Szilágyi N.

Sándor

Mit nem ígértek nekünk a románok Gyulafehérváron?

Nem tudok most hirtelen utánajárni (ha valaki esetleg pontosan tudja,
majd megmondja), hogy az elmúlt száz esztendőben ki és mikor kezdett elő-
ször a „gyulafehérvári ígéretekről” beszélni mint olyanokról, amiknek a telje-
sítésére 1918. december elseje óta hiába várunk (de persze mi akkor se
hagyhatjuk magunkat, amíg azokat nem teljesítik maradéktalanul, mert ha
egyszer valamit nekünk hivatalosan megígérnek, akkor azt tessék be is tar-
tani!). Mindenesetre legalábbis 1989 decemberétől ez már amolyan „szent
mantránk” lett nekünk, hogy „a románok” nem tartották be az ígéreteiket, és
döbbenet, hogy ennyi idő alatt senkinek sem esett le, hogy ott nem is ígértek
nekünk semmit az égvilágon, sőt akarva se tehették volna, hiszen azok a ro-
mánok ott Gyulafehérváron nem is voltak olyan helyzetben, hogy bármit is
ígérhessenek nekünk.
Hanem ezzel valami ennél sokkal nagyobb baj történt, aminek aztán mi
is ihattuk a levét rendesen, és arról meg nemigen beszél senki. Azok az erdé-
lyi románok, akik azt a határozatot megfogalmazták, igen derék, a szó leg-
jobb értelmében véve európai műveltségű úriemberek voltak, akik a nemzeti-
ségi kérdést a legapróbb részleteiig alaposan ismerték, a mindennapi meg-
élésétől az összes jogi vonatkozásaiig minden a kisujjukban volt, és nemcsak
mert addig abban éltek, hanem mert közülük többen is már jó sok éve or-
szággyűlési képviselőként gyakorolták Budapesten az iszapbirkózás művé-
szetét az akkori magyar politikusokkal a nemzetiségek, köztük a románok
jogainak és érdekeinek védelmében. Emellett pedig teljesen lojális állampol-
gárai voltak az akkori Magyarországnak, és eszük ágában se lett volna Ro-
mániához csatlakozni, ha a magyar politikusok nem hozzák őket olyan hely-
zetbe, hogy kénytelenek legyenek belátni: miután már mindent kipróbáltak,
amit csak el lehetett képzelni, más út nem maradt számukra, hogy ettől va-
lahogy megszabaduljanak, csak ez.
Tavaly betűről betűre végigolvastam az Apponyi-törvény teljes parla-
menti vitáját 1907-ből, ami „a nem állami elemi népiskolák jogviszonyairól és
a községi és hitfelekezeti néptanítók járandóságairól” szólt, és már nem is
nagyon leplezve az akkori magyarországi nemzetiségek elmagyarosításának
gyorsítása végett (is) született. Ez a vita kötelező olvasmány kellene legyen
minden parlamenti RMDSZ-képviselőnek, mert ott meg lehet látni, hogy Şte-
fan Cicio-Pop, Vasile Goldiş, Theodor Mihali, Aurel Novacu, Gheorghe Popo-
vici, Alexandru Vaida-Voevod, Aurel Vlad és más (nemcsak román) nemzeti-
ségi képviselők milyen hihetetlenül profi módon tudtak érvelni és helyzetet
elemezni 1907-ben, és mennyire fel voltak ezek készülve minden téren, ami-
lyen professzionalizmust (és tegyem hozzá: eleganciát) ma már parlamentben
el se lehet képzelni. És ugyanakkor sajnos azt is látni lehet, ahogy a magyar
képviselők oda se igen figyelnek rájuk, hacsak azért nem, hogy időnként fö-
lényesen gúnyos és nemegyszer láthatóan rosszindulatú beszólásokkal aka-
dályozzák az éppen beszélőt, mert minek is fárasztanák magukat a gondol-
kozással, mikor tudják, hogy a végén úgyis leszavaznak mindent. (Pont úgy,
ahogy a román parlamentben is szokott történni, ha valamilyen kisebbsé-
gekkel kapcsolatos kérdést kell megvitatni. És ez a sokszor kísérteties hason-
lóság nem azért van, mert akikkel mi vesződünk, azok románok, hiszen am-
ott magyarok voltak, hanem mert tökmindegy, hogy magyar vagy román, a
többség mindenütt többség, és ha a kisebbségek problémáit meg se próbálja
megérteni, akkor a maga hatalmi pozíciójából adódó arroganciával viszonyul
az ilyesmihez.) És miután a nemzetiségi képviselők ízekre szedik az egész
törvénytervezetet, és nem is paragrafusonként, hanem azokon belül kifejezé-
senként mindent, amit csak szükséges, akkurátusan, alapos érvekkel megbí-
rálnak, Apponyi lefitymálóan és némi cinizmussal azt mondja: „a törvényja-
vaslatnak legkeményebb bírálói azt valószínűleg el nem olvasták, vagy leg-
alább figyelemmel el nem olvasták – minek is olvassanak el valamit, a miről
az ítélet már előre készen volt”.
Miután végigolvastam, meg is írtam tavaly egy Facebook-bejegyzésben
(aki ott nem olvasta, annak nagyon ajánlom, mert onnan jobban meg lehet
érteni azt is, miért is lett aztán ebből Trianon), hogy ha ezt velem csinálták
volna végig (románként), 1918. december 1-jén bizony én is ott lettem volna
velük Gyulafehérváron. (Nagy élmény volt különben úgy végigolvasni, hogy
közben, kisebbségi lévén magam is, én végig a nemzetiségieknek szurkoltam
a többséggel szemben, tehát a helyzetből adódóan ezúttal a románoknak a
magyarokkal szemben, és csak csodálni tudtam, milyen árnyaltan és okosan
tudták emberközelből elmondani a mi mai problémáink egy részét is, ahogy
nekünk még nem is nagyon sikerült eddig. Mert a kisebbségiek nagyon tud-
ják érteni egymást, még az utalásokat is. A kisebbségi szolidaritás részemről
is remekül tudott működni, és ez még szép is lehetett volna, ha nem kellett
volna olyan gyakran szégyenkeznem azért, hogy akik olyan gőgös értetlen-
séggel viszonyultak ott mindenhez, azok sajnos magyarok voltak, mint én is.)
De mondom, ezek a román politikusok a magyar államhoz feltétlenül lo-
jális és a végletekig menően törvénytisztelő állampolgárok voltak, és ekkor
még meg se tudott volna fordulni a fejükben, hogy Magyarországtól területi-
leg el akarjanak szakadni, akármilyen mocsok módra bántak is velük a ma-
gyar politikusok, hanem majd csak 1918 elején, mikor megjelentek a wilsoni
elvek a népek önrendelkezéséről, amiket hamarosan nemzetközi jogi elvként
kezdtek tekinteni, akkor kezdtek ezen gondolkozni, mert most már volt erre
nemzetközi jogi alap, és jogszerű lett ezzel egyáltalán foglalkozni. És sokat
hányták-vetették ezt, mert közben meg tele voltak aggodalommal és bizony-
talansággal már a gondolatától is, hogy az erdélyi románok egy olyan ország-
gal egyesüljenek, mint a Román Királyság, mikor ők a Monarchiában egy
korszerű európai politikai kultúrához és jogállamhoz voltak szokva, még ha a
nemzetiségpolitika olyan gyalázatos volt is, a bukaresti politika meg olyan
volt, amilyen, messze elmaradva attól, amit európai mércével egyáltalán ér-
tékelni lehetett volna, és ők ezt tudták jól.
És mikor december 1-jére mégis összegyűltek Gyulafehérvárra, az erdé-
lyi románok 1228 választott képviselője két napig gyötrődött rajta, hogy mit
is foglaljanak bele a határozatukba, amihez mint minimumhoz márpedig ők
ragaszkodnak. A túl rázós pontokat, amikről úgy látták, hogy azokat Romá-
nia most még nem lehet képes elfogadni, mert ahhoz még majd modernizálni
kell rajta egy kicsit, a végén ki is hagyták, mert csak olyat akartak bevenni,
amit megítélésük szerint el lehetett fogadni, és meg is lehetett valósítani. És
mivel nagyon jól tudták azt is, sokkal jobban, mint a magyarok, hogy a nem-
zetiségi kérdés mit jelent (hiszen pont emiatt szánták rá magukat erre a koc-
kázatos lépésre), azt, hogy most akkor mi is legyen a kisebbségekkel, nem ott
kellett kitalálják, hanem egyszerűen fogtak egy passzust Goldiş 1907-es be-
szédéből (ld. a fentebb belinkelt pdf 95–96. oldalán, de érdemes tovább is
elolvasni, mert ott szépen ki van fejtve, mire is gondoltak ők tulajdonkép-
pen), és lerövidítve azt vették be oda, mert pontosan ugyanazt akarták al-
kalmazni az új román állam nem román nemzetiségei esetére is, amit ők a
magyarokkal sehogy se tudtak elérni a maguk számára. (Vagyis mivel ők
nemcsak „politikai keresztények” voltak, ahhoz tartották magukat, hogy: „A
mit akartok azért, hogy az emberek ti veletek cselekedjenek, mindazt ti is
úgy cselekedjétek azokkal”: Máté 7.12). És ezek ott nem ígéretek voltak, nem
is nekünk szóltak, de nem is lehettek azok, hiszen hogy ígérhettek volna ők
abban a helyzetben bármit is, aminek a teljesítése nemcsak rajtuk fog múl-
ni? Hanem azt rögzítették pontokba, amikhez ők az erdélyi románokat képvi-
selve az egyesülés feltételeiként ragaszkodtak, és elvárták, hogy az új román
állam azoknak a modernizációt is szolgáló elveknek a betartásával rendez-
kedjen be, még ha nem írták is oda, hogy ezek a feltételek.
Persze ha nem írták oda, mert számukra ez az ő politikai kultúrájuk
alapján annyira magától értetődő volt, akkor a románok körében eléggé elter-
jedt (és ma is terjesztett) nézet lett, hogy az egyesülés feltétel nélkül történt.
De ha nem feltételek voltak ezek, akkor meg mért kellett vajon rajta mégis
két napon át keményen vitatkozni és véleményeket egyeztetni, és mért sza-
vazták ott le a fiatalok (meg a bukovinaiak) javaslatát, hogy a feltétel nélküli
egyesülést mondják ki?
Mivel pedig ismerték a nemzetközi jog minden csínját-bínját, jól tudták
azt is, hogy ők itt elhatározhatnak bármit, de annak nincs jogi érvényessége,
amíg egy erre felhatalmazott küldöttség ezt hivatalosan át nem nyújtja I.
Ferdinándnak, Románia királyának. Ez december 14-én, lelkes ünneplés kö-
zepette meg is történt Bukarestben. És most azt képzeljük el, mekkora ar-
culcsapás lehetett ezeknek az embereknek, és mit érezhettek ők, mikor Ro-
mánia Hivatalos Közlönye december 26-i számában azt látták, hogy a király
24-én aláírt, két cikkből álló 3631. sz. törvényerejű rendeletében az első
csakis a területek egyesüléséről szól, és utalás sincs benne az ő feltételeikre:
„Az 1918. [az ó naptár szerint] november 18-i / [az új szerint] december 1-ji
gyulafehérvári Nemzeti Gyűlés határozatába foglalt tartományok a Román
Királyság egyesült részei, és azok maradnak mindörökre.” Ennyi. A második
cikk meg arról szól, hogy ennek végrehajtása a miniszterelnök feladata, aki
akkor Ion I. C. Brătianu volt (egyben külügyminiszter is), és ott van az ő „be-
számolója” is (Raport), ami úgyannyira hozzátartozik a dekrétumhoz, hogy
van törvénytár, ahol a kettőt egyben közlik (például itt), és ha az erdélyiek-
nek esetleg még kétségeik lettek volna felőle, hogy jól értették-e, ezeket
Brătianu egyértelműen eloszlatja: a Kárpátokon túli románok „a Gyulafehér-
váron [...] összegyűlt nagy Nemzeti Gyűlésükön kikiáltották a Román Király-
sággal való feltétel nélküli és örökre szóló egyesülésüket”.
(A dekrétumnak egyébként különös pikantériája, hogy ez azóta is meg-
szakítás nélkül hatályban van mind a mai napig, nem is módosították soha,
ami viszont implicite azt jelenti, és esetleg akár úgy is értheti egyszer valaki,
hogy de facto ugyan nem, de jure viszont Romániának száz éve folyamatosan
területi követelései vannak Szerbiával és egy kicsi területre Magyarországgal
szemben, hiszen a gyulafehérvári határozatban, amire hivatkozik, ez van: „A
Nemzeti Gyűlés különösen kinyilvánítja a román nemzet elidegeníthetetlen
jogát az egész Bánságra a Maros, a Tisza és a Duna között”, vagyis a Szerb
Bánátra is, ami ma Szerbia része. A román politikusok pedig valószínűleg
nem is tudnak erről.)
Szóval: itt nem az vezetett a lehangoló végkifejlethez, hogy „a románok”
ígértek volna valamit nekünk, és azt nem tartották volna be. Nekünk ott még
az erdélyi románok se ígérhettek semmit, pedig ők tényleg a lehető legjobban
szerették volna elrendezni a kisebbségek helyzetét is, nemcsak a magukét,
mert ők egy normális jövőre készültek, nem bosszúállásra. Figyeljünk csak
oda, mit mond Vasile Goldiş a gyulafehérvári beszédében, mielőtt felolvassák
a határozatokat: „Az összes románok egyetlen államba való egyesülése csakis
akkor lesz tartós, és csak akkor fogja garantálni a világ jövőbeli történelme,
ha meg fog felelni mindazoknak a kötelezettségeknek, amelyeket az élet új
felfogása ró ránk a kor szelleme által. A civilizációnak ez az új koncepciója
sugallja azt nekünk kötelességként, hogy ne büntessük meg az utódokat a
szülők vétkeiért, következésképpen minden népnek és minden egyénnek,
akik a román földön együtt élnek velünk, ugyanazokat a jogokat és ugyan-
azokat a kötelezettségeket kell majd biztosítanunk. A civilizáció, amely fel-
szabadított bennünket, elvárja tőlünk a tiszteletet, és arra kötelez bennün-
ket, hogy az új államban számoljunk fel minden privilégiumot, és ennek az
államnak az alapjává a munkát és annak teljes megfizetését tegyük.” A baj
abból lett mégis, hogy a bukaresti politikusok nemhogy nem tartották tiszte-
letben az erdélyi románok által világosan rögzített feltételeket, hanem tudo-
másul se vették őket, és ezt aztán az erdélyi románok is nagyon megszívták,
sőt legelőször is őket alázták porig, vagyis pont az lett már a kezdetnél, ami-
től a legjobban tartottak. És hamar kiderült, hogy hiába képzelték azt úgy az
erdélyiek, hogy az egyesülés után ők lehetnek az erős húzóerő Románia mo-
dernizációjában, mert 1921-ben Al. Vaida-Voevod már keserűen panaszko-
dik arról, hogy ők ugyan megértik a regátiakat, de azok nem értik azt, ami
Erdélyben van. És ott még csak nem is a kisebbségek helyzetéről volt szó,
amit aztán végképp nem értettek. Nem mintha személy szerint mind egy szá-
lig buták vagy rosszindulatúak lettek volna, nem erről van szó, hanem az ő
történelmük úgy alakult, hogy nekik ehhez nem lehetett megfelelő politikai
kultúrájuk, és akkor minden, amit az erdélyiek szerettek volna, nekik olyan
felfoghatatlan volt.
Ezt a be-nem-tartott-ígéretezést pedig azért is jó lenne már abbahagyni
(száz év után ideje is lenne már), mert előbb-utóbb úgy kezdi láttatni a dol-
got, hogy nekünk itt semmi más bajunk nincs is, csak az, hogy valakik nem
tartottak be egy ígéretet, mikor pedig nem ez a baj, hanem az, hogy ezt a ki-
sebbségi problémát azóta se sikerült rendesen megoldani, és emiatt az embe-
rek folyton fölösleges erőfeszítéseket kell tegyenek, és van, mikor még szen-
vedniük is kell miatta sokuknak. Ezt pedig nem azért kellene már egyszer
megoldani, mert valami nem is létező ígéretet illene teljesíteni, hanem mert
ezeknek az embereknek sok gondjuk van emiatt, és ezt mindenképpen meg
kell oldani, akár ígért valaki valamit, akár nem, vagy még ha ígért volna is,
azt betartotta-e, vagy nem, ez itt már egy cseppet se számít, hiszen az már
úgyis a múlté, a megoldandó probléma meg a mienk. De ha mi csak ezt a
mantrát hajtogatjuk egymás szomorítására vagy hergelésére, és siránkozunk
az áldozat voltunkon, közben ujjal mutogatva a románokra, válogatás nélkül,
az azt jelenti, hogy már nem látjuk a fától az erdőt, és ezt csinálhatjuk
ugyanígy a következő száz évben is, mert ettől nem változik meg semmi.
Száz év elteltével inkább azon kellene tán elgondolkozni, hogy ha úgy,
ahogy végig ezalatt próbáltuk, nem igazán tudtunk egyről kettőre jutni, ak-
kor nem arról szól-e ez vajon, hogy csak azzal, amivel eddig próbálkoztunk,
nem is lehet ennél többre menni, és akkor változtatnunk kellene a kipróbál-
tan sikertelennek bizonyult eddigi stratégiánkon? Szerintem itt lenne az ideje
észrevennünk, hogy hiába bíztunk mi mindig abban, hogy ha kifogunk hozzá
valami jó konjunktúrát, és el tudunk fogadtatni bizonyos törvényeket, akkor
a helyzet javulni fog, mert az eredmény nem igazán szól e mellett. És hiába
bíztunk abban is, hogy jó lobbizással el tudjuk érni, hogy nemzetközi nyo-
mással kényszerítsék Romániát bizonyos dolgok betartására, mert az se mű-
ködik. Most például nagy reményeket fűzünk ahhoz, hogy a Minority Safe
Pack majd mindent megold helyettünk, ezért is szólok előre, hogy ne csalód-
junk majd nagyot, mikor ki fog derülni, hogy az nem fog megoldani semmit.
Ha elfogadnak is esetleg valami dokumentumot, abban várhatóan olyan álta-
lánosságok lesznek csak, amik nekünk itt igazából már megvannak.
Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha ezek alapján úgy látom, hogy az
ilyenek azért nem tudhattak rendesen működni soha, mert mi a problémáin-
kat valahogy mindig a románok nélkül, őket kihagyva szerettük volna meg-
oldani, úgy, hogy velük minél kevesebb dolgunk legyen. Pedig úgy biztos nem
lehet. Ahhoz, hogy előrébb tudjunk lépni, most már halaszthatatlan, hogy
fogjunk végre neki rendezni az egész magyar–román alapviszonyt, amit a ro-
mánok nélkül biztosan nem lehet megcsinálni. Csak ahhoz, hogy ez egyálta-
lán el tudjon indulni, nekünk nagyon határozottan radikálisnak kellene len-
nünk, mi meg nem merünk, mert nincs hozzá se hitünk, se bizalmunk, se
bátorságunk (sem elég hozzáértésünk egyelőre, tegyem hozzá, de ezt tanu-
lással elég hamar pótolni lehetne), és tapasztalatunk sincs még ebben, ezért
ehelyett csak olyan szánalmasan mérsékelt célokat merünk kitűzni magunk
elé, mint mondjuk a Székelyföld területi autonómiája. Az ilyen gyámoltalan
célok mögött mindig egy olyan szemlélet van, hogy a nagy egész ugyan, ami-
ben vagyunk, úgy rossz, ahogy van, de azzal nem kell foglalkozni, mert azzal
úgysincs mit csinálni, a fontos csak az, hogy érjük el valahogy, hogy annak
egy bennünket is közvetlenül érintő összetevőjét kozmetikázzuk ki valahogy
a felszínen, hogy legalább az legyen rendben úgy-ahogy, a többi meg kit ér-
dekel? De még ha sikerülne is ezt elérni, azzal mit csináltunk? Hiszen az ad-
dig pont attól volt rossz, hogy be volt ágyazva a nagy egészbe, ami mindenes-
tül rossz, ez pedig továbbra is úgy marad, tehát ahhoz, hogy a kis helyi
eredményeinket fenntarthassuk, azért nekünk naponta meg kell küzdenünk
továbbra is.
A radikális viszont azt jelenti, hogy ’gyökeres’ (vö. latin radix ’gyökér’).
Ha tényleg azt szeretnénk, hogy megváltozzon a világ és benne az életünk, a
változást a problémák gyökerétől kellene kezdeni. És mivel mi magunk is ré-
szei vagyunk a problémának, ehhez nekünk magunknak is változnunk kel-
lene. El kellene hagynunk sok mindent a régi beidegződéseinkből és előítéle-
teinkből, amik csak gátolnak bennünket, és nem visznek sehova, és el kelle-
ne kezdenünk végre rendezni a kapcsolatainkat a románokkal, hogy alakul-
hasson ki egy olyan légkör ebben az országban, ahol a jó megoldásokat mű-
ködtetni is lehet zavartalanul, és ne az legyen, hogy ha odafent a törvényho-
zásban sikerül is elérnünk valamit, azt lent, ahol alkalmazni kellene, rögtön
elszabotálják vagy megtorpedózzák. Ehhez persze jó emberi kapcsolatokat
kellene kiépítenünk a románokkal, és beszélgetnünk kellene velük a problé-
máinkról is, és őket is meg kellene hallgatnunk, hogy értsük meg jobban,
melyik félnek mi is hát a baja a másikkal, és azzal mit lehet csinálni.
 Persze itt már szinte hallom is azt, amit szintén el kellene már felejte-
nünk, hogy ti. próbálkozhatunk mi akármivel, de „a románokkal úgyse lehet
szót érteni”. Megértem én, ha sokunknak ez a tapasztalata, mert egy időben
hasonló következtetésre jutottam én is. Mikor 1990 legelején elkezdődött a
marosvásárhelyi szekusdiverzió előkészítése, és láttam, mi van, Bukarestben
szinte naponta megfordultam több román országos napilap szerkesztőségé-
ben is, hogy egy-egy újságíróval elbeszélgetve próbáljam nekik elmagyarázni,
hogy most mi is a helyzet velünk. És már csináltam ezt egy ideje, és semmit
nem értem el sehol, és már-már feladtam, mert láttam, hogy nem fogják se-
hogy, és már arra gondoltam, hogy ezek szerint tényleg úgy lehet, ahogy ad-
digra már jó sokszor hallottam magyaroktól, hogy a románokkal nem lehet
szót érteni. És miközben próbáltam megérteni, hogy ez miért is van így, egy-
szer beugrott, hogy akkor meg hogy lehet mégis, amit pedig naponta tapasz-
talok, hogy a románok egymással nagyon is jól megértik egymást. Ettől pedig
szinte megvilágosodásszerűen megfordult velem a világ, és leesett nekem
végre, hogy ó, én balgatag, hát nem arra a kérdésre kell nekem válaszolnom,
hogy mért nem lehet a románokkal szót érteni, mert az nem is úgy van, ha-
nem arra, hogy mért nem tudok én velük. Ettől az egész probléma átkerült az
én térfelemre, ahol már tudhattam is vele csinálni valamit, hiszen világos
volt, hogy ha az a baj, hogy én nem tudok, akkor ezt meg kell tanuljam sür-
gősen. Onnan kezdve beszélgetés közben már arra is figyeltem, hogy ha va-
lamit egyféleképpen mondok, azzal mit érek el, ha meg másképpen, akkor is
mi lesz, és főleg arra, hogy amit ő hall tőlem, az neki az ő kultúrája és háttér-
tudása felől nézve mit fog jelenteni, hogy én tudhassam azt is előre figyelem-
be venni. És hogy kérdezzek is tőle, hogy érthessem én is őt jobban, és ne
csak én akarjam neki a fejébe verni mindenáron a Nagy Magyar Igazságot.
Ettől pedig a helyzet elkezdett nagyon gyorsan megváltozni, mert csinálva
tanultam, minden beszélgetés után végiggondolva, mi volt ott jó, és mi nem,
és alig telt el két hét, és miután elbeszélgettünk, az egyik újságíró már írt is
egy olyan cikket, aminek mi jobban örülhettünk, mint az akkor ellenünk
acsarkodó románok.
És hogy egy frissebb példát is mondjak: arra gondolva, hogy december
1-jén most nemcsak nemzeti ünnep lesz, hanem centenárium is, és tartani
lehet tőle, hogy a nagynemzeti lelkesedés hevében most esetleg durvább for-
mában nyilvánulhat meg az a fajta magyarellenesség, ami ilyenkor amúgy se
szokott elmaradni, írtam egy levelet a „háborgó románoknak” a Contribu-
tors.ro blogra, ami egy olyan színvonalas és normális fórum, amilyenre ma-
gyarul sajnos egyetlen hasonló példát se tudok. Magyarra ennek a levélnek
már a címét se lehetne lefordítani rendesen, mert ha az ember románoknak
ír, akkor eleve románul írja, abba a kultúrába beágyazva és arra való tekin-
tettel. Az érdeklődésről elég sokat mond, hogy november 10-én jelent meg,
eddig 28 145-ször nyitották meg, és ha ezeknek csak a fele olvasta is végig
(sajnos egy kicsit hosszú lett, de ott ez nem példátlan), már az is valami.
Kommentelni is lehet ott, és a kommentelőkkel rendes, civilizált, érdembeli
párbeszédet lehet folytatni. Válaszoltam is részletesebben vagy 30-ra, ezekkel
együtt 206 komment gyűlt oda össze, ami ezen a blogon igencsak párját rit-
kítja. És én ott elég kemény dolgokat voltam kénytelen nagyon őszintén el-
mondani (őszinteség nélkül nem is lenne semmi értelme), és mégis (vagy tán
éppen ezért is) nyolc ismeretlen román ember is írt nekem a Facebookon,
hogy megköszönje, sőt valaki Galacról még egy szép videót is küldött.
Szóval én azt már rég nem hiszem, hogy a románokkal ne lehetne szót
érteni, mert nagyon is lehet, csak tudni kell, hogyan, de ezt meg lehet tanul-
ni, és ismerni is kell legalább valamennyire őket meg a kultúrájukat, amit
különben amúgy is nagyon érdemes. Persze egy írás nem váltja meg a vilá-
got, az biztos, de ha ezt sokan csinálnánk, megtanulva hozzá a tudnivalókat,
és lenne egy szép civil mozgalmunk, ami az egész országot átfogná, ahol ma-
gyarok és románok egy kicsit elbeszélgethetnének egymással magukról meg
egymásról, vagy más, változatos formákban tudnánk megmutatni egymás-
nak magunkat, én azt hiszem, hogy nem kellene arra újabb száz évet várni,
hogy egy olyan világban élhessünk végre, amilyet a gyulafehérvári határozat
megfogalmazói álmodtak nekünk és maguknak, még ha ezt se ígérhették is
meg nekünk.

Megjelent itt:
http://regi.maszol.ro/index.php/hatter/104860-szilagyi-n-
sandor-mit-nem-igertek-nekunk-a-romanok-gyulafehervaron
(2018. november 23.)