmondtam neki.
Széttárt kézzel néztem rá.
– Igen?
– Pocsék ötletnek tartottam.
– Miért?
– Komolyan kérdi? – nézett rám. – Azok után, ami történt?
 – Ezt nem láthatta előre – közöltem.
– Hányan tudtunk róla hivatalosan? Kállay és a három követ.
Az összesen négy ember. Plusz tudtam róla én is. Ez nem titok,
ez hirdetmény. Ez nem összeesküvés, ez sajtótájékoztató.
Kállaynak különben sem nagyon mentek a titkos küldetések.
– Nos…
–  Noha segítettem neki, amiben csak tudtam.
Negyvenháromban.
– Tudom.
–  Megmondtam neki, hogy ha nem szól róla senkinek, akkor
elsíbolja a pénzt. Ha szól róla, akkor másoknak teszi lehetővé,
hogy elsíbolják. Ismeri ezt a szót? Elsíbolni?
– Akkor az kizárt, hogy a követek bármelyike…
Szegedy-Maszák olyan szárazon mosolygott rám, hogy láttam
a porfelhőt körülötte.
– Kizárt.
– Mert?
– Mert az ő becsületességük ugyanarról a tőről fakad, mint a
nyilasok becstelensége.
Lassan bólintottam.
–  Méltóságukon alulinak tartották, hogy hozzányúljanak a
pénzhez?
– Wettstein még azt is méltóságán alulinak tartotta, hogy részt
vegyen az alap kezelésében – tolta vissza a szemüveget
orrnyergére. – Ha keresni akar valakit, aki ellopta a pénzt,
akkor keressen mást, de ne ezeket az urakat aggassa.
Elhallgattam. Néztem a kertet, a nálam alig húsz évvel
idősebb egykori diplomatát, a mókust, aki égnek meredő
fülekkel bámult minket az egyik ágról, és hallgattam az öreg
macska horkolását. Ha erősen figyelek, még a repkény
növekedését is meghallom.
– És hova lett a pénz? – szólalt meg végül Szegedy-Maszák.
– Szóval mégis érdekli?
– Egy szóval nem mondtam, hogy nem érdekel.
– Egyelőre csak teóriám van.
– Halljuk. Ki vele.
–  Nos, az a feltételezésem, hogy Reményi-Schneller
megszervezte a pénz elsíbolását – néztem rá, de Szegedy-
Maszák arca meg se rezzent –, amit aztán egy Kun András nevű
papra bízott azzal, hogy Angliában nyisson belőle magániskolát.
– Hm.
–  Ahol jobbára árva fiúkat akartak… – kerestem a szót –
megismertetni az árja felsőbbrendűség eszméivel.
– Milyen céllal?
–  Ezt nem tudom. Nem tudom, mi volt a céljuk, sőt azt sem
tudom, hogy volt-e nekik ilyen egyáltalán.
Szegedy-Maszák elmosolyodott, és felállt.
– Mi történt velük?
–  A jelek szerint az iskola két év után befuccsolt, de addigra
sikerült több gyerektől is megszabadulniuk, akiről mind
kiderült, hogy valamilyen módon… tökéletlenek. Hibásak.
Mentálisan, fizikálisan.
– És?
– Kun eltűnt. Húsz éve nem hallott róla senki.
– Reményi-Schnellert pedig agyonlőtték – bólintott.
–  Egyelőre kevés a bizonyítékom, és kétlem, hogy sokat
tudnék szerezni, amivel az elméletet alátámaszthatom, hogy
hihetővé tegyem…
– Ó, ne aggódjon, nagyon is hihető.
Megütközve néztem rá, mert nekem azért voltak kételyeim.
– Azt szeretjük hinni, hogy racionális teremtmények vagyunk.
Hogy legyőzhetjük az ösztöneinket, de legalábbis
megválogathatjuk, melyikre hallgatunk, és melyikre nem.
Mondok én magának valamit.
Erősen figyeltem.
–  A sarokba szorított patkány, amelyik érzi a vesztét,
pontosan olyan racionálisan viselkedik, mint a sarokba szorított
ember. Vagy fordítva. Az benne a félelmetesen gyönyörű, hogy
mindegy. Hogy a patkány olyan-e, mint az ember, vagy fordítva
– tette karba a kezét. – Dachauban körbe voltam véve
emberekkel, akik a végüket érezvén olyasmiket műveltek,
amiket… – hallgatott el. Megvakarta az orrát. – Ha a világnak,
amelyben élünk, nincs értelme, akkor döntéseink látszódhatnak
legalább annyira racionálisnak, mint irracionálisnak. Mert
ennek már nincsen jelentősége. Most visszanézve azt mondom:
ökörség. Az egy ökörség, amit Reményiék csináltak. Mit
reméltek elérni? Mi volt a céljuk? De akkor és ott még a
legnagyobb ökörség is a világ legpompásabb gondolatának
tetszhetett, mert a pont, az origó, amihez mérték, nem volt a
helyén. Mutasson nekem egy nőt, aki a testének hisz a mérleg
helyett – jegyezte meg. – Mutasson nekem egy embert, aki tudja,
merre van észak, ha csal az iránytűje.
– Nem tudok.
– Mindegy – eresztette le a kezét, és felém fordult. – Sok sikert.
A pénzt…
–  Nem a pénzt akarom megtalálni. Tudom, hogy nem lehet.
Talán az összeset az iskolára költötték – vontam meg a vállam –,
talán csak egy részét. Lehet, hogy jutott belőle a menekülő
nyilasoknak, hiszen sokuknak nyoma veszett. Lehet, hogy a
Brazíliában dorbézoló náciknál kötött ki. – Széttártam a kezem.
– Nem tudhatom, de nem is nagyon érdekel.
– Akkor mi érdekli?
–  Ez a páter. Kun páter, ahogy akkoriban páran hívták. –
Sóhajtottam. – Aki gyerekeket ölt. Legalábbis így sejtjük. Meg
akarom találni, hogy bizonyíthassam is. És van egy gyanús
haláleset, annak felgöngyölítése során bukkantunk a Kállay-féle
alapra is. Ami a jelek szerint ennél a Kunnál kötött ki.
– Márpedig véletlenek nincsenek.
–  Tapasztalatom szerint sincsenek – ingattam a fejem, és
felálltam. – Köszönöm.
– Mit köszön?
– A segítségét.
– Ha ez az volt, akkor szívesen.
Elindultunk a kertkapu felé.
– Szép estét – búcsúztam kezet nyújtva.
– Magának is – nézett a szemembe, majd becsukta mögöttem
az ajtót, és pár pillanat múlva már csak a körvonalai látszottak
a fák és bokrok között a szelíden közeledő alkonyatban.
 34

Este színházba kellett volna mennem, de miután hazaértem,

felhívtam Millát, hogy ne számítson rám. Nem érdekelt a
legújabb magyar dráma a legújabb magyar drámáról. A
Szegedy-Maszákkal folytatott beszélgetés úgy gurult ide-oda
bennem, akár egy sörösüveg aljára ejtett ólomgolyó.
Megígértem Millának, hogy másnap délelőtt átmegyek hozzá, és
kitaláljuk, mihez kezdjünk a vasárnap délutánnal. Bármit
megígértem volna, csak ne kelljen senkivel sem beszélnem már
aznap. Hajtani akartam a nyomozást, ütni-vágni a nyomokat,
amíg ki nem verek belőlük valamiféle eredményt, de már
tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor csak rosszabb lesz minden.
Olyan ez, mint a kajakozás. Havonta egyszer összegyűltünk
egy korai hajnalon a szigeten, és Ernő bá, az edzőnk
mindenkinek kiadta a feladatot: tíz kilométer. Akkor az még
olimpiai versenyszám volt, és egyikünk sem szerette a maratoni
távot, még akkor sem, ha a Duna sodrása miatt jóval könnyebb
dolgunk volt. Tíz kilométer az tízszer ezer méter, és nyilván
bennünk volt a versenyszellem, és nyilván toltuk neki. Az egyik
társammal húztuk egymást. Ki bírja tovább. Ki bírja
gyorsabban. Ki bírja tovább és gyorsabban. Előfordult, hogy a
tizedik kilométeren Ferkó rám pillantott a másik hajóból, és
csak biccentett a fejével: – Még egy utolsó kilométert? – És én
mindig igent mondtam, noha tudtam, hogy a végén a vízbe
hányok. Ez akkor és ott elment, mert Ernő bá szépen
összeszedett minket egy motorcsónakkal, és visszavontatott a
Margitszigetre, de annyit mára már megtanultam, hogy tolni
csak egyenletes tempóban lehet. És vannak szakaszok, amikor
le kell lassítani. Nem tovább tolni, és a legkevésbé gyorsítani.
Könnyen visszamehettem volna a főkapitányságra, hogy
csapkodjak az akták között, tördeljem a ceruzáimat és vörösre
dörgöljem a szemem. A vasárnapot is tölthettem volna
ugyanígy, de az még előttem állt, így végül leültem a tévé elé,
hogy nézzek valamit, ami elrántja fókuszomat az ügyről és
Szegedy-Maszák szavairól.
Az esti híradó ment, ami nem különösebben érdekelt, így
aztán a konyhában összecsaptam egy rántottát, és mire
visszaültem a tévé elé, már Az Angyal főcíme pörgött a
képernyőn. Szeretem ezt a sorozatot, talán pont azért, amiért
egy jó séf is beül néha egy budai kisvendéglőbe. A rántottával
hamar végeztem, az Angyal megint megoldott valami
megoldhatatlant, majd a végén addig tekergettem a gombot a
készüléken, amíg nem találtam egy német csatornát, ahol a vb
aznapi meccseinek összefoglalóját adták. Egy ideig néztem a
szovjeteket és az angolokat, és nagyjából ott alhattam el, amikor
a portugálok bevágták a második gólt a bolgároknak.
Reggel sajgó fenékkel és elaludt nyakkal ébredtem, de a kávé
egyiken sem segített. Kiálltam a teraszra, egy ideig figyeltem a
gyerekkocsit toló anyákat és a kutyáikkal küzdő
szomszédaimat, aztán megszólalt a telefon.
– Milyen volt az előadás? – vettem fel.
– ’Scuse me? – szólt bele MacLeod.
 – Sorry – feleltem. – Mi a helyzet, őrmester?
–  Ma délután érkezem Ferihegyre – közölte feszülten,
kimérten. Valamiért egy összenyomott rugó képe ugrott be, ami
bírja a terhelést, az egyenletes terhelést, de ha valamiért az őt
összenyomva tartó erő megbillen, a rugó oldalvást kipattan, és
mindent letarol az útjában.
– Minden rendben? Jutott valamire?
Hallgatott.
– Igen – közölte végül. – És maga?
–  Igen – feleltem. – Délután összeolvassuk. Mikor érkezik? A
gépem három után landol, szerintem a szállodában leszek
négyre. Az jó magának? – közölte, mintsem kérdezte.
– Persze – feleltem. – Négykor a hotelban.
– Albert? – szólalt meg MacLeod. – Mindent tudok, hogy ezek
mit műveltek.
–  Remek, őrmester – válaszoltam. – Én meg tudom végre,
hogy kit keresünk.

– Akkor négykor.
Alig tettem le a kagylót, máris megint csörgött.
–  Gyere fel a tetőre. Szépen süt a nap. A termoszt
megtöltöttem limonádéval.
– Milyen volt az előadás?
Milla színpadiasan sóhajtott.
– Szájszagú. Nem. Mint egy büdös zokni. Nem. Szájszagú. Az.
Jössz?
– Persze – feleltem.
– Leviszed Vitézt előtte?
 – Hogyne.
Imádok azzal a böszme vizslával sétálni, mert mindig átragad
rám az életöröme. Kihívás is egyben a séta, hiszen Vitéz
nehezen viseli a pórázt, de képtelenség a kutyafuttatón kívül
elengedni, mert mindenkit feldönt, megnyal vagy megugat. A
futtatóban legalább ismerik, és tudják, hogy mire számítsanak:
nem sok jóra.
Negyedóra múlva az ajtó előtt álltam, Milla kinyújtotta nekem
a póráz végét, Vitéz meg simán lerántott volna a lépcsőn, ha
nem kapaszkodom meg, és nem a gumitalpú cipőmet viselem. A
hegyoldalba épített futtatóban fél óra alatt kitelt a becsületünk,
és elégedetten vezettem vissza Vitézt a házba. Milla szokás
szerint nem zárta be az ajtót. Levettem Vitézről a pórázt,
lenyomtam a kilincset, és betuszkoltam az ajtón. Mintha érezte
volna, hogy a tetőre készülök, a medencéhez, de Vitézt akkor se
vittük volna fel, ha ezt nem tiltják meg egyhangúan a
lakógyűlésen.
Mire felértem, Milla már rótta a hosszokat, egyenletes, hosszú
tempókkal, abban a ritmusban, amiben akár másfél órát is
képes úszni, ha a kedve éppen úgy tartja, és nem zavarja senki.
Egyelőre csak páran ültünk a medence mellett, de délre minden
nyugágy és szék tele lesz, nemcsak a lakókkal, hanem
ismerősökkel, rokonokkal, üzletfelekkel és szeretőkkel.
Nem sok lakóépület van a városban, amelynek saját
úszómedencéje lenne, és engem egészen addig nem zavar a
tömeg, amíg hagyják Millát nyugodtan úszni. A lakóközösség
ahhoz is hozzájárult, hogy egy sávot elválasszanak a vízben,
amit csak úszók használhatnak, magyarán Milla. Néha egy-egy
suhanc úgy érezte, hogy remek móka beugrálni a sávba, de a
véleményük hamar megváltozott, amikor kikaptam őket a
vízből.
Millát nézve kedvet kaptam, és beugrottam a vízbe, de pár
hossz után kijöttem. A klóros víz csípte a szememet, és láttam
Millán, hogy lassul. A medence szélén ülve vártam, hogy leússza
az utolsó hosszt. Kicsit lihegett, amikor megállt, és lehúzta az
úszószemüveget meg a sapkát. Kivételesen engedte, hogy
kihúzzam a vízből, ahogy a kisgyerekeket szokták. Felemelte két
karját, én lehajoltam, megragadtam a csuklóját, és egyetlen
gördülékeny mozdulattal beemeltem a kerekesszékbe. Kék
úszódressze volt rajta, ami áramvonalassá tette testét, kiemelve
domborulatait, melyekre minden férfi azonnal felfigyelt. Még
az is, aki újsággal az arcán hortyogott. Én meg képtelen voltam
kiverni fejemből a pár nappal korábbi álmomat. Mintha egy
film pergett volna a szemem előtt, áttetsző kópián: az elsőn
Milla erős, elegáns tempókkal hasítja a vizet, mögötte a másikon
pedig a mosógépen ül, blúza szétnyílva, és izzadtan zihálva
zárja magába tekintetemet.
Feltettem a napszemüvegemet, hátha az segít. Nem sokat
beszélgettünk. Milla az Újhold legújabb számát olvasta. Még az
impresszumot is kiolvasta, sőt a hirdetéseket is. Én a kezembe
sem bírtam venni, mert azok a szerzők nem az én világomról
írnak, az övék meg engem nem érdekel. A Down Beat kettővel
korábbi számát nyitottam ki, és úgy feküdtünk a napon, akár
egy jól összeszokott házaspár. Nem tudom, hogy ez jó‑e, vagy
rossz-e, mindenesetre élvezem, hogy Millával feszültség és
feszülés nélkül tudunk együtt lenni. Gőzöm sincs, a pasijaival
mennyi időt és hogyan tölt az ágyon kívül, de azt tudom, hogy
ilyen meghitten csak az én társaságomban tudja elengedni
magát.
– Délután menjünk moziba.
A fejemet ráztam.
–  Az egyik kedvencedet adják, amit mindig dicsérsz. A kém,
aki bejött a hidegről.
– De azt te is láttad már, nem?
– Még nem – nézett rám nyílt őzikeszemmel.
–  Szeretnélek elvinni, de nem lehet. Frank délután érkezik
Ferihegyre.
–  Akkor meg van oldva! – egyenesedett ki Milla, és a
mozdulattól egy szőke tincs a nyakára hullott. – Kimegyünk elé
együtt!
Ismét a fejemet ráztam.
– Nem vagyunk rokonok, sem gimisek, hogy csak…
– Albert – szakított félbe. – Kimegyünk Frankért.
– Ööö…
– Mit nyökögsz?
–  Nos – vakartam meg a nyakamat. – Örülök, hogy ennyire
kedveled Franket, de…
–  Van még valami azonkívül, hogy meleg? – kérdezte felém
hajolva.
–  Nem ugrálunk! – kiáltottam rá hirtelen egy nyomorult,
tízévesforma kövérkés fiúra, aki a medence szélén állt, hóna
alatt egy felfújható kakassal. Felpattantam, mire a gyerek
könnyei potyogni kezdtek, az anyja pedig kezében összecsavart
újsággal közeledett felém.
 –  Nekem elegem van a napból – közöltem Millával. –
Lemegyünk?
–  Persze – sóhajtott Milla. Mindent betettem a kerekesszék
aljába, a gyerek anyja villogó tekintettel nézett, de nem
tudhatta, hogy erre nekem gyári immunitásom van. Az
akadémia első évének végére illik elsajátítani ezt a tudást.
Millától elbúcsúztam lakása ajtajában, majd hazamentem,
csináltam két körözöttes zsemlét, főztem egy kávét, és leültem
az asztalom elé, hogy leírjam, hol is áll a nyomozás. Ez most
csak egy kézzel írt összefoglaló volt, mivel a legfontosabb célja
az esetleírásoknak, hogy teszteljem saját emlékezetemet.
Szeretem azt hinni, hogy mindenre emlékezem, minden
részletre, minden adatra, dátumra, helyszínre, minden
körülményre és személyre – de sajnos nem így van. Két éve
szoktam rá arra, hogy a nyomozás különböző szakaszaiban
összefoglalókat készítsek. Minden kihallgatást utólag
lejegyzetelek, s később ezeket a jegyzeteket használom az
összefoglalók elkészítéséhez, melyekből a jelentés áll majd
össze. Háromszor megyek át az adatcsomagon, így nagyjából
garantált, hogy nem fogok lebőgni, mint hatvannégy tavaszán a
soroksári kempingben.
Három óra előtt felcsöngettem Millának, besegítettem az
anyósülésre, a kerekesszéket beraktam a Fesztivál
csomagtartójába, és elindultunk Ferihegyre. Az útnak papíron
erős negyven percbe kellene csak kerülnie, de mindig történik
valami. Mindig és állandóan. Hiába szélesítették ki a Ferihegyi
utat, hiába járnak a buszok ötpercenként külön sávban, hiába
van külön sávja a kamionoknak, hiába jár negyedóránként
vonat a reptér és a Keleti között – mindig történik valami. Most
éppen azért lassultunk le, mert valamelyik sofőr úgy vélte, hogy
elég az ágyat spárgával a kocsi tetejére rögzíteni, és lassan
vezetni. Hát nem volt elég.
Csikorgó kerekekkel és fogakkal kanyarodtam be a terminál
elé, ahol MacLeod éppen a buszra készült felszállni.
Rádudáltam. Meglepve nézett rám.
– Siessen, őrmester, egy perc, és kapom a büntetést.
Kiszálltam a kocsiból, előrehajtottam ülésemet, és amíg
bekászálódott a hátsó ülésre, addig bevágtam a csomagtartóba a
bőröndjét.
– Busszal, őrmester?
–  Miért jöttek ki elém? – kérdezte, és nem tudtam eldönteni,
hogy a hangjában megbúvó meglepetés bosszúságot vagy
örömet takar.
– Nem hagyhattam, Frank, hogy egyedül utazzon be a városba
– fordult hátra Milla sugárzó mosollyal. – Egyszerűen nem
hagyhattam.
–  Köszönöm – biccentett MacLeod, miközben én sebességbe
raktam a Fesztivált, és még időben el tudtam hajtani onnan,
mert a szigorú arcú parkolóőr már húzta is elő a
büntetőcédulák tömbjét. A visszapillantóból láttam, hogy az
őrmester szemében pusztító tűz lángol. Nem tudtam mire vélni.
Dühösnek, mérgesnek és bosszúsnak már láttam, de ilyennek
még soha.
– Mi a gond, őrmester?
– Maga tudja, ki ez a Cohn?
– Tudom. És maga tudja, hogy mit tett?
 – Tudom – felelte.
–  Miért nem ülünk le valahol, hogy megbeszéljék, amit
tudnak? – javasolta Milla, arcán tündéri mosollyal, de a
tekintete nem nevetett.
– Húzódjon le az első benzinkútnál – javasolta MacLeod.
– Egy út menti kávézóban akarja megbeszélni?
– Gyertyafényes vacsora jobb lenne?
Felhúztam a szemöldökömet.
– Az iroda, mondjuk. Elvégre munkáról van szó.
MacLeod nem felelt.
– Ugye? Munkáról van szó – ismételtem, de MacLeod tekintete
nem tűrt késlekedést. Egy Shell-kút lehajtója felé közeledtünk.
Indexeltem.
–  Ha jól emlékszem, hátul van pár fedett pad, oda le tudunk
ülni.
Leparkoltam, és leállítottam a motort.
–  Albert, kérlek, hozzál kávét, Frank majd segít nekem –
szólalt meg Milla.
Nem tetszett nekem ez az egész, de kiszálltam, és bementem
három kávéért. Hoztam cukrot, kis kancsóban tejet. Mire
odaértem a hátsó padokhoz, MacLeod már dühödten eregette a
füstöt a pipájából, és élénken magyarázott Millának. Letettem a
tálcát, és leültem.
Kérdőn néztem MacLeodra.
– Őrmester?
–  Két mondatban mondja el, hogy ki ez az ember, akit
keresünk.
Sóhajtottam.
 – A neve Kun András, kiugrott szerzetes, aki…
–  Tudom! – csapott az asztalra az őrmester. – Tudom.
Elmondta. A pénzügyminiszterrel együtt lopták el a pénzt.
Hogyan?
– Ügyesen – feleltem.
– És miért? Mi volt a céljuk?
Széttártam a kezem.
–  Mondtam már, őrmester. Nem tudom. Találgatok. Mert ott
volt. Mert kellett nekik. Mert el tudták lopni. Mert…
– Csak azért nem lophatták el, amit Skóciában műveltek. Azt…
– Mit műveltek, őrmester? – tettem le a kávémat.
MacLeod beleszívott pipájába, Milla feszülten, és némi
aggodalommal figyelte.
–  A parancsnokom tudta és jóváhagyása nélkül mentem el
Glasgow-ba, és kezdtem a nyomozást a történet végéről – nézett
rám.
– Beresford ott került kórházba.
–  Pontosan. Négy kórház közül egyikben sem volt nyoma, de
kiderült, hogy volt régen egy kisebb kórház a kikötő közelében,
ám életveszélyesnek nyilvánították az épületet, ezért
beolvasztották két másik intézetbe. Az irattár a költözés során
vagy összekeveredett, vagy eltűnt, senki sem tudja. Kocsit
béreltem, és bejártam a szigethez legközelebb eső helységek
kikötőit. Dunbag, Oban, Balvicar – sorolta a nekünk a
furcsábbnál furcsább helységneveket. – A szigetet mindenki
ismeri, nyilvánvalóan, de az iskola még halovány emlékeket
sem hozott a felszínre az emberekben. Egyetlen halász járt a
szigeten ’46-ban, és látott is ott gyerekeket, de ennél többre nem
emlékezett. Mindazonáltal úgy festett, hogy a saját nevére
emlékezni is gondot jelentene neki, így aztán nem is firtattam. –
Belekortyolt a kávéba, és fintorogva lerakta. Milla
megbabonázva hallgatta. – Ekkor mentem át komppal Mullra.
Tudja – nézett rám –, a szomszédos szigetre.
Bólintottam, noha csak vázlatosan volt előttem a térkép,
MacLeod azonban láthatóan jól ismerte.
–  Nem nagy sziget, egy óra alatt el lehet jutni Craignure-ból,
ami a keleti csücskén van, a nyugati csücskön fekvő
Fionnphortba.
– Értem.
–  Ami egy koszfészek. Egy vacak kis falu. Innét indul a
kompnak nevezett lélekvesztő Ionára. – MacLeod a pipáját
tömködte, amíg Milla rá nem szólt.
– Frank! Folytasd már!
–  Nos – nyelt egyet az őrmester. – Van ott egy kocsma,
mármint Fionnphortban. Már ha kocsmának lehet hívni,
valójában bolt és kocsma egyben. Ahogy az ilyen helyeken
szokott lenni. A boltos egy koros nő, aki messze idősebbnek és
szenilisebbnek látszik a koránál. De nincs hetven. És ő
emlékezett a papra.
– Ez az! – csaptam a térdemre. – Frank!
MacLeod feszes arccal igyekezett mosolyogni.
– A pap és egy katonatiszt hetente átjártak hozzá vásárolni és
a postát összeszedni. Whiskey-t vettek, sajtot. Kekszet. A nő, egy
bizonyos Mrs. Jarratt kezdettől fogva furcsállta, hogy a Cohn
nevű pap megállás nélkül szidja a zsidókat. A tiszttel másról
sem beszéltek, mint a zsidókról. Mrs. Jarratt nem értette,
hogyan lehet, hogy egy Cohn nevű katolikus pap ennyire
zsidóellenes, miközben a páter vele és mindenki mással
roppant udvarias, sőt előzékeny volt. A társa, a katonatiszt
szintúgy. Többször megjegyezte, hogy Sandhurstbe járt, Dél-
Afrikában teljesített szolgálatot, és a megszerzett tapasztalatait
fiatalok nevelésére akarja fordítani. Mindketten nagyon
eltökéltnek látszottak, állította Mrs. Jarratt.
–  És semmi gyanúsat nem látott? Bármi különöset vagy
furcsát?
–  Hallott ezt meg azt, de nem foglalkozott vele, mert „egy
ilyen rendes ember, mint Cohn atya, csak jót akarhat”.
– És azt miből szűrte le, hogy rendes ember volt?
MacLeod ismét száraz mosolyra húzta a száját.
–  Mindenkinek előre köszönt, a nőket előre engedte az
ajtóban, és a számláit időben kifizette.
–  Ennyi elég ahhoz, hogy valaki Angliában rendes ember
legyen? – kérdezte Milla őszinte csodálkozással.
MacLeod szomorkásan bólogatott.
–  Igen, elég. Ugyanakkor a tűz szerepe sem volt
elhanyagolható.
– Tűz?
–  Negyvenhatban tűz ütött ki a faluban. Egy farmház és
melléképületei lángoltak. Alig volt, aki oltott volna, amikor
megjelent Cohn atya egy csapat gyerekkel, és segítettek eloltani
a tüzet. Nagyjából minden leégett, de a pap gesztusát senki sem
feledte el.
– Hm.
– Pár hónapra rá a katonatiszt eltűnt, Mrs. Jarratt soha többé
nem látta. Az atya is ritkábban járt át, Mrs. Jarratt férje
lebetegedett, és amikor megtudta, hogy Cohn valamikor
negyvenhét-negyvennyolc táján eladta az iskolát egy
magánalapítványnak, szomorúan vette a hírt, de nem
foglalkozott vele.
–  Nem hallott pletykákat? Híreket? Nem volt neki gyanús ez
az egész? – kérdezte Milla.
– Hallottad az őrmestert – szólaltam meg, és nem is titkoltam
az élt a hangomban. – Udvarias volt, előre köszönt, időben
fizette a számláit. Még ha gyanús is lett volna, ennyi elég ahhoz,
hogy elfújja a gyanakvás felhőjét, nem igaz, őrmester? – néztem
rá.
MacLeod arca elvörösödött, és bólintott.
– Így igaz.
– És még zsidózhat is egy kicsit, azt is elnézik neki – jegyeztem
meg, ahogy lassan kezdtem felhúzni magam az őrmester
beszámolóján.
– Ha már itt tartunk – nézte az asztal lapját MacLeod.
– A zsidózásnál?
– Igen – bólintott. – Mrs. Jarratt egyvalamire nagyon pontosan
emlékezett, mert híres emberek ritkán járnak a szigeten. És ez
volt az egyetlen híres ember, akit ő életében látott.
– Kicsoda? – hajoltam közelebb.
– Az, akire gyanakodtam.
–  Marhajó – csaptam az asztalra. – Nem az, akire én
gyanakodtam?
– Maga kire gyanakodott, főfelügyelő?
– Őrmester, kérem. Kérem.
 MacLeod úgy forgatta nyelvét a szájában, mintha valamit ki
akarna köpni.
–  A látogatóra. Emlékszik? Beresford írta, hogy
negyvenhétben érkezett egy látogató, egy Tom nevű férfi. Tudja,
kinek volt ez a beceneve a brit politikában?
A fejemet ráztam.
–  Oswald Mosley-nak – közölte MacLeod. – Akkor már senki
sem volt, a háború után, a börtönévek megviselték, a sajtó a
nyakában lihegett, a támogatók kihátráltak mögüle, de mi
negyvenhétről beszélünk, főfelügyelő. Ha volt zavaros, amiben
halászni lehetett, akkor az a háború utáni két-három év volt.
– Európa tele volt menekültekkel, lebombázott városokkal és
életekkel, hazajutni akaró hadifoglyokkal – néztem Millára. –
Emlékszünk. Átéltük.
–  Nekünk a zavaros vizek jutottak, a hadifoglyok és az ilyen
patkányok, mint Mosley.
– Az asszony biztos benne, hogy őt látta?
MacLeod aprót rántott a vállán.
–  Miben lehet biztos húsz év távlatából? Ellenőrizni nem
tudom, de az biztos, hogy Mosley negyvenhétben már erősen
dolgozott új pártja megalapításán. Gondolom, nem tudják, de a
háború után úgy bukkantak fel a semmiből az antiszemita,
jobboldali pártok, mint lótrágyából a gomba. Mosley meglátta a
lehetőséget, és a brit fasiszták élére állt, egy zászló alatt
egyesítve az összes kisebb frakciót.
– Engem ettől a hideg ráz ki – borzongott Milla.
– Nekem meg hányingerem lesz.
–  Jól ülnek a magas lovon? – kapta fel a fejét MacLeod. –
Kényelmesen?
– Elnézést – emeltem fel a kezem. – Ez nem volt fair, de nem…
–  Nem rám értette? Hanem a sok mocskos angol
betolakodóra, akik szalonfazonírozott fajgyűlöletükkel aláztak
minket, skótokat a porba, ugyanígy a walesieket és az íreket?
– Rájuk – bólintottam. – Rájuk.
–  Nézzék – pillantott ránk az őrmester. – Mosley él és virul,
Orsay-ben él Párizs mellett, de kétlem, hogy kikérdezhetnénk,
vagy hogy ő válaszolni akarna. Különben is, ő csak
mellékszereplő a történetben. Bizonyítani sem lehet, hogy ott
volt. Nyilván kísérletet teszek rá, hogy kihallgassuk, de
reményeim nem vérmesek.
– Jó-jó, Mosley el a bal szélen. Aztán? – nyaggatta Milla. – Mi
történt utána, Frank?
–  Átmentem a szigetre. És megkerestem azt a kis temetőt,
amiről Beresford beszélt.
– Megtalálta?
–  Nemcsak azt – bólintott MacLeod. – Hanem az egész
keresztény közösséget, és azt a Fred nevű férfit is, akiről
Beresford említett.
– Nem mondja – suttogta Milla.
– A temetőben több kereszt is állt, de Daniel Beresfordé régen
elkorhadt – közölte MacLeod. – Tudják, az nem embernek való
vidék. Mindig fúj a szél, még akkor is, amikor szélcsend van. A
hullámok, az eső, a ritkán, de akkor aztán vakítóan szikrázó
nap, és a szél. A szél, ami még a madarat is letépi a szárnyáról –
ingatta a fejét. Millával kérdőn egymásra pillantottunk. – A
kőkeresztek se bírják sokáig – nézett ránk. – Ne feledjék, én is
Skóciában születtem. Inverness a másik oldalon van, de az
időjárás ugyanolyan. Nem embernek való vidék az – ismételte.
– És Fred?
–  Fél fülére süket, fél szemére vak, bottal is alig bír járni –
válaszolta MacLeod, és megszívta a pipáját. Némi szipákolás
után életet lehelt a kialudni akaró dohánybogba. – Emlékezett a
kisfiúra. Arra is, hogy eltemették. A papra és a katonatisztre
már alig. Arra viszont élénken, hogy milyen gyorsan pakoltak
össze, és tűntek el. Másra nem. Remegő kézzel itta a zsurlóteát.
– És? Kiböki végre?
–  Találtam valamit, ami sokkal fontosabb Mosley-nál és az
öreg Frednél.
Rosszat sejtettem.
– Mit talált, őrmester?
–  Nem én találtam, hanem az egykori iskola épületét bitorló
hippi kommuna egyik kutyája.
–  Na még egyszer – néztem rá. – Az iskola? Amelyik Kunék
helyére jött? Azzal mi lett?
–  Öt évig bírták, aztán bezártak hatvanegyben. Négy éve
költözött oda egy kommuna, hippiknek hívják őket, de
szerintem inkább egyfajta okkult banda, akik arról
álmodoznak, hogy majd eljön hozzájuk Maharisi Mahes.
– Kicsoda? – kérdeztem zavartan.
–  Egy indiai jógi – forgatta a szemét Milla. – Nem hallottál
róla?
–  Miért, ő hallott rólam? – sütöttem el az avéttos viccet, de
senki sem nevetett. – Mi van a kutyájukkal?
–  Egy pajkos korcs – magyarázta MacLeod. – Kotorékeb
lehetett az egyik szülője. Mert kotor. Kapar – nézett rám.
– Mit kapart ki?
MacLeod letette a pipáját.
–  A hippik nagyon kedvesen fogadtak, megkínáltak füves
cigarettával, és az egyik lány meg akarta masszírozni a talpam.
– És hagytad? – villant Milla szeme.
– Elmondtam nekik, mit tudok az épületről, meg az iskoláról,
ami egykor itt működött. Aztán megkérdeztem, hogy találtak-e
valamit, ami az egykori bérlőktől itt maradt. Papírokat, ilyesmit.
Bármit.
–  De ők nem találtak semmit – koppantottam az asztalra. –
Hanem a kutya.
– Pinky.
– Mit talált Pinky?
–  Csontokat – felelte az őrmester. – Odavezettek a kupachoz,
amit kiásott – nyúlt a táskájába MacLeod, és elővett egy fotót.
Elénk tette. Csontokat láttunk rajta, egy kupacban. Talán húsz-
harminc kisebb-nagyobb csont állhatott ott a kutya vackának
sarkában.
– Hol találta a csontokat?
–  Odavezettek. Az épület háta mögött egy bozótos részen. A
kutya a bokrok alját kaparva ásta elő a csontokat.
–  Aminek ezek a remek hippik semmiféle jelentőséget nem
tulajdonítottak – csaptam az asztalra.
–  Azt hitték, elhullott birkák maradványai – magyarázta
MacLeod. – Merthogy azokból sok van.
Milla intett, hogy adjam oda neki a fényképet. Pár pillanatig
nézte, majd letette.
 – Bármilyen csontok lehetnek. Én sem tudnám megmondani,
hogy emberi maradványok-e vagy sem.
– Nos – fújta ki a levegőt MacLeod –, nekem feltűnt. Legalább
egy combcsont, egy felkarcsont, és egy kulcscsont darabja
tisztán kivehető. – Megrázta a fejét. – Közösen körbekerítettük
csirkehálóval a tisztást és a környékét, a lelkükre kötöttem,
hogy Pinkyt ne engedjék tovább ásni, majd fogtam a
legnyilvánvalóbb csontokat, és visszavittem őket Liverpoolba. A
labor néhány nap múlva ígér eredményt, de a patológus első
pillantásra közölte, hogy emberi csontokról van szó, amelyek
közül legalább kettő gyereké volt.
Nem szóltunk semmit. Milla lassan megfordult a
kerekesszékével, és visszagurult a kocsihoz.
– Amit lehetett, kiderítettem, főfelügyelő – állt fel MacLeod. –
És szerintem maga is. Ennyinek elégnek kell lennie.
– Szerintem is.
–  A kérdés most már csupán az, hogy az egyház szerint is
elég-e ahhoz, hogy megtalálják nekünk ezt a Kunt.
Az a mosoly ült ki az arcomra, amit nem szeretek mások
arcán látni.
–  Legyen nyugodt, segíteni fognak. Holnap reggel a
főkapitánynál kezdünk, és… Nos, maradjunk annyiban, hogy
Kádár nem barátja az egyházaknak, és ebből fakadónak az
érvei is meggyőzőek, amikkel még a hercegprímás sem tud
vitatkozni.
 35

–  Ha nem maga mondaná, Nemes – ingatta a fejét Kádár –,

akkor azt javasolnám, hogy kevesebb bűnügyi történetet
olvasson.
– Nem mintha eleve olyan sokat olvasnék – jegyeztem meg, és
MacLeodra pillantottam, aki mellettem ült, és faarccal hallgatta
beszélgetésünket.
– Ha csak egyetlen nyilast fogunk el, már megérte – dőlt hátra
a főkapitány. – Nem fordítja le a kollegájának?
–  Azt hiszem, az őrmester érti, amit értenie kell – feleltem,
majd odahajoltam MacLeodhoz, és a fülébe súgtam: – Néha
bólintson egy jelentőségteljeset.
Az őrmester jelentőségteljesen bólintott.
– És mit tud ebből bizonyítani?
Sóhajtottam.
–  Nos, itt már annyira nem rózsás a helyzet. Közvetlen
bizonyítékom alig van.
–  Alig? – mosolygott Kádár, és megkavarta kávéját az
üvegpohárban. Láttam, ahogy az aljára leülepedett cukor
eloszlik a feketében.
– Ha jól megnézem, akkor közvetett bizonyítékom nincs is.
– Az alap létezését nem kell bizonyítani – könyökölt Kádár az
asztalra. Ingujját szokás szerint feltűrte, és nyugodtan
magyarázott. A hétfői csúcsforgalom miatt becsukta az ablakot,
el voltunk szigetelve a világtól, ami engem inkább
nyugtalanított. Pont annyira, hogy résen legyek. – Az tény. Az is
tény, hogy eltűnt a pénz – bólintott. – Az is tény, hogy az elnök
úr tud róla, ahogy a külügyminisztérium is. Ha vannak is a
svejci bankban adatok azt illetően, hogy kik és mikor és hogyan
vették fel a pénzt, legalább egy fél év, mire hozzáférhetünk, és –
emelte fel az ujját – ugye mi nem ebben az ügyben nyomozunk
– biggyesztette le egy kicsit az alsó ajkát. Egy felületes szemlélő
simán bedőlt volna a főkapitánynak, de én ismertem már
annyira, hogy tudjam: ebből az egy eredményből is ki fog
sajtolni mindent, amit lehet. Akár volt közvetlen bizonyítékom,
akár nem, ez ütőkártya volt Kádár kezében, és még bele sem
melegedtünk a folytatásba. – Az a remek Reményi-Schneller ki
van végezve – dobolt az asztalon az ujjával –, Szegedy-
Maszáknak voltaképpen semmi köze nincs az egészhez, és
ahogy hallom, máshoz se nagyon.
Bólintottam. Mire MacLeod is bólintott. Megy ez.
–  Érdemben azt sem tudja bizonyítani, hogy ez a Kun nevű
alak ott volt abban az iskolában. Ahogy azt sem, hogy ellopta a
pénzt.
A fejemet ráztam. Az őrmester mozdulatlan maradt.
– Bizonyos, hogy emberi maradványokat találtak a szigeten? –
nézett Kádár MacLeodra. Lefordítottam a kérdést.
– Without question – jött a válasz.
– Kétség sem férhet hozzá.
– Tegyük fel – szedett elő Kádár egy szál cigarettát, és gyújtott
rá. Vettem még egy utolsó, tisztának nevezhető levegőt, aztán
csak néztem, ahogy a füstöt fújja. – Tegyük fel, hogy Kun meg a
társa felelős több gyerek haláláért.
– Tegyük fel.
– Ezt sem tudja bizonyítani.
–  Mi nem tudjuk bizonyítani – feleltem. – Mi itt vagyunk, a
maradványok Skóciában. Azt csak az ottani labor tudja
megállapítani, hogy…
–  Tudom, tudom – bólintott a főkapitány. – Hogy egyáltalán
erőszakos halált haltak-e a gyerekek.
–  És talán azt is, hogy mikor. Hacsak nem találnak a skót
kollegák a helyszínen a maradványok mellett egyéb nyomokat,
nagyon nehéz lesz bármit is bizonyítani.
Kádár hátradőlt, cigarettáját mutató- és középső ujja közt
tartva felemelte a kávéspoharat, és nagyot kortyolt belőle.
Komor arccal nézett minket, de engem nem tudott átverni.
Láttam a csillogást tekintete mélyén. Már így is egy aranyporral
és aprócska aranyrögökkel teli bőrzacskót tartott a kezében, és
csak egy karnyújtásnyira volt a nagy fogástól, az Ezüst-tó igazi
kincsétől. Mindenki tudta, hogy a főkapitány mennyire nem
szíveli a katolikusokat. A reformátusokkal nem volt
különösebben baja, azokat elviselte, de Rómát utálta.
– És hol van most ez a pap? – kérdezte Kádár.
– Felhívtam a hercegprímás hivatalát.
– Gondolom, nagyon segítőkészek voltak – mosolygott Kádár.
Széttártam a karom.
–  A főkapitány úr nálam sokkal jobban tudja, hogy
Mindszenty hercegprímás katonás rendet tart. Közölték, hogy
írásban adjam be kérdéseimet, amire ők majd írásban
válaszolnak.
 – Mit kérdezett?
–  Hogy van-e pap az egyház kötelékében, aki 1911 és 1913
között született Nyíregyházán, Nyékládházán vagy
Nyírbátorban.
Kádár tovább mosolygott a cigarettája mögött.
– Okos.
–  Ha név szerint kérdezek rá, akkor biztosan nem találnak
senkit, és a kérés a hercegprímás asztalán köt ki. És a Nyírbátor
sem lesz gyanús.
– Ha ez a Kun megvan, és itt van, akkor nem kell mást tennie,
mint befognia a száját – tenyerelt a főkapitány az asztalra. – Ha
nem mond semmit, akkor nincs is ellene semmink. Már ha
megvan, jegyzem meg még egyszer.
–  Mert meg is halhatott. Sőt – tettem keresztbe a lábam –,
hülye lett volna visszajönni ide.
–  Ezek a nyilasok nem a sok eszükről voltak híresek –
bólintott Kádár, mire MacLeod is komoran bólintott. – És nem is
az eszükért szerettük őket, ugye – csóválta a fejét. – Ha elpucolt
Angliából, akkor először itt kell keresnünk.
– Pontosan. A kérést írásban is benyújtottam, előírás szerint –
folytattam. – A postázóban van, szerintem holnap megkapják.
–  De mi addig nem várhatunk, ugyebár – nézett ránk Kádár,
mire MacLeod kurtán biccentett. Mintha mindent értett volna,
pontosan úgy ült ott a helyén. A hallgatag nyomozó, aki akkor
sem beszél, ha kellene.
Kádár felállt, az ablakhoz ment, kinézett rajta, majd a
sakktáblára pillantott.
–  Egyszerű játék ez, Nemes. Ha én az egyik bábut ideteszem,
akkor maga a másikat odateszi. Az nyer, aki úgy tudja idetenni
a bábuját, hogy a másik ne tudja sehova se tenni az övét.
– Azt hittem, a sakk-matt a lényeg – néztem a szemébe.
– Az is fontos – bólintott Kádár pedánsan.
–  Fel-u-delo – szólalt meg mellettem MacLeod összeakadó
nyelvvel. Kádárral egyszerre kaptuk oda a fejünket, annyira
meglepett minket az őrmester kísérlete a magyar szó
kiejtésében.
– Yes?
MacLeod kicsit sürgetően tárta szét a karját.
–  Ó, persze. Nem bánja, főkapitány, ha az őrmesterrel váltok
pár szót?
Kádár legyintett, és visszaült az asztalához.
–  Bánni nem bánom, de nem is rétestészta, hogy nyújtsák –
közölte, majd felvett egy piros Versatil ceruzát, amit külön neki
tartanak a Csehszlovák Kultúra Házában a körúton. Csak kéket,
feketét és pirosat használ. A piros nem sok jót jelent, így
óvatosan fordultam MacLeodhoz.
– Mondja. – Az őrmester pár mondatban rámutatott arra, ami
ki kellett volna bökje a szemem, mert annyira az orrom előtt
volt, annyira egyértelmű volt, annyira kézenfekvő. Kádár
szorgalmasan jegyzetelt a műbőr mappában fekvő papírlapok
szélére, és ugyan köhintettem, de előbb még befejezte, amit írt,
csak utána nézett fel ránk. Letette a ceruzát, és érdeklődve
ugrált rajtunk a tekintete.
–  Azt hiszem, hogy az őrmesternek igaza van, amikor azt
mondja, hogy nincs kizárva Kun szökésének lehetősége sem.
–  Lenne valaki a hercegprímás környezetében, aki pontosan
tudja, hogy valójában kicsoda. Erre gondol az őrmester.
– Igen – bólintottam.
–  Ez nekem is eszembe jutott – mosolyodott el kissé
enerváltan a főkapitány. – Minél erősebb hatalom központosul
valakinek a kezében, annál jobban zárnak össze a körülötte
lévők.
Nem mozdultam. Kádár soha, de soha nem beszélt a
helyzetéről, a szerepéről, a hatalomról, még csak említés
szintjén sem.
–  Egyáltalán nincs kizárva, hogy Kunnak van egy embere
Esztergomban.
Nyeltem egyet.
–  Kell lennie, főkapitány. Valakinek ki kellett szúrnia, hogy a
sztorija, a neve, a születési helye és ideje – vettem mély levegőt
– nem stimmel. Hogy valami nem stimmel.
– Az a jobbik eset – könyökölt Kádár az asztalra.
– A jobbik?
– Mert, kérdem én, mi van, ha valaki vagy valakik közvetlenül
és ténylegesen segítettek neki visszakerülni – dőlt hátra, arcán
egy ragadozó mosolyával – az anyaszentegyház kötelékébe. Jól
mondtam, ugye? Köteléke? Kebele?
Nem válaszoltam. Kádár pontosan tudja, hogy melyik
micsoda.
– Ne mondja, hogy nem futott át az agyán, főfelügyelő – nézett
rám.
– Kétlem, hogy Mindszenty hercegprímás…
–  Nem állhat ott minden asztal, oltár és elsőáldozó mellett –
ingatta a fejét Kádár. – Attól tartok, a kollegájának igaza van –
intett MacLeod felé, aki aprót bólintott, mintha értette volna.
–  Magyarán abból kell kiindulnunk, hogy Kun tudja, hogy a
nyomában vagyunk.
– Emlékszik – vett a szájába egy szál cigarettát Kádár. – Én az
egyiket odateszem, mire maga a másikat ideteszi.
– Még egy kérdés. Hipotetikus.
– Az is lehet, csak gyorsan, Nemes. Csipkedje magát.
– Arra van ötlete, hogy mi történik akkor, ha megtaláljuk ezt a
Kunt, de nem hajlandó vallomást tenni?
–  Mindent meg fogunk tenni azért, hogy beszéljen – rándult
egyet Kádár bal válla.
– És ha mégsem akar, főkapitány?
–  Akkor joga van hallgatni, ugyanakkor úgy gondolom, hogy
ha, ismétlem, ha még mindig az egyház kötelékében van,
számíthatunk Mindszenty hercegprímás kérlelhetetlen
szigorúságára – komorodott el Kádár arca. – Menjenek, majd
szólok, ha jutottam valamire Esztergommal. Ez most az én
dolgom.
–  If he’s dead, I want to piss on his grave – jegyezte meg
MacLeod.
– Mit mondott? – intett felém a főkapitány.
–  Érdeklődve várja a hívását – ferdítettem Kádárnak.
Felálltam, az őrmester lassan feltápászkodott. Mire becsuktuk
magunk mögött az ajtót, Kádár már az íróasztala fiókjából
előhúzott, gyűrött fedelű noteszét lapozgatta, amiről mindenki
úgy tartotta, hogy akinek a neve abba belekerül, az a jövőben a
szabad akaratot csak elméletben ismerheti, gyakorlatban már
nem.
 36

–  Hogy mit vettem az anyámnak? – szóltam értetlenül a

telefonba.
–  Mit nem értesz ezen? – replikázott Milla. – Mit vettél az
anyádnak.
–  Miért kellett volna bármit is vennem az anyámnak? –
könyököltem fel az ágyban.
– Uramisten, Albi, mondd, hogy nem felejtetted el – sóhajtott
Milla, mire úgy ültem fel, mint egy rugós baba.
– Rosseb.
– Más szóval az anyád születésnapja.
– Ami ma van.
– Látod, tudod te.
– Hogy a radai rosseb szakasztaná szét…
– Micsodát? Ugye, nem az anyádat?
–  Dehogyis – raktam le a lábam a padlóra. – Vacsora meg
minden, ugye? Ne is válaszolj, emlékszem. Persze. Vacsora az
anyámnál. Ami azért macerás…
–  Ne mondd, hogy nem tudsz jönni. Annak beláthatatlan
következményei lesznek.
Sóhajtottam, és a tarkómat vakartam.
–  MacLeoddal megbeszéltem, hogy ma este beülünk a Sport
Kávézóba.
– És azt nem lehet elhalasztani?
 – Milla! Ma van az angol–magyar csoportmérkőzés.
–  Mondanám, hogy nem érdekel, de az nem lenne igaz,
ugyanakkor…
–  Nyomorult MacLeod, nézze egyedül a meccset, hát milyen
dolog az már.
Milla akkorát sóhajtott, hogy a vége nálam puffant.
– Hát hozd el magaddal Franket.
– Nem hiszem, hogy anyám…
– Anyád legalább annyira örülne neki, mint én. Nem is értem,
miért nem jutott előbb az eszedbe. Hozd el Franket.
Megdörgöltem a szememet.
–  Várj egy percet – tettem le az ágyra a kagylót, felálltam, és
kimentem a fürdőbe. Se a szememet nem tudtam rendesen
kinyitni, se az álmot nem tudtam kiverni fejemből. Mintha
valaki egy hatalmas, láthatatlan felfújható kalapáccsal ütögette
volna a fejemet, a szemem meg viszketett és könnyezett. Előző
este, miután Kádárnál végeztünk, még visszamentünk az
irodába, és órákon keresztül rágtuk a gittet az őrmesterrel. Hol
lehet Kun, hogyan tűnhetett el, hogyan lehet valamilyen más
módon megtalálni. A végén feladtuk. Frusztráltan és kimerülten
búcsúztunk el a kapitányság előtt valamikor éjfél előtt. Ezek
után nem várhattam, hogy jó éjszakám legyen.
Megnyitottam a csapot, alá tartottam a fejemet, és addig
engedtem rá a jéghideg vizet, amíg úgy éreztem, hogy semmit
sem érzek, aztán előszedtem a szekrényből egy szemcseppet,
nyomtam párat a szemembe. Érdemben nem éreztem jobban
magam, de legalább gondolkodni képes voltam.
–  Milla, ez milyen udvariatlan dolog lenne – vettem fel a
kagylót.
– Nem, nem lenne az. Szépen hívd fel Franket, és… Várj csak,
mikor kezdődik a meccs?
– Fél nyolc.
–  Szuper. Hétre várjuk az anyádnál. És igen, mondd meg
neki…
– Mit mondjak meg neki?
–  Nem érdekes, majd én. Te csak annyit mondj neki, hogy
jöjjön a partira, ott nézitek a meccset.
– Nem tudom, hogy akar-e jönni.
– Ha megmondod neki, hogy azzal a Bozsikkal nézheti együtt
a meccset, aki nélkül nem győzhettük volna le őket a Wembley-
ben, akkor kezét-lábát fogja törni, hidd el.
Sóhajtottam.
–  Hú, de nagyon akarod ezt. Az is lehet, hogy egyikünk sem
fog tudni elmenni. Tudod, Kádár…
– Kádár is ott fog ülni a tévé előtt. Mindenki ott fog ülni. Te is.
Az anyáddal, Frankkel, velem, és Bozsik Cucuval.
– Ennyien leszünk?
– Megőrültél? A fél várost meghívtam – vágta rá Milla. – Most
szépen öltözz fel, fél óra múlva gyere értem, és elmegyünk
ajándékot venni az anyádnak.
A fejemet ráztam.
– Munkanap, Milla. Mun-ka-nap. Dolgoznom kell.
– Úgy is jó. Akkor ötkor várlak a főkapitányság előtt – tette le a
kagylót.
Felöltöztem, belenéztem a hűtőbe, de semmit sem találtam,
amit kedvem lett volna megenni. A filmekben szokták mutatni
ezeket az elszánt kopókat, akik étel, ital és pihenés nélkül, tüzes
tekintettel, mély elszánással és fáradhatatlanul dolgoznak egy
ügyön. Csak éppen azt nem mutatják meg ezek a filmek, hogy az
ember más üzemmódba kapcsol az ügy vége felé. Az első tíz
évben én is olyan voltam, mint Salamon nyomozó a Sírásó-
sorozatból: akkor is égtem, amikor nem kellett volna. Minden
nyomozásnak más a ritmusa. És a végén is olyan erővel kell
bírni, mint az elején. Közben azonban annyi minden történik,
annyi információ kerül az ember elé, hogy egyszerűen telítődik.
Akár egy gyorsított szürke hályog. Mielőtt az ember
megvakulna, egy ideig még lát, aztán vége. Mielőtt megoldunk
egy ügyet, a látóterünk fokozatosan szűkül, míg végül
csőlátással semmi mást nem látunk, csak a megoldáshoz vezető
utat – már ha addigra megtaláltuk. És ekkor kell türelmesnek
lenni, mert bizonyos dolgokat nem sürgethet az ember, ahogy
én sem noszogathattam a főkapitányt. Várnom kellett, ami egy
statikus és idegőrlő állapot, de a saját káromon megtanultam,
hogy mennyi mindenre jó pár óra vagy nap.
Rendet kell rakni. Rendet a jegyzetek, az iratok, a
dokumentumok, a bizonyítékok és a gondolatok között.
Reggelire összeütöttem egy rántottát, villamosra ültem, és
elindultam a kapitányságra.
Éppen az irattartókból pakoltam ki mindent az asztalra,
amikor MacLeod belépett az irodába,
– Jó reggelt, őrmester.
– Magának is.
–  Válthatnánk pár szót? – kezdtem, majd intettem, hogy
kövessen a teakonyhába. Két egyenruhás döntötte éppen a
cukrot a kávéjába, és azonnal kimentek, amikor
megpillantottak minket. Feltettem vizet forrni, majd az
őrmesterre néztem, aki legalább olyan fáradtnak nézett ki,
ahogyan én éreztem magam.

– Mi lenne, ha este a meccset az anyámnál néznénk?

– Az anyjánál? – szaladt össze MacLeod szemöldöke.
– Nos, elfelejtettem, hogy ma van a születésnapja, és…
– Ó, nem akarok zavarni.
– Bozsik is ott lesz.
Az őrmester úgy kapta fel a fejét, akár egy vadászkopó. Még a
fülét is hegyezte.
– Bozsik? Az a Bozsik?
– Az. Egy van belőle, megnéztem.
– Maga honnét ismeri?
– Anyám révén.
– A maga anyja összejár a Bozsikkal?
–  Czibor is nála veszi a kalapot a feleségének, Deák meg a
szeretőjének. Ne kérdezze, miért.
– Nem kérdezem – emelte fel a kezét. – Ott leszek.
– Szegfűt ne hozzon. Bármit, csak azt ne.
Bólintott. Szótlanul megvártuk, amíg felforr a víz, aztán
fogtuk a teánkat, és visszamentünk az iroda hétfő reggelébe. Én
rendet csináltam, jegyzeteltem, szortíroztam, válogattam,
sorrendbe raktam, aláhúztam és iktattam. MacLeod pedig
szépen, komótosan gépelt. Rendszeresen konzultált a
jegyzetfüzetével, néha felállt, papírokba túrt, majd folytatta
tovább a munkát.
 Ebédre a kantinban ettük azt, amit Irénke a tálcára rakott.
Aztán folytattuk a munkát. Háromra mindkettőnknek zúgott a
feje. Intettem neki, hogy kövessen.
Megálltunk a páternoszter előtt.
– Jöjjön, őrmester. Semmi gond nem lesz. A legfelső emeletre
megyünk, szerintem nincs kedve annyit gyalogolni.
MacLeod csak állt.
–  Őrmester, ez csak egy nyomorult lift. Egyszer az életben
lépjen át az élet veszélyesebb oldalára.
MacLeod nem mozdult. Megvontam a vállam, és beléptem a
fülkébe. Ahogy lassan haladtam felfele, még láttam, amint
MacLeod egy lépést tesz a lift felé. Találtam a falon egy
üzenetet, amitől felderültem: „Lulu, hívd fel az anyádat,
különben ő hív fel téged.”
Fejemet derűsen csóválva léptem ki a fülkéből, és láttam,
ahogy az őrmester lassan közeledik. Becsukott szemmel állt, és
csak néha lesett ki.
Az volt a gond, hogy csak néha. A páternoszter fülkéjéből
kilépni csak felfele menet lehet. Az embernek van két-három
másodperce a lépés megtételére. Amely értékes időt MacLeod
csukott szemmel töltött, és én későn szóltam neki.
–  Frank! – szisszentem rá, de mire kinyitotta a szemét, már
nem tudott kilépni. – Rosseb – morogtam, majd hangosan
folytattam: – Ne csináljon semmit. Minden rendben lesz. Itt
várom! – kiáltottam utána, majd balra léptem kettőt, a lefelé
menő fülkékhez. Egy perc sem telt bele, amikor megláttam az
őrmester bőrcipőjének orrát a közeledő fülke padlóján. Most
már felkészültem, és ahogy MacLeod odaért, benyúltam a
fülkébe, és kirántottam.
Az őrmester bőre hideg volt, és verejtékes, arca hamuszürke.
Amikor kinyitotta a szemét, a pupillája akkora volt, mint egy
macskának éjjel.
–  Túlélte, őrmester, ahogy maga előtt számtalan sorstársa –
csaptam a vállára, majd a folyosó végén álló faajtóhoz mentünk,
amelyet némi noszogatással kinyitottam, aztán a mögötte álló
fémajtót is, és kiléptünk az épület tetejére. A napfény majdnem
kiolvasztotta a szemünket, de ezt egyikünk sem bánta.
MacLeodba lassan visszatért az élet, bólintott, hogy már jól van,
aztán remegő kézzel próbált rágyújtani, én meg nekiálltam
körözni az olvadófélben lévő bitumenbe szórt, nagy szemű
murván.
–  Ha megtenné, hogy ez köztünk marad – nézett rám
MacLeod, majd zsebre vágta pipáját, nyújtózott egyet, és ekkor
láttam a hatalmas izzadságfoltot a hónalján. Tényleg kiverte a
víz. A fóbiáink választanak minket, és nem fordítva.
Fél óra múlva lementünk a lépcsőn, és az irodába lépvén
Kuthyra pillantottam, de ő csak a fejét rázta.
– Kerestek páran, folyamatban lévő ügyek miatt, de egyik sem
fontos.
– A főkapitány?
Kuthy a fejét rázta, majd kicsit rágott a szakállából.
Öt óra előtt pár perccel felálltam, és MacLeodra néztem.
– Őrmester, nekem ennyi volt mára. Velem tart?
MacLeod a fejét rázta.
– Még van dolgom. Az anyjánál leszek hétre. Szegfűt hozok.
– Uramisten, mondtam, hogy bármit, csak szegfűt ne.
 –  Szóval szegfűt, bármi mást ne – bólintott komolyan az
őrmester.
– Ha virágot hoz, ne szegfű legyen az, mert az anyám a fején
fogja szétverni a csokrot.
– Ami semmi más nem lehet, csak szegfű. Értem – nézett rám,
mire röhögni kezdtem.
–  Nem akar fellépni valahol, őrmester? Ismerek pár jó
éjszakai klubot.
–  Én is, de most őszintén, milyen klub lenne az, ahol
engednének engem fellépni?
Bólintottam, fogtam a zakómat, és lesiettem az épület elé.
Milla mellett két egyenruhás állt, és kezüket-lábukat törték,
hogy segítsenek neki, noha Milla arcán tüneményes mosollyal
közölte, hogy csak vár valakit, és nem akar bemenni. Amikor a
két fiatalember meglátott, szétrebbentek, Milla meg rám
mosolygott.
– Frank?
– Még dolgozik.
– Milyen szorgalmas. Veled ellentétben.
Sóhajtottam.
– Kádár?
Fejemet ráztam.
–  Gyere – intett Milla. – Nemrég nyílt egy teabolt a Párisi
Udvarban. Anyád örülni fog, ha viszel neki egy doboz finom
teát.
Tétováztam.
– Miért? Másra gondoltál?
– Egy sálra?
 Milla az arcába temette a kezét.
–  Albi, anyád annyi sálat kapott már tőled, hogy ingyen adja
őket a kalapokhoz.
– Tényleg?
–  Dehogyis. Anyád soha nem tenne ilyet – felelte Milla
komolyan, de én ebben azért nem voltam olyan biztos. – Akkor
tea. Menet közben beugrunk a Heckenastba. Ha jól hallottam,
van új Bródy Lili.
–  Nem baj – legyintettem, és elindultunk át a zebrán a
villamossíneken, majd a Szervita tér felé fordultunk. Dudálás,
kiabálás, szőnyegporolás, az újságosbódé előtt esélylatolgatás az
esti meccset illetően, apróbb és nagyobb boltok, koszos ablakú
üzletek zavaros kínálattal és koszos kínálatú üzletek zavaros
ablakkal. Nem tudtam kivonni magam a belváros bája alól,
noha ritkán jártam ott, pedig tényleg csak egy köpésre volt
tőlem.
Milla magabiztosan manőverezett mellettem, és szerencsére
sietnünk sem kellett annyira, így amikor átértünk a Petőfi
Sándor utca másik oldalára, megálltam a Rózsavölgyi kirakata
előtt.
– Albert.
– Mi van.
– Van elég lemezed.
–  Olyan nincs – ráztam a fejemet. – Olyan nincs, hogy az
embernek elég lemeze legyen. Most olvastam erről az amerikai
tenorszaxisról. Booker Ervin. Hogy van új lemeze. De nem
látom sehol – futtattam át a szemem a kirakatba tett lemezeken.
– Valami Groovin’ a címe – ráztam a fejem. – Meg ennek a
Németh Jánosnak is van egy kvartettje, állítólag ki is jött az első
lemezük, de…
– Albert. Az anyádnak veszünk könyvet. És azt sem itt.
– Mi bajod a Rózsavölgyivel?
– Semmi. Csak a Heckenastot jobban szeretem.
– Tudod – álltam meg –, néha nem értem, mi a fenét keresel a
huszadik században.
–  Majd ha kiderítettem, te leszel az első, akinek elmondom –
mosolygott, és követtem őt a Pilvax közbe, ahol egy
elmeháborodott nyitott könyvesboltot. Azt állította, hogy
egyenes ági leszármazottja a Heckenastnak, és mivel a
felmenője mindig a leghaladóbb magyar irodalmat támogatta,
ezért ő is ezt teszi: ami kortárs és magyar, azt mind lehet kapni
nála, egy külön helyiségben pedig csak német, angol és francia
nyelvű újdonságokat tart. Amíg Milla az ódon hangulatú bolt
tulajdonosával beszélgetett, én gyorsan végignéztem a polcokat.
Amióta Szerb kultuszminiszter lett, alig volt ideje írni, és ezt
bántam. Márainak bezzeg volt ideje írni, alig múlt el év, hogy
valami ki ne jött volna tőle. Megakadt a szemem Örley új
regényén. Az utolsó tizenöt éve jelent meg, azt szerettem is, de
ennek a címe – Métely – nem ragadott meg. Szabó Dezső
összkiadása majdnem egy teljes polcot elfoglalt. A Falvay nevű
kémregényírónak is ott sorakozott mind a fél tucat kötete,
köztük a legutolsó, amiből filmet is forgattak. Gondolkodtam,
hogy megvegyem-e Az ügynök két halálát csak az új, filmes
borító végett, de hamar letettem róla. Egy állványon
megpillantottam egy vaskos kötetet, amiről még nem hallottam.
A dózse ma nem fogad senkit, állt a címlapon, alatta a szerző
neve: Borbola M. Ízléses reneszánsz festményt használtak
borítónak.
–  Jó ez? – mutattam Millának, aki felém gurult, ölében az új
Bródy Lilivel és két másik kötettel.
– A címe alapján akár jó is lehetne – felelte. – De szerintem túl
van írva.

– Miért nem fogad ma a dózse senkit?

–  A válasz biztosan ott van abban a nyolcszáz oldalban –
fordult meg, és indult a pénztár felé. A pultra tette A másik
tervet Bródy Lilitől és Nemes Nagy Ágnes Komor harangok című
verseskötetét.
–  Ezt magamnak veszem, anyád ki nem állhatja – mutatott a
verseskönyvre.
– Örkénynek örülni fog – böktem a másik könyvre.
– Örkénynek ki ne örülne.
Ő fizette a két könyvet, én a Bródyt, majd átmentünk a Párisi
Udvarba, a teaboltba. Illetve csak Milla, mert én nem bírom azt
a sok erős aromát és illatot.
– Gyere már – nógatott Milla.
– Tudod, hogy azonnal megfájdul a fejem.
–  Ó, te meg a fejfájásod – forgatta a szemét, belökte az ajtót,
én meg azon gondolkodtam, hogy mikor lenne időm nyolcszáz
oldalt olvasni arról, hogy a dózse miért nem fogadott ma senkit.
Egy boltossegéd kinyitotta Millának az ajtót.
– Nagyon finom ceyloni teát vettél az anyádnak, jelzésértékű
citromízzel, valamint a legerősebb fodormentateát, amit az
országban árulnak.
 –  Milyen rendes tőlem – bólintottam. A Kossuth Lajos utca
alatti átjáró hosszú, szelíd lejtésű rámpáján leereszkedtünk,
majd a másik oldalon feltoltam Millát. A templom előtt megint
tüntettek, mert ott mindig tüntetnek. Akárhonnét is nézem, még
akkor sem tüntetnék ott, ha éppen az abortuszt akarnám
betiltatni. Vagy, ahogyan a múlt héten, kötelezővé akarnám
tenni az oroszt az általános iskola utolsó négy osztályában.
Akkor már inkább a Parlament előtt vagy a Hősök terén. Arra
van teremtve mind a kettő.
Semmiségekről és mindenségekről beszélgettünk Millával,
ahogy a Károlyi-kert felé haladtunk. A járda itt már nem volt
olyan jó állapotban, mint a belváros belében, de csak egyszer
kellett egy nagyobb kátyúnál segítenem. Többször is eszembe
jutott, hogy rákérdezek, mi vonzót vagy érdekeset talál
MacLeodban, de nem tudtam, hogyan fogalmazzam meg a
kérdést. És azt sem tudtam, érteném-e a választ.
Ahogy beléptünk anyám házának kapuján, már hallottuk a
ricsajt.
–  Tényleg mindenkit meghívtál – néztem Millára, aki képes
volt úgy mosolyogni szemérmesen, hogy közben sugárzott az
arca a büszkeségtől.
–  Tudod, hogy hányadik születésnapja ez az anyádnak? –
kérdezte, ahogy a lift felé fordultunk.
– Ööö… Hatvanöt?
– Telitalálat – bólintott Milla, és én megnyugodva fújtam ki a
levegőt.
A gangon már tényleg állt a bál. Ott volt anyám egyik Barbara
nevű barátnője, akivel ki nem állhatjuk egymást, és a férje, akit
egy kanál vízben tudnék megfojtani, és vice versa. Láttam több
szomszédot, egy gyerekkori barátnőt, akivel hatvan év alatt
számtalan alkalommal próbáltak meg halálosan összeveszni, de
sohasem sikerült. És nem csak anyám ajtaja előtt volt
kisebbfajta házibuli: többen kihozták a gangra a tévét, és
amikor lepillantottam az udvarra, az ecetfa elé éppen akkor
cipelt két kamasz egy asztalt, mögöttük az apjuk egyensúlyozott
a tévékészülékkel. A kevésbé tehetős lakók csak hokedlit hoztak
és székeket, míg Mr. Butterworth, az ausztrál lakó egy
nyugágyat állított fel a kövön. Nagy nehezen bejutottam a
lakásba. Anyám olyan széles mosollyal állt a nappali közepén a
puncsoskancsó mellett, hogy sátrat lehetett volna verni rá.
–  Boldog születésnapot, anya – nyújtottam oda neki az
ajándékot, és nyomtam egy puszit az arcára. Jó érezni, hogy
nála aztán nem megy veszendőbe a francia parfőm. – Az én
istenem éltesse sokáig.
– Csak a tied?
–  Jó, akkor a magáé is – bólintottam. – Tea, hogy olvasás
közben legyen mit innia.
– Van új Bródy Lili? – forgatta a könyvet.
– Ne mondja, hogy nem tudott róla.
–  Fiam, amennyi dolgom nekem van – simította meg az
anyám a kezemet, és már el is tűnt az aggodalmával együtt,
amelyet kis birodalma minden egyes részlete és darabkája iránt
érzett, és amelyet erre az estére ünnepélyesen felfüggesztett.
Mindenki oda ült, ahova akart, a könyveket oda tették vissza,
ahova akarták, anyám egyedül a perzsáját csavarta fel, és
terített a helyére egy régi rongyszőnyeget, mert ugyan kárt az
ősöreg parkettában már nem nagyon lehetett tenni, a tűsarkú
cipők mindenre képesek.
MacLeod is megjelent kezében egy csokor gerberával, arcán
visszafogott érdeklődéssel és nagy fokú elővigyázattal. Akár egy
városlakó a dzsungelban, úgy forgatta a szemét, és ha valaki, én
megértettem. A nyüzsgés sem intenzitásában, sem
hangulatában nem volt fogható azokhoz a partikhoz, melyekre
Londonban voltam hivatalos.
Intettem neki, aztán megkerestem anyámat. A nappali
sarkában állt, és egy harcsabajszú férfinak magyarázott
valamit. Odaléptem hozzá.
–  Anya, jöjjön egy pillanatra. – Anyám MacLeodra nézett,
aztán a gerberákra, és esküszöm, hallottam, ahogy olvad.
– Milyen drága egy ember maga – mondta az anyám hibátlan
angolsággal, de dermesztő kiejtéssel, ám ez az őrmestert nem
érdekelte. Frissen borotválkozott, gondolom, az egyik körúti
borbélynál, haja brillantintól csillogott, pipáját kezében tartotta,
arcán pedig lassan kezdett felengedni az angolokra olyannyira
jellemző mélyhűtött mosoly.
–  Jöjjön – mondta anyám, és belekarolt az őrmesterbe. – Be
akarom mutatni valakinek. Sőt – hajolt hozzá közelebb, és súgta
hangosan a fülébe –, foglaltam magának egy széket mellette.
Talán már hallott róla. Bozsik a neve, pontosabban Cucu, és…
Elindultam megkeresni Millát. A nappali közepén álló
asztalon hegyekben állt az ennivaló. Anyám ezúttal lemondott
arról, hogy főzzön, ehelyett a Jégbüféből hozatott francia- és
tojássalátát, sonkatekercset és kaszinótojást. Azt is tudtam, hogy
a mindenféle jóval – fokhagymával, csípős paprikával,
mandulával és sajttal – töltött olajbogyót saját kezűleg válogatta
a libanoni fűszeresnél a Magyar utcában, és a péksüteményeket
a kacskalábú szír péktől vette a sarkon. Tortával sem bajlódott:
a hűtő polcai rogyadoztak a krémestől. Egyvalamit készített ő
maga, jelesül a pogácsát. Azt a meccsre tartogatta, és én már
tűkön ültem, mert anyám ritkán süt pogácsát, de akkor olyat,
hogy évekig mesélnek arról, hogy a káposztásban mennyire
eltalálta a bors mennyiségét, a sajtos tetején hogyan ropogott az
ementáli, és a juhtúrósból nem sajnálta se a túrót, se a kaprot.
Az ablak előtti asztalon szódásüvegek sorakoztak, a rádióból
visszafogott tánczene szólt, amíg Szepesi bele nem üvöltött a
mikrofonba: – Jó estét minden hallgatónknak innét, Londonból,
a híres Wembley-stadionból, ahol Albion válogatottja ismét arra
készül, hogy revansot vegyen az ötvenhármas fiaskóért, de a
fiúk, a magyar fiúk ezt a közönség őrületes moraja ellenére sem
fogják hagyni! – Mintha a vendégek is a lelátón lettek volna,
akkora éljenzés tört ki. Üdítő volt látnom a rendezett káoszt,
ahogyan mindenki előttem ismeretlen parancsnak
engedelmeskedve, habozás nélkül elfoglalta helyét. Sokan állták
körbe a rádiót a konyhában, néhány kisiettek a gangra, páran
lementek az udvarra. A legtöbben mégis a nappaliban
maradtak. Az első sorban a keményvonalas fanatikusok, három
középkorú férfi ült, akik vagy szomszédok, vagy régi szeretők,
vagy barátnők csatolt egységei voltak, mögöttük ült Milla,
mellette anyám, őmellette Bozsik Cucu, aki mindentudó derűvel
magyarázott a mellette ülő MacLeodnak.
Felharsant a bíró sípja, Szepesi a legmagasabb fokozatba
kapcsolva kommentált, én pedig végre megraktam a
tányéromat két kaszinótojással és egy nagy kanál tojássalátával,
pogácsákat vettem hozzá, és hagytam, hadd szippantson
magába az este. Az első gólnál még nyugodt voltam. A
másodiknál már nem volt tányér az ölemben. A harmadiknál
már nem volt nyakkendő a nyakamban. A negyediknél már
rekedten üvöltöztem. De nemcsak én, hanem velem együtt az
egész város.
 37

Nem telefoncsörgés volt, amire ébredtem, hanem

tehénkolompok borzalmas kakofóniájára – legalábbis úgy
hasított bele vergődő, felületes alvásomba a készülék hangja.
Tehénkolompok, melyeket félkegyelmű pásztorok ráznak, és
eszük ágában sincs abbahagyni, sőt. Az ágy szélére ültem, és
felvettem a kagylót. Az sem érdekelt, mennyi az idő.
– Nemes.
– Pálinkás…
–  Magának is, főkapitány – feleltem, és az olvasólámpa
izzójára koncentráltam, hátha a szememnek sikerül fókuszt
találni rajta.
–  Szóljon MacLeodnak – folytatta Kádár. – Talán még időben
vannak.
–  Hallgatom – egyenesedtem ki. Mintha az a négy szó egy
kapcsolót kattintott volna fel bennem. „Talán még időben
vannak.” A kagylót vállammal szorítottam a fülemhez, és
nekiálltam öltözködni.
– Van egy Kun Vecsésen – fújta a füstöt a főkapitány. – Minden
arra mutat, hogy a mi jó páterünkről van szó.
– Indulok.
– Aki – folytatta Kádár – alig egy hete adta be a kérelmét, hogy
részt vehessen egy továbbképzésen.
– Micsodán?
 –  Idézem: „csak a folyamatos képzés tudja megsegíteni a
papot, hogy éber szeretettel őrizze a misztériumot, amelyet az
egyház és az emberiség javára hordoz magában.”
– Nem értem.
–  Én sem, de ez most nem számít. Kun páter egy hete kérte,
hogy hadd vehessen részt a Gyulafehérvári Főegyházmegye
szervezésében két nap múlva induló továbbképzésen, ami,
várjon csak – mondta, majd papírzörgést hallottam, ahogy
lapozott –, igen, önismereti és lélektani fejlődést ígér a
résztvevőknek, valamint azt, hogy, várjon csak, itt van valahol –
lapozott megint –, megvan, felkészíti őket a missziós munkára.
– Ez meg akar lépni, főkapitány.
– Magam is erre jutottam.
–  De… – ugráltam fél lábon az ágyam előtt, ahogy a
nadrágomba igyekeztem belebújni –, az nem megy egyik
pillanatról a másikra. Hetekkel, ha nem hónapokkal korábban
kell jelentkezni, engedélyt kérni az egyházmegyei elöljáróságtól,
hogy gondoskodni tudjanak a pótlásáról. A mocskos kurva… –
szaladt ki belőlem, ahogy a lábfejem beleakadt a nadrág
szárába, és rádőltem az éjjeliszekrényre. Az olvasólámpa a
földre esett, az izzó szétrobbant, és a szekrényke ellenállást sem
tudván tanúsítani összeomlott alattam.
– Ejnye, főfelügyelő, ejnye, no – morogta Kádár.
–  Elnézést, főkapitány – vettem fel a kagylót. – Semmi gond,
csak egy kis…
– Valaki elintézte neki – folytatta Kádár, tudomást sem véve a
történtekről. – Olyannyira, hogy állítólag holnap indul.
–  Holnap? – tápászkodtam fel sziszegve. A jobb vállamra
estem, és még a fejem is belecsaptam a falba. – Hova? Hogyan?
Mikor?
Kádár kivárt pár másodpercet, majd a kagylóba fújta a füstöt.
–  Ezt már nem tudjuk. Csak annyit tudunk, hogy szolgálati
jogviszonya alól a holnapi nappal ideiglenes felfüggesztést
kapott. És ezt sem hivatalosan.
–  Nem hivatalosan függesztették fel, vagy nem hivatalosan
tudjuk? – kérdeztem, ahogy a vállamat masszíroztam. Az inget
egyelőre nem tudtam felvenni.
– Vagy – felelte Kádár.
– És akkor most hol van?
– Egészen tegnapig egy vecsési templomban szolgált. Nyilván
a paplakban lakik. Vagy lakott – hangzott Kádár válasza. – De
hogy pontosan hol… – hallgatott el, és magam előtt láttam,
ahogy rándít egyet bal vállán, majd széttárja a kezét, akarva-
akaratlanul is úgy, ahogy bizonyos olasz férfiak szokták
bizonyos, nem feltétlenül csak olasz helyzetekben. Nem volt
nehéz megjegyeznem a templom nevét és a paplak címét.
– Még valami, főkapitány?
–  Vakarják elő a föld alól is azt a rohadékot – mondta Kádár
olyan kedélyesen, ahogy Irénke lebbencslevesét szokta
megdicsérni a kantinban, de tudtam, hogy olyan, mint a szagot
fogott kopó: vért akar. A zsákmányt akarja, mindenáron. Ő volt
a fővadász, mi meg MacLeoddal a kopók, a kotorékebek, akik ha
kell, véresre kapart körmökkel húzzák elő a föld alatti vackába
menekült vadat.
– Elő lesz kaparva.
– Ej, de biztos a dolgában, Nemes.
 –  Főkapitány, egy alkalmat mondjon, amikor nem álltam a
szavamat.
– Egyet kérek magától, Nemes.
– Hallgatom.
– Legyen észnél – szólt Kádár azzal a hangsúllyal, amivel nem
vitatkozik az ember. – Tudja jól, hogy mennyit jelenthet pár óra
is. Ha odaáll egy fához hugyozni, és a vizelete kanyarulata azt
sugallja magának, hogy elértek a falig, mégsem találják Kunt,
akkor azonnal szól. Azonnal.
– Természetesen, főkapitány. Ha nem haragszik, mennem kell
– közöltem, és leraktam a kagylót, majd rögtön tárcsáztam is. Az
éjszakai portás kicsit vonakodva kapcsolta MacLeod szobáját.
A hetedik csöngésre vette fel.
– ’ló? – szólt bele egy hang magyarul. – Ki az?
– Mondja meg Franknek, hogy tíz perc múlva ott vagyok érte.
– Frank?
–  Aki ott fekszik maga mellett – feleltem, majd lecsaptam a
kagylót. Magamra húztam egy rövid ujjú inget, papucscipőt
vettem, a konyhában teletöltöttem a kulacsomat hideg vízzel,
elraktam két almát, és három perc múlva már a Fesztivállal
repesztettem át az alagúton, hogy csikorgó fékkel álljak meg a
Majestic előtt, ahol MacLeod várt rám, és szerintem ő maga sem
tudta eldönteni, hogy dühös-e, vagy kíváncsi, amiért kivertem
az ágyból.
– Megvan a pap? – huppant be mellém, és még be sem csukta
az ajtót, már a gázon volt a lábam. – Hé – mordult fel. – Ennyire
sietünk?
A hajnali órára és a viszonylag gyér forgalomra való
tekintettel csak a villogót kapcsoltam be a Fesztivál tetején, így
nem kellett kiabálnom, ahogy elmondtam neki, mit hallottam
Kádártól.
– Valaki segíti a rohadékot – ingatta a fejét az őrmester, majd
letekerte az ablakot, és kikönyökölt rajta. Ahogy az Üllői úton
haladtunk egyre kijjebb a városból, úgy gyérült a forgalom: az
eltökélt autósokat és céltudatos bennszülötteket felváltották a
hivatásos piások és alkalmi részegnek felcsapott turisták és
üzletemberek, akik vagy azért isszák a vodkát, mert itt olcsó, és
lehet kapni, vagy azért isszák a whiskyt, mert ugyan itt drága,
de legalább lehet kapni. Pesten csak az nem találja meg, amit
keres, aki nem akarja, miközben állandó megfigyelés alatt áll,
mint a szovjet nagykereskedelmi vállalatok képviselői. Ez is a
játék része: a KGB megfigyeli a saját embereit, mi pedig
megfigyeljük a szovjet küldötteket, és az őket megfigyelő KGB-
seket. Azt nem mondanám, hogy érdekes a játék, vagy
különösen eredményes, de gyorstalpalónak kiváló azon frissen
végzett tisztek számára, akik bel- vagy külbiztonsági
szakszolgálatnál akarnak karriert kezdeni.
–  Mi a terv? – szólalt meg MacLeod hosszú hallgatását
követően.
–  Blattolunk – feleltem. – Kezdjük a paplaknál. Ha ott van,
lekapcsoljuk. Ha nincs, megvárjuk, amíg megjön.
– És ha nem jön meg?
A fejemet csóváltam.
– Őrmester, korai az óra az esélylatolgatásra.
– Ne is mondja – csapott bosszúsan a térdére. – Ha nincs ez a
Szentmihályi, akkor maguknak végük – közölte MacLeod
villámló szemmel.

–  Varga kettőt hagyott ki – emeltem fel az ujjam. – Egyet

belőtt, kettőt meg kihagyott.
–  Ha nem hallotta volna, akkor ezt a játékot rúgott és nem
kihagyott helyzetgólok alapján számolják – mordult az
őrmester.
–  Még szerencse, mert akkor maguknak lett volna az a két
potyagóljuk, nekünk meg a kihagyott helyzetekkel együtt…
Hadd ne számoljam – kapcsoltam negyedikbe, ahogy végre
elhagytuk a Hungária körutat. – Nem akarom zavarba hozni,
őrmester, de Sándor Csikar vénsége ellenére állva hagyta a
védelmüket – előztem le egy Tátrát, amiben messze többen
ültek, mint lehetett volna. – Azok a fiúk, akik bután álldogáltak,
azok voltak a védők, ugye? Vagy statisztákat szerződtettek?
– Főfelügyelő, én… – MacLeod kifújta a levegőt. Borostás volt,
és erősen másnapos. Pont, mint én.
– Különben is, mit izgatja magát skót létére? – folytattam.

– A kapusuk, az az ördögi…

–  Aktív volt – bólintottam. – Istenem, olyan kapus is van.
Látom, maguknál az az etalon, ha a kapus a kapufának dőlve
piszkálja a körmét, de nálunk nem. És a Szentmihályi… Jó napja
volt. Ne vegye a szívére.
–  Akárhonnét is nézzük, a döntetlen voltaképpen igazságos
eredmény – jegyezte meg szárazon MacLeod. – Ha annyira jó
lenne a védelmük, akkor nem rúgunk kettőt.
 – Őrmester, kérem – vettem el a lábam a gázról. – A Wembley-
ben a vendégcsapat felé lejt a pálya? A mi kapufánk görbül ott,
ahol egyenesnek kellene lennie? Kérem.
–  Arra akar utalni, hogy nem volt fair a meccs? – szuszogta
dühösen MacLeod.
– Tudjuk, hogyan mennek a dolgok.
– Megvesztegettük a chilei bírót?
–  Nem kell senkit megvesztegetni, őrmester. Senkinek. De
gyanítom, annak a bírónak is vannak gyerekei, kocsija,
egzisztenciája, ilyenek…
MacLeod legyintett, és kinézett a lehúzott ablakon, miközben
bal kezének ujjaival a térdén dobolt. Kikerültem egy reptéri
buszt, amelynek sofőrje rendesen megkergette az Ikarust, de
ahogy mellé értem, és meglátta a villogót, azonnal lassított.
Mindenütt daruk emelkedtek, lakó- és irodaházakat húztak
fel, aztán ahogy elhagytuk a lakóövezetet, raktárkomplexumok
sora töltötte meg a horizontot az út mindkét oldalán.
–  Ó – szólalt meg MacLeod. – Itt már jártam – mutatott a
Ferihegyi terminálokra.
–  Akar beköszönni? – kérdeztem, aztán visszakapcsoltam
hármasba, és ráléptem a gázra.
Ahogy elhagytuk a repteret és vele együtt a várost, éreztem a
hirtelen hűssé váló levegőt. A forgalom elapadt, szabadon
rátaposhattam a gázra, és negyedóra múlva már Vecsésen
voltunk, egy csendes mellékutcában, egy vérszilvafa lombjának
takarásában.
A háború előtti nagypolgári ház finoman szólva is fényűző
paplak volt, de az egyháznak és a vecsésieknek a szíve legyen
rajta. A lehúzott redőny nem sok jót ígért. MacLeoddal
kiszálltunk, intettem neki, mire kettéváltunk. Ő jobbra indult,
hogy hátulról kerülje meg az épületet, hátha egy hátsó kerti
kapun keresztül is ki-be lehet járni. Én erős, határozott
léptekkel a ház elé mentem, megálltam, és csípőre tettem a
kezem. A Fesztivál mögött egy kutya ugatott fel, majd pár
másodperc múlva egy idős férfi hangja mordult: – Az anyád
kurva szentségit, fogod be a pofád, mert letépem a füledet. – Itt-
ott függöny lebbent, de ablak már nem nyílt, mivel a kikapcsolt
villogót a Fesztivál tetején hagytam, hadd lássa mindenki.
Megnyomtam a csengőt. Nem csöngött. Megráztam a kertajtót,
nyikorgott. Sehol senki. A ház kertje rendben volt tartva, ami
paplak esetében a minimum, mert nem is rendes plébános az,
aki nem dolgoztatja a ház körül a híveit. Balra fordultam, és
lassan megindultam a sarok felé. Alig fordultam be, majdnem
beleütköztem MacLeodba.
– Főfelügyelő.
– Mit talált?
– Itt élnek? Mármint emberek?
– Gyanítom.
– Csak mert semmi nyoma nincs.
– Mit talált?
–  Két ház között egy gazos, bokrokkal benőtt
ösvényszerűséget, ami egy rozsdás faajtóhoz vezet a paplak
hátsó kerítésében.
Bólintottam.
– Őrmester, menjen vissza. A kocsit a ház előtt hagyom, és…
– A templomhoz megy?
 – Igen. Meg kell néznem.
– Persze – intett, majd megfordult, és visszasietett őrhelyére.
Más körülmények között balzsamosnak mondtam volna az
éjszakát, de most megborzongtam, ahogy a közeli templom felé
siettem. Alvó házak, alvó életek, gondosan nyírt gyümölcsfák,
tisztességes tyúkok, lusta kutyák. Ideális búvóhely egy olyan
kaliberű gonosztevőnek, mint Kun. Úgy képzelné az ember,
hogy a gonosz – a vérszomjas ragadozó, a kéjjel gyilkoló – nagy
fekete házban lakik, a kerítés emberi combcsontokból készült, a
függönyt kisleányok hajából fonták, és a házőrző dobermannok
fogát naponta csiszolja gazdájuk tűhegyesre, miközben emberi
koponyából készült kupából issza a vészbanyák főzetét.
Nem, a Kunok itt laknak. Nagypolgári házban, lehúzott
redőny mögött, jácintokkal teli ágyás társaságban.
Vagy már nem lakik itt, mert időben meglépett. A templomnál
természetesen nyoma sem volt. Miért is lett volna. A templom
előtti kis téren egyetlen pad árválkodott egyetlen nyírfa alatt. A
templomajtó csukva volt, a falura az éjszaka legsűrűbb
szakasza borult rá.
Visszamentem a házhoz. Mozgásnak se jele, se nyoma.
Megfordultam, és odasiettem az ösvényhez, amit MacLeod
talált.
Az ösvény megvolt, de MacLeod nem.
A nyomorúságos fakapu nyitva állt, belehúzva a térdig érő
gazba.
Körbepillantottam. Mögöttem az utcában egy kutya vonyított
bele gazdái álmába, egy másik egyetértően csaholt hozzá.
–  Frank, hogy a rosseb enné meg – morogtam magamban.
Annak kevés esélyét láttam, hogy Kun kitört a hátsó kapun, és
leteperte MacLeodot. Körbenéztem, és dühömben belerúgtam
egy rozsdás vájdlingba. A hold elé felhők kúsztak, a kertet
kísérteties fény lengte be, amelyből lassan kibontakozott egy
alak, amely a ház irányából közeledett. MacLeod volt az,
magában átkozódott, ahogy a gyomnövények a nadrágjára
tapadtak.
– Bassza meg, őrmester.
–  Mert? – nézett rám ártatlannak semmiképpen sem
nevezhető tekintettel.
Megfordultam, és a tarkómat vakartam.
– Érdemes volt betörni? Talált valamit?
– Én semmit, de ha bejön, maga biztosan többet lát.
Megpördültem, és felemeltem mindkét kezemet.
–  Bemenjek? Egy gyanúsított lakásába házkutatási engedély
nélkül? Felhatalmazás nélkül? Törvényellenesen?
MacLeod hátralépett egyet, bele egy vakondtúrásba.
Megbillent, odakaptam, és megfogtam az alkarját.
–  Ne mondja, hogy soha nem csinált még ilyet – húzta le
mérgesen a cipőjét, és rázta ki belőle a porhanyós, szürke
földet.
– Azt nem értem, hogy maga miért csinálta.
–  Ki vagyok én? – tárta szét a karját. – Ki vagyok én,
főfelügyelő? Nincs nekem itt jogköröm, joghatóságom, semmim
sincs. Ha annyira buzog magában a közerkölcs forrása, akkor
vigyen be magánlaksértésért. De nem árt, ha bizonyítja is –
mordult megint, szokatlanul élesen. Valami más is bekerült a
képbe, amit nem láttam. Mintha egy diakép mögé bedugtak
volna egy ugyanolyat, aprócska eltéréssel. Nem tudtam, mi az,
nem tudtam, miért került oda, és azt sem, hogy mi a szerepe,
célja, értelme. De az őrmesterben a súly kissé eltolódott.
– Találta életnek nyomát?
– Mármint, ha benn jártam volna a házban?
– Ne szórakozzunk, most ne.
–  Nem, életnek nyomát nem találtam. Rendet viszont igen.
Olyan rendet, amit alaposan raktak, odafigyeléssel. Vagy…
–  Vagy eleve az volt. Eleve nem is csináltak rendetlenséget.
Kun vagy nem lakott itt, vagy csak nagyon kevés időt töltött a
házban, alibi gyanánt.
–  Vagy egy ideje már készült arra, hogy meglép, és minden
nyomot eltüntetett maga után.
– Ennek éppen annyi esélye van, mint a másik verziónak.
Mély levegőt vettem, és megfordultam. Becsuktam a szemem,
és a homlokomat dörgöltem, ám nem sokra jutottam vele. Végül
számhoz emeltem a kezemet, és füttyentettem egyet, mint egy
bagoly.
–  Ha ezt hallja, akkor rohanjon a kapuhoz – fordultam
MacLeod felé.
– Én meg kiabáljak, ha itt látok valamit?
– Hacsak nem tud máshogy jelezni.
– Majd kigondolok valamit.
– Rendben – indultam meg a bokrok közt.
– Főfelügyelő.
– Igen?
Csakhogy az őrmester nem mondott semmit. Állt, és nézett
rám.
 – Semmi – mondta végül.
Visszasiettem a ház elé, és beültem a Fesztiválba. Elővettem a
kulacsot, kortyoltam belőle, és az órámra néztem. Negyed
három. Kicsit döntöttem az ülésen, karba tettem a kezem, és a
házat néztem, rolóval lesütött nagy, közönyös szemeit.
A hajnal előtti óra a legsötétebb, sötétebb, mint az éjféli.
Egyszer szálltam ki a kocsiból, és álltam oda egy fához, de a
vizeletem egyelőre nem kanyarodott semerre, így nem volt
miért értesítenem Kádárt, pedig bennem volt a kisördög, hogy
felébresztetem a központi ügyelettel.
A nappal együtt az emberek is felkeltek, és a kakasok, a
tyúkok, a lovak, a kutyák, a macskák meg a szekerek. Alig egy
óra leforgása alatt mintha kicserélték volna az utcát. Kiszálltam
a kocsiból, nyújtóztam egyet, ami nem volt szerencsés
mozdulat, mert a vállam még mindig fájt az éjszakai eséstől, és
a Fesztivál ülésében töltött óráktól. Ujjam a számhoz emeltem,
és füttyentettem egyet. MacLeod olyan gyorsan jelent meg,
mintha eleve felém tartott volna.
– Semmi – néztem rá.
– Semmi.
– A ház zsákutca – közöltem.
– Elvesztegettük az éjszakát.
– Őrmester, nem tudtunk volna sehova se menni. Nem tudjuk,
hol keressük. Tessék – dobtam felé az egyik almát. Felhúzott
szemöldökkel nézte, majd beleharapott.
– Ez magának alma? – nézett rám könnybe lábadt szemmel.
–  Azt nem mondtam, hogy édes. Üljön be, megyünk a
templomhoz.
 MacLeod bepattant a Fesztiválba, és három perc múlva már a
templom előtti téren álltunk. A Fesztivált a közeli kisbolt előtt
hagytam. Eszembe sem jutott enni. Az alma és a víz elég volt. Az
éhség fenőkőként élesítette az érzékeimet.
A templom olyan kicsi volt, hogy templomszolgára sem
futotta. Kilenc óra előtt pár perccel egy lehetetlenül hajlott hátú,
fejkendős asszony tipegett a templomajtóhoz, elővett egy
irdatlan kulcsot, és a zárba dugta.
–  Kapás van – rúgtam el magam a Szentháromság-szobrot
védő kőkerítéstől. MacLeod tekert egyet a nyakán, és követett.
Az asszony kinyitotta a vastag faajtót, és mi beléptünk a
templomba, amely se nagy nem volt, se nem különleges. Olyan,
mint bármelyik falusi templom az országban. Van tornya,
benne harang. Van fala, közte padok. Van oltára, előtte szószék.
Ami most üresen állt.
– Jó reggelt.
– Magának is – felelte az idős asszony fiatalos hangon.
– Kun plébánost keressük.
–  Az urak a rendőrségtől jöttek? – kérdezte az asszony, amit
nem értettem, mert kórosan hajlott háta miatt szemét egyszer
sem emelte fel a földről, és csak nagy erőfeszítés árán nézhetett
volna ránk. A legjobb esetben is a cipőnket láthatta.
Odatartottam szeme elé az igazolványomat.
– Kun András a plébános itt, ugye?
– Az.
– És most hol van?
– Azt csak a jóisten tudja. Talán beteg. Talán…
– Talán?
 –  Minden reggel nyolckor itt szokott lenni – magyarázta az
asszony a templom rideg kőburkolatának.
– Hol lehet?
–  Nem tudom – ingatta a fejét az asszony, aztán halkan
motyogott valamit.
– Mit mondott?
– Én? – tipegett el előlem. – Én semmit.
De meg mertem volna esküdni, hogy ezt hallottam: „Nem
mintha hiányozna.”
– Mióta van itt a plébános? – szóltam az asszony után.
– Mit számít az.
– Megnézhetem a sekrestyét? – kérdeztem.
– Tőlem azt néz meg, amit csak akar. Csak a füstölőt ne vigye
el, szükség lehet még rá.
Megálltam, hogy reagáljak a kijelentésre. A sekrestye
viszonylag egyszerű, és viszonylag rendetlen helyiség volt.
Gyorsan körbepillantottam. A falon szentkép, kereszt, Nagy-
Magyarország-térkép, Mária-kép, a sarokban fáradt
brokátfüggöny. Könyvesszekrény, amelyben a szertartásokhoz
szükséges kelyheket, vásznakat és miegyebet tartottak. Sietni
akartam, mielőbb a páter nyomára akadni, és valami a nehéz,
egykoron feltehetően gyönyörű brokátfüggönyhöz húzott.
Egy újabb könyvespolcot találtam mögötte, rajta a
legvisszataszítóbb irodalommal, amit el lehet képzelni. Szálasi
beszédei, hungarista és nyilas kézikönyvek, pamfletek,
szórólapok, az Összetartás és az Új Magyarság bekötött számai.
Szálasi Út és céljának legalább öt példánya, Fiala Ferenc írásai,
plusz tucatnyi és tucatnyi könyv, melyeket a Buenos Airestől
Sao Paolóig emigrációba menekült nyilasok írtak. Ugyan
semmit sem bizonyítottak ezek a kiadványok, de csak a
birtoklásukért minimum öt év jár. Ha a vizsgálóbíró szigorú,
akkor a páter akár nyolc vagy tíz évet is kaphat.
Ami semmi.
Főleg úgy, hogy nincs meg, aki a gyűjteményt felhalmozta.
Kihúztam az asztalfiókot. Cetlik, papírok, szentképek,
jegyzetek. Órákba telt volna, mire átnézzük mindet. De nekünk
nem voltak óráink.
Kiléptem a sekrestyéből, vissza a templomba. Az idős asszony
seprűvel a kezében álldogált, mintha tűnődött volna valamin.
– Köszönöm – biccentettem feléje.
– Nincs mit.
Az ajtónál jártam, amikor az asszony megszólalt, még mindig
a kőpadlót bámulva.
– Milyen nap van?
– Csütörtök.
– Az áldóját.
Nem mozdultam. MacLeod kérdőn nézett rám. Válaszként
széttártam a kezem.
–  Azt hittem, szerda van – mondta az asszony a seprűnek. –
Vagy péntek. De hogy csütörtök…
– Nos…
– Hogy most nyár van. Amikor nem nyár van, minden más –
közölte az asszony. – Minden más. A plébános is mást csinál.
– Mit?
–  Csütörtökönként a plébános a fölső templomban szokott
bibliaórát tartani. Lehet, hogy most is ott van.
 Lehunytam a szemem, és nagyon lassan engedtem ki a
levegőt.
– Az mégis melyik lenne? A felső templom.
– Ezt magának igazán tudnia kellene – rázta a fejét az asszony,
kendőjének laza csomója szépen, lassan követte fejének
mozdulatát. – Ha egyszer ez az alsó, akkor…
– Come on! – kiáltottam az őrmesterre.
Bevágtuk magunkat a Fesztiválba, rükvercbe tettem a kocsit,
kifaroltam, megfordultam, és kipörgő kerekekkel indultam el a
másik irányba.
– Van egy másik templom – mondtam az őrmesternek, aki azt
sem tudta, mibe kapaszkodjon.
– Hol?
Válasz helyett a gázra léptem. Riadt tyúkok ugrottak el
előlünk, egy szálkás, borostás férfi beledőlt biciklijével az
árokba. A visszapillantóból láttam, hogy nagy baja nem
eshetett, mert dühösen hadonászott.
A falu végén állt a másik templom. Előtte egy meggyötört VW
Bogár parkolt. Úgy fékeztem le, hogy ne lehessen vele kiállni.
Kiugrottunk a Fesztiválból.
Ez a templom is olyan volt, mint a másik. Olyan, mint
bármelyik falusi templom az országban. Van tornya, benne
harang. Van fala, közte padok. Van oltára… előtte pap.
Pap, aki éppen nyolc-tíz nagyobbacska gyereknek
magyarázott katonás szikársággal. Furcsa módon nem éreztem
megkönnyebbülést, hogy időben odaértünk, és megtaláltuk.
Üresség kongott bennem, amibe csak lassan, a repedéseken
keresztül szivárgott be a düh.
 Soha nem láttunk képet Kun Andrásról, csak leírásokat
olvastunk róla. Mindenki magas férfira emlékezett, sudár,
egyenes tartású, metszett arcélű férfira, akinek megjelenése
még akkor is megtorpanásra késztette az embereket, ha
mosolygott.
Ez a férfi itt, előttünk nem mosolygott. Jelenlétünket
bizonyára érzékelte, de mélyen belemerült a magyarázatba,
amit nem nagyon hallottam, mert egyelőre a templomajtó
mellett várakoztunk. Az oltár mögött Jézus szobra állt, két karját
széttárta, ahogyan a pap is. Ám amíg a szobor mozdulata
hívogató és jóindulatú volt, a papéból inkább kinéztem, hogy
hirtelen belül pofonra lendül.
MacLeoddal egymásra néztünk. Bólintottunk.
A pap a bal oldali padsor előtt állt, a gyerekek az első két
sorban ültek. Nem is gyerekek voltak, hanem kamaszok. Jó
kiállású volt mindegyik, rendes frizurával, napbarnított arccal,
és melléjük érve láttam, hogy rajtam több a súlyfölösleg, mint
az összesen egybevéve.
A pap elhallgatott.
– Dicsértessék. Segíthetek?
–  Üdvözlöm – léptem közelebb, és feltartottam az
igazolványomat. – Nemes Albert detektív-főfelügyelő, Budapesti
Rendőr-főkapitányság.
– Miben segíthetek?
– Kun András?
A férfi azonnal biccentett. Őszes haja a homlokába hullt,
egyetlen mozdulattal kisimította.
– Igen.
 – Áldozna ránk néhány percet?
– Bibliaórát tartok a gyerekeknek – mutatott a srácokra a pap,
és ekkor esett le, hogy egyetlen lány sem volt köztük. – Az
utolsót, mielőtt elutazom.
– Miről beszélnek?
– Istenről, szentlélekről, Ábrahámról.
Széttártam a kezem, és a srácokhoz fordultam.
– Miről beszéltetek?
Csak néztek maguk elé, nyakas magyar parasztgyerekek.
Ezekből cséphadaróval sem lehetett volna egyetlen szót sem
kiverni.
– Most mondta az atya. Ismételjétek bátran.
Mereven néztek maguk elé.
MacLeod mellém lépett, és a fülembe súgva megkérdezte, mit
csinálnak.
– Bible studies – tartottam a szám elé a kezemet.
– Biblia nélkül? – ráncolta a homlokát az őrmester, miközben
le nem vette volna szemét a papról.
Ez fel sem tűnt nekem. Egyik gyerek előtt sem feküdt könyv.
–  Bibliaóra – ismételtem, és közelebb léptem a paphoz, aki
összeszűkült szemmel méregetett minket. Az egyszerű, kissé
szegényes templom ablakán élesen vágott be a napfény. –
Menjetek szépen haza – intettem a gyerekeknek, de azok nem
mozdultak.
– Rendben – bólintottam. – Ahogy gondolja – néztem a papra,
aki sudár, impozáns látványt nyújtott hosszú, fekete
reverendájában. – Hol volt folyó év július huszonhatodikán a
kora esti órákban?
 – Itt – felelte a pap nyájasnak szánt mosollyal. – Pontosan itt.
– Ezen a szent helyen – bólintottam.
– Ahogy mondja.
– És mit csinált? – kérdeztem.
A pap válasz gyanánt megint mosolygott. Bárcsak ne tette
volna.
– Csak nem bibliaórát tartott?
–  Pontosan, főfelügyelő. Nyári iskola. A legjobb idő a tudás
elmélyítésére.
– Ilyen gyakran? Este is? Nem csak reggel?
– Kénytelen vagyok. Az ismétlés a tudás anyja.
– És pont ezeknek a gyerekeknek?
–  Pont nekik – tett felém egy lépést a pap, és kezét a padra
tette, az ott ülő fiú orra elé.
– És erről mindegyik tanúskodik, ha kell.
– Szülői engedéllyel minden további nélkül.
Most én mosolyogtam.
– Ki van ez találva, na. El kell ismernem.
– Mit akarnak?
– Kun Andrást keressük. Nyírbátorban született, 1911-ben. Ká,
ú, en. András. 1911.
A pap arcán már szélesre húzódott a mosoly.
–  Kérem, ez itt egy félreértés. Először is, én hával írom a
nevemet. Khun. Másodszor, 1917-ben születtem Nyírbogáton.
– Ó – emeltem fel a kezem. – Elnézést.
– Semmi gond – legyintett a pap a másik kezével. A gyerekek
szótlanul, egyenes háttal ültek. – Könnyű a nyírben
összekeverni a bátort a bogáttal.
 – Mióta szolgál itt?
– Vecsésen?
Bólintottam.
– Megvan annak már majdnem két évtizede is.
– Rómában végzett?
Kun felnevetett.
–  Ó, dehogy. Én… én soha nem jártam külföldön, és arról
álmodni sem mertem soha, hogy Rómában tanuljak.
– Tényleg? Soha nem járt külföldön? Zarándoklaton sem vett
részt?
– Nem, kérem.
– És a háború alatt?
–  Ott szolgáltam Jézust, az egyházat és a népemet, ahol csak
tudtam.
– Ebben a sorrendben.
Kun bólintott.
– És az országát.
– Természetesen.
– Mária országát – néztem rá.
– Igen – felelte a pap.
– Regnum Marianumot.
– Azt.
– És most mégis külföldre megy.
–  Ha Erdély külföldnek számít, akkor oda. Tudják –
mosolygott megint. – Jó pap holtig tanul.
– Az a kérdés, hogy kinek a holtáig. Meg az is, hogy mit.
Kun arcára ráfagyott a mosoly. MacLeod csak állt, és figyelt.
Mintha mindent értett volna, amit beszéltünk. Elkaptam a
pillantását. Olyan aprót biccentettünk egymásnak, hogy észre
sem lehetett venni.
–  Tehát akkor folyó év július huszonhatodikán délután itt
tartózkodott a gyerekekkel, és bibliaórát tartott, a neve Khun
András, hával, tizenhétben született Nyírbogáton.
– Ahogy mondja – biccentett kurtán Kun, majd emelt hangon
folytatta: – Uraim, ha nem haragszanak, akkor folytatnom kell
az órát. Ezek a kis bűnösök a jövőnk zálogai, de sokat kell
dolgoznunk azon, hogy a magyarok nagyasszonyát
szolgálhassák.
– Csak egy utolsó kérdés, és már megyünk is.
– Kérem.
–  Hány gyerek földi maradványait fogják még megtalálni a
szigeten az iskola mögött?
Kun mozdulat közben dermedt meg, de olyan rövid időre,
hogy a gyerekeknek fel sem tűnt, és mi is csak azért láttuk, mert
tudtuk, hogy mire figyeljünk.
– Nem tudom, miről beszél.
– Really? – lépett előre MacLeod határozottan. Erőteljes, öblös
hangja bejárta a templom minden zugát az oltártól a
szenteltvíztartóig. – How many children did you kill?
Kun zavarát már a gyerekek is észrevették, és a fejüket
forgatták hol ránk, hol a papra nézve. Kun mély levegőt vett,
ujjaival hátrasimította haját, és egy apró lépést tett hátrafelé.
–  Kérem, engem összekevernek valakivel. Nem tudom, miről
beszélnek. Gyerekeket ölni? Miről beszélnek?
MacLeodra pillantottam, és bólintottam. Szólnom sem kellett,
tudta pontosan, mi a helyzet.
 A templomajtóhoz mentem, és szélesre tártam.
–  A bibliaórának vége! – kiáltottam el magam. A gyerekek
mocorogni kezdtek, összevissza kapkodták a fejüket. – Kifelé!
Pucolás!
Egy pattanásos arcú fiú pattant fel elsőként, olyan esetlenül,
akár egy botsáska. A többiek pár pillanat múlva követték. Egy
perc múlva hárman álltunk a becsukott templomajtó mögött.
– Iona szigete? – léptem közelebb a paphoz. – Ismerős?
– Nem – válaszolta egyre halványabb arccal.
– Gstaad hat, kilenc, kilencvenkilenc. Ismerős?
– Nem.
– Mrs. Jarratt üdvözletét küldi – közeledett MacLeod.
Kun arca megrándult.
–  Nézze – tártam szét a kezemet. – Sokkal egyszerűbb, ha
szépen, nyugodtan elbeszélgetünk. Nem kell nagy ügyet csapni
abból, hogy letartóztatjuk.
– Micsoda? – kerekedett el, majd szűkült össze a pap szeme. –
Letartóztatni? A katolikus anyaszentegyház kötelékébe
tartozom, nem lehet engem csak úgy letartóztatni! A
hercegprímás…
– Rossz hírem van. Több is. Melyikkel kezdjem?
A páter nem felelt.
–  Egy – tartottam fel a hüvelykujjamat. – Azt tartóztatok le,
akit akarok. Kettő. Az egyház úgy engedte el magát, mintha
forró krumpli lenne. Három – mutattam a középső ujjamat. –
Maga soha nem kapott egyházi joghatóságot. Se Seréditől, se
Mindszentytől. Maga egy imposztor, egy hazug átverés, aki
legalább annyi fenyegetést jelent az egyházára, mint a népére.
 – Én ezt kikérem magamnak, én… – csattant fel a páter, azzal
sarkon fordult, és a hátsó ajtó felé indult.
MacLeod ekkor lendült mozgásba. Olyan gyorsan, amit nem is
néztem volna ki belőle. Egy erős mozdulattal megragadta Kun
jobb csuklóját, és hátrarántotta a kezét. A pap azonnal térdre
esett, és mintha egy reccsenést is hallottam volna. Mindenesetre
nem siettem megnézni, hogy tényleg eltört-e a karja Kunnak,
akit az őrmester addigra álló helyzetbe rántott, és rávágta az
oltár előtti széles asztalra. A hatalmas Biblia maga alá gyűrte
lapjait, ahogy lefelé fordulva a kövön csattant, mellette egy
kehely kalangolt, amint földet ért, a gyertyatartók esését pedig
az tompította, hogy elsőként a gyertyák érték a kőburkolatot.
Ahogy MacLeod a könyökével belevágott a pap hasába,
szemernyi kétségem nem volt afelől, hogy ő-e az a Kun páter,
akit keresünk. Az már nehezebb feladatnak látszott, hogy
rábizonyítsunk valamit, bármit abból, amit tudunk, hogy
elkövetett. Lemondtam már arról, hogy mindenki mindenért
feleljen. Elegendő egyetlen bűntettet találnunk, amire
bizonyítékunk van, és én elégedetten megyek haza. Az uszító
könyvek alaplicitnek számítottak, még egy bizonyíték kellett
ahhoz, hogy tétje legyen a pap szavainak és tetteinek.
De ha bizonyíték nincs, akkor a beismerő vallomás is
megteszi.
–  Te rohadt állat! – kiáltotta MacLeod, ahogy felugrott az
asztalra, és rátérdelt Kun mellkasára úgy, hogy cipője orra
belemélyedt a pap hasába. – Te barbár gyerekgyilkos! – hajolt
bele a pap arcába, úgy fröcsögte a szavakat.
– Én… – nyögte Kun, de MacLeod mintha csak arra várt volna,
hogy kinyissa a száját, mert egy papírt tömött bele. A pap szeme
fennakadt, és öklendezni kezdett, mire az őrmester még
mélyebbre nyomta szájába a papírt. Közelebb léptem.
Nem papír volt az, hanem egy fotó.

MacLeod ekkor vágta először arcon a papot, akinek a szájából

kirepült a fotó. Lehajoltam érte.
Egy körbekerített földdarabot mutatott, akár egy ásatás. És
bizonyos szempontból az is volt. De nem a történelmet ásták itt
ki, nem rég elfeledett hős gael harcosok csontjait,
függetlenségükért küzdő skót klánok végtagjait, hanem
gyerekek csontvázait. Összesen nyolcat. A kép szélén egy
rendőrnő állt, és még a fekete-fehér fotón is láttam, hogy
sápadt.
– Nyolc gyerek, plusz a kis Daniel az apátságnál! A bátyja meg
a pesti hullaházban!
A pap szájából vér csorgott. A fotót néztem.
MacLeod újfent belevájta cipője orrát a pap hasába, mire az
öklendezni kezdett, és könyörögve nézett rám. Az őrmester
ekkor kiegyenesedett, és lendületesen pofozni kezdte a papot,
de olyanokat vágott le neki, hogy csak úgy döngött bele az
asztal. Éreztem, hogy lassan elég lesz ebből, és már mozdultam,
hogy leszedjem az őrmestert az asztalról és Kunról, amikor az
megint a zsebébe nyúlt, hogy egy barna borítékot húzott ki
onnan, és abból egy újabb fényképet rántson a pap arca elé.
– Johnny Reed! – fröcsögött a nyála. – Johnny Reed. Emlékszel,
te szennyes patkány? Emlékszel? Őt is te ölted meg? Hm?
Válaszolj, ha kérdezlek, te ocsmány rohadék, válaszolj!
 A pap arca vörös volt, és a füléből csorgott a vér.
– Én… – nyögte Kun angolul. – I…
–  You? – hajolt egészen közel az arcához MacLeod. – Te?
Emlékszel? Te voltál? Ő is nálad kötött ki? Az ő csontjai is ott
vannak a tisztáson? Felelj, te gennyláda!
– Frank – szólaltam meg. – Frank.
– WHAT?
– Azt hiszem, ennyi elég.
– Semennyi sem elég, Albert! – fordult felém, akár egy farkas,
ami a zsákmánya torkát készül elharapni. – Semennyi! –
üvöltötte, és ököllel akkorát húzott be Kunnak, hogy az
elernyedt. MacLeod újabb ütésre emelte az öklét, de ekkor
lefogtam a kezét.
–  Frank, lehet, hogy Angliában így intézik a dolgokat, de itt
nem. Ennyi elég volt.
– Ne mondd, hogy elég volt, az ilyen mindent megérdemel! –
nézett rám. – Gyerekeket. Érted? Gyerekeket? Lehet, hogy az én
Johnnymat is ő ölte meg, lehet, hogy miatta…
–  Frank – ismételtem, mire éreztem, ahogy kiszalad az erő a
karjából. Ha nem tartom meg, rádől a pap testére. – Frank. Ezt
nem így csináljuk. Ez nem a Scotland Yard. Megkapja, amit
érdemel. Megígérem.
– Van maguknál halálbüntetés? – kérdezte rekedten.
– Nincs.
Az őrmester legyintett.
– Ha elítélik, és a Csillagba kerül, akkor fél év múlva a jó páter
átkozni fogja a napot, amikor eltörölték Magyarországon a
halálbüntetést – mondtam. – Az örökkévalóság ott új értelmet
nyer.
MacLeod elengedte a kezemet, lecsúszott az asztal mellé, és
kezébe temette az arcát. Kimentem a sekrestyébe, és hoztam
egy kancsó vizet. Amikor rálocsoltam a pap arcára, a páter
azonnal kinyitotta a szemét. Segítettem neki felülni. Lába
lelógott az asztalról, ahogy a zsebkendővel az orrát törölgette.
Valaki dörömbölt a bezárt templomajtón.
– Jöjjön – mondtam Kunnak.
– Hova? – nyögte.
Elővettem jelvényemet, és jobb kezembe fogva az arca elé
tartottam.
–  A második magyar köztársaság nevében letartóztatom –
közöltem – gyilkosság vádjával. Megértette?

Kun bólintott.
Odanyújtottam az őrmesternek a bilincset, aki rákattintotta
Kun csuklójára.
MacLeod az öklét rázta fájdalmában. Puszta ököllel egyetlen
ütés is jelentős fájdalommal jár. Amennyit bevitt Kunnak, az
pokolian fájhatott. Nem véletlen, hogy ugyan tiltják, de minden
második járőrkollega, ahogy a detektívek jó része is, bokszerral
a zsebében megy ki a zűrösebb helyekre.
– Nem fogom azt mondani, hogy sajnálom – közölte MacLeod
véres bütykeit masszírozva.
– Ezt nem is vártam.
– Megtaláltuk.
– A könyvtára a másik templomban tele van uszító szeméttel,
amiért rögtön börtön jár, viszont ez önmagában…
 –  …nem elég – ingatta a fejét sziszegve az őrmester. – Csak
találunk valami bizonyítékot.
– A könyvek birtoklásáért rögtön vádat fognak emelni ellene,
szóval kevés időnk még van arra, hogy bizonyítékot találjunk.
MacLeod rám emelte véreres szemét.
– Vagy beismerő vallomást tesz.
– Az sincs kizárva.
– Gondolja? – rázta a fejét hitetlenkedve az őrmester.
–  Menjünk – mondtam. MacLeod a pap hóna alá nyúlt, és
közösen odatámogattuk az ajtóhoz. Alig fordítottam el a kulcsot
a zárban, máris felpattant az ajtó. Négy fejkendős öregasszony
állt előttünk. Nem értettem a tekintetüket. Átfutott az agyamon,
hogy hírét vették a történteknek, és most azért jöttek, hogy
szeretett papjukat megmentsék.
– Rendőrség – szólaltam meg. – Kérem…
Az egyik asszony bottal a kezében felénk tipegett. Rövidlátó
szemmel végigmérte a papot, jobb keze remegve tartotta a
botot.
–  Végre – szólalt meg, és leköpte Kunt. – Maguk meg nem
tudtak volna előbb jönni? – nézett rám égő tekintettel, aztán
félrehúzódtak, és úgy álltak ott, mintha a három vészbanyához
beugrott volna a negyedik, régen látott testvérük.
A pap nem volt magánál, amikor beraktuk a Fesztivál hátsó
ülésére. Feje lehorgadt a mellkasára, orrából a vér nyom nélkül
szennyezte be reverendáját.
–  Öt perc, és itt vagyok – szóltam MacLeodnak, majd
rácsuktam a kocsiajtót. – Telefonálnom kell. Ha lehet, ne tegyen
benne több kárt, jó?
 –  Rendben – emelte fel véres kezét az őrmester, én meg
visszamentem a templomba, egyenesen a puritánul berendezett
sekrestyébe. Az asztalon egy régimódi bakelittelefon állt. Még
vonal is volt.
– Nemes Albert – szóltam bele a telefonba.
–  Megvan? – kérdezte Kádár, mintha előre tudta volna a
választ.
Borzongás futott át rajtam. Tudja? Honnét?
– Meg.
– Mit mondott?
– Semmit.
–  Nem csodálom – fújta a füstöt Kádár a kagylóba. – Nem
csodálom. Ha nem mond semmit…
–  Akkor meg vagyunk lőve, tudom. Nem mintha MacLeod
nem akart volna hatni rá.
–  Igen? – szólt derűsen Kádár. – Nem is néztem volna ki
belőle.
– Én sem. De kétlem, hogy ez megoldás lehetne.
– A törvényesség miatt aggódik?
Elhallgattam.
– Nem föltétlenül – kezdtem. – MacLeod nem azért esett neki,
hogy vallomást csikarjon ki belőle.
– Akkor miért? Unatkozott?
–  Fogjuk rá – feleltem. – Viszont a könyvtárát megtaláltuk,
csak azért a mocsokért nyolc évet kap.
– Ez azért nem ilyen egyértelmű.
– Örülök, hogy ezt mondja.
– Azonnal induljanak vissza Pestre.
 –  Indulunk, főkapitány – feleltem, és letettem a kagylót.
Kádárnak nemcsak jó kapcsolatai, de jó ötletei is vannak, ami
kapóra jött, mert aznapra kifogytam az ötletekből. Rosszakból
és jókból egyaránt. Egyedül a kíváncsiság maradt a helyükön.
–  Őrmester – nyitottam ki a Fesztivál ajtaját –, ha lassan
vezetek, akkor egy óra alatt vagyunk a kapitányságon. Ha
gyorsan, akkor negyven perc. Ha el akarná mesélni, mégis mi
történt odabenn – intettem a templom felé.
Az őrmester sziszegve nyomkodta jobb kezének véres
bütykeit.
–  Tőlem nyugodtan beletaposhat – köpött ki a lehúzott
ablakon. – Nem egy hosszú történet.
Ebben nem voltam annyira biztos, ahogy a visszapillantóból a
véresre vert papra néztem, ezért nem is tapostam tövig a
gázpedált, amint a négy öregasszonyt magunk mögött hagyva
kikanyarodtunk a főútra. Lehet, hogy nem volt hosszú a
története, de bizonyára mély, és ahhoz is idő kell.
 38

MacLeod komótosan megtömte pipáját, majd elővette benzines

gyújtóját, és pár pillanat múlva kellemes dohányfüst nyomta el
a vértől és vizelettől bűzlő Kun szagát. A piros lámpáknál
megálltam, a villogót egyszer sem kapcsoltam be.
–  Ahol felnőttem, Invernessben, ott is voltak
kindertransportos gyerekek – fújta az őrmester a füstöt. –
Mindenhol voltak. Tízezer gyerek az tízezer gyerek. Ha a
kontinens felől nézzük, akkor kevés, hiszen volt hónap, hogy
ennél több gyerek halt meg ott.
– Sőt, volt hét is.
– De nekünk sok volt. Mit láttam én? – nézett ki az ablakon. –
Mit láttam a világomból? Hogy a férfiak eltűntek, az apám és a
barátai meg a kollegái, még a legtrógerebb tróger is bevonult. A
helyükre pedig… – kereste a szavakat – benőttek az idegen
gyerekek. Érti? Sokan nem jöttek vissza a frontról, sokan csak
évekkel később, és az üresen maradt helyüket kitöltötték az
idegen gyerekek. A mi környékünkön, Inverness ócskábbik
felén is volt pár. Nem sok, de ott voltak.
– Itt nem hagytak maguk után űrt – vetettem rá egy tekintetet.
– Mert mindenki elpusztult, akinek hiányozhattak volna.
–  Negyvenegy volt, amikor Johnnyt megismertem – folytatta
MacLeod. – A telep szélén volt egy füves tisztás, amit hol
focipályának, hol rögbipályának használtunk. Mikor melyik
banda volt ott nagyobb számban. Mindannyian szerettünk
volna bekerülni a Highland RFC-be, de ez csak álom volt, még
akkor is, ha a csapat nem Skócia legjobbja. Egyszer csak
megjelent Johnny, hogy játszana. Én tizennégy voltam, ő is. Azt
nem mondom, hogy mindent tudtam már a világról, de az apám
rendszeresen magával hurcolt a kikötőbe, amíg be nem vonult,
és… amit ott lát az ember, az…
– Igen?
–  Éppen elég arra, hogy tudja: bármit, bármit hajlandó
megtenni, csak ezt ne kelljen csinálnia. A rögbi mellett egyetlen
dologra koncentráltam csupán: a tanulásra. Más nem érdekelt.
Negyvenegyre otthagytam a kikötőt, és hétvégenként vagont
rakodtam. Hét közben pedig, iskola után egy félszemű lengyel
kőművesnek kevertem a maltert, és hordtam a téglát. Amit nem
adtam anyámnak, azt mind félretettem. Tudtam, hogy mit
akarok. Tudtam, hogy hogyan fogom elérni.
– És akkor jött Johnny.
–  Maga ezt nem tudja, főfelügyelő. Amit én tízéves koromtól
éreztem, az tiltva volt, büntetve és megvetve. Azt hallottam és
láttam mindenhol, hogy ez a legalja mindennek, és az nem is
ember, aki így érez. És cselekszik. Soha fiú kezét nem fogtam
meg, de lányét sem. Érti? Maga emlékszik, milyen volt
tizennégy évesen? Mit érzett?
– Élénken – feleltem. – Én nem bírtam másra gondolni, csak a
lányokra. Égett a világ körülöttem, és én Henriettákra
gondoltam, Viktóriákra, Terézekre.
– Johnny azonnal meglátta bennem. – MacLeod a fejét rázta. –
Meglátott engem. Mármint engem, Frang Ragnall MacLeodot.
 – Honnét jött?
–  Prágából, zsidó családból. Az anyjának is sikerült még
utánajönnie harmincnyolcban, de egy évre rá elvitte a tébécé.
Az apja asztalos volt, akit náci suhancok vertek agyon. Volt egy
kishúga is, őt azon a tavaszon vitte el a torokgyík, amikor
Angliába jött.
– Mi volt a neve?
– Jan Rosicky.
– Johnny Reed.
MacLeod bólintott.
– Magas volt, vékony, nagyon izmos. Nem tudom, hogyan lett
olyan erős, de a pályán simán fellökött nálánál kétszer nagyobb
barmokat. Egyszer egy meccs után beültem egy bokor alá
bekötni az alkaromat, mert mélyen felhorzsoltam. Vagy
valamelyik marha megvágott, mindenesetre véreztem. A
többiek le se szartak, pedig két éve együtt játszottunk. Johnny
leguggolt elém, megnézte a sebemet, majd adott egy zsebkendőt,
hogy szorítsam rá. Aztán elsietett.
– Hova?
–  Nem mondta. De tíz perc múlva ott volt megint, egy kis
üvegben förtelmesen büdös whiskyt hozott, és egy spulni gézt.
Üvöltöttem, amikor a whiskyvel kimosta a sebet, annyira fájt.
De amikor a mutatóujját a számra tette, azonnal elhallgattam,
és bármit, bármit tehetett volna velem. Akár a karomat is
levághatta volna, ha akarja.
– De nem azt akarta.
– Nem – rázta a fejét MacLeod.
A hátsó ülésről nyögést hallottunk. Belenéztem a
visszapillantóba. Kun emelte fel a fejét, és szavakat formált.
– Hogy mondja? – kérdeztem hangosan.
– Rohadt mocskos buzeráns fartúró, hogy a pokolban égjél az
idők végeztéig – motyogta a pap.
MacLeodra pillantottam.
– Lefordítsam?
– Mondott bármi újat vagy eredetit?
– Nem – ráztam a fejem. – Folytassa.
MacLeod megrántotta a vállát.
– Nincs mit folytatnom. Történt, ami történt.
–  Túrtad a farát, te… – hörgött Kun a hátsó ülésen tökéletes
angolsággal.
–  Azt kaptam tőle, amit maga soha senkitől nem kapott –
fordult hátra lassan MacLeod. – Szeretetet. Szerelmet. Amit
maga hallomásból ismer csak.
Kun mondani akart valamit, de meggondolta magát.
– Nem mindegy, hogy ki szeret? – nézett előre az őrmester. –
Micsoda ordas egy világ volt az. A mostani is az, de akkor levegő
alig jutott, sem ennivaló, nemhogy szeretet. Szerelem.
– Csak a farodat túrja valaki – sziszegett Kun.
– Tudja, mi a furcsa, Mr. Kun? – fordult ismét hátra MacLeod,
már-már angyali nyugalommal. – Még csak nem is feküdtünk le
egymással. Igen, csókolóztunk, de a farunk, az nem volt túrva.
– Mintha számítana.
–  Maga, Mr. Kun, a jelek szerint szerencsés ember, mert
válogathat a fennebbvalók szeretete között. Én nem voltam
ilyen szerencsés. Boldog voltam azzal, amit kaptam. És
mindennél jobban fájt, amikor elvették tőlem.
 – Elvették? – pillantottam rá.
–  Eltűnt. Volt két évünk. Aztán egyik éjjel valaki meglátott
minket a kastély kertjében. Csak egy elszaladó alakot láttunk,
nyári éjszaka volt, de sötét, a holdat felhők takarták, és soha
nem tudtam meg, ki volt az. Johnnyval megbeszéltük, hogy
szombaton találkozunk. Azóta várok rá.
– Hova tűnt?
–  Nem tudom – ingatta a fejét MacLeod. – Elmentem a
nevelőszüleihez, de úgy beszéltek róla, mintha egy percet sem
töltött volna velük, nemhogy éveket. A nevelőanyja, Ann, végül
megszánt, és két hónap múlva megkért, hogy ne keressem többé
Johnnyt, mert egy olyan helyre vitték, ahol kigyógyítják a
betegségéből, majd a vállamra tette a kezét, és a szemembe
nézve megkérdezte, hogy én is szeretnék-e meggyógyulni.
Kun egy megjegyzést akart tenni, de csak hörögni tudott.
–  Értettem én a fenyegetést – folytatta az őrmester. – Nem
kellett többet mondania. Soha többé Johnny nevét a számon ki
nem ejtettem, de azóta is keresem.
– Azt gondolja, hogy ezekhez került? – böktem hátra.
–  Akár oda is kerülhetett – nézett ki az ablakon az épülő
bérházak sorára. – Nem?
–  De – feleltem. – Csak az a szerelem, amiért meghalni
érdemes.
– Hogyan?
– Valahol olvastam. Valakitől hallottam.
– Mindegy, mert igaz.
– Azóta keresi Johnnyt? Húsz éve?
– Huszonhárom. És higgye el, rendőrként mindent megtettem
azért, hogy megtaláljam.
Egy ideig csendben vezettünk. A délutáni forgalom nem volt
erős, pláne a belvárosba vezető utakon. Kun feladta a
küzdelmet, teste ide-oda dülöngélt, ahogy a kocsi mozdult. Néha
horkant egyet. Egyszer elkaptam a tekintetét a
visszapillantóban. Olyan mély gyűlölet és meggyőződés világlott
benne, hogy tudtam: ebből az emberből se veréssel, se máshogy
nem szedünk ki beismerő vallomást.
–  És a fotó? Amit… – böktem hátra. – A maradványokról. A
csontokról.
–  Ma reggel hozták a követségről. Futárpostával érkezett
tegnap este Londonból.
– Miért nem mutatta meg?
– Mert nem akartam, hogy szétverje a pofáját.
– Lévén maga akarta szétverni a pofáját – bólintottam.
Egy Opel vágott be elém a Ferenc körútnál, rondán,
erőszakosan és szabálytalanul. Bekapcsoltam a villogót.
Azonnal lehúzódott, és áldotta a szerencséjét, hogy csak
elhajtottam mellette. A kapitányságig ki sem kapcsoltam, sőt
még a szirénát is rátoltam. Kívülről hallva idegtépő zaj, de a
kocsiban korántsem annyira zavaró. Mármint annak, aki
megszokta. Mint MacLeod és én.
Kunnak azonban láthatóan ez volt az első találkozása a
vijjogó rendőrszirénával, és levettem a lábam a gázról. Hadd
élvezze ki a hátralévő út minden percét.
 39

A garázsból egyenesen az egyik kihallgatószobába vittük Kunt.

MacLeod egy váratlan fordulattal beszállt a páternoszterba, míg
én a bicepszét erősen markolva vezettem fel a papot a
lépcsősoron a bántóan élesen megvilágított helyiségbe, ahol egy
fiatal mentőápoló várakozott. Huszonöt lehetett, talán még
annyi sem volt, haja válláig ért, bajuszát jelzésnek hagyta meg,
ahogy barkóját is. Meglepően jóképű volt, de szemébe nézve
láttam, hogy ez érdekli a legkevésbé, mert messze többet látott
az életből ahhoz, hogy tudja, mi számít, és mi nem.
– Mi történt? – kérdezte a fiú, hangjában némi aggodalommal.
Az az igazság, hogy Kun nem festett valami jól, ahogy a székre
rogyva dülöngélt. De én ennek nem dőltem be, MacLeod pedig
még kevésbé. Annyira azért nem volt összeverve a páter.
– Ha sajnáltatni akarja magát, egy kicsit várnia kell – szóltam
oda Kunnak. – Kádár főkapitány nemsokára beugrik, tartogassa
az erejét.
– Ez az ember nagyon rondán össze van verve – közölte a fiú
haragosan, amitől egészen férfiassá váltak vonásai.
– De semmije sincs eltörve – nyugtattam meg.
–  A főkapitány azt mondta, hogy kisebb sérüléseket kell
ellátnom, de…
– Ide hallgass – sóhajtottam. – Mi a neved?
– Herman.
 – Herman?
–  Az – felelte, mintha tudnom kellett volna, hogy ez kereszt-
vagy családnév.
– Ha a főkapitány azt mondta, akkor így is van.
– Nem, nincs így – ingatta a fejét a fiú. – Nekem erről jelentést
kell írnom.
–  Természetesen – intettem neki. – Csak nyugodtan. Amikor
végeztél, alá is írom, rendben?
Herman még pufogott egy sort, aztán piros nadrágja szárát
felhúzva leült Kunnal szemben, és felemelte a pap állát, aki
gyilkosnak szánt pillantást lövellt felém. Herman kinyitotta
hatalmas táskáját, és nekiállt megvizsgálni Kunt. Intettem
MacLeodnak, és kiléptünk a kihallgatószobából, egyenesen
Kádárba ütközve.
– Mit csináltak vele?
–  Mi? – néztem az őrmesterre, aki olyan mereven tartotta
szájában a pipát, hogy attól tartottam, eltörik a foga. – Mi csak…
–  Ez biztos jó lesz – fonta keresztbe a főkapitány a karját. –
Olyasmi, amit eddig nem hallottam.
–  Mi csak lelöktük a lépcsőn – feleltem. – Véletlenül. Kun ott
ütötte meg magát, ahol akarta. Mi egy ujjal sem nyúltunk hozzá.
Kádár bólintott.
– Ez jó, ezt még így nem hallottam, de jó. Egy baj van vele.
– És pedig?
–  Ha az összes vecsési lépcsőt egymásra rakom, akkor sem
tudja ennyire összetörni magát.
–  Dehogynem – bólintottam. – Ha erősen próbálkozik az
ember, sok mindenre képes.
 –  Ellenállt a letartóztatásnak? – szedett elő Kádár egy
cigarettát ingzsebéből. Olyan meleg volt, hogy senkin nem volt
zakó az épületben. Még az egyenruhások is rövidujjúban
teljesítettek szolgálatot.
– Annak is – feleltem.
– Gondolom, ez benne lesz a jelentésében – nézett rám Kádár
komoran.
– I would… – szólalt meg MacLeod.
– Mit akar a kollega?
– Yes? – fordultam az őrmester felé, aki kifeszegette szájából a
pipát, aztán a főkapitányra néztem, és folytattam: – Minden
felelősség engem terhel. Semmilyen körülmények között sem
szabad egy gyanúsítottat bántalmazni. Ez teljességgel
elfogadhatatlan, és ezért a felelősséget a jelentésemben vállalni
is fogom.
– No, you won’t – mondta Kádár, és McLoadra pillantott.
Meglepve kaptam a tekintetem a főkapitányra. Az őrmester
legalább annyira meg volt lepve, mint én.
– Well… – kezdte volna, de Kádár csak legyintett, majd a füstöt
fújta, ahogy minket nézett.
– Szóval elkapták.
Bólintottam.
– És ő az.
Szívtam egyet a fogamon.
–  Még statisztikai esélyét sem látom annak, hogy ne ő lenne
az a Kun, akit mi keresünk. A sekrestyében talált könyvek,
iratok, az egész hely, a Hitlerjugendet idéző gyerekek…
–  A nyomrögzítők és a laborosok már lezárták az egész
templomot. Lehet, hogy találnak még bizonyítékokat.
–  Én csak felületes pillantást vetettem a gyűjteményre, de
csak az a polc legalább nyolc év – jegyeztem meg. – Hacsak nem
a Bárándy védi.
– A tárgyalásig nem fogunk eljutni, vagy ha igen, akkor sem a
Bárándy fogja védeni – közölte Kádár. – Egyetértünk. Nyolc év a
minimum, hacsak nem dr. Ádám elé kerül az ügy, mert akkor a
tíz év a legalja.
MacLeod a kihallgatószoba ajtaján lévő kis ablak elé állt, és
nézte, ahogy a mentőápoló dolgozott. Néha puffant egyet a
pipája, amúgy mintha ott sem lett volna.
–  Főkapitány… – kezdtem, és zsebre tettem a kezem. – A
bizonyítékok hiánya mélyen aggaszt.
– Engem is, legyen nyugodt.
– Nagyjából biztosak vagyunk abban, hogy ő lopta el a pénzt.
Abban is, hogy egy részéből valóban iskolát nyitott, miként
abban is, hogy kapcsolatban volt a brit fasiszták vezérével,
Mosley-val – soroltam. – Az iskola mögött talált temetőben lévő
maradványokról sokat meg tudnak állapítani a brit kollegák, de
azt ők sem tudják bizonyítani, hogy Kunnak köze lett volna a
halálukhoz. Még akkor sem, ha törött csontokat, vagy szúrt
sebek maradványát, vagy akár méreg nyomait azonosítják.
Kádár hamuzott.
– Tudom.
–  Annak szintén kevés esélye van, hogy Beresford halálához
kössük. Nincs gyilkos fegyver, nincs bizonyítható indíték, nem
sorolom. A tanítványai bizonyára tökéletes alibit biztosítanak
számára.
 – Tanítványok?
–  Állítólag bibliaórát tart fél tucat fiúnak, de kétlem, hogy a
jézusi szeretetről beszélnének.
– Ha csak egy ellene vall, újabb öt év.
–  Igen, lehet dobálni az éveket, de Kun embert ölt. Köztünk
bujkált két évtizedig. Egy nyilas gyilkos reverendában. Pesttől
húsz kilométerre. Egy nyilas tolvaj, aki ellopta az állam pénzét,
és nagyjából tudjuk, hogy mire fordította. Azt is tudjuk, hogy
hol vannak a nyilasok Dél-Amerikában, és majdnem biztos,
hogy a pénz…
–  Majdnem, majdnem, majdnem – ingatta Kádár a fejét. – Ez
kevés. Ez így kevés. Meglátjuk, megyünk-e többre – lépett oda az
ajtóhoz. MacLeod félreállt, a főkapitány kinyitotta az ajtót, és
odaszólt a mentőápolónak. – Bepúderezni már nem kell.
Kirúzsoznia sem. Elmehet.
Azzal félreállt az ajtóból. Herman jobbnak látta nem
vitatkozni. Összepakolt, és a folyosón megállva így szólt:
– Erről jelentést fogok írni.
– Helyes – bólintottam. – Mi is.
Beléptünk az ablaktalan, mégis üvöltően világos helyiségbe.
Kun kihúzta magát, és egyenes háttal nézte, ahogy leülünk vele
szemben. Kádár a sarokba húzódott, én néhány mondatot
váltottam az őrmesterrel arról, hogy hogyan folytassuk a
kihallgatást. Bólintott, én pedig megnyomtam az asztalon álló
szalagos magnó „felvétel” gombját.
– Ezerkilencszázhatvanhat július huszadika, délután tizenhét
óra harminckét perc. Kun András kihallgatásán jelen van Kádár
János főkapitány, Frank MacLeod őrmester és Nemes Albert
detektív-főfelügyelő.
–  Ügyvéd nélkül egy szót sem szólok – jelentette ki Kun, és
hátradőlt a székben. Arcára ocsmány vigyor ült ki.
–  Ez egy jó ötlet, ugye, főkapitány? – fordultam Kádár felé. –
Beszólok a bíróságra, hogy küldjék a Goldberger Sámuelt.
Kiváló ügyvéd – néztem Kunra. – Gondolom, kirendelt védőt
óhajt, igaz?
– Hogy egy zsidó védjen? – horkant fel Kun. – Ki van zárva.
–  Pedig olyan jó társaság lennénk – mutattam körbe. –
Mindenki itt lenne, aki fontos magának. Egy szociáldemokrata –
intettem a főkapitány felé –, egy ateista – böktem magamra –, és
egy meleg.
–  Egy pederaszta buzeráns – szólalt meg Kun. – Hogy
pontosak legyünk.
– És egy zsidó ügyvéd. Remek délután lesz, meglátja.
–  Az egyház fog ügyvédet biztosítani számomra, hogy ezeket
az alaptalan vádakat mihamarabb lerázhassam magamról –
közölte Kun. – És hogy súlyos testi sértés miatt eljárást
indítsunk maguk ellen személy szerint – pillantott MacLeodra
és rám –, és persze a főkapitányság ellen.
–  Hogyne, hogyne. Persze, várjuk meg, kit küld az
egyházkerület – helyeselt Kádár, én meg alig bírtam megállni,
hogy oda ne kapjam a fejem. Itt valami készül. Kun nem tudta,
MacLeod meg nem értette, hogy mi történik, de annak mindig
érdekes vége van, ha Kádár beleegyező és engedékeny. El nem
tudtam képzelni, hogy mire készül. Ha lett volna ablak, akkor
arra tippelek, hogy kilógatja rajta, de ezt leszámítva se tippem,
se ötletem nem volt.
 – Maguk is megtudják majd – nézett ránk Kun.
– Parancsol?
–  Az utolsó csepp véremmel is azért küzdök, hogy
megmutassam, kik a valódi ellenségeink.
– Mégis kik lennének azok?
– A bolsevikok, mert a bolsevikok mind zsidók. Szennyezik a
magyar vért.
– És a zsidók?
– Mindenki ellenségünk, aki hígítja a magyar faj vérét.
– Amit maga fog megtisztítani?
–  Én nem voltam soha gyenge szívű, mindig készen álltam a
harcra az egyház elszánt ellenségeivel szemben.
– Szóval csak az egyházat védte.
–  És a szent magyar vért, a szent magyar földet. Minden
tettemmel, minden lélegzetemmel.
–  Nem világos valami. Ezért zárták ki a minorita rendből? –
érdeklődtem.
Kun összebilincselt kezével vágott az asztalra akkorát, hogy a
fémlap és a fémlábak is megremegtek.
– Én pap és szerzetes maradok életem végéig!
– És a kísértések?
–  Hah! A gerjedelmeimmel erős küzdelmet folytattam, de
isten segítségével leküzdöttem őket.
–  Megnyugodtam – töröltem meg a homlokomat. – Mi lett
volna, ha nem bírja leküzdeni őket?
–  Engem nem tudnak bántani! Én erős vagyok. Történhet
bármi.
– Ne mondja – húzta fel Kádár a szemöldökét. – Bármi?
 –  A hazaszeretet bennem a vallásos meggyőződéssel
párhuzamosan él!
– Ez mit akar jelenteni?
Kun égő tekintettel nézett ránk.
– Azt, hogy a lelkiismeretemmel istennek számolok el. Amikor
meggyónok, rendben lesz a szénám, mielőtt a mi urunk elé
kerülök.
– Nézze, nem különösebben akarom feszegetni, de ha egyszer
kirakták a minoritáktól, és Seréditől nem kapott joghatóságot,
akkor hogyan lehet pap?
– Én erről semmiféle értesítést nem kaptam!
–  Mármint – fordultam felé nyájasan –, ha a kiderül, hogy
nincs az egyházban helye, sőt soha nem is volt, akkor miféle
segítséget vár az egyháztól? És kinek fog meggyónni?

Kun fel akart pattanni, de a bokáját a betonba ültetett

fémgyűrűhöz rögzített lánc miatt alig bírta megmozdítani.
–  Csak kérdem, de hamarosan ez is kiderül – bólintottam,
majd körbenéztem. – Uraim, kezdhetjük?
Kádár és MacLeod aprót biccentettek, én pedig elővettem a
jegyzeteimet a kérdésekkel, amelyeket fel akartam tenni
Kunnak.
Meddő, dühítő és monoton másfél óra következett. Én
kérdeztem, Kun hallgatott. MacLeod kérdezett, Kun hallgatott.
Kádár nem is kérdezett. Csak állt a sarokban, és néha az órájára
pillantott. Nem látszott idegesnek vagy türelmetlennek. Én is
tudtam, micsoda fogás Kun András, és milyen nagy hullámokat
fog vetni, hogy sikerült megtalálnunk talán az utolsó hithű
nyilast az országban. Az elnök elégedett lesz, Kádár politikai
tőkéje a politikai szívességek és kölcsönös kézmosások
bankjában nagyot fog hízni, és sajnos feltehetően én sem
kerülhetem el, hogy megint címlapra kerüljek. Ha szerencsém
van, akkor MacLeod visszajön Pestre, és ismerteti a Kun elleni
nyomozás eredményét, és a vádemelési javaslatot tesz, mert az
nyilvánvaló volt, hogy a britek is találnak majd fogást rajta,
elvégre nyolc halott gyerek, az nyolc halott gyerek. Ugyan
nehezen és nehézkesen mozdul a brit rendőrség, de vannak ott
is leleményes és találékony kollegák, akikre lehet számítani. Az,
hogy Nagy-Britanniában a szőnyeg alá söprik-e az ügyet, vagy a
sajtó ráakaszkodik, és ezen csámcsognak hetekig – engem nem
érintett és nem is érdekelt. Azt reméltem csupán, hogy amikor a
magyar sajtó felkapja a fejét, MacLeod ott áll majd mellettem, és
legalább valamennyire elhúzza rólam a reflektorfényt. Oldalra
pillantottam, a buldog módjára előretolt állkapcsa szorításában
tartott füstölgő pipára és dühtől csillogó szemére, és biztos
voltam benne.
Ahogy szárad, úgy egyenesedik – jutott eszembe Kuthy
szavajárása. Azzal foglalkoztunk, hogy valahogyan megtörjük
Kunt. Hogy végre beszéljen, és bevalljon mindent, mert ha nem
kerül bíróság elé gyilkosság vádjával, akkor nem végeztük jól a
munkánkat. Beresford haláláért felelnie kell Budapesten. A
gyerekek haláláért felelnie kell Angliában. A pénz, az ellopott
pénz valójában mellékes. Egy elkopott, összezavart és saját
maga által gúzsba kötött rendszer okozta károk és veszteségek
sorában ez csak egy apró tétel. De nem tudtam, mi lehetne a
következő lépés. Nem volt adu ászom a zakóm ujjában, és
MacLeodéban sem.
Kádáréban viszont volt egy.
Nem is akármilyen.
Hét óra után pár perccel résnyire nyílt az ajtó. Egy
egyenruhás kukkantott be, és intett Kádárnak. A főkapitány
odament, váltott vele pár szót, majd szélesre tárta az ajtót, és
félreállt.
Egy reverendát viselő pap gurult be az ajtón. Olyan kövér
volt, olyan gömbölyű, hogy nem ment, hanem gurult. A
reverenda takarásában a lába sem látszott, higanyszerű
eleganciával és könnyedséggel csusszant.
Felálltam, és Kádárra néztem. A szemével intett.
Megállítottam a felvételt, megböktem MacLeodot, aki szintén
felállt.
Kun arcára földöntúli öröm ült ki. Utoljára gyereket láttam
ennyire örülni a Deák téri templomnál felállított hatalmas
karácsonyfa előtt, amikor meggyújtották az égősort.
– Titkár úr… – kezdte Kun, de a pap ránézett.

– Ki ez? – súgta MacLeod.

–  Darabos Boneventura – feleltem halkan. – A hercegprímás
titkára.
– Mondja, hogy viccel.
A fejemet ráztam, és Kádárra pillantottam, aki szemével
jelezte, hogy húzódjunk oda mellé.
A titkár egyetlen pillantással Kunba fagyasztotta a szót.
Darabos minden fotón, minden hivatalos eseményen maga volt
a megtestesült jovialitás, kedély és derű. Hallottam pletykákat,
hogy nála könyörtelenebb és hűségesebb híve nincs a
hercegprímásnak, és bármit megér, hogy az ember elkerülje
haragját.
Most ez tükröződött a szemében. Az irgalom és az együttérzés
teljes hiánya, a megvetés és harag tüzes poklának biztos ígérete.
A titkár odahúzott egy széket Kun mellé, leült, és a füléhez
hajolt. Három-négy mondatot súghatott neki, nem többet, aztán
benyúlt a reverenda redői közé, és előhúzott onnan egy
borítékot. Letette az asztalra. Kun csak nézte, szemébe könnyek
gyűltek lassan, majd felvette a borítékot, és ügyetlenül feltépte.
Egy papírlap volt benne, öt-hat kézzel írott sorral.
Fél percbe sem telhetett elolvasni, Kun viszont legalább
három percig olvasta ugyanazt az öt sort, és amikor leeresztette
a lapot, szeme véreres volt a bennakadt és lenyelt könnyektől.
Darabos nem szólt semmit. Fogta a lapot, visszatette a
borítékba, eldugta a redők közé, és váratlan könnyedséggel
felpattant. Biccentett Kádárnak, és már ott sem volt.
Kun mély levegőt vett, megszívta az orrát, és rám nézett.
– Kezdhetjük.
– Mit?
– Akarja a válaszokat a kérdéseire?
– Igen.
– Akkor kezdhetjük. – Állával a magnó felé bökött. – Indítsa el.
Megnyomtam a gombot, és magam elé húztam jegyzeteimet.
– A nevem Kun András, születtem 1911-ben Nyírbátorban, és
beismerő vallomásomat abban a reményben teszem, hogy
bűneimért bocsánatot nyerhetek, és isten kegyelme rám
sugárzik. – Megköszörülte a torkát, és biccentett. – Kérdezzen.
 –  Egy pillanat – álltam fel, és siettem Kádár után, aki már a
folyosón járt.
– Főkapitány!
Kádár megállt, a cigaretta a szája sarkában lógott.
–  Mit akar, Nemes? Megvan a tettes, reggelre megvan a
részletes beismerő vallomás is. Legkésőbb.
– Mi történik? – mutattam a kihallgatóhelyiség felé. – Mi ez az
egész? – tártam szét a karomat, nem csupán a titkár
látogatására utalva.
Kádár kivette a cigarettát a szája sarkából, és erősen megfújta
a parazsat.
– Csak az ülhet a helyemre, aki minden kérdésre tudni akarja
a választ. Más nem.
Leeresztettem a karomat.
– Mit akar, főfelügyelő? Mi az, amit akar? A kérdéseire választ
kapni? Vagy valami mást?
Ököllel akartam a falba vágni, azt akartam. Ujjperceim
reccsentek, ahogy összeszorítottam az öklömet.
– Bíróság elé állítani ezt a rohadékot.
–  Akkor menjen vissza, és folytassa a kihallgatást – szívott a
főkapitány mélyet a cigarettájából, majd ingujját lehajtogatva
elindult a lépcső felé.
Visszamentem a kihallgatóhelyiségbe, kihúztam a széket,
elővettem tollamat, leraktam a jegyzeteimre, és Kun Andrásra
néztem.
–  Most már kezdhetjük. Sok kérdésem van. Vágjunk bele.
Időbe telik, ha mindre választ akarunk kapni. – Megálltam, és
MacLeodra pillantottam. – Pontosabban fogalmazok. Időbe
telik, mire mindenre választ kapunk.

VÉGE
 Utószó

Megszokhattam volna már, hogy az igazság mindig érdekesebb

a kitalációnál. Ám mindig jön egy sztori, ami olyan helyről
indul és olyan helyre érkezik, hogy csak elismerően tudok
csettintetni: ezt én nem tudtam volna kitalálni.
Igaz, hogy az alapötlet – egy másik valóság, egy leágazása a
valóságnak egy pontos történelmi esemény után – a sajátom, de
a legmeredekebb részek mind megtörténtek. Eredetileg Csánky
Dénes „mentőakciója” lett volna a regény főszála, amikor is a
Szépművészeti Múzeum főigazgatója 1944-ben máig
tisztázatlan és feltáratlan körülmények között el akarta
szállítani a háború fenyegette Pestről a múzeum megmaradt
kincseit. (Nem tisztem Csánky szerepét értékelnem és
elemeznem, ugyanakkor az is igaz, hogy egyfelől nem született
még tanulmány, ami az ő életpályáját és a Szépművészeti élén
eltöltött éveit elemzi, másfelől a műkincsek menekítésével
kapcsolatos visszaemlékezése sem jelent meg nyomtatásban.)
Mi lehet annál érdekesebb, izgalmasabb, mint hogy a
Szépművészeti Múzeum vezetője borzalmas körülmények
között akarja elszállítani Pestről a kincseket, amelyek egy
részének útközben lába kél?
A Kállay-féle rendelkezési alap. Amikor először olvastam róla,
csak Horthy-alap vagy rendelkezési alap néven hivatkoztak rá,
aztán rábukkantam dr. Joó András két fantasztikus
tanulmányára (A „nemzet aranya” A „Kállay Alap” története –
tények és kérdőjelek in. Századok, 154. évfolyam 2020/2. szám,
p. 327–362, valamint „Gstaad 6.9.99.” – A svájci úgynevezett
Kállay-féle aranyalap létrejöttének és kezelésének problémái –
dokumentumok Wettstein János hagyatékából. Lymbus
Magyarságtudományi Forrásközlemények, 2018. 661–722.), és
hitetlenkedve ráztam a fejem. Ilyen nincs, és persze mégis van.
A pénz egy részét, maradékát Nagy Ferenc köztársasági elnök
visszaszerezte, de az máig rejtély, hogy a maradék pontosan
hova tűnt, pontosan mire költötték. A szememben ez majdnem
akkora sztori, mint az 1919-es bankgassei rablás, amikor
száznegyvenmillió korona szívódott fel a magyar politikai és
társadalmi elit kezei között. (A történetet megírtam A koronaőr
második tévedése című regényemben, és azt hiszem, ennél
többet már nem tehetünk: ha akkor nem sikerült megtalálni,
hogy ki tüntette el a pénzt, száz évvel később még kevesebb rá
az esély – bár ki tudja, talán akad egy törvényszéki nyomozóba
oltott történész, aki legalább egy elfogadható szcenáriót képes
felállítani.) Az alap létrejöttével, kezelésével és
el(nem)számolásával kapcsolatos körülményeket
leegyszerűsítettem, de a sztori így, önmagában is hajmeresztő.
Kun páter neve sokak számára csenghet ismerősként. A
második világháború utolsó évének kevés szégyenletesebb,
ocsmányabb és megvetendőbb alakja volt, mint Kun András.
Amit a Maros utcában művelt, azt nehéz ép ésszel felfogni.
Bevallom őszintén, Budai–S. Balázs: Kun páter – a reverendás
gyilkos – A nyilas korszak lehírhedtebb alakjának nyomában
(MPB Hungary, 2016) című rövid könyvét az undortól és a
szégyentől felforduló gyomorral oldalanként bírtam csak
olvasni, főleg a túlélők visszaemlékezéseit. Kun nem kisnyilas
volt, így annak rendje és módja szerint kivégezték, ám a
kisnyilasok ezrei (tízezrei? százezrei?) kerültek vissza 1946–48-
ban a magyar társadalomba, ahogy Németországban és
Ausztriában is rengeteg kisnáci élte (és gyerekei, unokái révén
ma is éli) boldogan világát. Ennek ellenére óvakodva és
óvatosan kezeltem a helyzetet, hogy egy nyilas miként
maradhatott megbújva húsz évig az országban, de a kezembe
akadt a Népszabadság egy száma 1965 augusztusából, amelyben
ezzel a címmel jelent meg egy cikk: „Nyilas volt és maradt”. A
cikk egy vecsési férfiról szól, akit államellenes izgatás vádjával
tartóztattak le. A nyugati sajtó szerint a férfi, Puza Sándor,
plébános volt, katolikus pap, ám a pártállam sajtója ezt nyugati
uszításként söpörte le, és a derék Puzáról megírták, hogy soha
nem volt pap, cserébe viszont nyilasként gépfegyverrel
terelgette a zsidókat 44-ben. Igaz, hogy gyilkosságért és
kínzásért – mindösszesen – tizenegy évet töltött a börtönben
(szinte élő példájaként a magyar belpolitika rendszer- és
időfüggetlen, szervilis és mindent átható „a kicsire nem adunk,
a nagy meg nem számít” hozzáállásának), de utána „rendes
ember” lett, és relatíve neves tájképfestőként halt meg
valamikor a nyolcvanas években. Mindenki követhet el hibákat,
mindenki megbotolhat, és közben meghaltak páran, másokat
egy életre megnyomorítottak – van ilyen. De Puza legalább szép
tájképeket festett, amelyek bizonyára a megérdemelt és
hitelesen átélt lelki békéjét voltak hivatottak tükrözni…
Reményi-Schneller Lajos a Horthy-kor egyik legfurább alakja,
akiről soha senki egy szót nem írt. A magyar kormányok egész
sorát kiszolgáló, a hazáját a németeknek eláruló, a
nyilaskormányban önként szerepet vállaló egykori
pénzügyminiszterről sem találtam semmiféle irodalmat, ami
már önmagában beszédes. Egyetlen forrásra tudtam
támaszkodni, ahogy már a Budapest romokban esetében is.
Kelemen István: Interjúk a rács mögött – Beszélgetések háborús
főbűnösökkel (Müller Károly Kiadás, Budapest, 1946) című
könyvében természetesen megszólaltatta Reményi-Schnellert is.
Az interjú során – a többihez hasonlóan – Kelemen igyekezett
objektív maradni, de én leszek az első, aki megérti, hogy nem
sikerült neki. Könyvéből szó szerint emeltem át részeket
Gordon sajátjaként, de az érdem Kelemen Istváné, aki ezt a
hihetetlen könyvet képes volt megírni. Minden tiszteletem az
övé.
A könyvben többször idézem Szentkuthy Miklóst. Úgy hiszem,
a térdét csapkodná a röhögéstől, ahogy itt-ott rábukkan a
mondataira, gondolataira, majd hosszú monológba kezdene egy
ciprusi szentről vagy egy színvak pápáról vagy egy bizánci
kurtizánról, akit meg ő idézett, mert ha egyszer valaki megírta
helyette az odavaló tökéletes mondatot, akkor botorság lenne
nem használnia azt.
Budapesttel sokan sokszor akartak kezdeni valamit.
Városunk, amely mintha még mostanra sem lett volna képes
lemosni magáról a Horthy által nagyjából száz éve ráaggatott
„bűnös” jelzőt, mindig izgatta az építészek, várostervezők,
urbanisták és városatyák fantáziáját. A múlt század húszas–
harmincas éveiben sorra jelentek meg pályázatok újonnan
építendő vagy áthelyezendő középületek tervezésére, és
ezekből a pályamunkákból sokan csemegéztek már. A Budai
István által 1936-ban Budapesten kiadott Budapest művészi
újjáépítése Vágó József elgondolása szerint címet viselő album a
legteljesebb várostervezési koncepció a korból, olyan modern
és lakóbarát (élhető) megoldásokkal, amelyek engem mélyen
lenyűgöztek. Vágó tiszta és értelmes elképzelése, a hozzájuk
tartozó rajzok annyira tetszettek, hogy az ő városát láttam
magam előtt, ahogy Budapest fölül elszáll a háború por- és
füstfellege. Egyedül a rendőrkapitányság épületének terve
származik egy másik építésztől. Körmendy Nándor 1939-ben
álmodott egy új Városházát a Madách térre, amelyben a
főkapitányság is helyet kapott volna. Egyetlen pillantás a rajzra
elég volt ahhoz, hogy csak itt képzelhessem el a Kádár János
vezette Budapesti Rendőr-főkapitányságot.
A Kindertransport szintén olyan történet volt, ami sokáig
kísértett. Számos interjút néztem végig egykori
kindertransportosokkal, és Frischék története sok túlélő
élményének amalgámja. Magyarországról nem menekítettek
zsidó gyerekeket, így csak feltételezhettem, hogy a tízezer
gyerek közt volt pár magyar vagy magyar gyökerű. A briteket
már akkor kritizálták, hogy a tízezer gyerek csak csepp a
tengerben – én a magam részéről úgy gondolom, hogy hatalmas
vállalás volt ez, a brit társadalom egyik utolsó nagy ívű
gesztusa: nemcsak a gyerekeket mentették meg, hanem a
szüleik is úgy nézhettek szembe a rájuk váró majdnem biztos
halállal, hogy tudták: a gyerekük biztonságban van. Nekem
bármilyen táborban, bármilyen árok szélén térdelve
megnyugvást adott volna a gondolat.
Mindezekkel együtt egy olyan országot képzeltem el,
amelyben a tetteknek következményei vannak. Írtam pár
regényt a múltról, néhányat a jelenről is, és a kettő közt több az
egyezés, mint azt szeretném látni vagy hinni. Két külön kötetet
meg lehetne tölteni azzal, hogy mi maradt ugyanolyan, mi nem
változott, mi alakult át ugyanabból ugyanazzá, mi az, ami első
pillantásra másnak látszik, mint kilencven éve volt, de
voltaképpen változatlan. Érdekes felsorolás lenne, és boldogan
válogathatnánk kedvünkre, hogy minek kellene most már
tényleg megváltoznia.
Ám a két- vagy többkötetnyi könyv összes listája egy irányba
mutat, a lista minden egyes pontja ugyanannak a ténynek lenne
az eredője: a kiváltságos osztálynak (jelesül a középkorú,
jómódú, nem feltétlenül magasan iskolázott, keresztény férfiak
nem is olyan kicsiny csoportjának a politika és az üzlet
világában) mindent lehet és szabad. Számomra egy normális
ország az lenne, ahol a nyilasoktól megtisztítják a társadalmat,
ahol a rendőrnek nem kell kreatívnak lennie, ha bíróság elé
akar állítani valakit, ahol a jog a jó és méltányos művészete,
nem a hatalom furkósbotja, ahol az egyén és az állam
vezérlőelve ez: élni és élni hagyni.

A regényben idéztem Eduard Bagrickij Csempészek című

verséből, amelyet Tellér Gyula fordított magyarra. Ezenfelül
többeknek tartozom köszönettel. Majtényi György történésznek
azért, mert volt olyan jó fej, hogy szívesen játszotta velem a
történészek által nem annyira kedvelt „mi-lett-volna-ha” című
játékot, és néhány remekbe szabott mondattal úgy állított
irányba, hogy iránytű nélkül, becsukott szemmel is tudtam,
merre van az előre. Huszti Gergő szerkesztőmmel ez már a
harmadik közös könyvünk, és hálás vagyok azért a sebészi
pontosságért, amivel látja, mivel és hogyan lehet egy történetet
jobbá tenni. Köszönöm S. R.-nak az immáron tizenöt évvel
ezelőtt kapott muníciót a nyomozások tekintetében, amely a
mai napig egyfajta szentírásként lebeg a szemem előtt.
Köszönöm Sz. Molnár Szilviának, szerkesztőmnek a nyelvi
egységet és sokszínűséget, valamint angyali türelmet, amivel
gondozza a szövegeimet a kezdetek óta. Köszönöm Izing
Róbertnek, Böröcz Évának és Vizi Orsinak az értő olvasást és
több mint hasznos megjegyzéseket. Köszönöm Szélessy
Andrásnak és Parádsasvári Kastélyhotelnak a feltöltődést,
amire a regényírás vége fele olyannyira szükségem volt. És
persze köszönöm családomnak a türelmet és jó kedélyt, amivel
a könyv megírásának hónapjait viselték.

Kondor Vilmos