Vérhold

XIII összesen Harry Hole

Jo Nesbø
Animus (2023 máj)

Címke: krimi, thriller, regény, skandináv

krimittt thrillerttt regényttt skandinávttt
Miután ​oslói élete darabokra hullik, Harry Hole Los Angelesbe
utazik, hogy halálra igya magát. Majdnem sikerrel is jár, ám ekkor a
sors összehozza egy idősebb színésznővel, Lucille-lel, aki a
segítségét kéri, ugyanis hatalmas összeggel tartozik egy
drogkartellnek… Eközben Oslóban holtan találnak két eltűnt lányt,
és a gyilkosságokkal egy ismert ingatlanmágnást gyanúsít a
rendőrség. Katrine Bratt be szeretné vonni a nyomozásba Harryt –
mint az ország első számú sorozatgyilkosság-szakértőjét –, de a
rendőrfőnök erről hallani sem akar. A gyanúba keveredett
ingatlanmágnás ugyancsak Harryhoz fordul: fel akarja bérelni
magánnyomozónak, hogy tisztázhassa magát a vádak alól. Harry
először visszautasítja a felkérést, ám amikor Lucille-t túszul ejti a
drogkartell, belátja, hogy ezt a helyzetet csak pénzzel lehet
megoldani, és igent mond. Oslóba utazik, és hevenyészett
csapatával, amely egy kokainnal seftelő gyerekkori barátból, egy
korrupt rendőrből és egy rákbeteg pszichológusból áll, nekilát
felgöngyölíteni az ügyet. A kartell tíz napot ad nekik, az óra pedig
ketyeg. A Harry Hole-sorozat 13. kötete.


Jo Nesbø
 
VÉRHOLD
 
 Jóel könyve 2.31
 
A nap sötétséggé válik, a hold pedig vérré, minekelőtte eljő az Úrnak
nagy és rettenetes napja.1
 Prológus
 
 
– Oslo – felelte a férfi, és a szájához emelte a whiskyspoharat.
– A hely, amit a legjobban szeretsz? – kérdezte Lucille.
Mielőtt bólintott volna, a férfi maga elé bámult, mint akinek meg
kell fontolnia a választ. A nő figyelte, ahogy iszik. Magas volt, még a
bárpultnál ülve is Lucille fölé tornyosult. Legalább tíz, de akár húsz
évvel is fiatalabb lehetett a nőnél, aki hetvenkettő volt. Az
alkoholisták korát nehéz megállapítani. Az arcát és a testét mintha
fából faragták volna, vékony volt, és kemény. A bőre sápadtan
világított, az orrát finom, kék erek hálózták be, véreres szemének
írisze koptatott farmerre emlékeztetett. Nyilván vadul élt. Vadul
ivott. Vadul zuhant. És talán vadul szeretett is, mert az elmúlt
hónapban, amelynek során bekerült a Creatures törzsvendégei közé,
Lucille többször észrevette, hogy a pillantásában fájdalom villan.
Mindig egyedül ült a bárpultnál, mint egy kivert kutya. Bronco, a
műbika mellett szokott görnyedezni, amelyet Ben, a bár tulajdonosa
a később hatalmasat bukott Városi cowboy forgatásán nyúlt le, ahol
kellékesként dolgozott. A bika arra emlékeztette a betérőket, hogy
Los Angeles nem filmsikerekre épült, hanem egy anyagi és
személyes kudarcokból álló szemétdombra. Az elkészült filmek több
mint nyolcvan százaléka fiaskónak bizonyult, és csak veszteséget
termelt, az USA-ban itt élt a legtöbb hajléktalan, és mindezt olyan
népsűrűség tetézte, amihez hasonlót talán csak Mumbaiban találni.
A forgalom fojtogatta a várost, bár fennállt annak a lehetősége, hogy
az utcai bűnözés, az erőszak és a drogok előbb végeznek vele.
De a nap sütött. Igen, az az átkozott kaliforniai fogorvosi lámpa
soha nem hunyt ki, sütött könyörtelenül, és a fényében a hamis
város minden ócskasága gyémántként ragyogott. Pedig a valóság
teljesen más volt. Ezt Lucille nagyon jól tudta, hiszen valaha
színpadon állt. Meg a színpad mögött is.
A férfi, akit megszólított, biztosan nem állt soha színpadon, azt
Lucille azonnal kiszimatolta volna. És olyannak sem tűnt, aki
csodálattal, reménytelien vagy irigykedve nézi a rajta állókat. Inkább
úgy nézett ki, mint akinek minden mindegy. Akinek elég a maga
dolga. Talán zenész? Olyan Frank Zappa-szerű fickó, aki a Laurel
Canyon egyik pincéjében csinálja az érthetetlen zenéjét, és akit soha
nem fedeztek fel, és soha nem is fognak?
Miután már egy ideje ide járt a bárba, elkezdték egymást kurtán
üdvözölni Lucille-lel, ahogy azok szokták, akik komolyan veszik az
ivást, és már délelőtt nekiveselkednek. De most történt meg először,
hogy a nő mellé telepedett, és meghívta egy italra. Vagyis igazából
kifizette a már megrendelt italát, amikor látta, hogy Ben olyan
arckifejezéssel nyújtotta neki vissza a hitelkártyáját, amelyből
egyértelműen kiderült, hogy nincs rajta pénz.
– És Oslo viszontszeret téged? – folytatta Lucille. – Ez itt a kérdés.
– Nem igazán – felelte a pasas.
Amikor végigsimított rövidre vágott, itt-ott őszülő, piszkosszőke
haján, Lucille észrevette, hogy az egyik középső ujját fémprotézis
helyettesíti. Nem lehetett volna jóképűnek nevezni, és a helyzeten
nem javított a szája sarkától J alakban a füléig húzódó, májszínű
sebhely sem, ami miatt horogra akadt halnak látszott. De volt benne
valami. Valami csúnyán vonzó és kicsit veszélyes, mint Lucille
néhány kollégájában. Christopher Walkenben. Nick Nolte-ban. És a
válla széles volt. Bár talán csak azért tűnt szélesnek, mert amúgy
zörögtek a csontjai.
– Ja, hát őket akarjuk a legjobban – állapította meg Lucille. – Akik
nem szeretnek minket viszont. Akikről azt hisszük, hogy szeretni
fognak minket, ha kicsit jobban megerőltetjük magunkat.
– Maga mivel foglalkozik? – kérdezte a pasas.
– Iszom – válaszolta Lucille, és felemelte a whiskyspoharát. – Meg
macskákat etetek.
– Hm.
– De nyilván arra vagy kíváncsi, hogy ki vagyok. És… – Lucille az
italát kortyolgatva próbálta eldönteni, melyik verzióval álljon elő. A
társasági használatra szánttal vagy az igazival. Letette a poharat, és
elhatározta, hogy jöjjön a második, lesz, ami lesz. – Színésznő
vagyok, akinek egyetlen nagy szerep jutott. Júliát játszottam a Rómeó
és Júlia máig legjobb filmváltozatában, amire viszont a kutya sem
emlékszik. Egyetlen nagy szerep talán kevésnek tűnik, de több, mint
ami ebben a városban a legtöbb színésznek jut. Háromszor voltam
házas, két férjem gazdag producer volt, mindkettőtől elváltam, és
anyagilag igazán jól jártam, ami szintén több, mint ami a legtöbb
színésznek jut. Egyedül a harmadik férjemet szerettem. Színész volt,
igazi Adonisz, de pénz, önfegyelem és lelkiismeret nélkül. Minden
megtakarításomat elverte, és lelépett. Még mindig szeretem, hogy
égne el a pokolban!
Felhajtotta a maradék italát, letette a pultra a poharát, és jelezte
Bennek, hogy kér még egyet.
– És mert mindig azt akarom, amit nem kapok meg, befektettem a
nem létező pénzemet egy filmbe, amiben volt egy hatalmas szerep
egy idősebb nő számára. Intelligens forgatókönyv, jó színészek, a
rendezőnek van mondanivalója; vagyis a projektről messziről
ordított, hogy bukásra van ítélve. Ez vagyok én. Álmodozó vesztes
és tipikus Los Angeles-i.
A J alakú sebhelyes pasas elmosolyodott.
– És ezzel kifújt az öniróniám – közölte vele Lucille. – Hogy
hívnak?
– Harrynak.
– Nem beszélsz sokat, Harry.
– Hm.
– Svéd vagy?
– Norvég.
– Menekülsz valami elől?
– Úgy nézek ki?
– Igen. Látom, van jegygyűrűd. A nejed elől futsz?
– Meghalt.
– Aha. A gyász elől. – Lucille koccintásra emelte a poharát. –
Szeretnéd tudni, én melyik helyet szeretem a legjobban? Ezt itt. A
Laurel Canyont. Nem azt, amilyen most, hanem amilyen a hatvanas
évek végén volt. Itt kellett volna lenned, Harry. Már ha egyáltalán a
világon voltál akkor.
– Ja, persze.
Lucille a Ben mögötti falon lévő bekeretezett fényképekre bökött.
– Az a rengeteg zenész! Crosby, Stills, Nash és… Hogy is hívják a
negyediket?
 Harry megint elmosolyodott.
– The Mamas and the Papas – folytatta Lucille. – Carole King.
James Taylor. Joni Mitchell. – Az orrát ráncolta. – Úgy nézett ki, mint
aki kettőig sem tud számolni, de nem vetette meg a hancúrozást.
Még Leonardot is megszerezte magának. Egy hónapig együtt laktak.
Egy éjszakára én is megkaptam.
– Leonard Cohent?
– Személyesen. Remek, barátságos férfi. Tanultam tőle valamit a
versírásról. A legtöbben elkövetik azt a hibát, hogy egy jó mondattal
indítanak, aztán írnak valami gyenge kínrímet. Pedig az a trükk,
hogy a kevésbé jót kell az első sorba írni. Ott senki sem veszi észre.
Ha az ember kitalál egy olyan szép mondatot, mint a „Your hair on
the pillow like a sleepy golden storm”,2
és aztán a rím miatt utána írja
azt a banalitást, hogy „We made love in the morning, our kisses deep and
warm”,3 akkor tönkreteszi az egészet. De ha megcseréli a két sort, és
azt írja, hogy „We made love in the morning, our kisses deep and warm,
your hair on the pillow like a sleepy golden storm”, akkor mindkét sor
természetesen elegánsnak fog tűnni. Ilyennek halljuk, mert azt
hisszük, hogy a költő ugyanabban a sorrendben gondolkodik, mint
amiben ír. Ez nem is furcsa, hiszen az emberek ahhoz vannak
szokva, hogy ami történik, az annak a következménye, ami
korábban történt, és nem fordítva.
– Hm. Hogy ami történik, az annak a következménye, ami
történni fog?
– Pontosan, Harry. Érted?
– Nem vagyok benne biztos. Tudna mondani egy példát?
– Hát persze.
Lucille felhajtotta az italát. Harry nyilván kihallott valamit a
hangjából, mert megemelte az egyik szemöldökét, és gyorsan
körbepillantott a bárban.
– Most az történik, hogy elmesélem neked, hogy egy filmterv
miatt adósságba vertem magam. – A nő a félig leeresztett redőny
mögötti mocskos ablakon keresztül kinézett a poros parkolóra. – És
ez nem véletlen, hanem annak a következménye, ami történni fog.
Az autóm mellett ugyanis egy fehér Camaro áll.
 – Ketten ülnek benne – válaszolta Harry. – Húsz perce jöttek.
Lucille bólintott. Ez megerősítette benne, hogy nem tévedett,
amikor magában végül eldöntötte, mi lehet a férfi foglalkozása.
– Ma már láttam őket egyszer, a házam előtt. Nem lepődtem meg,
mert korábban figyelmeztettek, hogy küldeni fogják a behajtókat.
Persze nem hivatalos behajtókat. Hogy úgy mondjam, nem bankban
vettem fel a kölcsönt. Most kimegyek a kocsimhoz, és valószínűleg
lesz hozzám pár szavuk. Felteszem, hogy egyelőre megelégszenek a
fenyegetőzéssel.
– Hm. Ezt most miért mondja el nekem?
– Mert rendőr vagy.
Harry szemöldöke megint a magasba szökött.
– Tényleg?
– Apám rendőr volt, és úgy tűnik, benneteket fel lehet ismerni,
bárhová valók vagytok a világon. Az a lényeg, hogy meg akarlak
kérni, hogy kísérj haza! Ha hangoskodni kezdenek, vagy nekiállnak
fenyegetőzni, akkor jó lenne, ha ki tudnál menni a verandára, és…
hát szóval rendőrnek tudnál tűnni, hogy elhúzzanak a francba. Bár
meg vagyok róla győződve, hogy ilyesmire nem fog sor kerülni, de
nagyobb biztonságban érezném magam, ha szemmel tudnál minket
tartani.
Harry kutató pillantással méregette a nőt.
– Oké – felelte egyszerűen.
Lucille meghökkent. Nem volt kicsit túl könnyű rávenni? De volt
valami szilárdság a férfi szemében, ami miatt bízott benne. Mondjuk
az Adoniszában is bízott. Meg a rendezőben és a producerben. Meg
úgy egyáltalán.
– Kimegyek – közölte Harryval.
 
Harry Hole a kezébe vette a poharát. Az olvadó jégkockák alig
hallható zörgését figyelte. Nem ivott. Egy centje sem maradt, és elért
az út végére. Élveznie kellene az italát. A pult mögötti képek
egyikére nézett. Fiatalkorának kedvenc íróját, Charles Bukowskit
ábrázolta a Creatures előtti téren. Bentől tudta, hogy a hetvenes
években készült. Bukowski átkarolta egy haverját, mögöttük mintha
felkelt volna a nap. Mindketten hawaii ingben feszítettek,
pillantásuk ködös volt, pupillájuk apró ponttá szűkült, és olyan
diadalittasan vigyorogtak, mintha nagy nehézségek árán sikerült
volna meghódítaniuk az Északi-sarkot.
Harry a hitelkártyájára bámult, amit Ben elé hajított a pultra.
Üres. Kész. Semmi sem maradt. Küldetés teljesítve. Hiszen ezt a
célt tűzte ki maga elé. Hogy addig iszik, amíg semmi sem marad.
Sem pénz, sem napok, sem jövő. Már csak az volt hátra, hogy
kiderítse, elég bátor – vagy gyáva-e – ahhoz, hogy lezárja ezt az
egészet. A panzióban a matraca alatt egy régi Beretta várta.
Huszonöt dollárért vette a hajléktalanoktól, akik a Skid Row
negyedben laktak kék sátrakban. Három golyó volt benne. A
tenyerébe fektette a hitelkártyát, és megszorította. Megfordult, és
kinézett az ablakon. Az idős hölgy átvágott a parkolón. Milyen kicsi!
Gyors léptű, törékeny, mégis erős. A bézs nadrágjához illő rövid
blézert viselt. Régimódi, de ízléses öltözködési stílusa a nyolcvanas
éveket idézte. Délelőttönként valósággal bevonult a bárba. Mint egy
díva. A nézőközönsége általában kettő, legfeljebb nyolc főből állt.
– Megjött Lucille! – jelentette Ben mindig, mielőtt kérés nélkül
készíteni kezdte volna a nő szokásos mérgét, a whisky sourt.
De Harryt nem Lucille bevonulása emlékeztette az anyjára, aki a
Radiumhospitaletben halt meg, megejtve ezzel az első sebet a tizenöt
éves Harry szívén, hanem Lucille szelíd, nevető, mégis szomorú
pillantása, amely jó, de csüggedt lélekről árulkodott. A törődés,
amellyel mások felé fordult, amikor az egészségügyi problémáikról,
a szerelmi életükről vagy a hozzátartozóikról kérdezte őket. És a
tapintat, amelyet Harryval szemben tanúsított, amikor hagyta
nyugodtan ücsörögni a pultnál a helyiség másik végében. Az anyja
szűkszavú asszony volt, de mégis a családjuk irányítótornya,
idegközpontja, aki olyan észrevétlenül mozgatta a szálakat, hogy
könnyen azt lehetett hinni, a férje hozza helyette a döntéseket.
Biztonságos ölelésére mindig lehetett számítani, és mindent
megértett. Harry mindennél jobban szerette, ezért vált az Achilles-
sarkává. Egyszer másodikban valaki óvatosan megkopogtatta az
osztálytermük ajtaját. Az anyja hozta utána a tízóraiját, amit otthon
felejtett. Harry arca azonnal felragyogott, mielőtt meghallotta volna,
hogy pár osztálytársa felnevet. Kimasírozott a folyosóra, és
dühöngve közölte az anyjával, hogy kellemetlen helyzetbe hozta,
nincs szüksége ételre, és menjen haza. Az asszony szomorúan
rámosolygott, átadta neki a tízórait, végigsimította az arcát, és már
indult is. Soha nem hozta fel az esetet. Ezt is értette, ahogy mindig
mindent. És amikor Harry aznap este lefeküdt, ő is megértette. Hogy
nem az anyja miatt érezte magát kellemetlenül. Hanem mert
mindenki látta. A szeretetét. A sebezhetőségét. A következő években
gyakran gondolt arra, hogy elnézést kér, de mindig arra jutott, hogy
hülyeség.
A kaviccsal felszórt parkolóban porfelhő támadt, és egy pillanatra
körbevette Lucille-t, aki megfogta a napszemüvegét. A fehér Camaro
anyósülés felőli ajtaja kinyílt, és kiszállt rajta egy napszemüveges,
piros pólóinges pasas. Az autó elé lépett, és elállta Lucille útját.
Harry arra számított, hogy váltanak pár szót, de a pasas
megragadta Lucille karját, és a Camaro felé kezdte rángatni. A nő a
talajba mélyesztette a cipője sarkát. Harrynak akkor tűnt fel, hogy a
kocsi rendszámtáblája nem amerikai. Azonnal felpattant a
bárszékről, és a kijárat felé rohant. A könyökével nyitotta ki az ajtót.
Elvakította a napfény, és majdnem megbotlott a lefelé vezető két
lépcsőfokon. Be kellett látnia, nagyon messze van attól, hogy józan
legyen. A két kocsi felé indult, a szeme fokozatosan szokott hozzá a
fényhez. A parkoló mögött, a zöld dombon kanyargó út túloldalán
álmos üzlet állt, de Lucille-en és az őt rángató idegenen kívül egy
lelket sem lehetett látni.
– Rendőrség! – ordította Harry angolul. – Engedje el!
– Ne avatkozzon közbe, uram! – válaszolta a férfi.
Ebből Harry arra következtetett, hogy megegyezik a hátterük.
Ilyen helyzetben csak rendőrök használnak udvarias nyelvezetet.
Azzal is tisztában volt, hogy a fizikai összecsapás elkerülhetetlen, és
a közelharc első számú szabálya egyszerű: nem szabad várni. Aki
először és a lehető legagresszívebben támad, nyer. Ezért nem
lassított. Az ellenfele nyilván rájött, mit tervez, mert eleresztette
Lucille-t, és a háta mögé nyúlt. Amikor előhúzta a kezét, fényes
pisztolyt tartott benne, amit Harry azonnal felismert: Glock 17.
Egyenesen rászegezve.
 Harry lassított, de nem állt meg. A pasas célba vette. A hangját
félig elnyomta egy mellettük elhúzó pick-up.
– Menjen vissza oda, ahonnan jött, uram! Most!
De Harry csak haladt tovább. Hirtelen rájött, hogy még mindig a
jobb kezében tartja a hitelkártyáját. Hát így lesz vége? Egy idegen
ország poros parkolójában, napfényben fürödve, teljesen leégve és
meglehetősen elázva, miközben megpróbálja megtenni azt, amit
nem tudott az anyja esetében, amit nem tudott megtenni senkinek az
esetében, akit valaha szeretett?
Félig lehunyta a szemét, és úgy fogta az ujjai közé a hitelkártyáját,
hogy fegyverként tudja használni.
Annak a Leonard Cohen-dalnak a címe járt a fejében, amelyet
Lucille korábban rosszul idézett. Hey, that’s no way to say goodbye.4
Hát dehogynem.
 Első fejezet
 
Péntek
 
 
Nyolc óra volt. A szeptemberi nap fél órája ment le Oslo felett, és
eljött az ideje, hogy a háromévesek lefeküdjenek.
Katrine Bratt felsóhajtott, majd belesuttogott a telefonba.
– Nem tudsz aludni, kicsim?
– A natyi nem tud énekelni – felelte egy gyerekhang szipogva. –
Hol vaty?
– Dolgoznom kell, drágám, de nemsokára otthon leszek!
Énekeljen kicsit anya?
– Igen.
– De akkor be kell csuknod a szemed.
– Igen.
– Blåmann?
– Igen.
Katrine halkan, mély hangon énekelni kezdte a melankolikus
dalt.
Blåmann, blåmann, bukken min, tenk på vesle guten din.5
Elképzelni sem tudta, miért van az, hogy a norvég gyerekek több
mint száz éve egy olyan történetre szeretnek elaludni, amelyben egy
aggódó fiú azon töpreng, miért nem érkezett haza a legelőről a
kedvenc kecskéje, Blåmann, és attól fél, hogy elragadta és halálra
marcangolta egy medve. Mindenesetre a fia már az első versszak
után egyenletesebben lélegzett, a második után pedig az anyósa
suttogott bele a kagylóba.
– Elaludt.
– Köszönöm – felelte Katrine. Olyan régóta guggolt, hogy muszáj
volt megtámaszkodnia. – Megyek, amilyen gyorsan csak tudok!
– Nem kell sietned, drágám. Én köszönöm, hogy hívtál. Tudod,
annyira hasonlít Bjørnre, amikor alszik.
Katrine nyelt egyet. Erre szokás szerint most sem tudott
válaszolni. Nem mintha nem hiányzott volna neki Bjørn, vagy nem
örült volna, hogy a férfi szülei a fiukat látják Gertben. Hanem
egyszerűen azért, mert nem volt igaz.
Inkább az előtte álló feladatra koncentrált.
– Nem semmi altató – jegyezte meg Szung-min Larsen, amint
odalépett hozzá, és leguggolt mellé. – „Talán holtan fekszel” – idézte
a dal egyik sorát.
– Tényleg nem semmi, de ha egyszer ezt akarja – felelte Katrine.
– Ha ezt akarja, akkor ezt kapja – mosolygott a kollégája.
– Gondoltál már arra, hogy gyerekként feltétlen szeretetet várunk
a szüleinktől anélkül, hogy bármivel viszonoznánk? Igazából
paraziták vagyunk. De aztán felnövünk, és a dolgok teljesen
megváltoznak. Szerinted pontosan mikor veszítjük el a hitet abban,
hogy feltétel nélkül lehet minket szeretni csupán azért, amik
vagyunk?
– Arra célzol, hogy ő itt mikor veszítette el?
– Igen.
A fiatal nő holtteste a földön feküdt az erdőben. A nadrágját és a
bugyiját a bokájáig letolták, de vékony pehelykabátjának cipzárja fel
volt húzva. A csillagos ég felé fordított arca falfehérnek tűnt a
helyszínelők által felállított reflektorok fényében. A sminkje, amely
mintha többször benedvesedett, majd megszáradt volna, csíkokba
gyűlt a bőrén. Agyonvegyszerezett haja az arca egyik felére tapadt.
A szája duzzadt a szilikontól, műszempillája a levegőbe karmolt az
egyik szeme körül, amely besüppedt a szemgödrébe, és tompán
elmeredt a két rendőr mellett. A műszempilla a másik szemről sem
hiányzott, de maga a szem igen. A holttest talán a nehezen lebomló
műanyagok miatt maradt a körülmények ellenére viszonylag épen.
– Felteszem, hogy Susanne Andersen az – közölte Szung-min
Katrinével.
– Szerintem is – válaszolta a nő.
Más osztályokon dolgoztak. Katrine az oslói rendőrség
gyilkossági csoportjánál, Szung-min pedig a Kriposnál. A huszonhat
éves Susanne Andersen tizenhét nappal korábban tűnt el, utoljára a
húsz perc sétára lévő Skullerud metróállomáson vette fel egy
térfigyelő kamera. Nem ő volt az egyetlen, akit keresett a rendőrség.
A huszonhét éves Bertine Bertilsen autóját egy parkolóban találták
meg a Grefsenkollenen, a város egy másik részén fekvő
kirándulóhelyen. Az előttük fekvő nő haja szőke volt, mint
Susannénak a térfigyelő kamera felvételein, míg Bertine a családja és
a barátai beszámolói szerint most éppen barnára festette a haját. A
holttest lábán nem látszott tetoválás, Bertinének pedig volt egy Louis
Vuitton-logó a bokáján.
A szeptember addig viszonylag hűvös és száraz volt, és a hulla
bőrének kék, lila, sárga és barna elszíneződéseit okozhatta az, hogy
majdnem három hete a szabadban feküdt. Ugyanez volt érvényes a
szagra is, amelyet a testnyílásokból szivárgó gázokra lehetett
visszavezetni. Az orrlyukak alatt fehér folt látszott. Gomba. A
nyakon lévő széles sebben sárgásfehér, vak légylárvák nyüzsögtek.
Katrine már olyan sokszor látott ilyesmit, hogy nemigen reagált rá.
Harry szerint a legyek olyan hűségesek, mint a Liverpool rajongói.
Záros határidőn belül megjelennek, tekintet nélkül az időpontra,
helyszínre, időjárásra, mert vonzza őket a dimetil-triszulfid, amely a
halál beállta után azonnal távozni kezd a testből. Lepetéznek, majd
pár nappal később kikelnek a lárvák, és rávetik magukat a rothadó
húsra. Azután bebábozódnak, a bábokból legyek lesznek, amelyek
szintén keresnek egy holttestet, hogy belepetézhessenek, és egy
hónappal később az életüknek vége szakad, és meghalnak. Ezt a
mintázatot követik. Nem is különbözik annyira a miénktől, gondolta
Katrine. Vagy nem is különbözik annyira az enyémtől.
Körülnézett. A fák között fehérbe öltözött helyszínelők mozogtak
hangtalan kísértetekként. Ijesztő árnyakat vetettek, amint villant a
fényképezőgépük vakuja. Az erdő nagy volt. Az Østmarka
gyakorlatilag egészen Svédországig húzódott. A holttestet egy
kocogó találta meg. Vagyis inkább a kutyája, amely póráz nélkül
szaladgált, és egyszer csak letért a keskeny, kavicsos útról. Már
besötétedett, és a fejlámpás kocogó kiáltozva követte az állatot,
amely a holttest mellett várta, farkcsóválva. Mondjuk a
farkcsóválásról a tanúvallomásban egyetlen szó sem esett, ezt
Katrine maga képzelte hozzá.
– Susanne Andersen – suttogta, bár nem igazán tudta, kinek.
Talán a halottnak, hogy biztosítsa arról, hogy végre rátaláltak, és
megállapították a személyazonosságát.
 A halál oka egyértelműnek tűnt. A karcsú nyakon vágás húzódott
végig, mint egy mosoly. A vérből ugyan kiszolgálták magukat a
légylárvák, egyéb rovarok és talán más állatok is, de a bokrokon és
az egyik fatörzsön is látszottak vérnyomok.
– Itt ölték meg – szögezte le Katrine.
– Tényleg úgy néz ki – felelte Szung-min. – Szerinted
megerőszakolták? Talán a halál beállta után?
– A halál beállta után – tűnődött Katrine, és az elemlámpájával
Susanne kezére világított. – Nem tört le a körme. Harcnak semmi
jele. De megpróbálom megsürgetni a halottszemlét, hogy már a
hétvégén legyen valami fogalmunk arról, mi történt.
– Boncolás?
– Hétfő előtt esélytelen. Szung-min felsóhajtott.
– Nyilván csak idő kérdése, mikor találjuk meg Bertine Bertilsent
megerőszakolva, átvágott torokkal a Grefsenkollenen.
Katrine bólintott. Az elmúlt évben jobban megismerte Szung-
mint, és megértette, miért emlegetik a Kripos legjobb nyomozói
között. Sokan úgy vélték, hogy ő fogja átvenni a stafétabotot Ole
Wintertől, és ez a beosztottjai javára fog válni. Talán igazuk is volt,
de akadtak olyanok is, akik kételyeiket fejezték ki, hogy jó ötlet-e
rábízni az ország vezető nyomozói szervét egy örökbe fogadott,
meleg dél-koreaira, aki úgy öltözik, mint egy brit ficsúr. A férfi
klasszikus, tweedből készült vadászkabátja és cserzettbőr csizmája
éles kontrasztban állt Katrine vékony Patagonia pehelykabátjával és
Gore-Tex futócipőjével. Bjørn gorpcore-ként emlegette azt a
nemzetközi trendet, hogy az emberek úgy mennek szórakozni,
mintha a hegyekbe készülnének. Katrine inkább úgy vélte, arról
lehet szó, hogy az ember alkalmazkodik a kisgyerekes léthez; bár azt
is kezdte belátni, hogy az öltözködési stílusa visszafogottabbá,
gyakorlatiasabbá válásához az is hozzájárult, hogy már nem fiatal,
lázadó nyomozótehetség, hanem a gyilkossági csoport vezetője.
– Mit gondolsz? – kérdezte Szung-min.
Katrine tudta, hogy egyre gondolnak. És hogy egyikük sem akarja
hangosan kimondani. Még nem. Megköszörülte a torkát.
– Először azzal kapcsolatban kell állást foglalnunk, ami itt van, és
ki kell derítenünk, mi történt!
 – Egyetértek.
Katrine remélte, hogy a következőkben a Kripos gyakran fog úgy
nyilatkozni, hogy egyetértenek vele. Természetesen örült minden
segítségnek. A Kripos azonnal tudatta velük, hogy munkára készen
állnak, amikor pontosan egy héttel Susanne eltűnése után jelentették
Bertine Bertilsenét is, amely feltűnően azonos körülmények között
ment végbe. Mindketten egy keddi estén hagyták el a lakóhelyüket
anélkül, hogy a rendőrség által kikérdezettek közül bárkivel
közölték volna, hová mennek, és miért, és többé nem kerültek elő.
Ezenkívül más is összekötötte őket, ezért a rendőrség félretette azt a
korábbi feltételezést, hogy Susannét baleset érte, vagy
öngyilkosságot követett el.
– Jól van, akkor ebben maradunk. – Katrine felállt. – Referálok a
főnöknek.
A lába teljesen érzéketlenné vált a guggolástól, így beletelt egy kis
időbe, mire el tudott indulni. Világított a telefonjával, hogy
nagyjából ugyanoda lépjen, ahová a tetthely felé tartva tették.
Amikor a fák között kifeszített kordonok túloldalára ért, kikereste a
névjegyzékéből a rendőrfőnököt. Bodil Melling három csörgés után
vette fel.
– Bratt vagyok. Sajnálom, hogy ilyen későn telefonálok, de úgy
tűnik, megtaláltuk az egyik eltűnt nőt. Megölték. Átvágták a torkát,
és elvérzett. Valószínűleg megerőszakolták, vagy szexuálisan
bántalmazták. Szinte biztosan Susanne Andersen.
– Ez nem túl jó – felelte Melling.
A hangja tompán csengett, és Katrine szinte látta maga előtt a nő
kifejezéstelen arcát, színtelen ruháit, bágyadt testbeszédét,
garantáltan konfliktusmentes családi és minden izgalmat nélkülöző
szexuális életét. Az újonnan kinevezett rendőrfőnököt csak a
nemsokára megüresedő rendőrfőkapitányi állás tudta valamennyire
megmozgatni. Nem mintha Melling ne lett volna megfelelő a
posztra, de Katrine kiállhatatlanul unalmasnak tartotta.
Defenzívnek. Gyávának.
– Összehív egy sajtótájékoztatót? – folytatta Melling.
– Igen. Szeretne…
 – Nem. Amíg nem sikerül megállapítani a holttest
személyazonosságát, csinálja maga!
– A Kriposszal? Ők is küldtek embert a tetthelyre.
– Rendben. Ha nincs más, akkor vendégeink vannak.
A beálló szünetben a háttérből halk eszmecsere hallatszott. Jó
hangulatúnak tűnt, olyasfajtának, amelyben teljes egyetértés
uralkodik, ahol a beszélgetőpartnerek csak megerősítik és kifejtik
azt, amit valaki más mondott. Társadalmi kötődés. Bodil Mellingnek
ez kellett. Biztosan berágna, ha Katrine megint felhozná azt, amit
már akkor azonnal bedobott, amikor jelentették Bertine Bertilsen
eltűnését, és felvetődött a gyanú, hogy a két nőt ugyanaz a tettes
gyilkolhatta meg. Igazából felesleges is. Melling elutasítóan
viselkedett, gyakorlatilag lezárta a témát. Katrine tudta, hogy
hagynia kellene.
– Van még valami – felelte, és mély levegőt vett. Melling habozás
nélkül lecsapott.
– A válasz nem, Bratt.
– De ő az egyetlen specialistánk. És a legjobb.
– Meg a legrosszabb. Ráadásul már nem is a miénk. Hála az
égnek!
– A sajtó érdeklődni fog utána. Meg fogják kérdezni, miért nem…
– Maga meg szépen elmondja az igazságot. Hogy fogalmunk
sincs, hol van. Tekintetbe véve, mi történt a feleségével, plusz az
instabil természetét és az alkoholizmusát, nem is igazán tudom
elképzelni, hogy alkalmas lenne gyilkossági ügyek felderítésére.
– Azt hiszem, tudom, hogyan tudnám megtalálni.
– Felejtse el, Bratt! Ha régi hősöket próbál előrángatni,
valahányszor kissé szorult helyzetbe kerül, azzal tulajdonképpen azt
fejezi ki, hogy nem becsüli az embereit, akik ténylegesen a
rendelkezésére állnak. Maga szerint milyen hatással lesz az
önbizalmukra és a motivációjukra, ha közli velük, hogy egy
félreállított roncsot akar bevonni a nyomozásba? Ezt rossz
vezetésnek hívják, Bratt.
– Rendben – felelte Katrine, és nyelt egy nagyot.
– Jól van. Értékelem, hogy ezt mondja. Még valami?
 Katrine gondolkozott. Ezek szerint Mellinget mégis lehet
provokálni, és néha kivillantja a fogait. Ez jó. A fák fölött függő
holdsarlóra pillantott. Előző este Arne, a fiatalember, akivel már
majdnem egy hónapja randizgatott, elmesélte, hogy két hét múlva
teljes holdfogyatkozás lesz, úgynevezett vérhold, és ezt, mivel csak
két- vagy háromévente kerül rá sor, meg kellene ünnepelniük.
Katrinét nem vitte rá a lélek, hogy közölje a lelkes Arnéval, hogy
nem túl jó ötlet olyan hosszú időre előre tervezni, mint két hét,
elvégre alig ismerik egymást. Soha nem félt a konfliktusoktól és
attól, hogy kimondja a véleményét. Ezt talán az apjától örökölte, a
bergeni rendőrtől, akinek több ellensége volt, mint amennyi esős
napja a szülővárosának, de megtanulta megválogatni, mikor és
milyen harcba menjen bele. Most rövid töprengés után arra jutott,
hogy azzal a konfliktussal ellentétben, amelyet egy olyan férfival
kellene vállalnia, akivel nem tudja, van-e közös jövője, ez elől nem
térhet ki. Inkább most kell megejtenie, mint később.
– Még egy utolsó dolog – felelte. – Az is rendben van, ha ezt
elmondom a sajtótájékoztatón, amennyiben rákérdeznek? Vagy a
következő áldozat szüleinek?
– Mit akar ezzel mondani?
– Hogy a rendőrség lemond annak a személynek a segítségéről,
aki már három sorozatgyilkost kapott el Oslóban. Mert úgy véljük,
ha nem így tennénk, azzal árthatnánk néhány kollégánk
önbecsülésének.
Hosszú szünet támadt, és most a háttérből sem szűrődött be
semmi a kagylóba. Melling végül megköszörülte a torkát.
– Tudja, mit, Katrine? Már régóta keményen dolgozik ezen az
ügyön. Tartsa meg a sajtótájékoztatót, aludja ki magát a hétvégén, és
aztán hétfőn majd beszélünk!
Letették, és Katrine felhívta az Igazságügyi Orvostani Intézetet. A
hivatalos utat megkerülve közvetlenül Alexandra Sturdzát hívta, a
fiatal laboránst, akinek se pasija, se gyereke nem volt, és a
munkaidőt sem tartotta be szigorúan. Sturdza valóban megígérte,
hogy egy kollégájával másnap ránéznek a holttestre.
Katrine visszakémlelt a tetthely felé. Talán azért, mert a saját
erejéből küzdötte fel magát ebben a férfivilágban, soha nem tudott
megszabadulni a megvetéstől, amelyet azok iránt a nők iránt érzett,
akik önként és dalolva alávetették magukat a férfiaknak. Susannét és
Bertinét az is összekötötte, hogy férfiakból éltek, valamint osztoztak
egy náluk több mint harminc évvel idősebb ingatlanmágnáson,
Markus Røedön. Másokra alapozták az életüket, arra építettek, hogy
majd olyan férfiak tartják el őket, akiknek velük ellentétben van
munkájuk és pénzük, és ezért cserébe a testüket, fiatalságukat és
szépségüket nyújtották. Meg azt, hogy amennyiben a kapcsolatra
fény derül, a kitartójuk élvezheti más férfiak irigységét. De a
gyerekektől eltérően a Susannéhoz és Bertinéhez hasonló nőknek
azzal a tudattal kell élniük, hogy a szeretet nem feltétel nélküli.
Előbb vagy utóbb lapátra kerülnek, és akkor új gazdatest után kell
nézniük, akin élősködhetnek. Vagy aki hagyja, hogy élősködjenek
rajta, attól függően, honnan vesszük szemügyre a kérdést.
Ez szeretet? Vagy inkább: ez is szeretet? Miért ne lenne az?
Csupán azért, mert olyan kétségbeejtő belegondolni?
Kék fény vetült a fákra. Hangtalanul megérkezett a mentő.
Katrine Harry Holéra gondolt. Áprilisban kapott tőle életjelet. Annyi
mindent küldhetett volna, de egy Venice Beachet ábrázoló képeslap
jött Los Angelesből. Mint egy mélyen cirkáló tengeralattjáró
szonárjának pittyenése. A férfi nem erőltette meg magát. „Küldj
pénzt!” Katrine nem volt biztos benne, hogy viccnek szánta. Azóta
nem hallott felőle.
Egyetlen nyikkanást sem.
Felcsendült a fülében a dal utolsó versszaka, ameddig nem jutott
el.
 
Blåmann, Blåmann, én kecském,
Mekegj választ énnekem!
Nem lehet, hogy holt legyél,
S ne halljad az énekem.
 Második fejezet
 
Péntek. Pénz
 
 
A sajtótájékoztatót szokás szerint a rendőr-főkapitányság
negyedik emeleti előadójában tartották. A falon lévő óra tíz óra előtt
három percet mutatott. Mona Daa, a VG bűnügyi újságírója a
kollégái között arra várt, hogy a rendőrség képviselői megjelenjenek
a pódiumon, és közben megállapította, hogy elég sokan
összegyűltek. Több mint húszan, a péntek este ellenére. Mona rövid
eszmecserét folytatott a fotósával arról, hogy a kettős gyilkosságok
kétszer olyan jól eladhatók-e, mint ha csak egyvalakit ölnek meg,
vagy inkább a csökkenő hozadék elve lép életbe. A fotós úgy vélte,
hogy a minőség fontosabb a mennyiségnél, és ha az áldozat fiatal,
norvég etnikumú, nő és az átlagnál csinosabb, az több kattintást fog
hozni, mint egy negyvenes drogos páros, akiknek még priuszuk is
van. Vagy mint két – de akár három – bevándorló, akik valamilyen
bandához tartoznak.
Mona egyetértett vele. Egyelőre csak az egyik eltűnt lány halálát
erősítették meg, de valószínűleg csak idő kérdése, és
megbizonyosodnak arról, hogy a másik is hasonló sorsra jutott, és
mindketten fiatalok, a norvég etnikumhoz tartoznak, és csinosak.
Ennél jobbat kívánni sem lehet. Monának fogalma sem volt, mit
gondoljon. Ez azt jelenti, hogy az emberek különösen aggódnak
azokért, akik fiatalok, ártatlanok és védtelenek? Vagy egyéb faktorok
játszanak szerepet, olyasmik, amik mindig hozzák a kattintásokat?
Szex, pénz és olyan élet, amilyenre az olvasók áhítoznak.
Apropó áhítozás. A Mona előtti sorban egy, a harmincas évei
közepén járó pasas ült. Olyan flanelinget viselt, amilyen nélkül
újabban egyetlen, magára valamit is adó hipszter sem mutatkozott
volna, és olyan kalapot, amilyet Gene Hackman hordott a Francia
kapcsolatban. Terry Vågét a Dagbladet küldte, és Mona a forrásaira
áhítozott. A férfi az ügy kezdete óta előttük járt. Ő írta meg például
azt, hogy Susanne Andersen és Bertine Bertilsen ugyanabban a
buliban voltak, és azt is, hogy mindkettejüket Røed tartotta ki. Ez
rettentően dühítette Monát, és nem csak azért, mert konkurensek
voltak. Már önmagában az ingerelte, hogy Våge is eljött a
sajtótájékoztatóra. A férfi – mintha meghallotta volna a gondolatait
–, megfordult, és egyenesen rámeredt. Széles mosolyra húzta a
száját, és az egyik ujját az idióta kalapja karimájához emelte.
– Kedvel téged – jegyezte meg a fotós.
– Tudom – felelte Mona.
Våge akkor kezdett érdeklődni iránta, amikor teljesen
valószínűtlen módon megint megjelent a szakmában, ez alkalommal
bűnügyi újságíróként, Mona pedig elkövette azt a hibát, hogy
viszonylag kedvesen viselkedett vele egy képzésen, amely ráadásul
a sajtóetikáról szólt. Mivel a többi újságíró kerülte Vågét, mint a
dögvészt, nyilván félreértette a nő hozzáállását. Ezután állandóan
kereste Monát, hogy „tippeket és tanácsokat” kérjen tőle. Mintha
Mona mentorálni akarna egy konkurenst, vagy egyáltalán hajlandó
lenne közelebb kerülni egy olyan alakhoz, mint Terry Våge, akiről
mindenki tudta, hogy nem véletlenül zörög körülötte a haraszt. De
minél elutasítóbb lett, Våge annál jobban nyomult. Hívogatta,
megpróbálta a közösségi médián keresztül elérni, és váratlanul meg-
megjelent ott, ahol Mona éppen tartózkodott. Szokás szerint beletelt
egy kis időbe, míg a nő rájött, hogy ő maga érdekli. Monáért soha
nem versengtek a fiúk, tömör teste és széles arca nem tette túl
kapóssá, és ehhez jött a haja, amelyet az anyja csak „élettelennek”
nevezett, valamint a veleszületett csípő-rendellenessége, amely miatt
úgy közlekedett, mint egy rák. Isten tudja, hogy kompenzálni akart-
e, de elkezdett súlyt emelni, amitől még tömörebb lett, de százhúsz
kilót emelt fel, és harmadik lett az országos testépítő bajnokságon. És
mivel megtanulta, hogy az ember – vagy legalábbis ő – soha semmit
nem kap ingyen, laza sármot, humort és keménységet fejlesztett ki,
amiről a Barbie babák csak álmodozhattak, és ami hozzásegítette a
nem hivatalos „krimikirálynő” címhez – és Andershez. E kettő közül
Anderst értékelte jobban. Bár csak egy kicsit. Mindenesetre hiába
volt szokatlan és hízelgő számára a Våge által tanúsított érdeklődés,
esze ágában sem volt kiaknázni a lehetőséget, és úgy gondolta, hogy
ezt – ha szavakkal nem is, de a hanglejtésével és a testbeszédével – a
férfi előtt is világossá tette. De ő mintha csak azt hallotta és látta
volna, amit akart. A tágra nyílt, intenzíven rá meredő szeme láttán
Mona néha arra gondolt, hogy a fickó tol valamit, vagy nincs ki
mind a négy kereke. Egy este megjelent mellette egy bárban, amíg
Anders vécén volt, és mondott neki valamit, olyan halkan, hogy a
zene miatt alig lehetett kivenni a szavait, de azért mégsem elég
halkan:
„Az enyém vagy.” Mona úgy tett, mintha nem hallotta volna. A
férfi nyugodtan és magabiztosan méregette, és olyan ravaszul
mosolygott, mintha közös titkuk lett volna. Monának semmi kedve
nem volt drámázni, ezért nem szólt Andersnek. Vagyis Anders
igazából jól kezelte volna a helyzetet, és ezt Mona is tudta, mégsem
szólt neki. Mi a fene járhatott Våge fejében? Hogy Mona
érdeklődésének azzal arányosan kell növekednie, ahogyan a kis
pocsolyájuk új alfahímje egyre magasabb pozíciót foglal el a bűnügyi
újságírók között, akiket mindig megelőz? Mert így volt, ezt nem
lehetett vitatni. Szóval, ha Mona áhítozott valamire, ami nem az övé,
akkor arra, hogy visszakerüljön az első helyre, és ne azok között
botladozzon, akik hiába próbálják utolérni Terry Vågét.
– Szerinted ki adja neki a füleseket? – kérdezte súgva a fotóstól. A
férfi vállat vont.
– Lehet, hogy megint kamuzik. Mona megrázta a fejét.
– Nem. Most nem.
Markus Røed és az ügyvédje, Johan Krohn meg sem próbálta
cáfolni, amit Våge írt, és már ez megerősítette, hogy igaz lehet.
De nem volt mindig krimikirály. A régi foltot nem tudta lemosni
magáról, és biztos, hogy örökre rajta is fog maradni. A lány
művészneve Genie volt, és azok, akik emlékeztek Suzi Quatróra,
felismerték, hogy Suzi Quatro-féle retró glamrockot játszik a
bandájával. Az eset öt-hat évvel korábban történt, és nem az volt a
legrosszabb, hogy Våge rengeteg hazugságot hordott össze Genie-ről
a cikkeiben, hanem hogy egy afterpartyn állítólag Rohypnolt tett a
kamasz lány italába, hogy megdughassa. Akkoriban egy népszerű
ingyenes újságba írt zenéről, és fülig belezúgott Genie-be, de a lány –
annak ellenére, hogy állandóan az egekig magasztalta a kritikáiban –
mindig kikosarazta. Våge azonban továbbra is járt a koncertjeire, és
az utána következő afterpartyt sem hagyta volna ki soha. Egészen
addig, amíg – ha lehet hinni a pletykáknak – beginázta a lányt, és
felvitte a szobájába, amelyet abban a hotelben vett ki, ahol a banda is
megszállt. A történet szerint a banda fiútagjai rájöttek, miben
sántikál, és berontottak a szobába, ahol Genie eszméletlenül, félig
levetkőztetve feküdt az ágyon. Úgy elverték Vågét, hogy betört a
koponyája, és hónapokat töltött kórházban. A banda és Genie talán
úgy vélte, ez elég büntetés neki, vagy nem akarták kitenni magukat
a jogi következményeknek, mindenesetre a rendőrséget egyik fél
sem vonta be az ügybe. A ragyogó kritikáknak persze ezután vége
szakadt. Våge nemcsak zeneileg döngölte a földbe Genie-t, hanem
olyasmiket terjesztett, hogy a lány könnyűvérű, drogozik, lopja a
dalait, alulfizeti a banda tagjait, és hamis információkat ad meg,
amikor támogatót keres a turnéihoz. Amikor ezért bepanaszolták
Vågét, és kiderült, hogy a sztorik nagy részének semmilyen
valóságalapja sincs, kirúgták, és a következő öt évben nemkívánatos
személy volt a norvég sajtóban. Hogy milyen módon kapaszkodott
vissza, az szinte rejtély volt. Vagy igazából nem is. Azt egyértelműen
látta, hogy zenéről többet nem fog tudni írni, de elindított egy
krimiblogot, amelyet egyre többen olvastak, és végül a Dagbladet
kijelentette, hogy egy fiatal újságírót nem lehet eltiltani a hivatásától
csupán azért, mert a pályafutása kezdeti szakaszában hibákat
követett el, és alkalmazta Vågét szabadúszóként. Ez a szabadúszó
jelenleg több cikket írt, mint az újság néhány állandó szerzője.
Mona gondolatait a rendőrség bevonulása szakította félbe. Ketten
az oslói rendőrségtől érkeztek. Katrine Bratt, a gyilkossági csoport
vezetője, és Kẹdzierski sajtófőnök, akinek a göndör lobonca Dylant
juttatta az ember eszébe. A Kripos is két embert küldött. Magát a
nyomozócsoport vezetőjét, a terrierszerű Ole Wintert és a mindig jól
öltözött, kifogástalan frizurájú Szung-min Larsent. Ebből Mona arra
következtetett, hogy már eldöntötték, hogy a nyomozást a
gyilkossági csoport, amely ebben az esetben a Volvo, és a Kripos,
azaz a Ferrari, közösen fogják végezni.
A legtöbb újságíró a telefonjával rögzített képet és hangot, de
Mona kézzel jegyzetelt, és a fotózást a kollégájára hagyta.
 A várakozásainak megfelelően nem sokat tudtak meg azon kívül,
hogy az Østmarkán, a Skullerud közelében lévő kirándulóhelyen
holttestet találtak, amely azonos az eltűnt Susanne Andersennel. Az
ügyet lehetséges gyilkosságként vizsgálják, de egyelőre semmit sem
tudnak mondani olyan részletekről, mint a halál oka, az események
menete, gyanúsítottak stb.
Ezután következett a szokásos tánc, amelynek során az újságírók
kérdésekkel bombázták az emelvényen ülőket, azok pedig, főleg
Katrine Bratt, felváltva ismételgették, hogy „ezt nem
kommentáljuk”, és „erre nem tudunk válaszolni”.
Mona felsóhajtott. Andersszel azt tervezték, hogy kései
vacsorával kezdik meg a hétvégét, de a dolgok máshogyan
alakultak. Lejegyezte, amit hallott, de az az érzése támadt, hogy ezt a
beszámolót már vagy százszor papírra vetette.
Talán Våge is ugyanígy érzett. Úgy tűnt, se nem jegyzetel, se nem
rögzít semmit a telefonjával. Hátradőlt a székén, és enyhe, szinte
diadalmas mosollyal nézett körbe. Nem tett fel kérdéseket, mintha
már ismerné a választ arra, ami érdekli. Mona úgy látta, a
kollégáiknak is elfogytak a kérdéseik, és amikor Kẹdzierski levegőt
vett, hogy lezárja a sajtótájékoztatót, a magasba emelte a ceruzáját.
– Igen, VG? – kérdezte a sajtófőnök olyan arccal, amely arról
árulkodott, hogy rövidre fogja zárni az ügyet, mert jön a hétvége.
– Úgy érzik, rendelkeznek a megfelelő kompetenciával, ha
kiderül, hogy az elkövető olyasvalaki, aki újra gyilkolni fog, tehát…
Katrine Bratt előrehajolt, és félbeszakította.
– Mint mondtuk, nem lehet megállapítani, hogy van-e
összefüggés a jelenlegi haláleset és egyéb bűncselekmények között.
Ami a gyilkossági csoport és a Kripos kompetenciáját illeti, biztosan
állíthatom, hogy annak fényében, amit az ügyről tudunk, teljesen
megfelelő.
Mona felfigyelt az „annak fényében, amit az ügyről tudunk”
kitételre és arra is, hogy a Bratt mellett ülő Szung-min Larsen nem
bólintott a nő szavaira, és más módon sem jelezte, mit gondol a
kompetenciáról.
A sajtótájékoztató véget ért, és Mona a többi újságíróval együtt
kilépett az enyhe őszi éjszakába.
 – Mit gondolsz? – kérdezte a fotósa.
– Azt, hogy örülnek a hullának – felelte Mona.
– Azt mondtad, hogy örülnek?
– Igen. Susanne Andersen és Bertine Bertilsen úgy két-három hete
halottak, és ezt a rendőrség is tudja, de a Røednél tartott bulin kívül
eddig semmilyen nyomuk sem volt. Szóval szerintem örülnek, hogy
úgy kezdhetik meg a hétvégét, hogy legalább van egy hullájuk, ami
elárulhat nekik valamit.
– Hát, te aztán állati hideg vagy, Daa.
Mona meglepődve pillantott a férfira, és a szavait ízlelgette.
– Köszönöm – felelte végül.
 
Már negyed tizenkettőre járt, amikor Johan Krohn végre le tudott
parkolni a Lexus UX 300e-jével a Thomas Heftyes gatén, és
megkereste a házat, ahová az ügyfele, Markus Røed hívta. Az
ötvenéves védőügyvédet a kollégái Oslo három, de legfeljebb négy
legjobbja között tartották számon, a laikusok pedig a
médiamegjelenései miatt kikiáltották a legjobbnak. Mivel kevés
kivételtől eltekintve nagyobb sztár volt az ügyfeleinél, soha nem
ment házhoz. Az ügyfél kereste fel őt, mégpedig a Krohn és
Simonsen ügyvédi iroda Rosenkrantzʼ gatén található irodájában
munkaidőben. Bár talán a mostani eset sem minősült házhoz
menésnek, mert Røed hivatalosan nem itt lakott, hanem egy
kétszázhatvan négyzetméteres penthouse-ban az Oslobukta egyik új
épületének legfelső szintjén.
Krohn a fél órával korábban telefonon megkapott utasításnak
megfelelően megnyomta a Barbell Ingatlan feliratú csengőt. A cég
Røedé volt.
– Johan? – szólt bele Røed zihálva. – Ötödik emelet. Az ajtó
felzümmögött, és Krohn belökte.
A lift olyan gyanúsan nézett ki, hogy inkább gyalog ment fel. A
széles, tölgyfából készült lépcső öntöttvas korlátjának formái inkább
Gaudít juttatták az eszébe, nem olyanok voltak, mint amik egy
régebbi, exkluzív norvég épületet szoktak díszíteni. Az ötödiken
résnyire nyitott ajtó fogadta. Bentről csatazajt hallott, és amikor
belépett a lakásba, és belesett a kékes fényben úszó nappaliba, rájött,
valóban háború folyik előtte. Egy hatalmas, legalább százcolos
tévéképernyő előtt három férfi állt neki háttal. Egyértelműen a
középső volt közülük a legnagyobb. VR-szemüveget viselt, és
mindkét kezében kontrollert tartott. A másik kettő, talán a húszas
éveiben járó férfi egyértelműen azt nézte a képernyőn, mit lát a VR-
szemüveges játékos. A tévé egy lövészárkot mutatott. Krohn a
feléjük özönlő német katonák sisakjából arra következtetett, hogy az
első világháborúban lehetnek. A nagydarab pasas vadul lövöldözött
a németek hadára.
– Jeee! – ordította az egyik fiatalember, amikor az utolsó német
feje is felrobbant a sisakja alatt, és a katona a földre zuhant.
A nagydarab levette a VR-szemüveget, és Krohn felé fordult.
– Na, legalább ezt elintéztük – jelentette ki elégedett vigyorral.
Markus Røed a korához képest jól nézett ki. Széles arcában
játékosan villogott a szeme, mindig napbarnított bőrén nem
látszottak ráncok, hátrafésült, csillogó fekete haja sűrűségét egy
húszéves is megirigyelhette volna. Ugyan hízásnak indult, de a
magassága miatt a hasa nem keltett nevetséges benyomást.
Legelőször élettel teli, intenzív pillantása ragadta meg az ember
figyelmét. Jól tükrözte a benne lakozó energiát, ami miatt a
legtöbben először lenyűgözőnek, aztán túl soknak, végül pedig
rettenetesen fárasztónak tartották. Persze addigra valószínűleg
mindenkitől megszerezte, amit akart, és az illető mehetett, amerre
látott. De az energiaszintje ingadozott, pont úgy, mint a hangulata.
Krohn azt feltételezte, hogy mindkettő összefüggésben áll a fehér
porral, amelynek nyomai ott maradtak Røed orra alatt. Tisztában
volt az ügyfelével kapcsolatos kihívásokkal, de kitartott. Nem
csupán azért, mert Røed ragaszkodott hozzá, hogy az órabére
másfélszeresét fizesse neki azért, hogy „biztosítsa Krohn osztatlan
figyelmét, lojalitását és eredményorientáltságát”, hanem főképpen
azért, mert ilyen ügyfélről álmodni is alig mert. Røed befolyásos
milliárdos volt, aki olyan elviselhetetlen alak hírében állt, hogy
Krohn furcsamód inkább tűnt bátornak és gerincesnek, mint
opportunistának azért, mert elvállalta. Így abba is beletörődött, hogy
amíg ez az ügy tart, péntek éjjel is igényt tarthatnak a szolgálataira.
Røed intett a két fiatalembernek, akik elhagyták a szobát.
 – Ismeri a War Remainst, Johan? Nem? Igazán jó VR-játék, de
senkit nem lehet benne lelőni. Ez itt egy másolatszerűség, aminek a
fejlesztője azt akarja, hogy invesztáljak bele… – Røed a képernyő felé
biccentett, és közben fogott egy üveget, hogy két alacsony
kristálypohárba barna brandyt töltsön. – Megpróbálja megtartani a
War Remains varázslatosságát, de engedi, hogy az ember – hogyan
is fejezzem ki? – befolyásolja a történelem menetét. Mert ezt akarjuk,
nem igaz?
– Vezetek. – Krohn feltartotta a tenyerét a pohár előtt, amelyet
Røed át akart adni neki.
Røed egy pillanatig úgy nézett rá, mint aki nem érti, aztán
tüsszentett egy nagyot, leereszkedett egy Barcelona bőrszékre, és
mindkét poharat maga elé tette az asztalra.
– Kié ez a lakás? – kérdezte Krohn, és ő maga is leült. Azonnal
megbánta a kíváncsiságát. Egy ügyvéd számára gyakran az a
legbiztosabb, ha csak annyit tud, amennyit feltétlenül muszáj.
– Az enyém – felelte Røed. – Arra használom, hogy… tudja, hogy
visszahúzódjak.
A vállrándítása és a kisfiús, mégis minden hájjal megkent
mosolya kifejezte, amit nem mondott ki hangosan. Krohn több
ügyfele is rendelkezett ilyen lakással, sőt, egy házasságon kívüli
kaland során, amely szerencsére úgy végződött, hogy ráébredt, mit
kockáztat, ő maga is fontolóra vette, hogy szerez egyet. Egy kollégája
úgy emlegette az ilyen lakásokat, hogy agglegényfészkek nem
agglegények számára.
– Most mi lesz? – váltott témát Røed.
– Azonosították Susannét, és megállapították, hogy gyilkosság
történt, szóval a nyomozás új szakaszba lép. Fel kell készülnie arra,
hogy megint behívják kihallgatásra.
– Más szóval még több érdeklődés fog felém irányulni?
– Hacsak nem találnak valamit a tetthelyen vagy a holttesten, ami
kizárja magát. Ebben mindig lehet reménykedni.
– Gondoltam, hogy valami ilyesmit fog mondani, de nem
engedhetem meg magamnak, hogy tétlenül reménykedjek, Johan.
Tudja, hogy a cégem az elmúlt két hétben három nagy szerződéstől
esett el? Mindenféle kifogással jöttek, hogy bőkezűbb ajánlatra
várnak, meg ilyesmi. Senki nem meri egyenesen kimondani, hogy az
egész a Dagbladetben megjelent cikkek miatt van. Nem akarják, hogy
összekapcsolják őket egy lehetséges gyilkossal, vagy attól tartanak,
hogy rács mögé kerülök, és a cégem becsődöl. Ha azt várom, hogy
néhány alulfizetett, nem túl magasan kvalifikált rendőr elvégezze a
munkáját, bezárhatom a cégemet, mielőtt bármit is találnak, ami
bizonyítja az ártatlanságomat. Proaktívnak kell lennünk, Johan. Meg
kell mutatnunk a közvéleménynek, hogy nem vagyok bűnös, vagy
legalább azt, hogy az érdekemben áll, hogy kiderüljön az igazság.
– Méghozzá hogyan?
– Saját nyomozókat kell alkalmaznunk. A legjobbakat. A legjobb
esetben megtalálják a gyilkost. A második legjobb esetben
bebizonyítom, hogy valóban meg akarom találni az igazságot.
Krohn bólintott.
– Hadd legyek most az ördög ügyvédje! A szójáték nem volt
szándékos.
– Legyen! – Røed megint tüsszentett egyet.
– Először is a legjobb nyomozók már a Kriposnál dolgoznak, mert
ott jobban fizetnek, mint a gyilkosságiaknál. Még ha fel is adnák a
biztos karrierjüket egy ilyen rövid megbízás miatt, háromhavi
felmondási idejük van, ráadásul titoktartási kötelezettség köti őket,
ami miatt számunkra gyakorlatilag használhatatlanok. Másodszor
mindenki azt fogja kiemelni, hogy a nyomozást egy milliárdos
rendelte meg, amivel nem tesz túl jó szolgálatot az ügyének. Ha
olyan tények kerülnek napvilágra, amik felmentik magát,
automatikusan kétségbe fogják vonni őket, ami nem történne meg,
ha a rendőrség ásná elő ugyanezeket a tényeket.
Røed elmosolyodott, és megtörölte az orrát egy papír
zsebkendővel.
– Szeretem, ha kapok valamit a pénzemért. Remekül azonosította
a problémákat, most pedig megmutathatja, hogy maga a legjobb.
Fejtse ki, hogyan oldjuk meg őket!
Krohn kihúzta magát ültében.
– Köszönöm a bizalmat, de ez a feladat felettébb nehéz.
– Mert?
 – Azt mondta, a legjobbat akarja. Van valaki, aki talán a legjobb,
legalábbis korábban már ért el eredményeket.
– De?
– De már nem dolgozik a rendőrség kötelékében.
– Az előbbiek alapján ez inkább előny.
– Úgy értem, hogy nem véletlenül nincs már a rendőrségnél.
– Mégpedig?
– Hol kezdjem? Illojális. Súlyos gondatlanságokat követett el
szolgálat közben. Részegen dolgozott. Egyértelműen alkoholista.
Többször alkalmazott erőszakot. Drogokkal élt. Bűnös legalább egy
kollégája halálában, bár nem ítélték el érte. Egyszóval valószínűleg
több bűncselekmény van a rovásán, mint a legtöbb bűnözőnek, akit
bevarrt. Ezenkívül feltételezhetően rettenetes együtt dolgozni vele.
– Hát ez nem kevés. De miért említi, ha olyan lehetetlen?
– Mert ő a legjobb. És mert más szempontból is a hasznunkra
lehet.
– Valóban?
– A megoldott ügyei miatt azon kevés nyomozó közé tartozik,
akiket ismernek arcról. Elterjedt róla, hogy nem hajlandó semmiféle
kompromisszumra, és nem adja fel az elveit. Ez persze túlzás, de az
emberek szeretik az ilyen kitalációkat. Nekünk jól jön, hogy az
imidzse segít elhessegetni a gyanút, hogy megvettük az eredményt.
– Maga aztán minden pénzt megér, Johan Krohn! – röhögött
Røed. – Ez a pasas kell nekünk!
– Az a baj…
– Nem! Ajánljon annyit, amire nem tud nemet mondani!
– …hogy úgy tűnik, senki sem tudja pontosan, hol van.
Røed felemelte a poharát, de nem kortyolt bele az italba, csak
megvetően méregette.
– Mit jelent az, hogy „pontosan”?
– A munkám során előfordul, hogy találkozom Katrine Bratt-tal, a
gyilkosságiak főnökével, ahol ez a pasas is dolgozott. Érdeklődtem
utána, és azt válaszolta, hogy utoljára egy nagyvárosból adott
magáról életjelet, de nem tudta, hol lakik a városon belül, és mit
keres ott. Nem tűnt túl optimistának a pasast illetően, hogy úgy
mondjam.
 – Hé! Most már eladta nekem a fickót, szóval ne visszakozzon,
Johan! Ő kell nekünk, érzem. Kerítse elő!
Krohn felsóhajtott. Már megbánta, hogy ilyen nagyravágyó
stréber volt, és egyenesen belesétált Røed klasszikus „bizonyítsd be,
hogy te vagy a legjobb!” csapdájába, amelyet az ügyfele nyilván
gyakran alkalmazott. De most már rázárult a lábára a medvecsapda.
Túl késő visszafordulni. Vár rá jó pár telefonhívás. Az időeltolódást
számolgatta. Na jó, akár neki is állhat.
 Harmadik fejezet
 
Szombat
 
 
Alexandra Sturdza az arcát tanulmányozta a csap feletti
tükörben, miközben rutinszerűen csutakolta a kezét, mintha élő
emberhez nyúlna nemsokára, nem egy hullához. Kemény arcát
himlőhelyek borították. A haját szorosan hátrafogta, és kontyba
csavarta. Ugyan még hollófeketén csillogott, de már várta az első ősz
szálakat – az anyja a harmincas éveiben kezdett őszülni. A norvég
férfiak villámlónak nevezték barna szemét, amely főleg akkor szórt
szikrákat, amikor valaki utánozni próbálta a szinte észrevehetetlen
akcentusát. Amikor gúnyt űztek az országából, amelyről páran úgy
gondolták, hogy egy vicc, azt felelte, hogy Temesváron született,
amelynek az utcáit Európában elsőként világította meg
elektromosság 1884-ben, két generációval Oslo előtt. Amikor
húszéves korában Norvégiába költözött, fél év alatt tanult meg
norvégul úgy, hogy három helyen dolgozott egyszerre, amit aztán
kettőre csökkentett, miközben kémiát tanult az NTNU-n,6 és végül
egyre az Igazságügyi Orvostani Intézetben, miközben a DNS-
analízisről szóló doktori értekezését írta. Néha – de nem túl gyakran
– eltöprengett azon, mi teszi olyan vonzóvá a férfiak szemében.
Biztosan nem az arca és egyenes – időnként nyers – viselkedése. Az
intellektusa és az önéletrajza sem, amely inkább riasztotta a férfiakat,
mintsem hogy izgatónak tartották volna. Felsóhajtott. Egyszer azt
mondták neki, hogy a teste akár egy tigris és egy Lamborghini
keveréke. Milyen furcsa, hogy egy ilyen gagyi megjegyzés lehet oda
nem illő, teljesen elfogadható, sőt még elragadó is, attól függően,
hogy ki mondja. Alexandra elzárta a csapot, és bement a
boncterembe.
Helge már várta. A két évvel fiatalabb boncmester gyorsan
kapcsolt, és gyakran nevetett, Alexandra pedig mindkettőt értékelte
a közös munkában, amelynek során halottakból kellett
kicsalogatniuk a haláluk okát és körülményeit. Helge biomérnök
volt, Alexandra pedig vegyészmérnök. Mindkettejük képesítése
megfelelt ahhoz, hogy holttesteket vizsgáljanak, bár teljes boncolást
nem végezhettek. A patológusok közül páran úgy éreztették velük a
köztük lévő rangbéli különbséget, hogy dienernek, azaz szolgának
nevezték a boncmestereket, amit régi vágású német patológusoktól
vettek át. Helge nem törődött vele különösebben, de Alexandra néha
felkapta miatta a vizet. Főleg olyankor, amikor – mint ma is –
elvégzett mindent, amit egy patológus végzett volna az előzetes
halottvizsgálat során, méghozzá ugyanolyan minőségben. Helgét
kedvelte a legjobban az Igazságügyi Orvostani Intézetben. A férfi
mindig megjelent, amikor megkérte rá, és erre nem minden norvég
lett volna hajlandó szombaton. Vagy hétköznap négy óra után.
Alexandra időnként elgondolkozott, milyen lenne az életszínvonal
ebben a munkakerülő országban, ha az amerikaiak nem találtak
volna olajat a kontinentális talapzatukon.
Feljebb állította a lámpa fényerősségét, hogy jobban megvilágítsa
a boncasztalon fekvő fiatal nő meztelen holttestét. A hullák szaga
rengeteg mindentől függ. A koruktól, attól, hogyan haltak meg,
szedtek-e gyógyszert, mit ettek, és természetesen hogy mennyire
bomlott le a testük. Alexandrát nem zavarta az oszló hús, a széklet
és a vizelet bűze. Még a rothadási folyamat során keletkező gázokkal
is megbirkózott, amelyek néha hosszú sziszegéssel távoztak a
testekből. A gyomornedveket nem bírta. A hányás, az epe és a
különböző savak szagát. Susanne Andersen ilyen szempontból nem
is volt olyan rossz, még a szabadban töltött három hét ellenére sem.
– Nincsenek lárvák? – kérdezte Alexandra.
– Mindet eltávolítottam – felelte Helge, és felmutatta az
ecetesüveget, amelyet használni szoktak.
– De megtartottad őket?
– Igen. – A férfi egy üvegdoboz felé biccentett, amelyben tucatnyi
fehér légylárva nyüzsgött.
Azért tartották meg őket, mert a hosszuk árulkodott arról,
mennyi ideje táplálkoztak a holttestből, vagyis mikor keltek ki, tehát
mikor következett be a halál. Nem órára pontosan, csak napra vagy
hétre.
 – Csipkednünk kell magunkat – jelentette ki Alexandra. – A
gyilkosságiakat csak a halál oka érdekli, meg hogy vizsgáljuk meg
külsőleg. Vérvétel, vizelet, testnedvek. Hétfőn lesz meg a teljes
boncolás. Vannak terveid ma estére? Itt…
Helge lefényképezte, amit a nő mutatott neki.
– Filmet fogok nézni – válaszolta közben.
– Nem jössz el táncolni velem egy melegbárba? – Alexandra
lejegyzett valamit, és megint rámutatott a holttestre. – Itt.
– Nem tudok táncolni.
– Hülyeség! Minden meleg tud táncolni. Látod a sebet a nyakán?
A bal oldalon indul, kicsit beljebb elmélyül, aztán a jobb oldalon
megint sekélyebb. Ez arra utal, hogy a gyilkos jobbkezes, és hátulról
tartotta a fejét. Amúgy az egyik patológus egyszer mesélt egy sebről,
amiről először azt hitték, hogy gyilkosság, de aztán kiderült, hogy az
illető elvágta a saját torkát. Ehhez aztán kell elhatározás! De mit
mondasz, jössz melegekkel táncolni?
– Mi van, ha nem vagyok meleg?
– Akkor… – Alexandra megint lejegyzett valamit. – …nem akarok
bulizni menni veled, Helge.
A férfi hangosan felnevetett, és készített egy képet.
– Mert?
– Mert akkor akadályozod a többi pasit. Egy jó kísérőnek
melegnek kell lennie.
– Úgy teszek, mint aki meleg.
– Az nem jó. A pasik felismerik a tesztoszteronszagot, és lelépnek.
Szerinted ez micsoda?
Alexandra Susanne Andersen egyik mellbimbója alá irányította a
nagyítót. Helge közelebb hajolt.
– Talán rászáradt nyál. Vagy orrváladék. Semmi esetre sem ondó.
– Fotózd le, én meg mintát veszek belőle, aztán hétfőn csekkolom
a laborban. Ha mázlink van, találunk DNS-t.
Helge engedelmeskedett, a nő pedig ellenőrizte a holttest száját,
fülét, orrlyukát és szemét.
– Erről mit gondolsz? – kérdezte Alexandra, és bevilágított az
üres szemgödörbe.
– Állat?
 – Szerintem nem. – A nő körbevilágította a szemet. – Semmi nem
maradt a szemgolyóból, és sebek sincsenek, amiket madarak karma
vagy más állat ejtett volna. És ha állat volt, akkor miért nem ette meg
a másik szemet is? Fotózd le! – Megint bevilágított a szemgödörbe. –
Látod? Az idegek úgy néznek ki, mintha átvágták volna őket
valamivel, mondjuk egy késsel.
– A francba! – szisszent fel Helge. – Ki csinál ilyesmit?
– Dühös férfiak – válaszolta Alexandra. – Nagyon, nagyon dühös
és rettenetesen sérült férfiak. Akik köztünk járnak. Ma este talán
inkább én is otthon maradok filmet nézni.
– Hát ez…
– Jól van. Nézzük meg, szexuálisan is bántalmazta-e!
Miután megállapították, hogy a nemi szerven nem látható sem
külső, sem belső sérülés, és a vaginán kívül nem találhatók
spermanyomok, felmentek dohányozni a tetőre. Ha a hüvelyben volt
is sperma, az már régen nem mutatható ki az ő eszközeikkel. Hétfőn
a patológus is megvizsgálja a holttestet, de Alexandra meglehetősen
biztos volt abban, hogy ő sem fog más eredményre jutni.
Nem igazán szokott dohányozni, de valami olyasmit érzett, hogy
így ki tudják füstölni a démonokat, amik esetleg beköltöztek a
halottakba. Letüdőzte a füstöt, és végignézett Oslón. A fjord
ezüstösen csillogott a sápadt, tiszta ég alatt. Az alacsony dombok az
ősz vörös és sárga színeibe öltöztek.
– Szép itt, hogy a fene enné meg! – sóhajtotta.
– Ez úgy hangzott, mintha jobban örülnél, ha nem lenne szép –
állapította meg Helge, és átvette a cigarettát.
– Gyűlölök dolgokhoz kötődni.
– Dolgokhoz?
– Helyekhez. Emberekhez.
– Férfiakhoz?
– Főleg férfiakhoz. Elveszik az ember szabadságát. Vagyis nem
veszik el, hanem az ember elgyengül, és önként és dalolva lemond
róla. Mintha erre lenne programozva. És a szabadság többet ér a
férfiaknál.
– Biztosan?
 Alexandra visszavette a cigarettát, és keményen, dühösen
beleszívott. Ugyanolyan indulatosan kifújta a füstöt, majd a szokásos
rekedt nevetését hallatta.
– Azoknál biztosan, akikbe én szoktam beleesni.
– És az a zsaru, akiről meséltél?
– Hogy az? – A nő megint felnevetett. – Ja, ő tényleg bejött. De
emberi roncs volt. Kirúgta a felesége, és állandóan piált.
– És most hol van?
– Az asszony meghalt, ő meg lelépett az országból. Tragikus. –
Alexandra hirtelen felállt. – De inkább siessünk, aztán tegyük be a
hullát a hűtőbe! Bulizni akarok.
Visszamentek a boncterembe, elvégezték az utolsó vizsgálatokat,
feljegyezték, amit észrevettek, és elpakoltak.
– Apropó buli! – kiáltotta Alexandra. – Tudod, hogy a buli, amin
a hullánk és a másik csaj részt vett, ugyanaz, ahová engem is
meghívtak, és megkérdeztelek, eljössz-e velem?
– Viccelsz?
– Nem emlékszel? Røed egyik szomszédjának egy barátnője
hívott meg. Azt mondta, hogy azon a menő tetőteraszon lesz
Oslobuktában, meg hogy lesz ott egy rakat pénzes alak meg ismert
emberek és partiarcok. És hogy a nők ruhában menjenek. Rövid
ruhában.
– Pfuj! Megértem, hogy nem mentél.
– Baromság! Full mentem volna. Ha nem lett volna annyi melónk
aznap. Te pedig velem jöttél volna.
– Tényleg? – mosolygott Helge.
– Naná! – nevetett Alexandra. – Hát én vagyok a buziboszid.
Látod magad előtt? Te és én meg a gazdagok és szépek?
– Aha.
– Na látod! Meleg vagy.
– Mi? Miért?
– Válaszolj őszintén, Helge! Szexeltél már pasival?
– Lássuk csak… – Helge a tetemhűtők felé kezdte tolni a halottat.
– Igen.
– Egynél többször?
 – Ettől az ember még nem lesz meleg – felelte a férfi, és kinyitotta
a nagy fémajtót.
– Ja, nem, ez csak közvetett bizonyíték. A valódi bizonyíték,
Watson, az, hogy a pulóveredet átlósan kötöd át a válladon.
Helge felnevetett, felkapott a műszertálcáról egy fehér
gézdarabot, és Alexandra felé legyintett vele. A nő kacagva bukott le
a boncasztal mögé, majd megmerevedett, és a holttest fejére szegezte
a pillantását.
– Helge! – nyögte alig hallhatóan.
– Igen?
– Asszem, valami elkerülte a figyelmünket.
– Tényleg?
Alexandra kinyújtotta a kezét, majd megfogta és félrehúzta a
holttest haját.
– Mi az? – kérdezte Helge.
– Öltések. Friss öltések. A férfi odalépett hozzá.
– Hát akkor biztosan megütötte magát.
Alexandra még több tincset összefogott, hogy jobban lássák az
öltéseket.
– Ezt nem orvos csinálta. Senki nem használ ilyen vastag fonalat,
és az öltések is túl nagyok. Hevenyészett munka. És nézd! Az egész
fején végighúzódik.
– Mintha…
– Mintha megskalpolták volna – fejezte be Alexandra a mondatot
megborzongva. – És aztán visszavarrták a koponyája tetejét.
Helge ádámcsutkája fel-alá liftezett.
– Meg… – kezdte. – Megnézzük, mi van alatta?
– Nem – válaszolta a nő határozottan, és felállt. Épp elég rémálma
volt a munkája miatt, és a boncolóorvosok évi kétszázezerrel többet
kerestek nála. Dolgozzanak csak meg a pénzükért! – Ez a mi
kompetenciánkon kívül esik, szóval ezt a feladatot a szolgák
meghagyják a felnőtteknek.
– Oké. És amúgy a buli is oké.
– Jól van. De be kell fejeznünk a jelentést, és aztán a képekkel
együtt el kell küldenünk Brattnak. A francba!
– Mi a baj?
 – Most jutott eszembe, hogy ha látja, hogy nyálat vagy mi a fenét
találtunk, azonnal DNS-analízist akar majd, és akkor ma este nem
tudok bulizni menni.
– Nyugodtan mondhatsz nemet. Neked is jár a pihenés.
Alexandra csípőre tette a kezét, félrebillentette a fejét, és
szigorúan méregette a kollégáját.
– Igazad van – sóhajtotta Helge. – Hova jutunk, ha mindenki csak
úgy leteszi a munkát?
 Negyedik fejezet
 
Szombat. A nyúl ürege
 
 
Harry Hole felébredt. A bungaló félhomályba burkolózott, de a
bambuszredőny alatt fehér csíkban beszökött a napfény, és
végigfutott a durva parkettán. Megvilágította a kőlappal fedett
dohányzóasztalt, és a konyhapultnál torpant meg.
A padlón egy macska ült. Lucille egyik macskája. Annyian
nyüzsögtek a főépületben, hogy Harry képtelen volt
megkülönböztetni őket egymástól. Úgy tűnt, az állat mosolyog.
Miközben lassan járt a farka, nyugodtan figyelte a fal mellett osonó
egeret, amely néha megállt, a levegőbe szimatolt, majd újra elindult.
A macska felé. Talán vak? Vagy nincs szaglása? Belekóstolt Harry
marihuánájába? Vagy annyi más lélekhez hasonlóan, akik ebben a
városban keresik a boldogulásukat, azt hiszi magáról, hogy ő más?
Hogy különleges? Vagy hogy a macska más? Hogy jót akar neki, és
nem akarja felfalni?
Harry a spanglija után tapogatózott az éjjeliszekrényen, de nem
vette le a szemét az egérről, amely közben odaért a macskához. A
ragadozó lecsapott, zsákmányába vájta a fogát, és felemelte. Az egér
rövid ideig kapálózott, majd elernyedt. A macska a padlóra tette, és
enyhén félrebillentett fejjel tanulmányozta, mintha nem tudná
eldönteni, megegye-e.
Harry rágyújtott. Arra az elhatározásra jutott, hogy a spanglik
nem számítanak bele az új ivási rendbe, amelyet bevezetett.
Letüdőzte, majd kifújta a füstöt, és figyelte, amint felfelé kanyarog.
Megint a Camaro kormánya mögött ülő férfiról álmodott. Meg a
rendszámtábláról, amely elárulta, hogy az autó a mexikói Alsó-
Kaliforniából érkezett. Persze érthető, a pasas nem fogja békén
hagyni őket. Szóval az álmot könnyen meg lehetett fejteni.
Három hét telt el azóta, hogy Harry a Creatures előtti parkolóban
egy Glock 17 rá szegezett csövébe meredt, és szinte biztosra vette,
hogy egy, de legfeljebb két másodpercen belül búcsút inthet a földi

É
létnek. Ez nem is zavarta különösebben. És épp emiatt nem
számított arra, ami történt: hogy a két másodperc eltelte után és az
utána következő napok mindegyikén csak az járt a fejében, hogy
nem akar meghalni.
A pólóinges pasas tétovázott. Talán fontolóra vette, hogy az
ellenfele teljesen zakkant, így könnyen legyűrhetné, és nem
szükséges lepuffantani. Ennél tovább biztosan nem jutott, mielőtt
Harry ütése torkon találta, és a földre zuhant. Harry érezte, amint
engedett a gégéje. A pasas féregként tekergőzött a kaviccsal felszórt
talajon, a tenyerét a nyakára tapasztotta, a szeme kiguvadt, és
kétségbeesetten kapkodott levegő után. Harry felvette a pisztolyát,
és az autóban ülő másik férfira meredt. A sötétített üveg miatt nem
látta rendesen, csak az arca körvonalait tudta kivenni és azt, hogy
mintha fehér, nyakig begombolt inget viselt volna. Cigarettát vagy
szivarkát szívott. Meg sem mozdult, higgadtan nézte Harryt, mintha
fel akarná mérni, vagy az eszébe akarná vésni a vonásait. Ekkor
valaki angolul azt kiáltotta, hogy „Szállj be!”, és Harry észrevette,
hogy Lucille elindította az autóját, és kinyitotta az anyósülés felőli
ajtót.
Beszállt. Belevetette magát a nyúl üregébe.
A Sunset Boulevard felé száguldva késlekedés nélkül
megkérdezte Lucille-t, kinek tartozik, és mennyivel.
Az első választól – az Esposito családnak – nem lett sokkal
okosabb, de a második – kilencszázhatvanezer dollárral –
megerősítette, amit már a Glock láttán is sejtett. Hogy a nő nem kis
bajban van, hanem hatalmasban. És most már ő is.
Közölte Lucille-lel, hogy semmiképpen nem mehet haza, és
megkérdezte, meg tudja-e húzni magát valakinél. A nő azt felelte,
sok barátja van Los Angelesben, de kurta töprengés után hozzátette,
hogy egyikük sem kockáztatna érte semmit. Megálltak egy
benzinkúton, és Lucille felhívta az első exférjét, akinek volt egy háza,
amit már évek óta nem használt.
Így kerültek erre a telekre, ahol a vadul burjánzó kertben a
düledező házon kívül egy bungaló is megbújt. Harry beköltözött a
bungalóba az újonnan szerzett pisztolyával, mert onnan remekül
rálátott a két kapura. Készített egy riasztót is, hogy jelezzen, ha
valaki betör a főépületbe. Az esetleges behatolók nem hallanának
belőle semmit, így abban reménykedett, hogy kívülről hátba tudná
támadni őket. Lucille és ő egészen eddig alig merészkedtek ki. Csak
rövid bevásárlóutakat tettek, hogy beszerezzék a
legszükségesebbeket: alkoholt, ételt, ruhát és kozmetikai termékeket
– ebben a sorrendben. Lucille a főépület második emeletén
rendezkedett be. A ház már egy hét után tele volt macskával.
– Ebben a városban mindenki hajléktalan – felelte, amikor Harry
rákérdezett az állatokra. – Az ember három napon keresztül kitesz
egy kis kaját a lépcsőre, nyitva hagyja az ajtót, a konyhában is elöl
hagy valamennyi ételt, és hipp-hopp: annyi állata és barátja lesz,
amennyi egy életre elég.
Az is bizonyította, hogy ez nem teljesen igaz, hogy Lucille három
nappal korábban nem bírta tovább az elszigeteltséget. Elcipelte
Harryt egy szabómesterhez, aki korábban a londoni Savile Row-n
dolgozott, egy idősebb fodrászhoz a Rosewood Avenue-ra és – ami a
legfontosabb – egy John Lobb cipőboltba Beverly Hillsbe. Harry az
előző nap ment el az öltönyéért, amíg Lucille kicsípte magát, aztán
pár órával később megvacsoráztak a Dan Tana’sban, a legendás
olasz étteremben, ahol a berendezés pont olyan leharcoltnak tűnt,
mint a látogatók, de ahol Lucille mintha mindenkit ismert volna, és
egész este ragyogott, mint a nap.
Hét óra volt. Harry mélyen leszívta a füstöt, és a plafont bámulta.
Nem odaillő hangokra fülelt, de csak az első autókat hallotta a
Doheny Drive-on, amely ugyan nem volt a legszélesebb, de nagy
népszerűségnek örvendett, mert kevesebb közlekedési lámpa
hátráltatta rajta a forgalmat, mint a párhuzamos utcákon.
Felidéződött benne, milyen volt az oslói lakásában az ágyban fekve
hallgatni a nyitott ablakon keresztül, amint a város életre kel.
Hiányzott neki, még a hangzavar és a fékező villamosok
dobhártyaszaggató csikorgása is. Főleg a dobhártyaszaggató
csikorgás.
De Oslót maga mögött hagyta. Rakel halála után a reptéren ülve
az induló járatokat tanulmányozta, és kockát vetett, amely úgy
döntött, hogy Los Angelesbe kell repülnie. Úgy gondolta, ez is van
olyan jó, mint bármi más. Amikor a sorozatgyilkosokkal foglalkozó
FBI-kurzust végezte, egy évig Chicagóban lakott, és úgy vélte, ismeri
az amerikai kultúrát és életmódot. De érkezése után röviddel rájött,
hogy Chicago és L. A. mintha két különböző bolygón lett volna.
Lucille egyik filmes barátja, egy német rendező, aki erős,
félreismerhetetlen akcentussal beszélt, így írta le Los Angelest az
előző este: „Leszállsz a reptéren, süt a nap, kimegy eléd egy
limuzinsofőr, és elvisz valahová, ahol lefekszel egy medence mellé,
kapsz egy koktélt, elalszol, aztán felébredsz, és rájössz, hogy eltelt az
életedből húsz év.”
Ez volt a rendező Los Angelese.
Harry az első négy Los Angeles-i éjszakáját a La Cienegán töltötte
egy lepusztult, csótányoktól hemzsegő, légkondicionáló nélküli
motelszobában, mielőtt bérelt volna a Laurel Canyonban egy még
olcsóbb lyukat, amelyből szintén kispórolták a légkondit, de ahol
nagyobbra nőttek a csótányok. Túl rosszul azért nem érezte magát,
miután felfedezte a szomszédban a Creaturest, ahol elég jó áron
mérték a piát ahhoz, hogy kivitelezhető feladatnak tűnjön halálra
inni magát.
De miután farkasszemet nézett a Glock 17 torkolatával, már nem
akart meghalni, ami azt jelentette, hogy fel kellett hagynia a
vedeléssel. Legalábbis azzal a fajtával, amelyet eddig űzött. Ha őrt
akar állni és vigyázni Lucille-re, akkor nagyjából józannak kell
lennie. Ezért úgy döntött, kipróbálja azt az italozási rendet, amelyet
gyerekkori barátja és ivócimborája, Øystein Eikeland javasolt
egyszer, bár őszintén szólva elég nagy baromságnak hangzott. A
módszert Moderation Managementnek nevezték, és az volt a célja,
hogy a reménytelen alkoholistából olyan alkoholistát faragjon, aki
tud mértéket tartani. Amikor Øystein egy oslói parkolóban
reklámozta neki, annyira fellelkesült, hogy rácsapott az autója
kormányára.
– Az emberek mindig kiröhögik az alkeszeket, akik esküdöznek,
hogy mostantól csak egy pohárral fognak inni, amikor társaságban
vannak, ugye? Meg vannak győződve róla, hogy úgysem fog menni,
teljesen biztosak benne, mert ez az alkoholizmus gravitációs
törvénye. De nincs igazuk. Lehetséges csak kicsit berúgni, még az
olyan full alkeszeknek is, mint te. Meg én. Be tudjuk programozni
magunkat arra, hogy egy bizonyos pontig igyunk, és ott megálljunk.
Csak előre el kell dönteni, hol húzódik a határ, mennyi egységet
szabad inni. De persze gyakorolni kell.
– Szóval az embernek jó sokat kell innia, mielőtt belejön?
– Igen. Most röhögsz, Harry, de komolyan beszélek. Meg kell
érezni, hogy képes vagy rá, tudnod kell, hogy menni fog. Erről van
szó. Nem viccelek. A világ legjobb alkoholistája rá a bizonyíték.
– Hm. Felteszem, hogy a túlértékelt gitárosodról beszélsz.
– Hé, több tiszteletet Keith Richardsnak! Olvasd el az életrajzát!
Ott van benne a recept. Egy heroinista és alkesz számára a túlélés két
dologról szól. Csak a legtisztább és legjobb anyagot szabad tolni. A
pancsolt szarok kinyírnak. És mértéket kell tartani, a droggal és a
piával is. Pontosan kell tudnod, mennyit igyál, hogy megfelelően
részeg legyél, ami a te esetedben azt jelenti, hogy fájdalommentes
állapotba juss. Ha többet iszol, az már nem csillapítja még jobban a
fájdalmadat, igaz?
– Igaz.
– Na ugye! Berúgni nem egyenértékű azzal, hogy az ember
meghülyül, vagy elveszíti az akaraterejét. Mivel néha józan vagy, ez
azt jelenti, hogy meg tudod állni, hogy igyál. Szóval miért ne tudnád
abbahagyni, amikor megfelelően berúgtál? Minden fejben dől el,
tesó!
A szabályok értelmében ki kellett jelölni egy határt, számolni
kellett az egységeket, és fix józan napokat kellett meghatározni.
Ezenkívül egy órával az első ital elfogyasztása előtt be kellett venni
egy naltrexon tartalmú tablettát. Igazából már az is segített, hogy
várni kellett egy órát, amikor hirtelen rátört a szomjúság. Harry már
három hete tartotta magát az új rendszerhez, és még nem botlott
meg. Ez is valami.
Meglendítette a lábát, és felállt. Nem kellett kinyitnia a hűtőt,
tudta, hogy nincs benne sör. A szabályok a mai napra legfeljebb
három egységet engedélyeztek. Az egység definícióját figyelembe
véve ez azt jelentette, hogy hozhat egy hatos sört a kicsit odébb lévő
7-Elevenből. Szemügyre vette magát a tükörben. Az elmúlt három
hétben, amióta leléptek a Creaturesből, sikerült felszednie egy kis
húst a vézna testére. És szakállat növesztett, ami szinte teljesen ősz
volt, és eltakarta a legszembeötlőbb megkülönböztető jelét, a
májszínű hegét. Abban mondjuk kételkedett, hogy a camarós pasas
emiatt ne ismerné fel.
Az ablakon át kinézett a kertre és a főépületre, és közben felvett
egy rongyos farmert és egy pólót, amelynek a nyaka kezdett
felfesleni a „Let Me Do One More – illuminati hotties” felirat felett. A
fülébe dugta a telefonja régi, vezetékes fülhallgatóját, belebújt egy
vietnámi papucsba, és megállapította, hogy a körömgomba
valamiféle groteszk művészeti alkotássá formálta a jobb
nagylábujján a körmöt. Kilépett a fű, a bokrok és a zsakarandafák
vad összevisszaságába. A kapunál megállt, és végignézett a Doheny
Drive-on. Minden okésnak tűnt. Bekapcsolta a zenét. Az illuminati
hotties Pool Hopping című száma mindig feldobta, amióta először
hallotta élőben a Zebulon Caféban. Miután megtett néhány métert a
járdán, az egyik parkoló autó visszapillantó tükrében észrevette,
hogy mögötte elindul egy addig álló kocsi. Sétált tovább a korábbi
tempójában, és óvatosan hátrafordította a fejét. Az autó tízméteres
távolságból követte. Amikor még a Laurel Canyonban lakott, kétszer
megállították a rendőrök egyszerűen azért, mert gyalog közlekedett,
és emiatt gyanúsnak tartották. De most nem rendőrautó gurult
utána. Hanem egy öregebb Lincoln, és ha jól látta, csak egyvalaki ült
benne. Egy széles buldogpofájú, tokás alak, akinek az orra alatt
bajusz serkent. A francba! El kellett volna hoznia magával a Glockot.
De nem igazán tudta elképzelni, hogy fényes nappal, a nyílt utcán
intézzék el, ezért ment tovább a dolgára, de a zenét észrevétlenül
kikapcsolta. A Santa Monica Boulevard előtt közvetlenül átvágott az
úton, és benyitott a 7-Elevenbe. Hiába kémlelt ki az utcára, nem látta
a Lincolnt. Az illető talán csak házat akar venni, és azért gurult olyan
lassan, mert az épületeket figyelte.
Harry a polcok között a helyiség hátulja felé indult, ahol a hűtők
és a sör volt. Hallotta, hogy kinyílik az ajtó. Megmerevedett. A kezét
már rátette az üvegajtó fogantyújára, de még nem nyitotta ki, így az
üvegben tükröződött, ami a háta mögött történt. És megjelent a férfi.
Kockás, olcsó öltönyt viselt, a teste remekül illett a buldogképéhez:
kicsi volt, tömör és kövér. De a kövérsége az a fajta volt, amely
mögött meghúzódhat gyorsaság, erő és – Harry szíve hevesebben
kezdett verni – életveszély. Nem húzott elő fegyvert. Egyelőre még
nem. Harry nem vette ki a fülhallgatót a füléből. Jól jöhet, ha a pasas
azt hiszi, meg tudja lepni.
– Mister…
Harry úgy tett, mintha nem hallotta volna meg. A férfi már
közvetlenül mögötte állt. Majdnem két fejjel volt alacsonyabb nála,
és most előrenyújtotta a kezét, talán hogy vállon pöckölje Harryt,
talán valami teljesen más miatt. Harrynak esze ágában sem volt
megvárni a választ erre a kérdésre. Félig a férfi felé fordult, és
villámgyorsan a nyakára fonta az egyik kezét, a másikkal pedig
kinyitotta a hűtőajtót. Azonnal visszafordult a korábbi helyzetébe, és
közben kirúgta a pasas alól a lábát, így az előreesett a söröspolcok
felé. Harry elengedte a nyakát, és a teljes testsúlyával az üvegajtónak
dőlt, így a pasas fejét a polcokhoz szorította. Az üvegek felborultak,
a férfi keze beszorult az ajtó és a hűtőszekrény közé. A buldogpofa
szeme kitágult, valamit ordított az ajtó mögött, a lélegzetvétele
bepárásította a hideg üveget. Harry kicsit hátraengedte az ajtót, mire
a pasas feje egy polccal lejjebb csúszott, majd megint erősen
benyomta. Az ajtó széle egyenesen a pasas nyakát találta el. A fickó
szeme kidülledt, és már nem ordibált. Egy idő után a szeme sem
dülledt ki. És az üveg sem párásodott be a szája előtt.
Harry lassan elengedte az ajtót. A pasas élettelenül a földre
zuhant.
Úgy tűnt, nem lélegzik. Harrynak gyorsan fontossági sorrendet
kellett felállítania. Választania kellett a pasas egészsége és a sajátja
között. A sajátját tette az első helyre, és benyúlt a hájpacni kockás
zakójának belső zsebébe. Előhúzott egy tárcát, és kinyitotta. Egy
személyi igazolvány került a kezébe, rajta a pasas képe. A neve
lengyelnek tűnt, de az igazolvány tetején lévő nagybetűs felirat még
érdekesebbnek bizonyult: Private Investigator Licenced by The
California Bureau of Security and Investigative Services.7
Harry lenézett az élettelen testre. Valami nem stimmel. A
pénzbehajtók nem így járnának el. Talán felbérelnének egy
engedéllyel rendelkező magánnyomozót, hogy felkutassa, de azzal
nem bíznák meg, hogy lépjen vele kapcsolatba, vagy próbáljon meg
kárt tenni benne.
Lehajolt, de ekkor észrevette, hogy a polcok között egy alak áll. A
7-Eleven ingét viselte, a kezét kinyújtotta, és Harryra szegezte.
Revolvert szorongatott. Harry látta, hogy remeg a lába, és az arcán
rángatóznak az izmok. És azt is látta, hogy az alkalmazott mit láthat
most: egy borostás hajléktalant, a mancsában egy öltönyös pasas
pénztárcájával, amint a tárca tulajdonosának élettelen teste fölé hajol.
– Ne… – kezdte Harry angolul. Letette a tárcát, a levegőbe emelte
a kezét, és letérdelt. – Mindig itt vásárolok be. Ez a férfi…
– Láttam, mit művelt! – szakította félbe a fickó éles hangon. –
Lövök! Jön a rendőrség.
– Oké – felelte Harry, és a magánnyomozó felé intett. – De hadd
segítsek ennek az embernek, rendben?
– Ha mozdul, lövök!
– De… – ellenkezett Harry, ám azonnal elhallgatott, amint a
fegyver kakasa emelkedni kezdett.
A beálló csendben csak a hűtő zümmögése hallatszott. Harry
fülébe hirtelen közeledő sziréna hangja hasított. Rendőrség. A
rendőrség és ami elkerülhetetlenül együtt jár velük. Kihallgatás és
talán letartóztatás. Ez nem jó. Nagyon nem. A lehetségesnél jóval
tovább maradt Amerikában, ahogy mondani szokták „visszaélt a
vendégszeretettel”, és nem fogja tudni megakadályozni, hogy
kihajítsák az országból. Előtte talán még börtönbe is vetik.
Mély levegőt vett, és az alkalmazottra nézett. A legtöbb más
országban stratégiai visszavonulást hajtott volna végre, azaz
magasba emelt kézzel felállt és nyugodtan elsétált volna abban a
biztos tudatban, hogy nem kap golyót egyetlen testrészébe sem, bár
erőszakos tolvajnak tűnik. De most nem más országban volt.
– Lövök! – ismételte meg a férfi, mintha Harry gondolataira
válaszolt volna, és szélesebb terpeszbe állt. Már nem remegett a
térde. A sziréna közben jóval közelebb ért.
– Kérem, segítenem kell… – próbálkozott Harry újra, de vad
köhögés szakította félbe.
Mindketten a padlón fekvő férfi felé kapták a fejüket. A
magánnyomozó szeme megint kidülledt, és úgy köhögött, hogy az
egész teste rázkódott belé. Az alkalmazott revolvere ide-oda fordult,
mintha nem tudta volna eldönteni, hogy ki jelent nagyobb veszélyt
rá nézve: Harry vagy az addig halottnak hitt személy.
– Sajnálom… – nyögte a nyomozó angolul. Még mindig nehezen
lélegzett. – …hogy csak úgy maga mögé osontam, de maga Harry
Hole, ugye?
– Hát… – Harry tétovázott, és azt latolgatta, melyik a kisebbik
rossz. – Igen.
– Egy ügyfelem mindenképpen kapcsolatba szeretne lépni önnel.
– A férfi nehézkesen az oldalára gördült, kivett egy telefont a
nadrágzsebéből, megnyomott rajta egy gombot, és odanyújtotta
Harrynak. – Nagyon várják a hívását.
Harry átvette a kicsöngő telefont, és a fülére szorította.
– Halló? – szólt bele egy hang angolul. Furcsa módon ismerősen
csengett.
– Halló – válaszolta Harry.
Az alkalmazott közben leeresztette a revolverét. Harry talán
tévedett, de inkább tűnt kicsit csalódottnak, mint
megkönnyebbültnek. Lehet, hogy örült volna, ha feldobhatja a
napját egy vérfürdővel.
– Harry! – kiáltotta a hang a kagylóban. – Hogy van? Johan Krohn
vagyok.
Harry csak pislogott. Mióta is nem hallott norvég beszédet?
 Ötödik fejezet
 
Szombat. A skorpió farka
 
 
Lucille lehessegette az egyik macskát a baldachinos ágyról, felállt,
széthúzta a függönyt, és leült a sminktükör elé. Az arcát
tanulmányozta. Nem sokkal korábban látott egy fényképet Uma
Thurmanről, aki már ötven felett járt, de úgy nézett ki, mint aki alig
harminc. Lucille felsóhajtott. A feladat az évek múlásával egyre
kevésbé tűnt teljesíthetőnek, de levette a Chanel üvegcse kupakját,
alapozót nyomott belőle az ujjbegyére, és elkezdte szétteríteni az
arcán. Egyre lazábban lógó bőre meggyűrődött. Feltette magának a
kérdést, amit minden reggel fel szokott. Miért? Miért kezd minden
napot a tükör előtt, ahol legalább fél órát elszöszmötöl, hogy ne úgy
nézzen ki, mint aki mindjárt nyolcvan, hanem csak… hetven? Most
is ugyanazt a választ adta, mint minden reggel. Mert – az összes
többi színészhez hasonlóan, akit ismert – muszáj úgy éreznie, hogy
szeretik. Igényli. Mindent megtesz érte. Ha nem azért szeretik, aki,
akkor szeressék azért, akinek – sminkkel, kosztümmel és megfelelő
forgatókönyvvel – kiadja magát. Ezt a betegséget sem az öregedés,
sem a csökkenő elvárások nem tudták teljesen meggyógyítani.
Befújta magát pézsmaparfümmel. Vannak, akik úgy gondolják,
hogy a pézsma férfias illat, és egy női parfümben semmi
keresnivalója, de Lucille fiatalkora óta nagy sikereket ért el vele.
Hozzásegítette, hogy kitűnjön a tömegből. Ezt a parfümöt nem lehet
olyan könnyen elfelejteni. Megkötötte a fürdőköpenye övét, és
lement. A lépcsőn óvatosan oldalazott el két fekvő macska mellett.
A konyhában kinyitotta a hűtőt. Az egyik macska azonnal
hízelegve a lábának dörgölőzött. Nyilván tonhalszagot érzett, de
nem volt nehéz azt képzelni, hogy részben szeretetből csinálja.
Végső soron fontosabb azt érezni, hogy szeretik az embert, mint
szeretve lenni. Lucille kivett egy konzervdobozt, a konyhapult felé
fordult, és összerezzent, amint megpillantotta Harryt. A férfi az
asztalnál ült. Nekitámaszkodott a falnak, hosszú lábát kinyújtotta. A
bal kezén lévő szürke titánujjat szorongatta. Kék szeme
elkeskenyedett. Lucille Steve McQueen óta nem látott ilyen kék
szemet.
A férfi megmozdult.
– Reggeli? – kérdezte Lucille, és kinyitotta a konzervet.
Harry a fejét rázta. Meghúzta a titánujját. Lucille nyelt egyet, és
megköszörülte a torkát.
– Soha nem mondtad, de igazából kutyás vagy, nem? A férfi
vállat vont.
– Apropó kutyák! Mondtam már, hogy nekem kellett volna
Robert de Niróval játszanom a Veszett kutya és Glóriában? Emlékszel
arra a filmre?
Harry bólintott.
– Tényleg? Hát ezt nem sokan mondhatják el magukról. De aztán
Uma Thurman kapta meg a szerepet. És aztán randizni kezdett
Bobbyval. Már hogy Roberttel. Ami elég szokatlan volt, mert Bobbyt
főleg a fekete nők érdekelték. Tuti volt valami a szerepükben, ami
összehozta őket, elvégre mi, színészek teljesen belevetjük magunkat
abba, amit csinálunk, azzá válunk, akit játszunk. Szóval, ha tényleg
megkaptam volna a szerepet, ahogy ígérték, akkor Bobby és én
lettünk volna egy pár. Érted?
– Hm. Ezt már mondtad.
– És én meg tudtam volna tartani. Nem úgy, mint Uma Thurman,
aki…
– Lucille fejre állította a konzervet egy tányér felett. – Olvastad,
mennyire éltették, amikor kiállt, és elmesélte, hogy az a mocsok
Weinstein hogyan próbálkozott be nála? Tudod, mit gondolok erről?
Azt, hogy ha egy Uma Thurman kaliberű milliomos színész, aki
évek óta tudta, mit művel Weinstein, de egy szót sem szólt, hirtelen
megjelenik, hogy ő is belerúgjon abba, aki már a földön fekszik –
ahová amúgy más, nála kisebb befolyású és bátrabb nők juttatták –,
azt nem éltetni kell. Aki hosszú évekig némán tűrte, hogy fiatal,
reményteli színésznők bemenjenek Weinstein irodájába, csak azért,
mert ha szól, akkor talán – talán – lecsúszott volna még egy zsíros
munkáról, azt szerintem nyilvánosan meg kell korbácsolni és le kell
köpni. – Hirtelen elhallgatott.
 – Valami baj van, Harry?
– Máshová kell költöznünk. Meg fognak találni minket.
– Ezt meg honnan veszed?
– Egy magánnyomozó kevesebb mint egy nap alatt megtalált
minket.
– Magánnyomozó?
– Az előbb beszéltem vele. Már elment.
– Mit akart?
– Állást ajánlott. Egy gazdag norvégnak kellene nyomoznom, akit
Norvégiában gyilkossággal gyanúsítanak.
Lucille nyelt egyet.
– És mit mondtál?
– Nemet.
– Mert?
Harry vállat vont.
– Talán mert belefáradtam a menekülésbe.
A nő letette a tányért a padlóra, és nézte, amint megrohamozzák
a macskák.
– Tudom, hogy miattam csinálod, Harry. Megfogadtad a régi
kínai mondást, miszerint ha az ember megmenti valakinek az életét,
akkor a haláláig felelős érte.
Harry ferde mosolyra húzta a száját.
– Nem mentettem meg az életét, Lucille. Be akarják hajtani magán
a pénzt, és nem ölnék meg, hiszen maga az egyetlen, aki fizetni tud.
Lucille visszamosolygott Harryra. Tudta, hogy ezt azért mondta,
mert nem akarja megijeszteni. Tudta, hogy a férfi tudja, hogy a
hitelezői tudják, hogy soha nem fog tudni felhajtani egymillió
dollárt. Felemelte a vízforralót, hogy megtöltse, de nem érzett
magában erőt, így inkább letette.
– Szóval belefáradtál a menekülésbe.
– Belefáradtam.
Lucille emlékezett, miről beszélgettek egy este, amikor bort ittak,
és az egyik fiókból előkerült Rómeó és Júliát nézték videón.
Kivételesen a férfiról akart beszélni, és nem magáról, de alig tudott
kihúzni belőle valamit. Csak annyit, hogy az élet, amit maga mögött
hagyott, romokban hevert. A feleségét megölték, az egyik kollégája
É
öngyilkos lett. Részleteket nem mondott. És Lucille felfogta, hogy
nem lenne jó ötlet vájkálni. Az estét kellemesen, szinte némán
töltötték. Lucille nekitámaszkodott a konyhapultnak.
– A feleséged. Nem árultad el a nevét.
– Rakel.
– És a gyilkosság? Felderítették?
– Nagyjából.
– Igen?
– Sokáig engem gyanúsítottak, de aztán egy ismert bűnöző került
a nyomozók látóterébe. Annak idején én juttattam rács mögé.
– Szóval… aki megölte a feleségedet, bosszút akart állni… rajtad?
– Mondjuk úgy, hogy aki megölte… Elvettem tőle az életét. Ő
meg elvette tőlem az enyémet. – Harry feltápászkodott. – Mint
mondtam, új rejtekhelyre van szükségünk. Csomagoljon össze!
– Már ma?
– A magánnyomozók nyomokat hagynak maguk után munka
közben. És nem volt jó ötlet étterembe menni tegnap.
Lucille bólintott.
– Felhívok pár embert.
– Használja ezt!
Harry letett egy telefont a konyhapultra. Látszott, hogy teljesen
új, még ki sem volt bontva a csomagolása.
– Szóval elvette tőled az életedet, de életben hagyott – állapította
meg Lucille. – Bosszút tudott állni?
– Teljes mértékben – felelte a férfi, és az ajtó felé indult.
 
Harry becsukta maga mögött a bejárati ajtót, és megtorpant.
Maga elé meredt. Belefáradt a menekülésbe. De még jobban
belefáradt abba, hogy fegyverek torkolatába meredjen. Ennek
ráadásul kettő is volt. A lefűrészelt csövű puskát tartó férfi latinónak
tűnt. A mellette lévő pisztoly mögött a társa szintén. Mindkettejük
teste börtönben edzett izmoktól duzzadt, a nyakuk oldalára skorpiót
tetováltattak. Harry annyival magasabb volt, hogy jól látta a
mögöttük lévő kapu mellett lógó, elvágott riasztókábelt és a fehér
Camarót, amely a Doheny Drive túloldalán állt. A vezető oldalán
félig leeresztették a sötétített üveget, mögüle dohányfüst kanyargott
felfelé, és a szivarkát mintha egy fehér inget viselő kar tartotta volna.
– Bemenjünk? – vetette fel a puskás férfi angolul.
Félreismerhetetlen mexikói akcentussal beszélt, és úgy ingatta a
fejét jobbra-balra, mint egy bokszoló a meccs kezdete előtt. A
mozdulatok megnyújtották a nyakán lévő skorpiót. Harry tudta,
hogy ilyen tetoválást bérgyilkosok viselnek, és a skorpió farkán lévő
szelvények az áldozataik számát jelentik. Mindkét skorpió hosszú
farkat tudhatott a magáénak.
 Hatodik fejezet
 
Szombat. Élet a Marson
 
 
– Life on Mars? – kérdezte Prim.
Az asztal túloldalán ülő lány értetlenül nézett rá. Prim nevetésben
tört ki.
– Nem. A zenére céloztam. Az a címe, hogy Élet a Marson.
A tévé alatti hangprojektor felé biccentett, ahonnan David Bowie
hangja áradt. A nagy, tetőtéri helyiség ablakaiból Oslo nyugati
szélére és az esti sötétségben kristályos fénnyel ragyogó
Holmenkollåsenre lehetett rálátni, de Prim most csak a
vacsoravendégére koncentrált.
– Sokan nem szeretik – folytatta. – Furcsának tartják. A BBC egy
Broadway-musical és egy Salvador Dalí-festmény
kereszteződésének nevezte. Még akár igazuk is lehet, de én a The
Daily Telegraphfal értek egyet, ahol megválasztották minden idők
legjobb zenéjének. Gondolj bele! A legjobbnak. Bowie-t mindenki
szerette, nem azért, mert olyan szerethető volt, hanem azért, mert ő
volt a legjobb. Ezért van az, hogy akiket nem szeretnek, azok ölni is
hajlandóak azért, hogy a legjobbak legyenek. Tudják, hogy az
mindent meg fog változtatni.
Prim felvette a borosüveget az étkezőasztalról, de nem ültében
töltött belőle, hanem felállt, és odalépett a lányhoz.
– Azt tudtad, hogy a David Bowie becenév? Igazából Jonesnak
hívták. A Prim is becenév, de csak a családom szólít így, viszont azt
hiszem, hogy amikor megnősülök, a feleségem is hívhat Primnek.
A lány mögé állt, és miközben töltött a poharába, szabad kezével
végigsimított a hosszú, szép haján. Pár évvel korábban, de még akár
egy hónappal korábban sem mert volna így hozzáérni egy nőhöz
attól való félelmében, hogy elutasítják. De mostanra elpárologtak az
ilyen irányú aggodalmai. Nyeregben érezte magát. Természetesen
segített, hogy rendbe hozatta csúnya fogsorát, jobb fodrászhoz
kezdett járni, és kerített valakit, aki öltözködési tanácsokkal látta el.
De nem erről volt szó. Kibocsátott valamit, aminek nem tudtak
ellenállni, és ennek a tudata önbizalmat adott neki, amely már
önmagában is olyan hatékony afrodiziákumként működött, hogy
elegendő lett volna a hódításhoz. Placebohatást fejtett ki, amely
minden fordulat után egyre erősödött, amíg fenntartotta a ciklust.
– Biztosan régimódi és naiv vagyok – fejtegette, miközben
visszament a helyére. – De hiszek a házasságban, abban, hogy
létezik az igazi. Tényleg hiszek benne. Nemrég színházban voltam, a
Rómeó és Júliát néztem meg, és olyan szép volt, hogy elsírtam
magam. Két lény, akiket a természet elválaszthatatlanul összekötött.
Nézd csak meg Bosst!
Az alacsony könyvszekrény tetején álló akvárium felé intett,
amelyben magányos, sárgászölden ragyogó hal úszkált.
– Ott van neki Lisa. Nem látod, de ott van, ők ketten egyek, és
egyek lesznek, amíg mindketten meg nem halnak. Igen, bármelyikük
hal meg, az azért történik, mert a másik meghalt. Mint a Rómeó és
Júliában. Hát nem gyönyörű?
Leült, és a vendége felé csúsztatta a kezét az asztalon. A lány ma
este megviseltnek látszott, üresnek, mint akit kikapcsoltak. De Prim
tudta, mit kell tennie, hogy megint kiviruljon. Csak meg kell
nyomnia a gombot.
– Bele tudnék szeretni olyasvalakibe, mint te – közölte vele.
A lány szemében azonnal fény gyúlt, és Prim szó szerint érezte a
belőle áradó meleget. De ezzel egy időben lelkiismeret-furdalás mart
belé. Nem azért, mert így manipulálta, hanem mert hazudott. Bele
tudna szeretni valakibe, de nem belé. Nem ő az igazi, nem ő a Nő,
akit neki szánt a sors. Csak pótlék, akit arra használ, hogy
gyakoroljon rajta, hogy tökéletesítse a módszereit, és hogy megfelelő
hangsúllyal mondja neki azt, amit kell. Vele még hibázhat. Mert
most nem történik túl nagy baj, ha elront valamit. Majd akkor kell
mindennek tökéletesnek lenni, amikor a Nőnek vall szerelmet.
Arra is használta, hogy magát az aktust gyakorolja. Vagyis a
„használ” talán nem is a megfelelő kifejezés, mert kettejük közül a
lány volt az aktív fél. Egy buliban ismerkedtek meg, ahol olyan
sokan voltak, akik Prim felett álltak a társadalmi hierarchiában, hogy
a lány egyszerűen keresztülnézett rajta, és ő tudta, hogy alig pár szót
fognak tudni váltani, mielőtt faképnél hagyja. De sikerült
hatékonyan felhasználnia a rendelkezésére álló időt. Megdicsérte a
lány alakját, és megkérdezte, hová jár edzeni. Amikor azt a kurta
feleletet kapta, hogy a SATS Bislettbe, lecsapott. Milyen furcsa, hogy
még nem futottak össze, mert ő is oda jár heti háromszor. Talán nem
ugyanazokon a napokon mennek? A lány azt válaszolta, hogy ő
délelőttönként jár, és ingerültnek tűnt, amikor Prim bólogatott, hogy
ő is, és rákérdezett, hogy a lány vajon milyen napokon.
– Kedden és csütörtökön – zárta rövidre a lány a beszélgetést, és a
figyelmét egy szűk, fekete inget viselő férfi felé fordította, aki akkor
lépett oda hozzájuk.
A következő kedden Prim az edzőterem előtt várta, és amikor a
lány kijött, úgy tett, mint aki éppen arra jár, és felismeri. A lány nem
emlékezett rá, rámosolygott, és ment is volna tovább, de hirtelen
megtorpant, teljes testével Prim felé fordult, és minden idegszálával
a férfira koncentrált. Úgy nézett rá, mintha csak akkor vette volna
észre, nyilván nem értette, miért nem tűnt fel neki a buliban. Prim
beszélt, a lány nem volt különösebben bőbeszédű, de a testbeszéde
elárult mindent, ami Primet érdekelte. Valójában csak akkor szólalt
meg, amikor Prim felvetette, hogy találkozzanak.
– Mikor? – kérdezte. – Hol?
És amikor megkapta a választ, némán bólintott. Az egész
egyszerű volt, és nagyszerű.
Meg is jelent a megbeszélt helyen és időben. Prim
nyugtalankodott. Annyi minden félresikerülhetett volna. De a lány
átvette a kezdeményezést, kigombolta a férfi ruháját, szerencsére
felesleges locsogás nélkül.
Prim tudta, hogy ez megtörténhet, és bár semmit sem ígértek
egymásnak a Nővel, akit szeretett, mégis úgy érezte, valamiféle
hűtlenséget követ el. Vagy nem? Mintha cserben hagyta volna a
szerelmet. Ugyanakkor végül is a szerelem oltárán áldoz, győzte
meg magát, Őérte teszi, azért végzi el az aktust, mert minél több
gyakorlásra van szüksége, hogy a mindent eldöntő napon meg
tudjon felelni azoknak a követelményeknek, amelyeket majd a Nő
támaszt a szeretőjével szemben.
De az asztal túloldalán ülő lány már elvégezte a kötelességét.
 Nem arról volt szó, hogy Primnek ne tetszett volna a
szeretkezésük. De felesleges megismételni. És ha őszinte akar lenni,
sem a lány szaga, sem az íze nem jött be neki. Mondja ki hangosan,
hogy útjaik itt elválnak? Némán meredt a tányérjára. Amikor megint
felnézett, a lány egészen enyhén félrebillentette a fejét, az ajkán
továbbra is kiismerhetetlen mosoly játszott, mintha a férfi beszédét
szórakoztató előadásként szemlélte volna. És Prim hirtelen
fogolynak érezte magát. Fogolynak a saját otthonában. Hiszen nem
állhat fel, hogy távozzon. Sehova máshova nem tud menni. És a
lányt sem szólíthatja fel a távozásra, vagy igen? Nem úgy tűnt, mint
aki egyszerűen fogja magát, és hazamegy, éppen ellenkezőleg, és a
szeme szinte természetellenesen erős ragyogása elvakította a férfit.
Nem látta át a helyzetet. Rájött, hogy van az egészben valami
kellemetlen és zavaró. A lány átvette az irányítást, méghozzá úgy,
hogy egyetlen szót sem szólt. Mit akar valójában?
– Mit… – nyögte Prim. Megköszörülte a torkát. – Mit akarsz
valójában?
A lány nem válaszolt, csak még jobban félrebillentette a fejét. Úgy
tűnt, némán kacag, a foga kékesfehéren világított szép szájában. És
Prim akkor észrevett valamit, amit korábban nem. Hogy a lány szája
egy ragadozóéra hasonlít. És rádöbbent, hogy macska-egér játékban
vesz részt. És ő az egér, nem a lány.
Hát ez az abszurd gondolat meg honnan jött?
Sehonnan. Vagy onnan, ahonnan az összes őrült gondolata.
Félt, de tudta, nem mutathatja ki. Megpróbált nyugodtan
lélegezni. El kell mennie. Nem. A lánynak kell elmennie.
– Kellemes este volt – jelentette ki. Összehajtogatta a szalvétáját,
és a tányérjára tette. – Feltétlenül meg kell majd ismételnünk.
 
Johan Krohn éppen leült vacsorázni a feleségével, Alisével,
amikor megcsörrent a telefonja. Még nem hívta fel Markus Røedöt a
rossz hírrel, hogy Harry Hole nemet mondott a bőkezű ajánlatukra.
Vagyis Harry már azelőtt nemet mondott, mielőtt Krohn rátérhetett
volna a díjazásra. És akkor sem gondolta meg magát, amikor Krohn
közölte vele a feltételeket és azt, hogy foglaltak neki egy helyet a
business osztályon a reggeli 9:55-ös gépre, amellyel Koppenhágán
keresztül Oslóba tud repülni.
Krohn a számon látta, hogy Harry régi telefonjáról keresik,
amelyet korábban hiába hívott, mert vagy kikapcsoltat jelzett, vagy
azt, hogy nincs térerő. Ezek szerint taktikázik, és csak kéreti magát.
Semmi gond, Røed szabad kezet adott neki a fizetés tekintetében.
Bocsánatkérő pillantást vetett a feleségére, felállt, és átment a
nappaliba.
– Üdvözlöm megint, Harry – szólt bele vidáman a kagylóba. Hole
hangja rekedten csengett.
– Kilencszázhatvanezer dollár.
– Tessék?
– Ha megoldom az ügyet, kilencszázhatvanezer dollárt kérek.
– Kilencszáz…?
– Igen.
– Tisztában van azzal, hogy…
– Tisztában vagyok azzal, hogy nem érek ennyit. De ha az ügyfele
valóban olyan gazdag és ártatlan, ahogyan állítja, akkor az igazság
ér neki ennyit. Az ajánlatom a következő: ingyen dolgozom
önöknek, csupán a kiadásaimat kell fedezniük, és a tiszteletdíjamat
csak akkor kérem, ha megoldom az ügyet.
– De…
– De öt percen belül választ kell kapnom, Krohn. Angolul, a maga
mailcíméről. Érti?
– Igen, de hát, Harry, ez…
– Vannak itt páran, akik feszülten várják, milyen döntésre jutunk.
Ketyeg az óra, és a türelmük véges.
– De kétszázezer dollár több mint elég kellene hogy…
– Sajnálom, Krohn, de vagy kilencszázhatvanezer, vagy semmi.
Krohn nagyot sóhajtott.
– Őrült összeg, Harry, de jól van, beszélek az ügyfelemmel.
Mindjárt visszahívom.
– Öt perc – lehelte Harry rekedten. A háttérből egy másik hang
hallatszott. – Négy és fél – javította ki magát Harry.
– Most azonnal megpróbálok kapcsolatba lépni vele – ígérte
Krohn.
  
Harry letette a telefont a konyhaasztalra, és a férfira nézett, aki
továbbra is rászegezte a puskáját. A társa egy kis mobiltelefonba
beszélt spanyolul.
– Minden rendben lesz – súgta Lucille. Harry megveregette a
kezét.
– Ezt nekem kéne mondanom.
– Nem, nekem – tiltakozott a nő. – Én kevertelek bele ebbe az
egészbe. Persze úgysem igaz, vagy talán mégis? Nem lesz minden
rendben.
– Definiálja azt, hogy rendben! – felelte Harry. Lucille ajkán
halvány mosoly jelent meg.
– Hát tegnap este csodálatosan éreztem magam. Ez azért valami.
Tudod, hogy mindenki azt hitte körülöttünk, hogy egy pár
vagyunk?
– Gondolja?
– Láttam a szemükön, amikor egymásba karolva megjelentünk.
Arra gondoltak, hogy itt van Lucille Owens egy magas, szőke és
jóval fiatalabb férfival. És nagyon szerettek volna ők is filmsztárok
lenni. És aztán lesegítetted a kabátomat, és arcon csókoltál.
Köszönöm, Harry.
Harry már nyitotta a száját, hogy azt válaszolja, csak a nő
utasításait követte, többek között ezért vette le a jegygyűrűjét is, de
végül csendben maradt.
– Dos minutos – közölte velük a telefonáló férfi, és Harry érezte,
hogy Lucille keze rászorul az övére. Még két percük van.
– Mit üzen a főnök a kocsiból? – kérdezte Harry, de nem kapott
választ. – Ő is annyi életet oltott ki, mint maga?
A puskás férfi felröhögött.
– Senki sem tudja, hány embert nyírt ki, de azt tudom, hogy ha
nem fizettek, akkor ti lesztek a listáján a következők. Szereti
személyesen intézni. Úgy értem, hogy tényleg szereti.
– Ő adta kölcsön a pénzt, vagy csak megvette az adósságot?
– Mi nem kölcsönzünk pénzt, mi csak behajtunk. És ő a legjobb.
Látja, ki a lúzer. Hogy kinek van tartozása. – A pasas tétovázott, de
aztán előrehajolt, és lehalkította a hangját. – Azt mondja, ott van az
ember szemében meg a testtartásában, de főleg a szagában. Amikor
felszállunk egy buszra, lehet látni, hogy akinek tartozása van,
amellett nem ül senki. Azt mondta, te is tartozol valakinek.
– Én?
– Egy nap, amikor a bárban a nőt kereste, látta, hogy ott ülsz.
– Téved. Nekem nincs tartozásom.
– Soha nem téved. Tartozol valakinek valamivel. Így találta meg
az apámat is.
– Az apját?
A férfi némán bólintott. Harry nyelt egyet. Megpróbálta
elképzelni a kocsiban ülő pasast. A kihangosított telefont a
konyhaasztalra tették, míg Harry vázolta neki a tervét, de a pasas
egyetlen szóval sem reagált.
– Un minuto. – A telefonos férfi kibiztosította a pisztolyát.
– Mi Atyánk – suttogta Lucille –, ki vagy a mennyekben…
– Hogyan tudtak ilyen sok pénzt elverni egy filmre, amiből aztán
nem lett semmi? – szakította félbe Harry.
Lucille meghökkenve kapta felé a pillantását, de aztán
valószínűleg rájött, hogy a férfi el akarja terelni a figyelmét élete
utolsó percében.
– Hát tudod – felelte. – Ez a leggyakoribb kérdés ebben a
városban.
– Öt másodperc.
Harry a mobiljára meredt.
– És a leggyakoribb válasz?
– Pech és rossz forgatókönyv.
– Hm. Úgy hangzik, mint az életem.
A mobil kijelzője felvillant. Krohn. Harry rábökött a zöld gombra.
– Mondja! Gyorsan, és csak a döntést.
– Røed belement.
– Mindjárt megkapja a mailcímet.
Harry átadta a telefonját a főnökével beszélő pasasnak. A pasas
bedugta a pisztolyát a bomberdzsekije alatt lévő hónaljtokba, és
egymás felé fordította a két mobilt, amelyekből halk mormogás
hallatszott. Amikor a beszélgetés befejeződött, Harry visszakapta a
telefonját. Krohn addigra már letette. A pasas a füléhez szorította a
saját mobilját. Miután a főnöke tájékoztatta, leeresztette a készüléket.
– Mázlitok van. Kapsz tíz napot. Mostantól. Utána lelőjük – intett
Lucille felé. – Aztán eljövünk érted is. A nőt most magunkkal
visszük. Ne próbálj kapcsolatba lépni vele! Ha eljár a szád, meghal,
aztán meghalsz te is, meg mindenki más is, akivel beszéltél. Itt így
intézzük a dolgokat. Mexikóban is ez van, és ott is az lesz, ahová
most mész. Ne hidd, hogy meg tudsz lógni előlünk!
– Oké – felelte Harry, és nyelt egyet. – Még valamit tudnom kell?
A pasas megvakarta a skorpióját, és elmosolyodott.
– Hogy téged nem lövünk le. Megnyúzunk, és kiteszünk a napra.
Pár óra alatt kiszáradsz, és szomjan halsz. Hidd el, hálás leszel, hogy
nem tart tovább!
Harry a legszívesebben ejtett volna pár szót Norvégiáról és a
szeptemberi időjárásról, de visszafogta magát. Ketyeg az óra.
Nemcsak a tíz napja fogy, hanem a gépét is el kell érnie. Az órájára
pillantott. Másfél óra. Ugyan szombat van, és a LAX nincs túl
messze, de hát Los Angelesben lakik. Már most le van maradva.
Rettenetesen.
Még utoljára Lucille-re pillantott. Igen, ő is így nézne ki, az
édesanyja, ha tovább élhetett volna. Előrehajolt, homlokon csókolta
az idős nőt, felállt, és az ajtó felé indult.
 Hetedik fejezet
 
Vasárnap
 
 
Harry egy 1970-es Volvo Amazon anyósülésén ült. Bjørn mellette
foglalt helyet, és egy Hank Williams-dalt énekeltek, amely kisebb
megszakításokkal szólt Bjørn magnójából. Valahányszor
elhallgattak, a hátsó ülésről halk gyereknyöszörgés hallatszott. Az
autó rázkódni kezdett, ami furcsának tűnt, mert álltak.
Harry kinyitotta a szemét, és felnézett a légikísérőre, aki
gyengéden rázta a vállát.
– Hamarosan leszállunk, uram – közölte vele a nő a maszkja
mögül angolul. – Kérem, csatolja be a biztonsági övét!
Elvette Harry elől az üres poharat, majd oldalra húzta, és a
karfába rejtette az asztalt. Business osztály. Harry az utolsó
másodpercben úgy döntött, öltönyt vesz, és minden mást Los
Angelesben hagy. Még kézipoggyászt sem vitt magával. Fújt egyet,
és kinézett az ablakon. Erdő terült el alattuk. Víz. És aztán: város. Kis
város. Oslo. Aztán megint erdő. A rövid telefonbeszélgetésre
gondolt, amelyet felszállás előtt bonyolított le. Ståle Aunét hívta, a
pszichológust, akivel gyilkossági ügyekben együtt szokott dolgozni.
A férfi hangja valahogy másképpen csengett, mint szokott. Jelezte,
hogy az elmúlt hónapokban többször próbálta hívni, mire Harry azt
felelte, ki volt kapcsolva a telefonja. Aune közölte, hogy nem olyan
fontos, csak el akarta mondani, hogy beteg. Hasnyálmirigyrák.
A menetrend szerint az út tizenhárom óra. Harry az órájára
pillantott, és kiszámolta, mennyi idő van Norvégiában. Vasárnap
8:55. A vasárnap száraz nap, de ha a Los Angeles-i időt veszi alapul,
akkor még öt percig szombat van. Felnézett, hogy megkeresse a
stewardesst hívó gombot, de aztán rájött, hogy a business osztályon
a távirányítón van. Megnyomta, mire szonárszerű hang hallatszott,
és kigyulladt a feje felett egy lámpa.
A nő alig tíz másodperc alatt megjelent.
– Igen, uram?
 Ez alatt a tíz másodperc alatt Harry végigfuttatta magában, hány
italt döntött le a Los Angeles-i szombat során. Az összeset. A
francba!
– Elnézést – válaszolta, és mosolyogni próbált. – Semmi.
 
A vámmentes üzletben épp a whiskysüvegekkel szemezett,
amikor kapott egy sms-t, hogy a Krohn által rendelt autó az érkezési
oldalon várja. Kurta okéval válaszolt, és – ha már egyszer a kezében
tartotta a telefont – megnyomta a K betűt. Rakel néha viccelődött
azon, hogy olyan kevés barátja, kollégája és ismerőse van, hogy
bőven elég mindegyikhez a kezdőbetű.
– Katrine Bratt. – A hang fáradtan, álmosan csengett.
– Helló. Harry vagyok.
– Harry? Tényleg? – Úgy hangzott, mintha a nő felült volna az
ágyban.
– Norvégiában vagyok. Pont most szálltam le. Felébresztettelek?
– Dehogy. Vagy hát ja. Úgy néz ki, van egy kettős gyilkosságunk,
ezért sokáig dolgoztam. Itt van az anyósom, és vigyáz Gertre, így
tudok kicsit aludni. Istenem, hát élsz!
– Ja, asszem. Hogy vagy?
– Elég jól. A körülményekhez képest nem is olyan rosszul.
Pénteken amúgy pont beszéltem rólad valakivel. Mit keresel
Oslóban?
– Ezt-azt. Meglátogatom Aunét.
– Ja, hallottam. Hasnyálmirigy, nem?
– Nem tudom a részleteket. Van időd egy kávéra? A nő egy
pillanatnyi habozás után válaszolt.
– Inkább gyere át vacsorázni!
– Már hogy hozzád?
– Aha. Az anyósom remek szakács.
– Jó. Ha neked jó, akkor…
– Hatkor? Akkor találkozhatsz Gerttel is.
Harry lehunyta a szemét. Megpróbálta felidézni az álmát. Volvo
Amazon. A sírdogáló gyerek. Katrine tudja. Természetesen tudja.
Rájött, hogy Harry is tudja? Azt akarja, hogy tudja?
– Ott leszek hatkor – felelte.
 Letették, és Harry megint a whiskysüvegekre emelte a pillantását.
A mögöttük lévő polcon plüssállatok sorakoztak.
 
Az autó lassan haladt a Tjuvholmen utcáin. Oslo legdrágább
negyede két szigeten terült el. Mindenhol emberek nyüzsögtek, akik
az üzleteket, éttermeket és galériákat keresték fel, vagy egyszerűen
csak sétálgattak. A The Thiefben a recepciós úgy üdvözölte Harryt,
mintha olyan vendég lenne, akinek valóban őszintén örülnek.
A szobájában a franciaágy puhaságán semmi kivetnivalót nem
lehetett találni, a falakon csinos képek lógtak, a tusfürdőt egy ismert
luxusmárka gyártotta. Ahogyan az egy ötcsillagos hotelben dukál,
gondolta Harry. Rálátott a városháza rozsdavörös tornyára és az
Akershus-erődre. Mintha semmi sem változott volna abban az egy
évben, amelyet távol töltött, mégis minden másnak tűnt. Talán mert
a Tjuvholmen – a dizájnüzleteivel, galériáival, luxuslakásaival és az
általános jól fésültségével – nem az az Oslo volt, amelyet ismert. Ő a
város keleti részén nőtt fel abban az időben, amikor Oslo csak egy
csendes, unalmas, szürke főváros volt Európa perifériáján. Az
utcákon szinte csak akcentus nélküli norvégot lehetett hallani, és az
emberek bőrszíne ritkán tért el a fehértől. De a város lassacskán
kinyílt. Fiatalkorában Harrynak ebből először az tűnt fel, hogy egyre
több klubba lehetett járni, és egyre több menő együttes lépett fel, és
nem csak olyanok, amelyeknek a neve legalább harmincezer nézőt
be tudott vonzani a Valle Hovinba. Aztán egész csomó étterem
nyitotta meg kapuit, amelyekben távoli tájak ételeit szolgálták fel.
Az, hogy Oslo nemzetközi, nyitott és multikulturális várossá nőtte ki
magát, természetesen magával hozta azt is, hogy megerősödött a
szervezett bűnözés, de továbbra is olyan kevés emberölés történt,
hogy a gyilkossági osztály nyomozóinak nem kellett megszakadniuk
a munkában. Másrészt viszont igaz, hogy a város különböző
okokból már a hetvenes években a fiatal heroinisták temetőjévé vált
– és aztán az is maradt. De nem csúfította el egy olyan negyed sem,
mint a Skid Row, és a nők is nagyjából mindenhol biztonságban
érezhették magukat. Ezt a lakosok kilencvenhárom százaléka
vallotta, ha megkérdezték őket. Bár a média mindent megtett, hogy
eltérő képet fessen, az elmúlt tizenöt évben más városokkal
összehasonlítva kevés nemi erőszak történt, és a bűnözési ráta
általában is alacsony volt, ráadásul egyre csökkent.
Szóval nem történt meg naponta, hogy egy nőt meggyilkoltak,
egy másik pedig eltűnt, és a két eset között összefüggést lehetett
sejteni. Harry nem csodálkozott, hogy a norvég újságok, amelyekre
ránézett a neten, sokat írtak róluk, és a cikkeiknek feltűnő címeket
adtak. Azt sem tartotta furcsának, hogy Markus Røed neve a legtöbb
cikkben felbukkant. Egyrészt mindenki tudta, hogy a sajtótermékek
– még a korábban komolyak is – abból élnek, hogy állandóan ismert
nevekkel dobálóznak, és Røed egyértelműen a gazdagok és ismertek
közé tartozott. Másrészt a tettes Harry gyilkossági ügyeinek a
nyolcvan százalékában olyanok közül került ki, akiket közeli
kapcsolat fűzött az áldozathoz. Ennek a ténynek az ismeretében
senki sem lepődött volna meg azon, hogy a fő gyanúsítottja egyelőre
a megbízója volt.
Lezuhanyozott. A tükör előtt állva gombolta be az inget, amelyet
a reptéren vett. A legfelső gombhoz érve meghallotta a karórája
ketyegését. Megpróbálta kiverni a fejéből.
 
A Barbell irodahelyiségei a hoteltől alig ötpercnyi sétára voltak a
Haakon VIIs gatén.
Harry a majdnem három méter magas üvegajtón keresztül nézni
kezdte a recepción ülő fiatal fiút, aki erre felugrott, és gyorsan ajtót
nyitott neki. Nyilván rá várt. Beengedte az előtérbe, majd – némi
zavart követően, amely akkor alakult ki, amikor Harry közölte vele,
hogy nem száll liftbe – felvezette a lépcsőn. A hetedik – és egyben
legfelső – emeleten átvágtak egy üres területen, majd egy nyitott ajtó
előtt megálltak, és a fiú maga elé engedte Harryt.
A sarokiroda lehetett vagy száz négyzetméter, az ablakaiból a
városháza előtti térre és az oslói öbölre lehetett látni. Az egyik
végében íróasztal állt, rajta egy iMac hatalmas képernyője, egy Gucci
napszemüveg és egy iPhone, de papír egy darab sem. A másik
végében lévő tárgyalóasztalnál ketten ültek. Az egyiküket, Johan
Krohnt Harry már ismerte. A másikat felismerte az újságokból.
Krohn állt fel először. Kinyújtott kézzel indult Harry elé, aki enyhe
mosolyt villantott rá, de közben nem vette le a szemét a másik
férfiról. Markus Røed felállt, automatikus mozdulattal begombolta a
zakója egyik gombját, de az asztal mellett maradt. Harry kezet
szorított Krohnnal, majd az asztalhoz lépett, és a megbízójával is
kezet fogott. Megállapította, hogy valószínűleg nagyjából egyforma
magasak, és úgy tippelte, Røed legalább húsz kilóval nehezebb nála.
Közvetlen közelről látszott, hogy hatvanhat éves, hiába a
természetellenesen sima arc, a fehér fogsor és a sűrű, fekete haj. És
az is egyértelmű volt, hogy jobb sebészek kezelték, mint sokakat,
akikkel Los Angelesben hozta össze a sors Harryt. Røed pupillája
hatalmasra tágult a kék íriszében, és a szeme mintha rángatózott
volna.
– Üljön le, Harry!
– Köszönöm, Markus.
Harry kigombolta a kabátját, és leült. Ha Røed neheztelt is a
megszólítás miatt, vagy hallotta is a hangjában a kihívást, az
arckifejezése nem árult el semmit.
– Köszönöm, hogy ilyen rövid határidővel vállalta a munkát –
folytatta Røed, és intett az ajtóban álló fiúnak.
– Nem árt, ha az ember lendületes.
Harry végigfuttatta a pillantását a falon lógó három képen. A két
festmény és a fénykép három komoly férfit ábrázolt. A nevük a
keretekre erősített kis aranytáblákra volt felvésve. Mindhármuk
vezetékneve Røed volt.
– Igen, az óceánon túl nyilván más tempó uralkodik. – Harryban
Krohn csevegési kísérlete egy enyhén stresszes diplomatát idézett
fel.
– Hát azt hiszem, hogy Los Angeles New Yorkhoz és Chicagóhoz
képest semmi. De önök sem lopják a napot. Bejöttek vasárnap az
irodába. Tiszteletre méltó.
– Legalább kicsit elszabadulunk otthonról – felelte Røed, és
Krohnra mosolygott. – Főleg vasárnap.
– Van gyereke? – kérdezte Harry.
A látott cikkek alapján nem igazán hitte.
– Igen – válaszolta Røed, és Krohnra nézett, mintha ő tette volna
fel a kérdést. – Nős vagyok.
 Røed felröhögött, és Krohn kötelességtudóan csatlakozott hozzá.
Harry mosolyra húzta a száját, hogy ne tűnjön túl távolságtartónak.
Helene Røed fotóira gondolt. Mekkora lehet a korkülönbség?
Legalább harminc év. A házaspár összes fényképének a hátterében
logók látszottak, vagyis premiereken, divatbemutatókon vagy
hasonlókon készültek. Helene Røed természetesen teljes harci
díszben pompázott, de öntudatosabbnak látszott, és kevésbé volt
nevetséges, mint a legtöbb nő – és férfi –, akik hasonló eseményeken
kamerák előtt pózoltak. Szép volt, de a szépsége mintha enyhén
megfakult volna, mintha a fiatalsága ragyogása kicsit túl korán
eltűnt volna. Túl sok munka? Túl sok alkohol vagy más? Túl kevés
boldogság? Vagy mindezek keveréke?
– No igen – jegyezte meg Krohn. – Ha nem tévedek, az ügyfelem
mindig sok időt tölt az irodában. Az ember nem jut az ő pozíciójába
kemény munka nélkül.
Røed vállat vont, de nem tiltakozott.
– És maga, Harry? Van gyereke?
Harry a falon lógó képek felé fordult. Mindhárom férfi mögött
nagy épület látszott. Harry feltételezte, hogy ők maguk építtették
vagy birtokolták őket.
– És jelentős családi vagyon nélkül – jelentette ki.
– Tessék?
– A kemény munka mellett ez is segít. Megkönnyíti a dolgokat,
vagy nem?
Røed egyik ápolt szemöldöke felszaladt a feketén ragyogó haja
irányába. Kérdő pillantást vetett Krohnra, mintha magyarázatot
követelt volna, milyen alakot szabadított rá. Aztán felemelte a fejét,
aminek következtében az inge nyakában láthatóvá vált a kezdődő
tokája, és egyenesen Harry szemébe nézett.
– A vagyonra vigyázni kell, Hole. De ezt talán maga is tudja.
– Én? Honnan tudnám?
– Nem tudja? Az öltözete alapján mindenesetre vagyonosnak
tűnik. Ha nem tévedek, az öltönye a Savile Row-n készült. Garth
Alexander, igaz? Nekem is van kettő.
– Fogalmam sincs, hogy hívják a szabót – felelte Harry. – Az
öltönyt egy hölgytől kaptam, hogy elkísérjem vacsorázni.
 – Juj! Annyira csúnya volt?
– Nem.
– Nem? Szóval csinos?
– Igen, csinosnak mondanám. Ahhoz képest, hogy
hetvenvalahány éves.
Røed felemelte a kezét, és hátravetette a fejét. A szeme keskeny
réssé szűkült.
– Tudja, Harry, magában és a feleségemben van valami közös. Jó
pénzért szívesen levetkőznek.
Røed fülsiketítő röhögésben tört ki. A combját csapkodta, és
Krohn felé fordult, aki most sem késlekedett csatlakozni hozzá. Røed
nevetése köhögésbe fulladt. A fiú, aki ekkor ért vissza egy tálcával,
azon pedig vizespoharakkal, szalvétát nyújtott felé, de Røed
elutasítóan intett. A zakója belső zsebéből elővett egy hatalmas,
világoskék zsebkendőt, amelyre hivalkodóan nagy betűkkel az M. R.
monogramot hímezték, és hangosan kifújta az orrát.
– Nyugalom, csak allergia – közölte, és visszatette a zsebkendőt a
helyére. – Maga be van oltva, Harry?
– Igen.
– Én is. Soha nem fenyegetett veszély. Helenével elmentünk
Szaúd-Arábiába, és már jóval azelőtt beoltattuk magunkat, hogy a
vakcina megérkezett volna Norvégiába. De kezdjük! Johan?
Harry meghallgatta Krohn beszámolóját, amelyet az ügyvéd már
egy nappal korábban előadott neki telefonon.
– Eltűnt két nő – Susanne Andersen és Bertine Bertilsen – három,
illetve két héttel ezelőtt kedden. Susanne Andersent két napja holtan
találták. A rendőrség semmit nem közölt a halál okáról, de azt
tudjuk, hogy gyilkosságként kezelik az ügyet. Markust egyetlenegy
okból hallgatták ki. Mindkét lány részt vett egy bulin Susanne
eltűnése előtt négy nappal. A bulit annak az épületnek a tetőteraszán
tartották, ahol Markus és Helene lakik. Az egyetlen összefüggés,
amit a rendőrség eddig a két lány között talált, az, hogy mindketten
ismerik Markust, és mindkettejüket ő hívta meg. Markusnak
mindkét keddre van alibije, amikor a lányok eltűntek. Helenével volt
otthon, ami azt jelenti, hogy nem kezelik gyanúsítottként, de a sajtó
sajnos nem gondolkozik olyan logikusan, mint a rendőrség. Őket
nem az ügy felderítése mozgatja, ezért mindenféle spekulációt
lehoztak arról, hogy Markus milyen kapcsolatban állhatott a
lányokkal, arra célozgattak, hogy a lányok azzal zsarolták, hogy jó
pénzért kitálalnak egy újságnak. A házastárs által nyújtott alibi
hihetőségét is megkérdőjelezték, bár jól tudják, hogy
büntetőügyekben az ilyesmit elfogadják. Természetesen arról van
szó, hogy ki akarják használni, hogy egy ismert személy
belekeveredett egy gyilkosságba. Az igazság hidegen hagyja őket,
sőt reménykednek, hogy minél később kerül napvilágra, és még
sokáig folytathatják a kattintásokat generáló találgatást.
Harry kurtán, kifejezéstelen arccal bólintott.
– Mindeközben az ügyfelem üzletmenetét megviseli, hogy –
legalábbis a média szerint – nem tisztázták a vádak alól. És emellett
arról sem feledkezhetünk meg, hogy az események személyesen is
rosszul érintik.
– És főleg a családomat – szólt közbe Røed.
– Természetesen – helyeselt az ügyvéd. – Mindez átmeneti
problémát jelentene, amivel együtt lehetne élni, ha a rendőrség
rendesen végezné a munkáját. De az elmúlt majdnem három hétben
sem a tettest nem leplezték le, sem olyan nyomokat nem sikerült
találniuk, amik láttán a média lefújta volna a boszorkányüldözést,
amit az egyetlen olyan személy ellen folytatnak Oslóban, akinek van
alibije. Egyszóval azt szeretnénk, ha az ügy minél gyorsabban
megoldódna, és itt kerül maga a képbe.
– Hm. Most, hogy találtak egy holttestet, előfordulhat, hogy rajta
van a tettes DNS-e. Magától vettek DNS-mintát? – nézett Harry
egyenesen Røed szemébe, aki válasz helyett Krohn felé fordult.
– Nem járulunk hozzá – felelte az ügyvéd –, amíg a rendőrségnek
nincs bírói végzése.
– Miért nem?
– Mert semmit sem nyernénk vele. És mert ha hozzájárulunk,
akkor azzal közvetetten elismerjük, hogy belátjuk, hogy a rendőrség
szempontjából valóban van alapja a gyanúnak.
– De nem látják be?
– Nem. Viszont közöltem a rendőrséggel, hogy amennyiben
bármilyen kapcsolatot találnak az eltűnések és az ügyfelem között,
azonnal ad DNS-mintát. Azóta nem hallottunk felőlük.
– Hm.
Røed összecsapta a tenyerét.
– Hát ez van, Harry. Persze úgy nagy vonalakban.
Megtudhatnánk, mi a terve?
– A tervem?
Røed elmosolyodott.
– Legalább nagy vonalakban.
– Nagy vonalakban – kezdte Harry, és elfojtott egy jetlages ásítást
– az a tervem, hogy minél gyorsabban megtalálom a tettest.
Røed felröhögött.
– Ezek nagyon nagy vonalak, Harry. Mondana még valamit?
– Persze. Úgy fogok nyomozni, ahogyan rendőrként tenném,
vagyis az igazságon kívül semmire nem leszek tekintettel. Más
szóval, amennyiben a nyomok magához vezetnek, Røed, ugyanúgy
elkapom, mint bármilyen más gyilkost. És igényt fogok tartani a
bónuszra.
A beálló csendben megszólaltak a városháza tornyának harangjai.
Røed kuncogni kezdett.
– Kemény szavakat használ, Harry. Rendőrként hány évbe telne
ennyi pénzt összekaparnia? Tíz? Húsz? Egyáltalán mennyit keresnek
maguk?
Harry nem válaszolt. A harangok tovább játszottak.
– Valójában – szólalt meg Krohn erőltetett mosollyal – mi is
ugyanezt szeretnénk, Harry. Ahogy a telefonban is mondtam,
független nyomozást kérünk. Bár maga most keresetlenül fejezi ki
magát, igazából egyetértünk. Pontosan emiatt akarunk magával
dolgozni. Egy feddhetetlen személyt keresünk.
– Maga az? – kérdezte Røed. A hüvelyk- és mutatóujjával az állát
dörgölte, és közben kutatóan méregette Harryt. – Valóban
feddhetetlen?
Harry észrevette, hogy megint tikkel. Némán megrázta a fejét.
Røed előrehajolt, vidáman elmosolyodott, és halkan folytatta.
– Még egy kicsit sem?
Harry viszonozta a mosolyát.
 – Csak amennyire egy szemellenzős lóról azt lehet állítani, hogy
feddhetetlen. Korlátozott intellektusú lény, aki azt csinálja, amire
kiképezték. Egyenesen halad előre, és nem hagyja, hogy eltereljék a
figyelmét.
Røed felnevetett.
– Hát ez jó, Harry. Tényleg jó. Megvettük. Most azt akarom, hogy
állítson össze egy szakemberekből álló csapatot. Olyanokat
szerezzen, akiknek a nevét ismerik az emberek! Akikkel meg tudunk
jelenni a sajtóban. Hadd lássák, hogy komolyan vesszük, amit
csinálunk!
– Tudom, kikre van szükségem.
– Rendben. Nagyjából mikor számít tőlük válaszra?
– Holnap négy óra előtt.
– Már holnap?
Røed megint felnevetett, amikor észrevette, hogy Harry nem
viccel.
– Tetszik a stílusa, Harry. Írjuk alá a szerződést!
Intett Krohnnak, aki kivett a táskájából egy egyoldalas
dokumentumot, és Harry elé tette.
– A szerződés szerint akkor végezte el a munkáját, ha legalább
három rendőrségi jogász egyetért abban, hogy megvan a bűnös –
magyarázta az ügyvéd. – Amennyiben az illetőt felmentik, vissza
kell fizetnie a honoráriumát. Szóval, ha nincs eredmény, nincs pénz
sem.
– De egy ilyen bónuszról a legtöbb felsővezető is csak
álmodozhat, engem is beleértve – tette hozzá Røed.
– Még valami – közölte velük Harry. – A honoráriumomat akkor
is ki kell fizetni, ha a rendőrség – a segítségemmel vagy anélkül – a
következő kilenc nap során megtalálja a tettest.
Røed és Krohn összenéztek, majd Røed bólintott, és közelebb
hajolt Harryhoz.
– Maga aztán tud tárgyalni. De ne gondolja, hogy nem látom át,
miért adott meg ilyen pontos összeget és időtartamot!
Harry felhúzta a szemöldökét.
– Ne gondoljam?

Í
 – Hagyjuk ezt! Így akarja azt a képzetet kelteni a partnerében,
hogy létezik a megfelelő szám. Van egy varázsszám, amivel minden
sikerül. Egy ilyen öreg rókának, mint én, nem lehet új fogásokat
tanítani, Harry. Én magam is élek ezzel a tárgyalási trükkel.
Harry lassan bólintott.
– Most megfogott, Røed.
– És most megtanítok magának még egy trükköt, Harry. – Røed
hátradőlt, és szélesen vigyorgott. – Kedvem van egymillió dollárt
ajánlani magának. Ez majdnem négyszázezer koronával több, mint
amit kért. Ebből kijön egy elég jó autó. Tudja, miért?
Harry nem felelt.
– Mert aki akár csak kicsivel is többet kap annál, amit várt, az
sokkal többet nyújt. Erre bizonyítékok vannak.
– Mindenképpen megteszem, ami tőlem telik – válaszolta Harry
szárazon. – De van még valami.
Røed ajkáról lehervadt a vigyor.
– Igen?
– Szükségem van valaki engedélyére a rendőrségtől. Krohn
megköszörülte a torkát.
– Azt ugye tudja, hogy Norvégiában nem kell engedély vagy
jóváhagyás ahhoz, hogy az ember magánnyomozásba kezdjen?
– Igen. De azt mondtam, hogy valaki engedélyére.
Harry vázolta nekik a problémát, és Røed végül kelletlenül
rábólintott. Miután Harry kezet szorított vele, Krohn lekísérte, majd
kinyitotta és tartotta neki az utcára nyíló ajtót.
– Kérdezhetek valamit, Harry?
– Kérdezzen!
– Miért kellett a szerződésünk angol változatát átküldenem egy
mexikói mailcímre?
– Az ügynököm kérte.
Krohn arcán egyetlen izom sem rándult. Harry úgy vélte, a
védőügyvéd annyira hozzászokott ahhoz, hogy a szemébe
hazudnak, hogy inkább akkor csodálkozik, ha egy ügyfele igazat
beszél. A tekintetén látszott, megértette, hogy egy ilyen nyilvánvaló
hazugság egyenértékű egy „Belépni tilos!” táblával.
– Szép vasárnapot, Harry!
 – Viszont!
Harry elsétált az Aker Bryggéig, és leült egy padra. Nézte, amint
a napfényben megérkezik a nesoddtangeni menetrend szerinti
komp. Lehunyta a szemét. Korábban előfordult, hogy Rakellel
szabadnapot vettek ki, biciklistül kompra szálltak, és miután
huszonöt percig szigeteket és vitorlásokat kerülgettek, kikötöttek
Nesoddtangenben. Végiggurultak a vidékies táj útjain és ösvényein,
megálltak egy kicsi, rejtett, elhagyatott partszakaszon, belevetették
magukat a tengerbe, majd utána a sziklákon élvezték a napsütést.
Nem hallatszott más, mint a rovarok zümmögése és Rakel vad, de
halk nyögései, miközben a körmét Harry hátába vájta.
Harry kényszerítette magát, hogy engedje el ezeket a képeket, és
kinyitotta a szemét. Az órájára pillantott. A másodpercmutató
kérlelhetetlenül haladt előre. Néhány óra múlva találkozik
Katrinével. És Gerttel. Hosszú lépteivel a The Thief felé indult.
 
– A nagybátyja ma jókedvűnek tűnik – újságolta az ápoló, és
magára hagyta Primet a kis szoba nyitott ajtajában.
Prim az öregembert nézte, amint fürdőköpenyben kuporog az
ágyán, és a kikapcsolt tévét bámulja. Valamikor jóképű férfi volt.
Tisztelet övezte, és megszokta, hogy mások figyelnek arra, amit
mond, mind a magánéletében, mind a szakmájában. Prim úgy vélte,
ez látszik is a vonásain, a magas, sima homlokán, mélyen ülő, tiszta,
kék szemén és határozott, szigorú, keményen összeszorított, ám
meglepően telt ajkán.
Prim Fredric bácsinak szólította. Mert ez volt a számára. Többek
között.
Az öreg felnézett, amint Prim átlépte a küszöböt. Prim szokás
szerint azon gondolkozott, melyik Fredric bácsi van ma otthon. Ha
egyáltalán otthon van valaki.
– Ki vagy? Kifelé!
Fredric arcán megvetés és vidámság keveréke tükröződött, és
azon a mély hangon beszélt, ami miatt soha nem lehetett teljes
bizonyossággal eldönteni, viccel-e, vagy ingerült. Lewy-testes
demenciában szenvedett, amely az agyállomány elváltozásával jár,
és amely nem csupán vizuális hallucinációkat és rémálmokat
okozhat, hanem – és ez nála így alakult – agresszív viselkedést is. Ez
főleg verbális agressziót jelentett, de fizikai erőszakra is került már
sor, így valójában pozitívumnak számított, hogy az izommerevsége
korlátozta a mozgásban.
– Prim vagyok. Molle fia. – Prim nem várta meg, hogy a
nagybátyja reagáljon. – A testvéredé.
A falat egyetlen tárgy díszítette, egy bekeretezett oklevél, amely
az ágy felett lógott. Prim egyszer kitett egy fényképet, amelyen a
nagybátyja, az anyja és kisgyerekként ő maga mosolygott egy
medence mellett, Spanyolországban. Erre a nyaralásra a nagybátyja
vitte el őket, miután Prim nevelőapja lelépett.
De a kép pár hónap után lekerült a falról. A nagybátyja
kijelentette, hogy semmi kedve nyúlfogakat bámulni. Ezzel Prim két
nagy első fogára célzott, amelyek között rés tátongott, és amelyeket
az anyjától örökölt. De a doktori képzésen szerzett, Fredric Steiner
nevére szóló oklevél a helyén maradt. Az öreg megváltoztatta a
családi nevét, amelyen osztozott a testvérével, mert – és ezt
egyenesen közölte is Primmel – kutatói körökben jobban hangzik
egy zsidó családnév. Nagyobb tekintélyt kölcsönöz a viselőjének.
Főleg az ő szakmájában, a mikrobiológiában. Ott kevesen hajlandók
úgy tenni, mintha a zsidók – különösen az askenázi zsidók – ne
rendelkeznének olyan génekkel, amelyek felsőbbrendű intellektuális
képességeket biztosítanak a számukra. Azzal semmi gond nincs,
hogy ezt a tényt a jó hangulat megőrzése érdekében és politikai
okokból nem árt tagadni – vagy legalább kerülni –, de a tények
minden körülmények között tények maradnak. Mivel Fredric agya
pont olyan remekül működött, mint egy zsidóé, miért elégedett
volna meg az egyszerű norvég paraszti nevével?
– Van testvérem? – kérdezte.
– Volt. Nem emlékszel?
– De hát a francba, kölyök, demens vagyok, nem megy bele abba
a pirinyó agyadba? Az az ápolónő, aki itt volt… Elég csinos, nem?
– Szóval rá emlékszel?
– A rövid távú memóriámnak kutya baja. Akarsz fogadni, hogy a
hétvége előtt megbaszom? Bár nyilván nincs pénzed, amilyen lúzer
vagy. Kiskorodban még láttam reményt a számodra. De most! Még
csak csalódás sem vagy. Simán semmi vagy. – Fredric elhallgatott.
Úgy tűnt, a fejét töri. – Vagy lett belőled valami? Mivel foglalkozol?
– Ezt nem fogom elmondani.
– Miért nem? Emlékszem, hogy érdekelt a zene. A családunk
teljesen botfülű, de te ugye arról képzelegtél, hogy zenész leszel?
– Nem.
– Akkor mit…
– Először is elfelejted, mielőtt kilépek az ajtón, másodszor meg
úgysem hinnéd el.
– És családod van? Ne bámulj így!
– Nincs senkim. Egyelőre. De találkoztam egy nővel.
– Eggyel? Azt mondtad, hogy eggyel?
– Igen.
– Istenem! Tudod, én hányat basztam meg?
– Igen.
– Hatszáznegyvenhármat. Hatszáznegyvenhármat! És előkelő
hölgyek voltak. Eltekintve a kezdetektől, amikor még nem tudtam,
kiket vagyok képes megszerezni. Tizenhét éves koromban kezdtem.
Össze kell szedned magad, ha lépést akarsz tartani a nagybátyáddal,
kölyök! A nődnek szűk a pinája?
– Nem tudom.
– Nem tudod? És a másikkal mi lett?
– A másikkal?
– Határozottan emlékszem, hogy voltak kölykeid meg egy kis,
sötét nőd, jó nagy csöcsökkel. Őt is megbasztam? Haha!
Megbasztam, látom rajtad! Miért lettél olyan, akit senki nem tud
szeretni? A nyúlfogad miatt, amit anyádtól örököltél?
– Bácsikám…
– Ne bácsikámozz itt nekem, te undorító szörnyszülött!
Ocsmánynak és ostobának születtél, szégyent hozol rám, anyádra és
az egész családunkra.
– Aha. Akkor miért neveztél el Primnek?
– Ja, tényleg, Prim! Na, szerinted miért?
– Azt mondtad, azért, mert különleges vagyok. Kivétel a számok
között.
 – Ja, különleges, de anomália. Hiba. Olyan, akivel nem akar
együtt lenni senki, kitaszított, hiszen csak eggyel és magával
osztható. Te is ilyen prímszám vagy. Eggyel és önmagaddal vagy
osztható. Mindenki az után vágyódik, amit nem kaphat meg, és te
szeretve akartál lenni. Ez mindig gyenge pontod volt. Ezt is anyádtól
örökölted.
– Tudtad, bácsikám, hogy nemsokára híresebb leszek, mint te
meg az egész családunk? Mint az egész családunk összesen.
Fredric arca felderült, mintha Prim végre olyasmit mondott
volna, aminek van értelme, vagy ami legalább szórakoztató.
– Na, ide figyelj! Az egyetlen, ami történni fog veled, az az, hogy
egy nap pont olyan demens leszel, mint én, és akkor majd végre
boldog leszel. Tudod, miért? Mert addigra elfelejted, hogy az életed
baklövések megalázó sorozata volt. Ez itt – intett a falon lógó oklevél
felé – az egyetlen, amire emlékezni akarok, de még ez sem megy. És
a hatszáznegyvenhárom… – A hangja kásássá vált, kék szemébe
könnyek gyűltek. – Egyikükre sem emlékszem. Egyikükre sem! Hát
akkor mi értelme volt?
Zokogott, amikor Prim magára hagyta. Ilyesmi egyre gyakrabban
történt. Prim olvasta, hogy Robin Williams, a komikus, azért lett
öngyilkos, mert Lewy-testes demenciával diagnosztizálták. Meg
akarta kímélni magát és a családját a szenvedéstől. Prim nem igazán
értette, a nagybátyja miért nem követte Williams példáját.
Az otthon a Vinderen sentrum mellett feküdt Oslo nyugati
részén. A kocsija felé menet Prim elhaladt az ékszerüzlet mellett,
ahol az utóbbi időben többször járt. Mivel vasárnap volt, az üzlet
zárva tartott, de amint nekinyomta az orrát a kirakatüvegnek,
rálátott a gyémántgyűrűre. Nem nagy, de gyönyörű. Tökéletes a
Nőnek. Minél hamarabb meg kell vennie, különben azt kockáztatja,
hogy valaki megelőzi.
Tett egy kis kitérőt a Gaustad városrészben álló gyermekkori
otthona felé. A tűz által megrongált épületet már régen le kellett
volna bontatni, de az önkormányzat felszólításai és a szomszédok
méltatlankodása ellenére is egyre halogatta. Volt, hogy azt állította,
fel fogja újíttatni, máskor papírokkal bizonyította, hogy megrendelte
a bontást, de a cégekről végül mindig kiderült, hogy csődbe mentek,
és beszüntették a tevékenységüket. Korábban igazából fogalma sem
volt, mit akar ezzel elérni. A telket jó áron el tudta volna adni. Nem
olyan régen jött rá az okára. És arra, hogy a terv – hogy mire fogja
használni a házat – valószínűleg ott motoszkált már az agyában egy
ideje, akár egy apró féregpete.
 Nyolcadik fejezet
 
Vasárnap. Tetris
 
 
– Jól nézel ki.
– Te meg… barnán nézel ki – felelte Katrine.
Elnevették magukat, a nő kitárta az ajtót, és megölelték egymást.
A lakást káposztás bárányragu illata töltötte be. Harry átnyújtotta
Katrinének a csokrot, amelyet a Narvesenben vett az úton.
– Most már virágot is veszel? – grimaszolt Katrine.
– Igazából főleg azért, hogy lenyűgözzem az anyósodat.
– Az öltönyöd le fogja.
A nő kiment a konyhába, hogy vízbe tegye a virágot, Harry pedig
a nappali felé vette az irányt. Már mielőtt meglátta volna a kisfiút,
észrevette a játékait a parkettán, és hallotta a hangját. A gyerek
Harrynak háttal ült, és szigorúan magyarázott egy mackónak.
– Azt kell csinálnod, amit mondok, tudod? Aludnod kell!
Harry mögé lopózott, és leguggolt. A kisfiú halkan énekelni
kezdett, közben lassan ingatta a fejét, amelyen szőke tincsek
göndörödtek.
– Blåmann, blåmann, bukken min…
Biztosan meghallott valamit, talán a parketta nyikorgását, mert
hirtelen megfordult. Az ajkán mosoly játszott. A gyerekek még azt
hiszik, hogy minden meglepetés jó meglepetés, gondolta Harry.
– Helló! – köszönt a kisfiú hangosan és barátságosan.
Nem tűnt ijedtnek, hogy egyszer csak megjelent mögötte egy
nagydarab, ősz szakállas idegen.
– Helló! – viszonozta Harry az üdvözlést, és a kabátja zsebéből
előhúzott egy mackót. – Ezt neked hoztam.
A kisfiú nem törődött az ajándékkal. Hatalmas szemeket
meresztett Harryra.
– Te vagy a télapó?
Harry felnevetett, de a fiút ez sem zavarta. Együtt kacagott vele,
aztán elvette a mackót.
 – Hogy hívják?
– Még nincs neve. Neked kell elnevezni.
– Akkor úgy nevezem… Téged hogy hívnak?
– Harry.
– Hallik.
– Nem. Öö…
– De! Akkor legyen a neve Hallik!
Harry megfordult. Katrine karba tett kézzel állt az ajtóban, és őket
figyelte.
 
Talán a dialektusa, vörös haja vagy enyhén kidülledő szeme
miatt, de valahányszor Harry felemelte a pillantását a tányérjáról, és
Katrine anyósára nézett, elhunyt kollégáját, Bjørn Holm bűnügyi
technikust látta maga előtt.
– Nem csodálkozom, hogy kedveli magát, Harry – fejtegette az
asszony, és a kisfiú felé biccentett, aki már felállt az asztaltól, és
Harry kezét rángatta, hogy menjenek játszani a mackókkal. – Maga
és Bjørn olyan jó barátok voltak. Az ilyesmi öröklődhet, tudja. De
egyen még, Harry! Zörögnek a csontjai.
Desszertnek szilvakompótot ettek, majd Katrine anyósa elvitte
lefektetni Gertet.
– Aranyos kisfiad van – állapította meg Harry.
– Igen – felelte Katrine, és a kezébe támasztotta az állát. – Nem
tudtam, hogy értesz a gyerekek nyelvén.
– Én sem.
– Nem derült ki, amikor Oleg kicsi volt?
– Már számítógépezett, amikor beléptem az életébe. És nem örült
neki, hogy közé és az anyja közé furakodtam.
– De aztán jóban lettetek.
– Rakel szerint azért, mert ugyanazokat az együtteseket utáltuk.
És mert szerettünk tetriszezni. A telefonban azt mondtad, hogy jól
mennek a dolgaitok. Történt valami új?
– Melóban?
– Bárhol.
– Igen is, meg nem is. Bjørn halála óta eltelt már egy kis idő,
szóval elkezdtem megint körülnézni.
 – Tényleg? Van valami komoly?
– Nem, nem igazán. Találkozgatok egy pasival, és jól elvagyunk,
de nem is tudom. Te meg én amúgy is mindig furcsák voltunk, és az
ilyesmi nem javul az évek múlásával. Te?
Harry megrázta a fejét.
– Ja, látom, hogy még hordod a jegygyűrűt. Te megtaláltad életed
szerelmét. Bjørn meg én más eset voltunk.
– Lehet.
– A világ legkedvesebb embere volt. Túl jó is. – A nő felemelte a
teáscsészéjét. – És túl sérülékeny ahhoz, hogy egy olyan ribanccal
legyen együtt, mint én.
– Ez nem igaz, Katrine.
– Nem? Te minek neveznél egy olyan nőt, aki lefekszik a férje
egyik legjobb barátjával? Ja, igaz, a kurva talán jobban illik rá.
– Csak úgy megtörtént, Katrine. Én be voltam rúgva, te meg…
– Én meg mi? Bárcsak legalább azt mondhatnám, hogy szerelmes
voltam beléd, Harry! És valamikor, amikor elkezdtünk együtt
dolgozni, az első években, talán az is voltam. De aztán? Aztán csak
az volt, hogy nem tudtalak megszerezni. Jött a sötét szemű szépség,
és jól lenyúlt magának.
– Hm. Nem hiszem, hogy Rakel úgy látta, hogy jól lenyúlt
magának.
– Hát mindenesetre nem te nyúltad le őt.
– Miért nem?
– Harry Hole! Hát te akkor sem veszed észre, hogy egy nő
érdeklődik irántad, ha lemorzézza. De ha véletlenül mégis feltűnne,
akkor is csak ülsz a hátsó feleden, és vársz.
Harry felnevetett. Most meg lehetne kérdezni. Megfelelő az
időpont. Felesleges halogatni. És annyira egyértelmű. A szőke
fürtjei. A szeme. A szája. Katrinének természetesen fogalma sem
volt, hogy Harry egy éjszakán, amelyet Alexandra Sturdzával töltött,
a nő egy szerencsétlen elszólásából rájött, hogy Bjørn utánanézetett
az apaságnak, és a DNS-analízis kimutatta, hogy nem ő Gert apja,
hanem Harry.
Megköszörülte a torkát.
– Tudom, hogy…
 Katrine kérdő pillantást vetett rá.
– Tudom, hogy Truls Berntsen bajban van. Tényleg
felfüggesztették?
– Igen. Azzal gyanúsítják, hogy harmadmagával lopott egy
drogszállítmányból, amit a reptéren foglaltak le. Gondolom, nem
vagy meglepve. Rettenetesen korrupt, és ha nem tévedek,
mindenféle tartozása is van. Csak idő kérdése volt.
– Meglepve tényleg nem vagyok, de sajnálattal hallom.
– Valóban? Azt hittem, ki nem állhatjátok egymást.
– Hát nem könnyű kedvelni, de igazából vannak rejtett
képességei. Talán ő maga sincs tisztában velük.
– Ha te mondod. Miért érdekel? Harry vállat vont.
– Olvastam, hogy Bellman még mindig igazságügyi miniszter.
– Ja, az. Van érzéke a hatalmi játszmákhoz. Ha engem kérdezel,
mindig jobb politikus volt, mint rendőr. De veled mi a helyzet?
– Hát… A húgom Kristiansandban lakik az élettársával. Jól
vannak. Rakel fia Lakselvben dolgozik a körzeti megbízotti
irodában. A barátnőjével él. És Øystein Eikeland, ha emlékszel rá…
– A taxisofőr?
– Igen. Tegnap beszéltem vele telefonon. Szakmát váltott. Azt
mondja, most jobban keres. Aunét holnap fogom meglátogatni. És
hát ennyi.
– Nem maradtak körülötted túl sokan, Harry.
– Nem.
Harry megpróbált nem nézni az órára. Nem ellenőrizni, mennyi
van hátra a rohadt vasárnapból. Hétfőn ihat. Csak három egységet,
de ihat, és azt nem határozzák meg a szabályok, mikor veheti
magához az engedélyezett mennyiséget. Akár rögtön éjfél után
elfogyaszthatja az egészet egyszerre. A reptéren hátat fordított a
whiskynek, helyette kismackót vett, de a hotelben kinyitotta a
minibárt, és ott megvolt, amire szüksége van.
– És te? – kérdezte, és felemelte a kávéscsészéjét. – Körülötted ki
maradt?
Katrine elgondolkozott.
– Hát vér szerinti családom nincs, szóval Gert apai nagyszülei
állnak hozzám a legközelebb. Hihetetlenül segítőkészek. Toten innen
É
két óra, de jönnek, amikor csak tudnak. És néha – ha megkérem őket
– akkor is, amikor nem tudnak. Azt hiszem. Nagyon kötődnek
Gerthez. Nekik csak ő maradt. Szóval…
A nő elhallgatott. Elnézett Harry mellett, és a teáscsészéje felett a
falat bámulta. Látszott rajta, hogy össze kell szednie magát.
– Nem akarom, hogy megtudják. És azt sem akarom, hogy Gert
megtudja. Érted, Harry? Ezek szerint tudja. És rájött, hogy Harry is
tudja.
A férfi bólintott. Nem nehéz felfogni, hogy Katrine nem akarja,
hogy a fia abban a tudatban nőjön fel, hogy hűtlenség gyümölcse,
ugyanis az anyja egyszer lefeküdt egy alkoholistával. És nem akarja
két szerető nagyszülő szívét összetörni. És nem akarja elveszíteni a
támogatást, amelyet a gyermekét egyedül nevelő anyaként nem
igazán tud nélkülözni.
– Az apját Bjørnnek hívják – suttogta Katrine, és belenézett Harry
szemébe. – És pont.
– Értem – felelte Harry, viszonozva a pillantását. – És azt hiszem,
helyesen cselekszel. Csak annyit kérek, hogy szólj, ha segítségre van
szükségetek. Bármire. Nem kérek cserébe semmit.
A nő szeme kifényesedett.
– Köszönöm, Harry. Ez igazán nagylelkű.
– Annyira azért nem. Teljesen le vagyok égve.
Katrine felnevetett, megszívta az orrát, és tépett egy darabot a
konyhai papírtörlőből.
– Kedves vagy – felelte.
Megjelent az anyósa, és jelentette, hogy anyának énekelnie kell, és
miután Katrine a gyerekszobába sietett, Harry elmesélte az
asszonynak, Bjørn mennyire elemében volt, amikor Øysteinnel
hármasban összeállították a Jealousy Bar tematikus estéinek a
lejátszási listáit. Tartottak Hank Williams-csütörtököt, Elvis-hetet és
– ami talán a legemlékezetesebb maradt – olyan alkalmat, amikor
csak legalább negyvenéves dalokat játszottak, és csak olyan
előadóktól, akik M betűvel kezdődő amerikai államokból
származtak. Bár nem tűnt úgy, mintha Bjørn kedvenc zenészeinek a
neve ismerősen csengene az anyjának, az asszony csillogó szeméből
sugárzott a hála, amiért Harry mesél valamit a fiáról, bármi is legyen
az.
Katrine visszatért a konyhába, az anyósa pedig elvonult a
nappaliba, és bekapcsolta a tévét.
– És a pasas, akivel randizgatsz? – kérdezte Harry. Katrine
kitérően válaszolt.
– Na, hadd halljam!
– Fiatalabb nálam. De amúgy nem a Tinderen szedtem össze,
hanem egy buliban, közvetlenül, miután megint megnyitottak a
helyek, szóval elég jó volt a hangulat a városban. Aztán meg… hát…
tartotta a kapcsolatot.
– Ő? Nem te?
– Asszem, kicsit komolyabban veszi nálam az egészet. Nem arról
van szó, hogy valami gond lenne vele. Van munkája, saját lakása, és
úgy néz ki, hogy rendben vannak a dolgai.
Harry elmosolyodott.
– Jól van, na! – kiáltotta Katrine, és a férfi felé csapott. – Amikor
az ember egyedül marad a gyerekével, akkor automatikusan
számítani kezd az ilyesmi, jó? De hát kell egy kis szenvedély is, és…
– És az nincs?
A nő lassan válaszolt.
– Nagyon bejön, hogy olyasmiket tud, amiket én nem. Tanulok
tőle. Érted? Érdekli a zene, mint Bjørnt, és megbirkózik azzal, hogy
olyan furcsa vagyok. És… – A szája széles mosolyra húzódott. – És
szeret. Már szinte elfelejtettem, milyen jólesik az ilyesmi. Hogy csak
úgy szeretnek. Mint Bjørn. – Megcsóválta a fejét. – Attól tartok, talán
tudat alatt inkább egy új Bjørnt kerestem, mint szenvedélyt.
– Hm. Az anyósod tudja, hogy…
– Nem, dehogy! – Katrine elutasítóan intett. – Senki sem tudja. És
nem is akarom bemutatni senkinek sem.
– Senkinek?
A nő megrázta a fejét.
– Amikor az ember tudja, hogy vége lesz, de valószínűleg
továbbra is találkoznia kell majd az illetővel, akkor minél kevesebb
ismerősét avatja be, nem? Kinek van kedve ahhoz, hogy a
környezetében tudják? De nem akarok többet beszélni róla. –
Határozott mozdulattal letette a csészét. – Beszéljünk inkább rólad!
Mesélj Los Angelesről!
Harry megint elmosolyodott.
– Majd talán máskor, amikor több időm lesz. Inkább azt mondom
el, miért hívtalak.
– Azt hittem, hogy… – Katrine a gyerekszoba felé biccentett.
– Nem – felelte Harry. – Persze gondoltam rá. De úgy éreztem,
hogy a te döntésed, hogy el akarod-e árulni.
– Az én döntésem? Hát teljesen elérhetetlen voltál.
– Hm. Kikapcsoltam a telefonomat.
– Fél évre?
– Valami olyasmi. Mindegy. Azért hívtalak, hogy elmondjam,
Markus Røed fel akar bérelni, hogy nyomozzak a két lány ügyében.
Katrine hitetlenkedve meredt Harryra.
– Viccelsz? Harry nem felelt.
A nő megköszörülte a torkát.
– Most tényleg azt mondod, hogy te, Harry Hole, eladtad magad,
mint egy prosti… annak a kurvapecér Markus Røednek?
Harry olyan arcot vágott, mint aki magában ízlelgeti a szavakat.
– Nagyjából ez a helyes megfogalmazás, igen.
– A francba, Harry!
– Attól eltekintve, hogy még nem adtam el magam.
– Tényleg? Miért nem? Nem ajánlottak elég pénzt?
– Mert először veled akartam beszélni. Vétójogod van.
– Vétójogom? – Katrine fújt egyet. – Miért? Nyilván azt
csinálhattok, amit akartok. Røed meg aztán főleg. Annyi pénze van,
hogy bármit megvehet. Mondjuk, azt nem hittem volna, hogy téged
is meg tud.
– Gondold át az előnyöket és a hátrányokat! – válaszolta Harry, és
a szájához emelte a csészéjét.
Katrine sötét szemében kihunytak a lángok, és az alsó ajkát
harapdálta, ahogyan akkor szokta, amikor jár az agya. Harry arra
számított, hogy a nő is nagyjából ugyanazokra a következtetésekre
fog jutni, mint ő.
– Egyedül fogsz dolgozni? A férfi a fejét rázta.
– Tőlünk akarsz lenyúlni valakit? Vagy a Kripostól?
 – Egyikőtöktől sem.
– Tudod, hogy szarok a presztízsre meg az egóra, Harry. A
farokméregetést meghagyom a hozzátok hasonló kisfiúknak. Engem
az érdekel, hogy a nők nyugodtan mászkálhassanak a városban, és
ne kelljen attól rettegniük, hogy megerőszakolják vagy megölik őket.
Ez most nagyon nincs így. És akkor már jobb, ha dolgozol az ügyön,
mint ha nem. – Katrine úgy csóválta a fejét, mint akinek nem
tetszenek az előnyök, amelyek eszébe jutottak. – És
magánnyomozóként egy csomó mindent megtehetsz, amit mi nem.
– Ja. Elmondod, hogy áll az ügy? Katrine a tenyerét fixírozta.
– Tudod, hogy nem beszélhetek a nyomozás során kiderített
részletekről, de felteszem, hogy olvasol újságot, szóval nem árulok el
túl sokat, ha azt mondom, hogy a Kriposszal éjt nappallá téve
dolgoztunk az elmúlt három hétben, és hogy mielőtt a holttest
előkerült, semmink sem volt. Tényleg semmink. Susannét felvette a
biztonsági kamera a Skullerud metróállomáson kedd este kilenckor,
nem messze onnan, ahol megtalálták, és megvan Bertine kocsija. A
Grefsenkollenen parkolt a turistaösvények közelében. De senki sem
tudja, mit kerestek arrafelé. Egyikük sem szeret túrázni, és
amennyire tudjuk, egyiküknek sincsenek ismerősei a környéken.
Mindkét helyen nagy, kutyás csapatokkal kerestettük őket, de
eredmény nélkül. Aztán egy kocogó meg a kutyája egyszer csak
belebotlottak a hullába, és emiatt most teljesen idiótának tűnünk.
Megint az van, mint mindig. A véletlenek összjátéka most is
győzedelmeskedett afelett, amit szisztematikus nyomozással el
tudtunk érni. De hát az emberek ezt nem értik. Az újságírók sem.
És… – A nő lemondóan sóhajtott. – …a főnökeink sem.
– Hm. És mi van a bulival? Ott van valami?
– Csak az, hogy úgy tűnik, Susanne és Bertine egyedül ott
találkoztak. Megpróbáltuk kideríteni, kik voltak a buliban, mert
előfordulhat, hogy a tettes ott ismerkedett meg mindkettejükkel. De
olyan, mint amikor tavaly a fertőzéseket próbálták nyomon követni.
A legtöbb nevet sikerült megszereznünk, nyolcvanvalahányan
voltak, de nem látunk teljesen tisztán, mert összevissza jöttek-
mentek az emberek, és senki sem ismerte az összes vendéget. Azok
közül, akiket felhajtottunk, senki sem tűnik gyanúsnak. Nincs sem
priuszuk, sem indítékuk. Emiatt megint annál a kérdésnél kötöttünk
ki, amit annyiszor elismételtél, hogy máig visszhangzik a fülünkben.
– Hm. A miértnél.
– Igen. A miértnél. Susannében és Bertinében nincs semmi
különleges. Van, amiben hasonlítanak egymásra, másban meg nem.
Jó családból származnak, egyikük sem tanult tovább, vagyis Susanne
nekiállt marketinget tanulni, de fél év után abbahagyta. Mindketten
üzletekben dolgozgattak, Bertine még fodrászkodott is, bár nem volt
hozzá végzettsége. Mindkettejüket érdekelte az öltözködés, a
sminkelés, saját maguk meg azok a cicababák, akikkel bulikban vagy
az Instagramon vetélkedtek, és… Jó, tudom, hogy előítéletesnek
tűnök. Oké, kijavítom magam. Előítéletes vagyok. Szerették szórni a
pénzt, sokat partiztak, a barátaik bulizósnak írták le őket. Abban
eltértek, hogy Bertine nagyjából maga fedezte a kiadásait, Susanne
viszont a szüleinél lakott, és rajtuk élősködött. Abban is
különböztek, hogy Bertine viszonylag gyakran cserélgette a
partnereit, Susanne viszont óvatosabb volt.
– Mert a szüleinél lakott?
– Nem csak amiatt. Pár rövid partnerkapcsolattól eltekintve az a
hír járta róla, hogy nem túl kikapós, de lehet, hogy Markus Røeddel
kivételt tett.
– Ő tartotta ki?
– Kikértük a lányok híváslistáját és az üzenetváltásaikat. Az
elmúlt három évben gyakori kapcsolatban voltak Røeddel.
– Szexuális tartalmú üzeneteket küldtek?
– Nem annyira, amennyire hinné az ember. Küldtek pár szexi
fotót magukról, de semmi durvát. Inkább bulimeghívásokról folyt a
szó, meg hogy mit szeretnének venni. Røed mindkettejüknek
folyamatosan utalgatott pénzt a Vippsen. Nem nagy összegeket,
egyszerre pár ezret, legfeljebb egy tízest, de ahhoz eleget, hogy azt
lehessen mondani, hogy kitartotta őket. Bertine az egyik utolsó
üzenetében azt írta Røednek, hogy megkereste egy újságíró, hogy
erősítsen meg neki egy pletykát, és tízezer koronát ígért egy
interjúért. Valahogy úgy fejezte be az üzenetet, hogy:
„Természetesen nemet mondtam, bár pont annyival lógok a
szállítómnak.”
 – Hm. Szállító. Kokain vagy amfetamin.
– És amit ír, az fenyegetésként is értelmezhető.
– Szóval szerinted megvan a miért?
– Tudom, hogy úgy hangzik, mintha egy szalmaszálba
kapaszkodnánk, de mindent felforgattunk, és senkit sem találtunk a
lányok környezetében, akinek lenne indítéka, szóval két lehetőség
maradt. Az egyik, hogy Markus Røed meg akart szabadulni tőlük,
mert botránnyal fenyegetőztek. A másik, hogy a felesége, Helene
Røed féltékeny volt rájuk. Csak az a baj, hogy kölcsönösen alibit
biztosítanak egymásnak a lányok eltűnésének idejére.
– Ez tényleg baj. Szerinted milyen más indíték jöhet számításba?
– Ez meg hogy érted?
– Igazából utaltál is rá. A buliba betér egy pszichopata vagy egy
szexuális bűnöző, megismerkedik a lányokkal, és megszerzi az
elérhetőségüket.
– Mint mondtam, ez a profil egyik vendégre sem illik rá. És
könnyen elképzelhető, hogy a buli vakvágány. Oslo nem nagy város,
annyira nem furcsa, hogy két egykorú lány ugyanabban a buliban
köt ki.
– És az nem furcsa, hogy ugyanaz tartja ki őket?
– Talán. Azt kiderítettük, hogy rajtuk kívül másokat is pénzelt.
– Hm. Ellenőriztétek?
– Mit?
– Hogy Røed feleségén kívül ki akarhatott megszabadulni a
konkurenciától.
Katrine fáradt mosolyra húzta az ajkát.
– Te meg az örökös miértjeid! Hiányoztál. És a gyilkosságiaknak
is.
– Ezt kétlem.
– De amúgy igen. Ellenőriztük a lányokat, akikkel Røed hébe-
hóba kapcsolatban volt, és semmi közük az ügyhöz. Érted, Harry?
Mindenki, akinek a neve felmerült, tisztázódott. Szóval már csak a
bolygó többi lakója van hátra. – Katrine az ujjainak támasztotta a
fejét, és a halántékát masszírozta. – A sajtó mindenesetre teljesen
ránk szállt. Meg a rendőrfőnök és a rendőrfőkapitány is. Még
Bellman is telefonált, hogy dobjuk be magunkat. Szóval ami engem
illet, egész nyugodtan próbálkozhatsz, Harry. Csak ne feledd, hogy
ez a beszélgetés soha nem zajlott le köztünk! Természetesen nem
dolgozhatunk együtt, még informálisan sem, és nem adhatok
információt azon kívül, amit nyilvánosságra hozunk. Leszámítva
azt, amit most mondtam.
– Értem.
– És nyilván azt is érted, hogy nem mindenki fog örülni, hogy a
privát szektorból akad konkurenciánk. Annak meg aztán főleg nem,
hogy a konkurenciánkat egy potenciális gyanúsított alkalmazza.
Gondolj csak bele, milyen csapás lenne a rendőrfőnöknek és a
Kriposnak, ha előttünk oldanátok meg az ügyet! Még az is lehet,
hogy van valamilyen jogszabály, ami alapján meg lehet benneteket
állítani, és akkor biztosan élni fognak vele.
– Szerintem Krohn ennek már utánanézett.
– Ja, el is felejtettem, hogy Røednek dolgozik.
– A helyszínről tudsz valamit mondani?
– Két lábnyom befelé, egy kifelé. Szerintem feltakarított maga
után.
– Boncolás volt már?
– Csak előzetes halottvizsgálatot végeztek tegnap.
– Találtak valamit?
– Egy átvágott torkot.
– Nemi erőszak?
– Nem úgy tűnik.
– Még valami?
– Mire gondolsz?
– Úgy nézel ki, mintha találtak volna még valamit. Katrine nem
válaszolt.
– Értem – adta meg magát Harry. – Olyan információ, amit nem
hoztok nyilvánosságra.
– Már így is túl sokat mondtam, Harry.
– Értem. De felteszem, hogy nem utasítod vissza a tőlünk érkező
információt, ha esetleg találunk valamit.
Katrine vállat vont.
– A rendőrség nem tiltja meg a lakosságnak, hogy
betelefonáljanak. De anyagi ellenszolgáltatásra ne számítsanak!
É
 – Vettem. – Harry az órájára nézett. Éjfélig még három és fél óra
volt hátra.
Mintha hallgatólagos megegyezést kötöttek volna, témát
váltottak. Harry Gertről kérdezett. Katrine mesélt, de a férfi mégis
úgy érezte, nem nyílik meg teljesen. Egy idő után elhallgattak.
Katrine tíz órakor kísérte le Harryt, és egyúttal a hátsó udvarban
kidobott két zsák szemetet.
Amikor Harry kinyitotta a kaput, és kilépett az utcára, a nő
utánament, és hosszan megölelte. A teste forrón izzott. Mint azon az
egyetlen éjszakán. De a férfi tudta, ennél több nem lesz köztük.
Valamikor vonzódtak egymáshoz, működött köztük a kémia, ezt
egyikük sem tagadta, de mindketten tudták, amiatt ostobaság lenne
elrontani azt, amit a partnerükkel a magukénak tudhattak. Ami
azonban mégis elromlott. És aztán ez is. És nem volt visszaút az
édes, tiltott vágyakozáshoz.
Katrine hirtelen összerándult, és elengedte Harryt, majd
végigkémlelt az utcán.
– Valami baj van?
– Nem, semmi. – A nő karba tette a kezét, és az enyhe idő ellenére
mintha megborzongott volna. – Te, Harry?
– Igen?
– Ha akarod… – Elhallgatott, majd mély levegőt vett. –
Vigyázhatsz valamikor Gertre.
Harry lassan bólintott.
– Jó éjszakát!
– Jó éjszakát! – felelte Katrine, és gyorsan behúzta maga mögött a
kaput.
Harry kerülővel sétált haza. A Bisletten és a Sofies gatén
keresztül, ahol valamikor lakott. Elment a Schrøder étterem mellett,
ahol annak idején annyiszor talált menedéket. Felcaplatott a St.
Hanshaugen tetejére, ahonnan rálátott a városra és az oslói öbölre.
Semmi sem változott. Minden megváltozott. Nem vezettek utak
visszafelé. És nem voltak utak, amelyek ne visszafelé vezettek volna.
Harry a Røeddel és Krohnnal folytatott beszélgetésre gondolt,
amelynek során kikötötte, hogy nem juthat a sajtó fülébe, hogy
aláírták a szerződést, amíg nem beszélt Katrine Bratt-tal.
Elmagyarázta, hogy nagyobb az esélye, hogy valamelyest együtt
tudjon működni a rendőrséggel, ha azt a benyomást kelti Brattban,
hogy megvétózhatja a megállapodásuk nyélbe ütését. Felvázolta,
hogy nagyjából mi fog történni, és hogy a nő saját maga talál majd
érveket, mielőtt igent mond.
Røed és Krohn bólintott, Harry pedig odakanyarintotta a nevét a
papírra.
A távolban megszólalt egy templom harangja. Harry érezte a
hazugság ízét a szájában, és tudta, nem ez volt az utolsó.
 
Prim az órájára pillantott. Nemsokára éjfél. Fogat mosott, közben
az egyik lábával az Oh! You Pretty Things taktusát verte, és a két,
tükörre erősített fényképet nézte.
Az egyik a Nőt ábrázolta. Gyönyörű volt, bár a kép homályosra
sikerült. De a fotó amúgy is csak gyenge másolat; az ő szépségét
nem lehet egyetlen pillanatban megörökíteni. Sugárzik belőle, ott
lakik a mozdulataiban, abban, ahogyan változik az arckifejezése,
ahogyan a szavai egymást követik, és ahogyan kacag. Egy kép olyan,
mintha egyetlen hangot ragadnánk ki egy Bach- vagy egy Bowie-
szerzeményből. Nincs sok értelme. A semminél persze mégis jobb.
De az, hogy az ember forrón szeret egy nőt, még nem jelenti azt,
hogy birtokolja is. Ezért Prim megfogadta, hogy többé nem figyeli
meg őt, nem tartja szemmel a magánéletét, mintha a tulajdona lenne.
Meg kell tanulnia bízni benne. Bizalom nélkül túl nagy lenne a
fájdalom.
A másik kép azt ábrázolta, akit még a hétvége előtt meg fog
dugni.
Vagy jobban mondva: aki dughat vele. Utána megöli. Nem azért,
mert meg akarja, hanem mert muszáj.
Kiöblítette a száját, és Bowie-val együtt énekelte, hogy ma jön az
összes rémálom, és úgy néz ki, itt is maradnak.
Aztán bement a nappaliba, és kinyitotta a hűtőszekrényt.
Ránézett a tiabendazolt tartalmazó zacskóra. Ma túl keveset vett be
belőle, de ha meg túl sokat szed, akkor gyomorgörcsei lesznek, és
hányni fog, talán mert a szer gátolja a citromsavciklust. Szabályos
időközönként kell kis adagokat bevenni. Úgy döntött, most nem
vesz be belőle, amit azzal mentegetett maga előtt, hogy már fogat
mosott. Inkább kivette a „Bloodworms” feliratú, nyitott
konzervdobozt, és az akváriumhoz lépett. Beleszórt fél teáskanálnyit
a tartalmából – ez főleg szúnyoglárvákat jelentett –, amely korpaként
borította a vízfelszínt, majd süllyedni kezdett.
Boss a farokúszója néhány erőteljes csapásával máris ott termett.
Prim felkapcsolta az elemlámpáját, és lehajolt, hogy be tudjon
világítani Boss nyitott szájába. És bent megtalálta. Úgy nézett ki,
mint egy apró csótány vagy garnélarák. Prim megborzongott, de
közben öröm töltötte el. Boss és Lisa. Nyilván gyakran érzik ezt a
férfiak – és talán a nők is –, amikor a házassággal néznek
farkasszemet. Egy bizonyos… ambivalenciát. De Prim tudta, hogy
ha az ember megleli a kiválasztottját, akkor nincs visszaút. Mert
amennyiben az embereknek és az állatoknak van erkölcsi
kötelezettségük, akkor az az, hogy követniük kell a természetüket.
Elvégezni a feladatot, amelyet azért kaptak, hogy fenntartsák a
harmóniát, a kényes egyensúlyt. Ezért a természetben minden – még
az is, ami első látásra groteszknek, csúnyának vagy undorítónak
tűnik – gyönyörű a maga tökéletes funkcionalitásában. A bűn akkor
jelent meg a világon, amikor az ember evett a tudás fájáról, és
képessé vált arra, hogy ne azt válassza, amit a természet rárótt. Igen,
ez így van.
Prim lekapcsolta a zenét és a lámpákat.
 Kilencedik fejezet
 
Hétfő
 
 
Harry a Montebellóban lévő hatalmas épület felé tartott Oslo
nyugati szélén. Reggel kilenc óra volt, hét ágra sütött a nap, Harry
gyomra mégis összeszorult. Már járt itt korábban. A
Radiumhospitaletben. Amikor több mint száz évvel korábban
nyilvánosságra hozták a rákbetegek számára létesítendő kórház
építésének terveit, a környéken lakók tiltakoztak. Nem akarták, hogy
a kellemetlen, titokzatos – sőt, talán fertőző – betegség ilyen közel
kerüljön hozzájuk, és attól is tartottak, hogy az ingatlanjaik értéke
csökkenni fog. Ám olyanok is akadtak, akik támogatták az
intézményt, és összeadtak annyi pénzt – mai árfolyamon több mint
harmincmilliót –, hogy négy gramm rádiumot tudjanak venni, amely
sugárzásával meggyilkolja a ráksejteket, mielőtt azok végeznek a
gazdaszervezettel.
Harry belépett az épületbe, és megállt a lift előtt.
Nem azért, mert be akart szállni, hanem mert emlékezni próbált.
Tizenöt éves volt, és a húgával, Søsszel meglátogatták az anyjukat a
Radiumban, ahogyan egy idő után a kórházat emlegették. Az
asszony négy hónappal korábban került be, és minden egyes
alkalommal, amikor bementek hozzá, vékonyabbnak és
sápadtabbnak tűnt. Mint egy fénykép, amely kifakul a napon.
Mindig gyengéden mosolygó arca mintha egybeolvadt volna a
párnahuzattal. Azon a napon Harry dührohamot kapott, és elsírta
magát.
– Ez van, és nem a te felelősséged vigyázni rám, Harry – suttogta
az anyja, miközben a kezét fogta, és a fejét simogatta. – Vigyázz
inkább a húgodra!
Lefelé menet Søs a liftben nekitámaszkodott a falnak, és amikor a
lift elindult, a hosszú haja beakadt a nyitott lift és a fal közé. Harry
lefagyott, miközben a húga a magasba emelkedve segítségért
sikítozott. A haja jó része kitépődött, és a fejbőre is felszakadt, de
túlélte, és nemsokára elfelejtette az esetet. Harryt ellenben tovább
mardosta a szégyen és rémület, valahányszor arra gondolt, hogy az
anyja szavai után rögtön cserben hagyta a húgát.
Kinyílt a lift ajtaja. Két ápolónő kitolt belőle egy ágyat, és elhaladt
Harry mellett.
Harry mozdulatlanul várta, hogy az ajtó megint bezáruljon előtte,
majd megfordult, és gyalog felment a hatodikra.
Mindenhol kórházszag terjengett. Ez nem változott az anyja
betegsége óta. Harry óvatosan bekopogott a 618-as ajtón. Bentről
hang hallatszott, mire benyitott. A kórteremben lévő két ágy közül
csak az egyikben feküdt valaki.
– Ståle Aunét keresem – szólalt meg Harry.
– Sétálni ment – felelte az ágyban fekvő férfi.
A feje kopaszon csillogott, és pakisztáni vagy indiai
származásúnak tűnt. Harry nagyjából Aunével egykorúnak tippelte,
vagyis hatvanvalamennyinek, de tapasztalatból tudta, hogy a
rákbetegek korát nehéz meghatározni.
Megfordult, és Aunével találta magát szemközt, aki kórházi
köntösben, nehézkes léptekkel közeledett felé, és Harry rádöbbent,
hogy Aune az a vékony alak, aki mellett elsietett a folyosón. A
valaha nagydarab pszichológus bőre ráncosan lógott. Maga elé emelt
kézzel intett a látogatójának, és elkínzottan, összezárt szájjal
mosolygott.
– Lefogytál? – kérdezte Harry, miután szorosan átölelték
egymást.
– Nem fogod elhinni, de még a fejem is összement. – Aune ezt
úgy szemléltette, hogy feltolta az orrán lecsúszó kis, kerek Freud-
szemüvegét. Belökte a kórterem ajtaját. – Ez itt Jibran Sethi. Sethi
doktor, bemutatom Hole főtisztet.
Az ágyban fekvő férfi mosolyogva biccentett, de nem vette ki a
füléből a fülhallgatót.
– Állatorvos – magyarázta Aune halkan. – Jó fej, de talán tényleg
igaz, hogy az ember hasonlítani kezd a pácienseihez. Szinte soha
nem szólal meg, én meg állandóan jártatom a számat. – Lerúgta a
papucsát, és felügyeskedte magát az ágyba.
 – Nem is tudtam, hogy ilyen sportember bújt meg benned –
jegyezte meg Harry, és leült egy székre.
Aune felnevetett.
– Mindig értettél a hízelkedéshez, Harry. Igazából korábban
egészen jól eveztem. De veled mi van? Muszáj lesz enned valamit, a
végén még eltűnsz nekem!
Harry nem válaszolt.
– Ja, igen – kapott észbe Aune. – Arra gondolsz, hogy kettőnk
közül ki fog előbb eltűnni? Hát én. Ebbe fogok belehalni.
– Mit mondanak az orvosok…?
– Hogy mennyi időm van hátra? Semmit. Mert nem kérdezem
őket. Az igazsággal való szembenézés – főleg, ha a saját
halandóságunkról van szó – tapasztalatom szerint erősen túlértékelt.
És tapasztalatból, mint tudod, nincs hiányom. Az emberek végső
soron csak jól el akarnak lenni, ameddig csak lehetséges, aztán meg
minél gyorsabban le akarják zárni az egészet. Természetesen kissé
csalódott vagyok, hogy ebben a tekintetben nem különbözöm
másoktól, és nem tudok olyan bátran és méltósággal meghalni,
ahogyan szeretnék, de igazából nincs semmi okom arra, hogy
bravúrosabban haljak meg. A feleségem és a lányom bőg, és nem
tenne nekik jót, ha azt látnák, hogy a szükségesnél jobban rettegek a
haláltól. Ezért inkább homokba dugom a fejem, és kerülöm az
igazságot és a csúf valóságot.
– Hm.
– De hát persze nem tudom nem elemezni az orvosok szavait meg
az arckifejezésüket. És ebből kiindulva nincs már sok időm hátra.
De… – Aune széttárta a karját, és szomorúan elmosolyodott. –
Mindig van remény, hogy tévedek. Elvégre a szakmámban is többet
tévedtem, mint nem.
Harry is mosolyra húzta a száját.
– Még az is lehet.
– Még az is lehet – ismételte meg Aune. – De hát látható, mire
számítanak, amikor adnak egy morfiumpumpát, hogy kezeljem csak
nyugodtan, és nem figyelmeztetnek a túladagolás veszélyeire.
– Hm. Szóval fájdalmaid vannak?
 – A fájdalom érdekes beszélgetőpartner. De eleget dumáltam
magamról. Mesélj Los Angelesről!
Harry a fejét csóválta, és keserűen felnevetett.
– Hagyd abba! – szólította fel Aune. – A halál nem nevetnivaló.
Azt mondtam, mesélj!
– Hm. Titoktartási kötelezettség?
– Harry, itt minden titok a sírba száll velem, és az óra ketyeg,
szóval gyerünk, mesélj!
Harry mesélt. Nem számolt be mindenről. Arról sem, mi történt
valójában, mielőtt elutazott. Amikor Bjørn főbe lőtte magát. Lucille-
ről sem és a saját órájáról sem, amely szintén ketyegett. De minden
másról igen. Hogy elmenekült az emlékek elől. Hogy valahol messze
halálra akarta inni magát. Amikor végzett, észrevette, hogy Aune
pillantása tompán csillog. Annak idején, amikor a pszichológus a
gyilkosságiaknak segített a tettesek profiljának megalkotásában,
Harrynak mindig imponált lankadatlan kitartása és a koncentrációs
képessége. Most fáradtságot, fájdalmat látott rajta, és a morfiumot.
– És Rakel? – kérdezte Aune gyenge hangon. – Sokat gondolsz rá?
– Állandóan.
– A múlt nem halt meg. Még csak nem is múlt.
– Ezt Paul McCartney-tól idézted?
– Majdnem – mosolygott Aune. – Jó rágondolni, vagy inkább csak
fáj?
– Azt hiszem, jó módon fáj. Vagy inkább fordítva. Mint… hát,
mint a pia. A legrosszabb, amikor úgy ébredek, hogy róla álmodtam,
és egy másodpercre azt hiszem, hogy még életben van, és az az
álom, ami igazából történt. És akkor az egészet újra át kell élnem.
– Értem. Emlékszel, amikor jártál hozzám az ital miatt,
megkérdeztem, hogy amikor józan vagy, szeretnéd-e, ha nem lenne
alkohol a világon? És azt válaszoltad, hogy azt akarod, hogy legyen,
mert még akkor is, ha nem innál, azt akarnád, hogy létezzen
alternatíva. Lehessen arra gondolni, hogy iszol egyet. Anélkül
minden szürke és értelmetlen lenne, és nem lenne ellenfél a harc
során. Így van…
– Igen – felelte Harry. – Rakellel is így van. Inkább fájjon a seb,
mint hogy ne lett volna az életem része.
 Némaság telepedett rájuk. Egymásra néztek, aztán Harry a kezére
meredt, majd körbepillantott a kórteremben. A másik ágyban fekvő
beteg halkan telefonált. Aune megfordult az ágyban.
– Eléggé odavagyok, Harry. Vannak jobb napjaim, de a mai nem
ilyen. Köszönöm, hogy meglátogattál!
– Mennyivel jobbak?
– Ezt meg hogy érted?
– Elég jók ahhoz, hogy dolgozni tudj? Úgy értem, innen. Aune
arcán meghökkenés villant.
Harry közelebb húzta a székét az ágyhoz.
 
A rendőrség hatodik emeletén a tárgyalóteremben a
nyomozócsoport reggeli megbeszélése a vége felé járt. Tizenheten
ültek Katrinével szemben, tizenketten a gyilkosságiaktól és öten a
Kripostól. Nyomozók, elemzők és bűnügyi technikusok vegyesen.
Katrine bemutatta, amit a helyszínelők találtak, és amit az előzetes
halottvizsgálat során az Igazságügyi Orvostani Intézetben
megállapítottak, és közben képeket vetített ki. Az emberek némán
meredtek a vászonra, és kényelmetlenül fészkelődtek a kemény
székeken. A helyszínelők nem jutottak sokra, amit már önmagában
eredményként lehetett értelmezni.
– Úgy tűnik, tudta, mit fogunk keresni – jegyezte meg az egyik
technikus. – Vagy feltakarított maga után, vagy simán mázlija volt.
Egyetlen konkrétummal rendelkeztek, a lábnyomokkal,
amelyeket két személy hagyott a puha talajban. Az egyik nyom
megegyezett azzal a cipőével, amelyet Susanne viselt, a másik pedig
egy nehezebb, negyvenkettes lábú illetőre utalt, akiről feltételezték,
hogy férfi. Úgy nézett ki, hogy szorosan egymás mellett sétáltak.
– Mintha kényszerítette volna Susannét, hogy menjen vele az
erdőbe? – kérdezte Magnus Skarre, a gyilkosságiak egyik veteránja.
– Igen, könnyen lehet – felelte a technikus. Katrine visszavette a
szót.
– A halottvizsgálat jó és rossz hírekkel is szolgált. A jó hír az,
hogy Susanne egyik mellén nyál- és orrváladéknyomokat találtak, a
rossz pedig az, hogy nem biztos, hogy a gyilkostól származnak, mert
Susanne felsőtestén volt ruha, amikor megtalálták. Szóval, ha csinált
is vele bármit, utána megint felöltöztette, ami felettébb szokatlan.
Mindenesetre Sturdza volt szíves lefuttatni egy gyors DNS-elemzést,
és a még rosszabb hír az, hogy az adatbázisban nem talált egyezést
általunk ismert elkövetőkkel. Tehát ha a nyál a gyilkostól származik,
akkor…
– Tűt keresünk a szénakazalban – fejezte be Katrine helyett
Skarre.
Senki sem nevetett. Senki sem nyögött fel. Mindenki hallgatott.
Három hét megfeszített munka, túlórák, az őszi szabadságok
megvonásával való fenyegetőzés és az otthoni rossz hangulat után a
holttest megtalálása kioltott egy reményt, egy másikat viszont
felvillantott. Hogy nyomokra bukkanhatnak. Hogy megoldhatják az
ügyet. Már hivatalosan is gyilkossággal volt dolguk, és eljött a hétfő,
új hét, új esélyek. De a Katrinére meredő szempárok tompán,
holtfáradtan csillogtak.
A nő pont erre számított, ezért az utolsó fotót a végsőkig
tartogatta, hogy felébressze őket.
– Ezt a halottvizsgálat legvégén fedezték fel – közölte, miután a
kép megjelent a kivetítőn. Amikor Alexandra szombaton átküldte
neki, rögtön a Frankenstein-film szörnye jutott eszébe.
Az emberek szó nélkül meredtek a durva öltésekkel összevarrt
fejre. Ezenkívül semmilyen reakció nem érkezett. Katrine
megköszörülte a torkát.
– Sturdza szerint nem sokkal korábban vághatták körbe a fejét. A
seb a homlokon közvetlenül a haj vonala felett húzódik, és aztán az
egészet bevarrták. Nem tudjuk biztosan, hogy történhetett-e a dolog
az eltűnése előtt, de Szung-min beszélt tegnap Susanne szüleivel.
– És egy barátnőjével is, akivel találkozott az eltűnése előtti estén
– tette hozzá Szung-min. – Egyikük sem látott semmilyen varrást a
fején.
– Szóval feltételezhetjük, hogy az elkövető műve. A teljes
boncolásra ma kerül sor, és utána remélhetőleg többet fogunk tudni
mindenről, beleértve a fejsebet is. Van bármilyen megjegyzés,
mielőtt belekezdünk a mai feladatainkba?
Az egyik nyomozónő jelentkezett szólásra.
 – Most, hogy tudjuk, hogy Susannét bekényszerítették az erdőbe,
nem kellene intenzívebben kutatnunk Bertine után a Grefsenkollen
erdős területén?
– De – válaszolta Katrine. – Már intézkedtünk. Még valami?
Az emberek úgy bámultak rá, mint egy iskolaundoros osztály,
amely csak a kicsengetést várja. A hasonlat máskor is eszébe jutott
már. Előző évben valaki felvetette, hogy hívjanak meg egy korábbi
sífutó-világbajnokot, aki az üzleti szférában úgynevezett inspirációs
előadásokat tartott arról, hogyan lehet túljutni azon a mentális
válságon, amellyel előbb vagy utóbb mindenki szembekerül,
miközben próbálja leküzdeni a távot. A szóban forgó nemzeti hős
olyan árat kért, amelyet csak az üzleti szféra engedhetett meg
magának. Katrine azt felelte, hogy az előadást nyugodtan
megtarthatná egy egyedülálló anya, aki teljes munkaidőben
dolgozik, és hogy még soha nem hallott ilyen rossz javaslatot arra,
hogyan lehet a rendelkezésükre álló pénzt kiszórni az ablakon. De
most már nem volt olyan biztos benne.
 Tizedik fejezet
 
Hétfő. Lovak
 
 
A fiatal taxisofőr zavartan meredt a Harry kezében lévő
papírlapokra.
– Pénznek hívják – közölte vele Harry.
A taxis átvette a pénzt, és a bankjegyeken lévő számokat
tanulmányozta.
– Nincsen… öö… olyan…
– Visszajárója – sóhajtotta Harry. – Nem baj.
Elindult a Bjerke ügetőpálya bejárata felé, és a hátsó zsebébe
gyűrte a nyugtát. A kórház és az ügető közti húszperces út annyiba
került, mint egy malagai repülőjegy. A lehető leggyorsabban autót és
sofőrt kell szereznie. De előtte még rendőrt kell kerítenie. Egy
korrupt rendőrt.
Truls Berntsent a Pegasusban találta meg. Az óriási étterembe
befértek vagy ezren, de aznap – a heti déli ügetés napján – csak a
pályára néző ablakok melletti asztaloknál szorongtak emberek.
Vagyis akadt egy asztal, ahol mindössze egyetlen vendég egyedül
ült, mintha bűzt bocsátott volna ki magából. De jobban megnézve a
szemén és a testtartásán is látszott valami. Harry leült az egyik
szabad székre, és a pályára nézett, ahol hajtók által ösztökélt lovak
loholtak kétkerekű kocsikat húzva, miközben a hangszórókból
monoton, sebes hangon áradt az aktuális helyzetjelentés.
– Gyorsan ideértél – szólalt meg Truls.
– Taxival jöttem – felelte Harry.
– Így el vagy eresztve? Tuti meg tudtuk volna beszélni telefonon.
– Nem.
Amikor Harry felhívta, pontosan kilenc szót váltottak: „Igen?”
„Harry Hole. Hol vagy?” „A Bjerke ügetőpályán.” „Jövök.”
– Nocsak, Harry! Csak nem a zavarosban halászol?
Truls röfögésszerű nevetést hallatott, amelynek – kombinálva a
buldogharapásával, a kiálló homlokával és a passzív-agresszív
arckifejezésével – a Beavis gúnynevet köszönhette. Ezenkívül
osztozott még a rajzfilmfigurával a nihilizmusán, valamint a
társadalmi felelősségérzet és erkölcs szinte irigylésre méltó hiányán.
A kérdését természetesen úgy kellett értelmezni, hogy már Harry is
a zavarosban halászik-e.
– Talán van egy ajánlatom a számodra.
– Amire nem lehet nemet mondani? – kérdezte Truls, és
morcosan nézte a pályát, miközben bemondták a verseny
eredményét.
– Igen, hacsak most nem jönnek be a tippjeid. Ha jól tudom,
munkanélküli vagy. És szerencsejáték-adósságod van.
– Ezt meg hol hallottad?
– Mindegy. A lényeg, hogy munkanélküli vagy.
– Annyira azért nem. Szart se csinálok, de fizetést kapok. Szóval
felőlem aztán addig kutathatnak bizonyíték után, ameddig csak
akarnak. Nem érdekel.
– Hm. Hallottam, hogy lefoglaltatok a reptéren egy
kokainszállítmányt, és eltűnt egy része.
Truls fújt egyet.
– Két narkós kollégával csináltuk. Elég speckó, zöld kokain volt.
A vámosok közölték, hogy azért zöld, mert tiszta. Mintha két lábon
járó bűnügyi labor lettek volna! Leadtuk a cuccot, és kiderült, hogy
van egy kis eltérés a súlyban ahhoz képest, amit a Gardermoen
jelentett, ezért elküldték elemzésre. Ott aztán kimutatták, hogy jól
felütötték. Szóval most azt állítják, hogy mi ütöttük fel valami
zölddel, de elcsesztük, mert nem jól mértük le a súlyát. Vagyis hát
konkrétan én, mert én maradtam egyedül a cuccal pár percig.
– Ezek szerint nemcsak kirúghatnak, hanem le is csukhatnak?
– Hülye vagy? – röhögött Truls. – Semmi bizonyítékuk sincs.
Csak pár idióta vámos állítja, hogy az a zöld cucc úgy nézett ki, és
olyan íze volt, mint a tiszta kokainnak, meg van egy-két milligramm
eltérés, amiről mindenki tudja, hogy bármi okozhatja. Egy ideig még
pörögnek rajta, aztán majd leszállnak rólam.
– Hm. Szóval kizártnak tartod, hogy találnak egy másik
elkövetőt?
 Truls felszegte az állát, és úgy nézett Harryra, mintha fegyverrel
célozna rá.
– Van egy kis ügyem a lovakkal, Harry, szóval akarsz valamit?
– Markus Røed felfogadott, hogy nyomozzak az eltűnt lányok
ügyében, és be akarlak venni a csapatomba.
– He? – Truls meghökkenten eltátotta a száját.
– Mit szólsz?
– Miért akarsz bevenni?
– Mit gondolsz?
– Fogalmam sincs. Rossz zsaru vagyok, és ezt te is nagyon jól
tudod.
– Ennek ellenére legalább egyszer megmentettük egymás életét.
Egy régi kínai mondás szerint ez azt jelenti, hogy életünk hátralévő
részében felelősek vagyunk egymásért.
– Tényleg? – kérdezte Truls bizonytalanul.
– Plusz – folytatta Harry – ha csak fel vagy függesztve, akkor
nyilván hozzáférsz a BL96-hoz.
Truls összerezzent a házi fejlesztésű, régi rendszer említésére,
amelyben az 1996 utáni jelentéseket lehetett megtalálni.
– És ha igen?
– Minden jelentésre szükségünk van. Taktikai, technikai,
igazságügyi.
– Értem. Szóval…
– Igen. A zavarosban halászunk.
– Ami miatt tényleg kirúghatnak.
– Ha rájönnek, akkor igen. Ezért jól meg is fizetnénk.
– Mennyire jól?
– Mondj egy számot, én meg majd továbbítom.
Truls elgondolkozva meredt Harryra, majd az asztalon fekvő
fogadószelvényre szegezte a pillantását, és összegyűrte.
 
Ebédidő volt, és a Danielles bárja és asztalai kezdtek megtelni.
Csak pár száz méterre volt a belvárostól és az irodák poklától,
Helenét mégis mindig meglepte, hogy olyan sok dolgozó akar ebben
a lakóövezeti étteremben ebédelni.
 Egy kis, kerek asztalnál ült a nagy, nyitott helyiség közepén.
Körbekémlelt, de senki érdekeset nem látott. Visszafordult a
bekapcsolt számítógépéhez. A képernyőn egy lovas felszereléssel
foglalkozó oldal látszott. Úgy tűnt, a határ a csillagos ég, amikor
arról van szó, mennyi terméket lehet kínálni lovak és lovasaik
számára, és milyen árat lehet értük kérni. Persze a legtöbben, akik
érdeklődnek a lovak iránt, jó anyagi körülmények között élnek, és a
lovaglás remek lehetőséget biztosít ennek fitogtatására.
Természetesen számolni kell azzal, hogy olyan magasan van a léc,
hogy a legtöbben már azelőtt veszítenek, hogy egyáltalán
megpróbálnának imponálni másoknak. De azért vágjon bele?
Importáljon lovas felszereléseket? Vagy inkább szervezzen lovas
túrákat Valdresben, Vassfaretben, Vågåban vagy egyéb gyönyörű
helyeken, amelyek V-vel kezdődnek? Lecsapta a laptop tetejét,
mélyet sóhajtott, és megint körülnézett.
Sokan ültek a helyiségen végigfutó bárpultnál. A fiatal férfiak
olyan öltönyt viseltek, mint újabban minden ingatlanügynök. A
fiatal nők szoknyát és blézert hordtak, vagy valami mást, amiben
reményeik szerint professzionálisnak tűntek. Néhányan talán
tényleg dolgoztak, de Helene könnyen kiszúrta azokat, akik kicsit
túl csinosak voltak, és kissé túl rövid szoknyát választottak. Őket
jobban érdekelte az, ami feleslegessé teszi a munkát. Máshogyan
megfogalmazva: pénzes férfit akartak. Helene nem igazán tudta,
miért jár még mindig ide. A Danielles hétfői ebédei tíz évvel
korábban legendás hírnek örvendtek. Volt valami szédületesen
dekadens abban a nemtörődömségben, hogy az ember a munkahét
első napjának a kellős közepén issza le magát és táncol az asztalon.
Ezenkívül nyilván státuszjelzőként is szolgált, hiszen efféle
kicsapongást csupán a gazdagok és kiváltságosok engedhettek meg
maguknak. A hely mostanra elcsendesedett. A korábbi
tűzoltóállomás egy bár és egy Michelin-csillagos gourmet étterem
kereszteződésévé vált, ahol Oslo nyugati részének lakosai ettek,
ittak, üzletről tárgyaltak, családi ügyekről beszélgettek,
kapcsolatokat teremtettek, és szövetségeket kötöttek, amelyek
kijelölték, kiket lehet beengedni, és kiknek kell kint maradni.

Ő
 Helene itt ismerkedett meg Markusszal egy vad hétfőn. Ő
huszonhárom éves volt, a férfi ötven feletti, és elképzelhetetlenül
gazdag. Olyan gazdag, hogy az emberek kitértek előle, amint a bár
felé tartott. Úgy tűnt, mindenki tisztában van vele, mennyit ér a
Røed család. És mennyit nem ér. Helene természetesen nem volt
olyan ártatlan, mint amilyennek mutatta magát, és erre Markus
kétségkívül már az első éjszakák után rájött, amelyeket együtt
töltöttek a skillebekki villájában. Elárulta Helene szeretkezési
repertoárja, amely mintha egyenesen a Pornhubról származott
volna, a megszakítás nélkül a telefonjára érkező üzenetek, és hogy
olyan egyenes kokaincsíkokat húzott, hogy nehéz volt választani
közülük. De nem úgy tűnt, hogy a férfit ez zavarná. Azt állította,
hogy nem gerjed az ártatlanságra. Helene nem tudta, igazat beszél-e,
de nem is érdekelte különösebben. Ami ellenben érdekelte, vagy az
egyik dolog, ami érdekelte, az az volt, hogy Markusszal
megteremthette magának azt az életstílust, amelyről mindig
álmodott. Nem arra vágyott, hogy otthon ülő dekoratív feleség
legyen, aki minden idejét arra szánja, hogy karbantartsa és fejlessze a
házat, a nyaralót, a kapcsolati hálójukat, valamint az arcát és a testét.
Ezt meghagyta azoknak a parazitáknak, akik a Daniellesben
próbáltak megfelelő gazdaszervezetet behálózni. Neki volt agya, és
sok minden érdekelte. Lenyűgözte a művészet és a kultúra, főleg a
színház és a képzőművészet. És az építészet. Sokáig tervezgette,
hogy építészetet fog tanulni. De főleg arra áhítozott, hogy megnyissa
az ország legjobb lovaglóiskoláját. Ez az elképzelés nem légvár volt,
amelyet egy ostoba, minden realitásérzéket nélkülöző libuska épített,
hanem valódi terv, amelyet még fiatalkorában gondolt ki egy
szorgalmas, keményen dolgozó lány, aki nem egy és nem két
istállóban lapátolt trágyát, megjárta a ranglétrát, és maga is tanított
lovaglóiskolában. Olyan lány, aki gyűlölte a „lóbolond” kifejezést, és
tudta, mennyi erőfeszítésre, tudásra és pénzre lesz szüksége.
És mégis minden félresikerült.
Nem Markus tehetett róla. Vagyis igen, mert pont akkor zárta el a
pénzcsapot, amikor néhány lovuk megbetegedett, és váratlan
konkurencia bukkant fel, valamint előre nem látható kiadásaik
keletkeztek, és ezek együtt leküzdhetetlen akadálynak bizonyultak.
Helenének be kellett zárnia az iskolát, és új vizekre kellett eveznie.
Minden szempontból. Markusszal sem fogják már sokáig húzni.
Vannak, akik szerint ha egy pár heti egynél kevesebbszer kezd
szexelni, akkor már csak idő kérdése, hogy vége legyen a
kapcsolatuknak. Ez persze marhaság. Markus és Helene már évek
óta alig félévente szexeltek.
Nem mintha ez zavarta volna. Csak a lehetséges
következmények. Mindent erre a lapra tett fel, arra, hogy
Markusszal köti össze az életét, és lovaglóiskolát nyit, és emiatt
veszni hagyta a B és C tervét. Nem végzett el olyan képzést, amilyet
a középiskolai jegyei lehetővé tettek volna a számára. Nem spórolt,
hanem bizonyos szempontból a férje pénzétől tette függővé magát.
Vagyis nem csak bizonyos szempontból. A férje pénzétől függött.
Talán maga a túlélése nem, de… De, igazából a túlélése is.
Mikor csúszott ki a kezéből az irányítás? Vagyis mikor veszítette
el Markus az iránta való érdeklődését az ágyban? Természetesen az
is közrejátszhat, hogy egy hatvanat betöltött férfi kevesebb
tesztoszteront termel, de Helene inkább arra gyanakodott, hogy
akkor történt, amikor felvetette, hogy gyereket szeretne. Tudta, hogy
egy férfi vágyát a legkönnyebben azzal lehet kioltani, ha kötelezővé
teszik számára a szexet. De miután Markus közölte vele, hogy
felejtse el a gyereket, a cölibátus akkor sem szakadt meg. Mivel
Helene Markusra irányított szexuális étvágya – amely egyébként
sohasem volt túl heves – szintén csökkent, ezzel ki is békült, bár
gyanította, hogy a férfi máshol elégíti ki az ilyen irányú igényeit.
Ameddig diszkréten intézte, és Helenének nem kellett attól tartania,
hogy nevetségessé válik, semmi kifogása nem volt ellene.
Nem, a probléma a bulin részt vevő két lány volt. Az egyiknek
megtalálták a holttestét, a másik pedig eltűnt. És mindkettőt
Markushoz lehet kötni. Aki kitartotta őket. A lapok sugardaddynek
nevezték. Micsoda idióta! Meg tudta volna fojtani. Hát ő nem Hillary
Clinton, és nem a kilencvenes években élnek. Nem „bocsáthat meg”
csak úgy a férjének. Manapság egy nő nem hagyhatja, hogy a
partnere megússzon egy ilyen disznóságot. Tisztelnie kell saját
magát, a nemét és a korszellemet. Milyen kár, hogy nem egy
generációval korábban született!
De még ha meg is bocsáthatna, vajon Markus hagyná? Nem erre
várt régóta? Hogy olyan módon tudjon lelépni tőle, amely nem túl
szégyenletes? Elvégre ha egy hatvanas férfi összevissza dug, arról
mondanak jót is, és rosszat is. Persze egy Markus kaliberű pasas
számára létezik kellemetlenebb annál, mint ha összesúgnak a háta
mögött, hogy micsoda szoknyavadász, kanos seggfej. Szóval talán
inkább Helenének kellene lépnie először? Ha Markus elválik tőle, az
aztán tényleg vereség lenne.
Ezért aztán körbenézett. Nem tudatosan csinálta, de rajtakapta
magát, hogy feltérképezi az étteremben lévő férfiakat. Latolgatja, ki
jöhet számításba egy esetleges jövőbeli helyzetben. Az ember szereti
azt hinni, hogy el tudja rejteni a titkait, de az igazság természetesen
az, hogy mindannyian sugározzuk magunkból, amit gondolunk és
érzünk, és aki jól figyel, értheti a jeleket.
Ezért talán nem kellett volna annyira meglepődnie, amikor a
pincér megállt előtte, és egy Y alakú poharat helyezett elé az
asztalra.
– Dirty martini – jelentette norrlandi svéd dialektusban. – Attól az
úrtól… – Egy férfi felé intett, aki egyedül ült a bárpultnál. Úgy nézett
ki az ablakon, hogy csak profilból látszott. Az öltönye valamivel
jobbnak tűnt a többiekénél, és lerítt róla, hogy nem fél a
kezdeményezéstől. De fiatal lehet, nagyjából Helenével egykorú,
szóval úgy harminckettő körül. Persze egy tevékeny ember ennyi
idő alatt sok mindent elérhet.
Helene elképzelni sem tudta, miért nem néz rá, talán mégis
félénk? Vagy talán már eltelt valamennyi idő azóta, hogy
megrendelte az italt, és nem akarta végig bámulni. Milyen bájos!
– Maga mondta neki, hogy ilyenkor martinit szoktam inni? –
kérdezte a pincértől.
A férfi a fejét rázta, de a mosolya láttán Helene kételkedett az
őszinteségében. Intett, hogy elfogadja az italt, és a pincér távozott.
A dolgok állása alapján talán több italt is el kell majd fogadnia,
szóval miért ne kezdene olyasvalakivel, akit még vonzónak is tart?
 Az ajkához emelte a poharat, és megállapította, hogy az ital íze
eltér a megszokottól. Talán a pohár alján lévő két olajbogyó miatt,
amelyek „piszkossá” teszik a martinit. Talán ehhez is hozzá kell
szoknia. Előfordulhat, hogy a jövőben minden mocskosabb, az
eddigiektől eltérő ízt hagy majd a szájában.
A pultnál ülő férfi végignézett a helyiségen, mint aki nem tudja,
hol ül Helene. A nő felemelte a kezét, és magára vonta a pillantását.
Koccintásra emelte a poharát. A férfi viszonozta a gesztust. Egyszerű
vizespohárral. És mosolygás nélkül. Ezek szerint tényleg félénk. De
aztán felállt. Körbenézett, mint aki meg akar bizonyosodni arról,
hogy Helene valóban neki jelzett, majd elindult felé.
Persze hogy elindult felé. Előbb vagy utóbb minden férfi így tett,
ha Helene ezt akarta. De amikor odaért, a nő rájött, hogy nem akarja.
Még nem. Soha nem csalta meg Markust, még csak nem is flörtölt
másokkal, és nem is fog, addig nem, amíg le nem zárják a
kapcsolatukat. Ő már csak ilyen kispolgári, egyszerre egy férfival
tud együtt lenni, mindig is ilyen volt. Még akkor is, ha Markusnak
nincsenek efféle skrupulusai. Mert nem az a lényeg, hogy a férje mit
gondol róla, hanem hogy ő mit gondol saját magáról.
A férfi megállt Helene előtt, és elhúzta az asztaltól a széket.
– Kérem, ne üljön le! – Helene szélesen mosolygott fel rá. – Csak
meg akartam köszönni az italt.
– Az italt? – A férfi visszamosolygott rá, de a szemében zavar
tükröződött.
– Amit ideküldött. Igaz?
A férfi nevetve megrázta a fejét.
– De tegyünk úgy, mintha én küldtem volna! Filipnek hívnak.
Helene visszanevetett rá, és ő is megrázta a fejét. Filip már most
kicsit szerelmes pillantással méregette. Szerencsétlen!
– Legyen szép napja, Filip!
A férfi gáláns meghajlással magára hagyta. Itt lesz akkor is,
amikor Markusszal véget érnek a dolgok. És addigra remélhetőleg
megszabadul a jegygyűrűjétől, amelyet most rejtegetni próbált.
Helene intett a pincérnek, aki lehajtott fejjel és bűntudatos mosollyal
lépett oda hozzá.
– Becsapott. Ki küldte az italt?
 – Elnézést, Røed asszony. Azt gondoltam, egy ismerőse akarja
megviccelni. – A pincér egy mögöttük lévő asztalra mutatott a fal
mellett. – Éppen az előbb távozott. Két martinit rendelt, de aztán
visszahívott, és megkért, hogy az egyiket adjam oda magának, és azt
is közölte, mit mondjak, kitől van. Attól az elegáns úrtól, aki a
bárpultnál ült. Remélem, nem mentem túl messzire.
– Semmi gond – felelte Helene. – Én azt remélem, hogy jó
borravalót kapott tőle.
– Természetesen, Røed asszony. Természetesen. – A pincér
mosolya felfedte snüssztől feketére színeződött fogát.
Helene kihalászta az olajbogyókat, mielőtt felhajtotta a martini
maradékát, de az íz már átitatta az italt.
A Gyldenløves gate felé tartva tört rá a düh, amikor rádöbbent,
milyen teljes őrültség, hogy ő, egy felnőtt, intelligens nő beletörődik,
hogy az életét férfiak irányítják, olyan férfiak, akiket sem nem
kedvel, sem nem tisztel. Mégis mitől fél? Hogy egyedül marad? De
hát egyedül van, a francba is, mindannyian egyedül vagyunk! És
ettől igazából Markusnak kellene tartania. Ha Helene elmondja az
igazságot, elmondja azt, amit tud… Megborzongott a gondolatra,
talán úgy, ahogyan elnökök borzonganak a nukleáris fegyverek
indítógombjára pillantva. Örömmel vegyes érzés lehet, hiszen
megnyomhatnák. A hatalom szexi. A nők általában közvetetten
akarják megkaparintani, olyan férfit keresnek, akinek hatalma van.
De akinél ott az atomgomb, az miért érné be ezzel? És ezt miért nem
gondolta korábban végig?
Helene akkor és ott elhatározta, hogy ezentúl ő maga fogja
irányítani a saját sorsát, és az új életében kevés férfinak lesz hely. És
mivel ha egyszer eldöntött valamit, akkor véghez is vitte, tudta,
hogy ez így is lesz. Most már csak tervet kell készítenie. És amikor ez
az egész a háta mögött lesz, akkor küld majd egy italt egy férfinak,
aki tetszik neki.
 Tizenegyedik fejezet
 
Hétfő. Meztelenül
 
 
Amikor Harry odaért az oslói központi pályaudvar előtti térre, a
Jernbanetorgetre, Øystein Eikeland a tigrisszobor mellett toporgott a
kövön. Bőrkabátja alatt a Vålerenga mezét viselte, de a maradék
egyértelműen Keith Richardsra hajazott. A frizurája, a ráncai, a sálja,
a szeme alatti árkok, a cigarettája, a vézna teste.
Akárcsak Aune esetében, Harry most is vigyázott, nehogy túl
erősen ölelje át gyerekkori barátját, mintha attól tartott volna, hogy
még több hozzá közel álló ember fog összetörni.
– Váó! – kiáltotta Øystein. – Menő öltöny! Mivel bizniszeltél a
távolban? Kurvákkal? Vagy koksszal?
– Nem, de te igen – felelte Harry, és körbenézett. A téren főleg
ingázók, turisták és irodisták lézengtek, de Oslóban kevés más
helyen zajlott ennyire egyértelműen a kábítószer-kereskedelem. – Be
kell vallanom, hogy erre nem számítottam.
– Nem? – Øystein megigazította a napszemüvegét, amely az
ölelésük alatt elcsúszott. – Hát én igen. Már régen váltanom kellett
volna. Nemcsak jobban fizet, mint a taxizás, hanem egészségesebb is.
– Egészségesebb?
– Közelebb vagyok a forráshoz. Minden, ami a testembe jut, a
legjobb minőségű. – Øystein végigmutatott magán.
– Hm. És mérsékelt mennyiségű?
– Persze. És nálad? Harry vállat vont.
– Most éppen a Moderation Managementet tesztelem. Nem vagyok
biztos benne, hogy működni fog hosszú távon, de majd meglátjuk.
Øystein megkocogtatta a homlokát a mutatóujjával.
– Ja, ja – felelte Harry, és egy parkát viselő fiatalemberre nézett,
aki távolabbról bámulta őket. Messziről is látszott, hogy kék szeme
hatalmasra tágult, a fehérje szinte világított. Mindkét kezét a zsebébe
süllyesztette, mintha fogott volna valamit. – Ez kicsoda? – biccentett
felé Harry.
 – Ja, csak Al. Vágja, hogy zsaru vagy.
– Díler?
– Aha. Kedves, de furcsa fickó. Kicsit, mint te.
– Mint én?
– De természetesen jóképűbb. És okosabb.
– Tényleg?
– Jaj, te is okos vagy a magad módján, Harry, de ő olyan kocka.
Beszélhetsz neki bármiről, biztos tud róla mindent, szinte mintha
tanulta volna. Az viszont teljesen közös bennetek, hogy odavannak
értetek a csajok. A magány karizmája. És hozzád hasonlóan ő is a
rutinok embere.
Al elfordult, mintha nem akarta volna az arcát mutatni.
– Kilenctől négyig itt dolgozik, a hétvégén meg szabin van –
folytatta Øystein. – Mintha rendes munkája lenne. Könnyű kijönni
vele, de nagyon óvatos, szinte paranoid. Szívesen beszél az üzletről,
de magáról soha nem mond semmit. Pont, mint te. Mondjuk róla
még azt sem sikerült kiderítenem, hogy hívják.
– Szóval az Al…
– Paul Simon egyik száma után neveztem el. Tudod, a You Can
Call Me Al után.
Harry felnevetett.
– De te is olyan aggódó képet vágsz – jegyezte meg Øystein. – Jól
vagy? Harry vállat vont.
– Kicsit talán én is paranoid lettem odaát.
– Hé! – szólalt meg mögöttük valaki. – Van kólád?
Harry megfordult, és egy kapucnis pulcsis fiúval találta magát
szemben.
– Minek nézel? Dílernek? – sziszegte Øystein. – Húzz haza leckét
írni!
– Nem az vagy? – kérdezte Harry, miközben nézték, amint a fiú a
parkás felé siet.
– De, de ilyen fiataloknak nem árulok. Ezt meghagyom Alnek
meg a nyugat-afrikaiaknak a Torggatán. Amúgy meg olyan vagyok,
mint a luxuskurvák. Főleg egy zárt körnek dolgozom – kuncogott
Øystein, és elővillantott pár szuvas fogat és egy új, csillogó Samsung
telefont. – Megrendelésre szállítok.
 – Szóval van kocsid?
– Van hát. Megvettem a régi Mercit, amivel taxiztam. Elég olcsón
megkaptam a tulajtól. Azt mondta, a kuncsaftok állandóan hápogtak
a füstszag miatt, és nem lehetett tőle megszabadulni, ami szerinte az
én hibám. Hehe! Aztán elfelejtettem levenni a taxitáblát a tetőről,
szóval használhatom a buszsávot. Apropó füstszag, van egy cigid?
– Abbahagytam a dohányzást. Meg úgy látom, van neked is.
Øystein megint röhögött.
– A tied mindig jobban esik, Harry.
– Hát többet nem fog.
– Szóval Kalifornia ezt teszi az emberrel.
– Messze van a kocsid?
 
A Mercedes besüppedt, megviselt első üléseiről ráláttak az új,
attraktív városnegyedre, a Bjørvikára, Oslobuktára és Sørengára, de
az újonnan felhúzott tizenhárom emeletes Munch Múzeum, amely
leginkább kényszerzubbonyos pszichiátriai betegnek tűnt, elfogta
előlük a további kilátást.
– Hát ez durva – jelentette ki Øystein.
– Na de mit szólsz?
– Sofőr és mindenes?
– Igen. És ha kiderül, hogy a kokainnak van köze az ügyhöz,
akkor szükségünk lehet egy bennfentesre, aki követni tudja a
nyomát Røedhöz.
– Biztos vagy benne, hogy cuccol?
– Tüsszög, hatalmas a pupillája, és napszemüveget tart az
íróasztalán.
És összevissza ráng a szeme.
– Nystagmus. Szóval a kokain nyomát akarod követni. De nem
Røed a megbízód?
– Azzal bízott meg, hogy derítsek fel egy gyilkosságot,
valószínűleg kettőt. Nem azzal, hogy védjem az érdekeit.
– És azt hiszed, a kóláról van szó? Ha hernyót mondtál volna,
akkor talán…
– Semmit sem hiszek, Øystein, de amikor függőség is van a
képben, akkor az mindig játszik valamilyen szerepet. És szerintem
legalább az egyik lány szintén szívesen kokszolt. Tízezer koronával
tartozott a dílerének. Szóval? Benne vagy?
Øystein a cigarettája parazsát bámulta.
– Igazából miért vállaltad el, Harry?
– Már mondtam. A lóvé miatt.
– Tudod, Dylan is ezt válaszolta, amikor megkérdezték, miért tolt
folkzenét és ellenállási dalokat.
– És szerinted hazudott?
– Szerintem akkor kivételesen igazat mondott, de te most
kamuzol. Ha azt akarod, hogy beleugorjak ebbe a baromságba, tudni
akarom, miért vállaltad. Szóval gyerünk!
Harry megrázta a fejét.
– Nézd, Øystein, nem mondok el mindent, és ez mindkettőnknek
így a legjobb. Muszáj lesz bíznod bennem.
– És ez nekem mikor érte meg utoljára?
– Nem emlékszem. Soha?
Øystein felnevetett. Belökött egy cd-t a lejátszóba, és
felhangosította.
– Hallottad a Talking Heads utolsó albumát?
– Naked, 1987?
– ’88.
Øystein Harrynak is meggyújtott egy cigarettát, miközben
megszólalt a Blind. Úgy dohányoztak, hogy nem húzták le az
ablakot. David Byrne eltűnt és láthatatlan nyomokról énekelt, a füst
pedig tengeri ködként töltötte be az utasteret.
– Volt már olyan érzésed, hogy tudod, hogy hülyeséget fogsz
csinálni, de mégis megteszed? – kérdezte Øystein, és utolsót szívott
a cigarettájából.
Harry elnyomta a csikkét a hamutartóban.
– Egy reggel láttam egy egeret, amint egyenesen odasétált egy
macskához, az meg kinyírta. Szerinted az mi lehetett?
– Hát, mi is lehetett? Az önfenntartó ösztön hiánya?
– Az tuti, hogy valamilyen ösztön. Az embert – legalábbis
néhányunkat – vonzza valami a szakadék széle felé. Állítólag mert a
halál közelsége miatt erősebben érezzük, hogy élünk. De hát a franc
tudja.
 – Ezt szépen mondtad – dicsérte Øystein.
A Munch Múzeumra meredtek.
– Egyetértek – sóhajtotta Harry. – Tényleg szörnyű.
– Oké – felelte Øystein.
– Mi oké?
– Oké, vállalom a melót. – Øystein is elnyomta a cigarettáját. –
Tuti mókásabb, mint kólát árulni. Ami igazából baromi unalmas.
– Røed jól fizet.
– Nem baj. Akkor is vállalom.
Harry elmosolyodott, és előhúzta a zsebéből rezgő telefonját. A
kijelzőn egy T betű látszott.
– Igen, Truls?
– Lecsekkoltam a boncolási jegyzőkönyvet, amit kértél. A hulla
fején öltések voltak. Az egyik mellén meg nyál és orrváladék.
Lefuttattak egy gyors DNS-elemzést, de nem találtak egyezést az
ismert elkövetők adatbázisában.
– Oké. Kösz.
Harry letette. Szóval Katrine ezt nem akarta elmondani. Vagy
inkább úgy gondolta, hogy nem szabad. Nyál. Orrváladék.
– Na, hova menjünk, főnök? – kérdezte Øystein, és elfordította a
slusszkulcsot.
 Tizenkettedik fejezet
 
Hétfő. Wegner forgószék
 
 
– Ez valami vicc? – morogta a patológus a maszkja mögött.
Alexandra hitetlenkedve meredt az előttük fekvő holttest nyitott
fejére.
A boncolás során a patológus mindig lefűrészelte a koponyát, és
megvizsgálta az agyat. A műszertálcán ott feküdtek az ehhez
használatos eszközök: a kézi és elektromos koponyafűrész és a T
alakú mankós véső, amellyel le lehet feszíteni a koponya tetejét.
Susanne Andersenen egyiket sem kellett alkalmazni. Semmi szükség
nem volt rá. Miután elvágták a varratokat, felemelték a hosszú,
szőke hajjal borított fejbőrt, és letették egy asztalra, egyértelművé
vált, hogy megelőzték őket. A koponyatetőt már átvágták. A
patológus kézzel hátradöntötte, mint egy csatos tetőt. Utána tette fel
a kérdést, hogy ez valami vicc-e.
– Nem – suttogta Alexandra.
 
– Ez most vicc? – nyögte Katrine a telefonba. Az irodája ablakán
keresztül a Botsparkent nézte, ahonnan hársfasor vezetett az oslói
börtön régi részéhez, a szinte festői Botsfengselethez. Az égen nem
gyülekeztek felhők, és bár az emberek már nem heverésztek
alulöltözötten a fűben, a padokra még letelepedtek, hogy a nap felé
fordított arccal élvezzék az év talán utolsó nyárias napját.
Katrine hamar rájött, hogy Alexandra Sturdza nem viccel. Persze
nem is gondolta komolyan, hogy ez lenne a helyzet. Mert hát nem
valami hasonlóra számított, amikor Alexandra szombaton beszámolt
a varratokról? Hogy nem racionális gyilkossal van dolguk, hanem
őrülttel, olyasvalakivel, akit nem találnak meg úgy, hogy Harry
miértjét próbálják megválaszolni. Mert nincs miért, legalábbis olyan
nincs, amit egy normális ember fel bírna fogni.
A beszélgetés végén megköszönte a tájékoztatást, és letette a
kagylót, majd felállt, és átvágott a nyitott terű irodán. Ahhoz az
ablaktalan helyiséghez tartott, amely valamikor Harryé volt, aki
visszautasította, hogy átköltözzön belőle egy nagyobb és
napfényesebb szobába, amikor főtiszt lett. Szung-min talán pont
ezért választotta magának, amíg az ügyön dolgozik, vagy csak úgy
gondolta, hogy jobb a két másik szabad irodánál, amelyet Katrine
mutatott neki. Az ajtót nyitva hagyta, ezért Katrine megzörgette, és
belépett.
Szung-min zakója egy szobainason pihent, amelyről Katrine úgy
sejtette, a férfi maga hozta be. Az inge fehérsége szinte világított a
sötét helyiségben. Katrine automatikusan körülnézett, hátha meglát
valamit, ami akkorról maradt hátra, amikor az irodában még Harry
tanyázott. Például a bekeretezett képeket, azoknak a kollégáknak a
fotóit, akiket Harry szolgálat közben veszített el. Dead Policemen’s
Society.8
De minden eltűnt, és a teret az új szobainas uralta.
– Rossz hírek – kezdte Katrine.
– Igen?
– Egy órán belül megkapjuk az előzetes jelentést, de Sturdza már
most adott egy kis infót. Susanne Andersennek nincs agya.
Szung-min szemöldöke a magasba szökött.
– Szó szerint?
– Egy boncolás csak ezzel kapcsolatban tud bármit is kideríteni,
szóval igen, szó szerint. Felnyitották a koponyáját, és…
– És…?
– Kivették az egész agyát.
Szung-min hátradőlt a székén. Katrine felismerte a hosszú,
panaszos nyikorgást. A szék még mindig ugyanaz a megviselt
ócskaság. Szóval nem cserélték ki.
 
Johan Krohn figyelte, hogy Markus Røed tüsszent, az egyik
világoskék zsebkendőjébe fújja az orrát, majd hátradől a Wegner
forgószékben az íróasztal mögött. Azért tudta, hogy Wegner
forgószék, mert nagyon szeretett volna egyet. De amit kinézett,
annak az ára százharmincezer korona körül volt, és úgy gondolta,
ezt a vételt nem tudná megindokolni sem a partnereinek, sem a
feleségének, sem az ügyfeleinek. Egyszerű szék volt. Elegáns, és
egyáltalán nem túl hivalkodó, vagyis nem igazán vallott Markus
Røedre. Krohn úgy vélte, valaki, talán a felesége, megsúgta neki,
hogy a korábbi széke, a magas hátú, fekete bőrből készült Vitra
Grand Executive túl közönséges. Nem mintha a helyiségben lévő két
másik személy törődött volna ilyesmivel. Harry Hole elhúzott egy
széket a tárgyalóasztaltól, és a megbízója íróasztala elé telepedett, a
másik pedig – egy felettébb kétes kinézetű, Sorte Bill
kalózkapitányra hasonlító alak, akit Harry a csapata sofőrjeként és
mindeneseként mutatott be – az ajtó közelében húzta meg magát.
Legalább tudja, hol a helye.
– Na de mégis, Hole! – méltatlankodott Røed. – Most viccel?
– Nem – felelte a nyomozó. Lecsúszott a székben, a kezét
összefonta a tarkóján, hosszú lábát kinyújtotta, és úgy forgatta a
cipőjét, mintha most látná először. Krohnnak úgy tűnt, John Lobb
cipőt visel, de nehezen tudta elképzelni, hogy Hole megengedhet
magának ilyesmit.
– Komolyan beszél, Hole? Tényleg azt akarja, hogy a csapatunk
egy kórházban fekvő rákbetegből, egy felfüggesztett rendőrből és
egy taxisofőrből álljon?
– Mint mondtam, csak volt taxisofőr. Átnyergelt a
kiskereskedelemre. És nem a mi csapatunk, Røed, hanem az enyém.
Røed arca elsötétült.
– A baj csak az, Hole, hogy ez nem csapat, hanem… gyülevész
banda. És teljesen idiótának tűnnék, ha elkövetném azt a hibát, hogy
nyilvánosságra hozom, hogy ez a legjobb, amit fel tudtam hajtani.
– Nem kell nyilvánosságra hoznia.
Røed hangja visszhangzott a tágas teremben.
– De hát, ember, ez a dolog egyik lényege! Hát nem voltunk elég
egyértelműek? Azt akarom, hogy a világ lássa, hogy a legjobbakat
állítottam az ügyre, mert csak akkor fogják fel, hogy tényleg
komolyan gondolom. A cégem megítélése és a saját jó hírem forog
kockán.
– A múltkor a családjára hivatkozott. Arra, hogy a gyanú
megviseli magukat – felelte Harry, Røeddel ellentétben visszafogott
hangon. – És a csapat összetételét nem szabad nyilvánosságra hozni,
mert akkor a rendőrt azonnali hatállyal kirúgják, és nem fog többet
hozzáférni a jelentésekhez, ami miatt bevettem magunk közé.
Røed az ügyvédjére nézett. Krohn vállat vont.
– A sajtónyilatkozat szempontjából Harry Hole, az ismert
gyilkossági nyomozó neve a fontos. Elég annyit írnunk, hogy
hozzáértő csapatot gyűjtött maga köré. Amíg a főszereplő megfelelő,
az emberek azt fogják feltételezni, hogy a többiek is rendben vannak.
– És még valami – tette hozzá Harry. – Aunének és Eikelandnak
olyan órabért kell fizetnie, mint Krohnnak. Berntsennek pedig a
dupláját.
– Maga megőrült? – Røed széttárta a karját. – A maga bónusza
egy dolog. Semmi gond vele, amíg nem kér fizetést, hanem mindent
a sikerre tesz fel. Oké. De hogy egy jogász órabérének a kétszeresét
fizessem egy… egy közönséges téglának? Megmagyarázná, hogy mi
a francért érdemli meg?
– Azt nem tudom, hogy megérdemli-e – felelte Harry. – De
megéri. Maguk üzletemberek nem így adnak fizetést saját
maguknak?
– Megéri?
– Megismétlem. – Harry elfojtott egy ásítást. – Truls Berntsen
hozzáfér a BL96-hoz, vagyis az ügy összes jelentéséhez, beleértve a
bűnügyi technikusok és igazságügyi orvosszakértő jelentéseit is. A
nyomozói csoportban jelenleg úgy tizenkét-húsz ember dolgozik.
Berntsen jelszava és írisze felér az ő együttes munkájukkal. És ehhez
jön hozzá a kockázat, amit vállal. Ha kiderül, hogy rendőrként
bizalmas információt ad át kívülállóknak, nemcsak kirúgják, hanem
börtönbe is kerül.
Røed lehunyta a szemét, és megcsóválta a fejét. Amikor kinyitotta
a szemét, már mosolygott.
– Tudja, mit, Harry? Nagyon jól jönne nekünk egy magához
hasonló fickó a cégem folyamatban lévő tárgyalásain.
– Örülök – felelte Harry. – Van még egy feltételem.
– Mégpedig?
– Ki akarom hallgatni magát.
Røed és Krohn pillantása összevillant.
– Rendben.
– Hazugságvizsgálóval.
 Tizenharmadik fejezet
 
Hétfő. Az Aune-csoport
 
 
Mona Daa a helyén ült az irodában, és Hedina blogját olvasta.
Arról a társadalmi kényszerről írt, amely miatt a nők a szépséget
hajszolják. Szegényes, időnként esetlen nyelvezetet használt, de az
élőbeszédből kölcsönzött fordulatok alkalmazása könnyen
emészthetővé tette a szöveget, szinte mintha néhány barátnő
fecsegett volna mindennapos problémákról egy kávézóban ülve. A
blogger „elmés” gondolatait és tanácsait Mona annyira banálisnak
tartotta, hogy nem bírta eldönteni, ásítozzon-e, vagy sóhajtozzon.
Hedina olyan hévvel és indulattal ismételgetett a sajátjához
hasonló blogokból lopott közhelyeket, mintha a saját elképzelései
lennének. Lefestette, mennyire frusztráló olyan világban élni, ahol a
külső a legfontosabb, és ez hogyan bizonytalanítja el a fiatal
lányokat. Ezt paradox módon a saját csinos, karcsú, plasztikai
sebészek által kezelésbe vett testéről készült szinte pornográf
fotókkal illusztrálta, de ezzel kapcsolatban nem riadt vissza a vitától.
És minden csatát megnyert, mert az értelem végül mindig
elkeseredve megadta magát az ostobasággal szemben. Apropó
ostobaság. Monának azért kellett az elmúlt fél órát Hedina blogjára
fecsérelnie az életéből, mert Julia, a szerkesztőjük, a kollégái
betegsége és a Susanne-ügy megakadása miatt közölte vele, hogy
kommentálnia kell a Hedina kommentárjaira érkezett
kommentárokat. Julia az irónia legkisebb jele nélkül utasította, hogy
számolja meg, milyen kommentárokból van több, pozitívakból vagy
negatívakból, és ez alapján döntse el, hogy a cikke bevezetőjében az
„éltetik” vagy a „gyalázzák” kitétel szerepeljen-e. És persze kerítsen
egy kicsit – de ne túl kicsit – szexi fotót Hedináról, hogy minél
többen kattintsanak majd rá.
Mona felnyögött.
Hedina azt írta, hogy minden nő gyönyörű, csak meg kell
találniuk a saját egyedi szépségüket, és bízniuk kell benne. Csak így
lehet leszokni arról, hogy az ember másokkal hasonlítsa össze
magát, és így lehet elkerülni, hogy tönkrement „szépségvesztesek”
szülessenek, akiknek életét étkezési zavarok és depresszió kíséri.
Mona a legszívesebben leírta volna a nyilvánvaló igazságot, hogy ha
mindenki szép, akkor senki sem szép, mert a szép igazából azt
jelenti, hogy valakinek a külseje pozitív módon eltér az átlagtól. És
hogy amikor ő volt kamasz, és a szó valódi értelmében vett szépség
csupán pár filmsztárnak és esetleg egy-egy osztálytársának jutott
osztályrészéül, sem őt, sem a barátnőit nem zavarta különösebben,
hogy az átlagos, nem szép többségbe tartoztak. Egyéb, fontosabb
dolgokra koncentráltak, és az átlagos külső senkinek nem tette
tönkre az életét. A veszteseket olyanok hozzák létre, mint Hedina és
a hozzá hasonlók, akik minden további nélkül elfogadják azt az
elképzelést, hogy a nők szépek akarnak lenni, és muszáj is azt
akarniuk, hogy szépek legyenek. Ha a nők hetven százaléka
műtétekkel, edzéssel, étkezéssel és sminkkel olyan külsőt varázsol
magának, ami előnyösebb, mint a maradék harminc százaléké, akkor
az átlagosak, akik korábban egészen jól elvoltak, hirtelen
kisebbségbe kerülnek, és már van okuk a depresszióra.
Mona megint felnyögött. Vajon akkor is így érezne és
gondolkozna, ha Hedina külsejével született volna? Bár igazából
Hedina sem úgy született, ahogyan a képein kinéz. Talán nem.
Igazából nem tudta. Csak annyit tudott, hogy semmit nem gyűlöl
jobban, mint hogy egy olyan bloggerről kell írnia, akinek semmi
agya sincs, de félmillió követője van.
A képernyőn megjelent egy hír.
És Mona rájött, hogy de, van valami, amit ennél is jobban gyűlöl.
Ha Terry Våge elhúz mellette, és megelőzi.
 
– Susanne Andersen agyát eltávolították – olvasta Julia hangosan
a Dagbladet weboldalán, majd Monára pillantott, aki az íróasztala
előtt állt.
– És nekünk erről semmink sincs?
– Nincs – felelte Mona. – Se nekünk, se másoknak.
– Mások nem érdekelnek. Mi a VG vagyunk, Mona! A
legnagyobbak és legjobbak.
 Mona arra gondolt, hogy Julia akár ki is mondhatná, ami
mindkettejük fejében jár. Az egykori legjobbak.
– Ezt valaki a rendőrségről szivárogtatja ki!
– Egyértelműen csak Vågénak szivárogtatnak, és ezt forrásnak
hívják, Mona. És a mi munkánk része, hogy forrásokat szerezzünk,
nem igaz?
Mona korábban soha nem tapasztalta, hogy Julia ilyen
leereszkedően beszélt volna vele. Mintha Mona nyeretlen kétéves
lenne, nem az újság egyik legkiválóbb, legmegbecsültebb
alkalmazottja. De közben tisztában volt azzal is, hogy ha ő lenne a
szerkesztő, akkor az újságírója nem úszta volna meg ennyivel.
– Ez valóban így van – felelte. – De a rendőrségtől senki nem tud
ilyen jellegű információkat szerezni, hacsak nem szolgál érte cserébe
más információkkal. Vagy nem fizet nagyon jól. Vagy…
– Igen?
– Vagy az illető nincs a markában.
– És szerinted itt erről lehet szó?
– Fogalmam sincs.
Julia hátratolta a székét, és kinézett a szemközti kormányzati
épület előtti építési területre.
– De talán neked is van valakid a rendőrség berkein belül, aki…
aki a markodban van.
– Ha Andersre célzol, felejtsd el, Julia!
– Egy bűnügyi újságírót, aki egy rendőrrel él együtt, amúgy is
azzal fognak gyanúsítani, hogy belsős infói vannak. Miért nem…
– Azt mondtam, hogy felejtsd el! Ennyire nem vagyunk
elkeseredve, Julia.
A nő félrebillentette a fejét.
– Tényleg nem, Mona? Kérdezd meg a főnökséget! – intett a
plafon felé. – Ez az elmúlt hónapok legnagyobb ügye egy olyan
évben, amikor több újság húzta le a rolót, mint eddig bármikor. Ezen
azért elgondolkozhatsz.
– Felesleges. Inkább írok arról az idióta Hedináról az életem
hátralévő részében, mint hogy megfogadjam a tanácsodat, és
beleszarjak a saját fészkembe.
 Julia kurtán elmosolyodott, majd elgondolkozva a felső ajkának
támasztotta a mutatóujját, és Mona szemébe nézett.
– Természetesen. Igazad van. Az elkeseredés beszélt belőlem.
Hiba volt. Vannak határok, amiket az ember nem hág át.
Miután Mona visszament a helyére, gyorsan rálesett a
konkurenciára, akik ugyanazt tudták csinálni, mint ő. A Dagbladetre
hivatkozva hírt adtak a hiányzó agyról, és várták a később esedékes
sajtótájékoztatót.
Gyorsan átküldött egy kétszáz szavas cikket az online
szerkesztőnek, hogy azonnal ki tudja tenni, aztán eltöprengett Julia
szavain. Forrás. Aki a markában van. Egyszer beszélt egy vidéki
újságíróval, aki halfarkasnak nevezte a fővárosi lapokat, mert
végignézik a kis lapok cikkeit, lenyúlják, ami tetszik nekik,
sajátjukként tálalják őket, majd a szöveg legvégén a lehető
legrövidebben hivatkoznak az eredeti cikkre, hogy ne lehessen őket
felelősségre vonni a játékszabályok megszegése miatt. Mona utána
rákeresett a halfarkasra a neten, és a Wikipédia segítségével
kiderítette, hogy egy madárfajta, úgynevezett kleptoparazita, amely
kisebb madarak zsákmányát ragadja el úgy, hogy addig repül
utánuk, amíg az áldozatuk el nem ereszti, amit megfogott.
És ha most ő is valami hasonlóval próbálkozna? Beleáshatná
magát az aljasságba, amelyet Terry Våge Genie-vel szemben követett
el. Egy nap alatt meglenne vele. Aztán szépen megkeresi Vågét, és
közli vele, hogy mindent lehoz róla, ha nem árulja el, ki a forrása a
Susanne-ügyben. Kényszeríti, hogy eleressze a zsákmányát. Mona
agya vadul járt. Ez azt jelenti, hogy neki kell kapcsolatba lépnie azzal
az undorító alakkal. És azt is, hogy – ha Våge belemegy az üzletbe –
ő cserébe nem hoz le semmit egy esetről, amiről addigra talán már
bizonyítani is tudja, hogy nemi erőszak kísérlete volt.
Mona hirtelen magához tért, és megborzongott. Mégis min töri itt
a fejét? Nem sokkal korábban pálcát tört egy nyomorult bloggerlány
felett, aki egyszerűen csak megragadott egy lehetőséget, hogy
figyelmet, pénzt és hírnevet szerezzen magának. Hát ő maga nem
ugyanerre vágyik?
De, de nem így. Nem etikátlanul.

Ú
 Úgy döntött, az aznapi edzése végére vezeklésképpen beiktat
még három extra sorozat bicepszgyakorlatot.
 
Oslóra rátelepedett az este. Harry a Radiumhospitalet hatodik
emeletéről lenézett az útra. Az épület alatti alacsony pontról az
autók fényes hernyókként haladtak felfelé, megállás nélkül törtek a
magasba keresztbe a dombon, a négy és fél kilométerre fekvő
Rikshospitalet és az Igazságügyi Orvostani Intézet felé.
– Sajnálom, Mona – felelte. – Nincs semmilyen hozzáfűznivalóm,
a sajtóközleményben benne van minden. Nem, nem adom ki a
csapatomban dolgozók nevét. Nem akarunk reflektorfénybe kerülni.
Nem, a rendőrség gondolataiba nem látok bele, ezt tőlük kell
megkérdezni. Értem a kérdést, Mona, de mint mondtam, nincs
hozzáfűznivalóm, és most leteszem, rendben? Üdvözlöm Anderst.
Ezzel a zakója belső zsebébe csúsztatta a telefont, és leült.
– Bocs. Talán hülyeség megint a régi norvég számomat
használnom. – Összeérintette a tenyerét. – De most mindannyian itt
vagyunk, és nagyjából átbeszéltük az ügyet. Mielőtt
továbbmegyünk, azt javaslom, hogy kereszteljük el a csoportunkat
Aune-csoportnak.
– Ne, ne rólam nevezzük el a csoportot! – tiltakozott Aune, és
feltámaszkodott az ágyban.
– Elnézést a pontatlan fogalmazásért – mondta Harry. –
Elrendelem, hogy a csoportunkat Aune-csoportnak hívjuk.
– Mert? – kérdezte Øystein, aki az ágy másik felén ült egy széken,
Harryval és Truls Berntsennel szemben.
– Mert mostantól ez az irodánk – válaszolta Harry. – A rendőrség
nevében is benne van az őrs, ahol dolgoznak, nem?
Senki sem nevetett. Harry a másik ágyra pillantott. Az állatorvos
egyelőre még nem tért vissza, miután jöttükre kérés nélkül távozott
a kórteremből. Harry kiosztotta a társainak a The Thief vendégeknek
fenntartott irodarészlegében kinyomtatott, összefűzött
papírkötegeket.
– Ezt az ügy legfontosabb jelentéseiből állítottam össze. Benne
van a mai boncolási jegyzőkönyv is. Közös felelősségünk, hogy ne
kerüljön rossz kezekbe, mert annak kellemetlen következményei
lehetnek rá nézve – biccentett Truls felé, aki röfögve nevetett, de a
szeme és az arckifejezése komor maradt. – Ma nem kell
szisztematikusnak lennünk – folytatta Harry. – Csak azt akarom
tudni, mit gondoltok az ügyről. És ha nem gondoltok semmit, azt is
tudni akarom.
– Na ne! – jajdult fel Øystein. – Mibe keveredtem? Agymunkát
kell végezni?
– Hát most ezzel kezdünk – felelte Harry. – Ståle?
A pszichológus összefonta a vézna kezét a takarója felett.
– Most csak úgy in medias res…
– He? – Øystein szeme Harryét kereste.
– Azonnal belevágok a közepébe – magyarázta Aune. – Szóval
egy nő halálakor nagy valószínűséggel ki lehet jelenteni, hogy a
tettes közel állt hozzá, mondjuk a férje vagy a pasija volt, és az
indíték általában féltékenység, vagy hogy az elkövető úgy érezte,
megalázták, elutasították. Mivel most minden valószínűség szerint
két meggyilkolt nővel van dolgunk, feltételezhető, hogy a tettes nem
állt közel hozzájuk, és az indítéka szexuális. Az ügy amiatt elég
speciális, hogy a két áldozat az eltűnésük előtt ugyanazon a helyen
tartózkodott. Ha viszont azt vesszük, hogy egy elmélet szerint a Föld
összes lakója hatismerősnyi távolságra van egymástól, akkor ez
mégsem annyira különleges. Aztán itt van az, hogy eltávolították a
holttest agyát és az egyik szemét. Ez arra utalhat, hogy a tettes
trófeákat gyűjt. Szóval egyelőre azt mondanám – és elnézést kérek a
klisé miatt –, hogy egy szexuális indíttatásból gyilkoló pszichopatát
keresünk.
– Nem lehet, hogy ezt csak a kalapácsod miatt látod így? –
kérdezte Øystein.
– Tessék? – Aune megigazította a szemüvegét, mintha jobban
szemügyre akarta volna venni a rossz fogú sofőrt.
– Tudod, ha az embernél kalapács van, akkor minden probléma
szögnek tűnik. Te pszichológus vagy, szóval szerinted mindenhol
valami pszichóizét kell keresni.
– Előfordulhat. Először a szem vakul meg, és az önbelátás veszik
el. De akkor szerinted miről van itt szó, Eikeland?
 Harry látta, hogy Øystein jól megrágja a kérdést. Szokás szerint
tényleg rágott, csontos állkapcsa egyenletesen mozgott. Harákolt
egyet, mintha köpni akarna, aztán elvigyorodott.
– Szerintem is arról van szó, amiről szerinted, doktor. És mivel
nekem nincs pszichókalapácsom, az én véleményemnek
nyugodtabban adhatunk hitelt, mint a tiédnek.
Aune visszamosolygott rá.
– Rendben.
– Truls? – kérdezte Harry.
Truls, aki addig alig röffentett pár szót, és már a bemutatkozásnál
láthatóan izzadt, Harry várakozásának megfelelően némán vállat
vont. Harry úgy döntött, nem hosszabbítja meg a kínjait, és maga
kezdett beszélni.
– Szerintem van összefüggés az áldozatok között, sőt, az
áldozatok és a gyilkos között is. Talán azért távolította el Susanne
agyát és szemét, hogy a rendőrség azt higgye, klasszikus
trófeagyűjtő sorozatgyilkossal van dolguk, és ezért ne nagyon
nyomozzanak más, racionálisabb indítékok után. Láttam már ilyen
elterelő hadműveletet. Valahol azt olvastam, hogy az ember az élete
során átlagosan hétszer megy el sorozatgyilkos mellett az utcán.
Mondjuk szerintem ez a szám túl magas. Harry nem igazán hitte,
amit magyarázott. Semmit sem hitt. Csak be akart dobni egy
alternatív hipotézist, hogy megmutassa a társainak, bármit is
hisznek, mindig vannak egyéb lehetőségek. Az ember gyakorlással
megőrizheti elméje nyitottságát, megakadályozhatja, hogy tudatosan
vagy tudat alatt csak egyetlen elképzeléssel foglalkozzon. Ha ez
megtörténik, akkor a nyomozó azt kockáztatja, hogy minden új
információt csak úgy fog tudni értelmezni, hogy az alátámassza azt,
amit gondol, és figyelmen kívül hagyja a lehetőséget, hogy az új
információ valójában más irányba mutat. Ez az úgynevezett
megerősítési torzítás. Ez történik például akkor, amikor egy férfi,
akit a nyomozó egy nő meggyilkolásával gyanúsít, az előző napon
kedvesen elbeszélgetett a nővel, és a nyomozó ezt úgy értelmezi,
hogy az illető kívánta a leendő áldozatát, ahelyett, hogy azt venné
észre, hogy a fellépése egyáltalán nem volt agresszív.
 Aune jókedvűnek tűnt, amikor megérkeztek, de a pillantása
mostanra már erőtlenül csillogott, és a felesége meg a lánya nyolc
órára, azaz húsz perc múlva voltak várhatók.
– Mielőtt holnap találkozunk, Truls és én kihallgatjuk Markus
Røedöt. Az, amit megtudunk – vagy amit nem tudunk meg –
valószínűleg kijelöli, merre menjünk tovább. Jól van, uraim, a
munkát ma estére berekesztjük.
 Tizennegyedik fejezet
 
Hétfő. Szelence
 
 
Harry fél tízkor ért fel a The Thief legfelső emeletén lévő bárba.
Leült a pult mellé. Megpróbálta megnedvesíteni a száját, hogy
tudjon rendelni. Egész nap ezt az italt várta. Csak egyet szabadna
innia, de tisztában volt azzal, hogy nem sokáig fogja tudni tartani a
rendszert.
A koktéllapot tanulmányozta, amelyet a pincér tett elé. Néhány
italt filmekről neveztek el, ami miatt feltételezte, hogy a film
szereplői vagy rendezője megfordultak itt a bárban.
– Van…
– Sorry. English.
Harry angolra váltott.
– Van Jim Beam?
– Természetesen, uram, de ha ajánlhatnám a különleges…
– Nem.
– Tehát egy Jim Beam lesz – felelte a pincér.
Harry végignézett a vendégeken, majd a kint elterülő városon. Az
új Oslón. Nem a gazdag, hanem a kőgazdag Oslón. Neki csak az
öltönye és a cipője tartozik ide. Vagy talán mégsem. Pár évvel
korábban már járt itt, és mielőtt kihátrált volna, észrevette a
Turboneger énekesét az egyik asztalnál. Pont olyan magányosnak
tűnt, mint amilyennek most Harry érezte magát.
Elővette a telefonját. A nőt egy A betű jelezte. Harry üzenetet
küldött neki.
A városban vagyok. Tudunk találkozni?
Amikor letette a telefont a pultra, mellésiklott egy alak, és lágy
hangon gyömbérsört rendelt olyan amerikai akcentussal, amelyet
Harry nem tudott hova tenni. A polcokon lévő üvegek miatt az arca
nem látszott a tükörben, de a nyakán valami fehéren világított.
Olyan papi körgallért viselt, amelyet az USA-ban nyakörvnek
neveznek. Miután megkapta a sörét, távozott.
 Harry az itala felénél járt, amikor Alexandra Sturdza válaszolt.
Ja, láttam a VG-ben, hogy visszajöttél. Attól függ, mit értesz találkozás
alatt. Kávét az intézetben, írta Harry. Mondjuk holnap 12 után.
Alexandra sokáig váratta. Nyilván rájött, hogy a férfi nem
igyekszik visszabújni az ágyába, abba az ágyba, amelyet olyan
nagylelkűen felajánlott neki, amikor Rakel kirúgta. Harry végül
képtelen volt viszonozni a nagylelkűségét, bármilyen egyszerűen is
mentek köztük a dolgok. Az ágyon kívül semmit sem csinált jól.
„Attól függ, mit értesz találkozás alatt.” Az volt a legrosszabb,
hogy nem igazán tudta, tényleg csak a feladat jár-e a szeme előtt.
Mert magányos volt. Senkit sem ismert, akinek annyi igénye lett
volna az egyedüllétre, mint neki magának. Rakel ezt korlátozott
társasági kapacitásként emlegette, és ő volt az egyetlen, akivel Harry
tudott – és akart – úgy időt tölteni, hogy nem a célszalagra szegezte
a pillantását, amelynek túloldalán a szabadság várta. Az ember
persze lehet egyedül anélkül, hogy magányos lenne, és magányos is
lehet anélkül, hogy egyedül lenne, de Harry most magányos volt. És
egyedül is.
Talán ezért örült volna, ha egy fenntartások nélküli igent kap
válaszul az „attól függ” helyett. Alexandra bepasizott volna? Miért
ne? Igazából nem lenne meglepő. Bár az illetőnek tuti nincs könnyű
dolga.
Harry telefonja akkor rezgett megint, miután fizetett, és a szobája
felé indult.
13.00
 
Prim kinyitotta a hűtőszekrény mélyhűtő rekeszét.
Egy nagyobb fagyasztózacskó mellett kisebb, zárható műanyag
tasakok feküdtek, olyanok, amilyeneket drogdílerek használtak
előszeretettel.
Kettőben hajszálak voltak, egyben véres bőrdarabok és egy
másikban rongydarabok, amelyeket ő vágott fel. Csupa olyasmi,
amire egy nap talán szüksége lesz. Kivett egy tasakot, amelyben
mohát tartott, ellépett az étkezőasztal meg az akvárium mellett, és az
íróasztalra helyezett üvegdoboz előtt állt meg. Ellenőrizte a
páratartalom-mérőt, levette a doboz tetejét, kinyitotta a tasakot, és
mohát szórt a fekete talajra, majd hosszan tanulmányozta az állatot:
egy majdnem húsz centiméter hosszú, sokkolóan rózsaszínű csigát.
Nem tudta megunni. Akciófilmre nem lehetett számítani tőle. Ha
egyáltalán megmozdult, óránként alig pár centimétert tett meg. A
nézője érzelemdús drámát sem kapott. Csupán a szarvai
rezdüléseivel fejezte ki magát – vagy inkább szerzett benyomásokat
–, de azokat is sokáig kellett nézni, hogy az ember lássa a
mozgásukat. Olyan ez, mint a Nő esetében. A legkisebb mozdulat és
gesztus is ajándék. Türelmesnek kell lennie, ha el akarja nyerni a Nő
kegyeit, ha azt akarja, hogy a Nő megértse.
Az állat egy Mount Kaputar csiga volt. Prim a messzi
Ausztráliában, Új-Dél-Walesben szerzett belőle kettőt. Ez a csiga
csak ott él, egy tíz négyzetkilométeres, erdős területen a Kaputar
hegy lábánál. Az eladó azt mondta, egy bozóttűz bármikor
eltüntetheti az egész fajt, ezért Prim nem érzett semmilyen
lelkiismeret-furdalást amiatt, hogy minden létező ki- és beviteli
szabályozást megszegett. A csigákon általánosságban véve annyi
kellemetlen mikroba élősködik, hogy olyan szigorúan tiltják, hogy
országhatárokon vigyék őket át, mintha radioaktív anyagokról lenne
szó. Prim szinte teljesen biztos volt abban, hogy az általa
becsempészett két rózsaszínű csigán kívül egész Norvégiában nem
található egyetlen másik példány sem. Ha Ausztrália és a világ többi
része leég, talán így menekül meg a faj. Vagy talán maga az élet,
amikor majd nem lesz többé ember. Mert csak idő kérdése. A
természet csupán azt tartja meg, ami hasznos a számára. Bowie-nak
igaza volt, amikor azt énekelte, hogy a Homo sapiensnek már nincs
semmi haszna.
A csiga csápjai megmozdultak. Megérezte a kedvenc étele szagát.
Az olvadó mohát Prim szintén a Kaputar hegy aljából csempészte
haza. A csiga lassan elindult, sima, rózsaszínű felülete csillogott.
Milliméterenként közeledett a lakomájához, és közben nyálkás
nyomot hagyott maga után a fekete talajon. Olyan lassan és biztosan
közeledett a céljához, ahogyan Prim is a sajátjához. Ausztráliában
élnek kannibál csigák is, vak ragadozók, amelyek a nyomait követve
vadásznak a Mount Kaputar-csigára. Alig gyorsabbak nála, de
lassan, végtelenül lassan beérik a zsákmányukat. Élve eszik meg a
szép, rózsaszínű állatot, apró fogaikat belévájják, és komótosan
elfogyasztják. Tudja a rózsaszínű csiga, hogy jönnek? Érez félelmet,
amíg arra vár, hogy utolérjék? Lenne megoldás, lenne kiút? Gondol
például arra, hogy keresztezhetné egy másik Mount Kaputar-csiga
nyomait, és így eltéríthetné az üldözőit? Prim mindenesetre így fog
tenni, ha megpróbálják elkapni.
Visszatette a tasakot a hűtőbe. Egy pillanatra a nagy
fagyasztózacskóra meredt. A benne lévő emberi agyra.
Megborzongott. Hányingert érzett. Undort.
Miután fogat mosott, és lefeküdt, bekapcsolta a rendőrségi rádiót,
és az üzeneteket hallgatta. Néha olyan megnyugtatóak és álmosítóak
ezek a higgadt hangok, amelyek józanul, kurtán közlik, milyen
problémák vannak a városban. Általában alig történik valami, és ami
történik, abban sincs túl sok dráma, így Prim legtöbbször rövid idő
után álomba merült. De aznap este nem.
Befejezték az eltűnt nő keresését a Grefsenkollenen, és
egyeztettek, hogy a különböző csapatok másnap reggel hol és hány
órakor találkoznak, hogy újult erővel folytassák. Prim kihúzta az
éjjeliszekrény fiókját, és kivette belőle a kokainos szelencét. Úgy
vélte, legalább részben aranyból van. Öt centiméter hosszú volt, és
töltény alakú. Ha az ember elfordította azt a részét, ahol volt egy kis
bemélyedés, akkor megfelelő adaggal „töltődött meg”, amit a
hegyén lévő lyukon keresztül ki lehetett szívni. Elegáns. Azé a lányé
volt, akit a rendőrség keresett. Még a monogramja is ott díszelgett az
oldalán. B. B. Biztosan ajándékba kapta. Prim végigsimított rajta, és
az arcához érintette. Visszatette a fiókba, kikapcsolta a rádiót, és a
plafonra meredt. Annyi mindenen kellett gondolkoznia. Megpróbált
maszturbálni, de feladta. Aztán elsírta magát.
Már majdnem két óra volt, mire el tudott aludni.
 Tizenötödik fejezet
 
Kedd
 
 
Truls az órára pillantott. Kilenc óra tíz. Markus Røednek már tíz
perce meg kellett volna érkeznie.
Truls és Harry korábban a falhoz tolták az ágyat Harry
hotelszobájában, hogy középre tudják tenni az íróasztalt, és most az
asztal egyik oldalán ültek. Røedöt üres szék várta az asztal másik
oldalán. Truls megvakarta a hónalját.
– Arrogáns barom – sziszegte.
– Hm – felelte Harry. – Gondolj arra, hogy órabért kapsz, és az
óra ketyeg. Így már jobb?
Truls kinyújtotta a mutatóujját, és céltalan pötyögésbe kezdett az
előtte lévő laptopon. Elgondolkozott.
– Kicsit – morogta.
Alaposan átbeszélték a folyamatot.
A szereposztás egyszerű volt. Harry kérdez, Truls pedig befogja a
száját, és a képernyőre koncentrál, de nem árulja el, mit lát. Ez
tetszett is neki, elvégre nagyjából ezt csinálta a rendőrségen az
elmúlt három évben. Pasziánszozott, pókerezett, újranézte a Kemény
zsarukat, vagy Megan Foxon legeltette a szemét. De neki kell majd
rátennie Røedre az elektródákat. Két kéket és egy pirosat a
mellkasára, a szíve köré, és egy-egy pirosat az artériára a csuklóján.
A vezetékek egy dobozba vezettek, amely kábellel csatlakozott a
laptophoz.
– Akarod használni a jó zsarus trükköt? – kérdezte Truls, és a
papírtörlő felé intett, amelyet Harry az asztalra tett.
A trükk abból állt, hogy miután a rossz zsaru megríkatta a
kihallgatottat, dühösen kimasíroz a helyiségből, mire a jó zsaru
zsebkendőt vagy hasonlót nyújt a delikvensnek, együttérző szavakat
duruzsol a fülébe, és aztán csak várnia kell, hogy az illető kiöntse
neki a szívét. Ha a jó zsaru nő, az még jobb. Az emberek azt hiszik, a
nők kedvesebbek. Idióták. De Trulst ilyesmivel nem lehet
megtéveszteni. Már nem.
– Talán – felelte Harry.
Truls megpróbálta elképzelni Harryt a jó zsaru szerepében, de
feladta. Sok évvel korábban, amikor ő és Mikael Bellman együtt
dolgoztak, mindig Bellman játszotta a jó zsarut. Nagyon jól ment
neki, és nem csak a kihallgatások alatt. Ravasz dög. Mostanra már az
igazságügyi miniszteri posztig ravaszkodta magát. Truls ezt fel sem
bírta fogni, főleg annak tekintetében, mennyi mocsokságot követtek
el ők ketten. Másrészt persze mi mást várt? Bellmannál jobban senki
sem értett ahhoz, hogy könyékig nyúljon a szarba, de közben ne
koszolja össze magát.
Kopogtak.
A recepciónak meghagyták, hogy küldjék fel Røedöt, amikor
megérkezik.
A megbeszéltek értelmében Truls nyitott ajtót.
Røed mosolygott, de Truls idegesnek találta. A bőre versenyt
csillogott a szemével.
Truls beengedte, de nem mutatkozott be, és nem is nyújtott neki
kezet. Ezt Harry intézte.
Harry közölte Røeddel, hogy nem fogják sokáig rabolni az idejét.
Megkérte, hogy vegye le a kabátját, és gombolja ki az ingét.
Kinyújtott kézzel várta, hogy Røed átadja neki a kabátját, és
beakasztotta a szekrénybe. Truls ráhelyezte a férfira az elektródákat.
Úgy tette őket fel, hogy kikerülte a mellbimbója alatt és felett
húzódó, hosszúkás sebeket. Røed bőre itt-ott kékes színben játszott.
Vagy megverték, vagy a felesége vadmacska az ágyban. Persze az is
lehet, hogy valamelyik lány csinálta.
Miután Truls a látogatójuk csuklójára is feltette az elektródákat,
megkerülte az asztalt, leült, megnyomta az entert, és a képernyőt
figyelte.
– Minden oké? – kérdezte Harry. Truls bólintott.
Harry Røed felé fordult.
– Főleg eldöntendő kérdéseket fogok feltenni. A poligráf a
legjobban rövid válaszokat tud elemezni. Készen áll?
Røed erőltetetten mosolygott.
 – Kezdjük! Fél óra múlva mennem kell.
– Markus Røednek hívják?
– Igen.
Szünet. Harry és Røed Trulsre néztek, aki a képernyőre meredt.
Kurtán bólintott.
– Ön férfi vagy nő? – folytatta Harry.
– Férfi. – Røed elmosolyodott.
– Most mondja azt, hogy nő!
– Nő vagyok.
Harry Trulsre nézett, aki megint bólintott. Harry megköszörülte a
torkát.
– Megölte Susanne Andersent?
– Nem.
– Megölte Bertine Bertilsent?
– Nem.
– Szexelt egyikükkel vagy mindkettejükkel?
Csend. Røed arca elvörösödött. Levegő után kapott, majd
tüsszentett. Kétszer. Háromszor. Harry letépett egy darabot a
papírtörlőből, és Røed felé nyújtotta, aki a kabátját kereste a háta
mögött – nyilván volt nála zsebkendő –, majd végül elvette a
papírtörlőt, és belefújta az orrát.
– Igen, szexeltem – felelte, és beledobta a papírtörlőt a
szemetesbe, amelyet Harry felemelt a földről. – Mindkettejükkel. De
teljesen önkéntes alapon.
– Egyszerre?
– Nem. Nem csinálok ilyesmit.
– Susanne és Bertine ismerte egymást? Vagy találkoztak?
– Nem hiszem. Nem, szinte biztos vagyok benne, hogy nem.
– Mert gondoskodott arról, hogy ne találkozzanak? Røed
felnevetett.
– Nem. Soha nem titkoltam, hogy több nő is van az életemben. És
hát meghívtam őket a buliba, vagy nem?
– Meghívta őket?
– Igen.
– Megpróbálták zsarolni?
– Nem.
 – Fenyegetőztek azzal, hogy nyilvánosságra hozzák a
kapcsolatukat? Røed megrázta a fejét.
– Válaszoljon szóban!
– Nem. A kapcsolataim nem olyan titkosak, hogy ilyesmivel
lehetne fenyegetőzni. Hirdetni éppen nem akarom őket, de nem is
tettem túl sokat, hogy titokban maradjanak. Még Helene is tudott
róluk.
– Maga szerint a felesége ölhette meg a lányokat féltékenységből?
– Nem.
– Miért nem?
– Helene racionális nő. Úgy gondolná, hogy a lebukás kockázata
túl nagy az esetleges nyereséghez képest.
– Az esetleges nyereség?
– Hát a bosszú.
– És azért sem ölné meg őket, hogy megtartsa magát?
– Nem. Tudja, hogy soha nem hagynám el egy nőcske miatt. És
kettő miatt sem. De akkor talán igen, ha megpróbálná korlátozni a
szabadságomat.
– Mikor találkozott utoljára a lányokkal?
– A buliban.
– És előtte?
– Előtte már régen nem találkoztunk.
– Miért nem?
– Elveszítettem az érdeklődésemet. – Røed széttárta a karját. – A
testiség mindig csábító, de a Susannéhoz és Bertinéhez hasonló
lányok lejárati ideje nem egészen olyan, mint Helene Røedé, ha érti,
mire célzok.
– Hm. Maga vagy a lányok éltek drogokkal a buliban?
– Drogokkal? Én nem.
Harry Trulsre nézett. Truls enyhén megrázta a fejét.
– Biztosan? – kérdezte Harry. – Például kokainnal?
Truls érezte, hogy Røed nézi, de nem emelte fel a pillantását a
képernyőről.
– Jól van – felelte Røed. – A lányok felszívtak pár csíkot.
– A sajátjukból vagy a magáéból?
– Jött egy pasas, akinél volt.
 – Kicsoda?
– Nem tudom. Talán a szomszédainknak valami haverja vagy a
dílerük, fogalmam sincs. Ha drogdílereket akarnak elkapni, abban
sajnos nem segíthetek. Nem tudok személyleírást adni, mert a
pasason maszk és napszemüveg volt.
Røed ferdén mosolygott, de Truls látta rajta, hogy ingerült. Az
alfahímek soha nem bírják jól a kihallgatást.
– De fehér volt, norvég vagy…
– Igen, fehér. És norvégnak hangzott.
– Beszélt Susannéval vagy Bertinével?
– Igen, nyilván beszélt, ha az ő cuccából toltak.
– Hm. Szóval maga nem kokainozik?
– Nem.
Harry Trulshöz hajolt, aki diszkréten egy pontra bökött a
képernyőn.
– Hm. Úgy tűnik, a poligráf szerint nem mond igazat.
Røed úgy nézett rájuk, mint egy durcás kamasz a szüleire, majd
dühösen fújtatva megszólalt.
– Elképzelni sem tudom, ennek mi köze az ügyhöz. Igen,
korábban előfordult, hogy egyszer-egyszer kokszoltam. De aztán
fogadtam Helenével, hogy többet nem fogok, és ezt aznap este is
tartottam. És most mennem kell.
– Még egy utolsó kérdés. Felfogadott valakit, vagy
együttműködött valakivel, hogy megölje Susanne Andersent vagy
Bertine Bertilsent?
– De hát a francba, Hole, miért csinálnék ilyesmit? – Røed
elkeseredetten az égnek emelte a karját. Truls aggódva figyelte, hogy
az egyik elektróda kezd leválni a csuklójáról. – Hát nem érti? Ha az
ember a hatvanas évei közepén jár, és van egy megértő felesége,
akkor nem igazán tart attól, hogy kiderül róla, hogy még mindig
huszonpár éves lányokat dug. Azokban a körökben, ahol én
mozgok, az ilyesmi tiszteletet ébreszt. Bizonyíték arra, hogy engem
nem lehet csak úgy leírni. – Røed egyre hangosabban beszélt. – Az
üzletfeleim látják, hogy nem léphetnek vissza következmények
nélkül egy már majdnem aláírt szerződéstől. Érti, Hole?

É
 – Én értem – felelte Harry, és hátradőlt a széken. – De a poligráf a
legjobban rövid válaszokat tud elemezni. Szóval megismétlem a
kérdé…
– Nem! A válasz nem. Nem rendeltem semmilyen… – Røed
felnevetett, mintha maga a gondolat is őrültség lenne. – …
gyilkosságot.
– Akkor köszönöm, hogy időt szakított ránk – felelte Harry. – És
remélem, eléri a következő találkozóját. Truls?
Truls felállt, megkerülte az asztalt, és leszedte Røedről az
elektródákat.
– Egyébként szeretnék beszélni a feleségével – folytatta Harry,
miközben Røed begombolta az ingjét.
– Jól van.
– Nem engedélyt kértem. – Harry gyorsan lecsapta a számítógép
tetejét, amint Røed felállt. – Azt majd tőle fogok. Magát csak
informáltam.
– Csináljon, amit akar! De ne kívánja, hogy megbánjam, hogy
felfogadtam magát, Harry!
– Ez most olyan volt, mint fogorvoshoz menni. – Harry is felállt. –
Az ember azt sem bánja meg, miután végzett. – A szekrényhez
lépett, és tartotta Røednek a kabátot, hogy fel tudja venni.
– Hát ez – röfögte Truls, miután bezárult az ajtó a megbízójuk
után – attól függ, mekkora a számla.
 Tizenhatodik fejezet
 
Kedd. Seamaster
 
 
– Ott van – felelte a fehér köpenyes, idősebb nő, és a laboratórium
belseje felé mutatott.
Harry egy szintén fehér köpenyes hátat látott, amelynek a
tulajdonosa egy magas széken ülve a mikroszkóp fölé hajolt. Mögé
osont, és halkan megköszörülte a torkát.
A nő türelmetlenül fordult meg. Kemény, zárkózott
arckifejezésén látszott, hogy még mindig a munkára koncentrál, de
amint rájött, ki a látogatója, ez azonnal megváltozott, mintha hirtelen
kisütött volna a nap.
– Harry! – Felpattant, és a férfi nyakába borult.
– Alexandra – válaszolta Harry meghökkenve. Nem igazán tudta,
milyen fogadtatásra számíthat.
– Hogy jöttél be idáig?
– Kicsit korábban érkeztem, és Lilly volt a recepción, aki
emlékezett rám, és…
– Na, mi a véleményed? – Alexandra büszkén kihúzta magát, és
még enyhén jobbra-balra is dőlt.
Harry elmosolyodott.
– Még mindig fantasztikusan nézel ki. Mint egy Lamborghi…
– Nem én, te majom! A labor.
– Ja… Hát igen, látom, hogy új.
– Nem csodálatos? Most már mindent meg tudunk csinálni, amit
korábban külföldre kellett küldenünk. DNS, kémia, biológia. Annyi
mindenünk van, hogy ha a bűnügyi technikusoknak nincs elég
kapacitása, ki tudjuk őket segíteni. És személyes kutatásra is
használhatjuk a cuccokat. DNS-elemzésből doktorálok.
– Lenyűgöző.
Harry végigpillantott a kémcsöveken, edényeken, képernyőkön,
mikroszkópokon és titokzatos gépeken, amelyekről elképzelni sem
tudta, mire valók.
 – Helge, köszönj Harrynak! – kiáltotta Alexandra, mire a
munkatársa megfordult a székén, mosolygott és integetett, majd
visszatért a mikroszkópjához.
– Azon versenyzünk, melyikünk végzi el korábban a doktorit –
suttogta Alexandra.
– Hm. Biztos vagy benne, hogy van időd kávézni az étkezőben? A
nő belekarolt Harryba.
– Tudok egy jobb helyet. Gyere!
 
– Szóval Katrine tudja, hogy tudod – foglalta össze Alexandra. –
És felajánlotta, hogy vigyázhatsz rá valamikor. – Letette az üres
teáspoharát maga elé. A székeket, amelyeken ültek, bentről vitték ki
magukkal a tetőre. – Ez azért már valami. Félsz?
– Rettegek – felelte Harry. – És most ráadásul időm sincs.
– Ezt az apák időtlen idők óta mondogatják.
– Ja. De hét napom van arra, hogy megoldjam az ügyet.
– Csak hét napot kaptál Røedtől? Ennyire optimista? Harry nem
válaszolt.
– Szerinted Katrine szeretne veled…
– Nem – felelte Harry határozottan.
– Tudod, az ilyen érzések soha nem halnak meg teljesen.
– De, meghalnak.
Alexandra némán nézett rá, és félresimított az arca elől egy
dugóhúzószerűen kunkorodó, fekete hajtincset, amelyet belefújt a
szél.
– Amúgy meg tudja, mi a legjobb neki és a gyereknek – folytatta
Harry.
– Ami micsoda?
– Hogy velem nem érdemes kezdeni.
– Kik tudják még, hogy te vagy az apja?
– Csak te. És Katrine nem akarja, hogy bárki más is megtudja.
– Ne aggódj! Én csak a DNS-elemzés miatt tudom, szóval
titoktartási kötelezettségem van. Nincs egy cigid?
– Abbahagytam a dohányzást.
– Te? Ez most komoly?
 Harry bólintott, és felnézett az égre. Megjelent pár felhő.
Ólomszürkének tűntek, de ahol a nap megvilágította őket, fehéren
ragyogtak.
– Szóval nincs pasid – váltott témát Harry. – Örülsz?
– Nem – felelte a nő. – De szerintem akkor sem örülnék, ha együtt
lennék valakivel. – A szokásos rekedt nevetését hallatta, és Harry
érezte, hogy most is olyan hatással van rá, mint régebben. Ezek
szerint talán mégis igaz. Lehet, hogy az ilyen érzések tényleg soha
nem halnak meg teljesen, bármennyire is rövid ideig voltak életben.
Harry megköszörülte a torkát.
– Na, most jön – jegyezte meg Alexandra.
– Micsoda?
– Hogy miért akartál kávézni velem.
– Hát igen – felelte Harry, és elővett egy műanyag dobozt, benne
egy papírtörlővel. – Ránéznél erre?
– Tudtam! – csattant fel a nő.
– Hm. Mégis hajlandó voltál kávézni velem.
– Hát mert reméltem, hogy tévedek, és hogy gondoltál rám egy
kicsit.
– Tudom, hogy hülyén hangzik, ha most azt mondom, hogy
gondoltam rád, de tényleg gondoltam.
– Azért mondd csak! Harry ferdén mosolygott.
– Gondoltam rád.
Alexandra elvette tőle a dobozt.
– Mi ez?
– Orrváladék és nyál. Csak azt akarom tudni, hogy ugyanattól a
személytől származik-e, mint az, amit Susanne mellén találtatok.
– Hát ezt meg honnan tudod? Vagy inkább ne mondd el! Amúgy
igazából talán nem törvényellenes, amit kérsz, de azért tudod, hogy
megüthetem a bokámat, ha valaki rájön.
– Igen.
– Szóval akkor miért segítsek?
– Majd te megmondod.
– Bizony, majd én megmondom! Mert elviszel abba a sznob
hoteledbe pancsolni. Hallod? És utána meghívsz egy drága
vacsorára. Amihez ki kell öltöznöd.
 Harry megpöckölte az öltönye hajtókáját.
– Nem vagyok eléggé kiöltözve?
– Nincs rajtad nyakkendő. Azt is kell venned. Harry felnevetett.
– Megbeszéltük.
– Elegáns nyakkendő legyen!
 
– Az, hogy egy Røed-féle milliárdos magánnyomozót fogad,
teljesen szembemegy a demokratikus hagyományainkkal és azzal az
elképzeléssel, hogy mindannyian egyenlők vagyunk – háborgott
Bodil Melling rendőrfőnök.
– És rengeteg kézzelfogható bonyodalmat is okoz, hogy
megzavarja a köreinket egy külsős – tette hozzá Ole Winter, a Kripos
nyomozócsoportjának vezetője. – Egész egyszerűen megnehezíti a
munkánkat. Azzal persze tisztában vagyok, hogy nincs jogi alapunk
arra, hogy megtiltsuk Røed magánnyomozását, de valahogyan
biztosan meg lehet állítani.
Mikael Bellman az ablak mellett állt, és kifelé nézett. Igazán
klassz irodája van. Nagy, új és modern. Nincs rajta mit szégyellni.
De a Nydalenben van. Messze a központban lévő kormányzati
negyedben fekvő többi minisztériumtól. A Nydalen egyfajta üzleti
park volt a város szélén. Ha az ember észak felé indult, pár perc alatt
egy erdő kellős közepén találta magát. Bellman igazán remélte, hogy
nemsokára beköltözhet az új kormányzati negyedbe, és akkor még
az ő pártja lesz hatalmon, ő pedig továbbra is az igazságügyi
miniszteri székben ül. Mondjuk semmiféle ellenkező előjel nem
mutatkozott. Népszerű volt. Páran egyenesen arra célozgattak neki,
hogy nem ártana felkészülnie arra a napra, amikor a miniszterelnök
úgy dönt, hogy visszavonul. Egy alkalommal valaki egy cikkben azt
írta, ideje lenne a kormány egyik tagjának, például Bellmannak,
puccsot szerveznie a miniszterelnök ellen, mire a másnap reggeli
megbeszélésen a miniszterelnök mindenki nagy derültségére azt
kérte, ellenőrizzék Mikael táskáját, amivel a férfi szemkötőjére és
Claus Stauffenberggel, azzal a Wehrmacht-ezredessel való
hasonlóságára utalt, aki bombamerényletet kísérelt meg Hitler ellen.
De a miniszterelnöknek nem kellett ilyesmitől tartania. Mikaelnek
semmi kedve nem volt a hivatalához. Persze igazságügyi
miniszterként is reflektorfényben volt, de miniszterelnöknek – az
ország első emberének – lenni teljesen más tészta. Na nem a rá
nehezedő nyomást akarta elkerülni, hanem a figyelmet. Ha túl sok
követ mozgatnának meg, és túlságosan beleásnák magukat a
múltjába, még ő maga sem tudta, mit találnának.
Melling és Winter felé fordult. Nagyon eltávolodott tőlük a
hierarchiában, de a rendőrnyomozói múltja miatt nyilván úgy
gondolták, fordulhatnak hozzá közvetlenül, hiszen egy közülük.
– A Munkáspárt tagjaként természetesen támogatom azt az
elképzelést, hogy mindannyian egyenlők vagyunk – felelte. – És az
Igazságügyi Minisztérium kiáll amellett, hogy a rendőrségnek a
lehető legjobb munkakörülményeket kell biztosítani. De nem vagyok
róla meggyőződve, hogy számíthatunk a… – Más szót keresett, mint
az átlátszó „választók”. – …az állampolgárok megértésére, ha
félreállítunk egy ismert nyomozót. Főleg, mivel olyan ügyet próbál
felderíteni, amivel maguk eddig semmire sem jutottak. És amellett
igaza van, Winter. Semmilyen jogi alapunk nincs arra, hogy
megállítsuk Røedöt és Holét. De abban reménykedhetünk, hogy
Hole elköveti azt, ami az én időmben előbb vagy utóbb mindig
bekövetkezett.
Melling és Winter szemében kérdőjelek táncoltak.
– Hogy vét a játékszabályok ellen – magyarázta Mikael. – Figyelni
kell, és szinte biztos vagyok benne, hogy csak idő kérdése, hogy
elkövessen valamit. Amikor ez megtörténik, jelentsék nekem, és
személyesen fogok gondoskodni arról, hogy eltakarodjon. –
Rápillantott az Omega Seamaster órájára. Nem mintha másik
tárgyalásra kellett volna sietnie, csak jelezni akarta, hogy ez véget
ért. – Jól hangzik?
A látogatói úgy szorították meg a kezét, mintha ő fogadta volna el
a javaslatukat, és nem fordítva. Mikael ebben mindig is jó volt.
Mosolygott, és a szükségesnél fél másodperccel hosszabban nézett
Bodil Melling szemébe. Nem azért, mert érdekelte a nő, inkább csak
megszokásból. És észrevette, hogy a rendőrfőnök arcába végre szín
szökik.
 Tizenhetedik fejezet
 
Kedd. Az emberiség érdekesebbik része
 
 
– Gyerekként, két- és ötéves korunk között tanulunk meg
hazudni, és mire felnövünk, szakértők leszünk – magyarázta Aune,
és megigazította a párnáját. – Higgyétek el!
Øystein röhögött, Truls pedig értetlenkedve bámult. Aune
folytatta.
– Egy Richard Wiseman nevű pszichológus szerint a legtöbben
napi egyszer vagy kétszer hazudnak. Rendes hazugságról van szó,
nem olyan kis „jaj de jó a hajad”-féle udvariasságról. És hogy
mennyi esélye van a lebukásnak? Freud szerint mi, földi halandók
nem tudunk titkot tartani. Ha a szánk nem beszél, akkor fecsegnek
helyette az ujjaink. De tévedett. Legalábbis abban, hogy az ember
nem igazán tudhatja, hogyan buktatja le magát a beszélgetőpartnere,
mert mindenki máshogyan viselkedik. Ezért van szükség
hazugságdetektorra, amit Kínában már háromezer évvel ezelőtt
kitaláltak. A gyanúsítottnak megtöltötték a száját rizzsel, és
megkérdezték tőle, bűnös-e. Ha megrázta a fejét, felszólították, hogy
köpje ki a rizsszemeket, és ha maradt valamennyi a szájában, akkor
feltételezték, hogy kiszáradt a szája, mert ideges, tehát bűnös. Ez
természetesen használhatatlan, mert az ember amiatt is lehet ideges,
hogy fél attól, hogy ideges lesz. És pont ilyen használhatatlan a
poligráf is, amit John Larson talált fel 1921-ben, és ami gyakorlatilag
megegyezik azzal a hazugságdetektorral, amit ma is alkalmaznak,
bár mindenki tudja, hogy szemétdombra való. Maga Larson is
megbánta, hogy feltalálta, és a saját Frankenstein szörnyének
nevezte. Merthogy „él”… – Aune idézőjelet karmolt a levegőbe. – De
csak azért él, mert annyian elhiszik, hogy működik. A
hazugságdetektortól való félelem néha ki is kényszerítheti a
vallomást, ami aztán vagy igaz, vagy nem. Detroitban egyszer
elkaptak egy gyanúsítottat, rátetették vele a kezét egy fénymásolóra,
amiről azt állították, hogy hazugságdetektor, és kérdéseket tettek fel
neki, miközben a fénymásoló sorra köpte magából a „Hazudik”
feliratú A4-es papírokat, és az illető annyira kikészült, hogy mindent
bevallott.
Truls horkantva röhögött.
– De ki tudja, tényleg bűnös volt-e? – folytatta Aune. – Ezért
nekem jobban bejön az, amit Indiában csináltak az ókorban.
Kinyílt az ajtó, és két ápoló betolta a szobatársát az ágyán.
– Na, figyelj, Jibran, ez neked is tetszeni fog! – szólította meg
Aune.
Harry elmosolyodott. Aune, a rendőrtiszti főiskola legnépszerűbb
előadója visszatért a porondra.
– A gyanúsítottakat egymás után beküldték egy koromsötét
helyiségbe, és utasították őket, hogy addig tapogatózzanak, amíg
meg nem találják a bent lévő szamarat, és húzzák meg a farkát. Ha
hazudtak a kihallgatás során, akkor a szamár felbőg vagy felvonyít,
vagy mit is csinálnak a szamarak. Mert a bent lévő szamár egy szent
állat! Ezt a pap jól kihangsúlyozta. Amit viszont elhallgatott, az az
volt, hogy a jószág farkát bekenték korommal. Aztán amikor a
vádlott kijött, és közölte, hogy meghúzta a szamár farkát, csak meg
kellett nézni a kezét. Ha tiszta volt, az azt jelentette, hogy félt attól,
hogy a szamár lebuktatja, és már lehetett is a bitófára küldeni, vagy
amit akkor használtak Indiában.
Aune a szobatársára nézett, aki könyvet tartott a kezében, de
azért bólogatott.
– És ha kormos volt a keze – szólalt meg Øystein –, az azt
jelentette, hogy az illető nem teljesen hülye.
Truls röfögve csapkodta a combját.
– A kérdés az – vette vissza a szót Aune –, hogy Røed kormos
kézzel távozott-e.
– Hát… – kezdte Harry. – Mi a fénymásolós trükk és a szent
szamár keverékét vetettük be. Szinte biztos vagyok benne, hogy azt
hitte, hazugságdetektorral van dolga. – Az asztal felé biccentett, ahol
ott állt Truls számítógépe, mellette a vezetékek és elektródák,
amelyeket a harmadik emeletről kértek kölcsön, ahol EKG-
vizsgálatokhoz használták őket. – Szóval szerintem igyekezett nem
hazudni. De a szamárteszten átment. Eljött, és végigcsinálta az
egészet, pedig úgy gondolta, tényleg hazugságvizsgálatnak vetjük
alá. Ez már önmagában arra utal, hogy nincs mit titkolnia.
– Vagy – akadékoskodott Øystein – tudja, hogyan kell átverni egy
hazugságdetektort, és így akar félrevezetni minket.
– Hm. Nem hiszem, hogy félre akar vezetni minket. Vonakodott
bevenni Trulst a csapatba, ami érthető, mert az egész akció hitelét
veszti, ha kiderül az ő részvétele. Csak akkor ment bele, amikor
meggyőztem, hogy nélkülözhetetlen, hogy hozzáférjünk a
rendőrségi jelentésekhez. Szóval igaz, hogy olyan neveket akar,
amelyek komoly hatást tesznek mondjuk egy sajtóközleményben, de
az még jobban érdekli, hogy kiderüljön az igazság.
– Gondolod? – kérdezte Øystein. – Akkor miért nem ad DNS-t?
– Fogalmam sincs. Amíg nincs megalapozott gyanú, addig senkit
sem lehet DNS-tesztre kényszeríteni, és Krohn azt mondta, hogy ha
csak úgy hozzájárulnak, azzal mintegy bevallják, hogy a gyanú
megalapozott. Mindenesetre pár napon belül meglesz a válasz.
– És biztos vagy benne, hogy nem fog megegyezni a Susanne
mellén talált nyállal? – akarta tudni Aune.
– Én soha semmiben nem vagyok biztos, Ståle, de Røedöt
kihúztam a gyanúsítottak listájáról, amikor ma megjelent nálam a
hotelben.
– Akkor minek a DNS-elemzés?
– A biztonság kedvéért. Meg hogy adhassunk valamit a
rendőrségnek.
– Hogy ne tartóztassák le? – kérdezte Truls.
– Hogy kínálhassunk nekik valamit, amiért cserébe talán mi is
számíthatunk valamire. Olyasvalamire, ami nincs benne a
jelentésekben.
Øystein hangosan csettintett a nyelvével.
– Okos!
– És most, hogy Røedöt kihúztad a listádról, és tudjuk, hogy
Susannénak hiányzik az agya, még mindig úgy gondolod, hogy a
gyilkos kapcsolatban van az áldozatokkal, és az indítéka személyes?
Harry megrázta a fejét.
– Jól van. – Aune a kezét dörgölte. – Mert akkor végre
körülnézhetünk a pszichopaták, szadisták, narcisztikusok és
szociopaták háza táján. Vagyis foglalkozhatunk az emberiség
érdekesebbik részével.
– Nem – felelte Harry.
– Nem? – Aune elkámpicsorodott. – Szerinted a tettest nem ott
kell keresni?
– De. Viszont vaktában nem fogjuk megtalálni. Ott kell
keresnünk, ahol a legnagyobb esélyünk van arra, hogy találjunk
valamit.
– Szóval ott, ahol úgy gondoljuk, hogy nincs?
– Pontosan.
A társai értetlenkedve méregették Harryt, aki erre folytatta.
– Színtiszta matek – magyarázta. – A sorozatgyilkosok
véletlenszerűen választják ki az áldozataikat, és elrejtik a nyomaikat.
Annak a valószínűsége, hogy egy év alatt megtalálják őket, tíz
százalék alatt van, és ez még az FBI-ra is érvényes. És akkor itt
vagyunk mi négyen, jóval kevesebb erőforrással. Adjunk mondjuk
két százalékot magunknak, hogy ne legyünk túl szigorúak! Ha
viszont a gyilkos az áldozatok környezetében mozog, és van
kézzelfogható indítéka, akkor a megtalálás esélye hetvenöt százalék.
Tegyük fel, hogy nyolcvan százalék az esély arra, hogy a gyilkos
abban a kategóriában van, amit Ståle említett! Tegyük fel, hogy
sorozatgyilkos! Ha erre a kategóriára fókuszálunk, és figyelmen
kívül hagyjuk a lányok környezetében lévő személyeket, akkor
annak a valószínűsége, hogy sikerrel járunk…
– Egy egész hat tized százalék – szakította félbe Harryt Øystein. –
És annak a valószínűsége, hogy sikerrel járunk, ha az áldozatok
ismeretségi körére koncentrálunk, tizenöt százalék.
A többiek meghökkenve meredtek Øysteinre, aki széles, barna
vigyort villantott rájuk.
– Ha az ember az én szakmámban dolgozik, muszáj tudnia fejben
számolni.
– Elnézést – avatkozott közbe Aune. – Hallom a számokat, de ez
őszintén szólva elég kontraintuitívnak tűnik. – Észrevette, hogy
Øystein szemöldöke a magasba szalad. – Szóval a józan paraszti
ésszel ellenkezőnek. Mármint az, hogy ott keressük a tettest, ahol
nem hisszük, hogy van.
 – Ilyen a rendőrségi nyomozás – felelte Harry. – Elmagyarázom.
Ha megtaláljuk a tettest, akkor szuper, beletrafáltunk. Ha nem,
akkor azt csináltuk, amit a nyomozók a munkájuk nagy részében
szoktak: pár személyt tisztáztunk.
– Nem hiszek neked! Te nem vagy ilyen racionális, Harry. Nem
az a típus vagy, aki százalékok alapján dolgozik. Szóval a
professzionális éned látja, hogy minden jel arra utal, hogy
sorozatgyilkossal van dolgunk, ezért azt mondod, hogy
sorozatgyilkos, de valójában mást gondolsz. Mert mást súg az
ösztönöd. Ezért hoztad ezt a kiszámolósdit. Meg akarsz győzni
minket és saját magadat is, hogy Harry Hole ösztönös megérzését
kell követni. Igazam van?
Harry bólintott.
– Anyám úgy gondolta, hogy Isten nem létezik – szólalt meg
Øystein. – Mégis keresztény volt. Szóval kit kell tisztáznunk?
– Helene Røedöt – válaszolta Harry. – És azt, aki drogot árult a
buliban.
– Helenét értem – bólintott Aune. – De a dílert miért?
– Mert azon kevesek közé tartozik, akik ott voltak a buliban, és
akiket nem sikerült azonosítani. És mert maszk és napszemüveg volt
rajta.
– És? Talán nincs beoltva. Vagy mizofóbiája van. Bocs, Øystein:
retteg a kórokozóktól.
– Vagy beteg volt, és nem akart senkit megfertőzni – vetette fel
Truls.
– De aztán mégis összejött neki. A jelentésekben legalábbis ott
van, hogy pár nappal a buli után Susanne és Bertine belázasodott, és
rosszul lett.
– Figyelmen kívül hagyjuk a leglogikusabb okot – jegyezte meg
Aune. – Egy díler nincs túl jóban a törvénnyel, szóval én nem
ütköznék meg azon, hogy álcázni akarja magát.
– Øystein – fordult Harry a sofőrjük felé. – Te jössz.
– Oké. Az van, hogy aki mondjuk kokszot árul, az nem aggódik
igazán amiatt, hogy azonosítani tudják. A zsaruk nagyjából amúgy
is tudják, ki terít az utcán, de nem érdekli őket különösebben. Ők a
háttérben lévő arcokra utaznak. De ha mégis elkapják az illetőt,
akkor eladás közben csapnak le rá, és akkor mindegy, hogy van-e
rajta maszk. És egy díler pont fordítva gondolkozik. Ha az utcán
árul, akkor azt akarja, hogy a vevői ismerjék a pofáját, és
emlékezzenek arra, hogy a múltkor jó cuccot kaptak tőle. Ha pedig
házakhoz szállítja az árut, és nagyon úgy tűnik, hogy a mi emberünk
így dolgozik, akkor még fontosabb, hogy a vevő lássa a képét, és
meg tudjon benne bízni.
Truls fel-felhorkant.
– Szerinted ki tudod deríteni, kicsoda a maszkos díler? – kérdezte
Harry.
Øystein vállat vont.
– Megpróbálhatom. Kevés norvég vállal házhoz szállítást.
– Jól van. – Harry szünetet tartott. Lehunyta a szemét, majd
kinyitotta, mintha mentálisan lapozott volna egyet a
forgatókönyvben, amit követ.
– Mivel ahhoz a hipotézishez tartjuk magunkat, hogy a gyilkos
ismerte legalább az egyik áldozatot, nézzük meg, ezt mi támasztja
alá! Susanne átvágott az egész városon, maga mögött hagyta a
forgalmas belvárost, hogy eljusson valahová, ahol minden jel szerint
senkit sem ismert, ahol úgy tűnik, még sohasem járt, és ahol kedd
este nem igazán történik semmi sem…
– Ott egy este sem történik semmi – vágott közbe Øystein. –
Arrafelé nőttem fel.
– Szóval miért ment oda?
– Hát ez nem túl bonyolult. Azzal a pasassal találkozott, aki aztán
kinyírta.
– Jól van, akkor ez alapján a feltételezés alapján megyünk tovább.
– Frankó! – örvendezett Øystein. – Az ország vezető szakértője
egyetért velem.
Harry ferdén elmosolyodott, és végighúzta a kezét a tarkóján.
Egyre jobban vágyott az italra, amelyet aznap még engedélyezhetett
magának.
A két másikat már felhajtotta, amikor az Igazságügyi Orvostani
Intézet után Øysteinnel beugrottak a Schrøderbe.
– De ha már ennyire belelendültem – folytatta Øystein –, akkor
van itt még valami. A pasas az Østmarkán intézte el Susannét, és
minden remekül ment, nem? Nagyjából sikerült elkövetnie a
tökéletes gyilkosságot. Akkor nem furcsa, hogy Bertinét a
Grefsenkollenre cipelte? Ha valami jól működik, minek változtatni
rajta? Ez a gyilkosokra nem vonatkozik?
– De, a sorozatgyilkosokra igen – felelte Aune. – Kivéve, ha az
ismétlés növeli a lebukás kockázatát. És Susanne eltűnését addigra
már jelentették, szóval a környéken nyüzsögtek a rendőrök és a
keresőcsapatok.
– Ja, de haza is mentek, mihelyt besötétedett – vetette ellene
Øystein.
– És senki sem sejtette, hogy még egy csaj el fog tűnni. Szóval
nem kockáztatott volna túl sokat, ha Bertinét is ugyanoda viszi. És
hát úgy tűnik, hogy azt a területet jól ismeri.
– Hát… Lehet, hogy Bertine hajlandó volt sétálni menni vele, de
ragaszkodott a Grefsenkollenhez.
– De az messzebb van a lakóhelyétől, mint az Østmarka, és a
jegyzőkönyvekből tudjuk, hogy az ismerősei közül senki sem tudott
arról, hogy valaha járt volna a Grefsenkollenen.
– De talán sok szépet hallott róla. Ott legalább van kilátás,
ellentétben az Østmarkával, ahol csak erdő van, meg dombok.
– Aha, oké – bólintott Øystein elgondolkozva. – De van még
valami, amit nem értek. – Továbbra is Aunéhöz beszélt, mivel Harry
a homlokára szorított kézzel a falat bámulta, és úgy tűnt, teljesen
máshol jár. – Bertine nyilván nem ment túl messzire a kocsijától,
nem igaz? És most már több mint két hete keresik, szóval nem értem,
a kutyák miért nem találták meg. Tudjátok, milyen jól szagolnak?
Úgy értem, mennyire jó a szaglásuk. Az egyik rendőrségi jelentésben
az áll, hogy egy østmarkai gazda egy héttel ezelőtt betelefonált a
Wenggården tanyáról, hogy az öreg, nyomorék buldogja úgy ugatott
a nappaliban, ahogyan akkor szokott, amikor állati tetem van a
közelben. Én ismerem az Østmarkát, és az a tanya hat kilométerre
van attól a helytől, ahol Susannét megtalálták. És ha az a kutya olyan
messziről kiszagolta a hullát, akkor Bertinét miért nem találják…?
– Nem szagolta ki.
Mind a négyen a hang felé fordultak. Jibran Sethi leeresztette a
könyvét.
 – Ha véreb vagy német juhász lett volna, akkor igen, de a
buldogoknak nagyon rossz a szaglásuk, már ahhoz képest, hogy
kutyák. Nagyjából a legrosszabb. Így járunk, ha arra tenyésztünk ki
egy állatot, hogy ökrökkel harcoljon, ne pedig vadásszon, amire a
természet teremtette. – Az állatorvos felemelte a könyvét. – Perverz,
de hát ilyeneket csinálunk.
– Köszönjük, Jibran! – felelte Aune. Az állatorvos kurtán
biccentett.
– Talán elásta Bertinét – vetette fel Truls.
– Vagy bedobta az egyik kis tóba – találgatott Øystein.
Harry továbbra is az állatorvosra meredt, és egyre távolabbról
hallotta a társai hangját. Felborzolódott a haj a tarkóján.
– Harry!
– He?
– Azt kérdeztük, mit gondolsz – ismételte meg Aune.
– Azt gondolom… Øystein, megvan a gazda telefonszáma?
– Nincs. De a neve és a címe alapján megtaláljuk.
 
– Gabriel Weng.
– Jó napot, Weng! Hansen vagyok az oslói rendőrségtől. Csak egy
rövid kérdést szeretnék feltenni a múlt heti telefonhívásával
kapcsolatban. Azt mondta, hogy a kutyája ugatása alapján úgy vélte,
állati tetem vagy holttest lehet a közelben.
– Igen. Előfordul, hogy az erdőben megdöglik egy állat, és
rothadásnak indul. De hát olvastam, hogy eltűnt egy lány, és a
Skullerud nincs túl messze, szóval amikor a kutya azon a furcsa
hangon kezdett ugatni és vonyítani, felhívtam magukat. De aztán
nem hallottam többet maguk felől.
– Sajnálom. Egy ilyen ügyben időbe telik reagálni a
bejelentésekre.
– Ja, igen, és hát azt a szerencsétlen kislányt közben megtalálták.
– Amit most tudni szeretnék, az az, hogy a kutyája még mindig
ugat-e. Nem jött válasz, csak a férfi lélegzetvétele hallatszott.
– Weng? – szólította meg Harry.
– Azt mondta, hogy Hansennek hívják?
– Igen. Hans Hansen rendőrtiszt vagyok. Megint szünet.
 – Igen.
– Igen?
– Igen, még mindig ugat.
– Köszönöm, Weng.
 
Szung-min Larsen Kaszparovot nézte, aki a házfal mellett épp
leguggolt. Szung-min már elővette a műanyag zacskót, hogy ha
valaki elmegy mellette, lássa, hogy természetesen nem hagyja ott a
kutya végtermékét a Nobels gate előkelő épületei között.
Gondolkozott. Nem az eltávolított agyon, hanem azon a tényen,
hogy visszavarrták a fejtetőt. Mit jelenthet, hogy az elkövető
megpróbálta elfedni, hogy kivette az agyat? A trófeagyűjtőket az
ilyesmi általában nem érdekelte. És nyilván a tettes is tisztában volt
vele, hogy ki fog derülni a dolog, szóval minek vacakolt vele? Fel
akart takarítani maga után? Pedáns gyilkos? Ez nem is volt annyira
légből kapott ötlet, elvégre a helyszínről hiányoztak a szokásos
nyomok. Eltekintve az áldozat mellén lévő nyáltól. Ott a gyilkos
hibát követett el. Bár a nyomozók közül néhányan úgy vélték, a nyál
nem a gyilkostól származik, mert Susanne felsőtestén volt ruha,
amikor megtalálták. De ha visszavarrta a fejtetőt, akkor az is
elképzelhető, hogy felöltöztette a korábban levetkőztetett holttestet.
Szung-minnek megcsörrent a telefonja, előhúzta, és elképedve
olvasta el a nevet a kijelzőn, mielőtt felvette volna.
– Harry Hole? Rég találkoztunk.
– Igen. Rohan az idő.
– Olvastam a VG-ben, hogy ugyanazon az ügyön dolgozunk.
– Igen. Hívtam párszor Katrinét, de ki van kapcsolva a telefonja.
– Talán éppen a kisfiát altatja.
– Talán. De van egy tippem, és úgy gondoltam, jobb, ha minél
hamarabb utána tudnak nézni.
– Valóban?
– Beszéltem egy személlyel, aki az erdőben lakik, és azt mondja,
hogy a buldogja kiszagolt egy állati tetemet a közelben. Vagy egy
holttestet.
– A buldogja? Hát akkor tényleg a közelben kell hogy legyen. A
buldogok…
 – …szaglása nem túl jó. Tudom.
– Igen. Az erdőben egy állati tetem nem túl meglepő, szóval
felteszem, hogy a Grefsenkollenről van szó.
– Nem. Az Østmarkáról. Hat-hét kilométerre onnan, ahol
Susannét megtalálták. Persze nem biztos, hogy ez bármit is jelent.
Mint maga is mondta, az erdőben hullanak az állatok. De
mindenképpen szólni akartam. Főleg, mivel Bertine nem került elő a
Grefsenkollenről.
– Oké zsoké – felelte Szung-min. – Intézkedem. Köszönöm a
tippet, Harry!
– Semmiség. Átküldöm az illető telefonszámát.
Szung-min letette, és azon töprengett, vajon sikerült-e olyan
nyugodtan beszélnie, ahogyan szeretett volna. Vadul dobogott a
szíve, a fejében egymást kergették a gondolatok és következtetések,
amelyek már régóta ott szunnyadtak, de eddig nem volt lehetőségük
kiszabadulni. Előfordulhat, hogy a gyilkos Bertinét is azon a
területen ölte meg, ahol Susannét? Szung-min természetesen
korábban is gondolt erre, de inkább kérdésként, hogy miért nem. És
a válasz egyértelműnek tűnt. Minden jel arra utalt, hogy a tettes
randizott a lányokkal, hiszen amúgy miért mentek volna el egyes-
egyedül egy olyan helyre, ahol még soha nem jártak? És mivel az
újságok tele voltak Susanne eltűnésével, a gyilkos a város egy másik
szegletébe hívta Bertinét, hogy a lány ne fogjon gyanút. Amire
Szung-min nem gondolt, vagy legalábbis nem gondolta végig, az az
volt, hogy a tettes akár meg is beszélhette Bertinével, hogy
találkozzanak a Grefsenkollenen, majd máshová hajthattak a férfi
kocsijával. Indulás előtt pedig rábeszélte vagy fenyegetéssel rávette
Bertinét, hogy hagyja a telefonját a Grefsenkollenen. Talán
romantikus mázzal öntötte le a felvetését, olyasmit mondhatott,
hogy egyedül szeretne vele lenni, és nem akarja, hogy megzavarják
őket. Igen, így történhetett. Szung-min az órájára pillantott. Fél tíz.
Majd holnap utánanéz. Vagy mi legyen? Elvégre csak egy tipp, és
aki egy gyilkossági ügyben nem bír nyugton maradni, az hamar
kikészül. De azért mégis. Nem csupán a saját intuíciója súgta, hogy
kicsit túl sok az egybeesés, hanem maga Harry Hole hívta fel, mert ő
is így gondolta. Bizony, Harry is ugyanazt futtatta le magában, mint
most Szung-min.
A férfi Kaszparovra nézett. A nyugdíjazott rendőrkutya akkor
került hozzá, amikor az előző gazdája meghalt. Az elmúlt két évben
egyre rosszabb lett a csípője, és nem szeretett túl sokat vagy túl
meredek terepen sétálni. De a buldogokkal szemben a labrador
retrieverek szaglása semmi kívánnivalót nem hagy maga után.
Szung-min telefonja megrezzent. A képernyőn megjelent egy
telefonszám és a Weng név.
Fél tíz. Kocsival fél óra alatt ott tudnak lenni.
– Gyere, Kaszparov!
Szung-min megrántotta a kutya pórázát. Az adrenalin miatt
izzadni kezdett a tenyere.
– Hé! – kiáltotta valaki az egyik sötét erkélyről. Az elegáns
homlokzatok visszaverték az öblös hangot. – Ebben az országban
felszedjük magunk után a szart!
 Tizennyolcadik fejezet
 
Kedd. Parazita
 
 
– Paraziták – szólalt meg Prim, és a szájához emelte a villát. –
Miattuk halunk meg, és belőlük élünk. – Rágott. Az étel
szivacsosnak tűnt, és nem volt túl sok íze, még a fűszerek ellenére
sem. A vendége felé emelte a vörösbort, mielőtt nagyot nyelve
leöblítette volna vele a szájában lévő falatot. A mellére szorította a
tenyerét, és megvárta, míg az étel leér, majd folytatta. –
Mindannyian paraziták vagyunk. Te. Én. Mások is. A hozzánk
hasonló gazdaszervezetek nélkül a paraziták meghalnának, de mi is
meghalnánk paraziták nélkül. Mert vannak jó és vannak rossz
paraziták. A döglegyektől például jó paraziták származnak. A
legyek belepetéznek a hullákba, amiket a lárvák hipp-hopp
felfalnak. – Grimaszolt egyet, vágott egy újabb falatot, és bekapta. –
Ha nem így lenne, szó szerint gázolnánk a hullákban. Nem, nem
viccelek. Egyszerű. Ha nem lennének döglegyek, néhány hónap alatt
elpatkolnánk a mérgező bomlási gázok miatt. Aztán vannak még az
érdekes paraziták, amik sem nem különösebben hasznosak, sem
nem különösebben károsak. Vegyük például a Cymothoa exiguát. A
nyelvevő rákot.
Felállt, és az akváriumhoz lépett.
– Olyan érdekes parazita, hogy Bossnak is adtam belőle kicsit. Az
történik, hogy hozzátapad a hal nyelvéhez, és addig szívja belőle a
vért, amíg a nyelv egy idő után elsorvad és eltűnik. Akkor a nyelv
csonkjához rögzíti magát, még több vért szív, növekszik, és új
nyelvvé fejlődik.
Benyúlt a vízbe, és megfogta a halat. Odavitte az asztalhoz,
összenyomta a száját, hogy kinyíljon, és közvetlenül a nő arca elé
tartotta.
– Látod? Látod a rákot? Látod, hogy van szeme és szája? Igen?
Gyorsan visszament az akváriumhoz, és visszaeresztette a halat a
vízbe.
 – A rák, akit Lisának neveztem el, jól funkcionál nyelvként, szóval
Bosst nem kell nagyon sajnálni. Az élet megy tovább, nem igaz? És
van társasága. Sokkal nagyobb baj, ha valakit rossz parazitákkal hoz
össze a sors. Olyanokkal, amilyenekkel ez itt tele van…
Ezzel rámutatott a nagy, rózsaszínű csigára az étkezőasztalon.
 
– Egyedül lakom a kutyával – magyarázta Weng, és felhúzta a
farmerét a hasán.
A buldog a konyha egyik sarkában feküdt egy kosárban. Csak a
fejét mozgatta, és nehezen lélegzett.
– Pár éve vettem át a tanyát apámtól, de a feleségem nem volt
hajlandó ideköltözni az erdőbe, szóval ott maradt Manglerudben.
Szung-min a kutya felé biccentett.
– Szuka?
– Igen. Szerette megtámadni a kocsikat, talán ökröket látott
bennük. Mindenesetre egyszer valahogyan beakadt az egyikbe, és
eltört a gerince. De még mindig jelez, amikor jön valaki…
– Igen, hallottuk. És akkor is jelez, amikor döglött állatot érez, ha
jól értem.
– Igen. Mondtam is Hansennek.
– Hansennek?
– A rendőrtisztnek, aki felhívott.
– Ja, igen. De most nem ugat.
– Nem. Csak délkeleti széljárásnál érzi. – Weng kimutatott a
sötétbe.
– Van ellene kifogása, hogy körülnézzek a kutyámmal?
– Kutyával jött?
– Kint van a kocsiban. Labrador.
– Csak tessék!
 
– Szóval… – Prim várt, míg megbizonyosodott arról, hogy a nő
teljes figyelmét a magáénak tudhatja. – Ártalmatlannak tűnik, nem
igaz? Még szép is. A színe miatt az ember szinte a szájába szeretné
venni, hogy szopogassa. Úgy néz ki, mint valami cukorka. De nem
ajánlom. Tudod, mind a csiga, mind a nyála tele van
patkánytüdőféreggel, szóval nagyon nem lenne jó ötlet
dresszingként használni.
Felnevetett. A nő szokás szerint nem nevetett vele, csak
mosolygott.
– Mihelyt a féreg bekerül egy testbe, azonnal követni kezdi a
véráramot. És hogy hová igyekszik? – Prim megkocogtatta a
homlokát a mutatóujjával. – Ide. Az agyba. Imádja az agyat.
Mondjuk érthető, hiszen az agy tele van tápanyaggal, és megfelelő
hely arra, hogy peték keljenek ki benne. De nincs túl jó íze. –
Lenézett a tányérjára, és megvetően csettintett a nyelvével. – Te mit
gondolsz?
 
Kaszparov erősen rángatta a pórázát. Az ösvényről már letértek.
Az eget most felhők takarták, és csak Szung-min elemlámpája
világított. A fény egymás mellett álló fákra és alacsonyan lévő
ágakra vetült, és a férfinak össze kellett görnyednie. Fogalma sem
volt, hol lehetnek, és mekkora utat tettek meg. Kaszparov zihálva
haladt előre az aljnövényzetben. Szung-min nem látta a kutyát,
amitől olyan érzése támadt, mintha egy láthatatlan erő húzná maga
után az egyre áthatolhatatlanabb sötétségbe. Várhatott volna.
Tényleg. Akkor miért? Mert magának akarta Bertine megtalálásának
a dicsőségét? Nem. Ennyire csak nem banális. Mindig is úgy volt
vele, hogy ha valamit ki akart deríteni, akkor azonnal tudnia kellett a
választ, a várakozást nem bírta elviselni.
De most megbánta. Nem csak arról volt szó, hogy a sötétben akár
szét is dúlhat egy tetthelyet, ha most belebotlik egy holttestbe.
Hanem arról is, hogy félt. Igen, be kellett vallania magának. Megint
az a kissrác volt, aki félt a sötétben, amikor Norvégiába került. Nem
tudta, mitől, de úgy érezte, hogy a többiek, a szülei, akik örökbe
fogadták, a tanárok, a gyerekek az utcán, ők tudják. Tudnak valamit,
amit ő nem tud magáról, a múltjáról, arról, ami történt. Soha nem
jött rá, mi volt az, ha egyáltalán volt valami. A szülei semmilyen
drámai történetet nem meséltek sem a biológiai szüleiről, sem arról,
hogyan fogadták örökbe. De attól a naptól kezdve muszáj volt
tudnia. Tudnia mindent. Tudnia valamit, amit ők, a többiek nem
tudnak.
 A póráz már nem feszült. Kaszparov megállt.
Szung-min szíve vadul vert, amint a talaj felé fordította az
elemlámpát, és félretolta a növényeket. A fény rávetült arra, amit
Kaszparov a földnek szegezett orral szimatolgatott.
Szung-min leguggolt, és felvette. Először azt hitte, üres chipses-
zacskó, de aztán ráismert, és rájött, miért állt meg a kutya. Egy
Hillman Pets-zacskót talált, amely valaha parazitaellenes port
tartalmazott. Szung-min is vett ilyet, amikor Kaszparov fiatalabb
korában férges lett. A készítményhez olyan ízanyagot adtak, amit a
kutyák imádtak, és Kaszparov a zacskó láttán mindig olyan vadul
csóválta a farkát, hogy Szung-min attól tartott, felemelkedik a
levegőbe.
Felvette a zacskót, és a zsebébe gyűrte.
– Hazamenjünk, Kaszparov? Éhes vagy?
Kaszparov úgy nézett fel a gazdájára, mintha értené, de teljes
őrültségnek tartaná az ötletet, majd megfordult. Szung-min erős
rántást érzett, és tudta, hogy nincs mit tenni, tovább kell mennie, bár
semmi kedve hozzá.
 
– Az a legelképesztőbb – folytatta Prim –, hogy amikor a
paraziták elérik az ember agyát, átveszik felette az irányítást. Uralni
kezdik a gondolatait. A vágyait. És utasítják, hogy úgy cselekedjen,
hogy ők tovább tudjanak élni. Az ember engedelmes katonává válik,
akár a haláltól sem riad vissza, ha ezt követelik tőle. – Felsóhajtott. –
És nagyon gyakran sajnos ezt követelik tőle. – Megemelte a
szemöldökét. – Talán azt gondolod, hogy ez úgy hangzik, mint
valami rémtörténet vagy sci-fi? Hát akkor elmondom, hogy vannak
olyan paraziták, amik még csak nem is ritkák. A legtöbb fertőzött
úgy él és hal, hogy nem is tudja, hogy fertőzött. Mint például Boss és
Lisa. Az ember azt hiszi, hogy a családjáért, a hazájáért, az utókor
megbecsüléséért küzd, harcol, és adja a vérét, miközben a valóság
az, hogy a parazitáért csinálja, az élősködőért, aki az agyában ütötte
fel a főhadiszállását, és onnan dirigál.
Mindkettejüknek töltött még vörösbort.
– A mostohaapám azzal vádolta az anyámat, hogy ő is ilyen
parazita. Hogy azért kezdett nemet mondani a szerepekre, mert
otthon akart ülni, hogy eligya az ő pénzét. Ez természetesen nem így
volt. Először is nem mondott nemet semmire, hanem már nem
ajánlottak neki szerepeket. Merthogy otthon piált, és már a
szövegtanulás se ment neki túl jól. A mostohaapám rettentő gazdag
volt, szóval anyám amúgy sem tudta volna elinni a pénzét.
Egyébként meg a mostohaapám volt a parazita. Befészkelte magát
anyám agyába, és úgy láttatta vele a dolgokat, ahogyan ő akarta,
hogy lássa őket. Ezért anyám nem látta, mit művel velem. Gyerek
voltam, és azt hittem, egy apának joga van ahhoz, hogy olyasmit
követeljen a fiától. Nem, nem hittem, hogy minden hatévesnek
meztelenül kell feküdnie az apja mellett, és ki kell elégítenie, és azt
sem hittem, hogy minden hatévest azzal fenyegetnek, hogy ha egy
szót is szól arról, amit csinálnak, azzal megöli az anyját. De féltem.
Ezért nem szóltam, de próbáltam valamiképp megmutatni
anyámnak, mi folyik. Az iskolában mindig cikiztek a fogam miatt…
meg… hát talán amiatt, ahogyan viselkedtem, ahogyan egy
erőszakot elszenvedett áldozat viselkedik. Patkánynak neveztek. De
aztán hazudni és lopni kezdtem. Lógtam, leléptem otthonról, és
nyilvános vécékben pénzért vertem ki férfiaknak. Az egyiket ki is
raboltam. Egyszóval a mostohaapám befurakodott az anyám agyába
és az enyémbe is, és lassan tönkretett minket. Apropó…
Prim felszúrta a tányérján lévő utolsó falatot a villájára, majd
sóhajtott egyet.
– De most már vége, Bertine. – Megforgatta a villát, és a sápadt
rózsaszínű falatot tanulmányozta. – Most én ülök az agyban, és én
irányítok.
 
Szung-minnek szednie kellett a lábát, hogy lépést tudjon tartani
Kaszparovval. A kutya egyre erősebben húzta, és különös harákolást
hallatott, mintha felpróbált volna köhögni valamit, ami megakadt a
torkán.
Szung-min azt csinálta, amit nyomozóként kellett. Amikor szinte
teljesen biztos volt valamiben, úgy ellenőrizte a saját
következtetéseit, hogy mindent fejre állított. Előfordulhat, hogy az,
amit lehetetlennek tart, mégis lehetséges? Például, hogy Bertine
Bertilsen életben van? Talán lelépett. Külföldre ment. Vagy
elrabolták, és most egy pincében vagy egy lakásban kuporog. Talán
az elrablója is ott van vele.
Hirtelen kiértek az erdőből egy tisztásra. Az elemlámpa fénye
vízen csillant meg. Egy kis tó vizén. Kaszparov oda akart rohanni,
arra húzta maga után Szung-mint. A fény rávetült egy nyírfára,
amely a tó fölé hajolt. Ahogy elhaladt mellette, Szung-min
észrevette, hogy az egyik vastag ága belelóg a vízbe, mintha a fa
inna. Rávilágított az ágra. Ami nem ág volt.
– Ne! – ordított fel, és visszarántotta Kaszparovot. A kiáltása
visszaverődött a tó túloldaláról.
Holttestet találtak. Derékban meghajolva lógott a nyírfa
legalacsonyabb ágán. Meztelen lábfeje éppenhogy csak nem ért bele
a vízbe. A nő – mert egyértelmű volt, hogy nő – Susannéhoz
hasonlóan nem viselt ruhát az alsótestén. Látszott a hasa is, mert a
ruhája felcsúszott a melltartója aljáig, de a fejét, vállát és karját
eltakarta. A csuklója kilógott az anyag alól, az ujjai eltűntek a víz
felszíne alatt. Szung-min nagyon remélte, hogy a tóban nem élnek
halak.
Kaszparov mozdulatlanul ült. Szung-min végigsimított a fején.
– Jó kutya.
Elővette a telefonját. Már a tanyán alig volt térerő, és mostanra
csak egy csíkja maradt. De a GPS működött. Miközben azonosította
a helyzetüket, észrevette, hogy a száján át kezdett lélegezni. Nem
mintha bűz terjengett volna, inkább arról volt szó, hogy az agya –
pár nem túl kellemes tapasztalat után – automatikusan erre
utasította, amikor bűncselekmény helyszínén tartózkodott. Arra is
rájött, hogy ha meg akarja állapítani, hogy valóban Bertine Bertilsent
találta-e meg, le kelltennie az elemlámpát a földre, az egyik kezével a
fatörzsbe kell kapaszkodnia, és a víz fölé kell hajolnia, hogy a másik
kezével felhúzza a ruhája szélét, és így megnézhesse az arcát.
Viszont tekintetbe kell vennie, hogy ha véletlenül ugyanoda teszi a
kezét, ahová korábban a gyilkos is, akkor tönkreteheti az
ujjlenyomatait.
Eszébe jutott a lány tetoválása. A Louis Vuitton-logó. A bokájára
világított. Az éles fényben hófehérnek tűnt. Logónak semmi nyoma.
Ez meg mit jelent?
 A sötétben felrikoltott egy bagoly, legalábbis Szung-min úgy
vélte, bagoly lehet. Nem látott rá a holttest bal bokájának külső
részére. Talán ott van a tetoválás. Óvatosan oldalra húzódott, hogy
megfelelő szögből tudjon ránézni, és ráirányította a fénysugarat.
És ott volt. Feketén a hófehérségen. Az egymásba fonódó L és V.
Ő az. Csak ő lehet.
Katrine Brattot hívta, de most sem érte el. Furcsa. Az talán
tudatos döntés, hogy Harry Holénak nem veszi fel, de íratlan
szabály, hogy egy nyomozás vezetőjének mindig elérhetőnek kell
lennie a kollégái számára.
 
– Szóval érted, Bertine, hogy fontos feladatom van.
Prim áthajolt az asztalon, és a nő arcához érintette a kezét.
– Igazán sajnálom, hogy a feladatom részévé váltál. És azt is
sajnálom, hogy most el kell hogy hagyjalak. Ez az utolsó együtt
töltött esténk. Mert ugyan tudom, hogy te akarsz engem, de én nem
téged szeretlek. Na, most kimondtam. Mondd, hogy megbocsátasz!
Nem? De, légy oly kedves! Kis édes. – Prim kuncogott. –
Ellenkezhetsz, Bertine Bertilsen, de tudod, hogy a legkisebb
érintéssel lángra tudlak lobbantani.
Meg is tette, és a nő nem tudta megakadályozni. És engedelmesen
felgyúlt. Még egyszer utoljára, gondolta Prim, és búcsúkoccintásra
emelte poharát.
 
Szung-min elérte a helyszínelőket. Már úton vannak. Nincs más
dolga, mint szépen megvárni őket. Megvakarta az arcát és a tarkóját.
Szúnyogok. Nem, cseszlék. Apró, vérszívó szúnyogok, akik a
nagyobb szúnyogokat sem kímélik. Szung-min kikapcsolta a
zseblámpát, hogy spóroljon az elemmel, így alig látta a holttestet.
Ő az. Persze hogy ő. De azért mégis.
Türelmetlenül az órájára pillantott. És hol van Katrine? Miért nem
hívja vissza?
Talált egy hosszú, vékony letört ágat. Visszakapcsolta a
zseblámpát, és letette a földre, majd a tóhoz lépett, és az ággal a
holttestről lógó ruha alá nyúlt. Felemelte. Magasabbra. Még
magasabbra. Már látta a meztelen karját, és arra számított, hogy
barna haját is mindjárt megpillantja. A fotóin hosszan omlott a
hátára. Talán felkötötte. Vagy…
Szung-min felrikoltott. Mint egy bagoly. Képtelen volt uralkodni
magán, a hang egyszerűen feltolult a torkán. Az ág a vízbe esett, a
ruha pedig visszahullt, és megint elfedte, ami történt. Ami nem volt
ott.
 
– Szegényke – suttogta Prim. – Olyan szép vagy. És mégis
visszautasítottak. Nem igazságos, ugye?
Nem igazította meg a nő fejét, mióta két estével korábban
rácsapott az asztalra, és a rezgés miatt a fej kicsit oldalra dőlt. Egy
állólámpa tetejére volt ráhúzva, amely közvetlenül a szék előtt állt az
asztal másik oldalán. Amikor megnyomta az asztalon végigkúszó
vezeték gombját, és a Bertine fejében lévő hatvanwattos körte
kigyulladt, a fény pedig kivilágított a szemén és nyitott száján, kékre
színezve a fogai hátulját, akkor egyesek – legalábbis akiknek nincs
túl sok fantáziája –, azt mondták volna rá, hogy egy halloweeni
töklámpásra emlékeztet. De ha az ember nem ennyire
földhözragadt, akkor láthatja, hogy Bertine – legalábbis az a része,
amelyik nem egy tó felett lóg az Østmarkán – kigyúl, és ragyog a
boldogságtól. Könnyen azt lehet képzelni róla, hogy szerelmes. És
Bertine tényleg szerette Primet, vagy legalábbis kívánta.
– Ha ez vigasztal, veled jobban élveztem a szexet, mint
Susannéval. Jobb a tested, és… – Prim lenyalta a villáját. – …jobb az
agyad íze. De… – félrebillentette a fejét, és szomorúan nézett a nőre.
– …az övét is meg kellett ennem az életciklus miatt. A peték miatt. A
paraziták miatt. A bosszú miatt. Csak így válhatok egésszé. Csak így
szerethetnek azért, ami vagyok. Jó, tudom, hogy ez fellengzősen
hangzik. De igaz. Szeretve lenni. Hát nem ezt és csak ezt akarjuk
mindannyian?
A mutatóujjával lenyomta a kapcsolót. A fejben égő körte kialudt,
és megint félhomály telepedett a nappalira.
Prim felsóhajtott.
– Tartottam tőle, hogy így fogsz reagálni.
 Tizenkilencedik fejezet
 
Kedd. Harangjáték
 
 
Katrine Szung-mint hallgatta. Lehunyta a szemét, és szinte látta
maga előtt a tetthelyet, miközben a férfi beszélt. Azt válaszolta, hogy
nem, nem megy oda személyesen, majd küld pár nyomozót, ő pedig
megnézi a fényképeket. És igen, sajnálja, hogy nem volt elérhető.
Kikapcsolta a telefont, amikor lefektette a fiát, és úgy tűnik, jól adta
elő a Blåmannt, mert ő maga is elaludt.
– Talán túl sokat dolgoztál – vetette fel Szung-min.
– Húzd ki a talánt! – felelte Katrine. – De ezzel mindannyian így
vagyunk. Holnap délelőtt tízkor sajtótájékoztatót tartunk, és minél
hamarabb felboncoltatom.
– Rendben. Jó éjszakát!
– Jó éjszakát, Szung-min!
Ezzel letette, és a telefonjára bámult.
Bertine Bertilsen halott. Ezt sejtették. És most megtalálták. Ebben
reménykedtek. A helyszín és a holttest állapota megerősítette a
gyanút, hogy ugyanaz a személy ölte meg, mint Susannét. Ettől
tartottak. Mert ez azt jelenti, hogy az illető megint lesújthat.
A hálószoba nyitott ajtaja mögül nyöszörgés hallatszott. Katrine
arra gondolt, hogy meg kellene várnia, hall-e további hangokat, de
képtelen volt rá. Felállt a konyhaszékről, és az ajtóhoz lopakodott.
Gert egyenletes lélegzésén kívül semmi sem hallatszott. Hazudott
Szung-minnek. Valahol azt olvasta, hogy az ember átlagban napi
kétszáz hazugsággal szembesül, bár ezeknek nagy része szerencsére
csak apró füllentés, olyasmik, amik mozgásban tartják a társadalom
kerekeit. Az ő mostani hazugsága is közéjük tartozott. Tényleg
kikapcsolta a telefonját, amikor lefektette Gertet, de nem aludt el.
Csak nem kapcsolta vissza, mert Arne általában fektetés után hívta,
mivel tudta, hogy akkor ráér. És jó is volt vele beszélgetni. Tényleg.
Mindig megkérdezte, milyen volt Katrine napja. Meghallgatta,
miféle apró örömök és bosszúságok érték. A két lány eltűnése után
persze inkább csak bosszúságokról esett szó. De mindig figyelmesen
hallgatott, érdeklődött, kérdezett, egyszóval úgy viselkedett,
ahogyan az egy támogató baráttól és potenciális szerelmi partnertől
elvárható. De aznap este Katrinének semmi kedve nem volt hozzá.
Egyedül akart lenni a gondolataival. Úgy döntött, ha Arne másnap
rákérdez, neki is az elalvós hazugságot tálalja fel.
Harryn és Gerten törte a fejét. Hogy hogyan oldja meg a
helyzetet. Mert meglátta Harry pillantásában ugyanazt a tehetetlen
szeretetet, amelyet Bjørnében is, amikor a fiára nézett. Gert Bjørn és
Harry fia is. Mennyire vonja be Harryt? És mennyire szabad
bevonnia? A saját érdekében azt kívánta, hogy minél kevesebb
közük legyen Harryhoz és az életéhez. De Gertre is gondolnia kell.
Milyen jogon vesz el tőle még egy apát? Hiszen neki magának is
megbízhatatlan, iszákos apja volt, de mégis szerette, és a világ
minden kincséért nem mondott volna le róla.
Lefekvés előtt visszakapcsolta a telefonját, abban a reményben,
hogy nem várják üzenetek. De várták. Az egyiket Arne küldte.
Olyan szerelmi vallomást írt neki, amely a fiatalabb generációnak
ezek szerint nem kínos.
Katrine Bratt, te vagy a Nő, én pedig a Férfi, aki szeret. Jó éjt!
Nem sokkal korábban küldte, és nem próbálta hívni, mialatt ki
volt kapcsolva a telefonja, szóval nyilván el volt foglalva.
A másik üzenet Szung-mintől jött ismerősebb stílusban.
Megtaláltuk Bertinét. Hívj fel!
Katrine bement a fürdőbe, és fogkefével a kezében a tükörbe
nézett.
„Te vagy a Nő.” Nagy kezdőbetűvel. Hát, egy jó napon talán nem
zavarná.
Fogkrémet nyomott a fogkefére, és a gondolatai visszatértek
Bertine Bertilsenhez és Susanne Andersenhez. És ahhoz a lányhoz,
akinek egyelőre még nincs neve, de talán a következő lesz a sorban.
 
Szung-min egy puha ruhakefével a tweedkabátját tisztogatta. A
vízálló Alan Paine vadászkabátot Christől kapta karácsonyra.
Miután beszélt Katrinével, írt Chrisnek egy üzenetet, amelyben jó
éjszakát kívánt neki. Kezdetben rettenetesen ingerelte, hogy mindig
ő kezdeményez, Chris pedig csak válaszol, de most már nem
zavarta. Ő ilyen. Muszáj azt hinnie, hogy ő irányít a kapcsolatukban,
de ha Szung-min egy este nem jelentkezik, akkor Chris másnap már
telefonál, kérdésekkel bombázza, hogy valami baj van-e, tudni
akarja, összejött-e valaki mással, vagy elege van-e belőle.
Szung-min nézte, ahogy a tűlevelek a földre hullanak, és
felsóhajtott. Nyugodtan fog aludni. Az este átéltek nem fogják
kísérteni álmában. Soha nem kísértették. Nem igazán tudta, ez mit
mond el a személyiségéről. Az egyik kollégája egyszer megjegyezte,
hogy az, hogy ennyire át tud kapcsolni, az empátia hiányára utal, és
Harry Holéhoz hasonlította, aki egy parozmia nevű
rendellenességben szenvedett, ami miatt nem érezte a holttestek
szagát, és így gond nélkül tartózkodott olyan tetthelyeken, ahol
mások gyomra felfordult. De Szung-min nem értett egyet azzal,
hogy ez a tulajdonsága rendellenességre utalna, úgy vélte,
egyszerűen csak rendelkezik azzal a felettébb egészséges
képességgel, hogy el tudja különíteni magában azokat a dolgokat,
amik nem tartoznak össze. Lekefélte a kabátra kívülről felvarrt
zsebeket, és az egyikben kitapintott valamit. Az üres Hillman Pets-
zacskót. Már éppen ki akarta dobni, amikor eszébe jutott, hogy
amikor Kaszparov másodszorra is megférgesedett, akkor az
állatorvos más szert ajánlott, mert kiderült, hogy a Hillman Pets
olyan anyagot tartalmaz, amelyet közben betiltottak Norvégiában.
Ez legalább négy éve történt. Szung-min addig forgatta a zacskót,
míg meg nem találta rajta, amit keresett. A gyártás és lejárat
dátumát.
Előző évben gyártották.
Megint megfordította. Na és? Valaki megvette külföldön, és
magával hozta Norvégiába. Talán még csak nem is tudta, hogy ezzel
törvénytelenséget követ el. Ki kellene dobni. A tetthelytől több száz
méterre találta, és alig hihető, hogy a gyilkos kutyát vitt volna
magával. De a törvénysértések gyakran együtt járnak. Egy
szabályszegő mindig szabályszegő marad. A szadista
sorozatgyilkosok először nemritkán kisállatokat ölnek meg, például
egereket és patkányokat. Apró tüzeket gyújtanak. Aztán valamivel
nagyobb állatokat kínoznak és ölnek meg. Felgyújtanak egy lakatlan
házat…
Összehajtogatta a zacskót.
 
– A sátán picsáját! – ordította Mona telefonnal a kezében.
– Mi van? – kérdezte Anders a fürdőszoba nyitott ajtaján
keresztül.
Éppen fogat mosott.
– A Dagbladet!
– Azért nem kell kiabálni. És a sátánnak nincs…
– Picsája? Nem csoda, hogy ezt gondolod, te hímsoviniszta. Våge
azt írja, hogy megtalálták Bertine Bertilsen holttestét. Az Østmarkán,
pár kilométerre onnan, ahol Susannét.
– Ajaj!
– Bizony, ajaj. Főleg azért, mert a hírt a Dagbladet hozta le először,
és nem a VG. Hogy tolnák telibe a pokolban azt a…
– Szerintem ott pont hogy senkit nem tolnak…
– A pokolban? Szerintem meg igen. Mindenkit seggbe meg orrba
és szájba, és ennél csak egyvalami lehet rosszabb. Az, ha az ember a
VG-nél dolgozik, és Terry Våge állandóan megszívatja.
Ledobta a telefont az ágyra. Anders besiklott a paplan alá, és
hozzábújt.
– Mondtam már, hogy mindig begerjedek, amikor… Mona
ingerülten legyintett felé.
– Most nincs kedvem, Anders.
– …nincs kedved?
Mona ellökte magától a férfi tapogatózó kezét, de mosolygott.
Felvette a telefonját az ágyról, és újra elolvasta a cikket. Våge nem
közölt részleteket a tetthelyről, szóval valószínűleg nem beszélt
olyanokkal, akik ott voltak. De honnan tudta meg ilyen hamar?
Talán egyszerűen csak lehallgatja a rendőrségi rádiót? A kurta, félig-
meddig kódolt üzenetekből von le következtetéseket, amelyeket a
rendőrök azért használnak, mert tudják, hogy a falnak is füle van?
És aztán költ hozzá egy kicsit, és úgy keveri a tényeket és a fikciót,
hogy még éppen valódi újságírásnak tűnjön? Idáig legalábbis
ügyesen a valódi újságírás keretein belül maradt.
 – Valaki azt javasolta, hogy kérjek tőled belsős infókat – szólalt
meg Mona.
– Igen? Mondtad neki, hogy sajnos nem dolgozom az ügyön, de
vad szexszel megvehető vagyok?
– Ne már, Anders! A munkámról van szó!
– És ezért azt szeretnéd, hogy én tegyem kockára a sajátomat, és
még ingyen is adjam az infót?
– Nem. Csak… Ez annyira igazságtalan! – Mona karba tette a
kezét. – Våge ismer valakit, aki eteti, én meg… én meg éhen halok.
– Tudod, mi igazságtalan? – Anders felült az ágyban. Játékos
vidámsága mintha elpárolgott volna. – Az, hogy ha a városban egy
nő kilép az utcára, annak a veszélynek teszi ki magát, hogy
megerőszakolják és megölik. Az az igazságtalan, hogy Bertine
Bertilsen holtan fekszik az Østmarkán, miközben mi úgy gondoljuk,
hogy a világ azért igazságtalan, mert egy másik újságíró hamarabb
jut információhoz, meg mert a csoportunk felderítési aránya egyre
rosszabb.
Mona nyelt egyet, és bólintott. Andersnek igaza van.
Természetesen. Megint nyelt egyet, megpróbálta magában tartani a
torkán feltoluló kérdést.
Felhívod egy kollégádat, hogy megkérdezd, hogy néz ki a helyszín?
 
Helene Røed az ágyában feküdt, és a plafont bámulta.
 
Markus csepp alakú ágyat akart, amelynek a hossza három, a
szélessége pedig a legszélesebb ponton két és fél méter. Valahol
olvasta, hogy az ember tulajdonképpen a vízből származik, ezért
tudat alatt oda akar visszatérni, és a csepp alakja harmóniához és
mély álomhoz segíti.
Helene megállta, hogy kinevesse, és végül az akaratát is
keresztülvitte, és lett egy száznyolcvanszor kétszáztíz centiméteres,
szögletes luxuságyuk. Bőven elég két személynek, egynek meg aztán
főleg.
Markus újabban már szinte minden este a frogneri penthouse-ban
aludt. Legalábbis Helene így gondolta. Nem mintha hiányzott volna
neki a férfi az ágyban. Az izgalom már régen elreppent, ha volt
valaha egyáltalán. Markus szipogása és tüsszögése pedig egyre
rosszabb lett, és éjszakánként legalább négyszer felkelt vizelni. Mint
a hatvan év feletti férfiak több mint ötven százalékának, neki is
megnagyobbodott a prosztatája, ami nem jelent feltétlenül rákot, de
javulni biztosan nem fog.
Nem, nem a férje hiányzott neki, hanem valaki. Fogalma sem
volt, ki, de a hiány aznap este a szokásosnál is fájóbban sajgott.
Biztosan vár rá is valaki, aki szereti, és akit viszont tud szeretni. Mert
hát ennyire egyszerű, nem? Vagy csak ő hiszi azt?
Az oldalára fordult. Előző este óta hányingere volt, és kicsit
betegnek érezte magát. Korábban hányt is, és belázasodott. Csinált
egy Covid-gyorstesztet, de negatív lett.
Az ablakon át az újonnan felhúzott Munch Múzeum hátuljára
pillantott. Azok közül, akik előre lefoglalták az épülő lakásokat
Oslobuktában, senki sem gondolta volna, hogy ilyen nagy és csúnya
lesz. Mindenki beugrott a terveknek és rajzoknak, amelyek a
múzeum üveghomlokzatát hangsúlyozták, és olyan szögből
mutatták, amelyből nem látszott, hogy olyan, mint a Trónok harcában
a Fal. De hát így megy ez, a dolgok gyakran nem olyanok,
amilyennek ígérik vagy elképzelik őket, és az ember csak magát
hibáztathatja, hogy hagyta magát félrevezetni. Az épület most
beárnyékolta az egész környezetét, és túl késő volt bármit is tenni.
Helenére erősen rátört a hányinger, és kikászálódott az ágyból. A
fürdő a szobája másik végében volt, mégis olyan messzinek tűnt.
Csak egyszer járt Markus lakásában Frognerben. Sokkal kisebb volt,
mégis szívesebben lakott volna ott. Együtt… valakivel. Sikerült a
vécé fölé hajolnia, mielőtt a gyomra megszabadult volna a
tartalmától.
 
Harry a The Thief bárpultjánál ült, amikor üzenet érkezett a
telefonjára.
Köszönöm a tippet. Üdvözlettel, Szung-min.
Addigra már olvasta a Dagbladetet, amelyen kívül egyetlen újság
sem hozta le a hírt, ami csak egyet jelenthetett. Hogy még nem
tartottak sajtótájékoztatót, és Terry Vågénak van egy forrása a
rendőrségnél. A holttest megtalálását biztosan nem a rendőrség
szivárogtatta ki taktikai megfontolásból, szóval egy vagy több
személy pénzt vagy egyéb szolgáltatásokat kap Vågétól,
információért cserébe. Ilyesmi gyakrabban történik, mint az ember
hinné. Annak idején Harrynak is többször ajánlottak pénzt újságírók.
Ezekre az ügyletekre ritkán derült fény, mert a lapok nagyon
ügyeltek rá, hogy ne hozzanak le semmit, ami lebuktathatná az
informátort. Nem akarták sem maguk, sem a forrásuk alatt vágni a
fát.
Harry elolvasta az üggyel kapcsolatos legtöbb cikket, és úgy látta,
Våge túl sokat akar markolni, ami előbb vagy utóbb megbosszulja
magát. Mondjuk a fickónak igazából nincs félnivalója, még azzal
sem lehet majd vádolni, hogy megszegte volna az újságírói
becsületkódex valamely szabályát. A forrása viszont nem ússza meg,
de nagyon úgy látszott, nincs tisztában a rá leselkedő veszéllyel,
hiszen továbbra is informálja Vågét.
– Még egy italt?
A pincér már emelte a whiskysüveget. Harry megköszörülte a
torkát. Egyszer. Kétszer.
Igen, köszönöm. Ez állt a forgatókönyvben. Annak a rossz filmnek
a forgatókönyvében, amelyben olyan sokszor játszotta el az egyetlen
szerepet, amelyet tudott.
Aztán – mintha látta volna Harry pillantásában, hogy
kegyelemért könyörög – a pincér egy másik vendég felé fordult, aki
a bárpult túlsó végénél ült, és üvegestül odalépett hozzá.
Kint a sötétben megszólaltak a városháza harangjai. Mindjárt
éjfél, és már csak hat nap van hátra, plusz a kilencórás időeltolódás
Los Angeleshez képest. Nem sok idő, de megtalálták Bertinét, ami új
nyomokat jelent, és felvillantja az áttörés lehetőségét. Így kell
gondolkoznia. Pozitívan. Bár ez soha nem volt rá jellemző, főleg az
nem, hogy annyira irreálisan pozitívan gondolkozzon, amennyire a
jelenlegi helyzet követelte, de a reményvesztettség és az apátia nem
fog rajta segíteni. Lucille-en meg aztán végképp nem.
Amikor a bárból a sötét folyosóra lépett, látta, hogy a végén fény
dereng, mint egy alagútban. Amint közelebb ért, észrevette, hogy a
fény egy nyitott liftből származik, amelynek az ajtajában áll valaki,
hogy a lift ne tudjon elindulni. Mintha Harryra várt volna. Vagy
valaki másra, elvégre már ott állt, amikor Harry megjelent a
folyosón.
– Menjen csak! – szólalt meg Harry, és intett is a kezével. – Én a
lépcsőn megyek.
A férfi behátrált a liftbe és a plafonról világító fénybe. Mielőtt az
ajtó becsukódott volna, Harry még látta a papi gallérját, de az arcát
nem.
Mire a szobájába ért, folyt róla az izzadság. Levette az öltönyt, és
lefeküdt az ágyra. Megpróbált nem gondolni arra, mi lehet Lucille-
lel. Úgy döntött, az éjjel Rakelről fog álmodni valami szépet. Arról,
amikor együtt lakott vele, és minden éjjel mellé feküdt le az ágyba.
Amikor vízen járt, a jégen, amely vastagon, erősen terült el a lába
alatt. Mindig hegyezte a fülét, hall-e reccsenést, figyelte,
megjelennek-e repedések, de képes volt akkor és ott élni. Mindketten
képesek voltak. Mintha tudták volna, hogy a közös idejüknek vége
fog szakadni. Nem, nem úgy éltek, mintha minden nap az utolsó lett
volna, hanem mintha az első. Mintha újra és újra felfedezték volna
egymást. Túloz? Megszépíti az emlékeit? Lehet. És akkor mi van?
Tett vele a realizmus bármikor bármi jót?
Lehunyta a szemét. Megpróbálta maga elé idézni a nőt, az
aranyló bőrét a fehér lepedőn. De csak a sápadt testét látta, amint
vértócsában fekszik a padlón. És Bjørn Holmot, amint egy autóból
mered rá, miközben a hátsó ülésen egy gyerek bömböl. Kinyitotta a
szemét. De tényleg. Mit kezdjen a realizmussal?
Rezegni kezdett a telefonja. Most Alexandrától érkezett üzenet.
Hétfőre meglesz az elemzés. A szombat megfelelne fürdőre és vacsorára.
A Terse Acto jó étterem.
 Huszadik fejezet
 
Szerda
 
 
– Elég egyértelműnek tűnik – jelentette ki Aune, és letette a
jelentést a paplanjára. – Klasszikus. Szexuális indíttatásból elkövetett
gyilkosság, és a tettes minden valószínűség szerint újra le fog
sújtani, ha nem állítják meg.
Az ágy körül ülő három társa bólintott, de továbbra is az előttük
lévő papírokba merültek. Harry végzett először. Felnézett, és
hunyorgott a reggeli nap éles fényében. Utána Øystein fejezte be az
olvasást, és lecsúsztatta a napszemüvegét a homlokáról a szeme elé.
– Gyerünk már, Berntsen! – morgolódott. – Tuti olvastad
korábban. Truls válasz helyett felhorkant, és letette a papírokat.
– Most mit csinálunk? – kérdezte. – Ez rosszabb, mint egy tű a
szénakazalban. Zárjuk be a bazárt, és hagyjuk, hogy Bratt és Larsen
is dolgozzon kicsit?
– Azért még nem – felelte Harry. – Ez igazából semmin sem
változtat, elvégre számítottunk arra, hogy Bertinét is úgy ölték meg,
mint Susannét.
– De őszintén be kell vallanunk, hogy ez nem támasztja alá a
megérzésedet, hogy racionális gyilkosról van szó, akinek észszerű
indítéka van – szólt közbe Aune. – Ha a gyilkos azt akarja sugallni,
hogy véletlenszerűen választja ki az áldozatait, ahhoz felesleges
levágni a fejüket és ellopni az agyukat. Egyszerűbben is meg tudná
őket csonkítani, és azzal ugyanúgy azt a benyomást tudná kelteni,
hogy semmi köze az áldozatokhoz.
– Hm.
– Ne hümmögjél itt nekem, Harry! Figyelj! A gyilkos nyilván
hosszú időt töltött a tetthelyen, amivel jóval nagyobb kockázatot
vállalt, mint ami ahhoz szükséges, hogy félrevezesse a rendőrséget.
Agyakat gyűjt, és egyértelműen tanult az első gyilkosságból. Most
már levágta és magával vitte az áldozat fejét, nem a tetthelyen
fűrészelt és varrt. Harry, ez teljesen úgy néz ki, mint egy szexuális
indíttatásból elkövetett rituális gyilkosság, és ha teljesen úgy néz ki,
akkor az is.
Harry lassan bólintott, majd Øystein felé fordult, aki hangosan
felkiáltott, amikor Harry lekapta róla a napszemüveget, és a saját
orrára tette.
– Eddig nem akartam mondani, de ezt tőlem csórtad. A Jealousy
Barban hagytam az irodában a power pop esténk után, amikor nem
voltál hajlandó R.E.M.-et játszani.
– Hogy micsoda? De hát klasszikus power popot játszottunk! És a
napszemüveggel kapcsolatban csak annyit mondok, hogy ki mit
talál, az az övé.
– Egy fiókba tett napszemüveget nem olyan egyszerű megtalálni!
– Gyerekek… – nyögte Aune.
Øystein a napszemüveg után nyúlt, de Harry hátrakapta a fejét.
– Nyugi, majd visszakapod. Inkább hadd halljuk a híreidet!
Øystein felsóhajtott.
– Jól van. Beszéltem a kollégáimmal, akik kokaint árulnak…
– Taxisofőrök, akik kokaint árulnak? – nyögte Aune elképedve.
Øystein erősen a szemébe nézett. Aune Harryra pillantott.
– Van valami, amit nem mondtál el?
– Igen – felelte Harry. – Folytasd, Øystein!
– Szóval megtaláltam Røed állandó dílerét. Nevezzük Alnek. Ott
volt a buliban. De egyszer csak beállított egy fickó, akinek olyan jó
áruja volt, hogy ő amellett labdába sem rúghatott. Megkérdeztem, ki
volt, de Al nem ismerte, csak annyit mondott, hogy baseballsapka,
maszk és napszemüveg volt rajta. Azt is hozzátette, hogy bár Oslo
valaha volt legjobb, legtisztább kokainját terítette, teljesen
amatőrként viselkedett.
– Hogyan?
– Ezt először is a stílusáról lehetett levenni. A profik lazák, mert
ismerik a dörgést, de közben folyamatosan figyelik a környezetüket,
mint az antilopok ivás közben. Pontosan tudják, melyik zsebükben
van a cucc, hogy ha felbukkannak a zsaruk, azonnal meg tudjanak
tőle szabadulni. Ez a fickó viszont nagyon izgatottnak tűnt, csak arra
bámult, akivel beszélt, és alig találta meg az anyagot. De a legbénább

É
az volt, hogy nem ütötte fel jobban, már ha egyáltalán megtette. És
ingyenkóstolókat osztogatott.
– Mindenkinek?
– Azt azért nem. Ez nem akármilyen buli volt. Tudjátok, a
vendégek jó családból származnak. Vannak köztük, akik
kokszolnak, de nem a szomszéd orra előtt. Bementek Røed lakásába,
a maszkos arc, két csaj meg Al. A csávó kihúzott pár csíkot a
nappaliban az üvegasztalon, de az is úgy nézett ki, mintha a
YouTube-ról tanulta volna, és mondta Røednek, hogy próbálja ki. De
Røed igazi úriemberként maga elé engedte a többieket. Al persze
nem kérette magát, ki akarta próbálni a cuccot, de a csávó
megragadta, és elrántotta az asztaltól. Teljesen begőzölt, és úgy
megkarmolta a karját, hogy vérzett, Al alig bírta lenyugtatni. Aztán
kicsit lehiggadt, közölte, hogy a cucc Røedé, de Røed azt felelte,
hogy ez nem így működik, és vagy kapnak először a lányok, vagy
húzhat a csávó a francba, és ebbe végül belement.
– Al ismerte a lányokat?
– Nem. És persze megkérdeztem tőle, hogy az eltűnt lányok
voltak-e, de még csak nem is hallott róluk.
– Tényleg? – csodálkozott Aune. – De hát ott virítanak minden
újság címlapján.
– Ja, de a drogdílerek kicsit… hogy is mondjam, párhuzamos
világban élnek. Kábé azt sem vágják, ki Norvégia miniszterelnöke.
De azzal nagyon is tisztában vannak, mennyibe kerül az ország
bármelyik városában grammonként az összes cucc, amivel az Úr
megáldotta a bolygónkat. Mindenesetre megmutattam Alnek a
lányok fotóját, és szinte biztosan felismerte őket, legalábbis
Susannét, akinek már adott el ekit és kólát, de száz százalékra azért
nem mondta. Na, de az a lényeg, hogy a csajok felszívtak egy-egy
csíkot, és aztán Røed került volna sorra, de megjelent a felesége, és
visítozni kezdett, hogy megígérte, hogy abba fogja hagyni, de Røed
oda sem figyelt rá, már ott volt a szívószál az orrában, nagyon úgy
nézett ki, hogy jó mélyet akar szippantani, és akkor… – Øystein
elröhögte magát. – És akkor… – Előrehajolt, rázta a testét a nevetés, a
szemét elfutotta a könny.
– És akkor? – kérdezte Aune türelmetlenül.
É
 – És akkor tüsszentett egyet az a barom! Lefújta az összes kokszot
az asztalról, mindent beterített a nyál és a takony. Kétségbeesetten
nézett a maszkos csávóra, hogy van-e még nála anyag, de ennyi,
nem volt több, és a csávó is full kikészült, letérdelt, és megpróbálta
összekaparni a cuccot a padlóról. De a teraszajtó nyitva volt, bement
rajta a huzat, a koksz meg huss, elszállt. Hát nem teljesen kész?
Øystein hátravetette a fejét, és úgy röhögött, hogy alig kapott
levegőt.
Truls röfögve csatlakozott hozzá, és még Harry is elmosolyodott.
– Utána Al elvonult Røeddel, hogy a felesége ne lássa meg őket,
és adott Røednek pár csík fehér kokszot. Ja, mert azt elfelejtettem
mondani, hogy a maszkos csávónál zöld kokain volt.
– Zöld?
– Aha. Al ezért akarta mindenáron megkóstolni. Hallottam, hogy
Amerikában fel-felbukkan az utcán, de Oslóban még soha senki sem
látott ilyet. Az utcán a legtisztább fehér cucc legfeljebb negyvenöt
százalékos, de a zöld állítólag jóval tisztább. Amúgy talán azért zöld,
mert megfogják a kokalevelek.
Harry Truls felé fordult.
– Zöld kokain?
– Ne nézz így rám! Fogalmam sincs, hogyan került oda.
– Ne már! Te voltál? – kérdezte Øystein. – Maszkban meg
napszemü…
– Hagyd már abba! Te árulsz drogot, nem én!
– Dehogy hagyom abba! Hát ez zseniális! Lenyúltál a cuccból, a
maradékot meg szépen felütötted valamivel, ahogy a szüleink
bárszekrényében pótoltuk ki a hiányzó vodkát vízzel. És aztán
szépen eladtad, hogy ne kelljen…
– Nem nyúltam le semmit! – Truls homloka sötétvörös színben
játszott, a szeme kidülledt. – És nem ütöttem fel semmit semmivel.
Még azt sem tudom, mi az a levamizol.
– Tényleg? – Úgy tűnt, Øystein elemében van. – Akkor honnan
tudod, hogy levamizollal pótolták ki a hiányt?
– Mert olvastam a jelentésben, amihez hozzáférek! – Truls már
ordított.
– Elnézést!
 Mindannyian az ajtó felé fordultak, ahol két ápolónő állt.
– Igazán örülünk, hogy Stålét ilyen sokan látogatják, de nem
engedhetjük meg, hogy zavarják őt vagy Jibrant a…
– Sajnálom, Kari – szakította félbe Aune –, de tudja, az indulatok
néha magasra csapnak, amikor az örökségről folyik a szó. Te mit
mondasz, Jibran?
Az állatorvos felnézett, és kivette a füléből a fülhallgatót.
– Mi van?
– Zavarunk?
– Egyáltalán nem.
Aune rámosolygott az idősebb ápolónőre.
– Jól van akkor – közölte a nő, és szigorúan összeszorította a
száját, miközben figyelmeztető pillantást vetett Trulsre, Øysteinre és
Harryra, majd rájuk csukta az ajtót.
 
Katrine Susanne és Bertine holttestét bámulta. Most is konstatálta,
mennyire elhagyatottnak tűnnek az ilyen testek, és hogy az ember a
láttukra akár el is kezdhet hinni a lélek létezésében. Ő maga
határozottan nem hitt benne, de azért reménykedett, és hát a remény
minden vallás és misztikus tan mögöttes mozgatórugója.
A két nőt teljesen levetkőztették, a bőrük a fehér, a kék és a fekete
árnyalataiban játszott, amit főleg az okozott, hogy a vér és a
testnedvek leszálltak a test legalacsonyabban fekvő részeibe. Már
bomlásnak indultak, és Bertine hiányzó feje megerősítette azt az
érzést, hogy szobrokat látnak, halott tárgyakat, amelyeket valami élő
alapján formáltak meg. A boncteremben hét élő személy
tartózkodott: Katrine, a patológus, Skarre a gyilkosságiaktól, Szung-
min Larsen, a Kripos egy női nyomozója, Alexandra Sturdza és egy
másik boncmester.
– Nem találtunk erőszakra vagy küzdelemre utaló jelet –
magyarázta a patológus. – Nézzük a halál okát! Susannénak
elvágták a torkát, Bertinét pedig valószínűleg megfojtották. Többet
tudnék mondani, ha meglenne a feje. De a nyaka alsó részén lévő
nyomok arra engednek következtetni, hogy zsinórral vagy szíjjal
fojtották meg. Egyikük vérében és vizeletében sem találtunk arra
utaló nyomot, hogy bedrogozták volna őket, hogy megfosszák őket
az akaratuktól. Susanne egyik mellbimbóján rászáradt nyálat és
orrváladékot találtak, amit – ha jól tudom – már elemeztek is.
– Igen – válaszolta Alexandra.
– Ettől eltekintve nem találtunk DNS-nyomokat az áldozatokon.
Mivel felmerült a nemi erőszak gyanúja, különös figyelmet
fordítottunk ennek a vizsgálatára. Arra jutottunk, hogy egyik
áldozatot sem fogták le, nem szorították erősen a végtagjaikat, és
nem nyomták le őket a tarkójuknál fogva sem. Nincsenek rajtuk
harapás- és szívásnyomok. A csuklójukon és a bokájukon nem
találtunk sebeket és zúzódásokat. Bertine feje hiányzik, így az
auriculáról nem tudok nyilatkozni.
– Hogy miről? – kérdezte a nyomozónő.
– A fülkagylóról – felelte Alexandra. – A nemi erőszak
áldozatainak általában megsérül a fülkagylója.
– Azt sem tudjuk, voltak-e rajta petechiák. Susannén nincsenek.
– Apró, piros foltok a szem körül vagy a szájpadláson –
magyarázta Alexandra.
– Egyik esetben sem látszanak sérülések a labia minorán – folytatta
a patológus.
– A kisajkakon – fordította Alexandra.
– Karmolásnyomokat sem találtunk, és a térden, csípőn és háton
sincsenek horzsolások. Bertine vaginájában vannak ugyan
mikroszkopikus méretű sérülések, de azok akár egy kölcsönös
beleegyezéssel történt szexuális érintkezés során is keletkezhettek.
Összefoglalva azt mondhatom, hogy egyiküknél sem találtunk nemi
erőszakra utaló fizikai nyomokat.
– Ami nem jelenti azt, hogy biztosan nem történt nemi erőszak –
egészítette ki Alexandra.
A patológus pillantásából Katrine azt olvasta ki, hogy a
távozásuk után lesz pár szava fiatalabb kollégájához a szerepeiket
illetően.
– Szóval nincsenek számottevő sérülések – szólalt meg gyorsan. –
És ondót sem találtak. Akkor miért biztosak abban, hogy sor került
aktusra?
– Óvszer – felelte kurtán a másik boncmester, valami Helge.
 Szimpatikusnak tűnt, és egészen odáig egyetlen szót sem szólt.
Katrine ösztönösen tudta, hogy jóval Alexandra és a patológus alatt
van a ranglétrán.
– Óvszer? – ismételte meg Skarre.
– Igen – felelte Helge. – Ha nem találunk ondót, akkor
óvszernyomok után kutatunk. Főleg az érdekel minket, találunk-e
nonoxynol-9-et, ami a síkosítók gyakori összetevője, de most síkosító
nélküli gumit használtak. Ezt onnan tudjuk, hogy találtunk egyfajta
finom port, ami azért van a gumikon, hogy megakadályozza, hogy a
latex összeragadjon. Ennek a pornak az összetétele minden gyártó
esetében más. Susanne és Bertine testében ugyanazt a port találtuk.
Bodyfulnak hívják.
– Átlagos por? – kérdezte Szung-min.
– Sem nem átlagos, sem nem speciális – felelte Helge. –
Természetesen lehet, hogy nem ugyanazzal a férfival feküdtek le,
de…
– Értem – felelte Szung-min. – Köszönöm.
– Azt meg lehet állapítani, mikor került sor az aktusokra? –
kérdezte Katrine.
– Nem – felelte a patológus határozottan. – Az itt elhangzottak az
óvszerport érintő részletek kivételével megtalálhatók a jelentésben,
amit közvetlenül az önök érkezése előtt tettünk be az ügy iratai közé
a BL96-ba. Rendben?
A beállt csendet Helge hangja törte meg. Most a korábbinál
óvatosabban beszélt.
– A pontos időpontot talán tényleg nem lehet megállapítani, de…
– Gyors pillantást vetett a patológusra, mintha engedélyt kérne tőle,
mielőtt folytatta volna. – De azt feltételezhetjük, hogy mindkét aktus
nem sokkal az áldozat halála előtt történt. Vagy a halál beállta után.
– Valóban?
– Ha sokáig életben lettek volna az aktus után, akkor a testük
megszabadult volna az óvszer nyomaitól. Egy élő testben ez pár nap
alatt végbemegy. Mondjuk három nap alatt. De egy holttestben
hosszabb ideig megmarad az ondó és a gumiról lekerülő por.
Enny… – Nyelt egyet, és gyors mosoly villant az ajkán. – Hát csak
ennyit akartam mondani.
 – Egyéb kérdések? – A patológus várt pár másodpercet, majd
összecsapta a tenyerét. – Akkor jó. Ahogy a filmben is mondják: „Ha
akad még hulla, hívjanak nyugodtan!”9
Csak Skarre nevetett. Katrine nem tudta, azért, mert egyedül ő
elég idős ahhoz, hogy emlékezzen az említett filmre, vagy mert a
morbid humor inkább csak akkor működik, ha nincs az ember orra
előtt két holttest.
Érezte, hogy rezeg a telefonja. Rápillantott a kijelzőre.
 Huszonegyedik fejezet
 
Szerda. Izgalom
 
 
Katrinének keményen el kellett fordítania a több mint ötvenéves
Volvo Amazon kormányát, amint bekanyarodott a Radiumhospitalet
bejárata elé. Látta, hogy Harry tétovázik, mielőtt kinyitotta volna az
ajtót, hogy beüljön az anyósülésre.
– Megtartottad a kocsit – szólalt meg Harry.
– Bjørn annyira szerette – felelte Katrine, és megpaskolta a
műszerfalat. – És vigyázott rá. Az égvilágon semmi baja.
– Veterán autó – mutatott rá Harry. – Életveszélyes.
– Gert miatt mondod? – mosolygott Katrine. – Nyugi, csak a
városban használom. Az apósom szereti bütykölni. És hát… olyan
szaga van, mint Bjørnnek.
Pontosan tudta, mire gondol Harry. Bjørn ebben a kocsiban lett
öngyilkos. És ez igaz. Imádta ezt a kocsit, és ezzel hajtott el Totenbe,
a mellé a szántóföld mellé. Talán emlékek fűzték a helyhez. Éjszaka
volt, és átült a hátsó ülésre. Páran úgy vélték, azért, mert a bálványa,
Hank Williams egy autó hátsó ülésén halt meg, de Katrinében
felmerült, hogy csak nem akarta összekoszolni a vezetőülést. Hogy ő
továbbra is használhassa a kocsit. Hogy használnia kelljen. Persze
tudta, hogy ez ostobaság. Lehet, hogy ő bünteti így magát azért,
mert elhitette egy jó emberrel, hogy ő a gyereke apja? Egy olyan
emberrel, aki mindig is jó volt, túlságosan is jó. Bjørn egyenesen
istenítette Katrinét, és mindig kételyek marcangolták, hogy a nő
viszontszereti-e. Egyszer meg is kérdezte köntörfalazás nélkül, miért
nem olyasvalakit választott, aki vele egy súlycsoportban van. Szóval
boldogan vállalja ezt a büntetést.
– Kösz, hogy ilyen gyorsan jöttél! – váltott témát Harry.
– Itt voltam a hullaházban. Miről van szó?
– Rájöttem, hogy a sofőröm nem teljesen józan, és el kell mennem
valahová, ahová amúgy te tudsz bevinni.
– Ez nem hangzik túl jól. Hová?
 – A tetthelyekre. Látni akarom mindkettőt.
– Szó sem lehet róla.
– Ne már! Megtaláltuk nektek Bertinét.
– Ja, vágom, de egyértelműen közöltem, hogy a tippekért nem jár
jutalom.
– Ez igaz. Még mindig ki vannak feszítve a rendőrségi szalagok,
és őrzik őket?
– Igen, szóval nem tudsz egyedül odamenni.
Harry némán nézett rá. Katrine felismerte a kétségbeesést az
átkozott világoskék szemében, amely a szokásosnál tágabbnak tűnt.
Látta, hogy a férfi képtelen nyugodni. Mintha hangyák nyüzsögtek
volna a bőre alatt. Rátört a mánia. Vagy másról van szó? Még soha
nem látta ennyire hajszoltnak, mintha élet vagy halál múlna ezen az
ügyön. És hát tényleg élet vagy halál múlik rajta, de hát nem az övé.
Vagy igen? Nem, természetesen csak a mánia mozgatja. A mánia,
ami miatt muszáj, egyszerűen muszáj vadásznia.
– Hm. Akkor vigyél el a Schrøderbe!
Vagy innia.
Katrine felsóhajtott, és az órájára nézett.
– Ahogy akarod. Beugorhatok útközben az óvodába?
Harry szemöldöke a magasba szaladt. Látszott a szemén, hogy a
nő megjegyzése mögött hátsó szándékot sejt. És persze igaza is
lehetett, elvégre mindig jó arra emlékeztetni egy férfit, hogy van
gyereke. Katrine egyesbe tette a kocsit, és épp óvatosan felengedte a
szeszélyes kuplungot, amikor megszólalt a telefonja. A kijelzőre
pillantott, és üresbe tette az autót.
– Bocs, Harry, ezt fel kell vennem. Igen, Bratt.
– Olvasta, mit írt éppen most a Dagbladet?
Átlagos mércével mérve a rendőrfőnök hangja még csak
ingerültnek sem tűnt, de Katrine a Bodil Melling-mércét alkalmazva
tudta, hogy a főnöke tombol a dühtől.
– Ha az „éppen most” azt jelenti, hogy…
– Hat perce került fel az oldalukra. A cikk Våge neve alatt fut. Azt
írja, hogy a boncolás során kiderült, hogy mindkét áldozattal
szexuális aktust folytattak közvetlenül a haláluk előtt vagy után,
amelynek során az elkövető óvszert használt, valószínűleg, hogy ne
hagyjon hátra DNS-t. Hát ezt meg honnan tudja ez a Våge, Bratt?
– Nem tudom.
– Akkor majd én megmondom. Valaki információt szivárogtat ki
tőlünk.
– Elnézést. Pontatlanul fejeztem ki magam. Az egyértelmű, hogy
honnan tudja. Úgy értettem, hogy nem tudom, ki szivárogtat.
– És mikor szándékozik kideríteni?
– Erre nem könnyű válaszolni, főnök. Jelenleg éppen egy gyilkost
próbálok elkapni, aki talán már ki is szemelte a következő áldozatát.
A vonal túloldaláról nem érkezett reakció. Katrine lehunyta a
szemét, és magában káromkodott. Miért nem tudja soha visszafogni
magát?
– Beszéltem Winterrel, aki kizárja, hogy a Kripostól szivárogtat
valaki, én pedig hajlok arra, hogy egyetértsek vele. Szóval magának
kell befognia az illető száját. Hallja? Mert most teljesen idiótának
tűnünk. Felhívom a rendőrfőkapitányt, mielőtt ő keres meg engem.
Majd tudósítson!
Ezzel Melling letette. Katrine észrevette, hogy Harry az orra elé
tartja a telefonját, és a Dagbladet oldalát mutatja neki. Gyorsan
átfutotta Våge írását.
 
Úgy tűnt, Bertinét szexuális indíttatásból gyilkolták meg, de az
Igazságügyi Orvostani Intézet megállapításai nem támasztják alá ezt az
elképzelést. A rendőrség egyelőre nem tisztázta Markus Røedöt a gyanú
alól. Az ingatlanmágnás mind Susannéval, mind Bertinével szexuális
kapcsolatot folytatott, és továbbra is ő az egyetlen személy, aki összeköti a
két áldozatot.
Bizonyos források szerint a nyomozás során felmerült, hogy a
gyilkosságokat Markus Røed rendelte meg, és olyan módon ölette meg a
szeretőit, hogy az ne bérgyilkosságnak, hanem kéjvágyból elkövetett
gyilkosságnak tűnjön.
 
– Hát Røed nagyon Våge begyében van – jegyezte meg Katrine.
– Tényleg felmerült? – kérdezte Harry.
– Micsoda?
 – Hogy Røed ölette meg a lányokat úgy, hogy a gyilkosságok
kéjvágyból elkövetett bűntettnek tűnjenek.
Katrine vállat vont.
– Hát erről én nem hallottam. Szerintem Våge simán csak
spekulál, mert tudja, hogy úgysem lehet ellenőrizni, hogy tényleg
rendőrségi forrásból jön-e az infó.
– Hm.
Elindultak.
– Ti mit gondoltok? – kérdezte Katrine.
– A legtöbbünk azt, hogy az illető sorozatgyilkos, és hogy
véletlenszerűen választja ki az áldozatait.
– Mert?
– Mert Røednek van alibije, és mert a bérgyilkosok nem szexelnek
az áldozataikkal. Ti mit gondoltok?
Katrine a visszapillantó tükörbe nézett.
– Na jó, Harry, kapsz valamit. Våge nem írta meg, hogy mindkét
áldozaton ugyanazt a fajta óvszerport találták.
– Érdekes.
– És arra sem tért ki a cikkében, hogy nem lehet kizárni, hogy a
lányokat megerőszakolták, bár nincsenek rajtuk egyértelmű fizikai
sérülések. De azok igazából csak háromból egy esetben vannak, és
az esetek felében csak kisebb sérüléseket lehet megállapítani, amúgy
meg semmit.
– Szerinted itt is erről van szó?
– Nem. Szerintem az aktusok az áldozatok halála után
következtek be.
– Hm. Az izgalom a halállal kezdődik.
– Mi?
– Ezt Aune szokta mondogatni. A szadisták akkor izgulnak fel,
amikor az áldozat szenved, és ha meghal, az izgalmuknak is vége. A
nekrofilokat ellenben a halál izgatja fel.
– Ja. Mindenesetre kaptál egy kis jutalmat.
– Köszönöm. Mit gondoltok a tetthelyeken lévő lábnyomokról?
– Ki mondta, hogy vannak lábnyomok?
– Az erdőben puha a talaj, és az elmúlt hetekben alig esett, szóval
biztosan vannak lábnyomok.
 – Mindkét helyen ugyanazt láttuk – felelte Katrine rövid habozás
után.
– Az áldozat és a feltételezett tettes lábnyomai szorosan egymás
mellett vannak, mintha a gyilkos lefogta vagy fegyverrel fenyegette
volna.
– Hm. Vagy pont ellenkezőleg.
– Ezt meg hogy érted?
– Talán átölelték egymást. Mint egy szerelmespár. Vagy mint akik
nemsokára szexelni fognak.
– Komolyan mondod?
– Ha én fenyegetnék valakit, mögötte mennék.
– Azt hiszed, hogy a lányok korábbról ismerték a gyilkost?
– Talán. Talán nem. A véletlenekben viszont nem hiszek. Susanne
a buli után négy nappal tűnt el, Bertine pedig egy hétre rá. Ott
találkoztak vele. Volt ott egy pasas, aki szerintem nincs rajta a
vendéglistátokon.
– Tényleg?
– Egy baseballsapkás, maszkos, napszemüveges fickó. Kokaint
terített.
– Hát róla tényleg nem hallottunk. Mondjuk ez nem annyira
furcsa, ha egyszer drogot árult.
– Vagy inkább az van, hogy az ember hamar elfelejti azt, akihez
nem tud arcot kötni. És nem árult, hanem majdnem tiszta kokaint
kínált pár vendégnek ingyen.
– Ezt honnan tudod?
– Nem fontos. Ami viszont fontos, az az, hogy Susannéval és
Bertinével is kapcsolatba került. Azt tudjátok, hogy volt-e valaki más
is a buliban, aki mindkettejükkel beszélt?
– Røedön kívül senki. – Katrine indexelt, és megint a
visszapillantó tükörbe nézett. – Szóval szerinted ez a pasas rájuk
hajtott a buliban, és megbeszélt velük egy erdei randit?
– Miért ne?
– Hát nem tudom. Nekem ez nagyon nem áll össze. Az egy dolog,
hogy Susanne elmegy vele kiruccanni, még úgy is, hogy egy buliban
találkoztak, ahol az illető kokaint kínálgatott neki. De hogy Bertine
egy héttel később önként és dalolva követ az erdőbe egy idegent,
pedig jól tudja, hogy Susannét utoljára ott látták a közelben!
Ráadásul azzal is tisztában volt már, hogy mindhárman ugyanabban
a buliban voltak. Ezt én nem veszem be.
– Oké. Akkor mit veszel be?
– Hogy sorozatos erőszaktevővel van dolgunk.
– Sorozatgyilkossal.
– Bizony. Gyilkos és nekrofil. Az egyik áldozatának eltávolította
az agyát, a másiknak pedig levágta a fejét, őt meg fellógatta, mint
egy leölt disznót. Egyértelműen rituális gyilkosság.
– Hm. És az óvszerpor?
– Mi?
– Nemi erőszak esetén általában a síkosító alapján azonosítják az
óvszert, nem a por alapján. Igaz?
– Igaz, de itt nem volt síkosító.
– Pont ez az. Te dolgoztál az erkölcsrendészeten. Nem úgy van,
hogy az erőszaktevők – legalábbis akiknek van elég eszük ahhoz,
hogy gumit húzzanak – síkosítós óvszert használnak?
– De, az nyilván megkönnyíti a dolgukat. Viszont ezek az
emberek őrült bűnözők, Harry, nem követnek meghatározott
forgatókönyvet, te meg igazából szőrszálakat hasogatsz.
– Igazad van. De egyelőre semmi sem utal arra, hogy Bertine és
Susanne ne szexelhettek volna önszántukból a gyilkossal a haláluk
előtt.
– Eltekintve attól, hogy ez meglehetősen szokatlan. Vagy nem? Te
vagy kettőnk közül a sorozatgyilkos-szakértő.
Harry megdörgölte a tarkóját.
– De, tényleg szokatlan. Nemi erőszak után bekövetkezhet
gyilkosság, vagy azért, mert a gyilkos át akar élni egy szexuális
fantáziát, vagy mert el akarja kerülni a lebukást. De közös
megegyezésen alapuló szex után csak ritka esetben öli meg egyik fél
a másikat. Egy narcisztikus személy persze gyilkolhat, ha például
megalázzák az aktus során, mondjuk mert nem sikerült
végrehajtania.
– A gumi által hagyott nyomok alapján összejött neki, Harry.
Mindjárt jövök.
 Harry bólintott. A Hegdehaugsveienen álltak meg. Katrine gyors
lépésekkel haladt egy kapu felé, amely mögött overallos gyerekek
várták, hogy értük menjenek. Bement, majd pár perc múlva
felbukkant Gerttel kéz a kézben. A kisfiú lelkesen karattyolt. Harry
maga gyerekkorában sem beszélt túl sokat.
A kocsi ajtaja kinyílt.
– Helló, Hallik!
Gert előrehajolt, és hátulról átölelte Harryt, mielőtt Katrine
visszahúzta volna a gyerekülésbe.
– Helló, öregfiú!
– Ölegfiú? – Gert kérdő pillantást vetett az anyjára.
– Csak viccel veled – magyarázta Katrine.
– Viccelsz, Hallik!
Gert boldogan nevetett, és ahogy Harry belenézett a tükörbe,
összerezzent, mert valami ismerőset pillantott meg. Nem saját
magát. Nem is az apját. Hanem az anyját. A kisfiú a nagyanyja
mosolyát örökölte.
Katrine visszaült a kormány mögé.
– Menjünk a Schrøderbe? – kérdezte. Harry megrázta a fejét.
– Kiszállok ott, ahol megálltok, és onnan majd sétálok.
– A Schrøderbe? Harry nem felelt.
– Arra gondoltam…. – Katrine habozott. – Arra gondoltam, hogy
kérek tőled egy szívességet.
– Igen?
– Tudod, vannak azok a sífutók, meg olyanok, akik jártak a Déli-
sarkon, és egy rakat pénzt elkérnek azért, hogy előadást tartsanak,
meg másokat inspiráljanak…
 
A nesoddtangeni komp enyhén ringatózott a hullámokon.
Harry körbenézett. Az utasok a telefonjukat bűvölték,
fülhallgatón hallgattak valamit, könyvet olvastak, vagy a vizet
bámulták. Hazafelé tartottak a munkahelyükről, az egyetemről vagy
a bevásárlásból. Nem úgy tűnt, mintha bármelyikük is romantikus
kiruccanáson lenne.
Harry is belemerült a telefonjába. Truls csinált egy képernyőfotót
a legutóbbi igazságügyi orvosszakértői jelentésről, és elküldte a
társainak mailben. Harry már a kórház étkezőjében elolvasta evés
közben, miután küldött egy üzenetet Katrinének, amelyben
megkérte, hogy menjen oda érte. Hogy furdalta-e a lelkiismeret,
mert úgy tett, mint aki semmit sem tud a boncolás eredményéről,
amikor Katrine beszámolt róla? Nem különösebben. Ráadásul az
óvszerporral és a nekrofíliával kapcsolatban még csak meg sem
kellett játszania magát. Az nem volt benne a jelentésben. És Våge
cikkében sem. Ami azt jelenti, hogy Våge informátora nem volt ott
Katrinéékkel a hullaházban, hiszen akkor több információt adott
volna az újságírónak. Viszont Våge írt arról, hogy bizonyos
nyomozókban felmerült, hogy a gyilkosságokat azért álcázzák
sorozatgyilkosságnak, hogy leplezzék, valójában másról van szó.
Óvszerpor.
Harry a fejét törte. Aztán beütötte a telefonján a T betűt.
– Igen?
– Helló, Truls, itt Harry.
– Igen?
– Nem foglak sokáig zavarni. Beszéltem Katrinével, és kiderült,
hogy nem minden kerül be a boncolási jegyzőkönyvekbe.
– Tényleg?
– Tényleg. Beszámolt egy részletről, amiről most sok szó folyik a
nyomozócsoportban, de ami eddig nem jutott el hozzánk.
– Milyen részletről?
Harry tétovázott. Óvszerpor.
– Bertine tetoválásáról – felelte. – A gyilkos levágta a bokájáról a
Louis Vuitton-logót, és aztán megint visszavarrta.
– Mint Susanne skalpját?
– Igen. De most nem ez a fontos, hanem az, hogy hogyan tudsz a
jövőben ilyen információkhoz hozzáférni.
– Olyasmikhez, amik nincsenek benne a jelentésekben? Hát,
ahhoz másokkal kell beszélnem.
– Hm. Ezt inkább ne kockáztassuk meg! Arra nem számítottam,
hogy most rögtön lesz javaslatod, de gondold át, és aztán holnap
megbeszéljük.
Truls felröfögött.
– Jól van. Letették.
 Amikor a komp kikötött, Harry ülve maradt, és nézte, amint az
utastársai kiözönlenek a szárazföldre.
– Nem száll le? – kérdezte a jegyszedő, aki tett egy kört az üres
kompon.
– Ma nem – felelte Harry.
 
– Még egyet! – kérte Harry, és a poharára mutatott.
A pincér felhúzta a szemöldökét, de levette a Jim Beamet a
polcról, és töltött.
Harry azt is lehúzta.
– És még egyet!
– Nehéz nap? – kérdezte a pincér.
– Még nem – felelte Harry.
Fogta a poharát, és máris enyhén imbolyogva a dívány felé
indult, ahol annak idején a Turboneger énekese ült. Elment egy férfi
mellett, aki neki hátat fordítva ült. A parfümje illata Lucille-t juttatta
eszébe. Elhelyezkedett a díványon. Nem járt későre, még alig
lézengtek páran a bárban. Hol lehet most Lucille? Piálás helyett
visszamehetne a szobájába, hogy újraolvassa a jelentéseket, és
hibákat meg nyomokat keressen. A poharára nézett, de egy órát
látott maga előtt. Öt nap és néhány óra múlva megint cserben hagy
valakit. Ez az élete története. És már lassan nem marad senki, akit
cserben hagyhatna. Felemelte a poharat.
A bárba belépett egy férfi, és körülnézett. Észrevette Harryt.
Kurtán biccentettek egymásnak, majd az illető Harry felé vette az
irányt, és leült az alacsony üvegasztal másik oldalára.
– Jó estét, Krohn!
– Jó estét, Harry! Mi a helyzet?
– A nyomozásra céloz? Minden rendben.
– Jól van. Ezek szerint van nyomuk?
– Nincs. Mi szél hozta ide?
Az ügyvéd olyan arcot vágott, mint aki tovább akarja forszírozni
a témát, de végül letett róla.
– Hallom, ma felhívta Helene Røedöt, hogy beszélni szeretne vele.
– Így van.
 – Csak fel szeretném hívni pár dologra a figyelmét, mielőtt
találkoznak. Először is a kapcsolata Markusszal jelenleg nem a
legjobb. Ennek több oka lehet. Mint az, hogy…
– Hogy Markus kokainfüggő?
– Erről nincs tudomásom.
– Dehogy nincs!
– Inkább arra céloztam, hogy az idők során eltávolodtak
egymástól. És ezen nem segít, hogy most olyan nagy figyelem
irányul Markusra. Nem utolsósorban a Dagbladetre gondolok.
– Mit akar mondani?
– Helene stresszhelyzetben van, és attól tartok, olyasmiket
mondhat, amik rossz fényben tüntetik fel a férjét. Mind
általánosságban, mind az Andersen kisasszonnyal és Bertilsen
kisasszonnyal való kapcsolatát illetően. Amit mond, az persze nem
változtat semmit a tényeken, de ha kikerül a sajtóba – és itt megint
megemlítem a Dagbladetet –, az nem lenne túl szerencsés az
ügyfelem… vagyis az ügyfelünk számára.
– Szóval azért jött, hogy ne szivárogtassam ki, ha a felesége
rosszat mond Markusra?
Krohn ajkán gyors mosoly villant fel.
– Csak figyelmeztetem, hogy Terry Våge minden eszközt
felhasznál, hogy befeketítse Markust.
– Mert?
Krohn vállat vont.
– Régi ügy. Még akkor történt, amikor Markus kisebb összegeket
fektetett be ide-oda. Benne volt annak az ingyenes újságnak a
vezetőségében, ahová Våge írt, és ahonnan aztán kirúgták, amikor
meghurcolták őket a hazugságai amiatt. Ez kihatott Våge egész
további életére és a szakmai előmenetelére, és úgy tűnik, soha nem
bocsátott meg Markusnak.
– Hm. Ezt észben fogom tartani.
– Jól van.
Krohn nem állt fel.
– Igen? – kérdezte Harry.
– Megértem, ha nem akarja feleleveníteni, de van egy titkunk, ami
összeköt bennünket.
 – Igaza van – felelte Harry, és lassan belekortyolt az italába. –
Nem akarom feleleveníteni.
– Természetesen. Csak azt akartam még mondani, hogy továbbra
is úgy érzem, helyesen cselekedtünk. – Harry az ügyvédre
villantotta a szemét. – A világ nekünk köszönheti, hogy
megszabadult egy gonosz embertől – folytatta Krohn. – Bár az
ügyfelem volt…
– És ártatlan – morogta Harry.
– A felesége meggyilkolásában talán igen, de annyi más ember
életét tette tönkre. Rengeteg emberét. Fiatalokét. Ártatlanokét.
Harry és Krohn gondoskodott róla, hogy a nemi erőszak miatt
többször elítélt Svein Finnét megöljék, és Rakel meggyilkolását is a
nyakába varrták. Krohn indítéka az volt, hogy Finne fenyegette őt és
a családját, Harryé pedig az, hogy soha ne derüljön ki, ki ölte meg
valójában Rakelt, és miért.
– Bjørn Holm pedig… – sóhajtotta az ügyvéd. – Jó ember volt. Jó
barát, jó férj. Nem igaz?
– De – válaszolta Harry elszoruló torokkal. A bár felé emelte az
üres poharát, hogy jelezzen a pincérnek.
Krohn mély levegőt vett, mintha neki akarna rugaszkodni
valaminek.
– Azért ölte meg maga helyett azt, akit maga mindennél jobban
szeretett, mert egyedül így tudott olyan szenvedést okozni, amilyet
maga is okozott neki.
– Elég volt, Krohn.
– Csak azt akarom mondani, Harry, hogy most is erről van szó.
Terry Våge azt akarja, hogy Markust ugyanaz a megvetés sújtsa,
mint korábban őt magát. Hogy Markus érezze, mennyire elítéli a
társadalom. Ezt sokan nem bírják ki, tudja? Öngyilkosságot
követnek el. Az én ügyfeleim között is akadnak ilyenek.
– Markus Røed nem Bjørn Holm. Nem jó ember.
– Talán nem. De ártatlan. Legalábbis ebben az ügyben. Harry
lehunyta a szemét. Legalábbis ebben az ügyben.
– Legyen szép estéje, Harry!
Mire Harry megint kinyitotta a szemét, Krohn már magára
hagyta, és az asztalon új ital várta.
 Megpróbált lassan inni, de aztán semmi értelmét nem látta, és
felhajtotta az egészet. Mindjárt meglesz, már csak egy van hátra.
Belépett egy nő. Karcsú alak, vörös ruha, sötét haj, ringó derék.
Harry egy időben mindenhol Rakelt látta. Most már nem. És ez
hiányzott neki. Sőt, talán még a rémálmok is. A nő mintha megérezte
volna Harry pillantását a meztelen hátán, megfordult, és ránézett.
Egy, legfeljebb két másodpercre, aztán visszafordult a bárpult felé.
De a szeme elárulta. Semmi érdeklődés nem csillant benne, csak
enyhe szánalom. Megállapította, hogy a díványon egy rettenetesen
magányos lélek kuporog. Olyasvalaki, akitől jobb távolságot tartani.
Amikor bemászott az ágyba, Harry már nem emlékezett, hogyan
jutott vissza a szobájába. Lehunyta a szemét, és azonnal Krohn
korábbi mondatai kezdték kergetni egymást a fejében. „Egyedül így
tudott olyan szenvedést okozni, amilyet maga is okozott neki.”
„Ártatlan. Legalábbis ebben az ügyben.”
A telefonja megrezzent, és kivilágosodott a sötétben. Harry
megfordult, és felvette az éjjeliszekrényről. Egy +52-es számról
kapott üzenetet. Nem kellett megtippelnie, hogy a szám mexikói,
mert az üzenet tartalmazott egy fotót, amely Lucille-t ábrázolta egy
megviselt fallal a háttérben. Smink nélkül idősebbnek látszott. Azt az
orcáját fordította a kamera felé, amelyet szebbnek tartott. Sápadt
arcán mosoly játszott, mintha vigasztalni akarná a kép címzettjét. És
Harry rádöbbent, hogy az anyján is ugyanezt a gyengéd sajnálkozást
látta, amikor megjelent az osztályterem ajtajában a tízóraijával.
A fotó alatti angol szöveget nem eresztették bő lére.
Már csak 5 nap.
 Huszonkettedik fejezet
 
Csütörtök. Tartozás
 
 
Tíz óra előtt öt perccel Katrine és Szung-min a tárgyalóterem előtt
álltak kávéval a kezükben. A nyomozócsoport többi tagja reggeli
üdvözléseket morgott, ahogy elhaladtak mellettük a megbeszélésre
tartva.
– Értem – felelte Szung-min. – Szóval Hole szerint a tettes egy
drogdíler, aki ott volt a buliban?
– Úgy tűnik. – Katrine az órájára pillantott. Harry megígérte,
hogy időben fog érkezni, most meg négy perc múlva tíz óra.
– Ha a kokain tényleg annyira tiszta volt, akkor talán ő
csempészte be az országba. Valami mással együtt.
– Ezt meg hogy érted?
Szung-min megcsóválta a fejét.
– Csak egy kósza gondolat. A tetthelytől viszonylag távol találtam
egy üres zacskót, amiben korábban parazitaellenes por volt. Azt is
úgy csempészhették be.
– Igen?
– Norvégiában betiltották. Erős méreganyagot tartalmaz, ami egy
csomó bélféregre hat, még a komolyabbakra is.
– Komolyabbakra?
– Olyan paraziták, amik megölhetnek egy kutyát, és embereket is
meg tudnak fertőzni. Tudok pár kutyatulajdonosról, akiknek volt.
Rámegy a májra. Nem túl kellemes.
– Szerinted a tettesnek kutyája van?
– És parazitaporostul sétálni viszi, amikor megöli és
megerőszakolja az áldozatait? Nem.
– Akkor miért…
– Hát, miért is? Mert szalmaszálakba kapaszkodunk. Láttál olyan
videókat, ahol amerikai közlekedési rendőrök megközelítik a
kocsikat, amiket megállítottak, mert kissé túllépték a megengedett
sebességet, vagy kiégett az egyik hátsó lámpájuk? Láttad, milyen
óvatosan mozognak? Mintha az, hogy valaki megszegett egy
közlekedési szabályt, drámaian növelné annak a valószínűségét,
hogy az illető súlyos bűncselekményeket is képes elkövetni.
– Igen, és tudom is, miért mozognak olyan óvatosan. Mert tényleg
drámaian növeli annak a valószínűségét, hogy az illető súlyos
bűncselekményeket is képes elkövetni. Van rá egy csomó kutatás.
Szung-min elmosolyodott.
– Pontosan. Törvényszegők. Erről van szó.
– Aha – felelte Katrine, és megint az órájára nézett. Mi történt?
Látta Harryn, hogy van rá esély, hogy nekiáll piálni. De amiben
megegyeztek, ahhoz tartani szokta magát. – Ha megvan a zacskó, le
kellene adnod elemzésre.
– Messze találtam a tetthelytől. Azon a környéken ezer dolog
kerülhet elő, amit kis fantáziával össze lehet kapcsolni a
gyilkossággal.
Egy perc múlva tíz.
Megjelent a kolléga, akit Katrine leküldött a recepcióra, hogy
fogadja a látogatójukat. És – közvetlenül mögötte, jó egy fejjel fölé
magasodva – Harry Hole. Az öltönyénél is gyűröttebbnek tűnt, és a
nő szinte látta körülötte az alkoholfelhőt, mielőtt megérezte volna.
Szung-min automatikusan kihúzta magát.
Katrine felhajtotta a kávéja maradékát.
– Kezdjük?
 
– Mint látjátok, látogatónk van. – A terve első része bejött. Az
apátiát mintha letörölték volna az előtte lévő arcokról. – Nem kell
bemutatnom, de azoknak, akik nagyon fiatalok, elmondhatom, hogy
Harry Hole nyomozóként kezdett dolgozni nálunk… Mikor is?
Harry grimaszolt egyet a szakálla mögött.
– A kőkorszakban.
Fojtott nevetés hallatszott.
– A kőkorszakban – ismételte meg Katrine. – A legnagyobb
ügyeink megoldásában működött közre. Tanított a főiskolán. Ha jól
tudom, Norvégiából egyedül ő végezte el az FBI
sorozatgyilkosságokkal foglalkozó kurzusát Chicagóban. Nagyon
szerettem volna meghívni, hogy vegyen részt kollégaként a
nyomozásunkban, de nem kaptam rá engedélyt. – Végignézett az
egybegyűlteken. Csak idő kérdése, hogy Melling megtudja, behozta
Harryt a szentélyébe. – Ezért örömmel hallottam, hogy Markus Røed
felfogadta, hogy nyomozzon Susanne és Bertine meggyilkolásának
ügyében, mert ez azt jelenti, hogy még több tudás és tapasztalat
kerül bevetésre, bár nem a feletteseinknek köszönhetően.
Szung-min szemében figyelmeztetés villant, Magnus Skarre pedig
majdnem felrobbant.
– Harry most azért van itt – folytatta Katrine –, hogy beszéljen a
két elkövetett gyilkosságról, aztán pedig kérdéseket is fel lehet neki
tenni.
– Első kérdés! – Skarre hangja remegett a felháborodástól. – Miért
kell azt hallgatnunk, hogy valaki sorozatgyilkosokról dumál?
Mintha a tévében lennénk! Két gyilkosság, amit ugyanaz a tettes
követett el, még nem jelenti azt, hogy…
– De. – Harry felállt az első sorban, ám nem fordult a hallgatósága
felé.
Egy pillanatra megingott, mint akinek leesik a vérnyomása, és
mindjárt elveszíti az egyensúlyát, de sikerült talpon maradnia. – Azt
jelenti, hogy sorozatgyilkosságról van szó.
Némaság telepedett rájuk. Harry két hosszú, lassú lépéssel a
táblához ment, és szembefordult a teremben ülőkkel. A szavak
először vontatottan, majd egyre gyorsabban jöttek az ajkára, mintha
be kellett volna melegednie.
– Egyszerű. A sorozatgyilkosság fogalmát az FBI vezette be, és a
hivatalos definíció az, hogy két vagy több áldozat terhére külön
időpontokban elkövetett gyilkosság ugyanazon személy által. –
Harry egyenesen Skarre szemébe nézett. – De csak azért, mert az
ügyünk definíció szerint sorozatgyilkosság, az elkövetőnek nem kell
megfelelnie a tévében látott képnek. Nem feltétlenül pszichopata,
szadista vagy szexőrült. Lehet, hogy viszonylag normális ember,
mint bárki a jelenlévők közül, akinek teljesen banális indítéka van,
mondjuk a pénz. Az USA-ban egyébként a pénz a sorozatgyilkosok
második leggyakoribb indítéka. Szóval nem biztos, hogy belső
hangokat hall, vagy hogy ellenállhatatlan vágyat érez arra, hogy újra
és újra öljön. De persze lehet. Azt még kiemelném, hogy a
sorozatgyilkosok kevés kivétellel férfiak. A kérdés most az, hogy
milyen sorozatgyilkossal állunk szemben.
– A kérdés inkább az – sziszegte Skarre –, hogy mit keresel itt, ha
egyszer magánnyomozást folytatsz. Miért higgyük el, hogy segíteni
akarsz?
– Miért ne akarnék segíteni, Skarre? Azt a feladatot kaptam, hogy
gondoskodjak az ügy megoldásáról, vagy legalább növeljem a
valószínűségét. Nem feltétel, hogy én magam oldjam meg. Látom
rajtad, hogy ezt nehéz csak úgy elfogadnod, szóval hozok egy
példát, ha megengeded. Ha az a feladatom, hogy megmentsem egy
lángokban álló ház lakóit, akkor mit kell tennem? Locsolgassam
vödörrel a tüzet, vagy inkább hívjam fel a sarki tűzoltóságot?
Katrine elfojtotta a mosolyát, de látta, hogy Szung-min erre
kísérletet sem tesz.
– Szóval – folytatta Harry – ti vagytok a tűzoltók, én meg
telefonálok.
És most elmondok mindent, amit a tűzről tudok. És mivel
véletlenül tudok ezt-azt a tüzekről, azt is elmondom, szerintem mi a
különleges ebben. Oké?
Páran bólintottak. Mások egymásra pillantottak, de senki sem
tiltakozott.
– Nézzük rögtön a különlegességet! – folytatta Harry. – A fejek.
Vagyis pontosabban a hiányzó agyak. És a kérdés – mint mindig –
az, hogy miért. Miért vágják le az áldozatok fejét, és viszik el az
agyukat? A válasz bizonyos esetekben könnyű. Az
Ótestamentumban szerepel egy Judit nevű szegény zsidó özvegy,
aki úgy menti meg a városát egy ostrom alatt, hogy elcsábítja az
ellenség vezérét, és levágja a fejét. Nem egyszerűen megöli, hanem
közszemlére teszi a levágott fejét, amivel megmutatja a hatalmát, és
megrémíti az ellenfeleit, akik valóban el is menekülnek. Judit
racionálisan cselekszik, az indítéka ismerős a háborúk történetéből,
sőt ma is láthatjuk, amikor a terroristák lefejezésekről tesznek fel
videókat a netre. De nem tűnik valószínűnek, hogy a mi emberünk
meg akarna ijeszteni valakit. A fejvadászok törzsei – legalábbis a
róluk szóló mítoszok szerint – trófeaként használják az ellenfeleik
levágott fejét, vagy megpróbálják elűzni velük a gonosz szellemeket.
Esetleg épp ellenkezőleg: meg akarják tartani a segítségükkel a
megöltek szellemeit. Új-Guinea bizonyos törzsei úgy hitték, hogy a
fejjel együtt az áldozat lelkét is megkaparintják. És ezzel talán
elérkeztünk a mi ügyünkhöz.
Bár Harry semleges, szinte monoton hangon beszélt, erőteljes
mimika és gesztusok nélkül, mégis az egész terem figyelmét a
magáénak tudhatta.
– A sorozatgyilkosságok történetében hemzsegnek a levágott
fejek. Ed Gein az ágyvég oszlopaira tűzte az áldozatai fejét. Ed
Kemper levágta az anyjáét, és szexelt vele. De lehet, hogy a mi
ügyünknek több köze van Jeffrey Dahmerhez, aki tizenhét fiút és
férfit ölt meg a nyolcvanas években. Bulikban és bárokban
ismerkedett meg velük, és italt vagy drogot kínált nekik. Erre majd
később visszatérek, mert a mi ügyünkben is valami hasonló
történhetett. Utána hazavitte magával az áldozatait, és végzett velük.
Általában megfojtotta őket, majd szexelt velük, és feldarabolta a
testüket. Vagy lyukat fúrt a koponyájukba, és különböző
folyadékokat, például savat öntött a lyukba. Előfordult, hogy levágta
a fejüket, és megette bizonyos testrészeiket. A pszichológusoknak
később azt mondta, hogy azért tartotta meg a koponyákat, mert félt a
visszautasítástól, és így biztosította, hogy soha ne tudják elhagyni.
Ez párhuzamba állítható az új-guineai lélekgyűjtőkkel. De Dahmer
továbbment náluk, mert evett is az áldozataiból, hogy mindig vele
maradjanak. A pszichológusok amúgy megállapították, hogy
büntetőjogi értelemben nem őrült, csak személyiségzavara van. Ez
egyébként bármelyikünknek lehet, de attól még jól működhetünk.
Szóval Dahmer akár itt is ülhetne köztünk, és nem biztos, hogy
feltűnne, hogy nincs vele minden rendben. Igen, Larsen?
– A mi tettesünk nem vitte magával Susanne fejét, csak az agyát,
de Bertinének már a fejét is elvitte. Ezek szerint az agy kell neki? És
ha igen, akkor trófea a számára?
– Hm. Meg kell különböztetnünk a trófeákat és a szuveníreket.
Egy trófea azt szimbolizálja, hogy az ember legyőzte az ellenfelét.
Erre gyakran használnak fejeket. A szuvenírek a szexuális aktusra és
a szexuális kielégülésre emlékeztetnek. Arról nincs tudomásom,
hogy erre különösen gyakran használnának agyakat. De az alapján,
amit a szexuális indítékkal rendelkező, pszichopata
sorozatgyilkosokról tudunk, nekik is mindenféle okuk lehet arra,
amit csinálnak, pont úgy, mint mindenki másnak. Ezért nincs közös
viselkedési mintázatuk, legalábbis olyan szinten nem, hogy meg
tudnánk állapítani, mi lesz a következő lépésük. Eltekintve
egyvalamitől, amit nagy valószínűséggel feltételezhetünk.
Katrine tudta, hogy Harry nem hatásszünetet tart, hanem
egyszerűen levegőt kell vennie, és ezzel egy időben szinte
észrevétlenül ki kell magát támasztania a lábával.
– Hogy újra le fognak csapni.
A beállt csendben Katrine gyors, kemény lépteket hallott
közeledni a folyosón. Ráismert a hangra, tudta, ki tart feléjük. Talán
Harry is meghallotta, és rájött, hogy fogy az ideje, mindenesetre
gyorsabban kezdett beszélni.
– Szerintem a mi tettesünk nem fejeket akar, hanem agyakat. Csak
azért vágta le Bertine fejét, mert finomítja az eljárást. Ez szintén
jellemző a klasszikus, pszichopata sorozatgyilkosokra. Az első
alkalom megmutatta neki, hogy ha a tetthelyen távolítja el az agyat,
az sok időbe telik, és ezért kockázatos. Miután visszavarrta a
koponyatetőt, arra is rádöbbent, hogy úgyis felfedezzük, mi történt,
és ha el akarja titkolni, hogy az agy kell neki, akkor jobb, ha elviszi
az egész fejet. És szerintem nem azért fojtotta meg Bertinét, mert azt
akarta, hogy a rendőrség azt higgye, másvalaki tette, nem Susanne
gyilkosa. Ha ez fontos lenne a számára, akkor nem választotta volna
ugyanazt a helyszínt, és nem hagyta volna ott mindkét áldozatot
meztelen alsótesttel. Gyakorlatias okból gyilkolta meg más módon.
Amikor elvágta Susanne torkát, akkor összevérezte magát. Ez
egyértelmű a tetthelyen talált vérnyomokból. Ha véres az arca, a
keze vagy a ruhája, azzal felhívja magára a figyelmet, ha összefut
valakivel. Ráadásul ki kellett dobnia a ruháját, ki kellett tisztítani a
kocsiját, és a többi.
Kinyílt az ajtó. Valóban Bodil Melling tört rájuk. Karba tett kézzel
állt meg az ajtóban, és olyan pillantást vetett Katrinére, amelyből
semmi jót nem lehetett kiolvasni.
– Ezért végzett Bertinével egy tó mellett. A víz alatt tartotta a
fejét, miközben levágta, és így kevésbé fröcsögött a vér. Ebben a
tekintetben pont olyan, mint közülünk sokan. Mi is egyre
ügyesebbek leszünk, ha többször csinálunk valamit. Ez persze rossz
hír a jövőre nézve. – Harry Melling felé fordult. – Vagy a
rendőrfőnök mást gondol?
Melling szája mosolyszerűségre húzódott.
– A jövőre nézve az az egyetlen hír, hogy most azonnal el fogja
hagyni ezt a helyiséget, Hole. Mi pedig majd megtárgyaljuk, hogyan
értelmezzük a megfelelő engedélyekkel nem rendelkező kívülállók
beengedésére vonatkozó irányelveket.
Katrine torka összeszorult a szégyentől és a dühtől, és tudta, hogy
ezt a hangja is elárulja.
– Megértem az aggodalmát, Bodil, de Holét természetesen nem
avattuk be a…
– Mint mondtam – szakította félbe a főnöke –, ezt majd
megtárgyaljuk. Kikísérné valaki Holét? Bratt, maga velem jön!
Katrine kétségbeesett pillantást vetett Harryra, aki vállat vont,
majd követte a főnökét és a hangosan kopogó cipősarkát végig a
folyosón.
– Ezt nem vártam volna, Katrine! – háborgott Melling a liftben. –
Figyelmeztettem, hogy ne vonja be Holét, de maga nem hallgatott
rám!
– Arról volt szó, hogy ne vonjam be a csapatba, és nem is vontam
be. Konzulensként jött el, hogy megossza velünk a tapasztalatát és a
birtokában lévő információkat, méghozzá úgy, hogy semmit sem
kap érte cserébe. Sem pénzt, sem információt. Úgy vélem, ezzel nem
léptem át a hatáskörömet.
A lift pittyenéssel jelezte, hogy megérkeztek.
– Úgy véli? – gúnyolódott Melling, és kilépett a liftből. Katrinének
sietnie kellett utána.
– Üzent önnek valaki a nyomozócsoportból? – kérdezte.
Melling elfintorodott.
– Ha csak ilyen kötelességtudó szivárogtatásokkal lenne dolgunk,
nem fájna a fejünk.
Berontott az irodájába. A kis tárgyalóasztalnál Ole Winter és
Kẹdzierski sajtófőnök várta őket. Mindkettejük előtt egy csésze kávé
és a Dagbladet egy példánya volt.
 – Jó napot, Bratt! – szólalt meg a Kripos vezetője.
– Az ügyben történt szivárogtatásokról beszélünk – közölte
Melling.
– Nélkülem? – hördült fel Katrine.
Melling felsóhajtott, leült, és intett Katrinének, hogy ő is foglaljon
helyet.
– Mindenki nélkül, akiről elméletileg feltételezhető, hogy
szivárogtathat. Ne vegye a szívére! És most nagyon szívesen
tárgyalunk magával is. Felteszem, látta, mit írt ma Våge?
Katrine bólintott.
– Botrány! – dühöngött Winter a fejét ingatva. – Egyenesen
botrány! Våge olyan részleteket tud a nyomozásról, amik csak
egyetlen helyről származhatnak, méghozzá innen. Én ellenőriztem
az embereimet, és nem ők szivárogtatnak.
– És hogyan ellenőrizte őket? – kérdezte Katrine.
Winter nem válaszolt, csak tovább ingatta a fejét.
– És most behívja a konkurenciát, Bratt?
– Maga lehet, hogy konkurál Holéval, de én nem – szögezte le
Katrine.
– Maradt nekem is kávé?
Melling arcán meghökkenés látszott.
– De hogy visszatérjek a szivárogtatásra, várom a tippjeit, Winter,
hogy hogyan tudom ellenőrizni a munkatársaimat. Hallgassam le
őket? Olvassam el az e-mailjeiket? Vagy alkalmazzak rajtuk kínai
vizes kínzást?
Winter úgy nézett Mellingre, mintha a józan paraszti eszére
apellálva tőle várna segítséget.
– Valami mást azért ellenőriztem – folytatta Katrine. – Azt, hogy
Våge miről ír, és miről nem ír. Rájöttem, hogy minden információ,
amit állítólag a mi egyik nyomozónk juttat el hozzá, azután jelenik
meg, hogy a róla szóló jelentés bekerült a BL96-ba, ami azt jelenti,
hogy bárki szivárogtathat, aki hozzáfér a fájlokhoz. A rendszer
sajnos nem regisztrálja, hogy ki lépett be, és milyen fájlokat nézett
meg.
– Ez nem igaz! – csapott le Winter.
– De. Beszéltem az informatikussal.
Ú
 – Úgy értem, az nem igaz, hogy amiről Våge ír, az benne van a
jelentésekben. – A férfi felkapta az újságot az asztalról, és felolvasott
belőle egy mondatot. – „A rendőrség több hátborzongató részletet
titokban tart, többek között azt, hogy a tettes levágta a Bertine
Bertilsen bokáján lévő tetoválást, majd újra rávarrta.” – Dühösen
ledobta az újságot. – Ez egyetlen jelentésben sincs benne.
– Remélem is – felelte Katrine. – Mert nem igaz. Våge mindenfélét
kitalál. És ez azért nem a mi hibánk, ugye?
 
– Köszönöm, Anita. – Harry nem emelte fel a pillantását a korsó
sörről, amelyet az idősebb felszolgáló elé tett.
– Mindegy – sóhajtotta a nő, mintha így fejezett volna be egy
hangosan ki nem mondott gondolatmenetet. – Örülök, hogy megint
látlak.
– Mi baja van? – kérdezte Truls, aki már az ablak mellett ült a
Schrøderben, amikor Harry a megbeszélt időben megérkezett.
– Nem szereti, amikor engem kell kiszolgálnia – felelte Harry.
– Hát akkor nem itt kéne melóznia – röhögött Truls.
– Ja, lehet. – Harry megragadta a poharát. – De talán szüksége
van a pénzre. – Az ajkához emelte a poharat, és ivás közben Trulsre
szegezte a pillantását.
– Mit akarsz? – Truls egyik szeme alatt rángott az ideg.
– Szerinted?
– Fogalmam sincs. Megvitatni velem az ügyet?
– Ja, olyasmi. Erről mit gondolsz?
Harry előhúzta a Dagbladetet a zsebéből, és Truls elé tette.
– Miről?
– Arról, amit Våge Bertine tetoválásáról ír. Hogy levágták, és
aztán visszavarrták.
– Hogy mit gondolok? Azt, hogy igazán jól informált. De hát ez a
munkája.
Harry felsóhajtott.
– Nem azért kérdezem, hogy húzzam az időt, Truls, hanem hogy
esélyt adjak, hogy színt vallj, mielőtt én mondom ki.
Truls keze a lyukas terítőn pihent, egy papírszalvéta két oldalán.
Nem rendelt semmit. Nem akart inni. A fehér szalvéta mellett
nagyon vörösnek tűnt a bőre, a keze mintha felfúvódott volna. Harry
nem csodálkozott volna, ha egy tűvel ki lehet pukkasztani. Truls
felszegte a fejét, homloka olyan sötétvörös színben pompázott, mint
az ördögé a képregényekben.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz.
– Te vagy az informátor. Te szivárogtatsz Vågénak.
– Én? Hülye vagy? Még csak benne sem vagyok a
nyomozócsoportban.
– Úgy adsz neki infót, ahogyan nekünk is. Elolvasod a
jelentéseket, miután felkerülnek a BL96-ba. Már akkor is csináltad,
amikor felhívtalak. Nem csodálom, hogy igent mondtál az
ajánlatomra, elvégre így kétszer kapsz pénzt ugyanazért a munkáért.
Gondolom, Våge most még többet tejel, mert az Aune-csoport
találkozóiról is be tudsz számolni.
– Hogy mi van? Nem…
– Fogd be, Truls!
– A picsába! Nem fogom csak…
– Fogd be! És ülj vissza!
A néhány vendég, aki a helyiségben tartózkodott, elnémult. Nem
bámultak rájuk egyenesen, inkább a sörüket fixírozták, és csak a
szemük sarkából lesték, mi történik. Harry elkapta Truls kezét, és
olyan erővel szorította az asztalra, hogy Trulsnek muszáj volt
visszaülnie. Harry előrehajolt, és halkan folytatta.
– Mint mondtam, nem akarom húzni az időt, úgyhogy figyelj!
Akkor fogtam gyanút, amikor Våge arról írt, hogy bizonyos
nyomozókban felmerült, hogy Røed rendelte meg a gyilkosságokat,
és kikötötte, hogy nézzenek ki úgy, mintha szexuális indíttatásból
követték volna el őket. Erről mi beszéltünk az Aune-csoportban, és
annyira eltér a fő gondolatmenettől, hogy meg is kérdeztem
Katrinétől, náluk felvetődött-e. Nemmel válaszolt. Ezért találtam ki a
tetoválásos kamut, amit egyedül csak neked említettem.
Kihangsúlyoztam, hogy sok szó folyik róla a nyomozócsoportban,
hogy nyugodtan tovább merd adni, és ne félj attól, hogy vissza lehet
követni hozzád. És hát nem is telt sok időbe, míg Våge megírta.
Szóval ez van, Truls.
 Truls kifejezéstelen arccal meredt maga elé. Felkapta a
papírszalvétát, és úgy gyűrte össze, ahogyan az ügetőpályán a
vesztes fogadószelvényt, amikor Harry felkereste.
– Jól van – adta meg magát. – Tényleg eladtam pár infót. Amúgy
meg menjetek a picsába! Semmi rosszat nem követtem el. Soha nem
adtam ki semmit, ami betehetett volna a nyomozásnak.
– Mondod te, Truls, de ezzel most ne foglalkozzunk!
– Ja, tényleg ne! Mert én elhúzok, te meg tartsd meg Røed pénzét,
és töröld ki vele a segged!
– Mondtam, hogy ülj vissza! – Harry ferdén mosolygott. – És
köszönöm, de a The Thiefben kiváló a vécépapír. Olyan puha, hogy
az embernek kedve támad még egyet szarni. Veled volt már ilyen?
Truls nem válaszolt, de többször nem próbált felállni.
– Most mindenesetre kapsz egy esélyt, hogy szarjál még egyet –
folytatta Harry. – Közlöd Vågéval, hogy már nem férsz hozzá a
BL96-hoz, és hogy ezentúl nélküled kell boldogulnia. Nekem
elmondod, mennyi pénzzel tartozol, és ezentúl egy léleknek sem
pofázol arról, ami az Aune-csoportban történik.
Truls zavartan bámulta Harryt. Nyelt egyet, majd pislogott párat.
– Háromszázezer – felelte végül. – Kábé.
– Hm. Nem kevés. Határidő?
– Már régen lejárt. Gyűlnek a kamatok.
– És a behajtók ingerültek? Truls megszívta az orrát.
– Nemcsak csípőfogóval fenyegetőznek, hanem mindenféle
mással is. Sehol nem érzem magam biztonságban. Ha tudnád,
milyen…
– Ja. Ha tudnám, milyen… – Harry lehunyta a szemét. Az éjjel
skorpiókkal álmodott. Özönlöttek be a szobába a küszöb alól, a
parkettaszegély mögül, az ablakok résein és a konnektorokon át. A
poharára pillantott. Egyszerre örült a következő pár órának, és
rettegett tőle. Előző nap nagyon berúgott, és mára is ezt tervezte. Ez
már hivatalosan is repedés a módszeren. – Jól van, Truls, meglesz a
pénz. Holnapra. Majd visszafizeted, amikor tudod.
Truls megint pislogott párat. A szeme kifényesedett.
– Miért…
 – Ne érzékenyülj el annyira! – szakította félbe Harry. – Nem azért
csinálom, mert kedvellek. Hanem mert szükségem van rád.
Truls úgy méregette Harryt, mint aki el akarja dönteni, viccel-e,
vagy sem.
Harry megemelte a poharát.
– Most már mehetsz a dolgodra, Berntsen.
 
Este nyolc óra volt.
 
Harry lógatta a fejét. Rájött, hogy egy széken ül, és lehányta a
nadrágját. Valaki mondott valamit az előbb. És most megint
megszólalt.
– Harry?
Felemelte a fejét. Forgott vele a világ, a felé forduló arcokat
homályosan látta. De rájuk ismert. Évek óta ismeri őket. Biztonságot
sugároznak. Az Aune-csoport.
– Nem követelmény, hogy aki idejön, az józan legyen – közölte
vele a hang. – De az azért jól jön, ha legalább ki tudja fejezni magát.
Menni fog, Harry?
Harry nyelt egyet. Most már emlékezett az elmúlt órákra. Addig
akart vedelni, amíg semmi nem marad, sem pia, sem fájdalom, sem
Harry Hole. Amíg eltűnik a fejéből az összes, segítségért könyörgő
hang, amiknek nem tud segíteni. Az egyre hangosabban ketyegő
óra. Alkoholba fojthatna mindent, és hagyhatná az egészet a francba.
Hagyhatná, hogy elteljen az idő. Megint cserben hagy valakit. Ez
igazán jól megy neki. Szóval akkor miért kotorta elő a telefonját,
hívta fel ezt a számot, és vánszorgott el idáig?
Nem, nem az Aune-csoport tagjai ülnek a székeken a körben,
amelynek ő maga is része.
– Helló! – szólalt meg olyan recsegő hangon, mintha egy vonat
siklott volna ki. – A nevem Harry, és alkoholista vagyok.
 Huszonharmadik fejezet
 
Péntek. A sárga farönk
 
 
– Durva éjszaka? – kérdezte a nő, aki ajtót nyitott Harrynak.
Helene Røed alacsonyabbnak bizonyult annál, amilyennek Harry
képzelte. Szűk farmernadrágot és magas nyakú, fekete pulóvert
viselt. Szőke haját szalaggal szorította le. Pont olyan szép volt, mint a
fényképeken.
– Ennyire látszik? – kérdezett vissza Harry, és belépett.
– Délelőtt tízkor napszemüveg… – felelte a nő, és befelé indult a
hatalmasnak tűnő lakásban. – És az öltönye túl elegáns ahhoz, hogy
így nézzen ki – tette hozzá a válla felett.
– Köszönöm.
A nő felnevetett, és egy tágas nappaliba vezette, amelyet
egybenyitottak a konyhával. Áradt be a napfény. Beton, fa, üveg.
Harry feltételezte, hogy minden a legjobb minőségű.
– Kávé?
– Kérek.
– Megkérdezném, milyet, de maga úgy néz ki, mint aki mindent
iszik.
– Mindent – erősítette meg Harry ferde mosollyal.
Helene megnyomott a fémesen csillogó kávéfőzőn egy gombot,
amely elindított egy darálót, ő meg közben elöblített egy szűrőtartót.
Harry végignézett a dupla hűtőajtóra mágnessel odaerősített
papírokon. Egy naptár. Két fénykép, mindkettő lovakat ábrázolt.
Egy színházjegy a Nemzeti Színház logójával.
– Holnap megnézi a Rómeó és Júliát?
– Igen. Csodálatos előadás. Markusszal ott voltunk a premieren.
Nem mintha érdeklődne a színház iránt, de támogatja őket, így
mindig kapunk jegyeket. A buliban osztogattam is belőlük. Bűn
kihagyni. De még így is maradt kettő vagy három. Maga látta?
– Végül is igen. Filmen.
– Akkor ezt meg kell néznie!
 – De…
– Semmi de! Várjon egy kicsit!
Helene eltűnt, és Harry visszatért a hűtőajtó tanulmányozásához.
Két gyerek a szüleikkel. Talán egy nyaraláson fotózták le őket.
Biztosan Helene testvérének a gyerekei. Helenéről és Markusról
egyetlen kép sem volt sehol, sem együtt, sem külön. Harry a
padlótól a plafonig érő ablakokhoz lépett. Rá lehetett látni az egész
Bjørvikára és az oslói öbölre, csak a Munch Múzeum rondított bele a
kilátásba. Helene visszaért.
– Elnézést a múzeum miatt – sóhajtotta, és két jegyet nyújtott át
Harrynak. – Mi csak Csernobilnak nevezzük. Nem minden építész
tud elrontani egy egész városnegyedet egyetlen épülettel, de az
estudio Herrerosnak összejött. Ez is teljesítmény.
– Hm.
– Nyugodtan kezdjük, ami miatt jött, Hole, gond nélkül tudok
több dologra figyelni egyszerre.
– Oké. Először is arra kérném, hogy meséljen nekem a buliról.
Természetesen Susannéról és Bertinéről is, de főleg arra a férfira
lennék kíváncsi, akinél a kokain volt.
– Szóval már hallott róla.
– Igen.
– Felteszem, hogy senki nem fog börtönbe kerülni egy kis koksz
miatt.
– Nem. És egyébként sem vagyok rendőr.
– Tényleg. Maga Markus embere.
– Az sem vagyok.
– Ja, igaz, Krohntól tudom, hogy önállóan dolgozik. De hát tudja,
hogy mennek ezek a dolgok. Aki fizeti a számlákat, annál van a
hatalom.
A nő elmosolyodott. Harry nem tudta eldönteni, hogy a
mosolyában bujkáló keserű megvetés neki szól-e, vagy annak, aki
fizet. Vagy talán saját magának.
A nő kávéfőzés közben mesélt a buliról. Amit mondott, az
megegyezett a férje és Øystein beszámolójával. A zöld kokainos díler
a semmiből bukkant elő, és egyszerűen odasétált hozzá és
Markushoz a tetőteraszon. Talán csak úgy belógott a buliba, de még
ha így is volt, nem ő volt az egyetlen.
– Maszk volt rajta, meg baseballsapka és napszemüveg. Nagyon
elütött a társaság többi tagjától. Mindenképpen azt akarta, hogy
Markus és én szívjunk az anyagából, de mondtam neki, hogy felejtse
el, mert Markusszal ígéretet tettünk egymásnak, hogy soha többé
nem nyúlunk ilyesmihez. Aztán pár perccel később feltűnt, hogy
Markust sehol sem találom. Már korábban is gyanakodtam, mert a
buliban eleve ott volt az, akitől kokaint szokott venni. Bementem a
lakásba. És olyan szánalmas volt az egész… – Lehunyta a szemét, és
a homlokára szorította a tenyerét. – Markus az asztal fölé hajolt, az
orrában már ott volt az az undorító szívószál. A szemem láttára
szegte meg az ígéretét! És aztán tüsszentett egy nagyot, és ennyi
volt. – Kinyitotta a szemét, és Harryra nézett. – Bárcsak tudtam
volna nevetni rajta!
– Ha jól tudom, a maszkos díler megpróbált összekaparni annyi
kokaint, hogy Markus mégis felszívhasson egy csíkot.
– Igen. Vagy talán csak fel akart takarítani maga után, elvégre
még Markus nyálát is feltörölte az asztalról. – Helene a szófa előtt
lévő nagy üvegasztal felé biccentett. – Gondolom, jó benyomást
akart kelteni. Nyilván örült volna, ha a kuncsaftjai között tudhatja
Markust. Ki ne örülne? Felteszem, magának is feltűnt, hogy a férjem
nem igazán szokott alkudozni. Inkább túl-, mint alulfizeti az
embereit. Ez a hatalom érzetével tölti el. Vagy jobban mondva
hatalmat ad neki.
– Maga szerint fontos számára a hatalom?
– Hát nem fontos mindannyiunk számára?
– Nekem nem. Persze ezt most én mondom magamról.
Közben leültek egymással szemben az étkezőasztalhoz. Helene
pillantásából Harry azt olvasta ki, hogy a nő a helyzetet mérlegeli.
Azt, hogy mennyit mondjon el neki. Őt is felméri.
– Miért van fémujja?
– Mert az igazit levágták. Hosszú történet.
Helene egyenesen Harry szemébe meredt, és nem fordult el.
– Magának piaszaga van – jegyezte meg. – Meg hányásszaga.
 – Sajnálom. Tegnap rosszul lettem, és még nem volt érkezésem új
ruhát venni.
A nő halványan elmosolyodott.
– Tudja, mi a különbség egy attraktív férfi és egy vonzó férfi
között, Harry?
– Nem. Mi a különbség?
– Azért kérdeztem, mert én sem tudom. Most flörtöl?
Helene a Harry háta mögötti falra nézett.
– És azt tudja, mit találtam vonzónak Markusban? Már eltekintve
a vezetéknevétől és a pénzétől.
– Nem.
– Hogy másokat is vonzott. Nem furcsa, hogy az ilyesmi
mennyire önmegerősítő tud lenni?
– Értem, mire céloz.
A nő lemondóan ingatta a fejét.
– Nincs semmilyen tehetsége, csak egy. Azt sugározza magából,
hogy ő dirigál. Olyan, mint az a diák az iskolában, aki egyszer csak
magához ragadja a vezetést, és onnantól ő határozza meg, ki tartozik
közéjük, és ki nem. Ha az ember olyan társadalmi magasságba
emelkedik, mint Markus, akkor hatalma lesz, és a hatalom hatalmat
szül. És semmi, abszolút semmi nem vonzóbb a hatalomnál. Érti,
Harry? Mi, nők nem számításból kötünk ki a hatalom mellett, hanem
a biológia miatt. A hatalom szexi, és kész.
– Oké – felelte Harry.
Ezek szerint nem flörtöl.
– És ha az ember Markushoz hasonlóan belekóstolt a hatalomba,
akkor retteg attól, hogy elveszíti. Markus kedves másokkal, de mivel
neki és a családjának hatalma van, inkább félnek tőle, mint kedvelik.
És ez zavarja. Mert fontos számára, hogy kedveljék. Nem azok,
akiket jelentéktelennek tart, azokra fütyül, hanem akiket
egyenrangúként kezel. Itt tanult Oslóban a BI-n, mert arra szánták,
hogy átvegye a családja ingatlancégét, de inkább bulizott, mint
tanult, és végül külföldre kellett mennie, hogy lediplomázzon. Az
emberek azt hiszik, hogy jó abban, amit csinál, mert egyre gyűlik a
pénze, de az elmúlt ötven évben lehetetlen volt nem jól keresni, ha
az ember ingatlanban utazott. Markus igazából azon kevesek közé
tartozik, akik így is majdnem tönkretették a vállalkozásukat, de a
bank legalább kétszer megmentette. Mégis az terjedt el róla, hogy
mennyire ügyes. A pénz elvakítja az embereket. Engem is beleértve.
– Helene hatalmasat sóhajtott. – Járt egy helyre, ahol pénzes pasik,
akiknek bejönnek azok a lányok, akik azt teszik, amire utasítják őket,
olyan lányokat tudnak felszedni, akiknek bejönnek a pénzes pasik,
és akik azt teszik, amire utasítják őket. Banálisan hangzik, és az is.
Tudtam, hogy volt egy házassága, de hogy azóta már sok idő eltelt,
és egyedül él. Feltételeztem, hogy nem találkozott az igazival. És
hogy én vagyok az igazi.
– És maga volt az igazi?
Helene vállat vont.
– Neki megfeleltem. Harminc évvel fiatalabb bombázó, akit
lehetett mutogatni, és aki kellemesen el tudott beszélgetni a férje
nála jóval idősebb üzletfeleivel, és rendet tartott otthon. Inkább az a
kérdés, hogy nekem ő volt-e az igazi. Sokáig tartott, míg feltettem
magamnak ezt a kérdést.
– És?
– És én most itt lakom, ő pedig Frognerben.
– Hm. Mégis mindkét kedden együtt voltak, amikor a lányok
eltűntek.
– Tényleg együtt voltunk?
Harry mintha kihívást vett volna észre a nő pillantásában.
– A rendőrségnek ezt mondta.
Helene elmosolyodott.
– Hát akkor biztosan így volt.
– Azt próbálja a tudomásomra hozni, hogy nem mondott igazat?
A nő lemondóan megrázta a fejét.
– Magának vagy Markusnak van inkább alibire szüksége? –
kérdezte Harry, és feszülten figyelte Helene reakcióját.
– Nekem? Arra céloz, hogy meg… – A nő arcáról eltűnt az
elképedés, a nevetése visszhangot vert a szobában.
– Indítéka éppen van – szögezte le Harry.
– Nem. Nincs indítékom. Hagytam, hogy Markus azt csináljon,
amit akar, az egyetlen feltételem az volt, hogy ne tegyen nevetség
tárgyává. És hogy ne adja nekik a pénzemet.
 – A maga pénzét?
– Az övét, a miénket, az enyémet, mindegy. De nem hiszem, hogy
a lányok ezt akarták elérni. És amúgy nem is kerültek túl sokba.
Mindenesetre mindjárt teljesen világos lesz, hogy tényleg nincs
indítékom. Ma reggel ugyanis az ügyvédem írt egy levelet
Krohnnak, amiben az áll, hogy el akarok válni, és kérem mindennek
a felét. Érti? Nekem nem kell Markus, vigye, aki akarja. Én csak a
lovaglóiskolámat akarom. – Helene hideg nevetést hallatott. – Úgy
nézem, sikerült meglepnem, Harry.
– Hm. Egy Los Angeles-i producer egyszer azt mondta nekem,
hogy a legdrágább iskola az ember első válása, és ott tanulja meg,
hogy a következő házasságában írásban rögzítse, mi a
különvagyona.
– Ja, azt rögzítette. És nemcsak velem, hanem már az exével is.
Azért nem hülye. De tudok ezt-azt, és ezért meg fogom tőle kapni,
amit kérek.
– És mi az az ez-az?
Helene szélesen mosolygott.
– Ez az ütőkártyám, Harry, szóval nem mondhatom meg. Nagy
esélyt látok arra, hogy aláírok egy titoktartási szerződést. Nagyon
remélem, hogy valaki majd rájön, mit követett el, de az én
segítségemre ne számítson! Tudom, hogy ez cinikusan hangzik, de
most saját magammal kell törődnöm, nem a világgal. Sajnálom.
Harry szólásra nyitotta a száját, de meggondolta magát. Ezt a nőt
úgysem fogja tudni sem manipulálni, sem meggyőzni.
– Miért egyezett bele abba, hogy találkozzunk? – kérdezte inkább.
– Ha már eleve tudta, hogy nem fog mondani semmit sem.
Helene lebiggyesztette az ajkát.
– Jó kérdés. Ki tudja? Viszont a ruháját ki kell tisztíttatnia.
Megkapja Markus egyik öltönyét, szerintem nagyjából egyezik a
méretük.
– Tessék?
A nő közben felállt, és már kifelé tartott a helyiségből.
– Összepakoltam pár öltönyét, amit kihízott, hogy elvigyem az
Üdvhadseregbe – kiáltotta vissza.

É
 Harry a hűtőhöz lépett. Észrevette, hogy az egyik képen mégis ott
van Helene. Az egyik ló kantárját fogta. A színházjegy másnapra
szólt. Harry megnézte a naptárt. A következő csütörtökhöz Helene
azt írta, hogy „Lovaglás Valdres”. A nő ekkor tért vissza egy fekete
öltönnyel és egy ruhavédő zsákkal.
– Köszönöm a figyelmességét, de inkább magam veszem a
ruháimat – mondta Harry.
– A világnak több újrahasznosításra van szüksége – felelte
Helene. – És ez egy Brioni Vanquish II. Bűn lenne kidobni. Na, adjon
egy esélyt a bolygónknak!
Harry habozott, de valami azt súgta neki, hogy
engedelmeskedjen.
Levette a zakóját, és felvette Røedét.
– Hát, maga vékonyabb, mint Markus valaha volt – állapította
meg a nő félrebillentett fejjel. – De egyforma magasak, és egyforma
széles a válluk, szóval nem lesz gond. – Harry felé nyújtotta a
nadrágot, és nem fordult el, amíg a férfi átöltözött. – Tökéletes –
jelentette ki, és beleügyeskedte a levetett öltönyt a ruhavédő zsákba.
– Köszönöm a jövőbeli generációk nevében! Ha ennyi volt, akkor
most van egy Zoom-meetingem.
Harry bólintott, és átvette az öltönyt. Helene kikísérte, kinyitotta
az ajtót, és tartotta neki.
– Közben rájöttem, mi az egyetlen, ami jó a Munch Múzeumban –
mondta. – Maga Edvard Munch. Nézze meg A sárga farönköt! Szép
napot!
 
Thanh kioldalazott a megállító táblával a Mons állatkereskedés
ajtaján. Szétnyitotta a tábla lábát, és jól látható helyre állította a
kirakat mellé, de úgy, hogy ne takarjon el semmit. Nem akarta
próbára tenni Jonathan, az üzlet tulajdonosának jóindulatát, elvégre
a tábla az ő saját bizniszét reklámozta: hogy kutyákat sétáltat.
Felnézett a tábláról, és a kirakatban tükröződő arcát vizslatta.
Elmúlt huszonhárom, és még nem tudta pontosan, mi lesz belőle. De
azt tudta, mi szeretne lenni. Állatorvos. Csakhogy Norvégiában az
állatorvosin iszonyatosan magas felvételi követelményeket
támasztottak, jobb jegyek kellettek, mint az orvosira, és Thanh szülei
nem engedhették meg maguknak, hogy külföldre küldjék a lányukat
tanulni. Thanh az édesanyjával utánanézett a szlovákiai és
magyarországi lehetőségeknek, és kiszámolták, hogy talán úgy
belefér, ha Thanh dolgozik pár évet a Monsban, és munkaidő előtt
meg után kutyákat sétáltat.
– Elnézést! A magáé az üzlet? – szólalt meg mögötte egy hang.
Thanh megfordult. Egy ázsiai kinézetű férfi állt előtte, de nem
Vietnámból származott.
– A főnököm a pult mögött pakol – felelte, és az ajtóra bökött.
Beszívta az őszi levegőt, és körbenézett. A Vestkanttorget. A régi,
elegáns épületek, a fák, a park. Itt kellene lakni. De hát úgy néz ki,
választani kell, mert az állatorvosok nem szedik meg magukat. Ő
pedig állatorvos akar lenni.
Bement a kicsi, jó hangulatú üzletbe. Előfordult, hogy valaki –
főleg gyerekek – csalódottságát fejezte ki, amikor végignézett az
állateledeleken, különböző ketreceken, pórázokon és egyéb
eszközökön, és kitört belőle a kérdés, hogy hol vannak az állatok.
Thanh olyankor körbevezette őket, és megmutatta, mi mindenük
van. Halak akváriumban, hörcsögök, patkányok és nyulak ketrecben
és rovarok terráriumban.
Most odalépett az algaevő harcsákhoz. Imádták a zöldséget, ezért
hozott nekik egy kis maradék borsót és uborkát otthonról. A férfi
közölte Jonathannal, hogy a rendőrségtől jött, és hogy találtak egy
Hillman Pets-zacskót, amely a termék norvégiai betiltása után
készült, és megkérdezte, tud-e erről bármit Jonathan, mivel ezt a
márkát korábban a Mons importálta, és egyedül ők árulták.
Jonathan némán megrázta a fejét. Thanh tudta, a rendőrnek nehéz
dolga lesz, ha szóra akarja bírni, mert a főnöke magába forduló,
csendes lélek volt. Ha meg is szólalt, csak kurta mondatokat
használt, és ez Thanht kicsit az exe pár szavas üzeneteire
emlékeztette, amelyek csupa kisbetűből álltak, és sem írásjelek, sem
emojik nem voltak bennük. Jonathan beszéd közben néha dühösnek,
ingerültnek tűnt, mintha felesleges hívságnak tartaná a szavakat.
Emiatt Thanh az első hónapokban elég kellemetlenül érezte magát,
állandóan azon járt az agya, vajon a férfi ellenszenvesnek találja-e.
Talán azért, mert az ő családjában mindenki egyszerre beszélt, és
állandóan a többiek szavába vágott. Aztán egy idő után rájött, hogy
Jonathan egyszerűen csak ilyen. És nem találja ellenszenvesnek. Sőt,
talán éppen ellenkezőleg.
– Láttam a neten, hogy sok kutyatulajdonos nem örül a tiltásnak,
mert a Hillman Pets jóval hatásosabb, mint a többi szer, amit kapni
lehet.
– Igen.
– Ezért felvetődik az emberben a gondolat, hogy ha valaki
kijátssza a tiltást, és a pult alól árulja, azzal igazán szépen kereshet.
– Nem tudom.
– Nem tudja? – A rendőr várt, de hiába. – És maga nem… – A
befejezetlen kérdés ott lógott a levegőben.
Csend.
– …hozott be valamit? – fejezte be a rendőr.
Jonathan olyan halkan és mély hangon válaszolt, hogy az szinte
csak rezgésnek érződött a levegőben.
– Azt kérdezi, csempésztem-e?
– Csempészett?
– Nem.
– És nincs ötlete, hogyan tudnám kideríteni, ki vett idén Hillman
Petset?
– Nincs.
– Nincs – ismételte meg a rendőr.
Hintázott egyet álltában, és körülnézett. Thanh nagyon úgy látta,
hogy nem akar visszavonulót fújni, hanem a következő lépésén töri
a fejét.
Jonathan megköszörülte a torkát.
– Megnézem az irodában, hátha van összesítésem az utolsó
megrendelőkről. Várjon itt!
– Köszönöm.
Jonathan elnyomakodott Thanh mellett az akváriumok és
nyúlketrecek közti szűk folyosón. A pillantásában korábban nem
látott érzelem csillogott. Nyugtalanság vagy inkább félelem. És
mintha jobban izzadt volna a szokásosnál. Bement az irodába, de az
ajtót csak behúzta, így Thanh a résen át látta, hogy letakarja a bent
lévő terráriumot, amelyről a lány pontosan tudta, mi van benne.
Egyszer bevitt pár gyereket az irodába, hogy megmutassa nekik,
mire Jonathan magából kikelve közölte vele, hogy a vevőknek
semmi keresnivalójuk nincs az irodában. De persze nem emiatt
akadt ki annyira. Hanem az állat miatt. Nem akarta, hogy mások
meglássák. Jonathan igazából jó főnök volt. Thanh akkor mehetett
szabadságra, amikor akart, és még fizetésemelést is kapott anélkül,
hogy kérnie kellett volna. De furcsa volt ilyen szorosan együtt
dolgozni valakivel – elvégre csak ketten voltak – és mégsem tudni
semmit a másikról. Néha úgy tűnt, Jonathan túlságosan is kedveli,
máskor pedig úgy, hogy egyáltalán nem. Idősebb volt a lánynál, de
nem túl sokkal, úgy harminc körül járhatott, így sok közös témájuk
kellett volna hogy legyen, a férfi mégis kurtán, elutasítóan
válaszolgatott, amikor Thanh beszélgetést próbált kezdeményezni.
Párszor mintha bámulta volna, amikor azt hitte, a lány nem veszi
észre. Talán tetszik neki? Azért fukarkodik a szavakkal, mert rossz a
kedve, vagy mert félénk, és így próbálja elrejteni, hogy érez valamit
Thanh iránt? Vagy ezt csak ő képzeli be magának? Légvárakat épít,
mert unatkozik, hosszúak a napjai, és semmi sem történik? Néha
arra gondolt, hogy a férfi úgy viselkedik, mint a kisfiúk, akik
meghúzzák a lányok haját, akikbe szerelmesek. De Jonathan már
nem kisfiú. Furcsa. Maga Jonathan furcsa. De hát ezzel nincs mit
tenni, olyannak kell elfogadnia, amilyen, elvégre szüksége van a
munkára.
Jonathan visszaért az eladótérbe. Thanh odébb húzódott,
nekisimult az egyik akváriumnak, a testük mégis összeért.
– Sajnálom, nem találtam semmit – közölte Jonathan a rendőrrel.
– Túl régen volt.
– Aha – felelte a rendőr. – És mit takart le az irodában?
– Tessék?
– Szerintem hallotta, mit kérdeztem. Megnézhetem?
Jonathan vékony, fehér nyakát sötét borosta fedte, és Thanh arra
gondolt, bárcsak alaposabban borotválkozna. Most fel-alá járt az
ádámcsutkája. A lány szinte megsajnálta.
– Persze – felelte. – Megnézheti. – Megint azon a halk, mély
hangon beszélt. – Csak előtte mutasson egy házkutatási parancsot!
 A rendőr hátralépett, és félrebillentett fejjel méregette Jonathant.
Mintha megváltozott volna róla a véleménye.
– Ezt megjegyeztem – szólalt meg végül. – Köszönöm az eddigi
segítséget.
Megfordult, és az ajtó felé indult. Thanh rámosolygott, de a
rendőr nem viszonozta.
Jonathan kinyitotta a haleledeles kartondobozt, és elkezdte
felakasztani belőle a zacskókat a pult mögötti állványra. Thanh
elment az iroda mögött lévő vécére, és amikor végzett, Jonathan az
ajtó előtt állva várakozott. Tartott valamit a kezében. Belépett a kis
helyiségbe, de nem csukta be az ajtaját.
A lány pillantása a terráriumra esett. Már levették róla a takarót,
és üres volt.
Jonathan lehúzta a zajosan zubogó régi vécét.
Thanh visszafordult. Látta, hogy a férfi a kis csap fölé hajolt,
alaposan beszappanozta a kezét, aztán kinyitotta a meleg vizet.
Egymásnak dörgölte két tenyerét a víz alatt, amely olyan forró volt,
hogy gőzölgött. Thanh tudta, miért csinálja. A paraziták miatt.
Nyelt egyet. Szerette az állatokat. Minden állatot. Még azokat is –
sőt, talán főleg azokat –, amelyeket mások csúnyának tartottak. A
csigáktól sokan undorodnak, de Thanh emlékezett a gyerekek
hitetlenkedő, tágra nyílt szemére, amikor megmutatta nekik a nagy,
sokkolóan rózsaszínű állatot, és azt bizonygatta, hogy nem, tényleg
nem festették be, a természet alkotta meg ilyennek.
Talán ezért öntötte el most hirtelen a gyűlölet. Gyűlölte ezt az
alakot, aki nem szerette az állatokat. Eszébe jutott az az aranyos, vad
rókakölyök, amelyet valaki leadott náluk. Ha minden igaz, Jonathan
még pénzt is kért érte. Thanh törődött vele, gondoskodott róla.
Szerette a magányos, elhagyatott rókakölyköt. Még nevet is adott
neki. Nhinek nevezte el, ami kicsit jelent. De aztán egy nap nem volt
a ketrecében. És máshol sem. Amikor Thanh megkérdezte Jonathant,
a férfi a szokásos elutasító stílusában csak annyit válaszolt: elment.
A lány nem forszírozta tovább az ügyet, nem akarta biztosan tudni,
amit már amúgy is sejtett.
Jonathan elzárta a csapot, kijött, és kissé meglepődve pillantott
Thanhra, aki karba tett kézzel állt előtte.
 – Elment?
– El.
A férfi leült a papíroktól roskadozó íróasztalhoz. Soha nem érték
utol magukat az adminisztrációval.
– Megfulladt?
Jonathan úgy nézett fel, mintha a lány végre olyat kérdezett volna
tőle, ami érdekelte.
– Lehet. Vannak kopoltyús csigák, de a Mount Kaputar-csigának
tüdeje van. Másrészt viszont bizonyos tüdős csigák akár egy napot is
túlélhetnek a víz alatt. Reméled, hogy túléli?
– Persze. Te nem? Jonathan vállat vont.
– Szerintem ha valakit elszakítanak azoktól, akik közel állnak
hozzá, és idegen környezetbe kerül, annak az a legjobb, ha meghal.
– Tényleg?
– A magány rosszabb a halálnál, Thanh. – A lány nem tudta
értelmezni a pillantását. – Másrészt viszont… – Jonathan megvakarta
borostás nyakát. – Talán mégsem magányos. A Mount Kaputar-
csigák kétivarúak. És a csatornában talál majd táplálékot.
Szaporodni fog… – Lenézett az alaposan megmosott kezére. –
Megmérgez minden más élőlényt a benne lévő patkánytüdőféreggel,
és végül Oslo egész alvilágát az uralma alá hajtja.
Thanh visszamenekült az akváriumokhoz, de a férfi nevetése
odáig elhallatszott az irodából. Olyan ritkán hallotta nevetni, hogy
egészen idegenül hatott, furcsán, valójában szinte ijesztően.
 
Harry a festményt tanulmányozta. Egy kivágott fát ábrázolt,
amely egy erdős tájban feküdt, és a néző felé fordította a sárga végét.
A festményről a mellette lévő tábla adott információt: „A sárga
farönk, Edvard Munch, 1912.”
– Miért pont ezt a képet akarta megnézni? – kérdezte a
fiatalember, akinek a piros pólója mutatta, hogy a múzeum
alkalmazottja.
– Hát… – felelte Harry, és a mellettük álló japán párra nézett. –
Az emberek miért pont ezt a képet akarják megnézni?
– Az optikai illúzió miatt.
– Tényleg?
 – Menjünk odébb! Elnézést! – fordult a fiatalember angolul a
japán párhoz, akik mosolyogva adtak nekik utat. – Látja? Úgy tűnik,
mintha a farönk egyenesen ránk mutatna, bárhonnan is nézzük a
képet.
– Hm. Szóval az üzenet…
– Ki tudja? Talán, hogy a dolgok nem mindig olyanok, mint
amilyennek tűnnek.
– Lehet. Vagy hogy arrébb kell állni, és más szögből is meg kell
nézni a dolgokat, mert csak így látjuk a teljes egészet. Mindenesetre
köszönöm.
– Nincs mit – felelte a fiatalember, és magára hagyta Harryt.
Harry tovább tanulmányozta a képet. Elsősorban főleg azért,
hogy valami szépen pihentesse a szemét, miután egy olyan
építményben mozgólépcsőzött, amelynek a belsejéhez képest a
rendőrség épülete melegnek és barátságosnak tűnik.
Elővette a telefonját, és felhívta Krohnt. Miközben arra várt, hogy
az ügyvéd felvegye, érezte, hogy a halántékában lüktet a vér. Piálás
után mindig ez volt. Arra gondolt, hogy ha a nyugalmi pulzusa
hatvan körül van, és ha tovább nézegeti itt a művészi alkotásokat,
akkor valamivel kevesebb, mint négyszázezer szívdobbanása van
hátra addig, míg megölik Lucille-t. Ha bepánikol, és riadóztatja a
rendőrséget, hogy keressék meg (Mégis hol? Valahol Mexikóban?),
akkor valószínűleg még ennél is kevesebb.
– Krohn.
– Itt Harry. Szükségem van háromszázezer korona előlegre.
– Mire?
– Előre nem látható kiadásokra.
– Erről megtudhatnék valami közelebbit?
– Nem. Csend.
– Értem. Jöjjön be az irodámba!
Amikor Harry visszatette a telefont a zakója zsebébe, észrevette,
hogy van benne még valami. Kivette. Egy álarc. Egy macskát
ábrázoló félálarc. Røed talán valami karneválon viselte. Harry
benyúlt a zakó másik zsebébe, és azt sem találta üresen. Egy laminált
kártya volt benne. Egy Villa Dante nevű hely tagsági igazolványának
tűnt, de csak egy fedőnév állt rajta: Catman.
 Harry megint a képre pillantott.
Más szögből is meg kell nézni a dolgokat.
Nagyon remélem, hogy valaki majd rájön, mit követett el.
Helene Røed nem felejtette el kiüríteni a zsebeket. Talán
szándékosan helyezte el bennük ezt a két tárgyat.
 Huszonnegyedik fejezet
 
Péntek. Kannibál
 
 
– Csak megalapozott gyanú esetén tudok házkutatási parancsot
adni.
– Tudom – felelte Szung-min, és magában átkozta a
büntetőeljárási törvény százkilencvenkettes paragrafusát. A fülére
szorította a telefont, és az ablaktalan iroda egyik falára meredt.
Hogyan bírta itt ki Hole annyi éven át? – De szerintem több mint
ötven százalék az esély arra, hogy találunk nála valami törvénybe
ütközőt. Izzadt, és nem nézett a szemembe, aztán meg letakart
valamit az irodájában, amiről tuti nem akarta, hogy meglássam.
– Értem, de ez a gyanú semmire sem elég. Konkrétumokra van
szükségünk.
– De…
– És azt is tudod, hogy rendőrségi jogászként csak akkor adhatok
ki házkutatási parancsot, ha a késlekedés veszélyes volna. Erről van
szó? Meg tudnád magyarázni, miért kellett annyira sietni?
– Nem – sóhajtotta Szung-min.
– Van bizonyítékod egyéb törvényszegésre, amit ürügyként
tudnánk használni?
– Nincs.
– Van az illetőnek priusza?
– Nincs.
– Van bármi a kezedben?
– Figyelj ide! Røed bulijával kapcsolatban is felmerült a
csempészet, meg a zacskóval kapcsolatban is, amit a tetthely
környékén találtam.
Ismersz, és tudod, hogy nem hiszek a véletlenekben. Nagyon erős
megérzésem van. Adjam be írásban a kérvényt?
– Megspórolom neked a felesleges munkát, és itt és most nemet
mondok. De nyilván sejtetted, hogy ez lesz, mert először felhívtál. Ez
felettébb szokatlan tőled. Mindenesetre úgy látom, semmid sincs,
mármint a megérzéseden kívül.
– De a megérzésem erős.
– És mióta támadnak megérzéseid?
– Próbálok tanulni.
– Úgy érted, megpróbálsz utánozni minket, földi halandókat?
– Az autizmus és az autisztikus vonások két különböző dolog,
Chris. Chris felnevetett.
– Oké. Holnap átjössz enni?
– Vettem egy üveg 2009-es Château Cantemerle-t.
– Az ízlésed túl kifinomult és a szokásaid túl exkluzívak nekem,
drágám.
– De te is megpróbálhatsz tanulni.
Letették. Szung-min észrevette, hogy kapott Katrinétől egy
üzenetet, benne a Dagbladet linkjével. Rákattintott, és hátradőlt a
széken. Az iroda vastag falai lassították a netet. És Hole miért nem
cserélte le ezt a rozoga széket? Az embernek megfájdul tőle a háta.
 
KANNIBÁL – Forrásunk szerint egyértelmű bizonyítékok vannak arra,
hogy Susanne és Bertine gyilkosa megette az áldozatai agyát és szemét
 
Szung-min a legszívesebben elkáromkodta volna magát, és arra
gondolt, kár, hogy nem szokott. Talán itt az ideje elkezdeni.
 
A sátán picsáját!
Mona a futópadon futott. Gyűlölt a futópadon futni. Most pont
ezért futott rajta.
Patakokban folyt a hátán az izzadság. Az edzőterem falát borító
tükörben látta, hogy az arca kivörösödött. A fülhallgatójában Anders
lejátszólistájáról dübörgött a Carcass, méghozzá a korai periódusuk
egyik száma, amikor még grindcore-ban utaztak, és nem azt a
dallamos szart tolták, amelyre később áttértek. Ezt Anders fejezte ki
így. Monának dühösen tomboló zajnak tűnt az egész, és most pont
erre volt szüksége. Vadul kapkodta a lábát a megállás nélkül forgó
gumiszőnyegen. Soha nem fogy el, mindig ugyanúgy visszatér.
 Våge megint megcsinálta. Kannibál. A rohadt életbe! A kibaszott,
rohadt életbe!
Valaki odalépett hozzá hátulról.
– Jó napot, Daa!
Magnus Skarre szólította meg. A gyilkossági csoport nyomozója.
Mona kikapcsolta a futópadot, és kivette a füléből a fülhallgatót.
– Miben segíthetek a rendőrségnek?
– Hogy miben segíthet? – Skarre széttárta a karját. – Csak úgy
bejöttem.
– Még soha nem láttam itt, és nincs edzőruhában. Kérdezni akar
valamit, vagy be akar valakit mószerolni?
– Hé, hé, higgadjon le! – röhögött Skarre. – Csak információval
akartam szolgálni. Mindig megéri jóban lenni a sajtóval, nem igaz?
Adni és aztán kapni, meg ilyesmi.
Mona nem szállt le a futópadról. Tetszett neki, hogy magasabban
áll.
– Akkor tudni akarom, mit akar kapni, mielőtt ad, Skarre.
– Most semmit. De előfordulhat, hogy a jövőben szükségünk lesz
majd valamire.
– Ez esetben köszönöm, de nem. Még valami?
Skarre úgy állt ott, mint egy kisfiú, akitől elvették a játék
pisztolyát. Mona rájött, hogy túl magas lóról beszélt hozzá. Annyira
dühös volt, hogy képtelen volt tiszta fejjel gondolkodni.
– Elnézést! – sóhajtotta. – Rossz napom van. Miről van szó?
– Harry Holéról. Felhívott egy tanút, hamis néven mutatkozott
be, és azt hazudta, hogy az oslói rendőrségen dolgozik.
– Úú! – Mona úgy döntött, mégis leszáll a futópadról. – Ezt
honnan tudja?
– Én hallgattam ki a tanút. Az ő kutyája szagolta ki Bertine
holttestét.
Azt mondta, hogy mielőtt odaértünk volna, felhívta egy
kollégánk, bizonyos Hans Hansen. De nálunk semmiféle Hans
Hansen nem dolgozik. Elkértem tőle az illető telefonszámát, ami
még megvolt a híváslistájában, és utánanéztem. Még a
telefontársasággal sem kellett beszélnem. Harry Hole régi száma
volt. Asszem, ezt nevezik rajtakapásnak, nem? – Skarre megint
felröhögött.
– És ehhez a nevét is adja?
– Dehogy! Megbolondult? Nevezzen megbízható forrásnak, vagy
nem úgy szokták?
De, gondolta Mona. Csakhogy Skarre sem nem megbízható, sem
nem forrás. Nem táplál túl baráti érzelmeket Holéval szemben.
Anders szerint ennek nem túl bonyolult az oka. Skarre mindig Hole
árnyékában dolgozott, és Hole soha nem rejtette véka alá, hogy
idiótának tartja. De azért az, hogy emiatt személyes
bosszúhadjáratot indítson ellene…
Skarre áthelyezte a testsúlyát a másik lábára, és a
spinningteremben tekerő lányok felé lesett.
– De ha megerősítésre vágyik, akkor felhívhatja például a
rendőrfőnököt.
– Bodil Mellinget?
– Őt bizony. Szerintem kommentálni fogja a történteket.
Mona bólintott. Nem rossz. Nem rossz, de mégis az. Viszont
legalább van valamije, amiről Vågénak fogalma sincs, és most nem
engedheti meg magának, hogy finomkodjon. Nagyon nem.
Skarre is bólintott. Az arcáról nem lehetett letörölni a vigyort.
Mint aki egy prostituálttól távozik. Mona nem akart belegondolni,
hogy ebben a viszonylatban neki magának milyen szerep jut.
 Huszonötödik fejezet
 
Péntek. Cocaine Blues
 
 
Összegyűlt az Aune-csoport, de Aune közölte velük, hogy
háromkor jön a családja, ezért addig mindenképpen távozniuk kell.
Harry éppen beszámolt nekik a Helene Røednél tett látogatásáról.
– Szóval most a főnököd öltönyében mászkálsz – állapította meg
Øystein. – Meg a haverod napszemüvegében.
– Plusz még van ez is. – Harry a magasba emelte a
macskamaszkot. – Még mindig nem találtál semmit a Villa Dantéról
a neten?
Truls a telefonjára meredt, felmordult, és megrázta a fejét.
Hasonló reakcióval vette át a barna borítékot, amelyet Harry
korábban diszkréten a kezébe nyomott.
– Szerintetek Våge honnan szedte a kannibalizmust? – kérdezte
Aune.
Truls felpillantott, Harry szemébe nézett, és szinte
észrevehetetlenül megrázta a fejét.
– Hát ez engem is érdekel – felelte Øystein. – A jelentésekben
ilyesmiről egy szó sincs.
– Én úgy érzem, hogy elveszítette a forrását – jelentette ki Harry
–, és most nekiállt költeni. Mint amikor azt írta, hogy Bertine
bokájáról levágták a tetoválást. Az sem igaz.
– Lehet – bólintott Aune. – Korábban is lehozott mindenféle
kitalációt, és az emberek meglepően egysíkúan tudnak viselkedni.
Még akkor is, ha régebben már rosszul jártak egy cselekvési
mintázat miatt, és tanulniuk kellett volna az esetből, hajlamosak
ugyanahhoz a be nem vált megoldáshoz folyamodni, ha problémáik
támadnak. Elképzelhető, hogy annyira élvezte a figyelmet, ami az
utóbbi időben ráirányult, hogy nem bír lemondani róla, és olyasmit
vet be, ami már korábban bejött. Legalábbis egy darabig. Bár azt is
számításba kell venni, hogy a kannibalizmus akár még igaz is lehet.
Logikus lenne ilyesmit kitalálni, tekintetbe véve a körülményeket és
azt, hogy beleáshatta magát a sorozatgyilkosságokkal foglalkozó
irodalomba.
– Nem arra célozgat… – kezdte Øystein, miközben Våge cikkét
fixírozta a telefonján. – Nem arra célozgat, hogy a gyilkos a forrása?
– Hát ez eléggé légből kapott, ám érdekes meglátás – felelte Aune.
– De most vége a munkaidőnek, uraim. A hölgyeim nemsokára
megjönnek.
– És mit csináljunk a hétvégén, főnök? – kérdezte Øystein.
– Semmi különös feladatom nincs a számotokra – felelte Harry. –
Én viszont kölcsönkértem Truls laptopját, és rendőrségi jelentéseket
fogok olvasni.
– Aszittem, már olvastad őket.
– Úgy nagyjából. Most alaposan szemügyre veszem mindet. Na,
menjünk!
Elindultak, de Aune Harry után szólt, így a többiek kimasíroztak,
ő pedig bent maradt a kórteremben.
– Azok a jelentések – sóhajtotta Aune. – Hányan is dolgoznak
rajtuk a rendőrségen? Negyvenen vagy ötvenen? És már több mint
három hete. És hány oldalról lehet szó? Ezerről? Mindet át akarod
olvasni, mert úgy gondolod, hogy ott van valahol a megoldás?
Harry vállat vont.
– Tényleg ott van valahol.
– Az agynak is szüksége van a pihenésre, Harry. Már az elején
feltűnt, hogy nem egyszerűen stresszelsz. Úgy tűnik, hogy…
Használhatom a „kétségbeesett” szót?
– Használhatod.
– Van valami, amit nem mondasz el?
Harry lehajtotta a fejét, és megdörgölte a tarkóját.
– Igen.
– El akarod mondani?
– Igen. – Harry felemelte a fejét. – De nem mondhatom.
Egymásra pillantottak, aztán Aune lehunyta a szemét, és
bólintott.
– Köszönöm – mondta Harry. – Hétfőn találkozunk.
Aune megnedvesítette az ajkát, és kinyitotta a szemét. Harry látta
a szemében megvillanó fáradt derűn, hogy már a nyelve hegyén van
egy vicces válasz, de aztán meggondolta magát, és csendben maradt.
Harry a kórházból kifelé menet jött rá, hogy azt akarta felelni: Ha
hétfőn még életben vagyok.
 
Øystein autója a taxisávban haladt a belváros felé. Harry az
anyósülésen ült.
– Nem rossz a pénteki csúcsforgalomban, mi? – kacsintott
Øystein a visszapillantó tükörbe.
Truls éppenhogy csak felröffent a hátsó ülésen. Harry telefonja
megcsörrent. Katrine kereste.
– Igen?
– Helló, Harry, csak gondoltam, bepróbálkozom. Este Arnéval
vacsoráznék egy étteremben, ahová végre sikerült asztalt foglalnia,
de az anyósom megbetegedett, és…
– Vigyázni kell a gyerekre?
– Mondhatod, hogy nem alkalmas, akkor legalább itthon
maradhatok. Eléggé készen vagyok. De így mondhatom Arnénak,
hogy megpróbáltam keríteni valakit.
– De alkalmas. És akarom is. Mikor?
– A francba, Harry! Hétkor.
– Oké. A sütőben várjon egy Grandiosa pizza!
Ezzel Harry rábökött a piros gombra, de a mobilja azonnal újra
megcsörrent.
– Nem muszáj, hogy Grandiosa legyen – szólt bele Harry.
– Mona Daa vagyok a VG-től.
– Upsz…
A bemutatkozás egyértelműen elárulta, hogy nem Mona, Anders
barátnője telefonál, hanem Mona Daa, az újságíró. Ami azt jelenti,
hogy minden, amit Harry mond, felhasználható és fel is lesz
használva ellene.
– Lehozunk egy cikket… – kezdte a nő.
A megfogalmazás azt mutatta, hogy a kerekek már forognak, és
nem lehet megállítani őket. A többes szám első személy azt jelezte,
hogy nem csupán az újságíró a felelős a kellemetlen kérdésekért,
amelyek következnek. Harry a forgalmat bámulta. Mona közölte,
hogy Wengről van szó, akinek Harry állítólag azt hazudta, hogy
rendőr. Bodil Melling rendőrfőnök azt nyilatkozta, hogy ennek a
büntetési tétele akár hat hónap is lehet, és hozzátette, nagyon reméli,
hogy az igazságügyi miniszter ennek az esetnek a hatására leállít
minden nem engedélyezett, komolytalan nyomozási tevékenységet,
és hogy a jelenlegi szörnyű gyilkossági ügyben különösen fontos,
hogy ez azonnali hatállyal megtörténjen. Mona kijelentette, hogy
Harrynak most lehetősége van kifejteni a saját nézőpontját. A nő
mindig betartotta a sajtóetikai szabályokat. Kemény volt, és nem
hagyta magát lerázni, de ilyen szempontból korrektül viselkedett.
– Nincs mondanivalóm – felelte Harry.
– Nincs? Ez azt jelenti, hogy nem akarja megcáfolni az
információinkat?
– Szerintem csak azt jelenti, hogy nem akarom kommentálni az
ügyet. Vagy nem?
– Jól van, Harry, de akkor azt is kinyomtatjuk, hogy nincs
mondanivalója. – A háttérből gyors gépelés hallatszott.
– Még mindig így hívják, hogy „kinyomtatni”?
– Az ilyesmi sokáig megmarad.
– Igaz. Ezért hívom azt, amit most fogok csinálni, úgy, hogy
„leteszem”. Oké?
Mona felsóhajtott.
– Oké. Jó hétvégét, Harry!
– Jó hétvégét! És…
– Igen, átadom Andersnek az üdvözletét.
Harry Røed kicsit bő zakójának a zsebébe csúsztatta a telefonját.
– Baj van? – kérdezte Øystein.
– Igen.
Truls megint felröffent a hátsó ülésen, de most hangosabban és
dühösebben. Harry félig hátrafordult. Truls arcát megvilágította a
mobiljából áradó fény. Ezek szerint Mona nem vesztegette az idejét.
– Mit írnak?
– Hogy csalsz.
– Ez végül is igaz, és nincs jó hírnevem, amire vigyáznom kellene.
– Harry megcsóválta a fejét. – Igazából az a gond, hogy le fognak
minket állítani.
– Nem.
 – Nem?
– Igazából az a gond, hogy le fognak tartóztatni. Harry felvonta a
szemöldökét.
– Mert segítettem nekik megtalálni egy holttestet, amit már
hosszú ideje kerestek?
– Nem erről van szó. Nem ismered Mellinget. Törtető ribanc, te
meg az útjában állsz.
– Én?
– Ha mi oldjuk meg az ügyet, az nem vet rá túl jó fényt.
– Hm. Oké, de azért az, hogy letartóztatnának…
– Ezek a hatalmi harcok így mennek. Ezért vannak olyan
magasan azok a rohadékok. Így lesz az emberből… hát, például
igazságügyi miniszter.
Truls homloka pont olyan vörös színben pompázott, mint a
közlekedési lámpa, amely megállította őket.
– Én itt most kiszállok – jelentette ki Harry. – Jó pihenést, de ne
kapcsoljátok ki a telefonotokat, és maradjatok a városban!
 
Harry pontban hétkor kopogott be Katrinéhez.
 
– Olvastam a VG-t – szólalt meg a nő, és egy tükörhöz lépett,
hogy betegye a fülbevalóját a fülébe.
– Hm. Szerinted Melling mit szólna, ha tudná, hogy az ellensége
vigyáz a nyomozás vezetőjének a fiára?
– Hétfőre már úgysem fogsz fenyegetést jelenteni.
– Biztos vagy benne?
– Nem hagyott túl sok játékteret az igazságügyi miniszternek,
amikor komolytalan nyomozási tevékenységet emlegetett.
– Ja, tényleg nem.
– Kár. Szükségünk lenne rád. Persze mindenki tudta, hogy nem
fogod betartani a szabályokat, de hogy egy ilyen felesleges
apróságon csússzál el…
– Túlbuzgóság és technikai hiba – felelte Harry.
– Mindig annyira kiszámítható és kiszámíthatatlan vagy
egyszerre. Ez meg mi? – Katrine a szatyor felé biccentett, amit Harry
a levetett cipőjére tett.
 – Laptop. Miután elaludt, muszáj lesz dolgoznom. Játszik a…?
– Igen.
Harry a nappaliba ment.
– Anya szaga elmenő – közölte vele Gert, aki két mackóval ült a
padlón.
– Parfüm – javította ki Harry.
– Elmenő – makacskodott a kisfiú.
– Nézd, mit hoztam! – Harry óvatosan előhúzott a zsebéből egy
csokit.
– Cukorsok.
– Cukorsokk? – mosolygott Harry. – Akkor titokban kell
tartanunk.
– Anya! Hallik hozott cukorsokot!
Katrine távozása után Harry egy párhuzamos valóságba került.
Lemaradva botladozott a hároméves gyerek vadul ugráló gondolatai
után, és néha megpróbált saját elmeszüleményeket is bedobni.
– Jól játszol – dicsérte meg Gert. – Hol a sárkány?
– Természetesen a barlangjában – felelte Harry, és a szófa alá
bökött.
– Ujuj! – kiáltotta Gert.
– Duplán is ujuj! – kontrázott Harry.
– Cukorsok?
– Oké. – Harry a székre akasztott zakója zsebébe nyúlt.
– Emmi? – Gert nagy szemeket meresztett az álarcra, amelyet
Harry a kezében tartott.
– Cica – felelte a férfi, és feltette a maszkot.
A kisfiú arca eltorzult, a hangja elcsuklott a sírástól.
– Ne, Hallik! Csúnya!
Harry gyorsan lekapta az álarcot.
– Oké, akkor nincs cica. Csak sárkány. Jól van?
De Gert egyre csak hüppögött, az arcán folytak a könnyek. Harry
magában szitkozódott. Újabb technikai hiba. Csúnya cicák. Anya
sincs itthon. Már le kellett volna feküdni. Nem csoda, hogy Gert
elsírta magát. Hirtelen kitárta a karját Harry felé, és a férfi
gondolkodás nélkül magához húzta. Gyengéden simogatta a fejét. A
gyerek Harry vállába fúrta az állát, a meleg könnyei átáztatták a férfi
ingét.
– Kicsi cukorsok, aztán fogmosás és altató?
– Aha – szipogta Gert.
Harry azt gyanította, Katrine nem örült volna, ha látja, hogyan
mossa meg a fia fogát. Miután végeztek, ráadta a gyerekre a
pizsamáját, és bedugta a takaró alá.
– Blåmann! – utasította Gert.
– Azt nem tudom – felelte Harry. Rezgett a telefonja, és látta,
hogy Alexandra küldött egy MMS-t. Gert enyhe rosszallással
méregette. – De tudok mást.
– Énekelj!
Harry tudta, hogy lassú dalra lesz szükség, amely elringatja
Gertet, és a Rolling Stones Wild Horses című számával próbálkozott,
de alig tudta végigénekelni az első versszakot.
– Mást!
Hank Williams Your Cheatin’ Heartja két versszakig húzta. Harry
a fejét törte.
– Oké. Hunyd le a szemed!
Énekelni kezdett. Már ha éneknek lehetett nevezni. Halkan,
lassan, érdesen dörmögött, de néha azért eltalálta a régi bluesdal
hangjait.
 
Hey there baby, better come here quick.
This old cocaine’s about to make me sick.
Cocaine, runnin’ all around my brain.
Look, my baby he’s dressed in red
and a shotgun, says gonna kill me dead.
Cocaine, runnin’ all around my brain.
You take Sally and I’ ll take Sue,
ain’t no difference between the two.
Cocaine, all around my brain.
 
Gert mélyen, egyenletesen lélegzett.
 
 Harry megnyitotta az üzenetet. A rövid szöveg feletti képet
Alexandra az előszobai tükörben készítette. Krémsárga ruhát viselt,
amely képes volt arra a méregdrága ruhák által gyakran véghez vitt
mutatványra, hogy úgy hangsúlyozza ki a test szépségét, hogy az
ember nem is gondolná, hogy a ruhának ehhez bármi köze van. Az
is egyértelműen látszott, hogy Alexandrának valójában nem lett
volna szüksége a ruhára, és ezt tudja is.
Félhavi bérembe került. Már várom a holnapot.
Harry kilépett az üzenetből, és felnézett a telefonról. Gert tágra
nyílt szemmel meredt rá.
– Még!
– Még? Amit utoljára énekeltem?
– Aha.
 Huszonhatodik fejezet
 
Péntek. Beton
 
 
Mikael Bellman este kilenckor lépett be høyenhalli otthonába. A
csinos házat egy emelkedő szélén építette, hogy ő, Ulla és a három
gyerekük rálássanak az egész városra egészen a Bjørvikáig és a
fjordig.
– Szia! – kiáltotta Ulla a nappaliból.
Mikael felakasztotta az új kabátját, és bement a nappaliba, ahol
szép és kecses felesége, akivel már egészen fiatal koruk óta együtt
voltak, a legkisebb gyerekükkel tévézett.
– Bocs, elhúzódott a meeting.
A nő viselkedésében semmiféle gyanakvást nem lehetett
felfedezni. Mondjuk erre nem is lett volna semmi oka. Jelenleg
tényleg az egyetlen nő volt a férje életében. Eltekintve a TV2 fiatal
riporterétől, de annak már szinte vége is. Mikael nem zárta ki, hogy
a jövőben valamikor majd újra félrelép, de csak akkor, ha biztosan
megússza. Például egy férjezett nővel, akinek hatalma van. Aki pont
annyit veszíthet, mint ő. A hatalom állítólag korrumpál, de Mikaelt
csak óvatosabbá tette.
– Itt van Truls.
– Mi?
– Beszélni akar veled. Kint vár a teraszon.
Mikael lehunyta a szemét, és felsóhajtott. Ahogyan egyre
magasabbra emelkedett, a szervezett bűnözés elleni osztály
vezetőjéből rendőrfőkapitány lett, aztán pedig igazságügyi
miniszter, fokozatosan egyre nagyobb távolságot igyekezett tartani
gyerekkori barátjától és korábbi bűntársától. Hát igen, valóban
óvatosabb lett.
Kiment a hatalmas teraszra, és behúzta maga mögött a tolóajtót.
– Nem rossz kilátás – kezdte Truls.
Az arca vörös színben játszott a hősugárzó lámpák fényében. A
szájához emelt egy sörösüveget. Mikael leült mellé, és elvett egy
másik üveget, amelyet Truls kinyitott neki.
– Hogy megy a nyomozás?
– Már ami ellenem folyik? – kérdezett vissza Truls. – Vagy
amelyikben benne vagyok?
– Benne vagy egy nyomozásban?
– Nem tudtad? Jól van, akkor nincs nálunk tégla. Együtt
dolgozom Harry Holéval.
Mikaelnek ezt meg kellett emésztenie.
– Tisztában vagy azzal, hogy ha kiderül, hogy visszaélsz a
rendelkezésedre álló lehetőségekkel azért, hogy segíts…
– Persze. De ha megállítanak minket, akkor igazából mindegy is.
Amúgy kár lenne. Hole tényleg jó. Tudod, hogy nagyobb esély van
elkapni ezt a mocskot, ha ő is folytathatja? – Truls dobolt egyet a
lábával a terasz kövén.
Mikael nem tudta eldönteni, hogy fázik, vagy tudat alatt így
figyelmezteti a közös múltjukra és a közös titkaikra.
– Ő küldött?
– Nem. Nem tudja, hogy itt vagyok.
Mikael bólintott. Truls a lehető legritkább esetben ragadta
magához a kezdeményezést, mindig Mikael dirigált, de hallotta a
hangján, hogy igazat mond.
– Most nemcsak egy bűnözőről van szó, Truls, hanem valami
sokkal nagyobbról. Politikáról. Elvekről. Ez teljesen más liga.
– Az olyanok, mint én, nem vágják a politikát – felelte Truls, és
elfojtott egy böfögést. – És nem értik, hogy az igazságügyi miniszter
miért hagy inkább futni egy sorozatgyilkost, mint hogy elnézné az
ország legismertebb nyomozójának, hogy Hans Hansen
rendőrtisztnek adta ki magát. Főleg annak fényében, hogy így
találták meg Bertine Bertilsen holttestét.
Mikael belekortyolt a sörbe. Valamikor talán szerette, de már nem
igazán. Viszont a Munkáspártban és a Norvég Szakszervezeti
Szövetségben ferde szemmel méregetik azt, aki nem sörözik.
– Tudod, hogy lesz az emberből igazságügyi miniszter, és hogyan
marad meg a posztján, Truls? – Mikael választ sem várva folytatta. –
Úgy, hogy hallgat. Meghallgatja azokat, akikről tudja, hogy a
legjobbat akarják neki. Azokat, akiknek van tapasztalatuk abban,
amiben neki nincs. Vannak ügyes beosztottjaim, akik jól fogják majd
tálalni az ügyet. Úgy, hogy az igazságügyi minisztérium nem
hagyja, hogy egy milliárdos nyomozókból és jogászokból álló
magánhadsereget tartson fenn. Meg fogjuk mutatni, hogy itt nem
lesznek amerikai állapotok, nem engedjük, hogy a gazdagok
előjogokat élvezzenek, meg hogy mindig a legdrágább ügyvédek
nyerjenek, és bebizonyítjuk, hogy nálunk a törvény előtti egyenlőség
nem csak porhintés és maszlag. Norvégiában az egyenlőség nem
csak papíron létezik, és azért dolgozunk, hogy ez a jövőben is így
maradjon. – Néhány gondolatot megpróbált megjegyezni. Valamikor
talán bedobhatja őket egy beszédben, bár persze kifinomultabb
formában.
Truls a disznóra emlékeztető, röfögő nevetését hallatta.
– Mi van? – fortyant fel Mikael.
Ő maga is érezte, hogy túlságosan ingerültnek tűnik. Hosszú
napja volt. Bár az újságok főleg a gyilkosságokkal és Holéval
foglalkoztak, de egy igazságügyi miniszternek akad más dolga is.
– Csak arra gondoltam, milyen klassz ez a törvény előtti
egyenlőség – felelte Truls. – Hát itt még egy igazságügyi miniszter
sem tudná megakadályozni, hogy a rendőrség utánanézzen az
előéletének, ha befut hozzájuk egy füles. És akkor esetleg rájönnek,
hogy a teraszába bele van betonozva egy hulla. A világ persze nem
hullajtott utána könnyeket, mert csak egy motoros csávó volt, aki
heroint csempészett, meg kapcsolatba került két korrupt zsaruval.
De a törvény előtti egyenlőség miatt kiderülhet, hogy az igazságügyi
miniszter valaha fiatal rendőr volt, akit jobban érdekelt a lóvé, mint
a hatalom. Meg hogy volt egy nem túl észlény haverja, aki egy éjjel
segített bebetonozni a bizonyítékokat a nála jóval okosabb barátja új
házának a teraszába. – Ezzel megint dobolt egyet a lábával.
– Truls! – Mikael lassan ejtette ki a nevet. – Fenyegetsz?
– Eszem ágában sincs. – Truls letette az üres üveget a széke mellé,
és felállt. – Csak tetszett, amit a hallgatásról mondtál. Hogy nem árt
meghallgatni azokat, akikről az ember tudja, hogy a legjobbat
akarják neki. Kösz a sört!
 
Katrine a gyerekszoba ajtajában állva nézett befelé.
 Gert az ágyában aludt, Harry pedig egy széken, az ágy
támlájának támasztott homlokkal. Katrine leguggolt, hogy rálásson a
férfi arcára, és megállapította, hogy a hasonlóság így, hogy alszanak,
még jobban kiütközik. Óvatosan megrázta Harryt, aki összerándult,
zavarodottan pislogott, majd az órájára pillantott, feltápászkodott, és
követte a nőt a konyhába. Katrine vizet tett fel forrni.
– Korán hazaértél – állapította meg Harry, amikor leültek a
konyhaasztalhoz. – Nem érezted jól magad?
– De. Azért választotta ezt az éttermet, mert van Montrachet
boruk, amiről az első randink alkalmával említettem, hogy szeretem.
De hát egy vacsorát nem lehet a végtelenségig húzni.
– Ja, de mehettetek volna tovább. Ihattatok volna valahol egy sört,
meg ilyesmi.
– Vagy hazamehettünk volna hozzá dugni.
– Igen?
Katrine vállat vont.
– Aranyos. Még nem hívott fel magához. Várni akar, amíg
biztosan nem tudjuk, hogy együtt maradunk.
– De te…
– Én a lehető legtöbbet akarok szexelni, amíg rá nem jövünk,
hogy tuti nem maradunk együtt.
Harry felnevetett.
– Először azt hittem, csak kéreti magát kicsit – sóhajtotta a nő. –
És hát ez nálam mindig működik.
– Hm. Akkor is, ha tudod, hogy csak megjátssza magát?
– Naná. Ráizgulok mindenre, amit nem kapok meg. Mint
korábban rád is.
– Nős voltam. Minden nős pasira ráizgulsz?
– Csak akiket nem tudok megkapni. Nincs belőlük túl sok. Te
idegesítően hűséges voltál.
– Lehettem volna még hűségesebb.
Katrine instant kávét készített Harrynak, magának pedig teát.
– Amikor elcsábítottalak, be voltál rúgva, és nagyon ki voltál
készülve.
Teljesen odavoltál, és ezt soha nem bocsátom meg magamnak.
– Ne!
 Harry olyan hirtelen és élesen kiáltott fel, hogy a nő összerezzent,
és kilöttyent a teája.
– Ne?
– Ne – ismételte meg Harry. – Nem veheted le a vállamról a
bűntudatot. Nekem… – Belekortyolt a kávéba, és olyan arcot vágott,
mint aki megégette magát. – Nekem már csak az maradt.
– Neked? – Katrinét elöntötte a düh, és könnyek szöktek a
szemébe. – Bjørn nem azért lett öngyilkos, mert te hagytad cserben,
Harry, hanem azért, mert én. – Hangosan beszélt, úgyhogy gyorsan
elhallgatott, és a gyerekszobából kiszűrődő zajokra fülelt. Halkabban
folytatta. – Együtt laktunk, és azt hitte, hogy ő a gyerekem apja. Azt
persze tudta, mit éreztem irántad. Nem beszéltünk róla, de tudta.
Azt is tudta – vagyis azt hitte –, hogy bízhat bennem. Kösz, hogy
felajánlottad, hogy megoszthatjuk a bűntudatot, de egyedül én
követtem el hibát. Oké?
Harry a csészéjébe bámult. Katrine látta rajta, hogy nem akar
erről beszélni. Nem is baj. De valami nem stimmel. Neki már csak a
bűntudat maradt? Katrine értette félre? Vagy a férfi hallgat el
valamit?
– Nem tragikus? – kérdezte Harry. – Hogy a szeretet öli meg
azokat, akiket szeretünk.
Katrine lassan bólintott.
– Shakespeare-i – felelte, és a férfi arcát tanulmányozta. Azokat,
akiket szeretünk. Miért használt többes számot?
– Na, visszamegyek a hotelbe, és dolgozom egy kicsit. – Harry
székének megnyikordult a lába. – Köszi, hogy… – A gyerekszoba
felé biccentett.
– Én köszönöm – válaszolta Katrine elgondolkozva.
 
Prim a dunyha alatt feküdt, és a plafont bámulta.
 
Közeledett az éjfél. A rendőrségi rádión egyenletesen,
megnyugtatóan érkeztek az üzenetek, mégsem tudott aludni. Kicsit
azért, mert rettegett a másnaptól, de főleg az izgatottságtól. Együtt
volt a Nővel. És már szinte biztosan érezte, hogy a Nő is szereti.
Zenéről beszélgettek. Őt is érdekli. És az is, amit Prim ír. Ezt mondta
is. De a két halott lányról nem beszéltek. Körülöttük mindenki róluk
jártatta a száját. De természetesen nem olyan mélységben, ahogyan
ők ketten tudtak volna beszélni róluk. Ha sejtenék! A Nőnek is
tisztában kellene lennie azzal, hogy Prim többet tud nála. Igazából
elfogta a vágy, hogy mindent elmondjon neki, úgy, ahogyan az
embert hívogatja a szakadék, amikor egy híd korlátján áll. Például
annak a hídnak a korlátján, amely Nesøyára vezet, hajnali háromkor
egy májusi szombaton, amikor az ember rájön, hogy az, akiről azt
hitte, hogy ő a Nő, közönyös iránta. De ez már régen volt. Túl van
rajta, és továbblépett. Tovább is jutott a nőnél. Amikor utoljára
ellenőrizte, semmi sem ment neki. A partnerkapcsolat sem. Talán
nemsokára olvas majd Primről, látja, hányan dicsőítik, és akkor majd
eszébe jut, hogy akár az övé is lehetett volna. Akkor majd
kesereghet.
De addig még el kell intéznie pár dolgot. Például a holnapit.
Ő lesz a harmadik.
Nem, nem örült. Csak egy bolond örült volna. De meg kell tennie,
félre kell söpörnie a kétségeit és az erkölcsi dilemmát, amely minden
normális, érző embert a hatalmába kerítene egy ilyen feladat előtt.
Apropó érzések! Nem feledheti, hogy a feladat nem a bosszú. Ha ezt
szem elől téveszti, letérhet az útról, és hibát követhet el. A bosszú
csupán a jutalom, amelyet saját magának ad, a tulajdonképpeni
feladat mellékterméke. És amikor majd befejezi, a lábát fogják
csókolgatni. Végre.
 Huszonhetedik fejezet
 
Szombat
 
 
– Szóval a rendőrség hétvégén is dolgozik – állapította meg
Weng, és az üres zacskót tanulmányozta.
– Néhány rendőr – felelte Szung-min. A sarokban guggolt, és a
buldog fülét vakargatta.
– Hillman Pets – olvasta Weng. – Nem, ilyet tuti soha nem adtam
neki.
– Sejtettem – sóhajtotta Szung-min, és felállt. – Csak biztosra
akartam menni.
Chris felvetette, hogy kiránduljanak egyet a Sognsvann tó
környékén, és dühös lett, amikor Szung-min azt felelte, hogy
dolgoznia kell. Mert tudta, hogy nem mond igazat. Nem muszáj
dolgoznia. Az ilyesmit néha nehéz másoknak elmagyarázni. Szung-
min visszavette a zacskót a gazdától.
– De már láttam ilyet – folytatta Weng.
– Tényleg?
– Igen. Pár hete. Egy pasas itt ült az erdőben egy fatörzsön, ahol a
földem véget ér. – A konyhaablak felé bökött. – Ilyen zacskó volt a
kezében.
Szung-min kinézett az ablakon. Az erdő szélétől legalább száz
méter választotta el őket.
– Ezzel láttam. – Weng nyilván észrevette, hogy a hallgatója nem
igazán hisz neki, mert felemelt egy Zeiss távcsövet a konyhaasztalon
tornyosuló autós magazinokról. – Hússzorosan nagyít. Olyan volt,
mintha közvetlenül a pasas előtt álltam volna. Még a zacskón lévő
airedale terriert is ki tudtam venni, de azt nem gondoltam volna,
hogy paraziták ellen van. Mert a pasas evett belőle.
– Evett belőle? Biztos benne?
– Persze. Már nem lehetett benne sok, mert amikor végzett,
összegyűrte a zacskót, és eldobta. Szemetelő mocsok. Ki is mentem,
hogy közöljem vele, hogy nem rondíthatja össze a földemet, de
mihelyt kiléptem a házból, felállt, és eltakarodott. Azért odamentem,
de aznap erős északi szél fújt, és bevitte a zacskót az erdőbe.
Szung-min pulzusa felgyorsult. A rendőri munka ezen része
százból egyszer ha megéri, amennyiben viszont bejön, akkor
megüthetik vele a főnyereményt, és megoldhatnak egy teljes ügyet,
amelyben addig semmi nyomot nem találtak. Nyelt egyet.
– Ezek szerint tud nekem személyleírást adni?
A gazda szomorú mosollyal megrázta a fejét.
– De hát azt mondta, hogy olyan volt, mintha közvetlenül előtte
állt volna. – Szung-min tudta, hogy a hangjából kiérezni, mennyire
csalódott.
– Igen. De a zacskó eltakarta az arcát, és amikor eldobta, nem
tudtam megnézni, mert gyorsan maszkot vett.
– Maszkot?
– Igen. És volt rajta napszemüveg meg baseballsapka is. Alig
láttam belőle valamit.
– Maga szerint nem furcsa, hogy valaki itt az erdőben maszkot
tesz fel, pedig egyedül van, és már nem is kötelező?
– Dehogynem. De hát errefelé sok a furcsa szerzet, nem igaz?
Szung-min rájött, hogy Weng ezt öniróniának szánja, de nem volt
kedve mosolyogni.
 
Harry a sírkő előtt állt. A puha talajból a cipőjébe szivárgott az
esővíz. A felhőtakarón szürke délelőtti napfény tört át. Hajnali ötig
jelentéseket olvasott, aztán aludt három órát, és folytatta az olvasást.
Megértette, miért toporog a nyomozás egy helyben. Az alapos, jó
munka ellenére semmit sem lehetett találni. Egyáltalán semmit.
Elhagyta a hotelt, hogy kiszellőztesse a fejét. Nagyjából a jelentések
harmadáig jutott.
A nevet fehérrel vésték a szürke kőbe. Rakel Fauke. Harry nem
igazán tudta, miért, de örült, hogy Rakel nem vette fel az ő nevét is.
Körbenézett. Más síroknál is álltak páran, a szokásosnál biztosan
többen, hiszen szombat volt, de olyan messze, hogy úgy gondolta,
beszélhet hangosan, nem fogják meghallani. Elmondta, hogy beszélt
Oleggel telefonon. A fiú jól van, tetszik neki fent északon, de azon
töri a fejét, hogy megpályáz egy állást az NBSZ-nél.
 – Az édesanyja nyomdokába akar lépni – mondta.
Aztán rátért arra, hogy felhívta Søst. Korábban vacakolt az
egészsége, de már jobban van, és újra dolgozik a munkahelyén, egy
élelmiszerüzletben. Azt szeretné, ha a bátyja meglátogatná őt és a
pasiját Kristiansandban.
– Azt feleltem, hogy majd meglátom, összejön-e, mielőtt… mielőtt
túl késő lesz. Van egy kis bajom pár mexikóival. Meg fognak ölni
egy idős hölggyel együtt, aki hasonlít anyámra, ha vagy én, vagy a
rendőrség nem oldja meg ezt az ügyet a következő három nap
folyamán. – Felnevetett. – És gombás lett a körmöm, de amúgy
minden oké. Most már tudod, hogy a tieid jól vannak. Mindig ez
volt számodra a legfontosabb. Te magad nem voltál olyan lényeges.
Ha rajtad múlt volna, még csak azt sem akartad volna, hogy bosszút
álljak érted. De nem rajtad múlt. És én bosszút akartam állni. Emiatt
biztosan rosszabb ember vagyok nálad, de enélkül is az lennék. Ez
olyan, mint a nemi ösztön. Még ha minden alkalommal csalódsz is,
miután bosszút álltál, még ha tudod is, hogy a következő
alkalommal is csalódni fogsz, muszáj folytatnod. És amikor elkap ez
a szemét ösztön, azt gondolom, hogy egy sorozatgyilkos cipőjében
járok. Mert annyira csodálatos az érzés, hogy megbosszulhatok
valamit, amit elveszítettem, hogy néha azt kívánom, bárcsak
elveszítenék valamit, amit szeretek. Hogy bosszút állhassak. Érted? –
Harry hangja megbicsaklott. Hát persze hogy érti. És ez hiányzott
neki a legjobban. A felesége, Rakel, aki értette és elfogadta a világ
legfurcsább férjének legtöbb dolgát. Nem az összeset. De sokat.
Átkozottul sokat. – A baj… – Harry megköszörülte a torkát. – …
természetesen az, hogy utánad semmim sem maradt, amit
elveszíthetnék. Semmi miatt nem tudok bosszút állni, Rakel.
Lenézett a lábára. A cipője belesüppedt a fűbe, és a bőr sötétebb
lett a víztől. Felpillantott. A templom előtt a lépcsőn egy alakot
látott, aki mintha őt figyelte volna. Volt benne valami ismerős.
Mintha egy pap lett volna.
Harry telefonja megcsörrent. Krohn kereste.
– Mondja!
– Felhívtak telefonon. Az előbb tettük le. Nem akárki akart velem
beszélni, hanem maga az igazságügyi miniszter.
 – Kis országban élünk, szóval gondolom, annyira talán nem
ámult el. De akkor ennyi volt, igaz?
– Én is azt hittem, hogy erről lesz szó, főleg a VG cikkének
fényében. Azon persze csodálkoztam, hogy Bellman személyesen
keres. Az ilyesmit hivatalos csatornákon keresztül szokták intézni.
Mindenesetre arra számítottam, hogy majd…
– Nem mintha sok dolgom lenne így szombat délelőtt, Krohn, de
nem tudnánk rátérni arra, amit Bellman mondott?
– Dehogynem. Azt mondta, hogy nem látnak jogi alapot arra,
hogy leállítsák a nyomozásunkat, és ezért nem fognak erre irányuló
intézkedéseket foganatosítani, de tekintetbe véve a valószínűsíthető
törvényszegést, amire sor került, árgus szemekkel fognak minket
figyelni, és a következőnél határozott lépéseket fognak tenni.
– Hm.
– Igen, felettébb meglepő. Teljesen biztos voltam benne, hogy
meg fognak minket állítani. Politikailag érthetetlen. Bellmannak ezt
nemcsak a sajtóval, hanem a saját embereivel is le kell meccselnie.
Magának van erre bármilyen magyarázata?
Harrynak hirtelen csak egyvalaki jutott eszébe, aki az ő oldalukon
áll, és talán zsarolni tudja Bellmant.
– Nincs – felelte.
– Mindenesetre most már tudja, hogy még mindig ringben
vagyunk.
– Köszönöm. Letették.
Szóval folytathatják. Van még három napjuk, de használható
nyomuk egy sincs. Hogy is szokták mondani? Akit fel fognak kötni,
az nem fullad vízbe?10
 
– Tudod, anyád tehetséges volt.
Fredric a Slemdalsveien szűk járdáján totyogott, és mintha nem
tűnt volna fel neki, hogy az emberek lehúzódnak miatta az úttestre,
de ettől eltekintve tisztának látszott.
– Ezért volt olyan szörnyű látni, hogy eldobja magától a karrierjét,
és összeáll az első mecénással, aki az útjába kerül. Vagyis hát
mecénás… A mostohaapád nem bírta elviselni a színházat,
szökőévenként egyszer ment el valami darabra, hogy páváskodjon
egyet. A Røed család generációk óta támogatta a Nemzeti Színházat.
Mollét is csak egyszer látta színpadon. Ironikus módon a Hedda
Gabler címszerepében. Szép nő volt, és kisebbfajta híresség abban az
időben. Jól lehetett mutogatni.
Prim már ismerte a történetet, mégis megkérte a nagybátyját,
hogy mesélje el. Nem azért, hogy ellenőrizze, ott bujkál-e még
valahol az öreg fertőzött agyában, hanem mert hallani akarta, hogy
további bizonyosságot szerezzen a döntése helyességével
kapcsolatban. Nem tudta, miért ingott meg a hite az előző éjjel, de
hát az élet nagy pillanatai előtt az ilyesmi talán érthető. Mint amikor
közeledik az ember esküvője. És ezt – a bosszút – gyerekkora óta
tervezte, azóta álmodozott róla, így aztán nem furcsa, hogy az
érzései és gondolatai megviccelik a bekövetkezte előtt.
– Ilyen volt a kapcsolatuk – fejtegette az öreg. – Molle a
mostohaapádon élősködött, az meg rajta. Anyád csinos fiatalasszony
volt, aki egyedül nevelte a gyerekét, és nem támasztott túl nagy
követelményeket, a mostohaapád meg gátlástalan pénzeszsák, aki
mindent meg tudott adni neki, kivéve azt, amire szüksége volt.
Szeretetet. Ezért lett színésznő. Ahogy minden színész, ő is csak azt
akarta, hogy szeressék. És amikor ezt nem kapta meg, sem a férjétől,
aztán egy idő után a közönségétől sem, teljesen szétesett. Persze az
sem segített, hogy volt egy nyughatatlan, elkényeztetett kölyke.
Amikor a mostohaapád végül otthagyott benneteket, anyád
depressziós, tönkrement alkoholista volt, és már nem találták meg
azok a szerepek, amik a tehetsége miatt kijártak volna neki.
Szerintem nem szerette a férjét, mégis az verte be az utolsó szöget a
koporsójába, hogy elhagyták. Mindig is instabil volt mentálisan, de
azért be kell vallanom, nem hittem volna, hogy felgyújtja a házat.
– Nem tudhatod, hogy ő gyújtotta fel.
Fredric megtorpant, kihúzta magát, és széles mosolyt villantott
egy fiatal nőre, aki szembejött velük.
– Nagyobbat! – ordította, és célzatosan a saját mellére bökött. –
Nagyobbat kellett volna venni!
A nő elszörnyedve sietett el mellettük.

Ő
 – Dehogynem – tért vissza Fredric a történethez. – Ő gyújtotta fel.
Persze mivel a tűz a hálóban keletkezett, és anyád vérében alkoholt
találtak, azt feltételezték, hogy részegen dohányzott lefekvés előtt.
De hidd csak el, szándékosan gyújtogatott, méghozzá azért, hogy
mindketten bennégjetek! Amikor egy szülő magával viszi a gyerekét
a halálba, annak általában az az oka, hogy megkímélje a gyereket az
árvaságtól, és tudom, hogy ez most fájni fog, de anyád azért akart
elintézni téged is, mert úgy gondolta, hogy egyformán keveset értek.
– Nem igaz – felelte Prim. – Azért csinálta, hogy ne kerüljek a
mostohaapámhoz.
– A mostohaapádhoz? – Fredric felröhögött. – Meghibbantál?
Nem kellettél neki. Örült, hogy megszabadult tőletek.
– De – válaszolta Prim olyan halkan, hogy a hangját elnyomta a
mellettük elhúzó metró. – Kellettem neki. Csak nem úgy, ahogy te
gondolod.
– Kaptál tőle valaha ajándékot?
– Igen. Tízéves koromban kaptam tőle karácsonyra egy könyvet,
ami a komancsok kínzási módszereiről szólt. Ők voltak a legjobbak.
Például felakasztották az áldozataikat a lábuknál fogva, és tüzet
gyújtottak alattuk, hogy megfőzzék az agyukat.
Ez tetszett Fredricnek.
– Nem rossz. Mindenesetre az erkölcsi felháborodásom
viszonylag csekély, mind a komancsokat, mind a mostohaapádat
illetően. Anyádnak jobban kellett volna bánnia vele, elvégre ő volt a
gazdaszervezete. Ahogyan nekünk, emberi parazitáknak is jobban
kellene bánnunk a bolygónkkal. Mondjuk keseregni sincs okunk. Az
emberek azt hiszik, hogy mi, biológusok változatlanul akarjuk
megőrizni a természetet, mint egy organikus múzeumot. Pedig úgy
tűnik, mi vagyunk az egyetlenek, akik megértik és elfogadják, hogy
a természet változik, minden meg fog halni, el fog tűnni, és ez a
természetes. Márhogy nem a fajok fennmaradása, hanem a
kihalásuk.
– Ne forduljunk meg, hogy visszamenjünk?
– Vissza? Hova vissza?
Prim felsóhajtott. Ezek szerint a nagybátyja agya megint
elködösült.
 – Az otthonba.
– Viccelek – kuncogott Fredric. – Emlékszel arra az ápolónőre, aki
elkísért a szobámig? Van rá egy ezresem, hogy hétfő előtt
meghúzom. Na, fogadunk?
– Amikor fogadunk, és veszítesz, mindig azt állítod, hogy nem
emlékszel, hogy fogadtunk. Ha viszont nyersz, akkor…
– Ne csináld már, Prim! Valami haszna a demenciának is kell
hogy legyen.
Miután Prim az említett ápolónő gondjaira bízta a nagybátyját,
ugyanazon az úton indult el visszafelé. Átvágott a Slemdalsveienen,
kelet felé haladt tovább, és tágas telkeken álló házak közé jutott.
Errefelé drága volt az ingatlan, de azokat az épületeket, amelyek a
Ring 3 autópálya közvetlen közelében álltak, olcsóbban is meg
lehetett szerezni. Itt volt az ő leégett házuk is.
Prim felemelte a rozsdás vaskapu kallantyúját, és felsétált a
kaviccsal felszórt dombon a nyírfákhoz. A ház maradványai a domb
másik oldalán, a fák mögött álltak. Az, hogy a szomszédok nem
láttak rá, kapóra jött az elmúlt években az önkormányzattal
folytatott harcban, ezért tudta eddig megakadályozni, hogy
lebontsák. Kinyitotta az ajtót, és belépett rajta. Az emeletre vezető
lépcső leégett és összeomlott. Az anyja fent aludt, ő pedig a
földszinten. Talán ez tette lehetővé. A távolság. Nem azt, hogy ne
tudja, hanem azt, hogy úgy tehessen, mint aki nem tudja. A belső
válaszfalak is leégtek, a földszint egyetlen helyiséggé változott, ahol
mindent hamu borított. Itt-ott növények ütötték fel a fejüket benne.
Egy bokor. Talán majd fa lesz belőle. Prim a kiégett vaságyhoz ment,
amelyben a tűzesetig aludt. Egyszer betört a házba egy bolgár
hajléktalan, és egy darabig ott lakott. Ha ez nem vezetett volna
elkerülhetetlenül oda, hogy a szomszédok panaszt tesznek, és még
határozottabban követelik az épület lebontását, akár maradhatott
volna is a szerencsétlen, de Prim inkább adott neki valamennyi
pénzt, és az illető békésen elvonult kevéske tulajdonával. Csak egy
pár koszos, lyukas gyapjúzoknit és egy matracot hagyott hátra. Prim
kicserélte az ajtó zárját, és új faléceket szegezett az ablakok elé.
Amint leült a megviselt, nedves matracra, megnyikordultak az
ágy acélrugói. Prim megborzongott. A hang a gyerekkorára
emlékeztette. Teljesen beleette magát az agyába, pont olyan
elűzhetetlenül, mint a paraziták, amelyeket szaporított.
De ironikus módon ez az ágy mentette meg, amikor kitört a tűz, ő
pedig bemászott alá. Voltak napok, amikor elátkozta a
megmenekülését. Magány várta a nevelőotthonokban. Magány várta
a különböző nevelőszülőknél, akiktől megszökött. Nem azért, mert
nem voltak jóindulatú emberek, hanem mert azokban az években
nem volt képes egyedül aludni egy szobában. Mindig fülelt az
ágyban fekve, és rettegett. A tűztől. A veszélytől. És végül nem bírta
tovább. Menekült. Mindig új nevelőotthonba került, ahol Fredric
néha meglátogatta, nagyjából olyan gyakran, ahogyan most ő
látogatta az öreget, aki annak idején kerek perec kijelentette, hogy ő
csak a fiú nagybátyja, és mivel egyedül lakik, nem tudja befogadni
az unokaöccsét. Hazug disznó! Amit viszont nagyon is tudott, az a
fiú szerény örökségének a kezelése volt, így Prim abból nem sokat
látott. Eltekintve a háztól. Többek között ezért is nem akarta eladni.
Tudta, hogy a pénz a nagybátyja zsebében kötne ki.
Rugózott az ágyon. Nyikorgott a sodrony, ő pedig lehunyta a
szemét.
Visszament a hangokhoz, a szagokhoz, a fájdalomhoz, a
szégyenhez. Szüksége volt a hangokra, szüksége volt rájuk a
bizonyossághoz. De hát már minden határon átlépett, idejött, és még
mindig habozik? Állítólag elvenni valakinek az életét az első
alkalommal a legrosszabb, de Prim erről nem volt meggyőződve.
Előre-hátra hajlongott az ágyon. Figyelte az érzéseit. És végül
megérkeztek az emlékek. A tiszta érzékszervi benyomások miatt
úgy tűnt, minden itt és most történik. Igen, eljött a bizonyosság.
Kinyitotta a szemét, és az órájára pillantott.
Indulnia kell, hogy otthon lezuhanyozzon és átöltözzön. Aztán
parfümöt hint magára. És színházba megy.
 Huszonnyolcadik fejezet
 
Szombat. Utolsó felvonás
 
 
Csak a medence alján lévő lámpák világítottak. A félhomályos
helyiségben a fény táncolva vetült rá a falakra és a plafonra. Harry
agya csak akkor engedte el a rengeteg elolvasott jelentést, amikor
meglátta Alexandrát, akinek a fürdőruhája mintha többet mutatott
volna a testéből, mintha anyaszült meztelenül állt volna előtte. Harry
felkönyökölt a medence szélére, miközben a nő elmerült a vízben,
amely a The Thief Spa recepciósa szerint pontosan harmincöt fokos
volt. Alexandra nézte, ahogy Harry figyeli, és közben olyan
titokzatosan mosolygott, ahogyan a nők szoktak, amikor tudják – és
élvezik –, hogy a férfiaknak tetszik, amit látnak.
Odaúszott hozzá. Eltekintve a medence másik végében ülő pártól
egyedül voltak. A víz a mellkasuk közepéig ért. Harry kivette a
pezsgősüveget a medence melletti vödörből, töltött egy pohárba, és a
nő felé nyújtotta az italt.
– Köszönöm.
– Ez a „köszönöm” azt jelenti, hogy kvittek vagyunk?
– Egyáltalán nem – felelte Alexandra. – A VG cikke után felettébb
szerencsétlen lenne, ha kiderülne, hogy titkos DNS-elemzéseket
végzek neked. Ezért azt akarom, hogy mondd el egy titkodat!
– Hm. Mint például?
– Ezt eldöntheted te. – A nő közelebb lépett hozzá. – De olyasmi
legyen, ami mélyen el van ásva!
A szemében Harry hasonlót látott, mint Gertében, amikor a fiú a
Blåmannt követelte. Alexandra tudta, hogy Harry a fiú apja, és
Harrynak hirtelen vad gondolata támadt. Elmondhatná neki az
egészet. A pezsgőre nézett. Már akkor tudta, hogy rossz ötlet,
amikor megrendelte, bár csak egy poharat kért hozzá. Ugyanilyen
rossz ötlet lenne beavatni a nőt abba, amit csak ő és Johan Krohn
tud. Megköszörülte a torkát.
 – Los Angelesben hazavágtam egy pasas gégéjét – felelte. –
Éreztem az ujjaimban, ahogy összetörik. És tetszett.
Alexandra szeme kitágult.
– Verekedtetek?
– Igen.
– Miért?
Harry vállat vont.
– Kocsmai balhé. Egy nő miatt. Részeg voltam.
– És veled mi lett?
– Semmi. Egyet ütöttem, és már vége is volt.
– Gégén ütötted?
– Igen. Chisel fist. Vésőököl. – Harry felemelte a kezét, hogy
megmutassa, mire gondol. – Egy közelharc-specialistától tanultam,
aki az FSK11-nak tartott edzéseket Afganisztánban. Ha sikerül a
megfelelő ponton eltalálnod az ellenfeledet, akkor azonnal kivonod
a forgalomból, mert az agya csak egy dologra bír koncentrálni,
méghozzá arra, hogy levegőt kapjon.
– Így? – kérdezte Alexandra, és összeszorította az ujjait.
– Meg így – felelte Harry, és hozzáigazította a nő hüvelykujját a
mutatóujjához. – És aztán a gégefőre kell célozni – veregette meg a
saját nyakát. – Hé! – kiáltotta, amikor a nő figyelmeztetés nélkül
megütötte.
– Nyugi! – szólította fel Alexandra nevetve, és megint ütött.
Harry elkapta a fejét.
– Azt hiszem, nem érted. Ha a megfelelő helyen találsz el,
megölhetsz. Mondjuk, hogy ez a gégefő – bökött az egyik
mellbimbójára. – És aztán…
– Megragadta a nő csípőjét a víz alatt, és mutatta, hogyan
mozdítsa, hogy elég erőt tudjon belevinni az ütésbe. – Mehet?
– Mehet.
Négy próbálkozás után Alexandra kétszer úgy bevert Harrynak,
hogy a férfi torkából nyögés szakadt fel. A medence másik végében
ülő pár némán, aggodalmasan figyelte, mit művelnek.
– Honnan tudod, hogy nem ölted meg? – kérdezte Alexandra, és
megint ütésre készült.
 – Nem tudom biztosan. De ha meghalt volna, akkor felteszem,
hogy a barátai utána nem hagytak volna életben.
– És arra gondoltál, hogy ha meghalt, akkor most igazából te is
olyan vagy, mint azok, akiket rendőrként üldöztél?
Harry elfintorodott.
– Lehet.
– Lehet? Szerinted az nemes indok, hogy egy nőn balhéztatok
össze?
– Nevezzük önvédelemnek!
– Sok mindent lehet önvédelemnek nevezni, Harry. A becsületbeli
ügyekből származó gyilkosságokat. Meg a féltékenységből
elkövetetteket. Az emberek ölnek azért, hogy megvédjék az
önbecsülésüket és a méltóságukat. Te magad is tapasztaltad már,
hogy valaki azért öl, hogy megmeneküljön a megaláztatástól, nem?
Harry bólintott, és a nő arcát figyelte. Vajon tudja? Rájött volna,
hogy Bjørn nem csak a saját életét vette el? Nem, Alexandra
pillantása befelé fordulásról árulkodott, saját magáról beszélt. Harry
már éppen szólásra nyitotta a száját, amikor a nő keze meglódult.
Harry nem mozdult. Alexandra arcán diadalmas mosoly jelent meg.
A véső alakúra igazított keze közvetlenül a férfi nyaka előtt állt meg.
– Kinyírhattalak volna – jegyezte meg.
– Igen.
– Nem volt időd reagálni?
– Nem.
– Vagy bíztál abban, hogy nem akarom összeroncsolni a
gégefődet? Harry mosolygott, de nem válaszolt.
– Vagy… – A nő a homlokát ráncolta. – Nem érdekel?
Harry mosolya szélesebbre nyílt. Hátranyúlt a pezsgősüvegért, és
töltött Alexandra poharába. Az üvegre nézett, és már látta maga
előtt, hogy az ajkához emeli, hátradönti a fejét, és hallotta, ahogy az
ital csobog, és érezte, ahogy leér a gyomrába, aztán látta, ahogy
leereszti az üres üveget, és végighúzza a kezét a száján, miközben
Alexandra tágra nyílt szemmel mered rá. Ehelyett visszatette a
szinte teli üveget a vödörbe, és megköszörülte a torkát.
– Átmegyünk a szaunába?
 
 Shakespeare eredeti öt felvonása helyett a Nemzeti Színház két
hosszú felvonásban játszotta a Rómeó és Júliát. A tizenöt perces
szünetre egy óra után került sor.
A szünetben az emberek kiözönlöttek a nézőtérről, és
megtöltötték a folyosókat meg az előteret, ahol frissítőket lehetett
venni. Helene beállt a büfé előtt kígyózó sorba, és közben
szórakozottan hallgatta a körülötte folyó beszélgetéseket. Furcsa
módon egyik sem szólt a darabról, mintha az kínos vagy egyszerűen
csak közönséges lett volna. Hirtelen megérzett valamit, egy illatot,
amely Markust juttatta eszébe, és félig megfordult. Egy férfi állt
mögötte, és rámosolygott, mielőtt Helene gyorsan elkapta volna róla
a pillantását. A mosolya olyan… Hát igen, milyen is volt? A nő szíve
mindenesetre gyorsabban vert. Majdnem elnevette magát. Ez
biztosan a darab hatása. Pszichológiai előfeszítés. Most valószínűleg
nem ő az egyetlen, aki minden második férfiban a saját Rómeóját
véli felfedezni. Mert a mögötte lévő férfi egyáltalán nem volt vonzó.
Csúnyának sem lehetett volna nevezni, a mosolya legalább azt
elárulta, hogy a fogai rendben vannak, de semmi érdekes nem volt
benne. Helene szíve ennek ellenére továbbra is hevesen dobogott, és
vágy öntötte el, évek óta nem érzett vágy, hogy visszaforduljon, és
megint lássa. Hogy megállapítsa, mi miatt akarja látni.
Sikerült ellenállnia. Kért egyet az előre kitöltött műanyag poharas
fehérborból, és leült a fal mellett lévő kis, kerek asztalok egyikéhez.
A férfit figyelte, amint készpénzzel próbál kifizetni egy üveg
ásványvizet, miközben a felszolgáló diszkréten rábök a táblára,
amely azt hirdette, hogy csak kártyát fogadnak el. Helene
legnagyobb megdöbbenésére azt fontolgatta, hogy fizet az idegen
helyett, de az ekkor feladta a tervét, és egyenesen felé fordult.
Találkozott a pillantásuk, és a férfi megint elmosolyodott, majd
elindult Helene felé. A nő szíve vadul dörömbölt. Ez meg mi?
Hiszen nem ez az első alkalom, hogy egy férfi ennyire egyértelműen
közeledik hozzá.
– Szabad? – kérdezte az idegen, és megérintette az asztal melletti
szabad széket.
Helene kurtán és – reményei szerint – elutasítóan mosolygott,
miközben az agya arra utasította, hogy udvariasan mondjon nemet.
 – Parancsoljon! – felelte.
– Köszönöm. – A férfi helyet foglalt, és közelebb hajolt hozzá,
mintha bizalmas beszélgetést folytatnának. – Nem akarok
spoilerezni – suttogta –, de mérget ivott, és meg fog halni.
Az arca olyan közel került a nőéhez, hogy az megérezte a
parfümje illatát. Nem, Markus teljesen mást használt, ez jóval
nyersebb volt.
– Ha jól tudom, azt majd a következő felvonásban issza meg –
válaszolta.
– Mindenki ezt hiszi, de már meg van mérgezve. Higgye csak el!
A férfi megint mosolygott. Fehér ragadozófogak. Helene a
legszívesebben felajánlkozott volna neki, érezni akarta, amint a férfi
belévájja a fogát, miközben ő végigszántja a hátát a körmével.
Istenem, hát ez meg micsoda? Egy része el akart futni, egy másik
része pedig a férfi karjába akarta vetni magát. Keresztbe tette a lábát,
és megérezte – ez lehetséges? –, hogy benedvesedett.
– És ha nem ismerem a darabot? – kérdezte. – Miért árulta el a
végét?
– Mert azt akarom, hogy felkészüljön. A halál szörnyű dolog.
– Igen, tényleg az. De nem csak nagyobb lesz a szörnyűség, ha az
embernek még rá is kell készülnie?
– Nem feltétlenül. – A férfi hátradőlt. – Akkor nem, ha a
boldogság, hogy élhetünk, megnövekszik azon bizonyosság
hatására, hogy az élet nem tart örökké.
Volt benne valami halványan ismerős. Talán ott volt a
tetőteraszon tartott buliban? Vagy a Daniellesben?
– Memento mori12
– suttogta Helene.
– Igen. De most vizet akarok.
– Láttam.
– Hogy hívnak? – váltott a férfi tegezésre.
– Helenének. És téged?
– Szólíts Primnek! Helene…
– Igen, Prim? – mosolygott a nő.
– Eljössz velem egy helyre, ahol van víz?
 Helene felkacagott. Belekortyolt a borába, és azt akarta válaszolni,
hogy itt is van víz, és szívesen kifizeti neki. Vagy ami még jobb,
odaadja a poharát Primnek, hogy eresszen magának vizet a
mosdóban. Oslo csapvize jobb, mint bármilyen ásványvíz, és azt inni
ráadásul környezetbarát is.
– Hová? – kérdezte.
– Fontos?
– Nem. – Helene nem hitte el, hogy ezt mondja.
– Jól van. – Prim egymásnak nyomta a két tenyerét. – Akkor
menjünk!
– Most? Azt hittem, majd a második felvonás után.
– Úgyis tudjuk, mi lesz a vége.
 
A Terse Acto a Vika negyedben feküdt, nem sokkal korábban
nyitott meg, és magas minőségű és árú tapast kínált a vendégeinek.
– Ízlik? – kérdezte Alexandra.
– Nagyon – felelte Harry, és megtörölte a száját a szalvétával.
Megpróbált nem nézni a nő borospoharára.
– Azt hiszem, ismerem Oslót, de erről a helyről még soha nem
hallottam. Helge ajánlotta. A melegek ebben verhetetlenek.
– Meleg lenne? Nem úgy tűnt.
– Azért, mert elpárolgott a vonzerőd.
– Szóval valamikor volt?
– Neked? Naná! Persze nem hatott mindenkire. Igazából nem is
olyan sokunkra. – Alexandra félrebillentette a fejét. – Most, hogy
belegondolok, igazából talán csak alig néhányunkra. – Felnevetett,
fogta a borát, és odakoccintotta Harry vizéhez. – De azt mondod,
hogy szerinted Våge elveszítette a forrását, és nekiállt mindenfélét
kitalálni?
Harry bólintott.
– Amúgy csak akkor tudhatná mindazt, amiről azt állítja, hogy
tudja, ha közvetlen kapcsolatban állna a gyilkossal, és ezt nagyon
nem hiszem.
– És ha ő maga a saját forrása?
– Hm. Arra célzol, hogy ő a gyilkos?
 – Olvastam egy kínai íróról, aki megölt négy embert, ezt több
könyvben megírta, és csak több mint húsz évvel később ítélték el.
– Liu Yongbiao – felelte Harry. – Meg ott van Richard Klinkhamer
is.
Eltűnt a felesége, és közvetlenül utána írt egy regényt egy férfiról,
aki megöli a nejét, és elássa a kertben. Ott aztán meg is találták. De
ők nem azért öltek, hogy írjanak a gyilkosságokról, te meg itt ezt
vetetted fel.
– Igen, de Våge attól még ölhet azért. Országok vezetői indítanak
azért háborúkat, hogy újraválasszák őket, vagy hogy bekerüljenek a
történelemkönyvekbe. Miért ne csinálhatná ugyanezt egy újságíró,
hogy kakas lehessen a szemétdombján? Nézz utána, van-e alibije!
– Oké. És apropó utánanézés. Azt mondtad, ismered Oslót.
Hallottál már egy Villa Dante nevű helyről?
Alexandra felnevetett.
– Persze. Be akarsz ugorni, hogy lecsekkold, maradt-e még
vonzerőd? Mondjuk nem hiszem, hogy beengednének, még az új,
menő öltönyeidben sem.
– Ezzel meg mire célzol?
– A Villa Dante egy… Hogy is mondjam? Egy igazán exkluzív
melegbár.
– Voltál már ott?
– Dehogy! Megbolondultál? De van egy meleg haverom, Peter.
Amúgy Røed szomszédja. Ő hívott meg a bulijába is.
– Te meg voltál hívva a buliba?
– Hivatalosan nem, de hát ebbe a buliba simán be lehetett esni.
Helgével akartam menni, hogy összehozzam Peterrel, de aztán
melóznom kellett. De a lényeg az, hogy Peterrel voltam párszor az
SLM-ben.
– SLM?
– Hát, te aztán nem vagy képben, Harry. A Scandinavian Leather
Men rövidítése. A bőrruhás pasikra utalva. Átlagarcok melegbárja.
Mondjuk ott is van dresszkód, meg van sötétszoba és mindenféle
finomság a pincében. De szerintem a Villa Dante látogatóinak túl
közönséges lenne. Peter mesélte, hogy megpróbált tagságot szerezni
a Dantéba, de nem tudott, mert ahhoz a belső kör belső köréhez kell
tartozni. Olyan, mint az Opus Dei, csak melegeknek. De állítólag
nagyon stílusos. Olyan Tágra zárt szemek-szerű. Heti egy este nyit ki,
és álarcos, drága öltönyös felnőtt férfiaknak nyújt szórakozást.
Mindenki állatmaszkban van, és a maszknak megfelelően szólítják
őket. Senkinek nem tudják az igazi nevét. Ki tudja, mi történik ott
bent? A felszolgálók… hát… mondjuk, hogy fiatalemberek.
– A beleegyezési korhatár felett?
– Az azért igen. Emiatt kellett egyszer bezárni, amikor még
Tuesdays néven futott. Egy tizennégy éves felszolgáló feljelentést
tett nemi erőszak miatt. Kaptunk is ondómintát, de az adatbázisban
természetesen nem volt kapás.
– Természetesen?
– A Tuesdays látogatóinak nem igazán van priuszuk. Most
mindenesetre újranyitottak Villa Dante néven.
– Amiről nagyjából senki sem hallott.
– Nagyon diszkrétek, nem akarják felhívni magukra a figyelmet.
Ezért van az, hogy a Peterhez hasonlók annyira szeretnének bejutni.
– Szóval régebben Tuesdaysnek hívták?
– Igen. Mert keddenként tartottak klubestet.
– És ez még mindig így van?
– Ha akarod, megkérdezem Petertől.
– Hm. Szerinted hogyan tudnék bejutni? Alexandra felnevetett.
– Házkutatási paranccsal. Amivel amúgy ma estére rendelkezel
velem kapcsolatban.
Beletelt egy másodpercbe, mire Harry megértette, mire céloz. A
szemöldöke a magasba szökött.
– Igen – felelte Alexandra, és felemelte a poharát. – Ez utasítás
volt.
 
– Errefelé laksz? – kérdezte Helene.
– Nem – válaszolta a férfi, aki arra kérte, hogy szólítsa Primnek.
Modern, elszórtan fekvő irodaházak között haladtak Snarøya
csúcsa felé.
– A belvárosban lakom, de régebben itt sétáltattam a kutyámat,
miután bezárt a reptér. Teljesen egyedül voltunk, így szabadon
futkoshatott. – Nyugat felé intett, és megint belenyúlt a
chipseszacskóba, vagy mi lehetett az ölében. Helenét mindenesetre
nem kínálta meg belőle.
– De hát itt védett vizes élőhelyek vannak. Nem féltél, hogy
elkapja a költő madarakat?
– Dehogynem, és párszor elő is fordult. Azzal próbáltam
vigasztalni magam, hogy ez a természet rendje, és nem állhatunk az
útjába. De ez persze nem igaz.
– Nem igaz?
– Nem. Az ember is a természet alkotása, és nem mi vagyunk az
egyetlen élőlények, akik mindent elkövetnek, hogy tönkretegyék a
Földet, ahogy ma ismerjük. De a természet nemcsak elég
intelligenciát adott nekünk ahhoz, hogy kollektív öngyilkosságot
követhessünk el, hanem önreflexiót is, és ez talán megmenthet
minket. Remélem. Végül aztán a természet útjába álltam, és
elkezdtem használni ezt. – Az anyósülés feletti kapaszkodó felé
intett, és Helene észrevette, hogy egy műanyag csatos nyakörv és
egy flexipóráz lóg rajta. – Jó kutya volt – folytatta Prim. –
Felkapcsoltam a kocsiban a belső világítást, leeresztettem az ablakot,
és olvastam, a kutyám meg mehetett, amerre látott, ötven méterre
bármelyik irányban. A kutyáknak – és az embereknek – nem kell
több. Sokan nem is akarnak többet.
– De talán egy napon mégis többet akarnak, és el akarnak menni.
Akkor mit csinál a kutya gazdája?
– Fogalmam sincs. Az én kutyám soha nem akart többet. –
Rákanyarodtak egy erdei útra. – Te mit csináltál volna?
– Elengedem – felelte Helene.
– Még akkor is, ha tudod, hogy egyedül nem fogja túlélni a
szabadban?
– Senki sem éli túl.
– Ez igaz.
Prim fékezett. Az út véget ért. A férfi lekapcsolta az autó lámpáit,
és leállította a motort. Koromsötét telepedett rájuk. A szél úgy
susogott, mintha nádat lengetne. A fák mögött megcsillant a tenger,
távolabb szigetek és a szárazföld fénye világított.
– Hol vagyunk?
 – Közvetlenül a lápos területeknél. Az ott a Høvikodden, az meg
Borøya és Ostøya. Miután megindultak az építkezések, mindenki ide
kezdett járni túrázni. Napközben minden tele van gyerekes
családokkal. De most csak a miénk, Helene.
A férfi kikapcsolta a biztonsági övét, és a nő felé fordult. Helene
mélyen beszívta a levegőt, lehunyta a szemét, és várt.
– Ez teljes őrültség – sóhajtotta végül.
– Őrültség?
– Férjnél vagyok. Nagyon rossz az időzítésünk.
– Miért?
– Mert éppen elhagyni készülök a férjemet.
– Hát szerintem ennél jobb időzítést elképzelni sem lehet.
– Nem. – A nő megrázta a fejét. A szemét továbbra sem nyitotta
ki. – Nem érted. Ha Markus rájön, mielőtt megállapodunk…
– Akkor kevesebbet kapsz a millióiból.
– Igen. Nem szabadna itt lennem.
– Akkor miért vagy mégis itt?
– Nem tudom. – Helene a halántékára szorította a tenyerét. –
Olyan, mintha valaki vagy valami átvette volna az irányítást az
agyam felett. – Hirtelen belévillant egy gondolat. – Miből gondolod,
hogy milliói vannak? – Kinyitotta a szemét, és Primre nézett. Volt
benne valami ismerős. A pillantásában. – Ott voltál a buliban?
Ismered?
A férfi nem válaszolt. Elmosolyodott, és felhangosította a zenét.
Egy vibráló, magával ragadó hang félelmetes szörnyekről énekelt
angolul. Helene már hallotta korábban, de nem tudta, hol.
– A martini – állapította meg. – Ott voltál a Daniellesben. Te
küldted az italt, igaz?
– Ezt meg honnan veszed?
– Az sem volt véletlen, hogy mögöttem álltál a sorban, és aztán
leültél az asztalomhoz. Az ember nem csinál csak úgy ilyesmit egy
színházban.
Prim végighúzta a kezét a haján, és a visszapillantó tükörbe
nézett.
– Vallomást teszek – felelte. – Már követlek egy ideje. Egyedül
akartam lenni veled. És most egyedül vagyunk. Mi legyen?
 Helene megint mély levegőt vett, és ő is kikapcsolta a biztonsági
övét.
– Basszunk!
 
– Hát nem igazságtalan? – kérdezte Alexandra.
Befejezték a vacsorát, és átmentek az étterem bárjába. – Mindig
akartam gyereket, de nem jött össze. Te meg soha nem akartál, és…
– Csettintett egyet a White Russian koktélja felett.
Harry belekortyolt a vizébe.
– Az élet ritkán igazságos.
– De olyan esetleges. Bjørn Holm utána akart nézni, hogy ő-e az
apja… Hogy is hívják a kisfiút?
– Gertnek.
Harryn látszott, hogy nem akar tovább beszélni erről, de
Alexandra – talán mert a kelleténél kicsit többet ivott – folytatta.
– És az lett az eredmény, hogy nem ő az apja. Közvetlenül utána
elemeztem egy vérmintát, amiről kiderült, hogy a tiéd, és véletlenül
összevetettem az apasági tesztek adatbázisával. Így jöttem rá, hogy
te vagy Gert apja. Ha nem csinálom…
– Nem a te hibád – szakította félbe Harry.
– Mi nem az én hibám?
– Semmi. Felejtsd el!
– Hogy Bjørn Holm öngyilkos lett?
– Hogy… – Harry elhallgatott.
Alexandra látta, hogy olyan arcot vág, mint akinek fáj valamije.
Mit nem mond el? Mit nem mondhat el?
– Harry?
– Igen? – A férfi pillantása a pincér mögötti polcra szegeződött,
ahol egymás mellett sorakoztak az üvegek.
– Ugye az a szexuális bűnöző ölte meg a feleségedet? Az a Finne.
– Kérdezd meg tőle!
– Halott. Ha nem ő volt, akkor…
– Akkor?
– Téged is gyanúsítottak. Harry bólintott.
– Általában a partnert gyanúsítjuk. És a legtöbb esetben igazunk
is van.
 Alexandra lassan belekortyolt az italába.
– Te voltál? Te ölted meg a feleségedet?
– Egy duplát kérek abból.
Alexandrának beletelt pár másodpercbe, amíg rájött, hogy ez nem
neki szólt.
– Ebből? – kérdezte a pincér, és egy négyszögletes üvegre
mutatott, amely megfordítva lógott egy állványon.
– Igen, köszönöm.
Harry addig nem szólalt meg, amíg elé nem tették az aranybarna
folyadékot.
– Igen – felelte aztán, és a szájához emelte a poharat. Úgy fogta,
mint aki undorodik tőle. – Én öltem meg. – Ezzel felhajtotta az italt,
és még azelőtt intett a következőért, hogy visszatette volna a poharat
a pultra.
 
Helene vadul zihálva ült a férfin.
Korábban áthúzta magához az anyósülésre, lehajtották az ülés
támláját, miközben Prim bekapcsolta a világítást, és gumit húzott.
Helene úgy ült rajta, mint a lovain szokott, de most nem érezte, hogy
ő irányít. A férfi hangtalanul élvezett el, de lehetett érezni, ahogyan
az izmai görcsbe rándulnak, aztán elernyednek.
Helene is elélvezett. Nem mintha Prim olyan jó szerető lett volna,
hanem mert már mielőtt letolta volna a nadrágját és a bugyiját,
annyira be volt gerjedve, hogy alig volt valamire szüksége az
orgazmushoz.
Prim hímvesszője kezdett elernyedni benne.
– Miért követtél? – kérdezte, és lenézett a lehajtott ülésen fekvő,
hozzá hasonlóan meztelen férfira.
– Szerinted? – kérdezett vissza Prim, és összefonta a kezét a
tarkóján.
– Első látásra belém szerettél.
A férfi elmosolyodott, és megrázta a fejét.
– Nem vagyok szerelmes beléd, Helene.
– Nem?
– Szerelmesnek szerelmes vagyok, de valaki másba. Helenét
elöntötte a düh.
 – Most játszol velem?
– Nem. Csak elmondom az igazat.
– Akkor miért vagy itt velem?
– Megadom neked, amit akarsz. Vagy jobban mondva, amit a
tested és az agyad akar. Saját magamat.
– Téged? – Helene fújt egyet. – Miért vagy olyan biztos benne,
hogy nem lehetne most itt velem bárki más?
– Mert én ültettem beléd a vágyat. És most ott kúszik-mászik a
testedben és az agyadban.
– Szóval csak rád vágyom?
– Igen, csak rám. Vagyis hát pontosabban az, ami kúszik-mászik
benned, be akar kerülni a bélrendszerembe.
– Hát ez jó! Azt hiszed, hogy meg szeretnélek dugni egy
felcsatolható dildóval? Valamikor a férjem is kért tőlem ilyet.
Prim a fejét rázta.
– A vastagbélre és a vékonybélre célzok. A baktériumflórára.
Hogy tudjon szaporodni. Ami a férjedet illeti, az nekem új, hogy
szeretné, ha beléhatolnának. Gyerekkoromban ő volt a behatoló fél.
Helene megzavarodott, de tudta, hogy jól hallotta Prim szavait.
– Ezt meg hogy érted?
– Nem tudtad, hogy a férjed fiúkat kefél?
– Fiúkat?
– Kisfiúkat.
A nő nyelt egyet. Arra persze rájött, hogy Markusnak bejönnek a
férfiak, de ezzel soha nem szembesítette. Nem is azzal volt a gond,
hogy Markus biszexuális vagy – ami valószínűbb – rejtőzködő
meleg. Az volt a bizarr, hogy Markus Røed, a város leggazdagabb és
leghatalmasabb embereinek egyike, akit a sajtó vádolt már
fukarsággal, adócsalással, rossz ízléssel és még ki tudja, mivel, nem
merte bevallani a világnak ezt az egyetlen emberi vonását, ami után
szabadabban lélegezhetett volna. Ehelyett klasszikus homofób meleg
lett belőle, öngyűlölő narcisztikus, két lábon járó önellentmondás.
De hogy kisfiúkat? Szóval gyerekeket? Nem! De most, hogy
fontolóra vette a gondolatot, nagyon is logikusnak tűnt.
Megborzongott, de az is felmerült benne, hogy ez még kapóra jöhet
a válásnál.
 – Honnan tudod? – kérdezte, és körbenézett, hol lehet a bugyija.
– A mostohaapám volt. Hatéves koromtól rendszeresen
bántalmazott szexuálisan. Az erről az első emlékem, hogy kaptam
tőle egy biciklit, és még ugyanazon a napon megerőszakolt. Aztán
utána heti háromszor. Heti háromszor baszta a kis fenekemet.
Éveken keresztül.
Helene nyitott szájjal lélegzett. A kocsiban szex szaga és furcsa
pézsmaillat terjengett. Nyelt egyet.
– Anyád tudta, hogy…
– Ahogy az anyák tudják az ilyesmit. Sejtette, de nem akart
megbizonyosodni róla. Munkanélküli alkoholista volt, és rettegett
attól, hogy elveszíti a férjét. Aztán persze pontosan ez történt.
– Akik félnek, azokat mindig elhagyják.
– Te nem félsz?
– Én? Félnem kellene?
– Most már nyilván rájöttél, miért vagyunk itt.
Helene nem volt benne biztos, de mintha a férfinak kezdett volna
visszatérni az erekciója.
– Susanne Andersen? – kérdezte. – Te voltál?
Prim bólintott.
– És Bertine is? Újabb bólintás.
Talán blöfföl, talán nem. Helene ettől függetlenül tudta, hogy
félnie kellene. Hát akkor miért nem fél? Miért mozgatja a csípőjét
először lassan, aztán egyre gyorsuló mozdulatokkal?
– Ne! – nyögte Prim elsápadva.
De Helene nem engedelmeskedett. Mintha a teste önálló életre
kelt volna. Felemelkedett, majd visszaült a férfi péniszére. Prim
gyomra görcsbe rándult, halkan nyöszörgött. Helene azt hitte,
megint el fog élvezni, de a férfi szájából ekkor sárgászöld hányás tört
elő. A mellkasán landolt, és lefolyt a hasára meg az ülésre. Egyre
közelebb ért Helenéhez. A szúrós bűz miatt az ő gyomra is
felfordult, ezért a hüvelyk- és mutatóujjával befogta az orrát.
– Ne, ne, ne! – kiáltotta Prim. Az inge után tapogatózott, és
mihelyt a kezébe akadt, törölgetni kezdte magát vele. – E miatt a
szar miatt van – bökött az ülések között lévő chipseszacskóra, amely
a Hillman Pets feliratot viselte. – Ezt kell ennem, hogy kordában
tartsam a parazitákat – magyarázta, és végighúzta az ingét a hasán. –
De nehéz eltalálni a megfelelő mennyiséget. Ha túl sokat eszem
belőle, nem bírja a gyomrom. Remélem, érted. Vagyis, hogy
megértesz engem.
Helene nem értette, és nem is értette meg. Megpróbált nem
lélegezni, és még mindig szorította az orrát. És akkor furcsa
változást vett észre magán. Fokozatosan elpárolgott belőle a vágy és
a szenvedély, és a helyüket egy másik érzés vette át. Rettegés.
Susanne. Aztán Bertine. És most ő következik.
El kell tűnnie innen! Most rögtön!
A férfi úgy nézte, mint aki tudja, hogy fél. Helene mosolyogni
próbált. A bal keze szabad, szóval ki tudja nyitni az ajtót, aztán
kiveti magát rajta, és elrohan. A sorházak felé kell igyekeznie,
amelyek mellett elmentek, mielőtt rátértek az erdei útra. Három-
négyszáz méternél biztosan nincsenek messzebb. Remek. A
négyszáz méter a kedvenc távja, és mezítláb gyorsabb, mint cipőben.
Ráadásul jó esély van arra, hogy Prim nem indul azonnal utána,
hiszen mindketten meztelenek, így szert tud tenni valamennyi
előnyre. A férfinak arra sem lesz ideje, hogy megforduljon a
kocsival, és úgy próbálja utolérni, ha pedig mégis, akkor befut előle
az erdőbe. Csak el kell terelnie a figyelmét, amíg a bal kezével
kitapogatja az ajtó kilincsét. Már éppen el akarta engedni az orrát,
hogy a jobb kezét gyengéden a férfi szemére tegye, amikor felmerült
benne egy gondolat. A változás akkor következett be, amikor alig
vett levegőt, és nem érzett szagokat. A két dolog összefügg.
– Megértem – suttogta hízelgő hangon. – Előfordul az ilyesmi. De
már tiszta vagy. Legyünk kicsit sötétben! – Megpróbált minél
kevesebb levegőt venni, és remélte, hogy a hangja nem remeg
túlságosan. – Hol a kapcsoló?
– Köszönöm – felelte Prim halvány mosollyal, és a tető felé
biccentett.
Helene lekapcsolta a világítást. A sötétben az ajtó felé nyújtotta a
bal kezét. Amint rábukkant a kilincsre, megrántotta, és kilökte az
ajtót. Azonnal beszökött a hideg esti levegő. Helene rúgott egyet,
hogy ki tudjon szabadulni, de a férfi túl gyorsan reagált. A keze a nő
nyakára szorult. Helene kétségbeesetten püfölte Prim mellkasát, de a
szorítás egyre erősödött. Azután az egyik térdére emelkedett, a
másikat pedig meglódította, abban a reményben, hogy a férfi
ágyékát találja el. Nem úgy tűnt, hogy sikerült, valahogy mégis
kiszabadult Prim kezéből. Helene kiugrott az autóból, a talpába apró
kövek fúródtak. Elesett, de azonnal fel is pattant, és rohanni kezdett.
Nehezen lélegzett, mintha még mindig szorítaná egy kéz a torkát, de
ezzel most nem törődhetett. Nem állhat meg. Hirtelen jobban kapott
levegőt. Már látta az út fényeit. Talán nincs is négyszáz méter. Alig
háromszáz. Menni fog. Gyorsított, a lába alig érte a talajt. A férfinak
esélye sincs arra, hogy elk…
Ebben a pillanatban azt érezte, mintha megjelent volna előtte
valaki a sötétben, és teljes erőből torkon ütötte volna. A földre
zuhant. A hátán landolt, és rettentően beverte a fejét.
Pár másodpercre el is ájult, és amikor magához tért, lépteket
hallott közeledni. Sikítani próbált, de megint szorította valami a
torkát. Odanyúlt, és rájött, mi az.
A nyakörv.
A férfi rátette a kutyája nyakörvét, és hagyta, hadd fusson.
Higgadtan megvárta, amíg elfogy a póráz, amíg Helene megteszi a
neki kiszabott ötven métert.
A léptek elhallgattak. Helene ujjai megtalálták a póráz csatját.
Kikattintotta, és szabad volt. Megszabadult a nyakörvtől. De mielőtt
felállhatott volna, valami visszanyomta a földre.
Prim meztelen teste fehéren világított felette a sötétben. Az egyik
lábát Helene mellkasára tette. A nő a jobb kezére meredt. A gyér
fény egy acéltárgyon csillant meg. Kés. Nagy kés. A nő mégsem félt.
Legalábbis nem annyira, mint amikor a kocsiban visszatartotta a
lélegzetét. Nem arról volt szó, hogy ne félt volna a haláltól, de
mintha a vágy erősebb lett volna. Máshogyan nem tudta
megmagyarázni, amit érzett.
A férfi leguggolt mellé, és a nyakához szorította a kést.
Előrehajolt, és a fülébe súgta:
– Ha kiáltasz, azonnal elvágom a torkodat. Bólints, ha érted!
Helene némán bólintott. Prim hátrahúzódott, de nem állt fel, és
Helene továbbra is érezte az acél hidegségét a torkán.
 – Sajnálom, Helene! – A férfi hangjában sírás bujkált. – Nem
igazság, hogy meg kell halnod. Te nem követtél el semmit, nem te
vagy a célpont. Csak az a szerencsétlenség jutott osztályrészedül,
hogy a szükséges eszköz szerepét töltöd be.
Helene köhögött.
– Szü… Szükséges? Mihez?
– Ahhoz, hogy megalázzam és tönkretegyem Markus Røedöt.
– Mert…
– Igen. Mert megbaszott. És amikor nem, akkor az undorító faszát
kellett szopnom reggel és este, néha még délben is. Magadra
ismersz, Helene? Csak az a különbség, hogy nekem ebből semmi
előnyöm nem származott. Már ha eltekintünk a bicajtól. És hogy egy
darabig nem hagyta ott az anyámat. Beteg, mi? Féltem, hogy le fog
lépni. Nem tudom, hogy végül én vagy az anyám lett-e túl öreg neki,
de elhagyott minket egy fiatalabb nőért, akinek kisebb fia volt.
Persze ez jóval a te időd előtt történt, szóval nem hiszem, hogy
hallottál róla.
Helene megrázta a fejét. Szinte látta magát kívülről, amint
meztelenül, átfagyva fekszik a szúrós, apró kavicsokkal borított
földön, a torkán a késsel. Semmi esélye sincs a menekülésre, az élete
most valószínűleg véget ér. Mégis itt akar lenni, mégis akarja a férfit.
Megőrült volna?
– Anyám depressziós lett – folytatta Prim remegő hangon.
Látszott, hogy már ő is fázik. – Aztán amikor kezdett kikeveredni
belőle, megvalósította azt, amit annyiszor megígért nekem részegen.
Öngyilkos lett, és engem is megpróbált megölni. A tűzoltóság szerint
baleset történt. Mert az ágyban dohányzott. Sem én, sem a testvére,
Fredric nem látott semmi okot arra, hogy eláruljuk nekik vagy a
biztosítónak, hogy anyám nem dohányzott. Az a csomag cigi, amit
találtak, Markus Røedé volt.
Csend lett. Helene mellkasára valami meleg hullott. Egy
könnycsepp.
– Most meg fogsz ölni?
A férfi nehezen vette a levegőt.
– Mint mondtam, sajnálom, de a paraziták életciklusának nem
szabad megszakadnia. Szaporodniuk kell. Új, friss parazitákra van
É
szükségem, hogy meg tudjak fertőzni valaki mást. Érted?
Helene megrázta a fejét. A legszívesebben végigsimította volna a
férfi arcát. Elöntötte a szeretet, mintha be lett volna drogozva. De
valójában nem szeretetet érzett, hanem vágyat. Teljesen be volt
gerjedve.
– És hát persze ott van az is, hogy a halottak nem fecsegnek – tette
hozzá Prim.
– Hát persze. – Helene mélyen beszívta a levegőt, mintha azt
gondolta volna, hogy ez lesz az utolsó lélegzetvétele.
– De mondd csak, Helene, amikor szexeltünk, azt érezted, hogy
szeretnek?
– Nem tudom – felelte a nő fáradt mosollyal. – Azt hiszem, igen.
– Jól van. – Prim megfogta az egyik kezét, és megszorította. –
Ezzel mindenképpen meg akartalak ajándékozni, mielőtt meghalsz.
Mert ez az egyetlen, ami jelent valamit, nem? Azt érezni, hogy
szeretnek minket.
– Lehet – suttogta Helene, és lehunyta a szemét.
– Gondolj most erre, Helene, és mondd magadnak: szeretnek!
A nő ajka megmozdult. Szavakat formált. Szeretnek. Prim a
magasba emelte a kést, hegyét az artéria felé irányította, előrehajolt,
és teljes testsúlyát belevitte a szúrásba. Amint a forró vér a jéghideg
bőrére fröccsent, megborzongott az élvezettől és az undortól.
Erősen szorította a kést. A rezgések miatt pontosan meg fogja
érezni, mikor hagyja el a nőt az élet. A vér háromszor fellövellt,
aztán csak csorgott. A kés pár másodperccel később elárulta, hogy
Helene Røed meghalt.
Prim kihúzta a fegyvert, és leült a holttest mellé. Letörölte a
könnyeit. Remegett a hidegtől, a rettegéstől és az oldódó
feszültségtől. Hát ez nem lesz könnyebb. Egyre rosszabb. De ők
ártatlanok voltak. A bűnös még hátravan. Az majd másmilyen lesz.
Markus Røedöt csodálatos lesz megölni. De először annyit kell
szenvednie annak a mocsoknak, hogy a halál megváltás legyen a
számára.
Prim megérzett valamit a bőrén. Szemerkél. Felnézett. Feketeség.
Éjjelre megint esőt ígértek. Elmossa majd a legtöbb nyomot, de azért
van még dolga. Az órájára pillantott, amelyet nem vett le. Fél tíz. Ha
siet, fél tizenegy előtt visszaér a városba.
 Huszonkilencedik fejezet
 
Szombat. Tapetum lucidum
 
 
Egy óra volt hátra éjfélig. A királyi palota parkjának nedves füve
csillogott az utcai lámpák fényében.
Harry kellemesen eltompult. A valóság pont a megfelelő
mértékben torzult el. A részegség azon szintjén volt, amelyben tudta,
hogy csalást követ el, mégsem kínozta fájdalom. Alexandrával sétált
keresztül a parkon. A szembejövők arca elmosódott. Alexandra a
vállára húzta a férfi karját, a sajátját pedig Harry derekára fonta,
hogy így támogassa. Még mindig dühöngött.
– Az egy dolog, hogy megtagadták, hogy kiszolgáljanak
bennünket… – sziszegte.
– Hogy kiszolgáljanak engem – javította ki Harry. Imbolygó
járásával ellentétben a beszéde viszonylag érthető volt.
– De hogy ki is dobjanak minket?!
– Engem dobtak ki. Észrevettem, hogy a pincérek nem szeretik,
ha a vendégek elalszanak a pultnál.
– De azért ahogyan csinálta!
– Lehet ennél rosszabbul is, Alexandra, hidd el!
– Tényleg?
– Tényleg. Ez egy meglehetősen szívélyes kidobás volt. Igazából
az is lehet, hogy felkerül az öt legjobb hangulatú kidobásom közé.
A nő felnevetett, és Harry vállgödrébe támasztotta a fejét, aminek
eredményeképpen a férfi letért az útról a fűbe, ahol egy idősebb úr
éppen arra várt, hogy flexipórázon vezetett kutyája befejezze az
ürítkezést. Az öreg most helytelenítően megcsóválta a fejét.
Alexandra visszarángatta Harryt az útra.
– Ugorjunk be a Lorryba kávézni! – vetette fel.
– Meg sörözni.
– Kávézni. Különben megint kidobnak. Harry ezen
elgondolkodott.
– Oké – felelte végül.
 A Lorryban sokan voltak, de le tudtak ülni két franciául
beszélgető férfi mellé a bejárattól balra lévő harmadik asztalhoz. A
gőzölgő kávét hatalmas csészében kapták meg.
– A gyilkosságokról beszélnek – súgta Alexandra.
– Nem – felelte Harry. – A spanyol polgárháborúról.
Éjfél körül indultak haza. Mivel nem ittak több alkoholt, kezdtek
kijózanodni.
– Hozzád vagy hozzám? – kérdezte a nő.
– Más választási lehetőség nincs?
– Nincs. Hozzám megyünk. Gyalog. Kell a friss levegő.
Alexandra a Marcus Thranes gatén lakott, a St. Hanshaugen és az
Alexander Kiellands plass között.
– Elköltöztél – állapította meg Harry. Enyhén dülöngélve állt a
hálószobában, és Alexandra azon mesterkedett, hogy levetkőztesse.
– De az ágyad ugyanaz.
– Szép emlékek?
Harry elgondolkozott.
– Idióta! – fortyant fel a nő. Ledöntötte az ágyra, és letérdelt elé,
hogy ki tudja gombolni a nadrágját.
– Alexandra… – Harry rátette a kezét a kezére.
A nő megmerevedett, és ránézett.
– Nem fog menni.
– Mert túl részeg vagy?
– Az is, asszem. De ma voltam a sírjánál.
Harry a megalázottság dühére számított. Hideg megvetésre. De
Alexandra pillantásából csak fáradt lemondást lehetett kiolvasni.
Nadrágostul betakarta Harryt, lekapcsolta a lámpát, és bebújt
mellé. Szorosan hozzásimult.
– Még mindig fáj? – kérdezte.
Harry más szavakat keresett, hogy leírja az érzést. Űr. Veszteség.
Magány. Rettegés. Pánik. De a nő igazából fején találta a szöget. A
minden mást háttérbe szorító érzés a fájdalom volt. Bólintott.
– Szerencsés vagy – jegyezte meg Alexandra.
– Szerencsés?
– Mert annyira szerettél valakit, hogy ennyire tud fájni.
– Hm.
 – Sajnálom, ha banálisan hangzott.
– Nem, igazad van. Az érzéseink banálisak.
– Nem azt akartam mondani, hogy szeretni banális. Vagy azt
akarni, hogy szeressenek.
– Én sem.
Átölelték egymást. Harry a sötétségbe meredt. Aztán lehunyta a
szemét. Még hátravan a jelentések fele. Talán ott lesz a válasz. Ha
nem, akkor meg kell próbálkoznia azzal a kétségbeesett tervvel,
amelyet egyszer már elvetett, de amely újra és újra felbukkant,
miután beszélt Trulsszel a Schrøderben.
Távolodni kezdett a valóságtól.
Egy műbikán lovagolt. A teste ide-oda vetődött, de erősen
kapaszkodott, és megpróbált rendelni egy italt. Erőlködött, hogy a
pult mögött álló pincérre tudjon koncentrálni, de a bika túlságosan
rángatózott, és a pincér arcvonásai elmosódtak.
– Mit akarsz, Harry? – kérdezte Rakel hangja. – Mondd meg, mit
kívánsz!
Tényleg ő az? Azt akarom, hogy a bika álljon le. Azt akarom, hogy te és
én együtt legyünk. Kiáltani próbált, de egy hang sem jött ki a torkán.
A bika tarkóján lévő gombokat nyomogatta, de az állat egyre
vadabbul és gyorsabban dobálta és forgatta. Olyan hang hallatszott,
mint amikor a kés a húsba hatol, és Rakel felsikított. A bika
lelassított, majd megállt.
A bárpult mögött senkit sem lehetett látni, de a tükrös polcokon,
üvegeken és poharakon vér csorgott lefelé. Valami kemény
nyomódott Harry halántékának.
– Tudom, hogy tartozása van – suttogta mögötte egy hang
angolul. – Igen, tartozik nekem egy élettel.
Harry a tükörre emelte a pillantását. A fentről sugárzó fényben
látta a saját fejét, a pisztoly markolatát és a ravaszra szoruló ujjat. A
pisztolyt tartó férfi arca árnyékban volt, de valami fehéren világított.
Meztelen? Nem, fehér gallért visel.
– Várjon! – ordította Harry angolul, és megfordult.
Nem az volt, akit a liftben látott. És nem is a Camaro sötétített
üvege mögött ülő alak. Hanem Bjørn Holm. Harry vörös hajú
kollégája saját maga ellen fordította a fegyvert, és meghúzta a
ravaszt.
– Ne!
Harry az ágyban ülve tért magához.
– Istenem! – nyögte mellette egy hang. A Harry melletti fehér
párnán fekete haj terült szét. – Mi van?
– Semmi – felelte Harry rekedten. – Csak álmodtam. Most
mennem kell.
– Miért?
– Jelentéseket kell olvasnom. És megígértem, hogy holnap reggel
elviszem Gertet sétálni. – Kiugrott az ágyból, felvette az ingét egy
székről, belebújt, és begombolta. Érezte, hogy mindjárt hányni fog.
– Örülsz, hogy láthatod?
– Csak nem akarok elkésni. – Lehajolt, és homlokon csókolta
Alexandrát. – Aludj jól, és köszönöm a kellemes estét. Egyedül is
kitalálok.
Amikor leért a hátsó udvarba, nem bírta tovább visszatartani a
hányást. Még éppen oldalra tudott tolni két zöld, kerekes kukát,
mielőtt a gyomra felfordult, és a tartalma a koszos macskaköveken
landolt. Miközben megpróbálta összeszedni magát, az udvar másik
oldalán vörös villanást vett észre a ház fala mellett a sötétben. Egy
macska szeme. Tapetum lucidum. Ezt a kifejezést Lucille-től tanulta.
Az állat szemében lévő fényvisszaverő réteg most az egyik földszinti
ablakból kiszűrődő fényt tükrözte vissza. A macska nyugodtan ült,
és Harryt figyelte. Illetve, amikor a férfi szeme hozzászokott a
sötétséghez, rájött, hogy nem is őt nézi, hanem egy patkányt. A
rágcsáló lassan haladt a kukák felől a macska irányába. Harrynak
déjà vuje támadt. Ilyesmi történt a bungalóban is a Doheny Drive-on
azon az utolsó reggelen. A patkány úgy húzta maga után a hosszú,
csillogó farkát, mint egy halálraítélt, akinek magának kell vinnie a
kötelet, amelyre majd felkötik. A macska előreszökkent, és
villámgyorsan a patkány tarkójába vájta a fogát. Harryra megint
rátört a hányinger, és nekitámaszkodott a falnak, miközben a
macska letette maga elé döglött zsákmányát. Villogó szeme úgy
meredt a férfira, mint aki tapsot vár. Színház, gondolta Harry.
Kibaszott színház, ahol rövid ideig játsszuk a nekünk írt szerepeket.
 Harmincadik fejezet
 
Vasárnap
 
 
A reggeli nap még nem szárította fel az utcákat, amikor Thanh
odaért az üzlet elé.
A kulcsait nem vitte magával. Vasárnap volt, és a Mons elé
beszélt meg találkozót egy új kuncsafttal. Az illető az előző napon
hívta. Az emberek hétvégente nem szokták igénybe venni a
szolgáltatásait, mert akkor általában nekik maguknak is volt idejük
foglalkozni az állataikkal. Thanh örült, hogy sétálhat, és
tréningruhát vett, hátha a kutyának kedve szottyan futni egyet. A
tegnapi napot a konyhában töltötte az anyjával. Az apját
hazaengedték a kórházból, és bár az orvos a lelkére kötötte, hogy ne
egyen se sokat, se csípőset, a felesége teljes megelégedésére
mindenből szedett.
Az üres Vestkanttorgeten feltűnt egy férfi egy kutyával. A
labrador retriever járásából arra lehetett következtetni, hogy
csípőízületi diszpláziája van. Amikor közelebb értek, Thanh
észrevette, hogy a gazdi az a rendőr, aki két napja járt az üzletben.
Először arra gondolt – talán mert a férfi öltönyt viselt –, hogy
vasárnapi istentiszteletre vagy valakinek a konfirmálására megy,
ezért akarja lepasszolni a kutyáját. De hát a múltkor is öltöny volt
rajta. Talán ez a munkaruhája? Ebben az esetben jó, hogy otthon
hagyta a kulcsokat, még megpróbálná rávenni, hogy engedje be az
üzletbe.
– Jó napot! – szólalt meg a rendőr mosolyogva. – Szung-minnek
hívnak.
– Thanh. – A lány megsimogatta a kutyát, aki lelkesen csóválta a
farkát.
– Thanh. Ő meg itt Kaszparov. Hogyan tudok fizetni?
– Vippsen. Számlát is tudok kiállítani, ha szeretné.
– Szóval egy rendőrnek nem akar feketén dolgozni? – Szung-min
felnevetett. – Elnézést, rossz vicc volt – szabadkozott, amikor a lány
nem nevetett vele. – Van ellene kifogása, hogy egy darabig
magukkal tartsak?
– Egész nyugodtan – felelte Thanh, és átvette a pórázt. Kaszparov
William Walker nyakörvet viselt. Drága, puha, és kíméli az állat
nyakát. Thanh szerette volna, ha ők is árulják az üzletben, de
Jonathan nemet mondott. – A Frognerparkba szoktam menni.
– Rendben.
Elindultak, és a Fuglehauggatán közelítették meg a parkot.
– Látom, hogy edzőruhában van, de attól tartok, Kaszparov nem
igazán fog futkosni.
– Igen, feltűnt. Műtétre gondolt már?
– Igen. Többször is. De az állatorvos nem ajánlotta. Ehelyett
figyelek a megfelelő mozgásra, a helyes étkezésre, és amikor nagyon
rossz passzban van, kap fájdalomcsillapítót és gyulladáscsökkentőt.
– Úgy hallom, szereti a kutyáját.
– Persze. Magának is van? Thanh megrázta a fejét.
– Én a laza kapcsolatokban hiszek. Mint ez itt Kaszparovval. Most
már mindketten nevettek.
– Attól tartok, nem értettük meg egymást túl jól a főnökével a
múltkor – váltott témát Szung-min. – Mindig ilyen szűkszavú?
– Nem tudom – felelte Thanh. A rendőr nem reagált, és a lány
rájött, hogy arra vár, hogy ezt bővebben is kifejtse. Persze nem
muszáj, de ha hallgat, akkor meg úgy tűnhet, mintha valami
titkolnivalója lenne. – Nem ismerem olyan jól – tette hozzá. Tudta,
hogy ez meg most úgy hangzott, mintha direkt tartaná távol magát
Jonathantól, ami rossz fényt vethet a főnökére. Pedig nem ez volt a
szándéka.
– Ez furcsa – jegyezte meg a rendőr. – Csak maguk ketten
dolgoznak az üzletben.
– Igen – válaszolta Thanh. Megálltak a Kirkeveiennél, mert
pirosra váltott a lámpa. – Talán tényleg furcsa kicsit. De maga most
azt kérdezi, hogy tudok-e arról, hogy becsempészett valamit az
országba. És nem tudok.
A szeme sarkából látta, hogy a férfi figyeli, és amikor zöld lett,
olyan gyorsan indult el, hogy a rendőr alig bírta követni.
 
 Szung-min Thanh után sietett.
Ingerült volt. Látszott, hogy semmit sem fog elérni, a lány
bezárkózott, nem fog beszélni, ő meg elvesztegeti a szabadnapját. Az
sem segített a helyzeten, hogy az előző napon összeveszett Chrisszel.
A Frognerpark monumentális főbejáratánál egy rózsaárus állt, és
a turistáknak kínálgatta nem túl friss virágait.
– Egy rózsát a szép szerelmesnek! – kiáltotta tört norvégsággal.
Előrelépett, és úgy helyezkedett, hogy elállta az egyik kisebb
bejáratot, amelyet Szung-min és Thanh becéloztak.
– Nem, köszönjük! – felelte Szung-min.
A virágárus megismételte a szövegét, mintha az előbb nem
hallották volna.
– Nem – közölte vele Szung-min, és követte Thanht és
Kaszparovot, akik közben megkerülték az árust, és már átmentek a
kapun.
De az árus nem hagyta magát csak úgy lerázni.
– Egy rózsát a szép…
– Nem!
A fickó nyilván úgy gondolta, hogy aki úgy öltözik, mint Szung-
min, annak van pénze virágra, és biztosan Thanh pasija, mert
mindketten ázsiainak látszanak. A feltételezése akár még be is
jöhetett volna, és máskor nem dühítette volna annyira Szung-mint.
Ritkán ingerelte fel, ha előítéletekkel találkozott, elvégre azok
segítenek az embereknek, hogy eligazodjanak ebben a bonyolult
világban, amelyben élnek. Igazából sokkal jobban zavarták azok az
öntelt hólyagok, akik minden csip-csup előítélettel szembesülve
azon háborognak, milyen igazságtalanság érte őket.
– Egy rózsát a…
– Meleg vagyok.
Az árus értetlenkedve nézte Szung-mint, aztán megnedvesítette
az ajkát, és felé nyújtott egy papírba csavart, sápadt rózsát.
– Egy rózsát a szép…
– Meleg vagyok! – ordította Szung-min. – Felfogta? Csőbuzi!
Az árus összerándult, a közelükben sétálók pedig rájuk bámultak.
Thanh rémülten megtorpant, Kaszparov pedig felvakkantott, és
megrántotta a pórázát, hogy a gazdája segítségére siethessen.
 – Elnézést – sóhajtotta Szung-min. – Fogja! – Elvette a virágot, és
egy százast nyomott az árus kezébe.
– Nincsen… – kezdte a fickó.
– Nem baj – felelte Szung-min.
Thanhhoz lépett, és átadta neki a rózsát. A lány döbbenten
meredt rá, aztán kitört belőle a nevetés. Szung-min habozott, de
aztán ő is csatlakozott hozzá. A helyzet tényleg vicces volt.
– Apa szerint ez főleg európai hagyomány – jegyezte meg a lány.
– Már az, hogy virágot adunk a szívünk választottjának. Az ókorban
a görögök csinálták, a középkorban meg a franciák és az angolok.
– Igen, de a rózsa eredetileg onnan származik, ahonnan mi is –
felelte Szung-min. – Én Dél-Koreában születtem Számcsakban, és ott
van egy elég híres rózsafesztivál. És a mugunghva, más néven Sarón
rózsája, Korea nemzeti virága.
– Oké, de a mugunghva tényleg rózsa?
Mielőtt odaértek volna a Monolithoz, a virágokról rátértek a
kutyákra, és összetegeződtek.
– Nem vagyok benne biztos, hogy Jonathan szereti az állatokat –
vallotta be Thanh, amikor a park legmagasabb pontján állva lenéztek
Skøyen felé. – Szerintem csak úgy bekerült ebbe a szakmába.
Dolgozhatna akár élelmiszerüzletben is, vagy árulhatna elektronikai
eszközöket.
– De ezek szerint nem tudod, hogy a betiltás után is vett-e
Hillman Petst?
– Miért vagy annyira biztos benne, hogy ilyesmit csinál?
– Nagyon stresszelt, amikor bent voltam az üzletben.
– Talán félt, hogy…
– Igen?
– Nem, semmi.
Szung-min mély levegőt vett.
– Nem vagyok vámos. Nem fogom letartóztatni illegális
behozatalért. Egy nyomot követek, ami olyan kerülőkön keresztül,
mint ez is, talán segít elkapni azt, aki megölte a két eltűnt lányt. És
így megakadályozhatjuk, hogy mások is meghaljanak.
Thanh bólintott, és rövid habozás után döntött.
 – A legillegálisabb, amit valaha csinált, az volt, hogy befogadott
egy rókakölyköt, amit valaki Londonból hozott magával. Arrafelé
élnek vad rókák a városban. Aki rókát hoz be az országba, az
természetesen büntetésre számíthat, és szerintem amikor az illető
erre rájött, akkor megijedt. Nem merte állatorvoshoz vinni, hogy
elaltassák, ő maga meg nem volt rá képes, ezért lepasszolta
Jonathannak. Gondolom, jó pénzt fizetett neki azért, hogy megoldja
helyette a problémát.
– Az emberek tényleg csinálnak ilyesmit?
– Ha tudnád! Kétszer is megtörtént, hogy miután végeztem a
sétáltatással, a tulajdonos nem jött a kutyájáért, és soha nem is
jelentkezett újra.
– És ilyenkor mi van?
– Hazavittem őket, de alig van helyünk, és végül be kellett őket
adnom egy menhelyre. Szomorú.
– És a rókakölyökkel mi lett?
– Nem tudom, és nem is biztos, hogy akarom tudni. Nagyon
szerettem.
– A lány szemébe könnyek gyűltek. – Egyszer csak nem volt ott.
Tuti lehúzta a vécén…
– A vécén?
– Nem, dehogy. A lényeg, hogy nem akarom tudni, hogyan
szabadult meg Nhitől.
Tovább sétáltak, és Thanh beszámolt a terveiről, arról, hogy
állatorvos szeretne lenni. Szung-min hallgatta. Nehéz volt nem
kedvelni. A lány persze már régen rájött, hogy Szung-minnek nem
kutyasétáltató kell, szóval felesleges alakoskodni, nyugodtan
sétálhatnak tovább együtt. A kihallgatás eredménytelenül zárult, de
a férfi azzal vigasztalta magát, hogy legalább eltölthetett egy kis időt
valakivel, aki hozzá hasonlóan szintén értékeli a négylábúak
társaságát.
– Juj! – szisszent fel Thanh, amikor már majdnem visszaértek az
üzlethez. – Jonathan.
Az üzlet nyitott ajtaja előtt egy Volvo kombi parkolt. A férfi épp
behajolt az anyósüléshez, és a zúgó porszívó miatt nem hallotta meg
őket. A lábánál egy felmosóvödör állt, amelynek az oldalán
szappanhab folyt végig. Az autó nedvesen csillogott. Az aszfaltra
lehajított slagból még csordogált a víz.
Szung-min átvette Kaszparov pórázát, és azt latolgatta, hogy
észrevétlenül távozik, döntse el Thanh, be akar-e számolni a
főnökének a találkozásukról. De mielőtt elhatározta volna magát,
Jonathan felegyenesedett, és feléjük fordult. Az arca elsötétedett,
amint rájött, mit lát.
– Nem keresztényietlen az Úr napjának kellős közepén autót
mosni? – kérdezte Szung-min, mielőtt a másik megszólalhatott
volna.
Jonathan szeme elkeskenyedett.
– Csak sétáltunk egyet a parkban – mentegetőzött Thanh. – A
kutyájával.
Szung-min azt kívánta, bárcsak ne tűnt volna annyira ijedtnek.
Mintha valamiért védekezniük kellene.
Jonathan egyetlen szó nélkül bevitte az üzletbe a porszívót és a
slagot. Amikor megint kijött, felemelte a teli vödröt, és kiöntötte a
járdára. Szung-min kézzel varrt cipőjét koszos, szappanhabos víz
áztatta, de ő nem törődött vele. Minden figyelmét lekötötte a férfi,
aki visszamasírozott az üzletbe az üres vödörrel. A dühe vajon
csupán a túlbuzgó rendőrnek szól? Most nagyon másnak tűnt, mint
amikor az üzletben beszélgettek. Sugárzott belőle a gyűlölet. Az a
fajta gyűlölet, amely akkor születik, ha valaki fél. Amikor túl közel
kerülnek hozzá, már-már belépnek a személyes terébe, és ettől
sebezhetőnek érzi magát. Veszélyt szimatol. Szung-min nem tudta
pontosan, mire tapintott rá, de hogy valamire rátapintott, afelől nem
volt kétsége. Jonathan megint kijött, és bezárta az üzlet ajtaját. Őket
egyetlen pillantásra sem méltatva az autójához ment. A kocsi
kerekeiről a víz egy aknafedél felé folyt, és Szung-min észrevette,
hogy földdarabok vannak benne.
– Autózott egyet az erdőben? – kérdezte hangosan.
– Csak nem tilos? – kérdezett vissza Jonathan, majd beült a volán
mögé, becsapta az ajtót, és elhajtott.
Szung-min nézte, amint a Volvo egyre gyorsabban távolodik a
kihalt Neuberggatán.
– Mi volt a csomagtartóban? – fordult Thanh felé.
 – Ketrecek – felelte a lány.
– Ketrecek – ismételte meg Szung-min.
 
– Ajaj! – suttogta Katrine, és visszahúzta a kezét, amellyel addig
Harryba karolt.
– Mi az?
A nő nem válaszolt.
– Mi az, anya? – kérdezte Gert, aki Harry ujjait szorította.
– Csak mintha láttam volna valakit – felelte Katrine, és a Monolit
mögötti domb felé hunyorgott.
– Megint Szung-mint? – kérdezte Harry.
Katrine korábban elmesélte, hogy amíg Gerttel vártak rá a
kapunál, látta, hogy Szung-min bemegy a parkba egy lánnyal. Nem
üdvözölte a férfit. Nyilván nem akarta, hogy a kollégái Harry
társaságában lássák. Ilyen szempontból a Frognerpark kockázatos
döntés volt ezen a napsütötte vasárnapon. Mindenhol nyüzsögtek az
emberek, még a füvön is ültek, annak ellenére, hogy az éjszakai eső
után még biztosan nem száradt meg.
– Nem. Azt hittem, hogy… – A nő elhallgatott.
– Akivel randiztál? – kérdezte Harry, miközben az overallt viselő
Gert a karját rángatta, mert azt akarta, hogy Hallik megint emelje a
magasba, és pörgesse meg.
– Lehet. Ha az ember gondol valakire, hirtelen mintha mindenhol
őt látná, nem?
– Szóval őt láttad?
– Nem. Tuti nem, mert ma dolgozik. De azért nem sétálgathatunk
kart karba öltve, Harry. Ha a kollégáim meglátják, hogy…
– Tudom.
Harry az órájára nézett. Még van két teljes napja. Már
elmagyarázta Katrinének, hogy csak pár órája van, aztán vissza kell
mennie a hotelbe dolgozni, de tudta, hogy ezzel csak magát áltatja,
hiszen nem valószínű, hogy talál bármit is a jelentésekben. Muszáj
történnie valaminek!
– Ne ott, itt! – kiáltotta Gert, és maga után húzta Harryt egy
ösvényre, amely a fák között a Frognerborgen felé vezetett. A
gyerekek imádták ezt a játszóteret a fából készült hatalmas várral.
 – Hogy is hívják azt a helyet? – kérdezte Harry ártatlanul.
– Flognelbolgen!
Katrine figyelmeztető pillantást vetett Harryra. A férfi
megpróbálta visszafojtani a nevetését. Mi a franc van vele? Azt
hallotta, hogy az alváshiány pszichózishoz vezethet. Vele is ez
történt volna?
Megszólalt a telefonja.
– Ezt muszáj felvennem – közölte Katrinével a kijelzőre nézve. –
Menjetek előre! Köszönöm a tegnapot – szólt bele a kagylóba,
amikor a nő és Gert már hallótávolságon kívül jártak.
– Én köszönöm – felelte Alexandra –, de nem ezért hívlak.
Melózom.
– Vasárnap?
– Ha te lelépsz a meleg ágyból egy asszonyszemély mellől, hogy
jelentéseket olvass, akkor talán nekem is szabad ilyesmit csinálnom.
– Ez igaz.
– Amúgy igazából a doktorimon akartam dolgozni, de kiderült,
hogy megvan a DNS-analízis, amit kértél, és arra gondoltam, hogy
biztosan azonnal tudni akarod az eredményt.
– Hm.
– Ugyanaz a DNS, mint amit Susanne mellbimbóján találtunk.
Amint az információ eljutott Harry halálosan fáradt agyába,
felgyorsult a szívverése. Az előbb azt kívánta, bárcsak történne
valami, és most itt van ez. Volt már, aki ennél kevesebb miatt is
hinni kezdett Istenben. Mondjuk, nem kellene ennyire meglepődnie,
elvégre volt annyira erős a gyanúja, hogy kitől származhat a
Susanne mellén lévő nyál, hogy megszerezze Markus Røed DNS-ét.
– Köszönöm – felelte, és letette.
Amikor odaért a játszótérre, Katrine négykézláb állt a homokban
a vár előtt. Nyerítésre emlékeztető hangokat hallatott, és a hátán ülő
Gert az oldalába mélyesztette a sarkát. Anélkül, hogy megpróbált
volna feltápászkodni, elmesélte Harrynak, hogy a kisfiú látott egy
lovaglós filmet, és azóta mindig lovon akarja megközelíteni a várat.
– A Susanne mellén lévő nyál Markus Røedé – tudatta vele Harry.
– Ezt meg honnan tudod?
– Megszereztem a DNS-ét, és ellenőriztettem.
 – A francba!
– Anya!
– Igen, anyának szépen kell beszélnie. De ha így történt, akkor
nem felel meg az előírásoknak, és nem tudjuk bizonyítékként
használni.
– Az előírásoknak tényleg nem felel meg, de hát pont erről
beszéltünk.
Nyugodtan felhasználhattok olyan infót, amit más szerzett meg.
– Segítenél? – Katrine a lovasa felé biccentett. Harry levette a
tiltakozó Gertet a lováról, a nő pedig felállt. – Talán le tudjuk
tartóztatni, még úgy is, hogy a felesége alibit igazolt neki –
állapította meg.
Leporolta a nadrágját, és nézte, ahogy Gert az egyik toronyból
induló csúszda felé szalad.
– Hm. Szerintem nem áll olyan biztos lábakon az az alibi.
– Tényleg?
– Beszéltem Helene Røeddel. Válni akar, és kapóra jön neki, hogy
a férjének szüksége van alibire.
Katrine összeráncolta a homlokát, és előhúzta a zsebéből a csörgő
mobilját.
– Bratt – szólt bele, miután rápillantott a kijelzőre.
Harry ráismert a munkában használt hangjára, és a nő
arckifejezésének megváltozásából arra is rájött, miről lehet szó.
– Azonnal indulok – válaszolta Katrine kurtán, és letette. – Újabb
hulla. Lilløyplassen.
Harry gondolkozott. Az nem a Snarøya csúcsán van? Ahol a
lápos területek is vannak?
– Oké. De miért olyan fontos odarohannod? Nem a letartóztatást
kellene intézned?
– Ez is az ügyhöz tartozik. Egy nőt találtak. Fej nélkül.
– A francba!
– Játszol addig vele? – Katrine Gert felé bökött.
– Az egész napod rá fog menni – tiltakozott Harry. – Meg az estéd
is.
Røedöt le kell…
 – Ez a kapu kulcsa, ez meg a lakásé. – A nő levett két kulcsot a
kulcstartójáról. – A hűtőben van kaja. És ne nézz így rám, elvégre te
vagy az apja!
– Hm. Úgy látom, akkor vagyok az apja, amikor neked úgy
tetszik.
– Jól látod. És most nagyon úgy viselkedsz, mint egy nyavalygó
zsarufeleség. – Katrine Harry felé nyújtotta a kulcsokat. – Røeddel
majd utána foglalkozunk, és felhívlak, ha kiderül valami. Oké?
– Persze – felelte Harry, és összeszorította a száját.
Katrine a csúszdához ment, váltott pár szót Gerttel, aztán
megölelte, és a fülére szorított telefonnal a kijárat felé sietett. Valaki
megrángatta Harry kezét. A férfi lepillantott, Gert állt mellette,
felfelé nézve.
– Ló!
Harry mosolyogva úgy tett, mint aki nem hallotta meg a kisfiú
óhaját.
– Ló!
Harry még szélesebben mosolygott, végigfuttatta a pillantását a
nadrágján, és tudta, hogy veszíteni fog.
 Harmincegyedik fejezet
 
Vasárnap. Nagy emlősök
 
 
Valamivel délelőtt tizenegy után járt. Sütött a nap, de mihelyt
bebújt egy felhő mögé, Katrine megborzongott. Pár fa mellett állt, és
a partot nézte, ahol magas, sárga fű nőtt. A csillogó tengeren
vitorlások ringatóztak. A nő megfordult. Feljebb az úton épp a
mentő felé vitték a holttestet hordágyon. Szung-min Katrine felé
tartott.
– Na? – szólalt meg.
– A parton feküdt a magas fűben. – Katrine mélyet sóhajtott. –
Rossz állapotban van, rosszabbul néz ki, mint a másik kettő. Sok
errefelé a kisgyerekes család, szóval tuti ők találták meg.
– Pfff! – Szung-min a fejét rázta. – Tudjuk, ki lehet?
– Meztelen volt, a fejét meg levágták. Senkinek az eltűnését nem
jelentették be. Egyelőre. De fiatal volt, és szép, szóval…
Katrine nem fejezte be a mondatot. Hogy a fiatalok és szépek
eltűnését általában hamarabb bejelentik.
– Jól gondolom, hogy nincsenek nyomok?
– Jól. A tettesnek mázlija volt, mert tegnap esett.
Szung-min összerázkódott, amint hirtelen feltámadt a szél.
– Ez szerintem nem mázli, Bratt.
– Szerintem sem.
– Tehetünk valamit, hogy minél hamarabb azonosítani tudjuk?
– Igen. Felhívom Mona Daat. Tájékoztatjuk, de cserébe úgy kell
lehoznia mindent, ahogy mi mondjuk. Nem viheti túlzásba, de nem
lehet túl kevés sem. A többiek majd idézhetik őt, és persze
panaszkodhatnak a különleges bánásmód miatt.
– Nem rossz. Daa nyilván le fog csapni, hogy megelőzze Vågét.
– Én is erre gondoltam.
Némán nézték a helyszínelőket, akik még mindig fényképeztek,
és nyomokat kerestek a tetthelyen. Szung-min hintázott egyet a
talpán.
 – A tettes őt is a kocsijával hozta ide, mint Bertinét. Egyetértesz
velem?
Katrine bólintott.
– Errefelé nem jár busz, és azt már ellenőriztük, hogy taxival sem
jött ide senki, szóval valószínűleg így volt.
– Vannak itt kavicsos vagy földutak?
– A keréknyomok miatt? Csak aszfaltutat láttam. És az eső miatt
amúgy sem találnánk semmit.
– Persze, csak…
– Csak mi?
– Semmi.
– Felhívom Mona Daat – sóhajtotta Katrine.
 
Háromnegyed tizenkettőkor Prim kibontotta a fóliát.
 
Megint elöntötte a düh. Azóta tört rá hullámokban, hogy látta
őket együtt. Mint két turbékoló galamb. A Nő, akit szeret, meg ez a
pasas. Amikor egy férfi és egy nő így andalog a parkban,
egyértelmű, hogy mi a helyzet. A pasas a Nőt akarja. És ráadásul
zsaru. Prim még nem gondolta végig, hogyan szabaduljon meg
váratlan riválisától, de erre hamarosan sort kerít.
A fólia közepéről egy szem meredt fel rá. Prim szája kiszáradt. De
muszáj. Két ujjal felvette a szemet. Felfordult a gyomra. Nem szabad
megint hánynia, akkor kárba vész az egész. Visszatette a szemet, és
megpróbált mélyen és nyugodtan lélegezni. Frissítette a telefonján a
híreket, és látta, hogy végre megjelent. A VG-ben. Legfelül. Jó nagy
képet hoztak le a lápos területről. Mona Daa azt írta, hogy egy
egyelőre azonosítatlan női holttestet találtak a Snarøyán a
Lilløyplassen közelében. A feje hiányzik, ezért a rendőrség arra kér
mindenkit, hogy jelentkezzen, ha tud segíteni az azonosításában. És
azok is jelentkezzenek, akik az előző este azon a környéken
tartózkodtak, akár láttak valamit, akár nem. A cikk úgy zárult, hogy
a rendőrség nem adott információt azzal kapcsolatban, látnak-e
összefüggést a mostani eset és Susanne Andersen, valamint Bertine
Bertilsen meggyilkolása között. De nyilván látnak.
 A cikk alatt egy adócsaló politikusról és a Bodø/Glimt meg a
Molde közötti nagy jelentőségű meccsről írtak, még lejjebb pedig a
keleten folyó háborút elemezték. Prim különös izgalmat érzett
amiatt, hogy most övé a főszerep. Az anyja is ezt érezte, amikor az
ámuló, lélegzetüket visszafojtó nézők elé egy más világot varázsolt?
Az ő génjei és szenvedélye kelt végre benne is életre?
Elővette a hamis néven regisztrált feltöltőkártyás telefonját,
amelyet az eBayen vett, és amelynek a SIM-kártyája Lettországból
származott, és beütötte a VG számát, ahol a tippeket fogadták. Azt
mondta, hogy a halott nőről van szó, és Mona Daaval akar beszélni.
Az újságíró úgy szólt bele a kagylóba, mintha parancsot adott
volna ki:
– Daa.
Prim elmélyítette a hangját. Tapasztalatból tudta, hogy így senki
sem fog ráismerni.
– Lényegtelen, ki vagyok, de nyugtalankodom. Ma találkozóm
lett volna Helene Røeddel a Frognerparkban. Nem jött el, nem veszi
fel a telefonját, és otthon sincs.
– Ki…
Prim letette, és megint a fóliára nézett. Felemelte a szemet,
tanulmányozta kicsit, aztán a szájába tette, és ráharapott.
 
Krohn valamivel fél egy után Harry Hole számát hívta.
 
Bement a verandáról, ahol a felesége a nap felé fordított arccal
kávézott, mert – mint mondta – nem bízik az időjárás-jelentésben,
amely szerint egyelőre marad a kellemesen enyhe idő. Krohn
begombolta a kabátját, míg a telefon kicsöngött. Harry kifulladva
vette fel.
– Elnézést, edzés közben zavarom?
– Nem. Játszom.
– Játszik?
– Sárkány vagyok, és éppen megtámadom a várat.
– Értem. Azért hívom, mert Markus keresett. Felhívták az
asszisztensét az Igazságügyi Orvostani Intézetből, hogy szóljon neki,
hogy menjen be azonosítani egy holttestet. – Krohn mélyen beszívta
a levegőt. – Azt hiszik, hogy talán Helene.
– Hm.
Harry hangján nem hallatszott, meghökkent-e, vagy sem.
– Arra gondoltam, hogy maga is ott lehetne, hogy megnézze.
Akár Helene, akár nem, a tettes valószínűleg ugyanaz.
– Rendben. Maga is eljönne, hogy vigyázzon pár percre egy
háromévesre?
– Egy háromévesre?
– Szereti, ha mások állatokat játszanak. Főleg nagy emlősöket.
 
Krohn másodszor is megnyomta az Igazságügyi Orvostani
Intézet csengőjének gombját.
– Vasárnap van. Biztos benne, hogy van bent valaki?
– Azt mondták, hogy jöjjek minél hamarabb, és csengessek be –
felelte Markus Røed az épület homlokzatát méregetve.
Az üvegajtó túloldalán megjelent egy zöldbe öltözött, sebészi
maszkot viselő férfi, és kinyitotta.
– Elnézést! A kollégám már nincs bent – szabadkozott. – Helge
vagyok, boncmester.
– Johan Krohn. – Az ügyvéd automatikusan kezet nyújtott, de a
boncmester a fejét rázva a magasba emelte kesztyűs kezét.
– Meg lehet fertőzni a holttesteket? – kérdezte Røed csípősen.
– Nem, de a holttestek fertőznek.
Végigmentek egy üres folyosón, és egy helyiségbe értek,
amelynek ablakairól Krohn azt feltételezte, hogy a boncteremre
néznek.
– Melyikük végzi az azonosítást?
– Ő. – Krohn Røed felé biccentett.
A boncmester olyan maszkot, köpenyt és hajhálót adott Røednek,
amilyet ő is viselt.
– Megkérdezhetem, milyen kapcsolatban áll azzal a személlyel,
akiről feltételezik, hogy talán azonos a holttesttel?
Røed egy pillanatig értetlenül pislogott.
– Férj – felelte. A hangjából eltűnt az él, mintha kezdte volna
felfogni, hogy a másik helyiségben talán tényleg Helene fekszik
holtan.
– Mielőtt felveszi a maszkot, igyon egy pohár vizet! – szólította fel
a boncmester.
– Köszönöm, de erre semmi szükség.
– A tapasztalataink szerint ilyen esetekben jó, ha van elég
folyadék a szervezetben. – Helge vizet öntött egy kancsóból egy
pohárba. – Higgye el, ha bent leszünk, meg fogja érteni!
Røed rámeredt, aztán bólintott, és felhajtotta a vizet. A
boncmester kinyitotta az ajtót, és mindketten beléptek rajta.
Krohn az egyik ablakhoz lépett. Røed és a boncmester egy
kerekes asztal két szélén állt, amelyen egy fehér lepedő alatt egy
fekvő női test rajzolódott ki. Fej nélkül. Bent nyilván mikrofonok
voltak elhelyezve, mert az ablak feletti hangszóróból ez hallatszott:
– Készen áll?
Røed bólintott, és a boncmester lehúzta a testről a lepedőt.
Krohn hátratántorodott. A szakmájából kifolyólag látott már
néhány hullát, de olyat, mint ez, még soha. A boncmester hangja
szárazon, tárgyilagosan csengett.
– Sajnálom, de a tettes durva erőszakot alkalmazott az áldozattal
szemben. Az egyik az, amit itt lát. Megszurkálta az egész testét, és
felvágta a gyomrát. De a legrosszabb a végbélnyílás környéke, ahol a
tettes nem csak késsel és kézzel okozott kárt. Az egész végbél
felszakadt, és a sérülések feljebb is folytatódnak, ami arra utal, hogy
egy csövet, vastag ágat vagy valami hasonlót helyezett bele.
Sajnálom, ha ezzel a kívánatosnál több információt közöltem, de el
kell magyaráznom az erőszak mértékét, hogy megértse, ez már nem
az a nő, akit ismert, és akit olyan sokszor látott. Nem kell sietnie, és
próbáljon eltekinteni a sérülésektől!
Krohn a maszk miatt nem látta Røed arckifejezését, de a teste
remegését nem lehetett nem észrevenni.
– Amikor… amikor ezt csinálta, akkor még… élt?
– Szeretném azt mondani, hogy biztosan tudjuk, hogy már halott
volt, de fogalmunk sincs.
– Szóval szenvedett? – Røed hangja elvékonyodott. Látszott, hogy
a sírás fojtogatja.
 – Mint mondtam, fogalmunk sincs. Néhány sérülésről
megállapítottuk, hogy a halál beállta után következett be, de nem
mindegyikről. Tényleg sajnálom.
Røed torkából nyögés tört fel. Krohn eddig még soha nem érzett
szánalmat az ügyfele iránt. Egy másodpercre sem, még a gyilkossági
ügyben sem. Ahhoz Røed túl nagy seggfej volt. De most együttérzett
vele, talán azért, mert egy pillanatra a saját feleségét látta az
asztalon, és beleképzelte magát Røed helyzetébe.
– Tudom, hogy fáj – folytatta a boncmester. – De kérem, hogy ne
kapkodja el az azonosítást! Nézze meg a holttestet, és erősítse meg,
ha valóban Helene Røed az!
Ezt Røed már nem bírta. A felesége nevének említése és a
rettenetesen megkínzott test látványa túl sok volt neki. Zokogásban
tört ki.
Krohn mögött kinyílt az ajtó.
Harry Hole lépett be a helyiségbe egy sötét hajú nő társaságában,
és kurtán biccentett az ügyvédnek.
– Bemutatom Alexandra Sturdzát – szólalt meg. – Itt dolgozik.
Felhívtam, és idefelé felvettük.
– Johan Krohn. Markus Røed ügyvédje vagyok.
– Tudom. – A nő mosni kezdte a kezét a csapnál. – Ma már
voltam itt korábban, de látom, elszalasztottam a javát. Sikerült
azonosítani?
– Még nem – felelte Krohn. – Nem annyira… egyszerű. Harry az
ügyvéd mellé állt, és benézett az ablakon.
– Düh – jegyezte meg.
– Tessék?
– A másik kettővel ilyesmit nem csinált. Amit látunk, az düh és
gyűlölet eredménye.
Krohn megpróbálta megnedvesíteni kiszáradt száját.
– Úgy érti, hogy a tettes gyűlöli Helene Røedöt?
– Lehet. Vagy azt, amit képvisel. Vagy saját magát. Vagy valakit,
aki szereti Helenét.
Az ügyvéd már hallott ehhez hasonló kijelentéseket. Az
igazságügyi pszichológus szájából gyakran elhangzottak nemi
erőszak és szexuális indíttatásból elkövetett gyilkosság esetén.
Kivéve a legutolsót. Azt, hogy a tettes olyasvalakit gyűlöl, aki szereti
az áldozatot.
– Ő az. – Røed suttogása hallatán mindhárman megmerevedtek.
A nő elzárta a csapot, és a megfordult.
– Sajnálom, de meg kell kérdeznem, hogy biztos-e benne – szólalt
meg a boncmester.
Røed megszívta az orrát, bólintott, és a holttest vállára mutatott.
– A miatt a heg miatt. Akkor szerezte, amikor Csennaiban
voltunk, Indiában, és a parton lovagolt. Béreltünk egy lovat, ami
másnap versenyre ment volna. Olyan szépek voltak együtt. De a ló
nem szokott homokban vágtázni, és nem látta, hogy a dagály után
nem egyenletes a talaj. Olyan szépek voltak együtt. Annyira… – A
kezébe temette az arcát. A hangja felmondta a szolgálatot.
– Kedves lehetett a szívének az a ló, ha még az emléke is ennyire
megérinti – állapította meg Alexandra.
Krohn hitetlenkedve pördült felé. A nő hűvös pillantása láttán
visszafojtotta a nyelvére kívánkozó helyreutasítást, és inkább
Harryra nézett felháborodva.
– Alexandra utánanézett Røed DNS-ének– magyarázta Harry. –
Megegyezik a Susanne mellén talált nyállal.
 
Harry Krohn arcát figyelte. Úgy tűnt, az ügyvéd meghökken,
mintha valóban hitt volna Røed ártatlanságában. De hogy mit
hisznek a jogászok és a rendőrök, az természetesen nem jelent sokat.
Kutatások bizonyítják, hogy a különböző szakmák képviselői között
csak kis vagy egyáltalán semmi különbség sincs, amikor meg kell
állapítaniuk, hazudik-e valaki. Vagyis az ilyesmiben mindannyian
nagyjából ugyanolyan rosszak vagyunk, mint John Larson
hazugságdetektora. Harry mégis nehezen tudta elképzelni, hogy
Krohn meglepődése és Røed zokogása csupán színjáték. Persze egy
férfi simán zokoghat egy nő felett akkor is, ha ő ölte meg, akár a saját
kezével, akár megbízott útján. Harry épp elég bűnös férjet látott
zokogni. Valószínűleg bűntudat kínozta őket, és ahhoz jött még az
elveszített szerelem meg ugyanaz a frusztrált féltékenység, amely a
gyilkossághoz is vezetett. Így a felismerés pillanatában összetörtek.
Nem is kell túl messzire mennie! Hát nem gondolta rövid ideig ő is
azt, hogy alkoholtól ködös aggyal meggyilkolta Rakelt? De Røed
nem úgy nézett ki, mint aki az előző napon megölte a feleségét, bár
Harry nem igazán tudta volna megmagyarázni, miért. A könnyei
valahogyan túl tiszták voltak. Lehunyta a szemét. Túl tiszta könnyek?
Felsóhajtott. Most mi a fenének habozik itt? A bizonyítékok
egyértelműek. Készülődőben van a csoda, amely megmenti őt és
Lucille-t, szóval miért nem fogadja tárt karokkal?
Felzümmögött valami.
– Csengetnek – magyarázta Alexandra.
– Biztosan a rendőrség – felelte Harry. A nő kiment ajtót nyitni.
– Maga hívta őket? – kérdezte Krohn Harrytól, aki bólintott.
Belépett hozzájuk Røed, és levette a maszkot, a köpenyt és a
hajhálót.
– Mikor vihetjük el egy temetkezési vállalkozóhoz? – kérdezte
Krohnt. Harryt észre sem vette. – Gyűlölöm így látni. – Rekedten
beszélt, kivörösödött szeme nedvesen csillogott. – És kell egy fej.
Csináltatunk. Van egy csomó képem. Keresünk egy szobrászt. A
legjobbat, Johan. Csak a legjobb jöhet. – Megint elsírta magát.
Harry egy sarokba húzódva figyelte. Røed arcán értetlenség és
megrökönyödés látszott, amikor a négy rendőr – három férfi és egy
nő – megérkezett. Ketten megragadták a két karját, a harmadik
megbilincselte, a negyedik pedig közölte vele, miért tartóztatják le.
Kifelé menet hátrafordította a fejét, hogy még utoljára lássa a
felesége testét a mögötte lévő ablakon keresztül, de csak annyira
tudott megfordulni, hogy észrevette Harryt. Olyan pillantást vetett
rá, amely Harryt arra a nyárra emlékeztette, amikor egy
vasöntödében dolgozott, ahol a megolvadt fémet formákba öntötték,
és az pár másodperc alatt forró, vörös, folyékony anyagból hideg,
szürke, merev tárggyá változott.
Aztán eltűntek.
A boncmester is kijött a másik helyiségből, és levette a maszkját.
– Üdvözlöm, Harry!
– Jó napot, Helge! Kérdezhetek valamit?
– Persze. – Helge levette a köpenyét.
– Látott már valaha bűnöst így sírni?
 A boncmester elgondolkodva felfújta az arcát, és aztán lassan
kieresztette a levegőt.
– Hát, az a probléma, hogy nem kapunk mindig választ arra a
kérdésre, hogy ki bűnös, és ki nem. Vagy de?
– Hm. Jó válasz. Megengedi? – Harry a másik helyiség felé
biccentett. Helge habozott.
– Harminc másodperc – biztosította Harry. – És egy léleknek sem
árulom el. Olyasvalakinek legalábbis biztosan nem, aki miatt bajba
kerülhetne.
– Rendben – mosolygott Helge. – De gyorsan, mielőtt jön valaki.
És ne nyúljon semmihez!
Harry bement a holttesthez. Lenézett arra, ami megmaradt abból
az élettel teli nőből, akivel alig két napja beszélt. Tetszett neki. És ő is
a nőnek. Ritkán vette észre az ilyesmit, de ha igen, akkor sohasem
tévedett. Egy másik életben talán meghívta volna kávézni. A
sérüléseit nézte, és a vágást, amellyel elválasztották a fejét a testétől.
Gyenge, alig érzékelhető szag ütötte meg az orrát. Emlékeztette
valamire. A parozmiája miatt nem érzett hullaszagot, szóval ez
valami más lehetett. Hát persze! Los Angelesre emlékeztette.
Pézsmaszag. Felemelte a fejét. Az idő – számára és Helene Røed
számára is – lejárt.
Együtt mentek ki az épületből Helgével. Még éppen látták, amint
a rendőrautó elhajt. Alexandra a falnak támaszkodva dohányzott.
– Két aranyos srác – szólalt meg.
– Köszönöm – felelte Harry.
– Nem ti, hanem ők.
A nő a parkoló felé biccentett, ahol egy taxi feliratú, régi
Mercedes állt, előtte pedig egy Keith Richards-klón, a nyakában egy
háromévessel. A klón az orrához tartotta a kezét, hogy hosszabbnak
tűnjön. Olyan hangokat adott, amelyek talán egy elefántot voltak
hivatottak megidézni, és jobbra-balra imbolygott, amivel
kapcsolatban Harry nagyon remélte, hogy szándékos.
– Igen – válaszolta, és megpróbált rendet tenni a fejében kavargó
gondolatok, gyanúk és benyomások között. – Aranyosak.
– Øystein megkérdezte, elmegyek-e veletek holnap a Jealousy
Barba, hogy megünnepeljük az ügy felderítését – váltott témát
Alexandra, és Harrynak nyújtotta a cigarettáját. – Elmenjek?
Harry mélyen letüdőzte a füstöt.
– Eljössz?
– Igen, elmegyek – felelte a nő, és visszavette Harrytól a
cigarettát.
 Harminckettedik fejezet
 
Vasárnap. Orangután
 
 
A sajtótájékoztató délután négykor kezdődött.
Katrine végignézett az egybegyűlteken. A negyedik emeleti
előadó teljesen megtelt, szinte vágni lehetett a feszültséget. Már
elterjedt a legújabb áldozat személyazonosságának, valamint a
letartóztatásnak a híre. Katrine elfojtott egy ásítást, miközben
Kẹdzierski beszámolt az újságíróknak a fejleményekről. Hosszú nap
volt mögötte, és még nagyon nincs vége. Korábban üzenetben
megkérdezte Harrytól, hogy vannak, és a következő választ kapta:
Éppen iszunk Gerttel. Kakaót.
Katrine egy „ha-ha”-t és egy szigorú arcot küldött vissza.
Megpróbált nem rájuk gondolni és helyet csinálni az agyában annak,
amire koncentrálnia kellett. Kẹdzierski végzett, és teret adott a
kérdéseknek, amelyek azonnal záporozni kezdtek.
– NRK, tessék! – választott ki egy újságírót, hogy nagyjából rendet
tartson.
– Honnan van DNS-bizonyítékuk Markus Røed ellen? Jól tudjuk,
hogy megtagadta, hogy DNS-t adjon.
– A rendőrség nem is végeztetett DNS-vizsgálatot – felelte
Katrine. – A DNS-t egy rendőrségen kívül személy szerezte meg. Ő
elemeztette, és így derült ki, hogy megegyezik a tetthelyen talált
DNS-sel.
– És ki ez a személy? – kérdezte valaki a felbolydult teremben.
– Egy magánnyomozó – válaszolta Katrine.
A hangzavar azonnal elült, és ő a rövid csendben kimondta a férfi
nevét. És élvezte. Mert tudta, hogy Bodil Melling – bármennyire is
vágyik arra, hogy felszolgálják neki a beosztottja fejét – nem tud rajta
fogást találni. Nyugodtan kimondhatja az igazat. Hogy Harry Hole
gyakorlatilag megoldotta helyettük az ügyet.
– Røed miért gyilkolta meg Susanne Andersent és Bert…
– Nem tudjuk – szakította félbe Szung-min az újságírót.
 Katrine rápillantott a szeme sarkából. Tényleg nem tudták, de
ejtettek róla pár szót, és Szung-min felhozott egy régi
gyilkosságsorozatot, amely szintén Harry ügye volt, amikor egy
féltékeny férj véletlenszerűen kiválasztott áldozatokkal is végzett,
hogy sorozatgyilkosságnak állítsa be a felesége megölését, és
elterelje magáról a figyelmet.
– VG – adott szót Monának Kẹdzierski.
– Ha Harry Hole oldotta meg az ügyet, akkor miért nincs itt?
– Mert rendőrségi sajtótájékoztatót tartunk – felelte Kẹdzierski. –
Ha beszélni akarnak Holéval, keressék meg!
– Megpróbáltuk, de nem jártunk sikerrel.
– Nem tudunk… – kezdte Kẹdzierski, de Katrine a szavába
vágott.
– Nyilván más dolga van. És nekünk is, szóval ha nincs több
kérdés magával az üggyel kapcsolatban…
A teremben felzúgott a tiltakozás.
 
Hat óra volt.
– Egy sört kérek – rendelt Harry. A pincér bólintott, és távozott.
Gert felnézett a kakaóspoharáról, és elengedte a szívószálat.
– A natyi szerint, aki sört iszik, az nem kerül be a
mennyországba. És akkor nem fognak találkozni az apukámmal,
mert ő ott van.
Harry arra gondolt, hogy ha egy sör miatt pokolra jut, akkor ott
majd találkozik Bjørn Holmmal. Körülnézett. Több asztalnál ültek
magányos férfiak, akiknek az egyetlen társasága és
beszélgetőpartnere a sörük volt. Nem emlékeztek Harryra, és ő sem
emlékezett rájuk, bár pont annyira összenőttek a Schrøderrel, mint a
cigarettaszag, amely még mindig áradt a falakból és a bútorokból,
egy emberöltővel a dohányzás tilalmának bevezetése után. Már nem
tűntek idősebbnek nála, és mintha a homlokukra lett volna írva az,
ami Rómában a kapucinusok kriptájában a csontvázak felett
olvasható: „Amik ti vagytok, azok voltunk, amik mi vagyunk, azok
lesztek.” És hát Harry mindig tisztában volt azzal, hogy az
alkoholizmus végigvonul a családján; ördögi kis szipoly, alkoholt
követel, etetni kell. Mocskos parazita, amelyet a génekkel adnak
tovább.
Csörgött a telefonja. Krohn kereste. Inkább beletörődőnek tűnt,
mint dühösnek.
– Gratulálok, Harry! Láttam a neten, hogy magának köszönhetjük
Markus letartóztatását.
– Én szóltam előre.
– Olyan módszerekkel, amiket a rendőrség nem alkalmazhatott
volna.
– Ezért fogadtak fel engem.
– Jól van. A szerződés szerint három rendőrségi jogásznak is
nagyon valószínűnek kell tartania, hogy Røedöt elítélik.
– Ez holnap meglesz. És akkor át kell utalniuk az összeget.
– Apropó! Az a kajmán-szigeteki bankszámlaszám, amit
megadott…
– Ne kérdezze, Krohn! Csend telepedett rájuk.
– Most leteszem, Harry – szólalt meg végül Krohn. – Remélem,
fog tudni aludni.
Harry visszacsúsztatta a mobilját Røed zakójának a belső zsebébe.
Gert megosztotta a figyelmét a kakaója és a régi Oslót ábrázoló
hatalmas képek között, amelyek a falakat fedték. Amikor megjelent a
pincér a sörrel, Harry megkérte, hogy vigye vissza, és hozza a
számlát. A pincér valószínűleg nem először találkozott olyan
alkoholistával, aki az utolsó pillanatban meggondolja magát, és
némán, rezzenetlen arccal engedelmeskedett. Harry Gertre
pillantott. És arra gondolt, mennyi minden vonul végig a
családokon.
– A nagyinak igaza van – jelentette ki. – A sör senkinek nem tesz
jót.
Ezt ne feledd!
– Oké.
Harry elmosolyodott. A kisfiú tőle vette át az okét. Nagyon
remélte, hogy túl sok mást nem fog eltanulni tőle. Nem szeretett
volna a saját képére utódot teremteni. Éppen ellenkezőleg. Mivel
szinte automatikus gyengédséget és szeretetet érzett az asztal
túloldalán ülő gyerek iránt, csak azt akarta, hogy jó élete legyen,
jobb, mint neki magának. A szívószál végigkaristolta a pohár alját, és
Harry telefonja rezgett egyet.
Katrinétől érkezett üzenet.
Itthon. Ti?
– Hazamegyünk anyához – közölte Harry Gerttel, és megírta a
nőnek, hogy úton vannak.
– És te aztán mit csinálsz? – kérdezte Gert az asztal lábát
rugdosva.
– Visszamegyek a hotelembe.
– Ne! – A kisfiú rátette a kis, meleg kezét Harryéra. – Neked kell
énekelned, amikor lefekszem. A kökényről.
– A kökényről?
– Kökééény… – énekelte Gert.
Harry nevetni akart, de le kellett nyelnie a torkában lévő
gombócot. Hát ez… Mi lehet? Az, amit Ståle előfeszítésnek hív? Csak
azért érez így, mert bizonyosságot szerzett, hogy a kisfiú az övé?
Vagy ez inkább fizika vagy biológia? A vér szava? A vér sodor két
embert ennyire elkerülhetetlenül egymás felé?
Felállt.
– Te milyen állat vagy? – kérdezte Gert.
– Orangután – felelte Harry.
Felemelte a kisfiút a székből, és megforgatta, amit az egyik
magányos vendég megtapsolt. Letette Gertet, és kéz a kézben az ajtó
felé indultak.
 
Este tízkor Prim megetette Bosst és Lisát, aztán leült a tévé elé,
hogy megint megnézze a híreket. Hogy ismét élvezze a munkája
gyümölcsét. Bár a rendőrség nem mondta ki egyértelműen, a
szavaikból kiderült, hogy nem találtak nyomokat a tetthelyen. Jól
döntött, miután Helene kivetette magát a kocsiból, és meg kellett
ölnie az úton. Elkerülhetetlen, hogy az ember DNS-t hagyjon maga
után – hajszálat, bőrt vagy izzadságot –, és mivel a földúton nem
tudott alaposan összetakarítani, ráadásul bármikor felbukkanhatott
volna egy tanú, gondoskodnia kellett arról, hogy ne jöjjenek rá, hol
került sor a gyilkosságra. Kocsival elvitte a hullát a sziget legszélére,
ahol meglehetősen biztos lehetett abban, hogy egy ilyen késő, őszi
estén senki nem fogja megzavarni, és ahol a magas fű amúgy is
eltakarta. És az is szempont volt, hogy a másnapi kirándulók
gyorsan felfedezzék Helenét. Először levágta a fejét, aztán kezelésbe
vette a testét. Lemosta, és eltávolított mindent a körmei alól,
amelyeket a nő a combjába vájt, amikor a kocsiban szexeltek.
Figyelnie kellett, mert ugyan soha nem ítélték el semmiért, de a
DNS-e benne volt a rendőrségi adatbázisban.
A műsorvezető telefonon beszélt egy rendőrségi jogásszal, akinek
a nevét – Chris Hinnøy – és a fotóját a jobb felső sarokban lehetett
látni. A Røed letartóztatásával kapcsolatos jogi finomságokról
értekeztek. Lassan kezdtek kifogyni a valóban izgalmas részletekből,
ami nem is csoda, hiszen a nap folyamán az összes adó Røed
feleségének a meggyilkolásával és a férfi letartóztatásával
foglalkozott. Még az is háttérbe szorult, hogy a Bodø/Glimt nagy
nehezen megverte a Moldét. A neten is ugyanez ment. Minden
Markus Røedről szólt, ami persze azt jelentette, hogy közvetetten
róla, Primről beszéltek. Bár Røed fotói mellett egyre nagyobb
számban jelentek meg Harry Hole képei is. A firkászok szerint a
kívülálló magánnyomozó kapcsolta össze Røed DNS-ét a Susanne
mellén talált nyállal. Mintha ez olyan nagy fegyvertény lenne.
Mintha a zsaruknak ezt nem kellett volna már régen kitalálniuk saját
maguktól. Ez a Hole egyre idegesítőbb. Mi keresnivalója van a
színpadon? A porond az ügyé, a misztériumé, Prim rejtélyéé. Sokkal
többet kellene foglalkozni magával a ténnyel, hogy sikerült
pellengérre állítani a kivételezett helyzetben lévő Markus Røedöt,
aki a törvény felett állónak képzelte magát. Az emberek imádják az
ilyesmit. Prim maga is imádta. Cirógatja az ember lelkét. Oké,
igazából azért épp elég szó esett róla, elvégre a média igazodik a
kereslethez.
Prim nagyon remélte, hogy a mostohaapja hozzáfér az
újságokhoz, és így bőven kijut neki a szenvedésből, hiszen azért
dolgozott annyit, hogy nyilvánosan megszégyenítse. Milyen
zavarodott, elkeseredett lehet, és hogy félhet! Vajon már játszik a
gondolattal, hogy eldobja magától az életet? Nem. Az öngyilkosság
kiváltó tényezője, amely Prim anyját is a halálba üldözte, a
reménytelenség, és a mostohaapjának még van reménye. Elvégre
maga Johan Krohn védi, a zsaruknak meg csak egy kis nyál van a
tarsolyukban. Ez áll szemben azzal a hamis alibivel, amelyet Helene
biztosított a férjének Susanne és Bertine eltűnésének idejére. De a
rendőrségi jogász pont mondott valamit a tévében, ami
nyugtalanította Primet.
Azt magyarázta, hogy másnap összeül a bíróság, és a bíró
biztosan engedélyezi a rendőrségnek a négy hét előzetes
letartóztatást, aztán pedig, amennyiben szükség van rá, további időt
is, mert a bizonyítékok és a bűncselekmény súlyossága ezt
indokolják. Norvégiában a törvény nem határoz meg felső
időkorlátot, amely után meg kell szüntetni az előzetes letartóztatást.
Elméletileg akár éveket is ki lehet szabni. Az pedig különösen
fontos, hogy ne engedjenek szabadon olyan bőséges erőforrásokkal
rendelkező személyeket, akiknek megvannak az eszközeik arra,
hogy bizonyítékokat semmisítsenek meg, tanúkat befolyásoljanak,
sőt – és erre is akad példa – hogy nyomozókra gyakoroljanak hatást.
– Olyan nyomozókra gondol, mint Harry Hole? – kérdezte a
műsorvezető.
Mintha ennek bármi köze lenne az ügyhöz!
– Holét Røed fizeti – jött a válasz. – De a norvég rendőrség
berkein belül dolgozott, ott képezték ki, és egyértelmű, hogy
megvan benne mindaz, amit elvárunk azoktól, akik közszolgálatot
végeznek vagy végeztek az országunkban.
– Köszönöm, hogy megosztotta velünk a gondolatait, Chris
Hinnøy! Prim lehalkította a tévét, és káromkodott. Ha ez igaz, akkor
Markus Røed ki tudja, meddig fog rács mögött ülni, egy cella
biztonságában, ahol nem lehet hozzáférni. Ez pedig nem egyezik a
tervvel.
Gondolkodni próbált.
Meg kell változtatnia a tervet? A nagy tervet?
Az asztalon lévő rózsaszínű csigára pillantott. A nedves nyomra,
amelyet félórás erőlködés után hagyott. Hová tart? Van terve?
Vadászik valamire? Vagy menekül? Tudja, hogy a kannibál csigák
előbb vagy utóbb rábukkannak a nyomára, és követni kezdik? Tudja,
hogy a mozdulatlanság halál?
Prim a halántékára szorította az ujjait.
  
Harry futott. A szíve gyorsan keringette a vért a testében,
miközben a műsorvezető megköszönte Chris Hinnøy
közreműködését.
Ő volt a három rendőrségi jogász egyike, akiket Harry és Krohn
pár órával korábban felkért arra, hogy alkossanak szubjektív és nem
hivatalos véleményt arra vonatkozóan, milyen valószínűséggel ítélik
el Markus Røedöt a rendelkezésre álló bizonyítékok tükrében.
Ketten azonnal válaszolni akartak, de Krohn közölte velük, hogy
inkább aludjanak rá egyet.
A tévében ezután meginterjúvolták a Bodø/Glimt edzőjét, és
Harry elfordította a pillantását a készülékről, amely a futópad előtt
lógott a tükrös falon. Egyedül volt a hotel kis edzőtermében. Az
öltönyét a szobájában hagyta, és felvette a szálló fürdőköpenyét,
amelyet aztán felakasztott az edzőteremben. Belenézett az egész falat
beborító tükörbe. Alsónadrágban, pólóban és a kézzel varrott John
Lobb cipőben futott, amely meglepően jól szolgált futócipőként.
Persze nevetségesen nézett ki, de ez egyáltalán nem érdekelte. Az
edzőterembe menet beugrott a recepcióra a rögtönzött
edzőfelszerelésében, és előadta az ott dolgozó fekete nőnek, hogy
megismerkedett egy kedves pappal a bárban, de elfelejtette a nevét.
A nő mosolyogva felelt.
– Nem vendégünk, de tudom, kire gondol, Hole úr, mert ő is
érdeklődött ön után.
– Tényleg? Mikor?
– Nem sokkal azután, hogy becsekkolt. A pontos időpontra nem
emlékszem. Megkérdezte, melyik szobában lakik, de persze azt
válaszoltam neki, hogy ezt az információt nem adjuk ki, ám szívesen
felhívom önt, erre azonban köszönettel nemet mondott.
– Hm. Azt nem mondta, hogy mit akar?
– Nem. Csak azt, hogy kíváncsi, és ezt is angolul. – A nő megint
elmosolyodott. – Az emberek gyakran beszélnek hozzám angolul.
– De amerikai volt, nem? A nő vállat vont.
– Lehet.
Harry feljebb állította a futópad sebességét, és gyorsabban futott.
De elég jól fut? El tud futni minden elől? Minden elől, ami mögötte
van? Azok elől, akik el akarják kapni? Az Interpol hozzáfér a világ
összes szállodájának vendéglistájához, és ugyanezt minden átlagos
hacker is elmondhatja magáról. Lehet, hogy a pap azért van itt, hogy
szemmel tartsa. Lehet, hogy két nap múlva, amikor lejár a határidő,
ő fogja elintézni, ha nem tudja kifizetni Lucille tartozását? Akkor mi
van? A behajtók egészen addig nem ölik meg az adósaikat, amíg
fennáll az esélye, hogy megkapják a pénzüket, és utána is csak azért,
hogy példát statuáljanak. És hát elkapták Røedöt. Az egyik áldozat
mellén ott a DNS-e. Ennél jobb tárgyi bizonyítékról álmodni sem
lehet. Ha a három rendőrségi jogász másnap egybehangzóan
nyilatkozik, átutalják a pénzt, a tartozás rendeződik, és Lucille
szabad lesz. Hát akkor miért dolgozik továbbra is az agya? Mert
hatalmába kerítette az az érzés, hogy valami más elől is fut?
Olyasvalami elől, aminek köze van a mostani ügyhöz.
Megcsörrent a telefonja, amelyet a futópad üvegtartójába tett. A
kijelzőn nem kezdőbetű jelent meg, hanem egy szám, amelyre
azonnal ráismert. Felvette.
– Mondja!
A vonal túloldalán nevetés hangzott fel, aztán egy selymes hang
szólalt meg.
– Ki hitte volna, hogy még mindig ugyanúgy veszi fel a telefont,
mint amikor együtt dolgoztunk, Harry?
– Hm. És ki hitte volna, hogy magának még mindig ugyanaz a
száma? Bellman megint felnevetett.
– Gratulálok Røed miatt.
– Egészen pontosan mi miatt?
– Hogy megkapta a megbízást, és a letartóztatás miatt.
– Mit akar, Bellman?
– Ajaj! – Bellman harmadszorra is felnevetett. Az a szívélyes,
magával ragadó nevetés volt, amely olyan hatékonyan hitette el a
hallgatóságával, hogy Mikael Bellman barátságos, őszinte ember,
akiben lehet bízni. – Be kell vallanom, hogy az igazságügyi miniszter
el van kényeztetve. Az ember hozzászokik, hogy ő az, akinek soha
nincs ideje, nem azoknak, akikkel beszél.
– Nekem van időm. Most már van.
 Hosszú szünet következett. Amikor Bellman megint megszólalt, a
szívélyessége kicsit erőltetettnek tűnt.
– Azért hívom, hogy elmondjam, értékeljük az ügyben tett
szolgálatait. A Munkáspárt fontosnak tartja, hogy a törvény előtt
mindenki egyenlő. Ezért hagytam jóvá a letartóztatást. Kifejeztük,
hogy egy jól működő jogállamban a pénz és az ismertség senkinek
nem biztosít előjogokat.
– Talán inkább fordítva.
– Tessék?
– Nem tudtam, hogy egy letartóztatáshoz az igazságügyi
miniszter engedélyére van szükség.
– Ez nem akármilyen letartóztatás, Harry.
– Éppen ez az. Van, aki fontosabb. És a Munkáspártnak kapóra
jön, hogy egy milliárdost lehet bevarrni.
– Mindenesetre a lényeg az, Harry, hogy beszéltem Mellinggel és
Winterrel, és szívesen beveszik magát a nyomozás további részébe.
A vádemelésig még sok a tennivaló, maga pedig – felteszem –
munkanélküli lett, mivel a munkaadóját letartóztatták. Értékelnénk,
ha együttműködne velünk, Harry.
Harry ekkor már csak sétált a futópadon. Bellman folytatta.
– Szeretnék, ha maga is ott lenne, amikor holnap reggel
kihallgatják Røedöt.
Harry arra gondolt, hogy Bellmannak az a fontos, hogy
elmondhassa, a nap hőse neki dolgozik.
– Na, mit mond?
Harry gondolkozott. Bellman most is ellenszenvet és gyanakvást
ébresztett benne, mint mindig.
– Hm. Rendben.
– Remek. Bratt majd elmondja a részleteket. Nekem mennem kell.
Szép estét!
Harry még egy órát futott. Amikor rájött, hogy nem tud elfutni az
elől, ami kínozza, leült egy székre, és miközben a testéről patakzó
izzadságot felitatta a szék párnájának huzata, felhívta Alexandrát.
– Hiányoztam? – kérdezte a nő kacéran.
– Hm. Az a klub, a Tuesdays…
– Igen.
 – Keddenként voltak klubestjeik. Azt tudja a haverod, hogy a
Villa Dante megtartotta-e ezt a hagyományt?
 Harmincharmadik fejezet
 
Hétfő
 
 
Ole Solstad főszerkesztő megvakarta az arcát az
olvasószemüvege egyik szárával. Elnézett az íróasztalán tornyosuló
kávéfoltos papírhalmok között, és Terry Vågét figyelte. A férfi a
látogatóknak fenntartott széken terpeszkedett kalapban és kabátban,
mint aki arra számít, hogy alig pár másodperces találkozónak néz
elébe. És ez remélhetőleg igaz is lesz. Solstad a háta közepére sem
kívánta a beszélgetésüket. Hallgatnia kellett volna annak az
újságnak a szerkesztőjére, ahol Våge korábban dolgozott. Az illető a
Fargóból idézett: „Nem állok jót érte.”
Solstad és Våge korábban váltott pár szót Røed letartóztatásáról.
Våge röhögve kijelentette, hogy rossz embert kaptak el.
Magabiztosan beszélt, de hát így van ez a svindlerekkel. Még saját
magukat is be tudják csapni.
– Úgy döntöttünk, hogy nem rendelünk tőled több anyagot. –
Solstad tudta, hogy nem szabad olyan kifejezéseket használnia, mint
az „elbocsátunk”, „felmondunk”, „kirúgunk”, sem szóban, sem
írásban.
Ugyan Våge szabadúszói szerződéssel dolgozott nekik, de egy jó
ügyvéd meg tudná őket szorongatni a munkaügyi bíróságon, ha
konkrétan felmondanának neki, így azonban Solstad
megfogalmazása csupán annyit jelentett, hogy nem nyomtatnak ki
Vågétól semmit, de nem zárta ki, hogy más, a szerződésben foglalt
feladatokkal el tudják látni. Végezhet például kutatásokat egy másik
újságírójuknak. A jogászuk mindenesetre felhívta Solstad figyelmét
arra a tényre, hogy a munkajoggal nem árt óvatosnak lenni.
– Miért nem? – kérdezte Våge.
– Mert az elmúlt napok eseményei kétségeket ébresztettek az
utolsó cikkeid valóságtartalmával kapcsolatban – felelte Solstad,
majd mivel valahol hallotta, hogy a kritika mindig hatékonyabb, ha
tartalmazza annak a nevét, akire irányul, hozzátette: – Våge.
 Mihelyt becsukta a száját, rájött, hogy igazából felesleges
megrovásban részesíteni Vågét, hiszen a célja nem a helyzet javítása,
hanem az, hogy minél gyorsabban megszabaduljon a pasastól.
Másrészt persze Vågénak meg kell értenie, hogy azért nyúltak ehhez
a drasztikus eszközhöz, mert a Dagbladet szavahihetősége forgott
kockán.
– Be tudod bizonyítani? – kérdezte Våge pókerarccal. Még egy
ásítást is elfojtott. A tüntető gyerekessége dühítette Solstadot.
– Inkább az a kérdés, hogy te be tudod-e bizonyítani, hogy amit
írtál, az igaz. Ordít róla, hogy kitaláció. Hacsak nem árulod el, ki a
forrásod…
– Ne már, Solstad! Szerkesztőként tudnod kell, hogy meg kell
védenem…
– Nem azt mondtam, hogy áruld el ország-világnak. Csak nekem.
A főszerkesztődnek. Annak, aki felelős azért, amit megírsz, és amit
mi lehozunk. Érted? Ha elárulod, ki a forrásod, nekem is titokban
kell tartanom. Legalábbis ha vonatkozik rá a törvényi védelem.
Érted?
Våge elnyújtott nyögést hallatott.
– Inkább neked kell megértened valamit, Solstad. Azt, hogy én
most szépen elmegyek egy másik újsághoz, mondjuk a VG-hez vagy
az Aftenpostenhez, és ugyanazt fogják kapni tőlem, amit eddig a
Dagbladet kapott. Vezető bűnügyi lappá teszem őket.
Ezt természetesen figyelembe vették a szerkesztőségben, amikor
döntést hoztak. Vågét többen olvasták, mint bármelyik másik
újságírójukat. Rengetegen kattintottak a cikkeire. Solstad nagyon
nem örült volna, ha az egyik konkurensük lecsap rá. De mint az
egyik szerkesztő megjegyezte, ha diszkréten jelzik, hogy ők is
hasonló okokból váltak meg Vågétól, mint azok, akik a korábbi
ügyei miatt kirúgták, akkor annyira lesz vonzó a Dagbladet
versenytársai számára, mint Lance Armstrong a doppingbotránya
után a U.S. Postal riválisai számára. A felperzselt föld taktikáját
választották, csak ők Terry Vågét perzselték fel, de ezekben az
időkben, amikor az igazság tisztelete kezd eltűnni, az olyan régi
bástyáknak, mint a Dagbladet, jó példával kell elöl járniuk. Majd
inkább bocsánatot kérnek tőle, ha minden várakozással ellentétben
mégis kiderül, hogy nem kamuzott.
Solstad megigazította a szemüvegét.
– Sok sikert a konkurenseinknél, Våge. Lehet, hogy tisztességes
vagy, de az is lehet, hogy éppen ellenkezőleg, és nem
kockáztathatjuk meg, hogy a második verzió igaz. Remélem,
megérted. – Felállt, és állva folytatta. – Itt az utolsó cikked
honoráriuma, és a szerkesztőség egy kis bónuszt is szeretne átadni
az eddigi munkádért.
Våge is felállt. Solstad megpróbálta kiolvasni a testbeszédéből,
hogy ha kezet nyújt neki, elutasítja-e. Våge dühösen rávicsorgott.
– Töröld ki a segged a bónuszoddal, Solstad! És utána töröld meg
a szemüvegedet is! Mert rajtad kívül mindenki tudja, hogy annyira
szaros, hogy nem csoda, hogy semmit sem látsz.
Solstad döbbenten meredt az ajtóra, amelyet Våge bevágott maga
mögött, aztán megforgatta a szemüvegét, és alaposan szemügyre
vette. Szaros?
 
Harry a kis kihallgatószoba üvegfalán át Markus Røedöt figyelte.
A kihallgatóban bent volt még a kihallgatás vezetője, az asszisztense
és Johan Krohn.
Harrynak reggel rengeteg dolga volt. Nyolckor bement Krohn
Rosenkrantz’ gatén fekvő irodájába, ahonnan felhívták a három
rendőrségi jogászt, akik kivétel nélkül úgy ítélték meg, hogy Røedöt
nagy valószínűséggel elítélik, hacsak nem kerülnek elő az
ártatlansága mellett szóló bizonyítékok. Krohn nem beszélt sokat, de
szakmailag korrektül viselkedett. Azonnal, ellenvetés nélkül
telefonált a bankba, és a már korábban kiállított meghatalmazás
birtokában átutaltatta a szerződésbe foglalt összeget a Kajmán-
szigetekre. Azt az információt kapta, hogy a pénz még aznap meg
fog érkezni. Megmenekültek. Harry és Lucille megmenekültek.
Akkor most miért áll mégis itt? Miért nem ment egy bárba, hogy
folytassa, amit a Creaturesben elkezdett? Hát… Az emberek miért
olvassák végig azokat a könyveket is, amelyek nem tetszenek nekik?
Az egyedülállók miért vetik be az ágyukat? Amikor reggel felébredt,
rájött, hogy hetek óta akkor először nem álmodott az anyjáról, ahogy
az osztályterem ajtajában áll. Megbékélt. Vagy mégsem? Ehelyett azt
álmodta, hogy fut, de minden, amire rálépett, futópaddá változott,
és nem tudott elmenekülni… mi elől?
– A felelősség elől.
Ezt a nagyapja hangja közölte vele. Alkoholista volt, de jó ember.
Hajnalban mindig hányt, mielőtt kihozta volna a csónakot a
csónakházból, és beemelte volna Harryt, aki azt kérdezte, miért
mennek pecázni, ha egyszer beteg.
De hát neki már semmilyen felelőssége nincs, ami elől
menekülhetne. Vagy mégis van? Úgy látszik. Hiszen eljött a
rendőrségre. Kezdett megfájdulni a feje. Elhessegette a gondolatait,
és egyszerű, konkrét dolgokra próbált koncentrálni, amelyekhez
értett. Røed arckifejezését és testbeszédét igyekezett értelmezni,
miközben a férfi a kérdésekre válaszolt. Nem a válaszokra figyelt.
Megpróbálta eldönteni, bűnösnek vagy ártatlannak tartja-e. Néha
úgy érezte, hogy a munkában szerzett tapasztalatai teljesen
használhatatlanok, és csupán illúzió, hogy tud olvasni az
emberekben. Máskor úgy érezte, hogy ez – a megérzés – az egyetlen,
amiben mindig bízhat. Hányszor esett meg, hogy semmiféle
bizonyíték sem volt a kezében, mégis biztos volt magában, és végül
kiderült, hogy igaza van?! Vagy csak a megerősítési torzításnak esik
áldozatul? Ugyanilyen sokszor történt volna, hogy biztos volt
magában, de tévedett, és aztán elfelejtette? Miért olyan biztos abban,
hogy nem Røed ölte meg az áldozatokat, és miért pont olyan biztos
abban is, hogy azért nem ártatlan? Megrendelte volna a
gyilkosságokat? Alibit szerzett magának, és olyan biztos volt abban,
hogy ártatlannak fogják találni, hogy még Harryt is felfogadta?
Ebben az esetben miért nem intézett magának az első két gyilkosság
idejére jobb alibit annál, mint hogy otthon volt a feleségével? És most
alibije sem volt. Azt állította, hogy otthon volt, amikor a feleségét
megölték. Az egyetlen tanút, aki meg tudná menteni, ha tárgyalásra
kerül sor. Ennek semmi értelme. És mégis…
– Mond valamit? – kérdezte valaki suttogva Harrytól.
Katrine is megérkezett a félhomályos helyiségbe, és odaállt Harry
és Szung-min közé.
 – Igen – felelte Szung-min szintén suttogva. – „Nem tudom.”
„Nem emlékszem.” „Nem.”
– Aha. Sikerült valamire rájönnötök?
– Próbálkozom – válaszolta Harry. Szung-min nem szólalt meg.
– Szung? – kérdezte Katrine.
– Lehet, hogy tévedek, de szerintem meleg. Aki még nem bújt elő.
És ezt hangsúlyoznám.
– Miből gondolod? – kérdezte ferde mosollyal Harry, aki közben
összetegeződött Szung-minnel.
– Erről órákat tudnék beszélni, de legyen elég annyi, hogy sok
apró részletből, amiket én észreveszek, de ti nem. De tényleg lehet,
hogy tévedek.
– Nem tévedsz – szólt közbe Harry, és megköszörülte a torkát. –
Katrine, emlékszel, hogy megkérdeztem tőled, ismered-e a Villa
Dantét?
A nő bólintott.
– Igazából egy Tuesdays nevű bárt nyitottak meg más néven.
– Ez már ismerősen hangzik.
– Exkluzív melegbár volt jó pár évvel ezelőtt – magyarázta Szung-
min.
– Utána Studio 54-ként emlegették, tudjátok, a New York-i klub
után, mert az is pont harminchárom hónapig volt nyitva. Akkor
zártak be, amikor megerőszakoltak náluk egy kiskorút.
– Most már emlékszem – felelte Katrine. – Pillangós ügynek
neveztük, mert az áldozat azt vallotta, hogy az elkövető
pillangóálarcot viselt. De nem azért kellett bezárniuk, mert
tizennyolc év alatti felszolgálókat alkalmaztak, és alkoholt is lehetett
fogyasztani?
– Hivatalosan igen. A bíróság nem engedélyezte, hogy a bárt egy
zárt közösség gyülekezőhelyeként definiálják, és így vétettek az
alkoholfelszolgálásról szóló törvény ellen.
– Szerintem Røed jár a Villa Dantéba – mondta Harry. – Találtam
egy tagsági igazolványt és egy macskaálarcot az öltönyöm zsebében.
Ami korábban az övé volt.
Szung-min szemöldöke a magasba szökött.
– Az ő öltönye van rajtad?
 – Hova akarsz ezzel kilyukadni, Harry? – Katrine hangja élesen
csengett, a pillantása elkomorodott.
Harry mély levegőt vett. Még hagyhatná az egészet.
– Kiderült, hogy a Villa Dantéban még mindig keddenként
vannak klubestek. Ha Røed tényleg nem akar előbújni, akkor lehet,
hogy valóban van alibije Susanne és Bertine halálának az éjszakájára,
de nem az, amit a rendőrségnek mondott.
– Szóval azt állítod – Katrine lassan beszélt, és Harry úgy érezte, a
tekintetével lyukat fúr a fejébe –, hogy jobb alibije van, mint hogy az
azóta elhunyt feleségével volt együtt. Hogy egy melegbárban volt,
de nem akarja, hogy kiderüljön.
– Csak annyit mondtam, hogy ez is egy lehetőség.
– Szóval szerinted elképzelhető, hogy inkább börtönbe megy,
mint hogy kiderüljön a szexuális irányultsága? – A nő próbálta
visszafogni magát, de a hangja remegett, és Harry sejtette is, hogy mi
az oka. Fehéren izzó düh.
Szung-min Harry segítségére sietett.
– Ismerek pasikat, akik inkább meghalnának, mint hogy
kiderüljön róluk, hogy melegek. Az ember azt hinné, hogy
megváltoztak az idők, de ez sajnos nem igaz. Még mindig sokan
szégyenkeznek, és megvetik magukat. Ez Røed generációjára
különösen igaz.
– És gondoljatok a családi hátterére is! – tette hozzá Harry. –
Láttam a felmenői képét. Nem úgy néztek ki, mint akik
odaengednének egy meleget a családi üzlet élére.
Katrine még mindig merőn nézte Harryt.
– Na, hadd halljam, akkor te most mit csinálnál?
– Én?
– Igen, te. Csak van valami oka, hogy ezt most elmondtad.
– Hát… – Harry elővett a zsebéből egy papírlapot, és a nő kezébe
nyomta. – Megragadnám a lehetőséget, és feltenném neki ezt a két
kérdést.
Katrine elolvasta a kérdéseket. A hangszóróból közben Krohn
hangja áradt.
– …több mint egy órája, és az ügyfelem minden kérdésüket
megválaszolta, méghozzá nem is egyszer. Fejezzük be, vagy kérem a
tiltakozásom jegyzőkönyvbe vételét!
A kihallgatás vezetője és az asszisztense egymásra pillantottak.
– Rendben – felelte a vezető, és a falon lévő órára nézett, de ekkor
észrevette, hogy Katrine benyitott a kihallgatószoba ajtaján.
Odalépett hozzá, és átvette tőle a papírlapot. Katrine súgott neki
valamit. Krohn értetlenkedve nézte őket. A kihallgatás vezetője
visszaült a székére, és megköszörülte a torkát. – Két utolsó kérdés.
Igaz, hogy a Villa Dante nevű bárban volt azokban az időpontokban,
amikor Susanne Andersent és Bertine Bertilsent feltételezhetően
megölték?
Røed gyors pillantást váltott az ügyvédjével, mielőtt válaszolt
volna.
– Soha nem hallottam erről a bárról, és megismétlem, hogy a
feleségemmel voltam.
– Köszönöm. A másik kérdés önnek szól, Krohn.
– Nekem?
– Igen. Tudta, hogy Helene Røed el akart válni a férjétől, és
kijelentette, hogy ha nem teljesítik a követeléseit, visszavonja a férje
alibijét?
Krohn arca elvörösödött.
– Ez… Erre semmi okom válaszolni.
– Egy egyszerű nemmel sem?
– Ez minden szabállyal ellenkezik, és a kihallgatást ezennel
befejezettnek tekintem. – Krohn felállt.
– Hát, ez sokatmondó volt – állapította meg Szung-min a talpán
hintázva.
Harry kifelé indult, de Katrine visszatartotta.
– Ne merészeld azt mondani, hogy ezt már Røed letartóztatása
előtt is tudtad! – sziszegte dühösen.
– Éppen most veszítette el az alibijét – válaszolta Harry. – Azon
kívül semmije sem volt. Most már csak abban kell reménykednünk,
hogy senki sem tudja megerősíteni, hogy ott volt a Villa Dantéban.
– És egész pontosan miben reménykedsz, Harry?
– Abban, amiben mindig.
– Ami micsoda?
– Hogy elkapjuk a legbűnösebbet.
  
Harrynak sietnie kellett, hogy utolérje Krohnt, aki a
Grønlandsleiret felé tartott.
– Maga adta nekik az ötletet, hogy tegyék fel nekem azt a
kérdést? – kérdezte az ügyvéd ingerülten.
– Ezt miből gondolja?
– Mert pontosan tudom, hogy Helene mit mondott el a
rendőrségnek. Nem sokat. Viszont mielőtt magával találkozott,
elkövettem azt a hibát, hogy azt mondtam neki, bízhat magában.
– Tudta, hogy az alibivel akarta zsarolni a férjét?
– Nem.
– De megkapta az ügyvédje levelét, amiben a vagyon felét
követelte, bár a házassági szerződésük értelmében ehhez nem volt
joga, és nyilván összerakta, mi a helyzet.
– Lehetett más is a kezében, aminek semmi köze a mostani
ügyhöz.
– Mondjuk, hogy szétkürtöli a világban, hogy Markus meleg?
– Úgy látom, nincs mit mondanunk egymásnak, Harry.
Krohn megpróbált leinteni egy taxit, de az nem állt meg. Az út
túloldalán egy másik taxi állt, amely most megfordult, és előttük
fékezett le. Az ablakot leeresztették, és egy elszíneződött fogú arc
vigyorgott fel rájuk.
– Elvihetjük? – kérdezte Harry Krohnt.
– Nem, köszönöm – felelte az ügyvéd, és faképnél hagyta őket.
– Kicsit berágott – állapította meg Øystein.
 
Hat órakor az emberek kezdték felkapcsolni a világítást az
otthonaikban. Az égen alacsonyan álló, sűrű felhők gyülekeztek.
Harry a plafont bámulta. A hátán feküdt, Ståle Aune ágya mellett
a földön. Az ágy másik oldalán Øystein hevert hasonló pózban.
– Szóval a megérzésed azt súgja, hogy Markus Røed egyszerre
bűnös és ártatlan – foglalta össze Aune.
– Igen.
– Mondjuk hogyan?
– Mondjuk úgy, hogy megrendelte a gyilkosságokat, de nem
maga követte el őket. Vagy hogy az első két áldozatot szexuális
indíttatásból ölték meg, mire Røed úgy gondolta, ha hasonló módon
intézi el a feleségét, akkor senki sem fogja gyanúsítani.
– Főleg, ha az első két gyilkosság idejére van alibije – tette hozzá
Øystein.
– És ti ezt elhiszitek? – kérdezte Aune.
– Nem – felelte Harry és Øystein kórusban.
– És amúgy sem olyan egyszerű ez az egész – jegyezte meg
Harry. – Røednek egyrészt lett volna indítéka megölni a feleségét,
aki megzsarolta. Másrészt viszont igencsak meggyengíti az alibijét,
hogy Helene nem tudja eskü alatt megerősíteni a korábbi vallomását
a büntetőeljárás folyamán.
– De igazából lehet, hogy Vågénak igaza van – vetette fel Øystein,
miközben kinyílt az ajtó. – Tényleg egy kannibál intézte el a csajokat,
és kész.
– Nem – válaszolta Harry. – Az ilyen típusú sorozatgyilkosok
nem ugyanarról a buliról választják az összes áldozatukat.
– Våge mindenfélét kitalált – szólalt meg Truls, aki most érkezett.
Letett három nagy pizzásdobozt az asztalra, és az egyiket kinyitotta.
– A VG ki is tette az oldalára. A forrásaik szerint azért rúgták ki a
Dagbladettől, mert összevissza írt mindent, ami eszébe jutott. Ezt én
is elmondhattam volna nekik.
– Tényleg? – Aune szemében csodálkozás tükröződött.
Truls csak vigyorgott.
– Ó, pepperoni és emberhús illatát érzem. – Øystein beleszimatolt
a levegőbe, és feltápászkodott.
– Jibran, gyere te is enni! – hívta Aune az állatorvost, aki
fülhallgatóval a fején feküdt az ágyán.
Míg a többiek az asztal köré tömörültek, Harry felült a padlón,
nekivetette a hátát a falnak, és megnyitotta a VG oldalát.
Gondolkozott.
– Ja, amúgy, Harry – szólt oda neki Øystein csámcsogva. –
Mondtam annak a boncoló csajnak, hogy ma este kilenckor a
Jealousyba megyünk. Oké?
– Oké. Szung-min Larsen is jön.
– És te, Truls?
– Mi van velem?
 – Hát gyere te is a Jealousyba! Ma 1977 van.
– He?
– 1977. Csak az akkori legjobb zenék.
Truls állkapcsa vadul járt, és közben gyanakodva méregette
Øysteint, mint aki nem tudja eldönteni, szívatják-e, vagy tényleg
meghívást kapott.
– Jó – felelte végül.
– Remek. A legjobb banda. De nagyon fogy a pizza. Harry, mit
csinálsz?
– Kibogozom a szálakat – felelte Harry a telefonjába merülve.
– Mi?
– Azt nézem, megpróbáljam-e megszerezni Røednek az alibit,
amit annyira nem akar.
Aune odaállt mellé.
– Mintha megkönnyebbültél volna, Harry.
– Megkönnyebbültem?
– Nem kérdezek semmit, de felteszem, azzal áll összefüggésben,
amiről nem akarsz beszélni.
Harry felnézett, és mosolyogva bólintott.
– Jól van. Akkor kicsit én is megkönnyebbültem. Aune az ágya
felé indult.
 
Hétkor megérkezett Ingrid Aune. Øystein és Truls az étkezőben
voltak, és amikor Aune vécére ment, a felesége egyedül maradt
Harryval.
– Mindjárt megyünk, hogy egyedül lehessetek – ígérte Harry.
Ingrid alacsony, zömök nő volt, a haja acélszürke, a pillantása
egyenes. A nordlandi dialektusát soha nem vetkőzte le teljesen.
– Voltam a főorvosnál. A főnővér aggodalmának adott hangot,
mert a férjemet három férfi gyakori, hosszú látogatásokkal fárasztja.
Mivel a betegek sokszor nem jelzik, ha valami nincs rendben,
megkért, hogy szóljak nektek, hogy kevesebbszer gyertek most,
hogy Ståle az utolsó fázisba lépett.
– Értem. Ezt szeretnéd?
– Dehogy! Mondtam a főorvosnak, hogy szükségetek van rá. És…
– Ingrid elmosolyodott. – …hogy neki is szüksége van rátok. Az
embernek kell valami, amiért élhet. Ezt is megmondtam neki. Meg
néha valami, amiért meghalhat. Azt válaszolta, hogy okos szavak, én
meg közöltem vele, hogy nem az enyémek. Hanem a férjem szavai.
Harry visszamosolygott a nőre.
– És mondott még mást is a főorvos? Ingrid bólintott, és az ablak
felé fordult.
– Emlékszel arra, amikor megmentetted Ståle életét, Harry?
– Nem.
A nő kurtán felnevetett.
– Megkért, hogy mentsem meg az életét. Így nevezi. Micsoda
hülyeség! Azt akarja, hogy szerezzek neki egy injekciót. Egészen
pontosan morfiumot.
A beállt csendben csak az állatorvos egyenletes lélegzése
hallatszott.
– És megteszed?
– Szeretném. – Ingrid szeme megtelt könnyel, a hangja elcsuklott.
– De azt hiszem, nem leszek rá képes, Harry.
Harry a vállára tette a kezét, és érezte, hogy remeg. A nő már csak
suttogott:
– És tudom, hogy emiatt az életem végéig lelkiismeret-
furdalásom lesz.
 Harmincnegyedik fejezet
 
Hétfő. Trans-Europe Express
 
 
Prim megint elolvasta a VG cikkét.
Nem mondták ki egyértelműen, hogy Våge kitalációkat írt a
gyilkosságokról, de ez volt a sorok között megbújó üzenet. Nyilván
azért így oldották meg, mert nem tudják bizonyítani. Ezt csak Prim
tudná bebizonyítani. Csak ő tudná elmondani nekik, mi történik
valójában. Megint elöntötte az a forró, részegítő érzés, hogy ő van
nyeregben. Erre korábban nem számított, így kellemes
meglepetésként érte.
Azóta törte vadul a fejét, hogy a Dagbladet lehozta, hogy Våge
nem ír nekik többé bűnügyekről. Persze rögtön tudta, ez miért
történt meg. Nemcsak hogy miért állították félre az újságírót, de azt
is, hogy miért nem csendben csinálták, miért hívták fel az olvasóik
figyelmét a változásra. Tudták, hogy el kell határolódniuk Vågétól,
mielőtt a konkurenseik szembesítik őket az emberevéssel és a
visszavarrt tetoválással kapcsolatos hazugságokkal.
Primnek igazán kapóra jött, hogy Våge segítségével most talán
meg tudja oldani a felmerült problémát. Azt a problémát, hogy
Markus Røed határozatlan ideig rács mögött maradhat, ahol esélye
sincs a közelébe férkőzni. Neki viszont nincs ideje, mert a biológia
nem vár, a körforgásnak megvan a ritmusa. De súlyos döntést kell
hoznia, jelentősen el kell térnie az eredeti tervtől, és már
bebizonyosodott, hogy az improvizálásnak ára van. Ezért mindent
alaposan meg kell fontolnia. Még egyszer átvett minden részletet.
Lenézett a feltöltőkártyás telefonjára és a fecnire, amelyre
ráfirkantotta Våge számát, amelyet az 1881.no tudakozón talált meg.
Olyan ideges volt, mint az időszűkében lévő sakkozó, aki már
eldöntötte, hogy meglépi a mindent eldöntő, kétesélyes lépést, de
még nem nyúl a bábuért. Gondolatban megint végigment a
forgatókönyvön. Azon, hogy mik lehetnek a buktatók. Hogy minek
nem szabad félresiklania. Emlékeztette magát, hogy bármikor
visszavonulhat, nem kell attól tartania, hogy hozzá vezetnek a
nyomok. Ha mindent jól csinál.
Beütötte a számot. Úgy érezte, szabadesésben van, borzongató
izgalom áradt szét a tagjaiban.
Az újságíró a harmadik csörgésre vette fel.
– Terry.
Prim fülelt, kihallja-e a hangjából az elkeseredést, amelyet
minden bizonnyal érez. Elveszítette a lába alól a talajt. Senki sem
akar dolgozni vele. Bezárultak előtte az ajtók. Egyszer már
visszatért, és bármit megtenne, hogy ezt megismételhesse, hogy
megint felkerüljön a trónra. Hogy megmutathassa, mit tud. Prim
mélyen beszívta a levegőt, és elmélyítette a hangját.
– Susanne Andersen szereti, ha pofozzák szex közben. Biztosan
fel tudja hajtani pár exét, hogy ezt megerősítsék. Bertine Bertilsen
olyan izzadságszagú, mint egy férfi. Helene Røednek van egy
sebhely a vállán.
Våge rövid szünet után megkérdezte:
– Kivel beszélek?
– Az egyetlen, szabadlábon lévő személlyel, aki rendelkezhet
ezekkel az információkkal.
Megint szünet.
– Mit akar?
– Megmenteni egy ártatlant.
– Ki ártatlan?
– Természetesen Markus Røed.
– Mert?
– Mert én öltem meg a nőket.
 
Amikor a telefonja kiírta, hogy ismeretlen számról keresik, Terry
Våge tudta, hogy nem lenne szabad felvennie, de szokás szerint
képtelen volt visszafogni magát. Az az átkozott kíváncsisága! Meg
hogy még mindig hisz abban, hogy valami jó fog történni vele.
Mondjuk, hogy egy szép napon álmai nője hívja fel. Miért nem tanul
soha semmiből? Egész nap újságírók hívogatták, hogy van-e
hozzáfűznivalója ahhoz, hogy kipenderítették a Dagbladettől, meg
pár hűséges rajongója, hogy közöljék vele, micsoda
igazságtalanságnak tartják, hogy kirúgták. Az egyik női rajongó
egész szimpatikusnak tűnt a telefonban, de aztán a Facebook
elárulta, hogy jóval idősebb, mint a hangja alapján hinni lehetne, és
rettenetesen csúnya. Aztán meg most ez az őrült. Miért nem hívja
senki, aki normális? Például a barátai? Talán mert már nincsenek
barátai? Az anyja és a húga felhívta, de az apja és a bátyja nem.
Vagyis az apja egyszer korábban rácsörgött. Akkor még úgy
gondolta, a fia új sikerei ellensúlyozzák a régi botrányt, amellyel
szégyent hozott a családja nevére. Az elmúlt időben pár csaj is
jelentkezett. Az ilyenek mindig felbukkannak, ha az emberrel kicsit
jobban szalad a szekér. Ez akkor is így volt, amikor még
zenekritikákat írt. A bandatagoknak persze több punci jutott, de ő
még így is jobban járt, mint például a hangosítók. Általában rátapadt
a bandára – a jó kritikákat mindig backstage-belépővel jutalmazták –,
és reménykedett, hogy neki is csurran-cseppen valami. De akkor is a
horgára akadt ez-az, ha teljesen szétszedett egy-egy zenekart.
Miután átnyergelt a bűnözésre, már nem vadászgathatott
koncerteken, de mivel korábban elsajátította a gonzó újságírás
alapjait, saját magát is bele tudta szőni a cikkeibe. Az utcák
haditudósítójaként lépett fel, a neve és a fotója ott díszelgett a
szövegei felett, és mindig akadt nő, aki rátelefonált. Miattuk nem
vetette le a számát a nyilvános adatbázisból, és nem azért, hogy a
sok hülye a nap minden szakában idióta tippekkel és sztorikkal
zaklathassa.
Persze az egy dolog, hogy nem utasította el a szám nélküli hívást.
De utána miért nem tette le? Miért nem? Nem azért, mert a pasas azt
állította, hogy ő ölte meg az áldozatokat. Hanem amiatt, ahogyan ezt
közölte. Nem cifrázta, egyszerűen csak leszögezte a tényt.
Våge megköszörülte a torkát.
– Ha tényleg maga volt, akkor miért nem örül, hogy a zsaruk
mást gyanúsítanak?
– Az igaz, hogy nem akarok börtönbe menni, de nem tesz
boldoggá, hogy a bűneimért egy ártatlant vonnak felelősségre.
– A bűneiért?
– Kicsit talán biblikus szóválasztással éltem, de igen. Azért
telefonálok, mert szerintem mi ketten tudunk egymásnak segíteni,
Våge.
– Tényleg?
– Be akarom bizonyítani a rendőrségnek, hogy nem a megfelelő
embert csukták le, és Røedöt azonnal el kell engedniük, maga pedig
vissza akar kapaszkodni a csúcsra, miután a hazugságaival egy
darabig ott tudott tanyázni.
– Ezt meg honnan veszi?
– Azt csak feltételezem, hogy vissza akar kapaszkodni a csúcsra,
de azt nagyon jól tudom, hogy hazudott.
Våge agya vadul járt, miközben a szeme a lakást pásztázta,
amelyet kis jóindulattal legénylakásnak, jóindulat nélkül pedig
lyuknak lehetett nevezni. Korábban abban reménykedett, hogy ha a
Dagbladet még egy évig olyan honoráriumot fizet neki, mint most,
akkor elköltözhet egy nagyobb helyre, ahol több a levegő és a fény.
És kevesebb a kosz. Dagnija, a lett barátnője – a lány legalábbis úgy
gondolta, hogy járnak – a hétvégén meglátogatja. Majd akkor
takaríthat kicsit.
– Természetesen ellenőriznem kell, amit az áldozatokról állított.
Ha tényleg igaz, amit mond, akkor mit ajánl?
– Nevezzük inkább ultimátumnak! Vagy minden úgy lesz, ahogy
én akarom, vagy sehogyan sem.
– Hadd halljam!
– Találkozzunk holnap este az Opera tetejének a déli oldalán! Ott
megkapja a bizonyítékot, hogy tényleg én öltem meg a lányokat.
Pontosan kilenc órakor. A találkozónkról senkinek sem szólhat, és
természetesen egyedül kell jönnie. Megértette?
– Megértettem. Azt megtudhat…
Våge a mobiljára meredt. A pasas letette.
Hát ez meg mi volt? Micsoda őrültség! Biztosan nem igaz. És még
egy telefonszám sincs, aminek utánanézhetne.
Az órájára pillantott. Öt perc múlva nyolc. Iszik egy sört, de nem
a Stopp Pressenben vagy hasonló helyen, ahol bármikor összefuthat
egy kollégájával. Vágyakozva gondolt azokra az időkre, amikor
lemezbemutató koncertekre hívták, és a lemezkiadók a jó kritika
reményében sörkuponokkal halmozták el az újságírókat, sőt az is
megesett, hogy egy fiatal énekesnő hasonló céllal próbálta elnyerni a
szimpátiájukat.
Megint a telefonjára nézett. Őrültség! Vagy mégsem?
 
Fél tízkor a Bob Marley and The Wailers Jammin’ című száma
szólt a hangszórókból a tömött Jealousy Barban. Úgy tűnt, a
Grünerløkka összes középkorú hipsztere ott nyüzsög, hogy
sörözzön, és kifejezze a véleményét a lejátszási listáról. Minden új
dal elején felváltva éljeneztek és fújoltak.
– Én csak annyit mondtam, hogy Harry téved – ordította Øystein
Trulsnek és Szung-minnek. – A Stayin’ Alive nem jobb, mint a Trans-
Europe Express. Ennyi!
– A Bee Gees a Kraftwerkkel szemben – tolmácsolt Harry
Alexandrának, miközben átnyomakodtak a tömegen négy korsó
sörrel és egy Farris ásványvízzel. Leültek egy bokszban. Ott sem volt
túl könnyű beszélgetni.
– Örülök, hogy együtt lehetek veletek. – Szung-min koccintásra
emelte a poharát. – Hadd gratuláljak a letartóztatáshoz!
– Ja, gratulálhatsz, de Harry megpróbálja visszacsinálni – felelte
Øystein, miközben odakoccintotta a poharát a többiekéhez.
– Tessék?
– Azt mondta, megpróbálja megszerezni Røednek az alibit, amit
annyira nem akar.
Szung-min Harryra meredt, aki vállat vont.
– Megpróbálok bejutni a Villa Dantéba, hogy felhajtsak pár tanút,
akik meg tudják erősíteni, hogy Røed ott volt, amikor Susannét és
Bertinét megölték. Az ő szavuk többet ér, mint egy halott feleség
vallomása.
– De miért mész te oda? – kérdezte Alexandra. – Miért nem
rohamozza meg a rendőrség?
– Mert ehhez először is bírói végzés kellene, amit nem kapnánk
meg, mert törvényellenes tevékenység gyanúja nem merült fel –
felelte Szung-min. – Másodszor pedig senkit nem tudnánk rávenni a
tanúskodásra, mert a Villa Danténak pont az a lényege, hogy ott
mindenki anonim. Engem inkább az érdekel, hogyan akarsz bejutni
és kiszedni valamit a vendégekből, Harry?
 – Hát, én nem vagyok rendőr, szóval nem kell bírói végzések
miatt aggodalmaskodnom, és emellett vannak segédeszközeim. –
Ezzel Harry a zakója zsebébe nyúlt, és kivette belőle a macskaálarcot
és a Villa Dante tagsági igazolványát. – És hát Røed öltönye van
rajtam, egyforma magasak vagyunk, ugyanaz az álarcunk…
Alexandra felnevetett.
– Szóval Harry Hole melegszexklubba megy, és… – Kikapta
Harry kezéből a tagsági igazolványt. – …Catmannek adja ki magát?
Hát ehhez szerintem szükséged lesz pár tippre.
– Igazából meg akartalak kérni, hogy gyere el velem! – válaszolta
Harry.
Alexandra a fejét rázta.
– Oda nem vihetsz magaddal nőket. Be sem engednének. Csak
akkor mehetnék be, ha azt hinnék rólam, hogy férfi vagyok nőnek
öltözve.
– Erre semmi esély – mosolygott Szung-min.
– De van egy ötletem – folytatta Alexandra.
A szeme huncut csillogása láttán a többiek közelebb hajoltak
hozzá. Miközben magyarázott, a társai hol hitetlenkedve pislogtak,
hol nevetgéltek. Amikor befejezte, megerősítést várva Szung-minre
pillantott, de a férfi a fejét rázta.
– Én nem járok ilyen helyekre, de azt szívesen meghallgatnám, te
honnan tudsz ilyen sokat.
– Évente egyszer nők is mehetnek a Scandinavian Leather Menbe.
– Még mindig van kedved? – kérdezte Øystein, és oldalba
könyökölte Harryt.
Truls röfögve röhögött.
– Inkább teljesítményszorongásom van, a behatolástól annyira
nem tartok – felelte Harry. – Nem hiszem, hogy megerőszakolnának.
– Senkit nem erőszakolnak meg, téged meg aztán főleg nem
fognak – szögezte le Alexandra. – De tuti lesz ott pár nyunyó, aki
megpróbál majd felszedni.
– Nyunyó?
– Cuki, vézna fiúkák. Nekik be fogsz jönni. De mint mondtam,
vigyázz a medvékkel meg a sötétszobában!
– Sör? – vetette fel Øystein. Három ujj emelkedett a levegőbe.
 – Megyek veled segíteni – ajánlkozott Harry.
Visszanyomakodtak a bárpulthoz, és beálltak a sorba. Ekkor
megszólalt David Bowie Heroes című számának gitárriffje, amit a
tömeg ujjongva fogadott.
– Mick Ronson egy isten – jelentette ki Øystein.
– Igen, de ez Robert Fripp – válaszolta Harry.
– Bizony, Harry – helyeselt mögöttük egy hang.
Megfordultak. A mögöttük lévő férfi golfsapkát viselt, az állát pár
napos borosta fedte, meleg szeme kicsit szomorúan csillogott.
– Mindenki azt hiszi, hogy Fripp EBow-effektet használt, de csak
a stúdiómonitorok gerjedését halljuk – folytatta, és kezet nyújtott
Harrynak. – Arne vagyok, Katrine barátja. – Kedvesen mosolygott,
mint egy régi barát. Legalább tíz évvel fiatalabbnak tűnt náluk.
– Aha – felelte Harry, és megszorította a kezét.
– Nagy rajongó vagyok – közölte vele Arne.
– Mi is – felelte Øystein, miközben hiába próbált inteni az
elfoglalt pultosnak.
– Nem Bowie rajongója, hanem a magáé.
– Az enyém? – kérdezte Harry.
– Az övé? – hökkent meg Øystein. Arne felnevetett.
– Ne nézzen rám ilyen hitetlenkedve! Rendőrként annyi jót tett
Oslóért.
– Hm. Ezt Katrine hazudta rólam?
– Jaj, dehogy! Már jóval azelőtt hallottam magáról, hogy
megismerkedtem volna vele. Kamaszkoromban olvastam magáról
az újságban. Tudja, még a rendőrtisztire is jelentkeztem maga miatt.
– Arne vidám, élettel teli nevetést hallatott.
– Hm. De nem vették fel?
– Behívtak felvételizni, de közben felvettek az egyetemre egy
olyan szakra, amiről úgy gondoltam, hogy később akár ahhoz is jól
jön, hogy nyomozó legyek.
– Értem. Katrinével jött?
– Itt van?
– Nem tudom. Küldött egy üzenetet, hogy talán beugrik, de hát
annyian vannak, szóval lehet, hogy összefutott pár ismerősével.
Amúgy hogyan szedte fel?
Ő
 – Ő mondta, hogy én szedtem fel?
– Nem így volt?
– Most tippel?
– Igen, de nagy esélyt látok rá, hogy igazam van.
Arne pár másodpercig szinte komolyan meredt Harryra, aztán
kisfiús mosoly terült el az arcán.
– Természetesen igaza van. Először a tévében láttam, és aztán
nem sokkal később bejött a munkahelyemre, én meg odamentem
hozzá, hogy láttam a tévében, és teljesen lenyűgözött.
– Szóval azt csinálta, amit most is?
Arne megint vidáman kacagott.
– Látom, azt hiszi, hogy rajongó típus vagyok, Harry.
– Nem az?
Arne töprengő arcot vágott.
– De, megint igaza van. Alapjában véve az vagyok. De persze
nem maga vagy Katrine a legnagyobb bálványom.
– Ezt megnyugtató hallani. És ki a legnagyobb bálványa?
– Attól tartok, ez magát nem érdekelné.
– Talán nem, de azért mondja el!
– Hát jó. A Salmonella typhimurium. – A férfi lassan, áhítatosan
ejtette ki a nevet a száján.
– Hm. Mármint a szalmonella baktérium?
– Bizony!
– És miért?
– Mert tökéletes. Mindent túlél, és bárhol képes létezni, még a
világűrben is.
– És miért érdekli annyira?
– Mert a munkám része.
– Ami micsoda?
– Részecskék után kutatok.
– Bennünk vagy rajtunk kívül?
– Ez a két dolog ugyanaz, Harry. Az anyag, amelyből az élet
készül. És a halál.
– Valóban?
– Tudja, mennyit nyom az összes mikroba, baktérium és parazita,
ami bennünk él?
 – Hm.
– Két kilót. – Øystein két sört nyomott Harry kezébe. – Az
Illustrert vitenskapban olvastam. Durva.
– Ja, de az még durvább lenne, ha nem lennének – felelte Arne. –
Mert akkor mi sem lennénk.
– Hm. És nem halnak meg a világűrben?
– Vannak olyan mikrobák, amiknek még csak nem is kell egy
csillag közelében lenniük, és oxigénre sincs szükségük. Igazából
pont ellenkezőleg. Kutattak űrállomásokon, és kiderült, hogy a
Salmonella typhimurium az ottani körülmények között még
veszélyesebb és hatékonyabb, mint a Földön.
– Úgy látom, sokat tud az ilyesmikről – jegyezte meg Øystein, és
leszürcsölte a söréről a habot. – Az igaz, hogy csak akkor dörög,
amikor esik?
Arne értetlenül pislogott.
– Öö… Nem.
– Így van – bólintott Øystein. – És most figyeljen!
A Fleetwood Mac Dreams című száma a refrénhez ért, amikor
Stevie Nicks azt énekli, hogy thunder only happens when it’s raining.13
Mindhárman felnevettek.
– Ezt Lindsey Buckingham jól elszabta – állapította meg Øystein.
– Nem – felelte Harry. – Ezt a dalt Stevie Nicks írta.
– Mindenesetre minden idők legjobb kétakkordos zenéje –
szögezte le Arne.
– Nem – vágta rá Øystein. – Az a Nirvanától a Something In The
Way.
Harryra néztek, aki vállat vont.
– A Jane’s Addictiontől a Jane Says.
– Nem rossz. – Øystein csettintett egyet a nyelvével. – És minden
idők legrosszabb kétakkordos zenéje?
– Hát… – Arne habozott. – A Born In The U.S.A. nem a
legrosszabb, de a leginkább túlértékelt.
Øystein és Harry elismerően bólintottak.
– Csatlakozik az asztalunkhoz? – kérdezte Øystein Arnétól.
 – Köszönöm, de egy barátommal jöttem, és most visszamegyek
hozzá.
Máskor szívesen.
Øystein és Harry összeérintették az öklüket Arnééval, vigyázva,
hogy le ne ejtsék a söröket, aztán Arne eltűnt a tömegben, és ők is
visszavergődtek a bokszukhoz.
– Jó arc – jegyezte meg Øystein. – Brattnak mázlija van.
Harry bólintott, és közben az agyában kutatott valami után, ami
feltűnt neki, de nem tudta megfogni, mi lehet. Letették a négy sört az
asztalra, és mivel a többiek lassan ittak, Harry belekortyolt az
egyikbe. Aztán újra.
Amikor megszólalt a Sex Pistolstól a God Save The Queen, felálltak,
és a bár közönségével együtt ugráltak.
Éjfélkor a hely még mindig tele volt, és Harry sem állt meg egy
sörnél.
– Örülsz – állapította meg Alexandra.
– Tényleg?
– Igen. Nem láttalak ilyennek, amióta hazajöttél. És jó szagod van.
– Hm. Akkor tényleg igaz.
– Micsoda?
– Hogy az embernek jobb a szaga, amikor nem tartozik senkinek.
– Ezt nem értem. De ha már a hazajövetelről beszélünk,
hazakísérsz?
– Kísérjelek haza, vagy maradjak is nálad?
– Ezt majd az úton kitaláljuk.
Harry csak akkor fogta fel, mennyire berúgott, amikor búcsúzóul
megölelte a többieket. Szung-minből sajátos parfümillat áradt,
levendula vagy hasonló. Sok sikert kívánt neki a Villa Dantéhoz, és
megígérte, hogy úgy fog tenni, mintha nem hallott volna Harry nem
igazán szabályos terveiről.
Talán mert a tartozás szagára gondolt, és megérezte Szung-min
parfümjének illatát, a kijáratnál hirtelen rádöbbent, mi az, ami után
hiába kutatott az agyában. Valamikor az este folyamán megütötte az
orrát egy szag a bárban. Megborzongott, megfordult, és végignézett
a tömegen. Pézsmaszag. Ugyanaz, amit Helene Røed holtteste
mellett is érzett.
 – Harry?
– Jövök.
 
Prim céltalanul járta Oslo utcáit. Az agya úgy zakatolt, mintha
darabokra akarná zúzni fájdalmas gondolatait.
A rendőr is ott volt a Jealousy Barban. Primet elöntötte a düh,
amint meglátta. Természetesen azonnal távoznia kellett volna, el
kellett volna kerülnie, de valami vonzotta felé, mintha ő lett volna az
egér, és a rendőr a macska. A Nőt is kereste a pillantásával, és talán
Ő is ott volt, talán nem. A hatalmas tömeg miatt alig lehetett látni.
Majd holnap találkoznak. Megkérdezze tőle, ott volt-e? Nem, majd
legfeljebb elmondja, ha akarja. Neki most túl sok dologra kell
koncentrálnia, ezt most háttérbe kell szorítania, hogy tiszta legyen az
agya. Továbbment. Nordahl Bruns gate. Thor Olsens gate.
Fredensborgveien. A sarka egyenletesen kopogott az aszfalton.
Dúdolt. Király leszek, te pedig királynő. Bár semmi sem űzheti el
őket, hősök leszünk. Hősök egy napra.
 Harmincötödik fejezet
 
Kedd
 
 
Kedden a hőmérséklet meredeken csökkent. Az Operagatán és a
Dronning Eufemias gatén vadul fújt a szél, és felborította az
éttermek és ruhaüzletek előtti reklámállványokat.
Kilenc óra öt perckor Harry átvette a Grønland negyedben lévő
ruhatisztító szalonban az öltönyét, és megkérdezte, ki tudnák-e
vasalni azt, ami most rajta van. Megvárja. A pult mögött álló ázsiai
külsejű nő megrázta a fejét. Harry azt felelte, kár, mert este
álarcosbálba megy. A nő rövid habozás után rámosolygott, és azt
felelte, hogy reméli, azért jól fogja érezni magát.
– Xiexie – mondott Harry köszönetet, enyhén meghajolt, és kifelé
indult.
– Jó a kiejtése – szólt utána a nő, mielőtt lenyomhatta volna a
kilincset. – Hol tanult kínaiul?
– Hongkongban. De csak kicsit tudok.
– A legtöbb külföldi, aki Hongkongban él, egy szót sem tud.
Vegye le az öltönyét, gyorsan kivasalom!
 
Negyed tízkor Prim a buszmegállóban állt, és az út túloldaláról a
Jernbanetorgetet kémlelte. Figyelte az embereket. Voltak, akik csak
átvágtak a téren, mások megálltak. Vannak köztük rendőrök? Volt
nála kokain, és nem akart átmenni a térre, amíg nem biztos a
dolgában. De hát a teljes bizonyosságot nem lehet elérni, fel kell
becsülni a helyzetet, és hátra kell hagyni a félelmet. Milyen egyszerű.
És milyen lehetetlen. Nyelt egyet. Átment az úton, és a téren lévő
tigrisszoborhoz lépett.
Megvakarta a füle tövét. Így, igen, simogasd a félelmet, és tedd a
barátoddá! Mély levegőt vett, és megérintette a zsebében lévő
kokaint. A lépcsőn egy férfi állt, és őt bámulta. Prim ráismert, és
odasietett hozzá.
 – Jó reggelt, tisztelt uram! – üdvözölte. – Van nálam valami, amit
szeretne megkóstolni.
 
A nappali fény hamar eltűnt. Amint átvágott az Operagatán, és
rálépett a carrarai márványra, Terry Vågénak úgy tűnt, az este már
régen elkezdődött. Amikor az operát építették a parton, a Bjørvika
szélén, heves viták törtek ki amiatt, hogy olasz márványt akarnak
használni, de aztán a kritika elcsendesült, és az oslóiak megszerették
az épületet. Még szeptemberben is csak úgy nyüzsögtek körülötte az
emberek.
Våge az órájára pillantott. Hat perc múlva kilenc. Amikor még
zenével foglalkozott, mindig legalább fél órával később érkezett
meg, mint ahányra bejelentették a fellépőket. Persze előfordult, hogy
valami furcsa banda pontosan kezdett, és ezért lemaradt az első pár
számról, de olyankor megkérdezett valakit, aki rajongónak tűnt,
hogy miket játszottak addig, mi volt rá a reakció, és költött hozzá
kicsit. Soha nem is akadt gondja. De aznap este nem akart
kockáztatni. Döntést hozott. Mostantól többet nem fog elkésni, és
kamuzni sem fog.
Oldalt ment fel a lépcsőn. A lejtős, csúszós márványtetőt
meghagyja a fiataloknak. Ő már nem az, nem engedheti meg
magának, hogy elcsússzon valamin.
Fent a déli oldal felé indult, ahogy a telefonban utasították. Két
pár között a falhoz lépett, és lenézett a fjordra, amelynek a vize
fehéren fodrozódott a szélben. Körbepillantott. Fázósan
megborzongott, és az órájára nézett. A félhomályból egy férfi
közeledett hozzá. Felemelt valamit, és egyenesen Vågéra célzott vele,
aki megmerevedett.
– Elnézést – szólalt meg a férfi angolul, németnek tűnő
akcentussal, és Våge elhúzott a tűzvonalból.
A férfi megnyomta a kioldógombot, a fényképezőgépe kattant, ő
pedig köszönetet mondott, és eltűnt. Våge összehúzta magát a
hidegben.
Kihajolt, és lenézett a márványon álló és mozgó emberekre.
Megint ellenőrizte, mennyi az idő. Kilenc óra két perc.
 
 Az épület ablakaiban fény égett, a szél zúgott a vadgesztenyefák
között a Drammensveienről leágazó úton. Harry megkérte Øysteint,
hogy a Villa Dantétól kicsit messzebb tegye ki, bár nem valószínű,
hogy feltűnést keltett volna, ha taxival érkezik, elvégre aki a saját
autójával parkol le a villa előtt, az akár a személyi igazolványát is
lobogtathatná.
Megborzongott, és rájött, hogy kabátot kellett volna vennie. Az
épülettől ötven méterre feltette az álarcot és egy svájcisapkát,
amelyet Alexandrától kapott. A nagy, sárga téglából készült épület
bejáratánál két fáklya lobogott.
– Neobarokk, szecessziós ablakokkal – állapította meg Aune,
amikor rákerestek a neten. – Szerintem 1900 körül építhették.
Biztosan egy hajózási vállalkozóé, kereskedőé vagy hasonlóé volt.
Harry belökte az ajtót, és belépett.
Egy kis pult mögött egy szmokingos fiatalember mosolygott.
Harry felmutatta neki a tagsági igazolványát.
– Üdvözlöm, Catman. Miss Annabell tízkor lép fel.
Harry némán bólintott, és a folyosó végén lévő nyitott ajtó felé
indult.
Bent zene szólt. Mahler.
A helyiséget két hatalmas kristálycsillár világította meg. A bár és
a bútorok világosbarna fából készültek, talán Honduras-
mahagóniból. Harry harminc-negyven másik férfit számolt meg.
Mindannyian álarcot és sötét öltönyt vagy szmokingot viseltek. Az
asztalok között álarc nélküli, szűk ruhába öltözött, fiatal
felszolgálófiúk lejtettek tálcával a kezükben. Alexandra leírásával
ellentétben sehol sem vonaglottak lengén öltözött, professzionális
táncosok, és hátrakötözött kezű, meztelen férfit sem lehetett látni
ketrecben, akit a vendégek kedvük szerint megrúghattak,
megüthettek, vagy egyéb módokon megalázhattak. A poharak
alapján ítélve a látogatók főleg martinit vagy pezsgőt fogyasztottak.
Harry megnedvesítette az ajkát. Ivott egy sört a Schrøderben, amikor
délelőtt elment Alexandrától, de megfogadta, hogy aznap nem
fogyaszt több alkoholt. A vendégek közül páran megfordultak, és
végigmérték, mielőtt visszatértek volna a beszélgetőpartnerükhöz.
Egyvalaki figyelte továbbra is Harryt. Egy fiatalnak tűnő,
kislányosan vékony alak. Harry a bárpult szabad részéhez
igyekezett, és nagyon remélte, ez nem azt jelenti, hogy már most
leleplezték.
– A szokásosat? – kérdezte a pincér.
Harry a hátában érezte a nyunyó pillantását. Bólintott.
A pincér készíteni kezdte az italát. Elővett egy magas poharat, és
Absolut vodkát, Tabascót, Worcester-szószt és paradicsomlére
hasonlító valamit töltött bele. Végül egy zellerszárral díszítette a
koktélt, és Harry elé helyezte.
– Ma csak készpénzt hoztam – szólalt meg Harry.
A pincér úgy vigyorgott, mint aki remek viccet hallott, és Harry
azonnal rájött, hogy egy ilyen helyen, ahol a névtelenséget
mindennél többre becsülik, nyilván csak készpénzt használnak.
Hirtelen egy kéz csusszant a hátára. Megmerevedett. Felkészült
az ilyesmire, Alexandrától tudta, hogy sokan szemkontaktussal
kezdenek, aztán rögtön rá is térnek az érintésekre, mielőtt egyetlen
szót is váltanának, onnantól pedig a lehetőségek tárháza végtelen.
– Rég találkoztunk, Catman. Akkor nem volt szakállad, vagy
igen?
A nyunyó lépett mögé. Olyan magas hangon beszélt, hogy
Harrynak eszébe jutott, talán megjátssza magát. Nem jött rá rögtön,
milyen állatot ábrázol az álarca. Biztosan nem egeret. A zöld szín, a
pikkelyek és a szűk szemrések inkább kígyóra utaltak.
– Nem – felelte.
A nyunyó felemelte a poharát, és kérdőn nézett Harryra, aki nem
követte a példáját.
– Eleged van a Caesarból?
Harry lassan bólintott. A hollywoodi Dan Tana’sban úgy tűnt,
minden meleg Caesart rendel. Úgy emlékezett, az ital Kanadából
származik.
– Toljunk inkább mást, amitől felébredünk?
– Mint például?
A nyunyó félrebillentette a fejét.
– Megváltoztál, Catman. Nemcsak a szakállad, de a hangod és
a…
 – Gégerák – válaszolta Harry. Ezt Øystein javasolta. –
Sugárkezelés.
– Juj! – szisszent fel a nyunyó, de nem úgy tűnt, mint akit
mélyebben érint a dolog. – Most már értem ezt az undi sapkát, meg
hogy annyira lefogytál. Hát, jó gyorsan történt.
– Bizony, jó gyorsan – ismételte meg Harry. – Mikor is
találkoztunk utoljára?
– Hát talán egy hónapja? Vagy kettő? Repül az idő, és egy ideje
már nem jártál itt.
– Rosszul emlékszem, hogy itt voltam öt hete? Meg az azelőtti
héten is?
A nyunyó hátrahúzta a fejét, mintha messzebbről akarta volna
tanulmányozni Harryt.
– Miért kérdezed?
A hangja gyanakvóan csengett, és Harry rájött, hogy nem szabad
ennyire sietnie.
– A daganat miatt van – válaszolta. – Az orvos azt mondta, hogy
úgy nyomja az agyamat, hogy részleges emlékezetkiesésem van.
Sajnálom, csak megpróbálom rekonstruálni az utóbbi heteimet.
– De rám csak emlékszel?
– Kicsit. De nem mindenre. Sajnálom. A nyunyó sértetten fújt
egyet.
– Segítesz? – kérdezte Harry.
– Ha te is segítesz nekem.
– Miben?
– Hát mondjuk fizethetsz kicsit többet, mint szoktál. – A nyunyó
félig kihúzott valamit a zsebéből. Egy kis zacskót, benne fehér
porral. – És akkor ezt ugyanúgy kapod meg, mint a múltkor.
Alexandra mesélte, hogy a melegbárokban, ahol járt, többé-
kevésbé nyíltan adták-vették a drogokat: kokaint, speedet, ecstasyt,
popperst.
– Mert a múltkor hogyan kaptam meg? – kérdezte Harry.
– Ne már! Erre sem emlékszel? Ezzel fújtam bele a szexi, szűk
macilyukadba… – A nyunyó feltartott egy rövid, fémből készült
szívószálat. – Lemegyünk?
 Harry Alexandra figyelmeztetésére gondolt. Hogy a
sötétszobákban bármi megtörténhet. Mindenki szabad préda.
– Oké.
Amint átvágtak a helyiségen, több álarc mögül is figyelték őket. A
nyunyó kinyitott egy ajtót, és Harry követte egy meredek, szűk
lépcsőn lefelé a sötétségbe. Félúton hangok ütötték meg a fülét.
Nyögések és kiáltások, aztán – amikor leért a pincébe – egymásnak
csattanó testek zaja. A falakon apró, kék fények világítottak, és
ahogy hozzászokott a szeme a félhomályhoz, már jól látta, mi
történik körülötte. Férfiak szexeltek mindenütt, különböző
pózokban. Volt, aki teljesen levetkőzött, mások csak pár
ruhadarabjuktól szabadultak meg, megint mások csupán a sliccüket
húzták le. A kisebb helyiségekbe vezető ajtók mögül hasonló hangok
hallatszottak.
Egy aranyszínű álarc tulajdonosa Harryt bámulta. A nagydarab,
izmos férfi farka ki-be járt az asztalra hajló partnerében, a pupillája
hatalmasra tágult. Harry önkéntelenül megrándult, amikor a férfi
ragadozószerű mosolyt villantott rá.
A helyiséget belengő szagtól Harry gyomra felfordult. Nem a
klór, a szex és a tesztoszteron egyvelegétől, hanem egy benzinre
emlékeztető, szúrós szagtól. Elképzelni sem tudta, mi lehet, amíg
meg nem látott egy meztelen férfit, amint kinyit egy kis, tömzsi,
rikítósárga üveget, és beleszagol. Hát persze. Poppers. A húszas évei
elején Harry sok oslói klubban találkozott vele. Akkoriban rushnak
nevezték, valószínűleg mert pontosan erre lehetett számítani tőle.
Gyors eufóriát hozott, a szív pár másodpercig vadul vert, és a
gyorsabb vérkeringés rövid időre minden érzést felerősített. Harry
később tudta meg, hogy a passzív melegek azért használják, mert
növeli az anális élvezetet.
– Helló! – szólalt meg az aranymaszkos férfi.
Odalépett Harryhoz, és az ágyékára tette a kezét.
Ragadozómosolya szélesebb lett, közelről lihegett Harry arcába.
– Ő az enyém – avatkozott közbe a nyunyó éles hangon.
Megragadta Harry karját, és maga után húzta. Az izompacsirta
felröhögött mögöttük.
 – A kisszobák mind foglaltak – közölte Harryval a nyunyó. –
Csináljuk…
– Nem. Egyedül.
A nyunyó felsóhajtott.
– Talán beljebb lesz még. Gyere!
Elmentek egy nyitott ajtó előtt, ahonnan csorgó folyadék hangja
hallatszott. Harry benézett. Két meztelen férfi ült egy kádban nyitott
szájjal, többen körbeállták őket, és rájuk vizeltek.
Áthaladtak egy nagy helyiségen, ahol stroboszkóp villogott, és a
Joy Divisiontől a She’s Lost Control szólt halkan. A terem közepén
egy hinta lógott láncon. Egy férfi volt rákötözve. Mintha Pán
Péterként, kifeszített testtel repült volna a körülötte álló férfiak
gyűrűjében. A férfiak egymás után használták, mintha csak egy
spanglit adtak volna körbe.
Harryék egy folyosóra jutottak, ahonnan több helyiség nyílt. A
hangok megint elárulták, mi folyik a tolóajtók mögött. Ketten éppen
elhagyták az egyik zugot, és a nyunyó gyorsan odaugrott. Harry
követte, a másik pedig behúzta maguk mögött az ajtót. Egy kétszer
két méteres szobába kerültek. A nyunyó azonnal ki akarta gombolni
Harry ingjét.
– Nem is olyan gáz egy kis rák, Catman. Most inkább tűnsz
sportolónak, mint medvének.
– Várj! – Harry elfordult, és benyúlt a zsebébe. Amikor
visszafordult, az egyik kezében a pénztárcáját, a másikban a
telefonját tartotta. – Nem akartál nekem kokaint is eladni?
– Ha kifizeted – mosolygott a nyunyó.
– Üssük nyélbe az üzletet!
– Most már jobban hasonlítasz a régi önmagadra, Catman.
Cokeman.
A nyunyó kuncogva elővette a zacskót. Harry elvette tőle, és a
kezébe nyomta a pénztárcáját.
– Most, hogy megkaptam tőled a kokaint, vedd ki az árát a
tárcámból!
A nyunyó gyanakodva méregette.
– Hogy ma milyen körülményes vagy! – elégedetlenkedett, majd
kinyitotta Harry tárcáját, és kivett belőle két ezrest. – Jó lesz így –
jelentette ki, és visszacsúsztatta a tárcát Harry zsebébe, majd
kigombolta a nadrágját. – Leszopjam a medvefaszodat? Jaj, bocsánat,
már nem vagy medve…
– Nem, köszönöm, megvan, amit akartam – felelte Harry, és
szabad kezét a nyunyó tarkójára helyezte, mintha végig akarná
simítani, de ehelyett lerántotta róla a maszkot.
– Mi a franc van veled, Catman? Ez… Jó, igazából nem olyan gáz.
– Ezzel visszatért Harry nadrágjához, de Harry megállította, és
begombolta a sliccét.
– Jó, oké, vágom. Először a kóla.
– Nem – felelte Harry, és levette a sapkáját meg az álarcát.
– Te… szőke vagy – nyögte a nyunyó elképedve.
– És ami még ennél is fontosabb, rendőr vagyok, és hang- és
képfelvétellel tudom bizonyítani, hogy kokaint adtál el nekem,
aminek a büntetési tétele tíz év.
A kék fényben nem lehetett megállapítani, hogy a nyunyó
elsápadt-e, ezért Harry nem volt biztos abban, hogy bejött a blöffje,
míg meg nem hallotta az elcsukló hangot.
– A picsába! Tudtam, hogy nem te vagy az. Nem úgy mozogsz,
mint ő, máshogyan beszélsz, és éreztem, hogy a segged jóval
keményebb az övénél. Mekkora barom vagyok! Baszódj meg! És
Catman is!
A nyunyó ki akart menni, de Harry nem engedte.
– Le vagyok tartóztatva? – A hangja és az, ahogyan Harryra
pislogott, mintha azt jelezte volna, hogy kezd begerjedni. – Meg
fogsz… bilincselni?
– Ez nem játék… – Harry kihalászta a nyunyó tárcáját a belső
zsebéből.
– …Filip Kessler.
Filip a kezébe temette az arcát, és elsírta magát.
– De meg lehet oldani – folytatta Harry.
– Igen? – kérdezte Filip könnyes arccal.
– Elmegyünk innen, és leülünk egy helyen, ahol szépen elmesélsz
nekem mindent, amit Catmanről tudsz. Mit szólsz?
 
 Terry Våge már ki tudja, hányadszor nézett az órájára. Kilenc óra
harminchat perc. A pasas meg sem próbált kapcsolatba lépni vele.
Visszagondolt a beszélgetésükre, és arra jutott, hogy biztosan nem
értette félre sem a helyet, sem az időpontot. Várt fél órát, hogy adjon
a pasasnak annyi időt, amennyit ő is késni szokott. De negyven perc
már túl sok. Nem fog jönni. Blöffölt. Jól átverte. Talán itt van valahol
a közelben, és rajta röhög. Kiröhögi a megvetett, megszégyenült
firkászt. Talán ez a büntetése. Összehúzta a kabátját, és lefelé indult.
Menjenek mind a picsába!
 
Prim elvegyült a lent nyüzsgő emberek között. Már ott volt,
amikor Våge megérkezett. Több képét is látta a neten, ráismert.
Figyelte, amint felmegy a tetőre, és vár. Senki sem követte, és a
jelenlévők közül senki sem tűnt zsarunak. Prim körbement,
megpróbálta megjegyezni az emberek arcát, és fél óra múlva
megállapította, hogy a tömeg kicserélődött körülötte. Úgy tíz perccel
fél tíz után Våge lefelé indult a tetőről. Feladta. De addigra Prim már
megbizonyosodott arról, hogy egyedül volt.
Még egyszer utoljára körülnézett, aztán hazafelé vette az irányt.
 Harminchatodik fejezet
 
Szerda
 
 
– Nem is értem, hogy van pofája beállítani! – sziszegte Markus
Røed. – Egymillió dollárt fizettem neki azért, hogy ártatlanul
börtönbe juttasson!
– Mint mondtuk – felelte Krohn –, azért állított be, mert valóban
ártatlannak tartja magát. Úgy gondolja, hogy…
– Hallottam, mit gondol! De nem jártam semmilyen…
buzibárban!
A mondat végét szó szerint köpte. Harry érezte, hogy a kézfejére
nyálcsepp fröccsen. Vállat vont, és Krohnra pillantott. A helyiséget,
amelyben beszélgettek, általában arra használták, hogy a foglyok
találkozhassanak a családjukkal. A vasrácsos ablak elé, amelyen át
besütött a reggeli nap, rózsamintás függönyt lehetett húzni, az
asztalt hímzett terítő fedte, körülötte négy szék állt, az egyik falnál
pedig egy szófa. Harry tisztes távolságban maradt tőle, és feltűnt
neki, hogy Krohn sem oda ült. Nyilván ő is tudta, hogy
kétségbeesett, gyors szexuális aktusok nedvében pácolódott.
– Kifejti bővebben? – kérdezte Harry Krohntól.
– Igen – válaszolta az ügyvéd. – Filip Kessler azt állítja, hogy
amikor megölték Susannét és Bertinét, együtt volt valakivel, aki ezt
az álarcot viselte. – Rábökött a macskamaszkra, amely az asztalon
feküdt a Villa Dante tagsági igazolványa mellett. – Az illetőt
Catmannek hívják. Mindkét tárgyat az öltönye zsebében találtuk,
Markus. És a személyleírás is illik magára.
– Valóban? És milyen különös ismertetőjelekről számolt be?
Tetoválásokról vagy hegekről? Anyajegyekről? Bármilyen eltérésről?
Harry megrázta a fejét.
– Na? – ordította Røed. – Semmi?
– Semmi ilyesmire nem emlékezett. De meglehetősen biztos
benne, hogy magára ismerne, ha újra találkoznának.
 – A picsába! – Røed olyan arcot vágott, mint aki mindjárt elhányja
magát.
– Markus – próbált Krohn a lelkére beszélni. – Ez alibi. Ha
bevetjük, azonnal kiengedik, és ha mégis vádat emelnek, fel fogják
menteni. Értem, hogy aggódik amiatt, hogy mit fognak gondolni
magáról, de…
– Érti? – Røed tombolt a dühtől. – Érti? Nem, nagyon nem érti,
milyen érzés, hogy a feleségem megölésével gyanúsítanak. Aztán
meg megvádolnak ezzel a mocsoksággal. Soha nem láttam még ezt
az álarcot. Tudja, mit gondolok? Szerintem Helene megszerezte ezt
az álarcot meg ezt a kártyát valami buzitól, aki hasonlít rám, és fel
akarta használni ellenem a válóperben. Ami meg azt a Filipet illeti,
semmit sem tud rólam, csak pénzt akar keresni. Derítse ki, mennyit
akar, fizesse ki, aztán gondoskodjon arról, hogy befogja a pofáját! Ez
nem javaslat, Johan, hanem utasítás. – Tüsszentett egyet, majd
folytatta. – Magukat meg köti a titoktartási záradék. Ha egyetlen
szót is szólnak bárkinek, a szart is kiperlem magukból.
Harry megköszörülte a torkát.
– Itt most nem maga a fontos, Røed.
– Hogy micsoda?
– A gyilkos szabadlábon van, és valószínűleg megint le fog
sújtani. Amíg a rendőrség meg van győződve arról, hogy elkapták a
bűnöst, könnyebb dolga van. Ha visszatartjuk a birtokunkba jutott
információkat, mi is felelősek leszünk a következő áldozat haláláért.
– Mi? Azt hiszi, hogy még mindig nekem dolgozik, Hole?
– Tartom magam a szerződéshez, és az ügy még nem zárult le.
– Tényleg? Akkor kérem vissza a pénzemet!
– Addig nem, amíg három rendőrségi jogász egyetért abban, hogy
el fogják ítélni. Most az a fontos, hogy a rendőrség ne üljön a
babérjain, szóval elmondjuk nekik, mi a helyzet az alibijével.
– De hát mondom, hogy nem voltam azon a helyen! Hát az én
hibám, hogy a rendőrség nem végzi normálisan a munkáját?
Ártatlan vagyok, és erre majd rá is fognak jönni. Ehhez nem kellenek
ezek… ezek a buzikamuk. Nem kell pánikba esni és elsietett
lépéseket tenni!
 – Maga egy idióta – sóhajtotta Harry. Nyugodtan beszélt, mintha
csak egy kellemetlen tényt szögezne le. – Nagyon is pánikba kell
esni! – Felállt.
– Hová megy? – kérdezte Krohn.
– Tájékoztatom a rendőrséget.
– Ne merészelje! – ordította Røed. – Ha megteszi, azt nemcsak
maga fogja megbánni, hanem mindenki más is, akit szeret. Ne
gondolja, hogy nem vagyok rá képes! És még valami. Azt hiszi, hogy
nem tudok visszacsinálni egy kajmán-szigeteki átutalást két nappal
azután, hogy szóltunk a banknak? Ez esetben téved.
Harryban elpattant valami. Az a jól ismert érzése támadt, hogy
zuhan. Røed széke felé indult, és mielőtt felfogta volna, mit csinál,
megragadta a nyakát, és megszorította. Røed hátrarándult, és
megpróbálta lefejteni magáról Harry kezét. Az arca máris vörösben
játszott.
– Ha megpróbálja, megölöm – sziszegte Harry. – Meg-ö-löm!
– Harry! – Krohn felpattant.
– Üljön vissza! El fogom engedni. – Harry egyenesen Røed
kigúvadó, könyörgő szemébe meredt.
– Most, Harry!
Røed hörgött és rugdosott, de Harry lenyomta a székbe. Még
erősebben szorította, és elöntötte az öröm, hogy ki tudná szorítani a
szuszt ebből a gyökérből. Igen, öröm és az a szabadeséshez hasonló
érzés, amely akkor borítja el az embert, amikor hónapokig tartó
józanság után az ajkához emeli az első italt. De az öröm kezdett
elpárologni, és vele együtt az ereje is. Mert a szabadesésnek sincs
más jutalma, mint a röpke szabadság, és csak egy irányba vezet.
Lefelé.
Elengedte. Røed hörögve szívta be a levegőt, majd köhögési
roham tört rá. Harry Krohn felé fordult.
– Ki vagyok rúgva?
Krohn bólintott. Harry megigazította a zakóját, és távozott.
 
Mikael Bellman vágyakozva nézett a belváros felé az ablakból. Ki
lehetett venni a kormányzati negyed magas épületeit. Valamivel
közelebb, a Gullhaug hídnál lengedeztek a szélben a fák koronái.
Á
Állítólag a szél erősödni fog, az éjjel kisebb viharra is lehet
számítani. Valami mást is bejelentettek, pénteken holdfogyatkozás
lesz. Mikael rápillantott az Omega Seamaster órájára. Egy perc
múlva két óra. A nap nagy részét azzal töltötte, hogy vitát folytatott
saját magával arról a dilemmáról, amelyre a rendőrfőkapitány hívta
fel a figyelmét. Egy ilyen ügynek elméletileg persze semmi
keresnivalója az igazságügyi miniszter asztalán, de Bellman
korábban beleavatkozott, és most nem engedheti csak úgy el.
Káromkodásban tört ki.
Vivian óvatosan kopogott az ajtón, majd benyitott. Bellman nem
csak azért vette fel személyi asszisztensnek, mert politológia
mesterszakon diplomázott, folyékonyan beszélt franciául (mivel két
évig Párizsban modellkedett), és mert a kávéfőzéstől a vendégek
fogadásán át a főnöke beszédeinek letisztázásáig mindent
megcsinált. Hanem mert szép volt. Sokat lehetne beszélni a külső
jelentőségéről a mai társadalomban, és sokat is beszélnek. Olyan
sokat, hogy egyvalami biztosan látszik. Még mindig ugyanolyan
fontos, mint régebben. Bellmant is jóképűnek tartották, és nem
hízelgett magának azzal, hogy ez a tény nem játszott szerepet a
karrierjében.
A modellkedés ellenére Vivian nem volt magasabb nála, ezért el
lehetett vinni találkozókra és vacsorákra. Együtt élt valakivel, de
Bellman ezt inkább kihívásnak látta, mint hátránynak. Sőt, igazából
még jól is jött. Télen el akartak látogatni pár dél-amerikai országba,
hogy az emberi jogokról tárgyaljanak, vagyis másképpen szólva
pihenjenek. És nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy egy igazságügyi
miniszter kevésbé áll az érdeklődés kereszttüzében, mint egy
miniszterelnök.
– A rendőrfőkapitány keresi – szólalt meg Vivian halkan.
– Küldje be!
– Zoomon.
– Igen? Azt hittem, ide fog jönni…
– Úgy volt, de szólt, hogy lesz még egy találkozója a belvárosban,
ezért ez túl nagy kitérő lenne neki. Küldött egy linket. Segítsek? – Az
íróasztalon lévő számítógéphez lépett. Az ujjai jóval gyorsabban
futottak a billentyűzeten, mint ahogyan Bellman képes lett volna rá.
– Meg is van – mosolygott, és mintha csak csillapítani akarta volna a
férfi ingerültségét, hozzátette: – Már vár önre.
– Köszönöm.
Bellman nem mozdult az ablak mellől, míg Vivian be nem csukta
maga mögött az ajtót. És utána sem sietett. Csak akkor ült le a
számítógéphez, amikor már neki magának is elege lett a
gyerekeskedésből. A rendőrfőkapitány napbarnítottnak tűnt.
Biztosan valahol délen időzött. De ez nem sokat számított, mert
olyan szerencsétlen szögből látszott, hogy a tokája minden másról
elterelte a figyelmet. A gépe valószínűleg a nagy, alacsony asztalon
állt, amely még Bellman idejéből származott, és nem tett alá
könyveket.
– A belvárossal ellentétben itt fent szinte nincs forgalom – kezdte
Bellman. – Húsz perc alatt hazaérek Høyenhallba. Ki kellene
próbálnia!
– Sajnálom, Mikael, de váratlanul behívtak egy megbeszélésre a
közelgő állami látogatás miatt.
– Jól van, munkára fel! Egyedül van?
– Igen. Hadd halljam!
Bellman egyre ingerültebb lett. Csak az igazságügyi miniszternek
szabadna az emberek keresztnevével dobálózni és haddhalljamozni.
Főleg, mivel a rendőrfőkapitány hatéves megbízása hamarosan lejár,
és már nem az országos rendőrfőkapitány dönti el, ki marad, és ki
nem, hanem az államtanács, azaz gyakorlatilag az igazságügyi
miniszter, és ő aztán semmit sem veszíthet politikailag, ha Bodil
Mellinget nevezi ki. Először is mert Melling nő, másodszor pedig
mert ért a politikához, és tudja, ki a főnök.
Bellman mély levegőt vett.
– Csak hogy biztos legyek benne, hogy egyről beszélünk. Azzal
kapcsolatban kéri a tanácsomat, hogy kiengedjék-e Markus Røedöt
az előzetes letartóztatásból, vagy ne. És úgy látja, hogy mindkét
döntés mellett szólnak érvek.
– Igen. Hole kerített egy tanút, aki azt állítja, hogy együtt volt
Røeddel az első két áldozat meggyilkolásakor.
– Szavahihető?
 – Olyan szempontból igen, hogy Helene Røeddel ellentétben neki
nem fűződik nyilvánvaló érdeke ahhoz, hogy igazolja Røed alibijét.
Olyan szempontból viszont nem, hogy a kábszisok szerint kokaint
árul.
– De priusza nincs?
– Kis hal. Egy nap alatt pótolható.
Bellman bólintott. A kispályásokat, akiket ismertek, hagyták
dolgozni.
Jobb az az ördög, akit az ember ismer.
– És még mi van? – kérdezte, és az órájára pillantott.
Kényelmetlen és ormótlan, de a megfelelő jeleket küldi. Most
igazából csak azt akarta jelezni, hogy a rendőrfőkapitány jobban
tenné, ha sietne. Nem csak neki lehet sok dolga.
– Az, hogy Susanne Andersen mellén megtalálták Markus Røed
nyálát.
– Hát ez véleményem szerint elég erősen amellett szól, hogy ne
engedjék ki.
– Valóban. Persze lehetséges, hogy aznap korábban találkoztak,
és lefeküdtek. Nem tudtuk a nő teljes napját rekonstruálni. De ha
tényleg így volt, akkor furcsa, hogy Røed erről egy szót sem szólt,
amikor kihallgattuk. Tagadta, hogy aznap szexuális kapcsolatot
létesítettek volna, és azt állította, hogy a buli után már nem
találkoztak.
– Vagyis hazudik.
– Igen.
Bellman az ujjaival dobolt az asztalon. Egy miniszterelnököt csak
akkor választanak újra, ha jó volt a betakarítás, már képletesen
szólva. A tanácsadói mindig kiemelték, hogy igazságügyi
miniszterként őt is hibáztatni fogják amiatt, ami alsóbb szinteken
történik, függetlenül attól, hogy a hibát olyanok követték el, akik
már az előző kormány alatt is a helyükön voltak. Ha a választók azt
látják, hogy egy Røed-féle gazdag, kiváltságos gyökér csak úgy
megússza, az az ő fejére is visszahull. Döntött.
– Bőven van okunk előzetesben tartani a sperma miatt.
– Nyál.

É
 – Igen. És felteszem, egyetért velem abban, hogy nem venné ki jól
magát, ha Harry Hole határozná meg, mikor kell letartóztatni
Røedöt, és mikor kell szabadon engedni.
– Egyetértek, igen.
– Remek. Akkor azt hiszem, a tanácsom világos… – Bellman azt
remélte, hogy eszébe jut a rendőrfőkapitány neve, de amikor ez nem
történt meg, és az elkezdett mondat hanglejtése megkövetelt
valamiféle lezárást, hozzátette: – …vagy nem?
– De, világos. Nagyon köszönöm, Mikael!
– Nincs mit, rendőrfőkapitány – felelte Bellman. Kattintott párat
az egérrel, mielőtt sikerült volna befejeznie a hívást, majd hátradőlt a
széken, és maga elé suttogta: – Leköszönő rendőrfőkapitány.
 
Fredric Steiner az ágya szélén ült. A szeme gyerekesen tisztának
tűnt, de teljesen üresnek, mintha bent elhúztak volna egy függönyt.
– Bácsikám! – szólította meg Prim. – Hallasz?
Semmi válasz. Mondhat neki bármit, úgysem fogja fel. Tehát
továbbadni sem tudja. Úgy legalábbis nem, hogy higgyenek neki.
Prim becsukta a szoba ajtaját, és leült az ágy mellé.
– Nemsokára meghalsz – közölte az öreggel. Élvezte a szavai
hangzását.
A nagybátyja arcán egyetlen izom sem rándult. Bámult valamit,
amit rajta kívül senki sem látott, és ami nagyon távolinak tűnt.
– Meghalsz, és igazából nekem talán szomorúnak kellene lennem.
Azért, mert mégiscsak… – A biztonság kedvéért gyorsan az ajtó felé
pillantott. – …a biológiai fiad vagyok.
Csak az hallatszott, hogy a szél zörgeti az ereszcsatornát.
– De nem vagyok szomorú. Mert gyűlöllek. Nem úgy, ahogy őt
gyűlölöm. Azt, aki átvette a problémáidat, aki átvett engem és anyát.
Azért gyűlöllek, mert tudtad, mit csinál velem a mostohaapám.
Hogy mit követ el ellenem. Tudom, hogy szembesítetted is vele.
Hallottam azon az estén. Hallottam, hogy megfenyegetted, hogy
leleplezed, ő meg azt válaszolta, hogy akkor ő is leleplez téged. És
ebben maradtatok. Feláldoztál engem, hogy magadat mentsd.
Magadat, anyát és a család nevét. Már ami megmaradt belőle, hiszen
te már nem akartad használni.
 Prim benyúlt a zacskóba, kivett belőle egy kekszet, és
beleharapott.
– És most meg fogsz halni. Névtelenül és egyedül. El fognak
felejteni, eltűnsz, én pedig, az ágyékod gyümölcse, bűnös vágyaid
eredménye látni fogom, hogy a nevem fent ragyog az égen. Hallod,
bácsikám? Hát nem költői? Mindezt lejegyeztem a naplómba is.
Kelleni fog az anyag az életrajzíróimnak, nem igaz?
Felállt.
– Nem hiszem, hogy visszajövök. Isten veled, bácsikám! – Az
ajtóhoz lépett, és megfordult. – Persze nem kívánom, hogy Isten
veled legyen. Remélem, a Sátán fog kínozni a pokolban.
Behúzta maga mögött az ajtót, és rámosolygott egy ápolónőre,
akivel összetalálkozott a folyosón.
 
Az ápolónő bement Fredric Steinerhez. Az idős professzor az
ágya szélén ült kifejezéstelen arccal, de a szeméből folyt a könny. Az
öregek mind ilyenek, nem tudnak uralkodni az érzelmeiken. Főleg a
demensek. A nő beleszimatolt a levegőbe. Becsinált volna az öreg?
Nem, csak nehéz a levegő, és emberszag terjeng benne és… pézsma?
Az ápolónő ablakot nyitott, hogy kiszellőztessen.
 
Este nyolc óra volt, és Terry Våge a hátsó udvarból behallatszó
fémes nyikorgásra fülelt. A felerősödő szél forgatta a közös
ruhaszárítót. Våge életet akart lehelni a krimiblogjába. Annyi
mindenről lehet írni. Mégsem gépelt, csak nézte a számítógépe
képernyőjén az üres, fehér dokumentumot.
Megszólalt a telefonja.
Biztosan Dagnija keresi. Az előző napon összevesztek, és a lány
kijelentette, hogy nem látogatja meg a hétvégén. Mostanra már tuti
megbánta, mint mindig. Våge nagyon remélte, hogy ő hívja.
A telefonra pillantott. Ismeretlen szám. Ha az operás barom az,
nem szabad felvennie. Ha az ember válaszol az ilyen hülyéknek,
nem lehet tőlük megszabadulni. Egyszer, miután megírta, hogy a
The War on Drugs a világ legunalmasabb bandája mind felvételen,
mind a színpadon – ami igaz is –, elkövette azt a baklövést, hogy
válaszolt egy dühös rajongójuk levelére, mire az illető üldözni
kezdte telefonon és mailben egyaránt, sőt még koncerteken is
zaklatta. Két évig kellett levegőnek néznie, mire végre abbahagyta.
A telefon tovább csengett. Våge megint a számítógépe
képernyőjére nézett. Aztán felvette a telefont.
– Igen?
– Köszönöm, hogy tegnap egyedül jött, és hogy olyan sokáig várt
rám a tetőn!
– Ott volt?
– Megfigyeltem. Remélem, megérti, hogy biztosnak kellett
lennem abban, hogy nem próbál meg átverni.
Våge habozott.
– Igen. Persze. De nincs időm többet bújócskázni.
– Dehogy nincs! – röhögött a hívója. – De nem fogunk
bújócskázni. Bár valamit meg kell találnia.
– Ezt meg hogy érti?
– Induljon azonnal a Kolsås felé! A Toppåsveien végére kell
mennie. Nemsokára megint felhívom. Azt nem mondom meg, hogy
mikor. Lehet, hogy már két perc múlva. Ha a vonal foglaltat jelez,
többé nem hall rólam. Megértette?
Våge nyelt egyet.
– Igen – felelte.
Tényleg értette. Megértette, hogy a pasas nem akarja, hogy bárkit
hívjon. Mondjuk a rendőrséget. Megértette, hogy nem egy
félbolonddal beszél. Őrült, az igaz, de nem hülye.
– Hozzon magával zseblámpát és kamerát! És fegyvert is, ha fél.
Kézzelfogható, egyértelmű bizonyítékokat fog találni, hogy valóban
a gyilkossal beszélt, és ezt meg is írhatja. A beszélgetéseinket is
említheti. Elvégre mindketten azt akarjuk, hogy higgyenek
magának, ugye?
– Mit…
De a másik már letette.
 
Harry Alexandra ágyában feküdt, meztelen lába kicsit lelógott
róla.
A nő is meztelen volt, keresztbefeküdt az ágyon, a fejét Harry
hasán nyugtatta.
É
 Miután hazaértek a Jealousy Barból, szeretkeztek. És most is. A
második alkalom jobb volt.
Harry Markus Røedre gondolt. A pillantásából sugárzó félelemre
és gyűlöletre, amikor nem kapott levegőt. A félelem tűnt
nagyobbnak. De vajon nem tűnt el, miután megint tudott lélegezni?
Ha nem tűnt el, és nem vonta vissza az átutalást, akkor Lucille már
szabad. Harry azt az utasítást kapta, hogy ne próbálja megkeresni a
nőt, és kapcsolatba se próbáljon lépni vele, mielőtt kiegyenlítené a
tartozást, ezért úgy döntött, vár pár napot, és egyelőre nem hívja fel.
Lucille nem tudta az ő számát vagy bármilyen más elérhetőségét,
ezért Harry nem furcsállta, hogy nem jelentkezett. Rákeresett Lucille
Owens nevére a neten, a Los Angeles Timest külön is átböngészte, de
csak régi cikkeket talált a Rómeó és Júliáról. Arról egy szót sem írtak
sehol, hogy elrabolták, vagy hogy valaki keresi. És akkor rájött, mi a
közös bennük. Nem a külső veszély, amely a parkolóban történtek
után fenyegette őket, és az sem, hogy az anyját látta Lucille-ben.
Nem ő állt az osztályterem ajtajában, és nem ő feküdt a betegágyban.
Nem arról volt szó, hogy megint kapott egy esélyt, hogy megmentse.
A magány köti őket össze. Mindketten eltűnhetnének a föld színéről
anélkül, hogy bárki észrevenné.
Alexandra visszanyújtotta neki a cigarettát. Harry beleszívott, és
a plafon felé tekergő füstöt nézte. Az éjjeliszekrényen álló Geneva
hangszóróból Leonard Cohen hangja áradt. A Hey, that’s no way to
say goodbye-t énekelte.
– Ez olyan, mintha rólunk szólna – jegyezte meg a nő.
– Hm. Szeretők, akik elhagyják egymást?
– Igen. Meg amikor azt mondja, hogy ne beszéljenek szerelemről
meg láncokról.
Harry nem válaszolt, és nem vette le a szemét a füstről, de érezte,
hogy Alexandra továbbra is felé fordítja az arcát.
– Rossz a sorrend – szólalt meg végül.
– Mert Rakel már az életedben volt, amikor megismerkedtünk?
– Arra gondoltam, amit egy nő mondott egyszer. Hogy amikor a
költő megcseréli a mondatai sorrendjét, akkor becsap minket. –
Megint beleszívott a cigarettába. – De ja, biztos az is igaz, amit
Rakelről mondtál.
 Alexandra könnyei a hasára hulltak, és neki is sírni támadt kedve.
Nyikorgott az ablak, mintha valami kintről be akart volna menni
hozzájuk.
 Harminchetedik fejezet
 
Szerda. Reflex
 
 
A Toppåsveien neve becsapósnak bizonyult. Ugyan sokáig
kanyargott a házak között felfelé, de amikor véget ért, az ember még
messze volt a toptól.
Våge leparkolt az út mellett. Az erdő fölé tornyosult. Odébb, a
sötétben fények pislákoltak. Tudta, hogy arrafelé vannak azok a
hegyoldalak, ahol a sziklamászók és egyéb idióták császkálnak.
Megszorította a magával hozott kés tokját, és az anyósülésen lévő
elemlámpára meg a Nikon fényképezőgépre pillantott. Teltek a
másodpercek. Teltek a percek. Lefelé nézett. Valahol ott van a
Rosenvilde középiskola. Ezt azért tudta, mert Genie oda járt, amikor
felfedezte. Mert ő fedezte fel, Terry Våge! Ő vetette be a
zenekritikusi befolyását, hogy kiemelje a lányt és a tehetségtelen
bandáját az undergroundból a fénybe, a mainstreambe, az
ismertségbe. Genie tizennyolc éves volt, és a Rosenvildébe járt, ő
meg odaugrott, mert szerette volna az iskolában látni. Ezzel csak
nincs baj? Lógott kicsit az udvar előtt, hogy megpillanthassa a sztárt,
akit ő hozott létre. Még fotókat sem lőtt, pedig lazán megtehette
volna. A teleobjektívvel pengeéles képeket készíthetett volna, hogy
megmutasson egy másik Genie-t. Nem a művésznőt, aki a buja
csábító szerepében tetszeleg, hanem az ártatlan kislányt. De ha
valaki észreveszi, hogy egy iskolaudvar előtt ácsorog, könnyen
félreérthette volna, ezért két alkalom után nem tért vissza többet, és
inkább csak Genie koncertjeire szorítkozott.
Éppen meg akarta nézni az óráját, amikor megszólalt a telefonja.
– Igen?
– Látom, megérkezett.
Våge körbekémlelt. Az út mellett rajta kívül nem állt autó, és
embereket sem látott az utcai lámpák fényében. Lehet, hogy a pasas
az erdőből figyeli? Erősebben szorította a kést.
 – Vigye magával az elemlámpát és a kamerát, és menjen be az
erdőbe a sorompó melletti úton! Nézzen mindig balra! Száz méter
után egy fa törzsén fényvisszaverő festéket fog látni. Menjen arra, és
kövesse a fényvisszaverő festéket. Megértette?
– Igen.
– Rá fog jönni, mikor ért oda. Két perce lesz fényképezni. Utána
vonuljon vissza, üljön be a kocsijába, és menjen egyenesen haza! Ha
százhúsz másodperc elteltével nem indul vissza, jövök, és elkapom.
Ezt is megértette?
– Igen.
– Akkor mehet aratni, Våge. Siessen!
A vonal megszakadt. Våge mélyen beszívta a levegőt. Rádöbbent
valamire. Elfordíthatja a slusszkulcsot, és elhúzhat innen a francba.
Ihat egy sört a Stopp Pressenben. És aztán? Mesélje el mindenkinek,
aki hajlandó meghallgatni, hogy beszélt a sorozatgyilkossal
telefonon, meg is beszéltek egy találkozóféleséget, de aztán az utolsó
pillanatban inába szállt a bátorsága?
Vakkantásszerű nevetést hallatott, megragadta a fényképezőt és
az elemlámpát, és kiszállt a kocsiból.
Talán a szikla állta el a szél útját, de a magasban furcsa módon
gyengébben fújt, mint a belvárosban. Az erdei út az autóúttól pár
méterre kezdődött. Våge elment a sorompó mellett, még egyszer
hátrakémlelt, majd bekapcsolta az elemlámpát, és belevetette magát
a sötétbe. A szél zúgott a fák koronájában, a kavics csikorgott a lába
alatt. A lépteit számolta, és felváltva világított az útra és a bal oldali
fákra. Százöt lépést tett meg, amikor az elemlámpa fényében
észrevette a fényvisszaverő festéket. Kicsit beljebb szintén
megvillant valami.
Odanyúlt a kabátja zsebében lévő késhez, majd a vállán lógó
gépet a hátára vetette, átugrott egy árkon, és bement a fák közé. Az
erdeifenyők olyan szellősen álltak egymás mellett, hogy könnyen
tudott haladni, és a látási viszonyok sem voltak vészesek. A festéket
a gyilkos szemmagasságban vitte fel a fatörzsekre öt-tíz
méterenként. A talaj egyre meredekebben emelkedett. Egyszer meg
kellett állnia, hogy kifújja magát, és végighúzta az ujját a festéken.
Megállapította, hogy friss. Hatalmas erdeifenyők között állt lehullott
tűleveleken. A szél zúgása mintha messziről hallatszott volna, de a
finoman ingadozó fatörzsek nyikorgása és pattogása annál
közelibbnek tűnt. Minden irányból hangok vették körül, mintha a
fák arról vitáztak volna, mit kezdjenek éjszakai látogatójukkal.
Továbbment.
Az erdő sűrűbb lett, és egyre gyakrabban látszottak festékfoltok a
fatörzseken. Most már olyan meredeken kellett felfelé kapaszkodnia,
hogy rájött, felesleges számolnia a lépéseit.
Hirtelen sík területre jutott. Egy kis tisztáson találta magát, és
körbe kellett világítania, hogy megtalálja a festéket. Most nem
egyszerű foltot látott, hanem egy X-et. Közelebb lépett. Nem is X,
hanem kereszt. Megint körbevilágított, de a kereszt mögött nem
villant fel semmi. Megérkezett. Visszafojtotta a lélegzetét. Olyan
hangot hallott, mint amikor két faág egymásnak ütődik, de semmit
sem látott.
Akkor, mintha csak segíteni akarna neki, a hold kidugta a fejét a
gyorsan mozgó felhők közül, és sárga, puha fénnyel töltötte meg a
tisztást. És megmutatta, amit addig elrejtett a sötétség.
Våge összerándult. Egy régi Billie Holiday-szám jutott eszébe, a
Strange Fruit. Mert a két emberi fej pontosan úgy nézett ki, mint egy-
egy furcsa gyümölcs. Egy nyírfáról lógtak. A hosszú hajuk meg-
meglebbent a szélben, és amikor a fejek egymásnak koccantak,
tompa kongás hallatszott.
Våge azonnal tudta, hogy Bertine Bertilsen és Helene Røed fejét
látja. Nem mintha felismerte volna a maszkszerű arcokat, hanem
azért, mert az egyik haja sötét volt, a másiké szőke.
Vadul vert a szíve. Hátranyúlt a fényképezőjéért, és újra számolni
kezdett, de most nem lépéseket, hanem másodperceket. Gyorsan
dolgozott, a vaku fel-felvillant, főként, miután a hold eltűnt a felhők
mögött. Amikor ötvenhez ért, közelebb ment, megint fókuszált, és
folytatta a fotózást. Inkább izgalmat érzett, mint félelmet. Nem úgy
gondolt a két fejre, mint amik nem sokkal korábban egy élő ember
testéhez tartoztak, hanem bizonyítékként. Annak a bizonyítékaként,
hogy Markus Røed ártatlan. Annak a bizonyítékaként, hogy ő, Terry
Våge nem kamugép. Tényleg beszélt a gyilkossal. Annak a
bizonyítékaként, hogy ő Norvégia legjobb bűnügyi újságírója,
olyasvalaki, akit mindenkinek tisztelnie kell. A családjának,
Solstadnak, Genie-nek meg annak a szar bandájának. És ami a
legfontosabb, Mona Daa elismerésére és csodálatára is számíthat.
Miután kirúgták, megpróbált nem gondolni arra, mekkorát
zuhanhatott a szemében. De most minden megváltozik, hiszen
vissza fog térni, és az ilyesmi tetszik az embereknek. Már alig várta,
hogy megint összefussanak. Nem, nem is fog várni, hanem
gondoskodik róla, hogy találkozzanak, méghozzá mihelyt Dagnija
hazahúz Lettországba.
Kilencven. Még harminc másodperce van.
Jövök és elkapom.
Mint egy népmesei troll.
Leengedte a fényképezőt, és készített egy filmet a telefonjával.
Magát is felvette, hogy be tudja bizonyítani, tényleg ő járt a
helyszínen.
Akkor mehet aratni. A gyilkos ezt is mondta. Talán ezért jutott
eszébe az a Billie Holiday-dal, amikor meglátta a fáról lógó fejeket?
De hát az az amerikai feketék meglincseléséről szól, nem… erről. De
lehet, hogy az aratással arra célzott, hogy magával viheti a fejeket?
Tett egy tétova lépést, de megtorpant. Megbolondult? Ezek a gyilkos
trófeái. És lejárt az ideje. Megint a hátára lendítette a gépet, és
felemelte a kezét, hogy ha valaki figyeli az erdőből, lássa, hogy
végzett, és már indul is.
Visszafelé nehezebben haladt, mert innen nem látszott olyan jól a
fényvisszaverő festék. Igyekezett sietni, mégis majdnem húsz
percébe telt, mire leért. Amikor beült a kocsiba, és elfordította a
slusszkulcsot, belévillant egy gondolat.
Valamit leszedhetett volna a fejekről. Mondjuk egy-egy hajszálat.
Mert most csak fotói vannak a két fejről, amelyekről még ő sem
tudja teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy Bertine Bertilsenhez és
Helene Røedhöz tartoznak, pedig Bertinéről számos képet látott, és
Helenéről is jó párat. Sőt, igazából azt sem tudhatja, hogy tényleg
emberi fejek-e. A picsába! Ha nem kellett volna kicsit költenie,
miután Truls Berntsen cserben hagyta, és nem jöttek volna rá, akkor
persze bőven elég lenne a képi bizonyíték, így viszont azt
kockáztatja, hogy nem hisznek neki, és akkor mindennek vége. Hívja
fel most rögtön a zsarukat? Ideérnek, mielőtt lelép a gyilkos?
Amint lefelé indult, eszébe jutott, mit mondott a pasas. Üljön be a
kocsijába, és menjen egyenesen haza! Aggódott, hogy megvárja. Miért?
Talán csak ezen az úton tud lemenni innen?
Lassított, és elővette a telefonját. Fél szemmel az utat figyelte, és
előhozta a mobilján a terület térképét. Arra a következtetésre jutott,
hogy ha a gyilkos kocsival jött, csak két út mentén parkolhatott.
Végigment az egész Toppåsveienen, és rálesett a másik útra, amely
ott ért véget, ahol az erdei út kezdődött. Sehol sem látott parkoló
autót. Ezek szerint talán gyalog jött? A hátizsákjában két fejjel és egy
vödör festékkel végigsétált egy nyugodt lakónegyeden, ahol
bármikor kinézhetett rá valaki egy házból? Lehet. Persze az is, hogy
nem.
Våge a térképet tanulmányozta. Úgy látta, elég nehéz lenne
felmenni a meredek szikla tetejére, aztán a másik oldalon
leereszkedni, és ösvényeket sem jelöltek sehol. De annak a falnak az
alján, ahol sziklát lehetett mászni, húzódott egy ösvény. És onnan
nyugatra egy keskeny út egy lakónegyedhez és egy focipályához
vezetett. Onnan pedig el lehetett érni a főutat. A Kolsås
bevásárlóközpont mellett kellett elhajtani, és a Toppåsveient teljesen
el lehetett kerülni.
Våge a fejét törte. Ha a gyilkos helyében lenne, és ott lapult volna
az erdőben, nem lenne nehéz kiválasztania a visszavonulási
útvonalát.
 
Harry hirtelen riadt fel. Nem akart, mégis elaludt. Egy zaj
ébresztette fel? Talán felborított valamit a szél a hátsó udvarban?
Vagy álmodott? Rémálomból keveredett ki? Megfordult, és a
félhomályban ki tudta venni a neki háttal fekvő alak fejét. A fekete
haja szétterült a párnán. Rakel. A nő megmozdult. Talán őt is
ugyanaz a zaj ébresztette fel, vagy csak észrevette, hogy Harry fent
van. Általában észre szokta venni.
– Harry? – mormolta álmosan.
– Hm.
 A nő megfordult. Harry végigsimított a haján. A nő az
éjjeliszekrényen lévő lámpa felé nyújtotta a kezét.
– Maradjunk sötétben – suttogta Harry.
– Rendben. Szere…
– Pszt! Csak egy kicsit. Pár másodpercig.
Némán feküdtek a sötétben. Harry végighúzta a kezét a nő haján,
nyakán és vállán.
– Úgy csinálsz, mintha Rakel lennék.
Harry nem felelt.
– Tudod, mit? – A nő végigsimított Harry arcán. – Nem baj. Harry
elmosolyodott, és homlokon csókolta.
– Köszönöm. Köszönöm, Alexandra. Végeztem. Cigi?
A nő az éjjeliszekrény felé nyúlt. Általában mást szívott, de ma
vett egy csomag Camelt, mert Harry azt szívta, neki pedig mindegy
volt. A szekrénykén felvillant egy telefon. Alexandra odaadta
Harrynak. A férfi a kijelzőre nézett.
– Bocs, ezt fel kell vennem.
Alexandra beletörődően elmosolyodott, és felkattintotta az
öngyújtóját.
– Soha nem hív senki, akinek nem kell felvenned, Harry. Pedig ki
kellene próbálnod. Néha nagyon jót tesz.
– Krohn?
– Öö… Jó estét, Harry. Røed miatt hívom.
– Gondoltam.
– Meg akarja változtatni a vallomását.
– Tényleg?
– Azt mondta, hogy aznap titokban találkozott Susanne
Andersennel a Thomas Heftyes gatén lévő lakásában. Lefeküdtek, és
megcsókolta a mellét. Korábban azért nem akarta elmondani, mert
egyrészt félt, hogy ez a gyilkossághoz köti, másrészt pedig nem
akarta, hogy a felesége megtudja. Mivel hamis vallomást tett, és
leleplezték, attól tartott, hogy csak még gyanúsabbnak fog tűnni, ha
megváltoztatja. Egyébként sem tanúkkal, sem máshogyan nem tudja
bizonyítani, hogy együtt volt Susannéval. Ezért állította makacsul,
hogy nem találkozott vele, és abban reménykedett, hogy maga vagy
a rendőrség megtalálja a bűnöst, vagy előkerülnek egyéb
bizonyítékok, amik tisztázzák. Szóval most ezt vallotta.
– Hm. A börtön puhította meg?
– Szerintem inkább maga. Azt hiszem, amikor torkon ragadta, az
világossá tett számára valamit. Most már belátja, hogy tényleg
létezik olyasmi, hogy büntetés. És nem történik semmi az ügyben, ő
pedig nem bír ki négy hetet előzetesben.
– Már úgy érti, hogy kokain nélkül, igaz?
Krohn nem felelt.
– A Villa Dantéval kapcsolatban mit mond?
– Továbbra is tagadja.
– Oké. A rendőrség nem fogja elengedni. Nincsenek tanúk, és
abban igaza van, hogy ha megváltoztatja a vallomását, akkor
olyannak fog tűnni, mint egy féreg, ami azért tekereg, hogy
megszabaduljon a horogról.
– Egyetértek. Csak át akartam adni az információt.
– Hisz neki?
– Fontos, hogy hiszek-e neki?
– Én sem. De jól hazudik. Köszönöm, hogy felhívott.
Letették. Harry a telefonnal a kezében a sötétbe meredt, és
megpróbálta egymáshoz illeszteni a kirakó darabjait. Mert illenek
egymáshoz. Mindig illenek. Szóval most vele van gond, nem a
darabokkal.
– Mit csinálsz? – kérdezte Alexandra, és beleszívott a cigarettába.
– Megpróbálok látni, de nagyon sötét van.
– Semmit sem látsz?
– De, valamit igen, de nem tudom, hogy mit.
– Tudod, sötétben nem egyenesen a dologra kell nézni, hanem
kicsit oldalt. Akkor könnyebben lehet látni.
– Igen, és azt is csinálom, de olyan, mintha a dolog épp ott lenne.
– Oldalt?
– Igen. Olyan, mintha az, akit keresünk, a látóterünkben lenne.
Mintha láttuk volna, csak nem tudjuk, hogy őt láttuk.
– És ez hogyan lehetséges?
– Erről fogalmam sincs – sóhajtotta Harry –, és nem is próbálom
megmagyarázni.
 – Bizonyos dolgokat csak úgy tudunk?
– Nincs ebben semmi misztikus. Az agyunk simán rájön, mert
összekapcsol különféle meglévő információkat, de a részleteket nem
árulja el, csak a végkövetkeztetést.
– Aha – felelte Alexandra halkan. Megint beleszívott a
cigarettába, és átadta Harrynak. – Mint ahogy én is tudom, hogy
Bjørn Holm ölte meg Rakelt.
Harry kezéből a dunyhára esett a cigaretta. Felkapta, és a szájába
tette.
– Tudod? – kérdezte, és beszívta a füstöt.
– Igen. És nem. Pont, ahogy mondtad. Az agyunk összekapcsol
bizonyos információkat anélkül, hogy tudatosan próbálnánk, vagy
egyáltalán akarnánk. És megvan a válasz, de maga a kalkuláció
nincs, szóval visszafelé kell számolnunk, hogy rájöjjünk, mire
gondolt az agyunk, mialatt mással voltunk elfoglalva.
– És a te agyad mire gondolt?
– Hogy amikor Bjørn rájött, hogy te vagy az apja annak a
gyereknek, akit a sajátjának tartott, bosszút akart állni. Megölte
Rakelt, és rád terelte a gyanút. Egyszer azt mondtad, hogy te ölted
meg. Mert úgy érzed, hogy a te hibád.
– Az én hibám volt. Az én hibám.
– Azt akarta, hogy ugyanazt a fájdalmat érezd, mint ő, igaz?
Hogy elveszítsd azt, amit a legjobban szeretsz. És bűntudatod
legyen. Néha arra gondolok, mennyire magányosak lehettetek. Két
barát, akinek nincsenek barátai. Akiket elválasztott… olyasmi, ami
amúgy bárkivel megtörténhet. És aztán elveszítettétek a nőket is,
akiket szerettetek.
– Hm.
– Mennyire fájt?
– Fájt. – Harry vadul beleszívott a cigarettába. – Majdnem azt
csináltam, amit Bjørn.
– El akartad dobni magadtól az életet?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy le akartam zárni az életem. Túl
sok eldobnivalóm nem maradt.
Alexandra visszavette a cigarettát. Már majdnem teljesen
elszívták.
 Elnyomta a hamutartóban, és hozzábújt Harryhoz.
– Lehetek még kicsit Rakel, ha szeretnéd.
 
Våge megpróbálta kizárni a szélben a zászlórúdhoz csapódó kötél
idegesítő hangját. A szerény Kolsås bevásárlóközpont előtti
parkolóban állt meg. Az üzletek már bezártak, így a parkolóban alig
voltak autók, de ahhoz azért elegen, hogy az övé ne tűnjön fel
senkinek, aki elhalad mellette az úton. Már másfél órája várakozott,
és eddig alig több, mint ötven jármű húzott el előtte. Nem használt
vakut, hanem akkor fotózta le a kocsikat, amikor a tőle negyven-
ötven méterre lévő lámpa alá értek. A képek minősége elég jó lesz
ahhoz, hogy el tudja olvasni a rendszámtáblájukat.
Most már majdnem tíz perc telt el anélkül, hogy egyetlen autót
látott volna az úton. Későre járt, az emberek nyilván inkább otthon
maradtak. Våge a zászlókötél csapkodását hallgatta, és úgy döntött,
eleget ült lesben. És cikket kell írnia.
Gondolkozott, hogyan is csinálja. Ha a saját blogját használja,
azzal természetesen megint életet lehel belé, de ha nemcsak megint
lábra akarja állítani, hanem azt akarja, hogy szárnyaljon, akkor
jelentősebb médiumra lesz szüksége.
Elmosolyodott, ahogy arra gondolt, hogy Solstad félre fogja
nyelni a reggeli kávéját. Kinyitotta a kesztyűtartót, és elővett belőle
egy régi, összekarcolt CD-t, amelyet már időtlen idők óta nem
hallgatott, és belökte a lejátszóba. Felhangosította Genie csodálatos,
nazális hangját, elfordította a slusszkulcsot, és rálépett a gázra.
 
Mona Daa hitt a saját fülének. Annak viszont nem, aki elmesélte
neki a történetet. De a saját szemének szintén hitt, ezért kénytelen
volt megváltoztatni a véleményét Terry Våge sztorijáról. Amikor a
férfi felhívta, szinte oda sem figyelve vette fel, inkább csak hogy
megszabaduljon az 1883 című sorozat egyik szereplőjének, Isabel
Maynek a szokásos fennhéjázó monológjától. Felkelt a kanapéról
Anders mellől, és átment a hálószobába. Isabel May
életbölcsességeinek idegesítő mivoltához az is hozzájárult, hogy
Anders teljesen odavolt érte.
De mindez teljesen kiröppent Mona fejéből.
 A képekre bámult, amelyeket Våge azért küldött át, hogy
alátámassza velük a sztoriját és a javaslatát. Használt vakut, ezért
annak ellenére, hogy sötét volt, és a fejek mozogtak a szélben, a fotók
élesre sikerültek.
– Átdobtam egy videót is, hogy lásd, tényleg én voltam ott –
közölte vele a férfi.
Mona megnyitotta a videót, és minden maradék kétsége elszállt.
Még Terry Våge sem olyan őrült, hogy egy ilyen hazugságot
megrendezzen.
– Fel kell hívnod a rendőrséget – nyögte Mona.
– Már felhívtam őket – felelte Våge. – Úton vannak, és a festéket is
látni fogják. Nem hiszem, hogy a gyilkos azzal szórakozott volna,
hogy leszedje. Amúgy talán a fejeket is otthagyta. De bármit is
találnak, sajtótájékoztatót fognak tartani, szóval nincs sok időtök
eldönteni, akarjátok-e.
– És mennyit kérsz?
– Ezt majd a szerkesztőddel megbeszélem. Mint mondtam, csak
azt a nem túl éles képet használhatjátok, amit megjelöltem, és a
blogomat rögtön a bevezető után kell belinkelnetek. Azt is
egyértelműen le kell írnotok, hogy a blogomon több kép meg egy
videó is van még. Jól hangzik? Ja, még valami. A cikket
természetesen te fogod jegyezni, Mona. A te neved alatt kell
megjelennie. Én teljesen kívülálló vagyok.
A nő megint a képekre nézett, és megborzongott. Nem amiatt,
amit látott, hanem amiatt, ahogyan Våge kiejtette a nevét. A
lényének egyik fele legszívesebben sikítva nemet mondott volna, és
lecsapta volna a telefont. De az az a fele volt, amelyik nem dolgozott.
Ezt a lehetőséget nem hagyhatja elúszni. Amúgy meg igazából nem
is ő fog dönteni. Éljen a szerkesztői felelősség! Nyelt egyet.
– Rendben.
– Remek. Szólj a szerkesztődnek, hogy öt percen belül hívjon fel!
Oké?
– Oké.
Mona letette, és elkezdte beütni Julia nevét a telefonba. A szíve
vadul vert, a fejében hat szó visszhangzott.
A te neved alatt kell megjelennie.
 Harmincnyolcadik fejezet
 
Csütörtök
 
 
Alexandra lassan mozgatta a nagyítót Helene Røed feje felett.
Reggel óta ezzel foglalkozott, most meg már lassan elérkezett az
ebéd ideje.
– Ide tudsz jönni, Alex?
A nő szünetet tartott a nyomvadászatban, és az asztal másik
végéhez ment, ahol Helge vizsgálta Bertine Bertilsen fejét. Senki
másnak nem engedte volna meg, hogy férfinévre rövidítse a nevét,
de Helge szájából annyira természetesen hatott, szinte
szeretetteljesen, mintha testvérek lettek volna.
– Mi van?
– Ez – felelte a férfi. Lehúzta Bertine bomlásnak indult fején az
alsó ajkat, és a nagyítót az alsó fogsorára irányította. – Úgy néz ki,
mintha bőr lenne.
Alexandra közelebb hajolt. Szabad szemmel alig lehetett látni, de
a nagyítón keresztül nézve szemernyi kétsége sem maradt. A nő
fogai közül egy fehér, kiszáradt valami állt ki.
– Istenem, Helge! – nyögte. – Ez tényleg bőr!
 
Egy perccel tizenkét óra előtt Katrine körbenézett a negyedik
emeleti előadóban, és megállapította, hogy akárcsak a legutóbb, jó
nagy számban gyűlt össze a sajtó. Terry Våge Mona Daa mellett ült,
amin nem is lehetett csodálkozni, tekintetbe véve az anyagot,
amelyet a férfi a VG rendelkezésére bocsátott. Daa mégsem tűnt túl
boldognak. A hátsó sorban Katrine egy férfit vett észre, akit még
sohasem látott. A papi gallérja alapján úgy gondolta, talán egy
egyházközségi újságtól vagy más keresztény laptól érkezett. Furcsán
kihúzta magát, és egyenesen Katrinére nézett, mint egy izgatott,
figyelmes diák. Az ajkán mosoly játszott, és egyáltalán nem
pislogott, mint egy hasbeszélő bábu. Leghátul, a falnak
támaszkodva, karba tett kézzel Harry állt.
 Elkezdődött a sajtótájékoztató.
 
A történtekről Kẹdzierski számolt be. Terry Våge információi
alapján a rendőrség megtalálta Bertine Bertilsen és Helene Røed fejét
a Kolsåson. Våge vallomást tett, és nem emelnek vádat ellene az
ügyben tanúsított viselkedése miatt. Természetesen nem lehet
kizárni, hogy a gyilkosságokat két vagy több személy követte el, de
Markus Røedöt a dolgok jelenlegi állása szerint kiengedik az
előzetes letartóztatásból.
Ezután záporozni kezdtek a kérdések.
Bodil Melling az általános kérdések megválaszolásáért felelt. És –
mint arról tájékoztatta Katrinét – a Harry Holéra vonatkozó esetleges
kérdések megválaszolásáért is. Közölte vele, hogy az lesz a legjobb,
ha egyáltalán nem említi Holét. És Røed új alibijét sem, amely szerint
az első két gyilkosság idején egy férfiaknak fenntartott klubban
tartózkodott, mivel ezt az információt felettébb kétes módon
szerezték meg.
Az első kérdések a fejek megtalálására vonatkoztak, és Katrine a
szokásos fordulatokkal operálva tért ki előlük, amelyek mind azt
jelentették, hogy nem tudnak vagy nem akarnak válaszolni.
– Ez azt jelenti, hogy nem is találtak nyomokat a tetthelyen?
– Mondtam, hogy ez nem nyilvános információ – felelte Katrine. –
De azt talán leszögezhetjük, hogy a Kolsås nem tetthely.
Az idősebb újságírók közül páran felkuncogtak. Néhány hasonló
kérdés után jöttek a kellemetlenebbek.
– Nem kínos a rendőrségnek, hogy négy nap után ki kell
engedniük Markus Røedöt?
Katrine Bodil Melling felé fordult, aki biccentett, hogy ezt ő maga
válaszolja meg.
– Mint minden ügyben, ebben is azokkal az eszközökkel
nyomozunk, amelyek a rendelkezésünkre állnak. Az egyik
eszközünk azoknak a személyeknek az előzetes letartóztatása, akiket
az összegyűjtött bizonyítékok alapján meggyanúsítunk, méghozzá
azért, hogy minimalizáljuk a szökés és a nyomozás befolyásolásának
kockázatát. Ez nem egyenértékű azzal, hogy meg vagyunk győződve
arról, hogy megtaláltuk a bűnöst, és azzal sem, hogy hibát követtünk
el, amennyiben kiderül, hogy az előzetes letartóztatás okafogyottá
vált. A vasárnapi információk birtokában megint ugyanúgy
cselekednénk. Szóval nem, nem kínos.
– De az új bizonyítékok előkerülése nem a rendőrség érdeme,
hanem Terry Vågéé.
– A nyomozás része az is, hogy fogadjuk a lakosság bejelentéseit.
Ezek megszűrése a munkánkhoz tartozik, és az, hogy Terry Våge
hívását komolyan vettük, ékes példája a helyes helyzetértékelésnek.
– Ezzel azt akarja mondani, hogy nehéz volt eldönteni, hogy Våge
hívását komolyan kell-e venni?
– Erre nincs mit mondanom – felelte Melling kurtán, de Katrine
látta, hogy az ajkán egy kis mosolykezdemény táncol.
Most már mindenhonnan kérdésekkel bombázták, de higgadtan
válaszolgatott. Katrine arra gondolt, talán félreismerte, és mégis több
egy szürke karrieristánál. Körülnézett a teremben, mialatt a főnöke
állta a sarat, és észrevette, hogy Harry előveszi a telefonját, majd
gyors léptekkel kimegy.
Amikor Melling elhallgatott, és Kẹdzierski felszólította a
következő újságírót, Katrine megérezte, hogy vibrál a zsebében a
mobilja. A következő kérdés is Mellingnek szólt. Harry visszajött a
terembe, elkapta Katrine pillantását, és a saját telefonjára bökött.
Katrine megértette, mit akar, és az asztal alatt elővette a mobilját.
Harrytól érkezett üzenete.
Van DNS. 80% egyezés.
Kétszer is elolvasta. Ez azt jelenti, hogy nyolcvanszázalékos
eséllyel megvan az emberük. Katrine szíve hevesen vert. Mivel az
újságírónak igaza volt, és valóban nem találtak nyomokat a
Kolsåson, ez fantasztikus hírnek számított. Nyolcvan százalék
persze nem száz, de azért mégis… nyolcvan. És mivel még alig múlt
el dél, biztosan nincsenek teljesen készen, szóval ez a szám akár
emelkedhet is. De akkor csökkenhet is? Igazság szerint nem
emlékezett minden apró részletre, pedig Alexandra hányszor
magyarázott már neki a DNS-elemzés rejtelmeiről. Mindenesetre a
legszívesebben kirohant volna, semmi kedve nem volt etetni a
keselyűket, amikor végre találtak egy nyomot. Van egy nevük!
Olyasvalaki, aki szerepel az adatbázisban, szóval korábban
valószínűleg elítélték, vagy legalábbis letartóztatták. Olyasvalaki,
aki…
Belévillant egy gondolat.
Csak ne Røed legyen! Istenem, csak ne Røed legyen megint! Az
teljesen kikészítené. Lehunyta a szemét, és hirtelen rádöbbent, hogy
néma csend van.
– Bratt? – szólította Kẹdzierski.
Katrine kinyitotta a szemét, elnézést kért, aztán azt mondta, hogy
szeretné még egyszer hallani a kérdést.
 
– A sajtótájékoztatónak vége – jelentette Krohn. – Ezt írja a VG.
Átnyújtotta Markus Røednek a telefonját.
Egy terepjáró hátsó ülésén ültek. Miután Røedöt kiengedték a
cellájából, a rendőrségre vezető alagúton át távoztak a fogdából,
hogy elkerüljék az összegyűlt újságírókat. Krohn autót és embereket
bérelt egy biztonsági cégtől, a Guardiantól, amellyel Røed korábban
már dolgozott együtt. Ezt Harry Hole javasolta, mégpedig egyszerű
okból kifolyólag. Korábban hat személy tartózkodott egy
helyiségben pár csík zöld kokainnal, és közülük hármat megölt egy
őrült sorozatgyilkosnak tűnő valaki. Annak a valószínűsége, hogy az
életben lévő három személy is sorra fog kerülni, nem túl magas, de
ahhoz azért elég nagy, hogy aki ott volt, megtegye azt az
óvintézkedést, hogy egy időre visszavonul egy betörésbiztos
lakásba, és biztonsági személyzetet is fogad. Røed kis gondolkodás
után belement.
Krohn azt gyanította, hogy az első üléseken helyet foglaló
bikanyakú őröket akciófilmek inspirálták az öltönyük, a
napszemüvegük és az edzésprogramjuk kiválasztásában. Azt nem
tudta eldönteni, hogy a fekete Dressmann öltönyük azért tűnik-e
olyan szűknek, mert hatalmas izmok duzzadnak alatta, vagy mert
golyóálló mellényt viselnek, de azt egyértelműen látta, hogy a
megbízója jó kezekben van.
– Ha! – tört ki Røed. – Figyeljen!
Krohn természetesen már olvasta Mona Daa cikkét, de nem
bánta, hogy meg kell hallgatnia még egyszer.
 
 Melling azt állítja, hogy Markus Røed szabadon engedése nem kínos a
rendőrség számára, és ebben igaza is van. Az előzetes letartóztatás volt
kínos. Legalább annyira, mint amikor pár éve a gazdasági bűnözés elleni
osztály tönkretette a hírnevét azzal, hogy dicsőséget remélve kétségbeesett
hadjáratot folytatott több nagy hatalmú cégvezető és üzletember ellen.
Melling osztálya is belesétált ugyanabba a csapdába. Markus Røedöt lehet
kedvelni vagy nem kedvelni, és lehet a törvény előtti egyenlőség elvét
képviselni, de attól semmi nem lesz igazságosabb, hogy keményebben
bánunk Jupiterrel, mint a kisökörrel. Az időt, amelyet a rendőrség arra
vesztegetett, hogy egy szarvast üldözzön, arra kellett volna fordítani, hogy
megtalálják azt, aki minden jel szerint elkövette a gyilkosságokat: egy
mentálisan zavart sorozatgyilkost.
Røed az ügyvédje felé fordult.
– Maga szerint ezzel a szarvassal arra akartak utalni, hogy…
– Nem – mosolygott Krohn. – Most mit fog csinálni?
– Na igen, mit csináljak? – Røed visszaadta Krohnnak a telefonját.
– Mit csinál az ember, ha kiengedik a börtönből? Bulizik,
természetesen!
– Ezt nem ajánlom. Az egész ország magát figyeli, és Helene… –
Krohn nem fejezte be a mondatot.
– Arra gondol, hogy még ki sem hűlt a teste?
– Igen, valami ilyesmire. Azonkívül minél kevesebb forgalmat
szeretnék.
– Ez mit jelent pontosan?
– Azt, hogy a lakásban kell maradnia a két testőrével. Legalábbis
egyelőre. Onnan is tud dolgozni.
– Rendben. De szükségem van valamire… hogy felviduljak. Ha
érti.
– Azt hiszem, értem – sóhajtotta Krohn. – De nem várhat? Røed
felnevetett, és Krohn vállára tette a kezét.
– Szegény drága Johan! Magának nincs sok rossz tulajdonsága, de
felteszem, hogy sok szórakozásban sem volt része. Megígérem, hogy
nem fogok feleslegesen kockáztatni! Igazából nagyon szeretném
megtartani ezt a szép, egyedi… – Rajzolt egy kört a feje körül.
– Jól van – felelte Krohn, és kinézett az ablakon.

É
 Éppen a Vonalkód projekt keretei között felhúzott épületek
mellett haladtak el. Ezek a magasházak vezették be Oslót végleg a
huszonegyedik századba. Krohn elnyomta magában a kéretlenül
felbukkanó gondolatot. Azt, hogy nem gyászolna túl sokáig, ha
Markus Røed nem tudná megtartani azt a szép, egyedi fejét.
 
– Csukják be maguk mögött az ajtót, legyenek szívesek! – kérte
Bodil Melling, miközben megkerülte az íróasztalát.
Katrine becsukta maga és Harry mögött az ajtót, és leült Szung-
min mellé.
– Szóval mink van? – kérdezte Melling, és leült az asztal
túloldalán. A pillantása Katrinére szegeződött, de a nő Harry felé
biccentett, aki éppen készült helyet foglalni.
– Szóval… – Harry elhallgatott, míg el nem helyezkedett kedvenc,
félig fekvő pózában. Melling arcán türelmetlenség villant. –
Felhívtak az Igazságügyi…
– Miért magát? – szakította félbe Melling. – Ha jelentenivalójuk
van, a nyomozás vezetőjével kell kapcsolatba lépniük.
– Lehet. Mindenesetre…
– Nem, először ezt akarom tisztázni. Miért nem a nyomozás
vezetőjével léptek kapcsolatba?
Harry grimaszolt egyet, elfojtott egy ásítást, és kibámult az
ablakon, mintha a kérdés egyáltalán nem érdekelné.
– Formailag talán tényleg nem volt helyes – válaszolt helyette
Katrine –, de azt a személyt hívták fel, aki gyakorlatilag vezeti a
nyomozást, már abban az értelemben, hogy ő a legláthatóbb.
Mehetünk tovább?
A két nő tekintete egymásba fonódott. Katrine tisztában volt
azzal, hogy az, amit mondott és ahogyan mondta, kihívónak tűnhet.
És talán tényleg az is. De akkor mi van? Most nincs idejük egymással
versengeni. És ezt mintha Melling is belátta volna. Kurtán biccentett.
– Igaza van, Bratt. Folytassa, Hole!
Harry úgy bólintott az ablak felé, mintha néma beszélgetést
folytatott volna egy kint tartózkodóval, aztán visszafordult a
többiekhez.
 – Hm. Bertine Bertilsen fogai között egy bőrdarabot találtak.
Olyan helyzetben volt, hogy ha kiöblítette volna a száját, vagy fogat
mosott volna, akkor eltűnik, szóval feltételezhető, hogy közvetlenül
a halála előtt került oda. Mondjuk úgy, hogy megharapta a gyilkost.
Már van egy majdnem teljes DNS-profil, és van találat az
adatbázisban.
– Bűnöző?
– Nem ítélték el, de igen.
– Milyen magas a valószínűség?
– Elég magas ahhoz, hogy le lehessen tartóztatni.
– Mondja maga. Mi viszont nem engedhetjük meg magunknak,
hogy a sajtó…
– Megvan az emberünk. – Harry halkan beszélt, de a szavai
mintha visszhangoztak volna a helyiségben.
Melling Katrinére nézett, aki bólintott.
– És maga szerint, Larsen?
– A legutolsó információink szerint a valószínűség kilencvenkét
százalék. Megvan az emberünk.
– Jól van. – Melling összecsapta a tenyerét. – Munkára fel!
Felálltak. Kifelé menet Melling visszatartotta Katrinét.
– Tetszik magának ez az iroda, Bratt? Katrine bizonytalanul
nézett a főnökére.
– Igen. Kellemesnek tűnik.
Melling végighúzta a kezét az egyik szék hátán.
– Csak azért kérdezem, mert jelezték, hogy talán máshová
kerülök, és akkor ez megüresedik.
Katrine eddig nem is feltételezte róla, hogy ilyen melegen tud
mosolyogni.
– De nem akarom feltartani, Bratt.
 Harminckilencedik fejezet
 
Csütörtök. Díszkáposzta
 
 
Harry bement a temetőbe. A grønlandsleireti virágárus azt
javasolta, hogy tegyen díszkáposztát a sírra. Nemcsak azért, mert
úgy néz ki, mint egy csinos virág, hanem mert a hőmérséklet
csökkenésével a színei egyre szebbek lesznek.
Harry felvett egy ágat, amely az előző éjszakai vihar során
törhetett le, és ráesett a sírkőre. Nekitámasztotta egy fának, aztán
leguggolt, és csinált helyet a földben a díszkáposzta cserepének.
– Megtaláltuk – jelentette. – Arra gondoltam, hogy szeretnéd
tudni, mert nyilván figyelsz.
Felnézett az immár tiszta, kék égre.
– Igazam volt, tényleg olyasvalaki, aki ott van az ügy szélén. Akit
láttunk, de mégsem láttunk. Minden mással kapcsolatban tévedtem.
Mint tudod, mindig az indítékot keresem, mert szerintem az vezet a
helyes útra. És persze mindig van indíték. De nem mindig világít
olyan fényesen, hogy vezércsillagként lehessen használni. Vagy
igen? Akkor nem, ha annyira be van zárva az őrültség sötétjébe,
mint most. Szóval most én is feladom a miértet, és a hogyanra
koncentrálok. Aztán majd Ståle meg a hozzá hasonlók
foglalkozhatnak azzal a kifacsart miérttel. – Harry megköszörülte a
torkát. – Hagyjam a dumát, és térjek rá a hogyanra? Oké, rendben.
 
Øystein Eikeland három órakor érkezett meg a Jernbanetorgetre,
ahol másfél héttel korábban találkozott Harryval. Mintha egy
örökkévalóság telt volna el azóta. Elment a tigrisszobor mellett, és
észrevette Alt, aki kétrét görnyedve támaszkodott a régi állomás
falának. Odasietett hozzá.
– Hogy vagy, Al?
– Összeszedtem valami szart. – Ezzel Al megint elhányta magát,
majd felegyenesedett, és megtörölte a száját a parkája ujjával. –
Amúgy jól. Veled mi van? Ezer éve…
 – Ja, mással voltam elfoglalva. – Øystein lenézett a hányásra. –
Emlékszel, hogy érdeklődtem Markus Røed bulija után? Akkor azt
mondtam, hogy tudni szeretném, ki volt az az arc, aki kólát árult.
– Ja, hát ingyen osztogatta, de mi van vele?
– Igazából el kellett volna mondanom, hogy azért kérdeztem,
mert egy magánnyomozónak dolgozom.
– Tényleg? – Al kék szeme keményen Øysteinre meredt. – Annak
a zsarunak, aki itt volt? Harry Holénak?
– Ismered?
– Olvasok újságot!
– Valóban? Nem hittem volna.
– Ja, nem annyira gyakran, de miután meséltél arról a két csajról,
ezt az ügyet azért követtem.
– Szóval követted?
Øystein körbenézett a téren. Most is olyan volt, mint szokott.
Ugyanazok a kuncsaftok. A turisták turistának tűntek, az
egyetemisták egyetemistának, a drogosok drogosnak. Le kellene
állnia. Le kell állnia! Vagyis el kell innen húznia. Miért túloz el
mindig mindent, miért nem tartja magát a mértékletesség
parancsához? Csak azt a feladatot kapta, hogy mutassa meg, ki Al,
és vonja el kicsit a figyelmét. De nem, neki muszáj…
– Vagy valamivel többet is csináltál, mint hogy egyszerűen
követted volna, Al?
– Mi van?
Al szeme mintha megnőtt volna, és rémítően villogott.
 
– A buliban találkozott a lányokkal, vagy talán már korábban is
adott nekik kokaint – magyarázta Harry a sírkőnek. – Kedvelte őket.
Vagy gyűlölte? Ki tudja? Talán ő is bejött a három nőnek, elvégre
jóképű és egész vonzó. Øystein a magány karizmájának nevezi az
ilyesmit. Szóval talán emiatt tudta őket magával csalni. Vagy
kokainnal. Nem volt otthon ma reggel, amikor rajtaütöttek a lakásán,
Øystein szerint fix időbeosztással melózik a pályaudvar előtt.
Egyedülállónak tűnik, de az ágyát bevetette. Az autóját éppen most
vizsgálják át. Az ágya felett egy nagy Charles Manson-kép van. Nem
találtak nála trófeákat, azoktól nyilván megszabadult, de előkerült
É
egy csomó más érdekes. Mindenféle kés. Kemény pornó. És egy
töltény alakú arany kokainos szelence, amibe a B. B. monogramot
vésték. Szerintem Bertine pár ismerőse megerősíti majd, hogy az övé
volt. Zöld kokain volt benne. Ez jó, mi? De most figyelj! Az ágya
alatt volt nyolc kiló fehér kokain. Tisztának tűnt. Már a kokain. Ha
kicsit felütik, több mint tízmillió koronát ér. Nincs priusza, de
kétszer letartóztatták. Egyszer csoportos nemi erőszak gyanúja
miatt. Talán nem is volt ott, de így került be a DNS-e az adatbázisba.
Még nem volt időnk beleásni magunkat a gyerekkorába és a
múltjába, de úgy sejtem, nem lehetett túl fényes. Hát ennyi. – Harry
az órájára nézett. – Asszem, kábé most kapják el. Nagyon óvatos,
szinte a paranoiával határosan, és mivel kedveli a késeket, plusz
sokan vannak a környéken, Øystein tereli el a figyelmét. Szerintem
rossz ötlet amatőröket bevetni, de hát engem nem kérdeztek meg.
 
– Mi a francra célzol? – kérdezte Al.
 
– Semmire – felelte Øystein, és figyelte Al kezét, amint eltűnik a
parka zsebében.
Rájött, hogy talán veszélyben van. Akkor meg miért nem
takarodik innen? Miért húzza az időt? Megint Al kezére nézett. Mi
lehet a zsebében? Hirtelen rádöbbent, mi tetszik neki a helyzeten.
Hogy végre, kivételesen ő van a középpontban. A rádióban most tuti
arról karattyolnak, miért van még mindig Al közelében. Ezek aztán
az idegek! Ezt nevezem menőnek!
Al mellkasán megjelent két táncoló, piros pötty. Øystein ideje a
reflektorfényben lejárt.
– Legyen oké napod, Al!
Megfordult, és a buszmegállók felé indult. Elhaladt előtte egy
piros busz, és a napsütötte ablaküvegek tükrében látta, hogy a téren
három személy a ruhája alá nyúl, és Al felé közelít. Al felordított,
amint lenyomták a földre. Ketten pisztolyt szegeztek rá, a harmadik
bilincset kattintott a csuklójára. A busz elment, és Øystein a Karl
Johans gatén át a királyi palotára nézett. Nyüzsögtek körülötte az
emberek, és egy pillanatra azokra gondolt, akiket megismert és
elhagyott életében.
  
Harry merev térddel felállt, és a rózsaszínű virágra pillantott.
Ami valójában káposzta volt. A sírkőbe vésett névre emelte a
tekintetét. Bjørn Holm.
– Szóval már tudod, mi van, Bjørn. Én meg azt tudom, hol
nyugszol.
Talán valamikor még visszajövök. Amúgy a Jealousyben is
hiányzol.
Megfordult, és a kapu felé indult. Elővette a telefonját, és megint
Lucille-t hívta. Most sem kapott választ.
 
Mikael Bellman az ablaknál állt, miközben Vivian beszámolt neki
a pályaudvar előtti sikeres akcióról.
– Köszönöm – felelte Bellman. A pillantását szokás szerint az
események központja vonzotta magára. – Meg szeretnék szólalni
nyilvánosan. Egy sajtónyilatkozatra gondoltam, amiben dicsérem a
rendőrség fáradhatatlanságát, munkamorálját és azt, hogy milyen
professzionálisan kezelik a szövevényes ügyeket. Írna egy vázlatot?
– Természetesen – felelte Vivian lelkesen. Most kapott először
ilyen horderejű feladatot. Bellman mégis érezte a hangján, hogy
aggódik valamiért.
– Mi a gond, Vivian?
– Nem tart attól, hogy úgy fog tűnni, mintha már előre elítélné a
letartóztatottat?
– Nem.
– Nem?
Bellman a nő felé fordult. Milyen csinos. És okos. De annyira
fiatal. És neki most már talán idősebb nők kellenek. Akik inkább
bölcsek, mint okosak.
– Általános elismerő szöveget kell írnia, és az ország összes
rendőrét megszólítani – magyarázta. – Egy igazságügyi miniszter
nem kommentál egyedi ügyeket. Aki akarja, majd összeköti ennek a
gyilkosságsorozatnak a felderítésével.
– De hát mindenki erről beszél, szóval a legtöbben nyilván
összekötik.
– Remélem – mosolygott Bellman.
É
 – És akkor az emberek azt gondolják, hogy… – Vivian
bizonytalanul elhallgatott.
– Tudja, miért gratulál a miniszterelnök annak, aki megnyeri a téli
olimpiát? Mert a gratulációja bekerül az újságokba, így sütkérezhet
kicsit a dicsőségben, és emlékeztetheti az embereket arra, ki tette
lehetővé, hogy egy ilyen kis nemzet annyi aranyat tudjon nyerni. A
sajtónyilatkozatunknak korrektnek kell lennie, de azt is meg kell
mutatnia, hogy egy hullámhosszon vagyok a néppel. Lecsuktunk
egy kokaint áruló sorozatgyilkost, és ez sokkal jobb, mint egy
gazdag üzletember. Megnyertük az aranyat. Érti?
Vivian bólintott.
– Azt hiszem.
 Negyvenedik fejezet
 
Csütörtök. A félelem hiánya
 
 
Terry Våge felemelte az irodaszékét – bár csak csípőmagasságig,
mert jobban nem bírta –, és nekivágta a falnak.
– A rohadt életbe!
Könnyen megtalálta a Kolsås bevásárlóközpontnál lefényképezett
autók tulajdonosait. Felment a regnr.no weboldalra, és a
rendszámtáblák alapján egy bizonyos összegért le tudta kérdezni a
neveket és címeket. Végül valamivel több, mint kétezer koronájába
került a dolog, és jó néhány órát rá kellett szánnia, de meglett a lista.
Ötvenkét nevet tartalmazott. Éppen el akarta kezdeni hívogatni őket,
de akkor azt olvasta a VG oldalán, hogy elkapták a pasast.
A szék nem borult fel, hanem szépen visszagurult hozzá az
enyhén lejtő padlón, mintha azt akarná üzenni, hogy üljön csak
vissza, és gondolja át nyugodtan a dolgot. Úgy döntött,
engedelmeskedik.
Nagy dobásra készült, még annál is nagyobbra, mint a fejek
lefotózása volt. Megkeresi a gyilkost, és – micsoda zseniális ötlet! –
exkluzív interjút kér tőle, amelyben beszélnek róla magáról és a
gyilkosságokról egyaránt, természetesen teljes titoktartás mellett.
Elmagyarázza neki, hogy az újságíróknak muszáj megvédeniük a
forrásaikat, és az ő titoktartási kötelezettsége miatt mindketten
biztonságban lesznek a rendőrségtől. Azt persze elhallgatja, hogy az
informátorok csak egy bizonyos határig formálhatnak jogot az
újságírók titoktartására, és ha fenyegetik az életét, az már jócskán túl
van azon a határon. Ezért mihelyt kikerül az interjú a netre, azonnal
értesíti a rendőrséget, és elmondja, hol találják a gyilkost. Ő újságíró,
és senki sem vetheti a szemére, hogy a munkáját végzi, akkor pedig
aztán főleg nem, ha ő, Terry Våge buktatja le a gyilkost.
De most megelőzték.
A picsába!
 Megnézte a többi újság oldalát is. Senki sem hozta le a pasas
fotóját és nevét. Ez mindig így van. Ha a gyanúsított nem olyan
ismert személy, mint például Markus Røed, akkor a sajtóetika tiltja,
hogy nyilvánosságra hozzák a nevét. E miatt az átkozott, túlzásba
vitt tapintat miatt, amely annyira jellemző Skandináviára, az ember
legszívesebben elhúzna Amerikába, ahol nem kell kímélni a
mocskokat, és az újságíróknak nagyobb a mozgásterük. Bár igazából
mindegy. Mit csinálhatna, ha tudná a pasas nevét? Semmit,
azonkívül, hogy megkeresi a listáján, és ostorozza magát, hogy nem
hívta fel korábban. Felsóhajtott. Az egész hétvégéje elromlott, és
ennek majd Dagnija issza meg a levét, de hát bírnia kell a gyűrődést,
elvégre felesben fizették a repülőjegyét.
 
Hat órakor a teljes Aune-csoport összegyűlt a 618-as
kórteremben. Øystein egy üveg pezsgőt és műanyag poharakat vett
elő.
– A zsaruktól kaptam – újságolta. – Köszönetképpen. Szerintem
ők addigra már túl voltak pár koccintáson. Még sohasem láttam
egyet sem ilyen kedvesen viselkedni.
Kinyitotta a pezsgőt, és töltött. A poharakat Truls osztotta szét.
Jibran Sethi is kapott egyet. Koccintottak.
– Nem találkozhatunk továbbra is? – vetette fel Øystein. – Nem
kell ügyeket megoldanunk. Megvitathatjuk azt, hogy… például azt,
hogy ki a világ legjobban alábecsült dobosa. A helyes válasz amúgy
Ringo Starr. A leginkább túlértékelt Keith Moon, aki a The Whoban
játszott, és a legjobb természetesen John Bonham a Led Zeppelinből.
– Hát ezek elég rövid találkozók lesznek – jegyezte meg Truls,
mire mindenki felnevetett, őt is beleértve, amikor rájött, hogy
tényleg vicceset mondott.
Amikor elült a nevetés, Aune szólalt meg:
– Azt hiszem, itt az ideje annak, hogy összefoglaljuk az
eseményeket.
– Aha – helyeselt Øystein, és hátradőlt a székén. Truls csak
bólintott.
Mindhárman várakozásteljesen néztek Harryra.
 – Hm – kezdte Harry. Megforgatta a kezében a műanyag poharat,
amelyből egyelőre nem ivott. – Még nem tiszta minden részlet, és
van pár kérdés. De kössük össze a meglévő pontokat, és nézzük
meg, mit kapunk! Oké?
– Halljuk, halljuk! – Øystein a lábával dobogott a padlón.
– Van egy gyilkosunk, akinek nem ismerjük az indítékát. A
kihallgatások után remélhetőleg okosabbak leszünk. Abban
mindenesetre biztos vagyok, hogy az egész a buliban kezdődött.
Gondolom, emlékeztek, hogy azt mondtam, kövessük a
drogdílerhez vezető nyomokat, de be kell látnom, hogy rossz
emberre fókuszáltam. Könnyű azt képzelni, hogy akin maszk,
napszemüveg és sapka van, az a rosszfiú. Nézzük, mit tudunk róla,
mielőtt rátérünk a gyilkosra! Azt tudjuk, hogy amatőr, és zöld
kokaint osztogatott, amit nem sokkal korábban foglaltak le.
Nevezzük zöldfülűnek! Szerintem olyasvalaki lehet, aki hozzáfér a
lefoglalt drogokhoz, mielőtt elemzésre küldik őket, szóval vámos
vagy a rendőrségi raktár egyik dolgozója. Rájött, milyen minőségű
anyag került a keze közé, és nem akarta elszalasztani a kínálkozó
lehetőséget. Lenyúlt valamennyit, és azt tervezte, hogy
olyasvalakinek adja el, akinek fontos a minőség, és meg is engedheti
magának.
– Ez lett volna Markus Røed – szólt közbe Øystein.
– Bizony. Ezért ragaszkodott ahhoz, hogy megkóstolja.
Mindenképpen neki akarta elpasszolni.
– És még engem gyanúsítottak! – morgott Truls.
– Miután Røed rátüsszentett az asztalra, és ezzel hazavágta a
zöldfülű terveit – akit most tegyünk is félre –, Al szerzett Røednek
kokaint. Meg gondolom, a lányoknak is, bár nekik még jutott a
zöldből. Al bejött a lányoknak. És a lányok is bejöttek neki. Elhívta
őket az erdőbe. És itt van az, amit egyáltalán nem értek. Hogyan
csinálta? Hogyan vette rá Susannét, hogy önként átvágjon a városon,
és egy félreeső helyen találkozzon vele? Közepes minőségű
kokainnal? Kötve hiszem. Hogyan vette rá Bertinét, hogy önként
találkozzon vele az erdőben, miután eltűnt egy másik lány,
méghozzá hasonló körülmények között? És hogyan vette rá Helenét
ez után a két gyilkosság után, hogy önként elmenjen vele a
színházból a Rómeó és Júlia szünetében?
– Ezt tudjuk? – kérdezte Aune.
– Igen – felelte Truls. – A rendőrség beszélt a jegypénztárral, és
kiderítették, hova szóltak az ajándékjegyek, amiket Røednek
küldtek, és kik ültek Helene mellett. Ők azt vallották, hogy nem
ment vissza a szünet után. A ruhatáros is emlékezett egy nőre, aki
kivette a kabátját, és egy férfira, aki hátat fordítva várt rá valamivel
odébb. Azért emlékezett rájuk, mert aznap este csak ők távoztak a
szünetben.
– Én beszéltem Helene Røeddel – vette vissza a szót Harry. –
Okos nő, és tud magára vigyázni. Egyszerűen nem tudom
elképzelni, hogy önként elmegy egy színházi előadásról egy
drogdílerrel, akit nem ismer. Ráadásul azok után, amik korábban
történtek.
– Többször megismételted az „önként” szót – állapította meg
Aune.
– Igen – felelte Harry. – Mert… félniük kellett volna.
– Félniük?
– Rettegniük! – Harry most nem a szokásos elnyújtózó pózban
ült, hanem előredőlve, a szék szélén. – Egy egérre emlékeztetnek,
amit egy reggel Los Angelesben láttam. Simán odament egy
macskához, és ezt természetesen nem élte túl. És pár napja ugyanezt
láttam itt, Oslóban is. Fogalmam sincs, mi volt a bajuk, talán kaptak
valamilyen szert, vagy elveszítették a félelem természetes ösztönét.
– A félelem jó – filozofált Øystein. – Legalábbis egy kis félelem.
Az idegenektől való félelem persze negatív töltetű kifejezés, és hát
sok rosszat tud okozni. De „egyél, vagy téged esznek meg” világban
élünk, és ha az ember nem tart attól, amit nem ismer, akkor előbb
vagy utóbb megjárja. Szerinted is, Ståle?
– Így van – felelte Aune. – Amikor az érzékek által olyasvalamit
tapasztalunk, amit az agy veszélyként azonosít, akkor az amigdala
sejtjei olyan neurotranszmittereket választanak ki, mint a glutamát,
és megijedünk. Ezek az evolúció füstjelei, és nélkülük…
– …szénné égnénk – fejezte be Harry a mondatot. – Szóval mi
bajuk volt az áldozatoknak? És az egereknek?
 Némán néztek egymásra.
– Toxoplazmózis.
Mindannyian felkapták a fejüket.
– Az egereknek toxoplazmózisuk volt – magyarázta Jibran Sethi.
– És az mi? – kérdezte Harry.
– Bekerül az egérbe egy parazita, ami blokkolja a félelmi
reakcióját, és szexuális vonzalommal helyettesíti. Az egér azért megy
oda a macskához, mert szexuálisan vonzódik hozzá.
– Viccelsz? – nyögte Øystein.
Jibran elmosolyodott.
– Nem. Toxoplasma gondii a teljes neve, és az egyik leggyakoribb
parazita.
– Várj! – kérte Harry. – Csak egereket fertőz meg?
– Nem, szinte bármilyen melegvérű állatot megfertőzhet. De
mindenképpen olyan állatba kell kerülnie, amit végül megeszik egy
macskaféle, mert be kell jutnia a végleges gazda beleibe, hogy
ivarosan tudjon szaporodni, és a végleges gazda csak macskaféle
lehet.
– Szóval elméletileg emberekben is lehet?
– Nem csak elméletben. A világ bizonyos részein rengeteg embert
megfertőz.
– És akkor szexuálisan vonzódni kezdenek… a macskákhoz?
Jibran felnevetett.
– Erről még nem hallottam. De a pszichológusunk talán többet
tud mondani.
– Ismerem ezt a parazitát, szóval már korábban kellett volna
kapcsolnom – mondta Aune. – Az agyat és a szemet támadja meg, és
van olyan kutatás, amely szerint vannak olyan fertőzött emberek,
akiknek bár korábban nem voltak mentális problémáik,
abnormálisan kezdenek viselkedni. Macskákkal mondjuk nem
fekszenek le, de agresszívak lesznek, főleg önmagukkal szemben.
Állítólag több öngyilkosságot lehet a számlájára írni. Egy
tudományos cikkben azt olvastam, hogy aki megfertőződik, annak
megnő a reakcióideje, és háromszor-négyszer akkora
valószínűséggel éri közlekedési baleset. És van egy érdekes kutatás,
ami kimutatta, hogy azok a diákok, akiknek toxoplazmózisuk van,
nagyobb valószínűséggel lesznek üzletemberek. Ezt a kutatók a
kudarctól való félelem hiányával indokolták.
– A félelem hiányával? – kérdezte Harry.
– Igen.
– De szexuális vonzalomról nem számoltak be?
– Ezt meg hogy érted?
– Arra gondolok, hogy a nők nem egyszerűen csak önként
találkoztak a gyilkosukkal. Átmentek az egész városon, az egyikük
otthagyott miatta egy színdarabot, ami tetszett neki. A holttesteken
nem volt jele nemi erőszaknak, és az erdőben talált lábnyomok arra
is utalhattak, hogy gyilkos és áldozata egymást átölelve sétált.
– A fertőzött egereket a macska, pontosabban a vizeletének a
szaga vonzza – magyarázta Jibran. – Gondoljatok bele! A parazita
zabálja az egér agyát és szemét, de tudja, hogy vissza kell jutnia a
macskába, mert csak annak a bélrendszerében tud szaporodni. Ezért
úgy manipulálja az egér agyát, hogy a macska szaga szexuális
vonzalmat váltson ki belőle. Így az egér önként segít a parazitának,
hogy bejusson a macska belébe.
– Pfuj – nyögte Truls.
– Igen, elég bizarr – adott neki igazat Jibran. – De a paraziták már
csak ilyenek.
– Hm. Az lehetséges, hogy a gyilkos macskává tette magát a nők
számára, miután megfertőzte őket a parazitával?
Jibran vállat vont.
– Abszolút elképzelhető, hogy a parazita mutálódik, vagy hogy
valaki létrehoz egy olyan parazitát, aminek emberi bélre van
szüksége a szaporodáshoz. Ma már egy biológushallgató is tud
sejtszinten génmódosítást végezni… De erről inkább egy
parazitológust vagy mikrobiológust kellene megkérdezned.
– Köszönöm, de először meghallgatom, mit mond Al. – Harry az
órájára pillantott. – Katrinétől tudom, hogy azonnal kihallgatják,
mihelyt beszélt a kirendelt védőjével.
 
A fogdában ritkán merte bárki megkérdezni Groth tisztet, mi az
oka a krónikus rossz hangulatának és a heves természetének. Akik
megkérdezték, nem maradhattak. Ellentétben az aranyerével. Az
pont annyi ideje volt a fogdában, mint maga Groth. Huszonhárom
éve. Most megzavarták pasziánszozás közben, és fájdalmasan izgett-
mozgott a széken, miközben az előtte álló férfi igazolványát nézte,
amelyet az illető a pultra tett. Közölte, hogy annak a személynek a
kirendelt védője, akit aznap tartóztattak le a pályaudvar előtt. Groth
nagyon nem kedvelte a drága öltönyben parádézó ügyvédeket, de
azokat meg aztán főleg megvetette, akik bomberdzsekit és
golfsapkát hordtak, mint valami kikötőmunkás, hogy így jelezzék,
nem tartják magukat különbnek másoknál.
– Szeretné, ha beküldenék magával egy őrt, Beckstrøm? –
kérdezte Groth.
– Nem, köszönöm – felelte az ügyvéd. – És az ajtó előtt se
hallgatózzon senki, ha lehet.
– Megölt három…
– Ezzel csak gyanúsítják.
Groth vállat vont, és megnyomott egy gombot, amely kinyitotta a
zsilip ajtaját.
– A benti őr megmotozza, és aztán beengedi a cellába.
– Köszönöm.
Az ügyvéd eltette az igazolványát, és már indult is.
– Gyökér – morogta Groth, és fel sem nézett a képernyőről, hogy
Beckstrøm meghallotta-e.
Négy perccel később világosan látta, hogy nem fogja tudni
kirakni a pasziánszt. Éppen vadul szitkozódott, amikor meghallotta,
hogy valaki a torkát köszörüli. A zsilip ajtaja mögött egy maszkos
alak állt. Groth meghökkent, de aztán ráismert a golfsapkára és a
bomberdzsekire.
– Hát ez nem tartott sokáig – állapította meg.
– Olyan fájdalmai vannak, hogy üvölt – felelte az ügyvéd. – Orvos
kell neki. Én majd később visszajövök!
– Most volt itt az orvos, de nem talált semmit. Adott neki
fájdalomcsillapítót, szóval nemsokára abbahagyja a vonyítást.
– Úgy ordít, mint aki a halálán van – felelte az ügyvéd, és kifelé
indult.
Groth utánanézett. Úgy érezte, valami nem stimmel, de nem
tudta volna megmondani, mi. Megnyomta a hívógombot.
 – Svein, mi van a tizennégyessel? Még mindig vonyít?
– Amikor beengedtem hozzá az ügyvédjét, akkor még vonyított,
de aztán amikor kiengedtem, már nem.
– Benéztél hozzá?
– Nem. Kéne?
Groth habozott. Az alapelve – amely tapasztalaton alapult – az
volt, hogy hagyni kell a foglyokat vonyítani, bömbölni és tombolni.
Felesleges túl sok figyelmet szentelni nekik. Úgyis elvesznek tőlük
mindent, amivel kárt okozhatnának magukban. És ha az ember
minden kis nyafogásra odarohan hozzájuk, akkor hamar
megtanulják, hogy így elérhetik, hogy foglalkozzanak velük. Pont,
mint a csecsemők.
Még nem rakta el a dobozt, amely a tizennégyes cellába zárt
fogoly tárgyait tartalmazta. Automatikusan ránézett, lát-e benne
valamit, ami elárulhatná, mi baja. A fogolynál lévő kokaint és pénzt
már lefoglalták a rendőrök, a dobozban nem maradt más, mint a
fickó lakás- és kocsikulcsai meg egy gyűrött színházjegy, amely a
Rómeó és Júlia egyik előadására szólt. Sem gyógyszer, sem recept,
sem bármi más, ami útba igazítást adhatna. Groth tekergőzött egyet,
az aranyere szörnyen gyötörte. Megint káromkodni kezdett.
– He? – kérdezte Svein.
– Ja – felelte Groth ingerülten. – Nézz be hozzá!
 
Aune és Øystein a kórház szinte üres étkezőjében ültek. Truls
vécére ment, Harry az étkező előtti teraszon állt. A fülére telefont
szorított, a szájában cigaretta lógott.
– Te mégiscsak értesz az ilyesmihez – mondta Øystein, és Harry
felé biccentett. – Mi kínozza?
– Kínozza?
– Mi hajtja? Soha nem hagyja abba a melót, még most sem, hogy
megvan az emberünk, és már nem kap lóvét.
– Ja, értem. Gondolom, rendet akar. Választ. Ez az igény gyakran
erősebb, amikor az ember életében minden zavaros, és úgy tűnik,
semminek sincs értelme.
– Oké.
– Oké? Nem úgy tűnik, hogy meggyőztelek. Szerinted mi az oka?
 – Szerintem? Hát… Az, amit Bob Dylan is mondott, amikor
megkérdezték, miért turnézik még, mikor már régen milliárdos lett,
és a hangja elszaródott. It’s what I do.14
 
Harry a korlátnak támaszkodott. A bal kezével a telefonját fogta,
és közben az Alexandrától lejmolt cigarettát szívta, amelyet, úgy
döntött, engedélyez magának. Talán a dohányzásra is lehetne
alkalmazni a mértékletesség elvét. Míg azt várta, hogy a hívott fél
felvegye, észrevett valakit a rosszul megvilágított parkolóban. A férfi
felé fordította az arcát. A távolság miatt nehezen lehetett kivenni, de
mintha valami fehér lett volna a nyaka körül. Frissen mosott ing.
Vagy nyakmerevítő. Vagy papi gallér. Harry megpróbált nem
gondolni a Camaróban ülő pasasra. Megkapta a pénzét, akkor miért
üldözné? Hirtelen belévillant egy gondolat. Eszébe jutott, amit
Alexandrának válaszolt, amikor megkérdezte, hogy szerinte
megölte-e azt, akit gégén ütött. „Ha meghalt, akkor felteszem, hogy
a barátai utána nem hagytak volna életben.” Utána. Miután
gondoskodott arról, hogy megkapják a pénzüket.
– Helge.
Harry visszatért a jelenbe.
– Jó napot, Helge! Harry Hole vagyok. Alexandrától kaptam meg
a számát. Azt mondta, hogy valószínűleg bent van az intézetben, és
a disszertációján dolgozik.
– Így van. Egyébként gratulálok a letartóztatáshoz!
– Hm. Szeretnék kérni egy szívességet.
– Hallgatom.
– Van egy Toxoplasma gondii nevű parazita.
– Valóban.
– Ismeri?
– Elég gyakori, én meg biomérnök vagyok.
– Értem. Meg tudná nekem nézni, hogy az áldozatokat
megfertőzte-e ez a parazita vagy egy mutációja?
– Szívesen segítenék, de az agyban koncentrálódik, és agyunk
nincs.
 – Ez igaz, de úgy hallottam, hogy a szemben is előfordul, és a
gyilkos meghagyta Susanne Andersen egyik szemét.
– Valóban, a szemben is nagy koncentrációban megtalálható, de
elkéstünk. Susanne holttestét már elvitték, és ma eltemették.
– Tudom, de utánanéztem. A szertartás ma volt, de a holttest a
krematóriumban van. Sokan vannak előtte, szóval csak holnap fog
sorra kerülni. Telefonon kaptam szóbeli bírói végzést, szóval oda
tudok menni, és el tudom vinni magának a szemet. Ráér?
Helge hitetlenkedve nevetett.
– Ráérek, de hogyan akarja kivenni a szemet?
– Jó kérdés. Ötlet?
Helge sokáig nem reagált, aztán felsóhajtott.
– Hát ez igazából a boncolás része, úgyhogy talán oda kell
mennem, hogy kivegyem.
– A nemzet hatalmas köszönettel tartozik magának – felelte
Harry. – Harminc perc múlva ott találkozunk.
 
Katrine szinte rohant. Szung-min közvetlenül mögötte loholt.
– Nyissa ki, Groth! – kiáltotta, és a férfi egyetlen mukkanás nélkül
engedelmeskedett. Kivételesen inkább tűnt sokkosnak, mint
morcosnak, de ez sovány vigasz volt.
Katrine és Szung-min átnyomakodtak a zsilipen, és
továbbigyekeztek. Egy őr tartotta nekik az ajtót, amely a cellák
közötti folyosóra nyílt. A tizennégyes cella ajtaja nyitva állt. Katrine
orrát már a folyosón megütötte a hányásszag.
Az ajtóból átnézett a két jelen lévő orvos válla felett. Pont rálátott
a földön fekvő ember arcára. Vagyis inkább arra, ami maradt belőle.
Egy véres masszára, ahol csupán az orrcsont fehérsége ütött el a
húscafatok vörös színétől. Úgy nézett ki, mint valami… Katrine nem
tudta, honnan jött a szó… vérhold.
A falra nézett, amelynek a férfi minden valószínűség szerint
nekivágta a fejét. Még nem telhetett el azóta sok idő, mert a félig
megalvadt vér egyre csordogált lefelé.
– Bratt főtiszt – mutatkozott be. – Most értesítettek bennünket.
Meg… Az orvos felnézett.
– Igen. Halott.
 Katrine lehunyta a szemét, és vadul káromkodott magában.
– Lehet valamit mondani a halál okáról?
Az orvos keserűen elmosolyodott, és úgy ingatta a fejét, mint
akinek hülye kérdést tettek fel. Katrine érezte, hogy felbugyog benne
a düh. A férfi kabátján az Orvosok Határok Nélkül szimbólumát
vette észre. Nyilván eltöltött pár hónapot egy háborús övezetben, és
az élete hátralévő részében a sokat látott, edzett cinikus szerepét
fogja játszani.
– Azt kérdeztem…
– Kisasszony – szakította félbe az orvos élesen. – Mint látja, még
azt sem lehet megállapítani, hogy kicsoda.
– Fogja be a száját, és hagyja, hogy befejezzem a kérdést! Utána
majd beszélhet. Szóval hogyan…
Az orvos megpróbált uralkodni magán, de a nyakán kidagadt egy
ér, és vér szökött az arcába.
– Maga talán főtiszt, én viszont orvos vagyok, és…
– És éppen most tudatta velünk, hogy az illető, akit
letartóztattunk, meghalt, szóval a maga munkája itt véget ért. A
többi már az igazságügyi orvosszakértők feladata. Választhat. Vagy
válaszol itt, vagy az egyik szomszédos cellában. Mi legyen?
Szung-min halkan megköszörülte a torkát. Katrine nem törődött a
diszkrét jelzéssel, hogy túllőtt a célon. A helyzetük ennél rosszabb
már úgysem lesz. Szinte látta maga előtt az újságok főcímeit: A
gyilkosságok gyanúsítottja meghalt a fogdában. Most, hogy az ügy
főszereplője már nem tud beszélni, talán soha nem lesznek képesek
teljesen felderíteni a legnagyobb bűnügyet, amelyen valaha
dolgozott. A rokonok soha nem tudják meg, mi történt valójában. És
akkor ez a felfuvalkodott dokicska megjátssza magát neki?
Vett két mély levegőt. Szung-minnek természetesen igaza van. Ez
itt a régi Katrine Bratt. Feltört a felszínre, és át akarja venni az
uralmat, pedig az új Katrine remélte, hogy egy életre el tudta
temetni.
– Elnézést – sóhajtotta az orvos. – Gyerekesen viselkedem. Csak
úgy néz ki, hogy sokáig szenvedett anélkül, hogy bármilyen
segítséget kapott volna, és ilyenkor… ilyenkor emocionálisan
reagálok, és másokat hibáztatok. Sajnálom.
É
 – Semmi gond – felelte Katrine. – Én is éppen elnézést akartam
kérni.
Tud valamit mondani a halál okáról?
A férfi megrázta a fejét.
– Lehet, hogy ez – biccentett a fehérre meszelt falat beszennyező
vérre. – De még soha nem láttam senkit, aki úgy követett volna el
öngyilkosságot, hogy a falba veri a fejét. Szóval a boncolásnál ennek
is utána kell nézni. – Rámutatott a padlón lévő sárgászöld hányásra.
– Úgy hallottam, fájdalmai voltak.
Katrine bólintott.
– Egyéb lehetőség?
– Hát… Az, hogy megölték.
 Negyvenegyedik fejezet
 
Csütörtök. Reakcióidő
 
 
Hét órakor az Igazságügyi Orvostani Intézetben csak a
laboratóriumban égett a fény. Harry először a Helge kezében lévő
szikére nézett, aztán az üvegtáblán fekvő szemgolyóra.
– Tényleg muszáj…? – kérdezte.
– Igen. Be kell jutnom a szem belsejébe – felelte Helge, és már
vágott is.
– Hát a temetési szertartás már megvolt, szóval felteszem, hogy a
családja nem fogja többet látni.
– Dehogynem! Majd holnap. – Helge betette a kivágott darabot a
mikroszkóp alá. – De már kapott egy üvegszemet, és most kap még
egyet. Nézze!
– Lát valamit?
– Igen. Itt vannak. Toxoplasma gondii. Vagy valami, ami nagyon
hasonlít rá. Nézze meg!
Harry előrehajolt, és belenézett a mikroszkópba. Vajon csak
képzelődik, vagy tényleg enyhe, alig észrevehető pézsmaszagot
érez?
Ezt meg is kérdezte Helgétől.
– Jöhet a szemből – válaszolta a férfi. – Ebben az esetben nagyon
jól fejlett szaglása van.
– Hm. Parozmiám van, nem érzek hullaszagot. De emiatt talán
más dolgokat sokkal jobban érzek. Úgy, mint a vakság és a hallás
esetében, tudja.
– Gondolja?
– Nem. Azt viszont gondolom, hogy a gyilkos a parazitával kiölte
Susannéból a félelmet, és szexuális vonzalmat plántált belé.
– Hű! Úgy érti, hogy saját magából csinált végleges gazdát?
– Igen. Miért mondta, hogy „hű”?
– Csak mert ez nincs is annyira messze attól a területtől, ahol a
doktori címért küzdök. Egyébként elméletileg lehetséges, de ha
tényleg ezt csinálta, akkor Odile Bain-díjat érdemel. Öö… ez
nagyjából a parazitológia Nobel-díja.
– Hm. Szerintem inkább életfogytiglant érdemel.
– Igen, persze. Elnézést!
– Még valami. Az egereket a macskaszag vonzza, szóval
odamennek bármilyen macskához. Akkor az áldozatok miért csak
egy bizonyos férfihoz vonzódtak az összes helyett?
– Jó kérdés. A kulcs a szag, mert a parazita egy szag felé irányítja
a fertőzöttet. Talán volt valami a gyilkosnál, vagy simán magára
kent valamit.
– Milyen szagról lehet szó?
– Hát… A legkézenfekvőbb a bélrendszerből származó szag
lenne, mert a parazita tudja, hogy a szaporodáshoz be kell jutnia a
bélrendszerbe.
– A székletre céloz?
– Nem. A székletet a gyilkos arra használja, hogy elterjessze a
parazitákat. Ahhoz, hogy magához csalogassa a fertőzötteket,
inkább bélnedvek kellenek, vagy a vékonybél enzimjei. Esetleg a
hasnyálmirigy vagy az epehólyag emésztőnedvei.
– Szóval a saját székletével terjeszti a fertőzést?
– Ha létrehozott egy saját parazitát, akkor valószínűleg ő az
egyetlen lehetséges és kompatibilis gazda, és ez esetben biztosítania
kell, hogy ne szakadjon meg az életciklus, és a paraziták ne haljanak
ki.
– És ezt hogyan csinálja?
– Mint a macska. Például gondoskodik arról, hogy az áldozatok
olyan vizet igyanak, amiben benne van a széklete.
– Vagy olyan kokaint szívjanak.
– Igen. Vagy bármit egyenek, igyanak. Persze beletelik egy kis
időbe, amíg a parazita eléri az áldozat agyát, és manipulálni kezdi.
– Mennyi időbe?
– Hát, ha az alapján kellene tippelnem, hogy az egereknél mennyi
időre van szükség, akkor két nap. Vagy esetleg három-négy. De a
lényeg az, hogy az ember immunrendszere általában legyőzi a
parazitát, amihez pár hét kell, vagy mondjuk egy hónap, szóval
nincs túl sok ideje, ha nem akarja, hogy megszakadjon az életciklus.
 – Szóval várnia kell pár napot, de nem szabad túl sokat
késlekedni.
– Igen. És aztán meg kell ennie az áldozatot.
– Az egész áldozatot?
– Nem. Csak azokat a részeket, ahol nagy koncentrációban
fordulnak elő a paraziták. Szóval az agyat… – Helge elhallgatott, és
úgy bámulta Harryt, mintha csak most döbbent volna rá, mit mond.
Nyelt egyet. – … vagy a szemet.
– Utolsó kérdés. – Harry hangja alig akart engedelmeskedni.
Helge némán bólintott.
– A paraziták miért nem veszik át a végleges gazda agya felett is
az irányítást?
– Átveszik.
– Tényleg? És mit csinálnak vele? Helge vállat vont.
– Nagyjából ugyanazt. Vakmerővé teszik. És ha mindig újabb
adag parazitát kap, akkor az immunrendszere nem tud
megszabadulni tőlük, és előfordulhat, hogy nő a reakcióideje. Vagy
hogy skizofrén lesz.
– Skizofrén?
– Igen. Az újabb kutatások erre utalnak. Hacsak nem tartja
valahogyan sakkban a testében lévő parazitákat.
– Hogyan?
– Hát… Nem is tudom.
– Lehet, hogy parazitaölő szert szed? Mondjuk Hillman Petst?
Helge erősen koncentrált.
– Ezt a márkát nem ismerem, de elméletileg, ha megfelelően
adagolja, akkor azzal létre tud hozni valamiféle egyensúlyt.
– Hm. Szóval az is fontos, mennyi parazita van az emberben?
– Persze. Ha valaki túl nagy adagot kap, akkor a paraziták
leállítják az agyát. Ez akár pár perc alatt is bekövetkezhet. Egy órán
belül meg is halhat.
– De ha valaki fertőzött kokaint szív, akkor nem hal meg?
– Egy órán belül talán nem, de ha elég magas a koncentráció,
akkor egy-két nap alatt végezhet vele. Elnézést… – Helge felvette a
telefonját. – Igen? Jó. – Letette. – Sajnálom, most dolgom lesz. Jön
egy holttest a fogdából, és azonnal rá kell néznem.
 – Oké – felelte Harry, és begombolta a zakóját. – Köszönöm a
segítséget. Kitalálok egyedül is. Szép álmokat!
Helge erőtlenül elmosolyodott.
Harry kilépett a laboratórium ajtaján, de megfordult, és
visszament Helgéhez.
– Mit is mondott, milyen hullát hoznak?
– Nem tudom. Azt, akit ma letartóztattak a pályaudvar előtt.
– A francba! – Harry halkan szitkozódott, és rácsapott az
ajtófélfára.
– Valami baj van?
– Ő az.
– Kicsoda?
– A végleges gazda.
 
Szung-min Larsen a pult mögött állt a fogdában, és a halott
tárgyait tartalmazó dobozt nézte. A lakáskulcsokkal igazából semmit
sem akart kezdeni, mert a lakásba már betörtek, és átkutatták, de egy
technikus úton volt, hogy felvegye a kocsikulcsokat. Kiderítették,
hogy a díler a pályaudvar közelében lévő parkolóházban hagyta az
autóját. Szung-min megfordította a színházjegyet. Csak nem
ugyanazon az előadáson volt, mint Helene Røed? Nem, a jegy egy
korábbi dátumra szólt. De talán azért ment el a darabra, hogy
felderítse a terepet, és így könnyebben kivitelezhesse az
emberrablást és a gyilkosságot.
Megszólalt a telefonja.
– Larsen.
– Beckstrømnél vagyunk, de csak a felesége van itthon. Azt hitte,
hogy a férje dolgozik.
Szung-min nem örült a fejleménynek. Beckstrøm munkahelyén
senki sem tudta, hol lehet az ügyvéd. Mivel ő látta utoljára életben a
védencét, kulcsfontosságú szerepet játszott az ügyben. Nem volt
vesztegetni való idejük. Ugyan a sajtó még nem kötötte össze a
pályaudvar előtti letartóztatást a gyilkosságokkal, hiszen előfordult,
hogy bevittek egy-egy dílert, de előbb vagy utóbb ki fogják
szimatolni, hogy a fogdában meghalt valaki, és akkor elszabadul a
pokol.
 – Groth! – szólította meg Szung-min a pultnak támaszkodó
tisztet. – Beckstrøm milyennek tűnt, amikor elment?
– Másmilyennek – felelte Groth mogorván.
– Ezt meg hogy érti? Groth vállat vont.
– Maszk volt rajta, lehet, hogy csak ezért tűnt másnak. Vagy talán
kikészítette, hogy a fogoly olyan rossz bőrben van. Volt valami
furcsa a szemében, teljesen máshogyan nézett, mint amikor bement.
Lehet, hogy érzékeny típus. Mit tudom én!
– Lehet.
Szung-min a színházjegyet nézte, és közben arra próbált rájönni,
miért szól az agyában egy hangos riasztó.
 
Johan Krohn valamivel este kilenc előtt ütötte be a lakás számát a
kaputelefonba. Belenézett a bejárat feletti kamerába. Pár
másodperccel később megszólalt egy mély hang, amely nem Røedé
volt.
– Ki az?
– Johan Krohn. Markus Røed ügyvédje vagyok, ott voltam ma a
kocsiban.
– Oké. Jöhet!
Krohn lifttel ment fel. Az egyik bikanyakú engedte be a lakásba.
Røed ingerülten járkált fel és alá a nappaliban. Kicsit olyannak tűnt,
mint az az öreg, megviselt oroszlán, amelyet Krohn gyerekként látott
a koppenhágai állatkertben. Fehér ingét kigombolta, a hónalja alatt
izzadságfolt látszott.
– Jó híreim vannak – kezdte Krohn. Amikor látta, hogy Røed
felvillanyozódik, szárazon hozzátette: – Híreim, nem kokainom.
Røed arca eltorzult a dühtől, mire Krohn igyekezett lecsillapítani.
– Elfogták a feltételezett gyilkost.
– Tényleg? – Røed hitetlenkedve pislogott, aztán felnevetett. – Ki
az?
– Kevin Selmernek hívják. – Krohn látta, hogy a név nem mond
semmit az ügyfelének. – Hole szerint kokaint szokott eladni
magának.
Félig arra számított, hogy Røed tagadni fogja, hogy bárkitől
kokaint venne, de ehelyett úgy tűnt, megpróbál emlékezni a névre.
 – Ott volt a buliban is – magyarázta Krohn.
– Ja! Fogalmam sincs, hogy hívják, soha nem árulta el. Azt
mondta, szólítsam K-nak. Azt hittem, azért, mert… Gondolom,
kitalálja, miért.
– Kitaláltam.
– Szóval ő ölte meg őket? Hát ez hihetetlen! Biztosan őrült.
– Én is úgy gondolom.
Røed kibámult a tetőteraszra. Az egyik szomszédja a tűzlépcső
melletti ajtónál dohányzott.
– Meg kellene vennem a lakását meg a másik kettőt is – jegyezte
meg Røed. – Nem bírom elviselni, hogy itt ácsorognak, mintha az
övék lenne… – Nem fejezte be a mondatot. – De akkor legalább
kiszabadulok ebből a börtönből.
– Igen.
– Jól van, akkor tudom, hova fogok menni. Røed a hálószoba felé
indult. Krohn követte.
– Buliba nem mehet, Markus.
– Miért nem?
A milliárdos ellépett a hatalmas franciaágy mellett, és kinyitotta
az egyik beépített szekrényt.
– Mert most ölték meg a feleségét. Az emberek reagálni fognak.
– Téved – válaszolta Røed, miközben az öltönyeit válogatta. –
Meg fogják érteni, hogy megünneplem, hogy elfogták a gyilkosát.
Hé, ez már régen nem volt rajtam. – Kivett a szekrényből egy
kétsoros, tengerészkék zakót, amelynek a gombjai aranynak tűntek,
és felvette. Belenyúlt a zsebébe, és előhúzott belőle valamit, amit
aztán az ágyra dobott. – Jujj, hát már ennyire régen? – nevetett.
Egy fekete álarc volt, amely pillangót formázott.
Røed begombolta a zakót, és megnézte magát az aranykeretes
tükörben.
– Biztos nem tart velem, hogy kieresszük a gőzt, Johan?
– Teljesen biztos.
– Akkor talán elviszem magammal a testőreimet. Mennyi időre is
fizettük ki őket?
– Munka közben nem ihatnak alkoholt.
 – Hát akkor unalmas társaság lennének. – Røed visszament a
nappaliba, és vidám hangon megszólította a testőreit. – Hallják, fiúk?
El vannak bocsátva.
Krohn és Røed együtt mentek le a lifttel.
– Hívja fel Holét! – utasította Røed az ügyvédet. – Szeret inni.
Mondja meg neki, hogy felkeresek pár bárt a Dronning Eufemias
gatén. Keleten kezdem, és nyugat felé fogok haladni. Én fizetek. Így
egy füst alatt gratulálhatok is neki.
Krohn bólintott, és megint feltette magának azt a kérdést, amelyet
már annyiszor próbált megválaszolni. Ha tudta volna, hogy
ügyvédként az élete nagy részét olyanokkal kell töltenie, akiket alig
bír elviselni, biztosan ezt a szakmát választotta volna?
 
– Creatures.
– Helló – szólt bele Harry angolul a kagylóba. – Bennel beszélek?
– Igen. És én?
– Harryval. A magas, szőke…
– Helló, Harry, rég találkoztunk. Mi a helyzet?
Harry lenézett az Ekebergről, és végighordozta a pillantását a
városon, amely fordított csillagos égként terült el alatta.
– Lucille miatt hívom. Norvégiában vagyok, és nem érem el
telefonon. Látta?
– Hát… már vagy egy hónapja nem.
– Hm. Mint tudja, egyedül lakik, és aggódom érte.
– Igen…?
– Ha adok egy címet a Doheny Drive-on, utánanézne? Ha nincs
ott, talán értesíteni kellene a rendőrséget.
Szünet.
– Oké, Harry, írom a címet.
Miután letették, Harry visszament a Mercedeshez, amely a régi
német bunkerek mögött állt. Visszaült a motorháztetőre Øystein
mellé, rágyújtott, és ott folytatták, ahol abbahagyták. A két nyitott
kocsiajtón keresztül kihallatszott az autóból a zene. A többiekről
beszéltek, és hogy mi lett belőlük, lányokról, akiket soha nem kaptak
meg, az álmaikról, amelyek nem összetörtek, hanem kifakultak, mint
egy félig megkomponált dal vagy egy hosszú, poén nélküli vicc. Az
életről, amelyet választottak, vagy az életről, amely őket választotta,
ami igazából ugyanaz, mivel az ember – ahogy Øystein megjegyezte
– csak azokkal a lapokkal tud játszani, amelyek a kezében vannak.
– Meleg – szólalt meg Øystein, miután rövid ideig egyikük sem
mondott semmit.
– A régi motorok melegítenek a legjobban – felelte Harry, és
megütögette a motorháztetőt.
– Nem, az időjárásra céloztam. Azt gondoltam, hogy vége, de
visszajött a meleg. Az pedig holnap vértől lesz sötét. – Felmutatott a
sápadt teliholdra.
Harry telefonja megcsörrent. Felvette.
– Mondd!
– Szóval igaz – állapította meg Szung-min. – Tényleg így szólsz
bele.
– Láttam, hogy te vagy az, és megpróbáltam valósággá tenni a
mítoszt.
Mi van?
– Az Igügyben vagyok, és hogy őszinte legyek, nem egészen
tudom, mi van.
– Nem tudod? Zaklat benneteket a sajtó, mert a letartóztatott
meghalt?
– Még nem. Egyelőre elhalasztottuk a nyilvánosságra hozatalt.
Amíg nem azonosítják.
– Úgy érted, hogy tényleg Kevin Selmernek hívják-e? Øystein
Alnek nevezte.
– Nem. Hanem hogy akit holtan találtunk a tizennégyes cellában,
az ugyanaz-e, mint akit bevittünk.
Harry szorosabban nyomta a telefont a fülére.
– Ezt meg hogy érted?
– Eltűnt az ügyvédje. És egyedül voltak a cellában. Öt percet
töltött nála, aztán távozott. Már ha ő volt. Aki elment, az ügyvéd
ruháját viselte, de maszk volt rajta, és Groth azt mondta, hogy
másnak tűnt.
– Az hiszed, hogy…
– Nem tudom, mit hiszek – felelte Szung-min. – De ja,
elképzelhető, hogy megszökött a börtönből. Megölte az ügyvédjét,
szétroncsolta az arcát, felvette a ruháit, és kisétált. Lehet, hogy a
holttest az ügyvédé, és nem Alé. Vagyis Selmeré. Az arca alapján
nem lehet ráismerni, és nem találtunk se rokonokat, se senki mást,
aki azonosítani tudná. És Beckstrøm nyom nélkül eltűnt.
– Hm. Ez kicsit hihetetlenül hangzik, Larsen. Ismerem Dag
Beckstrømöt, és szerintem piál. Hallottál már Dag bíróról?
– Öö… nem.
– Beckstrøm híresen érzékeny. Ha egy ügy nagyon felkavarja,
akkor berúg, és átváltozik Dag bíróvá, és ítéletet hoz mindenki felett.
Ez akár napokig is eltarthat. Szerintem most is valami ilyesmi
történhetett.
– Jól van, reméljük! Amúgy nemsokára kiderül, a felesége
mindjárt itt lesz. Csak szólni akartam.
– Oké. Köszönöm.
Harry letette. Rufus Wainwright a Hallelujah-t énekelte.
– Azt hiszem, talán alábecsültem Leonard Cohent – jegyezte meg
Øystein. – Bob Dylant meg túlbecsültem.
– Előfordul az ilyen. Nyomd el a cigid, indulunk!
– Mert? – kérdezte Øystein, és leugrott a motorháztetőről.
– Ha Szung-minnek igaza van, Markus Røed életveszélyben lehet.
– Harry beült az anyósülésre. – Amikor téged a bokrok közé szólított
a természet, hívott Krohn. Røed elment piálni, és engem is
meghívott. Nemet mondtam, de most mégis meg kellene keresnünk.
A Dronning Eufemias gatén van valahol.
Øystein elfordította a slusszkulcsot.
– Nem mondanád, hogy „Taposs bele!”, Harry? – Túráztatta a
motort.
– Légy szíves!
– Taposs bele!
 
Markus Røed kitámasztotta magát, és az asztalon lévő pohárba
bámult.
Alkoholt töltöttek bele, ebben biztos volt. Abban már nem
annyira, hogy még mi mást, de a színek tetszettek neki. A pohárban
is, és a bárban is. Mondjuk a nevét nem tudta. A többi vendég jóval
fiatalabb volt nála, és lopott – bár néhányan nem is annyira lopott –
pillantásokkal méregették. Nyilván tudják, kicsoda. Nem, a nevét
tudják. Látták az újságokban, főleg az utóbbi időben. És tuti van róla
véleményük. Nem lett volna szabad ezt az utcát választania. Már a
felfuvalkodott, hatásvadász neve is mindent elmond a Dronning
Eufemias gatéról, amely Oslo legújabb, arra irányuló próbálkozása,
hogy legyen egy sugárútjuk. És még női név is. Kibaszott buzeráns
utca. Egy régi helyre kellett volna mennie. Olyan helyre, ahol az
emberek megköszönik, ha egy tehetős személy feláll, és meghívja
őket egy körre. Az előző két bárban úgy meredtek rá, mintha letolta
volna a gatyáját, hogy a farkát mutogassa. Az egyikben még meg is
kérte a pincér, hogy üljön le. Mintha nem lenne szükségük a
bevételre. Egy éven belül tönkremennek, majd meglátják! Mert csak
a vén rókák élik túl, akik ismerik a dörgést. És ő, Markus Røed
ismeri.
Előredőlt, fekete haja a pohár felé lendült. Az utolsó pillanatban
sikerült kiegyenesednie. A haja sűrű. És igazi, nem kell minden
második héten befesteni. Kit érdekel a sok hülye?
Megragadta a poharát. Muszáj volt valamibe belekapaszkodnia.
Felhajtotta az italt. Lehet, hogy vissza kellene fognia az ivást? Az
első két bár között átment az úton – elnézést, a sugárúton –, és
egyszer csak meghallotta a villamos fülsiketítő, átható csengetését.
Olyan furcsán lomhán tudott csak reagálni, mintha sár húzta volna
le a tagjait. És az ital, amelyet az első bárban rendelt, nagyon erős
lehetett, mert nemcsak lelassult, hanem egyszerre mintha minden
félelem elszállt volna belőle. Amikor a villamos olyan közel zúgott el
mellette, hogy érezte a szelét, alig ment fel a pulzusa. Pont most,
amikor megint élni akar! Nagyon távolinak tűnt az, amikor az
előzetesben megkérte Krohnt, hogy adja oda neki a nyakkendőjét.
Nem azért, hogy felvegye, hanem hogy legyen mivel felkötnie
magát. Krohn azt felelte, hogy nem adhat neki semmit sem. Barom!
Körbenézett a helyiségben.
Barmok ezek egytől egyig. Ezt tanulta az apjától. Ezt verte belé.
Hogy mindenki – kivéve, akinek Røed a vezetékneve – barom. Nem
szabad engedni, mindig be kell rúgni a labdát. Keményen. Nem
szabad sajnálni senkit, és nem szabad megelégedni azzal, ami van.
Mindig tovább kell menni. Növelni kell a vagyont, az előnyt, el kell
venni, amit lehet, és aztán még egy kicsit. A francba is, lehet, hogy
nem ő tanult a családjukban a legjobban, de a többiekkel ellentétben
mindig engedelmeskedett az apjának. És hát akkor nincs joga kicsit
elengedni magát hébe-hóba? Nem szívhat fel pár csíkot? Nem
veregetheti meg pár srác kemény seggét? És ha az alatt az idióta
beleegyezési korhatár alatt vannak, akkor mi van? Más országokban
és kultúrákban nem törődnek az ilyesmivel, tudják, hogy nem árt az
a srácoknak, felnőnek, és továbblépnek, jó, tisztességes polgár lesz
belőlük. Nem lesznek drámakirálynők meg buzik, nem fertőző vagy
veszélyes, ha egy felnőtt férfi farka párszor bennük jár. Amikor még
fiatalok, akkor még meg lehet őket menteni.
Az apja gyakran ütött, de csak egyszer veszítette el teljesen az
önuralmát. Markus harmadikos korában történt, amikor az apja
rányitott, és meglátta, hogy a szomszéd fiúval papás-mamást játszik
az ágyban. Mennyire gyűlölte! És mennyire rettegett tőle! És
mennyire szerette! Otto Røed egyetlen elismerő szavára a világ
legyőzhetetlen urának érezte magát.
– Szóval itt vagy, Røed.
Felnézett. Az asztala előtt álló férfi golfsapkát viselt, az arcát
maszk fedte. Volt benne valami ismerős. A hangja is, de túlságosan
berúgott, minden elmosódott előtte.
– Van kólád? – kérdezte automatikusan, és maga sem értette,
miért.
Nyilván csak hiányzik neki a kokain.
– Nem kell neked kóla – felelte a férfi, és leült. – Mondjuk piálnod
sem lenne szabad.
– Nem?
– Nem. Otthon kellene zokognod a csinos feleséged miatt. Meg
Susanne és Bertine miatt. És most van még egy halott, de te csak
bulizni akarsz. Te undorító, semmirekellő mocsok.
Markus megrándult. Nem a nők említése miatt. A
„semmirekellő” szó vitt be neki egy gyomrost. A gyerekkorából
visszhangzott, és felidézte benne azt az alakot, aki habzó szájjal állt
felette.
– Ki vagy? – kérdezte nehezen forgó nyelvvel.
 – Nem látod? A fogdából jövök. Jernbanetorget. Kevin Selmer.
Na, emlékszel?
– Kellene?
– Igen. – A férfi levette a maszkját. – Most már felismersz?
– Az apámra hasonlítasz. Az apámra.
Markusban felmerült, hogy félnie kellene. De egyáltalán nem félt.
– Halál! – dörögte a férfi.
Talán a lomhaság és a félelem hiánya miatt történt, hogy Markus
nem próbált védekezni, amikor a férfi felemelte a kezét. Vagy
bekapcsolt benne az automata program, annak a gyereknek a
viselkedése, aki megtanulta, hogy az apjának joga van ütni?
A férfi fogott valamit a kezében. Egy… kalapácsot?
 
Harry belépett a bárba, amelyet – ha az ajtó feletti vörös
neonbetűk a nevét voltak hivatottak jelezni – egyszerűen Bárnak
hívtak. Már próbálkozott két másikkal, és ez is kísértetiesen
hasonlított az előző kettőhöz. Csillogó-villogó, stílusos és
garantáltan drága. Körülnézett, és azonnal észrevette Røedöt. Az
egyik asztalnál ült. Vele szemben, Harrynak háttal, egy golfsapkás
alak ült, aki a levegőbe emelte a kezét. Volt benne valami. Harry
látta, mi az, és azonnal tudta, mi fog történni. És azt is, hogy nem
lesz ideje megakadályozni.
 
Szung-min és Helge a nő mellett álltak, aki a holttestre meredt.
A hatvanas éveiben járhatott, a haja, ruhája és sminkje a
hippikorszakot idézte. Szung-min úgy gondolta, lelkesen jár olyan
fesztiválokra, ahol a hetvenes években menő zenészek lépnek fel.
Már akkor sírt, amikor beengedték. Helge kerített neki egy
papírtörlőt, hogy legyen mivel letörölnie a könnyeit és az elkenődött
sminkjét.
Most, hogy Helge már lemosta a tetemről a megalvadt vért,
Szung-min megállapította, hogy az arca jobb állapotban maradt,
mint hitte.
– Nem kell sietnie, Beckstrøm asszony – biztosította a nőt Helge. –
Ha szeretne egyedül maradni, kimegyünk.
– Nem kell – szipogta Beckstrøm felesége. – Semmi kétség…
  
A bárban tartózkodók azonnal elhallgattak, és a zaj felé kapták a
fejüket. A hangos csattanás pisztolylövésnek tűnt. Félig bénultan
nézték a golfsapkás férfit, aki felállt. Páran rájöttek, hogy az
asztaltársa az az ingatlanmágnás, akinek a feleségét pár napja holtan
találták. A beállt csendben a férfi hangosan, tisztán szólalt meg, és
ütésre emelte a kezében lévő fegyvert.
– Azt mondtam, halál! Halálra ítéllek, Markus Røed! Megint
csattanás hallatszott.
Ekkor egy magas, öltönyös férfi vetette magát az asztal felé. És
amikor a golfsapkás harmadszor is ütésre emelte a kezét, a magas
férfi elragadta tőle a fegyverét.
 
– Nem ő az – zokogta Beckstrøm felesége. – Hála az égnek nem
Dag! De fogalmam sincs, hol lehet. Mindig annyira megvisel, amikor
így eltűnik.
– Minden rendben lesz – vigasztalta Szung-min, és azon tűnődött,
rátegye-e a kezét a vállára. – Meg fogjuk találni! És nagyon örülünk,
hogy nem a férje az. Sajnálom, hogy behívtuk, Beckstrøm asszony,
de biztosra akartunk menni.
A nő némán bólintott.
 
– Elég volt, Dag bíró!
Harry lelökte Beckstrømöt a székre, és a zsebébe csúsztatta a bírói
kalapácsot. A két részeg, Røed és Beckstrøm, bambán meredt
egymásra, mintha most tértek volna magukhoz, és fogalmuk sem
lenne, hol vannak. Az asztal üveglapján hosszú repedés húzódott
végig.
Harry is leült.
– Tudom, hogy hosszú napja volt, Beckstrøm, de fel kell hívnia a
feleségét! Behívták az Igazságügyi Orvostani Intézetbe, hogy
azonosítsa Kevin Selmer holttestét, amiről azt hitték, hogy talán
maga.
– Maga nem látta – nyögte az ügyvéd. – Nem bírta elviselni a
fájdalmat. Jelezte, hogy fáj a hasa és a feje, de csak valami enyhe
fájdalomcsillapítót kapott, aminek semmi hatása sem volt, és amikor
senki sem segített neki, a falba verte a fejét, hogy elájuljon. Annyira
szörnyű fájdalmai voltak.
– Ezt nem tudjuk biztosan – felelte Harry.
– De! – Az ügyvéd szemében könnyek csillogtak. – Tudjuk, mert
már láttunk ilyet. De a hozzá hasonlók… – Røedre mutatott, akinek
a feje a mellkasára bukott. – …nem törődnek senkivel és semmivel,
csak meg akarnak gazdagodni, és közben eltapossák az embereket,
kihasználják azokat, akik gyengébbek náluk, akik velük ellentétben
nem ezüstkanállal a szájukban születtek. De eljön a nap, amikor a
világosság sötétséggé válik, a nagy és rettenetes…
– …utolsó ítélet napja, Dag bíró?
Beckstrøm dühösen meredt Harryra. Úgy tűnt, nehezen tartja
meg egyenesen a fejét.
– Nézze! – Harry megérintette az ügyvéd vállát. – Ezt majd
máskor beszéljük meg! Most inkább hívja fel a feleségét, Beckstrøm!
Az ügyvéd szólásra nyitotta a száját, de aztán be is csukta.
Bólintott, elővette a telefonját, felállt, és elment.
– Hát ezt jól csinálta, Harry – szólalt meg Røed reszelős hangon.
Rá akart támaszkodni az asztalra, de nem találta el a könyökével. –
Meghívhatom egy italra?
– Nem, köszönöm.
– Nem? Most, hogy teljesen felderítette az ügyet, meg minden?
Legalábbis majdnem teljesen…
Røed intett egy pincérnek, hogy rendelni szeretne, de az egyetlen
pillantásra sem méltatta.
– Hogy érti, hogy majdnem teljesen?
– Hogy hogy értem? – Røed felröhögött. – Maga szerint?
– Hadd halljam!
– Különben mi lesz? – Røed kidugta a nyelvét, elmosolyodott, és
rekedten suttogva folytatta. – Különben fojtogatni fog?
– Nem.
– Nem?
– De ha elmondja, akkor fojtogathatom. Røed megint felröhögött.
– Végre valaki, aki megért. Csak az van, hogy most, hogy
elkapták a gyilkost, be szeretnék vallani valamit. Hazudtam. Nem
feküdtem le Susannéval a halála napján. Egyáltalán nem is
találkoztunk.
– Szóval nem.
– Nem. Csak azért mondtam, mert hihető magyarázatot akartam
adni arra, hogy ott volt rajta a nyálam. Ezt akarták hallani, és így
megspóroltam magamnak egy csomó kellemetlenséget. Tudja, a
legkisebb ellenállás irányába mentem.
– Hm.
– Köztünk marad?
– Miért? Az ügyet felderítették. És nyilván nem akarja, hogy azt
higgyék, hogy megcsalta a feleségét.
– Ugyan! – Røed elmosolyodott. – Ez nagyjából mindegy.
Igazából… más pletykáknak kell elejét venni.
– Igen?
Røed az üres poharat forgatta.
– Tudja, Harry, amikor az apám meghalt, összetörtem, és meg is
könnyebbültem. Érti? Érti, hogy milyen megkönnyebbülés
megszabadulni olyasvalakitől, akinek az ember a világ minden
kincséért sem akar csalódást okozni? Mert tisztában van azzal, hogy
előbb-utóbb eljön a nap, amikor ez megtörténik, amikor lelepleződik
előtte, hogy kicsoda is valójában. És ezért reméli, hogy valahogyan
megmenekül. És én megmenekültem.
– Félt tőle?
– Igen. Féltem. És nyilván szerettem is. De főleg… – Nekinyomta
a poharat a homlokának. – …azt akartam, hogy szeressen. Tudja,
igazából akár azt is hagytam volna, hogy megöljön, ha közben
tudom, hogy szeret.
 Negyvenkettedik fejezet
 
Péntek
 
 
Terry Våge sűrűn pislogott. Rosszul aludt. És rosszkedve volt.
Mondjuk a reggel kilenckor kezdődő sajtótájékoztatókat senki sem
szerette. Bár talán tévedett, mert a többi újságíró dühítően lelkesnek
tűnt. Még Mona Daa is, aki mellett már foglaltak voltak a székek,
amikor Våge megérkezett, éber izgalommal nézett körbe. Våge hiába
próbálta felvenni vele a szemkontaktust. Igazából senki még csak rá
sem hederített, amikor belépett a terembe. Azt mondjuk nem várta,
hogy ovációban törnek ki a láttán, de azért csak kijárna egy kis
tisztelet, miután az éjszaka kellős közepén bemerészkedett az
erdőbe, ahol egy sorozatgyilkos lapult, és élve megúszta a kalandot,
ráadásul olyan képeket lőtt, amelyek bejárták a világot. Mondjuk a
boldogsága sajnos nem lehetett teljes, mert ahhoz még kellett volna
az exkluzív interjú is, de arról lecsúszott. Emiatt a kollégáinál több
oka volt arra, hogy morcos legyen. Ha ez még nem lett volna elég,
Dagnija felhívta az előző este, hogy közölje, mégsem tudja
meglátogatni a hétvégén. Amikor ez kiderült – bár Våge nem volt
róla meggyőződve, hogy tényleg nem tudja – megsértődött, és
erősködni kezdett, hogy jöjjön, amiből veszekedés kerekedett.
– Kevin Selmer – hallatszott Katrine Bratt hangja a pódiumról. –
Azért hozzuk nyilvánosságra a gyanúsított nevét, mert meghalt, és
mert komoly bűncselekményekről van szó, és nem akarjuk, hogy a
közvélemény továbbra is bűnösnek tartsa azokat a személyeket, akik
korábban szintén a rendőrség látókörébe kerültek.
Våge nézte, amint stréberkedő kollégái vadul jegyzetelnek. Kevin
Selmer. A név után kutatott az agyában. Otthon megvolt a gépén az
autótulajdonosok listája, de erre a névre hirtelen nem emlékezett.
Persze a memóriája már nem a régi. Régebben fel tudta sorolni az
összes fontos bandát, a tagjaikat, a lemezeiket, és hogy mikor adták
ki őket, egészen 1960-tól… meddig is? Hát, talán 2000-ig.

Á
 – Átadom a szót Helge Forfangnak, aki az Igazságügyi Orvostani
Intézet munkatársa – vette át az irányítást Kẹdzierski.
Våge meghökkent. De mi lepte meg? Nyilván az, hogy a
boncmesterek ritkán vettek részt sajtótájékoztatókon, általában
mások számoltak be a jelentéseikről. És az is, amit Forfang előadott.
Hogy legalább az áldozatok egyikét megfertőzte egy mutálódott
vagy manipulált parazita, amelyet valószínűleg a gyilkos juttatott a
szervezetükbe. És maga a gyilkos is fertőzött lehetett.
– Tegnap este felboncoltuk Kevin Selmert, és kiderült, hogy a
testében megtalálható a Toxoplasma gondii nevű parazita, méghozzá
olyan magas koncentrációban, hogy meglehetős biztonsággal
kijelenthetjük, hogy ez vezetett a halálához, és nem a saját magának
okozott sérülések. Innentől csak találgatni tudunk, mindenesetre
úgy tűnik, hogy Kevin Selmer volt a paraziták végleges gazdája, és
egy ideig kontrollálni tudta a számukat. Talán parazitaölő szert
szedett, de mint mondtam, ebben nem vagyunk biztosak.
Våge felállt, és mielőtt elhangzott volna az első újságírói kérdés,
távozott. Tudta, amit tudnia kellett. Már nem volt meghökkenve.
Hazafelé igyekezett, hogy bizonyosságot szerezzen.
 
Szung-min átvágott az étkezőn, és kiment a teraszra. Mindig
irigyelte a rendőr-főkapitányságon dolgozókat a kilátás miatt, amely
az üvegépület tetejéről nyílt. Legalábbis az olyan napokon, mint a
mai, amikor Oslo napfényben fürdött, és hirtelen megint elviselhető
lett a hőmérséklet. Odalépett Katrinéhez és Harryhoz, akik
cigarettával a kezükben álltak a korlátnál.
– Nem tudtam, hogy dohányzol – mosolygott Szung-min
Katrinére.
– Nem is – mosolygott vissza a nő. – Ezt Harrytól lejmoltam, mert
ünnepelünk.
– Rossz hatással vagy az emberekre, Harry.
– Ja – felelte Harry, és Szung-min elé tartott egy doboz Camelt.
Szung-min habozott.
– Miért ne? – döntött végül, és kivett egy szálat, amelyet Harry
meggyújtott neki.
– Te hogyan fogsz ünnepelni? – kérdezte Katrine.
 – Hogyan is…? Vacsorázni megyek. Te?
– Én is. Arne a Frognerseteren étterembe visz. Azt mondta, van
egy meglepetése.
– Az erdő szélén, kilátással a sziklára. Romantikusan hangzik.
– Aha – felelte Katrine, és lenyűgözve meredt az orrán át kifújt
füstre.
– Csak nem igazán szeretem a meglepetéseket. Te is ünnepelsz,
Harry?
– Úgy volt, hogy igen. Alexandra meghívott az Igügy tetejére.
Helge és egy üveg bor társaságában fogja nézni a holdfogyatkozást.
– Ó, a vérhold! – sóhajtotta Szung-min. – Úgy tűnik, hogy jól lehet
majd látni.
– De? – kérdezte Katrine.
– De meglátjuk – válaszolta Harry. – Rossz hírt kaptam. Felhívott
Aune felesége, hogy Ståle rosszabbul van, és szeretné, ha ott lennék
mellette. Addig maradok, ameddig elvisel.
– Jaj!
– Ja. – Harry erősen beleszívott a cigarettába. Egy ideig egyikük
sem szólalt meg.
– Láttátok, milyen dicséretet kaptunk magától az igazságügyi
minisztertől? – Katrine hangja csípősen csendült.
Harry és Szung-min bólintott.
– De még valami, mielőtt lelépek – váltott témát Harry. – Røed
tegnap azt mondta, hogy nem volt együtt Susannéval a halála
napján, és hiszek neki.
– Én is – csatlakozott hozzá Szung-min, aki a cigaretta miatt úgy
tartotta a kezét, mintha el lett volna törve a csuklója, amit egyébként
mindig került.
– Miért? – kérdezte Katrine.
– Mert egyértelmű, hogy inkább férfiakkal szexel, mint nőkkel –
felelte Szung-min. – Szerintem a feleségével is csak kötelességből
bújt ágyba.
– Hm. Szóval hiszünk neki. Akkor hogy került a nyála Susanne
mellére?
– Jó kérdés – sóhajtotta Katrine. – Igazából én is csodálkoztam,
amikor előállt a szexelős sztorival.
 – Mert?
– Szerintetek mit fogok csinálni, mielőtt randizom Arnéval? És ez
amúgy minden randimra érvényes, függetlenül attól, hogy
számítok-e szexre.
– Le fogsz zuhanyozni – csapott le Szung-min.
– Bizony. Furcsának tartottam, hogy Susanne nem zuhanyozott,
mielőtt Skullerudbe ment, főleg, ha előtte szexelt.
– Akkor megismétlem a kérdésemet. Hogy került a nyála Susanne
mellére?
– Hát… – Szung-min habozott. – A halála után?
– Elméletileg lehetséges – adott neki igazat Harry. – De kevéssé
valószínű. Gondoljatok bele, a gyilkos mennyire megtervezte
mindhárom alkalommal, mit fog csinálni! Szerintem ő tette Susanne
mellére a nyálat, hogy félrevezesse a rendőrséget.
– Nem lehetetlen – felelte Szung-min.
– Én megvettem – mondta Katrine.
– De erre a kérdésre természetesen soha nem kapunk választ –
állapította meg Harry.
– Mindig marad megválaszolatlan kérdés – jegyezte meg Katrine.
Lehunyt szemmel élvezték a napot, mintha tudták volna, hogy
ezután vége szakad a jó időnek.
 
Jonathan közvetlenül záróra előtt tette fel a kérdést. A nyulak
ketrece mellett állt, és szinte csak odavetette, hogy Thanh tervez-e
valamit aznap estére.
Ha rosszat sejtett volna, a lány nyilván igennel válaszolt volna, de
fel sem merült benne semmi, így elárulta az igazat, hogy nincsenek
tervei.
– Remek – felelte a férfi. – Mert akkor szeretnélek elhívni egy
helyre.
– Egy helyre?
– Egy helyre, ahol mutatok neked valamit. De titok, szóval egy
léleknek sem beszélhetsz róla. Rendben?
– Öö…
– Elmegyek érted.
 Thanht kellemetlen érzés fogta el. Sehová sem akart menni. Főleg
nem Jonathannal, bár már nem tűnt dühösnek, mert sétált egyet a
rendőrrel és a kutyájával. Előző nap még egy nagy csésze kávét is
bevitt neki, amit korábban soha nem csinált. De azért még tartott tőle
kicsit. Olyan nehéz volt kiigazodni rajta, pedig az ilyesmi soha nem
okozott neki nehézséget.
Most viszont sarokba szorult. Persze mondhatta volna, hogy
elfelejtette, és mégis van programja, de a férfi úgysem hitt volna
neki. Nagyon rosszul hazudott. És mégis a főnöke, neki pedig kell a
munka. Természetesen nem mindenáron, de egy bizonyos áron azért
igen. Nyelt egyet.
– Mit akarsz mutatni?
– Tetszeni fog. – Jonathan mintha kicsit felkapta volna a vizet,
mert nem mondott azonnal igent.
– Micsodát?
– Meglepetés. Kilenckor jó lesz?
Thanh tudta, hogy döntenie kell. Szemügyre vette a furcsa,
zárkózott alakot, akitől félt. A tekintetét kereste, mintha onnan
remélt volna választ. És hirtelen észrevett valamit, amit korábban
még nem látott. Nem volt nagy dolog, csak egy mosolykezdemény,
és nem is jött igazán össze, de talán arra utalt, hogy Jonathan a
kemény felszín alatt kissé ideges. Lehet, hogy attól tart, hogy
elutasítja? Thanh ettől a gondolattól már nem is félt tőle annyira.
– Oké – felelte. – Jó lesz.
A férfi ekkor mintha visszanyerte volna az önuralmát. És
mosolygott. Tényleg mosolygott. Thanh nem is tudta, korábban
látta-e már így mosolyogni. Tetszett neki.
De hazafelé a metrón megint megrohanták a kétségek. Nem volt
biztos benne, hogy okosan döntött. És volt még valami, amit kicsit
furcsállt, bár talán feleslegesen. Jonathan azt mondta, hogy elmegy
érte, de nem kérdezte meg, hol lakik, és Thanh nem emlékezett,
hogy bármikor elárulta volna neki.
 Negyvenharmadik fejezet
 
Péntek. Az alibi
 
 
Szung-min éppen befejezte a zuhanyzást, amikor észrevette, hogy
csörög a telefonja, amelyet az ágya mellett töltött.
– Igen?
– Jó napot, Larsen. Mona Daa vagyok a VG-től.
– Jó estét, Daa.
– Ja, maga szerint már este van? Sajnálom, ha már vége a
munkanapjának, csak szeretnék nyilatkozatot kérni a nyomozás
résztvevőitől. Hogy milyen volt, és milyen érzés, hogy végre
megoldották az ügyet. Gondolom, nagy megkönnyebbülés és
győzelem ez magának és a Kriposnak, hiszen már a kezdetektől
dolgoztak az ügyön, azóta, hogy Susanne Andersen augusztus
harmincadikán eltűnt.
– Szerintem maga jó bűnügyi újságíró, Daa, ezért röviden
válaszolok a kérdéseire.
– Nagyon köszönöm. Az első…
– Úgy értem, azokra, amiket már feltett. Igen, szerintem már este
van, és a munkanapom véget ért. Nem, én nem adok nyilatkozatot.
Hívja fel Katrine Brattot vagy a főnökömet, Ole Wintert! És nem, a
Kripos nem dolgozott az ügyön a kezdetektől. Amikor jelentették
Susanne Andersen eltűnését augusztus… ööö…
– Augusztus harmincadikán.
– Köszönöm. Mi nem akkor kapcsolódtunk be, hanem később,
amikor már egy másik személy is eltűnt, és világossá vált, hogy
gyilkossággal van dolgunk.
– Tényleg sajnálom, Larsen! Tudom, hogy nagyon nyomulok, de
hát ez a munkám. Adna bármilyen nyilatkozatot, tényleg bármit, és
felhasználhatom az egyik fényképét?
Szung-min felsóhajtott. Tudta, mit akar a nő. Sokszínűséget.
Olyan rendőrt, aki nem norvég etnikumú, nem az ötvenes éveiben
jár, nem heteró és nem férfi. Szung-minnel ebből hármat kipipálhat.
Persze ő is fontosnak tartotta, hogy a médiában megjelenjen a
sokszínűség, de tudta, ha most nem áll a sarkára, akkor kisvártatva
egy stúdió kanapéján találja magát, és azt kell fejtegetnie egy híres
műsorvezető előtt, milyen melegnek lenni a rendőrségnél. És ezt
amúgy valakinek tényleg fejtegetnie kellene. De nem neki.
Udvariasan nemet mondott, mire Mona Daa közölte, hogy
megérti, és még egyszer elnézést kért. Rendes nő.
Miután letették, maga elé meredt. Fázott. De nem azért, mert
meztelen volt. Hanem a fejében vijjogó riasztó miatt, amely
megszólalt a fogdában. Most megint rákezdett. Talán amiatt, amit
Groth mondott, hogy Beckstrøm máshogyan nézett ki, amikor
távozott? Nem, valami más miatt. Egy teljesen más, konkrét dolog
miatt.
 
Terry Våge megint ellenőrizte a neveket a számítógépe
képernyőjén.
Természetesen lehet véletlen. Elvégre Oslo kisváros. Az elmúlt
órákban azon tépelődött, mit csináljon. Hívja fel a rendőrséget, vagy
ragaszkodjon az eredeti tervéhez? Még az is felmerült benne, hogy
felhívja Mona Daat, beavatja, és amennyiben igaza van, és megütik a
főnyereményt, akkor az ország legnagyobb újságjában jelenteti meg
az interjút. Nem lenne remek, ha ketten vágnának bele a kalandba?
De nem, Mona túlságosan szabálykövető, mindenképpen értesíteni
akarná a rendőrséget.
Våge a telefonja felé fordult. Már beütötte a számot, csak meg kell
nyomnia a hívás gombját. Befejezte a saját magával folytatott vitát,
és a végső érv az volt, hogy tényleg lehet véletlen. Semmiféle
bizonyítékkal nem szolgálhat a rendőrségnek, szóval jobb, ha ő
maga néz utána. Akkor mire vár? Fél? Halkan felnevetett. Naná,
hogy fél! A mutatóujjával keményen rábökött a hívásra.
Mialatt kicsörgött, hallotta a saját zihálását. Egy pillanatig abban
reménykedett, hogy az illető nem veszi fel. Vagy ha fel is veszi, nem
ő lesz az.
– Igen?
Csalódottság és megkönnyebbülés. De főleg csalódottság. Nem ő
az. A másik két alkalommal nem ezt a hangot hallotta a telefonban.
Mélyen beszívta a levegőt. Korábban elhatározta, hogy bármi
történjék, véghez viszi a tervét, hogy ne maradjanak kétségei.
– Terry Våge vagyok – mutatkozott be. Sikerült uralkodnia a
hangja remegésén. – Korábban már beszéltünk. De mielőtt letenné:
nem hívtam a rendőrséget. Egyelőre. És nem is fogom, ha hajlandó
meghallgatni.
A vonal másik végén néma csend honolt. Ez mit jelent? Hogy az
illető azt próbálja kitalálni, egy bolond szórakozik-e vele, vagy egy
haverja szívatja? Aztán, halkan és lassan, megszólalt egy másik
hang.
– Hogy jött rá, Våge?
Ő az! Ugyanazon a mély, karcos hangon beszélt, amelyet akkor is
használt, amikor a rejtett számról telefonált. Az a készülék persze
valószínűleg nem volt regisztrálva Norvégiában. Våge
megborzongott. Nem tudta, az örömtől-e, vagy a félelemtől. Nyelt
egyet.
– Láttam tegnap este, amint elhajtott a Kolsås bevásárlóközpont
előtt.
Huszonhat perccel azután, hogy otthagytam a fejeket. Megvan az
időpont a fotókon, amiket készítettem.
Hosszú szünet.
– Mit akar, Våge?
– A sztoriját. Az egészet, nem csak a gyilkosságokat. Valódi képet
a mögöttük lévő emberről. Ami történt, rengeteg embert érint, nem
csak azokat, akik ismerték az áldozatokat. És meg akarják érteni. Az
egész ország erre vágyik. Remélem, elhiszi, hogy nem áll
érdekemben szörnyként bemutatni magát.
– Miért nem?
– Mert szörnyek nincsenek.
– Tényleg?
Våge megint nyelt egyet.
– Természetesen megígérem, hogy névtelen maradhat. Kurta
nevetés.
– És ezt miért kéne elhinnem?
– Mert… – Våge elhallgatott, és akkor folytatta, amikor már
tudott uralkodni a hangján. – Mert kitaszított a szakma. Mert egy
lakatlan szigetre száműztek, és maga az egyetlen esélyem. Mert
nincs mit veszítenem.
Megint szünet.
– És ha nem adok interjút?
– Akkor hívom a rendőrséget. Våge várt.
– Oké. Találkozzunk a Weissben a Munch Múzeum mögött!
– Tudom, hol van.
– Pontban hatkor.
– Ma? – Våge az órára pillantott. – Az háromnegyed óra múlva
van.
– Ha túl korán vagy túl későn ér oda, elmegyek.
– Jól van! Hatkor ott leszek.
Våge letette. Mélyen, remegve szívta be a levegőt. Aztán elfogta a
nevetés, a billentyűzetnek támasztotta a homlokát, a tenyerével
pedig az íróasztalt verte. Elmehettek a francba! Elmehettek egytől
egyig a jó büdös francba!
 
Harry és Øystein az ágy két szélén ültek, amikor kinyílt az ajtó, és
beosont rajta Truls.
– Hogy van? – suttogta. Leült a székére, és Ståle Aunét nézte, aki
sápadtan, lehunyt szemmel feküdt.
– Megkérdezheted tőlem is – felelte Aune élesen, és kinyitotta a
szemét. – Megvagyok. Szóltam Harrynak, hogy jöjjön, de nektek
nincs jobb dolgotok péntek este?
Truls és Øystein egymásra néztek.
– Nincs – felelte Øystein.
Aune megadóan megrázta a fejét.
– Hol is tartottál, Eikeland?
– Na szóval! – vette fel a fonalat megint Øystein. – Oslóból
Trondheimbe taxiztam, van vagy ötszáz kilométer, és az arcnak volt
egy kazettája a Careless Whisper pánsípváltozatával, és a Dovrefjell
tetején nagyon elegem lett, kivettem a kazettát a magnóból,
lehúztam az ablakot, és…
Megszólalt Harry telefonja. Arra számított, hogy Alexandra
keresi, hogy odaér-e huszonkettő harmincötre a holdfogyatkozásra,
de Szung-min volt. Harry kiment a folyosóra.
 – Igen, Szung-min?
– Nem! Mondd, hogy mondd!
– Mondd!
– Oké, mondom is. Mert nem stimmel.
– Mi nem stimmel?
– Kevin Selmer. Van alibije.
– Tényleg?
– A fogdában láttam. Volt jegye a Rómeó és Júliára. Már ott rá
kellett volna jönnöm. Tulajdonképpen az agyam megpróbált szólni,
de nem figyeltem rá. Csak akkor, amikor Mona Daa kimondta a
telefonban. – Szung-min rövid szünetet tartott. – Amikor Susanne
Andersen eltűnt, Kevin Selmer a Nemzetiben nézte a Rómeó és Júliát.
Utánanéztem a jegynek, eredetileg Markus Røednek küldték,
ugyanolyan, mint amivel Helene Røed is színházba ment.
– Igen. Mondta, hogy a buliban osztogatta őket. Gondolom,
Selmernek is akkor adott. És arra gondoltam, hogy Selmer ott
derítette ki, Helene melyik nap megy majd színházba. A jegye ott
volt a hűtő ajtaján.
– De valószínűleg nem ő ölte meg. Legalábbis ha ugyanaz végzett
Helenével, aki Susanne Andersennel is. Mert a színház kiderítette,
kik ültek a mellette lévő székeken, és a nézők megerősítették, hogy
tényleg láttak valakit, akire illik Selmer személyleírása. A parkája
miatt emlékeztek rá, amit nem vetett le. És azt vallották, hogy nem
tűnt el a szünetben.
Harry meglepődött, de főleg azon, hogy nem lepődött meg
jobban.
– Ezek szerint visszakerültünk a startmezőre – nyögte. – Ott van
az a másik is, a zöldfülű.
– Tessék?
– A zöld kokainos amatőr a gyilkos. Mégis ő az. A francba!
– Úgy tűnik, biztos vagy magadban.
– Biztos vagyok magamban, de a helyedben nem bíznék
olyasvalakiben, aki annyiszor tévedett, mint én. Fel kell hívnom
Katrinét és Krohnt!
Letették.
 Katrina éppen Gertet altatta, így Harry gyorsan számolt be neki
az új fejleményekről. Utána felhívta Krohnt, és elmagyarázta, hogy
úgy néz ki, még sincs megoldva az ügy.
– Røednek megint vissza kell vonulnia. Nem tudom, mit tervez a
gyilkos, de a bolondját járatta velünk, szóval elővigyázatosnak kell
lennünk!
– Felhívom a Guardiant – felelte Krohn. – Köszönöm.
 Negyvennegyedik fejezet
 
Péntek. Interjú
 
 
Prim az órájára pillantott. Egy perc múlva hat.
Az egyik ablak melletti asztalnál foglalt helyet a Weissben. Az
előtte lévő két frissen csapolt sör felett rálátott a Munch Múzeumra,
amely a lemenő nap fényében fürdött, és arra az épületre is, ahol a
buli volt, amelyre hívatlanul beállított.
Fél perc múlva hat.
Körbenézett. A vendégek boldognak tűntek. Csoportokban
beszélgettek, mosolyogtak, nevettek, és egymás vállát lapogatták.
Barátok. Jó volt nézni őket. Jó, ha az embernek van valakije. Jó lenne,
ha neki is lenne valakije. Ha az övé lenne a Nő. Együtt söröznének,
és a Nő barátai az ő barátai is lennének.
Bejött egy kalapos férfi. Terry Våge. Megtorpant, és jobbra-balra
nézett, miközben az ajtó becsukódott mögötte. Először nem vette
észre, hogy Prim diszkréten jelez neki, a szemének nyilván hozzá
kellett szoknia a félhomályhoz. De aztán kurtán bólintott, és Prim
asztala felé indult. Az arca sápadt volt, és kapkodva lélegzett.
– Maga…
– Igen. Üljön le, Våge!
– Köszönöm.
Az újságíró levette a kalapját. A homlokán izzadság gyöngyözött.
A hozzá közelebb eső sör felé intett.
– Az enyém?
– Csak addig vártam volna, amíg a hab nem ér a pohár pereme
alá.
Az újságíró felnevetett, és felemelte a poharát. Ittak, aztán letették
a poharat, és a kézfejükkel letörölték a habot a szájukról. Szinte
szinkronban mozogtak.
– Hát végre itt vagyunk együtt – jegyezte meg Våge. – És úgy
iszogatunk, mint két régi barát.
 Prim tudta, miben mesterkedik. Meg akarja törni a jeget. El akarja
nyerni a bizalmát. A lehető leghamarabb közel akar kerülni hozzá.
– Mint ők? – Prim a bárpultnál hangoskodók felé intett.
– Á! Azok irodai patkányok. Ez a pénteki sörözés a hetük
fénypontja, aztán hazahúznak a halál unalmas családjukhoz. Tudja,
kajálnak a kölykeikkel, lefektetik őket, és aztán tévéznek a
feleségükkel, amíg annyira el nem unják magukat, hogy elalszanak.
Másnap megint nyúzzák őket a kölykök, és játszóházba kell velük
menni. Gondolom, maga nem így él.
Nem, gondolta Prim. De nincs olyan messze attól az élettől, amit élni
szeretnék. Vele.
 
Våge tudta, hogy amikor előveszi a jegyzetfüzetét, akkor már
nem igazán ihat, ezért még egyszer belekortyolt a sörbe. Jézus,
mekkora szüksége volt rá!
– Mit tud arról, hogy milyen életet élek, Våge?
Våge megpróbált olvasni a vele szemben ülő arckifejezéséből.
Ellenáll? Nem lett volna szabad ilyen hamar ennyire közvetlennek
lennie? Egy mélyinterjú gyakran kényes tánc. Azt szerette volna, ha
a másik biztonságban érzi magát, barátként tekint rá, megnyílik, és
olyasmiket is elmond, amiket egyébként elhallgatna. Vagy jobban
mondva, amiket aztán meg fog bánni. De tudta magáról, hogy
hajlamos kapkodni, és olyankor túl egyértelmű, mire feni a fogát.
– Tudok ezt-azt – felelte. – A neten rengeteg mindent lehet találni,
ha az ember tudja, hol keresse.
Megállapította, hogy a gyilkos hangja más, mint a telefonban. És
volt valamilyen szaga. Egy gyerekkori nyaralását juttatta eszébe, a
nagybátyja pajtáját, átizzadt lószerszámot. Apró fájdalom szúrt a
gyomrába. Biztosan a régi gyomorfekélye jelentkezik megint.
Mindig ez volt, ha sokat stresszelt, és nem evett rendesen. Vagy
amikor túl gyorsan ivott, mint most. Eltolta magától a poharat, és
elővette a jegyzetfüzetét.
– Meséljen! Hogyan kezdődött?
 
Prim nem tudta, mennyi ideje beszélt már, amikor rátért arra,
hogy a nagybátyja a biológiai apja, de erre csak azután jött rá, hogy
az anyja bennégett a házban.
– Egy első vérfertőzés nem jár feltétlenül rossz
következményekkel. Éppen ellenkezőleg. A családi defektek csak
huzamosabb ideig tartó beltenyészet esetén jönnek ki. Észrevettem,
hogy van pár közös vonásom Fredrickel. Olyan apróságok, mint
hogy mindketten a mutatóujjunkkal dörgöljük a szánk sarkát,
amikor gondolkozunk. És nagyobb dolgok is, például, hogy
mindkettőnknek szokatlanul magas az IQ-ja. Mégis csak akkor
sejtettem meg az összefüggést, amikor elkezdtem alaposabban
foglalkozni az állatokkal és a tenyésztésükkel. Mindkettőnktől
beküldtem egy DNS-mintát elemzésre. A bosszú gondolata persze
már jóval korábban is foglalkoztatott. Meg akartam alázni a
mostohaapámat, úgy, ahogy ő is megalázott engem. És közvetve ő
ölte meg az anyámat. De akkor rájöttem, hogy igazából ketten
csinálták. Fredric is cserben hagyta anyámat is, és engem is. Ezért
karácsonyra megleptem egy finomsággal. Tudja, imádja a csokit. Az
ajándékába belefecskendeztem az Angiostrongylus cantonensis egy
ritka fajtáját. Ez egy fonálféreg, amúgy patkánytüdőféreg néven
ismeretes, és odavan az emberi agyért. Az, amit én választottam,
csak a Mount Kaputar-csigában található meg. Akit megtámad, az
lassú, fájdalmas halálra és egyre romló demenciára számíthat. De
látom, untatom. Térjünk rá arra, ami érdekli! Évekbe telt kifejleszteni
a saját változatomat a Toxoplasma gondiiból, és amikor meglett, egy
terv is körvonalazódni kezdett a fejemben. Mint kiderült, az első és
legnagyobb probléma az, hogyan kerüljek Marcus Røed közelébe, és
hogyan juttassam be a szervezetébe a parazitát. A gazdagok nehezen
elérhetők, nem olyan egyszerű a közelükbe férkőzni. Ezt maga
újságíróként nyilván tapasztalta, amikor rocksztároknak próbált
kérdéseket feltenni, vagy nem? Igazából véletlenül jöttem rá a
megoldásra. Nem vagyok az a kimondottan bulizós típus, de a
fülembe jutott, hogy lesz egy parti annak az épületnek a
tetőteraszán, ahol Røed is lakik. Már hogy ott… – Prim kimutatott az
ablakon. – És ezzel egy időben a munkám révén belebotlottam egy
adag zöld kokainba, amiből le tudtam csípni egy keveset. Szépen
belekevertem a kis parazita barátaimat. Annyit, hogy elérjem
Røednél a kívánt hatást. Azt terveztem, hogy a buli után várok pár
napot, és aztán megint meglátogatom. Mihelyt megérzi a végleges
gazda szagát, azaz az enyémet, nem fog tudni elutasítani. Mindent
megtesz majd, amit mondok neki, mert csak egyetlen gondolat lesz a
fejében. Hogy megszerezzen magának. Lehet, hogy már nincs olyan
kisfiús fenekem, mint egykor, de akinek Toxoplasma gondii van az
agyában, az nem tud ellenállni a végleges gazdának.
 
Az Aune-csoport körbevette a 618-as kórteremben lévő ágyat.
Harry elmagyarázta, hogyan áll az ügy az új ismeretek fényében.
– De hát ez nem lehetséges! – tört ki Øystein. – Bertine fogai
között ott volt Al bőre. Honnan került volna oda?
– Talán aznap korábban dugott vele? – vetette fel Truls.
Harry megrázta a fejét.
– A zöldfülű tette oda. Pont úgy, ahogy Røed nyálát is odatette
Susanne mellére.
– Hogyan?
– Fogalmam sincs. De biztosan így volt. Azért csinálta, hogy
átverjen minket, és be is jött neki.
– Jó kis elképzelés – fintorgott Øystein. – DNS-sel machinálni! Ki
csinál ilyet?
– Hm.
Harry elgondolkozva nézett a barátjára.
 
– A buliban sajnos nem úgy mentek a dolgok, ahogyan terveztem
– sóhajtotta Prim. – Miközben kihúztam a csíkokat az asztalra, az a
díler, akiről aztán az újságokból megtudtam, hogy Kevin Selmernek
hívják, megjegyezte, hogy még sohasem szívott zöld kokaint, csak
hallott róla. Nagy szemeket meresztett az árura, és amikor
elkészültem, előreugrott, hogy ő lesz az első, én meg karon
ragadtam, és elrántottam, mert biztos akartam lenni abban, hogy jut
elég Røednek. Megkarmoltam… – Prim lenézett a kezére. – A vére és
a bőre bekerült a körmöm alá. Amikor hazaértem, kipiszkáltam, és
eltettem. Soha nem lehet tudni, mikor jön jól. A buliban
mindenesetre csak halmozódtak a bajok. Røed ragaszkodott ahhoz,
hogy először a barátnői szívjanak. Nem kockáztathattam meg, hogy
tiltakozzak, de a lányok legalább elég jól neveltek voltak ahhoz,
hogy a három csíkból a két vékonyabbat válasszák. Amikor végre
Røed került volna sorra, beállított a felesége, és nekiállt veszekedni
vele. Talán emiatt lett olyan feszült, hogy tüsszentett egyet, és lefújta
az asztalról a kokót. Teljesen kétségbeestem, mert nem volt nálam
több anyag. Felkaptam a konyhapultról egy rongyot, és
összeszedtem a kokót, aztán mondtam Røednek, hogy ebből
csinálok neki még egy csíkot, de azt válaszolta, hogy az már csupa
nyál meg takony, és inkább K-tól vesz. Már hogy Kevin Selmertől.
Aki egyébként kikészült, hogy neki nem jutott, szóval hogy
lehiggadjon, mondtam neki, hogy majd valamikor máskor kap. Azt
felelte, hogy persze, jó ötlet, bár ő nem drogozik, de egyszer mindent
ki kell próbálni. A nevét meg a címét nem árulta el, csak azt, hogy a
pályaudvar előtti téren megtalálom normális munkaidőben, ha
üzletelni szeretnék. Rábólintottam, de persze úgy gondoltam, hogy
úgysem látjuk egymást soha többé. A buli mindenesetre
katasztrofálisan sikerült. Visszamentem a konyhapulthoz, hogy
letegyem a rongyot, amikor észrevettem valamit a hűtő ajtaján. Egy
színházjegyet a Rómeó és Júliára. Røed felesége pont ilyen jegyeket
osztogatott korábban a teraszon. Én is eltettem egyet, bár eszem
ágában sem volt elmenni rá, és láttam, hogy Kevin is kapott. A
lényeg, hogy ahogy ott álltam, az agyam elkezdett kidolgozni egy B
tervet. Hihetetlen, hogy hány lépéssel tud előre gondolkodni, ha
vészhelyzet van. És az én agyam amúgy is gyors, és akkor még
szorult helyzetben is volt. Nem tudom, meddig tétováztam ott,
szerintem legfeljebb egy-két percet, aztán zsebre vágtam a rongyot,
és visszamentem a lányokhoz. Először az egyikhez, aztán a
másikhoz. Mivel kaptak tőlem anyagot, egész kedvesek voltak
velem, én meg kiszedtem belőlük egy csomó információt. Nem túl
személyes dolgokat kérdeztem, de azért olyasmit, ami alapján
megtalálom őket. Susanne tudni akarta, miért hordok még mindig
maszkot, Bertine meg örült volna egy kis pluszkólának. De aztán
mindkettejükhöz odacsapódott valami pasas, és egyértelmű volt,
hogy én labdába sem rúghatok mellettük. Ennek ellenére nem
keseredtem el, mert tudtam, hogy a paraziták napokon belül
eljutnak az agyukba, és ha megérzik a szagomat, úgy fognak
nyüszíteni utánam, mint egy kamasz lány egy fiúbanda után.
 Prim felnevetett, és koccintásra emelte a poharát.
 
– Szóval az a kérdés – szólalt meg Harry –, hogy hol keressük a
zöldfülűt.
Truls felröfögött.
– Igen, Truls?
Truls még horkantott párat, mielőtt belevágott volna.
– Ha zöld kokain volt nála, akkor azokat kell ellenőriznünk, akik
hozzáfértek a lefoglalt anyaghoz, mielőtt elemzésre küldték volna.
Ez a reptéri dolgozókat jelenti, meg a raktárosokat. Ja meg minket,
mert mi vittük a reptérről a rendőrségre. És persze azokat, akik
elvitték a technikusokhoz.
– Na jó – avatkozott közbe Øystein –, de az nem biztos, hogy csak
ez az adag zöld kokain van az országban.
– Trulsnek igaza van – zárta le a vitát Harry. – Először ott
kutatunk, ahol látunk némi fényt.
 
– Beigazolódott a gyanúm, és többé esélyem sem volt közel
kerülni Røedhöz – sóhajtotta Prim. – Minden parazitámat
belekevertem a kokainba, és amik az én testemben voltak, azokat
elintézte az immunrendszerem, meg az, hogy kicsit túladagoltam a
parazitaölőt. Szóval ahhoz, hogy meg tudjam fertőzni Røedöt, a
lányoktól kellett parazitát szereznem, mielőtt az immunrendszerük
legyőzi őket.
Másképpen kifejezve ennem kellett az agyukból és a szemükből.
Először Susannét kerestem meg, mert tudtam, hova jár edzeni. Mivel
az embereknek nem olyan fejlett a szaglásuk, mint az egereknek, fel
kellett erősítenem a vonzerőmet, így aztán bekentem magamat a
székletemből kivont bélnedv illatanyagával.
Prim szélesen mosolygott, de Våge nem viszonozta, csak
hitetlenkedve bámult.
– Az edzőterem előtt vártam rá, és eléggé izgultam. Leteszteltem
a parazitákat olyan állatokon, amik általában félnek az embertől,
mint a róka meg az őz, és elkezdtek vonzódni hozzám, főleg a róka.
De azt azért nem tudtam biztosan, hogy az emberekből is hasonló
hatást váltanak-e majd ki. Amikor Susanne kijött a teremből, azonnal
láttam, hogy rám van gerjedve. Megbeszéltük, hogy a skullerudi
erdei út melletti parkolóban találkozunk, de nem volt ott időben, én
meg már megijedtem, hogy elrontottam valamit, és amint már nem
érezte a beleim szagát, akkor elmúlt a vonzalma. De aztán megjött,
és elhiheti, hogy örvendett a szívem.
Prim belekortyolt a sörébe, mint akinek össze kell szednie magát.
– Kart karba öltve bementünk az erdőbe, és kicsit beljebb
szexeltünk, utána meg elvágtam a torkát. – Érezte, hogy mindjárt
elsírja magát, ezért megköszörülte a torkát. – Gondolom, szeretne
több részletet hallani, de elég sok minden kiesett. Talán elfojtottam.
A lényeg, hogy ott volt nálam Røed nyála egy üvegben, és rákentem
a mellére. Visszahúztam rá a felsőruháját, nehogy lemossa az eső,
mielőtt megtalálják. Akkor jó ötletnek tűnt az egész, de később
kiderült, hogy csak bonyolítja a dolgokat. – Megint belekortyolt a
sörébe. – Bertinével is hasonlóan történt minden. Elmentem egy
bárba, ahová szokott járni, és megbeszéltük, hogy randizunk a
Grefsenkollenen. Kocsival jött, és amikor megkértem, hogy hagyja
ott a telefonját, és jöjjön el velem egy kalandra, simán átszállt az
autómba, annyira elvakította a vágy. Volt nála egy töltény alakú
kokainos szelence, abból szívta a kokszot. Engem is rávett, hogy
próbáljam ki. Azt mondtam neki, hogy hátulról akarom megdugni,
és a nyakára tettem egy bőrövet. Nyilván azt hitte, játszani fogunk,
és hagyta. Kicsit tovább tartott megfojtani, mint gondoltam, de aztán
végül sikerült.
Prim hatalmasat sóhajtott, megcsóválta a fejét, és kitörölt a
szeméből egy könnycseppet.
– Persze nagyon figyeltem, hogy minden esetleges nyomot
eltávolítsak, ami rám terelhette volna a gyanút, ezért nem hagytam
ott a kokainos szelencéjét, mert az orromból belekerülhetett a DNS-
em. Akkor még nem tudtam, hogy később fel tudom majd használni.
Ja, meg azt is megtanultam, hogy ha az ember megöl valakit az agya
és a szeme miatt, akkor sokkal jobb, ha az egész fejét magával viszi.
Kinyújtotta a lábát az asztal alatt, mert kezdett elzsibbadni.
– A következő hetekben szépen lassan megettem az agyukat és a
szemüket. Muszáj volt biztosítanom a dühítően kurta életű paraziták
szaporodását, míg arra vártam, hogy megint Røed közelébe tudjak
férkőzni. Többször ültem ennél az asztalnál, és azon gondolkoztam,
becsengetek, bemutatkozom, és azt mondom, hogy beszélni
szeretnék vele. De soha nem volt otthon, csak a feleségét láttam
jönni-menni. Talán épp máshol lakott, de nem tudtam kideríteni,
hol. Az agyak és a szemek közben elfogytak, a paraziták a végüket
járták, ezért új egérre volt szükségem. Helene Røedre esett a
választásom. Úgy gondoltam, így még fájdalmat is tudok okozni a
mostohaapámnak, legalábbis valamennyit. És tudtam két helyet,
ahol a közelébe férkőzhettem. A Nemzetiben a hűtőn látott
színházjegyen szereplő időpontban és egy Danielles nevű
étteremben. Susanne elmesélte, hogy ott ismerkedett meg Markus
Røeddel, és hozzátette, hogy nem érti, Helene miért ebédel még
mindig ott hétfőnként, hiszen már kifogott magának egy nagy halat.
Egy hétfőn odamentem, és tényleg felbukkant. Rendeltem egy italt,
azt, amit a buliban is ivott, egy dirty martinit, és tettem bele
parazitát. Aztán adtam kétszáz koronát a pincérnek, és megkértem,
hogy vigye oda az italt Helenéhez, és mondja azt neki, hogy valaki
más küldi. Azt hazudtam, hogy barátok közti ugratásról van szó.
Megvártam, míg iszik belőle, aztán leléptem. Elmentem a Rómeó és
Júliára az ingyenjeggyel, hogy körülnézzek a színházban.
Kiderítettem, mikor van szünet, és arra is rájöttem, hogy csak az
előadás elején ellenőrzik a jegyeket, a szünetben bárki bemehet, és
elvegyülhet a nézők között. Utána azt csináltam, amiben már elég
rutint szereztem. Összefutottam Helenével, és elhívtam
magammal…
Grimaszolt, és rúgott egyet a lábával. Nem tudta eldönteni, az
asztal lábát találta-e el, vagy Vågét.
– Másnap megtalálták, Røedöt letartóztatták, én meg rájöttem,
hogy jó nagy bakot lőttem. Azért akartam, hogy börtönbe kerüljön,
hogy szenvedjen, de aztán kiderült, hogy akár hónapokig is rács
mögött maradhat, amit nem hagyhattam… Szerencsére itt van
nekem ez – kocogtatta meg a homlokát az ujjával. – A segítségével
kerítettem egy másik bűnöst, akit elkaphattak Røed helyett. A
dílerét, Kevin Selmert. Annyira meg akarta kóstolni a zöld kokaint,
hogy gondoltam, megörvendeztetem egy adaggal.
 Negyvenötödik fejezet
 
Péntek. Behajtás
 
 
Prim a pénteket ünneplő irodistákra pillantott, és a poharát
forgatta.
– Talán emlékszik, hogy a buliban megszereztem a DNS-ét,
amikor megkarmoltam a karját. Mondjuk, nemcsak tőle voltak DNS-
mintáim, hanem másoktól is, és néha fel is használtam a
gyűjteményemet, hogy minél tökéletesebb parazitát hozzak létre.
Egy fogpiszkálóval betettem egy kis bőrdarabot Bertine fogai közé,
maga meg gondoskodott arról, hogy a bizonyíték a rendőrséghez
kerüljön. De hát számoltam azzal, hogy előbb vagy utóbb kiderül,
hogy a hullák fertőzöttek, és ha valaki rájön az összefüggésre,
elkezdik keresni a végleges gazdát, ezért úgy döntöttem, nemcsak
gyilkost, hanem végleges gazdát is csinálok Selmerből. Sajnálom, ha
ez kicsit önelégültnek tűnik, de igazán egyszerű és nagyszerű
megoldást találtam. Halálos adag parazitát tartalmazó kokainmixet
kevertem, beletettem Bertine kokainos szelencéjébe, és felkerestem
Selmert, hadd kóstolja meg azt, amiről a buliban lemaradt. Alig bírt
magával a lelkesedéstől, főleg, miután a töltény alakú szelencét is
neki adtam. Elképzelni sem tudom, milyen rettenetes fájdalmai
lehettek a halála előtt. Nem csoda, hogy beleverte a fejét a falba.
Prim felhajtotta a söre maradékát, és előrehajolt.
– De most már eleget beszéltem magamról, Terry. Maga hogy
van? Hogy érzi magát? Lebénult? Ez persze gyorsan bekövetkezik,
ha az ember sörében ilyen magas a paraziták aránya. Még annál is
magasabb, mint Selmer kokójában volt. Pár perc elteltével már a
kisujját sem bírta mozdítani, igaz? No és megszólalni sem bírt. De
látom, hogy még lélegzik. A tüdeje és a szíve adja majd fel utoljára.
Na meg persze az agya. Szóval tudom, hogy hallja, amit mondok.
Most elveszem a lakáskulcsát, és később elmegyek a számítógépéért,
aztán a telefonjával együtt a tengerbe dobom.
Prim kinézett az ablakon. A nappali fény kezdett eltűnni.
 – Látja, a mostohaapámnál ég a villany. Biztosan egyedül van.
Maga szerint örülne, ha meglátogatnám?
 
Valamivel fél hét után megszólalt a kaputelefon.
– Vár valakit? – kérdezte az egyik testőr Markus Røedtől.
Røed megrázta a fejét. A testőr kiment a nappaliból, hogy
kiderítse, ki az. Røed kihasználta az alkalmat, hogy kettesben
maradt a fiatalabb testőrrel.
– Mit akar csinálni, amikor már nem lesz testőr? – kérdezte.
A fiatalember ránézett. Lágy, barna szemét hosszú szempilla
keretezte. A túlságosan is duzzadó izmait ellensúlyozta naiv,
gyerekes arckifejezése. Egy kis jóindulattal és fantáziával akár öt-hat
évvel fiatalabbnak is lehetett képzelni a koránál.
– Nem tudom – felelte, és körbepillantott a nappaliban.
Biztosan valami tanfolyamon tanulta, hogy ne beszéljen
feleslegesen a megbízójával, és állandóan figyelje a környezetét, még
akkor is, amikor egy otthon kényelmes fészkében ücsörögnek
bezárkózva.
– Dolgozhatna nekem.
A fiatalember arcán mintha undor villant volna. Nem válaszolt,
és megint minden figyelmét a nappalinak szentelte. Røed magában
káromkodott. Idióta kölyök! Hát nem érti, milyen lehetőség pottyant
az ölébe?
– Magát keresik – kiáltotta a másik testőr az előszobából. –
Állítólag ismerik egymást.
– Krohn?
– Nem.
Røed a homlokát ráncolta. Fogalma sem volt, ki csengetne be
hozzá csak úgy. Kiment az előszobába. A testőr szétvetett lábbal állt,
és a képernyő felé biccentett. Egy fiatal férfi nézett a lépcsőház ajtaja
fölé szerelt kamerába. Røed megrázta a fejét.
– Elküldöm – határozott a testőr.
Røed a látogatója arcát nézte. Nem látta már valahol, nem is
olyan régen? És mintha akkor emlékeztette volna valakire a
múltjából, de aztán elhessegette a gondolatot, hiszen annyi arc
ébreszt benne emlékeket. De ha már egyszer itt van, akkor talán…
 – Várjon! – szólította fel a testőrt, és kinyújtotta a kezét, hogy
átvegye tőle a kaputelefont. – Menjen vissza a nappaliba!
A testőr habozott, majd engedelmeskedett.
– Ki maga, és mit akar? – szólt bele Røed a kagylóba. A hangja
elutasítóbban csengett, mint tervezte.
– Helló, apu. A mostohafiad vagyok, és csak beszélgetni
szeretnék.
Røed levegő után kapkodott. Semmi kétség! A fiú, aki olyan
sokszor leleplezte a rémálmaiban. Nem, nem a fiú, de mégis ő.
Annyi év után. Beszélgetni szeretne? Ez rosszul kezdődik.
– Eléggé elfoglalt vagyok – felelte. – Szólnod kellett volna!
– Tudom. Nem akartam kapcsolatba lépni veled, de aztán ma
meggondoltam magam. Holnap hosszú útra indulok, és nem tudom,
visszajövök-e. Nem akarok elrendezetlen ügyeket hagyni magam
után, apu. Eljött a megbocsátás ideje. Látni akartalak szemtől
szembe, hogy ezt elmondjam. Szerintem mindkettőnknek jót fog
tenni. Nem fog sokáig tartani, és biztos vagyok benne, hogy
mindketten meg fogjuk bánni, ha nem tesszük meg.
Røed még soha nem hallotta ezt a mély hangot. Korábban sem, és
a közelmúltban sem. Persze amikor együtt éltek a gaustadi házban,
akkor a fiú még messze volt a mutálástól. Többször gondolt arra,
hogy ha egy napon felbukkan, az kellemetlen következményekkel
járhat rá nézve, de hát végül is két állítás állna egymással szemben,
és az egyetlen, aki megerősíthetné az úgynevezett erőszakot, már
régen halott. A hírnevét természetesen megviselné, ha ilyesmi
terjedne el róla. Odalenne a kirakat, ahogy ezt megvetően mondani
szokták. Azok az átkozott szociáldemokraták kiüresítették az olyan
fogalmakat, mint a család becsülete, hiszen most már a legtöbb
állampolgárnak az állam a családja, és a kisemberek nem tartoznak
számadással senkinek, csak a hozzájuk hasonlóknak, a
hagyományokkal nem rendelkező, szürke tömegnek. Azonban akit
Røednek hívnak, annak teljesen más az élete, de ezt az átlagpolgár
soha nem értené meg. Nem értenék, hogy inkább várnák tőle, hogy
ölje meg magát, mint hogy bemocskolja a családja nevét. Most mihez
kezdjen? Döntést kell hoznia. Felbukkant a mostohafia. Røed a
szabad kezével megtörölte a homlokát, és legnagyobb döbbenetére
észrevette, hogy nem fél. Pont, mint amikor majdnem elütötte a
villamos. Miért nem fél, amikor bekövetkezett az, amitől annyira
rettegett? Amúgy meg mi történhet, ha váltanak pár szót? Ha a
fiúnak aljas szándékai vannak, azzal nem ront a helyzetén, hogy
beengedi. A legjobb esetben pedig kiderülhet, hogy tényleg
komolyan gondolja, hogy eljött a megbocsátás ideje. Fátylat rá,
elfelejthetnek mindent. Talán még jobban is fog majd aludni. Csak
arra kell figyelnie, hogy ne szólja el magát, nehogy kicsússzon
valami a száján, amit aztán fel lehet ellene használni.
– Tíz percem van – felelte. – Gyere fel a lifttel a legfelső emeletre!
Letette. Elképzelhető, hogy a fiú hangfelvételt akar készíteni?
– Átkutatják a látogatókat? – kérdezte a nappaliban a testőröktől.
– Mindig – felelte az idősebb.
– Jól van. Ellenőrizzék, van-e nála mikrofon, akár a testére
erősítve, és vegyék el a telefonját!
 
Prim egy puha fotelben ült a nappaliban, és Markus Røedöt
nézte. A testőrök a résnyire nyitva hagyott ajtó előtt álltak. A
jelenlétük meglepte, de nem izgatta magát túlzottan miattuk. Az a
lényeg, hogy egyedül maradt Røeddel.
Persze nagyon könnyű dolga azért nem lesz. Ha kórházba akarta
volna juttatni vagy meg akarta volna ölni Røedöt, azt bármikor
megtehette volna, elvégre egészen idáig nem vigyáztak rá testőrök,
és Oslo lakói naivan bíznak mindenkiben, fel sem merül bennük,
hogy aki szembejön velük az utcán, az akár fegyvert is rejtegethet a
kabátja alatt. Ezt el sem tudják képzelni. És Prim sem ilyen sorsot
képzelt el Røednek. Ez nem lett volna elég. Nyilván egyszerűbb lett
volna lepuffantani, de ha a kitervelt bosszú véghez vitele után akár
csak a töredékét érzi annak az örömnek, amelyet fantáziáiban átélt,
már megérte a rengeteg erőfeszítés. Mert bosszúszimfóniát
komponált, és közeledik a zárótétel.
– Sajnálom, ami édesanyáddal történt.
Røed olyan hangerővel beszélt, hogy Prim hallja, de a kint
tartózkodó testőrök már ne. Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi
magát. A fotel karját piszkálta, az orrcimpája remegett. Ez persze azt
is elárulta, hogy beszívta a bélnedvek szagát. Amint kitágult a
pupillája, Prim tudta, hogy az illat elérte az agyát, amelyben már
napok óta gyűltek a szaporodni vágyó paraziták. Minden
álszerénység nélkül állíthatta, hogy művészi tett eredményeképpen
kerültek be Røed szervezetébe. Amikor az eredeti terve kudarcot
vallott a buliban, új módot kellett találnia arra, hogy megfertőzze a
mostohaapját. És sikerült megvalósítania. Mindenki szeme láttára
fertőzte meg. Ügyvéd, rendőr és a magasságos Harry Hole orra előtt.
– Nem akarok udvariatlannak tűnni – folytatta Røed –, de mint
mondtam, nincs sok időm, szóval sietnünk kell! Melyik országba
mé…
– Kívánlak – szólalt meg Prim.
Røed olyan hevesen rándult össze, hogy belerezgett a tokája.
– Tessék?
– Az elmúlt években rengeteget fantáziáltam rólad. Ami történt,
az kétségtelenül erőszak volt, de… megtanultam élvezni. És megint
ki akarom próbálni.
Prim egyenesen a mostohaapja szemébe nézett. Szinte látta a
fertőzött agyában forgó kerekeket és a levont őrült
következtetéseket: Tudtam! Élvezte, csak azért sírt, mert megjátszotta
magát. Semmi rosszat nem követtem el, éppen ellenkezőleg, megtanítottam
neki, mi a jó!
– És szeretném úgy csinálni, hogy a lehető legjobban hasonlítson.
– Hasonlítson? – Røed hangja remegett az izgalomtól.
Ez a toxoplazmózis paradoxona. Az, hogy a szexuális ösztön,
amely alapjában véve maga a szaporodás vágya, elnyomja a
halálfélelmet, figyelmen kívül hagyja a veszélyeket, és csodálatos,
reménytelen csőlátást kényszerít a fertőzöttre, majd a macska
szájába vezeti.
– A ház még mindig áll – magyarázta Prim. – De egyedül kell
jönnöd. El kell szöknöd a testőreid elől.
– Úgy érted… – Røed nyelt egyet. – …hogy most?
– Persze. Látom, hogy… – Prim előrehajolt, és megérintette Røed
ágyékát. – …te is akarod.
Røed alsó állkapcsa szinte önkívületben mozgott fel-le. Prim
felállt.
– Emlékszel, hol van? Røed némán bólintott.
É Ú
 – És egyedül jössz? Újabb bólintás.
Prim tudta, hogy felesleges figyelmeztetnie Røedöt, hogy
senkinek ne mondja el, hová igyekszik, és kivel fog találkozni. A
toxoplazmózis ugyan kanossá és vakmerővé teszi a fertőzöttet, de
hülyévé nem. Pontosabban nem úgy teszi hülyévé, hogy olyasmit
kövessen el, ami esetleg megakadályozhatja, hogy megszerezze az
egyetlent, amire vágyik.
– Kapsz harminc percet.
 
Az idősebb testőr, Benny, tizenöt éve dolgozott a szakmában.
 
Amikor ajtót nyitott, látta, hogy a látogató maszkot vett fel.
Figyelte, ahogy a fiatalabb kollégája átkutatja a férfit. Egy
kulcscsomótól eltekintve semmi sem volt nála, amit fegyverként
használhatott volna. Pénztárcát és személyi igazolványt sem találtak.
A látogató Karl Arnesenként mutatkozott be, és bár ez úgy hangzott,
mintha akkor találta volna ki, Røed biccentett, hogy valóban így
hívják. Elvették a telefonját, ahogyan a megbízójuk kérte, és Benny
ragaszkodott ahhoz, hogy a nappali ajtaját ne csukják be teljesen.
Csupán négy perc telt el – legalábbis Benny később ezt vallotta a
rendőrségen –, és az ifjú „Arnesen” már meg is jelent a résnyire
nyitva hagyott ajtó mögött. Visszakapta a telefonját, a kulcsait, és
elhagyta a lakást. Røed kiordított a nappaliból, hogy hagyják békén,
és becsukta az ajtót. Öt perc múlva Benny bekopogott hozzá, hogy
Johan Krohn akar vele beszélni. Amikor nem érkezett válasz,
benyitott. A nappalit üresen, a teraszajtót nyitva találta. A pillantása
az utcára vezető belső tűzlépcső ajtajára esett. Nem csodálkozott
túlságosan. Az elmúlt egy órában Røed háromszor utalt arra, hogy
busásan megjutalmazná őket, ha valamelyikük elugorna a
Torggatára vagy a Jernbanetorgetre kokainért.
 Negyvenhatodik fejezet
 
Péntek. Vérhold
 
 
Røed a kapunál szállt ki a taxiból.
Amikor beült a droszton várakozó autóba, a sofőr megkérdezte,
van-e nála pénz. Ezt nem is lehetett a szemére vetni, mivel Røed még
csak kabátot sem vett, a lábán pedig papucsot viselt. De mint
mindig, most is volt nála hitelkártya. Nélküle egyszerűen
meztelennek érezte magát.
Amikor kinyitotta a kaput, csikorogtak a zsanérok. Felment a
dombra, és szinte sokkot kapott, amint megpillantotta a félig leégett
házat a félhomályban. Azóta nem járt a telken, hogy elhagyta Mollét
és a béna becenevű fiát, Primet. Olvasta az újságban, hogy a nő
meghalt, és a temetésére is elment, de arról fogalma sem volt, hogy a
ház ilyen szörnyű állapotban van. Abban reménykedett, hogy a
belseje eléggé megmaradt ahhoz, hogy hitelesen el tudják játszani a
darabot. Hogy rekonstruálják, amit csináltak, és amit egymásnak
jelentettek akkor. Bár ördög tudja, ő mit jelentett pontosan a fiúnak.
Amint továbbindult a ház felé, kilépett elé egy alak az ajtóból. Ő
az. A nappaliban Røedöt szinte ellenállhatatlan vágy öntötte el.
Majdnem elveszítette az önuralmát, kevés választotta el attól, hogy
rávesse magát a vele szemben ülőre. De ezt a hibát egyszer már
elkövette, és örülhet, hogy megúszta. Most úgy érezte, annyira talán
képes kordában tartani a vágyát, hogy józanul gondolkodjon, bár
miután évekig be kellett érnie az emlékeivel, a gerjedelem olyan
erősen horgadt fel benne, hogy semmi sem állíthatta volna meg.
A fiatal férfi mosolyogva nyújtotta felé a kezét, mintha üdvözölni
akarná. Røedben korábban nem tudatosult, hogy két első,
rágcsálószerű foga a múlté, és a fogsora egyenletes. Az illúzió
kedvéért jobban örült volna a gyerekkori fogának, de ezt azonnal
elfelejtette, mihelyt a közelébe ért, és a fiú kézenfogva bevezette a
házba.
 Megint mintha letaglózták volna. Az előszoba, a nappali, minden
leégett, és koromfekete volt. A válaszfalak eltűntek. A férfi – a fiú –
odavezette, ahol a tűz előtt a szobája volt. Røed boldog borzongással
vette észre, hogy semmi szüksége fényre. Annyiszor lopózott az
éjszaka leple alatt a lépcsőtől a gyerekszobáig, hogy vakon is
odatalált volna.
– Vetkőzz le, és feküdj ide! – A fiú a telefonjával világított.
Røed rábámult a mocskos matracra és a vaságy kiégett vázára. És
engedelmeskedett. A ruháit az ágy fejtámlájára tette.
– Mindent! – szólította fel a fiú.
Røed levette az alsónadrágját. Az erekciója azóta nőtt, hogy a fiú
kézen fogta. Ő szeretett dominálni, arra nem gerjedt, ha uralták.
Legalábbis eddig. De a fiú parancsoló hangja élvezetet okozott neki,
ugyanúgy, mint a hideg, amely miatt libabőrös lett az egész teste, és
a megaláztatás, hogy ő már teljesen meztelen, míg a fiú fel van
öltözve.
– Tegyük fel őket!
A fiú a magasba kényszerítette a kezét, és Røed érezte, hogy
valami megszorítja a csuklóját. Felnézett. A mobil fényében látta,
hogy bőrszíjakkal az ágyhoz kötözték. Ugyanez történt a lábával is.
Ki volt szolgáltatva a fiúnak. Úgy, ahogy valamikor a fiú is ki volt
szolgáltatva neki.
– Gyere! – nyögte.
– Több fényre van szükségünk. – A fiú kivette Røed telefonját a
nadrágja zsebéből. – Mi a kód?
– Íriszfeli… – kezdte Røed, mire a fiú az arca elé tartotta a mobilt.
– Köszönöm.
A két fényforrás elvakította Røedöt, ezért nem látta, mit csinál a
fiú, csak annyit tudott kivenni, hogy mintha állványra helyezte
volna a két telefont fejmagasságban, és most hol az egyikhez, hol a
másikhoz lépne. A fiú idősebb lett. Férfi. De ahhoz még elég fiatal
volt, hogy kívánja. Ez elég egyértelműen látszott. Az erekciója nem
lanyhult, és a hangja nemcsak a hidegtől, hanem a vágytól is
remegett.
– Gyere! – suttogta. – Gyere ide hozzám, fiú!
– Először mondd meg, mit csináljak veled!
É
 Røed megnedvesítette az ajkát. És megint engedelmeskedett.
– Még egyszer! – szólította fel a fiú. Kigombolta a nadrágját, és
kézbe vette petyhüdt péniszét. – De most ne mondd ki a nevemet!
Røed meghökkent, de aztán azokra gondolt, akik a
személytelenségre izgultak, akiket jobban begerjesztett egy falba
vágott lyukon átdugott merev farok, mint egy ember. Szerencsére.
Megismételte a kívánságlistáját név nélkül.
– Most mondd el, mit csináltál velem gyerekkoromban! – A fiú
maszturbálni kezdett.
– Inkább gyere ide, és a füledbe súgom…
– Mondd el!
Røed nyelt egyet. Szóval így akarja. Vadul, nyersen, keményen,
éles fényben. Jól van. Akkor rááll erre a frekvenciára. Istenem,
bármit megtenne érte! Először nehezen jöttek a nyelvére a szavak,
kerülgette a forró kását, de aztán rátalált a megfelelő hangra.
Elmondott mindent. Egyenesen. Részletesen. Megtalálta a
frekvenciát. Felizgatták a saját szavai, a felbukkanó emlékek.
Elmondott mindent, ahogyan történt. Olyan szavakat használt, mint
a „megerőszakoltam”, mert hiszen ez történt, és mert így fokozta az
izgalmukat. Nem csak a sajátját, a fiúét is, legalábbis már ő is
nyögött, bár nem látta, mert hátrébb húzódott, és eltűnt a fény
mögötti sötétségben. Røed mindent elmondott, egészen odáig, hogy
megtörölte a péniszét a fiú dunyhájában, és visszaosont az emeletre.
– Köszönöm! – A fiú hangja szinte csattant. Az egyik telefon fénye
kihunyt. A fiú visszalépett a másik mobil fényébe. Begombolta a
nadrágját, és teljesen felöltözve állt ott. Røed telefonját fogta, és írt
valamit.
– Mit… mit csinálsz? – nyögte Røed.
– Megosztom a felvétel egy részét az összes kontaktoddal.
– Fel… felvetted?
– A telefonoddal. Szeretnéd látni?
A fiú Røed szeme elé tartotta a mobilt. A képernyőn egy dagadt,
hatvanas pasas látszott, a teste sápadt, szinte fehér volt a kemény
fényben, amint egy mocskos matracon feküdt. Meredező farka kicsit
jobbra hajlott. Most nem viselt maszkot, sehogyan sem titkolta a
személyazonosságát. A hangja meg-megbicsaklott a gerjedelemtől,
de minden szavát ki lehetett venni, hiszen azt akarta, hogy a fiú jól
értse, mit mond. Azt nem lehetett látni, hogy a végtagjait az ágyhoz
kötözték.
– Egy rövid üzenettel együtt küldöm majd el – tudatta vele a fiú.
– Figyelj! Helló! Az utóbbi időben sokat gondolkoztam, és rájöttem, hogy
nem bírok tovább élni azzal, amit elkövettem. Ezért magamra gyújtom a
házat, ahol Molle meghalt. Ég veletek! Na, mit szólsz? Talán nem túl
költői, de elég egyértelmű, nem? Úgy állítom be a küldést, hogy a
címlistádon lévők valamivel éjfél után kapják meg.
Røed kinyitotta a száját, de mielőtt megszólalhatott volna, a fiú
beletömött valamit.
 
– Nemsokára minden ismerősöd megtudja, milyen undorító állat
vagy. – Miután belekényszerítette a bolgár hajléktalan fél pár
zokniját, Prim beragasztotta Røed száját. – És aztán az egész világ.
Hogy tetszik?
Røed tágra nyílt szeméből folyt a könny.
– Ne keseredj el annyira! Talán meg tudlak vigasztalni kicsit, apa.
Nem az eredeti tervemet valósítom meg. Az az lett volna, hogy
lebuktatlak, ugyanúgy, ahogy most teszem, és aztán öngyilkos
leszek, téged meg hagylak élni ezzel a megaláztatással. De élni
akarok! Találtam egy nőt, akit szeretek. És ma este megkérem a
kezét. Nézd, mit vettem neki!
Prim kivett a nadrágja zsebéből egy burgundivörös
bársonydobozkát, és kinyitotta. A gyűrűn lévő apró gyémánt
csillogott a fényben.
– Szóval úgy döntöttem, hosszú és boldog életet fogok élni, és
persze nem hagyhatom, hogy kiderüljön, ki vagyok. Ezért inkább
azoknak kell meghalniuk, akik tudnak rólam valamit. Ez most téged
jelent, apa. Értem, hogy durva, hogy nemcsak meg kell halnod,
hanem abban a tudatban kell töltened a halálod előtti időt, hogy a
családod neve tönkremegy. Anyától tudom, hogy az ilyesmi milyen
fontos a számodra. De legalább nem kell együtt élned a
megaláztatással. Ez is valami, nem igaz?
Letörölte Røed egy könnycseppjét a mutatóujjával, és lenyalta. Az
írók mindig keserű könnyeket emlegetnek, de hát igazából minden
könny íze egyforma.
– A rossz hír az, hogy kicsit lassan foglak megölni, mert a
megaláztatást sajnos megúszod. A jó hír viszont, hogy nem nagyon
lassan öllek meg, többek között azért, mert nemsokára találkozom a
szerelmemmel. – Az órájára pillantott. – Upsz, még haza is kell
mennem zuhanyozni és átöltözni, szóval ideje kezdenünk.
Mindkét kezével megragadta a matracot, és pár kemény
mozdulattal kirántotta Røed alól. A vasrugók megnyikordultak,
amint a férfi teste rájuk zuhant. Prim a fekete falhoz lépett, és
felemelt egy gázfőzőt egy kanna mellől. Közvetlenül Røed feje alá
tette a padlóra, kinyitotta a gázt, és meggyújtotta.
– Nem tudom, emlékszel-e, de ez a legjobb kínzási mód abban a
komancsokról szóló könyvben, amit tőled kaptam. A koponyád az
edény, és az agyad nemsokára megfő. Vigasztaljon az, hogy a
paraziták előtted döglenek meg.
Røed vadul dobálta magát. A rugók felsértették a bőrét, a padlót
borító hamuba vércseppek hullottak. A hátáról folyni kezdett az
izzadság, a nyakán és a homlokán kidagadtak az erek, és ordítani
próbált a zoknin keresztül.
Prim várt, és nagyokat nyelt. Semmi sem történt benne. Vagyis
történt, de nem az, aminek történnie kellett volna. Azzal tisztában
volt, hogy a bosszú talán nem lesz olyan édes, mint ahogyan
elképzelte, de erre nem számított. Arra, hogy olyan íze lesz, mint
Røed keserű könnyeinek. Nem csalódottan, inkább döbbenten
fogadta az érzést, ami eltöltötte. Sajnálta az előtte vergődő embert.
Azt az embert, aki tönkretette a gyerekkorát, és a halálba kergette az
anyját. Nem akart így érezni. A Nő hibája lenne, mert szeretetet
hozott az életébe? A Biblia szerint a legnagyobb dolog a szeretet.
Tényleg igaz lenne? Nagyobb a bosszúnál?
Sírásban tört ki, és képtelen volt abbahagyni. Odament a lépcső
romjaihoz, hogy megkeresse a hamuval borított nehéz, régi ásót.
Megragadta, és visszasietett vele az ágyhoz. Nem ez volt a terv,
hanem a lassú szenvedés. Nem szabadna irgalmasnak lennie. Mégis
a magasba emelte az ásót. Røed rettegve kapkodta a fejét, hogy
elkerülje az ütést, mintha a gyors halál helyett inkább élt volna még
pár szenvedéssel teli perccel tovább.
 Prim célzott, és lesújtott. Egyszer, kétszer. Háromszor. Kitörölte a
szeméből a vért, lehajolt, és Røed lélegzetvételét figyelte.
Felegyenesedett, és megint a magasba emelte az ásót.
Utána kifújta a levegőt, és megint az órájára nézett. Még el kell
tüntetnie a nyomokat. Remélte, hogy az ütései nem okoztak sérülést
a koponyán, és tartható lesz az öngyilkosság illúziója. A maradékkal
majd végeznek a lángok. Kioldotta Røed köteleit, és a zsebébe dugta
őket. Megvágta a videót, hogy ne lehessen gyanítani, hogy valaki
más is ott volt a helyszínen, és úgy nézzen ki, mintha Røed egyedül
vette volna fel. Kijelölte Røed teljes címlistáját, beállította a küldés
időpontját éjjel fél egyre, és megnyomta a gombot. Elképzelte a
hitetlenkedő, rémült arcokat, amelyeket megvilágít a képernyő
fénye. Amikor letörölte az ujjlenyomatait a készülékről, látta, hogy
időközben nyolc hívás érkezett, közülük három Krohntól.
Lelocsolta benzinnel a hullát. Várt egy kicsit, majd háromszor
megismételte az eljárást, míg biztos nem lett abban, hogy a benzin
teljesen átitatta a testet, és utána szétlocsolta a maradékot. Bőven
jutott belőle a megmaradt gerendákra és falakra. Felkattintotta az
öngyújtóját, és meggyújtotta az egyik gerendát, aztán az öngyújtót
az ágy mellé tette, hogy úgy nézzen ki, mintha Røed saját magát
gyújtotta volna fel utoljára. Kiment a gyerekkori otthona romjai
közül, megállt, és az ég felé fordította az arcát.
Az ocsmányságot maga mögött hagyta. Időközben felkelt a hold.
Gyönyörűen világított, és nemsokára még szebb lesz. Elsötétedik,
elborítja a vér. Égi rózsa a szerelmének. Ezt meg is mondja majd
neki. Pontosan ezekkel a szavakkal.
 Negyvenhetedik fejezet
 
Péntek. Blåmann
 
 
Blåmann, blåmann, bukken min, tenk på vesle guten din.
Katrine az utolsó szótagokat szinte hang nélkül énekelte, és
megpróbálta megállapítani Gert szuszogása alapján, hogy elaludt-e.
Igen. Mélyen és egyenletesen lélegzett. Kicsit feljebb húzta a
takaróját, és felállt.
– Hol van Hallik?
A gyerek kék szeme hatalmasra kerekedett. Bjørn hogyhogy nem
látta, hogy Harry fia? Vagy nagyon is látta? Már a szülőszobában
rájött volna?
– Harry egy beteg barátjánál van a kórházban. De a nagyi itt van.
– Te hova mész?
– Egy Frognerseteren nevű helyre. Az erdő mellett van, magasan
felettünk. Egyszer majd te meg én is elmegyünk oda.
– Meg Hallik.
Katrine elmosolyodott, és a szívébe beleszúrt valami.
– Meg talán Hallik is – felelte, és remélte, hogy nem hazudik.
– Vannak ott mackók? Katrine megrázta a fejét.
– Nincsenek.
Gert lehunyta a szemét, és már el is aludt. Katrine nézte, és nem
akaródzott magára hagynia. Az órájára pillantott. Fél kilenc. Ideje
indulnia. Homlokon csókolta a fiát, és kiment a szobából. Az anyósa
halkan zörgött a kötésével a nappaliban. Bekukkantott hozzá.
– Elaludt – suttogta. – Indulok. Az anyósa mosolyogva bólintott.
– Katrine!
– Igen?
– Megígérsz valamit?
– Micsodát?
– Hogy jól fogod érezni magad.
Katrine az asszony szemébe nézett. Értette, mire céloz. Hogy a fia
már régen meghalt, eltemették, és az élet megy tovább. Katrinének is
tovább kell lépnie. Összeszorult a torka.
– Köszönöm, anyuka – suttogta.
Most szólította először így, és látta, hogy az anyósa szemébe
könnyek szöknek.
Gyors léptekkel haladt a Nemzetinél lévő metrómegálló felé.
Nem csípte ki magát túlzottan. Arne is azt javasolta, hogy vegyen
meleg kabátot és kényelmes cipőt. Ezek szerint talán az étterem
külső részén fognak vacsorázni, a hősugárzó lámpák melegében, a
kilátásban gyönyörködve, a szabad ég alatt? Felnézett a holdra.
Megcsörrent a telefonja. Harry kereste.
– Hívott Krohn – vágott bele. – Markus Røed lelépett a testőreitől.
– Hát ez annyira nem lep meg – felelte Katrine. –
Szenvedélybeteg.
– A biztonsági cég küldött embereket a Jernbanetorgetre, de ott
senki sem látta. Nem ment vissza, és a telefonját sem veszi fel. Persze
lehet, hogy máshol vett anyagot, és aztán elvonult megünnepelni,
hogy kiengedték. Csak azt akartam, hogy tudd!
– Köszönöm. Igazából úgy terveztem, hogy ma este nem
foglalkozom Markus Røeddel, csak olyanokkal, akiket kedvelek.
Ståle hogy van?
– Meglepően jól, ha azt vesszük, hogy haldoklik.
– Igen?
– Úgy gondolja, a nagy kaszás már várja, és önként szeretne
átlépni a holtak birodalmába.
Katrine elmosolyodott.
– Hát ez rávall. A felesége és a lánya hogy bírják?
– Bizakodnak. Reménykedni már nem mernek, de bizakodnak.
– Add át neki üdvözletemet!
– Mindenképpen. Gert alszik?
– Igen. Kicsit túl gyakran emleget téged.
– Hm. Mindig izgalmas, ha egyszer csak felbukkan egy új barát.
Érezd magad jól ma este! Amúgy elég későn mentek vacsorázni.
– Máshogyan nem ment, a Bűnügyi Technikai Intézetben alig
bírják a melót. Szung-min is együtt vacsorázik a pasijával. Tudja,
hogy…
– Igen. Őt is felhívtam, hogy Røed eltűnt.
 – Köszönöm.
Letették, és Katrine lement a metróba.
 
Harrynak jött egy hívása, mialatt Katrinével beszélt. Ben kereste.
Visszahívta.
– Jó reggelt, Harry! – üdvözölte Ben angolul. – Egy barátommal
átugrottunk a Doheny Drive-ra, de Lucille-t nem találtuk. Felhívtam
a rendőrséget, és lehet, hogy majd beszélni akarnak magával.
– Értem. Adja meg nekik a számomat!
– Már megadtam.
– Oké. Köszönöm.
Miután befejezték a beszélgetést, Harry lehunyta a szemét, és
magában káromkodott. Hívja fel ő is a rendőrséget? Nem. Ha Lucille
még a skorpiós pasasoknál van, akkor csak az életét veszélyezteti.
Muszáj várnia. Nem gondolhat most az idős nőre, mert mint sok
férfi, ő is egyszerre csak egy dologra bírt koncentrálni, sőt, néha még
egyre sem, és most minden agysejtjét lekötötte a feladat, hogy
megállítsa a gyilkost. Visszament a 618-as kórterembe. Jibran felkelt,
és csatlakozott Øysteinhez és Trulshöz, akik Aune ágya mellett
ültek. A dunyhán egy mobil feküdt.
– Hole éppen most jött be – közölte Aune a telefonnal, majd
Harryhoz fordult. – Jibran szerint a gyilkos a mikrobiológia területén
kutathat, hiszen létrehozott egy új parazitát.
– Az igügyes Helge is ezt mondta – felelte Harry.
– És Norvégiában nem foglalkoznak ezzel olyan sokan – folytatta
Aune. – Felhívtuk Løken professzort, aki az oslói egyetemi kórház
mikrobiológiai intézetét vezeti. Ő csak egyvalakit ismer, aki
mutálódott Toxoplasma gondii parazitákat kutatott. Løken professzor,
mit is mondott, hogy hívják az illetőt?
– Steinernek – felelte egy hang a telefonból. – Fredric Steinernek.
Elég jó úton haladt afelé, hogy létrehozzon egy olyan variánst,
aminek a végleges gazdája az ember. Egy rokona tovább akarta
vinni a kutatását, de aztán senki sem volt hajlandó anyagilag
támogatni, és végül elveszítette az állását is.
– Azt tudja, hogy miért? – kérdezte Aune.
– Ha jól emlékszem, etikátlan kutatói módszereket emlegettek.
É
 – És ez mit jelent?
– Fogalmam sincs, de ebben az esetben mintha élő emberekkel
folytatott kísérletekről lett volna szó.
– Itt Harry Hole beszél, professzor úr. Úgy érti, hogy élő
embereket fertőzött meg?
– Ezt soha nem sikerült bebizonyítani, de ezt rebesgették, igen.
– És hogy hívják ezt az illetőt?
– Nem emlékszem, már nagyon régen történt, és igazából annyi
lett az egész eredménye, hogy leállították a projektet. Ilyesmi
gyakran megesik, nem is biztos, hogy bármi rossz van mögötte.
Olyankor is előfordul, ha egy kutatás egyszerűen nem halad
megfelelő mértékben. Miközben beszélgettünk, rákerestem a Steiner
névre a kutatói adatbázisban, ami egész Skandináviát felöleli, de
sajnos csak Fredricet találtam. Ha fontos, megpróbálhatok beszélni
valakivel, aki akkoriban parazitológiával foglalkozott.
– Lekötelezne minket – válaszolta Harry. – Ennek a rokonnak
meddig juthatott el a kutatása?
– Nem túl sokáig, mert akkor hallottam volna róla.
– Van idő arra, hogy egy idióta is kérdezzen valamit? – szólt
közbe Øystein.
– Általában ezek a legjobb kérdések – felelte Løken. – Hadd
halljam!
– Mi a francnak öntenek pénzt olyan kutatásokba, amik létre
akarnak hozni vagy át akarnak programozni parazitákat, hogy
embereket használjanak végleges gazdának? Ez nekem elég
durvának tűnik.
– Mit is mondtam a legjobb kérdésekről? – kuncogott Løken. – Az
emberek általában húzzák a szájukat, ha meghallják a „parazita”
szót. Ez persze érthető, hiszen sok parazita veszélyes, és a
gazdaszervezet semmi jóra nem számíthat tőle. De léteznek olyan
paraziták, amelyek orvosilag hasznosak a gazdaszervezet számára,
mert saját jól felfogott érdekük, hogy életben tartsák, és ne betegítsék
meg. Ha ez igaz az állatokra, akkor elképzelhető, hogy az emberek is
profitálhatnának belőlük. Bár Skandináviában kevesen dolgoznak
ezen a területen, nemzetközileg már régen nagy érdeklődés övezi.
Csak idő kérdése, hogy egy ezzel foglalkozó kutató Nobel-díjat
kapjon.
– Vagy veszélyes biológiai fegyvert adjon a kezünkbe – tette
hozzá Øystein.
– Nem azt mondta magáról, hogy idióta? – kérdezte Løken. –
Persze igaza van.
– A világot majd máskor mentjük meg – szögezte le Harry. – Most
azt kell megmentenünk, aki rajta van a gyilkos listáján. Tudjuk, hogy
péntek este van, de tényleg fontos…
– Ebben nem is kételkedem. Olvastam az ügyről az újságokban,
Hole. Felhívok pár embert, aztán jelentkezem.
Letették. Az Aune-csoport és Jibran némán meredtek egymásra.
– Akartok enni? – kérdezte Aune. Mindenki a fejét rázta.
– Már régen nem ettetek. A szag miatt nincs étvágyatok?
– Milyen szag miatt? – kérdezte Øystein.
– A bélszagom miatt. Nem tehetek róla.
– Ståle doktor! – Øystein megveregette Aune kezét, amely a
dunyhán pihent. – Ha itt valakinek szaga van, az én vagyok.
Aune elmosolyodott, és kifényesedett a szeme. Nem lehetett
eldönteni, a fájdalom vagy a meghatottság miatt könnyezik-e. Harry
a barátját nézte, és közben egymást kergették a gondolatok a fejében.
Jobban mondva ő kergette a gondolatait, hogy elcsípjen egyet. Olyan
érzése támadt, hogy tud valamit, ami még nem áll kristálytisztán
előtte, ezért elő kell halásznia. Amit viszont egyértelműen tudott, az
az volt, hogy nincs sok ideje.
– Jibran! – szólalt meg lassan.
Talán kihallatszott valami a hangjából, mert a többiek azonnal
felé fordultak.
– Milyen szaga van a bélnedvnek?
– A bélnedvnek? Fogalmam sincs. A refluxosok szájszaga után
ítélve talán a záptojásra hasonlít.
– Hm. Szóval nem pézsmaszagú? Jibran a fejét rázta.
– Amennyire tudom, az emberek esetében nem.
– Ezt meg hogy érted?
– Műtöttem már macskát, és egyértelműen pézsmaszaguk van.
Az anális mirigyeikből jön. Pézsmát amúgy többféle állat használ,
hogy megjelölje a területét, vagy hogy a párzási időszakban párt
vonzzon magához. A régi iszlám hagyomány szerint a pézsma szaga
a Paradicsom szaga. Vagy a halálé, attól függően, honnan nézi az
ember.
Harry Lucille hangját hallotta a fülében. Azt hisszük, hogy a költő
ugyanabban a sorrendben gondolkodik, mint amiben ír. Ez nem is furcsa,
hiszen az emberek ahhoz vannak szokva, hogy ami történik, az annak a
következménye, ami korábban történt, és nem fordítva.
Kokainlopás, gyanú, aztán annak a felfedezése, hogy az anyagot
felütötték valamivel. Automatikusan ezt a sorrendet fogadták el. De
valaki, a költő, megkeverte a sorrendet. Harry most rájött, hogy
átverték őket, és hogy korábban talán – szó szerint – megérezte a
költő szagát.
– Truls, kijössz velem kicsit?
A többiek nézték, ahogy Harry és Truls kimegy a folyosóra.
– Truls, tudom, hogy azt mondtad, hogy nem te loptál a
kokainból. Azt is tudom, hogy minden okod megvan arra, hogy
hazudj. Nem érdekel, mit csináltál, és azt hiszem, bízol bennem,
ezért még egyszer megkérdezem. Te voltál? Vagy olyasvalaki, akit
ismersz? Nyugodtan gondolkozz, mielőtt válaszolsz!
Truls leszegte a fejét, mint egy dühös bika, de bólintott. Némán
fújtatott, aztán kinyitotta a száját, majd becsukta, mintha
meggondolta volna magát. Végül beszélni kezdett.
– Tudod, Bellman miért nem állított le minket? Harry megrázta a
fejét.
– Mert elmentem hozzá, és közöltem vele, hogy ha megpróbálja,
nem fogom tartani a pofámat egy alnabrui motoros banda dílerével
kapcsolatban, akit kinyírt, én meg bebetonoztam a høyenhalli
házának a teraszába. Ha nem hiszel nekem, törd fel a betont!
– És ezt most miért mondtad el?
Truls megint fújt egyet. A homloka vörös színben játszott.
– Mert ez tényleg bizonyítja, hogy bízom benned. Ezzel az infóval
több évre rács mögé juttathatsz. Szóval miért vallanám be ezt, és
tagadnám le azt a kis kokszlopást, ami jóval enyhébb büntetést
vonna maga után?
– Értem.
 – Jól van.
Harry megdörgölte a tarkóját.
– És az a két kollégád, akik ott voltak veled, amikor elmentetek az
anyagért?
– Lehetetlen. A reptéren én vittem egészen a kocsiig, utána meg a
kocsiból a raktárba szintén.
– Jól van. Korábban azt gondoltam, hogy vagy a repteresek, vagy
a raktárosok csinálhatták. Te mit gondolsz?
– Nem tudom.
– Oké, de mi a véleményed? Truls vállat vont.
– Ismerem azokat, akik a raktárban dolgoznak, és egyikük sem
enyveskezű. Szerintem simán elnézték a súlyt.
– Szerintem meg igazad van. Mert van egy harmadik lehetőség,
amire – amekkora barom vagyok – nem gondoltam. Menj vissza,
mindjárt megyek én is.
Harry Katrinét hívta, de a nő nem vette fel.
– Na? – kérdezte Øystein, amikor Harry is visszament a
kórterembe, és leült Aune ágya mellé. – Mit nem szabadott
hallanunk azok után, amiken együtt átmentünk?
Jibran elmosolyodott.
– Becsapott minket a dolgok sorrendje – felelte Harry.
– Ezt meg hogy érted?
– A bűnügyi technikusokhoz az összes kokain megérkezett.
Addig nem nyúltak le belőle semmit. Trulsnek igaza van, csak
elmérték a súlyát, ezért volt az a kis eltérés. Utána csippentettek le
belőle. Méghozzá az, aki elemezte.
A többiek hitetlenkedve meredtek Harryra.
– Gondoljatok bele! Van egy bűnügyi technikus, akihez
átküldenek egy adag tiszta kokaint, mert azt gyanítják, hogy valaki
ellopott belőle valamennyit, és aztán felütötte. Az illető látja, hogy
semmi ilyesmi nem történt, de mivel fennáll a gyanú, lecsap a
kínálkozó lehetőségre. Elvesz egy kicsit a kokainból, a hiányt
levamizollal pótolja, és beleírja a jelentésbe, hogy igen, a gyanú
jogos, tényleg felütötték.
– Nem rossz! – kiáltotta Øystein lelkesen. – Ha így volt, akkor a
pasas tényleg ravasz.
 – Vagy a csaj – tette hozzá Aune.
– Pasas – közölte velük Harry.
– Ezt meg honnan veszed? – vitatkozott vele Øystein. – Nők talán
nem lehetnek bűnügyi technikusok?
– De, de emlékszel arra a férfira, aki odajött hozzánk a
Jealousyban, és elmondta, hogy jelentkezett a rendőrtisztire, de
aztán mást kezdett el tanulni?
– Bratt pasija, igaz?
– Igen. Akkor igazából nem foglalkoztam vele, de azt mondta,
hogy olyan szakra ment, ami később majd jól jön ahhoz, hogy
nyomozó legyen. És ma Katrine azzal indokolta a késői vacsorájukat,
hogy a Bűnügyi Technikai Intézetben sok a tennivaló. Szóval nem
neki sok a dolga, hanem a pasinak. Truls, ismersz egy Arne nevű
bűnügyi technikust?
Truls megrázta a fejét.
– De hát ott elég sokan dolgoznak, én meg nem vagyok az a
kimondott… – Olyan képet vágott, mint aki nem találja a megfelelő
szót.
– Cukipofa? – vetette fel Øystein.
Truls figyelmeztető pillantást vetett rá, de bólintott.
– Azt értem, hogy egy bűnügyi technikus lehet az emberünk –
szólalt meg Aune. – De miért vagy olyan biztos benne, hogy Katrine
pasija az? Kemperre gondolsz?
– Többek között – felelte Harry.
– Hé! – kiáltotta Øystein. – Miről beszéltek?
– Edmund Kemperről – válaszolta Aune. – Sorozatgyilkos volt. A
hetvenes években tevékenykedett, és szeretett rendőrök közelében
lenni. Ezzel mondjuk nincs egyedül a sorozatgyilkosok között.
Gyakran felkeresik azokat, akikről úgy gondolják, hogy nyomoznak
az ügyükben. És Kemper is jelentkezett a rendőrtisztire.
– Itt vannak ezek a hasonlóságok is – vette vissza a szót Harry –,
de főleg a szúrós szag miatt gondolom. Pézsma. Olyan, mint a
nedves vagy meleg bőr. Éreztem Helene Røed holttestén a
boncteremben. Meg akkor is, amikor felvágtuk Susanne Andersen
szemét. És a Jealousy Barban is, amikor összefutottunk Arnéval.
– Hát én semmit nem éreztem – hitetlenkedett Øystein.
É
 – Én meg igen – szögezte le Harry. Aune szemöldöke a magasba
szökött.
– Ezer másik izzadó ember között? – kérdezte.
– Nagyon speciális szag.
– Lehet, hogy toxoplazmózisod van. – Øystein viccesen
aggodalmas arcot vágott. – Beindultál?
Truls felröhögött.
Harrynak hirtelen déjà vuje támadt. Bjørnre gondolt, és arra,
milyen alaposan összetakarított maga után, amikor megölte Rakelt.
– Ez azt is megmagyarázza, miért nem találtunk nyomokat a
tetthelyeken és a hullákon. Mert egy profi tudja, mire kell figyelnie.
– Hát persze! – kiáltotta Truls. – Ha találtunk volna tőle DNS-t…
– Mindenkinek a DNS-e benne van az adatbázisban, aki
tetthelyeken vagy holttestekkel dolgozik – magyarázta Harry. –
Hogy lássuk, ha egy hajszál mondjuk egy helyszínelőtől származik,
aki nem vigyázott eléggé.
– Ha tényleg ő az emberünk… – kezdte Aune óvatosan. – Most
éppen Katrinével vacsorázik a Frognerseterenben.
– Ami gyakorlatilag az erdőben van – tette hozzá Øystein.
– Tudom, és próbáltam is hívni – felelte Harry. – De nem veszi fel.
Mennyire kell aggódnunk, Ståle?
– Már együtt vannak egy ideje. Ha meg akarta volna ölni,
valószínűleg már megtette volna. Persze ha történik valami, akkor
megváltozhat a magatartása.
– Mint például?
– A legveszélyesebb az lenne, ha Katrine olyasmit tenne, ami
miatt Arne megalázva érezheti magát. Például ha visszautasítaná.
 Negyvennyolcadik fejezet
 
Péntek. Az erdő
 
 
Thanh lefelé nézett a hovseteri, negyedik emeleti lakásuk
ablakából. A telefonját a kezében tartotta. Egy perc múlva kilenc. A
lépcsőház ajtaja előtt már majdnem öt perce parkolt egy autó.
Jonathan autója. A lány összerándult, amikor megcsörrent a
telefonja. A képernyőn a számok akkor váltottak kilenc órára.
A kifogásokra gondolt, amelyeket kitalált és elvetett az elmúlt
órában.
Felvette a telefont.
– Igen?
– Lent várlak.
– Oké, megyek – felelte, és a táskájába csúsztatta a mobilt.
– Elmentem! – kiáltotta az előszobából.
– Tạm biệt – búcsúzott tőle az anyja vietnámiul.
Thanh becsapta maga mögött az ajtót, és leliftezett a földszintre.
Nem azért, mert nem volt kedve lépcsőzni, általában gyalog ment le,
hanem mert így volt rá némi esély, hogy a lift megáll két emelet
között, ő beszorul, ki kell hívni a tűzoltókat, és minden programját le
kell mondania.
De a lift nem akadt el, és Thanh gond nélkül lejutott. Bár már
szeptember vége felé jártak, furcsán meleg volt, és az égen nem
látszottak felhők.
Jonathan átnyúlt az anyósülés felett, és kinyitotta neki az ajtót. A
lány beült.
– Helló!
– Szia, Thanh!
Elindultak. Thanh rájött, hogy a férfi a nevén szólította, amit az
üzletben soha nem szokott.
A főúton nyugat felé kanyarodtak.
– Mit akarsz mutatni?
– Valami szépet. Ami a tiéd.
 – Az enyém?
Jonathan elmosolyodott.
– És az enyém is.
– Nem mondod el, mi az?
A férfi a fejét rázta. Thanh a szeme sarkából leste. Annyira
másnak tűnt. Az egy dolog, hogy a nevén szólította, de még olyasmit
sem mondott soha, hogy valami szép vagy az övé. Mielőtt beült a
kocsiba, ideges volt, már-már félt, de most megnyugodott. Talán
amiatt, ahogyan Jonathan beszélt.
A férfi megint elmosolyodott, mintha megérezte volna, hogy
Thanh figyeli. Talán ilyen, amikor nem dolgozik, gondolta a lány, de
aztán rájött, hogy Jonathan a főnöke, ő pedig alkalmazott, szóval ez
most igazából munka. Vagy nem?
Pár perc alatt maguk mögött hagyták Røát, majd a bogstadi
golfpályát, és elértek a Sørkedalenbe. Az út mindkét oldalán sűrű
fenyőerdő húzódott.
– Tudod, hogy láttak itt medvét? – kérdezte Jonathan.
– Medvét? – nyögte Thanh ijedten.
A férfi nem nevette ki, csak megint mosolygott. Korábban
Thanhnak fel sem tűnt, milyen szép a mosolya. Vagy talán feltűnt,
csak hát az üzletben Jonathan olyan ritkán mosolygott, hogy nem
volt nehéz elfelejteni, milyen is az. Mintha attól tartott volna, hogy
olyankor megmutat magából valamit, amit nem akar. De most
mutatni akar neki valamit. Valami szépet.
Thanh telefonja megcsörrent, és a lány megint összerezzent. A
képernyőre nézett, elutasította a hívást, és visszatette a mobilt a
táskájába.
– Vedd fel, ha akarod!
– Soha nem veszem fel, ha nem látom, ki hív – felelte Thanh.
Hazudott. Felismerte a rendőr, Szung-min telefonszámát. De nem
akarta felvenni és megkockáztatni, hogy Jonathan megint
feldühödik.
A férfi indexelt, és lassított. Thanh nem látott lehajtási
lehetőséget, de mégis volt, már egy keskeny földúton gurultak. A
kerekek alatt csikorogtak a kavicsok. A sötétséget csak az autó
lámpái világították meg. A lány szíve hevesen vert.
 – Hova… – kezdte, de elhallgatott, mert attól tartott, hogy
remegni fog a hangja.
– Ne félj, Thanh! Csak boldoggá akarlak tenni.
Ezek szerint tényleg remegett a hangja. Csak boldoggá akarja tenni?
Már nem volt olyan biztos benne, hogy tetszik neki, amit Jonathan
mond.
Megálltak. A férfi levette a gyújtást, és lekapcsolta az autó
lámpáit.
Teljes sötétség telepedett rájuk.
– Így ni! Megjöttünk.
Thanh mélyen beszívta a levegőt. A férfi hangjából kicsendülő
nyugalom szinte hipnotikus hatással volt rá. Már nem félt, csak
izgult. Mutatni akar valamit. Valami szépet. Nem tudta, miért, de
hirtelen ez az egész nem tűnt olyan különösnek. Mintha erre várt
volna, sőt, mintha ezt remélte volna. A félelem, amely addig
kerülgette, olyasmi lehet, mint amit a menyasszony érez az esküvője
napján. Kiszállt a kocsiból, és beszívta a friss esti levegőt és a
lucfenyők illatát. És megint rázuhant a pánik. A férfi a lelkére
kötötte, hogy senkinek ne szóljon, ő pedig – amilyen ostoba –
engedelmeskedett. Senki sem tudja, hol van. Nyelt egyet. Mikor
szóljon, hogy elég volt, és haza akar menni? Ha most jelezné, akkor
Jonathan rettenetesen bedühödne, és akkor… akkor mi lesz?
– Itt hagyhatod a táskádat! – A férfi kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját.
– Szeretném magammal vinni a telefonomat – felelte Thanh.
– Ahogy akarod, de inkább tedd ennek a zsebébe! Hideg lesz. –
Ezzel Jonathan egy bélelt kabátot nyújtott a lány felé. Amint Thanh
felvette, megcsapta az orrát egy szag. Nyilván a férfié. De füstöt is
érzett. Mintha a kabát nem sokkal korábban tűz közelében lett volna.
Jonathan fejlámpát vett, és elfordult, mielőtt felkapcsolta volna,
hogy ne vakítsa el a lányt.
– Gyere!
Átlépett egy nem túl mély árkon, és befelé indult az erdőbe.
Thanhnak nem maradt más választása, mint hogy kövesse. Egyre
beljebb hatoltak a fák között. Ha ösvényen is haladtak, nem lehetett
kivenni. A terep emelkedett, és Jonathan néha megállt, hogy
félrehajtson egy-egy ágat, hogy a lány könnyebben haladhasson.
 Kiértek egy holdfényben fürdő tisztásra, és Thanh elővette a
telefonját. Rémülten vette észre, hogy nem egyszerűen rossz a térerő,
hanem egyáltalán nincs. A telefon fénye miatt a szemének megint
hozzá kellett szoknia a sötéthez, így egyelőre csupán fekete falat
látott maga előtt. Nem mozdult.
– Erre!
A hang felé indult. Jonathan a tisztás szélén állt, és a kezét
nyújtotta felé. Thanh gondolkodás nélkül megragadta. Száraznak és
melegnek bizonyult. Megint fák között haladtak. Tépje ki a kezét a
kezéből, és rohanjon el? De hát hová? Fogalma sem volt, merre van
az út meg a város, és Jonathan úgyis utolérné. Ha védekezik, azzal
nyilván csak azt éri el, hogy hamarabb megteszi, amit tervez vele.
Sírás fojtogatta a torkát, de ezzel egy időben dac ébredt benne.
Hiszen ő nem egy védtelen, naiv kislány! Az agya egy része nyilván
tudja, hogy nincs semmi gond, szóval miért táplálja szörnyű
gondolatokkal a rettegését? Nemsokára kiderül, miért vannak itt, és
olyan érzés lesz, mint amikor az ember felriad egy rémálomból, és
rájön, hogy egész idő alatt a puha ágyában feküdt. Megnéznek
valami szépet, és ennyi. Nem engedte el Jonathan kezét, hanem
inkább szorosabban fogta, hiszen mindennek ellenére jelenleg az
volt a biztos pont.
Összerezzent, amikor a férfi megtorpant.
– Megjöttünk – suttogta Jonathan. – Feküdj le!
A talajra világított, ahol tűlevelű ágakból készített fekhely várta
őket. Mintha megérezte volna Thanh habozását, és biztatni akarta
volna, hogy nincs mitől tartania, lefeküdt, és intett, hogy
csatlakozzon hozzá. Thanh mélyet lélegzett, és azon gondolkozott,
hogyan mondjon nemet. Megnedvesítette az ajkát. Jonathan a
szájához emelte a mutatóujját, és kisfiús vidámsággal nézett rá. A
szeme arra emlékeztette Thanht, amikor az öccsével tilosban jártak,
mint két huncut összeesküvő. Fogalma sem volt, hogy ezért-e, vagy
más miatt, de lefeküdt a férfi mellé. Észrevette, hogy tőlük nem
messze korábban tűz égett, mintha valaki több időt töltött volna itt,
bár az erdő mélye nem tűnt a leglogikusabb táborhelynek. A fák
koronája felett csak az ég és a hold látszott. Mit akarhat mutatni neki
Jonathan?
 – Teljesen csendben kell maradnod, Thanh! – A férfi lélegzete a
lány fülét érte. – Át tudsz fordulni a hasadra?
A hangja, az illata! Olyan volt, mintha az, akiről mindig tudta,
hogy Jonathanban lakik, most végre kilépett volna a fényre. Vagy
jobban mondva a sötétbe.
Engedelmeskedett. Nem félt. És amikor meglátta a férfi kezét az
arca előtt, csak arra gondolt, hogy most megtörténik.
 
Szung-min Chris felé emelte a poharát. Harry hívása után úgy
zárta le a munkahetét, hogy felhívta Thanht, hogy megkérje, vigye el
sétálni a kutyáját, hátha a lány megragadja az alkalmat, hogy ejtsen
pár szót a főnökéről, de nem vette fel. Igazából mindegy is.
Korábban alaposan utánanézett ennek a Jonathannak, és semmilyen
bűncselekményre utaló jelet nem talált sem a múltjában, sem a
jelenében, így a sikertelen hívás után eldöntötte, félreteszi a
gyanúját. Amúgy is mindig arra esküdött, hogy a szigorú, kipróbált
nyomozási módszereket kell követni. Mostanra már meg kellett
volna tanulnia, hogy az úgynevezett megérzésre azért olyan csábító
hallgatni, mert az a könnyebbik út. De azt legalább már megtanulta,
hogy egy gyilkossági nyomozó csak úgy tudja megőrizni a józan
eszét, ha a szabadidejében nem a munkájával foglalkozik, ehhez
pedig a legjobb valami másra koncentrálni. Szóval most Chrisre
koncentrált. Kettejükre. A vacsorájukra és az estére, amelyet együtt
fognak tölteni. Kicsit feszült volt a hangulat, a múltkori
veszekedésük visszhangja még nem halt el. De kezdett enyhülni.
Kellemesen megvacsoráznak, és aztán békülőszexszel folytatják.
Megcsörrent a telefonja. Megint Harry kereste. Chris arca elárulta,
hogy a békülőszex forog kockán, Szung-min pedig úgy határozott,
nem veszi fel. Biztosan nem olyasmiről van szó, ami nem várhat.
Ugye? Szung-min ráparancsolt a jobb mutatóujjára, hogy utasítsa el
a hívást, de az nem engedelmeskedett. Szung-min felsóhajtott, és
sajnálkozva nézett Chris szemébe.
– Ha nem veszem fel, egész este zaklatni fognak. Húsz másodperc
lesz, ígérem!
Nem várt válaszra. Hátratolta a székét, és kisietett a konyhába,
hogy megmutassa Chrisnek, tényleg komolyan gondolja azt a húsz
másodpercet.
– Gyorsan mondd, Harry!
– Oké. Ismersz egy Arne nevű bűnügyi technikust?
– Arne? Nem ugrik be senki. Mi a vezetékneve?
– Nem tudom. Ki tudod deríteni, ki elemezte a zöld kokaint?
– Persze. Holnap reggel elintézem.
– Én inkább most gondoltam.
– Már hogy ma este?
– Már hogy tizenöt percen belül.
Szung-min hallgatott, adott egy kis időt Harrynak, hogy felfogja,
semmi joga ilyesmit kérni péntek este, főleg olyasvalakitől, aki
gyakorlatilag a felettese. Amikor sem szabadkozást nem hallott, és a
másik a kérést sem vonta vissza, megköszörülte a torkát.
– Harry, nagyon szívesen segítenék, de fontossági sorrendet kell
felállítanom, és a magánéletem most előnyt élvez. Az igazság nem
szalad el tizenkét óra alatt. A főiskolán az egyik tanárunk téged
idézve azt mondta, hogy amikor sorozatgyilkosságok ügyében
nyomozunk, akkor nem sprintelünk, hanem maratont futunk, és be
kell osztanunk az időnket. De most letelt a húsz másodpercem,
Harry. Holnap reggel visszahívlak!
– Hm.
Szung-min el akarta venni a telefont a fülétől, de az ujja után most
a keze sem engedelmeskedett.
– Katrine együtt van ezzel az Arnéval – közölte vele Harry.
 
Chris a másodperceket számolta. Dühítette, hogy több mint
harminc eltelt, mire Szung-min visszaült az asztalhoz. Az még
jobban dühítette, hogy nem néz a szemébe. Legalábbis addig nem,
amíg nem kortyolt egy nagyot a vörösborából, amelynek a nevét
Chris már régen elfelejtette. Látta Szung-minen azt a
nyugtalanságot, ami miatt mindig úgy érezte, a legjobb esetben is be
kell érnie a második hellyel.
– Dolgozni fogsz, igaz?
– Nem, dehogy! Ma este jól fogjuk érezni magunkat, Chris. Nem
mész át a nappaliba? Vidd a bort is, én pedig felteszem Brahms
harmadik szimfóniáját, amit hoztam.
 Chris gyanakodva nézett rá. Bementek a nappaliba. Korábban
Szung-min beszélte rá, hogy vegyen egy lemezjátszót. Mialatt a
másik elindította a zenét, Chris leereszkedett a kanapéra.
– Hunyd le a szemed! – utasította Szung-min.
Chris lehunyta a szemét. Megszólalt a zene. Arra számított, hogy
nemsokára megérzi, amint a kanapé besüpped Szung-min súlya
alatt, de semmi ilyesmi nem történt. Kinyitotta a szemét.
– Hé! Szung! Hol vagy?
A válasz a konyhából érkezett.
– Gyorsan elintézek pár telefont. Főleg a csellókra figyelj!
 Negyvenkilencedik fejezet
 
Péntek. A gyűrű
 
 
A Frognerseteren étterem magasan Oslo felett helyezkedett el, a
körülötte lévő előkelő házak tulajdonosainak kedvelt
kirándulóhelyén. A vacsoravendégek elegáns ruhát viseltek, akik
csak beugrottak egy kávéra, azok kiránduláshoz öltöztek. Katrine
hat perc alatt ért ide gyalog a metró végállomásától, és amikor
megérkezett, azonnal észrevette Arnét. Kint ült az egyik masszív
faasztalnál golfsapkában. Felállt, és széttárta a karját. Kedvesen,
szomorú szemmel mosolygott, Katrine pedig enyhe ellenérzéssel
ölelte meg.
– Nem lesz hideg? – kérdezte, miután helyet foglaltak. –
Nincsenek hősugárzók, és még bent is van szabad asztal.
– Ez igaz, de onnan nem látnánk a vérholdat.
– Aha. – Katrine összehúzta magát. Lent a városban az évszakhoz
képest még meleg volt, de itt fenn a hőmérséklet jó pár fokkal
csökkent. Felnézett a fehér holdra. Attól eltekintve, hogy telihold
volt, semmi különös nem látszott rajta. – Mikor jön a vér?
– Nem vér! – kuncogott Arne.
Katrinét már korábban is ingerelte, hogy mindent annyira szó
szerint vesz, és gyerekként bánik vele, de aznap este a szokásosnál is
jobban idegesítette, mert vadul járt az agya, és az az érzés kínozta,
hogy dolgoznia kellene, mert az idő is dolgozik – méghozzá ellenük.
– A holdfogyatkozás annak köszönhető, hogy a Föld a Hold és a
Nap közé kerül, és beárnyékolja a Holdat – magyarázta a férfi. –
Szóval igazából feketének kellene lennie, de amikor a fény más
sűrűségű anyagba lép át, akkor megváltozik az iránya. Emlékszel
erre fizikából, Katrine?
– Nyelvi osztályba jártam.
– Értem. Mindenesetre az van, hogy amikor a napfény bejut a
Föld atmoszférájába, akkor a fény vörös része eltérítődik, és a
Holdra vetül.
 – Aha! – jegyezte meg Katrine ironikus hangsúllyal. – Szóval fény,
és nem vér.
Arne elégedetten mosolygott.
– Az emberek időtlen idők óta bámulják az eget, és kérdéseket
tesznek fel maguknak. Most már sok választ megtaláltunk, de még
mindig felnézünk az égre, méghozzá szerintem azért, mert vigaszt
nyújt. A hatalmas világegyetemben mi magunk és a kurta életünk
olyan kicsinek és jelentéktelennek tűnik, hogy a problémáink is
eltörpülnek. Egy pillanatig vagyunk csak itt, és aztán eltűnünk,
szóval miért töltenénk ezt a kis időt aggódással? Inkább a lehető
legjobban ki kell használnunk. Ezért arra kérlek, hogy most kapcsold
ki a fejedet, a telefonodat, az egész világot. Mert ma éjjel csak a két
legnagyobb dologgal fogunk foglalkozni. A világegyetemmel… –
Arne megérintette Katrine kezét. – És a szeretettel.
A szavai egyenesen Katrine szívébe találtak. Ilyen szempontból
egyszerűen működött. Ugyanakkor azt is tudta, hogy valószínűleg
még jobban beletaláltak volna, ha valaki más ejtette volna ki őket. A
telefonkikapcsolás sem tetszett neki, elvégre az anyósa vigyázott a
fiára, és felelősséggel tartozott egy nyomozásért, amelyről
kiderülhet, hogy mégsem zárult le teljesen, hiába hitték azt pár
órával korábban.
De engedelmeskedett a férfinak, és kikapcsolta a mobilját. Miután
befejezték a vacsorát, csak arra tudott gondolni, hogy kimegy a
mosdóba, és visszakapcsolja, hátha időközben hívta valaki, vagy jött
üzenet. Persze igazából kerek perec közölhette volna is a férfival,
hogy pontosan úgy, ahogyan a bolygók sem állnak meg, az oslói
valóság sem fog szünetet tartani. Mintha csak ezt a gondolatát akarta
volna megerősíteni, a távolból tűzoltóautók szirénája hallatszott. De
nem akarta tönkretenni a hangulatot. Arne nem tudhatta, hogy nem
fognak több estét együtt tölteni. Aranyos, amit mond, de kicsit túl
sok. Túlságosan Paulo Coelhó-s, ahogyan Harry fogalmazott volna.
– Sétálunk? – kérdezte Arne, miután fizetett.
– Hová?
– Tudok itt fent egy helyet, ahol alig van fény, és ezért nagyon jól
fogjuk látni a vérholdat.
– Hol?
 – A Tryvann közelében. Csak pár percre van innen. Gyere,
mindjárt kezdődik a holdfogyatkozás… – A férfi az órájára
pillantott. – Egész pontosan tizennyolc perc múlva.
– Hát akkor induljunk! – felelte Katrine, és felállt.
Arne kis hátizsákot vett a hátára. Amikor Katrine megkérdezte,
mi van benne, titokzatoskodó képet vágott, és nem felelt. Felajánlotta
a nőnek a karját, és elindultak. Megálltak egy dombon a tó fölött,
ahonnan ráláttak a több mint száz méter magas rádió- és
tévétoronyra, amely már hosszú évek óta nem működött, és olyan
benyomást keltett, mintha egy lefegyverzett őr állna Oslo kapujában.
Néha elhaladt mellettük egy autó vagy egy kocogó, de aztán
rákanyarodtak a tó mellett futó ösvényre, és ott már teljesen egyedül
voltak.
– Erre gondoltam. – Arne egy farönkre bökött.
Leültek. A holdfény sárga csíkot vetett a koromfekete vízre. Arne
átkarolta Katrine vállát.
– Mesélj Harryról!
– Harryról? – hökkent meg a nő. – Miért?
– Szerettétek egymást?
Katrine nevetni próbált, de inkább csak zavart köhögésre futotta.
– Ezt meg honnan szedted?
– Van szemem.
– Ezt hogy érted?
– Amikor összefutottunk a bárban, észrevettem, hogy kiköpött
Gert. Vagy fordítva. – Arne felkuncogott. – De ne aggódj, Katrine! A
titkod biztonságban van nálam.
– Honnan tudod, hogy néz ki Gert?
– Mutattál róla képeket. Elfelejtetted?
A nő nem válaszolt. A szirénák hangjára fülelt. Valahol tűz van,
és neki nem lenne szabad itt lennie. Ennyire egyszerű, de ezt hogyan
magyarázza meg Arnénak? Dobja be azt a klisét, hogy nem vele van
baj, hanem Katrinével? Ez igaz is lenne. Gerttől eltekintve mindig
minden szépet tönkretett az életében. Egyértelműen látszott, hogy a
mellette ülő férfi szereti, és Katrine maga is azt kívánta, bárcsak
viszont tudná szeretni. Mert nemcsak arra vágyott, hogy szeressék,
hanem arra is, hogy ő is szeressen valakit. De nem Arnét, aki most
kicsit közelebb húzta magához, akinek olyan szomorúan csillogott a
szeme, és aki olyan sokat tudott. Kinyitotta a száját, hogy mindezt
közölje vele, bár egyelőre elképzelni sem tudta, hogyan. Csak azt
tudta, hogy muszáj elmondania. De a férfi megelőzte.
– Igazából nem is tudom, hogy érdekel-e, mi volt köztetek. Csak
az számít, hogy most együtt vagyunk. És hogy szeretjük egymást. –
Megfogta a nő kezét, az ajkához emelte, és megcsókolta. – Tudnod
kell, hogy az életemben bőven van hely számodra és Gert számára
is. De attól tartok, hogy Harry Hole számára nincs. Túl nagy kérés
lenne, hogy ne tartsd vele a kapcsolatot?
Katrine a férfira meredt. Arne most már mindkét kezével az ő
kezét szorongatta.
– Mit szólsz, szerelmem? Rendben van?
Katrine lassan bólintott.
– Igazad van – kezdte.
Arne arcán széles mosoly terült el, és kinyitotta hátizsákot,
mielőtt Katrine befejezhette volna a gondolatát.
– Tényleg túl nagy kérés lenne.
Arne mosolya kezdett lehervadni az ajkáról. Katrine azonnal
megbánta a szavait, mert a férfi úgy nézett ki, mint egy megvert
kutya. És azt is észrevette, hogy egy Montrachet bort vett elő a
hátizsákjából, azt a fehérbort, amelyről Katrine azt mondta, hogy
szereti. Oké, Arne talán nem élete férfija, de egy estére azért
megteszi. Ezt megadhatja neki. És saját magának is. Egy éjszakát.
Aztán majd holnap megbeszélik a dolgokat.
Arne megint a hátizsákba nyúlt.
– És van itt még valami…
 
– Gregersen.
– Szung-min Larsen, Kripos. Sajnálom, hogy péntek este
zavarom, de már minden lehetséges számon hívtam a Bűnügyi
Technikai Intézetet, és nem vették fel.
– Igen, már befejeztük a munkát. De semmi gond, mondja csak,
Larsen!
– Azzal a kokainnal kapcsolatban keresem, amit a reptéren
foglaltak le, és ami miatt pár rendőrt felfüggesztettek.
 – Igen, tudom, miről van szó.
– Tudja, hogy ki végezte el rajta az elemzést?
– Igen, tudom.
– Hallgatom.
– Senki.
– Tessék?
– Senki.
– Ezt meg hogy érti, Gregersen? Azt állítja, hogy nem analizálták?
 
Prim a Nőre nézett. A választottjára. Jól értette? Nem akarja a
gyémántgyűrűt?
Először az ajkához kapta a kezét, kurta pillantást vetett a kis
dobozra, amelyet Prim elé tartott, és azt felelte, hogy nem fogadhatja
el.
Egy ilyen spontán, pánik szülte válaszon persze nem
csodálkozhat, hiszen olyan hirtelen tette fel a kérdést. A Nő egyszer
csak szembesült egy tárggyal, amely az egész hátralévő életét
meghatározza, amely olyasvalamit képvisel, ami túl nagy ahhoz,
hogy egyetlen mondatba sűrítsék bele.
Így aztán Prim várt egy kicsit, mielőtt megismételte volna a
szavakat, amelyeket erre az alkalomra talált ki.
– Fogadd el a gyűrűt! Fogadj el engem! Fogadj el minket!
Szeretlek. De a Nő megint a fejét rázta.
– Köszönöm, kedvesem, de nem lenne helyes.
Nem lenne helyes? Hát mi lehetne helyesebb? Elmagyarázta neki,
mennyit dolgozott és spórolt, és hogy csak erre az alkalomra várt,
pontosan azért, mert helyes. Sőt, tökéletes. Még a föléjük boruló
sötét bársonyon végighaladó égitestek is azt jelzik, milyen
különleges alkalom ez.
– A gyűrű tökéletes – adott neki igazat a Nő. – De nem az enyém.
Félrebillentette a fejét, és bús szemmel nézett, látszott, mennyire
sajnálja a helyzetet. Vagyis hogy mennyire sajnálja Primet.
Ezek szerint mégis jól értette.
Zúgást vélt hallani. Nem azt az enyhe, faleveleket borzoló szellőt,
amelyet elképzelt, hanem mintha egy tévé zörgött volna, amely már
nem fog egy csatornát sem, és egyedül maradt kapcsolódás, cél és
értelem nélkül. A zúgás egyre hangosabbá vált, nőtt a fejében a
nyomás, alig bírta elviselni. Primnek el kell tűnnie, meg kell szűnnie!
De nem tud csak úgy eltűnni, nem tudja semmissé tenni magát.
Szóval a Nőnek kell eltűnnie. Neki kell megszűnnie. Vagy – villant
belé hirtelen a gondolat – annak a másiknak kéne. Az oknak. Aki
megmérgezte, elvakította, megzavarta a Nőt. Aki miatt a Nő nem
tud különbséget tenni Prim őszinte szerelme és a parazita
manipulációja között. A rendőr a Nő toxoplazmózisa.
– Hát ha a gyűrű nem – szólalt meg Prim –, akkor talán ez a tiéd.
Megkezdődött a holdfogyatkozás. Az éjszaka falánk kannibálként
harapott a hold bal oldalába. De ahhoz még volt elég fény, hogy
Prim lássa, amint a Nő szeme tágra nyílik a kés láttán.
– Mi… – nyögte. A hangja megbicsaklott, és nyelt egyet, mielőtt
folytatta volna. – Mi ez?
– Szerinted?
A Nő pillantásán látszott, hogy mire gondol, az ajka szavakat
formált, de nem bírta kimondani őket. Ezért Prim válaszolt helyette.
– A gyilkos fegyver.
Mielőtt a Nő reagálhatott volna, Prim felpattant, és mögötte
termett.
Hátrarántotta a fejét, és a kés pengéjét a torkának nyomta.
– Ez a fegyver vágta el Susanne Andersen és Helene Røed torkát.
És a tiédet is el fogja, ha nem csinálod azt, amit mondok!
Addig húzta hátra a Nő fejét, amíg a szemébe nem tudott nézni.
Ahogyan most egymást látták, fejjel lefelé, talán úgy látták egymás
világát is. Valószínűleg soha nem működött volna köztük a dolog, és
ezt talán ő is tudta. Lehet, hogy ezért volt tartalékban egy másik
terve is, arra az esetre, ha a Nő visszautasítja a gyűrűt. Arra
számított, hogy a Nő először hitetlenkedni fog, de nem így történt.
Látszott rajta, hogy hisz neki.
Jól van.
– Mi… Mit csináljak?
– Hívd fel a rendőrödet, és adj át neki egy meghívást, amire nem
mondhat nemet!
 Ötvenedik fejezet
 
Péntek. Nem fogadott hívások
 
 
A főpincér felvette a vezetékes telefont.
– Frognerseteren étterem.
– Itt Harry Hole beszél. Katrine Bratt főtisztet keresem. Önöknél
vacsorázik.
A főpincér meghökkent. Nemcsak azért, mert egy rendőrt
kerestek rajta, hanem azért is, mert a hívó neve ismerősen csengett.
– Itt van előttem a vendéglistánk, Hole úr, de nem látom a hölgy
nevét.
– Valószínűleg a partnere nevén van az asztal. Arnénak hívják, a
vezetéknevét nem tudom.
– Itt nincs Arne, de van több vezetéknév is keresztnév nélkül.
– Oké. Arne szőke, és talán golfsapka van rajta. Katrine Bratt sötét
hajú, és az r-jein nagyon hallatszik, hogy Bergenből származik.
– Értem. Kint ettek, az én egyik asztalomnál.
– Ettek?
– Igen. Már távoztak.
– Hm. Hallott valamit, amiből ki lehetne következtetni, hová
mehettek?
A főpincér habozott.
– Nem tudom, hogy…
– Fontos dologról van szó. A meggyilkolt nők ügyében folyó
nyomozással kapcsolatos.
A főpincér rájött, honnan ismerős neki a hívó neve.
– Az úr korábban érkezett, és kért két borospoharat. Volt nála egy
üveg Remoissenet Chassagne-Montrachet, és azt mondta, hogy
vacsora után a Tryvann mellett akarja megkérni a hölgy kezét.
Odaadtam neki a poharakat. Tudja, a bor 2018-as évjáratú volt.
– Köszönöm.
 
Harry kinyomta az Aune dunyháján fekvő telefont.
 – Azonnal indulnunk kell a Tryvannhoz! Truls, felhívod a
műveleti központot? Küldjenek oda egy kocsit most azonnal!
– Intézem – felelte Truls, és elővette a mobilját.
– Mehetünk, Øystein?
– A Mercedes legyen velünk!
– Szurkolok – szólalt meg Aune.
Kifelé menet Harry kivette a zsebéből a telefonját, a kijelzőre
pillantott, és megtorpant. Éppen átlépett a küszöbön, az egyik lába
még a kórteremben volt. Az ajtó becsapódott, és kiütötte a kezéből a
mobilt. Harry lehajolt, és felvette a padlóról.
– Mi van? – kiáltott vissza Øystein a folyosóról. Harry mélyen
beszívta a levegőt.
– Katrine telefonjáról hívnak.
Észrevette, hogy automatikusan úgy fogalmazott, hogy nyitva
hagyta annak a lehetőségét, hogy nem Katrine keresi.
– Nem veszed fel? – kérdezte Aune.
Harry sötét pillantást vetett rá, és bólintott. Felvette, és a füléhez
szorította a telefont.
 
– Biztos vagy benne? – kérdezte Briseid, a tűzoltásvezető.
Az idősebb kollégája bólintott.
Briseid felsóhajtott, és az égő épület felé fordult, amelyet az
emberei oltottak, aztán a holdra emelte a tekintetét. Úgy nézett ki,
mintha valami baja lett volna. Még egyet sóhajtott, megigazította a
sisakját, és a rendőrautó felé indult. A közlekedésiek küldték, és
valamivel utánuk érkezett. Nyolc óra ötven perckor futott be
hozzájuk a hívás, hogy Gaustadban ég egy ház, és tíz perc harmincöt
másodpercbe telt kiérniük, bár az sem lett volna katasztrófa, ha pár
percet késnek. A már egyébként is tűzkárosult épület évek óta
üresen állt, így kevés esélyt láttak arra, hogy emberélet forogna
veszélyben, és attól sem kellett tartani, hogy a tűz átterjed a közelben
lévő házakra. Előfordult, hogy rosszul nevelt fiatalok felgyújtottak
egy-egy elhagyatott épületet, de egyelőre fogalmuk sem volt,
gyújtogatás történt-e, vagy sem. Most csak az oltásra koncentráltak.
Igazából akár tűzoltási gyakorlatként is felfoghatták volna. Az
egyetlen gond az volt, hogy a ház a Ring 3 közelében állt, és a sűrű,
fekete füst az út felé sodródott. Emiatt mentek ki a közlekedésiek. A
szokásos péntek délutáni és esti forgalom szerencsére már csökkent,
de Briseid látta az autópályán várakozó autók lámpáit – legalábbis
azokét, amiket nem borított be a füst. Állítólag a Smestadkryssettől
Ullevålig mindkét irányban állt a sor.
Briseid korábban már szólt a rendőrnőnek, hogy időbe fog telni
megfékezni a tüzet, szóval egy darabig még füstre lehet számítani,
így a kocsik egyelőre még nem fognak tudni haladni. Le is zárták az
autópályát, hogy ne növekedjen a forgalom.
Most odaért a rendőrautóhoz. A nő leeresztette az ablakot.
– Mégis ide kellene hívnia pár kollégáját – közölte vele Briseid.
– Mert?
– Látja azt az embert? – Briseid az idősebb kollégájára mutatott,
aki az egyik tűzoltóautó mellett állt. – Szimat a beceneve. Azért, mert
meg tudja különböztetni azt a szagot minden más égett szagtól. Soha
nem téved.
– Azt a szagot?
– Azt a szagot.
– Ami micsoda?
Ez a nő tényleg ilyen lassú felfogású? Briseid megköszörülte a
torkát.
– Van grillszag. És van grillszag.
A nő arca elárulta, hogy leesett neki, miről van szó. A rendőrségi
rádió mikrofonja felé nyúlt.
 
– Na, mi van?
– Hogy mi van? – kérdezte Harry elképedve.
– Igen. Mi a helyzet? Most kapcsoltam be a telefonomat, és volt
tőled hét nem fogadott hívásom.
– Hol vagy, és mit csinálsz?
– Miért kérdezed? Baj van?
– Csak válaszolj! Katrine felsóhajtott.
– A Frognerseteren állomás felé tartok. Onnan hazametrózom, és
bedobok pár jó erős italt.
– És Arne? Együtt vagytok?
 – Nem. – Katrine ugyanazon az úton haladt lefelé, amelyen
felmentek, de most jóval gyorsabban szedte a lábát. A hold szépen
lassan fogyott az égen. Talán e miatt a látvány miatt döntött úgy,
hogy nem nyújtja tovább Arne kínjait, hanem egyenesen a szívébe
döfi a kést. – Nem, már nem vagyunk együtt.
– Már hogy nincs ott, ahol vagy?
– Már hogy nincs itt, meg amúgy sincs.
– Mi történt?
– Hogy mi történt? A rövid változat annyi, hogy Arne más és
nyilván jobb világban él, mint én. Mindent tud az alkotóelemeiről,
de a világ mégis rózsaszínű a számára. Úgy látja a dolgokat, ahogy
akarja, hogy legyenek, és nem úgy, amilyenek valójában. A te
világod és az enyém, Harry, ennél csúnyább. De valóságos. Ilyen
szempontból igazából irigyelnünk kéne az Arnékat. Azt gondoltam,
hogy ma este még elviselem, de rossz ember vagyok. Kitört belőlem,
mi a helyzet, és hogy egyetlen másodpercig sem bírom tovább.
– Szóval… szakítottál vele?
– Szakítottam vele.
– És most hol van?
– Amikor otthagytam, a Tryvann mellett sírt egy üveg
Montrachet és két kristálypohár társaságában. De eleget dumáltunk
férfiakról. Miért hívtál?
– Azért, mert azt hiszem, hogy a kokaint a bűnügyi
technikusoknál ütötték fel. Egészen pontosan Arne.
– Arne?
– Felküldünk egy kocsit, hogy tartóztassák le.
– Te teljesen megvesztél, Harry? Arne nem bűnügyi technikus.
Erre Harry hirtelen nem tudott mit válaszolni.
– Akkor… – kezdte mégis.
– Arne Sæten kutató. Fizikát és csillagászatot tanít az egyetemen.
Harry halkan káromkodott, majd felkiáltott:
– Truls! Hívd vissza a kocsit! – Ezután megint a telefonba beszélt.
– Bocs, Katrine. Úgy néz ki, hogy kezd lejárni a szavatosságom.
– Igen?
– Már harmadszor lövök hatalmas bakot ebben az átkozott
ügyben.
 Szemétre való vagyok. Katrine felnevetett.
– Csak túldolgoztad magad, ahogy mi is, Harry. Lazíts, és pihenj
egy kicsit! Nem nézed meg a holdfogyatkozást Alexandra
Sturdzával és Helge Forfanggal? Még odaérsz. Ahogy nézem,
egyelőre alig a fele tűnt el.
– Hm. Oké. Vigyázz magadra!
Harry letette a telefont, és a kezébe temette az arcát.
– A fenébe!
– Ne legyél ilyen szigorú magaddal, Harry! – vigasztalta Aune. A
másik nem válaszolt.
– Harry? – kérdezte Aune óvatosan.
Harry felemelte a fejét.
– Nem bírom elengedni – nyögte reszelős hangon. – Tudom, hogy
igazam van. Majdnem igazam. A gondolatmenet stimmel, csak van
valahol egy apró hiba, és azt kell megtalálnom.
 
Most megtörténik, gondolta Thanh, amikor a férfi keze az arca
felé indult.
Azt nem tudta, hogy pontosan mi fog történni, csak azt, hogy
veszélyes. Izgatóan veszélyes. Olyasvalami, amitől félnie kellene,
amitől korábban félt is, de már nem. Mert nem „úgy” volt veszélyes,
ebben biztos volt. Látott valamit Jonathanon, amiből ezt szűrte le.
A férfi keze megállt, mintha megfagyott volna a levegőben. Az
ujjai pisztolyt formáztak. És Thanh hirtelen rájött, hogy nem őt
akarja megérinteni, hanem mutat valamit. Arra fordította a fejét,
amerre Jonathan ujja szegeződött. Fel kellett támaszkodnia a
könyökére, hogy rendesen lásson. Önkéntelenül visszatartotta a
lélegzetét.
Az alattuk elterülő, holdfényben fürdő tisztáson négy… nem, öt
rókát pillantott meg. Négy még kölyök volt, ők némán játszottak, a
felnőtt róka meg vigyázott rájuk. Az egyik kölyök kicsit nagyobbra
nőtt a többinél. Thanh figyelmét főleg ő vonta magára.
– Ez… – suttogta.
– Igen – felelte Jonathan halkan. – Nhi.
– Nhi. Honnan tudod, hogy így hívtam…?

Í
 – Láttalak. Így szólítottad, amikor játszottál vele, és etetted.
Többet beszéltél vele, mint velem. – A sötétben látszott, hogy a férfi
elmosolyodik.
– De hogy történt… ez? – Thanh az állatok felé bökött. Jonathan
felsóhajtott.
– Tudod, hogy idióta vagyok, és mindenféle tiltott állatot
befogadok.
Mint amikor megjelent az a pasas, akinek volt két rózsaszínű
Mount Kaputar-csigája, és rám tukmálta az egyiket, mert úgy
gondolta, több esély van arra, hogy legalább az egyik túlélje, ha
különböző helyen tartjuk őket. Nemet kellett volna mondanom. Ha
az a rendőr rájön, azonnal bezárják az üzletet. És miután lehúztam a
vécén, nem bírtam aludni. De Nhi esetében volt időm gondolkodni.
Tudtam, hogy előbb vagy utóbb felfedezik, és akkor el fogják altatni,
ezért elvittem állatorvoshoz, aki megállapította, hogy semmi baja,
aztán pedig elhoztam ide, mert tudtam, hogy itt lakik egy
rókacsalád. Az persze egyáltalán nem volt biztos, hogy befogadják,
és mivel tudom, mennyire szereted, nem akartam szólni róla, amíg
többször is meg nem bizonyosodtam arról, itt a helyszínen, hogy
minden rendben lesz.
– Azért nem szóltál, mert féltél, hogy elszomorodom?
Jonathan kényelmetlenül fészkelődött.
– Csak arra gondoltam, hogy rossz, amikor az ember
reménykedik, és aztán a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan az
ember elképzelte és megálmodta.
Mert erről elég sokat tudsz, gondolta Thanh, és bízott abban, hogy
Jonathan egy nap majd többet is elmond neki. Fogalma sem volt,
hogy a sötét teszi-e, vagy a mámorító öröm és megkönnyebbülés,
esetleg a hold, vagy egyszerűen csak az, hogy rettenetesen fáradt, de
a legszívesebben átölelte volna a férfit.
– Későre jár – állapította meg Jonathan. – Ha akarsz,
visszajöhetünk máskor is.
– Igen – suttogta a lány. – Nagyon szeretném.
Visszafelé menet szednie kellett a lábát, ha nem akart lemaradni.
Pedig Jonathan nem sietett, de magabiztosan, határozottan lépdelt.
A gyér holdfényben Thanh a férfi hátát tanulmányozta. A tartása és
a mozgása is teljesen más volt, mint az üzletben. Nyugalmat és derűt
sugárzott, olyan természetesen mozgott az erdőben, mintha otthon
lett volna. Thanh úgy sejtette, a jókedve annak is köszönhető, hogy
sikerült őt boldoggá tennie. Ezt persze próbálta leplezni, de lebukott.
Soha többé nem fogja őt átverni a savanyú ábrázatával.
Thanh gyorsított. Jonathan talán azt hiszi, hogy alig egy óra után
ő is otthonosan mozog a fák között, mert most bezzeg nem vezeti
kézen fogva. A lány felkiáltott, és úgy tett, mint aki megbotlik. A
férfi megtorpant, és elvakította Thanht a fejlámpával.
– Jaj, bocsánat! Csak… Jól vagy?
– Igen – felelte a lány, és előrenyújtotta a kezét. Jonathan
megfogta. Továbbmentek.
Thanh azon töprengett, hogy szerelmes-e, és ha igen, akkor
mióta. És – ha tényleg az – akkor mennyire lesz nehéz ezt
megértetnie a férfival.
 Ötvenegyedik fejezet
 
Péntek. Prim
 
 
– Meg kellett volna könnyebbülnöd, Harry – jegyezte meg Aune.
– Most mi van?
Øystein és Truls a folyosón voltak. Harry lenézett a haldokló
barátjára.
– Van egy idős hölgy Los Angelesben. Bajba került, én meg
megpróbáltam… hát, rendbe hozni a dolgokat.
– Ezért jöttél haza?
– Igen.
– Tudtam, hogy nem Markus Røed ajánlatának nem bírtál
ellenállni.
– Hm. Majd legközelebb elmesélem. Egy pszichológusnak lenne
mit csócsálnia rajta.
Aune felkuncogott, és megfogta Harry kezét.
– Majd legközelebb, Harry.
Harry nem számított a könnyekre, amelyek elöntötték a szemét.
Megszorította Aune kezét. Nem szólalt meg, mert tudta, nem bírná a
hangja. Begombolta a zakóját, és kiment a folyosóra.
Øystein és Truls a lift előtt álltak, tőle öt méterre. Most felé
fordultak.
Megcsörrent a telefonja. Lehet, hogy Los Angelesből keresik?
Elővette a készüléket a zsebéből. Alexandra. Jeleznie kellett volna
neki, hogy nem ér oda a holdfogyatkozásra. Nem vette fel.
Megpróbálta eldönteni, van-e kedve csatlakozni hozzájuk. Sokkal
csábítóbbnak tűnt a The Thief bárjában magányosan meginni egy
italt. Vagy hatot. Nem! Holdfogyatkozás az Igazságügyi Orvostani
Intézet tetején. Jól van. Felvette, és abban a pillanatban üzenete
érkezett. Szung-min küldte.
– Helló! – szólt bele, kihangosította, és olvasni kezdte az üzenetet.
– Szia, Harry!
– Te vagy az, Alexandra?
 – Igen.
– Ja, csak a hangod. – Harry szeme gyorsan siklott a szövegen. –
Olyan másnak tűnt.
A kokaint nem a bűnügyi technikusok analizálták, mert nem volt rá
kapacitásuk. Átküldték az Igazságügyi Orvostani Intézetbe, ahol egy
bizonyos Helge Forfang foglalkozott vele. Ő írta alá a jelentést is. Szung-
min.
Harry szíve mintha megállt volna. Villódzást látott maga előtt, és
a szétszakadt darabok, amelyek korábban folyamatosan egymásnak
ütköztek, hirtelen meglepően rövid idő alatt értelmes egésszé álltak
össze. Alexandra mondta, hogy amikor a bűnügyi technikusok nem
érnek rá, akkor nekik küldik át az anyagokat. Helge közölte vele,
hogy a Toxoplasma gondii nem esik nagyon messze a szakterületétől.
Alexandra elhívta Helgét a Røednél tartott buliba, ahová amúgy
simán be lehetett esni. Helge könnyen tehetett DNS-t Susanne és
Bertine holttestére, hogy így keverjen gyanúba másokat. Erre a
boncteremben is volt lehetősége, miután bevitték az áldozatokat. De
ami a legfontosabb: a pézsmaszag a boncteremben – ahol nem sokkal
korábban Helge is tartózkodott –, amiről Harry azt hitte, hogy
Helene Røed holttestéből árad. Ugyanezt a szagot érezte akkor is,
amikor Helge felvágta Susanne Andersen szemét, ő pedig közelebb
hajolt hozzá, de – amekkora barom – azt feltételezte, hogy a szemből
jön.
A darabok illettek egymáshoz, a mozaik nagy, tiszta és éles képpé
állt össze. És mint mindig, amikor a dolgok megtalálták a
természetes helyüket, Harry most is azt kérdezte magától: hogyan
nem látta már korábban?!
Megint megszólalt Alexandra hangja, de olyan rémülten csengett,
hogy alig lehetett ráismerni.
– Ide tudsz jönni, Harry? – kérte. Mintha esdekelt volna. Nem az
az Alexandra Sturdza beszélt, akit Harry ismert.
– Hol van az ide? – kérdezte Harry, hogy időt nyerjen.
– Tudod. A tetőre…
– Ja, az Igügybe. – Harry intett Øysteinnek és Trulsnek, és
visszahátrált Aune kórtermébe. – Egyedül vagy?
– Majdnem.
 – Majdnem?
– Mondtam, hogy Helgével leszek.
– Hm. – Harry mélyen beszívta a levegőt, és suttogva folytatta. –
Alexandra?
Leült egy székre Aune ágya mellett. Øystein és Truls hangtalanul
beléptek az ajtón.
– Igen, Harry?
– Most nagyon figyelj! Próbáld megőrizni a nyugalmadat, és csak
igennel vagy nemmel válaszolj! Le tudsz lépni valahogyan anélkül,
hogy gyanút keltenél? Mondd, hogy vécére kell menned, vagy hogy
lemész valamiért!
Nem érkezett válasz. Mindenki feszülten figyelt.
– Alexandra?
– Igen – felelte a nő tompa hangon.
– Helge a gyilkos. El kell tűnnöd! Menj ki az épületből, vagy
zárkózz be valahová, amíg oda nem érünk! Oké?
Zörgés hallatszott, aztán egy férfi szólt bele a kagylóba.
– Nem, Harry. Nem oké.
A hang ismerősnek tűnt, de ezzel egy időben ismeretlennek,
mintha a boncmester egy másik kiadása beszélt volna. Harry mély
levegőt vett.
– Helge. Helge Forfang.
– Igen – erősítette meg a hang. Nemcsak mélyebb volt annál,
amilyenre Harry emlékezett, hanem higgadtabb, magabiztosabb is.
Mintha a tulajdonosa biztos lenne a győzelmében. – De maga
igazából szólíthat Primnek. Mindenki így nevezett, akit gyűlöltem.
– Ahogy akarja, Prim. Mi történik?
– Jó a kérdés, Harry. Az történik, hogy kést szegezek Alexandra
torkának, és azon töprengek, mit tartogat kettőnk számára a jövő.
Vagyis inkább hármunk számára, magát sem akarom kihagyni.
Tudom, hogy lebuktam. Vesztes helyzetben vagyok. Sokáig
reméltem, hogy ezt elkerülhetem, de még ha tudtam volna is, hogy
ez lesz a vége, az sem változtatott volna semmin. Igazából
meglehetősen büszke vagyok arra, amit elértem. Azt hiszem, a
nagybátyám is az lesz, amikor majd olvas rólam. Már úgy értem,
hogy addig a rövid ideig, amíg a parazitákkal fertőzött agya képes
megtartani az információt.
– Prim…
– Nem, Harry, nem akarom kivonni magam a büntetés alól.
Korábban úgy terveztem, öngyilkos leszek, amikor ez az egész véget
ér, de aztán történt egy s más. Olyasmik, amik miatt szeretnék még
élni. Ezért a lehető legenyhébb büntetést szeretném kialkudni
magamnak. De a jó tárgyalási pozícióhoz szükségem van valamire,
szóval itt van nekem a túszom, akiről eldönthetem, hogy
megkíméljem-e, vagy sem. Biztos vagyok benne, hogy megért,
Harry.
– Ha tényleg enyhébb büntetést szeretne, akkor az lenne a
legjobb, ha most azonnal elengedné Alexandrát, és feladná magát.
– Úgy érti, hogy magának lenne a legjobb. Így eltakaríthatna
engem az útból, és szabad lenne a pálya.
– Szabad lenne a pálya? Mire, Prim?
– Ne játssza nekem a hülyét! Alexandrához! Megfertőzte,
kívánatossá tette magát a szemében, elhitette vele, hogy tud neki
nyújtani valamit. Például igaz szerelmet. Hát itt a lehetőség, hogy
bebizonyítsa, mennyire igazi a szerelme. Mit szól egy cseréhez?
Átveszi a helyét?
– És akkor elengedi?
– Természetesen. Egyikünk sem akarja, hogy bármi baja essen.
– Oké. Akkor van egy javaslatom.
Helge nevetése magasabbnak tűnt a beszédhangjánál.
– Nem rossz próbálkozás, Harry, de inkább legyen az, amit én
mondok!
– Hm. Hallgatom.
– Jöjjön ide valaki mással! Parkoljanak le az előttünk lévő tér
közepén úgy, hogy lássam, ahogy maguk ketten – és csak maguk
ketten – kiszállnak a kocsiból, aztán jöjjenek be az épületbe! Majd
gondoskodom arról, hogy kinyíljon az ajtó. A keze már akkor legyen
bilincsben. Érti?
– Igen.
– Jöjjenek fel lifttel, aztán nyissák ki résnyire a tetőre vezető ajtót,
és szóljanak, hogy megjöttek! Ha ránk rontanak, átvágom Alex
torkát. Gondolom, ezt is érti.
Harry nyelt egyet.
– Igen.
– Amikor jelzek, akkor jöjjenek be háttal az ajtón! Ne nézzenek
rám!
– Háttal?
– Így csinálják a magas biztonsági fokozatú börtönökben, nem?
– De.
– Akkor ezt is érti. Maga jön be elsőnek. Lépjen hátra nyolc lépést,
aztán álljon meg, és térdeljen le! A társának négy lépést kell
megtennie, és ugyanúgy le kell térdelnie. Ha nem követik az
utasításaimat…
– Értem. Háttal kell bemennünk, és nyolc és négy lépést
megtennünk.
– Jól van. Látom, gyors a felfogása. A maga nyakának fogom
szegezni a kést, Alexandra pedig odamehet az ajtóhoz. A társával
lemennek a földszintre, és elhajtanak.
– És aztán?
– Aztán kezdődhet a tárgyalás. Szünet.
– Tudom, mire gondol, Harry. Miért cserélek ki egy jó túszt egy
rosszabbra? Miért engedek ki a kezeim közül egy ártatlan, fiatal nőt,
aki, mint azt a rendőrség és a politikusok is jól tudják, jóval erősebb
érzelmeket ébresztene az emberekben, mint egy öregedő nyomozó?
– Hát…
– A válasz egyszerűen az, hogy szeretem Alexandrát, Harry. És
ha azt akarom, hogy megvárja, amíg kiengednek, meg kell
mutatnom neki, hogy valóban szeretem. Szerintem ezt az esküdtszék
is enyhítő körülményként fogja értékelni.
– Ebben biztos vagyok. Akkor találkozunk egy óra múlva?
Megint felhangzott a magas nevetés.
– Ez is elég jó próbálkozás volt, Harry, de ugye nem gondolja,
hogy kap elég időt arra, hogy a fél rendőrséget összetrombitálja?
– Rendben, de nem vagyunk túl közel. Mennyi időnk van?
– Szerintem maga át akar verni, Harry. Nem hiszem, hogy
annyira messze vannak. Látja a holdat?
Øystein villámgyorsan az ablakhoz lépett, és bólintott.
 – Igen – felelte Harry.
– Akkor azt is látja, hogy a holdfogyatkozás már javában zajlik.
Amikor a hold teljesen eltűnik, elvágom Alexandra torkát. Szóval
nincs túl sok ideje.
– De…
– Ha a csillagászok nem tévednek, akkor… lássuk csak…
huszonkét perce van. Ja, és még valami. Sok helyen van szemem és
fülem, és ha észreveszem, hogy riadóztatta a rendőrséget vagy
valaki mást, Alexandra meghal. Na, siessen!
– De…
Harry elhallgatott, mert megszakadt a vonal. Az órájára nézett.
Van elég idejük, a Ring 3-on öt-hat perc alatt ott lesznek.
– Értitek, miről van szó? – kérdezte a többiektől.
– Nagyjából – válaszolta Aune.
– Helge Forfang az Igazságügyi Orvostani Intézetben dolgozik, és
túszul ejtette egy kollégáját, akit ki akar cserélni rám. Körülbelül
húsz percünk van. A rendőrségnek nem szólhatunk, mert nagy az
esély, hogy rájön. Most odamegyünk, én és még valaki.
– Majd én – jelentkezett Truls határozottan.
– Nem! – csapott le Aune ugyanolyan határozottan. – Harry,
hallottad, hogy mit mondott. Meg fog ölni. Ezért akarja, hogy
odamenj. Alexandrát szereti, téged viszont gyűlöl. Esze ágában sincs
tárgyalni. Nyilván eléggé elszakadt a valóságtól, de azt ugyanúgy
tudja, mint te meg én, hogy nem fogják csökkenteni a büntetését
attól, hogy túszul ejtett valakit.
– Talán igazad van, de még te sem tudhatod, milyen mértékű az
elmezavara, Ståle. Tényleg előfordulhat, hogy elhiszi, amit mond.
– De kevéssé valószínű, te meg ezért akarod kockára tenni az
életedet? Harry vállat vont.
– Rohan az idő, uraim. És amúgy egy öreg, amúgy is távozófélben
lévő nyomozó áll szemben egy fiatal, tehetséges kutatóval, szóval
pluszban leszünk. Egyszerű matematika.
– Pontosan! – kiáltotta Aune. – Egyszerű matematika.
– Remek, akkor egyetértünk. Mehetünk, Truls?
– Van egy kis gond – jelentette Øystein az ablak mellől. A
telefonján pötyögött. – A forgalom teljesen beállt, ami amúgy
szokatlan ilyen későn, de most látom az NRK Trafikk oldalán, hogy
lezárták a Ring 3-at, mert valami ház kigyulladt, és mindent
beterített a füst. Ez azt jelenti, hogy a kisebb utak is tele lesznek, és
mint taxisofőr mondom, hogy nem fogtok odaérni húsz perc alatt.
Még harminc perc sem lenne elég.
A kórteremben tartózkodó öt ember némán meredt egymásra.
Harry az órájára pillantott.
– Truls, van kedved visszaélni a nem létező rendőri
tekintélyeddel?
– Persze!
– Jól van. Akkor lemegyünk a sürgősségire, és lefoglalunk egy
mentőt.
Mit szólsz?
– Benne vagyok.
– Állj! – ordította Aune, és ökölbe szorított kézzel akkorát csapott
az éjjeliszekrényre, hogy felborult rajta egy műanyag pohár, és
kiömlött belőle a víz. – Nem halljátok, amit mondok?
 Ötvenkettedik fejezet
 
Péntek. Szirénák
 
 
Prim sziréna vijjogását hallotta az egyre sötétebb éjszakában. A
hold nemsokára teljesen eltűnik, és az eget csupán a város fényei
fogják megvilágítani. Nem rendőrségi szirénát hallott, és nem is az
aznap este korábban felvonuló tűzoltóautókét, hanem egy mentőt,
amely persze száguldhatott volna egy beteggel is a Rikshospitalet
felé, de Primnek valami azt súgta, Harry Hole érkezésének hírnöke.
Időközben bekapcsolta a rendőrségi rádiót. Hole természetesen
jelezhetett a kollégáinak anélkül, hogy a hír kikerült volna az éterbe,
elvégre nem ő az első bűnöző, aki hozzáfér a zsaruk frekvenciáihoz.
De a rádión folyó beszélgetések nyugodt lazasága meggyőzte arról,
hogy a város rendőreinek többsége nem sejti, mi van készülődőben.
Úgy tűnt, a legdrámaibb esemény, hogy a gaustadi tűzesetnél egy
elszenesedett holttestet találtak.
Prim közvetlenül Alexandra széke mögé ült, így mindketten a
fémajtó felé néztek, ahol Hole és a kísérője nemsokára felbukkannak.
Primben felmerült, hogy Hole jöhetne egyedül, de nem zárta ki,
hogy Alexandrát erőszakkal kell majd eltávolítani. A szél néha füst
szagát hozta feléjük, hiszen Gaustad alig fél kilométerre volt tőlük.
Prim nem akarta beszívni. Semmit nem akart magában érezni
Markus Røedből. Befejezte a gyűlölködést. Már csak a szeretet
maradt. Az igaz, hogy a Nő első reakciója az elutasítás volt. Ez nem
esett neki jól. Persze csak úgy rárontott, ami nyilván sokként érte, és
a sokkra adott automatikus reakció a menekülés. Elvégre a Nő úgy
gondolta, csak barátok. Talán tényleg melegnek nézte, és Prim
félreértette, amikor ezt flörtnek vélte, ürügynek, hogy a Nő
meghívhassa különböző eseményekre. Részben bele is ment a
játékba, arra gondolt, a Nőnek szüksége van erre a kifogásra. Még
azt is bevallotta neki, hogy már szexelt férfival, de azt nem említette,
hogy a mostohaapja kényszerítette.

Ő
 Ők ketten olyan jól érezték magukat együtt, olyan remekül
szórakoztak. Persze túl korán vallott szerelmet, még hagyni kellett
volna érlelődni a gondolatot, és később elővenni a gyémántgyűrűt.
Igen, már csak a szeretet maradt. De ha azt akarja, hogy a köztük
lévő szeretet nagyra nőjön, el kell takarítania az útból azt, aki elfogja
a napfényt.
Megérintette a belső zsebében lévő injekciós tűt. Miután letette a
telefont, megmutatta Alexandrának, és elmagyarázta, mi van benne.
A Nő talán nem látta át annyira a mikrobiológiát, hogy ideális
hallgatónak lehessen nevezni, de az orvosi hátterével még így is az
átlagnál jóval többet értett meg. Az egyértelműen világossá vált
előtte, hogy Prim milyen tudományos áttörést ért el azáltal, hogy
olyan parazitákat hozott létre, amelyek tízszer gyorsabbak a
korábbiaknál. De amikor elmesélte, hogy a parazitái kevesebb mint
egy óra alatt jutottak el Terry Våge agyába, elmaradt a lelkes reakció,
amelyre számított. Alexandra nyilván túlságosan félt ahhoz, hogy
koncentráljon. Valószínűleg úgy érezte, veszélyben forog az élete. És
ebben igazából nem is tévedett volna, ha Hole nem annyira
kiszámítható. De Hole pontosan azt fogja tenni, amire Prim utasítja.
Régi vágású, nála először jönnek a nők és a gyerekek. És időben oda
fog érni. Primet végre elöntötte a boldogság, amely elkerülte, amikor
begyújtott a mostohaapja feje alá. A csatát persze elveszítette.
Alexandra nem fogadta el a gyűrűt, és Hole leleplezte. De a háború
még nem ért véget, és azt meg fogja nyerni. Először is örökre el kell
tüntetnie a riválisát. Az állatvilágban ez így működik, és az emberek
végső soron állatok. Utána természetesen börtönbe csukják. De majd
onnan megtanítja a Nőt, hogy szeresse. Sikerrel fog járni, mert ha
legyőzi a rendőrt, akkor a Nő megérti, hogy ő illik hozzá, és nem
Hole. Ennyire egyszerű. Nem banális, hanem egyszerű.
Bonyodalmaktól mentes. Csupán idő kérdése.
A holdra pillantott. Már csak egy vékony sarló látszott belőle.
Mindjárt eltűnik. De a szirénázás egyre közelebbről hallatszott. Oda
fognak érni.
– Hallod? Jön, hogy megmentsen. – Prim végighúzta a
mutatóujját Alexandra kabátján. – Örülsz, hogy valaki annyira
szeret, hogy meghalni is kész érted? De tudnod kell, hogy én jobban
szeretlek. Ugyanis úgy terveztem, hogy meghalok, de miattad úgy
döntöttem, hogy élni fogok, és szerintem ez nagyobb áldozat.
A szirénázás elhallgatott.
Prim felállt, és két lépéssel a tető szélénél termett. Az alattuk
elterülő üres parkoló betonjára sárga fénycsóva vetült. Egy mentő
kanyarodott az épület elé.
Ketten szálltak ki belőle hátul. Felismerte Holét a fekete
öltönyéről. A kísérője valami világoskék öltözéket viselt. Mintha
kórházi ruha lett volna rajta. Ezek szerint Hole egy ápolót vagy egy
beteget hozott magával? Nem néztek fel a tetőre, és bár fentről nem
látszott a bilincs, az utcai lámpák fénye fémen csillant meg. A két
alak lassan, kart karba öltve haladt a közvetlenül Prim alatt lévő ajtó
felé.
Prim ledobta Alexandra cigarettásdobozát, amely rövid zuhanás
után csattanva ért földet. A két alak összerándult. A kórházi ruhát
viselő férfi felvette a dobozt, és kinyitotta. Kivette belőle Prim
kártyáját és a cetlit, amelyre Prim felírta a belépési kódot, hogy
melyik emeletre menjenek fel a lifttel, és hogy a tetőre vezető ajtó a
jobb oldali lépcső tetején van.
Prim visszaült Alexandra mögé. Mindketten a tőlük úgy tíz
méterre lévő ajtóra meredtek. Prim az érzéseit vizsgálta. Fél attól,
ami történni fog? Nem. Már megölt három nőt és három férfit. Csak
izgul. Ez lesz az első alkalom, hogy nem egy beprogramozott,
paraziták által irányított robotot fog elintézni.
Az eddigi áldozatai valójában egytől egyig maguk fertőzték meg
magukat. Helene Røed és Terry Våge alkohollal vitte be a
szervezetébe a parazitát, Susanne és Bertine a buliban szívta fel az
asztalról, a drogdíler pedig a Jernbanetorgeten Bertine kokainos
szelencéjéből. Primben akkor fogalmazódott meg az ötlet, amikor
átküldték hozzájuk elemzésre a zöld kokaint. Már régóta tudta, hogy
Markus Røed nem veti meg a kokaint, és azon törte a fejét, nem
tudná-e valahogyan droggal bejuttatni a parazitát a szervezetébe.
Amikor megérkezett a zöld kokain, eszébe jutott, hogy Alexandra
pár nappal korábban mesélt neki Røedék teraszbulijáról, és rájött,
hogy ennél jobb lehetőséget keresve sem találhatott volna, azonban a
bulin nem járt sikerrel. Csak később tudta megfertőzni a
mostohaapját az általa kifejlesztett Toxoplasma gondiival, méghozzá
olyasmibe keverve, aminél egészségesebb, természetesebb és az
emberi élet szempontjából fontosabb dolog nem igazán létezik. Vizet
használt. Valahányszor erre gondolt, nem tudta visszafojtani a
mosolyát. Ő maga hívta fel Krohnt, hogy közölje vele, Markus
Røednek azonnal be kell mennie az Igazságügyi Orvostani Intézetbe,
hogy azonosítson egy női holttestet. Az intézetben Røedöt már várta
egy kancsó víz. Prim szó szerint emlékezett, hogy vette rá az ivásra,
mielőtt bementek volna a felesége holttestéhez.
A tapasztalataink szerint ilyen esetekben jó, ha van elég folyadék a
szervezetben.
A hold már szinte teljesen eltűnt, és még sötétebb lett, mire Prim
lassú – őrületesen lassú – lépéseket hallott a lépcső felől. Megint
ellenőrizte, hogy a belső zsebében lévő fecskendő bevetésre készen
áll-e.
A fémajtó zsanérjai megnyikordultak. Az ajtó résnyire nyílt, és
megszólalt egy rekedt hang.
– Mi vagyunk azok. Harry Hole hangja.
Alexandra torkából elfojtott zokogás tört elő. Primet elöntötte a
düh.
Előrehajolt, és halkan a fülébe súgta:
– Ne mozdulj, és legyél teljesen csendben, szerelmem! Azt
akarom, hogy élj, de ha nem teszed, amit mondok, arra
kényszerítesz, hogy végezzek veled.
Felállt, és megköszörülte a torkát.
– Emlékeznek az utasításaimra?
Elégedetten konstatálta, hogy ő hangosan és tisztán ejti ki a
szavakat.
– Igen.
– Akkor jöjjenek! Lassan! Kinyílt az ajtó.
Az öltönyös alak behátrált a magas küszöbön át. Bekövetkezett a
holdfogyatkozás. Prim automatikusan felnézett a közvetlenül
fölöttük lévő holdra. Nem fekete volt, hanem bűvös vörös fényben
játszott. Olyan, akár egy sápadt, meggyötört medúza. Alig maradt
fénye a maga számára is, így az embereknek egyáltalán nem tudott
világítani.
 Az öltönyös alak megkezdte a megbeszélt nyolc lépést Alexandra
és Prim felé. Olyan lassan, nehézkesen hátrált, mintha láncok
béklyózták volna a lábát. Mint egy halálraítélt a vérpadra menet,
gondolta Prim. Aki megpróbálja pár másodperccel
meghosszabbítani a nyomorult életét. A görbe testből sugárzott a
lemondás és a vereség. Prim kileste Holét és Alexandrát, amikor
szorosan egymás mellett andalogtak a királyi palota parkjában, mint
egy szerelmespár. Hole akkor nagynak és erősnek látszott, pont,
mint amikor a Jealousy Barban ittak. De most úgy nézett ki, mintha
az öltönye alatt összezsugorodott volna a valódi méretére. Prim
biztosan tudta, hogy Alexandra is ugyanazt látja, amit ő. Hogy az
öltöny, amelyet arra a férfira szabtak, akinek Harry Holét tartotta,
már egyáltalán nem illik rá.
Hole után négy lépéssel a kórházi ruhás alak is hátrálni kezdett a
tarkóján összefont kézzel. A hold vörös fénye mintha tompán
megcsillant volna a kezén. Talán fegyver van nála? Nem, semmi,
biztosan csak gyűrűt visel az ujján.
Hole megállt. Úgy tűnt, mintha a hátul megbilincselt keze miatt
azzal is nehézségei támadtak volna, hogy letérdeljen, és közben ne
bukjon orra. Hát ez már most úgy mozog, mint egy hulla! Prim
megvárta, míg a kísérője is letérdel, aztán Holéhoz lépett, és a
magasba emelte a jobb kezét. A benne lévő tűvel célba vette Hole
tarkójának sápadt, szinte fehér, megereszkedett bőrét.
Egy másodperc múlva vége.
– Ne! – sikította Alexandra mögötte.
Prim keze megindult. Holénak ideje sem volt reagálni, és a tű már
át is szakította a bőrét, és a tarkójába mélyedt. Megrándult, de nem
fordult meg. Prim a hüvelykujjával lenyomta a fecskendő
dugattyúját. Elvégezte, amit akart, a paraziták már elindultak, nem
kell sok hozzá, hogy elérjék az agyat, talán még annyi időbe sem fog
telni, mint Våge esetében. Kihúzta a tűt. A félhomályban észrevette,
hogy a másik férfi, aki kórházi ruhát viselt, megfordul. Megint
tompán csillant valami a kezén, és Prim hirtelen meglátta, mi az.
Nem gyűrű. Hanem maga az ujj. Egy fémujj.
A férfi teljesen megfordult, és felállt. Amikor kiszálltak a kocsiból,
fentről nem igazán lehetett látni, hogy ilyen magas, magasabb, mint
a társa, és amikor hátrálni kezdtek, mindketten begörbítették a
hátukat. De Prim most rájött, hogy ő az. A kórházi ruhás férfi Harry
Hole. És most már az arcát is látta, a világos szemét és a vigyorát.
Prim olyan gyorsan reagált, ahogyan csak bírt. Felkészült rá, hogy
megpróbálják átverni. Ez gyerekkorában is mindig így volt. Így
kezdődött, és így is ér véget. De magával visz valakit. Azt, aki nem
Holét illeti. A Nőt.
Előrántotta a kést, és Alexandra felé fordult. Közben ő is felállt.
Prim felemelte a pengét, és megpróbálta elkapni a pillantását. El
akarta mondani neki, hogy meg fog halni. Vad düh kerítette
hatalmába. Mert a Nő azt az átkozott rendőrt nézte a válla felett.
Pont, mint Susanne és Bertine a buliban. Mindig más kell nekik. Hát
jó! Akkor Hole most végignézheti, ahogy ez a szemét ribanc
megdöglik.
 
Harry Alexandra szemébe nézett. Mindketten tudták, hogy túl
messze vannak egymástól, és Harry nem érne oda hozzá, hogy
megmentse. Csak annyit tehetett, hogy a nyaka elé kapta az ujjait.
Remélte, hogy a nő emlékszik. Alexandra hátrahúzta a vállát.
Úgy tűnt, nem lesz elég ideje. Harry később úgy gondolta, nem is
lett volna, ha a paraziták nem növelték volna meg végleges gazdájuk
reakcióidejét. Helge eltakarta Harry szeme elől Alexandra kezét, így
nem látta, hogy a nő vésőt formázott-e az ujjaiból, mielőtt ütött
volna.
De valószínűleg igen.
És valószínűleg el is találta a megfelelő pontot.
Mert Helge ösztönei átvették az irányítást. Nem Alexandrát
akarta, nem a bosszút, csak levegőt. Elengedte a kést meg a
fecskendőt, és térdre esett.
– Fuss! – ordította Harry. – Menekülj!
Alexandra szó nélkül elrohant mellette, kinyitotta az ajtót, és már
el is tűnt.
Harry az öltönyös férfihoz lépett, de közben Helgét nézte, aki
mindkét kezét a torkára tapasztotta. Sziszegő hangokat hallatott,
mint amikor kilyukad egy kerék. Aztán hanyatt dőlt a betonon,
felvette a fecskendőt, és Harry felé irányította. Kinyitotta a száját,
hogy mondjon valamit, de még mindig csak sziszegésre futotta.
Anélkül, hogy levette volna róla a pillantását, Harry megérintette
az öltönyös férfi vállát, akinek előrebukott a feje.
– Hogy vagy, Ståle?
– Hát… – Aune hangja alig hallatszott. – Alexandra
megmenekült?
– Megmenekült.
– Akkor jól vagyok.
Harry akkor meglátott valamit Helge szemében. És ráismert.
Ugyanezt látta Bjørn pillantásában is azon az utolsó estén, amikor
magára hagyta, és azután másnap reggel az autója hátsó ülésén
találtak rá kiloccsantott aggyal. A tükörben is túl sokszor látta ezt a
nézést a rá következő időben, amikor Rakelre és Bjørnre gondolt.
Helge már nem Harry felé fordította a tűt, hanem saját maga felé,
és egyre közelebb vitte az arcához. Az egyik szemét vette célba, míg
a másikkal Harryra meredt. A hold széle megint világítani kezdett,
és Helge lejjebb engedte a tűt. A hegye a szemgolyóját érte. Onnan
nincs messze az agy. A szem engedett a nyomásnak, mint egy
lágytojás, majd a tű a felszíne alá hatolt, és a szem megint felvette az
eredeti formáját. Prim beljebb nyomta a tűt. Az arcán nem
tükröződött érzelem. Amennyire Harry tudta, a szemben, illetve
mögötte nincs túl sok ideg, így a művelet valószínűleg nem volt
annyira fájdalmas, mint amilyennek tűnt. Nem lehet túl nehéz.
Igazából egyszerű. Egyszerű a férfi számára, aki Primnek nevezte
magát, egyszerű az áldozatok hozzátartozói számára, egyszerű
Alexandra számára, egyszerű az ügyészség számára és egyszerű a
mindig bosszúszomjas közvélemény számára. Elégedettek lehetnek,
és nem kell rosszul érezniük magukat, mint a halálbüntetést
alkalmazó országokban, hogy egy ember fejét követelték.
Igen, egyszerű lenne. Túl egyszerű.
Amint Helge hüvelykujja rágörbült a tű dugattyújára, Harry
előrevetette magát, térdre esett, és az öklét Helge tenyerébe csapta.
A férfi erőlködött, de Harry ökle miatt nem tudta lenyomni a
dugattyút, a hüvelykujja egy szürke titánból készült, merev
fémujjnak ütközött.
 – Hagyjon! – zihálta Helge.
– Nem. Itt marad velünk.
– De nem akarok itt lenni!
– Tudom – felelte Harry. – Pont ezért.
Nem engedett. A távolból ismerős zene hallatszott. Rendőrségi
szirénák.
 Ötvenharmadik fejezet
 
Péntek. Bolond
 
 
Alexandra és Harry a boncterem ablakán keresztül nézték Ståle
Aunét, aki egy asztalon feküdt. Ingrid Aune egy széken ült mellette.
A házuk alig öt percre volt innen autóval, és a nő késlekedés nélkül
indult.
Helgét addigra már elvitte a rendőrség. A helyszínelők bármelyik
pillanatban megérkezhettek. Harry felhívta az ügyeleti központot, és
bejelentette, hogy gyilkosság történt, de azt elhallgatta, hogy az
áldozat még nem halt meg.
Aune hirtelen köhögve felnevetett, és felemelte a hangját, így
hallották a hangszórón át.
– Igen, emlékszem, drágám, de hát nem gondoltam, hogy egy
magamfajta fickó fel tudja kelteni az érdeklődésedet. Most
megkaphatom?
Alexandra levette a hangot.
Harry bent volt Aunével, amikor megjött a felesége. Aune
elmagyarázta az asszonynak, hogy a testében lévő paraziták
valószínűleg nagyon gyorsan fognak hatni, és azt szeretné, ha ő
nyerné meg a versenyt. Hozzátette, hogy Harry felajánlotta, hogy
megteszi, mire Ingrid határozottan megrázta a fejét. Rámutatott a
férje nyakán kidagadó erek egyikére, és Harryra pillantott, aki
bólintott, odaadta neki a morfiumot tartalmazó injekciót, amelyet
Alexandrától kapott, és magukra hagyta őket.
Ingrid most megtörölte a szemét, és felemelte a fecskendőt. Harry
és Alexandra kimentek a parkolóba, és elszívtak egy cigarettát
Øysteinnel.
Két órával később – miután a rendőrségen kihallgatták őket, és a
krízisintervenciós szakemberrel is beszéltek – Øystein hazafuvarozta
őket.
– Hacsak nem azt tervezed, hogy anyagi csődbe hajszolod magad
a The Thiefben, lakhatsz nálam egy darabig – ajánlotta fel
Alexandra.
– Köszönöm – válaszolta Harry. – Meggondolom.
 
Éjfélkor Harry a hotel bárjában ült. A whiskyspoharát bámulva
végigvette magában az eseményeket. Mert eljött a számvetés ideje.
Számba kell vennie azokat, akiket elveszített, és akiket cserben
hagyott. És az arc nélkülieket, akiket talán – de csak talán –
megmentett. De egyvalaki még mindig hiányzott.
Mintha csak a gondolatát akarná megválaszolni, megcsörrent a
telefonja. Harry a számra nézett. Ben kereste.
Hirtelen megszállta a bizonyosság, hogy most erre is fény derül.
Talán ezért habozott, mielőtt felvette volna.
– Ben?
– Helló, Harry! Megvan.
– Oké. – Harry mély levegőt vett, aztán felhajtotta az itala
maradékát.
– Hol?
– Itt.
– Itt?
– Velem szemben ül.
– Úgy érti, hogy… a Creaturesben?
– Igen. Egy whisky sourral. Elvették a telefonját, ezért nem tudta
elérni. És amikor megjött Mexikóból, visszaköltözött a Laurel
Canyonba. Már adom is…
Zörgés és nevetés hallatszott, aztán megszólalt Lucille.
– Harry?
– Lucille…
Harry képtelen volt bármi mást kinyögni.
– Ne érzelgősködj itt nekem, Harry! Gondolkoztam, mit mondjak
majd először, amikor beszélünk, és ezt találtam ki. – A nő rövid
szünet után folytatta, whiskyben áztatott hangszálai a nevetés és
sírás határán remegtek: – Megmentetted az életem, te bolond!
 Ötvennegyedik fejezet
 
Csütörtök
 
 
Ståle Aune temetésének napján hideg, kemény szél fújt. A
gyászolók haja megsínylette az időjárást, főleg, amikor
bekövetkezett az a furcsaság, hogy a látszólag tiszta égből jégeső
esett.
Harry felkelés után megborotválkozott. A sovány arc, amely a
tükörből visszanézett rá, boldogabb időket idézett fel benne.
Reménykedett, hogy így talán könnyebb lesz, de sejtette, hogy
valószínűleg nem.
Amikor fellépett a szószékre, hogy rövid beszédet mondjon,
amire Ingrid és Aurora kérték meg, végighordozta tekintetét a
tömött templomon.
Az első két sorban Aune családja ült, mögöttük közeli barátok,
akiknek a nagy részét Harry még életében nem látta. A negyedik
sorban Mikael Bellmant vette észre, aki természetesen felettébb
elégedett volt, hogy felderítették az ügyet, és a gyilkost, Helge
Forfangot rács mögé dugták, de megfontoltan háttérbe vonult,
miközben az újságok újabb és újabb részleteken csámcsogtak,
amelyeket a rendőrség nyilvánosságra hozott. Ezek közé tartozott
Forfang vallomása arról, hogyan végzett a mostohaapjával. Mona
Daa és a VG jó példával jártak elöl, és nem hozták le azt a videót,
amelyen a meztelen Markus Røed beszámolt arról, hogyan követett
el erőszakot a mostohafia ellen, csupán utaltak a tartalmára. Persze
akiket érdekelt, megtalálták a felvételt a neten.
Katrine Szung-min és Bodil Melling között ült. Rettenetesen
fáradtnak tűnt, sokat kellett és kell még dolgozniuk, hogy az ügyet
végleg lezárják, de természetesen megkönnyebbült, hogy a gyilkost
elkapták, és mindent bevallott. A kihallgatások során Forfang
minden kérdésükre válaszolt, és az események lefolyása a legtöbb
ponton megegyezett Harry feltevéseivel. Az is egyértelműen
kiderült, hogy a mostohaapja iránti gyűlölet mozgatta.
 Harryt, Trulst és Oleget Øystein fuvarozta el a templomba a
Mercedesével. Oleg egyenesen Finnmarkból érkezett. Trulst
tisztázták a kokainlopás vádja alól, és visszakerült az állásába, amit
úgy ünnepelt meg, hogy a temetésre vett magának egy öltönyt,
amely gyanúsan hasonlított Harryéra. Øystein kijelentette, hogy
hátat fordított a dílerkedésnek, és megint sofőrködni fog, de nem
taxit akar vezetni, hanem mentőt.
– Tudjátok, mennyire rá lehet függni arra, hogy amikor bekapcsol
a sziréna, úgy nyílik meg az ember előtt a forgalom, mint Mózes
előtt a Holt-tenger? Vagy az a Földközi volt? Na de értitek.
Truls felröfögött.
– Ehhez tuti el kell végezni egy csomó kurzust.
– Nem is ez a gond – felelte Øystein –, hanem az, hogy a mentők
tele vannak anyaggal, nekem meg nem tesz jót, ha túl közel vagyok
az ilyesmihez. Én nem vagyok Keith. Szóval egyelőre bedolgozom
egy holmliai taxisnak.
Harrynak remegett a keze, a papírjai zörögtek. Aznap nem ivott,
és a Jim Beam-es üveg maradékát kiöntötte a hotelszobájában. Egész
hátralévő életében józan marad. Legalábbis így tervezte. Mindig így
tervezte. Szombaton Nesoddenbe kompoznak Gerttel. Elképzelte,
milyen lesz, és megszűnt a keze remegése. Megköszörülte a torkát.
– Ståle Aune – szólalt meg. Mindenképpen a barátja teljes nevével
akart kezdeni. – Ståle Aune azzá a hőssé vált, aki soha nem akart
lenni. Erre mégis lehetősége nyílt az élete végén a körülmények
összejátszása és a bátorsága révén. Természetesen, ha itt lenne,
tiltakozna az ellen, hogy hősnek nevezzük. De nincs itt. Azt hiszem.
A tiltakozását mindenesetre nem vennénk figyelembe. Amikor
szembesültünk a túszejtéssel, amiről mindannyian olvastak az
újságokban, ő oldotta meg a helyzetet. „Nem halljátok, amit
mondok?”, kiáltotta az ágyából.
„Egyszerű matematika.” Ståle Aune azt állítaná, hogy egyszerű
logika és nem a hősies bátorság késztette arra, hogy felvegye a
ruhámat, a helyembe lépjen, és magára vállalja a halálos ítéletemet.
Az volt a terv, hogy elhagyom a helyszínt a tússzal, mielőtt kiderül,
hogy helyet cseréltünk, vagy ha esetleg túl hamar lebukunk, akkor
közbelépek. Nem az én tervem volt. Hanem az övé. Megkért minket,
hogy tegyük meg neki ezt a szívességet, hadd cserélje el az utolsó,
fájdalomban töltött napjait egy olyan végre, amelynek van értelme.
Meggyőzően érvelt. És valóban több esélyünk volt megmenteni a
túszt, ha Forfang Ståléra koncentrál, én pedig közbeléphetek, ha
valami előre nem látható dolog történik. Ståle – a legtöbb
önfeláldozó hőshöz hasonlóan – bűntudatos embereket hagy maga
után. Most elsősorban magamra gondolok, aki az Aune-csoportot
vezette, és akinek meg kellett volna halnia a tetőn. Igen, bűnös
vagyok, megrövidítettem Ståle Aune életét. Hogy megbántam-e?
Nem. Mert Stålénak igaza volt. Tényleg egyszerű matematikáról volt
szó. És azt hiszem, boldog emberként halt meg. Boldog emberként
halt meg, mert az emberiség azon részéhez tartozott, amelynek
fontos, hogy megtegye, ami tőle telik, és így a világot mások
számára valamivel elviselhetőbb hellyé változtassa.
 
A temetés után a Schrøderben tartották a halotti tort, ahogyan
Aune kérte. A sok embertől lépni is alig lehetett. Harryék a vécéhez
vezető ajtónál álltak meg.
– Szóval Forfang bosszút akart állni, és mindent és mindenkit
eltakarított, ami és aki az útjában állt – összegezte Øystein. – De az
újságok mégis azt írják, hogy sorozatgyilkos, pedig nem az. Vagy
igen, Harry?
– Hm. Klasszikus értelemben nem. Amúgy is nagyon ritkák. –
Harry belekortyolt a kávéjába.
– Hánnyal kerültél kapcsolatba? – kérdezte Oleg.
– Nem tudom.
– Nem tudod? – röfögte Truls.
– Amikor elkaptam a másodikat, az emberek névtelen leveleket
kezdtek küldözgetni. Azt írták, hogy gyilkoltak, vagy hogy gyilkolni
fognak, és hogy úgysem fogom tudni elkapni őket. Felteszem, hogy
a legtöbben simán élvezték, hogy ilyesmiket irkálhatnak, de hát nem
lehetek biztos abban, hogy tényleg nem öltek. Amikor egy
halálesetről kiderül, hogy gyilkosság, azt a legtöbb esetben felderítik.
De lehet, hogy a levélírók között voltak olyanok, akik elég ügyesek
ahhoz, hogy természetes halálnak vagy balesetnek állítsák be a
gyilkosságaikat.
 – Szóval azt mondod, hogy elképzelhető, hogy ők győztek?
– Bizony – bólintott Harry.
A mosdóból kilépett egy idősebb férfi, akin látszott, hogy eléggé
felöntött a garatra.
– Barátok vagy páciensek? – kérdezte.
– Mindkettő – mosolygott Harry.
– Nem rossz – válaszolta a férfi, és magukra hagyta őket.
– És megmentette az életemet – suttogta Harry, és megemelte a
csészéjét. – Ståléra!
A társai is megemelték a poharukat.
– Gondolkoztam valamin – váltott témát Truls. – Azon a szóláson,
amit mondtál, Harry. Hogy ha az ember megmenti valakinek az
életét, akkor az élete hátralévő részében felelős lesz érte…
– Igen.
– Lecsekkoltam, és nincs ilyen mondás. Csak kitalálták, amikor a
Kung-fut csinálták. Azt akarták, hogy kínai bölcsességnek tűnjön.
Tudod, ez az a hetvenes évekbeli sorozat.
– Amiben David Carradine játszik? – kérdezte Øystein.
– Aha – felelte Truls. – Nagyon szar.
– De menőn szar – tiltakozott Øystein. – Meg kéne nézned! –
közölte Oleggel, és belebokszolt a vállába.
– Tényleg?
– Nem – avatkozott közbe Harry. – Nagyon nem.
– Jól van! – sóhajtotta Øystein. – De ha David Carradine mondta,
hogy akit megmentünk, azért felelősséggel tartozunk, akkor tuti van
benne valami. Hát ő mégiscsak valaki!
Truls megvakarta előreálló állát.
– Oké.
Katrine lépett oda hozzájuk.
– Sajnálom, hogy csak most értem ide – szabadkozott –, de meg
kellett néznem egy tetthelyet. Úgy látom, mindenki átjött, még a pap
is.
– A pap? – Harry felvonta a szemöldökét.
– Ja, szerintem igen. Mindenesetre láttam valakit papi gallérban,
amikor megjöttem. Éppen kifelé tartott.
– Milyen tetthelyen voltál? – kérdezte Oleg.
 – Egy frogneri lakásban. A holttestet apró darabokra vágták. A
szomszédok motor hangját hallották. A nappaliban a tapéta úgy néz
ki, mintha sprayből fújták volna rá a vért. Harry, válthatunk pár szót
négyszemközt?
Közelebb húzódtak ahhoz az ablak melletti asztalhoz, amely
valamikor Harry törzshelye volt.
– Szuper, hogy Alexandra már visszament dolgozni – kezdte
Katrine.
– Szerencsére kemény csaj.
– Hallom, elviszed a Rómeó és Júliára.
– Igen. Kaptam két jegyet Helene Røedtől. Állítólag jó darab.
– Örülök. Alexandra jó ember. Megkértem, hogy nézzen utána
valaminek.
– Igen?
– Tudod, hogy korábban összevetette a Susanne mellén talált
nyálat az ismert bűnözők adatbázisával, és hogy ott nem talált
egyezést, de aztán később kiderült, hogy Markus Røedtől származik.
– Igen.
– De nem vetette össze az ismeretlen bűnözők adatbázisával, ahol
a megoldatlan ügyekben talált DNS-mintákat tároljuk. Miután kijött
a videó, ahol Markus Røed bevallja, hogy megerőszakolt egy
kiskorút, megkértem, hogy tegye meg. És tudod, mi derült ki?
– Hm. Ki tudom találni.
– Próbáld meg!
– Hogy ő erőszakolta meg a tizennégy éves felszolgálót a
Tuesdaysben.
Hogy is neveztétek az ügyet?
– Pillangós ügynek. – Katrine szinte morcosnak tűnt. – Honnan
tudtad…
– Røed és Krohn azt állították, hogy Røed azért nem ad DNS-t a
rendőrségnek, mert azzal mintegy bevallaná, hogy van okuk
gyanúsítani, de sejtettem, hogy igazából másról van szó. Røed tudta,
hogy a nemi erőszak után maradtak ondónyomok, és ezáltal ő
bekerült az adatbázisba.
– Jó vagy, Harry.
A férfi a fejét rázta.
 – Ha jó lennék, már régen megoldottam volna a mostani ügyet, de
hibát hibára halmoztam.
– Azért vannak, akik szerint jó vagy.
– Rendben.
– És ennek kapcsán még valamiről szeretnék beszélni veled. Van
egy betöltetlen állásunk, és mindannyian szeretnénk, ha
megpályáznád.
– Mindannyian?
– Bodil Melling és én.
– Az mindketten lenne, te meg azt mondtad, hogy mindannyian.
– Mikael Bellman is jó ötletnek tartja. Létrehozhatnánk egy
különleges pozíciót. Szabadabb lennél. Kezdhetnéd a mostani
gyilkossággal.
– Vannak gyanúsítottak?
– Állítólag évek óta pereskedett a testvérével az örökségük miatt.
Most hallgatjuk ki, de azt hiszem, van alibije.
Katrine Harry arcát tanulmányozta. A kék szemét, amelybe
annyiszor nézett, a puha ajkát, amelyet valaha csókolt, éles vonásait,
a szája sarkából a füle irányába húzódó sarló alakú heget.
Megkísérelt olvasni a pillantásából, az arckifejezéséből, megpróbálta
értelmezni azt, ahogyan hátrahúzta a vállát, mint egy nagy madár,
amikor elrugaszkodik. Katrine jó emberismerőnek tartotta magát, és
úgy érezte, vannak férfiak – mint Bjørn –, akiknek könnyen olvas a
gondolataiban. De Harry mindig is rejtély volt a számára, és azt
gyanította, hogy ő önmaga számára is az.
– Add át nekik köszönetemet! – döntött Harry. – Nem fogadom el
az ajánlatot.
– Miért nem?
Harry ferde mosolyra húzta a száját.
– Amíg ezen az ügyön dolgoztam, rájöttem, hogy egy dologra
vagyok használható. Arra, hogy sorozatgyilkosokat kapjak el. Igazi
sorozatgyilkosokat. Az ember az élete során csak hétszer megy el
sorozatgyilkos mellett az utcán, és én elhasználtam az összes
alkalmat. Nem lesz több.
 
 A fiatal eladót Andrew-nak hívták, ott volt a névtábláján. Az
előtte álló férfi olyan kiejtéssel mondta ki a nevét, amely arról
árulkodott, hogy sokat tartózkodott Amerikában.
– Szóval új lánc kell a motoros fűrészéhez – ismételte meg
Andrew. – Menni fog.
– Most azonnal – felelte a férfi. – És szükségem van még két
tekercs ragasztószalagra meg pár méter erős, vékony kötélre. És
szemeteszsákokra. Ebben is tud segíteni?
Andrew megborzongott. Talán a férfi színtelen írisze miatt. Vagy
selymes, túlságosan behízelgő hangja miatt, amely most inkább
enyhe sørlandi dialektus nyomait mutatta. Esetleg amiatt, hogy
Andrew alkarjára tette a kezét. Vagy egyszerűen azért, mert Andrew
– úgy, ahogyan mások a bohócoktól tartanak – mindig is félt a
papoktól.
 


A gyakrabban előforduló idegen nevek kiejtése

 
Jo Nesbø – ju neszbő
Bjørn Holm – björn holm
Blåmann – blóman
Gert – jert
Harry Hole – harri hule
Markus Røed – márkusz röd
Øystein Eikeland – öjsztejn ejkeland
Søs – szösz
Ståle Aune – sztóle eöne
Terry Våge – terri vóge
Truls Berntsen – trülsz berntszen
 
 Megjegyzések
[←1]
Károli Gáspár fordítása.
[←2]
Hajad a párnán, mint álmos aranyvihar.
[←3]
Reggel szeretkeztünk, csókjaink mélyek és forrók.
[←4]
Hé, így nem lehet elbúcsúzni.
[←5]
Blåmann, Blåmann, én bakom, gondolj a fiacskádra!
[←6]
Norvég Tudományos és Műszaki Egyetem.
[←7]
A Kaliforniai Biztonsági és Nyomozóiroda engedélyével
rendelkező magánnyomozó.
[←8]
Holt rendőrök társasága.
[←9]
Utalás a Skulle det dukke opp flere lik, er det bare å ringe című,
1970-es norvég filmre.
[←10]
Utalás egy szólásra és Jon Michelet azonos című regényére.
[←11]
A norvég hadsereg különleges egysége.
[←12]
Emlékezz a halálra! (latin)
[←13]
Az ég csak akkor dörög, amikor esik az eső.
ű[←14]
Ez az, amit csinálok.
 Tartalom
 
Prológus
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet
Harmincötödik fejezet
Harminchatodik fejezet
Harminchetedik fejezet
Harmincnyolcadik fejezet
Harminckilencedik fejezet
Negyvenedik fejezet
Negyvenegyedik fejezet
Negyvenkettedik fejezet
Negyvenharmadik fejezet
Negyvennegyedik fejezet
Negyvenötödik fejezet
Negyvenhatodik fejezet
Negyvenhetedik fejezet
Negyvennyolcadik fejezet
Negyvenkilencedik fejezet
Ötvenedik fejezet
Ötvenegyedik fejezet
Ötvenkettedik fejezet
Ötvenharmadik fejezet
Ötvennegyedik fejezet