XAVÉRI SZENT FERENC

500 évvel ezelőtt, 1506. április 6-án nagy öröm hangjai verték fel a spanyolországi
Navarra tartomány északnyugati részén fekvő Xavér vár termeit: megszületett a vár urának,
Juan de Jassunak és feleségének, Doña Maria de Aspilcuetának ötödik gyermeke. Az
egészséges fiúgyermeket hamarosan megkeresztelték, és a Francisco nevet kapta. A
családban előtte már öt gyermek született: két lány és két fiú. A legidősebb lány Ferenc
születésekor már a gandiai klarissza kolostorban apácáskodott, de a három másik gyermek
még otthon élt a várban, amikor megérkezett öcsikéjük. Kilenc évig kellett várniuk a
szülőknek, amíg a négy idősebb testvér után megszületett az ötödik. Ezért különösen nagy
volt az öröm.
A Jassu család baszk eredetű. Szabad paraszti sorból emelkedtek fel a Navarrai
Királyságban hetven év alatt főnemesi rangra. Számos kastélyra, várra és birtokra tettek
szert. A Xavér vár Doña Maria örökrészeként szállt a Jassu családra. A korabeli írások
Xabiernek vagy Xabierrenek írják a vár nevét. Valószínű korabeli kiejtése: Sabier vagy
Zsabier. (Biztosan nem Kszavér.) Juan de Jassu nagy anyagi ráfordítással szépen kiépítette
és megerősítette a várat. Az Aspilcueta család is baszk volt: ezért baszk volt Francisco
anyanyelve is.

Fiatalkor
A kis Francisco neveltetése az akkori nemesi ifjak szokásos módján történt: megtanult
írni és olvasni, lovagolni és vívni, és a baszkoknál még ma is szokásos nemzeti labdajátékot
élvezettel űzte a többi gyerekkel. PELOTA A legnagyobb súlyt a Xavér kastélyban azonban
a vallásos nevelésre fektették. Imádságok, szentmisék, lelki olvasmányok szőtték át a napot.
A várkápolnában még most is őrzik azt a középkori feszületet, amelyen Krisztus mintha
mosolyogna. Ferenc biztosan sokat imádkozhatott ez előtt a Krisztus-kép előtt. Úgy nőtt bele
a katolikus hitvilágba, hogy el se tudta képzelni, hogy más világ, más vallás, más
gondolkodásmód is létezhessék. A muzulmán vallásról bizonyosan hallott ugyan, de a
spanyol reconquistát közvetlenül követő akkori korán a muzulmán ‘mórok’ csak pogány,
ördögi ősellenségnek számítottak.
A Jassu y Xavier család békés életét megzavarta az 1512-ben kitört francia-spanyol
háború, amelybe II. Gyula pápa is erélyesen beleavatkozott a spanyolok pártján, kiátkozva
ellenfeleiket. A két királyság között fekvő független királyság, Navarra a franciákhoz
húzott. A háború változó szerencsével folyt, de a spanyolok győzelmével végződött.
Ferdinánd spanyol király annektálta Navarrát. Juan de Jassu nem élvezte az új uralkodó
kegyeit, és a rá törő sok nehézség miatt 1515-ben meg is halt, és így özvegy feleségére hárult
a család vezetése. Minthogy a navarraiak tovább lázadoztak a spanyol uralom ellen, a spanyol
király nevében Cisneros bíboros elrendelte az összes navarrai vár lerombolását. 1516-ban a
szép Xavér vár is a rombolás áldozata lett: spanyol katonák a vár erős tornyait, bástyáit a
család szeme láttára a földdel tették egyenlővé. Xavérék még örülhettek, hogy épen hagyták
számukra a családi lakosztályt.
A háborús zavargások ezután is tovább folytatódtak. A két idősebb Xavér fiú hadba
vonult a spanyolok ellen. Hadifogságba estek, és halálra ítélték őket. Az özvegy Doña Maria
erélyesen igyekezett fiait menteni, és pereskedésekkel, beadványokkal a szorongatott család
társadalmi helyzetét megőrizni. Végre 1524-ben helyreállt a béke. Navarra véglegesen
Spanyolországé lett, és V. Károly császár minden lázadónak általános amnesztiát adott. Így
a Xavér fiúk is visszatérhettek kastélyukba. Közben a kis Franciscóból csinos, nyúlánk,
fekete hajú, sötétbarna szemű, 18 éves fiatalember lett. A hegyek között megedződött,
tisztaszívű legényke életének új szakasza kezdődhetett.
Az akkori nemesi családok szokása szerint Franciscót harmadik fiúgyermekként
egyházi pályára szánták. Bizonyosan abban reménykedett a család, hogy idővel magas

1
egyházi rangot, és a vele járó jövedelmet fogja megszerezni. Ennek elérésére a legjobb út az
akkori leghíresebb egyetemen, a párizsi egyetemen sikeres elvégzése volt. Így Francisco
1525-ben, 19 éves korában, lóháton elindult Párizsba.

Párizsban
Három hetes lovaglás után érte el az év őszén Párizst, ahol életének következő
tizenegy esztendejét töltötte. A párizsi egyetemre SORBONNE Európa minden országából
több mint 4000 diák sereglett össze. Az előadások és vizsgák a hagyományos rend szerint
folytatódtak, de bizony az egyetem sokat veszített régi ragyogásából. A 16. század tanárai
közül egy neves tanárnak a nevét sem tartja számon a filozófia vagy teológiatörténet. Az
Artes karon, ahol Ferenc tanulmányait végezte, Aristoteles uralkodott. A diákság közül
pedig sokan kicsapongásokkal, verekedésekkel, csínytevésekkel keserítették a polgárok
életét. Emellett Németországból a lutheránus tanok is kezdtek terjedezni.
Francisco a Szent Barbara kollégiumban vett szállást, is bizony nagy volt a veszély,
hogy ez a tapasztalatlan vidéki fiú rossz társaságba keveredik. Ettől kollégiumi szobatársa
mentette meg, akt az isteni Gondviselés küldött mellé: a vele egyidős savoyai fiatalember,
Pierre Favre. Nevét latinosan Petrus Fabernek írta. Egyszerű pásztorgyerekből lett
egyetemista. Ez a szelíd, mélyen vallásos, sőt erősen aggályos természetű fiatalember, akit az
Egyház 1872-ben boldoggá avatott, bensőséges barátságot kötött Franciscóval, és így
visszatartotta őt sok veszedelemtől.
Francisco életében azonban döntő fordulatot egy másik iskolatárs megjelenése
okozott. 1528-ban ugyanis megjelent Párizsban egy 38 éves baszk nemesember: Iñigo de
Loyola, a későbbi Loyolai Szent Ignác. A Szent Barbara kollégiummal szomszédos
Montaigu Kollégiumban lakó Iñigo azzal keltett feltűnést, hogy tanulmányai mellett
érdeklődő egyetemistáknak harmincnapos lelkigyakorlatokat adott, és ezek közül néhányan
annyira ‘megtértek’, hogy eladták egész vagyonukat, még tankönyveiket is, és a
hajléktalanok otthonába költözve a szegények szolgálatára szentelték életüket. Ignác
(nevezzük már így) tevékenységén eleinte sokan megbotránkoztak, és kétszer is feljelentették
a párizsi domonkos inkvizítornál. De az, ellentétben a salamancai domonkos inkvizítorral, aki
annak idején Ignácot börtönbe vetette, nem kezdett eljárást Ignác ellen. A baszk nemesember
feddhetetlen élete, komolysága és őszintesége eloszlatta a kételyeket, és őt is befogadták a
Szent Barbara Kollégiumba. Francisco közben megszerezte a filozófiai baccalaurea,
licentia és magister fokozatokat, és 1530-tól az egyetem Beauvais-Kollégium befogadta
tanári karába.
Faber Péter ekkor, Ignác lelki vezetését elfogadva, már teljesen az ignáci Krisztus-
követés ideáljának szentelte életét. Francisco egyelőre még a teológiai fokozatok és magas
egyházi méltóságok elnyerésére gondolt. Az Ignáccal való gyakori érintkezés azonban
lassacskán megváltoztatta gondolkodását. Ignácnak hatalmas vonzóereje lehetett, mert hét
egészen különböző természetű fiatal egyetemistát sikerült Párizsban eszméjének
megnyerni: ők együtt elmentek 1534 Nagyboldogasszony napján a párizsi Montmartre-n
levő kápolnába. A már pappá szentelt Faber mondta a szentmisét, és valamennyien: a 43
éves Ignác, a 28 éves Faber és Xavér, a 25 éves, lobbanékony spanyol Nicolás Bobadilla, a
24 éves, érzékeny lelkű portugál Simon Rodriguez, a zsidó származású, éles eszű, spanyol
Diego Laynez és a 19 éves, igen tehetséges Alonso Salmerón örök szegénységet és
szüzességet fogadtak Istennek, és elhatározták, hogy elzarándokolnak a Szentföldre,
majd teljesen Isten nagyobb dicsőségére és a lelkek szolgálatára szentelik életüket. Azt is
elhatározták, hogy ha az emberek kérdezik tőlük, hogy ők kicsodák, azt fogják felelni: ‘Jézus
társai vagyunk’.
Francisco csak a közös fogadalomtétel után végezte el Ignác vezetésével a 30 napos
lelkigyakorlatot, mégpedig teljes odaadással. Miután valamennyien, Ignácot is beleértve,
elnyerték az egyetemen a filozófiai magister fokozatot, elhagyták Párizst, hogy a
csoportjukhoz később csatlakozott két újabb társsal, a francia Claude Jay-vel és Jean Codur-
2
rel együtt, Velencébe menjenek, és igyekezzenek, fogadalmuknak megfelelően, hajóval
eljutni a Szentföldre. Érdemes megjegyezni, hogy egyikük sem tanult teológiát a párizsi
egyetemen. Teológiai képzettségük tehát nem volt kimagasló.
Nincs értesülésünk arról, hogy Ferenc testvérei miként fogadták öccsük elhatározását.
Édesanyja és apáca nővére már nem éltek, két bátyja pedig el voltak foglalva a birtokaik
ügyes-bajos anyagi nehézségeivel. Talán még örültek is neki, hogy nem kell több pénzt
küldeniük Párizsba öccsük továbbtanulására. Magister Franciscus élete pedig egészen új
utakat vett. Rokonai még álmukban sem gondolhattak arra, hogy furcsa utakra tévedt
öcsikéjük születésének 500 éves évfordulóján a közköltségen gyönyörűen újraépített Xavér
várban fognak lezajlani az egész világ minden részéről összesereglett vendégek és
zarándokok jelenlétében a Xavér Jubileumi Év fényes megnyitó ünnepségei.

Pápai küldetés
A párizsi magiszterek kis csoportja sok veszélyen keresztül menve jutott el
Velencébe, ahol újra találkoztak Ignáccal, aki közben hazalátogatott Loyolába. Velencében a
betegeknek és szegényeknek szolgáltak, és koldulásból tartották fenn magukat. Húsvétra
elzarándokoltak Rómába, ahol kihallgatáson fogadta őket III. Pál pápa, akire a lelkes csoport
nagyon jó benyomást tett. Visszatértek Velencébe, ahol a pápa engedélye alapján
valamennyiüket 1537. június 10-én pappá szentelték.
A következő hónapok a betegek és szegények szolgálatával, buzgó igehirdetéssel és
imádsággal, valamint a szentföldi zarándoklat előkészítésével teltek, de egyre világosabb lett,
hogy Szulejmán szultán nagyarányú szárazföldi és tengeri hadműveletei miatt
lehetetlenné vált a szentföldi zarándoklat megvalósítása. Erre ‘Jézus társai’ elindultak
Rómába, hogy felajánlják szolgálatukat III. Pál pápának.
Csoportokra oszolva vándoroltak gyalog a társak Róma felé. Elsőnek Ignác csoportja
érkezett meg. A Róma közelében levő La Storta-kápolnába betérve Ignác isteni látomásban
részesült: az Atyaisten szavait hallotta: ‘Rómában kegyes leszek hozzátok’, és úgy érezte,
hogy az Atyaisten és Krisztus szolgálatukba fogadják őt. Nemsokára Francisco csoportja is
megérkezett Rómába. Ő a vándorlás alatt annyi apostoli munkát és szeretetszolgálatot vállalt,
hogy amikor Rodriguez Rómában meglátta, egészen megijedt: Francisco teljesen
lesoványodott, halálsápadt volt, alig lehetett ráismerni. ‘Ez az ember már semmilyen munkára
nem lesz képes’ – gondolta Rodriguez. Mekkorát tévedett!
A lelkes párizsi magiszterek csoportja Rómában jó fogadtatásra talált. Ignác neves
embereknek adott lelkigyakorlatokat, és a többiek buzgón munkálkodtak a lelkek
szolgálatában. Egye többen csatlakoztak hozzájuk, és elkezdődtek a küldetések. Franciscót
Ignác titkárként maga mellett tartotta, és rábízta az egyre sűrűbbé váló levelezés
gondozását.
A társak Rómában elhatározták, hogy egy újfajta szerzetesrendet alapítanak.
Javában folytak tanácskozásaik, amikor egy váratlan esemény történt, amely teljesen új irányt
szabott Ferenc életének. III. János, portugál királytól kapott levelet Dom Pedro de
Mascarenhas, aki a király követeként Rómában tartózkodott, hogy különböző kényes egyházi
ügyeket intézzen III. Pál pápánál. A király levelében az állt, hogy egy párizsi portugál
professzortól értesült azoknak a párizsi magisztereknek létezéséről, akik mind tudásukkal,
mind pedig példás életmódjukkal kivívták a katolikusok csodálatát, és jelenleg Rómában
tartózkodnak, készen a pápa rendelkezéseinek végrehajtására. Arra utasította a király követét:
eszközölje ki a pápánál, hogy négyet vagy, ha lehet, még többet e magiszterek közül
küldjön Portugália indiai tartományaiba, hogy ott a keresztény hit terjesztésén
fáradozzanak. Minthogy a pápák a spanyol, illetve portugál királyt bízták meg, hogy az
általuk felfedezett tengerentúli vidékeken a katolikus keresztény hitet terjesszék, III.
János király felelősnek érezte magát, hogy jó hithirdetőket biztosítson e hatalmas területek
népeinek szolgálatára.

3
 Mascarenhas a király kérésével fel is kereste a pápát, aki a kérelmet örömmel fogadta,
de azt válaszolta, hogy ilyen messzi és veszedelmes útra nem akarja paranccsal kényszeríteni
a fiatal magisztereket, de ha közülük néhányan önként vállalkoznának rá, akkor ő majd
kinevezi őket ázsiai legátusnak, és kiadja a küldetési parancsot.
Dom Pedro erre felkereste Ignácékat, akik örömmel fogadták a felkérést, hiszen ez
teljesen megfelelt apostoli szándékaiknak. Minthogy azonban még igen kevesen voltak, csak
két ember küldését vállalták. Az egyiknek, természetszerűleg az egyetlen portugál társukat,
Simon Rodriguezt szánták, a másiknak pedig a Dom Pedro által személyesen ismert
Bobadillát. A követ ezzel is meg volt elégedve, III. Pál pápa pedig kiállította a legátusi bullát.
Bekövetkezett azonban egy váratlan fordulat. Bobadilla, aki közvetlenül az indulásra kitűzött
időpont előtt érkezett vissza egy dél-olaszországi küldetésből Rómába, útközben súlyos
lázfertőzést szerzett, és szó sem lehetett arról, hogy útra keljen. A jezsuiták nagy zavarban
voltak. Még nem alakultak szerzetesrenddé, és így egyikük sem tartozott Ignácnak
engedelmességgel, de a csoport természetszerűleg az ő vezetését követte. Miközben a
teendőkről tanácskoztak, Ignác mondta titkárának, Ferencnek: ‘Esta es vuestra empresa’ (Ez
hozzád illő vállalkozás). Ferenc pedig ezt felelte: ‘Pues, sú! Héme aqui! (Rajta hát! Itt
vagyok!). Mindez a Portugáliába indulásra kitűzött nap előtti napon történt. Nem kellett
Ferencnek sok készülődés. Gyorsan megfogalmazott néhány iratot, amelyekben a rend
megalakulásának esetére Jézus Társaságában engedelmességet fogadott, a rendfőnök
megválasztása esetében Ignácra adta szavazatát, és előre elfogadta a Rómában
készítendő rendalkotmányt. Elbúcsúzott atyai jó barátjától, Ignáctól, és 1540. március 15-
én, a portugál követtel együtt útnak indult Lisszabon felé. Ignáccal ebben az életben többé
sohasem találkoztak.

Úton India felé

1540 júniusától a két jezsuita főképpen a portugál királyi udvarnál tartózkodott, és
lelki beszélgetésekkel, lelkigyakorlatok adásával és gyóntatással sok jót tettek. Nagy
örömmel töltötte el őket a hír, hogy 1540. szeptember 27-én III. Pál pápa írásban
jóváhagyta Jézus Társaságát.
Rodriguez szentbeszédei oly nagy sikert arattak, hogy a király Portugáliában tartotta
őt, így csak Ferenc szállt hajóra és indult el a nagy portugál flottával India felé 1541. április
7-én.
Az utazás nagyon hosszú és fáradságos volt, hiszen a nagy portugál hajókat csak a
szél hajtotta. Ha volt szél, mentek a hajók, ha nem, ott álldogáltak tehetetlenül a forró trópusi
tengereken. Az Indiába jutáshoz meg kellett kerülni egész Afrikát. Sikerült túljutni a
Jóreménység fokán, de csak augusztus végén érték el Afrika keleti partján levő Mozambique-
szigetet. Itt kellett kivárni a tavaszt, hogy India felé tovább hajózhassanak.
Ferenc leveleiből tudjuk, hogy az egész utazás alatt mivel foglalkozott: ápolta a
betegeket, gyóntatta a haldoklókat, vasárnaponként szentbeszédeket tartott, és mindenkinek
megnyerte a csodálatát és jóindulatát. Maga is súlyosan beteg lett. Az orvosok akkoriban csak
érvágással ‘gyógyítottak’, ami inkább rontott a betegek állapotán, de Ferenc erős természete
végül is legyőzte a kórt.
1542 márciusában indult tovább a flotta. Útközben Sokotra szigetét érintették, ahol
Ferenc keresztény lakosságot talált, akiknek nem volt papjuk, és alig tudtak valamit hitükről.
Jellemző Ferenc impulzív természetére, hogy mindjárt ott akart maradni közöttük, hogy
hitükben segítse őket, és csak a flottával utazó új indiai alkirálynak arra a biztatására utazott
tovább, hogy Indiában ‘még több jót tehet majd az emberekkel’.
1542. május 6-án futott be a flotta Goa kikötőjébe. Az India nyugati partján, egy
szigeten épült Goa városát 1510-ben foglalták el a portugálok a muzulmánoktól. A
következő években fő keleti támpontjukká építették ki, erős várfalakkal, templomokkal,
palotákkal, kórházzal. Persze, ez a kis kereszténység állandóan ki volt téve a portugál
vetélytársakat Indiából kiszorítani törekvő muzulmánoknak.
4
 Indiai tevékenység
Ferenc megérkezése után azonnal felkereste Goa ferences püspökét és a többi
egyházi vezetőket, majd szállást vett az ottani kórházban, és elkezdte a betegek gondozását, a
leprások és a börtönben sínylődök látogatását, a portugál katonák indiai származású
feleségeinek vallási oktatását. Esténként pedig másfélóra hosszat az egyik templomban
oktatta a katekizmust, ismételtette az egybegyűltekkel a keresztény hitvallást, megtanította és
énekeltette a hit alapigazságait megvalló énekeket. Mindez a legegyszerűbb szavakkal történt,
úgyhogy a tanulatlan, portugálul rosszul beszélő helybeliek is megértették.
Ferencnek ez az első, négy hónapig tartó goai munkássága előrevetítette fényét, de
egyben árnyékát is Ferenc egész későbbi evangelizáló tevékenységére. A fény volt Ferenc
bámulatot keltő személyisége, teljes önzetlensége, fáradhatatlan ügybuzgalma, példás
szegénysége, mindenki felé nyitott szeretete, valamint az a mélységes meggyőződés,
amellyel a keresztény katolikus hitet Isten üdvözítő jóságának örömhíreként hirdette.
Az árny: más vallások iránti teljes értetlenség és megvetés volt. Katekizmus oktatásain
Ferenc egy maga által megfogalmazott imát tanított hallgatóinak. Az ima a hatalmas és
irgalmas Atyaistent szólítja meg, és az imádkozó azt a reményét fejezi ki, hogy ‘Jézus
Krisztus szenvedésének és halálának érdemei által Isten megbocsátja eddig elkövetett
minden bűnömet, bármily nagyok voltak is azok, mert a Te irgalmad nagyobb, mint az
én bűneim gonoszsága’. Ez után a gyönyörű kezdet után azonban az ima így folytatódik:
‘Én Istenem, Te engem alkottál képedre, nem pedig a pagodákat, amelyek a pogányok
isteneit ábrázolják oktalan állatok és ördögi szörnyek formájában. Ó ti pogányok!
Mekkora a bűnötök vaksága, hogy Istenből állatokat és ördögöket csináltok, és ilyen
alakban imádjátok őt. Ó keresztények! Mondjunk dicséretet és köszönetet a
Szentháromságnak, hogy megismertette velünk Fiának, Jézus Krisztusnak hitét és igaz
törvényét’.
A korabeli európai keresztény közfelfogást követve Ferenc tehát más vallások
szentélyeiben és vallásos ábrázolásaiban csak utálatos bálványokat és ördögi cselvetéseket
látott. Az idegen népek ‘bálványai’ ellen dörgedelmező ószövetségi próféták és
zsoltárosok meggyőződése Ferencre is teljesen átszármazott. Ilyen beállítottsággal más
vallások szimpatikus tanulmányozása, az őket megérteni törekvő, sőt még tanulásra is kész
párbeszéd teljesen lehetetlen. Akárcsak az iszlám, az akkori kereszténység is, mind
Amerikában, mind Ázsiában, a más vallásokkal való teljes konfrontáció útját választotta.
Amerikában ezzel az ottani őslakosok vallásait és kultúráját sikerült gyakorlatilag
megsemmisíteni. Ázsiában ez persze nem sikerült, de megmaradt a konfrontáció. Azoknak a
módszerét, akik óvatosan másképpen közelítették Ázsia világát, mint például a két olasz
jezsuita, Roberto de Nobili és Matteo Ricci, a Vatikánból hamarosan letiltották. Nem csoda,
hogy óriási és hősies missziós erőfeszítések ellenére, Ázsia népeinek nagy többsége nem
fogadta be az ily módon őket megszólító kereszténységet.
De térjünk vissza Ferencünkhöz. Hírét vette, hogy az indiai szubkontinens délkeleti
csücskén lakó, parava törzs szegény halászainak népe 1535-ben megkeresztelkedett,
mert portugál katonák kemény harcok árán kimentették őket muzulmánok zsarnoki
uralmából. A keresztény paravák pontos lélekszámát nem ismerjük, de meghaladhatta az 50
000-et. Miután megkeresztelkedtek, portugál egyházi részről senki sem törődött velük, bár
Goában akkor csaknem 100 pap forgolódott.
Ferencet elragadta az apostoli lelkesedés. Két keresztény tolmáccsal leutazott a
paravák földjére. Kisebb-nagyobb megszakításokkal három évig működött a dél-indiai
szegényeknél. A legprimitívebb életkörülmények között járta a falvakat, keresztelte a
gyermekeket, oktatta a felnőtteket, segített mindenkin. Szomszédos törzsek között is több
falunak népessége kérte és vette fel Ferenctől, rövid oktatás után, a keresztséget. A háttérben
mindig ott parázslott a portugálok és a muzulmánok közötti halálos ellentét, úgyhogy a

5
Ferenc által megkereszteltek közül 600 embert kegyetlenül legyilkoltatott egy muzulmán
uralkodó, mivel nem voltak hajlandók hitüket megtagadni.
Ezekben az években kezdte írni Ferenc az egész Európát lázba hozó leveleit,
amelyekben ecsetelte az embereknek a hitre való vágyakozását és az evangelizálás határtalan
kihívásait. Fájlalta, hogy a párizsi egyetemen annyi tehetséges ember tölti hiábavaló
vitatkozásokkal idejét, amikor pedig Indiában óriási aratás várna az evangélium munkásaira.
Lelkesítő szavainak volt is hatása: minden évben jöttek új jezsuiták Európából Indiába,
úgyhogy Ferenc nemsokára már munkatársakkal oszthatta meg fáradozásait.
A sok jó eredmény ellenére Ferenc nem volt megelégedve az indiai helyzettel. A
portugál gyarmatosok kereszténytelen élete, a királyi hivatalnokok pénzéhsége és zsarolásai,
a megkeresztelt indiaiak iránti rossz bánásmód akadályozták az eredményes hittérítő munkát.
Ferenc nagyon éles hangú leveleket ír III. János királynak: ‘Őfelségének, úgy látszik, csak
arra van hatalma Indiában, hogy pénzt csikarjon ki tőlük, arra pedig nincs, hogy a
kereszténység terjedését támogassa’ – írja neki. Becsületére válik János királynak, hogy a
sértő hang ellenére megőrizte a Ferenc iránti jóindulatát.
Ferenc ilyen lelkiállapotban elzarándokolt az India délkeleti részén fekvő São
Thoméba, Tamás apostol sírjához. Napokon át ott imádkozott, és végül világosan úgy
érezte, hogy Isten őt messzebb keletre küldi. Elhatározta tehát, hogy a legkeletibb
portugál támaszpontba, Malakkába utazik.

Japán hívása
Ferenc életének ezután következő utolsó hét éve volt legfontosabb egész életében, de
minthogy ezeknek az éveknek történései általában ismeretesek, rövidebbre foghatjuk
beszámolónkat. Malakkába érkezve Ferenc megkezdte szokásos apostoli tevékenységeit, de
nemsokára tovább utazott a Moro szigetekre. Meghallotta ugyanis, hogy ott élnek
keresztények, akiknek nincsen papjuk, és akikkel senki sem törődik. Veszedelmes volt az
utazás, mert muzulmán kalózok garázdálkodtak a tengeren. Ferenc azonban mindezzel nem
törődve egy évig járta ezeket a szigeteket, a legprimitívebb életkörülmények között, oktatva,
segítve, keresztelve.
1547 nyarán tért vissza Malakkába, és folytatta ottani apostoli munkáit. Ez év
decemberében itt történt az a találkozás, amelynek hatalmas történeti hatása lett. Ferenc
megismerkedett egy Jadzsiro nevű japán fiatalemberrel, aki két japán társával Malakkában
tartózkodott. Tudott már portugálul, és ezért könnyen tudott érintkezni Ferenccel. Jadzsiro
rendkívül nyitott szívűnek és tanulékonynak mutatkozott, és Ferenc nemsokára megnyerte őt
a keresztény hitnek. Jadzsiro sokat beszélt neki hazájáról, Japánról, ahol nincs portugál
uralom, és ahol teljesen ismeretlen a keresztény tanítás. Buzdította Ferencet, hogy
jöjjön Japánba, mert ott sokan fognak Jézusban hinni, ha olyan jól megmagyaráz nekik
Ferenc mindent, ahogyan neki tette. Ettől kezdve Ferenc lelkében állandóan jelen volt Japán,
annál is inkább, mert úgy hallotta, hogy Japánon keresztül, az ottani ‘király’ ajánló levelével
el lehet jutni Kínába, abba az óriási ‘elzárt birodalomba’, amelyet szintén meg szeretett volna
nyerni Krisztusnak. Leveleiből tudjuk, hogy sokáig ingadozott, hogy maga menjen-e
Japánba, vagy más jezsuitákat küldjön. Hosszú imádságok után végül arra a szilárd
elhatározásra jutott, hogy maga megy a japánok közé. Visszautazott tehát Jadzsiróval és két
japán társával Goába, ahol mind a három japán megkeresztelkedett. Ferenc még gyorsan
elrendezte az Indiában különböző helyeken működő jezsuiták ügyeit, megbízható elöljárókat
rendelt föléjük, sínre állította a jezsuita vezetés alatt álló fontos goai kollégiumot. 1549.
április 15-én pedig, két jezsuita társával, Cosme de Torres atyával, Juan Fernandez testvérrel
és Jadzsiróval elindult Japán felé. Malakkáig rendben ment az utazás, de ott nagyon nehéz
volt Japánba menő hajót találni. Végül egy nem keresztény kínai kereskedő hajóján indult
útnak a kis csapat. A hajónak egy nagy vihart kellett kiállnia, és Ferenc úgy érezte, hogy az
utazása ellen tiltakozó ördögök üvöltését hallja a szélben. Végre 1549. augusztus 15-én

6
befutottak Kagosima kikötőjébe. A valószínű partraszállás helyén most a két kultúra
találkozását ábrázoló szép emlékmű emelkedik, Ferenc szobrával.

Japánban
Ferenc meglátogatta a tartomány hűbérurának, Simazu Takahiszának várát, és
engedélyt kért a kereszténység terjesztésére. Ennek a ma már nem létező várnak a helyén
emlékmű jelzi ezt a találkozást A vallásilag érdeklődő hűbérúr megadta az engedélyt, és
Jadzsiro segítségével Ferenc azonnal megkezdte az evangélium hirdetését. Együtt
készítettek egy egyszerű katekizmust, amelyben a világ teremtéséről, Jézus megváltó
művéről és a Tízparancsolatról volt szó. Ferenc maga olvasta fel ezt a katekizmust
mindennap a Fukusódzi nevű nagy zen kolostoregyüttes kapujánál. Ferenc e kolostor öreg
apátjával, Ninsicuval, jó barátságot kötött. Hosszan elbeszélgettek vallási kérdésekről.
Ninsicu sírköve most is látható a kolostor temetőjében. Magát a hatalmas kolostort, sajnos,
maguk a japánok a 19. században lerombolták.
Ferencék evangéliumhirdetése nyomán több százan megkeresztelkedtek, köztük egy
Bernardo névre keresztelt fiatal szamuráj, aki annyira megszerette Ferencet, hogy ettől
kezdve minden útján elkísérte. Mikor Ferenc elhagyta Japánt, Bernardo is vele ment
Indiába, felvételt nyert Jézus Társaságába. Indiából a jezsuiták segítségével Európába
utazott. Ő volt az első japán, aki Európában járt. Sokat mesélt a coimbrai és római
jezsuitáknak Ferencről. Nagyon buzgó szerzeteséletet élt, de sajnos fiatalon betegségben
elhunyt.
Ferenc evangéliumhirdetése eleinte már csak azért sem okozott Japánban
megütközést, mert Jadzsiro tanácsára ‘Isten’ megnevezésének a Dainicsi szót használta.
‘Dainicsi-nyorai’ volt a buddhista singon felekezetben a végső ősvalóság megnevezése,
úgyhogy Jadzsiro ajánlata nem is volt nagyon téves. Az akkori japán nyelvben nehéz lett
volna alkalmasabb szót találni. Minthogy azonban egy buddhista felekezet sajátos szavaként
volt használatban, Ferenc néhány hónap múlva abbahagyta e szó használatát, és jobb híján
áttért a latin ‘Deus’ szó használatára. Ennek viszont az volt a hátránya, hogy idegen szó volt,
és hogy, Ferencék balszerencséjére, hasonlított a ‘dai uszo’ szóhoz, ami pedig ‘nagy
hazugság’-ot jelent. Ezt a hasonlóságot Ferencék ellenfelei ki is használták.
Kagosimában, a kezdeti jóindulat és sikerek után, egyre inkább kiéleződött az ellentét
a nagyszámú buddhista szerzetes és az új misszionáriusok között. Ez nem is volt csoda,
hiszen még a művészileg gyönyörű, mély lelkiséget és békét sugárzó Buddha-szobrok sem
voltak mások Ferenc számára, mint ördögi bálványok. Egyik levelében írja európai
barátainak: ‘A japánok két bálványt imádnak: az egyiket Sakának, a másikat Amidának
hívják’. ‘Saka’ nem más mint Sakjamuni, a történeti Buddha, Amida pedig az ősirgalom
buddhája. Minthogy Ferenc ördögi bálványoknak tekintette őket, a buddhista szerzetesek
tanait ‘meséknek’ titulálta, és az értesülései szerint a buddhista kolostorokban elterjedt
pedofiliát a legnagyobb hévvel nyilvánosan ostorozta, természetesen kihívta a buddhisták
haragját. A kagosimai dajmjó (a középkori Japánban vidéki feudális hadúr)nemsokára
betiltotta a keresztény hitre való áttérést, így Ferenc Jadzsiróra hagyva az ottani kis
keresztény csoport gondozását, két jezsuita társával és Bernardóval továbbvándorolt, előbb
Hiradóba, majd pedig Jamagucsiba. Útjának célja a császári székhely, Kiotó volt, hogy
magától a császártól kérjen engedélyt az evangélium hirdetésére az egész országban.
Egyre inkább foglalkoztatta Kína kérdése is, ahová feltétlenül be akart jutni, és abban
reménykedett, hogy a japán császár ajánlólevelével eljuthat a kínai császárhoz. Izgatták
Ferencet a Kiotóban és környékén létező japán ‘egyetemek’-ről szóló hírek is, és tervezgette,
hogy a nagy európai egyetemekről toboroz tudós embereket, hogy ezeken az egyetemeken
terjesszék a kereszténységet. A valóságban ezek az ‘egyetemek’ buddhista szerzeteseket
képző kolostor együttesek voltak, és nem valószínű, hogy az európai egyetemek magiszterei
és doktorai ott sok eredményt érhettek volna el. Ferenc tehát Bernardóval 1550
decemberében Jamagucsiból továbbindult Kiotó felé. Az út jó részét gyalog tették meg.
7
Ferenc mezítláb járt a térdig érő hóban, és gázolt át a jeges patakokon. Csoda, hogy épségben
megérkeztek.
Kiotóban azonban Ferencet csalódás érte. Jó indulatú emberek tudtára adták, hogy a
császár palotájában székel ugyan, de hatalma nincs, az országban senki sem engedelmeskedik
neki. Ez igaz is volt, hiszen csak a 19. századi Meidzsi reformmal nyerték vissza a japán
császárok tényleges hatalmukat.
Ferenc tehát nem is igyekezett a császárral találkozni, hanem visszatért Jamagucsiba,
amelynek ura, Óucsi Jositaka, hatalmas dajmjó volt, aki remekül felvirágoztatta tartományát.
Ferenc tehát a császárnak szánt ajándékokat őneki adta át, és engedélyével elkezdte a város
utcáin hirdetni az evangéliumot, és a hitről beszélgetni az érdeklő nemesemberekkel. Nagy
segítségére volt ebben Fernandez testvér, akinek nagyszerű nyelvtehetsége lehetett, mert
gyorsan megtanult japánul.
Ferenc boldog volt Jamagucsiban. Több száz embert sikerült megnyernie a
keresztény hitnek, és Európába küldött leveleiben nem győzi dicsérni a japánok okosságát,
buzgóságát, jellemességét. Ferencnek szigorú teológiai nézetei itt némileg megenyhültek.
Érdemes idézni Jamagucsiból írt egyik leveléből, amely az üdvösség lehetőségét
megcsillantja nem keresztények számára is:
‘Jamagucsi lakóit nagy kételyek fogták el a keresztség előtt Isten jóságát illetőleg.
Azt mondták, Isten nem irgalmas, mivel nem nyilatkoztatta ki magát hamarabb nekik, mielőtt
mi odaérkeztünk volna. Ha ugyanis igaz, mint ahogy mi állítjuk, hogy mindaz, aki nem
imádja Istent, a pokolba jut, akkor Isten nem irgalmazott őseiknek, hanem hagyta, hogy a
pokolba kerüljenek anélkül, hogy megismertette volna őket Magával. Ez volt az egyik
legnagyobb kétely, amit Isten imádása ellen felhoztak. Urunknak azonban úgy tetszett, hogy
képessé tegye őket az igazságra, és megszabadítsa őket kételyüktől. Mi azt az érvet hoztuk
fel, hogy Isten törvénye megelőz minden törvényt. Mielőtt a kínai törvények Japánba
érkeztek volna, a japánok tudták, hogy rossz dolog ölni, lopni, hamis tanúságot tenni, a
Tízparancsolat többi parancsa ellen cselekedni. Ha rosszat cselekedtek, megtapasztalták a
lelkiismeret-furdalást, hiszen az ember szívébe van írva, hogy tartózkodjon a rossztól és
cselekedje a jót. A népek ismerik tehát parancsait anélkül, hogy bárki is oktatta volna őket,
hacsaknem éppen Az, aki minden ember Teremtője.
Ha mégis kétségük van efelől, tehetnek egy kísérletet: tegyük fel, hogy valaki az
erdőben növekedett fel anélkül, hogy a Kínából jött (buddhista) törvényeket ismerte, vagy
írni-olvasni tudott volna. Kérdezzék csak meg ettől az embertől, hogy ölni, lopni és a
Tízparancsolat ellen cselekedni bűn-e vagy sem, vagyis hogy jó-e vagy sem megtartani őket.
Minden barbársága ellenére a válaszból, amit adna, világosan láthatnák, hogy ez az ember
ismeri Isten törvényét, jóllehet senki sem tanította rá. . . .Mielőtt tehát létezett volna egy írott
törvény, Isten törvénye már az emberek szívébe volt írva’.
Ugyanezt az érvelést tartalmazza Fernandez testvér beszámolója arról a vitatkozásról,
amelyet Torres atya folytatott buddhista szerzetesekkel 1551 szeptemberében. Torres többek
között így érvelt: ‘Isten törvénye a világ kezdete óta minden országban ki lett hirdetve az
ember értelmében. . .Ha tehát valaki másnak nem tesz olyat, amit nem szeretné, hogy vele
tegyenek, és imádja Azt, aki megteremtette, akkor üdvözül, ha nem is hallotta sohasem Isten
törvényének a hirdetését. Ha Isten irgalmából hűségesen és természetüknek megfelelően
élnek, akkor Isten biztosan megadja nekik a kegyelmet, hogy üdvözüljenek’.
Ferenc ezzel a magyarázattal egyetértett, mert a beszámolót továbbküldte Rómába.
Persze ebben az ‘irgalmasabb’ magyarázatban is ott volt a kitétel: ‘csak ne imádjanak
fát és követ, hiszen ez annyira ellenkezik az értelemmel’. A Ferencék által
‘bálványimádóknak’ tartott emberek tehát mégiscsak ki voltak zárva szerintük az
üdvösségből.
Jamagucsiban érte Ferencet a Bungo tartomány hűbérurának, Ótomo Josisigének
levele, aki magához kérette őt. Bungo tartomány székvárosát jelenleg Oitának nevezik.
Főterén ott díszeleg Ferenc bronzszobra és még három másik jezsuita vonatkozású
8
szobor, mert ez a város egy rövid ideig igen virágzó keresztény központtá lett. Az egyik
szoborcsoporton egy hegedülő jezsuitát látni, aki két kis japán gyereket tanít hegedülni.
Itt volt ugyanis egy jezsuita kollégium, ahol először tanítottak Japánban nyugati zenét.
Egy másik szobor azt ábrázolja; hogy az orvostudományokhoz értő Almeida jezsuita
atya miként tanítja csontműtét végzésére egy japán asszisztensét. Egy harmadik szobor
a fiatal Itó Mansót ábrázolja lóháton: ő annak a négy fiatal japán keresztény nemesnek
egyike, akiket a jezsuiták elvittek Európába, hogy bemutassák őket a madridi királyi és
a római pápai udvarnak.
Ferenc Oitában is buzgón apostolkodott, és nagyon összebarátkozott Ótomóval,
aki később megkeresztelkedett, és Ferenc iránti tisztelete jeléül a Francisco keresztnevet
vette fel. Az ő mellszobra is ott áll Oita egyik terén.

Kína felé
Ferencet ekkor már mindinkább hajtotta a vágy, hogy Kínába induljon. Így ír római
társainak:
‘Azt hiszem, hogy 1552-ben elindulok Kína királyának székhelyére. Olyan ország ez,
ahol elterjeszthetjük Urunk Jézus Krisztus Törvényét. Ha pedig az ottaniak elfogadnák az Úr
Törvényét, az nagyban hozzájárulhatna ahhoz, hogy a japánok elveszítsék bizalmukat
szektáikban’.
Ezért Ferenc 1551 novemberében visszautazott egy portugál hajón Indiába. Ott az
Ignác által kinevezett ázsiai jezsuita rendtartomány főnökeként erélyesen elrendezte a misszió
ügyeit, biztosította újabb jezsuiták küldését Japánba, maga pedig az indiai alkirály
követeként elindult Kína felé.
Minden jól elő volt készítve, de Alvaro Ataide, a malakkai portugál tengeri
főkapitány, személyes okokból meghiúsította a követséget. Hiába hozakodott elő Ferenc
pápai legátusi megbízatásával, a főkapitány hajthatatlan maradt. Ferenc ennek ellenére
elindult egy portugál hajón, egy jezsuita testvér és egy kínai keresztény szolga, Antonio
kíséretében Kína felé. Eljutottak 1552 szeptemberében a Kanton városától nem messze
fekvő Szancsoan szigetre, ahonnan a portugálok csempészkereskedelmet folytattak Kínával.
A kínai császári hatóságok a szárazföldre nem engedték őket. Ferenc, busás árat ígérve,
megegyezett egy csempésszel, hogy becsempészi a tiltott országba. Egyik utolsó levelében jó
barátjának, Diego Pereirának, többek között ezeket írta: ‘Ha, Isten ments, most nem sikerül
bejutnom Kínába, jövőre Sziámon keresztül próbálkozom Kantonba jutni. Ha sikerül Kínába
jutnom, akkor ön a következő két hely egyikén találhat majd meg: vagy rabként egy kantoni
börtön fenekén, vagy Pekingben, ahol a császár tartózkodik’.
Ferenc várta, várta a csempészt, de hiába. Elbocsátotta Jézus Társaságából az őt kísérő
testvért, mert annak inába szállt a bátorsága. Így csak ketten maradtak a kínai Antonióval a
szigeten egy kalibában. A portugál hajók egymás után elhagyták a sziget kikötőjét. Már csak
egy hajó vesztegelt ott. Ferenc még mindig várt. Egyre hidegebbre fordult az idő, és Ferenc
magas lázzal megbetegedett. Beállt a delírium. Antonio szerint Ferenc sok nyelven
ismételgetett imákat, egy olyanon is, amelyet Antonio nem értett Bizonyára Ferenc
anyanyelve, a baszk lehetett. Utolsó szavai a Te Deum záró zsoltárverse volt: In te,
Domine, speravi, non confundar in aeternum’ (Te vagy, Uram, én reményem, soha
szégyent érni nem fogok!) Szemeit a feszületre szegezve, e szavakkal lehelte ki lelkét
1552. december 3-án.
Kína bezárt kapuján nem sikerült áttörnie, de alig telt el 50 év halála után, és a
jezsuita Matteo Ricci ott volt a kínai császári udvarban.

Zárszó
Ferenc teológiai felfogásában korának embere volt. Teljes joggal magunkévá tehetjük
azonban Peter Hans Kolvenbachnak, Jézus Társasága általános rendfőnökének szavait,

9
amelyeket a 34. általános rendgyűlés bezárásakor, a római Gesù templomban mondott 1994.
március 22-én:
‘Ez a rendgyűlés Xavéri Szent Ferenc oltára előtt ér véget: elismerjük, hogy
Társaságunk jelenlegi helyzetében mind nagyobb szükségünk van az ő missziós
szenvedélyére, hogy nagyobb lelkesedéssel és erővel hirdessük Krisztus küldetésének
szolgáiként az Úr evangéliumát, a teljes evangéliumot és csak az evangéliumot’.
Ferenc meteorként tündökölt rövid 46 évig tartó életében. De ez a meteor fényes
nyomot hagyott maga után. Mikor kispapként Rómában tanultam, minden év december 3-án,
Xavéri Szent Ferenc ünnepén, a Gesù templommal egybeépült rendházunk harmadik
emeletén, egy szűk folyosón átosontam a templom karzatára. Onnan éppen az alatta levő
Szent Ferenc-oltárra lehetett lelátni. Ezen az estén ugyanis a Rómában tanuló tengereken
túli papnövendékek, a Propaganda Fide Kongregáció bíborosának vezetésével eljöttek ide,
hogy a szent sírjánál imádkozzanak. Jöttek az afrikaiak, jöttek az indiaiak, jöttek a
japánok, és . . . jöttek a kínaiak. Jött ez a sok-sok fiatal papnövendék, kifejezni hálájukat az
iránt a baszk fiatalember iránt, kinek életében csak egy dolog számított: vinni szét, szerteszét
Jézus szent nevét az egész világon. Bárcsak az ő szívének tüze átszármaznék mireánk is.

Nemeshegyi Péter SJ
Megjelent: Távlatok 2006/1

10
 A missziók védőszentje, Ázsia apostola – Xavéri Szent Ferenc áldozópap

Az egyik legnagyobb misszionáriusra, Ázsia apostolára december 3-án emlékezik

az Egyház.
Francisco de Jassu y Javier 1506. április 7-én született a baszkföldi Javier
várában. Kora egyik legbefolyásosabb embere volt. Párizsi tanulmányai alatt ismerkedett
meg Fáber Szent Péterrel és Loyolai Szent Ignáccal. E találkozások döntően meghatározták
élete alakulását. Nem sokkal azt követően, hogy Németországban színre lépett Luther
Márton, a három barát megalapította a Jézus Társaságát, ismertebb nevén a jezsuita rendet.
Ferenc 1534. augusztus 15-én Ignáccal és öt társával szegénységi és tisztasági
fogadalmat tett. Azt is megfogadták, hogy elzarándokolnak a Szentföldre. 1536 telén
indultak útnak. Ferenc Velencében a Szentföldre induló hajóra várva betegeket ápolt egy
kórházban. Majd társaival arról értesültek, hogy a törökök a Szentföldre vezető összes utat
lezárták, így nem folytathatták útjukat. 1537. június 27-én szentelték őket pappá
Velencében.
III. Pál pápa 1540-ben megadott jóváhagyásával és a mindenkori pápának tett
külön engedelmességi fogadalmukkal a jezsuita rend rövid időn belül elkápráztatta a
világot missziós lendületével.
Ferenc mint a rend egyik alapítója és Szent Ignác egyik legközelebbi munkatársa
kezdetben Bolognában és Rómában tevékenykedett, majd 1541-ben elérkezettnek látta az
időt, hogy a világ távolabbi tájaira is elvigye az evangéliumot. Lisszabonból indult útnak
apostoli nunciusként és a portugál patronátus papjaként. Majd egy évig tartó utazás után
1542. május 6-án érkezett Indiába, ahol első jezsuita misszionáriusként a Jóreménység
fokától egészen a Kínáig terjedő területek pápai legátusaként hirdette Isten Igéjét.
Részlet Xavéri Szent Ferenc Szent Ignáchoz írt egyik leveléből: „Amióta Ázsiában
vagyok, egyáltalán nem pihentem; szorgalmasan körüljártam a falvakat, és megkereszteltem
minden gyermeket, aki még nem volt megkeresztelve. Köztük rengeteg olyan csecsemőt is,
akik – mint ahogy mondani szokás – még azt sem tudják, miben különbözik jobb kezük a
baltól. A nagyobbacska gyermekek pedig a zsolozsmát elmondani vagy enni és pihenni sem
hagytak, csakhogy valamilyen imádságra tanítsam meg őket. […] Ezen a vidéken sokan
csak azért nem lesznek kereszténnyé, mert nincs, aki keresztényekké tegye őket. Nagyon
sokszor eszembe jutnak az európai egyetemek, különösen a párizsi; szeretnék végigrohanni
rajtuk, és válogatás nélkül szerte kiabálni, hogy azokat, akikben több a tudomány, mint a
szeretet, így döbbentsem meg: »Jaj, a lelkek milyen nagy száma van kizárva a
mennyországból a ti bűnötök miatt, és jut kárhozatra!« […] Bárcsak ennek a feladatnak is
annyira nekifeküdnének, mint a tanulmányaiknak. […] Bár ez a gondolat arra indítaná őket,
hogy feledve egyéni kedvteléseiket meg a pusztán emberi dolgokat, mindenestül Isten
útmutatására és döntésére bízzák magukat, és szívből így kiáltanának: »Itt vagyok, Uram! Mit
akarsz, hogy cselekedjem? Küldj, ahová csak kívánod, akár még Indiába is!«”
Alig tíz év missziós munka után Xavéri Ferenc elnyerte az „Ázsia apostola”
nevet. Méltán hívták így, ugyanis nemcsak Indiába jutott el, hanem Ceylonba, a Moluki-
szigetekre, Japánba és számtalan helyre, ahol korábban egyáltalán nem járt misszionárius.
Mindenütt Krisztust hirdette, mindenütt ezrek tértek meg hatására. Japánban ismerte föl,
hogy a nyelv és a helyi szokások megtanulása után érhet el igazi eredményeket. A
kereszténység ma őt tartja az inkulturáció z Evangélium beépítése a népek kultúrájába
úttörőjének. (Az inkulturáció a hithirdetés olyan módja, amely az evangéliumot beépíti
a helyi szokásokba és kultúrába.)
Ferenc álma az volt, hogy bejusson Kínába. Hiába keresett azonban vezetőt, nem volt,
aki bevitte volna őt, Kína határának átlépése ugyanis halálbüntetéssel járt. Az állandó utazás

11
és munka, valamint a helyi klíma meggyengítették egészségét. 1552. december 3-án,
negyvenhat éves korában halt meg a Szancsán-szigeten, Kína partjainál.
Teste csodálatos módon – a szigeten uralkodó hőség és magas páratartalom
ellenére is – épségben maradt. Néhány hónappal később átvitték őt az indiai Goába,
ahol a mai napig nyugszik. Rómában, a jezsuiták Il Gesù-templomában, az egyik
mellékoltár alatt található Xavéri Szent Ferenc karereklyéje. Azé a karé, amely egyes
elbeszélések szerint több mint tízezer embert keresztelt meg.
Xavéri Szent Ferencet V. Pál pápa avatta boldoggá 1619. október 25-én, majd
1622. március 12-én, Loyolai Ignáccal, Avilai Terézzel és Néri Fülöppel együtt, XV.
Gergely pápa avatta szentté. 1748 óta India és a Távol-Kelet, 1927 óta Lisieux-i Szent
Terézzel együtt a missziók védősztje. Liturgikus ünnepét már a szentté avatást követő
évben felvették a római naptárba december 3-ára.
Többnyire vándorbottal, kezében kis feszülettel vagy nyomorúságos kunyhóban,
magára hagyott haldoklóként szokták ábrázolni. Közbenjárását tengeri utazások során,
pestisjárvány idején, a halál óráján kérik. 1709-ben, a pestisjárvány alatt Buda is
védőszentjének választotta. Magyarországi tiszteletének egyik első nyoma Szepes
fogadalomból épült Xavér-kápolnája, Bársony György prépost felajánlása (1669). A 17–
18. században épült magyarországi jezsuita templomok közül őt választotta pártfogóul
Trencsén, Szakolca (Skalica), Rozsnyó (1660 táján) és Besztercebánya. Ez utóbbiból
később püspöki székesegyház lett, és Xavéri Szent Ferencet választották az új
egyházmegye patrónusának. Kőszeg középkori Jakab-temploma a barokk időkben a
jezsuitáké volt, egyik kápolnáját szintén Xavéri Szent Ferencnek szentelték.
Istenünk, te Xavéri Szent Ferenc áldozópap igehirdetésével számos népet térítettél a
hitre. Add, hogy az ő buzgó hite lángoljon híveid lelkében, és az Anyaszentegyház örömmel
lássa maga körül sok hűséges gyermekét. A mi Urunk Jézus Krisztus, a Te Fiad által, aki
Veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.

Forrás
Arkadiusz Nocoń atya sorozata – Vatikáni Rádió
Magyar katolikus lexikon
Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium II.

12
 Wikipédia

Xavéri Szent Ferenc (polgári nevén: Francisco de Jassu y Javier) (Javier vára,
Navarrai Királyság (ma Spanyolország) 1506. április 7. – San-Csaog, Kanton mellett, Kína,
1552. december 3.) jezsuita szerzetes, minden idők egyik legnagyobb keresztény
misszionáriusa.
Élete
Párizsban Magister Artium fokozatot szerzett. Ottani tanulmányai alatt ismerkedett
meg a későbbi Loyolai Szent Ignáccal, akinél elvégezte a Lelkigyakorlatokat, majd az Ignác
körül szerveződő Társaság tagja lett.
1534. augusztus 15-én Ignáccal és öt hasonló gondolkodású társával együtt a
szerzetesi életre jellemző szegénységi és tisztasági fogadalmat tett. Azt is megfogadták, hogy
elzarándokolnak a Szentföldre. 1536 telén indultak útnak, hogy ez utóbbi fogadalmukat
teljesítsék. Velencében azonban tudomásul kellett venniük, hogy a törökök az összes
Szentföldre vezető utat lezárták. Miközben a körülmények kedvezőbb alakulására
várakoztak, 1537. június 27-én pappá szentelték őket Velencében.
1538 novemberében arra kérték a pápát, hogy megváltoztathassák a szentföldi
zarándoklatra tett fogadalmukat. „Helyette” Róma püspökének tökéletes engedelmességet
fogadtak. Ignác, aki korábban katona volt, kezdetben a „Jézus Csapata” nevet találta a
legmegfelelőbbnek az új szerzetesrend megjelölésére, de nemsokára a Jézus Társasága névvel
cserélte fel, amely kevésbé hangzott katonásan.
1540 tavaszán III. Pál pápa a Társaságból két személyt Írországba, másik kettőt
Portugál-Kelet-Indiába küldött. Ignác az egyik megbetegedett testvér helyett Ferencet küldte
Indiába.

Missziók
Az Indiába készülő flotta 1541 áprilisában futott ki Lisszabon kikötőjéből. Ferenc
nem sokkal előbb egy pápai iratot kapott, amellyel a pápa Távol-Kelet pápai legátusává
nevezte ki a jezsuita misszionáriust. Az utazás tizenhárom hónapot vett igénybe,
beleszámítva a Mozambikban eltöltött téli időszakot is, Ferenc 1542. május 6-án érkezett meg
Goába.

India és Indonézia
Xavéri Ferenc hamarosan észrevette, hogy a portugál tengerészek, katonák,
tisztviselők és kereskedők viselkedése nem sok becsületet szerzett a kereszténységnek. Ezért
keresztet vett a kezébe, és bejárta a város negyedeit, maga köré gyűjtötte a gyermekeket és a
felnőtteket, majd hithirdetéssel próbálkozott.
1542 szeptemberének végén újra hajóra szállt, és még mielőtt társai Mozambikból
utolérték volna, a Comorin-fok körül (az Indiai-félsziget legdélibb pontja) élő
gyöngyhalászok közé ment, akik közül 1545–47 között mintegy húszezren
megkeresztelkedtek. Ferenc tanította nekik a katekizmust, védelmezte őket a portugál
kereskedők ravaszságával szemben, vigasztalta és támogatta őket a muzulmánok rajtaütései
alkalmával. Később hasonlóképpen segítette Travancorban a halászokat, akik közül mintegy
tízezret ő maga keresztelt meg. Több mint egy évet töltött az egyszerű halászok között, akiket
„első szerelmének” nevezett, és ha missziós útjai során a közelben járt, mindig felkereste
őket. Valahányszor új misszionáriusok érkeztek Goába, mindig küldött valakit hozzájuk.
Mivel Xavéri Ferenc legátusi megbízatása a Jóreménység fokától (Afrika legdélibb
pontja) egészen Kínáig terjedt, a misszionárius nem időzhetett túl sokat egy helyben; szinte
állandóan úton volt. 1545-ben például Mailapurból Melaka felé indult, amelyet a portugálok
1511-ben hódítottak el a muzulmánoktól. Győzelmüket akkor úgy ünnepelték mint a
kereszténység diadalát az iszlám felett. 1546. január elsején már a fűszer-szigetek néven
ismertté vált Maluku-szigetekre tartott, hogy segítségére legyen az ottani keresztényeknek.
13
Mintegy másfél év múlva tért vissza Malakkára, ahol hallott a Kelet-kínai-tengertől keletre
levő új szigetekről: Japánról, a felkelő nap országáról.

Japán
Útja során Malakkában találkozott először japánokkal, akik akkoriban ott kerestek
menedéket. Ezeket magával vitte Goába, közben keresztény tanításban részesítette őket, s
miután megismerték a hitet, megkeresztelte őket. Ekkor merült fel benne először, hogy három
japán kísérővel Japánba utazik téríteni. Ez a terv 1549-ben megvalósult, amikor három
japánnal és két másik jezsuita szerzetessel Kagosimánál partra szállt.
A feljegyzések szerint Ferencnek kiváló nyelvérzéke volt, de a japán nyelv neki is
nehézséget okozott. Szent Ignácnak írt levelei arról tanúskodnak, hogy mintegy negyven
napig tartott, amíg megtanulta japán nyelven elmondani a tízparancsolatot. Ez a nehézség a
precizitásáról már akkor híres Japánban sok félreértésre adott alkalmat. Ferenc Ignácnak írott
levelei alapján kijelenthető, hogy a japánok az európaiak szemében is rendkívül műveltek
voltak, gondosan kidolgozott szokásrendszerük volt, és sokat adtak a külső formákra,
valamint a hagyományokra. Bár Ferencet szívesen meghallgatták, sőt szívesen vitatkoztak
vele, de a térítésük sok nehézségbe ütközött, különösen a boncok körében, akik erkölcseivel
szemben Ferenc sok kifogást emelt, s ezért hamarosan komoly gyűlölettel tekintettek rá.
A japán misszió – elsődlegesen a nyelvi nehézségek és a boncok ellenséges
hozzáállása miatt – sikertelennek volt nevezhető, ezért 1550-ben Ferenc továbbutazott, hogy
találkozzék a japán császárral és sógunjával. Itt újabb csalódás érte, mivel bebizonyosodott
számára, hogy a japán császárnak ekkoriban nem volt igazi hatalma, sógunja pedig egy
csecsemő volt; az igazi hatalom a földbirtokosok kezében volt. A helyzet felismerése és
megértése után – a boncokkal és a tudósokkal folytatott hosszas viták eredményeként –
sikerült egy kis csoport figyelmét felkeltenie a kereszténység iránt, valamint megnyerte egy
bizonyos Bungo herceg barátságát is. Ekkor kihasználta azt a felismerését, hogy a japánok
mennyire érzékenyek a nevekre, címekre és rangokra, s így pápai legátusként, rendkívül
díszes ruhában jelent meg, amely missziójára jó hatással volt.
Két éven át tartó tevékenysége során 1500 embert keresztelt meg, ami aránylag kicsi
szám ahhoz képest, amelyeket kevésbé művelt környékeken elértek a misszionáriusok, de ez
jó tanulság volt mind neki, mind az őt követőknek, hogy mennyire fontos az inkulturizáció
szerepe, amely szerint a keresztény hithirdetőknek alkalmazkodniuk kell az adott kultúrához,
meg kell ismerniük a helyi nyelveket és az érintkezési formákat, és ebbe kell beleágyazni a
keresztény üzenetet, hogy a katolikus (egyetemes, univerzális) hit a nyugati kultúrától
lényegesen eltérő civilizációkban is gyökeret verhessen.

A kínai misszió terve

Ferencben a Japánban töltött időszak alatt merült fel, hogy – az általa a japán kultúra
és szokások ősi földjének tartott – Kínába menjen misszióba. 1552 februárjában tért vissza
Godába, ahol komoly feladatokat kellett ellátnia, hiszen ő volt az újonnan alapított indiai
jezsuita rendtartomány vezetője. Az ehhez kötődő legfontosabb feladatokat rövid időn belül
ellátta, s április 17-én indult el Kína felé. Utazása előtt komoly nehézségek merültek fel,
mivel a melakai kormányzó ellenezte a tervét. Ennek oka az volt, hogy féltette kereskedelmi
kapcsolatait attól, hogy egy „külföldi” titokban behatoljon az idegenek elől szigorúan elzárt
Kínába. Ferencnek egyedül és titokban augusztus végére sikerült elérnie a San-Csao
sziklaszigetet. Innen egy csempész segítségével szeretett volna tovább jutni, de az illető végül
nem vitte át kínai területre. A portugál kereskedők pedig a tél közeledtével, mivel nem volt
hajlandó velük menni, egyedül ott hagyták a szigeten. Az önmagához kíméletlen munka, a
hosszú utazások és a rossz körülmények hamar felőrölték egészségét, a szigeten láz támadta
meg, majd 1552. december 3-án, a reggeli órákban meghalt.

14
 Kultusz
Xavéri Szent Ferenc – bár elhagyatottan halt meg – mégis a művelt világra komoly
hatással volt, hiszen a távoli vidékről írt levelei, különösen úgy, hogy a jezsuita rend
ekkoriban egyre népszerűbbé kezdett válni, kiváltotta kortársai csodálatát. Hatása alapján a
középkori – el akarok jutni a szentföldre – gondolkodást új életmód iránti gondolkodás
váltotta fel, a misszionárius lét iránti vágy. Hatására új paradigma következett be a
misszionárius létben, hiszen ettől kezdve egyértelművé vált, hogy az eredményes
missziós munkát széles körű intellektuális felkészülés kell hogy megelőzzön.
Hatására több ezren mentek misszionáriusnak, s ezeknek az embereknek a
segítségével megindult Amerika, Ázsia és Afrika misszionálásának első nagyobb
hulláma.
Tisztelete folyamatosan fennállt, s halála után alig fél évszázaddal V. Pál pápa avatta
boldoggá. Szentté a rendalapító Loyolai Szent Ignáccal egy időben (1622-ben) avatta XV.
Gergely pápa. XIV. Benedek pápa 1748-ban „India és az egész Távol-Kelet védőszentje”
nevet adta neki, XI. Piusz pápa pedig 1927-ben „az egész földkerekség minden missziója
védőszentjeként” bízta rá a misszionáló egyházat.
1769-ben a Mátyás-templom elé az akkori városbíró, Balásy Ágoston szobrot
állíttatott neki mint Buda patrónusának. A szobrot később lebontották, és egy
pestisoszloppal (Szentháromság tér) pótolták, nyilván a helyi járvány alatti fogadalmuk
teljesítéseképpen. Jelenleg a Budaörsi úti amerikai hadi temetőben áll, elfeledve.

KEPEK

https://www.magyarkurir.hu/kultura/a-missziok-vedoszentje-azsia-apostola-xaveri-
szent-ferenc-aldozopap
https://hu.wikipedia.org/wiki/Xav%C3%A9ri_Szent_Ferenc#/media/F%C3%A1jl:Xav
%C3%A9ri_Szent_Ferenc_szobra_Budapesten_(1769).jpg

15