„A legizgalmasabb, legszebb könyv, ami az utóbbi időben a kezembe

került!”

– NETGALLEY

„Lebilincselő történet a második világháború éveiből. Le-tehetetlen

könyv, egyszerűen nem lehet abbahagyni!”
– GOODREADS
 RÉSZLET A REGÉNYBŐL:

„A holdfényben fürdő törmelékek között egy férfi támolygott, és egy

nőt szólongatott. A homlokán tátongó sebből vér ömlött az arcára. Rose
az utca túlsó oldala felé pillantott – legalábbis régebben az volt de most
semmi mást nem látott, csak lángokban álló és üszkös romokat. Egy
felfordult bádogkádban egy nő ült, és a karjában tartott, petyhüdt
rongybabának tűnő testet rázva hangosan üvöltött, könyörgött, hogy újra
életre keljen.”
Glynis Peters
AZ ELTITKOLT ÁRVA
MlRROR
 The Secret Orphan by Glynis Peters Text copyright © 2018 by Glynis Peters All rights
reserved.
Originally published in the English language by HarperCollins Publishers Ltd. under the title
The Secret Orphan © Glynis Peters 2018

Fordította: Hulse Alexandra Nikoletta

ISSN 2061-4454
ISBN 978-963-635-750-4

Hungárián edition I.P.C. Könyvek Kft., 2020

Hungárián translation Hulse Alexandra Nikoletta, 2020
www.ipck.hu

Felelős kiadó az I.P.C. Könyvek Kft. igazgatója

A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S.A.
Felelős szerkesztő: Fülöp Ildikó
A szerkesztő munkatársa: Paár Andrea
A belivet szedte: Tóth Anikó
A borítót tervezte: Popovics Ferenc
Borítókép: istockphoto.com, shutterstock.com, pixabay.com
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
 Glynis Peters
AZ ELTITKOLT ÁRVA
 Unokáimnak,
Finley-nek, jóképű kanadai kismackómnak,
Serennek és Palinnek, szépséges angol rózsaszálaimnak
 1. FEJEZET
1940. november 14.
Coventry Anglia

Bumm.
Bumm.
A föld minden egyes robbanás után megremegett. Rose-t ismeretlen
hangok vették körül, az elszabadult bútordarabok fájdalmasan
nekiütődtek apró testének. Az üvegablakok millió apró szilánkra
robbantak, és a zuhanó tégladarabok súlya alatt minden összezúzódott.
Bumm.
Újabb robbanás. Fém hangos csikorgása visszhangzott Rose fülében,
a légzése egyre nehezebbé, egyre gyorsabbá vált A valamikori nappali
falán hatalmas nyílások tátongtak, a becsapó forró légáramlat az anyjával
együtt ledöntötte a lábáról. Rose teste valami keménynek ütközött, és
éles fájdalom hasított a hátába. Néhány pillanatra minden elsötétült
előtte. Pislogni próbált, de csak még több por hullott az arcára. A
kézfejével megdörgölte a szemét, és megpróbálta ülő helyzetbe tornázni
magát.
Bumm.
Az egyik fal hangos robajjal félig összeomlott. Rose a rettegéstől
szinte kővé dermedt, jobb lába a törmelék alá szorult. A feje felett
fülsértő fütyülés hangzott, az ég felől baljós süvítés zaja hallatszott. A
robajok hangja egyre erősödött. Rose visszafojtotta a lélegzetét. Ez a
hang csak egyet jelenthet: másodperceken belül újabb bomba robbanása
rázza majd meg a várost, és Rose csak imádkozni tudott, hogy a bomba
az otthonától távol érjen földet.
Bumm.
A csonka fal végleg leomlott, és Rose tehetetlenül nézte, ahogy a
téglák egymás után záporoznak a földre. Az anyja magatehetetlen teste
másodszor is a levegőbe repült. Rose mozdulni próbált, de a mellkasára
hatalmas súly nehezedett. Úgy érezte, menten összeroppan. Megpróbált
kiszabadulni a téglák szorításából. A tüdejébe éles fájdalom hasított,
kétségbeesetten próbálta felköhögni a port, amit akkor lélegzett be,
mikor a robbanás ereje leterítette.
Fentről megint meghallotta az éles rikoltást, a repülőgépek újra
ledobták gyűlölt terhüket.
Puff.
Puff
Egyik a másik után.
Újra és újra.
Rose magában próbálta megszámolni őket.
Egy, kettő. De folyamatosan csak jöttek. Újra és újra.
Hallotta a választűz hangját és motorok távolodó berregését.
Aztán végre elcsendesült az ég.
Az ellenség visszatért oda, ahonnan jött. Rose megpróbálta kipislogni
a port a szeméből, ép ésszel felfogni a történteket. Ismeretlen, furcsa
zajokat hallott a magasból, és az ég felé fordította a tekintetét A
hatalmas, ragyogó hold mintha gúnyt űzött volna belőle ártatlan, fehér
fényével. A tetőnek hűlt helye volt.
Mindent leromboltak. A bombák a földdel tették egyenlővé az
otthonát.
Rose füle furcsán csengett, és minden egyes zörejre különös vibrálás
futott végig az állkapcsán. Melegséget érzett. Az arca úgy lángolt,
mintha a forró nyári napon pihent volna.
Aznap vastag zúzmara fedett mindent, de még a télies időjárás is
képtelen volt elűzni a közelben tomboló lángok forróságát. Rose
megnyugodva konstatálta, hogy a tűz nincs elég közel ahhoz, hogy
megégesse, de a lángnyelvek elég ádázul lobogtak ahhoz, hogy
bizseregjen a bőre, és verejtékcseppek csorogjanak le a halántékán.
Úgy döntött, először is meg kell tudnia, hol van. Melyik szobában is
tartózkodtak, mikor a bombák becsapódtak? Me-nekülőutat kellett
találnia, mielőtt megfullad. Apró testét félelem járta át, a magány érzése
szinte minden maradék erejét kiszívta. Kimerültén hátradőlt, és a hold
fényes korongját bámulta. A fejében kérdések kavarogtak.
Miért nem vitte le anya az óvóhelyre, mikor meghallották a szirénák
figyelmeztető sikoltását?
Miért dúdolta Rose kedvenc zongoradarabját, Beethoven
Holdfényszonátáját, és táncolt vele körbe-körbe a szobában, mint valami
fényes estélyen, ahelyett hogy biztonságos helyre rohantak volna? Olyan
furcsán viselkedett, nagyon izgatottnak tűnt.
Rose szipogva gondolt vissza az anyja éles hangjára, ahogy
utasította, ne hagyja abba a zongorázást. A hangjából áradó szenvedélyes
sürgetés megrémítette Rose-t Könyörögve kérte, hogy inkább siessenek
az óvóhelyre, mire az asszony egy hatalmas pofonnal válaszolt.
Rose egész testében remegni kezdett, azt hitte, többé nem lesz képes
kordában tartani a végtagjait. Próbálta kizárni a maga körül hallott
hangos sikolyokat. A sérült szomszédok fülsiketítő ordítását, a véget nem
érő, kétségbeesett fohászkodást, a szüleik után jajveszékelő gyerekek
kiabálását. Nem mindenkinek sikerült időben elérnie az óvóhelyre, vagy
ha mégis, azok nem nyújtottak kellő védelmet. Mindenesetre
Rose-t cseppet sem nyugtatta meg, hogy nincs egyedül a
küzdelmével.
Próbálta elfordítani a fejét az anyja eltorzult arcának látványától.
Semmi kétsége sem volt, hogy halott. Egy könnycsepp gördült le az
arcán. Magára maradt.
Végül ijesztően hosszú idő után mégiscsak sikerült kiszabadítania az
egyik karját, és megpróbálta megmozdítani a testét gúzsban tartó téglákat
és a törmeléket. A segélykiáltásait elnyomták a hangos sikítások és a
tűzoltóautók eszeveszett szirénázása. Rose megrándult, mikor a törött
üvegszilánkok és az éles törmelékdarabok a bőrébe martak, de egy idő
után a kétségbeesett vágy, hogy bármi áron életben maradjon,
felülkerekedett a vágások és horzsolások okozta fájdalmon.
Nagy nehezen sikerült arrébb görgetnie az utolsó téglát is.
Ugyanakkor egyáltalán nem volt felkészülve arra a kétségbeesésre és
pusztításra, ami a csonka falakon túl a szeme elé tárult.
A holdfényben fürdő törmelékek között egy férfi támolygott, és egy
nőt szólongatott. Egy pillantást vetett a kislányra, aztán megrázta a fejét.
A homlokán tátongó sebből vér ömlött az arcára. Rose az utca túlsó
oldala felé pillantott – legalábbis régebben az volt -, de most semmi mást
nem látott, csak lángokban álló és üszkös romokat. Egy felfordult
bádogkádban egy nő ült, és a karjában tartott, petyhüdt rongybabának
tűnő testet rázva hangosan üvöltött, könyörgött, hogy újra életre keljen.
Rose az asszony felé indult Szólni akart neki, hogy a rongybabák
nem kelhetnek életre, és jobban tenné, ha valami biztonságos helyre
menne, de mindössze négy lépést tett felé, mikor valami zaj a háta
mögött elvonta a figyelmét. Zavarodottan megfordult, és
visszabotladozott a kis üreg felé, melyet korábban kiásott maga körül.
Bekiabált a romok alá.
– Anya? Ne aggódj, jövök! Segítek!
Puszta kézzel kezdte rángatni a törmeléket. Bútorok, hangosan
sziszegő, csavarodott csövek akadályozták az útját. Az ujjaiból vér
serkent, a forró téglák és csövek megégették a bőrét. A tüdejébe férkőző
levegő hamuval töltötte meg kiszáradt száját, és bár úgy érezte, mindent
meg kell tennie, hogy megmentse az anyját, mégis keserédes
megkönnyebbüléssel sóhajtott fel, mikor egy tűzoltó óvó karjába emelte.
– Gyere csak, kincsem, jobb, ha most megvizsgálunk. Most már
biztonságban vagy, kislány! – Rekedtes hangja kimerültségről árulkodott.
– Tegyen le! Tessék megmenteni az anyukámat! A téglák alatt
fekszik! Mentse meg! Victoriának hívják – könyörgött kétségbeesetten
Rose, és tovább vonaglott a férfi karjában.
A tűzoltó közelebb húzta a mellkasához, és éles hangú tiltakozására
ügyet sem vetve szaladni kezdett vele. ö azonban ahogy csak bírt,
kiabált, és az öklével verte a férfi mellkasát, s a tenyerébe hasító, éles
fájdalom csak még hangosabb sírásra késztette.
Rose soha többé nem látta a Stephenson utcát, sem az édesanyját.
 Még a nők… önkéntes Szolgálatától érkezett asszony ibolyaillatú,
vigasztaló ölelése sem tudta elcsitítani a remegését, az egész testét átjáró
félelmet. Az asszony vigasztaló szavakat suttogott a fülébe, miközben a
rögtönzött orvosi sátorhoz kísérte, és a haját simogatta, mielőtt
leakasztotta a gázálarcot a nyakából. A nőnek egészen más illata volt,
mint a nővérnek, aki bekötözte a sebeit.
Az ibolya halovány aromájának és a fertőtlenítő szúrós szagának
keveréke még most, hetvennyolc évvel később is képes volt gondolatban
visszarepíteni őt ahhoz a végzetes éjszakához.
 2018. november 23.

Rose délutáni szunyókálásaiból gyakran riadt fel a régi emlékekre, a

háború okozta rémálmokra. Aznap is verejtékben úszva riadt fel.
Letörölte a felső ajkán gyöngyöző izzadtság-cseppeket, és egész testében
remegett annak ellenére, hogy melege volt. Maga köré tekert egy
kardigánt. A térde hangosan ropogott, ahogy álló helyzetbe tornázta
magát a székből, és a konyha felé csoszogott, hogy készítsen magának
egy csésze teát. Miközben arra várt, hogy a kannában felforrjon a víz,
egy emlékkép villant fel előtté, ahogy elárulta a nővérnek a nevét, és
Elenor után sírt.
– Elenor! Elenort akarom!
– Csitt, kicsikém. Megkeressük az anyukádat és a nővéredet. Most
csak nyugodj meg, és pihenj!
– Elenor nem a nővérem. A tanyán van. Anya nem jön visz-sza soha
többé! Elenort akarom!
Visszaemlékezett a nő határozott hangjára, ahogy intézkedett, hogy
kapjon egy kiságyat és pokrócot a sátor sarkában, aztán keres majd neki
egy helyet, ahol vigyáznak rá, míg meg nem találják a családtagjait. Rose
próbálta elmagyarázni, hogy nincs családja, mert az apukája már régen
meghalt, de a nő továbbra is csak hajtogatta, hogy pihennie kell. Rose
összekuporodva feküdt, s a karjában szorongatta a fakeretes képet, amely
őt és a szüleit ábrázolta. Az a tűzoltó hozta be a sátorba, aki korábban
megmentette. Rose hallotta, mikor elárulta a nővérnek, hogy csak ennyi
maradt az otthonából és a családjából.
Képtelen volt elfelejteni a sátorban visszhangzó, fájdalmas
jajveszékelés hangját, a férfiak fojtott suttogását, akik azokat a
sebesülteket vitték el, akik nem élték túl az éjszakát. Élénken emlékezett
rá, ahogy az ágyon fekve imádkozott, hogy ne maradjon egyes-egyedül a
világon. Hétéves korában életében először Rose megértette a háború és a
veszteség nagyságát. Megértette Elenor félelmét, mikor először hadba
állt az ország, amit Rose anyja egy fiatal lány hisztériájának tartott.
 Gombócot érzett a torkában. Hiányzott neki Elenor, a nő, aki feladta
a saját álmait, hogy biztonságos jövőt teremtsen számára.
Élete első néhány évében Elenor inkább amolyan tiszteletbeli nővére
volt, nem pedig a szülei munkaadója; valójában kezdetben a szülei
főnökének az unokahúga. Nevetéssel és boldogsággal töltötte meg Rose
életét, és Rose a mai napig, nyolcvanötödik születésnapjáig csak azokra a
születésnapokra emlékezett vissza szívesen, amelyeket Elenor szervezett
neki. A szülei soha nem zavartatták magukat ilyesmivel.
Az élelmiszerhiány, a jegyrendszer sem jelentett akadályt Elenornak,
és az emlékek még most is mosolyt csaltak Rose arcára, mikor saját
szeretett gyermekeit várta a születésnapi lakomára. A gyerekei tőle
örökölték az életörömüket, pedig Rose csakis az örökbefogadó szülei
szeretetének köszönhette, hogy újra megtanult élni.
A hálószobában Rose felvette a kedvenc sötétkék ruháját: egy
klasszikus darabot, amelyen a cipzárt előre varrták, így könnyebben fel
lehetett húzni. Belenyúlt az ékszeres dobozkába, és elővette az egyik
kincsét, melyet az egész család a születésnapi brossaként tartott számon.
Nem volt drága darab, de Elenor tervezte, ezért Rose számára
felbecsülhetetlen értéket képviselt. Kelta csomót ábrázolt, közepén egy
apró juharlevéllel, azon pedig egy kis rózsabimbó díszelgett. A hátulján
kis bevésés: C. C. K. A betűk a gyermekkora három jelentős helyszínére
utaltak: a szülővárosára, Coventryra; Cornwallra, ahol majdnem
kilencéves koráig lakott; és Kanadára, az országra, ahol befogadták, és
gondoskodtak róla a gyerekkora utolsó éveitől tinédzser korán át egészen
addig, míg felnőtt nővé érett. Hatvannégy év telt el az óta a nap óta,
mikor a huszonegyedik születésnapján kicsomagolta az örökbefogadó
szüleitől, Elenortól és Jacksontól kapott ón melltűt.
Átkozta reumás ujjait, miközben a csattal küszködött. Gyulladt
ízületei hangosan recsegtek-ropogtak. Mikor végre sikerült
elrendezgetnie a brosst, Rose végigsimított a berakásokon, és
gondolatban visszatért arra a napra, mikor először a kezébe vette. A
szülei igazi, titkos kincsvadászatot rendeztek számára, az út végül Elenor
ütött-kopott bőröndjéhez vezetett.
Rose szerető pillantást vetett a hálószobája túlsó sarkában megbúvó
bőröndre. Képtelen volt megválni tőle, még Elenor halála után is.
Felidézte a napot, mikor Elenor megérkezett Coventrybe, kezében a
táskával, és mikor később megtöltötte a papírjaival, mielőtt visszatért
Comwallba. A táska azóta is egy egész élet dokumentumait rejtette; egy
levél is lapult benne Rose igaz múltjáról, és hogy miért döntött Elenor
úgy, hogy Angliából Kanadába költözik. Egy titokról, melyet Elenor sok-
sok éven át őrzött. Egy titokról, amely megmentette Rose élet.
 2. FEJEZET
– Boldog születésnapot, anya!
Kivágódott a bejárati ajtó, és Rose családja vidáman, hangos
születésnapi jókívánságokkal törte meg a ház csendjét, ölelésekkel és
csókokkal árasztották el. Virágcsokrokat nyújtottak felé, és Rose szinte a
bőrén érezte a gyermekei és három unokája felé áradó szeretetét. A
szívében túlcsordultak az érzelmek.
– Csak óvatosan, még összetörtök! Te, Abraham, erősebb vagy, mint
amilyennek látszol! Jót tesz neked a snowboardo-zás. Gyere csak, te kis
bajnok, jár nekem még egy ölelés! De most azért kicsit gyengédebben,
ha kérhetem!
A szoba megtelt nevetéssel és incselkedő ugratás hangjaival. Rose
kitárta a karját a legfiatalabb unokája felé. Száznyolcvan centijével a fiú
majd fél méterrel magasodott fölé, a teste izmoktól duzzadt. Abraham
engedelmeskedett a kérésnek, és szorosan magához ölelte. Az idős
asszonyon nosztalgikus érzés lett úrrá. Eszébe jutott az az utolsó
alkalom, mikor búcsút intett az édesapjának. A férfi nem kapta ölelő
karjába, nem hagyott hátra vigasztaló emlékeket, hogy azokhoz
menekülhessen, miközben az égből Hitler bombái záporoztak körülöttük.
Mellbe vágta a felfedezés, hogy a szülei csak megválaszolatlan
kérdéseket és fájdalmas űrt hagytak maguk után, de a szülői szeretetnek
oly kevés jelét adták.
Két tinédzser lányunokája lehuppant az egyik kanapé sarkába.
Beletemetkeztek a mobiltelefonjukba, és próbálták megörökíteni a
pillanatot, hogy megosszák mindenkivel, akit esetleg érdekelhet. Rose
elnézte nekik a modern életmódjukból fakadó viselkedésüket. A
kommunikáció minden formája fontos. A harmadik unokája az
ablakpárkányra telepedett, és minden alkalommal, mikor ő is belekerült a
kamera látókörébe, az orra alatt morogva elátkozta az unokatestvéreit.
Rose lelkesen sürgött-forgott a fiai és a lánya körül, és hálásan
megköszönt minden egyes ajándékot, ők pedig cserébe boldogan,
elégedetten figyelték elragadtatott arckifejezését, ahogy egymás után
nyitja fel a dobozokat, aztán nagy gondossággal összehajtogatja a
csomagolópapírt és a szalagokat. A nélkülözés sok mindenre megtanít
tóttá, és Rose előszeretettel hasznosított újra mindent az utolsó szögig.
– Köszönöm, drágáim, igazán elkényeztettek! Most viszont
farkaséhes vagyok, fel tudnék falni egy egész…
– Répát, anya? – vágott közbe a lánya, mire mindenki hangosan
hahotázni kezdett. Rose sokszor elmesélte, hogy a háború alatt annyi
répát kellett ennie, hogy azóta ki nem állhatta.
A nevetgélés tovább folytatódott a családi ebéd közben is, amit Rose
kedvenc éttermében költöttek el.
– Egyáltalán nem értékelitek mindazt, ami megadatott nektek –
mondta Rose, mikor végül jóllakottan félretolták a tányérokat.
– Ritkán mesélsz arról, mit éltél át a háború alatt, anya -mondta a
legidősebb fia.
Rose belekortyolt a pohár jéghideg vízbe.
– Túl sok az emlék, és némelyik annyira fájdalmas, hogy jobb, ha a
feledés jótékony homálya fedi. Már meséltem nektek Coventryről, az
otthonomról, a szüleim haláláról. Egy egész emberöltőnyi sötétség és
zűrzavar van a hátam mögött, amelyben csak a nagyanyátok és Jackson
nagypapa jelentette a fényt.
– Milyen volt a nagyi fiatalon? – kérdezte Rose lánya.
Rose felsóhajtott.
– Az első emlékeim nagyjából ötéves koromból valók, a második
világháború előtti évből. A korábbiak mind kissé ködösek. Emlékszem,
hogy mikor meghaltak a bátyjai, visz-szatért a tanyára. Szerette azt a
helyet, de a testvéreit gyűlölte, mert kegyetlenül bántak vele, és a barátja
is hiányzott neki, Jackson nagyapátok, aki hátrahagyva Coventryt, visz-
szament Kanadába. Maude nénikéje, a szüleim munkaadója, abban az
évben halt meg; az ő házában éltünk egészen addig, míg egy éjjeli
bombázáskor a földdel nem vált egyenlővé. Akkor aztán Cornwallba
kerültem, Elenorhoz, örökbe fogadott, és a többi, ahogy mondani
szokták, már történelem.
Mindenki érdeklődőn bólogatott az asztal körül.
– Mesélj még, anya!
Az étteremnek ez a sarka néptelen volt, kivéve az ő hosz-szú
asztalukat, és Rose családtagjai kényelmesen elhelyezkedtek a székükön,
a folytatásra várva. Rose ritkán mesélt arról, amit gyerekkorában átélt,
így most mindannyian várakozóan néztek rá. Még az unokái is
abbahagyták a szel-fízést és a kényszeredett mosolygást, és kíváncsi
tekintettel fordultak felé.
Rose körbepillantott az arcokon. Minden szempár rá szegeződött, és
izgatottan várták a történet folytatását.
– Emlékszem Elenor egyik születésnapjára. A szülőanyám, Victoria
süteményt sütött. Nem különösebben érdekelték az ünnepek, így a
születésnapok sem, de én addig rágtam a fülét, míg be nem adta a
derekát. Maude néni is ragaszkodott hozzá. Az az igazság, hogy arról
például fogalmam sincs, mikor volt a vér szerinti szüleim születésnapja.
Vicces, nem? A papírjaik megsemmisültek a bombázásokban, és csak a
saját és a nagyszüleitek születésnapjára emlékszem.
– De egy finom sütemény a háború idején biztos mindenkit
felvidított, anya!
– Ó, igen. Megtanultam egy kis dallamot lejátszani a zongorán, a
nagymamátok pedig énekelt hozzá. Gyönyörű hangja volt. Bár nagyon
visszafogott ünneplés volt, nem olyan, mint ami manapság szokás, de
istenem, akkor is olyan boldogok voltunk! Emlékszem, mennyire
örültem, mikor a születésnapomra egy új színes ceruzát kaptam, vagy
egy könyvet…
– Már akkor is voltak könyvek? – kérdezte az egyik unokája.
– Nem az a fajta, amire te gondolsz, fiam. Nagyi a papírkönyvekre
utal, nem az e-könyvekre.
– Ja, értem. Komolyan? Izgatott lettél egy könyv miatt? – kérdezte.
 – Igen. Akkoriban alig volt valamink, és nem voltak túl nagy
elvárásaink. Minden apró ajándékért hálásak voltunk, és kincsként
kezeltük.
– Ennek az eredménye az az ütött-kopott bőrönd, tele
csomagolópapírral és szalagokkal – nevetett Rose lánya. Amolyan régi
családi vicc volt, amivel gyakran ugratták. Mikor Elenor meghalt,
rengeteg használt csomagolópapírt találtak, melyekbe az évek során az
ajándékait csomagolták. Rose nem engedte kidobni őket. Azok is a
bőröndbe kerültek, Elenor személyes okmányaival együtt.
– Annyi szerkentyűtök van, a polcaitok tele mindenféle holmival. De
mihez kezdenétek nélkülük? – nézett rájuk széles vigyorral Rose. – Vagy
ha többé nem tudnátok üdítőt vagy csokit venni?
– Én belehalnék – jelentette ki a legfiatalabb unokája, egy drámai
sóhaj kíséretében.
– Sokan meg is haltak azért, hogy másoknak jusson valami. A
kereskedelmi hajókat elsüllyesztették, és a haderő tagjai közül is
rengetegen életüket vesztették, miközben ételt próbáltak eljuttatni
hozzánk. És még így is éheztünk. Én szerencsésebb voltam, mint sokan
mások, nekem ott volt a tanya Cornwallban. Hálát adok a sorsnak, hogy
Elenor ilyen jótét lélek volt, különben egy árvaházban végzem, és csak
éhezés és szenvedés várt volna rám.
Az asztal körül ülők elcsendesedtek, és Rose egy ideig hagyta, hogy
emésszék a szavait. Nem állt szándékában kioktatni senkit, de úgy érezte,
emlékeztetnie kell őket arra, milyen szerencsések az anyagi javak
tekintetében.
– Kér valaki még egy italt? Nem? Akkor kikérem a számlát – mondta
Rose legidősebb fia, és Rose figyelte, ahogy elsétál az asztaltól. A család
többi tagja kényelmetlenül fészkelődött.
– Köszönöm a csodás napot Nem állt szándékomban rossz hangulatot
kelteni a háborús emlékeimmel.
– Dehogy, nagyi. Nem szabad elfelejtenünk, ami történt. Az
iskolában is tanultunk róla, de közben valahogy eszembe sem jutott,
hogy te mindezt át is élted. Egyébként is, öröm nézni, hogy mindennek
örülsz, amit neked ajándékozunk, beleértve a masnit is a dobozon. Tök
menő!
Rose a lányára nézett, aki csak megvonta a vállát.
– Szerintem bóknak szánta – mondta, mire Rose elnevette magát.
A zajos társaság hosszasan búcsúzkodott, hangos ígéretek röpködtek
a következő telefonhívásról és személyes találkozóról, aztán mindenki
hazaindult.
Otthon Rose lerúgta a cipőjét, és felvette a lányától ajándékba kapott
új gyapjú háziköntösét. Megkereste az olvasószemüvegét, aztán
gondosan tanulmányozta az új kávéfőzőhöz tartozó, egyszerű, képekkel
illusztrált használati utasítást – ezt a fiaitól kapta ajándékba -, és miután
gondosan követte a lépéseket, az új bögrébe töltötte a gőzölgő kávét,
melyen a felirat büszkén hirdette, hogy ő a világ legjobb nagymamája.
Letelepedett a kedvenc foteljébe, bekapcsolta a tévét, és egy ház-vásárlós
műsorhoz kapcsolt Angol sorozat volt, és Rose kifejezetten élvezte,
ahogy a műsorvezetővel együtt bekukkant az otthonokba, hallgatta a
házaspárok tanakodását arról, megvegyék-e a házat, vagy inkább tovább
keresgéljenek. Sokan szívesen kerestek ingatlanokat külföldön is,
egyáltalán nem bánták, ha maguk mögött kellett hagyniuk mindent, amit
addig ismertek.
Rose tovább kortyolgatta a koffeinmentes kávét, és elismerően
bólintott, mikor az egyik pár egy Cornwall tengerpartján álló ház mellett
döntött. Hangos sóhajjal letette maga mellé az üres bögrét, és hátradőlve
nézte a műsor végén a stáblistát. Kényelmesen elhelyezkedett, nagyot
ásított, és hagyta, hogy a szeme lassan lecsukódjon. Félálomban visz-
szaemlékezett arra a napra, mikor új szüleivel elhagyta Angliát.
A feje felett kaotikus hangzavar uralkodott. A dokkban veszteglő,
hatalmas hajó kürtje megszólalt, a partról és a fedélzetről emberek
kiabáltak és integettek egymásnak. Elenor kézen fogva vezette a
tömegben. Jackson leintett egy hordárt, aki gondoskodott a
csomagjaikról Rose biztos volt benne, hogy nem vesztik el a bőröndöket,
mert korábban nagyon fontos megbízatást kapott: ő írta rá a nevüket és
az új címüket a címkékre. Gyöngybetűkkel vetette a papírra, és a
„Kanada, Brit Columbia” szavak minden egyes kezdőbetűjét cirkalmas
iniciálékkal díszítette.
Az új apukája a szék mögött állva figyelte, és szeretettel megpaskolta
a hátát, miután végzett az összes címkével. Az emlék még most is
mosolyt csalt az ajkára.
– Szavamra, remek munka, Rose! Micsoda büszke, kerek-ded betűk!
Az új anyukája magához ölelte.
– Rose okos kislány, ennél nem is lehetnék büszkébb!
Miután a hordár minden felcímkézett bőröndöt a talicskájára
halmozott, és a hajó felé vette az irányt, az apja a magasba emelte, és a
vállára ültette. A kilátás elképesztő volt. Mindenki szorgalmas kis
hangyának tűnt körülötte.
– Innen mérföldekre ellátok! Több száz gyerek van itt! Gondolod,
hogy játszanak majd velem?
– Biztos vagyok benne, hogy eszük ágában sem lesz egy ilyen kis
semmirekellővel játszani, mint te! – incselkedett az apja, mire Rose
játékosan meghúzkodta a fülét.
A hajó előtt megtorpantak. A férfi elmagyarázta, hogy a kikötőhíd
kilenghet alattuk, miközben felsétálnak a hajóra, de ettől nem kell
megijedni, mert teljes biztonságban vannak.
– Vancouverben majd elviszlek egy függőhídra. A kikötőhíd is
hasonló érzés. De most várj itt egy percet, kicsi Rose, míg elintézek
néhány dolgot anyáddal.
Rose tudta, mire utal. Sok időt töltöttek csókolózással az esküvőjük
napja óta. Türelmesen várt, és a többi búcsúzkodó párt nézte. A
tömegben mindenfelé katonák, tengerészek, pilóták, egyenruhás nők,
hétköznapi ruhába bújt asz-szonyok, elegáns hölgyek zsúfolódtak össze.
A társadalmi osztálykülönbség nem zavarta a búcsúzkodó tömeget.
Rose megfogta az anyja kezét, ő pedig rámosolygott.
– Elenor! Félek – mondta.
 – Ugyan mitől? Ne aggódj, minden rendben lesz. Micsoda kaland!
Kanada, jövünk! Ugye tudod, hogy nem érhet semmi baj? És különben
is, Jackson szerencsét hoz nekünk.
Rose bólintott, és a férfira pillantott, aki tiszta szívvel szerette,
mindig megnevettette, aki mindent elkövetett, hogy megkönnyítse
számára az új helyzetet. Jackson megérintette az arcát, és a füle mögé
tűrt egy rakoncátlan szőke tincset.
– Minden rendben lesz, kincsem. Egész úton melletted leszek. Hát
nem hatalmas ez a hajó? Vajon melyik kabin lesz a miénk?
A hajó hangos kürtszó kíséretében lassan eltávolodott a parttól. Rose
lába remegett, és attól tartott, hogy félelmében bepisil Biztos volt benne,
hogy ebben a percben az élete menthetetlenül és végérvényesen
megváltozik. Új szülei a kezét fogták. TUdta, bármi is az oka annak,
hogy hátrahagyják Tre Lodhent, és Lynn Valley-be költöznek, helyesen
döntöttek.

ELENOR ES ROSE
TÖRTÉNETE
1938
 3. FEJEZET
1938. augusztus
Cornwall, Anglia

Elenor végigsimított az ütött-kopott bőröndre kötözött címkén.

Miss Elenor Cardew

Mrs. M. Matthews címén,
Stevenson Road
Coventry

A busz hangos pöfögéssel, zötykölődve hagyta maga mögött a falut,

és Plymouth felé vette az irányt. Elenor gondolatai az előző este körül
kavarogtak, mikor vacsorához ülve letették elé a Maude nénje utasításait
tartalmazó borítékot, bár a levél inkább hangzott parancsnak, mint
kérésnek.
– Ez neked jött. Jobb, ha becsomagolsz, hogy a holnapi busz érkezése
előtt készen állj. És el kell menned a vonatjegyért is.
A legidősebb bátyja a szokásos mogorva hangnemben, kimérten
beszélt hozzá. Elenor tizennyolc éves volt, épp tíz évvel fiatalabb
Jamesnél, akinek soha egyetlen szeretetteljes, kedves szava sem volt a
húgához.
– Miféle vonatjegyet, James? – kérdezte értetlenül Elenor.
– Olvasd el a levelet! Épp eszem, ha nem látnád.
Elenor kivette a hófehér papírlapot a borítékból, és olvasni kezdte a
nagynénje lendületes, rendezett kézírását. A levélben pontos utasításokat
kapott azt illetően, mikor kell megérkeznie Coventrybe. Emellett arról is
értesült, hogy a ply-mouthi állomáson egyirányú jegy várja majd, és
gondosan lejegyezték az utazás közben szükséges átszállásokat is.
– Mindketten egyetértünk. Menned kell.
 Elenor a másik bátyjára, Walterre pillantott. A testvére fásult
hangjában nyoma sem volt kedvességnek. Az ikrek már a létezését is
zokon vették, egyetlen csepp tiszteletet sem tanúsítottak iránta egész
életében.
– Mindketten egyetértetek? És nekem nincs beleszólásom a dologba?
Maude néni egy zsarnok. Egy bosszantó öregasz-szony. Miért én?
Dühösen hadonászott a levéllel.
– Semmi szükség a teátrális viselkedésedre. Csak tedd, amit
mondunk.
– Hát persze, James. És ki fogja eligazgatni ezt a helyet? Talán te?
– Remekül elleszünk nélküled – vágott vissza a bátyja.
– És mi lesz az aratással? Minden dolgos kézre szükség lesz!
– Részemről lezártam a témát. Tedd, amit mondtunk -mondta Walter,
és a nyomaték kedvéért nagyot csapott az asztalra.
Elenor megpróbálta elfojtani a feltörni készülő kacagást. Nincs többé
deréktörő szénabálázás, sem hólyagos tenyerek! A gazdaság többé nem
az ő gondja. Csak hogy továbbra is fenntartsa a látszatot, nagy robajjal
hátralökte a széket, és kiviharzott a szobából, aztán a lépcsőn felfelé
trappolva, a válla felett még odavetette a két bátyjának:
– Muszáj azonnal becsomagolnom, úgyhogy a mosogatást rátok
hagyom. Jobb, ha mihamarabb hozzászoktok a házimunkához, idióták!
– Hogy merészelsz így beszélni velünk? Azonnal gyere vissza!
Elenor ügyet sem vetett rájuk, és nagy robajjal becsapta maga mögött
a szoba ajtaját. Mégis mit tehetnek? Egyáltalán nem állt szándékukban a
tanyán tartani a lányt, úgyhogy nyugodtan hisztizhet, ha ahhoz van
kedve.
Újra átfutotta a levelet. Nem lelkesedett különösebben az ötletért,
hogy gondoskodnia kell öregedő nagynénjéről, de ettől függetlenül
Élenor izgatott volt, hogy végre maga mögött hagyhatja Tre Lodhent.
Nem is magát a tanyát, inkább az elviselhetetlen életet. Bár Elenor
szerette az otthonát, és tudta, hogy hiányolni fogja Cornwallt, de nem
úgy a testvéreit és a kegyetlen bánásmódot. Coventry legalább egy kis
izgalmat tartogatott egy olyan fiatal lány számára, aki egészen más életre
vágyott.
A legközelebb eső falu, Summercourt végtelenül unalmas hely volt,
sőt úgy érezte, hogy a lelket is kiöli belőle. Elenor legalábbis
mindenkinek ezt szajkózta, aki hajlandó volt meghallgatni. A falusi
közösségi ház amatőr színjátszó csoportja valamelyest segített elűzni a
végtelen unalmat, és azon ritka alkalmakkor, mikor Elenor el tudott
szabadulni egy-egy falusi eseményre, szívesen énekelt az összegyűlt
helybelieknek. De már hosszú hónapok teltek el azóta, hogy a bátyjai
utoljára megengedték, hogy egy kicsit kikapcsolódjon.
Elenor kreativitását minden eszközzel megpróbálták elnyomni. Senki
sem akadt, akinek elsírhatta volna a bánatát, a gondjait.
Az édesanyja halála napján Elenor sorsa megpecsételődött: át kellett
vennie a helyét a családban. így is tett. Maude néni ugyan néha küldött
néhány fontot, hogy kisegítse őket, mikor a termés nem volt elég
bőséges, de a pénz sosem tartott túl sokáig, és leggyakrabban a helyi
kocsma, a London Inn kasszájában végezte.
Az anyjával együtt a szeretet is nyomtalanul eltűnt Ele-nor életéből.
Az apja pontosan úgy viselkedett vele, ahogy a bátyjai. Az anyja halálra
dolgozta magát, és most Elenorra szállt a felelősség, hogy magára vegye
a háztartás gondját. A férfiakat egy pillanatig sem érdekelték a
szükségletei, és soha egyetlen pennyt sem látott abból a pénzből, amit
Maude néni küldött, vagy amit megkerestek. Hamar megtanulta, hogy a
születésnapja is éppolyan munkával teli hétköznap, mint az összes többi:
ünneplés és ajándék nélkül. A család férfi tagjainak ridegsége és közönye
miatt pedig ő maga is letett arról, hogy megajándékozza őket. A
karácsony sem telt másképp, kivéve, hogy az apja és a testvérei néhány
bankóval többet költöttek el a London Inn füstös, zajos helyiségében.
Senki sem törődött a panaszaival, hogy mindig abból kell kihoznia
valamit, amit a tanyasi házban talált, és soha nem kapott új ruhákat. A
lábán lötyögő, másoktól örökölt cipőket anyagdarabokkal tömködte ki, és
folyamatosan foltozgatta a testvérei levetett kezeslábasait. Mikor az
apjuk négy évvel az anyjuk halála után távozott az élők sorából, az ikrek
a kisujjukat sem mozdították, hogy elviselhetőbbé tegyék a húguk életét.
Eszük ágában sem volt asszonyt hozni a házhoz, így nem volt más nő
Elenor környezetében, aki besegíthetett volna a ház körüli teendőkben.
Nem talált kiutat a monoton hétköznapokból. Az egész világot sújtó
gazdasági válság csak még több nehézséget hozott Elenor életébe,
úgyhogy a felcsillanó lehetőség, hogy végre belekóstolhat egy másfajta
életbe, vonzó kilátásnak tűnt egy Elenor korabeli lánynak.
A tanyán hordott ruhái nem bizonyultak megfelelőnek az utazáshoz,
pénz híján azonban az este hátralévő részét azzal töltötte, hogy
megpróbálta átalakítani az anyja régi ruháit Eddig egy utazóláda mélyén
rejtegette őket, abban a reményben, hogy egy nap majd hasznukat veheti.
A fakóbarna és halványzöld színek egyáltalán nem illettek napbarnított
arcbőréhez.
Már előre látta maga előtt Maude nénikéje helytelenítő
arckifejezését, mikor az öregasszony megpillantja az ócska bőröndöt
összetartó barna bőrövet és a táska szánalmas tartalmát. A múltban épp
elégszer hallotta Maude néni rosz-szalló ciccegését. Az anyja nővére
igazi sznob volt, legalábbis az apja ezt állította. Régebben Elenor is
tartott az asszony fekete ruháitól és felső osztálybeli modorosságától, de
soha egyetlen rossz szót nem mert volna mondani rá. Mikor Maude néni
meglátogatta őket a tanyán, hogy gondoskodjon beteg testvéréről,
megtanította Elenort az etikett alapvető szabályaira, így egy kissé
modorosabb volt, mint a többi tanyasi lány. Elenor gyakran álmodozott
arról, hogy a nagynénje lesz majd a szabadulása kulcsa, és most, még ha
egy kis vargabetűvel is, végül valóra vált az álma.
Másnap reggel a busz kényelmes tempóban pöfögött el a mezőkön
kérődző marhacsordák mellett, aztán keskeny, macskaköves utcákon
döcögött végig, apró kőkunyhók között. Az egyik sarkon néhány asszony
pletykálkodással múlatta az időt, és a kocsmától nem messze férfiak
csoportja egy tehenet állt körbe. Elenor tudta, hogy egy ideig alkudoznak
majd, aztán a vételár felét, az üzlet megpecsételéseképp, alkoholra költik
a kocsmában. Ráérősen vizsgálták az állatot, semmi sem siettette őket. A
falusiak nyugodtan nevetgéltek, beszélgettek egymással. Elenor irigyelte
azt a képességüket, hogy ilyen könnyen el tudták fogadni a helyet, ami
osztályrészükül jutott, ö úgy érezte, megfullad Summercourtban, de
másoknak az élet errefelé elviselhetőnek tűnt.
Mikor meglátta a metodista templom palatetejét és gránitfalait,
Elenor egész testében megborzongott. Utoljára akkor lépte át a templom
küszöbét, mikor örök nyugalomra helyezték az apját. Komor nap volt, és
a testvérei még a szokásosnál is kiállhatatlanabbul viselkedtek. Az apja
végrendeletében ugyan három gyermekére hagyta a tanyát, de a fiúk
kötötték az ebet a karóhoz, hogy a birtok csak a férfi örökösöknek jár, és
megtagadták a kérését, hogy fizetést kapjon. Ragaszkodtak ahhoz, hogy
Elenor jogai ott véget érnek, hogy ingyen lakhat a tanyán. byEnoi
Elenor most a párás ablaküveg mögött elszaladó fákat bámulta,
ahogy a busz egyre közelebb ért a falucska határához. Egy pillanatra
megirigyelte a tölgyfák erejét, ahogy ellenálltak a Newquay felől süvítő
szélnek, és megbabonázva bámulta az ezüstös nyírfákat, melyek nyugodt
eleganciával hajladoztak, mint egy sereg kecses táncosnő. A nők és a
férfiak előtt álló kihívások különbségeire emlékeztették, amelyeket az
évek során megtapasztalt. Az egyik magas és erős, a másik pedig
kénytelen meghajlani mások akarata előtt.
– Felejtsd el, Elenor. Gondolj a jövőre! – motyogta maga elé, és egy
kismacskával játszadozó gyerekcsapatra összpontosított, ahogy
elhaladtak mellettük. A kacagásuk mosolyt csalt Elenor arcára.
Emlékezetében felderengett egy réges-régi emlék: az édesanyjával három
apró tanyasi cicát kergettek, amelyek valahogy észrevétlenül belógtak a
házba. Milyen jó mulatság volt visszakergetni őket a kertbe!
A sofőr kénytelen volt lassítani néhány kóbor birka miatt, és Elenor
megpillantotta Waltert, ahogy mellettük baktatva új legelőre tereli a
nyájat. Könnyen fel lehetett ismerni a kétoldalt madárszárnyakként
csapkodó, zsíros hajfürtjeiről.
 A harag keserű ízét érezte a szájában. Egyik bátyja sem vette a
fáradságot, hogy kikísérje a buszhoz aznap reggel. Még csak el sem
köszöntek tőle.
Most majd megtudjátok, milyen egy hideg házba hazatérni, és nem
vár otthon a meleg vacsora. Megbánjátok még, hogy ilyen gyorsan
megszabadultatok tőlem. Hagytam nektek egy kis búcsúajándékot a
mosdótálban!
Mindkét testvére már napkeltekor talpon volt, gyorsan bekapták az
Elenor által készített reggelit, majd egyetlen szó nélkül távoztak. Elenor
körülnézett, hátha a bátyjai hagytak számára némi költőpénzt az
utazáshoz, de egyetlen pennyt sem talált.
Fájó szívvel csomagolt a kis vászontáskába egy kis ételt, egy üveg
vizet és egy bádogbögrét az útra.
Mérgében behajította a koszos edényeket a mosogatóba. Tisztán
hallotta a csörömpölést és hangos csattanást, ahogy egymásnak ütődve a
mosdótálban landolnak.
– Mosogassatok csak el magatok után, ha egyáltalán sikerül
összeragasztani a cserepeket! – kiabálta az üres háznak.
Könnyes szemmel szedte össze a holmiját, és kilépett a házból.
– Viszlát, porfészek! Soha többé nem jövök vissza – suttogta Elenor.
 4. FEJEZET
Elenor kényszerítette elgémberedett lábát, hogy elvonszolják a
nagynénje házáig vezető utolsó néhány méteren. Körülötte Coventry
városa pezsgett az élettől. Elenor riadtan hallgatta az autóműhelyekből
áradó, fülsiketítő zajokat, és mélyen belélegezte a pékségből feléje szálló
édes illatokat, melyek gúnyt űztek korgó gyomrából. Már több mint
nyolc óra telt el azóta, hogy a magával hozott étel utolsó morzsáit is
felfalta.
A bőrönd fájdalmasan a lábának ütődött, miközben végigvonszolta a
keskeny, macskaköves utcákon. A kezdeti izgatottsága új
aggodalmaknak adta át a helyét, ahogy a város szürke utcáinak marka
fojtogatóan zárult köré. Valóban bölcs döntés volt hátrahagyni a tanyát?
Talán harcolnia kellett volna, hogy maradhasson. Legalább napközben,
mikor a férfiak a földeken dolgoztak, nyugalom és csönd vette körül.
Vajon itt is lesz alkalma magára maradni a gondolataival?
Az út egyre csak fogyott előtte, amíg végül megpillantotta Maude
néni házát. Már nemcsak a bőrönd súlya nehezedett rá. Elenor
végigvánszorgott a házhoz vezető, utolsó rövid szakaszon, és próbált
nem tudomást venni a két sarkán keletkezett, fájdalmas vízhólyagokról.
Mikor végre a házhoz ért, egy pillanatra megállt, hogy jobban szemügyre
vegye a környéket. A ház kisebb volt, mint amire emlékezett. Kisebb,
mint a tanyaház, de nagyobb, mint az utat szegélyező, teraszos épületek.
Maude néni háza úgy uralta az utcát, mintha egy asztalfőn trónolna, és
fürdött saját dicsfényében. De valahogy hiányzott belőle a báj: olyan
volt, mint egy sznobizmusnak állított emlékmű. Túlzott szimmetria
jellemezte, túlságosan kimódolt vonalakkal, egy szabályos kockaforma, a
két oldalán azonos számú ablakkal; szemben a sok rendezetlen, oszlopos,
középkori épülettel, melyek mellett a Stephenson Road felé sétálva
elhaladt. Kisgyermekként gyakran tett felfedezőutat a hat hatalmas
hálószobában, vagy múlatta az időt a kitömött állattetemekkel díszített,
nyomasztó hangulatú társalgóban.
Elenor mély lélegzetet vett, és megemelte a gondosan fényesített
rézkopogtatót, mely egy oroszlán szájából lógott ki. Ismét felülkerekedett
benne a rossz előérzet.
Ideges kisegérre emlékeztető nő nyitott ajtót
– Isten hozta, Miss Cardew. A házvezetőnő vagyok.
Elenor belépett a sötét folyosóra.
– Köszönöm. Kérem, szólítson Elenornak!
A kabátját átnyújtotta a házvezetőnőnek, ő pedig gondosan
felakasztotta a hatalmas szekrényben.
– Mrs. Matthews úgy rendelkezett, hogy a szalonban találkoznak,
mielőtt visszavonulna éjszakára. Utána vacsorázhat.
Biccentett, azzal magára hagyta Elenort. A lány egy ideig
tanácstalanul állt egyik lábáról a másikra, aztán a bőröndjét a falnak
támasztotta, és a szalon felé indult.
A hosszú, kimerítő utazás után arra vágyott legkevésbé, hogy a
tanyáról és a két bátyjáról szóló történetekkel szórakoztassa a nénikéjét.
Legszívesebben végérvényesen megfeledkezett volna róluk.
Betolta az ajtót, és belépett a szoba nyomasztó félhomályába.
Barátságtalan hideg uralkodott odabent. Elenor ennek ellenére örömmel
konstatálta, hogy a kitömött állatfejeknek hűlt helye. A porcelánkutyák
és csipketerítők sokasága viszont cseppet sem enyhített a szoba
barátságtalanságán.
Elenor nem tudta, hol foglal majd helyet Maude néni, úgyhogy a
kanapé szélére ült le. Komor, súlyos darab volt, nem arra tervezték, hogy
marasztaló, kényelmes ülőhelyet nyújtson a vendégnek. A
kandallópárkányon óra ketyegett, melynek minden egyes ütésére
megborzongott. Elenor épp azon morfondírozott, hogy nem ártana
begyújtani a kandallóba, mikor kivágódott az ajtó, és Maude néni lépett
be a szobába. Elenor talpra ugrott. Az idős asszony cseppet sem tűnt
törékenynek a szokásos, ódivatú fekete ruhájában, mikor egyenesen
Elenorhoz sietett, és vizslatni kezdte az arcát.
– Látom, nem örökölted anyád törékeny arcvonásait. Ülj le! –
utasította, és nyomatékképpen sétapálcájával megütögette a padlót.
Elenor döbbenten tett eleget a parancsnak.
– Jó estét, Maude néni. Hogy érzi magát?
– Nem túl jól. Mit gondolsz, miért küldettem érted, lányom? Beteg
vagyok. Nem mintha különösebben érdekelné a bárdolatlan vidéki
fajtátokat. Egyikőtök sem írt nekem levelet. Persze a pénzemet azért
gondolkodás nélkül elfogadjátok. Szívmelengető látni, hogy legalább
nem hivalkodó ruhákra költitek. – Elenor a megjegyzés hallatán kínjában
rendezgetni kezdte szegényes öltözékét, és hátradőlt a kanapén. – Ne
helyezd magad túlságosan kényelembe! Dolgozni jöttél, és rólam
gondoskodni. Menj, és hozz valami könnyű vacsorát. És mondd meg
annak a nőnek, akit azért fizetek, hogy rendben tartsa a házat, hogy
szellőztesse ki az ágyamat. A vendégek szórakoztatása mindig el-fáraszt.
Elenor felkelt a kanapéról, és csak nagy nehezen tudta leküzdeni a
késztetést, hogy kifelé menet pukedlizzen a néni előtt. A konyhába
sietett, és megkönnyebbülve érezte bőrén a tűzhely melegét. A konyha
világos, tágas benyomást keltett a plafonig érő, krémszínű szekrényeknek
és a kertre néző ablakoknak köszönhetően. A házvezetőnő a mosogató
fölé görnyedt, bár nem volt különösebben magas termetű. Elenor
udvariasan köhécselt.
– Elnézést… bocsánat, nem tudom a nevét! A nénikém könnyű
vacsorát kért, és szeretné, ha kiszellőztetné az ágyát, mielőtt visszavonul
éjszakára.
A nő megfordult, és most, hogy jobban szemügyre vehette, Elenor
látta, hogy sokkal fiatalabb, mint amilyennek első látásra tűnt. Egészen
biztosan nem lehetett több harmincévesnél.
– Természetesen, Miss Cardew. Victoria Sherbourne vagyok. Hosszú
volt az út, bizonyára megéhezett. Gondoskodom a nagynénjéről, maga
csak üljön le nyugodtan egy csésze teával, én pedig megkérdezem, hogy
önnel szeretne-e vacsorázni. Gyakran meggondolja magát. Töltsön csak
egy csészével, én meg addig elkészítem a tálcát a nagyságos asszonynak
– mutatott a teáskannára. A forró nedűt kortyolgatva Elenor
elgondolkozott a saját szerepét illetően a nénikéje mellett. Az asszony
egyáltalán nem tűnt betegnek, sőt, láthatóan ereje teljében volt. A
házvezetőnő szakította félbe a töprengését. – A férjem élvezi Mrs.
Matthews társaságát, a nagyságos asszony meg kegyesen elviseli az övét.
– A férje?
Victoria a tálcával foglalatoskodott.
– Igen, George. Most épp házon kívül van. Magántanár, gyakran eljár
más tanárok előadásaira.
– Alig várom, hogy megismerhessem.
Elenor figyelmét nem kerülte el, hogy a nő fülig elvörösödött, mikor
a férfiról beszélt. Büszkeség? Szégyenkezés? Nem tudta eldönteni.
Victoria a tálcával együtt tért vissza a szalonból.
– Jöjjön, megmutatom a szobáját. A nénikéje lefeküdt. Arra kért,
mondjam meg, hogy reggel nyolckor együtt reggeliznek. Nyugodtan
csomagoljon ki, én pedig hozok magának egy könnyű vacsorát.
– Ez igazán kedves magától, Victoria, de nem tart sokáig
kicsomagolnom, és szívesebben ennék a konyhában, már ha nem
zavarok. Olyan barátságos itt. , Mikor a hálószobához értek, Victoria
kinyitotta az ajtót, és letette a csomagokat a padlóra. Elenornak ideje sem
volt körbenézni, az ajtó már újra be is csukódott.
– Akkor együtt eszünk – jelentette be Victoria.
A konyhába visszatérve Victoria sonkát, sajtot és kemény tojást
pakolt egy tányérra, aztán megterítette az asztalt kettejük számára. Egy
friss cipót is felszeletelt.
– Elég egyszerű vacsora, de remélem, ez is megteszi. Hosz-szú napja
volt.
Elenor elnyomott egy ásítást, és telerakta a tányérját.
– Az biztos, hogy ma este nagyon könnyen elalszom majd. Bár az
utazás közel sem volt olyan fárasztó, mint a mindennapos kemény
munka a tanyán. Egyáltalán nem szokásom egész nap üldögélni, és ha a
nénikém azt kívánja, hogy órákon keresztül felolvassak neki, attól tartok,
abba beleőrülök.
Victoria nevetésben tört ki.
– El nem tudom képzelni, hogy a nénikéjének elég türelme lenne
hozzá, hogy a felolvasását hallgassa. Valószínűleg leveleket kell majd
írnia. Borzalmas fejfájások gyötrik, és a látása sem olyan jó már, mint
valaha. Régebben a férjemnek diktált, de ő nincs mindig itt.
Elenor aggodalmas arcot vágott.
– A kézírásom nem a legszebb. Kétlem, hogy az első alkalom után
újra ilyet kérne tőlem!
Körbenézett a konyhában. A hátsó ajtónál, egy sámlin búgócsigát és
ugrókötelet vett észre.
– Vannak gyerekei, Victoria? – kérdezte a játékokra mutatva.
– Igen. Egy kislányom, Rose.
– Rose. Szép név. Mennyi idős?
– öt lesz novemberben.
– Milyen csodás, egy kislány! Gondolom, már alszik, de alig várom,
hogy holnap megismerhessem.
– Nem fogja zavarni, igyekszem lefoglalni. Nem hagyhatom, hogy itt
szaladgáljon, és kellemetlenséget okozzon a nénikéjének – felelte
Victoria, és elpakolta a tányérokat.
Elenorra hirtelen rátört a fáradtság, és hatalmasat ásítva nagyot
nyújtózkodott.
– Köszönöm a vacsorát, Victoria. Alig várom, hogy megismerhessem
a családját. Jó éjszakát.
– Jó éjszakát, Elenor. Reggel felkeltem.
Victoria a mosogatóba halmozta a koszos edényeket.
Elenor arcára mosolyt csalt a Tre Lodhen mosogatójába hajított
edények emléke. Kétsége sem volt afelől, hogy aznap este a falusi
kocsmában két igencsak feldühödött fivér tett látogatást.
 5. FEJEZET
Elenor jó hangulatban, kipihenten ébredt örült hogy ma végre nem
kellett hajnal előtt talpon lennie. Széthúzta a kopott barna függönyöket,
és beengedte a sápadt napfényt A sugarak belopakodtak a szobába, és
lágy narancsszínű fénnyel vonták be a falakat, de így sem tudták
eloszlatni a félhomályt.
Az ablak dél felé nézett, az utcára, amelynek mindkét oldalát fasor
szegélyezte. Elenor hirtelen erős honvágyat érzett a bájos cornwalli táj
után.
Kopogtatás szakította félbe a gondolatait. Victoria állt az ajtóban,
kezében egy tálcával, rajta egy kancsó tea és csésze.
– Jó reggelt, Victoria – köszöntötte.
– Jó reggelt. A nénikéje fél óra múlva készen lesz. – A tálcát az
öltözőasztalkára tette, és a kezét a halványkék köténybe törölte. – A
fürdőszoba szabad, és bőven van forró víz.
Elenor hálásan melengette a kezét a forró teáscsészén, és gyorsan
kortyolgatta a frissítő folyadékot. Átmerészkedett a folyosó túlsó oldalán
lévő fürdőszobába. Újabb jégverem fogadta, a hideg helyiségben még a
saját lehelete is meglátszott. Méretes Pears szappan pihent az elegáns,
kagyló formájú mosdótál szélén. A tanya kőből faragott mosdótáljához
képest ez végtelenül törékenynek tűnt. A hűvös levegő viszont
elriasztotta, úgyhogy inkább úgy döntött, később élvezi ki a nyugodt
fürdő kínálta élvezeteket.
A szobájába visszatérve Elenor elővett egy tiszta ruhát a szekrényből.
Hamar ráeszmélt, hogy a ruha nem fogja megóvni a házban uralkodó
hidegtől, úgyhogy magára kapta az össze nem illő gombokkal varrt,
barna kardigánját is, ami ugyan látott már jobb napokat is, de legalább
melegen tartja majd. Vastag, barna harisnyát húzott, és vékony, viseltes
harisnyatartóba csíptette. Annyiszor stoppolta már a sarkánál és a
lábujjainál, hogy az eredeti anyagból szinte semmi sem maradt. Mély
sóhajtással belebújtatta a lábát az elnyűtt, de fényesre kefélt, fűzős
bakancsba, és a megszokott rutinnal anyagdarabokkal tömte ki, nehogy
lecsússzon a lábfejéről. Valamikor, régen ez volt az anyja egyik
legnagyobb büszkesége, de Elenor egyáltalán nem lelkesedett érte: a
rongyos bakancsok a szegénység és a küszködés jelképévé váltak a
szemében.
Ezután leengedte vállig érő haját, és fényesre kefélte a rakoncátlan
vörösesbarna fürtöket, aztán alacsony copfba fogta őket. Arra már nem
maradt ideje, hogy a göndör tincseket mesés kontyba tűzze, ahogy a
Nash’s Pali Mail címlapján látta.
Elégedetten konstatálta a tükörben, hogy minden tőle telhetőt
megtett, és lesietett a széles lépcsősoron. A házban mély csend
uralkodott. Elenor kinyitotta az ebédlő ajtaját, és hálát adott az égnek az
ablakon beszűrődő, halovány napsugarakért, hogy legalább egy kis fényt
hoztak a sötét, kopár szobába. A tanya tehénistállójában is több melegség
és vidámság volt, mint a nénikéje otthonában. Az asztalfőn
megpillantotta Maude néni félelmetes alakját. Úgy tűnt, mélyen a
gondolataiba merült.
– Jó reggelt, nénikém!
– Ülj le, gyermekem. Nincs hangulatom az üres fecsegéshez, a reggel
pedig minden, csak nem jó! Egyél. Pontosan tíz órakor jelenésünk van az
ügyvédemnél.
A néni beszéd közben fel sem pillantott a tányérjából, mintha valami
felettébb érdekes dolog kötné le a figyelmét, majd hangosan
beleszürcsölt a teájába. Puffadt arca a disznókra emlékeztette, etetéskor.
Elenor felemelte a tálalóedény tetejét, és kiszedett magának egy nagy
adag zabkását. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a nénikéje csak a teát
szürcsölgeti, de nem eszik semmit.
– Magának is szedjek zabkását, Maude néni? Vagy már evett?
Az öregasszony morcos képet vágott, és a fejét rázta.
– Egyetlen falat sem megy le a torkomon. Menzies doktor
gyomorkeserűt írt elő, hátha segít az emésztésemen, de semmi haszna.
Csak a meleg tea használ valamit a hasi fájdalmakra, melyek
megkeserítik az életem. Reggelizz, és ha lehet, csendben! A fejfájás már
most tönkretette az egész napomat.
A következő húsz percben Elenor némán falatozott, a csendet csak a
nénikéje szürcsölése szakította meg időről időre. Mikor Victoria belépett
a szobába, elmosolyodott, és megkönnyebbülten felsóhajtott. A nő
elkezdte leszedni az asztalt, és Elenor felpattant, hogy segítsen neki.
– Ülj le, lányom! Mrs. Sherbourne ezért kapja a fizetését. Menj, hozd
ide a kabátomat, kalapomat és a kesztyűmet, és te is öltözz fel!
Elsétálunk Mr. Andrews irodájáig, aztán pedig elmegyünk vásárolni. Már
összeírtam a listát. Nos, készen állsz?
Elenor követte a néni utasításait, Victoria pedig az utolsó tányért is
letakarította az asztalról.
– Igenis, nénikém.
Elenor irigyelte az öregasszonyt. A néni fekete, szőrrel bélelt kabátja
jó minőségű, nehéz gyapjúból készült. Hozzá elegáns, fényes, szívós
bőrcipőt viselt. A néni figyelmét nem kerülte el, hogy Elenor cipője jobb
napokat is látott már.
– Tennünk kell valamit az öltözékeddel. Két lábon járó szégyen vagy!
Victoria! – Csendben várták, hogy az asszony újra megjelenjen a
szobában. – Mi a cipőmérete? Van néhány darabja, ami megfelelne az
unokahúgomnak? Keressen neki valamit a szekrényében.
Victoria döbbenten nézett előbb a munkaadójára, aztán Elenorra. A
méretkülönbség puszta szemmel is jól látható volt.
– De El… Miss Cardew és én egészen más méret vagyunk, Mrs.
Matthews. Nézze, mennyivel magasabb nálam a kisasszony! Nem lesz
könnyű találni valamit, ami kényelmes lehet számára. Én…
– Rendben. Elmegyünk a találkozóra, aztán kiveszünk egy kis pénzt a
bankból egy új öltözékre. Micsoda kellemetlenség! Na gyere, lányom,
mielőtt a sok gond, amit a házamba hoztál, végleg ledönt a lábamról!
Elenor érteden pillantást vetett a nénire, aztán Victoria felé pillantott,
aki próbált feltűnés nélkül kiiramodni a szobából.
Gondot hoztam a házába? De hisz ő rendelt ide!
 6. FEJEZET
A gyér napsütés ellenére Elenor vékony kabátja egyáltalán nem
segített elűzni a hideget. Késő őszi idő volt és ha egyedül lett volna,
minden bizonnyal meggyorsítja a lépteit, csak hogy melegen tartsa a
végtagjait.
Maude néni viszont egy botra támaszkodva, nehézkesen közlekedett,
és minden egyes lépés egy örökkévalóságig tartott. Közben pedig
gyakran megállt hogy kifújja magát. Elenor lába megfájdult az apró
lépésektől, de más oka is volt a türelmetlenségének. Már alig várta, hogy
rendesen körbenézzen a városkában; előző nap csak néhány utcán sietett
végig, az állomástól a nénikéje háza felé menet. Már a gondolat is
szédítő volt, hogy végigböngészheti a boltokat, és vehet magának néhány
új holmit.
Elenor a szíve mélyén tudta, hogy a nénikéje szégyelli a külsejét, de
ahelyett, hogy elrejtette volna a szegény rokont a kíváncsi szemek elől,
az asszony inkább úgy döntött, tesz valamit érte.
Vajon Maude néni tisztában volt vele, mennyire izgatott?
Mindenesetre semmi jelét sem adta. A botjára görnyedve, néma
csendben sétált tovább. Beletelt egy kis időbe, míg Elenor rájött, minél
messzebbre jutottak a háztól, a néni annál jobban elgyengült, és hirtelen
bűntudat öntötte el, hogy gondolatban siettetni próbálta az öregasszonyt.
A reménybeli új ruhák felett érzett örömében egészen elfelejtette,
hogy a néni beteg; végtére is ez volt az oka, hogy magához rendelte a
tanyáról.
– Még jókora séta áll előttünk, és félek, hogy nagyon elfáradt – szólt
Elenor, és próbált némi együttérzést csempészni a hangjába. – Ne
fogjunk egy taxit?
– Ugyan! Micsoda lustaság! Már nem vagyunk olyan mesz-sze. Ezek
a mai fiatalok, nincs bennük semmi kitartás! Maude Matthews suhintott
egyet a levegőbe a botjával, aztán néhány lépéssel megelőzte az
elképedten álldogáló Elenort. Megtorpant, és Elenorhoz fordult. – Nézz
körül, próbálj meg tájékozódni. Végre itt vagy, hogy elintézd az apró-
cseprő ügyeimet. Jobb dolgom is van, amivel múlathatom a drága
időmet.
Elenor gyorsan körbepillantott, de mire visszafordulva szólásra
nyitotta a száját, az asszony már az utca végén járt.
A túloldalra érve egy magas, vörös téglaépület felé vették az irányt,
egy sor üzlethelyiség és ponyvával ellátott bódé között. A külső falon
réztábla hirdette, hogy megérkeztek N. M. Andrews ügyvédi irodájához.
– Alá kell írnom néhány dokumentumot. Elfáradtam, kérni fogom
Mr. Andrewst, hogy segédkezzen a hazajutásomban. Isten a
megmondhatója, épp eleget fizetek neki. Vidd ezt a levelet az Owen
áruházba, ott. – Maude az egyik saroképületre mutatott az utca
túloldalán. – Keresd Mrs. Greent, ő majd segít neked. Semmi cicoma,
csakis praktikus ruházat. Megértetted?
Elenor fogta a levelet, és a mellkasához szorította. Túlságosan
értékes volt ahhoz, hogy véletlenül elveszítse.
– Köszönöm, Maude néni. Igazán hálás vagyok…
A néni türelmetlenül dobogott a bottal, és teknőckeretes szemüvege
mögül a lányra pillantott.
– Ne várass itt a hidegben. Magamért csinálom, nem miattad. Nem
mutatkozhatom veled ilyen öltözékben az emberek között. Épp elég baj,
hogy úgy hangzói, mint valami vidéki bugris, nem kell, hogy úgy is nézz
ki! Még a válság idején is jobban öltöztek az emberek. Amint végeztél,
indulj haza! Ne pazarold az időt, semmi ábrándozás!
Elenor halványan elmosolyodott.
– Köszönöm, Maude néni.
Megvárta, míg az öregasszony bemegy az épületbe, aztán amint
becsukódott mögötte az ajtó, a járdaszegélyhez sietett. Hagyta, hogy
néhány autó elhaladjon előtte, majd mikor kis szünet állt be a
forgalomban, az áruház felé iramodott. Egyre izgatottabban szedte a
lábát.
 Elenor néhány percig a fényes kirakatban kiállított ruhákat csodálta.
Egy gyönyörű smaragdszínű, földig érő estélyi szinte könyörgött, hogy
magával vigye, és vele a krémszínű, gyöngyházgombos kesztyűk is.
Csak a leggazdagabbak engedhetnek meg maguknak ilyen öltözéket,
különösen az ilyen bizonytalan időkben, gondolta. Elenor elnézte az
embereket, főleg nőket, ahogy ki-be siettek a forgóajtón. Még soha nem
látott ilyen bejáratot, és izgatottan figyelte, milyen művészet a megfelelő
időben be-és kilépni rajta.
Meg tudod csinálni, meg tudod csinálni, kántálta magában a bátorító
szavakat, és közelebb óvakodott a bejárathoz. De épp amikor végre
elszánta magát, hogy megtolja a forgóajtót, az hirtelen megpördült előtte,
és Elenor ijedten ugrott hátra. Rémülten eszmélt rá, hogy nemcsak a
járda köve van a sarka alatt. Lassan megfordult, és kék gyapjúszövetből
varrt egyenruha gombjaival találta magát szemben.
– Bocsánatáért esedezem, kisasszony!
A férfi szokatlan akcentussal beszélt, és mikor Elenor felemelte a
tekintetét, egy idősebb férfi arcába bámult. Hatalmas bajusza
megemelkedett, ahogy a szája sarka mosolyra húzódott.
– Elnézését kérem, uram, az én hibám volt! Remélem, nem sebeztem
meg a lábát.
A szavak gondolkodás nélkül szaladtak ki a száján. Rémesen röstellte
magát, az egész helyzetet kínosnak érezte. A férfi hangos nevetéssel
megemelte a lábát, és bokából megrázta.
– Ugyan, nem tesz semmit! Olyan pehelykönnyű, hogy a csizmán
keresztül meg sem éreztem.
Elenor viszonozta a mosolyát. Egy gyors pillantást vetett a méretes
katonai bakancsra, aztán vissza a férfi arcára, aki még mindig széles
mosollyal figyelte.
– Csak az ajtó miatt történt. Még soha nem… úgy értem…
– Olyanok ezek, mintha az ember egyenesen az oroszlán szájába
lépne be. Ha elsőre nem sikerül az időzítés, az ember a végén csak
szédeleg majd körbe-körbe, míg be nem zár az áruház.
 Elenor elnevette magát. Teljesen elbűvölte a lágy akcentus, és
legszívesebben tovább hallgatta volna a férfi dallamos hangját, de
tisztában volt vele, hogy már így is elég sokáig szóval tartotta.
– Nos, elnézését kérem, nem tartóztatom tovább.
Elenor megfordult, hogy elsétáljon.
– De nem maga is az áruházba igyekezett, kisasszony? Vagy esetleg
hátrafelé sétált ki, és ez az oka annak, hogy így találkoztunk?
A szemében lévő huncut csillogás láttán Elenor még jobban
megkedvelte az egyenruhás férfit, és belepirult a buta viselkedése felett
érzett szégyenbe. A nénikéjének igaza volt, tényleg csak egy kis vidéki
csitri.
Megrázta a fejét.
– Azt hiszem, biztonságosabb, ha az áruházon kívül maradok. Ha
már azzal ekkora pusztítást végeztem, hogy megpróbáltam bejutni az
épületbe, ki tudja, milyen vége lenne, ha közelebb kerülnék a pultokhoz,
vagy ami még ennél is ijesztőbb, azokhoz az elegáns öltözékbe bújtatott
szobrokhoz.
A férfi még az előbbinél is hangosabb hahotázásba kezdett, és
előregörnyedve két kezével a térdét csapkodta.
– Kisasszony, ezután a hosszú nap után pont magára volt szükségem!
A szobrot, már ha megengedi, mifelénk próbababának hívják, és egy
olyan kecses fiatal hölgy, mint maga, soha nem okozhatna pusztítást.
A lány felé nyújtotta a kezét, és Elenor hálás volt, hogy a kesztyű
elrejtette a kezét elcsúfító bőrkeményedéseket.
– Sámuel Fleming repülőőrnagy a kanadai Vancouverből, űrvendek a
találkozásnak.
Elenor felemelte a kezét, és megrázta a férfiét.
– Miss Elenor Cardew, a corwalli Summercourtból. Örülök, hogy
megismerhetem.
– Cornwall? Az meglehetősen messze esik Coventrytől. Tavaly volt
szerencsém ellátogatni ott egy légitámaszpontra, egy altiszti kiképzésre.
Igazán gyönyörű vidék.
 Elenor olyan lelkesedéssel bólogatott, hogy a nyakizmai
belesajdultak. Fogalma sem volt, mit jelent az altiszti kiképzés, de
elhatározta, hogy még egyszer nem hozza magát szégyenbe a
tudatlanságával.
– Csodaszép! A családomnak van arrafelé egy tanyája, Tre Lodhen,
de én egy ideig itt lakom majd, hogy gondoskodni tudjak a nénikémről.
És ha már itt tartunk, ha nem teljesítem a nénikém megbízatását, komoly
bajba kerülök. Be kell jutnom, és oda kell adnom ezt a levelet egy
bizonyos Mrs. Greennek.
A férfi a forgóajtóra helyezte a kezét.
– Most, hogy megismertük egymást, azt hiszem, mindkettőnk
számára biztonságosabb, ha együtt jutunk be a túloldalra. Csak ön után!
Mikor beléptek a hatalmas épületbe, mesés illatkavalkád ütötte meg
Elenor orrát, ezerféle parfüm és bőr elegye. Ele-nor egy lépést tett előre:
pont olyan csodás hely volt, amilyennek elképzelte.
– Nos, akkor most már magára hagyom. Találnom kell valami
apróságot a feleségemnek. Remélem, hogy sikerül elvégeznie a
küldetését Mrs. Greennel. Szép napot!
A férfi tisztelgett előtte, és Elenor úgy érezte magát, mintha egy
tündérmese hercegnője lenne.
– Köszönöm, uram! – Elenor felkacagott – Köszönöm, hogy
megmentett, már nem is félek a visszaúttól.
Nézte, ahogy a férfi elsétál; szálfatermetű alak, magabiztos léptekkel,
irigylésre méltó öntudattal. Ha át akarja verekedni magát a bolton, nem
árt, ha ellesi a módszert. Hamar feltűnt neki a sok felé vetülő lapos
pillantás a vásárlóktól és kiszolgálóktól egyaránt.
Tettetett magabiztossággal odalépett az egyik eladóhoz, és felé
nyújtotta a borítékot.
– Elnézést, ezt át kell adnom Mrs. Greennek.
Az eladó alaposan végigmérte, és felé nyújtotta kesztyűs kezét.
– Majd én átadom neki. Köszönöm.
Elenor azonban leengedte a kezét, és kihúzta magát.
 – Attól tartok, személyesen Mrs. Greennek kell átadnom. Mrs.
Matthewstól, a Stephenson Roadról.
Az eladónő türelmetlen sóhaj kíséretében a bolt túlsó végében álló,
szigorú kinézetű nő felé intett, és szó nélkül elsétált.
 7. FEJEZET
– Mrs. Green? – szólította meg Elenor a teltkarcsú, elegáns
kosztümbe öltözött, középkorú asszonyt, aki éber pillantással felügyelte a
pultokat.
– Mit tehetek önért, kisasszony?
Bár külsőre ridegnek látszott, a mosolya kedvességről árulkodott.
– Ezt a levelet Mrs. Matthews, a nénikém küldte. – Átnyújtotta a
borítékot az asszonynak, de elbizonytalanodott, mit is tegyen ezután. –
Úgy vélem, arra kéri benne, hogy segítsen nekem kiválasztani egy új
öltözéket. Bár ha jobban belegondolok, pénzt nem kaptam a vásárláshoz.
Talán jobb lesz, ha visszajövök később…
Mrs. Green elővett egy kerek olvasószemüveget a zsebéből, és
felnyitotta a borítékot, majd gyorsan átfutotta a levelet.
– Nos, kisasszony, úgy tűnik, két teljes öltözékre lesz szüksége, egy
pár cipőre és egy társasági viseletre… szeretem ezeket a régies
kifejezéseket… és egy meleg kabátra. Praktikum a divat helyett.
Elenor zavart pillantást vetett rá.
– De hogy fizetek érte? Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha
hazamennék, és valamikor máskor visszatérnék a nénikém társaságában.
Egy váratlan könnycsepp gördült le az arcán. Meleg érintést érzett a
vállán, és Mrs. Green kedvesen bevezette egy kis, székkel ellátott
fülkébe.
– Üljön csak le oda, kedveském. Idehívom az egyik eladót. Tessék,
inkább ezt használja, jobb, mint a ruhaujja. -Biztató mosoly kíséretében
egy pamut zsebkendőt nyomott a kezébe.
Elenor lehuppant a kényelmes székre, és várakozott. Mikor a
függöny végre megmozdult, Elenor talpra szökkent.
– ő itt Sally. Leveszi a méreteit. Feltételezem, hogy alsóneműre is
szüksége lesz.
 Elenor még mindig azon törte a fejét, hogy tudna egyetlen darabot is
kifizetni, nemhogy azt a sok ruhát, amit a nénikéje javasolt, de azért
bátortalanul bólintott.
– Igen, mindenre. De… – suttogott elhaló hangon.
– Hozzon mindent, amire szükségünk lehet, Sally. És az egészet írja
Mrs. Matthews számlájára. Mrs. Matthews unokahúgáról pedig
személyesen gondoskodjon. Miss Cardew, megfelel önnek, ha Sally
segít?
– Természetesen, Mrs. Green. És köszönöm, Sally.
A magas lány szélesen Elenorra mosolygott.
– Örömömre szolgál, Miss Cardew!
Elenor még soha nem érezte magát ilyen előkelőnek. Ezúttal eszébe
sem jutott megkérni a lányt, hogy a keresztnevén szólítsa. Miss Cardew
az utolsó cseppig ki fogja élvezni a figyelmet, amellyel elhalmozzák.
Sally több mint egy órán keresztül ki-be járkált a fülkébe, karján
ruhákkal. Elenor sosem gondolta volna, hogy ilyen fárasztó dolog lehet a
ruhapróba. Eleinte szégyellte magát a levetett rongyai miatt, de hamar
ráeszmélt, hogy Sally nem azért van ott, hogy ítélkezzen. Makulátlanul
viselkedett, modora olyan volt, mint egy színésznő előadása a színpadon.
Minden bizonnyal elborzadt a látványtól, ami a ronda ruha alatt várt rá,
de a sokk legkisebb jelét sem mutatta, és egyszerűen csak annyit
kérdezett, hogy a ruhadarabokat egy táskába tegye, vagy inkább az
alagsorba küldje megsemmisítésre. Elenor nem szerette a pazarlást, és
nehezére esett dönteni. Miután Sally feltette a kérdést, sokáig hezitált, de
a lány a segítségére sietett.
– Becsomagolom és beleteszem őket egy szatyorba, Miss Cardew,
úgy nyugodtan dönthet a sorsukról, miután hazaért – Köszönöm, Sally. –
Elenor megérintette a lány karját.
– Tudom, furcsának tűnik, hogy meg akarom tartani ezeket a
szemétdombra való rongyokat, de… az anyám ruhája volt. Már csak
ennyi maradt nekem belőle.
 – Megértem. Talán csinálhat belőlük valami apró emléktárgyat.
Akkor el is csomagolom őket, kisasszony.
Elenor ajkán halvány mosoly játszadozott.
– Lefogadom, hogy a magamfajta különc, vidéki bugri-sok nem
gyakran jönnek ebbe az áruházba, főleg itt, Coventryben.
– Soha többet ne mondjon magáról ilyet! – dorgálta Sally.
– Bár azt be kell vallanom, hogy az akcentusa igazán érdekes.
Honnan származik, Miss Cardew?
– Cornwallból. Parasztlány vagyok, ez a magyarázat a
bőrkeményedéses kezemre és a rendetlen ruházatra.
Sally összehajtogatta a ruhadarabokat, és dúdolni kezdett.
– Ezt a dalt én is ismerem! A neve! Sally a mi vidékünkről. Talán át
kellene nevezni Elenor, a vidékire.
Mindketten hangosan felnevettek.
– Minden rendben odabent, Miss Cardew? – kiáltott be a függönyön
túlról Mrs. Green.
– Jöjjön be, készen vagyok.
Az asszony helyeslő bólintással nyugtázta a kiválasztott darabokat, és
néhány jó tanáccsal is ellátta Elenort. A lány megsimogatta az új
ünneplőruhája bársonyszegélyét, és csak vonakodva vált meg a ruhától,
mikor Sally elvitte becsomagolni.
– Azt hiszem, a matrózkék szoknyát veszem fel a pulóverrel,
harisnyával és ezzel a cipővel – vett ki Elenor a dobozból egy elegáns,
alacsony sarkú, fekete női bakancsot.
Mrs. Green elmosolyodott.
– Praktikus választás mind öltözékben, mind a cipőt illetően. A másik
szoknya borvörös árnyalata is remekül illik magához. És ha már a
hidegebb időnél tartunk, készen áll rá, hogy felpróbálja a kabátokat,
melyeket kiválasztottam önnek? Szigorú utasításaim vannak Mrs.
Matthewstól, de egyébként is úgy vélem, igaza van. A divat jön-megy, de
egy hagyományos, fekete gyapjúkabát mindig hasznos és elegáns marad.
Több évig is használhatja majd. Választhatunk hozzá egy modernebb
kalapot, sálat és kesztyűt, ez ellen nem lesz kifogása Mrs. Matthewsnak,
ebben biztos vagyok. Már tudom is, mi lenne a legjobb választás.
Elenor alaposan szemügyre vette a három kabátot.
– Mind egyforma – bökte ki végül.
Sally az egyik kabát gombjaira és hátsó berakására mutatott.
– Szerintem ez illik magához a leginkább. Nézze csak, ahogy az
anyag leomlik. Próbálja fel!
A tükörből egy egészen új ember nézett vissza Elenorra. A lány
jobbra-balra illegette magát, aztán megpördült, hagyta, hogy a kabát
kissé megemelkedjen, aztán megint visszahulljon a helyére.
Mrs. Green lehajtott karimás, zöld kalapot helyezett a feje búbjára.
– Egy kissé ódivatú, de a nénikéje elégedett lesz vele. Ha szeretné
egy kicsit divatosabbá tenni, döntse kissé oldalra az egyik szemöldöke
felett, és egy selyemszalagot is köthet rá. Próbálja fel a kesztyűket is. Kis
méret, biztosan illik majd a törékeny kezére.
Egy pár velúrkesztyüt nyújtott oda, ugyanabban a zöld színben
pompázott, mint a kalap. Elenor a szája elé kapta a kezét, mikor
megpillantotta magát a tükörben.
– Ez valóban én lennék? Nem is tudom, hogyan köszönjem meg
önöknek.
– Mrs. Green ízlését dicséri a választás, én csak segítek neki –
mondta kedvesen Sally.
Az asszony apró köhintés kíséretében fogadta a bókot.
– Úgy vélem, a nénikémnek nem lesz ellenére, ha még néhány dolgot
hozzáiratok a számlájához. Természetesen csak nélkülözhetetlen
dolgokról lenne szó. Szükségem lenne egy kézkrémre, a tenyerem
nagyon kidörzsölődött, és meglehetősen fáj.
Miközben Elenor beszélt, Mrs. Green átvett néhány darabot Sallytől.
– Tudom is, mire lenne szüksége. Sally majd idehozza. A Yardley
cég terméke, és levendula is van benne, ami segít a gyógyulásban. A
nénikéje is ezt a márkát használja, de jobb, ha van saját tégelye.
Segítségre lesz szüksége, hogy mindezt hazavigye, hívatok önnek egy
autót. És szükségem lesz az aláírására a számlán, mielőtt elmegy. Igazán
örömömre szolgált, Miss Cardew, és a legjobbakat kívánom önnek
Coventryben.
– Köszönöm. Igazán nagyon kedves öntől.
Még egyszer, utoljára megpördült a tükör előtt. A fülkéből már egy
vadonatúj Elenor Cardew lépett ki, egy jól öltözött, magabiztos fiatal
hölgy. A pultnál aláírta a számlát – a rajta szereplő összeg egy díjnyertes
bikára is elég lett volna -, és egy kis krémet kent a kezére, mielőtt
felhúzta a kesztyűt. Visszasétált a bejárathoz, ahol tájékoztatták, hogy
odakint már várja egy taxi.
Sikerrel vette a forgóajtó kihívását, és boldogan nevetve lépett ki a
járdára.
 8. FEJEZET
Miközben a sofőr kipakolta Elenor holmiját a csomagtartóból,
Victoria sietett feléjük a feljárón.
– Szent isten! Mennyi csomag! Mrs. Matthews lepihent, de szigorúan
meghagyta, hogy azonnal keltsem fel, amint hazaér.
– Csodás élmény volt! Édes istenem, én… – Elenor nézte, ahogy
Victoria kifizeti a sofőrt, és mikor a taxi végre eltűnt a kanyarban,
szégyenkezve fordult felé. – Mekkora bolond vagyok! Eszembe sem
jutott a fizetség. Köszönöm, Victoria. Visszafizetem, amint megkapom a
járadékomat.
Victoria a sarkával kitámasztotta az ajtót, míg Elenor besétált az
előcsarnokba, mindketten roskadoztak a sok szatyor súlya alatt.
– Ugyan, erre semmi szükség. Mindig van egy kis aprópénz a tálban
az ajtónál, pontosan ilyen esetekre. A nénikéje ragaszkodik hozzá. Azt
mondta, a bácsikája túl sok időt fecsérelt a pénzkeresésre, és ez rémesen
zavarta. A tálka sosem üres.
– Köszönöm a leckét. A tanyán tojásokat ajánlottunk volna a
fuvarért.
Victoria felnevetett.
– A sofőr legközelebb messzire elkerülte volna, ha megpróbálja
leinteni!
Nevetve mászták meg a lépcsőket fel, az emeletre. A néni szobája
előtt lábujjhegyen osontak el, aztán Elenor szobájában a szatyrokat
gondosan egymás mellé helyezték az ágyon.
– Adok magának tíz percet, aztán felkeltem a nénikéjét -mondta
Victoria.
Elenor óvatosan kiemelte a becses holmikat a szatyrokból, és
gondosan elpakolta őket. Aztán mivel nem akarta megváratni a nénikéjét,
a földszintre indult.
– Hát itt vagy!
 Az öreg hölgy ejgy csésze teát kortyolgatott. Elenor is töltött
magának az asztalon várakozó teáskannából.
– Azt kell mondjam, remekül választottál. Nagyon elegáns darabok.
A minőség is megfelelő, ügyes voltál Mrs. Green igazán bölcs asszony!
A néni helyeslőén méregette, mire Elenor letette a csészét, és
megpördült előtte.
– Nem is tudom, hogy köszönjem meg, Maude néni! Egészen
letaglózott az élmény, de Mrs. Green és Sally olyan meg-értőek voltak.
Van egy ugyanilyen szoknyám borvörös színben is, egy mesés kabátom
és egy zöld kalap meg kesztyű. Praktikus darabok, pont ahogy kérte. És
vettem egy Yardley márkájú kézkrémet is, remélem, nincs ellene
kifogása.
– A helyzetre való tekintettel nincs. És bár nem akarok érzékeny
témát feszegetni, de feltételezem, Mrs. Green alsóneműt is számlázott.
Elenor nevetségesnek találta, hogy mennyivel könnyebb volt
idegenekkel megvitatni a fehérneműkérdést a kis próbafülkében, most
viszont lángolt az arca a szégyenkezéstől, mikor a saját nagynénje hozta
szóba a dolgot.
– Nos, hát, igen. Köszönöm.
– Élvezted a vásárolgatást?
– Kicsit megijedtem a forgóajtótól, és véletlenül egy úriember lábára
léptem, mikor elugrottam előle – kuncogott Elenor. – De volt olyan
kedves, és végül segített bejutni. Azt mondta, Kanadából jött. Úgy
tettem, mintha tudnám, hol van, de az igazat megvallva fogalmam sincs.
Elenor felkapta a csészét, hogy kicsit oltsa a szomját. A csésze
pereme felett látta, hogy a nagynénje elmosolyodik.
– Ennek igazán örülök, Elenor. Sajnálom, hogy nem lehettem
szemtanúja az eseményeknek, és hogy nem volt alkalmam megvédeni
szerencsétlen úriembert és a fájós lábát. Meg fogom kérni Victoria férjét,
hogy szerezzen be neked egy lexikont, hogy mindent megtudhass
Kanadáról, meg minden másról, ami fontos lehet.
Elenor az öregasszonyra mosolygott.
 – Egy idősebb pilóta volt. El tudja képzelni, nénikém, milyen lehet a
levegőben repülni? Attól tartok, az én bátorságom csak a szárazföldre
terjed ki, legfeljebb forgóajtókkal vagyok hajlandó megküzdeni.
– Ezzel nem vagy egyedül, leányom. Én is tartok minden mechanikus
dologtól, soha nem bíznék meg egy fémmadárban. Hálásnak kell lennünk
az ilyen bátor pilótákért, akik közül sokan az életüket is adták a
háborúban. Micsoda bátorság, micsoda eltökéltség!
Maude néni hátradőlt a székben, és lehunyta a szemét. Elenor
csendben tovább kortyolgatta a teát, míg a nénikéje halk horkolása
egyértelműen jelét nem adta, hogy a délutáni beszélgetésnek vége. Kissé
csalódott volt, hogy ilyen rövidre sikerült, mégis úgy érezte, mostanra
leomlott a köztük lévő képzeletbeli fal. Halkan kiosont a szobából, és
Victoria keresésére indult.
Victoria egy férfival sustorgott a konyhában. Ügy tűnt, a házvezetőnő
férje hazatért. Elenor belépett a konyhába.
– Mr. Sherbourne, igazán örülök, hogy végre megismerhetem!
Elenor a Victoria mellett ácsorgó férfi felé lépett. Alacsonyabb volt,
mint amire számított – bár az igazat megvallva Elenor nem is igazán
tudta, milyennek is képzelte el a férfit. A feje búbján kócos, barna fürtök
meredeztek, emiatt olyan benyomást keltett, mintha a göndör tincsek
mind önálló életre keltek volna, összehúzott szemmel meredt rá, mintha
azt próbálná felmérni, megbízhat-e benne. Egyszerre volt kíváncsi és
gyanakvó. A jelenléte elbátortalanította Elenort, bár nem egészen tudta,
miért.
A férfi előrelépett, és üdvözlésképp megrázta a lány kezét. A
szorítása erős volt. A felső fogsorában egy nagy hézag éktelenkedett, és
az egyik oldalon a foga kicsit előreugrott. Nem volt tetszetős férfi.
Elenort meglepte Victoria választása, de emlékeztette magát, soha nem
szabad kinézet alapján ítélnie. A bátyjai jóképű férfiak voltak.
– örvendek a találkozásnak, Miss Cardew. George Sherbourne. Ha
bármire szüksége lenne, kérem, ne habozzon tudatni. Mindketten
örömmel segítünk. A nénikéje mintha mindig egy kicsivel gyengébbnek
tűnne, akárhányszor visz-szatérek az utazásaimból.
– Köszönöm. – Elenor elengedte a férfi kezét, és letelepedett az
asztalhoz. – Ma különösen fáradt volt. Mondja, merre járt legutóbb? Ma
találkoztam egy férfival, aki Kanadából érkezett. A nénikém azt
tanácsolta, forduljak önhöz, és kérjek egy lexikont, hogy többet is
megtudhassak az országról.
George Sherbourne elhúzta a széket az asztal mellől, és letelepedett
Elenor mellé. A lány orrát megcsapta a ruhájából áradó szappan és a
pipadohány illatának keveréke. A férfi illetlen közelsége kellemetlen
érzést keltett benne.
Egy gyors pillantást vetett Victoriára, aki teljesen kifejezéstelen
arccal nézte őket, aztán mintha álomból ébredne, megrázta magát,
felkapott egy üres tálcát, és szó nélkül kiment
Elenor ráeszmélt, hogy sikerült egy családi vita kellős közepébe
csöppennie.
– Mr. Sherbourne, merre utazott? – ismételte meg a kérdést. – A
felesége említette, hogy egy fiatal fiú házitanítója, és gyakran jár
konferenciákra a munkájával kapcsolatban.
– Londonban voltam. De a szívem Coventrybe húz, hisz itt van a
drága feleségem.
Elenor érezte, hogy a szavai nem őszinték. George Sherbourne
színlelt. Ezt a szót még az iskolában tanulta.
– Még soha nem jártam Londonban. A nénikém szerint izgalmas
hely. Talán egy nap magam is ellátogathatok oda.
George töltött magának egy pohárral a pulton lévő tejeskannából.
– Van valami hobbija, Miss Cardew? A tehénfejéstől eltekintve.
Csinált valami mást is a tanyasi munkán kívül?
– Ha lehetőség adódik, szívesen énekelek – felelte Elenor.
– Valamelyik este énekelnie kell nekünk. Én zongorázom. A nénikéje
élvezi, ha játszom neki. – George a mutatóujjával végigsimított az egyik
szemöldökén. A testvéreire emlékeztette Elenort. Arrogáns alak.
 – Ami a könyvet illeti, amit a nénikém említett… Hol találom?
George közelebb hajolt hozzá.
– A nénikéje megengedte, hogy használjam a könyveit. A szobámban
tárolom őket. – Elenor legnagyobb megdöbbenésére a férfi megpaskolta
a kézfejét, mintha egy kisgyerek lenne. – Idehozom önnek azokat,
melyek véleményem szerint a hasznára válhatnak, és kérem, ne
habozzon, ha többre lenne szüksége.
Leereszkedő viselkedése végtelenül irritálta Elenort. A férfi tisztában
volt vele, hogy csak egy szegény rokon, és megpróbálta kihasználni a
férfiaknak kijáró társadalmi fölényét, de közben megfeledkezett az
illendőségről. A nénikéje alkalmazottjának házastársa volt, mégis úgy
bánt Elenorral, mintha csak egy buta gyerek lenne. Elenor felállt, és
tettetett magabiztossággal válaszolt.
– Tekintve, hogy a könyvek a nagynéném tulajdonát képezik, inkább
azt javaslom, hogy mihamarabb kerüljenek vissza a helyükre. Akkor nem
kell folyton ezzel zavarnom.
George arcát grimaszra húzta, a szája sarka lekonyult.
– Hiányozni fog, hogy ilyen kincsek vegyenek körbe!
Elenor ingerülten a konyhaajtóhoz sétált, de udvarias mosollyal az
arcán visszanézett a válla felett.
– Úgy tervezem, egy ideig itt leszek. Ki tudja, talán örökre maradok,
és szükségem van azokra a könyvekre. Majd holnap elintézzük. Victoria
segít majd elhozni a szobájukból.
George nem válaszolt, de Elenor egész testében belebor-zongott
metsző pillantásába. Csak az ajtó túloldalán mert fellélegezni. Jobb, ha
óvatosan bánik a férfival, vagy újabb zsarnokkal kell megküzdenie.
 9. FEJEZET
Másnap reggel Elenor fülét egy kislány dalolása ütötte meg. A hátsó
kertből szállt felé a hang, és Elenor ráeszmélt, hogy még nem találkozott
Sherboume-ék lányával. Hunyorogva nézett ki a napsütésbe. Apró, szőke
kislány üldögélt a falon, és a lábát lóbálva egy margaréta szirmait
tépdeste.
– Szeret. Nem szeret.
– Biztos vagyok benne, hogy szeret! – szakította félbe Elenor a
játékot. – Elenor vagyok. Mrs. Matthews unokahúga. Te pedig bizonyára
Rose vagy.
A kislány leugrott a falról.
– Már majdnem ötéves vagyok. És te? Hoztál magaddal egy tehenet
is a tanyáról? – Rose hatalmas lelkesedéssel tette fel egyik kérdést a
másik után. Elenor felnevetett.
– Nem, nem fért volna fel a buszra. Gratulálok, hogy már majdnem
ötéves vagy. Én jövő hónapban leszek tizenkilenc.
– És lesz tortád? Én is ehetek belőle? Kérlek! – Rose elhajította a
virágot, és összetette a két tenyerét, mintha imádkozna.
Elenort egy porcelánbabára emlékeztette a rózsabimbóhoz hasonlatos
ajkával és mosolygó tekintetével.
– Rose! – Elenor ijedten megugrott Victoria éles hangja hallatán, a
kislány pedig azonnal abbahagyta a nevetést, és az arca elsötétült.
– Jövök! – kiabálta.
– Később még találkozunk, és beszélünk a tortáról -mondta Elenor.
– Nem szabad a közeledbe mennem – felelte nyugtalan pillantással
Rose. – Nem szabad zavarnom senkit.
A kislány beszaladt a konyhába. Elenor nézte, ahogy aranyszőke
fürtjei a vállát verdesik, és el sem tudta képzelni, hogy a kislány bárkit is
zavarna. Követte a házba, és még épp hallotta, hogy Victoria
megdorgálja.
 – Megmondtam, hogy ne zavard Miss Cardew-t! Maradj a
szobádban, míg azt nem mondom, hogy kijöhetsz. Megértetted?
Rose bólintott, és egy könnycsepp cseppent le az orra hegyéről.
– De ő beszélt hozzám! Én már hamarabb ott voltam -szipogta.
Elenor belépett a konyhába.
– így igaz, Victoria. Én zavartam meg a lányát, és összebarátkoztunk
– mondta lágy hangon, hogy valahogy megbékéltesse Victoriát.
– Már ezerszer figyelmeztettem, hogy ne lábatlankodjon mindenfelé
a házban. Menj a szobádba, Rose!
– Victoria, mi lenne, ha rábíznánk Rose-ra valami hasznos feladatot?
Segíthetne átvinni a könyveket a lakosztályukból a dolgozószobába.
Rose Elenorra nézett, és szélesen elmosolyodott. A szép kék
szempárban öröm csillant, és abban a néhány pillanatban Elenor
érthetetlen módon ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megvédje a
kislányt.
Victoria a szék támlájára helyezett egy összehajtogatott konyharuhát.
Hosszasan fontolgatta Elenor javaslatát.
– Végtére is mi értelme, ha csak üldögél, és nem csinál semmit? –
folytatta Elenor. – A tétlen kéznek semmi haszna. A tanyán ennyi idősen
több feladata is lenne már. Nyugodtan gondolkozzon rajta, mindenesetre
én alig várom, hogy belekezdjünk a rendrakásba.
Válaszra se várva távozott a konyhából, és átment a dolgozószobába.
Az ablak mellett rendezett be magának egy kis íróasztalt.
– Négy könyv van nálam, és nagyon nehezek – hallotta Rose hangját
az ajtóból. Egy kis halom papírkötéses könyv felett nézett rá.
– Gyere csak, tedd le őket ide – paskolta meg Elenor az asztallapot.
– Hozok még néhányat. Ez igazán jó móka, és…
Victoria lépett be a szobába, Rose pedig sietve eliszkolt.
Két órával később a polcok ismét megteltek könyvekkel. Elenor
megivott egy pohár limonádét Victoria és Rose társaságában, aztán az
asztalhoz ült, és egy atlaszban megkereste Kanadát. Átböngészte az
egész országot, míg meg nem találta Vancouver városát, örvendezve
rohant a szalonban üldögélő Maude nénihez.
– Felfedeztem Kanadát! Nézze!
A néni meglepetten kapta fel a fejét az újságból, de aztán
elmosolyodott.
– Úgy vélem, egy másik jótét lélek ezt már korábban megtette, de
azért gratulálok, Elenor.
Elenor felkapott egy széket a szoba sarkából, és letelepedett a
nénikéje mellé.
– Elnézést, Maude néni, csak nem zavartam meg? Ez a könyv olyan
izgalmas, és Kanada annyira hatalmas Angliához képest. Itt van, látja?
Az öreg hölgy az atlaszra pillantott.
– Igen, látom. A terület nagy része viszont lakatlan, máshol pedig
szabadon kószálnak a barna medvék és a farkasok.

Elenor ámuldozva hátradőlt.

– Borzalmasan megrémülnék, ha szembetalálnám magam egy
medvével a tanyán – jelentette ki.
– Ennek elég kicsi az esélye. Szerettem volna ellátogatni Kanadába,
de a bácsikád nem volt valami nagy utazó. – Maude néni megkopogtatta
a könyvet. — Hova utazzunk legközelebb? Esetleg Walesbe? Az kicsit
közelebb van. És onnan származik a bácsikád családja, egy Blaenau
Ffestiniog nevű helyről. Micsoda elképesztő név, nem igaz?
Majd egy órát töltöttek azzal, hogy képzeletben beutazták a világot,
és Elenor úgy érezte, egyre szorosabbá válik közöttük a kapcsolat.
Dél körül kopogást hallottak az ajtón, és Victoria lépett be, kezében
egy tálcával. Szorosan mögötte a férje lépdelt, aki anélkül, hogy egyetlen
pillantást vetett volna Elenorra, a nénihez sietett, és letérdelt mellé.
– Mrs. Matthews, úgy hallottam, a távollétemben gyengélkedett.
Hogy érzi magát?
Maude néni kedélyesen köhögéséit.
 – Feltételezem, hogy a konferencia megérte a fáradságot. Hamarosan
Victoria is minden bizonnyal meglátogatja a családját. Időnként attól
tartok, hogy olyanok, mint két egymás mellett elsikló hajó az éjszakában.
Elenornak nem tetszett a férfi bizalmaskodása, a hangja az idegeire
ment. Valami flancos fiúiskolái neveltetésnek köszönheti, nem is
kétséges. A magány minden bizonnyal elvakította az öreg hölgyet, hogy
nem látott át a férfi hamis hízelgésén.
– Áthelyeztük a könyveket, George – jelentette ki Elenor, és felállt a
székről. Nem fogja hagyni, hogy a férfi semmibe vegye. – Victoria és
Rose segített.
Elenor a szeme sarkából látta, hogy Victoria kisurran a szobából.
Aznap reggel egyetlen szót sem szólt, és sápadtnak tűnt. A férje
utánanézett, aztán visszafordult a ház úrnőjéhez.
– Örömmel mondhatom, hogy rengeteget tanultam a
professzoraimtól. Ami pedig Victoriát illeti, megmondtam neki, hogy
nemsokára esedékes egy családlátogatás. Most, hogy itt van az
unokahúga, hogy segítsen önnek, valószínűleg mihamarabb megejti majd
az utazást. Ja, és intézkedtem, hogy a zongorahangoló eljöjjön jövő
héten. Úgy hallottam, Miss Cardew szeret énekelni, gondoltam,
valamelyik este szórakoztathatnánk egy kis zenével.
Maude néni egyetlen kézmozdulattal elbocsátotta a férfit, miközben
beleharapott egy szelet vajas kenyérbe. Mindegy, mennyire erőlködött,
Elenor egyáltalán nem találta rokonszenvesnek George-ot.
– Micsoda egy… – Elenor elhallgatott, mikor ráeszmélt, hogy a
nénikéje is a szobában tartózkodik.
– Arrogáns férfi? Ezt akartad mondani?
Elenor kissé szégyenkezve fordult az öregasszony felé.
– Sajnálom, ha goromba voltam. De a visszatérése óta Victoria olyan
zaklatott, az én létezésemről pedig megpróbál tudomást sem venni.
Maude néni a szemben lévő székre mutatott.
– Ülj le. Victoria mindig nagyon félénken viselkedik, mikor a férje is
itthon van. George uralkodik felette. Tiszteletben kell tartanunk a
házasságukat, a kapcsolatuk természetét. Ha egyetlen pillanatig is azt
hinném, hogy George fizikailag bántalmazza, akkor mondtam volna
valamit, de eddig erre semmi bizonyítékom sincs.
– De…
A nénikéje egyetlen csettintéssel elhallgattatta.
– Semmi de. Azt teszed, amit én. Figyelek, hallgatok, és a megfelelő
szavakkal tudatom vele, hol a helye. Victoria remek házvezetőnő, és nem
szeretném olyasmi miatt elveszíteni, amit a férjének mondok. Rose jól
nevelt gyerek, nem zavar senkit. Minden olajozottan működik, és nem
hagyom, hogy bárki kibillentse a kényes egyensúlyt. Túl öreg vagyok a
változásokhoz, és mások sem kényszeríthetik rám. Megértetted? Meg
kell őriznünk a békét. Örömmel várom a kis zenés esténket. A zene majd
segít közös nevezőre jutnotok.
Elenor pontosan értette, mire céloz a nénikéje.
Nem sokkal később halk horkolás jelezte, hogy a társalgás
befejeződött, és Elenor visszatért a dolgozószobába. Kisvártatva Victoria
jelent meg egy tálcával, rajta könnyű ebéddel.
– Köszönöm, Victoria. És Rose?
– A kertben van. Akkor a legjobb, mikor iskolában van.
Elenor nem tudta, mit válaszoljon, úgyhogy inkább csak megvonta a
vállát.
– Feltételezem, hogy George visszament a munkahelyére.
– Igen. Ragaszkodik hozzá, hogy itthon egyen. Hogy őszinte legyek,
könnyebb, ha nincs itt.
Elenornak az volt a benyomása, hogy Victoria zokon vette mind a
férje, mind a kislánya jelenlétét, így inkább nem mondott semmit, de
azért gondolkodóba ejtette a másik asszony boldogsága… vagy inkább
boldogtalansága.
Mikor végzett az ebéddel, visszavitte a tálcát a konyhába. Rose-nak
nyoma sem volt, Victoria pedig egy ezüst gyertyatartót fényesített.
– Tud varrni, Victoria? Szeretnék valami emléket készíteni
édesanyám ruháiból, és azon tűnődtem, esetleg nem segítene-e. Valami
kis apróságra gondoltam. Talán a kis Rose is csatlakozhatna hozzánk.
Megint adhatnánk neki valami hasznos feladatot, hogy ne unatkozzon –
mosolygott kedvesen.
Victoria félretette a rongyot.
– Szívesen varrók, és Rose is hasznát venné egy leckének. De csak ha
biztos benne, hogy nem lesz láb alatt.
– Túl sokat aggodalmaskodik, igazán nem zavar a kislány. Csak
jöjjenek a dolgozószobába, ha végzett ezzel.
Mikor Victoria végül megjelent a szobában, Rose izgatottan totyogott
a nyomában.
– Ügyesen tudok kivágni – jelentette be.
A varrásóra végére Elenor sikeresen beszegte a kalapja karimáját,
Victoria pedig készített egy hozzáillő kis virágot. Épp eltakarították a
romokat, mikor a szoba ajtaja kivágódott.
– Hát itt vagy! Megjöttem, szomjas vagyok, és a kanna jéghideg! –
üvöltött George a feleségével.
– Szia, apa! – mondta Rose.
– Tűnés! Kifelé! – kiáltotta válaszként a férfi, és az ajtóra mutatott.
Rose elrohant, és Elenor hallotta, hogy felszalad a lépcsőn.
– Azt kérdeztem, hol van a teám? – George hangja fojtott dühtől
remegett.
Elenor jelenlétéről tudomást sem vett, ő viszont végtelenül
megdöbbent azon, ahogy a férfi a lányával és a feleségével beszélt.
Victoria abbahagyta a hajtogatást, és az ajtó felé indult. A férfi
oldalra lépett, hogy elengedje maga mellett.
Elenor torkát elszorította a düh. A férfi semmiféle tiszteletet nem
mutatott a nők iránt, és Elenor úgy döntött, itt az ideje, hogy
emlékeztesse a férfit a jelenlétére. Először nyugodt hangon Victoriához
szólt:
– Victoria, maradjon, és fejezze be a rendrakást. – Aztán George felé
fordult. – Sajnálom, hogy megvárattuk, George. Victoria hamarosan
végez. Tovább folytatta a rendrakást, de a szeme sarkából figyelte, ahogy
a férfi felpaprikázva kivi-harzik a szobából. – Remélem, hogy George
nem fogja megdorgálni, amiért a kötelességét végzi, Victoria.
– Elnézését kérem, Elenor. Néha megfeledkezik róla, hogy nem a
diákjaival beszél.
Elenor az asztalra támaszkodott, és határozott hangon válaszolt az
asszonynak.
– Lehet, hogy fiatal vagyok, és nem jártam magas iskolákba, de se
vak, se együgyű nem vagyok, Victoria. Soha ne szabadkozzon George
helyett. Magának köszönheti, hogy fedél van a feje felett, és étel a
hasában. Ebben a házban nem tűrjük meg az erőszakot. Hadd várjon
még, előbb felvisszük ezeket az emeletre.
 10. FEJEZET
A következő napokban Elenor reggelente elkísérte Rose-t az
iskolába. A barátságuk egyre jobban kivirágzott, és gyakran üldögéltek
hármasban Maude nénivel a szalonban, az enciklopédiát tanulmányozva.
Minden alkalommal, mikor Elenor kinyitotta a könyvet, egy kis cetlivel
megjelölt oldalhoz lapozott. A papírfecnin a következő szavak álltak:
„Egy nap ellátogatok ide”. Kanada magával ragadta, Rose-t pedig
elbűvölték a medvék. Kiderült, hogy Maude néni halk szavú, türelmes
tanító, és Elenor őszintén élvezte az együtt töltött időt.
Már csak néhány nap volt hátra Elenor tizenkilencedik
születésnapjáig, és Rose nem titkolta csalódottságát, hogy a felnőttek
nem tervezik megünnepelni e jeles alkalmat. Elenornak viszont
semmiféle elvárása nem volt, hisz soha nem ünnepelték meg a
születésnapját. Úgy tervezte, tesz egy sétát a városban, és körbenéz egy
kicsit az áruházban.
Remélte, hogy addigra megjön a bátorsága, hogy betérjen az egyik
teaházba az áruház közelében. Mikor első látogatása alkalmával
bekukkantott az ablakon, feltűnt neki, hogy több fiatal hölgy is üldögél
egyedül a teremben, mintha valakire várnának. Elenor elhatározta, hogy
ő is így tesz, és meglepi magát egy finom süteménnyel. Kölcsönöz majd
egy kis pénzt a nénikéje vészhelyzetre tartogatott perselyéből. Majd
visszafizeti neki, mikor végre megkapja az első fizetését.
Aztán egy ködös, szürke reggel elérkezett a jeles nap, de Elenort
cseppet sem zavarta az időjárás. Az új kabátban nem fog fázni. Vett egy
forró fürdőt, aztán magára öltötte a borvörös ruháját.
Mikor belépett az étkezőbe, Elenor látta, hogy a nénikéje még nem
jelent meg a reggelinél, vagy már korábban evett. Igazi talány volt, hogy
a nénikéje miért kérette magához, hisz soha nem kért tőle semmilyen
segítséget. Várt néhány percet, aztán kimert magának egy adag zabkását.
Kisvártatva Victoria is megjelent egy kanna friss, gőzölgő teával.
 – Jó reggelt, Elenor. Hallottam, mikor lejött az ebédlőbe. Boldog
születésnapot kívánok George, Rose és a magam nevében. A nénikéje
elnézését kéri, de rémes fejfájás gyötri. Arra kért, hogy ezt adjam át
magának a jókívánságaival. -Victoria egy borítékot húzott ki a köténye
zsebéből.
– Köszönöm, Victoria. Kérem, mondja meg a nénikémnek, hogy
jobbulást kívánok. Inkább nem zavarnám meg. Ügy terveztem, hogy
elmegyek sétálni, és kölcsönzők egy kis aprót a tálkából.
Elenor kinyitotta a borítékot, és döbbenten meredt a tartalmára. Egy
ezüstshilling lapult benne, és egy üzenet Mrs. Greennek, amelyben arra
kérte, ajánljon Elenornak néhány piperecikket, egy Elenor választása
szerinti ajándékot, illetve egy kis apróságot a nénitől, amit távollétében
Mrs. Green volt hivatott kiválasztani a gyengélkedő asszony helyett.
Elenor a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtsa örömteli sikolyát.
– Milyen figyelmes ajándék! – szólt, és könnyek szöktek a szemébe.
– Ez az első születésnapi ajándékom, mióta édesanyám meghalt. Már
sok-sok év telt el azóta, hogy valaki utoljára gondolt rám. Ha
belegondolok, hogy régebben menynyire tartottam Maude nénitől! Pedig
ő a legnagylelkűbb asszony, akit ismerek.
Elenor cseppet sem bánta a nyirkos levegőt örült a lehetőségnek,
hogy újra betérhet az áruházba, és eltölthet egy kis időt a szépséges
portékák nézegetésével. Útközben azon tűnődött, vajon mennyibe
kerülhet egy kis retikül.
A városba érve egy kicsit elidőzött az áruház kirakata előtt. A
próbababán egy vörös estélyi ruha díszelgett. A reti-külről teljesen
megfeledkezve, Elenor elbűvölten bámulta a csodás ruhát. Az üzletben
keringő mesés illatok kavalkádja emlékeztette, hogy piperecikkeket kell
vennie, és előkereste a Mrs. Greennek szóló üzenetet.
Az asszonyt a szokásos helyén találta. Gondosan felügyelte a boltot,
mint egy tojós tyúk a kiscsibéit.
– Mindenki jól viselkedik, Mrs. Green?
 – Miss Cardew! Micsoda kellemes meglepetés! Nagyon elegánsan
néz ki, feltételezem, hogy a nénikéje elégedett volt a választásával.
– Köszönöm, Mrs. Green, örömmel jelentem, hogy rendkívül
elégedett volt. Küldött önnek egy újabb üzenetet.
Mrs. Green elolvasta a levelet, és szélesen Elenorra mosolygott.
– Isten éltesse! Biztos vagyok benne, hogy örömét leli majd az
ajándék kiválasztásában! Van valami elképzelése?
– A ruha a kirakatban egyszerűen meseszép, de szükségem lenne egy
kis retikülre, ami illik a kalapomhoz és a kesz-tyűmhöz.
– Sally tud magának segíteni. Már jön is.
– Miss Cardew! Először meg sem ismertem. Hogy van?
Elenor az eladólányra mosolygott.
– Egy évvel öregebb vagyok, mint mikor legutóbb találkoztunk,
Sally. Ma van a születésnapom, és a nénikém igazán nagylelkű volt
hozzám. Piperecikkekre és egy új táskára is szükségem lenne. – Elenor
lehúzta a kesztyűjét. – És nézze, Mrs. Green, a maga által tanácsolt
levendulás krém mennyit segített a kezemen. Minden egyes nappal egyre
szebb lesz a bőröm. Ha valaha újra tehenet kell fejnem, azt puha kézzel
teszem majd, az egyszer biztos.
Sally és Mrs. Green egyetértőén felnevettek, aztán az eladó a
kozmetikai osztályra kísérte Elenort. A levegőt betöltötte a parfümök
csodás, bódító illata, melyeket a vásárló hölgyek vidáman fujkodtak a
levegőbe.
– Milyen piperecikkekre vágyik, Miss Cardew? – kérdezte Sally, és
felkapott egy púderes dobozkát, hogy megmutassa Elenomak.
– Ez ugyanaz a márka, mint a krémem, ó, és hozzáillő szappan is
van, csodálatos!
Aztán átsétáltak a kézitáskákat árusító részlegre. A bőr jellegzetes
illata csak tovább fokozta az elegancia érzését.
– Ezek mind nagyon csinos darabok, Miss Cardew, és sokkal
drágábbnak tűnnek, mint amilyenek valójában – mondta Sally, miközben
kezébe vett egy zöld bőrtáskát, melyre egy virágot hímeztek. – Ez
remekül illene a kalapjához, és mostanában igencsak népszerű darab.
Mikor végül visszatért Mrs. Greenhez, az asszony egy kis papírba
csomagolt dobozkát adott át neki.
– Ezt pedig a nénikéje nevében választott ajándék. Legyen szép
napja, Miss Cardew!
Elenor felszegett fejjel, csomagokkal megrakodva sétált ki a boltból.
Néhány lépés után egy rövidárubolt és fűszeresbolt között meghúzódó
újságosbódé előtt állt meg. Képtelen volt ellenállni a divatmagazinok
csábításának. Micsoda élvezet lenne egyet este átlapozgatni! Talált egy
női magazint két pennyért. Elfogadható ár volt, úgyhogy Elenor belépett
a boltba, hogy vásároljon egy példányt. Kikapcsolta az új táska csatját,
kivette a nénitől kapott érmét. Nem volt benne biztos, hogy elég pénze
maradt arra, hogy beüljön a kis teázók egyikébe, úgyhogy úgy döntött,
inkább hazasétál. Majd otthon megiszik egy csészével.
Ismerős alakot vett észre, és ettől azonnal meggondolta magát. Vele
szemben George vágott át az úttesten, és Elenor irányába sétált. Elenor
nem tudta, vajon meglátta-e a férfi, de nem akarta megvárni, hogy
kiderüljön. Éles kanyarral visz-szafordult, és az áruház felé indult.
Elhaladt a bejárat mellett, és az egyik kirakat fényes üvegében figyelte,
ahogy a férfi egy állatkitöméssel foglalkozó bolt kirakatánál ácsorog.
Elenor egy mellékutca fordult be, amelyről tudta, hogy abba a főutcába
torkollik, amin át kell vágnia a hazafelé vezető úton. Ha siet, talán
sikerül észrevétlenül elinalnia. George kellemetlen társasága minden
örömöt kiölt volna a születésnapi ünneplésből. Nem állt szándékában a
férfival közös emlékekre szert tenni.
A forgalmas Hereford Streeten Elenor ide-oda cikázott a tömegben,
hogy elrejtőzzön a férfi elől. Aztán egy kis, csábító édességeket kínáló
üzlet előtt megtorpant, és egy pillantást vetett a háta mögé. Látta, hogy
George befordul az utca végén. Semmi kétség, a férfi követte. Átsietett
az utcán, a sarkon lévő Geisha Café felé. Mikor végre odaért, nem nézett
hátra, hanem habozás nélkül benyitott az üzletbe.
 11. FEJEZET
A kellemesen berendezett termet beszélgetés és teáscsészék
csilingelésének hangja töltötte be. A helyiség hatalmas volt, telve finom,
fehér terítővei letakart asztalokkal, de mikor a pincémő egy pillantást
vetett rá, Elenor rémülten sarkon fordult. .. és egyenesen egy másik
vendégbe ütközött.
– Hoppá!
– Elnézést kérek! Rémesen sajnálom! – mentegetőzött Elenor.
A szavait elnyelte a férfi széles mellkasa. Pipadohány és szappan
illatát érezte, ugyanazt a szappant, melyet George Sherboume is használt.
Elborzadva lépett hátra, csalódottan, hogy az erőfeszítése hiábavalónak
bizonyult.
– Miss Cardew?
A furcsa akcentussal beszélő férfihang nem ahhoz tartozott, akibe
menekülés közben véletlenül beleszaladt. Elenor próbált egy kis időt
nyerni, hogy összeszedje méltósága szilánkjait, úgyhogy egy pillanatig
némán a kalapját igazgatta. Sámuel Fleming hangja volt az, a kanadai
férfié, akinek korábban a lábára taposott. Mélységesen elszégyellte
magát. Bár ezúttal nem a férfi volt a támadás elszenvedője, ismét tanúja
volt az ügyetlenségének.
– Mr. Fleming! Örülök, hogy újra látom. Engedje meg, hogy
bemutassam…
Csakhogy az előtte álló férfi egyáltalán nem George Sherboume volt.
Az egyetlen közös a két férfiban az illatuk volt. A férfi arcát gondosan
nyírt, sötét haj keretezte, sötét szemével pedig egyenesen az övébe
bámult. Elenornak nagyon tetszett napbarnított bőre és széles válla.
Tökéletes ellentéte volt George-nak.
– Örvendek, kisasszony!
A hangja! Lágy, szívet melengető, mély hangja volt, és ugyanazzal a
bársonyos vibrálással beszélt, mint a kísérője.
 – Engedje meg, hogy bemutassam az unokámat, Jackson St. Johnt.
Pilótákat képez ki. Miss Cardew az a fiatal hölgy, akit említettem, mikor
elmentünk nagyanyád ajándékáért.
– Örülök a találkozásnak, Miss Cardew.
Jackson St. John felé nyújtotta a kezét, és Elenor örömmel
megragadta.
– Én is örülök, és elnézését kérem az ügyetlenségemért. Nem láttam
a barátnőmet, és gondolkodás nélkül sarkon fordultam.
Elenor remélte, hogy az arca nem árulta el a füllentését.
– Épp egy csésze teát készültünk meginni. Csatlakozna hozzánk,
Miss Cardew? Vagy szívesebben várna inkább a barátnőjére?
Elenor körbepillantott. George-nak nyomát sem látta, és még mindig
csábító volt a gondolat, hogy megigyon egy csésze teát a születésnapján.
Gondolatban emlékeztette magát, hogy csak tíz penny lapul az új
táskájában, és megint eltöprengett, ez vajon elég-e erre a kis luxusra.
Ráeszmélt, hogy fogalma sincs, mennyibe kerül egy ilyen mesés
asztalnál üldögélni, vagy mik a szabályok arra az esetre, ha az ember
idegen férfiak társaságában mutatkozik. Bár az igazsághoz
hozzátartozott, hogy már ismerte Sámuel Fleminget, és a férfi egy
tiszteletre méltó katonaember volt.
– Igazán örömömre szolgálna, ha csatlakozhatnék önökhöz, de attól
tartok, mennem kell. Még egyszer köszönöm, és érezzék jól magukat.
Letörten tett néhány lépést a kávézó ajtaja felé, és furcsa örömöt
érzett, mikor csalódottságot vélt felfedezni Jackson St. John arcán.
Gondolatban épp saját magát kezdte ostorozni a butasága miatt, hogy
mindenfélét képzeleg, mikor meghallotta George Sherbourne irritáló
hangját. Mint a köröm csikorgása a palatáblán.
– Elenor!
– George. Jó napot.
– Isten éltesse!
Elenor kísérletet sem tett arra, hogy a kezét nyújtsa. Szerencsére a
kezében lógó szatyrok remek kifogást szolgáltattak.
 – Miss Cardew! Ma van a születésnapja? Akkor engedje meg, hogy
meghívjuk önt és a barátját, most hogy végre megérkezett – mondta
Sámuel Fleming, mielőtt Elenomak alkalma lett volna tisztázni, hogy
nem a férfira várt.
– Boldog születésnapot, Miss Cardew – vetette közbe Jackson St.
John.
George olyan tenyérbemászó módon vigyorgott, hogy Elenor
legszívesebben pofon vágta volna, aztán bemutatkozott a két férfinak,
majd egyenesen a szemükbe hazudott.
– Miss Cardew igazán nem bánja majd a dolgot, máskülönben velem
teázott volna.
Elenomak nem volt alkalma tiltakozni, mert Jackson St. John gyorsan
kapott a szón.
– Talán ajánlhatna nekünk valami hagyományos angol süteményt.
Szeretném, ha a nagyapám az utolsó cseppig kiélvezné az utolsó,
Angliában töltött napját – mondta.
Elenomak esélye sem maradt szólásra nyitni a száját, George már
válaszolt is.
– Akkor feltétlenül ki kell próbálniuk a Kunzle-féle süteményt.
Mehetünk?
Mindhárman félreléptek, Elenor pedig az asztalok felé indult. A
nyakán érezte George lélegzetét, szaggatott leheleté hagymagőzzel
töltötte meg a levegőt. Túlságosan közel húzódott hozzá. Elenor
libabőrös lett az undortól, ellentétben azzal, mikor Jackson a szemébe
nézett; akkor a bizsergést a gyönyör váltotta ki. Egy eleddig teljesen
ismeretlen, új érzés.
Mikor végre letelepedtek az asztalhoz, és leadták a rendelést, George
beszélgetésbe elegyedett a két férfival, amelybe Elenort egyáltalán nem
kívánta bevonni.
– Látom, mindketten a Kanadai Légierő tagjai. Milyen érdekes!
Elenor ekkor Jacksonhoz fordult.
 – Megkérdezhetem, mennyi idő, míg valakiből pilóta lesz? -mondta,
de George közbevágott, mielőtt Jackson válaszolhatott volna.
– Nagyon izgalmas lehet repülőt vezetni. Hol állomásozik?
George majd negyedórán keresztül uralta a társalgást, egyszer sem
hagyta szóhoz jutni Elenort. Akárhányszor valamelyik férfi
megválaszolta egy kérdését, már záporoztak is rájuk az újabbak. Elenor
unalmában hagyta, hogy a figyelme a fiatalabbik kanadai vonásaira
terelődjön. Hallotta, hogy a férfiak a lovaglást említik, és elképzelte
Jacksont, ahogy egyenes háttal megüli a lovat, amit annak idején a
családja farmján tartottak. Lenyűgöző látvány lehetett lóháton. Aztán a
gondolatai a betakarítás előtt álló mezőkre terelődtek. Ragyogó napsütés,
szénabálák, és Jackson, ahogy feltúrt ingujjal, feszülő izmokkal hányja a
szénát. Eddig életében egyetlenegyszer csodált meg egy férfit hasonló
munkavégzés közben, mikor tavaly egy alkalmi munkás beállt a farmon,
hogy egy kis pénzt keressen, ö is fiatal, volt, és jóképű, de a bátyjai
gondoskodtak róla, hogy egy pillanatnyi ideje se legyen elbeszélgetni
vele a sok ház körüli teendő miatt, így csak a távolból csodálta. És most
itt ül egy másik jóvágású férfi mellett. Elnézte vastag karját, és biztos
volt benne, hogy izmos, kemény, oltalmazó karok, ahova szívesen
befészkelte volna magát a téli éjszakákon.
Mégis hogy juthat ilyen az eszébe? Biztos vár rá a kedvese
Kanadában. Talán nem is egy. Túlságosan sármos volt ahhoz, hogy
magányos legyen. Töprengéséből George szakította ki, aki megpaskolta a
kézfejét. Elenor elborzadt az érintésére.
– Itt az ideje, hogy hazaindulj, Elenor. Victoriának szüksége lesz a
segítségedre a nénikéddel.
Rávillantotta leereszkedő, foghíjas mosolyát. Ennek az önelégült,
beképzelt fickónak sikerült valahogy föléje kerekednie. Átvette az
irányítást. Egy férfi, aki semmiben sem különbözött az apjától vagy a
bátyjaitól, akiket legszívesebben örökre kitörölt volna az emlékezetéből.
Férfiak, akik megfojtották a nőket fölényes arroganciájukkal. Hát nem
tudták, hogy a világ már rég megváltozott, és a nők egyenlőek?
 Micsoda pökhendi alak! Gyűlöllek!
Elenort elöntötte a düh, és kis híján kiszakadt belőle az ellenkezés, de
a két kanadai férfi a széküket hátratolva felállt. A váratlan mozdulat
emlékeztette Elenort, hogy nyu-godtnak kell maradnia. A benne kavargó
sötét gondolatok ellenére bájosan elmosolyodott. Nem akart rossz
benyomást tenni Jacksonra. Már nem tapasztalatlan vidéki fruska volt.
Minden célja az volt, hogy kifinomultabbá váljon. Nem hagyhatja, hogy
George legyen a veszte.
– Uraim, George-nak igaza van. A feleségének szüksége lesz a
segítségemre a nénikém körül. George a néni házvezetőnőjének a férje,
és helyesen teszi, hogy emlékeztet a kötelességeimre. – A feleség szót
külön nyomatékkai ejtette ki. Nem tudta, miért, de világosan tudatni
akarta Jacksonnal, hogy George semmit nem jelent számára. – Élvezzék
a délutánt, és kellemes utat hazafelé, őrnagy. Remélem, hogy mire újra
visszatér Angliába, már javul valamelyest az egyensúlyérzékem, és nem
leszek többé közveszélyes!
– Örömömre szolgált, Miss Cardew. A jelenléte színt hozott az itt-
tartózkodásomba. De hátrahagyom az unokámat arra az esetre, ha
szüksége lenne valakire, akinek a lábujjára léphet, vagy ha valakiből
ismét kiütné a szuszt. – A férfi olyan hangosan nevetett fel, hogy a többi
vendég mosolyogva feléjük fordult. Jackson vállon veregette a nagyapját.
– Öregúr, viselkedj! – mondta, és kedves, szeretetteljes mosolyt
villantott rá.
Elenor csodálta a könnyedségüket, hogy milyen nyíltan kimutatták az
egymás iránt érzett gyengédségüket. Semmi rejtőzködés, semmi
mesterkéltség. Elenor tudta, hogy több ilyet szeretne az életébe.
A kávézóból kilépve mély levegőt vett Meg kell zaboláznia George-
ot, mint az öreg kost mikor először a farmra hozták.
Amikor hazaért Victoria mosolyogva üdvözölte, de Elenor nem
viszonozta a gesztust.
– A férje utolért a városban, és most két kanadai pilóta társaságát
élvezi. Ne is várja haza. Mire én eljöttem, már úgy istenigazából
belelendült. A nénikém hogy érzi magát?
Victoria döbbenten fogadta Elenor váratlan kifakadását.
– Hát igen, George már csak ilyen. Ha talál valakit, aki hajlandó
odafigyelni rá, képes órákig beszélni. A kanadai pilóták minden
bizonnyal felkeltik az érdeklődését. A nénikéje ébren van, a szalonban
pihen, és örömmel jelenthetem, hogy nincsenek fájdalmai. Rose egy
ideig felolvasott neki, de lassan kezd az idegeimre menni a konyhában.
Figyelmeztetem, a kislány meglehetősen izgatott a születésnapja miatt.
Jobb, ha előbb vele találkozik, mielőtt bemegy a nénikéjéhez, különben
soha nem nyugszik le.
Elenor szinte még be sem lépett a konyhába, Rose már szaladt is felé.
Kis copfjai csak úgy lobogtak utána, öleléssel köszöntötte Elenort, és
aztán fel-le ugrálva próbálta felhívni magára a figyelmét.
– Elenor! Elenor! Hazaértél! Boldog születésnapot! Anya segített
süteményt sütni, és kinyalhattam a tálat! – Mély lélegzetet vett, és egy
vékony kis piskótára mutatott az asztalon. – Megehetjük most? Szabad?
Victoria keresztülvágott a szobán, és a kislány fejére helyezte a
tenyerét, aztán szigorú hangon rászólt.
– Hagyd, hogy Elenor levegőhöz jusson.
– Rose Sherboume, legalább két métert nőttél reggel óta! -jelentette
ki Elenor, és nevetve nézte a kis Rose-t, aki még mindig fel-le ugrált. –
Előbb hadd beszéljek a nénikémmel, aztán eszünk egy kis süteményt egy
csésze teával. Köszönöm, Victoria.
Maude néni a szokásos székében üldögélt, és nagyon törékenynek
tűnt. A szobában félhomály uralkodott, és a tűz lobogása furcsa árnyakat
festett a falra. A szoba már közel sem volt olyan hideg, mint mikor
Elenor először megérkezett. Elenort nyugalom és béke járta át.
Felvidította a néni társasága.
– Örülök, hogy felkelt, Maude néni. Victoria említette, hogy elmúltak
a fájdalmai, és a kis Rose elszórakoztatta.
– Elenor! Sajnálom, a reggeli fény csak fokozta a fájdalmaimat. Rose
igazán kedves gyermek, de csak kis adagokban tudom elviselni.
Remélem, hogy élvezted a születésnapod. Ülj le, mesélj el mindent.
Jártál Mrs. Greennél?
Elenor kivette a szatyorból az ajándékot, amit Mrs. Green a néni
nevében készített, és letelepedett vele szemben.
– Nagyon élveztem, és igen, voltam Mrs. Greennél. Igazán kedves
öntől, nénikém. Mrs. Green becsomagolta az ajándékot, hogy ön is
kiélvezhesse a pillanatot, mikor kibontom. És megint szó szerint
belefutottam abba a kanadai úriemberbe és az unokájába. George-dzsal
együtt meghívtak teára. George még mindig az ő társaságukat élvezi, én
viszont, meg kell valljam, alig várom, hogy láthassam, milyen
meglepetés lapul a csomagolópapír alatt. Elkényeztet, Maude néni.
– Hát akkor csomagold csak ki! Én legalább olyan kíváncsi vagyok,
mint te.
Elenor egy hosszúkás és egy kerek dobozt, és egy apró fekete
bársony táskát emelt ki a szatyorból.
A hosszúkás dobozban egy töltőtoll lapult. A kerek dobozban, egy
kis selyemnégyzet alatt egy borostyángyöngyökből fűzött nyaklánc
csillogott. Elenor felemelte a láncot.
– Még soha ezelőtt nem volt saját ékszerem! Gyönyörű!
Aztán meghúzta a madzagot a kis bársonytáskán, és örömében
hangosan felsikkantott. A zacskóból egy rúzsosdo-bozka bújt elő.
Maude néni felhúzta a szemöldökét.
– Nos, maradjunk annyiban, hogy Mrs. Green nálam háromból kettőt
eltalált, nálad viszont, úgy látom, teljes sikert aratott. Hát, legalább nem
túl feltűnő.
Elenor elbűvölve nézte a lágy málnaszínű krémet. Tökéletes volt. Az
elmúlt hetekben rengeteget tanult, és szinte le-tagiózta az a sok ajándék,
melyet mind anyagilag, mind érzelmileg kapott a nénikéjétől. Elöntötték
a szemét a köny-nyek.
– Bocsásson meg, nénikém. Olyan szerencsés lány vagyok, csak azt
kívánom, bár megmutathattam volna ezt a sok szép holmit az
édesanyámnak. Vannak napok, mikor rémesen hiányzik.
 Az öreg hölgy nagy nehezen felkászálódott, és megveregette Elenor
vállát.
– Töröld meg a szemed, lányom. A boldogságod nekem is örömöt
okozott, és édesanyád is nagy élvezetet lelt volna a látványban. Használd
örömmel az ajándékaidat Menj, és tedd el a kincseidet, de hagyd itt
nekem azt a magazint, hadd nézzem meg. Van egy olyan érzésem, hogy
nem árt felfrissítenem a tudásomat a fiatal hölgyek divatját illetően.
Elenor nevetve hagyta el a szobát. George sétált el a folyosón, és
Elenor biztos volt benne, hogy a szalonba tart.
– Nahát, George, élvezte a találkát a kanadai barátainkkal? Én
nagyon is. Kérem, ne zavarja a nénikémet. Úgy értesültem, hogy Victoria
különleges vacsorával készül nekem estére, majd akkor találkozunk.
Időt sem hagyva a válaszra, felsétált a lépcsőn az emeletre. Közben a
fülét hegyezve figyelt, vajon George ellenszegül-e az utasításának, de a
szalon ajtajának nyikorgása helyett Victoria és Rose hangja ütötte meg a
fülét, ahogy a férfi belépett a konyhába. Apró mosoly játszadozott az
ajkán. Nem fogja hagyni, hogy George nyerje meg a kis hatalmi
harcukat.
– Elenor Cardew, készen állsz a fejlődésre! Csak légy erős -suttogta a
tükörképének az öltözőasztalka felett lógó tükörben, miközben egy kis
rúzst kent az ajkára.
Visszatért a földszintre, ahol rögtön összetalálkozott Ro-se-zal.
– Megehetjük végre a süteményt? – A kislány megragadta Elenor
kezét, és a konyha felé rángatta. Victoria már ott várt rájuk. Rose
felkapott valamit az anyja háta mögül. – Nyisd ki az ajándékomat!
Egyedül csináltam, anya sem segített. Ugyan szerinte nem mindenhol
tökéletes, de én megmondtam neki, hogy szerintem téged ez nem zavar
majd! Nem vagy olyan beképzelt, mint néhány másik dáma!
– Rose!
A kislánynak igaza volt, és Elenor sietve Victoriára mosolygott, hogy
megnyugtassa: egyáltalán nem zavarta a megjegyzés.
– Lefogadom, hogy tökéletes, Rose. Köszönöm.
 Kibontotta a sárga masnit, és kicsomagolta a papírt. Egy kék
szövetanyagot talált benne. A szélén díszelgő öltések közel sem voltak
egyenletesek, de Elenor szemében a fejkendő így is tökéletes volt.
– Csodás ajándék. Köszönöm! Egész életemben őrizni fogom.
Elenort elöntötték az érzelmek, és a hangja megbicsaklott. Tudta,
hogy szeretettel adták az ajándékot. A kislányra nézett, és remélte, hogy
egy nap lesz saját gyermeke, akinek akkora szíve van, mint a kis Rose
Sherbourne-nak.
 12. FEJEZET
A késő őszi napok egyre hidegebbé váltak, aztán a tél eluralkodott a
városka utcáin. Elenor teadélutánt szervezett Rose ötödik
születésnapjára. Két iskolatársát is meghívták, és a kislány izgatottsága
megért minden erőfeszítést.
A nap végén Elenor egy kis ajándékkal is meglepte Rose-t: egy
egyszerű, kék ruhába öltöztetett rongybabával. A krémszínű orcába
féloldalas mosolyt, rózsaszín orrocskát és kék szemeket hímeztek. Rose
izgatott ujjongás kíséretében emelte ki a csomagolópapírból a babát, és a
karjába vette.
– Köszönöm! Meseszép. Annie-nek fogom hívni.
– Annié. Illik hozzá – felelte Elenor.
– Köszönöm a teadélutánt. Anya azt mondta, hogy mindent te
csináltál.
– Örömmel tettem, és különben is, az is az ajándék része.
Elenor inkább nem említette, hogy a kislány szülei semmiféle
érdeklődést nem mutattak a lányuk születésnapja iránt, és örült, hogy
Annié elfeledtette vele, hogy ajándékot sem kapott tőlük. Még Maude
néni is kötött neki egy piros kis kardigánt.
Aztán közeledett a karácsony, és különleges izgalmakat tartogatott.
Elenor lelkesen választott ajándékot a nénikéjének és Victoriának.
Maude néninek egy meleg, rózsaszín árnyalatokban játszó, új
gyapjútakarót vett, Victoriának pedig egy szakácskönyvet. Még George-
nak is készült egy kottával.
De Rose ajándékának kiválasztásában lelte a legnagyobb örömét.
Egy vesszőből font babakocsira esett a választása.
Gyerekkorában ő maga is pont ilyenre vágyott. Karácsony előtt
gondosan félretett egy kis pénzt egy megtakarítási számlára, amit Mrs.
Green segítségével nyitott. Engedélyt kért a nénikéjétől, hogy
meglátogathassa a bátyjait, és készített nekik egy-egy új nyakkendőt.
Vásárolt még egy kis csokoládét is, és két motoros magazint. Maude néni
kifizette a retúrjegyet, és a coventryi házban tervezett ünnepségek előtt
egy héttel Elenor visszautazott a tanyára.
A busz keresztültámolygott a kis falut körülölelő utolsó, sáros
kilométereken. Semmi sem változott, kivéve az évszakot A táskái egyre
jobban húzták a vállát, ahogy a házhoz vezető kis ösvényen sétált az új
gumicsizmájában. Enyhe szellő fújdogált, még csak nem is emlékeztetett
a jeges fuvallatra, amire Elenor számított, mégis megborzongott. Aztán
meglátta a tanyát. A házat a legelőktől elválasztó kerítés romokban
hevert. Bár csak két hónapja volt távol, a testvérei egészen elhanyagolták
a családi otthont. Elenor szíve összeszorult. Még mindig imádta a házat,
csak a lakóit nem szívelte különösebben. De még az is lehet, ma
bizonyosságot nyer a régi mondás, hogy a távolság tényleg megszépít
mindent. Nem kopogott, csak belépett a bejárati ajtón.
Állott, savanykás szag csapta meg az orrát. A mosogatóban moslékos
vödrök álltak, már napok óta ott heverhettek.
– Ki az ördögnek képzeli magát, hölgyem, hogy csak úgy besétál
ide?
A kihűlt kályha melletti székből James zsémbes hangja szállt felé. A
férfi nagyot kortyolt a kezében szorongatott üvegből. Walter a szemben
lévő széken horkolva aludta a részegek álmát.
– Hölgy? Milyen kedves öntől, uram! – Elenor úgy döntött, inkább
kedélyesen viccelődve válaszol. Amint felfogta a szavait, James talpra
szökkent, aztán bizonytalanul a kandallónak tántorgott.
– Épp ideje volt, hogy végre hazadugd az orrod. Nem ártana egy
alapos takarítás ennek a háznak. Hozzá is kezdhetsz, amint levetted azt a
puccos kabátot. Mégis ki a pokolnak képzeled magad, hogy így ki vagy
cicomázva? Hé, Walt, nézd csak, mit fújt ide a szél!
James jókorát rúgott a bátyja lábába, a férfi pedig hangos
szitkozódással válaszolt. James Elenorra bökött, és jókorát köpött a
kandallóban füstölgő fadarabokra.
– Nicsak, visszakecmergett Coventryből!
 Walter lassú, megfontolt mozdulatokkal feltápászkodott, és
összehúzott szemmel méregetni kezdte a húgát. Nevetségesen nézett ki,
de Elenor okosabb volt annál, mint hogy hangosan felnevessen.
– Üdv, bátyám. Látom, elfoglaltad magad – szólt Elenor, a hangjában
egy kis szarkazmussal.
– Ne gyere ezzel a sznob hangnemmel! Eridj a szobádba, mielőtt
helyrepofozlak! Csomagolj ki, aztán gyere vissza, és főzz nekünk
valamit.
Elenor szó nélkül mindkettejük kezébe nyomott egy-egy papírba
rejtett csomagot. A férfiak először rámeredtek, aztán egymásra, aztán
vissza a lányra.
– Nem hallottad, mit mondtam, te lány? – kiabált rá Walter.
Elenor megőrizte a nyugalmát.
– Kellemes karácsonyt mindkettőtöknek. Csak egy rövid látogatás
erejéig jöttem vissza. Az igazat megvallva, sokkal rö-videbbre, mint
amire eredetileg számítottam. Egyikőtök sem üdvözölt húgotokként,
egész biztosan nem maradok itt, mint a cselédetek. A nyakkendőket
édesanyánk ruhájából készítettem, nem mintha feltételezném, hogy
értékelitek a gesztust.
James a karosszékbe hajította a csomagot.
– Hogy értékeijük-e a gesztust? Mégis kinek képzeled magad, te
aífektáló ribanc? Tedd, amit mondtam!
Néhány lépést tett felé, és Elenor orrát megcsapta a mo-satlan ruhák
és az alkohol bűze. A bátyjai részegen igen komisz alakká váltak, és nem
haboztak használni az öklöket.
– Mint már mondtam, nem maradok. De köszönöm, hogy
felajánlottad a szobát Igazán kedves tőled. – Megfordult és kinyitotta az
ajtót – Nem kell kikísémetek, még kiszökik a hideg!
Képtelen volt ellenállni az utolsó szarkasztikus megjegyzésnek, aztán
magabiztosan elsétált. Már csak egy táska maradt a kezében, a fizikai
terheitől megszabadult. Az érzelmei viszont nehéz súlyként nyomták a
vállát. Azt remélte, talán hiányzott a testvéreinek, hogy örömmel
fogadják majd. Milyen naiv is volt!
Szomorúan baktatott vissza a faluba. Megtorpant, és még egy utolsó
pillantást vetett Tre Lodhenre. Majd megszakadt a szíve. A könnyei
szabadon gördültek le az arcán, de aztán megpillantotta a buszt, épp
visszafele indult. Utánarohant, majd mikor végre sikerült felszállnia,
zokogásban tört ki.
– Mégis mi a baj, gyermekem? Na, jöjjön szépen. Merre tart? –
kérdezte a sofőr.
– Vissza Coventrybe. Nem maradhatok itt.
– Ismerem a bátyjait. Igazi iszákos bajkeverők! Mindenkinek
tartoznak a faluban. Elviszem Plymouthba, az a legjobb, ha minél
távolabb van tőlük.
Elenor lehuppant az egyik ülésre, és lecserélte a gumicsizmáját a
városi cipellőre.
Később a száguldó vonat ablakából figyelte, ahogy Cornwall tájai
elsuhannak mellette, mint mikor lehúzzák a függönyt a színpadon.
Vele szemben fiatal, egyenruhás férfi ült, és Elenor gondolatban
szebb időkre emlékezett. A születésnapi teára Jackson St. Johnnal és a
nagyapjával.
Azon tűnődött, megáldja-e az ég valaha egy olyan férfival, aki
szeretni fogja. Eddig csak kellemetlen élményekben volt része,
elsősorban az apjától és a testvéreitől, épp azoktól a férfiaktól, akiktől
szeretetet kellett volna kapnia. Soha nem akarna egy George-féle alakot
az életébe, egy ilyen öntelt per-nahajdert, aki semmiféle tiszteletet sem
érzett a nők iránt. Valaki olyanra vágyott, aki elmosolyodik, mikor belép
a szobába, egy férfit, aki értékeli azt, amit adni tud. Hogy valahogy
visszatartsa a váratlanul feltörni készülő könnyéit, gondolatait inkább
Jacksonra és arra a bizonyos szénakazalra terelte. Lehunyta a szemét, és
elképzelte, milyen lenne megérinteni a férfi izmos karját. A testében
feléledő ismeretlen érzések zavarba hozták, úgyhogy inkább kinyitotta a
szemét, és kinézett az ablakon. A vonat épp akkor érkezett meg Coventry
állomásra.
A peronon pedig George állt.
– George! Honnan tudta, hogy épp most érek haza?
George elvörösödött fejjel, megrökönyödve nézett rá.
– Nos, én… szóval… én…
A férfi lábánál egy bőrönd várakozott.
– Rám várt, vagy talán újabb utazásra indul?
George kinyitotta a vonatkocsi ajtaját, ahonnan Elenor az imént szállt
le.
– Egy előadásra megyek, Miss Cardew. Victoria holnap reggel
elutazik, hogy meglátogassa a családját, úgyhogy a nénikéje minden
bizonnyal örülni fog a korai hazatérésének.
Az induló vonat füttye és sivítása elnyomta a szavait. Elenor annyit
még hallott, hogy a férfi szentestére visszatér.
Teljesen összezavarodott a hírre, hogy Victoria egyedül akarta hagyni
a nénikéjét. Korábban semmi jelét nem adta annak, hogy karácsony előtt
még szándékában áll egy hosz-szabb utazást tenni. Elenor meg sem
várta, hogy a férfi vonata elinduljon, bár volt egy olyan érzése, hogy
George-nak tetszett volna a kitüntető figyelem. Gyorsan hazasietett, és az
oldalbejáraton át a konyhába lépett. Úgy tervezte, hogy lefekvés előtt
még készít magának egy csésze forró italt.
Felkapcsolta a villanyt, és döbbenten látta, hogy Victoria hálóingben
üldögél az asztalnál. Az asszony meg se mozdult, mikor Elenor odasétált
hozzá.
– Jóságos ég, Victoria, a frászt hozta rám! Talán nem érzi jól magát?
Victoria megvonta a vállát, de nem válaszolt a kérdésre.
– Hogyhogy ilyen hamar visszajött, Elenor?
A hangja fáradt volt, és Elenor mintha szomorúságot hallott volna
benne.
– Az imént összefutottam George-dzsal. Azt mondta, megint elmegy
valahova, ön pedig holnap elutazik a családjához. Igaz ez? Itt hagyta
volna a nénikémet felügyelet nélkül? Rose-t magával viszi?
Victoria felkelt a székről.
– Hogyhogy ilyen korán visszatért?
– Az az én dolgom. És természetesen megértem, hogy szeretné
meglátogatni a családját, de a nénikémnek szüksége van a segítségre.
Várta, hogy Victoria megmagyarázza a döntését, de az asszonyt
teljesen lekötötték a gondolatai.
– Victoria?
– George ragaszkodik hozzá, nincs más választásom. Két napig távol
kell lennem. Elmagyaráztam a nénikéjének, hogy mindent előkészítek
neki, és ő beleegyezett. Végtére is a házvezetőnője vagyok, nem az
ápolója.
Elenor félretolta a csészéjét.
– Nem George feladata eldönteni, mikor hagyhatja magára a
nénikémet. Házvezetőnek nevezzük, de maga is tisztában van vele, hogy
a pozíciója megköveteli, hogy a nénikém minden szükségletéről
gondoskodjon. Egyszerűen elfogadhatatlan döntés két teljes napra
magára hagyni. Természetesen elmehet, mivel most már én is itt vagyok,
de remélem, tisztában van vele, hogy egyáltalán nem örülök a
helyzetnek. Megyek, lefekszem. Remélem, a maga családi látogatása
sikeresebb lesz, mint amilyen az enyém volt. Jó éjszakát.
Elenor nyugtalan hangulatban lépett ki a konyhából. Miközben
befészkelte magát a tolipaplan alá, a George iránt érzett dühe egyre csak
nőtt.
 13. FEJEZET
Másnap Victoria megkereste Elenort.
– Sajnálom, ami tegnap éjjel történt, de tényleg haza kell mennem.
Elenor merev pillantást vetett rá.
– Nem George hatásköre, hogy olyan döntéseket hozzon, amelyek
veszélyeztetik a nénikém jólétét. Feltételezem, hogy Rose iskolában van.
Victoria bólintott, és kilépett a szitáló esőbe.
– Igen. Egy ismerős hazahozza majd.
– Meglep, hogy nem viszi magával. Beszélnünk kell erről a sok ide-
oda utazgatásról, amint visszatért. Mostanában többet vannak távol
George-dzsal, mint amennyi időt a házban töltenek.
– Rose nem jöhet velem.
Victoria felkapott egy kosarat, és a beszélgetés végét meg sem várva
elindult. Elenor érezte, hogy valami megváltozott a nőben. Egy pillantást
vetett a kertre. Már alig várta a tavaszt, hogy végre a melegebb
időjárással együtt felbukkanjanak a tavasz első hírnökei is a kopár
udvarban.
Előkészített egy tálcát a néninek, és azon gondolkodott, milyen is
lenne az élet, ha Victoria vagy George nem lakna velük. Felmerült benne
egy ötlet. Mivel George egyébként is saját keresettel rendelkezett, amit
mintha csak az utazásaira költené, Elenor azon tűnődött, esetleg megkéri
őket, keressenek saját otthont. Victoria dolgozhatna inkább bejárónőként,
nem pedig bentlakásos házvezetőnőként. Aztán eszébe jutott Rose. A
kislány annyi melegséget hozott az életébe, hiányzott volna a jelenléte.
Eltemette a gondolatot, és felvitte a tálcát a néninek.
– Jó reggel, Maude néni! Hogy érzi magát ma reggel? Elhúzzam a
függönyöket, vagy inkább maradjanak?
– Jó reggelt, Elenor. Elhúzhatod. Hogyhogy ilyen hamar visszatértél?
Elenor a néni ölébe helyezte a tálcát, aztán elmesélte, menynyire
felzaklatták a Summercourtban történtek. Az öreg hölgy befejezte a
reggelit, és félretolta a tálcát.
– Mostantól tekintsd ezt a házat az otthonodnak. Meglepően
illedelmes leány vagy, sokkal inkább, mint ahogy elhitették velem.
Élvezem a társaságodat.
Miközben ruhákat választott a szekrényből és a fiókokból, Elenor
azon tépelődött, hogy a nénikéje láthatólag nem értette, a közös idejük
véges. Talán már csak néhány évet tölthetnek együtt, és Elenomak a
jövője biztosítása érdekében függetlenségre kell törekednie.
– Ez igazán megnyugtató, nénikém, köszönöm. Független lány
vagyok, úgyhogy a jövőben majd állást keresek. Eljön majd az az idő…
– Persze, persze! Na igyekezz, nem akarok egész nap hálóingben
lébecolni.
Napközben olyan rokonokról beszélgettek, akikről Elenor még soha
életében nem hallott, aztán Maude néni a fiatalkori emlékeiről mesélt,
mikor annyi idős volt, mint Elenor.
– Nagyon hasonlítasz rám Szenvedélyes, független hölgy vagy.
– Ezt bóknak veszem, nénikém.
– Ó, de anyád tulajdonságait is örökölted. Szelíd vagy, és odaadó.
Olyan tulajdonságokkal vagy megáldva, amiket a saját leányomnak is
kívántam volna.
Elenornak eszébe jutott a kanadai férfiak szeretetteljes viselkedése
egymás iránt, és odasétált a nénikéjéhez. A karját a nyaka köré fonta, és
egy csókot adott az arcára.
– Köszönöm – suttogta.
Délután négy órára a házban uralkodó nyugalomnak nyoma sem volt.
Rose rontott be az ajtón, nyirkos, friss levegő kíséretében.
– Elenor! Hiányoztál!
Odarohant a lányhoz, és lelkesen átölelte a lábát.
– Jóságos ég, csak egy napig voltam távol – nevetett fel Elenor.
Lisztes kezét egy konyharuhába törölte, és lehajolt a kislányhoz. –
Vegyük csak le ezt a nyirkos kabátot, aztán elmesélheted, milyen napod
volt. Ülj le az asztalhoz, melegítek neked egy kis tejet. Maude néni
szunyókál, úgyhogy inkább itt maradunk a konyhában.
A könnyed légkör Elenort is megnyugtatta.
– Jó, mikor anya és apa nincsenek itt – mondta Rose.
– Na de Rose! Ezt biztos nem gondoltad komolyan. Fogalmazzunk
inkább úgy, hogy másmilyen. Lehet, hogy mikor itt vannak, nem vagyok
olyan szigorú, de a távollétükben sem rosszalkodhatsz, kisasszony! –
jelentette ki Elenor, bár titokban egyetértett a kislánnyal. A ház
meglepően nyugodt volt, természetes ritmusra ment minden.
– Várod már a karácsonyt? Mert én igen – jelentette ki Rose.
– Természetesen. Ugyan ki ne szeretné a karácsonyt? Ez pedig
nagyon különleges ünnep lesz a számomra – mondta Elenor.
– Miért?
– Mert most már itt vagy nekem te és a nénikém. És persze a szüleid.
– Az enyém pedig miattad lesz különleges. Olvashatok a
dolgozószobában?
– Igen, de ne zavard Maude nénit.
Rose lemászott a székről, és a mosogatóba tette a piszkos csészét.
Elenor nézte, ahogy kisétál a konyhából, és a lelke mélyén tudta, hogy
szereti ezt a gyereket. A szüleinek maradnia kell.
Elérkezett a szenteste, és a konyhából finom illatok áradtak szét a
házban. Elenornak még a nyál is összefutott a szájában a várakozástól.
– Olyan izgalmas időszak ez, Victoria. Anyám halála után soha
többet nem ünnepeltünk, és mikor még életben volt, akkor sem gyűltünk
össze a család többi tagjával.
Az asztalnál üldögéltek, és zöld leveleket vágtak ki a dekorációhoz.
Rose rongyszalagokat fűzött az elkészült koszorúk köré, Maude néni
pedig elismerően nyilatkozott az erőfeszítéseikről.
Nem sokkal dél előtt George is hazatért. Utasította Rose-t, hogy
hozza oda neki a papucsát, és megkérte Victoriát, hogy váltson vele
néhány szót kettesben. Maude látta Victoria habozását, és kedvesen
elhessegette Elenort, hadd beszélgessen a házvezetőnő a hazatérő
férjével.
Mikor Elenor később újra bement a konyhába, a hangulat már közel
sem volt olyan oldott. Rose csendben üldögélt, és egy papírlapon
leveleket színezgetett. Az arcán nyoma sem volt a vidám mosolynak.
– Érdekes volt az előadás, George? – kérdezte Elenor, hogy valahogy
oldja a feszült légkört. Maude néni kimentette magát, és felment a
szobájába lepihenni.
Elenor és Victoria megpucolták és feldarabolták a zöldségeket.
George a hátsó ajtónál ülve a cipőjét pucolta.
– Én tartottam az előadást. Jó volt a fogadtatása. A hallgatóság
láthatóan fogékony volt a modern meglátásaimra a fiatal férfiak oktatását
illetően.
Elenor kis híján nevetésben tört ki a férfi nagyképű szavai hallatán.
George úgy düllesztette ki a mellkasát, mint egy kitömött galamb.
– Milyen érdekes! És mik ezek a modern elképzelések, ha nem bánja
a kérdésemet, George?
Elenort legkevésbé sem érdekelte a dolog, de próbálta életben tartani
a beszélgetést. George nevetve ingatta a fejét, mintha egyik zsenge korú
diákjához beszélne.
– Ó, attól tartok, ezek túlságosan bonyolult, szerteágazó elképzelések
ahhoz, hogy arra pazaroljam az időmet, hogy megpróbáljam
elmagyarázni önöknek, hölgyeim. Elnézésüket kérem!
Elenort elöntötte a pulykaméreg. Nem fogja hagyni, hogy a férfi
megússza a lekicsinylő szavait.
– Ugyan, George! Mindig is érdekeltek a bonyolult elképzelések.
Nekem is gyakran akadnak ilyen ötleteim.
George felhúzta a szemöldökét.
– Kétlem, hogy egyezne az elképzelésünk arról, mi a „bonyolult”,
Miss Cardew – jelentette ki. Elenor figyelmét nem kerülte el a hangjában
bujkáló gúnyos hangsúly.
 Elenor túltette magát a férfi otrombaságán. Megtalálja majd a módját,
hogy lelökje a magas lóról. A férfi sunyi volt, alattomos, de Elenomak is
vágott az esze. Közel sem volt az az üresfejű kislány, akinek a férfi
tartotta. George nem ismerte Elenor fivéreit, és hogy egész életében, nap
mint nap túl kellett járnia az eszükön. Épp elég jó képzést kapott ezen a
téren.
– Csodás napunk lesz holnap. Azt javaslom, zenéljünk egy kicsit.
Vacsora után pedig barkochbázhatnánk, remek szórakozás lenne.
Victoria felnézett a vágódeszkáról, és elmosolyodott.
– Már jó ideje nem játszottam baikochbát. Emlékszel, mikor
gyerekkorunkban játszottunk, George?
Miközben Victoria beszélt, Elenor a férfit figyelte. George arcán sötét
árnyak suhantak át, és Elenor azon tűnődött, vajon szégyellte-e magát
Victoria váratlan érzelemkitörése miatt. Az asszony egész reggel alig
szólalt meg.
– Nahát, nem is tudtam, hogy gyerekkoruk óta egy párt alkotnak!
– Nem egészen – motyogta George.
– Ó, bizonyára csak viccel, Victoria – mondta Elenor a házvezetőnő
felé fordulva. Az asszony vérvörös arccal kezdte eltakarítani a
zöldséghéjat.
– Igaza van, nem voltunk szeielmespár. George és én együtt nőttünk
fel, és idejutottunk. Semmi több.
Elenor úgy döntött, inkább témát vált.
– Vacsorára hagyományos cornwalli süteményt sütök. A nénikém
kért meg rá, hogy készítsem el. Ahelyett, hogy a konyhában ennének,
hadd hívjam meg önöket is, hogy csatlakozzanak hozzánk a nappaliban.
Karácsonyfát is díszítünk majd. A nénikém említette, hogy a háború előtt
mindig állítottak karácsonyfát, de azóta egyszer sem volt rá lehetősége.
Láttam egy eladó fát, ma délután meglepjük vele. Odakint van, be
kellene hozni a házba, ha nem bánja, George.
Elenor látta a férfi arcán, hogy igenis bánja, de azért szó nélkül
kiment a kertbe.
 Miközben a fát keresztülcipelték a házon, Rose sikongatva, hangosan
kacarászva rohangált körülöttük. A hangúlát megenyhült, és a konyhai
furcsa légkörnek nyoma sem volt A néni tapsolt örömében, mikor a fa
végre a helyére került, és mélyen belélegezte a fenyőillatot.
– Igazán takaros kis fa – mondta George, és hátrébb lépve figyelte,
ahogy az asszonyok felaggatják rá a díszeket. Mikor végeztek, Victoria
fogta Rose-t, és visszatértek a konyhába. George is kimentette magát
azzal, hogy még rengeteg dolog vár rá.
Később Elenor nekiállt a sütemények elkészítésének, és úgy döntött,
George szétoszthatna néhányat a város szegényei közt
– Hídja, merre van George? – kérdezte Victoriát.
– Nem, sajnálom.
– Akkor majd vacsoránál elkapom. A nénikém üzent neked, Rose.
Papíiiáncokat készít, és szüksége van a segítségedre.
– Mehetek, anya?
Victoria beleegyezően bólintott.
– Az íróasztalomnál leszek, míg végez ezzel, Victoria.
A dolgozószobába lépve bosszúsan látta, hogy George az
íróasztalánál ül. Úgy tűnt, a térképeket tanulmányozza. Elenor
írókészletét és karácsonyi üdvözlőlapjait félretette egy kis asztalra a
sarokban. A szoba levegőjét teljesen átitatta a pipafüst. Elenor úgy
döntött, nem mutatja ki, mennyire feldühíti a helyzet, és barátságosabb
hangnemet ütött meg.
– Csak nem a menekülését tervezi a karácsonyi teendők elől, George?
– mondta nevetve.
A férfi felnézett, arcán nyoma sem volt mosolynak. Sietve
összehajtotta a térképet, és a zsebébe dugta, de nem mozdult.
– Fontos előadásokra készülök. Tehetek valamit önért, Elenor?
Úgy beszélt hozzá, mintha a lány a személyzet tagja lenne, ahogy egy
régimódi uraság szólt volna a cselédlányhoz. A szájából kilógó pipából
továbbra is áradt ki a füst. Keresztbe tette a lábát, és hátradőlt a széken.
 – Jelenleg nem, George, köszönöm. De holnap reggel segítenie kell
nekem. Elmegyünk ételt osztani a Nagy Háború rokkantainak, akik többé
nem képesek gondoskodni a családjukról. A mi felelősségünk, hogy egy
kis örömöt csempésszünk az életükbe legalább karácsony idején. –
George elsápadt Elenort szórakoztatta a látványos küszködése, ahogy
ujjaival az inge feszes gallérját rángatta. – Melege van, George? Mivel
Victoriát lefoglalják a vacsora előkészületei, javasolhatnám, hogy
megtöltse a szeneskannákat? Hadd pihenjen ma este szegény asszony.
Aztán pedig elkezdhetnénk az ünneplést karácsonyi dalok éneklésével,
ön pedig játszhatna a zongorán. Mit gondol? – Elenor élvezettel figyelte,
ahogy a férfi ádámcsutkája idegesen fel-le mozog, mikor George nagyot
nyelt. Nyugodtan állt, és várta a férfi válaszát. George szemöldöke felett
verejtékcseppek gyöngyöztek, és Elenor pontosan tudta, hogy minden
erejére szüksége van, hogy visszafogja az indulatait.
Elenor összeszorította az öklét, és keményen összezárta az ajkát,
hogy valahogy visszatartsa a feltörni készülő kacagást. Nézte, ahogy a
férfi feláll, és megigazítja a kabátját. – És most tényleg itt az ideje, hogy
befejezzem a nénikém üdvözlőlapjait. Ha lenne olyan kedves, és
visszatenné a holmimat az íróasztalomra. Köszönöm. – Tettetett
aprólékossággal áthelyezett egy ezüstmadárkát a szekrény egyik polcáról
a másikra, és közben figyelte, ahogy George visszarendezi az íróasztalt. –
És legyen kedves nyitva hagyni maga után az ajtót, hogy biztos
meghalljam, ha a nénikémnek szüksége van valamire.
A férfi kitrappolt a szobából, aztán az ajtóban megtorpant, mintha
azon tűnődne, bevágja-e maga után. Nem tette.
A délután Elenor szempontjából eredményes volt, az este pedig
kedélyes hangulatban telt. Mindenki választott egy karácsonyi dalt, amit
aztán együtt elénekeltek. Elenor választása a Csendes éjié esett, és
örömmel énekelte el a dal szólóját. Rose több darabot is eljátszott a
zongorán, mindet a korát meghazudtoló pontossággal. Elenornak feltűnt,
hogy sem az apja, sem az anyja nem dicsérték meg ezért. A dalolás véget
ért, Rose pedig hamarosan elaludt a ropogó tűz előtt kiterített szőnyegen.
 – A kis drága, pont úgy néz ki, mint egy elégedett kiscica -mondta
Maude néni.
Elenor felnyalábolta a kislányt a földről, és Victoria karjába tette.
Egy puszit nyomott a kislány homlokára, és ráeszmélt, hogy soha nem
látta a szüleit hasonló gyengédséget mutatni az irányában.
Az este lassan a végéhez közeledett. Maude néni magához intette
George-ot, és a fülébe súgott valamit. A férfi sietve elhagyta a szobát.
Elenor a nénikéjére nézett, aki a mutatóujjával megkocogtatta az orra
oldalát, és szélesen elvigyorodott.
A férfi a karjában egy lepedővel letakart, hatalmas tárgy-gyal tért
vissza.
– Ez korábban a bácsikádé volt, Elenor, most pedig a tiéd. Holnap
meg tudjuk hallgatni rajta György király ünnepi beszédét. Részesei
leszünk egy történelmi eseménynek!
Elenor talpra szökkent, és felrántotta a lepedőt. Örömében
összecsapta a tenyerét.
– Egy rádiókészülék! Ez csodás! Jaj, de hogy működik?
– Aggodalomra semmi ok. Mikor nem találtam a bácsikád
hálószobájában, megkértem George-ot, hogy keresse meg, és
ellenőriztesse egy szerelővel. Azt is megtanulta, hogyan kell beállítani a
megfelelő frekvenciákra.
Elenor pontosan látta a férfi arcán, hogy az igazság kevésbé jó
színben tüntetné fel. Arra tippelt, hogy a férfi eldugta a készüléket, hogy
ő maga használhassa.
– Köszönöm, George. Igazán figyelmes gesztus, és mostantól a
nénikém és én mindennap élvezhetjük majd az adást. Azt javaslom,
holnap helyezze el a szalonban. Végtére is a nénikém ott tölti a napjai
nagy részét. – A férfi elvörösödött, pontosan, ahogy Elenor arra
számított. Biztos volt benne, hogy George úgy tervezte, akkor használja
majd, amikor csak kedve tartja, ebben a szobában, ahova a nénikéje
szinte soha be sem tette a lábát. – Ha kedvük támad, önök is
belehallgathatnak velünk az adásba. Biztos vagyok benne, hogy a
nénikémnek nem lenne ellene kifogása. Nem igaz, Maude néni?
– Dehogy, bár a készülék mostantól a tiéd, Elenor. Talán jobb helye
lenne a dolgozószobádban. Úgy akkor is nyugodtan hallgathatnád a
zenét, ha én elszunyókáltam. És ha már szunyókálásról beszélünk, itt az
ideje, hogy nyugovóra térjek.
 14. FEJEZET
Rose visongva csomagolta ki a kandallóra akasztott karácsonyi
harisnya tartalmát.
– Rád emlékeztet, mikor még te is ilyen kis csöppség voltál, Elenor –
szólt elérzékenyülve Maude néni.
– Komolyan? Én is ilyen hangos voltam? – nevetett a lány.
– Ha túl hangos a gyerek, akkor visszaküldöm a szobájába – morgott
George, és a parázsló szenet piszkálta a kályhában.
– Ugyan, egyáltalán nem zavar. Ez a nap arra való, hogy jól érezzük
magunkat. Isten a megmondhatója, milyen kevés örömben van részünk a
mai világban. Tekintve, hogy nem kizárt egy újabb háború lehetősége,
fontos, hogy legalább a saját otthonunkba boldogságot hozzunk. Ha
valaki visszavonul ma a szobájába, az én leszek. Most menjetek a
dolgotokra, én pedig vacsoráig csendben elüldögélek itt.
Elenor szélesen rámosolygott a nénikéjére.
– Nem maradunk távol sokáig. Kétlem, hogy Rose engedélyt adna rá.
A süteményosztó körút egy kicsit tovább eltartott, mint amire Elenor
számított, de még George morgolódása ellenére is megérte a fáradságot.
Miután hazaértek, hamarosan leültek az ínycsiklandó finomságoktól
roskadozó asztal köré, aztán jóllakottan eltársalogtak a király beszédéről.
George Maude nénivel a múlt borzalmait tárgyalta ki, és hogy Ausztria
megszállása milyen kihatással lehet Nagy-Britannia jövőjére. A háború
fenyegetése rossz hatással volt Elenor hangulatára, úgyhogy inkább
Rose-zal játszott. Négy kör bújócska után megadta magát, és kijelentette,
hogy itt az ideje, hogy Rose ágyba bújjon. Victoria és George értették a
célzást, és ők is visszavonultak a szobájukba.
Miután magukra maradtak, az este hátralévő részében Elénor és a
nénikéje karácsonyi gyümölcskenyeret majszol-gatva üldögéltek a
szalonban.
– Nénikém, gondolja, hogy tényleg háború lesz?
 – Eleinte azt reméltem, csak üres locsogás, férfiak buta erőfitogtatása
a csatorna túloldalán, de bevallom, mostanra úgy vélem, több van a
dologban. Végtére is gázmaszkokat kell beszereznünk, és arra is készen
kell állnunk, hogy evakuáljuk a gyerekeket.
Elenor megborzongott.
– Rose rosszul lett, mikor elvittem a légoltalmi gyakorlatra. Szegény
kislány rémülten kiabálni kezdett, mikor meglátott engem a gázálarcban
– mondta.
– Te vitted el a kislányt?
– Igen. George és Victoria megint elutaztak valahova. Megkértek,
hogy vigyem el én. Egy héttel azelőtt, hogy önt is elkísértem.
Maude néni letette a poharát, és hátradőlt a székben.
– Miért nem viszik soha sehova magukkal azt a gyereket? Hát a
nagyszülőket egyáltalán nem érdekli az unokájuk?
– Victoria nem tett utalást ilyesmire, de megfordult a fejemben, hogy
a családok talán helytelenítik a kapcsolatukat. Ha rólam lenne szó, a
gyerekem lenne az első.
Maude felsóhajtott.
– Eleget beszéltünk róluk. Mi a helyzet veled, Elenor? Mik a terveid
arra az esetre, ha már nem leszek itt?
Elenornak a kérdés hallatán torkára szaladt a tea, és heves
köhögésben tört ki. A szája elé tette a zsebkendőjét, és a nénjére nézett.
– Úgy vélem, még jó ideig itt lesz velünk, Maude néni. Szükségem
van önre, hogy megszelídítsen. A lelkem mélyén még mindig egy vidéki
fruska vagyok – kacagott fel.
– Komolyan beszélek, Elenor! – feddte meg a néni. – Van bármi,
amit szívesen csinálnál, amit kipróbálnál? Én sem élek örökké.
– Egy nap szívesen beutaznám a világot Elmennék Walesbe meg
néhány másik helyre, amit együtt tanulmányoztunk az atlaszban.
– Ó, igen, ha már itt tartunk, a kanadai pilóta unokája meglátogat
minket holnap. George engedélyt kért, hogy meginvitálhassa egy könnyű
ebédre és néhány italra. Természetesen beleegyeztem.
 Elenor hálás volt, hogy már korábban letette a kezéből a poharat.
Döbbenten meredt az öreg hölgyre.
– Tessék? George még mindig kapcsolatban van a pilótával?
– Ügy vettem ki, hogy igen.
– Milyen kedves tőle, hogy meginvitálta – mondta Elenor, és csak
remélni tudta, hogy a hangja nyugodtan és egyenletesen csengett. Belül
viszont az érzelmei vad vágtába fogtak, és elöntötte az izgalom. Jackson
St. John meglátogatja az otthonukat! – Mégis hogy képes ilyen erős
érzelmeket kiváltani belőle ez a férfi, csodálkozott Elenor. – Maude néni,
kérdezhetek valamit? Mikor találkozott a bácsikámmal, honnan tudta,
hogy ő az a férfi, akihez hozzá akar menni? Honnan tudta, hogy
szerelmes?
A nénikéje megigazgatta a szoknyáját, és kihúzta magát a székben.
– És ugyan mi köze ennek a kérdésnek ahhoz a tényhez, hogy egy
fiatal kanadai pilóta eljön hozzánk ebédre?
Elenor hálás volt a félhomályért és a néni rossz látásáért, úgyhogy
meg sem próbálta rejtegetni az arcát elöntő melegséget. Pironkodva
igyekezett válaszolni a néni kérdésére.
– Én… úgy értem… – Fészkelődni kezdett a széken, aztán úgy
döntött, nem tér ki a válaszadás elől. A zsebkendője sarkát csipkedte. –
Különlegesnek éreztem magam mellette. Mikor együtt teáztunk, mintha
észre se vette volna a hibáimat. A szeplős arcomat, vagy hogy a
kiejtésem más, mint a helyi lakosoknak. Mellette felnőttnek éreztem
magam felnőttek társaságában, nem pedig valami fruskának.
– Értem. Netán egyfolytában hízelgett? Bókolt?
Maude hangja szigorúan csengett, volt benne valami sürgető, és
Elenor úgy érezte, meg kell védenie Jackson viselkedését, és a hatást,
amit rá gyakorolt.
– Nem. George alig hagyta szóhoz jutni, nem is váltottunk többet
néhány szónál. De ha mégis, akkor úgy beszélt, mintha tényleg
érdeklődne irántam, nem csak valami hebehurgya kislánynak tart, akire
jó benyomást akart tenni. A testvéreim teljesen másképp beszéltek a
fiatal lányokkal a tanyán. Mindig végtelenül zavarba hoztak a
szemérmetlen beszédükkel. Jackson viszont semmi ilyesmit sem csinált.
Érti, mire célzok, Maude néni?
Az öreg hölgy felemelkedett a székből, és odasétált Elenorhoz.
Elenor is felállt, és a nénikéje a tenyerébe vette a kezét. Előrehajolt, és
egy csókot nyomott az arcára.
– Drága leányom! Ha különlegesnek érzed magad mellette, és
kedvesen bánik veled, akkor ő a hozzád való férfi. Tudni fogod. A szíved
mélyén tudni fogod. Csak egyetlen dolgot mondanék neked, tudom,
kényes téma, de nincs édesanyád, aki utat mutathatna neked. Ne hagyd,
hogy házasság előtt levegyen a lábadról, és az ágyába csábítson. Az a
gyanúm, hogy Victoria is így esett teherbe. Érted, mire edzők? A
gyermek iránt érzett megvetésük elég nyilvánvaló, nem gondolod?
Elenor lehajtotta a fejét, és a padlót bámulta.
– De igen. És értem, mire céloz. Legalábbis azt hiszem.
– Remek. És most hosszú volt ez a nap, és holnap a lehető legjobb
formánkat kell hoznunk. – Maude gyengéden, biztatóan megszorította a
kezét. – Találkoznom kell a fiatalemberrel, aki miatt ilyen hevesen ver az
unokahúgom szíve.
 15. FEJEZET
– A kutyafáját! – Elenor felkapta a hajtűt, amely minden igyekezete
ellenére sem volt hajlandó megtartani a göndör fürtjeit. A frizurát egy
újságcikkből próbálta lemásolni, a magazin kinyitva hevert előtte, de
hamarosan ráeszmélt, hogy mindegy, hány lépésben írják le az
utasításokat, puha tincsei nem hajlandóak engedelmeskedni az
akaratának. Elengedte a fürtöt, amely csábosán göndörödött a bal füle
mellett. Megrázta a fejét. A frizura tartott. – Nem pont ugyanolyan, de
megteszi.
A ruha kellemesen ölelte nőies domborulatait, melyek azóta jelentek
meg a testén, hogy maga mögött hagyta a tanyát. A vézna kislány formás
nővé érett, és Elenor örömét lelte a változásban. A ruha szoknyarésze a
térde alá ért, hozzá új gyapjúharisnyát és cipőt húzott. A cipők és a ruha
is smaragdzöld színben pompázott, és masnik díszítették. Sally szerint
igen népszerű választás volt, a szezon új divatja.
Elenor a málnaszínű rúzsból vékony réteget kent az ajkára, és egy kis
szempillaspirált is feltett. Az arcára egy leheletnyi pirosítót kent, aztán
úgy döntött, készen áll.
Minden alkalommal, mikor eszébe jutott, hogy Jackson hamarosan
meglátogatja az otthonukat, elfogta az émelygés, amit aztán vibráló
izgalom váltott fel. A karórára pillantott, melyet a nénikéje ékszeres
dobozából kapott ajándékba. Eljött a reggeli ideje.
Leült az ebédlőben, és várta, hogy Maude néni is megérkezzen. A
falióra hangosan ketyegett, de mintha a mutatói egyáltalán nem
mozdultak volna. Elenor felsóhajtott. Hosz-szú nap lesz ez a mai!
A kilincs kattant, és a nénikéje lépett be a szobába. Elenor felkelt, és
kihúzta neki a széket.
– Jó reggelt, Elenor! Remélem, kellemesen aludtál. Jól áll neked a
zöld szín.
 – Jó reggelt, és köszönöm – felelte Elenor, és egy csókot nyomott az
öreg hölgy arcára.
– Izgulsz? – kérdezte Maude széles vigyorral az arcán.
Elenor döbbenten nézett az öregasszonyra, aki mintha teljesen
megváltozott volna, aztán hangosan felnevetett.
– Komisz asszonyság! Tessék viselkedni! – utasította rendre nevetve,
aztán még hangosabban kacagott, mikor ráeszmélt, hogy első
találkozásukkor Jackson is így incselkedett a nagyapjával. – Igen,
izgulok. Izgulok, nehogy George halálra untassa, vagy hogy ön addig
kérdezgesse, míg világgá nem szalad, és soha többet nem látjuk.
A nénikéje hátravetett fejjel, teli torokból felnevetett, és Elenor
örömkönnyek közepette, mosolyogva nézte. Ezt a karácsonyt soha nem
fogja elfelejteni!
– Írd le nekem részletesen a fiatalember külsejét, nehogy véletlenül
valami szegény ártatlan lelket szórakoztassak a kérdéseimmel, aki csak
munkát keresve kopogtatott be hozzánk.
– Maude néni, maga aztán egy minden hájjal megkent, nagyon ravasz
hölgy! Ha tényleg tudni akarja, rendkívül jóképű férfi. Egy kicsit
idősebb, mint én, sokkal magasabb nálam, és sötét haja van. A szeme
olyan gyönyörű sötétbarna, amelyhez foghatót még életemben nem
láttam! A bőre napbarnított a sok szabadban töltött óra miatt. Széles válla
van, és erős karja.
Maude néni türelmes érdeklődéssel hallgatta, aztán színpadias
mozdulatokkal a homlokához érintette a kézfejét, mint aki majd elalél.
– Ügy tűnik, igazi filmcsillag! Feltételezem, azon elmélkedsz, milyen
erős is pontosan az a két kar.
Elenor meghökkenve figyelte a néni bohóckodását. Mikor először
megérkezett, Maude néni semmi jelét nem adta a humorérzéknek. Most
viszont a lány nevetve figyelte, ahogy az öreg hölgy a drámai színésznők
kedvenc mozdulatát utánozza.
– Mi ütött magába, Maude néni? Hova tűnt az én szigorú nénikém?
Maude felegyenesedett a székben.
 – Az egész a te hibád! Kihoztad belőlem a kisördögöt. Ez a sok
ifjonti fecsegés a szerelemről! Felélesztette bennem a régi emlékeket…
némelyiket jobb elviccelni, másokat pedig újra átélni. Ne akarj imponálni
a fiatalembernek, csak légy önmagad! Ha tényleg érdemes arra, hogy az
életed része legyen, akkor látni fogja a szépségedet, kívül és belül Én
majd lefoglalom George-ot, te pedig csak foglalkozz azzal, hogy férjet
fogj magadnak! – Maude kuncogva beleharapott a pirítósba.
– Bölcs szavak, köszönöm a jó tanácsot. Tényleg jobb, ha lefoglalja
George figyelmét, különben nagyon nehezemre fog esni, hogy hölgyként
viselkedjek a jelenlétében.
– Míg a vendégünk megérkezik, meghallgathatjuk a híreket.
Behívhatjuk Rose-t is egy kör csapd le csacsira az új kártyapaklijával.
Két hangos kártyaparti után Elenor kimerészkedett a konyhába, hogy
felajánlja a segítségét Victoriának. George az asztalnál ülve újságot
olvasott. A papír felett Elenorra nézett, és felvonta az egyik szemöldökét.
– Kissé túlöltözött az ebédfőzéshez, nem? – mondta, aztán újra az
újságba temetkezett.
Victoria Elenorra nézett, és figyelmeztetően megrázta a fejét. A
feszültség szinte kézzel tapintható volt.
– Hideg ebédet készítek, Elenor. A nénikéje utasítására -mondta. –
Ha lenne olyan kedves, és megterítene az ebédhez, az nagy segítség
lenne.
Elenor az ebédlőbe sétált, és lefoglalta magát az asztal és az ülésrend
megtervezésével. Kis kártyákra írta mindenki nevét, és gondoskodott
róla, hogy Jackson a közelében üljön.
A kopogtató hangos csattanására ijedten megugrott. Izgatottan
keresztülsietett az előcsarnokon, és a nappaliban csatlakozott a
nénikéjéhez. Rose kiszaladt a konyhából.
– Van valaki az ajtóban – kiabálta bárkinek, aki meghallotta.
George nehéz lépteinek csattogása töltötte be az előszobát, és Elenor
visszatartott lélegzettel fülelt. Várta, hogy a férfi beengedje Jacksont az
otthonukba.
 – Isten hozta! Boldog karácsonyt! Kerüljön beljebb – hallotta George
hangját.
– Kellemes ünnepeket, George!
– Mrs. Matthews és az unokahúga a nappaliban várnak ránk. Ez az
ajtó az, menjen csak be.
Elenor egy pillantást vetett a nénikéjére, aki biztatóan rámosolygott.
Rose belökte az ajtót, és Elenor mellé szaladt.
– Megjött apa barátja! Nagyon magas – jelentette be jól hallhatóan.
Jackson követte, és kedvesen Elenorra mosolygott, mielőtt odasétált
Maude nénihez, és egy doboz csokoládét nyújtott felé.
– Mrs. Matthews, boldog karácsonyt kívánok! Igazán kedves öntől,
hogy meghívott az otthonába.
A néni felkelt a székből, és megrázta Jackson kezét.
– Mr. St. John, örülünk, hogy csatlakozott hozzánk. Örömmel látjuk
tengerentúli testvéreinket. Ügy tudom, már találkozott az
unokahúgommal, Elenorral.
Jackson elengedte a néni kezét, Elenor pedig felé nyújtotta a sajátját.
A férfi néhány lépéssel előtte termett. Pontosan olyan jóképű volt,
ahogyan emlékezett.
– Miss Cardew! Örülök, hogy újra láthatom.
– Én Rose vagyok – jelentette be a kislány Elenor háta mögül
kikukucskálva, mielőtt lehetősége lett volna válaszolni Jacksonnak.
Elenor hátranyúlt, és előrébb tolta a mosolygó kisgyereket.
– Igen, ő itt Rose Sherbourne. A házi bajkeverőnk. –
Megcsiklandozta Rose-t, aki válaszul felnevetett.
– Szia, Rose! Még hogy bajkeverő? Ezzel a ragyogó mosollyal?
Kizárt dolog.
– Ne hagyja, hogy megtévessze – mondta Elenor.
– Bizony, bizony. Egy kisördög bújt el benne – viccelődött Maude
néni. – ó, George is itt van.
– Rose, ne zavard Mr. St. Johnt. Hozzám jött látogatóba. Menj, és
hívd ide anyádat, légy szíves. Üljön csak le, Jackson. Elenor, ha nem
bánja?
George az italos tálcára mutatott, amit aznap reggel készített elő, és
letelepedett a Jacksonnal szemben álló székbe. Abba a székbe, ahonnan
Maude néni állt fel, mikor kezet fogott a vendégükkel.
Az idős hölgy döbbenten meredt a férfira, Elenor maga is
hitetlenkedve nézte a jelenetet. Most legalább a néni előtt is felfedted
magad, gondolta Elenor. Nagyképű tökfilkó!
– Nénikém, üljön csak le! George, legyen kedves átadni Maude
néninek a szokásos helyét. Tudom, hogy az ünnepek alatt kissé
lazítottunk az illemszabályokon, de a nénikémnek a tűzhöz közel kell
ülnie. Üljön csak Jackson mellé, miután mindkettejüknek készített egy
italt. Megyek, segítek Victoriának az ebéddel.
George a lány felé fordult, de mielőtt megmozdulhatott volna,
Jackson már talpon is volt.
– Segíthetek valamiben? Mrs. Matthews, kérem, üljön a helyemre –
mondta, és a székéhez kísérte Maude nénit.
– George? – mondta Elenor, kérdőn felvonva a szemöldökét.
Érezte, hogy a szobában egyre nagyobb a feszültség. Mégis mire
megy ki a játék, George?
– Talán ajánlhatna a vendégünknek egy italt? Jackson, üljön erre a
székre, közel a nénikémhez. – Elenor egy széket tolt a néni mellé.
Kiment a szobából, hogy megkeresse Victoriát.
– George talán beteg, vagy csak úgy döntött, a szokásosnál is
illetlenebbül viselkedik ma? – kérdezte, amint belépett a konyhába, és
két tenyerére támaszkodva a konyhaasztalra dőlt, amin Victoria épp
hideg hússzeleteket helyezett egy tányérra. – Megjátssza a ház urát a
nénikém előtt! Úgy viselkedik, mintha a szolgálója lennék. És ha ez nem
lett volna elég zavarba ejtő, volt mersze leülni a nénikém székébe!
– Jóságos ég! Egész délelőtt furcsa hangulatban volt. Úgy hiszem, azt
remélte, kisajátíthatja magának a kanadai barátját. Készen áll az ebédre?
Talán megnyugszik, ha ráeszmél, hogy nem tiszte a házigazdát játszani.
Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy korábban külön
megkérdezte, lehet-e az ő vendége Jackson.

Elenor felegyenesedett.
– Értem, de ez még nem jogosítja fel arra, hogy állva hagyjon egy
öreg hölgyet, és utasítson engem, hogy itallal kínáljak bárkit is. Nem
ártana emlékeztetnie, hogy semmilyen tisztsége nincs ebben a házban, ö
is vendég az asztalunknál. Ezeket beviszem, és szólok a többieknek,
hogy foglalják el a helyüket.
Victoria nem felelt, csak Elenor kezébe adott egy savanyúsággal és
chutney-val megrakott tányért, a lány pedig elindult, hogy bejelentse az
ebédet.
Visszatért a konyhába, aztán Rose társaságában a két nő is
csatlakozott a többiekhez.
Mikor belépett az ebédlőbe, Elenor körbenézett az asztal körül ülő,
beszélgetésbe elegyedett embereken. George megkeverte az
ültetőkártyákat, hogy maga mellett tartsa Jacksont.
Elenor dühösen csúszott a székére. Egy pillantást vetett az asztal
túloldalán ülő Jacksonra, aki meglepetésére rákacsintott.
– Jackson, hogy megy a repülés? Sikerült több időt a levegőben
töltenie a legutóbbi találkozásunk óta? Sámuel legutóbbi levele arra
enged következtetni, hogy változásoknak nézünk elébe. Esetleg
hamarosan ön is hazatér?
Elenor előbb George-ra nézett, aztán Jacksonra.
Jackson letette a villát. Megtörölte a száját egy szalvétában, és
összehúzott szemöldökkel, kérdőn nézett a férfira.
– Levelezik a nagyapámmal? Nem is tudtam. Mikor ösz-szefutottunk,
George, nem említett semmi ilyesmit. Mindenesetre nem vagyok benne
biztos, mi történik odaát. Azt viszont tudom, hogy már csak hat hétig
maradok az országban. Kár. Igazán élvezem a helyi látnivalókat –
mondta, és futó pillantást vetett Elenorra.
 – George repülőidőt említett. Talán mindennap bizonyos időt a
levegőben kell töltenie, Mr. St. John? – kérdezte Maude néni.
– A szükséges idő változik a repülőgép típusának függvényében,
Mrs. Matthews. Jövő héten egy Blenheimmel repülök majd. Az egy jóval
nagyobb gép, és három ember alkotja a legénységet.
– Érdekes. Leselejtezik a Hawker Hindokat? – kérdezte George.
– Egyáltalán nem. Igazán fontos kiképzési eszköz. Hálás vagyok a
Királyi Légierőnek, hogy lehetőséget kaptam egy modernebb gép
vezetésére.
– Modern? Azt hittem, a Blenheim ódivatú gép – mondta George.
– Maradjunk annyiban, hogy kapott egy nagygenerált -felelte
Jackson.
Elenor a bűvölet és a félelem elegyével hallgatta a beszélgetést.
Tudta, hogy Jackson pilóta, de eddig eszébe sem jutott, miféle
veszélyeknek van kitéve repülés közben.
– Maga is repülni fog, ha háború lesz, Jackson? – kérdezte.
– Az a kormányainktól függ. Hogy éppen mire lesz szükség.
– A német Luftwaffe bizonyára sokkal hatásosabb a levegőben. A
briteknek minden támogatásra szüksége lesz, amit csak kaphat – mondta
George, és belekortyolt egy hatalmas pohár vörösborba. Az arca véreres
volt, a szeme üvegesen csillogott.
– Én is szeretnék repülőt vezetni, de nem lehet, mert lány vagyok –
vágott közbe Rose.
Jackson a kislányhoz fordult, és mintha hálás lett volna, hogy
félbeszakította az apja záporozó kérdéseit.
– Hallottál már Amelia Earhartról? – kérdezte. – Vagy ott van Hanna
Reitsch. Mindketten női pilóták.
– Tényleg? Akkor én is pilóta akarok lenni, ha felnövök -jelentette ki
Rose.
– Addigra már jobb repülőket vezethetsz, ebben biztos vagyok –
vetette közbe Elenor, és ő maga is hálás volt, hogy a beszélgetés más
irányba terelődött. – Micsoda mesés dolog, ha az ember követheti az
álmait!
– Magának mik az álmai, Elenor? – kérdezte Jackson.
– Híres énekes lesz! A kedvenc szórakozásom Elenor éneklését
hallgatni, ugye, anyu? – mondta Rose, és az anyjára pillantott
megerősítésért.
Victoria halványan elmosolyodott.
– így van. Elenor remek énekes.
– Az unokahúgomnak angyali hangja van, Mr. St. John.
Ragaszkodom hozzá, hogy ebéd után énekeljen nekünk. A kis Rose
pedig játszhatna valamit a zongorán. Mindketten rendkívül tehetségesek,
ó, és természetesen George is egész jól játszik, nem igaz, George?
Mindenki George felé fordult. A férfi alkoholtól kipirult arccal
próbált először az egyikükre, majd másikukra koncentrálni, végül
feladta, és lehajtotta a maradék bort is a poharából.
Victoria áthajolt az asztal felett, és Elenor hirtelen ráeszmélt, hogy az
asszony többször is utánatöltötte a férje poharát beszélgetés közben.
– Ó, istenem! Attól tartok, George túl sok bort ivott. Victoria,
nyugodtan vigye el a férjét egy kis friss levegőt szívni. Majd mi
szórakoztatjuk a vendégét. Úgysem emlékezne sokra, ha maradna. De hát
karácsony van, ugyan ki hibáztatná? – mondta Elenor, és ártatlan mosolyt
villantott a nénikéjére és Jacksonra. A néni széles vigyorral viszonozta a
gesztust.
– Victoria, hagyja az edényeket, délutánra kimenőt kap. Majd este
foglalkozunk a konyhával. Kicsi Rose, te pedig gyere velem, és
választunk két dalt, amit eljátszhatsz.
George felhorkant, és nagy nehezen felkászálódott a székéből. Egy
pillanatra megingott, és mindenki lélegzet-visz-szafojtva várta, hogy
melyik irányba dől majd. A vizespohárért nyúlt, és hangos szürcsöléssel
kiitta. Elenor és Rose kuncogni kezdtek, de Maude néni az asztalra
csapott.
 – George! Ebből elég. Menjen, és levegőzzön egyet VictoriávaL –
Zengő hangja betöltötte a szobát – Elnézését kérem, Mr. St. John. Gyere,
Rose. Victoria, gondoskodjon a férjéről! -Maude határozottan az ajtóra
mutatott. Victoria felpattant a székéből, és kikisérte a férfit a szobából.
 16. FEJEZET
Elenor ülve maradt, és nézte, ahogy mind a négyen távoznak a
szobából. Mikor becsukódott mögöttük az ajtó, Jackson hahotázni
kezdett, és Elenor is képtelen volt visszafogni magát.
– Sajnálom, hogy látnia kellett ezt, Jackson. De a nénikém remekül
kezelte a helyzetet. Néha olyan régimódi, biztos vagyok benne, hogy
végtelenül megbotránkoztatta George viselkedése.
– Hogy őszinte legyek, Elenor, inkább örülök a dolognak. George
egy unalmas fráter, semmi humorérzéke. És a felesége sem valami
cserfes. De Rose, jaj, micsoda édes kislány, olyan szórakoztató kérdései
vannak.
– Bizony, és olyan kis szeretetteljes csöppség. Bárcsak a szülei is
észrevennék! Vannak gyerekek a családjában? – kérdezte Elenor.
Jackson elmosolyodott.
– Igen. A nővéremnek ikerfiai varrnak. Megátalkodott rosz-szaságok,
de a nővérem csodás édesanya, és remekül megbirkózik a helyzettel.
Attól tartok, nagyon elkényeztetem őket, ahogy a család többi része is.
Hiányoznak a kis fickók. És ön? Vannak más családtagjai?
Elenor figyelte, ahogy a férfi hátradől a székében. Olyan könnyed
légkör lengte körül, és ez Elenornak is segített ellazulni. Tudta, hogy a
nénikéje azért szorgalmazta Rose és a szülei távozását, hogy egy kicsit
egyedül maradhasson a látogatójukkal, és hálás volt ezért. Minél több
időt töltött a férfival, annál több új érzést fedezett fel magában. A férfi
hangja megnyugtatta, ellazította barátságos, lágy hanghordozásával. A
kérdésre gondolatai vonakodva a bátyjaira terelődtek, és a különbség
nem is lehetett volna szembeötlőbb.
– Ikerbátyáim vannak. Sajnos soha nem bántak velem a húgukként,
sokkal inkább tekintettek valamiféle házvezetőnőnek.
Jackson a homlokát ráncolta.
– És a szülei mit gondolnak a viselkedésükről?
 Elenor lassan a fejét ingatta, és a férfira pillantott. Az alsó ajkába
harapott, hogy visszatartsa feltörni készülő könnyeit.
– A szüleim meghaltak. Nagyon szerettem édesanyámat, de sajnos
fiatalkoromban elment. Apám pedig osztotta a testvéreim véleményét.
Jackson kinyújtotta a karját, és megérintette a kezét, Elenor pedig
meg sem próbálta elhúzni. Újabb meglepő érzés, amit kiélvezhet.
– Sajnálom, Elenor. Borzalmas ezt hallani. Hála istennek Mrs.
Matthewsért. Nagyon kedveli magát, ez egyértelmű a gyengéd
pillantásaiból. A saját lányaként tekint magára.
Lágyan megszorította a lány kezét, amitől Elenort melegség járta át.
Ha ilyen érzés a szerelem, akkor többet akar belőle. Jackson kedves
természete, és az, ahogya ránézett, olyan vágyakat keltett Elenorban,
amire nem talált szavakat. Abban sem volt biztos, hogy egyáltalán
szabad-e ilyet éreznie, de nem hagyhatta figyelmen kívül az okozott
gyönyörűséget.
– Mikor először megérkeztem, Maude néni a frászt hozta rám, de
aztán megismertem a gyengéd oldalát. Igazán szeretem, és
szomorúsággal tölt el, hogy az egészsége ilyen gyorsan romlik. A saját
édesanyámra emlékeztet. Testvérek voltak. A nénikémnek nincsenek
gyerekei, úgyhogy próbálok segíteni, amennyit csak tudok, és kiélvezni
minden együtt töltött percet.
Egy újabb lágy kézszorítás felkavarta Elenort, úgyhogy inkább lassan
elhúzta a kezét Jackson mélyen a szemébe nézett, és egy pillanatra
mintha megállt volna a világ. A szíve olyan hevesen vert hogy Elenor
attól tartott, kiszakad a mellkasából.
– A nénikém már minden bizonnyal megtalálta a megfelelő darabot
Rose számára. Talán jobb lenne, ha csatlakoznánk hozzájuk.
Jackson ajka játékos mosolyra húzódott.
– Vagy talán jobb lenne, ha nem – mondta.
– Hallania kell Rose játékát! Igazán tehetséges .kislány, megéri az
idejét.
 Jackson felállt, és a lány székéhez sétált. Előrehajolt, elég közel
ahhoz, hogy Elenor a nyakán érezte a férfi leheletét, ahogy a kis
hajszálakkal játszadozott, és bizsergés futott végig a vállain.
– És ha jól értem, önt is hallhatom énekelni. Ezt a ritka élvezetet
igazán nem szalaszthatom el.
Hátrahúzta a lány székét az asztaltól, és Elenor kínosan ügyelt arra,
nehogy túl közel kerüljön hozzá, miközben feláll. Biztos volt benne,
hogy a nénikéje egyáltalán nem tartotta volna hölgyhöz illőnek azokat az
érzéseket, melyeket a férfi közelsége váltott ki benne.
– Azt hiszem, most már indulnunk kellene hozzájuk -ismételte, és
vonakodva az ajtó felé indult. A küszöbön megfordult, és a férfira
mosolygott. – Köszönöm, hogy ilyen kedves velem – mondta, és kisétált
az előtérbe, hogy csatlakozzon a többiekhez. Reménykedett benne, hogy
nem volt túl kipirult, és hogy a szívverése visszatér természetes
ritmusához, mielőtt a nappaliba érne.
– Ó, hát itt vannak! – üdvözölte őket Maude néni, mikor beléptek a
szobába. – Üljenek csak le. George, Victoria, csatlakoznak hozzánk?
Elenor hátraperdült, és még épp látta, ahogy George a felesége
mögött beslisszol a szobába. Mindketten Maude nénit nézték.
– Szeretnék elnézést kérni az ebéd alatt tanúsított illetlenségem miatt,
Mrs. Matthews. A bor erősebb volt, mint gondoltam. Kérem, bocsásson
meg. Szeretném hallani Rose játékát, ha engedélyt ad, hogy maradjunk.
Elenor helyet foglalt, és figyelte, ahogy a néni eltöpreng a szavakon.
– Értékelem a szavait, de úgy vélem, Mr. St. Johntól kell elnézést
kérnie, elvégre az ön meghívására van itt.
Jackson egyetlen legyintéssel elhessegette a kellemetlen helyzetet.
– Nincs szüksége bocsánatkérésre, Mrs. Matthews. A bor már csak
ilyen, akkor hoz minket kellemetlen helyzetbe, mikor a legkevésbé
számítunk rá.
– Akkor üljünk le, és érezzük jól magunkat. – Az öreg hölgy helyet
foglalt a székében, és a ügyelem a zongora felé irányult.
 Rose felmászott a zongoraszékre, és kényelmesen elhelyezkedett.
Hátrafordult, hogy megbizonyosodjon, a hallgatóság is elhelyezkedett, és
leütötte az első billentyűt. Apró ujjai akkurátusán mozogtak a
billentyűzeten, és a szobát megtöltötte a kísérteties, ünnepélyes dallam.
A mély, lassú, szinte gyászos dallamtól Elenor karján felállt a szőr. A
kislány szüleire nézett. George csukott szemmel állt, kezét a háta mögött
összefonva lágyan ringatózott. Victoria a mellkasára hajtott fejjel ült,
ölébe helyezett keze ökölbe szorult, a bőr egészen elfehéredett a bütykök
körül. Elenor látta, hogy a körmeit belemélyesztette a bal tenyere
szélébe. A zene olyan mély hatással volt Victoriára, hogy még egy
könnycsepp is legurult az orcáján. Egyikük sem nézett a gyerekre, még
akkor sem, mikor a zene fokozatosan felerősödött, és Rose szakértő
mozdulatokkal fel-le mozgatta a karját. Elenort teljesen elbűvölte a
játéka, és látta, hogy Maude-ra és Jacksonra is hasonló hatással van az
előadás.
George felemelte a kezét, hogy intsen Rose-nak, itt az ideje befejezni
az előadást, Elenort pedig elöntötte a csalódottság. Olyan áhítatosan
hallgatta Rose előadását, hogy még a lélegzetét is visszafojtotta. Rose
végigfuttatta az ujjait a billentyűzeten, kétszer hevesen lecsapott a
billentyűkre, és már vége is volt.
Elenor és Jackson habozás nélkül talpra ugrottak, és tapsolni kezdtek.
Maude is udvariasan összecsapta a tenyerét, Victoria pedig csak bámulta
a kislányt. George a zongorához sétált, elvette a kottát, és az egyik szék
mellett álló aktatáskájába helyezte. A lelkesedés teljes hiánya egyre
jobban idegesítette Elenort. A gyermek kiemelkedő tehetséget mutatott
egy művészeti ágban, de mintha egyikük sem érzett volna semmiféle
büszkeséget. Rose lemászott a székről, és meghajolt. Elenor odasétált a
kislányhoz, letérdelt, és magához ölelte. Láthatóan egyik szülőnek sem
akaródzott tudomást venni a gyermek tehetségéről.
– Csodás volt, Rose. Istenem, micsoda kiváló zongorista vagy! Még
soha nem hallottalak ilyen szépen játszani. Talán titokban gyakoroltál,
mikor nem voltam itt?
 – Apa titkos zongoraleckéket adott nekem.
– Hát nem csodálatos, Victoria? Bizonyára nagyon büszke a kislányra
– mondta Elenor.
Victoria felállt, és az ajtó felé indult. Megfordult, aztán a tekintetét
előbb George-ra, majd Rose-ra vetette.
– Mindenkinek más a zenei ízlése. Szépen játszottál, és apád remek
tanár. De valami könnyedebb darab jobb választás lett volna.
Elenor észrevette, hogy a házaspár sötét pillantást váltott, mielőtt
Victoria távozott a szobából.
– Mi a címe, Rose? A darabnak, amit játszottál? – kérdezte Jackson.
Rose egy pillanatra elgondolkozott.
– „Holdszonáta”.
George hangja inkább emlékeztette egy dorgáló tanárra, mint egy
szerető apára.
– Holdfényszonáta. A nagy zeneszerző, Beethoven tollából, Rose.
Nagyon kedves a szívemnek ez a darab, ezért is bátorítottalak, hogy ilyen
sokat gyakorolj. Jól játszottál. Néhány aprócska elütéstől eltekintve, de a
hallgatóságod nem vehette észre a hibákat. – Azzal kiment.
– Hát én úgy vélem, pompás előadás volt – vágott közbe Maude néni,
és megütögette az ülést maga mellett. – Gyere, ülj ide. Megérdemelsz
egy kis jutalmat. Elenor, énekelj nekünk.
Rose felmászott a székre.
– Igen, énekelj, kérlek!
– Azt hiszem, mindannyian nagy élvezetnek nézünk elébe – mondta
Jackson, és Elenorra vigyorgott. Elenor mindig nagyon izgult, ha arra
kérték, hogy közönség előtt énekeljen, de most még a szokásosnál is
idegesebb lett.
– Bocsássanak meg. Ma inkább nem…
– Elég a kifogásokból! örvendeztess meg egy öreg hölgyet, énekelj
nekem egy dalt. Egy karácsonyi éneket, vagy valami szépet.
Elenor tudta, hogy a nénikéjével hasztalan vitatkozna. Valahogy le
kell győznie a rettegést, ami arra a gondolatra fogta el, hogy Jackson
előtt énekeljen. És már tudta is, mi lenne a tökéletes választás.
– Rose, előadhatnánk a dalunkat. Épp eleget gyakoroltuk.
– Igen, szeretem azt a dalt, a Heart and Souk fogjuk előadni.
Maude néni elégedetten figyelte, ahogy mindketten helyet foglalnak.
– Nem emlékszem erre a dalra. Ne várassatok sokáig -mondta, és
tapssal ösztönözte őket.
Egy első, ideges fals hang után Elenor teljesen elveszett a dallamban,
Rose pedig a zongorán kísérte. Mikor a dal véget ért, Jackson és Maude
néni felálltak, és megtapsolták őket. Elenor elnevette magát, és szélesen
Rose-ra mosolygott.
– Hát nem gyönyörű a hangja, Jackson? – kérdezte Rose.
– Kisasszony, mindkettőtöket élvezet volt hallgatni, és egyetértek,
Elenornak csodás hangja van.
Elenor viccesen pukedlizett egyet Jackson előtt, de a szíve mélyén
nagyon is élvezte a feléje irányuló figyelmet.
– Csodás volt. Tökéletes előadás, Elenor – áradozott a nénikéje.
– Köszönöm. Megszomjaztam, leszaladok, és csinálok egy kanna
teát. Jackson, kér egy csészével? Vagy esetleg inkább valami erősebbet?
Azt hiszem, van itthon sör is.
– Hogy a végén úgy végezzem, mint George? – nevetett Jackson, és
megrázta a fejét. – A tea tökéletes lesz. Hadd segítsek.
– Nem, köszönöm. Addig beszélgessenek csak.
Elenor úgy érezte, szüksége van egy lélegzetvételnyi időre. Kicsit ki
kell kerülnie a férfi bűvköréből, aki egyetlen pillantásával képes volt
életre kelteni az érzékeit.
Victoria a konyhában mosogatott.
– A nénikém azt mondta, hagyja csak az edényeket, Victoria. Inkább
pihenjen egy keveset.
Victoria abbahagyta a tányérok öblögetését, és megtörölte a kezét egy
konyharuhában.
– Élvezem a konyha nyugalmát. Majd beviszem a tálcát, Elenor –
mondta, és kivette a porcelánkészletet a szekrényből. – Maga hozza a
süteményt.
Elenor visszatért a szobába, és egy ideig hallgatta Maude néni és
Jackson beszélgetését.
– Jackson épp az ükanyjáról mesélt nekünk. Indián volt. Ugye,
Jackson?
Elenor az asztalra tette a tálca süteményt, Victoria pedig követte a
kezében egy másik, roskadozó tálcával. Elenor szórakoztatónak találta,
hogy a nénikéje minden formalitásról megfeledkezve, egyszerűen a
keresztnevén szólította Jacksont – Milyen érdekes! Meséljen még.
Indiából származott? Az atlaszban láttam korábban – mondta Elenor.
Jackson elvette a teáscsészét és egy szelet süteményt, és a szék
melletti asztalra helyezte.
– Nem, kanadai indián volt, a Squamish törzsből. Catori-nak hívták,
ami azt jelenti, hogy „lelkierő”. Az ükapám azután talált rá, hogy leesett
egy szikláról a családi tanya közelében. Az édesanyja befogadta, és a
többi már történelem. Szerintem az ő vérvonalából örököltem a sötét
hajamat és a barna szememet.
Rose törökülésben ült a földön, és az állát a tenyerébe támasztotta.
Elenor látta az arcán átsuhanó érdeklődést, és várta az elkerülhetetlen
kérdésözönt. Nem kellett sokáig várnia.
– Volt íja és nyila? Láttam egy képet, amin indiánok táncolnak a tűz
körül, ő is táncolt? És sátorban lakott, és a hátán vitte a kisbabáját?
Jackson feltette a kezét, hogy valahogy elejét vegye a kérdéseknek,
és hangosan felkacagott.
– Nem. Talán. Lehetséges. Megpróbálok válaszolni a kérdéseidre.
Miután hozzáment az ükapámhoz, együtt éltek a farmon. De lehet, hogy
mielőtt találkoztak, egy vigvamban lakott. Az egyfajta sátor.
– Micsoda érdekes történetek szövik át a családfáját, Jackson! –
mondta Maude néni.
– Milyen romantikus – vetette közbe Victoria, és mindenki egy
emberként meredt rá.
 – Látja, milyen hatással van az emberekre az ükszülei története? Még
Victoria is élvezte az elbeszélést. Látom, az unokahúgom érdeklődését is
felkeltette. Talán ezt is hozzátehe-ted a kanadai projektedhez, Elenor.
Természetesen Jackson engedélyével.
– Örömmel, már ha nem bánja, Jackson – bólintott Elenor.
– Megtisztelő lenne. Milyen kanadai projekt?
Mielőtt Elenor válaszolhatott volna, a néni közbevágott.
– Elenor szeretne meglátogatni bizonyos országokat, melyeket az
atlaszban talált. Kanada volt az első, ami felkeltette az érdeklődését,
miután találkozott a nagyapjával, órákra lekötötte a dolog.
Elenor érezte, hogy forróság kúszik fel a nyakán, és mélyen
elvörösödött. Gyakran megesett vele Jackson társaságában.
– Nos, akkor látnom kell ezt a projektet, és talán hozzá is tehetek,
miután visszatértem Kanadába. írhatnék magának a szülőföldemről és a
történelméről.
Rose magasba emelt kézzel felugrott.
– Nekem is! Nekem is írj, Jackson, és mesélj az indiánokról! Kérlek!
– kiabált izgatottan.
Victoria egy lépést tett a kislány felé. Az arcáról eltűnt az álmodozó
pillantás, amely akkor áradt szét rajta, mikor Jacksont hallgatta. Sötét,
viharos arckifejezéssel meredt a kislányra.
– Ülj le, gyermek! Hova tűnt a jó modorod? Sőt, jobb, ha ezeket
kiviszed a konyhába. Köszönd meg Mrs. Matthewsnak a szép napot, és
menj, keresd meg apádat. – Maude és Jackson felé fordult. – Köszönjük
a kellemes időtöltést. Viszontlátásra, Mr. St. John, és köszönöm, hogy
megosztotta velünk a családja történetét. – Victoria felkapta a tálcákat,
rátette a koszos edényeket, és a hangosan tiltakozó Rose társaságában
elhagyta a szobát.
Maude néni is felkelt.
– Azt hiszem, itt az ideje egy kis pihenésnek. Mostanában olyan
hamar elfáradok. Nem, nem, maradjanak csak, élvezzék egymás
társaságát – intett Jacksonnak, aki felállni készült.
 Elenor kikísérte az öreg hölgyet, aztán visszaült a székbe.
– Nos, ez igen élvezetes délután volt – mondta Elenor.
– Több okból is, Elenor. Az egyikért rendkívül hálás lehetek a
nagyapámnak – mondta Jackson, és Elenor meglepetésére a füle tövéig
elpirult.
– Szegény lába! Soha nem fogom elfelejteni azt a napot, mikor
ínegkíséreltem bejutni a forgóajtón.
– Én pedig soha nem fogom elfelejteni a teázást a születésnapján.
– A bordái! Szegény szerencsétlen bordái…
Jackson közelebb lépett a lányhoz.
– Megvédik a szívemet.
– Jackson. Én…
Mielőtt bármi mást mondhatott volna, Elenor átélte élete első csókját.
 17. FEJEZET
Néhány nappal Jackson látogatása után egy boríték pottyant a
szőnyegre az ajtó előtt, és most az egyszer Elenornak sikerült George
előtt odaérnie a postáért. A levelet neki címezték, és Elenor szíve
hevesebben vert, ahogy végigcsúsztatta a papírvágó kést a lepecsételt
perem mellett, és kivette a levelet.

Jackson St. John

Királyi Légierő, Hullavington
Wiltshire
Anglia

Kedves Elenor,

Remélem, levelem jó egészségben találja önt és a nénikéjét. Mikor

ezt írom, épp egy hózápor elől keresek menedéket. Ahhoz képest semmi,
amihez telente hozzászoktam, de mégis előhozza a gyermekkori síelések
emlékét.
Remélem, megbocsátott nekem merész tettemért, mikor
meglátogattam önöket. Ügy véltem, helyesebb, ha kínosan tapintatlan
viselkedésem után mihamarabb távozom. Engem is legalább annyira
meglepetésként ért, mint magát. Meghatott az éneke. Minden porcikája
hatással van rám. Mikor megemlítettem, hogy mit jelentett az ükanyám
neve, az járt a fejemben, hogy mennyire hasonlíthatott magára. Egy nő
tele életerővel, erős, mégis sebezhető. Ugyanolyan kedves és gyengéd.
Gyönyörű. Tudom, hogy most minden bizonnyal elpirult, úgyhogy
inkább nem írok többet magáról, hanem inkább kicsit magamról.
Három hét múlva Coventryben leszek, és szeretném meghívni
délutáni teára oda, ahol először találkoztunk. Magáért mennék január 16-
án, hétfőn délután háromkor.
 Csatolva küldök néhány söröscímkét a gyűjteményébe, amin a
kanadai zászló látható.
így már csak annyi maradt hátra, hogy boldog új évet kívánjak a ház
összes lakójának, és szerencsés 1939-et.
Barátja,
Jackson St. John

Elenor a mellkasához szorította a papírt, és kibámult az ablakon. Az

első hóesés megérkezett Coventrybe, és tiszta fehér ölelésébe fogta a
várost. Elenor lepillantott a levélre, és másodszor is átfutotta a szavakat.
– Jaj, Jackson! Tökéletes csók volt! Kár, hogy olyan gyorsan
elrohantál… Soha nem tudnálak elfelejteni! És igen, elmegyek veled
teázni – suttogta maga elé, és visszatette a lapot a borítékba, aztán
felszaladt a szobájába, és a levelet gondosan a hálóinge alá csúsztatta.
Miután visszatért a földszintre, egyedül megreggelizett, majd átsétált
a konyhába, ahol Victoria és Rose épp arról társalogtak, miért nem
maradhat a kislány ébren éjfélig.
– Ez nem ér, Elenor! Anya és apa azt mondják, hogy le kell
feküdnöm – zsémbeskedett Rose, és apró szája sarka lekonyult
– Nos akkor azt kell tenned, amit mondanak. Amúgy is elég jól
ismerem a nénikémet és saját magamat is, azt hiszem, mindketten
lemaradunk majd az újévről. Ünnepeljünk inkább reggel. Egyébként is
meg akartam kérdezni anyukádat, mi lenne, ha ma velem töltené! egy kis
időt. A nénikém nem érzi jól magát, és el kell mennem néhány dologért a
gyógyszertárba. Gondoltam, szívesen csatlakoznál hozzám a
dolgozószobában, miután hazaértem?
Victoria összecsapta a kezét.
– Remek ötlet. Legalább addig sem rosszalkodsz, és talán nem
nyaggatsz halálra.
– Ne maradj sokáig, Elenor, siess vissza! És holnap mivel ünnepeljük
meg az új évet? Talán süthetnénk egy különleges süteményt reggelire,
nem, anya?
 Elenor magára hagyta a cserfes kislányt az anyjával, és útra kelt a
városba. Látta, hogy George beszédbe elegyedett egy férfival a főutca
egyik végében, úgyhogy inkább a másik utca felé vette az irányt. Semmi
kedve nem volt találkozni George barátaival. A férfi úgy nézett ki, mint
valami pitiáner zsebtolvaj. Elenor látott már ilyen alakokat korábban,
mikor a városban sétált.
A patikában megvette a szükséges gyógyszereket a néni emésztésére
és a fejfájására, mert mostanában egyik sem javult. Az újságosnál
vásárolt két füzetet, egy doboz ceruzát és egy tégely ragasztót.
Hazafelé benézett az áruházba is, és megkereste Mrs. Greent és
Sallyt.
– Kellemes szilveszteri mulatságot kívánok önöknek -mondta, mikor
már mindhárman körbeállták Mrs. Green asztalát.
– És önnek is – felelte Mrs. Green.
– Nem a kanadai barátoddal mész szórakozni? – incselkedett vele
Sally.
– Ugyan, dehogy. Senkivel sem megyek szórakozni! – Elenor lágyan
megütögette Sally karját, aztán a tenyerét a szája köré kanyarítva
odasúgta: – De kaptam tőle egy levelet. Küldött söröscímkéket a kis
projektemhez.
Mrs. Green elmosolyodott, és elnézést kérve egy vásárló segítségére
sietett. Sally Elenor karjába fonta a sajátját, és egy üres fülkéhez vezette.
– Mindent mesélj el a levélről! Megemlítette a csókot?
– Hogy követhettem el ekkora hibát, hogy a bizalmamba fogadtalak,
Sally? – nevetett Elenor.
– Gyorsan, mielőtt Mrs. Green visszatér! Mesélj el mindent –
noszogatta Sally.
– Elnézést kért az udvariatlan viselkedéséért. Most boldog vagy?
Néhány hét múlva itt lesz a városban, és meghívott délutáni teára.
– Milyen izgalmas!
– Most mennem kell, a nénikém nem érzi jól magát. Aggódom
miatta.
 – Jaj, van itt még valami. A hónap végén összeáll egy kis színjátszó
kör, van kedved csatlakozni? Biztos jó móka lesz! -javasolta Sally.
– Örömmel, különösen, ha te is csatlakozol. Jó lesz végre kilépni egy
kicsit a mókuskerékből. Hamarosan beszélünk. Milyen izgalmas!
Sally gyorsan megölelte Elenort, és pont akkor hagyták el a kis
fülkét, mikor Mrs. Green visszatért az asztalához.
– Hát maguk meg miben sántikálnak? Bizonyára mindenféle kanadai
pilótákról pletykáltak! A mi Sallynk még a végén tévútra viszi, ha nem
vigyáz! Adja át üdvözletemet a nénikéjének, és mindkettőjüknek boldog
új évet kívánok!
– Természetesen, és köszönöm.
Elenor kisietett a boltból, és egy pillantást vetett maga köré, hogy
megbizonyosodjon róla, George nem őgyeleg-e a közelben, mielőtt
átvágott az úttesten. Már azelőtt meghallotta a hangját, hogy meglátta
volna.
– Miss Cardew, várjon! – kiáltott utána a férfi.
Elenor úgy tett, mintha nem hallotta volna, és továbbsietett. A
konyhában Rose várt rá az asztalnál ülve.
– Elenor!
– Szia, Rose. Miben sántikálsz? – kérdezte, miközben kipakolta a
szatyrokat.
– Csak ezeket tisztogatom anyunak.
Az asztalon egy halom ezüsttárgy hevert, többet ellepett a patina, és
voltak köztük olyanok is, melyeket Elenor még életében nem látott.
– Anya azt mondta, ezzel legalább lefoglalhatom magam, míg haza
nem érsz.
– Felmegyek a nénikémhez, aztán szabad vagyok. Majd bejövök
érted.
Elenor a lépcső tetején összefutott Victoriával.
– Hogy van a nénikém?
– Még mindig köhög. Gyengélkedik, azt se akarta, hogy széthúzzam
a függönyt.
 – Azt hiszem, jobb lesz kihívni hozzá az orvost. Megtenné, hogy
felhívja, míg benézek hozzá? Van itt néhány keverék a patikustól, talán
az segít.
Elenor bekopogott az ajtón, és belépett a sötét szobába.
Levendulaolaj illatát érezte.
A nénikéje az ágyban feküdt, sápadt arca sokkal vékonyabbnak tűnt.
Lágyan horkolt, és a mellkasából ijesztő zörgés szakadt fel. Elenor nem
akarta felébreszteni, úgyhogy csak letette a gyógyszereket, és kiment. A
lépcső alján Victoria épp az orvossal beszélt telefonon. Elenor kikerülte,
és a konyhába ment Rose-ért.
– A nénikém elég rosszul érzi magát, úgyhogy szép csendben
dolgozunk majd a könyvtárban, míg az orvos megérkezik. Semmi
rohangálás a házban, megértetted?
– Csendes leszek, mint egy kisegér – mondta Rose, és az ujját az
ajkához téve adott nyomatéket a szavainak.
– Jó kislány vagy!
Ahogy végigsétáltak a folyosón, Elenor legszívesebben hangosan
Mnevetett volna. Rose eltúlzott léptekkel settenkedett a dolgozószoba
felé, és mikor elmentek az édesanyja mellett, egyetlen szó nélkül a szoba
felé intett.
– Mégis mi az ördög ütött belé? – kérdezte Victoria, ahogy a
lábujjhegyen osonó kislány után néztek.
– Megkértem, hogy legyen csöndben, mert Maude néni nem érzi jól
magát. Rose mindig megnevettet. Azonnal értesítsen, ha megérkezett az
orvos, bár biztos vagyok benne, hogy hallani fogom.
– A doktor úr elnézést kért, előbb egy másik beteghez is el kell
mennie, úgyhogy egy óra múlva ér csak ide.
– Rendben, nem olyan sürgős, a néni egyébként is most alszik.
– Olyan önzetlenül gondoskodik róla, Elenor. Tudom, hogy minden
éjjel mellette üldögél Biztos teljesen kimerült, de nem is látszik meg
magán.
Elenor halványan elmosolyodott.
 – Napközben próbálok pihenni egy keveset, amikor csak tudok.
Aggaszt a gondolat, hogy segítségre lehet szüksége, de képtelen szólni.
Most viszont kezdjünk bele a kisasszony iskolai feladatába!
– Elkényezteti a kislányt, de személy szerint örülök, hogy nincs az
utamban. Próbálok neki mindenféle feladatot adni, hogy valahogy
lefoglaljam.
– Rose még nem végzett az ezüst fényezésével. Nem ismertem fel a
tárgyakat, a nénikémé?
– Igen, azt akarta, hogy tisztítsuk meg, mielőtt odaadja magának. Az
édesanyja családjáé voltak.
– Nahát, nem is tudtam. Ne aggódjon miatta, Victoria, majd
valamikor máskor kipucolja.
 18. FEJEZET
A dolgozószobában Rose egy hatalmas enciklopédiát
tanulmányozott, és egy nagy barna medvét ábrázoló oldalra lapozott.
– Nézd! Jackson azt mondta, egyszer látott igazi medvét. Én biztos
nagyon megijednék! Jackson azt mondta, hogy nem szabad elszaladni
előlük, de én biztos eliszkolnék. Olyan gyorsan szaladnék, hogy a medve
nem tudna elkapni.
Elenor a kislány válla felett a könyvbe nézett.
– Istenkém, ez tényleg nagy darab! Azt hiszem, én is veled
szaladnék. Van itt néhány dolog, ami szerintem hasznos lehetne neked.
Gondoltam, kezdhetnénk Kanadával, hiszen onnan ismerünk is valakit.
Az iskolai barátaidnak nem lesznek eredeti tárgyai! Jackson megígérte,
hogy hoz még.
– Szerelmes vagy belé, Elenor?
Rose kérdése elbizonytalanította Elenort. Ügy érezte, hogy tényleg
szereti, de ezt egész biztosan nem oszthatja meg a kislánnyal.
– Ő a barátunk, Rose. A levelezőtársam. Valaki, aki érdekes
dolgokról ír nekem.
– Beragasztod a füzetedbe? – kérdezte Rose, és egy hatalmas adag
ragasztót nyomott az egyik söröscímke hátára.
– Igen. Mindent itt fogok őrizni, amit küld nekem, és amiből
tanulhatunk.
Elenor beragasztotta a saját címkéit, és megkocogtatta az album
fedelét.
– Ez remek móka. Szerintem Jackson szereti Angliát, de Kanada
sokkal izgalmasabbnak tűnik. Mindenhol hatalmas fenyőfák nőnek, nézd
csak meg ezt a képet!
Kopogást hallottak. Megérkezett az orvos. Elenor magára hagyta
Rose-t, aki tovább olvasgatott. Miután az orvos megvizsgálta Maude
nénit, a földszinten magához intette Elenort, és amint beléptek a
szalonba, egyetlen pillanatot sem vesztegetett.
– Attól tartok, a nénikéje haldoklik, Elenor. Úgy vélem, a betegsége
komoly károkat okozott. Nem könnyű ilyet mondani, de tudom, hogy
szívesebben hallja az igazságot.
Elenor a kezét tördelve azon töprengett, milyen fájdalmas veszteség
lenne a nénikéje halála.
– Mennyi ideje lehet hátra? Borzalmas hallgatni, ahogy levegőért
küzd.
– Nem sok. Napok, talán hetek. Az is lehet, hogy már csak órák.
Megváltás lesz számára a halál. Már egy ideje küzd a betegséggel, és a
gyógyszerek nem segítettek. Csak gondoskodjon róla, ahogy eddig is
tette. Igazán jól bánt vele. Mrs. Matthews nagy szeretettel beszél
magáról.
Miután Elenor kikísérte az orvost, benézett Rose-hoz, aztán felment a
nénikéjéhez. Victoria is a szobában volt, és épp segített Maude néninek
kényelembe helyezni magát.
– Tehát ébren van, Maude néni – mondta Elenor, és vidáman
elmosolyodott.
– Néhány percig… Maradj itt velem, míg megint el nem alszom.
– Rose a dolgozószobában van, Victoria. Egy ideig lefoglalja majd
magát. Hozna nekünk egy kanna teát? Biztos vagyok benne, hogy a
nénikém örömmel inna egy csészével.
Victoria magukra hagyta őket, a néni pedig elhelyezkedett a felrázott
párnákon.
– Mik a legújabb hírek? Mi a helyzet a fenyegető háborúval?
– Elég lehangolóak a hírek, nénikém. Ijesztő az egész. Úgy hiszem,
elkerülhetetlen lesz a háború. Hogy vészelte át a leg-
– utóbbit, nénikém?
– Csak a remény tartotta bennem a lelket. Minden reggel, mikor
felkeltem, azokra gondoltam, akik a fronton harcolnak. Imádkoztam
értük, ahogyan mindenki más is, még azok is, akik egyébként nem is
jártak templomba. Sötét idők voltak. Bizonyos értelemben szerencsés
vagyok.
Elenor megvárta, hogy a hirtelen köhögőroham abbamaradjon, aztán
megtörölte az öreg hölgy arcát. A szemöldöke és az ajka felett izzadság
gyöngyözött. A szája kékes színben játszott.
– Mégis hogy lenne szerencsés? Hisz nem érzi jól magát!
– Pontosan. Én már nem fogom megélni a háború kezdetét. Ugyan,
ne nézz ilyen döbbenten. Tüdőm, hogy az életem végén járok. Csak
miattad aggódom… és a kislány miatt, odalent. A szüleivel együtt egy
szempillantás alatt evakuálják majd.
– Innen nem. Talán ha Londonban lennénk… Ne is beszéljünk többet
erről.
– Elenor, légy gyakorlatias! Bízom benne, hogy képes vagy
szembenézni a valósággal. Elég ebből a gyászos hangulatból. Hallottál a
fiatal pilóta felől? Az arcodra van írva a válasz. Kedvelem, illik hozzád.
Egy újabb köhögőroham teljesen legyengítette az idős asszonyt, és
mire Victoria megjelent a tálcával, Maude néni már elszenderedett.
Victoria megrázta a fejét, és szomorú pillantást vetett Elenorra.
– Itt maradok vele, maga csak menjen, és pihenjen egy keveset.
George hazaért, és most épp előadást tart Rose-nak az ezüstfényezésről.
Bármiről képes előadást tartani… -Elenor figyelmét nem kerülte el
Victoria ingerült hangneme.
– Rendben, megyek, lepihenek. Hívjon, ha rosszabbra fordulna az
állapota. Szeretnék mellette lenni ma éjjel. Maude néni ott volt
édesanyám mellett az utolsó perceiben, én is szeretnék mellette lenni.
A hálószobában Elenor elővette Jackson levelét Megnyugvást talált a
szavaiban. Két órával később, mikor felébredt, még mindig a kezében
szorongatta a levelet. Újra elolvasta. Egy pillantást vetett az órájára. Fél
hat. Korgott a gyomra, de nem volt kedve enni. Egy kis hideg vizet
locsolt az arcára, hogy felfrissítse magát, és lement a lépcsőn. A házban
csend honolt. Elenort hátborzongató érzés fogta el, és teljes testében
megremegett.
 Úgy döntött, eszik egy sajtos szendvicset, és iszik egy csésze kakaót,
és miközben a fazékban bugyogó tejet nézte, azon tűnődött, mit tartogat
számára a jövő. Maude néni nélkül nem volt más választása, vissza kell
majd térnie Cornwallba. Az is megfordult a fejében, hogy megkérdezi
Mrs. Greent, van-e állás az áruházban. A nénikéjével végül soha nem
beszéltek arról, mi lesz vele az öreg hölgy halála után, úgyhogy itt volt
az ideje, hogy előálljon a saját terveivel.
A nappaliba vitte az ételt, és leült a kályhában lobogó tűz elé. Az
előző napi újság tele volt a lehetséges háborút taglaló cikkekkel,
mindenféle nyilatkozatokkal a kormány minisztereitől. Egy új ellenség
veszélyeztette Elenor jövőjét, és a lány képtelen volt szabadulni attól a
borzalmas előérzettől, ami azóta lett úrrá rajta, hogy kilépett a nénikéje
szobájából.
A kilincs kattanását hallotta, és Rose leselkedett be az ajtónyíláson.
– Hát itt vagy! Anya kérdezi, hogy nem akarsz-e enni -kérdezte
visszafogott hangon.
– Köszönöm, Rose. Mondd meg neki, hogy már ettem. Hamarosan
felmegyek a nénikém szobájába. Megkérnéd, hogy hozzon nekem egy
pohár tejet nyolc óra körül?
– Természetesen. – Aztán Rose hirtelen átrohant a szobán, és Elenor
ölébe vetette magát. – Szomorú vagyok – szipogta.
– Drágám, mind azok vagyunk, de erősnek kell maradnunk.
Emlékezz rá, hogy a nénikém egy jobb helyre megy. A teste már
túlságosan elfáradt ahhoz, hogy köztünk maradjon.
Elenor megölelte Rose-t, a kislány pedig a karját a nyakában
nyugtatva összegömbölyödött.
– Szeretem Maude nénit. Ügy szoktam tenni, mintha a nagymamám
lenne.
Elenor együttérzett a kislánnyal. Maude néninek fontos szerepe volt a
kicsi életében, amire eddig egyikük sem gondolt igazán.
– Maude néni is szeret téged, és szerintem ő is úgy tesz, mintha az
unokája lennél. Most menj, add át anyukádnak az üzenetemet. Reggel
találkozunk.
Megpuszilta a kislány homlokát, és letette az öléből. Legszívesebben
ott maradt volna Rose-zal az ölében, de szólította a kötelesség.
Bement a néni szobájába, bent sötét volt, és áporodott a levegő. A
néni légzése az este folyamán egyre nehézkesebbé vált, és mikor Victoria
nyolc órakor belépett a meleg itallal, mindketten tudták, hogy már nincs
sok ideje hátra. Elenor verseket olvasott fel neki, aztán egy kis
imakönyvből is, amit a néni az ágya mellett tartott. Este tizenegy óra
körül befészkelte magát a székbe egy tollpaplannal, de nem jött álom a
szemére. A városi toronyóra elkongatta az éjfélt, de Elenor csak
nyugtalanul tovább fészkelődön. A komódon lévő órán egyre peregtek a
percek, és Elenor végül megadta magát a függönyön beszűrődő holdfény
csábításának, és az ablakhoz lépett.
Az utca végén két férfi álldogált a sötétben* és cigarettával a
kezükben a barna téglafalat támasztották. Egy harmadik férfi is
csatlakozott hozzájuk. Elenor azonnal felismerte. George. Átadott az
egyik férfinak egy nagy fehér borítéknak tűnő tárgyat, aztán még
beszélgetett velük néhány percet. Mikor visszafordult, Elenor sietve
hátralépett a szoba árnyai közé. Mégis miben sántikálhat? George az
utóbbi időben meglehetősen különösen viselkedett. Vagy talán pontosan
ilyen ember volt? Talán egy asszony szoknyája mögé próbálta elrejteni
sötét múltját? Egy olyan asszony mögött bujkált, akit egyértelműen
megvetett, egy gyerekkel, akihez egyáltalán nem volt türelme. Vajon
tényleg házitanító volt, vagy ez is egy újabb szemfényvesztés?
A gondolatok csak úgy cikáztak Elenor fejében, de aztán belefáradt
abba, hogy George titkairól töprengjen, és hagyta, hogy egy másik férfi
felé terelődjenek a gondolatai. Mit akar tőle Jackson? Talán csak
pillanatnyi szeszély volt számára, akivel az időt múlatja, míg Angliában
tartózkodik, amitől a nénikéje tartott? Vagy talán többet jelentett neki,
ahogy Jackson is a lánynak? Hirtelen zajt hallott a nénikéje ágyából, és a
révedezését feledve odasietett a haldokló asszonyhoz. Felemelte a kezét,
és szorosan tartotta.
 – Itt vagyok, nénikém. Elenor itt van magával. Biztonságban van. –
Egy kövér könnycsepp buggyant ki a szeme sarkából, és végigszántotta
az arcát – A pilótám írt nekem. Szeretem, Maude néni. Maga tanított
meg rá, mi is a szeretet. Köszönöm. Most pedig pihenjen csak. Velem
minden rendben lesz. Nyugodtan aludjon.
Még egy órát üldögélt az ágy szélén, a néni törékeny kezével a
sajátjában, míg végül az álmosság legyőzte, és egy kicsit szunyókált a
székben. Egy feketerigó éneke keltette fel, és Elenor kótyagosan próbálta
lerázni az álom láncait. A nénikéje mély sóhajtása felkeltette a figyelmét.
Az öreg hölgy bőre érintése hűvösebb lett, és a légzése reszelőssé vált.
Fogták egymás kezét, míg végül már csak az óra ketyegését lehetett
hallani a szobában. Aztán Elenor észrevette, hogy a paplan már nem
emelkedik és süllyed.
Ennyi volt. Eljött az együtt töltött idő vége. A nap, amelytől annyira
rettegett. A Coventryben töltött idő vége. Elenor menten elszégyellte
magát az önző gondolatokért.
Az ajtóhoz ment, és lágyan Victoriát szólította. George jelent meg
először a folyosón.
– Kérem, hívja az orvost, George.
Victoria a köntösét magára húzva lépett be a szobába, és a néni
ágyához ment. Bólintott Elenornak. Az orvos hamarosan megérkezett, és
aláírta a papírokat, miszerint a beteg álmában békésen eltávozott.
Mikor újra lementek a földszintre, Elenor a kezét tördelve sétált fel-
alá a szobában.
– És most mi lesz, doktor úr?
Elenorban rengeteg kérdés felvetődött a néni halála után.
– A nénikéje nemcsak a betegem volt, hanem a barátom is. Megbízott
bennem, és utasításokat adott az esetre, mikor eljön ez a nap.
Gondoskodom róla, hogy magának ne kelljen a halált követő
formaságokkal bajlódnia. Victoria majd vigyáz magára. Maradjon a
házban, amíg nem kap más utasítást, megértette? Ez a nénikéje kifejezett
óhaja.
 Elenor teljesen eltompult a gyásztól, és erőtlenül előrebukott a
székben.
– A nénikém túlságosan kedves ember volt a halálhoz. Nem adatott
nekünk elég idő együtt. Szörnyen félek.
Az orvos egy borostyánszínű folyadékkal teli kristálypoharat
nyomott a kezébe.
– Igya meg. Brandy. Orvosság. Megkérem George-ot, hogy
vigyázzon magára, míg én intézkedem a nénikéjéről.
Elenor megrázta a fejét, és felállt.
– Kedves magától. Köszönöm a brandyt és a segítségét, de csak az
előbbire lesz szükségem. Ami pedig George-ot illeti, köszönöm, de nincs
szükségem a társaságára. Megyek, és intézkedem a nénikémről
Victoriával.
Az orvos elállta az útját.
– Egy fiatal hölgynek nem kell ilyen dolgokkal foglalkoznia. Hagyja
csak a dolgot nyugodtan Victoriára.
– Lehet, hogy fiatal vagyok, de én vagyok Maude néni családja, és ez
a kötelességem.
Az orvos elmosolyodott.
– Maude említette, hogy vajból van a szíve. Akkor hát menjen csak a
nénikéjéhez, gyászolja meg. A vak is láthatja, milyen sokat jelentett
önnek.
George abban a pillanatban lépett le az utolsó lépcsőfokról, hogy
Elenor kilépett a folyosóra. Kinyújtott kézzel az orvos felé sétált.
– Elenor, szükség van önre odafent! Köszönöm, hogy a segítségünkre
volt ezekben a nehéz időkben, doktor úr. Hadd kísérjem ki.
Az orvos a fejére helyezte a kalapját, és tudomást sem véve George
kinyújtott kezéről, kinyitotta a bejárati ajtót. Megfordult, és Elenorra
nézett.
– Ma este visszatérek. Addig is vigyázzon magára, Miss Cardew, és
részvétem. Mr. és Mrs. Sherboume majd vigaszt nyújtanak önnek. És
most menjen, és gondoskodjon a nénikéjéről, ha úgy érzi, erre van most
szüksége.
Elenor ellenállt a késztetésnek, hogy megölelje az orvost. Tudomást
sem vett George-ról és a nagyképű feltételezéséről, hogy ezentúl ő a
háztartás feje.
Mikor végeztek a néni körüli teendőkkel, Victoria elhagyta a szobát,
Elenor pedig egy percre leült. Érezte, hogy elönti a nyugalom és a béke.
Végre készen állt rá, hogy elengedje a nénikéjét. Előrehajolt, és csókot
nyomott a homlokára.
– Viszlát, Maude néni. Jó utat! Soha nem fogom elfelejteni a
kedvességét.
A meghitt pillanatot George és Victoria emelt hangja zavarta meg.
Elenort mérhetetlenül felháborította a gyászoló iránti tisztelet teljes
hiánya. Becsukta maga mögött az ajtót, és lesietett a lépcsőn. Mikor
belökte a konyhaajtót, Victoria és George egymással szemben állt, az
ellenséges légkör szinte kézzel tapintható volt.
Elenor dühös pillantást vetett rájuk. Victoriában legalább volt annyi
tisztesség, hogy szégyenében elpirulva lehajtotta a fejét.
– Hogy merészelik? Mutassanak egy kis tiszteletet! Bármi gondjuk is
van egymással, azonnal rendezzék a dolgot. Elegem van a kettejük
közötti feszültségből, a veszekedéseknek itt és most véget vetek. Hol van
a lányuk? Bizonyára nagyon szomorú, és szüksége lenne egy kis szülői
vigasztalásra. Egyáltalán tudták, hogy úgy tekintett a nénikémre, mintha
a nagymamája lett volna? – Elenor észrevette, hogy George és Victoria
gyors pillantást vált. Tisztában volt vele, hogy a hangneme
felbosszantotta George-ot, de a férfi hallgatott. – Most megyek, és levelet
írok azoknak, akiket értesíteni kell a nénikém haláláról, maguk ketten
pedig itt maradnak, és átsegítenek ezen a nehéz időszakon, vagy pedig
szedhetik a sátorfájukat. Csináljanak, amit akarnak! Ugyanolyan
bizonytalan vagyok a jövőmet illetően, mint maguk, de nem fogom
tolerálni ezt a viselkedést! A nénikém teste még szinte ki sem hűlt!
 Elenor sarkon fordult, és elsétált. Új fejezet kezdődött az életében, és
itt volt az ideje, hogy kézbe vegye az irányítást.
 19. FEJEZET
Elenor az íróasztalnál ülve kibámult az ablakon. Odakint szitált a hó,
de a lobogó tűz nyújtott számára egy kis megnyugvást. Miután elkészült
négy hivatalos levéllel, elővett egy üres levélpapírt, és írni kezdett
Jacksonnak.

Elenor Cardew
11 Stephenson Road,
Coventry

Kedves Jackson!

Mély szomorúsággal tudatom önnel, hogy a nénikém ma reggel, kora

hajnalban eltávozott közülünk. Békés halála volt, bár nekem nagyon
nagy fájdalmat okozott.
Sok dolgot kell végiggondolnom, de amíg nem tisztázom, milyen
jövő is vár rám, addig itt maradok a házban. Az orvos tájékoztatott róla,
hogy a nénikém ügyvédje hamarosan meglátogat, és mivel a doktor úr a
nénikém régi barátja, megkértem, hogy segítsen a temetés
megszervezésében. Ha minden igaz, holnaphoz egy hétre lesz a
ravatalozás.
Magányos nap ez a mai, de biztos vagyok benne, hogy Rose átsegít
majd a nehézségeken a fiatalos meglátásaival az életről és a halálról.
A levele vigaszt nyújtott nekem ezekben a sötét órákban, és
elfogadom a meghívását a teára, feltéve, hogy akkor még mindig itt
lakom, és lehetőségemben áll elmenni. A jövőm bizonytalan, de terveim
között szerepel, hogy munkát keressek itt, Coventryben. Nem áll
szándékomban megint a bátyáimtól függni.
Kérem, legyen körültekintő repülés közben. A barátsága sokat jelent
nekem.
 Szeretettel barátja,
Elenor

Maude néni délután fél ötkor hagyta el utoljára az otthonát.

Méltóságteljes utolsó út volt, és Elenor hálás volt minden résztvevőnek.
Dr. Blake kora este visszatért a házba, és elhozta magával a néni
ügyvédjét. Victoria jelentette be őket Elenornak, aki a nappaliban várt
rájuk.
– Elenor, hadd mutassam be Nigel Andrewst.
Középkorú úriember állt az orvos mellett, az arca olyan komor volt,
mint a sötét öltöny, melyet viselt. Elenor a férfi jelenlétében furcsa
idegességet érzett.
Kezet ráztak, majd Elenor intett, hogy foglaljanak helyet. Victoria az
ajtóban téblábolt.
– Minden rendben, Victoria, majd én gondoskodom a vendégeinkről.
Menjen, pihenjen egy keveset. Köszönöm a segítségét!
– Fogadja őszinte részvétemet, Miss Cardew! Normál esetben nem
intézkednék ilyen hamar a haláleset után, de a nénikéje szigorú
utasításokat hagyott hátra, és a doktor úr és én kötelességünknek érezzük,
hogy mihamarabb végrehajtsuk őket.
Elenor leült, a férfiak pedig követték a példáját. Bár az ügyvéd
udvariasan rámosolygott, mégis megijesztette Elenort. Belekortyolt a
likőrbe, amit korábban öntött magának.
– Köszönöm, uram. Doktor úr, töltene magának és Mr. And-rewsnak
egy italt? Attól tartok, meglehetősen kevés a tapasztalatom az
úriemberek ivási szokásait illetően, és a kezem is folyton remeg, mióta a
nénikém elment.
– Természetesen, ez érthető. Mrs. Matthews őszinte volt a maga
családi hátterét illetően, és hogy mi történik majd, mikor visszatér az
otthonába.
 Nem váratott sokáig magára a kegyetlen igazság. Már ki is mondta:
„mikor visszatér az otthonába”. Elenor belekortyolt az italába, de a likőr
ízére önkéntelenül is felhúzta az orrát.
– Doktor úr, helytelen lenne ennyivel az eset után kérni azt az
orvosságos brandyt? – A férfira nézett, akinek a szeme kedvesen
csillogott, de még ez sem könnyített a hirtelen vállára szakadt súlyon. –
Nos, legalább most már tudom, mit tartogat számomra a jövő, Mr.
Andrews, és még ez is több, mint amit Mr. és Mrs. Sherbourne
elmondhatnak magukról. Feltételezem, hogy a tárgyak, melyeket a
nénikém nekem ajándékozott, az enyémek maradhatnak? Nem vagyok
benne biztos, hogy el tudom szállítani a rádiókészüléket Cornwallba, de a
többi nem okozhat problémát.
Az ügyvéd lehajtotta az utolsó kortyot is, előrehajolt a karosszékben,
és kinyitotta az aktatáskáját. A lány felé nyújtott egy levelet.
– Ezt a nénikéje írta. Az utasításai alapján egyedül kell elolvasnia, én
pedig holnap visszatérek, hogy segítsek elrendezni a formaságokat. Nem
is tartjuk fel tovább. És hadd fejezzem ki ismételten őszinte részvétemet.
Holnap délelőtt tizenegy körül jövök majd, ha önnek is megfelel.
Elenor felállt a székből, és elvette a férfitól a levelet.
– Tökéletes, köszönöm, ön is megtisztel a látogatásával, doktor úr?
– Nem, kedvesem. Az én megbízatásomnak itt vége, hacsak nem
betegszik meg. Ettől függetlenül ha bármilyen tanácsra vagy segítségre
lenne szüksége, ne habozzon. Mint mondtam, a nénikéje közeli barátom
volt.
A férfi mosolya melegséggel töltötte meg a lány szívét. Pontosan
értette, miért kedvelte a nénikéje az orvost.
– Köszönöm. Kikísérem magukat.
Kinyitotta az ajtót, és George-dzsal találta magát szemben.
Bosszantotta a férfi döbbent pillantása, mint a macska, akit rajtakaptak a
tejesbödönben. Hallgatózott.
– Uraim, úgy tűnik, Mr. Sherbourne ég a vágytól, hogy segíthessen.
Az ő gondos kezeire bízom önöket. Jó éjszakát, és még egyszer mindent
köszönök.
Választ sem várva visszament a nappaliba, és összegömbölyödött a
kanapén. Kinyitotta a borítékot, és kivette a tartalmát. Mély sóhajtással
kihajtogatta a lapot, és lenézett a nénikéje kissé egyenetlen kézírására.

Drága Elenorom!

Úgy hiszem, törékeny kezem ellenére nekem könnyebb megírni ezt a

levelet, mint neked elolvasni. Remélem, hogy meggyászolod a halálom.
Bocsásd meg a nyerseségemet, de ha nem így van, akkor félreismertelek
téged is, és a kapcsolatunk természetét is.
Nem volt könnyű életed, és ezért a sógoromat és a testvéreidet
hibáztatom. Valószínűleg aggódsz a jövődért itt, Coventryben, és az
igazság az, hogy én is. Azért rendelkeztem az utasításaim gyors
átadásáról, mert attól tartok, összepakolsz, és visszarohansz Tre
Lodhenbe, mielőtt számba vennéd a lehetőségeidet.
Utasítottam az ügyvédemet, hogy írjon egy hivatalos végrendeletet a
nevemben, de a kedvedért itt is leírom a lényeget.
Mindent, amim van, rád hagyom. Add csak el, amit akarsz, és tedd
félre ajövődre. A ház ugyan bérlemény, de a bérleti díj ki van fizetve
1940 végéig. Addig Vidoria és Rose is maradhatnak, gondoskodtam a
fizetéséről a bérleti viszony végéig. George Sherbourne-nek házitanítói
állást ajánlunk melletted. Kötelességei közé tartozik majd megtanítani
neked, hogyan kezeld a háztartás könyvelését, cserébe kosztot és
kvártélyt kap. Mindketten a te alkalmazásodban állnak, ezt soha ne
feledd! Ne hagyd, hogy George meggyőzzön az ellenkezőjéről. Ha nem
fogadják el az ajánlatot, Mr. Andrewst utasítottam, hogy fizessen
Victoriának egy kisebb végkielégítést, ami kitart néhány hónapig, míg új
állást nem talál. Mr. Andrews lesz a fő kapcsolattartód a vagyon ügyeit
illetően.
A bankigazgatóm később lép majd veled kapcsolatba. Nem leszel
tehetős nő, de nem is kell majd szűkölködnöd. Ne dőlj be holmi fiatal
bohócok hízelgésének, akik elpazarolják majd az örökségedet, amint rád
aggatják a nevüket. Hozzáteszem, megbízom kedves barátunkban, a
pilótában.
Te vagy a leánygyermek, akire egész életemben annyira vágytam.
Könyörögtem apádnak, hadd neveljelek én anyád halála után, de nem
engedett. Elszomorít, hogy csak ilyen kevés idő jutott nekünk együtt, de
szeretném megköszönni, hogy ilyen sok örömet hoztál az életembe.
Elenor, sok boldogságot kívánok neked. Nemcsak az anyagi javaimat
hagyom hátra neked, hanem szívem összes szeretetét is.

Maude néni

Elenor másodszor is elolvasta a levelet, aztán visszacsúsztatta a

borítékba. A szíve hevesen kalapált a bordái közt, és a légzése
felgyorsult. Lesz pénze a bankban és alkalmazottai a házban. Soha többet
nem kell látnia a bátyjait, itt maradhat Coventryben. Elenort szinte
letaglózták a nap eseményei, és mikor végre ágyba került, remélte, hogy
a gondolatai egy időre megnyugszanak. Pihennie kellett.
A hálószoba ajtaján túli motozás hangjára ébredt, és ráeszmélt, hogy
már eljött a reggel. Könnyebben elaludt, mint remélte. A nénikéje levele
a párna alatt bújt meg, a látványa emlékeztette, hogy a levél tartalma nem
csak álom volt. Megint lépéseket hallott az ajtón túlról. Kimászott az
ágyból, felvette a köntösét, és kinyitotta az ajtót.
– George. Segíthetek valamiben?
A hangjában semmi udvariasság nem volt. Egyáltalán nem számított
rá, hogy a férfi a hálószobája ajtaja előtt ólálkodik majd.
– Elenor. Jó reggelt! Azon tanakodtunk, lejön-e reggelizni, ahogy
szokott.
– Igen, és kérem, mondja meg Victoriának, hogy ne hozzon fel teát.
Csak pirítóst kérek. Köszönöm. – George nem mozdult. – Van még
valami, George?
 – Igencsak kényes téma, és jobb lenne mihamarabb beszélni róla,
Elenor.
– Nos, még nem állok készen rá, hogy önnel beszélgessek, és előbb
szükségem van a reggelimre. Majd megkeresem, miután végeztem.
Lehetőséget sem adott a férfinak, hogy válaszoljon, egyszerűen
becsukta az orra előtt az ajtót.
Tisztában volt vele, hogy a férfi arra kíváncsi, mi lesz Victoria
állásával, és minden joga megvolt, hogy aggódjon, de Elenornak semmi
kedve nem volt ilyen fontos dolgokat reggel hétkor a folyosón,
hálóköntösben megvitatni. Hosszú nap lesz ez a mai, tele fontos
döntésekkel.
A látvány, mely az ebédlőben fogadta, segített neki meghozni az első
döntést. George a nénikéje székében ülve egy levelet olvasott. A
megtestesült tiszteletlenség, elbizakodottság és arrogancia nézett szembe
Elenorral, és a lány azonnal döntésre jutott. George-nak mennie kell, még
ha ez azt is jelenti, hogy Victoria személyében egy remek házvezetőnőtől
kell megválnia.
A férfi letette a levelet, és felnézett Elenorra.
– ó, épp időben érkezett. Victoria mindjárt itt lesz egy kis posírozott
tojással és lazaccal. Nem ehet csak pirítóst. Hogy van ma reggel, Elenor?
Elenor földbe gyökerezett lábbal egyre csak a férfit nézte. Fekete
nyakkendő és hózentróger volt rajta, kabátot nem viselt. Az ingujját a
könyökéig feltűrte, és úgy tűnt, nagyon kényelmesen érzi magát.
Túlságosan is kényelmesen.
– Nem tudja, Victoria letakarta-e a kopogtatót ma reggel?
A kérdés teljesen váratlanul érte George-ot. Bizonytalanul
körbepillantott a szobában, aztán vissza Elenorra.
– Hogyan, kérem? – kérdezett vissza.
– A gyász részeként. Elfelejtettem megkérdezni Victoriát, hogy
megkezdte-e a szükséges előkészületeket, ó, már itt is van.
Elenor még mindig állva Victoria felé fordult, aki épp akkor lépett be
a szobába. Fekete blúz és szoknya volt rajta, emlékeztetve Elenort, hogy
a tengerészkék öltözéke nem felel meg a gyászöltözék elvárásainak.
Victoria sötét ruhája kiemelte a szeme alatt meghúzódó mély, sötét
árkokat. Az arca még sápadtabb volt, mint előző nap.
Az asszony letette a tálcát az asztalra.
– Jó reggel, Elenor. George említette, hogy együtt óhajt vele
reggelizni. Ügy vettem ki, hogy fontos megbeszélnivalójuk van. Ezt itt
hagyom, George majd szól, ha végeztek.
Elenor a férfira pillantott, aki semmi jelét nem mutatta annak, hogy
hazugságon kapták volna. George Sherbourne a legutolsó ember a
földön, akivel együtt szeretne reggelizni!
– Victoria, egyen valamit reggelire, és üljön le velünk. Kérdezni
akarok öntől valamit. Különben is fáradtnak tűnik, nem hagyhatom, hogy
étlen-szomjan dolgozzon a ház körül. Rose iskolában van?
– Igen, épp most ment el. Köszönöm – mondta Victoria, és egy szék
felé indult.
Elenor mozgást észlelt a szeme sarkából, és még épp látta, ahogy
George gyors ütemben a fejét ingatja, mintha figyelmeztetni akarná
Victoriát, hogy ne merjen csatlakozni hozzájuk.
– George, nem kell munkába indulnia? Mivel maga nem dolgozik a
háztartásban, semmi oka nincs, hogy egész nap csak itt üldögéljen. Az
ügyvédem tizenegykor érkezik, és van néhány dolog, amiben szükségem
lesz Victoria segítségére. Ettől eltekintve nincs szükségem senki más
felügyeletére, bár kedves ötlet volt, köszönöm.
Elenor mindent elkövetett, hogy visszafogja a szitokzáport, amit
legszívesebben a becstelen férfira zúdított volna, aki megpróbálta
behízelegni magát az életébe.
– Victoria. Üljön le. Reggelizzen velem, legyen kedves.
Victoria a félje melletti üres székre pillantott, aztán a férfira.
– Bocsásson meg, Elenor, de már reggeliztem, és van a sütőben
valami, jobb, ha nem maradok távol sokáig a konyhától.
– Értem. – Elenor kihúzta a székét, és leült. – Mind mondtam,
George, nyugodtan mehet a dolgára, nem kell itt ülnie velem.
Egyedüllétre van szükségem.
Úgy tűnt, az elutasító hangnem végre megtette a hatását. George egy
szót sem szólt, de nem is volt rá szükség. A nyaka és az arca pulykavörös
színben játszott, ez mindent elárult.
Felkapta a levelet, és követte a feleségét a konyhába.
Elenor rövidesen emelt hangokat hallott a szalonból. Döbbenten
indult a csetepaté irányába. George hangja kihallatszott a folyosóra.
– Úgy mászkál itt ez a kis csitri, mint valami hercegkisasszony! De
hamarosan itt lesznek majd a bátyjai, hogy jól megregulázzák.
Meglátjuk, hogy tetszik majd neki, ha három férfiról kell gondoskodnia!
– Mi van, ha nem tartanak majd igényt a szolgálatainkra, George? Ezt
a lehetőséget is számba kell vennünk.
Elenor hangos puffanást hallott. George belerúgott egy bútordarabba.
– Nagy hiba volt megtartani Rose-t! Meg kell találnunk a módját,
hogy rendbe tegyük ezt az egészet lehetetlen helyzetet. Hanyagság volt!
– Hanyagság? Hisz rám erőltetted magad! Nem volt választásom,
titokban kell tartanom…
Elenor eleget hallott. Beviharzott a szobába. Öt sem akarta a saját
apja, de az anyja legalább szerette.
– Maguk senkit nem tisztelnek? – Victoria tágra nyűt szemmel állt
előtte, George pedig tátott szájjal bámult a lányra.
– Hogy mernek ilyen személyeskedő vitákba bocsátkozni ebben a
házban? Azonnal távozzanak, mindketten! Menjenek a konyhába,
szedjék össze magukat, és tíz perc múlva jöjjenek be hozzám a
dolgozószobába. Van egy kis mondanivalóm az egész megátalkodott
helyzetet illetően. És George, ne merjen ilyen hangnemben beszélni
Victoriával, megértette?
Elenor válaszra sem várva kimasírozott a szobából, visz-sza
egyenesen az ebédlőbe. Töltött magának egy csésze teát, és megvajazott
két szelet pirítóst. Hallotta, ahogy a párocska a konyhába siet, és
becsukják maguk mögött az ajtót. Beleharapott a hideg, íztelen pirítósba,
és az utolsó morzsáig megette. A kandallópárkányon álló óra
háromnegyed kilencet mutatott. Elenor mélyet sóhajtott. Bárcsak már
tizenegy óra lenne! A tea kiázott, Elenor hatalmas kortyokban legurította,
aztán a dolgozószoba felé vette az irányt.
Felkapott egy tollat, és papírra vetett egy gyors levelet, amelyben
informálta Mrs. Greent a nénikéje haláláról, és hogy az ügyvéd majd
gondoskodik a számlákról. Megkérte Sallyt, hogy segítsen Victoriának
választani egy, a tengerészkék ruhájához hasonló méretű gyászöltözéket,
vagy bármit, amit Mrs. Green megfelelőnek tart Elenor számára. Majd ad
Victoriának elegendő készpénzt, ami fedezi a költségeket. Elenor tudta,
hogy bőven ki tudja fizetni a szobájában gyűjtögetett járadékából.
Odabent minden más lett, de a kinti világ nem állt meg. Az utcán egy
asszony és egy gyermek sétált kézen fogva, mögöttük idősebb úriember
poroszkált. Az utca túloldalán egy férfi az autója motorháztetejét
fényezte, egy másik pedig ablakot pucolt. Egyik sem volt tudatában,
micsoda veszteség érte a ház lakóit, csak végezték a dolgukat, ahogy
addig is mindennap. Elenor mégis biztos volt benne, hogy ha elmondaná
nekik, mi történt, még ők is több tiszteletet mutatnának a nénikéje
emléke iránt, mint George és Victoria.
Halk kopogás jelezte, hogy a házaspár az ajtó előtt bebocsátásra vár.
Néhány másodpercig hallgatott, hogy összeszedje magát.
– Tessék! – szólt ki végül. Visszafordult az ablakból a szoba felé,
hogy egyenesen a szemükbe nézhessen. George lépdelt elöl.
– Elnézését kérjük…
Elenor felemelt kézzel a férfiba fojtotta a szót. A jobbján lévő szék
felé intett.
– Victoria, üljön le. – Victoria engedelmeskedett, George pedig
körbenézett, hogy keressen egy széket magának. – Nem marad sokáig,
George – vetette közbe Elenor.
A férfi kidüllesztette a mellkasát. Elenor tudta, hogy a megjegyzése
feldühítette. Minél tovább állt előtte a férfi, Elenor annál mérgesebb lett,
de elhatározta, hogy nem fogja hagyni, hogy a férfi belekényszerítse
valami hibába. – Tekintve, hogy milyen zajosak voltak ma reggel,
mindent pontosan hallottam. Hála istennek, hogy Rose nem volt a
közelben! Egyikőjük sem képes civilizált módon beszélni a másikkal. A
viselkedésük miatt kényelmetlenül érzem magam a saját otthonomban.
– Elnézését kérjük, Elenor. Kellemetlen helyzetbe hoztuk, a
viselkedésünk megbocsáthatatlan. Azonnal távozunk, amint a bátyjai
megérkeznek, hogy átvegyék a háztartást. Remélem, megbocsát annyira,
hogy jó ajánlólevéllel lásson el. Tudom, hogy a körülményeket tekintve
ez is nagy kérés, de tényleg keményen dolgoztam a nénikéje mellett –
mondta Victoria.
George olyan hirtelen kapta felé a fejét, hogy Elenor attól tartott, még
a végén eltöri a nyakát.
– Köszönöm a bocsánatkérésüket. George, itt az ideje, hogy
visszatérjen a munkához. A diákjai nem részesülhetnek megfelelő
oktatásban, ha a tanár nem jelenik meg az órán.
A kezét a háta mögött összefonva a férfira mosolygott, és várta, hogy
megszólaljon. Ehelyett meglepve látta, hogy a férfi engedelmeskedett
neki, és szó nélkül távozott. Victoria megvárta, míg kiment, aztán
Elenorhoz fordult.
– Elenor, belesajdul a szívem a gondolatba, hogy meghallotta, amiről
ma reggel beszéltünk. Kérem, legyen megértő az ajánlólevéllel
kapcsolatban! A temetésig itt maradok, és segítek, aztán elmegyünk.
Elenor az asztalhoz lépett, és felkapta a Mrs. Greennek írt levelet.
Victoria orra alá dugta.
– Meghallgattam a mondanivalóját, és míg megfontolom a kérését,
ezt vigye el Mrs. Greennek az áruházba, és várja meg a választ. Mr.
Andrews közben látogatást tesz majd nálam, és értékelném, ha magunkra
hagyna, míg az ügyvéd úr távozik. Úgy vélem, a friss levegő jót tesz
majd önnek, és az a legjobb, ha néhány óráig nem látom sem önt, sem
George-ot.
Victoria átvette a levelet, és nem sokkal később Elenor figyelte,
ahogy George társaságában elsétál az ablak előtt. A kocsifelhajtó végén
elváltak, és Elenor még látta, ahogy a férfi egy levelet dob a postaládába
a sarkon, aztán visszatért az íróasztalához. Először maradt egyedül a
házban.
Felment a bácsikája szobájába, és elkezdte összeszedni azokat a
tárgyakat, aminek nem tudta volna hasznát venni, aztán a nénikéje
szobájában is ugyanezt tette. Egy kézitükröt és egy hajkefét, mely mindig
is tetszett neki, megtartott magának. Akart valami családi ereklyét
magának, és tudta, hogy ezek a tárgyak valamikor a nagymamájáé
voltak. Az öltözőszekrényen egy diófa ékszeres doboz állt. Elenor egy
pillanatig habozott, mielőtt kinyitotta. Olyan tiszteletlen dolognak tűnt.
Jó néhány szép darab feküdt benne, de semmi olyan, amit meg akart
volna tartani magának, kivéve egy fekete jáde gyöngysort. Több zsákot is
megtöltött, és félretette őket. Majd a helyi aukciósházban elárverezik a
darabokat. Megtartott két kisebb ezüsttárgyat is azok közül, melyeket
Rose megpucolt. Ha a kislány hazaér az iskolából, odaadja majd neki.
Egy kis ajándék Maude nénitől.
A kopogtató tompa puffanása figyelmeztette az ügyvéd érkezésére.
– Mr. Andrews! Jöjjön be!
A következő egy órában egy halom papírt kellett aláírnia. A
tartalmuk teljesen letaglózta. Soha nem volt még eny-nyi pénze. Ha
óvatosan bánik vele, akár több év bérleti díjára is elég lehet.
A postás érkezése elvonta a figyelmét az ügyvéd által hátrahagyott
hivatalos papírokról. Elenor figyelte, ahogy a férfi végigcammog az
elülső kis gyalogúton. Az előtérben csak egyetlen levél feküdt a lábtörlőn
a levélnyílás alatt, azt is George-nak címezték. A bélyeg keltette fel
Elenor figyelmét. A földgolyó képe felett két angyal lebegett, közöttük
egy repülővel. A hatos szám, és a „cent” szó volt rányomtatva, mellette
pedig a „Kanada” szó. Egy levél Sámuel Flemingtől. Bárcsak egy újabb
távirat lett volna Jacksontól!
 20. FEJEZET
Elenor körbesétált a házban, és próbálta felfogni, hogy mindez most
már az övé. Olyan szívtelennek tűnt ilyen dolgokon törnie a fejét, de
valamivel le kellett foglalnia magát.
A konyhából kiszűrődő mozgás zaja csakis egyet jelenthetett:
Victoria visszatért.
– Elenor?
Victoria hangja visszapattant a folyosó falairól, és Elenor kiment,
hogy köszöntse az asszonyt.
– Mrs. Green van itt. Szerette volna látni magát, és személyesen
kifejezni a részvétét.
– Köszönöm, Victoria. Kísérje be.
Mrs. Green kitárta a karját, és úgy ölelte magához, mintha régi
barátok lennének.
– Őszinte részvétem! Mrs. Matthews igazán kedves asz-szony volt.
Mrs. Green elengedte, és az egyik szék felé lépett. Elenor vele
szemben telepedett le. Az asszony jelenléte megnyugvást hozott.
– Köszönöm. Nagyon hiányzik nekem is.
Mrs. Green az asztalon lévő csomagokra mutatott.
– Két ruhát választottam önnek, és egy fekete kardigánt. Sally is
részvétét küldi. Visszatér majd Cornwallba?
Elenor megrázta a fejét.
– Előbb szeretném látni, mit tartogat számomra Coventry Maude néni
nélkül. A testvéreimnek nincs rám szükségük a tanyán, úgyhogy szabad
vagyok, és munka után fogok nézni. Szívesen dolgoznék például az
Owen áruházban. Megkérdeztem már, hogy kér-e egy csésze teát?
Mrs. Green felkelt a székből, Elenorhoz lépett, és megfogta a kezét.
– Köszönöm, drágám, de vissza kell mennem dolgozni. Ügy tudom,
hogy jelenleg teljes a létszámunk, de amint lesz betöltetlen pozíció,
értesítem. Vigyázzon magára, és mikor készen áll rá, jöjjön el
meglátogatni minket. – Az asszony az ajtó felé indul. – Egyedül is
kitalálok. Nézze csak meg a ruhákat, és ha valamelyik mégse felelne
meg, akkor kicseréljük. Viszontlátásra, kedvesem. Merítsen bátorságot
abból, hogy a nénikéje mennyire szerette.
– Még egyszer köszönöm, Mrs. Green!
Elenor felvitte az emeletre a ruhákat, és felpróbálta őket. Tökéletesen
illettek rá, és mindkettő ízléses választás volt. A konyhaajtó mögött
hangokat hallott, és feltételezte, hogy George hazaért. Ha minden a terv
szerint megy, szórakoztató estében lesz részük.
Bement a konyhába, ahol Victoria épp élelmiszereket pakolt be a
szekrénybe.
– A nappaliban fogok vacsorázni, Victoria, most nem az ebédlőben.
Kérem, csatlakozzon hozzám. Ugye nem bánja, George? Szükségem van
egy kis társaságra ezekben a szomorú időkben. Beszélnem kell egy
másik nővel, ugye megérti.
Lágy hangon beszélt, és kicsit rá is játszott a fáradtságra. George
kiszámítható módon saját fontossága teljes tudatában kidüllesztette a
mellét.
– Egyáltalán nem, Elenor. A feleségem természetesen önnel tarthat,
miután mi megvacsoráztunk.
Elenor csettintett egyet a nyelvével, és elmosolyodott.
– Én ügyetlen, talán félreérthető voltam! Úgy értettem, Victoria
velem vacsorázik majd, miután magáról és Roseról gondoskodott Ahogy
mondtam, női társaságra van szükségem.
Oldalra billentette a fejét, hogy még jobban hangsúlyozza a
szomorúságát.
– Természetesen. – George éles válasza hallatán Elenor
legszívesebben elnevette volna magát. Tlidta, hogy nem volt helyes
kigúnyolnia a férfit, de nem tudott ellenállni a kísértésnek. Felemelte a
kezében tartott könyvet.
– Addig megyek, és olvasok egy kicsit. Legyen szép estéje, George.
 Elenor nézte, ahogy a férfi előtte topog, és tudta, hogy beszélni akar
vele. Biztosan kíváncsi arra, mit beszélt az ügyvéddel, de Elenornak
egyelőre nem állt szándékában megosztani vele a részleteket.
– Most, hogy jobban belegondolok, talán ön is szívesen csatlakozna
hozzánk, mondjuk úgy fél nyolc körül.
George megdörgölte az állát.
– Van néhány dolgozat, amit ki kell javítanom, de fél nyolcra minden
bizonnyal elkészülök, és szívesen csatlakozom önökhöz. A hálószobákat
ki kell szellőztetni a testvérei érkezése előtt. Szívesen felügyelem
Victoriát, és biztosítom, hogy minden megfelelően elő legyen
készítve.Jaj, George! Pont a kezemre játszottál! Köszönöm.
Egy ideig csendben ültek Victoriával, és mindketten nagyon keveset
ettek.
– Milyen kellemes így vacsorázni – szólt Elenor.
– Valóban. Nagyon köszönöm, hogy megkért, csatlakozzam önhöz –
válaszolt Victoria.
– Szerettem volna megköszönni, hogy az évek során ilyen szépen
gondoskodott a nénikémről.
– Mrs. Matthews még akkor fogadott fel, mikor terhes voltam Rose-
zal. George egy évvel később érkezett. Külföldön tanított.
– Nahát, valóban? Azt hittem, együtt érkeztek.
– Nem. Egy ideig… nos, egy ideig külön voltunk. George munkája,
meg az én kötelességeim miatt. Én…
Hangos kopogtatás szakította félbe őket, és George lépett be a
szobába. Elenor úgy döntött, nem teszi szóvá, hogy kérdés nélkül töltött
magának egy nagy pohár brandyt.
– Gondolja, hogy megmarad a hó? Feltartóztathatja a nénikém
temetését – mondta Elenor, és letelepedett a kanapéra. – Mellesleg
George, megtalálta a levelet? Nagyon szép bélyeg van rajta, láttam, hogy
Kanadából érkezett. Esetleg megkaphatnám az albumomba?
George megvonta a vállát.
 – Ó, igen, a barátomtól, Sámuel Flemingtől jött. Megőrzőm Rose
gyűjteményébe.
Elenor ügyet sem vetett erre a sértőnek szánt visszautasításra.
– Természetesen, bizonyára örülni fog neki.
George nagyot kortyolt a brandyből, az ádámcsutkája felle mozgott.
– Feltételezem, hogy megértette az ügyvéddel való beszélgetést, vagy
esetleg szüksége van rá, hogy elmagyarázzam a zsargont? Bizonyára
nagyon ijesztő önnek ez a helyzet. Mikor tudjuk meg a hagyatéki eljárás
kimenetelét?
Egy újabb kísérlet arra, hogy kétségbe vonja a lány intelligenciáját.
– Épp ellenkezőleg, mindent tisztáztunk. A nénikém igen világos volt
a kívánságait illetően, és Mr. Andrews mindent remekül elmagyarázott. –
George hangosan köhögni kezdett. Minden szempár rászegeződött. –
Minden rendben, George?
Jóságos ég, biztosan félrenyelte a brandyt! – A férfi könnyes
szemmel, hevesen bólogatott. Mikor végre alábbhagyott a férfi
köhögőrohama, Elenor felállt a kanapéról. – Bizonyára mindketten
nagyon aggódnak a jövőjük miatt. Feltételezem, George, hogy
házitanítóként nem keres eleget, hogy otthont biztosítson a családjának. –
George idegesen fészkelődni kezdett, Victoria pedig olyan fehér lett,
mint a fal. Elenor a kezét összefonva meredt rájuk. – A végrendelet
rendelkezéseinek részleteit nem fogja megtudni, elvégre nem is tartozik
önre. De azt elmondhatom, hogy két lehetőséget tudok felkínálni
önöknek.
Végignézett a házaspáron. Victoria ölbe tett kézzel ült, szemöldökét
aggodalmasan összevonta, George pedig szokásához híven egyenes
háttal, kidüllesztett mellel ült.
– Két lehetőség? Nem egészen értem, mire céloz – mondta.
– Ó, ez a rész nem túl bonyolult, George. Azt jelenti, két választásuk
van. Elenornak az a határozott érzése volt, hogy George menten
megfulladt volna, ha tovább kortyolgatja az italt. Elenor kiélvezte a
pillanatot, bár tudta, hogy nem helyes tovább kínoznia Victoriát. – Mivel
Victoria áll a háztartás alkalmazásában, ez a kérdés neki szól. Victoria, a
ház új lakójának szüksége lesz valakire, aki vezeti a háztartást, ahogy a
nénikém mellett is tette. Ezt a pozíciót felajánlja önnek -mondta. –
Emellett George-nak tanítói állást. Az ajánlat csakis abban az esetben áll
fenn, ha mindketten elfogadják.
George felmordult. Először felállt, aztán mégis visszaült.
– Nevetséges… – motyogta.
Elenor nem vett tudomást róla.
– A másik lehetőségük egy kisebb pénzösszeg Victoria nevére, ami
fedezi pár havi fizetését és a lakbérüket, míg új állás után néz.
Kínos csend telepedett rájuk. George a feleségét bámulta. Újból
felkelt, és két lépéssel mellette termett. A nyaka vörös volt, a hangja
fenyegető.
– Nem hagyom, hogy egy ki tudja honnan szalajtott tanyasi csitri
mondja meg nekem, mit csináljak, vagy mit gondoljak! Egy olyan
nőszemély, akinek fogalma sincs a tisztességes viselkedésről, sem a
világban betöltött helyéről! Alig várom a napot, mikor végre visszatér a
tanyára. Majd az ügyvéd beszél velünk a háztartásban betöltött
szerepünkről! Vigye a nénje pénzét, és hagyjon minket békén!
– George! – Victoria kétségbeesetten rángatta a férje ingujját. –
Szükségünk van Elenor ajánlására!
– Neked van szükséged rá! Nekem nem kell tőle semmi!
– George, elmondta, amit akart, ahogy én is. Üljön le, maradjon
csendben, és figyeljen.
– De…
– George, kérlek, tedd, amit Elenor mond! Későre jár.
Elenor mély lélegzetet vett, aztán lágyabb hangon folytatta:
– A nénikém halála mindannyiunkat felzaklatott, de én vagyok a
végrendelete egyetlen kedvezményezettje. A bátyáim semmit sem
örököltek. Én vagyok az új bérlő, és ha Victoria úgy kívánja, az új
munkaadója. George, az önnek szóló ajánlat arra vonatkozik, hogy
megtanítson könyvelni. A döntés az önöké.
 George hitetlenkedve meredt a lányra. Elenor a tálcához sétált,
felkapta George poharát, és a férfi felé nyújtotta. A férfi megrázta a fejét,
és elhessegette magától. Victoria a lányhoz lépett, és felé nyújtotta a
kezét.
– Köszönöm, hogy a férjem kirohanása ellenére is gondolt ránk.
George?
A férfi a nadrágja szárába törölte a kezét, és Victoriára nézett.
– Ahogy a feleségem is mondta, elnézést kérek.
Kinyújtotta a kezét, és Elenor megrázta.
– Köszönöm. A tiszta lapra! Feltételezem, hogy elfogadottnak
tekinthetem az ajánlatomat.
George bólintott, Victoria pedig halványan elmosolyodott.
– Számításba kell vennünk Rose szükségleteit is. Kérhetem, hogy a
korábbiakhoz hasonlóan meglátogathassuk a családjainkat? – kérdezte a
férfi.
– Természetesen, George. A család fontos. És ha már a családról van
szó, nem fog találkozni a bátyáimmal, és a testvéreim nem tehetik be a
lábukat ebbe a házba. Nem tudnak és nem is fognak tudni a nénikém
haláláról. Megértette? – Elenor egyenesen George-hoz intézte a szavait.
A férfi meglepetten nézett rá, és Elenor azonnal tudta, hogy megfordult a
fejében, hogy kapcsolatba lépjen velük. – Nem látom őket szívesen
ebben a házban. Az állásuk függ a diszkréciójuktól -közölte Elenor, és
mikor kilépett a szobából, biztos volt benne, hogy George tisztán
megértette a feltételeket.
 21. FEJEZET
A temetés reggelén ködös, gyászos napra ébredtek. Elenor hálás volt
a vastag kabát meleg öleléséért. A gyászmenet lassan vonult a háztól a
temetőig, és az egyórás szertartás után az autók visszavitték őket a
Stephenson Roadra.
Victoria a teáscsészék körül sürgölődött, Elenor pedig egy sor idegen
részvétnyilvánítását fogadta. A nap rémesen lassan telt, és délután
háromkor Elenor könyörögve kérte George-ot, hogy ne engedjen be több
látogatót. Ez volt élete eddigi legmagányosabb napja.
A következő napokban ébredés után gyakran remélte, hogy
megpillantja a nénikéjét, ahogy a kedvenc székében üldögél, és egész
napját elárasztotta a veszteség mély érzése. A Jackson közelgő látogatása
felett érzett izgatottsága segített átvészelni a gyászt, bár néha úgy érezte,
ez tiszteletlenség a nénikéje emlékével szemben.
Victoria és George megpróbáltak jobban kijönni egymással, és
barátságosabb egyetértésben nevelni Rose-t, bár Elenornak feltűnt, hogy
Victoria gyakran küszködik a helyzettel. Rose is fekete ruhákba és néma
csendbe burkolózva járt fel-alá a házban, és mindig nagy hatással volt
Elenorra, akárhányszor meglátta.
Január tizenötödike reggelén Elenor sorsfordító álomból riadt.
Álmában a viharos óceán partján egymagában sírt. Aztán a hullámok
lassan lecsitultak, és Elenor elindult a parton, hogy találkozzon az
édesanyjával és a nénikéjével egy tengerparti piknikre. Együtt ámultak
egy színes szalagokba tekeredett madár láttán. A szalagok csak úgy
röpködtek mögötte, ahogy a nap arany sugaraiba öltöztetett lágy felhők
között szállt. Az anyja megkérte Elenort, hogy eredjen a madár után, és
kapja el. A nénikéje pedig arra kérte, hogy fogjon neki egy felhőt. Meleg
szeretetükben fiirödve Elenor nevetve szaladt végig a puha fövenyen,
míg egy lágy fuvallat magával ragadta, és a magasba emelte, és Elenor
végül mindkettőt elkapta. Miután sikerült visszamennie a két asszonyhoz
a parton, azok mosollyal jutalmazták az erőfeszítéseit, integettek neki,
aztán megfogták egymás kezét, és elsétáltak.
Elenor gyorsan magára kapta a ruháit, és leszaladt a földszintre.
– Victoria! Rose! – kiabálta szobáról szobára járva, és egymás után
nyitotta ki az ablakokat.
A konyhaajtó kivágódott, és Victoria sietett ki rajta.
– Mi az, Elenor? Mi történt?
Rose is odaszaladt Elenorhoz, mikor végül rátaláltak a szalonban.
– Megsérültél? – kérdezte, a hangja telve volt aggodalommal.
Elenor lehajolt, és megölelte a kislányt.
– Nem, drága kincsem. Ma végre úgy érzem, visszatért belém az élet.
Az egész ház olyan mélabús, a nénikém gyűlölné ezt a szomorkás
hangulatot. Menj, vedd fel a rendes ruháidat. Nincs szükség többé
feketére. Egyáltalán nem tiszteletlenség a nénikémmel szemben. Azt
álmodtam, hogy ő és az édesanyám együtt vannak. Boldogok voltak, és
minden olyan fényes, minden olyan szépséges volt körülöttük. Azt
hiszem, azt akarták velem közölni, eljött az ideje, hogy továbblépjünk.
Holnap találkozom Jacksonnal, és fekete gyászruha helyett szép
öltözékben fogom élvezni a teadélutánt.
Elenor nagy levegőt vett. Victoria és Rose döbbenten figyelték,
ahogy körbemasíroz a szobában, és széthúzza a függönyöket, kitárja az
ablakokat. Hideg levegő áradt be a szobába, és az ajtó hangosan
becsapódott.
– Ez eléggé ijesztő! – jelentette ki Rose.
– Szerintem is. Biztos benne, hogy elég jól érzi magát ahhoz, hogy
elmenjen teázni, Elenor? – kérdezte Victoria.
– Igen. Igen. Ki kell szellőztetnünk a szobákat, és kicsit derűsebbé is
tehetnénk őket néhány szép kiegészítővel. -Körbelendítette kitárt karját.
– Ez nem én vagyok! Nem bírom tovább elviselni ezt a nyomasztó
légkört. Felfrissítjük az otthonunkat, és jobb életbe kezdünk. Egy ilyen
mélabús napon a napsütés a legjobb gyógyír. – Elenor lehuppant egy
székre, és magához intette Rose-t. – Mi a véleményed, kis Rose?
Rosszkedv és mélabú, vagy napsütés és boldogság?
Rose kis kezét összecsapkodva ugrált.
– Napsütés és boldogság! – kántálta.
Elenor hangosan kacagva Victoriára nézett.
– Ne legyen ennyire megdöbbenve, Victoria! A háború itt toporog az
ajtónk előtt. A folyosón gázálarcok, a jövőnk csupa bizonytalanság. Itt az
ideje, hogy kilépjünk a sötétségből a napfényre. Szükségünk van egy kis
örömre az életünkben.
– Nos, ha erre vágyik, szívesen segítek önnek átvészelni a gyászt –
felelt Victoria, és összefonta a karját.
– Ne legyen ilyen mogorva. Gyerünk, Rose, fussunk versenyt a
nénikém szobájába!
Másnap reggel Elenor nemcsak boldogabb volt, de végtelenül
izgatott is. Alig várta, hogy eljöjjön a délután három óra.
Az utcát szegélyező fák körül párás köd keringett, a hó pedig szürke
latyakká vált, de Elenor valahogy furcsán szépnek találta a tavasz első
érintésére felengedő városkát. Megfogadta, hogy semmi nem fogja
beárnyékolni a boldogságát. A halál nem győzedelmeskedhet az élet
felett.
A borvörös ruhát öltötte magára, a haját kibontva hagyta, és egy
borvörös svájcisapkával koronázta meg, aztán leült az íróasztalhoz.
Látta, ahogy Jackson végiglépdel a házhoz vezető ösvényen. Magas volt,
egyenes tartásának mindenki a csodájára járhatott volna. Nem akarta,
hogy Victoria vagy George megtörje a pillanat varázsát, ezért magára
kapta a kabátját, és amint a férfi bekopogott az ajtón, ki is tárta előtte.
– Elenor. Készül valahova, vagy alig várta, hogy üdvözölhessen? –
mondta Jackson, és a kalapját a kezében szorongatva állt előtte.
– Mindkettő – válaszolt Elenor. – Majd később visszajövünk, de most
ki kell szabadulnom a négy fal közül!
– Sajnálom, ami…
Elenor az ajkára helyezte a mutatóujját.
 – Csitt, hallgasson… majd később beszélünk róla. Előbb a
boldogság!
Becsukta maga mögött az ajtót, és belekarolt Jacksonba. Sok
mindenről mesélt neki, miközben a város felé sétáltak: Elenor
megmutatta a különböző épületeket, és hogy melyik milyen célt szolgál.
Mire megérkeztek a teázóhoz, a főutca minden egyes épületéről mesélt
Jacksonnak, és Elenor ráeszmélt, hogy a férfi csak annyit tett hozzá a
beszélgetéshez változó időközönként, hogy „igen”, „nem” vagy hogy
„milyen érdekes”.
Miután helyet foglaltak, és rendeltek, Elenor az asztalon átnyúlva
vakmerőén megragadta a férfi kezét.
– Olyan régóta várok erre a napra! A nénikém halála szinte fullasztó
élmény volt. Egészen mostanáig.
Jackson nem mozdította a kezét, még akkor sem, mikor a pincérnő
kihozta nekik a teát.
– Őszinte részvétem. Igazán élveztem a nénikéje társaságát
– Köszönöm, Jackson. Sajnálom, hogy annyit fecsegtem ma, de
mindannyiunkat megviselt a dolog, és a háztartás gondjai meglehetősen
sok erőfeszítést igényelnek. – Jackson a teát kortyolgatva hallgatta a
kalandjait, és mikor a mondandója végére ért, Elenor bocsánatkérően
elmosolyodott. – Már megint túl sokat beszéltem, ugye?
– Dehogyis. Jobb, mintha sírna. Tudja, mihez kezd ezután? Itt marad
Coventryben?
– Nem megyek vissza Cornwallba. Szeretnék itt, helyben munkát
találni – bólintott Elenor. – És magának milyen hírei vannak?
– Hát… semmi olyasmi, amit szívesen mondanék el, Elenor. Most
nem, hogy ilyen boldognak látom, és szeretnék több időt önnel tölteni.
– Mi lenne az?
– A dokumentumaimat várom, hogy elhagyhassam Angliát.
Hamarosan vissza kell térnem Kanadába.
Bár Elenor számított erre a lehetőségre, mégis nehéz szívvel hallgatta
a férfit. Nehezen talált szavakat, hogy kifejezze a csalódottságát, aztán
úgy döntött, inkább nem is mond semmit. A szeme könnybe lábadt, és
úgy gondolta, jobb, ha nem hozza a férfit kellemetlen helyzetbe
nyilvános helyen.
– Akkor hát ez egy búcsúuzsonna – mondta, és próbált tréfás hangot
megütni. – Írok majd önnek, ha megengedi. Nem végleges ez a búcsú.
– Mindenki elmegy, akit… – Elenor inkább nem fejezte be a
mondatot. Remegő kézzel az ajkához emelte a csészét, de a forró ital sem
tudta felmelegíteni borzongó testét A veszteség fagyos érintése lesújtott
rá, éppúgy, mint a nénikéje halálakor. – Meséljen nekem az otthonáról!
Mondjon valamit arról a helyről, ahol él.
Elenor mindent megtett hogy elterelje a beszélgetést nyomorúságos
gondolatairól.
– Nos hát, maguknál csobogó patakok vannak, nálunk viszont
tomboló folyamok. Kristálytiszta zuhatagok, melyek hatalmas sziklákról
zubognak alá. Némelyik akár akkora is lehet, mint egy autó. Hatalmas,
tágas mezők és égig érő fenyők mindenütt. Az illatuk mindennap a
karácsonyt juttatja az eszembe. És az ország őslakosai által készített
totemoszlopok, gyönyörűen faragott cédrusfa szobrok. Mindegyik más
jelentéssel bír az első nemzetek számára, és ragyogó, vibráló színekben
játszanak.
– Elképesztően hangzik! – ámuldozott Elenor.
– Az is. A családomnak fűrésztelepe van, rönkökkel és szálfával
foglalkozunk. Az erdőt járva szoktam kiválasztani, melyik fát vágják ki.
Minden alkalommal újra beleszeretek a hegyekbe. Olyan mérhetetlenül
lenyűgözőek, és még akkor is fenségesen néznek ki, mikor mindent hó
takar. Aztán ott vannak a piros és arany juharfalevelek, ahogy
skarlátvörösbe öltöztetik a földet lombhullás idején.
– Láttam néhány képet a totemoszlopokról az enciklopédiámban, de
mind fekete-fehér kép. Minden olyan magasnak és hatalmasnak tűnik
odaát. Milyen az a lombhullás?
– Kicsit olyan, mint maguknál az ősz. Angliához képest a mi
vidékeink hatalmasak, a táj egyszerre zord és csodálatos, de a maga
módján ez az ország is mesés, van benne valami szokatlanul nyugodt.
Mindennap felfedezek benne valami újat. Boldogan élnék itt, Angliában,
feltéve, ha évente egyszer meg tudnám látogatni a szülőhazámat.
– írjon majd nekem a szülővárosáról, a tájakról. Valamivel meg kell
töltenem az albumomat. Olyan csodásán hangzik! – kérlelte Elenor.
Jackson szélesen elmosolyodott.
– Mindent elküldök majd önnek Elenor, amit szerintem örömmel
venne.
– Gondolja, hogy valaha visszatérhet Angliába? – kérdezte Elenor, a
hangja alig volt több suttogásnál.
– Egy nap visszajövök, Elenor!
– Jöjjön, köszönjön el Rose-tól. De kérem, vigyázzon rá, olyan
törékeny manapság. Nem könnyű neki ebben a házban. Rám tört a
tavaszi takarítási láz, és megpróbáltam felvidítani magunkat mindenféle
élénk színekkel, hogy valahogy legyőzzük a búskomorságot.
– Megteszem, ami tőlem telik.
Hazafelé Jackson tartotta szóval, Elenor pedig fájó szívvel hallgatta.
A házba lépve Jackson megdicsérte a lány változtatásait. Rose
körbevezette a szobákban, Elenor mögöttük sétálva magába szívta
Jackson minden egyes mozdulatát. Próbált minél több részletet az
emlékezetébe vésni a férfiról, aki anélkül megy majd el, hogy valaha
tudomást szerezhetne az érzéseiről.
– Rose, Jackson azért jött, hogy elbúcsúzzon tőlünk. Megígérte, hogy
írni fog nekünk, de nagyon sok időbe telik, mire újra személyesen
láthatjuk.
Rose először Jacksonra nézett, aztán Elenorra.
– Már nem vagytok barátok?
– Mindig is Elenor barátja leszek, ahogy a tied is. De nagyon fontos a
munkám, és sajnos el kell mennem. Ráadásul az anyukám is szeretne
újra látni.
– Adhatok egy szerencsehozó ölelést?
– Nagyon örülnék neki.
 – Rose, kérlek, hívd ide a szüléidét, hogy ők is elköszönhessenek –
mondtá Elenor, és kitárta az ajtót. Aztán visszafordult a férfihoz, és
Elenor tisztán látta a szemében a vonakodást.
– Megrázom a kezét, ha nem bánja – mondta Elenor. -Rose ölelésén
úgysem tehetek túl.
Jackson felé nyújtotta a kezét. A férfi megfogta, és lágyan
megsimogatta a kézfejét a hüvelykujjával.
– Majd öntől is kérek egyet, miután visszatértem Angliába. Addig is
itt hagyom magának ezt. – A karjába húzta, és életében másodszor
Elenor átadta magát a férfi forró ajka heves érintésének. Csak Victoria
diszkrét köhécselése szakította el őket egymástól.
Elenor a bejárati ajtóból figyelte, ahogy a férfi az utca végén még
egyszer visszafordult, és integetett felé. Aztán befordult a sarkon, és
olyan mélységes ürességet hagyott hátra Elenor szívében, hogy többé
képtelen volt érzékelni a napsütést. A sötétség visszatért.
 22. FEJEZET
1939. február

– Hűha! Valaki Valentin-napi üdvözletét kapott! – Rose izgatott

kiáltása betöltötte a folyosót. – Miss E. Cardew. Azt hiszem, neked jött!
Elenor nevetve sietett le a lépcsőkön, Rose pedig a borítékot
lobogtatva fel-le rohangált az előtérben.
– Ne incselkedj tovább velem, kérem a postát!
Rose a kezébe nyomta a levélhalmot, de a legfelső borítékot magánál
tartotta.
Elenor átlapozta a leveleket, és felkuncogott.
– ó, nicsak! Nem én vagyok az egyetlen, aki szerelmes levelet kapott,
Miss R. Sherbourne – nevetett, és a feje fölé emelt egy borítékot. –
Cserélünk?
Rose rájött, hogy hiába ugrál olyan magasra, amennyire csak tud,
nem éri el a borítékot Elenor kezében, úgyhogy inkább átadta neki a
levelet.
Elenor orrát megütötte a kölni és motorolaj illatának keveréke, és
lágyan elmosolyodott. Jackson ismerős illata mindig reménykedéssel
töltötte el. Rose feltépte a saját borítékját, és egy kis nyilakat lövöldöző
Cupidókkal díszített kártya esett ki belőle.
– Vajon kitől jöhetett? Talán Jonathantól, akivel a parkban
találkoztunk?
Elenor Rose után nézett, ahogy a kislány elviharzott, hogy
megmutassa a képeslapot a szüleinek. A drága Jackson róla sem
feledkezett meg. Annak a borítéknak is olyan csodás illata volt, mint a
férfinak. Elenor a szívéhez szorította a saját levelét, és a szalonba sietett,
hogy nyugalomban olvashasson.

Drága Elenor!
 Tudom, hogy általában a Valentin-napi levél küldőjének nevét
titokban szokás tartani, de úgy döntöttem, kihasználom ezt az alkalmat,
hogy megosszam önnel a legújabb híreket.
Hektikus napok vannak a hátunk mögött, mióta utoljára a karomban
tarthattam. Egyre több repülési gyakorlattal telik az időm nagy része.
Kérem, nézze el nekem, hogy nem írtam hamarabb. Köszönöm a levelét,
becsomagoltam a bőröndömbe. Hazaviszem magammal, és egy kis
dobozkába zárom majd a többi angliai emlékemmel.
A főparancsnokom azóta szignózta az angliai repülési képzésemet, és
mire ezt a levelet olvassa, már hazafelé tartok majd. A háborús hírek nem
tűnnek kedvezőnek, és ha az események valóban abba az irányba
terelődnek, amire magam is számítok, akkor évek is eltelhetnek, míg újra
a karomban tarthatom. Ezért fájdalmas kötelességemnek tartom, hogy
visszaadjam a szabadságát. Olyan kegyetlennek tűnnek ezek a szavak
így, a papírra vetve.
Mindketten fiatalok vagyunk, és nem lenne helyes félbeszakítani az
életünket; egy emberöltő túl rövid. Megérdemli, hogy olyan férfi legyen
az életében, akit rendszeresen láthat. Valaki, aki elviheti a filmszínházba;
egy szerető férj, edd többet tud magának adni, mint távoli ígéreteket.
Imádkozom, hogy megbocsássa botor kísérletemet, amivel arra
bátorítottam, hogy a barátságnál többet reméljen. Megbocsáthatatlan,
helytelen cselekedet volt, hogy kihasználtam a barátságát.
Kívánok önnek boldog életet, és ha valaha képes lesz megbocsátani
nekem, kérem, írjon.
Mély tisztelettel és barátsággal,
Jackson St. John

Elenor csak nézte, ahogy a levél és a boríték a földre hull erőtlen

kezéből. Képtelen volt elviselni egy újabb veszteséget. Jacksonra bízta a
szívét, és a férfi darabokra törte, ráadásul egy Valentin-napi levélben.
Legszívesebben üvöltött volna fájdalmában, de legyűrte a feltörni
készülő kiáltást. Átlépett a földön heverő papírdarabon, és a folyosóra
sietett. Rose hangosan olvasta fel a kártya szövegét a szüleinek, de
Elenor képtelen volt tovább hallgatni őt. Felvette a kabátját, és belelépett
az utcai cipőjébe. Semmi sem készítette fel erre a húsba vágóan
fájdalmas érzésre. A bejárati ajtó hangosan becsapódott mögötte, és
Elenor az utca végén lévő park felé vette az irányt.
Két órán keresztül sétált az esőben. Észre sem vette, hogy átázott a
kabátja, és a cipője tocsogott a sárban. Séta közben arra jutott, legjobb
lesz, ha elhagyja Coventryt. London épp elég messze volt, és egy új élet
lehetőségével kecsegtette. Senkinek nem árulná el, hova tűnt, úgy senki
nem bánthatja majd, nem hallana többé rossz híreket a szeretteiről.
Nehéz lenne hátrahagynia Rose-t, de még az is jobb, mint egész életében
attól rettegni, hogy őt is elveszítheti És egy nap úgyis így lenne. Amint
képes lesz szembenézni a többiekkel, hazamegy, és összepakol.
Végigmasírozott a folyóparton, de a szívét marcangoló fájdalomtól
elgyengült a lába, és aztán már csak lefelé zuhant a sötétség felé.
– Kezd magához térni!
– Csitt.
– Elenor? Hogy érzi magát?
– Igencsak megijesztett minket, kisasszony!
A hangok éles késként hatoltak Elenor agyába, és megpróbálta
kizárni őket. Csöndre volt szüksége, hogy gondolkozhasson. A testébe
kínzó fájdalom hasított. Valaki egy langyos rongyot tett a homlokára.
– Csomagolnom kell! Be kell csomagolnom!
– Nyugodjon meg. Pihennie kell.
– London! – motyogta Elenor. Mozdulni próbált, de a feje lüktetett,
és az ízületei lángokban álltak.
– Úgy tűnik, túl van a veszélyen, de még mindig magánkívül van.
Tartsák melegen, és próbáljanak minél több folyadékot belediktálni.
Holnap megint benézek. Egyedül is kitalálok.
Elenor ráeszmélt, hogy az orvos hangját hallja. Mégis mit keres a
férfi a parkban? És ő miért feküdt a földön? Haza kell mennie, hogy
becsomagoljon a londoni útra. Megrángatta a kabátját, de az anyag
szorosan a testére csavarodott, és Elenor küszködve próbált kiszabadulni.
– Nyugodjon meg, Elenor! Ne fárassza ki magát!
Victoria lágy hangon beszélt hozzá, és Elenor friss kenyér illatát
érezte.
– Hagylak, gondoskodj csak róla. Elviszem Rose-t az iskolába.
George. Miért vannak mindannyian a parkban? Elenor képtelen volt
gondolkodni, úgyhogy inkább megadta magát a fáradtságnak, és hagyta,
hogy a teste elernyedjen. A fejfájása legalább enyhült egy kicsit.
– Hogy van ma? – Elenor az orvos hangjára ébredt, és lassan
kinyitotta a szemét. A szobába beáradó napfény éles volt, és Elenor
hunyorogva nézett körül. – Jó reggelt, kisasszony!
– Az orvos arca csak egy homályos paca volt. Elenor felemelte a
fejét, de a fájdalom villámként hasított belé, és visz-szahanyatlott a
párnára. – Csak szépen lassan. Beütötte a fejét, mikor elesett.
Szerencsére az egyik parkőr időben megtalálta. Csak isten a
megmondhatója, mennyi ideig volt a vízben.
– Vízben? – Elenor beszélni próbált, de a tüdejéből reszelős köhögés
szakadt fel.
– Majd később elmagyarázom. Majdnem egy hétig volt önkívületben.
– Egy hétig! Nem csomagolt be a londoni útra. Miért gondol folyton
Londonra? Minden egyes lélegzetvétel égő fájdalommal hasított a
mellkasába, és megint köhögni kezdett. – Hallgasson Victoriára, tegyen
meg mindent, amit mond. Megértette?
Elenor minden mozdulata borzalmas fájdalommal járt, de
megpróbálta felemelni a fejét az ágytakaróról. A szeme előtt elsötétült a
világ, és újra elvesztette az eszméletét.
A tüdőgyulladás és a fejsérülés következményeiből való felgyógyulás
sok erőt kivett Elenorból. Victoria olyan gyengédséggel ápolta a
felépülése heteiben, amit Elenor még soha életében nem tapasztalt, és
megmutatta Victoria ismeretlen oldalát is. George gondoskodott róla,
hogy Rose ne üldögéljen túl sokáig az ágyánál, és biztosította arról, hogy
a háztartásban minden simán megy. Victoriával egy ágyat is átvittek a
szalonba, arra készülve, mikor Elenor végre megint képes lesz mozogni.
Mrs. Green is meglátogatta, és értesítette, hogy év vége előtt lesz egy
megüresedett pozíciójuk az áruházban. A személyzet egyik tagja
kisbabát várt. Megígérte, hogy feljegyzi Elenor nevét a jelentkezők közé,
mikor eljön az ideje, bár a lány képtelen volt ennyire előre gondolni.
Egyelőre csak az olyan egyszerű mindennapi feladatokra koncentrált,
mint például a fürdés.
Minden egyes nap megpróbált visszaemlékezni arra, ami a parkban
történt, de képtelen volt felidézni. Senki nem tudott több magyarázattal
szolgálni, mint hogy a jeges folyó egyik szikláján fekve, vérző fejjel
találtak rá. A parkőr felfedezett a zsebében egy számlát az Owen
áruházból, amelyen sikerült elolvasnia a nénikéje nevét, és segítséget
hívott, onnantól pedig Mrs. Green vette át az irányítást.
Egy délután, miközben Elenor a függönyök közötti, keskeny résen
áttörő napsugarak táncát figyelte, úgy döntött, ideje felkelni. A tüdeje
égett, a lába mintha kocsonyából lett volna, de valahogy sikerült
elverekednie magát az ablak melletti karosszékig. Odakint a madarak
egyik fáról a másikra szökelltek, a tavasz érkezésével végre enyhülni
kezdett a tél fágyos érintése.
Gondolatban végigvette azokat a létfontosságúnak ítélt dolgokat, és
sikerült felidéznie a nevét és a címét, és vele azo-két az emberekét is,
akik a betegsége alatt gondoskodtak róla. De bárhogy is törte a fejét,
képtelen volt rájönni, miért akart Londonba menni. Egyszer megkérdezte
Victoriát, de az asz-szony sem tudott választ adni.
– Bejöhetek? – hallotta Rose hangját a csukott ajtó mögül
– Gyere csak.
Fiatal barátnője belépett a szobába, és az arcán széles vigyor terült el.
– Felkeltél az ágyból! De még mindig betegnek tűnsz. Sovány
vagy…
– Te pedig még mindig szemtelen!
 Rose megragadta az ágyterítőt, és végigrángatta a szobán, aztán
gondosan Elenor ölébe nyomkodta.
– Melegen kell tartanunk. Kérsz egy csésze teát? Megyek, és szólok
anyának. Annyira aggódott érted!
– Olyan kedvesek vagytok hozzám! Igen, kérlek, szólj anyukádnak,
hogy hozzon nekem teát.
Figyelte, ahogy a kislány kirohan a szobából, és egy halvány
emlékkép derengett fel előtte, ahogy Rose a folyosón ugrándozik.
Valentin-tiap. Elenor hirtelen ráeszmélt, hogy oka volt annak, hogy el
akart menni Coventryből. Felderengett előtte egy emlékkép, amit eddig
inkább eltemetett a tudata legmélyén. Egy emlék, ami mintha csak teher
lett volna, amelyre nincs értelme több időt pazarolni. Most a gyógyulásra
kell koncentrálnia.
Az ajtó kinyílt, és Rose bevezette a szobába az édesanyját. Victoria
egy ételtől roskadozó tálcát cipelt, de Elenor gondolni sem tudott az
evésre. Kortyolgatni kezdett a kezébe nyomott teáscsészéből, de csak az
ital melegét érezte, az ízét nem. Nézte, ahogy Victoria nagy hűhót csap a
párnák körül, Rose pedig segített neki összehajtogatni a törülközőket és
az ágyneműt. Az életüknek volt valami célja: hogy segítsenek neki
meggyógyulni.
– Köszönöm – suttogta Elenor, mert a teste teljesen el-erőtlenedett.
– Segítek visszafeküdni az ágyba. Az orvos szerint nem szabad
kifárasztania magát – mondta Victoria, és végigvezette a szobán.
– Mennyi idő telt el a balesetem óta, Victoria?
– Ma van egy hónapja. Az orvos egy ponton azt fontolgatta, hogy
kórházba küldi, aztán úgy döntött, többet ártana vele. Már túl van a
nehezén, most az a legfontosabb, hogy megerősödjön.
– Rengeteg dolga van velem, igazán hálás vagyok a gondoskodásért,
Victoria.
– Nem kétlem, hogy ön is megtette volna ugyanezt bármelyikünkért.
Láttam, ahogy a nénikéjével bánt.
 – Akkor is hálás vagyok. Az egész az én hibám, bután viselkedtem.
Már emlékszem, miért sétáltam a parkban… Jackson cserben hagyott –
suttogta.
Victoria megpaskolta a karját.
– Megtaláltam a levelet. Gondosan megőriztem, de azt hiszem, most
az lesz a legjobb, ha inkább a jövőre koncentrál, a múltat pedig elfelejti –
mondta kedvesen.
Elenor hátradőlt, és lehunyta a szemét. Gondolatban egy határvonalat
húzott az életében. Victoriának igaza van: itt az ideje, hogy a múltba
révedés helyett előretekintsen.
 23. FEJEZET
– Téged bámul – suttogta Sally a függöny mögött állva.
– Abbahagynád, Sally? ö a főszereplő, csak ellenőrzi, készen állunk-
e. Ha rajtad múlna, mindenkivel összeboronálnál.
Elenor megigazította a parókáját, és szigorú pillantást vetett a
barátnőjére, aztán a színpad túloldalán álló Szőke Hercegre nézett. A
férfi mindkét hüvelykujját feltartva biztatta, Elenor pedig egy pukedlivel
viszonozta a gesztust.
A helyi színjátszó csoport sokat segített Elenor felgyógyulásában, és
a lány rendkívül élvezte Sally társaságát a próbákon, igaz, csak akkor,
mikor a barátnője nem próbálta meg hozzáadni minden egyedülálló
férfihoz, akivel csak találkoztak. Az aznap esti Hamupipőke-előadás telt
házas volt. Elenor a függöny mögül leste az első sorban ülő vendégeit.
Rose szépséges ruhában üldögélt, és türelmetlenül kalimpált a lábával.
George, Victoria és Mrs. Green kezükben a programfüzetet szorongatva
várták az előadás kezdetét.
A ruha csipkerétegei és a nehéz paróka csak fokozták a júliusi
hőséget. Elenor reménykedett benne, hogy sikerül végigjátszania az estét
ájulás nélkül. És még a lámpalázzal is meg kellett küzdenie! Most, hogy
végre teljesen felépült, kellemetlen lenne egy újabb baleset.
Egy órával később készen állt rá, hogy elénekelje a nagy finálét.
Rose az első sorban fészkelődött. Tudta a dal minden egyes sorát, és
együtt énekelt Elenorral, aztán az előadás végén a többi nézővel együtt
talpra szökkenve éljenezte az előadókat. Vastaps ütemes hangja töltötte
be a színháztermet, és a színészek büszkén hajoltak meg a publikum
előtt.
– Megcsináltuk! – kiáltotta Sally, és megpörgette Elenort.
– Megcsináltuk! A hercegnőnk nem hozott ránk szégyent -gratulált a
Szőke Herceg, és csókot lehelt Elenor kézfejére. -Esetleg elcsábíthatom
egy italra, miután végeztünk a színfalak mögött? – tudakolta.
 Sally nevetséges arckifejezéseket vágva próbálta biztatni, hogy
mondjon igent. Elenor tisztában volt vele, hogy a fiatalember vonzónak
találja. Elég gyakran célozgatott rá, hogy szívesen sétálna vele, de
Elenornak egyáltalán nem állt szándékában újabb férfit a szívébe
fogadni. A színjátszó körben töltött idő segített elmenekülni a múlt
fájdalmas emlékei elől. Ha közel engedne magához valakit, esélye se
lenne begyógyítania a Jackson ejtette sebeket. Először túl kell tennie
magát a saját fájdalmán, nem ugorhat fejest egy másik kapcsolatba.
– Köszönöm, de inkább nem. Nagyon élveztem az estét, de most haza
kell mennem pihenni. Holnap dolgoznom kell.
– Ugyan, mondj igent! Én is csatlakozom – nógatta Sally.
– Menj csak. Érezzétek jól magatokat. Én inkább hazamegyek Rose-
zal, amint sikerült levennem ezt a ruhát, és letörölnöm a sminket. Sose
bocsátja meg nekem, ha nem olvasok neki esti mesét.
Sally a kezébe vette Elenor kezét.
– El kell őt felejtened.
– Már elfelejtettem! Ez most Roseról szól, és nem rólam. Holnap
találkozunk az áruházban – ölelte meg Elenor a barátnőjét.
Másnap reggel Elenor belépett az áruházba, és egyenesen a Yardley
pultja mögé vette az irányt. Szerette kiszolgálni a vevőit, és rengeteg
visszatérő kuncsaftja volt Mrs. Green elégedett volt az eladási számaival,
és Elenor maga sem tudott volna elképzelni ennél jobb módot arra, hogy
megkeresse a megélhetésére valót. Sally jelent meg a pultok között, és
Elenor magához intette.
– Elmentél este?
– Igen. Az a fiú igen könnyen befolyásolható, úgyhogy gyanítom,
hogy jól döntöttél. Ma reggel a ház előtt várt rám. Azt állította, útba esik
munkába menet Segítened kell lerázni. Tiéd leheti – könyörgött neki
összekulcsolt ujjakkal Sally. Elenor felnevetett.
– A te bajod, nem az enyém! Sajnos nem segíthetek – kuncogott
Elenor.
 – Szeretlek, Elenor Cardew, de néha minden határon túlmész! Téged
akar. Addig fog körülöttünk legyeskedni, amíg meg nem kap.
– Mindegy, mennyit könyörögsz, nem kell a levetett ruhád! Most
menj, és adj el néhány alsóneműt, engem meg hagyj békében a
krémeimmel! Együtt ebédelünk?
– Igen. És készülj fel a további könyörgésre! – mondta, és drámai
mozdulatok kíséretében elsétált.
A délelőtti vevők teljesen lefoglalták Elenort, és észre se vette, már el
is érkezett az ebédidő. Sally jelent meg a pultnál, és együtt a személyzeti
szoba felé indultak, hogy magukhoz vegyék a táskájukat.
– Készen állsz? Együnk a parkban, olyan szép az idő.
– Nem ehetnénk valahol máshol? Nem jártam ott, mióta…
– Nem. Ideje szembenézünk a démonjainkkal. Nem kerülheted
örökké a parkot, pláne nem egy ilyen napsütéses napon! Erősebb vagy
annál. Jackson csalódást okozott neked, de ha miatta minden jótól
elzárkózol, akkor te magad keseríted meg a saját életed.
Elenor felkapta az ebédjét.
– Rendben, elmegyek, de a te hibád lesz, ha idegösszeomlást kapok.
Sok minden történt velem azon a napon, amivel még nem tudtam
megbirkózni.
– Ha sírsz, Mrs. Green leszid majd a fekete szemfestéknyomok miatt
– vágott vissza Sally.
Amint beléptek a parkba, Elenor karján felállt a szőr, és a bőre
kellemetlenül bizseregni kezdett. Letelepedtek egy tölgyfa árnyékába, és
Sally jelentéktelen dolgokról kezdett fecsegni.
– Hogy érzed magad? – kérdezte a barátnőjét, miután beleharapott a
szendvicsébe.
– Közel sem olyan rosszul, mint amire számítottam. Túltettem
magam a Jacksonnal történteken, de a traumatikus élmények még mindig
nyomasztanak. Félek a víztől, pedig nem is emlékszem rá, mikor
beleestem a folyóba, és a sötétség néha rémálmokat hoz elő.
 – Ez érthető. De most, hogy visszajöttél, legalább megszabadultál a
félelemtől. Ez remek fejlemény.
– Köszönöm, Sally.
– Mit?
– Hogy egy jószívű zsarnok vagy!
Miután végeztek az ebéddel, visszatértek az áruházba, és Elenor úgy
érezte, hatalmas kő esett le a szívéről.
Otthon lerúgta a cipőjét az előtérben, és felkapott két levelet a
szőnyegről. Victoria és George elutaztak, Rose pedig egy iskolatársánál
uzsonnázott, csak hat óra körül várta haza.
A leveleket George-nak címezték, és Elenor szíve összefacsarodott,
mikor az egyik borítékon meglátta a kanadai bélyeget. Csak bámulta, és
rettegett, hogy megint elönti az elutasítás fájdalma. Ledobta a
borítékokat az egyik komódra, és elsietett. Ezek szerint Jackson nagyapja
és George még mindig kapcsolatban állnak. Ezzel a ténnyel együtt kell
élnie.
Úgy döntött, a legjobb, ha eltereli a figyelmét az új darab
szövegkönyvével, mely az íróasztalon várt rá. Felkapta, a konyhában
töltött magának egy pohár vizet, aztán a kertben várta, hogy Rose
hazaérjen. Nem kellett sokáig várnia. Rose egy forgószél erejével
robbant be a házba. Igazi sortüzet zúdított Elenorra: elmesélte, mit csinált
a barátnőjével, mit ettek uzsonnára, mit sütött a lány anyukája. Elenor
mosolyogva sétált mögötte, és felkapta a kislány elhajított kabátját és
táskáját.
– Elnézést, kisasszony, hagyja, hogy én is szóhoz jussak? -
viccelődött. – Csak mert a szüleid nincsenek itt, ez még nem jelenti azt,
hogy lustálkodhatsz. Nem vagyok a háziszolgád. Ezeket vidd a szobádba,
mosakodj meg, mosd meg a fogad, vedd fel a pizsamádat, aztán gyere, és
csatlakozz hozzám. Kiülhetünk egy kicsit a kertbe, ahol hűvösebb van.
Kivételesen negyedórával tovább fennmaradhatsz, de egy perccel se
tovább, és hozz magaddal valami olvasnivalót.
 – Köszönöm – kiabált vissza Rose a lépcső tetejéről, aztán Elenor
fiókok húzkodását hallotta. Megrázta a fejét, és kisétált a kertbe.
– Ó, sokkal kellemesebb idekint – törte .meg hamarosan a csendet
Rose hangja.
– Bizony. Elüldögélhetsz itt egy kicsit, hogy lenyugodj lefekvés előtt.
Rose felmászott egy székre Elenor mellé.
– Miért írt Jackson apunak és nem neked?
Elenor általában nem lepődött meg különösebben Rose
meggondolatlan kérdésein, de erre hirtelen nem tudott mit mondani.
Elfelejtette, hogy gyerekes kíváncsiságának semmi nem szabhat határt,
és biztos megtalálja a leveleket az előtérben. Megpróbált lecsillapodni, és
adott magának egy kis időt, mielőtt válaszolt volna.
– Nem hiszem, hogy Jacksontól jött a levél, szerintem a nagypapája
küldte. Apád és ő már régóta leveleznek egymással.
– Miért volt Jackson kegyetlen? Anya azt mondta, hogy az volt
veled. Azt hittem, jó ember, és szeret téged. Meg is csókolt. Anya
mesélte apának. De ha megcsókolt, akkor feleségül kellett volna vennie.
Ezért volt kegyetlen?
Elenor tagjaiból egy szempillantás alatt kiszállt minden erő. A
gyermek szavai beléfojtották a szót, és Elenor levegő után kapkodott.
– Jackson nem volt kegyetlen velem. Szólította a kötelesség, vissza
kellett mennie a hazájába.
– De bántott, és aztán lett egy sérülés a fejeden. Anya azt mondta,
hogy bántott téged.
Elenor a lányra nézett. Kis arcán aggodalom tükröződött, és ártatlan
elméje nem tudta felfogni, hogy az emberek többféle módon bánthatják
egymást.
– Mikor elment, nagyon szomorú lettem. Jackson a barátom volt.
Mikor anyukád azt mondta, hogy bántott, úgy értette, hogy elszomorított.
Én sebeztem meg saját magam, mikor elestem az esőben.
– Már nem is kedvelem Jacksont – jelentette ki Rose, és lekonyult a
szája sarka.
 – Rose, kérlek, nem mondj ilyet! A felnőtt barátságok másmilyenek.
Néha el kell engednünk a barátainkat, de ettől még nem felejtjük el őket.
Rose a pázsitra ugrott, és ökölbe szorított kezét a csípőjére téve
meredt rá. Elenor nézte a kis szőke angyalt, aki minden módszert
bevetett, hogy félelmetesnek tűnjön.
– De sírtál miatta! – mondta, és nagyot dobbantott a lábával.
Elenor felnyalábolta, és az ölébe ültette a kislányt.
– Azért sírtam, mert túl hamar odaajándékoztam neki a szívemet.
Mikor nagyobb leszel, majd megérted, hogy a megfelelő időben
szerelembe esni csodás dolog, de néha nem jó az időzítés. Tanulnunk kell
a hibáinkból. Jackson jó ember. Egy nap majd találkozom valaki hozzá
hasonlóval, vagy az is lehet, hogy nem. De ami a legfontosabb, nem
akarom, hogy haragudj rá. Mindig emlékezz rá jó szívvel, Rose.
Rose a mellkasának dőlt.
– Újra működik a szíved. Hallom, ahogy ver. Anya azt mondta, hogy
Jackson összetörte a szívedet.
– Drága Rose. Igen, a szívem megint működik. Most pedig itt az
ideje, hogy felmenj a szobádba. Hamarosan én is követlek, azt hiszem,
ma korán fogok lefeküdni – mondta Elenor, és egy puszit nyomott a
kislány arcára. – És Rose! Köszönöm, hogy törődsz velem.
Miután sikerült ágyba bújtatnia Rose-t, Elenor körbesétált a házban,
becsukta az ablakokat és az ajtókat. Bárcsak a fájdalmas érzéseket is
ilyen könnyen ki lehetne kapcsolni! Victoriának igaza volt: Jackson
összetörte a szívét, és Elenor kételkedett benne, hogy valaha is újra eljön
az ideje, hogy valaki mást szeressen. Mindegy, mit mondott Rose-nak.
 24. FEJEZET
1939. szeptember 3., 11 óra 25 perc

– Az egész csak üres fecsegés. Fellengzős politikusok egy asztal

körül üldögélve diskurálnak – jelentette ki George. – Nincs semmi
jelentősége. Semmiben sem különbözik attól, amit mi csinálunk. Ülünk,
és beszélgetünk.
Felkapott egy csészét, és belekortyolt az italba, aztán ösz-szerezzent.
– Kihűlt a tea – mondta, és egy pillantást vetett Victoriára. Az
asszony továbbra is a rádiókészülék mellett strázsált, és meg sem
mozdult.
– De hisz háborúban állunk! Ez nem csak üres fecsegés
– ellenkezett Elenor. – Hogy gondolhatja, George, hogy ez nem jelent
semmit? Ez a legnevetségesebb dolog, amit egy ilyen napon bárki
mondhat. Nagy-Britannia hadat üzent, ön szerint ez jelentéktelen dolog?
George rágyújtott egy cigarettára, és sűrű füstfelhőt eregetett.
– Holnapra vége lesz az egésznek. Csak fecsegnek. Fecsegnek és
vitatkoznak. Vitatkoznak és fecsegnek. Aztán úgyis vége lesz. Hitler
megkapja, amit akar, és Angliában az élet visszatér a szokásos mederbe.
Lobogtathatjuk a zászlót a királynak.
– Maga részeg, George? Nem hallotta a miniszterelnök beszédét? –
Elenor megfordult. – Victoria, ugye maga is hallotta, hogy hadat
üzentek? Hallotta Mr. Chamberlain beszédét? Vagy csak én figyeltem?
– Én hallottam – mondta Rose. – Hallottam a bácsit. Ez meg mi? Már
el is kezdődött?
A rádió hangszórójából sziréna sikítása szállt feléjük.
– Nem pazarolják az időt – mondta Victoria.
Elenor figyelte, ahogy Rose körbenyargal a szobában, és ösz-szegyűjt
mindent, amire véleménye szerint szükségük lehet egy óvóhelyen.
– Nyugalom, kincsem. Ez csak próbagyakorlat, Londonból
közvetítik. De támadt egy ötletem. Szerintem az lenne a legjobb, ha
mindannyian összepakolnánk egy táskát a legszükségesebb holmikkal, és
az ajtónál hagynánk. Ha megszólal a sziréna, elég csak felkapni, és már
mehetünk is. Ne feledjék, ha sietünk, akkor is három percbe telik, hogy a
legközelebbi óvóhelyre érjünk.
– Nekem futnom kell. Az én lábam rövidebb – jelentette be Rose.
George felállt, és elnyomta a csikket egy hamutartóban.
– Én inkább a házban maradnék. Biztonságosabb. A németek
elsősorban a nyilvános helyeket céloznák meg a bombáikkal.
Kézenfekvő dolog, így sokkal nagyobb a pusztítás. Emlékezzenek csak
vissza a múlt heti broadgate-i bombázásra. Semmi köze nem volt a
németekhez meg az európai helyzethez, állítólag az írek voltak, de
civileket céloztak meg egy bevásárlóközpontban.
– Ne is emlékeztessen rá! Az egész bolt beleremegett. Mintha nem
lenne így is elég bajunk. Gondolja, hogy a németek szövetségesei voltak?
– kérdezte Elenor, és megborzongott.
– Ki tudja? Csak annyit tudok, hogy mikor Anglia ellenségei
ledobják a bombáikat, nem csak a föld fog beleremegni. És az ország
egyáltalán nem áll készen – mondta George, és felállt.
– Senki nem akar ilyesmit hallani, George – vágott vissza Elenor, és
egy célzott pillantást vetett Rose hátára, hogy nyomatékot adjon a
mondandójának. – Veszélyes az ilyen beszéd.
– Azt hiszem, megyek, készítek egy kanna friss teát – szólt Victoria,
és összeszedte a piszkos csészéket.
– Én pedig elmegyek sétálni. Találkozóm van néhány ismerőssel –
mondta George.
Elenor nézte, ahogy a házaspár a dolgára indul. Mintha egyáltalán
nem izgatták volna magukat a délelőtti bejelentés miatt.
– A király este hatkor beszédet tart – mondta, csak hogy mondjon
valamit. Nem állt szándékában az elkövetkezendő hét órában a rádió
mellett ücsörögni.
– Nos, akkor ennyi is volt. Uzsonnára már vége is lesz az egésznek –
mondta George, szavaiból csak úgy csöpögött a szarkazmus.
 – Tényleg, apa? Vége lesz? Remélem. A gázálarc olyan büdös –
mondta Rose, és kérdő pillantást vetett az apjára.
George összeborzolta a kislány haját, és az ajtóhoz lépett.
– Nem kell majd sokáig használnod – mondta, és azzal kiment.
– Elenor? Tea? – kérdezte Victoria.
– Csak én veszem komolyan ezt az ügyet? Talán valami nyugtatót
vettek be? Mert ha igen, akkor én is kérek. Olyan, mintha táncot járnának
az idegeimen, pattanásig feszültek. Gyere, Rose, csomagoljunk be.

1939. november 23.

Reggel Elenor a kertbe készült. Hálát adott a saját maga készítette

meleg, kötött ruhadarabokért. Egyetlen éjszaka alatt jelentősen lehűlt az
idő, és bár a nap kisütött, meleget nem adott.
– Jó reggelt, George. Készen áll az ásásra? Bárcsak lenne egy ekém!
A férfi a kert végében lévő fészer ajtajában állt.
– Reggelt. Még az eke is nehezen boldogulna ezzel a parcellával.
Már rég nem gondozták megfelelően, így kőkemény a talaj. Hamarabb
kellett volna hozzáfognunk – mondta, és kezében egy ültetőkanállal a
hosszú fű és az elhanyagolt virágágyások felé intett.
– De a végeredménynek örülünk majd! Rengeteg vetőmag van itt.
Répa, cékla, karfiol – biztatta Elenor, és a férfi kezébe nyomott egy
zsákot, amit a városban vett. – Egy halom finomság vár majd ránk
odabent, mire végzünk. Vettem magunknak egy kis füstölt sonkát meg
szalonnát is. Ha ez nem elég indok arra, hogy gyorsan végezzük a
munkánkat, akkor semmi.
George együtt nevetett vele, és ő is felemelt egy zsákot.
– Vetőburgonya. És meg is érkeztek a munkások!
Victoria és Rose csatlakozott hozzájuk a kertben. A kislány az
apjához szaladt.
– Apa! Elenor hozott sonkát a szülinapi teadélutánomra. Csodás illata
van. Anya azt mondta, hogy ha keményen dolgozom, kihúzom az
elszáradt virágokat, és segítek megtisztítani a szerszámokat, akkor ehetek
belőle ebédre!
A kert előkészítése George-dzsal jobb móka volt, mint amire Elenor
számított. A férfi viccelődött a kislányával, kukacokkal kergette, és
katonás rendben ment egyik ágyás-tól a másikig, mint valami szigorú
katonatiszt, miközben utasításokat osztogatott. Victoria csendben
dolgozott, kis tálcákba sorakoztatta a magokat, és kiültette a palántákat,
melyek ezután már csak Rose öntözőkannájára vártak. Elenor felásta a
pázsitot kis négyzetekben, előkészítette a talajt a vetőburgonyának, és
botokat szúrt le a borsónak és a babnak. Délre mindannyian farkaséhesek
voltak, és Victoria bement a házba előkészíteni az ebédet. George
szélsebesen forgatta meg a földet, és Elenor elhallgatta, ahogy munka
közben dúdol.
– Úgy tűnik, mégiscsak élvezi a kertészkedést, legalábbis, ha fontos
célja van, George. Korábban soha nem vesztegetett ennyi energiát a
virágágyásokra – mondta Elenor nevetve.
– Lefoglalja és megélesíti az elmét – mondta a férfi, és mutatóujjával
megkocogtatta a halántékát.
Rose teljesen magába feledkezve szökellt körbe a kertben, már nem
kötötték le a kijelölt virágágyás elszáradt körömvirágai. Elenor irigyelte
a gondtalanságát, és titokban győzelemért fohászkodott az ellenség felett.
Az élet nagyot változna, ha a nácik leigáznák őket.
Victoria a hátsó ajtóból integetett nekik.
– Rose, anyukád hív, kicsim. Menj, és mosd meg a kezed. – Elenor
megveregette Rose vállát, aztán felkapta és megpörgette. – Később
szeretném, ha eljátszanád nekem a „Hold-férty”-L Segít majd a
megfelelő hangulatba kerülnöm egy jelenethez, amit az új darabban
próbálunk.
George és Elenor a kislány után néztek. Elenor hangosan felsóhajtott,
George pedig kutató pillantást vetett rá.
– Vissza kell mennie Summercourtba, igaz? Erről szólt a távirat.
Azóta hallgat róla, hogy tegnap megkapta – mondta.
 Elenor ledörgölte a koszt az ásóról.
– Előbb-utóbb kénytelen leszek, George. Húzom-halasz-tom,
ameddig csak lehet, de a háború után a testvéreimnek otthonra lesz
szüksége. Itt nem lakhatnak, és attól tartok, hogy ha idegenek kezébe
kerül, Tre Lodhent teljesen elhanyagolják. Hajói értein a levélből, a
bátyáim letették az ekét, és fegyvert ragadtak. Legalább annyi előrelátás
volt bennük, hogy felvegyenek egy ügyintézőt, ő küldte az üzenetet. -
Kihúzta a táviratot a nadrágzsebéből. – „Nincs pénz. A tanya romokban.
Tanácsra és pénzre van szükségem.” A bátyáim biztosan megadták neki a
címemet azzal, hogy majd én fizetem a bérét. Soha nem érdekelte őket a
családi otthon, de az biztos, hogy igényt tartanak majd a bevételre,
miután valaki más elvégezte a munkát.
– Fontolóra vette, hogy esetleg átadja az államnak? – kérdezte
George.
– Ez a családi örökségünk. Csak végső esetben tennék ilyet. Előbb
látni akarom, mire képes az intéző. De az igazság az, hogy ha jobban
belegondolok, nincs itt rám szükség. – Elenor felsóhajtott.
– De itt van a munkája – mondta George. Abbahagyta az ásást, és
rágyújtott egy cigarettára. Elenor a komposztáló fakeretének
támaszkodott, és a halovány napfény felé fordította az arcát.
– Arckrémeket árulok egy áruházban. Hogy pazarolhatnám az időmet
ilyen triviális dolgokra, miközben a családom otthona elpusztul?
Esténként énekelgetek, és színdarabokat próbálok, amik… ne értsen
félre, szeretem ezt csinálni, de a tanyáról elláthatnám a falubelieket
élelmiszerrel, segíthetnék nekik előkészíteni a kertjüket, ahogy mi is
tettük ma reggel. Fontos munkát végezhetnék. Mikor múlt hónapban
megadtuk a népszámláló hölgynek a foglalkozásunkat, az enyém olyan
nevetségesnek tűnt, Victoriával ellentétben, akinek van egy gyermeke,
akiről gondoskodnia kell, maga pedig tanít, és azt tervezi, hogy
csatlakozik valamelyik helyi szervezethez. És én? A hiúság eszközeit
árusítom.
 – Vannak nők, akik vitatkoznának ezzel. Szerintük az arckrém
eladása létfontosságú háborús munka – nevetett fel George.
– Látja, még maga is kinevet – mondta Elenor, és tovább ültette a
magokat a barázdákba.
– Ez viszont fontos munka. Ellátni magunkat – mondta George, és
fel-alá sétálva egy vasvillával szurkába a földet.
– Igen, de a tanyán ennél is többet tehetnék. Ez nem a munkám,
hanem a kötelességem mindannyiunkkal szemben, akik ebben a
háztartásban élünk – mondta Elenor. -De ehhez nincs rám szükségük,
egyedül is elboldogulnak. Ahogy már mondtam, felesleges vagyok itt.
Elenor a férfit nézte. Még soha nem látta kemény fizikai munkát
végezni, még a hadseregbe sem sorozták be, mert gondok voltak a
lábával és a mellkasával. Elenor nem tudott róla, hogy bármilyen
betegségben szenvedett volna, de a katonai orvos elutasította, és George
minden lehetséges alkalmat megragadott, hogy mások orra alá dugja a
lepecsételt dokumentumokat, úgyhogy minden bizonnyal igazat mondott.
– ön és Victoria itt maradhatnak a házban. Még egy évre kifizetem a
lakbért. A nénikém elég pénzt hagyott rám, amihez a fizetésem mellett
nem kellett hozzányúlnom. Legalább lesz hova visszajönnöm, ha a
háború egyszer véget ér. Nem vagyok hajlandó újra együtt élni a
testvéreimmel, nem fogom agyondolgozni magam értük. Abban a
pillanatban visz-szajövök Coventrybe, hogy visszatérnek a frontról.
A férfi földbe állította a vasvillát, és nagyot nyújtózott, aztán levette
a fején díszelgő tányérsapkát, és egy tiszta zsebkendővel letörölte a
homlokán csillogó izzadságcseppeket. Hátrasöpörte a haját, aztán
visszatette a sapkát a fejére.
– Azt kell tennie, amit helyesnek tart. Én is megteszem, ami tőlem
telik: gondoskodom a kertről, és etetem a családot Mikor Anglia elesik a
németeknek, szükségünk lesz az élelmiszerre. Csak emlékezzen rá, mi
történt Hollandiában tavaly májusban! Addig bombázták őket, míg
kénytelenek voltak megadni magukat.
 Elenort feldühítette a férfi feltételezése, hogy Anglia vereséget
szenvedhet. Félbehagyta a munkát.
– Mikor legyőznek minket? A németek nem teszik a lábukat angol
földre, George, és nem fognak kiéheztetni minket, míg meg nem adjuk
magunkat. Nincs olyan, hogy „Anglia elesik”!
– Én ebben nem vagyok olyan biztos. Victoria és én néhány nap
múlva elutazunk. Ha jól emlékszem, említette magának, hogy szüksége
lesz néhány nap kimenőre. Idősebb családtagjainknak segítségre van
szüksége a zöldségágyások előkészítésében. Szokás szerint itt hagynánk
magával Rose-t, de ha vissza kell mennie a tanyára, akkor megkérjük egy
barátunkat, hogy vigyázzon rá.
– Victoria engedélyt kért, és jár neki a szabadság. Miért nem viszik
magukkal Rose-t is, és élvezik a családjuk társaságát egy kicsit tovább?
Segíthetne az ültetésben a családjának. Maga is látta, milyen ügyes volt
ma reggel.
George visszaintegetett a hátsó ajtóban álló Rose-nak, és válasz
nélkül elsétált. Elenort mindig végtelenül felbosz-szantotta, mikor a férfi
válaszra sem méltatta, különösen ha Roseról kérdezte. Rémesen furcsa
szülők voltak. Bárcsak magával vihette volna Rose-t karácsony után, de
túl nagy kihívás lenne valaki másnak a gyerekét nevelni, miközben egy
tanya igazgatásának a felelőssége is a vállát nyomja.
A nap végén Rose két hatalmas szelet süteményt is megevett a
szülinapi tortából, melyet Elenor a városka cukrászdájában vásárolt.
– Élvezd ki, amíg lehet, Rose. Ha jól tudom, a cukrászda már most
készlethiánnyal küszködik.
– Jobb, ha már most körülnézek, mit tudok beszerezni karácsonyra –
vetette közbe Victoria.
George beleharapott a szendvicsbe, és rágás közben meglengette a
kezében, jelezvén, hogy mondani akar valamit. Lenyelte a falatot.
– Nem zavartatnám magam ezzel. Vagy fegyverszünet lesz, vagy
megszállás. Mindenesetre karácsonykor Anglia már nem áll háborúban.
 – Remélem, igaza lesz, George – felelt Elenor, és egy szalvétába
törölte a száját. – Már ami a fegyverszünetet illeti.
 25. FEJEZET
Elenor az 1939-es ünnepi időszakot az elmúlt év emlékeivel próbálta
túlélni. Bármennyire is szeretett volna megfeledkezni Jacksonról,
egyszerűen képtelen volt rá. A férfi képe mindörökre az elméjébe
vésődött.
Az új év jeges fuvallattal toppant be. Az egész országban dermesztő
hideg vök, a hőmérő higanyszála napról napra süllyedt.
Elenor épp egy számsorral bajlódott, George hagyta hátra
gyakorlásképp, mikor kopogást hallott a bejárati ajtónál. Ami eleinte
csak gyakorló feladatnak tűnt, kitalált számokkal, mostanra
nélkülözhetetlenné vált Tre Lodhen működtetéséhez. A birtokigazgató
minden hónapban elküldte az aktuális papírokat, és Elenor mindent egy
hatalmas főkönyvben vezetett.
Elenor letette a tollat, és az ajtóhoz ment. Újabb papírkö-teg várta
Cornwallból, és egy levél George-nak.
– Hideg időnk van ma, Miss Cardew – mondta a postás, és a lány
kezébe adta a leveleket meg egy tejesüveget. – Ezt inkább vigye be,
mielőtt megfagy. Azt mondják, hogy a vihar hatalmas havazást hoz, és
épp felénk tart.
– Köszönöm, vigyázzon magára! – felelte Elenor, és a férfi
mosolyogva nyugtázta a szavait.
Becsukta az ajtót, és megfordította George levelét. Bérmentesített
levél volt, a pecsét szerint londoni irányítószámról érkezett.
Az előtérbe beszökött, jeges levegőtől megborzongott, és úgy
döntött, bemegy a konyhába egy forró italért. A tűzhelyen pörkölt
Totyogott, csábító illatokkal töltve meg a helyiséget. Az asztalra dobta
George levelét, és megtöltötte vízzel a teáskannát.
A mosogató mellett néhány krumpli hevert. Miközben arra várt, hogy
a víz felforrjon, Elenor tisztára dörgölte a héjukat. Ahogy a kezében
forgatta a burgonyát, nosztalgikus érzése támadt. A ma reggeli
főkönyvezett számok alapján a tanya egyelőre működött nélküle is, és a
költségeket ugyan kitermelte, de semmilyen növekedést nem produkált,
mióta a testvérei elmentek.
Az ablakon túl, a nedvességtől terhes felhőkön alig hatoltak át a gyér
napsugarak, és már délidőben esti komorság uralkodott a házban. Mire
Elenor kitöltött magának egy csésze friss, forró teát, havazni kezdett.
Egyre nagyobb pely-hekben szállingózott, és csakhamar hófehér
takaróval terítette be a földet. Visszament a dolgozószobába, és az
asztalnál ülve kortyolgatta a teát. A lehelete fehér felhőket eregetett,
ahogy ki-be lélegzett. Victoria sietett el az ablak alatt a hátsó bejárat felé.
A fejére gyapjúsálat tekert, és Elenor biztos volt benne, hogy teljesen
átáztatták az olvadó pelyhek.
Visszament a konyhába, és újabb csésze teát töltött magának épp
akkor, mikor Victoria belépett, és megpróbálta lerázni magáról a havat.
– Jöjjön be gyorsan, Victoria! Bizonyára teljesen átfagyott.
Victoria megfordult, és Elenor csak sápadt arcát és egy hatalmas
vörös orrot látott.
– Jóságos ég, borzalmasan néz ki! Tessék, ezt gyorsan igya meg!
– A lábujjaim elgémberedtek, a kesztyűm meg olyan, mintha egy
jégtömb lenne. De a sál legalább melegen tartotta a fejem, bár biztos
vagyok benne, hogy az orrom leesne, ha hozzáérnék. Még soha nem volt
errefelé ilyen hideg! Rose is biztos teljesen átfagy, mire hazaér.
Victoria a tűzhely mellett állva a kezét melengette.
– A pörköltnek remek illata van – mondta Elenor.
– Addig kell kiélveznünk, amíg még lehet. Azt beszélik, további
megszorításoknak nézünk elébe – közölte Victoria, és megkavargatta a
fazék tartalmát.
– Tüdőm. Próbálok hozzászokni a cukor nélküli tea ízéhez. Majdnem
elcsábultam, de azt hiszem, jobb, ha inkább a zabkására tartogatjuk,
ahogy maga javasolta. Levél érkezett George-nak. A postás is olyan
átfagyottnak tűnt, mint maga. Londonból jött. Mármint a levél, nem a
postás – nevetett fel Elenor. – Victoria felkapta a krémszínű borítékot, és
Elenor tisztán látta, hogy minden vér kiszalad az arcából. -Jól van?
Gondolja, hogy rossz hír van benne?
Victoria letette a levelet, és leült egy konyhaszékre.
– Az a gyanúm, hogy George nénikéjétől jött.
Elenor összehúzott szemöldökkel nézett Victoriára.
– Nem is tudtam, hogy van egy nénikéje Londonban. Azt hittem,
hogy a szülein kívül nincs családja, ők pedig… bár ha jobban
belegondolok, fogalmam sincs, hol laknak a szüleik, Victoria. Milyen
furcsa, hogy ennyi idő alatt egyszer sem jutott eszembe megkérdezni.
Még csak nem is hallottam, hogy megemlítették volna.
Victoria némaságba burkolózva kelbimbókat szedett le a kocsányról,
és olyan erővel nyiszatolta a bimbók tövét, hogy Elenor attól tartott,
menten elvágja a kezét.
– Nem emlékszem, hogy valaha beszéltünk volna erről, de most már
tudja. George-nak van egy nénikéje Londonban. Szeretné, ha megraknám
a tüzet a hálószobájában?
Egyre hidegebb van idebent is, még így is, hogy be van kapcsolva a
tűzhely.
Elenor elcsodálkozott rajta, hogy Victoria milyen idegesen váltott
témát, ha véletlenül szóba került az ő vagy akár George családja.
Többször is megfordult a fejében, hogy talán nem is házasok, és Rose
érdekében remélte, hogy nem lapulnak szégyenletes titkok a háttérben a
kislány születésének törvényességét illetően.
– Ha nincs ellene kifogása, költöztesse át Rose-t a szobámba.
Spóroljunk a tűzifával. Ma este elég, ha a szalont fűti be. A hét többi
részében meg majd meglátjuk, mi legyen.
A telefon éles csörrenésére mindketten ijedten ugrottak fel. Elenor
kiment az előtérbe, és felvette a kagylót, aztán hamarosan visszatért a
konyhába.
– Sally volt. A ma esti próbát elhalasztották, csőtörés volt a
színházban. Az iskolába megy az unokahúgáért, és elkíséri Rose-t az utca
végéig, hogy ne kelljen kimennünk ebben a hidegben – közölte Elenor.
 – Ez igazán kedves tőle, nagyon figyelmes – felelte Victoria.
– Visszamegyek a könyveimhez – tette hozzá Elenor. -Mondja meg
Rose-nak, hogy bejöhet hozzám a dolgozószobába, mikor hazaért. Majd
elbeszélgetünk a hópelyhekről. Brr!
Még hetekig beszédtéma maradt a szokatlan időjárás. Minden egyes
nap újabb réteg friss hó terült el a lábuknál, és a rekord hómennyiség
január utolsó napjára a történelemkönyvekbe is beírta magát.
Elenor széthúzta a függönyöket. Vastag köd fogadta az ablakon túl.
Az időjárás illett a hangulatához. Lábujjhegyen elosont a fürdőszoba felé
Rose ágy mellett, de az már üres volt. A hálószoba ajtaján túl friss pirítós
illata várta. A hasa hangosan megkordult.
– Ó, csend legyen! Reggelire gondolni se tudok! – motyogta,
miközben végzett a készülődéssel.
Victoria és George már a konyhában voltak. A férfi hónalja alatt
újságot tartott, Victoria kezében teáskanna volt. Rose épp a reggelijét
falta, és mindhárman gondosan kerülték Elenor tekintetét.
– Jó reggelt – mondta Elenor, és egy csészét tartott Victoria felé.
– Reggelt. Nagy a köd odakint – mondta George, és kinyitotta az
újságot.
Az udvarias társalgás ellenére egyre feszültebb lett a hangulat, és
Elenor alig várta, hogy végre kitegye a lábát otthonról. Tudta, hogy
mindkettőjüknek kellemetlen a helyzet, és rémesen zavarban voltak.
Ugyanez történt a nénikéje halálának évfordulóján is, de aznap nyíltan
beszélgettek róla, és megemlékeztek az asszonyról. Ez a Valentin-nap
viszont nem kecsegtetett semmi izgalommal, inkább az a fajta évforduló
volt, amit jobb figyelmen kívül hagyni. Ennek ellenére egy éve képtelen
volt megfeledkezni a történtekről. Az utolsó hónapok az érzelmi és
fizikai felépülés nyomasztó ködében teltek. Ma viszont csak a munkára
koncentrál majd. Sally, Mrs. Green és a vásárlói majd átsegítik ezen az
akadályon.
Elindult a munkahelyére az egyre sűrűsödő ködben. Az emberek
vastag kabátokba bújva siettek el mellette. Mindenki fáradtnak és
boldogtalannak tűnt. Hosszú idő óta először Elenor legszívesebben háta
mögött hagyta volna Coventryt. Úgy tűnt, eljött az ideje, hogy
felkészüljön a visszatérésre Cornwallba.
Ebédszünetben Elenor táviratozott a tanya intézőjének, mellette
küldött egy csekket a bére fedezetére, és értesítette, hogy tavasszal,
valószínűleg április közepén, visszatér majd Tre Lodhenbe.
Megírta a felmondását, és az áruházba visszatérve átadta Mrs.
Greennek.
– Biztos benne, hogy megint erre az életre vágyik, Elenor? Olyan jól
beilleszkedett itt.
Elenor körbenézett az üzletben, és finom fintorral jelezte, hogy nem
ért egyet.
– Hálás vagyok önnek, amiért segített munkát találni, de a
mezőgazdaság létfontosságú háború idején, és Tre Lodhen csak rám vár,
hogy felvirágoztassam. Kötelességünk ellátni az országot. Remélem,
megérti.
Mrs. Green aprót biccentett.
– Igen. Szeretem a munkámat, de már regisztráltam a Nők önkéntes
Szolgálatához. Önhöz hasonlóan én is többet szeretnék tenni a
közösségért. Szeretném meggyőzni Sallyt is, hogy csatlakozzon, de még
nem döntötte el, mit akar csinálni. A táncolástól eltekintve,
természetesen – mosolygott Mrs. Green, és halkan felnevetett.
– Az biztos, hogy Sally élvezi az életet! Hiányozni fog. – Elenor
halványan elmosolyodott. – Mindketten hiányozni fognak.
– Majd elmegyünk önhöz nyaralni, ha vége a háborúnak. Jólesne egy
kiruccanás Coventryből. Nézzen csak oda, pimasz módon meghívattam
magam!
– Tudja, hogy bármikor szívesen látom! Nos, most jobb, ha
visszamegyek a pultomhoz, és leváltom Lillyt. Köszönöm, hogy ilyen
megértő.
– Természetesen, Elenor. Tüdőm, hogy önnek is minden bátorságát
össze kell szednie ma. De újra ki fog sütni a nap, minél előbb, annál
jobb. A vásárlóink nem kedvelik ezt a komor időjárást.
Mindketten az ajtó felé fordultak. A szokásos tömegnek nyoma sem
volt.
– Nincs szüksége segítségre a raktárban? Valamivel le kell foglalnom
magam – kérdezte Elenor.
– Menjen csak a pulthoz, és fényezze ki jó alaposan. Ne meneküljön
a szomorúság elől, küzdjön meg vele szemtől szemben!
Elenor elsétált. Mrs. Green bátorító szavai még a fülében csengtek, és
megpróbálta fizikai munkával elűzni a levertségét.
 26. FEJEZET
1940. április

– Lefoglaltam önnek a költöztetőautót, Elenor – mondta George.

Elenor épp a dolgozószoba polcairól szedte le a könyveket. A hang
hallatán hátrafordult.
– Köszönöm, George. Ettől kicsit otthonosabb lesz a tanya. Mikor
legutóbb ott jártam, meg mertem volna rá esküdni, hogy a testvéreim
eltüzelték a berendezést. Ami maradt, azt meg nem éri meg megmenteni.
Néha én szégyellem magam helyettük.
– Még mindig nem tudja, hol állomásoznak? Furcsa, hogy nem írtak
önnek, mikor beálltak katonának.
– Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem lep meg, rájuk vall a dolog.
Valószínűleg eszükbe se jutottam, kivéve, mikor rám hagyták az anyagi
gondjaikat.
– Hallotta a híreket? Dánia megadta magát. Nem kell hozzá sok idő,
és a bátyjainak nem lesz milyen hadseregben harcolniuk. Valószínűleg a
fegyverletétel a legjobb választás a legtöbb országnak.
Elenor döbbenten bámult a férfira.
– Borzalmas dolgokat beszél, George! Milyen rettenetes helyzet.
Szerencsétlen dánok!
– Ezek tények, nem holmi borzalmas hírek. A nők mindig ezt
mondják minden katasztrófáról… borzalmas. De az igazság az, hogy az
erősebb mindig nyer.
– Ez zsarnokság, George. Nem szabad engednünk neki. Ezért is
állunk harcban. Tegyük fel, hogy Anglia elesik. Mit gondol, mi lesz
magával? Maga nem egy életerős férfi, a dokumentumai is bizonyítják.
Vajon taníthatna tovább angolt? És én? Visszatérhetek majd ide, vagy
valaki más felügyelete alatt tovább kell majd dolgoznom a gazdaságban?
Ezek igenis jogos aggodalmak, George.
 A férfi ügyet sem vetett a kérdéseire, és tovább dobozolta a
könyveket, melyeket Elenor a kezébe nyomott. Minden egyes darabnak
megvizsgálta a gerincét, és az orra alatt háborgott.
– Szerencsére csak olyan könyveket visz el, amiket én már olvastam
– jegyezte meg, miután megtöltöttek két dobozt.
– Ezek az én könyveim, George – emlékeztette Elenor éles hangon.
Még mindig idegesítették a férfi megjegyzései a lehetséges
kapitulációról. – A személyes tárgyait kivéve minden az enyém ebben a
szobában, és visszatértemkor mindent a helyén szeretnék látni.
George arca elvörösödött, de Elenor tudta, hogy nem szégyent vagy
zavarodottságot érez, egyszerűen feldühítette a férfit azzal, hogy
emlékeztette a helyzetére. George égy cigarettát húzott elő a tárcájából.
Elenor figyelte, ahogy megkocogtatja a cigaretta végét a tárca fedelén,
aztán a szájába tette.
– És van itt még valami, amit meg kell említenem. Nem leszek itt,
hogy a tanítómként megkereshesse a fizetését. Nem tudom, miért nem
gondoltunk erre hamarabb, de azt hiszem, az lesz a legjobb, ha
megegyezünk valami áthidaló megoldásban. Azt javaslom, a fizetésért
cserébe tartsa rendben a házat, és gondoskodjon a kertről.
Megegyeztünk? -kérdezte Elenor, és a férfi felé nyújtotta a kezét.
– Victoriának már említettem korábban, hogy beszélnünk kell erről.
Az ajánlata kielégítő, de természetesen csak ideiglenesen.
– Majd meglátjuk, mit hoz a jövő, George. Lehet, hogy nem lesz
szükségem tanítóra, mikor visszajövök. Akkor itt végeztünk is. Most
megyek, és még néhány dolgot becsomagolok az emeleten.
A férfi meredt szemmel nézett utána, a cigaretta gyújtat-lanul lógott
ki a szájából.
A délután folyamán Elenor befejezte a csomagolást. Ütött-kopott
bőröndjét a dolgozószobába cipelte, és megtöltötte dokumentumokkal.
Nem pazarolt időt arra, hogy átnézze őket, az egész halmot egyszerűen
belesöpörte a táskába. Egy nap összeszedi majd a lelkierejét, hogy újra
átlapozza a kanadai albumot, és elolvassa a leveleket, végtére is idővel
ezek az élmények a részévé váltak, segítettek abban, hogy megtanuljon
tisztán látni. Mielőtt lehetősége lett volna meggondolni magát, Rose
robbant be a szobába.
– Hát hazaértél? Milyen volt az iskola? – szegezte neki a kérdést
Elenor.
Rose felmászott Elenor székére, és az asztalra ült.
– Ez is a teherautóba megy? – kérdezte.
– Igen – mosolygott Elenor. – Csak képzeld el, ahogy az asztalnál
ülök, és neked írok.
– Képzeld el, ahogy a konyhaasztalnál ülök, és neked írok -felelte
Rose. – Elviszed a rádiót? Apa azt akarja, hogy itt hagyd.
– Elviszem magammal, Rose. A nénikémtől kaptam ajándékba,
nagyon fontos nekem.
– Anya azt mondja, hogy nem fogsz visszajönni. – Rose hangja
megremegett.
– Visszajövök, Rose. Látjuk még egymást, ígérem. Nehéz helyzetben
vagyok most, hogy a bátyáim elmentek a háborúba. Bárcsak két helyen
lehetnék egyszerre!
– Veled mehetek? Lakhatok veled?
– Ezt már többször megbeszéltük, Rose. Itt kell maradnod a
szüléiddel, iskolába kell járnod. Néhány hónap múlva minden visszatér
majd a rendes kerékvágásba, és akkor megint együtt dolgozunk majd
ennél az asztalnál ülve.
Rose lecsúszott az asztalról. Toporzékolni kezdett, és köny-nyekben
tört ki.
– Ez nem igazságos! Látni akarom a gazdaságot! Azt akarom, hogy
itt maradj. Ez nem igazságos!
Elenor keze ökölbe szorult, és behúzott nyakkal várta az ajtó hangos
csattanását Rose mögött, ahogy a kislány kiviharzott rajta. Próbálták
megnyugtatni Rose-t, de a kislány csak ezen az egy módon tudta
kifejezni az érzéseit.
 Az emeletre indult, és még hallotta, hogy Victoria hangosan
letorkollja Rose-t, amiért az sirva fakadt. George utasította, hogy menjen
ki a kertbe, és nyugodjon meg.
Elenornak minden erejére szüksége volt, hogy ne mondja le azonnal
az utazást. Rose Victoria és George gyermeke volt, és nem volt joga
beleszólni, hogy nevelik fel.
Talán egy kis kettesben töltött idő segít majd Victoriának megérteni,
mekkora szerencséje van a kislánnyal. Most, hogy a háború teljes gőzzel
dübörgött, Elenor jövője még bizonytalanabbá vált. Fogalma sem volt,
hogy megházasodik-e valaha, lesznek-e gyerekei.
Április utolsó napja vegyes érzéseket hozott magával. Rose
egyenesen megtagadta, hogy iskolába menjen, és egész nap a szobájában
duzzogott és sírdogált.
Sally és Mrs. Green eljöttek elbúcsúzni Elenortól, és megígérték
Rose-nak, hogy elviszik a parkba, miután elhajtott a teherautó. Ügy tűnt,
a javaslat hallatán Victoria és George mélységesen megkönnyebbültek.
– Igazán hálás lennék – mondta Victoria. – Nem kezeli túl jól Elenor
távozásának hírét.
– Remélem, az a buta teherautó lerobban majd! – duzzogott Rose.
– Ne légy ilyen szeszélyes, te gyerek – mondta George, és egy kis
dobozt nyomott a kezébe. – Menj, és ezt add oda a költöztetőknek.
Rose kérdő pillantást vetett Elenorra.
– Hisztis. Nyafogós – magyarázta Elenor. – Szeszélyes. Felnőtt szó.
Tudom, hogy csak szomorú vagy, úgyhogy csak csináld, amit apukád
kér, aztán gyere, és adj nekem egy hatalmas búcsúölelést.
Rose kiment a szobából, aztán amint visszatért, kitárt karokkal
Elenorhoz szaladt. Elenor végül kénytelen volt levegőért esdekelni, és
lassan letette a kislányt.
– őszintén mondhatom, ez volt a legszorosabb ölelés, amit valaha
kaptam. Köszönöm! Kitart majd a következő találkozásunkig. –
Letörölgette Rose könnyeit. – Ne sírj! Légy erős, és vigyázz helyettem
Sallyre és Mrs. Greenre.
 Elenor a búcsúzásra váró felnőttek felé fordult, és Rose kedvéért
megpróbálta visszatartani a könnyeit. Végül bemászott a barna teherautó
anyósülésére. Ahogy lassan hátuk mögött hagyták Coventryt, Elenor arra
az első napra gondolt, mikor megérkezett a városba. A naiv kislány a
rozoga bőrönddel már a múlté volt. Elenor döbbenten vette számba,
mennyi minden történt néhány röpke év alatt. A köny-nyei hamarosan
felszáradtak, és mikor végre Cornwallba értek, újra elfogta az izgalom.

Summercourt

Majdnem három napba telt mindent kicsomagolni. Három hétre

felbérelt egy asszonyt és a lányát, akik segítettek alaposan kitakarítani a
házat Az épületben négy nagy szoba volt, és egy kisebb, mely egykor az
ő hálószobája volt.
A napszámosok segítettek a ház hátsó traktusában lévő kis
raktárhelyiségbe cipelni a testvérei holmiját. Amikor a szülei még éltek,
Elenor mindig is imádta a szobájuk ablakából nyíló kilátást. Zöld hegyek
és dombok váltogatták egymást, ameddig a szem ellátott. Még télen is
szívesen üldögélt az ágyuk szélén, és elnézte, ahogy a dombokat fehér
ruhába öltöztette a dér vagy a hóesés.
A közvetlenül alatta fekvő kis helyiséget most dolgozószobaként és
amolyan szalonként használta. Az ablak előtt helyezte el az íróasztalát. A
hálószobából a földszintre indult, az otthonos szoba hívogatta. Ügy
döntött, ad magának fél óra pihenőt, mielőtt folytatja a gazdaság
ellenőrzését.
A szoba meleg ölelésébe vonta. Furcsa büszkeséggel töltötte el,
mikor meglátta a rádiókészüléket a szoba díszhelyén, a komód tetején.
Elenor megsimogatta a halványzöld függönyt, melyet a coventryi házból
hozott magával, és ami olyan melegséggel töltötte meg az otthonát.
Az ablakon túl egy varjú telepedett le a közeli faágra. A fa
gyermekkori emlékeket élesztett fel benne. Egy forró, nyári napon az
egyik napszámos készített számára egy hintát, és a fa egyik ágára
akasztotta. Elenor egyre magasabbra szállt a hintában, és élvezte a bőrét
simogató, hűvös szellőt. Aztán eszébe jutott az a nap is, mikor leesett a
hintáról, és az anyja hatalmas hűhót csapott körülötte: egy nagy szelet
frissen sült almás pitével enyhítette a fájdalmait, és aznapra felmentette a
házimunka alól. Annyi boldog emléke volt, inkább ezekre kell gondolnia,
főleg most, mikor az ország háborúban áll. A pozitív gondolkodás
mindennél fontosabb.
A kert túlsó végébe nézett, ahol mindenféle mezőgazdasági eszköz
sorakozott katonás rendben, és arra várt, hogy Elenor megvizsgálja őket.
Korábban látta, hogy a régi tyúkólat megnagyobbították és
újrahuzalozták, az egyik istállónak pedig épp javították a tetejét. A dűlő
alján néhány tehén kérődzött, a legelőn bárányok legeltek három idősebb
falubeli férfi vigyázó tekintete mellett. Az intéző már korábban
felajánlotta a szolgálatait a királyi haderőnek, és aznap távozott, mikor
Elenor megérkezett. Elenor tisztában volt vele, hogy át kell gondolnia a
lehetőségeit a személyzettel kapcsolatban most, hogy a gazdaság teljes
kapacitással működött. Egy órával később felöltötte a kinti öltözékét, és
egy jegyzetfüzettel és ceruzával a kezében körbejárta a tanyát.
Két órát töltött az elburjánzott veteményesek között, jegyzetelt, és
közben kiélvezte a friss levegőt. A felhők alacsonyan szálltak, és a köd
benedvesítette Elenor haját. A divatos coventryi életmód, a vásárolgatás
varázsa már eszébe sem jutott, ehelyett azon törte a fejét, melyik mezőn
milyen zöldségeket termesszen, az évszakok váltakozását figyelembe
véve. Mélyen a gondolataiba merülve vázolta fel a lehetőségeit a
különböző veteményeseket illetően.
Egy röpke pillanatra felmerült benne, mi lenne, ha a bátyjai
visszatérnének. Felsóhajtott, hátravetette a haját, és emlékeztette magát,
hogy a testvérei milyen felelőtlenül kezelték a gazdaságot. Ha most nem
veszi a kezébe az irányítást, akkor Tre Lodhen sorsa végleg
megpecsételődött. Ha az ikrek visszatérnek, majd megküzd velük a
maradásért, de nem mint a cselédjük. Coventry mindig is a második
otthona lesz, de a szíve örökké ide húzza vissza.
 – Hé, Tre Lodhen – kiáltotta teli torokból. – Itthon vagyok, és most
rajtunk a sor! Itt az ideje, hogy gondoskodjunk azokról, akik
megérdemlik a segítségünket!
Épp a ház felé masírozott, mikor észrevett egy fiatal férfit a bejárat
felé biciklizni. Energikusan tekert egyre közelebb, és Elenor emlékeztette
magát, hogy neki is be kellene szereznie egy kerékpárt.
– Miss Cardew? – Elenor gyomra összeszorult, mikor meglátta az
egyenruháját. A fiú felé nyújtott egy borítékot. – Nem távirat, ne
aggódjon! Csak felajánlottam a postásnak, hogy elhozom. A város másik
végében van dolga, nekem pedig útba esett a ház – nyugtatta, és egy
fehér borítékot nyújtott át neki.
A fiatal fiú elszelelt, Elenor pedig figyelte, ahogy távolodik. Nem
irigyelte a munkáját. Elkalandoztak a gondolatai. Azok a családok
jutottak eszébe, amelyek már megkapták a végzetes táviratot, vagy épp
most érkezik meg hozzájuk a tragikus hír, és a szíve összefacsarodott. Az
ő levele viszont Coventryből jött, és a gyerekes írás láttán Elenor
szívverése felgyorsult. Rose első levele.
Elenor levette a kabátját, és felakasztotta a szoba sarkában, hogy
kicsit kiszellőzzön. Levette a csizmáját, és gondosan az ajtónál hagyta.
Szemügyre vette a rendezett kis szobát. A takaros szoba emlékeztette
arra, milyen borzalmas állapotok uralkodtak a házban, mikor legutóbb
ellátogatott a testvéreihez.
A teáskannát a tűzhelyre tette, vágott magának egy szelet sajtot és
kenyeret, és leült az asztalhoz a társalgóban. Alig várta, hogy
elolvashassa Rose híreit. Miután meguzsonnázott, letelepedett egy
kényelmes karosszékbe a tűz közelében, és felnyitotta a levelet a
nénikéje antik papírvágó késével. Két papírlapot emelt ki belőle, és
gondosan kisimította őket. Alig várta, hogy egy ártatlan gyermek szemén
keresztül szemlélhesse a világot.

1940. június
A házam
 Kedves Elenor,

Agnis segített megírni a levelet nekked. Próbáltam a legeslegszebb

kézírásomat használni.
Anya elment megkeresni apát, mert túl régóta van a nénikéje házában
Lundunban.
Agnis sokat segít most. Magányos vagyok, mikor te meg apa meg
anya nincsenek itt. Szoktam zongorázni, de mindig szomorú leszek.
Vannak teheneid, meg csirkék meg egy cica? Nemrég egy bomba volt
a parkban innen nem messze. Ott vannak bombák? Láttam Sallyt egy
katona bácsival. Mikor neked is lesz egy katona bácsid, majd én leszek a
koszorúslány. Szép leszel! Ralyzoltam egy tehenet.
Szeretetek
Rose

Elenor kihajtotta a másik papírlapot is, és mosolyogva nézte a

háromlábú tehenet. Újra végigfutotta a levelet. Ezek szerint George
megint elutazott, és hosszú ideje nem tért vissza Coventrybe, Victoria
pedig utánament. Elenor az író. asztalhoz telepedett, és megírt négy
levelet. Egyet Rose-nak, amelyben részletesen beszámolt a tanyáról,
egyet pedig Victoriának, és George felől kérdezett. A harmadik Mrs.
Greennek szólt: megnyugtatta, hogy biztonságban megérkezett, és
megkérte, hogy látogassa meg Rose-t, hogy kicsit felvidítsa. Az utolsó
pedig Sallynek szólt, kérte, hogy meséljen a katonáról, akivel Rose
együtt látta, és híreket kért a színjátszó csoportról.
Nem akart másnapig várni, ezért úgy döntött, inkább elsétál a
falucska postájára. Rámosolygott néhány, az utcasarkon pletykálkodó,
ismerős asszonyra. Elenor le merte volna fogadni, hogy azóta azon a
sarkon strázsáltak, hogy Elenor elhagyta a falut.
– Nicsak, csak nem Elenor az a tanyáról? Hogy vagyunk, hogy
vagyunk? – kiáltott felé az egyik asszony.
 – De bizony, én vagyok. Remekül érzem magam, köszönöm. És
önök, a családjuk? – kérdezett vissza Elenor.
– Megvagyunk. A fiúk beálltak a seregbe a fivéreivel. Mind azt
gondolják, ők lesznek a hősök, akik végeznek Hitlerrel! Csak nem
egyedül vezeti a gazdaságot?
– De igen. Van munka bőven, ha bármelyikük keresne. Hamarosan
elkezdem a vetést.
– Majd elmegyek magához. Jól jönne a munka.
– Hozzon magával öt másik embert is! És a gyerekek is
besegíthetnek a ház körül egy kis pluszzöldségért, ha inkább rajtuk
tartanák a szemüket.
A következő egy órában elbeszélgetett a boltosokkal és más helyi
lakosokkal, akik szívesen fogadták újra a faluban, aztán hazatért. Egy
ideig a háború kezdete óta érkezett, felgyülemlett leveleket olvasgatta.
Egyik bátyja sem zavartatta magát azzal, hogy elolvassa a hadügyi
minisztérium különböző utasításait a tanyák igazgatásával kapcsolatban,
és az elvárásokat, amelyeknek ebben a rendkívüli helyzetben meg kellett
felelniük. Elenor jegyzeteket készített a dokumentumokról, és úgy látta,
az elvárások nagy részével képes lesz megbirkózni, de csak ha mindent
előre alaposan megtervez.
Mire leszállt az este, Elenor megfejte a teheneket, megetette a
csirkéket, moslékot adott a négy zajos anyakocának, és elbeszélgetett a
napszámosokkal a másnapi feladatokról. Egy kis parcellán talált néhány
répát, egy sor káposztát és pár hagymát. Kihúzgálta a földből, megmosta,
és levest készített belőlük.
Este hétkor már a nappaliban ült, és meleg zoknit kötögetett. A rádió
kellemes háttérzajt biztosított. Mire észbe kapott, az óra a
kandallópárkányon elütötte a tizet.
Elenor bezárta a házat éjszakára, bemászott az ágyba, és
kinyújtóztatta fáradt tagjait. Szinte azonnal elaludt, de a hajnali órákban
távoli szirénák riasztására ébredt. Hasra fordult, és a fejét a párnába
temette. Ahogy a tavasz szépen lassan nyárba váltott, Elenor egyre
jobban hozzászokott a szirénák sikoltásához. Ez túl messze volt ahhoz,
hogy elhagyja miatta a házat. Addig forgolódott, míg végül sikerült
megint elaludnia. Legközelebb egy kakas kukorékolására riadt, mely egy
új nap kezdetét jelezte. Egy új napét, mikor két táviratot is kapott.
 27. FEJEZET
Elenor előszedte a kerékpárját a fészerből, és egy kis hátszél
segítségével lebiciklizett a faluba. Frusztráló érzés volt, hogy a Coventry
kínálta kényelem után ilyen messzire kellett mennie, csak hogy
telefonálhasson. Tárcsázta a számot, és türelmetlenül várta a választ.
Victoria vette fel.
– Victoria! Ezek szerint visszatért. George is magával van? Rose azt
írta, hogy utánament, hogy megkeresse.
– Elenor. Hogy van? Semmi hírem George-ról. Majd írok, ha
megtudok valamit. Bár maga is tudja, hogy történt már ilyen a múltban.
Gyakran szó nélkül elutazik a rokonokhoz.
– Igaz. Nos, mindenképp írjon, ha megtud valamit. Hogy van Rose?
Hangos sóhaj hallatszott a vonal másik végéről.
– A szokásos. Hallottam, hogy írt magának. Szólni fogok Ágnesnek,
hogy a jövőben el akarom olvasni őket, mielőtt postára adják.
Elenor felnevetett.
– Ügyes levél volt, teljesen ártalmatlan. És egy aranyos rajzot is
kaptam, egy tehenet ábrázol.
– De felizgatta George távollétét illetően, és hogy elmentem
megkeresni. Nem tudtam, hogy megírta önnek. Elnézését kérem, Elenor.
Néha rémesen idegesítő ez a gyerek! Még rosszabb most, hogy nincs itt
az apja. Mióta maga elment, csak a gond van vele.
Victoria hangszíne és kislányához való hozzáállása zavarta Elenort.
– Ne nehezteljen Rose-ra, helyesen cselekedett. Szólnia kellett volna
nekem, Victoria!
– Miért? George az én férjem, és magának épp elég dolga van.
Semmit sem tehet érte. Hamarosan úgyis visszajön. Maga inkább
összpontosítson a tanyára.
A hangjában bujkáló elutasítás nem volt jellemző rá. Ele-nor
elképedve hallgatta.
 – Fontolgatom, hogy örökre itt maradok, Victoria. A háború elvitte
Jamest és Waltert. A gazdaság az enyém, és azt hiszem, igazi,
tősgyökeres cornwalli vagyok. De ezt majd később megbeszéljük.
Egyelőre van tető a fejük felett, és a fizetésük is biztosítva van az
elkövetkező hónapokra, úgyhogy nincs miért aggódnia, ölelje meg
helyettem Rose-t, és üdvözölje a nevemben George-ot, ha végre hazaér.
Viszonthallásra, Victoria.
– Viszonthallásra, Elenor. És fogadja őszinte részvétemet a testvérei
miatt.
Miközben hazafelé biciklizett, Elenor a beszélgetésen törte a fejét.
Victoria igencsak kimérten viselkedett, és egyértelmű volt, hogy nem
akart beszélni vele. Elenor úgy döntött, aratás után tesz egy rövid
látogatást Coventrybe.
Maga mellett tolta a biciklit az ösvényen. A ház előtt, a tanya
kapujának támaszkodva egy öltönyös férfi várakozott. A kapu előtt nagy,
fekete autó parkolt. Elenor tudta, hogy előbb-utóbb számíthat egy
hivatalos látogatásra. Ezek szerint eljött a nagy nap. Nem gyorsította meg
a lépteit, csak odakiabált a férfinak.
– Segíthetek?
A férfi megfordult, és integetett felé.
– Miss Cardew? A Földművelésügyi Minisztériumtól jöttem.
Elenor a biciklikormányra dőlt, és feltolta a kis emelkedőn. Próbálta
megőrizni a nyugalmát. Egyáltalán nem volt olyan hangulatban, hogy
kormánytisztviselőkkel társalogjon.
– Feltételezem, azért jött, hogy segítsen megfejni a teheneket A
legjobbkor érkezett, Mr…
– Stonnard. Graham Stonnard. – A lány felé nyújtotta a kezét, de
Elenor figyelmen kívül hagyta, és továbbra is a kormányt szorongatta.
– Nos, Mr. Stonnard, reggel négykor szoktunk fejni, mielőtt
begyűjtik a köpűket. Ugye nem bánja, ha az állatokkal kell aludnia?
Végtére is rendkívül értékesek és keresettek mostanában. Milyen
nagylelkű a kormánytól, hogy segítséget küld, főleg egy ilyen
keménykötésű fiatalembert! Eddig kénytelen voltam beérni az idős
falusiak segítségével, és gyakran attól tartok, valamelyikük holtan esik
össze fejés közben. A tehenek elég érzékeny állatok.
Elenor próbált komoly arcot vágni, de mindez csak ugratás volt. A
férfi olyan sápadt volt, mint egy hópihe. Tipikus városi hivatalnok.
Már elterjedt a híre, hogy a kormány gabonafélék termesztésére
utasította a gazdákat a használaton kívüli legelőkön. Elenomak rengeteg
földje volt, de nem akadt elég embere, hogy nagy betakarítást végezzen.
A testvérei hanyagsága – és a tény, hogy ő maga csak rövid ideje
tartózkodott a farmon – nem kedvezett a termelési mutatóknak. Elenor
mindent megtett, ami tőle telt, de nem sikerült kielégítenie az
irattologatók elvárásait.
– Nem a munka miatt vagyok itt. Legalábbis nem fizikai értelemben.
Meg kell vitatnunk a lehetőségeit, és a bátyjai… – Elhallgatott, és a
papírjait ellenőrizte. – … James és Walter
Cardew távollétében magával mint a harmadik tulajdonossal kell
megbeszélnem.
Elenor undorodva felhorkant, és elsétált a férfi mellett. Ezúttal
megszaporázta a lépteit. Az ösvényen híg trágya foly-dogált végig az
istállótakarítás után, és a sár magasra felcsapott a hátsó kerék mögött.
Elenor hallotta, hogy a férfi káromkodni kezd. Néhány méterrel arrébb
hátranézett, és látta, hogy egyik száraz foltról a másikra szökellve követi.
– Tényleg meg kell beszélnünk a dolgokat, Miss Cardew! Talán az
lenne a legjobb, ha írna valamelyik bátyjának tanácsért, de az sajnos túl
sok időt venne igénybe.
– Több időbe, mint gondolná. Mindkét bátyám elesett múlt hónapban
a Dinamó hadműveletben Dunkerque-nél. Az ez-redük hátramaradt,
hogy védelmet biztosítson a mentési hadművelethez. Tegnap az
ügyvédem értesített, hogy én vagyok a gazdaság egyetlen tulajdonosa, és
alá is írtam a papírokat. Én vagyok a családom utolsó élő tagja, ahogy az
a nő is, aki ma reggel négy órakor kelt, megetette a bárányokat, csirkéket
és a marhákat, aztán megfejte a teheneket. Többvödörnyi zöldséget
húztam ki az ágyúsokból a falusiaknak, és hogy teljesítsem a maguk
kvótáját, ebéd után még többet kell majd begyűjtenem. Aztán
bebicikliztem a városba, hogy telefonáljak egy barátnőmnek, akinek
eltűnt a férje, és hogy megszervezzem egy tehén lemészárlását, csak
hogy minden előírásnak megfeleljek – hadarta Elenor egy szuszra. -Mr.
Stonnard, tisztelettel kérdezem, maga szerint mégis hogy tudnám
elvégezni a következő aratást? A zöldséges ágyúsokon hat asszony és a
gyerekeik dolgoznak, és van négy napszámosom a haszonállatok mellett.
Azt javaslom, forduljon vissza, sunnyogjon el Cornwall füves lankái
mellett, és mász-szon vissza a meleg irodájába! Most pedig, ha
megbocsát, itt az ideje, hogy segítsek Daisynek könnyíteni a duzzadó
tőgyein. Hacsak tényleg nem akar segíteni…
A harag azóta fojtogatta, hogy beszélt telefonon Victoriával, és most
gát nélkül ömlött ki a száján, a férfi pedig elképedve hallgatta a
dühkitörését. Aztán Elenor legnagyobb meglepetésére a bajsza kissé
megremegett, végül hangos ha-hotázásban tört ki.
– Kisasszony, magában több tűz lobog, mint bármelyik férfiban,
akivel életemben találkoztam! A komplett német hadsereg is
megfutamodna magától! Bocsásson meg – folytatta, és felemelte a kezét.
– őszinte részvétem a családja miatt, és ha tájékoztattak volna erről a
fontos részletről, akkor most nem állnék itt ön előtt. De akkor is el kellett
volna jönnöm egy későbbi időpontban.
– Efelől semmi kétségem. Maga meg egy rakás hivatalnok,
írótáblával a kezében. Ide izom kell, nem agy!
– Megjelölöm prioritásként a gazdaságát, és hozzáadom a nevét a
Nők Vidéki Hadseregének listájához. De figyelmeztetnem kell,
augusztus második felénél korábban így sem tudunk segítséget küldeni. –
A dokumentumokat az aktatáskájába rejtette, és miközben bekattintotta a
csatokat, a lányra mosolygott. – Hamarosan jelentkezem. Most viszont,
bármennyire is szeretném megtanulni, hogy kell tehenet fejni, jobb, ha
elindulok. Már vár rám a következő dühös gazda a következő faluban.
Kellemes délutánt, és még egyszer őszinte részvétem. Kérem, bocsásson
meg a tapintatlanságomért.
Elenor szélesen elmosolyodott, aztán nézte a férfit, ahogy
lesöprögette a sárfoltokat az öltönyéről, végül félénk mosoly-lyal felé
nyújtotta a kezét.
– Megbocsátok. És elnézését kérem. Nehéz idők ezek, és nem lett
volna szabad magán kitölteni a mérgem.
Az est árnyai alászálltak az istálló körül, és miközben a tehenek
becsoszogtak az állásaikba, Elenor azon tűnődött, vajon tényleg érkezik-
e majd segítség. Nagy szükség lenne rá!
 28. FEJEZET
Éjszaka egy róka megtépázta a drótokat a tyúkól oldalában. Reggel
Elenor első dolga volt kijavítani a lyukakat. Épp végzett, és elégedetten
szemlélte a munkája eredményét, mikor a postás a nevét kiabálva
felintegetett az alsó kaputól Elenor odasietett hozzá. Az új kutya, Seth,
akit egy redruthi gazdától kapott, jobban értett az emberek
terelgetéséhez, mint a nyájhoz. Elenor élvezte az állat társaságát, de Seth
nem volt valami jól nevelt a látogatókkal.
– Ne féljen tőle. Csak ugat, de nem harap.
– Úgy tűnik, maga igencsak népszerű – jelentette ki a postás, és a
kezébe nyomott egy halom borítékot.
– Hallottam, hogy az unokahúga, Susie munkát keres. Szükségem
lenne valakire, aki segít a háztartásban. Remek munkát végzett, mikor
előkészítette a házat az érkezésemre!
– Szólok neki. Igen dolgos lány, nem csodálom, hogy szívesen látná
az otthonában.
Elenor beterelte a kutyát a konyhába. Nagy nehezen sikerült
lenyugtatnia, aztán szétválogatta a postát üzleti és személyes levelekre.
Egy kis fehér borítékon a neve díszelgett, de a kézírást nem ismerte
fel. Feltépte a borítékot, és izgatottan látta, hogy Sallytől jött.

1940. július
Coventry

Drága Elenor!

Nagyon hiányzol! A színpad nem a régi nélküled. Megkaptam a

főszerepet egy szentimentális románcban, és a te Szőke Herceged játssza
a főhőst. Egész tűrhetően játszik, de a keze néha túlságosan elkalandozik.
 Mrs. Green üdvözletét küldi. Hogy vagy? És a gazdaság? Vannak
arrafelé jóképű, izmos férfiak? Bár gondolom, onnan is mind elmentek a
háborúba, mint a városból.
A bolt nagyon lehangolóan néz ki a sok üres polccal. Lilly
megszökött egy katonával. Az anyja tombol. Most én felügyelem a
pultot. Rose-zal is összefutottam néhányszor, elvittem kacsát etetni. A
szülei meglehetősen furcsák. Múlt héten átküldtem az édesapámat a
házadba, mert Rose azt mondta, hogy ő próbált zöldséget szedni. Nem
tudtam, hogy George nincs otthon. A hátsó kert teljesen elburjánzott,
úgyhogy apa segített egy kicsit rendbe tenni, cserébe elhozott egy
vödörnyi zöldséget. Igazán finom levest csináltunk belőle.
Hát nem rémesen nehéz dolog levelet írni? Ha együtt lennénk, egész
nap fecseghetnénk. Mrs. G. azt mondta, hogy nyaralásra gyűjt. Már ha
jövő nyáron még mindig ott leszel. Gondoltam, én is félreteszek egy
jegyre, és vele megyek, de aztán nehogy megpróbálj rávenni, hogy
hozzáérjek az állatokhoz! Tudod, milyen finnyás vagyok.
Most megyek, vár a mozi. Vigyázz magadra!
Sok szeretettel drága barátod,
Sally

Elenor összehajtotta a papírlapot, és félretette. Ezek szerint George

még mindig nem került elő. Szegény Rose-nak csak az anyja maradt.
Elenor tollat és papírt ragadott.

1940. július

Tre Lodhen
Summercourt
Cornwall

Drága Barátnőm!
 Milyen csodás hallani felőled! Jót nevettem a történeteden a Szőke
Hercegről Tényleg olyan, mintha négy keze lenne. Haha! Élvezd ki
minden pillanatát. Hiányzik a színpad, de a háború idejére egész biztos
maradnom kell.
Rakoncátlan Lilly! Merész egy lány. Lefogadom, hogy az anyja
minden követ megmozgat, hogy megtalálja.
Köszönd meg helyettem az édesapádnak a segítséget. Fogalmam sem
volt a helyzetről. Victoria szinte semmit sem oszt meg velem. Sejtenem
kellett volna, hogy nem tud egyedül gondoskodni a házról, Roseról és a
veteményesről. Kérlek, kérd meg apádat, hogy segítsen a kert körül,
amíg George vissza nem tér, és nyugodtan vigyen a termésből
fizetségként. Hálás vagyok a segítségért.
Az életem teljesen megváltozott a testvéreim halála óta.
Mindkettőjüket hősként ünnepelték Dunkerque után, és vigaszt nyújt,
hogy életük utolsó pillanatában legalább valami jót tettek. Én csak két
részeges alakra emlékszem. Nem gyászolom őket úgy, ahogy a falu
elvárná tőlem, de az az igazság, tökéletesen idegenek voltak számomra.
Beleegyeztem, hogy énekelek az istentiszteleten, amit a falu elesett
katonái lelki üdvéért tartanak majd. Túlságosan hosszú a lista. Több
generációt is elragadott a háború.
Nehéz ezt papírra vetnem, de azt hiszem, nem fogok visz-szatémi
Coventrybe. Mint a családom utolsó élő tagja, én örököltem a
gazdaságot. Nehéz munka, de megéri. Hamarosanfelveszek egy pásztort,
és veszek még néhány bárányt. Nagyon más, mint új krémeket rendelni
egy szép pultba!
Örülnék, ha meglátogatnátok Mrs. Greennel. Talán megetetheted a
csirkéket, az nem olyan piszkos munka, és a tyúkjaim gyengéd lelkek,
csak akkor támadnak, ha kihozod őket a sodrukból.
Vigyázz magadra, Sally, és jó szórakozást a moziban. Már rég nem
volt alkalmam kikapcsolódni, de így is épp elég boldogvagyok.
Szeretettel,
Elenor
 Elenor a kis szekrénykéhez vitte Sally levelét. Egy doboz került a
kezébe, amelyről eddig próbált nem tudomást venni. A nénikéje és
Jackson levelei. Mikor felemelte a tetőt, döbbenten látta, hogy a halom
tetején Jackson Valentin-napi kártyája hever. Olyan sokáig tartotta vissza
a lélegzetét, hogy a tüdeje majd szétrobbant. Bizonyára Victoria tette
oda. Alatta két másik levél is lapult, melyeket azonban nem ismert fel.
George-nak címezték őket.
Elenor zavarodottan nyitotta ki az első borítékot. Jacksontól érkezett.
Az első bekezdésben a nagyapjáról írt, aztán úgy tűnt, megválaszolt
néhány kérdést, de nem árult el részleteket. Elenornak az a benyomása
támadt, hogy csak udvariasságból írt George-nak. Az utolsó néhány
bekezdés láttán viszont Elenor lába felmondta a szolgálatot. A székre
hanyatlott.

Köszönöm, hogy értesített minket Elenor betegségéről. Reméljük,

hamar felgyógyul. Azon tűnődtem, vajon fogadná-e a baráti
látogatásomat, ha Coventryben lenne dolgom. Kérem, írja meg a választ
nagyapámnak, mikor legközelebb ír neki.
Tekintve a politikai helyzetet, nem vagyok biztos benne, hogy a
közeljövőben visszatérek Kanadába. Egyelőre semmi sem végleges, de
lehet, hogy itt kell maradnom, hogy segítsek az újoncok kiképzésében.
Üdvözletemet küldöm a feleségének és Rose-nak. Maga igazán
szerencsés ember.
Jackson St. John

George soha egyetlen szóval nem említette neki Jackson

jókívánságait, sem a nagyapjáét. Elenor kinyitotta a másik borítékot is.
Átfutotta a sorokat, melyben a háború állásáról diskurált. Semmi érdekes
nem volt benne, csak udvarias válasz volt George egy újabb levelére. A
levél végén viszont megint érdekes sorokra bukkant.
 Örömmel hallom, hogy Elenor lassan felgyógyul. Kérem, mondja
meg neki, hogy elfogadom a döntését. Érthető, ha többé nem akar látni,
és elutasította a kérésemet. Gyakran meggondolatlanul cselekszem, nem
volt illendő kérni, hogy a betegsége idején meglátogathassam. Nem lep
meg, hogy mélyen gyászolja a nénikéje halálát, de hogy öngyilkosságot
kíséreljen meg! Szomorú fejlemény. Hálát adok istennek, hogy túlélte.
Elenor különleges helyet foglal el a szívemben, de el kellett engednem,
mert féltem, soha nem láthatjuk egymást újra.
A jelenlegi kötelességeim miatt sajnos nem fogok tudni újra írni
önnek, de a nagyapám örömmel veszi a leveleit, és válaszolni fog.
Kérem, legyen türelmes, ki tudja, mennyi idő kell manapság a postának.
Kérem, adja át üdvözletemet a családjának.
J. St. John

Elenor gombócot érzett a torkában, egész testét elöntötte a méreg.

Fájdalmasan felüvöltött. Hangos, állatias hangon, a kiáltása
visszaverődött a falakról. George egy szóval sem említette neki Jackson
kérését. Szinte biztos, hogy visszautasította volna, de George-nak nem
volt joga helyette dönteni, összegyűrte a leveleket, a térde megrogyott.
Ügy érezte, a képeslap aranyozott díszítése gúnyt űz belőle. A Jackson
iránt érzett szerelem még mindig ott parázslott a szíve mélyén. A
könnyek patakokban folytak le az arcán. Végül az asztalra támaszkodva
feltápászkodott, és eltette a leveleket.
Kezébe vette a Valentin-napi kártyát. Újra elolvasta a fájdalmas
visszautasítás szavait, aztán a kandalló tüzébe dobta a levelet, és hagyta,
hogy a múlt fájdalma a füstbe vesszen.
 29. FEJEZET
Az elmúlt hetek erőfeszítései meghozták gyümölcsüket Elenor újult
erővel vetette bele magát a mindennapi feladataiba, és remélte, hogy a
jutalma a megnövekedett hozam lesz. Susie remekül végezte a munkáját,
és nagyban megkönnyítette Elenor életét Aznap épp egy sámlin állva a
konyhaablakot mosta.
– A németek elég komolyan vették a dolgukat tegnap éjjel. Még soha
életemben nem féltem ennyire – jelentette ki Susie.
Elenor nagyot sóhajtva magára vette a kabátját.
– Tényleg félelmetes volt, nagy lármát csaptak. De Seth még annál is
zajosabb volt. A szirénáktól mindig megvadul – mondta Elenor, és
belelépett a csizmájába. – Megyek trágyázni. Később találkozunk!
Susie lemászott a sámliról, és a seprű végére támaszkodott.
– Biztos a sötétség az oka. Errefelé hozzászoktunk a sötéthez, de a
német mumus újdonság. – Susie mutatóujjával a plafon felé bökött, és
felkiáltott: – Ahogy a nagyanyám szokta volt mondani: „Megbirkózunk
vele, körül, amibe körül.”
Elenor felnevetett. Copfba fogta a haját, aztán egy kék kendőt kötött
a fejére.
– így is lesz, Susie. Ha már a nagyszülőknél tartunk, én is a
nagymamámtól tanultam el a régi dialektust. Emlékszem, egyszer
nagyon leszidta apámat, amiért cornwalli nyelvjárásban káromkodott.
Egyenesen hozzávágott egy cipőt, és azt mondta, ha csak nagyapám
változata marad meg benne, akkor jobb, ha inkább megy a levesbe az
egész. – Elenor mélyet sóhajtott. – Az az érzésem, hogy manapság ő
maga is előszeretettel használná azokat a bizonyos szavakat. Manapság
minden nap rossz nap, mindegy, milyen nyelven beszélünk.
A szél az éjszakai bombázások irányából fújt, és Elenor orrát gumi és
vegyi anyagok csípős szaga ütötte meg. A háború már szinte a küszöbig
ért, és semmi jelét nem mutatta, hogy távozni óhajtana.
 – Gyerünk, hölgyeim! A szagba nem halunk bele, de az éhezésbe
igen!
Elenor a gőzölgő vödrökre nézett, az aznap reggel összegyűjtött
trágyára, és felkapott egy gereblyét. A zöldségágyások gondozására
felbérelt asszonyokkal együtt gondosan elterítették a növények körül a
trágyát. Elenor hátralépett, és megcsodálta a munkájuk eredményét, és
egyből megfeledkezett fájó hátáról és sajgó tenyeréről. Négy segítője és
a kilenc gyerekük ugyanígy tett. A frissen meglocsolt palánták egyenes
sorokban bontogatták zöld hajtásaikat. Faládákban répa-, saláta-, retek-és
céklahalmok álltak, a frissen leszúrt botok pedig csak a borsó-és
babpalánták indáira vártak.
– Van valami felemelő érzés abban, mikor az ember learatja kemény
munkája gyümölcsét – jelentette ki. – És maguk a legjobbat érdemlik.
Még soha nem láttam senkit ilyen keményen dolgozni.
Elenor megkedvelte az asszonyokat. Pontosan értették Elenor
helyzetét, és megfogadták, hogy mellette maradnak a rájuk váró nehéz
időkben. Elenor szerény bért, egy vödör zöldséget, hetente egy csöbör
tejet és havonta egy nyulat fizetett nekik. A nyulak egyébként is sok
bosszúságot okoztak a mezőkön, úgyhogy két férfit kinevezett
nyúlvadásznak. A férfiak osztoztak vele a fogáson, aztán eladták a saját
részüket. Az asszonyok makkot is gyűjtöttek, és a disznók a lelkes
gyerekeknek köszönhetően mindig jól tápláltak voltak.
Egy kisfiú vágott át az asszonyok és a gyerekek között, és három
hatalmas burgonyát dobott egy üres vödörbe. Elenor meglepve nézte a
gumókat.
– Hol találtad ezeket a szépséges burgonyákat? Még nem érett be a
termés.
Mindenki a pimaszul vigyorgó lurkóra nézett. Elenor szíve majd
megszakadt a kisfiú láttán. Az egész élete a feje tetejére állt, de még így
is sikerült mosolyognia. Lelkes gyerek volt, minden reggel panasz nélkül
kísérte az édesanyját a munkába.
 – Több is van. Sokkal több. A mögött a roskadozó pajta mögött. Ott –
mondta, és a gazdaság távoli végében álló, dü-ledező épületre mutatott.
– Nem is tudtam róla, hogy a bátyáim bevetették azt a területet,
mielőtt elmentek. Talán az intéző volt. Túlságosan elfoglalt voltam, hogy
észrevegyem a hajtásokat, és még igen korai a terméshez. Ügyes fiú vagy
– mondta Elenor, és megpaskolta a kisfiú feje búbját.
Lehajolt, és megvizsgálta a krumplikat. Penésznek semmi nyoma. Az
asszonyokhoz fordult.
Vödrökkel, faládákkal és vasvillákkal felszerelkezve a veteményes
felé indultak. A kisfiú vidáman fel-le ugrándozott a felfedezése felett
érzett izgalmában. Elenor megdöbbenésére egy kis mezőt találtak, az
ágyások katonás rendben sorakoztak rajta. Letette a felszerelést, és
csípőre tett kézzel felmérte a helyzetet.
– Hogy az ördögbe nem vettem eddig észre?
– Mert eddig nem nőttek ki! – felelte a fiú.
Mindenki hangosan nevetett a gyermek okos válaszán.
Az édesanyja csókot nyomott az arcára, amit a fiú egy hangos „pfuj”
kíséretében azonnal le is törölt a kézfejével, mire a kis csapat csak még
hangosabban nevetett.
– Jár neked az extra adag cornwalli marhahúsos, zöldséges oggy, kis
hercegem!
– Azt hiszem, ezen a héten egy halom péksüteményt süthetünk.
Annyi krumpli van itt, hogy minden háztartásba jut két vödörrel –
mondta Elenor.
Hangos éljenzésben törtek ki, aztán nekiindultak, hogy begyújtsák a
terményt. A kislegény hangos instrukciókkal látta el a testvéreit és a
barátait. Elenor úgy érezte, megfogta az isten lábát. A többlettermés egy
kis profitot is hoz majd. Néhány pénzérmével jutalmazta a kisfiút.
Többet is adott volna neki, de az édesanyja felhívta a figyelmet a tényre,
hogy mivel a krumpliföld mellett játszott, nem vette ki a részét a többi
zöldség ültetéséből.
 Elenor később ellenőrizte a bárányokat a legelőn, és elbeszélgetett az
új pásztorral, Tómmal. A férfi azután jelentkezett nála, hogy az előző
főnöke a fia halála után feladta a gazdaságát. Elenor vásárolt tőle egy
kost, négy juhot, és két üszőt is, melyek a nyilvántartás szerint annyi tejet
adtak, hogy simán megértek annyit, amennyit a hét állatért összesen
fizetett. Igazi kaland volt elutazni a másik tanyára az állatokért.
A férfi hozzáállása viszont kellemetlen meglepetésként érte. Nem
volt hajlandó elfogadni, hogy egy nő képes elvezetni egy gazdaságot, azt
pedig végképp nem, hogy ő maga lehet a tulajdonos. A kirohanását azzal
zárta, hogy biztosította róla, egy rátermett férfi segítsége nélkül úgyis
kudarcot vall majd, egy olyan férfi nélkül, aki ért a gazdaság
igazgatásához, és nem holmi érzelgős pojáca. Ennek ellenére boldogan
üzletelt Elenorral, és szó nélkül elfogadta a pénzét.
Elenor aznap este hullafáradtan tért vissza a házba. Odabent Susie
üdvözölte, Elenor pedig egy vödör krumplit tett elé.
– Több is van odakint a csűrben, vigyen az édesanyjának. Nem
hiszem el, hogy nem vettem észre őket! Micsoda haszontalan gazda
vagyok – mondta, és lerúgta a csizmáját.
– Szerintem pont ellenkezőleg. Édesanyám jó hasznát veszi majd
ezeknek a kis szépségeknek. Elviszek egy kiskocsit, és holnap
visszahozom – mondta Susie. – Jól láttam, hogy új jószágokat rakodtak
le?
– Igen, Tóm segített. Jut eszembe, megígértem, hogy a következő egy
hétben segít neki rendbe szedni a kis kunyhót. Nem ártana egy jó alapos
takarítás. Nem jelent gondot?
– Nem, természetesen nem. Főztem egy kis füstölt sonkát. Vágok
neki egy szelettel, és holnap reggel átviszem, aztán bele is fogok a
takarításba.
Elenor a fáradtságtól úgy érezte, menten elájul. Susie hazaindult, és
aznapra befejezték a munkát. Seth horkolásától eltekintve csend honolt a
házban. Felvánszorgott az emeletre, és egyenesen bedőlt az ágyba. A feje
fölött elhúzó repülők zúgása és Seth ugatása azonban biztos jele volt
annak, hogy újabb éjszakát lesz kénytelen álmatlanul tölteni. A háta fájt,
a többórányi kapálástól vízhólyagok keletkeztek a tenyerén.
– Nyugi, Seth. Jó fiú! – szólt oda a kutyának.
Tapogatózni kezdett a sötétben a lámpakapcsoló után, de aztán
észrevett valami csillámlást a szeme sarkából. Úgy döntött, jobb, ha nem
szegi meg az elsötétítés szabályait. Hagyta a lámpát, és szorosabbra
húzta a dupla függönyt az ablakon.
A telihold fényéhez távoli narancsos ragyogás társult, és ameddig a
szem ellátott, megvilágította a tájat.
A narancsos fény, eszmélt rá Elenor, tűzvész jele volt a városban,
ahol a németek bombái földet értek. Elenor úgy becsülte, Plymouth
közelében lehettek. A lángcsóvák vadul lobogtak, fel-fel csaptak a
magasba, és kísérteties vibrálásuk halálos figyelmeztetés volt egész
Cornwall számára. Elenor végül nem bírta tovább elviselni a zajt.
– Jaj, Seth! Azok a szegény emberek! Micsoda borzalmas napok
vannak a hátunk mögött.
Megigazította a sötétítőfüggönyt és a bájos csipkefüggönyöket is, a
biztonság kedvéért újra ellenőrizte, megfelelően elszigetelte-e a szobát a
külvilágtól, és felkapcsolta az éjjeli lámpát.
Egyik robbanás a másik után adta hírül az újabb bombák érkezését
vagy a sérült épületekben bekövetkezett gázrobbanásokat. Az ellenség
betöltötte az eget.
– Elég ebből! – kiáltott fel Elenor, és a fülére tapasztotta a tenyerét. –
Gyere csak, Seth. Hideg van itt fent, és nem tudom, te hogy vagy vele, de
én ma már biztos nem tudok aludni. Azt hiszem, jól jönne egy pohár
forró tej.
Bebugyolálta magát a köntösébe, felkapott egy dunyhát az ágyról, és
olajlámpással a kezében követte a kutyát a földszintre. Seth izgatottan
csóválta a farkát, és a hátsó ajtó előtt állva csaholni kezdett.
– Menj csak, végezd el a dolgod. De aztán gyere egyenesen vissza –
figyelmeztette Elenor.
Lekapcsolta a lámpát, és kinyitotta az ajtót.
 A kutya kirohant az éjszakába, és hangosan ugatva a felső legelő felé
rohant. Elenor a konyhaablakban állva nézte, ahogy fel-felvillan a fény a
kutya fehér szőrén a távolban.
A földön fák árnyai jártak lidérces táncot minden alkalommal, mikor
egy narancsszínű fényvirág fellángolt a láthatáron, vagy a hold előbújt
egy-egy bolyhos felhő mögül. Elenor szíve majd kiugrott a helyéről.
Hallotta a választűz ropogását és Seth egyre izgatottabb ugatását.
– Seth! Gyere! Vissza, te buta eb! – kiabált ki az ajtón, aztán hangos
füttyszóval nyomatékosította a kérést. Már azelőtt hallotta a kutya fújtató
lihegését, hogy meglátta volna az állatot. Seth hangos ugatás kíséretében
a lány lábához sietett.
– Nem lennél ilyen izgatott, ha értenéd, mi történik, barátom.
– Elenor megvakargatta a füle tövét, mire a kutya a hátára gördült. –
Nem, nem! Befelé! – Behúzta a kutyát a konyhába, és már épp be akarta
csukni az ajtót, mikor egy alakot látott átszaladni a mezőn, ahol az imént
még Seth rohangált. A kutya megpróbált kiszabadulni a keze közül, de
Elenor szorosan megragadta a nyakörvét. – Nem, kisöreg, befelé -
suttogta. – Elenor becsukta az ajtót, és a konyhaablakhoz ment. Egy
váratlan puskalövés a frászt hozta rá, és meg kellett kapaszkodnia a
mosdó szélében, nehogy ijedtében elessen. Másik alak is követte az
árnyat, egy sokkal magasabb figura. Cikcakkban mozogtak a mezőn.
Újabb lövés hangja hallatszott, aztán mindkét alak elrohant a fák közé.
Elenor végre ráeszmélt, mi történik, és ellépett az ablaktól.
– A vadászlegények kihasználják az éjjeli zenebonát, Seth. Jobb, ha
idebent maradsz. A nyulak, kutyák és fegyverőrült vadászok elég
robbanékony keveréket alkotnak a sötétben. Hála istennek, már azt
hittem, hogy elért minket az ellenség.
A forrásban lévő tej sisteregni kezdett a tűzhelyen, és Elenor
megfeledkezett az egyedüllét kínzó gondolatáról. Míg aznap éjjel meg
nem látta a lopakodó alakokat a kertben, eszébe sem jutott, milyen
veszélyben van éjszakánként egyedül.
 A tejet egy csészébe öntötte, és kísértést érzett, hogy egy kis
brandyvel javítsa fel felzaklatott idegei lenyugtatása céljából. Talált is
néhány eldugott üveget, úgy tűnt, a bátyjai nem tudtak mindent meginni,
mielőtt elmentek. Elenornak eszébe jutott, milyen állapotban voltak a
testvérei, mikor utoljára látták egymást, úgyhogy inkább mégsem
nyitotta ki az üveget, hanem a bögre tejjel egyenesen a szalonba ment.
Susie ragaszkodott hozzá, hogy az apja a sarokba toljon egy nagy,
nehéz asztalt, amely amolyan óvóhelyként szolgált a lány számára. A
célja az volt, hogy megvédje Elenort egy esetleges bombatámadás idején,
de Sethnek teljesen más elképzelései voltak, és előszeretettel vackolta be
magát az asztal alá. Amint beléptek a szalonba, Seth a búvóhelyére
szaladt. Elenor még egy hasáb fát dobott a tűzre, és várta, hogy fagyos
csontjai kicsit átmelegedjenek a tűz előtt. Egy pillantást vetett a békésen
szunyókáló kutyára, és egy pillanatra komoly késztetést érzett, hogy
csatlakozzon hozzá. Ehelyett inkább közelebb húzta a széket a tűzhöz, és
magára terítette a dunyháját. Belekortyolt a tejbe, és örömmel
konstatálta, hogy már nem hallja a repülők zaját. Hamarosan csak a
kutya horkolása törte meg a csendet.
Még mindig képtelen volt elaludni, úgyhogy inkább a múlton
merengett. Az új barátaira gondolt, különösen Jackson St. Johnra.
Akárhogy próbálta elfelejteni a férfit, gondolatban mindig
visszakalandozott ahhoz a bizonyos csókhoz.
– Ábrándozásokkal nem megyünk semmire, nem igaz, Seth?
Irigykedve hallgatta a kutya horkolását. Seth bezzeg bárhol, bármikor
el tudott aludni. Elenor a vállára terítette a dunyhát, felkelt, és az
ablakhoz csoszogott. A narancsos izzást kígyózó, fehér füstoszlopok
váltották fel, a bombák hangja helyett csak csend vette körül. Tre Lodhen
kísérteties némaságba burkolózott, és Elenor a paplan melege ellenére
megborzongott. Alig várta, hogy kisüssön végre a nap.
Spitfire, a kakas, melyet Susie azután nevezett el a vadászrepülő
tiszteletére, hogy az állat egy nap dühösen rátámadt, szokás szerint
elkukorékolta a hajnalt. Elenor megmozdította sajgó testét, és próbálta
minél jobban kinyújtóztatni a lábát. Mikor három órával korábban
bemászott a kis óvóhelyre, hogy valahogy lerázza magáról a magány
jeges érintését, örült a vigasznak, amit Seth teste melege nyújtott, ahogy
a kutya hozzá törleszkedett. A végtagjai mostanra teljesen
elgémberedtek, a szája kiszáradt, a gyomra hangosan korgott, és a kutya
izgatottan nyalogatta az arcát.
– Ez volt életem leghosszabb éjszakája, Seth. Elég már, te buta korcs!
Kimászott az asztal alól, és alaposan kinyújtóztatta minden egyes
tagját. Széthúzta a függönyöket. Az ég narancs és fehér helyett mostanra
szürkébe öltözött, ami hűen tükrözte az érzéseit, ahogy fáradtan a
mezőket vizslatta. Elenort elfogta a szomorúság. Mégis mivé lett a világ?
Nehéz szívvel a konyhába kullogott. Seth a paplan végére telepedve
csúszott utána. Megtömte a hasát tojással és pirí-tóssal, aztán megetette
Setht a maradékkal, és felment az emeletre felöltözni, míg Seth
megreggelizett.
– Hahó! Van itthon valaki?
Susie hangja töltötte be a házat. Elenor hallotta, hogy nagy hűhót
csap a kutya körül.
– Fent vagyok az emeleten, mindjárt lemegyek! – kiabált vissza
Elenor.
A borzalmas este után Elenor örült Susie érkezésének. Hálás volt,
hogy a napfény elkergette a nyomasztó árnyakat. Kitárta a hálószoba
ablakát, és hagyta, hogy a hűvös levegő körbejárja a helyiséget. Olyan
volt, mint egy tisztító rituálé, segített megszabadulni a rossz szellemektől
és a negatív gondolatoktól.
Elenor visszament a konyhába, és kiengedte a kutyát a kertbe. Susie
épp akkor tért vissza egy kosámyi friss tojással. A lány soha sem
vesztegette az időt.
– Jó reggelt, Elenor! Sokaknak sajnos nem az. Borzalmas egy
éjszakánk volt.
Elenor elvette a kosarat Susie-tól, és egyetértőén bólogatott.
 – Egy szemhunyásnyit sem aludtam. Megint Plymouth felett jártak,
jaj, azok a szerencsétlen emberek! – mondta.
Susie megragadta a seprűt, és olyan ádázul söprögetett a szobában,
hogy Elenor attól tartott, a padlókövek elkopnak.
– Jut eszembe, a bácsikám megkért, hogy hozzam el a postát.
Odatettem az asztalra.
Elenor felkapta a kisebb borítékot. Victoriától jött.

1940. július 31.

Wales

Elenor!

Ezúton szeretném értesíteni, hogy egy hónapig nem leszek

Coventryben. Rose-ra a barátnőm, Ágnes vigyáz. A kislány jól van. A
barátnője apja ügyel a kertre, és a csirkék remekül tojnak.
George üdvözletét küldi. Hamarosan csatlakozik hozzám Walesben.
Victoria

– Jó hírek? – kérdezte Susie.

Elenor visszatömte a levelet a borítékba.
– Vegyes. Rövid és lényegre törő üzenet, semmi újdonság nincs
benne. Kivéve, hogy úgy tűnik, George megkerült. Hamarosan
csatlakozik Victoriához Walesben.
– A kislányuk biztos nagyon örül.
– Szegény lányt egy barátjukra hagyták. Egy teljes hónapra! Soha
nem viszik magukkal sehova. Annyira hiányzik a kis Rose! Remélem,
hogy elengedik majd hozzám nyaranta, ha végre vége a háborúnak.
Amennyi támadás éri mostanában Cornwallt, valószínűleg jobb helyen
van ott, ahol van.
Elenor kinyitotta a másik borítékot is, és megkönnyebbülten
fellélegzett.
 – Végre kiutalnak nekünk egy munkáslányt a Nők Vidéki
Hadseregétől – mondta a papírt lobogtatva.
– Remek hír. Elkél errefelé a segítség.
– És még egy érkezik majd a szeptemberi aratás előtt.
– Kettő jobb, mint egy – mondta Susie.
– Igen, de hálátlannak tűnik, ha azt mondom, bár mindkettő
egyszerre jönne?
– Nos, én örülök, hogy nem így lesz. Sok munka lesz előkészíteni a
szobáikat.
– Igazad van. A fivéreim holmija még mindig a hálószobákban hever.
Legjobb lesz, ha hozzá is kezdek a takarításhoz – mondta Elenor.
– Én pedig megyek Tóm kunyhójába. Sok szerencsét, azt hiszem,
nekem jutott a kellemesebb feladat! – mondta Susie, és ízesen
felnevetett.
 30. FEJEZET
Susie-nak igaza volt. A legkisebb hálószobában a plafonig álltak az
almásrekeszek. Minden láda tele volt használhatatlan kacatokkal,
melyeket a testvérei valamilyen okból megtartottak, de mire Elenor a
válogatás végére ért, el nem tudta képzelni, mi ez az ok. Egyetlen
ruhadarab sem volt javítható, a cipők és csizmák is láttak már szebb
napokat. A személyes tárgyaik leginkább hiányos öltözékű nőket
ábrázoló poszterekből és képeslapokból álltak, tisztálkodószerekre szinte
egyáltalán nem bukkant. Elenor mindent kicipelt a kertbe egy hatalmas
halomba, és az egészet úgy, ahogy volt, felgyújtotta.
Mire a lángok elhaltak, Elenort elfogta a szomorúság. Mindketten
kiváltságos fiúnak születtek, hogy pazarolhatták így el az életüket? Most
először Elenor hálát adott a háborúért; így legalább a nevük felkerülhetett
a hősi halált halt katonák listájára. A Cardew család neve újra
fényesebben ragyogott.
Körbenézett a másik hálóban is, és nekilátott a takarításnak. A
levélben nem szerepelt érkezési dátum, de mivel már augusztus volt,
Elenor úgy döntött, jobb, ha felkészül. Furcsa lesz, hogy esténként nem
lesz egyedül a házban, de legalább egy kis megnyugvást talál majd a sok
magányos éjszaka után.
Augusztus 21-én reggel Susie vitába keveredett az édesanyjával, és
kisírt szemmel jelent meg Elenor küszöbén.
– Engem büntet, csak mert a nővérem úgy döntött, elmegy
ápolónőnek! – szipogta Susie a kötényébe. – Csak fél órát késtem! Már
majdnem tizenhét vagyok, tudok magamra vigyázni!
– De nem háború idején, Susie. Az édesanyád csak meg akar védeni.
Zaklatott, és aggódik érted. A bolttal is foglalkoznia kell, több felelősség
nyomja a vállát, mint valaha, és a sok feszültség rajtad csattant. Anyád
csak fél. Nem csodálom – nyugtatta Elenor, és egy székhez vezette
Susie-t. -Ülj le, és nyugodj meg. Estére elül majd a vihar. Én is pontosan
úgy viselkednék, mint anyád – mondta Elenor, és egy tiszta zsebkendőt
adott a kezébe a frissen vasalt halomból.
– Nem is igaz. Te biztos megértenéd, hogy munka után együtt
szeretnék lenni a barátaimmal. Keményen dolgozom, és eltartom magam
– közölte Susie öntudatosan, aztán hangosan beletrombitált a
zsebkendőbe.
– Nem vagyok benne biztos. Soha nem volt gyerekem, de édesanyád
kedves asszony, és hamar megnyugszik majd. Vigyél neki egy láda
zöldséget, hátha az segít elsimítani a dolgokat.
Hangos kopogtatás szakította félbe őket, majd egy éles hang hasított
a levegőbe.
– Hejhó!
– Tessék! – szólt Elenor, és összehúzott szemöldökkel kérdő
pillantást vetett Susie-ra.
– Ki az? – suttogta Susie, de ebben a pillanatban kivágódott az ajtó.
– Dorothy Saunders! De hívjanak csak Dottie-nak – jelentette az
alacsony, kövérkés lány, és ledobta a bőröndjét a földre.
– Az egyenruha alapján egyértelmű. Magát küldte a Nők Vidéki
Hadserege. Isten hozta Tre Lodhenben – mondta Elenor és kezet fogott a
lánnyal.
– Köszönöm! Azt hittem, ide se érek, az átkozott nácik ledobtak
néhány bombát az állomásra, ahonnan jöttem volna.
Végül egy fickó hozott idáig, akit a városban szállásoltak el.
Bizonyára maga Miss Cardew.
– Elenor. Kérem, hívjon Elenornak.
– Nos, Elenor, nagy pimaszság lenne, ha kérnék egy pohár vizet?
Teljesen kiszáradtam. Évek óta nem gyalogoltam ennyit. Eléggé félreeső
helyen lakik, nemde? Remek, pont így szeretem. Vannak lovai?
Susie felvihogott, és a fejét ingatva Elenorra nézett, aki szintén
mosolygott.
– Sajnálom. Ezek a buta érzések – mondta Susie Dottie-nak, és
meglegyezgette az arcát, hogy felszárítsa a kicsorduló könnyeit. A
konyha végébe mutatott. – A mosdó arra van, ha esetleg szüksége lenne
rá. Hozok magának egy pohár vizet. – Beszéd közben egyre hangosabban
vihogott, és Elenor attól tartott, menten kitör rajta a hisztéria.
– Susie? – vizslatta Elenor a lányt felvont szemöldökkel.
– Ó, igen, jó lenne könnyíteni magamon, köszönettel -mondta Dottie,
és eltűnt a mosdóban. Eddigre Susie már kétrét görnyedve levegő után
kapkodott.
– Mi ütött beléd? – suttogta Elenor a lánynak.
– Hát, csak mikor azt kérdezte, vannak-e lovaink, az jutott eszembe,
hogy pont úgy néz ki, mint egy shetlandi póni! Nagy pocak, fényes
sörény, tömzsi lábak – felelte Susie elfojtott hangon, és majd megfulladt
a nevetéstől.
Elenor összeszorított ajakkal próbálta visszatartani a feltörni készülő
könnyeit. Megrázta a fejét, félretolta Susie-t az útból, és töltött egy pohár
vizet a pulton álló kannából.
– Tökéletes leírás. Egy zöld shetlandi póni csicsergő hanggal –
suttogta vissza.
– Legalább nem csak egy vödör a sarokban! Apám figyelmeztetett,
milyen állapotok várhatnak rám itt… egy vödör vagy egy árnyékszék –
hallották Dorothy hangját a mosdóból.
– Igen, így kényelmesebb – válaszolt Elenor, mikor Dottie végre
megint megjelent a konyhában. – Tessék, a víz. Susie mindjárt vág
magának egy kis kenyeret és sajtot, aztán megmutatom a szobáját. Sajnos
ló nincs a gazdaságban. Régebben volt, de az első világháború elvitte az
utolsót is.
– Imádom a lovakat, de valahogy csak elbírok a többi állattal is. Azt
mondták, van lábasjószága meg terményei is. A kiképzésem alapján a
tehénistállóban a helyem, de ez ne tévessze meg, mindenhez értek!
– Akkor gyí – csúszott ki Susie száján, és döbbenten a szája elé kapta
a kezét. Elenor szó nélkül a folyosó felé intett, és próbálta magába fojtani
a nevetést. Susie megragadta a frissen vasalt ágyneműt, és felszaladt a
lépcsőn. Elenor és Dottie még a földszinten is hallották hangos vihánco-
lását.
– Susie ma reggel összeveszett az édesanyjával. A dolog teljesen
kikészítette érzelmileg – mondta Elenor, és remélte, hogy Dottie
elfogadja a gyengécske magyarázatot.
A lány a szendvicset majszolva bólintott.
– Örülök, hogy végre itt van! Eléggé elfáradtam. Remek munkásaim
vannak, és jól jön az újabb szorgos kéz. Saját szobája lesz. Csak én
lakom a házban, úgyhogy általában nagyon csendes, néha kissé
magányos errefelé az élet. Az előszobából nyílik a nappali, van egy
rádióm is – sorolta Elenor, és az ajtó felé mutatott, amin az imént Susie is
kisétált. – Beviszek magának is egy kényelmes széket. Az enyém a zöld
karosszék, már pont olyanra koptattam, ahogy szeretem. Kérem, ne
nyúljon az asztalomhoz, szigorú rendben tartom az irataimat. Hetente
egyszer nyugodtan vehet fürdőt, csak ne szombatonként, az az én estém.
Áramunk van, de gáz nincs. A tűzhely fatüzelésű. A meleg víz az új
bojlerből jön, a fürdőszobával szemben lévő mosókonyhából. Susie
gondoskodik róla, úgyhogy nem kell aggódnia, mindig van elég meleg
víz. Van valami kérdése?
– Ki csinálta a sajtot? Erős, ízletes fajta – szólt Dottie.
Elenor jót mulatott a kérdésen, nevetve vágott még egy szeletet, és az
új lakótársa tányérjára helyezte.
– Én magam. Szerencsések vagyunk, de gondosan el kell küldenünk
a részünket a faluba is. Honnan jött, Dottie? -kérdezte.
Dorothy letörölgette a morzsákat a szája széléről, és lenyelte a
falatot.
– Oxfordból.
– Oxford. Hallottam már róla, de még soha nem jártam ott. Mit
csinált korábban?
Elenor leült a konyhaasztalhoz. Úgy érezte, nem árt egy keveset
megtudnia a lányról, mielőtt munkába fogja.
 – Semmit. A bentlakásos iskolából egyenesen a társasági élet kellős
közepébe csöppentem, hogy valami gazdag férjet fogjak magamnak.
Anya valószínűleg még mindig perlekedik apámmal, amiért hagyta, hogy
beálljak a seregbe. Azt akarta, hogy maradjak otthon kötszert
gombolyítani. Gondoltam, elmegyek mentőt vezetni, de apám
emlékeztetett, hogy a lábam túlságosan rövid ahhoz, hogy elérjem a
pedálokat. Aztán ott van a hordágyak emelgetése. A karom is rövid, látja
– rázta meg Dorothy a karját, és felnyerített, mint egy szamár.
Édes istenem, miért teszed ezt velem?, gondolta Elenor, és megint
beleharapott sajgó ajkába, hogy visszatartsa a kitörni készülő nevetést.
– Ó, értem – mondta inkább, és azon tűnődött, mi hasznát veszi majd
Dottie-nak a tehénfejésben. Még a kapanyél is magasabb volt, mint a
széken ülő, végtagjait lengető, tömzsi lány. Elenor azon tűnődött, vajon
Graham Stonnard így akar-e bosszút állni azért, amiért ittjártakor
összesarazta.
– Képes lesz ellátni a tanyasi feladatokat? Feltételezem, hogy
elvégezte a képzést, különben nem lenne itt. Nem szeretném, hogy
megsérüljön.
– Ó, nem kell aggódnia a képességeim miatt. A legtöbb feladatot
megoldom. Már disznóháton is lovagoltam, mikor be kellett terelni őket
az ólba.
Elenor megmerevedett. Szótlanul várt, és a szamárszerű nyihogás
pont akkor csattant fel, mikor Susie belépett az ajtón. Képtelenek voltak
egymásra nézni. Susie sarkon fordult, visszament a nappaliba, és bezárta
maga mögött az ajtót. Elenor biztos volt benne, hogy komoly
erőfeszítésébe került elfojtani feltörni készülő nevetését; ő maga is alig
bírta visz-szafogni a vihogást.
– Hát, ez elég érdekes látvány lehetett, Dottie. Megmutathatom a
szobáját? – kérdezte, és megengedett magának egy halk kuncogást,
mielőtt még felrobbanna. – Mikor elhaladtak a nappali előtt, Elenor
megkocogtatta az ajtót, és bekiabált Susie-nak. – Majd emlékeztess, hogy
esetleg vegyek egy lovat a tanyára, Susie.
 A fojtott válasz szerencsére kivehetetlen volt.
Egy héttel később Elenor és Dottie már remekül dolgoztak együtt a
tanyán.
– Menjünk, bemutatom a pásztornak. Tómnak hívják. Egy hétig távol
volt, egy másik gazdának segített. Ritkán engedem el a gazdaságból, de
szükség volt a segítségére egy eltévedt bomba után – magyarázta Elenor,
miközben a mezőn álldogáló férfi felé sétáltak.
– Halálra rémíti a nyájat – morgott Tóm. Dottie-t nézték, aki a
bárányok között rohangált a juhászkutyával, Bessie-vel.
– Susie minden alkalommal könnyesre röhögi magát, akárhányszor
Dottie felnevet, és attól tartok, én is így vagyok vele. De amúgy aranyos
lány. Kicsit fellengzősen beszél, de ettől függetlenül a viselkedésén nem
látszik, hogy gazdag családból származik. Szerintem jól kijön majd a
többiekkel Azóta, hogy megérkezett, egy pillanatra sem lazsált
– Igaz, hogy azt mondta rá, úgy néz ki, mint egy shetlandi póni? –
kérdezte vigyorogva Tóm.
Elenor meglegyintette a hosszú fűszálat, ami a férfi szájából lógott ki.
– Nem én mondtam! Susie volt. Én csak hozzátettem, hogy Dottie
egy zöld pónira emlékeztet. Jaj, Tóm, Dottie csak egy hete van itt, de
olyan szórakoztató, hogy el se tudom képzelni nélküle az életünket. És
nagyon takaros lány.
– Azt is mondták, hogy remek tehetsége van a fejéshez. Nézze csak,
Bessie is kedveli. Biztos mert egyforma magasak!
Elenor nevetve belebokszolt a juhászfiú felkarjába.
– Elég legyen! Még a végén meghallja, hogy kifigurázzuk. Nem
helyes, abba kell hagynunk.
– Abbahagyom a nevetést, ha maga is – mondta Tóm, és Rittyentett
Bessie-nek. – Alig látszik ki a fűből – motyogta, ahogy keresztülvágtak a
réten.
– Elég! – suttogta Elenor, és próbálta visszafojtani a nevetést. –
Minden jókedve rögtön elszállt, mikor meglátta az egyik anyajuhot az
oldalán fekve pihegni. – Tóm? – vetett kérdő pillantást a férfira.
 – Vajúdik. Hamarabb, mint kellene. Nézze, még nem áll készen a
szoptatásra – mondta, miután letérdelt, és megvizsgálta a juh tőgyét. –
Vigyük a csűrbe. Maga menjen, készítse elő a rekeszt, én pedig mindjárt
követem.
– Jöjjön, Dottie! Szükségünk lesz szénára, és kell egy lámpás is, ha
esetleg egész éjszaka ott kell maradnunk – kiáltott Elenor a mezőn
átrohanva.
Mire Elenor végzett az előkészületekkel, Dottie is megjelent mellette
egy lámpással a kezében.
– Susie előkészítette a forró vizet. Miben tudok segíteni?
– Maradjon itt, és segítsen Tómnak. Szétszedtem egy bálát, és
leterítettem abban a rekeszben – mutatott Elenor a jobbjára. – Hallgasson
Tómra, tegye, amit mond. Én pedig Bessie-vel megyek, és vigyázok a
nyájra. Köszönöm, Dottie!
– Milyen izgalmas! Még soha nem láttam állatot elleni!
– Csak beszéljen lágy hangon, maradjon nyugodt. Tóm szakember, és
bízom benne, hogy holnap reggelre már két kis apróság rohangászik
majd itt.
Tóm megérkezett a juhval, Elenor pedig hátrahagyta a körülötte
sürgölődő Dottie-val. A tömzsi kis lány a nyúlánk Tóm tökéletes
ellentéte volt: a sziluettjük vicces látványt nyújtott.
Mielőtt visszament volna a mezőre, benézett Susie-hoz.
– A csűrben minden rendben megy. Tomot Dottie gondoskodó
kezében hagytam. Csak azért imádkozom, hogy ne jöjjön rá a nevetés,
különben az újszülött báránykák világgá szaladnak.
– És még te szidsz le, ha viccelődöm – vigyorgott Susie. – Ma korán
hazamegyek. A nővérem holnap reggel indul. Két másik lány is
feliratkozott az ápolónőképzésre. Sok szerencsét nekik, az nem az én
asztalom. De hamarosan nekem is el kell döntenem, hol a helyem. A
háztartás vezetése nem éppen háborús tevékenység, és apám szeretné, ha
valami hasznosat csinálnék. Anyám viszont aggódik, hogy elmegyünk,
és soha nem jövünk vissza. Rosszak az idegei.
 Elenor megtöltött egy flaskát meleg teával, hogy Susie kivigye
Tómnak az istállóba.
– Értem, mire célzol, de itt is értékes munkát végzel. Mi lenne, ha
regisztrálnálak ide, mint bentlakó napszámost? így biztosítva lenne itt az
állásod, a szüleid teljes megelégedésére. Továbbra is kézben tarthatnád a
háztartást, senki nem tudná meg az igazságot – mondta Elenor, és a
kezébe nyomta a flaskát.
Susie becsomagolta a táskáját, és az asztalra tette.
– Szívesen laknék itt, de a végső szó apámé. De a munka talán
meggyőzné, és anyámat is. Reméljük a legjobbakat!
Bessie felhajtott egy kóbor juhot, Elenor pedig órákig őrizte a nyájat.
Soha nem értette, mi olyan vonzó a pásztoréletben. Elenornak fontosak
voltak az állatai, de az újszülött báránykákat kivéve leginkább csak
untatták őt, bár nem állt szándékában megosztani az érzéseit Tómmal.
Körbesétált a földjein, és a lehetőségeit mérlegelte. Úgy döntött, hogy
bár nem lenne rossz, ha lenne egy lova, de most a fejével kell
gondolkoznia, nem a szívével.
– Hejhó!
Dottie hangja visszhangzott a rét felett, és Elenor ijedtében majdnem
megbotlott.
– Vissza! – parancsolt rá Bessie-re.
A napsugár már átadta a helyét a csillagoknak, és úgy tűnt, felhőtlen
éjszakának néznek elébe. Ilyen estéken Tóm jobban szerette a ház
közelében tartani a nyájat. A kutya gyakorlott mozdulatokkal hamarosan
az ellenőrzése alá vonta
az állatokat. Elenor a fiatal lány felé indult, aki pedig felé tartott a
fűben. Jót tett Elenor lelkivilágának, hogy a lány arcán ragyogó
mosollyal masírozott felé.
– Igaza volt. Kettő lett. Egy fiú és egy lány. Hihetetlen élmény volt!
Tóm egyszerűen elképesztő! Olyan nyugodt -hadarta Dottie izgatottan.
– Hála istennek. És az anya?
 Elenor minden egyes lépésére Dottie kettőt szökkent, szinte
ugrándozott az istállóig.
– ó is jól van. Jó anyukának tűnik. Meglehetősen el is volt telve
magától. Anyám biztos elájulna, ha látott volna, ahogy egy bárány hátsó
felében turkálok. Tóm sok mindenre megtanított ma!
Az istállóban két kis bárány bicegett az anyja körül, és a tőgyét
piszkálták. Elenor Tómra mosolygott, és visszaadta neki a pásztorbotot.
– Remek munka, köszönöm – mondta.
– Nem az én érdemem, jó anyukával volt dolgom.
– Minek nevezi el őket? – kérdezte Dottie.
– Hogyan, kérem? – kérdezte Tóm.
– A bárányokat. Mi a nevük?
Elenor nevetve megrázta a fejét.
– Nem szoktuk elnevezni őket, megnehezíti az elválást. – Elenor
látta, hogy Dottie teljesen elszontyolodott. Tómra kacsintott, és folytatta:
– De mivel ezeket a kis szépségeket megtartom, mi lenne, ha Tóm és
Dottie lenne a nevük?
A jellegzetes kacagás betöltötte az istállót, az újszülöttek
megremegtek a hang hallatán.
– Csitt, az isten szerelmére, asszony, lármásabb, mint egy
szamárbőgés! Beszakad a szerencsétlenek dobhártyája – vigyorgott Tóm
Dottie-ra.
Elenor döbbentén meredt a párra. Úgy képzelte, Dottie megsértődik,
esetleg dühös lesz, ehelyett a vállát a füléhez húzta, és bocsánatkérően
összeszorította az ajkát.
– Bocsánat. Attól tartok, anyámtól örököltem a nevetésemet. Majd
igyekszem valahogy kordában tartani – ígérte suttogva.
– Odakint nem gond. Jót tesz a lelkemnek, ha látom, hogy élvezi a
tanyasi létet. De idebent szabályok vannak. Semmi vihogás – mondta
Tóm, és a lányokra vigyorgott. – Kivéve a csendes, visszafojtott
kuncogást!
 Figyelték, ahogy Dottie elszalad az istállóból, és még sokáig
hallották a kacagását.
– Megtartjuk – mondta Tóm, aztán visszafordult a nyáj legújabb
tagjaihoz.
Elenor is elindult, és bement a házba, hogy hivatalos nyilvántartásba
vegye az ellést. Dottie is csatlakozott hozzá.
– Jó fajta férfi ez a Tóm. Nem köntörfalaz.
– Szerencsés vagyok mindkettejükkel. Megkértem Susie-t is, hogy
csatlakozzon hozzánk, mint a ház állandó lakója. Úgy érzem, Tre Lodhen
igazi áldásban részesült idén.
– Szereti ezt a helyet, igaz? Meg is értem – jelentette ki Dottie.
– Igen, Dottie. Segített meggyógyulni.
– Meggyógyulni?
– Az elmúlt években elvesztettem néhány szívemnek kedves embert.
Egész belebetegedtem, de már jól vagyok, és készen állok, hogy újra
élettel töltsem meg ezt a helyet. Jöhet a vacsora?
– Bármikor! – felelt Dottie.
 31 FEJEZET
1940. szeptember

– Jobb ebbe bele sem gondolni – fészkelődön Dottie a székében.

– Még a gondolatba is beleborzongok – jelentette ki Susie, és
szorosabbra vonta maga körül a köntöse övét.
Elenor lekapcsolta a rádiót, és a barátai arcát vizslatta. Mindkettejük
szemében könnyek csillantak.
– Belesajdul a szívem. El sem tudom képzelni, hogy a földdel tegyék
egyenlővé azt a helyet. Szerencsétlenek!
– Először jól elpáholtak minket, most pedig London! Mikor lesz már
vége ennek az egésznek? Vissza akarom kapni az életemet – panaszolta
Susie.
– Később felhívom anyukámat. Vannak családtagjai London
külvárosában, de még van egy csomó dolgunk, és jól jönne egy csésze
tea – mondta Dottie, és megtöltötte a kannát. A tűzhelyre tette, és
Elenorhoz fordult. – Ások egy árkot, ami majd elvezeti a vizet a felső
legelőről. Hajön az eső, egyenesen az alsó telekre folyik. Ha kiássuk a
csatornát, akkor nem lesz akkora özönvíz.
Elenor a lány arcát vizsgálta. Nagyra értékelte Dottie-t. Annak
ellenére, hogy kiváltságos gyerekkora volt, soha nem kényeskedett. Az
ötleteit mindig saját maga hajtotta végre. Kételkedett benne, hogy a lány
valaha is kihúzta magát bármilyen feladat alól. Mindhárman várták már
az új lány érkezését, akit a Nők Vidéki Hadserege arra a hónapra ígért, de
a gondolataikat egyelőre lefoglalták a londoni hírek: bombázások és
halál mindenütt.
Elenor nagyot nyújtózva ásított egyet. A repülők nem hagyták őket
nyugodni, és egész éjjel az óvóhelyen bujkáltak. Hármuknak
meglehetősen szűkös volt a hely az asztal alatt, és Elenor rendelt egy
Anderson-féle óvóhelyet, amit a tyúkól mellé szándékoztak felállítani.
 Két egész napba telt kiásniuk Dottie árkát, és a lány keménykezű
munkavezetőnek bizonyult. Elenor ráhagyta a feladat irányítását, és a
kezén lévő vízhólyagok ékesen bizonyították, hogy kivette a részét a
munkából.
Minden egyes nap egyre több ellenséges támadásról szóltak a hírek,
és Elenor egyre nehezebben talált okot vidámságra a mindennapi
kötelességeinek elvégzése közben, de Dottie lelkesedése segített
túllendülni a nehéz perceken. A lány elnyűhetetlen volt, és nem hagyta,
hogy a háború le-lohassza az életkedvét.
Egy reggel kopogás hallatszott a nappali ablakán, épp miközben a
könyvelést végezte. Elenor kinyitotta az ablakot, és Susie nagybátyjával
találta magát szemben.
– Távirat. És egy levél a Földművelésügyi Minisztériumból.
Sajnálom – mondta.
– Köszönöm, Jim.
– Remélem, nem túl rossz hír.
– Legalább maga hozta a táviratot, és nem a fiú, aki azokat kézbesíti,
melyek az „őszinte részvéttel tudatjuk” szavakkal kezdődnek – mondta
Elenor. – A földművelésügyiektől biztos rosszabb hírt kapok. Le merném
fogadni, hogy még több regulát varrnak a nyakamba.
Elenor kinyitotta a sárgás borítékot, és elolvasta a rövid üzenetet.
Victoriától jött.
George meghalt Londonban. Temetés nem lesz. Rose jól viseli.
Hamarosan írok. Victoria.
Elenor döbbenten olvasta el újra és újra a szavakat. Gyakran kívánta,
bárcsak George eltűnne az életéből, de a halálát nem akarta.
Szerencsétlen Victoria! Szegény Rose!
– Hát, ha ez a jó hír… – motyogta Elenor, és kinyitotta a barna
borítékot is. Megkönnyebbülve látta, csak egy értesítés, hogy a beígért
második lány csak az új évben várható majd, viszont Dorothy Saunders
korlátlan ideig Tre Lodhenben maradhat. Az illetékes osztály januárban
újra felülvizsgálja majd a helyzetet.
 – Az a lány megér tizet is! Foggal-körömmel harcolnék az én Dottie-
mért – jelentette ki fennhangon Elenor, mire Seth felkapta a fejét, és fél
szemmel a lányra nézett. – Te meg menj vissza aludni! – utasította a
kutyát.
Elenor írt egy gyors üzenetet Susie-nak, hogy bemegy a faluba
részvétet nyilvánítani Victoriának, és a távirattal együtt a konyhaasztalon
hagyta. Aztán, mert bántotta a lelkiismerete, amiért rákiabált Sethre,
megvakargatta a kutyus füle tövét.
– Sajnálom, fiú. Nem a te hibád.
Épphogy felvette a kabátját, Seth ugrándozni kezdett, és hangosan
ugatva körbeszaladt a konyhában.
– Nyugalom! Eljöhetsz velem, de aztán le ne rángass a bicikliről!
Az út a faluba tovább tartott a szokásosnál. Seth előszeretettel
rángatta a sövény felé, akárhányszor susogást hallott a bokrok között.
Elenor végül szabadon engedte egy kis fut-kározásra, és mikor Seth
megunta a kerékpár kergetését, egy nyúl után eredt. Mire elértek a
telefonfülkéhez, Elenor úgy döntött, hogy a jövőben a tanyán hagyja a
kutyát, és soha többet nem teszi ki magát ennek a tortúrának. A
kerékpárhoz kötözte a kutya pórázát, és hagyta, hadd küszködjön a
szabadságáért, míg felhívta Goventryt.
Ágnes vette fel a telefont, Elenor zongoraszót hallott a háttérben.
– Rose játszik a zongorán, Ágnes?
– Igen, az anyja kérte, hogy mindennap játsszon az apja emlékére.
Rémesen morbid, ha engem kérdez!
Elenor rosszallóan csettintett a nyelvével.
– Victoria ott van, Ágnes?
– Csak holnap jön vissza. Valami családi vészhelyzetről motyogott,
és már korán reggel elment.
– Megint? Egyáltalán otthon van az a nő bármikor is? Ágnes, hogy
viseli a kislány? Ugye nem szenved nagyon? -kérdezte Elenor. A kutya
ugatása egy pillanatra elvonta a figyelmét, és nem hallotta Ágnes
válaszát. – Bocsánat, megismételné?
 – A gyermek boldogabb, ha egyedül lehet a zenéjével. Nem is
hibáztatom, ez a Victoria egy szívtelen nőszemély.
– Hát, nos, igen, biztos vagyok benne… a jelen helyzetben, Ágnes…
– habogott Elenor. – Tisztán hallotta Ágnes hangjában a rosszallást, és
egyre jobban aggódott Rose-ért. – Mondja meg Victoriának, mikor
visszajön, hogy novemberben visszamegyek Coventrybe, Rose
születésnapjára. Meglepetésnek szánom. Jövő héten megint telefonálok.
Köszönöm, hogy segít, Ágnes, igazán nagyra értékelem.
Elenor még hallotta az utolsó néhány hangjegyet, mielőtt Ágnes
visszatette a kagylót a helyére. Rose túl sok időt töltött egymagában
Agnesszel. Mihamarabb beszélnie kell Victoriával.
Seth örömmel ugrálta körül, mikor végre megint csatlakozott hozzá,
és eloldozta a pórázt. A kutyának egyetlen hirtelen rántással sikerült
kiszabadulni a kezéből, és elnyargalt az ellenkező irányba.
– Gyere vissza, te csirkefogó! Seth!
Elenor olyan gyorsan tekert a göröngyös úton, ahogy csak tudott.
Hallotta Seth ugatását a távolból. Férfihangok ütötték meg a fülét. Egy
katona menetelt egy csapat fogoly élén, oldalukon és a menet végén még
több katonával. Seth átvágott a menetelő lábak között, mire egy csizmás
férfi hatalmasat rúgott az oldalába. A kutya nyüszíteni kezdett.
– Hé! Ne rugdossa szegény kutyát! – Elenor leugrott a bicikliről, és
az árokban vonyító Seth mellé rohant.
– Elnézést, hölgyem. Ezeknek nincs semmi modoruk! -kiabálta a
katona a menet végén, ahogy elmasíroztak mellette. Elenor nézte, ahogy
továbbmenetelnek Tre Lodhen irányába.
– Nos, Seth, úgy tűnik, sikerült összetűzésbe kerülnöd egy csapat
dezertőrrel, és megkaptad érte a magadét. Talán most majd megtanulod,
mit jelent az, hogy „lábhoz”!
Elenor nem akarta megkockáztatni, hogy a kutya megint a férfiak
után szaladjon, úgyhogy inkább a kormányhoz kötözte, és a kerékpárt
maga mellett tolva hazasétált. Kitárta a kaput, és már épp elengedte
volna a kutyát, mikor az egyik munkás sétált felé, útban hazafelé a
munkanap végén.
– Látta azokat az arcátlan pernahajdereket? Keresztülvágtak a felső
mezőn White Cross felé. Még jó, hogy ott még nem forgattam meg a
talajt – bosszankodott, és a csapat férfi után intett.
– Kiket, Jack? A katonákat?
– Igen, meg a foglyokat. Németek.
A férfi a földre köpött, Elenor pedig elnézte neki a cseppet sem
kifinomult gesztust.
– Hadifoglyok? Máris? Ráadásul itt, Summercourt mellett? Igencsak
aggasztó!
– Biztonságban lesz, kisasszony. Szigorúan őrzik őket. Ásatnak velük
egy árkot a falu határában, csak ezért vannak itt. Meg kell dolgozniuk az
ellátásukért, míg a mi fiaink a fronton harcolnak.
– Seth megpróbálta megrágni az egyikük csizmáját. Azt hittem, a mi
embereink, talán dezertőrök – mondta.
Jack lehajolt a kutyához, és megsimogatta a hátát.
– Ügyes fiú. Legközelebb harapj ki belőle egy darabot az én Jimmym
kedvéért! “
Elenor összeszorította az ajkát. A férfi ugyanakkor veszítette el a fiát,
mikor James és Walter is elesett. Egy pillanatra az öreg vállára tette a
kezét. Nem volt szükségük szavakra. Elváltak, és Elenor egy cseppet sem
kételkedett, hogy mindketten ugyanarra gondolnak. Bárcsak végre véget
érne ez a rémálom! Elenor a hónap végén húszéves lesz, és voltak napok,
mikor azon tűnődött, vajon a teste és a lelke is tisztában van-e azzal,
hogy még mindig csak egy fiatal nő.
 32. FEJEZET
– Sajnálom, de felidegesít, hogy eltitkoltad a születésnapodat! –
Susie ökölbe szorított kezét a csípőjére téve, szétvetett lábbal állt a
konyha közepén. – A jóisten se tudja, hány születésnapban lehet még
részünk ebben az életben, te pedig eltitkolnád azt, amit legalább
alkalmunk lenne megünnepelni?
Elenor figyelmen kívül hagyta a barátnője kirohanását, és egyenlő
darabokra formázta a vajat. Susie egyfolytában nyaggatta azóta, hogy a
nagybátyja megjött a postával. Kapott egy megkésett képeslapot Rose-
tól, és gondolkodás nélkül a kandallópárkányra állította.
– Rengeteg dolgom van, Susie, nincs időm születésnapokat
ünnepelni! Múlt héten volt, már rég a feledés homályába veszett.
– De ez…
Elenor az ajka elé tette a mutatóujját, és Susie felé hajolt.
– Csitt. Egy szót se többet!
– De nem mindennap lesz húszéves az ember! – hadarta Susie,
mielőtt Elenor megint elhallgattathatta volna.
– De igen. Mindennap az elkövetkező egy évben – mondta Elenor, és
újra a vajra fordította a figyelmét.
– Jaj, nagyon cseles!
– Ki cseles? – lépett be Dottie hatalmas ásítozások közepette a
konyhába.
– Tudtad, hogy múlt héten volt Elenor születésnapja? -követelt
választ Susie.
– Tea? – kérdezte Elenor, és Dottie orra elé tartotta a teáskannát.
– Utólag is boldog születésnapot – nyomott el egy újabb ásítást
Dottie, és töltött magának egy csészével.
– Utólag is boldog születésnapot? Csak ennyit tudsz mondani?
Elenor húszéves lett, és a világon senkinek nem mondta el – háborgott
Susie, és a hangja egyre magasabbra szökött.
 – Pszt, halkabban, fáj a fejem. Mennyi almabort adtál nekem múlt
éjszaka? – nézett Dottie vádlón Elenorra.
– Fél pohárral. A többit te magad töltötted – nevetett Elenor. – De
segített elaludni, nem igaz?
– Az biztos. Igazad volt. Egyetlen italtól kidőlök.
– Minden alkalommal, ha egy negyed pohárnál többet iszol, úgy
horkolsz, hogy egész Anglia beleremeg – viccelődött Elenor.
Dottie tettetett sértődöttséggel felhorkant, de azonnal a fejéhez is
kapott.
– Jaj! De legalább jóféle itóka volt.
Susie körbetrappolt a szobában.
– Nekem meg brandyre lesz majd szükségem, ha még sokáig veletek
kell laknom! Nos, nekem ugyan ne panaszkodj majd, hogy senki nem
emlékezett a születésnapodra – mondta, és dühösen a két nőre meredt, ők
pedig a teáscsésze pereme felett bámultak vissza rá.
– Befejezted? – kérdezte Elenor. – A tiédről majd nem feledkezünk
meg, ez a legfontosabb. Most viszont csinálhatnánk végre valami
hasznosabbat? Mondjuk, eldönthetnénk, hogy ki vezeti majd a traktort.
Végre megjavították!
Dottie olyan hirtelen pattant fel az asztaltól, hogy a teáscsésze
felborult.
– Bocsánat, bocsánat – mondta, és egy konyharuhával feltörölgette a
kifolyt teát. – Megjavították?
– Éljen… – mondta Susie szarkasztikus hangon.
– Igen, minden rendben. Ron, a katona a hadifogolytáborból,
besegített a szabadnapján. Ügy megy, mint az álom. Az ekét is
megtisztította. Ha az időjárás is velünk van, akkor még egy mezőt fel
tudunk szántani, aztán jöhet a trágyázás. Jövőre egyszerűbb és olcsóbb
lesz az aratás is – közölte Elenor.
– Létezem egyáltalán? Itt vagyok a szobában? – érdeklődött Susie, és
csapkodni kezdett a karjával, mint egy madár.
Elenor feltűnően körbenézett.
 – Szólt valaki?
Abban a pillanatban, hogy kimondta a szavakat, azonnal tudta, mi
következik. Dottie belekezdett a szokásos nyerítésbe, mire Elenor és
Susie is nevetésben törtek ki.
– Lehetséges, hogy tényleg csak hajnali fél hét van? – kérdezte Susie,
és egy pillantást vetett a párkányon álló órára.
– Igen. Én viszont már reggel öt óta hallgatom a panaszkodásodat.
Büntetésként, ha végeztél itt, nyolckor te viszed be a vajat a faluba, és
hozz lisztet meg cukrot is. Használd az élelmiszerjegy-füzetemet.
Csinálhatsz nekem egy születésnapi tortát. Most boldog vagy? Ja, és
kérlek, adj fel nekem egy levelet – tette hozzá Elenor. – Behozom, amint
megírtam.
– Ez is valami – felelte Susie.
– Jaj, Susie, ne duzzogj már! Gyere, és próbáld ki a traktort később –
mondta Dottie.
– Ha te vezetsz? Kösz, inkább nem.
Elenor magára hagyta a két kedvesen civakodó lányt, örült, hogy itt
voltak a házban, felvidították a reggeleket.
Leült az íróasztalhoz, hogy megírja a levelet, és a távolban zöldellő
dombokat nézte. A kósza felhőkből lágyan szitált az eső. Elenor ügyelte,
ahogy a bárányfelhők lassan továbbhömpölyögnek a távolba, és próbálta
rászánni magát, hogy tényleg megírja a levelet, amit reggeli közben
kitalált. Ügy döntött, ír Jackson nagyapjának. A címe ott szerepelt a
George-nak írt leveleken, és kételkedett benne, hogy Victoria értesítette a
férfit a férje haláláról.
Voltak napok, mikor a múlt árnyai váratlanul feltűntek a gondolatai
közt. Úgy döntött, eljött az ideje, hogy előrelépjen a gyógyulás útján, és
erre Jackson nagyapja iránt érzett kötelessége volt a legjobb alkalom. A
férfi iránta tanúsított kedvessége régebben is bátorságot adott neki, és
most ugyanez a bátorság segített neki túllendülni a kétségein.

Miss Elenor Ruth Cardew

 Tre Lodhen
Summercourt
Cornwall
Anglia

1940. október 7.

Kedves Fleming repülőőrnagy!

Remélem, levelem jó egészségben találja önt és kedves családját. Sok

minden történt az utolsó találkozásunk óta, és sajnálatos módon az egyik
hír, amit meg kell osztanom önnel, a barátja, George Sherbourne halála.
Úgy értesültem, hogy mind a felesége, Victoria, mind lánya, Rose jól
vannak, és megbirkóztak a szomorú hírrel. Ha értesüléseim helyesek,
George a londoni támadásban vesztette életét. Novemberben
visszautazom Coventrybe Rose születésnapjára. Amíg Victoria másképp
nem dönt, a coventryi házban maradnak, tekintve, hogy én már nem élek
ott, ahogy a címemből is láthatja.
A fivéreim elestek Franciaországban, így én vagyok családom
egyetlen élő tagja, és megörököltem a családi gazdaságot. A bátyáim
sajnos borzalmas állapotban hagyták hátra. A napjaim mostanság
meglehetősen különböznek attól az új élettől, amit Coventryben
alakítottam ki magamnak. A városnak mindig is különleges helye lesz a
szívemben, és még most is gyakran eszembe jut az a nap, mikor együtt
léptünk be az áruházba. Minden alkalommal mosolyt csal az arcomra az
emlék.
Ideje, hogy hozzáfogjak a napi teendőkhöz mint Cardew gazda, és
felvegyem a vidéki öltözékemet. Manapság nem veszem semmi hasznát
a finom ruháknak.
A jegy rendszer sokaknak nehézséget okoz, de itt, a tanyán
szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Van két hektár alma-és körtefám,
és négy hektár gabonafélékkel. Mióta átvettem a gazdaságot, a len és a
búza terméshozama megnőtt, erre igen büszke vagyok. Semmit sem
pazarolunk el. A disznók is remekül érzik magukat. Bőséges
epertermésünk volt, bár sajnálatos módon csak néhány hétig tartanak ki.
Szigorú szabályokat kell követnem, de büszke vagyok rá, hogy segítek
etetni az embereket. A munkásaim főleg nők, de így is sikeres volt a
betakarítás. Sajnos errefelé is erős bombázásoknak vagyunk kitéve, több
gazdaságban lángra kaptak a szénaboglyák, ami aztán más, fontos
gabonákra is átterjedt. Rettegek, hogy az otthonomban is megeshet ilyen,
de eddig szerencsések voltunk. Ennyi elég is rólam. Sajnálom, hogy
rossz hírek hírnöke voltam.
Minden jót kívánok!
E. R. Cardew

Elenor megnyalta a borítékot, de egy pillanatra elbizonytalanodott.

Végül meggyőzte magát, hogy Victoria biztos nem értesítette az idős
urat, és átadta a levelet Susie-nak, mielőtt meggondolhatta volna magát.
– Kanada? – vetett egy pillantást a lány a címre.
– Igen, egy családi barát. Eszembe jutott, hogy valószínűleg nem
értesült George haláláról. Leveleztek egymással. Itt az ideje, hogy indulj.
Készen állsz, Dottie? Uzsonnánál találkozunk – vetette oda Susie-nak,
aztán kinyitotta az ajtót, és kilépett egy újabb munkával teli napba.
– … és így tanultam meg a… – Elenor belökte a hátsó ajtót, de
azonnal elhallgatott, amint meglátta Susie-t, az anyját, Tomot és a többi
munkást, ahogy mosolyogva integetnek felé.
– Meglepetés!
– Mégis mi folyik itt? – nézett Elenor kérdőn Dottie-ra.
– Fogalmam sincs, de sütemény is van, szóval nem lehet olyan
borzasztó.
– Születésnapi meglepetés! Menj, mosakodj meg, és öltözz át, aztán
gyere le enni – utasította Susie, és a vállánál fogva a konyha végébe
vezette Elenort.
 – Képtelen voltál ellenállni, ugye? – nevetett a lány.
Mosakodás közben porcelán csörgését és nevetést hallott felszállni a
földszintről. A szántóföldeken töltött nehéz nap után pihenésre vágyott,
de a barátai kedvessége elég energiát adott neki, hogy még néhány órát
talpon maradjon. Az asztal roskadozott az ételtől, mikor szoknyába és
blúzba öltözve visszatért a konyhába.
– Hűha! – ámuldozott Susie, és a többi vendég is egyetértőén
füttyögött.
– Elég! Gondoltam, ha már mindenki megerőltette magát, én se
vehetem félvállról a dolgot. Mit uzsonnázunk? Éhen halok.
– Igyunk egyet Tóm egészségére. Adott egy extra kanál teát a
közösbe. Tied az első pohár a jó erős főzetből. – Susie Elenor kezébe
nyomott egy pohár sötétbarna teát.
– Jaj, már szinte el is felejtettem, milyen színe van egy jó csésze
teának. Köszönöm, Tóm, igazán nagylelkű volt magától.
– Anya csinálta a tortát, rózsaízesítése van. Mi meg beleadtunk a
többibe. Boldog születésnapot! – mondta Susie.
– Nagyon köszönöm, Susie. Mindannyiuknak nagyon köszönöm!
– Elkényeztetsz minket, itt volt az ideje, hogy viszonozzuk a
kedvességed. Ülj le.
Elenor felfalt egy tányér szendvicset, aztán miután a többiek
bátorítására felszelte a tortát, megkóstolta az első szeletet.
– Hmm! Ez a legfinomabb piskóta, amit évek óta ettem. – Elenor
újabb falatot vett a szájába, alaposan megrágta, aztán megnyalta az ajkát.
A barátaihoz fordult. – Mindany-nyiuknak nagyon köszönöm. Nem
gondoltam, hogy újra élvezni tudnék egy születésnapi ünnepséget, de
mégis így van, és ezt maguknak köszönhetem. Dottie, van egy kis brandy
és almabor azoknak, akik szeretnének egy pohárkával.
– Komolyan? Tényleg ezt tennéd velem a múlt éjjel után?
– Csak ne igyál túl sokat, és akkor talán még egy ideig élvezhetjük a
társaságodat.
 Mindenki egy emberként nevetett, Elenor pedig hálát adott az égnek,
és még egy szelet tortát vágott magának.
Később együtt énekeltek, miközben Tóm szájharmonikázott. Az este
végére Dottie elszenderedett a fotelban ülve, és a horkolása minden
hangot túlszárnyalt
Elenor és Susie lábujjhegyen sürgölődtek körülötte, miután az utolsó
vendég is elköszönt. Elenor épp egy kis hokedlin állva tette el a legszebb
tányérokat, mikor megremegett alatta a föld.
– Ez meg mi a pokol? – kérdezte, és leugrott a sámliról.
– Német repülők. Alacsonyan repülnek – mondta Susie, és tovább
mosogatott.
– Honnan tudod, hogy ellenséges gépek? – kérdezte Elenor, és
visszalépett a hokedlire.
– Másképp zümmögnek. Mint Dottie, mikor alszik -mondta nevetve.
– Szórakoztató lány, az biztos. Add ide a maradékot -mondta Elenor,
és lehajolt a többi tányérért. Ebben a pillanatban újabb csapat repülő
húzott el felettük, és Elenor kis híján leesett a hokedliről. – Hát akkor
mára ennyi is volt. Remélem, nem csak Dottie tud ma éjjel aludni.
Reggel találkozunk. Es még egyszer köszönöm, Susie.
 33. FEJEZET
A gazdaságban izgalmasan teltek a mindennapok, és mindenkit
lefoglalt az üjabb és újabb ötletek kieszelése és megvalósítása. Tóm és a
postás szóltak Elenomak a környéken tartott árverésekről, és Elenor
állatállománya és gépparkja nőttön nőtt Mindennap más kihívásokkal
kellett szembenézniük, de az idő csak úgy repült és mire Elenor észbe
kapott, már november hatodikát mutatott a naptár.
Hetek óta minden éjjel a repülők zúgását és a légoltalmi szirénák
vijjogását hallgatták. Néha téves riasztás történt, és csak távoli
robbanásokat észleltek, de mégis minden egyes alkalommal
lemenekültek az óvóhelyre, aztán vissza a házba.
Az állandó fáradtságot puszta eltökéltséggel győzték le. Nem
hagyhatták, hogy az ország elbukjon. Elenor gyakran meglepődött azon,
mennyi erőt sikerült merítenie önmagából. Gondoskodott róla, hogy
minden munkás aludhasson egy órácskát napközben a házban, egymást
váltva.
A kitartásuk tiszteletre méltó volt. Ritkán dolgoztak csendben, szinte
mindig énekszó vagy nevetés hangjai töltötték be az udvart és a földeket,
és csak akkor tartottak néhány perc szünetet, mikor valamelyik család
rossz hírt kapott.
Dottie és Tóm olyan bensőséges barátságot kötött, hogy Elenor néha
irigykedve figyelte őket. Sally írt neki, és beszámolt az új udvarlójáról,
Susie-nak pedig több hódolója is akadt minden héten, akik felajánlották
kíséretüket a kis falusi moziba. Aznap épp arról panaszkodott, hogy
milyen nehéz választani a sok fiatal férfi közül, mintha attól tartana,
hogy ha valamelyiket visszautasítja, akkor óriási hibát követ el.
– Miért nem hívsz el egyet holnap, a másikat meg holnapután? –
javasolta Elenor, de a hangja inkább volt dühös, mint kedves.
– De mi van, ha mindkettőjüket megkedvelem?
 – Jóságos ég, csak válassz egyet, és adj hálát a magassá-gosnak!
Vannak, akiknek ennyi sem…
Úgy döntött, jobb, ha nem folytatja, inkább kisétált a kertbe. Mélyen
belélegezte a friss levegőt, letörölte az arcára hullt, kövér esőcseppeket,
és visszament a házba.
– Vannak, akiknek mi? – követelt választ Susie, és csípőre tett kézzel,
szétvetett lábbal állta el Elenor útját.
– Nem számít. Csak valaki olyat válassz, aki melletted áll, bármit is
hozzon az élet. Aki soha nem töri össze a szívedet. Légy hálás, hogy
valaki szeretné, hogy az élete része légy!
– Ó, tehát erről van szó! Féltékeny vagy – mondta Susie, és kiment. –
A féltékenység elcsúfítja az embert, csak hogy tudd!
– Nőj fel – kiabált utána Elenor, és az öklét harapdálva próbálta
leküzdeni a feltörő keserűséget.
A traktor motorjának puífogása szakította félbe a gondolatait. A
vezetőülésben Dottie ült. Mögötte az asszonyok magokat szórtak el, a
gyerekek pedig befedték földdel.
A domb mögött egy repülő körvonala sejlett fel a szürke égbolton.
Az apró fehér felhőkön ezüstpettyek csillantak, ahogy a gép elhúzott
közöttük. Elenor első gondolata áz volt, hogy figyelmezteti a
munkásokat a közelgő veszélyre, de a szirénák hallgattak. A gépnek volt
repülési engedélye. A repülő kecses madárként bukott alá a fasor mögött.
Elenort teljesen elbűvölte a látvány, ahogy az égen siklott, aztán lecsapott
a magasból. Gondolatban szuggerálta a pilótát, hogy repüljön el a
gazdaság felett. A gyerekek imádtak integetni az égen feltűnő
repülőknek. Fogalma sem volt, miért izgatta fel ennyire épp ennek a
repülőnek a látványa, de érdeklődve tovább figyelte az elegáns
kanyarokat és forgásokat, melyeket a pilóta gyakorlott kézzel
végrehajtott az égen. A repülő közeledett a gazdaság felé, Elenor pedig
felvette a kabátját, gyorsan belelépett a csizmájába, és kisietett az ajtón.
Egyetlen pillanatot sem akart elmulasztani az előadásból.
 Elenor a tanya másik oldala felé szaladt, hogy közelebbről is
megcsodálhassa a repülőt, és bár soha nem járt ezelőtt balettelőadáson,
úgy képzelte, a gép pont olyan elegánsan forgott a vattacukorszerű felhők
között, mint egy balerina a színpadon. Elenort egészen levette a lábáról a
kecses tánc szépsége, még a szitáló eső miatt sem zavartatta magát. Most
az egyszer nem kellett elrohannia, elbújnia a gép elől. Életében először
igazán értékelni tudta a pilóták különleges készségeit. Elenor lélegzet-
visszafojtva figyelte, hogy a gép megpördült, egyenesbejött, aztán
megint megpördült. Kimondhatatlan csalódottságot érzett, mikor végül
megfordult, és visszaindult oda, ahonnan jött. Gondolatban újra és újra
lejátszotta a mesés képeket, és hirtelen Jackson jelent meg lelki szemei
előtt. A férfi is képes volt ilyen pompás dolgokra. Nyugtalanította a
gondolat, hogy a férfi is ilyen manővereket ad elő ellenséges gépekkel a
nyomában.
– Izgalmas volt, nem? – Apró kisfiú álldogált mellette, a hangjából
csodálat áradt.
– Elképesztő – értett egyet Elenor, és próbálta elhessegetni Jackson
emlékét. – Azon tűnődtem, miféle gép lehetett, de nincsen rajta jelzés.
– Egy Defiant – felelt a fiú.
– Ismered a repülőket? Milyen okos fiú vagy.
– A nagybátyám repülőgépeket javít. Egyszer elvitt a bázisra St.
Evalban. Akkor hoztak be egyet javításra. Sok repülőt láttam, és a
nagybátyám megtanított, hogy lehet azonosítani őket. Remélem, a
háború sokáig tart, mert én is vadászpilóta akarok lenni – hadarta a fiú,
majd a karját szárnyakhoz hasonlóan kifeszítve, géppuska hangját
utánozva elrohant.
– Remélem, hogy soha nem lesz rá szükség, kicsikém -suttogta maga
elé Elenor.
A mező túloldalán Tóm sétált, és Elenor csatlakozott hozzá. A juhok
már készen álltak a párzásra, csak le kellett borotválni a hátsójukat. Ez
lesz az első év, hogy Elenor is besegít, sőt, első alkalommal használtak
saját kost erre a célra. Elenort szórakoztatta a gondolat, hogy régebben a
kézkrémekről fantáziáit, most viszont a nyáj párosodása foglalja le a
gondolatait.
– Jó kis bemutatót tartott! Tetszett, hogy nem ijesztette meg a nyájat.
Megtartotta a távolságot. Remélem, sikerült egy kis izmot magára
szednie, Elenor, van itt néhány fiatal juh, azok nem hagyják majd
egykönnyen magukat.
Elenor felnevetett.
– Erősebb vagyok, mint amilyennek látszom, de ezelőtt még soha
nem kellett juhok hátsóját leborotválnom.
– Higgyen magában, kisasszony. Most viszont itt az ideje, hogy
nekilássunk! Bess!
Egy újabb hosszú nap végén Elenor épp a sarat vakargatta le a
csizmájáról. Reménykedett benne, hogy Susie végül dűlőre jutott, és
elment valahova a kiválasztott fiúval. Semmi kedve nem volt tovább
vitatkozni, és bár egész nap keményen dolgozott, még mindig képtelen
volt szabadulni a repülő és vele együtt Jackson gondolatától.
Aggasztotta, hogy még mindig mindennap eszébe jutott a férfi. Szinte
mindenről az jutott eszébe, ahogy a férfi a karjában tartotta, ahogy
megcsókolta, és érezte, hogy egyre csak nő benne a neheztelés.
– Van itthon valaki? – kiabált Elenor. A házban csend honolt. Tóm
célozgatott rá, hogy Dottie aznap este a kunyhójában vacsorázik majd, és
úgy tűnt, végül Susie-nak is sikerült döntenie, és elment otthonról.
Furcsán nyomasztó volt a csend ennyi együtt töltött hónap után, és
Elenor elszomorodott. Ha soha nem megy férjhez, ez az élet vár majd rá:
csend és magány.
Este tízkor már biztos volt benne, hogy Dottie aznap este már nem
jön haza, és Elenor túlságosan elnyűtt volt ahhoz, hogy meghallgassa
Susie beszámolóját az izgalmas – vagy unalmas – kiruccanásáról,
úgyhogy inkább úgy döntött, lefekszik. Alig hajtotta le a fejét a párnára,
megszólaltak a szirénák. Felvette az újonnan beszerzett kezeslábasát, és
lerohant a földszintre. Csábító gondolat volt, hogy inkább a régi kis
óvóhelyen maradjon, de attól tartott, akkor Dottie és Tóm a keresésére
indulnak. Megragadta a táskáját és a dokumentumokat, és kiszaladt a
sötétbe. Az égboltot keresőlámpák sugárnyalábjai pásztázták, és a reggeli
mesés látvánnyal ellentétben a repülők most úgy özönlöttek az égen,
mint fekete szörnyek, és sötét árnyakat vetettek az alattuk elterülő
horizontra. Egy valóra vált rémálom. Elenor az óvóhelyhez rohant, és
kinyitotta az ajtót.
– Jó estét – mondta Tóm, a kipirult Dottie pedig egy bádogpohárral
köszöntötte.
– Hála istennek, hogy mindketten itt vannak! Feltételezem, Susie az
anyjánál maradt.
– Korábban behoztam néhány pokrócot. Egyre hidegebbek az
éjszakák, és az az érzésem, egyelőre nem szabadulunk a kellemetlen
látogatóktól – mondta Dottie.
– Köszönöm, Dottie, remek ötlet. Fárasztó napunk volt.
– De egész jól haladtunk. Az öreg Tor jól bírja.
– Tor? – Elenor érteden pillantást vetett a lányra.
– Tor. Traktor. így neveztem el. ő az én vasparipám.
Tom Elenorra nézett, és mindketten felkészültek a fülsértő kacagásra.
Egy távoli, hangos robbanás félbeszakította a beszélgetést, és egyre
fülsiketítőbb lett felettük a zaj.
– Már rég voltak ilyen hangosak – szólt Tom.
– Engedjetek be! Engedjetek be! – kiabálta Susie, és hangosan
dörömbölt az ajtón. Elenor kinyitotta a bejáratot, és a hangosan zokogó
lány egyenesen a karjába repült.
– Susie, teljesen átáztál! Azt hittem, anyádnál alszol Dottie, adj egy
pokrócot! Köszönöm.
– Nem. Dávid öccse otthon felejtette a gázálarcát, úgyhogy
elsétáltunk a The Blue Anchorbe Fraddonban, hogy odaadjuk neki.
Hazafelé lekéstük a buszt, és még csak félúton jártunk, mikor feltűntek a
repülők. Még soha életemben nem rettegtem ennyire. Mikor a város
közelébe értünk, Dávid elszelelt, engem meg magamra hagyott.
 Elenor a pokrócon keresztül dörgölte a lány karját, Tóm pedig egy
pohár teát öntött neki a termoszból. Dottie megfogta Susie kezét, és el se
engedte, míg a lány meg nem nyugodott
– Rosszul választottam – szipogta Susie, és szomorúan
elmosolyodott.
– Megesik az ilyen. Nem mindenki lesz rögtön elsőre szerencsés –
mondta, és Tómra mosolygott. A férfi zavartan elvigyorodott, Dottie
árnyékba burkolózó arca pedig mintha egy árnyalattal sötétebbre váltott
volna. Elenor biztos volt benne, hogy a füle tövéig elvörösödött.
– Na végre! – mondta Tóm később, és kinyújtóztatta a lábát
– Szeretem a „légi veszély elmúlt” jelzést – jelentette ki Dottie. –
Már csak két órát alhatunk, aztán kezdődik minden elölről. Viszlát, Tóm.
Elenor megsajnálta a férfit Az ellenséges gépek egyre gyakrabban
zavarták meg romantikus terveit.
– Nekem annál több kell – jelentette ki Susie. – Fáj a talpam, és a
lábam egészen elgémberedett – mondta, majd erősen megdörgölte a
vádliját.
A távolban gomolygó füstfelhők és narancsszínű fény helyett inkább
Seth vidám ugrándozására összpontosítottak, s a ház felé indultak.
Odabent már közel sem uralkodott olyan csend és magány, mint
korábban. Elenor eldöntötte, hogy soha többé nem akar egyedül élni.
Nem fog várni a háború végéig, azonnal ír Victoriának és Rose-nak, és
felajánlja otthonukul Tre Lodhent. Majd mindent megbeszélnek, mikor
meglátogatja őket húszadikán.
– Arra gondoltam, hogy megkérem Victoriát és Rose-t, hogy
költözzenek ide decemberben. Kénytelen leszel osztozni a szobádon az
új lánnyal, mikor végre megérkezik, Dottie, de elég nagy kettőtöknek –
mondta Elenor, miközben levetette a kinti ruháit.
Susie a kanapéra telepedett, maga köré csavarva a pokrócot.
– Hazaköltözhetek, ha kell – ajánlotta fel.
– Nem szükséges, kivéve, ha ezt akarod, de most már ez az otthonod.
Mind megférünk itt.
 – De ha mégsem, Dottie bármikor átugorhat Tömhöz -kacsintott
Susie.
– Már elnézést, a mi kapcsolatunk nem olyan! – kiáltotta Dottie, és
dühös pillantást vetett a barátnőjére.
– Ó, ugyan, ne játszd már meg magad! Le merem fogadni, hogy nem
vagy olyan ártatlan, mint amilyennek mutatod magad – morgolódott
Susie, és a hangjából csak úgy csöpögött a rosszindulat.
– Susie, azonnal kérj bocsánatot! – utasította döbbenten Elenor. –
Dottie és Tóm kapcsolata egyáltalán nem tartozik ránk.
Susie elszégyellte magát.
– Ne haragudj. Betelt a pohár, de nem lett volna szabad rajtad
kitöltenem a mérgem.
– Fiatal vagy még, és meggondolatlan. Megbocsátok. Na jó, most
megyek aludni. Reggel találkozunk… hacsak nem hamarabb – ásított
Dottie.
A lányok hangos nyögések közepette követték Dottie-t az emeletre.
 34. FEJEZET
1940. november

Fleming Mill
Lynn Valley
Észak-Vancouver,
Kanada
Brit Columbia

Drága Miss Cardew, Cardew gazda!

A levele mélyen meghatott. Csak gyors válaszra van lehetőségem,

így elküldhetem egy kollégámmal.
Köszönöm, hogy értesített George Sherbourne haláláról. Részvétem
küldöm a feleségének és leányának, önnek is őszinte részvétem a
testvérei halála miatt.
Le a kalappal önök előtt, hölgyeim. Bizonyára nincs köny-nyü
dolguk. Nem tudom, mennyi időbe telik, mire ez a levél eljut önhöz,
úgyhogy engedje meg, hogy jókívánságaimat küldjem az ünnepekre és a
közelgő új évre. Imádkozunk, hogy a háború mihamarabb véget érjen.
Maguk, angolok híresek az önuralmukról, erről személyesen is
meggyőződhettem. Remélem, hamarosan mind békére lelnek.
A legjobbakat kívánom önnek,
Sámuel Fleming

Elenor összehajtotta a levelet, és betette az irattartójába. Ezt az

akadályt is sikerrel vette.
Kezébe vette a gazdaság dokumentumait, de mielőtt belekezdhetett
volna a napi munkába, észrevett egy nőt a kapunál. A Nők önkéntes
Szolgálatának egyenruháját viselte.
 – Már megint egy egyenruhás paprikajancsi, aki meg akarja nekem
mondani, mit ültessek! – motyogta a négy falnak.
Seth a karámban volt, ahova azért zárták, mert előszeretettel vette
üldözőbe a hadifogolymenetet. Elenor engedélyt adott nekik, hogy
naponta kétszer áthaladjanak a felső legelőn. Néha legszívesebben
szabadjára engedte volna a kutyát, hadd üdvözölje a váratlan látogatókat,
különösen ha azok a Földművelésügyi Minisztériumtól jöttek, de ez a
hölgy nem érdemelte meg, hogy összesarazzák. Elenor feltételezte, hogy
azért jött, hogy az egyik helyi családnak gyűjtsön támogatást, úgyhogy a
kapuhoz indult. Seth hangosan csaholt az ismeretlen láttán. Elenor
integetett a bőröndöt és kis kézitáskát cipelő asszonynak, aki gyanakodva
szemlélte az udvart.
– Nem bánt, be van zárva… Mrs. Green? Milyen kellemes
meglepetés! – kiáltott Elenor, mikor közelebb ért a nőhöz. – Pihenni jött?
Isten hozta Tre Lodhenben.
A nő felé sietett, de hirtelen megtorpant. Mrs. Green háta mögül egy
kislány lépett ki. Rose. Sápadt volt, szeme alatt sötét karikák húzódtak, a
homlokán egy hatalmas seb éktelenkedett. A kezét bepólyázták, és a két
lábán hatalmas zú-zódásokat látott. A kislány könnyes szemmel nézett
fel rá.
– Rose! Jaj, kicsikém, mi történt veled? – Elenor letérdelt a kislány
mellé, és lágyan a karjába húzta. – Mi történt, Mrs. Green?
– Azt hiszem, nyugodtan hívhatsz Alice-nek. Legjobb lesz, ha
bemegyünk a házba, Elenor. Rose teljesen kimerült.
Elenor lefektette a kislányt a konyhában álló párnázott padra, Alice
pedig levette a kabátját.
– Ülj csak le, pihenj egy keveset. Csinálok egy kanna friss teát.
Elenor egy kényelmes székre mutatott. Rose szinte azonnal elaludt.
Alice megrázta a fejét, és az előszoba felé intett.
– Mi történt? Hol van Victoria? – kérdezte Elenor fojtott hangon, és a
szalonba vezette a vendéget.
Az asszony összefonta az ujjait, és elcsigázottan felsóhajtott.
 – Elment, Elenor.
Elenor hitetlenkedve nézett rá.
– Mégis hova ment? Elhagyta Rose-t? Mi folyik itt?
Alice kényelmetlenül fészkelődött a székében. A szemében fáradtság
tükröződött, a tekintete fásult volt és mintha éveket öregedett volna.
– Coventryt súlyos támadás érte tizennegyedikén éjjel. Szinte az
egész város odaveszett. A katedrális romokban hever. Mindenfelé
törmelék és por.
Az arcán kövér könnyek gördültek le, de Alice nem törölte le.
Hangosan zokogni kezdett, Elenor pedig az ajtóhoz rohant, hogy
megbizonyosodjon róla, Rose még mindig alszik.
– Victoria halott, Elenor. Meghalt, mikor a házat találat érte. Minden
odaveszett, Elenor, minden! Rengeteg a halott. Sally, Victoria, Ágnes
mind életüket vesztették.
– Sally meghalt? – suttogta döbbenten Elenor.
– Igen. Sajnálom, hogy ilyen borzalmas hírekkel kell szolgálnom.
Rose miatt aggódom a legjobban. Szegény gyereknek már csak te
maradtál, meg egy fénykép a szüleiről. Szegény kis báránykám!
Szereztem neki néhány ruhát az ado-mányos ládából. A gázálarca
dobozában volt egy üzenet, amiben téged neveztek meg legközelebbi
hozzátartozóként, illetve egy Argyle nevű ügyvédet. Próbáltam
felkeresni, hogy segítséget kérjek tőle, de ő is meghalt. Az egész olyan
nyomasztó, Elenor, olyan kiábrándító!
Alice kivette a fakeretes fényképet a táskájából. Elenor még soha
nem látta, úgy tűnt, nem sokkal azelőtt készült, hogy George életét
veszítette. Egyik szülő sem mosolygott rajta. Elenor az íróasztalra
helyezte a képet.
– És itt vagy neki te is, Alice. Köszönöm, hogy elhoztad hozzám. A
családod biztonságban van? És te, szükséged van új otthonra? – kérdezte
Elenor.
Figyelmesen fürkészte az asszonyt, aki segített neki belépni a felnőtt
élet kapuján. A bőre szürkés színben játszott, ami még jobban kiemelte a
szeme alatti sötét árkokat. Elenor a karjába vonta az asszonyt, és
szorosan megölelte.
– Mikor aludtál utoljára?
– Szerencsés vagyok, az én családom biztonságban van. Holnap
vissza kell mennem, minden segítségre szükség van Coventryben.
Rengetegen otthon nélkül maradtak. Olyan borzalmas ez az egész!
Elenor a kezébe temette az arcát, és próbálta visszafojtani a könnyeit.
Coventry egy ideig az otthona volt. Erősnek kell lennie.
– És Victoria temetése? Feltételezem, hogy értesítenünk kell a
családját.
Alice zavartan köhögött.
– Rose nem tudja, de miután kihúzták a romok alól, gázrobbanás
történt a házban. Victoriát már el is temették, Sally-vel együtt. Közös
temetés volt, Elenor. Ugye érted, amit mondok? Én voltam jelen Rose
nevében.
Elenor összegörnyedt.
– Ez borzalmas! Köszönöm, Alice. Köszönöm, hogy vigyáztál Rose-
ra. •
A konyhából éles sikoltás hallatszott, és mindketten Rose-hoz
rohantak. A gyerek magánkívül csapkodott a takarók alatt, és
torkaszakadtából üvöltött. Kis teste a kandallóból áradó forróság ellenére
remegett. Elenor a karjába kapta, és magához szorította.
– Ne sírj, Rose. Elenor vagyok. Itt vagyok veled, most már
biztonságban vagy.
Két kis kar kúszott a nyaka köré. Elenornak könnyek peregtek le az
arcán. A végzet egymáshoz terelte őket. Két magányos lélek, akinek
társaságra és szeretetre volt szüksége.
– Itthon vagy, drága kicsikém. Itthon vagy.
Alice levette a kislány kezéről a kötéseket. Vörösek voltak, de Rose
azt állította, már nem fájnak.
– Már jól vagyok. Mrs. Green ápolgatta – közölte a kislány, és
könnyekben tört ki.
 Elenor egy zsebkendőt húzott elő a kardigánzsebéből, és megtörölte a
kislány arcát.
– Nem kell bekötözni a kezét, ha kesztyűt vesz, és tisztán tartja őket
– tudatta Alice. – Ha bármi miatt aggódnál, a helyi orvos biztosan tudja,
mit kell tenni, de szerencsére csak felületi sérüléseket szenvedett. Csak
szeretetre és gondoskodásra van szüksége.
– Azt megadhatom neki, de mi lesz a többivel? Nincs gyermekem,
nem vagyok édesanya.
– Sokkal inkább az vagy neki, mint a saját anyja volt. Hatalmas
felelősség, de képes vagy rá, Elenor. Nyugodtan írj, ha tanácsra van
szükséged. Csak idő és türelem kérdése.
Susie és Dottie is hazaért, és azonnal átszervezték a szobákat, hogy a
vendégeknek is jusson hely. Rose és Alice szinte egy falatot sem evett, és
Elenor legalább annyira aggódott az asszony miatt, mint Rose-ért.
– Segíthetünk bármiben? – kérdezte Susie.
– Csak figyeljetek Rose-ra, ha én nem tudok. Másra nincs szükség –
kérte Elenor.
– Szerencsés kislány, hogy itt vagy neki te.
– Köszönöm, Dottie, de túl korai ez még. A jó ég tudja, hogy fogok
megbirkózni a feladattal – motyogta Elenor.
– Veled vagyunk, Elenor. Nem vagy egyedül – biztatta Susie.
– De egy nap, ha a háború véget ér, egyedül maradok majd. Ez az
egész olyan váratlan! Még hogy én lennék a legközelebbi
hozzátartozója? Hisz van családja, George és Victoria elég gyakran
látogattak haza. – Elenor beletúrt a hajába, és idegesen fel-alá járkált.
– Rengeteg barátod van a faluban. Nem hagyják, hogy egyedül
küszködj. Átsegítünk majd a gondokon, meglátod!
 35. FEJEZET
Másnap reggel a mélységes veszteség érzésére ébredt. Rose az
ágyában aludt, és legalább egy órán át szorosan hozzábújt, míg
mindketten el nem aludtak. Aznap éjjel nem jöttek a bombázók, és
Elenor hálás volt, hogy öt óránál többet tudott aludni.
Alice-szel együtt már korán talpon volt, és meghatottan olvasta a
lányok üzenetét. Már elindultak megszervezni az aznapi munkát, hogy
Elenor kizárólag Rose-ra tudjon koncentrálni. Alice leült reggelizni.
Közben mindketten füleltek, ha Rose rémülten riadna fel az ismeretlen
helyen, rögtön meg tudják nyugtatni.
– Vonattal mész haza, Alice? Hadd fizessem ki a jegyet, ez a
legkevesebb.
– Köszönöm, de az Önkéntes Szolgálat megszervezte a
hazajutásomat. Csatlakozom egy Coventrybe tartó segélyszállítmányhoz.
Egy teherautó vesz majd fel, de hálásan köszönöm, hogy befogadtál
éjszakára.
– Nincs szükség hálára. Soha nem fogom elfelejteni, amit értem és
Rose-ért tettél, most és a múltban is. Egyél csak, én addig összekészítek
neked egy kis csomagot ebédre. Csak előbb kiengedem Sethet a
karámból.
A kutyát éjszakára az udvaron hagyták, nehogy megijessze Rose-t.
Egyikük sem volt benne biztos, hogy azelőtt látott-e már kutyát. Seth a
szokásos lelkesedéssel üdvözölte Elenort, és hangos ugatásba kezdett.
– Csend legyen! A kislánynak alvásra van szüksége. Nyugodj már
meg!
Elenor kiterelte a kutyát a mezőre, ahol zavartalanul rohangálhatott,
és irigykedve nézett az állat után, aztán a ház felé indult. A kócos kis
Rose az ajtóban álldogált.
– Jó reggelt, álomszuszék! Épp hozzád indultam, hogy megnézzem,
nem vagy-e éhes.
 Alice célozgatott rá, hogy a kislány a bombázás óta egy falatot sem
volt hajlandó enni. A mai az ötödik nap.
– Nem ártana egy kicsit felhizlalnunk. Néhány nap múlva hétéves
leszel. Hét! El tudod hinni? Mert én nem! Hol van Mrs. Green, van itt
neki egy kis csomag.
Elenor próbált vidám hangnemet megütni. Majd összetört a szíve a
kislány arcára kiülő rémülettől. A mezőről hangos ugatás hallatszott, és
Rose ijedten hátraugrott.
– Az csak Seth. Remek társaság, később majd bemutatlak neki. –
Beterelte a kislányt a konyhába, épp mikor Alice is belépett az ajtón.
– Becsomagoltam a táskámat. Rose, adj egy búcsúölelést öreg
barátnédnak.
Alice letelepedett egy karosszékbe, Rose pedig az ölébe vetette
magát. Alice felolvasott neki egy könyvből, míg meg nem érkezett a
teherautó.
– Van odakint egy kis élelem, hús, zöldség, gyümölcsök és egy zsák
krumpli. Megkérem a fiúkat, hogy tegyék fel az autóra. Ebben a
borítékban van egy kis pénz, költsd arra, amire leginkább szükséges.
Nem túl sok, de remélem, azért segít.
– Nagyon kedves vagy, Elenor. A családom örülni fog az ételnek, a
pénzt pedig elviszem a helyi segélyszervezet pénztárosának. Köszönöm.
Hangos dudaszó és féríihangok töltötték meg a kertet, Susie
csilingelő nevetésétől kísérve. Seth is felfedezte magának Alice kíséretét.
Az asszony csókot nyomott Rose feje búbjára, talpra állította, és letérdelt
elé.
– Jó kezekben vagy, kicsikém. írj nekem, Elenor tudja a címemet.
Miután sikerült rendbe hoznunk Coventryt, meglátogatlak, amikor csak
tudlak. Most már ez az otthonod, és itt biztonságban leszel.
Rose ajkát egyetlen szó sem hagyta el, még csak el sem mosolyodott.
Csak megragadta Alice kezét, és Elenor mellé sétált.
– Jó kislány vagy. Vigyázz helyettem Elenorra!
Rose bólintott, és az arcát Elenor derekához nyomta.
 – Vigyázz magadra, Alice. Kiszaladok megbeszélni a fiúkkal, hogy
pakolják fel a csomagjaidat a teherutóra, aztán elbúcsúzhatunk.
Elenor az ajtóhoz indult, de világossá vált számára, hogy vagy maga
után rángatja a kislányt, vagy kénytelen lesz a karjába venni.
– Hideg van odakint, kicsim. Maradj itt Alice-szel -mondta, de Rose
ragaszkodott hozzá, és esze ágában sem volt szem elől téveszteni
Elenort.
Amint kiléptek az udvarra, az egyik katona hangosan el-káromkodta
magát. Elenor lesújtó pillantást vetett rá. Ösztönösen meg akarta óvni a
kislányt a karjában.
– Elnézést, asszonyom! Nem gondolkoztam.
– Ezúttal elnézem. Seth, befelé – utasította Elenor, és a karám felé
intett. A kutya engedelmeskedett, Susie pedig rátolta a reteszt. Elenor
tisztában volt vele, hogy Rose figyelmesen vizslatja az állatot.
Könnyes búcsút vettek Alice-től, és megvárták, míg a teherautó
végleg eltűnt a fák között.
– Kell segítség, Elenor? – kérdezte Susie.
– Nem, azt hiszem, rendben leszünk. Adok a kisasszonynak egy kis
kései reggelit, aztán meglátjuk. Köszönöm, Susie.
– Dottie a csapatával van, Tóm pedig a felső legelőn. Itt leszek a
közelben, kiganajozok, meg megfejem a teheneket. Csak kiabálj, ha
bármire szükséged van. Szia, Rose!
A kislány félénken intett Susie-nak. Elenor bevitte a házba, és
leültette a hatalmas fenyőfa étkezőasztalhoz. Rose olyan aprónak tűnt,
alig ért fel a tányérhoz az asztalon.
– Nem ártana egy párna a popsid alá. Csinálok egy kis rántottát. A
csirkéim csak neked tojták a tojásokat, úgyhogy kérlek, örvendeztesd
meg őket azzal, hogy mind megeszed!
Rose kibámult az ablakon. Elenor tudta, hogy az ő
szemmagasságából csak az égen úszó felhőket láthatja.
Kitálalta a reggelit, és Rose elé tette az egyik tányért. A kislány egy
ideig gyanakodva vizsgálta az ételt, aztán lassan a kanala után nyúlt, és
bekapott egy falatot. Mikor a tányér kiürült, Elenor kérés nélkül újra
teleszedte, Rose pedig tovább evett. Aztán lehajtott egy pohár tejet, és
lenyalta a tejszínt az ajkáról. Elenor csendben nézte, hogy lemászik a
székről, aztán a koszos edényeket a mosogatóba tette.
– Van egy kis fürdőszobánk a földszinten, Rose. Az az ajtó, ott. Már
bekészítettem a holmidat.
Rose a fürdőszobába csoszogott, kikötött cipőfűzőjét a földön húzta.
Néhány perccel később újra megjelent a konyhában, az arca még mindig
komoly volt. Elenor kiválasztott számára egy bézs gyapjúruhát, egy
kardigánt és egy pár fehér gyapjúharisnyát.
– Öltözz fel. Meg kell etetnem az állatokat, van kedved
megismerkedni velük? Vannak tehenek, disznók és juhok is, nemcsak
csirkék és az a dilis kutya. Aztán szedhetünk egy kis répát a vacsorához.
Szeretnél sétálni egyet a tanyán?
Rose buksija kibújt a ruha nyakán, és a kislány bólintott.
– Sok ember jár ide a faluból, és legtöbbjüknek vannak gyerekei,
akikkel játszhatsz. Tóm a pásztor, ő a kunyhóban lakik. Ne félj tőlük,
mind nagyon kedvesek, és örömmel segítenek neked.
Az udvarban Seth izgatott ugatással várta őket, de Rose messziről
elkerülte. Elenor szorosan fogta a kislány kezét, és elsétáltak a csűrbe,
ahol három nő sámlin ülve ritmusos mozgással fejte a teheneket Elenor
érezte, hogy Rose teste a félelemtől megfeszül, és egyre szorosabban
markolja a kezét. Az egyik tehén halkan felbőgött, Rose pedig ijedten
hátrálni kezdett.
– Nem bántanak, Rose. Egy nap majd megtanulhatod, hogyan kell
megfejni őket, de egyelőre csak köszönj nekik, aztán átmegyünk a
juhokhoz. Aztán ha már mindenkit bemutattam neked, visszamegyünk a
házba, és ott is körbevezetlek.
A mezőn vidáman ugráló juhok és Bess, a juhászkutya egy ideig
elszórakoztatták a kislányt. Elenor észrevette, hogy az arca ellágyul, és
megkönnyebbülve felsóhajtott. Időbe telik majd, de Rose végül rendbe
jön, és remélhetőleg ő is ugyanúgy megszereti majd a gazdaságot, ahogy
Elenor. Seth ugatása emlékeztette, hogy valahogy le kell nyugtatnia a
kutyát, mielőtt személyesen is megismerkedne Rose-zal. Nem lesz
egyszerű feladat.
– Menjünk vissza a házba. Seth is meg akar ismerni, hiányzóm neki.
– Rose óvatos léptekkel a karám felé indult, mire a kutya izgatott
csaholásba kezdett. – Ül, Seth! Csönd – parancsolta Elenor. A kutya a
farkát csóválva ült, de Rose egy tapodtat se mozdult. Elenor hagyta, hogy
Seth kedvére nyalogassa a kezét, és Rose-ra mosolygott. – Halálra
nyaló– . gatna, ha hagynám. Ne félj tőle, ha felugrik rád, csak lökd el.
Még fiatal kutya, tanítani kell. Elvileg juhászkutya, de inkább a ház körül
szokott ólálkodni. Bess majd helyre teszi. Bízz bennem, mindkét kutya
szelíd. – A házból éneklés hangja szűrődött ki. – Csak Susie az, végzi a
dolgát, ő vezeti a háztartást.
Megmutatták Rose-nak az új hálószobáját, aztán magára hagyták,
hogy felfedezze az emeletet. Elenor beavatta mindenbe, amit tudott, és
Susie könnyes szemmel hallgatta.
– Szegény drága kicsikém! Ha visszajön, kinyitjuk egy kicsit az
ablakot, kiszellőztetjük a szobát, mielőtt berendezzük neki. Jó mulatság
lesz nekünk és a kis csöppségnek is.
Rose bedugta a fejét az előszobaajtón.
– Tetszik a szobád? – kérdezte Elenor. – Susie segít majd berendezni.
A te szobád is a tanya hátsó részére néz, mint az enyém. – Bementek a
szobába, és az ablakhoz léptek. – Szépen megcsináljuk majd, ahogy csak
szeretnéd. Ugye tudod, hogy mostantól ez az új otthonod? – Rose
bólintott. – Menjünk, keressünk festéket és függönyöket a
raktárszobában. A fürdőszoba mellett van.
Rose előreszaladt, Susie pedig meglepetten nézett fel a vasalásból a
nevetgélő párosra.
– Nocsak, nocsak, mit látnak szemeim? Csak nem egy mosolygó arc?
Feltételezem, hogy a kisasszony készen áll a szoba átalakítására.
Rose először Elenorra nézett, aztán megint Susie-ra, végül
elmosolyodott.
 – Igen. Sárgára akarom festeni, mint ahogy Elenor a régi házban. Azt
mondta az anyukámnak, hogy a napsugárra és zöld mezőkre emlékezteti.
Anya szerint buta ötlet volt – csacsogta a kislány.
– Valóban kifestettem a szobámat, miután a nénikém meghalt, de
meglep, hogy emlékszel, miért választottam azt a színt.
Rose a ruhaujját csavargatta, és egy pillantást vetett Susie-ra.
– Anyukám meghalt. Apukám is. Elenor fog rám vigyázni, és ő nem
buta, ő olyan, mint a napsugár, és odakint pedig ott vannak a zöld mezők.
A két nő döbbent pillantást váltott egymással, Rose pedig sarkon
fordult, és a raktárszoba felé vette az irányt.
– Mint az öcséim. Gyakran a legfurcsább dolgokkal állnak elő. A
gyerekek már csak ilyenek. A kis Rose igazi túlélő, és imád téged, ezt
még a vak is láthatja.
Rose izgatottan ugrált, épp úgy, ahogy Seth szokott, Elenor pedig a
magasba emelte a kezét, aztán hagyta, hogy visszahulljanak a derekához.
Itt az ideje, hogy kidekorálják a szobát, és új életet kezdjenek.
 36. FEJEZET
1940. november 23.

Elenor tisztában volt vele, hogy minden eshetőségbe fel kell

készülnie. Épp az utolsó simításokat végezte Rose születésnapi tortáján.
A kislány éjjel kétszer is rémálmokra ébredt, és Elenomak megfordult a
fejében, hogy talán jobb lenne lemondani a születésnapi teadélutánt, amit
azért szervezett, hogy Rose új barátokat szerezzen. Susie néhány tál
szendvicset és süteményt tett az asztalra, ezt ígérte ajándékba az
ünnepeknek.
– Igazán nagylelkű ajándék tőled és a családodtól – biztosította
Elenor.
Susie tovább sürgött-forgott a konyhaasztal körül, és mindent
előkészített a teadélutánhoz.
– Miután meséltem nekik Roseról, nem volt megállás! Mindannyian
ragaszkodtak hozzá, hogy adjanak az élelmiszerjegyükből a nemes célra.
Elenort meghatotta a nagylelkűségük, de emlékezett rá, hogy az
édesanyja gyakran mesélt arról, hogy az első világháború idején a
családjuk segített etetni a falu lakóit. Most a közösség összefogott a
kislányért, akit minden éjjel rémálmok gyötörtek.
A lépcsőről lépések zaja hallatszott. Rose útban volt lefelé. Elenor
felkapta a süteményt, és eldugta a spájz legfelső polcára.
– Boldog születésnapot, hétéves nagylány! – kiáltott fel, amint Rose
besétált a konyhába.
Néhány nap a friss levegőn elég volt, hogy a kislány szemébe
visszatérjen a huncut csillogás, az arca pedig újra egészséges színben
játszott.
– Láttam egy hópelyhet! Apró volt, de azért láttam – jelentette be
Rose. Az ablakhoz rángatott egy széket, és felmászott rá. – Látod, ott
vannak! Látod?
 Elenor és Susie kinéztek az ablakon. Az apró hópelyhek szinte
azonnal elolvadtak, amint földet értek.
– Hála istennek a föld még nem túl hideg! Nem marad meg, de
micsoda különleges szerencse, hogy pont a születésnapodon érkezett
meg az első hó!
– De én többet akarok! Miért nem lehet több? – kérdezte Rose.
– Nem mindig kapjuk meg, amit akarunk, még a születésnapunkon
sem. Mássz le arról a székről! Légy jó kislány -mondta Elenor.
Nemsokára az asztal készen állt, hogy a kilenc kis látogató és Rose
mindent felfaljon.
– De ma van a szülinapom! – jelentette ki Rose minden alkalommal,
mikor megpróbált elcsenni valamit az egyik tányérról.
Két órakor a konyha csilingelő nevetéssel telt meg. Rose Elenor
mellett állt, és minden egyes belépő vendéget bemutattak neki.
Egy órával később Elenor már biztos volt benne, hogy nem kell többé
aggódnia Rose miatt. A kislány boldog mosollyal fogadott el minden
apró ajándékot új barátaitól, és fesztelennek tűnt a társaságukban.
Az arca teljesen kivirult, mikor meglátta a születésnapi tortát, és mire
Elenor észbe kaphatott volna, már vége is volt az ünneplésnek, és Rose
boldogan intett búcsút a gyerekeknek.
– Amilyen szép délutánunk volt, az ember nem is gondolná, hogy
háború van – sóhajtott Susie.
– Komolyan? Szerintem meg…
Elenor kis híján elejtett egy megjegyzést, hogy a szoba úgy néz ki,
mintha bomba robbant volna benne, de még időben elharapta a szavakat.
Az asztalon az üres tányérok mellett egy nagy halom kicsomagolt
ajándék várakozott.
– Megmutattad Susie-nak az ajándékaidat, Rose?
A kislány örvendezve vett kezébe egy pár zöld kötött zoknit, egy kék
és szürke svájcisapkát, egy fehér mellénykét, aminek egyik pántján
hímzett rózsabimbó díszelgett, egy nyalókát, fából faragott kutyafígurát,
és két rózsaszín pántlikát.
 – Micsoda szerencsés lány vagyok! Ez a sok szép dolog mind az
enyém!
– Szerintem te vagy a legszerencsésebb kislány a világon -mondta
Susie.
– Várjunk csak! Még nem adtam oda az én ajándékomat -vetette
közbe Elenor.
Odanyújtott egy kis csomagot, és Rose gondosan kibontotta a
szalagot, és kicsomagolta a papírt. Örömtől ragyogó arccal húzott elő
belőle egy kék rongybabát. Szorosan magához ölelte, aztán közelebbről
is megvizsgálta kancsal kis szemét, orrát és piros orcáit.
– Csodaszép! A bácsi, aki megtalálta a fényképemet, kereste Annie-t
is, de nem találta. – Elenor karjába vetette magát, és hatalmas puszit
nyomott az arcára. – Köszönöm, Elenor. Annié Kettőnek nevezem el.
Elenor megérintette az arcát ott, ahol néhány másodperccel korábban
még Rose ajka volt. Az anyja egyik régi szoknyájából készítette a babát,
és úgy érezte, a kislány boldog csókja az arcán kárpótolta a sok varrással
töltött óráért.
– Hát akkor, Annié Kettő, isten hozott Tre Lodhenben. Rose, most
menj, és tedd el az ajándékaidat. A festék már megszáradt, úgyhogy
nyugodtan fel is viheted a szobádba -mondta Elenor, és Susie-ra
kacsintott. Míg a gyerekek a konyhában játszottak, Susie és egy másik
anyuka berendezték Rose szobáját.
Rose felrohant a lépcsőn. Elenor és Susie fellopakodtak utána, és
megálltak az ajtó előtt. Elenor kérdő pillantást vetett Susie-ra.
Mindketten hangos visításra számítottak, vagy legalábbis valamiféle
örömteli reakcióra, de csak néma csend volt a szobában. Elenor belépett.
– Tetszik, Rose?
Intett Susie-nak, hogy kövesse, és mindketten csendben álltak, és
figyelték, ahogy a kislány körbemegy a szobában, és minden egyes
bútordarabot megpuszil. Mikor végül felnézett, az áliáról hatalmas, kövér
könnycseppek csöppentek a padlóra.
 – Gyönyörű! Csupa napsütés és zöld mezők, pont ahogy szerettem
volna!
– Aztán tessék rendet tartani, kisasszony. Mindennap ellenőrzőm
majd – mondta Susie. Felkapta a kislányt, és ő is hatalmas csókot
nyomott az arcára. – Jól megleszünk mi ketten.
Susie, Dottie és Tóm elvitték a maradék ennivalót a férfi kunyhójába,
és adtak egy kis időt Elenornak kettesben a kislánnyal lefekvés előtt.
Elüldögéltek a szobában, és az ablakból nézték a réten sürgölődő
napszámosok árnyékát. Elenor fontosnak tartotta, hogy a kislány
megszokja a sötét vidéki éjszakákat most, hogy egyedül alszik majd a
szobájában. Seth ugatni kezdett, Elenor pedig leültette Rose-t az ágyra.
– Rose, mielőtt idejöttél, éjszakánként Seth vigyázott rám. Mindig
figyelmeztetett, ha rókák ólálkodtak a tyúkól körül, innen bentről, a
házból. Csak néhány órára zártuk a kinti karámba napközben. Az ő helye
is idebent van, velünk együtt, ugye érted? – Rose mélyen gondolataiba
merülve hallgatta. Elenor halk, megnyugtató hangon beszélt tovább. –
Tudom, hogy kicsit tartasz tőle, de nem fog bántani. Elszomorít, hogy
kint kell aludnia a hidegben. Hamarosan meg kell barátkoznotok, érted?
Rose bólintott, aztán lemászott az ágyról, és az ablakhoz sétált.
Visszafordult az ágy felé, a párnára tette Annié Kettőt, és megfogta
Elenor kezét.
– Megpróbálhatnánk ma este. Talán örülne neki, ha kapna egy kicsit a
sütimből. A kutyák is szeretik a sütit, ugye?
Elenor kuncogva összehúzta a függönyt.
– Seth igazi bélpoklos, egy szelet sütit egy másodperc alatt eltüntet
majd! – Odalent Elenor megkönnyebbülve ültette le a kislányt egy
konyhaszékre, és kiment az udvarra a kutyáért. – Készülj fel! Behozom
hozzád. Csak maradj nyugodt, és hagyd, hogy megszagolja a lábadat. Ne
sikíts, és ne kiabálj. – Rose követte Elenor utasításait, és hagyta, hogy
Seth közelebb sétáljon hozzá. Elenor látta, hogy szorosan becsukta a
szemét. – Bátor kislány, ügyes vagy. A lábadnál van, nézd csak!
 Rose kinyitotta a szemét, és nézte, ahogy Seth végigszaglássza a
lábát a lábujjaitól egészen a sarkáig.
– Csikiz – mondta.
– Ha úgy érzed, elég bátor vagy hozzá, akkor kinyújthatod neki a
kezedet is, hogy megszaglássza, vagy megsimogathatod a fejét.
Rose a kutya felé nyújtotta a kezét, Seth pedig nyugodtan tűrte,
mintha pontosan tudta volna, hogy most erre van szükség. Elenor
elképedve nézte. Még soha nem látta ilyen sokáig egy helyben ülni a
kutyát. Rose megérintette az állat feje búbját az ujjaival, aztán az egész
tenyerével.
– Olyan puha – suttogta.
– Még nem nőtt be a feje lágya – nevetett Elenor.
Seth a nappaliban lefeküdt a kandalló előtt Rose lábánál, Elenor
pedig kihasználta az alkalmat, hogy kioldozza a pórázt. Pislogni sem volt
ideje, a kutya már fel is ugrott a kanapéra Rose mellé, és nyalogatni
kezdte az arcát.
– Pfuj, büdös a lehelete! – mondta Rose, de nem húzódott el. – Ülj le,
hogy megsimogathassalak, te buta kutya!
Elenor megkönnyebbülten ült le melléjük.
– Hé, te, tudod, hogy nem szabad felmenned a kanapéra. Lefelé!
Seth leugrott a szőnyegre, Rose pedig letérdelt mellé.
– Megsimogatlak. De ne ijessz meg!
Elenor hátradőlt, és figyelte, ahogy a kislány és a kutya barátkozik.
Mire eljött a lefekvés ideje, Rose és Seth egymás mellett feküdtek a
szőnyegen. Elenor gondolatban megveregette a vállát, amiért sikerült egy
újabb akadályt legyőzniük. Csak a jó isten a megmondhatója, még hány
kihívás áll előttük az elkövetkező években, de Elenor egyelőre
megelégedett ezzel a kis győzelemmel is.
 37. FEJEZET
A december rémálmokkal, izgatott kutya-gyerek napokkal és
hisztikkel tarkítva gyorsan elrepült Elenor leginkább szerencsével kezelte
az új kihívásokat.
Szenteste minden készen állt a karácsony megünneplésére. A ház
összes lakója kivette a részét a kreatív elfoglaltságokból. Rose, Dottie és
Susie papírfüzéreket készített, Elenor pedig előkészítette a zöldségeket.
Az egyik raktárszobában rábukkantak egy bádogdobozra, tele régi
díszekkel. A kopottas angyalhajakra új papírbabákat kötöztek, és Elenor
talált hat, fából faragott csillagot, melyeket még a nagyapja készített,
mikor Elenor tízéves lehetett. Az évek során a színük megfakult, de Rose
ragaszkodott hozzá, hogy újrafessék őket. Egy órával később hat sárga,
csillag formájú karácsonyfadísz száradt az ablakpárkányon. Susie igazi
áldást jelentett. Végtelenül türelmes volt Rose-zal, és már azelőtt képes
volt kezelni a kislány hangulatingadozásait, mielőtt vigasztalhatatlan
sírásban tört volna ki. Dottie ellenben gyakorlatiasan állt hozzá
mindenhez, és az egyensúly remekül működött.
Sethet száműzni kellett a karámba, mert folyton lerángatta a díszeket.
Tóm kivágott egy fenyőfát az erdőben, amit még Elenor apja ültetett
jóval azelőtt, hogy a lány megszületett. A fenyő egy vödörbe ültetve
várta ünnepi díszét a nappali sarkában.
– Végre megdermedt a tejkaramella, és mielőtt bármit mondanál,
nem, nem ehetsz belőle, Rose! Holnapra csináltam. Ezért ittam
cukrozatlan teát az elmúlt hetekben, úgyhogy szándékomban áll legalább
egy kockával megenni -nevetett Dottie, és elhessentette Rose kezét.
Karácsony reggelén fogadták a látogatókat, akik kellemes ünnepeket
akartak kívánni a ház lakóinak, Rose pedig ragaszkodott hozzá, hogy
minden órában felolvassanak egy verset az Elenortól ajándékba kapott, új
verseskötetéből. Ele-nor képtelen volt nemet mondani a kislány esedező
tekintetére.
 Elenor meghívta Tomot és egy özvegyembert a faluból vacsorára, és
mindannyian elkényeztették a kis árvát. Rose egy rádióadásból megtanult
egy fohászt a békéért, a kicsit pösze, tétova előadás mindenkit meghatott.
Aztán előkerült a karácsonyi puding, és az égő brandy lágy fénye
betöltötte a szobát. A helyiség a barátság melegével telt meg, és a
vendégek mind együtt tapsoltak.
– A barátságra! – mondta Elenor, és megemelte a forralt almaborral
teli poharát.
Körbenézett az asztal körül összegyűltek arcán, és eltűnődött, vajon
milyen lehetett az életük, milyenek voltak a karácsonyaik azelőtt, hogy a
sors összeterelte őket ebben a házban, ezen az estén. A faluban legtöbben
csirke és pulyka helyett nyulat ettek. Elenor asztalán marha, disznó és
nyúl volt terítéken. Elenor óvatosan vágta a szeleteket, és másnapra is
csomagolt egy keveset a vendégeinek. Tisztában volt vele, hogy milyen
szerencsés, de azt is tudta, hogy rengeteg felelősség nyomja a vállát, és
naiv húszévesként is tudta, épp elég terhet cipel magával az új évbe.
Korábban átvitte a rádiót a nappaliba, hogy mindannyian
meghallgathassák György király beszédét. Rose Annié Kettő új
kiságyával játszott. Elenort döntötték az emlékek, felidézte az utolsó,
nénikéjével töltött karácsonyt, és ahogy együtt hallgatták a király
beszédét Rose szüleivel. Vajon mit gondolna róla a nénikéje most, hogy
visszatért a vidéki életmódjához, ráadásul egy gyereknek is gondját kell
viselnie.
Aztán eszébe jutott, mikor együtt énekeltek a zongora köré gyűlve, és
amikor először hallotta Rose-t a Holdfény-szonátát játszani. Még most is
libabőrös lett a gondolatra, és úgy döntött, találnia kell egy zongorát.
Ilyen tehetség nem heverhet parlagon. Aztán gondoskodnia kell a kislány
beiskolázásáról is, új hivatalos papírokat kell csináltatnia számára, be
kell jegyeztetnie mint helyi lakost, hogy megkaphassa a saját
élelmiszerjegy-füzetét. Alice elárulta, hogy az ügyvéd az irodájában
vesztette életét, és a dokumentumok mind odavesztek a tűzben. De erre
lesz még ideje, ez a nap a pihenésről szól.
 A brandytől és almabortól kissé pityókás juhász és a lakótársai
délután négy körül végre feltápászkodtak kényelmes székeikből, épp
mikor Rose elpilledve felmászott a kanapéra. Seth megbocsátást nyert
korábbi rendetlenkedéséért, és egy tányér maradékot eszegetett a hátsó
ajtónál. Mikor végzett, odaosont Rose-hoz, és kényelmesen
elhelyezkedett mellette. Miután az utolsó koszos edényt is elmosogatta és
gondosan helyre tette, Elenor lehuppant a saját karosszékébe. Rose
kezébe nyomta a megpucolt, feldarabolt narancsot, amit a kislány
karácsonyra kapott.
– Elenor, gondolod, hogy apa és anya is megünnepelték a karácsonyt
a mennyországban?
Elenor nem számított ilyen kérdésre. Tudta, hogy bármit is válaszol,
a kis Rose örökre megjegyzi majd. Hogy időt nyerjen, előbb bátorította,
hogy egyen meg néhány gerezdet. Fontos, hogy jó választ adjon.
– Azt hiszem, igen, Rose. Maude nénikémmel együtt. És le merném
fogadni, hogy fentről vigyáznak ránk, és örülnek, hogy mi is jól éreztük
ma magunkat.
Rose mélyen elgondolkodva rágcsálta a narancsgerezdeket.
– Gondolod, hogy boldogok voltak, Elenor? Úgy értem, olyan igazi
nevetős boldogok. Próbálom felidézni az arcukat, de emlékeimben soha
nem mosolyognak. Nem emlékszem, hogy valaha úgy nevettek volna,
ahogy mi nevetünk.
A kislány komoly hangjából kicsengő aggodalom furcsa érzéseket
keltett Elenorban. A barátai kíváncsian nézték, de Elenornak fogalma
sem volt, mit válaszoljon. Dottie bátorító mosolyt küldött felé, Elenor
pedig alaposan megfontolta a szavait, mielőtt válaszolt volna.
– Az emlékezetünk néha megtréfál minket, Rose. Én is gyakran
gondolkodtam ezen a nénikémet illetően, és arra jutottam, hogy ez biztos
együtt jár azzal, hogy az ember felelős felnőtt – mondta végül.
– De te is feltelelős felnőtt vagy, mégis nevetsz!
Dottie és Susie kezükbe temették az arcukat, Tóm pedig mosolyogva
elfordította a fejét.
 – Nos, drága kincsem, én különleges feltelelős felnőtt vagyok, és
nagyon boldoggá tett, hogy az életem része lettél -mondta Elenor, és
végül kénytelen volt megadni magát a kitörni készülő nevetésnek. Rose
komoly arckifejezése eltűnt, és csatlakozott a kacagó társasághoz. Elenor
örült, hogy a válasza segített kielégíteni a kislány kíváncsiságát. Dottie
szabadjára engedte a szokásos vihogását, és a szoba hangos nevetéssel
telt meg.
Miután minden házimunkával végeztek, Elenor meggyőzte a
kislányt, hogy maradjon a kanapén Seth óvó tekintete alatt, míg a
felnőttek elvégzik a maradék kinti munkát. Elenor ellenőrizte a
tehénistállót, és örömmel hallgatta az állatok halk szuszogását A
gyerekkacaj mesés dolog, de a szülői lét, különösen ha ráerőltetik az
emberre, elég sok fejfájással járt. Az egyik tehén halkan felbőgött, és a
jászol látványáról eszébe jutottak egy karácsonyi dal sorai. Halkan
dúdolni kezdett Alig várta, hogy végre beköszöntsön a béke.
1941
 38. FEJEZET
Seth hangos ugatása jelezte a ház lakóinak, hogy a régen várt vendég
megérkezett. Rose kiszaladt az udvarra, és a karámba terelte a kutyát.
Rose és Seth mostanra elválaszthatatlanok lettek. A kislány imádta a
kutyát, Seth pedig gondolkodás nélkül elhagyta Elenort az új gazdája
kedvéért.
– Végre, lányok, újabb szorgos kéz áll a házhoz! Remek kezdete az
új évnek. Üdvözöljük az új jövevényt Tre Lodhenben! – utasította
kedvesen a többieket.
– Atyám, létrára lesz szükségem, hogy a szemébe nézzek! –
szörnyülködött Dottie, és a kapuban álló hórihorgas lány felé intett, aki
egy porfelhőben távozó teherautó után integetett.
– Viselkedjetek rendesen, és semmi vihogás. Nem ijesz-szük el
azonnal – figyelmeztette Susie Dottie-t. – Már az is elég sokkoló, hogy
osztoznia kell veled a szobán, és hallgathatja a horkolásodat.
– Hagyjátok abba! Rose, gyere, ismerkedjünk meg vele!
A nő áthajolt a kapu felett, és kiakasztotta a zárat, aztán
megpillantotta Elenort.
– Merre találom a főnököt, édesem? Be köll jelentkeznem. Más, mint
amire számítottam, do’os kis lik, nem? Rég itt vannak?
– Maga biztosan Victoria Lewis. Elenor Cardew vagyok, a dohos kis
lik tulajdonosa, ő pedig Rose Sherboume, a gyá-moltam. Dottie szintén a
a Nők Vidéki Hadseregének tagja, Susie pedig a gazdaság ügyeiért felel.
Isten hozta Tre Lodhenben.
– Biztonságos az a korcs? – kérdezte a nő, és Seth felé intett. – Eddig
nem sokhoz vót szerencsém. Nem utálom őket, csak még nem láttam túl
sokat életemben.
Rose lelkes hangon közbevágott.
– Anyukám neve is Victoria volt, de meghalt. Seth nem bánt, csak
meg kell neki mutatni, ki a főnök. Nem hiszem, hogy beférsz majd az
ágyadba, olyan égimeszelő vagy!
A kislány tárgyilagos hangneme meglepetésként érte Elenort.
Bocsánatkérő pillantást vetett Victoriára, és némán figyelmeztette Dottie-
t. Susie sietve kijelentette, hogy valamit a tűzhelyen felejtett, és berohant
a házba.
– Ehhez nem nagyon tudok mit hozzátenni. Biztos vagyok benne,
hogy elfér majd az ágyban, Victoria. És igen, Rose sajnos valóban
elveszítette a szüleit. Az édesapja Londonban halt meg a
bombázásokban, legalábbis nekem így mondták. Úgy hallom, maga is
onnan jött.
Dottie elvette az új jövevény táskáját, és Susie után ment. Elenor
biztos volt benne, hogy a konyhafüggöny mögé bújva viháncolnak.
– Nos, az igazi nevem Victoria, de a legtöbben csak Tökmagnak
‘ívnak, mivel ilyen hórihorgas vagyok. Vicc, értik! ‘ívjanak csak
Tökmagnak, nem igazán ‘allgatok a másikra, meg különben is szomorú
lenne a csöppség anyukája miatt -darálta egy szuszra, és Rose felé intett.
Rose és Elenor összenéztek, majd Tökmagra meredtek.
– Azt hiszem, nagyjából értettem, amit mondtál. Apukám azt
tanította, hogy mindig szépen ki kell ejteni a h betűt, de szerinte
Londonban mindenki így beszél. Itt is van, aki ilyen furcsán társalog.
Néha apukám is beszélt így. A Tökmag rémesen buta név egy magas
embernek – mondta Rose, és belerúgott egy kavicsba.
– Rose, ne légy udvariatlan! – szidta meg Elenor.
– Nem udvariatlan a gyerek, csak őszinte. A londoniakról köztudott,
hogy cockney dialektusban beszélnek. Már az igazi lakosok, nem azok a
puccos szivarok, akik az országot irányítgatják. És igen, nagy ‘ülyeség
Tökmagnak nevezni. Az öregem ‘ibája, vicces fickónak tartotta magát. –
Tökmag lehajolt, és megpaskolta Rose feje búbját. – Sajnálom apádat, ‘a
tényleg úgy beszélt, mint én, szerencsés fickó volt. Kiváltságos dolog a
St. Mary-le-Bow-templom közelében gyereknek lenni.
– Nem kell sajnálni, itt van nekem Elenor. Neki más akcentusa van,
meg nekem is, úgyhogy nagy zűrzavar uralkodik errefelé.
 Elenor elmosolyodott. Kezdte megkedvelni Tökmagot. Jó hasznát
veszik majd a széna begyűjtésénél, nem lesz szüksége létrára.
– Akkor előbb igyunk egy csésze teát, aztán körbevezetem a farmon.
Susie és Dottie nem látnak hozzá a munkához egészen addig, míg
mindent meg nem tudnak magáról. De figyelmeztetem, Dottie nevetése
igen különleges, ó maga is tisztában van vele, de azért néha váratlanul éri
az embert.
– Olyan, mint egy szamár, mikor csuklik. A te szobád az útra néz,
ahonnan jöttél. Dottie is ott alszik. És a horkolása is pont olyan, mint a
szamárbőgés – mondta Rose, és elszaladt.
– Rose Sherbourne, te szemtelen kismajom, hallottam, amit mondtál!
– vihogott Dottie. – Próbálok változtatni rajta. Na gyere, szomjan halunk.
– Jól jönne egy pohárkával. Má’ alig várom, hogy bepisz-koljam a
kezemet. Nem vagyok lógós, Elenor. Szólíthatom Elenornak? Csak mert
néhányan elég nagypofájúak, ha a főnökségről van szó – vigyorgott
Tökmag.
– Nyugodtan hívjon Elenornak – felelte a lány. – De Rose közelében
nem tűröm meg a csúnya beszédet. Megértett?
– Atyám, én és a nagy szám! Megfeledkeztem magamról. Bocsánat,
megszoktam, a bátyáim folyton káromkodnak. Anyám is mindig leszidott
a mocskos szám miatt.
A következő hetekben egyértelművé vált, hogy Tökmag egyáltalán
nem alkalmas a földműves életre. Mindegy, mennyi energiát pazaroltak
rá, semmire nem tudták megtanítani, mert a lány ki nem állhatta a
kemény munkát. Inkább csak akadályozta őket, és Dottie hamarosan
panaszkodni kezdett a félbehagyott feladatok miatt.
A nyers szavak visszapattantak róla, és a káromkodása egyre
nagyobb gondot okozott. Rose-t nem egy alkalommal rajtakapták, hogy
elfogadhatatlan stílusban beszél Sethtel.
Aznap Tökmagot az istálló mögött találták, ahol épp békésen
szunyókált. Elenor egy nyulat nyúzott meg, mikor elhívták, hogy
beszéljen a lány fejével.
 – Ugyan mi ebben a meglepő, elfáradok a sok átkozott munkával,
amit itt csinálnom kell – morgott Tökmag.
– Csak nem ittál már megint?
– Ugyan, ‘át persze ogy nem – motyogta a lány, és megpróbált
felállni, de azonnal megtántorodott.
– Ez így nem mehet tovább, Tökmag! Nem akarlak naplopóként
jelenteni a minisztériumnál. Fogd Rose-t, és csinálj valami hasznosat a
babültetvényen. Utoljára figyelmeztetlek.
Elenor a krumpliültetvény felé nézett, és látta, hogy a hadifoglyok
csoportja épp keresztülvág a mezőn.
– Helló! – kiabálta az élen haladó katonának. – Beszélhetnék
magával?
A katonák továbbadták egymásnak az élről érkező parancsot, és a
csapat megtorpant. Mindenki Elenort nézte, ahogy a férfiak felé
gyalogol.
– Hallottam, hogy közösségi munkára viszi a férfiakat, és azon
tűnődtem, kivel kellene beszélnem az istálló helyrehozása ügyében. Igaz,
az enyémet nem érte találat, de hajlandó vagyok fizetni az élelmezési
alapba, vagy amire szükség van.
Elenor sietve hadarta el a mondandóját a fel-alá mászkáló,
cigarettázó katonának. A férfi a foglyokra nézett, mire azok azonnal
lehajtották a fejüket. Elenornak feltűnt, hogy milyen jól tápláltak, és az
öltözékük is az évszaknak megfelelő volt. Csak remélni tudta, hogy a brit
hadifoglyokkal is ilyen jól bánnak.
– Majd beszélek a kapitánnyal. Ezek itt jó munkások, azt elismerem.
Némelyikük megérdemelne egy alapos verést, de az igazat megvallva
nem sokban különböznek a testvéreimtől odahaza.
– Köszönöm, igazán nagyra értékelem a segítségét.
Elenor megrázta a katona kezét.
– Szerencséje van, ma legalább tiszták!
Mindketten felnevettek. Valaki utánafüttyentett, ahogy elsétált a
csapat mellett, és az egyik katona azonnal rendre utasította a rendbontó
rabot. Elenor még hangosabban nevetett.
– Van valami munka? Nem bánnám, ha ma lefoglalná őket – kérdezte
a férfi.
– Van egy kőfal a gazdaság túloldalán, két szántófölddel odébb –
mutatott Elenor a mező bal széle felé.
– Vegye úgy, hogy már kész is van. Amúgy a nevem Ron.
– Elenor. Elenor Cardew. Enyém a gazdaság. Köszönöm a segítséget,
később még beszélünk.

A mező közepén összefutott Tökmaggal, aki a répaföld kerítésén

üldögélt.
– Na’át, jóképű fickók!
– Megtiltom, hogy a közelükbe menj, megértetted? A hadifoglyokkal
nem közösködhetsz. – Elenor csípőre tette a kezét. Körbepillantott, de
sehol nem látta sem Rose-t, sem a kutyát. – Hol van Rose? Egyértelmű
utasítást adtam neked, hogy kezdd el ültetni a disznóbabot, és vigyázz
Rose-ra.
– Ugyan, ‘űtsd le magad! Azzal az átkozott kutyával játszik.
Fájdalmaim voltak, úgyhogy gondoltam, nyújtózom egyet. Nem vagyok
a rohadt dadája.
Tökmagba legalább szorult annyi tisztesség, hogy belepirult a
szemenszedett hazugságba, amely ilyen könnyedén hagyta el a száját.
Elenor dühösen válaszolt.
– Magára hagytad a lányomat, hogy Tóm körül szaglássz, mint
valami tüzelő szuka! Pontosan tudod, hogy Tóm Dottie barátja, nem
érdekled! Menj vissza, és csinálj valami hasznosat!
Elenor tovább menetelt a mezőn, Tökmag szitokszavainak
sortüzében.
– Én ugyan nem vagyok tüzelő szuka, azonnal vond visz-sza! Te
aszott vénkisasszony! Te frigid tehén! Most azonnal megyek, és
összecsomagolok!
 – Semmi ilyesmit nem teszel! Ha enni akarsz, akkor dolgozol. Nem
véletlenül vagy itt. Most menj, és végezd a munkádat. Én megyek, és
megkeresem Rose-t.
A napszámosok a gazdaság távoli oldalán, a felső mezőn javították a
kerítést. Elenor odasietett, remélve, hogy a kislány esetleg csatlakozott
hozzájuk. Ahogy Tóm kunyhója felé szaladt, ugatás ütötte meg a fülét a
romos istálló mögül. Elenor a hang felé indult.
– Seth, hol vagy?
Izgatott csaholást hallott. Befordult a sarkon, és meglátta Rose-t a
porban elnyúlva. Seth mellette feküdt.
– Rose! Rose!
A gyerek a hasán feküdt. Elenor óvatosan felemelte. A kislány kék
szemével az övébe nézett, Elenor pedig lágyan ringatta az ölében. .
– Szia, drágám! Látom, beütötted a fejed. Jól vagy? – Lágyan
suttogott, de érezte, hogy elönti a megkönnyebbülés. – Menj, Seth, hívd
ide Tomot! Tóm. Tóm! – Elenor megállás nélkül a férfit szólongatta,
Seth pedig minden egyes szavát hangos ugatással kísérte.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire Tóm és Bess odaszaladtak hozzá.
– Kérem, menjen, és hívja ide az orvost! Vigye a biciklimet. Rose
magánál van, de elesett, és beverte a fejét. Jobb, ha megvizsgálja az
orvos.
Mikor a doktor végre megérkezett, Susie, Dottie és a szégyenkező
Tökmag mind rohantak, hogy rögtönzött fekhelyet készítsenek a
kislánynak a konyhaasztalon, hogy az orvos alaposan megvizsgálhassa.
– Minden rendben. Az ijedtségen kívül semmi baja, nem tört csontja.
Ma azért tartsák megfigyelés alatt, és hagyják, hadd pihenjen. És nincs
több fára mászás, kisasszony – ütögette meg kedvesen a vállát az orvos.
– Igenis, doktor bácsi – mondta Rose.
– Köszönjük, doktor úr. Kikísérem – mondta Dottie, és kivezette a
férfit a hátsó ajtón.
– Tökmag, most menj, fejezd be a munkádat. Később még
elbeszélgetünk – mondta Elenor, aztán Rose mellé lépett, és
megsimogatta a homlokát. Felemelte, és a kanapéra fektette, aztán
letérdelt mellé, és nagy hűhót csapva megpuszilta minden egyes sebét.
– Pfuj! Elég, rosszabb vagy, mint Seth!
– A frászt hoztad rám. Mégis mi az ördögöt csináltál a pajtában?
Soha nem vagy engedetlen, mindig szót fogadsz. Mégis miért mentél
oda? Gondolom, túl magasra másztál fel.
Rose szája sarka megremegett, az arca elsápadt.
– Ne haragudj rám, Elenor! Az én hibám volt. Tökmag gyáva
nyúlnak nevezett, mikor elárultam neki, hogy nem merek magasra
mászni, ö felmászott egész a tetőig.
Elenor a sarkára ült. Legszívesebben azonnal kérdőre vonta volna
Tökmagot, de mindent elkövetett, hogy fékezze magát.
– Nem haragszom, és Tökmagnak nincs igaza. Te vagy a legbátrabb
kislány, akit ismerek. Ne fecséreljünk erre több szót, most inkább pihenj.
– Ez a Tökmag nagy bajkeverő. Felforgatja Dottie és Tóm
kapcsolatát. Tóm persze hízelgőnek találja a dolgot, de nem igazán
érdekli a lány – mondta Susie.
– Igen, mihaszna naplopó. Nem tudom, meddig vagyok még képes
elviselni! A legközelebbi látogatáskor beszélek a hadi tiszttel.
Vacsoránál Dottie megkérdezte Rose-t, miért mászott fel a tetőre.
Elenornak kiment a fejéből, hogy nem hallotta a korábbi beszélgetésüket.
– Baleset volt, Dottie. Rose megpróbált…
Tökmag olyan erővel csapta le a villáját, hogy mindenki ijedten
megugrott a széken.
– A kölyök engem utánzott. Felmásztam a tetőre, és felpiszkáltam.
Nem kellett volna. Unom a zöldségtermesztést, és gyűlölöm az állatokat,
úgyhogy lehetne, hogy ne beszéljünk erről többet? Miért kell folyton
erről locsogni?
Mielőtt Elenor bármit mondhatott volna, Dottie emelt hangon
visszaszólt.
– Hallgass! Míg ezt az egyenruhát hordod, a kormány szolgálatában
állsz. Kötelességeink vannak az országgal szemben. Tiszteletlen vagy
valakivel szemben, aki olyan életet biztosít neked, amiért mások a fél
karjukat odaadnák! Elenor nem érdemli meg ezt a fajta viselkedést. Rose
a gazdaság része, és gondoskodnunk kell róla, ha erre kapunk utasítást.
Ez a hely cseppet sem unalmas. És vagy békén hagyod To-mot, vagy
mehetsz valahova máshova unatkozni!
Egészen belevörösödött, és Elenor érezte, hogy ha hamarosan nem
nyugszanak le a kedélyek, akkor a Tökmag iránt érzett harag tönkreteszi
a ház barátságos légkörét. Rose tá-tott szájjal bámulta az asztal körül
ülőket. Elenor gyors pillantást vetett a dühös arcokra, mielőtt
határozottan felállt.
– Egyszer mondom csak el: egy tető alatt élünk, és együtt dolgozunk,
mint egy család. Családtagok között előfordulnak viták. Ez is egy családi
perpatvar. Rose helytelenül cselekedett, mikor megpróbálta leutánozni
Tökmagot, Tökmag pedig hibázott, mikor rosszra bátorította. Tökmag,
legjobb lesz, ha megfogadod Dottie szavait. Ma mind jól megijedtünk.
Tudnom kell, hogy megbízhatok bennetek, úgyhogy Tökmag, szedd
össze magad, vagy mehetsz, amerre látsz! Ki kér almás pitét?
Elenor remegő kézzel szeletelte fel a süteményt, de Susie elismerően
felemelte a hüvelykujját, mire kissé megnyugodott. Már most utálta a
februárt.
 39. FEJEZET
Az élet tavaszra sem lett könnyebb. Az ellenséges légitámadások
miatt állandó volt a káosz és az álmatlan éjszakák, de minden reggel
hálát adtak, hogy még mindig ott voltak egymásnak.
Az áprilisi zivatar egy hétig egyfolytában áztatta a mezőket, és a
hőmérséklet is leesett, de aztán szépen lassan valami megváltozott. A
feketerigók egyre hangosabban daloltak, a kék cinegék egyik ágról a
másikra szálldostak. Minden egyes nappal melegebben sütött a nap.
Végre elkezdődött a régi pajta felújítása. Egy tízfős hadifogoly-
különítmény nekifogott gondosan eltávolítani a kőhomlokzatot. Az
iskolában tavaszi szünet volt, és Rose mindennap ellenőrizte a vemhes
juhokat Tómmal, aztán továbbadta a háztartás többi tagjának a legújabb
híreket. Türelmetlenül várta, hogy végre megérkezzenek a kisbárányok.
Elenor úgy érezte, eljött az ideje, hogy elbeszélgessen Rose-zal a
báránykák jövőjéről: hamarosan eledelül szolgálnak majd a brit nép
számára. Rose ennek hallatán zokogva ecsetelte, hogy bár megérti a
helyzetet, de ha egyszer végre eljön a béke, akkor azért szeretne
magának egy kisbárányt, mint Mary a verseskönyvéből. Elenor inkább
nem ígért semmit.
– Nem láthatjuk előre a jövőt, Rose. A báránykák jövőjét sem. Most
viszont neki kell fognunk a sajt-és vajkészítésnek.
Akárhányszor Elenor úgy érezte, hogy a gazdaság vezetése és Rose
nevelése elviselhetetlen terhet ró rá, emlékeztette magát, hogy
Coventryben nem tudna ennyi mindent megadni a kislánynak. byEnoi
– Eljössz szombaton a mulatságba, Elenor? Dottie és Tóm megy, és
meglepne, ha Tökmag nem csatlakozna – kérdezte Susie, miközben
kipréselte a folyadékot a tejoltóból.
– Én már nem járok mulatságokba. Különben is, hogy mehetnék? –
felelte, és Rose felé biccentett.
 – Nálunk aludhat, anyukám felajánlotta. Úgyis jól kijön Brian
bátyám lányával, és ő is ott alszik majd. Az életben legalább egyszer
engedd el magad, a jóisten a megmondhatója, igazán megérdemled a
kikapcsolódást. És tudom, hogy szereted a zenét!
Rose abbahagyta a tejszín köpülését.
– A házatokban aludhatok? Elmehetek, Elenor? Elmehetek? –
könyörgött Rose.
Susie csípőre tett kézzel állt, és meredten nézte Elenort.
– Megadom magam! Jóságos ég, ti ketten rosszabbak vagytok, mint a
hadsereg! Igen, elmehetsz, és igen, elmegyek veled a mulatságba, Susie.
Jót lesz egy kis változás, köszönöm.
Elenor hálás volt a lánynak. Mindketten hasonló dolgokat szerettek,
és Susie inkább olyan volt, mintha a rokona lenne, nem pedig egy fizetett
alkalmazott. Minél többet fecsegett Susie a szombat estéről, Elenor annál
izgatottabb lett. Ez lesz az első táncmulatság Coventry óta.
– Készen vagyok! – jelentette ki Elenor, és a tálalón lévő teli tálakra
pillantott. – Most megyek, megnézem a kerítéseket, aztán segítek a
többieknek a trágyázásban. Rose, velem jöhetsz, vagy itt maradhatsz
segíteni Susie-nak eltakarítani. Megpucolhatod a krumplit, és segíthetsz
megetetni a disznókat Mi legyen? – kérdezte Elenor, és Rose vállára tette
a kezét.
– Pfuj! Inkább segítek Susie-nak!
Elenor magára kapott egy könnyű kardigánt, és gondosan
megcsomózta elől. Az erdőben a fák árnyékában még mindig hűvös volt.
Felhúzta a csizmáját, kilépett az ajtón, és a hagyta, hogy a napfény
melege cirógassa az arcát. Seth farokcsóválva rohant mellé, és egy
kötéldarabbal játszadoztak egészen addig, míg az erdő szélére nem értek.
Elenor körbenézett az elhanyagolt szántóföldön, aztán elővette a
jegyzetfüzetét, és lejegyzett egy emlékeztetőt: érdemes lenne felszántani
az üres parcellát, és lucernával bevetni takarmány céljából.
– Nekem ír?
 A hang hallatán összerezzent, de anélkül, hogy felemelte volna a
fejét, megnyalta a ceruza hegyét, és tovább jegyzetelt. Ez a néhány szó is
elég volt hozzá, hogy vihar támadjon a lelkében. A férfi selymes hangja
teste minden porcikáját körülölelte, a kis hajszálak a nyakán égnek
meredtek, és a szive a mellkasában olyan hevesen vert, hogy Elenor attól
tartott, menten elveszti az eszméletét.
– Mégis mi az ördögért írnék magának a lucernaföldekről? – mondta,
de még mindig nem nézett fel.
– Jogos.
Elenor keze írás közben egyre jobban remegett. Jackson itt van! Itt áll
előtte!
Elenor nem mert felnézni, mert attól tartott, hogy amint ránéz, a férfi
köddé válik. Aztán mikor már képtelen volt tovább ellenállni,
szemérmesen elmosolyodva felpillantott. A férfi kiköpött úgy nézett ki,
mint egy filmsztár a mozivászonról. Egyik vállán átvetette a kabátját,
feltűrt ingujja alól kilátszott izmos karja. Elenor pillantása széles
mellkasára tévedt, szilárd izmai mintha csak az ő érintésére vártak volna.
Uralkodj magadon, Elenor! Uralkodj magadon!
– Nicsak, csak nem Jackson St. John egyenesen Kanadából? Épp erre
járt? – viccelődött, miközben a fejében ezernyi gondolat cikázott. Mit
keres itt Jackson? Mégis hogy festhet az ócska ruhájában? Mégis minek
jött ide pont akkor, mikor így néz ki?
– Igen. Gondoltam, elsétálok Kanadából Cornwallba, és beugrottam
Summercourtba egy csésze angol teára.
Elenor felszegte az állát, és egyenesen a férfi arcába nézett. Azonnal
tudta, hogy elveszett. Meleg barna szempár nézett vissza rá, és Jackson
hófehér fogsora széles mosoly mögül kandikált ki. Elenor képtelen volt
ellenállni neki, és visz-szamosolygott rá. A férfi jól festett elegáns
egyenruhájában, biztosan sokan megfordultak utána, mikor
keresztülsétált a falun. Érettebb volt, mint mikor legutóbb találkoztak, fiú
helyett egy férfi állt előtte. Több volt, mint egy jóképű fiatalember,
Elenor szemében ő testesítette meg a tökéletes férfit. Maga volt a
megtestesült kísértés.
– Akkor feltételezem, eltévedt, St. John repülőtiszt. Gondolt rá
valaha, hogy befektessen egy megbízható iránytűbe? – viccelődött.
– Nincs szükségem rá – felelte a férfi.
– Valóban? Meg mertem volna rá esküdni, hogy eltévedt. Elég
messze tévedt az otthonától.
– Dehogy. Pontosan tudtam, merre visz az utam, kisasz-szony. A
belső iránytűm vezetett.
Elenor idegesen felnevetett. A férfi váratlan felbukkanása olyan
hatással volt rá, mintha kihúzták volna a lába alól a talajt. Úgy tett,
mintha tovább jegyzetelne a füzetébe.
– Bocsásson meg, épp próbálom megtervezni a gazdaságot a
következő idényre. Nem mindenki engedheti meg magának, hogy
hirtelen ötlettől vezérelve kóboroljon a mezőkön. Egyeseknek földet kell
művelniük, hogy megküzdjenek az éhínséggel. Nekünk ez az
ellenségünk, és lehetőségünk van rá, hogy megvívjuk ezt a harcot –
mondta, és szinte azonnal megbánta a hangjában bujkáló szarkazmust.
Bár végtelenül örült, hogy újra láthatja a férfit, mégsem tudta elfelejteni,
mit tett vele.
– Képes lesz valaha megbocsátani nekem, Elenor? – kérdezte
Jackson. – Nem lett volna szabad elengednem. Rosszul döntöttem.
– Ráadásul épp egy Valentin-napi üdvözletben… – suttogta Elenor.
– Bocsásson meg. Kérem, bocsásson meg!
Elenor felnézett a férfira. Mosolygós szeme láttán az érzései
összezavarodtak. Azt kívánta, bárcsak megállna a világ, és soha nem
érne véget ez a pillanat. Hallani akarta, hogy a férfi szereti, hogy aztán
kézen fogva együtt vágjanak át a mezőkön; azt akarta, hogy Jackson a
haját simogatva nyugtassa a légitámadások alatt, és szorosan magához
ölelje a sötét éjszakákon. Azt akarta, hogy Jackson megadja neki
mindazt, amiről azokban a romantikus regényekben olvasott, amiket
Susie adott neki kölcsön. Meg akart neki bocsátani, de valami mégis
visszatartotta.
Seth szakította félbe a gondolatait, mikor hangosan csaholva
megjelent az erdő szélén. Jacksonhoz törleszkedett, a férfi pedig cserébe
megvakargatta a füle tövét.
– Akkor nem utasít vissza egy csésze teát? – kérdezte végül Elenor.
A trágyázásnak még a gondolatáról is megfeledkezett
– Mutassa az utat, Cardew gazda, mutassa az utat.
Mikor visszaértek az udvarba, Rose hangosan üdvözölte a kutyát, és
a két közelgő alak felé nézett. A tenyerével leárnyékolta a szemét, hogy
jobban lásson.
– Találtál egy pilótát az erdőben, Elenor? Hol van a repülőd?
A két felnőtt nevetésben tört ki a kérdés hallatán.
– Valahogy úgy, Rose. Most otthon hagyta a repülőgépét Emlékszel
Jacksonra, akinek apukád és én is írtam Kanadába?
A férfi letérdelt a kislány előtt.
– Egyszer küldtél nekem egy rajzot apukád levelében volt. Azt írta,
tudni szeretnéd, milyen repülővel repülök. Nagyon szép képet készítettél
nekem.
Elenor figyelmét nem kerülte el a Rose arcán átsuhanó árnyék, és
eszébe jutott George.
– Sajnos George már nincs köztünk, Jackson. írtam a nagyapjának,
hogy értesítsem a szomorú esetről, de úgy tűnik, magához nem jutott el a
hír.
– Hetekbe telik, mire a posta ideér, és van, hogy rossz helyre megy.
Elég gyakran helyeznek át egyik bázisról a másikra, de biztosan
megpróbált értesíteni.
Jackson lehajolt, és kezébe vette Rose egyik kezét. Elenor
meghatódva figyelte őket.
– Rose, őszinte részvétem. Borzalmas dolgokat kellett átélned.
Húsvétra jöttél Elenorhoz?
 Rose megrázta a fejét, és elhúzódott Jacksontól. Felkapta a kötelet, és
Seth felé dobta, aki izgatottan ugrált körülöttük.
– Nem. Itt lakom. A családom meghalt. Senki más nem akar. Gyárva
vagyok. Ugye, Elenor?
– Árva, drágám. Egy árva – mosolygott rá Elenor. – De nem helyes
megváratnunk a vendégünket. Futás, szólj Susie-nak. – Elenor megvárta,
hogy Rose bemenjen a házba, mielőtt Jacksonhoz fordulva folytatta: –
Sajnos Victoria is életét vesztette. A családjuknak nyoma veszett. A
szülők minden papírja megsemmisült a tűzben. Próbálom tartani a
kislányban a reményt, de úgy tűnik, velem kell beérnie.
Jackson némán álldogált, a kezében körbe-körbe forgatta a kalapját.
Mikor végre megszólalt, Elenor hallotta az aggodalmat a hangjában.
– Nagyon sok teher nehezedik a vállára, Elenor. Jóságos ég, a legtöbb
fiatal lány már a gazdaság vezetését sem bírná, nemhogy egy árva
kisgyerekről is gondoskodjon! Ez egy egész életre szóló kötelesség.
Elenor megvonta a vállát, és a ház felé indult. Valamilyen oknál
fogva a férfi szavai felzaklatták, talán mert úgy tűnt, sötéten látja a
jövőjét. Valamikor régen arról álmodozott, hogy közös életük lehet
Jacksonnal. Mikor aznap meglátta a mezőn, a remény újra pislákolni
kezdett benne, de a szavai miatt szembesülnie kellett a valósággal.
– Mégis mit tehettem volna? Nem hagyhattam egyedül a gyászában.
Engem neveztek meg, mint legközelebbi hozzátartozóját. Mégis mit
mondhattam volna, hogy kösz, de nem, megvan a saját életem?
– Kérem, nyugodjon meg, nem akartam megbántani. Csak arra
céloztam, hogy sokat vállalt, de biztos vagyok benne, hogy meg fog vele
birkózni. Maga különleges lány. Csak szomorú, hogy így eldöntetett az
élete. A sors nem bánt kegyesen magával.
Elenor lesöpörte a férfi kezét a válláról, letépte a fejéről a turbánba
kötött kendőt, és kirázta a hajkoronáját. Érezte, hogy egyre idegesebb
lesz, az indulatok csak úgy forrtak benne. Az érzelmei úgy tomboltak,
mint vihar a nyílt tengeren, és minden józan észt elsodortak. A
Jacksonnal töltött életnek már a gondolata is nevetséges volt. Soha nem
válhat valóra. Mégis mit képzelt korábban? A férfinak igaza volt, csak
egy lány volt, aki csapdába esett egy asszony életében. Leginkább az
dühítette fel, hogy úgy tűnt, a férfi nem értette, miért vette magához
Rose-t. Bárki, aki valaha az életébe lép majd, el kell hogy fogadja a
tényt, hogy Rose és Elenor összetartoznak.
– Nem, nem vagyok különleges lány. Én csak én vagyok. A sors nem
bánt velem kegyetlenül, egyszerűen csak megajándékozott egy
gyermekkel, akiről gondoskodhatok egy ellenséges bomba miatt. Az
életem pontosan olyan, amilyennek lennie kell. Rose olyan, mintha a
lányom lenne, és együtt ezt is átvészeljük majd. – Érezte, hogy
összeszorul a torka, és nagyot nyelt, hogy legyűrje a feltörő csalódottság
got. – Attól tartok, most be kell mennem a házba. Kérem, ne kövessen. A
szavai emlékeztettek rá, mi a fontos nekem. A levelezős napjainknak már
rég vége, és ez a maga döntése volt, Jackson. Azt hiszem, az lesz a
legjobb, ha távozik.
Elenor minden erejével próbálta visszaszorítani a szemébe szökő
könnyeket, és időt sem adott a férfinak a válaszra. Képtelen lenne
elviselni, hogy megint összetörjék a szívét. Az élet más jövőt szánt
nekik.
– Nem értem, mi történt az imént, Elenor, de megteszem, amire kért.
Nem azért jöttem ide, hogy bánatot okozzak önnek. Vigyázzon magára!
Elenor hallotta, ahogy a férfi keresztülvág az udvaron, de nem mert
utánanézni, nehogy meggondolja magát. Odabent aztán azt mondta Rose-
nak és Susie-nak, hogy Jacksont elszólította a kötelesség, és fejfájásra
hivatkozva felment a szobájába, és egy párnába temetkezve hangosan
zokogott. Egy órával később összeszedte magát, és lement a konyhába.
Susie addig nyaggatta, míg végül elmesélte nekik a történetüket, és hogy
miért küldte el a férfit. Egy ideig beszélgettek a szerelemről és
kötelességről háború idején, és végül arra jutottak, hogy Elenor helyesen
döntött, mikor Rose érdekeit helyezte előtérbe. A kislány hamarosan meg
is erősítette a döntése helyességét, mikor hatalmas csókot nyomott
Elenor arcára.
 – Ezt azért kaptad, hogy megint boldog legyél – jelentette ki.
Elenor felkapta Rose-t, és megpörgette.
– Ami a szombatot illeti, kicsi Rose, szükségem lesz néhány dologra
a mulatság előtt. Mi lenne, ha holnap bemennénk St. Austellbe? Itt az
ideje, hogy kettesben töltsünk egy napot.
Rose örömében hangosan felsikított. Aznap este a kanapén üldögélve
mindent elterveztek a másnapi utazásra. Mikor végül eljött a lefekvés
ideje, Rose csípőre tett kézzel megállt Elenor előtt. Mulatságos jelenet
volt, de Elenor már megtanulta, hogy nem szabad nevetnie, mikor Rose
komoly hangulatban van.
– Jackson butaságokat beszélt – mondta felháborodott hangon.
– Tessék? – kérdezte Elenor.
– Azt mondta, hogy rajzoltam neki egy képet, de nem is! Nem tudok
repülőt rajzolni. Nem kérdeztem semmit a buta repülőjéről. Agyalágyult!
– Na de Rose! Talán egy másik kislányra gondolt, akinek az apukája
írt neki. Most irány az ágy!
Elenor hátradőlt, és azon tűnődött, vajon hány másik fiatal nő esett a
sármos Jackson St. John csapdájába.
 40. FEJEZET
Végre eljött a szombat reggel. Elenor a lehető leggyorsabban próbált
végezni a napi feladatokkal. A turbánba kötött kendő alatt a haját kis
csigákba tűzte, és egy kapával és vasvillával döngölte a földet. Minden
alkalommal, mikor a gondolatai Jacksonra terelődtek, próbálta fizikai
munkába fojtani a bánatát. Újra és újra végiggondolta a rövid látogatás
alatt történteket, és azon rágódott, helyesen döntötte, de mikor eszébe
jutott, hogy a férfi szerint az élet kegyetlenül bánt vele, olyan dühös lett,
hogy a föld csak úgy porzott a kapa alatt.
Miután megvacsoráztak, Rose felment az emeletre, hogy
becsomagolja a táskáját, Elenor pedig felöltözött. A napon töltött idő
kiszívta gesztenyebarna haját, a fürtjei fényesen csillogtak. Az egészet
egy féloldalas fonatba rendezte, és a rakoncátlan fürtöket a helyükre
kényszerítette, aztán hátralépett, és megcsodálta a végeredményt a
tükörben. A rendezett frizura remekül illett szív alakú arcához.
St. Austell-i kiruccanása alatt talált egy csinos, lángvörös,
gyöngygombos rövid ujjú ruhát. Rose és az eladólány egyöntetűen
imádták, mikor kilépett benne a próbafülkéből.
Alig érkeztek meg Susie házába, Rose már el is tűnt a kilencéves
házigazdával, és izgatottan mutatta meg neki az új hálóingét. Elenor
örömmel vette az elismerő bókokat, és ő maga is viszonozta őket.
Hamarosan Susie többi barátnője is megérkezett, és a csapat fiatal lány
egymásba karolva, vidáman fecsegve elindult a községháza felé.
Az épületből zene és boldog nevetés hangjai szálltak feléjük.
– Jaj, Susie, hogy hiányzott ez nekem! Köszönöm, hogy elhívtál.
Susie lágyan megszorította a karját.
– Az egész életedet másoknak szentelted, te is megérdemelsz egy kis
boldogságot, drágám. Menjünk, nézzük meg, kinek van két bal lába! –
nevetett.
 Egy csapat férfi és nő repült körbe-körbe a teremben egy vidám
keringő dallamára. Elenor és Susie szerzett egy-egy pohár limonádét, és
csatlakoztak Dottie-hoz, Tömhöz és Tökmaghoz egy asztalnál a színpad
közelében.
A tömegbe több egyenruhás férfi és nő vegyült. Elenor néha
elfogadott egy-egy felkérést, de mindig csak egyetlen táncot lejtett
minden férfival. Némelyiknek kicsit túlságosan is elkalandozott a keze
tánc közben, másokat kénytelen volt udvariasan megdorgálni, mikor
megpróbáltak csókot lopni tőle. Pont egy ilyen szemtelen fickó elől
hajolt félre, mikor megpillantott egy csoport egyenruhás férfit az ajtóban.
Azonnal megismerte a kék gyapjú egyenruhát: a Kanadai Légierő tagjai
A szíve majd kiugrott a mellkasából. Ugyanolyan ruhában voltak, mint
Jackson.
A táncpartnere egy teherhordó öszvér kecsességével vezette körbe a
teremben, és miután harmadszor taposott rá a lány lábára, eltámolygott,
hogy csatlakozzon a barátaihoz a bárpultnál. Elenor megfordult, és
azonnal meglátta Jacksont, aki az egyik bajtársával beszélgetett. Elenor
elbújt a tömegben, és visszamenekült az asztalukhoz. Remélte, hogy a
férfi nem veszi észre.
Susie és Tökmag is visszatért, mikor véget ért a tánc.
– Hogy bírjátok ezt a kínszenvedést? Esetlen banda, egyik se tudja,
hogy kell bánni egy hölggyel. Látom, te hamar megszabadultál a
partneredtől, Susie – mondta.
Tökmag felnevetett.
– Pontosan. De az enyém nem volt rossz táncpartner -kuncogott, és a
terem túlsó végébe mutatott. – Az nem a múltkori látogatód? A fickó,
akivel együtt sétáltál a mezőn? Ha te nem kéred fel, én biztos
megteszem!
– De igen! A hódolód, Elenor – vihogott Susie. Felállt, de
megtántorodott. Élenor megragadta a karját.
– Részeg vagy, Susie? Tedd le azt a poharat. Azt hittem, limonádé
van benne – mondta Elenor. Felkapta Susie poharát, és beleszagolt.
Tökmag szélesen elvigyorodott. – Beletettél valamit az italába, Tökmag?
– És akkó’ mi van? Engedd el magad, és élvezd az estét.
Susie elborzadva nézett a pohárra, aztán vissza Elenorra.
– Esküszöm, nem tudtam!
Elenor visszafordult Tökmaghoz, de a lánynak már hűlt helye volt.
Dühösen nézte, ahogy Dottie a színpad széléhez hívja a zenekar
vezetőjét. A férfi hangos tapssal figyelmet kért, minden szempár rá
szegeződött.
– Úgy értesültem, hogy van itt egy helyi énekes, aki, idézem, „úgy
énekel a teheneknek, mint egy angyal”. Bár én magam nem hallottam
énekelni, de azt beszélik, több előadásban is szerepelt Coventryben a
háború előtt. Szeretném a színpadra invitálni Miss Elenor Cardew-t.
A teremben taps és füttyszó hangzott, és Elenor zavartan meredt
Dottie-ra.
– Ezt meg mégis miért csináltad? Nem vagyok dalos hangulatban!
Dottie megragadta a kezét, és talpra rángatta.
– Akkor szedd össze magad! Nekünk is gyakran énekelsz, legalább a
fiúknak is lesz miről álmodozni, mikor visz-szatérnek a laktanyába. Jár
nekik egy boldog emlék!
Susie és Dottie hangos üdvrivalgás közben egyre közelebb lökdösték
a színpadhoz, és a klarinétos felsegítette a deszkákra. Elenor zavarában
fülig elvörösödött, ugyanakkor izgalom járta át. Már nagyon régóta óta
nem állt színpadon, nem énekelt közönség előtt, de most, hogy maga
előtt látta a sok lelkesen várakozó arcot, semmi másra nem vágyott.
Aztán eszébe jutott, hogy Jackson is a teremben van, és hirtelen
elvesztette a bátorságát. Legszívesebben elmenekült volna, de amint
megfordult, a zenekar vezetője közelebb lépett hozzá, mert azt hitte, egy
dalt akar javasolni. Ha most megpróbál elmenekülni, csak még kínosabb
helyzetbe hozza magát. A férfi fülébe suttogta a kiválasztott dal címét, de
ekkor egy férfi a közönségből odakiáltott nekik.
– Mi lenne, ha elénekelné azt a dalt a verébről a téren?
 A közönség soraiból nevetés hallatszott, Elenor is elmosolyodott.
Bólintott, a zenekar pedig belekezdett az A Night-ingale Sang in Berkley
Square című dalba. A morajlás elült, a táncparketten lágyan mozgott a
tömeg. Elenor remegő kézzel megragadta a mikrofont, de a hangja tiszta
volt, és erős. A dal végén hangos tapsvihar és kiáltások jelezték, hogy a
közönsége többre vágyik. Elénekelt még három dalt, aztán a Roll Out the
Barrel előadása után Elenor hagyta magát rábeszélni még egy utolsó
dalra. Susie feléje nyújtott egy pohár vizet, Elenor pedig belekortyolt.
– Énekeld el a kedvencedet! Olyan gyönyörűen énekled – javasolta
Susie.
Elenor visszaadta a poharat, és megkockáztatott egy gyors pillantást
arrafelé, ahol korábban Jackson állt a barátaival. Csalódottan látta, hogy
csak egy másik pilóta áll ott, karját Tökmag köré fonva. A tapsoló tömeg
tovább sürgette, hogy énekeljen, Elenor pedig közelebb lépett a
zenekarvezetőhöz, és elmagyarázta neki, hogy szereti lassú, lágy
változatban énekelni az All the Things You Are című számot. A zenekar
azonnal felvette a lány ritmusát.
Az első néhány sor után a teremben síri csönd lett, Elenor pedig
hagyta, hogy érzelmekkel teli hangja megtöltse a teret. Az üzenet
Jacksonnak szólt, ő volt a vágyott csók, aki télen felmelegítette, a
legbecsesebb kincse. Mindennél jobban vágyott rá, hogy a férfi a karjába
vegye, és egyetlen varázslatos pillanatra az övé legyen. A klarinét lágy,
kísérteties dallama a leikébe kúszott, és Elenor olyan szenvedéllyel
énekelt, amit azelőtt még soha nem érzett. Hagyta, hogy életre keljen a
férfi iránt érzett szerelme, aki a lelke mélyén újra felélesztette az
eltemetett lángolást. Elenor ráeszmélt, hogy a gyerekes érzések
szertefoszlottak, és Jackson kihozta belőle a nőt, akit eddig megpróbált
elnyomni magában.
Mikor az utolsó hangjegy is elhalt, a közönség tapsviharral
jutalmazta az előadást. A lány meghajolt, aztán csatlakozott a barátaihoz.
– Ragyogó voltál, Elenor. Az utolsó daltól egészen libabőrös lettem!
Nézd, imádnak, mindenki veled akar beszélni. Láttad a lovagodat? –
ugrálta körbe Susie izgatottan.
– Nyugodj már meg, rosszabb vagy, mint Rose karácsonykor –
nevetett Elenor.
– Vesszek meg, la ezt nem valakinek énekelted – vágott közbe
Tökmag. – Majd elsírtam magam!
– Gyönyörű volt – mondta Dottie, és közelebb húzódott Tömhöz. –
Szép a szövege.
– Szégyen, hogy a kedvesed nem hallotta – tette hozzá Susie. – Ritka
élvezetről maradt le!
– Nincs kedvesem, és engem már az is boldoggá tesz, hogy ti
élveztétek az előadást – dorgálta meg őket Elenor, és a kezét Susie
vállára helyezte, hogy visszatartsa a barátnőjét attól, hogy minden egyes
kanadai egyenruha láttán felugráljon.
Az este hátralévő részét azzal töltötte, hogy igyekezett lerázni a
cseppet sem józan férfiakat, akik összeakadó nyelvvel próbáltak neki
szerelmet vallani, miközben a derekát ölelgették, vagy csókot akartak
nyomni az arcára. A színpadi előadás borzongató érzése egész este vele
maradt, de végül elöntötte a szívét a szomorúság. A teremben egyetlen
kanadai egyenruhát sem látott már, ami csakis egyet jelenthetett:
visszavezényelték őket a táborukba, így az utolsó lehetősége is elveszett,
hogy bocsánatot kérjen Jacksontól a viselkedéséért.
A tömeggel együtt ő is visszaindult Susie házába. Megnyugtatták,
hogy Rose mélyen alszik, és remekül viselkedett. Susie úgy döntött,
otthon marad a testvéreivel, és másnap reggeli után hazaviszi majd a
kislányt.
Elenor Dottie-val és Tómmal hazasétált a gazdaságba.
– Biztos nem gond, Elenor? Itthon maradok, ha szeretnéd – kérdezte
Dottie. .
– Nem, dehogy, menj csak. Isten a megmondhatója, élveznünk kell az
életet, amikor csak lehetőségünk adódik rá. Jó éjszakát, Dottie, és nem
kell sietned holnap reggel. Nyugodtan pihend ki magad, végy ki
szabadságot délelőttre. -Nézte, ahogy kéz a kézben elsétálnak a kunyhó
felé, és egy pillanatra megirigyelte őket. Seth meghallotta a lépteit, és
hangos csaholással fogadta, még mielőtt kinyithatta volna az ajtót. –
Szia, te kutya – mondta Elenor, és kiengedte a szabadba. Seth nyulak
után szaglászva az udvar egyik végéből a másikba rohangált. Néha
visszatért Elenorhoz, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e. Egyre
hűvösebb lett, és míg
Seth a felső legelőn futkározott, Elenor bement a házba egy
kardigánért. Végre nem volt halálosan fáradt estére, és úgy döntött, egy
kicsit gyönyörködik a csillagokban. Felmászott az egyik kerítésre, és
onnan figyelte, ahogy a kutya a nyu-lakat kergeti. Az utolsó dal dallama
járt a fejében, és mivel tudta, hogy egyes-egyedül van, megadta magát a
késztetésnek. Hagyta, hogy a hangja betöltse a vidéket. Seth odarohant
mellé, és izgatott csaholás közepette a kerítésnek ugrált. – Nyugalom,
buta eb, csak én vagyok. – Elenor lemászott a kerítésről, és a kapuhoz
lépett, hogy visszaengedje az udvarba a kutyát.
– Engem ugatott meg. Lefoglalta az éneklés, Elenor, nem hallotta,
mikor megérkeztem.
A háta mögül Jackson félreismerhetetlen, mély hangját hallotta.
Elenor mozdulni sem mert, csak szorosabbra húzta maga körül a
kardigánját. Mélyen belélegezte a férfi szantálfa szappanjának illatát,
aztán lehunyta a szemét, és megfordult, hogy szembenézzen vele.
Magába szívta a férfiasságát. Megmagyarázhatatlan hatalma volt felette,
és Elenor egész testében megremegett.
Harcolj ellene, Elenor, ne add meg magad! Nem lehet a tiéd, egy
másik ország pilótája. Meg fog halni, és csak fájdalmat okoz majd.
Csupa védekező gondolat keringett az agyában. Szólásra nyitotta a
száját, de úgy érezte, mintha egy érzelmi védőfalat vonna maga köré.
– Mégis mi az ördögöt keres itt ilyen későn? – követelt választ, és
azonnal meg is rótta magát. Ügy hangzott, mint egy keserű
vénkisasszony.
Jackson hátrált egy lépést. Elenor szíve úgy vert a gondolatra, hogy a
férfi esetleg újra elsétál, mint egy kalickában raboskodó madár, de a lelke
mélyén rejtőző ártatlan kislány tanácstalan volt. Már épp újabb
kérdéseket akart intézni hozzá, de a férfi félbeszakította.
– Hallottam énekelni, és úgy éreztem, muszáj elmondanom önnek,
mennyire megérintett az utolsó dal. Már kint voltam, épp indultam
volna…
Jackson kihúzott gerinccel, vigyázzban állt, a legutóbbi találkozásuk
laza testbeszédének nyoma sem volt. Elenor ráeszmélt, hogy ha most
hagyja elmenni, akkor soha nem tér vissza, és annak az esélye, hogy a
férfi akár csak egy éjszakára is az élete része legyen, örökre elillan.
Ahogy Jacksonra nézett, hirtelen ráeszmélt, hogy nem pazarolhatja az
idejüket kimért megjegyzésekkel és sértődött piszkálódással. Jackson
ennél többet érdemelt.
– Pihenj, repülőtiszt! Ígérem, nem harapok.
– Egyedül van? Talán jobb lenne, ha elmennék – mondta a férfi, és
egy röpke pillantást vetett a sötét házra. Elenor mosolyogva közelebb
sétált hozzá.
– Igen, de hadd invitáljam be egy pohárkára.
A férfi felé fordult, és kinyújtotta felé a kezét. Jackson a kezébe vette
a lányét, és Elenor úgy döntött, nem érdekli, mit hoz a jövő. Semmi más
nem számít, csak a jelen pillanat és az eljövendő órák vággyal teli
ígérete.
 41. FEJEZET
1941. június

Drágám. Édesem. Kedvesem. A szavak egykor olyan idegenül

csengtek, de mostanra teljesen megváltoztatták Elenor életét, egész
lényét. Majdnem huszonegy évesen Elenor megnyílt egy férfinak, aki
viszonozta a szerelmét, és finoman bevezette a szerelmeskedés
rejtelmeibe.
Jackson ugyan bevallotta, hogy ideges, de gyengéd, figyelmes
szeretőnek bizonyult. A bűntudat minden egyes csókkal és érintéssel
egyre inkább elillant.
A lehelete kávéillatú volt, és olyan szenvedéllyel csókolta, hogy
Elenor még akkor is érezte az ajkán a csókja helyét, mikor már távozott.
Jackson aggódott a lány jó híréért, úgyhogy még azelőtt távozott, hogy
Rose hazaért volna.
Azóta már két hónap is eltelt. Elenor napjait kitöltötte a sok
tennivaló, de a titkos vágyait semmi nem elégítette ki. Vágyott a
vigaszra, amit a férfi jelentett számára, hogy a karjába vegye, hogy a
fejét a mellkasán nyugtatva hallgathassa a szívverését. Szerette volna
újra és újra átélni az utolsó közös óráikat, de a kötelesség távol tartotta a
férfit Tre Lodhentől. Egyetlen gyorsan papírra vetett üzenetet kapott
csak, amit nagy becsben tartott, és minden este lefekvés előtt elolvasott.
Jackson egyszerűen csak annyit írt: Szívemben őrzöm a dalodat. Elenor
értette az üzenetet. Egy egész élet sűrűsödött bele ebbe a néhány szóba,
főleg ha a férfi soha többé nem tér vissza brit földre.
Minden alkalommal, mikor a bombák robbanását vagy az ellenség
repülőinek berregését hallotta, próbálta megacélozni magát arra a napra,
mikor újabb üzenetet kap. Jackson megígérte, hogy gondoskodik róla,
értesítsék, ha valami történne vele.
Esténként a fának támaszkodott, melyen gyerekként any-nyit
hintázott, és a tekintetét az ég felé vetve azon tűnődött, vajon melyik
repülő viszi a szerelmét a tengeren túlra, örült, hogy soha nem tudta
pontosan, és inkább nem számolta meg a repülőket. Ha mégis így tett,
nem merte újraszámolni őket, mikor visszatértek. Az éjszakák voltak a
legnehezebbek, ilyenkor mélységes magány fogta el. Nem olyan volt,
mint amit a múltban érzett, sokkal inkább a jövő ígéretének hiánya.
Ahogy május júniusba fordult, az egyedül töltött éjszakák egyre
nyomasztóbbak lettek.
Napközben volt kihez szólnia, így gyorsabban telt az idő. A német
hadifoglyok nem okoztak gondot, az őrök gondoskodtak róla, hogy ne
kelljen aggódniuk miattuk. Mindennap odaköszöntek neki, de Elenor
válaszul csak biccentett. Nem tudott szabadulni a gondolattól: ők az
ellenség. Szüksége volt valami feladatra, ami eltereli a gondolatait a
benne forrongó gyűlöletről. Meg kellett szoknia, hogy a háború végéig itt
lesznek.
Elenor a rabokat felügyelő őrmesterhez ment, hogy segítséget kérjen
a nappali kimeszeléséhez és a bútorok átrendezéséhez. Kiválasztottak két
rabot, Ront pedig a felügyeletükre rendelték, bár Elenor gyakran
rajtakapta, hogy fél szemmel inkább Susie-t nézi, akárhányszor a lány
ételt vitt be nekik. A rabokat pedig Tökmag szórakoztatta, Elenor
legnagyobb aggodalmára.
Miután végeztek a nappali felújításával, Elenor úgy döntött, Susie
szobáját is kicsinosítják. A lány ágyát ideiglenesen átvitték Rose
szobájába.
Elenor szerzett egy zongorát Rose-nak, amit a nappaliba szánt, és
gondoskodott róla, hogy akkor érkezzen, mikor Rose még iskolában van.
Végre elérkezett a nagy nap, a foglyok addig tologatták körbe a szobában
a nehéz darabot, míg Elenor tökéletesen elégedett nem volt. Alig várta,
hogy lássa Rose arcát.
Seth hangos uigatással jelezte a kislány érkezését, Elenor pedig pont
abban a pillanatban csukta be a bejárati ajtót, mikor Rose berobbant a
hátsó ajtón.
– Megjöttem – kiabált Rose, és becsapta maga mögött az ajtót.
 – Azt hallom. Jó napod volt? – kérdezte Elenor a konyhába lépve.
Előkészített egy pohár tejet, és meghámozott egy almát, aztán a
tányért a konyhaasztalra tette. Rose megmosta a kezét, és az asztal mellé
telepedett, a lábát lóbálva csendben üldögélt Elenor pontosan látta, hogy
valami zavarja a kislányt, és karba tett kézzel addig várt, míg Rose
készen nem állt rá, hogy a bizalmába avassa. Soha nem kellett sokáig
várnia.
– Hát, talán. Nem igazán. Ma a szüléinkről kellett írnunk. Leírtam,
hogy apa és anya meghalt, de Mr. Drake azt mondta, ez nem elég. –
Belekortyolt a tejbe. – Hiába mondtam, hogy ennél többet nem tudok
mondani. Lehet, hogy beszélni akar majd veled. Sajnálom! Én nem
akartam udvariatlan lenni, de Mr. Drake szerint az voltam.
Rose olyan elveszettnek tűnt. Egy hétéves kislánynak nem kellett
volna ilyen kérdésekkel szembenéznie, különösen mivel a tanító
tisztában volt vele, hogy a kislány árva. Elenor odatolta elé az uzsonnát.
– Majd elmagyarázom neki, hogy csak az igazat mondtad. Ne aggódj,
kicsim. Ha megetted az uzsonnádat, szeretném, ha leporolnád a bútorokat
a nappaliban. Az emeleti felújítás miatt minden csupa por. Nem
várhatjuk el Susie-tól, hogy mindent egyedül csináljon.
– Persze, rendben – mondta Rose, és nagyot harapott az almából.
Elenor csodálta, hogy milyen jól nevelt kislány, szinte soha nem kellett a
viselkedése miatt megdorgálni. Gyakran elbeszélgetett a faluban azokkal
a lakosokkal, akik kitelepített gyerekeket fogadtak be, és Elenor igazán
szerencsésnek érezte magát, amiért egy ilyen engedelmes kislány lakik a
fedele alatt. Rose lekászálódott a székről, a moslékos vödörbe dobta a
csutkát, és felkapta a portörlőt. Elenor nézte, ahogy belöki az ajtót, és
várt.
– Az enyém? – jelent meg Rose arcocskája az ajtónyílásban. Széles
mosoly terült el az arcán, Elenor pedig megrázta a fejét.
– Nem, az enyém – felelte tettetett komolysággal.
– Nem is igaz! Te nem is tudsz játszani rajta – vigyorgott Rose.
– Hát persze hogy a tiéd! Menj, gyakorolj. Már rég nem játszottál.
 Rose leütötte az első billentyűket, és hirtelen az egész ház
elcsendesedett. Elenor azonnal megismerte a dallamot, korábban is
hallotta már, mikor Rose zongorázni tanult.
– Rose az? Igazi csodagyerek! – kiabált le a lépcső tetejéről Susie.
– És ez még semmi. Majd meglátod! – válaszolt Elenor.
 42. FEJEZET
Az íróasztalon egyre nagyobb halomban álltak a papírok. Elenor újra
és újra átolvasta őket, de semmire nem jutott. Hangosan felsóhajtott. A
Rose személyazonossága és a létezésére utaló dokumentumok utáni
kutatás zsákutcába ért. Elenor következő feladata az volt, hogy eldöntse,
regisztráltassa-e Rose-t mint örökbe fogadott lányát.
Egyelőre nem szólt Rose-nak az örökbefogadásról, várni akart, míg
biztos volt benne, hogy egyáltalán lehetséges. Egy pillantást vetett az
órára. Ideje, hogy elinduljon az új ügyvédhez St. Columb Majorbe.
Rengeteg dolgot kell még elintéznie, ha biztosítani akarja Rose jövőjét
Tre Lodhenben.
A hálószobába menet hangos csörömpölést hallott Rose szobájából,
aztán férfihangokat. Biztos volt benne, hogy az ismeretlen német szavak
káromkodást jelentenek. Ron is rázendített, és ezeket a szavakat azonnal
megértette. Bemasírozott a szobába.
– Amit ők fecsegnek, az nem számít, de önt nyomatékosan
megkérem, hogy ne használjon ilyen szavakat a házamban! – rótta meg a
katonát, és Ron elvörösödve elnézést kért. – Mi történt? – Elenor a
földön heverő képkeretre pillantott, aztán lehajolt, hogy felvegye.
– Ez a két se… idióta beleütközött a komódba, mikor arrébb tolták a
gardróbszekrényt – magyarázta Ron, és a válla felett a két férfi felé intett.
– Megesik az ilyen, szerencsére nem tört el. Inkább átviszem a
szobámba, ott biztonságban lesz. Rose szülei, csak ennyi maradt belőlük.
Az anyjára hasonlít – mondta Elenor. Ron bólintott.
Az egyik hadifogoly közelebb hajolt, és összehúzta a szemöldökét.
– Kérem, nekem? – mondta, tört angolsággal és kivette Elenor
kezéből a képet.
– Az üveg nem tört el, szerencsére. Nézze csak – mondta Elenor
tagoltan, és remélte, hogy a férfi megérti. Figyelte, ahogy a fogoly
tüzetesen vizsgálja a fényképet. A német bólintott, újabb pillantást vetett
a fényképre, összeráncolta a szemöldökét, végül elmosolyodott.
– Gut – mondta, és visszaadta a képet Elenornak.
A szobájában Elenor alaposabban megvizsgálta a képkeretet. Egy
részen kissé szétforgácsolódott a fakeret. Elenor végigfuttatta rajta az
ujját, és emlékeztette magát, hogy később le kell majd csiszolni. Már épp
letette volna a képet, mikor valami fehéret vett észre az üreges képkeret
egyik szélében. A körmével a felszínre húzta. Egy cetli volt.
Egy újabb gyors pillantás az órára emlékeztette, hogy indulnia kell.
Lement a földszintre, és a képet az íróasztalára tette. Majd foglalkozik
vele, ha hazaért.
A találkozó az új ügyvéddel remekül ment. A férfi tájékoztatta, hogy
Rose jelenlegi helyzetére tekintettel elkezdheti a hivatalos folyamatot
Rose iratainak pótlására, és megkezdheti az örökbefogadási ejárást is.
Elenor felakasztotta a kabátját, és a nappali felé indult, mikor a
szeme sarkából mozgásra lett figyelmes a lépcső tetején. A hadifogoly,
aki aznap reggel közelebbről is meg akarta vizsgálni a képet,
mozdulatlanul ült a legfelső lépcsőfokon, és hallgatta a nappaliból
kiszűrődő zenét. Mereven bámult maga elé, mintha kísérteiét látott volna.
Elenor halványan elmosolyodott. Talán neki is volt egy lánya odahaza,
Németországban, aki szintén zongorázott? Könnyű volt elfelejteni, hogy
a németek semmiben nem különböztek azoktól, akik a faluból mentek a
háborúba, hátrahagyva a családjukat, hogy az ellenséggel harcoljanak.
– Szép, nem? – suttogta Elenor.
A férfi komor pillantást vetett rá, felállt, és visszament, hogy
folytassa a munkát. Elenor megvonta a vállát, és kinyitotta az ajtót. A
muzsika hangja betöltötte az egész házat. A zaj odafent abbamaradt, és
miután Rose leütötte az utolsó billentyűt is, hangos tapsot hallottak a
lépcső tetejéről. A kislány kijött a nappaliból, és önelégült mosollyal az
arcán pukedlizett. A férfiak felnevettek.
A német, aki korábban semmibe vette Elenort, egy lépést tett előre,
de Ron kinyújtott karral megakadályozta.
 – Maradj, napsugaram! – utasította. Haptákba vágta magát, és Rose-
hoz fordult. – Kisasszony, maga igazán nagyon okos lány. Én magam azt
se tudom, hol kezdjem a kottaolvasást.
– Érdemes az elején, úgy szebb – kuncogott Rose.
– Rose Sherbourne, ne pimaszkodj! – utasította rendre Elenor.
– Ugyan, semmi gond. Olyan, mint az unokaöcsém. Szerintem
egyidősek lehetnek.
– Hétéves vagyok – jelentette ki Rose, és a nyomaték kedvéért az
ujjaival is megmutatta a kérdéses számot.
– Lefogadom, hogy érettebb a koránál. Bölcs és szellemes.
Mindenesetre jobb, ha visszaviszem ezt a két lókötőt a táborba.
Köszönjük az ebédet, nem gondoltam volna, hogy a répaleves ilyen
finom is lehet.
Elenor és Rose követte a férfiakat a kertbe. Ron és az egyik német
Sethhez sétáltak, és egy botot dobtak el neki.
Seth imádott a botok után rohangálni a mezőn. A mogorva férfi
viszont hátramaradt, és Rose-t nézte. Elenor megfogta a kislány kezét.
Bár beengedte őket a házába, és nem félt tőlük, Elenor mégis
gondoskodott róla, hogy a hadifoglyok soha ne mehessenek Rose
közelébe. A férfi szélesen a kislányra mosolygott.
– Sie spielen das Klavier sehrgut – szólalt meg.
Rose felnézett rá, a szeme fényesen csillogott.
– Danke, mein Vater hat es mir beigrebacht.
Elenor döbbenten nézett először a kislányra, aztán a férfira, aki
közben letérdelt Rose elé. Pillantásával Ront kereste, de a férfi még
mindig a kutyával játszott.
– Mit mondott neked, Rose? Honnan tudtad, mit mondott? – sürgette
Elenor.
– Azt mondta, hogy nagyon jól zongorázom. Én meg mondtam neki,
hogy apukám tanított.
– Nem tudtam, hogy beszélsz németül.
 – Apa és anya a szobájukban így beszélgettek, de mások előtt nem
volt szabad. Egyszer mondtam apának, hogy ez butaság, de feldühödött,
és alaposan elfenekelt. Anyukám meg leszidott. De most már meghaltak,
már nem szidhatnak le – jelentette ki Rose öntudatosan.
Elenor egyre idegesebb lett, de mielőtt még beterelhette volna Rose-t
a konyhába, a férfi lágy, de sürgető hangon beszélni kezdett.
– Ich sah sein Foto und deine Mutter.
– Sie sind tót. Du hast sie umgebracht. Ihre Bőmben – felelt Rose.
– Ich möchte die Musik, die du gespielt hast.
Elenor megszorította Rose kezét.
– Mit beszéltek? – követelt választ.
– Azt mondta, látta apukám és anyukám fényképét. Én meg
mondtam, hogy a bombáik ölték meg őket. Azt mondta, tetszik neki a
dal, amit játszottam.
– Ebből elég! Gyere be!
Húzni kezdte Rose-t, de a kislány kirántotta a kezét az övéből, és újra
beszélni kezdett a német katonához, aki közben már felállt.
– Es ist die Mondscheinsonate von Beethoven.
– Ja, ich kenne den Namen sehrgut.
Elenor Ront nézte, aki cigarettával a kezében Susie-val beszélgetett.
A másik fogoly botot dobált Sethnek.
– Mit beszéltek, Rose? Azonnal áruld el! – követelte.
Rose felsóhajtott, és tovább fordított.
– Megmondtam neki a darab címét, és azt mondta, nagyon is jól
tudja. Miért nézel ilyen aggodalmasan? Olyan jó hallani valakit apa
titkos nyelvén beszélni!
Rose ártatlan arccal nézett rá, és szomorúan Elenorra mosolygott.
Elenor odaintette magához Ront.
– Kérem, vigye vissza a férfiakat. Köszönöm a segítséget. Ügy látom,
a szoba elkészült, úgyhogy nem lesz szükségünk több segítségre. Szabad
egy kis elemózsiát adnom nekik ajándékba?
 – Minden kész, de attól tartok, ajándékot nem kaphatnak. Remek
munkát végeztek, ez mondjuk igaz. Az ott próbál megtanulni angolul,
bár mondtam neki, hogy először próbáljon meg mosolyogni. Legtöbbször
úgy néz ki, mint egy nyomorult gazember!
– Igen, nos, azt hiszem, megpróbált néhány német szót tanítani Rose-
nak, de a kislány nem értette. Nem igaz, Rose?
A kislány zavartan nézett rá, de aztán Elenor szigorú pillantását látva
bólintott.
– Viccesen hangzott – jelentette ki.
Elenor megkönnyebbülésére a német szótlanul hallgatta őket, de
olyan meredten nézett rá, hogy Elenor kezdte elveszteni a lelki
nyugalmát. Volt valami félelmetes abban, ahogy korábban Rose-t
vizslatta.
– Jobb, ha megyek a dolgomra. Még egyszer köszönöm, és biztos
vagyok benne, hogy hamarosan újra látjuk egymást az istálló
felújításánál. Susie, tégy nekem egy szívességet, és kezdd el a fejést.
Beszélnem kell Rose-zal. Mindjárt megyek én is, köszönöm – kiabált oda
Elenor a barátnőjének, aki még hosszasan nézett Ron után.
Amint a házban voltak, Elenor egyetlen pillanatot sem vesztegetett,
hogy válaszokat csikarjon ki a kislányból.
– Rose, drágaságom, mikor tanított meg apukád németül? És miért
hívta a titkos nyelvének?
– Azt mondta, hogy a Nagy Háború miatt az emberek nem szeretnek
idegen nyelveket hallani. Egy kis franciát is tanított nekem. Azt mondta,
hogy az emberek gyanakodnak, féltékenyek az okos emberekre.
Elenor előrehajolt, összefont kezét az ölében nyugtatta. Olyan erővel
szorította össze az ujjait, hogy fizikai fájdalmat okozott magának.
– Drága kislányom, apukádnak igaza volt, hogy titokban tartotta a
dolgot. Azt akarom, hogy soha többet ne beszélj ezen a nyelven,
különösen most, hogy háborúban állunk Németországgal. Beszéltél bárki
mással erről? – kérdezte Elenor, és idegesen morzsolgatta az ujjait. Rose
megrázta a fejét.
 – Ez az első alkalom, hogy németül beszéltem azóta, hogy apa
elment. Még azelőtt, hogy meghalt. Még soha nem hallottam a bácsikat
beszélni, és mikor hozzám szólt, csak látni akartam, hogy emlékszem-e
valamire. És képzeld, emlékeztem!
Elenor kinyújtóztatta az ujjait, és felegyenesedett.
– Nagyon okos kislány vagy. De ahhoz is elég okos vagy, hogy
megértsd, mit jelent az, hogy „súlyos veszély”. Te magad is súlyos
veszélybe kerülhetsz, ha megint németül beszélsz, drágám. Azok a
gyanakvó emberek, akikről apukád beszélt, nem bánnak majd kesztyűs
kézzel velünk. Kérlek, ígérd meg, hogy soha többet nem beszélsz
németül! – könyörgött Elenor.
– Soha? – kerekedett el Rose szeme.
Elenor megértette a kislány aggodalmát. Ezzel megfosztaná egy
különleges képességtől, úgyhogy a kompromisz-szum mellett döntött.
– Talán ha majd vége lesz a háborúnak, de kérlek, egyelőre ne.
Csinálj úgy, mintha nem értetted volna azt a férfit, még akkor is, ha ő azt
állítja, beszélgettetek. Inkább neked hisznek majd. Sajnálom, szívem, de
gondoskodnom kell a biztonságodról. Tényleg nem tudtam, hogy apukád
ilyen leckéket adott neked, nagyon ravasz fickó volt – mondta Elenor, és
nevetni próbált, hogy valahogy oldja a feszültséget.
– Megígérem. Cserkész becsszó! – mondta Rose, és odatartotta neki a
kinyújtott kisujját.
Elenor megkönnyebbülve akasztotta bele a sajátját Rose ujjába, és
ezzel megpecsételték az esküjüket. A következő feladata az, hogy
gondoskodjon róla, a kislány soha többé ne kerüljön a hadifoglyok
közelébe.
 43. FEJEZET
A szirénák fülsértő vijjogása figyelmeztette a falu lakóit a közelgő
veszélyre. A fejük felett elzúgó repülők alacsonyabban szálltak, a zaj
vészjóslóbb volt, mint korábbam Az ablakok hangosan zörögtek a
keretben, Elenor pedig késlekedés nélkül talpra ugrott.
– Elenor, félek – kiabált neki Rose.
– Jövök, Rose! Készülj, az óvóhelyre megyünk.
Körbetapogatózott a sötétben, míg meg nem találta a
villanykapcsolót. A keze megremegett egy dörgő robbanás hallatán.
Mély lélegzetet vett, összeszedte magát, és berohant Rose szobájába.
Fények villantak, és a sötétítőfüggönyök résein keresztül fehér
árnyjáték szűrődött be. Az ismerős morajlás hallatán felállt a szőr a
hátán. A gépek ledobták halálos rakományukat, és a föld beleremegett a
bombák robbanásába. Elenor gyomra összeszorult a félelemtől, ahogy a
fenyegetés egyre közelebb ért hozzájuk. Átvágott a folyosón, és egy
újabb robbanás figyelmeztette, hogy az ellenség már közel jár.
– Itt vagyok. Jövök!
Rose fülsértőén sikított, Elenor pedig megragadta a kezét. Susie-ra és
a családjára gondolt, akik Susie nővérének látogatását ünnepelték.
Istenem, remélem, biztonságban vannak!
– Minden rendben, drágám. Fogd a kezem, és igyekezz. Mindjárt
biztonságban leszünk. Dottie! Tökmag! – kiabált Elenor az ajtón
dörömbölve.
– Jövünk – kiabált vissza Tökmag. – Vidd Rose-t biztonságba, mi
visszük a cuccot.
Elenor kinyitotta az óvóhely ajtaját, Rose pedig térdre borulva
bemászott a kis helyiségbe Seth mellé, miközben egyre hangosabban
zokogott.
– Próbálj megnyugodni, Rose. Most már minden rendben. Kicsit
csússz lejjebb, hadd üljön le Dottie is. Rendben, bújj csak oda Seth
mellé. – Elenor az ajtó felé indult, de Rose újra felsikított. – Csitt – kérte
őt Elenor, és a karjába vonta Rose remegő testét. A kislány egyre
hisztérikusabb állapotba került. Ez volt a legrosszabb éjszakájuk Rose
érkezése óta, és úgy tűnt, a kislány démonjai feltámadtak.
– A holmim! A szobámban maradtak. Annié Kettőt akarom! És a
fényképemet, a holmimat akarom – jajveszékelt Rose.
– Van itthon valaki? – dugta be a fejét Tóm, aztán gyorsan besietett. –
A nyáj nem túl boldog. Veszettül bégetnek, de nem akartam bezárni őket
az istállóba, úgy az összesét elveszíthetjük egyszerre.
– Ne! – kiabált Rose.
– Nyugodj meg, Rose. Csitt! Tóm magával hozta a szájharmonikáját,
játszik nekünk rajta. Az majd elnyomja a zajt, mikor a többi repülő is
ideér.
– Kényelmes odabent? – kiabált be Dottie az ajtón.
– Menj már be, te buta tehén!
– Hallom, Tökmag is megérkezett – ingatta a fejét Tom.
– Tom! – dorgálta meg Dottie.
– Minden rendben, kislány? – kérdezte a férfi, és megpaskolta maga
mellett a padot. – Csusszanj be ide, Rose pedig hozzád bújhat.
– Otthagytuk a fényképemet A holmimat! – sírdogált Rose.
– Ott lesz a ‘ázban, mikor visszamegyünk. Ez most nem számít –
motyogta Tökmag.
Rose ragaszkodása a fényképhez aggasztotta Elenort. Korábban
kijavította a képkeretet, és kirángatta a kis fehér cetlit. A szavak a
papíron elborzasztották, és egyre jobban féltette Rose-t, de nem tudta,
kiben bízhat.
Két órával később felhangzott a veszély elmúltát jelző sziréna, és
mindenki megkönnyebbülten sóhajtott fel. Rose elaludt, és csak akkor
ébredt fel, mikor már mindannyian sze-delődzködni kezdtek.
– Körülnézek odakint – ajánlotta Tóm.
– Én beviszem Rose-t. Szegény kis manó – mondta Dottie. – Biztos
nagyon nehéz neki ez az egész, felidézi a rossz emlékeket. Csinálok
neked egy kis meleg tejet, drágaságom.
Rose zokogása csak nem enyhült, és még mindig szorosan Elenorba
kapaszkodott.
– Vége van, Rose. Menj csak Dottie-val. Ellenőriznem kell, nincs-e
tűz a földeken.
Rose megragadta Elenor karját, és szorosan a markában tartotta.
– Nem! Ne hagyj egyedül! – zokogta kétségbeesve.
Elenor óvatosan lefejtette a kislány ujjait a karjáról, és megsimogatta
az arcát.
– Hamar visszajövök. Légy bátor a kedvemért, kicsim.
Dottie karjába tette a kislányt, és rohant, hogy ellenőrizze
a marhákat. A távolban lángoszlopokat látott, úgy hat mezővel
odébb. Ismerte az ott lakó gazdát és a családját, és magában némán
imádkozott a testi épségükért. Hallotta a falusi tűzoltóautó csengőjét, és
hálát adott, amiért nem volt rájuk szüksége Tre Lodhenben.
Aztán kerekek csikorgását hallotta a ház felé vezető, kavicsos
ösvényen. Teherautó jelent meg a kapuban, és egy alak rohant felé a
mezőn, kezében fáklyával.
– Elenor! Elenor! – kiáltott egy férfihang.
A lány alig bírt megmozdulni, de kényszerítette magát, és a férfi felé
bukdácsolt.
– Jackson! Itt vagy! Biztonságban vagy! – suttogta, a torkát
elszorította a sok érzelem.
Megölelte a férfit, az pedig közelebb húzta magához.
– Nemrég szálltam le. Hallottam, hogy az egyik gazdaságot találat
érte Summercourt közelében, és könyörögtem, hogy adjanak kölcsön egy
teherautót. Látom kellett téged, és most itt vagy, biztonságban a
karomban, édesem.
– Jaj, Jackson, annyira féltem. Olyan közel voltak!
A férfi ajka az övére tapadt, és Elenor szinte elolvadt védelmező
karja melegében. Szenvedélyesen viszonozta a csókot. Aztán mikor
végre elváltak, hogy újra lélegzethez jussanak, Elenornak eszébe jutott a
kis Rose.
– Drága kis Rose! Édes istenem, a kislány szinte halálra vált odabent.
Dottie és Tökmag is vele vannak, de csak engem akar, Jackson! Halálra
rémült, vele kell lennem.
A konyha sötétjében Jackson még gyorsan magához húzta egy gyors
csókra, de Elenor az ajkára helyezte a mutatóujját.
– Várj! Várnunk kell még. – Előreszaladt, aztán visszafordult, és a
férfira kacsintott. – Rose, drágám, már biztonságban vagyunk! És
képzeld csak, találtam egy hőst a kertben.
Seth átrohant a szobán, és lelkesen üdvözölte a férfit. Elenor az ajtó
felé intett, mire a férfi kiengedte a kutyát az udvarra.
– Hol van Rose?
– Odafent. Csomagolja a sok fontos ‘olmiját – felelte Tökmag
gúnyosan.
Elenor megragadta a karját.
– Érthető, hogy Rose-nak fontos a holmija. Sose feledd, hogy
mindent elvesztett Coventryben.
– Oké, csigavér! Nem kell a balhé!
– Jaj, tűnj innen!
– Ó, igenis, parancsnok!
Elenor dühösen bámult Tökmag után, ahogy az puífogva eliszkolt.
– Jó estét! Maga bizonyára Elenor barátja, Jackson. Dottie vagyok –
mutatkozott be a lány.
– Bizony. Örülök, hogy megismertem, Dottie. Szörnyű egy éjszaka
ez a mai. Csak nem meleg tej? – mondta Jackson, és a lány kezében
tartott lábasra bökött.
– De bizony. Szolgálja ki magát.
Dottie lehajtotta a saját pohara tartalmát, aztán visszatért a
hálószobába. Elenor Jacksonhoz lépett, és csókot nyomott az arcára.
– Egy kis brandy a tejbe? Én biztos iszom egyet. Ez után az éjszaka
után szükségem van rá.
 – Csábító ajánlat – felelt a férfi.
Zajt hallottak a lépcső felől. Rose. Elenor intett a férfinak, hogy
lépjen vissza az árnyékba, aztán az előszobaajtóhoz ment. Rose a legalsó
lépcsőfokon ült a fényképpel, egy táskával és Annié Kettővel. Elenor
önkéntelenül is a zsebéhez kapott, ahol a kis papírcetlit őrizte.
– Gyere, drágám. Most már biztonságban vagyunk, és nézd csak,
vendégünk is jött. Gyere, találkozz egy igazi hőssel.
Rose felállt, és az ajtófélfa mellett kikukucskált.
– Nem látok senkit. Hol van a hős?
Jackson kilépett az árnyékból, és haptákba vágta magát.
– Jackson St. John repülőtiszt, szolgálatára, kisasszony -kiáltotta, és
szélesen elvigyorodott.
– Jackson nagyon fáradt, mégis eljött megnézni, hogy biztonságban
vagyunk, amint leszállt a gépével – mondta Elenor.
– Miért vagy hős? – kérdezte a kislány, és bizonytalan pillantást
vetett Elenorra. – Elenor azt mondta, hogy hős vagy.
Jackson keresztülvágott a konyhán, és letérdelt. Elenor ügyelte,
ahogy lágyan a kislány vállára helyezi a kezét.
– Nem vagyok hős, Rose. Te és Elenor vagytok ennek a háborúnak a
hősei. Mi is értetek harcolunk, ráadásul keményen dolgoztok, hogy az
embereknek legyen mit ennie. Én csak a munkámat végzem: megvédelek
mindkettőtöket.
Jackson felállt, és megint tisztelgett.
Rose nagy óvatossággal a konyhaasztalra helyezte az értékeit, aztán
visszaszaladt Jacksonhoz, és megölelte a derekát.
– Köszönöm – suttogta.
Elenor csak ügyelt, és meg sem kísérelte letörölni a köny-nyeit.
Jackson egy pillantást vetett rá Rose feje felett, és Elenor látta, hogy egy
könnycsepp gördül le az arcán.
– Nagyon szívesen, Rose – mondta, és a karjába kapta a kislányt.
Rose bátortalan puszit nyomott az arcára, és a nyakába temette a
fejét.
 Seth kapirgálása oldotta a légkört. A hátsó ajtónál állt, és arra várt,
hogy beengedjék. Rose kiszabadította magát Jackson karjából, és az
ajtóhoz szaladt. Kérdőn Elenorra nézett.
– Biztonságos?
– Igen, ellenőriztük. Engedd be Rosszcsont úríit, aztán lefektetlek. És
igen, ma este Seth a szobádban alhat.
Miután sikerült lefektetnie a kislányt, Elenor újra csatlakozott
Jacksonhoz a konyhában.
– Menjünk a nappaliba, kényelmesebb ott – mondta, és intett a
férfinak, hogy kövesse.
– Igenis, asszonyom – viccelt Jackson.
Letelepedtek, és egy ideig csendben iszogattak, Elenor
pedig azon gondolkodott, milyen kellemesen érzi magát a férfi
társaságában. Jackson jelenléte és a brandy segített ellazulni. Talán
egyszer, később majd megosztja Jacksonnal, amit a képkeretben talált.
Szerette a férfit, de ez a fajta információ veszélyes volt, és biztosnak kell
lennie abban, hogy megbízhat benne. Rose érdekében.
– Nehéz éjszaka volt? – kérdezte Elenor.
– Vesztettünk néhány gépet, de a nácik többet.
– Nem tudom, hogy csinálod. Egyszer láttam egy gépet a szántóföld
felett repülni. Gyönyörű volt. Addig soha nem jutott eszembe, milyen
elképesztő ügyesség kell ezekhez a manőverekhez, és ráadásul mikor ott
van az ellenség is… ez lehet az egyik legijesztőbb munka a világon.
– Szeretek repülni. El sem tudom képzelni, hogy valami mást
csináljak, de nagyon fárasztó. Az hajt minket, hogy levadásszuk az
ellenséget. Hogy megvédjük a szeretteinket.
Elenor odament hozzá, és az ölébe ült. A válla köré fonta a karját,
szorosan ölelték egymást, és próbáltak vigaszt meríteni egymásból.
A kakasok és a csirkék reggeli kórusára és egy feketerigó
csiripelésére riadtak. Elenor nagy nehezen elszakadt a férfitól, és felállt.
Jackson is talpra szökkent.
 – Mennem kell. Meg kell írnom egy jelentést, és óriási bajban leszek,
ha nem viszem vissza az autót. Ha szerencsénk van, akkor este kapok
egy órácska kimenőt. Jövök, és meglátogatlak, amint tudlak, de nem
tudom, mikor. Semmit sem ígérhetek, minden az éjszakai látogatóinkon
múlik.
Kitárta a karját, és Elenor hozzábújt.
– Bármikor jöhetsz, éjjel és nappal. Vigyázz magadra, szerelmem.
Hagyta magát beleveszni a férfi csókjába. Mindketten tudták, hogy
ennél többre vágynak, de aztán Jackson elhúzódott tőle. ‘
– Mennem kell, asszony – viccelődött Jackson, és a hátsó ajtóhoz
lépett. – Engedj el. ígérd meg, hogy vársz rám! Ha nem tudok ma este
elszabadulni, ígérd meg, hogy vársz rám.
Elenor csókot dobott neki.
– Örökké – suttogta, aztán csak nézte, ahogy a férfi sarkon fordul, és
elsétál, mielőtt még sírásban tört volna ki.
Elenor egy pokrócba burkolózva befészkelte magát a karosszékbe, és
mielőtt elaludt, elővette a zsebéből a papírfecnit A kandallóban lobogó
lángokra nézett. Megfordult a fejében, hogy esetleg elégeti, de aztán
mégis újra összehajtotta, és visszacsúsztatta a zsebébe. Bízott benne,
hogy Jackson tudni fogja, mit tegyen, és úgy döntött, mikor legközelebb
találkoznak, tanácsot kér tőle. Mikor legközelebb találkoznak. Más
eshetőségre gondolni sem mert.
Másnap délután egy üzenetet kapott Jacksontól, amelyben
biztosította, hogy szereti, és elnézést kért tőle. Átvezényelték egy másik
táborba, és nem tudja, mikor térhet visz-sza. Augusztus végéig még két
szerelmi vallomásokkal teli levelet kapott tőle, de Elenor többre vágyott,
mint szerelmes szavakra a papíron.
 44. FEJEZET
1941. szeptember

A föld is beleremegett a cséplőgép pöfögésébe. A nap megégette a

karját, de Elenor tovább küzdött. Hálás volt a felszerelésért, amit egy
szétbombázott gazdaságból örökölt meg, egy közeli faluból.
Az aratás egész hónapban lefoglalta, és magasabb hozamot értek el,
mint az előző évben. Elenor megígérte a társainak, hogy szombaton
rendez egy kisebb ünnepséget.
Lefékezte a gépet.
– Végeztél odafent? – kiabált oda neki Dottie.
– Igen. Te jössz. Hol van Tökmag?
– Fogalmam sincs. Legutóbb arrafelé láttam – mondta Dottie, és a
csűr felé mutatott.
– Értem. Itt az ideje, hogy megkeressem azt a lustaságot. Jó
szórakozást!
Elenor a csűr felé indult. A hadifoglyok már az utolsó simításokat
végezték az épületen. Tökmag a férfiakkal flörtölt. Illetlenül mélyen
előrehajolt, így az inge remek belátást nyújtott a dekoltázsába, amivel
meglehetősen hatékonyan kínozta a látómezejében lévő férfiakat. Elenor
látta, hogy Rose a gazdaság távoli végében, az erdőszélen játszik a többi
gyerekkel, és miután megnyugodott, hogy biztonságban van, újra
Tökmag felé indult.
– Menj, és hozd ide az elemózsiás kosarakat a házból!
– Inkább felügyelem ‘elyetted ezt a bagázst.
– Nagyon kedves tőled, de majd én vigyázok rájuk. Köszönöm.
– Csináld ezt, csináld azt… – puffogott Tökmag.
– Tökmag! – figyelmeztette Elenor a lányt.
Mikor Tökmag végre visszaért, Ron kezébe adták a kosarakat.
– Hoztunk egy kis ebédet, köszönetképpen – mondta Elenor. –
Tökmag majd segít kiosztani.
 A csapat nagy része a kosarak és a léha Tökmag körül legyeskedett,
de a férfi, aki korábban Rose-zal beszélgetett, félreállt, és cigarettára
gyújtott.
– Ezt önnek hoztam – szólította meg Elenor, és egy szelet süteményt
adott a kezébe.
A férfi elvette, és biccentett.
Miután megbizonyosodott róla, hogy a többiek másfelé néznek,
Elenor elővette a cetlit, és egy szóra bökött.
– Dinkelsbühl – mondta a férfi, és beleszívott a cigarettába.
– Dinkelszbull? – próbálta megismételni Elenor.
– Ja. Dinkelsbühl – mondta, és úgy tűnt, el akar sétálni, de aztán
meggondolta magát. – Rose. Anya és apa. Dinkelsbühl. Németország.
Elenor érezte, ahogy a félelem jeges ujjai felkúsznak a bőrén. A férfi
sunyin rámosolygott.
– Rose német. Felismertem a szüleit – suttogta. A hangja fenyegető
volt.
Elenor torkát elöntötte az epe, azt hitte, menten elájul. A férfi
tökéletesen beszélt angolul.
– Ismeri őket? – suttogta Elenor.
– Igen. Szeretem a süteményt. És a cigarettát is – mondta, és
eltaposta a csikket a földön, aztán a többi fogoly felé biccentett. A
katonák elkezdték összeterelni őket.
Elenor pontosan értette, mire céloz. A szíve majd kiugrott a
mellkasából.
Ron lépett oda hozzájuk.
– Ez mesés volt, köszönjük. Remélem, nem zavarta nagyon a jó öreg
Lógó Orr barátunk. Nem szokott túl sok gondot okozni, amolyan
magának való ember. Néha eltűnődöm, miféle ember lehet. Egyáltalán
nem próbál beszélni velünk, pedig a többiek mind igyekeznek, ha másért
nem, hátha egy kis cigit vagy levélpapírt kaphatnak.
– Ügy hiszem, megköszönte németül az élelmet. Próbáltam rávenni,
hogy mondjon néhány szót angolul, de ahogy mondta, nem erőlteti meg
magát. Jaj, van itt még valami. Megkérdezné, hogy kölcsönkérhetem-e
egy kicsit őt, vagy akár egy másik foglyot, bár ez jobb lenne, mert Rose
már ismeri… – Egy pillanatra elhallgatott, és valami elfogadható
magyarázat után kutatott. A hadifoglyok csapatához sétált, és
összegyűjtötte a kosarakat. – Csak ki kéne meszelni a fürdőszobát.
Penészesek a falak. A munkásaim túlságosan elfoglaltak.
Elenor remélte, hogy a hangja nyugodt maradt, és nem árulta el,
mennyire ideges.
– Nem látom akadályát. Valamivel le kell foglalni őket, különben
csak a szökésen járna az eszük. Megkérdezem. Sőt annak is utánanézek,
nem tudnak-e mind kijönni, és segíteni a kazalokkal, fgy legalább én is
kijöhetek a friss levegőre, és addig se piszkálnak.
– Köszönöm. Jövök magának egy pitével – mondta Elenor, és
kényszerítette magát, hogy elmosolyodjon.
Másnap reggel Tökmag kifulladva rohant keresztül a zöldség-
ágyásokon egy törülközőt lengetve.
– Itt vannak a németek! – kiabálta Elenornak.
A veteményes azonnal néma csendbe burkolózott, Tökmag pedig
kétrét görnyedve próbált levegőhöz jutni. Mindenki halálra váltan nézett
Elenorra.
– Hol? – kérdezte Elenor. – Hol értek partot?
– Az udvarban. Az a kedves tiszt ‘ózta őket segíteni. Azt mondta, a jó
öreg Lógó Orr festeni jött – felelt Tökmag, és tanácstalanul nézett a
többiekre, akik tátott szájjal bámultak rá. Végül hangos hahotázásba
kezdtek. Tökmag továbbra is értetlenül nézett körbe.
– Gondolj csak bele, mit csináltál, Tökmag! Halálra rémisztettél
mindenkit! Itt vannak a németek. Hol? Az udvarban… – Elenor a
nevetéstől alig tudta kipréselni magából a szavakat.
Susie is futva érkezett hozzájuk.
– Megjött a szobafestőd. Ugye nem kell otthon maradnom vele? A
frászt hozza rám – mondta Elenornak.
 – Vedd át tőlem a pajta felügyeletét, én meg elvégzem a könyvelést,
amíg kimeszel. Az a fránya fekete penész, te is tudod – mondta.
– Majd én vigyázok rá, ‘a más dolgod van – ajánlkozott Tökmag.
– Te csak maradj itt Dottie-val, és végezd a dolgod – utasította
Elenor. – Ha szükségem van rád, majd hívlak.
Susie és Elenor egymásba karolva sétáltak vissza a mezőn keresztül
az udvarba. Elenor üdvözölte Ront.
– Jó reggelt! Tökmag az egész csapatot halálra rémítette, mikor
közölte velük, hogy megjöttek a németek. Szerencsétlen párák – mondta,
és a munkások felé intett.
– Rám is a frászt hozta. Hadifoglyoknak szoktuk hívni ezeket a
fickókat, nem németeknek – toldotta meg Susie, és felnevetett.
– Ugyan, kislány, mi, britek gondoskodunk a védelmükről – mondta
Ron, és a lányra kacsintott.
– Szerintem ez az egy csirkefogó nagyobb veszélyt jelent rád, mint az
egész német sereg – vágott közbe Elenor.
A fogoly, aki miatt álmatlanul forgolódott éjszakánként, egyenesen a
szemébe nézett. Elenor gyomra elszorult.
– Szükséges, hogy valamelyikük felügyelje a festőmet, vagy elég, ha
én vigyázok rá? – kérdezte Ront.
– A jó öreg Lógó Orrnak osztottuk ki a feladatot, ahogy kérte. Már
úgyis járt a házában, ha magát nem zavarja, akkor én inkább itt maradok.
Mindenesetre tartson a keze ügyében egy ásót – mondta Ron nevetve,
mintha a megjegyzése vicces lett volna. Persze nem tudhatta, hogy
Elenor és a lányok a házban mindenfelé fadorongokat rejtettek el, arra az
esetre, ha meg kéne védeniük magukat.
A házba belépve Elenor egy percet sem pazarolt.
– Üljön le – mondta határozott hangon, és az egyik székre mutatott.
Egy csésze teát adott a férfinak, és magának is kihúzott egy széket. A
férfi engedelmeskedett. Kibámult az ablakon, aztán vissza a lányra.
– Hol van a német gyerek? – kérdezte a férfi, és belekortyolt a teába.
 Elenor felkészült, és úgy döntött, nem adja meg a férfinak azt az
elégtételt, hogy hagyja megfélemlíteni magát. Ellenőrzése alatt kell
tartania a helyzetet.
– A kislány angol. A szülei is angolok. Angolok voltak.
– Van erre bármiféle bizonyítéka?
– Igen, de semmi köze ehhez. Az apjától tanulta meg a maga nyelvét,
és elkövette azt a hibát, hogy használta a tudását ilyen veszélyes időkben.
Maga is igen ravasz, hogy úgy tesz, mintha nem beszélne angolul.
– Háborúban állunk. Az pedig nem mindig a fegyverekről meg a
bombákról szól. A kislány a fényképen lévő emberek gyereke, ami azt
jelenti, hogy német vér csörgedezik az ereiben.
– Nem. George és Victoria Sherbourne lánya. Angolok a szülei –
mondta határozottan Elenor.
– Nein. Ernst Huber és Frieda Meier gyereke. TUdom, mert együtt
dolgoztam velük. Német kémek.
Elenor elsápadt. Érezte, hogy a vér kiszalad az arcából. Megszédült,
és sietve az asztal szélébe kapaszkodott. A férfi azt a két nevet mondta,
amit korábban a papírdarabon is olvasott. Elenor gyanította, hogy ez volt
Victoria és George igazi neve. Mivel Rose-nak nem voltak angol iratai,
és most itt volt valaki, aki bizonyítani tudja, hogy német állampolgár,
száz százalékig biztos volt benne, hogy elvennék tőle Rose-t, és
visszaküldenék Németországba.
– A név, amit tegnap mutattam magának. Mit jelent?
– Dinkelsbühl? Valószínűleg a falu, ahonnan jöttek. Általában nem
tudjuk, hol élnek a kémeink. Lehet, hogy ott születtek. Mi csak segítünk
nekik költözni. Megvédjük őket a küldetések során. A gyerek biztos nagy
bonyodalmat okoz.
– Csak nekem okoz bonyodalmat. A szülei halottak. Ha igaz, amit
mond, akkor a kislány törvénytelen gyerek, és ráadásul német. Mi
történne vele Németországban, ha visszaküldenék? – kérdezte Elenor.
– Jó családból származik, de szülők nélkül… Ki tudja? Talán
kiutalják az egyik gestapós családnak, hogy fajtiszta nevelést kapjon. De
az is lehet, hogy nem lesz ilyen szerencsés.
– Rose csak egy gyerek, és én szeretem. Vannak gyerekei? Van
kislánya? – kérdezte Elenor. A férfi hátradőlt a székben, és a lány arcát
vizslatta, de a tekintetében volt valami lágyság. Elenor biztos volt benne,
hogy rátapintott valamire. -A lánya is kerülhet még ilyen helyzetbe. A
családja él?
Elenor nem tágított, és mikor a férfi kihúzta magát, Elenor tudta,
hogy sikerült áttörnie egy ellenséges vonalon.
– Szeretem a cigarettát – mondta a férfi.
– Süteményem van, azt hozok magának. A cigarettával egyelőre
várnia kell. De ne gondolja, hogy megzsarolhat. Rose-nak védelemre van
szüksége. Jól ismerte a szüleit? Évekig együtt éltem velük. Soha nem
szerették a kislányt. Nem is tudtam, hogy az apja nyelveket tanított neki.
Felötlött bennem a gondolat, hogy talán kémnek próbálta kiképezni
– mondta Elenor. Dühösen az asztalra csapott, a német pedig ijedten
megugrott a széken. A férfi legalább olyan ideges volt, mint ő. Elenor
erőt merített a felismerésből. – Ide hallgasson, vágok még egy kis
süteményt. Maga menjen, és fessen egy kicsit a falra, hogy érezzék a
festék szagát. Jobb, ha úgy tűnik, hogy dolgozott. Később mindent
megbeszélünk. Nem lehetünk ellenségek, a gyerek érdekében. A maga
kislányáról is gondoskodna egy brit katona, erről biztosíthatom –
jelentette ki határozott hangon, és csak remélni tudta, hogy a férfi
megérti a helyzetét. – Ha, ahogy mondja, Rose tényleg német, jobb, ha
hallgatunk. Meg kell védenünk őt. – A férfi szó nélkül felállt. –
Elenornak hívnak. Magának mi a neve?
– kérdezte a férfit. Remélte, hogy ha sikerül enyhítenie a feszültséget,
akkor végül a helyzet is megoldódik majd.
 45. FEJEZET
Fritz? A neve komolyan Fritz?
Elenor nem egy trágár viccet hallott a katonáktól, és az esetek
kilencven százalékában egy Fritz nevű németen csattant az ostor.
A hátsó ajtón rövid dörömbölés hallatszott. Ideje, hogy a fogoly újra
csatlakozzon a csoporthoz. A nap folyamán olyan gondossággal
kerülgették a témát, mint egy pár versenytáncos keringő közben. Elenort
egyre jobban frusztrálta a férfi ellenállása. Nem tetszett neki a terv, hogy
Elenor angol állampolgárként bújtassa a kislányt, és Elenornak hatalmas
erőfeszítésébe került, hogy leküzdje az indulatait. Mint megtudta, a
németnek van egy kislánya, aki kiköpött mása az anyjának – bármit is
jelentsen ez -, és ráadásul egyidős Rose-zal.
– Holnap még beszélünk – mondta Elenor fogcsikorgatva.
– Szeretem a süteményt meg a cigit – felelte a férfi, és megint azzal a
ravasz vigyorral nézett rá. Elenor hátán futkosott a hideg. Vajon csak
játszadozik vele, vagy tényleg segíteni akar?
– Mára végeztünk! De holnap vissza kell jönnie, hogy feltakarítson
maga után, a lusta disznó. Mégis mi ütött belé? – mondta Elenor Ronnak.
– Hát ez szokatlan. Általában olyan rendesen dolgozik. Visszajövünk,
három napra Tre Lodhenbe vagyunk kiutalva – kacsintott Ron. Elenor
biztos volt benne, hogy azért kérte a megbízást, hogy Susie közelében
maradhasson.
– Köszönöm. Legalább kisebb a nyomás a munkásaimon. Holnap
találkozunk.
Elenor épp búcsút intett a csapatnak, mikor Rose berohant a kapun,
egyenesen Elenor karjába.
– Hiányoztál – kiáltotta, aztán Sethhez szaladt, és őt is megölelte.
Elenor túlcsorduló szívvel nézte az udvarban boldogan rohangáló
kislányt. A torka összeszorult a gondolatra, hogy elvehetik tőle, hogy
visszaküldhetik Németországba, esetleg egy illegális bevándorlóknak
fenntartott táborba toloncol-ják. Visszagondolt Victoria viselkedésére
Coventryben, és azon tűnődött, vajon George megerőszakolta-e. Két,
csapdában vergődő kém.
– Jó, hogy megszabadultunk tőlük! – motyogta, és betrappolt a
konyhába. Az ügyvédre gondolt, és az örökbefogadási kérelmére. Az
egész helyzet olyan reménytelennek tűnt. Legszívesebben elszabadult
volna innen, elszaladt volna a sok probléma elől, hogy egy fiatal lány
gondtalan életét élhesse, ahelyett, hogy ilyen terhet kelljen cipelnie.
De hisz szereted a kislányt. Védelmezd, ahogy nekem is
védelmeznem kellett volna téged. Ne cipeld magaddal a megbánást
halálod napjáig, ahogy nekem kellett. Olyan tisztán hallotta a nénikéje
hangját, mintha az asszony ott állt volna előtte. Most már hangokat is
hallasz, Elenor Cardew. Őrült nőszemély.
A hátsó ajtónál zűrzavar támadt, és Elenor azonnal megfeledkezett a
kínzó gondolatokról. Rose rángatta be a kutyát a konyhába.
– Megpróbált bejutni a baromfiudvarba, és elvágta a mancsát – sírt a
kislány.
Elenor a kutya mancsából csöpögő vércseppekre nézett.
– A pokolba is, megérdemelte – csattant fel nagy hangon, és szinte
azonnal megbánta a szavakat, amint kicsúsztak a száján. Sem a kutya,
sem Rose nem tehetett róla, hogy rossz hangulatban volt. – Nem
gondoltam komolyan…
Elenor megborzolta Rose haját, és mélységes bűntudatot érzett,
mikor meglátta a kislány elszontyolodott arckifejezését.
– Seth egy dummkopf – mondta Rose. Elenor tudta, hogy a korábbi
káromkodásán felbátorodva beszél csúnyán, viszont a szó hallatán
halálra rémült, és nem hagyhatta szó nélkül. .
Megfordult, és letérdelt a kislány elé.
– Soha! Soha ne mondd ezt többet – suttogta feszülten.
– Ezek szerint tudod, mit jelent? – dacoskodott Rose pimasz hangon.
– Nem érdekel. Nem angol szó. Mit mondtam neked korábban az
idegen nyelvekről? Túlságosan veszélyes nyilvánosan németül beszélni.
Kérlek, mondd, hogy az iskolában nem használtál ilyen szavakat –
sürgette Elenor, és érezte, hogy megint elönti a torkát az epe.
– Hát persze hogy nem. Nem értenék, amit mondok – felelte Rose
felháborodva. – Különben is azt mondtad, hogy soha többet ne beszéljek
így. Csak kicsúszott a számon, mert apa egyszer engem is így hívott, és
olyan viccesen hangzik, és Seth is olyan buta.
– Igaz, tényleg egy kis tökfilkó – mondta Elenor, ezzel is próbálta
elfeledtetni Rose-zal a német kifejezést.
– Igen, egy tökfilkó. Az vagy, Seth – mondta Rose, és megborzolta a
kutya szőrét.
Megmosták a kutya mancsát, aztán Elenor és Rose elsétáltak a
felújított csűrhöz.
– Mit fogunk itt tárolni? – kérdezte Rose.
Elenort meghatotta, hogy Rose a közös jövőjükről beszélt.
– Úgy tervezem, hogy a traktort. Akkor több hely lesz a másik
pajtában, elfér majd ott a cséplőgép és a többi eszköz is, amit
megörököltünk.
Rose a kavicsokat rugdosta, aztán bemerészkedett a csűrbe. Elenor
követte.
– Nem lehetne, hogy előtte itt tartsuk meg a szüreti bált? Lehetne egy
hatalmas estély, futkározhatnánk meg táncolhatnánk is.
Rose a karját lengetve körberohangált, és hatalmasakat ugrált a
csűrben. Elenor nevetve csatlakozott hozzá, és néhány percig
elbolondoztak. Legalább egy kis időre megfeledkeztek a háborúról.
Aztán Elenor megtorpant, hogy egy kis lélegzethez jusson, és nézte,
ahogy Rose tovább rohangál. Úgy döntött, jó ötlet a pajtában tartani a
bált. A felújítás alatt bevezettette az áramot a csűrbe és Tóm kunyhójába
is.
– Lehetnének szénabálák székek helyett! – tapsikolt örömében Rose.
– Ki kellene takarítani, de majd én segítek!
– A segítségeddel seperc végzünk – kuncogott Elenor. -Minden
segítő kézre szükségünk lesz, de remek móka lesz!
 Rose lelkesedése azonnal átragadt a ház többi lakójára is. Vacsora
után Elenor hagyta, hogy a lányok terveket szövögessenek a bálról, ő
maga pedig a dolgozószobába ment, hogy kitöltse az esedékes
kormányzati adatlapokat. A lenyugvó nap utolsó sugarai átbuktak a
távoli dombokon, és az ablakokon keresztül beáramlottak a szobába.
Elenor szorosabbra húzta maga körül a kardigánt, hogy élvezze a kötött
anyag melegét.
A tél már csak karnyújtásnyi távolságra volt, de a kései nyár
megharcolt a tél első szeleivel. Így legalább a farönkök is tovább
kitartanak majd. Elenor soha nem bújt ki a faaprítás feladata alól, de a
tenyere nagyon megszenvedte a dolgot; meglátszott rajta a kemény
munka nyoma. Már rég nem hasonlított arra a puha kézre, amelyre
Coventryben olyan büszke volt. Mindenfelé bőrkeményedések és
vízhólyagok díszítették. A krémeknek már se híre, se hamva, és Elenor
elfogadta, hogy ezentúl nem egy felső tízezerbeli hölgy, hanem egy
földműves kezével kell együtt élnie. Dúdolni kezdte a dalt, amit
Jacksonnal közös daluknak tekintett, és elővett egy üres papírlapot.

Tre Lodhen

1941. szeptember

Drága Jackson!

Remélem, jól vagy, és nem vagy túlságosan elcsigázott. Hiányzol. A

napok rohannak, de egy sem telik el anélkül, hogy ne imádkoznék a
biztonságodért. Voltak csendesebb napok, mikor azon tűnődtünk, nem
ért-e véget a háború, de aztán végül mindig megérkeznek a bombák és a
puskaropogás, hogy emlékeztessenek minket: még mindig térdig
gázolunk a halálban.
Az aratás jól halad. Dottie igazi álom, de Tökmaggal csak a baj van.
Bár a semminél még ez is jobb, még akkor is, ha mindennap le kell
teremtenem, mert munka helyett folyton csak lustálkodik.
Rose szüreti bált szervez, és egyúttal a születésnapomat is meg akarja
ünnepelni. Jól érzi magát, én pedig el se tudom képzelni nélküle az
életemet. A sötét napokon ő az én napsugaram. Rajzolt neked egy képet a
bárányokról, Dottie-ról és Tómról. Szerintem magadtól is rájössz, ki
kicsoda.
Alig várom, hogy megint láthassalak, és újra a karodban tarts.
Vigyázz magadra!
Szeretettel,
Elenor

Megnyalogatta a borítékot, és gondosan lezárta. A konyhából nevetés

hangját hallotta.
– Miben sántikáltok odakint? – kiabált ki, és felállt, hogy behúzza a
sötétítőfüggönyöket. – Itt az ideje, hogy lekapcsoljuk a villanyt.
– Valóban? Elég szemérmetlen ajánlat, nem gondolja, kisasszony?
Hirtelen Susie, Rose és Jackson hangos hahotázása töltötte meg a
szobát. Elenor döbbenten fordult meg, és a mosolygó arcokra nézett. Tárt
karokkal Jacksonhoz szaladt, a lányok pedig forró csokoládé és esti mese
ígéretével felterelték az emeletre a hangosan tiltakozó Rose-t.
Elenor a férfi nyaka köré fonta a karját, és Jackson szorosan ölelte.
– Mióta vagy itt? Biztos megidéztelek a levelemmel, épp neked írtam
– mondta az izgatottságtól elakadó lélegzettel.
– Sikerült belopakodnom anélkül, hogy Seth meghallott volna. Susie
látott meg az ablaknál. Csak álltam itt, és néztem, ahogy írsz –
magyarázta Jackson, és beletúrt a lány hajába. – Mióta láttam, hogy
kibontod a hajad, csak erre vágytam, de nem akartalak megzavarni.
Magammal akartam vinni ezt az emlékképet. Mindig velem repülsz,
Elenor.
– Annyira hiányoztál – suttogta a lány, és apró csókokkal halmozta el
a férfi nyakát.
 – De most itt vagyok, és negyvennyolc órás kimenőt kaptam. Itt
maradhatok, vagy jobb lenne, ha Rose kedvéért a faluban szállnék meg?
Elenor elengedte a férfit, és tett egy lépést hátra. Jackson sokat
fogyott, és kimerültnek tűnt. Kizárt dolog, hogy elengedi, ha nem
muszáj. Jacksonnak szüksége volt egy kis gondoskodásra és pihenésre.
Elenor olyan szenvedélyes csókkal válaszolt, hogy az semmi kétséget
nem hagyott a döntését illetően.
Lágy kopogtatás emlékeztette őket, hogy nincsenek egyedül.
Szétrebbentek.
– Elenor, Rose jó éjszakát akar kívánni. Odafent vár. Dottie átment
Tömhöz, Tökmag pedig már elaludt. Esküszöm, ez a hobbija. Én is
felmegyek, fárasztó napunk volt. Jó éjszakát!
Susie túlzó ásítozásba kezdett, Elenor pedig elnevette magát.
Kinyitotta az ajtót.
– Miattunk igazán nem kell elmenekülnöd, Susie. Gyere, beszélgess
Jacksonnal, míg én felmegyek Rose-hoz. Mindjárt visszajövök.
Már épp jó éjszakát kívánt a kislánynak, mikor Susie jelent meg a
szobában.
– Nagyon unalmas társaság lehetek, a barátod elaludt -kuncogott
Susie.
– Te kis buta. Szerencsétlen teljesen ki van merülve. Majd én
gondoskodom róla, te feküdj csak le nyugodtan. Jó éjt.
– Jó éjt. És Elenor! Örülök, hogy épségben hazajött hozzád. Értékes
dolog a szerelem, különösen ilyen vészterhes időkben. Ron azt mondta…
– Ron? – Elenor kiterelte Susie-t a szobából, és becsukta az ajtót. –
Az a Ron, aki teljesen beléd van bolondulva?
– Pontosan tudod, kiről beszélek, és igen, ha tudni akarod, egy pár
vagyunk. Bemutattam anyukámnak is, és az áldását adta. Az élet túl
rövid ahhoz, hogy elpazaroljuk.
– Igazad van, Susie. Örülök a boldogságodnak. Jó éjt! -ölelte meg,
aztán lesietett a lépcsőn.
 Készen állt rá, hogy szabadon átadja magát a férfinak, akit teljes
szívéből szeret. Furcsa volt belegondolni, hogy milyen könnyen
megszabadult a szégyenérzettől, és eltöprengett, vajon hány másik pár
próbálta a legtöbbet kihozni aznap éjjel a rövidke időből, amely
megadatott nekik együtt. És bár tudta, hogy Jackson holtfáradt, biztos
volt benne, hogy nem bánja, ha felébreszti. Egyetlen drága pillanatot sem
pazarolhatnak el.
Majd holnap beszél vele az egész kalamajkáról Fritzcel és Rose-zal.
Majd holnap szembenéz a félelmeivel.
 46. FEJEZET
Elenor a konyhában sürgölődött, és azon tűnődött, hogyan mondja el
a titkát Jacksonnak. Biztos volt benne, hogy Fritz hamarosan megjelenik,
és ezúttal fel akart készülni a játszmára. Ez volt az utolsó lehetősége,
hogy megakadályozza a férfit abban, hogy bárkinek is elárulja a
felfedezését, mekkora titkot riejteget a hatóságok elől. Megszegte a
törvényt, és bár ez rémisztő gondolat volt, Rose elvesztésétől sokkal
jobban rettegett.
– Jó reggelt – szakította félbe a gondolatmenetét Jackson. A haja
kócos volt, és egyenesen a fürdőszobába ment.
– Már előkészítettem a dolgaidat, és forró víz is van bőven. Később
jön egy hadifogoly fürdőszobát festeni. Tegnap hozzáfogott, de még nem
fejezett be mindent. Kávét is csináltam. Jaj, és köszönöm az ajándékokat.
Megtaláltam őket az asztalon. Elkényeztetsz minket, de azt hiszem,
hagyjuk magunkat Már rég nem volt a kezemben igazi szappan és
krémek!
Jackson a fürdőszoba ajtajában állt. Elenornak komoly erőfeszítésébe
került, hogy ne vesse magát a karjába, és ne rángassa azonnal vissza az
ágyba.
– Nem hagyhatom, hogy olyan szagod legyen, mint egy tanyasi
állatnak – szólt a férfi vigyorogva, Elenor pedig hozzávágta a kezében
tartott konyharuhát.
– Nagyon vicces! Na most siess, különben elpárolog a kávé.
Reggeli közben semmiségekről beszélgettek. Tökmag és
Dottie már korán elment dolgozni, Susie pedig felkészítette Rose-t az
iskolára.
– Ha szerzünk egy mikrofont a bál idejére, akkor énekelhetnél is,
Elenor. Most, hogy van áram, csak a képzeletünk szab határt a
lehetőségeinknek – áradozott Susie, de Elenor félénk mosollyal válaszolt.
– Majd meglátjuk.
 – Átvihetnénk a zongorámat.
Elenor megölelte Rose-t.
– Azt nem hiszem, drágám.
Jackson befejezte a tojásból és baconbői álló reggelit, és jóllakottan
megtörölgette a száját. Kérdő pillantást vetett a kislányra.
– Van zongorád? – kérdezte.
– Igen! Szeretnéd hallani, ahogy játszom? Megengeded, Elenor?
– Az egész világnak hallania kell a játékodat! – kiáltotta Susie, és
összeszedte a piszkos tányérokat.
– Rendben. Kihagyhatod az iskola előtti feladataidat, de csak ha
eljátszod a kedvenc dalomat – egyezett bele Elenor.
Rose megragadta Jackson kezét, és maga után rángatta.
– Gyere, a nappaliban van! Leülhetsz mellém.
Hamarosan felcsendültek a Holdfényszonáta első hangjai.
– Igazán tehetséges ez a lány – mondta Susie Elenornak, miközben
együtt elmosogatták az edényeket.
– Már kétéves kora óta zongorázik. Született tehetség. A
klasszikusokkal bánik a legjobban, nekem ez a darab a kedvencem.
Mostanra minden bizonnyal rémesen meguntad már,
– Egyáltalán nem. Olyan kísérteties, de valahogy mégis hatással van
rám, vagy talán a lelkemre. Bármi legyen is, ennek a dallamnak igazi
hatalma van.
A hátsó ajtó felől kopogást hallottak. Megérkezett a kissé átázott
foglyok csoportja. Elenor még a kezét se tudta megtörölni, Susie már az
ajtónál termett.
– Ron! – kiáltotta, miközben kinyitotta az ajtót. – ó, csak maga az. –
Szélesre tárta az ajtót, és beengedte Fritzet. Kilesett az udvarba. – Hol
vannak a többiek? – kérdezte, de a férfi ügyet sem vétett rá. A fejét
oldalra billentve hallgatta a házat elárasztó dallamot.
– Menj, keresd meg, Susie. Úgyse végzed rendesen a munkádat, míg
nem beszélsz vele. Nem lehet túl messze, Fritz nem jöhetett egyedül.
Susie egyetlen pillanatot sem vesztegetett, azonnal kirohant a kertbe.
 – Üljön le! – utasította Elenor a németet. Elhatározta, hogy mindent
elkövet, hogy ezúttal nála maradjon a irányítást.
Fritz viszont továbbra is a konyha közepén ácsorgott, és
félrebillentett fejjel hallgatta a zenét.
– Gut – mondta.
– Nem azért van itt, hogy csak ácsorogjon, és nem vagyunk egyedül,
úgyhogy a beszélgetésünknek várnia kell.
– Ugye tudja, hogy a zene Coventry? – szólalt meg a férfi.
Rose szülővárosának neve hallatán Elenor döbbenten meredt a
férfira.
– Ezt meg hogy érti? Mégis mit jelent, hogy a zene Coventry?
– Kémek. Kódok. Bombák. Coventry. Nagyon is jól ismerem ezeket
a szavakat – mondta a férfi gúnyos mosollyal.
– Inkább ne beszéljen angolul. A barátom kanadai, még jelenteni
fogja. Nem értem, mire céloz. Menjen, fejezze be a festést. – Elenor
érezte, hogy a férfi szavainak hallatán eluralkodik rajta a pánik. Hirtelen
meggondolta magát. -
Nem, inkább jöjjön velem! Majd én magam befejezem a fürdőszobát.
– Elenor kitárta a hátsó ajtót. – Kifelé!
Fritz kilépett, de utoljára még odahajolt a lány füléhez.
– Bombák. Coventry. Zene. Kód. Látja, remekül értek angolul –
suttogta, és rekedtes hangon felkacagott. – A dal egy kód.
– Miért csinálja ezt? Tegnap barátságos volt, ma viszont ellenséges
velem. Soha többé nem akarom látni! Ha megpróbálja beárulni Rose-t,
megvádolom, hogy megtámadott, megértette? – mondta Elenor, és
remélte, hogy a düh maga alá gyűri a rettegést. – őrmester! – kiáltott oda
Ronnak, aki épp Susie-val beszélgetett. Még épp időben néztek oda,
hogy lássák, ahogy Elenor a derekánál fogva lökdösi a férfit. -
Mozogjon! És ne feledje, jobb, ha egy szót se szól – figyelmeztette, aztán
Ron felé fordult. – Végzett is. Kevesebb idő kellett hozzá, mint
gondoltam. Úgy hallottam, Joe, a patkolókovács keres valakit, aki
segítene neki a cipekedésben. Fritz pont alkalmas lenne rá. Annyit
megtudtam róla, hogy szereti a süteményt meg a cigarettát, és Fritz a
neve. Igaza van, nem zavartatja magát azzal, hogy megtanuljon angolul.
Mindenesetre adnék neki egy kis süteményt meg cigarettát
köszönetképpen a munkáért. Vigyem el a táborba? – Elenor határozottan
beszélt, és egy utolsó figyelmeztető pillantást vetett a férfira, hogy a
tudtára adja, a védelmébe vette. Talált neki egy másik, élvezetes munkát,
cserébe viszont elvárja, hogy befogja a száját.
– Gondoskodom róla, hogy megkapja kiáltott a katona, és esküre
emelte az egyik kezét. – Cserkész becsszó!
– Köszönöm. Bízom magában, Ron, elvégre Susie-t is a gondjaira
bíztam. – Elenor felnevetett, aztán Fritzhez fordult: – Sütemény és
cigaretta. Magának. Ron viszi – mondta mesterkélten tört angolsággal, és
az őrmesterre mutatott.
– Danke. Coventry. Zene – felelt a férfi, és kihívóan elmosolyodott.
Elenor legszívesebben a saját kezével törölte volna le a vi-gyort a
képéről, úgyhogy inkább hátat fordított a férfinak.
– Mint látják, megtanult néhány új szót. Viszlát, Fritz. -Azzal sarkon
fordult.
Minden egyes lépéssel egyre hevesebben vert a szíve. Az ellenség
kezébe tette Rose életét. Vajon a férfi hajlandó Rose-ra földijeként
tekinteni, és befogni a száját? Vajon szerepel a szótárában a bizalom?
Nem volt más választása, mint reménykedni.
Mire a hátsó ajtóhoz ért, Jackson már várt rá.
– Akkor mégsem lesz festés ma? – kérdezte, és a mezőn mászkáló
csapat felé intett.
– Megkértem, hogy jöjjön valamikor máskor. Az a fekete hajú,
magas férfi az, kitűnik a csapatból, látod? – Elenor azt akarta, hogy
Jackson pontosan tisztában legyen vele, kiről beszél, mikor elmondja
neki a titkát, de úgy látta jobbnak, ha a két férfi nem találkozik. –
Beszélnem kell veled, Jackson. El kell neked mondanom valamit.
Roseról van szó. Susie elkíséri az iskolába, és bevásárol helyettem, így
lesz egy kis időnk nyugodtan beszélgetni.
 Odahívta Rose-t.
– Köszönj el Jacksontól. Lehet, hogy már nem lesz itt, mire hazaérsz.
Ma Susie megy el veled az iskolába, és megnézi, mit tud beszerezni az
éléskamrába.
Elenor Jacksonra nézett, aki zavart pillantást vetett rá.
– De hisz negyvennyolc órás kimenőt kaptam, édesem -emlékeztette.
Elenor nem válaszolt. Magához hívta Susie-t is, és elmagyarázta,
mire van szüksége a faluból. Mikor végre elmentek, Jackson átkarolta
hátulról, és az állát a lány vállán nyugtatta.
– Miért mennék el, Elenor? Talán már végeztél velem, tovább
maradtam a kelleténél, vagy inkább…?
A férfi forró lehelete a nyakát cirógatta, és Elenornak kényszerítenie
kellett magát, hogy elszakadjon a férfitól, mielőtt inába száll a bátorsága,
és beadja a derekát.
– Beszélnünk kell, Jackson! Remélem, hogy tényleg elég jól ismerlek
ahhoz, hogy rád bízhassam ezt a titkot. Mikor befejeztem a
mondandómat, el kell menned. Nem hagyhatom, hogy belekeveredj a
dologba. Valami olyat fogok megosztani veled, ami befolyással lehet
Rose jövőjére és az enyémre is.
Elenor idegesen tördelte a kezét. A szíve belesajdult, hogy megint el
kell küldenie Jacksont, de úgy érezte, a férfi megérdemli az igazságot.
Jackson a tenyerébe vette a lány kezét.
– Figyelj rám, egyetlenem! Ha azt akarod elmondani, hogy Rose a
tiéd, nem számít. Nem kell elmondanod a titkodat, sem azt, hogy ki a
gyerek apja, de könyörgöm, ne kérd, hogy elhagyjalak.
Jackson a karjába vette, és szorosan átölelte. Elenor egy pillanatra
kiélvezte a férfi karjának biztonságát, aztán letelepedett a kályha mellé.
Intett Jacksonnak is, hogy kövesse a példáját.
– Miattad aggódom, és azért, mert korábban leveleztél George
Sherbourne-nal. Attól tartok, hogy ha elmondom neked, amit tudok,
azzal nagy bajba sodorhatlak. Nem vagyok biztos benne, milyen
természetű volt a kapcsolatotok. Tüdőm, milyen ember vagy, és
feltételezem, hogy téged is rászedtek, és nem vagy része George és
Victoria világának.
Jackson előrehajolt a széken, a testbeszéde kíváncsiságról árulkodott.
Elenor tovább beszélt, és mindent megosztott vele, amit tudott. Mikor
végzett, a kezét az ölében nyugtatva, csendben várt. Jackson beletúrt a
hajába, aztán felkelt a székből. Elenor olyan erővel szorította össze az
állkapcsát, ahogy küszködött a sírás és az üvöltés ellen, hogy az fizikai
fájdalmat okozott neki. Jackson el fogja hagyni. Bármi is történjen most,
az csak rajta és Fritzen múlik. Elenor leleplezte az igazságot magáról és
Roseról.
– Úristen, egyetlenem! Tüdtál erről, és eddig titokban tartottad? Van
fogalmad róla, mekkora veszélyben vagy? Ennyire szereted a kislányt? –
kérdezte Jackson, és letelepedett Elenor mellé a kis kanapéra.
– Te is tudod a választ. Te mit tettél volna a helyemben? Elkövettem
azt a hibát, hogy megkérdeztem Fritzet a városka nevéről. Honnan
tudhattam volna, hogy köze van hozzájuk? Rose a legfontosabb dolog az
életemben, és bármit megtennék érte, de egyedül nem megy. Hamarosan
örökbe fogadom, de mihez kezdek, ha a hatóságok rájönnek, ki is ő
valójában? Talán jobb, ha nem keveredsz bele ebbe az egészbe. El kell
menned, de azt akartam, tudd, miért küldelek el. Senki más nem veheti át
a helyedet az életemben, ugye te is tudod? – Elenor tovább tördelte a
kezét, és mélyen a tenyerébe mélyesztette a körmeit. A tüdeje lángolt, és
képtelen volt tovább visszatartani a sírást. Könnyek peregtek le az arcán,
az elszántsága hirtelen semmivé foszlott. – Csak menj, Jackson.
Elmegyek a rendőrségre, de azt nem árulom el nekik, hogy te és George
leveleztetek. Nem lenne igazságos. Szembe kell néznem a tetteim
következményével. Fritz nyert. Fritz és a kémei, a bombái meg a kódjai!
Gyűlölöm!
Elenor érezte, hogy hisztérikus zokogás tör fel a teste legmélyéből,
de képtelen volt elfojtani. Jackson az ajtóhoz rohant, és a lány hallotta,
hogy a helyére tolja a zárat. Mielőtt észbe kapott volna, a férfi már a
karjába kapta, és szorosan megölelte.
 – Nem megyek sehova. Együtt ezzel is megbirkózunk. Megbíztál
bennem, és ígérem, meghálálom a bizalmadat. Majd én elintézem azt a
nácit. Az a férfi még nem nyert. Te pedig szedd össze magad Rose
kedvéért. Megígéred? – Csókot lehelt a feje búbjára. – Elintézem, hogy
meghosszabbítsák a kimenőmet. Majd jelentkezem az orvosnál, kiíratom
magam idegi kimerültségre hivatkozva. – Elenor már épp tiltakozni
akart, de a férfi felemelte a kezét, és belefojtotta a szót. – Mindent
elrendezek. Mindkettőtöket szeretlek, és nem vagyok hajlandó
elveszíteni titeket. Ami köztünk van, különleges. Bízz bennem! Szombat
estére visszatérek. Hallani akarom, ahogy énekelsz. Bízz bennem,
Elenor!
Elenor hangosan felnyögött. A félelem és a fájdalom utat tört a
torkából. Elenor testéből kiszaladt az erő, és a székre huppant. Jackson
odalépett hozzá, és a karjába kapva csókokkal halmozta el az arcát.
– Megbízom benned – suttogta a lány.
– Te csak figyelj Rose-ra. Mondd neki, hogy vissza kellett mennem
dolgozni, de szombaton majd újra találkozunk. Elvégre megígérte, hogy
táncol velem. Minden rendben lesz, édesem, itt vagyok veled. Nem kell
félned!
Elenor képtelen volt ellenkezni, csak hagyta, hogy a férfi ajka az
övére tapadjon, és egy csókkal pecsételték meg a szerelem és a bizalom
ígéretét, de a szíve mélyén Elenor attól félt, az ellenségnek nem lesz
szüksége bombákra, hogy elpusztítsák őket.
 47. FEJEZET
Elenor két napig teljes kábultan járt-kelt. Akárhányszor elképzelte
Summercourt lakóinak reakcióját, ha Rose származása kiderülne, ökölbe
szorult a keze. A körmét olyan erűvel mélyesztette a tenyerébe, hogy
kiserkent a vére. Elenor ebben a faluban született, amely sajátjaként
fogadta be Rose-t is, de ha kiderül az igazság, az ellenség iránt érzett
gyűlöletük mindent elhomályosít majd. Elenor nem tehetett mást, csak
várta a végzetes kopogást az ajtón, ami az egész gondosan felépített
világát romba dönti majd.
Többször is letorkollta a lányokat és Rose-t. Egy reggel meghallotta,
ahogy Susie azzal vigasztalja a kislányt, hogy csak Jackson miatt ilyen
ideges, és hirtelen ráeszmélt, hogy nem élhet félelemben.
– Sajnálom, lányok – mondta, és megölelte őket. – Kicsit morcos
vagyok, mióta Jacksont ilyen hirtelen visszahívták. De meg kell
szerveznünk a szüreti bált. A pajta mesésen néz ki, a drapériák és a
szénabálák olyan otthonossá tették. Kérlek, köszönd meg helyettem
édesanyádnak a segítséget, Susie.
– Anya nagyon ügyes a varrótűvel, és mindig szívesen megosztja a
tudását másokkal – mondta Susie büszkén.
– Megvarrhatja az esküvői ruhádat, mikor hozzámész Jacksonhoz –
szólt közbe Rose, és megpróbált elslisszolni Elenor mellett, de túl lassú
volt. Elenor elkapta, és a kislány hangosan visított, mikor
megcsiklandozta.
– Ha engem kérdezel, az a ruha alig várja, hogy megvarrják – vetette
közbe Susie.
Elenor nem válaszolt, ehelyett inkább pucolni kezdte a hatalmas
halom krumplit estére. A bál az élelmiszerhiány miatt nem lesz túl
fényűző, de Tóm agyagsütőjében végtelen mennyiségű sült krumplit
készíthetnek el. Megpucolt egy újabb burgonyát, és hálát adott, hogy
nem hosszabb a vendégek listája. Susie ígéretéhez híven felhajtott
valahonnan egy mikrofont, és talált öt zenészt, akik aznap éjjel nem
voltak szolgálatban.
A szántóföldek felett nehéz pára gomolygott, előrevetítve az estére
alászálló ködöt. Az első vendégek egy ideig a szokatlan időjárásról
diskuráltak, és Elenor aggódott, hogy Jackson emiatt nem tud majd
eljönni. Vicces gondolat volt, hogy nyugodtan repülhet ebben a vastag
ködben, miközben az autóvezetés túlságosan veszélyesnek bizonyulhat
ilyen időben.
A bál már javában tartott, de Elenor képtelen volt lazítani. Susie szólt
neki, hogy Rose Dottie-val együtt Tóm kunyhójában alszik majd, de csak
azután hajlandó lefeküdni, hogy hallotta Elenort énekelni.
– Ma sokáig fent leszek! Dottie Tóm házában kempingezik –
magyarázta Rose. Igazi kis földre szállt angyal volt a mesés, citromsárga
ruhájában.
– Szerencséd van! De aztán ne tartsd egész éjjel ébren a
fecsegéseddel – figyelmeztette Elenor.
Végül beadta a derekát a vendégek követelésének, és előadott pár
dalt, aztán táncolt néhány férfival, de fél szemmel egész este a bejáratot
ügyelte. Az utolsó dal után meglátta Joe-t, a kovácsot az egyik sarokban
üldögélni, és vitt neki egy pohárka italt.
– Egészségére, Joe! Hasznát veszi a hadifogolynak, akit átküldtem
magához?
Az öregember megemelte a poharát.
– Egészségére, Elenor. Miféle fogoly? Senki nem jött hozzám, de
kedves magától, hogy gondolt rám.
Elenor a férfiéhoz koccintotta a poharát, és odébbállt, hogy néhány
szót váltson Ronnal.
– Joe szerint Fritz még nem állt be hozzá dolgozni. Mégis mi történt?
Holnap átküldőm Joe-hoz Tomot, szüksége van egy kis segítségre.
Tartozom neki egy szívességgel.
– Elment. Át… áthelyezték valahova… az éjszaka közepén.
Szerintem belekeveredett valamibe. Ugye megmondtam, hogy furcsán
viselkedik! – nyögte ki Ron akadozva.
– Vagy úgy! – bólintott Elenor, és arrébb sétált.
Vajon mi történt? Hova tűnt a férfi? Mit mondott a fogvatartóinak?
Elenor gondolatai elszabadultak.
A vendégek már végeztek a vacsorával, és rendesen felöntöttek a
garatra, mikor Jackson megjelent három másik tiszt kíséretében. Tökmag
közölte, hogy a mennyországban érzi magát, és azonnal rávetette magát a
prédára. Elenor befejezte a táncot Rose-zal, aztán Jackson odalépett
hozzájuk, és felkérte a kislányt. Rose a férfi karjába vetette magát.
Elenor soha nem látta így viselkedni a saját apjával, ahogy Jacksonnal,
aki jóformán idegen volt számára.
Gyűlölte Victoriát, amiért elhitette vele, hogy egy bátortalan, félénk
nő, közben mindvégig a náciknak kémkedett. Sőt mi több, valószínűleg
képzett gyilkos volt! A dühe egyre fokozódott, mikor arra gondolt, hogy
a házaspár aljasul megtévesztette a nagynénjét.
Elenor kedvesen visszautasította a kérést, hogy énekeljen még
valamit, és kiment egy kicsit a friss levegőre, Jackson pedig tovább
táncolt Rose-zal. Aztán mikor a zene elhallgatott, visszament a pajtába.
– Rose, kincsem, itt az ideje ágyba bújni. Ott van Dottie.
– Találkozunk reggel, Jackson? – kérdezte Rose, és megpróbált
elnyomni egy ásítást.
Elenor a férfit fürkészte. Jackson biccentett.
A hangulat közben egyre emelkedettebbé vált, és Elenor azon kapta
magát, hogy teljesen belefeledkezik a táncba Jackson oldalán.
– Hogy érzed magad?
– Ideges voltam, és nyűgös. Rémesen zsémbes. Te?
– Rengeteg dolgom volt. Fritz miatt nem kell többet aggódnunk.
Elszállíttattam.
Elenor megtorpant, és egyenesen a férfi szemébe nézett.
– Hallottam, hogy éjjel vitték el. Ezek szerint te voltál?
Jackson finoman vezette a táncparketten, és lágyan elmosolyodott.
– Nem személyesen.
 – Megkérdezhetem, hol van?
– Megkérdezheted, de nem árulhatom el. Nem számít, mit mond az a
fickó rólad, Roseról vagy bárki másról ebben az országban, senki sem
fog hinni neki. Maradjunk annyiban, hogy Fritz nem nagyon tud
ellenállni egy pohárkának. – Elenor a szájára tapasztotta a kezét.
Megmerevedett, mint egy kőszobor, és csak bámulta a férfit. A körülötte
lévő zajok a semmibe vesztek, és a szoba megpördült körülötte. – Úgy
nézel ki, mintha neked is jól jönne egy ital, kedvesem. – Az asztal felé
terelte Elenort.
– Jól vagyok! Tényleg! Csak megijesztettél. Fritz alkoholista? –
kérdezte, és visszaadta a poharat.
– Annyira leitattuk, hogy a saját nevére sem emlékszik.
– Ti? – kérdezte Elenor. – Másokat is bevontál? Ront, az őrt?
Jackson visszavezette a táncparkettre, és együtt ringtak a zene lassú
ütemére.
– Csak annyit mondtam, hogy megfenyegetett téged és Rose-t, és
szökésről beszélt. Többre nem is volt szükség. Magánzárkába dugták, és
mostanra úton van egy elkülönítőtáborba. Csak azért tettem, hogy
segítsek neked. El kellett hallgattatnunk.
– Segítettél leitatni egy embert, de mi lesz, ha kijózanodik? Nem
tarthatjuk örökké lakat alatt! Jaj, Jackson, remélem, nem keveredtél még
nagyobb bajba!
– Minden rendben lesz. Ronnal sem lesz semmi gond. Fritz meg
úgyis újra bajba kerül, nem is egyszer. Senki sem fogja komolyan venni,
amit fecseg. Mindenfelé követik majd a pletykák. Megvan a módja. Nem
lesz semmi baj, többé nem jelent ránk veszélyt – nyugtatta, és a
mutatóujjával megütögette az orrát.
Elenor cseppet sem volt meggyőződve az igazáról. Megpróbálta
élvezni az este további részét, de képtelen volt ellazulni. Még a gyengéd,
odaadó szerelmeskedés sem tudta lecsillapítani az idegeit.
Jackson próbálkozása, hogy elhallgattassa Fritzet, nem volt olyan
bombabiztos, mint Elenor remélte. A férfinak még mindig hatalma volt
felette, mindegy, mit gondolt Jackson.
Dottie másnap reggel hozta haza Rose-t, a kimerült Tökmag pedig
egy órával később jelent meg az ajtóban.
– Mulatságosak ezek a kanadai fickók – mondta, és a fürdőszoba felé
indult. – Jackson elment?
– Igen, lejárt az eltávja. Remélem, nem fárasztottad ki teljesen a
többieket, Tökmag!
Dottie vihogva mászkált körbe a konyhában.
– Rose nagyon jó kislány volt. Tóm azt mondta, ha valaha kislányunk
lesz, pont olyat akar, mint ő.
– Tényleg? Akkor tehát komolyra fordultak a dolgok? -kérdezte
elképedve Elenor.
Dottie a füle tövéig elvörösödött.
– Tóm tegnap éjjel megkérte a kezem, és én igent mondtam.
– Má’ épp itt vót az ideje! – kiabált ki Tökmag a fürdőszobából.
– Tökmag! – hordta le Elenor. – Gratulálok! Ennél jobb híreket nem
is kaphattam volna. Susie odalesz a gyönyörtől! Imád esküvőkről
fecsegni. Mikor lesz a nagy nap?
– Hamarosan. Semmi értelme halogatni – felelte Dottie. – Hol van
Susie? Nem jellemző rá, hogy ilyen későn jön visz-sza az anyja házából,
még ha Ron le is foglalja.
– Dottie azt mondta, hogy lehetek a koszorúslánya! – közölte
izgatottan Rose.
– De hisz ez csodálatos. Egyenesen mesés! De sajnos még a
menyasszonyoknak és a koszorúslányoknak is dolgoznia kell. Jobb, ha
mihamarabb hozzáfogunk.
Aznap Elenornak kétszer is Tökmag körmére kellett néznie, Rose-t
pedig azon kapta, hogy a csűrben az oltárhoz vezető sétát gyakorolja.
Susie egész nap nem jött vissza, Elenor pedig kénytelen-kelletlen
elfogadta, hogy kivett egy szabadnapot a családjával. Nem baj, úgyis
elég keményen dolgozott. Aztán jött a másnap, sőt a harmadnap, és
mikor Susie még kedden sem jelent meg Tre Lodhenben, Elenor azzal a
szándékkal kísérte el Rose-t az iskolába, hogy visszafelé benéz Susie
családjához, és megtudja, mi az oka a távollétének.
Az iskolából a ház felé menet meglátta Ront és Susie-t a White
Crossba vezető úton. Elenor meghúzódott egy sövény mellett, és nézte,
ahogy egymásba karolva felé sétálnak. Elenor előrelépett, és rájuk
kiabált.
– Jó reggelt, idegenek! – viccelődött.
Susie Ronra nézett, aztán a földre szegezte a tekintetét, de azért
tovább sétáltak felé.
– Minden rendben, Susie? Egy kicsit aggódtam – vallotta meg
Elenor. Susie megrázta a fejét, aztán könnyekben tört ki. Ron
védelmezőn köré fonta a karját.
– Nem tudom, mihez kezdjek vele, Elenor. Nem hajlandó
visszamenni a tanyára, és az anyjával sem akar beszélni! -Ron
aggodalmas pillantást vetett a lányra.
– Mégis merre jártál, Susie? Gyere haza, majd én gondoskodom
rólad. Beteg vagy? – Aztán hirtelen támadt egy gondolata. – Csak nem
vagy állapotos? – noszogatta gyengéden.
Ron egyik lányról a másikra pillantott, aztán maga felé fordította
Susie-t.
– Az vagy? – kérdezte döbbenten. – Terhes vagy? – A hangja alig
volt több suttogásnál. Susie pillantásából csak úgy sütött a rettegés, és
végül könnyekben tört ki. – Édes istenem! -mondta Ron.
– Ron! Menjen vissza dolgozni. Majd én vigyázok Susie-ra. Mikor
végez, jöjjön át Tre Lodhenbe. Nem lesz semmi gond, ha tisztességesen
cselekszik, és vállalja a felelősséget. Megértette?
– Én… úgy értem… én… – Ron elvörösödött, és képtelen volt
egyetlen értelmes szót is kinyögni.
– Ron, csinálja, amit mondtam. A többit majd elintézem én. Pont úgy,
ahogy ön és Jackson segítettek nekem – célzott rá Elenor, hogy tudja,
Ron is belekeveredett az ügybe Fritzcel.
Ron magához húzta Susie-t.
 – Visszajövök. Kitartok melletted. Esküszöm!
Susie elmosolyodott, és hagyta, hogy Elenor visszakísérje a tanyára.
– Minden rendben lesz, Susie. Itt vagyok neked, és Ron jó ember!
Betartja a szavát. Majd együtt beszélünk a szüléiddel. Csak ne félj!
– Titokban akartam tartani, de nem tudom egyedül végigcsinálni –
suttogta a lány kétségbeesetten.
– Egy titok nehéz teher, Susie. Úgyhogy ezt inkább felfedjük.
Továbbra is itt maradhatsz Tre Lodhenben, ha akarsz.
Elenor csak úgy kapkodta a fejét. Az elmúlt három hétben rengeteg
minden történt. Egy esküvő és egy kisbaba. Talán pont ilyen hírekre van
szükségük. Egy dologban biztos volt: az élet soha nem unalmas Tre
Lodhenben.
 48. FEJEZET
– Kettős esküvő? Micsoda remek ötlet! – kiáltotta Elenor.
Dottie és Susie kézen fogva álltak előtte, és mindketten csak úgy
ragyogtak. Tóm és Ron oldalt álltak, és egy fel nem robbant bombáról
diskuráltak, amit az egyik tengerparton találtak.
Susie szüleinek közel sem volt olyan nehéz bejelenteni a kisbaba
érkezését, mint amire először számítottak, és néhány könnycsepp meg
egy alapos fejmosás után bejelentették az újabb eljegyzést.
Elenor nagyon örült a két pár boldogságának, de valahogy mégis
olyan sebezhetőnek érezte magát. Lassacskán eluralkodott rajta az
üldözési mánia, és képtelen volt úrrá lenni az érzésen. Mindennap várta a
végzetes kopogtatást az ajtaján. Susie is olyan furcsán viselkedett a
közelében, mióta bejelentették az eljegyzését Ronnal. Elenor attól tartott,
hogy esetleg Ron megtudott valamit Fritztől, és elárulta a lánynak is.
Burkolt kérdéseket tett fel Rose-nak, de semmi nem utalt arra, hogy a
kislány életében bármiféle változás állt volna be. Rose szerint az iskola
mesés hely volt, és a gyerekek mind kedvesen bántak vele, kivéve egy
bizonyos Freddie-t, aki állandóan a nyelvét nyújtogatta rá, de mint
kiderült, mindegyik kislánnyal ezt csinálta.
Elenor a naptárra nézett, és ráeszmélt, hogy október húszadika van.
Az édesanyja születésnapja. A harmincadikét jelző kis rubrikába rövid
jegyzetet írt: „Dottie és Susie esküvője.” Egy pillanatra elmélázott, és az
ablakot verdeső esőcseppeket figyelte. Már napok óta rossz idő volt.
Ahogy az eső egyre hevesebben záporozott, a munkások egyre gyorsabb
iramban noszogatták a teheneket a pajta felé. Az ég olyan sötét volt,
mintha máris beesteledett volna.
Elenor a távoli szántóföldön mozgásra lett figyelmes, aztán egy gyufa
hirtelen fellobbanó lángjára. Tovább figyelte az alakot, de egy váratlan
mennydörgés a frászt hozta rá.
 – Hát ez remek! Mintha nem lennék amúgy is elég ideges! – kiabálta
az üres konyhának, miután ijedtében nekiesett a moslékos vödörnek, és
elejtette a kezében tartott ollót. Mire visszament az ablakhoz, az alak már
eltűnt. A következő mennydörgést éles villámlás előzte meg. A fénynél
Elenor két bárányt látott a zöldségágyások felé kóborolni.
– Ez meg mi a fene? – motyogta, és gyorsan magára rángatta a
gumicsizmáját meg az esőkabátját.
A sáros ösvényen minden egyes lépés hangos cuppogással járt.
Elenor odakiabált a munkásoknak, hogy ellenőrizzék le a pajtát, és
nézzenek körbe, nem szökött-e ki több állat
– Hol a pokolban van Tóm? – kérdezte Tökmagot, aki épp akkor
került elő a csűr mögül.
– Biztos csókolgatja azt a szamarat – kiabált vissza Tökmag.
– Ne légy rosszindulatú, Tökmag! Inkább gyere, segíts a
bárányokkal.
A szél kiáltások hangját sodorta felé. Mindenki Tomot kereste. Bess
az egyik sarokban kucorgott. Elenor magához hívta, és a kóborló
bárányok felé irányította.
– Vezesd őket a kisebbik karámba a kunyhó mellett, ösz-szeszedjük
őket, aztán majd ellenőrizzük a létszámot ha előkerült Tóm – kiabálta
Tökmagnak és három másik segédnek.
Megint mozgást látott a fák között, és az alak felé intett.
– Tudja valaki, ki lehet az? Már korábban is láttam errefelé ólálkodni.
– Nem látok senkit – vonta meg a vállát Tökmag.
Elenor közelebb indult a fasorhoz, de az alak egy szempillantás alatt
eltűnt.
– Úgy látszik, képzelődöm. Megtalálta már valaki Tomot?
– Itt vagyok, Elenor! Itt! – Tóm kifulladva rohant felé a tanya jobb
oldalán lévő legelő felől, a nyájat maga előtt terelte. – Elnézést, a
határkerítés valahogy áttört. Fogalmam sincs, hogy történhetett, de elég
nagy a kavarodás. Sikerült befogniuk a többieket? Ezek elcsatangoltak az
erdőben.
 – Igen, a karámban vannak, de legjobb lesz, ha megy, és
megszámolja őket, én meg majd ellenőrzőm a kerítést. Küldjék utánam
Tökmagot a felszereléssel, hogy meg tudjam javítani.
Négy órájába telt, de végül a kerítés erősebb volt, mint új korában.
Dottie szerint egy bika tört ki rajta, Tökmag pedig egyenesen egy
ellenséges tank mellett tette le a voksát. Kénytelenek voltak szakadó
esőben dolgozni, és Tökmag végig panaszkodott, mint a vízfolyás. Az
egyik anyuka felajánlotta, hogy elhozza Rose-t az iskolából, és
visszakíséri a tanyára, amint az özönvíz kicsit alábbhagy.
Munka után Elenor visszament a házba, és egy kis barna borítékot
vett észre a konyhapulton. Nem volt rajta címzés, és Elenor csak
egyetlen módot látott rá, hogy megtudja, kinek szól. Kinyitotta a
borítékot Egy koszos papírcetli volt benne, rajta egyetlen, ceruzával írt
szóval: „London”. Félretette a levelet. Talán Rose-é.
Kopogást hallott. Tóm belépett az ajtón.
– Mind megvan, Elenor. Feltételezem, hogy a kerítés kész van.
– Igen. Hála istennek, a bárányok nem sérültek meg – felelte a lány.
– Az átkozott nyúhradászok. Le merem fogadni, hogy át akartak
vágni a legelőn. Biztos felmásztak a kerítésre. Már többször is meg
kellett javítanom miattuk – mérgelődött a férfi.
– Köszönöm, Tom. És legyen szíves, tartsa a szemét a felső erdőn, az
az érzésem, hogy egy zöldségtolvaj ólálkodik errefelé.
Öt óra felé alábbhagyott az eső, és miután Elenor befejezte az istálló
kiganajozását, úgy döntött, hogy maga megy el Ro$e-ért a faluba.
Próbálta elkerülni a hatalmas pocsolyákat és kátyúkat, de nem jutott
messze. Susie és Rose kézen fogva közeledtek felé a sáros ösvényen.
– Sziasztok!
– Susie eljött értem! – kiabált neki Rose, aztán elengedte Susie kezét,
és a pocsolyákon keresztül Elenorhoz szaladt. A kislány a karjába ugrott,
és Elenor mélyen belélegezte a kislány hajából áradó friss levegő és
sütemény illatát, és elraktározta az emlékeiben. Minden erejével próbálta
legyűrni a feltüremkedő rossz előérzetét.
 – Lemaradtál az izgalomról! Elszöktek a bárányok, úgyhogy a nagy
sárban kellett őket összeterelgetni, aztán pedig meg kellett javítani a
kerítést. Érdekes egy nap volt! Jobban érzed magad, Susie?
A reggeli rosszullétek legyengítették a lányt, és Elenor mindent
elkövetett, hogy valahogy eltitkolja a helyzetet. Dottie ugyan tudott a
kisbabáról, de Tökmagnak inkább nem szóltak róla. Mindenki tudta,
hogy a lány egy igazi pletykafészek.
– Megvagyok – felelte Susie.
Rose előreszaladt, és minden egyes pocsolyába belegázolt, Elenor
pedig magában hálát adott a gumicsizma felta-látójának. Mikor már a
ház közelében jártak, Elenor a lányokhoz fordult.
– Figyeljetek oda, úgy tűnik, valaki zöldséget akar lopni –
figyelmeztette őket, és lerúgta a csizmáját. A lányok nyugtalan pillantást
vetettek rá. – Nincs ok az aggodalomra, csak szóljatok, ha idegent láttok
a zöldségágyások körül.
Odabent Susie megkérte Rose-t, hogy játssza el a Nászindulót.
– Hazaköltözöl, Susie? – kérdezte Elenor, mikor meglátta a lány
csomagjait az egyik sarokban.
– Ez a ház az otthonom, de nem maradhatok itt – mondta Susie, és
leroskadt a kanapéra.
– Miért? Csak nem vagy itt boldogtalan? – Elenor az asztalon lévő
papírok rendezgetésével foglalta le magát, míg Susie válaszára várt.
Előre félt a mondanivalójától. – Ha vissza akarsz menni a családodhoz,
menj csak nyugodtan. Nem kell itt élned, ha honvágyad van, Susie.
Végtére is olyan fiatal vagy még, ezt mindannyian hajlamosak vagyunk
elfelejteni.
– Imádom ezt a helyet, és titeket is nagyon szeretlek!
– Úgy érzem, hogy most jön a „de”, Susie. Kérlek, légy őszinte –
biztatta Elenor. A szíve majd kiugrott a mellkasából.
– Jacksonról van szó – nyögte ki végül Susie.
Elenor döbbenten nézett rá. Eljött az igazság pillanata.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte, és rettegett a választól.
 – Itt leszel neki te meg Rose, meg a gazdaság. Mikor a háborúnak
vége lesz, itt kezditek majd el a közös életeteket. Láttam, hogyan néz rád,
kizárt dolog, hogy visszamenjen Kanadába – felelte Susie, és Elenor
szinte megsajnálta. Látta a lány arcán, hogy igazat mond, ez okozta a
félelmét. Semmi köze nem volt Rose származásához. Megkönnyebbülten
fellélegzett.
– Jaj, Susie! Már megmondtam, hogy nem akarom elsietni a
házasságot, főleg a gazdaság miatt nem. És még ha össze is házasodnánk,
te, Ron és a kicsi is itt lakhattok majd velünk. Többet egy szót se erről!
Holnap elmegyek anyám sírjához, megtennéd, hogy addig vigyázol
Rose-ra? De ha túl nagy teher lenne a rosszulléteid miatt, akkor majd
elmegyek később. Túl sáros lesz minden ahhoz, hogy Rose az
ágyásokban dolgozzon. Amúgy is az az érzésem, hogy Rose különösen
ragaszkodik hozzád most, hogy a koszorúslányod lesz!
Susie felkelt a kanapéról, Elenorhoz lépett, és egy csókot nyomott az
arcára.
– Köszönöm. Menj csak, velem minden rendben lesz! Sokkal jobban
érzem magam most, hogy beszéltünk.
Egyikük sem vette észre Tökmag árnyékát a lépcsőn.
 49. FEJEZET
Az este csendes volt, és a viszontagságos időjárás megvédte őket az
ellenség támadásától. Aznap éjjel Tre Lodhen minden lakója alaposan
kialudta magát, és jó hangulatban ébredtek.
Elenor a temetőbe érve kikerülte az apja sírját, és egyenesen az
édesanyja sírkövéhez lépett. Eltakarította az elszáradt virágcsokrokat.
– Sajnálom, anya, hogy nem tudtam tegnap eljönni. Szakadt az eső.
A tanyán minden rendben megy, bár ez a háború nem könnyíti meg a
dolgunkat. Minden egyes szelet sonkával, minden liter tejjel el kell
számolnom. Anya, találkoztam valakivel! Szerintem kedvelnéd.
Kanadából jött, egy országból több ezer mérföldre innen – mondta
Elenor, és felsóhajtott. – A háború nem kedvez nekünk. Van egy
kislányom is, vagyis hát nem a sajátom, de örökbe fogom fogadni. ő a
legédesebb… – Elenor felállt, és kinyújtóztatta a lábát. Egy távoli
sarokban a temető falánál mozgásra lett figyelmes. Egy árny suhant el a
fák között. Elenornak olyan érzése támadt, mintha valaki figyelné.
Visszafordult a sírkőhöz. – Mennem kell, anya. Hiányzol! – Elenor
csókot lehelt az ujjhegyére, aztán a sírkőhöz nyomta. Az árny minden
mozdulatát követte. Úgy tűnt, egy magas férfi az. Elenor megérezte a
kezében parázsló cigaretta füstjét, és megszaporázta a lépteit a temető
kapuja felé. A kijáratnál visszapillantott a fii mellett bujkáló árny felé, de
az nem mozdult.
Kilépett a kapun, és gyorsan körbepillantott a temető fala mentén, de
meglepetésére senkit nem látott.
– Csak képzelődsz, Elenor! Elég ebből – motyogta magában, és
visszaindult a tanya felé. Elsétált az ösvényt szegélyező bokrok mellett,
és hirtelen két kéz ragadta meg a vállát. Elenor meglepetésében képtelen
volt ellenkezni, és a támadója könnyedén maga felé fordította. Mielőtt
segítségért kiálthatott volna, lágy ajkak fojtották belé a sikítás hangját.
Jackson volt a sötét árny.
 Elenor levegő után kapkodva eltolta magától.
– Halálra rémisztettél, de bolond! A temető óta követsz? Láttam
valakit korábban. Nem gondoltam volna, hogy te vagy az, olyan ijesztő
alaknak tűnt – mondta nevetve.
Jackson zsebre vágta a kezét, és lehajtotta a fejét. Játékosan bűnbánó
arcot vágott.
– Susie mondta, hogy ott vagy. Meg akartalak lepni.
Hazafelé vidáman csevegtek az elkóborolt bárányokról
és Jackson barátjáról, aki eltörte a karját, mikor leesett a gép
szárnyáról, miközben a felesége monogramját próbálta felfesteni a gép
oldalára, hogy szerencsét hozzon neki. Alig léptek be a kapun, Rose
izgatottan ugrott a karjukba. Susie bizonyára fél szemmel figyelte, mikor
érnek vissza.
– Jackson! – kiabált Rose, és átölelte a férfi derekát, Seth pedig a
lábuknál ugrált, és hangosan ugatott.
Elenor és Susie jót mulattak a látványon.
– Ez aztán a hőshöz illő fogadtatás – szólt a férfi, és megpörgette a
kislányt.
– De azt mondtad, hogy nem is vagy hős – ellenkezett Rose.
Jackson letette a kislányt a földre, és a zsebéből előhúzott egy tábla
csokoládét.
– Talán ez majd megváltoztatja a véleményedet – kacsintott a
kislányra.
– Éljen! Elenor, ehetek egy kockát? Kérlek! Megengeded?
– könyörgött Rose imára kulcsolt kézzel.
– Csak ne edd meg az egészet egy nap alatt! És adj belőle Susie-nak
is – oktatta Elenor.
– Nem kell, mindenkinek hoztam egyet, még Tómnak is.
– Ez nagyon kedves tőled, Jackson, igazán nem kellett volna –
mondta Susie, és egy csókot nyomott a férfi arcára.
– Csak aztán nehogy Elenor féltékeny legyen – viccelődött Jackson,
és megérintette az arcát.
 – Mintha erre bármi esély is lenne – incselkedett Elenor.
– Susie a hónap végén tisztes feleség lesz!
– Ron említette, mikor néhány napja találkoztunk. Gratulálok, csodás
hír. Hallom, Tóm és Dottie is hamarosan összekötik az életüket.
Susie megbökte Elenort, és a szántóföld felé biccentett.
– Bocsánat, Elenor, ne nézz oda, de azt hiszem, a zöldséges barátunk
visszatért.
Elenor lassan arrébb éviekéit, hogy jobb rálátása legyen az
erdőszélre. A fának dőlve egy alak álldogált.
– Menjünk be a házba, mindent elmagyarázok, Jackson
– felelte a férfi kérdő pillantására, és a ház felé vették az irányt. –
Szerintem egy zöldségtolvaj lehet, talán a feketepiacra szánja, vagy saját
magának. Ez a második nap, hogy feltűnik, legalábbis amiről tudunk.
Lehet, hogy már régebb óta itt ólálkodik. Tóm nem biztos benne, hogy
volt-e köze az elszökött nyájhoz, mindenesetre szemmel tartjuk.
Jackson lehajolt, és kikémlelt az ablakon.
– Elenor, hagyjuk itt a lányokat, és sétáljunk egyet. Mutassuk meg a
fickónak, hogy nem látjuk szívesen errefelé. Talán odébbáll, ha elég
gyakran járunk arra.
– Jó ötlet. Én majd vigyázok Rose-ra – mondta Susie.
– Közben összeszedhetjük a maradék diót és almát. Jackson, hoznál
néhány vödröt? – kérdezte Elenor.
Elenor és Jackson lassan haladtak végig a mezőn, és felszedték a
lehullott gyümölcsöket. Az alak eltűnt, és semmi nyoma nem volt, hogy
korábban bárki is járt volna ott.
– Talán túlságosan éberek vagyunk. De bosszant a gondolat, hogy a
segítőim keményen dolgoznak, erre valaki csak úgy besétál, és learatja a
munkájuk gyümölcsét – magyarázta Elenor.
A házba visszatérve Susie-nál hagyták a vödröket, és ellenőrizték a
krumpliföldet. Döbbenten látták, hogy valaki széttaposta a termést.
– Ebédszünetben történhetett. Valaki ismeri az időbeosztásunkat.
Borzalmas érzés, hogy figyelnek – mondta Elenor.
 Jackson magához szorította, hogy megnyugtassa.
– Nem engedhetem szabadon kószálni Rose-t. Kezdek kifogyni a
kifogásokból, melyekkel a házban tarthatom, vagy legalábbis magam
mellett. Először ott volt Fritz, most meg ez az elvetemült alak.
– Beszélek Ronnal, hátha tudnának járőrözni az erdőben. Talán az
majd elriasztja a tolvajt. Rendbe kell szednünk ezt a veteményest –
mondta Jackson.
– Igazán nem várom el, hogy a szabadnapodat földműveléssel töltsd.
A többiek is hamarosan visszajönnek.
A házban egy üzenet várta őket Susie-tól és Rose-tól: elmentek Susie
anyukájához néhány dologért. Elenor és Jackson szenvedélyesen
szeretkeztek, aztán összebújva feküdtek az ágyban. A lány úgy döntött,
itt az ideje, hogy felhozza Fritzet.
– Semmit nem hallottam felőle, mióta elvitték. A barátom biztosított
róla, hogy az élete pokol lesz, és semmi okom, hogy kételkedjem a
szavában. Eltelt már egy kis idő, szerintem itt az ideje, hogy folytasd az
örökbefogadási eljárást. Fritz hibát követett el, de mostantól majd
gondoskodnak róla, hogy ne legyen erre lehetősége – jelentett ki
magabiztosan Jackson, és csókokkal árasztotta el Elenor arcát, míg a
nevetéstől a lány minden izma megfájdult.
– Elég! Elég! Megadom magam! – mondta, és lemászott az ágyról.
Legszívesebben örökre a férfi karjában maradt volna, ehelyett
felöltözött, és copfba fogta a haját. A férfi forró leheleté a nyakát
simogatta, ahogy Jackson csókokkal próbálta visszacsábítani a takarók
közé.
– Le kell mennünk a földszintre. Rose mindjárt itthon lesz, és biztos
rákérdez, miért vagyunk ágyban a délután közepén – kuncogott Elenor.
A tükörből figyelte, ahogy a férfi visszasétál az ágyhoz, és felkapja a
földről a ruhadarabokat A teste izmos volt a mellkasa aranybama színe
arra utalt, hogy sok időt tölt a szabadban.
Elenor másra sem vágyott, csak hogy újra biztonságban az ölelésében
legyen, hogy minden napja a szenvedély hevében teljen. Többé nem
elégítette ki ez a néhány lopott óra, és egyre jobban nyomasztotta a
bizonytalan jövő.
Jackson becsatolta az övét, és megfordult. Az arcán ragyogó mosoly
terült szét, és mielőtt Elenor észbe kaphatott volna, már fél térdre
ereszkedett. Kinyújtotta a kezét, a tenyerében egy vékony aranygyűrű
feküdt.
– Hozzám jössz? – kérdezte. A férfi szeme csillogott, és Elenor
visszamosolygott rá, aztán a mosoly lefagyott az arcáról. Az egész
lehetetlennek tűnt.
Elenor gombócot érzett a torkában. Elérkezett a nap, amelyről mindig
is álmodott, de mégsem érzett semmi izgalmat, inkább csak rettegést. A
teste megfeszült, és Elenor mereven kihúzta magát. Elsöprő fájdalom
árnyékolta be a boldogságát. A férfi, akit szeretett, itt térdelt előtte, de
Elenor a szíve mélyén tudta, hogy nem fogadhatja el az ajánlatát
– Nem mehetek hozzád, Jackson. Igazgatnom kell a gazdaságot, és itt
van Rose is. Ha véget ér a háború, visszatérsz majd Kanadába. Bármit
megadnék, hogy a feleséged lehessek, de nem terhelhetlek egy másik
férfi gyerekével, egy gyerekkel, aki nem is az enyém. Nem lenne
igazságos sem veled, sem a családoddal szemben. Sok ezer mérföldre
élnél tőlük, kegyetlenség lenne igent mondanom.
Elenor mindent elkövetett, hogy a hangja nyugodt és szeretetteljes
maradjon. Nem akarta megbántani a férfit. Érezte, hogy könnyek
szöknek a szemébe, és lehunyt pilláival próbálta visszatartani őket.
Mikor kinyitotta a szemét, Jackson előtte állt, a gyűrű még mindig a
tenyerében feküdt.
– Majd együtt vezetjük a gazdaságot. Legalább célt ad majd az
életemnek, Elenor. Ami pedig Rose-t illeti, örökbe fogadjuk, a mi
lányunk lesz. Szeretem a kislányt, és megérdemli, hogy igazi családja
legyen. Újra megkérdezem, hozzám jössz?
Elenor megérintette a férfi arcát, megcirógatta az állát és egyenesen a
szemébe nézett. A tekintetében remény tükröződött.
– Ha igent mondok, annak feltétele van.
 – Ki vele, hölgyem!
Elenor tenyerébe vette a férfi kezét.
– Nem mehetek hozzád, amíg a háború véget nem ér. Gyűlölöm,
hogy ezt kell mondanom, de nem bírnám elviselni, ha a háború özvegyet
csinálna belőlem, őrizd meg a gyűrűt, és ígérem, amint kihirdetik a
békét, felhúzhatod az ujjamra. Esküszöm. Igen, hozzád megyek, de csak
akkor, ha ennek vége. Akkor összeházasodunk, és örökbe fogadjuk Rose-
t. Jó életét adunk neki. Kérlek, mondd, hogy megérted!
Jackson leengedte a kezét, és visszatette a gyűrűt a dobozba.
Kimérten bólintott.
– Rendben, megértelek. Mások ugyan sikeresen túltették magukat a
háború akadályán, és férj és feleség lettek. Tiszteletben tartom a
döntésedet, de tudnod kell, hogy azon a napon, mikor ez a háború véget
ér, újra megkérem majd a kezed. Addig is elfogadok egy csókot
vigaszdíjként.
Odakint Seth hangos csaholásba kezdett, és Rose robbant be az ajtón,
karjában egy hatalmas csomaggal, mögötte pedig Susie lépkedett
szatyrokkal megrakodva.
– Rengeteg új ruhám van, Elenor! Egy egész halom! Susie anyukája
kiválogatta a régi ruhákat – mondta Rose, és az egyik székre tette a
szatyrot. Egymás után vette elő a ruhákat és a kardigánokat, és minden
egyes darabról hosszasan áradozott.
– Ez igazán nagylelkű volt édesanyádtól, Susie – mondta Elenor, és
mosolyogva figyelte, ahogy Rose egy rögtönzött divatbemutatóval
szórakoztatja Jacksont.
– Lesz egy új ruhám az esküvőre, a születésnapomra és karácsonyra
is! – jelentette ki Rose, és örömében tapsikolni kezdett.
– És mit fog viselni az én születésnapomon, kisasszony? – követelt
választ Jackson.
– Mikor van a szülinapod? Közel van az enyémhez? Tarthatnánk egy
közös teadélutánt. – Rose a naptárhoz szaladt. – Felírom, nehogy
elfelejtsük. Hány éves leszel? – kérdezte.
 – December 19-én, és egy évvel vagyok öregebb Elenomál.
Remélem, a béke lesz a szülinapi ajándékom – mondta, és Elenorra
kacsintott.
 50. FEJEZET
– Komolyan fehér ruhát veszel fel? – vigyorgott gúnyosan Tökmag
Susie-ra, aki a tükör előtt állt a menyasszonyi ruhájában.
– Miért ne? – kérdezte Dottie. – Én idősebb vagyok, és rajtam is
fehér ruha lesz.
– Ja, de te nem kaptad be a legyet! – vágott vissza Tökmag.
Susie lélegzete elakadt, és döbbenten a szája elé kapta a kezét. Dottie
odalépett hozzá, és megölelte a derekát.
– Nem, nem vagyok állapotos, és úgy látszik, kitaláltad, hogy Susie
az. Mindenesetre hálás lennék, ha befognád a lepényiesődet – parancsolt
rá Dottie. – Nem hagyom, hogy elrontsd az esküvőm napját a
féltékenykedéseddel.
– Én, féltékeny? Ugyan mire? Egy buta bakfísra meg az agyatlan
fiújára, meg egy beképzelt úrikisasszonyra és a hórihorgas vőlegényére?
Á, dehogy vagyok féltékeny! Szerencsés vagyok! Szerencsés, mert az én
barátom igazi férfi!
Elenor lépett be, kezében Rose ruhájával. A ruhapróba nem ment a
tervek szerint, és szokás szerint megint Tökmag volt a probléma.
– Mi folyik itt? Susie, Dottie, csodaszépek vagytok! Hát nem
gyönyörűek, Tökmag?
– Nevetségesek, ‘a engem kérdezel.
– Tökmag! – torkollta le Elenor, és Susie mellé sietett. A lány úgy
nézett ki, mint aki menten elsírja magát. – Mindketten mindent
megteszünk majd, hogy a barátainknak
mesés napja legyen. Segítesz nekem felöltöztetni őket, és
megcsinálni a frizurájukat. Nem értem, miért vagy ilyen gonosz!
– Én sem. Azt mondja, van egy barátja, de nem hiszem, hogy túl
sokáig marad egy ilyen lókötővel – tette hozzá Dottie, és belebújt a
ruhába.
 – Egy lovag? Biztos vagyok benne, hogy a lányok szívesen látják
vendégül holnap – mondta Elenor, és segített Dottie-nak, aki továbbra is
a ruhával küszködött.
– Elutazott. De én azért elmegyek, megnézem magamnak a bulit.
Nem árt egy kis szórakozás ebben a kuplerájban!
– Tökmag! Rose odafent van, és nagyon izgatott az esküvő miatt.
Kérlek, viselkedj! Lányok, felviszem a ruhátokat a szobámba, addig is,
Tökmag, kérj bocsánatot.
Elenor felment a lépcsőn. Hallotta Tökmag kelletlen bocsánatkérését,
aztán egy ajtó csapódását. Rose is előjött a szobájából.
– Nem szeretem! Mindig olyan utálatos velem! Egyszer megkért,
hogy kémkedjek utánad és Jackson után, meg Ron és Susie után is.
Mondtam, hogy nem, erre meghúzta a hajam.
– Szerencsére már nem marad sokáig. Nem hagyhatom, hogy így
bánjon az embereimmel. Nem érzi itt jól magát, és nem szép dolog arra
kényszeríteni, hogy akarata ellenére itt maradjon. Most pedig gyere,
mutassuk meg a lányoknak, milyen szép nyoszolyólányuk lesz!
– Ne ficánkolj, Susie – mondta a lány testvére, és feltűzte a fátylát a
feje búbjára.
– Tökmagnak még mindig semmi nyoma? – kérdezte Dottie.
– Nem. Én csinálom majd meg a hajad, és igyekszem tűrhető munkát
végezni – felelte Elenor.
– Jobb is, Tökmag szándékosan megégetné a hajamat.
Rose kirohant a fürdőszobából, és magasba emelt karral forgott a
bútorok közt.
– Úgy látom, valaki igencsak izgatott – mosolygott Dottie.
– Gondolod? – nevetett fel Elenor.
– Fdvehetem végre a ruhámat? Eljött az idő? – kérdezte Rose.
– Még nem, kincsem. Ülj le, és maradj csendben, míg a
menyasszonyok elkészülnek!
Mire megérkezett Ron furgonja és Susie apjának autója, Elenor
teljesen kimerült. Felvette a borvörös ruháját, és eszébe jutott az utolsó
alkalom, mikor viselte: akkor teázott együtt Jacksonnal.
Egy ideig vártak Tökmagra, de a lány nem került elő, úgyhogy
nélküle indultak el. Talán jobb is, hogy így alakult. Tökmag képtelen volt
féken tartani a nyelvét, és Elenornak semmi kedve nem volt az undok
megjegyzéseit hallgatni. Ráadásul Jacksontól is kiábrándító hírek jöttek,
a férfi egységét átvezényelték, így nem tudott eljönni az esküvőre. Éle-
nor azt se tudta, hova tart a szerelme, és csak remélni tudta, hogy nem
Kanadába megy.
Az esküvő simán zajlott, és Elenor mosolyogva nézte az ifjakat.
Dottie és Tóm ránézésre furcsa párt alkottak, de a vak is láthatta, hogy
imádják egymást. Ron és Susie láthatóan idegesek voltak, de sikerült
fennakadás nélkül elmondaniuk az esküjüket. Elenort megrohanták az
érzések.
Kora este a csűrben már tetőfogára hágott a vidám hangulat. Elenor
örömmel ajánlotta fel az épületet az esküvői fogadásra, és azok a
családtagok, akik el tudtak jönni a jeles alkalomra, igazán kitettek
magukért. Dottie szülei pont olyanok voltak, amilyennek Elenor
elképzelte őket, és Dottie édesapja igazán nagylelkű hozzájárulást
biztosított a fiatalok nászútjára. Elenor egy hét kimenőt adott Tómnak is,
és a fiatal pár úgy tervezte, Penzance-be utaznak. Bárhogy is próbálták
meggyőzni őket, nem voltak hajlandók elhagyni az országot. Mindketten
ragaszkodtak hozzá, hogy a közelben maradjanak. Ronnak másnap
reggel vissza kellett térnie a laktanyába, úgyhogy Susie szülei átengedték
a házukat a nászéjszakára. Susie úgy döntött, hogy ők nem mennek
nászútra, mert túl nagy kiadás lett volna.
Rose csalódott volt, hogy az asztal közepén álló szépséges torta
kartonpapírból készült, és a cukormáz is csak utánzat volt rajta, de hamar
megbékélt, mikor mindkét menyasz-szonytól kapott egy-egy szelet
Elenor által sütött gyümölcskenyeret.
– Brandy is van benne. Aztán nehogy becsiccsents – mondta Elenor,
mikor Rose már a második szeletet tömte a hasába.
– Tökmag viszont elég pityókás – csámcsogott Rose.
 – Itt van?
Rose a terem túlsó végébe mutatott, ahol Tökmag egy csapat férfi
között támolygott. Elenor nem akart jelenetet rendezni Dottie és Susie
nagy napján, de azért igyekezett szemmel tartani a lányt.
Mikor aztán látta, hogy Tökmag Susie nagybátyjának derekára teszi a
kezét, Elenor tudta, hogy eljött az ideje, hogy közbelépjen.
– Tökmag! Hát eljöttél. Láttad a szertartást? – kérdezte Elenor, és
ügyesen eltávolította Tökmag kezét a férfi derekáról, nem mintha a
nagybácsi különösebben bánta volna a dolgot.
– Nem kedvelem az esküvőket. A fogadás izgalmasabb. Jobban illik
hozzám.
– A barátod eljött? Hogy hívják?
– Semmi közöd ‘ozzá – felelte Tökmag, és megütögette Elenor orra
hegyét. Elenor figyelmét nem kerülte el a lány véreres, vörös szeme.
Tökmag nem pityókás volt, hanem egyenesen részeg.
– Visszamegyek a házba Rose-zal. Gondolom, te is hazajössz ma
este. Hiányoltunk tegnap.
– Attól függ – mondta Tökmag, azzal sarkon fordult.
Elenor nem akart botrányt, úgyhogy hagyta, hogy elmenjen. Nagy
nehezen meggyőzte Rose-t, hogy elköszönjön a vendégektől, és
visszasétáltak a házba.
Most, hogy túl voltak az esküvőn, végre teljes figyelmét Tökmagnak
szentelhette. Eljött az ideje, hogy megregulázza.
– Tökmag! Tökmag, itthon vagy? – kiabálta Elenor, és hangosan
kopogtatott a lány szobája ajtaján. Nem kapott választ, úgyhogy benyitott
az ajtón, és belépett a szobába. Az ágyban láthatóan nem aludtak aznap
éjjel.
– Rose, ideje felkelni! A csirkék nem etetik meg magukat! Én majd
gondoskodom a nyájról Tóm helyett. – Rose kócos buksija jelent meg az
ajtóban, mire Elenor folytatta: – Reggeli?
Miután befejezték a reggelit, hozzáfogtak a munkához. Rose
csatlakozott a barátaihoz, és a tyúkól felé iramodott, Elenor pedig
utasításokat adott a munkásoknak, azután Tökmag keresésére indult.
Többen a csűrt takarították, de Tökmag nem volt közöttük.
Az egyik napszámos a Tóm kunyhója melletti veteményesben kapált.
Elenor odakiabált neki.
– Vigyázna ma a nyájra? Tóm, Dottie és Susie ma nem dolgoznak,
ráadásul Tökmagot sem találom. Nem látta véletlenül?
– Utoljára tegnap este láttam, Tóm kunyhója felé botladozott. Bess a
lenti legelőn vár – felelte a férfi.
Elenor tanácstalanul biccentett. Valaki kiengedte Besst a karámból.
Tóm kunyhójához sétált, és már épp bekopogott volna, de meggondolta
magát. Kopogás nélkül benyitott, és belépett a szobába. Ha Tökmag
tényleg lógott, és épp az előző esti ivászatot aludta ki, Elenor rajta akarta
kapni.
Odabent két koszos poharat vett észre, egy tányéron pedig
ételmaradékot. A lépcső aljához lépett.
– Halló? – kiabált, és néhány másodpercig várta a választ. Nem
kellett sokáig várakoznia, valaki volt az emeleten. A lépések hangjából
azt is kikövetkeztette, hogy többen vannak. – Tökmag! Ha te vagy
odafent, tizenöt perced van, hogy munkába állj! Mondd meg a
barátodnak, hogy azonnal távozzon! – Sarkon fordult, de egy férfi
köhögésének hangjára megtorpant. Elfojtott suttogást hallott odafentről.
– Tökmag! Vár a munka. Az istállóba. Most azonnal! – kiabált Elenor, és
kiviharzott a kunyhóból.
Ő maga is az istálló felé indult, és csatlakozott a két fejőlányhoz. Ügy
háromnegyed óra múlva Tökmag méltózta-tott megjelenni a pajta
ajtajában.
– Hallottam, kérésié’ – mondta, és a kezét a lovaglónadrágja zsebébe
dugva megállt előtte.
– Bizony – felelte Elenor, és tovább kefélte a tehén farkából a sarat.
– Na, itt vagyok. Mi van?
– Beszélni akarok veled, négyszemközt. Inkább a házban – javasolta
Elenor, és letette a kefét. Elment Tökmag mellett, és kilépett a csűrből. –
Most, ha kérhetem.
Odabent szétvetett lábbal és összefont karral állt meg a lány előtt, és
egyenesen a szemébe nézett.
– Borzalmasan nézel ki! Mégis mi ütött beléd? Hol voltál tegnap
éjszaka és ma reggel?
Tökmag kihúzott egy széket, és leült.
– Mindketten tudjuk, hun vótam, és előre megmondom: nemsoká’
megváltoznak itt a dolgok!
Elenor tágra nyílt szemmel meredt rá, és leengedte a karját.
– Már bocsánat, csak nem azt hallottam tőled, amit én is mondani
készültem? Bizony, változások jönnek, Tökmag! Nem tűröm meg ezt a
viselkedést a gazdaságban.
– Ó, és mégis miféle viselkedésre célzol? Titkolódzás? ‘azudozás?
Vagy tán a mások életének megkeserítése? – kérdezte Tökmag fenyegető
hangon.
– Mi az ördögről fecsegsz?
– Az csak rám tartozik! Majd meglátod. Figyelmeztetlek: errefelé a
falnak is füle van. Na most megyek, alszom egy órácskát, aztán majd
befejezem a dolgom. Viszlát! – Tökmag hátralökte a széket, és az hangos
robajjal a földön landolt Elenor döbbenten nézte a lány hátát, ahogy
kisétált a konyhából. Hirtelen visszatért a jól ismert gyomorgörcs.
Tökmag megtudott valamit Roseról és Fritzről. Biztos lefeküdt Ron
egyik vendégével, aki segített nekik eltüntetni Fritzet a táborból. Az
alkohol és a szórakozás ígérete minden bizonynyal megoldotta a férfi
nyelvét.
Nem volt alkalma Tökmag után sietni, mert ekkor Susie lépett be a
konyhába.
– Nicsak, csak nem Mrs. Susie Braithwaite-hez van szerencsém –
mondta Elenor, és próbálta összeszedni magát.
– Olyan furcsán hangzik – jelentette ki Susie.
– Gondolom, Ron visszament White Crossba.
 – Igen, egy órával ezelőtt. Kellemes nap volt, de örülök, hogy
minden visszatér a rendes kerékvágásba.
– Bármit is jelent ez Tre Lodhenben – nevetett Elenor.
A nap hátralévő részében Elenor és Tökmag próbálták elkerülni
egymást. Elenor nem akarta anélkül elküldeni Tökmagot, hogy
kipuhatolja, mit tud a lány, de aggasztotta a korábbi szóváltásuk. Susie
lefoglalta Rose-t, és kora délután Elenor úgy döntött, az lesz a legjobb,
ha megpróbál beszélni Ronnal, úgyhogy átbiciklizett White Crossba.
Miután előadott egy kitalált történetet, hogy több segítségre lenne
szüksége a gazdaságban, Elenor engedélyt kapott, hogy néhány szót
váltson az őrmesterrel. A laktanya épülete mellett álltak, és Elenor
rálátott a zöldségágyásokat gondozó foglyokra.
– Ilyenkor is próbáljuk lefoglalni őket – magyarázta Ron.
– Nem akarom feltartani, de Tökmag korábban arra célozgatott, hogy
tud valamit Fritzről. Biztos vagyok benne, hogy erre utalt. – Elenor
elismételte Tökmag szavait.
– Lehetséges. De mégis honnan szerzett róla tudomást?
– Van egy olyan érzésem, hogy az egyik vendég egész éjszakára ott
maradt Tóm kunyhójában.
– Ördög és pokol! Ügy érti, az én egyik emberem? Csak két
lehetőség van. Utánanézek. Hogy van az asszony? – kérdezte széles
vigyorral az arcán.
– Remekül. Ne aggódjon, vigyázok rá! Tökmag viszont aggaszt.
Rosszindulatú némber. Ha bajba keverhet mindany-nyiunkat, nem
habozik megtenni.
– Biztos csak azért csinálja, hogy kivonja magát a munka alól.
Ravasz kis ördög.
– Igaz, ami igaz. Nemsokára újra beszélünk, Ron. Addig is vigyázzon
magára.
Aznap este, miután Rose egy esti mese után aludni tért, Susie egy kis
kardigánt kötögetett, Elenor pedig a halom stoppolni való ruhával
telepedett le mellé.
 – Hogy lehet ennyi lyuk egy kislány zokniján? – sóhajtott Elenor.
– Tökmag elég csendes volt ma este. Alig várta, hogy végre
leléphessen. Mondjuk, nem bánom – jelentette ki Susie.
Tökmag abban a pillanatban eltűnt, hogy befejezték a vacsorát, és
Elenor megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy nem kell túl sok időt a
társaságában töltenie.
– Sokkal nyugodtabb a ház nélküle – értett egyet.
Kintről zajt hallottak, és Seth halkan morogni kezdett.
– Visszajött a róka – ugrott talpra Elenor, és véletlenül felborított egy
doboz stoppolótűt. – A fene egye meg!
– Majd én felszedem, te csak menj, nézz utána a rókának. Az is lehet,
hogy csak Tökmag az. Tudod, milyen idegesítő tud lenni – mondta Susie,
és négykézlábra ereszkedve szedegetni kezdte a tűket.
Seth vicsorogva kaparászott a hátsó ajtónál, a szőre égnek meredt.
– Seth ismeri Tökmagot, ha ő lenne, nem viselkedne így. Mégis mi
izgatott fel ennyire? Mi folyik itt, Seth? – Elenor felhúzta a csizmáját, és
a nyakörvénél fogva próbálta visszahúzni a kutyát. Seth tovább
kaparászta az ajtót. – Várj, öreg! Mégis mi ütött beléd?
– Én is veled megyek – mondta Susie, és felvette a kabátját
Odakint egymásba kapaszkodva tapogatóztak a sötétben a tyúkól
felé. Seth előrerohant a legelő felé.
– Furcsa, egyáltalán nem érdekli a tyúkól. Nagy a csönd odabent,
nem hiszem, hogy ott van a baj. Nagyon sötét van, még a hold sem
világít. Semmit nem látni lámpa nélkül.
A fák közt megzörrent valami, és Susie ijedten belemarkolt Elenor
karjába.
– Csak egy bagoly – nyugtatta Elenor. A madár fehér körvonala
egyik helyről a másikra ugrált, közben hangosan huhogott, végül
letelepedett egy ágra a fejük felett. Újra csend borult a tanyára.
Mikor végre a tyúkólhoz értek, néhány madár idegesen kotkodácsolni
kezdett, de ezenkívül semmi jele nem volt rókának vagy más állatnak.
 – Csak baj van azzal az átkozott kutyával. Mindegy, mit hall, úgy
tesz, mintha a világ legfontosabb felfedezése lenne – szólt Elenor,
miközben ellenőrizték a külső kaput is. -Menj csak vissza a házba, én
megnézem a csűrt. Seth velem jöhet, és kint hagyom éjszakára, arra az
esetre, ha a zöldségtolvaj esetleg visszatérne. Jobb, ha nem hagyjuk túl
sokáig egyedül Rose-t.
A csűrhöz érve Elenor gyorsan körülnézett, aztán mikor
meggyőződött róla, hogy minden rendben van, visszaindult a házba. Még
egyszer megnézte a tyúkokat, és már épp távozni készült, mikor köhögést
hallott. Mély, szaggatott köhögést. Ugyanazt, mint korábban a
kunyhóban.
– Ron? – kiáltott fel. – Tom?
összeszorult a gyomra. Volt már rá példa, hogy meglepték.
– Jackson? – Ez már csak suttogás volt. – Jackson, te vagy az?
Semmi válasz. Csönd, Bagolyhuhogás. Elenor megfeszülve fülelt.
Embernek semmi nyoma.
– Elenor! Elenor? Ott vagy? – Susie hangja hasított bele az éjszaka
csöndjébe, és Elenor dühösen csettintett a nyelvével. Azonnal letorkolta
magát, amiért türelmetlen a barátnőjével.
– Jól vagyok, Susie! – kiáltotta, és visszasétált a házba. -Azt hiszem
még mindig itt ólálkodik a tolvaj. Kint hagytam Setht. Rose alszik?
– Igen, nem ellenkezett, mikor lefektettem.
– Remek. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha mi is lefekszünk egy
kicsit. Holnap szögesdrótot teszek az ágyások köré. Nem fogom hagyni,
hogy idegenek ólálkodjanak itt a sötétben. Szeretem tudni, kik a
látogatóim.
Elenor épp a hálóingét vette fel, mikor Tökmag hazaért. Egy ideig
hangosan téblábolt a konyhában, ügyet sem vetve a ház többi lakójának
nyugalmára. Néhány perccel később Elenor férfihangot hallott a
földszintről. Megfordult a fejében, hogy lemegy, és rendre utasítja a
lányt, amiért megszegte a házirendet, de ekkor suttogást hallott, és a
hátsó ajtó csukódását, néhány másodperccel később pedig Tökmag
lépteit a lépcsőfokokon.
 51. FEJEZET
Rose nyolcadik születésnapja hamar eljött, bár az ünnepi teadélután
kínálata a jegyrendszer miatt kissé szűkösre sikeredett. Egy képeslap is
érkezett, csak egyetlen szó állt rajta: Coventry. Elenor a London feliratú
cetli mellé tette, melyet korábban a konyhában talált. Az volt az érzése,
hogy Fritz még mindig képes volt megtalálni a módját, hogy fenyegesse
őket. Nem volt benne biztos, mihez is kezdjen, úgyhogy inkább titokban
tartotta a leveleket. De minduntalan emlékeztették arra, mennyire
sérülékeny.
A november gyorsan elszaladt, a december pedig napokig tartó, jeges
hideget hozott magával. A föld teljesen átfagyott, ami egyre inkább
megnehezítette a dolgukat. Elenor és a munkások learatták a maradék
termést. Egy részét elraktározták, a többit pedig félretették eladásra.
Keményen dolgoztak, a földre trágyát és szalmát terítettek, hogy készen
álljon a tavasz eljövetelére.
– A szögesdrót és a trágya nem lesz túl kellemes meglepetés az éjjeli
vendégünknek – jelentette ki Elenor.
– Ha egy bomba pusztítaná el az egészet, az rémesen idegesítő lenne,
de az, hogy valaki csak úgy lopkodja a termést, mérhetetlenül feldühít –
dohogott Susie.
Tökmag az ujjaira lehelt.
– Pokoli ‘ideg van a kinti munkához – morgolódott.
Elenor és Susie összenéztek, és lemondóan megrázták a fejüket. A
csűr felé indultak, és tárolórekeszeket hoztak le az emeletről.
– Nézd csak, látogatóink vannak – kiabált Susie izgatottan. A kertben
Ron és Jackson sétált feléjük.
– Nicsak! Csak nem megneszeltétek, hogy Susie süteményt sütött? –
viccelődött, de a férfiak nem mosolyogtak.
Tökmag arrébb rúgott egy követ.
– Akkor én magam leszek ma este – közölte.
 – Egyáltalán nem, Tökmag. Maradj velünk vacsorára. Folyton
elosonsz valahova, de semmi szükség rá. Ez a te otthonod is.
– Egy átkozott börtön, ha engem kérdezel – morgott Tökmag, és
betrappolt a házba.
Elenor ügyet sem vetett rá, inkább a férfiak felé fordult.
– Kimerültnek látszotok, menjetek csak be a házba Susie-val, én is
mindjárt megyek, csak hozok még néhány rekeszt – tette hozzá, és a
ládákra mutatott. Jacksonra mosolygott, de látta, hogy valami aggasztja a
férfit. – Na jó, mi folyik itt? Mindketten úgy néztek ki, mintha rossz hírt
hoztatok volna. – Kedvesen megpaskolta Jackson karját. – Menjünk be,
ez megvár.
Egyik férfi sem ellenkezett.
A házban Ron pókerarccal előbb a feleségére, aztán Elenorra nézett.
– Attól tartok, valóban rossz híreket hoztunk.
Jackson a lányhoz lépett, és megfogta a kezét.
– Hol van Rose? – kérdezte.
– Iskolában. Még legalább egy óráig. Miért? Mi történt, Jackson?
Kezdek aggódni. Mégis miféle rossz hírről van szó?
Ron egy pillantást vetett Jacksonra, és úgy tűnt, szavak nélkül is
sikerült dűlőre jutniuk. Jackson vette át a szót.
– Fritzről van szó. Megszökött a táborból. – Jackson meg-adóan a
magasba emelte a kezét. – Tüdőm, beismerem, eszembe nem jutott, hogy
valaha képes lenne elszökni. Informálták White Crosst is, arra az esetre,
ha megpróbálna visz-szatérni, hogy segítsen más foglyoknak is
megszökni. Ron azonnal felhívott, amint tudomást szerzett a dologról.
Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek, aztán vissza kell térnem az
egységemhez.
– A hadifogoly, aki megfenyegetett téged, Elenor? Ron elárulta, mi
történt – vágott közbe Susie.
Ron mozdulatlanul állt, és mogorva arckifejezéssel bólintott.
– Ron, menj, sétálj egyet Susie-val. Én mindent elmondok Elenomak,
amit tudunk, és hogy mit kell tennie – mondta Jackson, és kinyitotta a
hátsó ajtót. Ron nem pazarolta az időt.
– Gyere, járőrözünk egyet az erdőben – javasolta, és a feleségére
kacsintott.
– Viselkedj, kedvesem – felelte Susie nevetve. Játékosan
megveregette a férje vállát, és megigazította a kabátját.
– Szökött fogoly? Na ez aztán komoly fejtörésre ad okot – szakította
félbe őket Tökmag. Elenor beleharapott az ajkába. Teljesen kiment a
fejéből, hogy Tökmag az emeleten van.
– Igen. Korábban megtámadta Elenort, úgyhogy óvatosnak kell
lennünk. Neked is óvatosnak kell lenned, túl sokat kóborolsz éjszaka
egyedül – aggodalmaskodott Susie.
Tökmag az ég felé emelte a karját, és gúnyosan meglóbálta a kezét.
– A kutyafáját! öt perce ‘ázás, és máris úgy tesz, mint’a az anyám
lenne, ‘a nem bánod, anya, elmegyek a faluba sétálni. Kicsit szűkös itt a
ely!
Jackson megvárta, míg mindhárman elindulnak, mielőtt újra beszélni
kezdett.
– Fritz mindenkinek mesélt Roseról, aki csak hajlandó volt
meghallgatni. Úgy tűnik, azzal hencegett, hogy kémekkel dolgozott
együtt, és hogy ismeri a gyereküket, egy német kislányt, akit egy angol
asszony bújtat. – Jackson mély levegőt vett. – A legtöbben nem vették
komolyan, bolond fecsegésnek vették a szavait, de néhány őr
kérdezősködni kezdett
Elenor visszafojtott lélegzettel hallgatta. A férfi a karjába vette.
– Nem kell sok hozzá, hamarosan komolyan fogják venni a szavait.
Jaj, Jackson, mégis mit csináljak? Nem vehetik el tőlem Rose-t, nem
vehetik el! És mi van Fritzcel? Gondolod, hogy itt van? Vajon ő a
zöldségtolvaj? Tegnap éjjel is járt itt valaki, és azt hiszem, Tökmagnak is
köze van a dologhoz. -Elenor idegesen fel-alá járkált. – Gondolkodnom
kell. Talán elvihetem innen Rose-t valahova máshova. Esetleg vissza
Coventrybe? Nem, ott nem vár ránk semmi. Talán Mrs. Green tudna…
 – Várj! Lassíts, Elenor! Egyelőre nem tudjuk, ki hisz neki, és most,
hogy elszökött, valószínűleg minden szavát megkérdőjelezik majd. Csak
nyugodj meg. Próbálok mindent megtudni, és amint lehet, megosztom
veled a híreket. Ron úgy gondolta, jobb, ha tudod. Én eleinte nem voltam
benne biztos, de talán mégis neki van igaza. Drágám, meg kell őriznünk
ezt a titkot Rose kedvéért. Erősnek kell maradnod. Tökmagnak csak a
szája jár. Bízz bennem!
– Jaj, Jackson, hát persze hogy bízom benned. Az életemet is rád
bíznám! – kiáltotta Elenor, és olyan szenvedéllyel csókolta meg a férfit,
hogy Jackson meglepetten hátrahúzódott. – De valaki üzeneteket
küldözget nekem. Csak annyi állt bennük, hogy „London* és
„Coventry”. Biztos vagyok benne, hogy Fritz volt az.
– Majd utánanézek, de most mennem kell, Elenor. Csak nyugalom.
Kérlek, ezt add oda Rose-nak karácsonyra. Ez az én totemoszlopom.
Meséld el neki, mit jelent. Ez itt az én történetem. Egy rózsa, egy szív és
egy juharlevél van rajta. Rose az én kis angol rózsám, a levél a
szülőföldemet jelképezi, és te vagy a szívem, Elenor. Mind részei
vagytok az én történetemnek. Együtt mindent legyőzünk.
– Annyira félek, hogy elveszítelek – suttogta Elenor, a hangja
rekedtes volt az érzelmektől. Az arcán kövér könnycseppek peregtek le.
Jackson lágyan lefejtette az ujjait a karjáról, és Elenor elfordult tőle.
Jackson az ajtóhoz sétált, de aztán megtorpant, és visszalépett a lány
mellé. Levette a kendőt a fejéről, és beletúrt a hajába. Meghúzta kócos
tincseit, de Elenor nem panaszkodott. Érezte a férfi szerelme
bizonyítékát, ahogy szorosan magához húzta. Utoljára még lágyan
megsimogatta az arcát a hüvelykujjával. Egyikük sem szólt egy szót sem,
mikor végül elsétált. Elenor hallotta, hogy magához hívja Ront, aztán a
csizmájuk csattogását, ahogy keresztülvágtak a kerten. Hallotta a kapu
zárjának kattanását, és ahogy Susie belép a konyhába.
A karácsony és az újév egyáltalán nem érdekelték, de a többiek
kedvéért megpróbált izgatottnak tűnni. Hálás volt Jacksonnak, amiért
figyelmeztette a szökött nácira, de azon tűnődött, nem lett volna jobb, ha
nem tudja, hogy a férfi egyedül kóborol az angol vidéken, és igazi
fenyegetést jelent mindenkire, aki fontos neki.
A faluban azt beszélték, hogy egy hatvanas évei végén járó testvérpár
mindenkit feljelent a szabályok legapróbb áthágásáért is. Elenor mindig
megborzongott, mikor a faluban elsétált a házuk előtt. Biztos volt benne,
hogy a testvérek örömmel jelentették volna fel, mint az ellenség
bújtatója. Ha valaha is megneszelik, honnan származik Rose, egy
pillanatot sem haboznak majd, hogy mindenkinek elpletykálják.
Susie hangosan csapkodott a konyhában, egyértelműen szerelmi
bánat gyötörte. Rose hamarosan hazatér majd az iskolából. Nem is árt, ha
valaki kicsit felvidítja őket.
– Hát, legalább van egy sejtésünk, ki az éjszakai látogató. De
hamarosan megkapja a magáét. Nemsokára megérkezik az új bika, a
felső mezőt átalakítom majd bikalegelőnek. Meglátjuk, mihez kezd Fritz
a tanya új urával! – taglalta Elenor, és kényszerítette magát, hogy
nevessen.
 52. FEJEZET
Rose fontos bejelentéssel tért haza az iskolából: a karácsonyi
előadásban angyalt játszik majd. Mindenki döbbenten vette tudomásul,
hogy Tökmag egy kis hozzájárulással tért haza, bár azt senki nem merte
megkérdezni, honnan szedte. Rose határtalan öröme a hófehér
esemyőselyem és a fehér tollak láttán, amit egy régi tollboából szereztek,
mindenki arcára mosolyt csalt. Tomot és Dottie-t is behívták a legelőről,
hogy Rose megmutathassa új szerzeményét a konyhaasztalon, és Elenor
ragaszkodott hozzá, hogy Tóm megkeverje a karácsonyi pudingot, és
kívánjon valamit
– Azt hiszem, most minden karácsonyi puding mellett ugyanazt
kívánják az egész országban… sőt, a világon -mondta Tom.
– Igaza van. Le merem fogadni, hogy mind ugyanarra vágyunk –
motyogta Susie, ajka közt varrótűkkel.
A december telt-múlt és még az újév előtt Amerika gyászba borult a
Pearl Harbor-i támadás után.
– Akkor ez most azt jelenti, hogy az amerikaiak is hadban állnak
velük? – kérdezte Susie, mikor először bejelentették a támadás hírét.
– Kétségkívül. Kíváncsi vagyok, milyen hatással lesz a helyzetünkre
– mondta Elenor. – Hálásak lehetünk a nemzetközösségi társainkért.
– Te aztán különösen bele vagy zúgva egy kanadaiba. Remélem,
nekem is jut majd egy kis ínyencség, ha megérkeznek a fiúk az
Államokból. Azt beszélik, tele vannak lóvé-40 x val – mondta Tökmag,
miközben tollakat öltött az angyalszárny fémvázára.
Bár Elenornak gyanús volt Tökmag hirtelen támadt érdeklődése Rose
jelmeze iránt, és hogy keményebben dolgozott, mint valaha, hálás volt a
váratlan segítségért, és mindent elkövetett, hogy barátságos legyen a
lánnyal.
– Mit szól majd a barátod, ha lelépsz egy amerikaival? Nem szép
dolog összetörni a szívét, Tökmag!
 – Valaki rózsaszín szemüvegen keresztül szemléli a világot – nevetett
fel Tökmag.
– Akkor inkább befogom a szám! Te pedig találsz magadnak egy
gazdag amerikait, és az életed tökéletes lesz -nyugtázta Elenor
kedélyesen. Semmi oka nem volt feltételezni az ellenkezőjét. Végtére is
úgy tűnt, Tökmag ért hozzá, hogyan szerezze meg, amire vágyik.
Jackson születésnapján hallották a hírt, hogy Hitler átvette a
parancsnokságot a hadserege felett. Néhány nappal később a postás
meghozta a karácsonyi postát.
Elenor a kezébe vette a kis halmot, és akkurátusán elrendezte a
leveleket. Hivatalos iratok, karácsonyi képeslapok neki, Rose-nak és a
ház többi lakójának.
Az egyik hivatalos levél az ügyvédjétől jött. Értesítette Elenort, hogy
Rose-t végre nyilvántartásba vették árvaként, azzal a megjelöléssel, hogy
a családja nem fellelhető. A másik dokumentum Elenort jelölte ki Rose
Sherbourne gyámjának. Ha minden rendben megy, nyár elejére örökbe
fogadhatja.
Elenor biztos volt benne, hogy az egyetlen akadály Fritz. Alig várta,
hogy végre elérkezzen a nyár. Ha majd aláírják a papírokat, és Rose
hivatalosan is az ő gyermeke, semmi alapja nem lesz a
pletykálkodásának.
Kibontotta a többi, különböző minisztériumoktól érkezett levelet is,
aztán a képeslapok egy részét is átnézte.
– Rose, te jössz! Nyisd ki ezeket – mondta Elenor, és az izgatott
kislány kezébe nyomott egy kis köteg levelet.
– Ó, ez nagyon szép! Nézd, egy vörösbegy a hóban!
– Gyönyörű. Mrs. Green küldte. Lássuk, el tudod-e olvasni, ki küldte
a következőt – mondta Elenor.
– Jaj, egy szép angyalka! Nézd, Elenor! Csak három szó áll benne.
„Zene, London, Coventry.* Milyen butaság!
– Tényleg butaság. Biztos valami vicc. Idehoznád a kardigánomat,
kérlek?
 Elenor azonnal félrehívta Susie-t, amint Rose kilépett a konyhából.
– Szerintem ez Fritztől jött.
Susie döbbenten meredt rá.
– Mégis miből gondolod? Hogy küldhetné nekünk levelet?
Elenor halványan elmosolyodott.
– Hát persze, igazad van. Elszabadultak a gondolataim.
– Megtaláltam! – kiabált Rose, és visszarohant a szobába.
– Köszönöm. Azt hiszem, talán Sally apukája küldte. Te csak bontsd
ki a többi levelet is, míg én írok Jacksonnak.
Elenor a dolgozószobába vonult, és elrejtette a képeslapot az asztalon
heverő iratok közt. Elővett egy üres papírlapot, és írni kezdett.

Drága ).!

Remélem, jól vagy. Rose számolja a napokat, míg újra láthatunk.

Az ügyvéddel minden rendben ment, és úgy tervezem, karácsony
után beszélek Rose-zal. Megfordult a fejemben, hogy talán nem akar a
lányom lenni. Végtére is voltak szülei, talán tiszteletlenség lenne az
emlékükkel szemben. Sok dologra kell gondolnom a közös jövőnkkel
kapcsolatban. Beszéltem Tómmal és Dottie-val is, beleegyeztek, hogy
gyámságuk alá veszik Rose-t, ha velem bármi történne. Ha így lenne,
tudd, hogy szeretlek, és vigyázz a lányomra.
Rose szentesté angyalt játszik majd az iskolai előadáson. Még
Tökmag is beszállt az előkészületekbe, és segített elkészíteni a jelmezt.
Sőt, ő adta hozzá az anyagot. Mostanában nagyon segítőkész, de nem
bízom benne.
Lekopogom, de mostanában nem láttuk errefelé a közös barátunkat,
Fredet. Feltételezem, hogy már nincs szüksége zöldségre. Azért küldött
nekünk egy képeslapot karácsonyra.
Vigyázz magadra, szerelmem. Nagyon hiányzol!
E.
 Elenor egy csókkal zárta le a borítékot, és visszament a konyhába.
– Kész is vagyok. Most viszont neki kell állnom a disznósajtnak és a
nyelvnek a karácsonyi vacsorához.
– Én megyek, semmi kedvem azt nézni. Jobb dolgom is akad.
Később találkozunk – közölte Tökmag, és felvette a kabátját.
– Vigyázz magadra – mondta Elenor, de az ajtó már be is csukódott
mögötte.
– Le merném fogadni, hogy egy házas emberrel hetyeg. Akkora titkot
csinál az egészből – vetette fel Susie.
– Egyáltalán nem lepne meg – értett egyet Elenor.
1942
 53. FEJEZET
Elenor Jackson karjába karolva küzdött meg a viharos széllökésekkel
és a záporozó esővel. A falu felé sétáltak. A karácsony már rég elmúlt, de
végre eljött az ideje, hogy együtt is megünnepeljék, még ha hét héttel
később is. Együtt indultak Rose-ért az iskolába.
– Odalesz a boldogságtól, hogy láthat, Jackson!
Ahogy sejtették, Rose olyan izgatottan ugrott Jackson karjába, hogy
Elenor alig bírta lenyugtatni.
– Rose, vigyük gyorsan haza Jacksont. Fáradt, és teljesen átázott,
pihenésre van szüksége. Rendezünk egy kis családi vacsorát, van okunk
az ünneplésre.
Visszasétáltak a tanyára. Elenor belökte a konyhaajtót, és Susie-val
találta magát szemben, aki elkerekedett szemmel bámult rá.
– Minden rendben, Susie? A kicsi? Olyan sápadt vagy! -aggódott
Elenor, és a lány mellé sietett.
Susie a szemével némán a fürdőszoba felé intett, és Elenor a konyha
árnyai mögött meglátta Fritzet. Hátralépett, kívül a férfi látószögén, és
Jackson felé fordult. Látványosan lehajolt Rose-hoz, és a kislány
csizmájával babrált.
– Vidd el Rose-t Dottie-ékhoz. Ne szólj semmit, csak szerezz
segítséget Itt van! Addig valahogy lefoglalom, menj! – suttogta, és
kilökdöste Őket az ajtón. Az ujját az ajkához nyomta.
– Nem érzem jól magam, Elenor. Talán egy kis megfázás – mondta
Susie fennhangon, hogy elnyomja Jackson és Rose lépéseinek zaját.
Jackson némán bólintott, és amilyen halkan nehéz csizmája engedte,
elosont. Elenor hangosan leütögette a csizmájáról a sarat, hogy elfedje a
hangokat.
– Sajnálom, Susie. Nem maradhatsz itt, ha beteg vagy! Talán jobb
lenne, ha visszamennél a. szüleid házába, hogy édesanyád gondoskodjon
rólad. Én majd elintézem a házimunkát – fecsegett Elenor, és látványos
mozdulatokkal felakasztotta a kabátját a fogasra. Egész idő alatt azon
törte a fejét, mikor teszi tiszteletét Fritz a konyhában. – Éhen halok.
Jólesne egy kis kenyér és sajt. Te is kérsz?
Susie nemet intett.
– Akkor csak ülj le, és pihenj – toldotta meg Elenor.
Mikor becsukta maga mögött a bejárati ajtót, a német azonnal
előlépett az árnyékból.
– Egyedül van. Hol a gyerek? – követelt választ. Elenor mindent
elkövetett, hogy higgadtnak tűnjön, és komótos léptekkel az asztalhoz
lépett.
– Fritz. Fáradtnak tűnik, talán éhes is. Csatlakozzon hozzánk –
ajánlotta, és a kezét csípőre tette, hogy ne látszódjon, mennyire remeg.
– A gyerekért jöttem – közölte ellentmondást nem törően Fritz.
– Mégis mit akar tőle? Miről beszél, Elenor? És mióta tud angolul? –
nézett rájuk döbbenten Susie, de Elenor csak megrázta a fejét.
– Fogalmam sincs – mondta ártatlanul, és az ételre mutatott. – Egyen
csak. lúdtunk róla, hogy megszökött, Fritz, és hogy az erdőben bujkál.
Jelenthettem volna a hatóságoknak, de ugye nem is akar minket bántani.
Rose később jön haza, úgyhogy addig pihenjen. Talán még zongorázni is
hallhatja, mielőtt a kislány lefekszik.
Elenor éles pillantást vetett a férfira, próbálta az értésére adni, hogy
Susie-nak fogalma sincs a titkukról. A férfi szemében felismerés gyűlt.
– Azért jöttem, hogy visszavigyem Németországba.
A szavai ijesztőbbek voltak, mint bármelyik bomba, ami az égből
hullt alá az elmúlt években.
Susie megpördült, és maga elé tartotta a kenyérvágó kést.
– Csak a testemen keresztül – kiabálta, és felemelte a kezét, benne a
késsel.
Elenor látta, hogy Fritz egy lépést tesz előre, és békítőleg felemelte a
kezét.
– Susie! Nyugodj meg, tedd le a kést. Együnk. Fritz, üljön le.
 A tálalóhoz sietett, és tányérokat vett elő, aztán megragadta az ételt
is. Nagy megkönnyebbülésére a férfi engedelmeskedett. Elé tette a
kenyeret és a sajtot, a férfi pedig felkapta és a szájába tömte. Elenor az
asztal túlsó vége felé terelte a félelemtől remegő Susie-t, minél távolabb
a betolakodótól, és egy szendvicset tett elé.
– Egyél csak, Susie – mondta természetellenesen vidám hangon. –
Farkaséhes vagyok. Nehéz munka kézben tartani az egész gazdaságot.
Maga mit csinált a háború előtt, Fritz?
A férfi némán tovább falatozott. A pillantása idegesen cikázott körbe-
körbe a helyiségben.
– Van gyermeke? Fontos, hogy megvédjük a gyerekeket ezekben a
bizonytalan időkben. Végtére is nem mindenki hisz abban, hogy helyes
harcolni – fecsegett Elenor megállás nélkül, miközben a férfi tovább
evett. – Biztos maga is aggódik. Maga is megijedne, ha valaki betörne az
otthonába, és azzal fenyegetőzne, hogy elviszi a gyermekét egy másik
országba. Azt mondja, visszavinné Rose-t, de a kislány soha nem járt
külföldön. Csak mert hiányzik önnek a saját gyereke, nem jelenti azt,
hogy elveheti az enyémet.
Fritz abbahagyta az evést. Az arca eltorzult, és Elenor tisztán látta,
hogy magasra hág benne az indulat. A szíve majd kiugrott a mellkasából.
– Nem a maga lánya. A kislány Deutschland gyermeke.
– Elenor, ez megőrült! Hívjuk az őröket! – kiabálta elvékonyodó
hangon Susie.
Elenor egyre jobban aggódott a biztonságáért, úgyhogy inkább
Fritzhez intézte a szavait.
– Susie most átmegy a szalonba. Kisbabát vár, az ételtől mindig
felfordul a gyomra.
– Itt marad – utasította őket Fritz. Elenor titokban gyors pillantást
vetett az órájára, és tudta, hogy a segítség már nem lehet messze.
– Mi lenne, ha mégis átmenne a szalonba? Hallgathatná a rádiót.
Susie hátralökte a székét.
 – Menjen csak. Majd hallhatja, hogy Németország győzött, és akkor
ez az egész kóceráj az enyém lesz – vihogott a férfi, mielőtt még több
ételt tömött volna a szájába. Elenor megborzongott, és a kezeslábasa
zsebébe dugta jéghideg ujjait. Ellenőrizte, hogy a kis kés, melyet
korábban odarejtett, még mindig a keze ügyében van.
Élete leghosszabb tíz perce volt, míg az asztalnál ülve megpróbálta
szóval tartani Fritzet, miközben a férfi felfalta egyheti ételadagjukat.
Elenor egy fél üveg brandyt is elé tett, és a férfi azt is szó nélkül
lehajtotta.
– Sok a mozgás a frontvonalon, Elenor – kiabált Susie, aztán belépett
a konyhába. – Egyelőre nekünk kedvez a helyzet – jelentette, és a
csaphoz lépett, mintha kezet akarna mosni.
– Ezt jó hallani. Nahát, a tyúkok megint feldühítették Sethet.
Beengednéd, Susie? Fritz, maga egyen még egy kis sajtot. – Elenor egy
tányér sajtot és sonkát tett a német elé, hogy lekösse a figyelmét, míg
Susie kinyitja az ajtót. A lány szélesre tárta, és kilépett rajta. Egyetlen
gyors, ügyes mozdulattal Jackson és öt másik katona rohant be a kis
helyiségbe, egyenesen a falatozó Fritzhez. A német felüvöltött, és
megpróbálta fellökni az asztalt, de a tömör fenyő túlságosan nehéznek
bizonyult.
– A gyerek német! A szülei kémek! Német vér! – üvöltötte Fritz,
miközben a katonák leteperték a padlóra, és megkötözték.
– Miért ilyen megszállottja a kis Rose-nak? Miért mondogatja, hogy
a kislány német? – kérdezte értetlenül Susie. A kezét csípőre téve
figyelte, ahogy a férfit felpakolják egy teherautóra. – Úgy tűnik, meg van
róla győződve, hogy Ro-se német. És mégis hogy értette, hogy a szülei
kémek? Elenor, van valami, amiről tudnom kellene? Mi folyik itt? –
Susie egyre hangosabban követelt választ Elenortól.
Jackson odalépett hozzá.
– A pasas részeg – közölte.
– Nem igaz! Sajnálom, Jackson, de nem volt itt! Elenor titkol valamit
előlünk – üvöltött Susie.
 Mindketten döbbenten bámultak rá. Susie soha nem adta semmi jelét,
hogy ilyen temperamentumos lenne, de most olyan állapotban volt, hogy
Elenor aggódni kezdett. Úgy tűnt, Fritznek sikerült elültetni a bogarat a
fülében, és vélhetően komoly erőfeszítésükbe kerül majd, hogy
eltitkolják előle az igazságot.
– Az egész ügy olyan zavaros, Susie. Fritznek egyértelműen
honvágya van, és hiányzik neki a saját gyereke. Te is hallottad, hogy azt
mondta, vissza akarja vinni Rose-t Németországba, pedig soha nem is
járt még ott – folytatta Ele-nor, és mindent elkövetett, hogy a hangja
megnyugtatóan csengjen.
– ó, de honnan is tudhatnám, hogy ez az igazság? Azt mondták, hogy
tartsuk nyitva a szemünket és a fülünket, és úgy tűnt, az a férfi pontosan
tudja, miről beszél Tökéletesen beszélt angolul, és te még csak meg sem
lepődtél mikor megszólalt Ele-nor! Nem mondtad el a teljes igazságot. Itt
valami bűzlik!
Susie továbbra is csípőre tett kézzel állt a konyha közepén, és
meredten nézte őket. Elenor idegei kezdték felmondani a szolgálatot.
Mindent elkövetett, hogy ellenőrzése alá vonja a helyzetet.
– Neked úgy tűnt, hogy a katonák aggódnak a helyzet miatt? Van itt
bárki, aki el akarná vinni Rose-t vagy akár engem? Nem. Egyáltalán nem
vették komolyan, amit ez a szökött fogoly összefecsegett. Csak nyugodj
meg, Susie. Mindkettőnket megráztak a történtek – mondta Elenor, és a
barátnőjéhez lépett. Felé nyújtotta a kezét, de Susie ellökte magától, és
zsebre vágta a sajátját.
– Talán igazad van. Talán túlreagáltam a dolgot. De akkor is
furcsának találom, hogy ennyire megszállottan akarta a kislányt. Mikor
betört, azt mondta, hogy azért jött, hogy visszavigye a sejk tulajdonát,
vagy valami ilyesmit.
– Reich – vetette közbe Jackson. Az ajtóban állt, és Elenor azon
tűnődött, vajon azért állt-e meg pont ott, hogy megakadályozza Susie
esetleges szökését, míg le nem nyugszik. – Olyasmit jelent, mint
birodalom.
 – Rose valami birodalomhoz tartozik? – kérdezte összevont
szemöldökkel Susie. – Mégis mit jelent ez, talán valami hercegnő? Egy
német hercegnő?
Jackson türelmetlenül felsóhajtott, Elenor pedig lélegzet-visszafojtva
figyelte őket. Susie egyenesen a férfira nézett.
– Ez meg mi volt? Csak nem azt gondolja, hogy buta vagyok, egy
tudatlan fruska? Én mondom, az a német igencsak meggyőző volt! Azt
hiszem, itt az ideje, hogy kimagyarázd magad, Elenor. Mégis kicsoda
Rose? Hol vannak a szülei? A kanadai is benne van a dologban?
– Ebből elég! Elég! – kiabált Elenor, és az asztalra csapott.
Susie megremegett, Jackson pedig döbbenten kihúzta magát.
– Lehet, hogy a németek még nem nyerték meg a háborút, de
biztosak lehetünk benne, hogy így lesz, ha így viselkedünk egymással.
Csak elhintik a gyanú magjait, mi meg azonnal egymás torkának esünk!
Nem vagyunk kémek, Rose nem kémek gyereke, és minden kétkedésed
nevetséges propaganda, amit ez az erőszakos bűnöző hintett el az
otthonunkban. Az istenért, Susie, elég régóta ismersz minket! Miért
hiszel jobban egy vadidegennek, mint nekünk, a legközelebbi
barátaidnak?
Susie hangosan felzokogott, és Jackson odalépett hozzá, hogy
megvigasztalja. Elenor hagyta, hogy Jackson odavezesse hozzá a
pityergő lányt, aztán ő maga is megölelte.
– Minden rendben lesz, Susie. Nagyon bátor voltál. Ijesztő kaland
volt. Sajnálom, hogy rád ripakodtam. Most pedig jobb, ha összeszedjük
magunkat, mielőtt Rose visszajön. Mi vagyunk a kőszikla az életében,
csak mi maradtunk neki. Nem törhetünk össze a hazugságok súlya alatt.
Susie hátralépett.
– Jól vagyok. Igazad van, nem civakodhatunk, nem gyanakodhatunk
egymásra. Csak a sokk miatt…
– Menj, hozd el Rose-t Tóm kunyhójából, aztán kipihenjük az
ijedséget. Mindannyiunkat sokkolt a helyzet, de azt hiszem, Tóm lehet a
legidegesebb, hogy egyszer csak egy kislány pottyant az ölébe – tette
hozzá Elenor, és megpróbálta könnyed nevetéssel oldani a hangulatot.
 54. FEJEZET
Elenor ki nem állhatta a feszültséget az otthonában, Tökmag viszont
még indulatosabb lett, mikor fülébe jutottak a Fritzcel történtek. Dottie
mindent elkövetett, hogy oldja a helyzetet, de végül inkább úgy döntött,
visszatér a kunyhóba. Tökmag viszont tovább piszkálta és idegesítette
Elenort.
– Mégis mit akart a gyerektől? Ki az a purdé? Mitűi olyan
különleges? – faggatta Elenort. Rose a nappaliban játszott, úgyhogy nem
volt semmi kedve folytatni a beszélgetést.
– Az egész csak egy félreértés – jelentette ki.
– Az furcsa, mer’ én mindent értek.
– Mégis mire célzol, Tökmag? – csodálkozott Susie.
– Valami bűzlik. Német vagy? – szegezte a kérdést egyenesen
Elenornak.
Elenor hangosan felkacagott.
– Ezt most komolyan kérdezed? Azt hiszed, német vagyok, és egy
német hadifogoly gyerekét bújtatom? Édes istenem, segíts! Csak egy
comwalli gazda vagyok, akinek több a felelőssége, mint amivel elbír.
– Nem. Itt valami bűzlik. De majd rájövök, erre mérget vehetsz! –
kötötte az ebet a karóhoz Tökmag.
– Csak rajta – vágott vissza kihívó hangon Elenor. – De biztos lehetsz
benne, semmi sem bűzlik körülöttünk.
– Há’ persze – motyogta Tökmag kétkedve. – Na megyek. Egy percet
sem akarok egy német cafka társaságában tölteni!
– Azonnal vond vissza! – kiabált utána Elenor.
– Pont úgy beszélsz, mint aki bűnös!
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy távozz Tre Lodhenből! Mindjárt
megejtek egy-két telefont, nem kell sokáig félelemben élned – vágott
vissza Elenor szenvedélyesen.
 – Nekem aztán mindegy. De ne ‘idd, hogy ezzel vége! Valamit
titkolsz, biztos vagyok benne!
Elenor sarkon fordult, és kiviharzott a szobából. A hálószobában leült
az ágyra, és próbált megnyugodni. Tökmag megint a régi, elviselhetetlen
önmaga volt, és Elenor biztos volt benne, hogy a következő lépése a
zsarolás lesz.
Jackson üzenetet küldött, hogy sikerült negyvennyolc órás kimenőt
kapnia, és szerzett jegyeket a falubeli Valentin-bálra. Elenor egyszerre
volt izgatott és ideges. Meg volt róla győződve, hogy Tökmag
mindenfelé elhinti a pletykákat. Susie elárulta, hogy az édesanyja
említett valamit Rose származásával kapcsolatban. Tökmag elültette a
fülében a bogarat, hogy Rose valójában Elenor gyereke, az apja meg egy
német tanár Coventryből. Susie elhessegette a történetet azzal, hogy az
egész csak egy féltékenységből fakadó agyszülemény, és elmagyarázta
nekik, hogy Fritz napokig a tanyán bujkált Arra is célzott, hogy Tökmag
megvádolta Elenort, a férfi gyerekét bújtatja. Susie édesanyja kinevette a
vádakat, így elült a dolog, de Elenor mégis kényelmetlenül érezte magát.
Jackson felajánlotta a saját és a nővére, segítségét. Meggyőzte
Elenort, hogy a nővére jó életet biztosíthatna Rose-nak Kanadában, ha
arra kerülne a sor, hogy ki kell menekíteniük a kislányt. Elenort
aggasztotta, hogy ilyen lehetőségekre is gondolnia kell, de egyetértett
vele, és megígérte, hogy beszélnek róla, mielőtt Jackson eltávja véget ér.
– Elenor, itt vagy? – hallotta Rose vékonyka hangját az ajtón
keresztül.
– Igen, drágám, itt vagyok. Gyere csak be, hadd lássam a ruhádat.
Jackson és Elenor megígérték a kislánynak, hogy elviszik magukkal a
bálba. Megegyeztek, hogy két órát maradnak, és este kilenc előtt
hazajönnek. Ha Elenor nem érezte volna fontosnak, hogy fenntartsa a
látszatot, legszívesebben inkább otthon maradt volna, de a kislány
érdekében remélte, hogy az este varázslatos lesz. Minden dokumentum
elő volt készítve, és már csak az aláírásukra várt Rose örökbefogadásával
kapcsolatban. Elenor úgy tervezte, hogy a bál után beszél a kislánnyal.
Elenor korábban annyi papírt írt alá, hogy teljesen beleszédült.
– Esküszöm, te leszel ott a legszebb kislány! – ámuldozott Elenor, és
összecsapta a tenyerét, miközben Rose megpördült előtte. A csinos
rózsaszín ruha gallérját apró margaréták díszítették.
Elenor ugyanazt a ruhát viselte, amit már több falusi bálon is, és
Jackson mindig bizonygatta, hogy kiemeli az arcszínét. Ez volt Elenor
kedvenc ruhája, és mikor ezt viselte, mindig különleges pillanatokon
osztozott Jacksonnal.
Susie úgy döntött, inkább az édesanyja házában öltözik fel, és Elenor
gyanította, hogy ez nagyrészt Tökmag idegesítő, alattomos
megjegyzéseinek volt köszönhető.
Hangos dudaszó jelezte Jackson érkezését, és Rose mosolya csak úgy
ragyogott.
– Siess, Elenor, gyere már! Ma is fogsz énekelni?
– Ma este nem. Csak két óra, aztán jövünk is haza.
Rose azonnal a barátaihoz rohant, amint beléptek a községháza
kapuján.
Elenor és Jackson csatlakozott Ronhoz és Susie-hoz, akik már a
terem hátuljában álldogáltak. Ron közelebb intette őket magához, és
megpróbálta túlkiabálni a zenét.
– Vigyázzatok Tökmaggal! Dottie és Tóm épp vele van. Teljesen
elázott, és egyfolytában Fritzről magyaráz, meg arról, hogy Rose az 6
lánya. A legtöbben csak kinevetik, de mind tudjuk, hogy vannak itt
kevésbé megértő emberek is. Susie halálra aggódja magát miatta.
Jackson megszorította Elenor kezét.
– Nem kell tudomást venni róla. Ahogy mondtad, a lány részeg.
– Megyek, megnézem, mi történik. Várjatok meg itt -mondta Ron.
Elenor és Jackson Susie-val maradt, és próbálták megnyugtatni. Ron
néhány perccel később visszatért.
– Tóm és Dottie visszavitték Tökmagot a kunyhóba. Nincs abban az
állapotban, hogy emberek között legyen.
 – Jaj, ne! Milyen kár! Lemaradnak a bálról – mondta Elenor.
– Dottie utasított, hogy ti csak maradjatok, és élvezzétek az estét.
Nem lehet neki ellentmondani.
– Ebben az esetben azt hiszem, keresek magamnak egy táncpartnert –
mondta Jackson, és színpadiasán körbepillantott a teremben.
– Itt is van a neked való lány! A te Valentinod ma estére -mosolygott
Elenor, és a feléjük szökdécselő kislányra mutatott.
– Freddie azt mondta, ő a Valentinom, de elküldtem, mert olyan buta
fiú – jelentette ki Rose.
– Gyere, drága kicsi Valentinom, táncoljunk – mondta Jackson, és
felkapta a kislányt.
Susie és Ron is a táncparkettre pördült, Elenor pedig körbepillantott a
teremben. Egy csapat nő őt figyelte, és kezüket a szájuk elé tartva
pusmogtak. A pletyka futótűzként terjedt. Elenor a csoport felé indult.
– Milyen sokan eljöttek! És az adománygyűjtés a csapatok számára
igazán remek ötlet volt.
– A mi csapataink számára, igen – nyomatékosította az egyik nő, és
Elenor pontosan értette a célzást.
– Jobb, ha vigyáz ezekkel a hadifoglyokkal, akiket a tanyájára enged!
Nem kifizetődő dolog az ellenséggel barátkozni
Elenort letaglózták a szavak, de összeszedte magát, és halványan
elmosolyodott.
– Igaz, de a fiúk vigyáznak rájuk helyettem. Nincs miért aggódnunk,
kivéve talán azon lányok részeges pletykálkodását, akik képtelenek
tisztességes férjet találni maguknak. Csak a baj van ezzel a lánnyal, imád
fecsegni. Folyton helyi asszonyokról beszél, akik mindenkivel
összeszűrik a levet, miközben a férjük a fronton harcol, de mind tudjuk,
hogy csak koholmány az egész!
Elenor remélte, hogy van valami abban a híresztelésben, amit a
postán hallott épp arról a nőről, aki az imént olyan kihívóan beszélt vele.
Az arckifejezéséből ítélve rátapintott az igazságra.
 – Ó, hát persze, megértem, Elenor! De manapság nem lehet elég
óvatos az ember. A gazdaságának remek híre van, de ettől még sajnos
sok pletyka kering önről, és sajnos igen sokan hallották már. – A nő a
testvérpárra pillantott, akik a saját családjukat is feljelentenék. Ha a
fülükbe jutnának a híresztelések, egész biztos kihívnák a hatóságokat, és
meglincselnék a ház minden lakóját.
Abban a pillanatban Elenor ráeszmélt, hogy meg vannak számlálva a
napjai Summercourtban. Rose biztonsága érdekében eljött az ideje, hogy
háta mögött hagyja Tre Lodhent.
 55. FEJEZET
Miután visszatértek a tanyára, benéztek Dottie-hoz és Tömhöz.
Tökmag a vendégszobában aludt.
– Rátok vadászott, az biztos. Meggyőződésem, hogy
idegösszeomlása van – magyarázta Dottie. – Arról magyarázott, hogy ő
és Fritz szeretők voltak. Veszélyes egy nyelve van. Mindenki, akinek füle
van, kapott a pletykaáradatból.
– Ma estére itt tartjuk, aztán holnap mindent elrendezünk. Jól érezted
magad a bálban, Rose? – kérdezte Tóm.
Rose elmesélte az este legfontosabb eseményeit, és a felnőttek jót
szórakoztak a lány történetein a fiúkról, akik megkergették, és csókot
próbáltak lopni tőle. Rose azzal zárta a történetet, hogy kijelentette: a
fiúk mind buták.
Aztán visszasétáltak a házba, és letelepedtek a szalonban. A tűz
kellemesen lobogott a kandallóban, és Elenort elöntötte a béke érzése.
Jacksonnal a kanapén pihentek, miközben Rose az újonnan tanult
tánclépéseivel szórakoztatta őket.
– Én is buta fiú vagyok, Rose? – kérdezte Jackson komoly hangon a
kislányt.
Rose megtorpant, és félrebillentett fejjel vizsgálta a férfit.
Rózsabimbóra emlékeztető ajkát összecsücsörítve mélyen a gondolataiba
mélyedt.
– Nem, te nem lehetsz buta. Repülőket vezetsz, és bonyolult szavakat
használsz. És csak Elenort csókolod meg, nem mint Freddie, aki minden
lányt megpuszil.
Elenor csak nagy nehezen tudta visszatartani feltörni készülő
nevetését.
– Rose, mit szólnál hozzá, ha Jackson lenne az apukád? – kérdezte a
kislányt.
 – Komolyan? Mint egy igazi apuka? – kérdezte Rose, és előre-hátra
billegett kis lábán. Láthatólag alaposan megfontolta a választ.
– Pontosan, kis hölgy, mint egy igazi apuka – felelt Jackson.
Rose lassan, megfontoltan odasétált Jacksonhoz, és felmászott a férfi
ölébe.
– Az nem lehet, mert nincs anyukám – suttogta hangosan a fülébe.
– Hát, ez nem teljesen igaz, Rose. Elárulok neked egy titkot, amit
csak Dottie és Tóm tud. Elenor és én ma reggel ösz-szeházasodtunk.
Meg akartunk lepni. Elenor most már Mrs. St. John. Szeretnél Rose St.
John lenni? Szeretnél Kanadában élni velünk, mint egy igazi család?
Rose kiszabadult a férfi karjából, és megállt Elenor előtt, aztán
alaposan végigmérte.
– Ebben a ruhában házasodtál meg? – követelt választ, és szigorú
arcát látva Elenor majd kipukkadt a nevetéstől.
– Bizony! Hát nem pont úgy néz ki, mint egy szépséges
menyasszony? – kérdezte Jackson.
Rose színpadiasán letörölte a homlokát a kézfejével.
– Hála istennek! Legalább nem az a ronda kezeslábas meg a turbán
volt rajta! Hol van a gyűrűd?
Elenor képtelen volt tovább visszatartani a nevetést. Hagyta, hogy
Jackson az ujjára csúsztassa a gyűrűket, és aztán Rose elé tartotta a kezét.
– Drága kislányom, te vagy számomra az egész világ. Elfogadsz az
anyukádnak? Elhajózhatunk egy nagy hajón az új apukáddal, és élhetünk
egy szép, új országban. Semmi mást nem kell tennünk, csak aláírnunk
néhány papírt, és minden hivatalos. Igazán megtisztelő lenne, ha igent
mondanál. Ez lenne életünk legnagyobb ajándéka, Rose – mondta Elenor,
és Jackson egyetértőén bólintott. Látta, hogy a férfi sötét szempilláin
könnyek csillannak.
– Igen, szeretném – suttogta Rose lágy hangon, és a szeméből áhítat
sugárzott. Elenor szívét elöntötte a szeretet.
– Úgy érted, igen, a kislányunk leszel? Azt hiszem, ez szebb ajándék,
mint hogy Elenor hozzám jött feleségül – áradozott Jackson, és magasba
emelte a kislányt. Csókokkal hintette be Rose arcát, a kislány pedig
hangosan sikítozva kiabált, hogy ne nyálazza össze.
Aztán mikor újra letette a földre, Rose Elenorhoz szaladt, és végül az
új anyukája ölelő karjában aludt el.
Attól a pillanattól fogva, hogy Rose igent mondott Elenomak és
Jacksonnak, felgyorsultak az események. A férfi elintézte a papírokat,
amellyel beléphettek Kanadába, és felhívta a családját, hogy velük is
közölje a jó hírt.
Elenor megkérte Dottie-ékat, hogy költözzenek be a házba, Susie és
Ron pedig megkapta a kunyhót. Joe szólt Tómnak, hogy az egyik
nyúlvadász tanyasi szerszámokat adott el fű alatt. Úgy tűnt, ő és a társai
Tökmagtól kapták a felszerelést pénzért cserébe. Elenor feljelentette
Tökmagot lopás vétsége miatt. Ezután minden vádaskodása arról, hogy
Rose német származású, süket fülekre talált. Senki nem hitt egy bűnös
tolvaj pletykálkodásának.
A barátaik ragaszkodtak hozzá, hogy tartsanak nekik egy búcsúbulit,
és szinte az egész falut meghívták. Csak néhányan fogadták el a
meghívást, ami arra engedett következtetni, hogy nem mindenki hitt
Elenor ártatlanságában.
Aztán eljött az utazás napja, és mielőtt feleszmélhetett volna, Elenor
már egy vonaton ült a kikötő felé Jackson és Rose társaságában. Elenor
próbált nyugodt maradni, de mikor a rakparton álltak, inába szállt a
bátorsága.
Jackson megnyugtató ölelése viszont újult erővel vértezte fel, és a
csókjai nyomán olyan tűz támadt a gyomrában, hogy a férfi iránt érzett
szerelem szinte felperzselte.
Rose apró keze szorosan fogta az övét, ahogy végigsétáltak a
hajóhídon a fedélzetig. Nehéz volt meghozni a döntést, hogy hátrahagyja
Angliát, de Elenor tudta, hogy csak így védheti meg Rose-t.
A férfi, aki mellette állt, mindkettőjüket kérdés nélkül elfogadta, és
Elenor szíve megtelt büszkeséggel. Legszívesebben világgá kürtölte
volna a kanadai hős történetét, aki megmentett egy árvát, és akibe olyan
mélységesen beleszeretett, de tudta, hogy soha nem teheti meg. Vannak
dolgok, melyek jobb, ha titokban maradnak.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Köszönettel tartozom Charlotte Ledgernek, a Harperlmpulse
főszerkesztőjének, amiért hitt bennem, és a lehető legjobb csapatot
bocsátotta rendelkezésemre, akik segítettek a könyv megszületésében.
Köszönöm a mesés családomnak és barátaimnak, hogy mindennap
emlékeztettek arra: ha ti mellettem vagytok, bármire képes vagyok.
Köszönet az olvasóimnak: nélkületek semmi lennék. Köszönöm a
támogatást.
Külön köszönet a következő íróknak: Talli Roland, Terri Nicon,
Esther Chilton, Dennie (Jonty) Johnston és Dávid Evans. Köszönet illeti
továbbá Kate Nasht a Kate Nash Irodalmi Ügynökségtől, és Lucie
Wheelert, aki 2017 szeptemberében meghívott a könyvbemutatójára, és
tudtán kívül beindította a fogaskerekeket, amelynek köszönhetően
Charlotte és én végül megadtuk magunkat a végzetnek, és valóra
váltottuk ezt az álmot.
És végül, de nem utolsósorban köszönet Poppy Sellersnek
Vancouverből. Köszönöm, hogy emlékeztettél a szövetségesekre, akik a
brit haderők mellett harcoltak a második világháborúban. Mikor 2017-
ben meglátogattam a várost, te ihletted meg a könyvben szereplő kitalált
kanadai pilóta alakját.
 Tartalomjegyzék
Glynis Peters
AZ ELTITKOLT ÁRVA
1. FEJEZET
1940. november 14.
Coventry Anglia
2018. november 23.
2. FEJEZET
3. FEJEZET
1938. augusztus
Cornwall, Anglia
4. FEJEZET
5. FEJEZET
6. FEJEZET
7. FEJEZET
8. FEJEZET
9. FEJEZET
10. FEJEZET
11. FEJEZET
12. FEJEZET
13. FEJEZET
14. FEJEZET
15. FEJEZET
16. FEJEZET
17. FEJEZET
18. FEJEZET
19. FEJEZET
20. FEJEZET
21. FEJEZET
22. FEJEZET
1939. február
23. FEJEZET
24. FEJEZET
1939. szeptember 3., 11 óra 25 perc
25. FEJEZET
26. FEJEZET
1940. április
27. FEJEZET
28. FEJEZET
29. FEJEZET
30. FEJEZET
31 FEJEZET
1940. szeptember
32. FEJEZET
33. FEJEZET
34. FEJEZET
1940. november
35. FEJEZET
36. FEJEZET
1940. november 23.
37. FEJEZET
38. FEJEZET
39. FEJEZET
40. FEJEZET
41. FEJEZET
1941. június
42. FEJEZET
43. FEJEZET
44. FEJEZET
1941. szeptember
45. FEJEZET
46. FEJEZET
47. FEJEZET
48. FEJEZET
49. FEJEZET
50. FEJEZET
51. FEJEZET
52. FEJEZET
53. FEJEZET
54. FEJEZET
55. FEJEZET
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS