Sebastian Barry

Egy eltitkolt élet

General Press Kiadó

ALAPÍTVA 1988-BAN
 A mű eredeti címe
The Secret Scripture

Copyright © 2008 by Sebastian Barry

Hungarian translation © Szieberth Ádám

Utószó © dr. Takács Ferenc

© General Press Kiadó

Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás.

A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az
elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is.

Fordította SZIEBERTH ÁDÁM

ISBN 978 963 643 195 2

Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ

1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2.
Telefon: 359-1241, 270-9201
Fax: 359-2026
www.generalpress.hu
generalpress@generalpress.hu

Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ

Irodalmi vezető és felelős szerkesztő PÁLVÖLGYI LÍDIA

Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN

Készült 23 nyomdai ív terjedelemben, 80 g-os ofszet papíron.
Kiadói munkaszám 3003-10
Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft.
Nyomta és kötötte az ETO-Print Nyomdaipari Kft., Budapest
Felelős vezető Magyar Árpádné

2 Csak Könyvek
 Margaret Synge-nek

„A legtökéletlenebb a befelé való látásunk, vagyis az, amikor kísértetek vagyunk a magunk
szemében.”
Sir Thomas Browne (1605-1682):
Christian Morals (Keresztény erkölcstan)

„Mindazok közül, akik tanulmányozzák, vagy legalábbis olvassák a történelmet, mily ke-
veseknek származik bárminemű előnye a fáradozásából! […] Meg aztán még a leghitelesebb
ókori és modern történelmi munkákban is igen sok a bizonytalanság, és az igazság szeretete,
amely egyes elméknek velük született, változhatatlan sajátja, szükségszerűen a titkos emlék-
iratok és privát anekdoták szeretetéhez vezet.”
Maria Edgeworth (1767-1849):
Előszó a Rackrent-kastélyhoz

Csak Könyvek 3
 I. RÉSZ

4 Csak Könyvek
 1. fejezet
ROSEANNE ÖNVALLOMÁSA (Páciens, Roscommoni Területi Elmekórház, 1957-)

Valahányszor megszületik valaki, újrakezdődik a világ, szokta volt mondani apám. Azt el-
felejtette hozzátenni, hogy valahányszor meghal valaki, a világ véget ér. Vagy csak szükségte-
lennek érezte, hogy hozzátegye. Hiszen élete jó részében egy temetőben dolgozott.

A város, ahol születtem, hideg volt. Még a hegyek is elhúzódtak tőle. Még ők, a hegyek se
nagyon tudták, ahogy én sem, hogy mihez kezdjenek azzal a sötét folttal.
Volt egy fekete folyó, amely áthaladt a városon, és ha a földi halandókhoz nem is volt ke-
gyes, a hattyúkhoz igen, így rengeteg hattyú telepedett meg a partján, sőt áradás idején bukdá-
csolva meg is lovagolták a vizet.
A folyó elvitte a tengerhez a szemetet is, meg mindenféle dirib-darab holmit, ami valaha
valakié volt, de elmosta a víz a partról, és elvitt holttesteket is, bár csak ritkán, ja, és hébe-
hóba csecsemőket, akik kínos helyzetbe hoztak valakit. A sebes, mély folyó bizonyára közeli
barátságban állt a titkokkal.
Sligo városáról beszélek.
Engem Sligo tett azzá, aki vagyok, és Sligo okozta a vesztemet, de az az igazság, hogy
sokkal hamarabb föl kellett volna lázadnom az ellen, hogy emberi városok formálnak és ve-
szejtenek el, és csak magamra kellett volna hagyatkoznom. A történetem azért ilyen rémséges
és fájdalmas, mert fiatal koromban azt hittem, szerencsémet vagy balsorsomat mások alkotják
meg; nem tudtam, hogy az ember képzelet szülte téglából-habarcsból falat emelhet az idő
borzalmai és kegyetlen, sötét trükkjei ellen, amelyek ellenünk támadnak, és megalkothatja
önmagát.
Most nem Sligóban vagyok, hanem Roscommonban. Egy régi épületben, amely egykor
kastély volt, de ma már nincs benne más, csak krémszínű falak, vaságyak és zárt ajtók. Grene
doktor birodalma ez. Grene doktor olyan ember, akit nem értek, de nem is félek tőle. Nem
tudom, milyen vallású, de a szakállával meg a kopaszodó feje búbjával igencsak hasonlít
Szent Tamásra.
Egy szál magam vagyok, ezen a házon kívül nincs a világon senki, aki ismerne, csekély
számú, lyukas garast sem érő szeretteim – azt hiszem, főleg aprócska, ökörszemnyi anyámra
gondolok – elmentek mind. És úgy hiszem, jórészt elmentek az üldözőim is, és ennek az az
oka, hogy nagyon-nagyon öreg asszony vagyok már, talán százéves is lehetek, bár ezt nem
tudom biztosan, és nem tudja senki más sem. Itt felejtett holmi vagyok, ennyi maradt egy nő-
ből: már nem is hasonlítok emberi lényre, aszott vagyok, girhes, csont és bőr; sivár látványt
nyújtó szoknyában, blúzban, vászonkabátban ülök itt a kis zugomban, mint egy elnémult vö-
rösbegy – nem is, inkább mint egy egér, amely elpusztult a tűzhely meleg kőlapja alatt, és
most úgy hever ott, mint a múmia a piramis gyomrában.
Még csak nem is tudja senki, hogy nekem történetem van. Jövőre, a jövő héten, vagy talán
holnap elmegyek, semmi kétség, és nem kell majd sokat vesződniük velem: elég lesz egy
kisméretű koporsó meg egy keskeny gödör. Sírkő nem áll majd a fejemnél, bár ez nem is
számít.
De talán kicsi és keskeny minden, ami emberi.
Csönd van mindenütt. A kezem jó, és van egy kék tintával teli, csodaszép golyóstollam,
amelyet a barátomtól, a doktortól kaptam, mert azt mondtam neki, hogy tetszik a színe –
igazság szerint nem rossz ember a doktor, talán még filozofikus hajlamú is –, és van egy pak-
saméta papírom, amelyet egy tárolószekrényben találtam más, senkinek sem kellő holmikkal

Csak Könyvek 5
együtt, és van egy kilazult padlódeszka, az alá dugom a kincseimet. Az előírt ellátmányon
felüli, fölöslegessé vált papírra írom le az életemet. Tiszta lappal indulok – sok-sok tiszta lap-
pal. Mert nagyon szeretnék hátrahagyni valamiféle leírást, önmagam karcos, őszinte történe-
tét, és ha Isten erőt ad hozzá, elbeszélem ezt a történetet, bezárom a padlódeszka alatti börtö-
nébe, majd meglehetős örömmel magam is nyugovóra térek a roscommoni gyep alatt.

Apám az egész keresztény világ, vagy legalábbis egész Sligo legtisztább embere volt. Az
egyenruhájában mintha összevissza lett volna szíjazva-pántozva – de nem esetlegesen, hanem
olyan szabályosan, mint egy számlakönyv. Ő volt a temetőgondnok, és ehhez a munkához
ragyogóan szép uniformist kapott, legalábbis én gyerekként így láttam.
Az udvaron egy hordóba gyűjtötte össze az esővizet, és minden áldott nap leöblítette magát
vele. Nekünk anyámmal a konyha fala felé kellett fordulnunk, így neki a mohák, zuzmók közt
állva nem kellett attól félnie, hogy meglátják; anyaszült meztelenre vetkőzött, és ha esett, ha
fújt, könyörtelenül lemosdatta magát, bár télvíz idején nyögött-morgott, mint egy bika.
A karbolszappanból, amely a zsírfoltos padlót is tisztává varázsolta volna, ő szabályos hab-
ruhát kent magára, amely igen jól állt neki, és egy szürke kődarabbal kapargatta magát; azt,
miután végzett, bedugta egy falmélyedésbe – ahonnan úgy állt ki, mint egy orr. Mindezt a
gyors fejmozdulatokkal lopott pillantásokból tudom, mert e téren becstelen lánya voltam
apámnak, nem tudtam szót fogadni neki.
Semmilyen cirkuszi mutatvány nem szerzett volna nekem ekkora örömöt.
Apám nagy énekes volt, el se lehetett hallgattatni, előadta az akkori idők összes
operettdalát. És nagyon szerette olvasgatni a régen elhunyt prédikátorok szentbeszédeit is,
mert, mint mondta, maga elé tudta képzelni, ahogy a szavak frissen elhangzanak a pap szájá-
ból egy nyomtalanul eltűnt vasárnapon. Az ő apja is prédikátor volt, ő maga pedig szenvedé-
lyes, és már-már azt mondhatnám, istenes észjárású presbiteriánus férfi, ami Sligóban nem
volt különösebben divatos tulajdonság. Mindennél többre tartotta John Donne szentbeszédeit,
de az ő igazi evangéliuma mégis Sir Thomas Browne Religio Medici című könyve volt,
amelynek kis, viharvert példánya még most, hányatott, zűrzavaros életem végén is a birto-
komban van. Itt hever előttem az ágyon, és belül fekete tintával rá van írva apám neve, Joe
Clear, az évszám, 1888, és az is, hogy Southampton, mert igen zsenge ifjúkorában tengerész
volt, tizenhét éves korára már a keresztény világ összes kikötőjébe elhajózott.
Southamptonban került sor élete egyik fénypontjára, avagy fő eseményére, ott ismerkedett
meg ugyanis anyámmal, Cissyvel, aki szobalány volt a kedvenc tengerészfogadójában.
Sokszor elmesélt egy különös southamptoni történetet, és én gyerekként úgy fogadtam,
mint az evangélium igéjét. Ettől még akár igaz is lehetett.
Apám az egyik szezonban, miután behajóztak a kikötőbe, nem talált szabad ágyat a ked-
venc fogadójában, így tovább kellett gyalogolnia az egyforma sorházakkal és táblákkal tarkí-
tott, szeles tengerparti pusztaságban, míg végül talált egy magányos házat, amelyen kint volt a
szabad ágyat hirdető vendégfogó tábla.
Be is ment, és egy szürke arcú, középkorú nő fogadta, aki adott neki egy ágyat a ház alag-
sorában.
Az éjszaka közepén apám fölébredt, és mintha azt hallotta volna, hogy valaki szuszog a
szobában. Úrrá lett rajta a riadalom meg az efféle pánikkal járó rendkívüli éberség, aztán hal-
lott egy nyögést is, és megérezte, hogy fekszik mellette valaki a sötétben.
Meggyújtotta a taplós dobozból a gyertyáját. Nem látott senkit. Azt viszont látta, hogy az
ágynemű meg a matrac jócskán benyomódott egy testes ember alatt. Kiugrott az ágyból, és
segítségért kiáltott, de nem jött válasz. Ekkor lett figyelmes a zsigereit gyötrő borzalmas éh-
ségre, amelyhez foghatót ír ember a nagy krumplivész óta nem érzett. Odarohant az ajtóhoz,
de nagy megrökönyödésére kulcsra zárták. Most már rettentő dühbe gurult.
– Engedjenek ki! Engedjenek ki! – kiáltotta rémülten és fölháborodva. Hogy merte bezárni

6 Csak Könyvek
őt az a vén csoroszlya? Dörömbölt és dörömbölt, míg végül a szállásadónő odajött, és nyu-
godt arckifejezéssel kinyitotta az ajtót. Apám elmondta neki, mi zavarta meg az álmát, de az
asszony csak mosolygott, és szó nélkül fölment a saját lakrészébe. Apám mintha furcsa avar-,
föld- és aljnövényzetszagot érzett volna rajta, mintha a nő az erdőben kúszott volna. Aztán
csönd lett, és apám eloltotta a gyertyát, majd visszafeküdt aludni.
Kis idő múlva ugyanaz történt, mint az előbb. Apám ismét fölugrott, meggyújtotta a gyer-
tyát, és az ajtóhoz lépett. Megint be volt zárva! És megint érezte azt a mardosó éhséget is a
pocakjában. Valami okból, talán azért, mert a szállásadónő olyan nagyon furcsa asszony volt,
nem bírta rászánni magát, hogy odahívja, és izzadva-feszengve egy széken töltötte az éjsza-
kát.
Reggel felkelt, felöltözött, és az ajtót ezúttal nyitva találta. Fogta a csomagjait, és fölment
az emeletre. Ekkor vette csak észre, hogy milyen nyomorúságos, rozoga házba tévedt, este, a
jótékony sötétségben ez nem volt ennyire nyilvánvaló. A szállásadónőt nem tudta fölkelteni,
és mivel a hajója nemsokára indult, kénytelen volt úgy elhagyni a házat, hogy nem is találko-
zott vele, csak odadobta a pár shillinget az előszobai asztalkára.
Az utcáról visszanézve igencsak fölkavarta a látvány, hiszen a háznak jó néhány ablaktáb-
lája be volt törve, és a rozzant tetőről is hiányoztak deszkák.
Apám bement a sarki boltba, hogy egy másik emberi lénnyel szót váltva összeszedje ma-
gát, és a boltosnál a házról érdeklődött. A férfi azt mondta, hogy a házat már évekkel azelőtt
lezárták, és lakatlanul áll. A legjobb az lenne, ha lebontanák, csak az a baj, hogy a házsor ré-
sze. Az nem lehet, hogy ott éjszakázott – mondta a boltos. Hiszen ott nem lakik senki, és az se
jutna eszébe senkinek, hogy megvegye, lévén, hogy abban a házban egy asszony megölte a
férjét, méghozzá úgy, hogy bezárta egy alagsori szobába, és halálra éheztette. A nőt bíróság
elé állították, és gyilkosságért fölakasztották.
Apám olyan szenvedélyesen mesélte ezt a történetet anyámnak és nekem, mintha közben
újra átélné az egészet. Szinte láttuk a szemében a nyomasztó, sivár házat, a szürke arcú nőt, a
felnyögő kísértetet.
– Még jó, hogy amikor legközelebb kikötöttetek, volt nálunk szabad szoba, Joe – mondta
ilyenkor a legközömbösebb hangján anyám.
– Igaz, istenem, de mennyire igaz! – felelte erre apám. Ebbe a kis emberi történetbe, ebbe a
tengerészmesébe valahogy még akkor is bele volt csomagolva anyámnak az elmondottakkal
éles ellentétben álló szépsége meg a hatalmas csábereje, amellyel akkor is, mindig is mágnes-
ként vonzotta apámat.
Mert az ő szépsége fekete hajú, kreol bőrű, spanyolos szépség volt, amelyhez amerikai
smaragdként csillogó, zöld szempár társult, és amely ellen nincs férfi, aki védekezni tudna.
Apám tehát feleségül vette őt, és hazavitte Sligóba, és anyám attól kezdve ott élte az életét,
pedig ő nem abból a sötétségből vétetett, olyan volt, mint egy kissé kétségbeesetten csillogó,
elvesztett shilling a sárpadlón. Ilyen szép lányt Sligo még sosem látott, a bőre puha volt, mint
a tollpihe, a meleg, dús keble pedig gyönyörűséges, mint a frissen sült kenyér.
Ifjú életem legnagyobb öröme az volt, amikor anyámmal szürkületkor kivonultunk Sligo
utcáira, mert ő szeretett kimenni a munka végeztével a temetőből hazatérő apám elé. Csak sok
év múltán visszagondolva jöttem rá, amikor már én magam is jóval felnőttebb voltam, hogy
volt ebben a kivonulásban bizonyos nyugtalanság, mintha anyám nem bízott volna abban,
hogy az idő és a dolgok szokványos menete hazahozza apámat. Mert őszintén hiszem, hogy
anyám a szépsége glóriája alatt furcsamód szenvedett.
Mint már mondtam, apám volt a temetőgondnok, és kék egyenruhát viselt, meg sapkát,
amelynek az ellenzője olyan koromfekete volt, mint a feketerigó tollazata.
Ez abban az időben volt, amikor zajlott a Nagy Háború, és a város tele volt katonákkal,
mintha Sligo is csatatér lenne, de persze nem volt az. Mi csak szabadságolt katonákat láttunk.
Pompásan festettek az egyenruhájukban, akár az apám – úgyhogy olyan volt, mintha lépten-

Csak Könyvek 7
nyomon ő bukkanna föl az utcákon, amikor anyámmal sétáltunk, és én is ugyanolyan bőszen
kerestem apámat, mint ő. Csak akkor lett teljes az örömöm, amikor végre tényleg ő volt az, ő
szedte a lábát hazafelé a temetőből, ahogy a sötét téli estéken szokta. És amikor észrevett,
játszott velem, úgy mókázott, mint egy gyerek. És sokan meg is nézték maguknak, mert az
efféle viselkedés talán nem fért össze a Sligo halottainak felügyelőjétől elvárt méltósággal.
Neki azonban megvolt az a ritka képessége, hogy egy gyerek közelében fölengedett, és bo-
londosán, vidáman tudott viselkedni a száraz fényben.
Ő volt a sírok őre, de ezenkívül önmaga is volt, és a sildes sapkájában meg a kék egyenru-
hájában ünnepélyes komolysággal, méltóságteljesen vezette az embereket ahhoz a parcellá-
hoz, ahol a rokonuk vagy barátjuk nyugodott, a temetőben lévő kis házából viszont, amely
egy betonból épült kis templom volt, rendre az hallatszott ki, hogy csodaszépen énekli az Ál-
momban márványpalotában laktam című dalt a kedvenc operettjéből, A cigánylányból.
A szabadnapjain pedig fölült a Matchless motorbiciklijére, és azzal száguldozott Írország
kacskaringós útjain. Élete fénypontját anyám meghódítása jelentette, de az is állandó, örömte-
li emlékidézés forrása volt, hogy egy szerencsés esztendőben, akkortájt, amikor én megszület-
tem, végigment a rövid Man-szigeti pályán, és derekasan helytállva a középmezőnyben vég-
zett, meg aztán túl is élte a versenyt, és biztos vagyok benne, hogy ebből az emlékből is vi-
gaszt merített a hosszúra nyúló, sivár ír télben a kis betontemplomában, az örök álmukat alvó
lelkekkel körülvéve.
Apám másik „híres”, mármint a mi kis háztartásunkban híres története pedig még legény-
korából való, amikor még könnyedén eljutott az akkori idők ritka motorostalálkozóira.
Tullamore-ban történt a roppant különös eset.
Nagy sebességgel robogott a motorján, amikor hosszú és széles domb tűnt föl előtte, majd
a lejtő végén éles kanyar következett, ahol az út egy uradalom falával találkozott; a nagy ír
éhínség idején építettek ilyen vastag, magas kőfalakat, hogy a napszámosok ennek a haszonta-
lan munkának a béréből valahogy életben maradjanak. Szóval az apám előtt haladó versenyző
teljes gőzzel repesztett a lejtőn, iszonyatosan fölgyorsult, és a falhoz közeledve fékezés he-
lyett mintha még tovább gyorsult volna, majd végül borzalmas, gomolygó füstfelhő, szanaszét
röpködő fémdarabok és ágyúdörgésszerű robaj kíséretében kíméletlenül belerohant a falba. A
piszkos védőszemüvegén át szemét meresztgető apám kis híján elvesztette uralmát a gépe
fölött, annyira megrémült; de aztán olyasmit látott, amire sem akkor, sem máskor nem tudott
magyarázatot adni, mert a motoros mintha szárnyra kelt volna, úgy libbent át az irdatlan fal
fölött, gyorsan, kecsesen, mint az ellenszélben sikló sirály. Egy pillanatra, egy röpke pillanat-
ra apám szeme előtt mintha valóban két szárny villant volna föl, és soha többé nem tudott úgy
olvasni az imakönyvében az angyalokról, hogy eszébe ne jutott volna ez a rendkívüli eset.
Kérem, ne gondolják, hogy apám más színben tüntette föl a dolgokat, mint ahogy történ-
tek, mert ő erre teljességgel képtelen volt. Az igaz, hogy vidéken az emberek – még a város-
okban is – előszeretettel mesélik, hogy csodát láttak, ahogy a férjem, Tom az Enniscrone-ba
vezető úton a kétfejű kutyát. Az is igaz, hogy az ilyen történetek csak akkor érik el a kívánt
hatást, ha a mesélő úgy tesz, mint aki mélyen hisz a dologban – vagy valóban csodát látott.
Apám azonban nem volt a hazugságok és a fantasztikus történetek mágusa.
Akkor, Tullamore-ban sikerült lelassítania és megállnia, majd futva elindult a birtokfal
mentén, belökte az első mesébe illő, rozsdás kis vaskaput, és a csalánban, lósóskában gázolva
odasietett csodatévő barátjához, aki öntudatlanul, mégis – erre apám megesküdött –
sértetlenül hevert a fal túloldalán. Aztán a férfi, aki történetesen egy indiai úriember volt, aki
sálakat és más portékákat árult a bőröndjéből az ország nyugati partvidékén, magához tért, és
rámosolygott apámra. Mindketten ámultak-bámultak a megmagyarázhatatlan eseten, amely,
nem túl meglepő módon, még éveken át beszédtéma volt Tullamore-ban. Ha egyszer neked is
a füledbe jut ez a történet, nem kizárt, hogy a mesélő „Az indiai angyal” címet adja neki.
Apám különös boldogsága ennek a történetnek a mesélésekor nyilvánult meg a legvilágo-

8 Csak Könyvek
sabban. Mintha úgy vette volna, hogy jutalmul kapta ezt az eseményt, amiért él, amolyan kis
elmesélhető ajándéknak tekintette, amely akkora örömet szerzett neki, hogy szinte önmagáról
folytatott eszmecserét álmában és az ébrenlét óráiban is, a kiváltságosság érzetét nyújtotta,
mintha az efféle történetes eseményfoszlányokból az ő számára összeállt volna egyfajta ron-
gyos, szakadozott evangélium. És ha egyszer megírnák apám életének evangéliumát – és mi-
ért is ne írnák meg, hiszen azt mondják, Isten szemében minden ember élete értékes –, úgy
gondolom, az indiai barátja hátán épp csak megpillantott szárnyak valószerűbbé válnának, és
azok a dolgok, amelyekre ő csupán célzott, másodkézből, újonnan elbeszélve szilárd, bizo-
nyíthatatlan, de még inkább a csodák birodalmába emelt eseményekké kristályosodnának. Így
aztán vigaszt meríthetne ebből az evangéliumból boldog-boldogtalan.
Apám boldogsága. Drága adomány volt ez önmagában is, ahogy anyám nyugtalansága ál-
landó porszem volt a gépezetben. Mert anyám soha nem csinált parányi legendákat az életé-
ből, és szokatlanul, feltűnően nem voltak történetei, pedig biztos vagyok benne, hogy ugyan-
olyan jó dolgokat mesélhetett volna, mint apám.
Furcsa, de úgy tűnik nekem, hogy az olyan ember, akinek nincsenek egész életén át dédel-
getett anekdotái, amelyek túlélik őt, nagyobb eséllyel vész el egyszer s mindenkorra nemcsak
a történelem, hanem az őt követő családtagok számára is. Persze, ez a legtöbb lélek sorsa, és
ilyenformán egész emberéletekből, mégoly eleven, csodálatos életekből is, csak a fonnyadó
családfákon olvasható szomorú, fekete nevek maradnak, amelyek után ott fityeg egy árva év-
szám meg egy kérdőjel.
Apámat a boldogsága nem csupán megváltotta, hanem történetek felé is terelgette, és en-
nek köszönhetően mindmáig elevenen él bennem, mintha egy második, türelmesebb és kedve-
sebb lélek lakozna a lelkemben.
Lehet, hogy a boldogsága furcsa és megalapozatlan volt. De talán nem teheti magát bol-
doggá egy ember, amennyire csak tudja, az élet hosszú, különös útján? Szerintem ez helyén-
való dolog. Hiszen végső soron a világ valóban csodaszép, és ha nem emberek lennénk, ha-
nem bármilyen más élőlények, talán folyamatosan boldogok lennénk benne.

Kis házunk eleve szűkre szabott fő helyiségét két jókora tárggyal osztottuk meg, az egyik a
már említett motorbicikli volt, amelyet esőtől védett helyen kellett tartani. Mondhatnánk,
hogy csöndesen éldegélt a nappalinkban, apám a karosszékéből bármikor végigsimíthatott a
krómfelületén a zergebőrrel, ha kedve szottyant hozzá. A másik tárgy, amelyről említést aka-
rok tenni, a kis függőleges húrozású pianínó, amelyet egy hálás özvegyember hagyományo-
zott apámra, miután ingyen ásott sírgödröt a férfi elhunyt feleségének, mert a gyászoló család
szorult anyagi helyzetbe került. Így aztán egy nyári este, nem sokkal a temetés után szamár-
kordén megérkezett a pianínó, majd az özvegyember és két fia zavartan, boldogan mosolyog-
va becipelte a parányi szobánkba. Lehet, hogy a hangszer soha nem ért komoly összeget, de
ezzel együtt gyönyörű hangja volt, és mielőtt hozzánk került, soha nem játszottak rajta –
legalábbis az érintetlennek tűnő billentyűk állapotából ezt gyaníthatta az ember. Az oldallap-
jaira tájképeket festettek, de nem igazán sligói tájakat, inkább valamiféle képzeletbeli itáliai
vidéket, de lehetett volna akár sligói táj is, hiszen hegyek, folyók, és türelmes juhaik közt áll-
dogáló pásztorfiúk, pásztorlányok voltak a képen. Apám, aki az édesapja lelkészségében nőtt
fel, tudott játszani ezen a bájos hangszeren, és mint már mondtam, az előző évszázad operett-
jeiben lelte örömét. Michael William Balfe-ot igazi zseninek tartotta. Mivel a zongoraszéken
nekem is jutott mellette hely, az iránta érzett szeretetemtől és a zongoratudása fölötti örömtől
vezérelve elsajátítottam a játék alapelemeit, majd lassanként továbbhaladtam valamiféle igazi
tudás felé, úgy, hogy ezt egy pillanatra sem éreztem erőfeszítésnek vagy megpróbáltatásnak.
Utána pedig már én is tudtam játszani apámnak, miközben ő a padló közepén állt, az egyik
keze lustán, mintegy véletlenül a motorkerékpár ülésén pihent, a másik pedig a zakója zsebé-
ben, úgy állt ott, mint valami ír Napóleon, és kristálytisztán énekelte, vagy legalábbis nekem

Csak Könyvek 9
úgy tűnt, a Márványpalotát, vagy a repertoárja más gyöngyszemeit – és ha már itt tartunk, a
Neapolitan néven emlegetett dalocskákat is, amelyek, persze, nem Napóleon emlékére kapták
a nevüket, ahogy én gondoltam, hanem azért, mert Nápoly utcáin születtek, és most Sligóban
voltak száműzetésben! Apám hangja úgy szivárgott be a fejembe, mint a méz, és erőteljesen,
zsongva-zsibongva benne is maradt, száműzve a gyermekkor minden félelmét. A hangjával
együtt emelkedett mindene, a karja, a pofaszakálla, a különös, túlcsorduló vígságot tükröző
szeme, az egyik lába, amely egy kicsivel a kutyás sormintájú, régi szőnyeg fölé lendült. Maga
Napóleon se találhatott volna kivetnivalót a fennköltségében, emelkedettségében. Ilyenkor
apám hangja a dalok halkabb szakaszaiban olyan gyönyörűen csengett, hogy ahhoz foghatót
máig nem hallottam. Fiatal lány koromban sok híres énekes jött el Sligóba, hogy énekeljenek
az esőverte hangversenytermekben, és a népszerűbb műfajok képviselői közül néhányat még
kísértem is zongorán, bár ahogy leklimpíroztam a hangjegyeket, akkordokat, az talán inkább
zavarta, mintsem segítette őket. De nekem úgy tűnt, hogy apám hangjának különös, titokzatos
meghittségéhez egyikük sem ér föl.

És az olyan ember, aki a rárontó sorscsapások közepette, amelyek minden könyörület és

jóindulat nélkül bántak el vele, ahogy oly sokakkal, föl tudja vidítani magát, nos, az olyan
ember igazi hős.

10 Csak Könyvek
 2. fejezet
DR. GRENE FELJEGYZÉSGYŰJTEMÉNYE
(Vezető pszichiáter, Roscommoni Területi Elmekórház)

Ez az épület borzalmas állapotban van, hogy mennyire, azzal nem is voltunk egészen tisz-
tában, amíg a műszaki ellenőr el nem készítette a jelentését. A három bátor férfi, aki fölmá-
szott az ősrégi tetőre, arról számolt be, hogy sok gerenda már kis híján megroppant, és a szer-
kezet az összeomlás szélén áll, mintha az intézmény feje búbja, avagy koronája hűen tükrözné
a szegény bentlakók jó részének állapotát. Bentlakók helyett, persze, pácienseket kellene ír-
nom. Mivel azonban a kórházat a tizennyolcadik század végén jótékonysági intézményként
építették, mint a „sebzett elmék szakavatott kiigazítását szolgáló, egészséges menedékhelyet”,
mindig a „bentlakó” szó ugrik be. Ma már csak találgathatjuk, hogy annak idején mennyire
volt egészséges a környezet és szakavatott a korrekció. A tizenkilencedik század közepe, kü-
lönböző orvosok forradalmi gondolatainak jegyében, valóban a felvilágosodás kora volt az
elmegyógyintézetekben, amikor is csínján bántak a kényszerzubbonnyal, és bölcs dolognak
ítélték az egészséges étrendet meg a sok testmozgást és a gondolkodásra ösztönzést. Ez óriási
előrelépés volt a londoni Bedlam Elmekórház gyakorlatához képest, ahol láncra vert vadállat-
ok üvöltöttek a padlón. Utána valahogy megint rosszabbra fordult a helyzet, és a múlt század
első felében jóérzésű ember semmiképpen nem vállalta volna a klitoridektómiával, víz alá
nyomással, injekciókkal operáló ír elmegyógyintézetek történetének megírását. A múlt század
„az én századom” volt, hiszen ötvenöt éves voltam az ezredfordulón, és ebben a korban már
nehéz szívvel-lélekkel odafigyelni egy új évszázadra. Legalábbis én így találtam. És így talá-
lom ma is. Idestova majdnem hatvanöt évesen, sajnos.
Mivel az épület ilyen erőteljesen kimutatja a korát, kénytelenek leszünk elhagyni. A mi-
nisztérium szerint az új épületet szinte azonnal megnyitják, ami lehet, hogy igaz, de az is le-
het, hogy csalárd ámítás. De hogy mehetnénk el innen, amíg nem tudjuk biztosan, hogy lesz-e
új épület, vagy ha filozofikusabban közelítjük meg a kérdést, hogy rakhatnánk ki innen egy
csomó páciensünket, akiknek már alighanem a DNS-ük is beleolvadt a falakat összetartó ha-
barcsba? A központi blokkban ott van az az ötven öregasszony, olyan öregek, hogy náluk a
kor már örökkévaló, állandó valami, és annyira ágyhoz kötöttek, annyi seb és fekély borítja a
testüket, hogy ha elmozdítanánk őket innen, azzal erőszakot tennénk rajtuk.
Azt hiszem, a tudatom ellenáll a távozás gondolatának, ahogy minden épeszű ember tudata
ellenáll, ha költözés kerül szóba. De nincs kétségem afelől, hogy a szokásos lelki törések,
traumák árán sikerrel le fogjuk bonyolítani.
A páciensekhez hasonlóan a kiszolgálószemélyzet és az ápolónők is éppúgy az épület tar-
tozékává váltak, mint a tetőtérben tanyát ütött denevérek meg a pincében lakó patkányok.
Tisztában vagyok vele, hogy mindkettőből rengeteg van, bár hála istennek patkányokat csak
egyszer láttam, amikor kigyulladt a keleti szárny, és az alsó ajtókon sorban surrantak ki a sötét
árnyalakok, hogy a kerítésen túlra, a farmer kukoricásába meneküljenek. Ahogy eliszkoltak, a
lángok különös, ragyogó, lekvárszínű fénybe vonták a hátukat. Biztos vagyok benne, hogy
hallották, amikor a tűzoltók jelzik, hogy minden rendben, és az újra beállt sötétségben vissza-
lopództak.
Szóval valamikor mennünk kell. Ennélfogva az új törvények értelmében el kell bírálnom,
mely pácienseket lehet visszaengedni a közösségbe (bármit is jelentsen ez… jaj, istenem!), és
a többiek pontosan milyen kategóriájú páciensek. Sokukat már az új épületbelső, a modern,
vakolt falak, a jó szigetelés és a fűtés is sokkolja majd. Hiányozni fog nekik a folyosókon még
szélcsendes napokon is jajgató szél – ez meg hogy lehet? Talán a nyomáskülönbség miatt,

Csak Könyvek 11
amiért a kórház egyes részeiben hideg van, máshol pedig meleg? –, mint álmaik és „őrületük”
halk, cérnavékony háttérzenéje. Ebben biztos vagyok. Azok a szegény öreg fickók a kórházi
szabó által jó régen varrt fekete öltönyükben, akik nem is annyira bolondok, inkább csak ott-
hontalanok és vénséges vének, és akik a legrégebbi épületrész, a nyugati szárny szobáiban
élnek, mint valami elfeledett spanyolországi vagy indiai hadjárat veteránjai, nem fogják kiis-
merni magukat Roscommon elveszett birodalmán kívül.
A szükségszerű előkészületek szembesítenek egy régóta kerülgetett feladattal is, meg kell
állapítanom, milyen körülmények között került ide egyik-másik páciens, és valóban igaz-e –
ahogy egyes esetekben tragikus módon igaz volt –, hogy nem orvosi, hanem társadalmi
okokból különítették el őket. Mert nem vagyok én annyira ostoba, hogy azt higgyem, az itt
lakó „elmebetegek” mind őrültek, vagy hogy valaha is azok voltak – legalábbis az előtt, hogy
idekerültek, és elsajátították a mintegy vírusos fertőzés útján terjedő őrületet. A mindentudó
közvélemény, vagy mondjuk úgy, hogy a közvéleménynek az újságok által tükrözött lenyo-
mata úgy vélekedik, hogy ezek az emberek „szabadságot”, illetve „szabadulást” érdemelnek.
Ami nagyon is igaz lehet, csakhogy az ilyen hosszú időn át fogságban tartott, szűk határok
közé szorított szegény ördögök számára a szabadság, a szabadulás igen problematikus vív-
mány, ahogy azt a kelet-európai országok is megtapasztalhatták a kommunizmus után. És
furcsamód én is idegenkedem a gondolattól, hogy bárki elmenjen innen. Vajon miért van ez?
Az állatkert őrének aggodalmáról lenne szó? Hogy vajon a jegesmedvéim boldogulnak-e a
sarkvidéken? Azt hiszem, ez a kérdés az indukció logikai módszerét követi. Hát, majd meglát-
juk.
Elsősorban régi barátomnál, Mrs. McNultynál kell majd puhatolóznom, aki nem csupán az
intézet, hanem egész Roscommon, vagy talán egész Írország legidősebb lakója. Már akkor is
öreg volt, amikor harminc éve idekerültem, igaz, akkoriban olyan energia lakozott benne,
mintha… nem is tudom… valami természeti erő lett volna.
Roppant erős egyéniség, és bár hosszú időszakok teltek el úgy, hogy nem találkoztam vele,
vagy csak futólag, mindig tudatában vagyok a jelenlétének, és igyekszem érdeklődni utána.
Attól tartok, amolyan próbakő a számomra. Nagyon régi bútordarab, valóságos jelképe nem-
csak az intézetnek, hanem különös módon a saját történetemnek, a saját életemnek is. Shakes-
peare-rel szólva: „minden vándor hajók csillaga ő.” Csillaga a házassági problémáinknak sze-
gény Bettel, a romló, sőt olykor rohamosan romló kedélyemnek, az érzésnek, hogy nem jutok
semmire, meg még ennek, annak – a nyájas butaságomnak, gondolom. Miközben a dolgok
óhatatlanul megváltoztak, ő ugyanolyan maradt, bár az évek múltával természetesen egyre
gyengébb és törékenyebb. Tényleg százéves lenne? Régen sokat zongorázott lent, a társalgó-
ban, igazán nagyon szakavatottan, a húszas-harmincas évek dzsesszmelódiáit játszotta. Nem
tudom, honnan ismerte őket. De ő csak ült ott, a hosszú, ezüstös haja kibontva verdeste a há-
tát, és az a rettenetes kórházi pongyola volt rajta, de úgy nézett ki, mint egy királynő, és bár
már akkor is hetvenéves volt, feltűnő szépséget árasztott az arca. Még mindig gyönyörű volt,
és csak a jóisten tudja, hogy nézhetett ki fiatalkorában. Rendkívüli jelenség, valami szokatlan,
sőt talán idegenszerű erő megnyilatkozása ebben a provinciális világban. Amikor későbbi
éveiben enyhe reuma alakult ki nála – ő nem engedte, hogy ezt a szót használjuk, úgy mondta,
„vonakodnak” az ujjai –, abbahagyta a zongorázást. Pedig lehet, hogy majdnem olyan jól ját-
szott volna így is, mint addig, de a „majdnem olyan jó” neki nem felelt meg. Így hát szegé-
nyebbek lettünk a Mrs. McNulty által megszólaltatott dzsesszhangzatokkal.
A történeti hűség kedvéért hozzáteszem, hogy a szúette zongorát később éktelen, csöppet
sem muzikális robajjal egy billenőkocsira dobták.
Szóval be kell majd mennem hozzá, hogy megvitassak vele ezt-azt. Megmagyarázhatatla-
nul ideges vagyok emiatt. Vajon miért? Azt hiszem, azért, mert sokkal idősebb nálam, és ha
mélységes hallgatásba burkolózik, roppant kellemes társaság, mintha egy idősebb kollégával
lennék, akit nagyra becsülök. Azt hiszem, erről van szó. Talán azért van ez, mert gyanítom,

12 Csak Könyvek
hogy ő is kedvel engem, ahogy én őt. Persze, hogy miért kedvel, azt nem tudom. Mindig is
kíváncsivá tett, de soha nem vájkáltam az életében, pedig hivatásos pszichiáterként talán feke-
te pont járna nekem ezért. Ezzel együtt az a helyzet, hogy kedvel engem. És én a világért sem
háborgatnám ezt a viszonyulást, illetve ezt az állapotot. Úgyhogy elővigyázatosnak kell len-
nem.

ROSEANNE ÖNVALLOMÁSA

Nagyon-nagyon jó lenne azt mondani, hogy annyira szerettem az apámat, hogy nem is tud-
tam volna nélküle élni, de egy ilyen vallomás idővel hamisnak bizonyulna. Azok, akiket sze-
retünk, ezek a számunkra nélkülözhetetlen emberi lények, a Mindenható, vagy az ő jogait
elbitorló ördögök akaratából távoznak tőlünk. Az ilyen halálesetek után mintha hatalmas
ólomtömb nyomná addig súlytalan lelkünket, és a helyén, a lényünk kellős közepén titkos,
pusztító terhet cipelünk.

Úgy tízéves lehettem, amikor apámat egyszer csak megszállta az ihlet, hogy megtanít va-
lamire, és fölvitt a temetőben álló magas, vékony toronyba. A szerzetesek emeltek ilyen gyö-
nyörű, égbeszökő, karcsú épületeket veszély és pusztulás idején. A temető egyik csalános
sarkában állt, és nem sok szót vesztegettek rá. Azok, akik Sligóban nőttek fel, természetesnek
vették, hogy ott van. Pedig páratlan kincs volt, semmi kétség, a kövek között épp csak egy
leheletnyi habarcs tartotta össze, és minden egyes kő emlékezett a torony görbületére, minden
egyes követ tökéletesen illesztettek a helyére egy régi kor kőművesei. Természetesen katoli-
kus temető volt. Apám nem a vallása miatt kapta meg ezt a munkát, hanem azért, mert nagyon
kedvelte őt a városban boldog-boldogtalan, és a katolikusok nem bánták, hogy a sírjaikat egy
presbiteriánus ássa, ha rokonszenves presbiteriánus volt az illető. Mert abban az időben sok-
szor fesztelenebb volt a viszony az egyházak között, mint azt ma beismerjük, és gyakran meg-
feledkeznek arról is, hogy a letűnt korok törvényeinek szellemében éppúgy zaklatták a szaka-
dár, nonkonformista egyházakat is, amint azt apám nagy előszeretettel mondogatta. Minden-
esetre ahol barátság van, ott a vallás szinte soha nem okoz gondot. És csak később alakult
úgy, hogy apám különbözősége mégis számított. Azt mindenesetre pontosan tudom, hogy
igencsak kedvelte őt az egyházközség papja, a kicsi, eleven, fürge mozgású Gaunt atya, aki
később oly nagy szerepet játszott az én saját történetemben, mondhatni ott tornyosult a hori-
zonton, már amennyire egy ilyen alacsony emberről mondhatjuk, hogy tornyosul.
Közvetlenül az első háború után voltunk, és lehet, hogy a történelem efféle lövészárkaiban
az emberi elmék az olyasféle furcsaságok, szellemi cikornyák felé fordulnak, mint amilyen
apámat azon a bizonyos napon foglalkoztatta. Mással nem tudom magyarázni, hogy egy fel-
nőtt ember miért vinné föl a kislányát egy régi toronyba egy zsák kalapáccsal és madártollal.
A torony lábától sugarasan terjedt szét egész Sligo, a folyó, a templomok, a házak, leg-
alábbis a fenti kis ablakból így tűnt. Egy arra repülő madár két izgatott arcot látott volna, akik
egyszerre próbálnak kikukucskálni a nyíláson, én lábujjhegyre ágaskodtam, és alulról apám
állába ütköztem.
– Roseanne, kedves, ma reggel már borotválkoztam, és az aranyló fürtjeiddel amúgy sem
tudsz megborotválni.
Mert valóban puha volt a hajam és aranyszínű, mint azoknak a bizonyos szerzeteseknek az
aranya. Sárga volt, mint a ragyogó fénysugarak a régi könyvekben.
– Papa, az isten és minden földi dolgok szerelmére, öntsd ki a kalapácsokat meg a tollakat,
és lássuk, mi lesz.
– Jaj, kislányom – mondta erre –, fáradt vagyok a lépcsőmászástól, pásztázzuk még egy ki-
csit a tekintetünkkel Sligót, mielőtt belevágunk a kísérletünkbe.
Kivárt egy szélcsendes napot. Be akarta bizonyítani nekem azt az ősrégi tételt, hogy elmé-

Csak Könyvek 13
letileg minden tárgy egyforma sebességgel zuhan.
– Minden tárgy egyforma sebességgel zuhan – jelentette ki egyik este –, elméleti síkon. És
ezt be is fogom bizonyítani neked. Meg magamnak is.
A tűz mellett ültünk, a kandallóban feketeszén pattogott.
– Lehet, hogy úgy van, ahogy mondod, és minden ugyanolyan gyorsan zuhan – hallatszott
a sarokból anyám hangja. – De nagy ritkán az is előfordul, hogy valami nem esik, hanem föl-
száll.
Nem hiszem, hogy ezt apám elleni szurkapiszkának szánta volna, csak egy észrevétel volt.
Mindenesetre apám azzal a tökéletesen közömbös arckifejezéssel nézett rá, amelynek anyám
nagy mestere volt, és amelyre őt is megtanította.
Furcsa, de ahogy ebben az elsötétített szobában körmölök a kék golyóstollal, valahogy lá-
tom őket lelki szemeim előtt, vagy valahol az igazi szemem mögött, a fejemben, ebben az
elsötétült tartályban, hogy még mindig ott vannak, élnek és beszélnek, igazából, mintha az ő
jelenük lenne a valós idő, az enyém pedig csupán illúzió. És már vagy ezredszer érinti meg a
szívemet, hogy milyen gyönyörű az anyám, milyen takaros, csinos, kedves és ragyogó a
southamptoni kiejtésével, amely olyan, mint amikor a tengerparti kavicsokat elöntik a hullá-
mok, sietős, halk, lágy hang, amelyet folyton hallok álmaimban. Az is igaz, hogy amikor pi-
masz voltam, amikor aggódott, hogy az utam eltér attól az úttól, amelyet ő szánt nekem, akár
csak csekélységekben is, elfenekelt. De akkoriban a gyerekeket rutinszerűen verték.
Szóval a szerzetesek kis kukucskálóablaka keretbe foglalta a két, jobb kilátásért tülekedő
arcot, apámét meg az enyémet. Hány és hány rég eltűnt arc kandikálhatott ki ott, hányan kém-
lelhették a csuhájukban verejtékezve a láthatárt, hogy mikor jönnek el a vikingek a könyvei-
kért, a hajóikért, a pénzükért! Nincs kőműves, aki nagy ablakot hagyna a vikingeknek, és az a
kis nyílás még akkor is ékesszólóan beszélt a régi idők nyugtalanságáról, veszélyeiről.
Nagy sokára kiderült, hogy apám kísérletét nem lehet elvégezni, ha mindketten ott va-
gyunk. Tehát valamelyikünk lemarad a végkifejletről. Visszaküldött engem a nyirkos kőlép-
csőn, és még mindig érzem a kezem alatt azt a nedves falat, meg a bensőmben az egyre foko-
zódó furcsa riadalmat, hogy külön vagyok apámtól. Érzem, ahogy a mellkasom dobog, mintha
csapdába esett galamb vergődne benne.
Kijöttem a toronyból, és arrébb álltam a tövétől, ahogy apám meghagyta, nehogy a lezuha-
nó kalapácsok halálra sújtsanak. Óriásinak tűnt onnan a torony, mintha a mocskos, szürke
felhők felé nyújtózott volna. A mennyország felé. Levél se rezzent. A közelben lévő elhanya-
golt sírok, egy olyan évszázadban élt férfiak és asszonyok sírjai, amikor az embereknek még
csak durva, vésetlen kőlapokra futotta, most, hogy egymagam voltam, másnak látszottak; az
volt az érzésem, hogy szegény csontvázak mindjárt kiszállnak a sírból, és fölfalnak engem,
hogy csillapítsák örök éhségüket. A földön álltam, mégis szakadék szélén álló gyermek vol-
tam, mint abban a régi színdarabban, a Lear királyban, ahol a király barátja azt képzeli, hogy
lezuhan egy kiugró szikláról, pedig nincs is ott semmiféle szikla, úgyhogy aki olvassa, szintén
odaképzeli a sziklát, és együtt zuhan a király barátjával. De azért odaadóan, de még mennyire
odaadóan, és szeretettel, de milyen nagy szeretettel néztem fölfelé. Nem bűn az, ha valaki
szereti az apját, nem bűn, ha nem kritikus vele szemben, különösen, mivel csak nővé érésem
időszakáig, vagy majdnem addig ismertem, amikor a gyerekek rendszerint csalódnak a szülé-
ikben. Nem bűn, ha az ember érzi, hogy a szíve a magasban lévő apjáért dobog, vagy leg-
alábbis azért, amit láthattam belőle, a kis ablakon kinyújtott karját, meg az ír föld légterében
marokra fogott zsákot. Most lekiáltott valamit, és én alig hallottam a szavát. De miután né-
hányszor elismételte, azt hiszem, megértettem, mit mond:
– Hátrahúzódtál, drágaságom?
– Hátrahúzódtam, papa! – kiáltottam, azaz már-már sikítottam vissza, olyan magasra kel-
lett fölszállniuk a szavaknak, és olyan kicsi ablakon át kellett eljutniuk apám füléig.
– Akkor kioldom a zsákot. Figyelj csak, figyelj! – kiáltott vissza.

14 Csak Könyvek
 Azzal kilazította a zsák száját, amennyire a fél keze ujjaival tudta, és kirázta a tartalmát. A
saját szememmel láttam, amikor belerakta. Egy maréknyi toll volt az ágyukon lévő henger-
párnából, a felesége sikítozása közepette tépkedte ki őket, meg két kőműveskalapács, amelye-
ket a temetőben használt a kis falak meg a sírkövek javítgatásához.
Csak bámultam és bámultam. Talán valami különös muzsikát is hallottam. A csókák cser-
regése meg a nagy bükkfákon gubbasztó vetési varjak öreges, recsegő beszéde zenévé kava-
rodott össze a fejemben. Majd kitekeredett a nyakam, és majd kibújtam a bőrömből izgal-
mamban, annyira vártam már ennek az elegáns kísérletnek az eredményét, amely eredmény
apám szavai szerint segítségemre lehet majd az életben, mert helyes filozófiát alapozhatok rá.
Bár egy leheletnyi szél sem fújt, a tollak egyből elsodródtak a levegőben, úgy rebbentek
szét, mintha parányi robbanás történt volna, sőt még fölfelé is szálltak a szürke felhők felé, és
mivel maguk is szürkék voltak, alig lehetett látni őket. Ellebegtek, elsodródtak tőlünk.
Apám roppant izgatottan egyre csak kiabált a toronyból: – Mit látsz, mit látsz?
Mit tudtam én, hogy mit látok? Néha arra gondolok, hogy egy embernek az eredendő, talán
kétségbeesés szülte nevetségessége, olyan, amilyenről sok-sok évvel később Eneas McNulty –
hogy ő kicsoda, azt te még nem tudod – is tanúságot tett, szóval ez a nevetségesség elérzéke-
nyít minket, és szeretettel tölt el az illető személy iránt. Ez a nem tudás, ez a nem látás nem
más, mint színtiszta szeretet. Ott állok egy örökkévalóságig, nyújtogatom a nyakam, míg be
nem görcsöl, meresztem a szemem, ha semmi másért, hát az apám iránti szeretetből. A tollak
pedig csak sodródnak, kavarognak, lebegnek a szélben, és egyre távolodnak tőlünk. Apám
kiabál és kiabál. A szívverésem válaszol neki. A kalapácsok még mindig zuhannak.

Csak Könyvek 15
 3. fejezet
Kedves olvasóm! Kedves olvasóm, ha nyájas természetű, jó ember vagy, akkor azt kívá-
nom, bárcsak megszoríthatnám a kezedet. Azt kívánom, hogy… mindenféle lehetetlen dolgot
kívánok. Te ugyan nem vagy itt velem, kedves olvasóm, de van itt nekem más. Vannak pilla-
natok, amikor megmagyarázhatatlan öröm járja át a bensőmet, mintha, miközben nincs sem-
mim, enyém lenne az egész világ. Mintha azzal, hogy eljutottam ebbe a szobába, megtaláltam
volna a Paradicsom előszobáját, melynek ajtaja hamarosan kinyílik, és én, mint egy szenvedé-
seiért megjutalmazott nő, besétálok a zöldellő mezőkre, körbekerített farmokra. Olyan zöld a
fű, hogy szinte lángol!

Ma reggel bejött Grene doktor, és nekem négykézlábra ereszkedve, sebtében el kellett

dugnom a papírlapokat. Mert nem akartam, hogy meglássa őket, vagy hogy kérdőre vonjon,
hiszen ez az iromány máris titkokat tartalmaz, márpedig nekem a titkaim jelentik minden va-
gyonomat, és az épelméjűségemet is. Szerencsére már messziről hallottam, hogy a doktor
közeledik a folyosón, mert vasalt a cipője sarka. Az is szerencse, hogy egy csöppet se kínoz a
reuma, és a korommal járó más nyavalyák sem, legalábbis ami a lábamat illeti. A kezem, hát,
sajnos, a kezem már nem a régi, de a lábam jól tartja magát. A szegélyléc mentén surranó
egerek gyorsabbak ugyan nálam, de hát ők mindig is gyorsabbak voltak. Mert félreértés ne
essék, az egér nagyszerű atléta, amikor úgy hozza a szükség. De ahhoz azért elég gyors vol-
tam, hogy Grene doktor ne érjen tetten.
Kopogtatott az ajtón, és ezzel máris túltett azon a szerencsétlen nyomoroncon, aki a szo-
bámat takarítja, John Kane-en, ha ugyan így kell írni a nevét – most írtam le életemben elő-
ször –, és mire benyitott, én már itt ültem az üres asztalnál.
Mivel nem tartom gonosz embernek Grene doktort, rámosolyogtam.
Meglehetősen hideg reggel volt, mindent vékony nyálkaréteggel vont be a fagy. Valóság-
gal csillámlott a szoba. Rajtam volt mind a négy ruhám, így nemigen fáztam.
– Hm, hm. Roseanne. Hm. Hogy van, Mrs. McNulty?
– Pompásan, doktor úr. Nagyon kedves öntől, hogy meglátogatott.
– Az a dolgom, hogy meglátogassam. Kitakarították ma ezt a szobát?
– Ma még nem – feleltem. – De John biztos rövidesen itt lesz.
– Igen, gondolom – mondta Grene doktor.
Aztán előttem elhaladva az ablakhoz lépett, és kinézett.
– Eddig ez az év leghidegebb napja – jegyezte meg.
– Eddig – mondtam.
– És megvan mindene, ami kell?
– Alapjában véve igen.
Aztán a doktor leült az ágyamra, mintha a keresztény világ legtisztább ágya lenne, pedig ki
merem jelenteni, hogy nem az, és kinyújtóztatta a lábait, meg a cipőjét bámulta. A hosszú,
őszülő szakállának olyan éle volt, mint egy vasbaltának. Sövényszerű volt, olyan, mint a szen-
teké. A mellette heverő tányér magán viselte az előző esti babfőzelék elkenődött nyomait.
– Püthagorasz – kezdte a doktor – hitt a lélekvándorlásban, és figyelmeztetett minket, hogy
óvatosan együk a babot, mert lehet, hogy a nagyanyánk lelkét esszük.
– Ó – mondtam.
– Ezt Horatiusnál olvashatjuk – mondta a doktor.
– Szerette a babkonzervet?
– Nem hiszem.
Grene doktor a tőle megszokott, ünnepélyesen komoly arccal felelt a kérdésemre. A jó

16 Csak Könyvek
doktorban az a szép, hogy az égvilágon semmi humora nincs, és ettől tulajdonképpen egész
humoros. Higgyék el, itt, ahol én élek, ez egy nagy becsben tartandó tulajdonság.
– Szóval – szólalt meg újra –, teljesen jól érzi magát?
– Igen.
– Hány éves is, Roseanne?
– Azt hiszem, száz.
– Ahhoz képest figyelemreméltóan jó az állapota, nem gondolja? – kérdezte a doktor,
mintha ehhez valamilyen módon ő is hozzájárult volna, és ez talán így is van. Hiszen végső
soron már harminc-egynéhány éve, vagy talán még régebben vagyok a gondjaira bízva. Ez idő
alatt ő is megöregedett, de nem annyira, mint én.
– Én is úgy gondolom, hogy figyelemreméltóan jó az állapotom. De tudja, doktor úr, én
nagyon sok mindent találok figyelemre méltónak. Figyelemre méltónak találom az egereket
meg a furcsa zöld napfényt, amely bekúszik ott, azon az ablakon. És azt is figyelemre méltó-
nak találom, hogy bejött hozzám.
– Sajnálattal hallom, hogy még mindig vannak a szobájában egerek.
– Itt mindig is lesznek.
– De hát John nem állít föl egérfogókat?
– De állít, csak nem elég ügyesen, így az egerek gond nélkül megeszik a sajtot, és elpucol-
nak, mint Jesse James meg a fivére, Frank.
Grene doktor most a jobb keze két ujjával pár másodpercig a szemöldökcsontját masszíroz-
ta. Aztán megdörzsölte az orrnyergét, és nagyot sóhajtott. Ebben a sóhajban benne volt a sok-
sok év, amit ebben az intézményben töltött, az élete összes reggele, az egerekről, gyógymód-
okról, korról folytatott haszontalan terefere.
– Tudja, Roseanne, mostanában kötelességem megvizsgálni valamennyi bentlakó jogi stá-
tusát, mivel erről a témáról igen sok szót ejt a nyilvánosság, szóval megnéztem a betegfelvéte-
li papírjait, és be kell vallanom…
Mindezt az elképzelhető legkönnyedebb hanghordozással adta elő.
– Be kell vallania…? – Unszoltam, hogy folytassa. Tudtam, hogy hajlamos elsikkadni a
mondanivalója, hajlamos egyszer csak szép csöndben, magában folytatni a gondolatmenetet.
– Ja, igen… bocsásson meg. Ö… Igen, azt akartam kérdezni magától, Roseanne, hogy em-
lékszik-e esetleg az ide történő felvétele részleteire, mert ezzel nagyon sokat segítene… ha
emlékezne valamire. Hogy miért, azt rögtön elmondom… ha muszáj.
Grene doktor itt elmosolyodott, és én arra kezdtem gyanakodni, hogy az utolsó szavait tré-
fának szánta, de én föl nem foghattam, mi ebben a vicc, különösen, mivel, ahogy már említet-
tem, általában nem próbálkozott humoros megjegyzésekkel. Úgyhogy sejtettem, hogy itt va-
lami szokatlan dolog van készülőben.
Aztán én sem voltam különb nála, mert elfelejtettem válaszolni.
– Emlékszik valamire?
– Mármint arról, hogy hogyan kerültem ide, doktor úr?
– Igen, erre gondolok.
– Nem – mondtam, mert ez a közönséges, szemenszedett hazugság volt a legjobb válasz.
– Az a helyzet – folytatta a doktor –, hogy sajnálatos módon a pincében lévő irattárunk jó
részét, nem túl meglepő módon, egérgenerációk egész sora használta ágyneműnek, így az
iratok tönkrementek, és olvashatatlanná váltak. A maga dossziéját, úgy, ahogy van, roppant
érdekes módon dolgozták meg. Olyan, mint egy régi papirusztekercs, egy óegyiptomi sírkam-
rának is díszére válna. Valószínűleg ha valaki egy ujjal is hozzáér, egyből szétporlad.
Ezután hosszú csönd állt be. Én csak mosolyogtam és mosolyogtam. Azon gondolkodtam,
vajon milyennek láthat a doktor engem? Milyennek láthat egy ilyen ráncos, öreg, az idő vas-
foga által kikezdett arcot?
– Persze, maga ezt nagyon is jól tudja. Hiszen az évek során oly sokat beszélgettünk. Most

Csak Könyvek 17
azt kívánom, bárcsak több feljegyzést készítettem volna! Mert korántsem rúgnak kötetekre a
jegyzeteim, bár ez magát nyilván nem éri meglepetésként. Nem szívesen jegyzetelek, és ez az
én szakmámban talán nem szép dolog. Van, aki azt mondja, mi nem érünk semmit, nem te-
szünk jót senkivel. Én azonban remélem, hogy magáért megtettünk minden tőlünk telhetőt, az
én vétkes hanyagságom ellenére, amelyet a jegyzetelés terén tanúsítottam. Őszintén remélem,
hogy megtettünk mindent. Örömmel hallom, hogy jól érzi magát. Szeretném hinni, hogy ma-
ga boldog itt.
Elővettem a legöregebb öregasszonyos mosolyomat, mintha nem egészen érteném, amit
mond.
– Persze – folytatta, bizonyos szellemi eleganciáról tanúságot téve a doktor –, itt senki sem
lehet boldog.
– Én az vagyok – mondtam.
– Tudja mit? Hiszek magának. Szerintem maga a legboldogabb ember, akit ismerek. De azt
hiszem, újra kell értékelnem a helyzetét, Roseanne, mert a sajtóban manapság elég nagy a
felzúdulás annak kapcsán, hogy azok az emberek, akiket, mondjuk úgy, nem orvosi, hanem
szociális okokból zártak intézetbe, szóval, hogy ezeket az embereket…
– Rabságban tartják?
– Igen, igen. Rabságban tartják. Mind a mai napig. Maga, persze, már sok-sok éve itt van.
Talán ötven éve is megvan, jól mondom?
– Nem emlékszem, doktor úr. Nagyon is elképzelhető, hogy így van.
– Az is lehet, hogy ezt a helyet tekinti otthonának.
– Nem tekintem annak.
– Akárhogy is, magának ugyanúgy joga van ahhoz, hogy szabad legyen, mint bárki más-
nak, amennyiben alkalmas a… a szabadságra. Feltételezem, még százéves korában is vágyhat
arra, hogy… hogy sétálgasson, hogy nyáron csónakázzon a tengerben, hogy beszívja a rózsák
illatát…
– Nem!
Nem állt szándékomban kiabálni, de, amint azt te is látni fogod, ha az efféle apróságokra
gondolok, amelyek másoknak az élet nyugodt, boldog pillanatait idézik, az nekem még ma is
tőrdöfés a szívembe.
– Tessék?
– Semmi, semmi, kérem, folytassa.
– Mindenesetre, ha úgy találom, hogy maga tényleges ok nélkül, orvosilag megalapozatla-
nul van itt, akkor kötelességem más megoldást keresni. Nem szeretném fölzaklatni magát. És
az sem áll szándékomban, kedves Roseanne-om, hogy kirakjam a hidegbe. Nem, ezt a lépést
nagyon gondosan meg kell tervezni, és mint mondtam, az én szakvéleményem függvénye.
Kérdéseket kell… kénytelen leszek kikérdezni magát… bizonyos fokig.
Nem voltam egészen bizonyos az eredetét illetően, de mindent elsöprő rettegés áradt szét a
tagjaimban, nagyjából így tudom elképzelni azt, amikor Hirosima legkülső peremvidékén
szétáradt az emberekben a törött, beteg atomokból álló méreg, amely biztos halált hozott a
számukra, éppúgy, mint maga a robbanás. Olyan volt ez a rettegés, mint egy rosszullét, vagy
inkább mint egy rosszullét emléke; hosszú-hosszú évek óta először éreztem.
– Jól érzi magát, Roseanne? Kérem, ne zaklassa föl magát.
– Hát persze, hogy vágyom a szabadságra, doktor úr! De meg is rémít a gondolat.
– A szabadság elnyerése – mondta kellemes hangon Grene doktor – mindig a bizonytalan-
ság légkörében megy végbe. Legalábbis ebben az országban. De lehet, hogy minden ország-
ban.
– Gyilkosság árán – jegyeztem meg.
– Néha igen – felelte szelíden.
Ekkor elhallgattunk, és én a szobába beszűrődő napfény tömör, egyszínű négyszögét bá-

18 Csak Könyvek
multam. Csak az ősrégi por piszkította be.
– Szabadság, szabadság – mondta a doktor.
A porlepte, fakó hangjából mintha halovány sóvárgás csendült volna ki. Semmit sem tudok
a kinti életéről, a családjáról. Van felesége, vannak gyerekei? Van valahol egy Mrs. Grene?
Nem tudom. Vagy mégis? A doktor nagy koponya. Igaz, úgy néz ki, mint egy menyét, de ak-
kor is. Aki így tud beszélni a régi görögökről és rómaiakról, az apám szíve szerint való ember.
Kedvelem Grene doktort a sótlan, unalmas reményvesztettsége dacára, mert ha őt hallom,
mindig felidéződik bennem apám Sir Thomas Browne-ból és John Donne-ból kifilézett be-
szédmodora.
– De nem ma kezdjük el. Nem, nem. – A doktor fölállt. – Természetesen nem. Viszont kö-
telességem ismertetni magával a tényeket.
És amolyan végtelen, orvosos türelemmel megtette az ajtóig vezető utat.
– Maga ennyit mindenképpen megérdemel, Mrs. McNulty.
Bólintottam. Mrs. McNulty…
Mindig Tom anyja jut eszembe, ha ezt a nevet hallom. Valaha én is Mrs. McNulty voltam,
de soha nem vittem ezt olyan tökélyre, mint ő. Soha. És ő ezt lépten-nyomon értésemre is
adta. Meg aztán miért is adom meg azóta Mrs. McNultyként a nevemet, azok után, hogy ko-
moly erőfeszítések árán megpróbálták elvenni tőlem ezt a nevet? Nem tudom.
– A múlt héten állatkertben voltam – szólalt meg hirtelen a doktor – egy barátommal meg a
kisfiával. Azért mentem föl Dublinba, hogy vegyek pár könyvet a feleségemnek. A rózsákról.
A barátom kisfiát Williamnek hívják, ahogy, mint tudja, engem is.
Én ezt nem tudtam!
– A zsiráfházhoz értünk. Williamnek nagyon tetszett a két nagy, hosszú nyakú zsiráfhölgy,
puha, hosszú lábuk volt, és nagyon, nagyon szép állatok voltak. Azt hiszem, soha életemben
nem láttam ilyen gyönyörű állatot.
Aztán a csillámló szobában mintha valami furcsát láttam volna, mintha egy könnycsepp
gördült volna le a szeme sarkából, hogy aztán gyorsan lebukfencezzen az arcán; amolyan bal-
jós, titkos, magányos sírás volt ez.
– Annyira gyönyörű, annyira gyönyörű! – mondta. A csend falai közé zártak a szavai, nem
tudom, miért.
Nem olyan léleknyitogató, könnyed, boldog beszéd volt ez, mint apámé. Hallgatni akartam
őt, de egyelőre nem akartam válaszolni neki. Az a furcsa felelősség, amelyet mások iránt ér-
zünk, amikor beszélnek, a felelősség, hogy bármiféle válasszal vigaszt nyújtsunk nekik…
Szegény emberiség! És a doktor amúgy sem kérdezett még semmit. Csak lebegett a szobában
testetlenül, anyagtalanul, egy élő ember, akinek javában zajlik az élete, és aki észrevétlenül,
lábon haldoklik, ahogy mindannyian.

Csak Könyvek 19
 4. fejezet
Később motyogva, partvisát maga előtt tolva becsoszogott John Kane, akit mostanra meg-
tanultam elfogadni, mint az itteni élet velejáróját, amit, ha már változtatni nem lehet rajta, el
kell viselni.
Némiképp megrémített, amikor észrevettem, hogy nyitva van a slicce. A nadrágját otromba
kinézetű gombok díszítik. Alacsony emberke, de csupa izom és csont. Valami baj lehet a
nyelvével, mert néhány másodpercenként furcsán, kínlódva nyeldekel. Az arcát sötétkék erek
hálózzák be fátyolszerűen, mint a katonáét, aki túl közel állt a cső szájához, amikor elsütötték
az ágyút. Az itteni pletykák nagyon rossz hírét költik.
– Nem értem, minek magának az a sok könyv, asszonyság, hiszen nincs is szemüvege,
amivel elolvashatná.
És csak nyeldekelt, nyeldekelt…
Tökéletesen jól látok szemüveg nélkül, de ezt nem mondtam meg neki. A birtokomban lé-
vő három kötetre utalt, a Religio Medici apámtól maradt példányára, A pokol kutyáira meg a
Fűszálakra Mr. Whitmantől.
Erősen sárgul-barnul már mindhárom, annyiszor végignyálaztam őket az ujjammal.
A John Kane-nel folytatott beszélgetés azonban bárhová vezethet, mint a fiúkkal folytatott
társalgások, amikor úgy tizenkét éves lehettem, és ők közönyös arccal, falkában álldogáltak az
utcánk sarkán az esőben, és halkan mindenféléket mondtak nekem – eleinte halkan. Itt bent,
az árnyak és távoli sikolyok birodalmában, a hallgatás a legnagyobb erény.
Kik enni adnak nekik, nem szeretik őket, kik fölruházzák őket, nem félik őket.
Ez egy idézet valahonnan, hogy honnan, miből, arról fogalmam sincs.
Még az üres fecsegés is veszélyes, jobb, ha csönd van.
Hosszú ideje vagyok már itt, és ez alatt a hosszú idő alatt nagyon megtanultam értékelni a
csöndet.
Az öreg Tom dugott be ide. Azt hiszem, ő volt. Szívességet tettek neki, mert a sligói elme-
gyógyintézetben dolgozott mint szabó. Azt hiszem, pénzt is adott velem, azért kaptam ezt a
szobát. Vagy talán Tom, a férjem fizeti? De ő már biztosan nem él. Először nem is ide hoztak,
hanem…
De nem vádaskodni akarok. Ez egy rendes hely, ha nem is az otthonom. Ha ez lenne az
otthonom, meg is őrülnék!
Igen, igen, figyelmeztetnem kell magamat, hogy világosan beszéljek, és tudjam, mit akarok
mondani neked. Most pontosan és józanul kell fogalmaznom.
Jó hely ez. Igen, jó hely.
Állítólag nem messze innen van egy város. Nem más, mint Roscommon. Hogy milyen
messze van, azt nem tudom, csak annyit tudok, hogy tűzoltóautóval fél óra az út.
Ezt azért tudom, mert sok-sok évvel ezelőtt egy éjszakán John Kane vert föl álmomból.
Kivezetett a folyosóra, és sietve levonszolt két-három lépcsősoron. Az egyik épületszárnyban
tűz ütött ki, és ő biztonságba helyezett engem.
De nem vitt le a földszintre, hanem át kellett vágnia egy hosszú, sötét kórtermen, ahol az
orvosok is gyülekeztek meg a személyzet többi tagja. Lentről füst gomolygott fölfelé, de azt a
helyiséget biztonságosnak nyilvánították. A terem fokozatosan kivilágosodott, vagy csak a
szemem szokta meg a sötétet.
Úgy ötven ágy lehetett a hosszú, keskeny kórteremben, amelynek az összes függönye be
volt húzva. Vékony, rongyos, szakadozott függönyök voltak. Meg vénséges vén arcok, olya-
nok, mint az enyém most. Elképedtem. Ott feküdtek, tőlem nem is olyan távol, és én nem tud-
tam róluk. Kifejezéstelen, kábultan, dermedten fekvő, elaggott arcok, mint ötven orosz ikon.

20 Csak Könyvek
Vajon kik voltak? Ugyan, micsoda kérdés, hiszen ugyanolyanok voltak, mint bármelyikünk
idős hozzátartozói. Néma csöndben, alvajáróként vánszorogtak vérző térdükön a mi Urunk
felé.
Egykorvolt lányok gyülekezete. Elsuttogtam egy imát, hogy siettessem a lelkük mennybe
vezető útját. Mert azt hiszem, nagyon lassan csúsztak-másztak fölfelé.
Gondolom, már mind halottak, vagy legalábbis a nagy többségük. Soha többé nem látogat-
tam meg őket. Fél óra múlva ideért a tűzoltókocsi. Erre emlékszem, mert az egyik orvos meg-
jegyezte.
Ezek a világhoz alig-alig hasonlatos helyek, híján mindennek, amiért a világ dicséretét
zengjük… Ahol az elfeledett nővérek, húgok, anyák, nagyanyák, vénlányok hevernek…
A nem is olyan messzi emberi város, amely alszik, fölébred, megint alszik, megint föléb-
red, feledve hosszú sorokban heverő, elveszett asszonyait…
Fél óra. A tűz vitt oda, a tűz miatt láthattam őket. Soha többé nem fordult elő.
Kik enni adnak nekik, nem szeretik őket.
– Ez kell magának? – beszél bele a fülembe John Kane.
– Micsoda?
A tenyerén tartotta. Egy fél madártojáshéj volt, kék, mint az erek az arcán.
– Ó, igen, köszönöm – mondtam. Sok évvel ezelőtt szedtem föl a földről a kertben. Az ab-
lakmélyedésben tartottam, és John addig soha nem szólt róla. Pedig a kéklő tojáshéj, amely
maga volt a tökély, és nem fogott rajta a kor, mindvégig ott hevert. Kortalan volt, de nagyon
régi. Sok-sok madárgenerációval ezelőtti.
– Talán vörösbegytojás – mondta John Kane.
– Talán – mondtam.
– Vagy pacsirtatojás.
– Igen.
– Mindegy, akkor visszateszem – jelentette ki, és megint nagyot nyelt, mintha a nyelve
megkeményedett volna a tövénél, egy pillanatra kidudorodott az ádámcsutkája. – Nem tudom,
honnan jön ez a sok por – jegyezte meg. – Mindennap lesöpröm, és mégis mindig por van,
Isten az atyám, méghozzá régi por. Mindig régi por, soha nem új.
– Hát igen – mondtam. – Hát igen. Ne haragudjon. Egy pillanatra fölegyenesedett, és rám
nézett.
– Hogy hívják magát? – kérdezte.
– Nem tudom – feleltem, mert hirtelen úrrá lett rajtam a pánik. Évtizedek óta ismerem ezt
az embert. Ugyan miért kérdez tőlem ilyet?
– Nem tudja a saját nevét?
– Tudom. Csak nem jut eszembe.
– Miért ilyen riadt a hangja?
– Nem tudom.
– Semmi oka félni – mondta John Kane, és a port akkurátusan a szemétlapátra söpörve ki-
felé indult. – Különben is tudom, hogy hívják magát.
Sírva fakadtam, de nem úgy, mint egy gyerek, hanem úgy, mint egy vénséges vén asszony,
amilyen most vagyok, lassan csordogáló, parányi könnyeket hullattam, amelyeket senki sem
lát, és senki sem töröl le.
Mire apám fölocsúdott, nyakunkon volt a polgárháború. Azért írom ezt, hogy elapasszam a
könnyeimet. Szinte beledöföm a szavakat a papírba a golyóstollammal, mintha magamat szö-
gezném oda.
A polgárháború előtt volt egy másik háború is, azért, hogy az országot ne Angliából irá-
nyítsák, de abban a háborúban Sligóban nemigen volt hadszíntér.
A férjem fivérét, Jacket idézem, amikor ezt írom, vagy legalábbis kihallom a mondatokból
Jack hangját. Jack hangját, amely már nincs többé. Egy semleges hangot. Jack, ahogy anyám

Csak Könyvek 21
is, mestere volt a semleges hanghordozásnak, ha a semlegességnek nem is. Hiszen Jack végül
angol egyenruhát öltött, és harcolt Hitler ellen abban a későbbi háborúban – már majdnem azt
mondtam, abban az igazi háborúban. Ezenkívül Eneas McNulty fivére is volt.
A három fivér, Jack, Tom és Eneas. Ó, igen.
Egyébként Nyugat-Írországban az Eneas név három szótagú. Corkban, attól tartok, csak
kettő, és a kiejtése leginkább a végbélnyílás latin nevéhez hasonlít.
A polgárháborúnak viszont Sligo is határozottan hadszíntere volt, ahogy lázas buzgalom-
mal vetette bele magát az egész nyugati partvidék.
A szabadállam hívei elfogadták az Angliával kötött egyezményt. Az úgynevezett szabad-
csapatok viszont megbokrosodtak tőle, mint a ló a sötétben az összedőlt hídnál. Merthogy a
megállapodásból kihagyták az ország északi részét, és szerintük egy olyan Írország lett az
eredmény, amelynek lecsapták a fejét a válláról. Ókét Carson északi népe láncolta oda to-
vábbra is Angliához.
Mindig is értetlenül álltam az előtt, hogy Jack milyen szívesen dicsekszik azzal, hogy ő
Carson rokona. De ezt csak mellékesen mondom.
Akkoriban magasra csapott Írországban a gyűlölet. Tizennégy éves voltam, egy lány, aki
próbál kivirulni. Körülöttem tajtékzó gyűlölet mindenütt.
A kedves Gaunt atya. Azt hiszem, mondhatom így. Ilyen őszinte, tisztességes ember még
sosem hozott egy lány fejére ennyi bajt. Mert én egy pillanatig sem feltételezem, hogy rossz
szándék vezérelte volna. Mégis megnyuvasztott, ahogy a vidéki emberek szokták volt monda-
ni. Előtte pedig megnyuvasztotta az apámat.
Gaunt atya, mint már mondtam, alacsony termetű volt, amin azt értem, hogy a feje búbja
egy szintben volt az én fejem búbjával. A folyton nyüzsgő, szikár, ápolt, fekete ruhás férfi
haját rövidre nyírták, mint egy halálraítéltét.
Egyre-másra megzavar gondolataimban a kérdés: hogy érti Grene doktor, hogy értékelnie
kell a helyzetemet? Azt kell elbírálnia, hogy kimehetek-e a világba? Hol van az a világ?
Azt mondta, ki kell kérdeznie. De hát nem tette meg máris? Biztos vagyok benne, hogy
megtette, mégis csak most hallom őt rendesen, amikor már rég kiment a szobából.
A bennem munkáló pánik most feketébb az állott teánál.
Olyan vagyok, mint apám a régi motorbiciklijén, amint nagy sebességgel száguld ugyan,
de olyan szorosan markolja a kormányt, hogy az valamelyes biztonságot ad.
Ne feszegesse le az ujjaimat a kormányról, Grene doktor, könyörgöm!
Távozzon a gondolataimból, jó doktor!
Gaunt atya, rohanjon ide a halál tanyájáról, rohanjon, és vegye át a helyét!
Legyen jelen, legyen itt előttem, amíg itt körmölök-firkálok!
A most következő történet úgy hangozhat, mint apám valamelyik sztorija, az ő kis evangé-
liumának része, de ő soha nem mesélte el rendesen, és nem is csiszolgatta apránként, hogy
szépen kikerekedjen, mint egy dal. Úgyhogy csak a történet vázát mondom el, mert csak eny-
nyit tudok.
Abban a bizonyos háborúban kétségtelenül sokan meghaltak, és sokan közönséges gyilkos-
ság áldozatai lettek. Természetesen apám feladata volt, hogy ezek egy részét eltemesse a taka-
ros kis sírkertjében.
Tizennégy évesen fél lábbal még benne voltam a gyerekkorban, de félig-meddig már nő is
voltam. Egy kis zárdába jártam iskolába, ám nem voltam közömbös a fiúk iránt, akik órák
után elhaladtak a kapunk előtt, sőt emlékezni vélek arra is, hogy egyfajta zene áradt belőlük,
egyfajta emberi zaj, amit én nem értettem. Hogy hogyan hallhattam ki ilyen otromba, idomta-
lan testekből bármiféle zenét, azt ennyi idő távlatából már nem tudom. De a lányok olyan va-
rázserővel bírnak, hogy a puszta agyagot is nagyszabású, klasszikus ideákká gyúrják.
Így aztán csak félig-meddig figyeltem apám világára. Inkább a magam rejtélyei foglalkoz-
tattak, például az, hogyan bodoríthatnám be azt a nyomorult hajamat. Hosszú órákon át dol-

22 Csak Könyvek
goztam rajta anyám gallérvasalójával, amellyel apám vasárnapi ingét szokta vasalni. Ez a ki-
csi, vékony tárgy a kandallórácson gyorsan fölforrósodott, és én kiterítettem egyenes, arany-
szőke fürtjeimét az asztalra, abban a reményben, hogy valamiféle alkímia révén sikerül kipré-
selni belőlük némi göndörséget. Egyszóval az életkoromra jellemző félelmek és ambíciók
kötöttek le.
Ezzel együtt sokszor jártam apám szentélyében, annak rendje-módja szerint ott csináltam a
leckémet, és élveztem a fűtőanyag-illetményéből származó szénnel fűtött kis kályha melegét.
Tanultam a leckét, hallgattam, ahogy apám énekli a Márványpalotát, vagy valami hasonlót.
És szorongtam a hajam miatt.
Mit nem adnék érte most, ha lehetne pár szál egyenes, szőke hajam!
Apám bárkit eltemetett, akit odaadtak neki. Békeidőben javarészt az öregeket, betegeket
temette, háborús időkben azonban elég gyakran bízták rá gyerekek, vagy majdnem gyerekek
holttestét.
Az ő haláluk mély fájdalmat okozott neki, amelyhez hasonlót az idősek, megroppant
egészségűek miatt nem mutatott. Az utóbbiak halála szerinte egyszerű eset volt és helyénvaló,
és akár zokogtak a sírnál a családtagok meg a többi gyászoló, akár csöndben voltak, apám
tudta, hogy mindenki úgy érzi, a maga idejében jött el értük a halál, és nem történt igazságta-
lanság. Sokszor ismerte is az elaggott lelket, akit el kellett hantolnia, és emlékeket idézett,
anekdotákat mesélt róla, ha úgy érezte, hogy ezzel kedvező hatást ér el, és szívesen fogadják
tőle. Az ilyen esetekben amolyan „gyászdiplomata” volt.
A háborúban legyilkoltak holtteste azonban egészen másként hatott rá, roppant fájdalmat
okozott neki. Presbiteriánus lévén, azt gondolhatnánk, nem volt keresnivalója ebben az ír tör-
ténetben. A lázadás szellemét azonban nagyon is értette. A hálószobájában, az egyik fiókban
őrzött egy emlékkönyvecskét az 1916-os felkelésről, amelyben benne volt a vezetők fényképe
meg a nagy csaták, az elszenvedett csapások kalendáriuma. Apám szerint a felkelés csak
egyetlen gonosz, veszedelmes dolgot vont dicsfénybe: sajátosan katolikus mivoltát, ebből
pedig apám természetesen kirekesztve érezte magát.
A fiatalok halála töltötte el igazán mély szomorúsággal. Hiszen végső soron mindössze né-
hány év telt el a Nagy Háború mészárlása óta. Sligóból is százával mentek el a férfiak Fland-
riába harcolni, éppen abban az időszakban, amikor a felkelés is kitört, és mivel a Nagy Hábo-
rúban elesetteket nem otthon temették el, úgy is mondhatnánk, hogy az a több tucat férfi apám
fejében, a gondolatai titkos sírkertjében lelt örök nyugalomra. Akkor pedig jött a polgárhábo-
rú, megint emberek haltak meg, és mindig a fiatalok. Az ötvenes sligói férfiak nem harcoltak
a polgárháborúban.
Apám nem illette dühödt szitkokkal a dolgok állását, tudta, hogy háborúkra minden nem-
zedék életében sor kerül, ugyanakkor valami különös szakszerűséggel viszonyult ehhez, mivel
végső soron a holtak címzetes őrzője volt, mintha ő lett volna a földi világból távozottak kirá-
lya.
Gaunt atya maga is fiatal volt, és talán azt várta volna tőle az ember, hogy valami különle-
ges sorsközösséget érezzen a harcmezőn elhullottakkal. De a rövidre nyírt, élére vasalt, ápolt
Gaunt atya „csápjai” a gyászt, a bánatot egyáltalán nem érzékelték. Olyan volt, mint egy éne-
kes, aki tudja a szöveget, és hangja is van, de képtelen úgy előadni a dalt, ahogy az a zene-
szerző szívében megfogant. Leginkább száraz volt és kimért. Ha fiatalról, ha öregről beszélt,
mindig ugyanaz a száraz dallam szólt belőle.
De nem lenne szabad rosszat mondanom róla. Hiszen elment ő a lelkészségéhez tartozó te-
rületen mindenhova, bement a sivár sligói szobákba, ahol elszegényedett agglegények csaptak
babkonzervlakomát, meg a szutykos folyóparti kalyibákba, amelyek maguk is éhező aggas-
tyánoknak néztek ki, rothadó zsúpfedél volt a hajuk, kifejezéstelenül bámuló kis fekete ablak
a szemük. Híres volt róla, hogy oda is elmegy, és soha nem hozott ki onnan se bolhát, se tetűt.
Mert tisztább volt ő, mint a nappali hold.

Csak Könyvek 23
 És ez a kicsi, tiszta ember, ha keresztezték az útját, olyan tudott lenni, mint egy pengeéles
kasza, porba hulltak előtte az emberi természet füvei, kórói, tüskebokrai, amint arról apám is
meggyőződhetett.
Íme, így történt:
Egy este, vacsora előtt kellemesen múlattuk az időt apámmal a szentélyben, amikor a régi
vasajtó túloldaláról lábdobogást és morgolódást hallottunk. Apám rám nézett, éber volt a te-
kintete, mint az ugatni készülő kutyáé.
– No, ez meg mi lehet? – kérdezte inkább csak úgy magától, mint tőlem.
Három férfi lépett be, karjukban egy negyedikkel, és mintha láthatatlan erő mozgatta volna
őket, és ez az erő mintha hátralökött volna engem az asztaltól, mire fölocsúdtam, az iskolai
ruhám háta már oda is préselődött a fehérre meszelt, nyirkos falhoz. Elsöprő lendülettel, for-
gószélként nyüzsögtek-buzgólkodtak. Fiatalok voltak valamennyien, és az, akit vittek, nem
látszott többnek tizenhét évesnél. Elég jóképű, magas fiúnak látszott, durva anyagú ruhája
csupa sár volt, meg mocsári fű meg vér. Az ingét hígnak látszó vér borította. És szemmel lát-
hatóan halott volt, magatehetetlen, mint egy kődarab.
A másik három legény rikoltozott meg jajveszékelt, mondhatni hisztérikusan, és ettől raj-
tam is kezdett úrrá lenni a pánik. Apám azonban komor arccal állt a tűzhelye mellett, mint aki
titokzatosnak próbál látszani, az arca olyan kifejezéstelen volt, hogy jobb se kell, de nekem
úgy tűnt, készen áll arra, hogy gondoljon valamit, és aszerint is cselekedjen. Mert a három fiú
föl volt szerelkezve régi puskákkal, és a zsebükből további fegyverek dudorodtak ki, amelye-
ket véletlenszerűen kapkodtak össze, ahogy az egy összecsapás után lenni szokott. Tudtam,
hogy a háború fizetőeszközei közül a fegyver az, amelynek az emberek a leginkább szűkében
vannak.
– Miben törik a fejüket, fiúk? – kérdezte apám. – Tudják, megvan annak a maga módja,
hogy idehozzanak egy holttestet, nem cipelhetnek be se szó, se beszéd egy fiút. Legyen ma-
gukban könyörület.
– Mr. Clear, Mr. Clear – mondta az egyikük, egy szigorú arcú ember, akinek mintha a tet-
vek miatt nyírták volna le a haját –, sehova máshova nem vihettük.
– Ismer engem? – kérdezte apám.
– Épp eléggé ismerem magát. Azt legalábbis tudom, hogy melyik lábával nyomja az ásót,
és a jól értesültek azt beszélik, hogy maga nincs ellenünk, nem úgy, mint egy csomó bolond
itt Sligo városában.
– Az meglehet – mondta apám –, de kik maguk? A szabadállam hívei, vagy a másik ban-
da?
– Úgy nézünk ki, mint a szabadállam hívei, amikor ott van a hajunkban a fél hegyi mocsár?
– Nem úgy néznek ki. Szóval, fiúk, mit akarnak tőlem? Ki ez a fickó?
– Ez a szegény ördög – mondta ugyanaz a harcos, aki az előbb beszélt – Willie Lavelle, ti-
zenhét éves volt, és fönn a hegyen meggyilkolta egy aljas, eszetlen, gonosz gazemberekből
álló csőcselék, akik katonának nevezik magukat, de nem azok, és a mi szemünkben rosszab-
bak, mint a Black and Tans valaha is voltak a most véget ért háborúban. Vagy legalábbis nem
jobbak azoknál. Mert olyan magasan fenn voltunk a hegyekben, hogy majd megfagytunk, és
majd éhen haltunk, és ez a fiú megadta magát nekik, mi pedig elbújtunk a hangában, ahogy
kell, de ezek nem bírták ki, hogy ne ütlegeljék, taszigálják és faggassák. És nevettek rajta, és
az egyik a fiú arcába nyomta a fegyverét, és ő volt köztünk a legbátrabb legény, de már meg-
bocsáss, te lány – fordult hozzám –, annyira megrémült, hogy bizony a nadrágjába vizelt, mert
tudta, és az ember azt mindig tudja, érti, uram, hogy egy ember le fogja lőni, úgy mondják, és
mert azt hitték, nincs ott senki, nem fogja látni a gaztettüket senki, beleengedtek három golyót
a hasába. Aztán levonultak a hegyről, olyan vidáman, hogy jobb se kell. Krisztusra, ha Willie-
t eltemettettük, utánuk megyünk, nem igaz, fiúk? – és leszámolunk velük, ha megtaláljuk
őket.

24 Csak Könyvek
 Aztán ugyanez az ember váratlan dolgot művelt, könnyekre fakadt, és hevesen zokogva el-
esett bajtársa holttestére vetette magát, és vékony hangon olyan jajkiáltást hallatott, amilyet se
azelőtt, se azóta nem hallottak ott, hiába volt az a hely a gyász kicsi szentélye.
– Ne bomolj, John! – szólt rá az egyik társa. – A városban vagyunk, hiába csöndes és sötét
ez a csonttanya.
Az első harcos azonban csak jajgatott tovább, és úgy borult a halott mellkasára, mint…
már majdnem azt mondtam, mint egy lány, pedig azt aligha mondhatnám.
Akárhogy is, nyakig ültem a rémületben, az iskolai blúzom nyakáig, hát még szép. Apám
nyugalma is odalett, gyors léptekkel járkált föl-alá a tűzhely meg az egykor piros huzatú, ki-
lapított ülőkéjű régi széke között.
– Uram, uram! – szólalt meg a harmadik jövevény, egy magas, vékony fiú, akit még soha
nem láttam, és aki mintha egyenesen valami hegyvidéki farmról jött volna, a nadrágja sehogy
sem ért le a bokájáig. – El kell temetnie most azonnal.
– Nem temethetek el egy embert pap nélkül, arról nem is beszélve, hogy gondolom, nem
vásároltak itt parcellát.
– Hogy vásárolnánk holmi parcellát, amikor az Ír Köztársaságért harcolunk? – szólt közbe
az első, aki erőnek erejével elszakította magát a könnyáztatta holttesttől.
– Nekünk egész Írország a parcellánk. Bármely zugában eltemethet, mert mi írek vagyunk.
Vagy ez talán olyan dolog, amit maga nem érthet?
– Remélem, hogy én is ír vagyok – mondta apám, és én tudtam, hogy sértette a megjegy-
zés. Az volt az igazság, hogy Sligóban nem nagyon kedvelték a presbiteriánusokat, de hogy
miért, azt nemigen tudom. Hacsak nem az lehetett az oka, hogy a régi időkben nagyban folyt a
hittérítés, a nyugati presbiteriánus misszió, meg ehhez hasonlók, ami ugyan nem járt elsöprő
sikerrel, de azért a borzalmas éhínség és szükség napjaiban csapódott a nyájhoz valamennyi
katolikus, és ez fokozta az emberek félelmét, bizalmatlanságát.
– El kell temetnie – mondta a harmadik harcos. – Vagy talán nem John kisöccse hever ott
az asztalon?
– Az öccse? – kérdezte apám.
A férfinak hirtelen torkára forrt a szó, és mozdulatlanná dermedt.
– Igen – mondta aztán.
– Ez nagyon szomorú – felelte apám. – Nagyon szomorú.
– És nincs pap, aki föloldozná. Nem lehetne papot hívatni hozzá?
– Gaunt atya az itteni pap – mondta apám. – Jó ember, és elküldhetem érte Roseanne-t, ha
óhajtják.
– De nem mondhat neki semmit, csak azt, hogy jöjjön ide, és útközben nem beszélhet sen-
kivel, különösen nem a szabadállam katonáival, mert akkor minket megölnek. Szemrebbenés
nélkül meggyilkolnak minket is, mint Willie-t a hegyen, annyi szent. Legszívesebben azt
mondanám, hogy megöljük magát, ha a lánya elkotyog valamit, de nem vagyok biztos benne,
hogy megtennénk.
Apám meglepetten nézett rá. Nekem pedig olyan becsületesnek és udvariasnak tűnt ez a
beszéd, hogy elhatároztam, teszem, amit mond, és nem állok szóba senkivel.
– Különben sincs golyónk, ezért lapítottunk mozdulatlanul a hangában, mint a nyulak. Pe-
dig bárcsak megmozdultunk volna – mondta a halott fiú bátyja –, és rájuk vetettük volna ma-
gunkat, mert így nem lehet megmaradni a világban, hogy Willie halott, mi meg élünk.
És a fiatal legény megint összeomlott, és szánalomra méltó zokogásban tört ki.
– Nézze, ne eméssze magát emiatt – mondta apám. – Elküldöm Roseanne-t Gaunt atyáért.
Indulj, Roseanne, ahogy mondom, szaladj a plébániára, és hívd ide Gaunt atyát, drága kislá-
nyom!
Kiszaladtam hát a szeles, fagyos téli udvarra, végig a holtak fasorain, majd ki a városba
vezető lejtős útra, azon haladtam sietve, míg végül eljutottam a pap házáig, bementem a kavi-

Csak Könyvek 25
csos úton, és nekiestem az erős, kemény ajtónak, amely olyan zöldre volt festve, mint egy
aszpidisztra, avagy kukoricalevél. Most, hogy elszakadtam apámtól, már nem a hajsütővas járt
a fejemben, hanem apám puszta élete, mert tudtam, hogy az a három élő ember szörnyű dol-
gokat látott, és akik szörnyűségeket látnak, azok maguk is ugyanolyan szörnyűségekre képe-
sek – ez az élet és a háború törvénye.
Hála istennek, Gaunt atya hamarosan kidugta az ajtón a vékony fejét, én meg hadarva kö-
nyörögtem, hogy jöjjön gyorsan apámhoz, mert nagy szükség van ott rá, és nem jönne el, nem
jönne el?
– Eljövök – mondta Gaunt atya, mert ő nem az a fajta ember volt, aki húzódozik, ha vala-
kinek szüksége van rá, nem úgy, mint számos hittestvére, akik túl büszkék ahhoz, hogy a szá-
jukban érezzék az eső ízét. És a visszaúton, a dombon fölfelé haladva valóban eső csapott az
arcunkba, és az atya hosszú, fekete kabátjának eleje hamarosan nedvesen csillogott, ahogy én
is, csakhogy én a magam részéről nem vettem kabátot, így csak a vizes lábamat mutogattam
bele a világba.
– Ki az a személy, akinek szüksége van rám? – kérdezte szkeptikusan a pap, amikor beve-
zettem a temető kapuján.
– Az, akinek szüksége van az atyára, halott – feleltem.
– Ha halott, akkor hova ez a nagy sietség, Roseanne?
– A másik személy, aki az atyára vár, él. A halott testvérbátyja az, atyám.
– Értem.
A temető kövei is csillogtak a nedvességtől, a szél pedig úgy járta táncát a fasorok között,
hogy az ember nem tudhatta, hol kapja el az eső.
A kis templomba érve azt láttam, hogy alig-alig változott a kép, mintha a négy élő ember,
no meg a halott is persze, jéggé fagyott volna, amikor kiléptem, és azóta is ott álltak volna
mozdulatlanul. A szabadcsapat katonái a belépő Gaunt atya felé fordították ifjú arcukat.
– Gaunt atya – kezdte apám –, sajnálom, hogy ide kellett hívatnom. Ezek az ifjoncok kér-
ték, hogy kerítsem elő.
– Foglyul ejtették magát? – kérdezte a pap, akit megbotránkoztatott a fegyverek látványa.
– Nem, nem.
– Remélem, nem fognak lelőni – mondta Gaunt atya.
– Ebben a háborúban még egyetlen papot sem lőttek le – felelte az a férfi, akit harmadik-
nak neveztem. – Bármilyen véres a küzdelem. Csak ezt a szegény ördögöt lőtték le, John test-
vérét, Willie-t. Ő nagyon is halott.
– Régen halt meg? – kérdezte Gaunt atya. – Vele volt valaki, amikor kilehelte a lelkét?
– Én voltam vele – felelte a fivére.
– Akkor adja vissza az utolsó leheletét a szájába – mondta Gaunt atya –, és én megáldom.
Hadd menjen föl szegény lelke a mennybe.
Így aztán a báty megcsókolta az élettelen szájat, azt hiszem, azt a lélegzetet adta vissza,
amelyet az öccse halálának pillanatában vett. Gaunt atya pedig megáldotta, majd föléje hajolt,
és keresztet rajzolt a levegőbe.
– Feloldozná, atyám, hogy tiszta lélekkel menjen a mennyországba?
– És gyilkolt-e ez a fiú, ölt-e meg valakit a háborúban?
– Háborúban embert ölni nem gyilkosság. Az csak maga a háború.
– Barátom, tudja jól, hogy a püspökök megtiltották nekünk, hogy föloldozzuk magukat,
mert úgy határoztak, hogy a maguk háborúja nem helyes. De ha maguk kijelentik, hogy tu-
domásuk szerint a fiú nem gyilkolt, akkor feloldozom.
A három harcos egymásra nézett. Valami furcsa, baljós félelem ült ki az arcukra. Fiatal ka-
tolikus fiúk lévén féltek a paptól, féltek hazudni ebben a dologban, de féltek attól is, hogy
nem teljesítik a kötelességüket, és nem juttatják a mennyországba a bajtársukat, és biztos va-
gyok benne, hogy mindhármuk agya lázasan keresett valami valósághű választ, mert a halott

26 Csak Könyvek
csak az igazság révén juthat el a Paradicsomba.
– Csak az igazmondás vezet célhoz – mondta a pap, és én összerezzentem, mert a saját
gondolataimat visszhangozták a szavai. Egy egyszerű lányka egyszerű gondolatai voltak ezek,
de hát a katolikus vallás a szándékait tekintve talán mindig is igen egyszerű.
– Egyikünk sem látta, hogy ilyesmit tett volna – szólalt meg végül a halott fiú bátyja. – Ha
láttuk volna, megmondanánk.
– Akkor jó – mondta a pap. – Mélyen együtt érzek magukkal a gyászukban. És sajnálom,
hogy ezt meg kellett kérdeznem. Mélységesen sajnálom.
Azzal odalépett a halotthoz, és végtelen gyengédséggel megérintette.
– Feloldozlak bűneid alól az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
És erre az összes jelenlévő, apámat és engem is beleértve, áment mondott.

Csak Könyvek 27
 5. fejezet
DR. GRENE FELJEGYZÉSGYŰJTEMÉNYE

Nagyon jó lenne, ha legalább olykor-olykor úgy érezném, tudom, mit csinálok.

Teljesen lebecsültem az egészségügyi minisztériumot, pedig, hogy őszinte legyek, lehetet-
lennek tartottam, hogy ez valaha is előforduljon. Tényként közölték velem, hogy az új telken
rövidesen megkezdődik a munka, Roscommon város túloldalán van, biztosítottak róla, hogy
nagyon szép telek. De hogy azért ne csupa jó hírt halljak, kiderült, hogy csak nagyon kevés
ágy lesz, pedig itt igen sok van. Az igazat megvallva még olyan szobáink is vannak, amelyek-
ben üres ágyak állnak, nem azért, mert nem tudnánk beléjük fektetni valakit, hanem azért,
mert a helyiségek állagromlása túlment minden határon, veszélyes lett a mennyezetük, és bor-
zalmas, nedves foltok tömkelege borítja a falaikat. Ami vasból van, például az ágykeretek, azt
szétmarja a rozsda. Az új helyen viszont a legújabb módi szerinti, vadonatúj ágyak lesznek,
rozsdamentesek, érintetlenek és szépek, de kevesebb lesz belőlük, sokkal kevesebb. Úgyhogy
eszeveszetten rostáljuk majd a betegeket.
Képtelen voltam leküzdeni magamban az érzést, hogy lényegében kipenderítem innen a
gondjaimra bízott lelkeket, akik nélkülem nem fognak boldogulni. Lehet, hogy ez az érzés
érthető, de azért gyanakszom magamra. Megvan ugyanis az az igen ostoba szokásom, hogy
apai, sőt anyai érzelmeket táplálok a pácienseim iránt. A pályán eltöltött sok-sok év után is,
pedig tényként tudom, hogy az idő általában eltompítja az ebben a szektorban dolgozók lelki
impulzusait, ösztöneit, szóval ennyi év után is féltő gonddal a szívemen viselem a pácienseim
biztonságát és boldogságát, ha az állapotuk javulásáról némiképp már le is mondtam. Nem
tudom, nem arról van-e szó, hogy miután a feleségemmel kudarcot vallottam, bizonyos fokig
egy házasság színterének tekintem ezt a helyet, ahol bűntelen lehetek, ahol nem illetnek vá-
dakkal, sőt, napi rendszerességgel (nyomorult szükség!) elnyerhetem a megváltást is.
A használt szövetanyagra mondták valaha, hogy „menthetetlen”, vagy éppen hogy nem az.
A régi időkben az efféle helyeken lakó férfiak öltönyét meg a hölgyek ruháját jótékony célra
adományozott anyagból öltögette össze a szabó, illetve a varrónő. Még abban is biztos va-
gyok, hogy úgy tartották, az itt lakó szegény ördögöknek a szigorúan véve „menthetetlen”
szövet is megfelel. De ahogy múlik az idő, ahogy lassanként elhasználódom én is, mint min-
denki más, és önmagam szövetében itt egy lógó foszlányt, amott egy szakadást találok, egyre
inkább szükségem van erre a helyre. A nagy ínséget szenvedők őrizete nem valami sokat kö-
vetelő munkakör. Lehet, hogy jobban kellene frusztráljon a pszichiátria nyilvánvaló zsákutca
jellege, az itt tengődök állapotának borzalmas mértékű romlása meg az egész vállalkozás le-
hetetlensége. De isten bizony, nem frusztrál. Pár éven belül elérem a nyugdíjkorhatárt, és ak-
kor mi lesz? Olyan leszek, mint egy veréb kert nélkül.
Egyébként tudom, hogy ezek a gondolatok a jelenlegi szükséghelyzetből fakadnak. Most
először figyeltem föl a szakmám arcátlanságára, igen, azt hiszem, ez a megfelelő szó, az ar-
cátlanságára. A hátsó ajtón besurranó természetére, igen, igen, a fondorlatosságára. És most,
újabb lépést téve az ostobaság ösvényén, elhatároztam, hogy nem leszek fondorlatos. Az
egész hetem azzal telt, hogy bizonyos páciensekkel beszélgettem, akik közül egyik-másik
egészen rendkívüli személyiség. Olyan érzésem van, mintha megpályáztatnék velük valamit, a
kiűzetésüket, a végromlásukat. Ha bizonyítják, hogy jól vannak, akkor száműznöm kell őket
abba az átkozott „közösségbe”. Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy ez a gondolkodásmód
teljességgel helytelen, ezért is próbálom inkább kiírni magamból. Éppen ellenkezőleg, tárgyi-
lagosnak, elfogulatlannak kell lennem, vagy ahogy mondani szokás, távolságot kell tartanom,

28 Csak Könyvek
és minduntalan ellen kell állnom az együttérzés kísértésének, mert az együttérzés az én gyen-
gém. Tegnap volt egy férfi, egy leitrimi farmer, akinek valaha több mint százötven holdas
birtoka volt. Az az ember színtiszta, őseredeti módon őrült. Azt mondta, kétezer évre vissza
tudja vezetni a családfáját. Azt is elmondta, hogy ő a família utolsó sarja, aki továbbviszi a
nevet. És mivel gyereke nincs, fia pedig pláne nincs, vele fog kihalni az ősi név. A történeti
hűség kedvéért ideírom, hogy ez a bizonyos név a Meel, amely valóban roppant furcsa név, és
lehet, hogy a mézet jelentő ír szóból ered, legalábbis az emberem ezt mondta. Az emberem,
aki hetvenéves, roppant méltóságteljes, gyengélkedik, és őrült. Igen, őrült. Pontosabban pszi-
chotikus, és az aktájában azt látom, hogy hosszú évekkel ezelőtt sajnálatos módon egy iskola-
udvaron, egy pad alatt találtak rá, ott húzta meg magát, és találtak nála három kutyatetemet is,
amelyeket a lábához kötözve vonszolt magával. De amikor beszélgettem vele, nem tudtam
mást érezni iránta, mint szeretetet. Nevetséges volt. És nagyon, nagyon gyanús nekem ez a
dolog.

A pácienseim igen gyakran keltik bennem domboldalon lezúduló, a sziklafal pereme felé
tartó juhnyáj benyomását. Nekem pedig a pásztoruknak kéne lennem, aki ismeri az összes
sípjelet. Pedig nem ismerek egyet sem. De majd meglátjuk.
„Majd meglátjuk, szólt a patkány, s ment tovább falábát rázván.”
Ez Bet mondása. Vajon mit jelent? Nem tudom. Talán valami híres meséből idézte, talán
ez is az ír gyerekkor azon közismert velejárói közé tartozik, amelyekről én nem tudok, mert
Angliában nőttem fel. Dermesztő élmény írnek lenni úgy, hogy az embernek nincsenek az
írekre jellemző vonásai, emlékei, sőt még egy nyomorult felismerhető kiejtése sincs. Engem
még véletlenül se nézett írnek az égvilágon senki, pedig az vagyok, amennyire tudom.
Bet egész héten néma csöndben volt az enyém fölött lévő szobájában, még a BBC Világ-
híradót se nézte, pedig szokta. Ő a feleségem. Nagyon megrémített.
Tegnap este megkíséreltem helyreállítani vele a kongeniális viszonyt – ha ugyan így kell
írni ezt a szót. Nincs semmi kétségem afelől, hogy szeretem őt. De akkor miért hasznavehetet-
len a számára az én úgynevezett szerelmem, miért sodorja tulajdonképpen veszélybe? Ó, ami-
kor átolvastam az előző bejegyzésemet, amelyben finoman, vagy nem is olyan finoman híze-
legtem magamnak az együttérzés meg a szeretet tárgyában – majd fölfordult a gyomrom olva-
sás közben –, annyira fölbosszantottam magamat, hogy bementem a konyhába, amikor meg-
hallottam, hogy Bet azt a borzalmas löttyöt kutyulja magának, amit elalvás előtt inni szokott.
Complan. Ha létezik rémálomszerű ital, hát ez az, a halál íze. Úgy értem, a Halálé és az Ele-
ven Halálé, ez Coleridge-nél van, ha jól emlékszem. Rege a vén tengerészről. Kinek a kabát-
ujjába kell csimpaszkodnom, kinek mondjam el a történetemet? Régebben Bet volt az. De
most nem volt kabátujja. És abban is biztos vagyok, hogy a kelleténél sokkal többször csim-
paszkodtam belé. Saját szóhasználatommal élve „lakmároztam” az energiájából, és cserébe
nem adtam semmit. Vagy talán mégis. Mert voltak igazán pompás napjaink is. A kávé királya
és királynője voltunk a sötét téli reggeleken, az ablakon besütő hajnali napsugár ébresztett
minket. Á, igen, apróságok. Apróságok, amelyeket úgy hívunk, épelméjűség, vagy fonal,
amelyből az épelméjűséget szövik. Akkoriban, ha beszélgettünk… nem, isten őrizzen az ér-
zelgősségtől. Azok a napok elmúltak. Most két külön ország vagyunk, csak egy épületben van
a követségünk. A kapcsolat baráti, de szigorúan diplomatikus. Szóbeszédek, ítélkezés, emlé-
kezet lappang a mélyben, mintha a népeink korábbi nemzedékei a múltban súlyos bűnöket
követtek volna el egymás ellen. Két balti államocska vagyunk. Leszámítva, hogy Bet, a fene
vigye el, soha nem követett el ellenem semmit. Az atrocitások egyirányúak voltak.
Nem szándékoztam erről írni e helyütt. Szakmai, vagy legalábbis félig-meddig szakmai
szempontból akartam beszámolni e jelentéktelen, elveszett, létfontosságú hely végnapjairól.
Teljes szakmai pályafutásom helyszínének végnapjairól. Törekvéseim, ambícióim furcsa
templomának végnapjairól. Tudom, hogy ugyanúgy félek attól, hogy semmit sem tettem a

Csak Könyvek 29
bentlakókért, hogy szentimentálisan viszonyultam hozzájuk, és ezért kudarcot vallottam ve-
lük, mint amennyire biztos vagyok abban, hogy tönkretettem Bet életét. Az „életét”, vagy az
önmagáról szóló, íratlan elbeszélését, vagy… nem tudom. Pedig nem erre készültem. Őszin-
tén szólva, büszke voltam rá, hogy hűséges vagyok hozzá, hogy törődöm vele, hogy tisztelem,
hogy már-már imádom. Talán hozzá is túl szentimentálisan viszonyultam. Veszedelmes, kró-
nikus szentimentalizmus… A fenébe is, azzal, hogy büszke voltam Betre, valójában magamra
voltam büszke, és ez jó dolog volt. Amíg neki jó véleménye volt rólam, addig én is a lehető
legjobb véleménnyel voltam magamról. Ebből éltem, ettől fűtve lépdeltem át peckesen min-
den egyes napon. Milyen csodálatos, milyen vibráló, milyen nevetséges… De mindenképpen
olyan állapot volt ez, amelyet szívesen odaadnék a világnak, hogy elevenítse föl. Tudom,
hogy ez nem lehetséges. De mégis. Ha ezt a mi kis világunkat itt lebontják, oly sok apró kis
történet vész majd el vele együtt. Ez tulajdonképpen ijesztő, mondhatni rettenetes.
Bementem tehát a konyhába. Hogy mennyire láttak ott szívesen, azt nem tudnám meg-
mondani. Valószínűleg nem túlzottan, inkább csak elviselték hirtelen felbukkanásomat.
Bet nem Complant készített magának, hanem tablettákat oldott föl a poharában, Disprint,
vagy valami effélét. – Jól vagy? – kérdeztem. – Fejfájás?
– Teljesen jól vagyok – felelte.
Az előző év januárjában volt egy kis ijedség, amikor Bet vásárolgatás közben elájult az ut-
cán, és bevitték a roscommoni kórházba. Egész nap vizsgálatokat végeztek rajta, majd este az
egyik orvos ártatlanul fölhívott, hogy menjek érte. Alighanem azt hitte, tudok róla, hogy a
feleségem ott van. Nagyon megrémültem. A kapunkon kihajtva majdnem összetörtem a ko-
csit, kis híján rácsavarodtam az oszlopra, úgy vezettem, mintha a terhes feleségemet vinném
kórházba éjnek évadján, miután beindultak a híres fájások, nem mintha Betnek ezt valaha is el
kellett volna viselnie, és talán éppen ez a bökkenő.
A poharát bámulta.
– Hogy van a lábad? – kérdeztem.
– Be van dagadva – mondta. – Csak víz. Úgy, ahogy mondták. Bárcsak elmenne végre.
– Igen, persze. – Bólogattam, és némi bátorságot merítettem az „elmenni” szóból, úgy mint
elmenni szabadságra, vakációra, ugye. – Nézd, arra gondoltam, talán jó lenne, ha már mindent
elrendeztem a munkahelyemen, szóval, ha elmennénk valahová pár napra. Vakációra.
Bet rám nézett, és közben lötyögtette a pohárban pezsegve oldódó tablettákat, lélekben fel-
készült a keserű ízükre. Sajnálattal kell jelentenem, hogy elnevette magát, épp csak egy kurta
kis kacaj volt, amelyet, gyanítom, nem igazán akart útjára bocsátani, mégis ott lebegett köz-
tünk, egy kis kacaj.
– Nem hinném – mondta.
– Miért? – kérdeztem. – A régi szép idők emlékére. Mindkettőnknek jót tenne.
– Valóban, doktor úr?
– Igen, jót tenne nekünk. Határozottan.
Hirtelen nehezemre esett a beszéd, mintha minden egyes szó egy kis sárrög lett volna a
torkomban.
– Sajnálom, William – mondta, és ez rossz jel volt, hogy a teljes keresztnevemen szólít,
nem Willnek, hanem Williamnek, mintegy leválasztva magáról –, de nem igazán szeretném.
Nagyon rossz lenne, hogy látnom kell azt a sok gyereket.
– Gyereket?
– A sok embert a gyerekeikkel.
– Miért?
Hát, igen, sekélyes, ostoba kérdés. Gyerekek… Ami nekünk nincs. Pedig végtelen sokat
fáradoztunk az ügy érdekében. Végtelen sokat. Eredménytelenül.
– William, nem vagy te buta ember.
– Majd olyan helyre megyünk, ahol nincsenek gyerekek.

30 Csak Könyvek
 – Hová? A Marsra?
– Valahová, ahol nincsenek gyerekek – ismételtem, és a plafonra emeltem a tekintetemet,
mintha például oda is mehetnénk. – Hogy hol van ilyen hely, azt nem tudom.

ROSEANNE ÖNVALLOMÁSA

Akkor történt meg a borzalmak borzalma.

Az élő Istenre esküszöm, mindmáig nem tudom, hogyan történt. Valaki vagy valakik bizo-
nyára tudják, illetve tudták, amíg éltek. És talán nem is igazán fontos, hogy pontosan hogyan
történt, és soha nem is volt az, csak az a fontos, hogy mi történt bizonyos emberek szerint.
És ma már talán ez sem számít, mert azokat az embereket régen elsöpörte az idő. De talán
valahol máshol minden örökkön-örökké számít, például a mennyei törvényszék előtt. Ennek a
törvényszéknek az élők is nagy hasznát vennék, de ők soha nem fogják meglátni.
Akkor ismeretlenek dörömböltek be az ajtón, és kiabáltak nyers, katonás hangon. Olyanok
voltunk odabent, mint egy rakás bujkáló pincebogár, ahányan voltunk, annyifelé szaladtunk,
jómagam hátrahőköltem, mint a tragika egy vándor színtársulatban, amilyenek a város nyirkos
kabaréiban lépnek föl, a szabadcsapat három katonája lebukott az asztal mögé, apám pedig
odahúzta mellém Gaunt atyát, mintha elrejthetne a pap meg a saját szeretete háta mögé. Mert
az mindenki számára világos volt, hogy lövések fognak dördülni, és ahogy arra számítottam,
jókora, nyikorgó eresztékein elfordulva kivágódott a vasajtó.
Igen, az új hadseregben szolgáló fiúk álltak az ajtókeretben, az esetlen uniformisukban.
Ahogy beléptek, azt hihette az ember, hogy bőven van töltényük, legalábbis bőszen összpon-
tosítva ránk szegezték a fegyverüket, és az én apám lába között kikukucskáló, ifjú szemem a
tűz fényénél úgy látta, mintha a szentélybe érkezett hat-hét katona arcára páni félelem ült vol-
na ki.
A magas, vékony fiú a hegyről, akinek nem ért le egészen a bokájáig a nadrágja, fölugrott
az asztal mögül, és a saját őrült mozgatórugóitól vezérelve úgy rontott rá a jövevényekre,
mintha a harcmezőn lett volna. Mindjárt utána nekilódult a halott fiú bátyja is, talán a mélysé-
ges fájdalom hatására érezte úgy, hogy ezt kell tennie. Nehéz leírni, milyen hangot adnak a
fegyverek szűk, zárt térben, de az biztos, hogy az embernek majd kiugrálnak tőle a csontjai.
Apám, Gaunt atya és én egy emberként hátráltunk a falig, és a két fiú testébe fúródó golyók
furcsa nyomvonalon haladhattak át rajtuk, mert egyszer csak robbanó himlőhólyagokat pillan-
tottam meg magam mellett, a régi falon. Először a golyók jöttek, aztán pihekönnyű vérpermet
hullt leheletfinoman az iskolai egyenruhámra, a kezemre, az apámra, az életemre.
A szabadcsapat két harcosa nem halt meg, de egymásba gabalyodva vonaglottak a padlón.
– Az isten szerelmére! – kiáltotta el magát Gaunt atya. – Egy fiatal lány is van a házban,
meg hétköznapi emberek! – Bármit is értett ez utóbbin.
– Tegyék le a fegyvert, tegyék le a fegyvert! – kiáltotta, illetve már-már sikította az egyik
újonnan érkezett katona. Mindenesetre az asztal felénk eső oldalán maradt utolsó, harmadik
fiú is eldobta a puskáját meg a derékszíjába tűzött kézifegyverét is, és fölemelte a kezét. Egy
röpke pillanatra hátranézett rám, és mintha zokogott volna a szeme, igen, csinált valamit a
szemével, annyi biztos, hogy majd átfúrt a tekintete, hevesen, bőszen, mintha az a szempár
ölni tudna, mintha többet érne a nem létező puskagolyóiknál is.
– Nézzék – mondta Gaunt atya –, én azt hiszem… azt hiszem, hogy ezeknek az emberek-
nek nincs töltényük. Úgyhogy most egy pillanatig senki ne csináljon semmit!
– Nincs töltényük? – kérdezte a katonák parancsnoka. – Persze, mert fönn a hegyen az ösz-
szesét belelőtték az embereinkbe. Ti vagytok azok a nyomorultak a hegyről?
Ó, jaj, tudtuk mi jól, hogy ők azok, de valamiért mégsem szóltunk egy szót sem.
– Megöltétek az öcsémet – szólalt meg a földön fekve a John nevű férfi. A combját fogta
legfelül, és az alatta szétterjedő nagy, furcsa vértócsának olyan színe volt, mint egy feketeri-

Csak Könyvek 31
gónak. – Hidegvérrel megöltétek! Elfogtátok, ártalmatlanná tettétek, aztán hasba lőttétek
egymás után háromszor, a kurva életbe!
– Azért, hogy ne tudjatok később lesből rajtunk ütni, és végezni velünk! – felelte a pa-
rancsnok. – Nyomjátok le azt a kettőt a földre, te pedig – kiáltott rá arra, aki megadta magát –
vedd úgy, hogy le vagy tartóztatva. Hozzátok ki mind a hármat a teherautóhoz, fiúk, ott majd
elrendezzük ezt a dolgot. A sötét éjszakában kaptunk el benneteket, ebben a koszfészekben
húzódtatok meg, mint a patkányok. Magát hogy hívják, jóember?
– Joe Clear – mondta apám. – Én vagyok a temetőőr. Ő pedig Gaunt atya, az egyházközség
egyik káplánja. Azért hívattam ide, hogy gondjaiba vegye azt a halott fiút.
– Szóval itt Sligóban eltemetik az ilyeneket – mondta roppant nyomatékosan a parancsnok.
Azzal gyors léptekkel megkerülte az asztalt, és Gaunt atya halántékára szorította a fegyve-
rét. – Miféle pap maga, hogy nem fogad szót a saját püspökeinek? Vagy maga is egy mocskos
renegát?
– Lelő egy papot? – szólalt meg elhűlve apám. Gaunt atya gyorsan lehunyta a szemét, és
úgy térdelt ott, mintha csak a templomban lenne. Térdelt, és nem tudom, hogy közben némán
imádkozott-e magában, de hangosan nem mondott semmit.
– Jem – szólt rá a parancsnokra a szabadállam egyik katonája –, mi még egyetlen papot se
lőttünk le egész Írországban. Őt se lődd le.
A parancsnok hátralépett, és elvette a fegyverét Gaunt atya halántékától.
– Gyerünk, fiúk, szedjétek össze őket, megyünk.
És a katonák viszonylag gyengéden fölállították a két sebesültet, és kivezették őket az aj-
tón. A harmadik férfi, amikor őt is lefogták, felém fordult.
– Isten bocsásson meg neked azért, amit tettél, de én soha nem fogok.
– De hát nem csináltam semmit! – feleltem.
– Elmondtad nekik, hogy itt vagyunk.
– Nem mondtam el, esküszöm az élő Istenre!
– Isten nincs itt – mondta a férfi. – Elég rád nézni, a napnál világosabb, hogy rossz a lelki-
ismereted.
– Nem igaz! – erősködtem.
A szabadcsapat tagjai ekkor szörnyű kacajt hallattak, mint amikor eső csap az ember arcá-
ba, és a reguláris katonák elvitték őket. Hallottuk, ahogy terelgetik őket a temető ösvényein.
Egész testemben remegtem. A parancsnok, amikor már mindenki kiment, odanyújtotta nagy
lapátkezét Gaunt atyának, és talpra segítette.
– Sajnálom, atyám – mondta. – Borzalmas este volt. Gyilkosság, sebesülések. Bocsásson
meg.
Olyan őszintén beszélt, hogy biztosra veszem, hogy apámat ugyanúgy meghökkentették a
szavai, mint engem.
– Gyalázatos gonosztett volt – mondta Gaunt atya vékony hangon, amelyen azért foltot ej-
tett némi furcsa, indulatos hév. – Gyalázatos! Én teljes mértékben támogatom az államot. Tá-
mogatjuk mindannyian, kivéve azokat a bolond, félrevezetett fiúkat.
– Akkor szót kellene fogadnia a püspökeinek. Nem pedig az elkárhozottakat gyámolítani.
– Erről hadd legyenek meg a saját nézeteim – mondta amolyan iskolamesteri arroganciával
Gaunt atya. – Mit fognak csinálni a holttesttel? Nem akarják magukkal vinni?
– Maga mit akar csinálni vele? – kérdezte a katona egy csapásra megfáradt hangon, mint
amikor nagy erőfeszítés után megcsappan az ember energiája. Úgy tűnt, most, miután beron-
tottak egy ismeretlen helyre, ahol Isten tudja, miféle veszély leselkedett rájuk, a gondolat,
hogy magukkal vonszolják még John öccsének, Willienek a holttestét is, egy tollpihényivel
több, mint amit el tud viselni. Vagy egy kalapácsnyival.
– Idehívatom a doktort, hogy nyilvánítsa halottnak, kiderítem, kihez tartozik, és akkor talán
eltemethetjük valahol itt a temetőben, ha nincs ellene kifogása.

32 Csak Könyvek
 – Ha ezt teszi, az ördögöt hantolja el. Jobb, ha bedobja egy gödörbe a falon kívül, mint egy
bűnözőt vagy egy zabigyereket.
Gaunt atya erre nem szólt semmit. A katona kiment. Egyszer sem nézett rám. Amikor már
nem hallottuk a kavics csikorgását a csizmája alatt, a létező legfurcsább, legridegebb csönd
szivárgott be a kis szentélybe. Apám csak állt némán, meg a pap is, én pedig csöndben ültem
a hideg, nyirkos padlón, és John öccse, Willie volt mindannyiunk közül a legszótlanabb.
– Végtelenül felbőszít – szólalt meg aztán Gaunt atya a vasárnapi miséről ismert hangján –
, hogy bele lettem rángatva ebbe az ügybe. Végtelenül felbőszít, Mr. Clear.
Apámon látszott, hogy elképedt. Ugyan mi mást tehetett volna? Leesett az álla, és ez en-
gem legalább annyira megijesztett, mint Willie merevedő holtteste.
– Bocsásson meg – mondta apám. – Sajnálom, ha helytelenül cselekedtem, amikor elküld-
tem magáért Roseanne-t.
– Helytelenül cselekedett, helytelenül bizony. Mélységesen meg vagyok bántva. Talán em-
lékszik rá, hogy én voltam az, aki a mostani pozíciójába juttatta magát. Én voltam, és hadd
mondjam el magának, hogy ehhez igen komoly meggyőzőerőre volt szükség. És úgy érzem,
nagyon silányul hálálta meg, nagyon silányul.
Azzal a pap kiment a sötétbe meg az esőbe, otthagyott minket apámmal a halott fiú mellett,
hogy megvárjuk, amíg odaér a doktor.
– Hát, igen, veszélybe sodortam az életét. Gondolom, megrémült. De nem ez volt a szán-
dékom. Egek ura, én azt hittem, a papok szeretik, ha beavatják őket mindenbe. Őszintén mon-
dom, azt hittem.
Apámnak is rémült volt a hangja, de immár másféle, újonnan felmerült okokból.

Milyen finoman, lassan tette őt tönkre a végzet, mondhatni.

Vannak dolgok, amelyek emberi tempóban mozognak a szemünk előtt, más dolgok viszont
akkora ívet írnak le, hogy már-már láthatatlanok. Ha a csecsemő az ablakon át meglátja az
éjszakai égbolton pislákoló csillagot, feléje nyújtja a kezét. Apám is így próbált erejét megfe-
szítve fölfogni olyan dolgokat, amelyek elérhetetlenek voltak a számára, és az az igazság,
hogy amikor végre megmutatkoztak neki, a fényük már régi volt és fáradt.
Azt hiszem, az volt a baj, hogy apám kínos helyzetbe hozta a történelmet.
Nem vállalta készségesen a Willie nevű fiú eltemetését, de nem is húzódozott a feladattól,
azért hívott oda egy papot, hogy segítsen meghozni a döntést. Úgy vette ki magát a dolog,
mintha presbiteriánus létére szent gyilkosságokba ártotta volna bele magát, a szelídség, szere-
tet határát oly mértékben túllépő gyilkosságokba, amelyeknek a közelében lenni is veszedel-
mes, sőt pusztító.
Talán a későbbi években hallottam arról az estéről olyan beszámolókat, amelyek nem vág-
nak egybe az emlékeimmel, de azért mindig volt egy állandó elem, az, hogy amikor Gaunt
atyáért mentem, útközben elmondtam a történetet a szabadállam katonáinak, vagy apám pa-
rancsára, vagy a saját ösztönömre hallgatva. Az a tény, hogy az úton nem láttam a katonákat,
nem beszéltem velük, sőt meg sem fordult a fejemben ilyesmi – hiszen ezzel csak apámat
sodortam volna még nagyobb veszélybe, nem igaz? –, Sligo nem hivatalos történelmében nem
oszt, nem szoroz. Hiszen a történelem, ahogy én látom, nem a megtörtént dolgoknak az igaz-
sághoz híven történő sorba rendezése, hanem a feltevések és találgatások meseszerű elrende-
zése, amelyet lobogóként emelnek magasba a sorvadó igazsággal szemben.
A történetírásnak roppant leleményesnek kell lennie az emberi élettel kapcsolatban, mert
ez az élet, ha a maga pőreségében mutatják meg, vádbeszéd az embernek a földgolyó fölötti
uralma ellen.
Ha az én saját történetemet, ahogy bárki másnak a saját történetét is, elmesélik, az mindig
ellenem irányul, még az én mostani irományom is, mert hőstörténettel nem szolgálhatok. Nem
szolgálhatok olyan gonddal-bajjal, ami ne önmagamból fakadna. A szívet és a lelket, amelye-

Csak Könyvek 33
ket Isten annyira szeret, egyaránt bemocskolja, hogy itt kell lakniuk, hogyan is kerülhetnénk
ezt el? Most mintha nem is a saját gondolataimat írnám le, hanem olyanokat, amelyeket Sir
Thomas Browne-nál olvastam valamikor régen, és tőle kölcsönöztem. Mégis úgy érzem,
mintha az enyémek lennének. Úgy csilingelnek a fejemben, mint a saját gondolataim. Furcsa.
Ezért úgy gondolom, hogy Isten a bemocskolt szívek és lelkek szakavatott ínyence, aki látja
bennük azt az ősrégi, legelső mintát, és ezért nagy becsben tartja őket.
Számomra nagyon jól jönne, ha így lenne, különben hamarosan az ördöggel fogok együtt
lakni.
A házunk tiszta volt, de azon a napon, amikor Gaunt atya ellátogatott hozzánk, nem nézett
ki annyira tisztának. Vasárnap reggel tíz óra körül járt az idő, így talán okkal feltételezhetem,
hogy az atya két mise között sietett át a folyóparton lévő templomból, hogy bekopogtasson
hozzánk. Mivel anyámnak a nappali ablakában volt egy sárga téglán egyensúlyozó régi tükre,
mindig láttuk, ki áll az ajtó előtt, anélkül hogy megmutattuk volna magunkat neki, és a pap
láttán izgatott szaladgálás vette kezdetét. Egy tizennégy éves lány mindig is élénken figyel a
külsejére, vagy legalábbis úgy gondolja, hogy ezt kell tennie, vagy valami, de ha már a tük-
röknél tartunk, én akkoriban valósággal rabszolgája voltam az anyám hálószobájában lévő-
nek, nem azért, mert úgy gondoltam, jól nézek ki, hanem azért, mert nem tudtam, hogy nézek
ki, és hosszú-hosszú perceken át szorgoskodtam, hogy egy olyan képhez igazítsam magam,
amelyben megbízhatok, vagy amellyel elégedett lehetek, és ezt soha nem tudtam elérni. Az
aranyszőke hajam az én szememben vadul burjánzó, vizes fűnek látszott, és ha az életem mú-
lik rajta, akkor se tudtam volna azt mondani, hogy ismerem annak a személynek a lelkét, aki
visszakandikál rám anyám mohlepte kis tükréből. Mivel a tükör szélei furcsán korhadni kezd-
tek, anyám vett a patikában valami különleges zománcfestéket, és parányi fekete hajtásokkal
meg levelekkel dekorálta ki a széleket, ami gyászkeretes külsőt kölcsönzött mindennek, ami
abban a nem túl költői tükörben megjelent, és ez talán illett apám foglalkozásához, legalábbis
addig. Szóval első dolgom az volt, hogy fölrohanjak a pár kis lépcsőnkön a tükörhöz, és tá-
madást intézzek elborzadt, tizennégy éves lelkem ellen.
Amikor visszamentem a nappaliba, apám ott állt a szoba közepén, és úgy nézelődött jobb-
ra-balra, mint egy megbokrosodott póniló, először a motorbiciklire villant a tekintete, aztán a
zongorára, aztán meg a kettő közé, és a keze a „legjobb” széken lévő ülőpárna felé kapott. A
parányi előszobába kipillantva azt láttam, hogy anyám elakadt, ott rekedt, meg se moccan,
mint a színész, aki a bátorságát szedi össze színpadra lépés előtt. Aztán elhúzta a reteszt.
Amikor Gaunt atya befurakodott a szobánkba, először arra lettem figyelmes, hogy szabá-
lyosan csillog, olyan simára volt borotválva az arca, hogy írni lehetett volna rá tollal, mint a
papírra. Megbízhatóságot sugárzott, egész Írország legmegbízhatóbb pontjának tűnt azokban a
vészterhes időkben. Annak az évnek minden egyes hónapja a legrosszabb hónap volt, ahogy
apám mondta, mert benne visszhangra lelt minden egyes meggyilkolt ember. A pap azonban
szent és sérthetetlen, romlatlan, távoli benyomást keltett, mintha Írország történelmétől is el-
különülne. Nem mintha akkor ezt gondoltam volna, Isten tudja, mit gondoltam, én nem tu-
dom, csak azt, hogy a tisztasága félelmet ébresztett bennem.
Még soha nem láttam apámat így sürögni-forogni, fontoskodni. Csak kapkodva, szaggatot-
tan tudott beszélni.
– A, igen, foglaljon helyet, atyám, parancsoljon, igen – mondta, és kis híján túl közel lépett
a mosolytalan paphoz, mintha bele akarná taszítani a karosszékbe. De Gaunt atya szép szabá-
lyos, biztos mozdulattal ült le, mint egy táncos.
Tudtam, hogy anyám ott van a folyosón, az egyedüllét és a csönd eme apró hasadékában.
Én apám jobbján álltam, mint egy őrszem, mint egy silbak az elsöprő támadásra várva. A fe-
jemet valami ismeretlen sötétség töltötte be, nem tudtam gondolkodni, nem tudtam folytatni a
hosszú beszélgetést, amely a fejünkben zajlik, mintha egy angyal írogatna ott a tudtunkon
kívül.

34 Csak Könyvek
 – Hm – mondta apám. – Főzünk teát, jó lesz? – kérdezte. – Igen, főzünk teát. Cissy, Cissy,
forralnál vizet a kannában?
– Amennyi teát iszom – szabadkozott a pap –, kész csoda, hogy még nem barnul a bőröm.
Apám elnevette magát.
– Biztos vagyok benne, hogy kötelességtudatból igen sok teát megiszik. De az én házam-
ban erre semmi szükség. Semmi szükség. Nálam, aki a világon mindent önnek köszönhetek, a
világon mindent. Nem mintha, nem mintha…
És apám itt belezavarodott a mondókájába, és elvörösödött, és merem mondani, hogy elpi-
rultam én is, számomra érthetetlen okokból.
A pap megköszörülte a torkát, és elmosolyodott.
– Elfogadok egy csésze teát, természetesen elfogadok.
– Hát, akkor jó, igazán nagyszerű. – És már hallottuk is, hogy anyám a folyosóról nyíló
kamrában kotorászik.
– Annyira hideg van ma – jegyezte meg a pap, és hirtelen összedörzsölte a kezét –, hogy
nagy megkönnyebbülés tűz mellett ülni, őszintén mondom. A folyóparton meg lehet fagyni.
Mondja – húzott elő egy ezüst tárcát –, dohányozhatok?
– Ó, gyújtson csak rá – felelte apám.
A pap ekkor előhúzott a reverendájából egy Swan gyufásdobozt meg a tárcából egy mókás,
hosszúkás alakú cigarettát, csodásan precíz, ügyes mozdulattal meggyújtotta a lángot, és a
beszívta a füstöt a porhanyós kis csövecskén keresztül. Aztán kifújta, és köhintett egyet.
– A… a… – kezdte –, a temetői pozíciója, amint azt maga is sejtheti, nem… nem tartható
fenn. Hm?
Elegánsan szippantott még egyet a cigarettájából, és hozzátette: – Félve mondom ezt, Joe.
Ugyanúgy ellenemre van ez a tény, ahogy bizonyára magának is. De biztos vagyok benne,
hogy meg fogja érteni, hogy… hogy micsoda porfelhő szállt a fejemre, egyrészt a püspök úr
felől, aki szerint ki kell átkozni az összes renegátot, a nemrégiben lezajlott zsinat határozatá-
nak megfelelően, másrészt a polgármester úr felől, aki, amint azzal bizonyára maga is tisztá-
ban van, hevesen ellenzi az érvényben lévő békeszerződést, és mint Sligo legbefolyásosabb
emberének, igen nagy a… befolyása. Amint azt sejtheti, Joe.
– Ó – mondta apám.
– Igen.
A pap most harmadszor is slukkolni akart a cigarettájából, és észrevette, hogy már elég
hosszú rajta a hamuoszlop, és a dohányosokra jellemző némajátékot bemutatva, fejét forgatva
hamutartót keresett, ilyen tárgy azonban a mi házunkban nem létezett, még a vendégek szá-
mára sem. Apám igencsak megdöbbentett, amikor odatartotta a papnak a kezét, amely kéz
kétségkívül megkérgesedett a sok ásástól, Gaunt atya pedig azzal döbbentett meg, hogy azon-
nal beleverte a hamut a felé nyújtott kézbe, amely egy pillanatra mintha alig észrevehetően
összerándult volna, amikor a forró hamu hozzáért. Apám, amikor ottmaradt kezében a hamu-
val, már-már bárgyún nézett körül, mintha esetleg mégis lehetne a szobában valahol egy ha-
mutartó, amelyet a tudtán kívül helyeztek oda, majd rettenetes komolysággal a zsebébe dugta
a hamut.
– Hm – mondta. – Igen, el tudom képzelni, hogy nehézséggel jár a két pólus összebékítése.
Roppant szelíden ejtette ki ezeket a szavakat.
– Természetesen szétnéztem, elsősorban a városházán, valami más foglalkozás után, és bár
ez eleinte lehetetlen, ö… lehetőségnek tűnt, amikor már majdnem feladtam a próbálkozást, a
polgármester úr titkára, Mr. Dolan elmondta, hogy van egy betöltésre váró állás, amelyet az
igazat megvallva már jó ideje hiába próbálnak betölteni, és némiképp sürgős lenne, tekintettel
a folyóparti raktárépületeket démonként megszálló patkányokra, amelyeknek
kártékonykodása kész sorscsapás. Finisglen, mint tudja, nagyon egészséges kerület, maga a
doktor úr is ott él, és sajnálatos módon a környező dokkok, amint azt természetesen maga is

Csak Könyvek 35
tudja, ahogy mindenki tudja…
Most már akár egy kis könyvet is írhattam volna az emberi hallgatás természetéről, a kü-
lönböző csöndek használati módjáról és megfelelő alkalmairól, de az a csend, amellyel apám
ezt a szózatot fogadta, egészen borzalmas volt. Olyan volt ez a csönd, mint egy lyuk, amely-
ben cuppog a szél. Apám még jobban elvörösödött, és így már bíborszínű volt az arca, mint
egy támadás áldozatáé.
Ebben a pillanatban lépett be anyám a teával, úgy nézett ki, mint egy szolga a királyok kö-
zött, gondolhatják, talán félt apámra nézni, ezért meredt szemlesütve a kis tálcára, amelyre
valami francia pipacsmezőt festettek díszítés gyanánt. Sokszor bámultam azt a tálcát a kamrá-
ban lévő kredenc tetején, ahol lakott, azt képzeltem, hogy szél fúj a virágok között, és közben
arra gondoltam, hogy vajon milyen lehet ott, a meleg és a titokzatos szavak birodalmában.
– Szóval – folytatta a pap – Mr. Salmon polgármester úr nevében van szerencsém fölaján-
lani önnek, ööö… az, ööö… állást. A munkát.
– Éspedig? – kérdezte apám.
– Éspedig… – mondta a pap.
– Mit? – szólalt meg anyám, alighanem legjobb szándéka ellenére, csak úgy odapottyant a
szoba légterébe a szó.
– A patkányfogó munkakörét – mondta a pap.
Nekem jutott a feladat, nem tudom, miért, hogy kikísérjem a papot az ajtóhoz. A keskeny
járdán, miközben körülötte csak gyűlt, gyűlt a hideg, és a csupasz lábait nyaldosva kétségkí-
vül bekúszott a reverendája alá is, az apró termetű pap így szólt:
– Kérlek, mondd meg édesapádnak, Roseanne, hogy a munkájához szükséges kellékek a
városházán vannak. Csapdák, miegymás, gondolom. Ott talál mindent.
– Köszönöm – feleltem.
Aztán elindult az utcán, majd egy pillanatra még megállt. Nem tudom, miért maradtam ott,
miért néztem utána. Levette az egyik fekete cipőjét, egyik kezével a szomszéd ház téglafalá-
nak támaszkodott, majd fél lábon egyensúlyozva tapogatni kezdte a zoknija talpát, keresve azt
a valamit, ami a járásban akadályozta, egy kavicsot vagy homokszemcsét. Ezután kiszabadí-
totta a zoknit a lábszárvédőjéből, és egyetlen mozdulattal, könnyedén levette, szabaddá téve
hosszú, fehér lábfejét, a körmei már igencsak megsárgultak, mint az öreg fogak, és visszahaj-
lottak a lábujjaira, mintha még soha nem vágták volna le őket. Aztán Gaunt atya észrevette,
hogy még mindig őt nézem, és elnevette magát, és miután eltávolította a vétkes követ, vissza-
húzta a zokniját meg a cipőjét, és ott állt masszívan, magabiztosan a járdán.
– Micsoda megkönnyebbülés! – mondta nyájasan. – Szép napot. És – tette hozzá – most jut
eszembe, van egy kutya is. Mármint a munkához. A patkányfogáshoz.
Arra mentem vissza a nappaliba, hogy apám azóta sem mozdult. Nem mozdult a motorbi-
cikli sem. A zongora sem. Apám úgy nézett ki, mint aki soha többé nem fog megmozdulni.
Hallottam, hogy anyám a kamrában matat, mintha egy patkány kaparászna ott. Vagy egy pat-
kányt kereső kis kutya.
– Tudsz valamit arról a munkáról, papuska? – kérdeztem.
– Hogy tudok-e… hát, gondolom, igen.
– Nem lesz olyan nehéz.
– Nem, nem, hiszen a temetőben is sokszor volt dolgom ilyesmivel. A patkányok nagyon
szeretik a sírhantok puha földjét, és a sírkövek alá remekül behúzódhatnak. Igen, volt velük
dolgom. De azért tanulmányoznom kell majd a témát. A könyvtárban talán van róla valami
kézikönyv.
– Patkányfogó kézikönyv? – mondtam.
– Igen, nem gondolod, Roseanne?
– Biztos van, papuska.
– Ó, hát persze.

36 Csak Könyvek
 6. fejezet
Igen, milyen jól emlékszem a napra, amikor apámat elbocsátották a temetőből, száműztek
a holtak közül egy élő embert.
Ez is fölért egy kisebbfajta gyilkossággal.
Apám szerette a világot és a benne élő embertársait, a maga részéről különösebb fenntartá-
sok nélkül, jó presbiteriánushoz illően úgy tartotta, hogy minden lelket egyformán áraszt el a
kegyelem, és az utcán lődörgő suhanc durva röhögéséből is az élet lényegi magyarázatát, ezál-
tal pedig megváltását hallotta ki, tulajdonképpen abban hitt, hogy mindent Isten teremtett,
ezért minden iránt, amit Ő megalkotott, jóindulattal kell lenni, és abban is, hogy az ördög
személyes tragédiája az, hogy ő a semmi teremtője és az üres terek alkotója. Apám ennek
okán a saját magáról alkotott jó véleményét a munkájára alapozta, arra, hogy szokatlan vallá-
sú emberként is rábízták Sligo katolikusainak eltemetését, ahogy az idő szép sorban magának
követelte őket.
– Micsoda büszkeség, micsoda büszkeség! – mondogatta, amikor esténként hazafelé ké-
szülve együtt bezártuk a vaskaput, és a rácsozat rúdjai között újra a sötétedő sorokra, a gond-
jaira bízott, halványuló sírkövekre esett a pillantása. Gondolom, magában beszélt, vagy a sí-
rokhoz, valószínűleg nem hozzám, és talán egy pillanatig sem gondolta, hogy én megérteném
őt. Akkor talán nem is értettem, de ma, azt hiszem, már értem.
Igazság szerint az apám szerette a hazáját, szerette mindazt, amiről úgy gondolta, ez Íror-
szág. Talán, ha jamaicainak születik, ugyanígy szerette volna Jamaicát is. De nem született
annak. Az ősei kényelmes hivatali állásokat töltöttek be, olyanokat, amilyenek az ír városok-
ban a magukfajták előtt nyitva álltak, épületgondnokok meg ehhez hasonlók voltak, sőt az
apja a prédikátori méltóságig vitte. Apám egy kis lelkészházban született Collooney-ban,
gyermeki szíve Collooney-t szerette, cseperedő szíve pedig kiterjesztette ezt a szeretetet az
egész szigetre. Mivel pedig az apja afféle radikális gondolkodó volt, aki pamfleteket írt, vagy
legalábbis prédikált – mert egyetlen pamflet sem maradt fenn, de emlékszem, hogy apám em-
lített egyet-kettőt – a protestantizmus írországi történetéről, apám önmagára nézve nem min-
dig kedvező nézeteket vallott. A protestáns vallást madártoll puhaságú eszköznek tekintette,
amelyet a régi vallási törvény kalapáccsá változtatott, és arra használt, hogy üsse vele azok
fejét, akik fáradságos munka árán Írországban éltek, és ezek többsége természeténél fogva
katolikus volt. Apám apja szerette a presbiterianizmust, és apám maga is szerette a vallását, de
határtalanul sajnálta, nem is, inkább határtalanul dühös volt azért, amire Írországban az angli-
kánok, baptisták stb. vallásával együtt fölhasználták.
Hogy honnan tudom mindezt? Onnan, hogy gyerekkoromban apám minden este, minden
áldott este azzal zárta a napot, hogy odajött a keskeny ágyamhoz, félretolt a széles csípőjével,
hogy félig rajta feküdtem, a fejem a pofaszakállas arcán pihent, és ő beszélt és beszélt és be-
szélt, miközben anyám a másik szobában nyugovóra tért. Amikor meghallotta anyám halk
horkolását, otthagyott, és bement hozzá, de abban a félórában, a sötétben, amíg hagyta, hogy
anyám egyedül álomba merüljön, és amíg a hold először a hátsó falra telepedett rá, majd söté-
ten és ragyogón, ahogy az a holdnak szokása, ellebegett az elérhetetlen (amint azt én jól tud-
tam) csillagokkal teli égbolton, apám előadta a szívéből fakadó összes sejtést, gyanút és törté-
netet, és talán nem is háborgatta magát azzal a gondolattal, hogy én esetleg nem értem, zene-
ként adta elő, amely éppoly kívánatos volt a számára, és ennélfogva számomra is, mint Balfe
és Sullivan művei, akik véleménye szerint a valaha élt legnagyobb írek közé tartoztak.
És a temetői munkájában, amelyet, mondhatni, Gaunt atya pártfogásával végzett, bizonyos
fokig a boldogulását, az élete beteljesülését látta. Az életéét, amelyet bizonyos fokig az apjá-
hoz elrebegett imává alakított. Így tanult meg élni Írországban, az ő véletlenszerű, hőn szere-

Csak Könyvek 37
tett lakóhelyén.
És azzal, hogy elveszítette a munkáját, különös módon elveszítette önmagát is.
Most már nehezebben tudtuk megoldani, hogy együtt legyünk. Patkányt fogni nemigen vi-
hetett magával, hiszen mocskos, fortélyos és veszélyes foglalkozás volt ez.
Alapos ember lévén hamarosan megtalálta a könyvecskét, amely a segítségére lehet, A pat-
kányfogás tökéletes leírása címűt, amelynek szerzője a Rattus Rattus álnév mögé bújt. A
könyvecske egy patkányfogó manchesteri kalandjait mesélte el, ahol az egymás hegyén-hátán
épült gyárakban végtelen sok helyen élhettek és rejtőzhettek a patkányok. Apám megtudta,
hogyan kell végezni ezt a munkát, részletesen föl volt sorolva minden, még azt is leírták, hogy
figyelmet kell fordítani a vadászgörény lábára, mert az állat a jelek szerint igen könnyen kö-
römgyulladást kap a nyirkos ketrecben. Apám azonban soha nem vitte olyan sokra, hogy va-
dászgörénye legyen. A sligói városi tanács nem volt ennyire nagyra törő. Kapott viszont egy
Bob nevű Jack Russell terriert.
Így kezdődött gyerekkorom legfurcsább időszaka. Gondolom, ekkor már lassanként inkább
lány lettem, mint gyerek, majd inkább nő, mint lány. Apám patkányfogói ténykedésének éve-
iben rajtam is úrrá lett a magam komor hangulata. Azokban a dolgokban, amelyek gyerekként
még gyönyörködtettek és örömet szereztek nekem, már nem telt kedvem. Olyan volt, mintha
elvettek volna valamit a világ képeiből és hangjaiból, vagy mintha a gyerek legértékesebb
vagyona az lenne, hogy könnyen örül. Ezért úgy éreztem, várakozó állásponton vagyok, vá-
rom, hogy valami ismeretlen elfoglalja a fiatalság kegyelmi állapotának helyét. Persze, fiatal
voltam, nagyon fiatal, de amennyire emlékszem, senki sem lehet olyan öreg, mint egy tizenöt
éves lány.
Az emberek makacsul ragaszkodnak ahhoz, amit hétköznapi életnek nevezünk, mert más-
fajta élet nincs. Apám reggel, borotválkozás közben továbbra is énekelte a Pikárdia rózsáit
szaggatott, töredezett szöveggel, itt-ott kihagyva egy-egy sort, miközben a pengével manőve-
rezett a csontos arcán, és én, ha odalent behunyt szemmel hallgattam, láttam őt, titokzatos
mozifilmként pergett a fejem hátsó falán. Hősiesen folytatta az éneklést, és eljárt a kutyájával
meg a csapdáival, és hozzászoktatta magát, hogy ez az ő „rendes feladata”, és már nem min-
dig a régi, megszokott időben tért haza a munkából, de most is a Sligo Champion volt a hóna
alatt, és erőnek erejével a normalitás medrébe terelte új életét.
De lehet, hogy ezekben a napokban olyan híreket olvasott az újságban, amelyek furcsamód
őrá vonatkoztak, legalábbis egy alkalommal így volt, mert hallottam, hogy hirtelen nagy leve-
gőt vesz, és amikor fölnéztem rá, azt láttam, hogy az újságba mélyed. Mr. Roddy, a Champion
tulajdonosa, erősen az új kormány embere volt, ahogy ezt akkor mondták. Így aztán a polgár-
háború eseményeiről a puszta tényekre szorítkozva, egyszerű szavakkal számolt be a lap,
olyan stílusban, amely normális viszonyokat, megbízhatóságot igyekezett sugallni.
– Egek! – kiáltott föl apám. – Agyonlőtték azokat a fiúkat, akik akkor eljöttek a temetőbe.
– Miféle fiúkat? – kérdeztem.
– Azokat a vad ifjoncokat, akik elhozták a meggyilkolt barátjukat.
– Az egyiknek az öccse volt – javítottam ki.
– Igen, Roseanne, az egyiknek az öccse volt. Itt van a nevük. Lavelle-nek hívták, hát nem
furcsa név? William Lavelle. A bátyja pedig John. De itt azt írják, ő elmenekült. Megszökött.
– Értem – mondtam kissé nyugtalanul, de váratlanul boldogan. Olyan volt, mintha Jesse
Jamesről vagy hasonlókról hallanék. Az ember nem szívesen találkozna egy
törvényenkívülivel, de azért tetszik nekünk, hogy megszöknek. És John Lavelle-lel, persze,
találkoztunk is.
– Az Inishkea-szigetekről való. A Mullet-földnyelvről. Nagyon eldugott helye az a világ-
nak. Mayo megye legmélye. Talán ott lent, az övéi között biztonságban van.
– Remélem.
– Nagyon nehéz lehetett nekik, ebben biztos vagyok, hogy ilyeneket kellett lelőniük.

38 Csak Könyvek
 Apám a legcsekélyebb irónia nélkül mondta ezt. És igaza volt. Valóban nehéz lehetett.
Fölállítani azokat a fiúkat egymás mellé, vagy egyenként végezni velük, ki tudja, hogy men-
nek ezek a dolgok, és lelőni – mondhatni, agyonlőni őket… Ki tudja, mi történt ott a hegyen?
A sötétség leple alatt. És most már ők is halottak voltak, az Inishkea-szigetekről származó
Willie Lavelle-lel együtt.
Apám nem szólt többet. Nem is néztünk egymásra, csak a kandalló ugyanazon pontjára,
ahol még üggyelbajjal, küszködve pislákolt egy kis szénkupac.

A legmélyebb csönd azonban az volt, amely anyámra hullt. Mintha víz alatti lény lett vol-
na, illetve amikor vele voltam, mindkettőnkről ugyanezt lehetett elmondani, mert soha nem
szólt egy szót sem, és lassan, nehézkesen mozgott, mintha úszna.
Apám vitézül próbálta felpezsdíteni, annyi figyelmet fordított rá, amennyit csak tudott. Új
munkahelyén kevés volt a bére, de bármilyen kevés volt, ő remélte, hogy elég lesz, különösen
azokban a nehéz, sötét években, amikor a polgárháború véget ért, és az ország kínnal-
keservvel próbált talpra állni. De én azt hiszem, akkoriban az egész világot katasztrófák súj-
tották, ezer sebből vérzett, a történelem roppant kerekeit nem emberi kéz forgatta, hanem va-
lami megmagyarázhatatlan erő keze. Apám odaadta anyámnak, amit keresett, abban a re-
ményben, hogy ő majd beosztja, élére állítja azt a néhány fontot, és átvészeljük a szűk eszten-
dőket. De úgy tűnt, eluralkodott rajtunk valami, ami megmagyarázhatatlan, akár a történelem
hatalmas erői, de aprócska dolog, hiszen csak minket érint, és sokszor nem volt a házban
semmi ennivaló. Előfordult, hogy anyám vacsoraidőben a kamrában csörömpölt, mintha ételt
készítene, aztán visszajött a kis nappalinkba, és leült, mi meg apámmal, aki már lecsutakolta
magát munka után, és még előtte állt az egész éjszaka – mert a patkányokat legjobb sötétben
molesztálni –, csak néztünk rá, és lassanként kezdtük kapiskálni, hogy nem kapunk semmit.
Aztán apám megcsóválta a fejét, és talán gondolatban szorosabbra húzta a nadrágszíját, de
nemigen merte megkérdezni anyámtól, mi a baja. A baja, amelynek árnyékában elkezdtünk
éhezni!
De az ő csöndjén semmi sem hatolhatott át. Jött a karácsony, és apámmal összebeszéltünk,
hogy beszerzünk valamit, ami örömet okoz anyámnak. Apám a Café Cairo közelében, egy kis
mindenes boltban meglátott egy eladásra kínált sálkendőt, és attól kezdve minden héten meg-
tartott magának talán egy félpennyst, hogy meglegyen a szükséges összeg, ahogy az egér
gyűjtögeti a gabonaszemeket. Kérem, ne feledjék, hogy anyám nagyon szép asszony volt, bár
akkor talán már nem annyira, mert a némasága visszatükröződött valami sivár színű, vékony
szövetben, amellyel mintha bevonták volna az arcát. Olyan volt, mint egy festmény, amelyen
már sötétül a fénymáz, homályba burkolva a mű szépségét. És mivel lassanként a bűbájos
zöld szeme csillogása is kihunyt, fokozatosan elenyészett az ő esszenciája, az igazi énje. Álta-
lában véve azonban, azt hiszem, bármelyik festő elégedett lett volna a vonásaival, ha lettek
volna Sligóban festők, mert kétlem, hogy voltak, hacsak a Jacksonok, a Middletonok és a
Pollexfenek portréit nem festették valami jóemberek, ezek voltak ugyanis a város jobb család-
jai.
Apámnak szenteste nem kellett dolgoznia, és nagy örömmel mentünk az istentiszteletre,
amelyet Mr. Ellis, a lelkész tartott a takaros, régi templomban. Velünk tartott a szótlan anyám
is, kicsinek tűnt a viseltes utcai kabátjában, mint egy szerzetes. Kristálytisztán előttem van a
kép, a gyertyákkal megvilágított kis templom meg az egyházközség egybegyűlt protestáns
tagjai, szegények, nem szegények és jómódúak egyaránt, a férfiak sötét gabardinkabátban, a
nők, akinek módja volt rá, egy leheletnyi szőrmével a nyakuk körül, de legfőképpen azoknak
a napoknak a sötét, komor, zöldes tónusai maradtak meg bennem. A gyertyafény behatolt
mindenhová, a mellettem ülő apám ráncaiba, a templom köveibe, a lelkész hangjába, amint a
Biblia titokzatos, gyújtó hatású szavait mondta, áthatolt a mellcsontomon is, be az ifjú szí-
vembe, ott szurkált vadul, olyannyira, hogy szerettem volna elkiáltani magam, de hogy mit

Csak Könyvek 39
kiáltanék, azt nem tudtam volna megmondani. Kiáltani szerettem volna apám sorsa miatt,
anyám csöndje miatt, de valamit dicsérni is akartam fennhangon, anyám szépségét, amely
hanyatlott ugyan, de még létezett. Úgy éreztem, mintha anyám és apám a gondjaimra lenné-
nek bízva, és hogy valamilyen cselekedetem révén menekülnek majd meg. A gondolatra va-
lami okból szinte dagadt a keblem a hirtelen rám törő örömtől, amely akkoriban igen ritka
kincs volt, úgyhogy amikor az egyházközség népe rázendített valami elfeledett zsoltárra, en-
gem elöntött a furcsa boldogság pírja, majd a villódzó sötétségben sírva fakadtam, ontottam a
csalóka megkönnyebbülés nagy, telt, forró könnyeit.
Csak sírtam ott, és azt hiszem, nemigen származott ebből senkinek semmi jó. Körülöttem a
nedves ruhák szaga, a hívek köhécselése. Mit nem adnék érte, ha visszavihetném őket abba a
templomba, ha visszahozhatnám azt a karácsonyt, ha visszavihetnék oda mindent, amit az idő
hamarosan elvett, mert ez a dolga, a shillingeket az emberek zsebébe, a kezeket-lábakat a
hosszú alsókba és az ujjatlan kesztyűkbe, mindent, mindent vissza, hogy ott egyensúlyozhas-
sunk a térdeplőn térdelve és a mahagónideszkákon ülve, ha nem is örökkön-örökké, csak azok
a pillanatok ismétlődjenek meg, az, csak az a kis hüvelyknyi darabka az idő szövetéből, apám
arcán a pislákoló fényt magukba fogadó ráncok, a lassan-lassan anyám és énfelém forduló
arca, és a mosoly, a nyugodt, hétköznapi kedvesség mosolya.
Másnap reggel apám elővarázsolt nekem egy csodaszép darab valamit, amiről később meg-
tudtam, hogy bizsunak hívják. Sligóban a társaságba eljáró lányok mind szívesen hordtak va-
lami kis csillogó, „szarkalátta” ékszert. Én is, ahogy a többi lány, a mesebeli szarkafészekről
álmodoztam, amelyben brossokra, karkötőkre, fülbevalókra, megannyi kívánatos zsákmányra
lel az ember. A kezembe vettem apám ajándékát, kinyitottam az ezüstszínű dísztűt, és a kardi-
gánomra tűztem, hogy büszkén mutogassam a zongorának meg a motorbiciklinek.
Aztán apám átadta anyámnak a szép bolti papírba csomagolt nagy meglepetést, abból a faj-
tából, amelyet anyám korábban gondosan összehajtogatva, féltve őrzött volna a fiókban. Most
gyorsan kibontotta a csomagot, megbámulta az összehajtogatott, tarkafoltos sálkendőt, majd
fölemelte a fejét, és azt kérdezte:
– Miért, Joe?
Apámnak halvány fogalma sem volt róla, hogy mire gondol anyám. Talán nem tetszik neki
a mintázat? Lehet, hogy valami számára ismeretlen okból elbukott a sálkendővásárlásban,
hiszen ugyan ki világosította volna föl őt, a patkányfogót, a női divatról?
– Hogy miért? Nem tudom, Cissy. Nem tudom – felelte hősiesen. Aztán hirtelen, mintha
megszállta volna az ihlet, hozzátette: – Ez egy sálkendő.
– Mit mondtál, Joe? – kérdezte anyám, mintha titokzatos, mélységes süketség nyelte volna
el.
– A fejedre, vagy a nyakadra, ahogy tetszik – mondta apám. Egyértelmű volt számomra,
hogy már kínozza a balsikerű ajándékozó gyomrába markoló, kétségbeejtő érzés. Nyilvánvaló
dolgot kellett magyarázgatnia, ami mindig kellemetlen feladat.
– Ó – mondta anyám, és tovább bámulta az immár ölébe ejtett sálkendőt. – O.
– Remélem, tetszik – mondta apám, és ezzel, gondolom, önként hajtotta a bárd alá a fejét.
– Ó – mondta megint anyám. – Ó. – De hogy ez milyenfajta „ó”, és mit jelent, azt nem tud-
ta egyikünk sem.

40 Csak Könyvek
 7. fejezet
DR. GRENE FELJEGYZÉSGYŰJTEMÉNYE

Nagyon elszomorított, amikor kiderült, hogy Bet úgy döntött, nem megy el a specialistá-
hoz, akihez tavaly beutalták. (Már egy éve volt, vagy csak álmodom? Lehet, hogy az idén
volt?) Tegnap este a complanos doboza mellett véletlenül megtaláltam az átmenetileg ottfelej-
tett naplóját. Na mármost természetesen helytelen volt, etikátlan, rosszul, nagyon rosszul tet-
tem, de kinyitottam, a nemszeretem férj pislákoló szenvedélyétől vezérelve. Hogy lássam,
miket írt bele. Nem, nem is, csak azért, hogy lássam a kézírását, egy ilyen bensőséges, privát
dolgot, ami hozzá tartozik. Talán nem is azért, hogy elolvassam a szavakat. Csak azért, hogy
egy röpke pillanatra lássam a golyóstolla fekete tintáját. És ott virított a bejegyzés, mindössze
néhány héttel korábbról, pimaszul, arcátlanul, de persze csak önmagának szánva: „Klinikát
felhívtam, időpontokat lemondtam.” Miért?
Az utcai megszédülése miatt kapott volna utókezelést, ez halványan rémlett, sőt az is, hogy
amikor elmondta, hogy beutalót kapott, annyira megnyugodtam, hogy nem is gondoltam töb-
bet az egészre. Kétféle érzés is gyötört. Egyrészt megriasztott, hogy nem ment el a kezelésre,
másrészt tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ezt csak azért tudom, mert belegázoltam a
magánszférájába – és tudtam, hogy ezt Bet újabb atrocitásnak tekintené, amit elkövettem elle-
ne. És igaza lenne.
Mit tegyek?
Egész éjjel zaklatott voltam, majd megőrültem. Ez az én szokásos megoldásom a problé-
mára, hogy majd megőrülök. Lehetséges. De azt hiszem, jó okom van rá.
Valamikor kora hajnalban rejtélyes módon bedühödtem, nagyon, nagyon megharagudtam
Betre, már ott tartottam, hogy fölrobogok a lépcsőn, és tisztázom vele ezt a dolgot. Mégis, mit
képzel? Micsoda istenverte ostobaság ez!
Hála az égnek, mégsem mentem föl. Az nem oldott volna meg semmit. De nagyon is valós
aggályok gyötörnek. Az, hogy bedagadt a lába, könnyen lehet a vérrögképződés következmé-
nye, és ha az a vérrög elmászik a tüdejéig vagy a szívéig, akkor ő holtan esik össze. Hát ezt
akarja? Ismét szembesülök a ténnyel, hogy nincs a birtokomban olyan nyelv, olyan szakzsar-
gon, amelyen beszélhetnék vele erről, vagy bármiről. Elhanyagoltuk az élet apró mondatait, és
a nagyok immár elérhetetlenek a számunkra.
Tegnap este eredetileg azt akartam kiagyalni, hogyan kérdezhetném ki Roseanne McNultyt
nem túl körmönfont módon, de eredményesen. Rá kellett azonban döbbennem, hogy ha a saját
feleségemmel nem tudok hatékonyan beszélni az egészségéről, akkor vajmi kevés esély van
rá, hogy Roseanne-nal sikerül. Persze, egy idegennel talán könnyebb, így „szakember” lehe-
tek, nem pedig egy kötöznivaló bolond, aki élni próbálja valahogy az életét. Azt pedig pozit í-
vumként könyvelhetem el, hogy a többi páciensről általában elég magabiztosan alkotok szak-
véleményt. Bennük többnyire olvasni tudok, mint a nyitott könyvben, és evidens, hogy mi a
bajuk. Igaz, az ő esetükben sem tudok szabadulni az érzéstől, hogy betolakodó vagyok.
Roseanne azonban zavarba ejt.
Bele akartam nézni Barthusnak A titoktartás patológiái című könyvébe, amely, persze,
nagyszerű munka, bárcsak időt tudnék szakítani rá, hogy újraolvassam. Gondolom, bemehet-
tem volna a dolgozószobámba, és megnézhettem volna, amit akartam, de az a helyzet, hogy
remegtem. Kis híján megütött a guta, ha ugyan létezik még ilyen betegség a modern világban.
Úgyhogy végeredményben Barthust sem olvastam, és Bet meggondolatlanságára sem találtam
megoldást. Ki vagyok merülve.

Csak Könyvek 41
 ROSEANNE ÖNVALLOMÁSA

Néhány héttel később történhetett, hogy elkísértem apámat egy bizonyos munkára.
A patkányok kora tavasszal bőszen szaporodnak, ezért tél végén érdemes elkapni őket,
amikor már egy ideje nem gyarapodott a számuk, és a patkányfogót már nem gyötri annyira a
hideg. Visszatekintve úgy látom, elég bizarr ötlet rágcsálólesre vinni egy fiatal lányt, de en-
gem nagyon érdekelt a dolog, különösen azután, hogy apám felolvasta nekem a kézikönyvet,
amely komoly képzettséget igénylő feladatként mutatta be ezt a munkát, amelyhez elhivatott-
ság kell, sőt a mágia határát súrolja.
Pár napja már kijártunk éjszakánként a protestáns árvaházba, amely önmagában is elég
furcsa hely volt, patkányokkal vagy nélkülük. A mintegy kétszáz éve épült házról apám régi
történeteket mesélt, és abból ítélve, amit mondott, nem hinném, hogy a letűnt századokban túl
jó ötlet lett volna árvának lenni. De lehet, hogy az akkori viszonyok között egész rendes hely-
nek számított ez az árvaház. Apám a tetőtől lefelé indulva szándékozott munkához látni, és
szabályszerűen, emeletről emeletre haladva megtisztítani az épületet a patkányoktól. A pad-
lással már végzett, meg a legfelső emelettel is, és még három szint volt hátra, itt éltek annak
idején az árva lányok, úgy kétszázan lehettek, és szép, vitorlavásznat idéző kötényruhát visel-
tek, amelyet hálóruhának is használtak.
– Manapság mindegyiknek külön ágya van, Roseanne, úgy bizony – mondta apám. – De
nagyapád idejében, vagy talán az ő nagyapja idejében, szóval nagyon másként mentek a dol-
gok. A nagyapád, vagy talán a nagyapád nagyapja, sokszor elmesélt nekem egy szörnyű tör-
ténetet erről a helyről. Eljött ide, mert épületfelügyelő volt, és az akkori dublini kormánytól
kapta a megbízást, mert felzúdulást keltett az efféle helyekre jellemző gyakorlat, bizony, fel-
zúdulást. Szóval bejött ide… – Akkor éppen kint, az ősrégi udvaron álltunk, elég gyér megvi-
lágításban, két teli patkányketreccel, és Bobon, a kutyán látszott, hogy nagyon elégedett ma-
gával, miután nem máshol, mint a falakon keresztül kergette ki a patkányokat, a falakon át,
amelyek helyenként két-két és fél méter vastagok is voltak, és akadtak rajtuk lyukak bőség-
gel. – …mondjuk az egyik fenti nagyterembe – folytatta apám a komor kőépület második
emeletére mutatva –, és ott mintha egy egész hektárnyi területen nem lett volna más, csak
ágyak, és mindegyik ágyon csecsemők hevertek úgy húszasával, újszülöttek, vagy majdnem
azok, szorosan egymás mellett, és a nagyapád vagy az ő nagyapja bejött ide egy öreg dajká-
val, aki olyan mocskos és visszataszító volt, mint annak a rendje, amilyet csak el tudsz kép-
zelni, és végignéz a kisbabák tengerén, és fölfigyel rá, hogy egyik-másik ablak nincs beüve-
gezve, nem úgy, mint most, és a hatalmas tűzrostély mögött csak egy kis tűz pislákol, amely
kevés ahhoz, hogy bármiféle meleget adjon, sőt még a plafonon is lyukak tátongnak, és besü-
vít rajtuk a hideg, sivár téli szél, és a nagyapád, vagy az ő nagyapja felkiált: „Az istenért, jó-
asszony!”, vagy ki tudja, hogy beszéltek akkoriban, szóval „Az istenért, jóasszony, ezeknek a
gyerekeknek nem viseli gondját senki, istenemre, még ruha sincs rajtuk!”, és ez így igaz,
Roseanne, alig-alig volt némelyiken egy-egy rongydarab. Az öregasszony pedig azt feleli,
mintha ez a világ legésszerűbb, leghétköznapibb dolga lenne: „De hát uram, talán nem azért
fekszenek itt, hogy meghaljanak?” És a nagyapád vagy az ő nagyapja rádöbbent, hogy szánt-
szándékkal ilyenek a körülmények, és hogy így szabadulnak meg a beteges vagy létszám fe-
letti babáktól. És ez akkoriban nagy botrányt kavart egy darabig, azt hiszem.
Apám egy ideig a csapdákkal babrált, én közben ott álltam mellette, az éjszakai szél pedig
kicsit jajgatva-nyöszörögve nyaldosta az épületeket. A hideg, hitvány, ragyás képű hold ott
üldögélt az árvaház tetején. Apám paraffinnal locsolta le a patkányokat, mielőtt egyenként a
tűzbe dobálta volna őket, amelyet az udvar közepén rakott az egyik raktárban talált, rossz sza-
gú régi deszkákból meg effélékből. Ez volt az ő saját módszere a patkányok kivégzésére, ő
maga dolgozta ki a kézikönyv alapján, és igencsak büszke volt rá. Ha utólag belegondolok,
talán kissé szerencsétlen dolog volt, hogy a patkányok élve kerültek a lángok közé, de nem

42 Csak Könyvek
hinném, hogy apámnak valaha is eszébe jutott volna, hogy ez kegyetlenség, és talán abban is
reménykedett, hogy ez intő jel lehet az árnyékból leselkedő többi patkánynak. Mert apám
agya bizonyos fokig így működött.
Szóval szép sorban kinyitogatta a csapdákat, egyenként megmarkolta a patkányokat, mint
már mondtam, és most, hogy belegondolok, mindegyiknek ráhúzott egyet a fejére, mielőtt a
tűzbe dobta volna, ez a kép csak most villant eszembe, hála istennek, és közben velem cseve-
részett, és talán ezért nem tudott egészen a munkájára koncentrálni, mert vele voltam, és hát
nem elszökött az egyik csapdából kivett patkány a fejbe verés előtt, hirtelen megtekeredve
kicsúszott a kezéből, kikerülte az elképedt Bobot, akinek esélye sem volt reagálni, és eliszkolt
vissza, az árvaház felé a vészjósló, tündöklő sötétségben, azzal a jellegzetes, galoppozó moz-
gással… Apám szelíden elmormolt egy szitkot, és talán nem is gondolt többet arra a patkány-
ra, gondolván, hogy másnap úgyis elkapja.
Dolgozgatott hát tovább, sorra vette a maradékot, és nyilván észlelte a cincogó-vinnyogó
sikolyt, amit minden egyes patkány hallatott, amikor elintézte, majd paraffinba áztatta, és
máglyára vetette, úgy képzelem, ezt a hangot álmában is hallotta. Úgy egy óra elteltével aztán
összecsomagolta apró-cseprő holmiját, vállára vetette a csapdákat, szokás szerint Bobra is
rátette a pórázát, és a sötét árvaházon átvágva visszamentünk az utca felőli oldalra, ahol az
épület egész finoman kimunkált, faragott homlokzatát mutatta a városnak, amely homlokzat
kétségkívül nem kevés emberbaráti adományból jött létre abban a letűnt évszázadban, amikor
épült. Már mentünk át az utcán, amikor valami zúgást hallottunk, mire megfordultunk, és fel-
néztünk.
Furcsa, mindent betöltő, titokzatos hang jött az épület felől, méghozzá jó magasról, arról az
emeletről, ahol a lányok aludtak. Igaz, akkor már nem aludtak mindannyian, mert a tető pala-
lemezein sűrű, fekete füst hatolt át, meg szürke füst meg fehér füst, és mindezt csupán a hold
meg Sligo gyér világítása vonta kísérteties fénybe. Üvegcsörömpölést is hallottunk valame-
lyik ablak felől, és hirtelen hosszú, vékony, ragyogó sárga lángkar csapott ki, amely mintha
szilárd testként lógott volna az éjszakában, megvilágítva apám fölfelé fordított arcát meg
nyilván az én arcomat is, és aztán ugyanolyan furcsán visszahúzódott, szörnyű, morajló sóhaj
kíséretében, borzalmasabb volt, mint bármilyen szél zúgása. Az iszonyú rémülettől úgy tűnt
nekem, mintha a tűz kimondott volna egy szót, „halál, halál” – mondta szerintem a tűz.
– Jézus, Mária és Szent József! – mondta apám, és olyan volt, mint akit megbénított valami
szörnyű agyi vagy vérkeringési sokk, és amikor ezt mondta, kinyílt az árvaház ajtaja, amitől
nyilván vad, heves széllökés söpört végig az épületen, és kábán kibotorkált pár kislány, a
hálóköténykéjüket hamu és kosz borította, az arckifejezésük vad volt és eszelős, mintha kis
démonok lettek volna. Kibukdácsolt a személyzet néhány tagja is, egy nő meg két férfi, fekete
ruhában siettek ki az utca macskakövére, hogy lássák, amit látni lehetett.
Látni pedig – és ekkor már a tűzoltókocsik csengőjének kongása is hallatszott a távolban –
a lányok hálótermeinek fényben úszó emeletét lehetett, meg a hatalmas ablakok mögött taj-
tékzó lángokat, és bár rossz szögben álltunk, a lányok arcát, kezét is, akik az ablakoknak üt-
köztek, mint nappal a molylepkék, vagy mint a téli álmukat alvó pillangók, amikor egy szobát
egyszer csak befűtenek, és ők végzetes tévedés áldozatai lesznek, mert azt hiszik, beköszön-
tött a tavasz. Aztán mintha kirobbant volna egyik-másik ablak, életveszélyes szilánkok, üveg-
darabok repültek felénk, át is rohant mindenki az utca túloldalára. Az emberek kijöttek a há-
zakból, a nők kezüket arcukra szorítva, furcsán jajveszékeltek, az ágyból hosszú alsóban kiug-
rott férfiak is egyre kiáltoztak, és ha addig soha nem is mutattak együttérzést ezek iránt az
apátlan-anyátlan lányok iránt, hát most megtették, úgy szólongatták őket, mintha a saját gye-
rekeik lettek volna.
Láttuk, hogy a lányok háta mögött még dühödtebben tombol a tűz, mint addig, irdatlan
nagy sárgás-vöröses virágot formázott, olyan zajjal, amilyet halandó még nem hallott, amíg
lelke pokolra nem jutott, talán ilyesmit láthat az, akit a poklot megidéző rémálmok gyötörnek.

Csak Könyvek 43
És a lányok, akik abban a bizonyos hálóteremben többnyire velem egykorúak voltak, elkezd-
tek sorban kimászni az ablakon a széles párkányra, a kötényruhája már mindegyiknek égett,
és csak sikítoztak és sikítoztak. Amikor pedig már nem volt más választásuk, nem remélhet-
ték, hogy bármi más módon megmenekülnek, kis csoportokban vagy egyesével leugráltak a
párkányról, égett, csak égett a ruhájuk, a fejük fölé csaptak a lángok belőle, mintha szárnyuk
nőtt volna, és ezek az égő lányok az utcakövekre zuhantak a grandiózus, régi palota magasá-
ból. Folyamatosan özönlöttek az ablakokból a lángoló, sikoltó, szemünk előtt szörnyethaló
gyereklányok.

A vizsgálat során, amelyen apámnak részt kellett vennie, egy túlélő kislány nem minden-
napi magyarázattal szolgált a tűzesetre. Azt mondta, az ágyában feküdt, a régi kandallóval
szemben, ahol egy kis szénkupac füstölgött, és aludni próbált, amikor neszezést és vinnyogást
hallott, meg miniatűr méretekben zajló pusztulást. Felkönyökölt, hogy jobban lásson, és egy
állat volt, mondta, valami vékony testű, sebesen iszkoló állat, mint egy patkány, és égett, kü-
lönös hévvel lángolt a bundája, ahogy ide-oda rohangált a szobában, és útközben lángra lob-
bantotta a lányok ágyát ékesítő ócska, hártyavékony lepedőket, amelyek a csupasz padlót sö-
pörték. És mielőtt bárki fölocsúdott volna, száz meg száz helyen gyúltak apró tüzek, és a lány,
aki még nem aludt, fölugrott, föllármázta árva testvérkéit, és kirohant az egyre terjeszkedő
pokolból.
Apám, amikor hazajött, elmondta nekem ezt a történetet, de nem feküdt mellém az ágyra,
ahogy szokott, hanem az ágy mellett álló régi, támlátlan székre ült le, előregörnyedve. A vizs-
gálati meghallgatáson senki sem tudott magyarázatot adni az égő patkányra, apám pedig nem
mondott semmit. Már így is annyira zordul bánt vele a sors, hogy egy szót sem mert szólni.
Százhuszonhárom kislány lelte halálát a tűzben, vagy a kövön, ahová levetette magát. Apám
tapasztalatból tudta, ahogy én is tudtam, mert elolvastam a kézikönyvét, hogy a patkányok
előszeretettel használják a régi kéménykürtők által nyújtott praktikus, függőleges útvonalakat.
Egy gyengécske kis tűz nem jelent számukra akadályt. Azzal viszont, hogy milyen következ-
ményekkel jár, ha egy paraffinnal lelocsolt patkány közel merészkedik a tűzhöz, apám nagyon
is tisztában volt.

44 Csak Könyvek
 8. fejezet
Talán szólnia kellett volna. Gondolom, szólhattam volna én is, elárulva őt, mint azok a
gyerekek, akiket Hitler abban a legutóbbi háborúban arra kért, hogy szimatolják ki, lojálisak-e
iránta a szüleik. De én soha nem nyitottam volna ki a számat.

Ami azt illeti, beszélni mindig nehéz, akár veszéllyel jár, akár nem. Van, hogy az ember a
testi épségét kockáztatja, máskor a lelket fenyegeti intimebb természetű, parányi, láthatatlan
veszedelem. Amikor a puszta megszólalás is valaminek az elárulásával ér föl, esetleg olyasva-
laminek az elárulásával, amiről nem is lehet tudni, micsoda, ami a test üregeiben rejtőzik,
mint egy szent és sérthetetlen menekült a háború sújtotta területen.
Arra akarok kilyukadni, hogy ma megint bejött Grene doktor a gondosan előkészített kér-
déseivel.
A férjem, Tom, gyerekkorában tíz éven át horgászott lazacra a Lough Gill-tavon. Az idő
nagy részében csak állt a tó partján, és nézte a sötétlő vizet. Ha kiugrott egy lazac, hazament.
Ha ugyanis az ember meglát egy lazacot, aznap már biztosan nem fog egyet sem. De megvan
a maga roppant titokzatos fortélya annak is, ha az ember nem lát lazacot, bámulni kell, egyre
csak bámulni a tónak azokat az ismert részeit, ahol néha horogra akad egy-egy, és el kell kép-
zelni a halakat a mélyben, érezni kell, hogy ott vannak, valamiféle hetedik érzékkel tudomást
kell szerezni róluk. A férjem, Tom, tíz évig horgászott így lazacra. A tényszerűség kedvéért
elmondom, hogy soha nem fogott egyet sem. Tehát úgy néz ki, hogy ha az ember lát lazacot,
akkor nem fog semmit, és ha nem lát lazacot, akkor sem fog semmit. Akkor hogy lehet mégis
lazacot fogni? Valamiféle harmadik misztérium, a szerencse és az ösztönök misztériuma se-
gítségével, amelybe Tom nem volt beavatva.
Grene doktorról viszont ez jutott ma eszembe, ahogy csöndben ült az én kis lakrészemben,
arányos teste elnyúlt a széken, és szinte nem is a szemével nézett engem, hanem a szerencsé-
jével meg az ösztöneivel, ahogy a horgász áll a sötétlő víz partján.
Ó, igen, lazacnak éreztem magam, bizony, és mozdulatlanná dermedtem a mélyben, na-
gyon is tudatában voltam, hogy ott van a doktor meg a bot meg a csali meg a horog.
– Nos, Roseanne – szólalt meg nagy sokára –, hm, azt hiszem, nem tévedek, ha… maga…
hány éve is került ide?
– Hosszú, hosszú ideje.
– Igen. És úgy tudom, a sligói elmekórházból került ide.
– Holdkórosmenhelyről.
– Igen, igen. Érdekes, régies szó. A szóösszetétel második tagja végső soron egészen…
megnyugtató. Az első tagja pedig nagyon régi szóhasználat, de a jelentése kissé kétséges, és
ma már nem tartják szép kifejezésnek. Bár a magam részéről teliholdkor sokszor eltűnődöm,
hogy nem érzem-e magam… egy kicsit furcsán.
Elnéztem Grene doktort, és megpróbáltam elképzelni, ahogy átformálja a hold, szőrösebb
lesz, esetleg vérfarkassá változik.
– Hatalmas erők munkálkodnak olyankor – mondta. – A tengerárt is ezek húzzák parttól
partig. Igen, a hold. Figyelemre méltó égitest.
Ekkor fölállt, és az ablakhoz lépett. Olyan korán volt még ezen a téli napon, hogy valóban
a hold volt a kinti világ ura. Fénye komoran ragyogta be az ablaktáblákat. Grene doktor
ugyanilyen komoran, maga elé nézve bólintott, miközben a lenti udvart figyelte, ahol John
Kane és mások már ezen a korai órán is buzgón zajongtak a kukákkal, és végezték a kórház
többi, óraműpontossággal zajló napi tevékenységét. Kórház, avagy menhely.
Holdkórosmenhely. A hold erőinek hatása alatt álló hely.

Csak Könyvek 45
 Grene doktor azon férfiak táborába tartozik, akik mintha időről időre végigsimítanának egy
fantomkravátlin vagy más ruhadarabon. Persze, talán a szakállát is simogathatta, de nem azt
simogatta. Talán hosszú évekkel ezelőtt, fiatalkorában volt valami különösen szép sálja, vagy
hasonló nyakra valója? Talán igen. Akárhogy is, most végigsimított ezen a fantom tárgyon,
jobb keze ujjai három-négy centivel az egyszerű, bíborvörös nyakkendője fölött matattak,
amelynek vastag csomója úgy nézett ki, mint egy zsenge rózsa.
– Ő! – kiáltott fel furcsa hangon. Végtelen kimerültségről árulkodott ez a hang, de én nem
hiszem, hogy fáradt volt. Csak amolyan kora reggeli hang volt ez, amely úgy hagyta el az
ajkát, mintha egyedül lett volna a szobámban. Ahogy a valódi világ szemszögéből nézve tu-
lajdonképpen egyedül is volt.
– Fontolóra venné, hogy elmenjen innen? Akarja, hogy én fontolóra vegyem ezt a lehető-
séget?
De erre nem tudtam válaszolni. Akarom-e ezt a fajta szabadságot? Tudom-e még, mi az
egyáltalán? Lehet, hogy ez a furcsa szoba az otthonom? Akárhogy is volt, megint éreztem azt
a bőrömön mászó félelmet, olyan volt, mint a dér a nyári növényeken, amelyeknek olyan el-
szomorító módon megfeketíti a leveleit.
– Kíváncsi lennék, mennyi ideig volt Sligóban? Emlékszik rá, melyik évben került oda?
– Nem. Valamikor a háború alatt. – Ennyit azért tudtam.
– A második világháborúra gondol?
– Igen.
– Én akkor még csecsemő voltam – jegyezte meg. Aztán csípős, hideg csönd állt be.
– Lejártunk egy kis cornwalli öbölbe, apám, anyám meg én – folytatta –, ez a legkorábbi
emlékem, semmi más jelentősége nincs. Emlékszem, milyen borzasztóan hideg volt a víz, és
nehéz volt tőle a pelenkám, erre nagyon elevenen emlékszem. A kormány alig valakinek en-
gedélyezte, hogy benzint vásároljon, ezért apám csinált egy ilyen tandembiciklit, összehegesz-
tett két kerékpárt. Ő ült hátul, mert ott kellett erősen hajtani azon a dimbes-dombos cornwalli
vidéken. Kicsi dombok voltak, de gyilkosak. Szép, nyári napok. Apám gondtalan jókedve. A
tea, amit csajkában forraltunk a tengerparton, mint a halászok. – Grene doktor elnevette ma-
gát, és a nevetését megosztotta a reggelt beteljesítő, egyre erősebb kinti fénnyel. – Lehet,
hogy ez közvetlenül a háború után volt.
Meg akartam kérdezni tőle, mi volt az apja foglalkozása, hogy miért, azt nem tudom, de túl
leplezetlen, rámenős kérdésnek tűnt. Ha utólag belegondolok, lehet, hogy a doktor szerette
volna, ha megkérdezem. Hogy beszélgetni kezdhessünk az apákról? Lehet, hogy ekkor dobta
be a csaliját a sötétlő vízbe.
– Annak idején nem hallottam valami jókat a régi sligói kórházról. Biztos vagyok benne,
hogy rettenetes hely volt. Egészen biztos vagyok benne.
De én ezt is válasz nélkül hagytam.
– A pszichiátria egyik nagy rejtélye, hogy a század elején a kórházaink olyan szörnyűek,
olyan nehezen igazolhatók voltak, míg a tizennyolcadik század elején gyakran egész felvilá-
gosultan viszonyultak a… szóval a holdkórossághoz, ahogy akkor nevezték. Egyszer csak
megértették, hogy az elzárás, a láncra verés s a többi nem jó dolog, és óriási erőfeszítéseket
tettek annak érdekében, hogy könnyítsenek a betegek helyzetén. De attól tartok, később visz-
szafejlődés következett be – valami végül kudarcba fulladt. Emlékszik, miért helyezték át
Sligóból ide?
Egész hirtelen tette föl a kérdést, így aztán mire fölocsúdtam volna, már válaszoltam is rá.
– Az apósom intézte el – mondtam.
– Az apósa? Ki volt az?
– Az öreg Tom, a zenekarvezető. És ő volt Sligóban a szabó is.
– Úgy érti, a városban?
– Nem, a menhelyen.

46 Csak Könyvek
 – Abban az intézetben volt, ahol az apósa dolgozott?
– Igen.
– Értem.
– Azt hiszem, anyám is ott volt, de erre már nem emlékszem.
– Szintén ott dolgozott?
– Nem.
– Páciens volt?
– Nem emlékszem. Őszintén mondom, nem emlékszem.
Ó, tudtam én, hogy ég a vágytól, hogy kérdezgessen még, de becsületére legyen mondva,
nem tette. Talán túlságosan jó horgász. Ha látod a lazacot, úgysem fogod ki. Akár haza is me-
hetsz.
– Semmiképp nem szeretnék félelmet kelteni magában – mondta kissé váratlanul. – Nem,
nem. Nem ez a szándékom. Meg kell mondanom magának, Roseanne, hogy nagy becsben
tartjuk itt magát, úgy bizony.
– Nem hiszem, hogy ezt kiérdemeltem volna – feleltem elpirulva, és hirtelen el is szégyell-
tem magam. Rettenetesen mardosott a szégyen. Mint amikor egy forrást megtisztítanak a fa-
daraboktól, levelektől, és felbugyog a víz. Fájdalmas, fájdalmas szégyen.
– Ó, pedig igen – mondta a doktor, nem tudta, hogy a nyomorúságomon jár az eszem. Ta-
lán hízelegni próbált, „törölgette rólam a port”, ahogy apám mondta volna. Hogy rávezessen
valamilyen témára, ahonnan elindulhat. Hogy eljusson egy ajtóhoz, amely oda vezet, amit
meg akar érteni, bármi is legyen az. A lelkem mélyén epedve vágytam rá, hogy segíthessek
neki. Hogy szívesen lássam, hogy beengedjem azon az ajtón. De… Mintha a szégyen pat-
kányserege áttört volna a falon, amelyet az évek során végtelen gondossággal fölépítettem, és
ott nyüzsögtek volna az ölemben, úgy éreztem magam. Az volt a dolgom, hogy elrejtsem
őket, elrejtsem azokat a nyomorult patkányokat.
Miért éreztem azt a sötét, baljós szégyent annyi év után? Miért lakik még mindig bennem
az a sötét, sötét szégyen?

Hát, hát.
Melengettünk a keblünkön néhány rejtélyt. A legszorongatóbb azonban rövidesen ismét a
szegénységünk lett, amely előtt apám értetlenül állt.
Egy téli estén, az iskolából hazatérve találkoztam vele a folyóparti úton. Más volt ez, mint
az örömteli gyerekkori találkozások, de még ma is büszkén mesélném, hogy apámat valame-
lyest jobb kedvre derítette, hogy meglátott. Fölvidította, pedig sötét, mélységesen sötét volt az
a sligói este. Remélem, nem hat dicsekvésnek, amit mondok.
– Nos hát, kedvesem – szólt. – Akkor most szépen hazasétálunk kart karba öltve, hacsak
nem félsz, hogy meglátnak az apáddal.
– Nem – válaszoltam meglepetten. – Nem félek.
– Nos hát – mondta erre. – Tudom én, milyen tizenöt évesnek lenni. Olyan, mint amikor
egy fickó egyedül áll a földnyelven a süvítő szélben.
Nem igazán értettem, mire gondol. Annyira hideg volt, hogy úgy láttam, mintha deres len-
ne a szer, amit a hajára kent, hogy lelapuljon.
Aztán lusta, könnyed léptekkel elindultunk az utcánkban. Az előttünk sorakozó házak
egyikének kinyílt az ajtaja, kilépett a járdára egy férfi, és megemelte barna puhakalapját az
ajtóban épphogy látszó, maszkszerű arc felé. Anyám arca volt az, és a mi ajtónk.
– Jézusom – mondta apám – maga Mr. Fine jön ki a házunkból. Kíváncsi vagyok, mit ke-
resett nálunk. Talán patkány van a házában?
Mr. Fine elindult felénk. Magas, hosszú léptű férfi volt, előkelő úriembernek számított a
városban, és kedves, lágy vonású arca volt, mint az olyan embereknek, akik sokat vannak kint
napsütéses, szeles időben – mint a magányos fickónak a földnyelven, például.

Csak Könyvek 47
 – Szép jó napot, Mr. Fine! – mondta apám. – Hogy megy a sora?
– Remekül, igazán remekül – felelte Mr. Fine. – És maguk hogy vannak? Borzasztóan
sokkolt és megviselt minket a hír, hogy azok a szegény lányok megégtek. Szörnyű eset volt,
Mr. Clear.
– Jézusra, valóban az volt – mondta apám, Mr. Fine pedig folytatta útját. – Lehet, hogy
nem kéne Jézust emlegetnem előtte – mondta ezután apám.
– Miért? – kérdeztem.
– Hát, csak mert, ugye, ő zsidó, meg minden – felelte.
– És náluk nincs Jézus? – kérdeztem mélységes tudatlanságomban.
– Nem tudom – válaszolta apám. – Gaunt atya nyilván azt mondaná, hogy a zsidók ölték
meg Jézust. De tudod, Roseanne, azok zavaros idők voltak.
Ezután szótlanul lépkedtünk a házunk ajtajáig, és apám előhúzta a régi kulcsát, elfordította
a zárban, és beléptünk a parányi előszobába. Azok után, amit Jézusról mondott, tudtam, hogy
valami nyugtalanítja. Elég idős voltam már ahhoz, hogy tudjam, az emberek sokszor tartanak
egy kis szónoklatot valamiről, pedig nem is az jár a fejükben, mégis egyfajta üzenetet hordoz
a tényleges gondolataikról.
Késő este volt, már majdnem elérkezett a lefekvés ideje, amikor apám végre szóba hozta
Mr. Fine-t.
– Szóval – kezdte, miközben anyám hamut lapátolt az utolsó tőzegdarabokra, hogy lassan
égjenek egész éjjel, és reggelre gyönyörű, vöröslő szikratojások legyenek belőlük, amelyekről
aztán ismét lerostálja a hamut –, ma este hazafelé jövet találkoztunk Mr. Fine-nal. Egy pilla-
natra úgy tűnt, mintha itt járt volna.
Anyám fölegyenesedett, és ott állt előttünk, kezében a szeneslapáttal. Mozdulatlanul, né-
mán, mintha modellt állna egy festőnek.
– Nem járt itt – mondta.
– Csak úgy tűnt, mintha a te arcodat látnánk az ajtóban, és a kalapját is megemelte… Úgy
tűnt, az arcod felé.
Anyám szeme a tűzre szegeződött. Még csak félig lapátolta rá a hamut a tőzegre, de nem
úgy nézett ki, mint aki be akarja fejezni ezt a munkát. Furcsa, fájdalmas könnyekre fakadt,
amelyek a hangból ítélve mintha a teste valamelyik távoli zugából törtek volna föl, mintha
valami szörnyű verejték szivárgott volna belőle. Annyira sokkolt a sírása, hogy a testem fur-
csán, kényelmetlenül bizseregni kezdett.
– Nem is tudom – mondta nyomorultul apám. – Lehet, hogy eltévesztettük az ajtót.
– Tudod jól, hogy nem. – Anyám hangja egészen megváltozott. – Tudod jól. Ó, jaj –
mondta –, bár ne hagytam volna, hogy elhozz az otthonomból, ebbe a hideg, kegyetlen or-
szágba, ebbe a mocskos esőbe, ezek közé a mocskos emberek közé!
Apám erre úgy reagált, hogy elfehéredett, mint a krumpli a fazékban. Azelőtt anyám egy
év alatt összesen nem beszélt ennyit. Amit most mondott, az valóságos levél volt, vagy egye-
nesen újság, amely a gondolatait közölte. Apám számára, azt hiszem, olyan lehetett ez, mintha
újabb atrocitásokról olvasott volna. Rosszabb volt ez a kölyökképű lázadóknál, az égő kis-
lányoknál.
– Cissy – mondta olyan szelíden, hogy szinte nem is lehetett hallani. De én azért hallot-
tam. – Cissy.
– Egy olcsó sálkendő, amilyet még egy indiai is szégyellne árulni – mondta anyám.
– Mi?
– Nem hibáztathatsz – folytatta már-már kiabálva anyám. – Nem hibáztathatsz! Nincs
semmim!
Apám fölugrott, mert anyám akaratlanul megütötte a saját lábát a szeneslapáttal.
– Cissy! – kiáltott rá.
Anyám résnyi sebet ütött magán, és ékszer gyanánt ott csillogott rajta pár csepp sötétlő vér.

48 Csak Könyvek
 – Ó, Krisztusom, ó, Krisztusom! – mondta anyám.

Másnap este apám elment Mr. Fine-hoz a fűszerüzletébe. Sápadt, fakó arccal jött haza, és
kimerültnek látszott. Én akkor már igencsak földúlt voltam, mert anyám, aki talán gyanított
valamit, kiment egyedül a sötétbe, és nem tudtam, hová. Egy perccel a távozása előtt még a
mosogatókonyhában csörömpölt, aztán egyszer csak nem volt sehol.
– Elment? – hüledezett apám. – Jaj nekem, jaj nekem. Legalább vett magára kabátot ebben
a szörnyű hidegben?
– Igen, vett – mondtam. – Megkeressük?
– Igen, muszáj, muszáj – felelte apám, de ülve maradt. A motorbiciklije nyerge ott volt
közvetlenül mellette, de nem tette rá a kezét. Nem törődött vele.
– Mit mondott Mr. Fine? – kérdeztem. – És miért mentél el hozzá?
– Hát, Mr. Fine igazán kiváló ember, az biztos. Aggodalmasan, már-már bocsánatkérően
beszélt velem. Édesanyád azt mondta neki, tiszta az ügy, minden meg van beszélve. Csak
tudnám, hogy mondhatott ilyet! Hogy tudta kiejteni a száján ezeket a szavakat?
– Nem értem, papácska.
– Ezért volt itthon olyan kevés ennivaló – mondta apám. – Édesanyád vásárolt valamit a
Mr. Fine-tól kapott kölcsönből, és Mr. Fine természetesen minden héten eljön a pénzéért,
édesanyád pedig, gondolom, minden héten odaadja neki annak a pénznek a nagy részét, amit
én hazahozok. Az a sok patkány, az a sok sötét zug, azok a hosszú órák, amikor Bob olyan
szörnyű helyeken kaparta a földet, meg a rejtélyes éhínség, amit elviseltünk, ez mind-mind
egy óráért volt.
– Egy óráért?
– Egy óráért.
– De hát nincs a házban új óra! – mondtam. – Vagy igen, papácska?
– Nem tudom. Mr. Fine szerint van. Persze, nem ő adta el édesanyádnak az órát. Ő csak
répát meg káposztát árul. De édesanyád megmutatta neki az órát itt nálunk, amikor mi nem
voltunk itthon. Azt mondta, nagyon szép óra. New Yorkban készült. Torontói harangjátékot
játszik.
– Az mi? – kérdeztem.
Közben apám háta mögött megjelent az ajtóban anyám. Négyszögletes porcelántárgyat tar-
tott a kezében, az elegáns számlap köré valaki, nyilván New Yorkban, kis virágokat festett.
– Nem húztam föl – szólalt meg vékony hangon anyám, mint egy félelmet nem ismerő
gyerek. – Nem mertem.
Apám fölállt.
– Hol vetted ezt, Cissy? Hol vettél ilyen órát?
– A Grace's of the Weirben.
– A Grace'sben? – hitetlenkedett apám. – Abban a boltban még életemben nem jártam.
Félnék is bemenni, hátha már azért is pénzt kérnek.
Anyám csak állt ott, és egészen összezsugorodott a boldogtalanságtól.
– Az Ansonia cégnél készült – mondta –, New Yorkban.
– Nem vihetnénk vissza, Cissy? – vetette föl apám. – Vigyük vissza a Grace'sbe, és ott
majd meglátjuk, hányadán állunk. Nem fizethetünk tovább Fine-nak. Annyit biztos nem ad-
nak vissza, amennyit kifizettél érte, de talán valamennyit visszakapunk, amiből kifizethetjük
az adósságunkat. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Fine jóindulattal lesz irántam.
– Még csak nem is hallottam se ketyegni, se harangjátékot játszani – mondta anyám.
– Akkor fordítsd el benne a kulcsot, és hallgasd meg, hogy ketyeg. Aztán amikor elüti az
órát, lesz harangjáték is.
– Nem tehetem – mondta anyám –, mert akkor megtalálják. Mennek a hang után, és megta-
lálják.

Csak Könyvek 49
 – Kik találják meg, Cissy? Talán mi? De hiszen mi már megtaláltuk!
– Nem, nem – ellenkezett anyám –, a patkányok. A patkányok találják meg.
Sejtelmesen sugárzó arccal nézett apámra, mint egy összeesküvő.
– Jobb, ha összetörjük – súgta.
– Ne! – mondta a legkétségbeesettebb hangján apám.
– De, jobb lesz így. Ha összetöröm. Ha összetöröm Southamptont. Meg Sligót. Meg téged.
Most fölemelem, Joe, és a földre ejtem, így ni. – És valóban fölemelte, és valóban ledobta a
padló egyik nyirkos betondarabjára. – Íme, minden ígéret teljesítve, minden fájdalom begyó-
gyítva, minden veszteség megtérítve!
A drága holmi porcelándarabokban hevert a padlón, és meglazult benne valami kis
zárópecek, és az Ansonia óra először és utoljára zenélte el a házunkban a torontói harangjáté-
kot.

Nem sokkal ezután történt, olyannyira nem sokkal, hogy máris meg kell írnom: apámat
holtan találták.
Mind a mai napig nem tudom, pontosan mi végzett vele, pedig idestova nyolcvan valahány
éve töröm rajta a fejem. Neked is megadtam a fonalat, kedves olvasóm, és mire mentem vele?
Odahordtam a lábad elé az összes tényt.
Az óraügy, ugyebár, csekélység, kevés ahhoz, hogy belehaljon ez ember?
A halott fiúk… az, persze, nagyon sötét ügy volt, de vajon elég sötét ahhoz, hogy apámra
örök sötétség boruljon miatta?
Az árva lányok, igen, az is tragikus, sötét ügy volt, bármilyen fényesen világítottak, amikor
kizuhantak az ablakból.
Apámnak az volt a sorsa, hogy ezek a dolgok mind megtörténjenek vele.
Pontosan olyan volt, mint bárki más, vagy bármi, legyen az óra vagy szív, neki is volt tö-
réspontja.
A szomszéd utcában történt, egy gazdátlan házikóban, ahonnan a jobb és a bal kéz felőli
szomszéd nyomatékos kérésére ki akarta füstölni a patkányokat, hogy fölakasztotta magát.
Ó, ó, ó, ó, ó, ó, ó, ó, ó! Tudják, micsoda fájdalom ez? Remélem, nem. Ez a fájdalom nem
öregszik, ezt nem gyógyítja be az idő, ahogy a legtöbb fájdalmat és más emberi gondot-bajt.
Ez a fájdalom sosem tágít, egy kicsit mindig ott himbálózik az elhagyatott házban, az apám,
az apám. Érte kiáltok.

50 Csak Könyvek
 9. fejezet
Azt hiszem, el kell még mondanom azt a pár kellemetlenséget is, ami apámmal a halála
után történt, amikor már nem volt több, mint egy vérből és múltbeli eseményekből összegyúrt,
nagydarab hurka. Igen, lehetséges, hogy valakit jobban szeretünk, mint önmagunkat, és gye-
rekként, azaz majdnem nőként ilyen gondolatunk támad, amikor apánkat behozzák a házba az
elkerülhetetlen halottvirrasztásra… Nem mintha azt reméltük volna, hogy sokan virrasztanak
majd mellette.
A motorbiciklijét Mr. Pine, a szomszédunk, aki hideg szemű ácsmester volt, de egyből föl-
ajánlotta a segítségét, kitolta a kis udvarra. Mondanom sem kell, hogy a motor soha többé
nem került vissza a házba, a szabad ég alatt kellett boldogulnia, ahogy tudott.
A helyére az olcsó koporsó került, amelyből kikandikált apám hatalmas orra. Mivel föl-
akasztotta magát, az arcát olyan vastagon bemázolták fehér festékkel, mint egy óra számlap-
ját, a munkát a Silvester temetkezési vállalat végezte el. Aztán becsődült az egész utca, és
elég kevés volt a pipa meg a tea, és egy csepp whiskyvel sem tudtunk megkínálni senkit, úgy-
hogy megdöbbentett, milyen kellemes hangulatban mulatnak az egybegyűltek, és az is, hogy
szemmel láthatóan mennyire sajnálják apám elhunytát. Eljött Mr. Ellis, a presbiteriánus lel-
kész, meg Gaunt atya is, és ahogy az Írországban az állítólagos ellenségek vagy vetélytársak
között szokás, egy kis ideig elszellemeskedtek egymással az egyik sarokban. Aztán kora reg-
gel magunkra maradtunk anyámmal, és nyugovóra tértünk – vagy legalábbis én nyugovóra
tértem. Sírtam, sírtam, aztán jó nagyot aludtam. De az efféle gyász a jobbik fajtából való.
Amikor délelőtt lejöttem a padlásszobából, ahol a keskeny kis ágyam volt, szembesültem
egy másfajta gyásszal is. Odaléptem apámhoz, és egy pillanatig nem is tudtam rájönni, mit
látok. Legalábbis a szemével valami nem stimmelt. Aztán megnéztem magamnak jobban, és
már láttam, mi a baj. Valaki mindkét szemgolyójába beleszúrt egy-egy parányi fekete nyilat.
Fölfelé mutatott a hegyük. Egyből tudtam, mi az. Anyám Ansonia órájának fekete fémmutatói
voltak.
Kihúztam őket, mint két tövist, vagy két méhfullánkot. Van egy régi népi mondás, hogy „a
tövis boszorkányt jelent, a fullánk szeretőt”. Ez a két mutató biztosan nem a szerelem záloga
volt. Hogy minek voltak a zálogai, azt nem tudom. Ez volt az apámat ért utolsó csapás. A kis
presbiteriánus sírkertben temették el, ahová szép számmal kivonultak a „barátai” – akikről
szinte nem is tudtam. Olyan emberek, akiknél patkányt irtott, vagy a régi szép időkben elte-
mette valakijüket. Vagy olyanok, akik nagyra értékelték az emberi lelkét, amit a világ felé
mutatott. Akiknek tetszett, ahogy élt. Sokuknak nem is tudtam a nevét. Gaunt atya, miközben
természetesen a presbiteriánus lelkész vezette a szertartást, már-már barátként állt mellettem,
és mondott pár nevet, mintha én ezt akartam volna. Ennek a nevét meg annak a nevét, én meg
mindjárt el is felejtettem őket, amint kimondta. De volt ott egy Joe Brady nevű ember is, aki
annak idején Gaunt atya hívására átvette a temetőben apám munkáját, egy furcsa, kövérkés,
égő tekintetű férfi. Nem értettem, miért van ott, és nagy gyászomban még abban sem voltam
biztos, hogy akarom-e, hogy ott legyen, de egy temetésről senkit sem lehet kizárni. A gyászo-
lók olyanok, mint a tenger, amelyet Kanut király hiába próbált hátrébb parancsolni. Megelé-
gedtem tehát azzal, hogy Joe Brady bizonyára a kegyeletét jött leróni.
A fejem szinte lángolt a mélyről jövő, baljósan, komoran lüktető búbánattól, úgy lüktetett
ez a bánat, mint a fizikai fájdalom, mintha patkány fészkelte volna be magát az ember agyába,
egy lángra lobbant patkány.

DR. GRENE FELJEGYZÉSGYŰJTEMÉNYE

Csak Könyvek 51
 Szörnyen elfoglalt vagyok, a kórház sok ügyes-bajos dolga mellett nem nagyon marad
időm arra, hogy ide írjak. Hiányzott már ennek a tevékenységnek a különös intimitása. Mivel
jellemzően alighanem elég gyenge lábakon áll az önérzetem, azaz meglehetősen boldogtalan-
ná tesz a saját személyiségem, a saját lelkem kisszerűsége, ennek a könyvecskének az írása
valahogy segít rajtam, de hogy hogyan, azt nem tudnám megmondani. Terápiának aligha ne-
vezhető. De legalább jelzi, hogy van valamiféle belső életem. Legalábbis szívből remélem.
Talán nem is alaptalanul. Tegnap este olyan kimerülten jöttem haza, mint talán még soha,
átkoztam mindent, a roscommoni utakon tátongó borzalmas kátyúkat, a kocsim pocsék fel-
függesztését, az összetört verandái lámpát, amely miatt bevágtam a karomat a betonoszlopba,
szóval tényleg nagyon rossz hangulatban léptem be az előszobába, és kész voltam ott is elát-
kozni mindent, ha csak egy szikrányi esélyt is kapok erre.
De fönt, a lépcsőpihenőn ott állt Bet. Nem tudom, hogy már az előtt is ott volt-e, hogy be-
léptem, elképzelhető, mert a kis ablaknál állt, és a városi kertek kusza szövevényét nézte meg
az esetlegesen elhelyezkedő könnyűipari gyártelepeket. Ráesett a holdfény az alakjára, és mo-
solygott. Azt hiszem, mosolygott. Engem pedig valami hihetetlen légiesség kerített hatalmá-
ba. Olyan volt, mint amikor első alkalommal gondoltam arra, hogy szeretem őt, amikor fiatal
volt és kicsi, törékeny, mint egy akvarell, mintha pusztán jelzésértékűek lennének a csontjai, a
vonásai, az én szememben csodaszép volt és tökéletes, amikor elköteleztem magam mellette,
hogy boldoggá teszem, hogy rajongani fogok érte, hogy a karjaimban tartom – a világ összes
szerelmespárjának furcsa, talán ostoba egyezsége ez. Bet elfordult a holdfénytől, és rám né-
zett, aztán nagy megdöbbenésemre elindult lefelé a lépcsőn. Egyszerű kartonruha volt rajta,
nyári ruha, és ahogy jött lefelé, magával hozta a holdfényt meg más fényeket is. És amikor az
előszoba ajtajához ért, lábujjhegyre állt, és megcsókolt, igen, igen, én meg, amilyen bolond
vagyok, sírva fakadtam, de amennyire tőlem telt, halkan és méltósággal, mert fel akartam nőni
a belőle áradó kecsességhez és bájhoz, ha meg is haladta az erőmet. És aztán Bet bevezetett az
utcai szobába, életünk limlomai közé, és átölelt, és újra megcsókolt, olyan szenvedéllyel,
amelytől végül elszállt az agyam, hihetetlenül szelíden, hevesen, intenzíven magához vont,
csókolt és csókolt, és aztán elejétől végéig lezajlott a mi kis szerelmi játékunk, amelyet a ko-
rábbi években már sok ezerszer eljátszottunk, és utána ott hevertünk az Axminster szőnyegen,
mint két leölt állat.

ROSEANNE ÖNVALLOMÁSA

Teljesen apám töltötte ki a gondolataimat, az apácákról, akikhez iskolába jártam, alig ejtet-
tem szót.
És most be kell jelentenem, hogy ott kell hagynom őket a történelem árnyékba borult zu-
gában, nem részletezem őket, pedig érdekes nők voltak. Velünk, szegényebb lányokkal brutá-
lisan bántak, de mi ezt hagytuk. Sikítottunk és zokogtunk, amikor vertek minket, és makulát-
lan irigységgel szemléltük a féltő gondosságukat, kedvességüket, amelyet a város gazdagabb
lányai iránt tanúsítottak. Minden, rendszeresen vert gyerek élettörténetében van egy pillanat,
amikor az agya, a lelke leszámol a méltóság reményével – ellöki magától a reményt, mint egy
evezős nélküli csónakot, hagyja elsodródni az árral, és megadja magát a fájdalom rovópálcá-
jának.
Kegyetlen igazság ez, mert a gyerek ennél jobbat nem tud kitalálni.
A gyerek soha nem szerzője a saját történetének. Gondolom, ez közismert.
De bármilyen kegyetlenek voltak, akárhogy suhogtatták a testük utolsó csepp energiáját is
fölemésztve a pálcájukat, hogy kiűzzék a buja vágy és a tudatlanság ördögeinek bennünk
nyüzsgő légióit, elég érdekes nők voltak. De őket most el kell engednem. Sürget a történetem.
Azt hiszem, az égieknek nem szolgálhatunk mással, csak emberi tisztességgel. Úgy értem,
Szent Peter kapujánál. Remélhetőleg ez ott olyan portéka, mint egy sóbánya nélküli király-

52 Csak Könyvek
ságban a só, vagy a sötét északi országokban a fűszerek. Viszünk belőle néhány grammot a
lelkünk zsákjában, és belépéskor fölajánljuk. Hogy milyen a mennyei tisztesség, azt nem tu-
dom megmondani. De mindezt azért mondom el, hogy megacélozzam magam, mielőtt hozzá-
látnék a feladatomhoz.
Egykor azt hittem, a szépség a legértékesebb vagyonom. A mennyországban talán így is
van. Itt, a földi mezőkön azonban nem.
Hogy egyedül vagyok, és olykor mégis fejedelmi öröm hatja át a lelkemet, mert hitem sze-
rint így van, az valóban nagy adomány. Most, hogy itt ülök ennél a bentlakók, páciensek, an-
gyalok, vagy akármik is legyünk, tucatnyi nemzedéke által megjelölt, összekaristolt asztalnál,
erről az érzésről kell beszámolnom neked, arról, hogy aranyesszenciaként hatol belém, vegyül
el a véráramomban. Nem megelégedettség ez, hanem ima, vad, veszélyes ima, mint az orosz-
lánbőgés.
Neked mondom el mindezt, neked!
Kedves olvasóm. Az Isten tartson meg, az Isten tartson meg.

Vagy talán mégsem kéne kikerülnöm az apácákat? Talán egy pillanatig elidőzhetnék a bes-
tiális kegyetlenség és a szerénység sajátos elegy énéi. Nem, nem, inkább kikerülöm. Bár az
utóbbi években sokszor álmodtam azt, hogy jönnek kiszabadítani, úgy néztek ki a fehér fej
díszükkel, mint megannyi lótuszvirág, úgy zúdultak le Sligo főutcáján – persze, valójában
semmi ilyesmi nem történt. És nem tudom, miért gondoltam, hogy egy ilyen álomnak bármi-
féle alapja lehet, és egyetlen esetre sem emlékszem, amikor szívességet tettek volna velem,
amíg köztük voltam. És, persze, tizenhat éves koromra, ahogy az élettörténetemben nyilván
meg van írva, teljesen eltűntem a közelükből.
A Gaunt atyával kapcsolatos emlékeim furcsamód mindig precízek, hiánytalanok és jól
megvilágítottak, tisztán látszik az érzelemgazdag, kifejező arca. Tulajdonképpen most is lá-
tom őt lelki szemeim előtt, ahogy itt írogatok, ezúttal az a nap elevenedik meg, amikor elláto-
gatott hozzám, hogy előadja a megmentésemre vonatkozó elképzelését.
Tudtam, hogy apám halála után azonnal ott kell hagynom az iskolát, mert anyám akkor
már a feje padlásán tartotta az eszét, ahová nem nyílt ajtó, és nem vezetett lépcső. Tudtam,
hogy ha enni akarunk valamit, találnom kell valami munkát.
Egy napon beállított Gaunt atya a szokásos, csillámló reverendájában – ezt nem kritikának
szántam –, és mivel esett, méghozzá az a különleges sligói eső esett, amely már ezernyi régi
farmot változtatott mocsárrá, hasonlóan csillogó anyagból készült, sötétszürke kabát is volt
rajta. Talán ebből a csillogó anyagból szőtték valamikor régen, az édesanyja méhében az arc-
bőrét is. A kezében pedig egy igencsak papos esernyőt tartott, egy szigorú, zord külsejű dara-
bot, amely olyan benyomást keltett, mintha élne, és esténként imádkozna a kalapfogason.
Beengedtem Gaunt atyát, és leültettem a szalonban. Apám zongorája még megvolt, és
ugyanolyan eleven benyomást keltett, mint az esernyő, ahogy ott állt a falnál, mintha csak
őrizte volna apám emlékét a húros-billentyűs agytekervényeiben.
– Köszönöm, Roseanne – mondta Gaunt atya, amikor a kezébe adtam a csésze teát, amit
hősiesen megfőztem neki a sajnálatos módon már háromszor használt, csipetnyi teafüvünkből.
De azért reméltem, hogy ki lehet még préselni belőle egy utolsó leheletnyi aromát, hiszen a
világ végéről, Kínából hozták Jackson teaszállító hajóján. Mi a sarki boltból szereztük be a
teát, nem a Blackwood's nagyáruházból, ahol a finom úri népek vásároltak, úgyhogy talán már
eleve nem a legjobb minőségű tea volt. De Gaunt atya udvariasan szürcsölgette.
– Van esetleg egy csöpp tejetek? – kérdezte kedvesen, nagyon kedvesen.
– Nincs, atyám.
– Semmi baj, semmi baj – mondta, de azért szemmel láthatóan sajnálta. – Szóval,
Roseanne, van egy-két dolog, amit meg kell beszélnünk, amit meg kell beszélnünk.
– Ó, valóban, atyám?

Csak Könyvek 53
 – Mihez fogsz most kezdeni, Roseanne, hogy szegény édesapád eltávozott közülünk?
– Otthagyom az iskolát, atyám, és keresek valami munkát a városban.
– Elfogadsz tőlem egy tanácsot?
– O? – dünnyögtem.
Gaunt atya pár másodpercig még iszogatta a teáját, és végigzongorázta papos mosolyai
igen szűkös repertoárját. Azt még ennyi év távlatából is tudom, hogy a kötelességét próbálta
teljesíteni, hogy kedves, segítőkész akart lenni. Ezt jól tudom.
– Neked, Roseanne, vannak bizonyos tulajdonságaid, bizonyos szembeszökő adottságaid,
ha szabad így mondanom, nevezetesen…
Egyelőre nem árulta el, hogy micsoda. Érzékeltem, hogy ezt a valamit nevén nevezni nem
lenne egészen ildomos. Gaunt atya a megfelelő mondatok után kutatott a szónoki arzenáljá-
ban. Természetesen egyáltalán nem volt kellemetlen, bántó a modora, nem is ez volt a célja.
Sőt, igazából azt hiszem, inkább meghalt volna, mint hogy egyetlen visszatetsző szó is ki-
csússzon a száján.
– A szépséged – mondta. Ránéztem.
– A szépség adománya. Roseanne, azt hiszem, különösebb gond nélkül tudnék –
természetesen édesanyád véleményét is figyelembe véve, sőt a saját véleményedet is, bár
téged még szinte gyereknek kell, hogy tekintselek, ha szabad így mondanom, méghozzá olyan
gyereknek, akinek most nagyon nagy szüksége van egy jó tanácsra, ha szabad így monda-
nom… de hol is tartottam? Ó, igen, szóval azt hiszem, itt, a városban nagyon gyorsan, nagyon
fürgén, könnyen, és a lehető legillendőbb módon tudnék neked férjet találni. Természetesen
előbb el kéne intézni bizonyos dolgokat.
Gaunt atya, ahogy mondani szokás, kezdett belemelegedni a mondókájába. Ahogy beszélt,
egyre könnyebben jöttek a szájára a szavak, kedves, gyengéd, mézbe mártott szavak. Ahogy a
hatalmi pozícióban lévő emberek közül oly sokan, ő is tökéletesen boldog volt, amíg kifejthet-
te a gondolatait, és amíg a gondolatai egyetértésre találtak.
– Nem hiszem, hogy… – kezdtem, hogy megpróbáljam visszagörgetni a józan ész irdatlan
kőtömbjét, amelyet rálökdösött a fejemre… Legalábbis így éreztem.
– Mielőtt bármit is mondanál erről, tudom, hogy még csak tizenhat éves vagy, és talán nem
szokványos dolog ilyen fiatalon férjhez menni, másrészt viszont egy nagyon is alkalmas em-
berre gondoltam, aki véleményem szerint nagy becsben tartana téged, vagy talán már most is
becsben tart, és biztos állása van, ezért olyan helyzetben lesz, hogy el tud majd tartani téged –
meg az édesanyádat is, persze.
– El tudom én tartani magunkat – ellenkeztem –, biztos vagyok benne, hogy el tudom. –
Pedig soha semmiben nem voltam még ilyen kevéssé biztos.
– Talán már ismered is a szóban forgó férfit, Joe Brady az, aki jelenleg édesapád korábbi
munkáját végzi a temetőben, nagyon komoly, szilárd jellemű, kellemes, kedves ember, aki két
éve elvesztette a feleségét, és nagy megelégedésére fog szolgálni, ha újra megnősülhet. Az
életben egy bizonyos szimmetriát kell keresnünk, és ahogy édesapád valaha tartotta… Hm. És
Joe Bradynek nincs gyereke, és biztos vagyok benne, hogy…
Valóban ismertem Joe Bradyt, aki átvette apám munkáját, és eljött a temetésére. Joe Brady,
amennyire tudtam, vagy amennyire meg tudtam ítélni, úgy ötvenéves lehetett.
– Azt akarja, hogy férjhez menjek egy öregemberhez? – kérdeztem ártatlanul. Mert tekint-
ve, hogy Gaunt atya ilyen nagylelkűen, jótékonyan segíteni próbált rajtam, azt hiszem, nem-
igen számíthattam harminc alatti férfira. Ha akartam, hogy férfi legyen mellettem.
– Roseanne, te nagyon bájos fiatal lány vagy, és ennélfogva, attól tartok, ha a városban kó-
szálnál, sajnálatos módon kísértést jelentenél nem csupán a sligói fiúk, hanem a férfiak szá-
mára is, és ilyenformán, és minden elképzelhető szempontból szerencsés lenne, ha sikerülne
téged férjhez adni, és ez nagyon helyénvaló dolog lenne, tökéletes és kívánatos megoldás len-
ne a maga… helyénvalóságában.

54 Csak Könyvek
 Talán azért bicsaklott meg egy pillanatra az ékesszólásban, mert rám pillantott. Nem tu-
dom, mi ült ki az arcomra, de biztosan nem az egyetértés.
– És nekem magától értetődően nagy megelégedésemre, megkönnyebbülésemre és örö-
mömre szolgálna, ha cselekvő részese, vagy, mondhatni, értelmi szerzője lehetnék a nyájhoz
való megtérésednek. Amely, remélem, ezt te is megérted, okos, politikus lépés lenne, és bá-
mulatos, varázslatos kilátásokkal kecsegtetne.
– A nyájhoz való megtérésem? – csodálkoztam.
– Bizonyára te is tisztában vagy vele, Roseanne, hogy a közelmúltban Írországot ért politi-
kai megrázkódtatások egyáltalán nem kedveznek a protestáns szektáknak. Természetesen az a
véleményem, hogy súlyos hibát követsz el, és halandó lelked elveszett, ha ott maradsz, ahol
vagy. Ugyanakkor bízvást elmondhatom, hogy szánlak téged, és segíteni kívánok rajtad. Mint
mondtam, könnyen találok neked egy jó katolikus férjet, akinek nem lesz kifogása a szárma-
zásod ellen, mivel, amint azt már szintén említettem, ilyen szépséggel vagy megáldva, ha sza-
bad ismételten így mondanom. Roseanne, te vagy kétségkívül a legszebb fiatal lány, akit
Sligóban valaha láttunk.
Gaunt atya ezt olyan egyszerűen mondta, és olyan őszinte… majdnem azt mondtam, ártat-
lanság, mindenesetre valami ártatlansághoz hasonló dolog vegyült a hangjába, és olyan szé-
pen beszélt, hogy akaratom ellenére elmosolyodtam. Olyan volt, mintha a Sligo Streeten di-
csért volna meg egy előkelő idős hölgy, egy Pollexfen, vagy Middleton, vagy efféle, a herme-
linjében meg a szép tweedszövet ruhájában.
– Ostobaság a részemről, hogy hízelgek neked – mondta a pap. – Csak azt akarom monda-
ni, hogy ha hagyod, hogy a szárnyam alá vegyelek, tudok neked segíteni, és akarok is. Azt is
hozzá kell tennem, hogy édesapád iránt a létező legnagyobb tisztelettel viseltettem, annak
ellenére, hogy kínos helyzetbe hozott, sőt igaz szeretetet éreztem iránta, mert egyenes jellemű
lélek volt.
– De presbiteriánus lélek – jegyeztem meg.
– Igen – mondta Gaunt atya.
– Anyám a plymouthi testvérgyülekezet tagja.
– Hát – mondta Gaunt atya, most először némi rosszindulattal a hangjában –, ne is törődj
vele.
– De muszáj törődnöm az anyámmal. És fogok is. A lánya vagyok, ez a kötelességem.
– Az édesanyád, Roseanne, nagyon beteg asszony.
Elismerem, hogy mivel addig ezt senkitől sem hallottam, senki sem öntötte előttem sza-
vakba, megdöbbentett a kijelentése. De igen, tudtam, hogy igazat beszél.
– Több mint valószínű – folytatta –, hogy be kell majd adnod a menhelyre, remélem, nem
döbbent meg, amit mondok?
Ó, dehogynem döbbentett meg! Amikor kiejtette a száján ezeket a félelmetes szavakat, ne-
kem összeszorult a gyomrom, és a csontjaim körül sajogtak az izmaim. Anélkül, hogy tudtam
volna, mit csinálok, hirtelen, megmagyarázhatatlanul odahánytam magam elé a szőnyegre.
Gaunt atya rendkívüli gyorsasággal és végtelenül szép, szabályos mozdulattal kapta maga alá
a lábait. A padlón ott díszelgett annak a finom pirítósnak a maradványa, amit reggelire készí-
tettem anyámnak és magamnak.
Gaunt atya fölállt.
– Ó. Ezt, gondolom, föl kell takarítanod.
– Azt fogom tenni – mondtam, és visszanyeltem a kikívánkozó mentegetőzést. Valahogy
tudtam, hogy Gaunt atyától soha nem szabad bocsánatot kérnem, és hogy ő attól fogva isme-
retlen erő lesz a számomra, olyan, mint egy előre nem jelezhető természeti katasztrófa, amely
az ismeretlenség homályában várja, hogy földúlhassa a vidéket.
– Atyám, nem tudom megtenni, amit mond. Képtelen vagyok rá.
– Megteszed, hogy gondolkozol rajta? Lehet, hogy gyászodban rossz döntéseket hozol. Én

Csak Könyvek 55
ezt megértem. Apám öt éve halt meg rákban, szörnyű halála volt, és én mindmáig gyászolom
őt. Ne feledd, Roseanne, hogy a gyász két évig tart. Most sokáig nem támadnak majd jó gon-
dolataid. Úgyhogy fogadd meg a tanácsomat, hagyd, hogy tanácsot adjak neked in loco
parentis, tudod, hadd legyek ebben a dologban apád helyett apád, hiszen egy papnak ez is a
dolga. Olyan sok közös ügyünk volt édesapáddal meg veled is, hogy szinte már most is a
nyájhoz tartozol. Ha csatlakozol a nyájhoz, megmenekül a halhatatlan lelked, és elnyered a
megváltást ebben a földi siralomvölgyben. A nyáj védelmet nyújt a világ szennyáradata és
sorscsapásai ellen.
Megráztam a fejem. Lelki szemeim előtt most is látom, ahogy megrázom a fejem.
Gaunt atya is ingatta a fejét, de másképp. – Azért meggondolod? Gondolkodj a dolgon,
Roseanne, és aztán majd beszélünk még róla. Olyan pillanata ez az életednek, amikor a lehető
legnagyobb veszélynek vagy kitéve. További szép napot, Roseanne. Köszönöm a teát. Na-
gyon finom volt. És köszönöm a vendéglátást édesanyádnak is.
Kilépett a parányi előszobába, majd az utcára. Amikor már végképp elment, hallótávolsá-
gon kívülre ért, és csak a ruhája szaga lengte be furcsán a szobát, azt mondtam:
– Isten vele, atyám.

56 Csak Könyvek
 10. fejezet
Grene doktor ma is bejött. Leborotválta a szakállát!
Nem emlékszem, hogy említettem-e a szakállát. A férfiakon a szakáll csak arra jó, hogy el-
rejtsen valamit, az arcukat, persze, de belső dolgokat is, mint a titkos kertet körülvevő sövény,
vagy a kalitkára borított takaró.
Szívesen mondanám, hogy rá sem ismertem, amikor belépett, mert ezt várnád tőlem, ked-
ves olvasóm, de az igazság az, hogy ráismertem.
Itt ültem és írtam, amikor meghallottam a folyosón közeledő lépteit, és még épphogy sike-
rült eldugnom mindent a padló alá, mielőtt bekopogott, és bejött, és ahogy mindig, most is
elég nehéz feladat volt ez egy magamfajta cailleach számára. A cailleach mesebeli vén banya,
bölcs öregasszony, időnként amolyan boszorkány. A férjem, Tom McNulty mestere volt az
efféle történeteknek, főként azért tudta roppant hatásosan előadni őket, mert elhitte minden
szavukat. Egyszer majd mesélek neked a kétfejű kutyáról, amit az Enniscrone-ba vezető úton
látott, ha akarod. Honnan tudjam, mit akarsz, miben telik kedved? Kezdek hozzászokni, hogy
elgondollak téged, hogy azt képzelem, vagy valahol. A cailleachnak tévképzetei vannak! Az
öreg bábának. Én csak a saját régi történetem bábája vagyok. Ennyi épp elég a bábáskodásból.
Grene doktor nagyon visszafogott volt, nagyon halk, és nagyon csillogott az arca. Lehet,
hogy kent rá valami kenőcsöt, amikor leborotválta, hogy védje valamelyest a csípős levegőtől.
Odaballagott az asztalhoz – én az ágyon ültem, az ágytakaró parányi tájképei között, azt hi-
szem, francia életképek, egy ember, aki szamarat visz a hátán meg effélék –, kezébe vette
apám régi Religio Medici-kiadását, és ráérősen nézegetni kezdte. Amikor apám meghalt,
meglepetten láttam, hogy a könyvet 1869-ben nyomtatták, pedig tudtam, hogy sok-sok éve
megvan neki. Az előzéklapra ceruzával rá volt írva a neve, Southampton város neve meg az
1888-as évszám, én mégis reméltem, hogy talán az ő apja, az én nagyapám kezéből került az ő
ifjú kezébe, a nagyapáméból, akivel, persze, soha nem találkoztam. Lehet, hogy tőle kapta.
Úgyhogy amikor kézbe vettem a kis kötetet, mondhatni kezek egész sora vette körül, a család-
tagjaim keze. Mert egy magányos embernek álmatlan éjszakákon vigaszt nyújtanak a család-
tagjai, vagy akár az emlékük is.
Mivel oly jól ismertem a kis könyvet, kitaláltam, mit néz Grene doktor. Sir Thomas
Browne szakállas arcképét. Talán a szakáll, a kerek metszetben vadul kiugró képződmény
láttán hirtelen megbánta, hogy az övé odaveszett. A metszetet a Sampson Low, Son and
Marston cég készítette. Az a Son, az gyönyörű. Sampson Low fia. Ki volt ő, ki volt ő? Vajon
apja korbácsütései alatt dolgozott, vagy szelíden és tisztelettel bántak vele? A jegyzeteket J.
W. Willis Bund írta. Nevek, nevek, a tulajdonosaik mind elhunytak már, elfeledték őket, ma-
dárdal csupán ez a névsor a dolgok nagy bozótjában. De ha J. W. Willis Bund meghalhat elfe-
ledve, attól nekem mennyivel lesz könnyebb? Annyival, hogy legalább ez közös bennünk.
Son. Fia. Milyen keveset tudok a saját fiamról! Roseanne Clear fiáról.
– Egy régi könyv – jegyezte meg a doktor.
– Igen.
– Mrs. McNulty, ki volt az a Joe Clear?
Grene doktor arca most arról árulkodott, hogy meghökkent, és nagyon elmélyülten gon-
dolkodik, mint a kisfiú, aki számtanpéldán töri a fejét. Ha lett volna nála ceruza, talán meg is
nyalja a grafitot.
Leborotválta a szakállát, és mivel nem rejtette el az arcát, úgy éreztem, tartozom neki va-
lamivel.
– Az apám – feleltem.
– Tehát művelt ember volt?

Csak Könyvek 57
 – Az bizony. Egy lelkész fia. Collooney-ból származott.
– Collooney – ismételte a doktor. – Collooney a húszas években nagyon megszenvedte a
zavargásokat. Tulajdonképpen örömmel látom, hogy volt ott egy ember, aki olvasta a Religio
Medicit.
Abból, hogy olyan lassan mondta az utolsó két szót, tudtam, hogy még soha nem találko-
zott azzal a könyvvel.
Grene doktor továbblapozott, a bevezetőt átugrotta, és komótosan keresgélte, hol kezdődik
maga a könyv, ahogy szokás.
– „Az olvasóhoz. Bizonyára mohón falja az életet az olyan ember, aki akkor is élni vágyik,
amikor az egész világ a végét járja…”
Grene doktor furcsa kis kacajt hallatott, nem is igazi kacajt, inkább egyfajta miniatűr kiál-
tást. Aztán visszatette a könyvet oda, ahol találta.
– Értem – mondta, pedig én nem szóltam egy szót sem. Talán az előzéklapon látható öreg,
szakállas archoz beszélt, vagy magához a könyvhöz. Hetvenhat, ennyi éves volt Thomas
Browne, amikor meghalt, hozzám képest zsenge ifjonc volt. A születésnapján halt meg, ez
előfordul, ha ritkán is. Gondolom, Grene doktor úgy hatvan körül járhat. Soha nem láttam
még ilyen ünnepélyesen komolynak, mint ma. Aligha nevezhető a bolondozás és a viccek
emberének, de néha valami furcsa könnyedség árad belőle. A szegény John Kane-hez képest,
akit sok bűn terhel, a feltételezett erőszaktételeitől a menhelyen elkövetett gonosztetteiig,
Grene doktor valóságos angyal. Lehet, hogy sok más emberhez képest is az, ezt már nem tud-
nám megmondani. Ha Grene doktor úgy is érzi, mintha a hullámok vetették volna a menhely
borzalmas partvidékére, ha bármilyen értelemben a tegnap emberének érzi is magát, ahogy
mondani szokás, számomra ő akkor is a holnap és a holnapután embere. Ilyen gondolataim
támadtak, ahogy elnéztem őt, és próbáltam kibogozni újdonsült kedélyállapota csomóját.
Grene doktor most átvágott a szobán, és az ablaknál álló kis székhez lépett, ahol szeretek
üldögélni, ha kicsit melegebb az idő. Máskor olyan hideg van ott, hogy szinte áthatol az üve-
gen. Az ablak alatt ott húzódik az udvar, a magas kerítésfal és a végtelen mezők. Mint mond-
ják, Roscommon városa is ott van mindjárt a horizonton túl, és lehet, hogy így is van. A me-
zők között kanyarog egy folyó, amely nyáron visszaveri a napfényt, és jeleket ad az ablako-
mon, de hogy kinek-minek jelez, és hova küldi az üzenetet, azt nem tudom. A folyó fénye
táncol az üvegen. Így aztán természetes, hogy szeretek itt üldögélni. Szóval most Grene dok-
tor ránehezedett a székre, ami mindig némi riadalmat okoz nekem, mert ez csak egy ruhatartó
szék, a vidéki asszonyok szerettek ilyen takaros kis ülőalkalmatosságot tartani a hálószobá-
jukban, hogy arra tegyék a ruhájukat, még akkor is, ha az volt az egyetlen szép tárgy a ház-
ban. Hogy hogyan került ide, ebbe a szobába, azt csak a jóisten tudja, sőt talán még ő sem.
– Emlékszik rá, Mrs. McNulty, hogy mi volt a… úgy értem, milyen események vezettek
odáig, hogy a sligói intézetbe került? Mint már mondtam, nem találtam az ügyről megfelelő
dokumentációt. Azóta ismét átkutattam mindent, de továbbra sem találtam semmit. Attól tar-
tok, az ön itteni és sligói tartózkodásának története már nem létezik. De folytatom a keresést,
és üzentem Sligóba is, hátha ott előkerül valami. Emlékszik valamire az üggyel kapcsolatban?
– Nem hiszem. Úgy hívták, Leitrim Hotel. Erre emlékszem.
– Micsoda?
– A sligói menhelyet úgy hívták, Leitrim Hotel.
– Valóban? Ezt nem is tudtam. És miért hívták így? Ó, hát persze – mondta aztán, és kis
híján elnevette magát –, azért, mert… igen.
– Azt beszélték, ott van fél Leitrim.
– Szegény leitrimiek.
– Igen.
– Furcsa szó ez a Leitrim. Kíváncsi lennék, mit jelent. Gondolom, ír szó. Hát persze, hogy
az.

58 Csak Könyvek
 Rámosolyogtam. Olyan volt, mint egy kisfiú, aki beütötte a térdét, de már enyhül a fájda-
lom. A kisfiú vidámsága volt ez a fájdalom és a könnyek után.
Aztán valahogy megint visszasüppedt a sötét búskomorságba, visszahúzódott magába,
mint a vakond a földbe. Elsősorban azért válaszoltam neki, hogy visszarángassam.
– Emlékszem én szörnyű, sötét dolgokra meg veszteségekre meg zajra, de olyan ez, mint
azok a borzalmas, sötét képek, amelyek a templomokban lógnak, Isten tudja, miért, mert nem
lát rajtuk az ember az égvilágon semmit.
– Mrs. McNulty, ez gyönyörű leírása volt a traumás memóriának.
– Tényleg?
– Igen, tényleg.
Aztán a doktor sokáig csak üldögélt a maga sajátos csöndjében. Olyan sokáig ült ott, hogy
már-már ő is bentlakó lett! Mintha csak ő is ott lakott volna, mintha nem lett volna hová men-
nie, nem lett volna dolga, nem kellett volna ellátnia senkit.
Ült, csak ült a fagyos fényben. A saját vizébe fúlt folyó, amely a februári esőzések idején
másodszor is megfulladt, nem tudta odavetíteni a fényét. Az ablaküveg szigorúan önmaga
volt. Csak a mozdulatlan téli fű zöldje piszkította be egy kicsit odalentről. A doktor szeme,
amely most, a szakáll nélkül valahogy sokkal tisztább, áttetszőbb és jobban kivehető volt, úgy
nézett előre, mintha egy tőle egyméternyire lévő tárgyat bámulna, így merednek maguk elé a
portrékon látható arcok. Az ágyon ültem, és a zavar legcsekélyebb jele nélkül figyeltem őt,
mert ő egyáltalán nem figyelt engem. Csak nézett arra a furcsa helyre, középtávolba, amely
minden távolság közül a legrejtélyesebb, legemberibb, legélénkebb színű. És a szeméből las-
san folytak a könnyek, a világtól még érintetlen, makulátlan emberi könnyek. Folyó, ablak,
szempár.
– Mi a baj, Grene doktor? – szólaltam meg.
– Ó – mondta.
Fölálltam, és közelebb léptem hozzá. Te is ezt tetted volna. Ez egy ősi dolog. Az embert
valami hajtja a hirtelen jött szomorúság felé, vagy talán időnként el is taszítja tőle. Olyankor
az ember eltávolodik. Én közelebb mentem, nem tudtam mást tenni.
– Kérem, ne ijedjen meg, ha odaállok maga mellé – figyelmeztettem. – Tegnap fürödtem.
Nem vagyok rossz szagú.
– Mi? – kérdezte meglepődve, de ez csak egy pillanatig tartott. – Mi?
Odaálltam mellé, kinyújtottam a jobb kezemet, és a vállára tettem, illetve igazából egy ki-
csit a válla alá, a hátára. Hívatlanul feltolult egy emlékkép, amikor apám az ágyán ül, a karja-
iban tartja anyámat, és szinte gyerekesen paskolja a hátát. Én nem mertem megpaskolni Grene
doktor hátát, csak nyugtattam rajta a vén kezemet.
– Mi a baj? – kérdeztem.
– Ó – mondta. – Ó. A feleségem meghalt.
– A felesége?
– Igen – felelte –, igen. Cserbenhagyta a légzése. Fuldoklott, fuldoklott… aztán megful-
ladt.
– Ó, szegénykém – mondtam.
– Igen – mondta. – Igen.
Most már tudtam valamit Grene doktorról. Az imént már szólásra nyitottam a számat, hogy
az odaveszett szakállára való tekintettel elmondjak neki valamit magamról, erre az ő szájából
fakadt ez a hír, ez az óriási horderejű közlés.
Végtelenül szomorúan, nagyon halkan még hozzátette:
– És ma van a születésnapom is.

Íme, egy történet a bennem lakozó, mindent átható butaságról. Talán el se fogod hinni, mi-
lyen mélységes butaság ez.

Csak Könyvek 59
 Nagyon szerettem volna beszélni apámmal, márpedig apám halott volt. Párszor kimentem
a sírjához a presbiteriánus temetőbe, de úgy éreztem, ott nem találom meg. Talán nem a
csontjaiban lakozott, lehet, hogy a jelzőberendezése, az igazi önmaga máshol volt.
Egy nyomott, mélabús decemberi délutánon történt, amikor négy órakor már besötétedik,
és ez kapóra jött nekem. Jól tudtam, hogy a régi kapu, fönt, a másik temetőben, nyitva lesz, és
milyen könnyen besurranhatnék azon a kapun a sötétben, hogy bevegyem magam a sírok kö-
zé, ahol senki sem vehet észre. Biztos voltam benne, reménykedtem benne, hogy ha apámat
meg lehet még találni valahol, ott talán maradhatott belőle valami, netán egy bokrokból, ös-
vényekből, elföldelt dolgokból sodort fonal, amely valamiféle ősi rádióként fogja az általa
kibocsátott jeleket.
Beosontam tehát oda a régi kék ruhámban meg a kabátomban, akkoriban olyan vékony és
törékeny voltam, mint egy szürke gém, és abban az öltözékben különösen hasonlítottam erre a
madárra, hiszen fönt kiállt belőle az ügyefogyott arcom meg a hosszú nyakam, hadd töltse ki
rajta a mérgét a hideg.
Micsoda nyugalom szállt meg a szétágazó ösvények, a csöndes kövek, a sírok mellett föld-
be szúrt vastáblácskákra írt, ismerős számok láttán, amelyekről tudtam, hogy megegyeznek a
betonszentélyben őrzött sírjegyzék számaival! Sárgás fény rekedt meg a fő gyalogutakat sze-
gélyező, csenevész fácskákból álló kiserdőben, amely éppen a halál fagyos szelétől lett ilyen
gyér és ritkás. Jó szorosan összehúztam magamon a kabátot, egészen a gallérjáig, és anélkül,
hogy igazából meggondoltam volna, mit is csinálok, vagy igazából jelen lettem volna, elgya-
logoltam a szentély előtti, nagy körben elrendezett sírcsoportig.
Ott voltak az oszlopok, ott volt a régi, csúcsos boltív a megfakult emberalakokkal, görög
hősökkel meg hasonlókkal, ismeretlen háborúk, ismeretlen korok hőseivel meg a nehéz zsa-
nérján kissé eltátott szájjal nyugvó vasajtó meg odabent a kályha és a lámpa hőn áhított fénye,
amely minden szónál ékesebben beszélt apámról. A jelen pillanatra nem is gondolva, más
szóval roppant ostobán, előrébb óvakodtam a fény felé, és miközben a szívem könyörgött,
hogy haladjak tovább, arra gondoltam, hogy visszakövetelem magamnak a fény, a melegség,
a beszélgetés hőn áhított védőburkát. Az ajtó nyitva volt annyira, hogy beléphessek.
A házikóban nem változott semmi. Odabent is apámról beszélt minden. A teáskannája
most is ott volt az ingatag tűzhelylapon, a szeneskályha rostélya mellett, a zománcos csészéje,
sőt még az enyém is, ott állt az asztalon, a kevés könyv és számlakönyv is ott hevert takaros,
rendezett kupacban, és a kopott palapadlón is ugyanazok a lábnyomok látszottak. Tágra nyílt
a szemem, egyre tágabbra, meg az arcom is, és teljesen biztos voltam benne, hogy hamarosan
együtt leszek apámmal, hamarosan vigaszt és jó tanácsokat kapok, és visszahelyeznek a joga-
imba.
Aztán hirtelen, döbbenetes, sokkoló módon nagyot taszítottak rajtam hátulról. A saját apám
menedékhelyén nem számítottam ilyesmire. Tántorogtam pár lépést előre, kis híján elestem,
és a gyomrom is mintha zötyögött-dülöngélt volna attól, hogy ilyen gyorsan kellett vissza-
nyernem az egyensúlyomat, roppant kellemetlen érzés volt. Megfordultam, és az ajtóban egy
idegen férfit pillantottam meg. Kidudorodott a pocakja a szűk gyapjúzubbonya alól, és olyan
volt a formája meg a kinézete, mint egy boltban vásárolt vekni kenyérnek. Szigorú, furcsa,
beesett arca volt, és bozontos szemöldöke, mint az öregeknek, pedig nem lehetett sokkal több
ötvennél. De hiszen én ismertem ezt az embert, hát persze, hogy ismertem! Joe Brady volt az,
aki apám helyébe lépett.
Hát nem mondta el nekem Gaunt atya? Akkor hogyhogy kiment a fejemből? Mi az istenha-
ragját kerestem én ott? Most azt fogod mondani, őrültség volt, el voltam tévelyedve, zűrzavar
honolt a fejemben. Az biztos, hogy Joe Brady egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy udvarló
vagy efféle. Dühösnek látszott, és ide-oda forgolódott azzal a boldogtalan, lángoló tekintettel,
amely már apám temetésén is feltűnt. Annyira vágyakoztam apám után, hogy egyszerűen nem
is gondoltam többé Joe Bradyre, mióta Gaunt atya előadta a kérését.

60 Csak Könyvek
 A kigúnyolt nő haragja túltesz a pokol tüzén, lehet, hogy így van, de tapasztalatom szerint
a férfiak sem jobbak. Mintha lentről, a padló hideg kőlapjaiból fészkelte volna belém magát a
rettegés, amely olyan méreteket öltött – és bocsásd meg ezt a kendőzetlen őszinteséget egy
rémségekre visszaemlékező öregasszonynak –, hogy magatehetetlenül összepisiltem a bugyo-
gómat. Biztos vagyok benne, hogy Joe Brady ezt még ott, a gyéren megvilágított szentélyben
is látta, és hogy ezért vagy másért, azt nem tudom, de kacajra fakadt. Olyan volt a nevetése,
mint a kutya morgása, ha attól fél, hogy rálépnek, amolyan figyelmeztető nevetés, ha van
ilyen. És hát nem azt írják a könyvek, hogy az emberi nevetés az ősi grimaszokból, vicsorgás-
ból eredeztethető? Nekem akkor úgy tűnt, hogy ennek egyértelmű bizonyítékát látom.
– Nem kellettem neked – mondta Joe Brady, életében először szólt hozzám, és ezzel igen-
csak megdöbbentett –, jobban szeretnél olyan istentelen lány maradni, amilyen vagy.
Közelebb lépett hozzám, és nem tudom, mi volt a szándéka. De ahogy felém haladt, úgy
láttam, megszületik benne valami ősi, leküzdhetetlen késztetés. A néma kis házikó a néma
temetőben, a decemberi sötétség, és valami énbennem, ami neki nagyon kellett. Úgy tűnt,
mintha menet közben megváltozna a szándéka, az arcáról leolvadt az emberség, és a szemé-
ben megmoccant valami titkos, az emberi mozgatórugóknál sötétebb, vészjóslóbb erő, azok-
ból az időkből, amikor még nem kaptuk meg a mi rakoncátlan lelkünket. Az eltelt idő képte-
len távolából úgy gondolom, meg akart ölni engem, de hogy ugyan miért, azt nem tudom.
Volt ennek a Joe Bradynek valami története, amelybe szépen belecsöppentem, de hogy miféle
nagyszabású összeesküvést főztek ki Gaunt atyával, azt nem tudom. Apámat kerestem, de úgy
tűnt, a gyilkosomra találtam rá. Elkiáltottam magam, egy csapásra megjött a hangom. Torkom
szakadtából ordítottam!
Most Joe Brady háta mögött belépett egy másik férfi. Micsoda szerencsém volt, hogy ép-
pen ott járt még valaki abban a hallgatag temetőben! Addigra Joe Brady megtette a hozzám
vezető utolsó lépést is, és mintha erre vágyna a legjobban a világon, a cingár nyakamra fonta
az ujjait, és maga felé húzott. Aztán valahogy megéreztem, bár tudni nem tudtam, hogy a slic-
cénél matat, hogy kiszabadítsa, ami mögötte van, Istenem, segíts, még csak tizenhat éves vol-
tam, és hallottam ugyan egyet s mást, de valójában jóformán semmit se tudtam, csak azt, hogy
bizonyos fiúk olykor fölkavarják az embert, ha elmegy mellettük, és nem tudni, miért. Éle-
temnek azon a pontján talán a legártatlanabb lány voltam egész Sligóban, és emlékszem, még
most, írás közben is emlékszem, az volt az első gondolatom, hogy mindjárt előkap a bricsesz-
nadrágjából egy pisztolyt vagy egy kést, mert hiszen épp azon a szent helyen láttam embere-
ket fegyvert rántani, és hallottam ezeket a fegyvereket eldördülni.
A Joe Brady háta mögött álló jövevénynek, a fenti gondolatommal nagyon is összhangban,
fegyver volt a kezében, nagydarab, súlyosnak látszó mordály, és oldalvást lesújtott vele Joe
Brady tarkójára, olyan mozdulattal, mintha a magasra nőtt gazt csapná le sarlóval. Mindezek-
nek tudatában voltam, pedig halálra váltan, a rémülettől szó szerint átitatva álltam ott. Joe
Brady az első ütéstől még nem esett össze, de térdre hullott, és akkor megláttam a lába közt a
megduzzadt péniszét, és mélységes undorral, felháborodva a szemem elé kaptam a kezemet.
A jövevény ismét nagyot húzott rá a mordályával. Hát itt mindenkinek fegyvere van, gondol-
tam, az a sorsom, hogy itt folyton fegyvereket lássak?
Joe Brady mozdulatlanul, némán hevert a padlón. Elvettem az arcom elől a kezem, és elő-
ször őrá néztem, majd a másik férfira. Elég fiatal, vézna, fekete hajú fickó volt.
– Jól van? – kérdezte. – Ez az apja?
– Nem, nem az apám – feleltem már-már hisztérikusan. – Az apám meghalt.
– Értem – mondta a férfi –, és rám nem emlékszik? Mert én emlékszem magára.
– Nem – válaszoltam –, nem emlékszem.
– Pedig egyszer már találkoztunk. Elmegyek Amerikába, és előtte el akartam búcsúzni az
öcsémtől, Willie-től.
– Az kicsoda? – kérdeztem ostobán. – És mit keresne itt?

Csak Könyvek 61
 – Itt van eltemetve. Hát nem emlékszik? Nem maga volt az a lányka, aki elhívta hozzá azt
a nyomorult papot, és aki alighanem ránk hozta a katonákat, akik elvittek minket és a többie-
ket megölték, én meg csak csodával határos módon menekültem meg, és jutottam haza?
– Így már tudom – mondtam. – Ismerem magát. – És megjelent előttem a neve is, lehet,
hogy csak azért, mert apám kimondta, amikor a kis szobánkban ülve az újságot olvasta, vagy
talán itt ült a szentélyben? – Maga John Lavelle. A szigetekről.
– Igen, John Lavelle az Inishkea-szigetekről. És most elmegyek máshova, el bizony, jó
messze ettől a rohadt, büdös országtól, a kibaszott hűségesküjével meg az elárult halottaival.
Csak bámultam rá. Döbbenetes volt ez a hazajáró lélek.
– Mivel megtettem magának azt a szívességet, hogy megmentettem – mondta kihívó, el-
lenséges hangon –, nem úgy, ahogy maga engem, talán megmondhatná, hol van az öcsém
sírja, mert hiába barangolok itt le-föl, le-föl, nem találtam meg.
– Nem tudom, nem tudom – mondtam. – De, de ott lesz a könyvben, az asztalon. Ez az
ember meghalt?
– Nem tudom, meghalt-e. Mókás, hogy nem az apja, és én mégis lecsaptam. Mert azt ugye
tudja, hogy az apja feje fölött halálos ítélet lebegett azért, amit tett. Vagy nem is azért, amit ő
tett, hanem azért, amit maga tett, hogy ránk hozta a katonákat. De lányokat mégse lőhetünk
agyon.
– Szerintem maga rá tudná szánni magát, hogy lányokat lőjön agyon, ha megpróbálná.
Hogy érti azt, hogy halálos ítéletet mondtak ki apámra?
– Mivel még tombolt a háború, kénytelenek voltunk levelet küldeni neki, amely tartalmazta
a halálos ítéletét, és szerencséje volt, hogy a háború után annyiban hagytuk a dolgot.
– Szerencséje volt? – törtek elő dühödten a torkomból a szavak. – Nála szerencsétlenebb
ember még nem született Írországban! Az a szegény ember ott fekszik holtan a másik temető-
ben! Levelet küldtek neki? Hát nem tudják, milyen nehéz élete volt? Nem ismerik a szomorú
sorsát? Ó, tudtam én, hogy van még valami, amiről nem tudok. Maga, maga, maga ölte meg!
Maga ölte meg, John Lavelle!
Ez a John Lavelle most elhallgatott. Az arcáról eltűnt a sápasztó izgatottság. Egy csapásra
nagyon normálisan, nagyon szépen kezdett beszélni. Valami rejtélyes okból, amely mindmáig
felfoghatatlan a számomra, tudtam, hogy amit mondtam, az nem igaz. Büszke vagyok rá,
hogy legalább ezt megértettem. Bármit is tett élete során ez a fiatalember, az apámat nem ölte
meg.
– Nézze – szólalt meg –, sajnálom, hogy az édesapja meghalt. Hát persze, hogy sajnálom.
Nem tudja, hogy a bajtársaimat agyonlőtték? Kíméletlenül elhurcolták és lepuffantották őket,
írek az íreket.
A hangulatváltozása mintha ragályos lett volna, és én el is kaptam, mint a náthát.
– Sajnálom, hogy ez történt – mondtam. Vajon miért éreztem magam hirtelen ostobának és
kétbalkezesnek? – Sajnálom az egészet. A katonákat nem én hívtam ide. Nem bizony. De az
sem érdekel, ha maga azt gondolja, hogy én voltam. Sőt még az sem érdekel, ha agyonlő. Sze-
rettem az apámat. Most pedig a maga bajtársai is halottak, meg az apám is. Egy szót se szól-
tam senkinek a papon kívül, ő pedig idefelé jövet nem tudott beszélni senkivel. Hát nem érti,
hogy a katonák követték magukat? Azt hiszi, nem látta magukat senki más? Ennek a városnak
szeme van. Ez a város gond nélkül kifürkészi a titkokat.
Furcsa moszatszínben játszott a szeme, ahogy rám meredt. Ott volt a szemében az
Inishkea-szigetek partjainál úszkáló rengeteg moszat. Lehet, hogy arrafelé moszatok lötyög-
nek az anyák méhében, és az emberek félig-meddig a tengerben gyökereznek, mint a teremtett
világ első kis lüktető élőlényei, ha az olvasmányaimnak hinni lehet. De akkor, ó, akkor kitisz-
tult a tekintete, távozott belőle minden más, és csak engem bámult, és akkor először meglát-
tam, mi rejlik még John Lavelle-ben, egyfajta kedvesség. Hogy mennyi ehhez hasonló ked-
vességet borított be a háború hullákkal és szitkokkal, azt nem tudom.

62 Csak Könyvek
 – Megmutatja az öcsém sírját? – kérdezte olyan hanghordozással, ahogy mások talán azt
mondanák: Szeretlek.
– Megmutatom, ha megtalálom.
Odamentem hát a szóban forgó könyvhöz, és átfutottam a névsort. Apám csodaszép, kalli-
grafikus kék betűi töltötték meg a lapokat, egy igazi írnok keze írása, pedig ő nem is volt az.
És az L betűnél meg is találtam őt, Willie-t, Willie Lavelle-t. Aztán megnéztem az iktatószá-
mot is, és mintha csak az apám lennék, nem pedig egy tizenhat éves lány, akit kis híján ledön-
tötték a lábáról és megerőszakoltak, kikerültem a még mindig magatehetetlen Joe Brady te-
nyeres-talpas, lomha testét, meg John Lavelle-t is, kisétáltam a fák közé, és elvezettem John
Lavelle-t az öccse sírjához, hogy elbúcsúzhasson.

Aztán John Lavelle talán tényleg kiment Amerikába, mert hosszú idő telt el anélkül, hogy
bárki is hallott volna felőle.
John Lavelle Amerikába ment, én pedig egy Café Cairo nevű helyre – amely azért nem
volt annyira messze.

Csak Könyvek 63
 11. fejezet
John Kane ma rendkívüli bejelentéssel rukkolt elő. Azt mondta, az idén korán nyílik a hó-
virág. Nem is gondolná az ember, hogy egy ilyen fickó észreveszi az előbújó hóvirágokat. Azt
mondta, a felső kertben, ahova csak az intézet dolgozói léphetnek be, látott egy virágzó sáf-
rányt is.
Mindezt nagyon kedvesen mondta el, miközben a szoba közepén állt a felmosóbottal. Iga-
zából azért jött be, hogy fölmossa a padlót, de miután beszámolt nekem ezekről a csodákról,
kiment, a felmosásról meg is feledkezett. Csak arra tudok gondolni, hogy elvonta a figyelmét
a rohamszerűen rátörő költőiség. Ez megint csak azt bizonyítja, hogy az emberek többnyire
nem tartják magukat a karakterjegyeikhez, folyton menekülnek azok elől. Ugyanakkor a mos-
dótál továbbra sem jó ismerőse John Kane-nek, és a slicce is nyitva volt, mint rendesen. Egy
szép napon majd észreveszi a nyitott sliccét valami kis állat, és beköltözik oda, mint a sün-
disznó a kőrisfa hívogató, nyirkos odvába.
Nyugodtan írom mindezt, pedig jelen pillanatban minden vagyok, csak nyugodt nem.
Grene doktor ma délután egy teljes órát töltött nálam. Megdöbbentett a hamuszürke arca,
és a megdöbbenésemet csak fokozta, hogy a gyászolók fekete öltönyét viselte, mert éppen a
felesége temetéséről jött. Bernek nevezte, ez nyilván a Betty rövidebb alakja, az pedig melyik
névnek is? Nem emlékszem. Talán az Elizabethnek. Azt mondta, negyvennégyen voltak a
temetésen, megszámolta őket. Eszembe jutott, hogy az enyémen kevesebben lesznek, keve-
sebben, nagyon kevesen, vagy senki sem, hacsak Grene doktor el nem jön az elföldelésemre.
De hát mit számít ez? A ráncain is látszott, hogy milyen mélyen gyászol, és a leborotvált sza-
kálla helyén csúnya, piros kiütés jelent meg, amelyhez óvatosan egyre-másra odanyúlkált.
Mondtam neki, hogy egy ilyen napon talán jobb, ha nem vesződik a magamfajtákkal, de erre
nem válaszolt.
– Váratlanul találtam még némi anyagot – mondta. – Nem tudom, segít-e ez rajtunk, mivel
régi dolgokra vonatkozik. Ahogy mondják.
Ahogy kik mondják? Akikkel találkozni szokott? Ifjúkora öregjei? Mikor volt Grene dok-
tor fiatal? Gondolom, a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben. Amikor Erzsébet királynő is
fiatal volt, Anglia pedig öreg.
– Egy kis tanúvallomás került elő, amit sok évvel ezelőtt tettek, nem is tudom, hogy ebben
az intézményben készült-e a dokumentum, vagy még abban az időben, amikor maga a sligói
elmekórházban volt, és onnan küldték át magával együtt. De legalább táplálhatok némi re-
ményt, hogy ott megvan az eredeti. Ez a másolat ugyanis nagyon rossz állapotban van, gépelt
példány, de nagyon halvány, ahogy arra talán számítani is lehetett. És a nagy része hiányzik.
Tényleg mintha egy egyiptomi sírkamrából került volna elő. Az irat utalást tesz arra, hogy a
maga édesapja a Királyi Ír Rendőrségnél szolgált, ezzel a kifejezéssel már sok-sok éve nem
találkoztam, és a halála körülményeire is – vagy mondhatnánk úgy is, hogy a meggyilkolása
körülményeire. Nagyon lehangolt, amikor olvastam. Nem tudom, miért, de úgy éreztem, lát-
nom kell ma magát, a saját… nehézségeim ellenére. Annyira elevennek, annyira mainak érez-
tem az irat tartalmát, talán azért, mert pillanatnyilag fogékony vagyok a gyászra és a sorscsa-
pásokra. Talán ez az oka. Nagyon földúlt ez a dolog, Roseanne. És főként azért, mert erről
eddig nem tudtam.
A szavai ott lógtak a levegőben, ahogy az ilyen szavak szoktak.
– Az a papír biztos valaki másnak az aktájába tartozik – mondtam.
– Ó? – csodálkozott Grene doktor.
– Igen – bólintottam. – Lehet, hogy ok nélkül zaklatta föl magát. Legalábbis miattam nem
kellett volna.

64 Csak Könyvek
 – Nem ilyen sorsra jutott az édesapja?
– Nem.
– Nem szolgált a rendőrségnél?
– Nem.
– Hát, ezt megnyugvással hallom. De a maga neve szerepelt az iraton, Roseanne McNulty.
– Maga Mrs. McNultynak hív engem, de ahhoz a névhez egy másik történet tartozik, iga-
zából a leánykori nevemen kellene szólítania.
– De hát férjnél volt, nem?
– Igen, Tom McNulty felesége voltam.
– És ő meghalt?
– Nem, nem.
De abban a pillanatban semmi mást nem tudtam ehhez hozzátenni.
– A dokumentum szerint az édesapja a Királyi ír Rendőrség tagja volt Sligóban a húszas
években, az akkori konfliktus csúcspontján, és tragikus körülmények között megölte az IRA.
Be kell vallanom, hogy még mindig egy kicsit zavaros nekem az az egész időszak. Az iskolá-
ban úgy tűnt nekünk, hogy végzetes hibák sorozatát követték el, és… és az öldöklés jellemez-
te azokat az éveket. Még a második világháború is olyan… nem is tudom, milyennek tűnt a
számunkra. Szinte ókori történelemnek. Pedig én a háború alatt születtem. Az édesapját nem
Josephnek hívták, Joseph Clearnek?
De engem a markában tartott valami kellemetlen érzés, nem tudom, volt-e már benne ré-
szed, mintha valaki gittel tömítené el az egész testedet. Amikor összecsuktam az ínyemet,
megesküdtem volna, hogy tényleg gittbe haraptam. Pánikba esve bámultam Grene doktorra.
– Mi a baj, Roseanne? Fölizgattam? Nagyon sajnálom.
– Lehetséges – szólaltam meg, amikor végre sikerült átpréselnem a szavakat a gitten –
, hogy ez lenne a munkája, Grene doktor?
– Hogy fölizgassam? Nem, nem. Az én munkám az, hogy segítsek magának. Jelen pilla-
natban pedig az, hogy véleményt alkossak az állapotáról. Az az igazság, hogy köteleztek is rá.
Manapság erre mindenféle jogszabályok vannak. Én ezer örömmel békén hagynám magát –
nem úgy értem, hogy magára hagynám, hanem hogy… hogy hagynám élni, és valami másról
beszélgetnék magával, vagy éppen semmiről, mert kezdem azt gondolni, hogy az a legegész-
ségesebb téma a világon.
– A leánykori nevem Clear volt – mondtam hirtelen.
– Gondoltam. Hiszen láttam ezt a nevet abban a kis könyvben – mondta Grene doktor. –
Ez, persze, nagyon ritka név. Joe Clear. Biztosan nem viselték túl sokan. Írországban nem
lehet túl sok Clear. Nem tudom, nem a Clare névváltozata-e, vagy talán a Cape Clear-
szigethez van köze, vagy mi?
Furcsa, aggodalmas, gyötrődő hanghordozással beszélt, és megint olyan zavart, megrökö-
nyödött képet vágott, mint a kisfiú, akinek meggyűlik a baja a házi feladattal.
– Azt hiszem, régi protestáns név, és talán Angliából ered.
– Gondolja? A McNulty viszont, persze, elég gyakori név. McNultykat mindenütt talál.
– Az régi sligói név. A férjem elmondta nekem, hogy ők voltak Írország utolsó dokumen-
tált kannibál törzse. Valahol azt írták róluk, hogy megették az ellenségeiket.
– Tréfás kedvű fickó volt a férje.
Ó, ó, ó, már megint sekély, sziklás vizekre eveztünk. Amilyen gyorsan csak tudtam, be-
gomboltam a számat. Ezt most nem akartam elmesélni.
– Hát, jó – mondta a doktor, és végre megmozdult, mint aki indulni készül –, talán holnap
vagy holnapután fölhozom magának azt az iratot, amit említettem. Talán érdekes lehetne, ha
átfutná.
– Nem megy már úgy az olvasás, mint régen. Thomas Browne-t még olvasom, de hát an-
nak a könyvnek a nagy részét fejből is tudom.

Csak Könyvek 65
 – Szereznünk kéne magának egy olvasószemüveget, Mrs. McNulty – vagy hívjam inkább
úgy, hogy Ms. Clear?
– Nagyon jól megvagyok olvasószemüveg nélkül.
– Rendben.
Aztán Grene doktor valami okból elnevette magát, olyan csilingelő kis kacajt hallatott,
mint amikor valakinek hirtelen mulatságos, magántermészetű gondolata támad, és nem tudja
visszafojtani a nevetést.
– Ó, dehogy – szólalt meg, pedig én nem mondtam semmit –, bocsásson meg, semmi,
semmi.
És bólogatva kivonult. Az ajtóban pedig fölemelte a jobb kezét, és odaintett nekem, mintha
egy induló hajó utasa lennék.
Ez vajon az előtt volt, hogy John Kane bejött, és a hóvirágokról beszélt, vagy utána? Nem
emlékszem.
Dehogynem emlékszem. John Kane utána még visszajött ugyan, de csak felmosni. Vala-
hogy nyilván rájött, hogy nem mosta föl nálam a padlót. Hiszen már ő is öregszik, öreg gon-
doskodik az öregről. Nem mintha túlzottan megerőltetné magát, persze. Amikor összesöpört
az ágyam alatt, véletlenül a partvisa sortéi közé akadt egy kanál. Nem tiszta kanál, hanem
levesfoltos, biztos levertem a tálcáról. John Kane vetett rám egy gyors, komor pillantást,
könnyedén arcon legyintett, és kiment.

Hogyan lesz a jó múltból idővel rossz múlt?

DR. GRENE FELJEGYZÉSGYŰJTEMÉNYE

„Bizonyára mohón falja az életet az olyan ember, aki akkor is élni vágyik, amikor az egész
világ a végét járja…”
Még csak két hete temettük el. Bet. Még a nevét is nagyon nehéz leírnom. Most, hogy már
egyedül vagyok a házban, éjszakánként néha valami kis csapódási hallok valahonnan, aligha-
nem tudat alatt már milliószor hallottam ezt a zajt, egy ajtó lehet valahol a házban, amely a
huzatban a keretéhez ér, de én, nem tudom, miért, félve nézek föl a sötét folyosóra, és arra
gondolok, hogy talán Bet csap zajt. Rettenetes dolog, és nagyon furcsa, ha az embert a saját
felesége kísérti.
Persze, nem erről van szó. Csak arról, hogy a gyász bőségszaruja sokféle furcsa gyümöl-
csöt rejt.
Milyen nehéz is élni! Már-már azt mondanám, hogy az én világom valóban a végét járja.
Hányszor, de hányszor figyeltem naivan, jókedvűen, professzionális távolságtartással egy-egy
depressziótól gyötört szegény ördögöt, akinek a betegsége talán egy ugyanolyan katasztrófá-
ból eredt, mint amilyen most engem sújtott.
Annyira mélyen gyászolok, annyira reményvesztettnek érzem magam, hogy már-már haj-
lamos vagyok csodálattal adózni az egyszerű lelkierő, az egészséges lelkület bárminemű
megnyilvánulása előtt. Néztem a felvételeket Szaddam Huszeinnek, „Irak elnökének”, ahogy
még akkor is nevezte magát, az akasztásáról, és az arcát fürkésztem, hogy látom-e rajta a
szenvedés, a fájdalom jeleit. Zavartnak látszott, de erősnek, már-már derűsnek. Mélységesen
megvetette foglyulejtőit, még akkor is, amikor gúnyolták őt. Talán nem hitte el, hogy van
erejük véget vetni a számára kiszabott időnek. Hogy van erejük lezárni az ő történetét. Vagy
úgy gondolta, hogy ha elég erős marad, akkor ő zárhatja le a saját történetét csodálatra méltó-
an, szépen, hatásosan. Amikor hónapokkal ezelőtt előrángatták a búvóhelyéről, lerongyoló-
dott, zavart elméjű ember benyomását keltette. A bíróságon viszont mindig makulátlanul tisz-
ta inget és zakót viselt. Vajon ki mosta a ruháját, ki kefélte le, ki vasalta? Ki volt az a szolgá-
ló? Vajon hogy néz ki Szaddam története egy barátja, egy csodálója, egy földije szemszögé-

66 Csak Könyvek
ből? Irigyeltem azért a szemmel látható lelki békéért, amellyel a halálba ment. Nem voltak
könyörületesek Szaddammal szemben, aki maga sem mutatott könyörületet ellenségei iránt.
Derűsnek, nyugodtnak látszott.
Az igaz, hogy az utóbbi tíz évben, egy teljes évtized telt el így, Bet visszavonult a ház felső
szintjén lévő régi cselédszobába. Itt ülök a régi hálószobánkban – többféle értelemben is régi,
húsz évig osztoztunk rajta, sok éve nem volt felújítva, itt aludtunk „korábban” és a többi és a
többi –, ahogy már vagy ezerszer – hány éjszaka is volt tíz év alatt, háromezer-hatszázötven
éjszaka –, és Bet már nincs ott közvetlenül fölöttem, nem járkál a padlódeszkákon, nem nyi-
korog a keskeny ágya, ahogy ráfekszik. Teljesen csöndes és mozdulatlan minden, csak az a
kis csapódó zaj hallatszik valahonnan, mintha Bet nem is halt volna meg, csak bezárta volna
magát egy szekrénybe, és most ki akarna jönni. A fenti kis szobában még mindig szépen be
van vetve az ágya, ahogy az utolsó reggel hagyta, képtelen voltam hozzányúlni. A rózsákról
szóló könyvgyűjteménye beteríti az ablakpárkányt, ahogy mindig (amikor még együtt alud-
tunk, az ő oldalán rózsás könyvek voltak, az enyémen ír történelem), és két gazdagon, dísze-
sen kifaragott, szégyentelen leányzót formázó hawaii könyvtámasz foglalja őket keretbe. Az
ágy mellett, a nagyanyja nővérétől rámaradt chinoiserie asztalkán áll a telefonja. A nagyanyja
nővére Alzheimer-kórban halt meg, de az asztalkát még hosszú évekkel azelőtt, fénykorában
nyerte kártyán, és Betét nagyon fölvillanyozta és meghatotta, amikor megkapta. A fiókokban
ott vannak a különböző ruhadarabjai, a szekrényben a hosszú ruhái, nyáriak és téliek egyaránt,
meg a cipői, köztük azok a magas sarkúak, amelyeket vacsorához vett föl, pedig szerintem
nem állt jól neki, de soha nem voltam olyan modortalan, hogy ezt meg is mondjam neki, ezt a
bűnt nem követtem el azokban az években, amikor még néha együtt vacsoráztunk. De nem
annak a nőnek az emléke gyötör engem, akit a folyosón megtaláltam, aki kétségbeesetten
küzdött levegőért, miután a tüdeje fölmondta a szolgálatot, egy utolsó kiáltás maradt még
benne, amelyre nagy zajjal földübörögtem a kis lépcsőn, inkább a másiké, a fiatalabbé, aki
akkor volt, amikor beleszerettem, ő az, aki kísért. Az a fölöttébb kívánatos, ápolt, formás
szépség, aki apja akaratával szembeszállva kitartott amellett, hogy neki férjhez kell mennie az
ágrólszakadt diákhoz, aki a pszichiátria ismeretlen és nem túl ígéretes tudományát tanulja egy
angliai kórházban, és akivel egy scarborough-i nyaralás során ismerkedett meg. Lám, a dol-
gok tisztán véletlenszerű természete…
Semmi sem volt bennem, ami tetszett volna az apjának, aki alvállalkozóként részt vett a
Shannon folyón zajló nagy vízerőmű-építkezésben, és ilyenformán hőseposzba illő történelmi
személyiség volt, kavicsot szállított a connaghti kőbányákból. Mégis Bet akarata érvényesült,
és megtartottuk az esküvőt, az Isten áldja meg, az ő népes rokonsága a templom egyik oldalán
sorakozott föl, a túloldalon pedig az én örökbe fogadó apám egyedül állta a feléje lövellt gyil-
kos pillantásokat. A szüleim katolikusok voltak, amit talán a javukra írtak volna, csakhogy
angol katolikusok lévén újdonsült rokonaim szemében protestánsabbak voltak a protestánsok-
nál, vagy legalábbis nagyon, nagyon titokzatos lények, akiket mintha egy másik történelmi
korból felejtettek volna itt, azokból az időkből, amikor VIII. Henrik nősülni akart. Bizonyára
azt gondolták, hogy Bet egy fantomhoz megy férjhez.
Bet leghőbb vágya, azt hiszem, az volt, hogy maradjak meg olyannak, amilyen akkor vol-
tam, és istenem, mennyire sajnálom, hogy nem így történt! Csak a rózsáinál óhajtotta a válto-
zást, nagyon várta a „virágvarázslat” különös pillanatát, amikor egy ágacska „mutánst” hajt,
és az ismert rózsából valami új sarjad. A szépség nagy ugrása ez.
„Kimegyek a kertbe, megnézem, van-e valami újság” – mondogatta szinte bármikor, mert
egész évben nyíló rózsái voltak.
Várta, hogy valamilyen Isten, vagy valamilyen titokzatos varázsló eldöntse, miképpen tel-
jesítsék be a rózsák az Ő akaratát. Sajnos, én mindez iránt alig-alig mutattam érdeklődést.
Mea culpa. Pedig megpróbáltam, de nem sikerült fölfedeznem magamban ilyen irányú szen-
vedélyt. Ott kellett volna állnom mellette kesztyűben, metszőollóval, mintha valami kisebb

Csak Könyvek 67
csatához szerelkeztem volna föl.
Apró mulasztásos bűnök, amelyek most óriásira nőnek. Beleőrül az ember.
Amúgy is az épelméjűségem érdekében írogatok ide. Hatvanöt éves vagyok. Több, mint a
Beatles-dalban. Egyes vélemények szerint fiatalnak számítok. De valójában, ha az ember a
negyvenedik születésnapján fölébred, nyugodt szívvel elmondhatja, hogy már nem áll előtte
semmi az ifjúkorból. Úgy gondolom, ez végtelenül kisszerű és nevetséges. Egy egészséges
ember önmagában az élettel mint állapottal is elégedett lehet, és érdeklődéssel nézhet az évek
múlása, a korosodás, majd az aggkor elé. Én azonban nyomorultul érzem magam az előttem
álló feladattól. Amikor Bet meghalt, hosszú évek óta először tükörbe néztem. Illetve belepil-
lantottam én a tükörbe minden reggel, nyírtam a szakállamat meg effélék, de nem néztem meg
magamat. Most megdöbbentett a látvány. Nem ismertem magamra. A hajam a fejem búbja
körül ritkult, és ősz voltam, mint egy borz, pedig azt képzeltem magamról, hogy megőriztem
az eredeti hajszínemet. Az arcomon a ráncok olyanok voltak, mint az esőn hosszú időre kint
hagyott bőrdarab redői. Borzasztóan megrémített és megdöbbentett a dolog. Amíg Bet élt,
nem vettem tudomást erről az egyszerű tényről. Öreg vagyok. Nem tudtam, mit tegyek. Úgy-
hogy előkerestem a régi borotvámat, és leborotváltam a szakállamat.
Hatvanöt. Pár év múlva nyugdíjba megyek. Nem csak a kórház épülete kezd végképp le-
amortizálódni. Nyugdíj. És akkor mihez kezdek? Bolyongok majd Roscommon utcáin?
Ugyanakkor itt van Roseanne McNulty százévesen. Ha angol lenne, levelet kapott volna a
királynőtől. Mary McAleese vajon küld képeslapot az évszázados kort megért íreknek? Nem
tudom, de egyvalamiben biztos vagyok: Mary McAleese ugyanúgy nem tud Roseanne létezé-
séről, ahogy a külvilág általában.
Igazából nem is magamról akartam írni. Hanem Roseanne-ról.
Mert van itt valami rejtély. Gyanítom, hogy valamikor a távoli múltban, egy ugyanolyan
intézményben, mint ez itt, valamilyen formában szenvedést okoztak neki az „ápolói”. Az
ilyen régi történetekben ez nem szokatlan elem. A való élet birodalmában, az úgynevezett
külvilágban pedig kétségkívül még több szenvedésben volt része. Próbálkoztam egy sor óva-
tos kérdéssel, olyanokkal, amelyek nem ijesztik meg, és nem késztetik arra, hogy hallgatásba
burkolózzon. Mert nagyon is képes a játékos csevegésre, vagy akár szeszélyesen, hóbortosán,
fantáziadúsan is tud beszélni. Mi is ilyenek voltunk Bettel sok-sok évvel ezelőtt. Amikor még
könnyedén, fesztelenül… de nem, ezt inkább hagyjuk. Arra azért kíváncsi lennék, hogy vajon
magányos-e Bet ott, ahol most fekszik? Milyen furcsa volt, amikor végül fölhívtam a temet-
kezési vállalkozót, akinek nem éppen hőn áhított birodalma előtt nap mint nap elhajtottam
kocsival, a flancos bejárat, az udvar, a hátul sorakozó halottaskocsik előtt, a halk, ügyesen
megválasztott szófordulatok, a parcellaszámok, a tea, a szendvics, a komor hangulatú iratok, a
szertartás, az elhantolás, a halállal kapcsolatos ez-az előtt. Aztán éppen ma reggel megjött a
diszkrét számla, rajta tételesen fölsorolva minden, a koporsó is, amelyet a hirtelen, rohamsze-
rűen rám törő zsugoriság hatása alatt vásároltam, és a temetésen már mélyen megbántam. Mi-
ben temettem el a feleségemet!
Az ő minden egyes finom árnyalata, minden egyes fejmozdulata, minden gyengéd pillana-
tunk, minden egyes ajándék, meglepetés, vicc, kirándulás, a Bundoranban, majd később
Benidormban töltött szabadság, minden kedves szó, segítőkész mondat, mind-mind egybe-
folyt, mint egy tenger, Bet tengere, és kiemelkedett történetünk mélyéről, a tenger fenekéről
mindannak, ami voltunk, egyetlen nagy hullámban, majd lezúdult önmagam őszülő tenger-
partjára, elöntött, és bárcsak elmosott volna mindörökre.
Ó, jaj! Már megint elkalandoztam. De az utóbbi hetekben ez már megszokottá vált.
Roseanne. Öreg hölgy. Mesebeli cailleach. Nagyon öreg, és mégis olyan az arca, olyan vé-
kony, hogy még magán viseli ifjúkori külsejét, azt, ami akkor volt. Persze, össze van töpöröd-
ve ő is, ahogy kell, amikor az a nő megmosdatja, nyilván csupa csont és bőr, ami valaha szép
és virágzó volt rajta, az most üres és fonnyadt. Mondhatom, hogy Bet ezt megúszta? Értelmet-

68 Csak Könyvek
len dolog arról beszélni, hogy mitől kímélt meg minket a halál. Biztosra veszem, hogy a halál
ezen csak vigyorog. Ha valaki, hát a halál tisztában van az élet értékével.
Merő kíváncsiságból szeretnék a nyomára bukkanni egy Roseanne-ról fiatalkorában ké-
szült fényképnek. Bizonyára igazi szépség volt a maga idejében. De fénykép, az nincs.
Először semmit sem tudtam kideríteni róla. Tulajdonképpen nyugodtan mondhatom, hogy
a magas kora miatt számítottam is rá, hogy vajmi kevés nyoma lesz a nyilvántartásban. Mit
tudtam róla mégis? Hiszen végső soron már jó húsz éve időről időre beszélek vele! Roppant
kevés tényadat van a birtokomban. Tudom, hogy egykor Mrs. McNultynak hívták, hogy nincs
ismert rokona, aki még érintkezne vele, és másokkal sem tart kapcsolatot, a kórházban soha
senki nem látogatta meg, és talán halványan az is rémlett, hogy mintha Sligóból hozták volna
át ide, de már vagy negyven éve. Hogy mindezt azt információt hol szereztem, azt nem tu-
dom, hacsak nem láttam valami dokumentumot, amikor fiatalon idekerültem Angliából. Bet
természetesen a családja közelében akart maradni, én pedig az apámtól tudtam, hogy vannak
ír rokonaim, így aztán a legnagyobb elégedettséggel vettem tudomásul, hogy ideköltözünk.
Véletlen, puszta véletlen minden, minden. Mennyire meglepett, micsoda örömömre szol-
gált, milyen hízelgőnek találtam, amikor látszólag a semmiből jött egy levél az itteni kórház
akkori igazgatójától, Mr. Amurdat Singh-től, aki fölajánlott egy pályakezdő orvosi állást!
Hogy hol hallotta a nevemet, azt nem tudom, de még csak pár hónapja végeztem el az egye-
temet, munka nélkül voltam, és mindenáron feleségül akartam venni Betét. És akkor jön egy
írországi munkaajánlat, pontosan az, amire ő vágyott. Csoda történt. Az arabok szerint min-
den előre meg van írva az élet könyvében, és a munka, amit végzünk, csupán valóra váltja a
már meglévő, láthatatlan, ismeretlen történetet. Azt hittem, Mr. Singh talán ugyanott járt
egyetemre, ahol én, de ez nem volt igaz, Írországban kapott képzést valamelyik régi, birodal-
mi oktatási hálózat égisze alatt, amely még akkor, jóval az ír és az indiai függetlenség kikiál-
tása után is fennmaradt, ahogy az ilyen dolgok szoktak. Nem tudom, megadta-e neki valaki a
nevemet, és ugyan miért adta volna meg bárki is, hiszen, be kell vallanom, a diplomám minő-
sítése nem volt valami fényes, bár az álláshoz szükséges kívánalmaknak megfelelt. Az égből
pottyant levél azonban megjött, és én lelkesen, ifjonti hévvel és nagy-nagy örömmel válaszol-
tam rá. Persze, most talán azt mondod, nem láttam még Roscommont. De ha elmaradott, isten
háta mögötti hely is volt, legalább olyan isten háta mögötti hely, amelyet Bet imádott. Minden
esélyünk megvolt rá, hogy boldogok legyünk itt.
Amurdat Singh, isten nyugosztalja, amolyan szent ember volt. Talán faji okokból nem vitte
olyan sokra Írországban, amennyire lehetett volna. Megérdemelte volna, hogy ő legyen az
országos főpszichiáter. A kórháza, amíg élt, igazi menedék volt, ő maga pedig izgalmas, radi-
kális nézeteket vallott. Az istenei Jung és R. D. Laing voltak, akiknek tanaiból igen hatásos
„főzetet” kevert ki. Sajnálatos módon aránylag fiatalon halt meg, az is elképzelhető, hogy
önkezével vetett véget életének. Azt hiszem, összességében ma is örülök, hogy annak idején
írt nekem, bármilyen rejtélyes körülmények között történt ez.
Persze, amikor Roscommonba érkeztem, Roseanne Clear már csaknem húsz éve itt volt,
vagy legalábbis a pszichiátriai szolgálatok (hadd ne mondjam most, hogy „úgynevezett”)
gondozása alatt állt.
Hogy csapódik az az ajtó! Mintha újra ötéves lennék, és a padstow-i házunkban, amely már
nincs sehol, félnék megnézni, honnan jön ez a zaj. Biztos vagyok benne, hogy csak egy ajtó
az, talán a vendégszobába nyíló ajtó, amelyet Bet mellőzött, mert az én emeletemen van.
Érdeklődtem a Sligói Elmekórházban is, hátha van valami anyaguk Roseanne-ról. Lehet,
hogy nincs. Időközben megtaláltam itt valamiféle tanúvallomásnak a nagyrészt egérrágta ma-
radványát, amelyen hemzsegtek a molyok, mint valami ősrégi sivatagi papirusztekercsen. Kis
apokrif evangélium, ha úgy tetszik. Nem tudom, ki írta, csak annyi látszik, hogy iskolázott
ember irománya, bár nem hiszem, hogy orvos lett volna az illető. Halvány a gépírás, aligha-
nem régimódi indigóval másolták, olyan zizegő kék papírral, amilyet a felső lap alá tesznek az

Csak Könyvek 69
írógépben. Remélem, Sligóban megvan az eredeti példány.
Közben igyekszem minél többet beszélgetni Roseanne-nal, ellopva egy-egy kis időt a kü-
lönféle kötelezettségeimtől, és időnként, be kell vallanom, hajlamos vagyok tovább időzni a
szobájában, mint kellene. Amikor bent vagyok nála, biztonsággal állíthatom, hogy egy kis
időre enyhül a gyász méreganyagának hatása. A minap még el is gyengültem Roseanne társa-
ságában, majd pedig, kétségbeesett kísérletet téve a szakmám által megkövetelt távolságtar-
tásra, kiböktem, hogy Bet meghalt, de ezzel korántsem sikerült távolságot tartanom, sőt azt
értem el, hogy Mrs. McNulty odacsoszogott hozzám. De ez olyan volt, mintha valamiféle
jótékony villám érintett volna meg, valami ősi, különös, furcsamód tiszta erő.
Lehet, hogy az olyan ember, akit soha nem látogat meg senki, tárol valamiféle hőt, mint az
erőmű, amelyből soha nem nyernek energiát – amilyen az ominózus Shannon-vízerőmű is
volt az első éveiben, amikor még egyetlen házba sem vezették be a villanyt.
Igen, vajmi kevés kérdésemre kaptam választ. Eleinte az is megfordult a fejemben, hogy
vajon tudja-e Roseanne a válaszokat, vagy esetleg a múltra vonatkozóan tényleg képtelen az
emlékezésre, azaz valamilyen értelemben valóban őrült? Lehet, hogy azért adták intézeti
„gondozásba”, mert tényleges pszichózisban szenvedett, vagy üzemzavar állt be nála? A pszi-
chotikusok egy részéhez hasonlóan ő is nagyon biztos és nagyon következetes abban, amit
tudni vél. Sok esetben mégis nyíltan bevallotta, hogy bizonyos dolgokról nem tud, amiből én
azt szűrtem le, hogy nem pszichotikus, csak talán az emlékezete is megszenvedte a molylep-
keként rászállt kort. A pszichotikus személy gyakran mindenre ad valami választ, akár igaz,
amit mond, akár nem. Nagyon ellenükre van, ha nem tudnak valamit, mert az rájuk hozza a
zűrzavar, a rendetlenség viharos fájdalmát.
A következő gondolatom az volt, hogy azért ilyen gyanakvó, mert fél tőlem, vagy talán
magától a beszédtől is retteg, mert az olyan dolgokhoz vezetheti vissza, amelyeket inkább
elfelejtene. Természetesen tudom, hogy bármelyik eset áll fenn, Roseanne rengeteget szenve-
dett. Napnál világosabban látszik a tekintetében. Tulajdonképpen ennek köszönheti a különös
báját, ha szabad így mondanom. Na most ez a gondolat nem volt a fejemben, amíg le nem
írtam. Úgyhogy talán tényleg van bizonyos haszna annak, hogy írom ezt a könyvet.
Egyébként is szeretnék rábukkanni valamilyen módon Roseanne történetének velejére és
fonalára, hogy úgy mondjam. Az ő igaz történetére, vagy legalábbis arra, ami még megment-
hető belőle. Egyértelmű, hogy neki nem sok van már hátra. Azt hiszem, a modern idők leg-
szebb kort megért ír polgára százhét évig élt, addig Roseanne-nak még hét éve van. De való-
színűtlennek tartom, hogy olyan sokáig éljen.
Remélem, kapok még valami hírt Sligóból.
Minden másnál jobban sajnálom Betnek a cselédszobába való kivonulását. A dévajkodá-
som – ó, milyen furcsa, régies szót választott az én ostoba belső énem, hogy leplezze a bűnö-
met! – volt az oka, amelyet egy másik nővel folytattam, akinek az élete szintén rosszabbra
fordult miattam. Azt hiszem, ez volt az oka. Vagy ami még valószínűbb, a látvány, amelyet
ennek fényében egy csapásra nyújtottam. Kisszerűbb, undokabb embernek látszottam, mint
amilyennek Bet gondolt.

70 Csak Könyvek
 II. RÉSZ

Csak Könyvek 71
 12. fejezet
ROSEANNE ÖNVALLOMÁSA

„Nem csinál ez semmit se, csak esik” – énekelte Gwen Farrar, miközben Billy Mayerl keze
ide-oda röpdösött a zongorabillentyűkön. És Gwen Farrar bizonyára Sligóban született, olyan
panaszosan énekelte, hogy mi már alighanem esőkabátban születtünk.
Sligóra folyton özönvíz zúdult, esett a kis utcákra, a nagy utcákra, a házak vacogva bújtak
össze, mint a futballmeccsen a nézők. Egészen látomásszerű, groteszk módon esett, óriási
mennyiségben, száz folyó vize öntötte el a várost. És megduzzadt maga a folyó, a Garravoge
is, a gyönyörű hattyúk meglepetten lovagolták meg az áradatot, amely besöpörte őket a híd
alá, majd fölbukkantak a túloldalon, mint a kudarcot vallott öngyilkosjelöltek, a titokzatos,
fekete szemük mélységes döbbenetet tükrözött, a titokzatos kecsességük viszont háborítatlan
maradt. Milyen vadak is a hattyúk a híres szépségükkel együtt! És esett az eső a Café Cairo
előtti járdára is, miközben a vízmelegítő üstöket meg a gépeket rángattam, és égő szemmel
bámultam ki a dohányfüstös ablakokon.
Így látom most. Ki voltam én akkor? Idegen, de olyan idegen, aki mindmáig bennem rejtő-
zik, a csontjaimban, a véremben. Ott rejtőzik a gyűrött, ráncos bőrömben. A lány, aki voltam.

Tegnap kezdtem el írni a Café Cairóról, de aztán mozdulatlanná dermesztett egy borzalmas
érzés. Olyan volt, mintha a csontjaim vízzé váltak volna, hideg vízzé. Grene doktor elejtett
megjegyzése váltotta ki ezt az érzést. Olyan volt a szavai hatása, mint a száraz virágra ejtett
palatábláé. Egész nap az ágyamban töprengtem, vénséges vénnek, boldogtalannak éreztem
magam, és páni félelem kerített hatalmába. Bejött hozzám John Kane, és bár nagyon megle-
pődött az arckifejezésem láttán, nem mondott semmit, csak sietve kotorászott egy kicsit a
szörnyű partvisával. Gondolom, komplett bolondnak nézhettem ki. Közismert, hogy minden
emberi lény folyamatosan, apránként levedli magáról az elhalt bőrt. Az a partvis minden bi-
zonnyal az összes páciens bőréből őriz egy keveset. Ahogy John Kane kapirgálja vele a szo-
bákat. Hogy ez mit jelent, azt nem tudom.
Úgy érzem, elragadtak a feladatomtól. Gondolom, furcsa, hogy leírogatom a mit sem érő
életemet, és közben Grene doktor legtöbb kérdésére nem válaszolok. Gondolom, nagyon szí-
vesen elolvasná ezt az irományt, ha másért nem, hát azért, hogy a saját dolgát megkönnyítse.
Hát, ha meghalok, és valakinek eszébe jut benézni a kilazult padlódeszka alá, akkor majd
megtalálja. Nem bánom, ha elolvassa, feltéve hogy nem faggatnak ki, márpedig ha most a
kezébe kerülne, akkor kétségkívül kifaggatna. Talán az az igazság, hogy neki írom ezt az egé-
szet, mert igazából ő az egyetlen ember, akit ismerek, ha ezt a szót egy kicsit is szigorúan
vesszük. És még ő is csak mostanában jár be hozzám rendszeresen. Emlékszem azokra az
időkre, amikor évente csak kétszer láttam, karácsonykor és húsvétkor, amikor szapora léptek-
kel bevonult, megkérdezte, hogy vagyok, nem is igazán figyelt oda a válaszra, és már ott sem
volt. De hát van vagy száz páciense, vagy nem is tudom, talán még több. Tényleg, kíváncsi
lennék, hogy most vajon kevesebben vagyunk-e. Lehet, hogy olyanok vagyunk, mint azok a
szánni való szerzetes- és apácarendek, amelyek lassanként megfogyatkoznak, és végül már
csak egy maroknyi régi kolostoruk marad. De ezt nem tudhatom meg, hacsak személyesen be
nem járom az épületet, ami most nem tűnik valószínűnek.
Biztos vagyok benne, hogy lent, az udvaron, amelyet ma megint belep a dér, hiába bújtak
elő John Kane hóvirágai, az öreg almafa megérzi ezt a szörnyű hideget. Biztos van vagy száz-
éves az az öreg fa. Sok-sok holdfordulóval ezelőtt én is lejártam oda, amikor engedték. Van

72 Csak Könyvek
egy fapad, amely körbefogja a fát, mint egy régi angol faluban, egy régi angol mesében. A
„falu zöldje”, a füves főtér. De itt csak a napfényt foglyul ejtő szűk, szélvédett helyként szol-
gál, már amikor van napfény, amely tavasszal életre kelti melegével az öreg fát. Aztán jönnek
a hatalmas virágok. De biztos vagyok benne, hogy még nincs rajta egy sem, vagy ha mégis
bátorkodott már egy-két rügyet hajtani, azok úgyis megfeketednek a fagytól, és az almafa
kezdheti az egészet elölről.
Régen volt odalent egy kis konyhalány, aki a nagyszabású kenyérszeletelések után maradt
morzsákat kidobta a madaraknak kitett, rögtönzött asztalra. Ezzel idecsalogatta a kék cinké-
ket, a zöld cinkéket meg az összes falánk pintyőkét egész Roscommon megyéből. Gondolom,
az a konyhalány már rég nincs itt. Gondolom, az almafa túlél mindenkit.
Az az öreg almafa egy feketerigóból is filozófust csinálna. Az almafáknál diszkrétebben
zajlik a virágzás, mint a cseresznyefáknál, de így is roppant hatásos és reményt keltő. Régen
minden tavasszal megríkatott. Idővel mindig kibújtak a rügyek, fagy ide, zúzmara oda. Na-
gyon szeretném újra látni. A dér csak késedelmet okozhat az öreg fának, ám soha nem győz-
heti le. De ugyan ki vinne le oda engem?

Ha sajtárban fagyott a tej,

S markába Dick nagyot lehel

Apósom, Öreg Tom sligói bungalójához tartozott egy csodálatos kert. Nagy mestere volt a
téli zöldségeknek. Emlékszem, mindig azt mondogatta, hogy a fagy jót tesz a téli káposztá-
nak, salátának. Az egész éven át tartó zöldségtermesztés ördöge volt, a jelek szerint ez teljes
mértékben lehetséges, ha az ember ért hozzá. Így van ez szinte mindennel.
Az öreg Tom McNulty. Mind a mai napig nem tudom, barát volt-e, vagy ellenség. Mind a
mai napig kétségek közt gyötrődöm mindannyiukkal kapcsolatban, Jack-kel kapcsolatban…
nem, nem, Gaunt atyát talán joggal átkozhatom, meg azt a vénasszonyt is, Tom és Jack anyját,
mondhatjuk úgy is, az igazi Mrs. McNultyt. Persze, ha belegondolok, igazából nem tudom.
Mrs. McNulty legalább nyíltan ellenséges volt velem szemben, Jack és Gaunt atya viszont
mindig barátként nyilatkoztak meg. Ó, jaj, nyugtalanító egy rejtély ez.
Most rossz gondolatom támadt, hiszen talán nem barátként nyilvánult meg Grene doktor
is? Talán úgy is mondhatnánk, hivatásos barátként. De akár barát, akár ellenség, senkinek
sincs a kezében az igazság monopóliuma. Még nekem sem, és ez megint csak nyugtalanító,
aggasztó gondolat.
Nagyon nehéz volt azt hallani Grene doktortól, hogy apám a rendőrségnél szolgált. Azt hi-
szem, ilyesmit nem kéne mondania. Hallottam ezt az állítást korábban is, de nem emlékszem,
hogy hol, és hogy ki mondta. Hazugság, és nem is valami szép hazugság. A régi időkben az
efféle hazugságokért le is lőhettek az embert, és Írországban egy időben amolyan divattá vált
a lövöldözés, például a híres hetvenhét ember esetében, akiket az új kormány agyonlövetett.
És a kivégzettek többnyire a korábbi bajtársaik voltak. John Lavelle nagy szerencsével mene-
kült meg, kis híján ő lett a hetvennyolcadik. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy voltak
titkos gyilkosságok, titkos lövöldözések is, amelyeket senki sem örökített meg, és nem is em-
lékszik rájuk senki. Gyerekemberek haltak szomorú, hideg, nyomorult halált a hegyoldalban
meg hasonló helyeken, úgy, ahogy én is láttam, legalábbis az eredményt, amikor odahozták
nekünk John öccsét, Willie-t.
Mindezek után igazi megkönnyebbülés volt, hogy a Café Cairo pincérnőinek egyenruháját
viselhetem. Ez a kávéház kritika nélkül kiszolgált minden sligóit. Egy kvéker családé volt, és
megmondták nekünk, hogy senkit se fordítsunk vissza az ajtóból. Így aztán előfordult, hogy
egy szegény, magányos nyugdíjast láthattunk teázgatni, aki közben, abban a hiszemben, hogy
nem látják, a zsebében magával hozott sajt morzsáit csipegette. Nagyon jól emlékszem erre az
emberre, és arra is, hogy nagyon öregnek gondoltam a régi, barna öltönyében. Pedig valószí-

Csak Könyvek 73
nűleg csak hetvenéves volt! Az efféle, mosdatlanabb alakok jelenléte azonban nem riasztotta
el a sligói úrhölgyeket attól, hogy betérjenek egy kis tereferére. Nagyon hasonlítottak a ba-
romfiudvarban lebzselő tyúkokra, ahogy az asztaloknál üldögéltek, és szállongott a mennye-
zet felé a csevely meg a pletyka, mint a sivatagi tevekaravánból a por. Voltak köztük csodála-
tos, sziporkázóan elmés asszonyok, akiket szerettünk – mármint mi, a pincérlányok kis cso-
portja –, nagy örömmel láttuk, hogy nap mint nap bejönnek, és boldogan szolgáltuk ki őket.
Akadtak köztük házsártos banyák is, ahogy az talán várható is volt. De megfordult ott min-
denféle-fajta ember, igazából az volt az én egyetemem, annyit tanultam ott, miközben kihoz-
tam a teát és udvariaskodtam, talán egy jó élet kezdete lehetett volna ez, nem tudom.
Azt hiszem, talán a szokásos módon is megkaphattam volna az állást, úgy, hogy meglátom
az ablakban a hirdetést, bemegyek, és valahogy a tudtukra adom, hogy ha nem is festek túl
ígéretesen, presbiteriánus vagyok, tehát alkalmas erre a munkára (mert bármilyen nyílt szívű-
ek voltak a kvéker tulajdonosok, katolikus lányokat nem alkalmaztak, leszámítva Chrissie-t,
aki katolikusnak született ugyan, de protestánsnak nevelték a Charter School-ban). De más-
hogy történt.
Apám halála után anyámnak, aki már amúgy is nagyon szótlan asszony volt, az intézmé-
nyünk szóhasználatával élve tovább romlott az állapota. Egyik reggel, miután fölébredtem,
lementem teát főzni, és az emeletre visszatérve üresen találtam az ágyát. Borzasztóan meg-
ijedtem, leszaladtam a földszintre, szólongattam, és kerestem mindenütt, kint az utcán is,
mindenütt. Aztán véletlenül kinéztem a mosogatókonyha ablakán, és megláttam, ahogy apám
lassanként szétrohadó motorbiciklije alatt kuporog, összegömbölyödve, mint egy juhászkutya.
Ó, igen, visszavittem a házba, és ágyba dugtam, az ágynemű, szégyenkezve bevallom,
szürke volt, mert mosdatlanul feküdt benne. Annyira elszomorított és fölzaklatott az eset,
hogy aznap kigyalogoltam Sligóból, és elmentem egészen Rosses Pointig, a legszebb föve-
nyes partszakaszig, gondoltam, ott barangolhatok egy kicsit a golfpályán, a magányos mada-
rak lakhelyéül szolgáló kis tavacskák között, ahonnan időnként váratlanul csodaszép kilátás
nyílt a távoli kastélyokra, amelyek mintha lementek volna inni a vízpartra (persze, sós vizű
tenger partján álltak, de akkor is). Gyalogoltam tehát, először a földnyelven épült nyaralók
mellett haladtam el, a hömpölygő Garravoge túlpartján látszott a Coney-sziget meg a kék vas-
ruhát és fekete kalapot viselő Fémember csodálatos, megnyugtató alakja, amely örökkön
örökké a mély víz felé mutat, jelezve a közeledő hajóknak, merre menjenek. Egy sziklán álló
szobor volt csupán, de biztos, hogy se azelőtt, se azóta nem találtak ki ilyen csodálatos mód-
szert a mély víz jelzésére. Egyszer azt hallottam, hogy a Fémember fivére Dublin tengerparti
részén, Dalkey-ban áll egy kis parkban, de hogy ott milyen feladatot lát el, azt nem tudom.
A Coney-szigeten és a Fémemberen túl terül el Strandhill, a kisebbik fövenyes partszakasz,
amely később szenvedésem színtere lett.
Amikor kiértem a Rosses Point-i partszakaszra, heves szél fújt, és a dűnék mögött parkolt
ugyan néhány fekete autó, de a gazdáik nyilván bennük ültek, mert a széles parti fövenyen
nem járt senki. Csak azok a heves széllökések. A távolban viszont látszott egy emberalak,
hamarosan azt is megláttam, hogy egy nő az, hullámzik a fehér ruhája, és egy nagy, fekete
babakocsit tologat ötletszerűen ide-oda. Közelebb érve azt is hallottam, hogy kiáltozik, a
hangja a szél kívánsága szerint tompult, majd erősödött. Végül odaértem hozzá, és láttam,
hogy izzad a hűvös ír nyárban, mert június volt.
– Ó, jaj nekem, jaj nekem! – mondta, és nagyon hasonlított a Nyuszihoz az Alice
Csodaországban című könyvből. – Nem találom őt, nem találom!
– Kit nem talál, asszonyom? – kérdeztem, mert a beszédmódja alapján úgy gondoltam, bi-
zonyára valami előkelő divathölgy lehet, és alighanem asszonyomnak kell szólítani.
– A kislányomat, a kicsi lányomat – felelte furcsa, sikítozó hanghordozással. – Elaludtam a
dűnén, egy csodás kis helyen, ahol megreked a napfény, a kicsikém meg ott játszott mellet-
tem, de mire fölébredtem, ő már nem volt sehol. Még csak kétéves. Ó, istenem, istenem!

74 Csak Könyvek
 – Nincs a babakocsiban? – kérdeztem egy hirtelen jött sugallat hatására.
– Nincs, nincs, ő már tud járni. A kocsiban a kisöccse van, alszik, mint a tej! A kislányom,
Winnie, már jár. Winnie, Winnie!
És ekkor hirtelen mintha el akart volna szaladni előlem, mintha végképp fölhagyott volna a
reménnyel, hogy a segítségére lehetek, miután ilyen mélységes tudatlanságot árultam el a ba-
bakocsira vonatkozóan.
– Segítek megkeresni – ajánlkoztam –, segítek magának. – És egy pillanatra karon is ra-
gadtam. Vékony volt a karja a fehér szövet alatt. Megállt, és rám pillantott. Merőn nézett a
könnyáztatta zöld szemével.
Aztán átszaladtam a dűnékhez, és a köztük vezető régi, magas ösvényen haladtam tovább,
ahogy apámmal is jó néhányszor. Sietve iramodott az ösvény le-föl, le-föl, és egy idő után
újra ott találtam magam az autók közelében. A hullámok már kezdték nyaldosni a hosszú kő-
csizmákat, amelyek azon a részen a partot alkották. Pusztán az ösztönömtől vezérelve rohanni
kezdtem a víz felé, mert eszembe jutott, hogy van ott egy barlang, az a fajta különös, mély
üreg, amelyet minden gyerek imád. Apám elmesélte nekem, hogy abban a barlangban találták
meg az emberi élet legkorábbi írországi maradványát, és hogy a sziget első lakói, akiknek
hősies bátorsága kétségkívül páni félelemmel vegyült, hiszen egymaguk voltak az irdatlan
erdőségek és mocsarak földjén, ott húzták meg magukat.
Beléptem a barlang homályába, és ösztönös megérzésem máris elnyerte jutalmát. Guggoló
kis emberke túrta a száraz homokot, a csuromvizes hátsójától eltekintve igen vígan volt. Föl-
nyaláboltam, és ő még ettől sem ijedt meg, talán azt hitte, hogy én is a képzelete szüleménye
vagyok. A barlangból kilépve megláttam a távolban az édesanyját, aki a partszakasz másik
végén kutatott a hasonló sziklák között. A teljes hiábavalóság, igaztalanság, a kudarcra ítélt
anyaság képe volt ez. Mennyire vágytam rá akkor, hogy engem is ilyen eszelősen, verejtékben
úszva keressen az anyám, hogy aztán rám találjon a világ elveszett tengerpartján, hogy meg-
mentsen, és másokat is toborozzon a megmentésemre, hogy újra a keblére öleljen, ahogy az a
távolban látszó anya szemmel láthatóan epedve várja, hogy keblére ölelhesse a boldog kis
teremtményt, akit a karomban tartok!
De azért nekivágtam a homoknak, amelyet számtalan palloskagyló borított, és a szél lép-
ten-nyomon fölborzolta a hüvelyknyi mély vizet. Amikor félúton jártam, az anya, azt hiszem,
megérezte, hogy jövök, mert tétován felém fordult. Még abból a távolságból is roppant erővel
érintett meg valamiféle titokzatosság, a távoli nőalakon úrrá lett iszonyú pánik misztériuma,
meg a szinte föllángoló megkönnyebbülés misztériuma, amikor úgy gondolta, azt remélte,
hogy a kislányát pillantotta meg a karjaimban. Sebesen rohantam tovább, tocsogva-fröcsögve
keltem át a közénk ékelődött hektárnyi homokon. A nő ekkor már száguldott felém, még min-
dig tolta maga előtt az óriás babakocsit, és végül már csak néhány méter választott el minket
egymástól, az anya boldogan tutult-huhogott, igen, ilyen hangot adott, a babakocsi kis híján
nekem ütközött, aztán kitépték a gyereket a karomból, és csak most vette kezdetét a sírás,
vinnyogás, kiáltozás. Mintha csak a halálból hoztam volna vissza a gyermekét, különösen,
amikor beszámoltam a barlangról meg az egyre közelgő tengerről.
– Nem is tudom szavakba önteni, egyszerűen nem tudom, hogy milyen végtelenül szeren-
csétlennek éreztem magam, amikor nem láttam őt sehol – mondta a nő. – A szám sikított,
mint ezernyi sirály. A mellkasomat olyan fájdalom töltötte el, mintha forró olajat öntöttek
volna belém. És a maga ürességében visszasikított nekem az egész tengerpart. Drága kislá-
nyom, drága kislányom, drága kislányom!
Az utolsó szavait hozzám intézte, pedig ott tartotta a karjában a másik „drága kislányt” is,
és megragadta a karomat.
– Köszönöm, köszönöm, drága, drága kislányom!
Ő volt Mrs. Prunty, a Café Cairo tulajdonosának felesége. Nem sok idejébe telt, hogy meg-
ismerje a történetemet, amelyet óvatosan, reményeim szerint megfelelő, illendő formában

Csak Könyvek 75
adtam elő, miközben Sligo felé tartottunk a nagy, fekete autójában. És nagy örömmel ajánlot-
ta föl, hogy jöjjek a Café Cairóba dolgozni, mivel iskoláimat már befejeztem, apám elhunyt,
anyám pedig, ahogy fogalmaztam, „gyengélkedik”.
Nem tudom fölidézni a konkrét pillanatot, amikor Tom először bejött a kávéházba, mégis
olyan élénken emlékszem őrá, mintha valamiféle fénykép őrizte volna meg, aranyszegélyes
fotográfia, olyan, mint a sligói mozi előtt látható állóképek, élénken emlékszem a kisugárzá-
sára, a határtalan egészség érzetére, ami áradt ebből az alacsony, köpcös, már-már kövér em-
berből, aki robusztus, takaros öltönyt viselt, és igencsak elütött a fivérétől, Jacktől, akinek az
öltönyei egy magasabb rendű szabászat gyümölcsei voltak, a kabátja pedig hihetetlenül jó
minőségű, puha bőrgalléros darab, akár egy filmsztáré. Pazarlóan drága kalapokat hordtak
mindketten, pedig a sligói elmegyógyintézet szabójának fiai voltak, és talán ez lehetett a ma-
gyarázat Tom kabátjának durvább szabására – a fivére felöltője viszont nem szorult semmifé-
le magyarázatra. Igazság szerint azonban az apjuk egyúttal Sligo első számú tánczenekarának,
a Tom McNulty Zenekarnak a vezetője is volt, és ennek köszönhetően több pénzmag ütötte a
markukat azokban a túlnyomó többség számára pénztelen időkben, mint másoknak. Az apju-
kat, aki szintén alacsony termetű férfi volt, és aki a rekkenő nyári hőségben lapos karimájú
szalmakalapban járt-kelt Sligóban, meg olyan csíkos zakóban, amilyet csak szerdánként, a
lóversenyen lehetett látni a város hátsó végében, Öreg Tomnak hívták, magát Tomot pedig
Ifjabb Tomnak, ami különösen azért volt hasznos dolog, mert Ifjabb Tom is játszott a híres
bandában, amely, igaz, csak a strandhilli dűnék közt meg a sligói emberek álmaiban volt hí-
res.
Már minden bizonnyal több mint két éve voltam a Café Cairóban, amikor fölfigyeltem
ezekre a McNulty fivérekre. Azok az első évek, amelyeket egyszerű pincérlányként töltöttem
ott, az egyszerű boldogság évei voltak, a magányos Chrissie-vel gyorsan összebarátkoztunk,
és egymás védőbástyái lettünk a világgal szemben. Kicsi, törékeny, csinos, kedves lány volt
ez a Chrissie, mert igenis léteznek ilyenek. Nem mindenki olyan, mint a kés meg a balta. Rá-
adásul Mrs. Pruntyt ritkán láttuk ugyan, de mindig éreztem, hogy titokban jelen van a gőzölgő
vízforraló üstök mögött, meg a csodaszép, sokpolcú süteményes állványok mögött, meg a
rengeteg ezüstkés és – kanál mögött, meg azok mögött a bűbájos villák mögött, amelyeket
csak a különleges ínyencségekhez használtak. Biztosra vettem, hogy valahol mindezek mö-
gött, meg a művészien faragott ajtók mögött, meg a soha senki által nem látott Egyiptomot
idéző motívumok mögött, ott jár-kel Mrs. Prunty, mint egy kvéker angyal, és csupa jót mond
rólam. Én mindenesetre így képzeltem. Megkerestem a magam pár shillingjét, etettem, mos-
dattam anyámat, sok-sok estét töltöttem a filmszínházban, láttam ezernyi filmet, híradót meg
mindent, ami csak kell, olyan csodákat, amelyek túltettek a legszebb, legszertelenebb álmok
csodáin is. És akkoriban valahogy megelégedtem ezzel, elutasítottam minden arra vonatkozó
ajánlatot, hogy „komolyan” járni kezdjek valakivel, hogy ne csak egyszer-kétszer táncoljak
ugyanazzal a fiúval. Tömegével tódultunk ki, mi, városbeli fiatal lányok, Tom McNulty ten-
gerparti tánctermébe, rózsák áradataként vonultunk a sivár utakon, néha pedig nagy vígsá-
gunkban és naivitásunkban a parti fövényre is kiözönlöttünk, oda, ahol a magasabban fekvő
Strandhill faluból vezetett az út, és a kint, a homokon sorakozó kikötőbakok mutatták nekünk
a Coney-szigetre apálykor átvezető utat. Lehet, hogy inkább sirályoknak néznél minket, meg-
megmártózó, rikoltozó, elegáns, fehér madaraknak, pedig igazából mindig szárazon voltunk,
mintha a tengeren mindig vihar tombolt volna. Ó, a tizenhét-tizennyolc éves lányok tudják,
hogy kell élni, és imádják élni az életet, ha hagyják őket.
Azt mondtam, Egyiptomot senki sem látta, de persze Jack ifjúkorában a Brit Kereskedelmi
Flotta tengerésze volt, és a földkerekség összes kikötőjében járt már – de ezt én akkor, persze,
még nem tudtam. Jack eposzi – kiseposzba, hétköznapi eposzba, helyi eposzba illő, de mégis-
csak eposzi – története akkor még ismeretlen volt előttem. Csak annyit láttam, illetve kezdtem
látni, hogy két fivér, akiket mintha skatulyából húztak volna ki, odajár teázni, Tomnak bármi-

76 Csak Könyvek
lyen kínai tealevél megteszi, Jack pedig lehetőleg Earl Grey-t kér.

A harmadik fivérük, Eneas szomorú történetét csak jóval később ismertem meg, ha meg-
ismertem egyáltalán. Csak egy kis foszlányt láttam belőle, az élete rongyos könyvéből kitépett
foszlányt. Szerethetünk egy férfit, akit csak egyetlen éjszakára ismertünk meg – a szó bibliai
értelmében? Nem tudom. De szerelem volt, gyengéd, tüzes, igazi szerelem. Isten bocsássa
meg nekem.

DR. GRENE FELJEGYZÉSGYŰJTEMÉNYE

Mirabile dictu (legalább valami hasznom is származott belőle, hogy Vergiliust olvastunk
az iskolában, hiszen onnan maradt meg bennem ez a kifejezés), a sligói elmekórházból újabb
dokumentum érkezett. A régi tanúvallomás eredetije az, és az ottaniak tárolási módszere va-
lamivel jobb kell, hogy legyen a miénknél, mert a lapok gyakorlatilag sértetlenek. Meg kell
mondanom, hogy nagyon érdekelt Roseanne-nak a dokumentum által részletezett története,
mert így valamiféle „tájképet” tudok társítani az ágyban fekvő személyhez. Gondok-bajok,
események emberi távlatába tudom helyezni, mint egy Leonardo-festményen, vagy effélén,
mint magán a Mona Lisán, ahol egy kastély és a környező dombok adják a hátteret (legalábbis
én így emlékszem – lehet, hogy kastély nincs is). És mivel Roseanne továbbra sem valami
közlékeny, igen erősen bizsergetett a kísértés, hogy elolvassam, mintha a tőle várt válaszokat
keresném, de e téren nagyon óvatosnak kell lennem. Az írott szó ugyanis kiköveteli magának
az igazság letéteményesének járó tiszteletet, de lehet, hogy alaptalanul. Nem feltétlenül kell
hagynom, hogy Roseanne csendjének hézagát ez töltse ki, bár a kísértés nagy, hiszen ez még-
iscsak rövidítő, avagy kerülő út lenne. A dokumentum talán tizenhét, sűrűn gépelt oldalból áll,
és úgy tűnik, azon események leírását tartalmazza, amelyek elvezettek Roseanne, majdnem
azt írtam, bebörtönzéséhez, de természetesen elkülönítésre gondoltam. Az irat két részből áll,
az első rész az élete férjhezmenetel előtti szakaszát részletezi, majd a házassága annulálásának
okait – nem tudom, ezt a terminust használják-e ma is. A jelek szerint ezt hatalmas zűrzavar
követte Roseanne életében, hatalmas, illetve inkább rettenetes és szánalomra méltó. Mindez
nagyon-nagyon régen történt, túlnyomórészt a húszas-harmincas évek vad, kegyetlen tündér-
mesébe illő Írországában, bár Roseanne életének legnehezebb időszaka, úgy tűnik, már a
„szükségállapot” éveire esett, ahogy De Valera a második világháborút nevezte.
Hogy egészen őszinte legyek, nem tudom, mennyit tárhatok ebből Roseanne elé. A minapi
reakciójából ítélve valahogy kétlem, hogy nyitott lesz a dokumentum meglepő állításaira,
amelyek őt vagy meglepik, vagy nem. Ha az irat az igazságot tartalmazza, akkor ez szörnyű
és roppant terhes igazság. Egy ilyen intézményben, mint a miénk, nem kell túl sokat törőd-
nünk az erkölcsi vagy akár jogi ítélkezéssel. Olyanok vagyunk, mint a börtönlelkészek, azzal
foglalkozunk, ami az ember személyiségéből marad, miután a polgári hatóságok végeztek
vele. Megpróbáljuk megerősíteni, felkészíteni az embert – mire is? A bárdként, nyaktilóként
lesújtó épelméjűségre? Vagy a kiszabott ítélet végrehajtására, az élőhalottként való hosszú-
hosszú virrasztásra, mert az itteni élet valójában ez?
A dokumentumot, amely fölkeltette az érdeklődésemet, bár ugyanakkor nem kis borzadály-
lyal is eltöltött, egy bizonyos Aloysius Mary Gaunt atya írta alá, és ez a név ismerősen csen-
gett. Addig törtem a fejem, míg végül hirtelen beugrott, ki az, dublini segédpüspök volt az
ötvenes-hatvanas években, aki a hímező-hámozó ír alkotmányból, paptársai többségéhez ha-
sonlóan, tisztán levezette a saját erkölcsi hatalmát a város fölött. Annak az embernek minden
megnyilvánulásán érződött, hogy a nőket legszívesebben az otthonuk négy fala közé száműz-
né, és az emberiséget a magasztos, szűzies tisztaság meg a bátor sportszellem magaslataira
emelné. Ma már kissé viccesen hangzik mindez, akkor viszont egyáltalán nem volt az.
A jelek szerint ez a Gaunt atya fiatal sligói káplánként igen bizalmas értesülésekkel ren-

Csak Könyvek 77
delkezett Roseanne Clear életkörülményeire vonatkozóan. Úgy tűnik, Roseanne a Királyi ír
Rendőrség őrmesterének lánya volt (ezt már tudtam a másodpéldány megrongálódott darabjá-
ból, amelyet itt találtam meg). De Valera, aki a függetlenségi háború idején fiatal katonai pa-
rancsnok volt, kijelentette, hogy a rendőrség bármely tagját agyon lehet lőni, ha bármilyen
módon akadályozza a forradalmi mozgalom céljainak megvalósítását. Ezért ezek az emberek,
hiába voltak írek és többnyire katolikusok (Roseanne apja presbiteriánus volt), a családjukkal
együtt állandó fenyegetettségben éltek, komoly veszélyek leselkedtek rájuk. Mindez egy for-
radalmi időszakban nagyon is érthető, de nem tudom, megérthette-e Roseanne, aki tizenkét
éves vagy olyanforma lehetett. Az ő szemével nézve bizonyára tragikus, zavarba ejtő és bor-
zalmas volt, ami történt.
Most néztem meg az órámat, hét ötven van, legkésőbb most kell abbahagynom, hogy nyolc
óra tízkor megkezdhessem ellenőrző körutamat. Menekülnöm kell.
Egy feljegyzés magamnak: az építőmunkások szerint hat hét múlva kész lesz az új épület.
Ez teljesen hiteles forrásból származó információ, mert a minap személyesen mentem el az
építkezésre, és kikérdeztem őket, mint egy igazi kém. De elég…

78 Csak Könyvek
 13. fejezet
Roseanne önvallomása

Tommal furcsamód nem a Café Cairóban „ismerkedtem meg”, hanem egész máshol. A
tengerben.
A világ tengerpartjain mutatkozik meg a legszembeötlőbben, mekkora kiváltság, ha vala-
kinek gyerekei vannak. Micsoda gyötrelmet okoz a vénkisasszonyoknak és a gyermektelen
férfiaknak a víz szélénél sorakozó, különböző méretű kis démonok és angyalok látványa!
Mintha valami költöző állatfaj példányai lennének. Az emberállat parányi, vonagló micsoda-
ként kezdte az őstengerekben, hogy aztán kivergődjön a szárazföldre, és ott sok mindent meg-
bánjon. Ezért tölt el minket a tenger utáni sóvárgás.
Én nem vagyok egészen gyermektelen. Az a történet is a tengeré, vagy legalábbis a tenger-
parté.
A gyermekem. A gyermekem Názáretbe került, ezt mondták nekem. Legalábbis én ezt hal-
lottam. De akkoriban nem hallottam valami jól, nem hallottam rendesen. Tőlem akár
Wyomingot is mondhattak volna.
A strandhilli partszakasz keskeny, buckás, veszélyes, és mintha maga a homokdomb is föl-
húzta volna óriási térdét, hogy ne keveredjen bele abba, ami odalent folyik. Van ott egy hosz-
szú, göröngyös sétány, ahol annak idején kétkerekű bricskák, kordék, oldalkocsis motorke-
rékpárok és gépkocsik parkoltak, és kirajzó utasaikról mindig ugyanúgy sugárzott a várakozás
nagyon is emberi izgalma, a gyerekek robogtak előre, az apák nevettek és szitkozódtak, az
anyák dorgáltak és rémüldöztek – a szokványos, hétköznapi boldogsággal járó lárma, sürgés-
forgás, zűrzavar. A térdig érő fürdőruhák örök versengése azokkal a csodás bikinikkel, ame-
lyeket csak hébe-hóba láttam egy-egy magazinban. Hogy szerettem volna olyanban flangálni!
És először nyilván csak néhány bátor ház épült föl az ingoványon meg a sok hektárnyi fu-
tóhomokos-füves fövenyen, ahol a terepszint egyre emelkedett, míg végül elérte a
Knocknarea birodalmát, ahol Maeve királynő nyugszik kősírjában. A hegy tetejéről látszik a
strandhilli strand, de az emberek gombostűfejnyi nagyságúak, ami pedig gyerekméretű, az
onnan nézve porszem csupán.
Néztem le onnan én is kétségbeesetten, zokogva.
Az a vidék később „az én vidékem” lett. Strandhill, Strandhill, a strandhilli bolond nő.
Először néhány ház építését kockáztatták meg az ingatag talajon, aztán jött a szálloda,
majd kis vityillók és újabb házak, és aztán, valamikor a rég elmúlt húszas években, Tom
McNulty fölhúzta a Plaza báltermet. Ezt a büszke titulust valójában egy kerek tetős, hullám-
lemez raktárépületre aggatták rá, amelynek a terem bejáratánál négyszögletű betonhomlokzata
volt, meg furcsamód szerény kivitelű ajtaja és pénztárablaka, hívogató, sokat ígérő volt az ajtó
és a kis ablak fénye, ó, és a bálterem felé tartó tömegből minden péntek este álmok kavargó
örvénye szállt az ég felé, és minden bizonnyal el is jutott a mennybe, hogy vigaszt nyújtson az
Istennek, ha kételyek gyötrik az általa teremtett világ miatt.
Tom McNultynak, apának és fiának egyaránt, az volt a dolga, hogy címkét ragasszon ezek-
re az álmokra. És az én szívem-lelkem, egész bensőm szenvedélyesen, a maga teljességében
élte át az álmot, amely nekem jutott.
Itt ülök, írok, öreg a kezem, mint Matuzsálemé. Nézd csak meg ezt a két kezet! Persze,
persze, nem tudod megnézni. De olyan vékony rajtuk a bőr, mint… láttál valaha késkagylóhé-
jat? A Rosses Point-i strand tele van vele. Szóval azokat a kagylókat műselyemszerű, átlátszó
valami vonja be, olyan, mint a száradó fénymáz. Furcsa anyag. Hát, ilyen most az én bőröm.

Csak Könyvek 79
Úgy érzem, meg tudnám számolni a csontjaimat. Az az igazság, hogy úgy néz ki a kezem,
mintha egy időre elásták, majd újra kiásták volna. Megrémülnél, ha látnád. Úgy tizenöt éve
nem néztem tükörbe.
Strandhillnél a part mentén, az első néhány méteren elég biztonságos volt a víz. Nyáron
olyan volt, mint egy fürdőkád. Nekem mindig úgy tűnt, hogy a tenger ott csak a lehető leg-
csekélyebb erőt fejti ki annak érdekében, hogy ki-be járjon. Lehet, hogy a vízbe pisilő gyere-
keknek volt ehhez valami közük, mármint arra gondolok, hogy fölmelegítették a vizet. De
nagyon kellemes volt. Én meg Chrissie meg a többi lány a Café Cairóból… Mrs. Prunty min-
dig igyekezett rendes lányokat alkalmazni, de olyan rendes lányokat, akik jól néznek ki, és ez
már más tészta. Szerintem úgy néztünk ki, mint az ifjú istennők. Mary Thompson képes ma-
gazinba kívánkozott, Winnie Jacksonnak pedig egyszer benne is volt a fényképe egy újság-
ban, a Sligo Championban. „Miss Winnie Jackson élvezi a szép időt Strandhillben.” Winnie a
csodaszép egyrészes fürdőruhájában, amelyet dobozban küldtek el neki a dublini Arnott's di-
vatszalonból, a Dublin-Sligo vonaton. Tessék, egy nagystílű gesztus. Winnie-nek csodaszép,
gömbölyded keble volt, azt hiszem, a fiúkon, ha ránéztek, úrrá lett a kétségbeesés, hogy ez a
lány még csak szóba se fog állni velük soha.
A párolgó augusztusi hőségben úgy lesült a bőrünk, mintha afrikaiak lettünk volna. Estén-
ként néha élénkvörös volt az arcunk, amikor hazaindultunk a strandról, szinte leégett rólunk,
aztán meg feküdtünk otthon az ágyban, és alig mertük a lepedőhöz érinteni a vállunkat. Maga
volt a boldogság. És aztán másnap reggelre lehűlt a bőrünk, és máris epedve vártuk, hogy
kimehessünk a strandra újra meg újra meg újra. Maga volt a boldogság. Őszinte, hétköznapi
lányok voltunk. Igyekeztünk a kétségbeesésbe kergetni a fiúkat, amennyire csak tudtuk.
A fiúkat, akik a partvonalról nézték a mi boldogságunkat, mint a cápák, és szinte fölfalták
a szemükkel az idomainkat. Néha tánc közben alkalmam nyílt beszélgetni egyikkel-másikkal,
nem sokat szóltak, és ha mégis mondtak valamit, azt se nagyon volt érdemes meghallgatni. De
nem volt ezzel semmi baj. A táncmulatságokon mindenféle népség összegyűlt, voltak ifjú
piperkőcök a városból meg olyan legények is, akiknek a rövid szárú nadrág alól kilátszott a
zoknijuk, vagy az ütött-kopott cipőbe bújtatott, csupasz lábuk. Az épület előtt mindig ki volt
kötve néhány szamár meg ilyen-olyan lovak és gebék meg hátradöntött kétkerekű kordék. A
hegy különös lavinaként zúdította ránk fiait-lányait. Drága, szeretetre méltó emberiség!
Mindig ott volt Gaunt atya is, vagy valaki a hasonszőrűek közül, valamelyik káplán, úgy is
mondhatnánk, hogy ők voltak a szürke gémek a vízben fickándozó fürge csellék között. Isten
bizony úgy rémlik, mintha még valamiféle tánctermi szabályzat is lett volna. De lehet, hogy
ezt csak képzelem. Azt hiszem, a templomokban élesen kikeltek a papok a táncmulatságok
ellen, de erről én nem tudhattam. Egymáshoz érni nemigen volt szabad. Furcsa, testi érintke-
zés nélküli, „hideg” táncot jártunk. De egy-egy tánc végén jó volt odasimulni a fiúhoz, amikor
nyáron izzadt voltam én is, ő is, és beszívni a szappan meg a fű illatát. Meg annak az illatát,
amit akkoriban a hajukra kentek, brillantinnak hívták, azt hiszem. Voltak ott olyan fickók,
akiknek a szülei alighanem írül beszéltek a félreeső sligói hegyekben, és akik a ritka
mozilátogatásaikból azt szűrték le, hogy úgy kell kinézniük, mint a filmvászon sztárjainak,
hacsak nem az ír hazafiakra akartak hasonlítani, lehet, hogy az is benne volt. Michael Collins
nagy híve volt a pomádénak. Sőt, még De Valera haja is szépen le volt nyalva.
És Tom McNulty vihart kavaró zenekara. Ifjabb Tom ott állt a színpad szélén, és trombitá-
ját vagy klarinétját magasra emelve, harsogva fújta az akkori zenét. A tánchoz elengedhetet-
len volt a dzsessz, de jártak még foxtrottot, sőt keringőt is. Tomnak hanglemeze is készült
Tom McNulty Ragtime Band címmel, attól aztán isten bizony őrjöngve tombolt a terem. Tom-
ból akkoriban ragyogó fény áradt. Akkor, persze, ő még a nagy ember volt, akivel soha éle-
temben nem beszéltem, csak a kávéházban kérdeztem meg tőle, hogy „Mit parancsol?”, amire
a legvalószínűbb válasz az volt, hogy „Kínai teát meg egy mazsolás brióst. A fivéremnek pe-
dig Earl Grey-t.” Nagyon odavolt a mazsolás briósért. Kíváncsi lennék, van-e még olyan. Ak-

80 Csak Könyvek
koriban amolyan kegytárgy volt, mazsolás briós nélkül nem is létezett kávéház, hiszen ugyan
mi értelme lett volna? Vicces, hogy mennyire állandó, mennyire fix volt akkoriban minden.
Mazsolás briós, krémtorta, eklerfánk, meggyes papucs fehér cukormázzal a tetején, mintha
ezek mind ősidőktől fogva ismert, bevett dolgok lettek volna, ahogy a bálna, a delfin vagy a
makréla – mintha az élővilághoz tartoztak volna, és meg lehetett volna írni belőlük a kávéház
természetrajzát.
Alapjában véve persze nagyon is számított, hogy apám már nincs, valahogy mégis be tud-
tam gyömöszölni ezt a tényt a hajam párnája alá, mintha csak rajta aludtam volna. A boldog-
ságomat nem tudta befolyásolni, amikor reggel fölébredtem, igen, ott volt anyám, de neki
csak enni kellett adnom és a gondját kellett viselnem, soha nem mondott semmit, nem ment
sehova, csak ült otthon a csíkos pongyolájában, és bennem buzgott az a bizonyos energia,
mint amikor az autót beindítják a kurblival, rejtélyes módon föl voltam kurblizva minden reg-
gel, szinte lángra lobbantott az energia, valósággal kisöpört a házból, végigvitt Sligo utcáin,
majd be a Café Cairo üvegajtaján, ahol arra késztetett, hogy jó reggelt kívánva megcsókoljam
Chrissie-t, a barátnőmet, és hangosan kacagjak, és ha Mrs. Prunty a közelben volt, rám villan-
totta a szégyellős mosolyát, és én ujjongtam örömömben, igen, ujjongtam.
A boldogságot mindig érdemes elemeire bontani, egy emberélet során annyi, de annyi fel-
gyülemlik abból a másik dologból, ami nem a boldogság, hogy jobb, ha leszúrjuk a boldogság
jelzőkaróit, amíg tehetjük. Amíg abban az állapotban voltam, minden csodaszépnek tűnt,
ezüstösnek láttam a levegőt hasítva zuhogó esőt, minden érdekes volt a számomra, még a
sligói utcasarkokon ácsorgó, összeszűkült szemű suhancok is, akiknek megsárgult az ujjuk az
elszívott koporsószögektől, és sárga folt volt az ajkuk fölött is, amelyben szüntelenül ott ló-
gott a bagó. A kiejtésük pedig a sötét sikátorban falhoz vágott üveg csörömpölését idézte.
Na tessék, kéretlenül előtolakodik ez a sok minden. Azért ültem le, hogy Tomról és a ten-
gerről írjak. Arról, amikor kimentett engem a boldogság tengeréből.

Beugrottam. Azt hittem, tudom, mit csinálok. Különös, hogy milyen tökéletesen emlék-
szem a könnyű gyapjú fürdőruhára, szinte érzem a bőrömön. Három különböző színű, vastag
csík volt rajta, és egész télen spóroltam rá. Ennél szebb fürdőruhát nem is találhattam volna
Súgóban. Írországban annyira csodaszámba megy, ha egy-egy napig hőség van, hogy egy
szempillantás alatt őrült külföldiekké változunk. Aztán az eső megint behajt mindenkit a négy
fal közé, és a különös érzés volt-nincs. Bűbájos, ahogy egy ilyen forró napon hiányzik min-
den, amit megszoktunk, és mivel a mi világunk a maga legbelső valójában roppant nedves, a
zöldellő mezők, dombok ilyenkor mintha lángra gyúlnának a megrökönyödéstől és az ámulat-
tól. Bűbájosan fest a föld, a strandon a fiúkat-lányokat a tenger napsütötte, sárgás-kékes-
zöldes árnyalataira festi az idő, és ég, lángol a tenger. Legalábbis nekem így tűnt. Mintha az
egész város ott lett volna, mintha minden és mindenki a forróságnak ugyanazokat az ecsetvo-
násait szenvedte volna el, mintha minden és mindenki bekapcsolódott és egybeolvadt volna.
Nem tudom, megvolt-e már akkor a Plaza, meg kellett lennie, mert láttam ott játszani Tom
McNultyt, de ha meg is volt a táncterem, az eset 1929 körül, vagy még később kellett hogy
történjen, úgyhogy már nem voltam egészen kislány, de erre csak homályosan emlékszem.
Fürdőruhában, a zabolátlanul tűző napon nehéz megállapítani egy ember korát, így én sem
látom tisztán, ha lelki szemeimmel visszapillantok, hogy hány éves lehettem, csak a meseszép
csillogást látom, semmi mást.
És valahogy ugyanilyen csillogó, pettyes, csodákkal teli a tenger mélye is, az a csodás, víz
alatti félvakság, amikor elmosódottan látszik minden, mert a tenger maga is egy hatalmas len-
cse, mintha azt viselné az ember védőszemüvegként a víz alatt. Így pedig még inkább olyan
lett a mélység, mint egy festmény, egy dühödt, tébolyult festmény, a városháza könyvtárában
volt belőlük egy egész könyvre való, a pasasokról, akik Franciaországban ilyeneket festettek,
és eleinte kinevették őket, mintha nem is tudnának festeni. Nem kockáztatom meg, hogy ide-

Csak Könyvek 81
írjam bármelyikük nevét, de igenis emlékszem rájuk, kemény, durva hangzású nevek, és hoz-
zájuk illő, zaklatott élettörténetek, miközben írok, magamban ki tudom mondani őket. De
szégyellném, ha hibásan vetném őket papírra. És a víz alatt ott vagyok én, egész testem ella-
zul, de egyúttal élesednek is az érzékeim, a tüdőm előbb dúsgazdagon tobzódik a levegőben,
majd koldusbotra jut, a fejem könnyebb és szebb, a víz hidegebb, mélyebb, fürdeti az arco-
mat, kifaggatja, hogy kicsoda-micsoda, milyen formájú, a legapróbb részletekre is rákérdez.
Hirtelen elfog a vágy, hogy meséljek erről Grene doktornak, nem tudom, miért, úgy képze-
lem, érdekelné, örülne neki, de félnék is, hogy belemagyaráz valamit. Ő ugyanis értelmezi a
dolgokat, ami veszélyes, rendkívül veszélyes. Ó, igen, a strandhilli tengerpart, dagály volt
éppen, ilyenkor egy darabig jó, aztán hirtelen lejteni kezd a talaj, és az ember máris benne van
az öböl mély vizében, a hatalmas, izmos víztömegben, olyan, mint a híres Hudson folyó, na
nem olyan nagy, persze, de én úgy éreztem, nem is annyira belépek oda, inkább hozzáérek
egy irdatlan nagy valamihez, ami meghajlik Isten tekintete alatt. És azt vajon éreztem, hogy
ez a valami kijjebb húz engem, hogy sebesen egyre mélyebbre vonszol? Nem tudom. Csak azt
tudom, hogy odaadtam neki a szívemet, azt is tudom, hogy megindított, talán még sírtam is,
sírhat egyáltalán az ember a víz alatt, ugye, lehetséges? Hogy mennyi ideig úsztam anélkül,
hogy kidugtam volna a fejem? Egy percig, kettőig, háromig? Mint egy gyöngyhalász a déli
tengereken, bárhol is vannak, bármik is legyenek azok a tengerek… Én meg a fürdőruhám
meg a fürdőruha belső zsebe, benne két shillinggel, amely a viteldíjamra kellett, hogy vissza-
jussak Sligóba az öreg, zöld buszon, a biztonság kedvéért bedugtam abba a zsebbe, olyasféle
zseb volt, amelyben skapuláré érmet tarthat az ember, ha katolikus. És gondolom, a fiatalsá-
gom, a lágyságom, a keménységem, a kék szemem, a víz alatt megcsillanó aranyszőke hajam
meg vagy háromszáz cápa odakint, lassanként cápák lakta vizekre értem, de csodálatos volt,
csodálatos, egyáltalán nem bántam. Amolyan cápaféle lettem magam is.
Ahogy kezd magával ragadni a tenger irdatlan húzóereje, mint az áradó zenébe belevesző
szót.
Aztán ebben a nagy boldogságban egyszer csak körülfont, visszalopott, fölmarkolt két is-
merős emberi kar, szakavatott, már-már ördögien fondorlatos mozdulattal. És az az ember, az
a jó színben lévő, gömbölyded, erős ember fölvitt a vadul csillámló víztömegen át, és kibuk-
kantunk a felszínre, és megint ott volt a zúgó világ meg a ziháló tenger, és az égbolt is, de
hogy fönt vagy lent, azt már nem tudtam. És az az ember úszva visszavitt a partra, a strandra,
ahol ott voltak a fiúk-lányok, a vödrök, a csövét a tengerre szegező régi ágyú, a házak, a Pla-
za, a bávatag szamarak, a maroknyi gépkocsi, Sligo, Strandhill, és a sorsom, az apáméhoz
hasonlóan sanyarú sorsom, az én nevetséges, szívtelen, fura sorsom.
Az, aki kihalászott, nem is lehetett más, mint Tom McNulty. Mindig is úgy volt, hogy csak
ő lehet. Egyébként híresen jó úszó volt, egyszer már életmentő érdemérmet is kapott magától
Sligo polgármesterétől, és ez vitte bele a politikába, legalábbis ő mindig azt mondta. A másik,
akit megmentett, egy vén banya volt, akit a tengerár, a tréfás kedvű tengerár elragadott a part-
ról – vénasszony volt, de nem olyan vén, mint én most. Nem, nem.
– Ismerem magát – mondta a homokon csillogva, mosolygott rám a szép, kerek, kövér ar-
ca, és körénk gyűlt boldog-boldogtalan, és már ott volt Jack is a komor, fekete fürdőnadrágjá-
ban, és a teste mintha nem is emberi húsból lett volna, hanem valami keményebb, kőszerű
anyagból, egy utazó csontjai és izmai voltak ezek. – Maga az a lány a Café Cairóból.
Én pedig fölnevettem, vagy legalábbis próbáltam, és közben köpködtem a torkomból a sós
vizet.
– Ó, irgalom atyja! – mondta Tom. – Maga kiitta az egész óceánt. Úgy bizony. Jézus Má-
ria, hol a törülközője, az Isten áldja meg? Van egyáltalán törülközője? Van? És a ruhája?
Igen, jöjjön. Jöjjön velem.
Úgyhogy a vállamra terítették a törülközőmet, és Jack összeszedte a ruháimat, óvatosan
fogta őket, és a két férfi elindult velem a perzselően forró úton a Plaza felé; amikor csak tehet-

82 Csak Könyvek
tük, a füves útpadkán haladtunk, majd átvágtunk az autóparkoló sivatagán, és bevittek a jegy-
irodába, és Tom nevetett, valószínűleg nagyon megkönnyebbült, hogy kimentett engem. Arra
már nem emlékszem, hogy ezért is kapott-e érdemérmet, remélem, hogy igen, mert alighanem
megérdemelte, mindent egybevéve.

Ó, jaj, de nehéz visszatekinteni azokra az örömteli napokra, másrészt viszont tudom, hogy
ritkán adatik meg az életben ekkora öröm, ekkora szerencse.
Tudtam én, hogy a szerencse lánya vagyok, ugyanolyan jól tudtam, mint a veréb, amikor
talál egy kenyérdarabot, ami csak az övé.
Meg büszke is voltam, büszke őrá, a hírnevére, a magabiztosságára.
Együtt lépkedtünk föl a mozi betonlépcsőjén, amelyet babérsövény szegélyezett. Olyanok
voltunk, mint egy hollywoodi pár, én akár Mary Pickford is lehettem volna, bár őszintén szól-
va azt hiszem, Tom túl alacsony volt ahhoz, hogy Douglas Fairbanks legyen.
A mi kis világunk sötét oldalát a sligói italozási szokások jelentették. Az olyan férfiak,
mint Tom meg a fivére, a hajnali órákban sokszor annyira részegek voltak, hogy olyan dolgok
történtek velük, amelyekre nem emlékeztek, de nem is akartak emlékezni, és ez utóbbiért két-
ségkívül áldhattuk a sorsot.
Én rendszerint a táncparketten álldogáltam, örültem, hogy egyedül lehetek, és néztem a
színpadot, ahol fölsorakozott Tom bandája, a kicsi, tipp-topp, eleven apja kitűnően klarinéto-
zott, és ügyesen játszott minden más hangszeren is. Késő este Tom mindig eljátszotta a Figye-
lemre méltó lányt és közben merőn nézett rám a sólyomszemével. Amikor pedig egyszer a
Rosses Point-i strandon sétáltunk, azzal ugratott, hogy a Mikor Kairóban halovány ak a fé-
nyeket énekelte, mert, ugye, én voltam a lány, aki a Café Cairóban dolgozik. Volt egy Cavan
O'Connor nevű énekes, akinek a hangját utánozta, szerinte Cavan volt a valaha élt legnagyobb
énekművész. De Tom többé-kevésbé Jelly Roll Mortonon nőtt fel, és a trombitásokra jellemző
módon megőrült Bubber Miley-ért, még jobban, mint magáért Louis Armstrongért. Tom azt
mondta, Bubber dobta föl Duke Ellington zenekarát, ez vitán felül áll. Tom számára az ilyes-
mi csaknem olyan fontos volt, mint a politika. De az én agyam faképnél hagyta őt, ha bele-
kezdett. Számomra ez nem tűnt olyan érdekesnek, mint a zene. Hamarosan már beültetett a
bandába, és én zongoráztam, ha az igazi zongoristájuk gyengélkedett. Nagydarab, tbc-s fickó
volt a Knocknarea-félsziget isten háta mögötti részéből. A Black Bottom Stomp volt a nagy
magánszáma, hogy úgy mondjam. Jack soha nem lépett színpadra, de az ivászatok kezdeti
szakaszában szeretett énekelni, ilyenkor vidám volt, nagyon vidám. Akkor jött a Pikárdia
rózsái meg a Long Way to Tipperary, mert még gyerekfejjel a brit kereskedelmi flottánál
szolgált, de azt hiszem, erről már írtam. Megjárta az összes kikötőt Cove-tól Kairóig, de azt
hiszem, ezt is leírtam már. Talán érdemes kétszer elmondani a dolgokat.
Jack mindig ott lebzselt körülöttünk egy darabig, aztán egy időre elment. Afrikába járt, oda
szerződtették különböző munkákra. Ó, Tom nagyon büszke volt Jackre, aki egyszerre két dip-
lomát is szerzett Galway-ben, geológusi és mérnöki diplomát. Egyszerűen ragyogó elme volt.
Be kell ismernem, hogy vagy háromszor olyan jóképű volt, mint a fivére, de ez nem számít.
De tény, hogy szebb férfi volt Tomnál, amolyan kisvárosi filmsztárnak nézett ki, ha a moziba
mentünk, és megnéztük a Broadway Melodyt, vagy valami effélét, és a végén kigyulladt a
villany, az ember egy csapásra ott volt megint abban a nyomorult Sligóban – csak Jack nem
tartozott egészen oda. Neki még ott ragyogott a feje fölött valamiféle hollywoodi glória.
Jack azonban tartotta velem a három lépés távolságot, hogy mekkora lépéseket, azt már
nem tudom. Ahhoz túl ironikus volt, hogy barátságos legyen, folyton bohóckodott meg vicce-
lődött, és néha rajtakaptam, hogy rosszféle pillantásokat vet rám. Nem úgy értem, hogy só-
várgott utánam, hanem talán rosszallóan nézett. Hosszan bámult, amikor azt hitte, nem látom.
Méregetett.
Volt viszont Jacknek egy Ford autója, amelynek a színe passzolt a kabátja bőrgallérjához.

Csak Könyvek 83
Folyton abban a kocsiban ültünk, ezernyi ír tájképet láttunk az elülső szélvédőn át, millió ton-
na esővizet mostunk le róla azzal a kis ablaktörlővel, amely egyre csak járt oda-vissza, oda-
vissza, és útközben literszámra itták abban a Fordban a whiskyt. Apálykor kijutni a Coney-
sziget melletti strandra, az volt a nagy dolog, és rohanni a sekély, pár centiméteres vízben,
kiáltozva és végtelen lelki nyugalommal, gondtalanul. Mindig voltak velünk barátok is, a leg-
csinosabb lányok, akik a zenekar körül nyüzsögtek, meg az efféle társaságba illő sligói és
galway-i fiúk. Az volt a vicces az egészben, hogy Jacknek volt egy barátnője, akit feleségül is
akart venni, Mainek hívták, de őt sosem láttuk, Galway-ben élt a szüleivel, nagyon jómódúak
voltak. Az apja biztosítási ügynök volt, ez Jacket igencsak lenyűgözte, és egy olyan házban
laktak Galway-ben, amelynek neve is volt, valamilyen House, és ez is nagy dolognak számí-
tott egy olyan ember szemében, akinek az apja a sligói elmegyógyintézet szabója volt. Jack az
egyetemen ismerkedett meg a lánnyal, aki a legelső oda járó lányok egyike volt, ó, és el-
mondhatjuk, hogy sok mindenben volt a legelső lányok egyike, engem lenézett, nem tetszett
neki, hogy a társasághoz tartozom. Nem, igazságtalan vagyok vele szemben, azt hiszem, nem
is találkoztunk, csak egyszer.
De tulajdonképpen Tommal szemben is igazságtalan vagyok. Merthogy az első unokatest-
vére a Sligo Champion tulajdonosa volt, és Teacht Dala, azaz képviselő az első igazi Dáilnak
nevezett ír parlamentben, azaz a békeszerződés utáni első Dáilban. És Jack mindig azt mond-
ta – többször is hallottam, ahogy egy-egy új ismerősének meséli –, hogy rokona annak a sötét
lelkű Edward Carson-nak, aki kiugrott a szabadállamból, elmenekült, mint a patkányok a
süllyedő hajóról, bár ő, Carson csak remélte és imádkozott érte, hogy a hajó elsüllyedjen.
Tom elmondta nekem, hogy az ősei vaj importőrök voltak Sligóban, és nekik is saját hajóik
voltak, mint a Jacksonoknak meg a Pollexfeneknek. És elmondta azt is, hogy azért Olivér a
második keresztneve, Thomas Olivér McNulty, mert Cromwell idején vesztették el a földjei-
ket, amikor egy bizonyos Oliver McNulty nem volt hajlandó áttérni a protestáns hitre. Amikor
ezt mondta, gyanakvóan nézett rám, látni akarta, hogyan reagálok, gondolom, azért, mert én is
protestáns voltam. Tényleg az voltam, de talán nem a megfelelő fajtából. Jack a nagy házból
való protestánsokat szerette, és fejébe vette, hogy ő amolyan katolikus dzsentri. A nagy íror-
szági presbiteriánus hagyományt aligha tartotta sokra. Munkásosztálybeli. Ez volt a rettegett
jelző.
„Ez a fickó ízig-vérig munkásosztálybeli.” Ez volt Jack egyik rendreutasító, letromfoló
szavajárása. És mivel járt Afrikában, használt olyan furcsa kifejezéseket is, mint „viselkedj
fehér emberhez méltóan.” Meg „hamma-hamma”. És mivel sok ezernyi éjszakai tivornyát
látott már, azt is előszeretettel mondogatta, hogy „Őrizzük meg az összejövetel tisztaságát!”.
Ha pedig valakit nem tartott szavahihetőnek, akkor az az ember „egy nagy batyura való gaz-
emberség” volt.
Vörös haj, illetve igazából inkább gesztenyebarna, hátrafésülve. Elég szigorú vonások, a
szemek tájékán roppant komolyság. Ó, igen, Clark Gable, vagy még inkább Gary Cooper.
Káprázatos.

Keresem az akkori emlékeim között anyámat, és nem találom. Egyszerűen eltűnt.

84 Csak Könyvek
 14. fejezet
DR. GRENE FELJEGYZÉSGYŰJTEMÉNYE

Ma reggel munkába jövet elhajtottam egy szélmalmokkal teli domboldal mellett, amelyet
eddig észre se vettem. Lehet, hogy azért nem vettem észre akkor, mert addig nem voltak ott,
de ha így van, akkor az építésükről biztosan lemaradtam, pedig nyilván elég hosszú ideig tar-
tott. Aztán egyszer csak se szó, se beszéd, ott voltak. Bet mindig mondogatta, hogy egyáltalán
nem figyelek a világra. Egyszer előfordult, hogy bejöttem az esőről, leültem a kanapéra, és
pár perc múlva, amikor véletlenül a hajamhoz értem, azt kérdeztem: „Miért vizes a fejem?”
Bet nagy előszeretettel mesélte ezt a sztorit, legalábbis régen, amikor még volt kinek.
Szóval egyszer csak ott voltak a szélmalmok. A dombot – vagy inkább hegyet, ha van
olyan egyáltalán itt, Írországban – Labanacallachnak hívják, és van egy erdő is, a Nugent's
Wood, amely egészen a fagyhatárig húzódik. Hogy ki volt az a Nugent, és miért telepített
erdőt, azt csak találgatni lehet, vagy legalábbis csak a nagyon öreg főszerek tudnak ilyeneket.
Ültem a Toyotámban, eléggé nyomorultul éreztem magam, ugyanaz a tiltakozás meg
viszonvádaskodás ment döngicsélve a hülye fejemben, mint máskor, amikor megpillantottam
az ezüstösen forgó malomkerekeket, hogy ilyen szépen fejezzem ki magam, és a szívem egy
csapásra felröppent, mint a fürj a mocsárból. Igen, felröppent. Annyira gyönyörűek voltak. A
festményeken látott malmok jutottak eszembe, és felidéződtek az emlékükhöz mindmáig kap-
csolódó, furcsa érzések. Talán Don Quijote miatt. Hogy elszomorított régen, valahányszor
romos malmot láttam! A malom varázslatos épület. Ezek a modern fajták, persze, már nem
olyanok, mint a régiek. És sokan erősen tiltakoznak is ellenük, persze. De gyönyörűek. Opti-
mistává tett a látványuk, olyan érzés töltött el, mintha még mindig elérhetnék valamit.
Az éjjel visszataszító, ijesztő szégyenérzetre és nyugtalanságra ébredtem. Ha részletesen
föl tudnám sorolni a gyászom jellemzőit, és napló formájában kinyomtathatnám őket, talán
tehetnék valamiféle szolgálatot a világnak. Gyanítom ugyanis, hogy a gyászra nehéz vissza-
emlékezni, az pedig biztos, hogy láthatatlan. De mindezzel együtt a lélek jajkiáltása, és soha
többé nem szabad alábecsülnöm a maró, savas erejét, amellyel másokra hat. Ha mást nem is
teszek, mindenesetre fölhalmozom, összehordom ezt az újonnan szerzett tudást, abban a re-
ményben, hogy miután a gyász elmúlik, talán sikerül megőriznem az utókornak a klinikai
anatómiáját.
Hála legyen az Úrnak azokért a szélmalmokért.
Szóval kora hajnalban fölébredtem. Azt hiszem, megint az a rejtélyes kopogás vert föl ál-
momból, amelynek a forrását még mindig nem találtam meg. Bet az, könyörög, hogy emlé-
kezzek rá. Emiatt igazán kár aggódnia. Átnéztem, amit Roseanne Clearről írtam, de semmi
mást nem láttam, semmi más nem ült be az agyamba, csak a Szaddam Huszeinről összeirkált
ostobaságaim. Azt hiszem, jobb is, hogy jelentéktelen ember vagyok, hiszen így legalább a
gondolataim, különösen a nem helyénvaló, kínos gondolataim, titokban maradnak.
Amikor a néhai pápa meghalt, akkor is furcsa érzéseim támadtak. Mélyen meghatott egy
olyan ember halála, aki nem segített a vallásos pácienseimen, akik ugyanakkor homoszexuáli-
sak is, vagy, Isten legyen irgalmas hozzájuk, nők. Amíg élt, úgy tűnt, az emberi lét legfelső
foka, csúcspontja ő maga. Halálában nemes volt, fennkölt és bátor. Halálában talán demokra-
tikusabb is lett, hiszen a halál mindent magában foglal, szeret mindent, ami emberi – be se tud
telni vele. A halál nem büszke. Hát, igen, ugyanakkor a halál igenis hatalmas és félelmetes. A
pápa azonban rövid úton elintézte.
Túl sokat gondolok a halálra. De hát ez a mi korunk zenéje. Amikor elmúlt az ezredfordu-

Csak Könyvek 85
ló, a magamfajta bolondok azt hitték, hogy belekóstolhatnak egy békés évszázadba. Clinton a
szivarjával mennyivel nagyobb ember volt, mint Bush a puskájával!

Úgy tűnik, minél többet nézem Gaunt atya tanúvallomását, annál inkább hajlamos vagyok
elhinni. Azért van ez, mert jól ír, egyfajta klasszikus stílusban, kétségkívül a Maynoothban
kapott képzés hatása érződik a mondatfűzésén meg az íráskészségén. Nekem úgy tűnik, hogy
erősen latinos a stílusa, olyasféle, amilyenre halványan én is emlékszem cornwalli iskolaéve-
imből, amikor Ciceróval kínlódtunk. És a szöveget megvilágítja, fénybe borítja a szerző heves
vágya, vagy pszichiátriai szakkifejezéssel élve szorongásos vágya, hogy elmondja a történetet.
Könnyít ezzel a szívén, megszabadul egy tehertől, ahogy a bűnöktől szokás. Távolról sem
szent szöveg ez. De az atyának arcizma se rezdül. Megingathatatlanul szilárd. Nem ismeri a
félelmet. Gaunt atya lelkiismeretesen részletez, tételesen felsorol mindent.
Írországban a rendőröket általában nem a szülővárosuk közelébe helyezték, feltehetően
azért, nehogy esetleg kedvezzenek azoknak az embereknek, akik között felnőttek. Roseanne
apja a kisszámú kivételek egyike volt, hiszen Collooney-ban született és nevelkedett, amely
nincs túl messze, és egészen biztosan nincs elég messze Sligo városától. Ennélfogva úgy is-
merte a körzetét, hogy az már talán nem is volt egészséges. Elképzelhető, hogy a város lakói
az ő jelenlétét személyesebben fogták föl, különösen a rendőri segédcsapatok behívása után,
amelyeknek tagjai az első világháborúban harcolt tisztek voltak, meg az úgynevezett „Black
and Tans”, az ugyanabban a vérontásban részt vett közkatonák és tisztek. Ez volt a válasz a
függetlenségi háború különböző „gaztetteire”, azaz főként a lesből való rajtaütésekre és lö-
völdözésekre, amelyeket a katonák és rendőrök ellen – a koronapárti erők ellen, ahogy akkor
mondták – követtek el.
Roseanne apja, úgy tűnik, nagyon is jól értesült lehetett a városban történő dolgokat illető-
en. Lehetséges, hogy ő ad hoc módon is hozzájuthatott az információkhoz, ami egy idegennek
nem állt módjában. A közülük valóval az emberek talán könnyebben megosztják este, a
kocsmában a pletykákat, mendemondákat. Az biztos, hogy az alkoholbefogadó képessége
óriási volt, egy dokkmunkást is megszégyenített volna, tizenöt korsó barna sör után is a saját
lábán navigált el hazáig. Ilyenkor a lánya, Roseanne, nyilván aggodalomtól gyötörve, várta,
hogy fölbukkanjon az utca végén, és beterelhesse a házba.
Roseanne játszótere a közvetlenül a házuk mögött lévő sligói temető volt. Ismert ott min-
den zegzugot, minden kisebb-nagyobb ösvényt, és a kedvenc helye a romos templom volt a
temető kellős közepén, amelynek roskatag oszlopcsarnokában szívesen játszott ugróiskolát
meg efféléket. Egyik este, ahogy Gaunt atya írja, a kislány szemtanúja volt egy furcsa teme-
tésnek. Odajött néhány férfi egy koporsóval, pap, szertartás, minden nélkül leengedték egy
nyitott sírba, és csöndben elhantolták a sötétben, csak a föl-fölizzó cigarettájuk meg a halk
beszélgetésük árulta el őket. Roseanne, ahogy ez a gyerekeknél természetes, szaladt az apjá-
hoz, és elmondta neki, mit látott. A jelek szerint azt hitte, sírrablók voltak, pedig a koporsót
nem kivették a sírgödörből, hanem beletették, és efféle tolvajlásra egyébként se volt példa
immár fél évszázada sem Írországban, sem másutt.
Hogy Gaunt atya honnan értesült az esetről ilyen részletesen, az nem világos, és amikor az
imént átolvastam a dokumentumot, gondolkodóba is ejtett a mindentudása, de hát akkoriban a
papok törekedtek erre.
Mindenesetre tény, hogy Roseanne apja másnap reggel, Gaunt atya jelenlétében, kihantol-
tatta a koporsót, amelyben nem holttestet találtak, hanem puskákat és pisztolyokat, amelyek-
hez a függetlenségi háborúban nagyon nehéz volt hozzájutni, és a harcosok komoly erőfeszí-
tések árán tudták csak összeszedni az arzenált, gyakran úgy, hogy a meggyilkolt rendőröktől
vették el a fegyverüket. És mint kiderült, a koporsóban talált holmi nagy része is a rendőrség
által kiadott tűzfegyver volt, rajtaütések, portyák során szerzett zsákmány. Roseanne apjának
szemszögéből nézve tehát a koporsóban ereklyék hevertek, amelyek a meggyilkolt bajtársaitól

86 Csak Könyvek
maradtak fenn.
A sírkőre a Joseph Brady név volt frissen fölvésve, de ilyen nevű ember akkoriban nem
halt meg a városban.
A koporsót hozó férfiak hihetetlen módon nemcsak fegyvereket, hanem titkos találkozók-
ról szóló feljegyzéseket is elföldeltek az éj leple alatt, és ezek a feljegyzések valami esztelen
csoda folytán különböző neveket és címeket is tartalmaztak, köztük gyilkosságért körözött
emberekét. Valóságos aranybánya volt a rendőrség számára ez a váratlanul talált koporsó.
Mire bárki fölocsúdhatott volna, a listán szereplő személyek közül néhányat már le is tartóz-
tattak, egyet pedig „elfogatás előli menekülés közben” megöltek, egy Willie Lavelle nevű
férfit, akinek a bátyja a jó lelkipásztor szerint később szerepet játszott Roseanne sligói életé-
ben. Ezt a bizonyos Willie Lavelle-t valami okból abba a sírba temették, amelyben előzőleg a
fegyvereket próbálták hasztalanul elrejteni.
A fegyverek és a dokumentumok elvesztése, valamint a társuk halála „fű alatt”, a koporsó
elrejtésében érdekeltek körében heves indulatokat váltott ki. Nyilván parancsba adták, hogy
minden lehetséges módon megtorló akciókat kell végrehajtani a rendőrök ellen. Erre azonban
nem rögtön került sor, elég sokáig húzódott az ügy ahhoz, hogy Roseanne és családja megta-
pasztalhassa, milyen napról napra, percről percre a rettegés nyomasztó terhével élni. Biztosra
veszem, hogy szívből remélték, hogy a lázadókat sikerül leverni, és Írországban helyreáll a
béke. Talán azt is mondogatták: „Bárcsak rajtunk múlna!”
Gaunt atya vallomásának fonnyadt lapjait kézbe véve azon tűnődöm, hogyan használhat-
nám föl a dokumentumot. Tényleg megkérhetem Roseanne-t, hogy élje át mindezt újra? De
nem szabad megfeledkeznem arról sem, hogy elsősorban nem az élete során elszenvedett fáj-
dalomra vagyok kíváncsi, hanem ennek a fájdalomnak a következményeire, illetve az elkülö-
nítése valódi okára. Most tehát visszatérek a vizsgálódásom eredeti kiváltó okához, vagyis
ahhoz, hogy megállapítsam: őrült-e Roseanne vagy sem, indokolt volt-e az elzárása, és java-
solhatom-e a külvilágba való visszatérését. Azt hiszem, ezt az ő megerősítése nélkül is el-
dönthetem, illetve ha ő úgy kívánja, az ő megerősítésével. Az orrom előtt lévő valós tényekről
kell véleményt formálnom, nem csupán azokról, amelyeket közölnek velem, vagy amelyeket
az ösztönöm sugall.
A városban nyolcat üt a Szent Tamás-templom harangja. Elkéstem, mint Lewis Carrollnál
a nyúl.

ROSEANNE ÖNVALLOMÁSA

Tom révén fűvel-fával megismerkedtem, mert ő rendkívül társaságkedvelő ember volt, vi-
szont évek teltek el, mire az édesanyjának is bemutatott. Persze, hallottam az anyjukról addig
is, hiszen két fivér beszélgetése gyakran elidőzik ennél a témánál, és ez így is lesz, míg a világ
világ. Kialakítottam róla egy képet, tudtam, hogy alacsony termetű, és odavan az albumokért,
amelyekbe beragasztgat mindent, ami a fiaival kapcsolatos, a Jack utazásai során összegyűlt
menetjegyeket, dokumentumokat, Tom táncmulatságainak hirdetését a Championból, újabban
pedig a városban különböző témákról elmondott beszédeit is. Úgy vettem ki, hogy sokszor
rosszra fordul a viszonyuk a férjével, mert Öreg Tom a felesége szerint általában erélytelenül
intézi a dolgait. De lehet, hogy az asszony mindezzel együtt avatott ismerője és ínyence volt
az erélytelenségnek. De nem abban az értelemben, hogy ő maga is gyakorolta. Tudtam, hogy
az egyetlen lányát még kiskorában az apácáknak ígérte, és Teasy annak rendje-módja szerint
be is lépett az irgalmas nővérekhez mint hozományos apáca. Az irgalmasok rendje kolduló
rend volt, Sligóban a Názáret-ház nevű épületben laktak. Anglia-szerte mindenütt voltak ko-
lostoraik, sőt még Amerikában is. Arról nincs tudomásom, hogy Tom anyja azt is ambicionál-
ta-e, hogy a fiai a papi hivatást válasszák, de nyilván úgy gondolta, valamelyest bebiztosítja a
lelke halhatatlanságát, ha föl tudja ajánlani a lányát az apácaéletre, nem tudom.

Csak Könyvek 87
 Volt, persze, egy harmadik fia is, Eneas, de róla mindig csak úgy szőrmentén beszéltek,
bár a jelek szerint egyszer-kétszer azért hazasomfordált, megtért a nagyvilágból, ahol baran-
golt, az anyja házába, hogy ott átaludja a nappali órákat, és csak éjszaka merészkedjen ki. Ez
egy aprócska rejtély volt a nagy rejtélyek időszakában, és nem emlékszem, hogy különösebb
figyelmet szenteltem volna neki.
– Eneas fivéred miért van többnyire távol? – kérdeztem egyszer Tomtól.
– Ez az ő kis gyarlósága – felelte Tom, és akkor, elsőre csak ennyit volt hajlandó elárulni.
Egy másik alkalommal viszont, amikor együtt voltunk a városban, az egyik riválisa, egy
feltörekvő republikánus, talányos módon gúnyolódni kezdett vele az utcán. Az illetőt Joseph
Healynek hívták, és semmi esetre sem volt aljas gazember.
– Á, Tom – mondta –, a rendőr fivére.
– A micsoda? – kérdezett vissza Tom, és a hangjából ezúttal hiányzott a szokásos fesztelen
kedélyesség.
– Semmi, semmi. Biztos mindannyiunk életében van valamiféle takargatnivaló, ebben egé-
szen biztos vagyok.
– Akarsz ezzel kezdeni valamit, Healy, a közelgő tanácsi választásokon?
– Mi? Dehogy – válaszolta már-már bűnbánóan Healy, mert bár ellenfelek voltak, igazából
mindenki kedvelte Tomot, és Healy, mint már mondtam, rendes, jószívű fickó volt. – Csak
ugrattalak, Tom.
Aztán elég szívélyesen kezet ráztak. De én láttam, hogy Tom hangulata megváltozott, és
ahogy mentünk az utcán, végig csöndes volt és komor. A takargatnivalók országában, különö-
sen a polgárháború után, senki sem mentesülhetett a hasonló vádaktól. De én láttam, hogy
Tom zokon veszi a dolgot, méghozzá nagyon. Hiszen végső soron neki terve volt, útja, amin
végig akart menni, és ez egy ilyen fiatal embertől, mint ő, igazán csodálatra méltó volt. De a
takargatni való dolgok nyilván nem hiányoztak volna neki.
Az anyja is hasonlóképpen gondolkodott. Imádta a Jacket övező dicsfényt, és imádta a
Tomot övező dicsfényt is, nem számított, hogy Jack a régi vágású illendőség széttúrt, kifosz-
tott kofferéből öltözködik, Tom pedig az a fajta ember, aki modern kalapot visel az új Íror-
szágban. Ezt a két fiú beszélgetéseiből szedegettem össze, mivel mindig odafigyeltem, ha az
anyjukról volt szó, ahogy a kém figyeli a kocsmai csevelyt, mert volt egy olyan érzésem,
hogy egy napon minden apró információmorzsára szükségem lesz, ha túl akarom élni a sze-
mélyes találkozásunkat.
Ha volt ebben a kártyapartiban talonban heverő lap, akkor az anyám üres, sötét lapja volt.

Azokban a különös napokban, amikor ha bármi váratlan történhetett, az nagy valószínű-

séggel meg is történt, Mr. De Valera az ország első embere lett.
– Visszatértek a Dáilba a fegyverek – mondta komoran Tom.
– Hogy érted ezt, Tom? – kérdeztem.
– Annyira megijedtek a parlamenttől, hogy bevitték az ülésterembe a pisztolyukat.
Tom most érthető undorral beszélt, hiszen pontosan ezeket az embereket akarta az ő társa-
ságuk megfékezni, bebörtönözni, és – ó, borzalom! – kivégezni. Hogyan történhetett tehát,
hogy a békeszerződést ellenzők, akiket a Tomhoz hasonló fiúk ki akartak törölni az ír nép
történetéből, most hatalomra jutottak… Szinte érezni lehetett, hogy Sligóban nagyot zökken
az élet. Most a Joseph Healy-félék kerekedtek felül. Mindent összevéve nehezen emészthető,
keserű csalódás volt ez Tom számára. Én a magam részéről hármat se gondoltam volna egyi-
kükre sem, de Tom meghökkentett azzal, hogy politikára terelte a szót időnként még akkor is,
amikor szerelmesen becézgetett.
A nagy dűne tetején hevertünk, amelyről Strandhill a nevét kapta, amikor hangot adott a
fenti nézetének. Nagyobb akadály volt ez a jövője szempontjából, mint bármi, amivel addig
szembesült. Hiszen ő maga soha nem fogott fegyvert, akkor érett férfivá, amikor mindez már

88 Csak Könyvek
lezajlott. Az mindenképpen becsületére válik, hogy úgy gondolta, a fegyverek ideje lejárt.
Volt valamiféle elképzelése arról, hogy Észak végül egyesülhet Déllel, de azzal az őrült gon-
dolattal megspékelve, hogy valami Carson-féle ember lenne „Írország első királya”, ahogy
viccesen mondogatta. A Tom-féléknek régi rögeszméje volt ez. A nézeteit valamiféle táncos,
ringó mozgás jellemezte, ahogy a zenéjét is. Joseph Healy viszont a maga részéről golyót
eresztett volna Carsonba, ha ezt szép csöndben elintézhette volna, és utána hazamehetett vol-
na a családjához.
Ekkor már a családok és a csemeték is belekeveredtek a dologba, nem csupán egyedülálló
legénykék grasszáltak föl-alá, esetleg leánykák segítségével.
Szóval Tom, mindezek ellenére, rövidesen már újra engem csókolt a csöndes dűnék között,
a sirályok nagy fölháborodására, de rajtuk kívül senki sem látott minket, és a homok túlolda-
lán a tenger őrizte Tom hőstettének emlékét. A buckafüvek között percenként tombolta ki
magát a szokásos strandhilli szél. Farkasordító hideg volt, de a csókjaink megbirkóztak vele.
És pár héttel később, a Swan Hotelnél lévő hídon átkelve ugyan ki más állított volna meg,
mint a hervadó John Lavelle.
Még mindig majdnem fiatal férfi volt, de már megérintette valami másnak a szele. Úgy
tűnt, nagyon megviselte az Amerikában vagy hol töltött idő, és a földre pillantva azt is láttam,
hogy igencsak viseltes a cipője talpa. Elképzeltem, ahogy csavargó módjára potyázik a vona-
ton, és általában véve céltalanul kószál a világban. De azért jóképű volt ez a keskeny, szürke
arcú férfi.
– Nézze meg az ember! – mondta. – Alig ismertem meg.
– Hasonlóképpen – feleltem. Egyedül voltam, de óvatosnak kellett lennem, mert Sligo
olyan volt, mint egy istenverte család, mindenki ismert mindenkit, és nem tudtak ugyan min-
denkiről mindent, de szerettek volna. Azt hiszem, John Lavelle észrevette, hogy alamuszi
módon, lopva tekingetek jobbra-balra.
– Mi az? – kérdezte. – Nem akar szóba állni velem?
– Jaj, dehogynem – válaszoltam. – Dehogynem. Hogy megy a sora? Tényleg elment Ame-
rikába?
– Az volt a terv. De nem egészen úgy alakult. Ember tervez…
– Hát persze, igen – mondtam.
– Legalább most már szabadon járhatok Írországban – folytatta.
– Ó, valóban?
– Most, hogy Dev a főnök. [Azaz Eamon de Valera]
– Ó, igen. Hát, ez mindenképpen jó.
– Jobb, mint a kibaszott curragh-i börtön.
A szitokszóra összerezzentem, de úgy gondoltam, joga van így beszélni.
– Ott volt?
– Ott bizony.
– Hát, John, majd még biztosan találkozunk errefelé.
– Egy időre hazamegyek a szigetekre, de igen, valóban errefelé leszek. A tanácsnál fogok
dolgozni.
– Megválasztották tanácstagnak?
– Nem, nem – felelte. – Az utakon kapok munkát. A tanácstól. Ásás meg ilyesmi.
– Az jó. Legalább munka.
– Úgy bizony. Nem könnyű munkát találni. Még Amerikában sem, amint hallom. Maga
dolgozik?
– A Café Cairóban – feleltem. – Pincérnő vagyok.
– Jó magának. Majd benézek magához, ha visszajöttem Sligóba.
– Á, persze, jöjjön csak – mondtam, és ekkor hirtelen kényelmetlenül éreztem magam, és
nagy kínban voltam, fogalmam sem volt, hogy miért.

Csak Könyvek 89
 John Kane éppen most hozza a levesemet.
– Egyszer még megöl ez a rohadt meló – mondja. – Inkább lennék vakondvadász
Connaghtban.
És közben végig az a nyomorult nyeldeklés.
– De hát Connaghtban nincsenek is vakondok – jegyeztem meg.
– Ahogy egész Írországba' se. Hát nem ideális munka egy öregembernek? Az a sok rohadt
lépcső!
És már el is ment.
Tom anyjának bungalója egész szép volt, de főtt bárányhús szaga terjengett benne – az ak-
kori felajzott, riadt állapotomban lehet, hogy azt mondtam volna, áldozati bárány szaga. Érez-
ni lehetett, hogy valahol a ház hátsó részében fazekakban rotyog az Öreg Tom kertjéből szár-
mazó fodros káposzta, fejes káposzta meg egy bárány is, sül, sül, és köpködi a folyosó felé a
jellegzetes, enyhe, nyirkos szagát. Ez volt a benyomásom. Egész életemben csak kétszer vol-
tam a bungaló közelében, és mindkétszer majd meghaltam már attól is, hogy a közelébe men-
tem. Akkoriban a sülő hús szagától eleve fölfordult a gyomrom. De a pálmát mégis a fövő hús
szaga vitte el. Hogy miért, azt nem tudom, hiszen anyám a hús minden formáját nagy élvezet-
tel ette, még az olyan zsigereket, belsőségeket is, amelyektől egy sebész is visszariadt volna.
Boldogan vacsorázott volna bárányszívet.
Tom bevezetett az utcafronti szalonba. Úgy éreztem ott magam, mint egy háziállat, ahogy
a tehén, a borjú meg a disznó érezhette magát a régi időkben, amikor éjszakára bevitték őket a
házba. Írországban valaha egy fedél alatt háltak az emberek az állatokkal. Ezért van az, hogy
sok vidéki ház konyhájában még ma is lejt a padló, a tűzhely meg a lenti ágy meg a fönti há-
lószoba felől lejt, nyilván azért, hogy amit az állatok odaszarnak meg vizelnek, az ne folyhas-
son arra. Emberirányba. Szóval én így éreztem magam, nagy kínban voltam, nekiütköztem a
bútoroknak, ami normál esetben soha nem fordult elő. Az volt ennek az oka, hogy nem kellett
volna ott lennem. Nem így volt elrendelve. Szerintem még Istent is meglepte, hogy ott talál.
Az édesanyjuknak csak egypár széke volt, meg egy sötét, nagyon sötét vörös bársonyhu-
zattal bevont kanapéja, és mindegyik bútordarab olyan öreg és olyan hepehupás volt, mintha
mindenféle lények pusztultak volna el a bársony alatt, és azokból képződtek volna valami
ülőpárnafélék. És mindent belengett annak a báránynak a bűze. De nem akartam bűzt írni,
nem akarom mindezt rossz színben feltüntetni. Isten bocsásson meg nekem.
Az édesanyjuk nagyon szelíden nézett rám. Ez meglepett. A hangja viszont nem volt olyan
kedves, mint a tekintete. Ennyi év távlatából úgy gondolom, alighanem kedves próbált lenni,
meg akarta alapozni a jó viszonyt. Aprócska asszony volt, a hajvonala középen V alakban,
„özvegycsúcsban” a homlokába nyúlt. Tetőtől talpig feketében volt, a miniatűr méretű ruhája
ugyanabból a gyanúsan csillogó anyagból készült, mint a papi kabát könyöke, fekete valami a
neve. Sőt, a nyakában gyönyörű aranykereszt lógott. Tudtam, hogy ő a város elmegyógyint é-
zetének varrónője, ahogy a férje, Öreg Tom az intézet szabója. Ott ismerkedtek meg a sza-
bászasztalnál.
– Az ablakon beáradó fényben úgy nézett ki, mint egy angyal – mondta nekem egyszer
Tom. Azt nem tudom, hogy minek apropóján mondta, és hol. Lehet, hogy a korábbi, vidá-
mabb időszakban történt. Azt hiszem, a gondolatai általában ide-oda kanyarogtak. Tom rop-
pant önelégült ember volt, és gondolom, teljes joggal az is lehetett. De akkor nem angyalnak
nézett ki az édesanyja.
– Neked nincs öled – mondta az asszony, és szigorú arccal bámulta a lábamat.
– Mim nincs? – kérdeztem.
– Öled, öled.
– Hogy odaültethesd a kicsiket – tette hozzá segítőkészen Tom, de rajtam ezzel egyáltalán
nem segített.

90 Csak Könyvek
 – Ó – mondtam.
Az asszony vonásaiban volt valami furcsa, kuszán kanyargó fehérség, az ímmel-ámmal
szitáló hó szórja be így az útpadkát. Talán ilyen púdert használt. Elárulta a napfény, amelyet
az aznapi időjárás csak úgy ontott be a szobába.
Vigyáznom kell, hogy ne legyek hozzá igazságtalan.
Aztán Öreg Tom leültetett az egyik hepehupás székre. A két karfán volt egy-egy kis sző-
nyeg, amelyekbe egyszerű cérnával virágokat hímeztek. Dísztelen, ügyes munka volt. Mrs.
McNulty helyet foglalt a kanapén, ahol kisebb könyvhalom tornyosult mellette, azt is megfi-
gyeltem, hogy az albumai azok, amelyekbe az újságkivágásokat, miegyebet ragasztgatja.
Egyelőre szigorúan békén hagyta őket, mint a csokoládéfüggő, aki a tábla csoki mellett gyötri
magát. Öreg Tom odahúzott elém egy faszéket. Igencsak vidám hangulatban volt. Egy kisfu-
volát, avagy pikolót tartott a kezében, és minden további ceremónia nélkül játszani kezdett
rajta egy ír dallamot, mesterien, ahogy azt megszokhattuk tőle. Aztán abbahagyta, elnevette
magát, majd eljátszott egy másikat.
– Hogy áll a csellóval? – kérdezte. – Szereti?
Pikolón és csellón, persze, a zenekarban sohasem játszott, ezért olyan volt, mintha szavak
helyett ezeknek az egzotikusabb hangszereknek a segítségével akarna beszélgetni. De hogy
mit próbált közölni velem, az rejtve maradt előttem. A Plazában már sokszor beszélgettünk,
de azok az eszmecserék most nem jelentettek semmit. Mintha akkor találkoztunk volna éle-
tünkben először. Nagyon furcsa volt.
Mrs. McNulty valami olyasféle hangot hallatott, hogy „hah”, majd fölállt, és lassan kivo-
nult, mondhatni kiszállingózott a szobából. Lehet, hogy az a kis hang nem jelentett semmit,
reméltem, hogy csak afféle sajátos örömkiáltás, ahogy a régi regényekben mondták. Öreg
Tom előadott még ezt-azt a repertoárjából, majd ő is fölállt, és elhagyta a helyiséget. Aztán
kiment Tom is. Még csak vissza se nézett rám.
Úgyhogy ott ültem a szobában. Csak én voltam ott, meg a szoba meg Öreg Tom zenéjének
visszhangja meg a másik visszhang, amelyet Mrs. McNulty hagyott hátra, és amely olyan
talányos volt, mint egy darabka O'Carolan-dallamfoszlány.
Tom végül visszajött, odalépett hozzám, és talpra segített. Nem szólt semmit, csak grima-
szolt egy pillanatra, mintha azt mondaná: Hát, ez van, mit tehetnénk?
Kisétáltunk a Strandhill Roadra, ahol a bungalót négyöt hasonló ingatlan vette körül,
mindegyikhez félhektáros telek tartozott. Az utat valahogy mintha félbehagyták volna, félig
volt csak készen, és igencsak félbemaradt az én találkozásom is Mrs. McNultyval.
– Nem tetszettem neki? – kérdeztem.
– Hát, hát, aggasztja a te édesanyád. Talán úgy is mondhatnánk, hogy szakmai érdeklődést
mutat iránta. De nem ez a lényeg. Nem. Pedig azt hittem, talán erről van szó. De nem. Anyám
nagyon vallásos – mondta Tom. – Ez az igazi gond.
– Ó – mondtam, és belé karoltam. Egész nyájasan mosolygott rám, és elég sietősen lépked-
tünk, egyre közeledtünk az öregebb, szűkebb városszéli utcákhoz.
– Á, igen – tette hozzá Tom. – Anyám azt szeretné, ha beszélnél Gaunt atyával, ha lehet.
– Minek? – kérdeztem. Tehát Tom anyja Gaunt atya barátja, gondoltam, ó, istenem!
– Tudod te azt. Az efféle dolgokkal járó nagy hűhó meg miegymás. Igen. A nyomorult Ne
temere dekrétum, tudod, meg minden. Az ördögbe is, én azt se bánnám, ha hindu lennél, de
hát érted, a presbiterianizmus miatt van, tudod. Jézusra mondom, nem hiszem, hogy anyám
házába eddig egyetlen protestáns is betette volna a lábát, ez olyan biztos, mint hogy itt állok.
Jézusra mondom.
– De én, én azért szimpatikus vagyok neki valamennyire?
– Nem tudom – válaszolta Tom –, erről nem mondott semmit. Olyan volt az egész, mint
egy bizottsági ülés a mosogatókonyhában, olyan hivatalos, tudod.
Tom soha nem kérte, hogy menjek hozzá feleségül, vagy ilyesmi, mégis tudtam, hogy en-

Csak Könyvek 91
nek az egésznek van valami köze a házassághoz. Hirtelen azon kaptam magam, hogy nem
akarok férjhez menni se Tomhoz, se máshoz, és azt sem akarom, hogy megkérjék a kezemet.
A húszas éveim elején jártam, és akkoriban huszonöt évesen már vénlány volt az ember, akit
egy púpos nyomorék se vett volna el. Abban az időben sokkal több volt Írországban a lány,
mint a férfi. A nők bölcsebbek voltak, és villámgyorsan elmentek Amerikába meg Angliába,
mielőtt a csizmájuk végleg beleragadt volna Írország sarába. Amerika szinte kiabált, hogy
menjenek, csak menjenek a nők, olyan értékes exportcikk voltunk, mint az arany. Százával,
ezrével mentek ki minden áldott évben. Csinos nők, kerekded nők, kicsik, csúnyák, erősek,
kimerültek, ifjak, aggok, mindenféle-fajta. A szabadságot keresték, gondolom, az ösztöneik
után mentek. Inkább lettek cselédlányok Amerikában, mint vénlányok abban az istenverte
Írországban. Akkor egy csapásra én is erősen, hevesen, már-már fékevesztetten kívántam,
hogy csatlakozhassak hozzájuk. Beleivódott a ruháimba a bárányhús szaga, és úgy éreztem,
csak az Atlanti-óceánt átszelő hajóút űzheti el ezt a szagot.
Csakhogy, tudod, szerettem ezt a Tomot. Isten engem úgy segéljen.

92 Csak Könyvek
 15. fejezet
DR. GRENE FELJEGYZÉSGYŰJTEMÉNYE

Különös és nyugtalanító hírt kaptam ma John Kane-ról. Értekezletet tartottunk, és az egyik

kórteremből érkezett jelentésnek próbáltunk meg a végére járni. Egy páciensünket kissé ag-
gasztó állapotban találta az őt meglátogató rokona, a szóban forgó páciens egy egészen fiatal
leitrimi nő, legalábbis az itteni, korosodó populációhoz képest fiatal, azt hiszem, alig múlt
ötvenéves. Nemrég érkezett, miután egy alkalommal pszichotikus tüneteket mutatott, úgy
hitte, ő az új, női Messiás, akinek nem sikerült megváltania a világot, ezért sanyargatnia kell
magát. E célra szögesdrótot használt. Mindez egy teljesen hétköznapi leitrimi farm, illetve egy
teljesen hétköznapi és látszólag tökéletesen boldog házasság díszletei között történt. Szóval
már eleve tragikus eset volt. Aztán a rokona, azt hiszem, a nővére, pár napja, délelőtt zavart
elmeállapotban találta a pácienst a szobájában, a pongyolája föl volt húzva, és a lábain látszott
egy kis aggasztó vérfolt. Nem túl nagy, épp csak egy kis odakenődött paca. És persze a leg-
rosszabbra gyanakodtunk, mint mindig, ezért került sor az értekezletre. Mindannyiunk gondo-
latai John Kane körül forogtak, mert, persze, ő már korábban is keveredett efféle ügyekbe, de
akkor megúszta. Másrészt viszont annyira idős, képes még egyáltalán ilyesmire? Azt hiszem,
egy férfi ilyesmire mindig képes. De nincs se bizonyíték, se semmi, úgyhogy egyszerűen
ébernek kell lennünk.
Újfent megdöbbentett, hogy mennyire meg van rémülve mindenki az ilyen értekezleteken,
amikor a kórházban olyan esemény történik, amelyet bármilyen módon a külvilág elé kell
tárni. Halálra rémülnek mindentől, amiről említést kell tenni a bármilyen minőségben ideláto-
gató szakmabelieknek. Még ha csak arról van is szó, hogy a konyhának sikerült enyhe étel-
mérgezést előidéznie valamelyik kórteremben, az is ugyanolyan fokú félelmet vált ki, mint
amilyet ma délelőtt tapasztaltam. A kórház orvosi kara mintha összebújna, és tüskés gombóc-
cá gömbölyödne. Be kell vallanom, hogy ugyanígy érzek én is. A kívülállót talán sokkolná,
hogy milyen mértékű tévedések, sőt katasztrófák esetében érezzük úgy, hogy ez még tolerál-
ható. Mindazonáltal mélyen gyökerező, ösztönös reakció ez, különösen, úgy gondolom, egy
elmegyógyintézetben, ahol a munka önmagában véve is gyakran igen megterhelő, sőt bizarr.
Ahol a gyötrelem, a kín szintje nap mint nap a hurrikán vagy a cunami erősségéhez mérhető.
Egy ilyen helyen legjobb, ha kórházon belül kezeljük a dolgokat. Azt azonban nem tudom,
hogy mit gondol majd erről a leitrimi nő rokona.
Furcsa emlékeztetni magamat arra, hogy hamarosan, a kórház kimúlásakor mindez, az em-
berek, a szobák, az efféle ügyek szétszóródnak a szélrózsa minden irányába.
Elég furcsa az is, hogy ez az ügy ugyanazon a héten pattant ki, amikor John Kane-nél di-
agnosztizálták a kiújult torokrákot. Persze, ezt nem mondták meg neki, nem, nem. Ő csak
annyit tud, hogy egyre nagyobb nehézséget okoz neki a nyelés. Nagyon szomorú ügy lenne
ez, ha nem lenne az a másik dolog. Ha az a másik dolog igaz, akkor, persze, abban kell re-
ménykednünk, hogy ordítva hal meg, ahogy az írek mondják. De elég öreg már ahhoz, hogy
az efféle rák nagyon lassan terjedjen tovább a testében. Hogy pontosan milyen öreg, azt nem
tudtam kideríteni. Saját bevallása szerint nincs születési bizonyítványa, mivel örökbe fogadó
szülők nevelték föl valahol. Hát, ebben hasonlítunk, de remélhetőleg ez az egyetlen közös
vonásunk. Alighanem azért dolgozik még mindig, mert senkinek sem jutott eszébe, hogy
nyugdíjazza. Meg aztán annyira alantas munkát végez, hogy szinte lehetetlen lenne betölteni a
posztját, kétlem, hogy akár egy mindenre elszánt kínai, bosnyák vagy orosz menekült is elvál-
lalná. Maga John Kane pedig nem mutat hajlandóságot arra, hogy önszántából letegye a sep-

Csak Könyvek 93
rűjét. Ahhoz is ragaszkodik, hogy a lépcsőt megmászva ő járjon föl Roseanne-hoz, pedig tel-
jesen kifullad tőle, és már mondták neki, hogy nyugodtan hagyja valaki másra. De nem, ő erre
csak „dörgedelmesen” motyogott.
Bet miatt, be kell vallanom, elég könnyedén vettem ezeket a dolgokat. Vagy legalábbis
megpróbáltam könnyedén venni. A fejemet úgy kitölti a gyász, mint a gránátalmát a piros
magjai. Már csak kivéreztetni tudom magamból a fájdalmat, mert nincs odabent több hely.
Amíg az adminisztratív igazgató meg az ápolónők a szegény, molesztált páciensről beszéltek,
már amennyiben tényleg molesztálták a nőt, az én fejem egyre csak zúgott. Zúgó fejjel ültem
közöttük.
Aztán fölmentem Mrs. McNulty szobájába, és elüldögéltem vele egy kicsit. Logikusnak
tűnt, hogy ezt tegyem. Még ha ez szegény Mr. Spock logikája is, aki nem érez semmit. Én
azonban igen sok mindent éreztem. Nem folytattam a Mrs. McNulty ittlétének okát firtató
nyomozásomat. Képtelen voltam rá. Szörnyű beismerő vallomás ez, de mit tegyek, ez van.
Ültem a szobája félhomályában. Azt hiszem, figyelt engem. De ő sem szólt semmit. Olyan
gondolataim támadtak, amelyeknek semmilyen körülmények között, semmi esetre sem adhat-
tam hangot az ő jelenlétében. Régi vágyakozás és folyamatosan újuló megbánás barbár, pri-
mitív keveréke.
Megpróbáltam rendbe szedni magam, ahogy a jenkik mondják. Mert a múlt éjszaka megint
igen furcsa éjszaka volt. Nem tudom, mit mondanék, ha eljönnék magamhoz terápiára. Aka-
rom mondani, már nem tudom. Nyilván vannak a gyásznak olyan mély vermei, amelyeket
csak a gyászolók ismernek. Utazás ez a föld középpontjába, a földkérget fúró hatalmas, nehéz
gép. Meg a gombokat nyomkodó kis emberke, aki megvadul. Elhatalmasodik rajta a rémület,
a rettegés, és nincs visszaút.
Az a csapódás készített ki. Egy ilyen apróság. De tény, hogy az idegeimet valamiféle
hiperérzékeny állapotba hozta. Idegek! Most úgy beszélek, mint egy Viktória korabeli orvos.
De nagyon is hasonlít ez az állapot a Viktória korabeli ideggyengeségre, a szeánszokra, az
élők előérzeteire meg azokra a haldokló sírokra a Mount Jerome temetőben, amelyek érinthe-
tetlenek, mert örök időkre vásárolták meg őket, de lassanként elporladnak, és nem él már sen-
ki, aki odamenne, és ledörzsölné a réztáblát. Király légy bár, jöjj és reszketve nézz és a többi.
A múlt éjjel a dolgok léptek egyet előre, a sötétség mélye felé. Az ágyamban feküdtem,
éberebben, mint a kutya. A szuroksötétben, a néptelen, kora hajnali órákban egyszer csak csö-
rögni kezdett Bet telefonja, hallottam, hogy megcsörren a fejem fölött. Kértem neki egy külön
vonalat, miután arra panaszkodott, hogy folyton az interneten lógok, és soha nem tud telefo-
nálni. Azt mondta, a barátnői is csak üzenetet tudnak hagyni, és én azt soha nem adom át.
Szóval igen, kértem neki egy külön vonalat, pedig elég drága volt. Ott áll a telefon az ágya
mellett. Most hirtelen megcsörrent, és én fölpattantam, mint egy rajzfilmfigura. Kémiailag,
azt hiszem, olyan volt, mintha adrenalininjekciót kaptam volna a fejembe, vagy nem is tudom.
De meglehetősen émelyítő, nagyon hirtelen jött, nagyon furcsa érzés volt. És a telefon csak
csörgött, csörgött, hát persze, hogy csörgött, hiszen nem volt, aki fölvegye. Én semmi pénzért
nem mentem volna föl oda az éjszaka közepén. De aztán rádöbbentem, hogy milyen furcsa,
hogy nem kapcsol be az üzenetrögzítő, ahogy szokott, ha Bet nem volt otthon. Gondolom, a
telefontársaság megszüntette a szolgáltatást. Aztán az a szánalmas gondolatom támadt, hogy
nem én magam hívtam-e föl pár hete a telefontársaságot, hogy szüntessék meg a vonalat. Ha
így volt, és erre nem igazán emlékszem, akkor csak valami hiba folytán csöröghetett a készü-
lék. De ott feküdni, és hallgatni, amint újra meg újra megcsörren…
Aztán elhallgatott. Próbáltam megnyugodni, rábírni magam, hogy könnyebbüljek meg. És
akkor borzalmas dolog történt. Ó, Jézusom, igen. Kristálytisztán hallottam közvetlenül a fe-
jem fölött, kissé tompítva, mert a padlódeszkákon és a régi, vakolt mennyezeten át jött a hang,
de hallottam, hogy valaki azt mondja: – Halló! – Bet hangja volt.
Kis híján elvesztettem az uralmat a húgyhólyagom fölött, annyira megijedtem. Lelki sze-

94 Csak Könyvek
meim előtt már láttam is, hogy rám tekeredik egy szörny, mint egy anakonda, és kezd szoríta-
ni. Az anakonda úgy öl, hogy akkora nyomást fejt ki a belső szervekre, hogy végül megreped
a szív. Az az egyetlen szó kis híján megrepesztette az én szívemet is. Rettenetesen hiányzott
Bet, de őszintén szólva a hangját nem akartam hallani, ilyen formában biztosan nem. Az élő,
lélegző nőt igen, de azt az egyetlen szót, amely leszállingózott hozzám az emeletről, és ke-
resztüldöfött, azt nem. És akkor az jutott eszembe, hogy talán valami szörnyű tévedés történt,
hogy csak elképzeltem a halálát, hogy élve temettem el, és – de nem volt több időm efféle
őrültségekre, mert újabb szót hallottam, a nevemet kiáltották tiszta, csengő hangon: –
William!
Ó, Jézusom, gondoltam, ez nekem szól. Na most ez már önmagában is őrült gondolat volt.
Hiszen az ég szerelmére, azt a hívást már nem is lehetett fogadni, akkor hogy kereshettek vol-
na engem?
A nevemet kiáltották. A hang pontosan ugyanolyan volt, mint mindig, hajszálra ugyanaz a
hanghordozás, ugyanaz a türelmetlen bosszúság lüktetett benne, mint máskor, ha megadtam
valakinek az ő számát, és azon hívtak.
Nem tudtam, mitévő legyek. – Mi az? – kiáltottam, pedig nem is akartam.
Nem hagyhattam annyiban – tessék, újabb őrület –, nem tehettem meg, hogy nem felelek.
Kikeltem az ágyból, úgy éreztem magam, mintha én is halott lennék, mintha a holtak biro-
dalmában járnék, vagy valamelyik M. R. James-történetben, amelyeket Bet annyira imádott.
Roppant kelletlenül, vonakodva kiléptem a szobám ajtaján, és mezítláb végigmentem a folyo-
són. Eszembe jutott, hogy ha Bet meglátna, összeszidna, amiért papucs nélkül mászkálok. A
padlástérbe vezető lépcső kis bejáratához értem, és fokról fokra haladva elindultam fölfelé.
Amikor fölértem a lépcsőpihenőre, ahol rátaláltam a fuldokló, életéért küzdő Betre, már-
már azt vártam, hogy most is ott fogom látni. Fölkattintottam a kapcsolót, de a körte bizonyá-
ra kiégett, csak nem vettem észre, mert nem történt semmi. Homályos holdfény vetült a lép-
csőpihenőre, olyan volt, mint egy kis ködfelhő. Bet ajtaját résnyire nyitva hagytam, hogy jus-
son némi levegő a szobájába, és ne kezdjen penészedni a fal. Lassú léptekkel, ólomlábakon
jutottam el az ajtóig, és ott megálltam egy pillanatra.
– Bet? – szólaltam meg.
Most már végképp úrrá lett rajtam a boldogtalanság. A félelmet kísérő vegyi anyagok –
adrenalin és társai – valósággal eláztatták az agyamat. A térdem szó szerint elgyengült, és
éreztem, hogy a beleim tartalma vízzé válik. Hánynom kellett. Sok-sok évvel ezelőtt, gyerek-
koromban láttam a padstow-i vágóhídon a teheneket, amint szép sorban haladnak a
kábítópisztoly felé, és láttam, ahogy hugyoznak-szarnak félelmükben. Most én is ilyen álla-
potba kerültem. Bizonyos fokig vágytam rá, hogy Bet ott legyen a szobában, de sokkal inkább
rettegtem ettől, rettegtem, ahogy az élők kötelesek rettegni a holtaktól. Mélyen gyökerező
alaptörvénye ez az életnek. Eltemetjük, vagy elégetjük a holtakat, mert a testi valójukat el
akarjuk különíteni a szeretetünktől és az emlékezésünktől. Nem akarjuk, hogy a haláluk után
továbbra is ott legyenek a hálószobájukban, az élő képüket akarjuk a kezünkben tartani, életük
teljében akarjuk megőrizni őket a fejünkben.
És egyszer csak mégis, ugyanannyira, amennyire rettegtem tőle, egy hatalmas vihar első
előszeleként azt is akartam, hogy ott legyen, igen, akartam. Belöktem az ajtót, beléptem a
szobába, és akartam, hogy Bet ott legyen, gyengéden a karjaimba akartam zárni, úgy, ahogy
hosszú, hosszú évek óta nem tettem, és nevetni, és megmagyarázni az ostoba tévedésemet,
hogy azt hittem, meghalt, és kérlek, kérlek, meg tudnád bocsátani a bundorani hülyeségemet,
és nem kezdhetnénk-e újra, utazzunk el valahova, akár Padstow-ba is, miért ne, megnézzük a
régi házat, vacsorázunk a puccos új éttermekben, amelyekről annyit hallottunk, és remekül
éreznénk magunkat…
Hiába. Hát persze, hogy hiába.
Azt hiszem, ha valaki akkor meglát, az olyan lett volna, mintha kísértetet látna – mintha én

Csak Könyvek 95
lennék a kísértet. Eszelős tekintetű, tébolyult hatvanöt éves férfi a halott felesége hálószobá-
jában, aki meghülyült gyászában, és ahogy mindig, most is a megbocsátást, a megváltást haj-
szolja, úgy, ahogy a normális emberek megnézik, hány óra. Úgyszólván minden gondolatának
ez az alapértelmezett mechanizmusa. Bet – megváltás, válts meg, bocsáss meg! Miközben a
szörnyű, ocsmány igazság az, hogy ki kellett volna dobnia.
Roseanne szobájában ülve gondoltam végig mindezt.
Neki nem mondhattam el belőle semmit. Egy páciens szobájában voltam, állítólag azért,
hogy megállapítsam, elbocsátható-e, visszaengedhető-e a „közösségbe”. Mrs. Thatcher angliai
rezsimje által ihletett gondolat ez, mondhatnánk úgy is, Thatcher kori divat, amely még nem
múlt el. Roseanne fölült az ágyában, abban a fehér, köpenyszerű micsodában, amit visel, és
ami a félhomályban úgy néz ki, mint két gyűrött szárny, egy pillangó új szárnyai, mielőtt be-
léjük pumpálnák a vért, és Isten teremtménye, nyilván önmaga nem kis meglepetésére, egy-
szer csak szárnyra kelne.
Értékelni Roseanne állapotát. Hirtelen olyan abszurdnak tűnt ez a gondolat, hogy hangosan
felnevettem. Abban a szobában az egyetlen ember, akinek az épelméjűségét kétségbe lehetett
vonni, én voltam.

ROSEANNE ÖNVALLOMÁSA

Dublinban házasodtunk össze, a suttoni templomban, mi sem volt egyszerűbb. Az ottani

pap Tom barátja volt, ugyanakkor jártak egyetemre Dublinban, ha nem is ugyanoda. Tom
csak néhány hónapig hallgatott jogot a Trinity College-ban, de ennyi idő is elég volt neki ah-
hoz, hogy barátokat szerezzen a városban. Tomnak ahhoz, hogy életre szóló cimboraságot
kössön valakivel, elég volt, ha elmentek egy délután lóversenyre. Amit el kellett intézni, en-
gedély, kihirdetés, minden, ami ahhoz kellett, hogy az ember feleségül vegyen egy presbiteri-
ánus lányt, elintéződött. Azt hiszem, a jó suttoniak nem voltak elragadtatva ettől az esküvőtől,
de ha a harsonaszó és a tapsvihar el is maradt, eljött Tom néhány dublini cimborája, és utána
elmentünk két éjszakára a Barry's Hotelbe, és a második este a Hotel Metropole-ban táncol-
tunk, mert Tom ismerte az ottani zenekar vezetőjét, és jószerével akkor táncoltunk együtt elő-
ször. A saját tánctermükben valami furcsa ok folytán csak ritkán táncolt velem. Gondolom, ez
elég furcsa volt, nem is tudom. Tom minden szempontból elégedettnek tűnt, és egy szót se
szólt arról, hogy senki sincs ott a családjából. Jack eljött volna, csakhogy ő éppen Afrikában
volt, viszont a fivérének adott nászajándékként ő fizette az esküvői ebédet. Tom az ebédnél
annyi whiskyt ivott, hogy aznap éjjel nem sok hasznát lehetett venni a szállodában, de a más-
nap, a tánc utáni éjszakán mindenért kárpótolt. Pompás szerető volt. Ez az igazság.
Ott feküdtünk a sötét hotelszobában. Tom a College Greenen, az egykori egyeteme mellett,
vett egy csomaggal abból az ovális orosz cigarettából, és éppen rágyújtott egy szálra. Azt hi-
szem, huszonöt éves voltam, ő pedig alig valamivel idősebb.
– Tudod mit? – szólalt meg. – Nagyon jó itt. Kíváncsi vagyok, elboldogulnék-e itt,
Dublinban?
– Nem hiányozna a nyugat?
– De, azt hiszem, hiányozna – felelte, és kavargó orosz füstfelhőt fújt a sötét szoba légteré-
be.
– Tom? – szólaltam meg.
– Igen?
– Szeretsz?
– Szeretlek bizony. Persze, hogy szeretlek.
– Az jó – mondtam –, mert én is szeretlek téged.
– Tényleg? Az kitűnő ízlésre vall. És meg kell mondanom, nagyon bölcsen teszed. Igen.
Aztán elnevette magát.

96 Csak Könyvek
 – Tudod mit? – mondta. – Tényleg.
– Mi tényleg? – kérdeztem.
– Úgy értem, nem csak úgy mondom. Hanem tényleg. Szeretlek.
És azt hiszem, szeretett is.
Nagyon-nagyon rendes ember volt, azt hiszem, fontos, hogy ezt elmondjam.

Akkoriban a vonatablakból elég jól meg tudtuk ítélni De Valera úr híres gazdasági háború-
jának hatásait. Tavasszal házasodtunk össze, és mivel a bárányoknak nem volt felvevőpiaca, a
farmerek kénytelenek voltak leölni az állatokat a mezőn. Így aztán a vidéki tájakon átrobogó
vonatból időről időre oszladozó tetemeket láttunk. Tomot ez nagyon fölzaklatta. Az, hogy De
Valera emberei vannak hatalmon, az ő szemében olyan volt, mintha fegyveres banditák és
gyilkosok vették volna át az uralmat az országban, abban az országban, amelyet a békeszer-
ződés után megpróbáltak tönkretenni. A Tomhoz hasonló fickók fogcsikorgatva vették ezt
tudomásul. Tom fiatal volt, akkoriban kezdték elismerni, és gondolom, meg akarta örökölni
az országot, kezdeni akart vele valamit. Az volt az érzése, hogy De Valera, miután már szüle-
tésekor megpróbálta megfojtani az új országot, most, gyerekkorában rabigába és pusztulásba
dönti, és ellehetetleníti a nagyvilág szemében. A kemény, erős farmereknek mindenesetre
megszakadt a szívük, hogy le kell ölniük a bárányaikat, és nincs hová küldeniük a birkákat
sem; álmaik megfojtása volt ez.
– Akár egy kibaszott bolondokháza – mondta a mellettem ülő Tom a farmok pusztulása lát-
tán. És ő már csak tudta, persze, hiszen az apja és az anyja is a bolondokházában dolgozott. –
Egész Írország egy nagy bolondokháza.
Így aztán Tom megkérte az apját, hogy szabjon-varrjon neki egy kék inget, és kisebb gyű-
léseket, felvonulásokat tartott Sligóban, hátha sikerül más irányba terelni a dolgokat. Volt egy
O'Duffy nevű ember, aki elindította az egészet, ez az O'Duffy az egész rendőrség feje volt, de
azt a pozíciót valahogy elvesztette, és most olyan volt, mint azok a fickók, mint Mussolini
vagy Franco. Tom igen nagyra becsülte, mert amikor miniszter volt, olyan törvényeket próbált
életbe léptetni, amelyek védik az ír gyerekeket. Nem járt sikerrel, de akkor is. Ezenkívül
szenvedélyes beszédeket mondott, és Tom úgy tartotta, hogy a zavargások idején a nagy em-
bereket mind megölték, mindenekelőtt természetesen Collinst. Márpedig O'Duffy nagy szö-
vetségese volt Collinsnak. Úgyhogy összeállt a kép, legalábbis Tom fejében. Soha nem ismer-
tem embert, aki úgy izzadt volna, mint Tom, egy-egy felvonulás után csuromvíz volt a kék
inge. Párszor be is kellett festenem, mert hónaljban kifakult, és az nem nézett ki jól. Soha nem
láttam Tomot felvonulni, de azt akartam, hogy csinos legyen, az már csak természetes, hogy
egy feleség ezt akarja.
Időközben kint, Strandhillben ütöttünk tanyát egy kis hullámlemez házikóban. Igazából
csak kunyhó volt, de közel volt a táncteremhez, és legalább nem kellett Sligóban lennem.
Tom számára ugyanakkor könnyű kis kiruccanás volt, ha be akart menni a városba. A háló-
szobánk a Knocknarea-ra nézett, láttuk a hegy tetején a Maeve királynő sírját jelző kőhalmot,
mókás volt, hogy ott fekszünk, egy fiatal házaspár a harmincas években, a modern időkben,
odafönt pedig ott fekszik ő is az ágyában, a Zalájában, ahogy írül mondták, és nem kevesebb,
mint négyezer éve fektették oda. A házikó előtti rozoga verandáról szép kilátás nyílt a Coney-
szigetre is, és bár a sziget földbuckája eltakarta, tudtam, hogy ott van a Fémember, a masszív,
megbízható, örökkévaló Fémember, láttam lelki szemeim előtt, ahogy hűségesen és sztoikus
nyugalommal mutat lefelé, a mély vízre.

Repülünk Rióba.
Frakkban és Makkban

A szív birodalmában nem De Valera meg az ő szikár, elgyötört arca volt az úr, hanem Fred

Csak Könyvek 97
Astaire meg az ő szikár, elgyötört arca.

A moziba még az előkelőségek is eljöttek. Ha a mozi templom lett volna, talán még külön
padokat is kapnak, így viszont a szőrmebundák zömét az erkélyen lehetett megtalálni. Sligo
többi lakosa lent, a zsöllyében tolongott. Alighanem verekedés is kitört volna, csakhogy Mr.
Clancy és fivérei szolgáltak a hadseregben, és olyan katonás rendben ültették le a kuncsafto-
kat, mintha rakoncátlan újoncokkal lett volna dolguk. Ha bármi rendbontás történik, a vétkes
legényt a fülénél fogva penderítették volna ki a sötét, esős sligói estébe, ami nem volt valami
kívánatos dolog. Ó, a csókolózást nem bánta Mr. Clancy, nem volt ő pap és különben is mit
tehetett volna, miután leoltották a villanyt. Nem volt tehát templom a mozi, mégis olyan volt,
mint a templom, csak jobb, sokkal jobb. A mozi volt az a hely, ahol az ember, ha körülnézett,
olyan elragadtatott, meredten bámuló arcokat láthatott, amilyenekről talán a pap, vagy a lel-
kész álmodott, hogy egy szép napon a hívei így néznek majd rá. Egyetlen nagy, nyirkos tö-
meggé olvadt össze egész Sligo, a sok különböző, mindenféle rendű-rangú embert, koldusokat
és királyfiakat eggyé kovácsolta a közösen átélt varázslat. Elmondhattuk, hogy Írország egy-
séges és szabad, legalábbis a moziban mindenképpen. És bár Tom karanténban tartott engem
Strandhillben, amíg elérte, hogy az édesanyja megenyhüljön irántam, annyira nem volt ke-
gyetlen, hogy a szombat estékre is kiterjessze a száműzetésemet. Berobogtunk a városba a
szép kis autóján, és elfoglaltuk a helyünket, ahogy mindig, mintha attól féltünk volna, hogy
különben elkárhozik a lelkünk.
A moziban mindig is ment az ugratás, heccelődés, a férfiak gond nélkül odakiáltottak
egymásnak néhány sértő szót. Időnként céloztak egymás politikai hovatartozására is, és mind-
ezt általában senki sem vette zokon, de olykor azért előfordult, hogy mégsem vették olyan
könnyedén a dolgot, és a harmincas években lassanként egyre rosszabbra fordult a helyzet. A
szombat esti filmvetítések alatt elhangzó sértések minősége sokat elárult az ország állapotáról.
Persze, Mr. Clancy nem támogatta kifejezetten egyik pártot sem, és talán általában véve is
politikaellenes volt. Egy durva megjegyzésért kidobhatták az embert a nézőtérről, és Tom
szerint ez máris több volt, mint amit a Dáilról el lehetett mondani.
– A Dáil Éireannban olyan dolgokat lehet mondani büntetlenül, amiért a Vigalom Film-
színházból kihajítják az embert – mondogatta néha.
A nagyfilm előtt mindig volt híradó, és ha például a spanyol polgárháborúról esett benne
szó, akkor mindig harsány bekiabálások hangzottak el a kékingesekről meg hasonlókról. Mr.
Clancynek és a fivéreinek volt dolga bőven, buzgón igyekeztek „kigyomlálni” a közönség
soraiból a gúnyolódókat.
– Mocskos aljanép – szitkozódott ilyenkor Tom.
– Egy batyura való csirkefogó – jegyezte meg Jack, ha nem volt éppen Afrikában. Nem
mintha a kékingesek híve lett volna.
– Attól tartok, a te O'Duffy barátod jó nagy gazember – mondta néha Tomnak.
De Tom ezen mindig harsányan nevetett, mert kedvelte a testvérét, Jacket, nem bánta, mit
mond. Részben ezért tudott Tom olyan elbűvölő lenni barátként és testvérként. A csontja vele-
jéig jó természetű, lezser ember volt. Ezenkívül zseninek tartotta Jacket, amiért megszerezte
Galway-ben azt a két diplomát, a mérnökit meg a geológusit, ő, Tom pedig csak pár hónapig
bírta a jogi karon. Valósággal itta Jack szavait, egyszerűen azért, mert ezt már gyerekkoruk
óta gyakorolta. Nem tudom, hogyan illett ebbe a felállásba a másik fivére, Eneas. Persze, sze-
gény Eneasról nem hallottam valami sokat.
Egyik este, amikor a Frakkban és Makkban vetítése alatt lementem a női mosdóba, egy kis
időre elállta az utamat egy ismerős alak. Nem volt megszokott, hogy egy egyedülálló férfi
könnyed csevegésbe kezdjen egy férjes asszonnyal, ráadásul John Lavelle-re nemigen volt
jellemző a könnyedség. Most, hogy az övéi stabilan hatalmon voltak, mintha kivirult volna,
még akkor is, ha csak az útszéli szederbokrokat csapkodta a városi tanács alkalmazottjaként.

98 Csak Könyvek
Ez még mindig jobb volt, mint szökésben lenni, vagy börtönkoszton élni Curragh-ban. Bizo-
nyára szerette a fekete ruhákat, mert kizárólag feketében járt, és ettől nagyon cowboyosan
nézett ki a sápadt fehér arcbőrével meg a kócos fekete hajával. Ahhoz képest, hogy utcaseprő
volt, tudott egyet-mást a mellényviseletről, azt meg kell hagyni. Ami engem illet, a legjobb,
mályvaszínű nyári ruhám volt rajtam, és muszáj arra gondolnom, hogy ez már önmagában is
fölért egyfajta hangtalan megjegyzéssel. De John Lavelle amúgy sem sokat törődött azzal,
hogy mit kellene, vagy nem kellene csinálnia egy embernek.
– Szép jó estét, Roseanne! Tudja, kislány, igazán nagyon csinos ma este.
Na most ez roppant súlyos kijelentés volt az ő szájából. Vagy bárki szájából. Addig soha a
legcsekélyebb mértékben sem próbált udvarolni, bókolni nekem. Végső soron csak egy rette-
netes tragédia folytán ismertük egymást. Talán még mindig azt hitte, hogy évekkel azelőtt én
hoztam rájuk a szabadállam katonáit. Lehet, hogy az efféle beszéddel finoman bosszút akart
állni rajtam. De bármi volt az oka, nem vettem komolyan, elfurakodtam mellette, és mentem a
dolgomra. Amúgy is majd szétrepedt már a hólyagom.
– Vasárnap többnyire kimegyek a Knocknarea-ra – mondta. – Három óra körül többnyire
megtalál a kőhalomnál.
Elpirultam zavaromban. A közelünkben lányok, asszonyok kisebb csapata tolongott, akik
ugyanazért jöttek, amiért én, de nagyon csöndben voltak, mert a hátunk mögött még ment a
film. Tulajdonképpen nem is volt könnyű megérteni, mit mondott John Lavelle, de én azért
elcsíptem a szavait. Szívből reméltem, hogy egyedül nekem sikerült. Lehet, hogy csak barát-
ságos akart lenni. Talán csak úgy értette, tudom, hogy arrafelé laksz, és én is gyakran megfor-
dulok ott.
Táncrendezvényen még soha nem láttam. Persze, én se jártam már olyan sűrűn a Plazába,
mint a régi időkben, amikor még lány voltam, és anélkül zongorázhattam, hogy megjegyzése-
ket tegyenek rám. A férjes asszonyok viszont akkoriban nem dolgoztak. Úgy éltünk abban az
időben, mint a muzulmánok, a férfiak el akartak dugni minket, kivéve az ilyen alkalmakat,
amikor bemutattak egy-egy jó filmet.
John Lavelle nem csak egy fickó volt a sok közül. Nem csak valami lecsúszott alak volt,
aki megjegyzést tesz rám az utcán a hátam mögött, hanem fontos ember, mert ismerte apámat,
és tudott róla egyet-mást. Mondhatjuk úgy is, hogy két haláleset kötött össze minket, az öccse
halála meg az apám halála. Ellenségeknek kellett volna lennünk, de valahogy mégsem vol-
tunk azok. Én nem voltam az ellensége, igaz, nem is álltam az ő pártján. Ezt mindmáig nem
igazán értem. Ritkán láttam, az álmaimban mégis föl-fölbukkant. Álmomban mindig meglőt-
ték, és haldoklott, ahogy az öccse a valódi, ébren megélt életben. Álmomban gyakran láttam
John Lavelle-t, amint haldoklik. Fogtam a kezét meg ilyesmi. Mint egy testvér.
Tomnak azonban ezt soha nem említettem. Nem szívesen beszéltem volna róla. Hogy is
kezdtem volna hozzá? Hiszen Tom szeretett engem, vagyis szerette azt, amit ismert, amit lá-
tott belőlem. Na most nem akarok idétlenségeket összehordani, de a hátsó fertályomra mindig
mondott valami bókot. Ez az igazság.
– Ha rosszkedvem van – mondta egyszer –, mindig a fenekedre gondolok.
Nem valami romantikus bók, másrészt viszont nagyon is romantikus. A férfiak igazából
nem is emberek, úgy értem, más dolgok fontosak a számukra. Nem mintha tudnám, hogy a
nőknek mi a fontos, persze, illetve ha tudom is, mi az, én soha nem éreztem, hogy nekem fon-
tos lenne. Tom iránt én is döbbenetes erejű vágyat éreztem. Az egész Tom iránt, úgy, ahogy
volt. Nem is tudom. Állandó jelleggel megszédített. Vannak dolgok, amelyekből tényleg soha
nem elég. A csokoládéból lehet eleget enni. De vannak dolgok… Szerettem a társaságában
lenni, bármilyen ürüggyel. Szerettem együtt teázni vele. Szerettem a fülét csókolgatni. Lehet,
hogy soha nem voltam rendes nő. Isten bocsássa meg nekem. Lehet, hogy a legnagyobb hiba,
amit elkövettem, az volt, hogy egyenrangúnak éreztem magam Tommal. Úgy éreztem, hogy
vagyok én meg ő, mint Bonnié és Clyde, akik éppen akkoriban gyilkolászták az embereket

Csak Könyvek 99
Amerika-szerte, és általában, hogy is mondjam, furcsa módon fejezték ki egymás iránti sze-
relmüket.
Rendben, szóval miért mentem föl Maeve királynő sírjához mindjárt a rá következő vasár-
nap? Nem tudom. Azért, mert John Lavelle megkért rá? Nem. Tudom, hogy nagyon szeren-
csétlen dolog volt, hogy hiba volt. Miért tér haza a lazac a Garravoge-ba, amikor ott van neki
az egész tenger, hogy kedvére úszkáljon benne?

DR. GRENE FELJEGYZÉSGYŰJTEMÉNYE

A házasságunk korai szakaszában évről évre szigorúan Bundoranba jártunk vakációzni,

mintha csak vallási okokból tennénk. Manapság az emberek csak nevetnek Bundoranon, úgy
gondolják, tökéletesen példázza, milyenek voltak a régi idők ír üdülőhelyei: nyirkos panziók,
utálatos eső, rossz ételek meg minden. De mi ezt így szerettük, én meg Bet. Nevettünk rajta
mi is, de szeretettel, ahogy az ember a bolond nénikéjén nevet. Imádtunk odamenni – úgy is
mondhatnánk, hogy szabályosan odamenekültünk, hogy felfrissüljünk Bundoran oltáránál.
A napfény remekül olvassa az emberek arcát. Így, hogy évről évre ugyanoda jártunk visz-
sza, Bet arca egyfajta óraként működött. Minden évben volt egy új történet, a képsor követke-
ző darabja. Minden évben le kellett volna fényképeznem őt ugyanakkor, ugyanott. Folyton
morgolódott meg aggódott, hogy öregszik, az arcán a ráncokat abban a percben észrevette,
amikor megjelentek, ahogy az álmos kutya is fölriad, ha tisztán hallatszik, hogy idegen láb
sérti meg a birtokhatárt. Egyetlen dologra költött sokat, az éjszakai krémekre, amelyek a rán-
cokkal vívott háborújához kellettek. Nagyon intelligens nő volt, hosszú Shakespeare-
idézeteket tudott fejből, még az iskolában ragadtak rá, amikor egy ismeretlenség homályába
veszett, hivatástudattól áthatott tanár elkapta, és belőle is tanárt akart faragni. A ráncait azon-
ban nem az intelligenciájával szemlélte, olyankor valamiféle ősi ösztön munkált benne. Ami
engem illet, kezemet szívemre téve mondom, soha nem zavartak az efféle dolgok. A házasélet
egyik nagy adománya, hogy valamiféle varázslatnál fogva mindig ugyanolyannak látszunk
egymás szemében. Még a barátainkon sem látjuk, hogy öregszenek. Micsoda kegy, és fiatal-
koromban nem is gyanítottam, hogy létezik. Persze, különben mit csinálnánk? Az öregottho-
nok lakói között még egy sem akadt, aki ne nézte volna kétkedve a társait. Ők az öregek, ők a
tagjai annak a klubnak, amelybe senki sem akar belépni. A saját szemünkben azonban soha
nem öregszünk meg. Ez azért van, mert végeredményben a hajó, amelyen utazunk, a lélek,
nem pedig a test.
Ó, és ezt éppen én írom, Írország legnagyobb agnosztikusa. Mint rendesen, most sincsenek
szavaim arra, amit gondolok. Azt próbálom kinyögni, hogy szerettem Betét, igen, lélektől
lélekig ért ez a szerelem, és a ráncai más lapra tartoztak, az az ő szívfájdító olvasata volt a
saját életéről. Nem mintha alábecsülném a fájdalmat, amit ez okozott neki. A saját megítélése
szerint nem volt szép nő, és nem akart csúnyácska öregasszony lenni. Én azonban azt is meg-
kérdőjelezném, hogy ne lett volna szép. Volt idő, amikor az arca csillogott-villogott a saját
szépségétől. Volt az a pillanat, amikor egymás mellett álltunk a templomban, és egy másod-
perccel az előtt, hogy kimondta volna az igent, az arcára pillantottam, ahonnan különös fény
áradt felém. Ez volt a szerelem. Az ember nem számít rá, hogy így meglátja a szerelmet. Én
legalábbis nem számítottam rá.
Szóval miért éppen Bundoranban kellett elárulnom őt?
Elég ártatlanul mentem oda, Bet nélkül, egy konferencián vettem részt az új tengerparti ho-
telben. Pszichiátriai összeröffenés volt, persze. Történetesen az öregkori pszichózis, a
dementia, miegymás volt a témánk. Én az emlékezet különböző válfajairól adtam elő, az em-
lékezet abszolút, fasisztoid bizonyosságáról, meg az emlékezet durva elfojtásáról. Azt hiszem,
amolyan középkorúakra jellemző zagyvaság volt az egész, de akkor úgy gondoltam, radikális,
forradalmi gondolatokat fogalmazok meg. A konferencián úgy fogták föl, hogy sutba vágtam

100 Csak Könyvek

az óvatosságot. Hogy egyfajta szellemi indiszkréciót követtem el. Úgyhogy talán nem is any-
nyira meglepő, hogy testi indiszkréció is követte.
Szegény Martha! Négy szép fia volt otthon, meg egy férje, nemzedéke egyik legtehetsége-
sebb fiatal ügyvédje. Zárkózott és bánatos férfi volt, de bizonyára derék ember. Hátborzonga-
tóan egyszerű volt az egész. Több bort ittunk meg a kelleténél, majd a folyosón, a jellegtelen
szobák felé tartva hirtelen vágy ébredt bennünk egymás iránt, megcsókoltam, ügyetlenked-
tünk a sötétben, ő még a bugyiját se vette le, Isten legyen hozzánk irgalmas, a kezem alatt
élvezett el, és úgy tűnt, ez a vége. Atavisztikus visszafajzás volt, önfeladás, visszaesés a ser-
dülőkorba, amikor az efféle ügyetlen tapogatózás heroikusnak és költőinek tűnt.
Martha hazament, és elmondta a férj urának. Nem hiszem, hogy így tervezte volna, hogy
akarta volna. Szerintem igazából semmi mást nem akart, csak meg nem történtté tenni a dol-
got. A világ nem árulókkal és hitszegőkkel van tele, hanem tisztességes indítéktól vezérelt
emberekkel, akik nem vágynak másra, mint hogy jót tegyenek azokkal, akik ismerik és szere-
tik őket. Kevéssé ismert igazság ez, de attól még, úgy gondolom, igazság. Sokéves tevékeny-
ségem alapján empirikusan igazolni tudnám. Tudom, hogy csodaszámba menő következtetés,
de ez van. Szeretjük kegyetlennek, kéjsóvárnak, elemi ösztönöktől vezéreltnek beállítani az
emberiséget, de ez csak arra jó, hogy mindenki idegen legyen a másik számára. Nem farkasok
vagyunk, hanem a mező szélére tévedt bárányok, akiket ámulatba ejt a napfény és a nyár.
Martha elvesztette a saját kis világát. Én is az enyémet. Nyilván megérdemelten. A férje szen-
vedése viszont nem volt megérdemelt, és teljes bizonyossággal tudom, hogy Bet szenvedése
sem.
Mert a hűség nem emberi kérdés, hanem isteni.
Na tessék, már megint!

És kíváncsi lennék, mit kezdett volna ezzel Gaunt atya? A gondoskodó, készséges Gaunt
atya, aki oly odaadóan tárja mások elé Roseanne-t, a természetét, a gyanút keltő történetét.
A tanúvallomás a másik szobában van, és én fáradt vagyok ahhoz, hogy áthozzam. Majd
meglátom, mennyit sikerül leírnom emlékezetből. A temetőben lezajlott eseményeket már
részleteztem. Utána jött a függetlenség, a birodalmi rendőrséget feloszlatták, ami, gondolom,
csak fokozta Roseanne apjának félelmét, aztán… gondolom, telt-múlt az idő. A sebezhetőség
érzése vajon erősödött, vagy enyhült? És Roseanne apja munkát kapott abban a bizonyos te-
metőben. Mivel ez a kényelmes állás a városi tanács ajándéka volt, nehezen érthető, hogy
miért éppen egy rovott múltú ember kapta, hacsak nem számított annyira alantas foglalkozás-
nak, hogy jól megérdemelt megaláztatásnak szánták. Roseanne apja idővel el is vesztette ezt a
munkát, és Sligo patkányfogója lett, ami egy ilyen ember számára minden bizonnyal a lehető
legnagyobb sértés volt. Gaunt atya talán fanyar humorát csillogtatja, amikor azt írja: „Mivel
honfitársait úgy vadászta le, mint a patkányokat, talán elmondható, hogy alkalmas volt erre a
munkára.” (Talán nem pontosan ezekkel a szavakkal, de lényegében ezt írta.) Írországban
azonban egyszerre hosszú és rövid az emlékezet, ahogy bármely országban, ahol ehhez hason-
ló háborúra kerül sor. Az utána következő polgárháború pedig tovább rombolta a sligói fiatal-
emberek ösztönös jóindulatát. Végül arra is szakítottak időt, hogy foglalkozzanak Roseanne
apjával, akinek számára különös módon, hosszan elnyújtva érkezett el a vég.
Egy este hazafelé menet elrabolták az utca sarkán. Szokásához híven részeg volt, a lánya
pedig szokásához híven várt rá. És én komolyan úgy gondolom, ahogy ez Gaunt atya elbeszé-
léséből is világosan kiderül, hogy Roseanne rajongott az ő furcsa apjáért. Szóval az apját le-
fogta néhány férfi, és elvonszolták a temetőbe. Roseanne utánuk ment. Gaunt atya szerint az
volt a terv, hogy felviszik a temetőben álló kerek toronyba, és kihajítják a fenti ablakból, vagy
valami efféle módszerrel végezzenek vele.
A száját fehér tollakkal tömték be, nyilván azért, hogy így minősítsék a korábbi ténykedé-
sét, bár Isten a tanúm, én nem értem, miben nyilvánult meg a gyávasága, amit a fehér toll

Csak Könyvek 101

szimbolizált, ha sok szempontból hagyta is magát félrevezetni. Aztán, ó jaj, kalapáccsal ver-
ték, és megpróbálták kituszkolni a torony kis tetőablakán. Roseanne mindezt a torony tövéből
nézte. Fentről, a parányi helyiségből nyilván a páni félelem szörnyű hangjai hallatszottak. És
az apját félig ki is nyomták az ablakon, de az évek során megivott rengeteg sörtől a hasa úgy
kikerekedett, hogy nem fért ki. A kalapácsütésekbe sem halt bele, és ahogy üvöltött, a szájá-
ból egyszer csak szinte kirobbant a sok madártoll. Kínzói tehetetlen dühükben visszarángat-
ták, és egyikük kidobta az ablakon a véres kalapácsokat. A tollak elszállingóztak fölfelé, a
kalapácsok pedig leestek, és az egyik fejbe vágta a fölfelé bámuló Roseanne-t, aki elvesztette
az eszméletét.
Az apja kivégzésének problémájára nem túl teátrális megoldást találtak: fölakasztották egy
közeli, elhagyatott házban. Nem hiszem, hogy az akkori idők légkörében különösebben hi-
ányzott volna bárkinek is. Hiszen kétségkívül az övéi ellen fordult. Azon az estén fiatal embe-
rek próbáltak megbosszulni egy súlyos sérelmet, márpedig a fiatalok lobbanékonyak, és néha
ügyetlenek is. Nem, egy ilyen embert aligha hiányoltak különösebben.
Leszámítva Roseanne-t.
Hogy mondjam el neki mindezt? És még csak az első résznek értem a végére, van egy má-
sodik rész is, amely az élete későbbi szakaszát írja le részletesen. És ebben a második részben
egy roppant szomorú, sőt iszonyatos vád fogalmazódik meg ellene. Az apa bűnei még csak
hagyján, de az anya bűnei… Nos hát. Újfent figyelmeztetem magamat, hogy nem szabad elfe-
lejtenem, miért fogtam bele Roseanne állapotának felmérésébe. Légy szakszerű. Tarts távol-
ságot. Végső soron, mivel Angliában nevelkedtem, bár bizonyos fokig ír gyerek vagyok, úgy
gondolom, már képes vagyok távolságtartóan szemlélni Írország elképesztő történetének fur-
csa fejezeteit.
És talán nem az a helyzet, hogy mindannyiunk története kusza, zavaros, és szinte idegen
tőlünk, úgy értem, a képzeletünktől? A tulajdon anyám halála, az például mennyire kegyetlen
volt minden szempontból, és semmi jó nem sült ki belőle azonkívül, nekem legalábbis nem jut
más eszembe, hogy arra „inspirált”, hogy pszichiátriát hallgassak Durhamben, már-már azért,
hogy visszamenőleges, hiábavaló biztosítást kössek a tragédia megelőzésére.
Anyám a paradicsomban élt a folyó Padstow-val szemközti partján, a nyári vendégek által
irigyelt és csodált házban, amely közvetlenül a parton, a fák között állt.
Persze, nem az „igazi” anyám, ahogy apám sem az „igazi” volt.
Miután nyugdíjba vonultak, évről évre elmentek a cumbriai tóvidékre. Apám egyik reggel
anyám nélkül ment föl egy hegyre. A csúcsról kémlelte a lent elnyúló völgyet, amelyben volt
egy tó, és apám látta, hogy egy parányi emberalak belegázol a vízbe. Túl messze volt ahhoz,
hogy odahallatsszon a hangja. Egyből tudta, kit lát.
Úgy három évvel az után, hogy örökbe fogadtak engem, mert már föladták a reményt,
hogy saját gyerekük születik, mégis született egy fiuk, John. Az öcsém rajongott értem. Ami-
kor gyerekként a helyi patakban horgásztunk, órákig képes volt görnyedten állni a vízben a
rövidnadrágjában, és dzsemesüveggel a kezében fürge csellét fogni nekem csalinak.
Amikor tizennégy éves voltam, reggelente biciklivel kerültük meg a folyótorkolatot, hogy
elérjük a buszt; én a katolikus gimnáziumba igyekeztem, John pedig a gimnáziumi előkészítő
iskolába, ahova korábban én is jártam. A két buszmegálló közel volt egymáshoz, de az út két
ellentétes oldalán, mert John iskolája a másik irányban volt. A falu mellett elhaladó kis vidéki
úton jártak a buszok, az akkori idők csillogó, tömzsi járgányai.
Egyik reggel – a végén mindenből egy kis mese lesz, akár azt is mondhatnám, egyszer volt,
hol nem volt –, miután bevonszoltuk a bringánkat a sövény mögé, ahogy mindig, megláttam,
hogy jön a buszom és az öcsém busza is a másik irányból, körülbelül ugyanolyan messze
vannak tőlünk. A tízévesforma John megpuszilt, megölelt, és elindult a túloldali megállóba.
Észrevettem, hogy még mindig a kezemben van mindkettőnk kabátja, és utána kiáltottam:
– Hé, fiatalember!

102 Csak Könyvek

 John megállt, és hátrafordult.
– A kabátod! – mondtam, és úgy csináltam, mintha dobnám, John pedig elmosolyodott, és
tett néhány lépést visszafelé. Addigra a két busz már a közvetlen közelünkben járt, és a sofő-
rök bizonyára számoltak az úton átkelő kislegénnyel, de azzal, hogy utánakiabáltam, nagy bajt
csináltam, és a buszom elgázolta, miközben én még mindig nyújtottam felé a kabátját.
Ez volt anyám bánatának oka.
Mélységes mély búbánat volt. Túl a képzelet határán. A szíve-lelke legmélyét pusztította
el. Mégis volt ebben a bánatban valami, ami számomra elérhetetlen. A világnak az a mélysé-
ges megértése.
Egyébként jó élete volt. A paradicsomban élt. Sőt, szegény apámat is a paradicsomban
hagyta ott. Vajon nem voltam egyben dühös is rá? Hogy én nem voltam elég neki? És az
apám sem? Hogy nem tudta elviselni? Nagyon igazságtalan ez, tudom. De ha létezik olyasmi,
hogy szívósság, állhatatosság, akkor az komoly erény. Azt hiszem, azt próbálom kinyögni,
úgy, hogy semmiképpen ne legyek tiszteletlen anyámmal szemben, hogy Roseanne el tudta
viselni, ő kibírta, még akkor is, ha egy hajítófát sem ér az élete.
Kissé undorodom magamtól, amiért ezt írtam. És miért sírok?
Döbbenten olvasom vissza, amit most leírtam. Anekdotává silányítottam az öcsém tragikus
halálát, amiért, amint az a hűvös, visszafogott mondataimból kiderül, nyilván magamat hibáz-
tatom. Erről még Durhamben sem beszéltem soha, amikor mi, hallgatók, egymáson gyakorol-
tuk a pszichoanalízist. Soha nem is gondolok rá, nem tulajdonítottam neki jelentőséget az el-
telt ötven év során. Igazi botrány ez, méghozzá a saját portámon. Ezt, a szikár tényeket bá-
mulva, tisztán látom. De hogy az ördögbe' kezdjem el most vizsgálni, hogy gyógyítsam meg
magam valaha is? Ez meghaladja a képességeimet. Az egyetlen ember, akivel talán beszélhet-
tem volna róla, Amurdat Singh, aki már régen örök álmát alussza. Vagy az apám, akivel
ugyanez a helyzet. Mit szenvedhetett az ő bűbájos angol magányában!
De mindez mellékes. Nyilvánvalóan megelégedésemre szolgál, hogy nem lehet rajtam se-
gíteni. Ez undorító. Most már nemcsak sírok, jegyzem meg a teljesség kedvéért, hanem reme-
gek is.
Persze, Roseanne élete mindent átfog, mindent, amit ismerhetünk a mi világunkból, az
utolsó száz évet. Zarándokhelynek és nemzeti szimbólumnak kéne lennie. Ő azonban nem
lakik sehol, és nem számít semminek. Rokonai nincsenek, és jóformán nemzete sincs. Egy
presbiteriánus nő. Néha megfeledkezünk a húszas évek erőfeszítéseiről, amikor arra töreked-
tek, hogy az ír szenátusban mindenféle vélemény megjelenjen, de a lendület hamarosan elfo-
gyott. Egy protestáns lett az első elnökünk, és ez gyönyörű költői gesztus volt. Az a helyzet,
hogy olyan sok szál hiányzik a történetünkből, hogy az ír élet szövete óhatatlanul szétfoszlik.
Nincs, ami összetartsa. Az első szélfuvallat, a következő nagy háború, amely minket is érint,
elfúj minket az Azori-szigetekig. Roseanne pedig csak egy papírfecni, amelyet ide-oda sodor
a szél a kietlen „átokföldje” szélén.
Tisztában vagyok vele, hogy egy kicsit többet foglalkozom vele a kelleténél. Lehet, hogy
ez már rögeszmévé fajult nálam. Nem csupán arról van szó, hogy nem tudom kiszedni belőle
az élettörténetét, hanem arról, hogy birtokomban van egy verzió, amit ő – szerintem –
visszautasítana. És vár rám még tucatnyi sorstársa, akikkel szintén foglalkoznom kell, meg
kell hallgatnom őket, és el kell döntenem, hogy visszahelyezhetők-e a „közösségbe”. Istenem,
ha ezt a helyet lebontják, feloszlatják, akkor nekem sok a dolgom, sok a dolgom.
Mégis mindennap leküzdhetetlen késztetést érzek, hogy fölmenjek a szobájába, és sokszor
sietek, mintha sürgős lenne, mint annak a régi filmnek, a Késői találkozásnak a végén. Mintha
az a veszély fenyegetne, hogy ha késlekedem, ő már nem lesz ott. Ahogy ez elő is fordulhat.
Bet nélkül képtelen vagyok élni. Most meg kell tanulnom.
Lehet, hogy Roseanne-t ennek eszközeként használom föl, foglalkozom valakivel, akit
csodálok, de ugyanakkor hatalmam is van fölötte? Most muszáj megvizsgálnom az indítékai-

Csak Könyvek 103

mat, bármit is teszek, mert attól tartok, Roseanne-nak a múltban nemigen szolgáltattak igaz-
ságot, félretéve most az ellene fölhozott vád, vagy talán inkább pletyka súlyosságát. Bár bizo-
nyos fokig el van itt temetve, ő mégsem Szaddam a szörnyű rejtekhelyén, őt nem szabad ki-
rángatni innen, és megvizsgálni a fogait, mint egy lónak (bár azt azért följegyzem magamnak,
hogy a fogaival is foglalkozni kellene, mert csupa fekete a szája). A fogait megvizsgálni, a
testét tetvetleníteni, meggyalázni, meggyilkolni.

104 Csak Könyvek

 16. fejezet
ROSEANNE ÖNVALLOMÁSA

Grene doktor egészen hamar visszajött. Amikor bejött a szobámba, véletlenül rálépett a ki-
lazult padlódeszkára, amely alatt e lapokat tartom, és a deszka irgalmatlanul megnyikordult,
az egér vinnyog így, amikor rácsukódik az egérfogó, jól meg is ijedtem. Grene doktor viszont
nem, ő nem figyelt semmire, még rám sem. Leült a régi székemre, és nem szólt semmit. Az
ablakon beszűrődő gyér fény épphogy megvilágította az arcát. Az én nézőpontomból, az ágy-
ból tökéletesen látszott a profilja. Úgy viselkedett, mintha egyedül lenne, olykor egy-egy mély
sóhaj szakadt föl belőle, és nem hiszem, hogy ennek tudatában lett volna. Öntudatlan sóhajok
voltak. Békén hagytam. Jó volt, hogy csak úgy ott van a szobában, kérdések nélkül. Meg az-
tán megvoltak nekem a magam gondolatai, azok „tartottak szóval”. Jobb is, hogy a gondolata-
ink némák, elzártak, olvasatlanok.
Akkor meg miért írom le ezt az egészet?
Végül, épp amikor már azt hittem, elmegy, mint azok a detektívek a régi filmekben, hátra-
fordult az ajtóból, rám nézett, és elmosolyodott.
– Emlékszik Garvey atyára? – kérdezte.
– Garvey atyára?
– Igen, ő volt itt régen a káplán. Úgy húsz éve.
– Az a kicsi emberke, akinek szőrszálak nőttek az orrában?
– Hát, a szőrszálakra nem emlékszem. Csak ahogy itt üldögéltem, eszembe jutott, hogy
nem szerette, ha bejön magához. Nem tudom, miért jutott ez most hirtelen eszembe. Volt va-
lami oka?
– Ó – mondtam. – Nem. Csak nem szeretem a vallásosakat.
– A vallásosakat? Úgy érti, akik hisznek?
– Nem, nem, a papokat, apácákat meg efféléket.
– És ennek van valami oka?
– Nagyon biztosak a dolgukban, én pedig nem vagyok az. Nem azért van ez, mert presbite-
riánus vagyok. Csak nem szeretem a szent embereket. Ez a Garvey atya nagyon kedves volt.
Azt mondta, teljes mértékben megért – mondtam, mert valóban azt mondta.
Grene doktor még mindig ott álldogált az ajtóban. Vajon akart még mondani valamit? Azt
hiszem, igen. De nem mondott semmit, csak bólogatott párat.
– Az orvosok ellen, remélem, nincs kifogása – szólalt meg aztán.
– Nincs – feleltem. – Az orvosok ellen az égvilágon semmi kifogásom.
Erre elnevette magát, és kiment.

Fred Astaire. Nem volt jóképű férfi. És ő maga mondta, hogy nem tud énekelni. Világéle-
tében kopaszodott. Úgy táncolt, ahogy a gepárd fut, a legelső teremtmények kegyelmi állapo-
tában. Annak a bizonyos első hétnek a teremtményeire gondolok. Isten valamikor azokban a
napokban teremtette Fred Astaire-t. Talán szombaton, mert az volt a filmvetítések napja. Ha
az ember Fredet látta, egy csapásra minden tekintetben jobban érezte magát. Ő igazi gyógyír
volt a bajokra. Filmtekercsekbe palackozva gyógyította a nyomorékokat és a világtalanokat
világszerte, Castlebartól Kairóig. Ez az evangélium igazsága. Szent Fred. Fred, a Megváltó.

Akkoriban akár imádkozhattam is volna hozzá.

Csak Könyvek 105

 A hegy aljában fölvettem az esőáztatta ösvényről egy szép, sima követ. Régi szokás, hogy
az emberek fölvisznek egy követ, és leteszik a Maeve királynő sírját jelző kőhalomra. De hát
igen, feldúlt lelkiállapotban voltam. Nem az előttem álló hegymászástól, az akkoriban meg se
kottyant nekem. Hanem azért, mert „forgott velem a világ”, ahogy a silány romantikus regé-
nyekben mondták. És nem tudom pontosan megmondani, hogy miért, csak arra emlékszem,
hogy tudtam, valamiért nem helyes, amit csinálok. Teljesen békés, szélcsendes nap volt, az
égen kéklő sebhelyek szaggatták a felhőzetet, de az én hangulatom másféle napot idézett.
Olyan napot, amikor a Knocknarea-ra lezúduló eső láthatatlan armadaként, féktelen sárkány-
hadként hömpölyög le Strandhillre, hogy a falu házai és a tenger között kitombolja magát.
Csupasz karral hajoltam le a kőért, és még nagy nyugtalanságomban is ügyeltem rá, hogy
jóféle darabot válasszak, csupasz karral, csupasz szívvel.
Ha apámnak megvolt a maga sorsa, nekem is megvolt a magamé, úgy gondolom.
Kedves olvasóm, most a védelmedet kérem, mert félek. Szabályosan remeg a vén testem.
Olyan régen történt, és még mindig félek. Olyan régen történt, és még ma is előregörnyedek,
és érzem az ujjaim közt a követ, mintha most is ott lennék. Hogy van ez? Bárcsak most is
ugyanannyi erőt éreznék magamban, bárcsak ugyanolyan erőteljes, gyors léptekkel tudnék
fölmenni a hegyre! Föl, föl, gyorsan, gyorsan! Lehet, hogy még érzem is ennek az erőnek a
rám vetülő árnyékát. A lábaimban szinte lobog a tűz, a bőröm sima, mint a fém, észrevétlenül,
méltányolatlanul buzog bennem a fiatalság. Miért tudtam oly keveset? Miért tudok oly keve-
set ma is? Roseanne, Roseanne, ha most odakiáltanék neked, én saját magamnak, meghalla-
nál? És ha hallanál, hallgatnál rám?

Fölfelé menet úgy félúton szembejött velem egy kisebb csoport, hallottam, hogy nevetgél-
nek, és olykor egy-egy kő is gurult lefelé sebesen. Aztán már ott is voltak, csupa gabardinka-
bát, puhakalap, sál és szakadatlan nevetgélés. A jobbfajta sligói társaságok közé tartozott ez a
csapat, az egyik nőt még ismertem is, mert annak idején gyakran járt a Café Cairóba. Még
arra is emlékeztem, hogy mit szokott rendelni, és a jelek szerint emlékezett rá ő is.
– Hahó! – köszöntött. – Egy kakaót és egy meggyes papucsot kérek!
Elnevettem magam. A nő biztosan nem megalázni akart azzal, amit mondott. A többiek
lanyha érdeklődéssel néztek rám, készek voltak barátságosan viselkedni, ha a nő úgy akarja.
Nem igazán mutatott be a társaságnak. De azért halkan odaszólt nekem:
– Hallom, férjhez ment – mondta. – A mi csodaemberünkhöz a Plazából. Szívből gratulá-
lok.
Ez kedves volt tőle, mert a házasságunk nem igazán volt beszédtéma a városban, vagy ha
mégis, akkor nem mondtak róla valami szépeket. Fogalmazzunk így. Az igazat megvallva
biztos vagyok benne, hogy a frigyünk kavart egy aránylag kis „szélerősségű” botrányt, ahogy
ezt Sligóban a megszokottól eltérő dolgokról többnyire elmondhattuk. Nagyon kicsi, esőáztat-
ta városka volt.
– Hát, örülök, hogy láttam. Kellemes túrázást. Csirió!
Ezzel az enyhén angolos szófordulattal búcsút is vett tőlem, és elragadta a meredeken lejtő
ösvény, a kalapok, sálak sebesen haladtak lefelé a hegyoldalon. Meg a nevetés. Hallottam,
hogy a nő beszél a többiekhez a kellemes hangján, talán elmondta nekik, amit rólam tudni
kell, az is lehet, hogy tett valami megjegyzést arra is, hogy Tom nincs velem, nem tudom. De
az biztos, hogy a hangja nem adott erőt a feladatomhoz.
Hogy mi volt a feladatom? Nem tudtam. Miért mászom meg a Knocknarea-t egy olyan fér-
fi kérésére, aki a nemrég lezajlott polgárháborúban egy irreguláris alakulat katonája volt, és
lehet, hogy békében is ugyanilyen irregulárisan, szabadon éli az életét? Egy börtöntöltelék
kérésére, aki árkot ás Sligóban. Aki, amennyire tudtam, nőtlen, és nem is jár együtt senkivel.
Tudtam, mit csinálok, és milyen látszatot kelt, de azt nem tudtam, miféle erő hajt föl mégis
arra a hegyre. Lehet, hogy egyfajta határtalan kíváncsiság, az apám iránti szeretetből fakadó

106 Csak Könyvek

kíváncsiság késztetett arra, hogy továbbmenjek. Szükségem volt rá, hogy ismét közel kerüljek
az emlékéhez, vagy bármilyen vele kapcsolatos emlékhez, amitől jelenvalóbbnak tűnik, akár
annak a borzalmas éjszakának az emlékéhez is a temetőben – mindkét borzalmas éjszaka em-
lékéhez.
A csúcson először senkit sem láttam, leszámítva talán Maeve királynő ősi csontjait a milli-
ónyi apró kő terhe alatt.
Messziről, az alacsonyabban fekvő mezőkről, a strandhilli tengerpartról jellegzetes formá-
júnak, de kicsinek látszott a sírját jelző kőhalom. Csak akkor fogtam föl, amikor fölgyalogol-
tam oda a fáradt lábaimon, hogy milyen hatalmas, száz ember munkája, akik valamikor régen
összeszedték a hegyről az öklömnyi kövek furcsa termését, kezdetben talán csak néhány gon-
dosan lehelyezett kőlap alatt feküdt a királynő, aztán lassanként, ahogy a tőzeghalomra
egyenként rádobálják a tőzegtéglákat, ahogy az epikus történethez hozzáfűzik az egyes ese-
ményeket, úgy született meg a hatalmas domb, amely alatt nyugszik. Azt mondtam, nyugszik,
pedig arra gondoltam, hogy elporlad, elfogy, beleolvad a hegybe, beszivárog a nedvességgel a
föld alá, táplálja a kis gyémántokat meg a föl-fölbukkanó hangát, mohát. Egy pillanatra azt
hittem, zenét hallok, régi amerikai dzsessz hangjai áradnak felém, de csak a hegycsúcs fölött
tántorgó, könnyfakasztó szél zúgása volt az. És a zenétől kísérve meghallottam a nevemet.
– Roseanne!
Körülnéztem, de nem láttam senkit.
– Roseanne, Roseanne!
Most úrrá lett rajtam egy régi, gyerekkori félelmem, mintha túlvilági hangot hallanék,
mintha maga a jajgató szellemasszony, a banshee ülne a kőhalom tetején a néhány szál meg-
maradt szürke hajával, beesett arccal, és engem is el akarna vinni az alvilágba. De nem női
hang volt, hanem férfihang, és most, hogy odanéztem, egy kövekkel elkerített kis területről
előbukkant egy fekete ruhás, fekete hajú, elfehéredett arcú emberalak.
– Hát itt van! – mondta John Lavelle.
Lent, a strandhilli mindenes boltban megnéztem az órát, de így is valószínűtlennek tűnt a
számomra, hogy ilyen minimális információ birtokában sikerült találkoznom vele. Vasárnap
háromkor. Ha komoly szükséghelyzet lett volna, ha egy hadsereg kontingenseinek kellett vol-
na ott találkozniuk, hogy lopva megközelítsék és eltiporják az ellenséget, talán nem működött
volna ilyen jól a dolog. De úgy tűnik, a sors tökéletes stratéga, és csodákra képes az időzítés
terén, hogy elősegítse végromlásunkat.
Legyalogoltam oda, ahol John Lavelle állt. Azt hiszem, mélyen együtt éreztem vele, azt hi-
szem, erről volt szó, amiért ilyen borzalmas körülmények között veszítette el az öccsét. Mint-
ha a gyerekkorom történetének egy darabja lett volna, amelytől soha nem tudok elszakadni.
Fontos szereplője volt az életemnek, de hogy miben állt a jelentősége, azt soha nem fogtam
föl igazán. Valamiféle fatális tisztelet volt ez, ezt éreztem iránta, bár csak egy árokásó volt, az
én szememben mégis heroikus vonásokkal rendelkezett, mint egy koldusnak öltözött királyfi.
Úgy láttam, egy kis, kopár, kövekből kirakott sírban áll. A sír egykor talán le volt fedve
egy kőlappal, amely azonban már régen leesett, vagy félrehúzták.
– Itt feküdtem – mondta. – Nagyon jól idesüt a nap. Fogja csak meg az ingemet.
És odatartotta a fekete inge elejét. Egy pillanatra rátettem a kezem, és valóban elég meleg
volt.
– Ezt teszi Írországban a napfény – jegyezte meg –, ha hagyják egy kicsit érvényesülni.
Ezután pár pillanatig úgy tűnt, nincs mit mondanunk egymásnak. A szívem hevesen dobo-
gott a bordáim alatt, attól féltem, hogy John Lavelle meghallja. Ó, nem az iránta érzett szere-
lem művelte ezt velem. Hanem az apám iránti szeretet. Hogy közel lehetek egy emberhez, aki
közel állt az apámhoz. Borzalmas, veszélyes, megmagyarázhatatlan ostobaság!
Ekkor hirtelen megértettem mindent. Hirtelen eszembe villant, hogy Tom egy őrült nőt vett
feleségül. Azóta számtalanszor háborgatott ez a gondolat. De már-már büszke vagyok arra,

Csak Könyvek 107

hogy nekem jutott eszembe először, nem másnak.
Nem tudtam ellenállni a folyó csábításának. A nyílt tenger nem tudott visszatartani. A la-
zac a szülőfolyója legelső, keskeny szakaszán rak ikrát a meder kavicsára, ott, ahol előbugyog
a földből a víz. Rejtélyes ez a világ, rejtély rejtély hátán, kövek közt nyugvó királynők, föld
alatt felgyülemlő folyók.
– Tudja, mi a helyzet, Roseanne? – kérdezte kis szünet után John Lavelle. – Az, hogy maga
kiköpött mása a feleségemnek.
– A feleségének, John Lavelle? – kérdeztem vissza dühbe gurulva.
– Igen, a feleségemnek. Hasonlít rá, és talán a maga arca vette át az emlékezetemben az ő
arca helyét.
– És hol van a felesége?
– Az Inishkea-szigeteken, az északi szigeten. '21-ben néhány szigetlakó fiú fölgyújtotta a
rendőrlaktanyát. Nem tudom, miért, mert rendőrök nem voltak benne. Így aztán a különítmé-
nyesek csónakon átjöttek, hogy megnézzék, hogy tudnának bosszút állni. Az ikerfiaim még
újszülöttek voltak. A feleségem, Kitty, a házunk ajtajában állt, mindkét karján egy-egy kisfiú-
val, levegőztette őket, ahogy arrafelé mondjuk. A különítményesek, akik elég messze voltak
tőle, gondolták, kilőnek rá pár golyót. Fejbe lőtték, egy másik golyó Michael a'Bhillit ölte
meg, Seanín pedig kiesett az anyja karjából, és beütötte a fejét a küszöbkőbe.
Nagyon halkan beszélt, és mintha félt volna. Megragadtam a inge ujját.
– Sajnálom – mondtam.
– Hát, Seanín még megvan, tizenöt éves. Csak baj van a fejével, tudja, a küszöbre esés mi-
att. Egy kicsit furcsa. Olyan fickó, aki szeret kiállni a dolgok legszélére, és onnan néz befelé.
Az anyja családja neveli, ezért az anyja nevét viseli, Keane-nek hívják őket, szép, régi szigeti
név. De szeret beszélgetni velem. Amikor legutóbb otthon voltam, meséltem neki magáról, és
ő száz meg száz kérdést tett föl. És azt mondtam neki, hogy ha velem bármi történik, keresse
meg magát, és ő megígérte, úgy lesz, bár nem hiszem, hogy a felét is értette volna annak, amit
mondtam, azt se tudja, hol van Sligo.
– Miért mondta neki, hogy keressen meg, John Lavelle? – kérdeztem.
– Nem tudom. Csak arról van szó, hogy…
– Csak miről van szó?
– Hogy nem tudom, mi fog most történni velem. Azt hiszem, megint fegyvert kell fognom.
Az árokásást nemigen tudtam megszokni. Ez az egyik ok, ami halálra rémít. A másik talán az,
hogy soha nem láttam olyan szép nőt, mint maga, leszámítva Kittyt.
– Maga majdhogynem idegen a számomra. Ez egy csöppet sem normális.
– Na tessék – mondta erre. – Idegen. Akkor ez az ország csupa idegenből áll. Igaza van. De
akkor is, mit mondanak az emberek, ha úgy éreznek, ahogy én? Szeretem magát, gondolom,
azt mondják.
Jó ideje ott voltunk már, és ekkor más hangok ütötték meg a fülemet, lentről jövő hangok.
Összeszedtem magam meg az eszemet, és szinte rohanvást vágtam neki az ösvénynek. Más
útvonalon nem lehetett lejutni a hegyről, bár az első gondolatom az volt, hogy nekilódulok a
hangán meg a kőtörmeléken át kelet felé, de tudtam, hogy a Knocknarea alatt van egy hatal-
mas sziklafal, és hosszú órákba telhet, mire azt megkerülöm, és kijutok az útra. Olyan hosszú
órákba telhet, hogy Tom a végén még aggódni kezd, hogy bajom esett, és föllármázza a vidé-
ket, hogy induljanak a keresésemre. Ilyen gondolatok jártak a fejemben, miközben a szél,
amely így uzsonnaidőhöz közeledve fölerősödött, az arcomba fújta a hajamat, és megláttam a
lentről érkező kis csoportot.
Fekete kabátot és reverendát viselő férfiak voltak. Vasárnapi sétát tevő papi társaság. Hát
nem volt ebben egy leheletnyi istenkáromlás? Bárcsak a hitbuzgóságuk, az imáik meg a sza-
bályaik bezárták volna őket a városba! De ott voltak, és ott volt a másféle nevetésük, a mor-
moló hangjuk is. Eszelősen néztem hátra, hogy hol lehet John Lavelle. Ó, és ő ott állt közvet-

108 Csak Könyvek

lenül mögöttem, mintha ő is a szél tartozéka lenne.
– Menjen hátrébb! – szóltam rá. – Nem tud elbújni? Nem láthatnak meg itt magával!
– Miért nem? – kérdezte.
– Hogy miért nem? Maga megőrült? Ugyanolyan őrült, mint én? Menjen, és bújjon el a
kövek között!
De már késő volt. Hát persze, hogy késő volt. A szent emberek fecsegő falkája már odaért,
csupa mosoly, szép jó napot, kalapemelés. Kivéve egyetlen, a testmozgástól és a széltől kipi-
rult arcot, amely kifejezéstelen, szívfájdító tekintettel nézett rám. Gaunt atya volt az.

Amikor hazaértem a kis strandhilli házunkba, Tom nem volt ott, mert bement Sligóba,
hogy üdvözölje az állomáson „a Tábornokot”, majd a Wine Streeten végighaladó felvonulás –
ahogy Tom fogalmazott – hangsúlyosan érzékeltesse az O'Duffy tábornok mozgalma iránt
Sligóban megmutatkozó lelkesedést. Könyörgött nekem, hogy vegyem föl a kék blúzt, ame-
lyet Öreg Tom némi unszolásra varrt nekem, de az volt az igazság, hogy Tom egyes dolgai
megrémítettek. Azt hiszem, az eredeti Café Cairóban, Kairó városában – és nem hiszem, hogy
a kedves Mrs. Prunty valaha is járt volna ott – nagy keletje volt a vízipipának, nem is beszélve
a hastáncosnőkről. Még soha nem láttam ópium hatása alatt álló embert, de úgy gondoltam,
hogy talán úgy nézhet ki, mint Tom, akinek már-már keletiesen égett-ragyogott az arca, ha a
Tábornokról beszélt, meg a korporatizmusról (bármi is volt az, nem vagyok biztos benne,
hogy ő maga tudta-e egyáltalán), meg arról, hogy visszavágunk „az áruló De Valerának”, és
„most kezdődnek el igazán Írország dicső napjai”, meg amiről még szólt az akkori idők disz-
szonáns, lármás dala. Miután fölvonultak Sligóban, mindenki kijött Strandhillbe, hogy nagy-
gyűlést tartsanak a Plazában. A John Lavelle-lel való találkozásomat kísérő rettegés nem utol-
sósorban abból a nyilvánvaló tényből fakadt, hogy egy olyan ember, mint ő, tulajdonképpen a
Tábornok mozgalmának „ellensége” volt. Nem tudom, miért zavart ez engem ennyire, de
tény, hogy zavart. Ott álltam a kis nappalinkban, amely sivár volt, mint egy bérlakás, de tiszta
és rendes, és reszkettem a nyári ruhámban. Reszkettem, és csak még jobban reszkettem, ami-
kor meghallottam a távolban a motorok zaját, az először halk, majd egyre hangosabb zúgást,
míg végül az ablakhoz szaladtam, és megláttam az elhaladó Fordok meg effélék áradatát, Tom
legelöl vezette a saját járművét, és egy roppant fontos embernek kinéző valaki ült mellette,
olyan sildes sapkája volt meg kampós orra, amely valamelyest hasonlított Tom fivéréére, Jac-
kére.
Tucatszám húztak el a fémes zenét játszó gépkocsik, a keskeny tengerparti út fehér pora
úgy szállt a kerekeik alól, mintha a Szaharában lettünk volna. És az a sok arc, férfiaké, nőké
egyaránt, olyan furcsán ragyogott a kék blúzok és ingek fölött, mintha már majdnem eljutot-
tak volna a boldogság mezejére – a képtelen optimizmus ragyogása volt ez, mint az amerikai
magazinok hirdetéseiben, amelyek olykor eljutottak hozzánk a távoli Sligóba, rokonok küld-
ték a hőn áhított jenki dollárokkal kibélelve.
Énnekem az a különös érzésem támadt, hogy valaki másnak a világát nézem, valaki más
Tomját, valaki más Sligóját. Mintha már nem sokáig lehetnék ott, és nem lettem volna ott elég
hosszú ideig, vagy talán nem is jártam volna még ott soha. Mintha önmagam árnyéka lettem
volna, és már nem először.
Ágyba bújtam, feküdtem a hűvös lepedőn, és próbáltam megnyugodni. Igyekeztem, hogy
önmagam legyek, és mégsem tudtam igazán rátalálni arra a személyre. Roseanne-ra. Lehet,
hogy lopva kezdett eltávolodni tőlem. Vagy talán már rég el is illant. A függetlenségi háború-
ban nem csak katonákat és rendőröket öltek meg, és nem csupán azokat az ostoba fickókat,
akik elmentek a Nagy Háborúba anélkül, hogy meggondolták volna, mit tesznek, hanem cigá-
nyokat, csavargókat meg efféléket is. Olyan embereket, akik bepiszkították a dolgok szélét,
akik a szép helyekről készült fényképek szélén álltak, és egyesek szerint kezdtek bűzleni tőlük
a fotók. Amikor abban a későbbi háborúban a németek bombákat dobtak Belfastra, az embe-

Csak Könyvek 109

rek tízezrével menekültek vidékre, köztük több ezren a belfasti nyomornegyedekből, és őket
senki sem akarta befogadni a házába, mert egy elfeledett állatfaj voltak, olyan szegények,
hogy életükben nem láttak vécét, és nem voltak hajlandók mást enni, csak kenyeret és teát.
Odapisiltek a rendes házak padlójára. Odacsődült a sok ember, akik el voltak rejtve szem elől,
amíg a németek ki nem bombázták, ki nem füstölték őket a búvóhelyükről. Mint apám sze-
gény patkányait. Én tiszta ágyneműben feküdtem, mégis olyannak éreztem magam, mint ők.
És ahogy ők, én sem voltam eléggé hálás, és is belepiszkítottam a saját fészkembe. Tudtam,
hogy Tom kinti barátainak szemében, akik összegyűltek a Plazában, ha tudnának rólam min-
dent, akkor azt akarnák, hogy… nem is tudom, elpusztítani, megítélni, kitolni az életről ké-
szült fotók keretén kívülre. A hétköznapi élet csodaszép tájképein kívülre. Persze, akkor még
semmit sem tudtam a németekről, csak azt tudtam, hogy a Tábornok olyan ember, amilyenek
akkoriban Németországban, Olaszországban, Finnországban is voltak, azoknak a nagy erejű,
hangos férfiaknak egyike, akik tűzre akartak vetni mindenkit, hogy mindenki tiszta, egészsé-
ges és bűntelen legyen, hogy aztán nagy hordába tömörülve portyázhassanak, és kiirthassák a
piszkosakat, a rongyosakat, az erkölcsileg ingatagokat. Valahol a szívemben, akár egy útle-
vélben, ha kinyitották volna, meglátták volna az igazi arcomat – a mosdatlan, megperzselő-
dött, rémült, hálátlan, beteges, bugyuta arcomat.
Kora hajnalban ébredtem föl a szobában motoszkáló Tom neszezésére, mintha oldalba
bökdöstek volna. A Knocknarea fölött hatalmas volt a hold, a kőhalmot mintha napfény vilá-
gította volna meg. Még nem ment ki egészen az álom a szememből, és egy röpke pillanatra
mintha egy emberalakot láttam volna a kőhalom tetején fekete ruhában, a háta mögött fénylő
szárnyakkal. De, persze, nagyon messze volt a hegycsúcs ahhoz, hogy ilyesmit lássak ott.
– Ébren vagy, kicsim? – kérdezte Tom, és amikor ránéztem, éppen a nadrágtartójától sza-
badult meg üggyelbajjal.
– Véres az arcod – mondtam, és felültem.
– Véres az egész nyomorult ingem – felelte –, bár alig látszik rajta, mivel kék.
– Istenem, hát mi történt, Tom?
– Az égvilágon semmi. Sligóban volt egy kis ellenállás a gárdisták részéről. Szépen vonul-
tunk, amikor a Quay Streetről egyszer csak előbukkant egy csapatra való szilaj legény, gondo-
lom, Collooney-ból hozták őket, mert nem reguláris sligói gárdisták voltak. És az egyik úgy
rám vágott a botjával, én mondom neked, fájt, mint a veszedelem. A Tábornok ordítozni kez-
dett velük, a gárdisták meg visszaordítottak: „Nincs rá engedélyük, hogy Sligóban felvonulja-
nak!” És a Tábornok alig pár éve még ugyanezeknek a gárdistáknak a vezetője volt. Hát, igen.
Jó nagy kiabálás meg tajtékzás volt. Úgyhogy nagyon örültünk, amikor kiértünk a táncterem-
be, én mondom neked. És ott aztán remekül éreztük magunkat. Akkora tömeg volt, amekkorát
még nem láttál.
Addigra már rajta volt a szép csíkos pizsamája, majd odament a mosdókagylóhoz, erőtelje-
sen rácsapkodta az arcára a vizet, majd letörölte a törülközővel, és az ágyra vetette magát.
– Te mit csináltál? – kérdezte mellettem fekve. – El kellett volna jönnöd. Pompás volt.
– Sétáltam egyet – feleltem.
– Ohó – mondta –, csak nem? És ugyan miért ne?
Aztán betuszkolta a bal karját a kezem alá, és magához ölelt, és egy idő után vérben és
holdfényben úszva elaludtunk.

DR. GRENE FELJEGYZÉSGYŰJTEMÉNYE

Tegnap teljes volt az épületben a pánik. Be kell vallanom, már-már biztatónak találtam ezt
a heves reakciót, mert a múltban igen gyakran éreztem úgy, hogy ez alatt az öreg tető alatt a
tunyaság, a tétlenség valóságos ködfelhője honol. De most az a viszonylag ifjú hölgy, akit
előzőleg zaklatott állapotban, vérfoltosan találtak meg, eltűnt. A kórteremért felelős ápolónő

110 Csak Könyvek

halálra rémült, mert a páciensnél épp azelőtt járt bent a nővére, és adott neki ajándékba egy
szép új pongyolát. Az ápolónő észrevette, hogy öv is van hozzá, amely ugyanabból a könnyű
anyagból készült, mint maga a pongyola, de nem volt szíve ott helyben elvenni. Így aztán
kórteremről kórteremre rohangált, mindenkit kérdezgetett, hogy nem látták-e azt a szegény,
szerencsétlen nőt, és elmondható, hogy hosszú évek óta először mozgatta meg az agg pácien-
seket. Végül kiderült, hogy a nő nem akasztotta föl magát, csak lement a pongyolájában a
recepcióra, és kiírta magát, ahogy arra az új törvény szerint joga van. Kiment a főútra, lestop-
polt egy autót, amely bevitte a városba, ott pedig fölszállt egy Leitrimbe menő buszra, mind-
ezt pongyolában. Mintha csak varázsköntös lett volna rajta, és az vitte volna vissza Leitrimbe.
A férje tegnap este telefonált, és nagyon mérgesnek hangzott a vonal túlsó végén. Azt mondta,
a kórháznak menedéket kellene nyújtania. A főnővér beszélt vele, méghozzá roppant alázato-
san, nem olyan stílusban, mint akik régebben dolgoztak nálunk. Nem tudom, hogyan oldódik
meg végül ez az egész, de nekem úgy tűnt, az eset magán viseli a szökés valamennyi jellem-
zőjét. Minden jót kívánok annak a szegény asszonynak, és sajnálom, hogy ilyen kevéssé tud-
tunk a segítségére lenni, sőt, inkább csak ártottunk neki. És nagyon örülök, hogy a pánik alap-
talannak bizonyult.
Délelőtt egészen könnyű szívvel mentem föl Mrs. McNulty – nem, nem, Roseanne –
szobájába. Persze, a fiatalabb nő helyzete továbbra is veszélyes, de elég öreg vagyok már
ahhoz, hogy a puszta életet is értékelni tudjam.
A szobába beszűrődött némi oldalazó tavaszi napfény, roppant tapintatosan, már-már bo-
csánatkérően vánszorgott át az ablaküvegen. Egy kis, négyszögletű fénynyaláb éppen
Roseanne arcát világította meg. Igen, nagyon öreg. A napfény mindig is a kor legkönyörtele-
nebb mérőeszköze, de egyben a legvalósághűbb festő is. Egy T. S. Eliot-verssor jutott eszem-
be, amelyet az angliai iskolában tanultunk:

Súlytalan életem halálos szélre vár,

Mint kezem fején pihe rebben.

Simeon mondja ezt, az az ember, aki olyan hosszú életre vágyott, hogy láthassa az újjászü-
letett Messiást. Roseanne-ról nem hiszem, hogy erre várna. Eszembe jutottak Rembrandt ön-
arcképei is, amelyek oly hűségesen hűtlenek a saját külsőnkről kialakított elképzeléseinkhez,
amelyeket a bűntudat ellenszereként hordunk magunkkal. Hogyan döntjük el, hogy nem ve-
szünk tudomást a tényről, hogy az állkapcsunkon lötyög a bőr, az állunk alatt pedig mállado-
zik, mint a régimódi, gipszelt-lécezett mennyezetekről a vakolat?
Roseanne bőre annyira vékony, hogy látom az ereit meg miegymást, mint a térképen az
utakat, folyókat, városokat, műemlékeket. Csakhogy aligha akadt valaha is olyan szerzetes,
aki ilyen vékony pergamenhez hozzá mert volna érni a tolla hegyével. És megint csak arra
gondoltam, milyen gyönyörű kellett, hogy legyen, ha most, százévesen is ilyen különös szép-
ség sugárzik belőle. Jó a csontozata, mondogatta annak idején apám, mint aki öregedvén, il-
letve öregedő ismerősei láttán tisztában van a jó csontozat értékével.
Roseanne-nak ugyanakkor oldalt, az arcán van egy kiütése, eléggé piros és gyulladt, és úgy
tűnt nekem, hogy a nyelve valahogy eléggé útjában áll a beszédnek, mintha kissé megduzzadt
volna a tövénél. Szólnom kell Mr. Wynn-nek, az orvosnak, hogy nézze meg. Könnyen lehet,
hogy antibiotikumra van szüksége.
Hogy ráérzett-e a hangulatomra, vagy mi történt, nem tudom, de tény, hogy készségesen
válaszolgatott, sőt fény is derült erre-arra a válaszaiból. Furcsamód gondtalan volt és nyugodt.
Talán annak tudható be, hogy boldog. Tudom, hogy határtalan örömét leli a jobbra forduló
időjárásban, az évszakok váltakozásában. Nagyon várja a sétány mentén nyíló sárga nárciszok
nyílását, amelyeket valami öreg arisztokrata telepített oda, amikor az épület és a hozzá tartozó
birtok még magánkézben volt, abban a rég letűnt korban. Félve, tapintatosan, mintha csak a

Csak Könyvek 111

beszűrődő napfény végszavazott volna nekem, végre szóba hoztam a gyermekét. Úgy mon-
dom ezt, hogy „végre”, mintha már ezernyi más témát vetettem volna föl sikerrel, vagy mint-
ha valahogy erre tereltem volna a szót. Pedig nem így volt. Sokszor eszembe jutott az ügy,
hiszen, persze, ha igaz, amit Gaunt atya írt, akkor Roseanne elmeállapotának kérdése, illetve a
hosszas itteni és sligói tartózkodásának kérdése óhatatlanul, és alighanem véglegesen nyitott
kérdés marad. Apropó, Sligo, ismét írtam nekik, hogy ellátogathatnék-e oda valamikor, és
beszélhetnék-e az adminisztratív igazgatóval, aki, mint kiderült, régi ismerősöm, egy bizo-
nyos Percival Quinn. Azt hiszem, ő az egyetlen Percy, akiről manapság hallottam, vagy pláne,
akivel találkoztam. A jelek szerint ő volt az, aki vette a fáradságot, hogy előássa Gaunt atya
tanúvallomását, és könnyen lehet, hogy vannak ott más akták is, amelyekről még Percy is úgy
érzi, hogy nem lehet megosztani őket másokkal, de ezt nem tudhatom. Olyanok vagyunk
időnként ebben a mi pszichiátriai szakmánkban, mint az MI5. Minden létező információ ké-
nyes, aggályos, támadási felületet nyújt, időnként úgy érzem, még a pontos idő is. De majd az
ösztöneimre hallgatok.
Ma éjjel teljes a házban a csönd. Ez is majdnem olyan kísérteties, mint az ajtócsapódás
volt. De azért hálás vagyok érte a sorsnak. Halandó vagyok, magányos, korosodó és hálás.
Vajon helyénvaló lenne, ha közvetlenül, ha közvetlenül hozzád szólnék, Bet, és ideírnám,
hogy még mindig szeretlek, és hálás vagyok neked?
Roseanne annyira sebezhető volt, annyira bámulatra méltó, annyira nyitott a beszélgeté-
sünk során, tudtam, hogy kérdezhetnék bármit, forszírozhatnék bármilyen témát, és valószínű-
leg az igazat hallanám tőle, vagy legalábbis azt, amit ő igaznak vél. Szóval tudtam, hogy elő-
nyös a helyzetem, és ha forszíroztam volna a dolgot, azzal igen sokat nyerhettem volna, de
talán el is vesztettem volna valamit. Ma volt az a nap, amikor talán elmondott volna nekem
mindent, és ma volt az a nap, amikor én az ő csöndje, az ő magánszférája mellett tettem le a
garast. Mert rádöbbentem, hogy van valami, ami magasabb rendű az ítéletalkotásnál. Azt hi-
szem, úgy hívják, könyörületesség.

ROSEANNE ÖNVALLOMÁSA

Bejött Grene doktor, nagyon föl volt dobva, úgy húzta oda a székét, mint akinek roppant
komoly a szándéka. Annyira zavarba ejtett, hogy folytattam vele bizonyos mértékű társalgást.
– Csodaszép tavaszi napunk van – mondta –, és ez arra bátorít engem, hogy ismét fölte-
gyek magának néhányat a fárasztó, régi kérdéseimből, pedig bizonyára azt kívánja, bárcsak
fölhagynék már ezzel. De én őszintén úgy érzem, hogy lehet valami haszna, ha faggatom ma-
gát. Éppen tegnap hallottam valamit, ami azt az érzést kelti bennem, hogy semmi sem lehetet-
len. Hogy az első látásra homályosnak és hozzáférhetetlennek tűnő dolgokra esetleg vetülhet
némi fény, némi váratlan fény.
Ilyenformán beszélt egy ideig, majd végre eljutott a kérdésig. Megint az apámról érdeklő-
dött, és nekem megelégedésemre szolgált, hogy immár másodszor közölhetem vele, hogy az
apám soha nem volt rendőr. Elmondtam viszont neki azt is, hogy a McNulty családnak volt
kapcsolata a rendőrséggel.
– A férjem Eneas nevű fivére a rendőrségnél szolgált. 1919 körül lépett be, azaz nem va-
lami jókor keresett ott munkát – mondtam, ha nem is pontosan ezekkel a szavakkal.
– Á – bólintott Grene doktor –, szóval úgy gondolja, a rendőrségi kapcsolat így… így ve-
tődött föl?
– Nem tudom. Előbújtak már a régi sétányon a nárciszok?
– Már majdnem, már nagyon készülnek rá – felelte. – De talán attól félnek, hogy jön még
egy utolsó fagy.
– A nárcisznak meg se kottyan a fagy – mondtam. – Olyan, akár a hanga, a hóban is kivi-
rágzik.

112 Csak Könyvek

 – Igen. Azt hiszem, igaza van. Szóval, Roseanne, a második téma, amit föl szeretnék vetni,
a gyermeke. Abban a kis tanúvallomásban, amit említettem, azt olvastam, hogy volt egy gye-
rek. Valamikor.
– Igen, igen, volt egy gyerek.
Ezután nem mondtam semmit, mert ugyan mit mondhattam volna. Attól tartok, sírni kezd-
tem, olyan halkan, amilyen halkan csak tudtam.
– Nem áll szándékomban fölizgatni magát – mondta végtelenül szelíden a doktor.
– Nem is gondoltam, hogy ez lenne a szándéka. Csak… csak visszatekintve mindez
olyan…
– Tragikus? – kérdezte.
– Ez nagyon nagy szó rá. De mindenesetre nagyon szomorú, úgy gondolom.
Grene doktor benyúlt a zakója zsebébe, és előhúzott egy kis összehajtott papír zsebkendőt.
– Ne féljen – mondta –, nem használtam. Hálásan átvettem tőle a haszontalan kis tárgyat.
Ugyan miért ne használta volna, hiszen neki is annyi baja volt mostanában? Próbáltam elkép-
zelni, ahogy üldögél valahol a házában, amely számomra, persze, ismeretlen hely. Most, hogy
a felesége elment. A halál, amely ugyanolyan kegyetlen, mint bármely más szerető, elragadta
tőle.
És nyomkodtam a szememet, itattam a könnyeimet. Úgy éreztem magam, mint ha Barbara
Stanwyck lennék valami bugyuta, könnyfakasztó melodrámában, illetve olyan, amilyen Bar-
bara Stanwyck lenne százéves korában. Grene doktor pedig olyan boldogtalan arccal nézett
rám, hogy elnevettem magam. Aztán ettől jobb kedvre derült, és nevetett ő is. Immár ketten
nevettünk, de nagyon diszkréten és halkan, mintha nem akarnánk, hogy bárki is meghallja
rajtunk kívül.
Be kell vallanom, hogy lakoznak a fejemben „emlékek”, amelyek még nekem is furcsának
tűnnek. Nem szeretném, ha ezt el kéne mondanom Grene doktornak. Csak arra tudok gondol-
ni, hogy az emlékezet, ha elhanyagolják, olyan lesz, mint egy lomtár, vagy egy régi ház rak-
társzobája, ahol összevissza le van hányva minden, talán nem is pusztán hanyagságból, hanem
a sok ötletszerű, rendszertelen keresgéléstől, ráadásul bedobálnak nem oda való dolgokat is.
Mindenképpen arra gyanakszom, hogy… nem tudom, mire gyanakszom mindenképpen. Kissé
beleszédülök, ha arra gondolok, hogy mindaz, amire emlékszem, talán nem is… talán nem is
valóságos, gondolom. Akkoriban olyan zűrzavar volt, hogy… hogy mi? Más, képtelen törté-
netekben, álmokban, fantáziákban leltem menedékre? Nem tudom.
De ha bizonyos emlékeimben vakon megbízom, akkor ezek az emlékek talán gázlókövek-
ként szolgálhatnak, és át tudok majd kelni az „elmúlt idők” áradatán anélkül, hogy teljesen
alámerülnék benne.
Azt mondják, az öregeknek legalább az emlékeik megvannak. Én nem vagyok annyira biz-
tos benne, hogy ez jó dolog. Igyekszem hű lenni ahhoz, ami a fejemben van. Remélem, az is
megpróbál hű lenni hozzám.
A világ legegyszerűbb dolga volt. Egyszerűen nem jött többé haza. Egy teljes napon át vár-
tam. Megfőztem a fasírtot krumplival, ahogy reggel megígértem neki, mert a pépesített és
újramelegített étel volt a gyengéje, bár nem ő volt a tengerész, hanem a fivére, Jack. A tenge-
részek és katonák nagy kedvence az efféle koszt, ahogy azt talán a saját apám is tanúsíthatná.
De a fasírt másodszor is kihűlt a fedő alatt. Leszállt az éj a Knocknarea-ra, a Sligói-öbölre, a
Ben Bulben-hegyre, ahol John Lavelle öccsét, Willie-t meggyilkolták. A hegy felső lankáin, a
ritkább levegő és a hanga magányában. Szíven lőtték, ha jól tudom, vagy fejbe, miután meg-
adta magát. John Lavelle ezt látta a rejtekhelyéről. A tulajdon öccsét. Írország fivérei. John és
Willie, Jack és Tom és Eneas.
Egyből tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben, de van az úgy, hogy az ember tudja
ezt, és mégsem engedi be a gondolatot a fejébe, a homloklebenyébe. Hátul járja táncát, ahol
képtelenség uralni. A fájdalom viszont először a homlokunkba hasít.

Csak Könyvek 113

 Be kell vallanom, hogy a férjem iránt érzett szerelemtől tikkadozva üldögéltem otthon.
Szerelmes voltam a különös hatékonyságába, rátermettségébe, még abba is, ahogy céltudato-
san, nagy léptekkel halad Sligo gyalogjárdáin. A mellényeibe, a gabardinkabátjába, vagy a
négybélésű viharkabátjába, a szabadalmazott, duplatalpú, javításra soha nem szoruló (persze,
azért olykor rászorult) bakancsába. A boldogságtól ragyogó, egészséges, pirospozsgás arcába,
a szájában csüngő cigarettába, amely ugyanolyan márkájú volt, mint amilyet a fivére szívott,
„Army Club Sandhurst”. Meg a muzikalitásába meg a magabiztosságába, abba, ahogy mindig
olyan jól boldogult a világban, és készen állt arra, ami a világban várt rá. És hogy nem csupán
készen állt rá, hanem meg is akarta hódítani a világot, meg akarta hódítani Sligót, meg min-
dent attól nyugatra és keletre, az Óperenciás-tengerig, ahogy a régi mondás tartotta, bár ez
igazából értelmetlen mondás. Tom McNulty, egy ember, akinek minden joga megvolt az élet-
hez, mert annyira megbecsülte, annyira élvezte.
Ó jaj, ó jaj, ott ültem egyedül. Még mindig ott ülök.
Elég öreg vagyok már hozzá, hogy tudjam, az idő múlása csak trükk, amely a kényelmün-
ket szolgálja. Minden mindig jelen van, még mindig bontakozik, még mindig zajlik. A múlt, a
jelen és a jövő örökkön-örökké ott van a buksinkban, ahogy a kefék, fésűk, haj szalagok a
retikülben.
Egyszerűen nem jött vissza.
Ott kint, Strandhillben, ahol esténként nem volt táncmulatság, és néma csönd honolt, csak
egy-egy autó érkezett a feljebb lévő faluba, volt egy bagoly, amelynek hallottam a rikoltozá-
sát. Azt hiszem, a Knocknarea alatti árterületen élt, ahol lejt a terep, és egyfajta völgyet alkot
a tengernél. A bagoly elég közel lakott ahhoz, hogy az újra meg újra elhuhogott dallam tisztán
odahallatsszon a bozótos réteken meg a kopár ugaron át. Csak huhogott és huhogott, mintha
azt akarná elmondani, amit én nem tudok. Vajon az éjjel élő, éjjel vadászó állatok is kiáltanak
az éjszakában a reménybeli párjuknak? Gondolom, bizonyára kiáltanak.
Kiáltott az én szívem is, jelt adott a fárasztó, nehéz természetű emberi világnak. Tomnak
kiáltott, hogy jöjjön haza már, haza már!

114 Csak Könyvek

 17. fejezet
Két nap múlva, azt hiszem, bizonyára még mindig ott ültem egyedül. Bár ez aligha lehet-
séges. Ne ettem volna semmit, ne mentem volna ki a vécére a házikó mögé, ne nyújtóztattam
volna ki a lábamat? Nem emlékszem. Vagyis inkább csak arra emlékszem, hogy ott ültem, és
akkor, éppen amikor Strandhillre leszállt az alkony, és mindent lecsendesített, megnyugtatott,
még a fű színét is, jött az az öböl felől fújó, sietős esti szellő, amely az ablaküvegnél a rózsá-
imat zörgette, vagy legalábbis a frissen kihajtott bimbókat, kop-kop-kop, mintha maga Gene
Krupa kezdene bele egy kis valamibe a dobjain. És aztán, mintegy végszóra, a Honeysuckle
Rose dallamát hallottam közeledni az úton, befordulni a sarkon, majd bejönni az ajtón, először
csak pár hangjegyet, aztán azt is hallottam, hogy Harry B. dobol, és aztán megszólalt a klari-
nét is, amelyen, gondolom, Tom játszott, és valaki zongorázott is, nyilván nem én, és mivel
érezhetően be volt „rozsdásodva”, arra tippeltem, hogy talán maga Öreg Tom az, és aligha-
nem Dixie Kielty játszott a ritmusgitáron, amelyet úgy szeretett, mint egy gyerek, ó, és szét-
bontották, fölfejtették a dallamot, tőről tőre, virágról virágra, mintha lonc lenne, pedig azon a
tájon a lonc csak az év későbbi szakaszában nyílt.
Persze, ekkor már tudtam, hogy szombat van. Ebből tudtam tájékozódni.
De az iskoláját, abban a dalban remek a gitár szóló!
Honeysuckle Rose. Puff, puff, puff, szólnak a dobok, és szakadatlanul járnak föl-le a gitár
húrjai. Attól a daltól még a sligói hegyekből jött fiúk is megőrülnek. Táncra perdülne rá a
halott is. A szólókat a néma is megéljenezné.
Azt beszélték, legalábbis Tom azt mondta nekem, hogy Benny Goodman jó húsz percet
szánt arra a dalra a táncmulatságokon. El is hittem. Játszhatod egész nap, és még mindig tudsz
valami újat mondani vele. Erről volt szó, tudod, hogy az egy beszélő dal volt. Még akkor is,
ha nem énekelte a szöveget senki.
Szóval.
Szóval odamentem. A létező legfurcsább, legbaljósabb érzés volt, hogy ilyet teszek. Hogy
kicicomázom magam, amennyire abban a kis házban lehet, fölveszem a legszebb ruhámat,
sietve magamra paskolok egy kis „vakolatot”, megfésülöm a hajamat, feltűzöm, fölkapom a
tánccipőmet, és mindeközben egy kicsit nehezen szedem és fújom ki a levegőt, majd kilépek a
szélbe, érzem a hidegét, olyannyira, hogy a mellem szinte pillanatonként megborzong. De én
ezzel nem törődtem.
Mert úgy gondoltam, még mindig lehetséges, hogy nincs semmi baj. Hogy miért gondol-
tam így? Azért, mert még nem hallottam semmit, ami másra utalt volna. Ott álltam egy rejtély
kellős közepén.
A tánchoz még korán volt, de Sligóból már érkeztek az autók, a lámpáik jókora fénycsóvá-
ja mintha megannyi hatalmas lapátként lapátolta volna el a kerékvágásos utat. A kocsik vára-
kozásteljes arcokat hoztak, és itt-ott még a felhágójukon is álltak legények. Örömteli látvány
volt, a legörömtelibb Sligóban.
Minél közelebb értem a Plazához, annál inkább kísértetnek éreztem magam. A Plaza erede-
tileg csak egy üdülő volt, és a tánctermet hátul építették hozzá, így a homlokzata úgy nézett
ki, mint egy egyszerű lakóházé, csak lebetonozták, mondhatni kiradírozták. A tető fölött szép
zászló röpdösött a szélben, rajta a P-L-A-Z-A betűk. Világítás nemigen volt, de hát kinek kel-
lett világítás, amikor az épület mindenki hétvégi álmainak, gondolatainak Mekkája volt. Az
ember nyugodtan végezhetett valami nyomorúságos rabszolgamunkát egész héten a városban,
ha ott volt neki a Plaza… A vallásnál is nagyobb dolog volt, én mondom neked, az a tánc. Ha
valakitől megtagadták volna a táncot, az olyan lett volna, mint a hogyishívják, a kiátkozás,
amikor valaki nem veheti magához a szentségeket, mint az IRA katonái a polgárháború ide-

Csak Könyvek 115

jén.
Az olyan fiúk, mint John Lavelle, ugye.
Honeysuckle Rose. A banda most hagyta ezt a számot, és rákezdett a The Man I Love-ra,
amely, amint azt tudja boldog-boldogtalan, lassúbb dallam, és arra gondoltam, hogy nem iga-
zán jó választás, mert korán van még hozzá. Kibújt belőlem a bandatag. Minden számot a
maga idejében kell eljátszani. Vannak, amiknek csak ritkán jön el az idejük, például egy régi
karácsonyi dalnak, vagy valami érzelgős régi balladának, ezekre télvíz idején kerülhet sor,
amikor mindenki melankolikus hangulatban van. A The Mari I Love pedig az utolsó előtti
tánchoz, vagy nagyjából akkorra való, amikor mindenki fáradt, de boldog, és ragyog minden,
az arcok, a karok, a hangszerek, a szívek.
Amikor beléptem a terembe, csak néhányan táncoltak. Nem tévedtem, korán volt még eh-
hez a dalhoz. A banda viszont úgy nézett ki, mintha már késő éjszaka lenne. Öreg Tom szinte
a legelején előadta a szólóját, aztán a fia is belépett a klarinéttal. Egyszerűen sokkoló volt.
Lehet, hogy a vendégek is észrevették, hogy Tom, az én Tomom, mintha egy kicsit ittas len-
ne. Tény, hogy imbolygott egy kicsit, de a zenéje rendesen szólt, míg aztán hirtelen mintha
elakadt volna, és kivette a szájából a hangszer csőrét. A banda eljátszotta a számot a szakasz
végéig, majd leálltak ők is. A zenészek szeme Tomra szegeződött, várták, hogy mi a szándé-
ka. Tom a tőle megszokott gondossággal letette a klarinétot, lelépett a színpadról, és imbolygó
léptekkel elvonult a színfalak mögé, ahol az öltözőnk volt. Nem tudtam, meglátott-e engem.
Én is be akartam menni oda. Csak a táncparkett volt köztem meg az ajtó elé belógó régi
függöny között. Előreléptem, tele elszántsággal, de hirtelen ott termett mellettem Jack, és az
arca, amelyen ide-oda forgó árnyak járták táncukat, roppant szigorú volt.
– Mit akarsz, Roseanne? – kérdezte az általam valaha hallott legridegebb hangján, pedig
máskor is olyan fagyos tudott lenni, mint a sarkvidék.
– Hogy mit akarok?
Vicces volt, a két-három napi némaság után kis híján elcsuklott a hangom, amikor megszó-
laltam, khrr, mint amikor a hanglemezre ráejtik a tűt.
Nem hiszem, hogy bárki is engem bámult volna. Nyilván úgy néztünk ki, mint két cseveré-
sző régi barát, hiszen szombat esténként ezerszám cseverésztek ott a régi barátok. Mihez is
kezdett volna a Plaza nélkül a barátság, nem is beszélve a szerelemről?
A gyomrom alighanem üres volt, de ez nem gátolta meg a szervezetemet abban, hogy
hányni próbáljon. Jack fagyos szavaira reagáltam így. Többet elárult az a ridegség, mint am-
ennyit bármely kis szónoklata elárulhatott volna, köztük kétségkívül az a kis szónoklat is,
amely akkor várt rám. Nem a hóhér hangja volt ez, nem a Pierrepoint nevű angol hangja, akit
a szabadállam kormánya a negyvenes években idehozott, hogy akassza föl az IRA harcosait,
hanem a bíró hangja, aki bejelenti a kivégzésemet. Hány és hány gyilkos és gonosztevő tudja
már a bíró arckifejezéséből, nem is beszélve a fekete zsebkendőről, amellyel az arcát törölge-
ti, hogy mi lesz a sorsa, bár minden porcikájuk kiáltva tiltakozik ez ellen a tudás ellen, és a
remény egészen a visszavonhatatlan szavak meredélyének széléig velük tart. Az ágyról az
orvos arcába bámuló páciens. Halálos ítélet. Amit Eneas McNultyra kimondták, amiért a
rendőrségnél szolgált. Halálos ítélet.
– Mit akarsz, Roseanne?
– Hogy mit akarok?
Aztán az a száraz öklendezés. Aztán már engem néztek az emberek. Alighanem azt hitték,
túl gyorsan nyakaltam be egy fél üveg gint vagy effélét, ahogy az ideges táncosok szokták,
avagy a zűrös kuncsaftok, ahogy Tom nevezte őket. Az öklendezésemnek semmi nyoma nem
maradt, de ettől én még szörnyű zavarban voltam. Rögtön utána, a zavar sarkát taposva pedig
jött valamiféle mélységes mély érzés, talán lelkifurdalás, talán önutálat, amely szinte átfúrta a
bensőmet.
Jack hátrahőkölt tőlem, mintha valóban a sziklafal szélén állnék, vagy valami más veszé-

116 Csak Könyvek

lyes helyen, amely könnyen leomolhat, és ő is a mélybe zuhanhat. Mohar szikláin, vagy a Dun
Aenguson, például.
– Jack, Jack – mondtam, de hogy mit akartam ezzel, azt nem tudom.
– Mi van veled? – kérdezte Jack. – Mi bajod van?
– Nekem? Nem tudom. Émelyeg a gyomrom.
– Nem, nem úgy, hogy most mi bajod van, kurvára nem úgy értettem, Roseanne. Miket
csináltál mostanában?
– Miért, miket mondanak, hogy csináltam?
Na most ez mintha nem is angol mondat lett volna. Miket mondanak, hogy csináltam…
Mint valami régi néger dal a déli államokból.
De Jack nem mondta meg, miket csináltam.
– Hátramehetnék Tomhoz? – kérdeztem.
– Tom nem akar látni téged.
– Dehogynem akar, Jack, ő a férjem.
– Hát, Roseanne, ez ügyben majd intézkednünk kell.
– Hogy érted ezt, Jack?
Aztán egyszer csak már nem volt olyan fagyos, mint addig. Talán eszébe jutottak más al-
kalmak, amikor találkoztunk, nem tudom. Talán eszébe jutott, hogy mindig barátságos voltam
vele, és tiszteltem az elért eredményeit. Isten a tanúm, kedveltem Jacket. Tetszett a komolysá-
ga meg az olykor hirtelen kirobbanó vidámsága, amikor egyszer csak rázni kezdte a lábát, és
azt mondta, afrikai táncot jár. Egy-egy partin hirtelen, minden előjel nélkül, féktelen jókedv
tört rá, amely mintha megragadta volna, és elröpítette volna egészen Nigériáig. Tetszettek
nekem a szép kabátjai meg a még szebb kalapjai, a vékony arany óralánca, az autója, amely
mindig a legjobb kocsi volt egész Sligóban, leszámítva az úri ficsúrok nagy luxusautóit.
– Ide figyelj, Roseanne – mondta. – Ez az egész nagyon bonyolult. A strandhilli boltban
számlát nyitottunk neked. Nem fogsz éhezni.
– Mi?
– Nem fogsz éhezni – ismételte.
– Nézd – mondtam –, semmi okom nincs rá, hogy ne beszéljek Tommal. Hogy ne váltsak
vele pár szót. Ezért jöttem ide. Nem azért, hogy… beüljek a zenekarba, az isten szerelmére!
Ebben nemigen volt logika, és őszintén úgy hiszem, hogy az utolsó szavaknál már kiabál-
tam. Jack előtt nem volt okos dolog ilyet tenni, mert roppant könnyen zavarba jött, és min-
dennél jobban utálta, ha valaki jelenetet rendez. Nem hinném, hogy a becses galway-i barát-
nője valaha is jelenetet rendezett volna. De Jack azért megőrizte a hidegvérét, és kicsit köze-
lebb jött hozzám.
– Roseanne, én mindig a barátod voltam. Most bízzál bennem, és menj vissza a házba.
Majd jelentkezem. Még lehetséges, hogy elcsitul ez az egész dolog. Csak nyugodj meg, és
menj vissza a házba. Menj szépen, Roseanne. Az anyánk megszólalt ebben az ügyben, és az
anyánkkal nem szállhatunk szembe.
– Az anyátokkal?
– Igen, igen, az anyánkkal.
– És ő mi az isten haragját mond?
– Roseanne – mondta hevesen, halkan Jack –, anyánkkal kapcsolatban vannak dolgok,
amiket te nem értesz.
Van, amit még én sem értek. Gyerekkorában viszontagságokat élt át. És ennek az az ered-
ménye, hogy tudja, mit akar.
– Viszontagságokat élt át? Miféle viszontagságokat? Jack most már majdnem sziszegve
beszélt, látszólag afölötti lázas igyekezetében, hogy meg ne hallják, de nyilván azért is, hogy
megértessen velem valamit, amit talán lehetetlen volt megértetni velem.
– Régi dolgok. Mindenképpen azt akarja, hogy Tom boldoguljon az életben, mert… régi

Csak Könyvek 117

dolgok, régi dolgok miatt.
– Úgy beszélsz, mint egy holdkóros! – kiáltottam rá. Mintha csak tüzes végű bottal égettem
volna meg.
– De nézd, még lehet, hogy ez az egész elcsitul – mondta.
A lelkem mélyén valahogy tudtam, hogy ha sarkon fordulnék, és elhagynám a tánctermet,
„ez az egész” nem csitulna el. Mindig van egy pillanat, amikor egy adott témáról beszélni
kell, ahogy minden dal eljátszására van megfelelő pillanat, bármilyen ritkán is jön el. Akkor
viszont eljött az élet egyik ilyen ritka pillanata, és én tudtam, hogy ha láthatnám Tomot, vagy
inkább elérhetném, hogy ő lásson engem, a nőt, akit annyira szeretett, akit kívánt, nagyra be-
csült és szeretett, akkor idővel minden jóra fordulna.
De Jack elállta az utamat. Elállta, semmi kétség. Épp csak egy kicsit oldalt fordult, mint a
lazachorgász, aki most készül bedobni a zsinórt a patakba, a testsúlyát a bal lábára helyezve.
Jack nem volt egy aljas rohadék, nem volt kegyetlen ember. De abban a pillanatban fivér
volt, nem sógor.
Továbbá hatalmas akadályként tornyosult előttem. Megpróbáltam nekilódulni, a puszta
akaraterőmmel áttörni rajta, de ahhoz a puszta akaraterőmnél sokkal keményebb anyagra lett
volna szükség. Megkeményítette az Afrikában töltött idő, mintha egy fának mentem volna
neki, körém fonta mindkét karját, amikor megpróbáltam kitörni, és én csak sikítottam, sikítot-
tam Tomért, kegyelemért, Istenért. Összezárult a két karja a derekamon, nagyon, nagyon szo-
rosra zárult, „hamma-hamma” szorosra, hogy az Afrikában tanult szavajárásával éljek, az
ottani keverékangollal, amelyet szeretett utánozni és gúnyolni, magához húzott, hogy a fene-
kem a combjához nyomódott, és ott lehorgonyzott, szorosan, erősen fogott, lehetetlen volt
kiszabadulnom, akár egy fura szerelmi ölelésből.
– Roseanne, Roseanne – mondta. – Tartsd a szád, te lány, tartsd a szád.
Én meg csak ordítottam és nyivákoltam.
Ennyire szerettem Tomot meg a Tommal közös életemet. És ennyire hevesen tiltakoztam a
jövő ellen, ennyire gyűlöltem a jövőt.

A bádogviskóba visszaérve nem tudtam, mit kezdjek magammal. Lefeküdtem aludni, de

nem jött álom a szememre. Valami hidegség szivárgott az agyamba, fizikai fájdalmat okozva,
mintha a szürkeállományomat hátul fölnyitották volna egy konzervnyitó éles, éles pengéjével.
„Hamma-hamma” éles pengéjével.
Vannak bizonyos fájdalmak, amelyeket a mi állatfajtánk a jelek szerint elfelejt, mert kü-
lönben nem maradhatnánk fenn a többi állatfajta között. Állítólag ilyen a gyerekszülés fáj-
dalma is, de ezzel nem tudok egyetérteni. És az is biztos, hogy nem tartozik az ilyen szenve-
dések közé annak fájdalma sem, ami velem történt, bármi legyen az. Még most, fonnyadt,
aszott vénasszonyként is emlékszem rá. Még ma is érzem a rám vetülő árnyékát. Ez a fájda-
lom önmagán kívül minden mást eltüntet, úgyhogy az a nászágyán fekvő fiatal nő nem állt
másból, csak fájdalomból és szenvedésből. Furcsa verejtékben úsztam. A fájdalmat nagyrészt
az a roppant súllyal rám nehezedő, pánikszerű érzés okozta, hogy soha nem jön majd semmi,
se vándorcirkusz, se jenki lovasság, se semmiféle emberi intézmény, hogy enyhítse a kínt.
Hogy ott fogok izzadni benne örökkön örökké.
És mégis úgy gondolom, hogy ez nem volt fontos. Úgy értem, hogy nem számítottam én
semmit abban a világban, a magaménál sokkal nagyobb, sokkal szomorúbb szenvedések ko-
rában, ha hihetünk a bevett világtörténelemnek. Most különös módon megvigasztal, ha erre
gondolok, de akkor nem vigasztalt meg. Hogy mi nyújthatott volna vigaszt annak a Strandhill
elveszett földjén, elveszett ágyában vonagló nőnek, azt nem tudom. Ha ló lennék, megadták
volna nekem a kegyelemlövést.
Egy embert lelőni nem kicsiség, akkoriban mégis mintha csekély jelentőségű dolognak te-
kintették volna. Általában véve, a nagyvilágban. Tudom, hogy Tom egy rövid időre elment a

118 Csak Könyvek

Tábornokkal Spanyolországba, hogy Franco oldalán harcoljon, és ott aztán volt lövöldözés
bőven. Férfiakat és nőket tereltek festői szakadékok szélére, ahol agyonlőtték őket, és ők le-
zuhantak a feneketlen mélységbe. A szakadék igazából a történelem és a jövő is volt egyben.
Hazájuk romjaiba, a mocsokba és a romokba lőtték bele az embereket, úgy, ahogy Írország-
ban. A polgárháborúban mi is épp eleget lövöldöztünk egymásra ahhoz, hogy már bölcsőjé-
ben meggyilkoljuk az új országot. Több is volt az, mint elég.
A magam nevében beszélek, úgy, ahogy most látom a dolgokat. Akkoriban nem sokat tud-
tam az effélékről. De gyilkosságot, azt láttam a saját szememmel. És azt is láttam, hogyan
halad tovább a gyilkosság oldalvást, hogyan olt ki a tudtunkon kívül más életeket. Láttam,
milyen ügyes dolog a gyilkosság, hogy szét tud terjedni.
Másnap reggel képtelenül szép nap virradt rám. A házba bejutott egy kis veréb, és roppant
kétségbeesetten, riadtan nézett, amikor bementem az üres nappaliból a hálószobába. Sarokba
szorítottam, kezembe vettem a vadul lüktető kis testét, olyan volt, mint egy röpdöső szív, ki-
vittem az ajtóhoz, amelyet az előző esti furcsa gyászomban elfelejtettem becsukni, és kimen-
tem a verandára, fölemeltem a két karomat, és visszaengedtem a kis, haszontalan, szürke ma-
darat a napfénybe.
Miközben ezt tettem, Jack McNulty és Gaunt atya tartott felém az úton.

Mivel akkoriban a papok úgy érezték, övék az új ország, gondolom, Gaunt atya is úgy
érezte, övé a vaskunyhó, legalábbis egyenesen bevonult, kiválasztott magának egy rozoga
széket, úgy, hogy még egy szót sem szólt, és öles léptekkel bejött utána Jack is, én pedig kis
híján behátráltam a sarokba, mint az a kis veréb. De azt valahogy nem hittem, hogy mindjárt a
kezükbe vesznek, és szabadon engednek.
– Roseanne – szólalt meg Gaunt atya.
– Igen, atyám.
– Eltelt egy kis idő azóta, hogy utoljára beszéltünk – mondta.
– Igen, eltelt egy kis idő.
– Azóta megváltozott az életedben egy s más, azt hiszem, ezt nyugodtan kijelenthetjük. És
mondd, hogy van az édesanyád, akit szintén nem láttam ez alatt a hosszú idő alatt?
Hát, nem gondoltam, hogy ez választ igényel, hiszen annak idején ő akarta beköltöztetni
anyámat az elmegyógyintézetbe, és különben sem tudtam volna felelni, hiába is akartam vol-
na. Ugyanis nem tudtam, hogy van az anyám. Feltehetően gonoszság volt tőlem, hogy nem
tudtam. De nem tudtam. Reméltem, hogy jól van, de nem tudtam, hogy jól van-e. Hogy hol
van, azt tudni véltem, de hogy milyen állapotban van, azt nem tudtam.
Az én szegény gyönyörű őrült tönkrement anyám.
És persze sírva fakadtam. Furcsamód nem is magam miatt, pedig biztos vagyok benne,
hogy magam miatt is sírhattam volna, volt rá okom bőven, de nem, én nem magam miatt sír-
tam. Akkor talán az anyámért? De hát ki tudja tételesen fölsorolni a mi emberi könnyeink
okát?
Gaunt atyát azonban nem érdekelte az én buta sírásom.
– Ööö, Jack most egy bizonyos családi álláspontot kíván képviselni, jól mondom, Jack?
– Nos – vette át a szót Jack –, meg akarjuk őrizni az összejövetel tisztaságát. Fehér ember-
hez méltóan akarunk viselkedni. Mindenre van megoldás, bármennyire összekuszálódtak a
szálak. Hiszek benne, hogy ez így van. Nigériában sokszor akadtak leküzdhetetlennek látszó
problémák, de ha az embernek van bizonyos érzéke a dolgok helyes megközelítéséhez… Hi-
dat verni olyan folyók fölött, amelyek évente változtatják a folyásuk irányát. Effélékre gondo-
lok. A mérnöki tudománynak szembe kell szállnia ezekkel a problémákkal.
Én viszonylag türelmesen álltam ott, és hallgattam Jacket. Tulajdonképpen alighanem ez
volt a leghosszabb szónoklat, amelyet valaha hozzám intézett, vagy legalábbis amelyet az én
jelenlétemben, nagyjából arrafelé fordulva, ahol én voltam, elmondott. Tükörsimára borotvál-

Csak Könyvek 119

va, kiöltözve, patyolattisztán jelent meg, a bőrgallérja fölhajtva, a kalapja tökéletes szögben
oldalra billentve. Tomtól tudtam, hogy Jack az utóbbi hetekben látványosan italozott, de egy-
általán nem nézett ki rosszul. Eljegyezte magát azzal a galway-i lánnyal, és ettől, mondta
Tom, kitört rajta egy kis férfipánik. Az volt a terv, hogy feleségül veszi a lányt, és magával
viszi Afrikába. Tom mutatott néhány fényképet Jack nigériai házáról, meg csoportképeket,
amelyeken Jack fehér és fekete bőrű férfiakkal látható. Az igazat megvallva fölkeltette a kí-
váncsiságomat, vagy talán az a helyes kifejezés, hogy elbűvölt, amikor megláttam Jacket a
szép, nyitott nyakú ingében meg a fehér nadrágjában, sétapálcával, és az egyik fotón volt egy
fekete férfi, talán szintén valami hivatalos személy, de nem nyitott nyakú ingben, hanem
komplett fekete öltönyben, mellénnyel, keményített gallérral, nyakkendővel, hogy pontosan
mekkora hőségben, azt nem tudtam, de igen higgadtnak, magabiztosnak látszott. Aztán volt
még egy kép Jackről, amelyen egy nagy csomó, majdnem meztelen férfival állt, koromsötét,
koromfekete bőrű emberekkel, talán azok a fiúk ásták a csatornákat, amelyeket Jack épített,
hosszú, egyenes csatornákat, mint Tom elmondta, amelyek elvitték az ország belsejébe, a tá-
voli farmokra a hőn áhított vizet. Jack mint Nigéria megmentője, a vízhozó, a hídépítő.
– Igen – mondta Gaunt atya. – Biztos vagyok benne, hogy minden helyrehozható. Biztos
vagyok benne. Ha összedugjuk a fejünket.
Lelki szemeim előtt megjelent a nem túl megnyugtató kép, amint odadugom a fejemet
Gaunt atya szigorúan lenyírt feje és Jack elegáns kalapos feje mellé, de a látomás hamar el is
oszlott a porszemcsék között, amelyek ott lebegtek a szobába behatoló napfényben.
– Én szeretem a férjemet – jelentettem ki, olyan hirtelen, hogy kis híján összerezzentem tő-
le. Hogy miért mondtam ilyet a j övömről hírt hozó két követnek, az előtt még ma is értetlenül
állok. Hiszen el se tudtam képzelni két olyan embert, akiknél kisebb eséllyel érhettem volna el
ezzel bármit is, mint náluk. Olyan volt, mintha kezet ráztam volna a szegény katonákkal, aki-
ket kivezényeltek a kivégzésemre. Ilyen érzésem támadt, rögtön azután, hogy elhagyták a
számat a szavak.
– Nos hát – mondta már-már türelmetlenül Gaunt atya, mohón lecsapva a szóba hozott té-
mára –, az immár a múlté.
Ekkor néhány kis morranás szakadt ki belőlem, magán- és mássalhangzók vegyesen, az
agyam nem igazán tudta, milyen szavakat használjon, de végül csak kipréselt egyet:
– Micsoda?
– Szükségem van egy kis időre, hogy behatároljam a problémát – mondta Gaunt atya. – Ez
idő alatt, Roseanne, maradj itt, ahol vagy, ebben a kis házban, és mihelyt sikerül elvinnem az
ügyet a megoldásig, részletesebben tudlak majd tájékoztatni a helyzetedet illetően, és akkor
intézkedhetünk a jövőre nézve.
– Tom Gaunt atya kezébe helyezte az ügyet, Roseanne – tette hozzá Jack. – Úgyhogy az
atyának felhatalmazása van rá, hogy nyilatkozzon az ügyben.
– Igen – mondta Gaunt atya. – Így van.
– A férjemmel akarok lenni – közöltem, mert ez igaz is volt, és ez volt az egyetlen dolog,
amit indulat nélkül ki tudtam mondani. Mert a búbánatnál is hatalmasabb, újonnan ébredt ér-
zés kezdett forrni bennem, a düh, egyfajta kiéhezett, vad düh, a birkanyájtól körülvett farkas
dühe.
– Erre korábban kellett volna gondolnod – mondta Gaunt atya ugyanolyan röviden és velő-
sen, mint én. – Egy férjes asszony…
De itt elhallgatott. Vagy nem tudta, hogyan folytassa, vagy tudta, de inkább nem tette,
vagy nem akarta, vagy nem tudta rávenni magát, hogy kimondja azokat a szavakat. Jack pedig
megköszörülte a torkát, mintha a mozivásznon lenne a Vigalom Filmszínházban, és megrázta
a fejét, mintha vizes lenne a haja. Gaunt atya most hirtelen úgy nézett ki, mint aki szörnyű
zavarban van, éppúgy, mint azon a sok-sok évvel azelőtti éjszakán, amikor Willie Lavelle
holtteste oly pőrén, összeroncsoltan hevert apám szentélyében. Gyanítottam, hogy mire gon-

120 Csak Könyvek

dol. Arra, hogy ez már a második alkalom, amikor olyan helyzetbe hozom, amely mit is oko-
zott neki? Bosszúságot, nyugtalanságot. Talán a női természet bosszantotta és nyugtalanította?
Ki tudja? De az tény, hogy hirtelen, váratlanul megvetően néztem a szemébe. Ha lángolt vol-
na a tekintetem, akkor ő ott helyben porig ég. Tisztában voltam a hatalmával, amely abban a
helyzetben korlátlan volt, és abban a pillanatban úgy tűnt nekem, hogy kiismertem a termé-
szetét is. Kicsi, minden határon, északi, déli, keleti és nyugati határon túlmenően magabiztos,
halált hozó természet volt ez.
– Nos – mondta Gaunt atya –, úgy hiszem, elvégeztük itt a dolgunkat, Jack. Ott maradsz,
ahol vagy, Roseanne, hetente bevásárolsz a boltban, és beéred a magad társaságával. Nincs
mitől tartanod, kivéve önmagadat.
Csak álltam ott. Elégedetten jelenthetem ki, hogy bármennyire is fogoly voltam abban a
pillanatban, bármenynyire nem volt senki, aki kiszabadítson, megmozdult bennem valami
vad, heves, vészjósló indulat, hullámokban, ahogy maga a tenger, és ez bizarr módon vigaszt
nyújtott nekem. Az arcomon talán csak a halovány árnyéka látszott, ahogy ez az arcoknak
sajátja.
A két, sötét öltönyös férfi kilépett a napfényre. Sötét öltönyök, sötét kabátok, sötét kalapok
próbáltak kivilágosodni, megkönnyebbülni a tengerparti kék, sárga, zöld színek áradatában.
És a harag, a sötét, tomboló harag, amelyen nem könnyít semmi.

Ám egy bádogviskóban dühöngő nő csekélység, mint már mondtam.

Az igazi vigasz az, hogy a világtörténelem annyi bánatot rejt, hogy az én csekélyke bána-
tom már bele se fér, csak hamu a tűzhely peremén. Azért mondom ezt még egyszer, mert azt
akarom, hogy igaz legyen.
Bár úgy tűnhet, egyetlen lélek is betölti az egész világot, ha a szenvedés tetőfokára hág. De
ez csupán illúzió.
A saját szememmel láttam sokkal szörnyűbb dolgokat is annál, ami velem megesett. A sa-
ját szememmel. És mégis, azon az éjszakán, egyedül és mérhetetlenül dühösen, csak sikítot-
tam és sikítottam a kis kunyhóban, amivel kétségkívül megrémítettem és nyugtalanítottam
minden arra haladó járókelőt. Sikítottam és jajveszékeltem. Annyit vertem a mellemet, hogy
másnap reggelre tele volt kék-zöld foltokkal, hogy úgy nézett ki a mellem, mint a pokol tér-
képe, a senki földje térképe, vagy úgy, mintha Jack McNulty és Gaunt atya szavai szó szerint
égettek volna.
És bármi volt addig a napig az életem, attól fogva egy másik élet vette kezdetét. És ez a
szent, evangéliumi igazság.

Csak Könyvek 121

 III. RÉSZ

122 Csak Könyvek

 18. fejezet
Feneketlen mélység. A tenger mélye. Talán az a gond, hogy az emlékeim meg a képzelő-
déseim ugyanott hevernek mélyen eltemetve? Vagy egymáson, mint a kagyló- és homokréte-
gek a mészkődarabban, ahol eggyé válnak, és nem tudom egykönnyen megkülönböztetni
egyiket a másiktól, csak ha nagyon, nagyon közelről nézem őket?
Ezért félek annyira a Grene doktorral való beszélgetéstől, nehogy csak képzelődésekkel
szolgáljak.
Képzelődés. Szép kis szó a katasztrófára, az érzékcsalódásra.

Hosszú-hosszú évekre otthagytak, mert az olyasminek, amit Tom McNulty megmentése

érdekében ők próbáltak rendbe hozni, Jack és Gaunt atya, meg kétségkívül mások is, évekig
tart a rendbehozatala. Lehet, hogy hat, hét, vagy akár nyolc év is megvolt? Nem emlékszem.
Miután pár perce leírtam ezeket a szavakat, letettem a golyóstollat, a kezembe temettem a
homlokomat, és gondolkodtam egy darabig, megpróbáltam a mélyére hatolni azoknak az
éveknek. Nehéz, nagyon nehéz. Mi volt igaz és mi nem? Milyen utat jártam, melyik utat ve-
tettem el? Silány, hamis a történetem alapja. Úgy gondolom, egy Isten színe elé kerülő elbe-
szélés csakis, csakis az igazat tartalmazhatja. Nincs emberi intézmény, amelyet ámítanom
kellene. Isten már akkor ismeri az igaz történetet, amikor én még meg se írtam, úgyhogy
könnyen rajtakaphat a hamisságon. Gondosan külön kell választanom az egyiket a másiktól.
Ha van még lelkem, mert lehet, hogy már nincs, akkor annak a sorsa ezen múlik. Mert úgy
gondolom, lehetséges, hogy a lelkeket a nehéz esetekben hatályon kívül helyezik, érvénytele-
nítik valamiféle mennyei irodában. Lehetséges, hogy az ember már eleve rossz címre érkezik
a mennyek kapujához, mielőtt Szent Peter akár egy szót is szólna.
De mindez annyira rejtélyes, annyira nehéz. Csak azért vagyok megrémülve, mert nem tu-
dom, hogyan tovább. Roseanne, most át kell ugranod néhány árkot. Össze kell szedned a vén-
séges vén porhüvelyed minden erejét, és ugranod kell.

Lehetséges, hogy azokban az években végig eseménytelenül éldegéltem a házikómban, he-

tente bevásároltam, és nem szóltam senkihez? Azt hiszem, igen. Igyekszem biztosan meggyő-
ződni róla. Azt mondtam, eseménytelenül, de azért tudtam, hogy Európában megkezdődött a
háború, éppúgy, mint kislánykoromban. Most azonban nem láttam egyenruhás katonákat. A
kulipintyóm mintha egy hatalmas óra számlapjának középpontja lett volna, és a számlapon ott
volt a strandhilli esztendő körforgása, a ház előtt szombat esténként elhaladó autók dübörgése,
a gyerekek a vödreikkel, télen a jégtörő cölöpgátak, a sötétedő és világosodó hegy, a hanga az
aprócska, hópiheszerű virágaival, micsoda vigaszom volt az nekem, és jómagam, amint az
útra néző verandán próbálom tenni a dolgomat, gondozom a rózsákat, visszametszem őket, és
figyelem nap mint nap, ahogy a cseperedő esztendő előcsalogatja a hagyma formájú bimbói-
kat; „Souvenir de St. Anne's” fajtájú rózsák voltak, most, hogy visszagondolok, ezt a fajtát
egy dublini kertben nemesítették abból a híres rózsából, amelyet Josephine nemesített Napó-
leon iránta érzett szerelmének emlékére, a „Souvenir de Maimaison”-ból.
Most pedig, kedves olvasóm, egy pillanatra Istennek szólítalak téged, és Istenem, édes,
édes Istenem, próbálok visszaemlékezni. Kérlek, bocsáss meg, bocsáss meg nekem, hogy nem
jól emlékszem.
Inkább jól akarok emlékezni, mintsem csupán azért emlékezni dolgokra, hogy kedvező
színben tüntessenek fel. Nekem nem jár ki ez a luxus.

Amikor Gaunt atya végül újra eljött hozzám, egyedül érkezett. Persze, gondolom, egy pap

Csak Könyvek 123

bizonyos értelemben mindig egyedül van. Soha senki nem fekszik mellette. És most hirtelen
öregebbnek tűnt, nem olyan szépreményű ifjúnak, mint korábban, láttam, hogy a halántékánál
kissé kezd kopaszodni, lassanként hátrébb húzódott a hajvonala, mint egy kis apály, amelyet
már soha nem követ a dagály.
Tombolt a nyár, és Gaunt atyának láthatóan nagyon melege volt a gyapjúszövet ruhadarab-
jaiban. Dublinből, a Marlborough Streeten lévő papiruha-kereskedésből rendelte a ruháit –
hogy ezt honnan tudtam, azt már nem tudom. Az akkor viselt ruhája egészen új volt, és fur-
csán divatos, a reverendáját, ha minden kötél szakad, akár egy nő is fölvehette volna egy ele-
gáns bálra, igaz, más színben és rövidebb kiadásban. Éppen a rózsáimat gondoztam, amikor
bejött a kiskapun, meglepett, igazából meg is ijesztett, mert hosszú-hosszú ideje nem nyomta
le a kilincset senki más, csak én magam, amikor késő este kiosontam, hogy sétáljak a dűnéken
meg a mocsaras területen, amelynek talaja most, néhány hetes viszonylagos hőség után, szá-
raz volt és ruganyos. Azt hiszem, szalonképes volt a külsőm, nem úgy, mint később, még volt
ollóm, amellyel le tudtam vágni a hajamat Tom kis borotválkozótükre előtt, és a ruhám is tisz-
ta volt, a pamutanyag bájosan merev, mivel egy bokron szárítottam.
Gaunt atya hozott magával egy kis bőrtáskát, amely a hosszú, kitartó használattól itt-ott el-
kopott, behorpadt. Ezt az embert tulajdonképpen régi barátomnak is tekinthettem, olyan rég-
óta ismertem, és olyan régóta voltak közös ügyeink. Az biztos, hogy igen bizalmas értesülé-
sekkel fűszerezett életrajzot írhatott volna rólam, hiszen szemtanúja volt az életem bizonyos
különös epizódjainak.
– Roseanne – kezdte ugyanolyan hanghordozással, mint évekkel azelőtt, mintha ez pusztán
annak a beszélgetésnek a folytatása lenne. Semmi köszönés, semmi érdeklődés a hogylétem
felől, semmi habozás. Tulajdonképpen az orvos modorában lépett föl, akinek komoly hírt kell
közölnie, még az a barátságos elevenség is hiányzott belőle, amely Grene doktort jellemzi,
amikor újabb szelíd támadást intéz a „titkaim” ellen. Vajon kijelenthetem, hogy nem kedvel-
tem Gaunt atyát? Nem hiszem. Igaz, nem is értettem őt. Nem értettem, mi okoz neki örömöt,
mi élteti. A rózsáimra mindenesetre vetett egy pillantást, amikor föllépkedett a kis lépcsőn, és
bement a sötét kunyhóba.
A lépcső fakorlátjába töröltem az ujjaimat, hogy lejöjjön róluk a rózsaág zöldes nedve, és
követtem Gaunt atyát.
Vajon nem vall végtelen alamusziságra, hogy az ő parancsára ott maradtam abban a kuny-
hóban? Már-már elszégyellem magam a gondolatra, hogy arra vallhat. Nem kellett volna már
az előző alkalommal dühödten nekiesnem, a torkának ugranom, meg Jack torkának, beleváj-
nom a fogamat a kiugró ádámcsutkájába, és kitépnem a hangszálait? Lehordanom őket
mindennek, kiabálnom velük? De ugyan mi végre? Csak az indulat, a hasztalan indulat tom-
bolta volna ki magát a strandhilli út fehér homokján.
– Nem tudom megkínálni semmivel, atyám – mondtam. – Hacsak nem fogad el egy pohár
Beecham-port.
– Miért innék gyomorrontás elleni port, Roseanne?
– Hát, a csomagon az áll, hogy frissítő nyári ital. Azért vettem.
– Azoknak való, akik nem tartottak mértéket – mondta Gaunt atya. – De azért köszönöm.
– Hát, nagyon szívesen, atyám.
Ezután leült, pontosan ugyanoda, ahová legutóbb, mert én azóta se láttam okát, hogy el-
mozdítsam azt a széket onnan, ahol állt. Bejött utánunk a szobába a napfény is, nagy, poros
foltokban nyúlt el körülöttünk.
– Látom, jól tartod magad – jegyezte meg Gaunt atya.
– Ó, igen.
– A kémeim természetesen rajtad tartották a szemüket. – Ezt a bűntudat legcsekélyebb jele
nélkül mondta. Kémek…
– O. Nem vettem észre őket.

124 Csak Könyvek

 – Hát persze, hogy nem.
Ezután kinyitotta az ölében heverő táskát, amelynek fedele eltakarta a tartalmát. Előhúzott
egy paksamétát, gondosan elrendezett, tiszta papírhalom volt, a legfelső lapon igen impozáns
kinézetű díszítőmintát vagy pecsétet láttam.
– A Tom felszabadítására irányuló erőfeszítéseimet – kezdte – siker koronázta.
– Parancsol? – értetlenkedtem.
– Amennyiben pár éve megfogadtad volna a tanácsomat, Roseanne, és rábíztad volna ma-
gad az igaz vallásra, ha egy katolikus feleség szemet-lelket gyönyörködtető méltósága jelle-
mezte volna a viselkedésedet, akkor most nem szembesülnél efféle nehézségekkel. De méltá-
nyolom, hogy nem vagy teljes mértékben felelős a tetteidért. A nimfománia természetesen
definíciója szerint elmebaj. Lehetséges, hogy sorscsapás, de elsősorban elmebaj, amely talán
testi okokra vezethető vissza. Róma egyetértett ezzel a helyzetértékeléssel, sőt a kúria azon
osztálya, amely az ilyen, szerencsére ritka esetekkel foglalkozik, nem csupán egyetértett ve-
lem, hanem hajszálra ugyanezt a teóriát fejtette ki. Úgyhogy afelől nyugodt lehetsz, hogy az
ügyedet tájékozott, az ügyben nem érdekelt elmék vizsgálták ki kellő alapossággal, tisztessé-
gesen, és mindennemű rossz szándéktól mentesen.
Ránéztem. Ápolt volt, fekete, tiszta, idegen. Egy emberi lény egy másik emberi lény odvá-
ban. A szavai komoran, megfontoltan, könnyedén hagyták el a száját. Nyoma sem volt ben-
nük izgalomnak, diadalittasságnak, vagy bárminek, a megszokott óvatos, kimért hanghordo-
zásával beszélt.
– Ezt nem értem – mondtam, és nem is értettem, bár úgy éreztem, ezzel együtt tudom, mi-
ről van szó.
– A házasságodat annulálták, Roseanne.
Miután fél perc után sem szólaltam meg, folytatta. – Meg sem történt. Nem létezik. Tom
szabadon feleségül vehet egy másik nőt, mintha soha nem lett volna házasember. Mert, mint
mondtam, soha nem is volt az.
– Ezzel foglalatoskodott az utóbbi években?
– Igen, igen – felelte kissé türelmetlenül Gaunt atya. – Monumentálisan bonyolult vállal-
kozás ez. Az ilyesmit soha nem adják könnyen. Mélyen, nagyon mélyen átgondolják Rómá-
ban, és természetesen átgondolja az én püspököm is. Mérlegelnek, és mélyrehatóan megvizs-
gálnak mindent, az én tanúvallomásomat, Tom szavait és az idősebb Mrs. McNulty szavait is,
akinek a munkája folytán természetesen vannak tapasztalatai a női bajokról. Jack, persze, In-
diában van a háború miatt, különben talán ő is tett volna vallomást. A bíróság körültekintően
hozta meg az ítéletét. Minden követ megmozgatnak. Még mindig csak bámultam rá.
– Nyugodt lehetsz, az ügyedet a lehető legméltányosabban kezelték.
– Azt akarom, hogy jöjjön ide a férjem.
– Neked nincs férjed, Roseanne. Nem állsz a házasság szent kötelékében.
– Elvált asszony vagyok?
– Ez nem válás – mondta váratlanul hevesen Gaunt atya, mintha undorítónak találná, hogy
a számra veszem ezt a szót. – A katolikus egyházban nincs válás. Ez a házasság soha nem is
létezett. A megkötésekor fennálló elmezavar okán.
– Elmezavar?
– Igen.
– Ezt honnan veszi? – kérdeztem pillanatnyi szünet után, és nem kis nehézség árán, mert a
szavak sután, kásásán jöttek ki a számon.
– Nem hisszük, hogy az indiszkréciód arra az egyetlen esetre korlátozódna, amelynek, mint
bizonyára emlékszel, szemtanúja voltam. Valószínűtlennek ítéltetett, hogy annak az esetnek
ne lett volna előtörténete, számításba véve a helyzetedben gyerekkorodhoz képest beállt vál-
tozást, természetesen, nem is beszélve édesanyád állapotáról, amelyről joggal feltételezhetjük,
hogy örökletes. Az őrület, Roseanne, számos virágot hajt, amelyek mind egy tőről fakadnak.

Csak Könyvek 125

És az őrület azonos gyökerű virágai igen sokféle formában mutatkozhatnak meg. Édesanyád
esetében az önmagába való végletes bezárkózás, a te esetedben pedig veszedelmes és króni-
kus nimfománia formáját öltik.
– Nem tudom, mit jelent ez a szó.
– Azt jelenti – mondta Gaunt atya, és igen, némiképp riadtan csillant a szeme, hiszen egy-
szer már használta ezt a szót, és talán azt hitte, elfogadtam, amit mondott. De most már tudta,
hogy igazat beszélek, és hirtelen erőt vett rajta a félelem. – Olyan őrületet jelent, amely a be-
teg arra irányuló vágyában nyilvánul meg, hogy rendellenes viszonyt folytasson másokkal.
– Micsoda? – mondtam. A magyarázat ugyanolyan homályos értelmű volt, mint maga a
szó.
– Tudod jól, mi az.
– Nem tudom – feleltem, és nem is tudtam.
Az utolsó szavakat már hangosan kiáltottam, és ami azt illeti, Gaunt atya is. Gyorsan eltet-
te a papírjait, hangos kattanással bezárta a táskáját, és fölállt. Valamiért fölfigyeltem rá, hogy
milyen szépen ki van fényesítve a cipője, csak az út pora rakódott rá körben, vékonyan, ami-
kor, nyilván nem szívesen, kiszállt az autójából, és megközelítette a házamat.
– Nem vagyok hajlandó tovább magyarázni. – Már-már görcsbe rándult a bosszúságtól
meg a dühtől. – Igyekeztem világosan ismertetni a helyzetedet. Úgy hiszem, meg is tettem.
Érted a helyzetedet?
– Mit jelent az a szó, amit használt? – kiáltottam.
– Viszony! – kiabált vissza. – Viszony! Közösülés, nemi közösülés!
– De hát – ellenkeztem, és Isten a tanúm, ez volt az igazság – soha nem volt ilyen viszo-
nyom senki mással, csak Tommal.
– Természetesen bújhatsz e mögé a gyalázatos hazugság mögé, ha ezt az utat választod.
– Megkérdezheti John Lavelle-t. Ő nem fog cserbenhagyni.
– Nemigen követed a szeretőid életútját – mondta erre meglehetős rosszindulattal. – John
Lavelle meghalt.
– Hogy halt volna meg?
– Visszatért az IRA kebelére, mert azt hitte, meggyengít minket ez a német háború, lelőtt
egy rendőrt, amiért teljes joggal felakasztották. Az ír kormány magát Albert Pierrepointot
hívta ide Angliából, úgyhogy biztosra veheted, hogy a hóhér jó munkát végzett.
Ó, John, John, a bolond John Lavelle. Isten nyugosztalja, és bocsásson meg neki. Beval-
lom, gyakran gondoltam rá, hogy hol lehet, és mit csinál. Visszament Amerikába? Hogy cow-
boy legyen, vonatrabló, Jesse James? Lelőtt egy rendőrt. Egy ír rendőrt az ír államban. Ez
iszonyatos bűntett. És mégis olyan végtelenül tisztességes volt, hogy távol tartotta magát tő-
lem, nem háborgatott többé, pedig féltem tőle, hogy esetleg megteszi, távol maradt, nem akart
megint bajba sodorni, mert nyilván pontosan értette, mekkora bajba sodort akkor a
Knocknarea csúcsán. Ezt ígérte, és be is tartotta. Miután a papok elmentek, megragadta a ke-
zemet, és ígéretet tett nekem. Állta is a szavát becsülettel. Becsület. Nem hittem, hogy annak
a másik férfinak, aki előttem áll, lenne még becsülete.
Gaunt atya most el akart menni mellettem, hogy eljusson a szűk ajtóig, majd ki a ház elé,
és el innen. Egy pillanatra elálltam az útját. Elálltam. Tudtam, hogy ha akarnám, lenne erőm
hozzá, hogy megöljem, abban a pillanatban éreztem magamban az erőt. Tudtam, hogy fölkap-
hatnék valamit, egy széket, vagy bármit, ami a kezem ügyében van, és lesújthatnék vele a
fejére. És amilyen igaz volt az iménti kijelentésem, olyan igaz volt ez is. Ha nem is boldogan,
de szíves örömest, kertelés nélkül, vadul, szépen meggyilkoltam volna. Nem tudom, miért
nem tettem meg.
– Most fenyegetsz engem, Roseanne? Lépj hátra az ajtóból, légy jó kislány.
– Jó kislány? Ezt maga mondja?
– Ez csak amolyan szófordulat – mondta.

126 Csak Könyvek

 De félreálltam az útjából. Tudtam, tudtam, hogy igazi, valamirevaló életre nincs reményem
többé. Egy ilyen ember szava fölért egy halálos ítélettel. Éreztem, hogy ellenem beszél az
egész strandhilli hátország, ellenem pusmog egész Sligo. Mindvégig tudtam, mi vár rám, de
egészen más tudni, hogy mi az ítélet, és hallani azt a bíró szájából. Lehet, hogy majd kijön-
nek, és boszorkányként megégetnek a kunyhómban. Mert mind közül a legnagyobb igazság
az volt, hogy nem volt senki, aki segítsen rajtam, nem volt senki, aki mellém álljon.
Gaunt atya elegánsan távozott a rettegett házból. A megesett nő. Az őrült nő. Tom, az én
drága, szép Tomom visszanyerte a szabadságát. És nekem mi jutott?

DR. GRENE FELJEGYZÉSGYŰJTEMÉNYE

A múlt éjjel ismét teljes csönd honolt a házban. Mintha Betnek, miután még egyszer, utol-
jára szólított engem, immár soha többé nem lenne szüksége rám. Erre a gondolatra elmúlt a
félelmem, és egészen más állapotba kerültem. Valamiféle büszkeség költözött belém, hogy
végső soron azért van bennem szeretet, ott lapul a mocsokba temetve. És hogy talán ő is így
volt ezzel. Megint hallgatóztam, nem azért, mert féltem, hanem valamiféle komor sóvárgás
késztetett rá. De tudtam, hogy ezúttal sem lesz semmiféle kérdés, semmiféle válasz. Furcsa
állapot ez. Boldogság, azt hiszem. Nem tartott sokáig, de ahogy a gyász kínjai közt vergődő,
sebezhető pácienseimet szoktam, úgy magamat is megkértem, hogy jegyezzem föl, emlékez-
zek rá, és szenvedélyesen higgyek benne, amikor ismét másféle, baljósabb érzések törnek
rám. Nagyon nehéz közönség nélkül hősnek lenni, bár bizonyos értelemben mindannyian hő-
sei vagyunk annak a különös, félig már tönkrement filmnek, amelyet úgy hívnak, az életünk.
Na most ez a megjegyzés nemigen fogja kiállni a tüzetesebb vizsgálat próbáját, attól tartok.
Hogy is van az a bibliai passzus a bennünk lakozó angyalról? Vagy valami efféléről. Nem
emlékszem. Azt hiszem, csak az angyal, a be nem mocskolt részünk ekkora ínyence a boldog-
ságnak. Ez érthető is, hiszen elég ritkán ízlelheti meg. És mégis… Elég.
Angyalok. Elég szánalmas téma egy pszichiáter számára. De már öreg vagyok, megízlel-
tem a gyászt, amelyről az első napokban azt hittem, meggyilkolhat, megnyúzhat, felköthet,
vagy legalábbis ezt mondom, igaz, csak ebben a titkos könyvben, miért is ne? Halálosan
unom már a racionális elmét. Miféle teremtményre hasonlít az? Egy tudálékos angyalra?
Újra elolvastam Gaunt atya vallomását. Nem tudom, ma is léteznek-e még ilyen mindentu-
dó, merev gondolkodású, megbocsátást hírből sem ismerő papok? Gondolom, igen, de csak
úgy privátim, mondhatni. De Valera talán azért merített vigaszt a papság magabiztosságából,
mert az ő származása olyan bizonytalan és rejtélyes volt. Az biztos, hogy az alkotmányában
csodaszép ereklyetartóba helyezte őket, de az is igaz, hogy ellenszegült az akkori érsek utolsó
követelésének, és nem tette hivatalos államegyházzá a katolikus egyházat. Hála az égnek,
odáig már nem ment el, de azért elég messze ment, talán sokkal messzebb, mint kellett volna.
Olyan politikai vezető volt ő, aki angyalokkal és démonokkal viaskodott, amelyek gyakran
ugyanabban a testben lakoztak. Azok után, hogy a függetlenségi háborúban az IRA tagja volt,
majd tagja volt a békeszerződés-ellenes erők által fémjelzett IRA-nak is, és a polgárháború
után be is börtönözték, a harmincas években, amikor hatalomra jutott, rá kellett jönnie, hogy
egykori bajtársait, akik elutasították a békeszerződést, és ráadásul személy szerint őt is, tűz-
zel-vassal kell levernie. Ez bizonyára rengeteg bánatot okozott neki, és az álmát is megzavar-
ta, ahogy bárkiét megzavarta volna. Gaunt atya részletesen ismerteti egy John Lavelle nevű
férfi sorsát, aki szerepet játszott Roseanne életében, és akit végül a második világháború kitö-
résekor De Valera könyörtelenül fölakasztatott. Lavelle néhány bajtársát megkorbácsolták, én
nem is tudtam, hogy Írországban létezett a korbácsolás mint büntetési forma, nem is beszélve
az akasztásról. Gaunt atya szerint a vétkesre harminchat ütést mértek korbáccsal, de ez azért
erős túlzásnak hangzik. De Valera számára azonban ez olyan lehetett, mintha a tulajdon fiait
ostoroztatná meg és köttetné föl, vagy ifjúkori társai fiait, örököseit. Ez nyilván újabb, másfé-

Csak Könyvek 127

le törést idézett elő nála. Kész csoda, hogy az ország valaha is magához tért a kezdeti sorscsa-
pásokból, traumákból, és igazán sajnálhatjuk De Valerát, amiért neki kellett szembesülnie
ezekkel a szükségszerűen bekövetkező borzalmakkal. Talán innen ered a legújabb ír politi-
kusnemzedék furcsa bűnöző hajlama, nem is beszélve arról, milyen sok papról derült ki, hogy
a zaklatás boronájával és ekevasával gázolt át gyermekeink ártatlanságán. A Gaunt atya-féle
emberek teljhatalma úgy vezetett a korrupció teljhatalmához, mint a nappal az éjszakához.
Az a méltatlan gondolatom támadt, hogy De Valera talán nem is azért akart annyira kima-
radni a második világháborúból, mert a belső ellenségtől, a fiatal ország szétszakadásától félt,
hanem arra irányuló erőfeszítés volt ez a részéről, hogy a szexualitást még erőteljesebben el-
fojtsák. A klérus szándékainak egyfajta kiterjesztése. Ez esetben, bár lehet, hogy ez túlságo-
san is kézenfekvő és közönséges példa, a férfiszexualitást akarta megzabolázni.
Pillanatnyilag olyan fáradt vagyok, hogy nem tudom eldönteni, közönséges-e, amit írok,
vagy sem. Legföljebb majd később kitépem ezt a lapot.
Ez a Lavelle nevű ember, bár egy börtönben raboskodott annak idején Devvel, és Dev
kormányzása alatt akasztották föl, nem volt éppen kisangyal, ahogy mondani szokás. Gaunt
atya szerint elhurcolta az elfogott rendőrt a Sligo mögötti hegyekbe, csuklyát húzott a fejére,
és pisztolyt szegezett a halántékának. Aztán csak pörgette a tölténytárat, és időnként meghúz-
ta a ravaszt. Gondolom, a szegény garda pillanatok alatt halálra rémült. Lavelle azt próbálta
kideríteni, mikor hozzák a laktanyába a fizetést, mert a rendőrök bérét akarta elrabolni. Rejté-
lyes, már-már ezoterikus bűncselekménynek hangzik. A garda azonban valamilyen okból,
bátorság vagy információhiány okán nem akart, vagy nem tudott válaszolni. Lavelle tovább
kattogtatta a pisztolyát. Időközben néhány bűntársa a rendőr feleségét és kislányát is elrabolta,
és a város egyik elhagyatott házában tartották őket fogva, Lavelle pedig azt mondogatta az
áldozatának, hogy meghalnak, ha nem válaszol. De alighanem az az igazság, hogy a szegény
ördög nemigen tudott semmit. Lavelle végül agyonlőtte. Mindez azért derült ki, mert az egyik
társa vádalkut kötött, és tanúskodott ellene, hogy megússza a fentebb már említett korbácso-
lással. De aztán kitört a háború, és De Valera attól rettegett, hogy az IRA megerősödik, és
tudta, hogy már föl is vették a kapcsolatot a németekkel. Márpedig ha Devnek volt második
vallása, akkor az a semlegesség volt, azt az utolsó csepp véréig védelmezte. Ezért nem kímél-
hette meg Lavelle életét. Őszintén szólva nem mondhatnám, hogy bárkit is nagy veszteség ért
volna a fickó halálával.
Úgy írom ezt, mintha szent ember lennék, és méhkaskunyhóban laknék a Skellig-szigeten.
De persze nem vagyok az. Azt hiszem, mindannyiunknak kötelessége beismerni, hogy testvéri
kapcsolatban állunk ezekkel a modern kori bűnökkel. A polgárháború sara pedig minden lé-
lekre egyformán ráfröccsen.
Igaz, a pszichiáteri képzésünkben nem volt semmi, ami alapján bűnről beszélhetnék.
Gaunt atya mindezt, azt hiszem, azért mondja el a dokumentumban, hogy eme nagyszabá-
sú cicerói erőfeszítéssel belekeverje, nem, talán nem is ez a megfelelő szó, inkább valahogy
begöngyölje Roseanne-t valami ehhez hasonló borzalomba, mint egy csomózott gyapjúsző-
nyegbe. Igazán figyelemre méltó munka, papos, alapos és meggyőző. Akár egy erdőtűz, föl-
égeti Roseanne minden nyomát, keresztülgázol a történetén, és nem marad utána más, csak
por és hamu. Egy parányi, ismeretlen, elfeledett Hirosima. Az egész iraton végigvonul egyfaj-
ta türelmetlen buzgóság, amely időnként túlzásba vitt, vagy talán inkább úgy mondanám, vá-
ratlan részletezésben jut kifejezésre. Gaunt atya már-már klinikai pontossággal boncolgatja
Roseanne szexualitását. Persze, roppant furcsa erről a régi Roseanne-ról olvasni most, amikor
a név viselője százéves, és a gondjaimra van bízva. Nem tudom, valóban kiváltságnak tekint-
hetem-e, hogy hozzájutok ehhez az információhoz. Időnként erősen kukkolás íze van a dolog-
nak, és erkölcsileg vitathatónak tűnik, hogy elolvasom az anyagot. Részben azért, mert Gaunt
atya erkölcsisége régimódi. Lépten-nyomon tanúságot tesz, ha nem is a nők, de a női szexuali-
tás, vagy általában véve a szexualitás iránti heveny gyűlöletéről. Számára ez az ördög köpö-

128 Csak Könyvek

nyege és csuklyája, számomra pedig az emberi lét egyfajta megszentelő kegyelme. Nem va-
gyok én ellensége Sigmund Freud úrnak. Kristálytiszta számomra az is, hogy Gaunt atya ön-
magában is szimpla, őseredeti gonoszságnak tekinti Roseanne protestantizmusát. Azzal, hogy
az ő kérésére sem hagyta, hogy katolikust csináljanak belőle, kivívta Gaunt atya éktelen ha-
ragját, már jóval az előtt, hogy hozzáment volna a katolikus férjéhez, és továbbra is maradt
volna az, ami volt. Gaunt atya szemében ez már önmagában is igazi perverzió.
Kezdettől fogva úgy gondolja tehát, hogy Roseanne, ha nem is gonosz, de makacs, nehe-
zen kezelhető, és talán titokzatos. Egyszer sem állítja, hogy értené Roseanne-t, de az élettörté-
nete értelmezésére jogot formál. Roseanne magára vonta a város tekintetét, fitogtatta a szép-
ségét, de meg kell mondanom, mindezt pusztán azzal követte el, hogy szép volt. Mintha meg-
kísértette volna Sligo teljes férfilakosságát, majd miután behálózta ezt a Tom McNultyt, a
fiatal ország feltörekvő emberét, úgy döntött volna, hogy lealacsonyítja magát egy olyan alak
előtt, mint John Lavelle, akiről Gaunt atya azt írja, „vadember Mayo megye legsötétebb zugá-
ból”.
Aztán, miután Roseanne ezt műveli, és Gaunt atya fölajánlja neki a segítségét, ő elutasítja
azt. Itt érződik az atya tébolyult dühe. Igen, tébolyult. Roseanne-nak egy vaskunyhóban kell
élnie Strandhillben, ahol ismét mágnesként vonzza a kéjsóvár sligóiakat. És ami a legször-
nyűbb, miután Gaunt atya eléri Rómánál a házasság annulálását, Roseanne rejtélyes körülmé-
nyek között teherbe esik, és szül egy gyereket. Szül egy gyereket, írja Gaunt atya, majd egy
dühödten kegyetlen, külön sorba írt, mindössze kétszavas mondatban hozzáteszi: „És megöli.”
Ha sok-sok évvel ezelőtt olvasom ezt a dokumentumot, amely mögött ott áll egy pap tekin-
télye, én is kénytelen lettem volna elmegyógyintézetbe utalni Roseanne-t.

Csak Könyvek 129

 19. fejezet
ROSEANNE ÖNVALLOMÁSA

John Kane percről percre egyre titokzatosabb. Már egyáltalán nem beszél, viszont ma reg-
gel rám villantott valami mosolyfélét. Szó, mi szó, elég furcsa, féloldalas próbálkozás volt. Á
bal arca mintha lefittyedne egy kicsit. Kifelé menet pedig újfent sikerült nagyot dobbantania a
kilazult padlódeszkán. Nem tudom, azért csinálja-e, hogy jelezze, tudja ő, hogy van ott vala-
mi. De ha így is van, nyilván nem gondolja, hogy értékes holmi lehet, vagy csak nem az a
fajta, aki bekukucskál a padlódeszkák alá. Miközben az ablaknál állva figyeltem őt, megpró-
báltam fölidézni, hogy mióta is ismerem. Az a benyomásom, mintha az ismeretségünk a gye-
rekkor hamuval vastagon belepett, távoli időszakába nyúlna vissza, pedig ez nem igaz. Ezzel
együtt tény, hogy hosszú-hosszú ideje ismerem. Azt hiszem, már vagy harminc éve hordja
ugyanazt a kék farmerkabátot. Ami jól passzol az én elnyűtt, viseltes ruhatáramhoz. A pon-
gyolám szégyenbe is hozott az ablakon beáradó fényben, mert észrevettem, mennyire foltos,
mennyi minden ráfröccsent. Ösztönösen vissza akartam húzódni a fényről, de miután ilyen
messzire eljutottam az ágytól, nem mondhattam le csak úgy a helyzeti előnyömről. Meg akar-
tam kérdezni John Kane-t a tavasz előrehaladtáról, hiszen kiderült róla, hogy nagy botanikus,
vagy legalábbis nála nagyobb botanikus nincs a közelemben. Fehér, sárga, kék a sorrend. Hó-
virág, nárcisz, harangvirág, és mire kibújik a nárcisz, a hóvirág már kezd hervadni. Kíváncsi
lennék, miért van ez. Kíváncsi lennék, miért van bármi.
Aztán igencsak megszédültem az ablaknál, és mintha zökkentek volna egyet a lábaim,
mintha az ízületeim cserben akartak volna hagyni, úgy éreztem, mindjárt összecsuktok. Föl-
emeltem a két karomat, és megpróbáltam a falnak támaszkodni. Meg kell hagyni, John Kane,
aki még nem volt kint a folyosón, odajött, visszatámogatott az ágyhoz, és lefektetett, pedig ez
nem is az ő feladata. Igazán gyengéd volt, és még mindig mosolygott. Megnéztem magamnak
az arcát. Szőrzet nő rajta, nem egészen szakáll, inkább a lápvidéken foltokban növő hangára
emlékeztet. A szeme nagyon kék. Aztán rájöttem, hogy nem is igazán mosoly az, ami kiült az
arcára, csak valahogy fennakadt a szája, úgy tűnik, nehezen tudja mozgatni. Szívesen rákér-
deztem volna, de nem akartam zavarba hozni, vagy fölzaklatni. Azt hiszem, ez ostobaság volt.
Nem sokkal Gaunt atya „látogatása” után történt, hogy egy csípős, hideg, holdvilágos éj-
szakán a strandhilli partszakasz távolabbi dűnéin bolyongtam. Mióta az atya nálam járt, na-
gyon bezárva éreztem magam a vaskunyhóban, mintha valamilyen formában még mindig ott
lenne a szobában. Esténként roppant türelmetlenül vártam, hogy besötétedjen, mert akkor
legalább a dűnéken és a mocsaras részen szabadon kószálhattam.
Nem vágytam rá, hogy bárki is meglásson, vagy bárkivel szóba elegyedjek. Sétáim során
időnként olyan különös lelkiállapotba kerültem, hogy egy másik ember közelségének legcse-
kélyebb jelére is hanyatt-homlok rohantam volna haza. Néha még az is előfordult, hogy látni
véltem embereket, akik nem lehettek ott, csak a buckafű járatta velem a bolondját, vagy talán
egy mocsári madár szállt föl – különösen az az emberalak „kísértett”, amely mindig annak a
területnek a legtávolabbi szélén bukkant föl, vagy látszott fölbukkanni, ahol éppen voltam, és
mintha fekete öltönyt viselt volna, meg barna kalapot, de még ha össze is szedtem a bátorsá-
gomat, és el is indultam felé néhány alkalommal, amikor látni véltem, ő azonnal eltűnt. De az
efféle esetek akkoriban természetesek voltak.
Erre a bizonyos éjszakára azért emlékszem ilyen jól, mert alighanem ez a legkülönösebb
dolog, amelynek valaha szemtanúja voltam, pedig annak idején láttam egykét furcsaságot.
Óvatosan kell bánnom ezekkel az „emlékekkel”, mert tisztában vagyok vele, hogy abból a

130 Csak Könyvek

zavaros időszakból élénken emlékszem néhány dologra, amelyekről a lelkem mélyén tudom,
hogy nem történhettek meg. De amit azon a bizonyos éjszakán láttam, az nem hiszem, hogy
ezek közé tartozna, bármilyen valószínűtlen.
A szégyenem mértékét jól mutatja, hogy nem mentem föl a homokdomb tetejére, ahogy
korábban nagy előszeretettel tettem, pedig azzal a kockázattal járt, hogy összefutok egy-egy
randevúzó párral, sőt átbukok rajtuk, hanem inkább kigyalogoltam a világ legszélére, ahol egy
mély vizű, keskeny folyó ömlött a tengerbe, nappal az a hely amolyan falatozója volt a tengeri
madaraknak.
Álltam a homokon. Apály volt, elég messze járt még a tenger, és tökéletes csend honolt. A
Knocknarea-tól jócskán jobbra, valami kis kanyargós úton rendre előbukkant, majd újra eltűnt
egy láthatatlan autó lámpájának fénye. De a motorzúgást nem hallottam, ahhoz túl messze
volt.
Szélcsend volt, a holdfény zománckékre festette az irdatlan égboltot. Nagyon könnyen ju-
tottam arra a gondolatra, hogy ennek a tájnak egy emberi lény a legkevésbé fontos eleme. A
tenger titkokat rejtő, álmatag víztömege diszkréten visszahúzódva nyúlt a végtelenbe.
Aztán az a távoli, halk morgás. Még hátra is néztem, mert azt hittem, talán veszett kutya
vagy valami más állat keveredett a partra. De nem, messziről, jobb kéz felől jött a morgás. A
hang irányába pillantottam, a kihalt partszakaszon úgy kétszáz méternyire lévő épületek kis
fénypontjai felé. Az épületek közelében a félig szárazföld, félig tenger horizontot szinte átdö-
fő, lassanként duzzadó, sárga fénypontokból álló vonalat láttam.
Azt hittem, Isten jött el értem, hogy megsemmisítsen, ugyanolyan biztos kézzel, ahogy
Gaunt atya tette. Nem tudom, miért gondoltam ezt, hacsak nem azért, mert annyira emésztett
a bűntudat.
A fénypontok vékony, halványan pislákoló sora egyre csak duzzadt és duzzadt. Erősödött a
zaj is, és a csupasz lábam alatt mintha remegett volna a homok, mélyről jött a remegés, mint-
ha valami a földkérget átfúrva haladna fölfelé. A fénycsík szélesebb és magasabb is lett, aztán
egyre fokozódó, éktelen robaj hallatszott, majd mintha egy szörnyek által meglovagolt repülő
szőnyeg széle bukkant volna elő, és aztán a zaj egy óriási vízesés zúgásává erősödött, és én
néztem az égre, valóban úgy, mint egy őrült nő, és az is biztos, hogy őrültnek is éreztem ma-
gam, mint a Kalapos, és jött, csak jött felém az egyre jobban kiteljesedő, egyre erősödő fény
és hang, míg végül már láttam az egyes alkotórészeinek a kerek hasát is meg a fémorrukat
meg a gigászi berregést, és repülőgépek voltak, több tucat, vagy talán több száz, a holdfény-
ben állati formája lett mindegyiknek, de bizarr módon, mert elöl látszottak a kis, vékony abla-
kok, talán ez már tényleg az őrület jele, de mintha kis fejeket, arcokat is láttam volna, és mind
alakzatban repültek, ahogy ezt mondják, mintha valami katasztrófa, vagy egyenesen a világ-
vége közelgett volna. És mivel a sok repülőgép mind együtt haladt, a motorzajuk tényleg bib-
likus erejűre fokozódott, mintha megelevenedett volna a Jelenések könyve, és a fejem fölött
tele lett az ég a fémmel, a fénnyel, a robajjal, és fölém özönlöttek, olyan közel repültek a ten-
gerhez, hogy a motorjuk fölszippantotta, megszaggatott lepedőt idéző oszlopokban föltépte a
vizet, aztán az oszlopok kígyóként sziszegve visszahulltak a víz színére, és éreztem, hogy a
gépek húznak engem, húzzák az egész partot, megpróbálnak kiszakítani onnan, kiszívni az
agyamat a koponyámból, a szememet a gödréből, aztán csak özönlöttek fölém, egyik sor repü-
lőgép a másik után, ötven lehetett belőlük, vagy száz, vagy százötven? – hosszú perceken át
özönlöttek, aztán kezdtek távolodni, úgy tűnt, mintha hatalmas vákuum maradt volna utánuk
az égbolton, a csönd, amit hátrahagytak, szinte fájdalmasabb volt, mint a zaj, mintha ezek a
titokzatos repülőgépek kiszívták volna a sligói levegőből az oxigént. És elmentek csörögve-
zörögve, szétzilálva az ír tengerpartot.

Pár nappal később kint voltam a verandán, a rózsáimmal bíbelődtem. Ez a tevékenység

még nagy nyomorúságomban is nyújtott némi halovány vigaszt. Persze, világos a számomra,

Csak Könyvek 131

hogy bárminemű kertészkedésnek, még az olyan ötletszerű, rapszodikus kertészkedésnek is,
amit én műveltem, az a célja, hogy lerángassuk a földre a mennyország színeit, és mindazt,
ami ott fontosnak számít. Hideg volt aznap, libabőrös lett a csupasz karom. A rózsák
leglényege, amely egyelőre láthatatlanul, szorosan, titokzatosan összetekercselve bújt meg a
zöld bimbókban, szinte megszédített.
Hátranéztem a jobb vállam fölött, mert hallottam, hogy valaki mozog az úton. Valaki, vagy
valami, a hangokból ítélve poroszkáló öreg szamár is lehetett. Nem nagyon akartam, hogy
akár ember, akár állat meglásson, még így sem, hogy a rózsáimból vigaszt merítettem. Talán
abban az évben máshogy fognak kinézni, ha nem is lesznek egészen olyanok, mint a „St.
Anne's” vagy a „Maimaison”, azért lassanként lehet belőlük Sligo, „Souvenir de Sligo”, azaz
sligói emlék. Mégsem szamár közeledett, hanem ember, egy nagyon furcsa ember, gondol-
tam, mert a haja nagyon rövidre nyírt és göndör volt, mint egy néger dzsesszzenésznek, az
öltönye pedig a hamuszürke furcsa, sötét árnyalatát öltötte. Nem, nem is öltöny volt, inkább
valamiféle egyenruha. Még az arca is különös, kékes színben játszott. Aztán láttam, hogy Jack
az. Persze, így már érthető volt, hogy miért visel egyenruhát, és hát Jack Indiában van, ugye-
bár, harcol a király nevében – de ha Indiában van, akkor mi az ördögöt keres Strandhillben,
ezen a – mi tagadás – senki földjén?
És aztán egyszer csak mintha még hidegebb lett volna, mint amilyen hideg egy csalóka ír
tengerparti napon lenni tud, és mintha még jobban libabőrözött volna a karom. Lehet, hogy ez
a furcsa látomás nem más, mint az én ellenségem?
– Jack? – kiáltottam oda mégis, sutba dobva az óvatosságot. Az az őrült gondolatom tá-
madt, hogy segíteni jött. De vajon mi történt vele? Közelebb ért hozzám, és így még furcsább
volt; ha nem tudtam volna, hogy ez képtelenség, azt mondtam volna, megpörkölődött, igen,
szabályosan megpörkölődött.
A férfi megállt az ösvényen, talán megdöbbent, hogy megszólítottam. Igazság szerint ré-
mültnek látszott.
– Jack McNulty? – mondtam, mintha ez segíthetne. Gondoltam, a saját nevét már csak tud-
ja. Biztosra veszem, hogy ekkor ugyanolyan bizonytalan képet vágtam, mint ő.
Úgy szólalt meg, mint aki napok óta nem beszélt, akadozva bukdácsoltak ki a szavak a szá-
ján.
– Mi? – mondta. – Mi, mi?
Olyan szörnyen riadtnak látszott, hogy kimentem a gyalogjárón a kapuhoz, hogy közelebb-
ről lásson. Azt hittem, mindjárt nekiiramodik, mintha mégis szamár lenne. De így láthatta,
hogy csak egy kicsi, pamutruhás nő áll ott.
– Maga nem Jack McNulty, ugye? – kérdeztem. – Mert hasonlít rá, annyi szent.
– Maga kicsoda? – kérdezte, és úgy bámult hátra, a tenger felé, mintha rajtaütéses támadás-
tól tartana.
– Senki – feleltem, úgy értettem, hogy nem olyan, akitől félnie kellene. – Roseanne va-
gyok, Tom felesége – vagyis inkább voltam.
– Ó, hallottam magáról – mondta, de nem azzal a rosszalló hanghordozással, amit vártam.
Egyszeriben nagyon boldognak tűnt, hogy beszélhet hozzám, hogy találkozott velem. Egy
pillanatra megemelte a jobbját, mintha kezet akarna rázni velem, de aztán visszaejtette. –
Igen.
Annyira megkönnyebbültem, annyira el voltam ragadtatva, hogy ilyen hangot ütött meg
velem, hogy szerettem volna viccelődni vele, kedves lenni hozzá, elmesélni neki mindent, ami
történt, csak afféle apróságokat, például hogy az éjjel rajtakaptam két patkányt, amint a kuny-
hó falának lyukán át vitték az egyik tojásomat, de a lyuk olyan kicsi volt, hogy az egyik pat-
kány a hasára tette a tojást, a másik meg kihúzta őt a nyíláson! Nevetséges gondolat. De ekko-
ra hatással volt rám a férfi barátságos hangja, pusztán az egyszerű, barátságos hangja, ilyen
hangot már régóta nem hallottam, és nem is tudtam róla, hogy hiányzik.

132 Csak Könyvek

 – Eneas vagyok – mondta. – Tom fivére.
– Eneas? – csodálkoztam. – És mit keres itt?
– Nem is vagyok igazán itt – felelte. – Nem kéne itt lennem, és rövidesen mennem kell.
– Mi az ott magán?
– Hogyhogy?
– Tiszta fekete – magyaráztam. – Meg szürke, mint a hamu.
– Egek, valóban. Belfastban voltam. Készültem vissza Franciaországba, tudja. Katona va-
gyok.
– Mint Jack – mondtam.
– Mint Jack, csak ő tiszt. Szóval Belfastban voltam, Roseanne, a hajómra vártam, egy kis
szállodában aludtam, amikor megszólalt az a pár nyamvadt sziréna, ami ott van, és pár percen
belül jöttek is a bombázók, jöttek tucatszám, aztán még többen, és kedvükre dobálhatták a
bombáikat, az égen semmi nyoma nem volt, hogy légvédelmi ágyúból egyetlen lövést is lead-
tak volna, semmi nyoma, és körülöttem levegőbe repültek a házak meg az utcakő, mintha vul-
kán tört volna ki. Nem is tudom, hogy jutottam ki onnan, rohantam, mint akit démon szállt
meg, ordítottam is, semmi kétség, és bőszen imádkoztam Belfast lakóiért, és hamarosan szá-
zával özönlöttek ki az emberek az utcára, rohant mind, ahogy én, hálóingben meg anyaszült
meztelenül, rohantak és üvöltöttek, és a város szélére érve csak mentünk tovább, a repülők
meg hullámokban érkeztek a hátunk mögül, és könyörtelenül dobálták a bombákat egész idő
alatt, és egy óra múlva, vagy talán még több idő telt el, ott gubbasztottam egy nagy, sötétlő
hegy legszélén, és visszanéztem, és Belfast egyetlen hatalmas, tüzes tó volt, égett, csak égett,
ugráltak a lángok, mint megannyi vörös állat, tigrisek meg effélék, magasan föl az égre, és
akik velem együtt menekültek el, azok is nézték, és sírtak, és olyan hangokat adtak ki, mintha
a bibliai siralmakat hallanám. És eszembe jutott az a bibliai idézet, amelyet szeretnek fölol-
vasni a tengerészeknek egy-egy út előtt, és én gyakran voltam ilyen utakon a háború előtt,
mert csak bolyongtam a világban, Aki nem volt beírva az élet könyvébe, azt a tüzes tóba vetet-
ték, és én csak reszkettem, reszkettem, hogy meglátom az Ur haragját, csakhogy nem az Úr
volt az, hanem azok a németek kicsivel arrébb, közelebb a csillagokhoz, onnan nézték a mű-
vüket, és azt hiszem, ámultak rajta, ámultak éppúgy, mint mi.
És ez az Eneas most elhallgatott. Megint remegett. Rossz állapotban volt. A tüzes tó tükör-
képe még mindig ott lángolt a szemében.
– Jöjjön be – hívtam –, csak egy percre, és pihenjen meg. – Hogy az anyai vagy a testvéri
ösztöneim diktálták-e a szavaimat, azt nem tudnám megmondani. De tény, hogy egy csapásra
széllökésként áradt belőlem a gyengédség Eneas McNulty felé. Arra gondoltam, hogy ő is
hasonlít hozzám egy kicsit. Őt is kivetette magából az ő világa, ez a sligói világ. És nem
mondhatnám, hogy úgy nézett volna ki, mint egy gonosztevő. Nem mondhatnám, hogy úgy
festett volna, mint aki régen gyilkos rendőr volt, ahogy a legenda tartotta – nem mintha akkor
ismertem volna ezt a legendát. Tényleg, tényleg, milyen keveset tudtam róla, milyen ritkán
beszéltek róla a fivérei – inkább csak nehéz sóhajokkal, jelentőségteljes pillantásokkal.
– Nem, nem tehetem – válaszolta. – Maga nem ismer engem. Nem olyan ember vagyok én,
akit be kéne engednie a házába. Csak bajt hozok magára. Nem hallotta, hogy halálos ítéletet
mondtak ki a fejemre? Nem is szabadna itt lennem Sligóban. Kigyalogoltam Belfastból, aztán
Enniskillenen át jöttem, és valahogy ide lyukadtam ki, mint a galamb, amely akaratlanul is
hazarepül, nem tehet mást.
– Jöjjön be – mondtam –, és ne törődjön ezzel. Végső soron a sógornője vagyok. Jöjjön be.
Így hát bejött. Ahogy lépkedett, kis fekete porcsomók potyogtak le róla. Végig gyalog jött
Belfastból, és az bizony hosszú, hosszú út; visszatért Sligóba, mint egy postagalamb – vagy
mint a Garravoge forrását kereső lazac. Úgy tűnt nekem, ő a legszomorúbb ember, akivel va-
laha találkoztam.
Miután behívtam a kunyhóba, különösebb ceremónia nélkül jeleztem, hogy vegye le az

Csak Könyvek 133

egyenruháját. Először is egy pohár vízre volt szüksége, amit kissé vadul nyakalt be, mintha
tűz ütött volna ki a beleiben, és azt akarná eloltani. Volt saját használatra egy régi bádog für-
dőkádam, néhányszor kimentem a kúthoz, és megtöltöttem vízzel, igyekeztem, hogy tiszta
maradjon, és közben a tűzre föltett teáskannámban is forrt már a víz. Beleöntöttem azt is a
kádba, hogy ne legyen olyan jéghideg a fürdő, de ennél többet nem tudtam tenni. A kis hamu-
szürke ember ezalatt csak állt a padló közepén a hosszúgatyájában, és engem meglepett, hogy
milyen tiszta az a ruhadarab. Formás csontozató, jó felépítésű férfi volt, a legkevésbé sem
köpcös, mint Tom, nem, egy csipetnyi háj se volt rajta.
– Most kimegyek a konyhába, és csinálok egy sajtos szendvicset – mondtam.
Úgyhogy az illendőség kedvéért magára hagytam, és még hallottam, hogy egy kicsit cset-
lik-botlik, miközben leveszi a hosszúgatyáját, majd beáll a kádba, és lemossa magát. Gondo-
lom, katonaember lévén hozzá volt szokva a hideg vízben való mosdáshoz, reméltem, hogy
így van. Amúgy egy nyikkanást se hallottam tőle. Amikor úgy ítéltem meg, hogy eljött az
ideje, visszamentem a szobába. Látszott, hogy jól beszappanozta magát, a kádban kavargott a
hamuszín csíkos szappanlé, és ő újra a szoba közepén állt, éppen a hosszúgatyáját gombolta
be. Most már azt is láttam, hogy a haja amolyan rozsdabarna, mintha leégett volna, azért lenne
olyan rövid. A bőrét sötét pettyekkel jelölte meg a nap, a keze durva volt, az ujjai vastagok.
Odabiccentettem neki, mintha azt kérdezném: Minden rendben?, és ő visszabiccentett, mintha
azt mondaná: Igen. Odanyújtottam neki a vastag szelet sajtos kenyeret, ő pedig szelíden befal-
ta ott, álltó helyében.
– Hát – jegyezte meg aztán mosolyogva –, jó, ha az embernek vannak rokonai.
Én pedig elnevettem magam.
– Tudom, mire gondol – mondtam.
Odakint már sötétedett, és régi, hűséges társam, a bagoly felbőgette a motorját. Most már
nem tudtam, mit kezdjek a vendégemmel. Látszólag nagyon jól ismertem, legalábbis a testfel-
építését meg az arcát, de közben, persze, fogalmam sem volt róla, kicsoda-micsoda. És mégis,
ilyen szelíd és furcsa emberrel még soha nem találkoztam. Teljesen mozdulatlanul állt egy
helyben, mint a szarvas a hegyen, ha ág roppanását hallja.
– Nagyon köszönöm – mondta végtelenül egyszerűen és őszintén. Egészen megindított,
hogy egy másik emberi lény köszönetet mond nekem. Megindított, hogy egy másik ember
jóindulattal és tisztelettel beszél hozzám. Most már én is mozdulatlanul álltam, és már-már
elképedve bámultam rá.
– Kiviszem az egyenruháját, és kiporolom, különben soha nem szárad meg holnap.
– Nem – ellenkezett –, hagyja csak. A szabadállamban nem is szabadna viselnem. Jó lesz
úgy, ahogy van, belepve hamuval. Majd eljutok valahogy Dublinba, és megpróbálok onnan
visszatérni az egységemhez. Az őrmester nagyon aggódik majd miattam.
– Ebben biztos vagyok – mondtam.
– Tudja, én jó katona vagyok.
– Ebben is biztos vagyok – mondtam.
– Nem az a szökevény fajta – tette hozzá fölöslegesen. Láttam én, hogy nem olyan.
– Mondok valamit – szólalt meg ezután –, de minden hátsó gondolat nélkül, mármint hogy,
ugye, itt állok alsóban, pedig nem is ismerem magát, érti, szóval azért jöttem el Strandhillbe,
mert volt egy lány, akinek udvaroltam, és sokszor lejöttünk ide, táncolni, persze, és Vivnek
hívták, és eltiltották tőlem, tudja, és azóta nem találkoztunk. De szerettem volna álldogálni
egy kicsit a tengerparton, ott, ahol annak idején vele álldogáltunk, és néztük az öblöt. Tudja,
egy ilyen egyszerű kis dolog miatt. És Viv nagyon bájos lány volt, tényleg. És azt akartam
mondani, minden hátsó gondolat nélkül, hogy maga is a legszebb nő, akit valaha láttam, maga
is meg ő is.
Hát, ez igazán szép beszéd volt. És nem akart vele elérni semmit, hacsak azt nem, hogy
kimondja az igazat. Hirtelen egyfajta büszkeség pírja öntött el, régóta nem volt már részem

134 Csak Könyvek

ilyesmiben. Ez a férfi, anélkül hogy tudott volna róla, úgy beszélt, mint apám, amikor valami
fontosat akart mondani. Valahogy furcsán, régiesen cikornyás stílus volt ez, mintha könyvből
olvasnák, abból a bizonyos könyvből, amelyet már akkor is féltve őriztem, a jó öreg Thomas
Browne Religio Medicijéből. Márpedig ő tizenhetedik századi fiú volt, úgyhogy nem tudom,
honnan szivárgott bele ez a nyelvezet Eneas McNultyba.
– Tudom, hogy maga férjes asszony – mondta –, úgyhogy kérem, bocsásson meg, ráadásul
a fivérem felesége.
– Nem – válaszoltam az igazsághoz híven, és gyorsan, nehogy meggondoljam magam –
, nem vagyok férjes asszony. Nekem legalábbis azt mondták.
– Ó? – nézett rám kérdőn Eneas McNulty.
– Nem vagyok férjnél – ismételtem. – Tudja, rám is kimondták a halálos ítéletet.
Aztán ott állt ő is, és ott álltam én is. És odamentem hozzá, mint egy kisegér, csöndben,
hangtalanul, nehogy elijesszem, és megfogtam a kérges kezét, és bevezettem a hátsó szobába,
ahonnan jobban lehetett hallani a bagoly huhogását, és jobban látszott a Knocknarea is, arról a
silány derékaljról.
És utána, később ott feküdtünk, mint két kőszobor a síron, olyan boldogan, mint a gyerek-
korunk bármely pillanatában.
– Jack mintha említette volna, hogy az édesapád a kereskedelmi flottánál szolgált – mondta
kis idő elteltével Eneas.
– Ó, igen, ott szolgált – mondtam.
– Ahogy én is – és Jack is, tudod.
– Ó, tényleg?
– Ó, tényleg. És azt is mondta, hogy apád a régi rendőrségnél is szolgált, igaz ez?
– Ezt Jack mondta? – kérdeztem.
– Azt hiszem, ő. Én meg érdeklődéssel hallgattam, persze, mert hogy én is szolgáltam ott.
Amiért, persze, a végén drágán megfizettem. De hát nem tudtuk, hogy ez lesz belőle. Úgy
látszik, mi, McNulty fiúk, már csak ilyenek vagyunk, jelentkezünk mindenhova. Jack például
most a Királyi Műszaki Alakulatnál van. És még az ifjú Tom is elment Spanyolországba azzal
a Duffy nevű alakkal, igaz?
– O'Duffy. Tényleg? Nem is tudtam.
– Így van, O'Duffy. Tudnom kéne a nevét, hiszen ő volt az új rendőrség feje. Igen, Tom
elment vele, amint hallom.
– És hogy boldogult?
– Jack azt mondta, két hét múlva visszajött. Jack nem volt valami jó véleménnyel arról,
hogy Tom Francot támogatja. Nem bizony. Szóval Tom visszajött. Föl volt háborodva. Vég-
leg szakított O'Duffyval. A fickó bedugta őket a lövészárokba, ahol patkányok rágták a lábuj-
jukat, ő meg elhúzta a csíkot valahová, nyilván Salamancába. Élte világát. Hát igen.
– Szegény Tom – mondtam. – Kárba veszett az a szép egyenruhája.
– Kárba bizony – visszhangozta Eneas. – Szóval az apád nem szolgált a rendőrségnél? –
kérdezte ártatlanul, így csevegett velem a holdfényes éjszakán.
– Ez meg miféle szerelmes turbékolás? – kérdeztem, pedig nem akartam megbántani egy
ilyen ártatlan embert. De Eneas elnevette magát.
– Ír turbékolás – mondta. – Csatákról beszélgetünk, meg hogy melyik oldalon állsz meg ef-
félékről.
És megint elnevette magát.
– Mikor is volt ez az egész, ez a Spanyolország meg minden? – kérdeztem.
– Ó, azt hiszem, '37-ben. Rég volt már, igaz? Legalábbis úgy tűnik.
– És frissebb híreket is hallottál Tomról?
– Ó, csak azt, hogy szépen gyarapszik. A jövő embere, meg minden, tudod.
És akkor rám nézett, talán attól félt, hogy fölzaklat. De nem igazán zaklatott föl. Jó volt,

Csak Könyvek 135

hogy ott van. Nagyon meleg volt a lába, amely a lábamhoz ért. Nem, nem, semmi kifogásom
nem volt ellene.

Nemrég bent járt nálam az orvos. Nem tetszett neki az a kiütés az arcomon, sőt a hátamon
is talált egyet. Az igazat megvallva kissé fáradt voltam, és ezt meg is mondtam neki. Furcsa
volt, mert általában, ha odakint beköszönt a tavasz, jobb kedvre derül a szívem. Láttam lelki
szemeim előtt a sétány mentén tündöklő nárciszokat, és nagyon vágytam rá, hogy kimehessek
és láthassam őket, hogy üdvözlésre emelhessem a vén kezemet. Milyen sokáig meglapulnak a
hideg, nyirkos föld alatt, aztán egyszer csak kibújnak, és sugárzik róluk az öröm. Szóval fur-
csa volt ez a fáradtság, és ezt meg is mondtam az orvosnak.
Azt mondta, a légzésem se tetszik neki, mire én azt mondtam, hogy nekem viszont tetszik,
és ő erre elnevette magát, és azt mondta: – Úgy értem, nem tetszik az a kis furcsa mellkasi
zöreje, azt hiszem, adnom kell magának egy kis antibiotikumot.
Aztán elmondta nekem az igazi nagy hírt. Elmondta, hogy a kórház főépületét már kiürítet-
ték, és csak az én oldalamon lévő két szárny működik. Megkérdeztem tőle, hogy elvitték-e az
öreg hölgyeket, és azt felelte, igen. Azt is mondta, hogy borzasztó nehéz ügy volt a felfekvé-
seik meg a fájdalmaik miatt. Meg azt is, hogy nagyon bölcsen teszem, hogy mozgok, és így
nincs felfekvésem. Mondtam neki, hogy amikor annak idején bevittek Sligóba, volt felfekvé-
sem, és nem tetszett túlságosan. Erre csak annyit mondott: – Tudom.
– Grene doktor tud ezekről a változásokról? – kérdeztem.
– Ó, persze – mondta az orvos –, ő irányította az egészet.
– És mi lesz most a régi épülettel?
– Idővel majd lebontják. És magát, persze, átviszik egy szép új helyre.
– Ó.
Hirtelen eszelős izgatottság lett úrrá rajtam, mert eszembe jutottak a padló alá rejtett papír-
lapok. Hogy szedjem össze őket, hogy tartsam titokban az irományomat, ha elköltöztetnek?
És vajon hová költöztetnek? Teljesen fölkavart a dolog, mint amikor dagálykor bezúdul a víz
annak a sziklának a nyílásába, ott, a Sligói-öböl végében.
– Azt hittem, Grene doktor már említette, különben nem mondtam volna semmit. De ne
aggódjon.
– Mi lesz odalent a fával meg a nárciszokkal?
– Hogy? – kérdezte. – Ja, azt nem tudom. Nézze, majd szólok Grene doktornak, hogy be-
szélje meg ezt magával. Tudja, hogy van ez. Ez az ő asztala, attól tartok, a felségterületére
tévedtem, Mrs. McNulty.
Akkor túl fáradt voltam ahhoz, hogy még egyszer, az elmúlt több mint hatvan év során
immár milliomodszor elmagyarázzam, hogy nem vagyok Mrs. McNulty. Hogy nem vagyok
senki, hogy valójában nem vagyok senki felesége. Egyszerűen csak Roseanne Clear vagyok.

136 Csak Könyvek

 20. fejezet
DR. GRENE FELJEGYZÉSGYŰJTEMÉNYE

Katasztrófa. Wynn doktor, az orvosunk, aki a kérésemre fölment, hogy megnézze

Roseanne-t, akaratlanul kifecsegte a titkot a kórházra vonatkozóan. Pedig azt hittem, hogy
már tudja, hogy valaki már nyilván elmondta neki. De ha így is volt, Roseanne fejéből elszállt
ez az információ. Bölcsebben kellett volna eljárnom, föl kellett volna készítenem őt erre. Per-
sze, nem tudom, hogyan pendíthettem volna meg a dolgot úgy, hogy ne ez legyen az eredmé-
nye. Roseanne-t, úgy tűnt, nagyon lesújtja, hogy az ágyhoz kötött öreg hölgyeket elvitték.
Igazából úgy érzem, mindannyiunkat sokkal gyorsabban költöztetnek el, mint szerettük volna,
de az az új létesítmény Roscommonban hamarosan elkészül, és az újságban már kifogásolták,
hogy esetleg kihasználatlanul fog állni. Így aztán rászántuk magunkat egy utolsó nagy neki-
buzdulásra. Most már csak Roseanne blokkjának lakói vannak itt, meg a nyugati szárnyban
lakó férfiak. Ők zömmel ilyen-olyan vén csatalovak, fekete kórházi ruhában. Őket is nagyon
lehangolja a küszöbönálló költözés, és pillanatnyilag igazából csak az hátráltatja az egész fo-
lyamatot, hogy nincs hová menniük. Nem tehetjük ki őket az utcára, hogy jól van, fiúk, me-
hettek, amerre láttok. Körém gyűlnek, mint a varjak, amikor odamegyek hozzájuk az udvaron,
ahol sétálgatnak meg dohányoznak. Ezek a fickók azok közé tartoznak, akik a tűzeset éjszaká-
ján rengeteget segítettek, sokan a hátukon vitték le az idős hölgyeket a hosszú lépcsőn, egé-
szen elképesztő volt, és utána viccelődtek, hogy milyen régen vittek már el lányt bárhova is,
meg hogy milyen jó volt újra foxtrottot járni, meg ehhez hasonló tréfákat sütöttek el. Az biz-
tos, hogy a többségük nem szenved mentális betegségben, ők egyszerűen a rendszer „üledé-
ke”, ahogy egyszer hallottam emlegetni őket. Egyikük, akit jól ismerek, Kongóban harcolt az
ír hadseregben. Tulajdonképpen jó néhány egykori katona van köztük. Azt hiszem, nálunk
nincs olyan hely, mint a chelsea-i laktanya, vagy Párizsban az Invalidusok palotája. Így pedig
ugyan ki akar Írországban kiszolgált katona lenni?
Roseanne szabályosan izzadt az ágyában, amikor bementem hozzá. Lehet, hogy az antibio-
tikumra reagál így, de nekem az az érzésem, hogy egyszerűen csak fél. Lehet, hogy ez a kór-
ház borzalmas hely, és borzalmas állapotban van, de ő is emberi lény, ahogy mi, többiek, és
ez az otthona. Isten legyen hozzá irgalmas. Meglepett, hogy ott találom John Kane-t is, a
pulykakakas módjára hurukkoló John Kane-t, a szegény ördögöt, és bár gyanakodtam rá, iga-
zából úgy tűnt, aggasztja Roseanne állapota, bármilyen vén csirkefogó is egyébként, finoman
szólva.
Az igazat megvallva magam sem vagyok túlságosan derűlátó ezt az egész hercehurcát ille-
tően, de az ettől függetlenül csak jó dolog lehet, hogy kapunk egy új létesítményt, olyat, ahol
nem folyik be egyes szobákba az esővíz, és a palatetőt sem szabdalják hegek, amelyeknek
kijavítását senki sem meri elvállalni, mondván, hogy a fagerendák is korhadnak már. Igen,
igen, halálos csapda ez az egész épület, de ugyanakkor az is igaz, hogy az állagromlásról bot-
rányos módon tudomást sem vettek, és soha nem adtak pénzt a karbantartásra, így az is az
ördögé lett, amit meg lehetett volna óvni. És az avatatlan szemek nagy valószínűséggel úgy is
látják, hogy ez egy elkárhozott építmény. Roseanne szeme azonban másként látja.
Roseanne jobb kedvre derült, amikor meglátott, és megkért, hogy keressek meg neki egy
könyvet az asztalon. A Religio Medici című könyv volt az, egy nagyon régi, viharvert pél-
dány, amelyre már sokszor fölfigyeltem. Azt mondta, az édesapja kedvenc könyve volt, és
mondta-e már ezt nekem, és én azt feleltem, igen, azt hiszem. Azt is mondtam, hogy egyszer
mintha meg is mutatta volna benne az édesapja nevét, igen.

Csak Könyvek 137

 – Százéves vagyok – jelentette ki ekkor Roseanne –, és szeretném, ha megtenne nekem va-
lamit.
– Mi lenne az? – kérdeztem, és közben azon csodálkoztam, hogy ilyen vitézül összeszedte
magát a pánikból, ami úrrá lett rajta, ha ugyan tényleg pánik volt, és megint egyenletes a
hangja, még ha az öreg arcvonásai lángolnak is attól az átkozott kiütéstől. Úgy nézett ki,
mintha átugrott volna a tábortűzön, és a forróság megkapta volna az arcát.
– Szeretném, ha átadná ezt a gyermekemnek – mondta. – A fiamnak.
– A fiának? És Roseanne, hol van a fia?
– Nem tudom – felelte, és egy pillanatra elfelhősödött a tekintete, kis híján összemosódott
előtte a világ, de aztán mintha megrázta volna magát, hogy kitisztuljon a feje. – Nem tudom.
Názáretben.
– Názáret messze van – mondtam, hogy a kedvében járjak.
– Grene doktor, megteszi?
– Meg, meg – mondtam, pedig teljesen biztos voltam benne, hogy nem fogom megtenni,
hogy nem áll módomban, annak fényében, amit Gaunt atya oly nyersen közölt a vallomásá-
ban. És különben is, tengernyi idő telt el azóta. A gyermeke ma már bizonyára idős ember, ha
él még egyáltalán. Gondolom, talán megkérdezhettem volna tőle: „Megölte a gyermekét?”
Gondolom, megkérdezhettem volna tőle, ha én is teljesen megbolondultam volna. Nem, ez
nem olyan kérdés, amit szépen is föl lehetne tenni, vagy akár csak szakszerűen, úgy gondo-
lom. És egyébként sem adott választ semmire. Semmi olyat nem mondott, ami megváltoztatná
az állapotáról alkotott véleményemet, orvosi értelemben.
És ó, jaj, hirtelen nagyon, nagyon elcsigázottnak éreztem magam, mintha annyi idős len-
nék, mint ő, sőt még több. Elcsigázott voltam, mert nem tudtam visszaemelni őt az „életbe”.
Nem tudtam megtenni. Még magamat se tudtam fölemelni.
– Úgy hiszem, tényleg meg fogja tenni – mondta Roseanne, és fürkész tekintettel nézett
rám. – Vagy legalábbis remélem.
Aztán, meglehetősen következetlenül, előbb kivette a könyvet a kezemből, majd visszaad-
ta, és bólintott, mintha azt mondaná, aztán tényleg tedd ám meg!

ROSEANNE ÖNVALLOMÁSA

Nem vagyok valami jól, úgy tűnik, vacakul vagyok, de muszáj folytatnom, mert lassan el-
jutok ahhoz a részhez, amit el kell mondanom neked.
Kedves Olvasóm, Isten, vagy Grene doktor, vagy akárki is vagy!
Akárki is vagy, ismét biztosítalak téged a szeretetemről.
Hiszen most már angyal vagyok. Csak viccelek. Verdesek a nehéz szárnyaimmal a menny-
országban. Talán így van. Te mit gondolsz?

Szörnyű, hátborzongató, borús, baljóslatú februári időjárásra emlékszem, meg életem leg-
szörnyűbb, legnagyobb rettegésben töltött napjaira.
Talán a hetedik hónapban voltam akkor. De pontosan nem tudhattam.
Már úgy elnehezültem, hogy a régi kabátom nem rejthette el többé az „állapotomat” a
strandhilli boltban, pedig mindig is a munkanap utolsó, sötét óráit választottam, akkor men-
tem oda, és ebből a szempontból a tél kegyes volt hozzám, hiszen már négy órakor besötéte-
dett.
Amikor megnéztem magam a ruhásszekrény tükrében, elfehéredett, furcsán megnyúlt arcú
fantomnőt láttam, mintha a hasam súlya mindenütt lehúzott volna, olyan voltam, mint egy
olvadozó szobor. A köldököm kitüremkedett, mint egy kis orr, és a hasam alatt mintha kétszer
olyan hosszúra nőtt volna a szőrzetem, mint amilyen volt.
Volt bennem valami, úgy, ahogy a folyóban van valami, amikor ívik a lazac. Ha ugyan van

138 Csak Könyvek

még egyáltalán lazac a szegény Garravoge-ban. A boltban néha a folyóról beszélgettek, hogy
mennyire elzátonyosodott a háború miatt, mert a fentebbi szakaszánál, a városban lévő rak-
partokat meg a kikötőt a háború idejére lezárták, és a kotróhajók nem szedték ki hatalmas
vödreikkel az iszapot meg a homokot. Beszéltek arról is, hogy a Sligói-öbölben tengeralattjá-
rók cirkálnak, meg az áruhiányról, hogy teát is alig lehet kapni, az olyasféle dolgokból vi-
szont, mint a Beecham-por, furcsamód nagy a bőség. Talán azt is megemlíthették volna, hogy
könyörületességből is hiány van. Az utakon alig-alig jártak autók, a házikóm többnyire csön-
des volt éjszaka, bár biciklivel, gyalogosan meg kétkerekű pónifogaton azért jöttek ki embe-
rek a táncmulatságokra. Sligóban valaki társaskocsit üzemeltetett, amely úgy cammogott a
homokon vigadozó utasaival, mint egy másik évszázadból elkóborolt jármű. A Plaza néhány
fénypontja jelzőfényként szolgálhatott volna a német repülőgépeknek, amelyeket én is láttam,
amikor Belfastból jöttek vissza dolguk végeztével, de a táncolókra nem hullt az égből semmi,
csak az idő.
Én csupán megfigyelője voltam ezeknek a dolgoknak. Nem tudom, milyen lehetett a hírem
akkoriban, a vaskunyhóban élő nő, a bukott nő, a boszorkány, a szegény pára, aki „nagyon
mélyre jutott”. Mintha lenne a világ legszélén egy vízesés, amely elsodorhatja az embert, a
mindennapi élet láthatatlan Niagarája. Irdatlan, toronymagas, ködös, örvénylő vízfal.
Egy napon megnézett magának egy arra járó, hermelingalléros kabátot viselő, csinos nő.
Nagyon jómódú volt, csillogott a fekete csizmája, a barna haját pedig olyan frizurában hordta,
amelyhez hosszú órákon át kellett ülnie a fodrásznál. A kunyhómmal szemben, az út túlolda-
lán volt egy magas kerítésfallal körülvett, régi ház, oda ment a nő, és valahonnan parti hangjai
szűrődtek ki, a gramofon egy dalt játszott, amit Greta Garbó énekelt. Ismerősnek tűnt a nő,
ezért álltam meg rám nem jellemző módon, akaratlanul az úton, mintha más idők járták volna.
Nagy megdöbbenésemre, amikor bepillantottam a ház kapuján, megláttam Jack McNultyt,
szokás szerint irdatlan nagy kabát volt rajta, de azt is el kell mondanom, hogy elgyötört, fáradt
volt az arca. Vagy az is lehet, hogy akkoriban mindent ilyennek láttam. Ezért aztán eszembe
jutott, hogy nem a híres Mai lehet-e az, az előkelő galway-i lány, akit Jack feleségül vett. Úgy
gondoltam, ő az. A sógornőm volt, azt hiszem – már amennyire.
A nő most hirtelen dühösnek és nyugtalannak tűnt. Biztos vagyok benne, hogy nem min-
dennapos látványt nyújthattam a nyomorúságos kabátomban, amely soha nem volt valami
nagy szám, meg a barna cipőmben, amely inkább amolyan facipőre emlékeztetett, mert nem
volt bele fűzőm, finom anyagból készült, hosszú fűző kellett bele, amilyet egy olyan boltban,
amilyennel Strandhill dicsekedhetett, nem tartottak. És igen, talán a lábam szára is kivillant,
mert nem volt rajtam harisnya, tudom, hogy ez bűn volt, ami pedig a kabát alól kidudorodó
hasamat illeti…
– Jó mélyre lecsúsztunk, igaz? – jegyezte meg a nő, és mást nem is mondott. Bement a ka-
pun. Néztem utána, álmélkodtam a szavain, de közben gondolkoztam is, hogy vajon kegyetlen
akart lenni, vagy kétségbeesésében mondta, vagy csak tényszerűen megállapította? Nem tud-
hattam. A házaspár bevonult a házba, vissza se néztek, nehogy Mai sóbálvánnyá váljon, gon-
dolom, amiért hátrapillant Szodomára.
Az idő romlott, és én egyre rosszabbul voltam. Nem csupán a reggeli rosszullétről volt szó,
amikor kimentem a házikó mögé, a hangás buckafűre, hogy beleokádjak a szélbe. Másfajta
rosszullét is gyötört, a lábaimban mintha forrt volna valami, és fájt a hasam is. Akkor már
olyan nehéz voltam, hogy nem egykönnyen tudtam fölállni a székből, és nagyon féltem, hogy
egyszer csak ott rekedek, mint a partra vetett hal, és a legjobban a gyermekem miatt féltem.
Időnként láttam, hogy aprócska könyököktől, térdektől dudorodik ki a bőröm, és egy ilyen
csöppséget ki akarna veszélybe sodorni? Nem tudtam, hány hónap telt el, és borzasztóan ret-
tegtem, hogy megindul a szülés ott, távol mindenkitől, aki segíteni tudna. Időről időre azt kí-
vántam, bárcsak beszéltem volna Maijel, bárcsak odakiáltottam volna Jacknek, és nem tudom,
miért nem tettem, hacsak azért nem, mert az állapotom szemmel látható, tisztán kivehető volt

Csak Könyvek 139

a számukra, mégsem jutott eszükbe, hogy segítsenek rajtam. Tudtam, hogy Amerika nagy
síkságain a vad őslakók asszonyai a bozótba vonulnak el egyedül, ott adnak életet a gyerme-
keiknek, de nem akartam, hogy Strandhill legyen az én Amerikám, nem akartam belevágni
egy ilyen magányos, rengeteg veszélyt rejtő akcióba. Amíg egymagam voltam, kitanultam,
hogy lehet észrevétlenül élni és fennmaradni, megvolt rá a magam kis stratégiája, de most
sokkal nehezebb helyzetbe sodródtam. Igen, imádkoztam Istenhez, hátha segít rajtam, sok
ezerszer elmondtam a Miatyánkot, ha nem is térdepelve, hanem kénytelen-kelletlen a karos-
székemben ülve. Tudtam, hogy tennem kell valamit, nem magam miatt – mivel világos volt
számomra, hogy rajtam már úgysem segít, úgysem érez együtt velem senki –, hanem a kisba-
bám miatt.
Valamikor azokban a februári napokban történt, hogy nekivágtam a Sligóba vezető útnak.
Előtte eltöltöttem egy-két órát mosakodással. A ruhámat már előző este kimostam, és egész
éjjel próbáltam szárítani a pislákoló tűznél. Kicsit még nyirkos volt, amikor fölvettem. A tü-
kör elé álltam, és az ujjaimmal újra meg újra megfésültem a hajamat, mert a fésűm sehogy
sem akart előkerülni. Egy régről megmaradt tubusban még volt egy leheletnyi piros rúzsom,
épp csak oda tudtam maszatolni valamit az ajkamra. Arra gondoltam, bárcsak az arcomra is
akadna egy kis „vakolat”, de csak annyira futotta, hogy leszedjek egy kis régi, málladozó,
igazi vakolatot a kunyhó tűzhelyként szolgáló részéből, amely masszív kőépítmény volt,
szétmorzsoljam a tenyeremben, és megpróbáljam egyenletesen magamra kenni. Hiszen a vá-
rosba készültem, legalább valamelyest szalonképesen kellett kinéznem. Úgy dolgoztam ma-
gamon, mint Michelangelo a mennyezeten. A kabátommal nem tudtam mit csinálni, de azért
téptem egy csíkot a lepedőmből, és sál gyanánt a nyakamra tekertem. Kalapom nem volt, de
olyan erősen fújt a szél, hogy úgyse maradt volna a fejemen sokáig. Aztán elindultam, régóta
nem kaptattam már ennyire föl a dombra, elhaladtam a sarkon az anglikán templom előtt,
majd ráfordultam a strandhilli útra. Arra gondoltam, bárcsak bekéredzkedhetnék egy olyan
német repülőgépnek a gyomrába, amilyeneket láttam, mert hosszan, vészjóslóan nyúlt el előt-
tem az út. Jobboldalt ott ágaskodott a hegy, és én csodálkoztam magamon, hogy valaha mi-
lyen szívesen és milyen könnyedén gyalogoltam föl oda. Mintha száz év telt volna el azóta.
Nem tudom, hány órán át gyalogoltam, de hosszú, kemény menet volt. A rosszullét azon-
ban mintha távozott volna a testemből, mintha abban a vészhelyzetben nem lett volna ott szá-
mára hely. Furcsamód egyre élénkebb és derűlátóbb lettem, mintha valaki végül mégis áldást
adott volna az én missziómra. Azt kezdtem mondogatni magamban, hogy segíteni fog, hát
persze, hogy segíteni fog, hiszen ő is nő, és én a fia felesége voltam. Vagy lehettem volna, ha
Rómában át nem húzzák a nevemet. Arra gondoltam, hogy ha rideg is volt hozzám akkor,
évekkel ezelőtt, amikor először jelentem meg a házában, a hosszú idő alatt fölhalmozott élet-
tapasztalata arra kötelezi majd, hogy félretegye az ellenszenvét, és… és így tovább.
Ez forgott, forgott a fejemben körbe-körbe, kilométereken és újabb kilométereken át, a lá-
baim meg csak rótták az utat nagy keservesen, a nagy hasam miatt kissé kacsázva, kifelé for-
dított lábfejjel, nem nyújtottam szép látványt, abban biztos lehetsz, és közben győzködtem
magam, hogy biztos, biztos úgy lesz…

DR. GRENE FELJEGYZÉSGYŰJTEMÉNYE

Ki van tűzve a bontás dátuma, már az is, és nincs is olyan messze. Folyton emlékeztetnem
kell rá magamat. Valahogy nagyon nehéz elképzelnem, hogy ez bekövetkezik, pedig a kór-
házban már mindenütt bedobozolva, útra készen várják a költözést a különféle leltári tárgyak;
a furgonok, teherautók nap mint nap hordják el a holmit, óriási mennyiségű levél és irat került
raktárba, többtucatnyi pácienst kiköltöztettünk, hirtelen, váratlanul, az efféle dolgoknál meg-
szokott ostoba módon még az én szegény, fekete kabátos embereimnek is találtak helyet, sőt
néhányukat próbaképpen vissza is helyezték a… majdnem azt mondtam, az élők sorába. „Vé-

140 Csak Könyvek

dett otthon” a megoldás hivatalos neve, kivételesen egy normális, emberi kifejezés. És mindez
az én szakvéleményem alapján történt, már amennyire az szakszerű. A végén a „kemény
mag” majd átköltözik az új létesítménybe. Én pedig már rettenetesen vágyom rá, hogy vala-
miféle végkövetkeztetésre jussak Roseanne-nal kapcsolatban.
Kedves levelet kaptam Sligóból Percy Quinntől, azt írja, menjek át, amikor csak akarok.
Rá kell tehát szánnom magam. Olyan barátságos hangot ütött meg, hogy a válaszlevelemben
fölbátorodva megkérdeztem, tudja-e, hol tartják Sligóban az egykori Királyi ír Rendőrség
nyilvántartását, és ha sikerül kiderítenie, esetleg megnézhetné, szerepel-e ott Joseph Clear
neve, ha volna szíves. A polgárháborús évek annyira bomlasztó, züllesztő, pusztító hatásúak
voltak, hogy nem is tudom, fennmaradtak-e egyáltalán ilyen obskúrus adatok, vagy ha igen,
vette-e bárki is a fáradságot, hogy megóvja őket. A szabadállam hadserege, miközben a sza-
badcsapatokat próbálta kibombázni a dublini Négy Bíróság épületéből/ porig égetett szinte
minden polgári nyilvántartást, a születési, halálozási, házasságkötési adatokat meg más, felbe-
csülhetetlen értékű dokumentumokat is, eltüntetve a föld színéről annak a nemzetnek az írott
nyomait, amelyet új életre akartak kelteni, a bedobozolt emlékezetet tették a lángok martalé-
kává. Mindezt azokkal az ágyúkkal, amelyeket, ha jól emlékszem, a kivonuló britek adtak,
vagy kölcsönöztek nekik, nyilván azzal a szándékkal, hogy segítsék az új kormányt, a britekre
jellemző megnyerő nagylelkűség vezérelte őket, amely szöges ellentétben állt az azt kísérő
vérengzéssel. Percynek ezt, persze, nem mondtam el. Amikor válaszoltam a levelére, hirtelen
eszembe jutott, hogy ő is ott volt Bundoranban azon a végzetes konferencián, de erről, persze,
soha nem mondott semmit, és én sem tettem rá utalást.
Tegnap délután, miután korán, de fáradtan hazaértem, érzésem szerint elég vakmerően
fölmentem Bet szobájába. Azt hiszem, talán már túljutottam az önvád és a bűntudat stádiu-
mán. Végső soron, mindent figyelembe véve, magam vagyok, a mi történetünk véget ért. Le-
feküdtem az ágyára, így próbáltam közel kerülni hozzá. Beszívtam az enyhe parfümillatot,
Eau de Rochast használt, mindig kerestem a reptéri vámmentes boltokban, amikor még voltak
ilyenek. Egyszerűen csak légiesen könnyűnek éreztem magam, furcsa érzés volt, de nem vol-
tam boldogtalan. Arra vágytam, hogy legyen jelen Bet hiánya, mint valami bizarr, fordított
vigasz. Pár percig úgy éreztem, én vagyok ő, ahogy ott feküdtem, és hogy én, az igazi, másik
én, lent vagyok a régi hálószobában, és azon tűnődtem, hogy vajon mit gondolok magamról.
Alkalmatlan, hűtlen, érzéketlen embernek tartom magam? Akinek a jelenlétére furcsamód
mégis szükségem van, még így is, hogy ott van köztünk a padló meg a plafon? Nem tudtam.
Még Bet bőrébe bújva sem ismertem Betét. De azért néhány röpke percre belém költözött
valami az ő erejéből, kedvességéből, tisztességéből. Milyen csodálatos érzés!
A gondosan összeválogatott „rózsakönyvtárára” tévedt a pillantásom, kezembe vettem az
egyik kötetet, és olvasni kezdtem. Meg kell mondanom, nagyon érdekes volt, sőt költői. Föl-
tápászkodtam, óvatosan megfogtam a gyűjtemény két szélét, fölemeltem az egészet, és oldalt
fordítottam a könyvoszlopot, hogy le tudjam vinni a földszintre, mint a zsákmányt, mint a
lopott holmit. Lefeküdtem a saját ágyamra, és folytattam az olvasást, késő éjszakába nyúlóan.
Mintha csak Bet levelét olvastam volna, vagy mintha bebocsátást nyertem volna egy témába,
amely valósággal kitapétázta az elméjét. A legrégebbi rózsafajta a Rosa Gallica volt, a sze-
rény külsejű kis rózsa, amelyet Rosa Mundiként véstek a középkori épületek falára. Kései
utódai pedig a hatalmas tearózsák, amelyek úgy néznek ki a kertben, mint a táncosnők fodros
bugyiba bújtatott feneke. Micsoda népek vagyunk mi, hogy az évszázadok során ezt műveljük
egy egyszerű kis virággal, az ősi tábortüzeink körül ólálkodó, dögevő, rühes, koszos állatok-
ból pedig orosz agarat és uszkárt csinálunk! Maga a dolog, az első, eredeti dolog soha nem
elégít ki minket, muszáj alakítgatnunk, fejlesztenünk, költői formába öntenünk. „Hogy eny-
hítsük életünk rövidségét”, gondolom, ahogy Thomas Browne írta a könyvben, amelyet
Roseanne nekem adott, hogy adjam át a fiának. Amolyan sátorfélét csináltam a Religio Medi-
ciből meg a Királyi Kertészeti Társaság Rózsák című kiadványából. És az, hogy Betnek tudnia

Csak Könyvek 141

kellett, hogy tudni akarta mindezt a rózsákról, egyszeriben boldogsággal és büszkeséggel töl-
tött el. És ez az érzés furcsamód nem is adta át a helyét a megbánásnak és a bűntudatnak.
Nem, a további boldogság előtt nyitotta ki egyik szobát a másik után, egyik rózsát a másik
után. Nem csupán azóta volt ez a legjobb napom, amióta Bet meghalt, hanem egész életem
egyik legszebb napja volt. Mintha csak lebocsátott volna valamit az esszenciájából onnan
föntről, a mennyországból, hogy ezzel segítsen rajtam. Átkozottul hálás voltam neki.
Ó, és azt el is felejtettem mondani (de kinek is mondom?), hogy miközben Roseanne
könyvét óvatosan félretettem, hogy Bet könyveire összpontosíthassak, majdnem kiesett belőle
egy levél. Nagyon különös levél volt, mert mintha fölbontatlan lett volna a boríték, hacsak
nem ragadt vissza valahogy Roseanne nyirkos szobájában. Ezenkívül a postabélyegző 1987
májusi volt, azaz nem kevesebb, mint húsz évvel ezelőtti. Úgyhogy nem tudtam, mire véljem,
és azt sem igazán tudtam, hogy mit tegyek vele. Apám mindig is arra tanított, hogy a postai
küldemény valahogy szent dolog, a másik ember levelét fölbontani nem csupán konkrétan
bűncselekmény, mert azt hiszem, az, hanem súlyos erkölcsi vétség is. Attól tartok, fájdalma-
san nagy a kísértés, hogy efféle erkölcsi vétséget kövessek el. Pedig talán vissza kellene kül-
denem a feladónak. Vagy elégessem? Nem, azt mégse lehet. Vagy hagyjam úgy, ahogy van?

ROSEANNE ÖNVALLOMÁSA

A város széle ridegen fogadott. Azt hiszem, valami erősen elvadult lénynek nézhettem ki,
amelyet idefújt a szél a lápvidékről. Az egyik ház ablakában ott ült a babájával egy kislány,
akit szobafogságra ítélt a vihar, és integetett nekem, a kislányokban van könyörület. Örültem,
hogy nem kell egészen bemennem a városba. A kemény kövezet mintha döngette volna a ha-
samat, de én mentem tovább rendületlenül. És már ott is voltam Mrs. McNulty házának kapu-
ja előtt.
Öreg Tom kertje félhektárnyi, épp csak visszatartott gyönyörűség volt. Láttam, hogy az
ágyasokban a jól előkészített növényei, virágai már próbálnak bimbózni, és bambuszkarókhoz
vannak kötözve, hogy ne fújja el őket a szél. Látszott, hogy néhány héten belül csodaszép lesz
ott minden. A földterület felső sarkában alig kivehető emberalak ásott, talán Öreg Tom lehe-
tett. Csak ásott, ásott a vastag kabátjában meg a komor viharkalapjában, nem tántorította el
sem a kavargó szél, sem a havas eső. Gondoltam, odamegyek hozzá, de nem tudtam, ki az
ellenségem. Illetve úgy gondoltam, mióta Jack olyan fagyosan nézett rám a szemközti ház
kapujából, hogy mind az ellenségeim. Úgy döntöttem, nem megyek oda Öreg Tomhoz. In-
kább az ajtónál próbálok szerencsét. Emlékszem, hogy ekkor a hasizmaimon mintha légtor-
nászok hintáztak volna.
Gondolom, sáros lehettem és csuromvizes, feltehetően az voltam. A hosszú gyaloglástól
nyilván hasztalanná vált minden arra irányuló erőfeszítésem, hogy jól nézzek ki. Nem volt
tükröm, amiben megnézzem magam, csak a sötét ablakok az ajtó két oldalán, és amikor az
egyikbe belenéztem, egy furcsa, zilált hajzatú szörnyszülöttet láttam. Tudtam, hogy ez bizto-
san nem válik majd a javamra. De hát mit tehettem volna? Visszamentem volna oda, ahonnan
jöttem, némán, vert seregként? Rettegtem, megrémített az a ház, de még jobban rettegtem
attól, hogy mi lesz, ha nem nyomom meg a csengőt.
Szárazon, öregen, rozoga lábakkal ülök itt, és írom e sorokat. De nem olyan, mintha régen
történt volna, nem olyan, mintha egyszer s mindenkorra vége lenne. Most is előttem van min-
den. Mintha Szent Peter kapuján dörömbölnék, bebocsátást kérve a mennyországba, és a lel-
kem mélyén tudnám, hogy túl sok a bűnöm, túl sok a bűnöm. De talán van kegyelem!
Megnyomtam a vastag bakelitcsengőt. Miközben nyomtam, nem adott hangot, de miután
elengedtem, hallottam az előszobából a zsémbes zörgését. Hosszú ideig nem történt semmi. A
zárt verandán hallottam a saját csüggedt légzésemet. Mintha a szívverésemet is hallottam vol-
na. Mintha a kisbabám szívverését is hallottam volna, szinte szuggerált, hogy tartsak ki. Még

142 Csak Könyvek

egyszer megnyomtam a kövér gombot. Bárcsak lehetnék bárki más, bárcsak becsöngethetnék
a hentesüzlet kifutófiújaként vagy utazó ügynökként, csak ne ilyen nagy hasú, ziháló, szeren-
csétlen flótás lennék, akire ránézni is kínos. Lelki szemeim előtt megjelent Mrs. McNulty
miniatűr alakja, a takaros külseje, az arca, amely fehér, mint a holdviola, és amint megjelent,
már hallottam is az ajtó túloldalán a csoszogó lépteket, majd az ajtó kinyílt, és ott állt ő maga.
Rám bámult. Nem tudom, hogy egyből fölismert-e. Nézhetett koldusasszonynak is vagy
cigányasszonynak, vagy gondolhatta azt is, hogy a bolondokházából szöktem meg, ahol dol-
gozott. Valóban koldusasszony voltam, egy másik asszony jóindulatát koldultam, hogy viszo-
nyuljon megértően a sanyarú helyzetemhez. Elhagyatott, elhagyatott, ez a szó csengett a fü-
lemben.
– Mit akarsz? – kérdezte érthető módon, addigra alighanem rájött, hogy én vagyok az, a
nemkívánatos nő, akit a fia el is vett, meg nem is. Feltételeztem, hogy évekkel azelőtt ő is
benne volt az ellenem szőtt összeesküvésben, de ez most nem számított. Nem tudtam, hány
hetes a terhességem. Már-már attól féltem, hogy mindjárt megszülöm a babát ott, Mrs.
McNulty küszöbén. A babának talán jobb is lett volna, ha így történik.
Nem tudtam, mit mondjak neki. Soha nem ismertem senkit, aki hasonló helyzetbe került
volna. Nem is tudtam, milyen az én helyzetem. Arra volt szükségem… mindenképpen szük-
ségem volt valakire, aki…
– Mit akarsz? – ismételte, mint aki mindjárt bevágja az ajtót, ha nem szólalok meg.
– Bajban vagyok – mondtam.
– Azt látom, gyermekem – mondta. Megpróbáltam fürkészni az arcát. Gyermekem. Ott, a
verandán csodaszépen hangzott ez a szó.
– Nagyon nagy bajban vagyok – mondtam.
– Neked már nincs hozzánk semmi közöd. Az égvilágon semmi közöd.
– Azt tudom. De sehova máshova nem mehetek. Sehova.
– Semmi közöd hozzánk, sehol, semmikor – mondta.
– Mrs. McNulty, könyörgöm, segítsen!
– Nem tehetek semmit. Ugyan mit tehetnék érted? Megijesztesz.
– Tőlem nem kell megijedni, Mrs. McNulty. Segítségre van szükségem. Én, én…
Azt akartam mondani, hogy terhes vagyok, de úgy tűnt, hogy ez a szó itt kimondhatatlan.
Tudtam, hogy az ő számára ez ugyanazt jelentené, mintha azt mondanám, kurva vagy prosti-
tuált. Mintha fadarabot dugtak volna a számba, pontosan olyan formájút, hogy teljesen kitölt-
se a szájüregemet. A hátam mögött erős széllökés söpört végig a gyalogjárón, és mintha be
akart volna lökni az ajtón. Szerintem Mrs. McNulty azt hitte, megpróbálok erőszakkal be-
nyomulni. De nekem hirtelen úgy elgyengültek a lábaim, hogy azt hittem, mindjárt össze-
esem.
– Tudom, hogy régen magának is megvolt a maga baja. – Kétségbeesetten próbáltam föl-
idézni, mit is mondott Jack a Plazában. De mondott egyáltalán bármit is? Mondhatsz, amit
akarsz, csak ne mondj semmit… – Azt mondta, maga is élt át viszontagságokat. Valamikor
régen, ugye?
– Ne! – kiáltotta. Aztán meg azt kiáltotta: – Tom! Aztán suttogott, mint egy sebzett madár.
– Mit mondott neked, mit mondott neked Jack?
– Semmit. Csak azt, hogy maga viszontagságokat élt át.
– Az mocskos pletyka – mondta Mrs. McNulty. – Mocskos pletyka az egész.
Nem tudom, hogy hallotta meg Öreg Tom, hogy szólítja, talán már régóta fülelt, hogy mi-
kor hallja a hangját, de tény, hogy pár másodpercen belül fölbukkant a ház sarkánál a kabátjá-
ban meg a kalapjában, úgy nézett ki, mint egy fuldokló tengerész.
– Jézus, Mária és Szent József! – mondta. – Roseanne!
– El kell küldened innen – mondta Mrs. McNulty.
– Gyere, Roseanne – fordult hozzám Öreg Tom. – Gyere szépen vissza a kapuhoz.

Csak Könyvek 143

 Szófogadóan tettem, amit mondott. Barátságos volt a hangja. Bólogatott, miközben a kapu
felé terelt.
– Menj szépen – mondogatta –, menj szépen. – Mintha a legelő rossz felére tévedt borjú
lettem volna. – Menj szépen.
Aztán megint kint voltam a köves úton. A szél úgy süvített végig az utcán, mint egy látha-
tatlan teherautókonvoj, behatolt mindenhova.
– Menj szépen – mondta megint Öreg Tom.
– Hova?
– Vissza – felelte. – Menj vissza.
– Segítenie kell nekem.
– Nincs, aki segíthetne rajtad.
– Kérje meg Tomot, hogy segítsen. Kérem!
– Tom nem segíthet rajtad, lányom. Tom megnősül. Nem tudtad? Tom nem segíthet rajtad.
Megnősül? Istenem!
– De hát akkor mit csináljak?
– Menj vissza oda, ahonnan jöttél – mondta. – Menj szépen.

Nem azért mentem vissza arra, amerről jöttem, mert Öreg Tom megparancsolta, hanem
azért, mert nem volt más választásom.
Arra gondoltam, hogy ha visszajutnék a kunyhóhoz, megtörölközhetnék, lepihenhetnék, és
kitalálhatnék egy másik tervet. Csak ne verjen az eső, ne fújjon a szél, és tudjak gondolkodni.
Tom újra nősül. Nem, nem újra, most először.
Ha akkor ott állt volna előttem, lehet, hogy megölöm az első tárggyal, ami a kezembe
akad. Lehet, hogy kitépek egy követ a falból, egy karót a kerítésből, és összeverem vele, és
megölöm.
Azért, amiért a szerelmével ilyen szörnyű veszélybe sodort.
Azt hiszem, akkor nem is igazán gyalogoltam, inkább csak vonszoltam magam. A kislány
még mindig ott volt az ablaküveg mögött, amikor elhaladtam a házuk előtt, még mindig ott
várta, hogy elcsituljon a vihar, és kijöhessen játszani. Most valamiért nem integetett.
Azt mondják, a majomtól származunk, és talán éppen a bennünk lakozó állat tudja azokat a
dolgokat, amelyeket úgy tudunk a lelkünk mélyén, hogy észre se vesszük. Mocorogni kezdett
bennem valami, valami óramű vagy motor, és az ösztönöm azt súgta, hogy szaporázzam meg
a lépteimet, szaporázzam, és keressek valami nyugodt, védett helyet, ahol megpróbálhatom
megérteni azt a motort. Sürgetően mocorgott, és szaga is volt, és valami furcsa hangot adott a
testem, de a szél azonnal fölkapta és elvitte. Most már kint voltam a Strandhillbe vezető ma-
kadámúton, körülöttem zöld mezők és kőfalak követték egymást, a jól látható eső pedig az
úttestet püfölte, és a visszaverődő vízcseppek mintha dühösen ugrabugráltak volna. Mintha
zene áradt volna a hasamból, erős, magával ragadó, lüktető zene, egy elfajzott, tébolyult Black
Bottom Stomp, mintha a zongorista egyre vadabbul és vadabbul püfölné a billentyűket.
Az út lassan elkanyarodott, és lent már felsejlett az öböl. Kihez fordulhatok segítségért?
Senkihez. Hol van a világ? Hogy volt ez, hogy tudtam így élni a világban, hogy nincs senkim?
Hogyhogy annak a néhány háznak a lakói, amelyek előtt elhaladtam, nem rohantak ki hoz-
zám, nem tereltek be sietve az ajtón, nem zártak a karjukba? Belém fészkelte magát a kegyet-
len érzés, hogy annyira keveset számítok ebben a világban, hogy nem segíthet rajtam senki, a
pap meg az asszony meg a férje kiadott egy rendeletet, hogy nem segíthet rajtam senki, hogy
sorsomra kell hagyni, rá kell bízni az elemekre, ahogy ez meg is történt, két lábon járó, elha-
gyatott állat voltam.
Talán ekkor történt, hogy valami kiugrott belőlem, valami elmenekült az agyamból, nem
tudom.
Menedék. A magára hagyott élőlény menedéket keres. A kunyhómban hamut szórtam a

144 Csak Könyvek

tűzre, úgyhogy csak azt kell majd levernem a tőzegről, és rakni rá még egy kis tőzeget, és
rövidesen lobog majd a tűz. És akkor lehámozhatom magamról a régi kabátomat, a ruhámat, a
bugyimat, a cipőmet, és örömittasan törölközhetek a szárítóban, nevetve, győzedelmesen,
hiszen győzelmet arattam minden vihar, minden család fölött. Egy lefedett fazékban még van
egy kis egyszerű pörköltem, azt majd megeszem, majd miután megszárítkoztam és jóllaktam,
irány az ágy, és ott fekszem majd a Knocknarea-t kémlelve, szegény Maeve királynőt a maga
kőágyában, talán neki jut odafönt a vihar legjava, és majd nézem a hasamat, szerettem nézni,
nézem majd, ahogy a kis könyökök, térdek kitüremkednek, majd eltűnnek, ahogy a kisbabám
nyújtózkodik és mocorog. Még vagy tíz kilométert kellett megtennem, hogy elérjem ezt az
áhított, biztonságot adó menedéket. A terepviszonyokból láttam, hogy ha kimegyek a tenger-
partra, ahogy az autók szokták apálykor, jó három kilométerrel lerövidíthetem az utat. Nagy
nyomorúságomban is észrevettem, hogy éppen akkor érte el csúcspontját az apály, akkor hú-
zódott vissza a legjobban a víz, bár ezt nehéz volt kivenni, hiszen a tengert vadul korbácsolta
az irdatlan mennyiségben lezúduló eső. Ezért lekanyarodtam a főútról egy meredek dűlőúton
át, nem sokat törődve a göröngyös, köves talajjal, elégedetten, hogy lerövidítem az utat, és a
lábam már úgy elgémberedett, hogy azt hiszem, nemigen éreztem fájdalmat. A fájdalom a
hasamban volt, csak a gyermekem fájt nekem, és rettentő izgalomba hozott, hogy előnyhöz
juthatok.
Valaha szép voltam, de a szépség odalett.
Lent, a homokon mintha táncmulatság zajlott volna, mintha az óriásira nőtt Plaza töltötte
volna be az egész Sligói-öblöt. Az eső hatalmas szoknyák végtelen soraként örvénylett és
emelkedett-süllyedt, oszloplábak döngölték a földet, Strandhill és Rosses Point között szürke
és még szürkébb ecsetvonások millióitól fakult ki a tenger és a part. Akkor arra gondoltam,
hogy mégsem volt olyan okos dolog lejönni a homokos partra, vagy legalábbis az időjárás
nagyobb sebességbe kapcsolt, mintha csak el lennék átkozva, a vihar a végtelenségig duzzadt
és eszeveszetten bömbölt, tépett-szaggatott engem meg a hasamat, az én kis csupa könyök és
térd porontyomat.
Aztán egyszer csak sekély vízben tocsogtam, és ekkor már tudtam, hogy nem járok jó úton.
A homoksáv ugyanis, amelyen a táncmulatságra kidübörgő autók szerettek járni, magasabban
volt a környezeténél, és nyári éjszakákon száraz maradt. Attól féltem, hogy a Garravoge med-
re felé tartok, ami elmondhatatlan tragédia lett volna, és most nem tudtam, merre forduljak.
Hol van a hegy, hol van a szárazföld kiöblösödő része? Hol van Strandhill, és hol van a
Coney-sziget?
Egyszer csak egy szörny tornyosult előttem – nem, nem is szörny volt, hanem faragott kö-
vekből épült, kúp alakú képződmény, a sziget felé vezető utat mutató, sorba állított jelzőosz-
lopok egyike volt az, a legjobb homoksáv mentén vezetett az az út, azon a homoksávon, ame-
lyet dagálykor utoljára lep el a víz. És a dagály már el is indult, tudtam, mert hallottam, a vi-
har bömböléséből kihallottam azt a másik galoppozó hangot, a tenger hangját, amely mohón
robogott befelé, hogy karjaiba zárja az üres helyeket. De eljutottam a jelzőoszlopig, és egy kis
időre a köveibe csimpaszkodtam, legalább némi bátorságot csepegtetett belém, hogy megta-
láltam. Úgy ítéltem meg, hogy – hacsak nem írtam le teljes fordulatot – a folyónak jobb kéz
felől kell lennie, Strandhillnek pedig valahol balra. A jelzőoszlop tetején rozsdás fémnyíl mu-
tatott a sziget felé.
A Fémember nyilván rettenthetetlenül áll a szikláján a tomboló viharban, és mutatja, merre
van a mély víz, egyre csak mutatja, mutatja. És nyilván nincs ideje arra, hogy a magamfajtá-
kon segítsen.
Tudtam, hogy tovább kell mennem, mert ha ott maradok, ahol vagyok, egyszerűen utolér a
dagály, ellepi a lábam alatt a homokot, majd lassanként egyre följebb kúszik a jelzőoszlopon.
A part felé nem mertem visszamenni, mert attól féltem, hogy ott igazi özönvíz várna rám. De
dagálykor az oszlopok zöme víz alá került, így ott sem lehettem biztonságban. Olyankor a

Csak Könyvek 145

sodrás és a halak birodalmává változtatta a terepet a tengerár. Magam mögött hagytam tehát a
jelzőoszlopot, és a nyíl irányában haladva szembeszálltam a viharral, fohászkodtam, hogy a
nyilat iránytűként használva sikerüljön nagyjából egyenes irányt tartanom, és eljussak a
Coney-szigetre.
Most haragos, kék fénycsóva hasított bele a viharba, akár egy tébolyult tortaszelet, és hirte-
len megláttam a Ben Bűiben hatalmas csúcsát, olyan volt, mint egy hajóorr, egy óriási óceán-
járó orra, amely mindjárt elgázol. De nem, nem, kilométerekre volt tőlem. De nem csupán
kilométerekre, hanem pontosan ott, ahol gondoltam, és aztán eljutottam a következő jelzőosz-
lopig. Ó, milyen hálás szívvel gondoltam a Fémemberre! Most már láttam magam előtt a
Coney-sziget elmosódott, de azért kivehető dombját. Teljes gőzzel haladtam tovább arrafelé.
Amikor a következő jelzőoszlopot is elhagytam, éreztem, hogy sugárban kilövell belőlem az a
bizonyos víz, és egy pillanatra megmelengeti a lábamat. Még száz fájdalmas lépéssel eljutot-
tam az első sziklákig meg a fekete moszatokig, és felküzdöttem magam a kaptatón. Ha az
imént nem hasít bele a viharba az a villanás, nem tudom, mit csináltam volna, alighanem bele-
fulladok a felém siető tengerbe. Mert a vihar most ismét körbezárt, mint egy szoba, amelyben
tombol a fékevesztett őrület, víz volt a fala, robajló tűz a mennyezete, legalábbis így láttam, és
lefeküdtem a simára kopott sziklatömbök közé, mint egy fészekbe, pihegve, a lelkemet kis
híján kilehelve.

Magamhoz tértem. A vihar még mindig üvöltve tombolt körülöttem. Jóformán azt se tud-
tam, ki vagyok. Emlékszem, még a szavak után is kutatnom kellett az emlékezetemben. Al-
momban, vagy ki tudja, milyen állapot volt az, félig fölültem, és nekitámasztottam a hátamat
egy mohás sziklának, nem tudom, miért. Bömbölt a vihar, iszonyatos, bőrig áztató, kavargó
eső ömlött az égből. Olyan mozdulatlanul feküdtem, hogy az az őrült gondolatom támadt,
hogy meghaltam. De korántsem haltam meg. Szabályos időközönként, hogy percek, vagy
órák teltek-e el két szorítás között, azt nem tudtam, valami megragadott, és mintha az egész
testemet összenyomta volna, a fejem búbjától a lábujjaim hegyéig. Annyira fájdalmas volt,
hogy úgy tűnt, mintha lassanként átszivárgott volna a fájdalom határán túlra, nem tudom, ho-
gyan írhatnám le másként. Föltápászkodtam négykézlábra, megint csak nem igazán én döntöt-
tem így, inkább egy ismeretlen erő parancsának engedelmeskedtem. Vadul, eszelősen néztem
előre, és mintha egy engem figyelő, álló emberalakot láttam volna a lezúduló eső függönyén
át. Aztán a vihar mintha eltörölte volna. Sikítottam az ismeretlennek, sikítottam és sikítottam.
Aztán belém markolt a fájdalom újabb, földrengésszerű rohama, mintha fejszével hasogatták
volna a gerincemet. Vajon ki figyelt engem ott, az esőben? Az biztos, hogy nem olyan ember,
aki odajött volna, hogy segítsen. További órák teltek el. Éreztem, hogy a szigetről megint
visszahúzódik a tenger, jön az apály, az ereimben éreztem. Perzselt a mennyekből alászálló
vihar. Vagy inkább én lángoltam, miközben csuromvizes volt minden. A gyomrom, akár egy
kemence, gyűjtötte magába a hőt. Nem, nem, az nem lehet. Az az idő, amelyet ember alkotta
órák mérnek, már tovaszállt, immár az jelezte az idő múlását, ahogy jött-ment a fájdalom.
Egyre sűrűbben jött? Egyre kevesebb idő telt el két roham között? Titokban leszállt az est, az
sötétítette el a vihart? Vagy vak voltam? Aztán hirtelen megérkezett a kis jövevény, és folyt a
vér. Lenéztem a lábam közé. Úgy éreztem, szárnyként tárul ki a két karom, mintha el akarna
kapni valamit, ami az égből pottyan. De nem az égből pottyant, rajtam keresztül jött, belőlem
csúszott ki. A vérem az ázott hangára hullt, és kiáltott Istennek, hogy segítsen rajtam, az Ő
kínlódó jószágán. Kiáltott a vérem hangja. Nem, nem, az csak őrület volt, őrület. A lábam
között csak széndarabok voltak, olyan vörösen izzó széndarabok, hogy ami hozzájuk ér, az
nem maradt volna életben. Aztán abban az őrült pillanatban ott volt egy kis fej búbja, a követ-
kező pillanatban pedig a váll is, a vérrel bemázolt váll. Ott volt az arc, a mellkas, a has és a
két láb, és mintha még a vihar is visszafojtotta volna a lélegzetét, néma csönd volt, odanéz-
tem, fölvettem a kis élőlényt, élénk színű, életerős köldökzsinórt húzott maga után, arcomhoz

146 Csak Könyvek

emeltem a csecsemőt, és, megint szinte gondolkodás nélkül, elharaptam a zsinórt, a vihar új-
ból erőre kapott, csak üvöltött és üvöltött, és erőre kapott a gyermekem is, mintha alakot öltött
volna a minket vadul csapkodó sötétben, beszívta az első adag levegőt, és vékonyka hangon
felüvöltött ő is, kiáltott a szigetnek, Sligónak, nekem, nekem.

Mire újra magamhoz tértem, a vihar már elvonult, mint a Sligo terméből vadul suhogva,
földet söpörve kivonuló báli ruha. Hol a kis teremtmény? A vér, a köldökzsinór és a méhle-
pény ott volt. Kezdtem föltápászkodni. Én magam is úgy szédültem, és olyan gyenge voltam,
mint egy újszülött csikó. Hol a kisbabám? Vadul, pánikszerűen tört rám az érzés, hogy elvesz-
tettem őt. Eszelősen áhítozva, lángvörös fejjel néztem szét, ahogy minden anya teszi, akár
ember, akár állat. Széthajtottam az alacsony ágakat, a hangacserjéket, körbe-körbe haladva
átkutattam mindent. Segítségért kiáltottam. Kéklett a hatalmas égbolt, kéklett egészen a
mennyek birodalmáig.
Mennyi ideje ült el a vihar? Nem tudtam.
Visszahanyatlottam, a csípőm a sziklához ütődött. Még mindig szakadatlan fonalként szi-
várgott belőlem a vér, a sötét vér, a meleg és sötét vér. Ott hevertem, meredten bámultam a
világot, mint aki fejlövést kapott, a békés partot, a visszahúzódó tenger szélén hosszú csőrüket
vízbe mártó, le-lecsapó homoki madarakat. – Kérem, segítsenek! – ismételgettem szakadatla-
nul, de úgy tűnt, a madarakon kívül senki sem hallja a szavamat. Hát nem állt a szigeten né-
hány ház, itt-ott megbújva a szél elől? Nem tudott volna odajönni valaki, hogy segítsen meg-
keresni a kisbabámat? Nem tudott volna jönni valaki?
Ahogy ott feküdtem, egyszer csak furcsa, éles fájdalom hasított a mellembe, megindult a
tejem, gondoltam. Megvan a tej, készen állok. Hol, van, hol van a kisbabám, aki megihatná?
Aztán a tengerpartra vezető kanyargós úton fehér furgont láttam közeledni. Egyből tudtam,
hogy mentőautó jön, mert a mozdulatlan csöndben még olyan távolról is odahallatszott a szi-
rénavijjogás. A homokra érve újra meg újra nekilódulva, jelzőoszloptól jelzőoszlopig haladt
tovább, ahogy én is a viharban. Megint fölálltam, és két karommal integetni kezdtem, mint a
hajótörött tengerész, amikor végre megpillantja a távolban a megmentésére érkező hajót. De
nem engem kellett megmenteni, hanem azt a kis csöppséget, aki eltűnt arról a helyről, amelyet
el kellett volna foglalnia a világban. Amikor odajöttek hozzám a hordágyat cipelő férfiak,
kértem őket, könyörögtem nekik, hogy mondják meg, hol van az én kisbabám.
– Nem tudjuk, hölgyem – felelte kifogástalan modorban az egyik. – Hogy jutott eszébe itt
szülni, a Coney-szigeten? Nem éppen gyerekszülésre való hely, annyi szent.
– De hol van, hol van a kisbabám?
– Lehet, hogy dagály volt, hölgyem, és bemosta a tengerbe, Isten áldja meg a szegény kis
csöppséget?
– Nem, nem, itt volt a karomban, és aludt, és én szorosan magamhoz öleltem, hogy mele-
gen tartsam. Tudtam, hogy ha magamhoz ölelem, nem fog fázni. Nézzék, itt volt, a mellemre
szorítottam, nézzék, ki van gombolva a ruhám, biztonságban volt, nem fázott.
– Jól van – mondta egy másik férfi. – Jól van. Nyugodjon meg. Még mindig van vérzés –
mondta a kollégájának. – Meg kell próbálnunk elállítani.
– Azt nem biztos, hogy el tudod állítani – felelte a másik.
– Akkor gyorsan bevisszük Sligóba.
És beraktak hátra. És a gyermekem, őt talán itt hagyjuk? Nem tudtam.
– Nézzék meg mindenhol – kértem. – Volt egy gyerek. Volt.
Ó, és amikor beindították a motort, én mintha több emeletet zuhantam volna, úgy ájultam
el.

Immár nehézségekkel küzdök. Az út most mintha kétfelé ágazna az erdőben, és az erdőt

úgy belepi a hó, hogy csak fehérséget látok mindenütt.

Csak Könyvek 147

 Valaki elvette a gyermekemet. A mentő bevitt a kórházba. Tudom, hogy még napokig nem
állt el a belső vérzésem, nem is számítottak rá, hogy megmaradok. Ezekre a dolgokra emlék-
szem. Emlékszem, hogy megoperáltak, mert végül megszűnt a vérzés, és életben maradtam.
Emlékszem arra is, hogy bejött hozzám Gaunt atya, és elmondta, hogy majd gondomat vise-
lik, hogy ő tudja, hol helyezhet el a saját biztonságom érdekében, és hogy tetszeni fog nekem
az a hely, és nincs miért aggódnom. Újra meg újra a gyermekemről kérdeztem, ő meg minden
egyes alkalommal csak a „Názáret” szóval válaszolt. Nem tudtam, mire gondol. Annyira
gyenge voltam, hogy azt hiszem, bizonyára az történt velem, ami a rabokkal szokott, a bör-
tönőrömtől vártam a segítséget. Talán meg is kértem Gaunt atyát, hogy segítsen. Az biztos,
hogy rengeteget zokogtam, és még olyan emlékem is van, hogy Gaunt atyát ölelve zokogok.
Hogy volt-e ott valaki más is? Arra nem emlékszem. Hamarosan megláttam az elmegyógyin-
tézet két, fölém magasodó tornyát, és pokolra vetettek.
Azt kiáltottam, hogy látni akarom az anyámat, de azt mondták, őt nem láthatja, nem láthat-
ja őt senki, túl van már ő azon, hogy látni lehessen.
Itt akadozni kezd a memóriám. Igen, megrázkódik, mint a motor, amikor a kurbli elfordítá-
sára megpróbál beindulni, de nem sikerül. Pöf-pöf-pöf. Ó, az ott nem Öreg Tom és Mrs.
McNulty a sötétben? Talán egy sötét szobában, és talán ott vagyok én is, és megmérnek a
vászon mérőszalagjukkal, hogy kórházi köpenyt varrjanak nekem, és közben nem mondanak
semmi mást, csak a számokat, mellbőség, derékbőség, csípőbőség… Ahogy méretet vettek az
összes beérkező bentlakóról a köpenyhez, és az összes távozóról a halotti lepelhez?
Az emlékezetem most leáll. Teljesen kiesett minden. Még szenvedésre, nyomorúságra sem
emlékszem. Egyszerűen nincs ott. Arra emlékszem, hogy egy este bejött Eneas a katonai
egyenruhájában, és a személyzetet elbűvölve elérte, hogy láthasson. Őrnagyi egyenruha volt
rajta aznap, és én tudtam, hogy csak közlegény, de ő bevallotta, hogy kölcsönkérte a fivéréét,
Jackét, és nagyon jól is nézett ki a váll-lapjaival. Mondta, hogy öltözzek gyorsan, hogy kint
vár a kisbabám, és ő kiszabadít engem innen. Úgy volt, hogy elmegyünk együtt egy másik
országba. Nem volt ruhám, amit fölvegyek, csak a rongyaim, amelyekben odavittek, tudtam,
hogy mocskos vagyok és tetves, hogy rám száradt az alvadt vér, és a sötét folyosón lopakod-
tunk ki, Eneas meg én, és nyikorogva kinyitotta az intézet hatalmas ajtaját, kimentünk, át a
régi tornyok alatt, át a murván, egyáltalán nem bántam, hogy éles köveken kell lépkednem, és
Eneas kivette a gyereket a magas babakocsiból, ahol várt minket, bűbájos kisfiú volt, és Eneas
a karjába vette a kis csomagot, és átvezetett a pázsiton, vittek a vérző lábaim, és a lejtő tövé-
ben egy friss vizű kis folyón kellett átkelnünk. Eneas átment, és a túlparton gyönyörű, magas
füvű, zöld mezőre sétált ki. A folyó vizét holdfény pettyezte, huhogott az én öreg baglyom, és
amikor beleléptem a folyóba, a ruhám lefoszlott rólam, és a víz megtisztított. Kiléptem a túl-
parton a sásból, és Eneas rám nézett, a lelkem mélyén tudom, hogy újra szép voltam, és akkor
a kezembe adta a babát, és éreztem, hogy megindul a tejem. És Eneas meg én meg a gyere-
künk ott álltunk a mezőn a holdfényben, és volt ott egy sor hatalmas, zöldellő fa, gyengéden
borzolta a lombjukat a meleg nyári szél. És Eneas levette a mihaszna egyenruháját, mert any-
nyira meleg volt, és olyan elégedetten álltunk ott, mint még soha senki, és mi voltunk az első
és utolsó emberek a földön.
Kristálytiszta, csodálatos emlék, és messze túl van a lehetőségek határán.
Tudom én azt.
Tiszta a fejem, mint az üveg.
Ha olvasod, amit írtam, az azt jelenti, hogy a jegyzetlapokat megkímélte az egér, a szú, a
bogár.
Mit mondhatnék még neked? Valaha éltem az emberek között, és általában véve kegyet-
lennek és ridegnek találtam őket, és mégis tudnék mondani három-négy nevet, akik olyanok
voltak, mint az angyalok.
Azt hiszem, ahhoz a kevés angyalhoz mérjük földi napjaink jelentőségét, akiket fölfede-

148 Csak Könyvek

zünk magunk között, és mégsem vagyunk olyanok, mint ők.
Ha ennek folytán nagy is a mi szenvedésünk, az élet adománya végső soron mégis mérhe-
tetlenül nagy. Nagyobb, mint a sligói hegyek, nehéz, de furcsamód mégis derűs, és varázsüté-
sére egyforma sebességgel zuhannak le a kalapácsok és a madártollak.
És ahogy a késztetés is, amelynek hatására a vénkisasszony kertet ültet, amelyben egy szál
csenevész rózsa meg egy gazok közt növő nárcisz árválkodik, valamiféle paradicsom eljöve-
telét sejteti.

Nem marad belőlem más, csak a szépségemről szóló pletyka.

Csak Könyvek 149

 21. fejezet
DR. GRENE FELJEGYZÉSGYŰJTEMÉNYE

Hát, végre rászántam magam a sligói útra, miután találtam egy kis rést az előkészületek
programjában, és elhagyhattam a kórházat. Igazán olyan rövid az út, mégis csak ritkán tettem
meg az évek során. Csodaszép tavaszi nap volt. A Sligói Elmekórház azonban még egy ilyen
napon is roppant komornak hatott a nem sok jót ígérő ikertornyaival. Irdatlan nagy épület. A
hétköznapi nyelv Leitrim Hotel néven emlegeti, amint azt Roseanne elmondta, mert állítólag
odabent van fél Leitrim. De ez nyilván csak amolyan regionális előítélet.
Annak fényében, hogy egykor igen jó barátok voltunk Percy Quinn-nel, gondolom, furcsa,
hogy nem igazán tartottuk a kapcsolatot, dacára annak, hogy ilyen kis távolság választott el
minket egymástól. Vannak azonban barátságok, még erős, érdekes barátságok is, amelyek
igen rövid távra szólnak, és nem lehet őket meghosszabbítani. Mindezzel együtt Percy, aki
kopaszodik, és ki is gömbölyödött, pedig nem így emlékeztem rá, roppant szívélyes volt, ami-
kor meglátogattam az egyik toronyban lévő irodájában. Nem sokat tudok róla, hogy milyen a
híre, hogy progresszív-e, vagy inkább hajlamos hátradőlni, és hagyni, hogy menjenek a dol-
gok a maguk útján, amely bűnt, attól tartok, én is gyakran elkövettem, komolyan úgy gondo-
lom. Persze, máshol nem vallom be, csak itt, de biztos vagyok benne, hogy Szent Peter buz-
gón jegyzeteli a vétkeimet.
– Sajnálattal hallottam, hogy milyen veszteség ért – mondta. – Szándékomban állt elmenni
a gyászszertartásra, de aznap egyszerűen nem volt rá mód.
– Ó, semmi baj, emiatt ne aggódj. Köszönöm. – Aztán nem tudtam, mit mondjak. –
Nagyon szép volt a temetés.
– Jól emlékszem, hogy nem találkoztam a feleségeddel, ugye?
– Nem, nem, biztos vagyok benne, hogy nem. Már utánad ismertem meg.
– Szóval, vadászatra indultál? – kérdezte Percy.
– Hát, próbálok szakvéleményt kialakítani a páciens állapotáról, akiről írtam neked,
Roseanne Clearnek hívják, különböző okokból szükség van erre, és mivel nagyon kevéssé
közlékeny, kénytelen voltam kissé körmönfont módszerekhez folyamodni, és a hátsó ajtón
próbálkozni, hogy úgy mondjam.
– Kutakodtam egy keveset – mondta Percy. – Találtam is ezt-azt. Az az igazság, hogy kez-
dett érdekelni a dolog. Gondolom, mindenkinek az életében van valami rejtély. Figyelj, mi
lenne, ha szólnék Maggie-nek, hogy hozzon be nekünk egy kis teát?
– Igazán nem szükséges, köszönöm – feleltem. – Legalábbis miattam nem. De ha te eset-
leg…?
– Nem, nem – mondta sietve Percy. – Szóval az első dolog, ami érdekelhet téged. A Kirá-
lyi ír Rendőrségnek vannak fennmaradt dokumentumai. Méghozzá a városházán őrzik őket,
ha hiszed, ha nem. A Joseph Clear nevet adtad meg, ugye? És igen, szerepel a nyilvántartás-
ban a név, azt hiszem, a kilencszáztízes vagy húszas években.
Be kell vallanom, hogy csalódott voltam. Azt hiszem, reméltem, hogy Roseanne tagadása
helytállónak bizonyul. De hát mit volt mit tenni.
– Gondolom, ugyanarról az emberről van szó – mondta Percy.
– A Clear nem valami gyakori név.
– Nem. Aztán még egyszer megnéztem, van-e még valami annak a Gaunt atyának a rop-
pant furcsa vallomásán kívül, amelyet újra elolvastam. Amiatt aggódtál, hogy a páciensed
megölte a gyerekét, igaz?

150 Csak Könyvek

 – Hát, azt nem mondanám, hogy aggódtam. Csak próbáltam kideríteni az igazságot, mert ő
tagadja a vádat.
– O? Ez érdekes. Mit mond a dologról?
– Megkérdeztem tőle, mi lett a babával, mivel Gaunt atya említést tett róla, és kétségkívül
az volt a legnyomósabb ok, ami miatt bezárták ide, és ő azt mondta, a gyerek Názáretbe ke-
rült, aminek nem volt valami sok értelme.
– Igen, hát, azt hiszem, én tudom, mit akar mondani.
Itt, Sligóban Názáret-háznak hívják az árvaházat. Már nem laknak benne árva gyerekek.
Nagyrészt öregotthonként működik, de én próbálok beutalni oda embereket, ha tehetem, in-
kább, mint hogy… Tudod.
– Á, értem, hát, ez nagyon is beleillik a képbe.
– Bele bizony. És meg kell mondanom, hogy nagyon igazságtalan, sőt törvénytelen dolog
lett volna Gaunt atya részéről, ha ilyen szörnyű dolgot sugalmaz, miközben tudja, hogy nem
igaz. A szavai lehetséges értelmezése után kutatok az agyamban. Csak arra tudok következ-
tetni, hogy úgy értette, a nő spirituálisán ölte meg a gyermekét. Hiszen abban az időben úgy
tartották, a törvénytelen gyerek magával cipeli az anyja bűnét. Talán erre gondolhatott a mi
vállalkozó kedvű lelkipásztorunk. Ennyi idő távlatából legyünk vele nagyvonalúak. Már
amennyiben az derül ki, hogy a nő nem ölte meg a gyereket, persze.
– Mit gondolsz, átmehetnék a Názáret-házba, és megkérdezhetném, hogy van-e valami
nyilvántartásuk?
– Hát, azt hiszem, átmehetsz. Régebben, persze, nagyon zárkózottak voltak az ilyen
ügyekben, hacsak nem értette valaki a módját, hogy szóra bírja őket. Biztos vagyok benne,
hogy ösztönösen ma is a titkolózás felé hajlanak, de ahogy a hasonló intézmények közül oly
sokat, őket is érték az utóbbi időben ilyen-olyan vádak. Sok Názáret-ház van, és egyiket-
másikat azzal vádolták, hogy a múltban igen szörnyű kegyetlenségeket követtek el. Úgyhogy
talán segítőkészebbek lesznek, mint várnád. Azt pedig már megszokták, hogy velem dolguk
van. Velem mindig nagyon segítőkészek. Apácák, persze. Eredetileg kolduló rend voltak.
Igazán fennkölt elgondolás.
Aztán Percy egy darabig nem szólt semmit. „Meditált”, ahogy Bet mondta volna.
– Volt még valami – folytatta. – A nyíltság jegyében, azt hiszem, elmondhatom neked.
Sajnálatos módon a bizalmas dokumentumaink közé tartozott. Belső vizsgálat, tudod, meg
ilyesmi.
– Ó, igen? – mondtam eléggé óvatosan.
– Igen. A páciensedre vonatkozóan. Volt itt egy Sean Keane nevű ember, egy ápoló, aki a
jelek szerint maga is kissé fura volt agyilag, hogy egy pillanatra laikus szóhasználattal éljek,
nos, ő panaszt emelt egy másik ápoló ellen. Na most ez régen történt, persze, még az ötvenes
évek végén, nem is volt ismerős a feljegyzéseket készítő fickó neve, Richardsonnak hívták.
Sean Keane azzal vádolta ezt a Brady nevű másik ápolót, hogy hosszú időn át fenyegette, és,
attól tartok, molesztálta a páciensedet. Őt úgy írják le, mint „egészen kivételes szépségű” nőt,
ha megbocsátasz. Tudod, William, már a sietős kézírásból is meg tudtam állapítani, hogy a
feljegyzés készítője nem szívesen írta le, amit írt. Szinte hallom is, ahogy mondod, hogy nem
sok minden változott.
De én nem mondtam semmit. Csak bólintottam, hogy bátorítsam Percyt.
– Szóval azt hiszem, ezen a ponton az a döntés született, hogy átviszik a páciensedet
Roscommonba, és hagyják, hogy az ügyet belepje a por.
– És mi lett az állítólagos molesztálóval?
– Hát, az elég tragikus volt, mert egészen nyugdíjig itt maradt, egyértelműen le tudtam kö-
vetni a jelenlétét egészen a hetvenes évek végéig. De hát tudod.
– Tudom bizony. Nagyon nehéz dolgok ezek.
– Igen – mondta Percy. – A csónak mindig viharban hánykolódik, és az ember igyekszik,

Csak Könyvek 151

hogy ne hintáztassa meg még jobban.
– Igen – mondtam.
– Szintén nem túl meglepő módon Roseanne Clearrel együtt Sean Keane is eltűnik a nyil-
vántartásból, tehát bizonyára elküldték. Richardson nyilván a viszonylagos békét tartotta szem
előtt.
Aztán ott ültünk kettesben, és ezen elmélkedtünk, talán az is eszébe jutott mindkettőnknek,
hogy változott-e egyáltalán bármi is.
– A nő anyja itt halt meg. Tudtad? 1941-ben.
– Nem tudtam.
– Bizony, bizony. Súlyos elmebaj.
– Ez nagyon érdekes. Fogalmam sem volt róla.
– Furcsa, hogy ilyen közel vannak egymáshoz a kórházaink, és mégse találkozunk soha –
mondta Percy.
– Éppen erre gondoltam útközben.
– Hát, ilyen az élet.
– Ilyen az élet – ismételtem.
– Nagyon örülök, hogy ma átjöttél – mondta Percy. – Megpróbálhatnánk rendszert csinálni
ebből.
– Köszönöm, hogy utánajártál ennek a dolognak. Nagyon hálás vagyok, Percy.
– Semmi gond – mondta. – Nézd, fölhívom a Názáret-házat, és szólok nekik, hogy várja-
nak, meg hogy ki vagy, meg miegymás. Rendben?
– Köszönöm, Percy.
Barátságosan kezet ráztunk, de talán mégsem annyira barátságosan, gondoltam. Mindket-
tőnknél érződött némi habozás. Ilyen az élet, de még mennyire, hogy ilyen.

A Názáret-háznak az a része, ahova irányítottak, új volt, de mintha máris áthatotta volna

bizonyos nyomasztó komorság, amely az efféle intézmények sajátja, ha nem is volt annyira
zord, mint a régi menhely. Fiatalkoromban úgy gondoltam, hogy a betegek és őrültek lakhely-
ének derűs, vonzó látványt kell nyújtania, egyfajta vidám, ünnepi hangulatot kell sugároznia,
hogy enyhítse az emberi nyomorúságot. De lehet, hogy az efféle helyek olyanok, mint az álla-
tok, és csak annyira tudják levedleni foltjaikat, csíkjaikat, mint a leopárd vagy a tigris. A nyil-
vántartást egy apáca vezette, aki hozzám hasonlóan az előrehaladott középkorúság, ha ugyan
nem az öregkor éveit taposta, és könnyített, modern viseletben volt. Félig-meddig fátylat és
palástot vártam. Elmondta, hogy a jó Percy már telefonált, neveket, dátumokat említett, és
biztosított felőle, hogy ő tud is némi információval szolgálni nekem. Avagy „hírekkel”, ahogy
ő fogalmazott.
– De ha igazán a végére akar járni ennek a dolognak, akkor el kell mennie Angliába –
mondta.
– Angliába?
– Igen – felelte azonosíthatatlan vidéki kiejtéssel, amelyet én azért azonosítottam, hogy
monaghani, vagy még északabbi. – Itt is van egy hivatkozás, de a szóban forgó nevekkel kap-
csolatos dokumentumok a Bexhill-on-Sea-i rendházunkban vannak.
– És mit keresnek ott, nővér?
– Hát, azt nem tudom, de amint azzal ön is tisztában van, ezek régi dolgok, és Angliában
talán többet is megtud majd.
– De él még a gyerek? Volt egyáltalán gyerek, aki idekerült?
– Van hivatkozás a névre, és ez az egyik bexhilli nővérünk, Declan nővér ügye volt, aki,
persze, innen származott. Már nem él, nyugodjék békében. És természetesen ő is McNulty
volt, Grene doktor. Tudta, hogy az öreg Mrs. McNulty is itt volt nálunk öregkorában? Igen.
Kilencvenéves korában halt meg. Itt vannak előttem a papírjai, Isten nyugosztalja. Isten nyu-

152 Csak Könyvek

gosztalja mindkettőjüket.
– Föl tudná hívni Bexhillt?
– Nem, nem, az ilyen ügy nem telefontéma.
– Mrs. McNulty lánya apáca volt Angliában?
– Pontosan. Mrs. McNulty a rend nagy barátja volt. Maradt utána egy kis vagyon, és azt
ránk hagyta. Nagyszerű asszony volt, és én jól emlékszem rá. Aprócska nő volt, olyan kedves
arcú, hogy olyat még nem látott, és mindig mindenkivel megpróbált jót tenni.
– Biztosra veszem, hogy így volt – mondtam.
– Igen, igen. Ő maga is fátyolt akart ölteni, de amíg a férje élt, nem tehette meg, és hát a
férje nem elélt kilencvenhat éves koráig, meg aztán ott voltak a fiaik is. Lehet, hogy nem tet-
szett volna nekik. Szabad megkérdeznem, hogy ön katolikus-e, Grene doktor? Merthogy a
kiejtéséből ítélve angol.
– Katolikus vagyok, igen – mondtam könnyedén, feszélyezettség nélkül.
– Akkor nyilván tudja, milyen furcsák vagyunk mi – mondta a kis apáca.

Furcsa lelkiállapotban autóztam vissza ide. Azon tűnődtem, milyen különös, hogy az em-
berek jártukban-keltükben hagynak maguk után pár nyomot, amelyeket meg lehet nézni, és
töprengeni is lehet rajtuk, de hogy valaha is igazán meg lehet-e őket érteni, abban kételked-
tem. Úgy tűnt, Roseanne valóban sokat szenvedett, ahogy attól tartottam is. Milyen szörnyű,
hogy valaki előbb elveszíti a gyermekét, bárhogy is történt, aztán meg valami nyomorult állat
„udvarlásának” van kitéve, akinek ő csak arra kell, hogy kedvét töltse rajta. Gyanítottam azt
is, hogy miután elválasztották a kisbabájától, vagy elvesztette, vagy akár megölte, ha netán
Gaunt atya állítása mégis helytálló, talán akkor vált meg az ép eszétől is. Az ilyen trauma
könnyen idézhet elő egészen radikális pszichózist. Roseanne nyilván igen könnyű prédája
lehetett a személyzet soraiban előforduló kellemetlen alakoknak, hála a „kivételes szépségé-
nek”. Isten legyen hozzá irgalmas. Az aszott öregasszonyra gondoltam, aki itt,
Roscommonban lakik. Bármennyire is szakember vagyok, bevallom, hogy nagyon sajnálom
őt. És visszatekintve bűntudatom is van miatta. Igen. Elsősorban azért, mert alighanem hajla-
mos lettem volna ugyanazt tenni, mint Richardson.
Másrészt azon gondolkodtam vezetés közben, hogy kevéssé valószínű, hogy időt tudok
szánni az angliai útra. És azt gondoltam magamban, hogy egyébként is mi az Isten haragját
csinálsz te, William? Tudod jól, hogy nem fogod javasolni a közösségbe való visszabocsátá-
sát. Át kell majd helyezni valahova (megjegyzés: nem a sligói Názáret-házba, és mindent
egybevéve nem is a Sligói Elmekórházba), mert nyilván túl idős ahhoz, hogy bármi más szóba
kerülhessen. Akkor meg miért forszíroztam ezt a dolgot? Hát, az igazság az, hogy vigaszt
merítettem belőle. Meg aztán volt benne valami, aminek nagyon nehezen tudtam ellenállni.
Azt hiszem, ezt az egész nekibuzdulást a gyász egyik formájának kell tekintenem. Így gyá-
szoltam Betét meg úgy általában az emberi élet természetét. Az emberi lények sorsát, általá-
ban véve. De, gondoltam, Anglia egy kicsit messze van, bár el kell mondanom, hogy szeret-
ném kideríteni az igazságot Roseanne gyermekével kapcsolatban, vagy a gyermek hiányával
kapcsolatban, ha már idáig eljutottam. De pillanatnyilag túlságosan leterhel a munkám (a ko-
csiban próbálom leírni a még meglevő gondolataim egy verzióját, ami soha nem könnyű), és
talán, mivel az élet legsorsdöntőbb, legfontosabb részei végső soron, úgy tűnik, az alvó orosz-
lán jellemvonásait mutatják, hagynom kéne őket aludni. Régi történet ez, ugyan mi célt szol-
gálna, ha most előásnám? És akkor nyilallt belém az igazi gondolat. Az, hogy mindvégig
rossz szemszögből vizsgáltam ezt a kérdést. Hiszen ha ennek a gyereknek van valami írásos
nyoma, akkor talán nem nyújtana ez vigaszt Roseanne-nak, még akkor is, ha nem tud kapcso-
latba lépni az illetővel, hogy „mielőtt meghalna”, még megtudja, hogy végül is sikeresen vi-
lágra hozott valakit? Vagy ez csak további mentális sérülést és traumát idézne elő? Vajon
kapcsolatba akarna-e lépni azzal az emberrel, és az az ember vajon… ó, a közmondásos Pan-

Csak Könyvek 153

dora szelencéje. Hát, hát, úgy sincs időm, gondoltam. De nem szívesen hagyok fel a kutatás-
sal.
Aztán szokás szerint leparkoltam a kocsit, és bementem a kórházba. Meghallgattam az
ügyeletes nővér napi beszámolóját, és ő egyebek mellett elmondta nekem, hogy Roseanne
Clear nehezebben lélegzik, és még a belgyógyászati kórterembe is féltek levinni, annyira in-
gatagon egyensúlyozott élet és halál között, de végül Wynn doktor felügyelete alatt sikerült
átköltöztetni, és oxigénmaszkot kapott. A tüdőnek kilencvennyolc százalékosan kell funkcio-
nálnia ahhoz, hogy elegendő gázcsere legyen a vénás vér artériás vérré való átalakításához, és
az ő tüdeje csak hetvennégy százalékosan funkcionál, olyan mértékű a pangás. Bár végered-
ményben ő is „csak egy páciens a sok közül”, el kell mondanom, hogy mindez roppant mód
aggasztott, és nagyon bántott. Olyan sietve mentem be a közeli belgyógyászati kórterembe,
mintha Roseanne már akár meg is halhatott volna, és megmagyarázhatatlan módon nagyon
megkönnyebbültem, amikor életben találtam, bár eszméletlen volt, és kellemetlen hangot
adott, amikor lélegzett.
Miután ültem ott egy darabig, kezdtem nagyon henye alaknak érezni magam, mert az iro-
dámban jócskán várt még rám papírmunka. Bementem hát, és nekiestem az irathalomnak. A
nyomtatvány- és levélkupac alján volt egy csomag, egy paksaméta papír, amelyet egy hatal-
mas, használt borítékba rejtettek, méghozzá egy olyan borítékba, amelyet pár napja fölbontot-
tam, és a szemétkosárba dobtam. Valaki kihalászta onnan, és belerakta ezeket a lapokat. Kék
golyóstollal írták tele őket, nagyon szép, apró betűs kézírással, föl kellett tennem hozzá az
olvasószemüvegemet, pedig ezt, persze, igyekszem elkerülni, merő hiúságból.
Nem tartott sokáig, mire rájöttem, hogy Roseanne életének történetét tartom a kezemben,
amelyet a jelek szerint ő maga írt. Teljesen el voltam képedve. És egyből, de elég furcsa mó-
don meg is örültem annak, hogy nem használtam ki az alkalmat aznap, amikor Roseanne el-
mondta nekem, hogy van egy gyereke. Hiszen most így is itt van előttem minden, anélkül
hogy úgy érezném, a szakmám fortélyait, trükkjeit felhasználva kierőszakoltam, hogy „elárul-
ja” magát. Tudtam, hogy nem lesz időm rendesen elolvasni az anyagot, amíg aznap (azaz teg-
nap) este haza nem érek, de azt máris láttam, hogy Roseanne bőven méri az információt, szö-
ges ellentétben azzal, ahogy élőszóban válaszolgatott nekem. De vajon honnan került elő az
irománya? És vajon ki tette az asztalomra, mert nyilván nem maga Roseanne, ugye? Becs-
ületbeli kötelességem volt, hogy John Kane-re gyanakodjak, mivel ő járt be a legnagyobb
rendszerességgel a szobájába. Vagy valamelyik ápolóra. Persze, amilyen felfordulás volt ma
Roseanne szobájában, bárki lehetett. Átszóltam telefonon az ápolószemélyzet szobájába, és
megkérdeztem, hogy tud-e valaki a dologról. Doran, aki eléggé rátermett és kellemes modorú
férfi, azt mondta, majd végigkérdez mindenkit. Hol van John Kane? – kérdeztem. Doran azt
mondta, Kane otthon van az intézet mögött, az egykori istállóban kialakított kis lakásában
(hamarosan azt is lebontják). Hozzátette, hogy Kane rosszul érezte magát, és a reggeli munká-
ja elvégzése után kérte, hogy hadd feküdjön le. Wynn doktor készséggel elengedte. Hiszen
nyilvánvaló, hogy John Kane nem egészséges ember.

Úgy olvastam el Roseanne történetét, mint az életét kutató tudós, fejben egyeztettem a té-
nyeket, eseményeket.
Olvasás közben először azt éreztem, hogy kiváltságos vagyok. Milyen furcsa is elgondolni,
hogy titokban írta, mint egy szerzetes a kolostor kódexmásoló szobájában, miközben én végig
azon fáradoztam, hogy értékeljem az állapotát, és gyakorlatilag nem jutottam semmire. Mell-
bevágó volt az érzés, hogy talán nekem szánta a sorait.
Az ő verziója sokban különbözik Gaunt atyáétól, nem utolsósorban az apjának, illetve az
apja élményeinek a hosszas leírása. Roseanne ahhoz képest, hogy gyakorlatilag senkit sem
ismer, és élete utolsó hatvan-egynéhány évét elmekórházban töltötte, számomra időnként
meglepő módon ünnepli az életet és az embereket. Még mindig számos rejtély van. De meg-

154 Csak Könyvek

próbáltam összehangolni azt a keveset, amit tudok, és olyan nevekre bukkantam, amelyeket
örömmel ismertem föl. A Percy Quinn nyilvántartásában szereplő Sean Keane például a jelek
szerint John Lavelle fia volt. Úgy tűnik továbbá, hogy bizonyos fokú agykárosodást szenve-
dett. Van egy ember, akit megkérdezhetek erről, mert az a gyanúm, hogy John Kane azonos
Sean Keane-nel. Egyfajta furcsa lojalitásról, védelmezésről szól ez a történet. Az apja arra
kérte, hogy viselje gondját Roseanne-nak, ő pedig, úgy tűnik, mindent megtett a cél érdeké-
ben, ami tőle telt.
Arra, hogy ki vitte el Roseanne gyermekét, nem igazán kapunk választ, és tény, hogy az
apja munkáját illetően ellene szólnak a bizonyítékok. Ha viszont ebben téved, akkor más köz-
lései is lehetnek „tévesek”. Nem vehető tehát készpénznek, amit írt, de talán az ő története is
van annyira hitelt érdemlő, mint Gaunt atyáé, aki oly mértékben épelméjű, hogy ennek fényé-
ben az épelméjűség már-már nemkívánatos dolognak tűnik.
Azt hiszem, bizton feltételezhetem, hogy John Lavelle ügyében hamisan vádolták meg
Roseanne-t, hacsak nem értem félre, amit írt, ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy az ak-
kori idők erkölcsei szerint – majdnem azt írtam, erkölcsi fertőjében – épp elég bűn volt az is,
hogy olyan helyzetben látták vele, épp elég volt a puszta gyanú. Az erkölcsnek is megvannak
a maga polgárháborúi, amelynek sokan áldozatul esnek a maguk idejében, a maguk helyén.
De miután Roseanne teherbe esett, végképp kárhozatra volt ítélve. Egy férjes asszony, aki
soha nem volt férjnél. Ezt a csatát soha nem nyerhette volna meg.
Amint leírtam mindezt, egyből kicsinyes aggályaim támadtak. Például a „téves” szó hasz-
nálatát illetően. Mi a baj Roseanne elbeszélésével, ha ő őszintén hiszi, hogy igaz? Talán nem
egyfajta szeszélyes, kiszámíthatatlan őszinteség vezeti a legtöbb történetíró tollát? Gyanítom,
hogy igen. Roseanne elmesél egy nagyon őszinte, sőt megható történetet arról, hogy az apja
meg akarta mutatni neki, hogy minden tárgy ugyanolyan gyorsan zuhan, a kalapácstól a ma-
dártollig. Úgy tizenkét éves lehet, amikor ez történik (most megint bele kell néznem a kézira-
tába, nehogy én írjam át a dolgokat). Igen, nagyjából tizenkét éves lehet. Aztán jönnek a te-
metőben lezajlott borzalmas események, majd a patkányfogás, és végül, amikor Roseanne
nagyjából tizenöt éves (a francba, megint puskáznom kell), az apja halála. Gaunt atya szerint
viszont a lázadók gyilkolták meg az apját, és először éppen a kerek toronyban próbáltak meg
végezni vele, amelyre Roseanne oly gyengéd szeretettel emlékezik vissza, a száját teletömték
madártollal, és bunkókkal, azaz fakalapácsokkal ütötték, és ha poszttraumás stresszben gon-
dolkodunk, valószínűnek hangzik, hogy tényleg ez történt, és arra utal, hogy Roseanne a túl-
élés érdekében patyolattisztára mosta ezt az emlékét, még időben is visszavitte a viszonylagos
ártatlanság korába. Tapasztalataim szerint azonban ez szokatlanul nagy mértékű érzelemátvi-
tel, mindent egybevéve. Aztán ott van az a tény, hogy a Joe Brady nevű férfi, akihez
Roseanne-nak Gaunt atya kérésére feleségül kellene mennie, és aki megörökli az apja állását a
temetőben, Roseanne elbeszélésében nemi erőszakot kísérel meg, és annak a szövegrésznek
számomra roppant „furcsa” az olvasata. És ez még nem minden, mert Gaunt atya futólag
megemlíti azt is, hogy a sírkövön, amely alá a fegyvereket elásták, ugyanez a név állt, pedig
neki tudnia kellett, hogy mi az igazság. Persze, azt hiszem, Gaunt atyánál, ha talán őszinte is
volt a hő vágytól fűtve, hogy Roseanne-t intézetbe zárassa, szintén elképzelhető, hogy pusztán
rosszul emlékezett, és a nevet, amely halványan rémlett neki, tévesen a sírkövön szereplő
névként adta meg. A rögtönzött, hevenyészett történetírói munkák olvasásakor egyetlen dolog
lehet végzetes: a pontosság alaptalan óhajtása. Pontosság ugyanis nem létezik.
Így aztán, mintegy ezt bizonyítandó, újra megnéztem Gaunt atya eredeti leírását, amelyet
fentebb csak összefoglaltam, nem pedig „áthangszereltem”, és teljes döbbenetemre, sőt szé-
gyenemre azt fedeztem föl, hogy az atya nem írja, hogy Roseanne apjának betömték volna a
száját tollakkal, csak azt, hogy kalapáccsal verték. Valami okból bizonyára az történt, hogy a
vallomás olvasása és az összegzés megírása között eltelt időben az agyam betoldotta ezt a
részletet, szeretném azt hinni, hogy Roseanne-tól loptam, csakhogy akkor még természetesen

Csak Könyvek 155

nem olvastam Roseanne verzióját. Ezen a ponton a legvadabb, legködösebb Laing-féle dzsun-
gelben találtam magam. Már-már visszataszító gondolat a számomra, hogy esetleg intuíció
útján, az éterből vettem volna ezt a motívumot, és öntudatlanul költöttem hozzá, megelőle-
gezve egy történetet, amelyet még nem olvastam. Ez ugyanis mindenféle borzalmas, hatvanas
évekbeli teóriákat sugall, amelyek az idő körkörös és visszafelé irányuló természetéről szól-
tak, és amelyekre én nem vagyok vevő. Van nekünk épp elég problémánk a lineáris narráció-
val és a valódi emlékezettel is. Ugyanakkor kénytelen vagyok levonni a következtetést, hogy
nagyrészt mind Roseanne, mind Gaunt atya olyan valósághűen számol be az eseményekről,
amilyen valósághűen csak tud, amennyire az emberi elme szeszélyei és trükkjei ezt engedik.
Roseanne „bűnei”, amelyeket önmaga történetírójaként elkövet, „mulasztásos bűnök”. Az
apja a toronyban szemléletesen bemutatta neki a gravitáció természetét, majd pár évvel ké-
sőbb ugyanabban a toronyban megpróbálták megölni az apját, és ő mindkét eseménynek
szemtanúja volt, de az utóbbit nem volt hajlandó rögzíteni. Az a megközelítés tehát, amelyre
először hajlottam, hogy traumatikus memóriának minősítsem Roseanne emlékezetét, amely
időben áthelyezi és meghamisítja a történet egyes részleteit, és megváltoztatja a szereplők
életkorát, ha valószínűtlennek is tűnt, valójában túl egyszerű volt. Aztán ott volt, természete-
sen, a saját furcsa „beszúrásom” – ó, jaj, ó, jaj. Persze, persze, éppenséggel nem kizárt, hogy
Roseanne hosszú-hosszú évekkel ezelőtt anekdotaként elmesélte nekem a kalapácsok és a
tollak esetét, én pedig egyszerűen elfelejtettem. És amikor olvastam a toronyról Gaunt atya
tanúvallomásában, az előhozta az emléket. És tényleg, még most is, miközben kifejtem ezt az
elméletet, miközben „kiagyalom”, mintha rémlene valami halvány emlék arról, hogy
Roseanne meséli nekem a történetet. Tragikus! De ha ezt félretesszük, van ebben a következ-
tetésben valami jó is. Kijelenthetem Isten előtt (na hiszen, éppen őelőtte – hallom a saját han-
gomat), hogy hitem szerint nem hamis, vagy akár csak egymással versengő történeteket írtak
ők, hanem a maguk emberi módján mindketten jórészt igazat mondtak, és mindkettőjük ver-
ziójából hasznos igazságok szűrhetők le, amelyek a „tények” helytálló volta fölött állnak, és
túlmutatnak azon. Kezdem azt hinni, hogy tényszerű igazság nincs is, bár máris ott cseng a
fülemben Bet hangja: – Tényleg, William?
Akárhogy is, Roseanne verziójának olvasása arra indított, hogy rávegyem magam az angli-
ai útra. Hiszen úgy tűnik, majdhogynem nekem szánta a történetét, legalábbis időnként mintha
hozzám címezte volna, talán mint barátjához, és én nem csupán kötelességemnek érzem, ha-
nem erősen vágyom is rá, hogy a végére járjak ennek a dolognak, és megnézzem, mi a végál-
lomás. Nemigen tudom elképzelni, hogy ezzel bármit is elérhetek, hiszen Wynn doktor nem
számít rá, hogy Roseanne még visszanyeri az eszméletét, „nagyon szomorú hírnek” nevezte
az állapotát, és azt kérdezte tőlem, van-e Roseanne-nak hozzátartozója, akit értesítenem kell.
Természetesen nyugodt szívvel mondhattam, hogy nincs. Nem hittem, hogy van. Egy terem-
tett lélek sincs, aki ebbe a kategóriába tartozhat, leszámítva azt a rejtélyes gyereket. Ez pedig
eggyel több ok arra, hogy Angliába utazzak, hogy arra a valószínűtlen eshetőségre is felké-
szüljek, hogy valakit mégis értesítenem kell ennek az asszonynak a halála esetén, aki egyesek
szemében talán egy senki, az én szememben viszont immár baráttá avanzsált, és egyfajta iga-
zolásává az itt végzett munkámnak meg az olyan-amilyen pályaválasztásomnak.
Soha nem szabad elfelejtenem, hogy életem legfájdalmasabb pillanatában Roseanne odalé-
pett hozzám, és a vállamra tette a kezét, ami talán végtelenül egyszerű gesztus, de kedvesebb
a számomra, és többet segített rajtam, mintha egy egész királyságot ajándékoztak volna ne-
kem. Ezzel a gesztussal Roseanne gyógyítani próbált engem, engem, akinek állítólag gyógyí-
tanom kellene őt. És mivel a jelek szerint gyógyításra nemigen futja tőlem, azért talán még
lehetek a hétköznapi emberi lélek csodájának felelősségteljes tanúja.
Mélységes hálát adok a sorsnak, hogy nem használtam föl Gaunt atya tanúvallomását,
hogy nem faggattam Roseanne-t annak alapján akár agresszívan, akár finoman, akárhogy, és a
saját ösztönömre hallgattam. Most már látom, hogy a faggatózással erőszakot tettem volna

156 Csak Könyvek

Roseanne emlékezetén. Hasonlóképpen az ő elbeszélése sem használható a további kutakodás
eszközeként.
A legfőbb gondolatom az, hogy békén kell őt hagyni.

Hamarosan útra készen álltam, de indulás előtt még úgy döntöttem, írok egy levélkét John
Kane-nek, hátha az írott szónak több esélye van rá, hogy eljusson hozzá.

Kedves John! – írtam. – Tudomásomra jutott néhány jócselekedete, amelyekkel –

páciensünket, Roseanne Cleart, korábban Mrs. McNultyt segítette. Azt hiszem, tudom, ki volt
a maga apja, John, ugye, John Lavelle, a hazafi volt az? És nagyon szeretnék föltenni magá-
nak néhány kérdést, miután visszajöttem Angliából, ahol reményeim szerint megtudhatok
egyet-mást Roseanne Clear gyermekéről. Utána talán eszmét cserélhetnénk az ügyről.
Üdvözlettel stb.

Reméltem, hogy tudja majd értelmezni, amit írtam. A „hazafi” szót használtam, nehogy fe-
nyegetésnek vegye, hogy leleplezem. Azt sem tudtam kizárni, hogy teljesen téves az elméle-
tem, és John Kane csak bámulja majd az irományomat, mint egy őrült zagyvaságait.
Én nemigen tudtam értelmezni ezt az egészet, de azért útnak indultam.
A Dublin-Gatwick járat volt a legolcsóbb, így aztán öt órát kellett autóznom kelet felé. Azt
hiszem, Roseanne-t meglepné, ha megtudná, hogy már Sligónak is van reptere, egy webolda-
lon láttam, méghozzá nem akárhol, hanem Strandhillben. De azok a kis gépek csak Manches-
terbe repülnek.
Természetesen magammal vittem az útlevelemet, valamint az összes Roseanne-nal kapcso-
latos iratot, ami a birtokomban van, a története kétféle verzióját, és egy levelet a sligói apácá-
tól. Nagyon is tisztában voltam vele, milyen híresen, avagy hírhedten zártak ezek a régi in-
tézmények, csakúgy, mint a miénk, ennek oka részben a félelem, részben a hatalomvesztés,
sőt talán a másokért való aggódás is belejátszik. Félünk, hogy az igazság nem mindig kívána-
tos, hogy egyik dologból következik a másik, hogy a tények nem csak előre, a megoldás felé
vezethetnek, hanem visszafelé, a sötét árnyak közé is, időnként pedig azokba a változatos kis
földi poklokba, amelyeket egymásnak teremtünk. Ezért hiába volt kedves az apáca, aki
egyébként nem ajánlotta föl, hogy telefonál Bexhillbe, vagy bármilyen más módon közbenjár
az érdekemben, és hiába karolta föl az ügyet Percy, egyáltalán nem lepett volna meg, ha a
hallgatás falába ütközöm, vagy más módon gördítenek elém akadályokat.
Természetesen magammal vittem Roseanne Religio Medicijét is, hátha. Most pedig azt is
be kell vallanom, hogy a repülőn, kockáztatva, hogy apám megfordul a sírjában, kinyitottam a
könyvet, merészen kivettem belőle a levelet, és fölbontottam, hátha segít valamit. Nem tu-
dom, miért gondoltam, hogy segíthet. Lehet, hogy alantasabb indíték vezérelt, a puszta kot-
nyelesség és kíváncsiság.
Nagyon meglepett, amikor megláttam, hogy Jack McNulty a feladó. Újra megnéztem a
postabélyegzőt, és rádöbbentem, hogy a levél írója maga is idős ember volt már. A kusza
ákombákomai mindenképpen erre utaltak. A feladó címeként a swansea-i King James Kórház
volt megadva. A levél itt van előttem, úgyhogy akár be is másolhatom ide, hogy legyen belőle
még egy példányom.

Kedves Roseanne!
Itt fekszem a swansea-i kórházban, és sajnálatos módon vastagbélrák támadott meg. Azért
írok neked, mert érdeklődtem utánad, és azt a remélhetőleg megbízható információt kaptam,
hogy még élsz. Én a magam részéről megkaptam a menetparancsot, és azt hiszem, ez Isten
akarata, de valószínűleg nem sokáig élek már. El kell mondanom, hogy igencsak érdekelt az
élet, és élveztem az itteni látogatást, ahogy mondani szokás, de ha bemondják az ember hívó-

Csak Könyvek 157

számát, akkor menni kell. Nem tudom, tudsz-e róla, hogy katonáskodtam a háborúban, büsz-
kén jelenthetem, hogy Indiában, a Hajbár-hágó közelében szolgáltam a gurka lövészezreddel,
bár németeket, japánokat vagy éjféleket nem láttam. Ha viszont a moszkitók a németek olda-
lán harcoltak volna, akkor biztosan elveszítjük a háborút. Azért írok neked, mert amikor az
emberrel közlik, hogy elmegy, sok minden eszébe jut. Például az, hogy a feleségem, Mai, miu-
tán hosszú küzdelmet folytatott az alkohollal, ötvenhárom évesen halt meg. Bár annak idején
sok borsot tört az orrom alá, soha, egy pillanatig sem bántam meg, hogy feleségül vettem,
mert valósággal bálványoztam őt. Ugyanakkor azt hiszem, egyesekkel arrogánsan, bántóan
viselkedett, különösen veled. Ezért írok neked. Erősen nyomják a lelkemet a sok-sok évvel
ezelőtt történtek, és ezt el akartam mondani. Arra nincs szükség, és úgy hiszem, esély sincs rá,
hogy megbocsáss nekem, de azért írok neked, hogy elmondjam, mennyire bánom, és hogy
szinte nem is tudok mit kezdeni vele, mint az életünk eseményével. Persze, mindez nagyon-
nagyon régen volt, de mégsem annyira régen, hogy ne tűnne úgy, mintha tegnap történt volna,
és gyakran fölbukkan a gondolataimban, álmaimban. El akartam mondani neked, hogy Tom
újra megnősült, és gyerekei is születtek, bár ezt talán nem akarod hallani. Tom úgy tíz éve
gyomorbántalmak miatt meghalt a roscommoni közkórházban, és addigra meghalt a második
felesége is. Rólad soha nem beszéltünk, bár sűrűn találkoztunk, és én úgy éreztem, kimondat-
lanul is mindig ott lebeg kettőnk közt ez a téma, valahányszor együtt vagyunk. Az az igazság,
hogy olyan eseménye volt ez az ő életének, amely örökre megváltoztatta, utána már mindörök-
re más ember lett, soha többé nem volt az a régi, lezser Tom, akit ismertünk.
Erre talán azt mondod, úgy kell neki, így van ez rendjén, nem tudom. Talán igazad is van.
Most anyámról írnék néhány szót, aki, mint tudod, az események fő mozgatója volt abban a
nehéz időszakban. Olyan dolgokat írok meg róla, amelyeket csak most, haldokló emberként
közölhetek veled, és talán csak így, arctalanul, a levél fedezéke mögé bújva. Mert az is igaz,
hogy a te… majdnem azt írtam, „ügyedet”, de érted, mire gondolok, szóval rá nem jellemző
szigorral kezelte.
Úgy húsz éve, amikor ő volt halálán, elmondta nekem a születése történetét. Sligóban időn-
ként pusmogtak arról, hogy törvénytelen gyerek volt, bár lehet, hogy neked ez nem jutott a
füledbe. Szóval az az igazság, hogy örökbe fogadták, miután az igazi anyja fiatalon meghalt,
és a gazdag családja, akik eleve ellenezték a házasságot, kiagyalt egy tervet, hogy megszaba-
duljanak a gyerektől. Anyám édesanyja egy Lizzie Finn nevű presbiteriánus nő volt. Az igazi
apja pedig katonatiszt volt, és úgy tűnik, anyámat az ő tisztiszolgájának adták oda, aki, per-
sze, katolikus volt, hogy a sajátjaként nevelje. Elég homályos történet, de pár évvel anyám
halála után a saját szememmel láttam a szülei házasságlevelét a dublini Christ Church szé-
kesegyházban. Hogy mennyire könnyebbült volna meg anyám, ha tudja, hogy össze voltak
házasodva, azt nem tudom. Lehet, hogy a mennyországban az ilyesmi csekélységnek számít.
Tomnak szintén volt rá alkalma a halála előtt, hogy elmondja nekem a titkát, amely bizo-
nyos értelemben inkább érint téged, mint anyámé, és amelynek hallatán talán nem érted majd,
hogy anyám miért nem tanúsított több együttérzést irántad. Tom ugyanis bevallotta, hogy csak
az anyánk közös, mert az ő apja nem Öreg Tom, bár hogy ki az, azt nem tudta, pedig próbálta
megtudni, nem utolsósorban anyánktól. Anyánk azonban ezt a titkát soha nem osztotta meg
senkivel, és magával vitte a férfi nevét a sírba. Nem szabad elfelednünk, hogy csak tizenhat
éves volt, amikor én megszülettem, és nem sokkal több, amikor világra jött a testvérem (job-
ban mondva féltestvérem), Tom.
Hogy miért mondom el neked mindezt? Természetesen azért, mert ez, ha föl nem is menti,
de talán magyarázatot ad anyámnak arra a mindennél erősebb óhajára, hogy Tomnak ne kell-
jen olyan zűrzavaros életet élnie, mint neki, és arra, hogy annyira a rabjává vált a feddhetet-
lenségről kialakított saját elképzelésének, amennyire csak az olyan ember tud, aki úgy gondol-
ja, hogy elbukott.
Eneas? A hatvanas években a hadügy-minisztériumon keresztül kinyomoztam, hogy Lon-

158 Csak Könyvek

donban, a Kutyák szigetén él egy ócska szállóban. Egy este oda is mentem, de azt mondták,
nincs otthon, menjek vissza másnap. Másnap délelőtt azonban csak füstölgő romhalmazt ta-
láltam a szálló helyén. Lehet, hogy Eneas megrémült a hír hallatán, hogy Sligóból kereste
valaki, lehet, hogy azt hitte, a régi ellenségei voltak, akik még ennyi év után is meg akarják
gyilkolni, és ő maga gyújtotta föl a szállót, hogy eltüntesse a nyomait. Vagy talán tényleg kö-
vettek engem valakik, miközben őt kerestem, és ők végeztek szegénnyel. Bármi is történt, utána
soha többé nem bukkantam a nyomára. Végérvényesen eltűnt. Gondolom, meghalt, nyugodjék
békében.
Eddig a levelem, lehet, hogy nem tudsz mit kezdeni vele. De nagyon nyomja a lelkemet.
Roseanne, az igazság az, hogy Tom szeretett téged, de kudarcot vallott ebben a szerelemben.
Attól tartok, mindannyian szerelmesek voltunk beléd, nem is kicsit. Bocsáss meg nekünk, ha
tudsz. Isten veled.
Tiszteletteljes üdvözlettel:
Jack

Bármilyen mércével mérve furcsa és váratlan levél. Volt benne egy s más, amit nem egé-
szen értettem. Persze, mindjárt reménykedni kezdtem, hogy csak Roseanne szobájának nyir-
kos levegője zárta vissza a borítékot, és ő egyszer régen fölbontotta. Az biztos, hogy megőriz-
te, hacsak nem elfelejtette, miután fölbontatlanul betette a könyvbe. Az is lehet, hogy ez az
egyetlen levél, amelyet valaha is kapott. Jézusom. Erősen a gondolataimba voltam merülve,
amikor a gép leszállt a Gatwicken, annyi szent.
Bexhill úgy nyolcvan kilométerre van Gatwicktől Angliának azon a részén, amely annyira
angol, hogy már-már nem is az, hanem valami más, valami megnevezhetetlen. Vattacukor és
régi csaták szagát árasztják a nevek. Brighton, Hastings. Bexhill azon a tengerparton fekszik,
amely a sors iróniája folytán milliónyi gyerekkori nyaralás helyszínéül szolgál, bár nem hin-
ném, hogy a régi idők árvái is ezt mondanák róla. Amikor a repülőjáratokat nézegettem az
interneten, meg azt, hogy hogyan jutok el Bexhillbe, találtam egy vitaoldalt, ahová az akkori
idők túlélői írtak. Lángnyelvként csapott ki a szavakból a be nem gyógyult sebek okozta fáj-
dalom. Az ötvenes években egyszer belefulladt a tengerbe két kislány, és miközben a társaik
csatárláncot alkotva megpróbálták kimenteni őket, az apácák groteszk módon a parton imád-
koztak. Olyan ez, mint egy ellopott festmény a megmagyarázhatatlan kegyetlenség múzeu-
mából. Bevallom, hogy ekkor eszembe jutott Mrs. McNulty lánya, és azt is bevallom, hogy
valami okból szívből reméltem, hogy ő nem volt ott azok között az imádkozó apácák között.
Ha Roseanne gyermeke ott kötött ki a negyvenes években… Ezek a kusza gondolatok jártak a
fejemben, amikor vonatra szálltam a Victoria pályaudvaron.
Úgy tűnik, az a sorsom, hogy megörökítsem az utókor számára az efféle intézmények döb-
benetes sivárságát. Elmaradhatatlan, állandó jellemvonásuk ez. A bexhilli Názáret-ház sem
kivétel. Az egykori lakók történetei mintha ott lennének a habarcsban, mint azok az ősi tenge-
ri kagylók, mintha ott lennének a téglák vörös színében. Le se lehet mosni őket onnan, gon-
doltam. Már a hely csöndje is másféle csöndeket sejtetett. A bejárati ajtón becsöngetve egy
csapásra nagyon kicsinek és nagyon idegennek éreztem magam, mintha magam is árva gye-
rekként érkeznék ide. Hamarosan nyílt az ajtó, elmondtam a világi nővérnek, aki kijött, hogy
mi járatban vagyok, és végigvezettek a hosszú folyosón, a sötéten csillogó linóleumon, a
masszív mahagónibútorok között, amelyek közül az egyiket egy olasz Szent József-szobor
díszítette. Tudom, hogy Szent József volt az, mert ott volt a neve a talapzaton. A nő egy ajtó-
nál megállt, mosolygott, én is mosolyogtam, és beléptem a szobába.
Amolyan kis ebédlő volt, legalábbis volt benne egy asztal, rajta néhány tányéron szendvics
meg sütemény, és egy teríték nekem, teáscsészével együtt. Nemigen tudtam, mit csináljak, így
hát leültem, és azon gondolkoztam, vajon jó helyen járok-e, illetve én vagyok-e az, akinek
ezen a jó helyen járnia kell. De hamarosan besuhant a szobába egy magas, mosolygó apáca, és

Csak Könyvek 159

teletöltötte a csészémet egy porcelán teáskannából. Észrevettem, hogy a kannát a bexhilli ten-
gerpartot ábrázoló kép díszíti.
– Köszönöm, nővér. – Nem tudtam, mi mást mondhatnék.
– Bizonyára nagyon éhes a hosszú út után – mondta az apáca.
– Hát, igen, köszönöm szépen.
– Utána Miriam nővér fogadja.
Kissé zavartan eszegettem, majd amikor végeztem – az apáca mintha a hatodik érzékével
találta volna ki, hogy ez mikor történt meg, mert azt a rengetet ételt senki se tudta volna egye-
dül elpusztítani –, még jobban bevezettek a kolostor belsejébe, és végül betessékeltek egy
kisebb szobába.
A helyiségben a szokásos iratszekrények álltak. Egyből megcsapott az elhallgatott titkok és
a történelem szele. Gyanítottam, hogy azok az iratszekrények olyasmiket rejtenek, amihez az
emberek csak ügyvéddel férhetnek hozzá, ha egyáltalán. És mindezek fölött egy takaros kül-
sejű, tésztaképű apáca uralkodott.
– Miriam nővér? – kérdeztem.
– Igen – mondta. – Ön pedig Grene doktor.
– Az vagyok – mondtam.
– És ha jól tudom, azért jött, hogy betekintsen bizonyos iratokba?
– Igen, és van is nálam néhány dokumentum, amelyek segíthetnek az azonosításban…
– Kaptam egy telefont Sligóból, így már hozzákezdtem a dologhoz, mielőtt ön megérke-
zett.
– Á, értem, ezek szerint mégis telefonált a nővér, pedig mintha azt mondta volna…
– Ez az akta kettős hivatkozást tartalmaz – mondta Miriam nővér, és kinyitott egy vékony
dossziét. – A gyermek, akit keres, nem sokáig maradt nálunk.
Erre majdnem azt mondtam, hogy hála Istennek, de sikerült bent tartanom a szavakat.
– Bár az akta elég régi időszakra vonatkozik, tudomásom szerint az anya még él, és termé-
szetesen maga a gyermek…
– Tehát volt gyerek, van gyerek?
– Ó, igen, teljességgel igazolható módon – felelte a nővér széles mosollyal. Nem mindig
tudom pontosan elhelyezni az ír kiejtéseket, de azért óhatatlanul tippelek, és most azt gondol-
tam, az apáca talán Kerry megyéből, vagy legalábbis mindenképpen a nyugati országrészből
származhatott. A nő kissé hivatalos szóhasználata, gondolom, abból fakadt, hogy régi ismeret-
ségben állt a rábízott iratokkal. Meg kell mondanom, hogy szimpatikus volt, nagyon udvarias,
és intelligensnek látszott.
– Eddig minden világos? – kérdezte.
– Ó, igen.
– Van egy születési bizonyítvány – mondta ezután. – Megvan azoknak a neve is, akiknek
örökbe adták a gyermeket. Ez utóbbi személyek azonban soha nem látták az előbbi dokumen-
tumot, vagy csak nagyon futólag. Épp csak annyi időre, hogy tudják, a gyermek ír, egészsé-
ges, és katolikus.
– Ez ésszerűen hangzik – mondtam, eléggé ostobán, gondoltam, amint elhagyták a számat
a szavak. Az az igazság, hogy mindemellett kicsit féltem is ettől a nőtől, volt benne valami
ijesztő.
– Az ok, ami miatt a közösségben fölmerült bizonyos fokú óhaj, hogy otthont találjanak a
gyermeknek, természetesen a Declan nővérhez fűződő rokoni kapcsolata volt, Isten nyugosz-
talja őt. Fiatalkoromból jól emlékszem rá. Bűbájos nyugat-írországi asszony volt, igazi büsz-
kesége az édesanyjának és nekünk is. A maga idejében a legjobb kolduló apácának számított
Bexhillben. Pedig az nagyon nagy dolog volt. És az árvák nagyon szerették. Nagyon szeret-
ték.
Ezt szelíd, de egyértelmű nyomatékkal mondta.

160 Csak Könyvek

 – Óhajt esetleg később kijönni, és megnézni a nővér kis síremlékét? – kérdezte ezután Mi-
riam nővér.
– Ó, nagy örömömre szolgálna…
– Igen. Mi itt Bexhillben tisztában vagyunk azzal, hogy a negyvenes években minden egé-
szen más volt, és én személy szerint úgy gondolom, lehetetlen visszamenni oda az időben, és
pontosan érzékelni a különbségeket. Talán még magának dr. Who-nak se menne könnyen. –
A nő megint elmosolyodott.
– Ez bizony nagy igazság – mondtam, de én magam is egyből éreztem, milyen fellengző-
sen hangzott. – Már a mentálhigiéné területén. Isten bocsássa meg. Ugyanakkor az embernek
muszáj…
– Megtennie, amit tud?
– Igen.
– Hogy jóvátegye és orvosolja a sérelmeket? Nagyon meglepett, hogy ezt hallom a nővér-
től.
– Igen – mondtam, és zavarba ejtett a váratlan őszintesége.
– Egyetértek – felelte a nővér, és a higgadt, biztos kezű pókerjátékos mozdulatával letett
elém az asztalra két dokumentumot. – Ez a születési bizonyítvány. Ez pedig az örökbefogadá-
si irat.
Előrehajoltam, elővettem az olvasószemüvegemet, és megnéztem a két papírlapot. Azt hi-
szem, egy pillanatra a szívverésem is elállt, és a vér is megfagyott az ereimben. Egy röpke
pillanatra megszűnt folyni az az ezernyi kis folyó és patak. Aztán újra beindult a vérkeringé-
sem, erőteljesen, már-már fájdalmasan lendült mozgásba.
A gyermek neve William Clear volt, a szülőanyja Roseanne Clear, pincérnő. Az apa nevé-
hez az volt beírva, hogy Eneas McNulty, katona. A gyermeket a Cornwall megyei Padstow-
ban élő Mr. és Mrs. Grene-nek adták örökbe 1945-ben.
Kábán ültem Miriam nővér előtt.
– Nos? – szólalt meg szelíden. – Szóval nem tudta?
– Nem, nem, természetesen nem… én itt hivatalos… hogy segítsek egy gondjaimra bízott
idős hölgynek…
– Úgy gondoltuk, talán tud róla. De nem tudtuk biztosan, hogy tudja-e.
– Nem tudtam.
– Van itt még más is, feljegyzések a hetvenes években Declan nővér és egy bizonyos Sean
Keane között lezajlott beszélgetésekről. Azokról tud valamit?
– Nem.
– Mr. Keane mindenáron meg akarta találni magát, és Declan nővér a segítségére tudott
lenni. Megtalálta magát Mr. Keane?
– Nem tudom. Nem. Igen.
– Ön most össze van zavarodva, és ez természetesen érthető. Olyan ez, mint a cunami,
igaz? Valami végigsöpör magán. És elsodor mindent, embereket, tárgyakat.
– Nővér, bocsásson meg, azt hiszem, mindjárt rosszul leszek. Az a sok sütemény…
– Ó, igen, persze – mondta Miriam nővér. – Erre parancsoljon.
Miután valamelyest összeszedtem magam, hátravolt még egy bizarr élmény, a „nagyné-
ném” sírjának megtekintése. Ezután sietve elhagytam a rendházat, és visszautaztam London-
ba.
Azt kívántam, erősen kívántam, epedve vágytam rá, hogy bárcsak Bet még élne, és el-
mondhatnám neki – ez volt az első gondolatom.
Utána viszont minden egyes gondolatomon csak a fejemet csóváltam. Az utastársaim biz-
tos azt hitték, parkinsonos vagyok. Nem, nem, az lehetetlen. Nem volt a fejemben olyan ajtó,
amelyen bejuthatott volna ez az információ.
Az öreg hölgy, akinek hosszú éveken át a létezéséről is alig vettem tudomást, és aki mos-

Csak Könyvek 161

tanában mégis annyira megragadta a képzeletemet, az öreg hölgy a maga furcsaságával, a
történeteivel, a vitatott cselekedeteivel, és igen, a barátságával, az anyám.

Siettem vissza, siettem haza, mondhatni. Az utazás hosszú órái alatt nemigen tisztult ki a
fejem. De hazafelé tartottam, méghozzá sietve, mert hirtelen úrrá lett rajtam a félelem, hogy
meghal, mire odaérek. Senkinek se tudtam volna megmagyarázni ezt az érzést. Színtiszta,
hamisítatlan érzés volt, semmi más. Gondolat nélküli érzés. Hogy odaérjek, menjek, menjek
tovább, és érjek oda. Átszáguldottam Írországon, biztos vagyok benne, hogy komplett őrült
módjára vezettem. Ügyetlenül leparkoltam a kórházam parkolójában, és a személyzetnek oda
se köszönve, öles léptekkel bemasíroztam a kórterembe, erősen remélve, hogy ő még ott van.
Az ágya körül behúzták a függönyt, bár senki más nem feküdt a kórteremben. Azt gondoltam,
ó, igen, hát persze, hogy ez a vége, már meghalt. Bekukucskáltam a függöny résén, és azt
láttam, hogy az éber, eleven arca néhány fokkal elfordul, és csúfondárosan néz rám.
– Grene doktor! – mondta. – Hát merre járt? Úgy néz ki, visszajöttem a halálból.

Megpróbáltam elmondani neki, akkor és ott. De nem voltak hozzá szavaim. Meg kell vár-
nom, hogy megjöjjenek a szavak, gondoltam.
Ő mintha megérzett volna valamit, ahogy ott tébláboltam a függöny résében. Az emberek
többet tudnak ösztönösen, mint tudatosan, az eszükkel (orvosi szempontból talán kétes gondo-
lat, de ez van).
– Szóval, doktor úr – szólalt meg –, kiértékelt engem?
– Micsoda?
– Megvan rólam a szakvélemény?
– Ó, igen. Azt hiszem, igen.
– És mi a verdikt?
– Az, hogy maga feddhetetlen.
– Feddhetetlen? Alig hiszem, hogy állíthatnánk ilyet földi halandóról.
– Ártatlan. Tévedésből utalták be ide. Bocsánatot kérek. Bocsánatot kérek a szakmám ne-
vében. Bocsánatot kérek a magam nevében is, egy olyan ember nevében, aki nem mozdult
meg, nem szánta rá magát már korábban, hogy mindennek utánanézzen. És tudom, hogy a
bocsánatkérésem a maga számára hasznavehetetlen és visszataszító.
Bármilyen gyönge volt, most elnevette magát.
– Ugyan – mondta –, ez nem igaz. Megmutatták nekem az új kórház prospektusát. Gondo-
lom, megengedi, hogy ott maradjak egy darabig?
– Ez kizárólag a maga döntésén múlik. Maga szabad ember.
– Nem voltam mindig szabad ember. Köszönöm magának a szabadságomat.
– Megtiszteltetésnek veszem, hogy én jelenthettem be – mondtam, és ez hirtelen nagyon
furcsán és hivatalosan hangzott, de ő ezen könnyedén túllépett.
– Idelépne az ágyam mellé? – kérdezte.
Úgy tettem. Nem tudtam, mi a szándéka. De ő csak megemelte egy kicsit a kezemet, és
megrázta.
– Nem tudom, megengedi-e, hogy megbocsássak magának – mondta.
– Istenem, hát persze – feleltem.
Ekkor rövid csönd állt be, épp csak annyi időre, hogy átsuhanhasson az agyamon egy egész
sor gondolat lehelete.
– Hát, akkor megbocsátok – mondta.

Másnap délelőtt átmentem a régi istállóépületbe. Föl akartam tenni pár kérdést John Kane-
nek, amíg még megtehetem, és erre most még több okom volt, mint addig. Tudtam, hogy
csöppet sem valószínű, hogy tud rájuk válaszolni, sőt az sem, hogy akar. Úgy gondoltam, az a

162 Csak Könyvek

legkevesebb, ha hálás köszönetet mondok neki a különös jótéteményeiért.
John Kane-nek azonban híre-hamva se volt. A lakrésze egyetlen szobából állt, amelyben
volt egy régimódi gramofonszekrény, az a fajta, amelyiknek ki kell nyitni a jobb kéz felőli
ajtaját, hogy ki tudjon jönni a hang, mert a mögött az ajtó mögött bújik meg egy egyszerű, fa
hangfal. Á szekrény gyárilag kialakított bemélyedésében (a bristoli Shepherds cég volt a gyár-
tó) ott sorakoztak Benny Goodman, Bubber Miley, Jelly Roll Morton, Fletcher Henderson és
Billy Mayerl lemezei. Egyébként üres volt a helyiség, leszámítva a takaros kis vaságyat, ame-
lyet kezdetleges virágmintákkal kivarrt ágytakaró borított. Egyből eszembe jutott Mrs.
McNulty munkája, ahogy Roseanne leírta. Nincs kétségem afelől, hogy John Kane az akarata
érvényesítése céljából, vagyis azért, hogy elérje azt, ami szerinte Roseanne-nak a legjobb volt,
minden lehetséges módon nyomást gyakorolt a McNulty családra és a titkukra. A titok: az
első feleség, aki jog szerint nem létezett, és akiről Tom McNulty második családja valószínű-
leg soha nem is hallott. Az őrült feleség, aki nem is volt feleség, de ennek ellenére hús-vér
ember volt. Biztos vagyok benne, hogy Mrs. McNulty és a kedves lánya mindent megtettek,
ami emberileg lehetséges, hogy a kedvében járjanak John Kane-nek, olyannyira, hogy még az
új nevemet is elárulták neki, meg az addigi élettörténetemet. Nem tudom, mit szándékozott
tenni, miután rám talált, csak feltételezhetem, hogy miután megtudta, hogy csodák csodájára
éppen pszichiáteri képesítésem van, alkalmazkodott a helyzethez, és jobb tervet agyalt ki az
eredetinél, amely, ha egyszerűen arról volt szó, hogy összehoz minket Roseanne-nal, eredmé-
nyezhette volna azt is, hogy én nem akarok találkozni vele, vagy a találkozás után utasítom el.
Hiszen miért is ne utasítottam volna el, ha egyszer így tett mindenki más?
Hát, mindez csak feltevés. Nem történelem. De engem egyre inkább gondolkodóba ejt a
kérdés, hogy ugyan mi is az a történelem. Lehet, hogy csupán jólfésült, decens mondatokba
öntött emlékezet, és ha igen, vajon mennyire megbízható? Én azt mondanám, hogy nem na-
gyon. És mégis belátom, hogy ennek az álnok, csalóka, megbízhatatlan valaminek a fényénél
éljük életünket, sőt ennek fényénél őrizzük meg az épelméjűségünket is, ahogy a hazaszerete-
tünket is a félremagyarázások és valótlanságok papírvilágára építjük. Talán ilyen a természe-
tünk, és talán rejtélyes módon ebből is fakad a fajtánk dicső képessége, hogy legjobb,
legidőtállóbb építményeinket akkor is föl tudjuk építeni, ha az alapjuk csupán por, és semmi
több.
Meg kell emlékeznem arról a kubai szivardobozról is, amely John Kane ágya mellett he-
vert a padlón, és miután kinyitottam, kiderült, hogy félig üres. Vagy félig tele van.
Egyébként nem találtam semmit, leszámítva ezt a különös és fontos kis levelet, amely a
gramofon tetején hevert:

Kedves Green Doktor!

Nem vagyok angyal, de a csecsemőt elvittem a szigetről. Szaladtam vele az orvoshoz. Sze-
retnék beszéni magával, de muszáj elmennem. Most aszt kérdezi, mér tettem meg ennyi min-
dent Roseanne-ért és a válasz az hogy azér mer szerettem az apámat. Az apámat Peerpoint
ölte meg. Rábeszéltem Sing dokit hogy írjon magának levelet és csoda volt hogy megírta és
hogy maga idejött. Örülök hogy idejött. Eccer el akartam mondani magának az igazat és most
eljött az ideje. Maga tuggya az igazat ebbe biztos vagyok és kérem most hogy tuggya ne dobja
el magától az annyát. Senki se tökéletes köztünk nézzen csak rám de nem ez a lényeg. Ha nem
bizonyságot nyert szeretettel megyünk a mennyország kapujához, Szent Peter nem tud been-
gedni minket. Most elbúcsúzom Grene doki bocsásson meg és Isten is bocsásson meg nekem.
Üdvözlettel:
Seanín Keane Lavelle (John Kane)

Ui.: Doran támadta meg aszt a leitrimi nőt, aszt amelyik bisztonságba hazaért.

Csak Könyvek 163

 A személyzetből senki sem tudta, hol van John Kane. Nem úgy tűnt, mintha összecsoma-
golt volna, vagy bevette volna magát a kórház mögötti erdőbe, hogy ott haljon meg. Egysze-
rűen nyomtalanul eltűnt. Természetesen értesítettük a rendőrséget, és biztos vagyok benne,
hogy a gardái nyitva tartják a szemüket, és a föld alól is előkerítik. Max Doran, az ápoló, aki-
re John Kane utalt, egész fiatal fickó, igen jóképű, és barátnője van, és bizalmasan bevallotta
nekem, hogy ő molesztálta a leitrimi nőt, amit szemmel láthatóan szégyell, és ami még fonto-
sabb, fél. Vallott, de aztán visszakozott. Mihelyt végeznek az ügyvédek, bíróság elé fog állni,
de ez még eltarthat egy darabig. Mivel a kórház megszűnik, a személyzetet pedig szélnek
eresztik, nem mondhatom, hogy az eset aláásta a munkafegyelmet. Talán elértünk valami kis
eredményt. Szeretném hinni, hogy elindultunk a pácienseink biztonsága felé vezető úton, de
sajnos, nem vagyok ekkora sült bolond.

164 Csak Könyvek

 22. fejezet
Eljött az ősz, és Roseanne új lakóhelye kifejezetten jó. A célszerűen, a legmodernebb fel-
fogás szerint megépített kórház tényleg, igazán menhely, méltó erre a régies és vonzó hangzá-
sú névre. Az ő korában, persze, csak idő kérdése az egész, de hát mi nem? Sok jó ember halt
meg úgy, hogy még az én koromat sem érte meg. Sok olyan nap van, amikor hallgatag, nehe-
zen kezelhető, nem hajlandó enni, és ridegen, nyersen rám förmed, hogy minek jöttem. Néha
pedig azt mondja, nincs rá szüksége, hogy bejárjak hozzá.
Ahogy John Kane, én is próbálom kiválasztani az alkalmas pillanatot. Nagyon is értem,
milyen nehéz lehetett neki.
Egyik nap, amikor menni készültem, Roseanne fölállt, megtette a köztünk lévő tíz-húsz
centis távolságot, mint egy pergamenfoszlány, majd átölelt, és köszönetet mondott nekem.
Még a csontjai is lefogytak. Annyira megindított, hogy majdnem elmondtam neki. De végül
mégsem tettem.
Azt hiszem, attól félek, hogy bár remélhetőleg elégedett velem, mint orvosával és barátjá-
val, a fiaként talán csalódást okoznék neki, mivel nem vagyok elegendő kárpótlás a szenvedé-
seiért – egy nevetséges, szolid, korosodó, összezavarodott angol-ír férfi. Ezen túlmenően attól
is félek, hogy rossz értelemben véve, orvosilag, fizikailag sokkolnám. Erről talán konzultál-
hatnék Wynn doktorral, de az is lehet, hogy az orvostudomány hatáskörén, az ő tudományán,
az én tudományomon jóval túlmutató sokkhatás lenne ez. Félő, hogy Roseanne-ban eltörne
valami finom, gyönge, törékeny dolog, amit a mi ügyetlen kezünk nem tudna megreparálni.
Megrepedhetne a szívóssága legbelső magva. De azt hiszem, várhat a dolog, nyugodtan vár-
hat. A lényeg az, hogy biztonságban van, és a gondját viselik. És szabad.
Miután hazajöttem Angliából, a következő hónapban lebontották a kórházat. Az a döntés
született, hogy kontrollált robbantással csinálják, úgy, hogy miután a földszint a levegőbe
repül, a négy felső szint összeomlik. Aznap délelőtt mintha azt néztem volna végig, ahogy
eltörlik a föld színéről az életemet, drótokkal, dinamittal és csodaszép számításokkal. Egy kis
dombon álltunk mindannyian, úgy négyszáz méterre az épülettől. A kitűzött egész órában a
tűzszerész lenyomta az indítógombot a dobozon, és egy örökkévalóságig tartó másodperc
múlva hatalmas robajt hallottunk, és az öreg épület alapzata habarcs és ősrégi kövek tüzes
koszorújában semmivé lett. Ezután a hatalmas építmény azonnal megindult a föld felé, régi
kontúrjainak csak az emléke lebegett az égbolt előterében. Mögötte pedig egy angyal látszott,
a kórházzal azonos magasságú, szárnyait kelet-nyugati irányban kiterjesztő, óriás tűzember.
Nyilvánvaló, hogy John Kane volt az. Körbepillantottam, és megkérdeztem a társaimtól, hogy
ők is látták-e, amit én láttam. Úgy néztek rám, mint egy őrültre, és gondolom, miután elvesz-
tettem az elmegyógyintézetemet, és immár csak egy irdatlan nagy, tátongó űrt igazgathattam,
amelyet egy hihetetlen jelenés, egy angyal töltött be, gondolom, őrült is voltam.
Persze, a gyász láttatta velem az angyalt. Most már tudom. Azt hittem, hogy szépen túlju-
tottam Beten, hogy már veszélytelen az emléke, pedig ez még csak a kezdet volt. A gyász
körülbelül két évig tart, ahogy mondják, a gyászolóknak írt kézikönyvekből vett banális köz-
hely ez. Az anyánkat azonban már akkor gyászoljuk, amikor még meg se születtünk.
El fogom mondani neki. Amint megtalálom hozzá a szavakat. Amint eljutunk a történetben
odáig.

Ma megint elautóztam Sligóba. A város szélén elhaladtam a köztemető mellett, és eszembe

jutott, hogy vajon mit művelt az idő a betonszentéllyel meg a több hektáron sorakozó sírok-
kal. Végül beugrottam Percyhez is, és megköszöntem neki, hogy segített. Nem tudom, megle-
pődött-e. Az biztos, hogy amikor elmondtam neki, mi történt, leesett az álla, és pár másodper-

Csak Könyvek 165

cig megrökönyödve nézett rám. Aztán fölállt az íróasztala mögül. Én az ajtónál álltam, mert
nem tudtam eldönteni, hogy egészen belépjek-e, vagy inkább félig kint maradjak, hogy ne
zavarjam.
– Drága öregem – mondta.
Nem is tudom, azt hittem, mindjárt megölel. Vigyorogtam, mint egy gyerek, én legalábbis
úgy éreztem, majd boldogan felnevettem. Csak ekkor esett le igazán, hogy mi a helyzet. Elé-
gedetten jelenthetem, hogy az egész ügy középpontjában, Roseanne történetével meg az
enyémmel meg mindennel együtt, egy nagyon egyszerű érzés állt.
El akartam mondani Percynek, hogy szerintem nem igazán az a kérdés, hogy Roseanne
igazat írt-e magáról, vagy igazat mondott-e, vagy hitte-e, hogy amit ír és mond, az igaz, sőt
még csak nem is az, hogy ezek a dolgok önmagukban véve igazak-e. Nekem úgy tűnt, csak az
a fontos, hogy aki mindezeket írta és mondta, az imádni való, eleven, tökéletes ember. El
akartam mondani Percynek, bizonyos fokig meg akartam neki gyónni, hogy egyáltalán nem
sikerült „segítenem” Roseanne-on, nem sikerült fölfeszegetnem a múlt lezárult fedelét.
Ugyanakkor nem is az volt az eredeti szándékom, hogy segítsek rajta, hanem az, hogy véle-
ményezzem az állapotát. Amikor talán segíthettem volna rajta, a hosszú évek alatt, amíg az
intézetben volt, többé-kevésbé magára hagytam. El akartam mondani Percynek, hogy ő segí-
tett saját magán, ő beszélt saját magához, ő hallgatta meg saját magát. És ez igazi győzelem.
És azt is el akartam mondani, hogy az apja dolgában nekem végeredményben jobban tetszett a
Roseanne által állított valótlanság, mint Gaunt atya igazsága, mert az előbbiből egészség su-
gárzott. És hogy azt is gondolom, hogy ha a csodálatos Amurdat Singh nem hív
Roscommonba, valószínűleg soha nem lettem volna gyakorló pszichiáter, és hogy nem hi-
szem, hogy valaha is jó pszichiáter voltam, bármit is gondoljunk arról, hogy jó ember voltam-
e vagy sem. És hogy Roseanne-tól sokat tanultam az emberi hallgatás rejtélyéről meg a kérde-
zés feladatától való meghátrálás hatékonyságáról. De képtelen voltam elmondani ezeket a
dolgokat.
Aztán Percy tett egy megjegyzést, amely talán sértő is lehetett volna, de én úgy gondolom,
igazából amolyan rövid összegzés volt a részéről, amelyre ő kifejezetten büszke volt, én pedig
az adott körülmények között hálás voltam érte.
– Hamarosan nyugdíjba mész – mondta –, de sok szempontból mégis mintha csak most
kezdenéd.
Aztán még egyszer köszönetet mondtam Percynek, visszamentem a kocsimhoz, és kiautóz-
tam Strandhillbe. Roseanne leírása alapján nagyjából tudtam az utat, és úgy mentem oda,
mintha már máskor is jártam volna ott. Az anglikán templomhoz érve, amely szófogadóan ott
állt, ahol állnia kellett, kiszálltam a kocsiból, és körülnéztem. Ott volt a Knocknarea, ahogy
Roseanne oly sokszor leírta, fölágaskodva, mintha menekülne vissza a múltba, a távoli, meg-
ismerhetetlen múltba. A hegy alatt pedig ott volt a Sligói-öböl, jobb kéz felől Rosses Point
meg a Ben Bűiben, ahol Willie Lavelle-t megölték, és a Coney-szigetre vezető jelzőoszlopo-
kat is láttam még a parton. A sziget egy kis összehordott halom volt csupán, nem volt rajta
más, csak néhány mező és ház. Szinte ki sem tudtam mondani magamban, hogy ez a szülőhe-
lyem. Valahol mindennek a szélén, eléggé stílszerűen, hiszem Roseanne is az általunk ismert
világ peremén élt mindig, meg John Kane is. A világ legszélén születtem tehát, és még most,
a mentális betegek őreként is ösztönösen egy hasonló helyen vertem föl a sátramat. A szigeten
túl, a távolban, ott volt a Fémember hűséges, örökké a vízre mutató alakja.
Bal kéz felől pedig ott volt a kis falu, mondanám, hogy nem sok minden változott, de per-
sze sokkal több ház van ma Strandhillben, mint Roseanne idejében volt. De azért lent, a part
közelében ki tudtam venni egy régi szálloda homlokzatát meg a nagy homokbuckát is, amely-
ről a falu a maga egyszerű nevét kapta, és még egy szerény táncterem bejáratát is látni véltem.
Úgy tűnik, jól választottam ki a napot, mert amikor leautóztam a tengerpartra, útközben
szemrevételezve az ágyút és az ártalmatlan víztömeget, azt láttam, hogy a tánctermen munká-

166 Csak Könyvek

sok dolgoznak. Egy építővállalat táblája azt hirdette, hogy itt idővel apartmanok épülnek. Ma-
ga a táncterem már-már nevetségesen kicsinek tűnt, a hullámlemez púp éppúgy, mint maga a
homlokzat, amely egykor minden bizonnyal egy tengerparti lakóház része volt. A zászló,
amely annak idején a táncterem nevét hirdette, már nem volt ott, látszott viszont a homlokza-
ton a később fölszerelt, immár elszürkült, berozsdásodott öt vasbetű: P-L-A-Z-A. Egészen
rendkívüli, szinte felfoghatatlan pillanat volt, megelevenedett előttem az épület régen lezárult
története. Eszembe jutott az égő egyenruhájában idegyalogoló Eneas McNulty, a hangszerei-
vel belépő Tom, a csillámló tengerpart mentén Sligóból kiözönlő autók meg a megbízhatatlan
ír nyárba kiáradó dallamok, amelyek talán még Maeve királynő több ezer éves fülébe is elju-
tottak. A száműzetésben élő, élve eltemetett, élénken figyelő Roseanne fülébe pedig biztosan.
A kunyhóját már nehezebb volt becserkészni. Egyszer csak rádöbbentem, hogy már el-
hagytam a helyet, ahol lennie kellett, mert megtaláltam a szemközti nagy ház szép kerítésfalát
meg a kapuját, ahol Jack felesége megalázta Roseanne-t. Először azt hittem, csak szederrel
benőtt romhalmaz maradt a házikóból, de a régi kőkeményt majdnem épségben találtam, igaz,
benőtte a zuzmó meg a kúszó gyomok. A szobák, ahol az elevenen halálra ítélt Roseanne a
büntetését töltötte, már nem voltak sehol.
Besétáltam a romos kiskapu nyílásán, és megálltam a satnya füvön. Nem volt ott semmi
látnivaló, lelki szemeim előtt mégis láttam mindent, hála Roseanne filmszerű leírásának. Nem
volt ott semmi, csak egy elhanyagolt rózsabokor a szedercserjék között, amelyen még virítot-
tak az utolsó, élénk színű virágok. Hiába olvastam el Bet könyveit, rádöbbentem, hogy nem
tudom a nevét. Pedig Roseanne mintha említette volna, vagy nem? Valami, valami… De ha
az életem múlt volna rajta, akkor se tudtam volna fölidézni, hogy mit írt. De csak nyomultam
előre a tövisek és gazok között, gondoltam, emlékül hazaviszek pár virágot Roscommonba.
Egyformák voltak mind, formás, feszesen összezáródó rózsák, kivéve egyetlen ágat, amelyen
másféle, élénk színű, kitárulkozó virágok nyíltak. Éreztem, hogy a szederbokrok a nadrágo-
mat szaggatják, és úgy csimpaszkodnak a kabátomba, mint a koldusok, de ekkor egyszer csak
pontosan tudtam, mit csinálok. Óvatosan lefejtettem a rózsabokorról egy kis ágacskát, úgy,
ahogy a könyvek a szaporításról szóló fejezetben ajánlják, és becsúsztattam a zsebembe, már-
már bűntudatosan, mintha ellopnék valamit, ami nem az enyém.

Csak Könyvek 167

 Utószó
„A történelem lidércnyomás, amelyből fel próbálok ébredni” – mondja Stephen Dedalus
dublini írópalánta James Joyce Ullyssesének (1922) második fejezetében. Ugyanez a szoron-
gató súly nehezedik Sebastian Barry hőseire (még inkább: áldozataira) az 1955-ben született
ír költő, drámaíró és regényíró műveiben. Írországnak a véres függetlenségi háború nyomán
1922-ben létrejövő, majd rögtön polgárháborúval folytatódó önálló állami léte ez a lidérc-
nyomás. Pontosabban az állami léthez tartozó történelmi önkép, a nemzet nagy és szent igaz-
sága, a kincstári közvélekedés, amely hathatósan rejti el az évszázados elszámolatlan ügyeket,
elfojtott emlékeket, a tudatküszöb alá szorult egyéni és csoportos traumákat, a privát életek
privát igazságait. Ennek az önképnek a brutálisan fekete-fehérre egyszerűsített sémáiban (ír
kontra brit, katolikus kontra protestáns, nacionalista kontra lojalista stb.) nincs helye az egyéni
sorsok és kisebbségi életutak egyszeriségének, nem kaphat szót, nem képes megfogalmazódni
a másság és az egyediség igazsága.
Sebastian Barry műveiben – első regényétől (Macker's Garden, 1982 – Macker kertje) és
verseskötetétől (The Water-Colourist, 1983 – Az akvarellista) kezdve ezeknek az egyéni sor-
soknak és kisebbségi életutaknak a krónikásául szegődött. Bármely formában alkosson is,
verseiben, regényeiben vagy – Írországban, Angliában és az Amerikai Egyesült Államokban
nagy sikerrel játszott – drámáiban egyaránt ezekkel a némaságra ítélt, a történelem lidérc-
nyomásának a terhe alatt összeroppanó életekkel foglalkozik. Ezeknek a sorsoknak az irodal-
mi szószólója, mégpedig küldetéses szenvedéllyel, legújabb regényében, az Egy eltitkolt élet-
ben is (eredetileg 2008-ban jelent meg a The Secret Scripture címen, s értékeit máris több
igen rangos irodalmi díjjal ismerték el). Barry – irodalmi formában és a költői-regényírói kép-
zelet hathatós közreműködésével ugyan – voltaképpen történelmet ír: hazája és népe irodalmi-
lag újraalkotott alternatív történetét szegezi szembe a – mondjuk így – „hivatalos”, azaz kö-
zös, közkeletű és kötelező változattal, az egyéni sorsként megélt-elszenvedett történelem fáj-
dalmasan tragikus gazdagságát a közfogyasztásra szánt nemzeti variáns harsány ürességével
és hazug tartalmatlanságával. Művei ennek a „másik” történelemnek az egymáshoz kapcsoló-
dó fejezetei, tulajdonképpen egyetlen irodalmi vállalkozás csupán viszonylag önálló darab-
kái – gyakran megesik, hogy korábbi regények vagy drámák figurái újabb művekben később
ismét szerepet kapnak, például az Egy eltitkolt élet egyik figurájának az életével Barry már a
The Whereabouts of Eneas McNulty (Eneas McNulty holléte) című, 1998-ban megjelent regé-
nyében is foglalkozott.
Mint ahogy az Egy eltitkolt élet főszereplője, Roseanne Clear is szerepelt már Eneas
McNulty életében – mellékalakként, de amint ez az új regényből idővel kiviláglik, igen-igen
fontos mellékalakként. Roseanne százéves öregasszony, aki kerek ötven éve a Roscommoni
Területi Elmekórház lakója. Helyzete viszont most bizonytalanná válik: a kórházat felszámol-
ják, az épületegyüttest hamarosan lebontják. Mivel közben az elmebetegség mibenlétére, il-
letve a betegség kezelésének a mikéntjére vonatkozó szakmai felfogás is megváltozott, az
ápoltakat, ha az új kritériumok alapján épelméjűnek minősülnek, visszabocsátják a társada-
lomba.
Ez Roseanne esetére is vonatkozik. A kórház vezető pszichiátere, dr. Grene, aki eddig nem
sokat törődött az idős asszonnyal, most rendszeresen látogatja, mert megpróbálja felmérni
szellemi állapotát, és kideríteni az asszony előtörténetét, azt, hogy miképp is került elme-
gyógyintézetbe. Közben a maga bajával: öregedésével, kiürült házasságával, majd a felesége
halálával kell megküzdenie, és ennek során mérlegre vetni a maga életét is.
A regény kettőjük, a százéves asszony és a hatvanöt éves férfi páros monológja. Néma
monológ mindkettőjüké, mert írásban történik: Roseanne titokban önvallomást ír, életének

168 Csak Könyvek

tanúságtételét veti papírra, dr. Grene pedig feljegyzésgyűjteménye oldalain nyilatkozik meg, s
keresi az értelmet Roseanne és a maga életében. Az önfeltárás műfaját művelik mindketten, a
gyónásét és a vallomásét, azt a beszédmódot – pontosabban: írásmódot –, amelyet Ágoston és
Rousseau nyomán konfessziónak nevezünk. Mindketten azon igyekeznek, hogy az emlékezés
és a képzelet segítségével birtokába kerülhessenek a maguk igaz történetének, életük egyszeri
és megismételhetetlen lényegének – dr. Grene úgy tudja, hogy Roseanne élettörténetét igyek-
szik rekonstruálni, de idővel egyre nyilvánvalóbb lesz számára, hogy közben akarva-
akaratlanul a sajátjával is ugyanezt teszi.
Roseanne a maga költői erejű vallomásában mintegy visszaköveteli életét azoktól, akik át-
írták, meghamisították, a sémákhoz igazították őt és történetét, akik a szó szoros értelmében
kiírták őt a normális létezésből. Ugyanezen fáradozik Grene doktor is, akinek valóságos filo-
lógusként kell helyreállítania Roseanne életének eredeti „szövegét” (a regény angol címe, a
The Secret Scripture „titkos írást”, „titkos szöveget”, sőt „titkos szentírást” jelent) – miközben
persze szembe kell néznie minden ilyen helyreállító művelet érvényességének a viszonylagos-
ságával és az eredmény „igazságának” a szükségszerű bizonytalanságával is.
A két vallomásos monológszál – amelyet az olvasó természetesen dialógusként fog fel az
egymással váltakozó Roseanne-, illetve dr. Grene-fejezetek olvastán, mivel érzékeli rejtett
összefüggéseiket és egymást visszhangzó mozzanataikat – végül talányosan és valószínűtlen
módon egymásba ér, és a végkifejlet csodájában egyetlen szálba fonódik. Az asszony és az
orvos történetéről végül kiderül, hogy a kezdetektől fogva mindvégig ugyanaz a történet volt:
dr. Grene Roseanne Clear fia, azaz amikor fényt derített páciense életének a rejtélyére, a maga
eredetének a titkához is megtalálta a kulcsot.
S ez a rejtély nem egyszerűen egyvalaki, egy szegény és szerencsétlen életű asszony pe-
remre szorított, kórházfalak mögé rejtett és elfelejtett életének a rejtélye. Roseanne története,
különösen az ír tudatvilágban otthonos olvasó számára, általános érvényű jelképiséget sugá-
roz. A „Roseanne” név a rose, azaz a „rózsa” szót rejti magában – a rózsa viszont az ír roman-
tikus költő, James Clarence Mangán (1803-1849) Dark Rosaleen (Kis fekete rózsa – 1847)
című verse óta Írország szimbóluma, védtelen fiatal lány, aki maga a nemzet az írek jelképtá-
rában – mint ahogy a százéves öregasszony mivoltában is egy szimbolikus nőalakot juttat az
ír olvasók eszébe, az Egyesült írek 1798-as felkelését ünneplő ballada címében megörökített
shan van vocht-ot, a „szegény öregasszonyt”, aki maga a megifjodásra és újjászületésre váró
Írország.
Ennek az egyszerre egyéni, egyszerre közös megifjodásnak és újjászületésnek az ígéretével
zárul a fájdalmasan tragikus történet, Sebastian Barry költői jelképiségű regénye: dr. Grene
Roseanne hajdani kunyhójának a romjai mellett, az elvadult kertben egy rügyező rózsatőre
talál, s hazavisz egy ágacskát róla, hogy elültesse.

Csak Könyvek 169

 Takács Ferenc
„Mit mondhatnék még neked? Valaha éltem az emberek között, és általában véve kegyet-
lennek és ridegnek találtam őket, és mégis tudnék mondani három-négy nevet, akik olyanok
voltak, mint az angyalok.”

Az immár százéves Roseanne McNulty egy elmegyógyintézetben töltötte felnőtt életének

jó részét, ám a kórházat nem sokára bezárják. Orvosára hárul a feladat, hogy kiderítse annak
idején miért zárták be Roseanne-t. A pszichiáter, dr. Grene és az idős hölgy között az évek
során szoros és különleges kapcsolat, már-már barátság alakult ki, Roseanne azonban mégsem
képes megnyílni a férfi előtt. Miközben égeti a vágy, hogy megossza vele hányatott élete tör-
ténetét, csupán a naplójának lapjain tudja őszintén feltárni titkait. Amikor dr. Grene megtalál-
ja a feljegyzéseket, az asszony megdöbbentő erejű visszaemlékezése magával ragadja. Nyo-
mozni kezd rég elfeledett dokumentumok után, és felfedezései mindkettejük életét kizökken-
tik…
Sebastian Barry megejtő szépségű regénye fergeteges sikert aratott az olvasóközönség, va-
lamint a kritikusok körében számos elismeréssel jutalmazták, elnyert több neves irodai mi
díjat, és felterjesztették többek között a rendkívül tekintélyes Man Booker-díjra is. A kötetet
Takács Ferenc értő utószava zárja.

170 Csak Könyvek