Pólya Tamás (szerk.

alatt, 2010): Az emotikonoktól az avatarokig – analóg és digitális kódolás az online

személyközi kommunikációban. In: Sántha Ágnes – Tőkés Gyöngyvér, szerk., Új média,
médiakonvergencia, kulturális változások. Kolozsvár, Sapientia Kiadó, xx-xx.
(utolsó leadott szövegváltozat, oldalszámozás nélkül)
Pontos bibliográfiai adat lesz itt: http://media.ektf.hu/munkatarsak/publikaciok/polyapub.html
 Az emotikonoktól az avatarokig – analóg és digitális kódolás az online személyközi
kommunikációban
From Emoticons to Avatars – Analog and Digital Coding in Online Interpersonal Communication
Pólya Tamás

„A billentyűzet például használhatatlan az emberi kommunikáció finomabb árnyalatainak kifejezésére”

Patricia Wallace 1

„Humans love the idea of unique individuals, all of us snowflakes.

This sketch was spawned as a most innocent experiment in generating organisms to inhabit a computational ecology.”
Jared Tarbell a Combinatoric Critters-ről 2

Bevezetés

„A médium az üzenet” mcluhani tézise újraértelmezhető és konkrétabbá tehető az új médiumok és az

analóg/digitális megkülönböztetés vonatkozásában is. Minden kommunikációs csatornatípus korlátozza a
kommunikációt valamilyen tekintetben, így az internet, illetve az arra csatlakozó számítógépek digitális
médiuma is. Érdemes e szempontból összevetni a személyközi kommunikációs helyzetekben használt
csatornákat (beszélt és írott nyelvi, nemverbális) az online működtethetőkkel. Ha analóg kódolásúnak
tekintjük a fokozatok nélküli, szemantikailag és szintaktikailag sűrű jelsorozatokat, digitálisnak a
diszjunkt, különálló jelpéldányokat felvonultatókat (Goodman, Dretske, Haugeland), ahol az analóg
kódolás az egyediség hordozója (Pólya és Tarnay), akkor azt találjuk, hogy a személyközi
kommunikációs helyzetek vegyesen analóg és digitális kódolásúak, szemben az online kommunikációs
formák alapvetően digitális jellegével. Az online kommunikálók ugyanakkor – a technikai fejlődésnek is
köszönhetően – részben törekedni látszanak a kvázi-analóg kommunikációs megoldások alkalmazására. E
tanulmány egyik feladata e trend azonosítása és közelebbi vizsgálata lesz, előbb azonban az
internet/számítógép mint információközvetítő közeg nyújtotta kódolási típusokkal foglalkozik. A
kérdéshez az egyediség/kategorialitás szempontjából újraértelmezett analóg/digitális megkülönböztetés
felől közelítek, s ennek megfelelően először röviden kitérek a fogalompárra (1. fejezet), majd sorra
veszem a főbb verbális és nemverbális személyközi kommunikációs formák kódolásait (2. fejezet), illetve
áttekintem, hogyan és milyen mértékben tudja reprodukálni az említett kommunikációs kódolásokat az
online kommunikációt kiszolgáló, számítógép-alapú médium (3. fejezet). A záró (4.) fejezet célja, hogy
tisztázza, az avatarok (identikonok) vonatkozásában miért érvényesül a kvázi-analóg kódolásra törekvés
az online interakcióban, s miért marad ezzel szemben tisztán digitálisnak az emotikonok használata. Az
utolsó fejezet emellett a tanulmány rövid összefoglalását is nyújtja.

1. Az analóg/digitális megkülönböztetés

Az internet új kommunikációs színtér, pontosabban olyan hálózatalapú kommunikációs médium,

amelyhez digitális számítógépeken keresztül férünk hozzá. Tekintve, hogy minden kommunikációs
médium (csatorna, közvetítő közeg) fizikális jellemzői révén korlátokat jelöl ki a benne vagy rajta
keresztül közvetíthető üzeneteknek (McLuhan 1964 és 2001), érdemesnek látszik megvizsgálni, hogy az
internetes hozzáférés medializáltsága milyen korlátokat jelent a személyközi kommunikáció számára. A
„fizikális jellemzői” kifejezés is sejteti, csak másodsorban tartalmi, elsősorban formai érdeklődéssel
fordulunk a médium felé, s jelen esetben azt a kérdést járjuk körül, milyen szemiotikai kódolás érvényesül
a számítógépekkel közvetített internetes személyközi kommunikációban. Úgy is fogalmazhatnék, itt

1
Wallace (2006. 57.)
2
Lásd: http://www.levitated.net/bones/walkingFaces/index.html [2009. július 29.].
médiumelméleti vagy médiumfilozófiai értekezés keretében vizsgálom az internetes emberi
kommunikációnak a jel- és információközvetítés sajátságosságaiból fakadó formai korlátait.

Vizsgálódásom alapját az analóg/digitális megkülönböztetés képezi, amelyet az angolszász analitikus

filozófia hagyományban alapvetően Nelson Goodman (1976), illetve nyomában Fred Dretske (1981) és
John Haugeland (1981) gondolt végig alaposabban. A fogalompár értelmezési lehetőségeit vázlatosan
sincs alkalmam bemutatni itt, ehelyett célzatos összefoglalását adom az analóg/digitális megkülönböztetés
az említett klasszikusoktól induló, jómagam és Tarnay László által kidolgozott interpretációjának (Pólya
és Tarnay 2004a és 2004b; Tarnay és Pólya 2004), amely bár első pillantásra távolinak tűnhet, valójában
releváns az internetes kommunikáció kódolásaira nézve is.

1.1. Egyediség és kategorialitás

A Pólya-Tarnay felfogás az analóg/digitális fogalmát az emberi és állati megismerés vizsgálatának

keretében értelmezi újra, és az analóg kódolást az egyedfelismeréssel, a digitális kódolást pedig a
kategoriális felismeréssel kapcsolja össze. Meggyőződésünk szerint a fejlettebb, főként gerinces fajok
esetében egy élőlény egyedi entitásként történő azonosításának, vagyis az egyedfelismerésnek a kognitív
mechanizmusa lényege szerint különbözik a kategoriális szintű felismerés mechanizmusától (mint
amilyen egy észlelt tárgy ’narancs’-ként vagy ’érett’-ként történő azonosítása). Számos faj egyedei
képesek individuális létezőket, elsősorban fajtársakat és családtagokat olyanfajta érzéki minőségek vagy
strukturális információk alapján megkülönböztetni és felismerni, amelyek a fiziko-kémiai jelenségek
szintjén egyedítik az adott entitást. E jelenségre rengeteg biológiai példát látunk a tengeri vidrák vokális
jeleitől vagy az egyedi madárdaloktól az emberek egyedileg megkülönböztethető testszagáig és arcáig
(részletesen lásd Pólya és Tarnay 2004a; Tarnay és Pólya 2004, 1. fej.).

Az egyedfelismerést két keretfeltétel teljesülése teszi lehetővé, a világ finoman szemcsézettsége és az

érzékelés e szemcsézettségnek megfelelő érzékenysége vagy felbontása. Egyfelől, a világ anyagszerű, és –
legalábbis egy bizonyos ontológiai szint felett – a benne található objektumok anyagi mivoltukból
fakadóan, apró fiziko-kémiai különbségeiknek köszönhetően egyediek. Annak meghatározását, hogy az
atomi és szubatomi szinteken meg lehet-e különböztetni egymástól a világ alkotórészeit – van-e egyedítő
jellemzője egy-egy müon-neutrínónak, tökéletesen azonosak és megkülönböztethetetlenek-e a fotonok? –
a kvantumfizika tudósaira bíznánk, annyit azonban leszögezhetünk, hogy az emberi és állati érzékelés
számára elérhető „mezoszinten” a természeti és mesterséges objektumok (fajtársak, a környezetben
észlelhető tárgyak) mindegyike unikális létező. Vagyis nincsen két teljesen ugyanolyan faág, kavics, vagy
kalapács, legfeljebb a különbséget nagyon nehéz megállapítania – mérőeszközök nélkül – az adott
kognitív ágensnek. Ezt a materiális változatosságot fizikai (vagy környezeti) egyediségnek nevezzük, az
„egyediség” helyett használjuk a „specificitás” terminust is. Az egyedfelismerés másik feltétele az, hogy
egy adott megismerő élőlény olyan kifinomult érzékelőrendszerrel rendelkezzék, amely képes a fizikai
egyediség észlelésére, azaz amelynek elegendően nagy a felbontása a finoman szemcsézett valóság finom
különbségeinek detektálásához. Ezt az érzékenységet érzékszervi specificitásnak nevezzük, amely
nemcsak az emberekre, de a gerinces fajok jelentős részére is jellemző (Pólya és Tarnay 2004a; Tarnay és
Pólya 2004, 1. fej.).

Az egyedítő információt hordozó fiziko-kémiai elemekre és együttesekre az idioszinkratikus index vagy

idioszinkratikus fizikai rész kifejezéssel utalunk. Az emberi faj esetében idioszinkratikus indexként
funkcionál az egyedi testszag, az arc, a járás, illetve a beszéd során azonosítható sajátos vokális
jellemzők. Az idioszinkratikus indexek sajátossága, hogy nem rendelkeznek deskriptív, avagy fogalmi
jellegű tartalommal, és hogy felismerésük kontextusfüggetlen jellegű.

A nem-fogalmi jellegre utal az a tény, hogy az egyedfelismerés számos, fogalmi gondolkodással nem
rendelkező állatfajra jellemző; de ugyanezt szemléltetheti az is, hogy az emberi csecsemő néhány napos
szoptatás után már pozitívan és megkülönböztetően reagál anyja mellének az illatára és hónaljárok-
szagára (Macfarlane 1976; Schaal et alii 1980; Schaal 1986), feltehetően egy gyors tanulási folyamatnak
köszönhetően (Cernoch és Porter 1985). Valószínűtlen, hogy az anya azonosítása fogalmi szinten történne
a gyermek ekkor még igencsak kezdetleges konceptuális rendszerében (Gopnik–Meltzoff–Kuhl 2001,
Mandler 2004); vagyis arra következtethetünk, hogy az egyedfelismerés képessége megelőzi a fogalmi
megismerését, és másféle kognitív „üzemmódot” és mechanizmust jelent.

Hasonló felismerésre jutunk a kontextusfüggetlenség kapcsán is: az esetleges akusztikus vagy vizuális
zavaró tényezőket leszámítva családtagjaink hangját vagy arcát nem csak egy bizonyos környezetben
ismerjük fel, hanem – a környezeti zajt nem tekintve – bármilyen kontextusban, bárhol, bármikor. Ezzel
szemben a tartalmas nyelvi kifejezések (logikai értelemben vett leírások), például a „nagyapám diófa
asztala” csak egy adott nyelvi és tárgyi kontextusban képesek egyedi referenciával rendelkezni,
általánosságban nem – ilyenkor a logikai értelemben vett területspecifikusságról beszélhetünk –, hiszen a
kifejezés lehetséges referenciaköre potenciálisan végtelen, amennyiben számos különböző ember
nagyapjának diófa asztalára utalhatunk a kifejezéssel. A nyelvi elemek különös sajátossága, hogy még a
deskriptív tartalommal nem rendelkező elemek, például a tulajdonnevek referenciáját sem lehetséges
kontextustól függetlenül megállapítani; gondoljunk arra, hogy vélhetően minden magyar bankban számon
tartanak néhány „Kovács József” nevű ügyfelet.

Az eddigieket összefoglalva: a számunkra érzékelhető világban léteznek egyedi objektumok (tárgyak,

élőlények), amelyek egyediségét alkotóelemeik idioszinkratikus indexként biztosítják, és a közvetítő
közeg, vagyis a világ fiziko-kémiai szubsztrátuma (a világ oksági folyamatainak összefüggésrendszere)
képes ezeket az egyedítő részeket szemiotikai értelemben véve kódolni, az egyedítő jellemző(k) létéről
tanúskodó információ(ka)t önmagában mint csatornában közvetíteni. Például a földfelszíni légkör (s ez az
univerzum nagy részére igaz) olyan módon engedi át magán („hordozza”) a fotonokat, hogy az emberi
arcok egy bizonyos távolságon belül egyediként felismerhetőek maradnak benne az emberi észlelő
számára; ugyanez egy 4 x 4 pixeles felbontású digitális képről mint médiumról – színmélységtől és
szemlélési távolságtól függetlenül – nem volna elmondható.

A fogalmi jellegű kódolás – például a tartalmas nyelvi kifejezéseké, predikátumoké, és a mögöttük álló
mentális reprezentációké – kategoriális kódolás, amennyiben nem egy egyedi tárgyat, hanem egy
tárgyosztályt azonosít (a fizikai és mentális közeg kódolási különbségéről lásd még 1.2. és 1.3.). Kognitív
pszichológiai közhely, hogy amikor az észlelő felismeri, hogy egy objektum „narancs”, azaz egy
„narancs”-ot észlel maga előtt, akkor egy osztályba vagy séma alá sorolja az észlelt tárgyat, vagyis az
adott sémának megfelelő mintázatot azonosítja az észleletében (pl. Neisser 1984, Eysenck és Keane
2003).

1.2. A kauzális információhordozás mint az analóg és digitális különbség alapja

A kognitív kategorizálásnak éppen az a szerepe, hogy a világ egyedi információinak végtelenül nagy
halmazát kezelhető méretűvé zsugorítsa, hogy megtalálja és kihasználja azokat az invarianciákat, amelyek
egy-egy tárgy- vagy élőlény-osztály tagjaira jellemzők (többé vagy kevésbé; mindegyikükre vagy
sokukra, esetleg családi hasonlóság alapján; lásd Eysenck és Keane 2003). Nem foglalkozhatom itt
részletesen azzal, hogy a környezet felől érkező ingerekben hányféle különböző szinten lehetséges
invarianciákat azonosítani. Csak utalok arra, hogy e szintek közül evolúciós szempontból a konceptuális
azonosítás, a fogalomképzés szintje a legmagasabb, de ugyancsak invarianciák azonosításán nyugszik a
James J. Gibson-i értelemben vett affordanciák kihasználása (Gibson 1979), és bizonyos eseteiben maga
az egyedfelismerés is (Pólya és Tarnay 2004a). Ahhoz viszont, hogy a kategoriális azonosításnak az
egyedihez képesti különbségét, s így az analóg-digitális megkülönböztetést jobban megértsük, érdemes a
kauzális információhordozás elméletét felelevenítenünk.

A szemiotikában Charles S. Peirce indexfelfogása (1932), a pszichológiában James J. Gibson ökológiai

pszichológiai elmélete (Gibson 1966 és 1979), az analitikus filozófiában a Paul H. Grice megfogalmazta
különbség természetes és nem-természetes jelentés között (Grice 1997), illetve Fred Dretske
információelmélete (Dretske 1981; Terestyéni 2006, 1. fejezet) alapul azon a meglátáson, hogy az oksági
összefüggések egyúttal információhordozó összefüggések is, amennyiben minden okozat információt
hordoz az okáról (a foltok a himlőről, a nedves föld az esőről, a retinánkat érő fotonok a környezetünkben
található tárgyak alakjáról és színéről stb.). Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy az észlelő érzékszerveit
érő proximális ingerek a kauzális láncolaton „lentebb” vagy „messzebb” található, disztális kauzális
interakciókról (vagy helyzetekről, objektumokról) tudósítanak, létükkel és minőségeikkel a disztális
események és állapotok nyomát őrzik meg (Dretske 1981; Salmon 1998; Dowe 2000; Pólya és Tarnay
2005). A fiziko-kémiai interakciók során, vagyis a világ oksági vonalainak metszéspontjaiban a résztvevő
entitások bizonyos mennyiségváltozásokat szenvednek el; például egy adott fizikai részecske energiája,
lendülete, vagy töltése változik meg, amikor összeütközik egy másik részecskével (Dowe 2000).
Konkrétabban, amikor adott irányokból adott mennyiségű foton csapódik be az észlelő retinájára, a
beérkező fotonok mennyiségükkel és eloszlásukkal „jelölik” – természetes módon jelentik – az észlelő
körüli szilárd, fényvisszaverő tárgyak elhelyezkedését (ahogyan egyúttal és többek között a szaruhártya és
a légkör egy részének a fényáteresztő képességét, vagy az eredeti fényforrás hozzávetőleges intenzitását
is). Tehát az észlelő érzékszervein – egyedi oksági összefüggések sokadik fázisaként – oksági
információkat hordozó ingerek tömkelege jelenik meg. A proximális ingerekben jelölt okozatok
összessége nem más, mint a kognitív rendszer rendelkezésére álló perceptuális információk összessége:
az észlelő legfeljebb annyit észlelhet a körülötte létező világból, amennyi kauzális információt a
rendelkezésére álló érzékszervi „kauzális detektorokkal” az őt érő ingerekben – a rendelkezésére álló
belső reprezentációs és következtetési sémák révén – azonosítani tud.

Az analóg és digitális kódolás, úgy véljük, éppen a kauzális információhordozó sajátosságaik mentén
különböztethető meg (Tarnay és Pólya 2004, Pólya és Tarnay 2005). A tautológia veszélyét kockáztatva
azt mondhatjuk, hogy analóg az a kódolás, amely egy megismerő kognitív ágens számára egy világbeli
objektum vagy élőlény vonatkozásában az összes releváns, egyedítő kauzális interakció nyomát megőrzi,
és digitális az a kódolás, amely az információhordozó kauzális lánc nagy részét levágja. A digitális
kódolás sajátossága, hogy nem szükséges, hogy akár csak egy egyedítő kauzális interakció nyomát is
megőrizze, hanem lehetővé teszi, hogy különböző objektumok, folyamatok, helyzetek ugyanolyanként,
egy bizonyos kategóriába (osztályba, típusba) tartozóként kódolódjanak. A digitális kódolás révén z és v
és w egyedi tárgyak egyaránt F-nek tűnhetnek fel, s ez hatalmas előnyt jelent a világ végtelen információs
árjában szilárd pontokat kereső megismerő számára. Az érett gyümölcs után kutató főemlősnek
irrelevánsak a környezetében található narancsok és banánok egyedi sajátosságai mint egyedi
sajátosságok, neki csak az számít, hogy például a színe alapján a gyümölcs inkább az „érett”, vagy inkább
az „éretlen” kategóriába tartozik-e (illetve hogy a színe alapján az „ehetőség” affordanciáját nyújtja-e
számára; Anderson 1996). Fred Dretske definíciója kitűnően ragadja meg a digitális kódolás e
jellegzetességét:

„Akkor és csak akkor mondjuk, hogy egy jel [signal] (struktúra, esemény, állapot) azt az
információt, hogy a F, digitális formában hordozza, ha a jel semmilyen egyéb információt
nem hordoz a-ról, legalábbis semmi olyat, amelyik nincs belefoglalva (beleértve) abban,
hogy a F.” (Dretske 1981. 137.; ford. P.T.)

Bizonyos evolúciós helyzetekben a gyümölcsről (’a’) elegendő tudni, hogy ehető (hogy ’F’), de egyedi
színárnyalatának pontos megfigyelése és számon tartása nem segíti a táplálkozást. A majom észlelheti a
gyümölcs egyedi tulajdonságait, ám az evolúciós sikerhez, a rátermettsége növekedéséhez elegendő
számára, ha felismeri az ’ehetőség’ tulajdonságát vagy affordanciáját. Így a digitális kódolást használó, a
kategóriák (osztályok, általános hasonlóságok) észlelésére is alkalmas percepció/kogníció egyszerre
információsan szegényítő és hatékony egy a természeténél fogva egyedi és analóg kódolású materiális
világban.
Ami az emberi kogníciót illeti, digitális kódolás alkalmazása esetén a megismerő mechanizmus figyelmen
kívül hagyja a beérkezett ingerek egyediségét, specifikus oksági tulajdonságait. Ha az észlelés maga
analóg jellegű is (és ez végső soron az érzékszerveink felbontási képességére vonatkozó anatómiai és
fiziológiai kérdés), kategorizáló agyi/mentális működésünk hajlamos digitálisba fordítani (szegényíteni)
az ingeradatokat legkésőbb a fogalmi jellegű mentális reprezentációink szintjén. Például nem valószínű,
hogy megjegyezzük, hogy specifikusan milyen alakú és színezetű almát evett a barátunk, de vélhetően
emlékezni fogunk arra, hogy zöldalma vagy starking volt az. S ha ezt az információt a digitálisan kódoló
nyelvi reprezentációkkal továbbítjuk („Csaba tegnap megette az utolsó starkingot is.”), az almáról adott
információk kategoriális szinten, mindenféle egyediségtől megfosztva adódnak tovább (a nyelvről lásd
Tarnay és Pólya 2004, 4. fejezet).

Ezzel ellentétben az egyediség – például egy adott gyermek szaga, vagy hangjának jellegzetes akusztikus
vonásai – észlelésekor a megismerő ágens az oksági lánc szemein (logikai értelemben véve) visszafelé
haladva egy egyedi oksági eredethez jut vissza, s azt egyediként is azonosítja: amikor a strandon elkószált
gyermekünket keresve a hangját véljük hallani (a légkörben található molekulák egyedi rezgése éri a
dobhártyánkat), az észleletben nem csak a „fiatal fiú hangja” kategóriára jellemző jegyeket azonosítjuk,
hanem bizonyos unikális akusztikus minőségeket – s ezzel egy egyedi létezőt – is, amelyek a légrezgés
oksági láncában jelölve, avagy kódolva vannak. 3

Azért fontos hangsúlyozni az analóg kódolás kapcsán, hogy képes megőrizni a „releváns, egyedítő”
kauzális interakciónyomokat (amíg azokat más oksági interakciók ki nem törlik), mert bár egyedítően
gazdag információtartalmú a világ, a kognitív ok-fejtés, azaz a proximális okozatoktól a disztális okok
felé történő mentális lépegetés történhet kategoriális megismerő céllal is. Amikor reggel a szabadba lépve
megállapítjuk, hogy „nedves a föld, éjszaka esett”, akkor nem érdekelnek minket a konkrét esőcseppek
tulajdonságai és azok az egyedi kauzális oksági vonalak, amelyek azokat a kertünkbe vezették; elegendő,
ha a föld nedvességéből a csapadék hozzávetőleges mennyiségét meg tudjuk állapítani, s azt, hogy
szükséges-e aznap megöntözni a virágokat. 4 Tehát önmagában a proximális okozattól (ingertől) a disztális
ok (észlelt objektum, helyzet, interakció) felé haladás nem feltétlenül használja ki a hordozó közeg analóg
mivoltát, és nem feltétlenül nyeri ki a benne hordozott egyedi információkat. Ilyenkor a megismerés
digitális (kategoriális) szinten zajlik.

Összefoglalva az e szakaszban mondottakat: minden fizikai interakció egyedi módon befolyásolja a

világot alkotó oksági láncolatokat (egyedi nyomot hagynak ezekben), amely láncolatok „szemei”, azaz a
további kauzális interakciók némelyike proximális ingerként szolgál az észlelésükre képes kognitív
ágensek számára. A materiális természeti világ képessége arra, hogy analóg módon kódolja az oksági
interakciókat, abban áll, hogy az oksági láncok hordozójaként – fizikai sajátosságai és finoman
szemcsézettsége révén – megőrzi ezeket a disztális, egyedi oksági nyomokat, amíg azokat más oksági
interakciók felül nem írják (ám onnantól azok a nyomok őrződnek meg egy újabb szakaszon). Az emberi
kogníció sajátja, hogy az egyediség azonosítási képessége mellett rendelkezik olyan észlelési és mentális
reprezentációs képességgel is, amely nem őrzi meg a proximális ingerekben tetten érhető egyediséget,
hanem kategóriatagságot (osztályhoz tartozást, típusszerűséget) ragad meg, s ennyiben digitális kódolást
alkalmaz.

3
Megválaszolatlan kérdés, hogy az egyediség hogyan kódolódik például az emberi agy/elme fizikális/mentális rendszerében,
azaz hogy milyen mentális reprezentációk szolgálnak alapjául az egyedfelismerésnek; a tudomány jelenlegi állása mellett erről
– ahogyan a például fogalmak pontos agyi/elmebéli mibenlétéről is – inkább csak találgatni tudunk (lásd Tarnay és Pólya 2004,
3. fejezet).
4
Itt egy episztemológiai korlátunkkal mindenképpen szembesülünk, mert pusztán az érzékszerveinkre, sőt a legmodernebb
tudományos mérőeszközökre hagyatkozva is lehetetlen volna megállapítani az esőcseppek közelebbről vett tulajdonságait
(forma, méret, hőfok stb.) a talaj nedvessége és egyéb nyomok alapján. Sőt, a szóban forgó esetben ontológiai korlátról is
beszélhetünk. Valószínű, hogy azok az újabb és újabb oksági interakciók, amelyek az egymás után potyogó esőcseppek földet
érésekor játszódtak le, nagyobbrészt újra meg újra kitörölték – felülírták – a korábban érkezett esőcseppek formájára, méretére
(stb.) utaló oksági nyomokat.
1.3. Analóg és digitális kódolás a különböző médiumokban

Eddigi példáinkban a kódolás két különböző médiumban jelent meg. Egyfelől utaltam arra, hogy a
természeti világ fiziko-kémiai, oksági összefüggései megőrzik a világban létező és létrejövő objektumok,
állapotok és folyamatok egyediségét, és ennyiben a fizikális világ analóg kódolású közegnek tekinthető.
Ezzel szemben a digitális kódolásra a fogalmi mentális reprezentációk, illetve a nyelvi reprezentáció
szolgált példaként, amelyek kategoriális mivoltuknál fogva nem őrzik meg a kódolt (reprezentált, referált)
entitás, folyamat, vagy állapot egyediségét. Az internetes kommunikációt ez utóbbi kódolással állítom
majd párhuzamba, mivel a digitális számítógépek és hálózatuk közvetítő közege csak digitális kódolásra
képes.

Nem mélyedhetek el itt abban a kérdésben, hogy a világ finoman szemcsézett oksági információhordozó
jellege, azaz analogicitása – itt eltekintek a részecske és hullám természetű fotonok és a kvantumállapotok
részben diszkrét jellegétől – azt is jelenti, hogy a numerikus elven működő digitális készülékek, például a
számítógépek is végső soron analóg kódolású szubsztrátumon valósulnak meg. A probléma kikerülhető és
feloldható, ha elfogadjuk John Haugeland idevágó érvelését, aki a digitális technikai eszközök
alapjellemzői között tartja számon, hogy a bennük közvetített információ vagy jel – normál működés
esetén – veszteség és hiba nélkül másolható (Haugeland 1981). Ezt a digitális eszközök „pozitív” és
„megbízható” jelírási és jelolvasási képességeivel magyarázza, ahol az első tulajdonság abban áll, hogy a
digitális gép a jelek másolása során elvileg képes 100%-os pontosságot elérni, a második pedig abban,
hogy a jelírás és jelolvasás a gyakorlatban is lényegében minden alkalommal 100%-os pontosságú
(Haugeland 1981. 75skk.). Például egy számítógépes zeneszerkesztőben kreált kottát reprezentáló
numerikus adathalmaz akárhányszor lementhető és továbbmásolható a dallamra vonatkozó információ
sérülése nélkül (kivéve, ha elromlik a tárolásra kiszemelt merevelemez vagy a számítógép memóriája);
pontosan úgy, ahogyan az ábécé digitális közegében kigondolt vagy papírra vetett versek is veszteség
nélkül számítógépre vihetők és továbbmásolhatók (kivéve a tipográfiai sajátosságokkal is játszó
költemények némelyikét). Ezzel szemben a fizikai, analóg valóság finoman szemcsézettségét kihasználó
szőtteseket vagy fafaragványokat – és általában a képzőművészeti és egyéb világbeli tárgyakat – elvileg is
lehetetlen tökéletes pontossággal lemásolni.

Az analóg kódolás eme jellegzetességét lenyűgözően, de szövevényes bonyolultsággal ragadja meg

Nelson Goodman a Languages of Art-ban (Goodman 1976). Gondolatmenete alapján és terminusait
használva azt mondhatjuk, hogy egy analóg kódolású jelrendszer szintaktikailag és szemantikailag is
sűrű. Szintaktikailag sűrű, ha végtelen sok jel található benne, s ezek úgy vannak rendezve, hogy
bármelyik kettő közé mindig beilleszthető egy újabb, harmadik jel; és szemantikailag sűrű, ha a
jelrendszerben a jelek közti legkisebb eltérések is referencia-, vagy jelentéskülönbséget vonnak maguk
után (Goodman 1976, 4. fej.). E fogalmak szemléltetésére legalkalmasabb talán az olajfestmény példája,
amelynek létrehozatala során a legapróbb változtatások is esztétikai vagy referenciális különbségekhez
vezethetnek (szemantikai sűrűség); és a képhez közelebb hajolva, kis túlzással, mindig újabb és újabb
finom részletek tűnnek fel (ami a kép szintaktikai sűrűségére utal). Ezt úgy is szokás megfogalmazni,
hogy az analóg kódolás ontológiai értelemben folyamatos, azaz egységnyi mértékekre nem bontható
jelfolyamot állít elő (pl. Lister et alii 2009, 1. fej.); ezért tekinthető analóg kódolásra képes közegnek a
folyamatos mágneses erőtérváltozás rögzítésére alkalmas magnetofonszalag, vagy a tavak menti iszap,
amelybe időnként egy-egy az utókor számára is fontos lábnyom ragad.

Szempontunkból fontos különbség a digitális számítógépek és az emberi agy/elme működési elve között,
hogy a számítógépeket eleve a fenti értelemben vett digitális jelátvitelre konstruálták meg, s numerikus
belső reprezentációs rendszerük a felépítésénél fogva alkalmatlan az egyedi jellegű oksági információ
közvetítésére. Ezzel szemben – amint azt egyedfelismerés gyakorlata nyilvánvalóan bizonyítja – az
emberi agy/elme mint mentális jelhordozó közeg képes az egyediség reprezentálására, tehát az analóg
kódolásra, még ha az efféle reprezentálás mechanizmusa vélhetően különbözik is az agyban/elmében
javarészt érvényesülő fogalmi és nyelvi, vagyis kategoriális-digitális kódolástól. A kategoriális kogníció
bizonyára evolúciós nyomásra vált dominánssá, s adaptív jellege miatt alakulhatott úgy, hogy az egyedi
információt hordozó, nagyfokú ontológiai szemcsézettséget perceptuálisan, és különösen a magasabb-
rendű kogníció szintjén kategoriálissá szoktuk szegényíteni.

Az emberi agy/elme perceptuális-kognitív „felbontásának” mértéke tehát meghaladja a számítógép

jelkódoló felbontásáét, amely nem elég részletes ahhoz, hogy a világ „építőkockáinak” apró különbségeit
megőrző finomsággal tudjon jeleket továbbítani. A számítógép „érzékszervi”, vagy még inkább belső
jeltovábbító specificitása nem elég nagy, túlságosan durva a fizikai specificitáshoz képest.
Általánosabban megfogalmazva, a materiális világ ontológiailag adott szemcsézettsége és kódolása
minden információközvetítő helyzetben szemben áll az érzékelés és az információfeldolgozás
felbontásával: a percepció és kogníció faj-, sőt egyedfüggő felbontóképessége meghatározó tényezővé lép
elő. Az érzékszervek, illetve az észlelési és általában a kognitív folyamatok közvetítő egységei
információs szűrőként vagy konverterként, adott esetben kódváltóként működnek (amikor egyediről
kategoriálisra váltják a bejövő információ kódolását). A megismerő egyedek felől nézve így azt is
mondhatjuk, hogy a világ analóg vagy digitális jellege tulajdonképpen az adott megismerő észlelési és
kognitív felbontásához viszonylagos: egy olyan faj egyedei, amelynél az evolúciós fejlődés során nem
alakult ki az egyedfelismerés képessége, csak kategóriákban, azaz digitálisnak tudják észlelni a világot.

A szemcsézettség és felbontás közti viszonylagosság kérdése innen, a digitalitás korlátozottsága felől is

feltehető. A jelen vizsgálódás számára is lényeges: képes-e a digitális kódolás megragadni vagy legalább
megközelíteni az analóg kódolásra jellemző gazdagságot? Miféle vám-rév hatás érvényesül az információ
finoman szemcsézettsége és a kódoló folyamatok/eszközök felbontása között? Tekintsünk két példát.

1.3.1. Analóg kódolás, magas perceptuális felbontás, korlátozott kognitív szerep: emberi testszag / szaglás

Egyfelől, ahogyan fentebb (1.1.) már utaltam rá, az emberi szaglás elegendően nagy felbontással
rendelkezik ahhoz, hogy a fajtársak sajátlagos anyagcseréjének, „kémiai individualitásának” (Garrod
1902) köszönhető egyedi szagát felismerje. A kémiai individualitás végső soron az egyén génkészletének,
genotípusának az egyedi mivoltán nyugszik, annak fenotipikus kifejeződése. Így nemcsak a csecsemő
azonosítja anyját olfaktorikusan a szülés után akár 3 nappal, hanem az édesanyák is képesek pusztán
szaglás alapján felismerni saját gyermeküket a szülés utáni első hét végétől (Schaal et alii 1980; Porter–
Cernoch–McLaughlin 1983; Porter 1998), még akkor is, ha a gyermektől 10-60 perccel a szülés után
elválasztják őket (Kaitz et alii 1987). Az anya-gyermek közötti szagalapú kommunikáció a jelek szerint a
szoptatással járó szoros testi kontaktus során alakul ki a gyermek életének első egy-két hetében – például
a cumisüvegből táplált babáknál nem, és az apa-gyermek viszonylatban sem –, egyfajta gyors tanulásról,
bevésődésről lehet szó, bár a pontos mechanizmus még nem ismert (Porter 1998 és 2004). Ugyanakkor a
gyermek magzatvizének a szagát viszonylag pontosan felismerik a szülők. Egy – igaz, szűk mintával
dolgozó, 15 anya és 12 apa bevonásával készült – kísérletben az anyák 80%-a, az apák 92%-a sikeresen
különböztette meg az újszülött gyermeke magzatvizének a szagát idegen gyermekek magzatvíz-szagától a
szülési utáni 5 napos periódusban (Schaal és Marlier 1998). Bár életszerűtlensége miatt a kísérlet
relevanciája megkérdőjelezhető az emberi szaglás általános vizsgálatában (ti. a magzatvizet normál
körülmények között lehetetlen megszagolni), érdemes felfigyelnünk arra, hogy itt az apai felismerés
pontossága valószínűleg annak köszönhető, hogy a magzatvíz nemcsak a gyermek, hanem az anya
szagmintáját is tartalmazza, s így az apák a – tőlük genetikailag természetesen jelentősen különböző –
partnerük, az édesanyák pedig a saját maguk szagát ismerték fel nagy pontossággal (Dubas et alii 2009).

Más kísérletek is azt mutatják, hogy a saját testszag és az intim partner testszagának felismerése
lényegesen könnyebb feladat a homo sapiens sapiens számára, mint a nem rokon, vagyis genetikailag
jelentősen különböző ismerősök szagának azonosítása. Lord és Kasprzak (1989) alsóbb éves
egyetemistákat vizsgálva azt találta, hogy első próbálkozásra közel 75%-uk ismerte fel a saját szagát a
mutatott tíz póló valamelyikén, amelyek közül egyet ők, a többit más kísérleti személyek hordtak 24 órán
keresztül. Hasonlóképpen, egy újabb tanulmány szerint amerikai középiskolások a saját testszagukat
51,6%-os, a nem rokon, s csak platonikusan ismert barátaik szagát 38,7%-os pontossággal azonosították a
három éjszakán keresztül hordott pólókon, öt közül választva (Olsson et alii 2006). Ez ugyan a 20%-os,
véletlenszerűen helyes felismerési esélynél szignifikánsan magasabb érték, de lényegesen alacsonyabb az
anya-gyermek és az intim partneri viszonyokra jellemző mértékeknél.

Ez utóbbi eredményeket a fentebbi adatokkal összevetve arra a következtetésre juthatunk, hogy a

szagalapú egyedfelismerés korlátozottabb kognitív és szociális szerepet játszik fajunk életében, mint
például a vokális vagy látható testi jellemzőkön (arc, járás) alapuló, mert pregnánsan és biztonsággal csak
a szülő-gyermek kapcsolatban és a nem genetikai alapú, viszont szoros partneri viszonyokban érvényesül.
Vagyis fiziko-kémiai egyediségüknél fogva az emberi szagok kódolása analóg, a felismerésükhöz
szükséges emberi észlelőrendszer felbontása ahhoz képest elegendően magas, de a szagalapú
egyedfelismerés szerepe kognitíve korlátozott.

1.3.2. Analóg vagy digitális kódolás, és magas, de becsapható perceptuális felbontás: mozifilm / látás

A kódolás és a felbontás viszonyát a mozifilmek vizuális észlelésének a problémáján is vizsgálhatjuk. Az

emberi látás meglehetősen bonyolult rendszeréből itt a képpontszerű felbontást emelném ki, nem
foglalkozva a színárnyalatok és a fény-árnyék kontraszt érzékelésével, jóllehet azok áttekintése is
szükséges volna a teljes körű összevetéshez. A kérdés számunkra jelen esetben úgy merül fel, vajon a
hagyományos filmanyagon, celluloidon rögzített és arról nagyméretű vászonra vetített 35 milliméteres
mozifilmek esetében a hordozó anyag szemcsézettségéhez képest elegendően nagy-e az emberi szem
felbontása, illetve, hogy lehetséges-e a filmanyagra jellemző analóg kódolást digitális filmrögzítési
közegben reprodukálni.

E kérdésre speciális kémiai tudás nélkül úgy adhatunk közelítő választ, ha figyelembe vesszük, hogy
manapság egyre több filmrendező választ ún. HD (high-definition) felbontású digitális kamerát a
filmkészítéshez. Ront-e a képminőségen a digitális kamera? Észreveszi-e az emberi szem az analóg
hordozóra forgatott és a digitális felvételek közti különbséget? (Ezek a kérdések köztudomásúlag évek óta
foglalkoztatják a filmkészítőket és a fotográfusokat, s természetesen itt nem fogunk végleges választ adni
rájuk.) 5

A HD vizuális rögzítőeszközök felbontása tipikusan 1280 x 720 (720p), illetve 1920 x 1080 pixel (1080
teljes vagy váltott soros: 1080p/1080i). Ilyen felbontásokra képes Sony HDW-F900 kamerával forgatta
például George Lucas A klónok támadása (Star Wars Episode II: Attack of the Clones, 2002) című
filmjét. A felbontás esetleges elégtelensége (kockásodás, a pixelek láthatóvá válása a tárgyak élein) miatt
nem érte tömeges kritika a filmet, de anekdotikus beszámolók szólnak arról, hogy digitális
képfeldolgozással foglalkozó szakemberek a moziban ülve szabad szemmel is felfedeztek pixelesedést, az
élsimításból (anti-aliasing) adódó vizuális hibákat Lucas filmjén; olyanokat, amelyeket a celluloidfilm a
pixelmentessége, nem diszkrét képpontokon alapuló kódolása miatt nem mutat és nem is mutathat. S
valóban túlságosan alacsony lehet a HD felbontás az emberi szemnek, hiszen a 35mm-es filmanyag
digitalizálásával foglalkozó fotósok és specialisták közül többen is ennél magasabb felbontást ajánlanak a
filmkockák szkenneléséhez, 6 de a Canon és a Nikon 35 mm-es fotónegatívokat szkennelő, professzionális
minőségű gépeinek 7 a felbontása is tipikusan eléri a 4000 dpi-nek megfelelő 3780 x 5669 pixeles értéket
(ez a gyakorlatban egymástól 6.4 mikrométerre lévő képpontokat jelent). Az emberi szem felbontása még

5
Más kérdés, hogy 2009 közepére a hagyományos, ezüstbromidos filmhez mára gyakorlatilag megszűnt a fényképezőgép-
gyártás, és ez várható a filmezés területén is. A Nikon 2006 óta nem készít hagyományos fényképezőket, s azóta minden
nagyobb piaci szereplő is abbahagyta a gyártást. Sokat mond az analóg gépek helyzetéről az is, hogy a Kodak 2009. június 22-
ével végképp befejezte a Kodachrome-film előállítását is, amelyet egyébként 2002 óta lépésekben épített lefelé.
6
Például: http://pic.templetons.com/brad/photo/pixels.html [2009. július 9.], vagy
http://www.wellesley.edu/Computing/Slidescan/nikonscanner.html [2009. július 9.].
7
Lásd például itt: http://www.imaging-resource.com/SCAN1.HTM [2009. július 9.].
ennél is jóval nagyobb, egyes számítások szerint a teoretikusan adott 180 fokos látótérhez képest csak 120
fokosat feltételezve is az emberi szem befogadta kép digitális kódolásához összesen 576 millió pixelre,
azaz kb. 24000 x 24000-es felbontásra volna szükség (Clark 2007).

Ám a nézőnek a vászontól való távolsága miatt feltételezhetjük, hogy amikor a digitális filmrögzítés és -
vetítés eléri a tengelyenként 4000-5000 pixeles felbontást, akkor a pixelesedés vonatkozásában már a
szakavatottak sem fogják látni a különbséget a hagyományos celluloid- és a digitális film között – még a
vetítővásznon sem. Ez esetben a kódolás analógból digitálisba vált, s bár az analóg valóság részletessége
magasabb, mint a digitális hordozó szemcsézettsége, az észlelési mechanizmus a gyakorlatban
becsapható, amennyiben nem képes felfedezni az analóg és digitális hordozó közti különbséget. Másképp
fogalmazva: a megfelelően magas szemcsézettségű digitális kódolás esetén az analóg/digitális elvi
különbsége megszűnhet a gyakorlatban egy adott észlelőrendszer számára.

Létezik-e hasonló jelenség a szaglás területén? Annyi bizonyos, hogy a növények birodalmában találunk
szagalapú mimikrit, például orchideáknál (Schlüter és Schiestl 2008), ám ezek a kódolás tekintetében
egyértelműen digitálisak (kategoriálisak). Néhány orchideafaj egyedei általános virágillat-szignálokat,
illetve számos faj képviselői egyes rovarfajok nőstényeire jellemző feromonok utánzatát,
„álferomonokat” termelnek és bocsátanak ki, hogy a más virágfajokra szakosodott porzó hím rovarokat
magukhoz csalogassák az egyébként a rovar jutalmául szolgáló nektár előállításának költségét
megspórolva. 8 Kódolás tekintetében azt mondhatjuk, itt a világban eredetileg érvényesülő digitális
kódolást – a külön-külön virágfajok illata, a nőstény rovarok valódi feromonjai – egy durvább
szemcsézettségű, de szintén digitális kódolás váltja ki az orchidea mimikrijében.

Az analóg filmes kódolást kiváltó digitális kódolásnak az volna a párhuzama a szagok világában, ha egy
mesterségesen előállított, az emberi testszag fiziko-kémiai bonyolultsági fokát el nem érő szaggal be
lehetne csapni az olfaktorikus egyedfelismerő mechanizmusunkat; ám ilyesféle szintetikus szaggal
kapcsolatos kísérletekről nem találni beszámolót. S a természetes jelenségek között is csak arra látunk
példát, hogy egy analóg kódolás válthatna ki egy vele – szó szerint is – rokon és ugyanolyan
szemcsézettségi mértékű analóg kódolást: a humán egypetéjű ikrek génkészlete, s így testszaga ugyanis
annyira hasonló, hogy nemcsak idegen emberek hajlamosak összekeverni a szagukat (Roberts et alii
2005), de sokszor még szagkövetésre trenírozott kutyák sem tudják pusztán szaglás alapján
megkülönböztetni őket (Kalmus 1955).

1.4. Záró gondolatok az analóg/digitális kódolás elméletéről

A fizikai valóság szubsztrátuma materiális jellegénél fogva képes az egyediség kódolására a fiziko-kémiai
oksági interakciók alkotta oksági láncok hosszabb-rövidebb szakaszán az egyediség nyomának a
megőrzésére. Az észlelés vizsgálatakor a fő kérdés az, hogy az a kódolás, amely a jelként szolgáló fiziko-
kémiai jelenségnek értelmet ad az észlelő számára – azaz az összefüggés, amely a jelölt és jelentés
viszonyát rendezi –, figyelembe veszi-e, megőrzi-e a fiziko-kémiailag kódolt egyedítést. Ha megőrzi,
továbbra is analóg kódolásról beszélünk, ha kategoriálisba váltja, akkor digitális kódolásról.

Analóg kódolásra képes például az emberi szaglórendszer, s ennek köszönhetően – bizonyos

helyzetekben, s nem mindegyikünk – képesek vagyunk másokat egyedi testszaguk alapján felismerni. Az
emberi nyelv viszont par excellence kategoriális-digitális médium, mert olyan kódolás érvényesül benne,
amely nem veszi figyelembe sem a jelöltek (referált tárgyak, élőlények, folyamatok, helyzetek), sem a
konkrét nyelvi jelek egyediségét; miközben minden (mezo)világbeli létező egyedi, s miközben minden
kimondott vagy leírt szó egyedi oksági folyamatok eredménye és egyedítő materiális jegyekkel is
rendelkezik. Emellett a nyelvileg megragadható fogalmak és azok mentális reprezentációi is digitális

8
Az orchideáknak egyedi virágok illatát utánozniuk eredménytelen volna, hisz arra nem specializálódhattak a rovarfajok.
.
kódolásúak, amennyiben kategóriákat (osztályokat, típusjegyeket) ragadnak meg. Ezért a nyelvi kód
használója nyelvi szinten, nyelvi jelekkel nem tudhatja a materiális egyediségnek abszolút pontosan
megfelelően kifejezni és megragadni a világbeli létezők egyediségét: azt csak körülírni tudja, illetve csak
kontextusfüggően, területspecifikusan tudja tökéletlenül megragadni.

Ugyanakkor a fizikai világ szubsztrátumán az analóg mellett megvalósulhat digitális kódolás is. Hogy
egyik fenti példánkra utaljunk vissza: az egyes orchideafajok által kibocsátott álferomon (lásd 1.3.2.)
ugyan egyedi oksági folyamatok révén jön létre és egyedi oksági folyamatokon keresztül jut el a porzásra
csábított rovarokhoz, de ez az egyediség nem része a szag mint szignál kódolásának, hanem kényszerű
velejárója a szag fiziko-kémiai anyagszerűségének. Az álferomon, s még inkább az orchideák
kibocsátotta általános, több virágfajra is jellemző illatszignálok kódolása digitális a kibocsátó
mibenlétének vonatkozásában, hiszen a szignál értelmezője (a rovar) számára pusztán kategoriális (típus-)
szintű információt szolgáltat a ’virágság’-ról. Az már más kérdés, hogy – a kibocsátó hollétének
vonatkozásában – az orchideák konkrét illata éppen a kauzális folyamatok egyedítő hatásán alapulva
specifikusan, analóg kódolással jelezheti a virágot, pontosabban annak elhelyezkedését, amennyiben
normál esetben ott áll a szagkibocsátó egyedi virág a rovar környezetben, ahol a levegőben terjengő
szaganyag a legnagyobb sűrűségben található. 9

2. Alapvető kódolások a személyközi kommunikációban

Az internetes kommunikációról és a hálólétről mára rengeteg izgalmas és érvényes megállapítást tettek a

kommunikációkutatók. Például, hogy az internet ironikus módon a modernista technicizmus-vágy
jegyében fogant, de ízig-vérig tarka-barka és horizontálisan szervezett posztmodern eszköz; hogy
átalakítja az olvasási és tudásszervezési szokásainkat; hogy a magányos nethasználat révén társadalmi
fragmentáltsághoz vezet a valós kapcsolatok szintjén, cserébe létrehoz és fenntart erős virtuális
közösségeket; hogy befogadhatatlanul sok információban fürdeti a benne szörfölőt; hogy a politikai
szerveződés és önkifejezés terrorveszélyes, ám eredendően demokratikus helye; hogy aláássa és
újragondoltatja a szerzői jog fogalmát; s hogy a globális falut még kisebbre húzza össze, egy
klikkelésnyire rövidítve a távolságokat (például Manovich 2002; Z. Karvalics 2004; Ropolyi 2006;
Wallace 2006; Barabási 2008; Lister et alii 2009).

Szempontunkból azonban az releváns, hogy az internet és a hozzá vezető számítógépes interfész mint
közvetítő médium digitális kódolású, miközben az emberi kommunikáció és a fizikai létünk nem az.
Tarnay Lászlóval többször érveltünk amellett, hogy az emberi lét analogicitása tetten érhető létünk olyan
különböző, „magasztos” vagy „különleges” szféráiban, mint a művészet (esztétikum), az érzékiség
(kulináris örömök, borkóstolás, erotikum, a természeti valóság élvezete), ám a megismerés olyan prózai
terepein is, mint amilyen az egyedfelismerés (Tarnay és Pólya 2004; Pólya és Tarnay 2005; és az 1. rész
fent). Nem meglepő hát, hogy az egyedi, analóg kódolás érvényre jut a személyközi kommunikációban is,
elsősorban a verbálist kísérő vagy önálló nemverbális dimenziókban, például a hangképzés vokális
jellemzőiben. Vegyük ezért most sorra az alapvető személyközi kommunikációs kódolásokat.

2.1. A verbális kommunikáció kódolásai

A kommunikáció verbális nemében meg kell különböztetnünk az elvont szerkezet és konkrét

megvalósulás szintjét, ahogyan azt Ferdinand de Saussure tette a nyelv/beszéd (langue/parole)
distinkcióval (Saussure 1997). Az absztrakt szerkezet szintjén alapvetően digitális kódolást alkalmaz a
nyelv a jelek formája szintjén, amennyiben a fonémák, morfémák, szavak és mondatok rekombinálható és
tisztán elkülöníthető, diszkrét (avagy a martinet-i értelemben: tagolt) elemek és elemsorok. Emellett a
nyelvi tartalom, a jelentések egy része kapcsán is beszélhetünk arról, hogy jól elkülöníthető fogalmi
9
Az orchideák az álferomonokat tipikusan nem önmagukban vetik be, hanem a megtévesztő szag mellett a rovarokat vonzó
vizuális mimikrit – például a nőstényrovarra emlékeztető formájú és színezetű szirmokat – is alkalmaznak (Schlüter és Schiestl
2008. 229sk).
egységeket használunk. 10 Az absztrakt szerkezeti síkkal áll szemben a nyelvi elemek tényleges használata,
ahol a szignálok nem nyelvi jellegű materialitása – vagyis a saussure-i parole-hoz, de nem a langue-hoz
tartozó anyagszerűség – miatt analóg „zöngék” egészítik ki a digitális kódolást; ezek azonban nem
esszenciális részei a nyelv szemiotikai közegének.

A nyelv mentális/fogalmi reprezentációja, tehát a nyelvi tartalom kódolásának mineműsége nehezen

tisztázható kérdés, mivel a természettudományos vizsgálat nem tudta megnyugtatóan feltárni a fogalmak
agyi/mentális mibenlétét, és a kérdést heves elméleti és kísérleti viták kísérik a kognitív tudományokban
(Murphy 2002; Machery 2009). Így az egyébként erős intuíciónkon kívül, miszerint a mentális
életünkben érvényesülő fogalmak nem keverednek, nem folynak össze gondolatilag, és jó részük a
világbeli jelenségek viszonylag jól elválasztható, diszkrét besorolását teszi lehetővé – s így
szempontunkból mindegy, hogy a fogalom maga prototipikus vagy mintapéldányt foglal magába, és
szimbolikus, illetve osztott reprezentáción alapul –, nehéz átütő érvet felhoznunk amellett, hogy a nyelvi
jelentés világa (a szemantika) jelentős részben digitális kódolású. A diszkrét fogalmak világába talán azok
a viccek nyújtanak leginkább betekintést, amelyek a bennük előforduló szavak többértelműségéből
adódóan jól elkülöníthető tartalmak közötti váltogatásra, szinte mentális vibrálásra késztetik az
értelmezőt. Ilyen az egykori amerikai rádiókomikus, Fred Allennek az utókor emlékezetében egészen
zseniálissá fokozott élce, miszerint „Television is a medium because anything well done is rare”,
amelyben a medium ’médium, közeg’ jelentését billenti ki a marhaszelet-sütés terminológiája szerinti
’közepesen átsült’, s folytatja azt további szemantikai ide-oda kapcsolásra késztetéssel a „well done”
(’rendesen megcsinált’ vs. ’jól átsült’) és a „rare” (’ritka’ vs. ’véresen hagyott, rosé’) révén. Az eredmény
két, önmagában értelmetlen mondat a televízióról, amely vagy ’médium, mert ritkán csinálják [benne] jól
a dolgokat’, vagy ’közepesre sült [hús], amelyben a jól átsütött részek is véresre hagyatnak’, illetve a
szándékolt, e két értelmezés részeinek csere-beréléséből kialakítható, kritikus, ám felettébb komikus
olvasat a közepesen jó médiumról. Ez a paradox szemantikájú bon mot nem működne jól azonosítható,
diszkrét fogalmi egységek nélkül, s természetesen e különálló fogalmi tömbök közt mesterien, három
kifejezés hosszan végigvitt szemantikai ugrálás és váltogatás vezet az erős komikus hatáshoz is.

A nyelvi szemiotikai építkezés formai szintjén (morfológia, szintaxis) kétségtelen, hogy egy-egy fonéma
kicserélhető „építőkockaként” kerül a morfémákba, azok a szavakba, a szavak a mondatokba és a
mondatkezdeményekbe; s természetesen a még magasabb, szövegszintű nyelvi szerveződés is diszkrét
elemek rekombinációjának az eredménye (ezt nevezte André Martinet kettős tagolásnak). Attól, hogy a
megnyilatkozó/szövegíró hathatós, csattanós, vagy manipulatív szöveget alkot (ezt oktatja a retorika, s
ilyenek az anekdoták, sztorik, pártközlemények), vagy attól, hogy egy nyelvhasználó „egyedien”,
„utánozhatatlanul”, a többiektől eltérően szervezi a szövegeit-mondatait, a nyelvi közeg építőkockái
ugyanúgy diszkrétek maradnak. A nyelvhasználó még legkreatívabb pillanataiban, az új szavak kitalálása
közben sem tud elszakadni az adott nyelv kínálta, zárt fonémaállomány egymástól jól
megkülönböztethető elemeitől; s még a legeredetibb történetek sem többek egymástól világosan
elválasztható morfémák és szavak rekombinált halmazainál. 11 A nyelvi elemsorok (szavak, mondatok,
szövegek) formájuk, avagy szerkezetük szerint tökéletesen másolhatóak és akár numerikusan is
leképezhetők (lásd 1.3.); épp ebben áll, hogy a nyelvhasználat az elvont szerkezeti szinten digitális
kódolású, és ennek köszönhető, hogy a nyelvi kommunikáció legkülönlegesebb zsonglőreinél is

10
Kivételt jelent például a nyelvészeti kognitív szemantika által sokat tárgyalt térbeli kifejezések zöme, amelyek mentális
megfelelői inkább toleranciatartományokat is tartalmazó geometriai sémák, mintsem diszkrét, magasabb-rendű, nyelvszerű
fogalmak (Talmy 1983; Lakoff 1987; Talmy 2000; Kertész–Pelyvás–Siptár 2006), illetve általában az intenzionális
homályosság főként a melléknevek és határozószók esetében (Bierwisch és Lang 1989; Pinkal 1995).
11
Ennek nem mond ellent az, hogy egyes komikus jelenetek a morfémák szintjénél alacsonyabb nyelvi szinteket céloznak
meg, hiszen a nyelvi performancia problémái (pl. dadogás, raccsolás, franciás pöszeség, két szó kimondása közötti ingadozás)
a diszkrét jelek előállításának problémáját próbálja nevetségessé tenni. Ugyanez áll – a verbális dimenziót kiegészítő
nemverbális dimenzióban – például a kijelentő módra jellemző hanglejtéssel elmondott kérdő szórendű megnyilatkozásokra, a
két prototipikus intonációs mintázat közti „lebegtetésre”. Mindkét esetben a diszkrét nyelvi mintázatokat feltételező, az azok
közti választást kifigurázó megoldásokról van szó. Lásd még a nemverbális kommunikációról írottakat (2.2.).
legfeljebb kvázi-egyedi stílusról vagy stiláris kvázi-egyediségről, s nem az analóg kódolásra jellemző,
valódi egyediségről beszélhetünk.

Az viszont igaz, hogy az anyagszerű megvalósulás (a saussure-i parole) szintjén minden nyelvi jelsornak
– legyen az kimondott megnyilatkozás, jegyzetpapírra firkantott feljegyzés, vagy nyomtatott könyv –
egyedi jellemzői vannak. Minden beszélő orgánuma különbözik a többiétől, ahogy a mindenkori légköri
viszonyok is, ezért nem lehet kétszer teljesen ugyanúgy kiejteni egy mondatot; ezért lesznek
megvalósulásaik között mindig kisebb-nagyobb, az emberek által észlelt vagy épp észrevehetetlen fiziko-
kémiai különbségek. Ugyanígy nemcsak a töltőtoll, de az írógép vagy a nyomdahenger is egyedien
„fognak”, a kéz éppeni remegése, a fémfejek kopása, a festék és papír egyedi összjátéka
megismételhetetlenné tesznek minden tényleges írásdarabot. Ezt annak ellenére állíthatjuk, hogy az
írógépek írásképe viszonylag invariáns és egyedi abban az értelemben is, hogy az egyes gépelt
szövegekből a megfelelő technikai szakértelemmel azonosítható a masina, amelyen papírra vitték. Az
íráskép itt éppúgy specifikus, idioszinkratikus fizikai indexe az írógépeknek, ahogyan a beszélőknek
indexei az egyedi vokális jellemzőik: nem mindig teljesen ugyanolyan a kibocsátott jelsor (nem is lehet
az), de egy egyedi tartományon belül mozognak a sajátos jegyei (ahogy a „b” betű enyhén jobbra dől,
vagy ahogy valaki hangszíne rekedtes; mindig kicsit másképp, de jól azonosítható ismétlődésben). Ezen
invarianciatartományban, illetve annak szintje alatt tetten érhető a minden fizikai létezőre jellemző
egyediség, amelyet a puszta érzékszerveinkkel nem feltétlenül érzékelünk ugyan, de a világ finoman
szemcsézett anyagszerűsége miatt – ahogyan a fémfejről a tinta a papírra tapad; ahogyan a beszélő
hangszálai megnyúlnak és vibrálni kezdenek – még az ugyanazzal a géppel nyomott „b” betűk, vagy
ugyanazon a hangképző rendszeren kiejtett „b” fonémák mindegyike is különbözik a többitől.

Ellenvethetnénk, hogy a fonémák egymás után következő sora konkrét megvalósulásában kontinuumot
alkot, át nem fedő egységekre feloszthatatlan beszédhangfolyamként jelentkezik, s hogy
következésképpen a fonémák nem digitális, hanem analóg kódolásúak. Azonban kognitív pszichológiai
kísérletekből tudjuk, hogy a fonémák észlelése nemcsak a felnőtt nyelvhasználóknál, de már preverbális
gyermekeknél is kategoriális jellegű (Eimas et alii 1971). Ez abban áll, hogy egy nyelv két eltérő
fonémája eseteként megvalósuló egy-egy beszédhang közötti, az adott nyelv szempontjából tehát releváns
kategoriális különbséget a kisgyermekek is könnyebben észlelik, mint a két olyan hanginger közötti
különbséget, amely ingerek az egyes fonémahatárokon belüliek (tehát két allofónról van szó), ám fizikális
jellemzőik szerint nagyobb különbségek, mint a fonémahatárokat átszelő akusztikus eltérések (Harnad
1990, Hernád 1996). Ez pontosan azt jelenti, hogy a nyelvi észlelés számára a beszédhangok folyamában
nem a finoman szemcsézett egyedi sajátosságoknak, hanem az egymástól diszkréten elváló fonémáknak –
a digitális kódolás egységeinek – az azonosítása lesz a feladat. Azokat az apró különbségeket, amelyek a
fonémák mindenkori egyedi megvalósulását jellemzik, nem kódolja a nyelv, még ha a befogadó észleli is
őket.

2.2. A nemverbális kommunikáció kódolásai

A nemverbális kommunikáció szinte mindegyik fajtájában használunk digitálisnak tekinthető

kódolásokat, azaz fogalmilag jól megragadható, viszonylag állandó jelentést vagy üzenetet, ám ezekhez
lépten-nyomon analóg „felhangok” adódnak, és találni analóg kódolást és dekódolást is. Nem tekintem át
itt az emberi nemverbális kommunikáció teljes spektrumát, s az internetes kommunikáció elemzését illető
csekély relevanciája miatt szinte teljesen elmarad – Mark L. Knapp (1972) osztályozását követve – a testi
jellemzők, az érintkezéses viselkedés, a proxemika, a készítmények, illetve a környezeti tényezők
tárgyalása. Sorra vesszük viszont, ha nem is teljes körűen, a paranyelv, a testmozgás (mozdulatok,
gesztusok), és a mimika főbb kódolási vonatkozásait.

Elöljáróban két dolgot jegyeznék meg. Egyfelől szembetűnő, hogy a nemverbális kommunikáció analóg
jellegét eredendően a hordozó médiuma (emberi test, például végtagok, hangképző szervek) anyagi
mivoltának köszönheti: például minden apró mozdulatbeli- és mozgásbeli eltérés jelentést hordozhat,
megvalósítva ezzel a goodmani szemantikai sűrűség kritériumát (lásd 1.3.). Kissé hasonló ez ahhoz,
ahogyan a nyomtatott könyveknek is van szaga, súlya, a lapoknak és a borítónak sajátos színezete,
kopása, s ezek révén válik minden egyes könyvpéldány egyedi létezővé – miközben a regény szövege, a
regény maga, az üzenet teste egy digitálisan kódolt betűhalmaz. Viszont az anyagszerűséghez való
vonzódásunkról sokat elárul, hogy olvasóként a legtöbben éppen az említett az analóg „zöngéket”, a
könyv anyagszerűségéből fakadó tulajdonságokat hiányolják a színtelen-szagtalan elektronikus
szövegekből.

Másodsorban taxonomizáló szerénységre int, hogy a nemverbális viselkedések általában együttesen

jelentkeznek a beszéd- vagy kommunikációs folyamban, s így nem biztos, hogy jogos elkülönült
kódolásokról beszélni a különböző részjelenségek kapcsán. Ennek tudatában kínálom az alábbi,
nyilvánvalóan tökéletlen osztályozásokat.

2.2.1. Paranyelv, szupraszegmentális elemek, vokális jellemzők

A verbális kommunikáció beszédbeli megvalósulásának velejárói közül a hanglejtésnek megvannak az

adott nyelvre jellemző, kanonikus és jól megkülönböztethető, digitális mintázatai; a különböző
mondatfajtákhoz – a magyarban ilyen a kijelentő, kérdő, felkiáltó, és óhajtó mód – jellegzetes, minden
kompetens beszélő által ismert hanglejtési minta, illetve nyelvenként változó mértékben további lexikális
és szintaktikai konstrukciók (morfémák, ragozási paradigmák, határozószók; illetve sajátos szórend)
tartozhatnak (Bybee és Fleischmann 1995). Ezeket az emelkedő, süllyedő (stb.) intonációs mintázatokat
alkalmazzuk rugalmasan a különböző hosszúságú, különböző gyorsasággal kiejtett megnyilatkozásoknál,
s már csak emiatt sem lehetnek abszolút merevek. Emellett az adott kiejtési helyzetre jellemző konkrét
akusztikus minőségek is egyediek, ám ez utóbbiak irrelevánsak a megnyilatkozás kérdő, felkiáltó (stb.)
jellegének kategoriális azonosításakor.

Létezik a hanghordozásnak „népi” kategorizálása is (vö. népi pszichológia, folk psychology), ennek
alapján szoktunk beszélni „unott”, „affektált”, „modoros”, „effeminált”, „pöffeszkedő”, „pökhendi”,
„megvető” beszédről vagy beszédmódról. Ez a besorolás nem tisztán a hanghordozáson alapul, de
megállapíthatjuk, hogy végső soron szintén digitálisan elkülönülő, valós fizikai-akusztikai jegyekből
indul ki, amelyek egy-egy grammatikai módra jellemző prototipikus akusztikus mintázat köré
csoportosulnak a valós beszédhelyzetekben (az „unott” tipikusan laposabb, kisebb tartományban mozgó
intonációs mintázat, mint a szokásos; az „affektált” magasabb hangokat használ, elnyújtottabb, esetleg
emelkedik a mondat végén stb.).

A grammatikai módokra jellemző intonációs mintákhoz hasonló a helyzet a hanglejtéstől nem minden
tekintetben elválasztható hangsúlyozással: a szóhangsúly és mondathangsúly is szabályozott a különböző
nyelvekben; például az olasz szavak többségénél az utolsó előtti szótagra teendő a szóhangsúly, a
magyarban pedig a topik-fókusz szerkezetességnek köszönhetően kap nyomatékot a kontrasztíve
kiemelendő tartalmat hordozó szó, például amikor az ige elé, az igekötő „helyére” kerül („János a
nyelvfilozófiát utálta meg, nem a generatív nyelvészetet.”). Az ilyen és hasonló hangsúlyszerkezetek (lásd
É. Kiss–Kiefer–Siptár 2003) digitális kódolású minták megvalósulásai.

Egyedi és utánozhatatlan viszont minden beszélő hangszíne, köszönhetően a hangképző rendszer sajátos
felépítésének, és az illető korának, szokásainak (pl. cigarettázás). Mindemellett szokás kategorizálni a
jellegzetes hangszíntípusokat (összefüggésben a jellegzetes hangmagassággal), úgymint „fejhang”,
„öblös”, „mély”, „dörmögő”, „erotikus”, „búgó”, „nyafogó”, „sípoló” s hasonló típusokra. Ez a
taxonómia digitális felosztást alkalmaz, amely azonban csak az osztályozás nyelvi-fogalmi jellege által
jön létre az eredetileg analóg kódolású, fokozatmentes, finoman szemcsézett jelenségek besorolására. Az
analóg jelleg itt nemcsak az egyénenként nagyjából állandó hangszín egyediségében jelenik meg
(hasonlóan az emberi arc állandóságához), hanem abban is, hogy a mindenkori vokális jellemzők
(hangmagasság, hangszín, nazalizáltság etc.) korrelál a megszólaló érzelmi állapotaival, mégpedig analóg
módon kódolja, közvetíti ez utóbbiakat (hasonlóan a grimaszok apró különbségeihez).

Ha általában tekintjük a beszédet kísérő nemverbális jelenségeket, ide sorolva olyan viselkedési formákat
és hangadási módokat, mint a kuncogás, nyelés, ásítás, sóhajtás, szuszogás, nyöszörgés, a szavak
elnyújtása vagy elharapása, a szószerű partikulák és egyéb vokalizációk („ühm”, „eh”, „ááá”, csettintés,
„cöcögés”) használata (lásd Knapp 1972. 53.; Terestyéni 2006. 65.), akkor zömüknél analóg kódolást
találunk. Ezek a nyelvi-fogalmi kódolás szintje alatt-mellett jelentést hordozó, különböző mértékben és
módokon végrehajtható viselkedések, amelyekre finoman árnyalt érzelmi töltet és viszonylag homályos
tartalom jellemző, hiszen csak némelyikük jelöl ki többé-kevésbé körülírható jelentéstartományt (mint az
„ó” és az „ááá”, amelyek többnyire a vokalizáló meglepetésére és rosszallására utalnak).

2.2.2. Kinezika, gesztusok, fej- és testtartás

Ahogy a nemverbális viselkedés nagy közönségsikernek örvendő képes-rajzos tárai is illusztrálják,

számos testtartás, és kéz-, test-, illetve fejmozdulat rendelkezik fogalmilag jól azonosítható tartalommal,
beszédtől független jelentéssel (Axtell 1997; Bäuml és Bäuml 1997; Pease és Pease 2006).
Tudományosabban, de szintén a diszkrét jelentéses mozgásmintázatok léte mellett érvelt a testtartást
kutató Albert Scheflen (1964), a funkcionális nemverbális taxonómiát kínáló Mark Knapp (1972), illetve
a kissé idealizált, ám annál cizelláltabb kinezikai elméletet felvázoló Ray Birdwhistell is (1971). A
beszédtől független gesztusok szándékolt és perceptált jelentése kultúrafüggő ugyan, de egy-egy
kulturális csoporton belül többé-kevésbé jól körülírható és félreérthetetlen: például a mutató és középső
ujj ’V’-je, a ’füge’ tagadó jele, vagy a tenyérháttal előrefelé feltartott középső ujj mint sértés tartoznak ide
(lásd emblémák, Knapp 1972. 51.). A tartalmuk viszonylagosan pontos azonosíthatósága és más
mozdulatoktól való elkülöníthetőségük miatt digitális kódolású jeleknek tekinthetjük ezeket a
nemverbális jelzéseket. De digitálisan kódoltnak tűnik az érzelmeket kifejező mozgásformák
(érzelemmutatók, alkalmazkodók, Knapp 1972. 51sk.) jelentésének magja is, hiszen egyértelműen
azonosítható a düh és a fenyegetés üzenete az összeszorított ököl felemelésében és megrázásában, a
pozitív viszonyulás a félig kitárt karok, a nyitott tenyér és az enyhén széttárt ujjak komplex
mozdulatában, vagy a zavarba esés érzete a száj szélének vakargatásában.

Az említett viselkedések kissé a deiktikus nyelvi elemekre (pl. mutató névmások) emlékeztető módon az
adott kommunikációs kontextusban nyerik el konkrét jelentésüket, amennyiben megvalósításuk módja
véglegesíti és konkretizálja – alkalomadtán fokozza, tompítja, ironikussá teszi (stb.) – a jelentésüket. 12 Ez
a jelentésfinomodás a konvencionális jelek esetében (’V’) is tetten érhető, de különösen az érzelmeket
jelölő viselkedéseknél feltűnő, hogy a mozdulat érzelmi töltetét fokozatokra nem oszthatóan, analóg
kódolással fejezi ki végrehajtásának módja és mértéke (hevesség, kifejtettség). Egy félig vagy teljesen
felemelt kar, egy lassú vagy hirtelen legyintés ezekben a végtelenül sok fokozatot kínáló dimenziókban
válik udvariasabbá vagy durvábbá, komollyá vagy erőltetetté, és így közvetít aktuális üzenetet.
Szempontunkból nem releváns, hogy a mozgásforma jelentése és értelmezése evolúciós örökségünk része
(ilyen lehet az érzelemkifejező elfordulás mint elutasítás, vagy az ejtett, becsukló vállak mint a levertség
jele), esetleg részben ikonikus (a felszarvazás jele a kinyújtott mutató és kisujjal), vagy tisztán
konvencionális jellegű (az ’oké’ jel felfelé mutató hüvelykujjal). Mindegyik mozdulatsort végre lehet
ugyanis hajtani több-kevesebb elszántsággal és sebességgel, illetve többé-kevésbé teljes mértékben. Így
egy vállrándítás – túl a ’nem érdekel’ konvencionálisan és fogalmilag azonosítható tartalmán – a
végrehajtás sajátosságainak köszönhetően keltheti a kisebb-nagyobb mértékű önhittség, nemtörődömség,
lemondás, erőtlenség (s még ki tudja, mi minden) érzetét is; és ezek a benyomások, az észlelt hangulatok
és jelentések keveredhetnek is. A mozdulatok finom különbségeinek megfelelően árnyalódó jelentések,
illetve összemosódó jelentéstónusok miatt beszélünk itt analóg kódolásról.

12
Az alkalmazkodók (Knapp 1972. 52.) e szempontból valószínűleg kivételek, mert a feltételezés szerint az egyedfejlődés
során rögzült, lényegében állandó jelentésűek.
A jelnyelvi gesztusokra ugyanez a kettősség jellemző, de a célzatosan a verbális nyelvet helyettesítő
szemiotikai rendszerek esetében, mint amilyen az Activity játék pantomimje, erősebben érvényesül a
digitális kódolás, hisz az értelmezők az előadó játékos mozdulatait megérteni próbálván céltudatosan
tekintenek el az analóg kódolás kínálta lehetséges árnyalatoktól, hogy világos digitális értelmezési keretbe
(szavakra és mondatokra) „konvertálhassák” a látottakat. A digitális kamera adott felbontását használó
vizuális rögzítéshez (1.3.2.) hasonló ez az eljárás, amely eltekint a felbontása durva szövésű „hálóján”
átcsúszó, túlságosan finom részletektől.

A beszédfüggő jelentésű gesztusok és mozdulatok esetében megjelenhet digitális és analóg kódolás is. Az
illusztratív mozdulatok például kísérhetnek jól azonosítható referenciájú neveket, tartalmas vagy
deiktikus nyelvi elemeket („Megmondtam a Jánosnak meg a Ferinek is.” és a nevek említésekor a
személyek felé mutat; „Abból a házból jött ki.” és rámutat a házra), ilyenkor digitális kódolás érvényesül
az elkülönülő, diszkrét elemként azonosítható referált entitás miatt. Pontosabban, ilyen esetekben a
referencia diszkrét mivolta felülírja, mellékessé teszi a mozdulat eredendő analogicitását, fokozatmentes
jelentéshordozási képességét. Ez rögvest világossá válik és a mozdulat analóg jellege kerekedik felül, ha a
referencia homályos („Itt valahol eshetett ki a fülemből.” és a fülbevalóját keresve körbemutat a gyepen;
„Nagyjából ekkora volt.” és a két tenyere távolságával mutatja a méretet), vagy ha a mozdulat
nyomatékosításra, érzelemkifejezésre szolgál az éppeni érzelmi töltöttségnek megfelelően („Olyan, de
olyan ostoba volt, hogy ezt csinálta...” és közben a 70-80 fokban felemelt alkarjait, nyitott tenyerét rázza
előre-hátra a különböző mértékű felháborodások esetén különböző mértékben).

A kétféle kódolás szándékoltan keveredhet is egy-egy gesztusban. Például ha valaki egy filmbéli
bokszjelenetre utalva azt mondja, „és megütötte, bamm-bamm-bamm...”, miközben hármat üt az egyik
öklével a levegőbe, akkor a három „bamm” ikonikusan és digitálisan jelöli az ütések számát, a levegő
püfölésének ereje és lendülete viszont analóg kódolással – bár valószínűleg eléggé pontatlanul – utal a
felidézett ütések erejére és gyorsaságára. 13 Hasonlóan pontatlan, az értelmezés szintjén digitális kódolásba
váltott ikonikusságról beszélhetünk akkor is, ha valaki a beszédet helyettesítendő a kézfejét csuklóból
körbe-körbe forgatva mutatja kommunikációs partnerének, hogy beszéljen gyorsabban vagy lassabban.
Ilyenkor nem a körmozgás konkrét sebessége a mérv- és jelentésadó (a mozdulat analóg módon a konkrét
sebességet kódolhatná), hanem az, hogy a csukló körzése az éppeni beszédfolyamhoz képest gyorsabb
vagy lassabb mozgást tűnik-e reprezentálni az értelmező számára. Így az üzenet egyfajta deiktikus
emblémát képezve diszkrét, kvázi nyelvi és kategoriális ’beszélj gyorsabban!’, illetve ’beszélj lassabban!’
lesz (így e viselkedést nem tisztán a szabályozókhoz sorolnánk, eltérően Knapptől, 1972. 52.).

A beszéd folyamát tagoló és ritmizáló kéz-, fej- és szemmozdulatok (szabályozók, Knapp 1972)
kényszerűen engedelmeskednek a digitális kódolásnak, amikor a megnyilatkozások hangsúlyos tematikai
elemeihez és cezúráihoz igazodnak (ilyen a beszéd lényeges részeinél tartott hatásszünet, a fej felemelése
és a közönségre tekintés, vagy a szó átadását világosan és körülhatároltan jelentő, a kiszemelt beszélőre
pillantás). Az esetleges érzelmi töltet kifejezése azonban ezekben az esetekben is árnyalható analóg
módon, mint a fentebb tárgyalt mozdulatoknál.

2.2.3. Mimika, arcjáték

Az emberi érzelmek és mimika két híres kutatója, Paul Ekman és Wallace Friesen szerint több mint
tízezer megkülönböztethető, árnyalatnyi különbségeket jelentő emberi arckifejezés létezik, de bizonyos
alapérzelmek – meglepetés, félelem, öröm, szomorúság, düh, undor – univerzálisan, kultúrától és rassztól

13
Fokozza a kódolás sűrűséget, ha a gesztikuláló nem a levegőbe, hanem a nyitott tenyerébe üt, hiszen ilyenkor a fentiek
mellett még egy jel megmutatkozik. Nevezetesen a nyitott tenyér, amely jelölheti szimbolikusan (elvontan, metaforikusan) az
ütést elszenvedő alakot, ez esetben digitális volna a kódolás (mert diszkrét entitásra utal), illetve jelölheti ikonikusan az ütés
felületét, e vonatkozásban inkább analógnak mondhatnánk (bár ez a második értelmezés vélhetően ritka a kommunikálók
körében).
függetlenül megmutatkoznak az arcon, és kísérletek bizonyítják, hogy felismerésükre az emberek 70-
95%-os biztonsággal képesek (Ekman és Friesen 1978, Ekman 2005). Ez digitális kódolásra utal. S
valóban, Ekman és Friesen az emberi érzelemkifejezés egyetemessége mellett teszi le a voksát.
Természetesen vannak egyéni különbségek az emberek érzelmi hangolhatósága között, de az ember faj
rendelkezik egy általánosan jellemző, egyetemesen megjelenő érzelemkészlettel, amely empirikusan jól
megkülönböztethető érzelemcsoportokra vagy -családokra osztható, amelyek diszkréten elválnak
egymástól, és nem tekinthetők pusztán fokozatbeli különbségeknek egy pozitív-negatív dimenziójú
intenzitás- vagy kellemességskála mentén (Ekman 1999. 45.). Ezek az univerzálisan érvényesülő
érzelmek az alapérzelmek (Ekman 1999). A fenti hat emóción kívül ide tartozónak véli Ekman – szilárd
empirikus bizonyítékok híján is – a mulatságot, megelégedettséget, megvetést, zavart, izgatottságot,
bűntudatot, büszkeséget, megkönnyebbülést, érzéki örömöt, szégyent; s bár ezek az érzelmek nem mindig
tökéletesen ugyanolyanként mutatkoznak meg az arcon, az egyes érzelemcsaládok tagjai a családra
jellemző téma variációjaként foghatóak fel, állítja (Ekman 1999. 55.).

Az alapérzelmek kifejeződése mimikai prototípusok köré szerveződik, vagyis olyan arckifejezési

sajátosságok egy-egy csoportja jellemző rájuk, amely csoportok diszkréten elkülönülnek és
megkülönböztethetőek egymástól. Például a düh egyik jól azonosítható jegye a dülledő szem; a
szomorúság prototipikus jegyei a lefelé görbülő, remegő szájszél, a szemöldök alatti bőrlebernyeg
háromszög alakot öltése és a belső sarok felfelé (a homlok felé) húzódása, a homlok és esetenként a
szemöldökök közötti rész ráncolódása; az örömé az oldalt nyúló, felfelé görbülő száj, nyitott vagy zárt
ajkakkal, a fogak kisebb-nagyobb mértékű láttatásával, továbbá az őszintének tartott, ún. Duchenne-
mosoly esetén a szem körüli szarkalábak megjelenésével (Ekman és Friesen 1978, Ekman 1999;
Segerstrale és Molnár 2002). Ezeknek az érzelmeket kifejező szignálkonfigurációknak a léte jelzi, hogy
az emberi arc érzelemkifejezési rendszere alapvetően digitális kódolású.

Viszont a mindennapi tapasztalataink azt mutatják, hogy az arc rezdülései, az apró grimaszkülönbségek
árnyalatnyi érzelmi vagy jelentéskülönbségeket hordozhatnak, jelzik a látni engedett érzelem mértékét.
Ezek a különbségek nem diszkrétek, átmeneteket képeznek, vagyis nem lehet külön-külön fokozatokra
bontani őket. Így a fentebb tárgyalt nemverbális viselkedésekhez hasonlóan a mimikáról is elmondhatjuk,
hogy részben analóg kódolású, méghozzá akkor, amikor a prototipikus kifejezés-konfigurációkon belüli
mértékbeli különbségek révén (pontosan mennyire görbül a száj, mennyire remegnek az ajkak, mennyire
ráncolódik a homlok stb.) a megélt érzelem specifikus mértékéről árulkodnak. Hozzátehetjük, a teljesen
kifejtett érzelmek átlagosan 1-2 másodpercnyi időtartamban mutatkoznak meg, de léteznek 200-250
milliszekundum idejére „felvillanó”, aztán tudatosan vagy tudattalanul elnyomott, más érzelemmel
maszkolt mikro-arckifejezések is (Ekman 2005). Mindkétféle mozgás az érzelmet kimutató arc egyedi
formájú és izomzatú „médiumában” jelenik meg, s ehhez adódnak az egyéni arc jellegzetességei
(rávésődött grimaszok, ráncok), az egyéni mimikai szokások, illetve az érzelmi hangoltság és kifejezés
sajátosságai, amelyek felül is írhatják, illetve gátolhatják az egyetemes sémák érvényesülését a
mimikában. Vagyis az érzelmi prototípusok léte ellenére sem lehet teljes biztonsággal beazonosítani egy-
egy érzelem kifejeződését az emberi arcon, hangsúlyozza Ekman a hazugság felismerhetősége kapcsán
(Ekman 1992, 2005) – s ez is a mimika digitális kódolásának korlátozottságára utal, a mimika analóg
jellegét erősíti.

2.2.4. Olfaktorikus kommunikáció

A szagok útján történő kommunikáció – amelyet a testi jellemzőkön alapuló kommunikációhoz is

sorolhatunk, lásd Knapp 1972 – nem jelenik meg az internetes kommunikációban, pusztán a jelen
eszmefuttatás alapját képező analóg/digitális különbséggel kapcsolatos relevanciája miatt térek rá ki.

A szagalapú emberi kommunikáció többnyire tudattalanul működik, és mind analóg, mind digitális
kódolás érvényesülhet benne. Analóg kódolású az olfaktorikus kommunikáció, amikor igen finoman
szemcsézett kémiai sajátosságokon alapuló egyedfelismerést tesz lehetővé például anya és gyermeke
között (részletesen lásd 1.3.1.); vagy amikor a termékeny nők – gyaníthatóan a mennél egészségesebb
utód érdekében – a saját immunrendszerüktől leginkább eltérő immunrendszerű (génkészletű) férfiak
szagát találják leginkább vonzónak, egészen kicsiny, egyéni allélkülönbségekre is érzékenyen (Wedekind
et alii 1995; Penn 2002). Bár az emberi szaglást vizsgáló kísérletek olyakor egymásnak is ellentmondani
látszanak (lásd McClintock 2002 összesítő táblázatait az egyes szaganyagokról), valószínűleg állíthatjuk,
hogy az analóg és digitális kódolás keveredik például a kémiai kommunikáció azon eseteiben, amikor egy
a hangulatot befolyásoló feromon (androsztadienon) egyénenként más és más mértékben segít fenntartani
a jóérzést, illetve csökkenteni a diszkomfortérzetet a szagló alanyokban; illetve amikor – egy egyébként is
erotikus jellegű kontextusban, például egy erotikus film nézése közben – a másik nem (legyen az férfi
vagy nő) által kibocsátott androsztenon fokozza a szagló szexuális izgalmát (McClintock 2002). Úgy
tűnik, mindkét esetben állíthatjuk, hogy a szag kódolta funkció digitális, a hatás mértéke viszont analóg
finomságú (de elképzelhető, hogy a további tisztázó kísérletek ismeretében más válaszra jutnánk). S végül
egyértelműen kategoriális, digitális kódolás jellemzi az olfaktorikus szignálokat, amikor a test-, illetve
szájszag egy-egy betegség (például cukorbetegség) létéről árulkodik, ami fontos „elrettentő” információ
lehet a szexuális partnert kereső egyedeknek (Thaler és Hanson 2005; Kateb et alii 2009).

3. Online kommunikáció – milyen kommunikációs kódolásokat tesz lehetővé a számítógépes

médium?

Az online kommunikáció nélkülözhetetlen eszközeiként szolgáló, tranzisztorokon alapuló számítógépek

diszkrét numerikus belső reprezentációi lehetetlenné teszik a valódi analóg kódolást. A kérdésünk
legfeljebb az lehet, milyen akcidentális analóg kódolások jelennek meg a számítógépek használatakor, és
hogy miképp viszonyul a számítógépek eredendően digitális kódolásához az ember, amelynek közvetlen
kommunikációja, mint láttuk, számos rétegében analóg kódolású.

3.1. Az interneten közvetített írott és beszélt nyelv

A digitalizált verbális kommunikáció kódolásait tekintve alig különbözik a közvetlen nyelvi

kommunikációtól, bár kategoriális mivoltából fakadó másolhatósága és megismételhetősége erősebben
érzékelhető az emberi közvetlenség érzetét nemigen keltő gépi közvetítő eszközöknek (monitor,
hangszóró) köszönhetően.

Ami a nyelv elvont szerkezeti síkját illeti (lásd 2.1.), sajátszerűség csak stiláris kvázi-egyediségként, azaz
egyedinek ható, ám valójában az ismétlődő elemek ritka vagy hatásos újrarendezéseként jelenik meg,
legyen szó elektronikus levél, online csevegés (chat), blogbejegyzés, netán online cikk, tanulmány vagy
elektronikus könyv szövegéről. A természetes nyelvek diszkrét reprezentációit (fonémák, morfémák,
ábécé, írásjegyek) használó írott szövegek szükségszerűen digitális kódolást alkalmaznak, akár
elektronikus, akár hagyományos mediális közegben (papírra nyomtatva, levegőben rezegve stb.) jelennek
meg.

Ami a digitálisan közvetített nyelvi elemek konkrét megvalósulását illeti, anyagszerűségük, materialitásuk
még kevésbé feltűnően és érzékelhetően jelentkezik, mint a közvetlen kommunikáció esetében – és
ugyanolyan irreleváns a nyelvi kódolás szempontjából. A monitoron megjelenített szöveg csak az emberi
vizuális felbontás alatti szinten analóg finomságú, amennyiben – ellenére a pixeles megjelenítésnek – a
képernyőn megjelenő kép is specifikus fotonhalmazokból áll össze. A nyomtatóval előállított szövegek
hasonlóképpen, de azonosíthatóbban hordoznak analóg sajátosságokat, s maga a számítógépes nyomtatás
analóg kódolásúnak tekinthető pontosan abban az értelemben, ahogyan az írógép használata is: bár a
papírra festett-égetett betűalakok ismétlődő uniformitásának szintje alatt a finom különbségek szabad
szemmel aligha tárhatóak fel, gyanítható, hogy egy megfelelően nagy felbontású vizsgálati eszközzel
egy-egy nyomtatóra jellemző festékszórási, -égetési, esetleg papírkezelési sajátosságokat és hibákat
vennénk észre, amelyek a gép idioszinkratikus indexeként szolgálnának. Ha a nyomtatók valóban
hasonlítanak az írógépekre e tekintetben, akkor a nyomtatás folyamata nem a szöveget alkotó ember,
hanem a nyomtatást végző gép egyediségét őrzi meg, és mindkét gépfajtát intenzionális oksági kontextust
képzőnek tekinthetjük, amelyek a maguk egyediségét kódolják bele a „kimenő” oksági folyamatokba
(lásd Tarnay és Pólya 2004, 305.; Pólya és Tarnay 2005. 3. szakasz). Ezekhez hasonlóan a monitor is
elfedi-felülírja a szöveget begépelő személy egyediségét – ellentétben a töltőtollal írt levéllel, amely
megőrzi –, logikailag tehát ugyanabba a reprezentációs csoportba tartozik, mint az írógép és a nyomtató;
fontos gyakorlati különbség viszont, hogy a monitor megjelenítette reprezentációk, a kivetített
fénypászmák sokkal rövidebb élettartamúak, igen hamar elenyésznek, így amúgy is csak műszerrel
érzékelhető pillanatnyi egyediségüknek nincsen különösebb jelentősége.

A számítógépes kommunikációban – például a Windows Messenger, Skype, TeamSpeak

csevegőprogramokban – közvetített emberi hang és beszéd éppúgy elektronikus jelekre konvertáltan
digitális, mintha cd-lemezen rögzítenék, jóllehet a hangot rögzítő kódolások felbontása általában a cd-
lemezénél alacsonyabb. Ez azonban az egyre szélesebb sávú internet terjedése miatt változóban van. A
cd-lemez kétcsatornás, csatornánként 16 bites felbontású impulzusos kódmodulációval (PMC), 44.1 kHz
frekvenciájú mintavételezéssel rögzíti a hangot, tehát másodpercenként 44100 x 16 igen/nem bit
formájában külön-külön a jobb és bal csatornán, ami a számítógépes közegben elterjedt
kilobit/másodpercre (kbps) átszámítva kétszer 705,6 kbps mennyiségű információnak felel meg. Ehhez
képest a 2009 első felében éppen a hangátvitel feljavításával beharangozott telefonáló-program, a Skype
4-es verziójában található SILK kódolási algoritmus (avagy „kodek”, a ’kódoló-dekódoló’ kifejezésből) a
rendelkezésre álló sávszélességnek és a továbbító számítógép erejének megfelelően skálázhatóan 8, 12,
16, vagy 24 kHz mértékű mintavételre képes monó üzemmódban, a hangbemenethez viszonyítva változó
bitmélységben (pl. csend esetén nem vesz mintát), amely adatfolyamot 6 és 40 kbps közötti értékre
konvertálva közvetíti a címzett felé. 14 Ez a hagyományos földi telefon (8 kbps) és a középhullámú rádió
(32 kbps) minőségéhez áll közel, de messze alatta marad a cd-lemez minőségének, amely pedig számos
audiofil szerint még így sem elég élethű, legalábbis a zene rögzítéséhez. Mindezzel együtt
megkockáztathatjuk, hogy a számítógépes hangközvetítés – a digitális képrögzítéshez és -átvitelhez
hasonlóan, lásd 1.3.2. – kezdi elérni azt a szintet, ahol az emberi észlelőrendszert be tudja csapni, de
legalábbis már a többitől megkülönböztethetően tudja kódolni az egyes egyedi emberi beszédhangokat.
Így elfogadhatjuk, hogy az internetes hangátvitel digitális kódolású ugyan, de az emberi fül
felbontóképességéhez (érzékenységéhez) viszonyítva megfelelően magas szemcsézettségűvé és kvázi-
analóg kódolásúvá tehető.

3.2. Nevek, nickek, avatarok – az egyediség digitális foglalatai

3.2.1. Nevek és nickek

Az emberi élet és kultúra mindenféle szintjén a személynevek számítanak az egyediség egyik

legszembetűnőbb hordozójának és kifejezőjének. Mégis, ahogy az 1.1. szakaszban utaltam rá, kereszt- és
családneveink éppúgy digitális kódolású jelek – zárt fonémahalmaz elemeiből állnak össze, egymástól
diszkréten elválasztható, olykor jelentésnélküli, olykor világos jelentéssel rendelkező egységeket
képeznek –, s valódi egyedítésre éppúgy képtelenek, mint a nyelvi jelrendszer többi tagja. Az anyakönyvi
kivonatba jegyzett betűsorok ismétlődésének és egyedítésre csak kontextusfüggő módon alkalmas
mivoltának talán legeklatánsabb példájával az angolszász családi „dinasztiák” római számokkal jelölt
nevei szolgálnak. Ezeket az örökölt nevű fiúk és a generációk megkülönböztetésére alkalmazzák, s az
angol nyelv „Kovács Jánosa”, rengeteg John Smith kap II-es és III-as számot a családi hagyomány
részeként (illusztrációért érdemes e számozott nevekre rákeresni az interneten). Például a Mission:
Impossible c. film (1996, Brian De Palma) híres főszereplőjének teljes neve is Thomas Cruise Mapother
IV., lévén Thomas Cruise Mapother III. fia, aki az egzotikusan csengő wales-i keresztnevet és a
számozást végső soron apai dédapja nyomában hordozza.

14
Lásd https://developer.skype.com/silk [2009. július 26.], illetve http://www.wirevolution.com/2009/01/13/skypes-new-
super-wideband-codec/ [2009. július 26.].
Mivel az interneten használt nevek a hagyományos nevekhez hasonlóan digitális kódolásúak, s aki
regisztrált már internetes fórumokon vagy levelező programban, szembesülhetett e tökéletlenséggel.
Megesik, hogy a felhasználó a név foglaltsága miatt nem foglalhatja le magának azt a felhasználói nevet
(nicket), amelyet szeretne, hanem annak csak rövidített-hosszabbított, vagy számozott változatát
választhatja. Innen a sok „kjoska”, „kvcsjozsi”, „zsuzsika86”, „sapkaspeti” s hasonló név az elektronikus
levelező- és csevegőprogramok használói között, akik ekképp igyekeznek magukat egyéníteni – s
elegendő számukra, hogy ez az adott kontextusban sikerül. Hogy az egyedi név iránti vágy milyen erős a
nethasználókban, illusztrálhatja az a névválasztási izgalom, amely a népszerű közösségi weboldal, a
Facebook használóinak egy részén lett úrrá, amikor a felhasználói neveket a korábban automatikusan
kiosztott véletlenszerű számsorok helyett a máshol megszokott, alfabetikus nickekre lehetett váltani 2009
júniusában. 15 E nickek mellé természetesen olyan profiloldal is jár(t), amelyhez egy könnyebben
megjegyezhető, angolul némi éllel „vanity URL”-nek nevezett – azaz egy a tartalmát már a hivatkozási
névvel azonosító, „magáért beszélő”, „tartalomfitogtató” – internetcím tartozik. A lehetőség egyrészt
nagy örömöt okozott a Facebook szorgos látogatóinak, akik nem rajongtak a számalapú felhasználó-
azonosításért, másrészt viszont akadtak, akik épp azt kifogásolták, hogy a több mint 200 millió
felhasználó közül mások akár szándékolatlanul is elbitorolhatják előlük a sajátjuknak érzett – adott
esetben a valós életben ténylegesen viselt – nevük virtuális megfelelőjét. 16 Klasszikus példája ez annak,
amikor a digitális kódolás területspecifikussága, vagyis csak egy véges kontextusban érvényes egyedítő
képessége csődöt mond, és összeütközésbe kerül az internet globális hálózatából érkező felhasználók
egyediség iránti igényével.

3.2.2. Avatarok, identikonok

Figyelemre méltó, hogy hasonló viták a felhasználó digitális képmásaként szolgáló ún. avatarok kapcsán
nem szoktak kitörni. Az avatarok két dimenziós változatban viszonylag kis felbontású személyes logók,
mondhatni „digitális arcok”, három dimenziós változatban teljes virtuális testek, amelyeket az internetes
fórumozók, az online vagy offline üzemmódú számítógépes játékok felhasználói, más szóval bármiféle
virtuális identitás kialakítói és élvezői választhatnak maguknak egy előre megadott kisebb-nagyobb
készletből és/vagy maguk készítette, vagy szerezte kép feltöltése útján. Például adott, körülbelül 150
rajzolt képből választhat magának „arcot” a netező a magyar Prohardver elektronikus újság fórumában a
különböző rasszokhoz tartozó fejektől az állat-, sőt UFO-figurákig, és ugyanígy készen kapott, mondhatni
konfekcióruhát vásárolhat a játékos játékbeli alteregójának, Niko Bellic-nek
cipő/nadrág/felsőrész/szemüveg/sapka vonatkozásában, kategóriánként 8-15 lehetőségből választva a
hírhedt Grand Theft Auto IV. című játékban. Ehhez hasonló, de test-, ruha- és arcváltozatokat lényegében
a digitális végtelenségig kombinálni tudó avatarokat kínál a Second Life közösségi szájt, a nevében is
kifejezett virtuális világ mennél teljesebbé tétele érdekében. Egyes programok, mint például a már
említett Skype lehetővé teszi a felhasználónak, hogy a felkínált logók valamelyike helyett a
webkamerájával készített képet vegye fel avatarként. Ez esetben, ha a netező az arcát fényképezi le, már
igen közel állunk ahhoz, hogy az avatar olyan személyazonosító képként is funkcionáljon, mint a nem-
virtuális igazolványokban található társai.

Vagyis az avatarok jelenkori alkalmazása – különösen a képfeltöltés megengedése óta – jól érzékelhetően
az analóg kódolást kiváltani képes digitális kódolás felé halad, lényege szerint is nagyon hasonlóan a
digitális filmrögzítés fejlődéséhez (lásd 1.3.2.). Hiába, hogy viszonylag kis felbontású képekről van szó –
manapság a választható és feltölthető két dimenziós avatarok megengedett mérete többnyire 40 x 40

15
Mindez a jelen dolgozat alapjául szolgáló, 2009. márciusában tartott marosvásárhelyi előadás elhangzása után történt, így kis
túlzással az előadásban megfogalmazott, a nethasználók egyediségi iránti erős igényére vonatkozó tétel utólagos igazolásának
is tekinthető.
16
Lásd Dojcsák Dániel írását: http://www.hwsw.hu/hirek/42274/facebook-vanity-url-becenev-felhasznalo-web-kozosseg.html
[2009. június 30.]; egyébként a Facebook felhasználóinak száma 2009. július végére már meghaladta a 250 milliót, vö.
http://www.facebook.com/press/info.php?statistics [2009. július 28.].
pixeltől körülbelül 150 x 150 pixelig terjed, 24 bites (több mint 16 millió árnyalat megjelenítésére képes)
színmélységben –, valahol a 80-100 pixeles élméret környékén a közeli plánban (portréként) ábrázolt
emberi arcok egyedien azonosíthatóvá válnak ezeken a színtisztán digitális reprezentációkon. Így, mint a
digitális filmnél és a számítógéppel közvetített hangnál, nem arról van szó, hogy a digitális reprezentáció
teljes mértékben megragadná az analóg valóság (az arc) egyediségét, hanem pusztán kvázi-analóg
kódolást tapasztalunk, azaz olyan mértékű digitális felbontás használatát, amely elegendően részletes
leképezéssel dolgozik ahhoz, hogy két különböző arc digitális reprezentációját már ne téveszthesse össze
az emberi szemlélő. A kvázi-analóg kódolás révén tehát a gyakorlatban megszűnik az analóg/digitális
kódolás elvi különbsége.

A virtuális megjelenés egyedítésének igénye és e megjelenésnek a digitalitással járó korlátozottsága talán

mindennél jobban tetten érhető abban a megoldásban, amelyet a leleményes programozók azok számára
eszeltek ki, akik nem szeretnék a saját arcukat avatarként viszontlátni a virtuális térben – és a nem-
szakmai, „nyilvános” helyszíneken a többségre ez a jellemző (Turkle 1995) –, ám egy „egyedi” digitális
„arcra” mégis igényt tartanak. A digitális egyediségre szomjúzóknak a megoldást az automatikusan
generált avatarok kínálják, mintegy a Facebook felhasználóneveit övező vitára emlékeztetve, jóllehet
annak pozitív ellenpárjaként. Még 2007 elején állt elő az ötlettel egy bizonyos Don Park, hogy a blogját
kommentelők a számítógépük internetes IP címe alapján egy ún. hash-függvény segítségével egy
geometriai formákból felépülő, 32 x 32 pixeles „egyedi”, generált képet (identikon, identicon) kapjanak
avatarként. 17 A hash-függvényeket és hash-táblákat alapvetően indexálási feladatokra találták ki a
számítógépes szakemberek, hogy egy bemenetként megadott füzérhez (például egy név) hozzá tudjanak
rendelni egy elvileg egyedi értéket (például egy telefonszámot). Mivel az IP-címek az internetre
csatlakozó gépenként – bár nem a gép előtt ülő, esetleg egymást váltó felhasználónként – különböznek a
többitől, és a ma elterjedt négyes verzióban (IPv4) összesen 232 darab (azaz 4 milliárdnál több)
számítógépet tudnak megkülönböztetni, az IP-cím alapján történő egyedítés használható ötletnek tűnik. 18

De nem minden arany, ami fénylik. A digitálisan generált avatarok száma véges, és az előállításukhoz
általában használt MD5 algoritmus bizonyos bemenetekre ugyanazokat az értékeket adja ki (tehát
megeshet, bár ritkán, hogy különböző felhasználókhoz ugyanazt az avatart rendeli; ilyenkor informatikai
szaknyelven azt mondják, a függvény „ütközik”), 19 s végül némileg valószínűtlen az is, hogy a
geometrikus formák burjánzásához nem szokott emberi szem különbséget tudna tenni a sokszor nagyon
hasonló formák között (bár az tény, hogy az identikon/felhasználónév pár együttesen valóban jellegzetes
emlékeztetőül szolgál).

Idézzünk fel néhány konkrét példát és számot. Park identikonjai 17 biten vannak kódolva (ami 217
változatosságot jelent), ezt sokszorozza az előtér és háttér változtatható színe, így Park számításai szerint
összesen 1 milliárd körüli lehetséges kombinációt kapunk. 20 A Park-féle algoritmust Scott Sherrill egy

17
A 32-32 pixelből 30-30 hasznosítható a háromszor három, 10 x 10 pixeles négyzetre osztott identikonban, lásd:
http://web.archive.org/web/20070124014445/www.docuverse.com/blog/donpark/2007/01/18/visual-security-9-block-ip-
identification [2009. július 29.]. A formák változatossága megtekinthető az alábbi linken (az itt látható formákat generáló
algoritmust fejlesztette tovább Don Park): http://levitated.net/daily/lev9block.html [2009. július 29.].
18
Mivel az IPv4 szabvány címeinek valamivel kevesebb, mint 4,3 milliárdos felső határát előbb-utóbb el fogja érni a digitalitás
sugárútján szorgalmasan lépdelő emberiség, 1998 óta érvényben van és használható az IPv6 szabvány, amely 2128 mennyiségű
IP cím megkülönböztetését teszi majd lehetővé, azaz elvileg 3,4 x 1038 számítógépet lehet majd békésen egymás mellé kötni az
interneten. A szám szinte felfoghatatlanul nagy a Föld jelenlegi, 6-7 milliárdnyi lakosságához képest, és nem kell
optimizmusunkat túlzottnak gondolni, ha leszögezzük, ennyi egyéni digitális avatarra vágyó netezőt bizonyára nem a
közeljövőben fogunk látni.
19
Az algoritmus leírása: http://en.wikipedia.org/wiki/MD5 [2009. július 29.].
20
Lásd: http://web.archive.org/web/20070124015245/http://www.docuverse.com/blog/donpark/2004/05/03/secure-ui-9-block-
phishmarks [2009. július 29.]. Miután Park arra jutott, hogy a programjával előállítható 1 milliárdnyi identikon elég kell legyen
a céljaira, hozzáteszi: „Ha mégsem, akkor néhány [identikont alkotó] forma hozzáadása az algoritmushoz elegendő kell legyen
ahhoz, hogy a föld minden lakosának saját design jusson. Hmm. Az is érdekes lenne, ha minden családnév mellé rendelnének
egyet, hogy a házak jeleként tudják használni, nem?” (ugyanott, ford. P.T.).
plug-in formájában átdolgozta a többek között a Wired magazin által is használt WordPress platformra,
egyfelől az eredeti geometrikus formák rekombinációját, másfelől az azoknál lényegesen könnyebben
felismerhető és a szemnek is kedvesebb szörnyecske-figurák összeállítását lehetővé téve. 21 A felhasználók
élénk érdeklődésére maga a programozó tette nyilvánossá, hogy hány különböző identikont lehet az
algoritmusokkal előállítani:

„A jelenleg felhasználható részelemek száma: 17-féle szem, 8-féle haj, 12-féle száj, 15-féle
test, 10-féle láb, ami összesen 244.800 lehetséges kombinációt ad ki. Ezen kívül a test
színe 20 és 235 közötti értékeket vehet fel a piros, a zöld és a kék skálán. Ha ezt úgy
tekintjük, hogy összetevőnként 20 megkülönböztethető fokozatunk van, akkor az összesen
8000 lehetséges színárnyalat, ami [a korábbi kombinációkkal beszorozva] közel 2 milliárd
egyedi szörnyecskét jelent. Az egyetlen gond az, hogy az algoritmus az e-mail címből az
MD5 függvénnyel kapott értéknek csak az első hat jegyét használja fel, ami viszont csak
16 millió lehetséges kombinációt tesz lehetővé. Úgyhogy azt hiszem, a jelenlegi válasz 16
millió szörnyecske.” 22

A lehetőségek számát Sherrill később az algoritmusok megváltoztatásával két milliárdra emelte, tehát
ennyi különböző digitális arc áll a programjait használó kommentelők rendelkezésére. Ennyi generált alak
között az ismétlődés esélye igen csekély a programfejlesztő számításai szerint: 20.000 tetszőlegesen
választott szörnyecske esetén 10%-os, 52.000-nél 50%-os, és összesen 135.000 avatart kellene
tekintenünk, hogy szinte biztosan (99%-os esély) ismétlődjön ugyanaz az alak. Egy leheletnyit
életközelibb példával, ha egy blogbejegyzést 2000 ember kommentál, akkor egy-egy avatar
ismétlődésének az esélye 0,1%-os, ami a gyakorlatban zérus. Ez minden bizonnyal elegendő egy-egy
blogbejegyzés hozzászólóinak megkülönböztetésére, de, ahogy fentebb is utaltam rá, a hasonló
geometrikus formák emberi észlelő általi összekeverhetőségét ezekből a számításokból nem lehet
kiolvasni.

A kézzel rajzolt szörnyecske-testrészekből összerakott identikonok gondolata Andreas Gohr fejében is

megfogant, akinek az algoritmusa 15-féle test-, 5-féle láb-, 5-féle hajzat-, 5-féle kéz-, 15-féle szem-, és
10-féle száj-elemből állítja össze az avatart, ami – itt is 8000 színnel számolva – valamivel több, mint 2,2
milliárd figurát jelent. 23 Gohrt a beszédes nevű Combinatoric Critters (’kombinatorikus szörnyecskék’)
honlap inspirálta, ahol a szörnyecske-képre kattintva újabb és újabb véletlenszerű figurák tűnnek fel,
összesen 124, azaz 20.736 lehetséges változatban. 24 A Combinatoric Critters oldala szelíd, lírai iróniával
vezeti be a látogatót az algoritmikus lények birodalmába: „Az emberek szeretik az egyedi individuumok
gondolatát, hogy mindannyian hópihék vagyunk. / Ezt a kis vázlatot a lehető legártatlanabb kísérletünk
szülte, hogy olyan lényeket teremtsünk, akikkel benépesíthetünk egy-egy komputációs életteret.” 25 Az
oldal további tartalmai – a honlap alsó részén például a szöveget „egyedi” szörnyecskealakként jegyzi
jtarbell (Jared Tarbell) – finoman utalnak a digitális és nem digitális egyediség kifejezésének korlátaira,
de az anyalap, a Levitated.net általában is figyelemre méltó példákkal szolgál a digitális esztétikum
kedvelőinek.

Említésre érdemes még egy másik, Wavatars nevű WordPress plug-in, amely szintén a felhasználó e-mail
címe alapján és az MD5 függvénnyel állít elő geometrikus fejeket és mókás, karikatúraszerű arcokat
potenciálisan 55 milliárdnál is több kombinációban:

21
Lásd: http://scott.sherrillmix.com/blog/blogger/wp_identicon/ és http://scott.sherrillmix.com/blog/blogger/wp_monsterid/
[2009. július 29.].
22
Elérhető: http://scott.sherrillmix.com/blog/programmer/wp_monsterid-and-statistics/ [2009. július 29., ford. P.T.].
23
Lásd: http://www.splitbrain.org/projects/monsterid [2009. július 29.].
24
Lásd: http://www.levitated.net/bones/walkingFaces/index.html [2009. július 29.]. A Gohr algoritmusával előállítható
figurákat hasonló módon megtekinthetjük az alábbi honlapon: http://friedcellcollective.net/monsterid/ [2009. július 29.].
25
Lásd http://www.levitated.net/bones/walkingFaces/index.html [2009. július 29., ford. P.T.].
 „A Wavatars plug-in 956.384 különböző formát tud előállítani 57.600 különböző
színárnyalatban, összesen 55.087.718.400 egyedi Wavatarként. Bizony, bőséges választék
áll a rendelkezésünkre. Sokkal hamarabb fogynak majd el a megjelölendő emberek (vagy a
szabad hely a merevlemezen), mint a Wavatarok.” 26

Hogy ez a lelkesítő (vagy épp elgondolkodtató) hurráoptimizmus beigazolódik-e, nem tudhatjuk, de az

identikonok kedvező fogadtatása azt mutatja, hogy az internethasználók igényt tartanak valós életbeli
egyediségük digitális arccá formált kifejezésére is.

A digitális kódolás azonban – ha élhetünk e megszemélyesítéssel – nem tagadja meg önmagát, és ott is
megpróbálja visszaszerezni az uralmát, ahol eredetileg éppen túlhaladni akarták. Egészen látványos
példáját látjuk a kvázi-analóg kódolás határozottan digitális irányba történő visszafordításának,
pontosabban a kvázi-analóg kombinatorikus sokaság révén meghaladni kívánt, de levetkőzni nem tudott
digitalitás újbóli előtűnésének, amikor a Don Park-féle identikonokat kategoriális információk alapján
kezdik kiosztani, pontosabban megváltoztatni. Az eBay egyik partnere, a Munnin.com kereskedelmi
honlap minden regisztrált tagjához identikont rendel a neve alapján, ahogy Don Park programja is.
Viszont az identikon színét – ennyiben módosították az algoritmust – a tag eladói megbízhatóságának és a
minősítettsége mértékének (hogy hányan értékelték már, mint eladót) megfelelően színezik. Ezek
kategoriális, osztályszintű tulajdonságok, semmiféle egyediséget nem árulnak el a hordozójukról. A
Munnin identikonjai 27 két színrégiót tartalmaznak. A szélső régió az összes visszajelzés számát vagy a
pozitív visszajelzés mértékét jelzi: ha korábbi vásárlói közül senki nem adott még osztályzatot az
eladónak vagy ha 97%-nál kisebb a pozitív visszajelzések aránya, akkor pipacspiros ez a régió; ha ötnél
kevesebben értékelték az eladót vagy 97 és 98 százalék között van a pozitív visszajelzések aránya, akkor
narancssárga; okkersárga, ha tíznél kevesebb értékelés érkezett vagy 98 és 99 százalék között van a
pozitív visszajelzések aránya, és végül neonzöld színben pompázik a külső tartomány, ha tíznél többen és
99%-nál jobb arányban értékelték pozitívan eladónkat. Vagyis mennél megbízhatóbb egy eladó, annál
zöldebb színekben pompázik az identikonja szélső része, és mennél kevésbé megbízható, annál pirosabb
árnyalatokat ölt e régió. Az identikon középső része kizárólag az összes visszajelzések számát kódolja: ha
a tagról mint eladóról 500-nál kevesebb visszajelzést küldtek a korábbi vásárlók, akkor sötétebb zöld
színű lesz az identikon közepe, enyhén sárgásbarna, ha 500 és 2500 közötti visszajelzést kapott, és
bíborba hajló piros, ha 2500-nál is többen. Itt a színezés mögötti kódolás feltételezhetően a ’mennél több
visszajelzést kap egy eladó, annál több a probléma vele’ összefüggésre épül, s zöldek lesznek a zöldfülű,
illetve a ritkán méltatott eladók (de az is lehet, hogy épp fordított a szándék, és a bíborszín a tiszteletre
méltó „nagy öregeknek” jár). A Munnin a vegyes kódolást nyilvánvalóan a vevők alaposabb és gyorsabb
tájékozódásának érdekében vezette be, kombinálva az identikon „egyediségét” az áruvétel világában nagy
jelentőséggel bíró, kategoriális, diszkrét és számszerűsített, jelen vizsgálat szóhasználatában is
digitálisnak mondott információkkal. Kis túlzással azt mondhatnánk, a Munnin erőteljesebben digitálissá
tett kódolásánál részben ugyanaz a szelekciós nyomás érvényesül, mint a narancs után kutató majom
esetében (lásd 1.2.). Ahogy a majmot sem a narancs egyedi sajátosságai, hanem a túlélés szempontjából
hasznos tulajdonsága, az ehetősége/érettsége érdekli, a vásárlók számára sem elsősorban az eladók egyedi
kiléte és mivolta, hanem a kereskedői megbízhatóságuk mint általános jellemző a releváns – az identikon
kvázi-egyedisége itt csak arra szolgál, hogy ezt a kategoriális információt egy helyre összegyűjtve
közvetíteni tudja.

3.3. Gesztus-, testtartás-, és mimikapótlékok: emotikonok

Már az 1980-as években rámutattak (Kiesler–Siegel–McGuire 1984; Marvin 1995; idézi őket Walther és
D’Addario 2001), hogy a számítógépekkel mediált szövegalapú kommunikációból kimaradnak a

26
Lásd: http://www.shamusyoung.com/twentysidedtale/?p=1462 [2009. július 29., ford. P.T.].
27
Lásd: http://www.munnin.com/en/program_identicon.php [2009. július 29.].
nemverbális viselkedés lényeges mozzanatai, amelyek jelentősen árnyalják, sőt egyes számítások szerint
60%-nál is nagyobb mértékben határozzák meg a közvetlen személyközi kommunikációban átadott
tartalmakat (Philpott 1983 nyomán Burgoon–Buller–Woodall 1996). Talán ennek is köszönhető, hogy a
számítógépek egyre szélesebb körű elterjedésével egy időben, az 1970-es és 1980-as években tűntek fel
az elektronikus kommunikációban az első emotikonnak tekinthető, egymásra és egymás mellé helyezett
alfanumerikus karakterekből összeállított, érzelmeket kifejező vagy világbeli tárgyakra utaló jelek,
amelyek használatát egyértelműen a korlátozott gépi átviteli lehetőségek meghaladására tett ötletes
próbálkozásként értékelhetjük. 28

Nem túlzás azt állítani, hogy mára ezeknek az emotikonoknak vagy smiley-knak (szmájlik), avagy
hangulatjeleknek szinte a tobzódását látjuk a különféle számítógépes felületeken az elektronikus csevegő-
és levelezőprogramoktól (Skype, Yahoo! Messenger, Windows Live Messenger, Gmail, Hotmail) az
internetes fórumokig (HWSW, Prohardver, vagy a népszerű torrentgyűjtő oldalak fórumain). A legtöbb
alkalmazásban már évek óta nem az eredeti, ASCII-karakterekből összeállított figurák vannak
használatban, hanem azok grafikusan kidolgozott, általában 15-20 pixelnyi élű négyzetekbe férő,
legfeljebb 256 színű, árnyalatonként 24 bites színmélységű, de legtöbbször okkeres kanárisárgában
pompázó karikatúraszerű utódai. A mai emotikonok sok felhasználói felületen őrzik még az
alfanumerikus kódolás nyomát, amennyiben a megfelelő ASCII-kombináció begépelésére (mint például a
„:)” vagy a „:D”, idézőjelek nélkül) is előtűnnek; de az őket teljes grafikus mivoltukban megmutató
készletablakokban is lehet közülük választani.

Amint arról magyarul is olvashatunk (Bódi és Veszelszki 2006; Lacházi 2004), manapság az egyszerű
ASCII emotikonoktól a statikus vagy animált (.gif) grafikus változatokig találunk hangulatjeleket,
amelyek kialakítása kulturálisan is meghatározott – gyakran említett, jól dokumentált 29 példák a
nyugatiaktól jelentősen eltérő, az írásjelekhez igazodóan függőlegesen olvasandó japán emotikonok, mint
amilyen az elképedt (@_@), illetve a két puszilkodó ( ^)(^-^) figura –, és számuk mára minden bizonnyal
meghaladja a sok százat, talán a néhány ezret is. 30

Az emotikonokat többféleképpen lehet csoportosítani, két magyar kutató, Bódi Zoltán és Veszelszki
Ágnes például a kifejezett érzelem, illetve a hordozott képi tartalom alapján ad részben funkcionális,
részben tematikus osztályozást (Bódi és Veszelszki 2006). Az analóg/digitális kódolás szempontjából sem
érdektelen, hogy egyes emotikonok szöveget is tartalmaznak – Veszelszki ezeket textuális emotikonnak
nevezi –, s hogy gyakran karikatúraszerű képi túlzásokkal élnek, illetve hogy némelyik egy-egy
mininarratívát, filmes értelemben egy rövid jelenetet mutat be. A fő kérdés számunkra az egyszerű
osztályozáson túl az lesz, hogy a hordozott tartalom alapján az egyes emotikonok analóg vagy digitális
kódolást alkalmaznak-e.

Jelen vizsgálódás az ASCII-karakterkészletet vizuális összetettségben meghaladó, grafikus emotikonokat

(innentől: emotikonok) veszi figyelembe, ezekből a statikus és animált változatokat is. Ezek az
emotikonok többnyire nem különösebben nagy felbontású képek vagy .gif formátumú animációk;
észrevehetően pixeles felépítésűek, azaz vizuális szemcsézettségük mértéke általában nem éri el az
emberi szem felbontását (ebben alapvetően különböznek a digitális filmtől, amely a szem felbontásának
meghaladására törekszik).

28
A ’70-es évekbeli, PLATO rendszeren összeállítható jelekről lásd Brian L. Dear elbűvölő illusztrációit, amelyek jó pár évvel
megelőzték a smiley atyjának tartott Scott Fahlman elhíresült 1982-es internetes üzenetét
(http://www.platopeople.com/emoticons.html [2009. július 29.]); illetve az angol Wikipédia „emoticon” szócikkét; magyarul
összefoglalást ad Bódi és Veszelszki (2006).
29
Takagi Hiroe honlapján egy hosszabb és tanulságos emotikonszedetet láthatunk, némi magyarázattal kiegészítve:
http://club.pep.ne.jp/~hiroette/en/facemarks/ [2009. július 30.].
30
Igaz, néhányan manapság kissé gátlástalanul minden olyan viszonylag apró digitális grafikát „smiley”-nak neveznek,
amelyen feltűnik egy-egy statikus vagy animált, de a hagyományos mosolyarctól akár teljesen eltérő figura; lásd például:
http://www.smilies-smilies.de/ [2009. július 30.].
A nemverbális kommunikáció, közelebbről a testmozgás és az érintkezéses viselkedés elemzésekor
szokásos – itt-ott egymásba érő – kategóriákat (Knapp 1972) referenciaként használva azt mondhatjuk, az
emotikonok megtestesíthetnek emblémákat, például gesztusokat (mint a középső feltartott ujj; arccal vagy
arc nélkül az ’oké’-t jelző hüvelykujj), vagy arckifejezéseket és mozdulatokat (nyelvét kiöltő, kezével
„szamarat” mutató, a fejét vakaró, nemlegesen a fejét rázó, vagy a saját homlokára csapó figura).
Helyettesíthetik általában az érzelemmutatókat a mimikától (szemöldökét meglepődve felhúzó, lefelé
görbülő szájú, elpirultan mosolygó, hahotázó szmájlik), a testtartásig és a testmozgásig (örömében ugráló,
mosolyogva tapsoló, integető, öklét rázó, a felhasználó felé meghajló figura), olykor szövegeket és
írásjeleket is alkalmazva („I’m sorry!” feliratú táblát tartó, vagy a képregényekből ismerős „dühös”
karaktersort, ’@%!!#’-t szóbuborékban mondogató szmájli). Az érzelemmutató emotikonok – s itt igazán
találó a „hangulatjel” elnevezés – gyakran többszemélyesek, ilyenkor tipikusan animáltak is, illetve a
szóló szmájlira általában jellemző, a filmes értelemben vett nagyközeli plán (csak az arc) is kis-, sőt néha
nagytotálba vált – ez utóbbi plán kiterjedt teret ábrázol, számos szereplővel (például dj-szmájli előtt
további figurák 20-25 fős tömege ring-ráng a zenére). Ezek a fajta emotikonok néhány képkockányi
történetben fejeznek ki érzelmet, s rajtuk a szmájlik mellett rendszerint különféle tárgyak is feltűnnek,
legyen szó egy szereplős animációról (fáradt arccal kávézó, a számítógépét összetörő, a Firefox böngésző
logóját ölelgető, az Internet Explorerét magától ellökő figura), vagy több ábrázolt figuráról (a másik
szmájlit a feje tetején ugrálva kilapító, klopfolóval a földbe kalapáló, a másikat fegyverrel megsemmisítő,
kezet rázó, puszilkodó, ölelkező szmájlik).

Alkalmazkodókat (például szájszél nyalogatása, önkéntelen vakarózás) csak erőltetéssel fedezhetünk fel
az emotikonok között, mivel az alkalmazkodók definíció szerint sem nem tudatos, sem nem szándékolt
viselkedések, míg az emotikonok használata legfeljebb meggondolatlan, de mindig tudatos (Walther és
D’Addario 2001). Nem találni szemléltetőket sem (’ekkora halat fogtam’, ’arra kell menni’), egyrészt
mivel az emotikonok szabványosított formáit nem lehet a szemléltetők módjára méretükben a mindenkori
referált objektumhoz igazítani (kisebb-nagyobb méretet vagy mértéket mutatni), másrészt a
kommunikáció közvetettsége miatt sem, a partnerek számára közös fizikális kontextus hiányában, akik
így nem tudnák mihez viszonyítani, s nem érthetnék a másik deiktikus értékű mutató gesztusait (’arra’).
Ugyanígy a médium korlátozottsága, a partnerek térbeli elválasztottsága miatt szinte hiányoznak a
szabályozók, amelyek alkalmazhatóságához szintén szükség lenne a közösen birtokolt beszédkörnyezetre
(például nem lehet ránézni a kommunikációs partnerre, hogy átadjuk neki a szót). Némi jóindulattal talán
akkor mondhatjuk, hogy az emotikonok szabályozóként szolgálnak, amikor az elektronikus csevegés
során az egyik fél verbális visszacsatolás helyett csak egy-egy mosolygó szmájlit szúr a partnere üzenetei
közé, amikor az hosszan ecsetel valamit; ilyenkor a szmájli buzdításként és egyetértésjelzőként
funkcionál, jelentése körülbelül a ’hallgatlak, rendben, mondd tovább’.

E felsorolásból is kitűnhet, az emotikonok esetében egyáltalán nem beszélhetünk analóg kódolásról.

Nincsenek egyedi arcú emotikonok – még az identikonokhoz hasonló változatok sem –, és nincsenek
finoman szemcsézett, fokozatmentes átmenetek a különböző érzelmek vagy egyéb megjelenített tartalmak
kifejezései között sem. Az emotikonok tisztán digitális reprezentációk, érzelem- és élethelyzet-típusokat,
cselekvésmintákat kódolnak részben közérthető mozdulatok, részben a prototipikus emberi mimikai
jegyek reprodukálásának segítségével, hogy sematikus képeiket mint készen kapott, egyértelmű
kártyalapot vagy kitűzőt lehessen felmutatni az elektronikus társalkodás és levélírás megfelelő pontjain. A
szélesen jókedvű alapszmájli például maga a megtestesült és lecsupaszított örömprototípus, a mosoly (vö.
2.2.3.), de az emotikonokon látható gyakori vizuális túlzás is etológiai értelemben vett szupernormális
ingerként a kategorialitást erősíti fel, és ezzel a könnyebb azonosítást szolgálja, legyen szó az arc fő
érzelemhordozó elemeinek a kiemeléséről (ezek a szem, száj, szemöldök, vö. Conway és Livingstone
2007), vagy a mozgásforma és kellékek akár abszurdig fokozásáról (vadul ugrálás; fej nagyságú
kalapáccsal földbe döngölés). Az animált változatok is általános fogalmi szintű tartalmat hordoznak
deiktikusan kiegészítendő ikonokként – ’ezt csináltam/-ad/-a’, ’ezt csinálnám vele(d), ha tehetném’
tartalommal –, ahol a mindenkori beszédhelyzetnek megfelelően kell behelyettesíteni az alanyt és az
esetleges tárgyat, miközben a képi tartalom az állítmányt közvetíti (’X a fejét a falba veri dühében’, ’X
megpuszilja Y fenekét’). Ezeket az animált képecskéket logikai szempontból kitöltetlen
argumentumhelyű predikátumoknak is tekinthetjük (’X’ és ’Y’ lehetnek a feladó, a címzett, vagy egy
harmadik személy), amelyek az online kommunikációs aktusok és a képértelmezés kontextusában válnak
propozíciókká, illetve mondatszerű fogalmi komplexumokká, ha idő- és módspecifikációt is kapnak az
értelmezés folyamán (Horányi 1991; Horányi és Pólya 2002). A szöveggel ellátott emotikonok esetében a
digitális kódolás automatikusan adódik abból, hogy a textuális hangulatjelek a nyelv eleve kategoriális
elemeit – rövidítéseket, szavakat, frázisokat, mondatokat; ’Off topic!’, ’teccikérteni?’, ’LOL!’ –
használják fel (vö. 2.1.), vagy azokra utalnak; ilyen a sértegetésre kiválóan alkalmas csupor (avagy
’köcsög’) rajza –, s azokat egészítheti ki a már említett prototipikus mimikájú arcábrázolás.

Az emotikonok esetében az analóg kódolás legfőbb akadálya az, hogy a kommunikátornak egy adott és
zárt kifejezéskészletből kell választania, amely diszkrét jelek alkalmatlanok az offline nemverbális
viselkedésnél látott mérték és mód fokozatmentes, analóg kifejezésének (vö. 2.) online megvalósítására.
Az emotikonkészlet viszonylag szűk méretéből, illetve zárt és diszkrét jellegéből fakad, hogy a
hangulatjelek használatában megvalósuló online „nemverbális viselkedés” fokozatai nem árnyalatnyi és
végtelenül sok átmenetet képzők, hanem nagy ugrások, meglehetősen durva szemcsézettség jellemzi őket.
Például az öröm emotikonikus kifejezése jól elkülöníthető fokokban történik annak megfelelően, hány
szmájlit kínál a program vagy honlap, ahol a szöveg bevitele történik – az a legtöbb felhasználónak nem
számít, hogy az internet rengetegében még hányféle jelet lehetne találni; egy adott alkalmazásban
dolgozik az adott emotikonkészlettel. 31 Szinte mindenütt rendelkezésre álló fokozatok az alapfigurára
emlékeztető széles mosoly, a fogatlan vagy kilátszó fogú vigyor, a fogakat csattogtató hahotázás, az ide-
oda forgó fejű röhögés, a nevetéstől felrobbanás – esetleg ezek kombinációi, színekkel (zöld, piros, kék
fejek) és animációval variálása, egy-egy honlapon vagy alkalmazásban érzelmenként általában nem több
mint 10-20 változatban. Pedig az örömé az egyik legszélesebb, leginkább kidolgozott emotikonikus
érzelemmutató-készlet, utána legtöbb változattal talán a düh következik, aztán a szomorúság variációi,
majd egész kevés figurával a meglepetés és a félelem, hogy az ekman-frieseni alapérzelmeket tekintsük
(továbbra is egy-egy alkalmazást figyelembe éve). Ezekhez a többé-kevésbé szűk jelkészletekhez képest a
közvetlen személyközi nemverbális kommunikáció szignáljait – bármennyire is prototípusokra épüljenek
– egy-egy érzelemcsoporton belül finom, mértékegységekre nem bontható átmenetek és szinte végtelen
sokféleség jellemzi, például a halvány, épp csak mosolygástól a széles mosolyon majd vigyorgáson át az
előre-hátra dülöngélő hahotázásig, és a különféle – ironikus, lenéző, elnéző, szigorú, kedves, csábító,
értetlen, idétlen, bárgyú, védekező, megalázó, otromba ... – töltetekig és hangulatokig, összjátékban az arc
és a test további kifejezőeszközeivel.

A kódolás szempontjából további fontos különbség az emotikonok tudatos használata, amely szemben áll
az offline nemverbális viselkedés tudattalan és gyakran szándékolatlan működésével (önkéntelen
grimaszok, rándulatok, az arcon épp csak átsuhanó érzelmek, elkezdett, de be nem fejezett gesztusok
stb.). A tudatos jellegnek és az emotikonok közvetítési módjának, kétállású ontológiájának köszönhető,
hogy – ellentétben a valós mozdulatokkal – egy emotikon „végrehajtása” nem szakítható meg: vagy
beírják a szöveg mellé, vagy nem, vagy átküldik a másiknak, vagy nem. Legyen statikus vagy animált, az
emotikon nem egy megszakítható mozgás- vagy mozdulatsor (míg a való életben történő mosolygás,
pityergés, elképedés az), hanem egy teljes vagy semmilyen mértékben megjelenített kommunikációs
szignál. Bináris ontológiájából fakadóan arra sincs mód, hogy a fentebb leírt (2.2.3.), futólag megjelenő,
majd maszkolt mikro-arckifejezéseknek létezzenek emotikonikus megfelelői.

Jegyezzük meg, az emotikonok gyakorlati alkalmazása részben igazodik is a digitális kódoláshoz. 32

Funkciójuk ugyanis többnyire metakommunikatív, az érzelmi vagy véleménybeli viszonyulás kifejezése:
31
Illetve, ha az alkalmazás megengedi a saját képek feltöltését, a kommunikálónak annyi emotikon-fokozat áll majd a
rendelkezésére, ahány szmájlit letöltött vagy létrehozott – csakhogy az emotikonok feltöltésére és rendszeres használatára nem
túl sokan vállalkoznak, kényelmesebb és lényegesen gyakoribb a készen kapott szmájlikkal kifejezni az érzelmeket.
32
Az emotikonok funkciói Veszelszki Ágnes felosztásában: érzelemkifejezés; a szupraszegmentális és nyelven kívüli eszközök
szomorú szmájli a begépelt mondat után – ’amit mondtam, szomorú’; kacsintó vagy nevető jel – ’ezt értsd
ironikusan’, ’ez vicces’. Nem túl kifinomult jelentéshordozó jellegük nem zavarja a felhasználókat akkor
sem, amikor a szöveges üzenetek kiváltására, a kommunikáció felgyorsítása végett küldik őket (az
integető szmájli mint búcsúzás, a ’pizza’ ikon mint az éhség jele), vagy amikor redundáns jelekként a már
közölt verbális tartalmat ismétlik és erősítik meg (hálálkodás vagy köszönetmondás után a néző felé
meghajló szmájli, elzöldült fejű vagy kábult figura a gyomorrontás leírása mellett). De az emotikonok
megjelennek tisztán érzelemkifejező funkcióban is, amikor valamelyik fél – akár a verbális kommunikáció
minimálisra csökkentése mellett – a szomorúságát, örömét, dühét (stb.) szeretné megmutatni a másiknak;
e célra kevésnek bizonyulhat az emotikonok durván szemcsézett kategorialitása.

Hogyan reagálnak minderre, hogyan élnek együtt a kifejezésbeli korlátozottsággal, a viszonylag

nagyléptékű fokozatossággal az emotikonokat kínáló honlapok és kommunikációs programok? A trend,
amennyire ez szubjektív pozíciómból megítélhető, eltér az avataroknál tapasztalhatótól. Az emotikonok
esetében nem látunk kvázi-analóg kódolásra törekvést, ehelyett a jel-, azaz a kifejezéskészlet növelése a
megszokott, ám a jelek felbontásának növelése nélkül. Bár a grafikus emotikonok évek óta használatosak,
nem érzékelhető, hogy a különféle alkalmazások egyre több pixelt tartalmazó, egyre részletesebb
figurákat kínálnának (rendszerint a nagyobb felbontású kis- vagy nagytotálokon is csak 15-20 pixel
magasak a szmájlik), inkább a felhasználható figurák készlete gyarapodik. Egy-egy honlapon és
programban az üzenetküldéskor rendszerint 5-10-20 emotikont kínálnak fel közvetlenül a szövegablak
mellett, de összességében általában sok tucat, sőt nem ritkán 150-250 jel hívható elő magyar és
nemzetközi elektronikus fórumok és alkalmazások szövegablakaiban. 33 Ezt a nagynak tűnő értéket a
valódi nemverbális kommunikáció jelzéseinek a számához kell viszonyítani. Ha csak az emberi arc
kifejezőkészségét tekintjük, nem számolva a gesztusok és a testtartások sokaságával, e néhány százas
mennyiség akkor is eltörpül a mimika Ekman és Friesen által becsült több ezres nagyságrendű
változatossága mellett (Ekman és Friesen 1978, Ekman 2005). Ezért az emotikonok esetében az
alapérzelmek több változatát is felvonultató, de a közvetlen emberi kommunikáció gyakorlatához képest
szegényes digitális kódolásról beszélhetünk. Vélhetően erre utalt Nyíri Kristóf is, amikor kissé szigorúan
rámutatott:

„[...] az interaktivitásra való törekvés, amely a hálózott kommunikáció viszonyai közepette

természetszerűleg lép föl, újra beleütközik az írásos közeg korlátaiba; a nem-verbális
lehetőségek szegényes volta a kommunikáció kudarcait eredményezi. Az olyan
segédeszközök, mint mondjuk az »emotikon«-ok, nyilván csak nagyon kezdetleges
megoldást nyújtanak.” (Nyíri 2002, kiemelés az eredetiben)

4. Konklúzió

4.1. Összefoglalás – a digitális kódolás két trendje az online személyközi kommunikációban

Dolgozatomban azt vizsgáltam az analóg/digitális fogalompár újraértelmezéséből kiindulva, hogy milyen

kódolási típusokat használ az emberi kommunikáció a számítógéppel és az internet hálózatán keresztül
közvetített online formáiban. Az online személyközi kommunikáció – nem lévén képes a fiziko-kémiai
egyediség finoman szemcsézettségét teljes mértékben megragadó analóg kódolásra – kizárólag a digitális,
tehát tartalmilag a típusok/osztályok/kategóriák szintjén mozgó, formailag pedig a diszkrét, egymástól jól
megkülönböztethető és elválasztott jelegységekkel dolgozó kódolásra képes szöveges (e-mail, chat, nick),
audiális (telefonáló-szoftverek hangátvitele) és vizuális formáiban (emotikon, avatar) is.

helyettesítése; a vizuális mondandó pótlása; a csevegés gyorsítása; humor (Bódi és Veszelszki 2006. 63sk.).
33
Néhány példa az elérhető emotikonok számára társalgóprogramban és a jelzett honlapok fórumán vagy üzenetküldésnél; az
első érték a közvetlenül felkínált, a második az összesen előhívható figuraszámot jelzi: Skype 4.0 – 0 / 72 db., HWSW – 20 /
113 db., SG.hu fórumok – 0 / 110 db, AvistaZ – 20 / 139 db, BitHUmen – 6 / 232 db.
Az online személyközi kommunikáción belül kétféle trend rajzolódik ki a digitális kódolás gazdagítását és
finomítását illetően: az egyik 1) a kategoriális jelek számának a növelésével igyekszik kibővíteni a
digitális kód lehetőségeit, a másik 2) az egyedi információk, a felhasználó individualitásának a
közvetítetését célozza meg a jelek szemcsézettségének, a kódolás felbontásának a növelésével.

Az első trendet példázza az egyes alkalmazásokban elérhető emotikonok növekvő száma, amely
változatosság ugyanakkor kifejezetten szegényes a közvetlen nemverbális viselkedés nagyságrendekkel
nagyobb kommunikatív potenciáljához képest (mint amilyen a sok ezernyi jelzésre képesnek tartott
mimikáé). De a digitális kódolással járó, jól érzékelhetően fokozatokra bontott emotikonikus
érzelemkifejezési mód árnyaltságban is képtelen felvenni a versenyt a valós nemverbális jelek diszkréten
nem felosztható, mérhetetlenül finom átmenetességével, amely a végrehajtás módjában és mértékében
érvényesül (például a kinezikus és érintkezéses viselkedésnél). Az első trend esetében tehát azt látjuk,
hogy növekszik a jelek száma, de a kódolás megmarad tisztán digitálisnak.

A másik trendet illusztrálja a telefonáló-programok által átvitt hang minőségének javítása, vagy még
tisztábban az identikonok megjelenése a felhasználói avatarok között. Ezekben az esetekben az
alkalmazott bekódolás szemcsézettségét, információhordozó részletességét növelik meg annyira, hogy a
fizikai világban jellemző specificitás vagy egyediség látszólag megőrződjék, azaz hogy a digitális
kódolású közvetítés az átvitt információk tömegével vagy a kombinatorikus sokaság révén a
gyakorlatban és az emberi felhasználó észleléséhez viszonyítottan megközelítse az analóg kódolás elvileg
is végtelenül gazdag sokféleségét. Ez a kvázi-analóg kódolás az emberi hang internetes közvetítése
esetében a mintavételezés sűrítésével, a hang numerikus reprezentációkra kódolásának feljavításával és az
átviteli sávszélesség növelésével (pl. Skype 4.0), az avatarok esetében pedig a vizuális alkotórészek
osztályai és azok tagjai megfelelően nagy számával és ezek kombinálhatóságának a megengedésével
(Wavatar, MonsterID, Second Life) érhető el. A második trend lényege tehát a kódolási közeg
szemcsézettségének a növelése és a valódi analóg kódolás változatosságához felérő, kvázi-analóg digitális
sokféleség elérése.

4.2. Avatarok és emotikonok, avagy az online kommunikáció mediális korlátai

De mi áll e két trend mögött? Miért nem érvényesül a kvázi-analóg jellegre törekvés az online
kommunikáció egyéb terepein? Miért nem használnak például a jelenleginél lényegesen többféle
érzelemkifejező emotikont a netezők, és miért nem törekednek a nemverbális kommunikáció analóg
finomságainak digitális imitálására? A válasz összetett, de kézenfekvőnek látszik.

Az online kvázi-analóg kódolásra törekvés több tényező eredője. Egyrészt függ 1) a kommunikált
tartalomnak a kommunikáló részéről megélt szubjektív fontosságától és a kifejezés hasznosságától,
másrészt 2) a digitálisan leképezendő eredeti, materiális világbeli kommunikációtípus közvetítette
tartalom és a közvetítő forma jellegétől, például ezek összetettségétől és dinamikájától, illetve függ 3) a
virtuális kommunikáció alapjául szolgáló számítógépes médium és az ahhoz kapcsoló interfész
korlátozottságának, a korlátozottság meghaladhatóságának a mértékétől.

4.2.1. Kvázi-analóg kódolás és egyediség

Tekintsük a fizikai egyediség online kommunikálhatóságát e szempontok alapján. Az emberi

kommunikátorok számára saját egyediségük, egyszeri és megismételhetetlen mivoltuk szubjektíve fontos
vonatkozás, s feltehetjük, hogy a kommunikációs felek részéről is alapvető igény a másik egyedi
azonosítása. A kommunikáló egyediségét tehát fontos és hasznos kommunikálni.

Az egyediség indexikus hordozói logikai értelemben vagy összetettek (arc, testszag), vagy néhány sajátos
jegyen alapulnak (beszédhang), de minden esetben állandó (nem dinamikus) jellegű információt
közvetítenek. Az egyediség statikus jellege lehetővé teszi, hogy minden egyes kommunikációs helyzetben
elegendő legyen csak egyszer bekódolni és közvetíteni – így kommunikálása viszonylag kis erőfeszítéssel
végrehajtható. Az idioszinkratikus indexek (például az arc) formai összetettsége ugyanakkor problémát
jelenthet a digitális bekódolás és közvetítés szempontjából, de az internetes hálózat adatátviteli kapacitása
és a számítógépes interfész bekódolási mechanizmusainak szemcsézettsége (a webkamera tér- és színbeli
felbontása, a mikrofon érzékenysége, a mintavételezés és a képfrissítés sűrűsége stb.) növelhető addig,
hogy a különböző idioszinkratikus indexek digitális lenyomatai is különbözzenek egymástól. Például egy
arconként 40 x 40 pixeles, 24 bites színmélységű kép alapján nem lehet egyedien azonosítani egy emberi
arcot, viszont egy 150 x 150 pixeles képen már egészen biztosan felismerhető és megkülönböztethető
másokétól, holott ez a kódolási szemcsézettség kisebb, mint az emberi vizuális észlelési rendszer
felbontása (ti. látjuk a képet alkotó pixeleket). Vagyis az online személyközi kommunikáció során a
kvázi-analóg digitális kódolás a teljes fizikai egyediség meg nem ragadása ellenére is elegendően sok
megkülönböztető analóg sajátosság digitális nyomát rögzíti ahhoz, hogy a felhasználók egyedien
azonosítani tudják társaikat az interneten közvetített kép- vagy hanglenyomatok alapján. Vagyis a
közvetítő médium technikai korlátozottsága leküzdhető, és mára nem akadálya az egyediség
közvetítésének. Legalábbis a valóban egyedi bemenetek (egyedi hang, arc) esetében.

Mert a számítógépes interfész korlátozottsága – és részben a kvázi-analóg kódolásé is – hamar kiütközik a

bemenetek kiválasztásakor. Hogyan „táplálja be” a felhasználó a saját egyediségét a számítógépbe,
milyen idioszinkratikus index(ek) digitális lenyomatával különböztesse meg saját magát minden más
felhasználótól? A nyelvi kódolás vizsgálatakor láttuk, hogy a sajátosnak tekintett nevek (család- és
keresztnevek, nickek) elvileg is csak egy-egy zárt kontextusban, kontextusfüggően képesek egyedíteni, és
a globális online kommunikáció gyakorlatában sem kielégítő a használatuk. Ennek a nevek alapvetően
digitális (alfabetikus) kódolása az oka, amely nem ragad(hat) meg valódi egyedi sajátosságokat. Általában
véve is azt mondhatjuk, hogy az egyediséget illetően kódolási zavarok merülhetnek fel, amikor a kvázi-
analóg kódolási mechanizmus bemenetén eleve digitális jellegű információ jelenik meg: ilyenek az
identikonok alapját képező számítógépes IP-számok is. Az identikonokat előállító (jelenlegi)
algoritmusok kétféleképpen is megtéveszthetik a kommunikációs partnereit egyedi szinten azonosítani
kívánó felhasználót. Egyfelől, többen is használhatják ugyanazt a számítógépet, de az IP-szám alapján
előállított identikon nem tudja mutatni a különbségüket. Másfelől a digitális kódolás elérheti saját
kombinatorikus sokfélesége határát, és az identikont előállító függvény ütközhet, azaz két különböző
bemenetre (két különböző IP-számra) két formailag teljesen azonos identikont hozhat létre. Azonban –
hogy első szempontunkra, a kommunikált tartalom szubjektív fontosságára is visszautaljunk – éppen eme
problémák, pontosabban az identikonok ezek ellenére tapasztalható népszerűsége mutatja, hogy a
nethasználók számára az egyediség kifejezésének szubjektív értéke nagyobb, mint a félelem az esetleges
virtuális identitáskeveredéstől. De ugyanezt tapasztalni az egyéníthető kép-, sőt testmásokat opcióként
felkínáló alkalmazásoknál is (képfeltöltés 2D avatarhoz, a virtuális testpár alakítása a Second Life-ban),
ahol a kódolás digitális jellege megengedi, hogy két különböző felhasználó ugyanazt az avatart válassza
vagy „keverje ki” magának – s valóban, a 2D avatarok között viszonylag gyakran tűnnek fel ugyanazok a
közkedvelt rajzfilmfigurák különböző felhasználók digitális ’arcaként’. Természetesen a gyakorlatban –
jó szándékú kommunikátorokat feltételezve – az ugyanolyan vizuális azonosítók okozta
megkülönböztetési gondot megoldja, ha az azonos képi reprezentációval rendelkező felhasználók nevei
(nick) különböznek. Ettől azonban az egyediség közvetítéséről nem beszélhetünk, és érdemes azon is
elgondolkodni, hogy a valóságban milyen furcsa élményt jelentene két különböző nevű, de ugyanolyan
arcú emberrel beszélgetni.

4.2.2. Tisztán digitális kódolás és az érzelmek kommunikációja

Az avatarokról mondottakkal szemben az emotikonoknál a kommunikálandó tartalom inherens

összetettsége, nem nyelvi és dinamikus jellege, valamint az internetes médium és a számítógépes interfész
korlátozottsága lehet az oka annak, hogy az érzelem-, hangulat- és viszonyulás-kifejezés e lépten-nyomon
használt elektronikus eszközeinek a fejlődése a digitális jelleg megerősödése felé mutat, s hogy e vizuális
reprezentációk esetében nem tapasztalni törekvést a nemverbális viselkedés szinte minden válfajában
megjelenő, a viselkedés végrehajtásának módjára és mértékére jellemző analóg kódolás digitális
megvalósítására.

Vegyük sorra a fent említett három, a kvázi-analóg kódolásra releváns tényezőt. Az érzelmek, hangulatok
és viszonyulás kimutatásának szubjektív fontossága és a mindkét fél számára hasznos jellege
tagadhatatlan a valós világbeli kommunikációban is. Az emotikonok első megjelenése óta
megfogalmazódó tapasztalat, hogy e jelek érzelmi és metakommunikatív kifejezőképességük révén
kulcsfontosságú szerepet játszanak a tisztán szövegalapú elektronikus levelezésben és csevegésben, mert
alkalmazásukkal a kommunikáló felek egyszerű és világos, hatékony módon csökkenteni tudják az
érzelmileg színezett (dühös, szomorú), vagy nem szó szerint értendő (ironikus, vicces, parodizált)
szövegek félreérthetőségét (Walther és D’Addario 2001). Ez tehát nem indokolja, hogy a kommunikáló
felek nem törekszenek az érzelmek mennél teljesebb online kifejezésére.

Belátható viszont, hogy az üzenethez vagy a partnerhez való viszonyulás körülbelüli jellege, alapvető
színezete és tendenciája (pozitív/negatív, komoly/ironikus, őszinte/gúnyos stb.) hatékonyan kifejezésére
juttatható finoman árnyalt szignálok segítségül hívása nélkül is. Az irónia kifejezéséhez elegendő egy
akármilyen nevető figura, a mérték – a csipkelődéstől a szarkazmusig – nemigen számít, illetve ha igen,
akkor minden bizonnyal ki fog derülni a társalgást alkotó egyéb megnyilatkozásokból.

Az érzelem- és hangulatkifejező funkciót már sokkal kevésbé képesek ellátni az emotikonok, de könnyen
lehet, hogy az egy-két tucatnyi alapérzelem mimikabeli kifejezésének és felismerésének sokkal
kiemeltebb szerep jut az offline nemverbális kommunikációban is, mint azt az arcjáték árnyalatainak
sokasága sugallja. Lehetséges, hogy az emberi faj egyedei tízezernyi arckifejezés felöltésére és
azonosítására képesek, de evolúciós szempontból is hatékonyabb – és realisztikusabban feltételezhető egy
fajokon átívelő folyamat részeként – egy olyan emberi érzelemkifejező mimikai rendszer kifejlődése,
amely az alapvető érzelmek jelzésére kis számú, prototipikusan kódolt szignált alkalmaz. Hiszen az ilyen
szignálok kisebb energia-befektetéssel előállíthatóak, könnyebben örökíthetőek és megjegyezhetők, mint
ha jelek százait, ezreit kellene használni és azonosítani – a variációk arcizmainknak köszönhetően
megengedettek, de a prototípusok léte és ismerete elegendően hatékony kommunikációt tesz lehetővé.

Viszont elemi akadályt képez az érzelmek kvázi-analóg kódolása előtt kifejezésük öntudatlan jellege.
Nyilvánvaló, hogy a felek sem emotikonokkal, sem másféleképpen nem tudhatják szándékosan
kommunikálni a virtuális közegben azt, amit a valós közegben sem tudatosan kommunikálnak. A
nemverbális viselkedés igen jelentős részének online kommunikálásánál ilyenformán azért nincsen kvázi-
analóg kódolásra törekvés, mert ezekre vonatkozólag semmilyen kommunikációs törekvés és szándék
nem áll fenn.

A részben vagy egészben tudatos jellegű nemverbális érzelemkifejezés esetében az érzelmi és hangulati
változások fokozatmentes jellege és dinamikája jelent akadályt, ezek a jellegzetességek ugyanis
megragadhatatlanok, de legalábbis annak tűnnek a manapság elterjedt számítógépes interfész, egész
pontosan a billentyűzet segítségével. A billentyűzet működtetési módja ugyanis – egymás után következő
diszkrét ütések, szemben az egérmozgatás fokozatosságával; illetve a legtöbb felhasználó számára a
kettő-négy ujjal történő gépelés – nem illeszkedik jól a megélt érzelmek nem nyelvi, gyors és dinamikus,
áramlásszerűen apadó és áradó, a legkevésbé sem diszkrét fokozatokból álló jellegéhez. Hasonlóképpen, a
testtartás, a gesztusok vagy a mimika változásai túlságosan sok kinetikus részletből (izommozgásból)
állnak össze és túlságosan gyorsan játszódnak le ahhoz, hogy egy vagy több billentyű nyomogatásával
közvetíthetőek lennének a kommunikált verbális elemek között. Emellett a billentyűzet használata a kéz
lefoglalása révén szinte teljesen megszünteti a gesztusokat, és jelentősen csökkenti a testmozgás
változatosságát is.

S végül az érzelmek nem nyelvi jellegére és kifejezésük igényére utalhat az animált emotikonok nagy
számban való megjelenése, amelyek potenciális haszna, hogy egy gombnyomásra tudnak viszonylag sok
elemből összetett, dinamikus információt közvetíteni. Ugyanakkor a standardizáltságnak köszönhetően
ezek a vizuális mini-történetek nem az imént említett árnyalatosság közvetítését szolgálják: az animált
emotikonok többsége csak készen továbbítható vizuális poénként, illetve vizuális helyettesítőként,
mondhatni gyorsképírásként szolgál a nyelvileg is pontosan megragadható érzelmi alapkategóriák és az
azokat pregnánsan kifejező és megtestesítő cselekvések kiváltására. Az érzelem, hangulat és viszonyulás
kifejezésének kvázi-analóg módjait inkább az újabb számítógépes beviteli eszközök bevonásától vagy
kialakításától, esetleg a jelenlegi eszközöknek az eddigiektől eltérő, újszerű használatától várhatjuk – ha
erre az online kommunikáló közösség részéről egyáltalán igény mutatkozik a főként írásos jellegű online
kommunikációban. Hiszen túl az egyre tökéletesedő hangátvitelen, egy az emberi szem felbontását és
működését megfelelő mértékben imitáló webkamera egy szélessávú internetkapcsolat révén alkalmas
lehet az érzelemkifejező és általában a kinetikus viselkedés közvetítésére, az alfanumerikus jelek
elhagyására – de az a megoldás már a billentyűzet mint interfész meghaladásáról 34 és a számítógép mint
közvetítő médium áttetszővé, sőt átlátszóvá tételéről szól majd, új fejezetet nyitva az emberi
kommunikációs formák történetében. 35

34
Lásd ezzel kapcsolatban a Microsoft 2009-ben bemutatott, kamerára épülő, kontroller nélküli konzolirányítási Natal-
projektjét, amelynek egyik súlypontja a felhasználó gesztusainak a követése és a hagyományos konzol-beviteli eszközök
elhagyása; http://www.xbox.com/en-US/live/projectnatal/ [2009. július 30.].
35
Nagyon köszönöm Gagyi Józsefnek, Sántha Ágnesnek és Tőkés Gyöngyvérnek, hogy türelmes nagylelkűséggel lehetővé
tették e tanulmány elkészítését.
Szakirodalom:

ANDERSON, Joseph D.
1996 The Reality of Illusion. Carbondale–Ewardsville, Southern Illinois University Press

AXTELL, Roger E.
1997 Gesztusok: ajánlott és tiltott testbeszéd-megnyilvánulások a világ minden tájáról. Pécs,
Alexandra Kiadó (ford. Cserna György)

BARABÁSI Albert-László
2008 Behálózva. A hálózatok új tudománya. Budapest, Helikon (ford. Vicsek Mária)

BÄUML, Betty J.–BÄUML, Franz H.

1997 Dictionary of Worldwide Gestures. London, Scarecrow Press

BIERWISCH, Manfred–LANG, Ewald

1989 Dimensional Adjectives: Grammatical Structure and Conceptual Interpretation. Berlin–
Heidelberg–New York, Springer-Verlag

BIRDWHISTELL, Ray L.
1971 Kinesics and Context: Essays on Body-Motion Communication. Philadelphia, University of
Pennsylvania Press

BÓDI Zoltán–VESZELSZKI Ágnes

2006 Emotikonok–Érzelemkifejezés az internetes kommunikációban. Budapest, Magyar
Szemiotikai Társaság

BURGOON, Judee K.–BULLER, David B.–WOODALL, W. Gill

1996 Nonverbal communication: The unspoken dialogue. New York, McGraw-Hill

BYBEE, Joan L.–FLEISCHMANN, Suzanne (eds.)

1995 Modality in grammar and discourse. Amsterdam, John Benjamins Publishing

CERNOCH, Jennifer M. –PORTER, Richard H.

1985 Recognition of maternal axillary Odors by infants. Child Development 56. 1593–1598.

CLARK, Roger N.
2007 Notes on the Resolution of the Human Eye. Elérhető:
http://www.clarkvision.com/imagedetail/eye-resolution.html [2009. júl. 9.]

CONWAY, Bevil R.–LIVINGSTONE, Margaret S.

2007 Perspectives on science and art. Current Opinion in Neurobiology 17. 4. 476–482.

DOWE, Phil
2000 Physical Causation. New York, Cambridge University Press

DRETSKE, Fred
1981 Knowledge and Its Flow of Information. Cambridge (MA), MIT

DUBAS, Judith Semon–HEIJKOOP, Marianne–Van AKEN, Marcel A. G.

 2009 A Preliminary Investigation of Parent–Progeny Olfactory Recognition and Parental
Investment. Human Nature 20. 1. 80–92

EIMAS, Peter D.–SIQUELAND, Einar R.–JUSCZYK, Peter–VIGORITO, James

1971 Speech perception in infants. Science 171. 3968. 303–306.

EKMAN, Paul
1992 Telling Lies - Clues to Deceit in the Marketplace, Politics, and Marriage. New York–
London, W. W. Norton
1999 Basic Emotions. In: Dalgleish, Tim–Power, Mick J. (eds.), Handbook of Cognition and
Emotion. Sussex (UK), John Wiley & Sons, 45–60.

EKMAN, Paul–FRIESEN, Wallace V.

1978 Manual for the Facial Action Coding System. Palo Alto, Consulting Psychologists Press

EYSENCK, M. William–KEANE, Mark T.

2003 Kognitív pszichológia. Budapest, Tankönyvkiadó (ford. Bocz András)

É. KISS Katalin–KIEFER Ferenc–SIPTÁR Péter

2003 Új magyar nyelvtan. Osiris Kiadó, Budapest

GARROD, Archibald E.
1902 The incidence of Alkaptonuria: A study in chemical individuality. Lancet 2. 1616–1620.

GIBSON, James J.
1966 The Senses Considered As Perceptual Systems. Boston, Houghton Mifflin
1979 The Ecological Approach to Visual Perception. Boston, Houghton Mifflin

GOODMAN, Nelson
1976 Languages of Art. Indianapolis–New York, Bobbs-Merrill

GOPNIK, Alison–MELTZOFF, Andrew N.–KUHL, Patricia K.

2001 Hogyan gondolkodnak a kisbabák? Budapest, Typotex (ford. Vassy Zoltán)

GRICE, Paul H.
1957 Jelentés. In: Pléh Csaba–Síklaki István–Terestyéni Tamás (szerk.), Nyelv–Kommunikáció–
Cselekvés. Budapest, Osiris, 1997, 188–197. (ford. Terestyéni Tamás)

HARNAD, Stevan (ed.)

1990 Categorical Perception: The Groundwork of Cognition. Chicago, Cambridge University
Press

HAUGELAND, John
1981 Analog and Analog. In: Uő., 1998, Having Thought. Essays in the Metaphysics of Mind.
Cambridge (MA)–London, Harvard University Press, 75–88.

HERNÁD István
1996 A szimbólum-lehorgonyzás problémája. In: Pléh Csaba (szerk.), Kognitív tudomány.
Budapest, Osiris Kiadó, 207–222.

HORÁNYI Özséb
 1991 Megjegyzések az ikon fogalmáról–természetesen mint szövegfogalomról. In: Petőfi S. János
(szerk.), A humán kommunikáció szemiotikai elmélete felé, Szeged, JGYTF, 75–85, 149–158.

HORÁNYI Özséb–PÓLYA Tamás

2002 Az ikonikus kategorizálásról. Előadás az Észlelés, szimbólum, tudat: A magyar kognitív
tudomány tíz éve című konferencián, Visegrád, január 28-30. Elérhető:
http://media.ektf.hu/munkatarsak/publikaciok/polya2002a.pdf

KAITZ, Marsha–GOOD, Anita–ROKEM, Ann-Marie–EIDELMAN, Arthur I.

1987 Mother’s recognition of their Newborns by Olfactory Cues. Developmental Psychobiology
20. 587–591.

KALMUS, Hans
1955 The discrimination by the nose of the dog of individual human odours and in particular of
the odours of twins. British Journal of Animal Behaviour 3. 25–31.

KATEB, Babak–RYAN, M. A.–HOMER, M. L.–LARA, L. M.–YIN, Yufang–HIGA, Kerin–CHEN,

Mike Y.
2009 Sniffing out cancer using the JPL electronic nose: A pilot study of a novel approach to
detection and differentiation of brain cancer. NeuroImage (megjelenés előtt),
doi:10.1016/j.neuroimage.2009.04.015

KERTÉSZ, András–PELYVÁS Péter–SIPTÁR Péter (szerk.)

2006 Általános nyelvészeti tanulmányok XXI. Budapest, Akadémiai Kiadó

KIESLER, Sara–SIEGEL, Jane–McGuire, Timothy W.

1984 Social psychological aspects of computer-mediated communication. American Psychologist
39. 1123–1134.

KNAPP, Mark L.
1972 A nemverbális kommunikáció. In: Horányi Özséb (szerk.), Kommunikáció 2. A
kommunikatív jelenség. 2003, Budapest, General Press, 48–63.

LACHÁZI Gyula
2004 Az emotikonok és a koraújkor érzelemkifejező technikái. Arianna, Irodalomtudományi
közlöny. Elérhető: http://magyar-irodalom.elte.hu/arianna/irat/emoticon.html [2009. július 28.]

LAKOFF, George
1987 Women, Fire, and Dangerous Things. What Categories Reveal About the Mind. Chicago,
Chicago University Press

LISTER, Martin–DOVEY, Jon–GIDDINGS, Seth–GRANT, Iain

2009 New Media: A Critical Introduction. (2nd. ed.) London–New York, Routledge

LORD, Thomas–KASPRZAK, Mary

1989 Identification of self through olfaction. Perceptual and Motor Skills 69. 219–224.

MACFARLANE, Aidan J.
1976 Olfaction in the development of social preferences in the human neonate. In: Porter, Ruth–
O’Connor, Maeve (eds.), Parent–infant interactions. Ciba Foundation Symposium 33. New York,
Elsevier, 103–107.
MACHERY, Edouard
2009 Doing Without Concepts. Oxford, Oxford University Press

MANDLER, Jean Matter

2004 The Foundations of Mind: Origins of Conceptual Thought. New York, Oxford University
Press

MANOVICH, Lev
2002 The Language of New Media. Cambridge (MA), MIT Press

MARGOLIS, Eric–LAURENCE, Stephen (eds.)

1999 Concepts: Core Readings. Cambridge (MA), MIT Press

MARVIN, Lee-Ellen
1995 Spoof, spam, lurk and lag: The aesthetics of text-based virtual realities. Journal of
Computer-Mediated Communication 1. 2. Elérhető:
http://jcmc.indiana.edu/vol1/issue2/marvin.html [2009. július 28.]

McCLINTOCK, Martha K.
2002 Pheromones, odors and vasanas: The neuroendocrinology of social chemosignals in human
and animals. In: Pfaff, Donald W.–Arnold, Arthur P.–Etgen, Anne–Fahrbach, Susan E., Rubin,
Robert T. (eds.), Hormones, Brain and Behavior, vol. 1., San Diego (CA), Academic Press. 797–
870.

McLUHAN, Marshall
1964 Understanding Media. The Extensions of Man. Cambridge, MIT Press
2001 A Gutenberg-galaxis. A tipográfiai ember létrejötte. Budapest, Trezor (ford. Kristó Nagy
István)

MURPHY, Gregory L.
2002 The Big Book of Concepts. Cambridge (MA), MIT Press

NEISSER, Ulrich
1984 Megismerés és valóság. Budapest, Gondolat (ford. László János)

NYÍRI Kristóf
2002 A multimedialitás ismeretfilozófiája. Elérhető: http://www.phil-
inst.hu/uniworld/kkk/mm/mm.htm#Nem-verbális [2009. július 28.]

OLSSON, Shannon B.–BARNARD, Joan–TURRI, Linda

2006 Olfaction and identification of unrelated individuals: examination of the mysteries of human
odor recognition. Journal of Chemical Ecology 32. 8. 1635–1645.

PEASE, Barbara–PEASE, Allan

2006 A testbeszéd enciklopédiája. Budapest, Park (ford. Nemes Anna)

PEIRCE, Charles S.
1932 A jelek felosztása. In: Horányi Özséb–Szépe György (szerk.), A jel tudománya. Budapest,
General Press, 2004, 23–38. (ford. Szegedy-Maszák Mihály)

PENN, Dustin J.
 2002 The scent of genetic compatibility: Sexual selection and the major histocompatibility
complex. Ethology 108. 1–21.

PHILPOTT, Jeffrey S.
1983 The relative contribution to meaning of verbal and nonverbal channels of communication: A
meta-analysis. Kézirat, MA szakdolgozat, University of Nebraska, Lincoln

PINKAL, Manfred
1995 Logic and Lexicon: The Semantics of the Indefinite. Dordrecht, Kluwer Academic Publishers

PÓLYA Tamás–TARNAY László

2004a Egyediség és reprezentáció. In: Pléh Csaba–Kampis György–Csányi Vilmos (szerk.), Az
észleléstől a nyelvig: A X. MAKOG előadásai. Budapest: Gondolat, 131–156.
2004b Affordanciák, kategóriák, egyediség. In: László János–Kállai János–Bereczkei Tamás
(szerk.), A reprezentáció szintjei. Budapest: Gondolat, 197–207.
2005 Vizuális reprezentáció, egyediség és esztétikai élmény. Passim 7. 2. 67–100.

PORTER, Richard H.
1999 Olfaction and human kin recognition. Genetica 104. 259–263.

PORTER, Richard H.–CERNOCH, Jennifer M.–MCLAUGHLIN, F. Joseph

1983 Maternal recognition of neonates through olfactory cues. Physiology and Behaviour 30.
151–154.

PORTER, Richard H.–RIESER, John J.

2005 Retention of olfactory memories by newborn infants. In: Mason, Robert T.–LeMaster,
Michael P.–Müller-Schwarze, Dietland (eds.): Chemical Signals in Vertebrates 10. New York.
Springer, 300–307.

ROBERTS, S. Craig–GOSLING, L. Morris–SPECTOR, Tim D.–MILLER, Paul–PENN, Dustin J.–

PETRIE, Marion
2005 Body odor similarity in noncohabiting twins. Chemical Senses 30. 1–6.

SAUSSURE, Ferdinand de
1997 Bevezetés az általános nyelvészetbe. Budapest, Corvina (ford. B. Lőrinczy Éva)

SCHAAL Benoist
1986 Presumed Olfactory Exchanges between Mother and Neonate in Humans. In: LeCamus,
Jean–Cosnier, Jacques, (eds.), Ethology and Psychology. Toulouse: Privat-IEC. 101–110.

SCHAAL, Benoiste–MONTAGNER, H.–HERTLING, E.–BOLZONI, D.–MOYSE, A.–QUICHON, R.

1980 Les stimulations olfactives dans les relations entre l’enfant et la mère. Reproduction,
Nutrition et Developpement 20. 843–858.

SCHEFLEN, Albert E.
1964 A testtartás mint kommunikáció. In: Horányi Özséb (szerk.), Kommunikáció 2. A
kommunikatív jelenség. 2003, Budapest, General Press, 74–91.

SEGERSTRALE, Ullica–MOLNÁR Péter (szerk.)

2002 Nemverbális kommunikáció. Ahol a természet és a kultúra találkozik. Budapest, Typotex

TALMY, Leonard
 1983 How Language Structures Space. In: Pick, H.–Acredolo, L. (eds.), Spatial Orientation:
Theory, Research and Application. New York, Plenum. 225-282.

TALMY, Leonard
2000 Toward a Cognitive Semantics. Concept Structuring Systems (vol. 1); Typology and Process
in Concept Structuring (vol. 2). Cambridge (MA), MIT Press

TERESTYÉNI Tamás
2006 Kommunikációelmélet. A testbeszédtől az internetig. Budapest, Osiris

SCHLÜTER, Philipp M.–SCHIESTL, Florian P.

2008 Molecular mechanisms of floral mimicry in orchids. Trends in Plant Sciences 13. 5. 228–
235.

ROPOLYI László
2006 Az Internet természete–Internetfilozófiai értekezés. Budapest, Typotex

SCHAAL, Benoiste–MARLIER, Luc

1998 Maternal and paternal perception of individual odor signatures in human amniotic fluid—
Potential role in early bonding? Biology of the Neonate 74. 266–273.

SALMON, Wesley C.
1998 Causality and Explanation. Oxford, Oxford University Press

TARNAY László–PÓLYA Tamás

2004 Specificity recognition and social cognition. Bern-Frankfurt am Main–New York–Oxford:
Peter Lang Verlag

THALER, Erica R.–HANSON, C. William

2005 Medical applications of electronic nose technology. Expert Review of Medical Devices 2. 5.
559–566.

WALLACE, Patricia
2006 Az internet pszichológiája. Budapest, Osiris Kiadó (ford. Krajcsi Attila)

WALTHER, Joseph B.–D’ADDARIO, Kyle P.

2001 The impacts of emoticons on message interpretation in computermediated communication.
Social Science Computer Review 19. 324–347.

WEDEKIND, Claus–SEEBECK, Thomas–BETTENS, Florence–PAEPKE, Alexander J.

1995 MHC-dependent mate preferences in humans. Proceedings of the Royal Society of London
Series B-Biological Sciences 260. 245–249.

Z. KARVALICS László
2004 Bevezetés az információtörténelembe. Budapest, Gondolat Kiadó