Rab László

A pokol tornácán

Kun páter útja az akasztófáig

Minden jog fenntartva

ISBN 978–963–517–357–0

© Rab László, 2021

© Noran Libro Kiadó, 2021

„Tüzet és átkot lihegtem

mindenre, ami zsidó.”

Előbb a nyelvével ölt

Kun András minorita szerzetes

akasztófán végezte, életéről, s főleg
fiatalabb éveiről keveset tudunk, de ez
nem kirívó, a nyilas gyilkosokról
általában a kihallgatásokon és a
tárgyaláson elhangzottakból
tájékozódunk.
A pap 33 évesen állt a bitófa alá, tettei
megtalálhatók korabeli
dokumentumokban. Magától állt be az
örvénylő erőszak spiráljába,
visszafordulni, megállni nem akart. A háború utáni politikának
jól jött, hogy egy pap volt az, akinek tetteivel meg tudta mutatni
a „klerikális reakció” rémséges mélységeit. Dolgozatunkban azt
a spirált járjuk körül, mely a pátert beszippantotta. Nem
tetszelgünk történészi szerepben, de jelentőséget tulajdonítunk
minden morzsának, érdekességnek. Töredékes pályaképet
kapunk őrjöngő nyilasokkal, sokat szenvedő áldozatokkal, és
főleg halottakkal, akiknek annyi „bűnük” volt, hogy zsidónak
születtek. Közelítünk és távolodunk, s olykor vissza-
visszatérünk egy-egy ismert esemény, fordulat
megvizsgálásához. Nevek hömpölyögnek, fegyverek ropognak,
tombol az utcán a kontrollvesztett csőcselék. Javarészük
semmiféle ideológiai jártassággal nem rendelkezik, csak a
szerzés motiválja. Meghallgatja ugyan a német csodafegyverre
vonatkozó szózatokat, de a lelke mélyén nem hiszi, hogy lesz
ilyen. Tudja, érzi, hogy nincs sok ideje rabolni, hiszen egyszer
úgyis vége lesz. Ezt a mindenáron való szerzést legitimálja a
szikár testalkatú, acélos orgánumú fiatal pap, aki gyújtó
beszédeket tart a rádióban és a szószéken. Mindenért és
mindenben a zsidókat okolja, akik elszívják a levegőt a
„többségi” magyarság elől. Előbb a nyelvével öl, majd meghúzza
a ravaszt – ahogy ő mondja – a „kisöccsén”.
Vannak persze áthidalhatatlan problémák is, amikor
hozzányúlunk, nem is feltétlenül történészként a történelem
kényes kérdéseihez. Amikor Ács Dániel 2020-ban bemutatta a
Gyilkosok emlékműve című dokumentumfilmet a 444.hu
oldalon, fellángoltak a viták arról, hogy a nyilasok rémtetteit
nem lehet a német megszállás keretein kívül értelmezni. Karsai
László történész különösképpen elégedetlen volt a filmnek csak
a nyilasok gonosztetteire koncentráló jeleneteivel. „Nem
említik, hogy a német megszállók is raboltak, gyilkoltak 1944–
1945-ben Magyarországon, kínzóhelyiségek működtek az
Eichmann és SS-alakulata által a Svábhegyen lefoglalt
szállodákban, pedig ezt legalább Ungváry Krisztián, a filmben
hosszan nyilatkozó történész megemlíthette volna” –
fogalmazott Karsai, aki szerint „Ács filmjében a zsidók 1944-es
totális jogfosztása, kirablása, halálra kínzása, tömeges
legyilkolása ismét a nyilasok négy hónapos budapesti
rémuralmával lesz egyenlő. Ebből a XII. kerületi alakulat
számlájára kb. 1600 fő írható. Összesen mintegy 8–10 000 zsidót
öltek meg a mindenféle rendű és rangú nyilasok és a hozzájuk
csatlakozott katonaszökevények, lumpen elemek, vérszomjat
kapott kispolgárok Budapesten 1944–1945 telén. Annyit, ahány
embert naponta megöltek Auschwitz-Birkenauban 1944
tavaszán és nyarán a magyar csendőrök által ebbe a
haláltáborba deportált mintegy 400  000 vidéki magyar zsidó
közül.”1
Karsai jogos aggálya, hogy miközben a háború után elítélték a
nyilas tömeggyilkosokat (1945 és ’48 között 189 embert végeztek
ki, volt köztük néhány munkaszolgálatosokkal kegyetlenkedő
keretlegény is), Szálasit is kivégezték, de Horthy Miklós, aki „24
évi kormányzósága alatt 23 zsidótörvénnyel és több száz
rendelettel a népirtás végrehajtását lehetővé tette, akinek a
kormánya a holokauszt történetének leggyorsabb deportálását
vezényelte le, manapság megdicsőül.”
Ezt is figyelembe kell venni, amikor Kun páterről és az 1944.
évi őszi–téli eseményekről készítünk reflexív olvasókönyvet. Le
kell nyelni a történelem keserű piruláját is, hiszen Kun pátert
először maguk a nyilasok ítélték halálra, és a nyilas érzelmű kor
bírósága kevéssé vette figyelembe, hogy volt-e köze a zsidóknak
az Andrássy úton történt megkínzásához, személyesen részt
vett-e Duna-parti „úsztatásokban” és más, zsidók ellen
elkövetett rémtettekben.

Kun Imre András 1911. november 8-án született Nyírbátorban

Kun Károly és Vasas Mária harmadik gyermekeként. Idősebb
bátyja, Károly (aki életfogytiglant kapott a városmajori nyilas
tömeggyilkos csoportban való tevékenysége miatt) 1907-ben, a
másik testvére 1909-ben született.2 Kun András a határőrségnél
volt sorállományú karpaszományos tizedes Miskolcon.
Fivérével, Lajossal kezdtek bölcsészetet és teológiát tanulni
Rómában. A szintén szerzetes testvérről annyit tudunk, hogy
1938-ban fegyelemsértés miatt Rómából hazaküldték.3 Kun
Lajos a miskolci minoritáknál telepedett meg, kiváló szónok
volt, és a rend feloszlatásáig (1950) Szendrey Bonaventura
rendfőnök idején a Fráter György Gimnáziumban tanított.4
A fiatal Kun Andrásra Rómában a harmincas évek olasz
fasizmusa hatott, és a Mein Kampf is erőteljesen inspirálta,
melyet jól ismert. A „nyomorgó magyar társadalom felemelése
érdekében” feladattervet készített 1938-ban, ez szinkronban
volt a hungarista eszmerendszerrel. Megszilárdította hitében
Erdély 1940. augusztus 30-án kezdődött „visszacsatolása”.
Ebben az állami terrorhoz vezető időszakban, 1941-ben kezdte
szolgálatát a kézdivásárhelyi minorita rendházban, miután
Rómában pappá szentelték. (Kunnak a kihallgatásokon többször
az orra alá dörgölték, hogy annak a szerzetesrendnek a
csuhájában erőszakoskodott, melynek Assisi Szent Ferenc volt
az alapítója 1209-ben.) Két évig lakott a „kisebb testvérek”
rendházában, 1943 decemberében eljött onnan, azt tervezte,
hogy olasz irodalmat tanul a pesti egyetemen. Egy-egy kósza
megnyilatkozásából lehet arra következtetni, hogy már ekkor
tervezte a kolostori regulák hátrahagyását. Mégis egyházi
teendőkre vágyott, mert elképzelhetetlen volt számára, hogy
támasz nélkül éljen, de soha nem ment már vissza a kolostorba.
„Balhés” életet kezdett élni, és maga mögött tudta a rend
szigorú, szegénységre, önmegtartóztatásra épülő szabályait.
Többre vágyott, magasabban akart szárnyalni, mint a szegény
vidéki fiú, akit az esze miatt taníttatott az egyház.


Nyilasok plakátot ragasztanak, köztük balról a második Kun

András kiugrott minorita szerzetes (Fortepan)

Ennyit tudunk az előéletéről, és ott van az a pár eset, amelyek

lényege, hogy könnyen és hamar összetűzésbe tudott kerülni a
hatóságokkal. Tény, hogy 1944 tavaszán belépett a nyilaspártba
(előtte márciusban vagy áprilisban jelentkezett a Váci út 16.
szám alatti pártirodán), ami papok számára tiltott volt. Tudta,
nagyon jól tudta, hogy ez egyszer majd ütközőpont lesz az
életében. Ez akkor következett be, amikor zsidókat kezdett
vizionálni a klérus magasabb posztjain is. 1944–1945-ben az
útja jól követhető. Rövid és végzetes út volt az, amelyet a
szegény nyírségi család jófejű, nem katonának, hanem papnak
adott gyereke végigjárt. Sodródott az árral. A lavinát az
indította el, hogy szerény Váci úti lakásukat (apja volt a
házmester) a szövetségesek gépei lebombázták. Mozgósította
nyilas kapcsolatait, és „kiigényelt” magának egy tágas zsidó
lakást a XII. kerületi Városmajor utcában, ami kőhajításnyira
feküdt a pártközponttól. Voltaképp így került a kerületbe. Be-
benézett a pártházba, kereste, kutatta, hogy milyen feladatokat
szánnak neki. Október 15-én ott volt a Pasaréti út 10.-ben a
fegyverosztáson, amikor a hatalomra került Szálasiék a nyilas
pribékeket felfegyverezték. Utána készült róla a legendás
fénykép, amikor a cingulust5 lecserélte övre, s felfűzte rá a
revolvertáskát. Így lett a budai csoport ideológiai vezetője,
akinek Vajna Gábor belügyminiszter azt a feladatot adta, hogy
buzdítsa a frontra induló katonákat, akik már nem nagyon
hittek a végső győzelemben és a német csodafegyverben.
Bűntettei miatt már a nyilas Nemzeti Számonkérő Szék is
halálra ítélte. Szálasi mentette meg az életét, aki egy
rádiótáviratban Sopronból azt üzente, hogy változtassák meg a
pap büntetését tizenöt év fegyházra. Ezért került 1945
januárjában a budai várbörtönbe. A szovjet csapatok
„szabadították ki”, mert mindenkit, aki ott raboskodott, a
Horthy-rendszer áldozatának véltek, s hazaengedtek. Kun páter
jobbnak látta, ha kereket old, jól tudott románul, hiszen római
tanulmányait követően Kézdivásárhelyen kezdte papi
szolgálatát. Arad felé vette az irányt. Csatlakozott egy román
ellátó zászlóaljhoz, és a szovjetek oldalán a Berlin felé menetelő
egységgel eljutott a morvaországi Brünnig (Brno). Onnan újra
visszament Erdélybe, és immáron a budapesti exhumálások és
népbírósági ítéletek árnyékában azt tervezgette, hogy átszökik
valahogyan Németországba. Időközben rá kellett döbbennie,
hogy a keleti zónában maradni veszélyes, könnyen elkaphatják.
De miután az út nyugatra Magyarországon keresztül vezetett,
újra megpróbált átszökni, ám a déli határon 1945 szeptember
elején lekapcsolták. Nyomban Pestre vitték, mert egy ávós
észrevette, hogy ott a neve az országos körözési listán. A Bokor
testvérek (Dénes és Sándor) elleni perek kapcsán adták ki a
körözést ellene, gyűltek a személyét terhelő adatok.

Köszönettel tartozom azoknak, akik segítettek vagy

akadályoztak munkámban. Külön köszönet jár a már említett
Karsai Lászlónak, aki bíráló javaslatokat tett kéziratom egy-egy
állítása kapcsán. Szintén külön köszönet Frisch Györgynek,
akinek hozzám hasonlóan nincs ugyan papírja arról, hogy
beleárthatja magát történelmi kérdésekbe, de XII. kerületi
lakosként, várostörténészként nyitva van a szeme mindenre.
Ezzel együtt, ha valamiben tévedtem, vagy tévesen, esetleg
sommásan ítéltem meg egy-egy esetet, azért csak és kizárólag
én vagyok a felelős.
Népirtásra buzdított

A népügyész szigorú tekintettel nézett a vádlottra,

végighallgatta, amint a jó egy hónapja ugyanabban a koszos
pulóverben lévő szerzetes pattogó hangján beszélt a börtönbéli
megpróbáltatásairól. Már saját egyháza sem tekintette papnak,
nem volt rajta cingulus, egy koromfekete, védtelen férfi nézett
vissza reménytelenül az ügyészre. A kétségbeesett ember
tekintetével egy távoli pontot keresett, általában a rácsos ablak
felé fordult, onnan várta a segítséget, bár az eszével tudta, hogy
ez mennyire valószerűtlen.
– Itt már nem veri meg senki. Az Andrássy útra se viszik
vissza.6
– Ha meg kell halni, egészséges testtel akarok meghalni –
felelte a páter.
– A gumibottól és attól a pár pofontól fél, amit ott kapott? –
kérdezte Ferenczi Tibor. Aztán közelebb hajolt a nyilasterror
nem kifejezetten magas rangú, de fölöttébb ismert és rettegett
alakjához. Lassan mondta, tagoltan, mert úgy érezte, minden
szónak jelentősége van. – Magának a nyelvét kellene kiszakítani
és a testét darabokra szaggatni. Maga a legvérengzőbb
fenevadnál is alávalóbb, és ez a szó magát egyáltalán nem is
fejezi ki.
 A vádlott, aki mindvégig tisztában volt vele, hogy fel fogják
akasztani, néma csöndben ült a széken. Maga elé vette, és
aláírta a jegyzőkönyvet.
Kun András minorita szerzetes a XII. kerületi nyilasszervezet
(pontosabban Vajna Gábor belügyminiszter szóbeli
utasításának megfelelően a nyilas média) afféle ideológiai
hangadójaként vett részt akciókban, emberek kínzásában és
megölésében 1944 telén. Vezetőként nem nagyon fogadták el,
mert eszelős, fanatikus hungaristának tartották, de széles
körben ismerték. Kegyetlenkedéseinek még akkor is körbejárt a
híre, amikor már nem lehetett a helyszínen, mert épp le volt
tartóztatva. Göncz Árpád, a későbbi köztársasági elnök is arról
számolt be visszaemlékezésében, hogy átlőtt térddel feküdt egy
szénrakáson január végén, pontosabban, január 27-e után,
amikor az oroszok előretörtek Budán is. Akkor történt az eset,
írja Göncz, „amikor a mellettünk lévő házban Kun páter és az
emberei hajítottak le az emeletről egy ezredest és egy
őrmestert, akiket hadiszökevénynek minősítettek”. Csakhogy a
pátert a nyilas hatóság már 19-én letartóztatta, mert rendőröket
vegzált. Göncz tehát minden bizonnyal a szóbeszédet adta
tovább.
A népbíróság a tanúvallomások alapján 1945. szeptember 19-
én ítélte kötél általi halálra, amelyet azonnal végre is hajtottak.
A rendelet, majd a törvény lehetővé tette, hogy ha a népbíróság
úgy döntött, a vádlottnak a halálos ítélet elleni fellebbezését
figyelmen kívül hagyták, s nem terjesztették ügyét a
fellebbviteli fórum, a Népbíróságok Országos Tanácsa elé,
hanem az érintettet az ítélet kihirdetése után két-három órával
felakasztották.7
A tárgyalás délelőtt kilenckor kezdődött a Budapesti
Büntetőtörvényszék Markó utcai épületében. A bíróság Jankó
Péter tanácsvezető bíróból, valamint a demokratikus pártok és
a szakszervezeti tanács képviselőiből állt. Jankó később Szálasi
Ferenc, Endre László, Baky László, Jaross Andor bírája lesz, és ő
ítélkezett 1949-ben a Rajk-perben is.
Kun a tanúvallomásokra úgy reagál, hogy nem követte el,
amivel vádolják. Erre a rendőrök elkezdik „megpuhítani”. Mire
a páter taktikát vált, és azt mondja a kihallgatáson, igaz, hogy
bűnös, de nem tudja pontosan „felmérni” a vétkeit. Mondják
meg neki, hogy miben bűnös, ott a lista ötven oldalon, és ő
elismeri, hogy bűnös-e, vagy sem. Ennek alapján készül el a
vallomása. Később ez a kihallgatási dokumentum lesz az,
amelyről az újságok „ördögi napló” néven tudósítanak, és
pontosan szemlézik belőle a pap cselekedeteit.
A nyilas időszak rettegett alakját 1945. szeptember 12-én a
törvényszéki épületbe vezették, a vádiratot nem olvasták fel,
egyszerűen átnyújtották neki (2581/1945). Megjegyezte, hogy
felolvasásra nem is volt szükség, hiszen annak tartalmát már
ismerte. Itt viszont újra visszavont mindent abból, amit a
népügyészségen és az Andrássy úton aláírt, azzal az indokkal,
hogy az őt terhelő bűnöket nem követte el. Arra is kitért, hogy
feltették neki a kérdést, óhajt-e ügyvédet és kik lesznek a tanúi.
Kun ügyéért nem tolongtak a jogászok. A korabeli gyakorlat
szerint a népbíróság ügyvédeit kirendelték, a „nullás” és a
nagyobb tárgyalásokra, köztük Szálasi perére a titkos
ügykezelés szabályait feltétlenül betartó, ún. „duplanullás”
ügyvédeket küldtek, akárki nem járhatott be az ÁVH irattáraiba
az Andrássy út 60.-ba, a vádlott pedig nem válogathatott az
ügyvédek között. Az elkötelezettség számított, noha kétségtelen,
hogy Szálasi, Bárdossy és Imrédy, a háborús főbűnösök
„rendes” ügyvédeket kaptak. Viszont az volt a gyakorlat, hogy
ha a kirendelt ügyvéd nem akart egy ügyet elvállalni,
lemondhatta. Küldtek helyette mást, akinek végképp nem volt
ideje és energiája fölkészülni. Amúgy is körbejárt egy szólás a
népbírósági időszakban. Így hangzott: annyi esélye van, mint
Szálasinak a főtárgyaláson.
„Az ügyvéd megválasztását magamnak tartom fenn –
fogalmazott Kun –, de momentán nem tudom még, hogy kit
válasszak, legkésőbb ma este vagy holnap délelőtt, tehát 13-án
be fogom jelenteni ügyvédemet és tanúimat, kik közül hármat
bekonferáltam, [a] többinek [a] nevére nem emlékszem; ezért
kértem halasztást.”
Szóvátette, hogy szeptember 13-án legalább hatszor kérte
elővezetését a törvényszékre, hogy bejelenthesse az ügyvédei és
a tanúi nevét. Erre vonatkozóan külön kérőlapot is kitöltött, de
kérése „meghallgatás nélkül maradt”. „Ma pedig már, mikor
jelen kérvényemet írom, szeptember 14-ike délután 3 és ½4
között van az idő; ugyanakkor a tárgyalás folyó hó 19-re van
kitűzve.”
Tizennégy tanút idéztek be, közülük végül megjelent kilenc.
Mindenki elmondta, mit látott, mit hallott. Kun András ezekre
úgy reagált, hogy egyikük sem mond igazat. Két ügyész beszélt,
a tanúk vallottak, zajlottak a szembesítések, ment az idő.
Délben véget ért a tárgyalás, meghozták a halálos ítéletet.
Megkérdezték, hogy mit akar mondani az utolsó szó jogán.
„Nem kérek kegyelmet, mint ember – mondta Kun –, de papként
azt kérem, hogy mentsenek föl. Mert ha papot ítélnek el, akkor
az egyházat éri a szégyen.” Most is, mint néhány más háborús
bűnös ügyében (igaz, ritkán) előfordult, hogy a népbíróság
alakult át kegyelmi tanáccsá. Kegyelemre nem méltó, ezt
mondták ki. És már vitték is akasztani. Tizenöt perc múlva az
orvos megállapította, hogy a szívműködés végérvényesen
megállt. Délután négykor vitték a vesztőhelyre, és negyed ötkor
már halott volt. A Markó udvarán a Nagy Ignác utcában
hajtották végre az ítéletet. Az akasztásra jegyeket lehetett venni,
kétszáz embert engedtek be. Itt a korabeli sajtótudósítások
alapján oly sokan voltak, hogy még a folyosókra is jutottak
érdeklődők. A fényképekből azt is meg lehet állapítani, hogy
Kun végig ugyanabban a pulóverben volt. Ebben tartóztatták le,
ez volt rajta a kihallgatásokon, és végül ezt hordta akkor is,
amikor felakasztották.
 A kihallgatásokat vezető rendőrnek azt mondta, pontról
pontra vegyék át az állításokat, mert bizonyítani szeretné, hogy
mit követett el és mit nem. Erre azonban nincs idő, közeleg a
Szálasi-per, Kun pátert gyorsan el kell ítélni. Ferenczi, az ügyész
sajátos taktikát alkalmaz. Látja, hogy a pap szabadulni akar a
verésektől, ezért tett beismerő vallomást, de valójában időt
szeretne nyerni. Az áldozatok hozzátartozói bosszúra
szomjaznak, az új hatalom pedig demonstrálni akarja, hogy
nem maradnak következmények nélkül a nyilas rémtettek. Az
ügy jól beleillik a kommunisták antiklerikális hadjáratába, és
abba az általános hangulatba, hogy főleg és elsősorban a
nyilasokról beszéljünk, ne arról, hogy mi történt a deportálások
idején a vidéki zsidósággal. Az ügyész átnézi a bűnlajstromot (a
Bokor-per során számos brutális eset került napvilágra), és azt
mondja, ezek nagy részével nem foglalkozik, hiszen már
születtek halálos ítéletek nyilas ügyekben, egyértelmű, hogy a
pap egy a tömeggyilkosok közül. Azt foglalja bele a vádiratba,
ami elvi jelentőségű, nem pedig a XII. kerületi banditizmus
szokásos és elborzasztó eseteit nagyítja fel, ehelyett az
ideológiát akarja tetten érni. Azzal vádolja a pátert, amivel és
ahogyan buzdított a népirtásra. Ez a legfőbb bűne. A jogi eljárás
lényege, hogy a bíróság a kirívó esetekre koncentráljon, köztük
olyanokra, amelyek miatt már a nyilasok is halálra ítélték a
papot.
A vád logikai menetét a jogi különlegességek adják. Az ügyész
pár konkrét esetre világít rá, és nem azt sorolja, hogy mikor,
hol, hány zsidót öltek meg vagy bántalmaztak. A Bokorék elleni
perekben a borzalmakat tartalmazó tanúvallomások már
elhangoztak. Ferenczi nem ezekkel operál. A nem zsidók ellen
elkövetett gaztettekre összpontosít. Dr. Morelli József ügyvéd a
tárgyaláson mondta el, mi történt december 11-én, amikor
nyilas pártszolgálatosok jelentek meg Ferenc fia lakásán.
Morelli Józsefet és feleségét „összevissza verték, majd a
nevezetteket egy ideig a pártházban fogva tartották” – szerepel
az ítélet indoklásában, és itt az volt az érdekes, hogy Kun nem
tiltakozott, és nem mondta, hogy ezt nem követte el. A
legérdekesebb mégis az volt, amikor egy kékvérű tanút is
beidéztek. A régi koronaőr család sarját, Perényi Katalint is
beszámoltatták, aki Harald Feller svájci követségi titkár és
ügyvivő (magyarán a nagykövet) menyasszonyaként volt
ismert.
Feller aláírta a Raoul Wallenberg és Carl Lutz kezdeményezte,
1944. december 24-én kelt jegyzéket, amelyben a semleges
hatalmak tiltakoztak az ellen, hogy a kormány elkezdte
kiüríteni a Nemzetközi Vöröskereszt gyermekotthonait, és a
zsidó gyerekeket a vöröskeresztes védett házakból a gettóba
vitették. Az ügyvivőt és Perényi bárónőt az Andrássy út 47.-ben
Kun várta, majd a nyilasok súlyosan bántalmazták őket. A
vallatás során az ügyvivőt meztelenre vetkőztették, hogy
körülmetéltségéről meggyőződjenek, majd kifosztották őket.
Feller a tőle elrabolt száz Napóleon-arany miatt panaszt tett, és
Hindy Iván altábornagy volt az, aki sűrű bocsánatkérések
kíséretében juttatta vissza a címére. Hindy, a Budapest
védelméért felelős katonai parancsnok volt az is, aki Kun
letartóztatását és halálos ítéletét szorgalmazta a rendőrverés és
két ember kivégzése után.8
Karsai László szerint a magyarországi népbírósági gyakorlat
nem volt rosszabb és nem volt jobb, mint a korabeli európai
átlag. A kivégzettek számát (1945-től 1949-ig 189 embert
végeztek ki) tekintve messze elmaradunk
(lakosság/ország/népesség/arány) például Bulgária vagy
Franciaország mögött, de messze megelőzzük Olaszországot,
Romániát – mondta a történész. – A Népbíróságok Országos
Tanácsa általában jelentősen csökkentette a laikus bírák,
pártküldöttek által első fokon kiszabott büntetéseket. A
vádlottaknak joguk és lehetőségük volt ügyvédet kérni vagy
fogadni, sok esetben ugyan előfordult, hogy a megjelölt
mentőtanúikat nem idézték be, beterjesztett bizonyítékaikat
nem vették figyelembe, de azt állítani, hogy itt statáriális
eljárásról volt szó, ma a szélsőjobboldalon, a nyilassimogatók
körében bevett fogás. A Vádló bitófák című könyvben több
tízezer kivégzettről fabuláznak, még egy ismert kutató is azt
írta egy cikkében, hogy néhány főnyilas kivételével mindenki
megúszta. Amikor felhívtam, nem győzött bocsánatot kérni. Idő
pedig volt dögivel, néha túl sok is. Éppen az volt sok esetben a
baj, hogy a letartóztatás, a vádirat összeállítása, az előzetes
fogságban töltött idő túl hosszú volt. Tucatjával tudok említeni
olyan eseteket, amelyekben pontosan, napra, hónapra annyi
időre ítélték az amúgy teljesen ártatlan vádlottat, amennyit
addig előzetesben töltött; ezzel ismerték el, hogy tévedtek,
hittek a feljelentő(k)nek.
Voltak persze kirívó esetek. Miközben Budán még folytak a
harcok, a Duna bal partján, a „másik, felszabadult” pesti
oldalon már 1945. február 3-án (szombaton) zsúfolásig megtelt
a Zeneakadémia Király utcai kisterme (1946 februárjában a
fűtetlen nagyteremben tartották meg a Szálasi-pert is). Ekkor
került sor az első népbírósági tárgyalásra. „A fegyőrök két
katonaruhás férfit kísértek be: két fasiszta tömeggyilkos
keretlegényt. Megálltak a bírák előtt, majd az ügyész ismertette
a vádiratot. Rotyis Péter főtörzsőrmester, Szívós Sándor
szakaszvezető, valamint a szökésben lévő Haynal Alajos
vezérőrnagy ellen százhuszonnégy rendbeli gyilkosság volt a
vád. »Kérem, én csak parancsra cselekedtem« – mentegetőzött
Rotyis, Szívós pedig azt kérte, vegyék figyelembe, hogy katona
volt. »Százszoros halál is kevés lenne ezeknek« – kiáltotta valaki
a nézőtérről, ahol az áldozatok hozzátartozói és a megkínzottak
foglaltak helyet.”
A népbíróság a vádlottakat kötél általi halállal sújtotta, és
elrendelte, hogy az ítéletet vasárnap nyilvánosan kell az
Oktogonon végrehajtani. Másnap több ezer (!) ember gyűlt
össze a téren, a tudósítás szerint „az egykor oly bátor, a
védtelenekkel szemben »hős« keretlegények szégyenletesen
gyávának bizonyultak a megérdemelt halállal szemben. Szívóst
úgy kellett támogatni a lámpaoszlop felé, Rotyis a lelkésznek
rimánkodott”. A tömeg hangos volt, és követelni kezdte, hogy
„adják ki a gyilkosokat”. A karhatalom végül megakadályozta a
lincselést, Rotyis és Szívós ott lógott a lámpaoszlopon, mellükön
a következő tábla: „Szemet szemért, fogat fogért! Így járnak a
fasiszta tömeggyilkosok!”
A vádat Kun tárgyalásán a másik népügyész, Matiszfalvy
István és Ortutay Gyula politikai ügyész képviselte. A harmincöt
éves néprajztudós Ortutay a „baloldali blokkhoz húzó
kisgazdaként” politizált, ekkor a voltaképpeni Magyar Távirati
Iroda elnökeként ténykedett. Karrierje szépen formálódott, két
év múlva vallás- és közoktatásügyi miniszterré nevezték ki. A
becsvágytól duzzadó fiatal politikus, a halálmenetben
elpusztított Radnóti Miklós egykori barátja egyenetlen
tematikájú, a kényes öncenzúra jegyeit is magán viselő naplót
vezetett 1938-tól 1969-ig, ám 1945-ben mindössze két jegyzetet
rögzített. Az egyikben (március 26-án) a magánéleti
sopánkodások mellett felpanaszolja Radnóti hiányát (nem tud
róla semmit), a másikban (szeptember 16-án) beszámol arról,
hogy új neve van az MTI-nek (Magyar Központi Híradó Rt.),
ennek lett három évre elnöke. S itt említést tesz arról (további
1945-ös naplójegyzetek nincsenek, vagy ha voltak,
megsemmisítette), hogy éppen mire készül. „Szerdán, holnap az
első nagy háborús bűnperben, Kun páter ügyében én leszek a
politikai ügyész. A legaljasabb gazemberek közül való; ahogy a
periratait tanulmányozom, két érdekes adat: Nyírbátorban
született, minorita. Megkérdem holnap tőle a kihallgatáson,
mikor volt Nyírbátorban, hátha ott találkoztunk a zömök,
gótikus rendházban. Egyszer szegény Reitzer Bélával9 jártam
Szabolcsot, akkor volt ott egy forradalmár hajlamú minorita
szerzetes, fiatalember, vitáztunk vele – hátha ő lesz az. A másik:
Zsuzsát (a feleségét – R. L.) egy időben Bajor Gizinél akartam
elrejteni. Kiderült, hogy ez a szadista pap, aki szűz lányokat
deflorált gumibottal, s nemi perverzitás is lehetett nála a
gyilkolás, Bajor Gizinél is nyomozott Gizi férje után, s mindenkit
leigazoltatott.10 El nem vitt ugyan senkit onnan – de ki tudja, mi
érheti Zsuzsát, ha ott van, egyetlen hamis papírjával. Milyen
örvények fölött járkáltunk, ilyenkor retten meg az ember.”11
A nagy érdeklődés övezte Markó utcai tárgyalás előtt
félórával zsúfolásig megtelt a tárgyalóterem, jegyekhez kötötték
a részvételt, kétszázan jutottak be, többségében olyan túlélők,
akiknek friss és nyomasztó emlékeik voltak 1944 teléről. És
nagyon jól tudták, ki is Kun páter valójában.
A tárgyalás nyitányaként Jankó Péter bíró röviden ismertette
a tényállást, majd Kun Andrást a személyes viszonyairól
kérdezte. Ezután a tanácsvezető bíró felolvasta a vádiratot. Kun
a súlyos bűncselekmények, kegyetlenkedések, gyilkosságok
elkövetését tagadta, és folyamatosan cáfolta a tanúk állításait.
Személyes részvételének emlékfoszlányait elhomályosította,
nyilas szerepvállalását csökkentette. A megjelent kilenc tanú
viszont részletesen beszámolt az átélt borzalmakról.
Az ötvennégy éves Müller Károly budapesti könyvkiadó arról
beszélt, hogy 1944. december 27-én találkozott először Kunnal.
„Irodámban ezen a napon házkutatást tartottak a nyilasok, és
annak végeztével bekísértek az Andrássy út 60. szám alá –
mondta. – Kihallgatásom alkalmával a szobába lépő és engem
ismerő Bányász körzetvezető felhívta a közben ugyancsak a
szobába jövő bőrkabátos, kézigránáttal, géppisztollyal és
gumibottal ellátott magas ember figyelmét rám, mint
zsidóbújtatóra. Ez a bőrkabátos ember, mint később
megtudtam, a vádlott volt. Bányász figyelmeztetésére hozzám
lépett, és »mutasd azt a jordán pofádat« szavakkal már a
kezében lévő gumibottal ütlegelni kezdett. Bányász is odajött
hozzám, levette rólam a bundámat, majd a vádlott felszólított,
hogy adjam elő az értékeimet, de azokat türelmetlenül maga
vette ki a zsebeimből. Közben meglátta a jegygyűrűmet,
felszólított, hogy azt is adjam oda, de a gyűrű az ujjamra volt
dagadva, és nem bírtam lehúzni. Ekkor a vádlott elővette az
óráját, és 60 másodpercet adott a gyűrű lehúzására, ami nagy
nehezen sikerült is, ami után azt el is vette. A vádlott következő
parancsa az volt, hogy térdepeljek le, ami megtörtént. Térdeplő
helyzetemben a vádlott a pisztolyának markolatával fejbe
vágott, úgy, hogy elöntött a vér, azután másik nyilasokkal
lefogatott, és a pisztoly felhúzásához hasonló mozdulatot téve
pisztolyát rám tartva kényszerített, hogy utánamondjam, hogy
»aljas büdös zsidó vagyok, aki megérdemli a kivégzést!«. A
vádlott ezután nyakszirten rúgott, és kiadta az utasítást a
nyilasoknak, hogy egyelőre vigyenek el, vagyis kísérjenek le a
fogdába, ahol rajtam kívül már nyolcan tartózkodtak. Ebéd után
munkára vezettek bennünket, majd este fél hat óra tájban az
első emeletre, ugyanabba a helyiségbe, amelyikben már délelőtt
is voltam, kihallgatásra vittek. A kihallgatók között a vádlotton
kívül egy Götz nevű nyilas vitte a vezető szerepet, akinek
szintén megmondtam, hogy a délelőtti kihallgatás során a
vádlottal is közöltem, hogy aranyérmes tiszt vagyok.12 Götz erre
külön állított, majd az előbb említett nyolc társam közül még
egyet mellém küldött, úgy, hogy a csoportunkat egyszer két és
egyszer hét emberre választotta szét, az utóbbi csoporttal együtt
a pince felé indítottak. Velünk jött a vádlott is. A fogdához
közeledve a vádlott a hetes csoportot másfelé irányította, ő is
velük ment, de már a szemünk láttára vette le a géppisztolyt a
válláról, és kettőnket alig kísértek 30–40 lépést, már hallottuk is
a szerencsétlenek jajkiáltását a géppisztolyok tüzén keresztül.
Határozott meggyőződésem, hogy a hetes csoportot a vádlott
végezte ki, mert ismétlem, már a szemünk láttára [erre]
készült.”13
Kun András minderre azt az észrevételt tette, hogy a verések
vonatkozásában a tanú vallomása megfelel a valóságnak,
azonban a hét ember kivégzéséről nem tud. A Götz névre pedig
nem is emlékszik.14
Müller szerint a hét ember különválasztása, illetve elvitelük
és a lövések között csak másodpercek telhettek el.
Alkudozni próbál

A nyurga, revolvert viselő pap alakja elevenen élt a bírósági

hallgatóság emlékeiben. Kun Isten igéjét politikai
programbeszédre cserélte, a beszédet közvetítette októberben a
rádió.15 A népbíróság előtt már nem reverendában állt, fekete
nadrágot viselt, fekete félcipőben járt, hosszú ujjú, szürke
pulóver volt rajta, amely alatt kihajtott gallérú csíkos inget
hordott. Fekete haját hátrafésülte, arcát frissen borotválták.
Feszesen állt a két sötét ruhás fegyőr között, nyugtalanságát,
idegességét mély sóhajjal jelezte, nyelvével megnedvesítette a
száját.
Halkan beszélt, alig lehetett érteni a szavait. A bíró többször
figyelmeztette, hogy beszéljen hangosabban. „Krisztus szent
nevében tűz!” – kiáltotta hónapokkal ezelőtt a Duna-parton. A
vádiratot azzal vezették fel, hogy „a rosszemlékű nyilas korszak
legborzalmasabb, legvéresebb kezű bűnözője volt”. „Ki ez az
ember – kérdi a tudósító –, akiben a sátánisztikus-diabolikus
elem ilyen hatványozottan zsúfolódott össze.”


A Maros utca 16. szám alatti zsidó kórház udvara. A XII. kerületi
nyilascsoport tagjai Kun András kiugrott minorita szerzetes
vezetésével a kórházban körülbelül 90 embert gyilkoltak meg
1945. január 12-én. A felvétel az áldozatok exhumálása során
készült, 1945. április 3-án (Fortepan)

– Bűnösnek érzi magát? – tette fel az elnök a szokványos

kérdést.
– Csak abban… – próbál beleállni a válaszba a szerzetes pap.
„Alkudozni próbál – jegyzi meg a riporter –, azt hiszi, menthet
valamit, ha egy-két gyilkosságot vagy egy-két kegyetlenséget
nem vállal. De hogyan tudja letagadni azt, hogy megtámadta
hitét, hivatását, hazáját, Istenét és emberi voltát?”
Kilenc után öt perccel hozták át a fogházból, majd bevezették
a vádlottak részére fenntartott és rekesszel elzárt előszobába. A
tömeg morajlott, eléggé nehezen lehetett elkezdeni a tárgyalást.
„Büntetve volt? – kérdezte az elnök. – Igen – hangzott a válasz. –
Tavaly decemberben a Várban kötél általi halálra ítéltek,
amelyet 15 év fegyházra változtattak. – Miért kapta ezt a
büntetést? – Azért, mert egy orvos kidobott egy beteget, és ezt
az orvost én tettleg bántalmaztam, később pedig 15–20
katonaszökevényt állítottak elő a Városmajor utcai pártházba,
akiket szintén tettlegesen bántalmaztam.” Halálra konkrétan
azért ítélték, mert 1944. december 15-én a Városmajor utca 32.
szám alatt lévő nyilasház mosókonyhájában huszonöt embert –
gyerekeket, öregeket és nőket – meztelenre vetkőztettek és
véresre vertek. Egész éjjel ütlegelték őket, majd huszonegy
ártatlan embert kivégeztek a Duna-parton. A kivégzésre Kun
András adta a parancsot. Az az eset is szerepelt a vádiratban,
hogy január 19-én húsz-harminc nyilas behatolt a Krisztina
körút 85. számú házba, partizánokat kerestek, ráleltek a
civilben bujkáló Árkossy Lajos parancsnokra, akit gumibottal
összevertek, majd Kun a ház lakóinak szeme láttára öt lövéssel
agyonlőtte. Kun ezután felhozatta az óvóhelyről a gyerekeket és
az anyákat, és ezek előtt agyonlövette Juhász Rezső
szakaszvezetőt.
Szerepelt a vádiratban a több más ügy mellett egy nagy razzia
eredményeképpen hétszáz zsidó előállítása és kivégzése.
Terhére rótták, hogy a Maros utcai betegeket is ő ölette meg.
Több száz ember vére szárad a lelkén, fogalmazott a vádirat, az
áldozatokat részben saját kezűleg, részben a vezetése alatt álló
„bandával” együtt végezte ki.
Kun nem érezte magát bűnösnek. „Abban vétkes vagyok –
hangoztatta –, hogy előállítottam egyéneket, bántalmaztam is
őket, elkoboztam vagyontárgyakat, és több beszédet
mondottam”, majd hozzátette: parancsra. Arra a kérdésre, hogy
milyen hatáskört kapott Vajnától, azt felelte, hogy a
belügyminiszter október 15-én bízta meg azzal, hogy a
fegyveres pártszolgálat, a csendőrség és a rendőrség ideológiai
vezetője legyen.
– Hát ez meg mi volt? – kérdezte a bíró.
– Felvilágosító beszédeket kellett tartanom a haza védelméről
és az ellenséggel szembeni kitartásról.
– Kit tartott ellenségnek?
– Akkor az oroszokat.
– A fajpolitikáról nem beszélt?
– Nem, csak magyar vonatkozásban.
A bíró hamar elővette az ütőkártyát: a pap megcsúfolta
Krisztust és a keresztet.
– Kérem, én… csak tizenöt-húsz esetben… bántalmaztam,
először kis pofonokat adtam puszta kézzel, és csak később
ütöttem bottal.
Amúgy pedig tagadta a gyilkosságokat. A Krisztina körúti
esetről azt mondta, egy Pokorni nevű „pártszolgálatos
vezetésével feljelentés alapján” mentek oda.
– Nem töltöttem be vezető szerepet – mondta a pap –, mint
propagandaeszközt használtak fel, mert örültek, hogy a
mozgalom megindulásakor egy pap is részt vesz a munkában.
A zsidóüldözésről az volt az álláspontja, hogy „rendeletet
kaptunk a zsidó személyek előállítására és vagyonának
lefoglalására. A propagandának köszönhetem…”
Jankó Péter elnök kifakadt: „Szégyellje magát, ön hivatkozik
propagandára, holott önnek kellett volna krisztusi propagandát
hirdetni. Nem ön a propaganda áldozata, hanem az ön és a
propaganda áldozata az ország.”
Így, ilyen légkörben zajlott a tárgyalás.
„Ma egy olyan bűnügyet tárgyalunk – kezdte beszédét
Matiszfalvy István népügyész –, ami páratlanul áll az
igazságszolgáltatás történetében. Azért, mert a bűnper vádlottja
olyan légkörből indult el, amely kétezer esztendő óta a
szeretetet hirdeti ezen a földön, és amelyben a szeretet
legnagyobb hősei fejlődtek ki, akik ezt nemcsak hirdették,
hanem számtalan esetben vértanúi is voltak. Csak a
legsúlyosabb lelki elferdüléssel magyarázható meg, hogy az, aki
valaha a szeretet egyházának tagja volt, miképpen zülhetett le
lelkileg odáig, hogy egy őrült eszme szolgálatában ártatlan
emberek gyilkosává váljék.”
Az ügyész végül megállapította, hogy „Kun saját bevallása
szerint is 580 ártatlan ember vére tapad a lelkéhez, akiket vagy
közvetlenül ő lőtt agyon, vagy agyonlövetett. Ma, amikor a
demokrácia kohójában kigyulladt láng mindig tisztábban és
tisztábban ég, nekünk kell arra vigyázni, hogy ennek a tűznek a
salakja, ilyen salak, mint ez a vádlott, el ne olthassa. Az egyik
társa, a hírhedt Bokor Dénes már megkapta méltó büntetését,
ezután csak az következhet, hogy ez az ember, aki nem
nevezhető embernek, hanem csak fenevadnak, szintén társa
mellé kerüljön.”
A következő részlet a tanúvallomásból az 1945. január 13-án
történtekre vonatkozott. E napon – mondta Müller Károly
könyvkiadó – „ismét két nyilas jött a lakásomra, azzal, hogy
titkos leadóállomást tartok, és zsidó értékeket rejtegetek. Ismét
bekísértek az Andrássy út 60. szám alá, ahol Bokor és Rédli16
parancsára Budára, a Németvölgyi úti nyilasházba vittek.
Szürkületkor érkeztünk oda, ahol a nyilasokat nagy evés és ivás
közben találtuk. [A] Hegyi nevű nyilas parancsot adott, hogy
forduljak a fal felé, és ne mozduljak. Később két nyilas jött, és
jelentette Hegyinek, hogy a Németvölgyi út 15. számú házból a
zsidók rálőttek a nyilas járőrre. Menjetek, és nyírjátok ki,
hangzott az utasítás. Közben nagy ujjongás és ováció támadt,
óvatosan hátrapillantva, elrémülve láttam a vádlottat belépni,
akinek a személyének szólt az örömteljes üdvözlés. Vacsorázni
hívták, de a vádlott azt felelte, hogy »nem vagyok éhes, de
zsidóvérre szomjazom, van-e valami zsidó móka?«. A nyilasok
közölték a vádlottal, hogy éppen most ment egy különítmény a
Németvölgyi út 15. szám alá, mire a vádlott azonnal utánuk
rohant. A vádlott az őrjárattal együtt 10–15 perc múlva
visszatért, és elmondta a többieknek, hogy a házból ugyan nem
történt kilövés, de behoztak két embert, mert azok a kutyájukat
tejjel és sonkával etették, amiért megérdemlik a kivégzést.
Engem az újonnan behozott két emberrel együtt, az egyik
asszony volt, levittek a fogdába, ahol már 41 ember volt. Ezt
onnan tudom, hogy az ajtóőr krétával húzott vonalat az ajtóra,
és így tartották nyilván a szobában tartózkodó foglyok számát.
Később még öt nőt, a Maros utcai kórház öt ápolónőjét és egy
fiatal nyilast tuszkoltak be a szobába. A fiatal nyilas nem volt
hajlandó velünk semmit sem közölni, de később kiderült, hogy
segített zsidókat bújtatni, és ezért került ő is a mi sorsunkra.
Egy óra tájban, éjfélkor kihajtottak bennünket a konyhába, és
ott már összeülve találtuk a vészbíróságot Hegyi vezetése alatt.
Az ügyész és az ítélet végrehajtásának vezetője a vádlott volt.
Úgy működött minden, mint egy bedolgozott apparátus.
Mindenki kapott 25–25 botütést először az egyik, majd a másik
talpára. Utána a bokát összevágva jelentkezni kellett a
vádlottnál, és neki megköszönni a megérdemelt büntetést.
Sokan nem bírtak a verés után a talpukra állni, azokat egy
sarokba félrelökték. A verések során a vádlott kenetteljes arccal
az utoljára behozott ápolónőkhöz fordult, megkérdezve tőlük:
»Édes gyermekeim, van-e közöttetek szűz leány?« Az ápolónők
közül kettő előlépett, az egyik kb. 16 éves lehetett. A nyilasok
erre leteperték a leányokat, szétfeszítették a lábukat, és a
vádlott egy gumibottal saját kezűleg a szemünk láttára
deflorálta őket. Azután a másik három ápolónőt is megverték,
és odalökték mindannyiukat a sarokba a járni nem tudó
emberek közé. Most a fiatal nyilasra került a sor, akit a vádlott
»te voltál, aki segítettél elbújtatni a zsidókat« szavakkal
fogadott, majd a fiatal fiút a többi nyilasokkal lefogatta, és
annak nemi szervét szöggel, saját kezűleg egy kalapács
segítségével az asztalhoz szegezte. Most rám került a sor.
Budaházy nevű nyilas mondotta a vádlottnak, hogy »ez az a
zsidószázados«. A vádlott utasítást adott rám vonatkozóan
olyképpen, hogy »ha százados, akkor három csillaga van: csak
hármat adjatok neki, de olyant, hogy a csillagokat meglássa!«. A
vádlott közben már a sarokba lökött emberekkel törődött,
azokat Bakonyvölgyi, Budaházy és még két vagy három nyilas
segítségével felrángatták a földről, és az udvar felé tuszkolták
kézbe vett géppisztolyaikkal. Kb. fél perc múlva a géppisztolyok
ropogását és a kivégzett jajkiáltását hallottuk. Majd utána a
vádlott visszatérve a bennünket őrző őrnek odadobta a
pisztolyát ezekkel a szavakkal: »Pucold ki a kisöcsémet, nagyon
jól dolgozott.« A szobában maradtak ezután visszakerültek a
fogdába.”
Müller Károly azzal zárta vallomását, hogy másnap reggel egy
másik házba vitték, ahol egy tizenhárom éves lány
géppisztollyal vigyázott rá. „Az itteni kihallgatásomat, amit
pofozással kezdtek, azonban nem tudták lefolytatni, mert
parancs érkezett, hogy az összes fegyverforgató férfi vonuljon
be a Hűség Házába. A bevonulásuk előtt kb. 20–25 nyilas tódult
be a házba, közöttük a vádlott is, aki jelentette, hogy csak
délután jöhet, mert van még egy pár »kinyírása«, és rám
vonatkozóan kiadta az utasítást: »ezt azonban vigyétek, és
parádésan nyírjátok ki«. Negyedmagammal először a
Németvölgyi u. 5. szám alá vittek, ahol nyilvántartásba vettek
minket. Itt egy melléképület előtt feküdt 20–25 halott, és
Bakonyvölgyi és több nyilas az aranyfogakat szedték ki a
halottak szájából. Itt láttam újra a vádlottat is, amint egy fiatal,
leszakított blúzú, felhajtott szoknyájú leány hullája felett
szétvetett lábakkal állt, és a kisleány holttestére célba vizelt, a
nyilasok nevetése közepette. Ez a látvány oly rettenetes volt
számomra, hogy ez az emberi fenevad valósággal meghasonlást
idézett elő bennem.”
Kun páter úgy reagált, hogy egyetlen szó sem felel meg a
valóságnak a tanú vallomásából, a leghatározottabban tagadta
minden állítását. A tanácsvezető bíró elrendelte a vádlott és a
tanú szembesítését. Eredménytelen volt.17
Kihallgatója, Szerdahelyi János rendőrtiszt így jellemezte a
minorita szerzetest: „Talán nincs a történelemben szó még egy
ilyen elvetemült szadista gyilkosról, nemcsak az emberi
törvényeket csúfolta meg minden rendbeli gaztetteivel, hanem
az egyházi és vallási törvényeket is meggyalázta azzal, hogy
rémtetteit az egyház nevében és reverendájának súlyával
támasztotta alá. A törvények nem ismernek egyetlen olyan
bűncselekményt sem, amelyet páter Kun el ne követett volna…
Bűnlajstroma teljes mértékben kimeríti a háborús és népellenes
bűncselekmények minden esetét.”18
Leállították a rendőrt

„Három ügyvédet jelölök meg” – írta Kun a vádirat kézhezvétele

után. Az eljárás mozzanatait aprólékos műgonddal
észrevételezte, s név szerint három ügyvédet említett: Uzetti
Béla, Halász Lajos és Sándor László, „kik közül Uzetti Bélát
hangsúlyozom ki legerősebben”.
Usetty Béla (Kun hibásan, i-vel és z-vel írta a nevét) a két
világháború közötti dzsentrivilág ismert és nagy tekintélyű
alakja volt, a pap a jelek szerint feltétlenül bízott benne, de nem
vette számításba, hogy a nemzetközi hírnév a háború végén egy
csapásra odalett: Usettyt és más Kunnak tetsző jogászt az ügy
közelébe se engedtek. Nem is lett volna értelme, a Kossuth Népe
már szeptember elején megírta, hogy fel fogják akasztani.
Usetty az ügyvédi praxis mellett országgyűlési képviselő is volt,
1935 és 1940 között a Beszkárt19 vezetője, és egészen addig
maradt a Ferencvárosi Torna Club elnöke (előtte a Ferencvárosi
Kaszinó elnöke), amíg (1939-ben) el nem kezdődött a
zsidótlanítás a sportban (is), akkor lemondott. 1970-ben halt
meg. Amikor a pap a halál árnyékában benne reménykedett,
mint jónevű ügyvédben, voltaképp már alig számított
valakinek. Több tízezer ilyen hirtelen elégett egzisztencia
lehetett akkoriban az országban. A zsidótörvényeknek
köszönhetően az addig mellőzött, a náci eszmékkel
rokonszenvező „új szellemű, keresztény” vezetők sietve átvették
a hatalmat, és meggátolták, hogy a zsidók sportvezetői
posztokat foglaljanak el. Usetty ennek az első antiszemita
hullámnak lett az áldozata, miközben annak előtte ő is fönn ült
a keresztény Magyarország és a Ferencváros robogó
szerelvényén. Jöttek a nyilas érzelmű káderek, és a több
nyelven beszélő ügyvéd partvonalra került, Kun pedig kellően
korlátolt, illetve kevéssé tájékozott volt, ha ezt nem érzékelte.
De nem látta, ezt igazolja annak az embernek a jogba való
kapaszkodása, aki 1944-ben már jobban bízott „a kisöccsében”
(a pisztolyában), mint a törvényekben, s élete utolsó
szakaszában jószerével csak az erőszakot látta megoldásnak
minden problémára.
A páter az ügyvédek mellett berendelendő fontos tanúkat is
felsorolt ügye súlyának mérséklésére. Itt is az volt a gond, hogy
azokat a nyilasokat jelölte meg, akik vele együtt követték el a
rémtetteket, így többségük akkor már a népügyészség
vendégszeretetét élvezte. Be akarta idéztetni „a Krisztina krt.
81. sz. alatt 1945. január 12-én délelőtt 11 órakor lejátszódott
gyilkosság bizonyítására nevezett ház összes lakóit, akik majd
bizonyítják, hogy a vádiratban említett személyeket nem én
öltem meg. A vádirat első pontja nem felel meg a valóságnak,
mert nemcsak, hogy egyet sem öltem meg az említett 51
személy közül, de ezeknek megkínzásában, levetkőztetésében
és megkötözésében sem volt semmi szerepem. Ezt az egész XII.
ker. bizonyítani tudja.”
A Pestre költözés után olasz nyelvleckékből és hegedűórákból
élő pap keménységét és kíméletlenségét megtörte a börtön és a
vallatás. A tanúk által többször idézett kegyetlen cinizmus is
gyérült, helyét átvette a finom és óvatos megfogalmazás, az
akasztófa árnyékában még a legvadabbak is meg tudnak
szelídülni. „Ami a folyó hó 19-ére kitűzött tárgyalást illeti – írja
a vádiratot véleményező levelében –, a következőkben adok
kifejezést óhajomnak és szerény kérésemnek. […] Arra nézve,
hogy pap vagyok-e vagy nem, kitaszíttattam-e az Egyház
kötelékéből vagy sem, jogtalanul viseltem-e a reverendát és
papi címet vagy jogosan, rendfőnököm, Ladányi László hivatott
felelni, kit a tárgyalásra szintén megidéztetni kívánok (lakik:
Eger, minorita rendház).”
A konkrét cselekményeket tanúvallomásokkal igazolták a
népbíróságon. Ezek meggyőzőek voltak, ezért ítélték Kunt
halálra. Más kérdés, hogy nem feltétlenül a konkrét esetekben
való részvételét kellett bizonyítani, noha az ügyészek és a
rendőrök tettek erre vonatkozóan határozott lépéseket. Nagyon
sok kisnyilas részt vett a zsidóvadászatokon, és sokan jóval több
emberéletet oltottak ki, mint a pap. Kunt azért kellett halálra
ítélni, mert ő volt a fej, aki hirdette az embertelen eszmét. Az
Andrássy úti rendőri jelentés részleteiből arra lehet
következtetni, hogy saját vallomást akart íratni, de a rendőrt,
aki kihallgatta, leállították, mondván, nem érnek erre rá. A
dokumentumban szerepel, hogy meg akarta írni a naplóját, de
az az utasítás született, hogy nincs erre idő, át kell adni az
ügyésznek az ügyet. „Hajlandó teljes és részletes vallomást
tenni – írta a rendőrtiszt –, csak arra kért, hogy derítsük föl
minél több cselekményét, mert oly sok aljasságot követett el,
hogy a legjobb akarattal sem tud mindre visszaemlékezni.”
Ez így eléggé abszurd. Voltaképpen a pap azt mondta ki,
tudom, hogy föl fognak akasztani, de miért kell ehhez nekem
minden csontomat bedarálni. Mondjanak, amit akarnak,
mindent aláírok. Készséggel elismerem, hogy odaszögeztem a
nyilas fiú péniszét az asztalhoz, hogy gumibottal defloráltam a
szűz lányt, mindenre, amit állítanak, rábólintok. Csak ne
verjenek agyon. Mondják meg, hogy maguk szerint mit
csináltam. Én pedig aláírom, ha úgy volt.
 Ez persze így nem hangzott el, épp csak megpróbáljuk
felvázolni a lehetséges helyzetet. Az okozza a fő gondot, hogy a
Kun páterrel kapcsolatos összes állításunk Ferenczi vádiratából
származik, ezt gyúrja az utókor is, amikor megpróbálja
elhelyezni a papot a nyilas struktúrában. Ugyanaz a helyzet,
mint a nyolcgyermekes villanyszerelő, Pokorni József esetében.
Éli valaki az életét, hosszú évtizedeket tölt el, nevelkedik, tanul,
házasodik, katonáskodik, de ennek alig vagy egyáltalán nincs
nyoma. Eljön aztán 1944 tele, október 15-e után az utca
csordultig telik erőszakkal, és ott találjuk azokat az aktív
figurákat, akikre később lecsap az igazságszolgáltatás: amikor a
vihar elmúlik, vadul keresni kezdik őket (ez történik Kunnal,
Pokornival és a trió harmadik tagjával, Megadja Ferenccel). De
az is jellemző, a tettesek tisztában vannak azzal, hogy ha szem
előtt maradnak, felelősségre vonják őket, ezért gyorsan
eltűnnek, s miután meghúzzák magukat vidéken, a kutya se
feltételezi róluk, hogy az a joviális öregúr, a jó svádájú munkás
esetleg holt zsidók szájában turkált évekkel azelőtt, hátha
aranyfogat talál.
A tanúk kihallgatásával véget ért a bizonyítási eljárás. Ezt
követően Matiszfalvy István és Ortutay Gyula megtartotta a
vádbeszédeket, mindketten halálbüntetés kiszabását kérték.
Kun András az utolsó szó jogán kegyelemért folyamodott, papi
voltára és arra hivatkozott, hogy hivatalból kirendelt védője
nem tudta a védelmét alaposan előkészíteni.
Nem ő volt egyébként az egyetlen pap, aki a messianisztikus
végítélet reményében a nyilasok közé állt. „A rádióban kétszer
vagy háromszor beszéltem – szerepelt a vallomásában –, [a]
vallásos témát a politikummal kevertem. A belügyminiszter,
Vajna Gábor megbízása folytán az összes fegyveres alakulat
ideológiai vezetője voltam. Mint ilyen ebben a tárgykörben
négy vagy öt beszédet tartottam. A nyilasoknál több pap is
működött, ezek közül név szerint négyet vagy ötöt ismerek:
Lackovics József, Pröle Sándor, Várhelyi István, dr.
Ladomerszky Béla. A velem együtt működő és a kivégzésekben
részt vevő pap Lackovics József volt.”20
A népbíróság tagjai meghallgatták a népügyész és a politikai
ügyész érvelését, majd meghozták az ítéletet. A népbíróság
délután háromkor kihirdetett verdiktjében háborús bűntett
miatt kötél általi halálra ítélte Kun Andrást. Miután Jankó Péter
tanácsvezető kihirdette a döntést, összeült a kegyelmi tanács,
ennek tagjai – mint már említettem – ugyanazok voltak, mint a
bíróságé. A zárt ülésen az a döntés született, hogy „nem méltó
kegyelemre, a népbírósági ítélet jogerős”.
A halálbüntetést aznap délután 16 óra 5 perckor a
törvényszéki fogház Alkotmány utcai udvarán több száz főnyi
tömeg jelenlétében hajtották végre.
A lélek borzalmas titkai

„Kivégzésétől néhány óra választ el – írta Szirmai Rezső és

Gartner Pál a háborús főbűnösökkel készült nagyon érdekes,
tanulságos beszélgetéseket a ma már sok helyen elavultnak
tűnő pszichológiai jellemzéseket tartalmazó riportkönyvében.21
A könyv egyébként minden ideológiai tudatossága ellenére ma
is felhasználható a nyilas bűnösök hátterének megvilágításakor.
– Kun András páter, minorita szerzetes, akit e beszélgetés
délutánján felakasztanak, a megrendültség minden szembetűnő
jele nélkül ül itt szemben velünk – írja Szirmai, aki Gartner Pál
társaságában, afféle szakmai felügyelet mellett teszi fel
kérdéseit. – Néha felsőtestével, melyet nyitott nyakú, szürke
pulóver fed, előrehajol, keze ilyenkor parányit megrebben.
Egyébként alig mozdul, paposan zengő szavait alig kíséri
gesztus. Két vékony, sápadt szájaszéle úgy tapad egymásra,
mintha a lélek borzalmas titkait őrizné makacsul, hogy világgá
ne röppenjenek szerte árulkodón. Szürke szeme keményen és
konokul villan sápadt, elszánt arcából. Néha felnevet, gúnyosan
és mélyre fojtott sírással teli hangon, néha kijön a sodrából, de
csak akkor, ha szerzetesi mivoltát érinti a lelkét vallató szó.
Nem kétséges: ez az ember nem fél. Nem fog félni a kivégzés
pillanatában sem. De az sem kétséges, hogy bátorsága mögött a
gonoszság és elvadultság hosszú árnyéka sötétlik. Amint itt ül
velünk szemben, a börtön egyik szobájának homályában, mely
a beszélgetés során lassan titkokkal és rémekkel lesz teli,
megjelenik szemünk előtt a film, melyet láttunk: Kun András
reverendájában kiszáll egy autóból, kezében feszület, oldalán
hatalmas revolver, a tisztelgő gyilkosokat fogadja, és
utasításokat ad: hurcolják ki a házakból, és a Duna jeges vizébe
gépfegyverezzék bele a zsidókat. A vád is ez volt ellene: a nyilas
gyilkosok falkáit vezette, ő maga is verte, korbácsolta, gyilkolta
és kirabolta az elébe űzött embereket. De ezen felül: rafinált
szexuális kegyetlenségeivel gyötörte a zsidó nőket, akik a
kezében magasra tartott feszület irgalmában bízva reverendája
elé vetették magukat, kegyelemért esdekelve. Páter Kun András
fehér fogsora kivillan borostás arcának sötétjéből. A
börtönszoba homályában élesen kirajzolódik egyenes metszésű
arcéle. Fékezhetetlen szenvedély izzik szemében.”
A zsidótörvények miatt egy időben Tihaméry András álnéven
publikáló, a háború után a Magyar Nemzetnél dolgozó Szirmai
is a vádiratból dolgozott. „Interjúját”, amely mellőzi a történeti
hűséget, azzal kezdi, hogy alanyát a beszélgetés délutánján fel
fogják akasztani. Nehéz ellenőrizni, és első látásra
elképzelhetetlennek tűnik, hogy a háromkor kihirdetett ítélet
(és a sebtében összehívott kegyelmi tanács ülése) után az elítélt
interjút adott vagy adhatott volna. Az ítélethirdetés és az
akasztás között egy óra öt perc telt el. Ebben az
időintervallumban „hangzott el” a kérdező és az interjúalany
közötti párbeszéd.
„– Mondja, Páter, ha az elmúlt időkben valaki, mondjuk
tisztességes író vagy kitűnő orvos, akit üldöztek, ismeretlenül
önhöz fordult volna, és azt mondta volna, felszentelt pap vagy,
Isten nyájának pásztora, engem üldöznek, meg akarnak ölni,
segíts! Mit tett volna ön?
 – (Már újból szenvtelen, szinte közömbös hangon.) Semmit.
Nem védhetek meg valakit, akinek bűnösségét az államhatalom
mondta ki.
– Ezt fogja felelni, Páter, Jézus Krisztusnak is, ha ezt a kérdést
ő is felteszi önnek?
– (Szaggatott nevetéssel.) Mielőtt meghalok, meggyónok. Ha
meggyónok, feloldozást kapok. Ha feloldozást kapok, rendben
lesz a szénám, mire a Mi Urunk elé kerülök.
– Hogyan alszik, mióta börtönben ül?
– Nyugodtan. Nyugtalan csak akkor volt az alvásom, amikor
idegeim felmondták a szolgálatot.
– Hány éves ön, Páter?
– Harmincnégy. Négy évvel ezelőtt szenteltek pappá.
– Szerzetesi tiszta életet élt?
– (Pillanatnyi gondolkodás nélkül.) Igen.
– Nem volt ez terhére?
– Önök között orvos is van. Az orvos feleljen erre.
– Erős volt küzdelme gerjedelmeivel?
– Igen. De Isten segítségével lebírtam őket. Önmaga erejéből
ezen a téren senki sem fékezheti magát.
– Milyen betegségei voltak?
– Spanyolbetegségben szenvedtem, maláriám volt, és
gyomorbajom.
– Az intenzív részvét érzését ismerte-e?
– Az emberi szenvedést és nyomort akartam mindig
enyhíteni. Ezért küzdöttem a zsidók ellen. Ök a tőke urai.
(Összekulcsolja kezét. Fanatikusan konok a hangja. Olyan
megingathatatlan most az egész ember, mint egy élettelen szikla.)
A zsidók jártak a napfényes oldalon.
– Páter, hallott ön Auschwitzról? Dachauról? Ravensbrückről?
Mauthausenről? Több mint négymillió zsidót és még vagy
tízmillió különböző nemzetiségű embert gyilkoltak le!
 – Nem tudok róla… (Hosszú csend.) Embertelenség, lehet…
(Hosszú csend.)
– Gázzal pusztítottak százezreket, halálra éheztettek nőket,
csecsemőket, elégettek milliókat!
– Lehet… (Hosszú csend.) Sajnálatos…
– Nem is hallott ezekről a rémségekről?
– Hogy hallottam-e? (Hosszú csend.) Megengedem.
– Nem érzi szükségét, hogy e rémségek hallatára most
felháborodjék?
– (Halk nevetés.) Mit csináljak? Menjek a falnak?
– Szociológiai könyvet olvasott-e?
– A Mein Kampfot Rómában. Teljesen meggyőzött.
– Olvasott-e szocialista könyveket?
– Nem.
– Hány nyelven beszél?
– Magyarul, németül, olaszul.
– Olvasott-e Hitler- vagy Mussolini-ellenes könyvet?
– Nem. De hallottam róluk…
– Mi a véleménye a kitért zsidókról?
– Ha igazán hisznek és keresztényül élnek…
– Mint például ön, ugye, Páter?
– Igen. Ha a keresztény hitelvekben igazán hisznek és élnek,
akkor üdvözülnek. Ha nem, odakerülnek, ahova valók!
– Ha újrakezdhetné az életét, mindent újból végigcsinálna?
– Hát nem egészen… nem! Nem bántalmaznék többé embert.
– Csak ennyi revíziót tartana?
– Csak ennyit.
– Páter, szereti ön a szenvedőt?
– Csak ha igaztalanul szenved.
– Az ön áldozatai közül egy sem szenvedett igaztalanul?
– Lehetséges, hogy volt köztük…
– És ön igaztalanul szenved?
 – Részben igaztalanul.
– Ki szenvedett igaztalanabbul: ön-e most, vagy az áldozatai a
múltban?
– Én. (Feláll. Hatalmas szál ember. Széles vállú, atléta mellű.
Összeüti bokáját. Megbiccenti fejét. A börtönőr szuronyának
hegye sem éri el a fejét, ahogy mennek ketten kifelé a
siralomházba.)”22

Szirmai könyve, benne az idézett interjúval 1946-ban, a Kun

páter kivégzését követő évben jelent meg. A szabadság
mámorában élt az ország, talpra kellett állni. A nyilasok
rémtetteire sokan emlékeztek, zajlottak az időnként, nagyon
ritkán halálbüntetéssel végződő perek, megvolt a Szálasi-per,
ebben az évben már ez kötötte le a közvélemény figyelmét. Azt,
hogy a pap valóban találkozott-e Szirmaival és Gartnerrel, nem
tudjuk, de lehetséges, hogy az egyházellenes célok
figyelembevételével beengedték őket hozzá, bár kétségeink
vannak efelől.
Nem ez a korabeli propaganda- és tudományos célokat
szolgáló könyv és az inkriminált interjú volt az egyedüli,
amelyben a pap démoni tetteit bemutatták. Leginkább olyan
megfontolásból, hogy a „klerikális reakció” szarvát letörjék.
Kun páter, akiről több tanú azt vallotta, hogy látta a Duna-parti
kivégzéseknél vagy a XII. kerületi tömeggyilkosságok
helyszínén, természetes módon lett a bosszú célpontja,
fenevadként történő diabolizált bemutatása kézenfekvő volt. A
bűnös szerzetes alakja ütőkártyának számított a Magyar
Kommunista Párt kezében. Ekkorra már a pap halott volt, a
népbíróságok ítéleteiről az újságok bő lére eresztve közöltek
szemléletes riportokat.
 A Képes Figyelő 1946. február 23-i számában jelent meg egy
cikksorozat első darabja Kun páter ördögi naplója címmel. Noha
a pap kivégzéséről jó fél évvel előtte bőséges terjedelemben
beszámoltak a lapok, voltaképpen itt kezdődött az ügy
hátterének kiteregetése. „Kivégzése előtt »lélektani« jegyzeteket
írt a reverendás nyilas tömeggyilkos” – így harangozta be a
cikket az újság, amely szeriőz és bulvártartalmakat vegyítve
közölt.
A riporter egy volt bori munkaszolgálatos, a Szirmainál
valamivel oldottabb stílust képviselő Palásti László volt, aki
bevezetőjében ezt írja: „A krónikás megdöbbenve lapozza Páter
Kun András volt minorita szerzetes naplóját. Nem hinne
egyetlen sorának sem, ha a gyilkos nem vallott volna, ha nem
lenne szörnyű bűneinek egy sereg élő és még több tömegsírba
temetett tanúja.”
Palásti a háború előtt a Világ és a Pesti Hírlap színház
rovatánál dolgozott, a harmincas években Berlinből tudósította
az Esti Hírlapot, a Színházi Életet és a Nemzeti Sportot. Miután
visszatért a bori munkaszolgálatból, a Szabadság és a Képes
Figyelő törvényszéki rovatát vezette, a több nyelven beszélő
zsurnaliszta Szirmaihoz hasonlóan korának ismert alakja volt
(1951-től másfél évtizedet húzott le a Ludas Matyinál). Palásti
„naplót” kreált Kun népbírósági ítélete nyomán, az egyes szám
első személyű közlést ugyanis hatásosabbnak gondolta, mint a
törvényszéki információkat, amelyekhez könnyűszerrel
hozzájutott.
Nem jelentéktelen ez a cikk sem, noha hitelessége szintén
kérdéses, a történészek az ilyet általában hasznavehetetlennek
tekintik. Palásti riportjának erejét az adja, ahogy megrajzolja a
nyilas uralom alatti hónapok ma már nehezen felfejthető
hangulatát. Kun páter egyenesen „Szálasinál iratkozott be az
országépítésbe”, s miután szülei Váci úti lakását „az oroszok”
lebombázták, a Városmajor utca 33. második emeletén utaltak
ki neki egy „háromszobás összkomfortos zsidó lakást”. Október
15-e, a nyilaspuccs után „a nagyobb propaganda szempontjából
papi ruhában jártam. Karomra nyilas karszalagot, derekamra
pedig pisztolyt öltöttem” – így adja vissza az újságíró a
vádiratban szereplő első személyű mondatokat. Palásti aztán
következetesen végig ezt a (ma már kivitelezhetetlen) írói
eljárást használja: „Eleinte meg sem mertem nézni a
kínzásokat. De pár nap múlva bekívánkoztam a Védelem és
megtorlás szobájába. […] Elcsúszott az első pofon, a második,
míg végre a lejtőre lépve nem volt többé megállás, és tüzet
lihegtem minden ellen, ami zsidó vagy vele kapcsolatos. […]
Bukásom leginkább akkor kezdődött, amikor az összes katonai
és nyilas vezetőrétegek elhagyták a főváros területét [Szálasi és
legközelebbi munkatársai december 10-én mentek el], és így fej
nélkül maradva teljes fejetlenség lett úrrá felettünk. Ekkor
szabadultak fel szabad gyeplőszárra eresztve a szunnyadó
legvadabb emberi indulatok. […] Az ordító propaganda idegen
utakra terelt, amelynek az volt a célja, hogy a fegyveres
ellenségnél is ádázabb ellenségnek tekintsük a zsidót.”
A sistergő mondatokat a vádiratból és a rendőrségen tett
vallomásból stilizálta a szerző, de azért eléggé pontosan
visszaadja az 1944 telén kiteljesedő politikai vákuum állapotát.
A nyilasterror valóban akkor harapózott el, amikor az állam
vezetői is menekülőre fogták. De a Sztójay- és a Szálasi-kormány
között nem az a legfontosabb különbség, hogy Sztójay alatt 437
ezer zsidót deportáltak, Szálasi alatt pedig néhány tízezret. „A
fenevadak kiszabadultak az utcákra” – fogalmazott egy népbíró
1946-ban. Szálasi alatt a nyilasok az utcákon is öltek, raboltak,
nemcsak a zsidókat, hanem a „rendes, árja” embereket is, ha
elég gazdagok voltak. A szovjet csapatok közeledése tovább
növelte a rettegést. A pokol elszabadult, razziázó nyilas bandák
kezdtek randalírozni városszerte, az olykor részeg, de nagyon
sokszor csak a hatalomtól, a szabad rablás lehetőségétől
megrészegült nyilasok vagy a nyilasokhoz csatlakozott, október
15-e után hirtelen nyilas karszalagot húzott lumpen elemek,
katonaszökevények a fagyos időben rendezték a Duna-parti
„úsztatásokat”. Kemény Gábor külügyminiszter Gera József
pártépítés-vezetőnek küldte tovább a nyilas atrocitásokról szóló
diplomáciai jegyzékek másolatát. Gera azonban gyengekezű
vezető volt, és azt a módszert alkalmazta, hogy nem cselekedett.
Ellenben megjelentetett egy-egy szabványközleményt a nyilas
újságokban. Az Összetartásban ez volt olvasható:
„Nyomatékosan hangsúlyozzuk, hogy a Nyilaskeresztes Párt –
Hungarista Mozgalom vezetősége eddig sem adott és ezután
sem fog adni senkinek olyan utasítást, hogy fosztogasson, vagy
bárkivel szemben atrocitást kövessen el. Mindég (sic!) és
minden körülmények között kötelesek a párt tagjai a törvényes
rendelkezéseket betartani […], aki a hivatalos hatalommal
visszaél, vagy a Pártot, illetve a Pártnak a presztízsét
fosztogatásra és jogtalanságra használja fel, azt a bitangot
főbelövik.”23
A „zsidóvadászat” karácsony után rendszeressé vált. A szovjet
csapatok körbezárták a fővárost, a németek keményen védték,
az utolsó romig Budapestet, eluralkodott a káosz. Vajna Gábor
például azzal védekezett a saját tárgyalásán, hogy a németek
követelésére a csendőröket és a rendőrök jó részét is a frontra
vezényelték, nem volt, aki a rendet fenntartsa. A nyilasok, a
német és magyar katonák az utolsó pillanatok zsákmánya –
arany, pénz vagy gyorsan pénzzé tehető értéktárgyak –
reményében időnként még a Wesselényi utca–Dob utca
környékén megszervezett nagy gettóba is betörtek, miközben a
fővárost bombázták, lőtték az ostromlók. Gera a népbírósági
tárgyalásán azt mondta, hogy a „bestialitások” zömét már a
kormány távozása után az ostromlott, körbezárt Budapesten
követték el.24 Persze hadovált a népbíróság előtt. Azt állította,
rendelkeztek arról, hogy a pártszolgálatosok csak rendőrrel
járőrözhessenek, de ennek nem találták írásos nyomát, aztán
pedig egyetlen 12–13 éves fegyveres fiút sem látott Budapest
utcáin, ami megint nem volt igaz. Szálasi a naplójában arról írt,
hogy „a légi terrorbombázások nem választhatók el a Hűség
Házában és a Thököly úton történtektől. A szemet szemért,
fogat fogért elv a legvéresebb gyakorlatát élte”.
Az egykori kémelhárító, Vajna Gábor nyilas belügyminiszter
azt vallotta,25 hogy a zsidók tömeges legyilkolása azért
történhetett meg, mert nem volt a városban elegendő csendőri
és rendőri erő. A belügyminiszter beismerte, hogy „képtelenek
voltak fenntartani a rendet, a nyilaskeresztes banditák, régi
párttagok egy része és a hozzájuk csatlakozott csőcselék szinte
szabadon, gátlás nélkül gyilkolhatott, rabolhatott”.
A pap a városmajori kórház kiürítéséről is említést tett a
vallatóinak, amit aztán Palásti szerepeltetett is a riportban.
„Bokor [Dénes] és Megadja [Ferenc] vezetésével berohantunk,
ordítozva és szitkozódva ütöttük-vertük őket, minden értéküket
elvettük, és a gyermekeket ott a helyszínen közönséges
puskákkal és géppisztolyokkal kivégeztük, [az] ágyban fekvőket
az ágyban, az erősebbeket és járni tudókat pedig az épület
különböző helyiségeiben. Az értékeket és ruhaneműket átvittük
a párthelyiségbe. […] Egyik napon aztán behatoltunk az Új
Szent János-kórházba és az előbbiekhez hasonlóan, durva
ütlegelések és szitkok után részben onnan, részben a
Városmajor utcai pártházból a Duna-partra kísérve kivégeztünk
80–100 embert, vegyesen férfiakat és nőket, öregeket és
gyermekeket.”
 Az „ördögi” naplóban találkozhatunk a nyolcgyermekes
villanyszerelővel, aki özvegye negyedszázaddal későbbi
tanúvallomása szerint nem volt ugyan párttag, ehhez képest
mégis több ízben együtt razziázott a páterrel. „1945. január 12-
én vagy 13-án – olvasható a Palásti-féle Kun-naplóban –
Pokornyi26 vezetésével a Krisztina körúton levő Café Pozsony
tulajdonosánál jelentünk meg. A pincéből és a tulajdonos
lakásából élelmet (cukrot, kávét, lisztet, bort, pezsgőt) és ékszert
vittünk el. Ekkor történt, míg mi kutattunk, Szabó Jenő nagy
kiabálására a kávéház termébe mentem, ahol Szabó már erősen
ütlegelt egy embert, kit szökött és hazaáruló zászlósnak
minősített, mire én is ütlegekkel halmoztam el. Kivittük az
udvarra, ahol már Szabó összegyűjtötte a lakókat. Ordítozása
miatt így szóltam: – Ne sokat komédiázz, lődd agyon a
hazaáruló bitangot! Már dördült is a pisztoly, az áldozat
elvágódott.”
Az újság a rá következő hónapban folytatta az ördögi napló
közreadását. A Maros utcai vérengzés került sorra hasonló
részletességgel. A szerző olykor – mint jelzi – cenzúrát
alkalmazott, de közli, hogy a páter részletesen „leírta”, mit
követett el. „1945. január 12-én a Maros utcai zsidó
szanatóriumot támadtuk meg. Körülbelül 80–100 személyt a
kerthelyiségben parancsomra kivégeztünk. Az értékeket és
ruhaneműket, öt ápolónőt és egy húszéves fiút a Németvölgyi út
5. számú párthelyiségbe vittük. Ott szörnyű kínzások és
vadállati megbecstelenítések után az udvaron kivégeztük őket.
E megnevezhetetlen barbárságot én magam követtem el.”
(Amivel csak az a baj, hogy a Maros utcai vérengzés napján Kun
éppen Pesten volt a Városház utcában. Igaz, hogy ott is
embereket öltek meg. – R. L.)
 Szóba került a rendőrök elleni támadás is, amit nem kellett
Palásti Lászlónak kiszíneznie, mert az valóban Kun személyes
asszisztenciája mellett történt. „Január 18-án huszadmagammal
behatoltunk a Karácsony utca egyik épületébe – »írja« a páter –,
ahonnan egy húsztagú rendőrtiszti csoportot, pisztolyaikat
elvéve bekísértük a Németvölgyi úti párthelyiségbe. A
pártszolgálat-vezető, miután leigazolta őket, szabadon
bocsátásukat rendelte el. Erre én Pokornyinak27 szigorú
parancsot adtam visszahozatalukra, ki huszadmagával be is
hozta őket, a tisztek védelmére kirendelt másik húsztagú
rendőrcsoporttal együtt. Mikor bejöttek, vadul nekirontottam,
egy őrnagyot és feleségét arcul ütöttem, majd elrendeltem, hogy
feltartott kézzel álljanak.”
Kun azzal érvelt, hogy az egyik pincében találta a rendőröket.
Gyávának, lógósnak nevezte őket.
A Palásti-féle naplónak a benne rejlő információs és stiláris
morzsák miatt tulajdonítunk jelentőséget. „A véres 1944-es
esztendő elhomályosította a középkor borzalmait – így
fogalmaz. – Páratlan tömeggyilkosságok éve volt. S a
tömeggyilkosok sorából messze kimagaslott Kun »páter« sátáni
alakja. Isten szolgájából lett az ördög egyik helytartója. Amikor
a népbíróság előtt állott, nem tudta megmondani, hány embert
gyilkolt meg. – Talán ezret – felelte merengve… Felakasztották.”
A nyomdafestéket el nem bíró részleteket kihagyta,
figyelmeztet a korabeli krónikás, a borzalmakat tompította, de
„egyébként szó szerint közöljük Páter Kun András naplóját.
Csak a szembetűnő helyesírási hibákat javítottuk ki. Mert írni
nem tudott P. Kun András. Írni nem tudott, csak gyilkolni.”
Nos, ezzel szemben az a helyzet, hogy felettébb szépen és bár
nem feltétlenül gördülékenyen, de azért meglehetős
jártasságról tanúbizonyságot téve írt. A bombasztikus „napló”,
melyre Palásti hivatkozott, nem bizonyítja mindezt, mert senki
sem látta az eredetit. Ellenben rendelkezésünkre áll az az 1945.
szeptember 12-én a délutáni órákban – három nappal a
tárgyalás és a kivégzés előtt – keltezett iromány, amelyben a
pap a „tekintetes” néptörvényszéknek címezve válaszol a
kézhez kapott vádirat egynémely pontjára.28 A vádlott itt teljes
nevén (és neve előtt a páterre utaló „P” jelet feltüntetve), Kun
Imre Andrásként szerepelteti magát, azzal, hogy minorita rendi
szerzetesként, áldozópapként szólal fel. Előadja, hogy
szeptember 7-én vitték át a népügyészségre az Andrássy út 60.
szám alól, ahol „kényszerhatás alatt” elismert és aláírt mindent,
amit a vádpontokban ellene felsoroltak. „Amiket azonban én
nem követtem el” – teszi hozzá.
Azt is megtudjuk, méghozzá első kézből, hogy 1945.
szeptember 10-én dr. Ferenczi Tibor népügyész elé vezették, és
jegyzőkönyvet vettek fel. „Melyet – írja –, ha nem is tettleges
kényszerhatás alatt, de a népügyész úr durva és fenyegető
hangjára aláírtam, bár visszavonási szándékomnak határozott
kifejezést adtam.”
S itt jön az, amellyel vibráló, közelítéseket és távolításokat
tartalmazó portrénkat kezdtük egy művelt tömeggyilkosról. „Itt
már nem veri meg senki – idézte a pap Ferenczit –, sem az
Andrássy útra vissza nem kerül. Ha az ügyész úr szavát adja –
felelte Kun –, hogy oda vissza nem kerülök, máris mindent
visszavonok, mert nem akarom, hogy félholtra vagy
nyomorékká verjenek; mert ha meg kell halnom, egészséges
testtel akarok meghalni.”
Erre mondta Ferenczi, hogy a nyelvét kellene kitépni.
Találkozások, duhajkodások

Voltak egészen meghökkentő esetek Kun András papi működése

során. Házasságkötéseket és szentmiséket celebrált. Kosztolányi
Dezsőné Harmos Ilona visszaemlékezésében ezt írja: „Azt
hittem, rosszul hallok. A szöveg, amiből kiindult, Krisztusnak az
a mondása, hogy ne csak a felebarátodat szeresd, hanem
ellenségedet is. Hallottátok a parancsot: »Szeresd felebarátodat,
és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek,
szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért!«29
No mármost – írta Kosztolányiné – Krisztus szövegét úgy
ferdítette, hogy hát igen, szeretnünk kell ellenségünket is, ezt a
mostani ellenségünket azonban gyűlölnünk kell, szívünk
minden tűzével, kérlelhetetlenül. Ezt a belső ellenséget ki kell
irtanunk mind egy szálig.”30
Mindez a nyilaspuccs után hangzott el. A felfegyverzett Kun
páter úgy helyezte magát szolgálatba, hogy társaival autókat
állított le, éspedig azért, hogy lefoglalja azokat. Volt, aki látta azt
is, amint fegyvert ad másoknak a Pasaréti úton. Jávor Pál úgy
fogalmazott, hogy „egy pap puskát osztogat”. A színészt később
letartóztatták és házi őrizetbe helyezték, nem hagyhatta el a
Pasaréti út 8. szám alatti villáját. Itt látta Jávor újra Kunt. „Vele
van az édesapja is – idézte föl a kor ismert művésze. – Szinte
sajnálom az öreget, szinte úgy fest, mint egy cigánybanda
kontrása. Rövid kis felöltő van rajta, kilóg alóla a zakója, fején
keménykalap. A fia mögött áll, és figyeli ennek az örömtelen
arcú, kegyetlen szemű embernek minden mozdulatát.
Nézésében benne van az apa féltése.” Jávor nem félt tőle,
megkérdezte, hogyan fér össze a szerzetes hitvallása és a
szeretet a revolverrel. Kun azt felelte, hogy „a szeretet ölelni is
tud, de keményen büntetni is”.
Kun már az 1944-es gyilkosságok és zsidóbántalmazások előtt
is sok borsot tört az egyházi főméltóságok orra alá. Kurucz
Ádám levéltáros részletesen feltárta, a dokumentumok a
Prímási Levéltárban megtalálhatók.31 A páter ámokfutása
részeg duhajkodással kezdődött, és egy leányotthonban
folytatott nyilasrazziával fejeződött be. Azokról az esetekről
Serédi Jusztinián hercegprímás és más magas rangú egyházi
méltóságok is tudtak, amelyek 1944 januárja és 1945. január
között történtek. A szerzetes dévaj élete nemtetszést váltott ki,
és tettek ugyan kísérletet arra, hogy megszabaduljanak tőle, ez
azonban mégsem következett be. A főpapoknak és az egyházi
hivatalnokoknak olyan informális értesüléseik lehettek, hogy
Szálasi patronálja Kunt. Ennek volt is némi alapja.
Az első jelzés dr. Hamvas Endre protonotárius kanonoktól, a
budapesti általános érseki helytartótól érkezett Kunról. Hamvas
levelet írt Serédi Jusztiniánnak 1943. december 30-án azzal,
hogy jelentkezett nála a pap, félévnyi szabadságot kapott a
rendjétől, ezt az időt az anyjánál fogja tölteni, papi munkát és
beosztást kért, hogy hasznossá tegye magát. Itt lehet megtudni,
hogy laikus státuszba óhajtja magát tétetni, és beiratkozott az
egyetemre. A kanonok tanácsot kért Seréditől, „a misézést, ha
iratai rendben vannak – írta –, nem tilthatom neki, de adható-e
neki instructió azon a számon, hogy »az apostoli szentszék
döntésének úgyis alá fogja magát vetni«?”32 Az egyház
vonakodott attól, hogy Kunnak megadják a gyóntatás jogát, de a
pap ragaszkodott hozzá, sorra bombázta kérelmeivel az
egyházmegyét, miközben meghosszabbította a kolostoron kívüli
tartózkodását. Serédi 1944 nyarán újra elutasította ezt, és nem
adta meg neki a gyóntatási jogot,33 ami Kunnak mérhetetlen
módon fájt.
Serédi válaszleveléből kiderül, hogy Kun az V. (ma XIII.)
kerületi Váci út 16. alá költözött az anyjához, két bátyjáról, akik
közül az egyik szintén papi tanulmányokat folytatott Rómában,
nem tudni. Ez a Váci úti ház lesz az, amelyet lebombáznak,
ekkor már a nyilasok uralják a terepet. Kun egy XII. kerületi
tágas zsidó otthont igényel.
Serédi elutasítása mögött egyébként az állt, hogy addigra híre
ment egy korábbi randalírozásnak, amelyben a szerzetes pap
főszerepet játszott. 1944. január 30-án éjjel negyed
tizenkettőkor a IX. kerületi, Liliom utcai Bajó étterem
tulajdonosa rendőrt hívott, mert „egyik vendége” többszöri
felszólítás ellenére sem volt hajlandó távozni. Kun ittas volt,
reverendát viselt, a vendéglőst meg akarta verni. Csejtei Imre
rendőrrel is erőszakoskodott, fel akarta pofozni. A rendőr végül
karon ragadta, és kivezette a vendéglőből a részeg papot, akit
ugyan nem állítottak elő, de feljelentést tettek ellene. Miután
Kun panaszt tett az eljárás ellen, a rendőrbíró harminc pengő
megfizetésére vagy hat nap elzárásra ítélte, de a végrehajtást
egy év próbaidőre felfüggesztette. „Kun könyörgött, hogy az
egyházi hatóságot ne értesítsék a történtekről, aminek a
rendőrbíró helyt is adott, így a kihágás ekkor nem került a
hercegprímás elé, csak októberben informális úton.”34 Serédi
végül azt firtatta újabb levelében, hogy vajon a pap miből tartja
el magát. Választ nem kapott.
 A nyilas hatalomátvétel után az önmagát világi papnak
gondoló páter aktivizálta magát. Ebből az időszakból valók azok
a képek, amelyeken a reverendájára revolvert rögzített, és náci
karlendítéssel nyomatékosította politikai szimpátiáját. Egy
korabeli híradóban is megjelent a kor jellegzetes alakjaként, aki
afféle politikai celebbé, csodabogárrá vált, így mutogatni
lehetett. Az egyházi méltóságokat megrémítette az embertelen
eszmékkel házaló szerzetes, nem vállaltak vele közösséget. De
azért itt is akadt kivétel.
Október 22-én Kun nem prédikált a városmajori Jézus Szíve
plébániatemplomban, hanem csak „beszédet mondott”. Nem
prédikált, mert ahhoz nem volt joga, ellenben Kriegs-Au Emil
plébános megengedte neki, hogy hazafias szózatot intézzen a
frontra induló katonáknak. Amikor a papra rákérdeztek a
felettesei, azt a választ küldte, hogy a katonák „a jó Isten
áldását, szentmisét, a hívek imáját és a Páter buzdító szavait
kérték”. Az egyházi levelezésből az derül ki, hogy a magas
rangú vezetők úgy tettek, mintha az ország normális időket élt
volna. Barokkos körmondatokkal körülbástyázott leveleket
írtak egymásnak, a latint modorosan keverték a magyaros
fordulatokkal. Íme: „Az első exclaustratiot arra kapta P.
Péchytől, hogy laicizálását elintézhesse, a másodikat pedig azért
kapta, hogy szegény szülőit intensive támogathassa. Mielőtt ezt
neki kiadtam volna, személyesen adtam tudtára, hogy további
meghosszabbítás nem áll módomban az Apostoli Szentszéktől
kapott jogomnál fogva sem, s így dec. 1-jén vagy visszajön a
rendházba, vagy keres magának Ordinariust és sekularizál.
Saját bevallása szerint ez idő alatt óraadásból (olasz és hegedű)
tartja fenn magát. A rendfőnökváltozás következtében
történhetett meg az újabb exclaustratio, illetve a
meghosszabbítás bejelentésének elmulasztása az
Ordináriusnál.”35
Witz Béla érseki helytartó36 – Teleki Pál gyóntatója és barátja
– vette kezébe az ügyet. A városmajori plébánost megrótta, és
kijelentette, hogy Kunnak többé misézési engedélyt nem
adhatnak. Ezután Kunt is a helynökségre rendelte, és a maga
módján eltiltotta a nyilvános egyházi szerepléstől, mert azok
megbotránkoztatóak. Azt is elmondta, hogy szerinte Kun nem is
tartózkodhatna Budapesten, a kolostorában kellene lennie,
ráadásul pap fegyvert sem viselhet, ahhoz pedig, hogy
pártokban tevékenykedjen, szentszéki engedélyre volna
szüksége.
Az ekkor már fékezhetetlennek tűnő szerzetes pap minderre
úgy reagált, hogy december 1-jéig kapott engedélyt a kolostoron
kívüli tartózkodásra. A fegyverhasználatra pedig azt mondta,
hogy élete „állandó veszélyben forog”, de használni kizárólag a
morálisan megengedett esetekben fogja, ami ilyen helyzetben
kötelessége is. A pártmozgalomban való szereplésével
kapcsolatban pedig megígérte: azt el fogja intézni a
kormányhatalom. Kiemelte: nagyon bántja, és meg is ütközik
rajta, hogy attól tiltják el, amit az ordo (a szerzetesrend) szerint
megtehetne, de majd ezt is elintézteti. Végezetül szavát adta,
hogy hétfőn (1944. október 30.) beviszi az iratait. Erre azonban
nem került sor.37 Érdemes megjegyezni, hogy Kun szabályosan
lezsidózta Witzet, amikor a kanonok közölte vele, megtiltja,
hogy fegyvert viseljen a reverendán. A páter elismerte, hogy
egyházi feletteseként jogosult Witz arra, hogy ítélkezzen fölötte,
és mint pap ennek alá is veti magát. De magyarként kikéri
magának, hogy „ön, a zsidó előírja nekem, a magyarnak, mit
szabad tennem, mit nem”.
 November elején már tarthatatlanná vált a helyzet, Kun
messzire ment, egyháza nem tekintett rá hiteles papként, ami
szerfelett nyomasztotta. Fellázadt, és ez nagyon veszélyes volt.
A tekintélyében a nyilasok által megingatott egyháznak
azokban a zavaros időkben nem volt lehetősége arra, hogy
elcsapjon egy papot, ennek érdekében bonyolult egyházjogi
aktusokat kellett volna felvonultatni. Erre viszont akkor,
amikor tömegesen vitték „úsztatásra” a részeg suhancok a
zsidókat, vajmi kevés esély mutatkozott. Witz – akit különben
feltételezett zsidósága miatt a nyilasok le akartak tartóztatni –
lemondóan nyilatkozott a pap ügyeiről, úgy vélte, hogy Kunra
„semmiféle egyházi fenyítés nem fog hatni, nem törik meg, de
makacsabbá válik, és megjátssza »az üldözött« szerepét”. Ezért
a laicizálás megadását javasolta, mert „mindaz, amit eddig tett,
valóban csak olyantól telik ki, aki lélekben már régóta távol áll
a papságtól”.
A szerzetes szerényen élt, magánórákat adott, s reménykedett
az egyházi alkalmazásban a rendházon kívül. Közben nem állt
tőle távol a mulatozás és az alkohol sem. Nőkről nem tudunk,
bár itt még érhetnek bennünket meglepetések. Három évvel a
pap kivégzése után, 1948 októberében a népbíróság halálra ítélt
tizenegy nyilast, köztük egy nőt. László Dezső tanácsa a Maros
utcai, az Andrássy úti és a Városmajor utcai nyilas
tömeggyilkosok ügyében hirdetett verdiktet. Itt ítélték el Bokor
Sándor sütősegédet (testvérét, a kerületi nyilasparancsnokot,
Dénest ’45-ben akasztották fel), aki 1944 decemberében és 1945
januárjában a Városmajor utca 32.-ben, az Andrássy út 60. és a
47-es szám alatt lévő nyilas pártházakban „kegyetlenül kínozta
a razziákon elfogott üldözötteket. A foglyokat a Duna-partra
kísértette, és parancsot adott meggyilkolásukra. 1944. december
10-én maga is részt vett a gyilkosságokban is.”38 Az elítéltek
között vannak „Kun páter bandájának” tagjai, Bokor mellett
Gaál György cipész, Tátrai Dezső és Hajgató Lajos fodrász,
Tuboly Miklós kalauz, Hellinger Antal, a Beszkárt alkalmazottja,
Szedlacsek Géza tisztviselő, Dési-Dregán Miklósné háztartásbeli,
Dési-Dregán Miklós cipész, Gáncsos Zoltán segédmunkás és
Cigány Ferenc magántisztviselő.39 Kötél általi halálra ítélték
őket (de hősként és mártírként „tértek vissza” a rendszerváltás
utáni Magyarországra. A rákoskeresztúri köztemető 298-as
parcellájában vésték a nevüket márványba, a nemzetiszín
szalaggal átkötött kopjafák mögött az emléktáblára ezt a
szöveget vésette a hálás utókor: „A hazáért haltak
vértanúhalált”).40
A városmajori gyilkosok perében Kun Károly gépkocsivezetőt
– Kun páter hat elemit végzett gépész bátyját – és Bokor Sándor
feleségét életfogytiglani fegyházra ítélték. Ez volt az a per,
amelyben konkrétan bizonyítani tudták, hogy Bokor Sándor a
Duna-parton agyonlőtte a meztelenre vetkőztetett üldözötteket.
Húsz áldozatot a nyilasház pincéjében végeztek ki. Gaál a
Városmajor utca 32.-ben a pártház pincéjében kínozta a
foglyokat, és nem a gettóba vitte őket, hanem társaival hetven
zsidót lőtt a Dunába. Dési-Dregánné a nyilas pártház
alkalmazottja volt, megkínozta az áldozatokat, utána kifosztotta
őket, a holtak zsebében turkált értékek után, „majd amikor Kun
páter barátnője lett – olvasható a tudósításban –, jelen volt a
gyilkosságoknál is. Biztatta Kun pátert, hogy végezze ki az
elfogott üldözötteket, és amikor jelentették, hogy a Maros utcai
kórházban zsidók bujkálnak, Dési-Dregánné uszította a
gyilkosokat arra, hogy »nyírják ki« a betegeket. A
tömeggyilkosság délelőttjén Kun páter helyszíni szemlén jelent
meg a kórházban, és ugyanaznap délutánján a
pártszolgálatosok a kórház összes betegét meggyilkolták. Az
egyik nyilas, Gáncsos Zoltán naplót vezetett a meggyilkolt
áldozatokról, és azt jegyezte föl, hogy a Maros utcai kórház több
ápolónőjét megkínozta, azután agyonlőtte.”
Van tehát nő a történetben, egy igazi hullarabló, aki a pap
oldalán intézte a szerzést. Hogy a „barátnői státusz” pontosan
mit jelentett, nem tudjuk pontosan megítélni. Az asszony férje
(Dési-Dregán Miklós) a Városmajor utcai pártvezető (Bokor
Dénes) helyetteseként parancsot adott a gyilkosságokra, s több
alkalommal személyesen is részt vett azokban.
1944 novembere már aktív razziázással telt. Megteltek az
utcák és a söntések fegyveres nyilasokkal, akik a szökött
katonákra vadászó csendőrök és rendőrök mellett elsősorban
zsidókra vadásztak. Olyan zsidókra, akik meglátásuk szerint
menlevelekkel vagy hamis papírokkal ügyeskedtek. És
megúszták a deportálást. A razziázás során a hatalmi-politikai
vákuumban – a kormány menekül, a Vörös Hadsereg Pestet lövi,
az ország keleti része már felszabadult – a főváros utcái a sok-
sok rejtett zuggal, eldugott kincsekkel, gyűrűkkel és pénzzel
különös lehetőséget kínált azoknak, akik még mindig hittek a
németekben és Szálasiban, vagy nem hittek, de meg akarták
szedni magukat. Nincsenek ugyan sokan, de többen úgy
gondolják, itt az utolsó alkalom a zabrálásra, amivel a
bizonytalan jövőt meg lehet alapozni.
Az egyházi státuszában megingott fiatal papot is az utcán
találjuk a csikorgóan hideg télben. A misézési, gyónási tiltást
tartalmazó közlemények még inkább megvadították a
szélsőségekre fogékony, minden bajért a zsidókat okoló Kun
Andrást. Otthontalanná vált, hiszen a pásztort voltaképpen
elcsapták. Nem volt rá szükség a szószéken, pap maradt ugyan,
de már csak formálisan. Például úgy, hogy a nyilas propaganda
becsempészte beszédeit a rádióba. Szentmisét sugároztak,
amelyet másvalaki celebrált, ám a közvetítés végén bevágták a
pap buzdító szózatát, mintha az a templomban hangzott volna
el. A páter útja a nyáj megregulázásához vezetett. Pallosként
csapott le, váratlanul razziázott, mert úgy gondolta, beteljesíti a
magasabb isteni akaratot. Kíméletlen volt, és kemény. Miután
részt vett november 5-én egy katolikus (!) leányotthonban
tartott razziában, a nunciatúra arra kérte Witzet, fosszák meg
Kunt a reverenda viselésének jogától, és utána a hatóság is el
tud vele szemben járni.
A jegyzőkönyv szerint Kunék a XII. kerületi, Budakeszi úton
található Boldog Katalin Nagyleányotthon varrodájának
hadiüzemében is bujkáló zsidókat kerestek. Délelőtt fél
tizenkettőkor egy Molnár nevű fegyveres akarta ellenőrizni a
lakásokat. A kapus, Pongrácz Miklósné kíséretében végigjárta
az épületet, és észrevette, hogy látogatók, idegenek is vannak az
intézményben. Ez gyanús lett Molnárnak. Délután fél négykor
ezért megismételték a razziát, itt Molnár már erőszakosan
lépett fel, fegyvert fogott a kapusra, és húsz nyilassal benyomult
a villa területére. Molnár Erzsébet igazgatónőt és Mallász
Margit üzemvezetőt puskatussal fejbe vágták.41 A nyilasok
átfésülték a parkot, és közben azt kiabálták: „Büdös zsidó
kurvák!” És azt is, hogy: „kuplerej”. „A zsidóbérenc és zsidókat
bújtató nuncius, a hercegprímás, majd a zsidókirály Horthyt és
a zsidóbérenc Szálasit (!) szidva a legtrágárabb kifejezésekkel
kevert (az emberi, állati nemi életből vett képekkel) és
istenkáromló megjegyzések között terelték be a társaságot a
varrodába” – olvasható a jegyzőkönyvben. „A jelenlévő 6 férfit
megkardlapozták. Egyiküket, Fraknói Rezső – volt gyárvezető –
jelenlegi munkaszolgálatost ököllel arcba vágták, szemüvegét
eltörték, és orrán, szemén, halántékán súlyosan
megsebesítették. A nőket durván puskatussal a varroda egyik
sarkába terelték.”42
 Amikor már javában állt a bál, s további részeg nyilasok is
érkeztek, felbukkant Kun is a halál angyalaként. „Fekete
reverendát viselt fehér kordával43, revolverrel és
tojásgránátokkal felfegyverezve, sötét felöltőben és kalapban,
nyilaskeresztes karszalaggal és hatalmas nyilas jelvénnyel a
kereszt mellett.” A kiérkező rendőrök nem csináltak semmit. A
nyilasok törtek-zúztak, felfeszegették az irodai szekrényeket,
feltörték a pénztárt, egyikük kivette az oltárkövet, amelyről azt
állapították meg, hogy az tányérakna (!). Kun a jegyzőkönyv
szerint azt mondta: „Nagyon örülök, hogy kezemben vannak a
bizonyítékok az egyházzal szemben, hogy egy római katolikus
intézetben robbanó aknán miséznek.”
Az apokaliptikus társaság ámokfutása azzal folytatódott, hogy
házkutatás kezdődött, mert elrejtett zsidók elfogásában
reménykedtek. Egy tábori lelkészt leköptek, és gúnyolódtak
rajta. Mallász Margitot újra bántalmazták. A hadiüzemi
felügyelőnő igazolni szerette volna, hogy őskeresztény, erre Kun
kikelt magából, „ha száz iratot mutat, akkor is tudja, hogy zsidó,
mert ismeri a papokat, akik hamis keresztleveleket állítanak
ki”. Közben a két ott lévő papra támadt, csuhába öltözött
zsidóknak csúfolta őket, majd elkezdték verni az otthon lakóit
és látogatóit. Egy volt tartalékos munkaszolgálatos tisztről
letépték a fehér színű karszalagot és a sapkájáról a rózsát
(„hogy meri zsidó létére ezeket hordani?”), amikor pedig
megtudták a papírjaiból, hogy „félvér”, letépték a melléről a
keresztet. „Az én szent keresztemet gyalázod meg ezzel a
pofával és az én Szűz Máriámat!” – mondta Falusi hadnagy Kun
jelenlétében. Azután elkezdtek játszani. Telefonáltattak a
lakókkal, hogy hívják a hozzátartozóikat az otthonba azzal,
hogy a rokonuk haldoklik. Volt, aki hanyatt-homlok rohant,
mire a nyilasok nyomban kezelésbe vették. Gutmann Sándorné
férjét is így csalták a helyszínre, majd agyba-főbe verték
puskatussal. Elájult, majd amikor fölrángatták, ráparancsoltak,
hogy vetkőzzön meztelenre, „ezek előtt úgysem kell magát
szégyellnie, mert ezeknek úgyis gyakorlatuk van az ilyesmiben,
hiszen ez nem hadiüzem, hanem zsidó »kuplerej«”.
Amikor újra elővették a tányérakna-oltárkő kérdést,
szaporodtak a szidalmak is. Kun elemében volt, és azt az
utasítást adta a nyilasoknak, hogy „basszatok beléjük a zsidó
kurvákba!” A Domokos-rendi nővérnek pedig azt mondta, „te
vagy a fekete apáca, meggyalázod Szent Margit ruháját! […]
Majd a fejedbe nyomjuk ezt a fátyolt!” Később kabát nélkül
leterelték a gyanús személyeket a kertbe, azt ígérték nekik,
hogy beviszik őket a Németvölgyi útra, ott újra megverik és
meggyalázzák őket. A tizenöt éves Gábor Olgától azt kérdezték,
„nincs férjed, ilyen fiatal, fejlett lány már igazán
gondoskodhatott volna róla”.
A randalírozás végén Kun magával vitte a kapuról a
nunciatúra tábláját és a pápai zászlót, éspedig azért, mert „az
itteni zsidó csürhe” meggyalázta, de majd a páter meg fogja
szentelni. Aztán még egyszer leköpdösték a felügyelőnőt,
felpofozták a nővéreket, majd elkezdték lekísérni a menetet a
Szent János Kórház felé. Végül a céltalan őrjöngés úgy
folytatódott, hogy visszakísérték a szerencsétlen embereket az
otthonba. Az igazgatónőt szíjjal kikötözték, puskatussal verték,
ököllel arcul ütötték a varrodában, „kurva apáca, őt lehetett
volna a legjobban megbecsteleníteni”, ezt üvöltözték. Meg azt,
hogy „aljas féreg, utolsó fekete ördög”. Végül kirámolták a
házipénztárt.
Witz haragra gerjedt az eset hallatán, és Kunnal kapcsolatban
arra az álláspontra jutott, hagyni kell, hogy a polgári hatóságok
járjanak el vele szemben, hiszen pápai védelem alatt álló
helyen követte el a tettét. De tartva a felsőbb kapcsolataitól,
megint nem merték megfosztani a reverendától. Csak tervezték.
Serédi Jusztinián azt találta ki, hogy a nuncius forduljon a
külügyminiszterhez [Kemény Gábor], kérje, hogy „a
belügyminiszter [Vajna Gábor] vagy a honvédelmi miniszter
[Beregfy Károly] útján a rendőrségnek adjon olyan utasítást,
mely szerint Kunról erővel is szedjék le a papi ruhát”.
Serédi végzésében kiszabta Kunra a büntetést, mely fölért a
kiátkozással. A hercegprímás felsorolta a pap viselt dolgait,
amelynek része volt a reverendán viselt fegyver és az
otthonban elkövetett atrocitás. „Végül a Boldog Katalin
katolikus nagyleány-otthonba másokkal együtt fegyveresen és
robbanószerekkel behatolt, ott a legtrágárabb szavakkal
biztatta társait ártatlan személyek bántalmazására, sőt maga is
nevetséges argumentumot keresett Krisztus egyháza ellen. […]
Megtiltom, hogy jelen végzésem közlése napját követő éjféltől
kezdve az esztergomi főegyházmegye, kivált Budapest területén
tartózkodjék. […] Az esztergomi főegyházmegye területén […]
sem szentmisét, sem más egyházi funkciót nem végezhet. […]
Bár gyóntatási joghatósága híján az esztergomi főegyházmegye
területén eddig sem volt joga prédikálni, jelen végzésemmel
külön és nyomatékosan is megtiltom, hogy akár nem exempt,
akár exempt templomokban, akár azon kívül, akár a rádió
bekapcsolásával, akár anélkül, s akármilyen nyelven
prédikáljon.”44
A hercegprímás arra is felkészült, hogy ha Kun nem írja alá
az elsőt, akkor megkapja a II. számú végzést is, amelyben a
hercegprímás kijelenti, a főegyházmegye, kivált Budapest
területén „megfosztom őt mindennemű egyházi ruha
viselésének és mindennemű egyházi funkció végzésének
jogától”.
 Kun végül november 17-én megjelent Witz színe előtt,
felolvasták neki az első végzést, amelynek kapcsán kijelentette,
hogy nem veti alá magát, „mert az abban megfogalmazott
állítások tévesek”. A fegyverviseléstől nem tilthatják el,
őeminenciája pedig nem távolíthatja el Pestről. Végül mégis
hajlandó volt aláírni a végzést, de gondolkodási időt kért, illetve
egy példányt is belőle, „aminek birtokában – a párt vagy a
politikai szereplők segítségét kérve – elintézheti az ügyet”.
Kisebb vita után úgy döntött, aláírja, de Pestről való távozását
nem ígérheti meg. Újabb purparlét követően Kun távozott, Hász
István tábori püspök pedig másnap úgy reagált Serédi
végzésére, hogy utasította a budavári papokat, „tegyék
lehetetlenné P. Kun András minorita felszentelt pap számára a
kapisztrán templomban esetleg szándékolt bármiféle egyházi
funkciót”.
Kun 1944 tavaszán lépett be a Nyilaskeresztes Pártba (papok
számára ez szigorúan tiltott volt), és sokat lendített a
magabiztosságán, hogy részt vett Szálasinál egy
meghallgatáson. Ami persze úgy nézett ki, hogy a
„nemzetvezető” vázolta előtte a plutokrata egyházzal
kapcsolatos álláspontját. A tervekben az szerepelt, hogy
megszüntetnék a papi birtokokat, eltörölnék a papi nőtlenséget
és a reverzálist.45 Ez Kunnak imponált, részben innen
származnak az egyházellenes kirohanásai. Tény viszont, hogy
óvatosnak kellett lennie, az egyház csápjai (láttuk az egyszerű
közrendőr levelét a páter kihágásáról) messzire értek, nem
tehette nyilvánvalóvá, hogy szakítani akar a renddel. Ez az oka
annak, hogy az októberi hatalomátvételig alig vett részt
pártgyűlésen, funkciót sem vállalt a szervezetben.
A Szálasival történt találkozó után élesen szembefordult az
egyházzal. Az evangéliummal már évekkel korábban szakított.
„Szálasi nemzetvezető testvérnek egy programbeszédéből a
következőket olvastam le – mondta prédikációjában –, ő
programjául tűzte ki, hogy kutatni fogja az igazságot, és az
életet akarja választani. Íme láthatjátok, hogy Krisztus igéi
Szálasi célkitűzéseiben is érvényesülnek. Így tehát a
hungarizmus is mintegy az evangéliumból látszik táplálkozni.
Legyünk tehát figyelmesek mindarra, amit a nemzetvezető
testvér hirdet, és amit a hungarizmus zászlójára tűz, és legyünk
hűségesek az új kormányhoz, és tegye le az esküt ki-ki a saját
társadalmi elhelyezkedése szerint. Bízzunk Istenben, hogy meg
fogunk erősödni, és egyenesen tudunk majd haladni a
pályánkon. Miért is mondjuk: Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Kitartás, éljen Szálasi!”
Beszédeiben szemléletes példákat használt, és a mérgező
politikusokhoz hasonlóan meg tudta ragadni a hallgatósága
figyelmét. Csatolták peranyagához azt a beszédét, amelyet
nyilas karhatalmisták előtt mondott. Érdemes majdhogynem
teljes terjedelmében idézni, mert megérthetjük belőle a pap
gondolkodását.
„Kedves testvérek! Olvasmányaimban elmerülve a következő
megragadó példázatot találtam. Kinn az erdőben egy
szederbokor indájában játszódott le a következő eset. Arrafelé
szállt egy méhecske, amelyet minden bizonnyal az inda mögött
lévő jázminvirág illata vonzott, ámde mielőtt a célját elérte
volna a méhecske, a szederbokor levelei között egy pókhálóban
foglyul esett. A méhecske először nem tudta, hogy mi a baja,
csak azon gondolkodott, hogyan veszthette el szabadságát, és mi
az, ami fogva tartja. És amikor tágra meresztette szemét, és
körülnézett, látta, hogy nyakán, fején, potrohán, mindenütt
fényes ezüst szálak húzódnak végig. És amint így tűnődött, és
vizsgálgatta fogságának okát, akkor a szederbokor egyik levele
alatt megpillantotta legádázabb ellenségét, a pókot. A pók is
észrevette, hogy kivel áll szemben. Tudta, hogy nem jó közelébe
férkőzni. Ezért nagyon óvatosan elkezdett közelebb jutni.
Amikor szemtől szemben voltak, a pók ránevetett, és
megszólította: Mit félsz, hiszen látom, hogy rabságban vagy, és
én a te szabadításodra jöttem. Ahhoz azonban, hogy
kiszabadítsalak, előbb feltétlenül szükséges, hogy behunyd a
szemed. A méhecske hitt, behunyta a szemét. Ekkor a pók
közelebb futott hozzá, és még inkább befonta hálójába, míg
végre a méhecske teljesen mozdulatlan maradt. Ekkor a pók,
most már biztos tudatában annak, hogy a méhecske nem árthat
neki, megragadta zsákmányát, és levitte a levelek alá: így ni,
most már biztos helyen vagy. A nap heve sem száríthatja ki
testedet. Nekem csak egyre van szükségem, hogy szívhassam a
véredet, hiszen én csak a véredet akarom. Vér, vér, vér kell
nekem.
Testvérek, ebből a példából láthatjuk a magyar nemzet sorsát.
Magyar hazánkat és népünket gúzsba kötötték, pókhálót fontak
köréje, és rabságba döntötték a magyar népet.”

1944. október 22-én a Városmajori templomban beszélt a

kormányzó kiugrási kísérletéről is. Az Összetartás című nyilas
újság lelkesülten tudósított az eseményről: „A déli 12 órai
misén, illetve annak befejezte után egy sudár termetű fiatal pap
lépett a szószékre, s az evangéliumi szöveg után figyelmeztette
a templomot zsúfolásig megtöltő közönséget, hogy aki e mise
utáni prédikációt nem akarja meghallgatni, az lábujjhegyen
távozzék, mert ő az aktuális politikai helyzethez fog, mint
lelkész hozzászólni. Természetesen senki nem távozott, hanem
lélegzet-visszafojtva figyelte a kitűnő szónok szavait. Röviden
vázolta a múlt vasárnapi eseményeket… Árulás történt a
Várban, hangsúlyozta, ami a Hazát, népünket, fajtánkat,
egyházunkat teljesen kiszolgáltatta volna a bolsevizmusnak. Itt
nem lett volna többé családi élet, becsület, tisztesség, szabadság,
szentmise, csak istentelenség és rabszolgasors. De az isteni
Gondviselés meghallgatta könyörgésünket s győzelemre
segítette a hungarista Eszmét, mely megmentette az utolsó
órában a Hazát és az Egyházat. Ilyen prédikációt nem mondott
még magyar katolikus pap a templomban. Példáján okulhatnak
a többiek. A hívőkre mély hatást tett a prédikáció.”46
A bíróság a beszédek csatolásával akarta szemléltetni a pap
uszító, bűnös gondolkodását. De nem azért ítélték végül el, amit
mondott, noha abban jól nyomon követhető a nyílt erőszakra
való buzdítás. Ehelyett terhére rótták, hogy jelen volt a Maros
utcai zsidó kórházban történt vérengzésnél. A kritikus órákban,
amikor ápolókat, orvosokat és betegeket öltek meg az udvaron,
a Városház utcában tartózkodott Pesten, ám annak van nyoma,
hogy tervezte a kórház kiürítését és elfoglalását. Börtönbe végül
azért került, mert 1945. január 18-án bandájával megtámadta és
súlyosan megverte Mindák Rezső alezredest, és rendőrtiszteket
is bántalmazott a nyilasházban. Másnap (!) a nyilas számonkérő
szék huszonhét rendbeli (!) gyilkosság miatt ítélte halálra.
Szálasi mentette meg az életét. Nem zsidók halála miatt kellett
felelnie, hanem rendőrök és katonák bántalmazásáért. Az őrült
január eleji napok után, mikor is számtalanszor randalírozott a
gettóban, és közreműködött abban, hogy a zsidókat a Duna-
partra kísérjék, értékes idejét a budai várbörtönben töltötte.
Gondolkodását azokból a beszédekből lehet a legjobban
rekonstruálni, amelyeket a frontra induló katonák előtt
mondott. Egy ilyet idézünk most teljes terjedelmében, hogy
megértsünk valamit Kun gondolati alapállásából. A beszédeket
Vajna Gábor belügyminiszter megbízásából tartotta, a nyilas
kurzus ugyanis szócsőnek használta az 1944-ben már teljesen
begőzölt papot.
„Magyar hazánkat és népünket gúzsba kötötték, pókhálót
fontak köréje, és rabságba döntötték a magyar népet. Kik az
ellenségek, akik rabságba döntötték a népet, ha nem a
nemzetközi zsidóság és a nemzetközi zsidóság szolgálatában
álló többi eszme, a marxizmus és a különböző szociális
elméletek, de legerősebben a kommunizmus. Látjuk-e, hogy a
zsidók mindenütt ott vannak, és a nemzetköziség, az
internacionalizmus meghirdetésével és szolgálatában megértést
kérnek mindenki részéről a maguk számára. Ámde látjuk, hogy
csakis a keresztény nép kiszipolyozására törekszenek.
Testvérek! A zsidók és a többi plutokraták, akik
megsuhogtatták a bankós kötegeiket és sápadt aranyukat, és
igába vonják a munkásságot, ugyanakkor kiszipolyozzák őket,
és a vesztükre törnek… Éppen ezért most, amikor az áruló
Horthy-féle klikk letette a fegyvert, hogy meghódoljon az
ellenség előtt, akkor elveszítette a nemzetet, mert az ellenség le
fog igázni bennünket, és jaj lesz annak, aki az ellenség
bakancsának taposása alá kerül. Testvérek, felhívlak
benneteket, fogjunk össze, védjük meg a hazát, utolsó csepp
vérünkkel is, és tudjuk meg, hogy kik a mi valódi ellenségeink,
harcoljunk ellenük, törjük le őket megalkuvás nélkül. Ne
legyünk gyengeszívűek, fel, testvérek a harcra, mert győzelemre
visz bennünket a nyilaskereszt.”
Hetvenhét éves szöveg. Mégis furcsa érzéseink vannak most,
amikor újraolvassuk.
Bement hozzá a siralomházba

Korábban kételkedtünk benne, hogy Szirmai Rezső újságírót és

Gartner Pál pszichiátert beengedték hozzá kivégzése előtt a
Markó utcai fogházba. A következő eset azt jelzi, hogy
mégiscsak lehettek olyanok, akikkel kivételt tettek.
Feltűnően szép nő, feltűnően értékes ékszerekkel. Ezzel a
címmel számolt be 1946. szeptember 8-i számában a
kisgazdapárti Demokrácia47. A cikk arról tudósít, hogy színházi
premieren bukkantak rá a Kun páterék által elrabolt
briliánsokra. Az első bekezdés hűen visszaadja a kor sietős
ítélkezési gyakorlatát. Ha nem születtek elég kemény ítéletek,
volt úgy, hogy a lapok megrótták a „nyilasbarát”,
„gyilkossimogató” népbíróságot.
„Kedden a Markó utcai fogház udvarán kivégezték Dunckel
Károly műszerészt, Szálasi egyik legodaadóbb hívét” – kezdi a
cikket a Más álnév alatt dolgozó szerző. Bujkál bennem a
kisördög, lehet, hogy Ortutay írta. – „Dunckel tárgyalása rövid
ideig tartott. A tanúk, akik olyan sokat szenvedtek a rémuralom
idején, súlyosan terhelő vallomást tettek ellene, és Dunckel nem
is tagadott. Kegyelmet nem kapott: a sokszoros gyilkost pár óra
múlva a bitófán érte el megérdemelt büntetése.”
A riport, amely feltűnően szép nyelven íródott, arról is
beszámol, hogy „a tárgyaláson sok szó esett a korábban
kivégzett Kun páter gyilkosságairól, rablásairól. Az egykori
minorita szerzetes, aki a szeretet igéje helyett a gyűlöletet
hirdette, az utolsó pillanatig tagadta, hogy része lett volna
rablásokban, fosztogatásokban és gyilkolásokban. Dunckel
ügyének tárgyalásán újból fellebbent a fátyol ennek az
emberbőrbe bújt fenevadnak minden bűnéről. Ismételten
beigazolódott, hogy Kun páter cinkostársa volt a gyilkosoknak,
rablóknak, és megosztozott velük a zsákmányon.”
A kifejezetten olvasmányos történet azt a jelenetet eleveníti
fel, amikor az elítélt Dunckel Károly parancsnoksága alatt „egy
csoport nyilas pribék” jelent meg Rácz Artúr bankigazgató
lakásán. Az igazgatót vejével és leányával együtt a nyilasházba
hurcolták, csodával határos módon sikerült megmenekülnie,
ám a fiatalok eltűntek. Rácz a felszabadulás után visszatért a
bujdosásból, lakását teljesen kifosztották, ékszereinek, amelyek
értéke megközelítőleg félmillió dollár volt, csak a hűlt helyét
találta. Valóságos detektívmunkát végzett azért, hogy leánya és
veje sorsáról tudomást szerezzen, sokáig sikertelenül.
„Néhány hónappal ezelőtt egyik ismerősöm figyelmeztetett,
hogy szerencsétlen leányom egyes ékszerdarabjait az egyik
premieren egy feltűnően szép nőn látta – idézi a riport szerzője
a bankigazgatót. – Ezen a nyomon indultam el, s kitartó
nyomozásom végül eredménnyel járt. Csakhamar rátaláltam a
feltűnő szépségű fiatal leányra. A lélekzetem (sic!) is elállt,
amikor ujján megláttam leányom vagyont érő briliánsát.
Uralkodtam magamon, nem szóltam semmit, de ettől kezdve
állandóan figyeltem a leány szórakozásait, útjait. Egy
alkalommal az egyik bárban találtam hódolói körében, s ez
alkalommal leányom briliánsbrossa is ott szikrázott a nyakán.
Hazáig követtem, azzal az elhatározással, hogy felfedem
kilétemet, és felelősségre vonom. Így is történt. Sz. Á. pillanatra
zavarba jött, aztán bevallotta, hogy az ékszerekkel Dunckel
Károly nevű barátja ajándékozta meg. Nyomban kijelentette,
hogy kész azokat visszaszolgáltatni, s a milliós értékekből sok
mindent vissza is kaptam Sz. Á.-tól.”
Rácz Artúrt az anyagiakon túl elsősorban leánya és veje sorsa
érdekelte. Hosszas kutatást követően tudta meg, hogy Dunckel
már a népügyészség foglya. Engedélyt kapott rá, hogy
meglátogassa. „A feltűnően jó megjelenésű szerelő – aki már
tisztában volt sorsával – nem sokat kertelt. Kijelentette, hogy
leányom és vőm Kun páter elé került, az ő kezébe jutottak
ékszereim is. Ha van valami keresnivalóm, s ha tudni akarok
valamit hozzátartozóim sorsáról, keressem fel Kun pátert,
akiről úgy tudja, hogy ugyancsak a Markó utcai fogház lakója.”
A bankár később az igazságügyi minisztérium segítséggel
találkozhatott a pappal. Meglehetősen cinikus találkozás volt.
„Leányát és vejét kivégezték, ékszereit a Dunckel-csoport kapta
– mondta Kun. – Nekem is jutott valami…” Rácz bement Kunhoz
a siralomházba is, hátha megtudhat valami közelebbit a
lányáról. De a kivégzés előtt a pap már nem mutatkozott olyan
közlékenynek, mint a frontra induló katonáknak elmondott
buzdító szózataiban. „Már mondtam, ne keresse gyermekét –
mondta Kun az akasztófa árnyékában –, megölték.”
Pokorni és Megadja

Arra, hogy miért volt annyira erős a XII. kerületi

nyilasszervezet, viszonylag könnyű válaszolni. Nem feltétlenül
a különféle interpretációkban felbukkanó motívum – a
kisegzisztenciák, kereskedők, fűszeres- és péksegédek, vidékről
felköltözött munkáscsaládok – miatt volt olyan masszív a helyi
nyilas közösség. A budai kerületek hagyományosan jobboldali,
polgári, kispolgári kerületek, most az alsó-jobboldali csürhe
feljött az alagsorból, és elfoglalta az emeleti nagy lakásokat.

A XII. (illetve a VI. és az V.) kerületben több helyen

is tevékenykedtek nyilas pártszervezetek. A Győri
út 1. szám alatt 1944. november 10-ig, a Városmajor
utca 37.-ben 1944. november 10-től december 25-ig
tartózkodtak helyi nyilasok, utána átvették az
irányítást az Andrássy út 47.-ben (1944. december
25-től 1945. január 10-ig). Az Andrássy út 60.-ban
(VI. ker.) 1945. január 2-án jelentek meg és január
14-ig tevékenykedtek ott (Bokor Dénes egy
részleggel kivált az Andrássy úti kompániából, és a
Hűség Háza parancsnokaként szervezte meg a
Hungarista Légiót). Az V. kerületi Városház utca 14.
alatt volt Bokor „főkerülete”, 1945. január 14. és 17.
között tartózkodtak itt. A XII. kerületi Németvölgyi
út 5. alatt 1945. január 8. és 24. között ténykedtek a
nyilasok, ide költözött az Andrássy út 47.-ből a Dési-
Dregán Miklós vezette részleg. A Németvölgyi út
10.-ben 1945. január 18. és január 24. között Bokor
Dénes részlege tanyázott, a Márvány utca 40–42.
fölött a Dési-Dregán osztaga és Bokorék osztoztak
1945. január 24. és február 10. között. A XII. kerületi
nyilasok által megtámadott középületek a
következők voltak: VII. kerület, Kertész utca 43.
(1944. december 31–1945. január 1.); XII. kerület,
Maros utca 16., Chevra Kadisa kórház (1945. január
12.); XII. kerület, Városmajor utca 64–66., ortodox
kórház (1945. január 14.); XII. kerület, Alma u 2.,
ortodox szeretetotthon (1945. január 19.).
Tömegsírokat a következő helyeken találtak
(exhumálás is volt valamennyi helyszínen): 1.
Maros utca 16. (84 holttest); 2. Városmajori park, a
teniszpálya mellett, a Bíró Dániel Kórház mártírjai
(25); 3. Városmajori park és a Szamos utca
torkolata, Alma utcai mártírok (21); 4. Városmajor
utca 37. (14); 5. Németvölgyi út 5. (43); 6. Ügyész
utca (8). A XII. kerületi nyilasok 1944
novemberében költöztek át a Városmajor utca 37.
szám alatti házba, innen szállították el a
legyilkolásra szánt zsidókat. Legtöbbször az történt,
hogy a Városmajor utcai pártházban elvették a
megmaradt ékszereiket, melegebb ruháikat, majd
ezeket a kifosztott zsidókat ahelyett, hogy a gettóba
vagy a téglagyárba kísérték volna, a Duna-partra
vitték, és belelőtték a folyóba.
Az oroszok előretörésével meggyengültek a pesti bázisok, és a
hadi utánpótlás védelmére sok-sok csendőrt, rendőrt és
pártszolgálatost a Déli pályaudvar környékére vezényeltek.
Novemberben már a budai vár megtartása, illetve menekülés
esetén a hidak felrobbantása volt terítéken. A Déliből indultak
azok a vonatszerelvények, amelyeken az ipari vagyont és a
műkincseket (köztük az említett Szent Jobb ereklyét) mentették
ki az országból. Szálasinak meggyőződése volt, hogy az
elszállított berendezéseket, kincseket egyszer majd a háború
után vissza lehet hozni. Ma már elképesztő, de akkor úgy
gondolták, Sopronból is lehet irányítani az országot. S miközben
a kormány ott ülésezett, a maradék nyilas horda Kun páter és
Bokor Dénes kerületparancsnok vezérletével, Megadja és
Pokorni alkalmi szereplőgárdájával gyilkosságokkal tartotta
rettegésben a helyieket.
De ki volt Megadja [Ferenc] és Pokorni [József]? Nevük
számtalan tanúvallomásban felbukkant. „1945. január 12-én
vagy 13-án – olvasható a Palásti-féle Kun-naplóban – Pokornyi
vezetésével a Krisztina körúton levő Café Pozsony
tulajdonosánál jelentünk meg. A pincéből és a tulajdonos
lakásából élelmet (cukrot, kávét, lisztet, bort, pezsgőt) és ékszert
vittünk el. Ekkor történt, míg mi kutattunk, Szabó Jenő nagy
kiabálására a kávéház termébe mentem, ahol Szabó már erősen
ütlegelt egy embert, kit szökött és hazaáruló zászlósnak
minősített, mire én is ütlegekkel halmoztam el. Kivittük az
udvarra, ahol már Szabó összegyűjtötte a lakókat. Ordítozása
miatt így szóltam: – Ne sokat komédiázz, lődd agyon a
hazaáruló bitangot!”…
Kun is kitért a vallomásában a lebzselő rendőrtisztek esetére
1945. január 18-ával kapcsolatban. Ez volt különben az utolsó
razziája. „Jelentést kaptam arról, hogy a Karácsony utcai egyik
saroképület pincéjében kb. 15–20 rendőrtiszt dőzsöl –
fogalmazott a vallomásában. – Megint az én vezetésem mellett
kiszállt egy különítmény, az ott lévő rendőrtiszteket a
helyszínen összefogdosták és a Németvölgyi úti párthelyiségbe
kísérték be. A pártszolgálat-vezető leigazoltatta a rendőröket, és
szabadon bocsájtotta (őket). Nekem azonban nem volt ez elég,
kiküldöttem Pokornyit, aki többedmagával kiment, ismét
behozták az elengedett rendőröket és a segítségükre kirendelt
20 másik rendőrt, ezek közül 2 vagy 3-at megvertünk, az
ütlegelésben én is részt vettem. A verést kézzel és
géppisztolyaggyal eszközöltem. A Németvölgyi u. 5 sz. házzal
szemben volt a [kerületi] Hűség Háza, ott székelt Bokor48 és
Megadja. És amikor a rendőröket behoztam, ők is megsokallták
a dolgot, féltek attól, hogy baj lehet a dologból, engem elfogtak,
és a rendőröket kiszabadították. Valahogy kimagyaráztuk… ki is
békültünk a rendőrökkel és a rendőrtisztekkel, de pár perc
múlva a Várból nagy rendőri készültség jött, körülfogták a
házat, engem letartóztattak, bekísértek, és ezt követően ítéltek
kötél általi halálra.”
Megadja és Kun kegyetlenkedéseiről Wallenberg egyik
munkatársa is beszámolt, akit a lakásáról hurcoltak el a III.
kerületből. „Engem egyedül a Megadja Ferenc ütött, de úgy,
hogy a fejem betört, s az orrom vérzett, s két csomó hajamat
tépte ki. […]” Megadja és Kun páter közösen verte meg dr.
Morelli József ügyvédet is, azzal fenyegették, hogy »meg fogják
úsztatni«. Elszedtek aztán tőle kb. kétmillió pengő értékű
készpénzt és ékszert. Márffy Ödön festőművészt és öccsét
Megadja megzsarolta, pénzt követelt tőlük, majd megölte a
művész zsidó modelljét. […] 1944. december 24-én este a
Városmajor utcai nyilasház kertjében a csoport jelen lévő
vezetői személyesen végeztek ki tíz-egynéhány foglyot, akiket
hetek óta tartottak fogva és kínoztak. A meggyilkoltak egyike
egy kilencéves kisfiú, Hutiray Tamás volt… Bent a házban
közben Kun András páter az Ave Mariát játszotta hegedűn.”49 A
karácsony előtti estén a nők mellét harapófogóval tépték, a
hasukat bikacsökkel ütötték, hogy ne legyen többé gyerekük, és
itt hangzott el – egy nyolcadik hónapban lévő állapotos tanú ezt
vallotta –, hogy Megadja torkaszakadtából azt kiabálta:
„Megadja nektek a Megadja!”
Itt azonban kitérőt kell tennünk, aminek oka Megadja Ferenc
karrierje és ennek a hangzatos mondatnak az elferdülési
sztorija.
Az Államvédelmi Hatóság 1952. július 16-án tartóztatta le,
amikor Jugoszláviába akart szökni. De elkerülte a bitófát, mert
a politikai rendőrség beszervezte: az volt vele a célja, hogy
átdobja kémkedni Jugoszláviába.
A hatgyermekes családból származó Megadja megjárta a
keleti frontot és 1943-ban szerelt le. 1944 elején beállt Tokai
Péter fűszereshez kereskedősegédnek. Tokai szervezte be a
pártba, ahol fényes karriert futott be. 1944 októberétől
kitelepítési kormánybiztossá nevezték ki, a XII. kerületben
pedig ő volt a védelemi és megtorlásvezető. Amikor áttelepült
Pestre, az Andrássy út 47.-be, öccse, Megadja László a nyilas
nyomozóosztály vezetőjeként fungált (kivégezték), Megadja
Ferenc pedig a Hűség Háza (Andrássy út 60.)
parancsnokhelyettesévé küzdötte föl magát. A Maros utcai
vérengzés (január 12.) másnapján „menekülésszerűen” távozni
kényszerült, civil ruhát öltött, és kétszer is megszökött a szovjet
fogságból.
Megadja Ferenc Miklós a Maros utcai vérengzés után vidékre
távozott, meg akarta úszni a felelősségre vonást. Kezdetben
Hódmezővásárhelyen, majd Algyőn húzta meg magát,
mezőgazdasági munkákból élt, és összeismerkedett egy
Mórahalmi Jánosné nevű asszonnyal, akitől gyereke is született.
Algyőn kötött ki, ahol Varga Ferenc felfogadta béresnek.
Kihallgatásakor elismerte, hogy tíz-tizenkét alkalommal vett
részt civilek elleni kegyetlenkedésben. A zsidótlanításra
vonatkozó kérdésre azt felelte: ez a zsidó származású
személyek elfogását, ingó és ingatlan vagyonától való
megfosztását, súlyos bántalmazását, adott esetben megölését
jelentette.
Soós Mihály kutató részletesen beszámolt Megadjának
Szlavkó fedőnéven való beszervezéséről, amely az ÁVH titkos és
nagyszabású terve volt. Új személyazonossággal ruházták fel, a
Kovács János nevet adták neki, fiktív előélettel és úgy, hogy
családtagjait, Sándor nevű testvérét és két unokatestvérét is
beszervezték. Így járt az új élettársa, Mórahalmi Jánosné is.
Három hónapig tartott a beszervezés, a kiképzés, a „zentai
születésű” Kovács Sándornak a jugó titkosszolgálat, az UDB
hatósugarába kerülve kellett volna visszakerülnie
Magyarországra. Lélegzetelállító kémtörténet a Megadjáé,
melynek kudarc lett a vége. Megadja Ferenc ugyanis Trieszten
át meg tudott szökni, és Ausztráliában telepedett le. A politikai
rendőrség mindent tudott róla, a markában tartotta őt és közeli
hozzátartozóit is, mégsem sikerült a nagy konspiráció.50 A
Sándor nevű beszervezett testvére szerint a bátyját annak
tetteiért fel kellett volna akasztani. Más kérdés, hogy miért nem
kérték kiadatását a magyar illetékesek, illetve, ha kérték volna,
miért vonakodtak volna az ausztrál illetékesek őt kiadni.
Ez az egyik szál. Megadja 1980-ban halt meg az ausztráliai
Buxtonban. Soha nem vonták felelősségre a városmajori
gyilkosságokért.


Markó utca 27., népbírósági tárgyalás a Fővárosi Törvényszék

épületében. Balra Kun András kiugrott minorita szerzetes, akinek
vezetésével a XII. kerületi nyilascsoport tagjai a Maros utca 16.
szám alatti zsidó kórházban körülbelül 90 embert gyilkoltak meg.
Jobbra Péter Gábor, a Politikai Rendészeti Osztály (PRO) vezetője
(Fortepan)

Frisch György városkutató, a XII. kerületi rémtettek

szakavatott ismerője feltárta a mondás („Megadja nektek a
Megadja”) eredettörténetét. A mondat Szegő Hanna a Spielberg
Alapítvány adatgyűjtőinek oral history interjújában hangzik el,
de többen is használták.51 Szegő elmondta, hogy egy
alkalommal látta a Megadja nevű „kis púpost”. – Gnóm-szerű
figurát említett, ami szöget ütött a fejembe – jegyezte meg
Frisch György. – A Megadja fiúk ugyanis szálfa termetűek
voltak, mind jó kiállású legény. Ki lehetett akkor a „kis púpos”?
Lehet, hogy Halák Mihály volt az, akit Götz néven is
emlegettek? Kun páter a bírósági tárgyaláson azt mondta, nem
ismert semmiféle Götzöt. Fölmerült bennem, hogy miként is
történhetett ez. Szegő Hanna ismerte mindkét Megadját. Tudta,
hogy egyik sem volt „kis púpos”. A Spielberg Alapítvány
munkatársai 180–190 interjút vettek föl, nem ellenőrizhettek
minden megszólalást. Szegő önként jelentkezett tanúnak a
nyilasperekre, a Kun páterére végül nem hívták be.
– Mindenem a hitelesség, és nem szeretem, amikor a
vándormotívumok túlnőnek a valóságon, ezért ellenőriztem
Szegő Hanna minden megszólalását – mondta Frisch. A „kis
púpost” kerestem mindenhol, minden periratban. Megtaláltam
végül „Púpos Jocót”, akit Vágó Imre jelentett fel az ÁVH-nál
azzal, hogy a (kivégzett) Bokor Sándor pribékje volt, jelenleg
Makón él. Miért mondom el mindezt? Azért, mert az ember
soha nem mehet biztosra. Kun páterről és a nyilasokról újabban
divat lett ezt-azt állítani. Hangzatossá vált ez a „megadja nektek
a Megadja” nyilas szöveg is. De nincs rá semmi bizonyosságunk
(az egy tanúvallomáson kívül), hogy vajon tényleg elhangzott,
vagy csak utólag torzultak el úgy a dokumentumok, hogy széles
körben ismert mondássá vált. Még az is lehet, hogy a kisfiú
Megadjákat az iskolában csúfolhatták „beszélő” nevük miatt.
Miért ne viccelődhetett volna zsidók kínzása közben a saját
nevével?
 Frisch György csak a saját szemének hisz, olykor azonban
még abban sem lehet biztos. Szegő Hannát megcsalhatta az
emlékezete, az utókor dokumentumok híján képtelen
ellenőrizni a tanúvallomások igazságtartalmát. A Telex nevű
online lap például 2021 nyarán közölt egy, a Fortepanra
fölkerült bombasztikus fotót, amelyen Kun páter és Péter
Gábor, az ÁVH Politikai Rendészeti Osztályának vezetője
látható, alig negyven centire állnak egymástól, farkasszemet
néznek. A kép az információk szerint 1945 szeptemberében, „a
népbírósági tárgyalást megelőző vizsgálat során készült a
Budapesti Törvényszék Markó utcai épületében”, a híres Mafirt-
fotós, Bauer Sándor hagyatékából került elő. Mit keresett Péter
Gábor a Markó utcában Kun páternél, tehetjük fel a kérdést,
amikor minden idegszálával Szálasi hazahozatalára készült
1945 szeptemberében?52 Miért ment volna a Markó utcába, és
miért exponálta volna magát egy kisstílű háborús bűnös
ügyében?
„Nem lehet pontosan tudni, hogy ezt a képet ki készítette,
egészen mostanáig a szerzőjét nem azonosították be – fejezi ki a
bizonytalanságát a Telex cikkének szerzője. – Ez a felvétel Bauer
Sándor anyagával együtt került a Fortepan gyűjteményéhez,
Bauer a Magyar Távirati Irodának (mai MTVA) és annak
elődjének, a Magyar Filmirodának (Mafirt) is fotózott, de nem
valószínű, hogy az akkor még csak tizennégy éves fotóriporter a
népbírósági tárgyalásokat fényképezhette.” Tény, hogy divatba
jött újra a nyilas rémtettek felidézése. Nem azért, mert azokat
elfelejtettük volna, hanem mert a borzalmak jól mutatnak a
bulvárfelületeken is. Felfedezte magának a régi nyilas ügyeket
az online. És újra elkezdtek vándorolni a virtuális világban a
hetven évvel ezelőtti tanúvallomások motívumai, amelyek
mélyére látni eléggé nehéz, olykor lehetetlen.
 Pokorni Józsefről, a nyolcgyermekes villanyszerelőről hosszú,
egykori népbírósági tanúvallomásokat szemléző dolgozatot
írtam a Mozgó Világban, kisebbfajta közéleti botrány lett belőle,
mert kiderült, hogy Kun páter harcostársa a mai polgármester,
Pokorni Zoltán nagyapja volt. Neve – ez volt a tulajdonképpeni
botránykő – szerepelt a Németvölgyi úti Turul-emlékmű
talapzatán, a volt áldozatokéval együtt, ami eléggé furcsa
megoldásnak bizonyult. Pokorni számos alkalommal együtt
razziázott Kunnal, gyakorta együtt tüsténkedtek abban, hogy a
zsidókat a Duna-partra kísérjék, de nincs konkrét adat arra,
hogy kit, mikor végeztek volna ki. Csak annyit tudni, hogy több
ezer bujkáló zsidó így halt meg. Előtte megkínozták őket, és
elszedték maradék értéktárgyaikat. A borzalmak felsorolása
megtörtént az elmúlt években, a pap kíméletlen volt, olykor
kifejezetten kegyetlen. Cinikus mondatait, amelyekkel a
kiszemelt áldozatokat minősítette, magunk is idéztük. A
vádiratot észrevételező Kun azt hangoztatta, hogy nem ő volt „a
legkegyetlenebb a kegyetlenek között”. Ez a megállapítás az
elhurcolt és megvert Morelli József ügyvédtől származik, akit 15
napig tartottak fogva a nyilasházban. Megadja pedig azért
csatlakozott Kunhoz és Pokornihoz, hogy az ügyvéd lakását
kifosszák.
A Krisztina körúti rendőrök elleni esetre 1945. január 12-én
került sor. Ugyanazon a napon, amikor a Maros utcai vérengzés
is megtörtént. Délelőtt tizenegykor húsz-harminc fős nyilas
kompánia tört be a 81-es számú házba, partizánokat és azok
parancsnokát, Ákossy Lajos zászlóst keresték. Amikor
megtalálták, irgalmatlanul elverték, majd a ház lakóinak szeme
láttára levitték az udvarra, ahol Kun öt revolverlövéssel
kivégezte. Ugyanitt lőtték agyon Juhász Rezső szakaszvezetőt is.
A páter volt a nyilaskülönítmény parancsnoka, és nem csak a
kivégzéseket rendelte el, hanem az óvóhelyről felhozatta a
gyerekeket és anyákat, és a szemük láttára lövette agyon a két
szökött katonát. A gyerekeknek közben almát osztogatott, és azt
mondta, „látjátok, a pap bácsi nem csak ölni, de adni is tud”.
Juhászra egy pártszolgálatos nyilas lőtt rá, de végül nem halt
meg. Mire Kun – a vádirat szerint – azt mondta, „taposd szét a
fejét”. A tombolás január elején azzal folytatódott, hogy Mindák
Rezső orvos-alezredest „több ízben véresre verte és halálra
ítélte”.
Január elején tehát a páter immáron rendszeresen használta
a revolverét, rendszeresek lettek a razziák a Nagyatádi Szabó
utca és a Paulay Ede utca környékén. Kunt hétszáz zsidó
előállításával és kivégzésével vádolták. A páter a rémtettek
elkövetését, és azt, hogy ötszáz ember életének kioltásában
szerepet játszott – erre már utaltunk –, a kihallgatások erőteljes
fizikai bántalmazásai hatására elismerte. Viszont nem sokkal
azelőtt, hogy felakasztották, tagadta, hogy köze lett volna az
áldozatok halálához.
Pokorni József a Védelem és megtorlás nevű csoportban
ügyködött Kun páter társaságában, Megadja Ferenc – aki
többször részegen üvöltözött a lefogott, megkínzott, kizsebelt
zsidó áldozatokkal – általában e másik kettővel együtt követte el
véres tetteit. A rettegett trió gyakran „razziázott” együtt, amely
általában kimerült a féktelen zsidóvadászatban. 1945 január
elején talán megsejthettek valamit abból, hogy
elkerülhetetlenül közeleg a vég, mert ekkor voltak a
legkíméletlenebbek. Voltaképp a Maros utcai kórházban és az
Alma utcai szeretetotthonban elkövetett tömeggyilkosságokkal
tetőzött a pályafutásuk. Megadja ezután rögtön felszívódott,
mert tudta, hogy tettei nem maradhatnak következmények
nélkül. (László nevű testvére nem volt ennyire elővigyázatos,
elkapták, és elvitték az áprilisi exhumálásra, majd rövid úton
felakasztották.) Kun január 19-én börtönbe került, Pokorni
meghalt. Ezt persze éveken át nem lehetett tudni, a rendőrök
minden ilyen nevű embert lenyomoztak Magyarországon, de
még Felvidéken is. Megadja az alföldi pusztaságba vonult
vissza, ott rejtőzött az 1952-es ÁVH-s beszervezéséig.
Megadja mindazonáltal nem volt olyan engesztelhetetlen
zsidógyűlölő, mint a páter, a zsidók vagyontárgyai jobban
izgatták, mint az ideológiai, faji kérdések, Pokorni pedig
általában akkor gyöngült el, amikor csinos nőkkel találkozott. A
tanúvallomásokból leszűrhető, hogy egy alkalmi kapcsolat volt
az oka annak is, hogy 1944 karácsonya előtt elhagyta a
családját.
Megadja százados Ausztráliában nyomban nekiállt az újnáci
csoportosulások megszervezésének, a dokumentumok szerint
mozgósította régi nyilas kapcsolatait. Egy 1971-es tanúvallomás
szerint Pokorni felesége az ötvenes évek közepén arról számolt
be, hogy egyik fiának, Józsefnek sikerült Ausztráliába
disszidálnia. Minden okunk megvan rá, hogy feltételezzük,
Megadja volt az első, akit felkeresett, hogy segítsen neki.
Megadja Ferenc 1980. április 4-én, 61 évesen halt meg
Buxtonban. Soha nem kellett felelnie azokért a rémes tettekért,
amelyeket Kun páterrel és Pokornival közösen vittek véghez.
Mellesleg 1952-ben azt próbálta beadni a kommunista
állambiztonság embereinek, hogy személyesen ő fékezte meg
1944 telén „az őrjöngő Kun pátert”. Ausztráliai hazudozásai
során pedig azzal kábította a nyilas emigrációt, hogy „utolsó
leheletéig” védte a Hűség Házát. „Ezzel szemben a helyzet az –
írja Zoltán Gábor –, hogy az Andrássy út 60.-at jóval a szovjet
katonák érkezése előtt az összes nyilas elhagyta, az épületben
csak az utolsó mészárlások után otthagyott tetemek maradtak –
más lehetőség híján ők fogadták a behatolókat.”
Az özvegy vallomása
Van egy csalóka kép, amely a zsidógyűlölettel teli nyilasokkal
kapcsolatos. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egy csapásra,
felső parancsra szabadulhat el a gyűlölet, és ölthet olyan testet,
amellyel képtelenek vagyunk megbirkózni. A dráma lényege,
hogy sokáig szunnyadnak az indulatok, aztán teátrálisan a
felszínre törnek. Egy jó arcú pap, egy jó kezű villanyszerelő és
egy fess katonatiszt alakjában tör ránk a halál. A nyilasokkal
kapcsolatban gyakran hájas és duhaj figurákra asszociálunk, de
a valóság ennél jóval összetettebb és bonyolultabb volt.
Amikor közöltem a Mozgó Világban a Pokornival kapcsolatos
történetet, megosztottam olvasóimmal a legfőbb gondomat:
nem vagyok történész, nem tudom ábrázolni az időt és a
konfliktusokat csak úgy, hogy a cselekvés konkrét személyekhez
köthető. Pokornival, Kunnal és a többi nyilassal is ugyanez a
helyzet. Az előéletükről alig van információ. A népbírósági
perek anyagából tudjuk csak, hogy 1944 telén ki mit követett el.
Jeleztem a cikkemben, hogy a kezembe került az özvegy,
Pokorni Józsefné 1971-es kihallgatási jegyzőkönyve (noha a
férje sülve-főve együtt volt Kunnal, a páterről – mivel huszonöt
évvel korábban felakasztották – egy árva szó sem esett), és
jeleztem, hogy a villanyszerelő életének „utolsó egy hónapjáról
igen sokat tudunk, de arról, hogy előtte, a hosszú évtizedek alatt
mit tett, arról szinte semmit”.
Csattanós válasz érkezett erre az Élet és Irodalom hasábjain.
Vargha János kutató közölt egy régi forrásokra (újságcikkek
tömkelegére) támaszkodó írást a Nuszbaum nővérekről, és
Karsai László történészre hivatkozik, aki előzőleg a Fővárosi
Büntetőtörvényszéken 1938 és 1945 között keletkező
iratanyagot vizsgálta. A történész 49 olyan személyt azonosított,
„akiket 1941-ben deportáltak vagy megpróbáltak deportálni, de
megszöktek a pályaudvarról vagy a deportáló vonatról”.
 „Két bátor hölgy, Nuszbaum Ilona (43 éves, volt raktári
munkás) és húga, Nuszbaum Berta (41 éves, volt raktári
munkás) vádiratából kiderül, hogy 1941. szeptember elején
»megfelelő úti okmányok nélkül« a Szovjetunió területéről a
magyar határt átlépték – írja Karsai. – Bár mindketten
Budapesten születtek, mégis izraelita vallásúak és lengyel
állampolgárok voltak, állandó lakásuk és vagyonuk nem volt.
Talán feljelenthették őket, mert »kémgyanús voltuk miatt« 1941.
november 23-án rendőrt küldtek értük. Bozsoki István
próbarendőrnek Nuszbaum Ilona húsz pengő »ajándékot«
próbált adni, hogy őket szabadon bocsássa. Miután »tettüket«
beismerték, tiltott határátlépés és megvesztegetés miatt négy-
négy hónapi fogházra ítélték őket.”53
Vargha János nyolc korabeli újságban nézte át a Nuszbaum
nővérek „lebukásáról” és elítéléséről szóló tudósításokat, a
Népszava, az Esti Újság, a Pesti Hírlap és a szélsőjobboldali Új
Magyarság is beszámolt az esetről. A kutató azt „ellenőrizte”,
igaz lehet-e az, amit Karsai feltételezett: talán feljelenthették a
testvérpárt.
Igaz volt. Pontosan ez történt. Nem akárhol és nem akárkik
mártották be őket.
A Magyarság, a „magyar nemzetiszocialista mozgalom
napilapja” Két kitoloncolt zsidólány kalandos szökése Galíciából
Budapestre címmel kommentálta az ügyet azzal az alcímmel,
hogy: „Kézről kézre adta a falusi zsidóság a visszaszökő
Nussbaum nővéreket”. A testvérpár nyáron toloncházba került,
és a magyar csapatok galíciai bevonulása után indították őket
útnak vonattal Kőrösmező felé, de „egy őrizetlen pillanatban
[…] a két zsidó lány egérutat vett a társaságtól, őrzőik szeme
elől sikerült eltűnniük és egy galíciai városkában elrejtőzniük”.
A lányoknak sok pénzük volt, és egy lengyel paraszt hozta
vissza őket a Kárpátokon át a határra, gyalog tették meg végül
az utat Debrecenig, zsidó házaknál laktak útközben. Pestre
vonattal utaztak, majd lakást kezdtek keresni, persze a
hatóságok megkerülésével.
Ami ezután következett, minden képzeletet felülmúlt. Ez
szerepelt a cikkben: „Néhány nappal ezelőtt Budán, a XII.
kerületben a Pagony utca 30. számú ház előtt két jól öltözött
bundás zsidó nő megszólította Pokorny József villanyszerelő
feleségét. A két zsidó nő elmondta, hogy sok pénzük van,
albérleti szobát szeretnének kivenni, ha az nincs, két ággyal is
megelégszenek, mert nincsen lakásuk. – Igen messziről jöttünk,
és nem szeretnénk magunkat bejelenteni – mondta a két zsidó
nő –, nem akarjuk, hogy rokonaink megtudják, hogy Pesten
jártunk.”
A következő napon – idézi a tudósítást Vargha – „Pokornyné a
saját lakásán ajánlott fel részükre szállást úgy, hogy fejenként
heti 10 pengőt fizetnek egy ágyért. A villanyszerelő felesége
akkor már megbeszélte a dolgot a férjével, és az a gyanújuk
támadt, hogy a két rejtélyes zsidó nőnek valami
takargatnivalója lehet, ezért nem akarják bejelenteni magukat.
Azt se hitte el Pokornyné, hogy az egyiket Kovács Ilonának, a
másikat pedig Kovács Erzsébetnek hívják, mert külsejükről
lerítt a faji jelleg. […] Szerdán délután elhatározta a Pokorny
házaspár, hogy leleplezik, illetve rendőrnek adják át a két zsidó
nőt, hogy a főkapitányságon megállapítsák, miért rejtőzködik a
két nő. Az esti órákban az utcán ment a két elegáns, bundás
zsidó nő és Pokornyné. Amikor az első rendőr közelébe értek,
Pokornyné odasietett a rendőrhöz, közölte vele gyanúját, és
kérte, hogy állítsa elő a két nőt a rendőrségre.”
Van tehát a nyilas létnek előtörténete. A nővéreket egy
fegyelmezett, törvénytisztelő magyar házaspár juttatta
rendőrkézre 1941 novemberében. A Pesti Újság még ezzel a
részlettel is szolgált: miután a házaspár elhatározta, hogy
feljelentik őket, „Pokorni el is ment a rendőrségre, hogy a
bejelentést megtegye, az asszony pedig, aki nem tudott arról,
hogy a férje a rendőrségre sietett, ugyanakkor a közeli
őrszemnek szólt”.
Pokorni Józsefné harminc évvel később lakonikus
tömörséggel felelt az őt faggató rendőr kérdéseire. Hol voltak
ekkor már a Nuszbaum nővérek? A korábbi eseményeket
vastagon fedte be a múló idő.54 „Tegyen vallomást a Bp. XII.
kerületi nyilasok 1944. okt. 15-ét követő cselekményeiről” –
szólította fel az asszonyt a rendőrtiszt. „A nyilaskeresztes
pártnak én nem voltam tagja, és tudomásom szerint a férjem
sem, aki abban az időben a MOM-ban dolgozott, mint
villanyszerelő – mondta az özvegy. – Emlékezetem szerint 1944.
dec. 22-én – mivel otthon volt betegállományban – elment a
Kapás utcai OTI-ba felülvizsgálatra, de csak másnap reggel hat
óra tájban jött haza. Elmondta, hogy a Megadja – akit, mint
fűszeressegédet én is ismertem – őt is a Városmajor utcai
nyilasházba rendelte, és azt is mondta, hogy ha nem megy oda,
akkor abból baj lesz, ezért már 22-én egész nap velük volt, és a
kabátot is tőlük kapta. Elmondta még azt is, hogy ők most
elmennek Budáról, ezután elment hazulról, és vele többet nem
találkoztam. Nyolc gyermekünk volt, és ugyanott laktunk, ahol
ma is lakunk, a háznak nem volt óvóhelye. 1944. dec. 23-án egy
kb. 20 éves fiatalember jött egy tehergépkocsival hozzám, és
elmondta, hogy a férjem küldte őt azért, hogy a Gömbös Gyula
út 8. sz. alatti házba költöztessen, mivel abban a házban van
óvóhely, és ott a gyerekekkel nagyobb biztonságban leszek. Át is
költöztem oda. 1945 januárjában, kb. 18-án a nagyobbik
gyerekeim elmentek a Pagony utcai lakásunkat megnézni, és
éppen akkor keresett ott minket egy cselédlány, aki elmondta,
hogy férjem a Kis Svábhegyi úton a gazdája villájában feküdt
két napig gerinclövéssel, és onnan a János kórházba vitték.
Egyik fiam volt a János kórházban, de apját már csak holtan
látta ott. Később a XII. kerületi tanácstól kaptam meg férjem
halotti anyakönyvi kivonatát. Férjem tevékenységéről, a XII.
kerületi nyilasok tevékenységéről semmit nem tudok, mivel én
sem a XII. Városmajor utcai nyilas pártházban nem jártam, sem
ismeretségem nem volt a nyilasok között. Csak a két Megadja
testvért ismertem, az egyik fűszeressegéd volt Tokai Péter
fűszeresnél, ahol én is vásároltam, a másik Megadja
emlékezetem szerint szobafestő volt… Egyebet az üggyel
kapcsolatban elmondani nem tudok. A jegyzőkönyv
vallomásomat az igazságnak megfelelően tartalmazza, amit
aláírásommal igazolok.”
„Nincs több akasztás”

Pokorni József özvegyének 1971-es tanúvallomása a Brunner

Tivadar és társai ellen indított per rendőrségi nyomozása során
keletkezett. Utalások vannak arra, hogy foglalkozott a perrel az
MSZMP Koordinációs Bizottsága is, a pártvezetés a politikai
kényelmetlenségek miatt a legmagasabb szinten kezelte az
ügyet.
Brunner Tivadar 1922-ben született Budapesten az I.
kerületben. Testvérét, Brunner Oszkárt (aki az Ék Sándor
sajtótiszt irányította XII. kerületi exhumálásokon 1945
áprilisában ott áll a sor végén a Maros utcai kórház udvarán,
fotók is megörökítették) 1946-ban halálra ítélték, majd az
ítéletét életfogytiglani kényszermunkára változtatták, végül
felmentették, mert „csak egy tanú bizonyította a részvételét a
XII. kerületi nyilas vérengzésekben”.55
Brunner Tivadar letartóztatásáig a Móri Állami Gazdaság
főkönyvelőjeként és igazgatóhelyetteseként dolgozott. MSZMP-
tag volt, Móron lakott a Rákóczi utcában, a visszaemlékezők
szerint holokauszttúlélőt vett feleségül, aki nagy
valószínűséggel egészen addig vajmi keveset tudott férje 1944-
es viselt dolgairól, amíg meg nem érkezett érte a rendőrség
fekete autójával Sas főhadnagy.
 Az egykori nyilas Brunner Bokor Sándor XII. kerületi
pártszolgálat-vezető, Bokor Dénes őrségparancsnok, Kun
András és a kalandos körülmények között beszervezett, majd
Ausztráliába emigrált Megadja Ferenc társaként a Védelem és
megtorlás nevű szervezet tagjaként követte el tetteit.
Tizenhárom év börtönt kapott, amiből kilencet ült le. „Az
elfogott nyilasok jó része attól tartott, hogy sorsuk azonos lesz a
terrorcselekményeik áldozataiéval. A várható súlyos
büntetésektől való félelmükben mindent elkövettek, hogy
mentsék magukat, és látszólag a valóságnak megfelelő,
beismerő vallomásokat tegyenek.”56 Brunner Tivadar és öt
társa ügyében 1966-ban kezdődött a nyomozás, s bár
nehezítette a vizsgálatot az eltelt idő, de a szembesítések és
felismertetések során kiderült, hogy a tettesek ugyanazokon a
helyszíneken és hasonló módon követték el tetteiket, mint 1945
és 1948 között felelősségre vont (népbírósági ítéletek nyomán
kivégzett) társaik: Kun András, Bokor Sándor, a Dési-Dregán
házaspár, Gáncsos István, Hajgató Lajos, Hellinger Antal,
Tuboly Miklós.57 Újra kihallgatták a régi tanúkat, Turányi
László nyugalmazott rendőrezredes pedig azt rögzítette, hogy
„az igen agresszív cselekedetek élményei […] állták az idő
emlékezetcsökkentő erejét, és a terhelteknek a tanúkkal történő
szembesítése meghozta az eredményt”.
Az 1945–1948-as jegyzőkönyvek központi tétele volt a
„Dunához kísérés”, ez a tett az 1966-ban újrakezdett nyomozás
esetében már nem volt elégséges a bűnösség megállapításához,
írja Turányi, „hiszen a tettesek nem a kíséréssel, hanem a
foglyokra leadott célzott lövésekkel valósították meg a törvényi
tényállást”. A Duna-partra való kísérés a népbírósági perek
idején majdhogynem önálló büntetőjogi kategóriaként
szilárdult meg, de aztán veszített erejéből. A zuglói nyilasper
(1967) után erre már kevésbé hivatkoztak a bírák, a konkrét
gyilkosságok bizonyítása lett az irányadó. Az idő
előrehaladtával egyre nehezebb volt újra szóra bírható tanúkat
találni, vagy azért, mert már nem éltek, vagy mert eltűntek az
igazságszolgáltatás látóteréből. A Duna-partra való kísérés
afféle kiegészítő vádlehetőség maradt, amellyel a nagy bírósági
perekhez (Bárdossy-, Imrédy-, Szálasi-, Sztójay-per stb.)
hasonlóan a nyilvánosság elől elzárt, csak néhány kiválasztott
történész, megbízható újságíró által kutatható perben is lehetett
érvelni. Azt, hogy a megvádolt tettes megölt-e valakit, nem
bizonyították. De azt, hogy részt vett a hírhedt kísérésben, még
meg tudták állapítani. Tíz-tizenöt év fegyházbüntetés járt ezért
a tevékenységért.
Brunner Tivadar és társai annak ellenére kaptak csupán
hosszú börtönbüntetést, hogy amit tettek, az „különös
kegyetlenség” tekintetében hasonló volt az 1945-ben feltárt
cselekményekhez. Miközben a XII. kerületi nyilasok közül
egykor huszonhármat halállal sújtottak, és a
szabadságvesztésre ítéltek száma ennek többszöröse volt, addig
1971-ben már nem született halálos ítélet.
Brunner Tivadart a zuglói nyilasper (1967) afféle oldalági
perében találták bűnösnek. Itt is akadtak olyan tanúk, mint ott,
Kröszl Vilmosék esetében.58 A régi nyilasokat felismerték. A
„Pokornyival” kapcsolatos emlékek sem koptak el.59 Egy 1967
augusztusában készült jelentés azt tartalmazza, hogy „Brunner
Tivadar, Brunner Oszkár, Ráki József, Tímár József esetében
háborús bűntett alapos gyanúja megállapítható, e bűntettet az
egyes személyeknél felsorolt vallomások bizonyítják, de
büntetőeljárás azért nem indítható, mert több körülmény
tisztázásra szorul”.
 Az 1968 márciusában készült összefoglaló jelentésben viszont
már az áll, hogy a rendőrök végeztek az operatív feldolgozó
munkával, amelyet „az indokolt, hogy több olyan személy
elkerülte a felelősségre vonást, aki tevőlegesen is részt vett az
üldözöttek elhurcolásában, brutális bántalmazásában és
törvénytelen (?)60 legyilkolásában.” Az összesítésben szerepel,
hogy a kerületi nyilasszervezetben és a „Hűségházban” kb. 110–
115 nyilas fegyveres pártszolgálatos tevékenykedett, közülük a
felszabadulás után huszonhárom személyt halálra, huszonhat
személyt börtönbüntetésre ítéltek, huszonöt fő Nyugatra
menekült vagy időközben meghalt. Összesen tizennégy egykori
nyilast jelöltek meg név szerint, és javasolták az egyeztetést a
III/III-1 jogi osztállyal. Az volt a bírósági szak előszobája, ott
ültek a nagyágyúk, akik 1970. augusztus 1-jén álltak végül elő a
javaslattal (a Koordinációs Bizottság felé) „a budai gyilkosok
fedőnevű háborús bűncselekmény realizálására”. Betartották
azt a protokollt is, hogy párttagok esetében előzőleg ki kellett
kérni az illetékes pártszervek véleményét. „Brunner Tivadar
nyilas múltjáról tájékoztattuk a Fejér megyei PB. I. titkárát,
melyet tudomásul vett, intézkedéseinkkel egyetért.”
Az ítélet 1971 októberében született meg a Fővárosi
Bíróságon. Brunner Tivadar tizenhárom, Ráki József tizenöt,
Halák Mihály tizenöt, Vonház Pál tizenkettő, Timár József négy
év hat hónap, Kreutz Ferenc négy év hat hónap, Brunner
Oszkár tíz év börtönbüntetést kapott. Pokorni neve is előkerült
a tárgyaláson, feltűnik Brunner Tivadar anyagában, de
szerepelt Ráki, illetve ezen kívül Bottlik Hugó
tanúvallomásában is. Mellékelték végül Pokorni Józsefné
tanúvallomását is, és csatolták a János kórház iratait a meglőtt
férfi felvételéről (1945. január 27. meghalt január 28).
 A legmeghökkentőbb, hogy Brunner Tivadar és a „budai
gyilkosok” perének lefolyásáról a sajtó egy árva szót sem írt.
Ennek megfejtése érdekében újabb kitérőt kell tennünk. A
zuglói nyilasper volt a „budai gyilkosok” perének közvetlen
előzménye. A nagy visszhangot kiváltó ügyben 1967. április 19-
én született ítélet, három embert, köztük Kröszl Vilmost halálra
ítéltek, tizenhatan tíz-tíz évnél is több fegyházbüntetést kaptak
(az állambiztonsághoz beszervezett Bárándy György volt a
fővádlott ügyvédje, aki később azt nyilatkozta, hogy meg volt
győződve védence bűnösségéről). A perről Szabó László, a
hatvanas években futó Kékfény című tévéműsor arca, a
Népszabadság újságírója könyvet írt, az egész pert rögzítették
filmszalagon, hogy megmaradjon az utókornak (meg is maradt,
nemrég mutatták be digitálisan feljavítva). De sokan nem
értették, hogy miért akkor vették elő a huszonkét évvel korábbi
bűnösöket, és miért kellett hozzá annyi idő, hogy példát
statuáljanak.61 A zuglói nyilasperrel „a hatalom nem minden
egykori nyilast akart elszámoltatni, hanem egy kiválasztott –
rémtettek sorozatát elkövető – csoport példáján akart üzenni a
magyar társadalom különböző rétegeinek. Emellett a háborús
bűnök elévülése körül zajló NSZK–NDK (Nyugat–Kelet)
propagandaháború részévé is vált a magyar bűnösök szigorú
büntetése.”62 Lehetséges tehát, hogy a nemzetközi dimenzió
erőteljesen érvényesült. De az is valószerű, hogy 1956 közelgő
tízéves évfordulója ösztönözte a kádári hatalmi gépezetet arra,
hogy még egyszer odacsapjon. Egyes szakértők meggyőződése
szerint a döntő érv az lehetett, hogy akik 1945-ben megúszták,
majd „kisnyilasokként” beilleszkedhettek a társadalomba, részt
vettek az 1956-os forradalomban, ezért aztán 1957 után újra
elkezdték egybeterelni a megfelelő adatokat a gyanús
személyekről. Ebben már több a ráció, miközben azt azért tudni
kell, hogy az 1944-es nyilasok eléggé óvatosnak bizonyultak ’56-
ban. Miért is kockáztatták volna, hogy vidéki búvóhelyeikről,
ahol többször álnéven húzták meg magukat, előlépjenek? Az
árnyékból a fénybe. (Karsai László közlése: „Hollós Ervin
például valamennyi olyan nyilas 1945 és 1948 között keletkezett
peranyagát, vizsgálati dossziéját átnézte, amelyeket én is, csak
utána jó 20–25 évvel. A V jelű dossziék végén van/volt egy
»betekintő lap«, ezt mindenkinek alá kellett írni, aki ezekben
kutatott, priorált, vagy csak történész volt. Hollósék keservesen
csalódtak, az 1956–1957-es és későbbi vizsgálati anyagokat
csatolták az eredeti, 1945–1948-as peranyagokhoz, a priorálás
eredménye általában azt volt, hogy a kis- és közepes nyilas, még
ha ’56-ban ki is szabadult vagy már szabadlábon volt, ki sem
mozdult otthonról, nem vett részt semmiféle ’56-os
megmozdulásban, pláne nem fogott fegyvert.”)
A perdöntő momentum talán az lehetett, hogy 1961 után
(igaz, nem sokáig) Hollós Ervin irányította a
Belügyminisztérium belső elhárítást végző csoportját, és
meglátása szerint az 1956-os forradalom négy fő oka között az
első helyen a csendőrök és nyilasok tevékenysége állt. Ezért is
kezdték a hatvanas évek közepén elővenni azok ügyeit, akik a
háború után valamilyen oknál fogva kimaradtak a
számonkérésből.
A zuglói per fővádlottjának esete azzal kezdődött, hogy egy
Simon Antalné nevű asszony levelet írt (tegezve) Marosán
Györgynek, a budapesti pártbizottság első titkárának,
„ellenségeink aknamunkájá”-ról. A levélben fegyelmezetten
beszámolt a Kröszli család ügyeiről. Marosán rögtön
továbbította a jelzést a rendőrségnek. Simonné pontosan
megírta, hogy az egykori nyilas Kecskemét mellett, az izsáki
téeszben húzta meg magát. Ennek az lett a következménye,
hogy Kröszl Vilmost fél évre rendőri felügyelet alá helyezték. A
nyomozás kiderítette, hogy a XIV. kerület aktív nyilas
vezetőjeként emberek megölésére adott utasítást 1944-ben. „Az
1959–65 közötti hat év az ügy langyosan tartásával telt el, mert
1957–59 között a rendőrséget elsősorban Kröszl ötvenhatos
tevékenysége érdekelte, és ez az érdeklődés csak nagyon lassan,
szinte észrevétlenül módosult. Az éves gyakorisággal ismétlődő
lakóhelyi környezettanulmányok, munkahelyi jellemzések
szolgáltak ugyan némi adalékkal Kröszl életéről, de semmi
olyasmit nem tartalmaztak, ami komolyabb rendőrségi
beavatkozásra okot adhatott volna. Nem az újonnan nyert és
elsöprő erejű információk miatt kapcsoltak rá a kutatásra.”63
1966-ra megszülettek a kimutatások, 85 pártszolgálatost
azonosítottak. A korabeli arányokat jól jelzik a számok. Száz
egykori nyilas közül harminc ellen indítottak 1945-ben háborús
bűnök miatt eljárást, hatot ítéltek halálra, egy öngyilkos lett, öt
betegségben és az 1956-os forradalomban halt meg, húsz fő volt
börtönben vagy közbiztonsági őrizetben. A „maradék 1/3-uk
(kb. 30 fő) él Magyarországon új lakókörnyezetben, s ezek
többsége még operatív nyilvántartásban sem szerepelt.”64
A zuglói perben végül tizenkilenc egykori nyilas ellen
indítottak eljárást. A brutális esetek taglalása mellett, ami azt a
célt szolgálta, hogy ismét elrettentsék a közvéleményt, négyszáz
ember megölése miatt születtek meg az ítéletek. Szabó László A
zuglói nyilasper című könyvével az ország újra feleleveníthette
az 1944-es rémséges időszak történéseit. A nyilas rémuralom
emléke enélkül is élénken élt a nem zsidók emlékezetében is.
A szintén 1966-ban elkezdett „budai gyilkosok” elnevezésű
nyomozással, amelynek keretében 1971-ben kihallgatták
Pokorni Józsefnét, lezárult az utolsó – XII. kerületi – nyilasok
ügye is, de halálos ítéletek itt már nem születtek, és teljes
titoktartás mellett zajlott a tárgyalás. Ennek fő oka az volt, hogy
egy párttag és állami gazdasági vezetőként dolgozó ügye már
nem mutatott volna olyan jól a címlapokon, mint „az elvetemült
Kröszl” és társainak őszinte zuglói kitárulkozásai. (Tegyük
hozzá, hogy az 1945-ös, Kun páterrel kapcsolatos rémtörténetek
is igen jól szolgálták a „klerikális reakció aknamunkája” elleni
propagandát.) A Brunner Tivadar-féle ügy eseményei azonban
később sem kerültek be az újságokba, az Arcanum adatbázisa
ma sem ad ki rá találatot. Brunner nagy valószínűséggel azért
nem került a címlapokra, mert Kádár János megelégelte a zuglói
nyilasper körüli zajongást, és bár nincs rá írásos forrás, de a
Központi Vezetőség ülésén egy ízben állítólag kijelentette:
„Nincs több akasztás.” Ez pedig eléggé meggyőző ajánlat lehetett
a korabeli igazságszolgáltatás számára. De nem tudom forrással
megjelölni, hogy mikor és hol hangozhatott el ez a
meglehetősen életszerű közlés.
Brunner Tivadar (akit 1944-ben a bátyja, Brunner Oszkár
beszélt le arról, hogy visszamenjen a frontra) egykori, az állami
gazdaságban dolgozó vezetőtársainak a visszaemlékezései
szerint nagy figyelemmel kísérte a zuglói per lefolyását, de csak
annyit jegyzett meg, hogy „micsoda dolog ez, már rég elmúlt a
háború”. A börtönben könyvtáros volt, és a szabadulása után
vissza tudott menni főkönyvelőnek (nem Mórra, hanem a
Sárszentmihályi Állami Gazdaságba), ebben ugyanaz a megyei
agrárhivatalnok segítette, aki 1945 után elindította a pályán. A
még élő visszaemlékezők elmondták, mennyire csodálkoztak
rajta, hogy a letartóztatása után ’44-es nyilasként zsidó nőt vett
feleségül.
Szabadulása után nagy valószínűséggel beszervezték. De ezt
csak arra alapozzuk, hogy a gazdaságban (ahol a börtönviselt
Brunnert igen simulékony emberként jellemezték) az járta:
akinek esze van, nem nagyon beszél előtte semmiről. A
magánéletéről annyit, hogy már a börtön előtt is zárkózott
életmódot folytatott, feleségével senkit nem fogadtak a Rákóczi
úti portájukon, Móron, a gyereküket sem engedték másokkal
játszani. A börtönévek után még inkább bezárkózott, a
hatvanas években szeretett volna elutazni Olaszországba, de
útlevélkérelmét elutasították (akkor már figyelték). A
munkahelyén jó szakembernek, okos könyvelőnek tartották, a
börtönévekről csak annyit volt hajlandó mesélni, hogy sokat
olvasott. Brunner Tivadar 2007-ben hunyt el Móron.
A tárgyaláson Surányi Klára nyugdíjast, az idősebb testvér,
Brunner Oszkár első feleségét tanúként hallgatták meg. 1936-
ban kötöttek házasságot, tizenegy év múlva váltak el.
Brunnerék fűszerüzletet tartottak fenn, nem álltak túl jól
anyagilag, a cukrásztulajdonos nagynéni segítette őket, akinek
vagyonát később meg is örökölték. „Brunner Oszkár
származását, eredetét illetőleg keveset tudok – mondta Surányi
Klára. – Azt tudom, hogy őskeresztény család fia, volt egy
rokonuk, édesanyjának az anyja, aki osztrák arisztokrata volt.
Tudom továbbá, hogy a Brunner családban volt a felszabadulás
előtt egy budapesti kerületi eljáróhelyettes, valamint egy igen
magas rangú katonatiszt is. Ezek Brunner Oszkárnak (és
Tivadarnak) közvetlen rokonai voltak.”
Brunner Oszkár felvirágoztatott egy kis fémmegmunkáló
üzemet, 1944 nyarán már hetven-nyolcvan alkalmazottat
foglalkoztattak. Az asszony a férjét gyenge jellemnek tartotta,
de ebbe az is belejátszhatott, hogy belépett az életükbe egy
másik nő, aki miatt a házasságuk tönkrement. Az első feleség
csak azért nem vált el, mert a zsidótörvények miatt válságosra
fordult az élete.
1944. december 14-én hurcolták el őt és a férjét is a
Városmajor utca 37.-ben lévő nyilasházba, Brunnert megverték,
kereskedőtársát is kivallatták. Bevitték az asszony vetélytársát
is, akit szintén bántalmaztak, és Brunner Oszkárt a két nővel
bezárták egy fürdőszobába. „Nem tudom, mennyi idő múlva,
hány nappal később és egyáltalán mikor történt az, hogy páter
Kun nyilas pap mindhármunkat magához rendelt, és olyan
eseménynek voltunk részesei, amelyről részletes vallomást nem
kívánok tenni.” Az asszony a fürdőszobai jelenet után látta a
férjét a nyilasokkal együtt távozni az épületből. „Fogvatartásom
ideje alatt többször hallottam esténként lövéseket a pártház
kertje felől, és valahogy tudomást szereztem arról is, hogy ott
azon alkalmakkor embereket lőttek agyon.”
Surányi Klárát, aki elvesztette szem elől az időközben a
nyilasokkal tartó férjét, 1944. december 24-én a pártház
udvarán egy fiatal nyilas közvetlen közelről fejen lőtte („a golyó
a nyakam bal részén hatolt be, az állkapcson ment keresztül és
azt roncsolta szét”), a nő beleesett egy gödörbe, azt hitték, hogy
meghalt. Kimászott, egy rendőr vitte be a Maros utcai kórházba,
ahol azonnal megműtötték. Még ott volt, amikor a nyilasok
január 12-én megtámadták a kórházat, de nem ismerték fel.
„Keresztény mivoltomra hivatkoztam, és így elkerültem azt a
sorsot, amiben a többi betegek és a kórház dolgozói is nagy
számban részesültek. Ezeket ugyanis agyonlőtték.”
Az asszony a fotók alapján felismerte volt férjét, és
nyilatkozott sógoráról is. „Brunner Tivadarról elmondom, hogy
mindig egy jellemtelen, gerinctelen, szélhámoskodásra
hajlamos, felelőtlen embernek ismertem meg. Több esetben
meggyőződtem arról még a felszabadulás előtt, hogy erősen
antiszemita beállítottságú. Jellemző rá, hogy 1944-ben nekem,
aki érintve voltam, gúnyosan és lebecsülően nyilatkozott a
zsidókról, és élvezettel mesélte, hogy látta a deportált zsidó
asszonyok menetét a bécsi országúton.”
Brunner Oszkár 1945-ben még megúszta, hogy a saját élete
megmentése érdekében beállt a nyilasok közé, és meglepve
tapasztalta februárban, hogy a felesége túlélte a kórházi
támadást. Az asszony vallomásából az derül ki, hogy kapóra
jöhetett neki a neje feltételezett halála, új kapcsolatának
megerősödését remélte ugyanis. Ez később, amikor kiengedték,
és váratlanul találkoztak, súlyos konfliktusforrássá vált
közöttük. Azt is elmondta, hogy lelki kényszer miatt állt a
nyilasok közé, mert félt. Gyárat és gazdagságot ígértek neki a
győztes háború esetére, „…miután így a nyilasok közé állt, velük
együtt ment az Andrássy útra, és karszalaggal, géppisztollyal,
birgerlivel, valamint bőrruhával szerelték fel” – mondta az
asszony. Így ért véget a fájdalmas Brunner-sztori. A
fémmegmunkáló üzemben történtek visszaköszönnek Zoltán
Gábor Orgia című regényének jeleneteiben.
A gyilkosok emlékműve

2020 őszén mutatták be a 444 olvasóinak támogatásával készült

Gyilkosok emlékműve című dokumentumfilmet.65 Ács Dániel
rendezte. A film a XII. kerületi nyilasok rémtetteit és a
kerületben felállított Turulszobor körüli konfliktusokat mutatta
be. Tanulságos, ha felidézzük, hogyan váltak nálunk a nyilas
gyilkosok egy későbbi pillanatban olyan „áldozatokká”, akiknek
nevét fölvéste az utókor a márványtáblákra, és a megfelelő
évfordulókon óvodás gyerekek visznek virágot közös sírjukra a
temetőben. A Pokorni Józsefre vonatkozó cikkem akkor
született, amikor a Nemzeti Együttműködés Rendszere
emlékezetpolitikájának már a nyílt hazugság volt az alapja, az
emlékművek pedig akkor készültek el, amikor a régi nyilasok és
leszármazottaik kellő biztonságban érezték magukat ahhoz,
hogy nyilvánosan is emlékezzenek. A köztéri emlékművek
körüli politikai játszmák a Fidesz uralma alatt azt a célt
szolgálják, hogy a múlt szereplőivel kapcsolatos tudásunkat
megingassák, egyes szereplők megítélését pedig annak
megfelelően módosítsa, ahogyan azt a rendszer politikai céljai
megkívánják. Ez történt a Szabadság téren a német megszállás
áldozatainak emlékművével és magával a XII. kerületi
turulszoborral is,66 amelynek fennmaradása annak ellenére
soha nem ingott meg, hogy folyton a politikai viták
kereszttüzében állt. Amikor kiderült, hogy Pokorni Zoltán
kerületi polgármester nagyapja, a már többször említett
nyolcgyermekes villanyszerelő, Pokorni József is részt vett a
gyilkosságokban, és csak azért nem ítélték el, mert 1945. január
27-én lövést kapott a János kórház előtti csatározásokban, a
polgármester-unoka megpendítette ugyan, hogy talán el lehetne
onnan vinni a szobrot, viszont tudni lehetett, hogy ez olyan
politikai meghátrálás lenne, amelyet nem engednek meg az
orbáni körből az egyébként parkolópályára állított Pokorninak.
 A Gyilkosok emlékműve azért is volt számomra rendkívül
értékes és megrázó, mert személyesen érintett vagyok ebben a
történetben, mondta a Klubrádió Folyt. köv. című műsorában
Vásárhelyi Mária szociológus, az ’56-os megtorlás során
börtönbüntetésre ítélt Vásárhelyi Miklós lánya. „Az én
dédnagymamámat is ott gyilkolták meg az Alma utcai
szeretetotthonban. A nagymamám nem volt hajlandó a
Városmajor utca környékére menni, amikor mégis ott
autóztunk, mert arra volt dolgunk, elfordította a fejét. Tudtam
tehát már gyerekként, hogy a Városmajor utca nem egy sima
utca, felnőtt fejjel aztán megértettem a jelentőségét. Zoltán
Gábor Orgia című könyve volt az, ami a maga részletességében
megismertette azt a borzalmat, ami ott történt. S mindvégig ott
bujkált bennem, hogy a dédnagymamám is itt fejezte be az
életét, gödörbe lőhette az udvaron egy részeg vagy mámoros
nyilas. Felkavaró volt számomra a Mozgó Világban közölt írás
és Ács Dániel stábjának filmje. A múlt most tört rám a maga
megmagyarázhatatlan borzalmaival. Az benne a brutális, hogy
abszolút konkrétságában tárultak fel az események. Eddig is
tudtam, hogy ott valami történt, de nem voltam tisztában az
egészen finom részletekkel. Mindez az utolsó három évben
szakadt rám.”
A Turul-szobrot azon a helyen emelték – tudtak róla, naná –,
ahol egykor Kun páter, a reverendás gyilkos randalírozott. És
úgy vésték fel a bronzcsíkra az áldozati listát, hogy kifelejtették
a sorból az Alma utcai otthonban és a Maros utcai kórházban
megölt zsidó betegek és orvosok nevét. Ez volt az igazi
skandalum. A polgármester-unoka, Pokorni Zoltán a
kétezertízes években többször megvédte a Turul-emlékművet,
amelyen Kun tettestársának, Pokorni Józsefnek a nevét is
föltüntették a háborús áldozatok között. A 2005-ben felavatott
szoborral kapcsolatban, amelynek üzenetével alapvetően az a
probléma, hogy a gyilkosokhoz kötődő szimbólummal akar
emlékezni az áldozatokra, a polgármester Pokorni a
Népszabadságnak egykor azt nyilatkozta, „igazuk van azoknak
is, akik szerint a turul egy több évszázados magyar jelkép, és
azoknak is, akik azt hangsúlyozzák, hogy néhány évig egy
fajüldöző szervezet is használta jelképként. […] a kérdés az,
hogy meg kell-e tagadni ezért ezt a történelmi szimbólumot,
vagy talán már vagyunk annyira józanok, hogy ezt higgadtan
mérlegeljük […], ha a Nemzetbiztonsági Hivatalnak lehet egy
turulmadarat ábrázoló címere, akkor nyugodtan lehet
használni a háború civil áldozatainak emlékműveként is.”
Arra a kérdésre, hogy tettes és áldozat szerepelhet-e
ugyanazon az emlékművön egymás mellett, nem tért ki.
„A történet ismeretében nagyon is együttérzek Pokorni Zoltán
polgármesterrel – fogalmazott Vásárhelyi Mária –, mert ez a
teher, ami a vállán nyugszik, irgalmatlanul nehéz. Szembe kell
néznie azzal, hogy az édesapja besúgó volt, utána pedig ott van
az, hogy a nagyapja Kun páter társaságában lényegében véve
részt vett a tömeggyilkosságokban. Az unokának semmiféle
felelőssége nincs, de mivel politikus, mégiscsak cipelnie kell ezt
a terhet. De azért alkalmas is lett volna ez a történet arra, hogy
levonja a tanulságot, hogy egyrészt a diktatúra milyen szörnyű
dolog, és mit csinál az emberekből. Mindent meg kellene tenni
azért, hogy mindez ne fordulhasson elő újra a történelemben.
Mondjuk az unokaként hiteles Pokorniban ezt az igyekezetet
nem láttam. Pokorni egy olyan párt nagyon fontos kerületi
polgármestere, akinek már a történet ismeretében is fel kellene
lépnie az ellen, hogy a Magyar Nemzetben ne Budapest
hőseiként tüntessék fel (2021-ben) azokat a nyilasokat és
katonákat, akik a budavári kitörésben részt vettek. Minden
napra jut egy eset, amikor a náci vagy nyilas hősöket
védelmezik. Nem Pokorni védi az egykori gyilkosokat, de
történelemtanárként látnia kell, hogy hová vezet ezen eszmék
megtűrése és támogatása. De úgy látom, hogy nem akarózik
neki szembefordulni ezekkel az eszmékkel, mert nem akarja
elveszteni az ezen eszmékből profitáló pártháttér támogatását.”
Summa summárum, a Turul-emlékmű, bárhonnan is nézzük,
Kun páter szélsőséges eszméinek és 1944 borzongató telének
öröksége – jegyezte meg Vásárhelyi. „Azzal, hogy áldozatként
rávésték a pap egykori harcostársainak nevét, nem egyszerű
emlékezetpolitikai bakit követtek el, hanem megsértették vele
mindazon áldozat leszármazottjának érzékenységét, akik nem
vagy nehezen bocsátják meg a dédnagymamák és a gyerekek
kínzását, elemésztését. Az emlékmű az áldozatokra hivatkozva
tornyosul a jelenben, de voltaképpen az elkövetők melletti
állásfoglalás. Nem valószínű, hogy ebbe bele tudna nyugodni az
utókor. A szobor, amelynek talapzatáról a polgármester
leverette a nagyapja (és még fél tucat bizonyítottan nyilas
gyilkos) nevét, benn marad a hozzátartozók emlékezetében.
Próbálják ugyan a turult »felstilizálni«, ősi magyar jelkép,
mondják, de ez ugyanaz, mint mikor a horogkeresztre azt
mondták, hogy a szvasztika része. Tudjuk, hogy ez nem igaz. Ha
a turul ősi magyar jelkép volna, a Németvölgyi út sarka nem
vált volna a szélsőjobboldali szervezetek zarándokhelyévé. Ha a
szobor tövében üvöltve zsidóznak, és náci karlendítéssel
üdvözölték a turult, nehéz ősi magyar jelképre gondolnunk.
Tudjuk, hogy mindez az emberiességi szempontok alapján
tarthatatlan, de hogy mit hoz a jövő, attól függ, hogy merre
fordul a magyar politika szekerének kereke. Ha leporolják Kun
páter prédikációit, és visszatér közénk az erőszak, ugyanott
kötünk ki, mint 1944 telén, amikor Kun, Megadja és Pokorni
őrjöngve taposott végig egy egész városrész megfélemlített
lakosságán. A rendszerváltás hajnalán nem gondoltuk volna,
hogy harminc év elmúltával azon kell vitatkozni, hogy a
nyilasok bázisát védő kitörés szereplőit egyszer majd
Magyarország hőseinek fogják nevezni. Egykor azt hittük,
ebben konszenzus alakult ki. A kitörés nem hőstett volt, hanem
egy védhetetlen ügy és eszme reménytelen kísérlete. Ma már
nincs megegyezés e tárgyban. Akkor viszont föl kell tenni azt a
kérdést is, hogy például Kun páter és őrjöngő bandája
voltaképpen mit védelmezett.”
Vásárhelyi Mária szerint ebbe a zsákutcába viszonylag hamar
besétált az ország, amikor a rendszerváltás után a szélsőjobb
körök elkezdték élesztgetni az árpádsávos zászlót. Amelyet
szintén a nyilasok járattak le. A mentegető szöveg akkor is az
volt, hogy jó, jó, a nyilasok ezek árnyékában öldököltek, de hát
az eredetileg István király zászlaja volt, miért kell mindent
aktuális politikai jelentőséggel felruházni? De hát minden
történet mindig ugyanarról szól. Amikor a Jobbik és az általa
életre hívott Magyar Gárda a piros-fehér zászlók alatt kezdett
masírozni, mindenki tudta, hogy itt nem a magyar
jelképtörténet részéről van szó, ez semmi más, mint
szélsőjobboldali náci propaganda. E magyarázatok, amelyeket
Pokorni Zoltán is próbál őszinte, könnyes pillanataiban előadni,
egyszerű önbecsapásnak, félrevezetésnek és tudatos
hazugságnak tekinthetők, mert Pokorni pontosan ugyanolyan
jól tudja, mint bárki más, hogy azoknak, akiknek ezt a szobrot
fölállították, és akik ott nyilas karlendítésekkel köszöntik
egymást, mire gondolnak.
Pokorni Zoltán, aki többször is érzelmesen reagált a nyilas
múlt vállalhatatlan eseményeire, válaszút előtt áll. A jelenlegi
politikai konstelláció mellett – amelyben az orbáni Fidesz
olykor kifejezetten szélsőjobboldali álláspontot foglal el –
kevesebb a politikai kockázata annak, hogy a gyalázatos
napokra emlékeztető szobor ott maradjon a konfliktuszónában,
mint annak, hogy elvigyék a szoborparkba, ahogy a
polgármester egy őszinte pillanatában ezt is megemlítette. A
helyzet az, hogy valószínűleg nem Pokorni dönti el, hogy a
turulszobor ott marad-e, vagy sem. Pokorninak, a történelem
tehetetlen áldozatának csak kiadják az utasítást, hogy maradjon
a szobor, mert a Fidesznek nagy szüksége van a
szélsőjobboldali szavazatokra. Mindezt a kerületben
elveszítenék, ha a turult elvitetnék onnan. Pokorni nem
veszítene olyan sokat, maradna polgármester a saját
kerületében. De ő nem egy szabad ember, Orbán mondja meg
neki, hogy mi lesz a sorsa a turulnak, és az összes vitás ügyben
a pártközpontban döntenek. Neki is az a feladata, hogy
végrehajtsa az utasításokat – hangsúlyozta Vásárhelyi.67
Miért beszéltünk itt a máig kanyargó történet aktuálpolitikai
vetületéről? Azért, mert látjuk a képeken Kun Andrást, amint a
korabeli filmhíradók sztárjaként utasításokat ad, és oldalán ott
virít a „kisöccse”, amelynek működési mechanizmusát oly
hamar kiismerte. Azt kutatjuk, mikor, milyen aktussal
következett be az a pillanat, amikor elszabadult a pokol.
Viszonylag hamar rá lehet lelni. Az 1944. október 15-i puccs
másnapján fegyvereket kezdtek osztani teherautókról a
nyilaskeresztes párt tagjainak, ami végül nyílt terrort
eredményezett. A magánéletben döntésképtelen és frusztrált,
sikertelen férfiak jutottak így hatalomhoz, és azonnal
visszaéltek vele. A turul ezt az ellenőrizhetetlen pillanatot
juttatja eszünkbe, ezért hadakozunk ellene oly elszántan.
Nincs kegyelem

Kunt kivégezték, Pokorni eltűnt (csak 1952-ben kapta meg a

család a halotti anyakönyvet), Megadja Buxton felé hajózott. A
nyilasvadászat évekig elhúzódott, az újságok bő terjedelemben
foglalkoztak vele, amikor a hatóságok elkaptak valakit. A
rendőrség 1948-ban nagyszabású nyomozással tárta fel „Kun
páter rablógyilkos bandájának” tetteit. Tizenkét egykori nyilas
ellen készítette el a vádiratot Kertész Endre Győző népügyész. A
már kivégzett Bokor Dénes pártvezető öccse, Bokor Sándor volt
az első a sorban, a Hűség Házának harmonikása, aki „zeneszó
mellett taktusra gumibottal verte áldozatait”. Ő volt Kun egyik
legmegbízhatóbb embere. Ezreket kínzott meg és végzett ki
személyesen a Duna-parton, a téglagyárban és az utcákon.
„A szobánkba jött tangóharmonikájával – vallotta az egyik
tanú –, a Nincs kegyelem című dalt játszotta.” Gál György szintén
a Bokor–Kun-banda oszlopos tagja volt, tizenöten vallották azt,
hogy megkínozta őket. Gáncsos Zoltán a Hungarista Légió
szolgálatvezetője is közéjük tartozott, három csoport
legyilkolását tudták rábizonyítani, részt vett a Maros utcai
vérengzésben is, amelyre Kun vette rá a nyilasokat. Hajgató
Lajos a Hűség Háza borbélya volt, a pincében embereket
kínzott, de éjszakánként kijárt a Dunához, számtalan emberélet
száradt a lelkén. Czigány Ferencet és Szabó Jenőt korábban hat,
illetve tizenkét év fegyházra ítélték, utóbb derült ki, hogy ők is
ott voltak a Maros utcában. Tátrai Dezsőre, a Városmajor utcai
nyilasház körzetvezetőjére hetven-nyolcvan ember megölését
bizonyították rá. Dési-Dregán Miklósné (sz. Huszár Erzsébet)
Kun „gyilkos útjain hűséges kísérője” volt, formaruhában és
zöld ingben járt, oldalán két pisztolyt is hordott. Állítása szerint
csak szemtanúja volt a gyilkosságoknak. Kun Károly, a páter
öccse sofőr volt, ő fuvarozta az üldözötteket és az üldözöttek
vagyontárgyait a pártházba, ott volt a Maros utcai vérengzésnél.
Szedlacsek Géza, Désiné sógora katonaszökevényeket kínzott
meg és gyilkolt. Tuboly Miklós az ifjúsági szekciót vezette,
embert ölt, és élen járt a brutalitásban. Helinger Antal főleg a
pályaudvarok környékén tevékenykedett. Igazoltatás közben
szedte össze áldozatait. („Én a bántalmazásokat általában egy
fonott korbáccsal szoktam végrehajtani. A megkínzottakat
azután a Duna-partra vittük, és a Lánchídnál kivégeztük. Arra
nem emlékszem, hogy hány embert lőttem le.”)68
Kun páter bandájának tizenkét megvádolt tagja közül
tizenegyet halálra ítéltek és kivégeztek.
Hogy aztán a nevük hatvan év múlva a Rákoskeresztúri
köztemető 298-as parcellájának márvány emléktábláján újra
felbukkanjon.
Ezért is írtam meg 2008-ban a „sztorit” a Népszabadságban
Tömeggyilkos vértanúk címmel. Amikor a Nemzeti Panteonban
márványba vésték a gyilkosok nevét, a Nemzeti Emlékhely és
Kegyeleti Bizottság elnöke Boross Péter egykori miniszterelnök
volt, aki 1998 és 2002 között Orbán Viktor tanácsadójaként
fungált. Nem vele és nem akkor kezdődött a múlt gyalázatos
átsatírozása, mert Bárdossyt már 1990-ben elkezdték
rehabilitálni, Kéri Kálmán pedig a parlamentben
antikommunista kereszteshadjáratról szónokolt. Miközben
Jeszenszky Géza külügyminiszter (már akkor) arról beszélt,
hogy az MDF a keresztény-nemzeti értékeket hitelesebben
képviseli, mint az SZDSZ. A miniszterek és államtitkárok aztán
ott tolongtak 1993 szeptemberében Kenderesen Horthy Miklós
újratemetésén, s maga Antall József is nagy államférfinak
nevezte Horthyt.
Hol voltunk még ekkor a régi náci újságok zsidógyűlölő,
marionettfigurákat ábrázoló karikatúráitól, amelyeket Soros
György kapcsán kezdett újra felhasználni a Fidesz-propaganda
2020-ban?
Kun pátert azért kellett olyan gyorsan elítélni, mert a
gondolataival ölt. Eszmei szinten képviselte a hungarizmus
lelkiségét, ez tetszett meg benne Szálasinak. Azt, hogy
konkrétan hány ember haláláért volt felelős, voltaképpen nem
lehetett megállapítani. A tanúvallomások elegendőnek
bizonyultak ahhoz, hogy igen gyorsan akasztófára küldjék, mint
a hungarizmus ismert szószólóját.
A pap 1945 januárjában még úgy gondolta, hogy a zsidók
bántalmazása miatt nem fogják felelősségre vonni, noha a
fegyelmezetlen, olykor alkoholhoz nyúló Kun szerepe a
razziákon már maguknak a nyilas hatóságoknak is szemet
szúrt, csak a Szálasihoz fűződő jó kapcsolata mentette meg a
bitófától a háború utolsó napjaiban. A magát felfegyverző és
minden rosszban a zsidókat látó, láttató pap a Vörös Hadsereg
segítségével szabadult ki a budai várbörtönből. Palásti László (a
volt bori munkaszolgálatos) újságíró hivatkozott riportja 1946-
ban jelent meg a Képes Figyelőben, ebből tudjuk meg, hogy Kun
miféle tetteket vállalt magára, amikor 1945 őszén halálra
ítélték. A szemléletes beszámolók azt mutatták be, hogyan
vetkőzik ki emberségéből még egy olyan szerzetes pap is, aki
Rómában tanult antik tudományokat. A felborult valóságban a
páter képtelen volt megfékezni lelkében a gonosz szellemet, így
végül magával rántotta a mélybe a gyilkos ösztön. Az újságok
tudósításai a pap sátáni természetét hangsúlyozták. A Kun
András tetteit taglaló történetek azoknak íródtak, akik abban
reménykedtek, hogy a bennünk lakozó gyilkos kellő kontroll
alatt tartva nem támadhat fel.
Én azt mondom, hogy bármikor feltámadhat.

2020. december–2021. október

Mellékletek
Kun András

kézírásos észrevételei

a vádiratra
Palásti László cikke a

Képes Figyelő

1946. februári számában

Rab László 1957-ben született. Szombathelyen és Debrecenben
tanult, tanári képesítést szerzett. Nős, négy gyermek apja, egy
unoka nagyapja. Harminc éven át volt a Népszabadság
újságírója. Az újság bezárása, 2010 után szabadúszóként
tevékenykedik, blogot vezet a főváros XV. kerületében, dolgozik
a XIII. kerületi Hírnök újságnak, műsort készít a Klubrádióban,
a Mozgó Világ olvasószerkesztője. A Mélyszántás, a Sámánpech,
a Miért nem bírjuk az újságírókat?, A magyarok között, a
Pokoljárás, az Öngyilkosok háza és egy Horvátország útikönyv
szerzője. A nyilas tematikát feldolgozó Pokorni József kabátja
című történelmi oknyomozásért 2019-ben Paul Lendvai-díjban
részesült.
A kiadásért felel

a Noran Libro Kiadó Kft. ügyvezető igazgatója

www.noranlibro.hu

kiado@noranlibro.hu

www.facebook.com/noranlibro

Szerkesztette Kőrössi P. József

Korrektor Horváth Annamária

Borítóterv Toroczkay Balázs

Nyomdai előkészítés Szegő Anna

Nyomdai munkák Gelbert Eco Print Kft.

Felelős vezető Gellér Róbert ügyvezető

Megjegyzések

[←1]
Karsai László: Egy emlékműről, Élet és Irodalom, 2021. február 5.

[←2]
Csonka Laura: Egy minorita szerzetes a nyilasok szolgálatában – Kun András
élete, 90. o. – Múlt és Jövő 2015/4. A hivatkozott irat jelzete: ÁBTL 3.1.9. V-119575
– Kun András népbírósági pere – 32–35.

[←3]
Kurucz Ádám: Adalékok Kun András, a nyilasterror emblematikus alakjának
tevékenységéhez. Létünk, 2019/4. 139–158. o.

[←4]
Az én szerzetesem: Szendrey Bonaventura minorita, Magyar Kurír, 2015.
december 6.

[←5]
Szövetöv vagy fonott szárú zsinór, amelyet a katolikus papok és egyes
szerzetesrend tagjai a reverendájukon viselnek.

[←6]
Nyilas, később ÁVH-s székház, mindkét rendszer itt rendezte be
kínzóközpontját; ma itt található a Terror Háza Múzeum.

[←7]
Ez történt Kovarcz Emil egyetemi tanárral, a nyilas kormány totális
mozgósításért felelős tárca nélküli miniszterével is, 1946. május 2-án ítélte
halálra a népbíróság, és még aznap felakasztották.
[←8]
Kun a bíróság előtt: „A két ember agyonlövését nem adtam utasítást, de nem is
igyekeztem megakadályozni, hanem látszólag helybenhagytam.”

[←9]
Harmincegy éves korában Ukrajnában munkaszolgálatosként halt meg 1942.
december 15-én.

[←10]
„Apám, aki zsidó származású volt, de már a század elején kikeresztelkedett, a
negyvenes évek elején a zsidótörvények miatt nem dolgozhatott tovább, később
pedig hamis papírokkal bujkált. 1944 őszén, már a nyilaspuccs után éppen
apám első feleségénél, Bajor Gizinél voltunk anyámmal – ő és anyám nagyon jó
barátnők voltak, Gizi a keresztanyám volt –, amikor megjelent Kun páter egy
géppisztolyos nyilas különítménnyel. Apámat és Bajor Gizi férjét keresték.
Egyiket sem találták, így anyámat és engem vittek el. Másfél nap múlva Bajor
Gizi a svéd követtel kihozott minket a nyilasházból.” – Vajda Miklós
nyilatkozata a Magyar Narancsnak. In: Ha ezt a feleségemet is elcsábítod,
agyonlőlek, 2017. április 25. https://magyarnarancs.hu/konyv/ha-ezt-a-
felesegemet-is-elcsabitod-agyonlolek-vajda-miklos-82217

[←11]
Ortutay Gyula: Napló I. 1938–1954. Alexandra Kiadó, Budapest, 2009. 367–368. o.

[←12]
Első világháborús kitüntetés, amely kezdetben mentesített a sárga csillag
viselése alól. A nyilasok már nem törődtek vele. A vallomásokból az derül ki,
hogy valósággal ingerelte őket, amikor „egy zsidó” efféle hadi érdemekkel
„hencegett”.

[←13]
Csonka Laura közli. In: Kun András a népbíróság előtt, archivnet.hu.

[←14]
Azért nem emlékezett, mert Götz valójában Halák Mihály volt, akit csak 1971-
ben, a Brunner Tivadar és társai perének során ítéltek börtönbüntetésre.

[←15]
„Krisztus igéi Szálasi célkitűzésében érvényesülnek. A hungarizmus tehát az
evangéliumból táplálkozik. Legyünk hűségesek az új kormányhoz, és tegyük le
 rá az esküt. Dicsértessék a Jézus Krisztus! Kitartás! Éljen Szálasi!”

[←16]
Bokor Dénes XII. kerületi nyilasparancsnok volt, 1945-ben kivégezték. Rédli
József részt vett a Maros utcai tömeggyilkosságban.

[←17]
Közli Csonka Laura az archivnet.hu oldalon Kun András a népbíróság előtt
címmel. A hivatkozott irat jelzete: ÁBTL 3.1.9. V-119575 – Kun András
népbírósági pere, 32–35.

[←18]
Az eredeti népbírósági anyagok alapján írta Zoltán Gábor az Orgia című
tényregényét 2016-ban.

[←19]
BSzKRT (ejtsd: Beszkárt), vagyis Budapest Székesfővárosi Közlekedési
Részvénytársaság, a BKV elődje.

[←20]
Nincs rá bizonyíték. Kun volt az egyetlen pap, akit a háború után elítéltek. Azt,
hogy a néven nevezett papokkal mi lett, nem lehet tudni.

[←21]
Szirmai Rezső: Fasiszta lelkek. Faust Könyvkiadó, 1946, 180. o. – Szirmai
orvosnak tanult, de újságíró lett. Gartner Pál (aki Matuska Szilveszter, a
biatorbágyi merénylő perében szakértő volt) a pszichoanalitikai iskola elismert
tagjaként ideg- és elmegyógyászati kutatásokkal foglalkozott, a hipnózis és a
szuggesztió úttörőjének tekintették. A Fasiszta lelkek 1993-as kiadásában
szerepel Erős Ferenc és Karsai László előszava is.

[←22]
In Karsai László: Szálasi Ferenc – Politikai életrajz, 363. o.

[←23]
In Karsai, i.m. 364. o.

[←24]
Szirmai i.m. 184–185. o.
[←25]
A Szálasi-perben elítélték, majd kivégezték, in: Vajna Gábor tanúvallomása,
1945. december 11. ÁBTL-V-19. 430–13–185–186. A Szálasi-perben 1946. február
21-én hallgatták meg.

[←26]
A jelenlegi XII. kerületi polgármester, Pokorni Zoltán nagyapjának nyilas
szerepvállalásáról, aki az ostrom idején egy véletlen golyótól/repesztől halt
meg, részletesen lásd a Mozgó Világ 2019. július–augusztusi dupla számát,
https://mozgovilag.hu/2019/10/18/rab-laszlo-pokorni-jozsef-kabatja-tanulmany/

[←27]
A jegyzőkönyvek hol Pokornyi, hol Pokornyik néven említik Pokorni Józsefet,
ugyanarról a személyről van szó.

[←28]
ÁBTL – 3.1.9 – V-119575

[←29]
Máté evangéliuma 5. fejezet (is) idézi Krisztus szavait.

[←30]
Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona: Tüzes cipőben, Noran Kiadó, 2004.

[←31]
Kurucz Ádám: Egyházi vizsgálatok Kun András minorita páter ügyében 1944–
1945-ben. Egyháztörténeti Szemle, 2020, XXI/2., 113. old. https://www.uni-
miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/szemle-20-2-112-129.pdf

[←32]
Közli Kurucz, i.m. 114. old.

[←33]
„…a körülményekre való tekintettel legnagyobb sajnálatomra nem áll
módomban Tisztelendőségedet egyházmegyém papjai közé felvenni, sem
egyházmegyém területén alkalmazásához hozzájárulva a szükséges
jurisdictiót” – ez volt a hercegprímás válasza.

[←34]
 Kurucz, i.m.

[←35]
Közli Kurucz, i.m.

[←36]
1889–1962. Kanonok, a Regnum Marianum tagja, a cserkészet hőskorának
vezető alakja. Ő temette 1941 áprilisában az öngyilkos Teleki Pált, az 1945.
június 17-én Mattseeben (Ausztria) lefoglalt Szent Jobb ereklyét augusztusban
George Kovách amerikai ezredes az angolkisasszonyok zárdájában neki adta
vissza. Kun páter tárgyalása előtt – augusztus 21-én – a belvárosi Ferencesek
templomából körmenettel vitték át a Szent István-bazilikába. Később a
hatóságok a váci fegyházba vitték, mert a letartóztatott Mindszenty József
prímás nála kívánt gyónni. In: Katolikus lexikon.

[←37]
Kurucz, i.m.

[←38]
Szabadság, bírósági tudósítás, 1948. október 15.

[←39]
A Kun-féle csapat megtorlásvezetője, Pokorni József nyolcgyermekes
villanyszerelő azért nem volt köztük, mert 1945. január 27-én gerinclövést
kapott a János kórháznál – in: Pokorni József kabátja, Mozgó Világ, 2019. július–
augusztus. https://mozgovilag.hu/2019/10/18/rab-laszlo-pokorni-jozsef-kabatja-
tanulmany/

[←40]
Tömeggyilkos vértanúk. Népszabadság, 2008. február 2. A lapot megszüntető
Orbán-rendszer élkiadója, a Mediaworks elérhetetlenné tette a cikket, a
Szombat online verziója közölte másolatban, ezért maradt meg.
https://www.szombat.org/archivum/tomeggyilkos-vertanuk-1373028981

[←41]
Mallász Margit Eugénia (1907–1992). Gitta művésznéven Az angyal válaszol
című könyvével vált ismertté, emellett úszóbajnok volt, és grafikus. Közel száz
zsidó nőt mentett meg a „fedett” ruhagyár működtetésével, amit a nyilasok
megszimatoltak. Posztumusz megkapta a Világ Igaza nevet viselő kitüntetést
 2011-ben. A háború után, melynek során a férjét deportálták, és életét vesztette,
a Magyar Állami Népi Együttes jelmeztervezőjeként és tolmácsaként dolgozott.

[←42]
Kurucz i.m. 119. o.

[←43]
Fehér, sodrott madzag, mellyel a barátok a csuhájukat derékban megszorítják.

[←44]
Kelt Esztergomban 1944. november 14-én, közli Kurucz, i.m. 123. o.

[←45]
A katolikus egyház bevett gyakorlata volt, hogy vegyesházasság esetén
(katolikus–református) a házasulandó felek nyilatkoztak arról, hogy születendő
gyermekeik vallása mi legyen. Általában a fiúgyermekek az apa, a
leánygyermekek az anya vallását követték. Katolikus pap csak akkor adta össze
a vegyesházasokat jó szívvel, ha a református menyasszony is aláírta, hogy akár
leánygyermekeik is lehetnek katolikusok. Említhetjük mindjárt Horthy Miklóst:
fiai református-, leánygyermekei katolikus nevelésben részesültek. (A szerző)

[←46]
Kun „prédikációit” Csonka Laura közli idézett tanulmányában.

[←47]
Politikai, társadalmi, gazdasági hetilap, a főszerkesztő ifj. dr. Tildy Zoltán, a
főmunkatárs Ortutay Gyula.

[←48]
Bokor Dénes nyilas kerületvezető.

[←49]
Zoltán Gábor: Szlavko. Holmi, 2014. június.

[←50]
Soós Mihály: „Szlavkó” és az ÁVH – Megadja Ferenc Miklós nyilas
pártszolgálatos beszervezésének és Nyugatra szökésének története. Betekintő
2014/3.
https://epa.oszk.hu/01200/01268/00031/pdf/EPA01268_betekinto_2014_3_07.pdf
[←51]
Bokorné Szegő Hanna nemzetközi jogász (1925–2006). Első férje Vas János, a
holokauszt áldozata volt, második férje Bokor Péter filmrendező. 1944-ben
szövőgyári munkásként nyolc hónapos terhesen a nyilasok elfogták, férjét
megölték. Végig kellett néznie társai megkínzását, meggyilkolását. Fontos tanú
volt a nyilasok elleni perekben.

[←52]
Szálasit Imrédy Bélával, Bárdossy Lászlóval és más háborús bűnösökkel együtt
1945. október 3-án szállította Budapestre az amerikai hadsereg.

[←53]
Vargha János: A Nuszbaum nővérek, Élet és Irodalom, 2019. november 29.

[←54]
A tanúkihallgatást a Belügyminisztérium vizsgálati osztálya végezte
Budapesten, a Gyorskocsi utcában 1971. április 27-én. Özvegy Pokorni Józsefné
(született Ring Anna) XII. kerületi, Pagony utcai lakost Brunner Tivadar és
társai ügyében hallgatták ki. A nyolcgyermekes asszony egyik fia, a nyolcéves
Károly meghalt 1944-ben a bombázásokban, másik fia, József Ausztráliába
disszidált. Férje és kisgyermeke nevét felvésték 2005-ben a turulszoborra,
amelyet a polgármester-unoka 2019-ben leveretett.

[←55]
Turányi László: A budai nyilasok rémtetteinek vizsgálata. Belügyi Szemle, 1980.

[←56]
Turányi uo.

[←57]
2008-ban Tömeggyilkos vértanúk címmel írtam cikket a Népszabadságban. Ez
előtt közölte az újság a Felmagasztosult keretlegények című írást, amelyben a
szerző, Csapody Tamás arról számolt be, hogy a népbírósági ítéletek alapján
Budapesten 1947-ben kivégzett öt bori kerettag – Asztalos Ferenc, Szokolits
Ferenc, Tálas András, Juhász Pál és Sisák György – nyomára bukkant a
Rákoskeresztúri új köztemető 298-as parcellájában. A nemzetiszín szalaggal
átkötött kopjafák mögötti emléktáblán az egykori háborús bűnösök közül
háromnak a nevét is feltüntették. „Csak néztem – írta Csapody –, hogy a 301-es
parcellából átjövő diákcsoportok a 298-as parcella márványtáblái előtt is
leróják kegyeletüket.” A cikkek megjelenése után jelentkezett a
 szerkesztőségben a nyilasuralom rémtetteivel foglalkozó Frisch György. Közölte,
hogy több olyan tömeggyilkos nevét is fölfedezte a 298-as parcella
emléktábláján, akit 1945 és 1951 között háborús bűntettek miatt halálra ítéltek.
A városmajori gyilkosságokban részt vevő és ezért elítélt nyilasok közül többek
neve ott volt a temetőben. Karsai László A váci rabtemető halottai című
tanulmányában és a Braham-emlékkönyvben (2002) több mint egy tucat
háborús bűnös nevét tárta a nyilvánosság elé, akiknek a nevét a híres, ma is
működő fegyház mögött lévő emlékparkban, a Hóman Bálint sétányon
emlékoszlopra felvésték.

[←58]
Kröszl volt az utolsó nyilas, akit halálra ítéltek.

[←59]
„Meghallgattam Tamás Lászlóné (Warum Jolán) volt ápolónőt. …a kivégzésekre
(a) Pokornyi nevű nyilas adta a parancsot.” (Feljegyzés, BM III/III/3a, 1967.
február 21.)

[←60]
In: Budai Gyilkosok csoportdosszié, megnyitva 67.II.28, BM III/III-3-b

[←61]
Különösképpen szemet szúr Brunner Oszkár esete, akit a háború után
elengedtek. A Szabad Nép 1945. június 26-i számában írt arról, hogy „a
népbíróság két héttel ezelőtt ezerötszáz ember meggyilkolása miatt halálra
ítélte Bokor Dénest, a Városmajor utcai nyilasház, majd az Andrássy út 60. szám
alatti Hűség Háza parancsnokát. Az ítéletet a Markó utcai fogház udvarán
végrehajtották. […] Időközben sikerült elfogni Bokor társait, akikkel a
Városmajor utca 37. szám alatti nyilasházban garázdálkodott. Köztük van Vidra
Mihály kerületvezető, Hortobágyi Sándor irodavezető, Rédly József, a nyomozó
osztály vezetője, Bágonvölgyi Károly megnyilvánulásvezető (!) – a rang nélküli
pártszolgálatosok között említik többek között Tokaji [Tokai] Pétert, Cigány
Ferencet és Brunner Oszkárt. […] A népügyészség szerint Bokor és tizenkét
pribékje a gyilkosságok és kínzások százait követték el. […] Különösen érdekes
Brunner Oszkár esete, akit, mint »baloldali« embert fogtak el, zsidó származású
feleségét megölték, s neki csak úgy kegyelmeztek meg, hogy beállt soraikba.
Mindnyájukra halálbüntetés várt. Brunner Oszkár ítéletét végül
életfogytiglanra változtatták.” Aztán egy helyreigazítás 1945. július 3-án: „Bokor
Dénesről, a Városmajor utcai nyilasház kivégzett parancsnokáról írt
cikkünkben a bűntársak között szerepelt Brunner Oszkár. Brunner ellen a
 politikai rendőrség a nyomozást időközben megszüntette, mert megállapította,
hogy Bokor üzelmeiben nem vett részt.”

[←62]
Lénárt András: Egy nyilasok ellen folytatott nyomozás a hatvanas években.
https://vilag.transindex.ro/?cikk=21823

[←63]
Lénárt, idézett cikk.

[←64]
Lénárt, idézett cikk.

[←65]
https://www.youtube.com/watch?v=4ygZB1MTRR4.

[←66]
Szmrecsányi Boldizsár alkotása.

[←67]
Orbán speciális technikája a politikai gúzsba kötés. A korábbi századokban
megmérgezték, száműzték vagy megölték a politikailag kényelmetlenné váló,
túl potens és ambiciózus szereplőket. Erre ma már nincs szükség. Olyan,
viszonylag kényelmes helyre kell tenni a kényelmetlenné vált korábbi
partnereket, hogy többé ne szólhassanak bele a körön belül lévő, az
erőforrásokkal rendelkező elit hatalmi játszmáiba. Pokornit is így tették félre.
Amikor megkezdődött a közoktatás átalakítása, Pokorni azt hangoztatta, hogy
nem ért egyet a totális központosítással, mert ez tetszhalott állapotot
eredményez. Rögtön félreállították, és a XII. kerületbe deponálták.

[←68]
Kossuth Népe, 1948. április 28.