Arthur C.

Clarke – Gentry Lee

BÖLCSŐ
Arthur C. Clarke & Gentry Lee: Cradle
Warner Books, 1988

Fordította: Németh Attila

Borító: Sallai Péter

E könyvet családjaink négy legfiatalabb gyermekének ajánlom,

Cherene-nek, Tamarának, Robertnek és Patricknek.
Életük legyen örömmel és csodákkal teli!
 VESZÉLYEZTETETT FAJOK
A SMARAGDSZÍN VÍZ bőszen ostromolja a fekete, vulkanikus sziklákat. Finom, fehér permet tölti be a
levegőt az éles kőcsipkék fölött, ködös fátyolként lebegve, meg-megcsillanva a halványuló fényben. A
messzeségben két sárga nap készül lenyugodni egy időben, úgy negyvenfoknyi távolságra egymástól.
Egyszerre tűnnek el a horizont mögött. A földszoros másik oldalán, ahol a vulkáni sziklákat szelíd
lejtő váltja föl, mely egyenletesen ereszkedik egy másik óceánba, a kékesfekete égre két telihold
kúszik föl, miközben a napok alászállnak. Az ikerholdak fénye, bár gyengébb a nappali világosságnál,
még mindig elég erős ahhoz, hogy táncoló árnyakat varázsoljon a tenger hullámaira a sziklacsúcsok
tövében.
Amint a két hold keleten a földszoros fölé emelkedik, mellettük lángra gyúl a láthatár, nagyjából
húszfoknyira délre. Először valami távoli város fénykoszorújának tűnik, de pillanatról pillanatra
erősödik, míg végül az egész eget betölti. Egy harmadik hold félelmetes karimája jelenik meg a
horizont fölött, mikor két társa már tízfoknyira emelkedett. Másodpercekre elcsöndesedik minden a
két óceánon, mintha az egész világ lélegzetvisszafojtva csodálná ezt a szemkápráztató látványt. A
hatalmas, sárga hold, melynek arcán tisztán kivehetők a kráterek sebhelyei, oly komótosan emelkedik
az égre, mintha csak birtokát járná be, és a smaragdszín óceánokat betölti rejtelmes, visszatükröződő
fénye. Méretében százszorta meghaladja kisebb ikertársait, s szélesebb ívben szeli át az égboltot még
az imént lenyugodott napoknál is.
A sziklák tövében, a frissen érkezett hold árnyai közt hosszú, kígyózó test nyúlik ki a vízből,
csaknem hatméternyire emelkedve a felszín fölé. A karcsú látomás a sziklák felé tekergőzik, mind
előrébb lökve magát, s közben éles, trombitaharsogás-szerű hangja fölveri a kőrengeteg csendjét, s
végigsüvít a földszoros fölött. Egy pillanattal később fölhangzik a válasz – vagy talán csak egy tompa
visszhang – a másik tenger felől. A lény méltóságteljesen kiúszik a holdfénybe, hosszú, hajladozó
nyaka kobaltkéken nyúlik ki szürke testéből, melynek csupán kis része emelkedik ki a vízből. A kék
nyakú kígyó most ismét föllendíti a fejét, és immár arcát is bevilágítja a holdfény. Vonásai
tekervényesek és összetettek, több sor ismeretlen szerepű nyílással. Mikor teljesen kinyújtózik, a lény
arca eltorzul, és egész hangkavalkádot bocsát ki magából. A trombitaharsogásba ezúttal oboa- és
orgonafutamok vegyülnek. Rövid szünet után tompán fölhangzik a válasz a földszoros túloldaláról,
halkabban, ám ugyanolyan összetett melódiával.
A kígyó észak felé úszik a part mentén. Mögötte a holdfényben fél tucat újabb tekergő nyak bukkan
föl az óceánból. E lények valamivel kisebbek, nyakuk kobaltkékje kevésbé rikító. Csapatuk egyszerre
mozdul, mintegy intésre, és máris hat trombitaszó száll kelet felé. A várt feleletet ismét szünet előzi
meg, majd fölzengenek a halkabb válaszharsonák a sziklák túloldalán. A hat újonnan érkezett lény
azon nyomban összefonódó dallamokból álló társalgásba kezd messzi társaival, mely lassan növekvő
erővel szól, mígnem eléri elkerülhetetlen, fülsiketítő csúcspontját, hogy aztán váratlanul elnémuljon.
Néhány pillanat múltán a sziklaszoros két oldalán az óceánok életre kelnek, megtelnek mindenféle
méretű, nyüzsgő kígyókkal. Százával, sőt, ezrével bukkannak ki a vízből, ameddig csak a szem ellát;
epekedve nyújtogatják hosszú nyakukat, tekergőznek, mintha körülnéznének, aztán csatlakoznak az
énekhez. A keleti tenger kígyói valamivel kisebbek, mint nyugati rokonaik. Nyakuk kobalt helyett
halványkék. Ezeket a halványkék kígyókat seregnyi apróbb lény is kíséri, nyakukon a bőr még
halványabb árnyalatú, hangjuk pedig sipítozó, meg-megbicsakló – mintha pikulák és
kristálycsengettyűk szólama keveredne.
A smaragdóceánok vize áradva lódul előre, a nyugati oldalon a sziklafalra kapaszkodva, míg a
keletin a lejtős földdarab egyre nagyobb részét nyeli el. Valamennyi hold együttes vonzóereje akkora
dagályt kelt, mely végül teljesen elborítja a földszorost, egyesítve a két óceánt. Amint a vizek egyre
közelebb húzódnak egymáshoz, a kígyók éneke pompázatos dallammá olvad össze, delejes
szépségének kábulatába vonva a tájat. A vágyódás és a várakozás panaszos hangjai ezek, a hosszú
ideje elfojtott, ám most a közelgő kielégüléstől felfűtött érzéki vágy egyetemes kiáltása.
A Canthor hatalmas, hosszú nyakú kígyói a két óceán egyesülésekor fejezik be éves párzási
szimfóniájukat. Ekkor ki-ki megkeresi élete párját az elvegyült vizekben. Minden canthori évben öt
olyan éjszaka adatik meg nekik, melyen az árapály egyesült erői elnyelik a földszorost, és a
különböző nemű kígyók egymásra lelhetnek. A szerelmi játékok és a bolondozás öt éjszakája ez, a
megújulásé, a reményeké, majd az óceánok vize ismét kettéválik, és újabb egy év várakozás
következik az újabb nagy áradásra.
A legutóbbi gyülekezőkor megfogant, és aztán a keleti óceánban kikelt kicsinyek számára ez az
esemény ugyanúgy jelent izgalmat, mint szomorúságot. Hisz most el kell váljanak játszótársaiktól –
gyermekkoruk véget ért. Felerészüknek el kell hagyni anyjukat is, és csatlakozni azokhoz a kobaltkék
felnőttekhez, akiket még életükben nem láttak. Eddig anyjuk társaságában töltötték napjaikat, most
azonban, az ötödik éjszakán, át kell úszniuk apjukkal a földszoros fölött. Amint átérnek a nyugati
óceánba, megkezdik útjukat a felnőttkor felé, s időközben nyakuk sápadt színe is lassan élénkebbé
változik. Egy év múlva hangjuk már eléggé megöblösödik ahhoz, hogy izgató, igenlő válaszok
csendüljenek majd szavára a párzási szimfóniában.
Évezredek telnek el a Canthor nevű bolygón. A változás erői összeesküdnek a gyönyörű, kék nyakú
kígyók ellen. Először jégkorszak köszönt a világra, a sarkokon lefagyasztva a bolygó vízkészletének
jelentős részét, mire a tengerek szintje süllyedni kezd. A napok száma, melyeken a nagy áradás elönti
a földszorost, négyre csökken, majd háromra, végül pedig kettőre. A kígyók nemzedékek százai során
beidegződött, bonyolult nászszertartása ötéjszakás udvarlás esetén igazán eredményes. Azon
évszázadokon át, míg csupán két éjszaka áll rendelkezésükre, mind kevesebb és kevesebb kicsiny
fogan meg. A canthori kígyók száma veszedelmesen lecsökken.
Idővel a két nap sugárzása ismét erősödni kezd, és a Canthor jégkorszaka véget ér. A tengerszint
újra megemelkedik, s a nászidőszak öt éjszakája is visszatér. A kígyók szimfóniája, mely szomorú
dallamokkal panaszkodott a megfogyatkozott párzási idő kétségbeesett próbálkozásairól, újfent
örömmel telik meg. Nemzedékeken át megint szaporodásnak indul a kígyónép. De a szépséges
lényekre máris újabb veszély leselkedik.
A Canthor távoli vidékén már vagy egymillió éve fejlődik egy másik értelmes faj; vad, zömök testű
nép, csillapíthatatlan hatalomvággyal. A jégkorszak csak tovább ösztönözte evolúciójukat, egyedül a
legerősebbeknek adva meg a túlélés lehetőségét, beszélve itt éppúgy szellemi, mint testi erőről, ily
módon kikristályosítva a lények – nevezzük őket trolloknak – génállományát.
A jég több ezer éves uralmát átvészelő trollok már agyafúrtabbak, könnyebben győzik le a
környezet veszélyeit. Megtanultak szerszámokat készíteni, és a bolygó kínálta nyersanyagokat saját
javukra fölhasználni. A Canthoron egyetlen lény sem múlja felül őket találékonyságban, ellenségük
sem igen maradt. Így aztán benépesítik a bolygót, kapzsiságuk révén egyeduralkodóivá válva.
A kék nyakú kígyóknak nem volt természetes ellenségük évek százezrein át. Ezért nem is alakult ki
bennük a fenyegetettek védekező erőszakossága, területfoglalási ösztöne. Étrendjük elsősorban a
canthori óceánok növényeiből és állataiból áll. A tenger valóságos bőségszaruként ontja magából az
élelmet, így aztán a kígyók föl se figyelnek rá, amikor a trollok halászni kezdenek benne. Az ő
szemükben azonban, hisz hódítási vágyuk nem ismer határokat, a kígyók mindenképp riválisoknak
tűnnek az óceán kincseinek kiaknázásában, sőt, méretük és értelmük miatt akár fenyegetőnek is
fölfoghatják létezésüket a túlélésükre nézve.

Ismét elérkezett a nagy áradás ideje, a hosszú nyakú kígyók hímjei visszatértek vándorújukról, és
most a hatalmas, vulkanikus sziklák tövében gyülekeznek. Alig pár százan vannak, nem úgy, mint a
régi szép időkben, amikor megtöltötték a tengert egész a láthatárig. Az óriás telihold fölkel, ahogy
évezredek óta teszi már, és követi két kisebb ikertársát az égboltra. Kezdetét veszi a párzási
szimfónia nyitánya. Amikor azonban megérkeznek a hullámok, hogy lassan ellepjék a földszorost, a
kígyók megérzik: valami nincs rendben. Egyre növekvő kakofónia lopódzik rejtelmes dalukba. Az
izgalom a hangokkal együtt terjed a sziklafal két oldalán. Mikor az ár végre átbukik a vulkáni
kőmagaslat pereme fölött, következne a szimfónia csodálatos, végső crescendója, ám a canthori
éjszakát a kígyók panaszos jajgatása tölti be.
A trollok óriási gátat építettek a földszoros sziklagerince mentén. Gondosan kiszámították a
magasságát, hogy még a legtermetesebb kígyók se nyúlhassanak át fölötte. A kék nyakú lények, ha
minden erejüket megfeszítik, megérezhetik párjuk közelségét, de meg nem érinthetik. A nagy áradás
éjszakái szívfacsaró látványt nyújtanak. A kígyók mindkét oldalon testüket csapkodják a falhoz,
hasztalan. Kétségbeesetten igyekeznek kapcsolatot teremteni párjukkal. Minden hiába. A gát kitart. A
kígyók párzása elmarad. Végül mindkét nem egyedei visszatérnek a maguk óceánjába, mélységesen
elszomorodva, hisz pontosan tudják, mit jelent ez a gát a jövőjükre nézve.
Egynémelyikük csaknem öntudatlanra veri magát, a fal áttörésén fáradozva. E sebesültek a
földszoros mindkét oldalán hátramaradnak gyógyulni, míg a többiek megkezdik szokásos éves
vándorútjukat, mintha a párzás annak rendje s módja szerint lezajlott volna; lassan, bánatosan
elúsznak a Canthor két különböző szeglete felé.
Két éjszaka telt el azóta, hogy a nagy áradás nem nyelte el az óceánok közti keskeny földsávot. Két
öregebb hím (nyakuk még mindig forradásokkal teli a gyűlölt gát hiábavaló csapkodásától) lassan
úszik egymás mellett a holdfényben. Föntről, az égből váratlanul különös világosság vetődik rájuk.
Megállapodik a kígyók fölött, reflektorfénybe vonva őket, miközben szerencsétlenek a nyakukat
tekergetve próbálnak rájönni, mi is történik.
Egy pillanattal később a méltóságteljes nyakak előrelódulnak, és lecsattannak az óceán holdsütötte
felszínére. A fölöttük lebegő fényből akkor egy tárgy tűnik elő, valami kosárféleség, és leereszkedik a
vízbe. A két kígyót némán kiemeli a tengerből a levegőbe, mintha csak egy láthatatlan, égi halász
hálója ejtette volna foglyul őket. A jelenet még egytucatszor megismétlődik, először a nyugati óceán
kobaltkék nyakú lényeivel, majd a keleti tengert lakó, halványkék nyakú párjaikkal. Szisztematikusan
gyűjtik össze valamennyi kimerült kígyót, melyek nem voltak képesek társaikkal nekivágni éves
vándorújuknak.
Magasan a Canthor fölött gigantikus, henger alakú űrhajó várja robotszolgái visszatértét. A harminc
kilométer hosszú, utazó bolygó megnyílik a hazatérő, zsákmánnyal megrakott, nagyobb repülőgép
méretű járművek előtt. A henger lassan forog, a Canthorral és óriási holdjával a háttérben. Még egy
utolsó, lemaradt jármű tér vissza, a hatalmas hajó hátuljában kinyíló kapu fogadja, aztán egy darabig
semmi sem történik. Végül a henger megfordul, és sok kis rakéta gyullad be. Másodperceken belül
eltűnik szem elől, otthagyva a Canthort, más világok felé indul.

Az egyenletesen hulló hó fehér leplével beborítja az erdőn át némán lépkedő férfit. Bőrökbe
öltözött, hátán nehéz terhet cipel, egyik kezében pedig hatalmas dárdát. Torzon-borz, szőrös arcát
hátrafordítja a többiek – családja – felé, és egy mordulással sietésre ösztönzi őket. Összesen öten
vannak, egy csecsemő, akit az asszony a karjában visz, és két tizenéves gyermek. Utóbbiak szintén
bőröket viselnek, akárcsak szüleik, hátukon hatalmas batyu himbálódzik. A fiúnál is dárda van.
Közelebbről mindannyian megviseltnek, végletekig kimerültnek látszanak.
Rövid időre kijutnak az erdőből, és egy tisztásra érnek, közepén befagyott tavacskával. A hó
szakadatlanul esik, a földet már amúgy is borító nyolc centihez egyre újabbakat adva. Az apa megálljt
int a családnak, és óvatosan megközelíti a tavat. Miközben a többiek összebújnak, hogy védjék
magukat a hidegtől, a férfi durva szerszámot vesz elő batyujából, és miután letakarította egy kis
körben a havat, vágni kezdi a jeget. Csaknem egy óra telik el így. Igyekezetét végül siker koronázza,
mire boldogan fölmordul, és lehajol, hogy igyon a vízből. Elővesz egy bőrtömlőt, megtölti azt is,
majd odaviszi a feleségének és a gyermekeknek.
A tizenéves lány apjára mosolyog, szerető, csodáló mosollyal, mikor az feléje nyújtja a tömlőt.
Arca fáradt, mély barázdákat vésett bele a nap, a szél és a hideg. Fölnyúl a tömlőért. Vonásait
hirtelen félelem torzítja el, fölsikolt, és apja épp időben fordul meg ahhoz, hogy védje magát egy
vicsorogva feléje vetődő farkastól. Izmos karja minden erejével üti félre az állatot, aztán a dárdája
felé botladozik, melyet a tó mellett a földre rakott. Megragadja a fegyvert, és villámgyorsan
megperdül, készen arra, hogy megvédelmezze családját.
Három farkas támadt rájuk. Fia ügyesen hasba szúrta az egyiket dárdájával, de máris egy másik
magasodik fölé. A gyermek védtelenül hever a hóban, még nem bírta kihúzni fegyverét előző
támadója teteméből. Az apa kétségbeesetten veti magát előre, és dárdáját a fiát fenyegető farkasba
döfi. De elkésett. Az éhes vadállat már rátalált a gyermek torkára, és erőteljes állkapcsainak egyetlen
gyors csattanásával fölszakítja a verőeret.
A barlangi ember megperdül, és az utolsó farkas felé fordul. Felesége vérezve hever a hóban, a
csecsemő pedig védtelenül, anyjától úgy hatméternyire bömböl, nyakig bebugyolálva. Az utolsó
farkas, tartva a nagydarab férfitól, támadást színlel, majd a csecsemőre ugrik. Mielőtt az apa bármit is
tehetne, szájába kapva a kicsit elinal vele az erdő felé.
A fiatal lány megúszta sebesülés nélkül, de teljesen ösz-szetörte bátyja hirtelen halála és kishúga
elrablása. A halott fiú kezét szorongatja, és csillapíthatatlanul zokog. Az apa szűz havat dörzsöl
felesége sebeibe, aztán hátára emeli az asszonyt a nehéz batyukkal együtt. Néhányszor odamorog a
lányának is, és az végre tétován föláll, újabb batyuba gyűjtögetve a család megmaradt holmiját.
Mire leszáll az éj, a három túlélő eléri az erdő szélén nyíló barlangokat. Az apa már alig vonszolja
magát feleségének és a család kevéske holmijának terhe alatt. Leül pihenni egy pillanatra. Lánya is
lerogy mellé, fejét a férfi ölébe hajtva. Hang nélkül sír, és az apa gyengéden letörli könnyeit.
Váratlanul éles fény vetődik rájuk föntről, s egy pillanattal később valamennyien öntudatlanul
hevernek.
Körülbelül négy és fél méter hosszú, másfél méter széles, kipányvázott fémkosár ereszkedik le a
kísérteties, havas világításban, és puhán megpihen a földön, a három ember mellett. A kosár oldalai
lenyílnak, fémszíjak tekergőznek elő, és körülfonják a testeket. Behúzzák őket a kosárba, melynek
oldalai ismét fölcsukódnak, s a különös tárgy fölemelkedik a havas éjszakában. Pillanatokkal később
a reflektorfény eltűnik, és a történelem előtti erdő élete visszatér a megszokott kerékvágásba.
A Föld fölött némán lebeg az óriás henger, várva futárai visszatértét. Alant a bolygó egén szinte
egy felhő sem látszik, és az óceánok hatalmas, kék foltjai ékkövekként csillognak a visszavert
fényben. Közel a nappal-éjszaka vonalhoz a nap sugarai hatalmas kiterjedésű jégsivatagot rajzolnak
ki, mely az Északi-sarktól kiindulva csaknem egy egész kontinenst elborít. Nyugat felé, az óceánon és
egy teljesen fehér, északi szigeten túl a déli nap fénye újabb óriási szárazföldre vetődik. Ezt is
nagyrészt jég borítja. A szárazföldnek csaknem kétharmadát lepi el dél felé, és csak ott tűnik el
végleg, ahol a kontinens keskenyedni kezd, és egy másik tengerhez ér.
Az óriás henger által szétküldött vadászsiklók visszatérnek bázisukra, és kirakodják zsákmányukat.
Az apa, a sebesült anya és a tizenéves lány egy kisebb járműben vannak ötven-hatvan másik emberrel
együtt, akiket nyilvánvalóan a világ legkülönbözőbb pontjain szedtek össze. Egyikük sem mozdul.
Miután a sikló biztonságosan bedokkolt az anyahajóba, az ősembereket egy teherszállító a
fogadóállomásra viszi. Ott rendszerezik és katalogizálják őket, aztán valamennyiüket elhelyezik egy
hatalmas modulban, mely a földi környezetet reprodukálja.
Magasan a bolygó fölött az utolsó felderítőszonda is visszatér az óriási hengerbe. Pillanatnyi
szünet következik, mintha valami ismeretlen ellenőrzőlistát futnának végig, majd a hengerforma
űrjármű eltűnik.
 CSÜTÖRTÖK
1
[1]
A NAPKELTE a parton érte őket. Valamikor az éjszaka folyamán hét kis kardszárnyú delfin vetette
magát partra Deer Keynél, nyolc kilométernyire keletre Key Westtől. A tengermély erőteljes
szörnyetegei – valamennyi háromnégy méter hosszú – tehetetlenül csapkodva hevertek a fövenyen. A
sekély lagúna vizében további fél tucat kardszárnyú úszkált, az egész csapat láthatóan eltévedt,
teljesen összezavarodott.
E verőfényes márciusi reggelen hét órára meg is érkeztek Key Westből a bálnaszakértők, s
szervezni kezdték a mentőalakulatot a helybéli halászokból és vitorlázó turistákból, hogy
visszavontassák a megfeneklett állatokat a tengerbe. Amint a ceteket vízbe segítik, a következő feladat
a csapat kicsalogatása lesz a Mexikói-öbölbe. Túlélésükre egyetlen esély volt csupán: ha sikerül
visszaterelni őket a nyílt tengerbe.
A riporterek közül Carol Dawson érkezett elsőként. Feltűnő, koreai gyártmányú kombiját az
útpadkán állította le, közel a parthoz, és kiugrott, hogy fölmérje a helyzetet. A Deer Key-i lagúna
félhold alakú tengeröblöt formázott. A két földnyelv végpontját összekötő képzeletbeli vonal csaknem
egy kilométer hosszú lett volna. Azon kívül terült el a Mexikói-öböl. A hét kardszárnyú delfin
középtájon úszott át a szoroson, és a tengertől a lehető legtávolabb vetődött partra. Nagyjából
kilencméteres szakaszon szóródtak szét, a víztől úgy hétméternyire. A többiek a sekélyesben rekedtek,
a parttól nem több mint harminc méterre.
Carol a kombija hátuljához sétált. Mielőtt kivette volna nagy fotóstáskáját, meghúzta a nadrágját
csípőjén tartó madzagot. (Gyorsan öltözködött reggel, mikor Key West-i hotelszobájában utolérte a
hívás Miamiból. Melegítőjét sosem használta még munkaruhaként. A laza viselet elrejtette formás,
kecses vonalú alakját, mely nem harmincnak, inkább húsznak mutatta.) A táskában több
fényképezőgép is pihent, valamint videokamerák. Kiválasztott közülük hármat, pár M&M-drazsét
dobott a szájába egy régi zacskóból, és elindult a partra. Miközben a homokon az embertömeg és a
partra vetett cetek felé sétált, időnként megállt, hogy lefényképezze a színhelyet.
Carol először egy férfit vett célba, aki a Dél-floridai Tengeri Kutatóközpont egyenruháját viselte.
Az óceán felé fordulva állt, és a Key West-i Haditengerészeti Légierőbázis Tengerfigyelő
Szolgálatának két tisztjével beszélgetett. Vagy egy tucat helybéli önkéntes rajzotta körül őket, tartva a
távolságot, de közben feszülten figyelve minden elhangzott szót. Carol oDalepett a kutatóközpont
emberéhez, és belekarolt.
– Jó reggelt, Jeff! – üdvözölte.
A férfi felé fordult. Egy pillanattal később a felismerés halvány mosolya suhant át arcán.
– Carol Dawson, Miami Herald – hadarta a nő. – Az MOI-ban találkoztunk egy este. Dale
Michaelsszel voltam.
– Hát persze, emlékszem – felelte a férfi. – Hogy is felejthetnék el egy ilyen gyönyörű arcot? –
Pillanatnyi szünet után folytatta: – De mit keres itt? Amennyire én tudom, egy órával ezelőttig egy
lélek sem sejtette, hogy ezek a kis kardszárnyú delfinek a partra vetődtek. Miami pedig több mint
százötven kilométer ide.
Carol fölnevetett, pillantásával udvariasan tudomásul véve és megköszönve Jeff bókját. Még
mindig nem szerette ugyan, ha az emberek – különösen a férfiak – a külseje miatt jegyezték meg, de az
idő múlásával kénytelen-kelletlen hozzászokott.
– Egy másik sztori miatt már korábban Key Westbe jöttem. Dale most reggel hívott föl, amint
meghallotta az esetet. Föltarthatnám egy percre, hogy szakértői véleményt kérjek öntől? Fel is venném
persze.
Miközben beszélt, fölkapott egy videokamerát, egyikét a legújabb modelleknek, egy kisebb
jegyzetfüzet méretű, 1993-as SONY-t, és ezzel kezdetét vette dr. Jeff Marsden, „a Florida Keys
legfőbb bálnaszakértőjének” interjúja. A kérdések a szokásosak voltak, Carol akár maga is
megadhatta volna rájuk a válaszokat. Ms. Dawson azonban – jó riporter lévén – tudta, mennyit ér egy
szakértő az ilyen helyzetekben.
Dr. Marsden elmagyarázta, hogy a tengerbiológusok még mindig nem értik, miért vetik magukat
olykor partra egyes cetfajok, bár az ilyen eseteknek a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején
megnövekedett száma mindenképpen megfelelő okot szolgáltat az alaposabb kutatásra: Szerinte a
legtöbb szakember bizonyos fertőzéseket tesz felelőssé, melyek a csapat vezetőjét támadják meg. Az
uralkodó elmélet azt vallja, e paraziták okozta betegségek összezavarják a cetek bonyolult navigációs
rendszerét. Más szavakkal, a vezér valamiképp azt kell higgye, az egyetlen helyes út a parton, a
szárazföldön át vezet; a többiek persze követik, hisz a csapatban szigorú a hierarchia.
– Hallottam már olyan véleményt is, dr. Marsden, ami szerint a hasonló balesetek számának
növekedését a környezetszennyezés okozza. Volna valami hozzáfűznivalója ehhez a vádhoz? Hogy a
hulladékaink, valamint az akusztikus és elektronikus környezetszennyezés rongálta meg a bálnák igen
finom navigációs rendszerét?
Carol parányi videokamerájának képe egy gombnyomásra ráközelített Jeff Marsden ráncokba
szaladó homlokára. A férfi nyilván nem számított ilyen veszélyes kérdésre korán reggel.
Pillanatnyi töprengés után így válaszolt:
– Történtek kísérletek annak megválaszolására, vajon mi az oka, hogy manapság több hasonló eset
történik, mint a múltban bármikor. Legtöbb kutató arra az elkerülhetetlen válaszra jut, miszerint a
bálnák környezetében állt be valamiféle változás az elmúlt félszáz év során. Innen aztán már nem
nehéz kikövetkeztetni, hogy valószínűleg mi is ludasak vagyunk a dologban.
Carol érezte, remek anyaga gyűlt össze egy rövid tévébeszámolóhoz. Gyorsan, gyakorlott módon
lezárta a beszélgetést, köszönetét mondott dr. Marsdennek, aztán átsétált a bámészkodókhoz. Egy perc
sem telt belé, máris csapatostul jelentkeztek, hogy kiviszik a lagúnára, közelebbről is lefilmezni a
zavarodott kis kardszárnyú delfineket. Újabb öt perc elteltével több fotódiszkje megtelt már, ráadásul
az egyik ladikban stabilizáló lábakra állított videokamerájával saját magától is fölvett egy rövid
magyarázó szöveget.
Mielőtt elhagyta volna a Deer Key-i partot, Carol Dawson fölnyitotta kombija hátulját. Itt remek
fotólabort rendezett be magának. Először visszatekercselte és leellenőrizte a videoszalagot, különös
tekintettel arra, hallható-e saját beszédének hátterében a kardszárnyúak csapkodása. Azután a
fotódiszkeket is kiszedte a gépekből, és berakta őket egy leolvasóba, megnézni, jól sikerültek-e a
felvételek. Tetszettek neki. Elmosolyodott, lezárta a kocsi hátulját, és elindult vissza Key Westbe.
 2
CAROL a modemen keresztül többször is átjátszotta a videofelvételt Joey Hernandeznek Miamiba,
aztán máris egy-másik számot hívott. A Key West Marriott új kommunikációs csarnokának egyik
privát fülkéjében ült. Előtte a képernyőn feltűnt a jelzés, hogy a hívott számmal a kapcsolat létrejött,
kép azonban egyelőre nem érkezett. Aztán meghallott egy női hangot:
– Jó reggelt, itt dr. Michaels irodája.
– Jó reggelt, Bernice, itt Carol. Videón vagyok.
A képernyő egy pillanat alatt kivilágosodott, és egy kellemes, középkorú nő arca jelent meg rajta.
– Ó, helló, Carol! Szólok Dale-nek, hogy te vagy a vonalban.
Carol elmosolyodott, miközben nézte, hogy Bernice megpördül a székén, és balra gördül, egy
kapcsolótáblához. Előtte több billentyűzet sorakozott két nagy képernyőhöz kötve, egy sor lemezes
meghajtóhoz, meg még valamihez, ami leginkább egy monitorba épített telefonra hasonlított. A
kommunikációs panelnek nyilván nem jutott már hely a videotelefon mellett, ezért kellett Bernice-nek
egy-másfél métert gurulni a székével, hogy jelezhesse dr. Dale Michaelsnek, keresik, méghozzá
videón, Carol, Key Westből. Dr. Dale – Carolon kívül mindenki csak így hívta – mindent tudni akart,
mielőtt beleszólt volna a kagylóba.
Bernice-től jobbra és balra az asztal két oldalán polcrendszer emelkedett, melyen különböző
méretű flopik sorakoztak (az egyes polcokon kis címkék: ELOLVASANDÓ, ADATÁLLOMÁNY,
illetve KIMENŐ LEVELEZÉS), mellettük magazinok és gyűrűs irattartók, melyek a számítógépek
kinyomtatott adatmásolatait őrizték. Bernice megnyomott egy gombot a panelen, de semmi sem történt.
Elnézéskérően pillantott Carolra a telefon fölötti képernyőn.
– Ne haragudj! – Zavartnak látszott. – Talán valamit nem jól csináltam. Dr. Dale a héten megint egy
újabb rendszert installáltatott, és nem vagyok benne biztos...
A két nagy monitor egyikére kiíródott egy üzenet.
– Ó, jól van – folytatta Bernice, most már mosolyogva mégiscsak jól csináltam. Egy perc, és
szabad lesz. Valaki van bent nála, de gyorsan elintézi, hogy láthasson és beszélhessen veled.
Remélem, nem sértődsz meg, ha várakozásra kapcsollak.
Carol bólintott, mire Bernice arca eltűnt a képernyőről. Rövid oktatófilm vette kezdetét az
osztrigatenyésztésről. A legmodernebb berendezésekkel készült, gyönyörűbbnél gyönyörűbb víz alatti
felvételek váltogatták egymást. A kísérőszöveget dr. Dale mézédes hangja fuvolázta, és rámutatott, mi
mindennel járultak hozzá az MOI (a Miami Oceanográfiai Intézet, melynek dr. Dale Michaels
alapítója és igazgatóhelyettese volt) felfedezései a tengergazdálkodás gyors fejlődéséhez. Carolnak
nevethetnékje támadt. A narrátor beszéde alatt halkan, de a szövegközi szünetekben hangosabban
Pachelbel „Kánon”-ja szólt. Ez volt Dale kedvenc zeneszáma (annyira kiszámítható – Carol pontosan
tudta, mi következik, ha a férfi Pachelbelt tett föl a CD-lejátszóra a lakásán), mégis, furcsának tűnt
neki a hegedűk finoman áradó melódiája, miközben a kamera növekvő osztrigákra közelített rá.
Az előadás hirtelen félbeszakadt, és a képernyőn megjelent egy óriási iroda berendezése. Dale
Michaels egy he-verőn ült, szemközt modern asztalával, és a helyiségben látható három videomonitor
egyikét bámulta.
– Még egyszer jó reggelt, Carol! – szólt lelkesen. – Na, hogy ment? És hol vagy? Nem gondoltam,
hogy már a Marriott szobáiba is szereltek videókat.
Dr. Michaels magas volt, és karcsú. Szőke haja enyhén göndörödött, és még épp csak megkezdte
visszahúzódását a halántékok fölött. Fölvillantotta szokásos mosolyát, mely csupán gyors rándulás
volt, begyakorlott mozdulat, zöld szeme azonban melegen és nyíltan pillantott a nőre.
– A szálloda kommunikációs termében vagyok – felelte Carol. – Az előbb küldtem el a sztorit
diszken a Heraldnak. Jézusom, Dale, én úgy sajnáltam azokat a szerencsétlen állatokat! Hogy lehet az,
hogy annyira okosak, mégis így el tudnak tévedni?
– Nem tudjuk, Carol – válaszolta Dale. – De ne feledd, a mi fogalmaink az értelemről egészen
biztosan különböznek a bálnák fogalmaitól. Különben is, nem meglepő, hogy bíznak a belső
navigációs rendszerükben, még ha katasztrofális következményei lesznek is. El tudsz képzelni olyan
helyzetet, amelyben figyelmen kívül kéne hagynod a szemed közvetítette információkat? Ez ugyanaz a
dolog. Az érzékelőrendszerük hibájáról van szó.
Carol egy pillanatig még hallgatott.
– Azt hiszem, értem, mit mondasz – szólalt meg végül de akkor is fáj látni, hogy ilyen tehetetlenek.
Na mindegy. Videóra is fölvettem mindent. Az új, integrált technika egyszerűen zseniális. A
Marriottban nemrég installáltak egy nagyobb kapacitású videomodemet, így az egész nyolcperces
anyagot alig két perc alatt eljuttattam a 44-es csatornához, Joey Hernandeznek. Odavolt érte. Ő
csinálja a déli hírműsort, tudod. Ha egy mód van rá, nézd meg, aztán mondd el, mit szólsz!
Carol pillanatnyi szünetet tartott.
– Ja, és ha már itt tartunk, Dale, még egyszer kösz a tippet.
– Örülök, hogy segíthettem. – A férfi arca sugárzott. Imádta, amikor egyengethette egy kicsit Carol
karrierjét. Csaknem másfél éve üldözte már a nőt céltudatosan, a maga bal agyféltekés, tudományos
gondolkodásával, ám nem sikerült meggyőznie egy hosszú távú párkapcsolat kölcsönös előnyeiről.
Legalábbis ő azt hitte, csak ennyi a probléma.
– Azt hiszem, ez a bálna-sztori remek fedezék lesz – folytatta Carol. – Tudod, aggódtam, hogy
túlságosan nagy figyelmet keltek a teleszkópotokkal. Ráadásul, ha valaki meglát engem itt, a
kincsvadász-mesém sem ért volna sokat. Most azonban ürügyként felhasználhatom a cetkutatást. Mit
szólsz hozzá?
– Jól hangzik – válaszolta Dale. – Mellesleg ma máshonnan is jelentették a kardszárnyúak
szokatlan viselkedését... Fönt Sanibelnél egy kisebb csapat szintén partra vetődött, Marathontól
északra pedig állítólag egy halászhajót támadtak meg. A tulajdonosa valami vietnami, ideges fickó.
Emberrel kapcsolatos dolgokat sosem támadtak még meg kis kardszárnyúak. Te viszont talán
fölhasználhatnád ezt az egészet.
Carol látta, amint a férfi hirtelen fölpattan a heverőről, és gyors léptekkel róni kezdi az irodát. Dr.
Dale Michaels-be annyi energia szorult, hogy képtelen volt nyugodtan egy helyben ülni. Alig pár
hónap, és negyvenéves lesz, mégis olyan lelkesedéssel és lendülettel veti bele magát mindenbe, mint
egy tinédzser.
– Csak arra kérlek, a haditengerészetnél nehogy valaki megszimatolja, hogy nálad van a teleszkóp –
folytatta a férfi. – Ma reggel újra hívtak, és már a harmadik berendezést kérték. Azt mondtam nekik, a
harmadik teleszkópot kikölcsönöztük kutatási célokra. Akármit is keresnek, az nagyon fontos lehet. –
Megfordult, és a kamerába nézett.
– És nagyon titkos. Ez a fickó, valami Todd hadnagy, ma reggel ismét emlékeztetett, ahogy kérdésre
mertem nyitni a számat, hogy az egész a haditengerészet ügye, és semmit sem árulhat el belőle.
Carol jegyzeteket firkantott egy kis spirálfüzetbe.
– Tudod, Dale – szólalt meg aztán én biztos voltam benne, hogy ebben a sztoriban óriási
lehetőségek rejlenek, amint tegnap megemlítetted nekem. Minden arra vall, a haditengerészet valami
szokatlan, nagyon titkos ügyön munkálkodik. Engem egész elszórakoztatott, amilyen amatőr módon
Todd tegnap lerázott a telefonban, aztán követelni kezdte, áruljam el, ki adta meg nekem a nevét. Azt
mondtam neki, a Pentagonból szivárgott ki a hír, hogy a Key West-i Haditengerészeti Légierőbázison
valami fontos program vette kezdetét, és ő, Todd is kapcsolatban van vele. Úgy látszott, beveszi. Meg
vagyok győződve róla, hogy az a balfék itteni katonai sajtófőnök semmit sem tud az ügyről.
Carol ásított, gyorsan szája elé kapva a kezét.
– Hát, most már túl késő visszafeküdni. Azt hiszem, úszom egyet, aztán megkeresem azt a hajót,
amiről beszéltünk. Mintha tű után kutatnék a szénakazalban, de lehet, hogy igazad lesz. Akárhogy is, a
térképeddel kezdek. És ha tényleg elvesztettek errefelé egy cirkálórakétát, és most megpróbálják
előkeríteni, az aztán nagy fogás lenne. Később hívlak.
Dale búcsúzásképp intett, és kikapcsolt. Carol elhagyta a kommunikációs termet, és a
szállodaépület végébe sétált. Tengerre néző szobája volt az első emeleten. A Herald ugyan nem fizet
az efféle luxusért, de úgy döntött, ez alkalommal megérdemel egy kis eleganciát. Miközben átöltözött
feszes úszódresszébe, eltűnődött Dale-lel folytatott beszélgetésén. Soha senki nem jön rá – gondolta
– hogy mi ketten szeretők vagyunk. Vagy legalábbis szexpartnerek. Az egész kapcsolat olyan üzleti
jellegű. Mintha csak együtt dolgoznánk, vagy ilyesmi. Semmi drágám meg édesem. Egy pillanatig
tétovázott, aztán befejezte a gondolatot. Vajon én alakítottam így? – tette föl a kérdést magának.
Majdnem kilenc óra volt már, az üdülőtelep ébredezni kezdett, amikor Carol kilépett a szobájából,
és lement a szálloda parkjába. A partra már megérkezett a személyzet, most épp a nyugágyakat és a
napernyőket hordták ki a strandra a koránkelőknek. Carol odasétált a fiatal vízimentőhöz (micsoda
kinyalt szépfiú, gondolta gúnyosan, miközben figyelte, milyen kevélyen járkál kis őrbódéja előtt), és
közölte vele, hosszan be akar úszni a tengerbe. A közelmúltban két szállodában elfelejtett szólni a
strandőröknek, hogy fél mérföldre eltávolodik a parttól. Mindkét alkalommal minden tiltakozása
ellenére „kimentették”, kínos jelenetet okozva.
Ahogy belemelegedett a tempózásba, érezte, máris enyhül benne a feszültség, lazulnak a csomók,
amik ideje nagy részében megkötötték. Bár a legtöbb embernek azt mondta, elhízás ellen tornázik
rendszeresen, az igazi oka a reggelenkénti negyvenöt perces futásnak, úszásnak vagy sétának az volt,
hogy enélkül nem bírta volna gyors tempójú életét. Csak egy-egy keményebb testgyakorlat után öntötte
el a nyugalom, és tudott megbékélni a világgal.
Úszás közben Carol gondolatai rendszerint lustán kalandoztak egyik témáról a másikra. Ezen a
reggelen visszaemlékezett a régi napokra, amikor a kaliforniai Laguna Beach közelében a Csendes-
óceán hideg vizében tempózott. Akkoriban nyolcéves volt, és egy Jessica nevű barátnője születésnapi
zsúrjára érkezett. A lányt a nyári focitáborban ismerte meg. Jessica gazdag volt. A házuk egymillió
dollárnál is többe kerülhetett, és a kislánynak annyi játéka és babája volt, amennyi szinte már Carol
képzeletét is meghaladta.
Hmm – gondolta, miközben emlékezetébe idézte Jessica zsúrját a bohócokkal és a pónikkal. –
Akkor még hittem a tündérmesékben. Még a veszekedések és a válás előtt...
Órájának jelzése kizökkentette ábrándozásból. Megfordult a vízben, és visszaindult a part felé.
Forduláskor a szeme sarkából megpillantott valami különöset. Alig húszméternyire tőle egy bálna
uszonya hasította a vizet. Gerincén borzongás futott végig, ereiben meglódult az adrenalin. Aztán a
tenger óriása eltűnt a víz alatt, és bár Carol perceken át taposta a vizet és fürkészte a láthatárt,
többször nem bukkant föl.
Tovább folytatta útját a part felé. Szívverése fokozatosan megint lelassult a különös találkozás
után, és már azon járt az esze, mennyire csodálta világ életében a bálnákat. Emlékezett, a San Diegó-i
oceanáriumban kapott egy játék bálnát hétéves korában. Hogy is hívták? Shammy. Shamu. Valahogy
így. Aztán eszébe jutott egy korábbi élménye is, már vagy huszonöt év óta először.
Öt-hat éves lehetett, a szobájában üldögélt, szülei kérésére lefekvéshez készen, és akkor bejött az
apja, egy képeskönyvvel a kezében. Együtt leültek az ágyra, és a tapétának dőltek, melyen sárga
virágok nyíltak. Az apja olvasott neki. Carol imádta, ha a papa magához ölelte, és úgy forgatta az
ölében heverő könyv lapjait. Védve érezte magát, kényelmesen. Apja egy bálnáról mesélt neki, amely
szinte már emberi volt, és egy Ahab kapitány nevű férfiról. A történetet ijesztő képek kísérték,
különösen egy rémítette meg: egy hajót lökdösött rajta maga előtt az óriás cethal, s a hátából szigony
állt ki.
Miután az apja betakargatta, úgy tűnt, mintha habozna elhagyni a szobát. Egyre csak ölelgette és
csókolgatta őt. Carol látta szemében a könnyeket, és megkérdezte, valami baj van-e. Apja csak
megrázta a fejét, és azt válaszolta, annyira szereti őt, hogy attól kell sírnia.
Carol úgy elmerült az emlékeiben, nem is figyelte, merre úszik. Messze nyugatra sodródott az
áramlattal, ahonnan már a szállodát is csak alig látta. Percekbe telt, míg megtalálta a helyes irányt, és
ismét nekiindulhatott.
 3
Richard Todd hadnagy türelmetlenül várta, hogy a programozóasszisztens elvégezze az utolsó
javításokat is a dokumentumon.
– Gyerünk már, gyerünk már! A megbeszélés öt perc múlva kezdődik, és nekünk más dolgunk is
van addig.
Szegény lányt láthatóan idegesítette a válla fölé hajló tengerésztiszt, miközben a monitoron
dolgozott. Kijavított néhány helyesírási hibát az egyik oldalon, és megnyomta a lapemelőt. A
képernyőn komputer rajzolta térkép jelent meg Dél-Floridáról és a szigetvilágról. Fényceruzájával
megkísérelte követni Todd hadnagy instrukcióit, és kiemelni bizonyos általa meghatározott körzeteket.
– Ez az – mondta végül a férfi –, most jó. Készen is vagyunk. Most nyomtassa ki nekem papírra. Mi
a belépőkód? 17BROK01? Jó. És a szigorúan titkos adatbázisé? Rendben. A mai jelszó?
– Matisse, hadnagy – válaszolta a lány, azzal fölállt, megkerülte a gépet, és kivette a férfi
előadásának nyomtatott másolatát. Todd arcára kiült az értetlenség. – Francia festő volt – közölte vele
a lány gúnyosan. – M-A-T-I-S-S-E, így írják, ha érdekli.
Todd aláírta, hogy elvitt egy nyomtatványt, aztán egy darab papírra fölfirkantotta magának a
Matisse nevet. Esetlenül köszönetét mondott a lánynak, a lehető legszemélytelenebbül, aztán elhagyta
a szobát, és kisietett az épületből is, át az utca túloldalára.
A haditengerészet tárgyalóközpontja a Key West-i bázis mellett állt. Vadonatúj, modern stílusú
épület volt, egyike azon keveseknek, melyek megkísérelték megtörni a városképnek azt a
monotóniáját, melyet a második világháború óta változatlanul fölhúzott, fehérre vakolt egyenpaloták
keltettek. Todd hadnagy is az egyik ilyen jellegtelen, fehér épületben dolgozott, mint a Különleges
Tervezőegység vezetője. Csapatával együtt voltaképp hibakeresők voltak a parancsnokság
szolgálatában, kiváló rendszerszervezők, akik programról programra vándoroltak, attól függően, hol
igényelték épp a segítségüket. Maga Todd huszonnyolc éves volt, agglegény, és lelkes katonája a
haditengerészetnek. Littletonban nőtt fel, a coloradóbeli Denver egyik külvárosában, és Annapolis-
ban végezte el a repülőmérnöki szakot. Ambiciózus volt, és türelmetlen. Úgy érezte, itt, Key Westben
kívül került az események sodrán, és egy esélyre vágyott, hogy eltűnhessen innen, valahová, ahol
igazán bebizonyíthatja merészségét. Egy fegyvertervező központba például, vagy egyenesen a
Pentagonba.
A tárgyalóterem ajtaján ez a felirat állt: SZIGORÚAN TITKOS – KETTÉTÖRT NYÍL. Todd
hadnagy az órájára nézett. Egy perce maradt még 09.30-ig, a tanácskozás kezdetéig. Beütötte az
alfanumerikus kódot a záron, aztán a közepes méretű tárgyalóterem hátuljába sétált, szembe a három
nagy képernyővel. Az öt fiatalabb tisztből és a parancsnoki kar néhány tagjából álló hallgatósága már
megérkezett. Baloldalt a kávéval és fánkokkal megrakott pultot állták körül. Vemon Winters alezredes
egyedül ült a helyiséget valósággal kettészelő, hosszú tárgyalóasztalnál. A képernyők felé fordult,
háttal a bejáratnak.
– Jól van, jól van – szólalt meg, először körülpillantva a teremben, majd a digitális időjelzőre
nézve az elülső fal bal fölső sarkában. – Lássunk hozzá! Készen áll, Todd hadnagy?
A többiek is leültek az asztalhoz. Az utolsó pillanatban még egy magas rangú tiszt lépett be, s
helyet foglalt a helyiség hátuljában.
Todd megkerülte az asztalt, föllépett egy emelvényre, mely kis monitorral, valamint alatta egy
beépített billentyűzettel volt fölszerelve. Winters alezredesre pillantott.
– Igen, uram – felelte. Bekapcsolta az emelvény számítógépét, aztán beütötte, hogy a szigorúan
titkos adatbázisra van szüksége. Hosszú jelsor következett, a kód első része. Utána az interaktív
monitor a napi jelszót kérte. Todd első próbálkozása nem járt sikerrel, nem emlékezett a betűk helyes
sorrendjére. Keresgélni kezdett a zsebeiben a kis papírdarab után.
A terem egyetlen másik billentyűzete a hosszú asztal közepén volt, Winters előtt. Míg Todd
hadnagy az emelvényen szerencsétlenkedett, az alezredes elmosolyodott, beütötte a jelszót, aztán
hozzáadta a saját személyi kódját. A középső képernyő tarkán életre kelt, és egy sárga ruhás, stilizált
női figura jelent meg rajta egy zongora előtt ülve, háta mögött pedig két dámát játszó kisfiú. A vörös
színek árja szinte kitört a képből. Matisse egyik festményének reprodukciója volt, az utolsó, nizzai
évekből. A képernyő gyönyörűen visszaadta minden részletét. Todd hadnagy rémült arcot vágott.
Néhány magas rangú tiszt fölnevetett.
Winters lefegyverzően mosolygott.
– Bámulatos dolgokra képes egy négyezerszer négyezres felbontású képernyő és egy szinte végtelen
kapacitású adattároló együtt. – Csönd telepedett a teremre, aztán Winters folytatta: – Attól tartok,
reménytelen bármiféle próbálkozásunk a fiatalabb tisztek szépre nevelésére ezen a bázison. Hát
tessék. Folytassa! Bejuttattam a szigorúan titkos adatbankba, az új információ automatikusan felülírja
majd a képet.
Todd összeszedte magát. Ez a Winters tényleg fura egy figura – gondolta. Az admirális, a Key
West-i bázis parancsnoka előző éjjel rendelte ide az alezredest a Panther rakéta roppant fontos
ügyének kivizsgálására. Winters impozáns ismeretanyaggal rendelkezett a rakéták és a
rendszerszervezés terén egyaránt, de ki hallott már olyanról, hogy egy ennyire fontos megbeszélést
egy festmény képernyőre hívásával kezdjenek? Todd most bezongorázta a 17BROK01 kódot, és
miután megszámolta a jelenlevőket, a kilencest. Pár másodperc alatt a terem egyik hátsó sarkában egy
gép kinyomtatta a beszámolót, összerendezve, egymáshoz kapcsozva a lapokat, minden résztvevőnek.
Todd egyetlen újabb gombnyomásra lehívta az első ábrát („Bevezető és háttér”, így nevezte el) a
középső képernyőre.
– Tegnap reggel – kezdte – gyakorlatot rendeztek az új Panther rakéta bemutatására az Atlanti-
óceán északi részén. Egy repülőgépről indították útnak 07.00-kor, huszonnégy kilométernyire a
labradori partoktól. A céltárgyat a Bahamák környékén kellett elérnie, egyik régi repülőgép-
hordozónkat. Miután normális ballisztikus pályán megközelítette a célkörzetet, a Panthemek be kellett
volna kapcsolnia saját rávezetőberendezését, mely a jelbeazonosító rendszer, az APRS segítségével
működik. A rakéta, fölismerve a repülőgép-hordozót, ezek után manőverező sugárhajtóműveivel el
kellett volna végezze a szükséges apró iránykorrekciókat, hogy végül becsapódjon az öreg hajó
főfedélzetén.
Todd megnyomott egy gombot az emelvényen, mire a bal oldali képernyőn megjelent a Labradortól
Kubáig terjedő terület vázlatos térképe.
– A rakéta végső kísérleti verziója volt ez – folytatta –, pontos mása a majdani kész modellnek,
kivéve persze a vezérlő rádióvevőt és a robbanófejet. Ez lett volna minden idők leghosszabb
gyakorlórepülése, demonstrálandó az APRS-be épített vadonatúj, 4.2-es szoftverváltozat képességeit.
A rakéta tehát természetesen nem volt élesítve.
A hadnagy fölvett egy fényceruzát az emelvényről, és itt-ott megérintette vele a kis monitort. A
jelek azonnal föltűntek mögötte is, a nagy képernyőn, így a hallgatóság könnyedén követhette, miről
beszél.
– A képernyőn láthatják a tegnapi madár egymáshoz viszonyított tervezett és valóságos útját. Itt,
durván tizenöt kilométernyire keletre Cape Canaveraltől, az akkor még normálisnak tűnő röppályán a
vezérlés bekapcsolta a kamerákat. Néhány száz kalibrációs felvétel után, mely az APRS egyfajta
önellenőrzése, terv szerint aktivizálódtak a végső irányítórendszer algoritmusai. Amennyire a
távolsági mérésekből megállapítható, eddig a pillanatig semmi rendellenesség nem történt.
A jobb oldali képernyőn most Florida déli részének és a szigetláncnak a térképe jelent meg, rajta
bejelölve a célpont a Bahamák közelében. A két szélső monitor képe ettől kezdve nem változott, Todd
hadnagy csak a középsőn váltogatta szövegének lapjait előadása közben.
– A repülőgép-hordozó elméleti pozíciója, ahol a kameráknak először keresniük kellett, itt,
Eleutheránál volt, a Bahamák közelében. A keresőalgoritmus ettől a ponttól kezdve növekvő sugarú,
koncentrikus körökben folytatja a kutatást, és ha hibátlanul működik, mintegy tizenöt másodperc alatt
megtalálja a célt. Ennek – Todd a részletesebb térképen a pontozott vonalra mutatott – kellett volna
lenni a helyes röppályának. Mindazonáltal – folytatta drámaian –, a mostanra már kielemzett mérési
adatok tanúsága szerint úgy tűnik, a rakéta élesen elkanyarodott nyugat, a floridai partok felé, nem
sokkal azután, hogy az irányítórendszer aktivizálódott. Csupán eddig a pontig tudtuk rekonstruálni a
röppályát; ekkor körülbelül öt kilométernyire nyugatra volt Miami Beachtől, háromezer méteres
magasságban. Ettől kezdve a mérési adatok rend-szertelenné, zavarossá váltak. Azt azonban biztosan
tudjuk, hogy a célrairányító-berendezés a kapcsolat elvesztésekor működött. Kivetítve a rakéta
feltételezhető további útját, ez a satírozott terület (mely magába foglalja az Evergladest, a szigeteket,
és egészen Kubáig nyúlik) lehet az, ahol a madarunk becsapódhatott.
Todd hadnagy egy pillanatra elhallgatott, mire Winters alezredes, aki eddig a fontosabb adatokat
írta le egy jegyzetfüzetbe, azonnal fölszólalt, és átvette a megbeszélés irányítását.
– Néhány kérdés, hadnagy, mielőtt tovább folytatná. – Winters hivatalos hangnemben beszélt,
sugárzott belőle a magabiztosság. – Először is, miért nem semmisítették meg a rakétát, amint letért a
röppályáról?
– Ezt nem tudjuk biztosan, alezredes úr. A vezérlő rádióvevőt és az önmegsemmisítő
robbanótöltetet természetesen beépítették, direkt ebből a célból. Az irányváltoztatás azonban olyan
váratlanul történt, olyan meglepetésszerűen, hogy eleinte mindannyian kissé lassan reagáltunk. Mikor
elküldtük a parancsot, talán már kívül került az adónk hatósugarán. Csak annyit tudunk, hogy
semmiféle robbanást nem észleltünk. Az egyetlen lehetséges magyarázat...
– A kezelői hibákra majd később visszatérünk – szakította félbe ismét Winters. Todd a „hiba” szó
hallatán elsápadt, és idegesen mocorogni kezdett az emelvény mögött.
– Az utolsó értékelhető mérési adatok szerint hol lett volna a becsapódás pontos helye? És mennyi
időnkbe telik, míg még valami használható információt kibányászunk az utána következő észlelések
zűrzavarából?
Todd hadnagy magában megjegyezte, hogy az alezredesnek jól vág az esze. Winters nyilván nem
először vezet efféle nyomozást. Todd elmagyarázta neki, hogy ha a vezérlési program a továbbiakban
nem változott meg, folyamatos meghajtás esetén a rakéta valahol Key Westtől harminckét
kilométernyire délre kellett lezuhanjon.
– Habár – tette hozzá az útirány a szoftver parancsára akár öt másodpercenként is megváltozhatott.
És az utolsó öt beérkezett adatcsomagban kétszer meg is változott. Valószínűtlen tehát, hogy
megállapodott volna, miután a kapcsolatunk megszakadt vele. Szerencsétlenségünkre a lehetséges
összes útirány vektorait, melyeket az APRS előre kiszámol, a fedélzeti komputer őrzi, hisz az
adatsugárzás korlátai miatt mi csak a ténylegesen kiválasztott adatokat kapjuk meg rádión. Most már
emberek is vizsgálják az utolsó, hiányos mérési eredményeket, hátha rábukkanunk valami használható
információra.
A parancsnoki kar egyik tisztje megkérdezte, mi a valószínűsége annak, hogy a rakéta eljutott
Kubába. Todd hadnagy azt válaszolta, „igen csekély”, aztán aktiválta az elektronikus képszerkesztőt,
és a röppályát jelölő pontozott, villogó vonalat varázsolt a jobb oldali képernyő térképére. A villogó
pontok Coral Gables mellől indultak el, Miamitól délre, majd keresztülvágtak Dél-Floridán, be a
Mexikói-öböl fölé, a szigetláncon át, végül vissza az óceánba.
– E vonal mentén indítjuk meg a kutatást. Hacsak a madarunk hirtelen meg nem gondolta magát, a
hozzávetőleges útirány aligha változott, hisz nyilván ráállt valami célra. Mivel pedig bejelentések
nem érkeztek lakott területek közelében észlelt szárazföldi becsapódásról, a rakéta valószínűleg vagy
az Evergladesbe, vagy az óceánba zuhant.
Todd hadnagy még előző este egyeztette Wintersszel a megbeszélés menetrendjét. Egyórásra
tervezték, de a számtalan kérdés megválaszolása másfélre nyújtotta. Todd mindent alaposan és
precízen elmagyarázott, de láthatóan megrémítette az alezredes folytonos célozgatása egy esetleges
emberi tévedésre. A hadnagy elismerte, hogy tétovázásukkal lekéstek a rakéta elpusztításáról, mikor
az rakoncátlankodni kezdett, de emberei védelmére kelt, fölidézve a szokatlan körülményeket és a
Pantherek korábbi, szinte hibátlan szereplését a gyakorlatokon. Azt is elmondta, a kutatójárműveket a
lehető legjobb érzékelőberendezésekkel szerelik föl („köztük a Miami Oceanográfiai Intézet által
kifejlesztett új óceánteleszkóppal”), és a következő napon már meg is kezdik a besatírozott terület
felderítését.
Winters rengeteg kérdést tett fel a rakéta különös viselkedésének lehetséges okaira vonatkozóan.
Todd elmondta, hogy saját és az emberei véleménye szerint a hiba a szoftverben keresendő, a 4.2-es
verzió valamelyik új vagy átírt algoritmusa zavarta össze mind az iránykoordinátákat, mind pedig a
céltárgy előre betáplált adatait. Winters végül is elfogadta az álláspontjukat, de csak miután parancsot
adott egy alapos hibaelemző eljárásra, melynek során föl kell tárni a történtekhez vezető minden
lehetséges hardver–, szoftver-és kezelői hibát. (Todd ez utóbbi kifejezésre ismét összerándult.)
A megbeszélés vége felé az alezredes ismételten fölhívta a figyelmet az elhangzottak titkosságára,
és leszögezte, hogy a Kettétört Nyíl akcióról a sajtó semmiféle értesülést nem szerezhet.
– Alezredes úr – szólt közbe ekkor Todd. A hadnagyból a megbeszélés kezdetén még sugárzott a
magabiztosság, mostanra azonban eltöltötte a nyugtalanság. – Uram, tegnap késő délután fölhívott egy
újságíró, valami Carolyn vagy Kathy Dawson, hajói emlékszem, a Miami Héráidtól. Azt mondta,
hallotta, hogy itt valami különleges munka folyik, és biztosan nekem is közöm van hozzá. Egy
pentagonbeli forrásra hivatkozott.
Winters a fejét csóválta.
– Az ördögbe is, hadnagy, miért nem mondta ezt előbb? Hát nem fogta föl, mi történhet, ha
kiszivárog, hogy az egyik rakétánk betévedt Miami fölé? – Szünetet tartott.
– Mit mondott neki?
– Semmit sem mondtam. Szerintem azonban szimatot fogott. Miután velem beszélt, fölhívta a
sajtófőnökséget is.
Winters kiadta a parancsot, hogy a Kettétört Nyíl nyomozás a legtitkosabban kezelendő, és minden
érdeklődőről neki kell jelentést tenni. Aztán közölte a következő megbeszélés időpontját: másnap,
pénteken, 15.00-kor. Addigra (mondta Todd hadnagynak) látni szeretné a mérési adatok elemzésének
eredményét, egy teljesebb listát a hiba lehetséges okairól, valamint egy összefoglalót a 4.2-es
szoftver gyengéiről.
Amikor Richard Todd hadnagy elhagyta a tárgyalótermet, pontosan tudta, ez az ügy meghatározó
fontosságú további karrierjére nézve. Világossá vált előtte, hogy Winters alezredes máris
megkérdőjelezte az ő alkalmasságát szolgálata ellátására. Todd úgy döntött, elfogadja a kihívást.
Délután kisebb gyűlésre hívta össze csoportja beosztott tisztjeit. Elmondta nekik (mind zöldfülű
zászlósok voltak, zsebükbe»'friss egyetemi diplomával, hátuk mögött egy gyorstalpaló tartalékos tiszti
kiképzőprogrammal), hogy valamennyiüket könnyen fenékbe rúghatják. Aztán kiosztotta a feladatokat,
amelyek az éjszaka jó részére ellátták őket munkával. Todd létfontosságúnak érezte, hogy teljesen
fölkészülten érkezzen a következő megbeszélésre.
 4
KEY WEST büszke volt új kikötőjére. Építése 1992-ben fejeződött be, miután a hajóutak szaporodása
a turizmus rohamos növekedését eredményezte. A város régies stílusától élesen elütött modern
szerkezete. A mólók leágazásánál, magas oszlopok csúcsán automata kamerák pásztázták területét.
Ezek a kamerák és a többi elektronikus megfigyelőberendezés csupán egy részét képezték annak a
bonyolult biztonsági apparátusnak, mely a tulajdonosok távollétében a hajókat óvta. A Hemingway-
kikötő (természetesen Key West legnevesebb lakójáról nevezték el) másik újdonsága a navigációs
ellenőrző központ volt. Itt voltaképpen egy automatikus forgalomirányító rendszert működtetve
egyetlen ember is elláthatta utasításokkal az öbölben megforduló összes hajót, biztos kézben tartva az
egyre zsúfoltabb vízi közlekedést.
A kikötő Key West Bighton, a part egy korábban elhanyagoltabb szakaszán épült. Csaknem
négyszáz hajónak adott helyet, és elkészültével még a város kereskedelmének jellege is megváltozott.
A fiatalabb generációhoz tartozó üzletemberek, akik hajóik közelében akartak lenni, gyorsan
fölvásárolták és fölújították a Caroline és Eaton utcai gyönyörű, XIX. századi házakat, melyeknek
hátsó homlokzata a Pelikán sétánynak nevezett fövenyrészre nézett. Ötletes kis boltok, elegáns
éttermek, sőt, kisebb színházak is nyíltak a környéken, zsúfolt, izgalmas légkört varázsolva a móló
köré. Még egy új japán szálloda is épült, a Miyako Gardens, átriumában nevezetességével, a
gyönyörű vízeséssel, melyet tarka madarakkal benépesített páfránydzsungel vett körül.
Valamivel dél előtt Carol Dawson besétált a kikötőparancsnokságra, és a kerek információs
pulthoz lépett a tágas csarnok közepén. Élénk világoslila selyemblúzt viselt, és fehér, bő
pamutnadrágot, melynek szára egészen fehér tornacipőjéig leért. Jobb csuklóját két, kis rubinnal ékes
arany karperec díszítette, blúza kigombolt nyakának V-jében pedig láncon, aranyfoglalatban egy
hatalmas ametiszt himbálódzott. Szemkápráztatóan festett, mint egy jómódú turista, aki délutánra hajót
akar bérelni.
Az információs pult mögött ülő fiatal lány a húszas évei elején járhatott. Szőke volt, és egész
csinos, azon a tipikus amerikai, „skatulyából kihúzott” módon, aminek első jellegzetes előfutára
Cheryl Tiegs lehetett. Szemében a vetélytárs féltékenysége csillant, amint az újságírónő céltudatosan
végighaladt a csarnokon.
– Segíthetek? – kérdezte tettetett szívélyességgel, amikor Carol a pulthoz ért.
– Szeretnék hajót bérelni a nap további részére – kezdte a nő. – Búvárkodni akarok egy kicsit, meg
úszni, és talán egy-két érdekesebb hajóroncsot is megnéznék a környéken. – Úgy tervezte, egy szót
sem szól a bálnákról, míg a hajót ki nem választotta.
– Hát, akkor a legjobb helyre jött – felelte a lány. A bal oldalán álló komputerhez fordult, és
aktivizálta a billentyűzetet. – A nevem Julianne, és az egyik feladatom, hogy segítsek a turistáknak az
igényeiknek megfelelő hajót találni. – Carol észrevette, a lány úgy beszél, mintha betanult szöveget
fújna. – Van valami elképzelése az árral kapcsolatban? Bár a legtöbb hajó itt a Hemingwayen
magántulajdonban van, rendelkezünk azért néhány bérelhetővel is, amik azt hiszem, megfelelnének
önnek. Már amennyiben nincsenek lefoglalva.
Carol megrázta a fejét, és pár perccel később kézhez kapott egy kilenc hajónevet tartalmazó
számítógépes listát.
– Ezek a szabad hajóink – fűzte hozzá a lány. – Amint mondtam, az árak meglehetősen eltérőek.
Carol szeme végigfutott a listán. A legnagyobb, legdrágább hajó az Ambrosia volt, egy tizenhat és
fél méter hosszú jacht, mely napi nyolcszáz dollárba került, fél napra pedig ötszázba. A listán
szerepelt még néhány közepes árfekvésű hajó, és két kisebb, nyolcméteres, melyekért az Ambrosia
kölcsönzési díjának felét kérték.
– Először az Ambrosia kapitányával szeretnék beszélni – mondta Carol pillanatnyi tétovázás után.
– Hová menjek?
– Ismeri Homer kapitányt? – kérdezett vissza Julianne, és szája sarkában különös mosoly kezdett
formálódni. – Homer Ashford – folytatta aztán lassabban, mintha ezt a nevet mindenkinek ismernie
kéne. Carol keresgélni kezdett az emlékezetében. A név ismerősen cseng. Vajon hol hallhatta már?
Valamikor régen, egy hírműsor kapcsán...
A pontos emlékek még mindig nem jutottak eszébe, amikor a lány folytatta.
– Szólok nekik, hogy odamegy. – Jobb oldalon a pult alatt hatalmas mennyiségű kapcsoló
sorakozott, nyilván egy hangosbeszélő rendszerre kötve. Julianne átkattintotta az egyiket, aztán
Carolhoz fordult. – Egy perc az egész – mondta.
– Mi a hészak, Csulienn? – csattant egy mennydörgő női hang húsz másodperccel később. Idegenül
csengett, a szavak ejtéséből ítélve német lehetett. Türelmetlenség érződött ki belőle.
– Van itt egy hölgy, Greta, bizonyos Miss Carol Dawson Miamiból, és szeretne beszélni Homer
kapitánnyal. Ki akarja bérelni a hajót délutánra.
Pillanatnyi csönd után ismét fölhangzott Greta hangja:
– Ja, rentpen, kültt át! – Julianne intett Carolnak, hogy sétáljon át a pult másik oldalára. Itt egy
mélyedésben ismerős billentyűzet fogadta. Carol számtalanszor végigcsinálta már ezt a procedúrát,
mióta 1991-ben bevezették az UAR-t (Univerzális Azonosító Rendszer). A billentyűzeten
bezongorázta a nevét és a társadalombiztosítási számát. Eltöprengett, ezúttal vajon melyik azonosító
kérdést teszi föl neki a gép. Születési helye? Anyja leánykori neve? Apja születési dátuma? A
központi számítógép mindig véletlenszerűen választott ki egyet a memóriájában őrzött húsz állandó
személyes adat közül. Ha az ember valaki másnak akarja kiadni magát, manapság igen nehéz dolga
van.
– Miss Carol Dawson, Miami Beach, Oakwood Gardens 1418,17-es lakás. – Carol bólintott. A
szőke Julianne láthatóan élvezte a leendő kliensek leellenőrzését.
– Mikor született? – hangzott a kérdés.
– 1963. december 27-én – felelte Carol.
Julianne arcán látszott, a helyes választ adta meg. De Carol valami mást is észrevett rajta, egyfajta
vetélkedést, sőt gőgöt, amolyan „Hahaha, sokkal fiatalabb vagyok, mint te, most már biztosan tudom!”
kifejezést. Általában nem foglalkozott ilyesmivel. Ezen a reggelen azonban valami okból
kényelmetlenül érezte magát harmincéves bőrében. Már azon volt, hogy valamiképp kimutatja
bosszúságát a nagyképű lány felé, de aztán gondolt egyet, és inkább megfékezte a nyelvét.
Julianne utasításokkal látta el.
– Menjen ki jobbra azon az ajtón, aztán tovább egyenesen, míg el nem éri a négyes mólót! Akkor
forduljon balra, és csúsztassa be ezt a kártyát a kapu zárjába! A P, mint Péter állásban találja az
Ambrosiát. Hosszú séta lesz, egész a móló végén kötött ki. De a jachtot el sem tévesztheti, a
legnagyobb és leggyönyörűbb a Hemingwayen.

Julianne-nek igaza volt. Jókora sétájába került, hogy elérjen a négyes móló végéig. Útközben
harminc különböző méretű hajó mellett haladt el, melyek a móló mindkét oldalán álltak. Aztán egyszer
csak ott volt előtte az Ambrosia. Mire Carol ki tudta venni a kabin elejére írt vastag, kék betűs nevet,
a délelőtti hőségtől és párától csurogni kezdett róla az izzadság.
 Homer Ashford kapitány elsétált, föl a hajópallón. Ötvenes évei derekán járhatott, hatalmas termetű
férfi volt: legalább 180 centi magas, és nyomhatott vagy 120 kilót. Haja még sűrűn nőtt, de eredeti
fekete színe már csak itt-ott bukkant fel a szaporodó ősz tincsek között.
Homer kapitány eszelős tekintete leplezetlen, sikamlós élvezettel mérte végig Carolt. A nő is
észrevette ezt, de csak undor támadt fel benne. Kis híján sarkon fordult, hogy visszamenjen a
kikötőparancsnokságra, ám megállította magát, végiggondolva, milyen hosszú az út odáig, és ő máris
milyen fáradt, ráadásul majd megsül. Homer kapitány, testtartásából kiolvasva az ellenállást, kihívó
vigyorát nagybácsis mosollyá szelídítette.
– Miss Dawson, gondolom – szólalt meg, képmutató lovagiassággal kissé meghajolva. – Üdvözlöm
az Ambrosián Homer Ashford kapitány és legénysége a szolgálatára áll.
Carol kényszeredetten elmosolyodott. Ez a bohóc a rikító, kék hawaii ingében legalább nem veszi
magát túl komolyan. Még mindig elővigyázatosan vette el a férfi kezéből a felkínált kólásdobozt,
aztán követte végig a móló keskenyebb leágazásán. Lesétáltak a jacht fedélzetére. Óriási volt.
– Julianne-től tudjuk, hogy ma délutánra keres magának hajót. A legnagyobb örömmel kivinnénk az
egyik kedvenc helyünkre, a Delfin-zátonyhoz.
Beszélgetés közben elérték a kormányosfülkét és a fedett kabinsort. Homer kapitány láthatólag
beleélte már magát az üzletbe. Valahonnan közelről Carol fémes csengést hallott. Mintha súlyzók
koccantak volna össze.
– A Delfin-zátony csodálatos, magányos sziget – folytatta Homer kapitány –, tökéletes az úszáshoz,
sőt, akár a meztelen napfürdőzéshez, már ha szereti az efféle szórakozást. Van ott egy elsüllyedt
hajóroncs is, XVIII. századi, alig néhány mérföldnyire a parttól. Remek hely egy amatőr
könnyűbúvárnak.
Carol húzott egyet a kólájából, és egy pillanatra Homer-re emelte tekintetét. Gyorsan el is
fordította megint. A férfi ugyanúgy vigyorgott, mint az előbb. Ahogy külön kihangsúlyozta a
„meztelen” szót, Carol agyában a Delfinzátony képe csöndes trópusi paradicsomból szeretkezni,
illetve leskelődni vágyók gyülekezőhelyévé módosult. Visszahőkölt Homer kapitány lágy érintése
elől, miközben a férfi végigvezette a jacht hosszában. Ez az ember eszelős – gondolta. – Hallgatnom
kellett volna az ösztöneimre, és azonnal sarkon fordulni.
A fémcsendülések hangosabbá váltak, mikor elsétáltak a kabinsor ajtaja előtt, és elindultak a
luxushajó orra felé. Carolban fölébredt az újságírói kíváncsiság; ez a hang any-nyira nem illett a
környezetbe. Már nem is figyelte Homer kapitányt, aki épp a jacht előnyös tulajdonságait ecsetelte.
Mikor végre szemük elé tárult az Ambrosia elülső fedélzete, Carol meglátta, hogy valóban súlyzók
keltették a zajt. Egy nekik háttal álló, szőke nő emelgette őket.
Pompás teste volt, mondhatni lélegzetelállító. Valószínűleg gyakorlata vége felé járt már,
erőlködve emelgette a súlyzókat a feje fölé. A vállából széthullámzó izmokon patakzott a veríték.
Elöl-hátul mélyen kivágott tornadresszt viselt, melyet látszólag alig bírtak egybetartani vékony
pántjai. Homer kapitány abbahagyta a hajó ismertetését. Carol észrevette, hogy a férfi megállt, és
elragadtatott csodálattal, szinte transzba esve legelteti szemét a tornázó nő érzékien szép idomain. Az
egész hely fura – gondolta Carol. – Talán ezért kérdezte a lány, ismerem-e ezeket az embereket.
A nő helyükre rakta a súlyzókat, majd fölkapott egy törülközőt;– Amikor megfordult, Carol úgy
saccolta, harmincas évei vége felé járhat, de a maga atletikus módján még mindig igen csinos. Melle
nagy és feszes, a tornadressz nem sokat takart el belőle. A szeme volt azonban a
legfigyelemreméltóbb. A színe szürkéskék, és mintha egyenesen átnézett volna az emberen. Carol úgy
érezte, első átható pillantása ellenséges, szinte már fenyegető.
– Greta – szólt Homer kapitány, mikor a nő Carol mellett végre őt is észrevette –, ez itt Miss Carol
Dawson. Lehet, hogy kibérel minket ma délutánra.
Greta nem mosolyodott el, nem is mondott semmit. Letörölte az izzadságot a homlokáról, néhány
mély lélegzetet vett, aztán a törülközőt a vállára terítette. Pózba vágta magát, úgy fordult teljesen
Carol és Homer kapitány felé. Vállát hátratolva, kezét csípőre téve megfeszítette mellizmait. Keble
minden egyes rándításra mintha a nyakáig húzódott volna. Kis gyakorlata közben fantasztikusan
áttetsző szeme egyre Carolt méregette, aprólékos részletességgel térképezve föl testét és ruházatát. Az
riporternő önkéntelenül is mocorogni kezdett.
– Hát, helló, Greta! – üdvözölte; szokásos magabiztossága furcsamód semmivé foszlott ebben a
kínos helyzetben. – Örvendek.
Jézusom – gondolta, miközben Greta egyre az ő kézfogásra nyújtott karját bámulta engedjenek ki
innen! Mintha valami idegen bolygóra kerültem volna, vagy lidérces álmot látnék!
– Greta olykor szeret viccelődni a kuncsaftjainkkal – szólalt meg Homer kapitány de ez ne riassza
meg!
A nő bosszantotta talán? Carolnak úgy rémlett, valamiféle szavak nélküli kommunikáció zajlik
kettejük között, mert Greta egy idő után elmosolyodott. Elég gyenge műmosolyra sikeredett.
– Ütföszlöm asz Amprosián! – mondta Greta, Homer kapitány első mondatát utánozva. – Remekül
fokhja éreszni makhát. – Feje fölé emelte a karját, és Carolt bámulva ismét feszítgetni kezdte izmait. –
Jöjjön el felünk a paraticsompa! – tette még hozzá.
Carol könyökén érezte Homer kapitány erős kezét, és a férfi maga felé fordította. Közben mintha
mérges pillantást küldött volna Greta felé.
– Az Ambrosia a legremekebb hajó Key Westben – mondta a kapitány, visszaindulva a tat felé, és
újra felöltve hivatalos maszkját. – Mindenféle kényelmi berendezéssel föl van szerelve.
Óriásképernyős kábeltelevízió, CD-lejátszó térhatású hangszórórendszerrel, automata séf több mint
százféle ínyencfogással a programjában, robotmasszázs. És senki sem ismeri úgy a szigeteket, mint
Homer kapitány. Már vagy ötven éve búvárkodom és horgászom ezekben a vizekben.
Megálltak a kabinsor bejáratánál, a jacht közepén. Az üvegajtón át Carol látta az alsóbb szintre
vezető lépcsőket.
– Nem jönne le megnézni a konyhát és a hálókabint? – kérdezte Homer kapitány, s hangjából ezúttal
hiányzott a korábbi kétértelműség.
Ügyes kaméleon volt, semmi kétség. Carol úgy döntött, mégiscsak hiba lenne bohócnak tartani. De
hogy illik a képbe az az izompacsirta Greta vagy ki a csoda? – töprengett. – És egyáltalán, mi
folyik itt? Miért viselkednek ilyen furcsán?
– Nem, köszönöm, Ashford kapitány. – Carol fölvillanni látta a lehetőséget, hogy méltóságteljesen
a távozás mezejére lépjen. Átadta a férfinak, ami a kólából megmaradt.
– Eleget láttam. Csodálatos a jachtja, de attól tartok, túl drága egy magányos nőnek, aki csupán ki
akarja pihenni magát délután. Azért köszönöm, hogy rám áldozta az idejét, és mindent megmutogatott.
Elindult a mólóra vezető hajópalló felé. Homer kapitány szeme összeszűkült.
– Hisz az árról még nem is beszéltünk, Miss Dawson. Bizonyos vagyok benne, hogy meg tudnánk
egyezni valami módon...
Carol érezte, a férfi még korántsem tekinti befejezettnek a beszélgetést. Amikor föllépett a pallóra,
Greta is megjelent, és Homer kapitány mellé állt.
– Szolkálhatnánk némi írnifalófal asz újsákja számára – szólt bizarr mosollyal. – Falami
szokatlannal. Carol rémülten fordult meg.
– Szóval rám ismertek? – kérdezte teljesen fölöslegesen. A furcsa pár visszavigyorgott rá. – Akkor
miért nem szóltak korábban?
 Homer kapitány csak rándított egyet hatalmas vállán.
– Azt gondoltuk, talán inkognitóban utazik, vagy valami különleges szórakozásra vágyik, esetleg
egy sztorin dolgozik... – Elhallgatott.
Carol mosolyogva a fejét csóválta. Aztán búcsút intett, fölsétált a pallón, és a mólóra érve
visszaindult a távoli kikötőparancsnokság felé. Kik ezek az emberek? – kérdezte magától megint. –
Most már biztos, hogy valahol láttam őket. De hol?

Carol kétszer is hátranézett, hogy lássa, Homer kapitány és Greta figyeli-e. Másodszorra, amikor
már vagy százméternyire járt, eltűntek a szeme elől. Megkönnyebbülve sóhajtott. Ez a találkozás
kifejezetten megingatta magabiztosságát.
Lassan sétált tovább. Lila strandtáskájából előhúzta a Julianne-től kapott komputeres listát. Még
bele se pillanthatott, amikor bal felől telefoncsörgést hallott, és tekintete ösztönösen is arra tévedt. A
telefon egy előtte álló hajón csörgött. Tagbaszakadt, harmincas férfi ült egy összecsukható székben a
fedélzeten. Vörös baseballsapkát, fürdőnadrágot, sötét napszemüveget és bőrpántos szandált viselt;
elmélyülten bámulta a kis televíziót, amely előtte állt egy ingatag állványszerűségen. Egyik kezében
egy szendvicset tartott (Carol még tíz méterről is tisztán látta, ahogy a majonéz kicsordul a
kenyérszeletek közül), a másikban pedig egy dobozos sört. Semmi jel nem utalt arra, hogy a vörös
sapkás meghallotta volna a telefoncsörgést.
Carol felébredő kíváncsisággal közelebb lépett. A tévé kosárlabdameccset közvetített. Úgy a
hatodik csörgés táján a férfi megeresztett egy halk kurjantást (szája természetesen tele a szendviccsel)
a tizenöt centis képcső felé, belekortyolt a sörébe, aztán hirtelen fölugrott, és a telefonhoz sietett. Az a
kormánykerék mögött helyezkedett el, a falra függesztve, a hajó közepe táján. A férfi szórakozottan
játszadozott a kerékkel beszélgetés közben, de szemét egy pillanatra sem vette le a televízióról. Majd
letette, ismét kurjantott, és visszatért a székéhez.
Carol már a móló szélén állt, a hajó orrától alig pár centire, és az ülő férfitól sem több mint
háromméternyire. Az azonban még mindig nem vette észre, teljesen belemerült a kosárlabdameccsbe.
– Ez az! – ordított föl váratlanul, a játék kellemes fordulatát nyugtázva. Fölugrott. A hirtelen
mozdulat megingatta a hajót, és az összeeszkábált állvány leomlott a televízió alatt. A férfi gyorsan
előrenyúlt, még földet érés előtt elkapta a tévét, de közben elvesztette az egyensúlyát, és a könyökére
zuhant. – A francba! – morgott az orra alatt, összerándulva a fájdalomtól. A fedélzeten feküdt,
napszemüvege félrecsúszott a fején, de a kezében tartott kis készüléken zavartalanul folytatódott a
játék.
Carol nem bírta visszatartani a nevetését. Most először észrevéve, hogy nincs egyedül, Nick
Williams, a Florida Queen tulajdonosa és kapitánya a hang irányába fordult.
– Elnézést – szólalt meg Carol barátságosan épp csak erre jártam, és láttam, ahogy elesik... –
Elhallgatott. Nicken nem látszott, hogy jól mulatna.
– Mit akar? – mérte végig a nőt mogorva tekintettel. Fölállt, még mindig kezében tartva (és nézve)
a televíziót, és megpróbálta az előbbi építményt újból összeállítani.
Maradék egy szabad keze azonban, úgy tűnt, nem elég a munka elvégzéséhez.
– Tudja – szólt Carol, még mindig mosolyogva –, én segíthetnék, ha nem sértené férfiúi
büszkeségét.
Húha – hűlt el Nick már megint egy erőszakos, magabiztos tyúk.
Lerakta a tévékészüléket a fedélzetre, és elkezdte összerakni az állványt.
– Nem, köszönöm – mondta. – Elboldogulok vele. – Aztán Carolt több figyelemre nem méltatva
visszaállította a tévét a helyére, visszaült a székébe, és fölvette a szendvicsét meg a sörét.
Carol jól elszórakozott mindazon, amit Nick láthatóan bosszantónak talált. Végigpillantott a hajón.
Gazdájának nem lehetett erőssége a tisztaság. Mindenféle lomok, búvármaszkok, légzőpipák,
adagolószelepek, törülközők hevertek a hajó orrában, sőt, rég megzöldült, félbehagyott dobozos
ebédek maradványai. Az egyik sarokban valaki nyilván egy elektromos berendezést szerelt szét, talán
hogy megjavítsa, aztán a munka közepén egyszer csak ott hagyta. A kormányállás fölé kifeszített kék
vászontetőt két, különböző betűtípussal írt szöveg díszítette; az egyik a hajó nevét közölte, a másik
pedig így szólt: KÖSZÖNÖM, HOGY NEM DOHÁNYZIK.
A hajó egészében nem illett az áramvonalas, modern kikötőhöz, és Carol elképzelte, a többi
tulajdonos milyen undorral sétálhat el nap mint nap a Florida Queen mellett. Hirtelen ötlet hatására a
kezében tartott számítógépes listára nézett. Majdnem hangosan elnevette magát, amikor észrevette, ez
a hajó is a felsorolt kilenc között van.
– Elnézést – szólalt meg ismét, most már a bérlés feltételeire kíváncsian.
Nick hatalmasat sóhajtott, és elfordította tekintetét a tévében zajló kosárlabdameccsről.
Arckifejezése egyértelműen bosszús volt. Mintha azt mondta volna: „Mi az? Maga még mindig itt
van? Azt hittem, befejeztük a beszélgetést. Menjen már innen, hadd élvezzem ki egyedül ezt a
délutánt!”
Carol, mint valami ebadta kölyök, nem bírt ellenállni a kísértésnek, hogy tovább bosszantsa ezt az
arrogáns
Mr. Williamst. (Úgy vélte, a számítógépes listán szereplő név és az előtte ülő férfi ugyanaz a
személy, hisz a legénység más tagja nem viselkedne ilyen magabiztosan és pökhendien más hajóján.)
– Ki játszik? – kérdezte vidáman, mintha észre sem venné, hogy Nick meg akar szabadulni tőle.
– A Harvard és a Tennessee – felelte a férfi nyersen, csodálkozva, vajon a nő tényleg nem ért-e a
szóból.
– Mennyi az eredmény? – kérdezett tovább Carol gyorsan, egyre jobban élvezve a játékot.
Nick ismét megfordult, arcáról lerítt az elkeseredés.
– 31: 29 a Harvardnak – mondta élesen –, és mindjárt vége az első félidőnek. – Carol nem mozdult,
csak mosolygott, és pislogás nélkül állta a férfi ádáz tekintetét. – Az NCAA-bajnokság első fordulója
ez, mindkét csapat a Délkeleti Területi Csoportban játszik. Van még kérdése?
– Csak egy – felelte a nő. – Szeretném kibérelni ezt a hajót délutánra. Maga Nick Williams?
A férfi majd hanyatt esett meglepetésében.
– Mii? – fakadt ki. Abban a pillanatban a Tennessee megint egyenlített, és Nick már nem is tudta,
hova figyeljen. Néhány másodpercig a játékot nézte, aztán megpróbálta összeszedni magát. – Hisz
nem is hívott föl Julianne... Ha valaki itt a Hemingwayen hajót akar bérelni, be kell jelentkeznie a
pultnál, és...
– Először egy másik hajót akartam megnézni. De nem tetszett. Úgyhogy visszafelé menet megálltam
itt.
Nick ismét a televíziót bámulta, és Carol kezdte elveszteni a türelmét. Már nem találta olyan
szórakoztatónak a helyzetet. Legalább attól nem kell tartanom, hogy tapogatni kezd – gondolta. – Ez
a fickó még annyi figyelemre se méltat, amíg rám sózza a hajóját.
– Nézze – folytatta –, akarja, hogy kibéreljem ezt a teknőt délutánra, vagy nem?
Véget ért az első félidő.
– Hát jó... azt hiszem, igen – válaszolta Nick halkan, magában hozzátéve: de csak mert szükségem
van pénzre. Intett Carolnak, hogy jöjjön le a fedélzetre. – Csak előbb hadd hívjam föl Julianne-t,
megerősítésképp, hogy valóban ő küldte magát. Manapság sosem lehet tudni.
 Míg Nick leellenőrizte Carol személyazonosságát a kikötőparancsnokságnál, egy vidám, fiatal,
húsz év körüli, fekete bőrű férfi sétált végig a mólón, és megállt a Florida Queennel szemben.
– Hé, professzor – szólalt meg, amint Nick letette a kagylót –, rossz helyen járok talán? – Carolra
mutatott.
– Nem is mondtad, hogy ma a szépségnek, a divatnak és a gazdagságnak szenteled az idődet. Hűű!
Micsoda ékszerek! És ez a selyemblúz! Menjek el inkább, és majd később mindent elmesélsz? –
Carolra kacsintott. – Mihaszna fráter ez, angyalkám. Végül minden barátnője nálam köt ki.
– Ne marhulj már, Jefferson – mordult rá Nick –, a hölgy kuncsaftjelölt. Te pedig elkéstél, mint
mindig. Mit gondolsz, hogy szerezhetnék bérlőket a hajómra, amikor azt se tudom, a legénységem
mikor szíveskedik fölbukkanni a láthatáron?
– Professzor – a jövevény leugrott a fedélzetre, és odasétált Carolhoz –, ha tudom, hogy ilyen
virágszálat rejtegetsz itt, már kora hajnalban lejöttem volna. Üdvözlöm, ifjú hölgyem, a nevem Troy
Jefferson. Én alkotom a legénység oroszlánrészét ezen a bolondokháza hajón.
Carolt kissé összezavarta Troy viharos belépője és a hasonló fogadtatás. Hamar alkalmazkodott
azonban, és visszanyerte önuralmát. Mosolyogva elfogadta Troy kinyújtott kezét. A férfi nyomban
közelebb húzódott, arca csaknem Caroléhoz ért.
– Ejha! – távolodott el ismét vigyorogva. – Megesküdnék rá, hogy ez az illat egy Oscar de la Renta
parfümé. Professzor, nem megmondtam? Jó fogást csináltál. Nos, angyalkám – bámult színlelt
csodálattal Carolra –, el sem tudom mondani, mekkora öröm számomra, hogy egy ilyen szépséggel
találkozhatok ennek a bárkának a fedélzetén. Rendszerint öreg hölgyeket kapunk ki, higgye el, igazán
öregeket, akiknek csak...
– Elég, Jefferson! – szakította félbe Nick. – Sok a dolgunk. Majdnem dél van már, és még legalább
fél óra kell ahhoz, hogy kifuthassunk. Azt sem tudjuk, Miss Dawson-nak mik a szándékai.
– Maradjunk a Carolnál – felelte az újságírónő. Egy pillanatig gondolkozott, az előtte álló két férfit
méregette.
Hát legyen – gondolta. – Ha ezekkel vagyok, igazán senki nem fog rám gyanakodni.
– Nos, a bejelentkezéskor azt mondtam, úszkálni és búvárkodni akarok. De ez csak részben igaz.
Valójában ide szeretnék kimenni – strandtáskájából előhúzott egy összehajtogatott térképet, és
megmutatott nekik egy nagyjából huszonöt négyzetkilométeres területet, mely Key West északi
partjától indulva benyúlt a Mexikói-öbölbe –, bálnákat keresni.
Nick homloka ráncokba szaladt. Troy Carol válla fölött a térképbe kukkantott.
– Ezen a területen a közelmúltban számos rendellenességet észleltek a cetek viselkedésében –
folytatta az újságírónő. – Ma reggel például Deer Keyn több is partra vetődött. Meg szeretném tudni,
van-e valami összefüggés az események között. Lehet, hogy le is kell merülnöm, akkor pedig jó lenne,
ha egyikük elkísérne. Gondolom, valamelyiküknek csak van búvárvizsgája, és a felszerelését is a
fedélzeten tartja.
A két férfi hitetlenkedve méregette. Carol úgy érezte, magyarázattal tartozik.
– Voltaképpen... újságíró vagyok – vallotta be. – A Miami Heraldnak dolgozom. Ma reggel ott
voltam a Deer Key-i esetnél.
Troy Nickhez fordult.
– Jól van, professzor, azt hiszem, a hölgynek komolyak a szándékai. Bálnák magánügyeit akarja
kilesni a Mexikói-öbölben. Mit szólsz hozzá? Elfogadjuk a pénzét?
Nick közönyösen vállat vont, és Troy ezt jóváhagyásként könyvelte el.
– Rendben, angyalkám – mondta Carolnak –, fél óra múlva kész vagyunk. Mindketten letettük a
búvárvizsgát, amennyiben szüksége lesz ránk. A felszerelésünket a fedélzeten tartjuk, és még magának
is tudunk szerezni egyet. Menjen, fizessen Julianne-nél, aztán hozza a cuccait!
Troy ezzel sarkon fordult, és a hajó orrában szétszórt elektromos alkatrészekhez sétált. Fölemelt
egy szerkentyűt, melynek burkolatát részben lehántották, és játszadozni kezdett vele. Nick egy újabb
doboz sört vett ki a hűtőből, aztán fölnyitotta a fedélzetbe épített szekrények ajtaját; mindenféle
szerszám és egyéb felszerelés bukkant elő mögülük. Carol nem mozdult. Nick úgy húsz másodperc
elteltével vette észre, hogy még mindig ott van.
– Na – mondta elbocsátó hangsúllyal nem hallotta Troyt? Még fél óra kell, hogy elkészüljünk. –
Megfordult, és a hajó tatjába sétált.
Troy félbehagyta a szerelést, és fölnézett. Szórakoztatta a Nick és Carol közt érződő ellenségesség.
– Mindig ilyen kedves? – kérdezte az újságírónő a távolodó férfi felé biccentve. Még mindig
mosolygott, de hangjából kiérződött az ingerültség. – Van pár berendezés, amit magammal vinnék.
Segítene a fedélzetre hozni őket?

Harminc perccel később Troy és Carol visszatért a Florida Queenre. A férfi vigyorgott, és a
„Zippity-Do-Dah”-t fütyörészte, miközben egy kézikocsit húzott végig a mólón, majd a hajó előtt
megállt vele. Egy félig rakott láda volt rajta. Troy alig várta, hogy meglássa Nick arcát, amint
megpillantja Carol „pár berendezését”. Egészen izgalomba jött az események ilyetén alakulásától.
Tudta, ez nem a szokásos délutáni hajókázás lesz. Újságírók, még ha sikeresek is (és Troynak józan
paraszti esze hamar megsúgta, Carol nem mindennapi firkász), nemigen férhettek hozzá efféle
berendezésekhez. Biztosra vette, az egész bálna-sztori csak figyelemelterelés. Egyelőre azonban nem
akart szólni egy szót sem, úgy döntött, kivárja, mi sül ki a dologból.
Troynak tetszett a magabiztos, fiatal nő. Viselkedésében nem volt semmiféle gőg vagy előítélet. És
humorérzék is szorult belé. Mikor kinyitották a kombija hátulját, és Carol megmutatta a felszereléssel
teli ládát, Troy bemutatót tartott, mennyire jól tájékozott az elektronika területén. Rögtön fölismerte az
MOI betűjelet Dale óceánteleszkópján, és még az óriási monitor– és adattároló egység hátlapján levő
MOI-IPL rövidítés jelentését is kitalálta. Mikor kérdőn a nőre nézett, az csak fölnevetett, és ennyit
mondott:
– Szükségem lesz egy kis segítségre, hogy megtaláljam a bálnákat. Mit mondhatnék még?
Carol és Troy az egészet egy kézikocsira pakolta, aztán végighúzta a parkolón. A nőt először kissé
megijesztette, a férfi milyen gyorsan rájött a berendezések eredetére, és barátságos, puhatolózó
kérdései is aggasztották (melyekre leleményesen ködös válaszokat adott; nagy segítségére volt az a
tény is, hogy a férfit leginkább a műszerek működése érdekelte, ő viszont épp arról nem tudott egy
mukkot sem). Beszélgetés közben aztán Carol lassan megkedvelte Troyt. Ösztönei azt súgták neki,
szövetséges, és valószínűleg képes diszkréten kezelni a rábízott fontos információkat.
Carol egyvalamit felejtett ki a számításból: a Hemigway kikötőparancsnokságának biztonsági
ellenőrzését. Ez pedig egyike volt azoknak a páratlan szolgáltatásoknak, melyek eladhatóvá tették a
drága horgonyzóhelyeket. Minden ki– és belépőnek át kellett haladnia egy a parancsnoksági épület
melletti, komputerizált kapun. Éjjelente aztán nyomtatott lista készült az érkező és távozó
személyekről, nevük mellé rendelve az áthaladások időpontjait. Ezek a listák a biztonsági szolgálat
iratgyűjtőibe kerültek, óvintézkedésül, bármiféle gyanús vagy nyugtalanító eseményt jelentenének
később.
A kikötőbe érkező és azt elhagyó berendezéseket is szigorú ellenőrzésnek vetették alá, majd a
biztonsági főnök külön naplóba vezette, megakadályozandó a drága navigációs és egyéb elektronikus
műszerek lopásait. Carolt nem nagyon bosszantotta, amikor a bérleti díj kifizetése után Julianne
megkérte, írja le egy űrlapon a lezárt láda tartalmát. Annál inkább ellenkezett, mikor a megjelenő
biztonsági főnök, egy tipikus bostoni ír rendőr, aki délen vállalt nyugdíjas állást, közölte vele, ki is
kell nyitnia, azonosítás végett. Hiába volt azonban minden ellenkezése, és Troy is hasztalan próbált
segíteni. A szabály az szabály.
Mivel a kocsi nem fért be a szomszédos biztonsági iroda ajtaján, a ládát a parancsnokság központi
csarnokában nyitották ki. Pár kíváncsi nézelődő is köréjük gyűlt, köztük egy hatalmas termetű,
barátságos, negyven év körüli asszony, valami Ellen nevezetű. (Troy jól ismerte; valószínűleg ő is
hajótulajdonos, gondolta Carol.) Mind feszülten lesték, amint O'Rourke, a rendész gondosan összeveti
a láda tartalmát a listán felsoroltakkal.
Carol még mindig döbbenten lépkedett Troy mellett, amikor már a mólón húzták a kocsit a Florida
Queen felé. Egyáltalán nem akart feltűnést kelteni, és most mérgesen vonta kérdőre magát: miért nem
jutott eszébe a biztonsági ellenőrzés? Eközben Nick, miután elvégezte a kifutáshoz szükséges
rutinfeladatokat, és kinyitott még egy sört, ismét belemerült a kosárlabdameccsbe. Imádott Harvardja
vesztésre állt a Tennessee ellen. Meg se hallotta Troy fütyörészését, csak mikor „legénysége” és
Carol már alig pár méternyire voltak tőle.
– Jézusom – fordult hátra Nick –, már azt hittem, eltévedtetek... – Elnémult, amikor megpillantotta a
kocsit és rajta a ládát. – Ez meg mi a lószar?
– Miss Dawson felszerelése, professzor – felelte Troy széles vigyorral. Benyúlt a ládába, és
először egy hengert húzott elő, mely tiszta üveglapban végződött, aztán egy túlméretezett
zseblámpához hasonlító valamit a hozzá tartozó állvánnyal. Hatvan centi hosszú lehetett, és nyomott
vagy hat kilót. – Erre például azt mondja, óceánteleszkóp. Fölerősítjük a hajó aljára, és mikor
bekapcsoljuk, képeket közvetít erre a tévémonitorra, ugyanakkor el is raktározva azokat ebben a
másik berendezésben, ami egyfajta felvevő...
– Álljon meg a menet! – szakította félbe Nick parancsolóan. Végigsétált a hajópallón, és kétkedve a
ládába nézett. Megcsóválta a fejét, aztán Troyról Carolra pillantott. – Jól értettem? Ez az egész
felhajtás ahhoz kell, hogy egyetlen délután kihajókázzunk az öbölbe bálnákat keresni? – Mogorván
végigmérte Troyt. – Hová raktad az eszed, Jefferson? Ezt a rengeteg cuccot idő fölállítani, és máris
elmúlt dél! Ami pedig magát illeti, nővérkém – folytatta Carol felé fordulva vigye a játékszereit meg
a kincskereső térképét máshová! Tudjuk, mire készül, de nekünk ennél sokkal fontosabb dolgaink
vannak.
– Befejezte? – ordított Carol a férfira, miközben az visszasétált a hajópallón a Florida Queen
fedélzetére. Nick megállt, és félig felé fordult. – Nézze, maga seggfej – tört ki a nő, utat engedve a
benne fölgyülemlett elkeseredésnek és haragnak –, természetesen joga van megtagadni tőlem a hajója
használatát. De nincs joga megjátszani a mindenható úristent, és fenyegetni engem, csak mert nő
vagyok, maga meg szeret szórakozni másokkal! – A férfi felé indult. Nick egy lépést hátrált a rá
zúduló szóáradat elől.
– Mondtam, hogy bálnákat akarok keresni, és el is hiheti, mert ez az igazság. Csöppet sem érdekel,
maga mit hisz, mi az utam célja. Ami pedig azokat a fontosabb dolgait illeti, az utóbbi órában el sem
mozdult a kosárlabda-közvetítése elől, hacsak azért nem, hogy újabb sört bontson föl. Csak álljon
félre az útból, és Troy meg én fél óra alatt fölszereljük a berendezést. Mellesleg pedig – fogta
halkabbra Carol a hangját, kezdve szégyellni iménti kifakadását – már úgyis kifizettem a bérleti díjat,
és tudja jól, milyen nehéz sztornózni az efféle komputerizált hitelkártyaszámlákat.
– Juhú, professzor! – vigyorgott gonoszul Troy, és Carolra kacsintott. – Hát nem agyafúrt a kicsike?
– Elhallgatott, aztán komolyra fordította a szót. – Nézd, Nick, szükségünk van a pénzre,
mindkettőnknek. Én boldogan segítenék neki. Itt hagyhatjuk a fölös búvárcuccokat, ha szükséges a
súlyelosztás miatt.
Nick visszasétált az összecsukható székhez és a tévéhez. Megint belekortyolt a sörébe, és többet
nem is nézett Carolra, se Troyra.
– Jól van – mondta meglehetősen kedvetlenül. – Kezdjétek el! De ha egy órára nem áll készen a
hajó a kifutásra, nincs üzlet. – Látóterét betöltötték a kosárlabdázók. A Harvardnak sikerült
egyenlítenie. De ő már nem figyelte a meccset. Carol kifakadásán gondolkodott. Lehet, hogy igaza
van. Lehet, hogy tényleg alsóbbrendűnek tartom a nőket. Vagy még rosszabbnak.
 5
VERNON WINTERS alezredes remegett, amikor letette a telefont. Úgy érezte magát, mintha kísértetet
látott volna. Almacsutkáját a szemétkosárba dobta, aztán a zsebébe nyúlt egy Pall Mallért.
Gondolkodás nélkül fölállt, és átsétált a szoba túloldalába, a hatalmas erkélyablakhoz, mely a
központi adminisztrációs épület füves udvarára nyílt. Az Egyesült Államok Légierejének bázisán épp
véget ért az ebédszünet. A fiatal férfiak és nők tömege, mely eddig ki-be áramlott az étkezde ajtaján,
lassan elapadt. Egyetlen magányos, fiatal zászlós üldögélt a füvön, és egy könyvet olvasott, hátát egy
vastag törzsű fának vetve.
Winters alezredes meggyújtotta füstszűrő nélküli cigarettáját, és mélyet szívott belőle. Gyorsan
kifújta a füstöt, majd ismét mélyet lélegzett.
– Hé, Indiana – mondta neki a hang két perccel ezelőtt –, itt Randy. Emlékszel rám? – Mintha
valaha is elfelejthetné azt az orrhangú baritont. És aztán, válaszra sem várva, a hang mellé komoly arc
társult a videoernyőn. Randolph Hilliard admirális az íróasztala mögött ült egy tágas
Pentagonirodában. – Jó – folytatta –, most már látjuk is egymást.
Hilliard rövid szünetet tartott, aztán előrehajolt, a kamera felé.
– Örömmel hallottam, hogy Duckett téged bízott meg ennek a Panther-ügynek a kivizsgálásával.
Meglehet, csúnya botrány lesz. Meg kell tudjuk, mi történt, gyorsan, és a nyilvánosság teljes
kizárásával. A miniszter is, én is számítunk rád.
Mit is mondott válaszul az admirálisnak? Winters alezredes nem emlékezett, de feltételezte, hogy
helyesen felelt. Az utolsó néhány szó azonban világosan ott csengett még a fülében: Hilliard admirális
azt mondta, visszahívja őt a péntek délutáni megbeszélés után, újabb adatokért. Winters csaknem
nyolc éve nem hallotta már ezt a hangot, mégis azonnal ráismert. És alig pár milliszekundummal
később elárasztották az emlékek.
Az alezredes még egyet szippantott cigarettájából, és elfordult az ablaktól. Lassan átsétált a szobán.
[2]
Szeme végigsiklott a gyönyörű Renoir-festmény – „Deux jeunes fiiles au piano” – finom nyomatán,
irodája falának legremekebb díszén, de nem is látta. Pedig a kedvenc képe volt. Feleségétől és fiától
kapta ajándékba a hatalmas reprodukciót negyvenedik születésnapjára. Rendszerint hetente többször
megállt előtte, és megcsodálta a gyönyörű kompozíciót. A mai napirendbe azonban nem fért be a két,
délutáni zongoraleckéjében elmerülő, méltóságteljes, fiatal lány.
Vemon Winters visszaült az asztala mögé, és arcát a kezébe temette. Na tessék, már megint –
gondolta. – Nem bírom visszatartani, most, hogy láttam Randyt, és hallottam a hangját.
Körülpillantott, aztán elnyomta a csikket az íróasztalán álló nagy hamutartóban. Pár pillanatig
céltalanul játszadozott két apró, bekeretezett fényképpel. (Az egyik egy sápadt, tizenkét éves fiút
ábrázolt egy negyvenes évei elején járó, hétköznapi kinézetű asszony oldalán. A másik a Macska a
forró bádogtetőn szereplőgárdáját mutatta a Key West-i Színjátszók 1993. márciusi előadása után;
ezen Winters nyári, civil öltönyben látszott.) Kis idő múlva az alezredes félrerakta a fotókat, hátradőlt
a székében, lehunyta a szemét, és megadta magát emlékei mindent elsöprő vonzerejének. Mintha
tudatában függönyt vontak volna szét, egy tiszta, meleg éjszakán találta magát, csaknem nyolc évvel
korábban, 1986 kora áprilisában. Az első, amit meghallott, Randolph Hilliard hadnagy izgatott
orrhangja volt.
– Pszt, Indiana, ébresztő! Hogy tudsz te ilyenkor aludni? Randy vagyok. Beszélnünk kell. Olyan
ideges vagyok, mindjárt összecsinálom magam.
Vemon Winters alig egy órája szenderedett el. Ösztönösen az órájára nézett. Mindjárt kettő. Barátja
az ágya mellett állt, arcán fültől fülig érő vigyorral.
– Még három óra, és támadunk. Végre Allah paradicsomába robbantjuk azt a bolond arab
terroristavezért! A francba, öreg haver, ez itt a mi nagy pillanatunk! Ezért hajtottunk egész életünkben!
Winters megrázta a fejét, lassan immár teljesen fölébredt. Egy pillanatba még beletelt azért, hogy
rájöjjön, a USS Nimitz fedélzetén van, Líbia partjai előtt. Katonai karrierjének első bevetése
vészesen közeledett.
– Nézd, Randy – szólalt meg végül Winters (azon a csaknem nyolc évvel korábbi éjszakán) nem
gondolod, hogy aludni kéne? Mi lesz, ha a líbiaiak holnap támadnak ránk? Készen kell álljunk.
– A fenébe is, nem! – mondta barátja és tiszttársa, miközben segített neki fölülni, és a kezébe
nyomott egy cigit.
– Azok a nyomorultak sose támadnak meg olyat, aki vissza tud ütni. Hisz terroristák. Csak
fegyvertelen embereket képesek legyilkolni. Az egyetlen közülük, akibe szorult valamennyi kurázsi,
az a Kadhafi ezredes, de az meg lökött, mintha bolondgombát evett volna. Ha őt elrobbantjuk a
mennyországba, a csata véget ér. Különben is, úgy meglódult bennem az adrenalin, hogy akár
harminchat órán át is könnyedén fönnmaradnék.
Winters érezte, amint a nikotin átjárja a testét. Fölébredt benne az a mohó vágyakozás is, amely egy
órával korábban álomba ringatta. Randy szinte levegőt sem véve beszélt.
– Nem tudom elhinni, milyen átkozottul szerencsések vagyunk. Hat éven át töprengtem rajta, mivel
emelkedhet ki a többi közül, mivel tüntetheti ki magát egy tiszt manapság, békeidőben. És most itt
vagyunk. Valami marha elrejt egy bombát egy berlini klubban, és mi épp szolgálatban vagyunk a
Földközi-tengeren. Ez „a megfelelő helyen, a megfelelő időben” tipikus esete. A francba! Gondold el,
az évfolyamunkról hány kadét adná oda akár a mogyoróit is azért, hogy most cserélhessen velünk!
Holnap elintézzük azt az agyalágyultat, és máris úton vagyunk a századosi, sőt, talán az admirálisi
kinevezés felé. Az egész csak idő kérdése, alig hét-nyolc évé.
Wintersnek nem tetszett barátja ötlete, hogy a Kadhafi elleni akciót fölhasználhatják saját
karrierjük érdekében. De nem szólt semmit. Máris mélyen elmerült saját gondolataiban. Ő is izgult,
de nem egészen értette, miért. Hasonló volt ez ahhoz, amit középiskolás korában érzett,
kosárlabdacsapatuk állami negyeddöntős mérkőzése előtt. Winters hadnagy azon töprengett, mennyire
áthatja ezt az izgalmat a félelem, amikor az ember igazi csatára készül.
Csaknem egy hete tervezték már az akciót. A hadseregnél megszokott dolognak számított, hogy
fölkészítik a katonákat, aztán az utolsó percben lefújják a tervet. Ez azonban kezdettől fogva másnak
látszott. Hilliard és Winters gyorsan rádöbbent, hogy a rangidős tisztek között szokatlan komolyság
uralkodott el. A repülőgépek, rakéták és gépágyúk hosszadalmas, unalmas ellenőrzésekor a legkisebb
rendbontást vagy tréfálkozást is szigorúan megtorolták. A Nimitz háborúra készült. Aztán előző nap,
amikor egy normális gyakorlatot már illett volna lefújni, a kapitány összegyűjtötte a tiszteket, és
elmondta, parancsot kapott, hogy hajnalban támadjanak. Wintersnek majd kiugrott a szíve, amikor a
parancsnok eligazította őket a Líbia elleni teljes amerikai akció részleteiről.
Utolsó feladatként vacsora után a pilótákkal át kellett vegye még egyszer a bombacélpontok sorát.
Két repülőgép is indul a rezidencia ellen, ahol Kadhafi feltehetőleg gyanútlanul alszik majd. Az egyik
pilóta teljesen önkívületben volt. Megtudta, hogy övé lesz az elsődleges célpont. A másik pilóta, az
oregoni Gibson hadnagy csöndben, de alaposan készült a támadásra. Egyre a térképet vizsgálgatta
Wintersszel, a líbiai légvédelmi állásokat memorizálva. Gibson panaszkodott, hogy száraz a szája, és
több pohár vizet megivott.
– A francba, Indiana, tudod, mi zavar engem? A röpcsis fiúk bent lesznek a csata közepében, mi
meg itt maradunk, és az égvilágon semmi dolgunk nem akadhat, hacsak azok a bolond arabok el nem
szánják magukat a támadásra. Hogy vehetnénk ki a részünket a harcból? Várj csak! Azt hiszem,
kitaláltam valamit.
Hilliard hadnagyból ki se fogyott a szó. Már három óra is elmúlt, és legalább kétszer átvettek
mindent, amit csak tudhattak a támadásról. Winters élettelennek, gyengének érezte magát az
alváshiánytól, Hilliard azonban bámulatos módon bírta a virrasztást, és csak úgy ömlött belőle a szó.
– Micsoda remek ötlet! – folytatta, magában beszélve.
– És meg tudjuk csinálni. Te ott voltál este a pilóták eligazításán, ugye? Szóval tudnod kell, ki
melyik célpontot kapta.
Vernon bólintott.
– Akkor minden rendben. Fölragasztjuk a magunk „dögölj meg” címkéjét a Kadhafinak szánt
rakétára. így valamiképp mégis csak részt veszünk majd a harcban.
Vernonban nem volt annyi energia, hogy képes legyen lebeszélni Randyt őrült tervéről. Amikor
közeledett a támadás ideje, Winters és Hilliard hadnagyok lementek a Nimitz hangárjába, és
megkeresték Gibson hadnagy gépét. (Winters nem tudta, miért, de rögtön érezte, hogy Gibson lesz az,
aki levegőbe röpíti Kadhafi búvóhelyét.) Randy nevetve magyarázta el az őrséget adó újonc
zászlósnak, mire készülnek Vernonnal. Majdnem fél órájukba telt, mire ráakadtak a repülőre a többi
között, és azonosították a rakétát, amit elsőnek lőnek majd ki Kadhafi udvartartására.
A két hadnagy aztán majd tíz percig vitatkozott azon, mit írjanak arra a papírdarabra, amit utána
fölragasztanak a rakéta oldalára. Winters valami mélyebbet akart, szinte már filozofikusát, mint: „így
ér véget a terrorizmus zsarnokuralma.” Hilliard mindenáron igyekezett meggyőzni őt, hogy ez nem
elég egyértelmű. Egy idő után Winters hadnagy jóváhagyta barátja némileg póriasabb változatát.
„DÖGÖLJ MEG, ROHADÉK”, ez a felirat került a papírra, majd azzal együtt a rakéta oldalára.
Winters kimerültén tért vissza hálóhelyére. Fáradtan, a másnapi események tudatában még mindig
kissé nyugtalanul elővette saját Bibliáját, hogy elolvasson belőle néhány versnyit. Az indianai
presbiteriánus fiú azonban ez alkalommal nem lelt vigaszra a Szentírásban. Megpróbált imádkozni is;
először általánosabb imákat mormolt el, aztán elkezdte szűkíteni a kört, mint ahogy máskor is csinálta
élete kritikusabb pontjain. Kérte az Urat, hogy védelmezze meg feleségét és kisfiát, hogy legyen
mellette ebben a nehéz pillanatban. Aztán gyorsan, gondolkodás nélkül hozzátette még, Kadhafi
ezredesre és egész családjára hulljon a rettegés rakétaesője.
Nyolc évvel később a Key West-i Haditengerészeti Bázis irodájában ülve Winters alezredes
visszaemlékezett erre az imára és a megalázkodásra, amit közben érzett. Már akkor, 1986-ban, amint
elmondta, furcsa zavarodottság vett rajta erőt, mintha istenkáromlást követett volna el, magára
haragította volna az Urat. Rövidke órányi kínlódó alvás következett, rémséges szörnyekkel,
vámpírokkal teli álmok gyötörték. Másnap hajnalban mintegy transzban figyelte, ahogy a repülők
elhagyják az anyahajó fedélzetét. Szájában keserű, fémes ízt érzett, mikor gépiesen megrázta Gibson
kezét, és sok szerencsét kívánt neki.
Az eltelt évek során Winters egyetlen vágya az volt, bárcsak semmissé tehetné azt az imát.
Meggyőződéssel hitte, Isten azért engedte meg, hogy az a rakéta kioltsa Kadhafi kislányának életét,
mert így akarta megleckéztetni Winterst. Azon a napon – gondolta, miközben az irodában ült 1994
márciusának ezen a csütörtökén – szentségtörést követtem el, visszaéltem a bizalmaddal. Túlléptem
hatáskörömet, és elvesztettem kiváltságos helyemet a te szentélyedben. Azóta sokszor könyörögtem
bocsánatodért, de nem kaptam meg. Meddig kell még várnom?
 6
VERNON ALLEN WINTERS 1950. június 25-én született, azon a napon, amelyen Észak-Korea
megtámadta Dél-Koreát. Apja, Martin Winters egész életében emlegette születési dátumának
jelentőségét. Keményen dolgozó, mélyen vallásos farmer volt, Vernon születése idején kukoricát
termesztett Indianában. Mikor a fiú elérte a hároméves kort, nővére, Linda pedig a hatot, a család
otthagyta a farmot, és beköltözött Columbus városába, egy fehér falú házakkal teli, átlagos,
harmincezres lélekszámú településre az állam déli részén. Vernon anyja elszigetelve érezte magát a
farmon, különösen télvíz idején; társaságra vágyott. A földjükért szép pénzt kaptak. Az akkor
negyvenéves Mr. Winters az összeg nagy részét félretette nehezebb napokra, és egy bankban vállalt
munkát. Martin Winters büszkén vállalta amerikaiságát. Ahányszor Vernonnak a születéséről mesélt, a
történet középpontjába mindig a koreai háború kitörése került, és az, ahogy Harry Truman elnök az
egészet elmagyarázta a nemzetnek.
– Már akkor gondoltam – mondta Mr. Winters –, ez nem lehet véletlen. A mi Urunk azért küldött
téged épp aznap a világra, mert célja van veled. Méghozzá lefogadom, e gyönyörű, általunk teremtett
ország védelmezőjének szánt...
Az apa később is mindig gondoskodott róla, hogy a haditengerészet és a hadsereg futballmeccse az
év egyik kulcsfontosságú eseménye legyen, a barátainak pedig lépten-nyomon azt mesélte, különösen,
amikor a fiú már remek tanulmányi eredményeket ért el: „csak győzzön választani a gyerek, melyik
akadémiára jelentkezzen”. Vemont azonban sosem kérdezte meg.
A Winters család egyszerű életet élt. Az apa meglehetősen sikeres volt, végül Columbus
legnagyobb bankjának rangidős alelnöke lett. Társasági életük központjává a templom vált.
Presbiteriánusok voltak, így vasárnapjaik nagy részét ott töltötték. Mrs. Winters vezette a vasárnapi
iskolát. Mr. Winters egyházgondnok volt, és önkéntesen magára vállalta a templom anyagi ügyeinek
intézését. Vernon és Linda segítettek megrendszabályozni a kisebb gyermekeket a vasárnapi
iskolában, és ők tartoztak felelősséggel az óvodai és iskolatermi faliújságok bibliai idézeteiért is.
Hétköznapokon Mrs. Winters varrogatott, szappanoperákat nézett, és olykor leült bridzselni a
barátnőivel. Sosem dolgozott máshol, csak otthon. Férje és gyermekei elég munkát adtak neki.
Figyelmes, türelmes szülő volt. Igyekezett mindenben gondoskodni csemetéiről, fáradhatatlanul vitte
őket, ahová csak menni akartak.
Vernon a középiskolában sportolni kezdett, futballozott és kosárlabdázott, mert ezt várták el tőle,
de egyedül a baseballt szerette. Mindenben valamivel meghaladta az átlagot, ám kiugró tehetséget
nem mutatott.
– A mozgás nagyon fontos, különösen a sport – bátorította gyakran Winters úr, a bankár. – Az
akadémiák arra sokkal inkább figyelnek, mint az osztályzataidra.
Az egyetlen jelentősebb döntés, melyet Vernon egymaga hozott meg élete első tizennyolc évében,
az volt, hogy kiválasztotta, melyik akadémiára jelentkezzen. (Mr. Winters összeköttetései révén előre
elintézte fia bejutását bármelyik intézménybe. Vernont még arról is meg akarta győzni, hogy
mindháromra egyszerre jelentkezzen, a biztonság kedvéért.) A columbusi középiskola harmadik
osztályában a fiú átesett egy pályaválasztási képességvizsgáló (PKV-) teszten, és magas
pontszámából egyértelművé vált, bármelyiket választhatja. Annapolis mellett döntött, és senki nem
firtatta, miért. Ha mégis megteszik, azt válaszolta volna, kíváncsi rá, hogy festene haditengerész-
uniformisban.
Vemon életének következő évei meglepően egyenes vonalú fejlődést mutatnak, és ennek jelentősége
különösen a korszak társadalmi válságainak tükrében válik egyértelművé. Wintersék órákon át
imádkoztak Kennedy meggyilkolását követően, aggódtak a szomszédok Vietnamban harcoló fiaiért,
kétségbeestek, amikor három negyedikes kitűnő tanuló nem volt hajlandó levágatni a haját, és ezért
eltanácsolták őket az iskolából, no és az egyház szervezésében több gyűlésen is részt vettek, melyeken
a marihuána rémségeit tárgyalták meg. Mindeme aggasztó dolgok azonban nem zavarhatták meg a
család mindennapjainak harmóniáját. A Beatles és a Rolling Stones zenéje persze áttört a szigorú
szabályok közé szorított Winters-kultúra falain, sőt, Vemon magnójából olykor még Bob Dylan és
Joan Baez tiltakozó dalai is fölcsendültek, szövegükre azonban sem a fiú, sem a nővére nem figyeltek
különösebben.
Az élet olyan könnyűnek látszott. Vemon közeli barátai mind az övéhez hasonló családokból
kerültek ki. Az anyák nem dolgoztak, az apák bankárok voltak, ügyvédek vagy üzletemberek, és
csaknem valamennyien republikánusok (bár azért egy hazafias demokratát is maguk közé fogadtak).
Hittek Istenben, a hazában és az egész litániában, melynek utolsó tétele az almás pite. Vernon , jó
gyerek” volt, sőt, „kivételes gyerek”, aki először a templomban évente megtartott karácsonyi és
húsvéti színielőadásokon hívta fel magára a figyelmet. Lelkipásztoruk tiszta szívéből vallotta, hogy ha
a gyermekek újrajátsszák Krisztus születését és keresztre feszíttetését, az megszilárdítja a város
felnőtteinek hitét is. És Pendleton atyának igaza volt. A columbusi presbiteriánus templom
passióelőadásai az év fénypontjává váltak. Mikor a gyülekezet és meghívott barátaik meglátták
gyermekeiket József, Mária és Krisztus szerepében, érzelmileg oly magas fokon élték bele magukat az
eseményekbe, amilyet semmiféle más módszerrel nem sikerülhetett volna elérni.
Pendleton atya minden alkalommal két gárdát is színpadra állított, így több fiatal vehetett részt a
játékban; a sztár azonban mindig Vernon volt. Először tizenegy éves korában alakította Krisztus
szerepét, a húsvéti ünnepségen, és a helyi újság vallási hírei között megemlítették, hogy mikor
elgyötörtén vonszolta maga után a keresztet, az „mindenki szívét rabul ejtette”. Karácsonykor Józsefet
játszotta, húsvétkor pedig Jézust, több éven át, míg csak ki nem öregedett a szereplésből. Az utolsó
két esztendőben, tizenhárom és tizennégy éves korában Szűz Máriát az A-szereposztásban a lelkész
lánya, Betty alakította. Vernon és ő meglehetősen sok időt töltöttek együtt a próbák alkalmával, és
ennek mindkét család szívből örült. A szülők nem tartották titokban, hogy nagylelkűen
beleegyeznének, ha „az Úr akaratából” barátságuk valami tartósabb kapcsolattá nőné ki magát.
Vernonnak tetszett, amikor az előadások alkalmával a figyelem középpontjába került. Betty mélyen
átérezte játékuk vallási vonatkozásait (egész életében pillanatnyi megingás nélkül hitt Istenben),
Vernonnak azonban csupán szülei büszkesége szerzett örömöt, valósággal itta magába dicséreteiket. A
középiskolában magától értetődően csatlakozott a színjátszó körhöz, és aztán minden évben, minden
darabban ő játszotta a főszerepet. Anyja támogatta apja bizonytalan ellenvetéseivel szemben, mert
úgy érezte, a tapsok részben neki is szólnak. („Végül is, drágám – mondogatta –, nem hinném, hogy
bárki is gyámoltalannak tartaná Vemont ezért, hisz mellette sportol is.”)
Az 1968-as év nyarán, mielőtt megkezdte volna annapolisi tanulmányait, Vernon nagybátyja
kukoricaföldjein dolgozott. Alig másfélszáz kilométernyire, Chicagóban a demokratagyűlés
zavargásokba torkollott, ő azonban a nyugalmas, columbusi estéket Bettyvel töltötte, a haverokkal,
beszélgetve és üdítőt iszogatva az autósbüfében. Mr. és Mrs. Winters olykor minigolfot vagy
kanasztát játszott velük. Örültek, és büszkék voltak „tiszta, rendes gyermekeikre”, akik se nem hippik,
se füvet nem szívnak. Mindent egybevetve Vernon utolsó indianai nyara szabályszerűen, felügyelet
mellett, mégis igen kellemesen telt el.
Az elvárásoknak megfelelően Annapolisban mintatanuló lett. Keményen megdolgozott érte,
engedelmeskedett a szabályoknak, eszébe véste a professzorok minden szavát, és közben arról
álmodott, hogy egyszer egy repülőgéphordozó vagy egy atom-tengeralattjáró parancsnoka lesz.
Nemigen barátkozott, a nagyvárosi fiúkat túl nagyképűnek tartotta, ráadásul kényelmetlenül érezte
magát köztük, hisz olyan hétköznapi dologként beszéltek a szexről. Ő még szűz volt, de ezt csöppet
sem szégyellte. Egyszerűen csak nem kívánta telekürtölni vele a Haditengerészeti Akadémiát.
Havonta többször is akadt azért randevúja, mikor a helyzet úgy alakult, de ezeken semmi különös nem
történt. Miután egyszer, harmadéves korában a véletlen összehozta Joanna Carr-ral, a Marylandi
Egyetem szurkolócsapatának vezetőjével, többször találkoztak még. Eleven, csinos, vidám, modern
lány volt. Vernonból is a legjobbat hozta ki, megnevettette, ellazította. Együtt mentek el egy hétvégén
a philadelphiai hadsereg-tengerészet mérkőzésre is.
(Az akadémián töltött évek alatt Vernon minden nyáron és karácsonykor hazalátogatott Indianába.
Olyankor Betty Pendletonnal is találkozgatott. Betty a középiskola elvégzése után beiratkozott egy
közeli állami főiskolára, pedagógia szakra. Évente egyszer-kétszer, olyan különleges alkalmakkor,
mint az első csókjuk napja vagy újév, együtt ünnepeltek, valami intimebb dolgot művelve, mint
például egy kis óvatos petting – csakis ruhán át – vagy fekve csókolózás. E megszokott rutinon
egyikük sem kívánt aztán változtatni.)
Vernonhoz és Joannához a hétvégére csatlakozott még egy kadét, a fiú barátnak ugyan még nem
nevezhető, de legközelebbi ismerőse, Duane Eller, meg a csaja a Columbiáról, egy Edith nevezetű,
hihetetlenül harsány és erőszakos leányzó. Vernon sosem töltött még huzamosabb időt New York-i
lány társaságában, de Edithet már elsőre is kifejezetten kiállhatatlannak találta. Heves Nixon– és
Vietnam-ellenes nézeteket vallott, és úgy tűnt, annak ellenére, hogy barátja katonai pályára készül, az
egyenruhásokat sem szívelheti. Az eredeti terv szerint a hétvége makulátlan, sőt kimondottan
visszafogott szellemben telt volna, elvégre 1970-et írtak, amikorra az alkalmi szexuális kapcsolatok
betörtek már a kollégiumok területére is. Vernon és Duane osztoztak az egyik motelszobán, míg a két
lány egy másikon. A meccs előtti este pizzavacsorája közben azonban Edith folyton Joannát és
Vernont sértegette („Ugra-bugra kisasszony”, „Előre, keresztény katonák, Isten a mi oldalunkon áll!”
meg ehhez hasonló kiszólásokkal), Duane pedig semmit sem tett a megfékezésére. Látva, Joannát
mennyire idegesíti a másik lány, Vernon fölajánlotta, talán jobb lesz, ha ők ketten osztoznak majd egy
szobán. A válasz készséges beleegyezés volt.
Vernon addigi randevúikon semmiféle szexuális közeledési kísérletet nem tett Joanna felé.
Figyelmes volt hozzá, néhányszor puszival búcsúzott el tőle, és a legutóbbi alkalommal szinte végig
fogta a kezét. Mindig a lehető legilledelmesebben viselkedett, de egyébként sem maradtak szinte soha
kettesben. Joanna tehát nem tudta, mire számíthat. Tetszett neki a csinos indianai kadét, és néhányszor
eszébe is jutott, hogy randevúik esetleg valamiféle komolyabb kapcsolathoz vezethetnek, de Vernon
még nem jelentett számára semmi különöset.
Miután megtörtént a szobacsere (amelyet a részeg Edith csak tovább nehezített mindenkit
megbotránkoztató, sikamlós megjegyzéseivel), a fiú körülményesen bocsánatot kért Joannától, és azt
mondta, ha neki kellemetlen a helyzet, ő akár a kocsiban is elalhat. Szobájuk tipikus Holiday Inn-
szoba volt, két franciaággyal. Joanna nevetett.
– Tudom, hogy nem te tervelted ki az egészet – mondta.
– Ha majd nem érzem biztonságban magam, átparancsollak a másik ágyba.
Az első estén tévét néztek és elsörözgettek a szobában. Mindketten kissé kínosan érezték magukat.
Lefekvés előtt néhány szinte már szenvedélyes csókot váltottak, nevetgéltek, aztán ki-ki ment a maga
ágyába.
A következő estén, hazatérve a mérkőzés utáni táncmulatságról, melyet a Haditengerészeti
Akadémia rendezett egy belvárosi szállodában, Joanna és Vernon visszavonultak a szobájukba. Éjfél
felé járt az idő. Átöltöztek farmerba, és a fiú épp a fogát mosta, amikor valaki bekopogott az ajtón.
Joanna kinyitotta, és Duane Eller állt előtte, arcán fültől fülig érő, rettentő farkasvigyorral, kezét
ökölbe szorítva valami apró tárgy körül.
– Kibaszott jó ez a fű – mondta, a lány kezébe nyomva egy cigarettát. – Ki kell próbálnotok. –
Azzal Duane egy újabb vad vigyorral gyorsan eltrappolt.
Joanna eszes lány volt, de az meg se fordult a fejében, hogy barátja talán még sosem látott ilyesmit,
nemhogy a szájába vette volna. Ő maga már vagy tucatszor szívott marihuánát az elmúlt négy év
során, még a középiskola harmadik osztályában kezdve. Tetszett neki, ha az alkalmat és a társaságot
megfelelőnek találta, de kerülte, ha nem bízott a körülötte levőkben. Vernonnal élvezte a hétvégét, és
úgy gondolta, ez talán segít föloldani a fiú gátlásait.
Vernon a marihuána fölkínálására bármely más helyzetben nemmel felelt volna, és nem csupán
azért, mert elítélte a kábítószereket, hanem mert rettegett attól, hogy valami módon lelepleződhet, és
kidobják az akadémiáról. De most itt volt vele ez a gyönyörű lány, ez a marylandi drukkervezér, s épp
ő gyújtott rá a cigire, és kínálta oda neki. Joanna rögtön észrevette, hogy először szív füvet.
Megmutatta neki, hogy kell bent tartani a füstöt, összelapítás nélkül fogni a cigarettát, és egy
különleges csipesz (ezúttal az egyik hajcsatja) segítségével egészen végigszívni a csikket. Vernon azt
képzelte, egyfajta részegség vesz majd erőt rajta. Meglepődött, hogy ehelyett inkább mind éberebb
lesz. Legnagyobb megdöbbenésére egyszer csak nekiállt az irodalomórán tanult-e a cummings-
költeményeket szavalni. Aztán Joannával együtt nevetgélni kezdtek. Mindenen nevettek. Edithen, a
futballon, a Haditengerészeti Akadémián, a szüleiken, még Vietnamon is. Úgy kacagtak, hogy a
könnyük is kicsordult.
Őrjítő éhség fogta el őket. Dzsekit húztak, és kisétáltak a hideg decemberi éjszakába, hogy valami
ennivalót keressenek. Kart karba öltve lépkedtek végig a fasorral övezett külvárosi utcán, és végül a
moteltől úgy egy kilométernyire találtak is egy még nyitva tartó üzletet. Kólát vettek, meg
burgonyaszirmot, Fritost, és Vernon legnagyobb meglepetésére egy csomag Ding Dongot. Joanna még
a boltban kibontotta a burgonyaszirmos zacskót. Egyet Vernon szájába is rakott, aztán mindketten
elégedetten „mmm”-ögtek, és a pénztáros velük nevetett.
A fiú, mint aki nem hisz saját ízlelőbimbóinak, úgy kóstolgatta a hajszálvékony krumpliszeleteket,
míg a zacskó ki nem ürült, még jócskán útközben, vissza a motelba. Mikor a burgonyaszirmokkal
végzett, Vernon egyszer csak dalra fakadt, a „Maxwell's Silver Hammer”-t énekelve a Beatlestől.
Aztán Joanna is bekapcsolódott, és együtt fújták: „Bumm, bumm, Maxwell ezüst pörölye lecsapott a
fejére...” A lány fölemelte a kezét, és játékosan megütögette a fiú fejét. Vernon egyszeriben
gondtalannak, felszabadultnak érezte magát, mintha időtlen idők óta ismerné már Joannát. Karját a
dereka köré fonta, és tüntetően megcsókolta, mikor besétáltak a motel kocsibejáróján.
Apadión üldögéltek, körülöttük szétszórva a vásárolt rágcsálnivalók. Vernon bekapcsolta a rádiót.
Egy klasszikus zenét sugárzó állomásra volt hangolva, javában szólt valami szimfónia. Vernont
egészen megigézte a dallam. Életében először valósággal a fejében hallotta a zenekar egyes
hangszereit külön-külön. Szinte látta maga előtt a színpadot, rajta a zenészeket, amint a vonót
huzigálják hegedűjükön. Elbűvölte a zene, és izgalomba hozta. Elmondta Joannának, hogy úgy érzi,
minden érzéke életre kelt.
A lány örömmel fogadta Vemon kitárulkozását. Mikor a fiú föléhajolt, hogy megcsókolja, több volt,
mint készséges. Ártatlanul, de egyre jobban belemelegedve csókolóztak, míg szólt a szimfónia. Aztán,
mikor abbahagyták, és ettek egy kicsit, Joanna áthangolta a rádiót egy rock and roll állomásra. A
műfajjal együtt megváltozott ölelkezésük tempója is. Az érzékeket ajzó, dübörgő hangok hatására
csókjaik szaporábbá, szenvedélyesebbekké váltak. Izgalmában Vernon a földre döntötte Joannát, aztán
már fekve csókolta, ahol érte, de ruháiktól még mindig nem szabadultak meg. Egészen elvarázsolta
őket ébredező vágyuk.
A rádióból fölhangzott a „Light My Fire” a Doorstól, és mire ez a dal véget ért, Vernon Allen
Winters, az indianai Columbusból, az Egyesült Államok Haditengerészeti Akadémiájának
harmadéves kadétja többé már nem volt szűz. „Haboztunk mert volt időnk, / A sárban fekszünk, nincs
[3]
erőnk. / Bármit teszünk, elveszünk, / Máglyán ég el szerelmünk. / Gyere babám lobbants lángra!
Vernon soha életében nem feledkezett még el önmagáról, de amikor Joanna végigsimított a farmer alól
elődudorodó, duzzadt péniszén, mintha egy égig érő acél– és betonfal omlott volna le. Évekkel
később még mindig csodálattal gondolt arra a vad szenvedélyre, ami akkor két-három percre
hatalmába kerítette. Joanna szűnni nem akaró csókjai, a fű és a zene érzelmeket fölkorbácsoló ritmusa
együtt túllendítették a küszöbön. Valósággal állattá változott. Még mindig a motelszoba padlóján
fekve ráncigálni kezdte Joanna nadrágját; kis híján szétszaggatta, mire sikerült lejjebb tornásznia a
csípőjéről. Aztán következett a bugyi. Félúton elakadt, mire Vernon durván lerángatta, s közben saját
nadrágjából is próbált kiszabadulni.
Joanna halk hangon igyekezett csillapítani a fiút, győzködve, hogy talán jobb lenne az ágyon. Hogy
kényelmesebb lenne legalább a cipőt levenni, ne kelljen a bokájukra teke-redő nadrággal küszködve
szeretkezniük. Vernon azonban messze járt. Hosszú évek visszafojtottsága képtelenné tette saját áradó
vágya megzabolázására. Megszállottan törtetett a cél felé. Joannára mászott, arcán riasztóan komoly
kifejezéssel. Először a lány megrémült tőle, de ez csak tovább növelte izgalmát. Vernon pár
másodpercig küszködött (a „Light My Fire” eszelős, instrumentális részénél tartott épp), hogy
megtalálja a megfelelő helyet, majd váratlanul, erőszakosan hatolt belé. Joanna érezte a lökéseit
egyszer, kétszer, aztán a fiú testén reszketés futott végig. Az egész tán tíz másodpercbe se telt. A lány
ösztönösen megértette, hogy ez lehetett neki az első alkalom, és az ebből fakadó öröm feledtette vele
az ügyesség és a gyengédség hiányát.
Vernon szó nélkül elaludt, ott, a padlón, Joanna mellett. A lány fölállt, az ágyhoz sétált, lehúzta róla
a takarót, aztán Vernon ölébe kucorodott, és magukra terítette a pokrócot. Mosolyogva nyomta el az
álom, miközben még egyre a mellette fekvő indianai fiú furcsa viselkedésén gondolkodott. Azt
azonban tudta, most már különlegesek egymás számára.
De hogy mennyire, az Joanna számára sohasem derült ki. Mikor Vernon az éjszaka közepén
fölriadt, elöntötte a bűntudat. Képtelen volt megemészteni, hogy füvet szívott, aztán pedig valósággal
megerőszakolt egy lányt, akit alig ismert. Elvesztette az uralmat önmaga fölött. Nem bírta megfékezni
magát, és egyértelműen túllépett a helyénvalóság határán. Összerezzent, mikor arra gondolt, mit
szólnának a szülei (sőt, ami még rosszabb, Betty és Pendleton atya), ha látták volna, amit az imént
művelt. A bűntudat aztán átadta helyét a rémületnek. Vernon maga elé képzelte, hogy Joanna teherbe
esik, és neki ott kell hagynia Annapolist, feleségül vennie őt (Mit csinálhatna akkor? Mi más lehetne
belőle, ha nem tengerésztiszt?), és persze mindent megmagyarázni a szüleinek és Pendletonéknak.
Ráadásul az is eszébe jutott, hogy a motelre razzia csap le, és a rendőrök megtalálják a csíptetőbe
fogott füves cigaretta csikkjét. Akkor előbb kábítószer-élvezetért kirúgnák az akadémiáról, és aztán
derülne ki a lány terhessége.
Vernon Winters most már igazán megrémült. Philadelphia külvárosában, egy motelszoba padlóján
fekve, vasárnap hajnali háromkor imádkozni kezdett.
– Édes Istenem – kezdte, először könyörögve saját magáért azóta, hogy a PKV-teszten átesett
engedd megúsznom ezt, és ígérem, a legfegyelmezettebb tengerésztiszt lesz belőlem, akit valaha láttál.
Egész életemet istenfélő hazám védelmének szentelem. Kérlek, segíts!
Vernonnak végül sikerült ismét elaludnia. Álma azonban zavaros volt, nyugtalanító. Egyszer
kadétegyenruhába öltözve látta magát, de a columbusi presbiteriánus templom színpadán. A húsvéti
ünnepség zajlott, és ő játszotta Krisztust, maga után húzva a keresztet a Golgotára. Az alkotmány éles
pereme keresztülvágta uniformisát, és Vernont nyugtalanította, hogy egy ellenőrzésen ezt szemére
vethetik. Megbotlott és elzuhant, a kereszt, félelmét igazolva, még mélyebbre hasított. Látta, a karján
vércsík fut végig. „Feszítsétek keresztre!” – hallotta álmában a kiáltozást mindenfelől. „Feszítsétek
keresztre!” – ordította egy csapat a bámészkodók között, Vernon azonban hiába kereste őket, szeme
nem látott át a jupiterlámpák erős fényén. Verítékben fürödve ébredt. Néhány pillanatig azt sem tudta,
hol van. Aztán érzelmei ismét végighaladtak ugyanazon a skálán, amin korábban, éjszakai imádkozása
idején: undorból csüggedésen át a rémületig.
Joanna amint fölébredt, elhalmozta őt kedvességével és gyengédségével, Vernon azonban nagyon
távolinak tűnt. Viselkedését azzal magyarázta, hogy aggódik a közeledő vizsgaidőszak miatt. Joanna
párszor megpróbálta szóba hozni az éjszaka történteket, de a fiú minden alkalommal gyorsan témát
váltott. Vernon végigszenvedte a késői reggelit, és az utat vissza College Parkba, Joanna
diákszállására. A lány búcsúzáskor megpróbálkozott még egy jelentőségteljes csókkal, de a fiú nem
viszonozta. Ő épp igyekezett elfelejteni az egész hétvégét. Annapolisi szobája magányában bűnbánóan
ismét alkut ajánlott az Úrnak, csak ép bőrrel megússza ezt az incidenst.
Vernon Winters kadét állta a szavát. Nemcsak soha többé nem találkozott Joanna Carr-ral (a lány
néhányszor fölhívta, de nem érte el, két levele is megválaszolatlan maradt, végül föladta), de
Annapolisban eltöltött utolsó tizennyolc hónapja alatt egyáltalán nem randevúzott senkivel. Minden
energiáját a tanulásba ölte, és a kápolnát is szorgosan látogatta, hetente kétszer, ahogy azt az Úrnak
megígérte.
Kitüntetéssel végezte el az akadémiát, és első szolgálatára egy óriás repülőgép-hordozóra
vezényelték. Két évvel később, 1974 júniusában, miután Betty Pendleton is elvégezte a főiskolát, és
tanári diplomát szerzett, összeházasodtak a columbusi presbiteriánus templomban, ahol tucatnyi
esztendővel korábban Józsefet és Máriát játszották. A virginiai Norfolkba költöztek, és Vernon azt
hitte, az élete nyugodt mederbe terelődött végre. Hosszú utakra jár majd a tengereken, kettő között
pedig rövid időt tölt otthon Bettyvel és majdan a gyerekekkel.
Rendszeresen megköszönte az Úrnak, amiért megtartotta az alku rá eső részét, és életét annak
szentelte, hogy az Egyesült Államok haditengerészetének legkiválóbb tisztjévé váljon. A róla készült
jelentések kivétel nélkül dicsérték megbízhatóságát és alaposságát. Parancsnokai nyíltan a szemébe
mondták, egyszer admirális lesz belőle. De aztán jött Líbia. Vagy pontosabban a hazatérés a líbiai
akció után. A Kadhafi elleni amerikai támadást követően ugyanis Vernon Winters számára az egész
világ megváltozott.
 7
CAROL ÉS TROY nyugszékekben ültek a Florida Queen orrában, arccal előre, az óceán és a meleg
tüzű délutáni nap felé. Carol levette lila blúzát, alóla előtűnt egy kék egyberészes fürdőruha, fehér
pamutnadrágjától azonban nem vált meg. Troy csupán egy fehér szörföltözetet viselt, mely jó darabon
elfedte gyönyörű fekete combját is. Teste sovány volt, és izmos, egészséges, de nem túlpumpált. Élénk
hangon beszélgettek mindenféléről, közben fel-felnevettek. Mögöttük, a vászontető alatt Nick
Williams Fred Exley könyvét az Egy rajongó feljegyzéseit olvasta. Olykor-olykor pár pillanatra
fölnézett a másik kettőre, aztán visszatért olvasmányához.
– Szóval miért nem ment főiskolára? – kérdezte Carol Troyt. – Hisz a képességei nyilván
megvoltak. Fantasztikus mérnök lehetett volna magából.
Troy fölállt, levette a napszemüvegét, és a korláthoz sétált.
– A bátyám, Jamie ugyanezt mondta – felelte lassan, a néma óceánt bámulva. – De túlontúl vad
voltam. Amikor végül elvégeztem a középiskolát, éhesen vártam már, hogy megismerhessem az életet.
Szóval szedtem a sátorfámat. Pár évig az Államokat és Kanadát jártam.
– Akkor ismerkedett meg az elektronikával? – kérdezte Carol. Megnézte az óráját, hogy lássa,
mennyi az idő.
– Az később volt, sokkal később – válaszolta Troy elmerengve. – Az a két év csavargás semmire
sem tanított meg, csak arra, hogy maradhatok életben egymagamra utalva. No meg hogy milyen fekete
gyereknek lenni a fehérek világában. – Carolra pillantott, de nem vett rajta észre semmiféle reakciót.
– Legalább száz különféle munkám volt – folytatta, tekintetét visszafordítva az óceánra. – Dolgoztam
mint szakács, kifutófiú, bárpincér, építőmunkás. Még úszást is tanítottam egy magánklubban. Voltam
londiner egy üdülőszállóban, karbantartó egy golfpályán... – Troy fölnevetett, és megint megfordult,
hogy lássa, figyeli-e Carol. – De szerintem úgysem érdekli ez magát...
– Dehogynem – vágta rá a nő –, lenyűgöző ez a sokoldalúság. Épp azt próbálom elképzelni, hogy
nézhetett ki szállodai egyenruhában. És ha Nick nagyfőnöknek igaza van, úgyis beletelik még tíz
percbe, míg elérjük az úti célunkat. – Lejjebb eresztette a hangját. – Maga legalább beszél. A
professzor nem mestere a társasági életnek.
– Fekete bőrű londinernek lenni egy dél-mississippi üdülőszállóban megtanított sok mindenre –
kezdett bele ismét Troy, arcán szétterülő mosollyal. Imádott az életéről mesélni. Szeretett a társaság
középpontjába kerülni. – Képzelje el, angyalkám, tizennyolc évesen kacsintott rám a szerencse, és
kerültem állásba a jó öreg Gulfport Innben, a tengerparton. Koszt-kvártély, plusz a borravaló. A világ
tetején éreztem magam. Legalábbis, míg a londinerfőnök, egy Fish nevű, képtelenül apró termetű
pasas ki nem kísért a barakkokhoz, ahol a társaim meg a konyhaszemélyzet lakott, és úgy mutatott be
nekik, mint az „új nigger fiút”. Elejtett szavakból aztán rájöttem, a szálloda bajba került a vezetőség
faji előítéletei miatt, és az én alkalmazásom erre született válaszul.
A szobám épp a golfpálya tizenkettes szakaszára nézett. Volt benne egy kis priccs, egy falba épített
ruhásszekrény, egy asztalszerűség, rajta hordozható lámpa, egy mosdó, hogy megmoshassam a fogam
és az arcom; hat hétig éltem így. Az épület másik végébe jártam fürdeni, a közös zuhanyzóba, de amint
oda beléptem, mindenki más eltűnt.
Miamiban, a középiskolában szinte az összes tanuló vagy kubai volt, vagy fekete, vagy mindkettő.
így aztán a fehérekről semmit sem tudtam. A könyvekből és a tévéből összeállítottam magamnak egy
fantáziaképet, ami csinosnak, értelmesnek, jól neveltnek és gazdagnak mutatta őket. Hah! Ez az
álomkép gyorsan szertefoszlott. El se hinné, micsoda fazonok dolgoztak abban a szállodában. A
londinerfőnök, Fish minden este együtt szívta a füvet a tizenhat éves fiával, Dannyvel, és arról
álmodozott, hogy egyszer valamelyik kiürült szobában ráakad egy kalap pénzre. Életében egyetlen
eredményt ért el: halála napjáig minden reggel jól megkefélte a kamrában Marie-t, a séf feleségét.
Volt a londinerek között egy szegény, magányos lélek, akit Szent Johnnak hívtak, mert észlény
szülei azt hitték, a „Szent” szabályos keresztnév. A szájában hat fog árválkodott, vastag szemüveget
viselt, és a bal szeme alatt hatalmas duzzanat éktelenkedett. Szent John tudta, milyen csúnya, és
egyfolytában attól rettegett, hogy a kinézete miatt egyszer elveszti az állását. Fish persze ezért
könyörtelenül kihasználta őt, a legmocskosabb melókat sózva a nyakába, ráadásul a borravalója egy
részét is rendszeresen elzsarolta. A többiek is kigúnyolták, ha alkalmuk adódott rá, idióta tréfáik
céltáblájává tették.
Egy éjszaka csöndben üldögéltem a szobámban, és egy könyvet olvastam, amikor halk kopogást
hallottam az ajtó felől. Azt mondtam, szabad, mire Szent John nyitott be. Zavartnak, szinte már
tébolyultnak látszott. Egyik kezében egy kis játékdobozt szorongatott, a másikban pedig egy hatüveges
sörösrekeszt. Vártam pár másodpercig, aztán megkérdeztem, mit akar. Idegesen pillantott körbe, majd
visszakérdezett, tudok-e sakkozni. Mikor mondtam, hogy igen, és hozzátettem, örülnék most egy
partinak, Szent John szája a füléig húzódott, és valamit mormolt, mennyire boldog, amiért végre
játszhat valakivel. Beinvitáltam, aztán játszottunk, beszélgettünk és söröztünk vagy két órán át.
Kilencedik gyereknek született egy szegény, egyszerű, mississippi családba. Játék közben mintegy
mellékesen azt is megjegyezte, kissé tétovázott, meg merjen-e kérdezni engem, hisz Fish és Miller azt
mondták, egy nigger túl hülye a sakkhoz.
Szent John és én barátok lettünk, legalábbis ahhoz hasonlók, arra a néhány hétre, amit ott töltöttem.
A legmélyebb kötelék kapcsolt össze minket: mindketten kívülállók voltunk a Gulfport Inn
személyzete által kreált furcsa társadalmi rendben. Szent John ismertetett meg a déli fehérek
négerekkel kapcsolatos legtöbb tévhitével. – Troy fölnevetett. – Tudja, egy éjszaka még a fürdőbe is
utánam jött, hogy saját szemével meggyőződjön róla, az enyém se sokkal nagyobb, mint az övé.
Visszaült a nyugágyba, és megint Carolra pillantott. A nő mosolygott. Nehéz lett volna komoly
arccal végighallgatni Troy történeteit. Olyan átéléssel és bájjal tudta előadni őket. A tető alatt Nick is
félrerakta a könyvét, és a társalgást figyelte.
– Aztán ott volt az óriás Farrell, egy huszonvalahány éves fickó, aki pont úgy nézett ki, mint Elvis
Presley. Olcsó szesszel látta el a szállóvendégeket, hívásra testőrfeladatokat is vállalt, és a
fogyóeszközkészlet fölöslegeit a nővére boltjában piacra dobta. Kibérelte a szobám egyik sarkát,
hogy ott tárolja a piát. Micsoda figura volt! Nagyobb csoportok reggelije után a maradék
narancsdzsúzokat a kancsókból üvegekbe töltötte, aztán újra eladta. Egyik reggel a szállodaigazgató
rátalált a haliból nyíló helyiségek egyikében egy rekesznyire, és követelte, hogy mondják meg neki, mi
folyik a háta mögött. Farrell elkapta a grabancomat, és kicipelt az épületből. Ott elmondta, üzletet
akar ajánlani. Ha magamra vállalom a dzsúszok ellopását, ad nekem húsz dollárt. Elmagyarázta, hogy
ha én ismerem be, velem nem történik semmi, mert a niggerek közismerten enyves-kezűek. De ha őt
kapják rajta, elvesztené az állását...
Nick kilépett a vászontető árnyékából.
– Nem szívesen szakítlak félbe – szólt, hangjában gúnyos éllel –, de a navigációs komputer szerint
elértük a kijelölt terület déli határát. – Visszaadta a térképet Carolnak.
– Kösz, professzor – nevetett Troy –, azt hiszem, megmentetted a hölgyet attól, hogy lyukat
beszéljek a hasába. – Oda sétált, ahol a láda tetejére fölállították a megfigyelőberendezéseket, a
vászontető mellé. Bekapcsolta az áramellátást. – Hé, angyalkám, most már elmesélhetné, hogyan
működik ez az egész.
 Dale Michaels óceánteleszkópja minden fix beállításon három, jóformán egyidejű képet készített.
Az elsőt a normális, látható fénytartományban, a másodikat ugyanarról a területről infravörösben, a
harmadikra pedig egy szonárjelek kivetítette, összetett ábrát rajzolt fel. Ez utóbbi alegység nem adott
valami éles képet, csupán a tárgyak körvonalait mutatta meg. Ezzel szemben sokkal mélyebbre
lehatolhatott, mint akár a látható fényű, illetve az infravörös érzékelők, és még akkor is használható
eredményt produkált, ha a hajó alatt zavaros volt a víz.
A teleszkóp szinte bármely vízi jármű aljára fölerősítve negyvenfoknyit tudott előre-hátra mozogni,
eltérve a függőleges síktól, egy beépített kis motor segítségével. A megfigyelés rendjét általában egy
előre beprogramozott terv szabta meg. Ennek részleteit, valamint a teleszkóp szükséges optikai
határértékeit a rendszer mikroprocesszora őrizte, ám a kezelő bármikor változtathatott az adatokon a
billentyűzetet igénybe véve.
A beérkező adatokat a hajóra cipelt többi elektronikus berendezés hajszálvékony optikai kábeleken
kapta meg. Ennek kötegei végigfutottak a hajó oldalán. Az előállított képeknek aztán mintegy tíz
százaléka került (némi vázlatosabb javítgatás után) a képernyőre. Azonban a teljes mennyiséget
elraktározta az a száz gigabites memóriaegység, mely a navigációs berendezés és a teleszkópot
irányító szervomotoros vezérlés közé került. Az áramkörökön minden tíz millimásodpercben impulzus
futott végig, a felvevő célirányát és a hajó pozícióját minden expozíció alkalmával eltárolva egyetlen
óriási fájlba.
A monitor mellett, a láda tetején, de épp átellenben a memóriaegységgel helyezkedett el a
vezérlőpanel. Dr. Dale Michaelst és az MOI-t ügyes találmányaik tették ismertté az egész világon,
ugyanakkor ezeknek a zseniális berendezéseknek a kezelése korántsem volt egyszerű feladat. Noha
Dale megpróbálta Carolt megismertetni a rendszer működésével, még az indulása előtti éjszakán,
Miamiban, de szinte teljesen hiába. Végül kétségbeesésében a férfi egy egyszerű mozaikprogramot
táplált a mikroprocesszorba, mely szabályos darabonként föltérképezi a hajó alatti tengerkörzetet.
Aztán az optikai jelfogókat normális hibaszűrési értékekre állította be, és Carol lelkére kötötte, hogy
ne nyúljon semmihez.
– Csak annyi a teendőd – mondta dr. Michaels, miközben gondosan elhelyezte a vezérlőpanelt a
kombi csomagterében hogy megnyomd az indítógombot. Aztán takard le a billentyűzetet, nehogy
valaki véletlenül is elbaltázzon benne valamit!
Carol tehát egy mukkot sem tudott volna mondani Troynak arról, hogyan működik az egész.
Odasétált mellé, kezét a vállára tette, és félszegen elvigyorodott.
– Nem szívesen okozok csalódást, kedves érdeklődő barátom, de semmi többet nem tudok erről a
berendezésről, mint amennyit már a felállításakor elmondtam. A működtetéséhez csak áram alá kell
helyeznünk, amit már meg is tett, aztán megnyomni ezt a gombot. – Azzal lenyomta az INDÍT feliratú
gombot a panelen. A színes monitoron azonnal megjelent a tiszta óceán képe, úgy tizenöt méternyire a
hajó alatt. Megdöbbentően élesen látszott minden. Mindhárman elbűvölve figyelték, amint egy
pörölycápa úszik át apró, szürke halak egész seregén, félelmetes suhanása közben százával
nyeldekelve őket.
– Amennyire én fölfogtam – folytatta Carol, míg a két férfi földbe gyökerezett lábbal tovább
bámulta a monitort –, a teleszkóp-berendezés aztán már mindent önállóan végez, egy a szoftverben
elraktározott, előre elkészített programot követve. Nyilvánvalóan itt a monitoron mi is látjuk azt, amit
ő. Legalábbis a képek vizuális részét. Az ezzel egyidejűleg készülő infravörös és szonárfelvételeket a
memória rögzíti. A barátom az MOI-nál (nem akarta őket még jobban fölizgatni Dale nevének
említésével) megpróbálta elmagyarázni, hogyan válthatnék át az infravörös vagy a szonárképre, de
nem volt valami egyszerű. Az ember azt gondolná, elég megnyomni az „I” vagy az „S” gombot. Hát
nem. Legalább egy tucat parancsot be kell táplálni, hogy a gép kiválassza a monitorba érkező
megfelelő jelcsomagot.
Troy csak bámult. Nemcsak az óceánteleszkóp nyűgözte le, hanem az is, ahogy Carol, a
gépészetben és elektronikában igencsak járatlan nő, ösztönösen is rátapintott a dolgok lényegére.
– Az infravörös jelfogó valószínűleg a hőkisugárzást érzékeli – mondta a férfi lassan –, hajói
emlékszem középiskolai tanulmányaimra. De a víz alatti hőmérsékletváltozások mit árulhatnak el a
bálnákról?
Ezen a ponton Nick Williams megcsóválta a fejét, és elfordult a képernyőtől. Ráébredt, hogy
minden hiába, képtelen követni a mindinkább műszaki eszmecsere menetét, de nem szívesen ismerte
volna be tudatlanságát Carol és Troy előtt. Azt azonban egy percig sem hitte, hogy a nő ezt az
elektronikus csodamasinát a szokott vándorlási úttól elkóborolt bálnák fölkutatására hozta magával.
Odasétált a kis hűtőszekrényhez, és kivett egy újabb sört.
– Ezek szerint, hajói értem, a következő két órában körbe-körbe mászkálunk majd a hajóval, míg
maga bálnákat keres a képernyőn?
Nick gúnyos megjegyzése egyértelmű kihívásként hangzott. Valósággal kettéhasította azt a meleg,
barátságos viszonyt, amely lassan Carol és Troy közt kialakult. Az újságírónőt ismét földühítette Nick
magatartása, és egész szólavinával vágott vissza.
– Ez volt a terv, Mr. Williams, amit még Key Westben elmondtam magának. Troytól azonban azt
hallom, maga afféle kincsvadász. Legalábbis az volt néhány éve még. És mivel úgy látom, sikerült
meggyőznie magát, hogy én valójában kincset keresek, gondolom, szeretne ideülni mellém, és a
képernyőt figyelni, nehogy véletlenül egy bálnát is elszalasszak. Vagy kincset, ahogy tetszik.
Nick és Carol pár pillanatig némán bámulták egymást. Aztán Troy közébük lépett.
– Nézd, professzor... és maga is figyeljen, angyalkám... nem is próbálom megérteni, miért akarjátok
folyton átharapni egymás torkát, de kezd már elegem lenni belőle. Miért nem tudtok nyugton maradni
legalább egy kicsit? Hisz végül is – tette hozzá, előbb Nickre, aztán Carolra pillantva – ha merülésre
kerül a sor, együtt kell mennetek. Egymástól függ majd az életetek. Úgyhogy elég legyen!
Carol vállat vont, és bólintott.
– Részemről rendben – mondta. De mivel Nicktől semmiféle válasz nem érkezett, megeresztett még
egy megjegyzést. – Feltéve, ha Mr. Williams ráébred felelősségére, és elég józan marad egy
merüléshez.
Nick szeme mérgesen villant. Aztán odasétált a hajókorláthoz, és frissen kinyitott sörét drámai
gesztussal a tengerbe öntötte.
– Miattam nem kell aggódnia, kis szívem – szólalt meg erőltetett mosollyal –, tudok vigyázni
magamra. A saját dolgával törődjön inkább!

Az óceánteleszkóp mikroprocesszora tartalmazott egy különleges riasztószubrutint, amely

telefoncsörgéshez hasonló hangjelzéssel adta tudtul, ha valami a programban előre nem szabályzott
szituáció állt elő. Carol kérésére Dale Michaels személyesen változtatta meg a szokásos algoritmust,
nem sokkal a Key Westre indulás előtt. A riasztó így most már jelzett minden a képmezőn áthaladó
nagyobb testű élőlény, illetve a megfelelő méretű, tengerfenéken nyugvó, „ismeretlen” tárgy
észlelésekor. Miután a férfi befejezte az apró változtatás logikai tervét, és elsőrendű fontosságú
munkaként átküldte a szoftverrészlegnek programozásra és tesztelésre, Dale magában elmosolyodott.
Szórakoztatta, hogy ezzel Carol bűntársává válik. Ez a ravasz technológiai mesterfogás minden
bizonnyal meggyőzi majd a nő útitársait a bálnakutató-mese őszinteségéről. Ugyanakkor a riasztó azt
is jelzi, amit Carol valójában keres: az elkóborolt (és titkos) haditengerészeti rakéta kísérleti
példányát – már amennyiben a hajó áthalad fölötte.
Mindkét riasztóalgoritmus alapszerkezetét könnyű volt megérteni. Egy mozgó állat azonosításához
elegendő két-három, töredék-másodperces időeltéréssel készült képet egymásra kopírozni (mindezt
akármelyik hullámhossztartományban, bár a látható fény pontosabb eredményt szolgáltat), aztán
összevetni az adatokat, feltételezve, hogy a látótér nagyobbik része változatlan maradt. Jelentősebb
eltérések (képről képre vándorló, zárt ponthalmazok) egy nagyobb testű, mozgó élőlény jelenlétét
sugallják.
A látómezőbe került idegen tárgy meghatározására a riasztóalgoritmus kihasználta a teleszkóp
adatelemző rendszerének kiterjedt memóriáját. A közel egy időpontban készült infravörös és vizuális
képeket elraktározta, aztán végigfuttatott rajtuk egy durvább azonosító programot a mindkét
hullámhosszrégióra érvényes formaparaméter-egyeztető információállomány segítségével. E
paramétereket hosszú évek aprólékos munkájával dolgozták ki az MOI-ban, betáplálva minden
normális dolgot (növényeket, állatokat, korallalakzatokat stb.), ami csak föltűnhet a tenger fenekén a
floridai szigetvilág környékén. Mindenféle nagyobb tárgy, amely nem illeszkedik ebbe a meglévő
adatbázisba, jelet kap, és a riasztó megszólal.
Ez szükségtelenné tette, hogy az ember birkatürelemmel ott üldögéljen a képernyő előtt, és a
megjelenő képeket fürkéssze. Még Troy is, aki saját bevallása szerint „tudásfüggőségben” szenvedett,
és szinte csillapíthatatlan érdeklődéssel fogadott minden újdonságot, belefáradt egy idő után a
monitor bámulásába, különösen, mikor a hajó mélyebb vizekre ért, és a képeken egyre kevesebb
látszott.
A teleszkóp aktiválása után úgy húsz perccel egy magányos cápapár szólaltatta meg a riasztót,
rövid izgalmat keltve a fedélzeten, de aztán hosszú ideig semmi sem történt. Mikor a délután lassan
már alkonyatba hajlott, Nicken egyre jobban úrrá lett a türelmetlenség.
– Nem is tudom, miért hagytam rábeszélni magam erre az értelmetlenségre – dünnyögte maga elé. –
Inkább előkészíthettük volna a hajót a hétvégére.
Carol oda se figyelt Nick megjegyzésére, hanem még egyszer végignézte a térképet. Délről észak
felé haladva átszelték már a területet, melyet ő és Dale határoztak meg, és most lassan keleti irányba
tartottak annak északi határán. A kutatási körzetet a férfi következtetései adták meg, melyeket a
haditengerészet kérdései alapján vont le. Ha ő is föltesz néhányat, valószínűleg pontosabban
körülhatárolhatta volna a területet, de nem akarta fölkelteni a gyanakvásukat.
Carol tudta jól, amit most csinálnak, az olyan, mintha tűt keresnének a szénakazalban, ugyanakkor
azzal is tisztában volt, megéri, hisz a tét nem akármekkora. Ha rátalálna egy titkos haditengerészeti
rakétára, amely egy lakott terület közelében zuhant le, sőt, le is fényképezhetné... Micsoda fogás
volna! Most azonban már ő is türelmetlenkedni kezdett, az induláskor érzett izgalom nyomtalanul
eltűnt belőle a hosszúra nyúló délután során. Hamarosan meg kell fordulniuk, hogy még sötétedés
előtt visszaérjenek Key Westbe. Na mindegy – mondta magában belenyugvással legalább
megpróbáltam. És ahogy apám mondta mindig: ha nincs kockázat, nincs nyereség.
Egész a hajó orrában állt, amikor hirtelen fölhangzott a riasztócsengő a monitor melletti
memóriaegység felől. Egy csörgés, kettő, aztán rövid szünet. Egy harmadik jelzés következett, és
közvetlenül utána egy negyedik. Carol izgatottan rohant oda a monitorhoz.
– Állítsa meg a hajót! – kiáltotta parancsolóan Nicknek, de elkésett. Mire a képernyő elé ért, a
riasztó elhallgatott, és már semmit sem látott. – Forduljon meg, forduljon meg! – ordította
elkeseredetten, észre sem véve, Nick megint milyen dühösen bámul rá.
– Igenis, kapitány – mondta a férfi, olyan erővel tekerve meg a kormánykereket, hogy Carol
elveszítette az egyensúlyát. A monitor és a többi elektronikus berendezés lassan szánkázni kezdett
alkalmi állványa széle felé; Troy mentette meg őket az utolsó pillanatban. A Florida Queen élesen
irányt változtatott. Az óceán felszíne nyugodt volt, mégis egy kis hullám csapott át a korláton a
fedélzet vízhez közelebb dőlő oldalán, térdtől lefelé eláztatva Carolt. Pamutnadrágja szára lábikráira
tapadt. Fehér teniszcipője és zoknija teleszívta magát. Nick meg sem próbálta eltitkolni, milyen jól
szórakozik.
Carol már ott tartott, hogy nekiugrik, de a riasztó újabb csengése elvonta a figyelmét. Óvatosan
egyensúlyozva a sikamlós deszkákon, miközben a hajó fölegyenesedett, meglátta a képernyőn, alattuk
korallzátony húzódik. Még mélyebben pedig, alig kivehetően, három kis kardszárnyú delfin úszott,
ugyanolyanok, amilyeneket reggel látott a Deer Key-i parton. Látszólag céltalanul keringtek. De ez
még nem volt minden. A kiírt különleges kód arról árulkodott, hogy valahol a képmezőben vagy annak
közeli környékén egy idegen tárgy is található. Carol nem tudta visszatartani izgalmát. Tapsolni
kezdett.
– Horgonyozzunk le, kérem! – kiáltotta, aztán fölnevetett. Látta, hogy Troy már le is dobta a
horgonyt a fedélzetről.

***

Pár perccel később Carol sietve bújt bele fölfújható mellényébe a hajó hátsó részén, a vászontetős
kormányállás mögött. Maszkja és uszonyai leellenőrizve hevertek mellette a fedélzeten. Troy segített
föladni rá a beleépített levegőpalacktól súlyos mellényt.
– Ne aggódjon Nick miatt! – mondta. – Ma egy kicsit harapós, talán mert a Harvard elvesztette a
kosárlabdameccset, de azért még kitűnő búvár. Ráadásul a szigeteken a legjobb oktatónak is tartják. –
Elvigyorodott. – Elvégre pár hónapja engem is megtanított, pedig mi állítólag még úszni sem tudunk.
Carol elmosolyodott, és a fejét csóválta.
– Maga folyton viccel? – kérdezte. Szabad kezét becsúsztatta a mellény karlyukába; ez is megvolt.
– Apropó – folytatta halkan –, ahhoz képest, hogy ennyire profi, a barátja meglehetősen elaggott
felszereléseket használ. – Bánta már, amiért saját búvárruháját a kocsiban hagyta. Dale-lel mindig
abban merült; mindenféle újdonsággal föl volt szerelve, például automata lebegésszabályzóval meg
egy tökéletesen a víz alatti kamera számára méretezett zsebbel. Miután azonban a
kikötőparancsnokságon akkora hűhót csaptak az elektronikai berendezések miatt, úgy döntött, inkább
nem csigázza tovább az érdeklődésüket modern mellényével.
– Nick úgy gondolja, azok az újmódi cuccok túlságosan megkönnyítik a búvár dolgát. Ő szereti, ha
az embernek kézzel kell beszabályoznia a lebegési szintet... így jobban tudatában van, milyen mélyre
merült. – Troy végignézett Carolon. – Maga elég könnyű. Talán az öv önmagában is elég lesz. Szokott
súlyokat használni?
Carol megrázta a fejét, és dereka köré csatolta az övét. A kormányállást megkerülve Nick is
hátrajött, maszkját és uszonyait a kezében hozva. Levegőpalackos mellényét és az ólomövét már
fölvette.
– Azok a maga bálnái azóta se moccantak odalent – mondta. – Sose láttam még így egy helyen
megmaradni őket. – Átadott a nőnek egy darab bagót. Carol bekente vele a maszk belső oldalát (a
párásodást megakadályozandó), miközben Nick a háta mögé sétált. Megnézte a tartály mérőműszerét,
ellenőrizte a szelepeket és a tartalékcsutorát, amit szükség esetén neki kellene használnia.
A felszerelés átnézése közben Nick elbeszélgetett Carollal.
– Maga a fizető vendég – kezdte, szinte már barátságos hangon –, szóval odalent nagyjából oda
megyünk majd, ahová akarja. A merülés nem lesz nehéz, a tengerfenék mindössze tizenöt méterre
húzódik alattunk. Mindazonáltal — Nick Carol elé lépett, és egyenesen a szemébe nézett – szeretném,
ha egy dolgot megértene. Ez a hajó az enyém, így én tartozom felelősséggel a fedélzetére lépő
emberek biztonságáért. Ez magára is vonatkozik, akár tetszik, akár nem. Mielőtt lemerülünk,
szeretném, ha megígérné, hogy rám bízza az irányítást a víz alatt.
Carol észrevette, Nick igyekszik diplomatikusan előadni a mondandóját. Még az is keresztülfutott
az agyán, hogy a férfi egész jól fest a búvárruhában. Úgy döntött, nagylelkű lesz.
– Megígérem – mondta. – De még valamit hadd jegyezzek meg, mielőtt lemerülünk. Ne feledje,
riporter vagyok. Fényképezőgépet viszek magammal, és néha esetleg oldalba bököm majd, hogy
menjen arrébb, mert belelóg a képbe. Előre kérem, ne sértődjön meg.
Nick elmosolyodott.
– Rendben – felelte –, megpróbálom nem elfelejteni.
Carol fölhúzta az uszonyait és a maszkot. Aztán fogta a víz alatti fényképezőgép szíját, és átvetette
a vállán. Troy segített összekapcsolni a hátán. Nick a fedélzet szélén ült, ott, ahol egy kisebb
szakaszon hiányzott a korlát, a durván összetákolt létra mellett, melyet Troy az imént rakott ki.
– Megnéztem, milyen a víz – szólt. – A felszín közelében elég erős az áramlás. Ereszkedjünk le a
horgonykötél mentén, míg el nem éljük a feneket! Onnantól maga szabhatja meg az irányt.
Nick háttal az óceánba bukott. Egy pillanattal később föl is bukkant, a vizet taposva. Carol
viszonozta a feltartott hüvelykujj jelét (ami a búvároknál annyit jelent, minden rendben), és ő is leült
az alacsony hajópalánkra. Troy segített neki még egyszer utoljára eligazgatni magán a mellényt.
– Sok szerencsét, angyalkám! – mondta a férfi. – Remélem, megtalálja, amit keres. De legyen
óvatos!
Carol a szájába rakta a csutorát, nagy levegőt vett, aztán Nickhez hasonlóan háttal a vízbe
bukfencezett. Az óceán hűsen ölelte körül napsütötte hátát. Néhány másodperc múlva csatlakozott
Nickhez a horgonykötélnél, és mindketten megismételték a feltartott hüvelykujj jelét. A férfi haladt
elöl. A kezével kapaszkodva húzta magát lefelé, óvatosan, sosem engedve el teljesen a kötelet. Carol
vigyázva követte. Bőrén érezte azt az erős áramlatot, melyet Nick említett. Belekapaszkodott,
megpróbálta elrángatni a kötéltől, de neki is sikerült megtartania magát. Minden két, két és fél méter
után Nick megállt, hogy kiegyenlítődjön a nyomás a fülében, és fölnézett, Carol gond nélkül követi-e.
Aztán folytatta az ereszkedést.
Nem volt sok látnivaló, míg el nem érték a korallzátony csúcsát. A teleszkóp képei olyan élesen
mutatták, hogy teljesen félrevezették őket. A harsány színekben tobzódó, növényektől és állatoktól
nyüzsgő zátonyt az automata fókuszos optikai rendszer úgy éreztette, mintha közvetlenül alattuk lenne.
Tíz méter azonban hosszú út lefelé. Egy háromemeletes épület is elfért volna a Florida Queen alatt,
anélkül hogy a hajó fenekét érintené.
Amikor végül elérték a zátonyba fúródott horgonyt, Carol rádöbbent, hogy hibát követett el. Nem
véste emlékezetébe a környező tengerfenék jellegzetességeit, így fogalma sem volt, milyen irányban
keressék a delfineket. Rövid szemrehányást tett magának, amiért nem figyelte meg alaposabban a
monitor képét. Na jó – gondolta aztán most már úgyis mindegy. Egyszerűen kinézek magamnak egy
irányt, és elindulok arra. Mellesleg azt sem tudom, az a titokzatos tárgy merre lehet.
A látási viszonyok nagyon jók voltak, tizenöt-húsz méter minden irányban. Carol állított kicsit a
lebegési mélységen, aztán egy résre mutatott két korallépítmény között. Mindkettőt benőtték a
moszatok és a tengeri rózsák. Nick bólintott. Karját oldalához szorítva, hogy csökkentse a víz
ellenállását, Carol elrugaszkodott, és lefelé indult, uszonyaival hajtva magát, a rés irányába.
Nick elismerően, sőt, csodálattal figyelte mozdulatait. Olyan méltóságteljesen suhant a vízben, mint
a mellette cikázó sárga-fekete pillangóhalak. Nick nem faggatta ki Carolt különösebben arról, mennyit
merült eddig, így nem is tudhatta, mire számítson. Nyugodtságából ítélve, és abból az otthonosságból,
amivel a felszerelést kezelte, tapasztalt búvárnak sejtette, de most egyenesen páratlanul tehetségesnek
bizonyult. Gretát kivéve Nick még nem látott nőt ilyen magabiztosan mozogni a vízben.
A férfi rajongott a tengermély tarka, nyüzsgő, ugyanakkor békés világáért. Itt még semmit nem
hallott a saját lélegzésén kívül. Körülötte a korallzátonyokon hemzsegett a rengeteg,
elképzelhetetlenül bonyolult, szebbnél szebb élőlény. Alatta épp egy fűrészes sügér tisztálkodott egy
gödör fenekén lapulva, s hagyva, hogy több tucat apró tisztogatóhal leegye róla a bőrén megtelepedett
parazitákat. Egy pillanattal korábban Nick kis kerülője a tengerfenék felé fölriasztott egy a homokban
rejtőző ördögráját. Ez az óriási hal, amit a szakértők mantának is neveznek, az utolsó pillanatban
hullámzott elő búvóhelyéről, és erőteljes, veszedelmes farka épphogy csak elkerülte a férfit.
Nick Williams otthon érezte magát a Mexikói-öböl vízi világának mélyén. Pihenni és elrejtőzni járt
ide. Ahányszor csak megrémítették vagy összezavarták a felszíni események, tudta, itt nyugalmat és
menedéket talál. Szokásos érzelmei ezen a merülésen azonban összevegyültek egy másik, szavakkal
szinte kifejezhetetlen érzéssel, érzéskezdeménnyel, egy szinte meghatározhatatlan vágyódással, ami
egy évekkel korábbi emléket is föltámasztott benne. Egy gyönyörű sellőlányt követett a zátonyok
között, és a látvány megbizsergette. Úgy viselkedtem, akár egy kisiskolás – gondolta egy pimasz
fráter. Vagy még rosszabb. És miért? Azért, mert csinos? Nem. Azért, mert annyira él. Sokkal
inkább, mint én.

Carol és Nick kétszer indultak útnak, két különböző irányba a horgonykötéltől, de sem a delfineket,
sem más szokatlan dolgot nem találtak. Amikor visszatértek második sikertelen próbálkozásukról, a
férfi az órájára mutatott. Már csaknem fél órája tartózkodtak a víz alatt. Carol bólintott, aztán
fölemelte a mutatóujját, jelezve, még egy útvonalat szeretne kipróbálni.
Rögtön megpillantották a delfineket, amint átúsztak a zátony egy kiszögellése fölött, mely egészen
ötméternyire megközelítette a felszínt. Nick látta meg őket elsőként, és lemutatott. A három delfin
hatméternyire alattuk és talán harmincméternyire előttük úszkált. Még mindig lassan mozogtak, többé-
kevésbé együtt maradva, ugyanolyan céltalanul, nagyjából köröket írva le, amint azt a képernyőn is
látták. Carol intett Nicknek, hogy menjen az útból, és a fényképezőgépére mutatott. Tempózni kezdett
a delfinek felé, egymás után készítve a fotókat, s közben gondosan figyelte a mélységmérőt, és
igyekezett kiegyenlíteni a nyomást a fülében.
Nick is leúszott mellé. A férfi biztos volt benne, hogy a delfinek észrevették már őket, de valami
okból mégsem menekültek el. Nick vízben töltött évei során eddig mindössze egyszer látott ilyen
állatot a nyílt óceánban, amely elfogadta egy ember közelségét. Az egy borját váró anya volt a
Kaliforniai-félsziget egyik csendes-óceáni lagúnájában, s szülési fájdalmai minden ösztönös
félelménél erősebbnek bizonyultak. Ezek a delfinek azonban még akkor is tovább köröztek lustán,
amikor Carol már csak öt méterre járt tőlük. Mintha összezavarodtak volna, vagy el lennének kábítva.
Carol lassabban haladt tovább, mikor látta, hogy a delfinek nem menekülnek. Újabb felvételeket
készített. Természetes környezetükben elég kevés kép mutatta közelről őket, így kirándulását máris
újságírói sikerként könyvelhette el. Ez a különös viselkedés azonban elgondolkodtatta. Vajon miért
nem vesznek róla tudomást? És miért maradnak ilyen hosszan ezen az egy bizonyos helyen?
Visszaemlékezett, mennyire meglepte reggeli úszásakor az a magányos bálna, és megint eltöprengett,
vajon összefüggenek-e ezek a különös események.
Nick a jobb oldalán úszott, úgy húszméternyire. Valami felé mutogatott a delfinek mögött, és intett
Carolnak, hogy menjen oda hozzá. Az újságírónő elúszott a nagy termetű emlősöktől, és a férfi
irányába indult. Rögtön meglátta, mi kelthette föl Nick érdeklődését. A delfinek alatt, kevéssel a
tengerfenék fölött széles lyuk tátongott egy impozáns korallépítményben. Első pillantásra valamiféle
víz alatti barlang bejáratának látszott. Carol éles szeme azonban fölfedezte, hogy az ajakforma rés
pereme hihetetlenül sima és szimmetrikus, szinte azt sugallva, mérnöki tudás hozta létre. Magában
nevetett ezen, miközben Nick mellé úszott. A káprázatos víz alatti világ és a delfinek furcsa
viselkedése már a gondolatait is összezavarja.
Nick lemutatott a lyukra, aztán saját magára, jelezve, hogy lemegy közelebbről megvizsgálni. Mikor
nekilendült, Carol hirtelen késztetést érzett megfogni a lábát, és visszahúzni őt. Ahogy figyelte az
elúszó férfit, röviddel később valami ismeretlen eredetű, mérhetetlen rettegés kerítette hatalmába.
Minden ízében reszketve igyekezett leküzdeni magában ezt a furcsa érzést. Karja, lába lúdbőrözni
kezdett, és mindent elsöprő vágy ébredt benne, hogy sarkon forduljon és elmeneküljön, mielőtt még
valami rettenetes dolog történne.
Egy szempillantással később az egyik delfin megindult Nick felé. Ha a szárazföldön vannak, Carol
kiabálhatott volna, de tizenöt méterre az óceán felszíne alatt nem könnyű messziről figyelmeztetni
valakit. Nick gyanútlanul közelített a nyílás felé, amikor egyszer csak az egyik delfin félresöpörte, de
olyan erővel, hogy teste a zátonynak csapódott, aztán visszapattant róla. A tengerfenéken állapodott
meg, egy sima, homokos szakaszon. Carol gyorsan megindult felé, de közben fél szemmel folyton a
delfineket figyelte. Nick szájából kiesett a csutora, és úgy látszott, nem is próbálja meg visszatenni.
Carol melléúszott, és föltartotta a hüvelykujját. Nem érkezett válasz. Nick szeme csukva volt.
Carol érezte az ereibe áramló adrenalint, miközben a cső végén himbálózó csutora után nyúlt, és a
férfi szájába nyomta. Ököllel a maszkra csapott. Pár kínosan hosz-szú másodperc után Nick kinyitotta
a szemét. Carol ismét megpróbálkozott a hüvelykujj-jellel. Nick megrázta a fejét, mintha pókhálóktól
igyekezne megszabadulni, aztán elmosolyodott, és visszamutatott: minden rendben. Indult volna, de
Carol lenyomta. Mutogatva tudtára adta, hogy maradjon nyugton, míg megnézi, minden csontja ép-e.
Amilyen erővel a zátonynak csapódott, Carol semmi jóra nem számított. Még ha a felszerelése nem is
sérült meg, a bőrét mindenképpen föltépte az ütközéskor az éles korall.
Hihetetlen módon azonban úgy látta, sem Nicknek, sem a légzőkészüléknek nem esett baja. Néhány
horzsolást talált csak, semmi mást.
A három kardszárnyú továbbra is ugyanazon a helyen körözött. Alulról fölpillantva rájuk Carol úgy
érezte, őrszemekhez hasonlítanak, akik egy darabka óceánra felügyelnek. Ide-oda úszkálva mintegy
kétszáz méter átmérőjű területet őriztek. Fogalma sem volt, az a delfin vajon miért hagyta félbe
tevékenységét, és rohant bele Nickbe. Carol azonban semmiképp sem akart még egy hasonló ütközést
megkockáztatni. Intett Nicknek, hogy kövesse, és elúsztak vagy harmincméternyire, egy a zátonyok
közt húzódó homokos árokba.
Carol úgy tervezte, amint meggyőződik a férfi sértetlenségéről, visszatérnek a felszínre. Azonban
míg ő zúzott sebek után keresgélt, amiket előbbi sietős vizsgálata során esetleg nem vett észre, Nick
fölfedezett két párhuzamos bemélyedést a homokban. Megragadta Carol karját, hogy megmutassa, mit
talált. A mélyedések tanknyomokhoz hasonlítottak, és úgy hét-nyolc centi mélyek lehettek. Frisseknek
tűntek. Egyik irányban a három bálna alatt, a zátonyban tátongó résnél értek véget, a másik oldalon
pedig folytatódtak, amíg csak a szemük ellátott, nyomvonaluk a homokos árok kanyarulatait követte.
Nick az utóbbi irányba mutatott, aztán elúszott arrafelé, döbbenten követve a nyomokat. Meg se
fordult, hogy lássa, Carol kíséri-e. Az újságírónő gyorsan visszaóvakodott a réshez, már amennyire
meg merte közelíteni (vajon csak képzelődött, vagy a három delfin valóban őt figyelte, miközben
végigkúszott a tengerfenéken?), készített néhány felvételt, és megvizsgálta, a nyomok valóban a
zátonyon ütött lyukból indulnak-e ki. A peremen mintha több mélyedéssort is látott volna összefutni,
de nem maradt ott alaposabban körülnézni. Nem akart elszakadni Nicktől ezen a kísérteties helyen.
Amikor megfordult, a férfit már így is csak alig látta. Szerencsére azonban ő is megtorpant,
észrevéve, hogy Carol nem követi. Nick bocsánatkérő gesztussal fogadta, amikor utolérte.
A homokos fenék egyszerre szikláknak adta át a helyét, és a nyomok itt eltűntek, de hamar
rábukkantak a folytatásra vagy ötven méterrel távolabb. Az árok végül annyira elkeskenyedett, hogy
legalább két méterrel följebb kényszerültek, ha nem akartak folyton az oldalfalak szikla- és
korallnyúlványaiba ütközni. Hamarosan egy balkanyar következett, s a nyomok eltűntek egy párkány
alatt. Carol és Nick megállt, egymással szembe fordulva lebegtek a vízben. Kézjelekkel társalogtak.
Kis idő múlva úgy döntöttek, Carol megy le elsőnek megnézni, mi rejtőzik a párkány alatt, hisz
mindenképpen le akarja fényképezni a nyomok eltűnésének helyét.
Óvatosan úszott le az árok fenekére, mesterien kígyózva el a zátonyok kiszögellései közt. Ahol a
nyomok eltűntek a szeme elől, már csak épp annyi helye volt, hogy hosszában letegye az egyik lábát.
A sziklakiszögellés körülbelül negyvenöt centire húzódott a fenéktől, de semmiképp sem nézhetett alá
anélkül, hogy az arcát vagy a kezét le ne nyúzza a sziklákon. Vigyázva becsúsztatta a kezét, arra,
amerre a nyomok vezettek. Semmi. Közelebb kéne préselnie magát a kövekhez és a
korallépítményekhez, hogy beljebb nyúlhasson.
Miközben igyekezett kényelmesebben elhelyezkedni, egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, és a
bal combja hátulján megérezte egy korallfa szúrását. Aú – gondolta, de jobb kezét visszacsúsztatta a
kiszögellés alá. – Úgy kell nekem. Ez emlékeztetni fog majd erre a rendkívüli napra. Sőt, jura
napot is mondhatnék. Bizarrul viselkedő delfinek. Tanknyomok az óceán fenekén... Ez meg mi?
Carol ujjai mintha egy két-három centi vastag fémrúd köré fonódtak volna. Annyira meglepődött, hogy
azonnal visszarántotta a kezét, és gerincén áramütésként futott végig a borzongás. Szívverése is
fölgyorsult. Igyekezett lassabban lélegezni, hogy szervezete megnyugodjon. Aztán elszántan
visszadugta a kezét, és ismét kitapintotta a tárgyat. Vagy ez egy másik tárgy volt? Ezúttal is fémnek
érezte, de szélesebbnek és négyágúnak: akár egy villa. Végigsimított rajta, és újra megtalálta az
előbbi rúdformát.
Kényelmes megfigyelőhelyéről Nick egyből látta, Carol talált valamit. A nő izgalma immár rá is
átragadt. Leúszott hozzá, miközben Carol még mindig sikertelenül próbálta kikötözni a tárgyat. Helyet
cseréltek, és most Nick nyúlt be a sziklakiszögellés alá. Először valami sima gömbszerűségbe
ütközött a keze; akkora lehetett, mint a tenyere. Érezte, a gömb a homokban pihen, a hozzákapcsolódó
rúd pedig pár centivel fölötte. Nick megkapaszkodott, aztán húzni kezdte. Valamennyit elmozdult.
Oldalt csúsztatta kezét a rúdon, és újból nekifeszült. Még néhány rántás, és a tárgy előbukkant a
kiszögellés alól.
Nick és Carol legalább egy percig lebegtek mozdulatlanul a homokban heverő aranyszínű fémtárgy
fölött. A felszíne szemmel láthatóan sima volt, és az érintés is ezt igazolta. Az egész mintegy ötven
centi hosszú lehetett. Semmi sem látszott megtörni tükörfényesre csiszolt felületét, ami azt sugallta, a
tárgy valóban valamiféle fémből készült. A hosszú nyél két-három centi vastag rúd volt, ami egyik
végén elhegyesedett, horogféleséget formázva. A horogtól tíz centire egy kis gömb vette körül a rudat
szimmetrikusan, a sugara nem lehetett több öt centinél. A nagyobb gömb, melyet az előbb kitapintott,
mikor kezét a kiszögellés alá dugta, tízcentis sugarú volt, és pontosan a rúd közepén helyezkedett el,
szintúgy szimmetrikusan körülfonva azt. A gömbökön túl már semmi más nem törte meg a nyél
egyenes vonalát, egészen a másik végéig, ahol is négyfelé ágazott, a Carol által fölfedezett villává.
Az újságírónő körültekintően lefotózta a tárgyat, amint ott hevert a kiszögellés előtt. Még be sem
fejezte, amikor Nick az órájára mutatott. Már csaknem egy órája voltak a víz alatt. Carol ellenőrizte
a légtartály mérőműszerét, és látta, a mutató lassan a vörösbe ér. Intett Nicknek, és a férfi leúszott a
tárgyért. Rettentő nehéz volt, Nick legalább tízkilósra becsülte. Ezek szerint nem is fogta semmi,
amikor ki akartam húzni – gondolta. – Egyszerűen ilyen nehéz.
A tárgy súlya csak tovább növelte izgalmát, amit még az arany szín megpillantása keltett föl. Noha
sosem látott korábban ehhez a horgos-villás-gömbös izéhez hasonlót, arra jól emlékezett, hogy a
Santa Rosa roncsáról fölszállított legnehezebb tárgyak mind aranyból voltak. Ezt pedig még azoknál
is súlyosabbnak érezte. J é z u s o m – gondolta magában, miközben megszabadult néhány
ólomnehezéktől, megkönnyítve ezzel a fölemelkedést még ha csak öt kiló tiszta arany is, az a
jelenlegi unciánkénti ezerdolláros árfolyamon 160 000, és meglehet, ez még csupán a kezdet.
Ahonnan ez a valami jött, ott többnek is kell lenni. Jól van, Williams. Megfogtad az isten lábát.
Carol gondolatai hétmérföldes léptekkel száguldottak, miközben Nickkel a horgonykötél felé
tempózott. Megpróbálta összegezni mindazt, amit az elmúlt órában látott. Azt máris meggyőződéssel
vallotta, hogy az egész valamiféle kapcsolatban kell álljon a haditengerészet elkóborolt rakétájával...
A delfinek viselkedése, az arany villa és horog, a tanknyomok az óceán fenekén. Egyelőre azonban
fogalma sem volt, mi lehet az összefüggés.
A visszaúton Carolnak eszébe jutott egy évekkel korábbi újsághír, mely szerint szovjet
tengeralattjáró-nyomokra bukkantak az óceánfenéken egy svéd haditengerészeti kikötő előtt.
Riporteragyában megfogalmazódott egy vad, mindazonáltal lehetséges elmélet, magyarázatul a
látottakra. A rakéta talán a közelben csapódott be, és a víz alatt tovább sugározta a jelzéseit –
gondolta. – Az elektronikus adás valahogy összezavarta a delfineket. És talán ugyanezt az adást
fogták a szovjet tengeralattjárók. Meg persze az amerikaiak. Gondolatai egy pillanatra zsákutcába
futottak. Szóval kétféle megoldás lehetséges – szőtte tovább az elméletét néhány tempó után, közben
Nicket figyelve, aki kezében az aranyszín tárgyat szorongatva most érte el a horgonykötelet. – Vagy az
oroszok tervét lepleztük le az amerikai rakéta ellopására, vagy a nyomok és az aranyvilla
valamiképp egy amerikai terv részei, melynek során a nagyközönség fellármázása nélkül próbálják
előkeríteni az elkószált madárkát. De nem számít, melyik az igaz. Mindkettő nagy sztorit jelent. De
először is el kell vinnem azt az arany izét Dale-nek az MOI-ba, analizáltatni.
Nicknek is, Carolnak is veszélyesen fogytán volt már a levegője, mikor elérték a felszínt a Florida
Queen mellett. Hívták Troyt, hogy segítsen nekik kiemelni a mélyből hozott zsákmányt. Mindketten
hullafáradtan másztak föl a hajóra. Ugyanakkor fölvillanyozták őket a délutáni felfedezések. Egymás
szavába vágva meséltek. Troynak is volt azonban mondanivalója, mert míg Carol és Nick a nyomokat
követték odalent, ő valami szokatlant látott a monitoron. Nick kivett pár sört és szendvicset a hűtőből,
az újságírónő pedig ellátta combján a korall vágta sebet. Mindhárman nevetgélve elterpeszkedtek a
fedélzeti nyugágyakban, úgy figyelték a lenyugvó napot. Sok mindent kellett még megbeszélniük a Key
Westig hátralevő kilencvenperces út alatt.
 8
EZ A bajtársias hangulat végig megmaradt köztük, míg a kikötőbe értek. Nick sem volt már olyan
hallgatag. Egészen fölvillanyozta a remélhetően hatalmas mennyiségű elsüllyedt kincs első lelete, és
kifejezetten szószátyárrá vált. Legalább kétszer elmesélte találkozásukat a delfinekkel.
Meggyőződéssel vallotta, hogy az ütközés a véletlen műve volt, a cet egyszerűen csak épp abba az
irányba indult, és nem vette észre őt.
– Lehetetlen – jegyezte meg gúnyosan, amikor Carol fejtegetni kezdte, szerinte a delfin szándékosan
gázolta le, méghozzá azért, mert a zátonyon nyílt rés felé tartott. – Ki hallott már arról, hogy delfinek
egy bizonyos területet őriznének az óceánban? Különben is, ha az elmélete helytálló, akkor miért nem
öklelt föl az az állat úgy igazán, miért nem intézett el? Arról akar meggyőzni, hogy a delfinek egy víz
alatti barlangot őriztek? És azt a gyenge kis lökést csupán figyelmeztetésnek szánták? – Jóízűen
fölkacagott.
– Hadd kérdezzek valamit, Miss Dawson – folytatta –, hisz maga a manókban meg a tündérekben?
– Ahonnan én néztem – felelte Carol nagyon úgy tűnt, mintha szervezett ellenállásba ütközne. –
Ezzel lezártnak tekintette a témát. Az igazat megvallva, kezdeti kitörései után Carol nem sokat beszélt,
míg Key Westbe nem értek. Ő is izgatott volt, és attól tartott, ha jártatja a száját, akaratlanul is
elárulja, milyen összefüggést sejt a látottak és az eltűnt haditengerészeti rakéta esete között. így aztán
nem említette sem a rátörő félelmet, mielőtt a delfin Nicknek rohant, sem az összefutó nyomokat a rés
peremén.
Ami a férfit illeti, ő meg volt győződve róla, hogy amit fölhoztak, az egy nagyobb kincs első
darabja. Nem érdekelte, miért rejtőzhetett egy sziklakiszögellés alatt, egy különös nyomsor végén. A
problémát azzal hessegette el, hogy valaki bizonyára megtalálta az elsüllyedt kincset évekkel azelőtt,
aztán néhány jobb darabot megpróbált elrejteni. (De akkor miért frissek a nyomok? És mi hagyhatta
őket? Carol legszívesebben nekiszögezte volna ezeket a kérdéseket, de aztán eszébe jutott, a saját
érdekében jobb, ha a férfi továbbra is szilárdan hiszi, kincsre bukkantak.) Nick nem törődött az
ellenérvekkel, sőt, még a tényekkel sem, ha azok cáfolni látszottak elméletét. Érzelmileg létfontosságú
volt számára, hogy az arany villa egy nagyobb zsákmány előhírnöke legyen. És mint a legtöbb ember,
Nick is könnyedén elaltatta egyébként eleven kétkedő szellemét, ha nagyon beleélte magát valamibe.
Amikor Nick és Carol végre lecsendesedtek, Troy is belefoghatott saját történetébe.
– Miután eltűntek a hajó alól, valószínűleg a nyomokat követve, aggódni kezdtem, és egyre
gyakrabban sandítottam a képernyőre. Gondolhatja, angyalkám, azok a delfinek akkor már vagy egy
órája úszkálták a maguk értelmetlen köreit, szóval velük nemigen törődtem.
Troy kikászálódott a székéből, s föl-alá járkált Carol és Nick előtt. Sötét éjszaka volt; az északról
érkező, alacsonyan függő felhők eltakarták a holdat, és a csillagok nagy részét is kioltották. A
vászontető fölötti lámpa időnként kirajzolta Troy baltával faragott vonásait, ahogy kilépett az
árnyékból, majd újra vissza.
– Mivel magukat akartam megtalálni, visszavettem a riasztó érzékenységéből, ahogy mutatta, hisz a
három delfin miatt folyton csöngetett. És most ezt hallgassa meg! Pár perccel később újabb jelzést
hallottam. Lenéztem a monitorra, arra számítva, hogy valamelyikőjüket pillantom meg, de egy újabb
delfint láttam, ugyanolyat, mint a másik három, alattuk úszkálva, pont az ellenkező irányba. Tíz
másodpercen belül a régiek abbahagyták a körözést, leálltak, aztán követték az újonnan érkezettet.
Baloldalt hagyták el a képernyőt, és többé nem tértek vissza.
Troy annyira drámaian adta elő a történetet, hogy Nick hangosan fölnevetett.
 – Jézusom, Jefferson, te aztán tudsz mesélni! Gondolom, ezzel most azt akarod mondani, hogy a
három delfin szolgálatot teljesített itt, az új fickó pedig új parancsokat hozott nekik. Vagy valami
ilyesmi. Krisztusom, lassan már magam is hinni kezdek benne, hogy a delfinek szabályos katonai
kiképzést kapnak!
Nick elhallgatott egy pillanatra. Troy csalódott képet vágott, amiért Carol nem kelt a védelmére.
– Nna – folytatta Nick, félresöpörve a témát, és rátérve arra, ami már vagy egy órája szüntelenül
foglalkoztatta –, most beszéljük meg a fontosabb dolgokat! Fölhoztunk valamit az óceánból, ami
valószínűleg egy rakás pénzt megér. Ha senkinek nincs rá perdöntő bizonyítéka, hogy a tárgy az övé,
akkor a megtalálók tulajdonába kerül. – Nick először Carolra pillantott, aztán Troyra. – Még ha én
vagyok is a hajó kapitánya, és én hoztam is föl azt a valamit a tengerfenékről, hajlandó vagyok a
hasznot harmadolni. Elég tisztességesnek hangzik az ajánlatom?
Meglehetősen hosszú csönd következett, aztán Troy válaszolt.
– Hát persze, Nick, nekem tetszik.
Williams elmosolyodott, és kinyúlt, hogy kezet fogjon Troyjal. Aztán Carolhoz fordult.
– Egy pillanat – mondta a nő halkan, egyenesen Nick szemébe nézve, de a kezét nem fogadva el. –
Ha már maga döntött úgy, hogy belekezd ebbe a témába, van még néhány dolog, amit meg kell
beszélnünk. Itt nem egyszerűen egy pénzzé tehető tárgyról van szó. Fölmerül a tulajdonjog kérdése is.
Ki tartja meg az arany szigonyt? Ki határozza meg, hogy megfelelő árat kínál-e érte a vevő? És vajon
mit mondjunk, illetve mit ne mondjunk, ha kérdezősködnek? És ha valamelyikünk vagy esetleg
mindhármunk újabb tárgyakat talál a tenger fenekén? Mindent megosszunk? Kikötés előtt minden
pontban megegyezésre kell jussunk.
Nick a homlokát ráncolta.
– Most már értem, miért volt olyan csöndben az utóbbi percekben. Az osztozáson gondolkodott.
Félreismertem magát. Azt hittem, nem akar több bajt keverni...
– Ki beszélt itt bajkeverésről? – vágott a szavába Carol, kissé megemelve a hangját. – Ha tudni
akaija, csöppet sem érdekel a koszos pénze. Boldogan elfogadom a részemet, akármennyi jusson is
nekem ebből a szigonyból, hisz kétségkívül rászolgáltam. De ha odalent újabb kincsekre bukkannak
Troyjal, az a maguké lehet. Nekem valami más kell.
Mindkét férfi figyelmesen hallgatta.
– Az első és legfontosabb, hogy a sztori kizárólag az enyém, és ez a lehető legteljesebb titoktartást
jelenti, ami a talált tárgyat illeti, valamint az esemény helyét és idejét... legalábbis, míg biztosan nem
tudjuk, mindent alaposan kivizsgáltunk. A második: azonnal meg kell kapnom a tárgyat negyvennyolc
órára, mielőtt bárki megsejtené a létezését. Azután a maguké lehet, é s elvihetik fölbecsültetni az
értékét.
Hűha – gondolta magában Carol, látva Nick és Troy kutató pillantásait. – Ezt eltúloztam.
Gyanakodni kezdtek. Jobb lesz visszahúzódni egy kicsit.
– Persze – mosolyodott el lefegyverzően –, ezt csupán vitaindítónak szántam. A végső változatot
együtt kell kidolgoznunk.
– Hű, angyalkám – mondta nevetve Troy –, ez aztán szép kis szónoklat volt! Egy pillanatig már-már
azt hittem, valami egész másra megy itt ki a játék, és maga az egyetlen játékos. Természetesen a
professzorral együtt örömmel segítünk kidolgozni az egyezséget, nem igaz, Nick?
A másik bólintott. Ugyanakkor már riasztotta éberségét Carol válaszának gondos fogalmazása és
tisztán kiérezhető hevessége. A nő izgalmát nem érezte arányban a talált tárgy újságírói
jelentőségével. Csak nem valamiféle vetélkedést akar szítani közöttünk? – töprengett. – Vagy
mégiscsak félreértettem?
 Mire a Florida Queen elérte a Key West-i kikötőt, kompromisszumos megoldásra jutottak. Nick
péntek reggel magával viszi az arany szigonyt (mindkét férfinak tetszett a Carol adta név). Él egy idős
asszony Key Westben, aki valóságos tárháza az elsüllyedt kincsekkel kapcsolatos információknak; ő
biztosan meg tudja majd mondani a lelet értékét, és meghatározni az eredete helyét és idejét.
Tanúsíthatja is, hogy a szigonynak birtokában voltak, abban az esetben, ha később bármi módon
elvesztenék. Péntek délután aztán mindhárman találkoznak a hajón vagy a kikötő parkolójában, négy
órakor. Nick odaadja a tárgyat Carolnak egész hétvégére. Mikor hétfőn reggel visszaadja a férfinak,
onnantól kezdve ő felelős a biztonságos tárolásáért, majd pedig az eladásáért. Mindhárman közös
tulajdonosai a szigonynak, Carol azonban a további leletek tulajdonjogáról lemond. Az újságírónő
egy táskájában talált éttermi étlap hátoldalára írta föl megállapodásuk szövegét, mind aláírták, és ő
megígérte, másnap hoz belőle két másolatot.
Troy csöndesnek és levertnek látszott, miközben Carol berendezéseit pakolta vissza a ládába.
Aztán a súlyos alkotmányt föltornászta a kocsira, és az egészet maga után húzva elindult a mólón.
Carol mellette sétált. Kilenc óra lehetett, a kikötő már elcsöndesedett. A magasban világító,
fluoreszkáló fények különös tükörképeket vetítettek a mólók deszkázatára.
– Hát, angyalkám – szólalt meg Troy, amikor már közeledtek a kikötőparancsnokság épületéhez jó
kis napunk volt. Igazán élveztem a társaságát. – Megtorpant, és a nőre nézett. Carol fekete haja nem
mindenhol száradt még meg, és kissé kócosán állt, de az arca gyönyörűnek látszott a visszaverődő
fényekben.
Troy félrekapta a fejét, kinézett a vízre, a hajókra.
– Tudja, néha nagyon szemét az élet. Az ember véletlenül összefut valakivel, összebarátkozik vele,
aztán puff, az illető már odébb is állt. Az egész olyan... olyan múlandó.
Carol melléje lépett, és kinyújtózott, hogy arcon csókolja.
– Tudja, maga is tetszik nekem – mondta, és elvigyorodott, vidámságot csempészve a
beszélgetésbe, ugyanakkor tudtára adva Troynak, miféle barátságra számíthat részéről.
– De föl a fejjel! Nincs veszve minden. Holnap újra láthat, és talán hétfőn is, amikor visszahozom
az arany szigonyt.
Karját a férfi karjába fűzte, úgy sétáltak vissza a mólón néhány lépésnyit, a megrakott kocsit maguk
mögött hagyva.
– És ki tudja – nevetett Carol időnként lejárok ide a szigetekre. Egyszer megihatnánk valamit
együtt, és közben elmesélhetne még néhány történetet. – Nehezen tudták kivenni százméternyi
távolságból, de a Florida Queen vászontetős kormányállása fölött még égett a reflektor. – Látom, a
barátja, a professzor még mindig dolgozik. Nem erőssége a búcsúzkodás. Vagy, amennyire látom, az
udvariasság bármely más szabálya.
Carol megfordult, most a másik karját nyújtotta oda, és visszalépkedtek a kocsihoz. Szó nélkül
haladtak át a látszólag kihalt kikötőparancsnokságon. Amikor a láda a helyére került a kombi
csomagtartójában, Carol megölelte a férfit.
– Maga jó ember, Troy Jefferson – mondta. – Minden jót kívánok!

Nick már menni készült, amikor Troy visszatért a hajóra. Egy kis sporttáskába pakolta össze a
holmiját.
– Elég ártatlannak néz ki, nem, Troy? Soha senki nem fogja gyanítani, hogy az óceán egyik
legnagyobb kincse lapul benne. – Elhallgatott, aztán témát váltott. – Biztonságban bepakoltad a
kocsijába? Jó. Fura egy csaj, nem? Ideges és agresszív, ugyanakkor mégis csinos. Vajon mi hajtja?
Nick behúzta a táska cipzárját, aztán átsétált a vászontető túloldalára.
– Csak a búvárcuccokat pakold el most. A hajóval ne törődj, majd holnap rendbe rakjuk. Haza
akarok menni, és a gazdagságról álmodni.
– Ha már szóba került a gazdagság, professzor – mondta Troy mosolyogva –, mi a véleményed
arról a százdolláros kölcsönről, amit kedden kértem tőled? Azóta sem válaszoltál nekem, csak annyit,
hogy majd meglátjuk.
Nick határozott léptekkel sétált oda Troyhoz, és pontosan előtte állt meg. Nagyon lassan beszélt.
– Már akkor készültem egy nagymonológra, amikor először kérted tőlem ezt a pénzt. De most itt
vagyunk megint, a kunyeráló és az uzsorás, és hidd el, csöppet sem tetszik ez a helyzet. Odaadom azt a
száz dollárt, Mr. Troy Jefferson, de ez az utolsó alkalom. Többször ne kérj kölcsön pénzt tőlem! A te
úgynevezett találmányaid túl sokba kerültek már nekem.
Troyt kissé meglepte Nick hangjának váratlan nyersesége. Ugyanakkor földühítette az utolsó
mondat kétértelműsége.
– Azt akarod mondani – kezdte halkan, visszafojtva haragját –, hogy hazudok neked, hogy a pénzt
nem elektronikai alkatrészekre költőm el? Vagy esetleg azt, hogy szerinted egy tanulatlan feketebőrű
semmi értelmeset nem képes föltalálni?
Nick ismét szembefordult vele.
– Kímélj meg jogosnak vélt faji háborgásaidtól! Itt szó sincs előítéletekről vagy hazugságról. Egész
egyszerűen a pénzről beszéltem. A folytonos kölcsönkéregetésed elszarja a barátságunkat. – Troy már
nyitotta a száját, de Nick leintette. – Hosszú napunk volt. És meglehetősen izgalmas is. Elmondtam,
amit mondani akartam, és a témát ezennel befejezettnek nyilvánítom.
Nick fölemelte a táskát, jó éjszakát mondott, és elhagyta a Florida Queent. Troy megkerülte a
vászontetőt, és rendezgetni kezdte a búvárfelszerelést. Vagy tíz perccel később, mikor már csaknem
elkészült, hallotta, a nevén szólítják.
– Troy... Troy, te faty asz? – kérdezte egy akcentusos hang.
A férfi kikukucskált a vászontető mögül, és megpillantotta Gretát; a mólón állt, az egyik
fluoreszkáló világító-test alatt. Bár a levegő eléggé lehűlt már, rajta csupán egy tenyérnyi bikini volt,
ami valamennyi csodálatosan kidolgozott porcikáját láttatni engedte. Troy szélesen elmosolyodott.
– Nicsak, nicsak, Szuperkraut személyesen! Hogy az ördögbe vagy? Látom, a fantasztikus testeddel
még mindig sokat törődsz.
Greta is kipréselt magából egy mosolyszerűséget.
– Homer, Ellen mek én kisepp partit renteszünk ma éjjel. Észrefettem, hoty mék mintik tolkoszol, és
arra kontoltam, talán szífesen peszállnál, ha kész faty.
– Könnyen lehet – felelte Troy, szaporán bólogatva.
– Könnyen lehet.
 9
URAM ISTEN! Nem pihenhetnénk meg itt... örökké? Add meg nekünk kegyelmesen. Ez a csönd... ez a
[4]
békesség... – A nő a csillagoknak, az égnek beszélt. Az öregember feje előrecsuklott a tolószékben;
eltávozott belőle az utolsó lehelet. Hannah Jelkes mellétérdelt, hogy lássa, valóban eltávozott-e, aztán
megcsókolta a feje búbját, és békés mosollyal újra fölnézett. A függöny legördült, majd pár
másodperc múlva ismét fölemelkedett. A szereplőgárda gyorsan a színpadra gyűlt.
– Jól van, ma estére ennyi elég. – A rendező, egy hatvanas évei elején járó férfi (feje tetején már
ritkulni kezdett őszes haja) pattogva közeledett a színpadhoz.
– Remek az alakításod, Henrietta, próbáld így megőrizni a holnapi nyitóelőadásra! Az erőnek és a
sebezhetőségnek pont a megfelelő kombinációja van benne. – Melvin Burton fürgén fölugrott a
színpadra. – Te pedig, Jessie, ha Maxine-t még csak egy hajszállal is bujábbra veszed, minket rögtön
betiltanak. – Hadonászva megpördült, és együtt nevetett a nézőtér elején ülő két emberrel. – Jól van –
fordult aztán vissza a színészekhez –, most pedig az egész banda irány haza, mindenki pihenje ki
magát! Ma minden nagyon jól ment, jók voltatok. Ó, alezredes, itt tud maradni Tiffanival egy kicsit,
miután átöltözött? Volna még néhány útmutatóm.
Leugrott a színpadról, és visszasétált a nézőtér negyedik sorához, ahol két társa ült. Az egyik egy nő
volt, még Melvinnél is öregebb, de nagyanyós szemüvege mögött szeme élénkzölden csillogott. Tarka,
nyomott mintás ruhát viselt, tele a tavasz színeivel. A másik egy férfi, negyven körüli, megfontolt
arcú, nyílt természetű. Melvin idegesen ült le melléjük.
– Aggódtam, amikor végül Az iguána éjszakáját választottuk, mert túl nehéznek ítéltem a Key
West-i közönség számára. Nem annyira ismert, mint A vágy villamosa vagy az Üvegfigurák. És
bizonyos szempontból a karakterek legalább olyan idegenek, mint a Múlt nyáron, hirtelenben. De
most már majdnem jó. Csak a Shannon és Charlotte közötti jeleneteket kéne rendbe tenni.
– Megbántad már, hogy beiktattad azt a prológust? – kérdezte a nő. Amanda Winchester valóságos
intézménynek számított Key Westben. Többek közt a színházi impresszáriók korelnöke volt az új
életre keltett városban. Két új színházat is birtokolt a kikötő közelében, és legalább három különböző
helyi színjátszó csoport neki köszönhette megalakulását. Imádta a drámákat, és mindenkit, aki az
előadásukhoz hozzájárult. Melvin Burton pedig a kedvenc rendezője volt.
– Nem én, nem, Amanda. Szerintem erősíti a darab mondanivalóját, ha az embereknek megadjuk az
alaphangulatot, milyen frusztráló is lehet egy csapat baptista nőnek mutogatni Mexikót nyáron. A
Charlotte és Shannon közötti szexjelenet nélkül pedig, abban a szűk, fülledt hotelszobában, nem
vagyok benne biztos, hogy a közönség hihetőnek találja a kapcsolatukat. – Pillanatnyi szünetet tartott,
elgondolkozott. – Huston is ugyanezt csinálta a filmjében.
– Egyelőre az a jelenet egyáltalán nem működik – mondta a másik férfi. – Sőt, inkább már komikus.
Az öleléseik olyanok, amilyeneket a bátyám ad a lányainak.
– Türelem, Marc – felelte Melvin.
– Valamit csinálnunk kell, különben az egész prológus fölösleges – erősködött Amanda is. –
Marénak igaza van, az a jelenet ma egyenesen nevetségesnek tűnt. A probléma egy része az, hogy
Charlotte úgy fest, mint egy gyermek. – Pillanatnyi szünetet tartott, csak aztán folytatta. – Tudod,
annak a lánynak fantasztikus hosszú haja van, csak épp mi a feje tetejére tűzettük, hogy
kihangsúlyozzuk prüdériáját és dekadenciáját. Persze igaz, nem is viselhetné egész nap leeresztve a
forró mexikói nyárban. De mi lenne, ha akkor, Shannon szobájában leengedné?
– Remek ötlet, Amanda. Számtalanszor mondtam már neked, bámulatos rendező lehetett volna
belőled. – Melvin Marcra pillantott, és meleg mosolyt váltottak. Aztán visszaült a székébe, és
gondolkodni kezdett, mit is mondjon a szereplőinek, mikor kijönnek.
Melvin Burton boldog ember volt. Élettársával, Marc Adlerrel már tizenöt esztendeje laktak egy
tengerparti házban, Sugarloaf Keyben, Key Westtől körülbelül húsz kilométernyire keletre. Melvin
csaknem egy évtizeden át a Broadwayn rendezett darabokat, de ilyen-olyan formában már az ötvenes
évek közepe óta kapcsolatban állt a színjátszással. Mindig óvatosan bánt a pénzzel, így 1979-re szép
kis summa gyűlt össze a bankszámláján. Az inflációtól tartva ekkor fölkeresett egy könyvelőt
tanácsokért, egy közeli ismerőse barátját. Szinte első látásra egymásba szerettek. Marc akkoriban
huszonnyolc éves volt, félénk, magányos, önbizalom nélkül sodródott New York City örvénylő
világában. Melvin magabiztossága és színházban edződött, megnyerő fellépése új, addig ismeretlen
távlatokat nyitott meg a fiatalember előtt.
A nyolcvanas évek közepén az értékpiac föllendülésével Melvin vagyona csaknem egymillió
dollárra gyarapodott. Életének más oldalai azonban nem alakultak ilyen jól. Az AIDS-járvány nem
kerülte el a New York-i színházi világot sem, s ennek következtében mind Melvin, mind Marc sok
régi jó barátjukat vesztették el. Lassan Burton karrierje is leáldozott, már nem tartozott a
legkeresettebb rendezők közé.
Egy éjjel, hazafelé menet a színházból Marcot kirabolta egy csapat tizenéves suhanc. Jól
helybenhagyták, elvették az óráját és a tárcáját, aztán vérezve a sorsára hagyták. Miközben az
elkeseredett Melvin ellátta barátja sebeit, agyában döntés született. Elköltöznek New Yorkból. Eladja
a részvényeit, és vagyonát fixen jövedelmező üzletekbe fekteti. Vesznek egy házat valahol, ahol meleg
van, és jobb a közbiztonság, ahol nyugodtan pihenhetnek, olvasgathatnak és úszkálhatnak kettesben.
Ha lehetőség nyílik rá, talán a helyi színházi életben is elfoglalják a helyüket, de ezt csupán
másodlagos fontosságúnak érezte. A legfontosabb az, hogy Melvin hátralevő életét együtt tölthessék.
Burton egyik Key West-i vakációjukon futott össze Amanda Winchesterrel. Húsz évvel azelőtt
egyszer rövid ideig együtt dolgoztak egy terven, amiből aztán sohasem lett semmi. Amanda elmesélte
neki, nemrég alakított egy helyi amatőr színjátszó csoportot évi két Tennessee Williams-darab
előadására. Megkérdezte, érdekelné-e Burtont a rendezésük.
Melvin és Marc Key Westre költözött tehát, és építeni kezdték a házukat Sugarloaf Keyben.
Mindketten rettentően élvezték a munkát a Key West-i színjátszókkal. A csoport tagjai mind egyszerű
emberek voltak, lelkesek és komolyak. Néhányuk rendelkezett már némi színészi tapasztalattal is.
Legtöbbjük azonban, a titkárnők, háztartásbeliek, boltosok, valamint a Haditengerészeti Légierőbázis
tisztjei és sorkatonái, abszolút újoncnak számított, egyetlen közös vonással. Mindannyian dicsőségnek
tekintették a szereplést, és ezért a lehető legjobbat igyekeztek kihozni magukból.
Winters alezredes végzett először az átöltözéssel. Most egyenruháját viselte (egyenesen a bázisról
érkezett a próbára), és kissé merevnek, bizonytalannak látszott. Leült az Amanda Winchesteré melletti
székbe.
– Igazán örülök, hogy megint itt látom – mondta az asszony, megszorítva a férfi kezét. – A
[5]
Gooperje tavaly ősszel nagyon jó volt.
Winters udvariasan megköszönte a dicséretet. Amanda témát váltott:
– Szóval, hogy mennek a dolgok a bázison? Valamelyik nap olvastam egy cikket a Miami
Heraldban azokról a modern fegyverekről, amiket manapság a haditengerészet használ, a robot-
tengeralattjárókról, a függőlegesen felszálló vadászgépekről meg a célkereső automatikával fölszerelt
torpedókról. Úgy látszik, nincs határa az emberi leleménynek, ha új, erősebb és veszedelmesebb
háborús játékszereket kell kiagyalni. Ön is részt vesz ebben?
– Csupán érintőlegesen – felelte Winters alezredes megnyerően, aztán, alig várva már a rendező
észrevételeit, előrehajolt, hogy Melvint és Marcot is lássa. – Elnézést kérek, ha kissé erőtlen voltam
ma – kezdte. – Elég nagy problémáink támadtak a bázison, és ez kicsit megosztotta a figyelmemet, de
holnap minden rendben lesz...
– Ó, nem – vágta rá Melvin, félbeszakítva őt –, egyáltalán nem erről akartam beszélni. Csak az az
első jelenete Tiffanival... Á, már itt is jön. Menjünk föl a színpadra!
Tiffani Thomas már majdnem tizenhét esztendős volt, a Key West-i középiskola harmadikos
tanulója. Haditengerészgyerek lévén, mióta az óvodából kikerült, tizenegy év alatt hét különböző
iskolába járt. Apja altiszt volt, nagyjából három hónapja vezényelték át Key Westbe. Melvin
Burtonnek a középiskola drámaoktatója ajánlotta, amikor világossá vált, hogy Denise Wright nem
játszhatja el Charlotte Goodall szerepét.
– Eddig még semmit nem láttam tőle, csak próbákat – mondta a tanár Tiffaniról –, de gyorsan
megtanulja a szövegét, és van benne valami, valami feszültség, ami elkülöníti a többiektől. Az is
látszik rajta, hogy sokszor szerepelt már. Nem tudom, képes lesz-e fölkészülni három hét alatt, de
messze ő a legesélyesebb.
Tiffanit floridai osztálytársai aligha tarthatták szépnek. Arcvonásai túl szokatlanok voltak a legtöbb
magakorabeli fiú ízléséhez képest. Olívazöld szeme tűnődve meredt a messzeségbe, sápadt arcát
halvány szeplők borították, hosszú, vörös szempillája vége barnába fordult, és fejét csodálatos,
aranybarna hajkorona keretezte. Tartása egyenes volt, nem olyan görnyedt, mint legtöbb osztálytársáé,
ezért bámulói zárkózottnak tarthatták. „Feltűnő” – jelentette ki Amanda, amint először meglátta,
tökéletesen jellemezve a lányt.
Most egyedül állt a színpadon, rövid ujjú blúzban és farmerben, a két közeledő férfit figyelve.
Haját lófarokba fogta össze hátul, ahogy apja szereti. Tiffani nagyon ideges volt. Aggódott, vajon mit
akar mondani neki Mr. Burton. Véletlenül hallotta, amikor a Hannah Jelkest játszó anyagbeszerzőnő
azt mondta valakinek, hogy Melvin akár ki is húzhatná a darabból Charlotte szerepét, ha „az új lány
nem képes összehozni”. Olyan keményen dolgoztam ezért a fellépésért – gondolta Tiffani. – Ó,
könyörgök, könyörgök, nehogy valami rossz hír legyen!
Tiffani a lába elé meredt, amikor Melvin Burton és Winters alezredes mellé léptek a színpadon.
– Nos hát – kezdte a rendező térjünk egyenest a tárgyra! Az első jelenet kettőjükkel a
hotelszobában nem működik. Hogy őszinte legyek, valóságos katasztrófa. Valamit változtatnunk kell
rajta.
Melvin látta, Tiffani kerüli a tekintetét. Finoman megfogta az állát, és emelni kezdte, míg végül a
pillantásuk összetalálkozott.
– Rám kell nézz, gyermekem, mert most nagyon fontos dolgokat akarok elmondani! – Észrevette, a
lány szeme megtelik könnyel, és a hosszú évek tapasztalata azonnal megsúgta neki, mi baj.
Előrehajolt, és a fülébe suttogta, úgy, hogy senki más ne hallja: – Azt mondtam, változtatunk rajta,
nem kihúzzuk a jelenetet. Szedd össze magad, és figyelj rám!
Burton visszanyerte rendezői hangját, és Wintershez fordult.
– Ebben a jelenetben, alezredes, a maga figurája, Shannon, és az ifjú Miss Goodall egy előjátékba
kezdenek, amely aztán az éjszaka folyamán szeretkezésben végződik. Nem sokkal rá azonban
[6]
lelepleződnek, in flagrante delicto , a zavarodott Miss Fellowes által. Ez határozza meg azt az
elkeseredést, ami aztán Shannont Maxine-hez és Fred-hez kergeti Costa Verdébe.
A jelenet azonban egyelőre nem működik, mert a nézők közül senki sem fog rájönni arra, hogy amit
maguk művelnek, az előjáték. Megváltoztathatom a koreográfiát, könnyítve valamit a helyzeten:
Shannon például már az ágyon fekhet, amikor észreveszi Charlotte-ot az ajtó mögött, a lány ruháját
pedig egy kicsit átvariálhatjuk, hogy ne nézzen ki annyira gyereknek; de egyvalamit nem tehetek meg...
– Melvin elhallgatott, és egyikről a másikra nézett. Mindketten üres tekintettel bámultak vissza rá.
– Na gyerünk, gyerünk, jöjjenek! – mondta a rendező, türelmetlenül intve jobb kezével. Aztán
megint csöndesebbre vette a hangját. Tiffani kezét a baljába fogta, Winters alezredesét pedig a
jobbjába. – Maguk ketten szeretők ebben a darabban, egyetlen éjszakára. Elengedhetetlen, hogy a
közönség elhiggye ezt, különben nem fogják teljesen megérteni, mi készítette úgy ki Shannont,
akárcsak az iguánát. Shannon el van keseredve, mert ugyané vágyakozása miatt kitiltották a
templomából...
Mindketten figyeltek rá, de Melvin rendezői intuíciójával megérezte, még nem érte el őket. Támadt
még egy ötlete. Megfogta Tiffani kezét, és az alezredesébe tette, majd hangsúlyozásul köréjük zárta a
sajátját.
– Nézzenek egymásra egy pillanatig! Így jó. – Wintershez fordult. – Ő egy gyönyörű ifjú hölgy, nem
igaz, alezredes?
Pillantásuk egymásba kulcsolódott.
– Ő pedig egy jóképű férfi, nem igaz, Tiffani? Most képzeld el, hogy ellenállhatatlan vágyat érzel,
szeretnéd megérinteni, megcsókolni, meztelen hozzásimulni!
Tiffani elvörösödött. Winters mocorogni kezdett. Melvin megesküdött volna, hogy látott valami kis
szikrát, még ha gyorsan elillant is.
– Nos, holnap este – folytatta Tiffanira nézve, miközben levette kezét az övékről – szeretném, ha
ezt az érzést idéznéd az emlékezetedbe, amikor elrejtőzöl a férfi szobájában. Azt akarom, hogy a
felfedezésedkor kirobbanjon belőled a vágy. Ön pedig, alezredes – azzal visszanézett a középkorú
haditengerészeti tisztre ön egyrészt határtalanul kívánja ennek az ifjú lánynak a testét, másrészt szinte
biztosra veszi, hogy azzal végképp romlásba dönti életét és lelkét. Két választás között őrlődik tehát,
reménytelenül csapdába esve. Ne feledje, attól retteg, hogy Isten elpártolt öntől a bűnei miatt!
Mindezek ellenére végül mégis megadja magát a vágynak, és újabb megbocsáthatatlan bűnt követ el.
Tiffani és Winters alezredes jóformán ugyanabban a pillanatban döbbentek rá, hogy kezük még
mindig egybefonódik. Futólag összenéztek, aztán zavartan, esetlenül elengedték egymást. Melvin
Burton színészei közé csusszant, és karját a vállukra tette.
– Most szépen menjenek haza, és gondolkodjanak el azon, amit mondtam! Holnap pedig jöjjenek
vissza, és mutassák meg, mire képesek!
Vernon Winters valamivel tizenegy óra előtt kanyarodott a háza elé Key West külvárosában. Az
épület csöndes volt, egyedül a garázsban és a konyhában égtek a lámpák. Pontosan, ahogy a
csillagok járnak – gondolta Vernon.
– Hap tízkor az ágyba, Betty fél tizenegykor. Szinte maga előtt látta, ahogy a felesége bemegy a fia
szobájába, mint minden este, és pár pillanatig elbabrál a paplannal és az ágytakaróval.
– Imádkoztál?
– Igen, hölgyem – feleli mindig Hap.
Akkor az asszony egy jóéjszakát-puszit nyom a fiú homlokára, eloltja a lámpát, és kisétál a
szobából, át a saját hálószobájába. Tíz perc alatt átöltözik pizsamába, megmossa a fogát és az arcát.
Aztán letérdel az ágya mellé, könyökét a takaróra támasztja, és kezét összekulcsolja maga előtt.
– Édes Istenem – kezdi hangosan, majd némán imádkozik egészen fél tizenegyig, lehunyt szemmel
mozgatva ajkát. Öt perccel később már alszik is.
Vernonon valami meghatározhatatlan nyugtalanság vett erőt, amikor átsétált a nappalin, a ház
garázzsal szemközti oldalán elhelyezkedő három hálószoba felé. Valami mocorogni kezdett benne,
valami, amit nem tudott pontosan körülírni, de vagy a premier előtti feszültséggel volt kapcsolatban,
vagy azzal, hogy Randy Hilliard váratlanul ismét betört az életébe. Beszélni akart valakivel.
 Először Hap hálószobája előtt állt meg. Winters alezredes csöndben besétált a sötétben, és leült a
fia ágyának szélére. Hap már majdnem elaludt, oldalra fordulva feküdt. Az ágya melletti kis éjjeli
lámpa megvilágította profilját. Mennyire hasonlítasz az anyádra – gondolta Winters.
– Még a cselekedeteidben is. Ti ketten olyan közel álltok egymáshoz. Szinte már betörőnek
érzem magam a saját otthonomban. Kezét finoman Hap arcára tette. A fiú nem mozdult. Mivel is
kárpótolhatnálak azért a rengeteg időért, amíg távol voltam?
Winters gyengéden fölrázta a fiát.
– Hap – mondta halkan én vagyok, az apád.
Henry Allen Pendleton Winters a szemét dörgölte, aztán gyorsan fölült az ágyban.
– Igen, uram – vágta ki –, valami baj van? Talán a mama nincs jól?
– Nincs – felelte az apja, aztán elnevette magát. – Akarom mondani dehogynem. A mama jól van.
Nincs semmi baj. Csak beszélni akartam veled.
Hap az ágya melletti órára nézett.
– Ömm, hát jó, rendben, apa. Miről akarsz beszélni?
Winters még egy pillanatig hallgatott.
– Hap, elolvastad te azt a szövegkönyvet, amit hazahoztam nektek? A darabét?
– Nem, uram. Nem igazán – felelte Hap. – Sajnálom, próbáltam, de nem ment. Azt hiszem, túl
magas nekem. – Aztán fölvidult. – De alig várom már, hogy láthassalak holnap este. – Hosszú csönd
következett. – Ömm, egyébként miről szól?
Winters fölállt, és kinézett a nyitott ablakon. A szúnyoghálón túlról hallotta a tücskök halk
ciripelését.
– Egy férfiról, aki kikerül Isten kegyelméből, mert nem képes vagy nem akarja irányítani tetteit.
Arról szól... – Winters gyorsan hátrafordult, és látta, hogy fia az órára pillant. Éles lelki fájdalom
hasított belé. Kivárta, míg alábbhagy, aztán mély lélegzetet vett. – Hát, inkább majd valamikor
máskor beszéljünk róla, fiam. Csak most látom, milyen késő van.
Az ajtóhoz lépett.
– Jó éjt, Hap! – mondta.
– Jó éjt, uram!
Vernon Winters elsétált a felesége szobája mellett, a harmadik hálószobához, a hall végén. Lassan
levetkőzött, egyre inkább tudatára ébredve valamiféle betöltetlen vágyakozásnak. Egy röpke
másodpercig arra gondolt, fölébreszti Bettyt, és vele beszélget, akkor talán... De tudta, azzal semmit
sem érne el. Az nem az ő stílusa – mondta magának sohase volt. Már régebben sem, amikor
lefeküdtünk egymással. Líbia, az álmok és az átsírt éjszakák után pedig ki is kárhoztathatta volna
azért, mert saját hálószobát akart?
Fehérneműre vetkőzve bújt az ágyba. A tücskök elringató melódiája átölelte. Különben is, neki ott
van Isten, nekem meg itt az elkeseredésem. Középütt semmi sem maradt, kivéve Hapet. Úgy
szeretkezünk, mint az idegenek, félünk minden újabb felismeréstől.
 10
A KOMMUNIKÁCIÓS terem öt perc múlva zár. A kommunikációs terem öt perc múlva zár. – A
testetlen, felvételről szóló hang fáradtnak tűnt. Carol Dawson is elnyűttnek érezte magát. Dale
Michaelsszel beszélt a videotelefonon. Az asztalon fényképek hevertek szétszórva a képernyő és a
videokamera alatt.
– Jól van – szólt Carol azt hiszem, egyet kell értsek veled. A rejtély megoldásának egyetlen
lehetséges módja a fotókkal és a teleszkóp felvevőegységével együtt visszamenni Miamiba. –
Sóhajtott, aztán ásított egyet. – Reggel rögtön felmegyek, a hét harmincas géppel, hogy az IPL minél
előbb hozzákezdhessen a rögzített adatok kielemzéséhez. De ne feledd, időben vissza kell éljek, mert
négykor kapom meg az arany szigonyt. Képes a labor földolgozni az adatokat pár óra alatt?
– Nem az a neheze. Az elemzés és egy összefüggő elmélet fölállítása viszont nem egyszerű egy-két
óra alatt. – Dr. Dale Key Biscayne-i tágas, bérelt lakásának nappalijában ült egy kanapén. Előtte, a
kávézóasztalkán egy gyönyörűséges, jádéból készült, zöld és fehér kockás sakktábla állt. Hat faragott
figura volt még játékban rajta, a két király és négy gyalog, mindkét oldaltól kettő-kettő. Dale Michaels
szünetet tartott, és elgondolkodva nézett a kamerába. – Tudom, mennyire fontos ez az egész neked.
Lemondtam a tizenegy órás megbeszélésemet is, hogy segíthessek.
– Kösz – vágta rá Carol automatikusan. Aztán magában mérgesen kifakadt.
Miért van az – gondolta, miközben Dale valami új MOI-programról beszélt hogy a férfiak mindig
megkövetelik a hálát a legkisebb áldozatukért is? Ha egy nő változtatja meg a napirendjét egy
férfi miatt, az természetes. A férfinál ugyanez már fene nagy dolog.
Dale tovább duruzsolt. Épp azt ecsetelte lelkesen, az intézet a Pápua Új-Guinea körüli víz alatti
vulkánokat akarja tanulmányozni. Hűű – mosolyodon el magában Carol, amikor ráébredt, mennyire
idegesíti Dale önző fecsegése tényleg szemét hangulatban vagyok. Még az hiányzik, hogy
pimaszkodni kezdjek vele.
– Hé – szakította félbe a férfit. Fölállt, és elkezdte összeszedegetni a szétszórt fényképeket. – Ne
haragudj, de be kell fejezzük, mert bezárják a termet, és én is alaposan elfáradtam. Reggel
találkozunk.
– Nem akarsz lépni? – kérdezte Dale, és a sakktáblára mutatott.
– Nem, nem akarok – válaszolta Carol, hangjából kiéreztetve egy csipetnyi ingerültséget. – És
lehet, hogy nem is fogok már. Bármelyik józanul gondolkodó játékos elfogadta volna a döntetlent,
amit a múlt hétvégén fölajánlottam, és rég el is felejtette volna az egészet. A te istenverte természeted
azonban nem képes elfogadni, hogy öt játszmából egyszer kiharcolhatok ellened egy döntetlent.
– Köztudottan legtöbb ember a végjátékot hibázza el
– felelte Dale, tudomást sem véve a nő szavainak érzelmi tartalmáról. – De látom, fáradt vagy.
Holnap a reptéren várlak, és elviszlek reggelizni.
– Rendben. Jó éjt! – Carol kissé gorombán lecsapta a kagylót, aztán a fotókat a táskájába pakolta.
Amint elhagyta a kikötőt, a fényképezőgépet és a filmet elvitte a Key West Independent
sötétkamrájába, s majd egy órát töltött az előhívással és a felvételek tanulmányozásával. Az
eredmények káprázatosak voltak, különösen a nagyítások közül néhány. Egyikükön tisztán látszott
négy önálló nyomsor, melyek alig valamivel a rés pereme előtt olvadtak össze. Egy másik kép a
három delfint olyan pózban örökítette meg, mintha épp elmélyülten beszélgetnének.
Carol végigsétált a Marriott Szálló tágas előcsarnokán. A bár szinte kihaltnak tűnt. A karcsú fekete
zongorista egy régi Karén Carpenter-számot játszott, az „Isten veled, szerelem”-et. Egy jóképű,
harmincas-negyvenes éveiben járó férfi egy mutatós szőkét csókolgatott, jobbra, az egyik sarokban.
Carol önérzetesen fölhúzta az orrát. Az a tyúk nem lehet több huszonháromnál – mondta magában
valószínűleg a pasi titkárnője, vagy valami hasonlóan fontos személy.
Miközben végighaladt a hosszú folyosón a szobája felé, elgondolkodott a Dale-lel folytatott
beszélgetésén. A férfi azt mondta, a haditengerészet rendelkezik olyan kisebb robotszerkezetekkel –
legtöbbjük az MOI eredeti tervei alapján készült amiktől esetleg a nyomok eredhetnek. Ez persze
bizonyossá tette, hogy az oroszoknak is van hasonlójuk. Dale a delfinek viselkedését, mint
jelentéktelen dolgot, figyelmen kívül hagyta, de azt, hogy Carol nem kotorászott tovább a
sziklakiszögellés alatt újabb leletek után, komoly hibának minősítette. Hát persze – döbbent rá az
újságírónő a férfi mondatát hallva még egy kicsit igazán nézelődhettem volna. Tiszta lökött vagyok.
Remélem, nem szúrtam el. Lelki szemei előtt újra lepergette a sziklakiszögellés körül történteket,
hogy lássa, utalt-e valami is további eldugott tárgyakra.
A legnagyobb meglepetés azonban akkor érte, amikor futólag megemlítette, milyen remekül
működött az új riasztóalgoritmus. Dale hirtelen nagyon érdeklődővé vált.
– Szóval a kódszám egész biztosan 101 volt? – kérdezte.
– Igen – felelte ő –, ezért nem is lepett meg, amikor rábukkantunk arra a tárgyra.
– Képtelenség – jelentette ki a férfi határozottan. – A szigony nem válthatta ki azt a kódot. Még ha a
teleszkóp látómezejének határán helyezkedett is el, márpedig ez valószínűtlennek tűnik, tudva,
mennyire távolodtatok el az árkot követve, akkor is túl apró ahhoz, hogy megszólaltassa az „idegen
tárgy” riasztót. Különben is, hogyan vehette volna észre a berendezés a sziklakiszögellés alatt? –
Dale pár másodperces szünetet tartott. – Ugye az infravörös képeket meg se néztétek? Na mindegy,
holnap előhozhatjuk azokat is a gépből, hátha meglátjuk rajtuk, mi is váltotta ki azt a riadót.
Carol furcsán legyőzöttnek érezte magát, ahogy benyitott a szobája ajtaján. Ez csak a fáradtság –
mondta magának, nem akarva elismerni, hogy a Dale-lel folytatott beszélgetés anyátlanította így el.
Táskáját az egyik székre rakta, és nyúzottan a fürdőszobába sétált megmosakodni. Két perccel később
már fehérneműre vetkőzve aludt az ágyban. Nadrágja, blúza, cipője és harisnyája egymásra hányva
hevert az egyik sarokban.

Álmában megint kicsi lány, kék-sárga csíkos ruháját viseli, amit szüleitől kapott hetedik
születésnapjára. Carol az apjával járja a Northridge áruházat egy forgalmas szombat délelőtt.
Elhaladnak egy nagy édességbolt előtt. Elengedi apja kezét, beszalad az üzletbe, és a pult üvegén át
bámulja a sok csokoládét. A tejcsokiból formázott kis teknősökre mutat épp, amikor az üveg
túloldalán álló férfi megkérdezi, mit akar.
Álmában Carol nem éri föl a pultot, és pénz sincsen nála. „Hol van az anyukád, kislány?” –
érdeklődik az édességboltos férfi. Carol a fejét rázza, mire az megismétli a kérdést. Ő lábujjhegyre
áll, és nagy titokzatosan megsúgja a boltosnak, hogy az anyukája túl sokat iszik, de a papa azért
mindig vesz neki cukorkát.
A férfi elmosolyodik, de csak nem ad neki a csokoládéból. „És hol van a papád, kislány?” –
kérdezi helyette. Carol az üvegen látja egy háta mögött álló, kedvesen mosolygó ember tükörképét két
csokihalom között. Megpördül, arra számítva, hogy az apja az. De a mögötte álló férfi valaki más. Az
arca groteszkül torz. Ő rémülten fordul vissza a csokoládék felé. A boltos rámolni kezdi az
édességeket. Záróra. Carol sírni kezd.
„Hol a papád, kislány? Hol a papád?” A kislány az álomban hangosan pityereg. Nagyra nőtt
emberek veszik körül, és mind kérdezősködnek. Kezét a fülére szorítja.
„Elment! – kiállja végül Carol. – Elment. Itt hagyott minket, elment, és most egyedül vagyok.”
 A 447. CIKLUS
1
A CSILLAGOKKAL teleszórt, mélyfekete háttérben a Tejút galaxisának leheletfinom fénypamacsait
mintha egy zseniális művész helyezte volna el. Itt, a Külső Héj peremén, közel ahhoz, amit a
Gyarmatosítók Szakadéknak neveznek, semmi sem árulkodik a mintegy huszonnégy fény-
milliciklusnyira levő Kolónia nyüzsgő életéről. Félelmetes, néma csönd társul a pislogó csillagokkal
kivert, fekete égbolt lélegzetelállító szépségéhez.
Hirtelen a semmiből előtűnik egy apró, csillagközi futárrobot. Egy sötét, gömb alakú égitestet
keres, és végül meg is találja. A műbolygó átmérője körülbelül öt kilométer, könnyen elvész szem
elől az égboltozat hatalmas panorámájában. Telik-múlik az idő. Közelebbről már mozgolódás is
látszik a felszínen. Puha, mesterséges fények világítják meg egy-egy részét. Önműködő szerkezetek
dolgoznak a tárgy bizonyos pontjain, láthatólag megváltoztatva annak alakját. A külső építményeket
lebontják, és egy távolabbi raktározóhelyre szállítják. Végül a kezdeti forma teljesen eltűnik, s ami
marad, az mindössze két hosszú, párhuzamos, fémötvözetek alkotta sín. Mindegyik kétszáz méteres
darabokból áll, a lebontott műbolygó alkatrészeiből épült föl. A sínek szélessége tíz méter, egymástól
pedig nagyjából száz választja el őket.
Tovább folytatódnak a raktárakba irányuló rendszeres szállítmányok, míg az összes használható
anyag el nem fogy. A sínek ekkor már csaknem tizenöt kilométerre nyúlnak.
Most leáll a mozgás. A semmiből semmibe tartó sínek úgy függnek az űrben, mint valami hirtelen
félbehagyott gigászi mérnöki vállalkozás néma mementói. Vagy mégsem? Egy tündöklő kettős csillag,
a keleti égbolt két legragyogóbb fénypontja alatt egy folt jelenik meg. A folt addig nő, míg végül már
uralja az ég egész keleti negyedét. Egy tucat, nem, tizenhat hatalmas csillagközi teherhajó ragyogó,
villogó vörös fényekkel robotjárművek végtelen menetét vezeti ebbe a régióba. Az újonnan érkezettek
körülveszik a kísérteties, semmibe vezető síneket. Az első teherhajó fölnyílik, és nyolc kis komp
repül elő, aztán végighaladva a sor mentén mindegyik megáll a többi óriás szállítójármű egyike előtt.
Némán várakoznak, míg mindenki el nem foglalja a helyét.
Az utolsónak érkező jármű egy apró űrvontató; hosszú, karcsú tárgyat húz maga után, mely olyan,
mint két összecsukott japán legyező a végén egymáshoz kapcsolva. Az egészet valami nagyon vékony
anyag átlátszó védőburka veszi körül. Nyolc piciny, sebes hajócska kíséri, akárcsak a kolibrik,
vezetve, óvva, ugyanakkor az állapotát is folyton ellenőrizve.
Az ősi léghajókra emlékeztető hatalmas teherszállítók most fölnyílnak, és előtárják tartalmukat.
Legtöbbjük sínalkatrészeket hozott, elképesztő tornyokban egymásra halmozva. Akis kompok
kirakodják, és több kilométer hosszan csoportokba rendezik őket az elkészült szakasz két végén.
Amikor ezzel már csaknem elkészültek, négy komp megközelíti az egyik még zárt teherhajót, és várja,
hogy az óriási kapuk megnyíljanak. Ennek a szállítójárműnek a belsejéből nyolc szerkezet bukkan elő,
párosával letámadva egy-egy kompot, gondosan darabokra szedik őket, és az alkatrészeket magukkal
viszik a raktér sötétjébe. Néhány pillanattal később hosszú, ízekből álló gépezet úszik elő a nagy
hajóból. Kiszabadulva a raktér szűkös korlátai közül gigászi, csaknem másfél kilométeres
munkaplatformmá nyílik szét. Nagyjából minden száz méteren az alkotórészek egy kisebb, koordinált
egysége tökéletesen szervezett, önálló tevékenységbe kezd.
Ez az önműködő, sokoldalú építőrendszer egyike a Gyarmatosítók megbecsült technológiai
kincseinek. Most teljes hosszában elhelyezkedik a sínek végén, és rengeteg kezdi az elemeket a
különböző halmokból. Az érzékeny kezek és ujjak fürgén illesztik helyükre az új darabokat, majd
atomhegesztőkkel egybeolvasztják őket. A sebességük lenyűgöző. Perceken belül elkészül egy teljes
kilométer, és a hatalmas építőszerkezet továbbsiklik egy újabb alkatrészhalomhoz. A sínek most már
csaknem másfél száz kilométernyire nyúlnak az űrben.
Munkáját befejezve az építőrendszer újabb metamorfózison megy át. A platform két végén kezdve
szétszedi magát, és a monolitikus struktúra lassan átadja helyét ezernyi apróbb, különálló egységnek.
Ezek a kis, hangyaszerű gépezetek csapatostul körülvesznek egy-egy sínszakaszt. Gondosan ellenőrzik
az összes méretét, valamint a hegesztések szilárdságát. Aztán, mintha jelre tennék, egyszerre emelni,
hajlítani kezdik a négy sínvéget. Az építmény teljes hosszában egyre jobban meggörbül. A két hosszú,
párhuzamos sín végül hatalmas kettős karikává alakul át, melynek átmérője több mint tizenöt
kilométer. Az egész úgy fest, mintha egy vidámparki óriáskerék függene az űrben.
A kettős gyűrű elkészültével az építőberendezés ismét megváltoztatja szerkezetét. Újonnan
keletkezett nyúlványainak egy része megragadja a hosszú, karcsú tárgyat, amely két, végén
összekapcsolt japán legyezőhöz hasonlít. A gyűrűk közelében helyezik el (csöppet sem meglepő, hogy
hossza csaknem megegyezik az óriáskerék átmérőjével), kolibriszerű őreinek éber felügyelete alatt. A
tárgyat észak-déli küllőként illesztik be. A kolibrik közül néhány ekkor láthatatlanul vékony kábeleket
bocsát ki, és rögzíti velük a legyezők egy-egy szabad végét. A többi parányi gépmadár hálót sző a
kerék közepén, és az óriás antennát összeköti a gyűrűk kelet-nyugati tengelyével.
Immár állványzatához rögzítve az antenna lassan nyílni kezd, mind az északi, mind a déli végén. A
közelebbi vizsgálódás megmutatja, hogy a kolibrik maguk bontogatják a leheletfinom, összehajtott
szerkezetet. Egyre nagyobbra nyílik szét, míg végül már a gyűrűk által közrefogott terület egészét
beborítja a hálók, a bordázat és a bámulatosan összetett mintázatok rendszere. Befejeződik a szerelés.
A kommunikációs komplexum most bonyolult önellenőrzést végez, miközben az építőegységek
készenlétben állnak, hátha valami probléma adódik. A tesztek sikerrel zárulnak, az állomás
működésbe léphet. A lakott világegyetemből érkezett robotkövetek órákon belül összeszedik a
maradék fém alkatrészeket, és berámolják az egyik hatalmas teherhajóba. Aztán ugyanolyan gyorsan,
ahogy jöttek, az automata járművek eltűnnek az állomást körülvevő feketeségben. Csupán az impozáns
kettős gyűrű árulkodik már az univerzum értelmes lakóinak jelenlétéről.
A gigászi Külső Héj körül, melynek kétszázötvenhat szektora egyenként is sokkal nagyobb, mint
maga a Kolónia, több mint ezer ehhez hasonló reléállomás épült a 446. Ciklus folyamán, abból a
célból, hogy megkönnyítsék a körzetek egymás közötti kommunikációját. Ez volt az utolsó fejlesztés a
legtöbb nehézséget okozó csoportban, közel a Szakadékhoz. Az építkezés többször is késedelmet
szenvedett a legközelebbi, mintegy két fény-milliciklusnyira levő üzemből kikerült selejtek
elfogadhatatlanul nagy mennyisége miatt. A problémák diagnosztizálására és kijavítására tett
többszöri kísérlet után a telepet végül le kellett zárni, majd teljesen elölről kezdve újra összerakni. A
terv befejeztének összkésése tizennégy milliciklus volt, pontosan annyi, amennyit a Mérnökök
Tanácsa megjósolt a 446. Ciklus Nyilatkozatát kísérő elemzésében.

A nagy pillanat közeledtével a Kolónia szívében minden tevékenység leáll. Az utolsó

nanociklusban nincs már se munka, se szórakozás. Még az űrkikötők is elnéptelenednek. Pontosan
446,9-kor a Vezetők Tanácsának kétszáz millicikluson át vitatott, az elkövetkező korszakra vonatkozó
fejlesztési tervei bejárják majd a Kolónia valamennyi értelmes lények lakta világát.
Az óriásadó a kellő pillanatban aktiválódik, és a 447. Ciklus Nyilatkozata pikociklusonkénti
száztrillió bites sebességgel kiáramlik az űrbe. A berendezés kapacitása ennél természetesen sokkal
nagyobb, de az információrátát csökkenteni kell a bonyolult kódoló– és hibaszűrő programok
tempójához alkalmazkodva. A kódolás azért szükséges, hogy az adást csak a Kolónia különleges
jelfejtő algoritmussal fölszerelt vevői foghassák. Az adatcsomagok belső értelmi ellenőrzése pedig
jóformán nullára csökkenti a téves információk bekerülésének lehetőségét, még a legtávolabbi
vevőállomások esetében is.
A Géniusz Korában, a 371. és 406. Ciklus között megállapított rend szerint a Nyilatkozat adásának
első mikrociklusa a teljes terv komplett összegzése. Ez öt, egyenként kétszáz nanociklusos részre
bontva taglalja a Vezetők Tanácsának hatáskörébe tartozó témákat: igazgatás, információ,
kommunikáció, közlekedés és felderítés. Egy négyszáz nanociklusos betervezett szünet után, mely alatt
mindenütt pontosíthattak a vevőkészülékek beállításán, megkezdődik maga a 447. Ciklus
Nyilatkozata. És csak megy, csak megy. Szünet nélkül tart húsz mikrocikluson át. Négy teljes
mikrociklusnyi magyarázat ismerteti az öt fő témában végrehajtandó tervek részleteit. A Külső Héj
Bizottság, a legtávolabbi gyarmatosított régiókat irányító csoport számára különösen érdekesek a
felderítési programok. Ezek tartalmazzák a III. Állatkertkomplexumból a Külső Héj világaiba
hazatelepítendő mintegy egymillió faj felsorolását.
(A Nyilatkozat adása – ez a gazdag információáradat, mely lefordítható betűkre, képekre, hangokra
és más érzékszervek által felfogható jelekre is, függően az azt fogadó lények természetétől és
dekódereiknek fejlettségétől – jelenti az új kormányzati ciklus kezdetét. A központi irányításnak
alárendelt helyi igazgatási szervek a Vezetők Tanácsának utasításai szerint állítják össze terveiket.
Mindezt részletesen meghatározzák a Kolónia Államszövetségének törvényei.)
A Nyilatkozat bejárja a Kolónia egész területét, valamint a Belső Héj közelebbi térségeit, a
forgalmasabb közlekedési útvonalak mentén elhelyezett kommunikációs állomások segítségével. Ezek
az állomások valójában olyan információközpontok, melyek kiterjedt könyvtárukban őriznek minden
hivatalos üzenetet százciklusnyi időtartamig, az adásokat fölerősítve, aztán továbbsugározva a lánc
következő szemének, úgy tíz fény-mikrociklusnyi távolságba. A Kolónia határait (és ennélfogva a
Belső Héjét is) úgy módosította a 416. Ciklus Nyilatkozatának rendelete, hogy azontúl minden, az
igazgatási központtól három fény-milliciklusnál közelebbi világ hozzá tartozik. így aztán, mire a
Nyilatkozat eléri a Kolónia peremén túli hatalmas Állatkertkomplexumot, mely három csillag
tizenkilenc bolygóján terül el (közülük négy mesterséges), az üzenet háromszáz reléállomáson haladt
már át.
Az Állatkert Igazgatóbizottsága türelmetlenül várja az adást, a komplexum bővítésére vonatkozó
kérdésükre érkező választ. Meglepetten fogadják, hogy ehelyett egy újabb hazatelepítési programot
kell végrehajtaniuk. Egyszer, a 429. Ciklusban javasolták már az állatkert bővítését, az adaptív
génsebészet 426. és 428. Ciklus között bekövetkezett áttörését, a mintapéldányok robbanásszerű
elszaporodását ellensúlyozandó. Kérésüket akkor is megtagadták, és a Vezetők Tanácsa a
túlnépesedési gondok megoldásaként a hazatelepítést ajánlotta. A 430. Ciklustól a 436-ig az
Állatkertkomplexum lélekszámát sikerült nagyjából egy szinten tartani a szaporább egyedek
példányainak rendszeres hazaszállításával eredeti világukba.
A 437. Ciklustól kezdve azonban növekedni kezdett az érdeklődés az összehasonlító biológia
tudományága iránt. Ezt egy ötödik életforma fölfedezése váltotta ki, melyet a Biológusok Tanácsa E-
típusnak nevezett el; az újfajta lények a Külső Héj 28. szektorában tűntek föl. A területre irányított
későbbi expedíciók aztán kimutatták, hogy a 28-33. szektorokban nemcsak az uralkodó E-típusú
életforma van jelen, hanem meglepő módon vele együtt az A is. Első ízben tapasztalták a természetes
evolúció nem A-irányú (a Kolóniáéval egyező, illetve ahhoz hasonló) elsődleges fejlődését. A vágy,
hogy megértsék ezeket a szokatlan lényeket, veszélyeztetett egyedeket gyűjtő expedíciókat indíttatott
velük a Külső Héj világaira a 440. és 441. Ciklusban, majd a 442-ben több bolygó is fölépült külön
az E-típusú lények tanulmányozására.
Az új egyedek többsége gyors szaporodásnak indult a III. Állatkertkomplexumban, ismét
túlnépesedési és helyszűkeproblémákkal szembesítve az Igazgatóbizottságot. A gondokat csak tovább
súlyosbította, hogy valamennyi gyorsan növekvő E-típusú fajt szigorúan el kellett különíteni
egymástól. A 447. Ciklus tervezési folyamatának kezdetén ezért javasolták hát a komplexum kisebb
kibővítését, ugyanakkor nemcsak egy negyedik, teljeséggel az E-típusnak szentelt állatkert fölépítését
szorgalmazva, hanem a 14-es alatti agresszió-koefficiensű kolóniái és belső héjbeli lények végleges
hazatelepítését is.
Az Igazgatóbizottságot megdöbbenti a 447. Ciklus Nyilatkozatában foglalt külső héji hazatelepítési
program mérete. A váratlan javaslat kiváltotta élénk technikai vita újból megerősíti a Külső Héj
világairól származó lények hazaszállításának veszélyességét. A Bizottság próbaképpen szokatlan
lépés mellett dönt – megküldi saját tervváltozatát a Vezetők Tanácsának. Vázlatukban rámutatnak,
hogy az E-típusú életformákon a múltban számos genetikai kísérletet végeztek, ezért evolúciós
képességeik bizonytalanná váltak; hogy a megfigyelés és az ellenőrzés eszközei a Külső Héjon nem
megfelelők, ráadásul a csoport nagy részének agressziókoefficiensét még nem is sikerült pontosan
meghatározni.
Végül, még mielőtt elküldenék saját változatukat, az Igazgatóbizottság rádöbben, valaki nyilván a
központban is fölvetette már ezeket az érveket a viták során. Akkor miért döntöttek mégis a
hazatelepítés mellett? Ez talán egy újabb nagy ívű terv része, ami leértékeli a zoológiái információk
fontosságát? Vagy a döntés csupán politikai jellegű, és a Második Hatalomtól érkezett üzenettel van
összefüggésben?
 2
A KOLÓNIA törvényei szerint, melyek a fontos történelmi információk terjesztéséről és megőrzéséről
rendelkeznek, a tanácsszintű szervezetek hivatalos kommentálja kíséri a 447. Ciklus Nyilatkozatának
adását. A Külső Héj hazatelepítési tervében részt vevők érdeklődésére a Mérnökök Tanácsának
alábbi jelentésrészlete tarthat számot:

...A Belső Héjon végrehajtott legkorábbi hazatelepítés szinte rögtönzésjelleggel zajlott le;
egyszerűen nagy tömegekben visszaszállították az életformákat eredetük régióiba vagy egy közeli
szektor hasonló körülményekkel rendelkező világára. Az elkábított lényeket összegyűjtötték
állatkerti szállásaikon, óriás-teherhajókba rakodták őket, eddigi otthonukhoz hasonló
körülmények közé, aztán új hazájukban kieresztették őket. E módszer tökéletesen meg is felelt a
kisebb méretű, rövid távú transzportok esetében. Olcsó is volt. Jelentkeztek azonban olyan
hiányosságok, amelyek tartós alkalmazásukat lehetetlenné tették.
Mindenekelőtt a lények egyedfejlődése félbeszakadt a hazatelepítés során. Halálra rémítette őket
az elszállítás, zavarokat okozott náluk az út alatt szükségszerűen lecsökkentett mozgásterük,
amint pedig megérkeztek új otthonukba, a korábbihoz képest a legapróbb eltérések is
fölingerelték őket. Emlékezetükben még az elektronikus törlés ellenére is megmaradt egy erős
veszteségérzet, mely aláásta alkalmazkodókészségüket. Mindezen körülmények együttesen ahhoz
vezettek, hogy a további törzsfejlődés során ugrásszerűen megnövekedett az adott lények
agresszió-koefficiense, és jelentősen a későbbi tíztizenöt generációnál sem csökkent le...
...Az űrhajótervezés szemszögéből nézve a javasolt transzportoknak mind mérete, mind távja
eleve kizárta kifejlett egyedek szállítását, különösen, hogy a biológiai és fejlődéstani
problémákat még korántsem értettük meg. Amikor a 432. Ciklus Nyilatkozata nagyobb mérvű
hazatelepítést hirdetett a Kolónián belül, illetve a Belső Héj világain, a Mérnökök Tanácsában
eluralkodott a pánik, hiszen azt feltételezték, bolygóméretű szállítóeszközökre lesz szükség.
Szerencsére a Biológiai és Fejlett Robotikai Mérnökök Bizottsága olyan javaslattal állt elő,
amely szerint a jövőbeni transzportok felfüggesztett életműködésű zigótákat visznek majd,
felügyelőként pedig újfajta, szuperintelligens robotokat alkalmaznak.
A zigóta-technikával kapcsolatos néhány korai probléma után a módszert tökéletesítették,
legalábbis ami a Kolóniában elterjedt A- és B-típusú életformákat illeti. Az utóbbi tíz ciklus
során a hazatelepítések sikerességi rátája nagyon magas, még a bonyolultabb C– és D-típu-sok
esetében is. Nem várható azonban ilyen jó eredmény a 447. Ciklus Nyilatkozatában foglalt
tervektől. Nemcsak hogy a megcélzott fajok az Állatkertkomplexum legfrissebb és legkevésbé
megértett lakói, de sok esetben a bolygó biológiai környezete, amelybe visszatelepítenék őket, a
hatalmas távolságok folytán szegényesen dokumentált, mivel megfigyelőink minden
háromnégyszáz milliciklusban csupán egyszer jutnak el oda. A fejlettebb E-típusú formáknak
hihetetlenül rövid az élettartama, alig öt-hat milliciklus, ami azt jelenti, hogy ötven-száz
generáció is leélheti az életét két ellenőrzés között...
...Mindent összevetve azonban fantasztikus kihívása ez a mérnöki szakmának. Sok szállítójármű
jócskán elhagyja majd szokott infrastruktúrakörnyezetét, ezért saját magának kell beszereznie a
szükséges nyersanyagokat. A célvilágokon is megváltozhattak a körülmények, így az
alkalmazkodókészség és az új információk gyors feldolgozása kritikus pontja lesz a tervezésnek.
Az elektronikus komponenseknél több meghibásodásra számíthatunk a hosszú úton, ezért minél
 fejlettebb javítórendszereket kell kidolgoznunk, és lehetőleg széleskörűen kipróbálnunk...

A Történészek Tanácsának jelentéséből pedig:

Hasznosnak tűnik a Külső Héj hazatelepítési tervéhez kapcsolódó, többségében elítélő

véleményünket azzal az emlékeztetővel kezdenünk, miszerint az összes közül a mi Tanácsunkban
gyűltek össze a legrégebben aktív elmék. Két csoportunk is személyesen megélte a Géniusz
Korát, és többgenerációs biológiai felfrissítés után még mindig köztünk vannak. Ennélfogva
természetes tehát, hogy minden beterjesztett tervezetet annak tükrében mérünk fel, vajon milyen
szerepet játszhat társadalmunk általános fejlődésében és/vagy stratégiájában. Ezzel egyáltalán
nem azt az ifjúi lelkesedést kívánjuk letömi, amelyet felvillanyoz az újabb tudás megszerzésének
lehetősége vagy egy nagy kaland ígérete; inkább szeretnénk perspektívába fogni a Kolónia
törekvéseit, és fölmérni a vezetés álláspontbeli változásainak eljövendő hatásait...
...A javasolt hazatelepítési terv újabb lépést jelent annak a felelőtlen terjeszkedésnek a
veszedelmes útján, mely véleményünk szerint a 416. Ciklus Határrendeletével vette kezdetét. Mi
nem a tervezet részleteit kívánjuk elemezni, kiragadva azt a nagyobb történelmi
összefüggésekből (ezt remekül elvégezte jelentésében a Mérnökök Tanácsa, a jelentősebb rövid
távú kockázatok jó része pedig a Biológusok Tanácsának csatolt véleményében szerepel), hanem
megpróbáljuk levezetni várható következményeit a rendelet szülte veszélyes kalandsorozat rövid
áttekintésével...
...A terjeszkedési politika a felszínen mindig hangzatos jelszavakkal propagálja magát.
Védelmezői rámutatnak, hogy a társadalmi változások a megszokottól eltérő események
szolgáltatta új információk következményei; a terjeszkedés szükségszerűen ennek az új tudásnak
a megszerzését célozza, és a segítségével születő perspektívaváltozások, melyek úgymond „új
színben tüntetik föl a világegyetemet”, kényszerítik ki kultúránk helyes irányba tolódását.
A történelem rendszerint egyetért a terjeszkedés híveivel, és kétségkívül ezért fogadta ezt a
hazatelepítési javaslatot kitörő lelkesedés, csakúgy, mint más, korábbi felderítési terveket.
Mindazonáltal az új információkkal járó előnyöknek is van határa, különösen, ha a határvidékek
kutatása közben szerzett tudás káros társadalmunk alapvető szerkezetére, illetve ha
legfelkészültebb szakértőink sem képesek megfejteni azt. Ezen esetekben a társadalomra
gyakorolt hatás leginkább nyugtalanító, nem pedig gazdagító és lelkesítő, ily módon aláaknázva
elismert intézményeink biztonságát.
Tökéletes példa rá, mi történik, ha a terjeszkedésnek nem szab határt a józan ész, az utolsó
harminc ciklus eseményei, melyek végül a 444. Ciklus közepén a Második Hatalomtól érkezett
üzenethez vezettek. Az egészet a Határrendelet váltotta ki, mely megszabta a Gyarmatosítók
fennhatósága alá tartozó területek méretét. A régi, központi Kolóniának nem voltak pontosan
kijelölt határai. A jelentősebb fejlesztőmunkák nem távolodtak el két fény-milliciklusnál
messzebbre az igazgatási központtól. A legkülső állandóan karbantartott állomás is csupán tíz
fény-milliciklusnyira volt abban az időben. A 416. Ciklusban született rendelet rendszerbe
foglalta az univerzum szomszédos területeit, négy koncentrikus világot hozva létre, magának a
központi Kolóniának a sugarát is három fény-milliciklusra növelve. Három különálló Héj
keletkezett így, melyek közül a külső foglalta magába a tizenkét és huszonnégy fény-
milliciklusnyi távolság között elterülő régiókat.
E Külső Héj ötvenezer föl nem derített csillagrendszert tartalmazott, ezerszer nagyobb területen,
mint a régi, központi Kolónia. A 425-től a 430. Ciklusig tartó periódus alatt a Nyilatkozatokban
meghatározott feladatoknak csaknem a fele ennek a vidéknek a kutatásával foglalkozott. (Rá kell
mutatnunk azonban, hogy eme öt ciklus során született egy elmélet, mely szerint tudásbázisunk túl
sebes növekedése előre nem látható következményekkel járhat, ám a negativistákat, mert így
nevezték őket, elhallgattatta a felfedezési láz mindenkit magával ragadó, kollektív örömmámora.)
Aztán a 433. Ciklusban újfajta csillagközi szondáink, melyeket a Külső Héj megannyi világának
tanulmányozására és osztályozására programoztunk be, egy hatalmas, ismeretlen eredetű,
mozdulatlan űrhajóra bukkantak. Az azonnal, helyben végrehajtott óvatos kísérletek a jármű
meghajtórendszerének bármely ismert faj technológiájával való beazonosítására nem jártak
sikerrel.
A legtöbb bizottság tiltakozása ellenére ekkor a Vezetők Tanácsa bevontattatta a rejtélyes
űrhajót a Belső Héj egyik fejlettebb világának kikötőjébe. Ott kiállították, miközben részletekbe
menően elemezték. A szondák kezdeti véleménye megerősítést nyert. A jármű nem a Kolónia
határain belülről származott. A Mérnökök Tanácsa azt a következtetést vonta le, hogy a hajó
építőinek technikai felkészültsége nagyjából megfelel a Gyarmatosítókénak a Géniusz Korának
elején. De vajon mikor épült? És honnan jöhetett? És, ami a legfontosabb, ki építette?
Visszahozva a halott űrhajót a civilizáció szívébe, a Vezetők Tanácsa azt érte el, hogy
eredetének kínos tisztázatlansága többé nem hagyott nyugtot a Kolónia népének. A megszállott
kutatás a legapróbb információmorzsa után tovább gyengítette kultúránkat. Egyre újabb pletykák
röppentek föl a megválaszolatlan, nyugtalanító kérdések magyarázatairól. Az uralkodó vélemény
azt tartotta, a jármű egy kolóniái gép prototípusa, melynek tömeggyártására aztán sosem került
sor, és valamiképp a hivatalos Űrjárművek Enciklopédiájából is kitörölték. Ez az álláspont jól
megfelelt a Gyarmatosítók azon elképzelésének, hogy magától értetődően fölötte állnak minden
más életformának.
Idővel talán az ismeretlen űrhajó kiváltotta kétségek és félelmek eloszlottak volna, ám a Vezetők
Tanácsa feltámasztotta a nyugtalanságot egy bejelentéssel. A 434. Ciklus Nyilatkozatában
szerepelt, hogy a Kolónia legjelentősebb új programja egy sor nagy teljesítményű
vevőberendezés megtervezése, majd fölállítása lesz a Külső Héj területén. Acél: befogni és
dekódolni minden értelemre utaló rádióadást, amely a Szakadékból eredhet. Ez egyértelműen
arról árulkodott, hogy a vezetőség a néma űrhajót idegen eredetűnek tartja.
A 435. és 436. Ciklusban kétségbeejtő hírek egyik hulláma a másik után csapott le a Kolónia
lakóira. Először kiszivárgott, hogy rengeteg idegen adást dekódoltak. Ez alátámasztani látszott
azt a széles körben elterjedt szóbeszédet, miszerint a galaxisban több hatalom is uralkodik, s
nem egy a Kolóniánál sokkal fejlettebb. Ez a rémisztő elmélet suttogva terjedt vagy fél cikluson
át, aztán végül a Csillagászok Tanácsa a rémhíreket cáfolandó bejelentette, a fogott üzenetek
közül csupán maroknyit tulajdoníthattak egyetlen forrásnak, a Második Hatalomnak, melynek
központja valahol körülbelül kétszáz fény-milliciklusra lehet. Nem sokkal ezután újabb
döbbenetes felfedezéssel szolgáltak: egyértelműen bebizonyosodott, hogy a Második Hatalom
adásai egymástól százötven fény-milliciklusra elhelyezkedő pontokból erednek, ami több, mint a
Kolónia teljes fennhatóságának háromszorosa!
A 438. Ciklus és az Üzenet vétele között a Vezetők Tanácsa figyelmen kívül hagyta a
javaslatokat, melyek az óvatosabb gazdálkodás mellett érveltek, míg ki nem derítik az idegen
hajó felfedezésének minden rejtett hatását. Fejlődött viszont a kódtechnika, ez igaz, elsődlegesen
azok megnyugtatására, akik fennen hangoztatták, a Második Hatalom minden adásunkat
lehallgathatja. E programot a tömegek kedvezően fogadták, úgy érezték, végre megtettük az első
lépést a helyes irányba. Ezzel egy időben viszont fölgyorsult a Külső Héj felderítése, mely végül
az új, E-típusú életforma fölfedezéséhez vezetett, majd ennek következményeként a gyenge
mentségek mögé bújtatott veszélyeztetettegyed-begyűjtéshez. A kutatóprogram visszaszorítására
és lelassítására irányuló javaslatokat figyelmen kívül hagyták. A 442. Ciklusban aztán az
Állatkertkomplexum több mesterséges bolygót is legyártott, hogy rajtuk genetikai kísérleteket
végezhessen az E-típussal.
És akkor megérkezett az Üzenet a Második Hatalomtól. Annyira szimpla volt, annyira egyenes és
annyira ijesztő. Legfejlettebb rejtjelalgoritmusunk szerint kódolták. Megerősítette, hogy
mindketten tisztában vagyunk a másik létezésével, és kétoldalú kapcsolatfelvételt ajánlott.
Semmi mást. Üzenet vége...
... Nem a Második Hatalom ellenséges szándékaitól félve tiltakozunk a Külső Héj további
felderítése ellen. Épp ellenkezőleg. Mi, mint történészek, megalapozatlannak tartjuk az
agresszivitásukkal kapcsolatos, egyre növekvő aggodalmat. Számtalan tanulmány rámutatott már,
a magas agresszió-koefficiens nagy valószínűséggel megakadályozza bármely társadalom
kitörését saját naprendszere korlátai közül. Elenyészően kicsiny tehát a valószínűsége, hogy egy
hozzánk hasonlóan fejlett nép megőrizze esetleges korai támadó, területszerző jellegét.
Mindezek ellenére egy olyan jelentős esemény, mint a Második Hatalom üzenetének vétele,
inkább gondolkodásra kéne ösztökéljen bennünket, semmint a felderítő-tevékenység további
növelésére. Energiáinkat az Üzenet társadalmunkra gyakorolt hatásainak tanulmányozására
fordítsuk, ahelyett hogy elherdálnánk holmi hazatelepítési tervekre! Fontossági sorrendet kell
fölállítsunk, hisz a terjeszkedés hívei, akik az új információk szerzését és a technikai fejlődést
többre tartják, mint társadalmunk stabilitását, nincsenek tisztában törekvéseik kockázatos
voltával...
 PÉNTEK
1
NICK WILLIAMS hajnali ötkor ébredt föl, és nem is tudott már újra elaludni. Agya lázasan dolgozott,
vissza-visszatérve az előző nap eseményeire, és az előtte álló nap lehetőségeit mérlegelve. Gyakran
megtörtént ez vele középiskolás éveiben Virginiában, és később is, a Harvardon, különösen a
nagyobb úszóversenyek előtt. Ha túlzott izgalmak érték, az agya nem volt képes kikapcsolni,
egyszerűen nem hagyta aludni.
Csaknem egy órán át feküdt még az ágyban, megpróbálva mégis álomba ringatni magát, s közben
arról fantáziáit, hogy előző napi leletük csupán az első darabja egy nagyobb értékű kincsnek. Nick
szeretett álmodozni. Lelki szemeivel mindig könnyedén maga elé képzelte az olvasott regények
minden jelenetét. Most egy pillanatra maga előtt látta a Miami Herald fejléceit, melyek hírt adnak
bámulatos kincstalálásáról Key West partjai mellett.
Hat óra körül föladta minden reményét az elalvásra, és kiszállt az ágyból. Akis sporttáska a
ruhásszekrény mellett hevert. Előhúzta az arany szigonyt, és megnézegette, amint azt már legalább
négyszer-ötször megtette az éjszaka folyamán. Mi lehetett ez az izé? – kérdezte magától. – Kellett
legyen valami haszna, hisz dísznek istenverte ronda. Megcsóválta a fejét. Amanda tudni fogja. Ha
valaki megmondhatja, honnan való ez a tárgy, az ő.
Nick átsétált a hálószobán az üveg tolóajtóhoz, és széthúzta a függönyöket. Hamarosan fölkel a nap.
A kis erkélyen túl látta az öblöt és az óceánt. Bérlakása a harmadik emeleten volt, így semmi sem
zavarta meg a csöndes part panorámáját. A víz fölött néhány barna pelikán suhant méltóságteljesen,
csak az alkalmat lesve, mikor vágódhatnak a hullámok közé, zsákmányul ejtve a gyanútlanul a
felszínhez közel úszó halakat. Nick figyelte, ahogy egy hetvenes pár lassan végigsétál a parton.
Egymás kezét fogták, és halkan beszélgettek; az asszony néhányszor megállt, fölkapott egykét kagylót,
és szatyrába süllyesztette.
Nick hátat fordított az ajtónak, és lehajolt a farmerjáért, amit előző éjjel a padlóra dobott. Fölhúzta,
és átsétált a nappaliba, magával cipelve a táskát is, benne a szigonnyal. Az aranyszín tárgyat óvatosan
az asztalra helyezte, hogy majd alaposabban tanulmányozhassa, aztán belépett a helyiséggel
egybefüggő konyhába bekapcsolni a kávéfőzőt és a rádiót.
A könyvektől eltekintve Nick nappalijának berendezése semmiben sem különbözött a floridai
tengerparti bérlakások százainak hasonló helyiségeiétől. A heverő és a fotel kényelmes volt, világos
krémszínű, s a látványt élénkzöld, cserepes páfrányok tették teljessé. Két, vízimadarakat ábrázoló
kisebb festmény díszítette az egyébként üres falakat. Világos bézsszínű, a szőnyeghez hasonló
árnyalatú függönyök keretezték az erkélyre nyíló üvegajtót; kint nádbútorok álltak.
A könyvek adták meg a lakás egyéni jellegét. A heverővel szemközti fal mentén, mely a nappalit a
hálószobától választotta el, egy nagy, fa könyvszekrény terpeszkedett. Az erkély üvegajtajától
majdnem egész a háló bejáratáig ért. A lakásban ugyan mindenütt máshol iszonyú rendetlenség
uralkodott (a dohányzóasztalon napilapok és sportmagazinok gyűltek halomba, a háló– és a
fürdőszoba padlóján ruhadarabok és használt törülközők hevertek szétdobálva, a mosogató dugig
szennyes edénnyel, a mosogatógép ajtaja pedig félig nyitva, és az is tele volt), a könyvszekrény
környékét mégis példás rend jellemezte. A négy hosszú polcon legalább négy-ötszáz könyv
sorakozott, mind puhafedelű, jóformán kivétel nélkül regények, gondosan, kategóriák szerint
elrendezve.
 Minden csoport előtt, a polc peremén, öntapadós cédulákon állt a kategória meghatározása. Nick
csütörtökön végzett a hajón az Egy rajongó feljegyzéseivel és már vissza is rakta a helyére (a „XX.
századi amerikai, A-G” jelű polcra), William Faulkner többi könyve közé. Esti olvasnivalónak egy
XIX. századi francia regényt választott, Gustave Flaubert-től a Bovarynét. Egyszer már olvasta ugyan,
másodéves harvardos korában, és nem értékelte valami nagyra. Újabban azonban meglepetten látta a
regényt különböző, minden idők tíz legjobb irodalmi művét felsoroló listákon, olyanok mellett, mint
például Dosztojevszkijtől a Bűn és bűnhődés. Hmm. Talán először valamit nem vettem észre –
mondta magának előző éjjel, és eldöntötte, még egyszer elolvassa.
Képtelen volt azonban a százötven évvel korábbi, provinciális Franciaország részletes leírásaira
koncentrálni. A szép Emma Bovary történetét követve, aki életének nevetséges egyhangúsága elől
szerelmi viszonyokba menekül, míg végül a faluban ki nem pattan a botrány, újra és újra előtörtek
saját emlékei. Nem tudott belemerülni az olvasásba. Agya egyre vissza-visszatért a sporttáskában
rejtőző arany szigony nyújtotta lehetőségekre.
Nick ide-oda forgatta kezében a tárgyat, miközben reggeli kávéját itta. Aztán támadt egy ötlete.
Átsétált a másik hálószobába, amely a konyhával szemben, a mosókonyha mellett nyílt, és benézett a
szekrénybe. Ruhák helyett egy ideje már mindenféle limlomot tartott benne. A sarokban négy hatalmas
papírdoboz sorakozott, melyeket még beköltözésekor hozott magával, hét évvel ezelőtt. Azóta sosem
nyitotta ki egyiket sem. Jól emlékezett azonban, valamelyikben kell lennie egy rakás fotónak, amiket a
Santa Rosáról fölhozott tárgyakról készítettek. Talán ha azokat végignézem – gondolta, miközben
igyekezett rátalálni arra a bizonyos dobozra a ruhásszekrény félhomályában észreveszek valami
hasonlóságot ezzel a mostani tárggyal.
Amikor megkerült a doboz, kirángatta a nappali közepére. A tartalma valaha rendezetten került
bele, erről árulkodtak a gondosan fölcímkézett, fémgyűrűs gerincű irattartók. A papírok, fotók és
újságkivágások nagy része azonban már kihullott a helyéről, és most áttekinthetetlen
összevisszaságban hevert a doboz fenekén. Nick benyúlt, és kihúzott egy Miami Herald-cikket. Az idő
megsárgította már, ráadásul az egyik sarokba gyűrődött. A címlap óriási fotóján öt ember állt, köztük
Nick.
Egy pillanatra megdermedt, és a képaláírásra bámult. Ilyen régen történt volna? – csodálkozott. –
Majdnem nyolc éve már, hogy megtaláltuk a Santa Rosát. A szöveg szerint a kép a Neptune, egy
búvároktató és mentőhajó legénységét mutatta, akik egy régi, elsüllyedt spanyol vitorlás, a Santa
Rosa roncsaira bukkantak a Mexikói-öbölben, a Száraz Tortugáktól vagy huszonöt kilométernyire
északra. Több mint kétmillió dollár értékű arany– és ezüsttárgy került elő, melyek ott hevertek
föltornyozva a boldogan mosolygó öt ember előtt. A kép balról jobbra haladva Greta Erhardot, Jaké
Lewist, Homer Ashfordot, Ellen Ashfordot és Nick Williamset ábrázolta.
Ez még azelőtt volt, hogy elkezdtek enni – gondolta Nick.
– Ellen Greta miatt evett, mert így kívánt vezekelni azért, ami Homerrel történik. Homer azért
evett, mert megengedhette magának. Mint az életben bármi mást. Egyes emberek józanságát csak a
korlátok őrzik meg. Tedd szabaddá őket, és azonnal megvesznek.
Nick mélyebbre kotort a dobozban, azt a huszonegynéhány fotót keresve, ami a Santa Rosáról
fölhozott nagyobb aranytárgyakat mutatta. Négyesével-ötösével bukkant rá egy részükre, a többi
látszólag reménytelenül eltűnt a rettentő papírkazalban. Valahányszor újabb képekre bukkant,
gondosan megvizsgálta őket, aztán megcsóválta a fejét, tudomásul véve, hogy az arany szigony egyikre
se hasonlít a legkevésbé sem.
A doboz legalján Nick egy sárga, gyűrűs irattartót talált, gondosan átkötve egy gumiszalaggal.
Először arra gondolt, ebben lesznek a Santa Rosa kincseiről készült maradék képek. Kihúzta, és
sietve kinyitotta. Egy gyönyörű nő 8x11-es képe csusszant ki belőle, és megállapodott a nappali
padlóján. Ezt kézzel írt jegyzetek követték, képeslapok, néhány levél borítékostul, aztán vagy húsz lap
ritkásan teleírt géppapír. Nick fölsóhajtott. Hogy lehet az, hogy nem ismerte meg ezt az irattartót?
A fényképen szereplő nőnek hosszú, fekete, elöl kissé deres haja volt. Sötétvörös pamutblúzt
viselt, épp csak annyira szétgombolva, hogy kilátsszon a nyakát körülfonó tripla gyöngysor. A blúz
vörösén élesen kirajzolódó kék tintával a kép jobb alsó szélén gyönyörű, szinte már művészi
kézírással ez állt: „Mon Cher – Je t'aime, Monique”.
Nick letérdelt, hogy fölszedje a dosszié szétszóródott tartalmát. Hosszasan nézegette az arcképet,
szíve bolondul kalapálni kezdett, amikor visszaemlékezett rá, milyen gyönyörű is volt ez a nő. Aztán
rendezgetni kezdte a gépelt lapokat. Az egyik tetején, csupa nagybetűvel, ez állt: „MONIQUE”, alatta:
„írta Nicholas C. Williams”. Olvasni kezdte.
,A lét csodája a kiszámíthatatlanságában rejlik. Mindannyiunk életét visszavonhatatlanul
megváltoztathatják előre teljességgel megjósolhatatlan események. Reggelente kilépünk az ajtón
munkába, iskolába vagy bevásárolni menet, és száz esetből kilencvenkilencszer semmi sem történik
velünk útközben, amire akár csak egy hónap múlva is emlékeznénk. Ezeken a napokon belesüppedünk
az élet banalitásaiba, létezésünk egyhangú ritmusába. De mindig azt az egy varázslatos napot várjuk.
Azon a napon jellemünk határozott formát nyer, fejlődésünk fölgyorsul, érzelmeink gyökeresen
megváltoznak. Olykor, talán egyszer az életben, egész sor követi egymást ezekből a varázslatos
napokból, egyik a másik után jön, annyira teli változással és kihívással, hogy az élmény teljességgel
átformál bennünket, lelkünket elönti a határtalan öröm. Ez idő alatt gyakran elcsodálkozunk magának
az életnek egyszerű, mégis hihetetlen csodáján. Itt következik egy ilyen varázslatos eseménysor
története.
Tavaszi szünet volt Fort Lauderdale-ben. Az úszószezon is befejeződött a Harvardon, és a
nagybátyám, ajándékba huszonegyedik születésnapomra, kölcsönadta nekem floridai bérlakásának
kulcsát néhány hétre, hogy kiheverjem a tanulás és az edzések kettős megerőltetését... „
Nick már vagy tíz éve bele se nézett ezekbe a lapokba. Az első bekezdések elolvasása közben
élénken emlékezetébe idéződött az írásukkor érzett örömmámor. Két éjszakával a parti előtt volt.
Neki valami dolga akadt, ami későig eltartott, de megígérte, hogy korán reggel átjön. Nem bírtam
aludni. Egy hete először töltöttük külön az éjszakát.
– Gondolatai egy pillanatra megszakadtak, régi érzelmek kavarodtak föl benne; elszédült, enyhe
hányingere támadt. Újra elolvasta az első bekezdést. – Még a fájdalom előtt volt. Az előtt a
hihetetlen, istenverte fájdalom előtt.
A rádió már vagy fél órája zenét közvetített. Nick hallotta, tudomásul vette, de egyik dalra sem
ismert volna rá. Csupán a háttérben szóltak. Most azonban, amikor Monique-kal kapcsolatos
emlékeinek legkeserűbb részéhez érkezett, a miami „WMIM klasszikus rock and roll állomás a 99,9-
es URH-sávon, ne keresse tovább” belekezdett Cyndi Lauper szívszorongató, 1984-es slágerébe, a
„Time After Time”-ba. Mintha a hangerő is észrevehetően megnövekedett volna. Nicknek le kellett
ülnie, hogy levegőhöz jusson. Míg ez a dal meg nem szólalt, valahogy csak-csak megbirkózott
Monique emlékével. Szinte minden éjjel ezt hallgatta azonban a magnón, miközben átautózott Fort
Lauderdale-ből Palm Beachbe, hozzá, és még mindig kicsengett belőle mindaz a fiatalos rajongás,
öröm, félelem és düh, ami az egész kapcsolatukat jellemezte. Nick többé már nem tudott uralkodni az
érzelmein. Ahogy ott ült a he-verőn, és a dalt hallgatta, forró könnyek gyűltek a szemébe, aztán puhán
végigfutottak az arcán.
„...Az ágyamon fekszem, körülvesz a csend, és én rád gondolok... Rám zárult a világ fedele,
menekülni nem tudok... Voltak meleg éjszakák, vagy csak álmodtam tán... Szétszórom az emlékeim,
nap nap után.”
 2
AZT MONDTAD, sokat akarok, de ennek vége már... Most múlnak a percek...” Brenda előrehajolt, és
lehalkította a magnót.
– Én vagyok az, Mr. Stubbs, esküszöm. Brenda Goldfine. Hát nem ismer meg? – Egy kék
egyenruhát viselő öregembernek kiabált, aki egy kis, henger alakú toronyban üldögélt az út közepén. –
Az ott a hátsó ülésen pedig Teresa Silver. Nem érzi túl jól magát. Kérem, nyissa már föl a sorompót,
hadd menjünk be!
A biztonsági őr lekászálódott magas székéről, és lassan kisétált Nick vén Pontiacja elé. Fölírta a
rendszámot egy jegyzettömbbe, aztán oDalepett a Brenda felőli ablakhoz.
– Na jó, most az egyszer, Brenda, de tudod, ez szabályellenes. Minden, Windsor Cove-ba érkező,
este tíz utáni látogatót előre jelezni kell.
Az őr végre fölemelte a sorompót, és Nick behajtott a kocsijával.
– Ez a fickó az agyamra megy – mondta Brenda, közben nagyot pukkantva rágógumijával. –
Krisztusom, az ember azt hinné, övé az egész kóceráj!
Nick hallott már Windsor Cove-ról. Vagy legalábbis olvasott róla. Egyszer, mikor a nagybátyjánál
járt, a marylandi Potomacban, kezébe került a Town and Country magazin egy száma, abban talált egy
cikket „Windsor Cove előkelőségeiről”. Most, miközben végighajtott Palm Beach legfelkapottabb
negyedének telkei között, lenyűgözte a mindenütt hivalkodóan jelen levő gazdagság.
– Arra. Az Teresáék háza. – Brenda egy koloniál stílusú házra mutatott, az úttól úgy
százméternyire.
Nick rákanyarodott a hosszú, félköríves kocsibejáróra, aztán leparkolt a bejárathoz vezető ösvény
végén. Bámulatos egy építmény volt. Kétszintes, a homlokzatot hat, legalább hatméteres fehér oszlop
díszítette, középütt pedig egy pazar ajtó, mely fölött az íves üvegablakra festve fehér kócsag repült a
gyapjas felhőkkel teli kék égen.
Brenda a hátsó ülésre nézett, ahol eszméletlen barátnője hevert.
– Nézd, azt hiszem, jobb lesz, ha ezt én intézem. Megyek, beszélek Mrs. Silverrel, és elmondom
neki, mi történt, meg mindent. Különben nyakig ülnél a szarban. Néha kitörnek belőle az előítéletei.
Mire Brenda az ajtóhoz ért, hogy becsöngessen, az már ki is nyílt. Egy vonzó nő jelent meg vörös
selyemblúzban és divatos, bő szárú, fekete nadrágban. Nicknek eszébe jutott, biztos a biztonsági őr
riasztotta. A beszélgetésből nem hallott sokat, de annyit látott, Teresa anyja kérdéseket tesz föl. Pár
perc múlva Brendával együtt visszasétált az autóhoz.
– Nem is mondtad, hogy még mindig nincs magánál – hallotta Nick az asszony meglepően rekedt
hangját. Valamilyen akcentus is kiérződött belőle, talán európai. – Tudod, Brenda, ez a legeslegutolsó
alkalom, hogy veled elengedtem. Képtelen vagy vigyázni rá. Még abban sem vagyok biztos, hogy
egyáltalán megpróbálod. – A hang mérges volt, mégsem bántó.
Nick kinyitotta az ajtót, és kiszállt a kocsiból.
– Ő az a fiú, akiről meséltem, Mrs. Silver – szólt Brenda.
– Ha ő nincs, Teresa talán még mindig a parton feküdne. Mrs. Silver a kezét nyújtotta. Nick
elfogadta, bár kissé kényelmetlenül érezte magát. Fogalma sem volt, hogy kell kezet rázni egy nővel.
– Ezek szerint az adósa vagyok, fiatalember – mondta Mrs. Silver nyájasan. – Brenda azt mesélte,
maga mindenféle rémségektől megmentette Teresát. – Az utcai lámpák fénye játékosan táncolt
szoborszerű arcán. Keze puha volt, érzéki. Nicket finom parfümillat csapta meg, egészen egzotikus.
Az asszony pillantása Nickébe kapcsolódott, rezzenetlenül, kíváncsian.
 – Igen, hölgyem – felelte a fiú esetlenül. – Úgy értem, szóval, túl sokat ivott, én meg arra
gondoltam, a többi srác, akikkel volt, kezdett már megszédülni. – Elhallgatott. Az asszony még mindig
őt bámulta, méregette. Nick érezte, izgatottság vesz rajta erőt, de nem tudta, miért. – Valakinek
segítenie kellett rajta, én meg épp ott voltam... – A hangja erőtlenül elhalt.
Mrs. Silver ismételten köszönetét mondott neki, aztán Brendához fordult.
– A mamád biztosan nagyon izgul már érted, kedvesem. Itt kint megvárjuk, míg hazaérsz. Villantsd
föl egyszer a bejárat fölötti lámpát, hogy lássuk, minden rendben!
Brendán látszott, örömmel áll odébb. Elsietett a legközelebbi, körülbelül százméternyire álló ház
felé.
Csöndben figyelték a távolodó tizenhat éves lányt, mint tűnik el az éjszakában. Nick azon kapta
magát, hogy lopva Mrs. Silver arcára pillantgat. Kezdett rádöbbenni, mit érez, és ez még idegesebbé
tette. Jézusom, de gyönyörű nő! És fiatal. Hogy lehetne ennek a lánynak az anyja? Még mindig
zavaros gondolataival birkózott, amikor meglátta a távolban felvillanni a fényt.
– Jó – szólt az asszony, és mosolyogva Nick felé fordult –, Brenda hazaért. Most akkor térjünk rá
Teresára. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán felnevetett. – Ó, majdnem elfelejtettem! Még be se
mutatkoztunk egymásnak. Teresa anyja vagyok, Monica Silver.
– Én pedig Nick Williams – válaszolta a fiú.
Az asszony sötét szeme már megint őt kutatta. A táncoló fények bizonytalanná tették arckifejezését.
Az egyik pillanatban olyan volt, mint egy manó, a következőben, mint a végzet asszonya, aztán pedig,
mint egy egyszerű Palm Beach-i társasági hölgy. Vagy az egész csupán Nick képzeletében játszódott
le? Nem állta tovább az asszony pillantását. Érezte, hogy elpirul, és elfordította a tekintetét.
– A partról is magam cipeltem el a parkolóig – szólalt meg hirtelen, miközben a kocsi hátsó
ajtajához lépett, és kinyitotta. Teresa addig annak támaszkodott, így most kis híján kiesett. De meg se
moccant. Nick elkapta, aztán a lány karját a nyaka köré kanyarította. – Úgyhogy szívesen beviszem a
házba. Már hozzászoktam.
Szó nélkül sétáltak vissza az ösvényen a házhoz. Monica Silver haladt elöl. Nick figyelte az előtte
lépkedő asszonyt. Könnyedén mozgott, mint egy táncos, tartása szinte tökéletes volt. Fekete haját hátul
kontyba fogta. Nagyon hosszú lehet – gondolta a fiú örömmel, és maga elé képzelte, amint
vízesésként leomlik az asszony gyönyörű hátán.
Meleg, párás Palm Beach-i este volt. Nick megizzadt, mire a bejárathoz ért.
– Megtenne nekem még egy szívességet? – kérdezte Mrs. Silver. – Fölvinné a szobájába? A férjem
nincs itthon, és a személyzet is lefeküdt már. Azt pedig komolyan kétlem, hogy a leányzó a közeli
jövőben képes lenne megmászni a lépcsőket, még ha én segítek is neki.
Nick követte hát Mrs. Silver utasításait, végigcipelte Teresát az előcsarnokon, be a nappaliba, föl
néhány lépcsőn az első pihenőig, aztán a bal oldali lépcsősoron föl az emeletre, végül be a lány
hálószobájába. Hatalmas volt. A szobában egy óriási baldachinos ágy állt, egy nagyképernyős tévé
egész szekrénynyi videokazettával, valamint egy akkora erősítő, amit akármelyik rockbanda örömmel
elfogadott volna. A falak tele Bruce Springsteen-poszterekkel és fotókkal. Nick gyengéden lefektette
Teresát az ágyra.
– Köszönöm – mormolta a lány, jelezve, hogy legalább félig-meddig öntudatánál van. Anyja föléje
hajolt, és megcsókolta.
Nick egyedül hagyta őket, és visszament a földszintre, a nappaliba. El sem tudta hinni, hogy valaki
egy efféle házban éljen. Hisz a nappali egyedül hatalmasabb volt, mint az ő szülőháza Falls
Churchben. Végigjárta a helyiséget. A falakon eredeti festmények lógtak, a mennyezetről
kristálycsillárok, az asztalokon és a falmélyedésekben pedig mindenféle műtárgyak sorakoztak. Ez
már túl sok volt neki. Egész beleszédült.
Vállán egy kéz érintését érezte, és önkéntelenül összerándult.
– Te jó ég, maga aztán ijedős! – korholta Monica Silver.
– Csak én vagyok az.
Nick megfordult, és ránézett. Vajon csak képzelődik, vagy tényleg megfésülködött, és újrasminkelte
magát ez alatt a néhány másodperc alatt? Először látta őt teljes megvilágításban. A leggyönyörűbb
asszony volt, akivel életében találkozott. A lélegzete is elakadt, és úgy érezte, szédül. Odakint a
sötétben nem láthatta a bőrét. Most azonban le sem tudta venni a szemét az asszony meztelen karjáról,
elegáns vonalú nyakáról. A bőre olyan sima volt, mint az elefántcsont. Leküzdhetetlen vágya támadt,
hogy megérintse. Vigyázz magadra, Williams – figyelmeztette egy belső hang ha nem akarsz
botrányt! Megpróbálta lecsillapítani magát.
De semmi sem használt. Képtelen volt levenni szemét az asszonyról. Az közben valamit mondott
neki. Valamit kérdezett. Ő nem is hallotta, annyira megszédítették a történtek, hogy egyáltalán itt lehet.
Az asszony valahová vezette a házban. Nick képzelete elszabadult. Végül egy kis szobába jutottak, és
az asszony leültette őt egy asztal mellé.
– A legkevesebb, amit tehetek – mondta –, hogy valamivel meghálálom Teresa megmentését. Biztos
éhes lehet. A ma esti partiról maradt pár finom falat.
Nick a konyha melletti étkezősarokban ült. Baloldalt egy ajtó vezetett ki a teraszra, és azon túl a
kertbe. A hatalmas úszómedence körül még égtek a lámpák. Látta a virágzó rózsákkal, nyugágyakkal,
színes ernyőkkel, csavart lábú, fehér kovácsoltvas asztalokkal teli parkot – és el se bírta hinni, hogy
ez mind igaz. Mintha egy másik világba került volna, mely csak a könyvek lapjain és a mozivásznon
létezik.
Monica Silver telerakta az asztalt ennivalóval. Füstölt lazacot, hagymát, kapribogyót, krémsajtokat,
két különböző fajta kenyeret szedett elő, plusz egy tálban még egy másikféle halat is, amit Nick nem
ismert föl.
– Ez marinírozott hering – mondta az asszony mosolyogva, mikor észrevette a fiú értetlen
arckifejezését. A kezébe nyomott egy borospoharat. Nick elvette, és akaratlanul is egyenest az
asszony szemébe nézett. Azonnal megbénult. Gyengének, erőtlennek érezte magát, mintha az a két
boszorkányos, mélybarna szem lassan beszippantaná saját birodalmába, a gazdagság, luxus és szépség
világába. Térde összekoccant, szíve vadul kalapált, és érezte, hogy ujjai bizseregni kezdenek.
Az asszony fehérbort töltött a poharába, aztán a sajátjába is.
– Remek burgundi, Clos des Mouches – szólt, finoman koccintva Nickkel. – És most egy
pohárköszöntőt!
Csak úgy sugárzott. Nicket teljesen elbűvölte.
– A boldogságra! – mondta.

Több mint három órán át beszélgettek. Nick megtudta, hogy Monica Silver Franciaországban nőtt
fel, apja egy kis, megélhetéséért küzdő szűcsmester volt Párizsban, és hogy férjét, Aaront (a nagy
montreali szőrmekereskedők legnagyobbikát) a boltjukban ismerte meg. Tizenhét évesen a férfi
viharos udvarlása levette a lábáról. Mr. Silver találkozásuk után alig hét nappal megkérte a kezét, és
ő rögtön elfogadta, annak ellenére, hogy jövendőbelije húsz évvel idősebb volt nála. Montrealba
költözött, és még be sem töltötte a tizennyolcat, amikor megtartották az esküvőt. Teresa kilenc
hónappal később született.
Nick elmesélte, hogy harmadéves a Harvardon, angol-francia szakra jár, és ha megszerzi a
bölcsészdiplomát, jogot fog tanulni, vagy valami mást, de mindenképpen elvégez még egy iskolát.
Amint az asszony ezt meghallotta, átváltott saját anyanyelvére. A neve így hangzott: Monique. Nick
nem értette ugyan minden szavát, de ez nem számított. A velejét fölfogta. Drámai hangsúlyozása és az
idegen nyelv csupán tovább fokozta szépségének és a bornak kábító hatását.
Időről időre Nick is megpróbálkozott a franciával. Szokásos zavarát nyomtalanul elsöpörte a hely
és egyre szorosabbra fonódó kapcsolatuk varázsa. Hibáin együtt nevettek. Az asszony kedvesen
kijavította, eleinte mindig hozzátéve: „mais vous parlez francais tres bien”. Később, ahogy
társalgásuk személyesebbé vált (Nick arról beszélt, milyen nézet-eltérései támadtak az apjával;
Monique pedig hangosan elgondolkodott azon, mit tehet egy anya a tizenéves lányával, ha nem akarja,
hogy a saját kárán tanuljon), áttért a tegező „tu” formára. Ez tovább csökkentette a távolságot kettejük
között. És csak beszéltek, beszéltek hajnalig.
Monique Párizsról mesélt, az utcák, a bisztrók, a múzeumok, a történelem romantikájáról. Nick
mindent élénken maga elé képzelt, és szinte ott érezte magát a fény városában. Az asszony mesélt
gyermekkori álmairól, arról, hogy egyszer majd ő is gazdag lesz... A fiú némán, elbűvölten hallgatta,
arcán angyali mosollyal. Végül aztán Monique közölte vele, hogy ideje mennie, mert neki korán
reggel teniszórája lesz. Három óra is elmúlt már akkor. Nick kifelé menet elnézést kért az
alkalmatlankodásért. Az asszony nevetett, és azt mondta, ő remekül szórakozott. Az ajtóban aztán
előrehajolt, és arcon csókolta a fiút. Nick szíve majd kiugrott a helyéből, mikor azok az ajkak
hozzáértek.
– Aztán hívj majd föl! – búcsúzott az asszony játékosan mosolyogva, és becsukta az ajtót a fiú
mögött.
Nick még legalább harminc órán át csak Monique-ra tudott gondolni. Képzeletben vele beszélgetett
egész nap, álmaiban pedig a szeretője lett. Fölhívta egyszer, kétszer, háromszor, de mindannyiszor
csak az üzenetrögzítője válaszolt. Harmadszorra megadta a telefonszámát és a címét, azzal, hogy az
asszony hívja vissza, ha az ideje engedi.
A Silverék Palm Beach-i villájában töltött éjszaka utáni második napon, dél felé, már kezdett
lehiggadni, és rádöbbent, semmi értelme egy mindössze egyszer látott nő fantáziaképét imádni.
Különösen, ha az a nő másnak a felesége. Délután kiment a partra röplabdázni néhány főiskolással,
akikkel még a Floridába érkezése utáni első napokon találkozott. Éppen ászt szerváit, amikor mintha
valaki a nevén szólította volna; érdes, akcentussal beszélő hang volt, teljességgel
összetéveszthetetlen.
Egy pillanatra azt hitte, álmodik. A homokon, alig tízméternyire tőle ott állt Monique. Élénkvörös-
fehér csíkos bikinit viselt, hosszú, fekete haja kibontva omlott végig a hátán, és majdnem a derekáig
ért. A játék abbamaradt. A barátai füttyögni kezdtek. Ő odasétált az asszonyhoz, halántéka lüktetett,
lélegzete kétségbeesve kereste a kiutat összeszoruló mellkasából. Monique elmosolyodott, és karját a
fiú karjába fűzte. Elmagyarázta, hogy Teresát hozta be Fort Lauderdale-be valami középiskolai
összejövetelre, és ha már ilyen forróság volt...
Végigsétáltak a parton, és beszélgettek, míg a nap le nem nyugodott a bérlakásokkal teli
toronyházak mögött. Tudomást sem vettek a körülöttük rajzó fiatalokról. A langyos hullámok finoman
cirógatták lábukat. Monique ragaszkodott hozzá, hogy Nick lakásán vacsorázzanak, így aztán
elugrottak vásárolni; vettek tonhalat, paradicsomot, hagymát és majonézt szendvicsrevalónak. Ezeken
kívül hideg sörből és burgonyasziromból állt még a lakoma. Deszszert-ként pedig szeretkeztek. Nick
már az első csóknál kis híján elélvezett, és vágyakozásában ügyetlenül próbálta az asszonyt kihámozni
a bikinijéből. Monique lelassította, gyengéden rámosolygott, szépen összehajtotta a levett fürdőruhát
és köntöst (a fiú eközben már majd megőrült), s csak aztán feküdt mellé az ágyra. Mikor meztelenül
csókolózni kezdtek, Nicket végképp hatalmába kerítette a vágy. Durván Monique-ra hengeredett, aztán
tekergetni kezdte a csípőjét. Az asszony először egy kicsit megijedt, aztán igyekezett valamelyest
lecsillapítani a fiút, végül finoman magába vezette.
Monique teste szinte maga volt a tökély. Gyönyörű, telt, peckesen álló mellek (kicsit meg lettek
emelve, miután befejezte Teresa szoptatását, de ez Nicket, ha tudja, sem érdekli most), karcsú derék,
gömbölyű, nőies fenék (nem az a fiús forma, ami a sovány nőkre jellemző), feszes, izmos, tornával
edzett combok. De a bőre volt az, csodálatos, elefántcsont bőre, ami a fiút az őrületbe kergette. Olyan
selymesnek és puhának érezte!
Szájuk tökéletesen illett egymáshoz. Nicknek két nővel volt addig dolga, először egy drága
prostival, akit karácsonyi ajándéknak kapott, mikor a Harvard úszócsapata rájött, hogy elsőéves
egyetemista létére még mindig szűz, másodszorra pedig Jennifer Barnesszal a Radcliffe-ről, akivel
második éve nagy részében együtt járt. Jennifer-rel csókolózás közben mindig összekoccant a foguk.
Nem ez volt azonban az egyetlen nehézség a kapcsolatukban. A lány orvosnak készült, így a szexhez is
jóformán klinikai szempontból közelített. Méreteket, időtartamokat és gyakoriságokat jegyzett föl, sőt,
még a kilövellt anyag mennyiségét is. Három „tervszerű együttlét” után Nick úgy döntött, ez így nem
éri meg.
Fölsóhajtott, amikor Monique-ba hatolt. Mindketten tudták, hamar vége lesz. Tíz másodperccel
később Nick fölért a csúcsra, aztán elkezdett visszahúzódni. Monique azonban biztos kézzel
megragadta a fenekét, nem engedte menekülni, aztán ügyesen odébb gördítette, hogy ő kerüljön
fölülre. Nickből már minden erő elszállt. Eddigi csekély tapasztalata szerint az ejakulációt mindig
visszahúzódás követte. Nem tudta, mit akar Monique. Az asszony lassan, magában egy klasszikus
zenedarabot dudorászva himbálózott rajta előre-hátra, miközben hüvelyének fala erősen szorította az
ő elernyedt péniszét. Pár perc után körkörös mozgásba kezdett a medencéjével, egyre szaggatottabban
lélegzett, és Nick legnagyobb meglepetésére érezte, hogy ismét megmerevedik. Az asszony szeme
lecsukódott, ringásának ritmusa gyorsulni kezdett, egy-egy mozdulatára a fiúba kisebb fájdalom
hasított. Nick most már megint úgy istenigazából izgalomba jött, és immár maga is besegített, lazán
követve Monique mozdulatait.
Az asszony előredőlt, csukott szemmel összpontosítva, de közben mosolyogva, az orgazmusára
készült. Azt is örömmel érezte, hogy Nick ismét föltámadt. Tökéletesen időzítve (biztosan uralva a
helyzetet) puhán lenyúlt, és ingerelni kezdte a fiú mellbimbóit, kézmozdulatait összehangolva csípője
ringásával. Nicknek sosem nyúltak még a melléhez szeretkezés közben, így a dolog először
megdöbbentette. A benne feléledő izgalom azonban minden gátat elsodort. Az asszony gyorsított az
iramon, még meg is csipkedte, mikor észrevette (és megérezte) reakcióit. Amikor az örömteli
megkönnyebbülés hullámai döntötték Monique-ot, Nickből egy hangos, artikulátlan kiáltás tört elő, és
negyedórán belül másodszor is elélvezett. A gyönyör e pillanatában teljesen megfeledkezett magáról,
állati hangon nyüszített, és a fáradt kielégültség ellenállhatatlan rángásai futottak végig testén.
Zajos, önfeledt produkciója utólag kissé zavarba ejtette, de Monique gyengéd utójátéka biztosította
róla, hogy minden rendben. Az asszony benézett a szekrénybe, elővette a fiú három fehér ingének
egyikét, és fölhúzta. Alja majdnem a térdéig ért (Monique csupán 168 centi volt, míg Nick majdnem
190), és tökéletesen úgy nézett ki, mint egy utcagyerek, a csibészes mosolyával, hosszú hajával,
férfiingbe öltözötten. Nick szavalni kezdte, mennyire szereti, de ő hozzá lépett, és ujját a fiú ajkára
nyomta. Aztán gyöngéden megcsókolta, azt mondta, még föl kell szednie Teresát, alig egy percre
beugrott a zuhanyzóba, utána fölöltözött, még egyszer megcsókolta a fiút, és kisétált az ajtón. Nick
egész idő alatt meg se mozdult. Mikor egyedül maradt, elégedetten elszenderedett. Nem álmodott.
A következő nyolc napban a világ tetején érezte magát. Mindennap találkozott Monique-kal,
legtöbbször a Palm Beach-i villában, de néha nagybátyja lakásában is. Ha csak tehették, szeretkeztek,
és mindig egy kicsit másképp. Monique tele volt meglepetésekkel. Másodjára például, amikor Nick
elment hozzá, az asszonyra a ház mögött talált rá, meztelenül úszkált a medencében. Azt mondta, a
személyzetnek szabadnapot adott. Perceken belül már a füvön hengergőztek.
Viszonyuk nyelve a francia volt. Monique megtanította az ételek és a borok nevére. Megosztották
minden tudásukat a francia irodalomról. Egy szenvedélyes éjszakán szeretkezés előtt is, után is André
[7]
Gide La Symphonie Pastorale -járól vitatkoztak. Monique védelmébe vette a lelkészt, és nevetett,
amikor Nick egyre a vak Gertrude ártatlansága mellett ágált. Egy másik estén az asszony ráerőltetett
egy fekete mindenszentek napi maszkot, és egy fehér, testhezálló ruhát. így kellett végigennie a
[8]
szokásos francia vacsorát, aztán előjátékként Jean Genet Le Balcon -jából olvastak föl.
És múltak a napok, mindegyik a szerelem mágiájába burkolózva. Egyszer, amikor Nick a villába
érkezett, Monique bámulatos bundába öltözve fogadta: földig érő alaszkaifóka-prém kabát volt,
kékróka gallérral és hajtókával, s az ujjakon is hasonló csíkok futottak végig a válltól a csuklóig.
Ennél puhábbat Nick még életében nem érintett, még az asszony ingerlő bőre sem ért fel vele. Játékos
kedvű szeretője a lehető legnagyobb fokozatra állította a légkondicionálót, hogy fölvehesse kedvenc
bundáját. Alatta persze semmit sem viselt. Aznap este szeretkezés után föladta Nickre férje egyik
hódbundáját, de a kérdésre, hogy mit keres egy Palm Beach-i házban ennyi prém, egyszerűen csak
annyit válaszolt: „Ezzel foglalkozunk, úgyhogy valamit tudnunk kell mutatni a barátainknak és
ismerőseinknek, ha érdeklődnek.”

A fiú minden egyes találkozásukkor egyre hevesebben bizonygatta szerelmét. Monique szokásos ,je
t'aime”-jével válaszolt, de Nick jövőt firtató kérdéseire sosem felelt. A Mr. Silverhez fűződő
viszonyát sem volt hajlandó taglalni, csupán annyit mondott, a férje a munkájába szerelmes, és az év
nagy részét Montrealban tölti. A Palm Beach-i házat leginkább Monique kedvéért vette meg, mert ő
nem szerette a hideget, és élénkebb társasági életre vágyott, mint a montreali. Az asszony rendszerint
karácsonytól húsvétig lakott itt; Teresa pedig (akinek tavaszi szünete nemrég véget ért, s visszautazott
előkelő kanadai magániskolájába), amilyen gyakran csak tudott, lelátogatott az anyjához.
Monique rövid, tömör válaszokat adott, ha a fiú jelenlegi életéről kérdezte. Szívesen mesélt
azonban párizsi gyermekkoráról. Férjére sose mondott rosszat, a házaséletükre sem panaszkodott.
Mégis kijelentette, hogy Nick mellett élte át élete legboldogabb napjait. Néha a barátairól is beszélt,
de a fiú látni nem láthatta őket. Mindig egyedül voltak.
Egy nap az asszony érte jött a Cadillacjén, és elmentek Key Largora, hogy a fiú
könnyűbúvárkodhasson egy kicsit a Pennekamp Üdülőpark zátonyos vizében. Mint mindig, Monique
most is viselte a jegygyűrűjét. Ezen a napon Nick megfogadta, kicsikar valami választ a jövőre nézve,
így aztán különösen dühítette a gyűrű állandó jelenléte. Megkérte az asszonyt, hogy vegye le. Ő
udvariasan visszautasította, aztán, amikor Nick csak nem hagyta annyiban, fölmérgesedett.
Megállította a kocsit az autópálya szélén, a szigetektől északra elterülő mocsárvidék mentén, és
kikapcsolta a motort.
– Nézd, én férjnél vagyok, ez tény – mondta határozottan –, és ha leveszem a gyűrűt, akkor sem
változik meg semmi. Szeretlek, semmi kétség, de te kezdettől fogva megértetted a helyzetemet. Ha
többé nem bírod elviselni, akkor talán hagyjuk abba az egészet.
Nicket megdöbbentette ez a kifakadás. A gondolat, hogy Monique elhagyhatja őt, megrémítette.
Bocsánatot kért, és újra szerelmet vallott. Szenvedélyesen csókolgatni kezdte az asszonyt, aztán
hátravetődött a hátsó ülésre. Most rögtön az övé kell legyen, közölte vele. Monique kissé kelletlenül
mászott hátra hozzá, aztán szeretkeztek egyet a Cadillac hátsó ülésén. A nap további részében az
asszony csöndes volt, elgondolkodó.
Pénteken, pontosan egy héttel első találkozásuk után, Monique elvitte Nicket egy szabóhoz, mert
másnapra elegáns vacsorát rendezett néhány barátja számára. Hát végre együtt mutatkozik majd vele.
És – gondolta a fiú most aztán beszélnie kell a jövőnkről. Nicknek hétfő reggelre Bostonban kellett
lennie, szülei pedig már szombat éjjelre várták Falls Churchbe, de azzal nyugtatta magát, hogy majd
egész álló nap vezet (és egész éjszaka is, ha kell, ennyire fűtötte a Monique iránt érzett szerelme),
nehogy lekésse a hétfő reggeli órákat.
Reményekkel és álmokkal teli érkezett a Silver-villába szombat este. Elegánsan festett nyári
szmokingjában, és a Monique-ot köszöntő mosolya is díjat érdemelt volna. Bár az inas ott állt az
ajtóban, azért átadott az asszonynak egy csokor vörös rózsát, megcsókolta, és elmondta neki, szereti.
– Hát persze – fogadta Monique könnyedén –, mint itt mindenki. – Bevezette a házba, és bemutatta
a négy hasonlóan korán érkezőnek, mint „a fiatalember, aki egyik nap megmentette Teresét
Lauderdale-ben”. Aztán kimentette magát. Nick később tudta meg, ez szokása volt; néhány közeli
barátját korábbra hívta, hétköznapi öltözékben fogadva őket, hogy aztán úgy egy órával később,
amikor már mindenki megérkezett, nagy belépővel jelenjen meg ismét. Monique méltóságteljesen
sétált föl a lépcsőkön, és a fiú szeme félreérthetetlenül imádó pillantással kísérte.
– Hát nem csodálatos? – kérdezte tőle egy ötvenes, petyhüdt, barna bőrű férfi, és egy martinit
nyújtott oda neki. A neve Clayton volt. – Egyszer egy egész hétvégét töltöttem vele a jachtjukon, míg
Aaron Montrealban dolgozott.
Azt hittem, egy kis félrelépéshez kellek neki. – Fölnevetett.
– De tévedtem. Egyszerűen csak társaságra vágyott, és én tudtam beszélgetni Franciaországról és
Európáról. Jöjjön velem – azzal karját Nickébe fűzte hadd mutassam be a korábbra hívott csapat
többi tagjának!
Minden vendég roppant udvariasan bánt vele, de őt aggasztották a Monique-kal kapcsolatos
kérdések. Elvégre ha valakinek egyáltalán nyilatkoznia kellett a kapcsolatukról, az az asszony volt.
így aztán udvariasan, de tartózkodón válaszolgatott, nem bocsátkozva részletekbe.
A bárnál az egyik nő, aki valami Jane-ként mutatkozott be, azt állította, ő Monica legrégebbi
barátnője Palm Beach-ben. (Mind Monicának hívták, Nick azonban el sem tudott volna képzelni más
nevet, mint Monique. Elgondolkodott, vajon tudják-e, mi folyik köztük, az asszony elmondta-e.) Jane
a harmincas évei végén járt, kövér volt, a hangja rekedtes; sokat ivott, és egyik cigarettáról a másikra
gyújtott. Valamikor egészen csinos lehetett, de a túlzásba vitt élvezetek idő előtt elhasználták. Azok
közé tartozott, akik beszélgetés közben folyton meg-megérintik partnerüket. Nicket ez idegesítette.
Lassan megérkezett a többi vendég is. Jane és Clayton (pontosabban Clayton Poindexter III,
Newportból, illetve most épp Palm Beachből. Mikor Nick megkérdezte tőle, mivel foglalkozik, azt
felelte, „SEÉF”. A fiúnak persze fogalma sem volt, ez mit jelenthet. Clayton nevetve magyarázta el:
„SEÉF, azaz Semmi Emberi Ésszel Fölfogható – ezzel takarózik minden ingyenélő”.), úgy tűnt,
magukhoz ragadják a házigazda szerepét Monique távollétében. Bemutatták mindenkinek. Nick a
Silver-villában eltöltött első óra során megivott három-négy martinit, és legalább hétszer töviről
hegyire elmesélte Teresa esetét.
Kezdett erősen becsípni. Az egyik szolga által odakínált tálcáról levett egy újabb martinit, és
közben félhangosan dudorászott. A szesz följavította a hangulatát, egyre kellemesebben, vidámabban
érezte magát. Épp a teraszon beszélgetett Monique lovaglótársával, egy Anne nevű, csinos,
huszonéves nővel, amikor a nappaliból tétova taps hangzott fel.
– Ez Monica – mondta Anne. – Menjünk, nézzük meg!
 Silverék koloniál stílusú rezidenciájának lépcsőházában a nappali padlójánál talán kétméternyivel
magasabban következett egy pihenő; a lépcsősor ott kettévált, és két külön úton folytatódott az emelet
felé. Monique a pihenőn állt, a tapsokat köszöngetve; egyszerű, tengerészkék, kötött ruhát viselt, amit
mintha egyenesen tökéletes testére szabtak volna. A háta mélyen kivágott volt, a dekoltázs csaknem
addig ért, ameddig gyönyörű haja (körbe is fordult, hogy mindent megmutasson a nagyjából
negyventagú vendégseregnek), elöl pedig két keskeny anyagdarab futott le a vállától a derekáig,
illendően elfedve ugyan a melleket, de azért rengeteg bámulnivalót szabadon hagyva. Királynője
látványától elbűvölve Nick kissé tán túlságosan is hangos ujjongásba kezdett:
– Bravó! Bravó!
Monique azonban, mintha nem is hallaná, megfordult, és a lépcső teteje felé nézett.
Nicknek legalább egy percébe tellett, mire rájött, mit is lát. Egy férfi – egy előkelő kinézetű,
koraötvenes férfi, rajta minőségi, sárgásbarna szmoking, kisujján pedig egy képtelenül hatalmas
zafírgyűrű – jött le a lépcsőn, és átölelte Monique derekát. Az asszony lábujjhegyre állt, és
megcsókolta. A férfi elmosolyodott, és intett az udvariasan tapsoló társaságnak. Együtt sétáltak le
aztán a nappaliba.
Ki ez? – kérdezte magától Nick, és a válasz még az elfogyasztott ginek, vermutok és a benne
kavargó érzelmek ellenére is azonnal megjött: Ez a férje, Aaron. De mit kereshet itt? És ő miért nem
szólt nekem? Ezt pedig villámsebesen egy újabb gondolat követte: Hogy tehette ezt velem? Én
imádom őt, ő imád engem, de ez most nagyon-nagyon nem tetszik. Egész egyszerűen nem lehet
igaz.
Nick megpróbált lélegezni, de úgy érezte, mintha mellét legalábbis egy markológép súlya nyomná.
Ösztönösen elfordult, nem nézte, ahogy Monique és Aaron kart karba öltve lesétál a lépcsőn. Hirtelen
mozdulatának köszönhetően martinije maradékát Anne vállára löttyintette. Esetlenül próbált
bocsánatot kérni. Immár teljesen összezavarodva a bárhoz tántorgott, kétségbeesetten küzdve
lélegzetért, és a mellét átszakítani akaró, dörömbölő szíve ellen. Nem. Nem. Ezt nem teheti meg
velem. Itt valami tévedés lesz. Agya nem volt képes földolgozni a szeme által közvetített üzenetet.
Gyorsan fölhajtott még egy martinit, környezetéről és a lelkét kínzó zűrzavaros érzésekről tudomást
sem véve.
– Ott van – hallotta az asszony hangját a háta mögül, azt a hangot, amely napok óta élete
legértékesebb, legfontosabb darabja volt, a szerelem hangja. Ez egyszer azonban megrémítette. Nick
megfordult, s ott állt előtte Monique és Aaron.
– Végre megismerhetem hát ezt a fiatalembert, akiről már annyit hallottam – mondta. Aaron
kedvesnek tűnt, barátságosnak, hangjában nyoma sem volt a hálán kívül másnak. A férfi a kezét
nyújtotta. Monique mosolygott. Istenem, de gyönyörű! Még most is, amikor gyűlölnöm kellene. Nick
gépiesen megrázta Aaron kezét, és némán elfogadta köszönetét, amiért egy nehéz helyzetből kisegítette
Teresét. A fiú nem szólt semmit. Monique felé fordult. Az asszony nyújtózkodva arcon csókolta. Ó,
azok az ajkak! Hogy vágyom rájuk még mindig! Miért? Miért? Mi lesz most velünk?
Nick hirtelen rádöbbent, hogy könnyes a szeme. Uramisten. Mindjárt elbőgöm magam. Határtalan
zavarában gyorsan bocsánatot kért, és kimenekült a teraszra. Most már patakokban folytak arcán a
könnyek. Attól félt, hogy egyszer csak leül a fűbe, és bömbölni kezd, mint egy kisgyerek. Kínjában
járni kezdte a parkot, leszegett fejjel, sikertelenül próbálkozva újra lélegzethez jutni.
Egy kezet érzett a könyökén. Jane volt az, az utolsó emberi lény a földön, akit épp látni kívánt.
– Pár perc múlva kijön magához. Először azonban Aaronnal végig kell futniuk a kötelező köröket.
Tudja, milyen az, házigazdának lenni. – Cigarettára gyújtott. Nick érezte, rögtön elhányja magát.
Gyorsan hátrafordult, hogy megkérje a nőt, oltsa el a cigarettát, de elveszítette az egyensúlyát.
 Talán az ital tette, talán az adrenalin, de az is lehet, egyszerűen csak túl sok volt neki ez egy napra.
Nick körül forogni kezdett a világ. Önkéntelenül nekitámaszkodott Jane-nek. A nő félreértette, és fejét
a vállához húzta.
– Ugyan, ugyan – mondta. – Ne vedd úgy a szívedre! Ezek után is találkozhatsz majd Monicával.
Aaron csupán egy-két napig marad itt, aztán megy vissza Montrealba, dolgozni. Mellesleg – tette
hozzá kéjsóváran –, ha csak fele olyan jó vagy, mint amilyennek Monica mond, örömmel a szárnyaim
alá veszlek, míg őt lefoglalja a félje.
Nick ellökte magától, és hátrébb támolygott. Úgy érezte, mintha egy súlyos kalapáccsal ütötték
volna arcul. Jane szavainak teljes jelentősége csak lassan jutott el a tudatáig, de akkor a harag és az
elkeseredés elemi erővel tört felszínre. Micsoda? Micsoda? Tudja. Ez a hájas kurva tudja. Lehet,
hogy mind tudják. Micsoda? Basszák meg! Basszák meg az egészet! Majd, szinte azonnal, amint
gondolatban végigpörgette az este eseményeit, az jutott eszébe: Hogy fogok kijutni innen?Hol a
kijárat? Miközben megkerülte a házat (eszébe sem jutott volna újra bemenni), valahonnan mélyről
egy hang tört elő, egy hang, amit egyszerűen nem bírt magában tartani. A fájdalom üvöltése volt, a
kétségbeesett vadállat akaratától független ordítása. A több ezer éves kulturálódás következtében csak
ritkán hallhatunk ilyen hangot emberi lények torkából előtörni. Ez a hangos, esetlen üvöltés azonban,
mely rendőrségi szirénaként hasított a Palm Beach-i éjszakába, Nicket valamennyire lecsillapította.
Miközben a vendégek azt találgatták, mit is hallhattak az imént, a fiú bemászott 1977-es Pontiacjába,
és elhajtott.
Délnek indult, Fort Lauderdale felé. A szíve még mindig eszelősen vert, teste remegett az
adrenalintól. Fejében összefüggéstelen gondolatok kóvályogtak. Agyában véletlenszerűen követték
egymást a képek, mindenféle kapcsolódás nélkül. A montázs mindegyik darabjának Monique volt a
főszereplője. Monique alaszkaifókabundájában, Monique piros-fehér strandköntösében, Monique a
ma esti ruhájában (Nick összerezzent, mert lelki szemeinek épp a sarkából megpillantotta a lépcsőn
lefelé lépkedő Aaront). Hát értelmetlen lett volna az egész? Csupán játék, semmi más? Nick túl fiatal
volt még, nem ismerte az élet szürke árnyalatait. Számára csak fehér és fekete létezett. Valamit vagy
csodálatosnak talált, vagy mocskosnak. Monique vagy szenvedélyesen szerette őt, és hajlandó lett
volna még kényelmes, jómódú életét is föláldozni, hogy hozzámehessen, vagy csupán kihasználta őt
szexuális vágyainak kielégítésére, büszkeségének helyreállítására. S z ó v a l – vonta le a
végkövetkeztetést, mikor befordult a Fort Lauderdale-i ház elé csak egy újabb játékszer voltam neki.
Mint a bundái meg a lovai meg a jachtjai meg a ruhái. Azért kellettem, hogy jobban érezze magát.
Undorodott magától, iszonyatos depresszió lett úrrá rajta, ráadásul a martinik hatása múltán
rémesen megfájdult a feje. Gyorsan összecsomagolt. Meg sem fürdött, nem is evett. Két bőröndjét
lecipelte az autóhoz, a bérelt szmokingot ott hagyta az épület portáján, és útnak indult a 95-ös
államközi autópálya felé. Pár kilométerrel előtte aztán leállította a kocsit a padkán, és engedélyezett
magának egy-két könnyet. Ennyi volt az egész. Ekkor öltötte magára azt a külső, kemény,
áthatolhatatlan burkot, ami aztán életének elkövetkezendő tíz évét jellemezte. Soha többé – mondta
magában. – Soha többé nem hagyom, hogy egy szajha így bolondot csináljon belőlem. Nincs az az
isten.
Tíz évvel később, egy márciusi reggelen, Key West-i bérelt lakásában Nick Williams lustán
játszadozott egy a dohányzóasztalkán heverő tömör aranytárggyal, s közben újraélte annak a rettenetes
fájdalmát, amikor megpillantotta Monique-ot a félje oldalán. Vágyakozással, és immár az idők
távlatából bosszúsan idézte emlékezetébe azt is, hogy az I-95-öst elérve balra fordult, délnek, Miami
és a szigetek felé, nem pedig jobbra, észak, Boston irányába. Akkoriban nem tudta volna
megmondani, miért. Talán úgy érezte, a Harvard már csöppet sem számít, hisz Monique elhagyta,
vagy inkább az életet akarta tanulmányozni a könyvek helyett. Nem értette meg, hogy azért érzi
szükségét abszolút újrakezdeni mindent, mert nem mer önmagával szembesülni.
Már vagy öt éve nem elevenítette föl ilyen élénken Monique emlékét. Ezen a reggelen első ízben
sikerült távol tartania magától a felidézett érzéseket, ha mégoly kevéssé is, és az egész kapcsolatukat
nagyobb perspektívában átlátnia. Ráébredt, hogy saját ifjonti, vak szenvedélye kergette a
kínszenvedésbe, de azért korántsem tudta még Monique-ot sem fölmenteni. Az emlékek legalább nem
mardossák többé annyira. Fölvette a szigonyt, és az ablakhoz sétált vele. Talán most minden
elrendeződik – gondolta magában. – Itt egy új kincs. Ez az esemény segíthet levetkőznöm
kamaszkori bizonytalanságom maradékát. Aztán eszébe jutott Carol Dawson. Bosszantotta a nő,
ugyanakkor tettrekészsége csodálatot ébresztett benne. Nick, az örök álmodozó elképzelte, hogy a
karjaiban tartja, elképzelte csókjának melegét és puhaságát.
 3
CAROL lenyűgözve bámulta, ahogy a polip hosszú karjaival körülfonja áldozatát.
– Képzeld csak el, milyen lehet az élet nyolc karral – szólalt meg Oscar Burcham. – Micsoda
bonyolult felépítésű agy kell ahhoz, hogy ezt a rengeteg impulzust szétválogassa, azonosítsa, melyik
melyik végtagból érkezett, aztán védekezésre vagy táplálékszerzésre koordinálja az összeset!
Carol fölkacagott, és kísérőjére pillantott. Egy hatalmas, áttetsző üvegablak előtt álltak egy gyengén
megvilágított helyiségben.
– Ó, Oscar – mondta a csillogó szemű öregembernek –, te sosem változol. Egyedül te tekinted az
élőlényeket bonyolult felépítésű mechanizmusoknak. Hát sosem gondolkodtál el rajta, vannak-e
érzelmeik, alvás közben álmodnak-e, és vajon hogy képzelik el a halált?
– Dehogynem – felelte Oscar felcsillanó szemmel. – Az emberi lények azonban még egymással is
csak nehezen tudják megértetni érzelmeiket, a közös nyelv és a fejlett kommunikáció ellenére. Hogy
foghatnánk föl akkor ésszel például egy delfin magányosságát? A magunk érzelgős módján emberi
tulajdonságokkal ruházzuk fel őket, ami nevetséges. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Nem –
folytatta aztán –, sokkal gyümölcsözőbb a tudományos kutatás olyan területeken, ahol megérthetjük a
válaszokat. Hosszú távon, azt hiszem, ha megértjük ezeknek a lényeknek a működését, az jóval
nagyobb valószínűséggel elvezethet bennünket az érzelmeikhez, mint mindenféle pszichológiai
kísérletek, amiknek az eredménye számunkra szinte értékelhetetlen.
Carol odahajolt hozzá, és szeretettel megcsókolta.
– Te minden szavamat olyan komolyan veszed, Oscar. Még ha viccelődök is, te számon tartod a
megjegyzéseimet. – Elhallgatott és félrefordította a fejét. – Te vagy az egyetlen.
Oscar döbbenten lépett hátra, aztán mindkét kezét Carol jobb vállára tette.
– Már megint valami tüske van benned... Biztosra veszem... – Megértően nézett rá. – Tudod, ez
egyáltalán nem áll jól neked. Sikeres, sőt, ünnepelt riporter létedre olyan nyavalyában szenvedsz,
amit leginkább végletes elbizonytalanodásként lehetne leírni. Mi a baj? Csak nem összevesztél a
főnökkel ma reggel?
– Nem – felelte Carol, miközben a szoba túloldalán az akvárium egy másik részéhez léptek. – Azaz,
mondjuk azt, igen. Tudod, milyen. Mindig ő a főnök. Dolgozom valami nagy sztorin lent Key
Westben, erre Dale kijön elém a reptérre, elvisz reggelizni, és közben részletesen elmagyarázza, mi
most a teendő. Az ötletei persze majdnem mind jók, és én szívesen fogadom a segítségét minden
technikai kérdésben, de ahogy beszél velem... Mintha legalábbis gyengeelméjű lennék.
Oscar figyelmesen nézte.
– Carol, kedvesem, ő mindenkivel így beszél, még velem is. Ezt nem sértésnek szánja. Csupán
tökéletesen meg van győződve saját felsőbbrendűségéről, és egész életében nem szembesült még
semmi olyasmivel, ami megváltoztatta volna a véleményét. A szabadalmai milliomossá tették, még
mielőtt elvégezte az MIT-t.
Carol türelmetlen volt, és csalódott.
– Ezt mind tudom, Oscar, hidd el, tudom. De te már megint őt véded. Dale és én legalább egy éve
szeretők vagyunk. Mindenkinek azt meséli, mennyire büszke rám, mennyire ösztönzőleg hat rá az én
eszem. De ha kettesben vagyunk, úgy kezel, mint egy félnótást. Ma még azon is leállt veszekedni, hogy
mit reggelizzek. Az isten szerelmére, jelöltek már Pulitzer-díjra is, de a fickó, aki el akar venni
feleségül, nem tart képesnek megrendelni a saját reggelimet!
Egy nagy, kristálytiszta vízzel teli tartály előtt álltak. Vagy fél tucat delfin úszkált benne körbe-
körbe, néha a felszínre emelkedve levegőért.
– Te még az elején eljöttél hozzám, és a véleményemet kérted – szólt az öreg csöndesen. – Én
pedig azt mondtam, szerintem a lelketek nem illik össze. Emlékszel, mit válaszoltál?
– Igen – bólintott Carol bánatos mosollyal. – Megkérdeztem, az MOI vezető tudósai vajon mit
tudnak az emberi lélekről. Sajnálom, Oscar. Már akkor megbántam. Olyan önfejű voltam akkoriban.
Dale jó fogásnak látszott, és én csak a beleegyezésedet akartam...
– Felejtsd el! – szakította félbe az öreg. – Tudod jól, hogy kedvellek. Egy tudóst azonban sose
becsülj le! Né-hányan – tette hozzá elgondolkozva – azért állítanak fel egyre újabb elméleteket, azért
vetik bele magukat a kutatásba, hogy végül megfejtsék a mindenség értelmét. Még az úgynevezett
lelket is.
Vegyük például ezeket a delfineket – folytatta Oscar, gyorsítva beszédén, és közben észrevétlenül
témát váltva. – Már legalább egy évtizede próbáljuk föltérképezni az agyukat, különböző területeknek
különböző funkciókat tulajdonítva, megkísérelve párhuzamokat vonni az emberi agy működésével.
Elég szép sikereket értünk el. A beszédközpontot, amely éneküket szabályozza, körülhatároltuk, és az
egész testet irányító mozgásközpontot is azonosítottuk. Sőt, a helyzet az, voltaképpen az emberi agy
minden megfelelő részét megtaláltuk benne. Egy probléma azonban még mindig van, vagy nevezhetjük
akár rejtélynek is.
Az egyik delfin abbahagyta a körözést. Mintha őket figyelte volna.
– Az agyuknak van egy elég nagy területe, amelyet semmiféle funkcióhoz nem sikerült
hozzárendelnünk. Évekkel ezelőtt egy zseniális tudós, aki rögzítette a delfinek vándorlás közbeni
énekét, majd a hangokat megpróbálta mozdulataikkal összevetni, arra a következtetésre jutott, hogy ez
a hatalmas, föltérképezetlen agyterület egy multidimenzionális emlékezettár. Elméletében azt állította,
a delfinek egész eseményeket tárolnak el itt, látványokat, hangokat, sőt, érzéseket is, aztán fölidézik
őket unaloműzőnek vándorlás közben. A kísérleteink most igazolni látszanak ezt az elméletet.
Carol elcsodálkozott.
– Úgy érted, azon a területen elraktározhatják egy fontos esemény, például a borjadzás valamennyi
érzékszervi lenyomatát, és aztán, ha unatkozni kezdenek a vándorlás alatt, egyszerűen újra lehívják?
Hű! Ez fantasztikus. Én hadilábon állok a memóriámmal. Remek volna, ha valami módon célzatosan
benyúlhatnék oda, és előhúzhatnám, amit akarok. Még az érzéseket is. – Fölkacagott. – Volt olyan,
hogy nyáron nem tudtam fölidézni, milyen jól éreztem magam síelés közben, és elfogott a pánik, vajon
ettől más lesz-e a következő tél.
Oscar intett a delfinnek, mire az elúszott.
– Csak óvatosan azzal – szólt. – Más embereknek is eszébe jutott már, milyen jó volna egy
tökéletes emlékezet, mint mondjuk a komputereké. De próbálj csak elképzelni minket egy olyan
multidimenzionális memóriával, mint amilyet a delfineknél feltételezünk. És gondold hozzá, mennyire
ellenőrizhetetlenül kerül bele minden az emberi agyba. Igazából még az, hogy mire emlékezünk, és
h o g y mi k or, az sincs az irányításunk alatt. Ez pedig problémát jelent. Talán egyenesen
mozgásképtelenné válnánk. Egy dallam, egy kép, egy illat, sőt, egy sütemény íze is váratlanul
fölidézhetné bennünk egy szeretett rokon halálának teljes emlékmásolatát. Újra lejátszódna előttünk
szüléink fájdalmas veszekedése. Vagy esetleg a saját születésünk.
Oscar egy pillanatra elhallgatott.
– Nem – szólalt meg aztán –, az evolúció tudta, mit csinál. Nem tudott kidolgozni a memóriánkhoz
egy belépési szűrőt, így aztán, hogy megvédjen minket, nehogy a tévedéseink vagy a múlt eseményei
végezzenek velünk, késleltetett törlőberendezést kapott az emlékezetünk...
– Carol Dawson. Carol Dawson. Kérjük, jelentkezzen az igazgatói iroda melletti tanácsteremben.
 A hangosbeszélő szétrombolta az MOI akváriumának csöndjét. Carol megölelte Oscart.
– Örülök, hogy találkoztunk, Ozzie – mondta, és látta, a férfi összerezzen a becézett név hallatán. –
Alighanem elkészültek a képeim. Mellesleg, szerintem amit a delfinek memóriájáról mondtál,
lenyűgöző. Szeretnék egyszer visszajönni, és írni róla egy cikket. Talán valamikor a jövő héten.
Csókolom a lányod és az unokádat.
Carol annyira belemelegedett a beszélgetésbe Oscar-ral, hogy csaknem elfelejtette, miért is repült
kora reggel Miamiba. Most azonban ismét föltámadt benne a kíváncsiság, miközben kocsival áthajtott
az akváriumtól az MOI központi épületéhez. Dale a reggelinél magabiztosan állította, hogy az
infravörös felvételek föl fognak tárni valami érdekeset.
– Hiszen – mondta logikusan következtetve – az idegen tárgyat jelző riasztó többször is megszólalt.
A normál képen azonban semmi sem látszott. Ennélfogva tehát a riasztó az infravörös tartományt
elemezve jelzett, hacsak nem az algoritmus hibásodott meg. Ez utóbbi persze valószínűtlen, mivel
magam terveztem, kódolás után pedig a legjobb programozóim tesztelték le.
Dale szokatlanul izgatottnak tűnt, mikor Carol belépett a tárgyalóterembe. Az újságírónőnek már
nyelvén volt az első kérdés, de a férfi üdvözlő mosolyát gyors fejrázás követte. Dale két
képtechnikussal beszélt éppen.
– Jól van akkor, kész vagyunk? Mutassátok ennek a sorozatnak a képeit! Egyenként fogom kérni
őket. – A technikusok elhagyták a helyiséget.
Dale Carolhoz lépett, és megszorongatta.
– Nem fogod elhinni – mondta. – Micsoda fogás! Micsoda kibaszott fogás! – Lecsillapodott kissé.
– De csak szép sorjában. Megígértem magamnak, hogy nem rontom el a meglepetést. – Egy székre
mutatott a tárgyalóasztalnál, a nagy képernyővel szemben, aztán maga is leült.
Megnyomta a távirányító gombját. Az ernyőn megjelent a három delfin képe, a hajó alatt, a
zátonyok között. Tisztán látszott a rés is a jobb oldalon. Dale Carolra nézett.
– Látom – mondta a nő –, de mi ebben a nagy fogás? A víz alól is lefotóztam őket, azok a képek is
vannak ilyen jók.
Dale visszafordult a képernyő felé, és még párszor lenyomta a távirányító gombját. A következő
felvételek ráközelítettek a korallzátonyban tátongó lyukra, végül megállapodva a bal alsó sarokban
egy apró, csillogó valamin. Dale ismét Carolra pillantott.
– Nekem is van ilyen nagyításom – mondta a nő elgondolkozva. – De képtelenség megállapítani,
valóban van-e ott valami, vagy csak a képfeldolgozás során keletkezett hibajel. – Elhallgatott. – Bár
az, hogy két különböző technikával készült képen is ugyanott tűnik föl a fénypont, azt sugallja, az
utóbbi feltételezés nem helytálló. – Érdeklődve előrehajolt. – És most mi jön?
A férfi nem bírta tovább visszafogni magát. Fölugrott, és járkálni kezdett.
– Ami most jön – kezdte –, az a te belépőd lehet a Pulitzer-fogadásra, New Yorkban. Megmutatom
neked ugyanezt a képsort, de infravörös tartományban lefényképezve. Figyeld jól, különösen a rés
közepét!
Az első infravörös kép ugyanazt a területet mutatta a hajó alatt, amit az első, normál felvétel is.
Ezen azonban láthatóvá váltak a hőingadozások. Tároláskor minden egyes pixelhez (önálló képpont)
hozzárendelődött egy hőmérséklet, a letapogatóból beérkezett adatok alapján. Aztán a számítógép az
azonos hőmérsékletű pontokat egymáshoz rendelte, és azonos színt adott nekik. Ez a folyamat az
izotermális, azaz nagyjából egyforma hőmérsékletű területeket színkóddal jelölte meg. Ennek
eredményeként az első képen a delfinek vörösen rajzolódtak ki, a korallzátony növényzete kéken, s az
átlagos vízhőfok az egésznek borongós, szürke hátteret adott. Carolnak kis idejébe telt, míg
hozzászokott a látványhoz. Dale diadalittasan mosolygott. Mielőtt még Carol alaposabban
megfigyelhetett volna két apró területet, egy vöröset és egy másik barnát valahol a zátonyban nyílt rés
közepe táján, megkezdődött a ráközelítés. Néhány másodperc múlva a hasadék közelije világosan
megmutatta, mi is izgatta föl annyira Dale-t.
– Mondtam, hogy volt valami a hajó alatt – szólt a férfi, a képernyőhöz sétálva, és rábökve egy
hosszúkás, barna foltra. Az a valami egy hengeres tárgy volt, mely egyik végén hegyes csúccsá
keskenyedett. A ráközelítésnek köszönhetően a rés már csaknem az egész képernyőt betöltötte. Az
infravörös felvétel minősége a nagyítások ellenére is tökéletes maradt. A lyukban három-négyféle
színt lehetett megkülönböztetni, de csupán kettő, a barna és a vörös folytatódtak több egymás melletti
pixelen át.
– Szűzanyám! – fakadt ki Carol, önkéntelenül is kiemelkedve a székből, és odasétált Dale-hez. –
Az a barna izé az elveszett rakéta lehet. Egész idő alatt ott volt alattunk.
Fölkapta a távirányítót, és a képernyő felé intett vele.
– De mi az a vörös terület? Úgy fest, mint az Alice Csodaországban Fakutyája.
– Nem vagyok benne biztos – felelte Dale. – Valószínűleg nem is túl fontos. Van azonban egy őrült
ötletem. Méghozzá azon alapul, amiket te elmeséltél nekem a delfinek furcsa viselkedéséről.
Lehetséges, hogy egy újabb állat feje, szemből, amint kifelé les a barlangból, vagy mi a csuda az a
nyílás. Tessék, nézd meg ezt! Ha eltávolodok egy kicsit, egyetlen képre rakhatjuk a vörös izotermális
részeket. Nézd meg, hogy a rés közepén levő és az őr-delfinek színe árnyalatra ugyanaz. Még ha
tovább távolodok is, a két terület hasonló hőmérsékletű marad. No persze ez korántsem bizonyíték, de
mindenesetre alátámasztani látszik az elképzelésemet.
Carol gondolatai őrült vágtába kezdtek. Máris a következő lépést tervezte. A legfontosabb,
megkaparintani azt a rakétát, mielőtt bárki más tudomást szerezne róla. Vissza kell térnie Key Westre,
amilyen gyorsan csak lehet. Fölkapta retiküljét és a diplomatatáskát.
– Ki tudna vinni valaki a reptérre, Dale? Most rögtön. Föl akarom hívni megint azt a Todd
hadnagyot, és egy kicsit ráijeszteni. Tudod, hogy óvatosságra kényszerítsem, és ezáltal még egy kis
időt nyerjek.
Elhallgatott, egyszerre millióféle dolgon járt az esze.
– Innen nem hívhatom föl, egyből gyanakodni kezdene... Ráadásul egy hajót is kell szerezzek
holnapra... Ó, erről jut eszembe, ugye van számomra egy-egy példányod ezekből a képekből?
Dale bólintott.
– Van – mondta. – De először ülj le, és lazíts még egy kicsit! Még valamit akarok mutatni neked.
Egyelőre nem tudom, valós jelenséggel állunk-e szemben, de ha igen...
– Carol már ellenkezni kezdett volna, de volt valami a férfi viselkedésében, ami nyugalomra
intette. Leült. Dale magyarázni kezdte a nagyítóalgoritmusok elvét, elmondta, hogy lehet kiterjeszteni
a képi információt, különböző színkódokat használva a könnyebb megértés érdekében.
– Jól van, jól van – szólt közbe egy idő után Carol. – Térj a tárgyra! Pontosan tudom, mekkora
lángelmék vagytok.
Dale visszahívta a képernyőre az első infravörös felvételt, azt, amelyen a hajó alatt köröző három
delfin is látszott.
– Ennek a képnek nem valami nagy a hőszemcsézettsége. A vörös területen például nem minden
pixelnek azonos a hőmérséklete. Valójában egy-egy színt egy durván ötfoknyi hőtartományhoz
rendeltünk hozzá. Ha azonban az izotermális területeket mindössze kétfoknyira csökkentjük, ezt a
képet kapjuk eredményül.
Ezen már tízféle színt lehetett megkülönböztetni. Sokkal nehezebben kivehetőkké váltak a formák,
és a hamis adatpontok kifejezetten megnehezítették a kép áttekintését. Az egyik delfin orra környéke
most egészen más színt kapott, mint az állat többi része.
– A berendezés pontossága, mire a nyers színképadatok hőmérsékletté alakulnak, már akár
egyfokos tévedéseket is megenged. Ha megint változtatunk a képen, immár az összefüggő izotermális
területeken belül csupán egyfokos eltéréseket hagyva, az egész szinte értelmezhetetlen jelhalmazzá
válik. Most húsz különböző szín jelöli az azonos hőmérsékletű helyeket, és mivel a zaj– illetve
hibaszázalék megegyezik ezek magnitúdójával, valósággal lehetetlen kivenni az ismert tárgyak alakját,
mint mondjuk a három delfinét. Ezt az egészet csak azért mondom el neked, hogy megértsed, amit most
mutatni akarok, talán egyáltalán nem igaz. Mindazonáltal lélegzetelállító.
A következőnek kivetített kép a tengerfenék közelije volt, mintha nem sokkal az árok fölött készült
volna, amit Carol a nyomok eredetét keresve követett. Az ismerős párhuzamos vonalak alig látszottak
az infravörös tartományban. A résnek épp csak a széle fért bele a képbe a bal oldalon. Az árok két
felén néhol zöld foltokkal tarkított kék jelezte a zátonyokat. Carol zavart arckifejezéssel pillantott
Dale-re.
– Ennek a nagyításnak ugyanúgy ötfoknyi a fölbontása, mint a nagy képnek. így még semmi
rendkívüli nem látszik. – Újabb képet hívott be. – Itt sem, pedig a színárnyalatok számát megint tízre
növeltük. De ezt nézd meg!
Másik felvétel került a képernyőre. Rettentő nehéz volt kivenni, hát még értelmezni. Húszféle
különböző szín kötött össze jóformán véletlenszerűnek tűnő alakzatokat. Az egyetlen normális dolog a
sziklaháttér volt, amin a korall és más tengeri élőlények tenyésztek. Mégis ezek a sziklák izgatták úgy
föl Dale-t.
– Na ezt akartam mutatni – mondta, az árok két oldalán magasodó falak felé intve. – A két
zátonynak nem ugyanolyan a színe. Valamiféle ismeretlen és teljességgel megmagyarázhatatlan okból
ezen az oldalon minden szikla sárgászöld. A másik zátony azonban, mindössze egy-két méterrel
arrébb, tiszta sárga. Egyfokos a különbség. Na most, ha sárga foltok a sárgászöld területen is
föltűnnének, és vice versa, akkor azt mondanám, a dolognak semmi jelentősége, és az egész csupán a
megnövekedett hibaszázaléknak köszönhető. így azonban döbbenetes felfedezés.
Carol semmit sem értett. Látta persze, az egyik zátony sziklái mind sárgászöldek, míg a szemköztiek
sárgák, de ez mit sem jelentett neki. Megrázta a fejét. További magyarázatra volt szüksége.
– Hát nem érted? – tört ki Dale drámai hangsúllyal. – Ha ezek az adatok helytállók, akkor nagyon
fontos dologra bukkantunk. Vagy van valami a zátonyon belül, ami egységesen melegebbé teszi a
felszínét, vagy, bár elismerem, ez a változat meglehetősen hihetetlennek hangzik, az egyik alakulat
valójában nem is zátony, hanem csupán annak akar látszani.
 4
AMANDA WINCHESTER háza környékén szinte lehetetlen volt parkolóhelyet találni egy Key West-i
munkanap kellős közepén. A Hemingway-kikötő új életre keltette a városnak azt a régi kerületét is,
amelyben ő lakott, ám a parkolóhelyek számát szokás szerint alábecsülték. Az Eaton és a Caroline
utcák mentén sorakozó újrafestett, renovált, XIX. századi épületek előtt jeleket festettek föl az útra:
MEG NE PRÓBÁLJ IDE ÁLLNI, HA NEM EBBEN A HÁZBAN LAKSZ, meg ehhez hasonlókat, de
mindhiába. A kikötő körüli boltokban dolgozók ott hagyták a kocsijukat, ahol tudták, lehetőleg
elkerülve az őrzött parkolókat, a magas díjak miatt.
Miután vagy tizenöt percig eredménytelenül keresgélt egy tenyérnyi helyet, Nick Williams úgy
döntött, megáll odébb, egy üzlet előtt, és azt az egy háztömbnyi távolságot már gyalog is megteszi.
Furcsa idegességet érzett. Ennek egy részét izgatottsága számlájára írta, de a bűntudattal nem tudott
mit kezdeni. Amanda volt a fő támogatója az egykori Santa Rosa-expedíciónak, és Nick elég sok időt
eltöltött nála, miután megtalálták a kincset. Amanda, Nick és Jaké Lewis mind meggyőződéssel hitték,
hogy Homer Ashford triója másik két tagjával egyetemben valahová elrejtette a zsákmány egy részét,
és a kelleténél kevesebbet fizetett nekik. Nick és Amanda megpróbálták rábizonyítani Homerre a
lopást, de semmit sem találtak, ami alátámasztotta volna az elméletüket.
Ez idő alatt azonban egész jól összemelegedtek. Jóformán minden héten találkoztak, és Nick egyre
inkább úgy tekintett Amandára, mint a nagynénjére vagy nagyanyjára. Egy évvel később aztán a férfi
látogatásai abbamaradtak. Akkoriban még nem értette meg ennek igazi okát: Amanda túl heves
természetű volt. És annyira szívesen vájkált mások életében. Számtalan nehéz kérdést tett föl Nicknek
arról, mit is akar kezdeni magával.
Ezen a reggelen azonban a férfinak nem maradt választása. Amandáról mindenki tudta, hogy a
szigetek körül elsüllyedt kincsek szakértője. Élete két részre oszlott, kincs és színház, tudása pedig
mindkettőről enciklopédikus méreteket öltött. Nick nem jelentette be magát telefonon, mert nem akart
beszélni Amandának a szigonyról, csak ha hajlandó fogadni őt. így aztán kissé remegett, amikor
becsöngetett a remekbe szabott ház tornácos bejáratánál.
Fiatal, huszon-egynéhány éves lány nyitotta résnyire az ajtót
– Igen? – kérdezte, óvatos kifejezésű arcát a résbe ékelve.
– A nevem Nick Williams – mondta a férfi. – Szeretnék beszélni Mrs. Winchesterrel, ha lehet.
Itthon van? – Hallgatott egy sort. – Régi barátja...
– A nagymamám ma nagyon elfoglalt – szakította félbe a lány udvariasan. – Talán telefonon
megbeszélhetne vele egy időpontot. – Csukni kezdte az ajtót, és Nick csak állt ott a tornácon,
sporttáskája a lábánál. Akkor újabb hang hallatszott, fojtott párbeszéd kezdődött, és az ajtó szélesre
tárult.
– Atyaisten! – fogadta Amanda kitárt karral. – Egy jóképű fiatalember mindig szívesen látott
vendég. Gyere, Nikki, egy puszit kérek!
Nick kínosan érezte magát. Előrelépett, és kelletlenül magához ölelte az idős asszonyt.
Amikor aztán kiszabadította magát, mentegetőzni kezdett.
– Ne haragudj, amiért rég nem jártam nálad. Sokszor akartam, de mindig közbejött valami...
– Semmi baj, Nikki, megértem én – szakította félbe Amanda kedvesen. Élénk tekintete
meghazudtolta korát.
– Gyere be, és meséld el, milyen ügyben jársz! Te jó ég, már több éve nem láttalak, azóta, hogy
elkonyakozgattunk A vágy villamosa premierje után... – Bevezette egy helyiségbe, amely egyesítette
magában a nappalit a dolgozószobával, és maga mellé ültette a kanapéra. – Tudod, Nikki, annál, amit
te mondtál a Blanche DuBois-t játszó színésznőről, életemben nem hallottam találóbb véleményt.
Teljesen igazad volt. Nem tudta máshogy eljátszani, csak mint elmebeteget. Annak a nőnek egyszerűen
fogalma sem volt róla, mi az a szexuális étvágy.
Nick körülnézett. A szoba alig változott az elmúlt nyolc évben, mióta utoljára itt járt. A mennyezet
nagyon magas volt, több mint négy méter. A falak mentén könyvszekrények álltak, teli polcaik
majdnem a plafonig értek. Az ajtóval szemben hatalmas olajfestmény uralta a szobát, Amandát és a
férjét ábrázolta Cape Cod-i otthonuk előtt. A háttérbe egy vadonatúj, 1955-ös Ford lógott be. A képen
az asszony sugárzóan szép volt, harmincas évei elején járhatott, a csuklónál és a nyaknál merészen
díszített, fehér estélyi ruhát viselt. A férje fekete szmokingban állt mellette. Kopaszodó férfi volt,
hajának maradéka rövid, szőke, a halántéknál őszes. Szeme melegen, barátságosan csillogott.
Amanda megkérdezte Nicket, kér-e teát, és a férfi bólintott. Jennifer, az unoka kisietett a szobából.
Amanda megfordult, és kezébe fogta Nick kezét.
– Örülök, hogy eljöttél, Nikki. Hiányoztál. Időről időre a fülembe jut valami rólad vagy a hajódról,
de ezek a másodkézből szerzett információk gyakran tévesnek bizonyulnak. Mivel foglalkozol? Még
mindig folyton olvasol? Van barátnőd?
Nick fölnevetett. Amanda semmit sem változott. Sosem köntörfalazott.
– Nincs barátnőm – felelte a férfi –, a baj mindig ugyanaz. Aki elég intelligens, az vagy szemtelen,
vagy lelkileg szegény, vagy mindkettő. Amelyik pedig elég érzékeny és gyengéd, az sosem olvasott
még el egy könyvet sem. – Valami okból Carol Dawson jutott Nick eszébe, és gondolkodás nélkül
majdnem hozzátette: „kivéve, talán, egyet”, de még időben visszaszívta. – Nekem olyan nőre van
szükségem, mint te – mondta helyette.
– Nem, Nikki – felelte Amanda, hirtelen komolyra fordítva a szót. Kezét összekulcsolta, és egy
pillanatra a semmibe révedt. – Nem – ismételte halkan, aztán visszatért az erő a hangjába, amikor
visszafordult a férfi felé. – Neked még én sem vagyok elég tökéletes. Jól emlékszem, mindig
méltóságteljes, fiatal istennőkről ábrándoztál. Valahogy egybegyúrtad a kedvenc regényeidben
szereplő nőalakok legjobb tulajdonságait kamaszkori álmaiddal. Mindig úgy éreztem, túl magas
mércét szabsz nekik. Csak királylányok vagy hercegkisasszonyok lehettek. De azoknak, akikkel
ténylegesen találkoztál, mindig a gyengéiket kerested, hét-köznapiságuk, kiszámítható viselkedésük
jeleit. Mintha csak abban reménykedtél volna, hogy tökéletlennek találod őket, résre lelsz a
páncélzatukon, és így megindokolhatod érdektelenségedet.
Jennifer meghozta a teát. Nick megint kínosan érezte magát. Elfelejtette már, milyen Amandával
beszélgetni. Az asszony-folytonos érzelmi szondázása és kéretlen tanácsai különösen idegesítették ma
reggel. Nick nem azért jött el hozzá, hogy a nőkhöz fűződő viszonyát boncolgassák. Témát váltott.
– Be kell ismernem, az hozott ide – mondta, s közben lehajolt a táskájáért –, hogy tegnap kint
jártam merülni, és találtam valami nagyon érdekeset. Gondoltam, te talán láttál ehhez hasonlót. –
Előhúzta a szigonyt, és átnyújtotta Amandának. Az asszony majdnem elejtette, nem készült föl ekkora
súlyra.
– Atyavilág! – mondta, és sovány karja csak úgy reszketett az erőfeszítéstől, hogy megtartsa maga
előtt az arany szigonyt. – Vajon mi a csudából lehet? Aranynak túl nehéz!
Nick előrehajolt, és elvette a tárgyat. Tartotta, míg az idős asszony végigfuttatta tökéletesen sima
felszínén az ujjait.
– Sosem láttam még ilyesmit, Nikki. Elő se kell vennem a könyveket és a fényképeket, hogy
összehasonlítgassam. Ez a sima felület semmiképp nem lehet a spanyol hódítók korának műve. Ez
valami modern tárgy. Többet azonban nem mondhatok. Hol a csudában találtad?
 Nick csupán nagy vonalakban mesélte el a történetet, gondosan vigyázva rá, nehogy
kulcsfontosságú információkat fecsegjen ki. Nemcsak a Carollal és Troy-jal kötött egyezsége miatt
döntött így; a kincsvadászok sosem bíznak meg senkiben. Azt az ötletét azonban megosztotta
Amandával, miszerint valaki talán ideiglenesen rejtette el ezt a darabot, meg esetleg még néhányat.
Nick erősködött, hogy ez tökéletesen megmagyarázná a tengerfenéki nyomok titkát is.
– Az elméletedet elég valószínűtlennek tartom – mondta Amanda bár el kell ismerjem, magam se
tudok jobb magyarázatot. Talán Miss Dawson kapcsolatai révén fényt deríthet ennek az izének az
eredetére, de szinte biztos vagyok benne, hogy nem tévedek. Közelről láttam valamennyi, az elmúlt
száz év folyamán a szigetek környékén talált, jelentősebb kincset, vagy legalábbis a fotóját. Ha ma
megmutatsz nekem egy újabb darabot, valószínűleg meg tudom mondani, melyik európai országban
készült, és melyik évtizedben. Ha ez a tárgy egy elsüllyedt hajóról származik, az szinte biztosan
valami modern hajó, esetleg második világháború utáni. Ennél többet nem segíthetek.
Nick visszarakta az arany szigonyt a táskába, és menni készült.
– Várj még egy percet, Nikki! – szólt Amanda, mikor a férfi fölállt. – Gyere ide egy kicsit! –
Megfogta Nick karját, és a hatalmas festmény elé vezette. – Szeretted volna Waltert, Nikki. Ő is ilyen
álmodozó volt. Imádott kincset keresni. Minden évben eltöltöttünk egy-két hetet a Karib-tengeren, egy
jachton. Kincset keresünk, mondtuk másoknak, de valójában csak álmodoztunk együtt. Időről időre
találtunk olyan tárgyakat a tenger fenekén, melyek rendeltetését nem értettük, és vidám elméleteket
gyártottunk a magyarázatukra. Persze majdnem mindig kiderült, hogy az igazság sokkal prózaibb a mi
kitalációinknál.
Nick mellette állt, táskája a jobb kezében. Amanda feléje fordult, és kezét a férfi bal karjára tette.
– De nem számított. Még az sem számított, hogy legtöbbször üres kézzel jöttünk föl. Mert mindig
megtaláltuk az igazi kincset: az egymás iránt érzett szerelmünket. Valamennyiszer megfiatalodva,
nevetve tértünk haza, köszönetét mondva azért, hogy az élet ismét megajándékozott bennünket egy
héttel vagy tíz nappal, mely alatt együtt fantáziálhattunk, álmodozhattunk, és vadászhattunk a mesés
kincsek után.
Tekintete lágy, szeretetteljes volt. Hangja halkan csendült, de teli szenvedéllyel.
– Nem tudom, mikor jössz legközelebb, ha eljössz egyáltalán, Nikki, de van néhány dolog, amit egy
ideje el akarok mondani neked. Ha tetszik, nyugodtan egy bölcselkedő vénasszony badarságainak
minősítheted őket, de talán már nem lesz több esélyem, hogy beszéljek veled. Te mindazzal
rendelkezel, amit Walterben szerettem: intelligenciával, fantáziával és érzékenységgel. De valami
még sincs rendben. Egyedül vagy. Méghozzá szabad akaratodból. Kincs-álmaid, lelkesedésed...
ezeket nem osztod meg mással. Nagyon elszomorít ezt látnom. – Egy pillanatra elhallgatott, és a
festményre nézett. Aztán befejezte a gondolatot, mintha csak magában beszélne. – Mert mikor
hetvenéves leszel, és visszatekintesz az életedre, nem a magányos eredményeid érdekelnek majd. Az
érintések öröme jut eszedbe, azok az alkalmak, amikor gazdagabbá váltál azáltal, hogy megosztottad
boldogságodat egy baráttal, vagy épp egy szerelmeddel. Ennek az életnek nevezett csodának csupán
másokkal való kölcsönös megosztása képes megbékéltetni bennünket a halandóság gondolatával.

Nick nem készült föl ilyen érzelemdús fogadtatásra. Azt hitte, csupán beugrik pár percre,
megkérdezi Amandát, mit tud a szigonyról, és már indul is tovább. Visszagondolva rádöbbent,
mennyire érzéketlenül bánt az asszonnyal az évek alatt. Amanda igaz barátságot kínált föl neki, és ő
elutasította, teljesen kitörölve az életéből, amikor kapcsolatuk már nem felelt meg neki. Összerándult
saját önzésének felismerésére.
 Lassan sétált végig az utcán, lustán megbámulva a méltóságteljes, öreg házakat, melyek több mint
száz éve épültek. Mély lélegzetet vett. Egy reggelre túl sok volt már az érzelmekből. Először
Monique, aztán Amanda. És úgy látszik, a szigony sem fogja megoldani minden gondomat. Furcsa,
hogy az efféle dolgok mindig csapatostul jönnek.
Rajtakapta magát, hogy azon tűnődik, sok igazság lehetett Amanda szavaiban. Elismerte, újabban
elég magányosnak érzi magát. Eltöprengett, vajon ez a ködös elszigeteltség tényleg saját
halandóságának egyre erősödő tudatával párosul-e. Hát valóban túljutott már életnek azon a
szakaszán, melyet Thomas Wolfe így írt le: „Fiatalok voltunk, és tudtuk, sosem halunk meg”? Nicken
rettentő fáradtság vett erőt, mikor lelépett a járdáról, és elindult a kis üzlet parkolója felé.
Előbb látta meg a nőt, mint az őt. Vadonatúj, vörös Mercedes sportkupéja bal oldalán állt. Kis,
barna papírzacskót ölelt magához, és a szomszédos kocsi ablakán kukucskált befelé. Nick 1990-es
Pontiacja volt az. A férfi érezte, mint árad szét benne az adrenalin, haragot és bizalmatlanságot
sodorva magával. A nő végre észrevette, épp mikor beszélni kezdett.
– Nicsak, Greta, micsoda meglepetés! Ezt a véletlent, hogy pontosan ugyanabban az időben legyünk
Key Westnek ugyanazon a pontján!
– Ja, Nick, megismertem a kocsidat. Hoty faty? – Greta lerakta a papírzacskót a kocsija
motorházára, és barátságosan közeledett a férfihoz. Vagy nem vette észre az üdvözlés gúnyos
hangsúlyát, vagy egyszerűen nem törődött vele. Ujjatlan, sárga topot viselt, és feszes, kék
rövidnadrágot. Szőke haját két kurta copfba fogta össze.
– Ne játszd az ártatlant nekem, fräulein! – csattant fel Nick. – Tudom, hogy nem bevásárolni jöttél
ide. – Szinte már ordított. Szabad karját lengetve hangsúlyozta ki minden egyes szavát, ugyanakkor
Gretát is távol tartva magától. – Nem szoktál te erre járni. Miattam jöttél ide. Na, mit akarsz? – Nick
leeresztette a karját. Néhány járókelő megállt, és érdeklődve figyelni kezdte őket.
Greta egy pillanatig csak bámulta őt kristálytiszta szemével. Semmi sminket nem viselt. Úgy nézett
ki, mint egy kislány, az arcát behálózó ráncoktól eltekintve.
– Mék mintikharakszol, Nick? Ennyi éf után? – Egészen a férfi mellé lépett, és mindentudóan az
arcába mosolygott. – Emlékszem ety éjszakára, majtnem öt éffel eszelőtt – folytatta játékosan amikor
nem foltál ilyen mérkhes. Sőt, örültél nekem. Mekkértesztél, felet töltenék-e ety éjszakát, minten
köteleszettsék nélkül, és én ikent monttam. Óriási foltál.
Egy villanásnyi időre Nicknek eszébe jutott az az esős éjszaka, amikor megállította a mólót épp
elhagyni készülő Gretát. Arra is emlékezett, mennyire kétségbeesetten vágyott már valakire, bárkire,
egy érintésre.
– Az az apám temetése utáni nap volt – mondta élesen –, és az egész szart se jelentett. – Félrekapta
a tekintetét. Nem bírta a nő átható pillantását.
– Akkor nem íty éresztem – erősködött Greta ugyanazon a játékos, mégis érzelemmentes hangon. –
Makampan éresztelek, mekíszleltem a csókotat. Nem intészhetet el észt etyszerűen annyifal...
– Nézd – szakította félbe Nick immár szemmel látható ingerültséggel. – Mit akarsz tőlem? Semmi
kedvem egész délelőtt ott ácsorogni, valami idióta, öt évvel ezelőtti éjszakán vitatkozva. Tudom, hogy
szándékosan vártál itt rám. Miért?
Greta egy lépést hátrált, az arca megkeményedett.
– Nehész eset faty te, Nick. Szép parátsákosan elintészhetnénk mintent, ha nem lennél ilyen, hoty is
montják, mekátalkotott sekkfej. – Egy pillanatra elhallgatott.
– Homer kültött hosszát. Fan ety ajánlata. Látni akarja, mit találtatok teknap a tenkerpen. Talán mék
társulhatnátok is.
Nick diadalmasan fölnevetett.
 – Szóval mégiscsak igazam volt. Utánam jöttél. És most az a disznó társulni akar? Ha! A nagy
francokat! Nem fogtok megint meglopni. Mondd meg a gazdádnak, vagy szeretődnek, vagy tudom is
én, kinek, hogy az ajánlatával együtt tehet egy szívességet! És most, ha megbocsátasz...
Meg akarta kerülni Gretát, hogy kinyissa a kocsija ajtaját, a nő erős keze azonban megragadta az
alsókarját.
– Naty hipát köfetsz el, Nick. – Tekintete megint az övébe mélyedt. – Natyon naty hipát. Etyetül
nem tutot fékik-csinálni. Amit találtál, talán nem is ér semmit. Ha mékis, hatt költse el ő a pénzt. –
Kaméleonszeme ismét színt váltott. – Jó mulatsák lenne mekint ettyütt tolkoszni.
Nick beszállt a kocsijába, és beindította a motort.
– Abból nem eszel, Greta. Hiába erőlködsz. Na, most már mennem kell. – Kitolatott a parkolóból,
aztán végighajtott a keskeny utcán. A kincs megint központi helyre került a tudatában. Kis időre
elkeserítette ugyan, amit Amanda mondott neki a szigonyról, a tény azonban, hogy Homer látni akarja,
a hatalom érzését adta neki. De – kérdezte magától – honnan tudta meg máris? Kinek járt el a szája?
Vagy talán valaki meglátott minket?
 5
AMIKOR Winters alezredes visszatért az irodájába egy a sajtófőnökséggel tartott megbeszélés után,
titkárnője, Dóra feltűnően a Key West-i újságot olvasta.
– Ühüm – szólalt meg a nő, magára vonva főnöke figyelmét. – Ezt a Vernon Winterst, aki ma este
föllép a Key West-i Színházban, Az iguána éjszakája bemutatóján, talán ismernem kellene? Vagy
talán él még egy ugyanilyen nevű ember a városban?
A férfi nevetett. Szerette Dórát. Már majdnem elérte a hatvanat, fekete bőrű volt, és nagymama,
több mint egy-tucatszorosan. Ráadásul a bázisnak azon kevés titkárnője közé tartozott, akik örömüket
lelték a munkájukban. Mindenkit, még Winters alezredest is úgy kezelte, mintha a gyereke volna.
– Szóval, miért nem szólt nekem? – kérdezte tettetett haraggal. – Mi van akkor, ha nem veszem itt
észre? Már tavaly is mondtam, mindig előre szóljon, ha fellép.
A férfi megfogta a kezét, és kicsit megszorította.
– Szólni akartam, Dóra, de valahogy kiment a fejemből. Tudja, a haditengerészet nem nagyon
szíveli színházi tevékenykedésemet, ezért aztán nem is reklámozom túlságosan a bázis területén. De
magának és a férjének egykét héten belül szerzek jegyet. – Az asztalán tornyosuló üzenethalmokra
pillantott. – Ilyen sok? Pedig alig két órára mentem el. Mindig csőstül jön az áldás.
– Kettő közülük az igazán sürgős. – Dóra az órájára nézett. – Egy bizonyos Miss Dawson a Miami
Héráidtól öt percen belül visszahívja, és az a Todd hadnagy is egész délelőtt kereste. Ragaszkodott
hozzá, hogy még ebéd előtt beszélhessen önnel, különben nem képes kellően fölkészülni a délutáni
megbeszélésre. Úgy látszik, egy elég hosszú üzenetet is hagyott a szigorúan titkos telemailen, még
valamikor a délelőtt folyamán. Most éppen dühös rám, mert nem akartam megzavarni önt egyéb
hivatalos teendői közepette, hogy átadjam az üzenetét. Valóban olyan fontos?
Winters alezredes vállat vont, és kinyitotta irodája ajtaját. Vajon mit akarhat Todd? – gondolta. –
Talán meg kellett volna nézzem a telemailt, mielőtt elrohantam a főnökkel beszélni.
– Az összes többi üzenetet számítógépre rögzítette? – kérdezte még, mielőtt becsukta az ajtót. Az
asszony bólintott.
– Jól van, beszélek Miss Dawsonnal, ha hív. Mondja meg Toddnak, hogy negyedóra múlva várom.
– Leült az asztalához, és bekapcsolta a számítógépet. Aktiválta a telemail-alkönyvtárat, és látta,
három új üzenet érkezett, az egyik SZIGORÚAN TITKOS jelzéssel. Winters alezredes azonosította
magát, bezongorázta a titkos kódszót, és olvasni kezdte a Todd hadnagy által hagyott szöveget.
Megcsendült a videofon. Pár másodperccel később Dóra csörgött át, és szólt, hogy Miss Dawson
az. Mielőtt beszélgetni kezdtek volna, Winters alezredes beleegyezett a képkapcsolatba, és felvétel
készítésébe is. Azonnal megismerte Carolt, látta már néhányszor a tévében. A nő elmagyarázta neki,
hogy a Miami Nemzetközi Repülőtér kommunikációs rendszerén át hívja.
– Winters alezredes – kezdte, nem vesztegetve az időt –, eddig meg nem erősített jelentést kaptunk
arról, hogy a haditengerészet valami fontos és titkos dolgot keres a Mexikói-öbölben, Key West és az
Everglades között. A sajtóembereik és egy bizonyos Todd hadnagy egyként tagadták az információt,
és önhöz irányítottak tovább. A forrásunk azt is elmondta, és azóta állítása megerősítést nyert, hogy
nagyszámú kutatóhajó jelent meg az öbölben ma, és önök még legmodernebb fejlesztésű
óceánteleszkópokat is akartak bérelni a Miami Oceanográfiai Intézettől. Van valami hozzáfűznivalója
mindehhez?
– Természetesen, Miss Dawson. – Az alezredes felöltötte legmeggyőzőbb színészmosolyát. Az
admirális reggeli eligazításán már alaposan begyakorolta a választ. – Bámulatos, hogy teljed a
pletyka, különösen ha a haditengerészet gonosz ármánykodásairól szól. – Fölkuncogott. – Minden
tevékenység csupán egy jövő hétre tervezett hadgyakorlat előkészítése. A kutatóhajókon szolgáló
tengerészek egy része annyira elszokott már az ilyesmitől, hogy engedélyt kértek egy kis, hogy úgy
mondjam, bemelegítésre. Ami pedig az MOI teleszkópjait illeti, a hadgyakorlaton kívánjuk
fölhasználni őket, a víz alatti veszedelmek előrejelzésére. – Egyenesen a kamerába nézett. – Hát
ennyi, Miss Dawson. Semmi különleges nem történik.
Carol figyelte az alezredest a repülőtéri monitoron. Valaki másra számított, aki lefegyverzően
mindentudó és magabiztos. Ennek a férfinak a szemében azonban szelídséget látott, olyasfajta
érzékenységet, ami egy hivatásos katonatisztnél fölöttébb szokatlan. Hirtelen ötlete támadt. Egészen
közel lépett a saját kamerájához.
– Winters alezredes – szólt kedvesen –, hadd tegyek fel önnek egy hipotetikus kérdést. Ha a
haditengerészet egy újfajta rakétát tesztel, és az egyik letér a pályájáról, esetleg sűrűn lakott
területeket is veszélyeztetve, nem tartja valószínűnek, hogy nemzetbiztonsági okokra hivatkozva
letagadná az esemény megtörténtét?
A másodperc törtrészére Winters alezredes tekintete megváltozott. Szinte döbbentnek látszott.
Aztán visszanyerte önuralmát.
– Nehéz megválaszolni egy efféle hipotetikus kérdést – mondta hivatalos hangon –, de
elmondhatom, a haditengerészet azt az elvet vallja, hogy a nagyközönséget mindenről értesíteni kell.
Csupán akkor folyamodunk cenzúrához, ha az információk közzététele jelentősen aláaknázná
nemzetbiztonságunkat.
Az interjú gyorsan véget ért. Carol elérte a célját. Az ördögbe! – mondta magában Winters
alezredes, miközben Dóra bejelentette a kint várakozó Todd hadnagyot. – Számítanom kellett volna
erre a kérdésre. De vajon honnan tudta? Valami csellel kiszedte talán Toddból vagy valamelyik
másik tisztből? Esetleg Washingtonban jártéi valakinek a szája?
Winters kinyitotta irodája ajtaját, mire Todd hadnagy viharzott be a helyiségbe. Vele együtt
belépett egy másik hadnagy is, magas, fiatal, széles vállú, bozontos bajszú, aki Ramirez néven lett
bemutatva, mint a Haditengerészeti Hírszerzés tisztje.
– Elolvasta a telemail-üzenetemet? Mit gondol? Úristen, szinte hihetetlen, amit azok az oroszok
csinálnak! Fogalmam sincs, hogy lehetnek ilyen átkozottul okosak.
– Todd már majdnem ordított, és közben izgatott léptekkel rótta az irodát.
Winters a férfi ugráló mozdulatait figyelte. Ez a fiatal hadnagy – gondolta – nagyon szeretne már
előrébb lépni. Minden pórusából árad a türelmetlenség. De mit beszél itt össze az oroszokról? És
miért van vele ez a mexikói izompacsirta?
– Kérem, üljenek le! – mondta, és az asztalával szembeni két székre mutatott. Aztán szigorúan Todd
hadnagyra pillantott. – Kezdje annak a magyarázatával, hogy mit keres itt Ramirez hadnagy! Ismeri a
szabályzatot, épp a múlt héten volt eligazítás. Csak alezredesi és annál magasabb szinten hagyhatja
jóvá bárki a legapróbb információ kiadását.
Todd azonnal védekezésbe vonult.
– Alezredes úr – kezdte –, szerintem itt hatalmas méretű nemzetközi incidensről van szó, ami túl
összetett ahhoz, hogy a Különleges Tervezőegység és a Rendszerszervezés egyedül megbirkózzon
vele. Ma reggel 8.30-kor üzenetet hagytam önnek telemailen, amelyben kértem, sürgősen hívjon föl,
mert jelentős, új fejlemények következtek be a Kettétört Nyíl programban. Mikor még 10.00-kor sem
jelentkezett, annak ellenére, hogy közben többször is megpróbáltam elérni, aggódni kezdtem az
értékes idő elvesztegetése miatt. Fölvettem tehát a kapcsolatot Ramirezzel, és az emberei munkához
láttak.
 Todd fölállt a székéből.
– Uram – kezdte elölről, és hangja egyre izgatottabbá vált –, talán nem fejeztem ki magam elég
világosan a telemail-üzenetben. Bizonyítékunk van rá, hogy valaki utasítást adott a Panthernek az
irányváltoztatásra, rögtön az APRS aktiválódása után. A telemetrikus adatok ellenőrzése közben
észrevettük, a parancsszámláló egy két másodperces időszakra mintha megbolondult volna, nem
sokkal a rakéta pályaeltérése előtt.
– Nyugodjon meg, Todd hadnagy, és üljön vissza! – Winterst nemcsak az idegesítette, hogy Todd
egyszerűen semmibe vette a szabályzat utasításait, hanem az is, hogy nyíltan megvádolta őt, üzeneteire
késlekedett a válaszadással. Az alezredes napja az admirálisnál, a légitámaszpont parancsnokánál
kezdődött. Felvilágosítást kért a Kettétört Nyíl tervről. Winters tehát be se jutott az irodájába egykét
percnél többre, míg vissza nem ért a sajtófőnökségen tartott eligazításáról.
Amikor Todd ismét helyet foglalt, az alezredes nyugodtan folytatta:
– Most pedig, kérem, kíméljen meg a hisztériájától és a személyes következtetéseitől! Csupán a
tényeket akarom hallani, lassan, előítéletek nélkül. A maga néhány pillanattal ezelőtt elhangzott
vádaskodásai nagyon komolyak voltak. Amennyiben kiderül, hogy alaptalanul vont le ilyen súlyos
következtetéseket, alkalmassága a tiszti pályára veszélyben lehet. Na, kezdjen mindent az elején!
A hadnagy szemében harag szikrája villant, de kinyitotta a jegyzetfüzetét. Mikor megszólalt,
monotonul, gondosan hangsúlyozva beszélt, minden érzelem nélkül.
– Pontosan 3.45-kor ma reggel – kezdte – fölébresztett Andrews zászlós, aki egész éjjel a
Canaveralból, valamint a Bimini közelében állomásozó követőhajóról beérkezett távmérési adatokat
tanulmányozta. Azt a feladatot kapta, vizsgálja meg a Panther rakétával történteket, és, ha a hiányos
információk lehetővé teszik, határozza meg, miféle rendellenesség válthatta ki az irányváltoztatást.
Azt gondoltuk, talán így sikerül rábukkannunk a probléma okára.
Andrews zászlós voltaképpen detektívmunkát végzett. Mint ön is jól tudja, az összeköttetés
sávszélessége korlátokat szab az átáramló adatmennyiségnek. A telemetrikus információk tehát
csomagokban érkeznek, ami azt jelenti, hogy a madár irányváltoztatásakor fennálló körülményekre
vonatkozók csak percekkel később, a rendellenesség bekövetkezte után továbbítódtak a földre. A
követőállomások addigra már többször megszakították, majd újra fölvették a kapcsolatot a rakétával.
Andrews zászlós megmutatta, hogy a hézagos adatok között négy különálló eredmény jelentette a
parancsszámláló állását bizonyos időpontokban. Ez a számláló valójában a szoftver része, mely
minden alkalommal eggyel növekvő számot produkál, valahányszor a rakéta újabb utasítást kap.
Először hinni sem akartunk a szemünknek. Azt gondoltuk, talán valaki tévedett, vagy a visszaalakítás
során torzultak a jelek. Reggel 7.00-ra azonban összevetettük a két követőállomás adatsorát, és ez
megerősítette korábbi észrevételünket. Alezredes úr, az APRS aktiválása utáni 1,7 másodperc alatt a
parancsszámláló több mint háromszáz új üzenetet jelzett. Aztán a rakéta eltért a kijelölt útiránytól.
Az alezredes egy kis spirálfüzetbe írogatott, míg Todd beszélt. Csaknem fél percébe telt még a
jegyzetelés befejezése. Akkor fölpillantott Toddra és Ramirezre.
– Azt akarja mondani tehát – szólalt meg gúnnyal terhes hangon –, hogy e z minden, amire a
feltételezését építi a Szovjetunió beavatkozásáról? Ezért riadóztatta nekem a haditengerészet
hírszerzését? Vagy van még valami más is?
Todd zavartnak látszott.
– Szóval maga valószínűbbnek tartja – folytatta Winters alezredes egyre emelkedő hangon –, hogy
az oroszok ismerik vezérlőberendezéseink legújabb kódját, és nem egészen két másodperc alatt
képesek háromszáz parancsot elküldeni, pontosan a megfelelő pillanatban, Florida partjai mellől,
mint hogy valahol a 4.2-es szoftverben van egy hiba, amely felpörgetheti a parancsszámlálót? Úristen,
hadnagy, használja már a fejét! Éjjelente nem lát kísérteteket? 1994-et írunk. A nemzetközi politika
jóformán feszültségmentes. Azt hiszi talán, az oroszok annyira ostobák, hogy kockára teszik a békét
egy kísérleti haditengerészeti rakéta eltérítésével? Még ha valamiképp meghatározott helyre
irányíthatnák is, és később megkaparintva alaposan áttanulmányoznák, miért vállalnának ilyen
képtelen kockázatot minimális haszonért?
A két hadnagy egy szót se szólt az alezredes szónoklata alatt. A vége felé Ramirez egyre
zavartabban kezdett fészkelődni. Todd kisfiús önbizalma is elpárolgott, szórakozottan tördelte a kezét,
és ropogtatta az ujjait. Winters hosszú szünet után folytatta csak mondókáját, határozottan, de a
korábbinál kisebb ingerültséggel.
– Tegnap pontosan megbeszéltük a teendőket, hadnagy. Ma kellett volna beszámolnia. Nézze meg
még egyszer a 4.2-es szoftvert; különösen az összekötő egységnél keresse hiba nyomát, ami esetleg
teszteléskor is fölbukkant már! Talán valami nem stimmelt a parancsszámláló szubrutinnal, és azt az
újabb változatnál sem javították ki. A ma délutáni megbeszélésen kérem a lehetséges okok listáját,
amik a telemetrikus adatokra magyarázatot adhatnak, kivéve az idegen hatalmaktól érkezett utasítások
elméletét. Aztán mutassa meg, hogy képzeli a meghibásodások elemzését és a lista leellenőrzését!
Ramirez fölállt, és indulni készült.
– Jelen körülmények közt, alezredes úr, úgy érzem, itt tartózkodásom kissé, öö, nem helyénvaló.
Néhány emberemet már eligazítottam, és megkezdtük a nyomozást, hogy megállapítsuk, vajon volt-e a
közelmúltban orosz katonai vagy civil mozgolódás a körzetben. Elsődleges fontosságot
tulajdonítottam a feladatnak. E beszélgetés hallatán azonban úgy érzem, legjobb lesz, ha
fölfüggesztem...
– Nem feltétlenül – szakította félbe Winters alezredes.
– Ezen a ponton már bonyolult magyarázatokra kényszerülne. – Végigpillantott a két fészkelődő
hadnagyon.
– Nézzék, nem kenyerem a megtorlás, nem írok jelentést magukról, bár mindketten
meggondolatlanul, szabályellenesen döntöttek. Nem, hadnagy, folytassa csak az információgyűjtést,
még hasznosnak bizonyulhat. De ne verje nagydobra! A felelősség az én vállamon nyugszik.
Ramirez az ajtóhoz lépett. Látszott rajta, mennyire hálás.
– Köszönöm, alezredes úr – mondta őszintén –, egy pillanatra már azt hittem, keresztet vethetek a
csillagjaimra. Mindenesetre okultam az esetből.
Winters tisztelgett a hírszerzőtisztnek, aztán a szintén menni készülő Toddot visszaintette a székébe.
A Renoir-festmény elé sétált, és úgy tűnt, elmerül a tanulmányozásában. Amikor megszólalt, halkan
beszélt, háttal állva a hadnagynak.
– Mondott valamit annak a Miss Dawson nevű riporternek a rakétáról, vagy esetleg ő említett
magának ilyesmit a beszélgetésükkor?
– Nem, uram, semmi ilyesmiről nem esett szó – jelentette ki Todd. – Még akkor is elég ködösen
válaszolt, amikor megkérdeztem, mit hallott.
– Vagy információhoz jutott valahonnan, vagy csak nagyon szerencsés – mondta az alezredes
elgondolkozva, mintha csak magában beszélne. Közelebb lépett a festményhez, és képzeletben már
hallotta is a fiatalabb nővér zongorajátékát. Ezúttal egy Mozart-szonáta hangjai csendültek föl a
fülében. De nem a legmegfelelőbb idő volt ez a zenehallgatásra.
A fiatal hadnagyocska rászolgált egy alapos megleckéztetésre – gondolta, és megfordult.
– Dohányzik? – kérdezte, Todd felé kínálva a cigarettát, miközben egyet a saját szájába rakott. A
fiatalember megrázta a fejét. – Én igen – mondta Winters, és meggyújtotta Pall Malljét. – Még ha ezer
és egy érv szól is ellene. Olyan emberek társaságában azonban rendszerint nem gyújtok rá, akik nem
dohányoznak. Az egész csupán józan megfontolás kérdése.
Winters az ablakhoz sétált, kinézett, és lassan fújta ki a füstöt. Todd zavartan nézte.
– Most éppen – folytatta az alezredes –, különös módon, mégis rágyújtottam. És maga az oka.
Tudja, Todd hadnagy – mondta, színpadiasán megpördülve –, a dohányzás megnyugtat. így jobban
megbirkózom a haragommal.
Egyenesen a férfi elé sétált.
– Mert most épp majd megüt a guta, fiatalember. Ne értsen félre. Legszívesebben példát statuálnék
magával, talán hadbíróság elé is állítanám, amiért nem követte az utasításokat. Maga kifejezetten
arcátlan, túlontúl biztos a következtetéseiben. Veszélyes ember. Ha ne adj' isten az előtt az újságírónő
előtt is eljárt volna a szája, már repülne is kifelé azon az ajtón. De... – azzal Winters az íróasztala
mögé lépett, és eloltotta cigarettáját – ...mindig is úgy véltem, nem szabad senkit egyetlen vétség miatt
keresztre feszíteni.
Az alezredes leült, és hátradőlt a székében.
– Jobb, ha tudja, hadnagy, ezentúl próbaidősnek tekintem. Nem akarok több badarságot hallani
holmi nemzetközi incidensről. Egyszerű eset ez: egy kísérleti rakéta meghibásodott. Maga csak
végezze a munkáját gondosan és alaposan! Ne aggódjon, a jó pontokat is följegyzem. Látom magában
az ambíciót és a tehetséget. De ha még egyszer így elveti a sulykot, személyesen húzom le a vécébe a
személyi aktáját.
Todd érezte, ideje odébbállni. Még mindig mérges volt, leginkább saját magára, de tudta, most nem
szabad kimutatnia. Winters alezredest tehetetlen, vén trottynak tartotta, és gyűlölte, amiért így
kioktatta. Egyelőre azonban nincs más választásom, mint hogy beletörődjek – mondta magában,
miközben elhagyta az alezredes irodáját.
 6
NICK videofonján égett az üzenetjelző, amikor hazaért Amandától, a Gretával való találkozás után.
A táskát a szigonnyal visszarakta a szekrénybe, és bekapcsolta az üzenetrögzítőt. Julianne jelent meg a
kis, hét és fél centis monitoron. Nick magában elmosolyodott. A lány a legapróbb üzeneteit is mindig
képpel hagyta meg.
– Sajnos rossz hírem van, Nick, a holnapi és vasárnapi tampai járatodat visszamondták. Állítólag
az időjárásjelentés vihart jósolt. Azért nincs veszve minden, a foglaló a tiéd marad. – Pár
másodpercnyi szünetet tartott. – Mellesleg Linda, Corinne meg én este elmegyünk Kétbalkezes Joe-
hoz, meghallgatni Angie Leatherwoodot. Beugorhatnál te is. Meghívlak egy italra.
A francba! – mondta magában Nick. – Kellett volna az a pénz. Troynak is. Gondolt egyet, és
beütötte Troy hívószámát a videotelefon billentyűzetén, aztán várta, hogy a másik fölvegye a kagylót,
és bekapcsolja a kamerát.
– Á, helló, professzor! Mit művelsz te egy ilyen gyönyörű napon a trópusokon? – Troy humoránál
volt, mint mindig. Nick sosem értette, hogy lehet valaki egyfolytában jókedvű.
– Van egy rossz hírem meg egy rossz hírem, haver – felelte. – Először is, Amanda Winchester
szerint a szigonyunk modem technika műve, tehát semmiképp sem származhat valami rég elsüllyedt
kincsből. Én a magam részéről még nem vagyok teljesen meggyőzve. A szénánk azonban nem áll jól.
Másodszor ugyanis, és ez rövidtávon alighanem fontosabb, a mai bérlőnk lemondta a fuvart. Semmi
munkánk hétvégére.
– Jaj – mondta Troy, és arca fintorba rándult. – Hát ez tényleg nagy gond. – Egy pillanatra úgy tűnt,
nem jut eszébe semmi, amit mondhatna. Aztán mégis visszatért a jó öreg Troy, vidám mosollyal: –
Hé, professzor, van egy ötletem. Mivel ezen a délutánon egyikünknek sincs semmi dolga, miért nem
jössz át a Jefferson Szanatóriumba? Elrágcsálunk pár zacskó krumplit, és ledöntünk egy-két pofa sört.
Különben is mutatni akarok valamit. – A szeme csillogott.
Bármilyen más körülmények között Nick elutasította volna Troy ajánlatát, és a délutánt a Bovaryné
olvasásával tölti. Reggel azonban már úgyis elege lett az érzelmekből, és tudta, most jót tenne neki
egy kis vidámság. Elmosolyodott Troy vicces fickó. Az ő és sörösüveg társaságában eltöltött délután
lehetősége csábítóan hangzott. Különben is, Troy már négy hónapja dolgozik neki, de
szabadidejükben még egyszer sem ültek le beszélgetni. A hajón persze rengeteg időt töltöttek együtt,
Nick azonban még sosem járt a másik lakásán.
– Jól van – hallotta saját hangját –, megyek. Viszek kaját, de sört te szerezz! Húsz-harminc perc
múlva ott leszek.
Mikor Nick leállította a kocsiját Key West egy régebbi kerületének egyik kétszintes, favázas háza
előtt, Troy is épp akkor érkezett. Nyilván valamelyik közeli boltba sétált el, mert hatalmas, barna
papírzacskót cipelt, benne háromszor hat doboz sör.
– Ez ki kell tartson estig – kacsintott Nickre, azzal bevezette a járdán a bejárati ajtóhoz. Egy cédula
volt ráragasztva: PROF – EGY PERC ÉS JÖVÖK – TROY. A férfi levette a papírdarabot, és
fölnyúlt egy keskeny párkányra az ajtó fölött a kulcsért.
Nick sose töprengett el rajta, milyen lehet Troy lakása. Olyannak azonban biztos nem képzelte
volna a nappalit, mint ami beléptekor fogadta. A szobában példás rend uralkodott, és berendezését
leginkább nagyanyós stílusúnak nevezhette. A régi díványok és fotelek tarkabarka együttese, amit
Troy a szomszédos házak lomtalanításakor gyűjtött össze (mellesleg nem volt köztük két egyforma, de
ez őt csöppet sem zavarta – a bútorokat csupán használati tárgyként kezelte, nem dekorációként),
négyszög alakba rendeződött egy hosszú, fa dohányzóasztal körül. Ennek lapján elektronikai és
videomagazinok hevertek kusza halomban. A szobát egy hipermodern hifitorony uralta, melynek négy
magas hangfalát gondosan úgy rendezték el, hogy fókuszuk a szoba közepére essen. Amint beléptek,
Troy odament a CD-lejátszóhoz, és bekapcsolta. Zongorával és gitárral kísért, csodálatosan gazdag,
fekete női hang töltötte be a helyiséget.
– Ez Angie új lemeze – mondta Troy, Nick kezébe nyomva egy kinyitott sörösdobozt. Már a
konyhában is járt, a hűtőnél, míg főnöke a szobában nézelődött. – Az ügynöke biztosra veszi, hogy
aranylemez lesz. A Love Lettersnél se sokon múlt, de azon is keresett vagy negyedmilliót. És akkor
még nem is számoltam a koncertturné bevételeit.
– Ha jól emlékszem, azt mondtad, ismerted őt – szólt Nick, nagyot húzva a söréből. Átsétált a
szobán, a hifitorony mellé, ahol egy dobozban szép rendben ott sorakozott hatvan-hetven lemez.
Legfölül, egy szétnyitott tokban a borítón egy gyönyörű, fekete nő képe látszott, puha ellenfényben.
Hosszú, sötét koktélruhát viselt. Memories of Enchanting Nights, 'varázslatos éjszakák emlékei', ez
volt a lemez címe.
– Kell még valamit tudnom Miss Leatherwoodról? – kérdezte Nick Troyra pillantva. – Ha kíváncsi
vagy a véleményemre, fantasztikus egy nő lehet.
Troy odasétált mellé. A nyolcadik számra állította a lejátszót.
– Már azt hittem, sosem kérdezed meg – mondta széles vigyorral. – Ez a dal mindent elmond neked.
– Nick leült az egyik furcsa formájú fotelbe, és hallgatni kezdte a halk balladát, a háttérben puhán
lüktető ritmusszekcióval. A címe „Let Me Take Care of You, Baby” volt. Egy ügyes szeretőről szólt,
aki az énekesnőt sokszor megnevettette. Összeillettek, nagyon jó barátok voltak. A férfi azonban nem
tudta rászánni magát egy komolyabb kapcsolatra. Az utolsó versszakban aztán az asszony azt énekli
neki, nyelje le büszkeségét, és engedje, hogy ő segítsen meghozni a döntést.
Nick Troyra pillantott, és a szemét forgatva megcsóválta a fejét.
– Jefferson – szólt elképesztő figura vagy. Sose tudom, mikor mondasz igazat, és mikor lapátolod
rám két kézzel a hazugságaidat.
Troy elnevette magát, és fölkelt a díványról.
– De professzor – tiltakozott –, hisz épp ettől olyan érdekes a dolog. – Elvette Nicktől a kiürült
sörösdobozt. – Nehéz elhinned, ugye? – mondta még mindig mosolyogva, szemével a másikat
fürkészve. – A te vicces, fekete hajóslegényednek meglepő dimenzióit ismerheted meg.
Troy megfordult, és kisietett a konyhába. Nick hallotta, amint újabb sörösdobozokat pattint föl, és a
burgonyaszirmot egy tálba önti.
– Nos? – kiáltotta. – Várok. Mi az ábra?
– Angie meg én öt éven át találkozgattunk – hallatszott Troy hangja a konyhából. – Az első randink
idején csak tizenkilenc éves volt, és teljesen naivan szemlélte az életet. Egy este eljöttünk ide, nem
sokkal azután, hogy beköltöztem, és egy Whitney Houston-lemezt hallgattunk, Angie pedig énekelni
kezdett.
Troy visszatért a nappaliba. A burgonyaszirommal teli tálat a fa dohányzóasztalra rakta, és leült a
Nickhez legközelebbi fotelbe.
– A többi már történelem, ahogy azt Hollywoodban mondják. – Meglengette a karját. – Bemutattam
egy környékbeli éjszakai klub tulajdonosának. Egy éven belül megvolt a lemezszerződés, nekem pedig
új gond szakadt a nyakamba. Egy nő. Én azonban nem tarthattam a lépést vele. – Troy tőle idegen
némaságba burkolózott pár másodpercig. – Szar ügy, ha a büszkeséged az egyetlen nő ellen fordul,
akit életedben igazán szerettél.
Nick meglepődve érezte, mennyire szíven üti Troy története. Előrehajolt a fotelben, és kezét
könnyedén, megértőén barátja vállára ejtette. Troy gyorsan témát váltott.
– És veled mi a helyzet, professzor? Hány megtört szív lóg a szekrényedben? Láttam, hogy méreget
Julianne és Corinne, sőt, még Greta is. Miért nem házasodtál meg soha?
Nick nevetett, és belekortyolt a sörébe.
– Krisztusom, úgy látszik, ma ilyen az én szerencsém. Tudod te, Jefferson, hogy legalább a második
vagy a mai napon, aki a szexuális életem iránt érdeklődik? És az első egy hetvenéves öreglány volt.
Nick megint kortyolt egyet.
– Ha már szóba került Greta – folytatta –, reggel vele is összefutottam, de korántsem véletlenül.
Várt rám, míg én Amandával beszéltem. Tudta, hogy találtunk valamit tegnap, és fölajánlotta, legyünk
üzlettársak. Tudsz te erről valamit?
– Hát persze – felelte Troy könnyedén. – Homer biztos rávette, hogy kémkedjen utánunk. Mikor
tegnap este végeztem a hajónkkal, megpróbált belőlem is kipumpolni egy kis információt. Látta, mikor
elmész azzal a táskával, és vagy kikövetkeztette, vagy már tudta is, hogy találtunk valamit. Én persze
nem mondtam neki semmit, de nem is tagadtam. Ne feledd, Ellen látott Carolt meg engem, meg a
látványos berendezéseinket a kikötőparancsnokságon.
– Igen, tudom – mondta Nick –, és nem is akartam én ezt mindörökre eltitkolni. Csak azt remélem,
megtaláljuk a kincs többi részét, ha létezik, mielőtt az a két minden lében kanál követni kezdene
minket.
Csöndben üldögéltek tovább, a sörüket iszogatva.
– Csak sikerült kibújnod a válasz alól – szólalt meg végül Troy gonosz vigyorral. – A nőkről
beszéltünk épp. Hogyhogy egy ilyen magadfajta jóképű, művelt, látszólag nem buzi fickónak nincs
állandó barátnője?
Nick gondolkodott egy pillanatig. Troy barátságos, jámbor arcát vizslatta, és végül úgy döntött,
fejest ugrik a mély vízbe.
– Nem tudom biztosan – mondta komolyan –, de valószínűleg én hajtom el őket. Mindig találok
bennük hibát, így aztán mentségem is van rá. – Újabb ötlet cikázott át az agyán. – Talán egyenlíteni
akarok. Te említettél itt összetört szíveket? Hát a legnagyobb abban a szekrényben az enyém.
Kölyökkoromban apró darabokra cincálta egy nő, aki, meglehet, már nem is emlékszik rám.
Troy fölkelt a fotelből, és a CD-játszóhoz sétált, kicserélni a lemezt.
– Micsoda pár – szólt vidáman –, mindketten a női természet végtelen komplexitásával birkózunk.
Bár maradnának mindörökre ilyen bolondosak, rejtélyesek és csodálatosak! Apropó, professzor –
Troy arcára visszatért a megszokott vigyor –, azért hoztam szóba a témát, hogy figyelmeztesselek. Ha
nem tévedek, az az újságíró hölgyike kivetette rád a hálóját. Szereti a kihívásokat, te pedig eddig csak
visszautasítással szolgáltál, semmi mással. Hogy mást ne mondjak.
Nick a benne fölhalmozódott energia kitörésével pattant föl a fotelből.
– Megyek, hozok még egy sört, öregem. A legutóbbi pillanatig azt hittem, a lelkembe látsz, és
megértesz engem. Most azonban mintha egy ostoba néger fickóval beszélnék, aki azt hiszi, a seggfej
valami becézés. – A konyhába menet rövid időre elhallgatott, és fölkapott pár burgonyaszirmot.
– Mellesleg – ordította Troynak két harsogó harapás között –, a telefonban azt mondtad, mutatni
akarsz valamit. Az Angie Leatherwood-albumra gondoltál, vagy van még valami más is?
Troy az előszobában várta, mikor visszatért egy újabb doboz sörrel.
– Igen – mondta komoly arccal –, van más. Először azonban el akartam beszélgetni veled egy
kicsit, hogy lássam... hát, nem is tudom biztosan, mit akartam látni, talán egyszerűen csak szerettem
volna összeszedni az önbizalmamat.
– Miről beszélsz? – kérdezte Nick kissé zavartan.
 – Erről, ni – felelte Troy, megkopogtatva egy bezárt ajtót az előszoba szemközti végében. – A
kicsinyem. Már vagy két éve dolgozom rajta, többnyire egy szál magam, bár Angie művészlelkű
öccse, Lanny, besegített néha. És most, szeretném, ha kipróbálnád. – Elmosolyodott. – Te leszel az
alfa teszter.
– Hogy mi?... Lemaradtam. Mi az az alfa teszter? – Nick a homlokát ráncolva próbálta megérteni
barátja szavait. Az üres gyomorra lehajtott két sör máris kisebb, nem várt kábulatot okozott nála.
– A találmányom – mondta lassan Troy, minden egyes szó után szünetet tartva – egy komputerjáték.
Csaknem két éve dolgozom már rajta. És te leszel az első laikus, aki kipróbálja.
Nick akkorát fintorgott, mintha egy különlegesen keserű grépfrútba harapott volna.
– Moi? – kiáltotta. – Azt akarod, hogy valami komputerjátékkal játsszak? Hogy én, aki még
színjózanon sem vagyok képes rendesen koordinálni a szemem és a kezem, leüljek, és idegenekre
lődözzek, bombákat dobáljak vagy golyókat gurigassak olyan iramban, amit csupán egy mai kamasz
tud igazán élvezni? Jefferson, neked elment az eszed. Nick Williams vagyok, az a fickó, akit
professzornak hívsz, aki leül, és elolvas egy könyvet, ha szórakozásra vágyik.
– Jó, nagyon jó – felelte Troy, szívből kacagva Nick kifakadásán. – Te vagy a legtökéletesebb alfa
teszter. Az én játékom nem kifejezetten a reflexekre épül, noha van benne egy-két rész, ahol felgyorsul
az iram. Ez egy kalandjáték. Kicsit olyan, mint egy regény, kivéve, hogy kimenetelét a játékos
befolyásolja. Széles közönséget célzok meg vele, és egy rakás technikai újdonságot építettem bele.
Nagyon szeretném látni, hogy fogadod.
Nick vállvonogatását beleegyezésnek vette, és kinyitotta az ajtót, melynek elméletileg egy tágas
hálószobába kellett volna vezetnie. Ehelyett Nick pillantását a legkülönfélébb elektronikus
berendezések minden zegzugot betöltő kavalkádja fogadta. Először úgy érezte, a helyiségben teljes
zűrzavar uralkodik. Amint azonban kirázta fejéből a kábaságot, és pislogott párat, észrevette a
rendszert a mérőműszerek, monitorok, kábelek, számítógépek és különböző szétszórt alkatrészek
rengetegében. A szoba egyik végében egy szék állt, úgy háromméternyire egy hatalmas képernyőtől. A
kettő között alacsony pult húzódott, rajta mindenféle billentyűzetek. Troy intett Nicknek, hogy üljön le.
– A játék neve Űrkaland – szólt izgatottan –, és azonnal elkezdődik, amint betöltőm a diszkeket, és
te készen állsz a billentyűzetnél. De van néhány dolog, amit még elmondanék kezdés előtt. – Letérdelt
Nick mellé, és a billentyűzetre bökött. – Három nagyon fontos gomb van, amit ne felejts el játék
közben. Először is, az X állítja meg az órát. Az indulás pillanatától kezdve a számlálón peregnek a
másodpercek. Az idő múlásával pedig létfontosságú pontokat vesztesz. Ezen az egy módon állíthatod
csak le az órát büntetés nélkül. Ha lenyomod az X-billentyűt, gondolkozhatsz egy kicsit.
Még ennél is fontosabb az S. Ez teszi lehetővé, hogy kijelentkezz, azaz a te szavaiddal, elmentsd az
állást. Egyelőre nem érted, amit mondok, mert életedben nem játszottál még bonyolultabb
számítógépes játékot, de higgy nekem, a mentés nagyon fontos. Ha lenyomod az S-billentyűt, az állás
valamennyi paramétere bekerül egy egyedi felismerőrendszerrel rendelkező, speciális adatbázisba.
így a jövőben bármikor lehívhatod az adott játszmát, és onnan folytathatod, ahol a mentés előtt
abbahagytad. Ezen akár az életed múlhat. Ha egy kockázatosabb útvonalat választasz, és a figurád
földobja a talpát, a mentésnek köszönhetően nem kell mindent elölről kezdened.
Nick csak bámult. Sosem látta még Troyt ilyennek. Az igaz, meglepte már párszor társának
szaktudása, amivel a hajón bármilyen elromlott elektronikus berendezést egykettőre megjavított, de
legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy itthon is ugyanazzal foglalkozik, csupán kreatívabb
módon. Most ez az egyszerű, mosolygós, fekete fiú beültette egy székbe egy óriási képernyő előtt, és
olyan türelemmel magyarázott neki, mint egy kisgyereknek. Nick egyre izgatottabban várta, mi
következik.
 – Végül – mondta Troy, kérdőn pillantva Nickre, vajon követi-e még – itt a H-billentyű, ha
segítséget kérsz. Ha kifogytál az ötletekből, és nem tudod, mit csinálj, nyomd meg a H-t. A játék akkor
ad pár tippet, hogy juthatsz tovább. De egyvalamire figyelmeztetnélek kell. A segítségkérés ideje alatt
az óra nem áll meg. Vannak olyan helyek is a játékban, például a csaták, ahol a H-billentyű
megnyomása végzetes következményekkel jár, mert akkor automatikusan beszünteted a védekezést. A
H akkor a leghasznosabb, ha egy veszélytelen környezetben épp valami stratégián töröd a fejed.
Még mindig mellette guggolva Troy átadott Nicknek egy kis spirálfüzetet, és egy intéssel arra
biztatta, nyissa ki. Az első oldalon ez állt: „Parancsszótár”. Minden új oldal egy önálló címszót
tartalmazott, olvasható kézírással, és leírta, az adott gomb megnyomása adott helyzetekben milyen
következményekkel járhat.
– Itt a többi parancs, összesen ötven – mondta Troy.
– De nem kell megjegyezned őket. Majd segítek. Ha már egy ideje játszol, magad is rájössz, mi
mire való. A legtöbb fontos parancs egyetlen billentyű lenyomásával kiadható, van azonban,
amelyikhez kettő kell.
Nick átlapozta a jegyzetfüzetet. Megjegyezte, hogy az L annyit tesz, „körülnézni”. Annak
meghatározásához azonban, hogy mivel nézzen körül, már egy újabb billentyű kell. Ha például az L-et
1 követi, az a szemet jelenti. Az L8 pedig ultraibolya-spektrométert, bármi legyen is az. Nick máris
föladta. Barátjára pillantott, aki épp az utolsó ellenőrzéseket végezte valami berendezésen.
Troy visszajött a székhez, és lenézett Nickre.
– Nos – mondta –, azt hiszem, készen állsz. Van kérdésed?
– Csak egy, uram és vezérlő csillagom – felelte Nick gúnyos szelídséggel. – Kaphatnék még egy
sört, mielőtt kockára teszem férfiúi erényeimet a te bolond világodban?

Nick persze még korántsem állt készen a játékra. Mikor Troy betöltötte a három diszket, további
tennivalók szükségeltettek, mielőtt a program elindult volna. Nick beütötte nevét, faji hovatartozását,
korát és nemét, válaszul az óriási képernyőn megjelenő kérdésekre. Aztán fejét kíváncsian
félrebillentve Troyra nézett, arcán fura kifejezéssel.
– Most még ne kérdezz tőlem semmit – mondta a barátja. – Nemsokára minden megvilágosodik
előtted.
A képernyőt egy gyönyörű, gyűrűs bolygó töltötte be; olyan volt, mintha egy a bíborokba szerelmes
művész festette volna le a Szaturnuszt. Az égitest az egyik sarkvidék felől látszott. Gyűrűi leginkább
egy célbadobós tábla köreire emlékeztettek. Közöttük időről időre fények villantak föl, jelezve, hogy
a fény forrásául szolgáló csillag nem lehet messze. Gyönyörű kép volt. Az egyszerű, nyomtatott
nagybetűs cím – ŰRKALAND, Troy Jefferson programja – a bolygóra vetítve tűnt fel három-négy
másodpercre, és közben halk klasszikus zene hangjai töltötték be a szobát. Nick alig bírta legyűrni
kuncogását, amikor Troy komolyan, öntudatosan beszélni kezdett az egyik hangszóróból.
A hangfelvétel ismertette a játék kezdeti fölállását. A kalandkereső egy űrállomáson tartózkodik,
mely poláris pályán kering a Gunna körül. Ez a bolygó egy idegen naprendszer tagja, a központi
égitest egy G-típusú csillag, melyet az emberek Tau Cetinek hívnak. Alig tíz fényévnyire járunk a
Földtől.
– A Tau Ceti rendszerében nyolc elsődleges objektum kering – folytatta Troy hangja hat bolygó és
két hold.
Térképeket az állomás biztonsági főnökénél lehet beszerezni, bár egyes régiók nincsenek még
teljesen földerítve. Kalandod kezdetén a kabinodban alszol, az űrállomás fedélzetén. Személyi
vevődön megszólal a riasztó...
A hang elúszott, helyét a riasztó pittyegése foglalta el. Az óriási ernyőn a kép egy űrkabin belsejét
mutatta, melyet minden valószínűség szerint valamelyik sikeres fantasztikus filmből loptak. A jobb
felső sarokban egy digitális óra látszott, mely nagyjából négy másodpercenként ugrott előre egy
egységnyit. Nick elveszetten pillantott Troyra. Az azt javasolta, üsse le az L-et. Pár másodperc alatt
megtanulta, hogy az iránygombokat használva a kabin bizonyos részeit közelebbről is megnézheti.
Valahányszor ezek közül leütött egyet, a kép is megváltozott, alkalmazkodva az új nézőponthoz. Nick
észrevette, hogy kis tévékészülékének képernyőjén zavaros fényfolt jelenik meg, és Troy utasításait
követve addig közeledett felé, míg ki nem tisztult.
Az immár éles képen egy fiatal nő látszott, hosszú, díszes, élénkvörös színű ruhában, mely csaknem
a földig ért. Szinte anakronisztikusnak ható kis szobában állt, amelynek egész berendezése mindössze
egy keskeny ágy, egy kis asztal és egy egyenes támlájú szék volt. Az asztal mögött, a mennyezet
közelében nyíló egyetlen ablakon át nem sok fény szűrődött be a helyiségbe. Vastag, függőleges
rácsok osztották többfelé az üveget.
A kamera ráközelített az arcra. Nick előrehajolt a székében.
– De... de hisz ez Julianne – szólalt meg döbbenten, épp mikor a nő is beszélni kezdett.
– Nick Williams kapitány – mondta, a férfi legnagyobb meglepetésére –, sosem találkoztunk még,
de bátorságának és igazságszeretetének híre páratlan az egész Föderációban. Heather vagyok, Othen
hercegnője. A Toom alkirályának beiktatása alkalmából rendezett nagy bálon a willenek fogságába
estem, akik aztán az erődítményükbe hurcoltak magukkal, az Accutar bolygóra. Atyámnak, Merson
királynak azt üzenték, hogy csak akkor engednek szabadon, ha átengedi nekik az Endelva körzet
ércekben gazdag aszteroidáit.
– Ezt nem szabad megtennie – folytatta a hercegnő komoran, miközben a kamera tovább közelített
az arcára –, különben megfosztja népünket a hannától, halhatatlanságunk forrásától. Atyám máris ezen
emészti magát, kiutat keres reménytelen helyzetéből. Húgom, Samantha elmenekült az Othenről
legjobban kiképzett katonáink kis csapatával és nagy mennyiségű hannával. Abban sajnos nem vagyok
biztos, engem akar-e kiszabadítani, vagy csupán atyám ellen készül lázadásra, amennyiben ő az
Endelva-aszteroidák föláldozása mellett dönt. Samantha világ életében kiszámíthatatlan volt. Tegnap
a willenek ultimátumot juttattak el atyámhoz. Egy hónapon belül döntenie kell, különben lefejeznek.
Williams kapitány, kérem, segítsen! Nem akarok meghalni. Ha eljön értem, és megment, ígérem, hogy
megosztom önnel az otheni trónt, és a halhatatlanság titkát. Örökké élhetünk, mint király és királyné.
Az adás hirtelen véget ért, a kép eltűnt. Az ernyőn ismét Nick kabinja látszott, az űrállomás
fedélzetén. A férfi kis híján tapsolni kezdett, de visszafogta magát, és mozdulatlanul ült. Troy
valahogy nagyon is hihető Heather hercegnőt fabrikált Julianne-ből. De hogy került be a nevem a
szövegbe? – csodálkozott. Számtalan kérdést szeretett volna föltenni, de a hatalmas képernyőn
figyelmeztető jelzés villant föl emlékeztetőül, hogy bár ő nem tesz semmit, az idő halad. Nick
megkereste az X-billentyűt, és lenyomta, mire a digitális óra leállt. Troy felé fordult.
– Na és most mit csináljak?
Troy alkalmankénti segítségével Nick fölszerelkezett az utazásra, megkereste az űrkikötőbe vezető
utat, és bemászott egy apró komphajóba. Barátja erősködött ugyan, hogy esélye a túlélésre igen
csekély a nyílt űrben, ha nem tanulmányozza tovább az állomás szolgáltatásait, ő mégis gyorsan
fölszállt.
Remekül szórakozott. A billentyűzeten leadott parancsokkal szabályozta sebességét és útirányát. A
képernyőn látottak mindig pontosan követték utasításait, megteremtve az űrutazás tökéletes illúzióját.
Sok más járművet is látott a monitoron, miközben célja, a Gunna bolygó felé manőverezett, de egyik
sem közelítette meg az ő kompját. Aztán, alig valamivel kívül az égitest fennhatóságának határain, egy
hegyes orrú gép gyorsan meglódult felé, és minden figyelmeztetés nélkül kilőtt rá egy halom rakétát.
Nick nem menekülhetett. A képernyőt betöltötte a robbanások tüze, a komp darabokra szakadt. Aztán
minden elsötétült, csak egy egyszerű felirat világított tovább fehéren, a monitor közepén: JÁTÉK
VÉGE.
– Jöhet egy újabb sör? – kérdezte Nick, meglepetten észlelve, hogy a figura halála csalódottsággal
tölti el.
– Azonnal, kapitány – felelte Troy.
Együtt sétáltak át a konyhába. Troy kinyitotta a hűtőszekrényt, és kivett még két sört. Az egyiket
Nicknek adta. A professzor még mindig a játék végkimenetelén töprengett.
– Ha jól emlékszem, négy részleget jelöltek meg az űrállomás térképén – szólalt meg hangosan. –
Én pedig csak kettőbe mentem el. Elmondanád nekem, mi van a másik kettőben?
– Az étkezdét hagytad ki, és a könyvtárat – válaszolta Troy, megörülve Nick érdeklődésének. – Az
étkezde nem túl fontos – tette hozzá nevetve bár eddig nem úgy ismertelek, hogy csak úgy evés nélkül
nekivágsz egy útnak. A könyvtár azonban...
– Ne is mondd – szólt közbe Nick. – Kitalálom. A könyvtárban mindent megtudhattam volna a
willenekről meg az otheniakról, vagy hogy az ördögbe hívják őket; arról, ki él örökké, és mit is jelent
pontosan az, hogy Toom alkirálya.
– Megcsóválta a fejét. – Lám-lám, Troy. Meg kell mondjam, le vagyok nyűgözve. Fogalmam sincs,
hogy képes valaki egy ilyet megcsinálni. És attól tartok, a javát még nem is láttam.
– Ezek szerint kész vagy folytatni, professzor? – kérdezte Troy, a dicséretet széles vigyorral
fogadva. – Előbb azonban egy jó tanács. Ha a könyvtárban vagy, tanulmányozd át az Űrjárművek
Enciklopédiáját, hogy legközelebb már fölismerd az ellenséges hajókat! Máskülönben sosem jutsz el
a játék érdekesebb részéig.

A délután gyorsan eltelt. Nick úgy találta, remek módja a pihenésnek elmenekülni a Troy alkotta
képzeletbeli világba. Pontosan erre volt szüksége Monique reggel kísértő emléke után. Troy látta,
hogy Nick élvezi a játékot, és ez mámorosán boldoggá tette. Büszkeség töltötte el, és hite, miszerint az
Űrkaland elrepíti a siker világába, újjászületett.
Nick elvérzett még párszor, hiába keresve Heather hercegnőt. Egyszer leszállt egy Thenia nevű,
feltérképezetlen bolygón, mire megjelent egy fekete bőrű, gyíkfejű férfi, és fölszólította, menjen el, ha
nem akarja kísérteni a sorsot. Nick semmibe vette a figyelmeztetést, és egy terepjáróval elhagyta a
kompot. Hajszál híján megúszott egy vulkánkitörést, de aztán foglyul ejtette és fölfalta valami nyúlós
penészfolt, ami a leszállóhelytől nem messze tört föl a földből.
Újabb reinkarnáció után Nick összefutott Samanthával, Heather hercegnő húgával, akit alig néhány
jelenetében Julianne testes barátnője, Corinne játszott. Troy nem kis munkával elérte, hogy Susie Q-
ra, a kilencvenes évek elejének híres pornókirálynőjére hasonlítson, sőt, a beállítások nagy részét a
műfaj klasszikusából, A gyönyör kínjaiból vette. A régi és az új anyag ügyes keverése azt az illúziót
keltette, mintha az ember egyenesen belecsöppent volna a Susie Q-filmbe, ahol bármely pillanatban
megnyílhat előtte a gyönyörök kertje.
Samantha, azaz Susie Q, azaz Corinne elcsábította Nicket, aztán leszúrta egy kis tőrrel, miközben ő
meztelenül és várakozóan hevert az ágyon. Ezen a ponton a két férfi megkezdte az utolsó hatos csomag
sör elfogyasztását, s a pornográf jelenetek és az alkohol kombinációja egyre cifrább szavakkal
tűzdelte tele beszédjüket.
 – A francba! – kiáltotta Nick, könyörögve Troynak, ismételje meg azt a jelenetet, amelyben a
meztelen Samantha Susie Q rámászik, és épp bekapni készül meredező péniszét. – Soha az életben
nem láttam, sőt, nem is hallottam olyan komputerjátékról, ahol az embert kis híján leszopják. Öregem,
te meghibbantál. Zseni vagy persze, ezzel egyetértek, de egy kibaszott hibbant zseni. Mi az úristen vett
rá, hogy szexjeleneteket rakj a játékodba?
– Ugyan már, haver – nevetett Troy, karját Nick vállára téve, miközben áttámolyogtak a nappaliba
–, az üzlet az üzlet. És itt, az Entertainment Software-ben – azzal fölkapott egy magazint az asztalról –
azt írják, a komputerjátékok vásárlóinak hetvenkét százaléka, kibaszott hetvenkét százaléka barátom,
tizenhat és huszonnégy év közötti hímnemű egyed. És tudod, mit szeret az a korosztály még, a játékok
és a tudományos fantasztikum mellett? Természetesen a szexet. Hát nem látod magad előtt azt a
gátlásos, tizenéves srácot, aki bezárkózik a szobájába ezzel a játékkal, és onanizál egy jót? – Troy egy
ordítással lezökkent az egyik fotelbe, és verni kezdte a mellét.
– Te megbolondultál, Jefferson – mondta Nick, a barátját figyelve. – Nem tudom, ezek után is
egyedül merek-e maradni veled a hajón. Semmi kétség, bediliztél. Próbáld csak meg magad elé
képzelni a kritikákat! Az Űrkalandban találkozhatsz Susie Q-val, a pornó királynőjével egy föld alatti
kastélyban, a Vitt nevű aszteroidán. Erről jut eszembe, honnan az ördögből szerezted ezt a rengeteg
filmjelenetet?
– Sok-sok kutatással és kemény munkával, professzor – válaszolta Troy, immár kissé
lecsillapodva. – Lanny és három barátja legalább ezerórányi filmet megnézett, míg a pontosan
megfelelő klipeket kereste nekem. És persze az egész nem jöhetett volna létre az újabb adattárolási
módszerek nélkül. Remek digitális verzióban rögzíthetnénk az Egyesült Államokban készült
valamennyi filmet, és ennél a háznál nagyobb raktár nem is kellene nekik. Én is egyszerűen csak
kihasználtam az adatbázis kapacitását.
Nick összeroppantotta markában a sörösdobozt.
– Csodálatos. Tényleg. De nem ismerem a szexpiacot. És miért kell a játék elején megadni a faji
hovatartozást? Nem gondolod, hogy ez pár embert vissza fog riasztani? Sose láttam még olyan játékot,
ami faji adatokat is fölhasznált volna.
Troynak még részegen is sikerült egy pillanatra elkomolyodnia, sőt, elkomorodnia.
– Nézd, öregem – mondta határozottan –, a nem és a faj életünk részét képezi. Talán igaz, hogy az
emberek a szórakozás kedvéért játsszák a komputerjátékokat, és nem szívesen szembesülnek bennük
bizonyos témákkal, de az eredetiségemet azért el kell ismerd. A faji hovatartozás mindennapos ügy,
és nekem úgy tűnik, ha tudomást sem veszünk róla, azzal csak rontunk a helyzeten.
Aztán fölvidult.
– Hé, professzor, az a gyíkember a Thenián ugye fekete volt? Te oda se bagóztál a
figyelmeztetésére. De mi lett volna, ha fehér? Akkor megfordulsz, és visszahordod az irhádat a
kompba? Amikor egy feketebőrű játszik, a Thenián fehér gyíkember várja. Ez így lett megírva,
öregem. A forgatókönyvben huszonvalahány változó múlik a faji hovatartozáson.
Nick arckifejezésén hitetlenség tükröződött.
– Tényleg – erősködött Troy, azzal fölállt, és visszaindult a játszószobába. – Megmutatom. Nézd
meg, hogy kezdődik a játék, ha fekete vagy!
Nick követte Troyt. Kíváncsian várta a fejleményeket. Troy bekapcsolta a gépet, Nick pedig
bezongorázta az adatait, csupán a faji hovatartozáshoz azt írta, fekete. Ezúttal, mikor a képbe beúszott
a kabinjában álló tévémonitor, Heather hercegnő is fekete volt! Semmi kétség, Troy modellként Angie
Leatherwoodot használta.
– Az ördögbe! – szólalt meg Nick, a sugárzó Troyra pillantva. – Eszes egy fickó maga, Mr.
Jefferson. – Fütyörészve sétált ki a szobából, ismét a fejét csóválva. Troy kikapcsolta a gépet, és
utána sietett.
– Jól van – kezdte Nick, mikor visszaértek a nappaliba, és leültek a díványra –, még egyetlen
utolsó kérdés, aztán felejtsük el mára a játékodat. Hogy juttattad be a programba a nevemet? Annál
tényleg eldobtam magam.
– Eredetileg ez Lanny ötlete volt, egy filmből vette, ami egy logopédusról szólt. Az összes
mellékszereplővel egy napon keresztül ismételtette az ábécé magán– és mássalhangzóit. A hangokat
aztán egy úgynevezett audioanalitikus folyamatosító technikával fűztük össze. – Troy fölnevetett.
Láthatóan jólestek neki a dicséretek. – Persze ennek is megvannak a maga hátrányai. A
fordítóprogram csupán egyszerűbb angol szavakat tud elolvasni. Ezzel lehet az egyetlen probléma, ha
be akarunk törni a nemzetközi piacra. Nick fölállt.
– Hát, kifogytam a dicséretekből. Mellesleg, létezik belőled több példány is? Fivér, nővér,
ilyesmi? Mert akkor még időben figyelmeztetni kéne a világot.
– Pillanatnyilag csak én – felelte Troy, és a távolba révedt. – Volt egy bátyám, Jamie, nálam hat
évvel idősebb. Nagyon közel álltunk egymáshoz. Egy autóbalesetben halt meg, mikor én tizennégy
éves voltam.
Bejelentését suta csönd fogadta.
– Sajnálom – szólalt meg végre Nick. Egész elérzékenyítette barátja föltárulkozása. Troy azonban
csak vállat vont, és elhessegette a kellemetlen emléket.
Nick témát váltott. A hajóról beszélgettek, aztán Homer-ről és a legénységéről. Nick hirtelen az
órájára nézett.
– Jézusom! – mondta. – Már elmúlt négy óra. Nem Carol Dawsonnal kéne találkoznunk?
Troy fölugrott a fotelből.
– Dehogynem. Szép kis társak vagyunk mi. – Már megint vigyorgott. – Egész délután csak
sörözgetünk meg játszadozunk. – A két férfi hosszan megölelte egymást. Az üres sörösdobozokat a
szemetesbe dobták, aztán már indultak is ki, Nick kocsija felé.
 7
CAROL idegesen ült a Marriott kommunikációs termében. Ujjaival az asztalon dobolt, miközben a
videotelefon csörgését hallgatta. Aztán valami kattant, és megszólalt Nick hangja:
– Jelenleg nem vagyok itthon, de ha...
Carol sietve megszakította a vonalat, aztán csalódott, dühtől gúnyos hangon befejezte a mondatot:
– De ha meghagyja a nevét, telefonszámát és a hívás időpontját, amint hazaérek, visszahívom. A
francba! A francba! Tudtam, még indulás előtt föl kellett volna hívjam, Miamiból.
Újabb számot tárcsázott. Bernice jelentkezett, és azonnal bekapcsolta őt (videón) dr. Dale
Michaelshez. Carol nem vesztegetett időt a köszönésre.
– Képzeld el, nem találom azt az ostoba fajankót. Nincs a hajóján, és nincs is otthon. Senki se
tudja, merre lehet. Inkább maradtam volna Miamiban, akkor legalább jól kialszom magam.
Carol nem mondott el dr. Dale-nek sokat Nickről és Troy-ról, ám az előbbi esetében az sem volt
túl hízelgő.
– Mégis, mit vártál? – felelte Dale. – Amatőrökkel akartál dolgozni, figyelemelterelésként. Miből
gondoltad, hogy a megbeszélt időpont előtt bárhol is megtalálhatod őket? Az effajta fickók addig
alszanak ügyeletes barátnőjük karjaiban, míg valami nyomós okuk nincs kiszállni az ágyból. – Dale
kuncogni kezdett.
Carol különösmód idegesítőnek találta a férfi Nick szerelmi életére vonatkozó, megvető
megjegyzését. Már tiltakozni kezdett volna, de meggondolta magát.
– Mondd csak, Dale – kezdte helyette –, teljesen biztonságos ez a vonal? Meglehetősen kényes
részleteket kéne megbeszélnem veled.
A férfi elmosolyodott.
– Egyet se aggódj! Vannak érzékelőim, amik a legapróbb rendellenességre is azonnal jeleznek.
Még ha a te készülékeden van is a poloska.
– Jó – válaszolta Carol. Előhúzta jegyzetfüzetét, és végigfutott egy kézírásos listát. – Amennyire
Arnie Webber tudja – mondta, fölpillantva a videokamerába semmilyen jogi szabály nem tiltja az
állam tulajdonának kihalászását, amennyiben az rövid időn belül visszakerül törvényes gazdájához.
Technikailag tehát nem követek el bűnt, ha fölhozom azt a rakétát. – Az első sort kihúzta a listán*. –
De Dale, idefelé a repülőn valami más is eszembe jutott. Ez az izé tulajdonképpen egyfajta
távvezérelt lövedék. Mi van, ha fölrobban? Bolondság ilyesmi miatt aggódni? Vagy odalent több nap
alatt a homok és sós víz hatástalaníthatta?
Dale fölnevetett.
– Néha őrült vicces dolgokat mondasz, Carol. Biztos vagyok benne, hogy azt az új rakétát egyaránt
tervezték légi és vízi használatra. Azt se hiszem, hogy ilyen rövid idő alatt a homok kárt tehetett volna
fontosabb alkatrészekben. Mindenesetre az a tény, hogy idáig nem robbant fel, azt sugallja,
valószínűleg nem is volt robbanófejjel fölszerelve, azaz legfeljebb egy apró kis önmegsemmisítő
töltettel, ez azonban a zuhanáskor könnyen tönkremehetett. A rakéta fölhozatalában nem látok túl nagy
kockázatot. Én mégis inkább azt ajánlom, merülj le, készíts pár jó fotót, aztán állj ki a nyilvánosság
elé. A rakétát fölhozni, és elrettentő példaként kiállítani szerintem már nem újságírás, hanem
hazárdjáték. Ráadásul veszélyes is.
Carol válasza nem késett soká.
– Amint azt már a kocsiban is megmondtam, jogod van véleményt nyilvánítani. A haditengerészet
beperelhetne azzal, hogy a képeim hamisítványok. A rakéta fizikai jelenlétét azonban nem vitathatnák,
ha az egész ország látná a tévében. Azt akarom, hogy hatalmasat robbanjon a sztorim.
Újabb sort húzott ki a listáról.
– Ó, igen, reggel elfelejtettem mondani, találkoztam itt egy másik hajóskapitánnyal is.
Meglehetősen riasztó figura, egy hájas öregember, a neve Homer. Úgy látszott, rögtön rám ismer.
Gazdag, nagy jachtja van, miegymás. Meg fura legénysége...
– A vezetékneve Ashford? Homer Ashford? – szakította félbe Dale.
Carol bólintott.
– Ezek szerint ismered? – kérdezte.
– Persze – felelte Dale. – Ő vezette azt az expedíciót, ami 1986-ban rátalált a Santa Rosa kincsére.
Te is találkoztál vele, de úgy látom, elfelejtetted már. A feleségével együtt itt voltak az MOI
díjkiosztó ünnepségén is, 1993 elején. – Dale elgondolkodott. – Igen. Már emlékszem, te jó sokat
késtél, mert Juan Salvador megfenyegetett. Meglep azonban, hogy elfelejtetted őket, különösen az
asszonyt. Hatalmas, kövér nő volt, és egyenesen istenített téged.
Lassan, de biztosan minden előkerült Carol memóriájából. Emlékezett már arra a bizarr estére,
nem sokkal azután, hogy járni kezdett Dale-lel. Írt a Heraldba egy cikket a kokaincsempészekről,
melyben azt sugallta, Juan Salvador, a városi tanács kubai származású tagja szándékosan gátolja a
rendőrség munkáját. Aznap délben egy megbízható hírforrás fölhívta a szerkesztőséget, és közölte,
Senor Salvador vérdíjat tűzött ki Carol fejére. A Herald testőrt rendelt ki mellé, és azt ajánlotta,
változtassa meg szokásos napirendjét, ezzel is megnehezítve támadói dolgát.
Az MOI-bankett estéjét azonban mintha ködön át látta volna. A testőr csupán három órája
kísérgette, de ő máris bezárva érezte magát. A fenyegetés azonban még jobban aggasztotta. A
fogadáson minden egyes arcot hosszasan tanulmányozott a bérgyilkosát keresve, várva, hogy valaki
megtegye az első lépést. Most, tizennégy hónappal később, a szálloda kommunikációs termében ülve
homályosan fölrémlett benne egy találkozás Homerrel (a férfi szmokingot viselt), és valami vidám,
kövér asszonnyal, aki legalább húsz percen át nem tágított mellőle. A fenébe! – gondolta Carol. –
Már megint a memóriám. Rögtön meg kellett volna ismernem. Milyen bolond vagyok!
– Jól van – mondta Dale-nek most már emlékszem rájuk. De hogy kerültek ők az MOI díjkiosztó
bankettjére?
– Azt a fogadást az intézet főbb támogatóinak tiszteletére rendeztük – felelte Dale. – Homer és
Ellen részt vettek a víz alatti jelzőőrök kitelepítési programjában egyrészt anyagilag, másrészt a férfi
saját kis cége tesztelte le a prototípusok nagy részét, ott, Key Westben. Mellesleg kitűnő munkát
végeztek. A legjobb sikerszázalékot hozták ki a berendezésekből, amit ember valaha látott. Ja, és
maga Ashford mutatott rá, hogy lehet átvágni az MQ-6-ot...
– Jó, jó – szakította félbe Carol, rádöbbenve, még mindig nem eléggé toleráns egy
hosszadalmasabb előadás végighallgatásához. – Kösz az információkat. Most van háromnegyed négy.
Lemegyek a kikötőbe, beszélek Nick Williamsszel, és kibérelem a hajóját holnapra. Ha bármi új adat
fölmerül, fölhívlak este otthon.
– Ciao! – búcsúzott Dale Michaels, sikertelenül imitálva az olaszos kiejtést. – És kérlek, légy
óvatos!
Carol egy sóhajjal letette a kagylót. Eltöprengett, vajon érdemes lenne-e gondolkozni egy kicsit
azon, mit is akarnak ők Dale-lel egymástól. Talán semmit. Most már. Eszébe jutott a rengeteg
tennivaló. Becsukta jegyzetfüzetét, és fölkelt a székből. Most nincs idő – gondolta. – Nem érek rá
Dale-ről gondolkodni. De amint egy kis lélegzethez jutok ebben az őrült rohanásban, megteszem.
 Carol igencsak rossz hangulatban érkezett vissza másodszorra a kikötőparancsnokságra. Mikor az
információs pulthoz lépett, szeme szinte izzott.
– Kisasszony – szólította meg kötekedve Julianne-t –, negyedórával ezelőtt megmondtam már,
négykor találkoznom kellett volna itt Nick Williamsszel és Troy Jefferson-nal. Most pedig, mint azt
maga is láthatja, elmúlt fél öt. – Carol türelmetlen, nagy ívű karlendítéssel a digitális órára mutatott,
szinte megparancsolva Julianne-nek, hogy ő is odanézzen. – Egymástól függetlenül mindketten
megállapítottuk, miszerint Mr. Williams nincs otthon – folytatta.
– Megadja nekem végre Mr. Jefferson telefonszámát, vagy csináljak jelenetet?
Julianne-nek nem tetszett Carol fennhéjázó viselkedése. Csak azért sem engedett.
– Mint már mondtam, Miss Dawson – szólt udvariasan, de érezhetően éles felhanggal –, a kikötő
szabályzata tiltja a hajótulajdonosok és a legénység tagjai telefonszámának kiadását. Az magánéletük
megsértése lenne. Ha ön a kikötőparancsnokságon keresztül kibérelte volna a hajót – folytatta
Julianne, élvezve saját dicsőségét –, akkor kötelességem lenne segíteni. De mint már megbeszéltük,
semmiféle bejegyzés...
– Az isten verje meg, tudom! – tört ki Carolból a méreg. A fotókat tartalmazó borítékot lecsapta a
pultra. – Nem vagyok teljesen hülye. Ezt már tisztáztuk egyszer. Elmondtam, ma négy órára beszéltünk
meg találkozót. Nézze, ha nem hajlandó segíteni, majd beszélek a főnökével, az igazgatóhelyettessel
vagy akárkivel.
– Hát jó – mondta Julianne, és szeme megvető szikrákat szórt. – Foglaljon helyet ott, és én
megpróbálom előkeríteni...
– Nem akarok leülni! – ordította Carol elkeseredetten.
– Azonnal hívja ide! Nagyon sürgős ügyről van szó. Vegye föl a telefont, és...
– Valami baj van? Talán segíthetek.
Carol megpördült. Homer Ashford állt közvetlenül mögötte. Jobb oldalán, a mólókra nyíló ajtó
előtt Greta meg egy rettentően kövér nő beszélgetett csöndesen. (Ez Ellen. Most már emlékszem rá –
futott át Carol agyán.) Ellen rámosolygott. Greta keresztülnézett rajta.
– Helló, Homer kapitány – fogadta nyájasan Julianne –, kedves, hogy így aggódik, de azt hiszem,
minden rendben. Épp csak Miss Dawson nem hajlandó elfogadni a magyarázatomat a
kikötőparancsnokság politikájáról. Meg akarja várni...
– Talán ön segíthet – szakította félbe Carol kihívóan.
– Négy órára találkozót beszéltem meg Nick Williamsszel és Troy Jeffersonnal, de nem jöttek el.
Egészen véletlenül nem tudja Troy otthoni telefonszámát?
Homer kapitány gyanakvóan mérte végig Carolt, aztán mindentudó pillantást váltott Ellennel és
Gretával. Visszafordult Carol felé.
– Nos, kétségkívül meglepetésemre szolgál megint itt látnom önt, Miss Dawson. Ma reggel is épp
önről beszélgettünk. Reméljük, jól érezte magát a tegnapi szabadnapján. – Hatásszünetet tartott. –
Most azonban az jutott eszembe, vajon miért jött vissza rögtön a rákövetkező napon. És jól hallottam,
nagyon sürgős ügyben akar beszélni Williamsszel és Jeffersonnal? Az egésznek bizonyára semmi
köze ahhoz a felszereléshez, amit tegnap a fedélzetre vitt, ugye? Vagy ahhoz a kis, szürke táskához,
amelyet Williams őrizget este óta?
Húha – gondolta Carol, mikor Greta és Ellen is megindult feléje. – Körül vagyok véve. Homer
kapitány a Juliaone pultján heverő, lezárt borítékért nyúlt, de Carol megelőzte.
– Ha megengedi, Ashford kapitány – mondta határozottan, eltolva a férfi kezét, és hóna alá csapva
a borítékot. Lejjebb eresztette a hangját. – Szeretnék önnel négyszemközt beszélni. – Fejével a két nő
felé biccentett. – Kijönne velem egy percre a parkolóba?
 Homer hunyorogva méregette őt mélyen ülő, apró szemével. Aztán arca megint abba a kiállhatatlan,
kéjsóvár vigyorba torzult, amit Carol már látott az Ambrosián
– Természetesen, kedvesem – mondta. Amikor elindultak az ajtó felé, hátrakiáltott Gretának és
Ellennek: – Várjatok itt! Egy perc, és jövök.
Szükség szüli a találékonyságot – gondolta magában Carol, miközben kikormányozta Homer
Ashfordot az ajtón. – Hát találj ki valamit, te tyúk! De gyorsan. Ebben a pillanatban.
Megmászták a parkolóba vezető néhány lépcsőt. Ott Carol szembefordult Homer kapitánnyal, és
arcára az összeesküvők titokzatossága ült ki.
– Nem így akartam, arra gondoltam, jobb lesz a sztori, ha egyelőre még senki sem tudja, mit
csinálok. Látom azonban, maga túl agyafúrt.
Homer ostobán elvigyorodott.
– De kérem, lehetőleg minél kevesebb embernek mondja el! Esetleg a feleségének és Gretának, de
másnak semmiképp se! A Herald az egészet meglepetésnek szánja.
Homer zavart képet vágott. Carol közelebb hajolt, és már csaknem a fülébe suttogott.
– A teljes vasárnapi magazinrovat az enyém április negyedik hetében. Hát nem hihetetlen? A
munkacím: „Álmok a gazdagságról”. Olyan emberekről kell írnom, mint maga, Mel Fisher és az a
négy floridai, akik egyenként több mint egymillió dollárt nyertek a lottón. Arról, hogy változtatja meg
a hirtelen jött pénz az életünket. Úgy gondoltam, a kincsvadászokkal kezdem, elvégre az tarthat igényt
a legnagyobb érdeklődésre.
Carol látta, Homer kapitány elbizonytalanodik. Tudta, most már övé a siker.
– Tegnap csak gyorsan körül akartam nézni a hajóján, hogy lássam, hogyan él, és mindez hogy
mutatna fényképen. Egy kicsit megijedtem, amikor olyan gyorsan rám ismert. Úgy terveztem el
azonban, hogy először Williamsszel megyek egy kört. – Carol fölnevetett. – Az MOI-tól szerzett
kincskereső berendezésem őt teljesen elkábította. Még mindig meg van győződve róla, hogy azért
mentem velük. Tegnap majdnem sikerült befejeznem vele az interjúmat, de ma még vissza kellett
jönnöm pár apróság miatt.
Homer Ashford tudatában megszólalt egy vészcsengő, amikor Carol Nick Williams elkábításáról
beszélt. Még most sem volt biztos benne, hogy elhiszi a riporternő sztoriját. Magában elfogadhatónak
tartotta, ám ugyanakkor fölmerült benne még egy fontos, megválaszolatlan kérdés.
– Mégis, mit cipel Williams abban a táskában?
– Az – kezdte Carol, megérezve a férfi hitetlenségét – egy semmiség. Fölvonta a szemöldökét, és
megint nevetett. – Vagy legalábbis majdnem. Tegnap délután fölszedtünk valami értéktelen, régi
vacakot, hogy lefotózhassam a munka menetét. Megkértem, becsültesse föl nekem. Azt hiszi, valami
csudabogár vagyok. Biztosan azért dugta abba a táskába, mert kínosan érzi magát miatta, és nem
akarja, hogy bárki meglássa.
Carol a könyökét finoman Homer kapitány bordái közé nyomta. A férfi a fejét rázta. Valahol
mélyen úgy érezte, egy agyafúrtan kigondolt hazugságot akarnak megetetni vele. Az egész azonban
olyan értelmesen összeállt, hogy sehol sem tudott belekötni. Homloka egy pillanatra ráncokba szaladt.
– Ezek szerint majd beszélni óhajt velünk, ha azzal a másik kettővel végzett...
Carol még nem tudta, de épp ebben a percben hajtott be Nick és Troy a kikötő parkolójába. Még
mindig kissé részegek és jókedvűek voltak.
– Nicsak, nicsak – mondta Troy, megpillantva a beszélgető Carolt és Homer kapitányt nem hiszek a
szememnek. Mintha egymás mellett látnám a szépséget és a szörnyeteget. Miss Carol Dawson az,
kedvenc hájas kapitányunk társaságában. Vajon mi a csudáról beszélgethetnek?
– Nem tudom – felelte Nick, és elöntötte a pulykaméreg de majd én mindjárt utánanézek. Ha a nő át
akar rázni minket... – Szélsebesen leállította a kocsit egy parkolóhelyre, és már ugrott is kifelé. Troy
utánanyúlt, és visszahúzta.
– Inkább hagyd, hadd intézzem én! – mondta. – Talán a humor most a legjobb fegyver.
Nick egy pillanatra elgondolkozott.
– Igazad lehet – válaszolta aztán. – Menj előre!

Troy akkor sétált be a képbe, mikor Carol épp befejezte a társalgását Homer kapitánnyal.
– Helló, angyalkám – kiáltott rá vagy negyven méterről mi újság?
Carol föltartotta a kezét, jelezve, hogy hallja, de nem fordult még felé.
– Szóval Columbia 2748, nem sokkal a Pelikán mulató után, holnap este fél kilenckor?
– Úgy van – válaszolta Homer Ashford. Odabiccentett Troynak, azzal már indult is. – Várni fogjuk.
Hozzon sok szalagot, mert hosszú történet lesz! – Szájával különös, kotyogó hangot adott ki. – És ne
siessen, mert utána egy kis partit rendezünk.
Homer már majdnem a lépcső aljára ért, mikor Troy Carolhoz lépett.
– Helló, Homer kapitány, viszlát, Homer kapitány! – mondta halkan, még mindig viccesre véve a
figurát. Carolhoz hajolt, hogy arcon csókolja. – Helló, angyalkám...
– Fúj! – húzódott el a nő. – Olyan a szaga, mint egy szeszfőzdéé. Nem csodálom, hogy az egész
várost föl kellett forgatnom maguk után. – Meglátta a parkolón át közeledő Nicket is. Ott volt nála a
táska. – Á, Mr. Williams, micsoda kellemes meglepetés! Kedves öntől meg a barátjától, hogy erre a
kis időre elszakadtak a kocsmaszéktől. – Az órájára pillantott. – Ejha – folytatta lehető
leggunyorosabb hangján –, úgy látom, újabban a késés divatos szokásának hódolnak. Lássuk csak, ha
az ember negyedórát vár egy igazi professzorra, mennyit kell egy álprofesszorra várnia?
– Elég ebből a komédiából, méltóságos kisasszony! – vágott vissza Nick mérgesen. Csatlakozott
Carolhoz és Troyhoz, aztán kiszuszogta magát. – Nekünk is volna egykét kérdeznivalónk – folytatta
aztán. – Mégis, miről diskurált azzal a seggfej Ashforddal?
Nick hangjában fenyegetés érződött. Carol hátrahőkölt.
– Ez igen – mondta –, egy tipikus férfias férfi. Mindig a nőre keni a felelősséget. „Ide figyelj, te
ribanc”, kezdi, „felejtsd el, hogy késtem, felejtsd el, hogy arrogáns disznó vagyok, úgyis minden a te
hibád... „
– Hé, hé, hé! – avatkozott közbe Troy.
Carol és Nick bőszen méregették egymást. Mindketten egyszerre kezdtek beszélni, de Troy megint
közbelépett.
– Gyerekek, gyerekek – mondta fontos mondanivalóm van. – Mindketten ránéztek. Troy kezét
fölemelve csendet intett, aztán merev pózba helyezkedett, és úgy tett, mintha olvasna. – „Nyolcvanhét
[9]
esztendővel ezelőtt a mi apáink új nemzetet hoztak létre ezen a kontinensen...
Először Carol kapott észbe.
– Troy – szólt, minden mérge ellenére is mosolyogva – ne csinálj magadból bohócot!
A férfi azonban vállon öklözte Nicket.
– Na milyen voltam, professzor? Jó Lincoln lennék? Eljátszhatja egy jóravaló, fekete fiú Lincolnt a
fehér embereknek?
Kelletlenül Nick is elmosolyodott, s tekintetét a kövezett útburkolatra szegezte, míg Troy beszélt.
Mikor megint csönd lett, engesztelő hangsúllyal fordult ismét Carolhoz.
– Sajnálom, hogy elkéstünk – mondta, gondosan megválogatva szavait. – Megfeledkeztünk az idő
múlásáról. Itt a szigony.
 Carol megértette, milyen nehezére eshetett a férfinak a bocsánatkérés. Nagylelkűen, egy halvány
mosollyal elfogadta hát.
– Egy kis időre tartsa még magánál! – mondta rövid szünet után. – Sok más dolgot is meg kell
beszélnünk. – Körülnézett. – De ez nem a megfelelő hely, és nem a megfelelő pillanat.
Nick és Troy is kérdőn néztek rá.
– Nagyon izgalmas híreket hoztam – magyarázta Carol –, néhányat közülük elmondanak ezek a
felvételek, amiket ma reggel hívtunk elő. A lényeg a következő: a teleszkóp az infravörös
tartományban jeleket észlelt, melyek forrása egy vagy több, a hasadékban elhelyezkedő nagyobb tárgy.
– Nickhez fordult. – Talán még több kincs. A képek alapján lehetetlenség biztosat állítani.
Nick a borítékért nyúlt, Carol azonban elhúzta.
– Ne itt, ne most! Túl sok a szem és a fül körülöttünk. Higgyen nekem! Az első dolgunk most egy
terv kiagyalása kell legyen. Ki tudnak vinni engem még egyszer, holnap korán reggel, kiemelni egy
talán száz kiló súlyú tárgyat? Természetesen pénzért kérem.
– Hű – füttyentett Nick –, száz kiló! Alig várom már, hogy lássam azokat a képeket. – Gyorsan
józanodott. – Bérelnünk kell egy kotróhajót, és...
– A teleszkóp nálam van még, használhatjuk megint – vetette közbe Carol. Az órájára nézett. –
Mindjárt öt. Mennyi felkészülési időre van szükségük?
– Három órára, maximum négyre – felelte Nick, fejben számolva. – Na persze, ha Troy is segít –
tette hozzá.
– Örömmel, barátaim – mondta Jefferson. – És mivel Angie foglalt egy asztalt nekem Kétbalkezes
Joe-nál a fél tizenegyes műsorra ma este, szerintem találkozzunk ott, megbeszélni a holnapi program
részleteit.
– Ismeri Angie Leatherwoodot? – kérdezte Carol szemmel láthatólag lenyűgözve. – Én azóta nem
láttam, hogy befutott sztár lett. – Pillanatnyi szünetet tartott, aztán átadta a borítékot Nicknek. –
Nézzék meg ezeket a képeket, de olyan helyen, ahol senki más nem láthatja őket! Az egész sorozat a
hajó alatti területről készült, a merülésünk idején. Vannak köztük később kinagyított részletek is.
Beletelik majd egy kis időbe, míg a szemük hozzászokik a színekhez. A barna tárgy vagy tárgyak azok,
amiket keresünk. – Carol mindkét férfin látta, nagyon kíváncsiak a képekre. Elindult velük Nick
kocsija felé. – Akkor hát este találkozunk Kétbalkezes Joe-nál, úgy negyed tizenegy körül. – Azzal
már indult is a saját autója felé.
– Öö, Carol, egy pillanat még! – állította meg Nick. Az újságírónő várt, míg a férfi, láthatóan
zavarával küzdve, megpróbálta udvariasan szavakba önteni kérdését. – Elárulná nekünk, miről beszélt
Homer kapitánnyal? – nyögte ki végül tapintatosan.
Carol egy percig bámulta őket, aztán elnevette magát.
– Akkor futottam össze vele, amikor a parancsnokságon magukat próbáltam elérni, fiúk. Tudni
akarta, mit találtunk tegnap. Beadtam neki egy mesét arról, hogy a nyolc évvel ezelőtt a Santa Rosát
megtaláló hajó legénységét interjúvolom végig.
Nick undorodó arckifejezéssel fordult Troy felé.
– Látod, Jefferson – kezdte eltúlzott hangsúlyozással –, mondtam neked, hogy meg fogja
magyarázni.
A két férfi még egyszer integetett Carolnak, majd ki-ki elindult a kocsija felé.
 8
– TODD HADNAGY – mondta az alezredes elkeseredetten – kezdem azt hinni, a haditengerészet
túlbecsülte az ön intelligenciáját vagy tapasztalatát, esetleg mindkettőt. Föl nem foghatom, miből
feltételezheti továbbra is, hogy a Panthert oroszok térítették el eredeti útirányától, különösen a
délután ismertetett újabb információk fényében.
– De uram – ellenkezett makacsul a fiatalember –, az elmélet még mindig életképes. Hisz ön saját
maga mondta a megbeszélésen, hogy egy jó hibaelemzés semmiféle ésszerű magyarázatot nem vethet
el.
A beszélgetés Winters szobájában zajlott. Az alezredes most az ablakhoz lépett, és kinézett. Már
csaknem teljesen besötétedett. A levegő súlyosan, mozdulatlanul, párával telten ülte meg az utcákat.
Délen az óceán fölött vihar tombolt. A támaszpont szinte teljesen kiürült. Winters végül az órájára
pillantott, megeresztett egy sóhajt, és visszasétált Todd hadnagy felé. Mosolya pengeéles volt.
– Jól figyelt, hadnagy. Csakhogy a kulcsszó a mondatban az volt: „ésszerű”. Nézzük a tényeket. Jól
hallottam vagy sem, amikor azt mondta, hogy a telemetrikus adatok szerint a parancsszámláló már
közvetlenül az indítás után, New Brunswick partjait elhagyva rendetlenkedni kezdett? A további út
folyamán pedig, állítólag, még legalább ezer utasítás érkezett? Mégis, mivel magyarázná ezt az ön
elmélete esetében? Az oroszok egy egész hajórajt szórtak szét a rakéta útvonala mentén, csak hogy
megzavarják a kísérletet, és megszerezzék a madarat?
Winters alezredes immár közvetlenül a magasabb, fiatal tiszt előtt állt.
– Vagy netán azt hiszi – folytatta gunyorosan, mielőtt Todd válaszolhatott volna hogy az oroszok
valami új, titkos fegyvert fejlesztettek ki, ami a Mach 6-tal repülő rakétát kísérni képes, és közben
még társalog is vele? Ugyan már, hadnagy, miféle „ésszerű” alapokra építi föl ezt a bizarr orosz-
elméletét?
Todd hadnagy nem adta föl.
– Uram – felelte –, a többi lehetséges magyarázat sem valószínűbb, mint ez. Ön váltig azt állítja, a
hiba a szoftverben keresendő, ugyanakkor a legtehetségesebb programozóink sem tudják elképzelni,
hogy egy efféle nagyobb meghibásodásnak az összes külsőleg észlelhető jele két, ismétlem, két
parancsszámláló meglódulása legyen. A telemetrikusan beérkezett valamennyi diagnosztikai adatot
leellenőriztek, rendellenességet azonban nem találtak. Mellesleg az indítás előtti szemle szerint is
minden tökéletesen működött, alig pár másodperccel a start előtt.
És valami más is tudomásunkra jutott. Ramirez információkat szerzett Washingtonból, miszerint az
orosz tengeralattjáró-flotta különös manőverekbe kezdett nem messze Florida partjaitól az elmúlt
negyvennyolc órában. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az én elméletem a válasz. De míg
kielégítőbb magyarázatot nem találunk, például olyan belső meghibásodásra, amely mindkét
parancsszámlálót megugratta, addig igenis meg kell fontolnunk egy szándékos, külső eltérítés
lehetőségét.
Winters a fejét rázta.
– Jól van, hadnagy – válaszolta végül. – Nem adom parancsba, hogy húzza ki a listájáról. Azt
azonban melegen ajánlom, a hétvégéjét szentelje a rakéta előkerítésének, valamint az esetleges
hardver– vagy szoftverhiba azonosításának, amely okozhatta mind a parancsszámláló rendellenes
működését, mind az eltérést a repülési iránytól. Lennie kell olyan magyarázatnak, ami nem feltételez
jelentősebb orosz csapatmozgásokat.
Todd fölállt, megkerülte Winterst, és az ajtó felé indult.
 – Egy pillanat! – szólt utána az alezredes, és szeme ösz-szeszűkült. – Azt hiszem, nem szükséges
emlékeztetnem önt, hadnagy, kit is vonnak majd felelősségre, ha ez az oroszötlete kitudódik.
– Nem, alezredes úr – érkezett a válasz.
– Akkor leléphet – mondta Winters –, de azonnal tájékoztasson minden újabb fejleményről!

Winters alezredes nagyon sietett. Rögtön Todd távozása után fölhívta a színházat, és szólt Melvin
Burtonnek, hogy késni fog. Aztán elhajtott egy gyorsbüféhez, legyűrt egy hamburgert és egy adag sült
krumplit, majd útnak indult a kikötő felé.
Mire a színházba ért, a szereplők többsége már át is öltözött. Az ajtóban összefutott Melvinnel.
– Gyorsan, alezredes, nincs egyetlen fölösleges percünk sem! A sminknek is elsőre kell sikerülnie.
– Idegesen az órájára pillantott. – Pontosan negyvenkét perc múlva a szószéken kell állnia.
Az alezredes megkereste a férfiak öltözőjét, levette haditengerész-egyenruháját, és fölöltözött az
episzkopális papok zord, fekete-fehér ruhájába. Az öltöző ajtaja előtt Melvin masírozott föl-alá,
gondolatban utoljára végigellenőrizve mindent.
Winters alezredes a pulpituson állt, mikor a függöny felgördült. A szokásos premiernapi idegesség
most is rátört. Elnézett színpadi gyülekezetének három padsora fölött, ki, a színház közönségére. Látta
a feleségét, Bettyt, és a fiát, Hapet, a második sorban. Winters gyorsan odamosolygott nekik, mielőtt a
taps elült volna. Akkor egy csapásra eltűnt belőle minden idegesség, és belekezdett Shannon
monológjába.
A rövid prológus gyorsan lement. A fények tizenöt másodpercre elhalványultak, a díszlet
automatikusan megváltozott, és ő máris az utolsó bevezetőjelenetben találta magát, besétálva mexikói
hotelszobájába, még mindig levele mondatait mormolva maga elé. Shannon/Winters leült az ágyára.
Zajt hallott a szoba sarkából, és fölnézett. Charlotte/Tiffani volt az. Istennőhöz illő, vörösesbarna haja
leeresztve a vállán is túlért. Világoskék selyem hálóinget viselt, melyet, kissé szűk lévén, dús, hetyke
mellei teljesen kitöltöttek. A férfi hallotta a szavait: „Larry, ó, Larry, végre kettesben lehetünk”, aztán
a lány leült melléje az ágyra. Parfümje illata betöltötte a férfi orrlikait, keze átölelte a fejét. Ajkai az
övének nyomódtak, követelőzőn, keményen, kutakodón. A férfi visszahúzódott. A lány ajka azonban
követte, majd a teste is. Hanyatt zuhant. A lány rámászott, egyre csókolgatta, keble a férfi zakatoló
mellkasának nyomódott. És ő lassan átölelte, a hátán fekve karjával körbefonta formás testét.
A fények kialudtak néhány másodpercre, majd ismét meggyulladtak. Charlotte/Tiffani lecsusszant
Wintersről, és melléfeküdt az ágya. A férfi hallotta nehéz légzését. Egy hang hallatszott: „Charlotte”.
Aztán újra, és hozzá erőteljes kopogás társult az ajtón. „Charlotte, tudom, hogy bent vagy.” Az ajtó
kivágódott. A két szerető fölült az ágyban. A fények újból kialudtak, és leereszkedett a függöny.
Hangos, hosszan tartó taps zúgott fel.

Vernon Winters alezredes kilökte az ajtót, és kitámolygott a szabadba. A színház oldalkijárata volt
ez. Az ajtó, mely fölött egyetlen, ráégett bogarakkal tarkított, meztelen villanykörte világított, egy kis
faemelvényre nyílt, ahonnan pár lépcső vezetett le a járdára. Winters lesétált, és megállt a színház
vörös téglafala mellett. Elővett egy cigarettát, és rágyújtott.
Figyelte a vörös téglák előtt fölfelé kanyargó füstöt. A távolban villám villant, aztán rövid szünet
után fölhangzott a mennydörgés is. Mélyen leszívta a füstöt, és közben megpróbálta tisztázni magában,
mit is érzett Tiffani iránt az alatt az öt-tíz másodperc alatt. Vajon észrevették-e? – töprengett. –
Szerintem mindenkinek föl kellett tűnnie. Amikor átöltözött az első teljes felvonáshoz, áruló
nyomokat talált az alsónadrágján. Tovább fújta a füstöt, és egyszer csak összerándult. És az a kislány!
Uram, Istenem! Ő biztosan tudja. Éreznie kellett, hisz rajtam feküdt.
Akarata ellenére is fölidéződött benne az izgalom, amikor Tiffani nekipréselte a testét. Lélegzése
fölgyorsult. Aztán fölébredt a bűntudata. Uram, Istenem! – gondolta megint. – Hát mi vagyok én? Egy
mocskos vénember. Valami okból folyton Joanna Carr jutott eszébe, és egy csaknem huszonöt évvel
korábbi éjszaka. Visszaemlékezett a pillanatra, amikor beléhatolt...
– Alezredes – hallott meg egy hangot. Megfordult. Tiffani álldogált az emelvényen, pólóban és
farmerben, hosszú haja leengedve. Most elindult le a lépcsőn a férfi felé. – Alezredes – szólt megint
rejtelmes mosollyal –, kaphatnék egy cigarettát?
Winters döbbenten megdermedt. Egy szót sem szólt. Gépiesen a zsebébe nyúlt, és elővette Pall
Mall-es dobozát. A lány kihúzott egyet, a körméhez kocogtatta, és a szájába dugta. Várt egy
másodpercet, talán kettőt is. Aztán megint a férfira mosolygott. Winters végre észbe kapott, és
előkotorta olcsó, eldobhatós öngyújtóját. A lány megfogta remegő kezét, úgy gyújtott rá, hatalmasat
szippantva a cigarettából.
Winters megigézve figyelte, ahogy leszívja a füstöt a tüdejébe. A száját nézte, aztán fehér nyakát, a
légzés ütemére lüktető, formás mellét. Elragadtatottan figyelte, mint húzódnak össze rekeszizmai,
mikor a füst előbodorodik összepréselt ajkai közül.
Így álltak egy darabig, csöndben dohányozva, egyikük sem szólt egy szót sem. Az óceán fölött
újabb villám villant, amit újabb dörgés követett. Valahányszor Tiffani a cigarettát a szájába vette, a
megbabonázott Winters gépiesen követte minden mozdulatát. A lány mélyet, kitartót szippantott, és
testében szétáradt az imádott nikotin. A férfiban csak homályosan tudatosultak zavaros gondolatai.
Gyönyörű, olyan gyönyörű. Fiatal és friss, tele élettel. És az a haj! Megőrülnék érte, ha a
nyakamat cirógatná... De ő már egyáltalán nem kislány. Fiatal nő. Éreznie kell, mi játszódik le
bennem, hogy megigézett... Ugyanúgy dohányzik, ahogy én. Abszolút koncentrálással. Szinte
simogatja...
– Imádom a viharos éjszakákat – törte meg a csöndet Tiffani, mikor újabb távoli villám fénye
gyújtotta föl az eget. Közelebb húzódott a férfihoz, és kinyújtott nyakkal a facsoport irányába kémlelt,
mely elzárta előle a kilátást a viharfelhők felé. Teste alig érezhetően Winters alezredeséhez súrlódott.
A férfit mintha elektromos áram járta volna át.
Szája kiszáradt. Testét elöntötte a vágy, egy olyan vágy, amivel jóformán még életében nem
találkozott. Képtelen volt válaszolni. Helyette csak a mind közelebb tornyosuló viharfelhőket
bámulta, és egy utolsót szívott a cigarettájából.
A lány is befejezte az övét, és ledobta a járdára. Mikor szembefordult a férfival, és pillantásuk
összefonódott, az utolsó füstkacskaringók még szája körül lebegtek játékosan. A lány a férfi felé fújta
a maradékot, és Winters érezte ágyékában a vágy lüktetését. Önuralmát azonban nem vesztette el;
némán sétáltak vissza a színházba.

A taps csak nem akart véget érni. Winters alezredes előrehozta a két nőt, akik Maxine-t és Hannah-t
játszották, egy utolsó meghajláshoz, ahogy azt már előadás előtt megtervezték. A taps fölerősödött. A
férfi megint az üres székekre meredt, ahol a szünet előtt még Betty és Hap ültek. A közönségből
meghallott egy hangot, amint azt kiáltja: „Charlotte Goodall!”, és rögtönözni kezdett. A két nőt visz-
szavezette a többi szereplő alkotta sorba, aztán oDalepett Tiffanihoz. A lány egy pillanatig nem
értette. Aztán sugárzó mosoly terült szét az arcán, és megfogta a férfi kezét.
Előresétáltak a színpad szélére, kezük szorosan összekulcsolódott. Rendkívüli pillanat volt ez a
lány számára. Könnyeivel küzdött, mikor meghallotta az ismét erősödni kezdő tapsot. Oldalt lépett, és
elegánsan meghajolt a közönség felé. Aztán örömében újra megszorította a férfi kezét, és együtt
visszahátráltak a sorba.
Melvin, Marc és Amanda a színfalak mögött nyüzsögtek, míg színészeik átöltöztek. Mindenfelől
lelkes gratulációk hallatszottak. Melvin egészen eksztázisban volt. Elismerte, a próbák idején még
táplált bizonyos kétségeket, de végül mindenki csodálatosan játszott. Bizalmasan közölte Wintersszel,
hogy az ágyjelenet Tiffanival „remekül sikerült, nem is lehetett volna jobb”. Melvin valósággal
kitáncolt az öltöző ajtaján.
Winterst érzelmek miriádjai rohanták meg. Elégedettséggel töltötte el saját játéka és a közönség
reakciója, ám ugyanakkor más, személyesebb ügyek is jártak a fejében. Mi történhetett Bettyvel és
Happel? Miért mentek el a szünetben? Maga elé képzelte Bettyt, amint az ő ágyjelenetüket nézi
Tiffanival. Egy pillanatra pánikba esett, úgy vélte, az asszony a közönség soraiból is megérezte, hogy
a férje egyáltalán nem játszik – legalább annyira részese az eseményeknek, mint az általa alakított
személy.
Ami Tiffanival történt, arra nem volt képes magyarázatot adni, sőt, ha csak rágondolt, elöntötte a
bűntudat. Míg visszavette haditengerész-egyenruháját, képzeletben újra megízlelte a lány csókjait a
színpadi ágyban, érezte a kettejük közt kialakuló szexuális feszültséget, kint, dohányzás közben. Ennél
a felismerésnél azonban nem ment tovább. A bűntudat keserű érzés, és legalább most, a nyitóelőadás
estéjén nem akart szenvedni tőle. Amikor Winters alezredes kilépett a férfiak közös öltözőjéből,
Tiffani várt rá. Haját megint copfba fonta, arcáról lesikálta a festéket. Újra olyan lett, mint egy
kislány.
– Alezredes – szólt, szinte már alázatosan megtenne nekem egy szívességet?
Ő beleegyezően mosolygott. A lány intett neki, és együtt kimentek az öltözők előteréből nyíló
tágasabb csarnokba.
Egy vele egyidős, vörös hajú férfit pillantott meg, idegesen cigarettázva és járkálva. Láthatólag
kényelmetlenül érezte magát. Mellette egy kirívóan öltözködő, talán harmincas, barna nő álldogált,
rágógumizva, és suttogva magyarázva valamit a férfinak. Az észrevehetően megnyugodott, mikor
megpillantotta az egyenruhás alezredest.
– Nos, uram – mondta Wintersnek, miután Tiffani bemutatta, mint apját –, örvendek. Nem ismerem
valami jól a színészmesterséget, de néha azon aggódom, rossz hatással van a lányomra. – A
feleségére sandított, Tiffani mostohaanyjára, és lejjebb eresztette a hangját. – Tudja, uram, sok a
bolond, a buzeráns meg a hasonló, fura fickó, az ember nem lehet elég óvatos. De Tiff mondta nekem,
hogy egy valódi haditengerésztiszt is szerepel, egy igazi alezredes. Először nem is hittem el.
Mr. Thomas szemmel látható jeleket kapott mind Tiffa-nitól, mind a feleségétől. Túl sokat beszélt.
– Magam is hivatásos tiszt vagyok – bökte ki azért is, mikor Winters nem szólt egy szót sem már
csaknem huszonöt éve. Tizennyolc esztendős sihederként vonultam be. Két évvel később ismertem
meg Tiff anyját...
– Papa – szakította félbe Tiffani megígérted, hogy nem hozol kínos helyzetbe. Csak kérd meg!
Biztos vannak fontosabb dolgai is még.
Az alezredes valóban nem készült föl rá, hogy megismerkedjen a lány apjával és nevelőanyjával.
Sőt, eddig eszébe sem jutottak a szülei, pedig most, miközben Mr. Thomast hallgatta, minden a
helyére került. Hisz Tiffani még csak harmadikos gimnazista. Hát persze, hogy otthon lakik –
gondolta. – A szüleivel. Mr. Thomas nagyon komoly arccal nézte őt. Egy másodpercre Wintersben
föltámadt a pánikkal határos rémület. Nem, nem – száguldott végig az agyán nem mondhatta el nekik.
Túl korai lenne még.
 – A feleségem és én bridzselünk – mondta Mr. Thomas.
– Párosban, versenyeken. Ezen a hétvégén területi döntő lesz Miamiban. Holnap reggel indulunk,
és csak vasárnap este jövünk haza.
Wintersen kiütközött a zavara. Valahol elveszthette a beszélgetés fonalát. Vajon mi köze hozzá, mit
kezdenek Thomasék a szabadidejükkel? A férfi végre a lényegre tért.
– Fölhívtuk Mae kuzinját Marathonban, és megkértük, jöjjön el a lányunkért holnap, előadás után.
Ez azonban azt jelentené, hogy Tiffani nem vehet részt a társulat részére rendezett partin. Tiff azt
javasolta, talán ön hazakísérhetné őt az összejövetelről, és – azzal Mr. Thomas kedvesen
elmosolyodott – apja helyett apja lenne, míg én bridzselek.
Winters ösztönösen Tiffanira nézett. Egyetlen pillanatra beszédes kifejezés tűnt föl a lány
szemében, mely tűzgolyóként rontott a férfi lelkének. Aztán máris visszaváltozott ártatlan kislánnyá,
aki apjának könyörög, hogy elmehessen a partira.
Az alezredes jól játszotta a szerepét.
– Jól van, Mr. Thomas – válaszolta –, örömmel segítek magukon. – Atyáskodón vállon veregette a
lányt. – Megérdemel egy kis szórakozást, hisz keményen dolgozott érte.
– Egy pillanatra elhallgatott. – De volna néhány kérdésem. Minden bizonnyal pezsgőt is
fölszolgálnak majd, azonkívül az efféle mulatságok jócskán belenyúlnak az éjszakába. Meddig kell az
ifjú hölgynek ágyba kerülnie? Mi a véleményük arról... ?
– Tegye nyugodtan, amit jónak ítél, alezredes úr – szakította félbe Mr. Thomas. – Mae és én
teljesen megbízunk önben. – A férfi kinyúlt, és megrázta Winters kezét. – Nagyon köszönjük. Apropó
– tette még hozzá, mikor már menni készült volna –, remekül játszott, bár el kell ismerjem, kissé
megijesztett, mikor a lányommal cicázott az ágyon. Az a buzeráns, aki a darabot írta, megveszekedett
egy alak lehetett.
Tiffani mostohaanyja is valami köszönetfélét mormolt rágógumija mellett, a lány pedig így szólt:
– Viszlát holnap!
Azzal mindhárman elsiettek. Az alezredes a zsebébe nyúlt egy újabb cigarettáért.

Betty és Hap mindketten aludtak, amikor tizenegy óra körül hazaért, de ő nem is számított másra.
Puha léptekkel elsétált fia ajtaja előtt, aztán megállt Betty szobájánál. Megfontolt ember lévén
másodpercekig latolgatta, felébressze-e feleségét, és magyarázatot kérjen-e tőle. Végül úgy döntött,
megteszi. Legnagyobb meglepetésére idegességet érzett, mikor a sötétben az asszony ágyának szélére
ült.
Betty hanyatt fekve aludt. Paplanjára még egy pokrócot is terített, és mindkettőt a válláig fölhúzta.
A férfi finoman megrázta.
– Betty, kedvesem – szólt. – Megjöttem. Szeretnék beszélni veled. – Az asszony megmozdult.
Winters ismét megrázta. – Én vagyok, Vernon – mondta halkan.
A felesége fölült, és meggyújtotta az ágy melletti lámpát. Alatta kis kép lógott, rajta Jézus arca, az
emberé, aki harmincéves korára bölcsebb volt sok öregnél, szakállasan, komor tekintettel, és feje
körül fénylő glóriával.
– Te jó ég – szólalt meg az asszony, homlokát ráncolva és a szemét dörzsölve. – Mi folyik itt?
Valami baj van?
– Betty sosem volt különösebben csinos. Az utóbbi tíz évben azonban már abszolút nem
foglalkozott a külsejével, ráadásul vagy tíz kiló túlsúlyt is fölszedett.
– Nincs – felelte a férfi. – Csak beszélni akartam veled. Kíváncsi vagyok, miért mentetek el
Happel az első felvonás után.
Betty egyenesen a szemébe nézett. Sosem tudott hazudni, sőt, a tapintathoz sem volt túl nagy érzéke.
Az életben mindent egyszerűnek látott, és őszintén ki is mondta, amire gondolt. Ha valaki szilárdan
hisz Istenben és Jézus Krisztusban, nem lehet benne kétség. Semmiféle.
– Vernon – kezdte –, gyakran elgondolkoztam már, vajon miért játszol ilyen fura darabokban.
Sosem panaszkodtam ugyan, hisz Líbia és az óta a szörnyű esemény óta ez az egyetlen dolog, ami jó
értelemben képes fölizgatni téged.
– Ismét összeráncolta a szemöldökét, és arca előtt mintha egy felhő suhant volna el. Aztán tényszerű
stílusban folytatta tovább: – Hap azonban már nem gyerek. Lassan fiatal férfi lesz belőle. És ha az
apjától azt hallja, még ha csak egy darabban is, hogy Isten egy „hisztériás vénember”, egy „szenilis
bűnöző”, az nem kimondottan erősíti a hitét.
– Félrekapta a szemét. – És úgy gondoltam, legalább ennyire megzavarhatja az, ahogy azt a fiatal
lányt ölelgeted. Mindent egybevetve – folytatta, visszapillantva a férjére, és összefoglalva
mondanivalóját –, szerintem ebben a darabban nincs semmi érték, se erkölcs, egyáltalán semmi,
amiért érdemes megnézni.
Winters érezte, hogy haragja kirobbanni készül, de leküzdötte, mint mindannyiszor. Irigyelte Bettyt
sziklaszilárd hitéért, azért a képességéért, hogy tisztán maga előtt látja Istent még napi tevékenysége
közben is. Ő úgy érezte, gyermekkora óta nem fordul felé az Úr, pedig hosszú ideig, kétségbeesetten
kereste a kapcsolatot vele. Néhány dologban azonban bizonyos volt. Az ő Istene együtt nevetne
Tennessee Williams hőseivel, és szánakozna rajtuk. Azt azonban nem szeretné, ha kisgyermekekre
bombák hullanának.
Az alezredes nem vitatkozott Bettyvel. Testvéri csókot nyomott az arcára, és az asszony eloltotta a
lámpát. Egy pillanatra azért elgondolkozott. Mikor is voltunk együtt utoljára? Három hete? De nem
emlékezett már, pontosan mikor is. Sőt, arra sem, jó volt-e egyáltalán. „Bolondoztak” egy kicsit,
ahogy Betty nevezte, valahányszor az asszony szükségérzete legyőzte szokásos érdektelenségét. Talán
természetes ez a korunkbeli pároknál – gondolta Winters, mintegy védekezésképpen, miközben
levetkőzött a szobájában.
Elaludnia azonban nem sikerült, csak feküdt némán a sötétségben, a paplan alatt. Az a vágyakozás,
amely először a darab alatt ébredt föl benne, aztán kint, a színház mögött megint, tovább szólongatta.
Képekkel ajzotta. Ha lehunyta a szemét, újra látta Tiffani puha, kívánatos ajkait, ahogy lassan kifújja
köztük a tüdejében maradt utolsó füstfelhőket. Szája még mindig érezte a szenvedélyes csókok ízét,
amiket a lány kényszerített ki az ágyjelenetben. Aztán az a különös pillantás, amikor az apja megkérte
őt, vigyázzon Tiffanira a partin. Vagy csak képzelte?
Winters alezredes többször is forgolódni kezdett, megpróbálta elűzni agyából a képeket és az
idegességet, ami ébren tartotta. De nem sikerült. Végül, hanyatt fekve, megértette, csak egyetlen
módon szabadulhat meg a benne felgyülemlett feszültségtől. Először ugyan bűntudatot érzett, sőt,
viszolygást, Tiffani alakja azonban csak nem tűnt el agyából.
Kezét az alsónadrágba csúsztatta. A nap eseményeinek képei életre keltek, és a fantázia világában
burjánzani kezdtek. A lány rajta feküdt az ágyban, mint a darabban is, de most ő is visszacsókolta.
Aztán egy másodpercre elfogta a rémület, és megálljt parancsolt magának. Kétségbeesett vágyódása
azonban nem hagyta nyugodni, és végül az utolsó gátak is átszakadtak. Kamasz volt megint, egyedül
gazdag képzeletével.
Agyában a kép megváltozott. Meztelenül feküdt egy franciaágyon, egy fényűzően berendezett,
magas mennyezetű szobában. Tiffani lépett ki a kivilágított fürdőszobából, szintén meztelenül; hosszú,
vörösesbarna haja vízesésszerűen omlott le vállán, elrejtve apró mellbimbóit. Vágyakozva utolsót
szippantott cigarettájából, aztán elnyomta az ágy melletti hamutartóban. Szemét egy percre se vette le
a férfiról, miközben lassan, szinte már szerelmesen kifújta a füstöt a száján. Bemászott Winters mellé
az ágyba. A férfi érezte a bőre puhaságát, hosszú haja a nyakát és mellkasát csiklandozta.
A lány finoman, mégis szenvedélyesen megcsókolta, kezét a feje mögé csúsztatva. A férfi érezte az
ajkain csábítóan végigsikló nyelvet. A lány hozzásimult, medencéjét az övéhez illesztve. Érezte, hogy
beáll a merevedés. A lány kezébe fogta a péniszét, és enyhén megszorította. Az immár sziklaszilárdan
állt. Újabb szorítás következett, majd a lány megemelkedett, és mélyen magába fogadta a férfit.
Winters varázslatos, fülledt meleget érzett, és szinte azonnal elélvezett.
Megdöbbentette álomképének kézzelfogható érzékisége. Valahol legbelül egy hang óvatosságra
intette, és figyelmeztette, milyen következményekkel járhat, ha szabadjára engedi fantáziáját. De
ahogy ott hevert kimerültén, magányosan külvárosi otthonában, eltaszított magától minden félelmet,
minden bűntudatot, és elmerült a kielégülés utáni alvás semmihez sem hasonlító nyugalmában.
 9
KÉTBALKEZES Joe valóságos intézménynek számított Key Westben. Hemingway kedvenc bálja
sikerrel idomult bele a város széleskörű és gyors evolúciójába, mi több, egyenesen annak
szimbólumává vált. Sok idősebb polgár kis híján szélhűdést kapott, amikor elköltözött régi helyéről, a
centrumból, át az új kikötőt övező hatalmas bevásárlóközpontba. Azt azonban el kellett ismerniük,
hogy a jó szellőzésű, hatalmas teremben, melynek igazi színpada mellé még remek akusztika is társult,
a Tiffany-lámpákat, hosszú fapultokat, keskeny, a padlótól a mennyezetig érő tükröket és Key West
utóbbi száz esztendejének emléktárgyait ízlésesen helyezték el megint, visszaadva a bár régi
hangulatát.
Az is tökéletesen illett a képbe, hogy valahányszor visszatért szülővárosába, Angie Leatherwood
föllépett a Kétbalkezes Joe-ban. A tulajdonos, egy áttelepült, ötvenéves New York-i, bizonyos Tony
Palazzo először Troy unszolására tett egy próbát vele, még tizenkilenc esztendős korában. Öt percig
hallgatta, aztán szavait erőteljes gesztusokkal kísérve fölkiáltott:
– Nem elég, hogy beállítasz nekem ide egy gyönyörű, fekete lánnyal, akitől a férfinépnek még a
lélegzete is eláll, de ráadásul a hangja is olyan, mint egy pacsirtának. Mamma mia! Igazságtalan az
élet. A lányom, Carla ölni tudna egy ilyen hangért.
Tony Angie legnagyobb rajongója lett, és ahol tudta, önzetlenül segítette a karrierjét. A lány ezt
sosem felejtette el neki, ezért lépett föl mindig a Kétbalkezes Joe-ban, ha hazaérkezett. Ő már csak
ilyen volt.
Troy asztala az első sorban állt, középen, körülbelül háromméternyire a színpad szélétől. Nickkel
együtt már ott is ült a kis kerek asztalnál, és épp végeztek az első pohár itallal, amikor Carol
megérkezett, öt perccel fél tizenegy előtt. Elnézést kért, és valamit arról morgott, mennyivel könnyebb
leparkolni Szibériában. Amint leült melléjük, Nick előhúzta a fotókkal teli borítékot, majd mindketten
közölték az újságírónővel, hogy a képeket fantasztikusnak találják. Nick kérdezősködni kezdett a
fotókról, míg Troy kerített egy pincért. Nick és Carol már fülig merültek a társalgásba a résben
rejtőző tárgyakról, mikor az újabb italok megérkeztek. A férfi épp megemlítette, az egyik alakzat
feltűnően hasonlít egy mai rakétára. Tíz óra harmincöt volt. A világítás hunyorogni kezdett, jelezve a
műsor kezdetét.
Angie Leatherwood maga volt a tökéletes előadó. Mint a legnevesebbek általában, ő sem felejtette
el soha, hogy a közönség fizető vendég, nekik köszönheti a róla kialakult képet, a személyét
körüllengő rejtelmességet. Az új lemez címadó számával kezdte: „Memories of Enchanting Nights”,
aztán egy Whitney Houston-egyveleget adott elő, mintegy emlékeztetőként, hisz az ő csodás tehetsége
ébresztett Angieben is vágyat az éneklésre. Aztán bemutatta sokoldalúságát, négy különböző ritmusú
dalt elegyítve, egy jamaicai reggae-t, egy szelíd balladát első albumáról, a Love Lettersről, egy régi
Supremes-slágert, a „Where Did Our Love Go?”-t, remekül imitálva Diana Ross stílusát, és végül
egy erősen érzelmes, lendületes himnuszt, melyet apjának ajánlott: „The Mán with Vision”.
Dörgő taps fogadta minden szám végét. Kétbalkezes Joe bárja tele volt, a harminc méter hosszú
teremben még szabad állóhely sem igen akadt. Hét hatalmas videoernyő közvetítette Angie képét a
helyiség legtávolabbi sarkába is, ahonnan a színpadig el se láttak. Ez az ő közönsége volt,
valamennyien a barátai. Néhányszor Angie egészen zavarba jött, mikor a taps és a bravózás csak nem
akart abbamaradni. Troyék asztalánál nem sok szó hangzott el a műsor alatt. Legfeljebb a kedvenc
számaiknál tettek egy-egy megjegyzést (Carolé például Whitney Houston dala, a „The Greatest Lőve
of All” volt), beszélgetni azonban nem beszélgettek. Az utolsó előtti számot („Let Me Take Care of
You, Baby”) a „legkedvesebb barátjának” ajánlotta (Nick az asztal alatt bokán rúgta Troyt), és
koncertjét végül a Love Letters legnépszerűbb dalával fejezte be. A közönség állva tapsolt, és
hangosan kiabálva követelte a ráadást. Nick fölemelkedve a székről észrevette, a két erős ital kissé
már a fejébe szállt, és egyébként is furcsa, érzelmes hangulat szállta meg, valószínűleg – noha ez nem
tudatosult benne – az Angie által énekelt szerelmes dalok hatására.
Az énekesnő visszatért a színpadra. Amikor az ováció alábbhagyott, lágy, simogató hangon
megszólalt:
– Mindannyian tudják, Key West különleges hely nekem. Itt nőttem föl, itt jártam iskolába. A
legtöbb emlékem ehhez a városhoz fűz. – Szünetet tartott, szeme a közönséget pásztázta. – Sok dal kelt
életre bennem emlékeket, és az őket kísérő érzéseket. De valamennyi közül a kedvencem a Macskák
című musical legismertebb betétje. Nos, Key West, ezt neked éneklem.
Elszórt taps fogadta, mikor a szintetizátorok elkezdték játszani a „Memories” bevezető részét. A
közönség állva hallgatta tiszta, szárnyaló hangját. Ahogy belekezdett a dalba, Nick gondolatban 1984-
be repült vissza, a washingtoni Kennedy Kulturális Központba, ahol apjával és anyjával először látta
a Macskákat színpadon. Ekkor tért haza első ízben, megmagyarázni, miért is nem ment vissza a
Harvardra a Floridában töltött tavaszi szünet után. Bárhogy próbálta azonban, csak nem volt képes
belekezdeni a történetbe csalódott apja és összetört szívű anyja előtt. Annyit tudott csak mondani:
„Egy nő miatt...”, aztán elhallgatott megint.
Szomorú volt a találkozás. Falls Churchben jártakor fedezték föl, majd távolították el apja
vastagbeléből az első rosszindulatú polipokat. Az orvosok optimistán nyilatkoztak, többévnyi
nyugalmas életet jósoltak még neki, de kifejtették, hogy a vastagbélrák jóformán gyógyíthatatlan, és
gyakran átterjed más szervekre is. Egy beszélgetés során hirtelen törékennyé vált apjával Nick
megígérte, Miamiban befejezi a tanulmányait. Az idős férfinak ez azonban csupán csekély vigaszt
adott, hisz ő a Harvard egyenruhájában álmodta meg fiát.
A Macskák Kennedy központbeli előadását Nick nemigen találta szórakoztatónak. A közepe felé
elgondolkozott, a közönségnek vajon mekkora része ismerheti a forrásul szolgáló mű szerzőjét, T. S.
Eliotot, a költőt, aki nemcsak bálványozta e házi négylábúakat, és örömét lelte viselkedésük
megfigyelésében, de egyik versének első soraiban ezt írta: „Ha már kiterült az éj a város egén, mint
[10]
az elkábított beteg a műtőn... De mikor az öreg nősténymacska kisétált a színpad közepére, szépsége
ráncokká olvadt szét, és belekezdett dalába életének „legszebb napjairól”, Nick is megrendült, mint
bárki más a közönség soraiban. Soha meg nem értette, miért, de úgy érezte akkor, Monique énekel,
öregkorában. És mikor a fájdalmasan tiszta szoprán a dal csúcspontjára ért, ő sírva fakadt ott,
Washingtonban; némán könnyezett, gyorsan letörölgetve a szeméből kipergett cseppeket, nehogy
szülei észrevegyék.
[11]
– „Nézz rám... Kicsit érints meg némán... Maradj még, szelíd emlék... Színes, hajdani nyár...
Angie hangja Kétbalkezes Joe-nál korántsem hatott rá olyan erővel, mint az a washingtoni szoprán.
Az énekesnő mégis ugyanazzal az átéléssel adta elő a dalt, kifejezve annak minden szomorúságát, aki
számára már lezárult az élet örömeinek korszaka. Nick szeme sarka megtelt könnyel, és egy csepp le
is csordult az arcán.
Carol a színpad rávetülő fényeiben látta a férfi arcán végigfutó könnycseppet, a sebezhetőségre
nyíló ablakot, és maga is egészen megrendült. Első alkalommal mozdult meg benne valami, valami
vonzódásféle ez iránt a távoli, magányos, de mégis furcsán attraktív férfi iránt.
Ó, Carol, milyen más is lenne minden, ha egyszer életedben nem viselkednél olyan
meggondolatlanul! Ha hagynád a férfinak, hogy neki is meglegyen a saját, külön pillanata a magányra,
szenvedésre, gyengédségre, vagy akármit érezzen is; később, egy nyugodtabb időben aztán
elbeszélgethetnétek róla. Az efféle pillanatok megosztása erősítheti két ember közt a kapcsolatot.
Neked azonban muszáj volt vállon veregetned Nicket még a dal vége előtt, mikor még tán maga sem
jött rá, hogy könnyezik, és meg kellett törnöd elmélyültségét. Mint egy betolakodó. És ami még ennél
is rosszabb, a férfi gúnyosnak látta a mosolyodat, nem rokonszenvezőnek, és akár egy megrémült
teknőc, az est hátralevő részére visszahúzódott a páncéljába. Ezek után már bármilyen barátságos
gesztust hazugságnak vett volna.
Troy nem figyelt föl rá, mi zajlott le Carol és Nick között. Meglepődött hát, amikor az utolsó taps
után megfordult, leült, és megpillantotta barátja ellenségesen meggörbített vállát.
– Hát nem csodálatos volt, angyalkám? – kérdezte Carol-tól. – Na és te, professzor? Először
hallottad őt énekelni?
Nick bólintott.
– Remek volt – hagyta rá, de hangjában rosszindulat érződött. – Szomjas vagyok. Lehet itt valami
italt kapni?
Troy kissé megsértődött.
– Bocsánat szegény fejemnek! – mondta. – Sajnálom, hogy a műsor ilyen sokáig igénybe vett. –
Megpróbált jelezni a pincérnek. – Ennek meg mi a baja, angyalkám? – fordult aztán Carolhoz.
Az újságírónő vállat vont. Aztán, föl akarva vidítani a társaságot, Nick felé hajolt, és megveregette
a férfi alkarját az asztalon.
– Hé – szólt –, csak nem mérgesítő tablettákat vett be? Nick gyorsan visszahúzta a kezét, és valami
érthetetlen választ mormolt. Elfordult, és meglátta az asztalukhoz közeledő Angie-t. Automatikusan
fölállt, mire Carol is, Troy is követte példáját.
– Fantasztikus volt – gratulált az újságírónő, kicsit talán túl hangosan, amint Angie hallótávolságba
ért.
– Kösz... Helló! – lépett az énekesnő az asztalukhoz, és megfogta a széket, melyet Troy húzott elő
neki. Pár pillanatig még nagylelkűen fogadta a mindenfelől érkező gratulációkat. Aztán leült, és
elmosolyodott. – Maga csak Carol Dawson lehet – mondta könnyedén, az asztal fölött a riporternő
felé hajolva.
Angie élőben még gyönyörűbbnek hatott, mint a képe a lemezborítón. Bőrszíne inkább sötétbarna
volt, mintsem fekete. Sminkje, a világos rózsaszín rúzst is beleértve, inkább csak halványan
asszisztált természetes szépségének. Fogai tökéletesek voltak, mosolygáskor szívesen ki is villantotta
őket, figyelemfölkeltés céljából. Szépsége mögött azonban ott rejtőzött egy nő a maga teljességében.
Egyetlen fénykép sem adhatta vissza a belőle áradó természetes melegséget. Azonnal muszáj volt
megszeretni.
– Maga pedig biztos Nick Williams – folytatta Angie, kezét Nick felé nyújtva. A férfi még mindig
állt, feszengve, bizonytalanul, noha mindenki más letelepedett már.
– Troy sokat mesélt magáról az utóbbi napokban; úgy érzem, mintha máris barátok lennénk. Azt
állítja, maga minden arra érdemes könyvet elolvasott már.
– Ez azért túlzás – felelte Nick, de láthatóan megörült annak, hogy a nő fölismerte. Kissé ellazulni
látszott, és végre leült. Újabb megjegyzésre nyitotta a száját, de Carol a szavába vágott.
– Saját maga írta azt a gyönyörű dalt a vak emberről? – kérdezte, pedig Angie még el sem
helyezkedhetett rendesen a széken. – Én nagyon személyesnek éreztem.
– Igen – felelte Angie kedvesen; csöppet sem látszott rajta, hogy Carol agresszív viselkedése
dühítené. – A legtöbb dalt másoktól veszem át, de néha magam is írok egyet. Ha valami megihlet. –
Röviden Troyra mosolygott, aztán folytatta. – Apám bámulatos, szeretettel teli ember volt,
születésétől fogva vak, mégis, különösmód tökéletesen megértette a világot. Az ő türelme és
irányítása nélkül valószínűleg sose merek elkezdeni énekelni. Tudja, gyermekkoromban túl gátlásos
voltam, túl lámpalázas. Apám azonban mindannyiunkat meggyőzött arról, hogy különleges
képességekkel rendelkezünk. Elmondta, Isten minden embernek ad valamit, ami egyedül csak benne
van meg, s az élet egyik legnagyobb öröme ennek a tehetségünknek a felfedezése és kifejlesztése.
– És azt a másik dalt, a „Let Me Take Care of You, Baby”-t, tényleg Troynak írta? – bökte ki Nick,
mikor Angie még be sem fejezte előző mondatát. Ezzel tönkretette azt a bensőséges hangulatot, amit a
nő apja szeretetteljes bemutatásával keltett. Nick a széke peremére húzódott, és valami okból nagyon
izgatottnak, nyugtalannak tűnt. Troy ismét elgondolkozott, vajon mi zajlott le közte és Carol közt, mi
tette barátját ilyen feszültté.
Angie Troyra pillantott.
– Azt hiszem – szólt vágyakozó mosollyal –, bár eredetileg csupán egy játékos kis számnak
szántam, könnyed kommentárnak a szerelmi játékokról. – Egy pillanatra elhallgatott. – De nagyon is
valós problémáról szól. Néha nehéz egy sikeres nő élete. Sok mindenbe...
– Ámen, ámen – vágott közbe Carol, nem törődve azzal, hogy Angie még korántsem fejezte be
mondanivalóját. Carol kedvenc témája volt ez, így természetesen megragadta az alkalmat. – A legtöbb
férfi nem bírja elviselni, ha egy nő a legcsekélyebb mértékben is sikeres, és reflektorfénybe kerül. –
Egyenesen Nickre szegezte tekintetét, és úgy folytatta. – Még most, 1994-ben is léteznek íratlan
szabályok, amiket követni kell. Ha tartós kapcsolatot akar a nő egy férfival, három dolgot nem szabad
csinálnia: tudtára adni, hogy okosabb, mint ő, elsőként szexuális ajánlatot tenni, és, ez a legfontosabb,
több pénzt keresni nála. Ezeken a területeken a legtörékenyebb egy férfi önérzete. És ha azt aláássuk,
még ha csupán tréfálkozva is, mindennek vége.
– Úgy hallom, maga igazi szakértő – felelte Nick gúnyosan. Csak úgy sugárzott belőle az
ellenségesség. – Vajon fölmerült valaha is az egyenjogúsodott nőkben, hogy a férfiakat nem a
képességeik riasztják meg, hanem az a mód, ahogy ezt előadják? A kapcsolatoknak nem az árt meg,
amit az életben elérnek. Az ismeretségi körömhöz tartozó legtöbb ambiciózus, agresszív nő – ekkor
egyenesen Carolra nézett – mindent megtesz azért, hogy férfiakhoz fűződő minden viszonyát egyfajta
versengéssé változtassa. Egy pillanatra sem érezheti mellettük a férfi a patriarchális társadalom
illúzióját. Mintha szándékosan kasztrálni akarnák őket...
– Na tessék – csapott le Carol diadalmasan. Könyökkel oldalba bökte Angie-t, aki ugyan
mosolygott még, de lassan teljesen zavarba ejtette a társalgásból kiérezhető gyűlölet.
– Ez a bűvös szó. Valahányszor egy nő vitatkozni próbál, és nem fogad el egyből valami eredendő
férfiigazságot, máris ráfogják, hogy biztos legszívesebben kasztrálná a világ ösz-szes hímjét...
– Elég legyen már! – szólt közbe Troy határozottan, a fejét csóválva. – Ideje témát váltani. Azt
hittem, legalább egyetlen estére képesek megbékélni egymással, de így nem fog menni.
– A gond az – folytatta Carol, immár Angie felé fordulva, és figyelmen kívül hagyva Troy kérését
–, hogy a férfiak félnek. A nyugati világban gyakorolt kényuralmukat veszélyeztetik ugyanis azok a
nők, akik nem akarnak csupán mezítlábas csecsemőgyárak lenni. Amikor a Stanfordon tanultam...
Elhallgatott és megfordult, mert hallotta, hogy egy szék a padlót karcolva odébb csúszik.
– Ne vegye sértésnek, Miss Leatherwood – állt föl Nick, kezébe fogva a széket –, de most el kell
mennem. Nagyon élveztem a műsorát, és nem venném a lelkemre, ha miattam elromlana ez a gyönyörű
este. Továbbra is sok sikert kívánok, és remélem, egyszer meglátogat minket a hajónkon is. – Troyhoz
fordult. – Reggel nyolckor találkozunk a kikötőben. – Végül Carolra pillantott. – Magával is, ha még
mindig menni akar. Mesélhet nekünk a stanfordi idiótákról kint az öböl közepén.
Nick nem várt választ. Fölkapta a borítékot, és a tömegen át a kijárat felé indult. Az ajtóhoz
közeledve meghallott egy hangot:
 – Nick! Ó, Nick! Ide! – Julianne volt az, egy közeli, poharakkal és hamutartókkal teli asztaltól
integetett neki. Őt, Corinne-t és Lindát legalább fél tucat férfi fogta gyűrűbe, de Julianne most
félrehessegette őket, és előhúzott egy üres széket. Nick odasétált.

Harminc perccel később alaposan elázott már. Julianne lábának időnkénti érintései, Corinne
hatalmas melleinek látványa (most ugyan lefedte őket, de a férfi jól emlékezett még a délutáni
játékra), valamint a cigarettafüstön át Carolra vetett pillantások be is gerjesztették rendesen. Az isten
verje meg, Williams! – gondolta, még mikor leült Julianne-ék közé. – Már megint elszúrtad. Itt volt
a tökéletes alkalom, hogy levedd a lábáról. Ki tudja, meddig juthattatok volna. Fél órával később
azonban már csak Aiszóposz rókájáéhoz hasonló gondolatok jártak a fejében. Úgyis túl agresszív
nekem. Híres. Erőszakos. Túl kemény dió. Az ágyban meg biztos jéghideg. Veszedelmes boszorka.
Azért csak nem vette le róla a szemét.
Az Angie műsorára behordott plusz székeket most eltisztították az útból, és kezdetét vette a tánc. Az
est további részét egy lemezlovas vezényelte egy színpad melletti fülkéből; az emberek vagy
vonaglani kezdtek a változatos ritmusú, legfrissebb slágerekre, vagy csak bámulták a nagy
képernyőkön pergő videoklipeket, esetleg beszélgettek, hisz a zene nem szólt fülsiketítő hangerővel.
Nick körül legtöbben a kikötőből jöttek. Mikor rövid időre elhallgatott a zene, és a férfi leküldött egy
újabb gyors tequilát, Linda Quinlan odahajolt hozzá.
– Ugyan már, Nick – mondta –, áruld el a titkotokat! Mit találtatok tegnap Troyjal?
Semmi különöset – válaszolta Nick, visszaemlékezve egyezségükre, ugyanakkor meglepetten
tapasztalva, hogy szívesen beszélne róla.
– A pletyka mást mond – szólt közbe az egyik férfi az asztal mellett. – Mindenki tudja, hogy reggel
elvittél valamit Amanda Winchesterhez. Na gyerünk, ki vele, mi volt az! Csak nem egy újabb,
kincsekkel megrakott hajót találtatok?
– Talán – felelte Nick, arcán részeg vigyorral –, meglehet. – Megint erős ösztönzést érzett, hogy
elővegye a fényképeket, és elmesélje a történetet, de uralkodott magán.
– Nem beszélhetek róla – mindössze ennyit mondott.
Abban a pillanatban két tagbaszakadt, rövid hajú, haditengerész-tiszti egyenruhát viselő
fiatalember indult meg Nickék asztala felé a terem másik végéből. Egyikük sötét bőrű volt.
Spanyolos. Határozottan, szinte már pimaszul közeledtek, és érkezésükre az asztalnál mindenki
elhallgatott. A fehér hadnagy Julianne vállára tette a kezét.
– Jól van, gyönyörűm – mondta merészen –, itt a haditengerészet. Mit szólnál hozzá, ha te meg a
barátnőd – Corinne felé biccentett, mire Ramirez oDalepett a lány mögé – eljönnétek velünk táncolni
egyet?
– Köszönjük, nem – mondta Julianne nagyon udvariasan, és még mosolygott is hozzá. Todd lenézett
rá. Épp csak egy kicsit ingadozott, de a szeméből látni lehetett, hogy jó pár poháron túljutott már.
– Azt akarod mondani, inkább itt ültök ezekkel a helybéli tahókkal? Pedig a jövő admirálisaival
rophatnátok egyet. – Julianne érezte, a férfi szorítása erősödik a vállán. Végigpillantott az
asztaltársaságon, megpróbált tudomást sem venni róla.
Toddnak nem tetszett a visszautasítás. Levette a kezét Julianne válláról, és Corinne melleire
mutatott.
– Krisztusom, Ramirez, igazad volt! Ezek tényleg eszméletlenek. Nem szeretnél elveszni köztük? –
A két hadnagy durván felröhögött. Corinne kínjában mocorogni kezdett.
Linda Quinlan barátja fölkelt a székéről. Nicken kívül ő volt az egyetlen férfi az asztalnál, aki
erőben fölvehette a versenyt Todd-dal és Ramirezzel.
– Nézzétek, fiúk – kezdte józanul –, a hölgy igazán kedvesen mondott nemet. Semmi szükség őt
vagy a barátait sértegetni...
– Figyelj csak, Ramirez! – szakította félbe Todd. – Ez az alak azt állítja, mi sértegettünk valakit.
Mióta sértés az, ha az ember megcsodálja egy nő csöcsét? – Magában kuncogni kezdett saját
elmésségén.
Ramirez jelzett, hogy menjenek, de Todd leintette. A részeg Nick egész este közel állt a
kirobbanáshoz.
– Tűnj el innen, seggfej! – szólalt meg most, halkan, de határozottan. Nyugodtan ült tovább Julianne
mellett.
– Kit hívtál seggfejnek, te buzifej? – vágott vissza dühödten Todd hadnagy. Ramirez felé fordult. –
Attól tartok, muszáj lesz lecsavarnom ennek a pimasz fráternek a fejét.
Nick azonban megelőzte. Gyorsan fölemelkedett, és iszonyú erővel Todd arcába vágott. Az ütéstől
a férfi hátrazuhant, rá egy italokkal megrakott asztalra. Az asztal darabokra tört, és Todd a padlón
landolt. Nick utánaindult, Ramirez azonban visszahúzta, és mikor a férfi válaszul megint meglendítette
az öklét, egyszerűen lökött rajta egyet. Nick amúgy is bizonytalan lábai fölmondták a szolgálatot.
Hátraesett, rá Julianne-re; egy újabb asztal borult föl.
A terem másik végéből Carol, Angie és Troy látták az összetűzést, és a zűrzavar közepén
fölismerték Nicket.
– Húha! – szólt a fekete férfi, azzal fölugrott, és barátja segítségére sietett.
Carol a sarkában loholt. Mikor odaértek, a klub két kidobóembere már akcióba lépett. Nick és
Julianne tagjaikat szétválogatva tekergőztek a földön, és Todd is lassan föltápászkodott.
A verekedés hevében a boríték kinyílt, és néhány fénykép kicsúszott belőle. Ramirez fölszedte őket
a földről, és mivel az élénk színek fölkeltették érdeklődését, nézegetni kezdte a felvételeket. A
legfölsőn tisztán látszott a hasadékban megbúvó, barna rakéta.
– Hé – szólt oda a tántorgó Toddnak –, ezt nézd meg! Mi az ördög lehet?
Carol azonnal közbelépett. Elsétált Ramirez mellett, kikapta a kezéből a borítékot meg a képeket,
aztán, mielőtt a férfi bármit szólhatott volna, fölkiáltott:
– Jaj, ne, Nick, én ezt nem hiszem el! Hogy tudod mindig így leinni magad? – Letérdelt Williams
mellé, és szabad kezébe fogta a férfi fejét. – Ó, kedvesem – folytatta, miközben Nick hitetlenkedve
bámulta őt –, hisz megígérted, hogy abbahagyod!
A tömeg megkövültén figyelte, hogy Carol szájon csókolja a férfit – valójában persze csak azért,
nehogy megszólaljon. Troy is csak bámult.
– Troy! – kiáltotta Carol egy pillanattal később, miközben Nick igyekezett összeszedni magát. –
Troy, hol vagy? Gyere, segíts! – Troy odasietett, és talpra rángatta Nicket.
– Most szépen hazavisszük – jelentette be a nő a közönségnek. Troyjal megfogták a férfi egy-egy
karját, és elindultak a bár ajtaja felé. Elhaladtak a tulajdonos mellett. Carol közölte vele, hogy
másnap bejön, és rendezi a számlát. Aztán kicipelték Nicket az utcára.
Ahogy lassan távolodtak a Kétbalkezes Joe-tól, Carol megfordult, és látta, az emberek egy része az
ajtóig követte őket. Ramirez és Todd, utóbbi még mindig az arcát dörzsölgetve, legelöl álltak,
arcukon zavart kifejezéssel.
– Hová visszük, angyalkám? – kérdezte Troy, mikor hallótávolságon kívülre értek. – Azt se tudjuk,
hol parkolt le.
– Nem érdekes – válaszolta Carol –, csak tűnjünk el szem elől.
A hármas esetlenül jobbra fordult, be abba a sikátorba, mely Az iguána éjszakáját játszó színház
mögött húzódott.
Az előadás egy órája ért véget. A színház mögött balra volt egy kis beépítetlen telek. Carol
megálljt parancsolt, szemben egy kisebb facsoporttal, és visszapillantott, vajon nem követik-e őket.
Nagyot sóhajtott, és elengedte Nicket. Öntudatlanul a Ramireztől visszaszerzett borítékkal törölte le
arcáról az izzadtságot.
Nick már szinte teljesen magához tért.
– Fogalmam se volt – mormolta Carolnak –, hogy így érez irántam.
– Dehogy érzek – vágta rá a nő. Eltolta magától a férfi kezét, és behátrált az üres telekre. Nick nem
fogta föl a helyzetet, és tovább ment utána. – Álljon meg! – kiáltott rá Carol mérgesen. – Álljon meg,
maga részeg disznó!
Megpróbálta a karját előrenyújtva visszatartani, de a férfi meg se torpant. Mielőtt Troy
megmozdulhatott volna, Carol a szabad kezével jól arcon csapta Nicket. A férfi megdöbbenésében
elvesztette lába alól a talajt, és orra bukott a fűben.
Carol még mindig füstölögve letérdelt mellé, és átfordította.
– Soha, soha ne próbáljon meg erőszakoskodni velem! – ordította. – Semmiféle körülmények
között! – A borítékot Nick hasára dobta, és gyorsan fölegyenesedett. Troyra nézett, undorral
megcsóválta a fejét, és elsietett a sikátorban.
 ÖSSZESZERELÉS ÉS TESZT
AZ ELEKTRONMIKROSZKÓP keresősugara alatt olyannak látszanak, mint parányi, összetekert rugók, a
végükön kis farokkal. Mikor aztán vízbe vagy más folyadékba kerülnek, megnyúlnak, és
szempillaszerű, alig néhány angström hosszúságú kinövések jelennek meg a farkon, mozgékonyságot
biztosítva számukra.
Több milliónyi fér be belőlük egyetlen csepp vízbe, és egy lézerberendezés állandó megfigyelés
alatt tartja őket, számlálgatva, válogatva. Mikor a számlálással végzett, a szétválasztott folyadék
kisebbik részét kiszippantják a fémtartályból, s egy csatornán keresztül egy újabb folyadékba kerül
be. Ez smaragdzöld színű, és egy palackforma, csőrös pohár tartalmazza. A kis rugók kinyújtóznak, és
szétszóródva vándorolni kezdenek az edényben.
Külső szerkezetek időről időre megkeverik a zöld folyadékot, a poháron belül pedig parányi
érzékelők regisztrálják a hőmérsékletet, nyomást, valamint az elegy pontos kémiai és elektromos
tulajdonságait. Néhány paramétert nem találnak abszolút tökéletesnek. Apró szelep nyílik meg a pohár
fenekén, és új anyag lövell be a zöld oldatba. Folyamatos mérések figyelik az aDalek eloszlását. Az
oldat végre tökéletes, egyensúlyi állapotba kerül.
Minden készen áll. Fölülről több ezer apró golyócska hullik bele az edénybe. Néhányuk a felszínen
marad, de legtöbbjük különböző mélységekbe süllyed. Mindegyik golyócskában bonyolult mérnöki
munka rejtőzik, bámulatosan miniatürizált változatban. Külső felszínüket érzékelők borítják, melyek
most a környező folyadékban rugók után kutatnak. A szenzorokhoz csatlakozó nagyfrekvenciájú adó
fölveszi velük a kapcsolatot, és közelebb csalogatja őket. Hamarosan ezrével veszik körül a
golyócskákat.
Most a rugókat a szivacsos felszínen megbúvó, apró szerkezetek begyűjtik, és tartályokba rakodják,
melyeket aztán belőnek a golyó központi üregébe. Ott egyetlen fekete, alaktalan folt vár, külsejét
folyton változtatva; áttetsző anyaga ismeretlen ingerek hatására áramlik ide-oda. A foltot sárga szirup
veszi körül, kitöltve az üreg többi részét.
Az első rugó kicsusszan tartályából, rögtön keresni kezdi a foltot, majd megtalálva beléhatol. Egy
pillanatig még látni, ahogy a központ felé halad. Aztán mindössze néhány milliszekundum alatt
alkotórészeire bomlik, megsemmisül. Újabb rugók érkeznek az üregbe szabályos időközönként, és a
behatolás után mind megpróbál elérni valami különleges pontot. Végre egyikük sikerrel jár, és a folt
színe élénkvörösre vált. A szivacsos külső rétegből gyorsan enzimek érkeznek a sárga szirupba, kissé
zöldre változtatva azt. A megmaradt rugók eltűnnek, láthatóan a golyócska anyagába oldódnak bele.
Kisvártatva az egész építmény nyúlni kezd, és miniatűr meghajtószerkezetet bocsát ki a smaragdzöld
folyadékba. Gondosan elkerülve a veszedelmesebb helyeket csatlakozik a megtermékenyült golyók
sorához, melyek egyenként haladnak át egy áttetsző hártyán a pohár aljában.
A golyócskákkal teli folyadék végigáramlik egy keskeny csövön, és végül egy félig zárt tartályba
ér, melynek mérete nagyjából az előbbi edényéhez hasonló. Ebben az áttetsző üvegben egy gépi,
kanálszerű tárgy merül el időnként, kihalászva a gömböcskéket. Fölemeli és megmártja őket az
üvegbe zárt nehéz gázban. A golyócskák pillanatokon belül fölnyílnak, héjuk föloldódik, és csupán a
sárgás szirupban úszkáló vörös foltok maradnak a tartályban.
A szirup lassan növekedni kezd, betölti az üveget az átáramló folyadék fölött, míg végül a vörös
foltok közti összes teret elfoglalja. Mikor a smaragdzöld oldat sugara elvékonyodik, majd teljesen
eltűnik, a szirup zselészerű anyaggá szilárdul, és elzárja a folyadék korábbi be– és kiáramló nyílását.
Az üvegben több ezer vörös folt ágyazódott be a sárgászöld kocsonyába. Rajtuk semmiféle változás
nem figyelhető meg.
Telik az idő. Az üvegben abbamarad minden aktivitás. Néha gépszondák ereszkednek bele a
korábbi nyílásokon át az anyagba, annak stabilitását méricskélve. Végül az üveget eltávolítja helyéről
egy targoncára emlékeztető robot. Futószalagra rakja, több tucat, másféle objektumokat (kék pálcikák,
bíbor csillagok és vörös dobozok lebegnek bennük a sárgászöld zselében) tartalmazó tartállyal együtt,
mely egy óriási, csaknem három centi átmérőjű, körkörös sütőbe szállítja őket. Itt az üvegeket
vigyázva fölhevítik. A tartály anyaga szinte azonnal elpárolog. Ezt követően egy pár testetlen
manipulátorkar hihetetlenül vékony, kötőszövetből álló burkot von a kocsonyatömbök köré. Kis idő
múlva az egész egységet automata berendezések kihúzzák a-sütőből, és aranyszínű, többrétegű
fémhártyába csomagolják, mely minden körülmények közt védelmet nyújt majd neki a környezetével
szemben.

A hipergolikus hajtóanyagok elvegyülnek és azonnal belobbannak, tüzet okádva ki a rakéta

fúvókáján. A karcsú jármű lassan emelkedni kezd, mindjobban fölgyorsul, míg végül elképesztő
sebességgel száguld már. Mielőtt elérné röppályája csúcspontját, a rakétafokozat leválik a különös,
paraboloid-forma rakományról, majd apró motorok gyulladnak be a repülő bumeráng alján. A pálya
legmagasabb pontján az egész csomag hirtelen fölrobban, és látszólag semmivé foszlik. Darabkák
százai hullanak azonban a bolygó felszíne felé, kavargó összevisszaságban.
A közelebbi vizsgálat megmutatja, valamennyi, robbanásból visszamaradt törmelék aranyszínű,
fémes tárgy, műanyag burokba csomagolva. A héjhoz apró, érzékelőkből és hajtóművekből álló
egység csatlakozik, a leereszkedés során szükséges parányi irányváltoztatások végrehajtására. A
műanyagtörmelékek különös hibridbolygóra hullanak; nyilvánvalóan mesterségesen állították elő, a
sok, egymással éles ellentétben álló felszíni alakulatból, valamint a több tíz kilométeres magasságból
is feltűnő felhőkombinációkból ítélve. Elszórtan különböző színű tavak helyezkednek el a tájban, de
körülöttük éppúgy megtalálható sivatag és füves puszta, mint kopár hegyek és kanyonok. A bolygó
mintegy egynegyedét összefüggő felhőtakaró borítja. A felhők emitt fehérek és gyapjasak, amott
barnák és sűrűek. Némelyikük gyorsan mozog, épül, változik. Mások szinte állnak, mintha
odaszögezték volna őket az égboltra.
Az egyik műanyag tartály ködös, kék felhőrétegen át egy smaragd tengerbe hullik. Héja a felszínen
marad, de az aranyszínű fémtárgy tíz métert süllyed, a fenékig. Egy-két napon át nem változik
észrevehetően. Aztán a gömb tetején nyúlványszerűség kezd formálódni. Lassan növekszik, végül már
olyannak tűnik, mint valami drágakő. Ekkor átalakuláson megy keresztül. A nyúlvány külső részén a
kemény fémfelület megpuhul, és egyre inkább szerves hártyára kezd emlékeztetni. Bár egyelőre még
vastag, anyaga sűrű, ám időnként kidudorodik, mintha belül nagy mozgolódás folyna.
Végül egy vékony, fekete pálca, egyfajta szonda tör át a felszínen, és nyúlik ki a smaragdzöld
óceánba. Aztán megjelenik egy második, egy harmadik, mind ugyanolyan, mint az első, csupán az
oldalukon elhelyezkedő berendezések térnek el egymástól rendkívüli mértékben. Egyszer csak valami
nagyobb test feszül neki a membránnak, egyszer, kétszer, és végül átszakítja. Micsoda különös
szerkezet! Nagyjából öt centi hosszú, áramvonalas forma, melyet két, egymással összekötött, de
különálló rész alkot. Az elülső kúpszerű, a hátsó pedig hosszú, karcsú, és vége csúccsá hegyesedik.
A z orrából kimeredő három szondaszerűségen kívül a testből még négy összecsukható nyúlvány,
illetve kar emelkedik ki, kettő-kettő a két alkotórész két oldalán.
Odaúszik egy közeli víz alatti növényhez, karjait szorosan sima testéhez szorítva. Ott sokoldalú
végtagjai kibomlanak, és megkezdődnek a vizsgálatok. Apró berendezések döbbenetes kavalkádja
lepi el a növényt pár másodpercre, aztán a lény odébb úszik. Ugyanez a folyamat ismétlődik meg
minden elé kerülő növénynél. Végül aztán ráakad egyre, ami „tetszik neki”, ollói eltávolítják egyik
nagyobb levelét. A lény apróra összehajtogatja, és visszaindul vele az arany membrános tárgy felé.
A különös gyűjtögetőhöz egy társ csatlakozik, önmaga pontos mása, valamint két kövér hal, sok-sok
lábbal és karral. Ez utóbbi kettős eliramodik oldalra, és alakítgatni kezdik a tengerfeneket. Napok
telnek el. A szondákkal rendelkező lények szünet nélkül dolgoznak, mind több és több különféle
növényt és állatot hordva vissza bázisukra. A lábas halak eközben a rendelkezésre álló homokból,
sziklákból, kagylókból és élő szervezetekből csaknem ezernyi apró, zárt, négyszögletes házacskát
alakítanak ki a fenéken. Ők sem pihennek meg soha. Következő feladatuk valamennyi vörös foltot
egyenként kihordani az arany bölcsőből új otthonaikba.
Ha volna nálunk mikroszkóp, most láthatnánk, hogy a foltok belseje máris formálódni kezdett, egész
testüknek lassan határozott, állandó alakot kölcsönözve. Csakhogy még mindig nagyon-nagyon aprók.
Miután a vörös foltok és kocsonyás védőburkuk gondosan el lettek helyezve, a gyűjtögetők minden
útjuk során megállnak mellettük, és ott hagyják zsákmányuk egy részét. Ugyanakkor a lábas halak, a
négyszögletes házacskák tervezői és megépítői átlátszó, igluszerű kunyhók kialakításába fognak, egy
másik faj embriói számára.

Egy évvel később holdfény esik a smaragdszínű tó felszínére. Több száz mohó, izgatott, tekergő
nyak emelkedik ki a vízből, némelyik élénkkék, mások halványabbak. A fejek erre-arra forognak, s
legalább két tucat különféle mélyedés és nyílás látható rajtuk. A nyakak hol ebbe az irányba
nyújtóznak, hol abba. A néma kígyók keresnek valamit.
A hold felől bizarr alakú hajó közeledik a vízen. A fiatal kígyók testéhez mérten hatalmas,
ikertornyai két és fél méterre emelkednek ki a vízből, és körülbelül két méterre abból a
négyszögletes, ötméteres oldalhosszúságú platformból, mely a jármű alját képezi. Ennek felső része
egyenetlen, hullámos, kráterekkel borított. Az alkotmány könnyedén úszik a vízen.
Amikor a hajó a kígyók közé ér, megáll. A lények két csoportra oszlanak nyakuk színe szerint, aztán
rendezetten fölsorakoznak a jármű két oldalán. A hajóból zene csendül, egyetlen h-hang, fuvoláéra
emlékeztető. Gyorsan megismétlik a kétoldalt sorakozó lények. Aztán egy második hang szólal meg,
szintén fuvolaszerű, és a jelenet megismétlődik. Órákon át folyik a zeneóra, végül már egész
akkordokat váltogatnak. Végül a kígyók kifogynak a szuszból. A gyakorlat a királyi, kék nyakú kígyók
zenekarának hangversenyével fejeződne be, de a próbálkozás fájdalmas kakofóniába fullad.
Bent a hajóban minden hangjegyet, minden mozdulatot, a fiatal lények minden válaszát gondosan
megfigyelik és följegyzik. A jármű zseniális szerkezete az eredeti bölcső kulcsfontosságú
irányítóegységein alapul. Bár az aranyszínű fémburok darabkái (csakúgy, mint a hosszú, fekete pálcák
és a kövér, lábas halak alkatrészei) is megtalálhatók a hajót vezérlő számítógépben, a felépítmény
jelentősebb részét mégis a smaragdzöld tó fenekén talált, szerves és szervetlen anyagok alkotják. A
hajó igazi énektanár, szinte tökéletes szintetizátor, ugyanakkor olyan mikroprocesszorokkal
fölszerelve, melyek nem csupán tárolják a tanítványok minden válaszát, de szoftverük lehetővé teszi a
tanítási módszerek kísérletező váltogatását.
Ez az igen fejlett robot azonban, melyet a kígyózigóták köré csomagolt mesterséges intelligencia
szinte kizárólag a leszállóhely környékén talált kémiai anyagokból alkotott meg, maga is megfigyelés
alatt áll, a távoli kezelőszemélyzet által. A teszt egyelőre kezdeti stádiumában tart, de biztatóan
alakul. A zenetanárnak ez már a harmadik kifejlesztett változata. Ez tűnik a kígyózigótákat a Canthorra
visszajuttató bölcső átváltozásaiban a leggyengébb láncszemnek. Az első rettenetes kudarcot vallott:
az embriókból kifejlődtek ugyan a fiatal egyedek, ám a robot képtelen volt megtanítani őket az énekre
és a párzási rituálé többi részére. A második már jobban sikerült: megismertette a kígyókkal az
udvarlási szimfóniát, és meg is született a lények új generációja. Ők azonban már képtelenek voltak
megtanítani utódaikat az énekükre.
A Kolónia legjobb biomérnökei tanulmányozták a problémát. Miután a kígyók és más hasonló
lények növekedésére vonatkozó, több kvadrillió bit adatot átvizsgálták, különös kapcsolatra
bukkantak a szülők által nyújtott dédelgetés és aközött, hogy a későbbiekben felnövő egyed maga
képes lesz-e megtanítani saját utódait. A lények első hat hónapjáért felelősséggel tartozó
mesterségesintelligencia-csomagot átdolgozták, egyfajta anyapótlékot is beleépítve. Ennek egyetlen
feladata az volt, hogy bizonyos időközönként ölelje át, dédelgesse a kígyófiókákat. Az alrendszerek
tesztje biztatóan zárult; ez az apró változtatás immár képessé tette a felnőtt kígyókat utódaik tanítására.
A demonstráció több mint négy millicikluson át tart. A periódus végén példátlan sikerről számolhat
be a kutatócsoport. Erős, kreatív természetű, csaknem huszonötezer példányt számláló kígyónemzetség
tölti meg a mesterséges tó vizét. A jövőbeli szaporodásnak csupán az élettér szűkössége szabhat
határt. A teszt túlélőit végül az Állatkertkomplexum egy másik körzetébe szállítják át, és a cantheri
kígyók fölkerülnek a zigóta-hazatelepítésre kész fajok listájára.
SZOMBAT
 1
A TELIHOLD a nyugodt óceán fölé emelkedik. Troy a sugarakat bámulja, amint megcsillannak a
mozdulatlan vízfelszínen. Angie jelenik meg, és elé áll. Feszes, fehér, egyrészes fürdőruhát visel.
Derékig ér neki a víz.
Int a férfinak, és ő megindul befelé a nedves homokban. Mezítláb van, és ő is fehér fürdőnadrágot
visel. A víz meglepően meleg. Angie énekelni kezd. Csodálatos hangja elborítja a férfit, amint
közelebb húzódik hozzá.
Összeölelkeznek és csókolózni kezdenek. Aztán a nő elhúzódik, de bátorítón a férfira mosolyog.
Troy érzi, hogy erőt vesz rajta a vágy. Hirtelen szirénahang hasít az éjszakába, lerombolva a táj
nyugalmát. A tenger rögtön nyugtalanná válik, a hullámok tetején fehér tarajok jelennek meg. Troy
riadtan megfordul, és kinéz a partra. Semmi rendkívülit nem lát. Visszapillant az óceánra. Angie
eltűnt. A távolban, a láthatáron mintha egy szökőár csúcsát látná. A sziréna ismét fölüvölt, és Troy a
holdfényben megpillant egy nagy, alaktalan tárgyat lebegni egy közeli hullám hátán.
Elindul felé. A szökőár tisztán kivehető már a távolban, s betölti a láthatár felét. A tárgy egy
fölpuffadt test: fekete férfi vörös, ujjatlan pólóban és farmerben. A sziréna egyre hangosabban üvölt.
Troy átfordítja a testet, és az arcába néz. A bátyja az, Jamie.

***

Troy Jefferson fölpattant az ágyban, szíve veszettül vert, agya kereste az utat az álmokból a valós
világba. Valahol lakása falain túl sziréna vijjogott. A hangmagasság-változásból rögtön kitalálta, egy
rendőr- vagy mentőautó húzhatott el az utcán. Megrázkódott, és kimászott az ágyból. A digitális óra
3.03-at mutatott.
Troy kisétált a konyhába. A hűtőhöz lépett, és kitöltött magának egy pohár grépfrútlevet. Addig
fülelt a távoli szirénára, míg hangja teljesen el nem halt a messzeségben. Akkor visszaindult a
kisebbik hálószobába, ahol aludt. Az előtérben újabb szirénahang állította meg, még hangosabb, mint
az előző. Egyenesen feléje közeledett. Néhány másodpercig szinte úgy tűnt, közvetlenül az ajtaja előtt
szól, és ez élénken emlékezetébe idézett egy másik sziréna-bőgést, egy másik éjszakán. Szíve ismét
meglódult.
– Jamie – suttogta csak úgy maga elé –, Janiié. Miért kellett meghalnod?
Troy még ennyi év után is tisztán maga előtt látta annak az estének az eseményeit. Egyetlen kép sem
fakult semmit. Az elején még hárman voltak, Jamie, Troy és az anyjuk; csöndesen ültek a vacsorához
terített asztalnál, és sült csirkét ettek krumplipürével. Jamie nemrég érkezett haza Gainesville-ből a
tavaszi szünetre, és legalább egy órát töltött még evés előtt azzal, hogy tizenöt éves öccsének futball-
sztorikat mesélt, meg az egyetemi élet viszontagságairól. Troynak egész gyermekkorában Jamie volt a
példaképe. A fiú jóképűségéhez, értelméhez még hihetetlen fizikai erő is társult. Ennek eredményeként
másodéves korában futójátékosként bekerült a Floridai Aligátorok csapatába, és mindenki titkos
esélyesnek tartotta rá, hogy a következő szezonban megkapja a sport-újságírók díját. Troynak nagyon
hiányzott Jamie, amikor először elment az egyetemre, de az azóta eltelt tizennyolc hónapban
hozzászokott a távollétéhez, s csupán szünidei hazalátogatásait várta nagyon.
– No, öcskös – mondta Jamie, befejezve a vacsorát, és elmosolyodott –, veled meg mi lesz? Megint
vége egy negyedévnek. Elég jók a jegyeid ahhoz, hogy űrhajós lehess?
– Elmennek – felelte Troy, eltitkolva büszkeségét.
 – A társadalomtudományokból kaptam csak négyes fölét, mert a tanárom szerint Amerika-ellenes
álláspontra helyezkedtem a Panama-csatorna ügyében.
– Azt hiszem, néha egy-egy négyes igazán becsúszhat – nevetett Jamie. Látszott rajta, mennyire
érdekli öccse sorsa. – De lefogadom, Burford egyet sem kapott a kilencedik osztályban.
Valahányszor Troy visszaidézte magában azt a végzetes estét, pontosan emlékezett Guion Burford,
az első fekete bőrű amerikai űrhajós nevének említésére. Iszonyú fájdalmat jelentett számára, ha
egyből arra gondolt, hogy tartotta karjaiban haldokló bátyját, ezért legtöbbször elsőként egy korábbi
időpontot idézett fel, amikor Jamie még boldog volt, és élt.
A halála előtti év nyarán, egy forró, párás, augusztus végi napon Jamie Jefferson harmadszor járult
már az edzője elé, hogy kétnapos haladékot kérjen tőle. El akarta vinni Troyt megnézni az
űrrepülőgép indítását. Az előző két alkalommal a férfi hevesen ellenkezett, mondván, fontos edzéseket
nem szabad kihagyni, de kereken meg sem tagadta az engedélyt.
– Maga ezt nem értheti meg, uram – mondta Jamie határozottan harmadik, és egyben utolsó
megbeszélésük kezdetén. – A kisöcsémnek nincsen apja. Valóságos matematikai zseni, a
pályaalkalmassági teszteken a lehető legjobb eredményeket produkálja. De szüksége van egy
példaképre. Tudnia kell, hogy a sporton kívül másban is bizonyíthatnak a feketék. – Az edző végül is
megadta Jamie-nek az engedélyt, de csak azért, mert érezte, a fiú mindenképpen elmenne.
Megállás nélkül hajtott végig egész Floridán rozoga Chevrolet-jével, fölvette az öccsét Miamiban,
aztán máris indultak vissza, észak felé, és csak négy órával később, Cocoa Beachnél tartottak pihenőt.
Az éjszaka közepén értek oda. Jamie holtfáradtan leállította a kocsit egy hétemeletes üdülőépület
mellett, a part leggyönyörűbb részén.
– Jól van, öcskös – mondta –, próbálj egy kicsit aludni!
Troy azonban le sem hunyta a szemét. Túlságosan izgatott volt, egyre a másnap estére tervezett start
járt az eszében, az űrrepülőgép nyolcadik indítása, ráadásul éjszaka az első. Mindent elolvasott
Burfordról, amit csak talált, és persze a legénység küldetéséről. Folyton arról fantáziáit, hogy a
jövőben vannak, és ő, Troy Jefferson az az űrhajós, akit ki fognak lőni. Elvégre Burford maga az élő
bizonyíték rá, a dolog lehetséges, fekete ember is följuthat a társadalmi ranglétra legfölső fokára,
népszerű hőssé válhat, az egész csupán intelligencia, személyiség és munkakedv kérdése.
Napfelkeltekor Troy kimászott a kocsiból, és lesétált a közeli strandra. Nagy csönd volt. Rajta
kívül csak néhány járókelő és kocogó járt arra, eltekintve azoktól a fura kis homoki rákoktól, amiknek
pici pálcikákon forgott a szeme ide-oda, és oldalazva szaladgáltak. Északon látott néhányat a
legénység nélküli rakéták kilövőhelyei közül, a Cape Canaveral-i Légierőbázison, de lelki szemei
előtt az űrrepülőgép magasodott rajtuk. Elgondolkodott, vajon Burford mit csinálhat ebben a
pillanatban. Mit evett reggelire? A családjával van, vagy űrhajóstársaival?
Jamie dél körül ébredt föl, és a délutánt együtt töltötték el a parton, nevetve, a hullámverésben
játszadozva. Aztán vettek pár hamburgert, és nekiindultak a hátralevő félórányi útnak a Kennedy
Űrközpont felé. Jamie addig győzködött egy megszállott Aligátor-szurkoló, Melboume-ben élő
űrkutatási szakembert, míg szerzett két belépőt a VIP-megfigyelőhelyre. Nem sokkal alkonyat előtt
értek oda. Hat kilométernyire tőlük várakozott a kilövésre kész, lenyűgöző járműegyüttes, mely az
óriási, narancssárga üzemanyagtankból, a ráerősített visszatérőegységből és kétoldalt egy-egy szilárd
hajtóanyagú segédrakétából állt. Megkezdődött a visszaszámlálás.
Troy soha nem élt még át nagyobb élményt, mint amikor azon az estén az űrrepülőgépet fölszállni
látta. A hangszórókból áradó visszaszámlálást hallgatva minden félelemtől mentesen, mohón és
várakozva figyelt. Csak amikor a hajtóművek begyulladtak, vörös-arany ragyogással és vastagon
kavargó fehér füstfelhőkkel töltve be a floridai eget, akkor ijedt meg egy kicsit. Később aztán a
hosszú, karcsú lángnyelveket meglovagló, lassan, méltóságteljesen fölemelkedő, hatalmas űrhajó
látványa és a megmagyarázhatatlan, apró durranásokkal teli, döbbenetes, állandó dübörgés (melynek
oka természetesen az volt, hogy hat kilométerről a rakéták beindításának hangja körülbelül húsz
másodperccel később ért a fülébe, mint szemébe a kép) együtt már igazán libabőrössé tette. Szemébe
könnyek szöktek, egész teste bizsergett. Több mint egy percig tartott nála ez az érzelmi túltöltöttség.
Bátyja, Jamie mellett állt, szorosan fogva a kezét, háta lassan ívbe hajlott, ahogy mind magasabbra és
magasabbra követte a lángot tekintetével. Végül az utolsó szikra is kialudt feje fölött, az éjszakai
égen.
A start után ismét a kocsiban aludtak. Jamie aztán reggel kirakta Troyt az orlandói
buszpályaudvaron, és visszaindult Gainesville-be, a futballedzésére. A fiatal Troy egészen új
embernek érezte magát, mintha az élmény átformálta volna tudatát. A következő héten minden hírt
meghallgatott a repülésről. Burford az ő hőse volt, az új bálványa. Két negyedéven át szinte
beletemetkezett a tanulnivalóba. Volt már célja. Elhatározta, űrhajós lesz.
Mit sem sejtett még arról, hogy alig hét hónappal később, egy márciusi estén újabb meghatározó
élmény éri, ezúttal azonban rettenetes és mélységesen megrázó, teljességgel kitörölve tudatából az
űrrepülőgép startjakor érzett örömet. Azon a bizonyos estén Jamie nyolc óra körül megállt az öccse
ajtajában, mielőtt elindult volna.
– Átmegyek Mariához, öcskös – szólt. – Talán elmegyünk egy moziba.
Maria Alvarez tizennyolc éves volt, de még mindig csak másodikos gimnazista. Több éve együtt
járt már Jamie-vel. Little Havanában lakott kubai családjával és nyolc testvérével.
Troy megölelte a bátyját.
– Örülök, hogy itt vagy, Jamie. Annyi mindent meg akarok mutatni neked! A suliban csináltam egy
fejhallgatót...
– Mindent látni akarok – vágott a szavába Jamie.
– Mindjárt holnap reggel. Most ne maradj fönn soká! Az űrhajósoknak rengeteget kell aludniuk,
hogy mindig éberek legyenek. – Elmosolyodott, és kisétált Troy szobájából. Ekkor beszélt vele
életében utoljára.
Troy sosem emlékezett vissza pontosan, mi is ébresztette föl azon az éjszakán. Anyja hangos
zokogása belevegyült a közeli szirénák ricsajába, felejthetetlen, rémisztő hangzavart okozva. Troy az
ajtóhoz viharzott, aztán ki a kertbe; nem volt rajta más, csak a pizsamaalsója. A mentőautó szirénája
egyre közelebbről szólt. Anyja a kapuhoz vezető ösvény végében állt, egy a ház előtti utcán, Jamie
Chevrolet-je mellett heverő, sötét test fölé hajolva. Az asszonyt három rendőr és vagy fél tucat
kíváncsi bámészkodó vette körül.
– Valahogy – hallotta az egyik rendőr hangját, miközben pánikba esve próbálta kitalálni, mi
történhetett – hazahajtott még a kocsijával. Hihetetlen, hisz annyi vért vesztett. Legalább négyszer
lőtték hasba...
Az anyja megint hangosabban kezdett jajveszékelni, és Troy abban a pillanatban megértette, mi
történt, és fölismerte a hátán heverő testet. Kirázta a hideg, levegőért kapott, aztán térdre rogyott
bátyja feje mellett. Jamie küszködve lélegzett. Szeme nyitva volt, de úgy tűnt, mintha a semmibe
meredne.
Troy a kezébe fogta bátyja fejét. Lenézett a hasára. Piros pólóját átitatta a vér, és még mindig
folyamatosan csordogált kifelé, valamivel az ágyéka fölött. Elborította a farmerjét, a földet, mindent.
Troy érezte, hogy elfullad, és öklendezni kezdett. Semmi sem jött föl. Forró könnyek öntötték el a
szemét.
– Valószínűleg egy bandaháború áldozatául esett, Mrs. Jefferson – duruzsolt tovább a rendőr. –
Minden bizonnyal tévedésből. Hisz valamennyien jól tudjuk, Jamie nem barátkozott ilyen alakokkal. –
Megérkeztek az újságírók. Fényképezőgépek vakui villantak. Még több sziréna közeledett.
Jamie szeme elhomályosult. Lélegzésnek sem látszott rajta semmi jele. Troy a melléhez szorította
bátyja fejét. Ösztönösen megértette, hogy meghalt. Zokogás tört föl belőle.
– Nem – nyöszörögte. – Nem. Az én bátyám nem. Jamie nem. Ő sose bántott senkit.
Valaki vigasztalni próbálta, vállon veregette. Troy hevesen lerázta magáról a kezeket.
– Hagyjanak békén! – ordította szipogva. – A bátyám volt. Az egyetlen bátyám. – Pár pillanat
múlva visszafektette Jamie fejét a földre. Aztán kétségbeesésében maga is mellé roskadt.
Tíz évvel később, 1994 márciusának egyik reggelén, körülbelül fél négykor, Troy Jefferson otthon
feküdt álmatlanul, magányosan a lakásában, eltelve annak a pillanatnak az iszonyú emlékével, amikor
Jamie meghalt. Megint rátört a veszteség érzése. És ismét tisztán ráébredt, hogy kamaszkori álmainak
nagy része is meghalt akkor. Föladta továbbtanulási terveit, s többé már űrhajós sem akart lenni, mert
mindez Jamie emlékéhez kötötte.
Valahogy végigbukdácsolt a középiskolán a bátyja halálát követő három évben. Ehhez azonban
anyjának, az iskolának és a városi elöljáróságnak minden erőfeszítésére szükség volt, mert ő
legszívesebben soha többé be nem tette volna a lábát abba az épületbe. Amint leérettségizett, elhagyta
Miamit. Vagyis inkább elmenekült. Elmenekült a történtek elől, és összetört álmai elől. Vagy két éven
át ide-oda vándorolt Észak-Amerikában; fiatal, magányos, fekete férfi, megfosztva szeretettől,
barátságtól; aki valamit keres, hogy betöltse vele a benne lakozó űrt.
Végül elvetődtem Key Westbe – gondolta aztán ezen a márciusi hajnalon, és visszabújt az ágyába
még egy-két órát aludni. – És valamiért letelepedtem itt. Talán már épp ideje volt. Vagy csak
megtanultam, hogy az élet megy tovább. Valamiképp, bár a seb sosem gyógyult be teljesen,
túltettem magam Jamie emlékén. És megtaláltam az elveszett Troyt. Legalábbis remélem.
Hirtelen eszébe jutott az álom, amit olyan durván megszakított a sziréna hangja. Angie gyönyörű
volt a holdfényben, a fehér fürdőruhájában. Akkor most intézzük el ezt a befejezetlen ügyet – nevetett
magában, és Angie képére koncentrálva elaludt megint.
 2
– JÓ REGGELT , angyalkám! – fogadta Troy széles vigyorral a Florida Queenhez közeledő Carolt. –
Kedve támadt pecázni? – Kiugrott a hajóról, aztán visszakiáltott Nicknek, aki hátul motoszkált
valamivel, a vászontetős kormányállás mögött. – Megjött, professzor! Kimegyek a parkolóba, és
behozom a cuccát. – Carol odaadta neki a kocsikulcsokat, és a férfi elindult a kikötőparancsnokság
felé.
Carol egy darabig a mólón járkált, aztán Nick végre előbújt.
– Jöjjön le a hajóra! – mondta, meglehetősen mogorván, miközben egy súlyos csörlőláncot
tisztogatott egy sötét rongydarabbal. Rémesen érezte magát. Szörnyű másnaposság tört rá. Még mindig
az előző estén gondolkozott. Carol egy darabig nem szólt. Nick abbahagyta a lánc pucolását, és várt.
– Nem is tudom, hogy mondjam el – kezdte a nő határozott, mégis kedves hangon –, de fontos lenne
közölnöm, mielőtt még lemegyek. – Megköszörülte a torkát. – Nick – szánta el végre magát –, nem
magával akarok merülni ma, hanem Troyjal.
Nick kötekedőn pillantott rá. A tűző napon állt, a feje lüktetett.
– De Troy... – kezdte.
– Tudom, mit akar mondani – vágott a szavába Carol.
– Neki nincs akkora tapasztalata, és ez veszélyesebbé teszi a merülést. – Egyenesen Nick szemébe
nézett. – Ez engem nem érdekel. Nekem kettőnk helyett is elég tapasztalatom van. De szeretnék
Troyjal merülni. – Várt néhány másodpercig. – Ezek után, ha nem akarja...
Most Nick vágott Carol szavába.
– Jól van, jól van – mondta, és elfordult. Meglepődve tapasztalta, hogy sértődöttséget és haragot
érez.
Ez a nő még mindig dühös rám – mondta magában. – És én még azt hittem... Nick odébb sétált,
vissza a kormányállás túloldalára, hogy befejezze a kis, bérelt teher-daru fölkészítését. A szerkezetet
még az éjjel szerelték föl Troyjal. Mivel más útjaikon már többször használták, a munka egyszerű
volt, nem akadt nagyobb probléma.
Carol lemászott a fedélzetre, és a fotókról készült másolatait a kormány melletti pultra rakta.
– Hol a szigony? – kiáltott hátra Nicknek. – Reggel eszembe jutott, hogy megnézném még egyszer.
– Bal alsó fiók, a navigációs berendezés alatt – érkezett a gyors, pontos válasz.
Az újságírónő kivette a szürke táskát, kinyitotta, és előhúzta belőle az arany szigonyt. A hosszú,
középső szakaszánál fogta meg. Valamiért olyan fura érzés bizsergett végig rajta. Visszarakta a tárgyat
a táskába, aztán még egyszer előhúzta. Újra kitartotta a kezében. Valami még mindig nem stimmelt.
Carol visszaemlékezett a pillanatra, amikor megragadta a nyelet a víz alatt, és ujjait most ismét lassan
körülzárta körülötte. Ez az – mondta magában.
– Vastagabb lett.
Megforgatta a tárgyat a kezében. Mi bajom van nekem? – gondolta. – Elment az eszem? Már hogy
lehetne vastagabb? Gondosan még egyszer megvizsgálta. Ezúttal úgy rémlett neki, mintha a villa
fogai megnyúltak volna, és egyáltalán, az egész tárgy súlya megnőtt. te jó ég! Lehetséges volna? –
döbbent meg.
Elővette a magával hozott fotókat. A szigonyról valamennyit a víz alatt készítette. Mégis biztosra
vette, a tárgy két tekintetben is megváltozott felfedezése óta. A nyél rúd-ja vastagabbnak tűnt, a villa
fogai pedig hosszabbnak.
– Nick! – szólalt meg hangosan. – Nick, ide tudna jönni?
 – Épp a közepén vagyok valaminek – jött a barátságtalan hangú válasz a kormányállás mögül. –
Fontos?
– Nem. Akarom mondani, igen – felelte Carol. – De várhat, míg lesz egy szabad perce.
Az agya szélsebesen kombinált. Két lehetséges magyarázat van – gondolta végig logikusan. –
Vagy megváltozott, vagy nem. Ha nem, akkor bennem van a hiba, mert én határozottan
vastagabbnak érzem. De hogy változhatott volna meg? Vagy saját magától, vagy valaki más
megváltoztatta. De ki? Nick? Hogy tudná ő... ?
Nick lépett oda hozzá.
– Igen? – szólalt meg távolságtartó, csaknem rosszindulatú hangon. Láthatóan nem tetszett neki
valami.
Carol átadta neki a szigonyt.
– Nos? – kérdezte mosolyogva, és várakozón figyelte a férfit.
– Mi az, hogy nos? – kérdezett vissza az, teljesen megzavarodva, és korábbi szóváltásuk miatt még
mindig mérgesen.
– Nem veszi észre a különbséget? – folytatta Carol, a szigony felé bólintva.
Nick fejjel lefelé fordította, ahogy az előbb a nőtől is látta. A napfény megcsillant az aranyszínű
felszínen, és bántóan a szemébe tűzött. Pislogni kezdett. Aztán egyik kezéből a másikba vette a tárgyat,
és több oldalról is jól megnézte.
– Azt hiszem, nem értem – szólalt meg végre. – Csak nem azt akarja mondani, hogy ez az izé
valamiképp megváltozott?
Maguk közé tartotta.
– De igen – válaszolta az újságírónő. – Hát nem érzi? A közbülső rúd vastagabb, mint csütörtökön
volt, és a villa fogai, vagy micsodái is megnyúltak egy kicsit. És nem gondolja, hogy az egész
nehezebb lett?
Nicket tovább kínozta a fejfájása. Carolról a szigonyra pillantott, aztán vissza a nőre. Amennyire
meg tudta állapítani, a tárgy mit sem változott.
– Nem, nem gondolom – mondta. – Szerintem olyan, mint volt.
– Szerintem csak szeret ellentmondani – kötötte Carol az ebet a karóhoz, visszavéve a szigonyt a
férfitól. – Tessék, nézze meg a képeket! Figyelje meg a villafogak arányát az egész rúdhoz
viszonyítva, aztán nézze meg most élőben! Megváltozott.
Volt valami Carol magatartásában, ami szüntelenül idegesítette Nicket. A nő mindig úgy gondolta,
neki van igaza, a többiek pedig csak tévedhetnek.
– Ez nevetséges – vágta a szemébe Nick, szinte már üvöltve –, nekem meg fontosabb dolgom is van
ennél.
– Pillanatnyi szünetet tartott, aztán folytatta. – Hogy az ördögbe változhatott volna meg? Az isten
szerelmére, de hiszen fémből van! Mégis, mit képzel? Maga szerint nő? A francba!
Megcsóválta a fejét, és sarkon fordult. Pár lépés után aztán visszanézett.
– A képek különben sem megbízhatóak – mondta, immár nyugodtabb hangon. – A víz alatti
felvételek mindig eltorzítják a tárgyakat...
Troy közeledett, a kézikocsin Carol holmijait húzva. Már a másik kettő testhelyzetéből is, anélkül
hogy a szavaikat hallotta volna, megállapíthatta, megint egymás torkának estek.
– Ejnye-bejnye – mondta, mikor közelebb ért hát egy pillanatra sem hagyhatom magukat egyedül?
Ma reggel mi a veszekedés tárgya, professzor?
– Ez a te állítólagosán intelligens riporter barátnőd azt állítja – felelte Nick, szemét le nem véve
Carolról, és atyáskodó hangon beszélve –, hogy a mi kis szigonyunk megváltoztatta az alakját.
Gondolom, az éjszaka. A dolog mikéntjének magyarázatával persze egyelőre még adósom. Légy
szíves, mivel nekem úgysem hisz, magyarázd el neki, a fénytörés vagy mi a csuda hogy torzítja el a
víz alatti felvételeket!
Carol könyörgőn fordult Troyhoz.
– De hát megváltozott! Esküszöm. Tisztán emlékszem, milyennek éreztem először, és most más.
Troy lepakolta a kézikocsit, épp az óceánteleszkópot cipelte át a Florida Queen fedélzetére.
– Angyalkám – mondta, és megtorpant, szemrevételezve a szigonyt, amelyet a nő tartott maga elé
két kézzel.
– Azt nem tudom, megváltozott-e vagy sem, de egyvalamit mondhatok. Maga nagyon izgatott volt,
amikor megtalálta, ráadásul a víz alatt. Ilyen körülmények közt még én sem bíznék a saját
memóriámban, hogy vajon ugyanolyannak éreztem-e.
Carol a két férfira pillantott. Már épp folytatta volna a vitát, de Nick hirtelen témát váltott.
– Tudta, Mr. Jefferson, hogy a kliensünk, Miss Dawson az ön szolgálataira tart ma igényt a
búvárkodásnál? Ugyanis nem hajlandó velem merülni. – Hangja keserűen csengett.
Troy meglepetten nézett Carolra.
– Ez igazán kedves, angyalkám – mondta csöndesen –, de tényleg Nick a szakértő. Én alig jutottam
túl a kezdő stádiumon.
– Tudom – felelte Carol mogorván, még mindig az előző társalgás eredménytelenségén
bosszankodva. – De olyasvalakivel akarok merülni, akiben megbízom. Aki felelős emberként
viselkedik. Eleget értek kettőnk helyett is a könnyűbúvárkodáshoz.
Nick haragosan pillantott Carolra, aztán sarkon fordult, és otthagyta őket. Forrt benne a méreg.
– Gyerünk, Jefferson! – szólt vissza. – Már úgyis megengedtem a méltóságos asszonynak, hogy
kedve szerint legyen. Ez egyszer. Készítsük föl a hajót, aztán szereljük föl gyorsan a teleszkópját!

– Apám tízéves koromban vált el anyámtól – mesélte Carol Troynak. A nyugágyakban ültek, a hajó
orrában. Miután átvették néhányszor a merülés szabályait, Carol megemlített valamit az első
vitorlázóélményéről, amikor a hatodik születésnapját az apjával egy halászhajón töltötte, és ezzel
hosszú beszélgetés vette kezdetét, kettőjük gyermekkoráról. – Rettenetes volt a válás. – Visszaadta
Troynak a kólásdobozt. – Azt hiszem, maga bizonyos szempontból szerencsésebb volt, hisz egyáltalán
nem is ismerte az apját.
– Kétlem – felelte Troy komolyan. – Kiskorom óta bosszankodtam azon, hogy egyeseknek anyja is,
apja is van. A bátyám, Jamie persze megpróbált segíteni, de azért mindent nem pótolhatott. Direkt úgy
válogattam meg a barátaimat, hogy mindegyikükkel otthon együtt élt az apja. – Elnevette magát. –
Emlékszem egy fekete srácra, Willie Adams volt a neve. Az apja otthon élt ugyan, de az egész család
ki nem állhatta. Idősebb férfi volt, hatvan felé járt akkoriban, és nem dolgozott. Csak ült a tornácon
naphosszat a hintaszékében, és sört vedelt. Valahányszor átmentem Willie-ékhez játszani, találtam
valami kifogást, amivel kiosonhattam kicsit hozzá, és leülhettem mellé. Willie ezt nem szerette, nem
értette, miért hallgatom olyan szívesen az öreg szerinte dögunalmas, ezeréves sztorijait. Mr. Adams
megjárta a koreai háborút, és szeretett mesélni a barátairól, a csatákról, és különösen az ottani nőkről,
meg az ő állítólagos trükkjeikről. Egy szó, mint száz, mindig tudni lehetett, ha Mr. Adams belekezdeni
készült valamelyik meséjébe. Olyankor maga elé meredt, mintha valami igen távoli tárgyra
összpontosítana, és-azt mondta, inkább magának, mint bárki másnak: „Ki vele, izibe!” Aztán
belekezdett a történetbe, de úgy, mintha egy könyvből idézne: „Visszavertük az észak-koreaiakat a
Jaluig, és a zászlóaljparancsnokunk azt mondta, már csak idő kérdése, mikor adják meg magukat. Jól
éreztük magunkat, arról beszélgettünk, mit csinálunk majd, ha hazajutunk az Államokba. És akkor
megindult Kínából az a fene nagy sárga sereg... „
Troy elhallgatott. Kibámult az óceánra. Carol könnyen maga elé képzelte mint kisfiút, amint a
tornácon üldögél kínosan feszengő kis barátjával, Willie-vel, és egy öregember meséit hallgatja, aki
reménytelenül elveszett a múltban, mégis, Troy számára apja helyett apját jelenti. A férfihoz hajolt, és
megérintette a karját.
– Szép így elképzelni – mondta. – Nem is tudja, menynyire boldoggá tehette azt az öregembert
azzal, hogy meghallgatta a történeteit.
A kormányállás vászonteteje mögött üldögélt egymagában Nick Williams egy harmadik
nyugágyban. A Bovaryné-t olvasta, közben hasztalanul próbált tudomást se venni a fejét hasogató
macskajajról, és a fülébe jutó szófoszlányokról. Beprogramozta a navigációs berendezést, hogy
automatikusan vigye vissza őket a csütörtöki merülés helyszínére, úgyhogy tennivalója nem igazán
akadt. Szívesen elbeszélgetett volna Carollal és Troyjal, de a nővel lezajlott korábbi vitája miatt nem
csatlakozhatott hozzájuk. Legegyszerűbb, ha tudomást sem vesz róluk. Különben még kiderül, hogy ő
is csak egy az idióták közül.
Egyébként a könyvet is élvezte. Azt a részt olvasta, amelyben Emma Bovary mindenestül beleveti
magát a Rudolph Boulanger-val folytatott viszonyba. Maga előtt látta az asszonyt, ahogy kisurran a
házból apró falujukban, és szinte repül a mezőkön át, kedvese karjaiba. A múltban többnyire, ha egy
fekete hajú, gyönyörű hősnőről olvasott, automatikusan Monique-ot képzelte a helyébe. Érdekes
módon azonban az olvasás közben szeme előtt megjelenő Emma Bovary Carol Dawsonnak volt
szakasztott mása. Ráadásul ezen a reggelen több ízben is, amikor elmerült Flaubert Emma és Rudolph
szenvedélyes szerelmét ecsetelő leírásaiban, magát képzelte a francia dzsentri-agglegény szerepébe.
A hajót irányító automatikus navigációs berendezés egy egyszerű adóvevőből állt, valamint egy
mikroprocesszorból. Az egész világot körbefogó szatellitlánc segítségével a processzor szoftvere
hajszálpontosan megállapította a jármű helyzetét, aztán követte az előre beprogramozott
kormányzóalgoritmus utasításait, egészen a kijelölt célig. Útközben a műholdakkal fönntartott
kétoldalú kapcsolat szolgáltatta mindig a legfrissebb információkat.
Amikor a Florida Queen egy kilométerre megközelítette a csütörtöki merülés helyét, a berendezés
sípolni kezdett. Nick a műszerpulthoz lépett, és átkapcsolt kézi vezérlésre. Carol és Troy fölkeltek a
székükből.
– Ne feledje – mondta a nő –, a merülésünk elsődleges célja lefotózni és fölhozni azt a valamit,
amit csütörtökön láttunk abban a lyukban. Ha utána elég időnk marad, visszamehetünk a
sziklakiszögelléshez, ahol a szigonyt találtuk.
Carol odasétált az óceánteleszkóphoz, és bekapcsolta a monitort. Alig egy-két méternyire állt
Nicktől. Azóta nem váltottak egy szót sem, hogy elhagyták Key Westet.
– Sok szerencsét! – mondta most a férfi csöndesen.
Carol ránézett, hogy vajon komolyan gondolja-e, vagy megint gúnyolódik. Nem tudta megállapítani.
– Köszönöm – felelte semleges hangon.
Troy Carol mellé lépett a monitornál. Az újságírónő kivette a fényképeket a borítékból, hogy
segítségükkel megtalálhassák a pontos horgonyzóhelyet. Pár percig utasításokkal látta el Nicket a
teleszkópon át látottak alapján, időről időre korrigálva a hajó útirányát. Végre az alattuk elterülő
tengerfenék csaknem pontosan úgy festett, ahogy csütörtökön, amikor a kis kardszárnyú delfineket
látták. De volt egy nagy különbség.
– Hová tűnt a lyuk a zátonyban? – kérdezte Troy ártatlanul. – Nem igazán látom a monitoron.
Carol szíve gyorsabban kezdett verni, miközben megpróbálta a képernyőn kirajzolódó domborzatot
összevetni a fényképekkel. Hol az a rés? – kérdezte magában. – Nem tűnhetett el csak úgy
egyszerűen. A hajó közben odébb sodródott a merülés helyétől, és Nick visszakormányozta. Ezúttal
Troy kidobta a horgonyt. Carol még mindig nyomát sem látta a csütörtöki résnek. Nem értette.
– Nick – szólalt meg végül –, segítene nekünk? Lent volt velem, együtt láttuk azt a lyukat. Lehet,
hogy én és Troy eltévesztettük a helyet?
Nick kilépett a kormányállás vászonteteje alól, és a monitorra bámult. A látvány őt is zavarba
ejtette. De több más tereptárgy is mintha másképp nézett volna ki, mint a múltkor.
– Én sem látom a lyukat – mondta –, de talán csak a megvilágítás teszi. Legutóbb délután jártunk itt,
most pedig délelőtt tíz óra van.
Troy Carolhoz fordult.
– Talán mégis Nickkel kéne lemerülnie. Ő már járt ott, látta a rést, és a sziklakiszögellést is
megtalálja. Én csupán a képeket láttam.
– Nem – vágta rá gyorsan Carol. – Magával akarok merülni. Nicknek valószínűleg igaza van. A
más megvilágítás miatt nem látjuk a rést. – Fölkapta a víz alatti fényképezőgépet, és a kormányállást
megkerülve a hajó tatjába sétált.
– Induljunk! – mondta. – Minden rendben lesz.
Troy némán megvonta a vállát Nick felé, mintha csak azt mondaná: „Én megpróbáltam”, és az
újságírónő után sietett.
 3
– DE RICHARD – mondta Ramirez nagyon nagy bajba keveredhetünk!
– Nem értem, hogyan – felelte Todd hadnagy. – Egyáltalán miért is kéne bárkinek is megtudnia? A
rendszert végül is a haditengerészet építette ki, elsősorban a saját hajói részére. Épp csak mindenki
más is használhatja. Annyit kell tennünk csupán, hogy fölütjük a gépnaplót, és az ő
azonosítókódjukhoz kapcsolt összes adatot kiolvassuk belőle. Akkor megtudhatjuk, hol vannak. Nem
nehéz. A saját hajóinkkal számtalanszor megcsináltuk már.
– De aláírtunk egy egyezményt, miszerint a haditengerészet csak abszolút élet-halál kérdés esetén
nyúlhat hozzá a magánregiszterekhez – ellenkezett Ramirez.
– Egyszerűen nem törhetünk föl szatellitfájlokat csak azért, mert mi ketten azt hisszük, egy bizonyos
hajó illegális úton jár. Ehhez a parancsnokság beleegyezése kell.
– Nézd, Roberto – vitatkozott Todd hevesen –, mit gondolsz, ki adna nekünk erre engedélyt?
Nincsenek nálunk a fotók. Csak a te állításod, hogy láttad őket. Nem. A saját szakállunkra kell
dolgoznunk. Ha tévedtünk, soha senkinek nem kell megtudnia. De ha nem, elkapjuk azt a disznót, és
mindketten hősök leszünk, akkor pedig senki nem húzhatja ránk a vizes lepedőt.
Ramirez pár másodpercig hallgatott.
– Nem gondolod, hogy legalább Winters alezredest értesítenünk kellene? Végül is az egész
Panther-ügynek ő a főparancsnoka.
– Eszedbe ne jusson! – vágta rá gyorsan Todd hadnagy.
– Hallottad őt tegnap a megbeszélésen. Azt hiszi, máris túlléptük a hatáskörünket. Semmit se
szeretne jobban, mint beleszarni a renoménkba. Féltékeny ránk. – Látta, Ramirez még mindig nem
döntött. – Mondok neked valamit – folytatta –, fölhívjuk őt, miután megtudtuk, hol az a hajó.
Ramirez hadnagy a fejét rázta.
– Az már nem számít. A hatáskörtúllépés akkor is áll.
– A francba! – fakadt ki Todd elkeseredésében. – Mondd, mit csináljak, és én megteszem.
Nélküled. Vállalok minden felelősséget. – Elhallgatott, és Ramirez szemébe nézett. – A rohadt életbe,
én ezt nem értem! Szerintem nektek mexikóiaknak nincs vér a pucátokban. Te vagy az egyetlen, aki a
saját szemeddel láttad a rakétát a fotón, de...
Ramirez szeme összeszűkült. Hangja megkeményedett.
– Ebből elég, Todd. Megszerezzük az adatokat. De ha balul üt ki a dolog, saját kezűleg tekerem ki
a nyakad.
– Tudtam, hogy végül megegyezünk – felelte Todd hadnagy, és mosolyogva követte Ramirezt a
vezérlőpulthoz.

Winters alezredes még egy hatos kóláscsomagot rakott a jégre, aztán lecsukta a hűtőláda fedelét.
– Valami mást? – kiáltott ki az ajtón feleségének és a fiának. – Mielőtt kiviszem a cuccot az
autóba?
– Nem, uram – érkezett a válasz a kocsibejáró felől. Az alezredes fölkapta a hűtőládát, és kicipelte
a szúnyoghálós ajtón.
– Fúú! – nyögte megkönnyebbülten, mikor berakta a nyitott csomagtartóba. – Egy tucat embernek
elég lenne ennyi étel-ital.
– Bárcsak velünk jönne, uram! – mondta Hap. – A legtöbb apa ott lesz.
 – Tudom, tudom – válaszolta Winters. – De anyád elkísér. Nekem pedig próbálnom kell még
estére. – Sietve megölelte a fiát. – Különben is, Hap, megbeszéltük már egyszer. Újabban nem érzem
jól magam az efféle egyházi összejöveteleken. Szerintem az igazi vallás Isten és az egyén közt
nyilvánul meg.
– Nem mindig gondolkoztál így – szólt közbe Betty az autó másik oldaláról. – Sőt, régen szeretted
az egyházi piknikeket. Labdáztál, úsztál, és egész este együtt nevettünk.
– Hangjába csipetnyi keserűség vegyült. – Gyere, Hap! – tette hozzá pillanatnyi szünet után. – Nem
akarunk elkésni. Köszönd meg apádnak, hogy segített pakolni!
– Kösz, apa. – Hap bemászott a kocsiba, és Winters becsukta az ajtót mögötte. Integettek
egymásnak, amikor a Pontiac kihátrált a kocsibejáróról az utcára. Miközben elhajtottak, Winters
agyán átfutott egy gondolat: Többet kéne foglalkoznom vele. Szüksége van rám. Ha nem törődöm
vele, hamarosan túl késő lesz.
Megfordult, és visszasétált a házba. A hűtőszekrénynél megállt, és kinyitotta az ajtót. Öntött
magának egy pohár narancslevet. Ivás közben lustán körbepillantott a konyhában. Betty máris
eltakarította a reggeli edényeket, berakta őket a mosogatógépbe. A pultot lesikálta. A reggeli újság
gondosan összehajtogatva az asztalon hevert. A konyha tiszta volt, minden a helyén. Mint az életében.
Az asszony irtózott mindenféle rendetlenségtől. Winters visszaemlékezett egy reggelre, mikor Hap
még pelenkát hordott, és a virginiai Norfolkban éltek. A legényke kitartóan csépelte az asztalt, aztán a
keze egyszer csak megcsúszott, és Betty csésze kávéja, valamint a tejszínes kancsó a földre repült.
Mindkettő eltört, és elég szép disznóólát csinált a konyhából. Betty hirtelen abbahagyta az evést. Mire
visszaült, a rántottája jéghidegre hűlt, de a balesetnek már a legkisebb nyoma sem látszott, se a
padlón, se a szekrények alján, sőt, még a szemetesben sem (minden apró darabkát gondosan berakott a
nejlon betétzsákba, aztán az egészet kivitte a kukába).
A hűtőtől nem messze kis plakett lógott a falon, rajta egyszerű betűkkel ez állt: „Mert úgy szerette
Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök
[12]
élete legyen... János 3:16”. Vernon Winters mindennap látta ezt a plakettet, de már vagy hónapok,
sőt, talán évek óta nem olvasta el rajta a szöveget.
Ezen a bizonyos szombat reggelen azonban egészen megrendítette. Betty Istenére gondolt, aki
nagyon is emlékeztet az ő gyermekkori Istenére; csöndes, nyugodt, bölcs öregember, fönt üldögél
valahol a mennyországban, mindent megfigyel és mindent tud, várja az imáinkat, hogy válaszolhasson
rájuk. Annyira egyszerű, gyönyörű ez a kép.
– Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy – szólalt meg, visszaemlékezve a templomban százszor,
ezerszer elmondott imádságra –, szenteltessék meg a te neved; jöjjön el a te országod; legyen meg a te
akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is...
És tőlem mit kívánsz, öreg? – gondolta Winters, és magát is megdöbbentette tiszteletlensége. –
Nyolc éven át hagytál hányódni. Nem törődtél velem. Próbára tettél, mint Jóbot. Vagy talán
büntetésnek szántad. A konyha-asztalhoz sétált, és leült. Megint belekortyolt a narancslébe. De
elnyertem a bocsánatodat? Még nem tudom. Mindez idő alatt egyszer sem adtál nekem
félreértelmezhetetlen jelet. Minden imádságom, minden könnyem ellenére sem. Egyszer ugyan –
idézte emlékezetébe közvetlenül Líbia után, akkor talán...
Visszaemlékezett arra a napra, amikor félálomban hevert a strandon, hanyatt fekve, lehunyt
szemmel, egy nagy, kényelmes törülközőn. A távolból hallotta a hullámokat és a gyermekek hangját.
Néha még Hapét vagy Bettyét is ki tudta venni közülük. A nyári nap melegen, nyugtatóan sütött. Egy
fénysugár vetődött a szemhéjára. Kinyitotta a szemét. Nem látott sokat, mert elvakította a napfény, és
valami fémes tárgyról még egyenesen rá is tükröződött. Kezével elernyőzte a szemét. Hosszú hajú,
talán egy év körüli kislány állt fölötte, és őt bámulta. A csillogás a haját összefogó fémfésűtől eredt.
Winters lehunyta a szemét, aztán megint kinyitotta. Most már jobban látta. A kislány kissé
megemelte a fejét, mire a csillogás eltűnt. Még mindig őt bámulta azonban, teljesen kifejezéstelen
arccal. Csak pelenka volt rajta. A férfi első pillantásra látta, hogy külföldi lehet. Talán arab –
gondolta, visszabámulva mandulaalakú, mélybarna szemébe. A kislány se nem mozdult, se egy szót
nem szólt. Csak figyelte a férfit, kíváncsian, könyörtelenül, mintha a mozdulatait észre se venné.
– Helló! – szólította meg Winters csöndesen. – Ki vagy?
A kis arab lány semmi jelét nem adta, hogy meghallotta volna. Pár másodperccel később azonban
hirtelen a férfira szegezte az ujját, és nagyon mérges arcot vágott hozzá. Winters összerázkódott, és
hirtelen fölült. Gyors mozdulata megijeszthette a kislányt, mert elpityeregte magát. A férfi feléje nyúlt,
de ő elhúzódott, megbotlott, elvesztette az egyensúlyát, és elesett. A fejét valami éles dologba üthette,
mert csordogálni kezdett belőle a vér, és lassan a vállára csöpögött. Már az esés is megrémítette, de
most ehhez társult saját vérének látványa; a kislány keservesen zokogni kezdett.
Winters ott toporgott körülötte; saját feltörő félelmével küzdve, tehetetlenül nézte, ahogy a homok
beissza a vér-cseppeket. Valami felismerhetetlen gondolat cikázott át az agyán, és úgy döntött,
fölemeli az arab kislányt, és megvigasztalja. Az elkeseredetten viaskodott vele, vakmerően, és
korához mérten meglepő erővel, végül sikerült is kiszabadulnia. Megint elesett, és fejsebéből újabb
vörös vércseppek záporoztak a világosbarna homokra. Hisztériázni kezdett, annyira sírt, hogy még a
lélegzete is elakadt, arcára rémülettel vegyes harag ült ki. Megint Wintersre mutatott.
Pillanatokon belül két barna kar csapott le az égből, és fölemelte a kislányt. Wintersben első ízben
tudatosult, hogy mások is vannak körülötte, méghozzá jó sokan. A férfi, aki a kislányt fölkapta,
valószínűleg az apja lehetett; alacsony, zömök arab férfi volt, a húszas évei közepén járhatott, és
élénkkék fürdőnadrágot viselt. Védelmezőn szorította magához a gyermeket, és olyan arcot vágott,
mintha legalábbis ökölharcra számítana, közben pedig kétségbeesett, ifjú feleségét vigasztalta, akinek
szipogása elvegyült a kislány megszállott óbégatásával. Mindkét szülő vádlón nézett Wintersre. Az
anya egy törülközővel szétmázolta a vért a kislány fején.
– Nem akartam bántani – szólt Winters, már beszéd közben megértve, hogy szavait könnyen
félreértelmezhetik. – Elesett, és valamibe beütötte a fejét. Én csak... – Az arab pár lassan elhátrált
tőle. Winters a többiekhez fordult, ahhoz a tucatnyi emberhez, akik a kislány sírását hallva gyűltek
köré. Mind furcsán bámultak rá. – Nem akartam bántani – ismételte hangosan. – Én csak... –
Elhallgatott. Hatalmas könnycseppek gördültek le az arcán, és lehullottak a homokba.
Istenem – gondolta sírok. Nem csoda hogy ezek az emberek itt...
Meghallotta még valakinek a sírását. Betty és Hap, úgy látszik, akkor értek oda hozzá, amikor az
arab pár elhátrált a vérző kislánnyal. Mikor meglátta a vért apja kezén, az ötéves Hap könnyekben tört
ki, és arcát anyja csípőjébe fúrta. Csak sírt és sírt. Winters a kezére pillantott, aztán az őt körülvevő
emberekre. Ösztönösen lehajolt, és tisztogatni kezdte a kezét a homokkal. Fia sírása szolgált
aláfestésként hiábavaló kísérleteihez.
Ahogy-ott térdelt a homokban, Winters alezredes a feleségére nézett, először az események kezdete
óta. Az asszony arcán leplezetlen rémületet látott. A férfi támogatásért fordult hozzá, de Betty szeme
fátyolossá vált, és ő is térdre rogyott, vigyázva, nehogy közben valami baja essék bele kapaszkodó,
síró fiának. Imádkozni kezdett.
– Édes Istenem – mondta lehunyt szemmel.
A tömeg lassan szétoszlott; néhányan odamentek az arab családhoz, hátha segíthetnek valamiben.
Winters tovább térdelt a homokban, megrendítették saját tettei. Betty végül fölállt.
– Jól van, jól – csitítgatta kisfiát nincsen semmi baj.
 – Egyetlen további szó nélkül óvatosan fölemelte a strandtáskát, a törülközőket, és elindult a
parkoló felé. Az alezredes követte.
Otthagyták a strandot, és visszahajtottak Norfolkba, ahol laktak. És ő soha nem kérdezte meg
tőlem, mi történt – gondolta Winters a konyhaasztalnál ülve, nyolc évvel később. – Még azt se
hagyta, hogy én elmeséljem. Legalább három évig. Mintha ki akarta volna törölni az
emlékezetéből. Mostanában elvétve már célozgat rá. De beszélgetni még mindig nem beszélgettünk
róla.
Végzett a narancslevével, és rágyújtott egy cigarettára. Közben eszébe jutott Tiffani és az előző
éjszaka. Egyszerre ébredt föl benne a félelem és a vágy, mikor a mai estére gondolt. Ugyanakkor
különösmód imádkozni támadt kedve. És most, édes Istenem – kezdett bele hát már megint próbára
teszel? Váratlanul tudatára ébredt saját haragjának. Vagy csak nevetsz rajtam? Nem elég neked,
hogy elpártoltál mellőlem, hogy magamra hegytál? Talán meg sem elégszel addig semmivel, míg
végképp meg nem alázkodom előtted.
Megint úgy érezte, rögtön elsírja magát. De kitartott. Szétnyomkodta cigarettáját, és fölállt az
asztaltól. A hűtőszekrény oldalához sétált, és levette a bibliai idézettel díszített plakettet a falról.
Már-már a szemétbe dobta, de pár másodpercnyi tétovázás után mégis inkább az egyik fiókot
választotta.
 4
CAROL gyorsan úszott az árok fölött vagy kétméteres magasságban. Közeledtek az utolsó kanyarhoz.
Csinált néhány fényképet, miközben Troyra várt, aztán lemutatott a balra forduló nyomokra, és újra
úszni kezdett, immár lassabban, az egyre keskenyedő hasadékban a felé a bizonyos sziklakiszögellés
felé tartva. Itt semmi sem változott. Intett Troynak, hogy maradjon le, aztán leereszkedett az árokba,
óvatosan, épp úgy, ahogy Nickkel is csinálta. Alaposan átvizsgálta a kiszögellés alatti üreget. Semmit
nem talált.
Jelzett Troynak, aztán egy újabb gyors fotósorozat után elindultak visszafelé, a nyomokat követve, a
hajó alatti terület irányába. Korábban már negyedórán át hiába kutattak ott a csütörtökön látott rés
után. Rejtelmes módon eltűnt. A nyomok, bár korántsem olyan tisztán, még mindig egy csokorba
futottak össze ott, ahol alig két nappal korábban a lyuk volt. Carol megböködte a zátonyt, még meg is
bontotta egy-két helyen (ezt persze lelkes környezetvédőként egyáltalán nem élvezte, de hát tudta, a
lyuknak ott kell lennie), ám a rést nem találta meg. Ha Troy maga nem látta volna, először a teleszkóp
monitorán, azután pedig a képeken, most az egészet Nick és Carol gazdag képzeletének tulajdonítaná.
Amint Carol mélyen gondolataiba merülve jobbra fordult, az árok fő vonalába, visszatérőben a
kiszögellés felől, nem vigyázott eléggé, és gyengén hozzáért egy a zátonyból kinövő koralldarabhoz.
Szúrást érzett a kezén. Lenézett, és látta, hogy vérzik. Ez furcsa – gondolta –, hisz épp csak
hozzáértem. – Gondolatai visszafutottak tíz perccel korábbra, amikor durván lökdöste arrébb a
moszat– és koralldarabokat, a rés keresése közben. – De az még csak meg se karcolt...
Egy vad ötlet fogalmazódott meg agyában. Egyelőre izgatottan meggyorsította tempóit a hosszú árok
mentén. Troy nem bírt lépést tartani vele. Hosszú út volt, de Carol négy-öt perc alatt megtette.
Miközben a társára várt, ellenőrizte a tartály levegőkészletét. Fölfelé tartott hüvelykujjal jeleztek
egymásnak, mikor Troy megérkezett, aztán Carol megpróbálta elmagyarázni az ötletét kézjelekkel, de
sikertelenül. Végül bátran kinyúlt, és megragadott egy darab korallt. Carol látta, hogy Troy szeme
tágra nyílik, és arca grimaszra torzul a maszk alatt. Szétnyitotta a tenyerét. Sehol egy vágás, egy
karcolás, semmi vér. Troy döbbenten úszott oda mellé, és vizsgálta meg az előbb megzavart ko-
ralltelepet. Ő is megérintette, sőt, a kezébe fogta egy darabját, mégsem vágta meg magát. Mi folyik
itt?
Carol most már javában bontotta el a zátonyról a korallt és a hínárt. Troy döbbenten figyelte, ahogy
egy nagy darab egyszerűen lehámozódik, lecsusszan, akár a takaró...
Csupán milliszekundumokkal azelőtt hallották meg a hatalmas VUUSS-t, hogy megérezték volna a
húzást. Szédítő mélység nyílt meg mögöttük a zátonyban, és a környékről mindent, Troyt, Carolt,
halcsapatokat, mindenféle növényeket, valamint iszonyatos mennyiségű vizet szippantott be. Az
áramlás nagyon gyors volt, ám a csatorna keskeny, így mindketten nekiütődtek olykor-olykor a
falának, amely mintha fémből lett volna. Gondolkodásra nem maradt idő. Úgy száguldottak előre, mint
valami vízicsúszdán, egyszerűen csak azt várhatták, mikor ér véget az útjuk.
A sötét alkonyi félhomálynak adta át a helyét, és az áramlás érezhetően lelassult. Vagy
hatméternyire elválasztva egymástól Carol és Troy most már megpróbálták kitalálni, mi is történik.
Mintha egy hatalmas, kör alakú tartályt kerülgettek volna egy gyűrűben,' körbe-körbe, minden
kilencvenfoknyi fordulat után kapuféleségeket hagyva el. A víz három méter mély lehetett. Carol a
hátára fordult, és fölpillantott. Hatalmas építményeket vett észre maga fölött; anyaguk fém vagy
műanyag lehetett, és közülük néhány mozgott is. Troyt nem látta sehol. Megpróbálta elkapni a tartály
peremét, hogy egy kis pihenőhöz jusson, de hiába. Még mindig az áramlás bizonyult erősebbnek.
 Háromszor-négyszer is megfordultak a hatalmas tartály körül, anélkül hogy egymást egyáltalán
látták volna. Troy észrevette, a halak és növények lassan eltűnnek, azt sugallva, valamiféle válogató
eljárás vette kezdetét. Az áramlat hirtelen megerősödött, s ő előrelódult és lefelé, a víz alá, majd át
egy félig nyitott kapun, még mélyebb sötétségbe. Egyszer csak világosság jelent meg a felszín fölött,
az iram újra lelassult, és akkor valami a jobb karjára kulcsolódott.
Troy körülbelül harminccentire kiemelkedett a vízből. A derengésben nem látta pontosan, mi fogta
meg őt, de nagyon erősnek érezte. A valami mozdulatlanul tartotta. Troy maga mögé pillantott, és az
áramlásban megpillantotta Carol bukdácsoló testét közeledni. Szabad kezével lenyúlt érte. A nő
megérezte az érintését, és azonnal kétség-beesetten belekapaszkodott. Összeszedte magát, kidugta a
fejét a vízből, és igyekezett elérni Troy levegőben lógó testét. Sikerült neki megtartani magát a rohanó
áramlásban. Visszatartotta a lélegzetét, és egyetlen pillanatra a maszkokon keresztül összetalálkozott
a tekintetük.
Akkor, megmagyarázhatatlan módon, a férfi csuklóját szorító valami kiengedett. Mikor
visszakerültek a vízbe, az áramlás már nem volt olyan erős. Különösebb nehézség nélkül sikerült
egymásba kapaszkodva megmaradniuk. Vagy tizenöt másodperccel később teljesen lelassult a víz
folyása. Egy medencébe kerültek, ami leginkább egy tágas szobához hasonlított, a víz pedig
láthatatlan nyílásokon át elszivárgott a helyiség túlsó végében. Az utolsó csöppek is eltűntek. Carol és
Troy döbbenten és kimerültén próbáltak fölállni.
Carolnak csupán nagy nehezen sikerült. Troy fölsegítette, aztán a csutorájára mutatott. Lassan,
óvatosan kivette a szájából, és beleszagolt a környező levegőbe. Szippantott egyet, aztán még egyet.
Amennyire meg tudta állapítani, minden rendben volt vele. Vállat vont, és hasonló vakmerőséggel a
maszkját is levette.
– Hellóóó! – ordította idegesen. – Van itt valaki? Vendégek érkeztek.
Lassan Carol is levette a maszkját, s szájából ki a csutorát. Arcára kábult kifejezés ült ki.
Mindketten körülnéztek. A mennyezet vagy háromméternyire húzódott fölöttük. A helyiség méretei
különben nagyjából megegyeztek egy átlagos kertvárosi ház nappalijáéval. A falak azonban igencsak
szokatlannak tűntek. Nem simák voltak, a megszokott derékszögekben kapcsolódva egymáshoz, hanem
nagy, görbe felületekből álltak össze, konkávokból és konvexekből felváltva, melyeket vörösre,
illetve kékre festettek. Carol gondolkodás nélkül járkálni kezdett, persze csak lassan, amennyire a
búvárfelszerelés engedte, és fényképeket készített.
– Öö, egy pillanat, Miss Dawson – szólt Troy tétova mosollyal. Lehúzta békalábait, és a nő után
indult. – Mielőtt még több képet csinálna, angyalkám, legyen olyan drága, és magyarázza el egy
tanulatlan, szegény fekete fiúnak, hogy hol a francban van. Vagyis hát utoljára a hajó alatt úszkáltunk,
valami lyukat keresve. Azt hiszem, megtaláltam, de meg kell mondjam, az már kissé nyugtalanít, hogy
hívatlanul beállítottunk valakihez, akit még csak nem is ismerünk. Szóval pihenni hagyná magában
még néhány percig az újságírót, és elmagyarázná, miért olyan fenemód higgadt?
Carol épp egy kék, konkáv falelem előtt állt. Szemmagasságban két vagy három rovásjel látszott
rajta, valamennyi kör vagy ellipszis.
– Ez meg vajon mi lehet? – gondolkodott hangosan. Hangja tompán, távolian szólt.
– Carol! – Troy ezt már szinte kiáltotta. – Hagyja abba! Hagyja abba azonnal! Nem sétálgathatunk
itt csak úgy, mintha egy új házat szemrevételeznénk. Beszélnünk kell. Hol vagyunk? Hogyan jutunk ki
innen, hogyan jutunk haza? Haza; ugye tudja még, miről beszélek? Egy biztos, az én otthonom nem a
tenger fenekén van, kétórányira a parttól. – Megragadta az újságírónő vállát, és megrázta.
Carol lassan föleszmélt kábulatából. Lassan körülhordozta tekintetét a helyiségben, aztán
visszapillantott Troyra.
 – Jézusom! – szólt. – Meg a francba! – A férfi látta rajta, reszket, és odalepett, hogy átölelje. Carol
intett neki, hogy hagyja békén. – Jól vagyok. Legalábbis majdnem. – Vett pár mély lélegzetet, és
elmosolyodott. – Mellesleg, azt hiszem, ez itt az évszázad sztorija lesz. – Megint körülnézett a
helyiségben. – Öö, Troy – mondta, szemöldökét összeráncolva –, hogy kerültünk be ide? Nem látok
ajtót, se nyílást, se semmit.
– Jó kérdés – felelte Troy. – Nagyon jó kérdés, de azt hiszem, tudom a választ. Szerintem ezek a
bolondul kipingált falak mozognak. Azt hiszem, még a víz alatt láttam őket a mostani helyükre csúszni.
Szóval a teendőnk csak annyi, hogy toljuk félre őket, aztán keressük meg a kivezető utat.
– Megpróbálta beékelni a kezét egy vörös és egy kék elem közötti résbe. Nem járt sikerrel.
Carol otthagyta Troyt, és esetlen búváröltözékében lassan elindult a fal mentén. Hamarosan
megállt, és mindent levett, kivéve a fürdőruháját. Úgy látszott, szándékában áll megvizsgálni és
lefényképezni a falak minden egyes darabkáját. Troy is megszabadult levegőtartályaitól és felfújható
mellényétől, fémes csattanással ejtve az egészet a fémpadlóra. Egy darabig a nőt figyelte.
– Carol, ó, Carol! – szólalt meg végül, és arcán hatalmas, művi vigyor terült szét. – Lenne olyan
kedves elmondani, mit csinál épp? Úgy értem, angyalkám, talán segíthetnék.
– Keresek valamit, amire az van írva, „Egyél meg!” vagy „Igyál meg!” – felelte a nő ideges
kacajjal.
– Hát persze – mormogta maga elé Troy –, ez abszolút nyilvánvaló.
– Hát nem emlékszik az Alice Csodaországban-ra? – kérdezte Carol a helyiség túlsó végéből.
Talált egy hosszú, keskeny kidudorodást, ami az egyik vörös panelből előmeredve leginkább kilincsre
emlékeztetett. Intett a férfinak, hogy menjen oda. Kettesben megpróbálták elfordítani a kilincset.
Semmi sem történt. Carol csalódottan küszködött vele tovább.
Troy mintha a pánik első jeleit vette volna észre az arcán, miközben a nő ide-oda kapkodta
tekintetét a falakon. Kihúzta magát, és katonás vigyázzba állt.
– „Tente baba, tente, ne bőgj, anyja szentje, ne tüsszögj már, ne üvöltözz, odaváglak én a földhöz,
[13]
adta teremtette.
Carol egészen megrökönyödött, már azt hitte, Troynak hirtelen elment az esze.
– Ezt a Szív Királynő mondta épp, azt hiszem. – A férfi fölnevetett. – De nem vagyok benne biztos.
Még ötödik osztályban kellett megtanulnom egy színielőadásra.
Carol megnyugodott, és minden félelme ellenére ő is nevetni kezdett. Fölnyújtózott, és arcon
csókolta Troyt.
– Csak vigyázzon, vigyázzon – mondta az csillogó szemmel –, mi fekete férfiak könnyen
begerjedünk!
Carol belékarolt, és együtt sétáltak tovább a falak mentén, kijáratot keresve. Troy viccelődése
kissé megnyugtatta.
– Nyolcadikban volt egy fekete tanárom, aki azt mondta, hogy az Alice története rasszista. A mese
egyik legjelentősebb pontjának tartotta, amikor Alice egy fehér nyúl nyomába ered. Azt mondta, egy
rendes fehér lány se követ-ne egy fekete nyulat semmiféle lyukba. – Megtorpant egy újabb vörös
panel előtt. – Lám csak, lám – mondta. – Ez meg itt mi?
A vörös panel messziről ugyanolyannak látszott, mint a fal többi része. Közelebbről, mondjuk egy
méterről azonban mindenféle, apró fehér pontokból álló jelek tűntek elő rajta. Közepén egymás
mellett több négyszög alakú ábra sorakozott.
– Hé, angyalkám – szólt Troy, találomra nyomkodni kezdve a jeleket –, nem gondolja, hogy ez
gyanúsan hasonlít egy billentyűzetre? – Tovább folytatta a nyomkodást. Carol is csatlakozott hozzá.
Úgy érezték, mintha csak játszanának. Legalább egy percig álltak a vörös panel előtt, minden egyes
bekeretezett négyszöghöz odanyomva az ujjukat. Carol hirtelen hátralépett, megfordult, és elindult a
helyiség másik végébe.
– Hová megy? – kiáltotta utána Troy, és a nő, mikor megfordult, hogy válaszoljon, csaknem
fölbukott a földön heverő búvárfelszerelésében.
– Támadt egy őrült ötletem – mondta. – Nevezheti női intuíciónak is, vagy telepátiának. – Odaért
ahhoz a panelhez, amelyen a kilincset találták. Most könnyedén lenyomta, és szinte azonnal nyikorgást
hallott. Rémülten ugrott hátra, amikor az egész panel eltűnt a szeme elől, föltárva egy akkora nyílást,
amin akár egy kamion is átfért volna. Troy is mellé lépett, és mindketten bebámultak a sötétségbe.
– Az istenit! – nyögte a férfi. – Csak nem gondolja, hogy bemegyünk oda?
Carol bólintott.
– Dehogynem, és be is fogunk.
Troy kíváncsian pillantott rá.
– Mégis, miért ilyen biztos benne?
– Mert ez az egyetlen innen kivezető út – felelte Carol. Troy még egyszer, utoljára körülnézett a
különös, girbegurba, színes falú helyiségben. Megértette Carol szavaiban a logikát. Mély lélegzetet
vett, megfogta a nő kezét, és együtt beléptek a fekete alagútba.

Mögöttük már csak alig látszott az elhagyott helyiségből kiáradó fénypászma. A koromfekete
folyosón nagyon lassan, óvatosan haladtak előre. Troy egyik kezét a falon tartotta, a másikkal pedig
Carolét szorította. Az állandó félelmektől és balsejtelmektől nehéz légzésük visszaverődött az ívelt
falakról. Nem beszéltek. Troy kétszer is elénekelt néhány sort egy népszerű slágerből, hogy csillapítsa
idegességét, de Carol mindkétszer elhallgattatta. Ő a fülét hegyezte, hátha meghall a sajátjaikon kívül
valami más zajt is.
Aztán egyszer csak megszorította a férfi kezét, és megállt.
– Figyelje! – szólt suttogva. Troy visszatartotta a lélegzetét. Teljes volt a csönd, csupán valami
nagyon halk, azonosíthatatlan hang duruzsolt a távolban. – Zene – folytatta Carol. – Azt hiszem, zenét
hallok.
Troy minden erejét megfeszítve próbálta kivenni a hangokat, de azok épp csak elérték a
hallásküszöb értékét. Semmire nem jutott. Megrángatta Carol kezét.
– Szerintem csak a maga fejében szól – közölte. – Gyerünk!
Befordultak, és mögöttük a fény elenyészett. Már vagy tíz perce járták az alagutat. Carol csüggedni
kezdett.
– Mi van akkor, ha nem is vezet sehova? – kérdezte Troytól.
– Annak semmi értelme – vágta rá a férfi. – Egy ilyet céllal épít az ember. Nyilvánvalóan
összekötőfolyosó. – Elhallgatott.
– Ki építhette? – tette föl Carol a kérdést, amely már elindulásuk óta motoszkált mindkettejük
fejében.
– Egy újabb jó kérdés – válaszolta Troy. Aztán kis tétovázás után így folytatta: – Szerintem az
Egyesült Államok haditengerészete. Biztos valami szigorúan titkos, tenger alatti laboratóriumba
csöppentünk, amiről senki sem tud.
Na persze – tette hozzá, de csak gondolatban, mert nem akarta fölidegesíteni Carolt ugyanúgy
csinálhatták az oroszok is. Abban az esetben igazán nagy szarban vagyunk. Ha az oroszok ekkora
titkos laboratóriumot építettek Key Westtől egy köpésnyire, nem lesznek túl boldogok, ha...
– Nézze, Troy! – szólalt meg Carol izgatottan. – Fényt látok. Valaki mégiscsak van itt.
 Az alagút kétfelé ágazott. A bal oldaliban valami gyenge világosság derengett. Még mindig fogva
egymás kezét Troy és Carol fürgén arrafelé indult. A férfi szíve mind gyorsabban vert.
Carol szinte berobbant az új helyiségbe. Arra számított, hogy végre fölfedezik őket, titokzatos
kalandjuk véget ér, és mindenre magyarázatot kapnak. Ehelyett, amint körülpillantott a kis, ovális
szobában, melynek falait ugyanazok a bizarr panelek borították (épp csak ezek nem kékek és vörösek
voltak, hanem barnák és fehérek), elhatalmasodott rajta a kétségbeesés.
– Mi ez a hely? – kérdezte Troyt. – És hogy fogunk kijutni?
A férfi a helyiség közepén állt, fejét egészen hátrahajtva. Az ívelt mennyezetet bámulta, ami
döbbenetes magasságban, fejük fölött kilenc-tíz méternyire húzódhatott.
– Azannya – ámuldozott –, tágas egy hely, az már igaz!
A szobát megvilágító tompa fény a mennyezetbe ágyazott áttetsző táblákon át (valószínűleg
üvegkristályból lehettek) áradt be.
A falat alkotó barna és fehér panelek csupán három méter magasra nyúltak, de ennyi is
megakadályozta, hogy Carol és Troy átkukucskáljanak a túloldalukra. Szabadnak is érezték magukat,
meg nem is. Először ott volt az alagút, most pedig ez a luk, mint egy kis lakás kis gyerekszobája; már-
már erőt vett rajtuk a klausztrofóbia. Ugyanakkor a katedrálishoz illő mennyezet a szabadságot
hirdette.
– Nos? – kérdezte Carol, némiképp türelmetlenül, miután végigvárta, hogy Troy alaposan
megvizsgálja a szobát.
A férfi megfigyelte, itt a barna és fehér panelek görbülete sokkal kisebb, mint az első helyiségben,
ennél fogva együttesük inkább hasonlít egy normális falhoz.
– Sajnálom, angyalkám – felelte –, de elfelejtettem a kérdést.
Carol a fejét csóválta.
– Egyetlen kérdés van csupán, Mr. Jefferson. Nemrég még épp maga tette föl nekem. – Az órájára
pillantott. – Tizenöt perc múlva emberi számítás szerint elfogy a levegőnk. Ha nem tévedek, Nick
barátunk máris aggódni kezdett. Nekünk meg még mindig semmi ötletünk... Mit csinál?
Félbeszakította mondókáját, amikor Troy lehajolt, és meghúzott egy kis fogantyút a szoba sarkában,
az egyik barna panelen.
– Ezek fiókok, angyalkám – szólt, miközben a fal legalsó része több centiméternyivel kijjebb
csúszott. – Mint egy ruhásszekrény. – Az első fölött kinyitott egy második fiókot is. – És valami van is
bennük.
Carol is odament megnézni. Benyúlt a második fiókba, és kihúzott egy rozsdabarna, teniszlabda
nagyságú gömböt. A felszíne nagyon érdekesnek tűnt. Nem sima volt, egyenletes, hanem főleg az egyik
oldalon rovátkák borították, és apró dudorok, mint egy távirányító gombjai. Carol megnézegette a
gömböt a gyenge fényben.
– Láttam már valami ilyesmit – mondta. – De hol? – Gondolkodott pár másodpercig. – Megvan! –
jelentette be aztán, megörülve az előkerült emléknek. – Teljesen olyan, mint a Mars modellje a
Nemzeti Repülési és Űrhajózási Múzeumban.
– Akkor a Föld az enyém – vágta rá Troy, és előkapott egy kisebb, többségében kék gömböt, amit a
legfölső fiókban talált. Egy darabig csak álldogáltak a félhomályban, a kezükben tartott
labdaszerűségeket nézegetve. – A francba! – ordított föl végül Troy, megpördülve, és a mennyezetre
bámulva. – A fene egye meg! Akárki vagy is, ebből elég! Gyere elő, mutasd magad!
Csak a visszhang válaszolt neki. Semmi mást nem hallottak. Mivel nagyon szeretett volna már tenni
valamit,
Carol folytatta a szoba átkutatását. Egy közeli, barna panelben talált még három fiókot. Míg az elsőt
próbálta kinyitni, Troy játékosan egy kijáratnak látszó, sötét nyílás felé hajította a labdáját. Az
koppanva egy fehér panelnek ütődött a nyílás peremén, és zuhanni kezdett a padló felé. Mielőtt
azonban leért volna, visszafordult, mintha csak valami láthatatlan erő fölfelé húzná, és végül
megállapodott a szoba közepén, körülbelül másfél méteres magasságban. Pörögni kezdett.
Troy szeme tágra meredt. Odasétált, s kezét a gömb és a távoli mennyezet közé dugta, madzagot
keresve. Semmi sem történt. A Föld-gömb tovább forgott, és közben lassú kört írt le a levegőben, a
szoba közepén. Troy kissé meglökte. Erre elmozdult, de amint a férfi elvette a kezét, ismét visszatért
korábbi helyére, folytatva előbbi mozgását. Troy megfordult. Carol háttal állt neki, sikertelenül
kutatott újabb fiókok után. A Mars-gömböt még mindig a bal kezében tartotta.
– Öö, Carol – szólt lassan Troy. – Ide tudna jönni egy kicsit?
– Persze – felelte az újságírónő, még mindig háttal.
– Jézusom, Troy, ezek a fiókok tele vannak mindenféle...
– Ekkor fordult meg, és megpillantotta a szoba közepén lebegő Föld-gömböt. Összevonta a
szemöldökét. – Ez ügyes – mondta bizonytalanul igazán ügyes. Nem tudtam, hogy bűvésztrükköket is
ismer. – Elhallgatott. Észrevette ugyanis a zavart kifejezést Troy arcán. Közelebb lépett, hogy jobban
megnézze magának, mi történik.
Mindketten szótlanul álltak legalább tíz másodpercen át, és csak nézték a levegőben keringő-forgó
kék labdát. Aztán Troy elvette Caroltól a Mars-gömböt, és fölhajította a távoli mennyezet felé. Az
fölrepült, majd zuhanni kezdett, teljesen normálisan, míg a padló közelébe nem ért. Ott, akárcsak az
imént a kék, a barna gömb is életre kelt, és irányt változtatott. Végül másfél méteres magasságban
állapodott meg, lassan forogni kezdett, és nyomába szegődött a másik, Földet szemléltető labdának.
Carol megszorította Troy karját. Úgy remegett, mint a nyárfalevél. Végül mégis sikerült
összeszednie magát.
– Valamiért ez az egész a frászt hozza rám – szólt. – Azt hiszem, szívesebben venném, ha egy
hernyó kérdezné meg tőlem: „Hát te kicsoda vagy?” Akkor legalább fogalmam lenne róla, mivel állok
szemben.
Troy megfordult, és visszavezette Carolt a részben kinyitogatott fiókokhoz.
– Egyszer összefutottam egy szakállas pasival, amikor még stoppal jártam az országot – kezdte,
előhúzva egy kosárlabda nagyságú gömböt, melyet harántcsíkok, valamint vörös és narancssárga
foltok díszítettek. Szinte oda se figyelve két kézzel lódította át a válla fölött ezt a törpejupitert. Carol
lenyűgözve figyelte, mint csatlakozik keringő társaihoz a szoba közepén. – Egy lerobbant, vén furgont
vezetett, és marihuánás cigiket szívott zsinórban. Először beszélgettünk egy kicsit. Ő kérdezősködött,
én meg felelgettem neki. De alig egy-két mondat után mindig közbevágott, és így szólt: „Fiacskám,
szart se tudsz te.” Mindenre ez volt a válasza.
A történet mesélése közben Troy módszeresen kiürítette mind a hat fiókot. A talált tárgyakat a
szoba közepére hajította. Nem is mindegyiket figyelte, és azokat is csak úgy, mintha mindennapos
jelenséget látna. Az új gömbök pontosan követték társaik példáját. Végül a Naprendszernek csaknem
teljes, működő modellje alakult ki a szoba közepén, másfél méternyire a padló fölött.
– Egy idő után ráuntam a dologra, és csöndben maradtam. Kilométereken át egyikünk sem szólt egy
szót sem. Tiszta, gyönyörű éjszaka volt, és ő egyre csak a csillagokat kémlelte, fejét kilógatva az
ablakon. Egyszer, mikor visszahúzta, újabb bagóra gyújtott, aztán nekem is odanyújtotta, és kimutatott
az égre. „Ők tudják, fiacskám, ők tudják”, mondta. Kilométerekkel később, amikor kirakott, hozzám
hajolt, és én megláttam az eszelős tekintetét. „Ne felejtsd el, fiacskám”, suttogta, „te szart se tudsz. De
ők mindent.”
Mikor Troy befejezte a mesét, Carol oDalepett mellé, és két maréknyi apró darabkát szedett elő az
utolsó fiókból. Ragacsos kis valamik voltak. Lerázta őket a kezéről, és azok a helyiséget megkerülve
a Szaturnusz és az Uránusz gyűrűivé álltak össze. Carol elképedve meredt Troyra.
– Van ennek a bizarr sztorinak egyáltalán valami értelme? – kérdezte. – Azt viszont, meg kell
mondjam, csodálom, mennyire nem érdekli itt ez az egész. Én a magam részéről mindjárt becsinálok.
És ez nem túlzás.
Troy a levegőben lebegő miniatűr bolygókra mutatott.
– Ez, amit itt látunk, számunkra úgyis megmagyarázhatatlan. Vagy mindketten meghaltunk, vagy
átkerültünk egy másik dimenzióba, vagy valaki egyszerűen az agyunkkal szórakozik. – A nőre
mosolygott. – Ha mindenáron tudni akarja, angyalkám, én is be vagyok szarva. De mint az a vén,
eszelős hippi, én is csak egyre azt mondogatom magamnak: „Ők tudják.” És ez valahogy megnyugtat.
Halk, csusszanó hangot hallottak, és vakító fénysugár tört be a szobába két szétnyíló panel között,
kevéssel a kijárat mellett. Carol automatikusan hátrébb húzódott, és arcát a kezébe temette. Először
Troy is hátraugrott, de aztán elernyőzte a szemét, és tovább figyelt. A panelek közti nyílás egyre
szélesebbre tárult, míg végül már félméternyi lehetett. A szoba kezdett megtelni fénnyel. Troy egy
óriási, ragyogó gömböt látott átlebegni a nyíláson.
– „Itt jön a Nap, du-tá-dudú... Itt jön a Nap – énekelte idegesen. – És most már... minden
[14]
rendben... – Még néhány taktust eldúdolt a dalból, mire Carol kinyitotta a szemét.
– Jézusom! – szólalt meg. A fényes gömb, akkora, akár egy jókora strandlabda, helyére csusszant a
rögtönzött planetáriumban, és a szobát elárasztotta sugaraival. A forgó, keringő bolygók felé fordított
oldala valósággal föllángolt a fényözönben. Carol dermedten állt, arcán könnyek csurogtak hangtalan.
Nem tudott se megszólalni, se megmozdulni. A lába földbe gyökerezett.
Troy is megrémült ugyan, de azért nem bénult így le. Alig egy pillanattal később azonban valami
olyasmit látott meg a kijáratban, amitől megfagyott a vér az ereiben. A szíve majd kiugrott a helyéről;
pislogni kezdett, hogy megbizonyosodjon róla, nem a képzelete játszik vele a Nap-modell izzó
ragyogásában. Ösztönösen Carol és az imént látott valami közé helyezkedett, mintegy védelmező
páncélként állva a nő elé.
– Ne mozduljon – suttogta –, látogatónk van.
– Micsoda? – kérdezte Carol, még mindig dermedten a döbbenettől.
Troy megragadta az újságírónő karját, és néhány lépésnyit jobbra mozdította. Hátranézett a válla
fölött, és ismét megpillantotta azt a valamit.
– Ott, a kijáratnál – mondta, és megfordult, többé már nem bírva elrejteni rémületét.
Carol szemén látszott, hogy rátalált a Troyt pánikba ejtő jelenésre. Fogalma sem volt, mi lehet az,
de nagynak látszott, egyértelműen fenyegetőnek, ráadásul semmihez sem hasonlított, amit életében
valaha is látott vagy elképzelt. Behatolt a szobába. A nő hallotta Troy eszelős, összefüggéstelen
kiáltásait, de értelmük nem jutott el a tudatáig. Ismét arra a valamire nézett, és az agya nem bírta
tovább. Száját-sikolyra nyitotta. Először semmi sem jött ki rajta. Térdre rogyott. Sikoltozást hallott,
valahonnan nagyon-nagyon távolról. Tudata azt súgta neki: „Te sikoltozol” – de ezt képtelen volt
elhinni. Valaki másnak kell lennie.
Az a valami megindult felé. Testének központi tömbje ekkor épp két és fél méteres lehetett, de
alakját és méretét szüntelenül változtatta, miközben áthömpölygött a helyiségen. Bármi volt is, Troy
és Carol belelátott, sőt, egyes részein keresztülhatolt a pillantás. Egy átlátszó burokhártya feszült az
egyfolytában kavargó, többnyire áttetsző, belső folyadéktömeg körül, mely minden mozdulatnál erre-
arra lódult. A valami úgy változtatta a helyét, mint egy amőba, anyagának egyszerű
előrehömpölygetésével, de mindezt elképesztő sebességgel hajtotta végre. Külső felülete alatt itt-ott
apró, fekete pöttyök látszottak, melyek szakadatlanul sürögtek-forogtak, nyilván a mozgást
eredményező alakváltozásokat felügyelve. A test középpontja táján vagy fél tucat szürke, áttetsző
anyagdarab lebegett, nagyjából harminccentis oldalú négyzetek.
Korántsem ez a test hatott azonban a legijesztőbben. Felső részéből tucatnyi rémületes
végtagszerűség meredt elő, legtöbbjük hosszú és karcsú, melyek úgy álltak ki a folyton lüktető
amőbából, mint tűk a tűpárnából. Mintha ez a hatalmas, áttetsző rémség egyfajta szállítóeszköz lenne,
amely, legalábbis ezen az útján, egy csapat pillanatra sem nyugvó pálcát vett volna föl rakományként.
Utóbbiak azért hatottak annyira rémisztőén, mert valamennyi tűkben, kezekben, kefékben, fogakban,
sőt, kardokban és pisztolyokban végződött. Carol képzelete mindezt úgy fordította le, hogy támadója
egy nehéz, páncélozott harckocsi, mely képes egy pillanat alatt alakot változtatni, ráadásul néma
csöndben mozog.
Troy oldalt mozdult, megpróbálva lecsillapítani félelmét, és visszanyerni lélegzetét, miközben a
valami egyértelműen Carolt vette célba. Leghosszabb toldaléka, egy vöröses műanyag szerszám, mely
két rövid ágra bomlott nem messze a központi testtől, hirtelen legalább egyméternyit megnyúlt, és alig
tizenöt centire az újságírónő szemétől állapodott meg. Carol fölsikoltott, és félreütötte, de az egyből
visszapattant a helyére. Troy lekapta a Jupiter-gömböt a levegőből, és teljes erőből a valami
közepébe vágta. Az alaktalan tömeg az ütéstől megtorpant, és azonnal visszavonta nyúlványait. Alig
egy pillanattal később azonban máris újraszervezte önmagát, és a gömböt valamiképp akadálytalanul
átengedte testén. Mielőtt a túloldalon a Jupiter földet ért volna, újra fölemelkedett, és visszatért
korábbi helyére a Naprendszer-modellben.
A valami most megállt. A szoba közepén terpeszkedett el, pálcika-nyúlványai minden irányba
tekeregtek. Úgy tűnt, mintha mérlegelné a helyzetet. Troy bátran megragadott egy kefeszerűségben
végződő nyúlványt, és megpróbálta letépni a központi testről. A rögzítés pontján az anyag egyből
megvastagodott, megerősítve a kapcsolatot. Troy egyvalamit mindenesetre elért. Az az izé most az ő
nyomába eredt. Óvatosan, figyelve, a valami tényleg követi-e, ugyanakkor folyamatosan szemmel
tartva a veszedelmes, kétágú, vörös árbocot, Troy a kijárat felé oldalazott. Mikor támadójukat már jó
darabon maga után csalta, intett Carolnak, hogy húzódjon hátra. Aztán a nyílás felé lódult, kis híján
fölbukva egy hosszan előrenyújtott pálcában.
A valami nem tétovázott. Megdöbbentő sebességgel összetömörítette magát. Felületének
legnagyobb része most a padlóhoz tapadt, így gyorsabban, hatékonyabban mozoghatott. Nyúlványait
mintegy utazó pozícióba csukta össze, és kiviharzott az ajtón.
Carol egyedül maradt, még mindig a padlón térdelve. A Naprendszer-modell kissé jobbra, a feje
fölött forgott. Még vagy egy percig nem mozdult. Szórakozottan figyelte csupán a keringő bolygókat,
és Troy távolba vesző, futó lépteit hallgatta. Mikor már hosszú ideje néma csend vette körül,
fölegyenesedett. Néhány kis, lassú lépést tett meg, megbizonyosodva róla, hogy semmi baja, aztán a
panelek közt nyíló kijárathoz sétált. Az ajtó egy folyosóra nyílt, mely mindkét irányban a távolba
veszett.
Troy jobbra indult, mikor a szobát elhagyta. Miután eszébe jutott a fényképezőgépe, és visszament
néhány felvételt készíteni a keringő bolygókról, Carol a férfi nyomába eredt, szintén jobbra fordulva.
Lassan sétált végig a sötét alagúton, sűrűn hátra-hátranézve, az elhagyott helyiségből kiáradó fénycsík
biztonságát keresve. Feje fölött most közel húzódott a mennyezet. A folyosó egyszer csak kettéágazott,
de mindkét oldalon sötétség honolt. Carol hallgatózni kezdett. Fülét megint mintha zene ütötte volna
meg, de nem sikerült rájönnie, honnan hallatszik.
Ezúttal a bal oldali folyosót választotta. Az hamarosan elkeskenyedett, és mintha visszafordult
volna abba az irányba, amerről jött. Már majdnem sarkon fordult, ám ekkor két határozott zajt hallott
meg: az egyik egy puffanás volt, amit kisvártatva súrlódásszerű hang követett, valahonnan elölről és
jobbról. Lassan szedve a levegőt, és félelmét nagy lelkierővel kordában tartva Carol arrafelé indult a
sötétben. Körülbelül hat méterrel odébb alacsony ajtóra bukkant a jobb oldalon. Kissé lehajolt, és
bekukucskált. A derengésben különös alakokat és szerkezeteket pillantott meg egy újabb kis szobában,
melynek falait szintén a már jól ismert színes, girbegurba panelek borították. Összegörnyedve belépett
az ajtón, és fölegyenesedett.
Néhány panelben puha fények gyulladtak föl, amint lába a helyiség padlójához ért. Érkezése két-
három hangot is kiváltott egy hangszerféleségből. Orgonaként szólt, és meglehetősen távol állhatott a
magas, ívelt katedrálismennyezet alatt, mely most ismét láthatóvá vált. Meglepődve megállt. Pár
másodpercig nem mozdult. Aztán óvatosan földerítette új környezetét.
Ebben a helyiségben a falpanelek élénk színűek voltak, bíborban és aranyban pompáztak, minden
eddiginél tekervényesebb görbületekkel. Carolon kívül három ismeretlen rendeltetésű tárgy állt még a
szobában. Az egyik íróasztalra hasonlított, a másik egy alacsony, hosszú padra, mely azonban egyik
vége felé teljesen elkeskenyedett, a harmadik pedig egy nagyon magas telefonpóznára, amelynek teteje
és alja között tizenhat vékony húr feszült, az oszlop fölső egyharmadánál egy széles gyűrűn átvetve.
Carol maga is átfért volna a húrok között. Az aranyszínű fémből készült gyűrű több méterrel a feje
fölött volt, majdnem a panelek peremével egy vonalban. Megragadta az egyik húrt, és érezte, hogy
rezeg. Tompa, halk hangot adott ki. Carol elhátrált, aztán megpróbálta megpendíteni. Lágy hang
szólalt meg, egy hárfáéhoz hasonló. Carol rádöbbent, hogy egy hangszer belsejében áll. De hogy
játsszon rajta? Több percen át járta a szobát, mindhiába keresve bármilyen, vonóhoz hasonlító
tárgyat. Tudta, lehetetlen volna úgy megszólaltatni a hárfát, hogy közben körülötte kell rohangásznia,
egyenként pengetve a húrokat.
Odasétált az íróasztalhoz. Gyorsan megértette, ez is zeneszerszám. Ez sokkal ígéretesebbnek
látszott. Az asztal hosszában mélyedések futottak, összesen hatvannégy, nyolc sorban és nyolc
oszlopban. Minden egyes billentyű lenyomása más hangot produkált. Bár Carol öt éven át tanult
zongorázni gyermekkorában, a feladat nehéznek tűnt: eljátszani a „Csendes éj”-t egy különös
íróasztalon. Először meg kellett találnia a szükséges hangokat, egyenként lenyomkodva a billentyűket.
Miközben a zeneszerszám kezelését tanulta, többször megcsodálta az általa kiadott gyönyörű,
kristálytiszta hangokat. Ezek leginkább a xilofonéra emlékeztettek.
Carol perceken át próbálkozott az asztal előtt. Végül sikerült hiba nélkül a „Csendes éj” egy teljes
versszakát eljátszania. Elégedetten elmosolyodott, és kissé megnyugodott. Időközben a távoli, nagy
orgona (melyet már belépésekor is hallott, és most rájött, valahol a katedrális egy magasabb pontján
helyezkedhet el) is játszani kezdett. Carolon végigfutott a hideg, egyrészt a muzsika gyönyörűségétől,
másrészt, mert ez emlékeztette rá, milyen bizarr világba hatolt is be. Mit játszik ez az orgona? –
kérdezte magától.
– Olyan, mint valami nyitány. – Hallgatózott még néhány másodpercig. – De hisz... ez egy
bevezető a „ Csendes éj”-hez! És milyen kreatív!
Az orgonához több más hangszer is csatlakozott, mindegyik valahonnan a mennyezet felől szólt.
Valamennyi együtt adta most elő a „Csendes éj”-t, amit az imént Carol oly nagy fáradsággal
lepötyögött az íróasztal billentyűzetén. A gyönyörű muzsika bezengte a katedrálist. Carol fölnézett,
aztán behunyta a szemét. Lassan, pörögve táncolni kezdett. Amikor ismét kinyitotta a szemét,
mindkettő előtt egy-egy apró optikai műszerhez hasonló valami lebegett, alig egy-két centi
távolságban. Carol rémülten megdermedt.
Az amőba zajtalanul a háta mögé osont, míg ő az íróasztalon jenéit, és türelmesen várt, nyúlványait
szétbontogatva, míg a nő meg nem fordult. Most nagyjából egy magasságúak voltak, és az áttetsző test
legközelebbi pontja alig karhossznyira lehetett Caroltól. Az újságírónő mozdulatlanul állt, lélegezni is
alig mert, és egyszerre öt-hat nyúlvány is megindult feléje. Egy apró ásószerszám kevés bőrt kapart le
meztelen válláról. A kard néhány hajszálát vágta le. Az egyik hosszú pálca végéről egy kicsiny szalag
a csuklójára tekeredett. Egy sörtecsomó, akkora, mint egy fogkefe feje, végigsimított a mellén,
megcsiklandozva mellbimbóját a fürdőruhán át, majd körbejárva a nyakába akasztott
fényképezőgépet. A nőt annyiféle érzés járta át egyszerre, hogy el is vesztette az események fonalát.
Lehunyta a szemét, és megpróbált valami másra koncentrálni. Egy tűszúrást érzett a homlokán.
Az egész nagyon gyorsan lezajlott, egy percbe sem telt bele. A valami visszavonta nyúlványait,
hátrált egy métert, és távolabbról is szemügyre vette őt. Carol várt. Újabb húsz másodperc múlva a
pálcák összecsukódtak, mint mikor a valami Troy nyomába eredt, és az amőba elhagyta a szobát.
Carol hallgatózni kezdett, de már megint néma csönd vette körül. Elhátrált az íróasztaltól, és
megpróbálta rendezni a gondolatait. Körülbelül egy perc után a bíbor és arany panelek
megmozdultak, és lassan félresiklottak. Kicsire összecsukódtak, és halmokba tornyozták magukat.
Aztán a zeneszóba körüli folyosók omlottak össze, és rendezték darabjaikat csinos kis rakásokba.
Carol egy hatalmas csarnokban találta magát, mely fölé a katedrális mennyezete borult. A távolban
megpillantotta különös ellenfelét; az amőba hajladozó nyúlványokkal átsiklott egy huszonöt
méternyire levő ajtón, és gyorsan eltűnt a szeme elől.
Körülnézett. Troynak nyomát sem látta. A falak tejfehérek voltak, anyagtalanok, kissé unalmasak a
korábbi szobák színes panelkavalkádjához képest. A csarnokból egymással szemben két ajtó nyílt. A
hangszereket leszámítva, amelyek abszolút oda nem illő dolgokként csoportosultak az egyik sarokban,
csak egyetlen berendezési tárgyat látott. Ez egy kisebb szőnyegdarabnak látszott a bal oldali falnál. A
legtávolabbi oldalon pedig mintha hatalmas ablak nyílt volna az óceánra. Carol még ilyen messziről
is azonosítani tudott néhány előtte elúszó halat.
Először is odasietett az ablakhoz. Mikor már nagyjából a fele utat megtette, és pontosan az ajtók
közé ért, pár másodpercre megállt, és lefényképezte a csarnokot. Különös módon a kis szőnyeg nem
ott volt, ahol emlékezett rá. Mintha vele együtt elmozdult volna. Nagyon lassan közelítette meg. Fura
élményei, mióta őt meg Troyt beszippantotta a tengerből ez az apparátus, érthetően körültekintővé
tették. Amint közelebb ért, látta, a padlón heverő tárgy egyáltalán nem szőnyeg. Fölülről nézve
bonyolult szerkezet tárult föl benne, mintha csak modern elektronikai csípek összetett hálózata lenne.
Felszínén különös spirálok és geometriai alakzatok tekeregtek; Carol számára nem jelentettek semmit,
de azokra a fraktálképekre emlékeztettek, amiket dr. Dale mutogatott meg neki egy éjjel a lakásán. A
tárgy szimmetriája elég egyszerű volt. Valójában mind a négy negyede ugyanazt mutatta.
Nagyjából két méter hosszú lehetett, egy méter széles, és öt centi vastag. Uralkodó színe a
palaszürke volt, bár tartalmazott élénkebb árnyalatokat is. A nagyobb alkotórészeket mintha terv
szerinti színkóddal látták volna el. Carol megfigyelte, hogy az azonos alkatrészek mindenütt
egyformán vörösek, sárgák, kékek, illetve fehérek. A színek harmóniája döbbenetes volt, azt sugallva,
hogy a tervezők esztétikai szempontokat is figyelembe vettek.
Carol letérdelt a szőnyeg mellett, és még alaposabban átvizsgálta. Felszíne roppant összetett volt.
Minél közelebbről nézte, annál több részlet került a szeme elé. Ez rendkívüli – gondolta. – De mi az
ördög lehet? És hogy mozoghatott? Vagy azt talán csak képzeltem? Kezével óvatosan megérintette.
Finom csiklandozást érzett, a legenyhébb áramütéshez hasonlót. Egyik kezét alácsúsztatta, és
fölemelte egy kicsit. Nehéz volt. Megint kihúzta a kezét.
Vágya, hogy elmeneküljön ebből a furcsa világból, most már legyűrte kíváncsiságát. Fölülről
lefényképezte a szőnyeget, és az ablak felé indult. Néhány lépés után gyorsan balra fordult, még egy
pillantást vetve a szőnyegre. Az ismét megmozdult, tartotta a távolságot Carollal. Az újságírónő
tovább folytatta útját az ablak felé, közben a szeme sarkából egyre a szőnyeget figyelte. Mikor megtett
újabb három métert, látta, a szerkezet a középvonala mentén ívbe hajlik, és a hátsó része megindul
előre. Fél másodperccel később az eleje is meglódult, és a közepe ismét a padlóra huppant. Ez a
manőver még vagy hatszor-nyolcszor megismétlődött, míg a szőnyeg egy vonalba nem ért Carollal.
Helyzetét feledve az újságírónő elnevette magát. Szervezete még mindig telítve volt adrenalinnal,
és idegessége sem múlt el, mégis humorosnak találta, hogy egy színes szőnyeg úgy mozogjon, mint egy
araszoló hernyó.
– Hah – szólalt meg Carol hangosan –, lebuktál. Most aztán tartozol egy magyarázattal.
Választ persze nem várt a megjegyzésére. Mégis, rövid idő elteltével a szőnyeg viselkedése
megváltozott. Először apró rezdülések futottak végig a felszínén, elölről hátra. Miután párszor
ügyesen megfordította a hullámok haladási irányát, következő trükként az elejét leszorította a padlóra,
mintha csak szívókorongok tartanák, a végét pedig a magasba emelte. Ily módon talán két méter magas
lett. Úgy látszott, Carolt bámulja.
Az újságírónő megdöbbent.
– Hát, végül is én akartam – mondta aztán hangosan, még mindig a szőnyeg trükkjeinek hatása alatt.
Most mintha intett volna neki, hogy menjen oda az ablakhoz. Nekem elment az eszem – gondolta
Carol. – Teljesen. Troynak igaza volt. Talán már meg is haltunk.
A szőnyeg most ívben meghajlott, és bukfencezni kezdett az ablak felé. Carol követte. Ez őrület –
gondolta, miközben látta, a szőnyeg valamiképp áthatol az ablakon, ki az óceánba. – És még Alice
hitte azt, hogy Csodaországba került.
A szőnyeg a vízben játszadozott, a közelében elúszó halakat lökdösve, és egy a zátonyon
megkapaszkodott tengeri sünt ingerelve. Végül visszatért a csarnokba, és fölegyenesedve megállt. Egy
kevés víz csöpögött a padlóra, amikor gyors hullámokat futtatott végig magán, széltében-hosszában
egyaránt, így szárogatva felületét. Ezek után Carol elé állt, és egyértelműen intett neki, biztatva, lépjen
át ő is az ablakon, az óceánba.
– Ide figyelj, egyetlen lapos haverom! – mondta a nő, magában kuncogva, és a szavakat keresgélve.
Most már egészen biztos, hogy megőrültem – cikázott végig rajta a gondolat. – Itt állok, és egy
szőnyeggel társalgók. Legközelebb talán már válaszolni is fog.
– Egyelőre hülye még nem vagyok – folytatta. – Megértem, hogy az óceánba akarsz átcsalogatni, de
van néhány apróság, amit még...
A szőnyeg a szavába vágva gyorsan megint kilibbent az ablakon. Párszor odakint is átbukfencezett,
aztán újra visszatért Carolhoz. Ismét megrázta magát, majd mereven megállt, mintha csak azt
mondaná: „Látod, milyen könnyű?”
– Mint már kifejtettem – kezdte elölről a nő –, lehet, hogy megőrültem, de kész vagyok elfogadni,
valami mágikus módon át tudok jutni az ablakon. A gond csupán annyi, hogy kint víz van, és abban én
nem lélegezhetek. A búvárfelszerelésem nélkül, amit valahol a ti labirintusotokban hagytam el,
meghalok ott.
A szőnyeg nem mozdult. Carol megismételte a mondókáját, körülményes kézmozdulatokkal
magyarázva a sarkalatos pontokat. Végül elhallgatott. Rövid várakozás után a szőnyeg tevékenykedni
kezdett. Aztán vigyázva megközelítette a nőt, bámulatosan terjedve szét minden irányban, csaknem
megkétszerezve eredeti méretét. Carol ezúttal meg sem lepődött túlságosan. Ezen a ponton már semmi
sem lendíthette volna ki a nyugalmából. Még egy rugalmas szőnyeg sem, ami most embermagasságban
összezárult, kúp alakot formázva.
Carol pár lépést elhátrált előle.
– Ó, ne – mondta –, attól tartok, értem. Levegőburkot csinálsz nekem, amiben lélegezhetek. – Egy
pillanatig mozdulatlanul állt, gondolkodva és a fejét csóválva. – Miért is ne? – szólalt meg aztán. –
Hisz ez se képtelenebb, mint az eddig történtek.
A feje körül bezárult szőnyeggel Carol lehunyta a szemét, és egyenesen az ablak felé indult. Mély
lélegzetet vett, amikor puha műanyag érintését érezte a testén. Hirtelen mindenütt víz vette körül,
kivéve nyaktól fölfelé, ahol a légbuborék védte. Nehezen tudta fegyelmezni magát, de azért csak
kiegyenlítette a nyomást emelkedése minden két, két és fél méterén. Aztán még egy nagy levegőt vett,
és megindult a felszín felé. A szőnyeg az utolsó méteren le-foszlott róla, épp mielőtt kibukkant volna a
vízből.
A Florida Queen ötvenméternyire lehetett.
– Nick! – ordította Carol, ahogy a torkán kifért. – Nick, ide! – Teljes erőből úszott a hajó felé. Egy
hullám átcsapott a fején. Megint meglátta a jachtot, és ezúttal egy alak körvonalait is a fedélzeten. A
férfi a korláton kihajolva fürkészte a mélységet. – Nick! – kiáltotta ismét Carol, mikor sikerült elég
erőt összegyűjtenie. Ezúttal a férfi meghallotta, és megfordult. Carol integetni kezdett.
 5
NICK FIGYELEMMEL kísérte a monitoron Carol és Troy minden mozdulatát elindulásuk után, amikor
még a hajó alatt kutattak az eltűnt rés után. Hamar belefáradt azonban körbe-körbe úszkálásukba, s
visszatért nyugágyába, a regényéhez. Onnantól kezdve csak ritkán sétált a képernyőhöz őket keresve,
de nem látott semmit; Carol és Troy biztos elmentek kivizsgálni, mi van még a sziklaki-szögellés
alatt.
Nick újra a monitorra pillantott, amikor végzett a Bovaryné-val. Kissé meglepte a dolog, hogy a
rés újra tisztán látszott a Florida Queen alatt. Aztán eszébe jutott, valószínűleg igaza volt, a rejtélyt
tényleg csupán a megváltozott fényviszonyok okozták. Ezt látszott megerősíteni, hogy a pontosan a feje
fölött tűző nap is sokkal kisebbnek láttatta a zátonyon ütött lyukat, mint amilyen két nappal korábban
volt. Ekkor apróbb munkákba kezdett a hajón, és csupán karórája pittyegése riasztotta, azt jelezve,
hogy Carolnak és Troynak nem lehet több, mint ötpercnyi levegője.
Nick megint az óceánteleszkóp képét kezdte vizsgálgatni a monitoron. Carolnak és Troynak semmi
nyomát nem látta a hajó alatt. Idegeskedni kezdett. Remélem, figyelik az órájukat – gondolta. Eszébe
jutott, hogy már régóta eltűntek a képről, ráadásul nem is látta őket közelebbről megvizsgálni a rést,
voltaképpeni elsődleges céljukat. Alattomosan terjedt szét benne a nyugtalanság, amint teltek a
percek.
Csak egyetlen magyarázat lehet – gondolta, küzdve az agyát elárasztó rémképekkel. – Régóta
elmentek már, tehát biztosan találtak valami érdekeset a sziklakiszögellés alatt. Vagy valahol
másutt. Egy pillanatra maga elé képzelte, hogy Carol és Troy hatalmas kincsre bukkant, teli a
csütörtöki, furcsa szigonyhoz hasonló tárgyakkal.
A másodpercmutató mintha egyre gyorsabban körözött volna. Már csak egy perc, és elfogy a
levegőjük. Nick idegesen pillantott ismét a monitorra. Semmi. Érezte, a szíve gyorsabban kezd verni.
A mutató már a pirosban járhat – gondolta. – Még ha takarékosan bántak a levegőjükkel, akkor is
fogytán lehet. – Nicknek egy pillanatra átsuhant az agyán egy műszerhiba esélye, de aztán hamar
eszébe jutott, mindkettőt személyesen ellenőrizte, amikor reggel a hajóra jött. – Különben is, igazán
valószínűtlen, hogy mindkettő egyszerre menjen tönkre... Valami baj lehet odalent.
Egy újabb perc telt el, és Nick ráébredt, semmiféle tervet nem eszelt ki arra az esetre, ha nem
bukkannak föl időben. Agya gyorsan végigfutott a lehetőségeken. Két különböző megoldás közül
választhat. Fölveheti a saját felszerelését, és utánuk mehet, keresni kezdve őket a rés és a
sziklakiszögellés közt húzódó árok mentén. Vagy feltételezheti, hogy izgalmukban Carol és Troy
egyszerűen megfeledkeztek a kijelző szemmel tartásáról, és ennek eredményeképp ott kellett felszínre
bukkanniuk, ahol épp elfogyott a levegőjük.
Ha lemerülök utánuk – gondolta akkor se biztos, hogy időben megtalálom őket. Egy pillanatra
önvád töltötte el, amiért nem készült föl kellőképp erre az eshetőségre. Most értékes percekbe telne
saját búvárfelszerelésének ellenőrzése. Ez eldönti a kérdést. Azt kell feltételeznem, hogy valahol a
környéken bukkantak felszínre, és most elcsigázva lebegnek a vízen. Még egyszer a képernyőre
pillantott, aztán a hajó korlátjához lépett. Az óceánt figyelte. Egyre erősebben hullámzott. Két
társának semmi nyomát nem látta.
Nick bekapcsolta a motort, és fölhúzta a horgonyt. Gondolatban gyorsan fölmérte, merre is lehet az
a sziklakiszögellés, aztán alacsony fordulatszámon, lassan elindult arra. Balszerencséjére a kormány
mellől nem láthatta a teleszkóp monitorát, a vászontető pedig hátrafelé gátolta a kilátásban. Folytonos
mozgásban volt tehát, a kormánykerék, a képernyő, és a hajó két oldala között. Félelmével és
reményvesztettségével együtt nőtt a haragja is. Öt perccel túl járt már azon az időn, amikor Carol és
Troy levegőtartalékjainak ki kellett merülnie.
Az ördögbe! – gondolta, még mindig nem fogadva el a katasztrófa lehetőségét. – Hogy lehettek
ilyen gondatlanok? Tudtam, nem kéne őket együtt elengednem. Egy darabig még magát szidalmazta,
aztán Carol ellen fordult. Hagytam, hogy ő szabja meg a feltételeket. Hát most majd megkapja
tőlem a magáét, csak találjam meg őket! Élesen balra fordította a hajót.
Mintha egy hangot hallott volna. Az oldalsó korláthoz szaladt. Fogalma sem volt, merről jöhetett a
hang. Két-három másodperc elteltével újra meghallotta. Arra fordult, és megpillantott egy integető
figurát. Visszaintett, aztán a kormánykerékhez lépett, és megváltoztatta a hajó útirányát. Az egyik
fiókból előhúzott egy erős kötelet, és a létra egyik rögzítőlábához kötözte. A végét odadobta
Carolnak, mikor a hajó melléje ért, és ő üresbe rakta a motort.
Az újságírónő könnyedén elkapta a kötelet. Miközben behúzta, Nick szeme a közeli vizeket
fürkészte, Troy után kutatva. Nem látta sehol. Carol most érte el a létrát.
– Nem fogja elhinni... – kezdte levegőért kapkodva, miközben lábát az első fokra tette.
– Hol van Troy? – szakította félbe Nick, az óceánra mutatva.
Carol még eggyel följebb lépett a létrán. Látszott rajta, hogy kimerült. Nick megfogta a kezét, és
behúzta a hajóba. A nő remegő lábakon állt meg előtte.
– Hol van Troy? – ismételte Nick erélyesen. Carolra pillantott. – És mi történt a maga
felszerelésével?
Carol mély lélegzetet vett.
– Én... nem tudom... hol van Troy – hebegte. – Beszippantott minket...
– Nem tudja?! – ordította Nick, eszelősen pásztázva tekintetével az óceánt. – Lemerülnek, aztán
maga följön a felszerelése nélkül, és nem tudja, hol a társa! Miféle... ?
Egy kisebb hullám csapódott a hajónak. Carol épp fölemelte a kezét, hogy tiltakozni kezdjen Nick
kirohanása ellen, de a jármű hirtelen mozdulata leverte a lábáról. Térdre esett, és összerándult a
fájdalomtól. Nick fölötte tornyosult, még mindig ordítva.
– Nos, Miss Tökéletes, legjobb lesz, ha viharsebesen előáll valami magyarázattal! Ha nem találjuk
meg Troyt hamar, meghal. És akkor a maga istenverte hibájából hal meg!
Carol ösztönösen összehúzta magát a megtermett férfi dühös kirohanására. Fáj a térde, fáradt, és
ráadásul ez az ember a képébe ordibál. Hirtelen nem bírta tovább.
– Fogja be a pofáját! – ordította. – Fogja már be, maga seggfej! És tűnjön el innen! – Karja úgy
járt, mint a cséphadaró; Nicket először lábon, aztán gyomron találta. – Magának fogalma sincs
semmiről – folytatta Carol, amint lélegzethez jutott. – Szart se tud semmiről.
Arcát a kezébe temette, és sírni kezdett. Abban a pillanatban egy rég elfeledett emlék idéződött az
agyába. Ötéves öccse hisztérikusan zokogva támadt neki ököllel. Ő is csak kézzel védekezhetett. „A te
hibád volt, Carol – kiabálta az öccse –, miattad ment el!” Az újságírónő visszaemlékezett a szeméből
előszökő, forró könnyekre. „Nem igaz, Richie, nem igaz. Nem az én hibám volt.”
A hajón is a könnyein át nézett föl most Nickre. A férfi elhátrált tőle, értetlen arcot vágva. Carol
megtörölte a szemét, és mély lélegzetet vett.
– Nem az én hibám volt – jelentette ki határozottan. Nick a kezét nyújtotta, hogy fölsegítse, de ő
ellökte magától.
– Sajnálom – mormolta a férfi, miközben Carol talpra állt.
– És most, kérem, fogja be a száját, és figyeljen! – folytatta a nő. – Elmondom, mi történt. A hajó
alatti zátony egyáltalán nem zátony volt... Ó, istenem... Itt van!
Nick látta, hogy Carol arcára kiül a döbbenet. Az újságírónő mögéje mutatott, a hajó másik oldala
felé. A férfi arra fordult. Először nem is vett észre semmit. Aztán meglátott egy különös, lapos tárgyat,
ami leginkább egy szőnyegdarabra hasonlított. A szőnyeg végigaraszolt a hajón, a teleszkópmonitor
felé. Nick elfintorodott, és zavartan fordult vissza Carol felé.
Míg az újságírónő beszélt, a szőnyeg valahogy fölmászott a hajóra. Mire belefogott volna
magyarázatába, az már a képernyő előtt állt, a teleszkóp által a hajó alatt készített felvételeket
tanulmányozva. Nem maradt idő hosszas fejtegetésekre.
– Mi a franc ez? – szólalt meg Nick, és elindult, hogy megfogja különös látogatójukat. Mikor a keze
egy-két centire lehetett a szőnyeg felületétől, ujjai végén erős áramütést érzett. – Aú! – kiáltott föl, és
hátraugrott. A kezét rázogatta, és hitetlenül nézegette. A szőnyeg továbbra is ott állt a képernyő előtt.
Nick Carolra pillantott, mintha valami segítséget várna. A nő azonban szórakoztatónak találta a
jelenetet.
– Ez a valami csupán egyetlen ok, amiért a merülésünk váratlan fordulatot vett – mondta, meg sem
próbálva segíteni. – De ne féljen, nem bántja magát. Az én életemet is megmentette.
Nick fölkapott egy halászhálót a kormányállás vászontetejét tartó állvány mellől, és óvatosan ismét
a szőnyeg közelébe lopakodott. Amint közelebb ért, vendégük mintha felé fordult volna. Nick
előrevetődött a hálóval. A szőnyeg határozottan taszított rajta egyet, és a férfi elvesztette az
egyensúlyát. Nekiesett a monitornak. Carol hangosan fölnevetett, visszaemlékezve az első
találkozásukra. A szőnyeg átugrott a teleszkóp adatfeldolgozó egységéhez, és szorosan köré
tekeredett.
Nick a fedélzeten heverve figyelte ténykedését, és hitetlenkedve a fejét csóválta.
– Egyáltalán mi a fene ez az izé? – ordította Carolnak. A nő melléje lépett, és nagyvonalúan a kezét
nyújtotta, hogy fölsegítse. Előbbi nevetését próbálta jóvátenni így.
– Halványlila sejtelmem sincs – felelte. – Először azt hittem, valami hipermodern haditengerészeti
robot. De egyszerűen túl fejlett, túl intelligens. – Szabad bal kezével az égre mutatott. – Ők tudják –
tette hozzá mosolyogva.
Ez a megjegyzés aztán eszébe juttatta Troyt, és elkomolyodott. Odasétált a hajó oldalához, és
lenézett az óceánra. Nick már a monitor előtt állt, alig karnyújtásnyira a szőnyegtől és az
adatfeldolgozó egységtől. Innen olybá tűnt, mintha titokzatos vendégük egy része behatolt volna a
berendezés belsejébe. Nick pár másodpercig döbbenten figyelte, hogy a digitális diagnosztikus
kijelzők egymás után megbolondulnak.
– Hé, Carol! – szólt. – Jöjjön, ezt nézze meg! Ez az átkozott izé műanyagból van, vagy miből.
Carol először oda se nézett.
– Nick – mondta aztán, mégis visszafordulva –, mi lesz Troy-jal?
– Amint kiebrudaljuk ezt az istenverte besurranót innen, szisztematikusan átkutatjuk az egész
körzetet – felelte a férfi a vászontető alól, ahol most a konyhaeszközök közt válogatott. – Esetleg le is
merülök, és megpróbálom megtalálni.
Nick fölkapott egy nagy, műanyag fogantyús hússzurkáló villát, és megpróbálta a szőnyeget
lefeszegetni az adatfeldolgozó egységről.
– Én nem tenném a maga helyében – figyelmeztette Carol.
– Ha végzett, úgyis elmegy.
De elkésett. Nick beledöfte a villát a szőnyegbe, sőt, azon át a berendezés burkolatát is fölhasította.
Egy pukkanás hallatszott, és apró, kék szikra futott végig a hússzurkálón. A férfi messzire repült. A
riadójelzések elhallgattak, az adatfeldolgozó egység digitális kijelzője elsötétült, és az
óceánteleszkóp monitora füstölögni kezdett. A szőnyeg leugrott a fedélzetre, és hullámzani kezdett,
ugyanúgy, mint abban az ablakos csarnokban, az óceán fenekén. Egy pillanattal később két riadójelzés
hangzott föl a navigációs berendezés felől, nemcsak azt közölve, hogy a hajó helyzete nem
meghatározható, de azt is, hogy a memóriának az a hozzáférhetetlen része, amely a műholdas
kapcsolathoz szükséges paramétereket tárolta, letörlődött.
Nick értetlen képpel álldogált a hangzavar és a füst kellős közepén. Jobb karját masszírozta a
csuklótól föl a vállig.
– Egész lebénult – közölte meglepetten. – Nem érzek semmit a karomból.
A szőnyeg tovább folytatta hullámzását a fedélzeten, miközben Carol fölkapott egy vödröt, kihajolt
vele a korláton, megmerítette, és lelocsolta a monitort. Nick nem mozdult. Még mindig ugyanott állt,
arcán kétségbeesett grimasszal, a karját csipkedve. Carol a maradék vizet rá öntötte.
– A francba – köpködött, ösztönösen hátrahőkölve.
– Ezt meg miért csinálta?
– Mert meg kell találnunk Troyt – felelte az újságírónő, a hajó vezérlőpultjához lépve. – Nem
várhatok magára naphosszat. Hagyja a fenébe azt a szőnyeget... meg a karját! Egy ember élete forog
kockán.
Carol megnövelte a hajó sebességét. Ekkor a szőnyeg újra fölegyenesedett, megpördült, és a korlát
felé lendült. Nick megpróbálta visszatartani, de az egy szempillantás alatt már be is ugrott a vízbe.
Miközben Carol egyre nagyobb sugarú köröket írt le a hajóval, Nick a Florida Queen oldalánál állt,
és tekintetével Troyt kutatta.

Egy órával később belátták, semmi értelme tovább folytatni a keresést. Többször is bejárták már az
óceán számításba jöhető körzetét (persze elég nehézkesen, hisz a navigációs berendezés többé nem
működött), ám Troynak nem akadtak nyomára. Miután meggyőzte magát, hogy a karjának semmi baja,
Nick még a búvárruháját is felöltötte, és utolsó kísérletként végigjárta oda-vissza a rés és a
sziklakiszögellés közti útszakaszt. Eredmény: semmi. Nick agyán átfutott a gondolat, hogy ő is benéz
abba a bizonyos résbe, de Carol vad története egyre hihetőbben hangzott, így aztán nemigen akart
semmiféle bizarr, tenger alatti laboratóriumba bekerülni. Azt is tudta, ha ő eltűnik, Carol sosem talál
vissza egyedül Key Westbe, a navigációs berendezés segítsége nélkül.
Miközben a területet járták, az újságírónő elmesélte merülésének egész történetét. A férfi meg volt
győződve róla, hogy Carol jócskán kiszínezi a részleteket, de logikai bukfencet sehol sem talált.
Ráadásul nemrég maga is szemtől szemben állt a szőnyeggel, a Florida Queen fedélzetén, így aztán
magában el kellett ismernie, Carol és Troy talán tényleg hajmeresztő kalandokba bonyolódott
valamiféle víz alatti építmény belsejében, és az ott látott technológiához hasonlót még életükben nem
láttak.
Azzal a magyarázattal azonban már nem értett egyet, miszerint földönkívüliekkel akadtak volna
össze. Valószínűtlennek tartotta, hogy az első kapcsolat ilyen hétköznapi körülmények közt jönne
létre. Azt ugyan készséggel elismerte, a szőnyeg sokoldalú működése fölfoghatatlan rejtély számára,
de nem tartotta magát tudományosan elég fölkészültnek, ezért nem jelenthette ki kategorikusan, hogy
nem emberkéz műve.
Ami azt illeti – gondolta, miközben távcsővel a visszatérésükhöz szükséges, betájolandó
tereptárgyakat kereste a láthatáron micsoda tökéletes fedezék! Ha akár az oroszok, akár a saját
haditengerészetünk félre akarnának vezetni... – A gondolat közepén hirtelen megakadt, mert
fölismerte, ha igaza van, és valóban ember teremtette dolgokkal találkoztak, akkor is veszélyben
lehetnek még. – De miért engedték el Carolt? És miért nem foglalták le a hajómat? Nick a távolban
egy kis szigetre bukkant, amit fölismert, és arrafelé vette az irányt. A fejét csóválta. Ez az egész olyan
zavaros.
– Szóval nem hiszi el, hogy igazi E.T.-kkel találkoztunk? – lépett mellé Carol.
– Nem tudom – felelte a férfi lassan. – Egy ilyen állítást elhamarkodottnak érzek. Elvégre, ha
földönkívüliek szállták meg a Mexikói-öblöt, arról már tudnunk kellene. Évente egyszer-kétszer
áthaladnak erre aktív szonárral rendelkező tengeralattjárók vagy hajók. – Az újságírónőre mosolygott.
– Szerintem maga túl sok fantasztikus könyvet olvas.
– Épp ellenkezőleg – válaszolta Carol, fürkésző tekintettel méregetve a férfit. – A legmodernebb
technológiákat valószínűleg jobban ismerem, mint maga. Írtam egy cikksorozatot a Miami
Oceanográfiai Intézetről is, és láttam a tudomány legfrissebb vívmányait. De semmi, abszolúte semmi
nem hasonlított ehhez a szőnyeghez vagy az óriás amőbához. Annak esélye, hogy a magyarázat nem
fantasztikus alapokon nyugszik, nagyon kicsi. – Pillanatnyi szünetet tartott. – Különben is – folytatta
aztán –, talán a laboratórium nem régóta van itt. Esetleg most épült föl, vagy most szállították ide.
Carol megjegyzéseit hallgatva Nick megint észbe kapott. Máris kezdi – gondolta. – Annyira biztos
magában. Olyan nagyképű és vetélkedésbolond. Majdnem, mint egy férfi. Elismerte, ezek a
tulajdonságok mind rá is jellemzőek. Ráadásul a nőnek egyvalamiben kétségkívül igaza van.
Gyakrabban került kapcsolatba a fejlett technikával, mint ő. Nick úgy döntött, kivételesen nem száll
vitába vele.
Társalgásukban hirtelen szünet állt be. Carol is egyre érzékenyebben reagált beszélgetésük
fordulataira. Rögtön észrevette, hogy Nick arca megfeszül, amikor ő azt mondta, többet tud a fejlett
technológiákról. Húha – villant át az agyán. – Ugyan már, Carol, légy egy kicsit tapintatosabb és
figyelmesebb! Úgy döntött, témát vált.
– Mennyi idő még, míg elérjük a kikötőt? – kérdezte. Csütörtökön nagy izgalmában nemigen
figyelte meg, meddig tartott a visszaút.
– Kicsivel kevesebb, mint két óra – felelte Nick. Aztán fölnevetett. – Ha el nem tévedek. Kézi
vezérléssel már vagy öt éve nem közlekedtem errefelé.
– És mit fog mondani, ha visszaérünk?
Nick rá pillantott.
– Kinek?... Miről? – kérdezte.
– Tudja. A merülésünkről. Troyról.
Egymásra bámultak. Végül Nick törte meg a csendet.
– Én arra szavaznék, ne mondjunk semmit... míg... míg biztosat nem tudunk – fejezte be halkan. –
Ha Troy később előkerül, semmi baj.
– De ha mégsem... – Carol hangja elcsuklott – Akkor, Mr. Williams, mindketten nagy szarban
vagyunk. – Lassan fölfogták helyzetük komolyságát.
– Ki hinne el valaha is egy ilyen őrült mesét? – szólalt meg Nick egy percnyi csönd után. – Még a
fotóival együtt sincs elegendő perdöntő bizonyítékunk. Manapság az ember számítógéppel olyan
fényképet állít elő, amilyet csak akar. Emlékszik tavaly arra a gyilkossági ügyre Miamiban, ahol
hivatalosan elfogadtak egy fényképet alibiként? Aztán előkerült az az adatfeldolgozó berendezés, és
kipattant a botrány? – Szünetet tartott. Carol figyelmesen hallgatta.
– Azonkívül bárki építette is azt a micsodát, talán ebben a pillanatban már bontja is szét veszett
iramban. Különben miért hagytak volna futni minket? Nem, én azt mondom, váljunk vele. Legalább
huszonnégy órát. Addig kigondoljuk a stratégiát.
Carol beleegyezően bólintott.
– Azt hiszem, egyetértek magával, de nem egészen azért, amiért gondolja. – Tudatában volt,
újságírói énje nem venné jó néven, ha idő előtt kiszivárogna szenzációs leletük híre. Csak remélhette,
hogy ambíciója nem befolyásolja majd a döntését Troyjal kapcsolatban. – De Nick – tette még hozzá
elgondolkozva ugye nem hiszi, hogy veszélybe sodorhatjuk Troyt, ha nem szólunk a hatóságoknak?
– Nem – felelte a férfi habozás nélkül. – Gyanítom, ha meg akarnák ölni, már megtették volna. Vagy
megteszik hamarosan.
Carol nem kívánta tovább folytatni a társalgást. A hajókorláthoz sétált, és kibámult az óceánra.
Troyra gondolt, és őrült kalandjukra, mikor beszippantotta őket a rés. A férfi segített neki kitartani.
Ehhez nem fér kétség. Csak az ő humora tartotta benne a lelket. És még talán az életét is megmentette,
amikor magára vonta annak a valaminek a figyelmét.
A mulatságos külső mögött egy barátságos, érzékeny ember rejtőzött – gondolta. – Mindig
figyelmes volt. És mintha nagy adag fájdalmat hordott volna a szívében. Vajon mitől? Egy
pillanatra Carol meggyőzte magát, a férfinak nincs semmi baja. Hisz neki is segítettek elmenekülni.
Aztán elgondolkozott, vajon miért nem találkozott vele többé odalent. Agyába kétség fészkelte be
magát. Összerezzent. A fenébe! Nem tudhatjuk, mi történt vele. Megint ez a bizonytalanság.
Gyűlölöm a bizonytalanságot. Nem tisztességes.
Nagy szomorúság, egy a múltból előkerült, mély és kétségbeejtő érzés vett erőt Carolon.
Tehetetlennek érezte magát, kicsúszott a kezéből az irányítás. Szeme könnyekkel telt meg. Nick lépett
oda mellé, de egy szót sem szólt. Látta a könnyeket a nő szemében, de nem fűzött hozzá semmi
megjegyzést. Csupán egy pillanatra a kezére rakta a kezét, aztán elvette megint.
– Troy-jal lassan jó barátok lettünk – mondta Carol, elrejtve valódi érzéseit. Hirtelen azonban a
vágy, hogy elmondja, mit érez igazán, legyőzte szokásos önvédelmi mechanizmusát. Lenézett a vízre.
– De nem ezért vagyok most ilyen ideges. A bizonytalanság miatt sírok. Nem bírom a
bizonytalanságot. – Elhallgatott, a szemét törölgette.
Nick nem szólt. Nem értette egészen, amit a nő mondott, de megérezte, hogy valami különleges
dolog készülődik kettejük között. Szelíd hullámok nyaldosták a hajó oldalát.
– Ez a gyermekkoromat juttatja eszembe, azután, hogy apám elhagyott minket – folytatta a nő
halkan. – Folyton azzal hitegettem magam, visszajön. Mind a hárman, Richie, anyám és én is azt
mondogattuk egymásnak, ez csak ideiglenes állapot, egyszer csak újra belép az ajtón, és azt kiáltja:
„Megjöttem!” Éjjelente sokáig nem tudtam elaludni, figyeltem, mikor hallom meg a ház elé kanyarodó
autó hangját.
Bőségesen ömlöttek már a könnyei, végigcsurogva arcán, és lehullva elkeveredtek az óceán
vizével.
– Valahányszor elvitt bennünket vacsorázni vagy valami szombati programra, segítettem anyámnak
a szépítkezésnél, kiválasztottam a ruháját, és megfésültem. – Egy pillanatra elfulladt a hangja. –
Miután búcsúzáskor megöleltem apámat az ajtóban, mindig odavittem a mamához, és megkérdeztem
tőle: „Hát nem gyönyörű?”
Hat hónapon át ment ez így. Addig sosem éreztem ehhez foghatót. A bizonytalanság belülről rágta a
lelkemet, beteggé tett. Könyörögtem apának, adjon a maminak még egy lehetőséget. Richie még azt is
fölajánlotta, megveszi neki a szomszédos házat, hogy legalább egymás közelében lehessünk. – Carol
komoran elmosolyodott, és nagy lélegzetet vett. – Aztán apám elvitte anyámat San Franciscóba, egy
hétvégére. Annyira izgultam. Harminchat órán át repesett a szívem, biztosnak láttam a jövőt. Én
voltam a legboldogabb tízéves lány az egész San Fernando-völgyben. Aztán vasárnap este anyám
hullarészegen jött haza. Szeme megdagadt, a szempillafesték elkenődött, rémesen nézett ki. Megállás
nélkül elmasírozott Richie és énköztem, és fölment a szobájába. Mi hárman kint maradtunk apámmal,
összeölelkeztünk, és sírtunk. Abban a pillanatban éreztem, itt mindennek vége.
Carol kissé megnyugodott, de a könnyei még mindig potyogtak. Könyörgő szemmel Nickre
pillantott.
– Annyival könnyebb lett volna, ha egyetlen sírással ki tudom ezt adni magamból. De nem. A
bizonytalanságban mindig reményt láttam. Így aztán mindennap, minden istenverte nap a szívem újra
összetört. – Carol megint szétmázolta a könnyeit. Aztán kibámult az óceánra, és teljes erőből
elkiáltotta magát: – Azonnal tudni akarom, vagy legalábbis minél előbb, mi történt Troyjal! Ne kelljen
soká várnom, mert azt nem viselem el.
Nick felé fordult. A férfi kitárta a karját. Carol egyetlen szó nélkül mellébe temette az arcát. Nick
szorosan magához ölelte.
 6
NICK FÖLNYÚLT Troy lakásának ajtaja fölé, és a párkányon rálelt a kulcsra. Még egyszer
bekopogott, aztán óvatosan benyitott.
– Halló – kiáltotta van itt valaki?
Carol követte őt a nappaliba.
– Nem is tudtam, hogy ennyire közeli barátok – szólalt meg, miután élvezettel megszemlélte Troy
tarkabarka bútorgyűjteményét. – Én talán soha senkinek nem mondtam el, hol tartom a kulcsomat.
Amit Nick keresett, az nem a nappaliban volt. Végigsétált az előszobán, el az elektronikai
berendezésekkel telezsúfolt, nagyobbik hálószoba mellett, be a kisebbik, igazi hálóhelyiségbe.
– A helyzet az – kiáltotta vissza Carolnak, aki megállt az első hálószoba előtt, és most szájtátva
bámulta a minden sarkot kitöltő számítógép-kavalkádot –, valójában én is csak tegnap jártam itt
először. Úgyhogy nemigen tudom, hol lehet... Ez az, azt hiszem, találtam valamit! – Fölkapott egy
komputeren kinyomtatott lapot Troy éjjeliszekrényéről, ahol egy papírnehezékkel lefogva hevert. Az
1994. január 15. dátum állt rajta, és nagyjából húsz nevet tartalmazott, címmel, telefonszámmal.
Carol az előszobában várta. A férfi gyorsan átfutotta a lapot, aztán megmutatta neki.
– Nem sok minden van rajta. Elektronikai és szoftvercégek telefonszámai és címei. Angie
Leatherwood néhány száma, amik, gondolom, a turnékon élnek. – Az egyik sorra mutatott. – Ez lesz az
anyja, Kathryn Jefferson, Coral Gables, Florida. De a cím mellett nincs telefonszám.
Carol elvette a papírt Nicktől, és maga is átnézte.
– Sose hallottam, hogy másról beszélt volna, mint Angie, az anyja vagy a bátyja, Jamie. Se
barátokról, se más családtagokról. Valahogy az a benyomásom támadt, hogy az anyját se látogathatja
gyakran újabban. Magának mesélt már más családtagjairól?
– Nem – felelte Nick. Besétáltak a játszószobába, és a férfi, miközben elhaladt a berendezések
mellett, szórakozottan megcsavargatott néhány kapcsolót. Aztán megállt, elgondolkozott. – Akkor tehát
csak Angie marad. Most rögtön elmondjuk neki, aztán várjuk...
Carol is, Nick is megdermedt, amikor meghallotta a bejárati ajtó nyílását-csukódását. Egy
másodperccel később Nick hangosan, de bizonytalanul fölkiáltott:
– Halló, akárki az, itt vagyunk a hálószobában!
Válasz nem érkezett. Halk léptek hallatszottak csupán az előszobából. Nick ösztönösen is
védelmezőn Carol elé húzódott. Egy pillanatra rá Troy lépett be a szobába.
– Lám csak, lám – szólt széles vigyorral –, micsoda meglepetés! Betörőket fogtam az otthonomban.
Carol odarohant hozzá, és karját a nyaka köré fonta.
– Troy – kezdte; a mondatok szaggatottan törtek föl belőle –, istenem, de jó, hogy újra látom! Merre
járt? Rémesen ránk ijesztett. Azt hittük, meghalt.
Troy viszonozta Carol ölelését, és Nickre kacsintott.
– Ez igen, micsoda fogadtatás! Korábban is el kellett volna már tűnnöm párszor. – Kinyújtotta a
karját, hogy megrázza Nick fölkínált kezét. Egy pillanatra elkomolyodott az arca. – De ha jobban
meggondolom, egy ilyen alkalom éppen elég.
Carol odébb lépett, és Troy megpillantotta kezében a számítógépes listát.
– Már éppen értesíteni akartuk a családját... – kezdte a nő. Troy a papírért nyúlt, és Carol észrevett
a jobb csuklóján egy karkötőt, amit még sosem látott. Széles volt, majdnem négy centi vastag, és úgy
tűnt, mintha huszon-egynéhány láncszemét szétlapított aranyrögökből készítették volna. – Ezt meg hol
szerezte? – kérdezte Carol, megemelve a férfi csuklóját, hogy jobban lássa az ékszert.
 Nick nem bírta tovább türtőztetni magát. Mielőtt Troy válaszolhatott volna az újságírónő kérdésére,
ő is beszállt a társalgásba.
– Carol szerint – mondta – utoljára egy tenger alatti laboratórium folyosóján tűntél el a szeme elől,
nyomodban egy kétméteres amőbával. Mégis, hogy az ördögbe szöktél meg? Az egész körzetet
átkutattuk utánad...
Troy fölemelte a kezét. Élvezte, hogy ő minden figyelem középpontja.
– Barátaim, barátaim! Egy pillanat türelmet, ha lehet! Hamarosan mindent elmesélek, de előbb
létszükségleteimet kell kielégítenem. – Sarkon fordult, és besétált a fürdőszobába. Nick és Carol jól
ismert zajt hallottak. – Vegyetek ki sört a hűtőből, és menjetek be a nappaliba! – kiáltotta Troy a
csukott ajtó mögül. – Élvezzük ki az életet!
Két perccel később Nick és Carol a nappali legszélesebb heverőjén ültek. Troy belerogyott a
szemközti fotelbe. Nick nagyot húzott a söréből.
– Egyszer volt, hol nem volt – kezdte Troy kópés vigyorral –, volt egyszer egy kis fekete srác, úgy
hívták, Troy Jefferson. Ez a fickó, miközben a barátaival búvárkodott, csaknem két teljes órára eltűnt
egy furcsa épületben, az óceán fenekén. Amikor szerencsésen kikeveredett víz alatti kalandjából, az
Egyesült Államok haditengerészetének békaemberei mentették meg, akik véletlenül épp arra
kószáltak. Nem sokkal ezután a kis Troyt egy katonai helikopter visszaröpítette Key Westbe. Ott
kihallgatták, megkérdezve, miért úszkált a Mexikói-öbölben, miért egy szál egyedül, és miért tizenöt
kilométernyire a legközelebbi szigettől. Egy órával később elengedték, bár egyetlen szavát sem hitték
el. – Troy hol Nickre, hol Carolra nézett. – No persze – tette hozzá immár komolyabb hangon –,
egyáltalán nem azt meséltem el nekik, ami valójában történt. Az igazságot semmiképp nem hitték
volna el.
Carol előrehajolt ültében.
– Szóval a haditengerészet szedte föl. Azután, hogy mi elmentünk. – Nickhez fordult. – Valami
okból minket követhettek.
A rakéta tehát mégis ott kell legyen – gondolta. – De hová tűnhetett? Vajon megtalálta a
haditengerészet? És egyáltalán, mi közük lehet ahhoz az őrült laboratóriumhoz? Az egésznek
semmi értelme...
– Legalább egy órán át kerestünk – mondta Nick. Lelkiismeret-furdalást érzett, amiért olyan hamar
abbahagyták a kutatást Troy után. – Bennem föl se rémlett, hogy esetleg odabent lehetsz, abban az
isten tudja micsodában. És persze nem várhattunk rád éjszakáig. Minden elektronikus műszerünket
kikészítette valami fura szőnyegszerűség, ami a tengerből mászott ki. Úgyhogy navigációs berendezés
nélk... – A mondat közepén elhallgatott, és Troyra nézett. – Sajnálom, barátom.
– Szót se róla – felelte Troy vállat vonva –, én is ugyanígy csináltam volna. Legalább most már
tudom, hogy összefutottatok mesém egyik bizarr szereplőjével. De ugye őrökbe nem botlottatok bele?
Ezek nagy, átlátszó zseléhegyek, olyanok, mint egy amőba, közepükön kis dobozkával, a tetejükről
pedig kivehető pálcák hajladoznak mindenfelé.
Nick a fejét rázta.
– Őr? – kérdezte gyorsan Carol, a homlokát ráncolva.
– Miért hívja azt a teremtményt őrnek?
– Őr, felügyelő, vagy ahogy tetszik – felelte Troy. – Ő k azt mondták nekem, ezek a valamik
vigyáznak a hajó fontos rakományára. – Fölfigyelt barátai üres tekintetére. – És ez visszavezet az első
kérdéshez – folytatta. – Ők adták nekem ezt a karperecet. Valami kétoldalú kommunikációs eszköz.
Meg se próbálnám elmagyarázni, hogy működik, de tudom, ő k hallgatnak és figyelnek, néha pedig
üzeneteket küldenek nekem, amik nagy részét persze meg sem értem.
 Carolt a hallottak megdöbbentették. Gondolatban ez a már amúgy is bonyolult történet újabb
dimenziót kapott. Kérdések százai rajzottak fejében, és nem tudta eldönteni, melyikkel kezdje.
Közben Nick fölállt a kanapéról.
– Na várj csak egy percet! – szólt, kétkedő és kissé zavarodott arcot vágva. – Jól hallottalak? Azt
mondtad, valamiféle idegenek megajándékoztak egy kommunikációs karpereccel, aztán szabadon
engedtek? A haditengerészet pedig fölszedett, és visszahozott Key Westbe? Krisztusom,
Jefferson, neked aztán van fantáziád! De tartogasd inkább a komputerjátékod számára! Légy szíves,
mondd el az igazat!
– De hisz azt mondom – felelte Troy. – Komolyan...
– Hogy néztek ki? – vágott közbe Carol a vérbeli újságíró hangján. Retiküljéből előkapott egy kis
magnetofont, akkorát, mint egy töltőtoll. Troy előrenyúlt, és kikapcsolta.
– Egyelőre, angyalkám – mondta –, erről senki más nem tudhat... Mellesleg nem is láttam őket.
Csak az őröket meg a szőnyegeket. De ezek szerintem csak robotok, valamiféle gépezetek.
Intelligensek, igen, de valami más irányítja őket...
– Jézusom – vágott közbe Nick –, ezt te komolyan gondolod? – Lassan úrrá lett rajta a
kétségbeesés. – Ez a legelképesztőbb badarság, amit életemben hallottam. Őrök, szőnyegek, robotok.
Elvesztettem a fonalat. Kik azok az ők? És mit keresnek ők az óceánban? És miért adták neked ezt a
karkötőt? – Fölkapta a heverő egyik díszpárnáját, és a szemközti sarokba vágta.
Carol idegesen fölnevetett.
– Nick nem az egyetlen, aki így érez, Troy. Én lent voltam magával, mégis, el kell ismerjem, elég
nehezemre esik követni a történet fonalát. Talán be kéne fejezzük a közbeszólásokat, hogy nyugodtan
végigmondhassa. Én elmeséltem Nicknek, mi történt abban a naprendszeres szobában, addig, hogy
maga kirohant, nyomában a valamivel, vagy őrrel. Legyen szíves, kezdje el innen, és logikus rendben
mondjon el mindent!
– Nem vagyok benne biztos, hogy létezik ilyesmi, mármint logikus rend, angyalkám – felelte Troy,
és ő is felnevetett. – Az egész epizód nem valami logikus. Na szóval, az az őr végül csapdába ejtett
egy zsákutcában, és valahogy elaltatott az egyik pálcájával. Az egész olyan, mintha álmodtam volna,
de közben tudom, hogy ezek az álmok maguk a valóság. Emlékszem, kölyökkoromban éreztem egyszer
ilyet, egy verekedés alatt, mikor agyrázkódást kaptam. Tudtam, hogy élek, de mindenre csak nagyon-
nagyon lassan reagáltam. A valóság eltompult körülöttem, minden távolabb húzódott tőlem.
Szóval, akkor egy másik őr is megjelent (ugyanolyan test, de belőle másféle pálcák meredtek elő),
és bevitt en-gém valami orvosirendelő-szerűségbe. Nem tudom pontosan, mennyi időt tölthettem el
ott. Kinyújtóztattak a padlón, és mindenféle szerkentyűvel megpiszkáltak. Az agyamat mintha
szupersebességre kapcsolták volna, de az egyes gondolatokra nem emlékszem. Csak képekre.
Újraéltem például, amikor a bátyám, Jamie a floridai állami bajnokságon negyvenöt méterről rohant
be a labdával a gólvonal mögé. Aztán a csuklómra rakták a karperecet, és az a határozott érzésem
támadt, hogy valaki beszél hozzám. Nagyon halkan, sőt tán valami idegen nyelven, de időről időre
megértettem egy-egy szavát.
Elmondta – folytatta Troy, izgatott, távolba révedő arckifejezéssel –, hogy amit mi laboratóriumnak
nevezünk, az valójában egy másik világból érkezett űrhajó. Nagyjából kényszerleszállást hajtott végre
a Földön, és most a javításokhoz időre van szükségük. Ők, azaz a hajó építői a segítségünket kérik, az
enyémet és a tiéteket, megszerezni a javításhoz szükséges egyes dolgokat. Csak akkor folytathatják az
útjukat.
Nick a földön ült, éppen Troy-jal szemben. Mind Carol, mind ő izgatottan hallgatta a fekete férfi
minden szavát. Legalább fél percig ültek még szótlanul, mikor Troy befejezte a történetét.
 – Ha ez így igaz – szólalt meg végre Nick –, akkor mi...
Valaki hangosan bekopogott. Mindhárman összerezzentek ijedtükben. Pár másodperccel később a
kopogás megismétlődött. Troy az ajtóhoz ment, és résnyire kinyitotta.
– Hát itt vagy, te kis szaros – hallott meg Carol és Nick egy mogorva, mérges hangot. Homer
Ashford kapitány nyomult be az ajtón. Először nem vette észre a többieket.
– Megegyeztünk, és te átvertél. Már két órája megjöttél...
A szeme sarkából ekkor vette észre, hogy mások is vannak a szobában. Hátrafordult, és kiszólt
Gretának, aki még nem lépett be a házba. – Ezt kapd ki! – mondta. – Nick Williams és Miss Dawson
is itt van. Nem csoda, hogy nem találtuk a szállodában.
Greta követte Hómért a nappaliba. Tiszta, kifejezéstelen pillantása egy másodpercnél többet
egyikükön sem időzött.
Carol arra gondolt, mintha lenézően villant volna a szeme, de biztos nem lehetett benne. Homer az
újságírónőhöz fordult, hangja ezúttal sokkal civilizáltabban csengett.
– Láttuk magukat visszatérni a kis kirándulásukról két órakor – mondta vérszomjas vigyorral. – De
valahogy Troyt hiányoltuk. – Carolra kacsintott, aztán Nick felé fordult. Talált ma is valami
értékesebb csecsebecsét, Williams?
Nick nem is próbálta titkolni a tényt, hogy ki nem állhatja Hómért.
– Hát persze, kapitány – felelte, gúnyosan kihangsúlyozva az utolsó szót. – Elhiszi, ha azt mondom,
hogy valóságos hegyre bukkantunk, mely arany– és ezüstrudakból áll? Pontosan olyan, amilyen
egyszer a hajónkon is volt, úgy nyolc évvel ezelőtt, amikor a Santa Rosáról fölhoztuk. Emlékszik?
Legalábbis mielőtt Jake-kel beleegyeztünk, hogy maga meg Greta rakodják ki az egészet.
Homer hangjában tömény rosszindulat csendült.
– Azon nyomban be kellett volna perelnem magát becsületsértésért, Williams. Az betapasztotta
volna azt a fene nagy pofáját mindörökre. A bíróságon egyszerűen csak hagytam, hadd nyeljen. De
most már elég a dumából, mert különben egy nap könnyen meglepődhet!
Miközben Nick és Homer felváltva különböző sértéseket vagdostak egymás fejéhez, Greta úgy járta
körbe a nappalit, mintha csak a saját lakásában lenne. Tudomást sem vett a társalgásról, sem az őt
körülvevő többi emberről. Feszes, fehér, ujjatlan pólót viselt, és kék haditengerész-rövidnadrágot.
Járás közben magasra lendítette a karját, hátát kihúzta, két melle peckesen állt. Carol érdeklődve
figyelte minden mozdulatát. Greta megállt, és végiglapozgatta Troy CD-lemezgyűjteményét. Aztán
kihúzta Angie Leatherwood új albumát, a borítón az énekesnő fotójával, és megnyalta a száját. Ez a
pár jól beleillene valami pornográf regénybe – gondolta Carol, miközben Troyt hallgatta, aki azt
mondta épp Homernek, sok dolga akadt délután, de később át fog menni hozzá. – Vajon mi az ő
történetük? – töprengett.
– És hogy illik a képbe Ellen? – Visszaemlékezett rá, hogy estére beígért nekik egy interjút. – De
most már egyáltalán nem biztos, hogy kíváncsi vagyok rájuk.
– Fölhívtuk, mert szólni akartunk, hozza magával a fürdőruháját is ma este – fordult hozzá Homer
kapitány. Carol azonban nem hallotta a mondat első felét, mert akkor még a szobában páváskodó
Gretát figyelte.
– Elnézést – felelte udvariasan. – Megismételné, amit az előbb mondott? Attól tartok, elkalandoztak
a gondolataim.
– Azt mondtam, korábban is jöhetne, úgy nyolc óra körül – ismételte Homer. – És hozza magával a
fürdőruháját. Van egy remek, nem mindennapos úszómedencénk.
E beszélgetés közben Greta Nick mögé lépett, és gyorsan köréje kanyarította mindkét karját. A
figyelő szemekkel mit sem törődve megcsavarta a férfi mellbimbóit a pólóján át, és mikor az
fölszisszent, elnevette magát.
– Mintik szerettet észt, nem ikhasz, Nikki? – szólt, utána azonnal eleresztve Nicket.
Carol látta a harag villanását Homer szemében. Nick valamit mondani akart, de Greta már ki is
sétált a bejárati ajtón.
– Aztán fölhívj ám, ha itt végeztél! – mondta a kapitány Troynak, megszakítva a kínos csöndet. –
Pár dolgot meg kell beszélnünk. – Az idősebb férfi esetlenül megfordult, és minden további szó
nélkül követte Gretát a Troy háza előtt parkoló Mercedes felé.
– Na, hol is tartottunk? – kérdezte Troy szórakozottan, miközben becsukta az ajtót utánuk.
– Te – hangsúlyozta Nick – épp mesés sztoridat adtad elő nekünk arról, miben kérik segítségünket a
Földön rekedt, szerencsétlen idegenek az űrhajójuk megjavításához. Ne kímélj minket, jöhet a poén.
De előbb én a magam részéről jó néven vennék még egy kevés magyarázatot. Fogalmam sincs,
higgyek-e egyáltalán a te eszelős tündérmesédben, de egyet el kell ismerjek: roppant kreatív. Ami
azonban jelen pillanatban leginkább aggaszt, annak semmi köze holmi űrlényekhez. Az a két igencsak
valóságos szemétláda érdekel, akik az előbb mentek el. Mit akartak? És mennyiben lehet közük a mi
mostani kalandunkhoz?
– Egy pillanat, Nick! – szólt közbe Carol. – Mielőtt eltérnénk a tárgytól, tudni szeretném, Troy
E.T.-jei miféle segítséget várnak tőlünk. Egy telefont? Egy új űrhajót? Most erre koncentráljunk,
Homerrel és a maga Greta barátnőjével pedig foglalkozzunk később. – Ez utóbbi megjegyzését
játékos évődésnek szánta. Nick humorosan is fogta föl, és sértődést tettetett. Aztán bólintott, jelezvén,
egyetért Carol javaslatával.
Troy előhúzott a zsebéből egy darab papírt, és mély lélegzetet vett.
– Először is, meg kell értenetek, egyelőre az üzenetek helyes értelmezésében nem vagyok teljesen
biztos. Ezt az egyet azonban, melyben a tőlünk igényelt dolgok szerepelnek, megismétlik minden
félórában. Kilencven perce nem találok a listámban több hibát, úgyhogy most már bizonyosra veszem,
hogy jól állítottam össze. A lista hosszú, és én beismerem, nem is mindenről értem, miért kellhet
nekik. Lefogadom azonban, hogy mindketten érdekesnek fogjátok találni.
Troy olvasni kezdte kézzel írott listáját.
– Egy angol értelmező szótárt akarnak, nyelvtankönyvet, és ugyanezt még négy jelentősebb
nyelvből; egy állat-és növénytani enciklopédiát; egy átfogó világtörténelmi leírást; a Föld jelenlegi
politikai és gazdasági viszonyait elemző statisztikát; összehasonlító elemzést a jelentősebb, létező
vallásokról; legalább három fontosabb napilap legutóbbi két teljes évfolyamát; tudományos és
technikai szaklapokat, köztük a fegyverrendszereink leírását, a már bevetettekét és a még csak
tervezettekét egyaránt; egy művészeti enciklopédiát, ahol lehetséges, videó– és audiomelléklettel;
huszonkét kiló ólmot és huszonhét kiló aranyat.
Nick füttyentett, mikor Troy befejezte. Carol elkérte a papírt, és a válla fölött átkukucskálva
Williams is elolvasta még egyszer, minden egyes tételt külön megemésztve. Egyikük sem szólt
semmit.
– Akár hiszitek, akár nem – tette hozzá még Troy egy perccel később –, az első nyolcat nem is
nehéz beszerezni. Hazafelé bementem a Key West-i Közkönyvtárba, és a tagdíj befizetése ellenében
már állítják is össze nekem a szükséges információkat CD-lemezen. A nehézségek a lista végén
kezdődnek. Itt szükséges a ti segítségetek.
Troy egy pillanatra elnémult, hogy lássa, Nick és Carol tudja-e követni.
– Nézzük csak... Jól értettelek? – Nick föl-alá járkált a szobában, kezében a listával. – Amit te
akarsz, vagy amit ő k akarnak, ha így jobban tetszik, az, hogy térjünk vissza a laboratóriumukba,
űrhajójukba, vagy az isten tudja mijükbe, ezekkel az információkkal, plusz az ólommal és az
arannyal?
Troy bólintott.
– Na de huszonhét kiló arany? Az legalább egymillió dollár. Honnan a csudából szereznénk meg?
És különben is, mihez kezdenének vele?
Troy elismerte, ezekre a kérdésekre nem tudja a választ.
– De van egy olyan érzésem – tette hozzá megint csak az alapján, amit az üzeneteikből kiszűrtem,
hogy ha csak részben teljesítjük kívánságaikat, már az is nagyban megkönnyíti a dolgukat. Úgyhogy,
gondolom, végezzük el, amit tudunk, és reméljük, elég lesz ennyi is.
Nick előre-hátra himbálta a fejét.
– Tudja, Carol – mondta, miközben visszaadta neki a listát – soha, a legvadabb, lidérces álmomban
sem tudtam még ehhez hasonlóan bonyolult és eszelős tervet kiagyalni. Ez az egész annyira hihetetlen
és fantasztikus, hogy egyszerűen muszáj fejet hajtani előtte. Egyszerűen zseniális.
Troy elmosolyodott.
– Ezek szerint segíteni fogtok? – kérdezte.
– Azt nem mondtam – válaszolta Nick. – Még mindig rengeteg kérdésem van. És természetesen
Miss Dawson nevében nem beszélhetek. De, még ha az egész csupán játék is, az irgalmas
szamaritánust alakítani egy idegen űrhajó legénysége előtt csábító lehetőség.

A következő fél órában Carol és Nick ezernyi kérdést szegezett Troynak. A Homerre és Gretára
vonatkozóakat a férfi annyival ütötte el, hogy még csütörtök éjjel megállapodott velük, informálja
őket a Florida Queen fedélzetén zajló eseményekről, egy rövid lejáratú kölcsön fejében. Azt is
megjegyezte továbbá, soha nem állt szándékában betartani az alkut, mert hisz köztudott, mekkora
gazemberek ők is. Nick nem elégedett meg maradéktalanul Troy magyarázatával. Úgy érezte, barátja
nem mondja el a teljes igazságot.
Valójában minél többet kérdezett, annál több kétely merült föl benne a sztorival kapcsolatban. De
mi más választásunk van? – kérdezte magától. – Azt a szőnyeget a saját két szememmel láttam. Ha ő
maga nem is E. T., vagy legalábbis azok kreálmánya, akkor csak valami nagyon fejlett robot lehet,
akár a miénk, akár az oroszoké. Miközben tovább kérdezősködött, Nick tapasztalt agyában lassan
körvonalazódni kezdett egy másik változat; őrült és valószínűtlen, semmi kétség, de megmagyarázza
az utóbbi három nap eseményeit, méghozzá a Troy űrhajós-változatával vetekedő józansággal.
Tegyük föl, hogy valami módon Troy meg az a mocsok Homer az oroszoknak dolgoznak. Ez az
egész pedig csupán jól kigondolt álcája egy titkos találkának, amelyen illegális információk
cserélnek majd gazdát. Homer pénzért bármit megtenne. De Troy miért csinálná? Troy részvétele
az amerikai titkok kiszolgáltatására szőtt tervben volt Nick elméletének gyenge pontja, de meggyőzte
magát, hogy barátjának sok pénzre lehet szüksége komputermütyürjei beszerzéséhez.
Szinte jelképes járandóságából ennyit nem tehetett félre – gondolkodott tovább Nick. – Szóval
tegyük föl, Troy diszkjei titkos katonai adatokat tartalmaznak a listán szereplő sok marhaság
helyett. Akkor az arany lehetne az ő fizetsége. Vagy valaki másé. Nick még néhány kérdést föltett ez
utóbbi tételre vonatkozóan. Troy azzal védekezett, nem érti tökéletesen az üzeneteket, amiket ők
küldenek neki a karperecen át arról, mire is kell nekik az ólom meg az arany. Csak arról mormogott
valamit, hogy ezeket az elemeket a legnehezebb transzmutációval előállítani, aztán részéről a témát be
is fejezte.
Ami Carolt illette, ő mindinkább meggyőződött Troy történetének igazáról. Az, hogy a férfi nem
tudott minden kérdésre válaszolni, csöppet sem zavarta, sőt, csupán fantasz-tikusabbá tette az egész
mesét. Ha mindenre rögtön képes felelni, az jobban fölkeltette volna a gyanakvását. Kritikus újságírói
hozzáállása ellenére érdekelte és el is bűvölte az az ötlet, hogy a másik világról érkezett,
szuperintelligens idegeneknek az ő segítségére van szükségük.
Carol véleménynyilvánításainál legalább olyan fontos szerepet játszottak ösztönei, mint az ésszerű
gondolkodás. Mindenekelőtt megbízott Troyban. Alaposan megfigyelte, amikor a kérdésekre
válaszolgatott, de a legapróbb jelét sem vette észre annak, hogy hazudna. Nem kételkedett benne, Troy
hiszi is, amit mond. De hogy igazat beszél, vagy valójában az általa támogatott E.T.-k manipulálják,
ez már más lapra tartozott. Mégis, mi lehet a céljuk? – töprengett. – Mi hárman nem sokat tehetünk
értük. Még az általuk kért információk is, a fegyver-rendszerektől eltekintve, ártalmatlan
semmiségek. Egy időre félretette annak lehetőségét, hogy a barátja, Troy, az idegenek bábjává vált.
Azt azonban látta, Nick egyre inkább gyanakszik. A férfi különösnek tartotta, hogy a haditengerészet
három búvárja éppen arra járt, amikor az egyik szőnyeg a felszínre segítette Troyt. És aztán az a
beszámoló is a kihallgatásról, annyira zavaros volt, Nicket egészen fölidegesítette.
– Krisztusom, Jefferson – fakadt ki – vagy nagyon kurta, vagy csak istentelenül lassú az
emlékezeted. Azt mondod, a haditengerészet csaknem egy óráig tartott őrizetben, ugyanakkor alig
emlékszel a kérdésekre, és arról sincs fogalmad, egyáltalán miért hallgattak ki. Ezt én nem veszem be.
Troy maga is kezdett megdühödni.
– A francba, Nick, mondtam már, hogy fáradt voltam! Elég megrázó élményen mentem át. A
kérdéseiknek semmi értelmét nem láttam. És egész idő alatt úgy éreztem, mintha egy kis hang
szólongatna belül, a fejemben.
Nick Carolhoz fordult.
– Azt hiszem, kezd megváltozni a véleményem. Nem akarok részt venni ebben a játékban,
bármilyen ígéretes is. Homer és Greta idegesítenek, de velük magam is elbánok, ha kell. Másrészről
viszont a haditengerészettel nem húznék ujjat. Biztos nem véletlenül követtek minket. Az már
borzasztóan valószínűtlen lenne. Talán Troy tud valamit erről, de az is lehet, hogy nem. Fogalmam
sincs. Valami azonban bűzlik itt, az biztos.
Fölállt, és indulni készült. Carol intett neki, hogy üljön le, és mély lélegzetet vett.
– Nézzék – kezdte halk hangon –, be kell valljak valamit. Úgy látom, ez rá a legmegfelelőbb idő.
Nem delfineket keresni jöttem Key Westbe. – Nickre pillantott. – És nem is kincsekért. Egy pletykát
jöttem kivizsgálni, miszerint egy vadonatúj haditengerészeti rakéta elkóborolt egy gyakorlaton, és a
Mexikói-öbölbe zuhant. – Pár másodpercnyi szünetet tartott, hogy leülepedjen, amit mondott. –
Valószínűleg már korábban is el kellett volna mondanom. Csak sose találtam meg rá a megfelelő
pillanatot. Igazán sajnálom.
– És azt hitte, a rakétája ott van a résben – mondta Troy pár másodperccel később. – Ezért jött
vissza tegnap.
– Föl akarta hozatni velünk, hogy nagy hírverést csapjon az esetnek – tette hozzá Nick, de a nő
árulása fölött érzett mérgét valamelyest tompította a nyilvánvalóan őszinte bocsánatkérés. –
Mindvégig fölhasznált bennünket.
– Így is mondhatjuk – hagyta rá Carol megadóan –, de mint újságíró, nem így látom. – Fölfigyelt a
szoba levegőjében vibráló feszültségre. Nicken különösen látszott, hogy nehezen uralkodik magán. –
De most már ez nem számít. – folytatta. – A fontos belőle csak az, hogy megmagyaráztam a-
haditengerészet jelenlétét a környéken. Az utóbbi két napban többször is érdeklődtem náluk titkos
akcióik felől, melyeknek célja kétségkívül az elveszett rakéta előkerítése. Tegnap este az a mexikói
hadnagy alaposan megvizsgálhatta a résben heverő, szivar alakú tárgy felvételeiről készült
nagyításokat. Kétségkívül valaki levonta a kézenfekvő következtetéseket.
 – Nézze, angyalkám – szólalt meg Troy egy rövid csönd után –, én rakétáról semmit sem tudok.
Jelen pillanatban azt próbálom megemészteni, miért hazudott nekünk. Biztosan megvolt rá a jó oka.
De tudni akarom, hajlandó-e segíteni, összeszedjük-e együtt a cuccokat az E.T.-k vagy idegenek vagy
tudom is én mik számára.
Mielőtt Carol felelhetett volna, Nick ismét fölállt, és az ajtó felé indult.
– Farkaséhes vagyok – jelentette be –, és át akarom gondolni az egész helyzetet. Ha meg nem
sértlek, Troy, én most elmegyek vacsorázni, aztán este visszajövök a válaszommal.
Carol rádöbbent, hogy ő is az éhhalál küszöbén áll. Hosszú, fárasztó nap volt mögöttük, és ő reggel
óta nem evett szinte semmit. Aggódott amiatt is, ahogy Nick a vallomására reagált.
– Mit szólna hozzá, ha csatlakoznék? – kérdezte a férfit. Az csak vállat vont, mintha azt mondaná:
„Ha tetszik.” Carol megölelte Troyt. – Találkozzunk az én szállodaszobámban, a Marriottban, fél
nyolc körül. Nekem úgyis át kell öltöznöm a három elmebeteggel tartandó interjúmra. Adhatnának
nekem támpontokat.
Vicce nem enyhített a szoba légkörén. Troy láthatóan aggódott valami miatt. Arca nagyon komoly
volt, szinte már szigorú.
– Professzor – fordult Nickhez halk, de határozott hangon –, tudom, nem válaszoltam meg minden
kérdésedet. De a helyzet az, még a sajátjaimra sincs mindig feleletem. Egyet azonban biztosan tudok.
Semmi ehhez hasonló nem történt még a Földön. Legalábbis az írott történelem során nem. A lények,
akik ezt az űrhajót építették, nálunk annyival fejlettebbek, mint mi mondjuk a hangyákhoz vagy a
méhekhez képest. Ők mégis tőlünk hármunktól kértek segítséget az űrhajójuk megjavításához. Ha azt
mondanám, ilyen lehetőség csak egyszer adódik az életben, kolosszálisán alábecsülném a helyzetet.
Jó lenne, ha még hetekig vagy hónapokig vitatkozhatnánk ezen. De nem lehet. Fogytán az időnk. A
haditengerészet hamarosan rájuk talál, sőt, talán már meg is történt, és az valószínűleg rettenetes
következményeket vonna maga után a Föld valamennyi lakójára nézve. Ő k a tudtomra adták, hogy
teljesíteniük kell a küldetésüket, meg kell javítsák az űrhajót, hogy folytathassák az útjukat, még
akkor is, ha céljuk elérése érdekében be kell avatkozzanak a Föld életébe.
Tudom, mindez hihetetlenül hangzik, sőt, egyenesen abszurdnak. De búvár barátaimtól máris
elkezdem gyűjteni a fölös ólomsúlyokat, a könyvtárból pedig elhozom az információs diszkeket. Akár
segítetek, akár nem, én holnap hajnalban kimegyek az űrhajójukhoz.
Nick figyelmesen tanulmányozta Troyt a beszéde alatt. Egyszerre csak úgy tűnt neki, mintha nem is
a barátját hallaná, hanem valaki vagy valami mást, aki vagy ami őt csupán szócsövéül használja föl.
Gerincén végigfutott a hideg. A francba! – gondolta. – Lesz, ami lesz, most már úgyis nyakig benne
ülök a balhéban. Intett Carolnak, hogy jöjjön, azzal kilépett az ajtón.
 7
– AHOGY MÁR korábban is mondtam – a hang fáradtnak, unottnak hallatszott – a barátaimmal
mentünk ki merülmi, Nick Williamsszel és Carol Dawsonnal. Carolnak valami gondja támadt a
cuccával, és úgy döntött, inkább visszamegy a hajóra. Előtte egy különösen érdekes zátonyt találtunk,
amire, féltünk, többé nem bukkannánk rá soha. Úgy határoztam hát, hogy lent maradok, és megvárom,
amíg visszajön. Mikor végül, fél órával később fölmerültem, a hajónak nyomát se láttam.”
A magnó kikapcsolt. A két hadnagy egymásra nézett.
– A francba, Ramirez, te beveszed ennek a disznónak a dumáját? Akár egy szavát is? – A másik a
fejét rázta. – Akkor mi a fenének engedted el? Ez a fekete szarjankó egy órán át ült ott, és bolondot
csinált belőlünk, nevetséges válaszokat adva a kérdéseinkre, erre te fogtad magad, és elengedted.
– Nem tarthatunk bent senkit mindenféle bizonyíték nélkül – felelte Ramirez, mintha csak a
szabályzatból idézne. – Az óceánban úszkálni, tizenöt kilométernyire a legközelebbi szigettől, furcsa
ugyan, de semmiképp sem büntetendő. – Ramirez látta, hogy társának arca elsötétül.
– Mellesleg egyetlenegyszer sem bonyolódott bele. Mindannyiszor ugyanazt a történetet adta elő.
– Ugyanazt a baromságot, ugye így értetted? – Richard Todd hadnagy hátrabillent a székén. A két
férfi egy kis tárgyalóasztal mellett üldögélt, egy régi, vakolt falú szobában.
A magnó az asztalon állt közöttük, egy üres hamutartó társaságában. – Még ő maga sem hitte el a
saját meséjét. Csak ült ott, magabiztos vigyorral azon a fekete képén, mert tudta, úgysem húzhatunk rá
semmit. – Todd visszazökkentette a széket mind a négy lábára, és szavait aláhúzandó verni kezdte az
asztalt. – Egy tapasztalt búvár öt percig nem marad lent egyedül, nemhogy harmincig. Túl sok veszély
leselkedhet egy magányos emberre. Ami pedig a barátait illeti, mi a frászért hagyták ott? – Most
fölállt, és a levegőben kaszált tovább a kezével. – Majd én megmondom neked miért, hadnagykám.
Mert tudták, hogy neki kutya baja, ugyanis egy orosz tengeralattjáróra várt! A francba, mondtam, hogy
valamelyik új hajóval kéne kimennünk! Annak a szuper elektronikus érzékelőivel talán bemérhettük
volna a ruszkik merülőforralóját.
Ramirez unottan az üveg hamutartóval játszadozott, miközben Todd kiselőadást tartott neki.
– Te tényleg azt hiszed, hogy azok hárman az oroszokkal állnak kapcsolatban? Nekem ez kissé
vadnak tűnik.
– Hát én bármibe lefogadom – felelte Todd. – Máskülönben az egésznek semmi értelme. Ahány
mérnökkel csak beszéltünk, mind határozottan állítja, nincs az a meghibásodás, ami egyszerre
eredményezné a rakéta eltérését az útiránytól, és a követőállomáson fogott távmérési adatok
rendellenességeit. Ergo, a ruszkiknak kellett eltéríteniük.
Todd egyre jobban belelovalta magát elméletének előadásába.
– Az oroszok tudták, szükségük lesz valami helyi segítségre, hogy megtalálhassák a rakétát az
óceánban, így aztán fölbérelték Williamst meg a bandáját keresőbrigádnak. Azt tervezték, az egyik
tengeralattjárójukkal fölszedik majd a madarat. Azt a Dawson csajt is bevonni az akcióba mesteri
lépés volt részükről; az ő kérdezősködése lelassította a mi kutatómunkánkat, hisz sokkal inkább
foglalkoztatta a parancsnokságot a sajtó véleménye.
Ramirez hadnagy fölnevetett.
– Mindig rettentő meggyőzően érvelsz, Richard. De továbbra sincs fikarcnyi bizonyítékunk se. Én
sem hiszem el inkább Troy Jefferson sztoriját, mint te, ő azonban több okból is hazudhatott, melyek
közül csak egy tartozik a mi hatáskörünkbe. Mellesleg van még egy alapvető probléma a
magyarázatoddal. Miért vállalnának az oroszok ennyi kockázatot egyetlen Pantherért?
 – Te meg én, sőt, még tán Winters alezredes sem ismerheti annak a rakétának a teljes történetét –
vágott vissza Todd. – Lehet, hogy valami egészen újfajta fegyver hordozására fejlesztették ki, amiről
mi még csak nem is hallottunk. A haditengerészetnél régi divat hamis névvel és tartalommal futtatni
egy programot, az igazi cél titokban tartása érdekében. – Elhallgatott, és gondolkozni kezdett.
– De nekünk most nem az oroszok motivációja a legfontosabb. Itt egy összeesküvésről van szó. A
mi feladatunk pedig azt lefülelni.
Ramirez nem válaszolt rögtön. Tovább lökdöste a hamutartót az asztalon körbe-körbe.
– Attól tartok, én már nem így látom ezt – szólalt meg végül, egyenesen Todd szemébe nézve. –
Nem látok bizonyítékot semmiféle összeesküvésre. Hacsak Winters alezredes nem rendelkezik a
munka folytatásáról, én a magam részéről a nyomozást befejeztem. – Az órájára nézett.
– Legalább a szombat estém és a vasárnapom megmarad a családom számára. – Fölállt, és indulni
készült.
– És ha szolgálok bizonyítékkal? – kérdezte Todd, meg se próbálva leplezni társa iránt érzett
undorát.
– Az Winterst is meggyőzi – válaszolta Ramirez ridegen. – Én már éppen elég kockázatot vállaltam
ebben az ügyben. Nem veszek részt semmiféle további akcióban, csak ha arra felsőbb utasítást kapok.

Winters egyáltalán nem bízott benne, hogy talál valami megfelelőt. Normális körülmények között
messzire elkerülte az üzletközpontokat, különösen szombat délutánokon. Ám miközben a díványon
hevert, és az NCAA egyik kosárlabdameccsét nézte, kezében egy sörrel, eszébe jutott, mennyire örült,
amikor Helen Turnbull, a Maggie-t alakító színésznő néhány szokatlan, csempéből készült
edényalátéttel ajándékozta meg a Macska a forró bádogtetőn premierje után.
– Régi, szép szokás ez színházi berkekben, mely manapság sajnos kiveszni látszik – mondta a
tapasztalt művésznő, amikor megköszönte neki –, de én még mindig szívesen ajándékozok apróbb
tárgyakat a bemutató után azoknak, akikkel élveztem együtt dolgozni.
Az üzletközpont tömve volt szombati bevásárlókkal, és Winters alezredes úgy érezte, kirí a
tömegből, mindenki őt figyeli. Perceken át kószált céltalanul, mielőtt egyáltalán azt kigondolta volna,
miféle ajándékot vesz. Valami egyszerűt, természetesen – mondta magában. – Semmi olyasmit, amit
félreérthet. Csak egy kedves emléktárgyat. Gondolatban ismét maga előtt látta Tiffanit, ugyanúgy,
ahogy előző éjjel is, közvetlenül elalvás előtt. A kép most, a nyüzsgő tömeg közepén azonban
szégyenérzettel töltötte el, ezért hát idegesen fölidézett egy másikat, ezúttal jóval elfogadhatóbbat, a
kislány Tiffaniról, miközben ő az apjával beszél. A haja – gondolta, visszaemlékezve a copfjaira. –
Veszek valamit a hajába.
Besétált egy ajándéküzletbe, és megpróbált eligazodni a falakat beborító, asztalokra fölhalmozott
ezernyi limlom között.
– Segíthetek? – Winters majd fölkiáltott ijedtében, amikor egy eladólány megszólította a háta
mögül. Megrázta a fejét.
Ezt meg miért csináltad? – kérdezte aztán magától. – Hát persze hogy szükséged lesz segítségre.
Különben sose találsz semmit.
– Elnézést, kislány – szólt szinte üvöltve a visszavonuló eladó után azt hiszem, mégiscsak a
tanácsát kérném. Ajándékot szeretnék venni. – Winters megint úgy érezte, mintha mindenki őt figyelné.
– Az unokahúgomnak – tette hozzá gyorsan.
Az eladólány barna hajú volt, húsz év körüli, egyszerű arcára kiült a buzgóság.
– Gondolt már valamire? – kérdezte. A haja hosszú volt, mint Tiffanié. Winters egy kicsit
megnyugodott.
– Mondjuk – válaszolta. – Gyönyörű, hosszú haja van. Mint magának. Mit vehetnék neki, valami
egészen rendkívülit? Születésnapja lesz. – Megint rátört az a különös nyugtalanság, de az okát nem
értette.
– Milyen színű? – kérdezte a lány.
Winters nem értette.
– Még azt se tudom, mit akarok – felelte zavart arccal hát a színét se mondhatom meg.
Az eladólány elmosolyodott.
– Az unokahúga haja, milyen színű? – magyarázta lassan, mintha valami szellemileg
visszamaradotthoz beszélne.
– Ó, hát persze – nevetett Winters. – Vörösesbarna, rozsdabarna – mondta. – És nagyon hosszú.
Ezt már mondtad – suttogta benne egy hang. – Úgy viselkedsz, mint egy bolond.
Az eladólány intett neki, hogy kövesse, és hátrasétáltak a bolt végébe. Egy kis, kerek üvegvitrinre
bökött, amelyben mindenféle formájú és méretű fésűk sorakoztak.
– Ezekből remek ajándék lenne az unokahúga számára – mondta.
Ezt a szót: „unokahúga”, olyan különös hangsúllyal ejtette ki, ami megriasztotta Winterst. Vajon
tudhat valamit? Csak nem a barátnője? Vagy talán ott volt az előadáson? Mély lélegzetet vett, és
lecsillapította magát. Ismét megdöbbentette érzelmeinek csapongása.
Az egyik kisebb polcon két gyönyörű, egymáshoz illő fésű hevert, gerincén arany díszítéssel. Az
egyik ahhoz is elég nagynak látszott, hogy megtartsa azt a dús, csodálatos hajkoronát akár a tarkó
fölött kontyba fogva. A másik, kisebb fésű pedig tökéletesnek tűnt mint hajdísz.
– Azokat kérem – mondta a lánynak –, az arany díszítéssel. Díszcsomagolásba, legyen szíves!
A rátermett eladólány benyúlt a vitrinbe, és kivette a fésűket. Megkérte Winterst, váljon egy percet,
míg becsomagolja őket. Azzal eltűnt a bolt hátuljában, és a férfi magára maradt. A szünet végén az
öltözőasztalán hagyom majd – gondolta. Fölidézte Tiffani képét, amint belép az öltözőbe, egyedül,
és a tükörre ragasztott névtábla alatt megtalálja az ajándékot. Winters elmosolyodott, mikor maga elé
képzelte a reakcióját. Abban a pillanatban egy nyolckilenc éves kislányát vezető asszony súrlódott
hozzá.
– Elnézést – mondta a nő, körül se nézve, aztán lányával együtt fogdosni kezdték a falon függő
húsvéti kosárkákat.
Az eladólány befejezte az ajándék csomagolását, és a komputerizált pénztárgép mögé állt. Amikor
Winters odaért, átadott neki egy kis kártyát, melynek bal felső sarkába ezt nyomtatták: „Boldog
Születésnapot”. A férfi csak bámulta egy darabig.
– Nem – szólalt meg végül. – Nem kell kártya. Azt majd az írószerboltban veszek.
– Készpénz vagy hitelkártya lesz? – kérdezte a lány.
Winters egy pillanatra pánikba esett. Nem is tudom, van-e nálam elég pénz – jutott eszébe. – A
hitelkártyás fizetést pedig hogyan magyaráznám meg Bettynek? Kinyitotta a tárcáját, és
megszámolta a pénzét. Aztán a lányra mosolygott, és így szólt:
– Készpénz, kérem. – Rájött ugyanis, hogy csaknem ötven dollár van nála. A számla mindössze
harminckettő volt.
Winters alezredesben öröm áradt szét, és szinte kilibbent a boltból. Korábbi idegessége teljesen
eltűnt. Még fütyörészni is elkezdett, miközben kilökte az ajtót, és elhagyta a bevásárlóközpont zárt,
légkondicionált világát. Remélem, tetszenek majd neki a fésűk – mondta magában. Aztán ismét
elmosolyodott. – Biztos tetszeni fognak.
 8
NICK A CHABLIS utolsó cseppjeit is Carol poharába töltötte. – Én nem hiszem, hogy alkalmas lennék
az újságírásra – mondta. – Úgy érzem, ott a siker titka az alattomos természet.
Carol egy darab roston sült törpeharcsát vett a villájára némi karfiolkörettel, és a szájába rakta.
– Semmiben sem különbözik a többi munkától. Mindenhol óhatatlanul fölmerül egy-egy etikai
kérdés, és az sem ritkaság, hogy az ember magánélete és hivatása ellentmondásba kerül. – Lenyelte a
megrágott falatot, csak azután folytatta. – Péntek este már épp el akartam mondani mindent magának
meg Troynak, de mint tudja, a helyzet másképp alakult.
– Ha elmondja – tolta félre Nick a tányérját, jelezve, hogy részéről befejezte az étkezést –, akkor
minden egészen másképp alakul. Tudatosul bennem a vállalkozás veszélye, és valószínűleg én megyek
le magával. Akkor pedig, ki tudja, mi történhetett volna.
– Volt már rosszabb esetem is. – Carol belekortyolt a borába. Le akarta már zárni ezt a témát. A
maga módján. – Miután elvégeztem a Stanfordot, leszerződtem a San Francisco Chronicle-höz. Éppen
Lucas Tiptonnal jártam, amikor kitört a Warrior-gyógyszerbotrány. Én persze fölhasználtam az ő
kapcsolatait, hogy minél egyénibb megvilágításba helyezhessem a sztorimat. Lucas ezt sosem
bocsátotta meg nekem. Úgyhogy hozzászoktam már a problémákhoz. A szakmámmal járnak.
Egy pincér lépett az asztalukhoz, és kávét szolgált föl.
– És most, hogy immár harmadszor is túlestünk a bocsánatkéréseken – jegyezte meg Carol –,
remélem, visszakanyarodhatunk a fontosabb témákhoz. Meg kell mondjam, Nick, a maga orosz-
elméletét meglehetősen légből kapottnak tartom. Az egészben a leggyengébb láncszem Troy.
Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy ő kém legyen. Ez abszurdum.
– Maga szerint tehát hihetőbb a sztori, ha egy a Mexikóiöböl fenekén rejtőzködő, javításra szoruló,
idegen szuperűrhajóról szól? – vágott vissza Nick megátalkodottan. – Különben is, az indítóok
pofonegyszerű. Pénz. Látta, ugye, azt a rengeteg elektronikus mütyürt a komputerszobában?
– Talán Angie egy hét alatt megkereste rá a pénzt a fellépéseivel – felelte Carol. Átnyúlt az asztal
fölött, és kezét Nick alkarjára tette. – Kérem, ne háborodjon föl, de vannak olyan kapcsolatok, ahol a
nő teremti elő az anyagiakat. És Angie szereti őt. Szerintem tétovázás nélkül bármikor kisegítené.
– Akkor miért akart Troy tőlem kölcsönkérni, aztán csütörtök éjjel pedig Homer kapitánytól?
– Az ördögbe is, Nick, nem tudom. – Carolon kezdett elhatalmasodni a csalódottság. – De nem is
érdekes. Nem tudom elképzelni az események olyan alakulását, már ha csak meg nem ölnek, hogy
vissza ne menjek a tengerre holnap Troyjal. Bármi legyen is az igazság, a sztori szenzációs lesz.
Meglep, hogy maga ennyit tétovázik. Azt hittem pedig, igazi kalandortípus.
Carol egyenesen Nick szemébe nézett. A férfi úgy érezte, mintha valami biztatást látna fölcsillanni
az újságírónő rezzenéstelen pillantásában. Lenyűgöző asszony, semmi kétség – gondolta. – És most
kötekedni akar. Láttam azt a tekintetet. – Visszaemlékezett, milyen jó érzés volt délután a karjában
tartani. – Az agresszív felszín alatt egy teljesen más személyiség rejtőzik. Gyönyörű és intelligens.
Az egyik percben kőkemény, a másikban pedig sebezhető, mint egy kislány. Nick megértette, minden
esetleges további kapcsolata Carollal azon múlik, most segít-e Troy-nak. Az asszonyt nem érdekelték
az olyan férfiak, akik nem mertek kockázatot vállalni.
– Az voltam valamikor – válaszolta végül. Megpörgette ujjai közt az üres borospoharat. – Nem
tudom, mi történt velem. Minden valószínűség szerint párszor falba vertem a fejem, és ez tett
óvatosabbá. Különösen, ha emberekről van szó. Azt azonban el kell ismernem, hogy ha megpróbálom
távolabbról, kívülállóként szemlélni az eseményeket, ezt az ügyet egyértelműen rendkívülinek érzem.
 Carol végzett a borával, és a poharat visszaállította az asztalra. Nick hallgatott. A nő dobolni
kezdett ujjaival az asztallapon, és elmosolyodott.
– Nos – szólalt meg, végigmérve a férfit még egyszer, és fölemelve a kávéscsészét –, meghozta a
döntést?
Nick elnevette magát.
– Jól van, jól van, megteszem. – Most ő nyúlt ki, és érintette meg Carol karját. – Nem is egy okból.
– Jó – hagyta rá a nő. – És most, hogy végre megszületett a döntése, mi lenne, ha segítene nekem
fölkészülni a Homer kapitánnyal és legénységével készítendő interjúmra? Mennyit ért az a kincs, amit
a Santa fosáról fölhoztak? És ki volt az a Jaké? Úgy kell tennem, mintha komolyan érdekelne a sztori.
– Carol lerakta töltőtoll-magnóját az asztalra, és bekapcsolta.
– Hivatalosan valamivel több mint kétmillió dollárt számoltak. Jaké Lewis és én egyenként tíz
százalékot kaptunk, Amanda Winchesternek megtérítették a befektetett összeget, plusz még huszonöt
százalékot kapott a haszonból. Homer, Ellen és Greta tartotta meg a többit. – Nick elhallgatott, de
Carol intett neki, hogy folytassa. – Jaké Lewis volt felnőttkorom egyetlen közeli barátja. A
legremekebb fickó, őszinte, szorgalmas, értelmes és hű. És persze teljesen naiv. Úgy belezúgott
Gretába, mint kamionba a gyorsvonat. Az a nő behálózta, aztán alaposan kihasználta a saját céljaira.
Nick félrefordította a fejét, kinézett a kis, tengeri ételekre specializálódott étterem ablakán, az
alkonyodó égen és a víz fölött suhanó sirályokat bámulta.
– Azon az éjszakán, amikor visszatértünk a nagy fogással, Jaké és én megegyeztünk, hogy egyikünk
mindig ébren marad. Már akkor is volt valami furcsa a Homer-Ellen-Greta trióban. Nem éltek ugyan
még együtt, de én mégsem bíztam bennük. Míg aztán Jaké őrt állt, Greta letámadta, és félholtra
kefélte. „Ünneplésként”, mondta később szerencsétlen, mikor bocsánatért esedezett, amiért elnyomta
az álom. Fölébredésemkor ugyanis a kincsnek már több mint a fele hiányzott.
Nickben csak úgy forrt a rég eltemetett indulat. Carol figyelmét nem kerülte el heves reakciója.
– Jake-et a pénz nem is érdekelte. Még le is akart beszélni engem meg Amandát arról, hogy
bíróságra vigyük az ügyet. Hát ilyen fickó volt ő. Emlékszem, egyszer azt mondta: „Hé, Nick,
barátom, kétszázezret így is zsebre rakunk, a többire meg nincs bizonyítékunk. Legyünk hálásak ezért,
és éljük az életünket!” Homer átverte, Greta pedig nagy ívben szart a fejére, de őt mindez nem
dühítette föl. Nem több mint egy évvel később feleségül vett egy Winter Havenbe való
vízisíbajnoknőt, vett egy házat Orlandóban, és munkába állt mint repülőgépmérnök.
Odakint lassan elhalványult a fény. Nick mélyen elmerült emlékeiben, minél pontosabban
igyekezve fölidézni nyolc évvel korábbi jogos felháborodását.
– Sosem értettem meg őket – mondta Carol halkan. Kikapcsolta a magnót. Nick visszafordította a
fejét, ránézett, arcán incselkedő fintorral. – Mármint – folytatta az újságírónő – a maga Jake-jéhez
hasonló embereket. Végtelen az alkalmazkodóképességük. Nem dédelgetnek szívükben semmi
gyűlöletet. Bármi történik velük, csak lerázzák magukról, mint a vizet, és élik tovább az életüket.
Vidáman. – Most őt öntötték el az érzelmek. – Néha azt kívánom, bárcsak én is ilyen lehetnék. Akkor
nem kéne félnem.
Egy darabig egymást nézték az egyre halványuló fényben. Nick a kezét Caroléra tette. Már megint
itt van az a sebezhető kislány. – Érezte, ahogy valami összeszorítja a szívét. – Egy nap alatt kétszer
is megmutatta nekem.
– Carol – szólalt meg gyengéden meg akarom köszönni magának ezt a délutánt. Amiért megosztotta
az érzéseit velem. Mintha egy egészen új Carol Dawsont láttam volna.
– Azt is látott – felelte a nő mosolyogva, és védőpajzsa ismét a helyére került. – Csak idővel derül
majd ki, nem követtem-e el óriási baklövést. – Lassan kihúzta a kezét a férfié alól. – Pillanatnyilag
azonban szólít a kötelesség.
Vissza a három díszpintyhez. Miféle laborjaik vannak, és mit művelnek bennük?
– Tessék? – kérdezett vissza Nick, láthatóan zavartan.
– Egy barátom, dr. Dale Michaels a Miami Oceanográfiai Intézettől, azt mondta, hogy Homer
kapitánynak és Ellennek van valami csúcstechnológiát felhasználó miniüzeme a környéken. Nem
emlékszem rá pontosan, ő minek nevezte...
– Biztosan téved – vágott közbe Nick. – Már legalább tíz éve ismerem őket, de másfelé nem jártak,
mint Homer észveszejtő kéjlakában, meg az Ambrosián.
Most Carol zavarodott össze.
– Dale információi mindig helytállóak. Nemrég mondta, egészen pontosan tegnap, hogy az intézet
automata őrszemeit-az utóbbi öt évben Homer Ashford tesztelte, és a jelentései...
– Egy pillanat, egy pillanat! – Nick előrehajolt az asztal fölött. – Nem vagyok biztos benne, hogy
tudom követni. Kezdje elölről! Ez valami nagyon fontos dolog lehet.
Carol ismét belefogott.
– Az MOI fejlesztőinek legfrissebb termékei úgynevezett víz alatti őrszemek, lényegében robotok,
melyek a tengerfenéki farmokat védik a tolvajoktól csakúgy, mint a nagyobb halaktól és cetektől. Dale
azt mondta, Homer anyagiakkal támogatja a kutatást, a prototípusokat pedig leteszteli...
– A gazember! – Nick fölpattant. Majd szétrobbant az izgalomtól. – Hogy is lehettem ilyen hülye?
Hát persze, hát persze!
Ezúttal megint Carol veszítette el a fonalat.
– Megosztaná velem is, miről motyog?
– Természetesen – felelte Nick. – Most azonban sietnünk kell. El kell mennünk hozzám egy régi
térképért, és egy új navigációs berendezésért a hajónak. Útközben majd mindent elmagyarázok.

***

Nick bedugta karját a leolvasóba, és a garázsajtó kinyílt. Pontiacjával a neki fönntartott helyre állt.
– Ezek szerint – mondta épp Carolnak – pontosan tudta, hogy nem találhatunk semmit. Hagyta
átkutatni a házát, sőt, az egész telket, amit az új villája számára vett, Pelican Pointnál. Semmit sem
találtunk. Mert akkor még az egész lent volt valahol, az óceán fenekén.
– A vízben körülnéztek az új birtok körül?
– Igen. Jake-kel lemerültünk, egyik nap ő, a másikon én. Találtunk egy nagyon érdekes, víz alatti
barlangot, de a Santa Rosa kincsének nyomát se láttuk. Tőlünk viszont ötletet kaphatott. Lefogadom,
hogy oda rámolta a cuccot egy-két évvel azután, hogy Jaké odébbállt. Addigra már úgy érezte,
biztonságban van. És persze, betegre is aggódta magát, hogy valaki esetleg rábukkan a kincsre kint, az
óceánon. Látja? Minden stimmel. Még a víz alatti őrszemek ügye is.
Carol bólintott, és fölkuncogott.
– Mindenesetre értelmesebben hangzik, mint az az ötlete, hogy Troy az oroszoknak dolgozik. –
Kinyitották az ajtókat, és kiszálltak a kocsiból. – Na és mit gondol, menynyit rejtettek el? – kérdezte
Carol a lift felé menet.
– Ki tudja? – válaszolta Nick. – Talán hármat loptak el az ötből. – Egy pillanatra elgondolkozott. –
Még mindig kell legyen egy nagy rakás, különben Greta rég odébbállt volna.
A liftajtók kinyíltak, és Nick belépve megnyomta a harmadik emelet gombját. Carol nagyot
sóhajtott.
– Mi a gond? – kérdezte a férfi.
 – Elfáradtam – mondta az újságírónő. – Úgy érzem magam, mintha egy egyre gyorsabban és
gyorsabban pörgő ringlispílen ülnék. Annyi minden történt az utóbbi három napban. Nem vagyok
benne biztos, sokkal többet elviselnék-e. Szeretnék végre lélegzethez jutni.
– Varázslatos napok – mondta Nick, miközben kiszálltak a liftből. – Varázslatos napok ezek.
A nő kíváncsian pillantott rá. Nick elnevette magát.
– Később majd elmagyarázom egy régi elméletemet – mondta. Bepötyögött egy számsort ajtajának
apró billentyűzetén, és a zár kioldott. Nick túljátszott lovagiassággal állt félre, hogy előreengedje
Carolt. Az újságírónőt odabent rémes összevisszaság fogadta.
A lakás romokban hevert. A nappaliban, a konyhától nem messze Nick valamennyi
felbecsülhetetlen értékű regénykötete szétszórva hevert a padlón, a heverőn és a székeken. Úgy festett,
mintha valaki egyenként levette volna őket a polcról, jól megrázta (talán elrejtett papírlapokat
keresve), aztán keresztülhajította a szobán. Nick félrelökte Carolt, és végighordozta tekintetét a
pusztításon.
– A francba! – szólalt meg.
A konyhát is fölforgatták. Minden fiók kihúzva. Lábasok, serpenyők és evőeszközök hevertek
mindenfelé a pultokon és a földön. Nick jobb oldalán, az emléktárgyakat tartalmazó kartondobozokat
kihúzgálták a hálószoba közepére. Tartalmukat jórészt a padlóra ürítették.
– Miféle hurrikán tombolt itt? – kérdezte Carol, miután végignézett a földúlt helyiségeken. – Nem
gondoltam, hogy erőssége a háztartás, de ez azért nevetséges.
Nick nem tudott nevetni Carol megjegyzésén. Megnézte a másikhálószobát, és azt is fölforgatva
találta. Akkor visz-szatért a nappaliba, és elkezdte fölszedegetni kedves regényeit, szépen
összerendezgetve őket a dohányzóasztalkán. Összerándult, mikor rábukkant megviselt Camus-kötetére,
az Idegenekre. A könyv gerince tönkrement.
– Ez nem vandálok műve – szólalt meg, mikor Carol melléje térdelt, hogy segítsen. – Akik ezt
tették, valamit kerestek.
– Észrevette már, hogy valami hiányzik? – kérdezte az újságírónő.
– Nem – felelte Nick, fölemelve egy újabb, megcsonkított borítójú könyvet, és megrázta a fejét. –
De a disznók jól tönkrevágták a könyvtáramat.
Faulkner-gyűjteményét egy fotelba hordta össze.
– Látom már, miért csodálja magát annyira Troy – mondta Carol. – Valóban az összeset olvasta
már?
Nick bólintott. Az újságírónő fölemelt egy könyvet, ami beesett a tévéállvány alá.
– Ez miről szól? – Magasra emelte. – Sose hallottam róla.
Nick éppen újabb tucatnyi könyvet halmozott föl a dohányzóasztalkára.
– Ó, az fantasztikus egy regény – válaszolta lelkesen, egy pillanatra meg is feledkezve a feldúlt
lakásról. – Az egész történet a főbb szereplők közti levélváltásból bomlik ki. A XVIII. századi
Franciaországban játszódik, ahol egy magas társadalmi pozíciót betöltő, unatkozó pár azzal igyekszik
megerősíteni a kettejük közti bizarr kapcsolatot, hogy részletesen elmesélik egymásnak viszonyaikat.
Természetesen másokkal. Nagy botrányt kavart a könyv Európában.
– Hát, nem úgy hangzik, mint az átlagos Romana-regények – jegyezte meg Carol, igyekezve
elraktározni a könyv címét emlékezetében.
Nick fölállt, és átsétált a kisebbik hálószobába. Elkezdte átvizsgálni a kartondobozok tartalmát.
– Innen hiányoznak dolgok – kiáltott ki Carolnak. A nő abbahagyta a könyvek pakolását, és átment a
hálószobába.
– A Santa Rosa kincséről készült összes fotóm, sőt, az újságkivágások is eltűntek. Ez furcsa –
mondta.
Carol már mellette guggolt, a dobozok előtt. Szemöldöke ráncokba szaladt.
– A szigony még a hajón van?
– Igen – felelte a férfi. Hirtelen abbahagyta a papírok lapozgatását. – Az elektronikai alkatrészek
között, a legalsó fiókban. Gondolja, hogy van valami összefüggés?
Az újságírónő bólintott.
– Szerintem azt keresték. Nem tudom, miért, ez csupán egy megérzés.
Nick fölvett egy nagy, sárga dossziét a padlóról, és visszarakta az egyik dobozba. Egy fotó esett ki
belőle, és pár gépelt lap. Carol elkapta a fényképet, míg Nick a papírok után vetette magát. Alaposan
megnézte, és elolvasta rajta a francia dedikálást. Meglepődve tapasztalta, hogy féltékenység hasít
belé.
– Gyönyörű – szólalt meg. Észrevette a gyöngyöket.
– És nagyon gazdag is. Nem úgy tűnik, mintha a maga típusa lenne.
Átadta Monique képét Nicknek. A magára erőltetett nemtörődömség ellenére a férfi elvörösödött.
– Ez már nagyon régen volt – mormogta, miközben sietősen visszagyömöszölte a fotót a dossziéba.
– Igazán? – kérdezte Carol, szemét le nem véve róla.
– Pedig olyan korunkbélinek látszik. Nem lehetett annyira nagyon régen.
Nick zavarba jött. Még néhány apróságot visszarakott a dobozokba, aztán az órájára pillantott.
– Jobb lesz, ha indulunk, különben lemaradunk a Troy-jal megbeszélt találkozónkról. – Fölállt.
Carol tovább térdelt a padlón, nyugodtan nézve föl rá. – Hosszú történet – mondta a férfi. – Egyszer
majd elmesélem az egészet.
Carol oldalát fúrta a kíváncsiság. Követte Nicket ki a lakásból, vissza a liftbe. A férfi még mindig
nyugtalannak látszott. Telitalálat – gondolta magában. – Azt hiszem, fölfedeztem Mr. Williams
természetének kulcsát. Egy nő az, akit Monique-nak hívnak. – Elmosolyodott, amikor Nick intett
neki, szálljon ki elsőnek a liftből. – És semmi kétség, igazán szereti a könyveit.

Carol szobájának a Marriottban két bejárata volt. Természetesen meg lehetett közelíteni az
előcsarnokból induló folyosón át. Volt azonban egy másik ajtaja is, amely a parkra és az
úszómedencére nyílt. Mikor reggel futni vagy úszni ment, Carol mindig ez utóbbit használta.
Most Nickkel halkan beszélgetve az előcsarnok felől közeledtek. Már majdnem az ajtóhoz értek,
amikor a nő előhúzta azonosítókártyáját. Éppen beillesztette volna a leolvasóba, ám ekkor különös
hangot hallottak a szobából: mintha fém ütődne fémhez. Mielőtt Carol megszólalhatott volna, Nick
szája elé tett ujjal jelzett neki.
– Maga is hallotta? – suttogta az újságírónő. A férfi bólintott, aztán jelbeszéddel megkérdezte, van-
e a szobának másik bejárata. Carol rámutatott a folyosó végén nyíló, a parkba vezető ajtóra.
Pálmafák és trópusi bokrok sorakoztak a Marriott úszómedencéjének keleti oldalán. Nick és Carol
letért a kiépített ösvényről, és a szoba ablakaihoz lopóztak. A lécroletták zárva voltak ugyan, de
alattuk egy résen át beláthattak. Először teljes sötétség fogadta őket. Aztán az egyik falon megvillant
egy magányos zseblámpa fénysugara. Abban a pillanatban láthatóvá vált egy alak körvonala a
tévékészülék mellett, de nem ismerték föl, ki az. A zseblámpa ismét meggyulladt, és fénye elidőzött a
folyosóra nyíló ajtón. El volt reteszelve. A fölvillanó fénysugárban Carol azt is észrevette, hogy a
ruhásszekrény fiókjait valaki kihúzgálta.
Nick Carol mellé mászott a virágágyban, egészen az ablak alá.
– Maradjon itt, és figyeljen! – súgta. – Én hozok valamit a kocsiból. Aztán nehogy fölfedezzék! –
Azzal megszorította az újságírónő vállát, és eltűnt.
Carolt mintha ez ablakhoz szegezték volna. A zseblámpa fénye még egyszer fölvillant, és a
távolabbi ágyon szétszórt elektronikus alkatrészekre vetődött. Carol bárhogy igyekezett, képtelen volt
kivenni, ki tarthatja kezében a lámpát.
Hirtelen tudatára ébredt az idő múlásának. Ösztöne azt súgta, a behatoló menni készül. Ráébredt,
mennyire védtelen, ahogy ott kuporog az ablak alatt. Gyerünk már, Nick! – mondta magában. –
Siessen, ha nem akarja, hogy fölaprítsanak! Az alak a szobában a parkra nyíló ajtó felé indult, aztán
megállt. Carol érezte, hogy gyorsul a pulzusa. Abban a pillanatban ért vissza Nick, kifulladva.
Kezében egy emelőrudat szorongatott, amit a kocsi csomagtartójából hozhatott. Carol intett neki,
álljon az ajtóhoz, mert a behatoló ki fog jönni.
Aztán meglátta, a figura a kilincsre rakja a kezét, és belelapult a földbe. Nick az ajtó mögött állt,
fölkészült rá, hogy iszonyatosat vágjon az első kilépő fejére. Az ajtó kinyílt, Nick keze ütésre lendült.
– Troy! – sikoltotta Carol a virágágyból. A férfi pont időben ugrott hátra, épphogy csak elkerülve a
lesújtó emelőrudat. Carol egy pillanat alatt talpon termett. Odarohant a döbbent Troyhoz. – Jól van? –
kérdezte tőle.
A férfi szeme tágra nyílt a rémülettől.
– Jézusom, professzor – mondta, a Nick kezében himbálódzó emelőrúdra pillantva –, majdnem
megöltél!
– A francba, Jefferson – tört ki Nick; szervezetében még mindig pezsgett az adrenalin –, miért nem
szóltál, hogy te vagy az? És egyáltalán, mit kerestél Carol szobájában? – Vádlón pillantott barátjára.
Troy visszahátrált a szobába, és meggyújtotta a villanyt. Teljes romhalmaz fogadta őket, akárcsak
Nick bérlakásában, amikor Carol először átlépte a küszöböt.
Az újságírónő Troyhoz fordult.
– De hát mi az ördögért...
– Nem én csináltam, angyalkám – szakította félbe a férfi. – Becsszóra. – Troy egyikükről a másikra
pillantott. – Üljetek le! – mondta. – Egy pillanat alatt elmagyarázom.
Carol tekintete eközben a szobát fürkészte.
– A fenébe – szólt mérgesen –, az összes fényképezőgépem és filmem eltűnt! És jóformán az egész
teleszkópberendezés, beleértve az utóátalakító egységet is. Dale megöl ezért. – Belenézett az egyik
üres fiókba. – A seggfejek az első merüléskor készített fotóimat is elvitték. Egy nagy borítékban
voltak ennek a fióknak a jobb oldalán.
Carol leült az ágyra, kissé kábultan.
– Az összes filmet ellopták, amit odabent lőttem el. Eny-nyit az én szenzációs sztorimról – tette
még hozzá.
Nick megpróbálta vigasztalni.
– Ki tudja, talán előkerülnek. Ráadásul az első merülésről megvannak még a negatívjai is.
Carol a fejét rázta.
– Az nem ugyanaz. – Egy pillanatig gondolkozott. – Az ördögbe – fakadt ki aztán –, magamnál
kellett volna tartanom a filmeket, amikor elmentem Troyhoz. – A két férfira nézett, aztán kicsit mintha
fölvidult volna. – Na mindegy – mondta. – Holnap is nap lesz.
Troy még mindig türelmesen várta, hogy sort keríthessen a magyarázatára. Most intett Nicknek,
üljön le Carol mellé az ágyra.
– Megpróbálom röviden összefoglalni – mondta. – A tények: nagyjából hét óra körül értem ide.
Korán jöttem, mert módosítani akartam valamit a tévékészülékén. Mindjárt elmagyarázom, miért. A
szállodai személyzet úgysem adta volna ki nekem a kulcsot, hát lesétáltam ide, és átráztam a
kártyaleolvasót. – Elmosolyodott. – Nem gond ez olyasvalakinek, aki tudja, hogy működnek az efféle
ketyerék. Na szóval, amint a zöld lámpa fölvillant, és a retesz kiengedett, hallottam, a parkra nyíló
ajtó becsapódik. Valaki volt a szobában, miközben én a zárral bíbelődtem. Csak egy pillanatra láttam
az illetőt, amint lóhalálában elrobog az épület sarka felé. Megtermett férfi volt, nem esküdnék meg rá,
hogy felismerném. Nehezen mozgott, mintha valami súlyosat cipelne.
– Az óceánteleszkóp egy darabját – helyeselt Carol.
– Folytasd! – tette hozzá Nick. – Mi történt azután? Hallani akarom, mit műveltél Carol szobájában,
sötétben. Lefogadom, hogy erre is lesz valami jópofa magyarázatod.
– Egyszerű az egész – válaszolta Troy. – Attól féltem, a rabló vagy rablók visszatérhetnek. Nem
akartam, hogy észrevegyenek.
– Bámulatos vagy, Jefferson – közölte Nick. – Az a fajta fickó vagy, aki meggyőzi a rendőrt, hogy
csak azért lépte túl a megengedett sebességet, mert azt akarta, kitartson a benzinje a következő kútig.
– És a rendőr még hinne is neki – tette hozzá Carol. Mind nevettek. Kezdett fölengedni bennük a
feszültség.
– Jól van – mondta Nick. – Most meséld el, mit csináltál a tévével! Egyáltalán, hogy fértél hozzá?
Ezek a szállodai készülékek mind riasztóval vannak fölszerelve.
– Úgy van – felelte Troy –, de azt elég egyszerű kikapcsolni. Kétségbeejtően primitív. Valami
okostojás eladta a szállodáknak az ötletet, hogy a riasztóval megvédhetik a cuccaikat. A betörők
azonban egykettőre rájönnek a rendszer működésének mikéntjére, aztán pedig már csak meg kell
venniük az áramkör-adatlapokat, és máris semlegesítették a riasztót.
Troy körülpillantott a helyiségben. Aztán az óráját nézte hosszasan.
– Nézzük csak – mondta aztán. – Üljetek le ezekbe a székekbe! Innen jobban fogtok látni.
Nick és Carol zavart pillantásokat váltottak, de aztán engedelmeskedtek.
– És most – folytatta a férfi meglepően komoly hangon – kétségbevonhatatlanul bebizonyítom, hogy
az idegenekről mesélt történetem színigaz. Ezen a karkötőn keresztül közölték velem, hogy a
járművükből kisugároznak egy rövid tévéprogramot, egészen pontosan hét harminckor. Amennyiben
helyesen értelmeztem az utasításaikat, és jól oldottam meg minden változtatást, ez a készülék venni
fogja az adásukat.
Bekapcsolta a tévét, és a 44-es csatornára állította. Csak a statikus zavar hangyái nyüzsögtek a
képernyőn.
– Hát ez remek, Troy – jegyezte meg Nick. – Ez a program sikeresebb lesz, mint a szappanoperák
vagy a videoklipek. Ennek nézéséhez még kevesebb intelligencia szükséges...
Váratlanul megjelent egy kép. A világítás gyenge volt, Carol mégis egyből magára ismert. Háttal
állt a kamerának, ujjai egy asztalnak látszó valami felületén táncoltak. A „Csendes éj” nagyzenekari
változata hangzott fel, többek közt valami orgonaszerű hangszeren.
– Ez a zeneszóba, amiről beszéltem – mondta Carol Nicknek. – Biztos annak az őr-lénynek volt egy
videokamerája is a sok szerkentyűje közt.
A tévékép rögtön átváltott Carol szemének közelijére. Öt másodpercen át ezek a gyönyörű, rémült
szemek csaknem az egész képernyőt betöltötték. A nő kettőt pislogott, aztán a kamera visszahúzódott,
és immár az egész alakot megmutatta szemből, ahogy ott áll, és ijedten vacog a fürdőruhájában. Carol
megrázkódott, visszaemlékezve arra a pillanatra, amikor az őr nyúlványai végigvizsgálták. Most
mindezt újra végigélhette a videón, néhány részt még lassítva is. Az egyik képsor bemutatta a sörték
vándorútját végig a mellkasán, útközben megsimítva előremeredő mellbimbóit. Ó, istenem! –
gondolta Carol. – Észre se vettem, hogy így állnak. Talán a félelemtől. Mocorogni kezdett. Furcsán
zavarban érezte magát Nick előtt.
 Ekkor változott a helyszín. A következő képen már Troyt látták, amint hanyatt fekszik a padlón
valahol, és annyi drót meg kábel áll ki belőle, hogy egészen úgy néz ki, mint a liliputiak által
lekötözött Gulliver. A kamera körbepásztázta a helyiséget. Két őr állt az egyik sarokban. A
felsőtestükből kimeredő nyúlványok még csak nem is hasonlítottak egymásra, törzsük azonban
egyformán amőbaszerű volt, amilyet Carol és Troy már ismert. A szoba másik végében egy pár
szőnyeg állt egymás mellett. Mozdulataikból úgy tűnt, mintha beszélgetnének. Nick, Carol és Troy
legalább tíz másodpercig figyelhették őket, a kamera nem mozdult tovább. A szőnyegek aztán
láthatóan befejezték a társalgást, és különböző irányokba eliramodtak.
Az adás utolsó képei Troy fejét mutatták, a hozzá csatlakozó több száz érzékelővel. Aztán a
képernyőn ismét csupán a futkározó hangyák látszottak.
– Hűha! – nyögte ki Nick egy pillanattal később. – Nem lehetne kérni egy visszajátszást? – Fölállt
az ágyról. – Óriásit alakított – fordult Carolhoz de attól tartok, a jelenetét egy kicsit meg kell vágnunk,
ha nem akarunk korhatáros filmet.
Az újságírónő fölnézett, és enyhén elvörösödött.
– Sajnálom, Nick, de nem lenne magából túl jó komikus. Különben is, itt van már egy nekünk –
Troy felé biccentett –, és ez épp elég. – Az ágy melletti órára pillantott.
– Most, azt hiszem, negyedóránk van még, hogy terveket gyártsunk. Több semmiképp. Nekem pedig
át kell öltöznöm. Nick, miért nem mesél a barátjának a döntéséről és arról, mi történhetett a Santa
Rosa kincseivel, miközben én átvedlek? – Fölkapott egy blúzt, egy nadrágot, és elindult a fürdőszoba
felé.
– Hé, egy pillanat! – tiltakozott Nick. – Azt nem kéne kiokoskodnunk, ki tört be a lakásomba és a
maga szállodai szobájába?
Carol megállt a fürdőszobaajtó előtt.
– Összesen két lehetőség jöhet számításba – mondta.
– Vagy a haditengerészet, vagy a mi beteges barátaink az Ambrosiáról. Akárhogy is van, hamarosan
minden kiderül. – Egy pillanatig még ott állt, és csintalan mosoly jelent meg az arcán. – Szeretném
látni, rájönnek-e, hogy lehetne ellopni Homer aranyát. Még ma éjjel. Mielőtt még holnap reggel
kihajóznánk, találkozni az idegenjeinkkel.
 9
CAROL ÉS TROY még egyszer, utoljára átvették a részleteket, aztán az újságírónő az órájára nézett.
– Már-nyolc harminc van – szólt. – Ha sokkal többet kések, még gyanút fognak. – Nick Pontiacja
mellett állt a Pelican Resort parkolójában; ez egy étterem volt, körülbelül fél kilométernyire a
Pelican Point-i Ashford-villától.
– Hol lehet? – bosszankodott. – Már negyedórája végeznünk kellett volna.
– Nyugalom, angyalkám – felelte Troy. – Először ki kell próbálni az új berendezést. Vészhelyzet
esetén nagyon fontos lehet, és én még sosem használtam ilyesmit azelőtt.
– Biztatóan megölelte a nőt. – Eredetileg a barátai fejlesztették ki az MOI-nál.
– Miért kellett nekem egy ilyen marha ötlettel előállnom? – mormolta maga elé hangosan Carol. –
Hová tetted az eszed, Dawson? Elvesztetted a...?
– Hallani? – Szakította félbe Nick eltorzult hangja. Mintha egy kút mélyéről érkezett volna.
– Igen – válaszolta Troy egy gyűszűforma kis adóvevőbe beszélve. – De nem valami tisztán.
Milyen mélyen vagy?
– Ismételd! – hallatszott Nick hangja. – Nem értettem egészen.
– Igen, hallunk téged! – ordította Troy, gondosan ejtve minden egyes szót. – De nem valami tisztán.
Lassan és érthetően beszélj! Milyen mélyen vagy?
– Kábé két és fél méterre – érkezett a válasz.
– Menj le ötre, és ott próbáld meg újra! – mondta Troy. – Hadd lássuk, működik-e a barlang
legmélyebb részében is!
– Ő hogyan csinálja? – kérdezte Carol, miközben várták, hogy Nick leéljen.
– Vadonatúj technika, a csutorába építik be – felelte Troy. – Kilégzés közben kell beszélni,
különben nem működik. A beépített adóvevőhöz még egy kis fejhallgató is tartozik. Balszerencsénkre
ez nem szuperál három méternél mélyebben.
Majdnem egy perccel később Carol és Troy meghallott valamit, nagyon halkan, még csak föl sem
ismerték benne Nick hangját. Troy fülelt egy darabig.
– Nem vesszük az adást, Nick. Túl nagy a jelveszteség. Gyere vissza! Carolt elengedem. – Troy
megnyomott a készüléken egy kis gombot, ami mostantól ezt az utolsó üzenetét ismételgeti.
Átadta a kommunikációs egységet Carolnak.
– Jól van, angyalkám – mondta –, kész. Kilenckor merülünk le a vízbe, és ha minden jól megy, fél
órával később jövünk ki. Foglalja le őket a kérdéseivel! Legkésőbb fél tizenegykor aztán lépjen le, és
hajtson egyenesen Nick lakásához! Ott várjuk a másik kocsival. – Fölvonta a szemöldökét. – És
remélhetőleg az arannyal is.
Carol mély lélegzetet vett, és Troyra mosolygott.
– Félek – ismerte be. – Inkább mennék vissza a szőnyegek és az őrök közé, mint ahhoz a hármashoz.
– Kinyitotta az autó ajtaját. – Komolyan gondolja, hogy jobb, ha Nick kocsijával megyek? Nem
kezdenek el akkor gyanítani valamit?
– Ezt már kétszer is átvettük, angyalkám – felelte Troy nevetve. Finoman betuszkolta a nőt az
autóba. – Úgyis tudják már, hogy barátok vagyunk. Különben is, szükségünk van a kombijára a
búvárfelszerelések, a hátizsákok, az ólom meg az arany miatt. – Becsukta az ajtót, és leheletfinom
csókot nyomott az újságírónő arcára a nyitott ablakon át. – Vigyázzon magára, angyalkám! – mondta. –
És ne vállaljon semmiféle fölösleges kockázatot!
Carol beindította a motort, és visszatolatott a parkoló közepére. Integetett Troynak, aztán ráfordult
a sötét út-szalagra, mely a mocsáron át a sziget vége felé vezetett.
Világosság egyedül a csaknem teli, púpos holdtányérból eredt, mely máris a fák fölé emelkedett.
Jól van, Dawson – gondolta magában Carol. – Most aztán benne vagy a sűrűjében. Csak maradj
nyugodt és éber!
Nagyon lassan vezetett. Gondolatban többször is átfutotta az este tervezett programját. Aztán
eszébe jutott Nick. Úgy ragaszkodik bizonyos dolgokhoz. Akárcsak én. Még mindig gyűlöli Hómért
és Gretát, amiért átverték. Alig várja, hogy lemehessen az aranyért. – Elmosolyodott, miközben
ráfordult a Homer Ashford háza előtt húzódó, köríves behajtóra. – Remélem, tényleg maradt még
neki valamennyi. Alig nyomta meg a csengőt, Homer máris nyitotta az ajtót, és üdvözölte őt.
– Késett – duruzsolta behízelgő hangján. – Már azt hittük, nem is jön. Greta a medencében van.
Átöltözik, és csatlakozik hozzá?
– Köszönöm, Homer kapitány, de úgy döntöttem, inkább nem úszom ma este – válaszolta Carol
udvariasan.
– Hálás vagyok az ajánlatáért, de végül is én most munkaügyben járok. Szeretném elkezdeni az
interjút, amint csak lehet. Esetleg még vacsora előtt, ha senkinek nincs kifogása ellene.
Homer bevezette Carolt egy gigantikus társalgóba, és megállt a hatalmas koktélpult előtt. Mögötte a
falon gyönyörű, fából kézzel kifaragott, úszó Neptunusz-alak függött. Carol fehérbort kért. Homer
megpróbálta rábeszélni valami erősebbre, de nem járt sikerrel.
A társalgó egyik végében biliárdasztal állt. A másik oldalon üveg tolóajtó nyílt egy fedett kis
teraszra, mely aztán betonozott járdában folytatódott. Carol szótlanul követte Hómért, nagyjából
húszlépésenként bele-belekortyolva a borába. A járda óriási fák között kanyargott, majd egy
kivilágított nyári lak mellett is elhaladt, és végül kétfelé ágazva körülölelte a hatalmas úszómedencét.
Valójában két medence volt. Carol előtt egy klasszikus, négyszögletes formájú terült el, mérete
akár egy versenyuszodáé, és erős reflektorok világították meg mindenünnen. Egyik végén egy csúszda
volt, meg egy kis vízesés, mely mesterséges hegyecskéről bukdácsolt alá. A túloldalon, a másik
medence és az óceán irányában egy süllyesztett pezsgőfürdő következett, ugyanazzal a kék csempével
kirakva, mint nagyobb társa. Az egészet okosan úgy tervezték, hogy az áramlás látszatát keltse. És
valóban, a vízesésből a nagy medencébe zúduló víz mintha átfolyt volna a pezsgőfürdőbe, hogy onnan
kis patak formájában haladva tovább elkacskaringózzon a ház felé.
A második medence kerek volt, és sötét. Carol bal oldalán húzódott, a telek határán, közel egy
kisebb építményszerűséghez, amely talán öltözőül szolgálhatott. Greta a négyszögletes medencében
úszott. Oda-vissza falta a hosszokat, erőteljes teste ritmusosan mozgott a vízben. Carol, aki maga is
remekül úszott, pár másodpercig le se tudta venni a szemét Gretáról.
– Hát nem fantasztikus? – sétált oda hozzá Homer. Csodálatát le sem tagadhatta volna. – Nem is
lenne hajlandó enni, ha előtte nem mozoghatna. Ki nem állhatja a hájat.
A férfi világosbarna hawaii inget viselt, valamivel sárgásabb árnyalatú nadrággal. Lábára barna
papucscipőt húzott, kezében pedig hatalmas pohár italt tartott, tele jégkockákkal. Nyugodtnak látszott,
sőt, barátságosnak. Carol arra gondolt, beillene valami nyugalmazott bankárnak vagy gyárigazgatónak.
Greta megállíthatatlanul rótta tovább a hosszokat. Homer Carol fölé tornyosult, és az újságírónő
kezdte már kellemetlenül érezni magát.
– Hol van Ellen? – kérdezte, a megtermett férfi felé fordulva, ugyanakkor néhány lépést elhátrálva
tőle.
– A konyhában – válaszolta Homer. – Imád főzni, különösen vendégeknek. Ma este az egyik
kedvencét készíti el. – Majdhogynem pajkosan csillant a szeme. Odahajolt Carolhoz. – Megígértette
velem, hogy nem árulom el, mi lesz a vacsora – suttogta cinkosan de annyit elmondok, igen erős
afrodiziákum.
Ööhh – utálkozott magában Carol, amikor megcsapta Homer lehelete, és közben a férfi kéjsóvár
kuncogását hallgatta. – Hogy is felejthettem el, mennyire undorító ez az alak? Vajon komolyan azt
hiszi... – Carol félbeszakította gondolatmenetét. Emlékeztette magát, hogy a sok pénzzel rendelkező
emberek gyakran elveszítik valóságérzéküket. – Talán van nő, aki kedvezően reagál. Hisz annyi
mindent nyerhet a dologgal. Kis híján öklendezni kezdett, olyan undorítónak találta a Homerrel
folytatott szexuális kapcsolat puszta gondolatát is.
Greta befejezte az úszást. Kimászott a medencéből, és megtörülközött. Csupa fehér dressze olyan
volt, akár egy átlátszó celofánburok. Carol még távolról is tisztán kivehette a nő hatalmas melleinek
minden részletét, csakúgy, mint ágyékánál a fanszőrzet sötét foltját. Akár meztelen is lehetett volna.
Homer Carol mellé állt, szemérmetlenül bámulva a feléjük induló Gretát.
– Nem hoszott ruhát? – szólt a nő, mielőtt odaért hozzájuk. Tekintetével mintha lyukakat fúrt volna
Carol koponyájába. Az újságírónő megrázta a fejét. – Sajnálom – folytatta Greta. – Homer ászt
remélte, fersenyeszhetünk. – Különös arckifejezéssel nézett a kapitányra, amit Carol nem értett meg
teljesen. – Imátja a nőket fetélkedni látni.
– A végkimenetel úgysem lehet kérdéses – válaszolta Carol. Mintha Greta egy pillanatra
megfeszült volna. – Könnyedén megverne – tette hozzá. – Gyönyörűen úszik.
Greta mosollyal fogadta a bókot. Szeme végigfutott Carol testén. Meg sem próbálta eltitkolni, hogy
épp fölméri a másik adottságait.
– Petikh jó teste fan asz úszáshosz – mondta. – Pár a fenekénél mekh a compján talán kissé túl sok a
sír. Tornásznia kéne...
– Miért nem mutatjuk meg Miss Dawsonnak a másik medencét? – vágott közbe Homer. – Mielőtt
bemész, és átöltözöl. – Azzal megindult az óceánhoz legközelebb elhelyezkedő kis kabinszerűség felé.
Greta szó nélkül követte.
Carol belekortyolt a borába. Ki tudja, mi folyhat itt – gondolta. – Már vagy nyolc éve egyiküknek
sem kell dolgoznia. Csak embereket hordanak ki horgászni, és a saját szórakoztatásukra merülnek
le néha. – Undor és elkeseredés különös elegye vett erőt rajta. – így persze mindenfélét kitalálnak
unaloműzőnek.
Pillanatokkal azután, hogy Homer belépett a kabinba, reflektorok sora gyulladt föl a második
medence alján. A férfi sürgetőn intett, és Carol beoldalazott az építménybe. Egy lépcsősoron vezették
le. A föld alatt egész kis folyósó futott körbe a nagy üvegakvárium körül, amit az imént a sötétben
második úszómedencének nézett.
– Most épp hat cápánk van – büszkélkedett Homer azonkívül három okkink, egy tintahalpárunk, és
persze még vagy száz különböző közönségesebb állat– és növényfajunk.
– Okki? – kérdezte Carol.
– Ez amolyan becézett formája az oktopusznak, a polipnak – magyarázta Homer önelégült,
magabiztos vigyorral.
– Természetesen nem hivatalos, de hisz manapság már mindenki ezt használja.
Greta arcát az üvegfalnak nyomva állt. Egy simarája-pár úszott el előtte. A nő mintha várt volna
valamire. Körülbelül húsz másodperc telhetett el, amikor egy szürke cápa jelent meg. Mintha
észrevette volna Gretát: megállt, figyelte, feje másfél méternyire lehetett az üvegtől. Carol
megpillantotta hosszú, éles fogait, és rádöbbent, egykék cápa az, az emberevő nagy fehér cápa kisebb,
ám nem kevésbé veszedelmes rokona.
– Ez Greta kedvence – mondta Homer. – A neve Timmy. Greta valahogy beidomította, hogy
felismerje őt az üvegen át. – Homer még néhány másodpercig figyelte. – Néha be is megy, és úszik
vele. Persze csakis cápaetetés után.
A hal mozdulatlanul lebegett a vízben, üres tekintettel bámulva Greta irányába. A nő ritmusosan
dobolni kezdett ujjaival az üvegen.
– Ez most igazán érdekes lesz – közölte Homer, odasétálva Greta mellé. – Azt fogja látni, amit a
biológusok tipikus pavlovi reflexnek neveznek. Cápánál sosem láttam még ilyesmit.
A hal egyre izgatottabbá vált. Greta gyorsítani kezdte a tempót, a cápa pedig csapkodni kezdett a
farkával jobbrabalra. A nő hirtelen föliramodott a lépcsőkön. Mikor elrohant mellette, Carol a
tekintetét nagyon távolinak érezte. Homerre pillantott, magyarázatot várva.
– Jöjjön csak közelebb! – intett a férfi. – Ezt nem szabad kihagyni. Greta maga gondozza a nyulakat.
Timmy pedig mindig nagy műsort csinál.
Carol nem tudta biztosan, Homer miről beszél. Élvezte azonban az akvárium gyönyörű látványát.
Kristálytiszta tengervízzel töltötték meg, melyet nyilvánvalóan rendszeresen szűrtek és tisztítottak.
Több szivacs- és korallfélét is észrevett, tengeri sünöket és rózsákat. Valaki rettentő fáradság és
költségek árán rekonstruálta itt a Key West melletti korallzátonyok világát.
Hirtelen egy hosszú botra szúrt, lefejezett, fehér nyúl tűnt föl az akvárium átellenes végében.
Artériáiból még mindig fröcskölt a vér. Egy pillanat alatt zajlott le az egész. A vízbe került vértől
megvadult cápa támadott, és szerencsétlen nyúlnak a felét rögtön leszaggatta. Másodszorra aztán
megkaparintotta a többit is, sőt, a rudat is elroppantotta. Carol hevesen visszahőkölt, és elfordította a
fejét. A váratlan mozdulattól bora végigömlött a blúzán.
Megpróbálva nyugalmat erőltetni magára a táskájába nyúlt, egy zsebkendőt keresett, hogy fölitassa
vele a nedvesség nagyját. Egy szót se szólt. Tökéletesen látta a cápa támadását, és a rémülettől
szervezete még mindig tele volt adrenalinnal. Szép kis előjáték a vacsorához, mondhatom –
gondolta. – Hogy nekem ez még nem jutott eszembe! Dawson, ezek a figurák tényleg betegesek.
Homer még mindig az iménti izgalmak hatása alatt állt.
– Hát nem fantasztikus látvány? Ez a nyers, vad erőszak. Csupán az ösztönöktől irányítva. Sosem
unom meg.
Carol követte őt, föl a lépcsőkön.
– Jó kis műsor volt, Greta – hallotta Homer hangját, amikor kiléptek a kabinból. – Pont előttünk
kapta el. Két harapással. Bimm-bamm, és a nyúl már el is tűnt.
– Tutom – felelte Greta. Kezében búvárszemüveget tartott. A rúd maradéka a földön hevert,
mellette. – Innen föntről mintent láttam. – Közben egyre Carolt bámulta, megpróbálva kipuhatolni a
reakcióját. Az újságírónő kerülte a tekintetét. Nem akarta Gretának megadni azt az örömet, hogy
meglássa rajta az undort.
– Greta a másodperc tört részére időzít mindent – folytatta Homer, miközben visszasétáltak a házba
a kerten át.
– Egy órával korábban a húsvágó deszkára rögzíti már a nyulat. Aztán, mikor Timmy készen áll,
csak...
Carol igyekezett nem is figyelni rá. Nem akarom hallani – mondta magában. Az órájára nézett. –
Tíz perccel múlt kilenc. Gyerünk, fiúk! Igyekezzenek! Nem vagyok benne biztos, hogy még egy órán
át kibírom ezeket az alakokat.

***

Nick és Troy csöndesen úsztak végig a part mentén a holdfényben. Gondosan elpróbálták már a
tervet. Nem használnak lámpát, míg el nem érik azt a kis öblöt Homer birtoka mellett, és ott is csupán
három méternél mélyebben. Troy halad majd elöl, a riasztórendszer nyomát keresve, melyet a
kezeslábasának zsebeibe tömködött szerszámokkal fog hatástalanítani. A hírhedt robotőrszemeket is ő
figyeli. Nick követi őt az egyelőre fölfúvatlan ballasztgömbökkel, melyek az aranyat segítenek majd a
felszínre vinni.
Gyalog tették meg az utat a Pelican Resort parkolójától, a tengerparton, búvárruhában,
hátizsákokkal, míg körülbelül százméternyire meg nem közelítették a Homer birtokát körülvevő
vastag kerítést. Akkor lerakták a ruháikat tartalmazó zsákokat, és a vízbe merültek. Sétájuk alatt
Troynak többször is gondja támadt a szerszámaival, ezért végül úgy döntött, néhányukat nem viszi
magával. Öt perc késéssel érkeztek tehát az indulási pontra. Már lemerülni készültek, amikor Nick rá
nem jellemző, izgatott visítást hallatott, és megragadta Troy vállát.
– Remélem, az a rohadt arany ott lesz – mondta. – Alig várom már, hogy lássam az arcukat, miután
meglovasítjuk.
Ideje volt elindulni. Troy és Nick a sötétségben kézen fogva merültek másfél méter mélyre. Ott
megálltak, megvárták, míg fejükben kiegyenlítődik a nyomás, aztán továbbindultak. Három méteren
Troy bekapcsolta a lámpát. Gyors tájékozódás után úszni kezdtek a Homer birtokával határos öböl
közepe felé.
Troy haladt elöl. Minden nehézség nélkül megtalálta annak a természetes alagútnak a bejáratát,
mely a víz alatti barlanghoz vezetett. A terv szerint Nick odakint várt, míg Troy a riasztóberendezés
után kutatott. A sziklák összezárultak a feje fölött. A víz alatti bejárat körülbelül másfél méter széles
lehetett, és egy méternél valamivel magasabb. Troy a bal oldali falon rögtön rábukkant egy
odaerősített fémdobozra, egy többé-kevésbé rejtett helyen. Mikor megvizsgálta, fölfedezte, hogy két
lézersugarat bocsát ki, egymástól nagyjából egyméternyire.
Az alagút szemközti falán voltak az érzékelőlemezek, csakúgy, mint a riasztó elektronikája. Troy
vigyázva odaúszott, elővette a csavarhúzóját, és leszerelte a burkolatot.
A berendezés nagyon egyszerűnek bizonyult. Ha valamelyik lemezre nem érkezik meg a túloldalon
kibocsátott sugár, kioldódik egy relé. Ha mindkét relé kioldódik, a riasztóáramkör bezárul. Tehát a
jelzés csak akkor szólal meg, ha a behatoló elég nagy, és mindkét sugarat egyszerre megszakítja. Troy
magában elmosolyodott, miközben próbaképpen elhúzta a kezét az egyik lemez előtt. Aztán az egyik
relét zárt állásba rögzítette. Hogy megbizonyodhasson munkájának sikeréről, többször ki-be úszott a
kapun, egy időben megszakítva mindkét sugár útját.
Utána visszatempózott Nickhez, és feltartott hüvelykujjal jelzett neki. Ötvenméternyi természetes
alagúton haladtak át, mire elérték a barlang száját. Ahol a keskeny folyosó kiszélesedett, Troy megint
intett Nicknek, maradjon le, ő pedig bement csapdákat keresni. Nick hagyta, hogy a lába
leereszkedjen az alagút padlózatára, és bekapcsolta a saját zseblámpáját. Tökéletesen védtelennek
érezte magát. Az alagút olyan keskeny volt, hogy manőverezésre alig maradt hely. Elgondolkozott,
vajon hogy nézhet ki egy víz alatti robotőrszem. Nem szívesen hagynám itt a fogam – futott át rajta
hirtelen a gondolat. Félelem telepedett rá; eloltotta a lámpát, és lenézett világító számlapú
búvárórájára. Figyelte, ahogy a fényes másodpercmutató egy teljes kört tesz meg. Megpróbált
megnyugodni. Troy már három perce elment. Mi tarthat ennyi ideig? – kérdezte magától.
– Biztosan talált valamit. Újabb perc telt el. Aztán megint egy. Nick egyre nehezebben gyűrte le a
benne gyülemlő páni félelmet. Mit csinálok, ha nem jön vissza?
Már épp úgy döntött, ő is beúszik a barlangba, amikor megpillantotta Troy lámpájának közeledő
fényét. A férfi intett neki, és ő követte. Fél percen belül egy sekélyebb részen találták magukat, ahol a
víz csak egyméteres volt. Fölálltak, békalábaikat a sziklák közé ékelve, nehogy a hullámzás leverje
őket a lábukról.
 Nick kivette szájából a csutorát, és maszkját hátravetette. Mielőtt megszólalhatott volna, Troy a
szája elé rakta az ujját.
– Nagyon halkan beszélj! – szavai alig hallatszottak.
– Hangérzékelőket is elrejthettek itt.
A barlangot Troy lámpáján kívül semmi nem világította meg. Fejük fölött azonban, a
sziklamennyezet legmagasabb pontján két elkülönülő, fluoreszkáló foltot láttak. Maga a barlang
szabálytalan oválist formázott, melynek legnagyobb hosszúsága harminc méter volt, legnagyobb
szélessége pedig tizenöt. A mennyezet átlagosan egy méterrel emelkedett a vízszint fölé, ám ahol most
ők álltak a sekélyesben, ott legalább hat méterre fölnyúlt.
– Nos, professzor – folytatta súgva Troy –, van egy jó meg egy rossz hírem. A rossz hír az, hogy
ebben a barlangban nincs egy fia kincs sem. A jó hír pedig, hogy két újabb alagút vezet tovább innen;
mindkettőt emberkéz építette, és mélyen benyúlik Homer kapitány birtoka alá. – Egy pillanatra
elhallgatott, és a társára nézett. – Nekivágunk?
Nick az órájára nézett. Kilenc óra húsz. Bólintott.
– A rohadék jó halom pénzt ráköltött erre a helyre. Talán még többet lopott tőlünk, mint hittem. –
Nick állított valamit a búvárfelszerelésén.
– A bal oldali alagúttal kezdünk. Mint eddig is, én megyek előre, nehogy meglepetés éljen minket.
– Troy végigpásztázta a fénysugárral a mennyezetet. – Fura egy hely. De gyönyörű. Mintha egy másik
bolygón járnánk, nem igaz?
Nick újra fölvette a légzőmaszkot, és szájába illesztette a csutorát. Hátrabukfencezett a tengervízbe.
Troy követte, aztán megmutatta az utat az első, emberkéz vájta alagút felé. Ez a barlang szemközti
falán nyílt, úgy három és fél méterrel a víz alatt. Közönséges csatornacsövekből csinálták. Átmérője
másfél méter volt, nagyjából azonos méretű a barlangot az óceánnal összekötő természetes alagútéval.
Troy óvatosan indult el benne. Oda-vissza úszkált, egyik faltól a másikig, néhány méter hosszan
átvizsgálva mindent. Mégis csaknem elvétette a hosszúkás, karcsú riasztót. Két csőszakasz
érintkezésénél építették be a mennyezetbe, és Troy teljesen véletlenül pillantott csak föl, alig egy
másodpercnyire attól, hogy megszólaltassa.
Ennek a berendezésnek már más volt a működési elve. Egy kamera vagy más optikai érzékelő
bizonyos időközönként képeket készített a padlózat egy négyzetéről, melyet alulról, a betonon
keresztül átvilágítottak. Láthatóan a riasztóban valamiféle adategyeztető algoritmus működött, mely
összevetette az egymás után készült felvételeket, és egy veszélyesnek minősíthető eltérés esetén
megszólaltatta a jelzést. A legbonyolultabb berendezés volt, amit Troy valaha látott, és gyorsan
fölfedezte benne az óceánteleszkóphoz hasonló vonásokat. Ez azt jelenti, hogy ezt is az MOI
fejlesztette ki – gondolta. – Jobb lesz hát óvatosan hozzányúlni. Lefogadom, a kamera
háborgatására is megszólal a riasztó.
Nick az alagút oldalához úszott, nehogy útban legyen, és onnan figyelte, ahogy Troy megpróbálja
fölnyitni a dobozt, az optikai berendezés elmozdítása nélkül. A riasztó majdnem ötcentis vastagsága
miatt ugyanilyen széles hézag húzódott körben a két csodarab között. Az alagút többi részén a
csatlakozásokat alaposan összebetonozták. Itt azonban egy rés tátongott a falban.
Különös – gondolta Nick. Lustán ráirányította zseblámpája fénykévéjét a résre, nem számítva
másra, csak csupasz sziklafalra. – Ez meg mi az ördög? – csodálkozott, mikor a sugár egy fémtárgyra
vetődött, ami leginkább egy fémrácsra emlékeztetett. A rács egy régi vasúti sínpáron feküdt.
Alaposabban megvizsgálta. Látott még egy hajtóműszekrényt meg néhány tárcsát, de fogalma sem volt,
mi célt szolgálhat ez az egész.
Troynak eközben sikerült eltávolítania a burkolatot a riasztódobozról a kamera elmozdítása nélkül,
és most azon igyekezett, hogy megértse a belső berendezések működését. Hű! – gondolta. – Ez túl
bonyolult ahhoz, hogy öt perc alatt megfejtsem. Ha elszigetelem a riasztót, már annak is elégnek
kell lennie. Víz alatt nem könnyű dolgozni, Troynak azonban vágott az esze, és a műszerek
elrendezése is könnyen érthető logikát követett. Végül megtalálta a riasztót, és hatástalanította. Utána
még hosszú másodpercekig vizsgálódott, megpróbálva megérteni a többi áramköralegység feladatát.
Nick meg akarta mutatni Troynak, amit a résben látott, amíg azonban a riasztó bonyolult
szerkezetével küzdő barátját figyelte, újra aggasztani kezdte az idő múlása. Csaknem háromnegyed tíz
volt már. Elkapta Troy pillantását, és az órájára mutatott. A barátja kelletlenül félbehagyta
vizsgálódását, és továbbindult az alagútban.
Harminc méterrel később balra elhaladtak egy tengeralattjárókon használatos ajtóra hasonlító
valami mellett.
Mind Troy, mind Nick megpróbálták elforgatni a zárszerkezet kerekét, de a hatalmas, súlyos
szerkezet meg se moccant. Troy mutogatva elmagyarázta Nicknek, hogy kísérletezzen tovább, míg ő
továbbúszik még egy kicsit.
A Santa Rosa kincséből megmaradt aranyrudakra és egyéb tárgyakra körülbelül harminc méterrel
odébb bukkant rá. Maga az alagút is hirtelen véget ért itt egy sziklafalban. Ez előtt hevertek szétszórva
a különböző arany– és ezüsttárgyak, harminc-negyven centis rétegben borítva a járat padlóját. A
kincset meg sem próbálták elrejteni, egyszerűen csak halmokba gyűjtötték az alagút betonján. Troy
magán kívül volt. De hisz ez rengeteg! – gondolta. – Elég az idegeneknek. Elég Nicknek. Még talán
Carolnak és nekem is marad valami.
Visszaúszott Nickért. A férfi ujjongani kezdett, amikor meglátta a jól ismert mosolyt Troy arcán.
Mint a villám, úszott az alagút végébe. Mikor odaért, egy-két percet csupán azzal töltött, hogy a
kincset kerülgette, fölvett minden újabb forma tárgyat, aztán visszaejtette a halmokra.
Atyavilág! – lelkendezett magában Nick, miközben Troyjal pakolni kezdtek a ballasztgömbökre
erősített zsákokba. – Most az egyszer igazam volt. Legalább ötven kilót nyomnak csak az
aranyrudak. Még a merülés előtt megegyeztek, hogy csupán a rudakat viszik föl, amennyiben persze
elegendő van belőlük. Csak azoknak lehetnek biztosak az aranytartalmában. Még ha oda is adunk
huszonhetet Troy barátainak, marad nekünk több mint húsz. – Gyors fejszámolást végzett. – Az
legalább három-százezer dollár fejenként. Nem rossz.
Öröm és izgalom töltötte el. Alig bírta visszatartani magát. Legszívesebben énekelni, táncolni,
ugrándozni kezdett volna. Hát mégiscsak igaza volt. A disznók tényleg ellopták a kincs nagy részét, és
ő most visszalopja. Nincs még egy olyan boldogság, mint ha az ember elégtételt vesz egy régi
sérelméért. Főleg ha ilyen agyafúrtan teszi... Nick a szívében máris ünnepelt. Ez az ő napja volt.
Pillanatok alatt megtöltötték a zsákokat. Mindketten úgy érezték, mintha kifogyhatatlan
energiatartalékokkal rendelkeznének. Mikor befejezték az aranyrudak összerámolását, Troy lemutatott
az alagút padlójára. Nick lenézett az ott heverő többi értéktárgyra. Mindet el kéne vinnünk –
gondolta. – Semmit se kéne hagyni Homernek és Gretá-nak. Egyáltalán semmit. Más szempontokat
is figyelembe kellett venniük azonban. A zsákok jóformán megteltek már, és így is épp eléggé nehezek
voltak.
Nick visszaindult az óceán felé, maga mögött húzva ballasztgömbre függesztett aranyterhét. Troy a
nyomában. Mikor elhaladtak a kerek ajtó mellett, a fekete férfi ismét elgondolkozott a két csőszakasz
közt megbúvó riasztóberendezés áramkörein. Vajon a többi mire szolgálhat? Hirtelen
visszaemlékezett, hogy egy elektronikai magazinban olvasott olyan késleltetőkről, melyek újraindítják
a rendszert, leválasztva a működésképtelen egységet. Mostanra már a Troy által hatástalanított
áramkört hibásnak nyilváníthatta a riasztó logikai processzora, ebben az esetben pedig vagy
helyettesítette egy tartalékkal, vagy egyszerűen elszigetelte a berendezés többi részétől. Akárhogy is –
fűzte tovább a gondolatot ez azt jelenti, hogy a rendszer ismét működőképes lehet.
Elkésett. Nick beúszott az optikai érzékelő látómezejébe, és az alagút teljes hosszában lámpák
gyulladtak föl. Egy fémkapu kezdett csukódni mögötte és arannyal teli zsákja mögött. Troy
kétségbeesett erőfeszítéssel lökte magát előre, hogy átjusson, mielőtt a rács teljesen bezárul.
Aranyrudakkal teli zsákja azonban ott maradt a kapu túloldalán.
Nick figyelte, ahogy az elveszett csomag lassan lesüly-lyed a padlóra. Átnyúlt a rácsokon,
megpróbálta kihúzni. Nem járt sikerrel. Megrázta a kaput. A fém szilárdan tartott. Dühösen és
kétségbeesetten kezdte püfölni öklével a rácsot. Mikor egy kicsit leállt, hogy kilihegje magát, különös
zümmögés ütötte meg a fülét, valahonnan a távolból. Megfordult. Tekintetével Troyt kereste, de nem
látta őt sehol.
Troyt kifárasztotta sprintje a záródó kapun át. Kifulladva leereszkedett a padlózatra a barlang
legmélyebben fekvő részében, félúton a két ember vájta alagút között. Néhányszor mélyet szívott a
csutorán át, aztán ellenőrizte levegőkészletét. Még vagy tíz percre lesz elég. Egy darabig figyelte,
amint Nick jobb felé, csaknem a látóterén kívül eredménytelenül próbálja átráncigálni az ő elvesztett
zsákját a rácson. A francba – gondolta Troy csalódottan bárcsak gondolkoztam volna! Akkor biztos
rájövök... Balról különös hangot hallott. Kíváncsian odaúszott a másik alagút bejáratához, egyenesen
egy robotőrszem orra elé.
Bár kezdetben még tizenöt méter volt közöttük, a gépezet célkereső rendszere egyből ráállt Troyra.
A férfi a rémülettől és a csodálattól egy darabig mozdulni sem tudott, meg se próbálta elkerülni a
sebesen közeledő, lövedék formájú minitengeralattjárót. Az őrszem egy méter hosszú volt, a
középrészen harminc centi széles. Amikor már csak két és fél méterre lehetett, lassan betöltött, aztán
kilőtt egy aprócska, ám annál erősebb szigonyt, alig nagyobbat egy konyhakésnél. Troynak épphogy
sikerült elhajolnia. A szigony mellette csapódott a falba.
Adrenalin áradt a férfi szervezetébe; kiúszott a barlang közepére. Az őrszem nem követte rögtön.
Ehelyett bemanőverezte magát az óceán felé vezető, természetes alagút nyílásába, ekképp elvágva az
esetleges menekülés útvonalát, majd lassan körbefordulva szisztematikusan végigvizsgálta a
sziklacsarnokot. A pokolba – gondolta Troy miért nem tűntem el innen, míg volt rá valami esélyem?
Elgondolkozott, Nick vajon még mindig a kapunál van-e.
Az őrszem most fogta látóterébe a másik férfit. Az lassan úszott a kijárat felé, mögötte a zsák arany.
Nem vette még észre, hogy Troyjal nincsenek egyedül a barlangban. Mire meglátta az őrszemet, már
csak négy-öt méterre lehetett tőle, könnyű célpontot nyújtva a szigonypuskának. Troy figyelte, ahogy a
gép megtölti a fegyvert. Ó, nem! – kiáltott föl gondolatban. – Vigyázz, Nick! Semmit sem tehetett.
Ezután olyan gyorsan követték egymást az események, hogy Nick és Troy nem is tudta, mi történik.
A fekete férfi később úgy emlékezett, valami hirtelen, meleg bizsergést érzett a csuklóján, aztán
mintha egy fénykéve, lézersugár vagy plazmalövedék vágódott volna ki a karkötőjéből, néma
mozdulatlanságba bénítva az őrszemet. Nick csak annyit tudott visszaidézni, hogy az őrszem már
éppen tüzelni akart, amikor figyelmét egyszer csak Troy felé fordította, majd pedig visszahőkölt,
mintha valami eltalálta volna. Bármi történt is, a gépezet nem mozdult többet. A két férfi azonnal
átúszott a barlang sekélyebb részébe. Egy időre megint biztonságban voltak.

Carol hitetlenkedve ízlelgette a kövér, zamatos osztrigákat. Ellen az asztal másik végén ült,
szemben vele, és sugárzott a büszkeségtől.
– Parancsol még egy kicsit, kedveském? – kérdezte mosolyogva, és fölemelte az osztrigapörköltet
tartalmazó, hatalmas edényt.
Most szedek egy második tányérral is – gondolta Carol.
– Ha ehhez hozzávesszük még a Nickkel evett törpeharcsát... Greta rosszul lenne, ha hallaná.
Magában elmosolyodott, és. bólintott Ellennek. Legalább egyvalamit megtudott ma este. Ellen
fantasztikusan főz.
Csak ne lenne ilyen szomorú az élete – tette még hozzá gondolatban, miközben kikanalazott egy
újabb adag pörköltet, teli a legendás apalachicolai osztrigákkal. Homer személyesen válaszolt
valamennyi kérdésre a húszperces interjú során, még vacsora előtt. Ha valamelyiket kétértelműnek
vagy kényesnek találta, mint például mikor Carol említést tett azokról az állításokról, melyek szerint a
kincs egy részét ők hárman ellopták és elrejtették, ránézett Gretára, mielőtt felelt volna. Nem csoda,
hogy Ellen folyton eszik. Ő itt a fölösleges harmadik.
– Ez a pörkölt felséges – dicsérte Carol. – Elkérhetném esetleg a receptjét?
Ellen ragyogott az örömtől.
– Természetesen, kedveském – felelte –, nagyon szívesen.
Carol visszaemlékezett, mit is mondott Dale Ellen viselkedéséről az MOI fogadásán, és
elgondolkozott, vajon valóban van-e valami szexuális összetevője is annak a melegségnek, melyet az
asszony magából áraszt. Én mindenesetre nem veszem észre – döntött végül. – Szerencsétlen asszony
csupán magányos és aggódó természet. Cseppnyi szexuális feszültséget sem érzek benne.
– Egész este maga kérdezgetett minket, Miss Dawson – szólalt meg Homer. – Most mi lenne, ha mi
tennénk föl párat? – A férfi meglepően udvariasan és szelíden viselkedett a bizarr, vacsora előtti
cápaetetés óta.
Néha még normálisak is lehetnek – gondolta Carol. – Különben rég nem élnének. De ki tudja,
mikor bukkan föl megint Mr. Hyde?
– Ja – helyeselt Greta. A vacsora alatt most először intézte szavait egyenesen Carolhoz. – Homer
ászt montta, maka toktor Téllel jár. A szeretője, ikasz?
Te aztán nem sokat köntörfalazol, Greta. Carol igyekezett kitérő választ adni.
– Dale Michaels és én nagyon jó barátok vagyunk. Sok időt töltünk együtt, társaságban is, munka
közben is.
– Okos emper – mondta Greta. Azok a víztiszta szemek Carolra meredtek, és a száj sarkában
mosoly játszadozott. Mit akar ezzel mondani?
Riasztócsengő éles vijjogása szakította félbe a beszélgetést. Carol rögtön tudta, valami baj történt.
– Mi az ördög ez? – kérdezte ártatlan arccal, miközben tovább folytatódott a fülsértő sivítás.
Homer és Greta fölpattantak az asztaltól.
– Elnézést – mondta a kapitány –, ez a betörésjelzőnk. Talán csak meghibásodott. Megyünk,
megnézzük.
Kisiettek az ebédlőből, magára hagyva Carolt és Ellent, s eltűntek egy folyosón. Követnem kell
őket, és megtudni, mi folyik itt – gondolta Carol. Szíve száguldó gondolatai ritmusára vert. Egy
pillantást vetett az órájára. Öt perccel múlt tíz. – Mostanra már végezniük kellett.
– Kimegyek a mosdóba – mondta Ellennek. – Ne fáradjon! – tette még hozzá, amikor az asszony
magyarázni kezdte volna az utat. – Biztosan megtalálom magam is.
Gyorsan végigsétált a folyosón, fülelve, hátha meghallja Homer vagy Greta hangját. Nagyon halkan
mozgott, s hamarosan már a ház túlsó végében járt. Az utolsó ajtó résnyire nyitva állt.
– Egy pillanat, és éles lesz a kép – hallotta Homer hangját. Szünet következett. – A francba –
kiáltott föl hirtelen a férfi –, mintha az aranyrudak máris eltűntek volna! Nagyón gyorsan kellett
mozogniuk... A kép viszont csak nem akar kitisztulni. Tessék, nézd meg te is!
 – Ja – szólalt meg Greta. – A rutakh eltűntek, úty látszik... Te Homer, asz arany natyon nehész.
Talán a tolfajok ott rekettek asz alakútpan... Timmy majt mekkeresi őket.
– Az elintézné a rohadékokat.
Homer ideges nevetését hallva végigfutott a hideg Carol hátán. Lassan visszahátrált, míg az
előcsarnokba nem ért. A folyosó vége felől ajtócsapódást hallott. Ezek most elengedik a cápákat.
Jézusom! Figyelmeztetnem kell Nicket és Troyt.
Besétált a legközelebbi fürdőszobába, magára zárta az ajtót, és kinyitotta a vízcsapot. Aztán lehúzta
a vécét, és leszedte a blúza alá ragasztott kis adóvevőt. Szájához emelte a miniatűr berendezést.
– SOS, SOS – szólt bele. – Tudják, hogy ott vannak. Lépjenek le!
Még egyszer elmondta az üzenetet, aztán megnyomta a gombot, ami tovább ismétli majd a szöveget.
Melegen remélem, hogy működik ez az átkozott szerkentyű – gondolta.
Visszacsúsztatta a blúza alá az adóvevőt. Miközben a ragasztószalagot nyomkodta rá, véletlenül a
tükörbe nézett. A szíve kis híján megállt, A nyitott ajtóban Ellent látta, amint őt bámulja; vészterhes
tekintete arra utalt, hogy mindent látott és hallott. Tett egy lépést Carol felé.
– Maradjon csak ott, Ellen! – szólt rá az újságírónő. Fölemelte a kezét. – Magával nincsen semmi
bajom. – A kövér asszony tétovázott. – Homer és Greta úgyis csak kihasználja – tette hozzá Carol
gyöngéden. – Miért nem hagyja faképnél őket, és kezd önálló életet?
Ellen arcára haragos kifejezés ült ki. Szeme elkeskenyült, arcbőre kipirult, és hatalmas ökleit
fenyegetően emelte Carol felé.
– Magának semmi köze ahhoz, mit kezdek én az életemmel – mondta ellenségesen. Megint tett egy
lépést Carol felé.
Az újságírónő megragadta maga mellett a súlyos, fém törülközőtartót, és teljes erejéből
megrántotta. A rúd kilazult a falból, két barackszínű törülköző és a végéből a fadugó a
linóleumpadlón landolt. Carol megforgatta fegyverét a feje fölött.
– Ne akarja, hogy megüssem! – mondta. – Álljon szépen félre az utamból!
Ellen azonban csak jött tovább. Carol gondosan célzott, aztán nagyot csapott a jobb vállára. A
megtermett asszony összecsuklott.
– Greta – sikoltotta rettenetes hangon Greta, segíts!
Még mindig a törülközőtartó rúdját lóbálva Carol óvatosan megkerülte Ellent, és az ajtó felé
hátrált. Amint kiért az előcsarnokba, futva megindult a társalgó felé, a bejárati ajtó irányába. A
bárpultnál járt, amikor valaki hátulról megragadta. Carol fölbukott, és orrát keményen a szőnyegbe
verte. Megpróbált kiszabadulni Greta szorításából, de a feladat lehetetlennek tűnt. Mintha gúzsba
kötötték volna. Orrából néhány vércsepp gördült ki, és a szőnyegre csöpögött.
Mindketten nehezen szedték a levegőt. Carolnak végre sikerült megfordulnia, szembe Gretával,
többre azonban nem tellett az erejéből. A másik erős karja a földhöz préselte mindkét csuklóját. Greta
előrehajolt, míg arca már csak pár centire volt Carolétól.
– Mekprópált kereket oltani, ja? Mékis, hofa esz a naty sietsék?
Volt valami vadállati Greta pillantásában. Az ösztöneire hagyatkozva Carol fölemelte a fejét, és
szájon csókolta a nőt. A döbbenettől egy pillanatra gyengült támadójának szorítása. Carolnak csak
ennyi kellett. Minden erejét összeszedve tenyere élével halántékon csapta Gretát. A nő megbénult.
Carol lelökte magáról, és eliramodott az ajtó felé.
Miközben leszáguldott a lépcsőkön, máris az esélyeit latolgatta. Greta pillanatokon belül megint
magához tér – gondolta. – Nem lesz időm kinyitni a kocsiajtót. Jobban járok, ha futok.
A német nő alig tizenöt méternyire mögötte lihegett, és gyorsan dolgozta le hátrányát. Carol
ráfordult az útra, mely Homer házától a Pelican Resort felé vezetett. Már tíz éve hetente háromszor
eljárok futni. De most először futok az életemért. Megpróbált gyorsítani. Greta még mindig
közeledett. Carol biztos volt benne, hogy pillanatokon belül utoléri. Egyszer mintha a kezét is érezte
volna, amint a blúza után kap.
Kétszáz méter után azonban Greta kezdett lemaradni. Mikor már vagy fél kilométernyire járt Homer
házától, Carol végre hátra mert nézni a válla fölött. Üldözője láthatóan kínlódva követte,
ötvenméternyire leszakadva. Carol úgy érezte, újra megtelik energiával. Sikerülni fog – gondolta. –
Megszököm előle.
Greta immár sétára lassított. Egy idő után Carol is, de csak amikor már majdnem az étteremhez ért.
Még akkor is hátra-hátrafordult, üldözőjét keresve a holdfényben. Most hívok egy taxit – gondolta és
elmegyek Nick lakására. Remélem, ők is meghallották a figyelmeztetésemet, és biztonságban
kiértek.
Gretát már nem is látta. Megállt, a szemét meresztgette. Biztos visszafordult – gondolta. Míg az
utat figyelte, két erős kéz ragadta meg a vállát. Megpördült, és egyenesen Richard Todd hadnagy
nevető szemébe nézett.
 10
SZÁNDÉKOSAN várt, míg az összes többi színész elhagyja az öltözőt. A csomag maga nem volt
feltűnő, nem nagyobb egy szappannál, fehér papírba burkolva, bordó szalaggal átkötve. Azt sem
tudhatod, tényleg ő küldte-e – gondolta Winters, miközben kibontotta a szalagon a csomót. Az
alezredest eltöltötte a várakozás. Ma este még jobb volt az előadás. És az ágyjelenetben egy
pillanatra megérezte Tiffani nyelvének érintését az ajkán. Ezt igazán nem kellett csinálnia – mondta
magának, elhessegetve magától a bűntudat minden maradványát.
Keze remegett egy kicsit, mikor kinyitotta a csomagot. Egyszerű, fehér doboz volt. Benne egy ezüst
öngyújtó, nem túl díszes, de szép, s a külső oldal alján benne a monogram: V. W. Szíve zakatolni
kezdett. Tehát ő is érzi. Winters alezredes ágyékában felébredt a vágy. Képzeletébe idézett egy képet
alig három-négy órával a jövőből. Hazavitte Tiffanit, és most az ajtajuk előtt csókolóznak. „Nem akar
bejönni?” – kérdezi a lány...
[15]
– „Mert csinos vagyok... oly csinos vagyok... és nemcsak csinos, de eszes és víg... ” – Hallotta,
ahogy Tiffani énekelve közeledik a folyosón. A lány belökte az öltöző ajtaját, és megpördült. A haját
magasra tornyozta, alóla előtűnt nyakának elegáns íve. Az alezredestől kapott fésű arany díszítése
tökéletesen harmonizált a haj barnásvörösével.
Fehér ruha volt rajta, mélyen kivágott, amely a vállakat szinte teljesen szabadon hagyta, csupán két
keskeny szalag tartotta.
– Nos? – kérdezte a lány széles, lelkes mosollyal. Ismét körbefordult. – Mi a véleménye?
– Gyönyörűen nézel ki, Tiffani – felelte a férfi. Olyan kiguvadó szemmel bámulta, hogy a lány
elvörösödött.
– Ó, Vemon – sóhajtott föl, egy csapásra megváltoztatva a hangulatot –, ezek a fésűk csodaszépek!
– Kihúzott egy cigarettát a férfi öltözőasztalon álló csomagjából, és meggyújtotta az új öngyújtóval.
Mélyet szippantott, pillantása Wintersébe kulcsolódott, aztán lerakta a cigarettát a hamutartóba. –
Nem is tudom, hogyan köszönjem meg – duruzsolta.
Odasétált a férfihoz, és kézen fogta.
– Ez az este már eddig is gyönyörű volt. – Bal kezét Win-ters tarkójára tette, és fölhúzódzkodott,
hogy megcsókolja. A férfi úgy érezte, a szíve mindjárt fölrobban, s ahogy szétárad benne a vágy,
mikor a lány ajkai puhán az övéinek nyomódtak. Lejjebb eresztette a fejét, hogy a szájuk még
könnyebben összeérjen. Aztán átkarolta a lányt, és testét a magáéhoz szorította.
Winters alezredes azt hitte, belefullad ennek a csóknak a gyönyörébe. Sosem érzett még ehhez
fogható vágyat. Biztosan érezte, reggel akár a halált is szívesen fogadná, ha ez a csók egészen addig
tartana. Egy pillanatra, amint teljesen alávetette magát az öröm, a szerelem és a vágy élvezetének,
minden gondja és bánata eltűnt. Semmi mást nem akart, csak ölelni Tiffanit, valamiképp bebújtatni a
saját bőre alá, és az egész univerzumot kirekeszteni kettejük világából.
Melvin és Marc érkezett az öltöző elé az alezredest keresve. Nem lopakodva közeledtek, még csak
nem is jöttek különösebben csöndesen, de sem Tiffani, sem Winters nem hallotta őket. A két férfi ott
állt a nyitott öltözőajtóban, és figyelte az ölelkezőket. Összenéztek, aztán ösztönösen egymás keze után
nyúltak. Saját tapasztalatukból tudták, milyen nehéz elfogadtatni egy az átlagostól eltérő szerelmi
kapcsolatot.
Tiffani és Winters végül abbahagyták a csókolózást, és a lány fejét a férfi mellébe fúrta. Háttal állt
az ajtónak. Winters kinyitotta a szemét, s meglátta Melvint és Marcot. Elsápadt, de a rendező intett
egyet, valami ilyesmit jelezve: „Minden rendben, nekünk ehhez semmi közünk.”
 Melvin és Marc figyelmesen vártak néhány másodpercig, hogy úgy látsszon, mintha csak a csók
után érkeztek volna. Az alezredes megveregette Tiffani vállát, és atyáskodva megfordította.
– Remek volt az előadás, alezredes – szólalt meg Melvin, és belépett az öltözőbe. – A te
alakításodról már nem is beszélve, ifjú hölgyem. – Szünetet tartott. Marc egyetértően mosolygott, és
Tiffani öntudatlanul is igazgatni kezdte a ruháját. – Egy bizonyos Todd hadnagy vár odakint önre,
alezredes – tette hozzá Melvin. – Azt mondja, sürgős ügyben. Megkért, hogy siettessem önt,
amennyire lehet.
Winters arca ráncokba gyűrődött. Mi a csudát keres az az alak itt? – gondolta. – Szombat este
van, és tíz óra is elmúlt.
– Köszönöm, Melvin – szólt. – Mondja meg neki, mindjárt kint leszek.
A rendező és a barátja sarkon fordultak, és elhagyták az öltözőt. Tiffani a korábban meggyújtott
cigarettáért nyúlt, mely annyira leégett már, hogy csaknem kibillent a hamutartóból. Szippantott
belőle, aztán átadta Wintersnek.
– Láttak minket csókolózni? – kérdezte idegesen.
– Nem – hazudta Winters. Máris rádöbbent azonban, mennyire megvalósíthatatlan álmot
dédelgetett.
Drága kicsi Tiffani – gondolta. – Az én tizenéves szeretőm. Most szerencsénk volt. De nem
áltathatjuk magunkat. Előbb-utóbb valaki meglát minket. A lány szemébe nézett, és észrevette
benne a kamaszos szenvedély lángját. Érezte, ágyékát ismét elönti a forróság. Lenyúlt, és erővel
magához vonta a lányt. És ha valaki olyan lát meg minket, aki nem ennyire megértő – gondolta, míg
az újabb csók végigbizsergette szájának minden apró izmát az beláthatatlan veszélyeket vonna maga
után.

Winters a földre dobta cigarettáját, és eltaposta. Hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Azt akarja mondani, hogy mindhármukat letartóztatta? És a bázison tartja őket fogva?
Todd hadnagy zavart képet vágott.
– De uram, hát nem érti? Egy egész halom fényképet lefoglaltunk. Közülük hármon tisztán kivehető
a rakéta. És van még kilenc, ami a fekete fickót mutatja valami víz alatti építményben, az óceán
fenekén. Pont ahogy gondoltam. Mi többre lehet még szükségünk? Ráadásul rajtakaptuk őket, amint
visszatértek egy merülésükről, a hátizsákjaikban huszonhét kilónyi aranyrúddal. Huszonhét kilóval!
Winters alezredes sarkon fordult, és elindult a színház felé.
– Menjen vissza a bázisra, hadnagy! – mondta utálkozva. – Öt perc múlva én is ott leszek.
Láthatóan Melvin és Marc már csak Tiffanira és rá vártak, hogy bezárhassák az épületet, és
elmehessenek a partira.
– Föl tudná vállalni a lányt, Melvin? – kérdezte Winters. – Áll a bál a bázison, és úgy látszik, csak
én csinálhatok rendet. – Beszélgetése Todd-dal teljesen kijózanította, többféle értelemben is. Először,
emlékeztette az őt körülvevő világra, mely a színházon kívül létezik, arra a világra, amely nem veszi
jó néven, ha egy negyvenhárom éves haditengerészeti tiszt szexuális kapcsolatot folytat egy tizenhét
esztendős gimnazista lánnyal. Másodszor, Todd megdöbbentő bejelentése, miszerint őrizetbe vett
három civilt, köztük egy jól ismert újságírót, ráébresztette arra, hogy az utóbbi napokban Tiffani
elterelte a figyelmét munkájáról. Nem lett volna szabad hagynom, hogy ez a dolog így elfajuljon –
gondolta. – Mostantól kezdve a hadnagy egyetlen lépést sem tehet az engedélyem nélkül. A

– Sajnálom, Tiffani – szólt atyai hangon. Magához ölelte a lányt, és megcsókolta a feje búbját. –
Amint tudok, én is megyek a partira.
 – Siess, ha nem akarod lekésni a pezsgőt! – mondta Tiffani mosolyogva.
Melvin lekapcsolta a villanyokat az épületben. Négyesben sétáltak ki az ajtón.
Winters majdnem egy egész háztömbbel odébb parkolt. Intett Tiffaninak, mikor az beszállt Melvin
kocsijába. Vajon megérted-e valaha is, kislány – gondolta milyen közeljártam ma ahhoz, hogy
eldobjak magamtól mindent? Lelki szemei előtt megjelent egy huszonnégy évvel korábbi, hideg
éjszaka, Philadelphia mellett, amikor elvesztette az eszét, és valósággal megerőszakolta Joanna Carrt.
Winters beindította a Pontiacját, és kikanyarodott a járda mellől. Pedig olyan könnyű lenne –
gondolta – egyszer az életben megfeledkezni minden szabályról és kötöttségről. Csukott szemmel
fejest ugrani a mély vízbe. – Visszaemlékezett az Istennel azon az éjszakán kötött megállapodására. –
Szóval a rád háruló részt betartottad. Gondolom. Belőlem tiszt lett, megbecsült ember. És gyilkos.
Összerándult. Befordult a hivalkodó Miyako Gardens mellett, és a bázis felé indult. Nagy
erőfeszítéssel elűzte agyából a Tiffanira, Joannára és a szexre irányuló gondolatokat. Nem elég, hogy
itt van nekem ez a lány, még egy felfuvalkodott hadnagyocskát is mellém rendelnek, aki lábbal
tiporja a civil lakosság személyiségi jogait, egy légből kapott ötletét bizonyítandó...
Winters alezredes lefékezett egy piros lámpánál. Lassan leülepedett benne mindaz, amit Toddtól
hallott. Jézusom! Még én is bajba kerülhetek. Jogtalan behatolás. Alaptalan letartóztatás. Az
egészet ráverhetik Toddra... – Áthajtott a kereszteződésen. Gépiesen a szájába tett egy cigarettát, és
meggyújtotta. – Tehát bocsánatot kell kémem. De a fenébe is! Az a Dawson nő újságíró. Rosszabb
már nem is lehetne.
Megérkezett a bázisra. Intett a biztonsági őrnek, aztán arrafelé fordult, ahol Todd szerint a három
embert tartják fogva. Egy egyszerű, fehérre vakolt épület előtt állt meg, mely egy kisebb dombocskán
terült el, négy-öt méterrel a normál utcaszint fölött. Egy ideges Roberto Ramirez hadnagy várakozott
az út szélén. Kezében két nagy, vastag borítékot tartott. Most megfordult, és bekiáltott valamit az
ajtón. Pillanatokon belül megjelent Todd. Gondosan bezárta az ajtót, lejött a lépcsőn, és odasétált a
másik két tiszthez. Ramirez ekkor már a fényképeket mutogatta Winters alezredesnek. Rövid, de heves
hangvételű társalgás kezdődött.

– Szóval mi történt azután, hogy megkapták az üzenetemet? – fordult Carol a két férfihoz, amint
Todd becsukta maga mögött az ajtót. Nem sokat beszélgethettek magukban, mióta Todd és Ramirez
letartóztatta őket a Pelican Resort parkolójában.
– Troy máris húzta volna a csíkot – nevetett Nick. – Én azonban azt hittem, a figyelmeztetése csak a
robotőrszemre vonatkozik. Mivel pedig az már percek óta meg se moccant, úgy véltem, biztonságban
vagyunk. Még mindig bosszantott az aranyrudakkal teli másik zsák elvesztése, úgyhogy visszasiettem
a kapuhoz.
Annyira igyekeztem valami módon átráncigálni a cuccot a rácsok közötti résen, hogy minden
másról meg is feledkeztem. Hirtelen éreztem, Troy hátraránt. Másodpercekkel később két-három
cápa, köztük egy kék, csattant neki keményen a kapunak. Azt hittem, az egész alkotmány menten
darabokra esik.
– Azok a cápák igazán rusnya dögök voltak, angyalkám – vetette közbe Troy. – És nagyon ostobák.
A legnagyobb vagy tucatszor nekiment még a rácsnak, mielőtt föladta.
– Az arannyal teli zsákot persze rögtön szétmarcangolták. Sőt, még egy-két rudat is lenyeltek.
Ennyire közelről azonban nem volt kedvünk mulatni a látványon. – Nick megborzongott. – Ha
lehunyom a szemem, még mindig látom a kék cápa tőlem alig egyméternyire villogó fogsorát.
Valószínűleg évekig kísérteni fog álmaimban.
 – Az óceán felé vonszoltam Nicket. Nem akartam közelebbről megismerkedni azokkal a
fenevadakkal, és egyáltalán nem bíztam benne, hogy a kapu épségben kibír még egy támadást.
Rekordidő alatt kiértünk. Arra persze egyikünk se számított, hogy a kocsinál az Egyesült Államok
haditengerészetének fogadóbizottsága vár minket. – Troy szünetet tartott. – Ennek a Todd nevű
figurának vajon mi baja lehet velünk? Biztos azt hiszi magáról, valami kemény legény. Lehet, hogy
csak azért orrolt meg, mert a professzor tegnap este padlóra küldte?
Carol elmosolyodott. Bal kezét Nick combjára fektette, és ott is tartotta, amíg beszélt.
– Todd egyike azoknak, akik az elveszett rakétát keresik. Biztosra veszem, hogy ő és az emberei
törtek be Nick lakásába és az én hotelszobámba. Máskülönben nem vesznek őrizetbe minket.
– Mégis, milyen indokkal tartanak fogságban? – érdeklődött Nick. Kezét Caroléra tette. –
Tudtommal nem törvénybe ütköző, ha valaki aranyrudakat hord magánál egy hátizsákban.
Állampolgári jogaink közt nem szerepel, hogy tiltakozhatunk az efféle eljárás ellen?
– Dehogynem – felelte Carol. Megszorította Nick kezét, aztán visszahúzta a sajátját. – De mint
újságíró, kalandjainknak ezt a fejezetét különösen érdekesnek tartom. Ramirez hadnagy szemmel
láthatóan nagyon ideges. Alig akarta megengedni Toddnak, hogy kérdéseket tegyen föl nekünk, míg
Winters alezredes meg nem érkezik. És a kényelmünkről is feltűnően igyekezett gondoskodni.
Mintegy végszóra, az ajtó kinyílt, és besétált a három haditengerésztiszt. Winters jött elöl, a két
hadnagy mögötte. Nick, Carol és Troy szürke, fém előadótermi székeken ültek, egy falakkal
leválasztott helyiség bal oldalán, mely várószobaként szolgált az épület hátsó traktusában
elhelyezkedő irodák számára. Winters a szemközti, szürke asztalhoz lépett, és nekitámaszkodott.
– Vemon Winters alezredes vagyok – szólalt meg, s közben szeme egyikükről a másikra vándorolt.
– Amint azt Miss Dawson jól tudja, a bázis rangidős tisztjei közé tartozom. Jelenleg egy titkos akció
parancsnokságát bízták rám, melynek neve Kettétört Nyíl. – Elmosolyodott. – De önöket biztosan az
foglalkoztatja, miért kerültek ide, a bázisunkra.
Winters kinyújtotta bal kezét, mire Ramirez átadta neki azokat az infravörös nagyításokat, melyek
legnagyobb részletességgel mutatták a rakétát. A három őrizetes felé lobogtatta a fotókat.
– A Kettétört Nyíl terv egyik célja egy haditengerészeti rakéta előkerítése, amely valahol a
Mexikói-öböl fölött veszett el. E fényképek láttán Todd hadnagy arra a következtetésre jutott, hogy
önök tudják, hol lehet a mi rakétánk. Ezért kísérte be önöket, kikérdezés céljából. – Winters hangja a
magasba csapott, karja hadonászni kezdett.
– Biztosan nem kell önöket emlékeztetnem, hogy a legmodernebb fegyverrendszerek, melyek
segítenek megőrizni hazánk szabadságát és...
– Kíméljen meg minket színpadra illő, hazafias beszédeitől, Winters alezredes – vágott közbe
Carol. – Nagyon jól tudjuk, hogy egy elveszett rakétát keresnek, és azt hiszik, mi találtuk meg.
Sajnálom. Igaz, ma azért mentünk ki, de képtelenek voltunk újra rálelni. – Fölállt. – És most figyeljen
rám egy percig! A maga buzgómócsing hadnagya meg az emberei több törvényt hágtak át egyetlen nap
alatt, mint amennyit a két kezemen összeszámolhatnék. Nem elég, hogy elraboltak minket, de betörést
követtek el, és földúlták az én hotelszobámat és Mr. Williams bérelt lakását is. Azonkívül
fényképeket és értékes berendezéseket tulajdonítottak el. – Lesújtó pillantással mérte végig Win-terst.
– Remélem, jó okkal rángattak ide be minket, különben esküszöm, mindhárman hadbíróság elé
kerülnek.
Ramirezre pillantott. A hadnagy toporogni kezdett.
– Addig is – folytatta Carol –, kezdetnek szolgálhatnának egy hivatalos, írott bocsánatkéréssel, ami
mellé visszaadják eltulajdonított holmijainkat, és kellőképp megtérítik az okozott károkat. Ezenkívül
mostantól fogva szeretném, ha hozzáférhetővé tennék számomra a Kettétört Nyíl akció összes aktáját.
Amennyiben nem teljesíti a követeléseinket, máris fölkészülhet rá, hogy a Miami Herald következő
kiadásában az Egyesült Államok haditengerészetének gestapós módszereiről olvashat.
Húha – gondolta Winters. – Nem lesz könnyű ügy. Ez az újságírónő a „blöffölj és fenyegess”
játékot játssza. Gondolkodás közben elővett egy cigarettát.
– Megkérhetném, hogy ne dohányozzon idebent? – zökkentette ki töprengéséből Carol. – Ki nem
állhatjuk a füstöt.
A fenébe az ilyen agresszív nemdohányzókkal! A Pall Mallt visszadugta a csomagba, és az egészet
a zsebébe. Carol hirtelen támadása egy pillanatra kilendítette egyensúlyából, de most lassan sikerült
végre összeszednie magát.
– Nézze, Miss Dawson – kezdte egy percnyi csönd után. Elfordította a fejét, az ajtó irányába. –
Megértem, hogy a történtek meglehetősen fölizgatták. Elismerem, az embereink jogtalanul léptek föl,
bizonyítékok után kutatva az önök lakásán. Ámbár... – Winters elhallgatott, és visszafordult Nick,
Carol és Troy felé. – Ámbár – ismételte –, a vád önök ellen hazaárulás. – Várt, míg mindegyikük
fölfogja ezúttal az ő fenyegetését. – És gondolom, fölösleges kihangsúlyoznom, Miss Dawson, hogy
ez nagyon súlyos vád. Ez esetben még az újságírás sem lehet kifogás. – A hatás kedvéért ismét
szünetet tartott. Hangja még szigorúbbá vált. – Ha bármelyikük tud valamit a rakéta hollétéről, és ezt
az információt kiadta bármely más kormány képviselőjének, különösen annak, amelyiknek érdekei
legélesebben állnak szemben a mieinkkel, az hazaárulás.
– Miféle drogot szív maga, alezredes? – vágott vissza Carol. – Elismerjük, hogy a rakétáját
kerestük, de ez még nem jelenti, hogy kémek lennénk. Semmiféle bizonyítéka nincs ellenünk. – Nickre
pillantott. A férfi csodálattal figyelte színjátékát. – Egyszerű újságíró vagyok, aki megszagolt egy
sztorit. A maga hazaárulás-elmélete hatalmas marhaság.
– Na persze – szólt közbe Todd hadnagy, nem bírva tovább visszatartani magát. – Akkor hol
készültek ezek a képek? – Megmutatta a fotót, amelyen Troy teljes búvárfelszerelésben az első, piros-
kék falú, víz alatti teremben áll. Aztán megfordult, és a szemközti sarokban heverő hátizsákokra
mutatott. – És mit keresett a maga két barátja este a tengerben huszonhét kilónyi arannyal?
– Jól van, öreg – fakadt ki Troy túlzott elkeseredéssel. Tett egy lépést előre, Todd hadnagy felé. –
Jól van. Ha már ilyen szépen kitalálta, minek is tagadnánk? Megtaláltuk a rakétát, és eladtuk az
oroszoknak huszonhét kiló aranyért.
– Kimeredő szemmel bámulta Toddot. – Most a madárkájuk egy tengeralattjáró fedélzetén útban
van Moszkva vagy mit tudom én mi felé... Ugyan már, ne vicceljen! Hát ennyire hülyének néz minket?
Todd hadnagyban fölment a pumpa.
– Te kormos képű disznó... – hördült föl, de Winters alezredes közéjük ugrott. Gondolkodási időre
volt szüksége. Todd kérdései ugyanis megválaszolatlanul maradtak. De még ha választ kapnak is,
nehéz lesz megmagyarázni, a fényképek alapján miből jutott a hadnagy az összeesküvés
feltételezésére.
Ráadásul neki valahogy le kell védeni alárendeltjeit is, az egész nyomozócsoportot. Ha most
elengedem őket – gondolta –, azzal elismerem, hogy hibát követtünk el... Ramirez valamit mutogatott
neki. Kifelé intett a fejével. Winters először nem értette, mit akar, de Ramirez megismételte a
mozdulatot.
– Egy perc türelmet – szólalt meg az alezredes. Ramirezzel kisétált a lépcsőket záró pihenőre,
Toddra bízva Nicket, Carolt és Troyt. – Mit akar, hadnagy? – kérdezte.
– Alezredes úr – kezdte Ramirez –, nekem az életem a haditengerészet. Ha most elengedjük őket,
hivatalos kihallgatás nélkül...
– Teljes mértékben egyetértek – vágott a szavába Winters. – Legjobban azt szeretném, ha meg nem
történtté tehetném az egészet. De nem lehet. így aztán szabályszerűen és alaposan kell végigcsinálnunk
mindent, nehogy később magyarázkodnunk kelljen. – Egy pillanatra elgondolkozott. – Mennyi ideig
tart összeszerelnie a videó– és audioberendezéseket egy hivatalos kihallgatáshoz?
– Nagyjából fél óráig – felelte Ramirez. – Maximum háromnegyedig.
– Akkor csinálja! Amíg dolgozik, én összeállítom a kérdések listáját.
A fenébe! – mondta magában Winters, miközben figyelte, ahogy Ramirez gyors léptekkel a bázis
másik végén elhelyezkedő irodája felé indul. – A végén még tényleg egész éjjel itt leszek. – Tiffanira
gondolt, az elszalasztott lehetőségre. – Jobb lesz, ha fölhívom, és elmagyarázok neki mindent, míg
összekészülünk. Hirtelen föltámadt benne a harag Todd hadnaggyal szemben. Ami téged illet –
gondolta ha ezt megússzuk, személyesen gondoskodom róla, hogy átvezényeljenek a lehető
legrohadtabb helyre.

Tizenegy is elmúlt. Todd hadnagy az ajtó közelében állt. Kezében gumibotot lóbált. Az este
folyamán egyszer már jó hasznát vette a Pelican Resort parkolójában, amikor Nicket segítette be vele
az autóba. A férfinak még azóta is sajogtak a hurkák a hátán.
– Mennyi ideig tart még ez? – kérdezte Troy. Az asztal mellett állt. – Nem mehetnénk haza inkább?
Holnap aztán kipihenten visszajönnénk, és folytathatnánk a társalgást...
– Hallottad az utasítást – válaszolta Todd. Érezhetően áradt belőle a káröröm. – Most
előkészítenek egy hivatalos kihallgatást. Ezúttal jobb lesz, ha végre elmondják az igazat. – Todd a
tenyerét csapkodta a gumibottal. Troy a társai felé fordult.
– Jól van, csapat – szólt kacsintva. – Szerintem lépjünk le innen! Gyűrjük le ezt a tökfejet, aztán
nyomás!
– Meg lehet próbálni, szarjankók – vágott vissza Todd. Nyomaték kedvéért gumibotjával az egyik
üres fémszékre csapott. – Semmi sem esne jobban, mint ha azt jelenthetném, hogy szökni próbáltatok.
Nick nem sokat szólt, mióta Winters és Ramirez elmentek. Most a szoba túlsó végéből Toddra
nézett.
– Tudja, mi idegesít az egészben a legjobban, hadnagy? – kérdezte fogvatartójuktól. – A magához
hasonló alakok – folytatta, nem várva választ –, akik hatalmat szerezhetnek akár a világ fölött is.
Vegyük például magát. Amiért a kezében vagyunk, már rögtön azt hiszi, valaki lett. De higgye el
nekem, ugyanolyan szaros kis senki, mint azelőtt.
Todd meg sem próbálta elrejteni utálatát.
– Nekem legalább fehér emberek a barátaim – felelte gúnyosan.
– Ejha! – kapcsolódott be Troy is a szóváltásba. – Azt hiszem, a mi kedves Todd hadnagyunk igazi
fanatikus. A fajgyűlölet élő szobra. Kíváncsi vagyok, vajon a „nigger” szó szerepel-e a...
– Fiúk, fiúk! – vágott közbe Carol, mikor Todd megindult Troy felé. – Most már elég legyen!
Csönd támadt a helyiségben. Troy visszasétált a barátaihoz, és leült a székére.
Egy perccel később odahajolt Nickhez és Carolhoz. Miközben nekik suttogott, az arany karkötőt is
a szájához illesztette.
– Tudjátok – szólt –, ha nem lépünk le innen hamarosan, lehet, hogy egész éjjel itt tartanak.
Tökéletesen el tudok képzelni egy három-négy órán át tartó kihallgatást. Ez pedig azt jelenti, hogy a
haditengerészet ér holnap reggel elsőként a merülési helyre.
– De mit tehetnénk? – kérdezte Carol. – Csak valami csoda intézhetné el, hogy minket most
kérdezősködés nélkül elengedjenek.
– Úgy van, angyalkám, csoda – mondta Troy vigyorogva. – Valóban az kellene. Egy jó kis régimódi
csoda. Mondjuk egy jó tündér.
– Miről sugdolóztok ott, szarjankók? – Az egyre bőszebb Todd hadnagy elindult a hosszú helyiség
nyugati végében nyíló mosdó felé. – Abbahagyni! És meg ne próbálkozzatok semmivel! A külső ajtó
zárva van, és nálam a kulcsa.
– A mosdó ajtaját se csukta be maga után. A piszoárig szerencsére már nem lehetett belátni.
A kisebb helyiség hátsó részét nem világította meg lámpa. Mikor Todd befejezte a vizelést, jobb
oldalában különös érzés ébredt, mintha ezernyi apró tű böködné. Zavarodottan fordult a sarok felé.
Amit aztán ott megpillantott, attól jeges rémület vágtatott végig a gerincén.
A sarok sötétjében elrejtőzve ott állt valami, ami leginkább egy kétméteres répára emlékeztetett. Az
alak vastagabbik vége négy, a padlón nyugvó, hártyás tányéron egyensúlyozott. Karok nem látszottak
rajta, de körülbelül a földtőr másfél méternyire, az ismeretlen célt szolgáló, kavargó, kék
spagettitömeg alatt négy függőleges, egyenként harminc centi hosszú nyílás sorakozott az arc helyén.
Mindegyik nyílásból valami különös tárgy lógott ki. Troy később elmagyarázta Nicknek és Carolnak,
hogy ezek érzékelők, és a répa ezekkel lát, hall, szagol és ízlel.
Todd hadnagy azonban nem sokat vizsgálódott. Ijedtében fölkiáltott, és gyorsan kihátrált a
mosdóból. Még azzal sem foglalkozott, hogy visszadugja a péniszét, vagy fölhúzza a sliccét. Amikor a
furcsa, narancssárga izé megjelent immár a mosdó kivilágított ajtajában, a hadnagy azt hitte, őt üldözi.
Egy másodpercig csak bámulta, megkövültén, mozdulatlanul. Aztán, mikor a répa valóban megindult
felé, sarkon fordult, kinyitotta a kulccsal a bejárati ajtót, és hanyatt-homlok kimenekült.
Balszerencséjére megfeledkezett a nyolc betonlépcsőről, és lebucskázott rajtuk. A második fokba
keményen beütötte a fejét, aztán már öntudatlanul gurult tovább. Hanyatt fekve állapodott meg az
épület előtti járdán.
Carol Nickhez bújt, amikor a répát először meglátta. Aztán mindketten Troyra néztek. Ő csak
mosolygott, és magában dudorászott:
[16]
– „Ha látsz hullócsillagot... kívánj gyorsan egy nagyot!
– Olyan unott képpel meredt a világba, hogy egy kis időre Nick és Carol is megnyugodott. Amikor
azonban Todd hadnagy kiviharzott az ajtón, és a répa feléjük fordult, a józan ész cserbenhagyta őket.
– A csudába! – szólt Troy széles vigyorral. – Én tényleg a jó tündérre számítottam. Azt hittem, ő
majd gazdaggá tesz, sőt, fehérré.
– Jól van, Jefferson – mondta Nick. Arca úgy festett, mintha az imént nagyot harapott volna egy
citromba, – Légy szíves, magyarázd el, mi ez az izé itt előttünk!
Troy először lassan a sarokba sétált, és fölszedte a hátizsákokat.
– Ez, professzor – felelte, és egyenesen a répához lépett –, valami olyasmi, amit mi holografikus
kivetítésnek nevezhetnénk. – Kezét keresztüldugta a narancssárga testen.
– Valahol az univerzumban még tán ehhez hasonló, igazi lények is élnek, de most ők csupán ezt a
képet küldték, hogy segítsenek nekünk megszökni.
Nick és Carol még Troy magyarázatát hallva sem akartak közelebbi ismeretségbe kerülni a
mozdulatlan répával. Hátukat a falnak vetve oldalaztak az ajtó felé.
– Ne féljetek! – nevetett Troy. – Nem bánt.
A jobb szélső nyílásból kilógó érzékelő igazán zavarba ejtő formájú volt. Carol nem tudta levenni
róla a szemét. Úgy festett, mintha egy csöpögős mézzel teli lépet szúrtak volna egy mazsorett
pálcájára.
– Azzal vajon mit csinál? – kérdezte Carol, visszamutatva, miközben Troy előtt kislisszolt az ajtón.
– Nem tudom, angyalkám – válaszolta a férfi de jó kis mulatság lehet.
Nick és Troy csatlakoztak Carolhoz a lépcsőpihenőn. Nagyjából egyszerre látták meg Toddot.
Meglepte őket, hogy a férfi öntudatlanul hever a lépcső alján. A feje vérzett.
– Nem kéne segítenünk? – töprengett Carol hangosan, miközben Troy megindult lefelé.
– Szó sem lehet róla – vágta rá gyorsan Nick.
Troy Todd fölé hajolt, és tetőtől talpig alaposan megvizsgálta. Aztán finoman arcul legyintette a
megtermett férfit. A hadnagy meg se moccant. Troy a barátai felé kacsintott, a lépcső tetején.
– A professzornak igaza volt, öreg – szólt, elvigyorodva. – Te tényleg egy szaros kis senki vagy.

– Hát megcsókoltam – közölte Carol kacagva.

– Hogy micsoda? – döbbent meg Nick.
Troy vén Ford LTD-jével hajtottak a Hemingway-kikötő felé. A bázisról kijutva két és fél
kilométert gyalogoltak Troy lakásáig ezért a kocsiért. Carol a fekete férfi mellett ült elöl, Nick pedig
a hátsó ülésen a hátizsákokkal, melyek az aranyat és az információs diszkeket tartalmazták.
Carol hátrafordult.
– Megcsókoltam. – Megint fölnevetett, mikor Nick undorodva húzta el a száját. – Mégis, mit
tehettem volna? Az a nő erősebb, mint egy férfi. Egészen a padlóhoz szögezett. Volt valami
kétértelműség abban, ahogy fölém hajolt...
– Hű, angyalkám! – csapott Troy bal kezével a műszerfalra. – Maga aztán bámulatos. Na és mit
csinált erre szuperkraut?
– Gyengült a szorítása a csuklómon. Épp csak egy pillanatra. Szerintem elgondolkozott, vajon
visszacsókolj one.
– Fúj! – szólt Nick a hátsó ülésről. – Menten rosszul leszek.
– Szóval utána jól fejbe vágta, és elszaladt? – kérdezte Troy. Carol bólintott. Troy szívből
fölnevetett, aztán ismét elkomorodott. – Vigyázzon magára, angyalkám, ha még egyszer összefutnak!
Greta nem szeret veszíteni.
– De ami őt illeti, egyvalamiben téved, Carol – jegyezte meg Nick. – Greta egyáltalán nem szereti a
nőket. Szex terén csak férfiakban utazik.
Carol a férfi szavait önelégültnek, sőt, kifejezetten idegesítőnek találta. Troyhoz fordult hát.
– Miért van az, hogy a férfiak mind azt hiszik, ha egy nő vonzódik hozzájuk, ezzel egy időben
semmiképp nem vonzódhat egy másik nőhöz? Vajon ez is a hímek velük született felsőbbrendűségi
komplexusának egy újabb bizonyítéka? – Nem várt választ. Megint hátrafordult, és
Nickhez intézte a szavait. – És amennyiben fölkeltettem a kíváncsiságát, a válaszom nem, nem
vagyok leszbikus. Megrögzötten hiszek a heteroszexualitás örömeiben, és ebben bizonyára
közrejátszik középosztálybeli családi hátterem is. Azt el kell ismernem azonban, hogy néha nagyon
belefáradok a férfiakba, és az ő majomkodó erőfitogtatásukba.
– Hé – csitította Nick –, én nem veszekedni akartam. Csupán azt jegyeztem meg...
– Jól van, jól van – szakította félbe Carol, kissé ellazítva –, semmi baj. Azt hiszem, kicsit túl hamar
fölkapom a vizet. – Pár másodpercre elhallgatott. – Mellesleg, Nick – folytatta aztán –, van a
dologban még valami, amit nem egészen értek. Homer kapitány miért rejtegette a maradék kincset
ennyi munka árán, hosszú éveken át? Miért nem szabadult meg tőle, amilyen gyorsan csak tudott?
– Többféle okból – felelte a férfi. – Nem utolsósorban attól félt, valaki leleplezi, és akkor felelnie
kell a bíróság előtt tett hamis esküjéért. De így kijátszhatta az adóhatóságot is, az aranynak idővel
tovább nőtt az értéke, és ami a legfontosabb, ha Gretával egyszer valami történik, máris kevesebb felé
kell osztani a hasznot. Persze kisebb mennyiségeket valószínűleg egyszer-másszor pénzzé tett,
biztosan egy közvetítőn keresztül. De sosem annyit, amennyivel fölhívta volna magára a figyelmet.
 – Látja, angyalkám – szólt közbe Troy ezért nem hívhatja ki most sem a rendőrséget. Mert akkor
mindent be kellene vallania. Pedig lefogadom, hogy eszi a méreg.
Troy lefékezett egy lámpás kereszteződésben, és várt a zöldre. Jobbról egy másik autó érkezett
melléjük, és Carol közömbösen arra pillantott. Egy Mercedes volt.
Később Carol úgy emlékezett, mintha az idő jóformán megállt volna abban a pillanatban. A
következő perc minden egyes másodperce lassított felvételként pergett le a szeme előtt. Homer
kapitány kocsiját Greta vezette, és most visszabámult Carolra. Homer mellette ült, az öklét rázta, és
valamit ordított, amit az újságírónő nem hallott a csukott ablakokon át. Carol minden figyelme Greta
lenyűgöző szemére irányult. Sosem látott még egy tekintetben ennyi gyűlöletet. Egy pillanatra
elfordult, hogy figyelmeztesse Troyt és Nicket. Mikor visszanézett, látta, Greta egy pisztolyt szegez
egyenesen rá.
Három dolog történt jóformán egyszerre. Carol lebukott, Troy a piros lámpa ellenére behajtott a
kereszteződésbe, majdnem belerohanva egy gyorshajtóba, Greta pedig elsütötte a fegyverét. A golyó
betörte a Carol felőli ablakot, és a Troy melletti ajtóba fúródott, csodálatosmód elkerülve
mindkettőjüket. Az újságírónő bekuporodott a műszerfal alá. Igyekezett leküzdeni a rátörő pánikot, és
ismét lélegzethez jutni.
Vad üldözés kezdődött. Fél tizenkettő volt Key Westben, szombat éjjel, a villanegyedben nem sok
autó járt. Troy Fordja nem vehette föl a versenyt a Mercedesszel. Greta még kétszer került melléjük,
és a furgont elárasztotta golyókkal. Ablakok törtek, de a bent ülőknek nem esett bántódásuk.
Nick hátul a padlóhoz lapult.
– Menj be a belvárosba, ha tudsz! – ordította Troynak.
– A forgalomban talán lerázhatjuk őket.
Troy is lekuporodott a kormány mögött, már amennyire tudott. Alig látta az utat. Úgy vezetett, mint
egy ámokfutó, ide-oda kanyarogva a négysávos út teljes szélességében, eszelősen dudálva a
szembejövőkre. így teljesen kiszámíthatatlanná vált Greta számára.
– Hol vannak a zsaruk, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk? – fakadt ki Troy hangosan. –
Mániákusok lövöldöznek Key West kellős közepén, és egyetlen kékruhás sincs ilyenkor a környéken!
Nick javaslata után Troy hirtelen fékezve megpördült az úton, és megindult az ellenkező irányba.
Greta erre nem készült fel. Beletaposott a Mercedes fékjébe. A kocsi megcsúszott, beleütközött egy
parkoló autóba, de máris folytatódott a hajsza.
Hirtelen egyetlen jármű sem maradt előttük, és a Mercedes egyre közeledett.
– Ajaj – jegyezte meg Troy, újabb támadástól tartva. Hevesen balra rántotta a kormányt,
végigsuhant egy sikátoron, be egy parkolóba, onnan pedig vissza egy keskeny utcába. Pár pillanattal
később gyors elhatározástól vezérelve befordult egy kocsibejáróra. Hirtelen azon kapták magukat,
hogy fényárban úsznak, és Troy rátapos a fékre.
– Mindenki kifelé! – ordította.
Míg Nick és Carol próbáltak rájönni, vajon mi történik, Troy odanyújtotta a kocsikulcsot egy vörös
egyenruhába öltözött, magas férfinak.
– Csak inni szeretnénk – mondta. Meghallották a Mercedes gumijainak csikorgását. – Azok az
emberek pedig – fordult hangosan az őket körülálló fél tucat kíváncsiskodóhoz, köztük két londinerhez
meg akarnak ölni minket, fegyver van náluk.
Greta és Homer elkéstek, már nem menekülhettek. Troy a Miyako Gardens szálló bejárata elé
kanyarodott, és immár a Mercedes mögé is beérkezett egy újabb kocsi. Greta hátramenetbe kapcsolt,
nekitolatott a Jaguar lökhárítójának, aztán megpróbált elpréselődni Troy Fordja mellett. A fekete férfi
és az egyenruhás londiner fedezékbe ugrott, amikor a Mercedes nekiütközött a furgon nyitott ajtajának,
és irányíthatatlanná válva belecsapódott a kocsibejáró közepén álló kis parkolójegy-kiadó bódéba.
Miközben Nick és Carol is kikászálódott a kocsiból, négy biztonsági ember máris körülvette Gretát és
Hómért.
Troy odasétált a barátaihoz.
– Nem esett bajotok? – Carol és Nick is a fejét rázta. Troy szélesen elmosolyodott. – Ezzel
alighanem leráztuk őket – mondta.
Carol megölelte.
– Fantasztikus ötlet volt ide jönni! – lelkendezett. – Mégis, miről jutott eszébe?
– A madarakról – válaszolta Troy.
– Madarakról? – rökönyödött meg Nick. – Mi a fenéről beszélsz, Jefferson?
– Nos, professzor – mondta Troy, kinyitva az elegáns szálló ajtaját, aztán követve barátait a nyitott
átriumba –, amikor utoljára majdnem elkaptak minket, rádöbbentem, hogy most biztos megölnek,
amiért elloptuk az aranyukat. Aztán eszembe ötlött, vajon tényleg vannak-e madarak a
mennyországban. Merthogy anyám mindig azt mondta.
– Troy – szólt rá Carol mosolyogva –, ne szórakozzon velünk! Térjen a tárgyra!
– Máris, angyalkám – felelte a férfi. – Nézzen csak körül!
A Miyako Gardens átriuma egy csodálatos madárházat foglalt magába, melynek finom szemű hálója
négy emelet magasságba emelkedett, az áttetsző üvegtetőig. Színpompás madarak százai kergetőztek a
liánok és pálmafák közt, igazi trópusi hangulatot varázsolva a szálloda halijába.
– Mikor eszembe jutottak a madarak – Troy nem bírt magába fojtani egy eszelős kacajt –, rájöttem,
nem járunk messze a szállodától, és egyszeriben készen állt a fejemben a terv.
Egy darabig csak álltak ott hármasban, és a körülöttük zsibongó madárházat bámulták. Carol volt
középen. Kinyújtotta kezét a két férfi felé.
 HAZATELEPÍTÉS
A SMARAGDZÖLD óceán fenekén némán pihen az űrhajó. Különös, halszerű lények ússzák körül,
megszemlélik az égből érkezett látogatót, aztán folytatják saját útjukat. Az utolsó ellenőrzések folynak.
Mikor azoknak vége, egy ajtó nyílik ki a hajó aljának közelében, és egy körülbelül nyolc centiméteres
átmérőjű fémgömb jelenik meg a nyílásban. A gömb egy hosszú, keskeny lapra van lerögzítve. Az
egészet apró lánctalpak hajtják le egy rámpán, aztán tovább, a homokos tengerfenéken.
A lapos jármű és terhe eltűnik a távolban. Hosszú idő elteltével a különös, mozgó lap visszatér a
hajóhoz, az aranyszínű gömb nélkül. A rámpa visszacsúszik az űrjármű falába, az ajtó bezárul. A hajó
előkészül a fölszállásra. Nem sokkal később hatalmas teste emelkedni kezd a vízben, egészen, míg el
nem ér a felszín közvetlen közelébe. Akkor átalakítja magát, szárnyakat tol ki, kormányozható
vezérsíkokat és más berendezéseket. Amikor fölbukkan a vízből, már teljesen úgy néz ki, mint egy
repülőgép. Lélegzetelállító sebességgel emelkedik az ikernapok fényében fürdő égbe. Pillanatok alatt
eléri az orbitális sebességet. Az atmoszféra fölött pályára állva visszavonja áramvonalas nyúlványait,
és még egyszer, utoljára megkerüli a Canthor bolygót. A megfelelő pontra érve aztán a jármű
fölgyorsít, és ismét visszatér a csillagközi űr jéghideg sötétségébe. A harmadik szállítmányt is célba
juttatta, kilenc maradt még hatvan milliciklusos küldetésének végéig.
Eltelik a hatvanból három. A következő bolygó csupán hat rendszerrel odébb van, szintén teli
óceánokkal, és egyetlen, szokatlan stabilitású sárga nap körül kering. Itt kell elhelyeznie a negyedik
bölcsőt, a csillagtól számított harmadik égitesten, melynek napja körüli keringési periódusa oly gyors,
hogy tizennégyet fordul egyetlen milliciklus alatt.
Mielőtt a célhoz érne, az űrhajó tesz egy kitérőt. Mélyen belemerül az új rendszer leghatalmasabb
bolygójának hidrogénben gazdag légkörébe, kettős eredményt érve el. A központi csillaghoz
viszonyított sebessége jelentősen lecsökken, mivel kinetikus energiájának jó része hővé alakul,
másrészt pedig megújítja kémiai nyersanyagkészletét, melyből az út során szükségessé váló
pótalkatrészeket készítheti el. Miután kilépett a sűrű atmoszférából, a csillagközi vándor kényelmesen,
hatszáz nanociklus alatt teszi meg a hátralévő távolságot.
Közeledés közben a központi komputer automatikus programot futtat le, melynek célja annak
megállapítása, hogy a bolygón a három ciklussal korábban végzett teljes körű mérések óta
megváltoztak-e valamilyen módon a körülmények. Mivel valamennyi bölcső tartalma egyedi
tervezőmunka eredménye, azon környezet adatai alapján létrehozva, melyben a zigótáknak fejlődniük
és szaporodniuk kell, bármiféle jelentősebb változás drasztikusan lecsökkentené a hazatelepített faj
túlélési esélyeit. A számítógép parancsára egész sor távérzékelő berendezés lép működésbe, hogy
visszaigazolja a tervezésnél fölhasznált információk helytállóságát.
A műszerek azonban, a tervekkel ellentétben, negatív választ adnak. A környezet megváltozott. Nem
olyan jelentősen, mintha egy igazán fejlett civilizáció alakította volna át meghatározott céllal. Az
adatok inkább azt sugallják, hogy az utóbbi egy-két ciklus során megszületett valamiféle helyi értelem,
és az formálta át többé-kevésbé a bolygó felszínét és légkörét.
Ahogy a távérzékelő berendezések folytatják vizsgálatukat, még szokatlanabb dolgokat fedeznek
fel. Mesterséges holdak keringenek ezrével a bolygó körül. Az itt kifejlődött lények tehát már az űrbe
is kiléptek. Riadó szólal meg a hajó központi komputerében. A zigótákat és a bölcsőt nem úgy
tervezték, hogy kapcsolatba kerülhessenek egy másik értelmes fajjal.
A Kolónia zseniális mérnökei azonban számítottak rá, hogy a tucatnyi célbolygó közül legalább az
egyik jelentős változásokon ment át a legutolsó teljes körű felmérés óta eltelt három ciklus során. A
programba beépítettek egy váratlan helyzetekkel is megbirkózó alprogramot. Ez tulajdonképpen
gondosan megvizsgálja a bolygón előállt új körülményeket, azok lehetséges hatását a kulcsfontosságú
túlélési paraméterekre, és végül, feltételezve, hogy a hatás nem kifejezetten káros, ami új információt
csak lehet, azt átülteti a bölcső üzembe helyezése után a hazatelepített egyedek oktatásáért felelős
elektronikus infrastruktúrába.
Az alprogram egyik speciális szubrutinja foglalkozik az űrhajózásig fejlődött, új civilizáció
lehetőségével. Az első lépés az egyik keringő műhold vizsgálata, megállapítandó annak technikai
színvonalát. A csillagközi űrhajó nagy gonddal megfelelő pozícióba helyezkedik, hogy találkozzon az
egyik ilyen berendezéssel, mely többé-kevésbé egy helyben lebeg a bolygófelszín egy pontja fölött. A
memóriában tárolt szupergyors kommunikációs algoritmusokkal föltérképezi a műhold parancs– és
információsugárzási frekvenciáit. Utasításokat mégsem sikerül adnia neki, és ez vagy összetett
védelmi kódokat enged sejteni, vagy csupán a válaszmechanizmus túl lassú.
Mivel nem sikerült kapcsolatot létesíteni, és így az újonnan fölfedezett faj technikai fejlettsége nem
meghatározható, a program következő lépésként a műhold „elfogását” javasolja, amennyiben ez nem
jár nyilvánvaló veszéllyel. Az űrhajó logikai áramkörének ez a része heves vita tárgyát képezte a
Mérnökök Tanácsában, még a tervezési időszakban, néhány ciklussal korábban. A tapasztaltabbak
közül sokan úgy vélték, kockázatos egy ilyen visszacsatolás beépítése, hiszen egy paranoid kultúra
elképzelhetően olyan pusztító eszközökkel szereli föl mesterséges holdjait, amelyeket nem könnyű
azonosítani és hatástalanítani.
A galaxis történelmének tényei alapján azonban végül megállapították, hogy a legtöbb primitív
civilizáció eltörli a háborúskodást és az agressziót, még mielőtt kilépne az űrbe. Ennélfogva egy
világosan azonosítható támadó vagy védelmi mechanizmus hiánya esetén engedélyezhető a műhold
óvatos elfogása és szétszerelése. Abban mindenki egyetértett, hogy az e „fordított mérnöki munka”
eredményeként születő információmennyiség, mely segít behatárolni az újonnan felfedezett faj
technikai fejlettségét, rendkívül értékesnek bizonyulhat a visszatelepítés kockázatának fölmérésekor.
Hatalmas, távirányított manipulátorkarok nyúlnak elő az űrhajóból, megragadják a hírszerző
műholdat, és behúzzák egy boltozatos mennyezetű csarnokba. Ott azonnal hadseregnyi apró
elektronikus robot támad rá, szondákkal és műszerekkel lepve el felszínét. Több trillió bitnyi adat
áramlik be a hajó komputerének fő tárolóegységébe. Az űrjárók technikailag nem túl fejlettek.
Valójában, vonja le az algoritmus a végkövetkeztetést, meglepő, hogy egyáltalán képesek voltak ilyen
mennyiségű mesterséges holdat pályára állítani.
Robbanás tépi föl a csarnok falait. Intézkedések sorozata veszi kezdetét bámulatos gyorsasággal, a
hajó védelmi rendszere igyekszik megakadályozni a tűzgolyó rohamos növekedését, mely a műhold
önmegsemmisítő szerkezetének nukleáris detonációjakor keletkezett. A robbanást az ismeretlen
technika hamar elfojtja, de addigra már a csillagközi jármű szerkezetében jelentősebb károk
keletkeztek.
Bonyolult önellenőrző műveletek futnak végig a hajó szerkezetén. A károk részletes számítógépes
elemzése azt mutatja, hogy a fennmaradó nyolc bölcső célba juttatásának valószínűségét nagyban
növelné, ha a küldetés ideiglenes felfüggesztésével helyben nekilátnának a hibák kijavításának. Ehhez
mindössze egy biztonságos kikötőre van szükség, ismert környezetben. A központi komputer a
lehetőségeket figyelembe véve úgy dönt, legalkalmasabb a célbolygó egyik sekélyebb óceánfeneke
lenne.

Az űrhajó leereszkedik az atmoszférába, ismét kibocsátva testéből az áramvonalas vezérsíkokat.

Gyors süllyedése közben útját egy lövedékforma jármű keresztezi, mely nemrég vált le egy nagy
magasságban szálló repülőgépről. Az űrhajó megközelíti a rakétát, és fölveszi a sebességét. Fölfogja
a kisugárzott távmérési adatokat, és összeveti a mesterséges hold korábban elraktározott adásaival.
Az űrhajó komputere hatalmas kapacitását igénybe véve megpróbálja megfejteni az apró rakéta
parancsnyelvének kódját. Végül sikerrel jár, és a csillagközi vendég immár képes befolyásolni a
lövedék pályáját.
Az űrhajó utasig a a rakétát, hogy közölje vele vezérlési szubrutinjait. Másodpercenként műveletek
kvadrillióit végrehajtva az intelligens számítógép a jármű szívében kikövetkezteti a célzóberendezés
alapelvét. Az algoritmusba beprogramozza egy új célpont képét, közel ahhoz a helyhez, ahol az űrhajó
is leszállni készül. A két repülő szerkezet szinte egyszerre csapódik be a Mexikói-öböl vizébe.
Egymástól három kilométernyire állapodnak meg a tengerfenéken. Az hatalmas űrhajó nagy gonddal
kódolt hibaelhárító szoftvere, amely a műhold fölrobbanása után azonnal átvette az irányítást, most
négy különböző dologba kezd bele egyszerre. Az egyik processzor végigkutatja az adatarchívumokat,
hogy kiderítse, a bolygó melyik honos életformája lódult így neki az evolúciós létrán, és hódította
meg a világűrt ilyen elképesztő gyorsasággal. Ezzel párhuzamban megindul annak értékelése, milyen
hatással lehet ez az időközben kialakult értelem a hazatelepített zigóták túlélési esélyeire. A föltett
kérdések között az is szerepel, mit tehet az űrhajó az embriók sikeres csíráztatásának és
növekedésének valószínűsítése érdekében.
A központi komputer egy harmadik processzora elvégzi a jármű állapotának alapos, részletekbe
menő vizsgálatát, beleértve a javítási módszerek kidolgozását és a szükséges anyagok számba vételét.
A negyedik jelentősebb szubrutin a kis, lapos robotok munkáját hangolja össze, melyek kirajzanak az
óceánba, először is ellenőrizni, hogy a közelben lezuhant rakéta sértetlen-e, és biztonságban
elszállítható-e a hajóhoz, másrészt pedig katalogizálni a közvetlen környezet teljes flóráját és
faunáját, hátha szükségessé válik az álcázás.
A szőnyegek további elemzés céljából beszállítják a lövedéket, ez azonban semmiféle jelentősebb
újdonsággal nem szolgál. A rakéta és a korábbi mesterséges hold közötti építési hasonlóságok
egyszerűen elraktározódnak az adatarchívumokban. A párhuzamos kárfelmérés végeredménye szerint
a javításokhoz szükséges valamennyi eszköz és nyersanyag rendelkezésre áll, kivéve a megfelelő
mennyiségű aranyat és ólmot. Sajnos ezeket a transzmitterben is igen fáradságos és időigényes
előállítani. Ha valami módon elegendő aranyat és ólmot találhatna, az űrhajó három helyi napon belül
ismét elhagyhatná ezt a bolygót. Ha azonban a két anyagot magának kell előállítania, vagy
nyomelemekként kivonnia a környező óceánból, a javítások teljes ideje akár ennek tízszeresére is
elhúzódhat.
A másik két processzor is hasonlóan érdekes konklúziókat von le. Nagyban támaszkodva a hét
ciklussal korábbi veszélyeztetettfaj-begyűjtési körút adataira, két különböző állattípus – egy
szárazföldi és egy vízi – egyikéből alakulhatott ki az evolúciós robbanás során a jelenlegi űrhajózó
civilizáció ilyen rövid idő alatt. A komputer szerint, ha a szárazföldi, emberforma lények túlélték
korábbi mélypontjukat (ekkortájt vittek magukkal állatkertjeik számára több példányt is a Kolónia
hajói), és nem haltak ki, sokkal jobb eséllyel indulhattak a világűr meghódítása felé, különösen az
Állatkertkomplexumokban velük elért kísérleti eredmények tükrében. De ha valóban azoknak a két
lábon járó, agresszív lényeknek az utódai a mostani űrhajósok, figyelmeztet a processzor, akkor a
zigóták életben maradási esélyei jócskán megcsappannak. Hacsak nem hajt végre jelentős
változtatásokat a bölcsőn, vagy legalább egy milli-cikluson át titokban tartható az emberek előtt a
hazatelepítettek létezése.
A küldetés szempontjából még aggasztóbbak azok a következtetések, melyek szerint a földönkívüli
hajót is nagy valószínűséggel igen hamar fölfedezi a célbolygó intelligens, ám potenciálisan veszélyes
lakossága. Persze amennyiben fölfedezik, és fenyegetve érzi magát, gyorsan fölszállhat, és újabb
kikötőt kereshet a javítások befejezésére, de jelen állapotában az űrbe kilépni meglehetősen
kockázatos volna. Elküldhetné persze a saját robotjait is a bolygó érclelőhelyeire, hogy így
bebiztosítsa biztonságos útját a legközelebbi, nehézfémekben gazdag égitestig.
Mindenesetre amennyiben a rosszindulatú földlakók idő előtt fölfedezik őket, az szinte biztosan a
zigóták pusztulását jelenti, már ha azokról kiderül, hogy földön kívüli eredetűek. így aztán először is
az űrhajó leellenőrzi, aztán a leszállóhelytől a lehető legtávolabb elrejti a Földnek szánt bölcsőt. A
szőnyegek kijelölnek egy meglehetősen elhagyatott helyet, hat-hétszáz méternyire az óceánfenéken. A
kis, lapos robotok elhelyezik az aranyszínű fémbölcsőt egy sziklakiszögellés alatt.
Hogy a felfedezés valószínűségét még tovább csökkentse, az űrhajó külső burkolatát a
környezetéhez idomítja. Bonyolult számításokat és elemzéseket követően a központi komputer úgy
dönt, a siker esélye nagyban növelhető, ha delfinek vagy emberek segítségével próbálja meg
előteremteni a szükséges aranyat és ólmot, csakúgy, mint a bölcsőbe táplálandó új információkat. Az
űrhajó tehát elvégzi az elvégezhető javításokat, aztán hozzákészül egy esetleges gyors fölszálláshoz,
és kommunikálni kezd a földlakókkal.
A zoológusok által hét ciklussal (körülbelül százezer földi évvel) korábban gyűjtött adatok azt
mutatják, hogy a delfinek és az emberek nagyjából egyenlő eséllyel indultak az intelligencia
kifejlesztésének útján. A korábbi kutatás gazdagabbnak, összetettebbnek ítélte a delfinek nyelvét.
Rövid tanulmányozás után a zoológusok ennek főbb szabályait rögzítették az archívumokban. A régi
adatok alapján az űrhajó fölveszi a kapcsolatot a delfinekkel, ám ugyanakkor megkezdi kidolgozni az
emberekkel történő kapcsolatfelvétel forgatókönyvét is. Mivel a delfinek az eltelt idő alatt lényegében
nem változtak, az első kísérlet részben sikerrel zárul: az állatok megértik a hívó jeleket, de az
üzenetek megzavarják őket, és nem tudják, hogyan válaszoljanak.
Két kisebb delfincsapat végül mégis megérti az űrhajó által az óceánba sugárzott adást, és
megindul annak forrása felé. A földönkívüli jármű robotjai gondosan megvizsgálják őket, az egyik
rajnak még az elfogott rakéta képét is megmutatják, hogy kiderüljön, fölismerik-e. A végeredmény
egyértelműen azt mutatja, a delfinek nem lehetnek űrutazók. Maradnak tehát az emberi lények, velük
kell fölvenni a kapcsolatot, tőlük kell megszerezni az aranyat, ólmot és a kívánt információkat. A
delfinekkel a hajó beszünteti a kommunikációs kísérleteket.
Mielőtt kidolgozhatná a kapcsolatfelvétel módját, a véletlen remek alkalmat kínál. A delfinekkel
folytatott utolsó párbeszéd alatt három emberi lény jelenik meg a környéken. Hihetetlen szerencsével
megtalálják az elrejtett bölcsőt, és magukkal viszik a szárazföldre. A jármű számítógépe
elővigyázatosságból ideiglenes változásokra utasítja a bölcsőt a nagyobb védelem érdekében, és
gyakoribb rendszerellenőrzést kér; egyelőre azonban aggodalomra semmi ok. Az emberek nem
fedezik föl a kapcsolatot a tárgy és az űrhajó között. A bölcső a zigóták fejlődésének korai
szakaszában meglehetősen teherbíró formát vesz föl. Az, hogy az emberek birtokába került, még akár
előnyként is felfogható; a benne elhelyezett vevők például lehallgathatják párbeszédeiket, aztán az
információt továbbsugározhatják az anyahajónak, így megkönnyítve e lények nyelvének elsajátítását.
A központi komputer immár csak azzal foglalkozik, hogyan vegye föl a kapcsolatot az emberekkel,
a bölcső és a további küldetés veszélyeztetése nélkül. Már éppen a földi arany– és ólombányák
lerohanását tervezi, amikor
– a nyelvet már részben megértve – rádöbben, az a három lény, akik megtalálták a bölcsőt is, talán
visszatér a közeibe. A processzorok kutatni kezdenek a legmegfelelőbb módszer után, mellyel
segítségre bírhatják őket. Az űrhajó még saját belső berendezését is átalakítja az emberek fogadására.
Amennyiben sikerrel jár, nagy valószínűséggel folytatni tudja útját, zigóták millióit hazatelepítve, de
közben mégsem okoz nagyobb zűrzavart a Földön. Ez volt az eredeti terv is.
 VASÁRNAP
1
A FLORIDA QUEEN hajnali két óra után hagyta el a kikötőt, és kihajózott a Mexikói-öbölbe. Carol és
Troy egymás mellett álltak a korlátnál, miközben Nick kikormányozta a jachtot a mólók közül.
– Nos, angyalkám – szólalt meg a férfi már eddig is rengeteg hihetetlen élményben volt részünk,
nem igaz? De be kell valljam, egy kicsit aggódom, mit fogunk találni ezúttal a merüléseink helyén.
– Azt hittem, tudja, mi vár ránk, Troy – mondta Carol, a férfi karperecére mutatva. – Hát ők nem
mondanak el mindent?
– Ő k sok mindent elmagyaráznak. Ráadásul már sokkal jobban értem az üzeneteiket. Csak azt
honnan tudhatnám, valóban az igazat mondják-e?
– Időnként veled is ugyanez a bajunk – jegyezte meg Nick a vászontető alól. A hajó már csaknem
kiért a nyílt óceánra. Key West fényei gyorsan halványultak mögöttük.
– A végső számvetésnél, különösen, ha csupa értelmetlenséggel szembesülünk, a kérdést csakis a
bizalom döntheti el. Ha a logikára hivatkozva megkérdezném magamtól, miért jövök ki az éjszaka
közepén a Mexikóiöbölbe, ólmot, aranyat meg információkat cipelve magammal, valami
földönkívülieknek, akik azért álltak meg nálunk, hogy kijavítsák az űrhajójukat...
Carol nevetve szakította félbe.
– A legutóbbi napok eseményeit fölösleges is lenne logikus szemszögből vizsgálni. Troy erre már
rég rámutatott. Itt most nincs helye a logikának. És, ami azt illeti, nem is a bizalomról van szó. –
Elhallgatott, fölnézett a csillagokra.
– Sokkal inkább hitről.
Troy átölelte Carolt, és elmosolyodott.
– Egyetértek, angyalkám. Elvégre mi szart se tudunk. Csak ők.
Carol ásított. A hajót néma csönd vette körül. Mindenki halálosan elfáradt. Miután a biztonságiak
körülvették Hómért és Gretát a Miyako Gardensnél, a rendőrséget is kihívták. Azok aztán tíz percen
belül megérkeztek, de úgy tűnt, a kérdéseikből sohasem fogynak ki. Carolnak, Nicknek és Troynak
külön-külön írásos tanúvallomást kellett tenniük. Homer és Greta semmit sem ismertek el, annak
ellenére, hogy a biztonságiak két pisztolyt koboztak el tőlük, és a hozzájuk tartozó golyók
maradványait megtalálták Troy kocsijában. Homer fölhívta az ügyvédjét, és úgy készült, öthat órán
belül óvadék fejében úgyis kiengedik.
Mikor hármasuk végre a kikötőbe ért (gyalog tették meg az utat a szállodától, mert a rendőrség
lefoglalta Troy autóját, mint bizonyítékot), vállukon a hátizsákokkal, Troynak eszébe jutott, hogy még
nem kötötte be az új navigációs berendezést. Talán mert túl fáradt volt, vagy mert a válla fölött
átkukucskáló két barátja idegesítette, rettentő sokáig tartott a szerelés, majd az új processzor
verifikációja.
Carol és Nick közben utánanéztek, biztosan van-e három komplett búvárfelszerelés a fedélzeten. Az
a kettő, amit a férfiak este viseltek, még mindig a haditengerészet birtokában volt. Nick úgy
emlékezett, elegendő tartalékot halmozott föl a hajón, hogy jusson a tampai csoport minden tagjának, a
Florida Queen eredeti hétvégi bérlőinek. Jól tudta, de az egyik csutora légszelepe nem működött
rendesen, ezért ki kellett cserélni egy pótalkatrészre.
Miközben elsétáltak a szállodától a kikötőig, Nick, Carol és Troy megegyeztek, hogy mindhárman
részt kívánnak venni a randevún az űrhajó szuperintelligens lényeivel. Nem találtak más ésszerű
megoldást. A hajót természetesen biztonságban lehorgonyozhatták. És hármuk közül egyikük sem bírta
volna ki, hogy lemaradjon kalandjuk végkifejletéről.
Nick bezongorázta a merülési hely koordinátáit a navigációs processzorba, és bekapcsolta a
robotpilótát. Látta, hogy Carol megint ásít. Ez ragadósnak bizonyult. Ahogy hosszú, megnyugtató
ásításba kezdett maga is, rádöbbent, mennyire elfáradt. Megkerülte a kormányállást, és egy
áttekinthetetlen felszereléshalomból előhúzott két gumimatracot. Az egyiket rögtön fújni kezdte
tüdőből.
Carol is hátrament a hajó tatjába, amikor az első matrac már csaknem fölfúvódott. A vászontető
fölötti lámpa megvilágította az arcát. Még akkor is gyönyörű, amikor fáradt – gondolta Nick. A
másik matracra mutatott. Carol lehajolt, fölszedte, és elkezdte fújni. – És sokoldalú. Sose láttam még
nőt, aki ennyi mindenhez értett volna.
Nick végzett matraca fölfúvásával, és leterítette a hajó aljában. Carol már fáradt, úgyhogy őt is
kisegítette. Aztán fogott pár törülközőt, és összegyúrta őket párnának.
– Muszáj aludnunk egy keveset – mondta Carolnak, mintegy magyarázatként. – Kábán nem lehet
merülni.
Carol bólintott, aztán visszasétált a vászontető pereméhez.
– Mit szól hozzá, ha először Nick és én szundítunk egyet? – kérdezte Troytól. A férfi jóváhagyólag
visszamosolygott rá. – Ébressze föl valamelyikünket, vagy mindkettőnket akár, egy óra múlva –
folytatta –, már ha használni akarja valamelyik matracot. – Azzal megfordult, és elindult hátra. – Öö,
Troy... – szólt még vissza.
– Igen, angyalkám? – felelte a férfi.
– Tudja, honnan jöttek ők? – Az égre mutatott. Nem sok csillagot lehetett látni, a ragyogóan
világító, púpos hold miatt. Jóval túl járt már a zenitjén, ereszkedni kezdett nyugaton.
Troy is fölpillantott, és legalább egy percig gondolkodott.
– Nem, angyalkám – válaszolt aztán. – Azt hiszem, próbálták nekem elmondani, többször is, de nem
értettem meg őket. Az azonban biztos, hogy egy másik csillagról érkeztek.
Troy odasétált Carol mellé, és arcon csókolta.
– Jó éjszakát, álmodjon szépeket! – mondta. – Talán megkérdezheti őket magukat, miután fölébredt.
Honnan jöttetek? – kérdezte magában Carol. – És miért épp itt szálltatok le, ezen a helyen, ebben
az időben? – Elernyőzte szemét a holdfény elől, és minden figyelmét az ég legerősebben világító
csillagára, a Szíriuszra összpontosította. – Valahol ott kering az otthonotok, egy másik nap körül?
Anyátokkal, apátokkal, testvéreitekkel? Létezik nálatok szerelem, óceánok, hegyek, zene?
Vágyódás, magányosság és halálfélelem? Valami általa érthetetlen okból könnyek futották el a
szemét. Elkapta tekintetét az égről, és visszatért a gumimatracokhoz. Nick már el is nyújtózott az
egyiken. A hátán feküdt, szeme csukva. Carol leheveredett mellé. Aztán kinyúlt, és kezét a kezébe
fogta. Az ajkaihoz húzta, puhán megcsókolta, és visszaejtette a férfi mellkasára.

Nick zavaros álmot látott. Egy hatalmas, nyilvános könyvtár halijában állt. Húsz emeletet
megtöltöttek a könyvek. Látta a fölsőbb szintekre futó csigalépcsőket.
– Maga ezt nem érti – mondta a hosszú pult mögött álló könyvtárosnak. – Nekem ezt mind el kell
olvasnom, még ezen a hétvégén. Különben nem tudok fölkészülni a hétfői dolgozatra.
– Sajnálom, uram – felelte a félénk könyvtáros, másodszor is végigfutva Nick listáját –, de ezek
közül jelen pillanatban egyik sincs bent.
Nick pánikba esett. Fölnézett a hihetetlenül magas mennyezetre, és a többemeletnyi magasságban
föltornyozott könyvekre. Aztán megpillantotta Carol Dawsont a harmadik szinten, a korlátnak dőlve és
olvasgatva. Rémülete alábbhagyott. Ő ismerni fogja azokat a könyveket – gondolta álmában. A
lépcsőhöz rohant, és sietve megindult fölfelé.
Teljesen kifulladva ért oda Carolhoz. Az egyik könyvet olvasta épp, ami az ő listáján is szerepelt.
– Jaj de jó – szólt lihegve –, amint megláttam, tudtam, semmi vész.
A nő furcsán nézett rá. Minden figyelmeztetés nélkül egyszer csak bedugta a kezét a férfi
farmerjébe, és megragadta a péniszét. Nick azonnali reakciója az volt, hogy előrehajolt, és meg akarta
csókolni. Carol azonban a fejét rázta, és elhátrált tőle. A nyomába eredt, elcsípte, nekinyomta a
korlátnak. A nő szabadulni igyekezett. Nick erősen testéhez szorította a testét, és végre sikerült
megcsókolnia. A korlát ekkor kidőlt, és ők zuhantak, zuhantak. Fölébredt, mielőtt még elérte volna a
könyvtár csarnokának kőpadlóját.
Teljesen fölrázta magát. Látta, Carol érdeklődve figyeli. A nő feje a két kezén pihent, a könyökére
támaszkodva.
– Jól van? – kérdezte, amint a férfi kinyitotta a szemét.
Nicknek pár másodpercébe telt, hogy egészen magához térjen lidérces álmából. Szíve még mindig
sebesen vert.
– Azt hiszem – mondta. Carol tovább bámulta. – Miért néz így? – kérdezte tőle.
– Hát – kezdte az újságírónő –, arra ébredtem, hogy álmában beszél. Mintha még a saját nevemet is
hallottam volna párszor. Persze talán csak képzeltem. Ha meg nem sértem, gyakran beszél álmában?
– Nem tudom – válaszolta Nick. Zavartan fölnevetett.
– Még soha senki nem reklamált.
– Még Monique sem? – kérdezte Carol. Szeme egy pillanatra sem vált el Nickétől. Látta a férfin,
azon gondolkodik, miféle válasz lenne a legmegfelelőbb.
Már megint erőszakoskodsz – szólalt meg benne egy hang. – Hadd haladjon minden a maga
ritmusa szerint!
Nick félrekapta a tekintetét.
– Nem aludtunk együtt túl sokszor – mondta halkan. Hosszú szünet következett. – Ráadásul – tette
hozzá, visz-szafordulva Carol felé –, az tíz évvel ezelőtt történt. Nagyon fiatal voltam, ő pedig valaki
másnak a felesége.
Míg aludtak, Troy eloltotta a lámpát a vászontető fölött. Arcukat most csupán a hold fénye
világította meg. Tovább nézték egymást némán. Nick nem sokat mesélt Carolnak Monique-ról, mégis
többet, mint amennyit életében bárkinek is, beleértve a szüleit. Carol tudta, milyen nagy
erőfeszítésébe kerül őszintén válaszolnia a kérdésére. Megint a hátára fordult, és odanyújtotta a kezét
Nicknek.
– Hát itt vagyunk mi, Mr. Williams. Két magányos vándor az élet tengerén. Mindketten túl a
harmincon. Legtöbb barátunk és osztálytársunk megállapodott már, egy kertvárosi házban él, két
gyerekkel és egy kutyával. Mi miért nem? Miben különbözünk tőlük?
A hold lenyugvóban volt már az égen. Ahogy egyre lejjebb ereszkedett, a szemközti horizonton
egymás után tűntek föl a csillagok. Nick mintha egy hullócsillagot is megpillantott volna. Többé nem
bujkálhatok az érzéseim elől. Nick maga elé képzelte a jövőt. Milyen is lenne, ha Carollal élné le az
életét? Ő úgysem hagyná. De ha kimondanám, legalább tisztáznám a helyzetet.
– Amikor nála jártam péntek délelőtt – kezdett végre a válaszába Nick –, Amanda Winchester azt
mondta, én álmaim asszonyát keresem, egy abszolút tökéletes nőt. És hogy az egyszerű halandók közt
képtelen vagyok párt találni. – Föltámasztotta a fejét, és Carolra nézett. – Szerintem azonban másról
van szó. Azt hiszem, azért nem kezdek bele újabb kapcsolatba, mert félek a visszautasítástól.
 Tényleg ezt mondtam volna? – csodálkozott el Nick, megdöbbenve viselkedésén. Azonnal
megbánta a fecsegését. Védekező pozícióba helyezkedett, fölkészült egy komolytalan, közönyös
válaszra.
De nem jött. Carol csöndben maradt, elgondolkozott. Csak nagy sokára szólalt meg.
– Én másképp védekezem, mint maga – mondta. – Biztonsági játékot játszom. Olyan férfiakat
választok, akiket csodálok és tisztelek, intellektuális társamnak tekintek, de semmi szenvedély nem él
bennem irántuk. Mikor olyasvalakivel találkozom, aki megszólaltatja bennem a bendzsókat és a
harangokat, elszaladok.
Mert félek – tette hozzá gondolatban. – Félek, hogy legalább annyira megszeretem, mint az
apámat. És ha még egyszer úgy elhagyna valaki, mint ő, azt nem élném túl.
Nick kezét érezte az arcán. Gyengéden simogatta. Odanyúlt, megfogta a kezet, és megszorította. A
férfi oldalt fordult a matracon, hogy jobban láthassa őt. Carol érezte, az alkalomra vár, hogy
megcsókolja. Még egyszer megszorította a kezét. A férfi lassan, tétován közelítette száját az övéhez.
Gyengéd, becéző csók volt, nyílt vágyakozás nélküli, finom, művészi, kérdező csók, mely éppúgy
jelenthette egy kapcsolat kezdetét, mint egy egyszeri csodát, amikor két magányos ember életútja
összetalálkozik. Carol bendzsókat és harangokat hallott.
 2
WINTERS egyedül állt a fedélzeten, némán cigarettázva. A hajó nem volt nagy, csak egy átalakított
halászbárka, viszont annál gyorsabb. Négy óra után hagyták el a dokkot, de máris csaknem utolérték a
szökevényeket. Az alezredes a szemét dörgölte, és ásított. Fáradt volt. Kifújta a füstöt az óceán felé.
A keleti horizonton már sejteni lehetett a hajnal fényeit. Nyugatra, a hold irányában, mintha egy másik
hajó halvány fényeit látta volna.
Ezek a fiatalok megbolondultak – gondolta magában, miközben visszaidézte az éjszaka
eseményeit. – Mi az ördögnek szöktek meg? És vajon ők lökték le Toddot azon a lépcsőn? Annyival
könnyebb lett volna minden, ha megváljék a kihallgatás végét.
Visszaemlékezett Ramirez hadnagy arckifejezésére, amikor félbeszakította Winters
telefonbeszélgetését a feleségével, Bettyvel.
– Elnézést, alezredes – mondta. Kapkodva szedte a levegőt. – Jöjjön gyorsan! Todd hadnagy
megsérült, és a három őrizetes megszökött.
Megmondta a feleségének, fogalma sincs, mikor ér haza, aztán Ramirezzel együtt visszasétált az
adminisztrációs szárnyba. Útközben egész idő alatt Tiffanin járt az esze, azon, milyen nehezen tudta
megértetni a lány tizenhét éves fejével, hogy miért nem hagyhat itt csapot-papot a parti miatt.
– Hisz bármelyik nap, bármelyik éjjel dolgozhatsz, Vernon – erősködött Tiffani. – De most az
egyszer lehetünk csak együtt. – Máris túl sok pezsgőt ivott. Később, mikor Winters közölte vele, hogy
valószínűleg reggelig el sem szabadul a bázisról, így meg kell kérje Melvint és Marcot, vigyék őt
haza, a lány megmérgesedett. Többé nem nevezte a férfit Vernonnak. – Jól van, alezredes – mondta
akkor kedden este találkozunk a színházban.
A telefon kattant, és Winters szívébe belehasított a fájdalom. A francba – villant az eszébe ezt
elszúrtam. Elképzelte, hogy beugrik a kocsijába, megfeledkezik Toddról és Ramirezről és a Panther
rakétáról is, a partira hajt, és Tiffanit a karjába kapja. De nem tette meg. Bármekkorának érezte is
vágyát, a kötelességtudat erősebbnek bizonyult. Ha az égiek is úgy akarják – vigasztalta magát akkor
újra fellángol majd a szenvedély. De bármily csekély tapasztalattal rendelkezett is szerelmi téren,
tudta, ez nem így van. Legfontosabb az időzítés. Ha a kritikus pillanatban elvész a lendület, a
szenvedély nyom nélkül elhamvad.
Ramirez már korábban hívta a bázis orvosát, és a férfi nem sokkal kettejük után érkezett az
épülethez. Míg ott álldogáltak, Ramirez arról győzködte Winterst, hogy kétségkívül bűntény történt;
Todd nem esett volna ekkorát, csak ha lökik, sőt, egyenesen ledobják a betonlépcsőn. A doktor
vizsgálata közben a hadnagy egyszer csak mocorogni kezdett.
– Csúnya agyrázkódást szenvedett – szólt az orvos, miután megnézte Todd szemét. – Valószínűleg
gond nélkül rendbe jön, de reggel iszonyatosan fog fájni a feje. Addig is bevisszük a gyengélkedőbe,
és összevarrjuk a homlokán a sebet.
Winters az egészből semmit nem értett. Miközben az egyik szomszédos szobában várta türelmesen,
hogy az orvosok és ápolónők befejezzék a hadnagy összeöltögetését, megpróbálta kitalálni, mi okból
támadhatott a férfira Nick, Carol és Troy, s miért akartak megszökni. Az a Dawson nő okos és
sikeres. Miért tenne ilyet? – Eltöprengett, vajon nem keveredtek-e bele valami nagyszabású
droghadműveletbe. – Az legalább megmagyarázná az aranyat. De
Todd és Ramirez drogoknak semmi nyomára nem akadt. Akkor meg mi a frász folyik itt?
Todd hadnagyot egész idő alatt ébren tartották. Csupán helyi érzéstelenítéssel csökkentették a
fájdalmait. Mégsem tudott világos válaszokat adni az orvos kérdéseire.
 – Ez gyakran kíséri az agyrázkódásokat – mondta később a férfi Wintersnek. – Az elkövetkező egy-
két napban még könnyen ilyen maradhat az állapota.
Két óra körül, közvetlenül azután, hogy Todd fejét összevarrták és bekötözték, az alezredes és
Ramirez hadnagy úgy döntött, mégiscsak kikérdezi, mi történt vele. Winters képtelen volt elfogadni a
válaszát, habár a férfi kétszer is megismételte szóról szóra. Todd ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy a
mosdóban egy függőlegesen fölszabdalt arcú, kétméteres répa rejtőzött, és vizelés közben rávetette
magát. Sikerült kimenekülnie, de az óriászöldség nem tágított a nyomából.
– És mégis, ez az izé...
– Répa – segítette ki Todd.
– Ez a répa hogyan támadt magára? – fejezte be Winters.
Jézusom – gondolta ez az ember megháborodott! Elég volt egy kis ütés a fejre, és a kényes
egyensúly fölborult.
– Nehéz pontosan leírni – felelte Todd hadnagy lassan.
– Tudja, négy mütyür lógott ki neki azokból a függőleges nyílásokból a fején. Mind elég rémesnek
látszott...
A doktor lépett hozzá, és félbeszakította a magyarázatát.
– Uraim – szólt a tőle telhető legjóindulatúbb mosollyal a páciensemnek most pihennie kell. A
kérdéseik minden bizonnyal várhatnak holnapig.
Winters alezredes visszaemlékezett, milyen rémülettel figyelte, amint Todd hadnagyot egy kerekes
ágyon áttolták a műtőből a gyengélkedőbe. Amint hallótávon kívül értek, Ramirezhez fordult.
– Mi a véleménye minderről, hadnagy?
– Alezredes úr, nem vagyok járatos az orvostudományban...
– Tudom, hadnagy. Nem is orvosi véleményt kértem. Tudni akarom, mit gondol erről a... hmm,
répa-ügyről.
A fenébe is! – gondolta Winters. – Hát tényleg annyira nincs fantáziája, hogy semmi reakciót
nem váltott ki belőle Todd meséje?
– Uram – válaszolta Ramirez ez a répa-dolog számomra érthetetlen.
Nem csodálom. Winters magában elmosolyodott, és belepöckölte cigarettáját a vízbe. A kis
kormányálláshoz sétált, és ellenőrizte a navigációs berendezést. Már csak tíz kilométernyire járhatnak
a menekülőktől, és a távolság rohamosan csökken. Visszavett a gázból, és üresbe tette a motort. Nem
akarta jobban megközelíteni a Florida Queent, míg Ramirezt és a másik két tengerészt föl nem
ébreszti.
Úgy becsülte, még negyven perc lehet a napkeltéig. Winters ismét fölnevetett, emlékezetébe idézve,
Ramirez mennyire nem mert megjegyzést fűzni Todd répa-meséjéhez. Ennek ellenére a fiatal dél-
amerikai jó tiszt. Az egyetlen hibája, hogy hallgatott Toddra. Eszébe jutott, milyen gyorsan
szervezte meg Ramirez ezt az utat, az átalakított halászhajót választva a sebesség és az álcázás
szempontjából. Kiugrasztotta az ágyából két agglegény, tengerész emberét a hírszerzésnél, aztán
állandó kapcsolatot létesített a halászhajó és a bázis között, hogy minden pillanatban tudják a Florida
Queen helyzetét.
– Követnünk kell őket. Nincs más választásunk – mondta Ramirez hadnagy magabiztosan
Wintersnek, miután megállapították, hogy Nick hajója két óra körül elhagyta a Hemingway-kikötőt. –
Különben sosem bizonyíthatjuk be a letartóztatásuk indokoltságát.
Winters kelletlenül beleegyezett, és Ramirez kezébe vette a szervezést. Az alezredes aztán aludni
küldte a többieket, míg ő kidolgozta a tervet. Pofonegyszerű. „Jól van, emberek, jöjjenek velünk, és
válaszoljanak a kérdéseinkre, különben vád alá helyezzük magukat az 1991-es zendülési törvény
értelmében.” A motort üresbe rakva most elindult, hogy fölébressze Ramirezt és a többieket. Le
akarta tartóztatni Nicket, Carolt és Troyt, amint a nap fölkel.
A szél hirtelen irányt változtatott, és Winters megtorpant, hogy ellenőrizze, nem várható-e
időváltozás. A hold felé fordult. A levegőt egyszeriben melegebbnek érezte, szinte forrónak, és
eszébe jutott egy másik éjszaka, Líbia partjai mellett, nyolc évvel korábban. Életem legrémesebb
éjszakája – gondolta. Egy pillanatra megingott határozottsága, és elgondolkozott, vajon nem követ-e
el újabb hibát.
Aztán trombitaszó ütötte meg a fülét, majd talán négy másodperccel később egy hasonló, halkabb
hang. Körülnézett a nyugodt óceánon. Semmit se látott. Most már seregnyi trombitát hallott, aztán a
visszhangjukat, valamennyit határozottan nyugat felől. Az alezredes erőltetni kezdte a szemét. A hold
lenyugvó tányérja előtt mintha egy csapatnyi kígyó táncolt volna a hullámok közt. Bement a
kormányállásba a távcsövéért.
Mire visszatért a hajókorláthoz, valóságos szimfónia zengte körül. Honnan jöhet ez a csodálatos
zene? – töprengett, de aztán teljesen maga alá gyűrte a dallam elbájoló szépsége. Erőtlenül állt, a
korlátnak támaszkodva, feszülten figyelve. Érzelmekben gazdag muzsika volt, vágyódás áradt belőle.
Winterst visszaröpítette a múltba, emlékei világába, majd onnan egy egészen más bolygóra, más
korba, ahol a büszke, méltóságteljes, kék nyakú kígyók rövid, éves párzási időszakuk kezdetén e
dallal hívták magukhoz párjukat.
Lenyűgözte a zene. Szeme megtelt könnyel. Végre gépiesen megemelte a távcsövet, és élesre
állította benne azokat a holdfényben táncoló, hullámzó formákat. A kísérteties jelenések tökéletesen
átlátszóak voltak. A hold sugarai akadálytalanul áthatoltak rajtuk. Miközben a víz fölött táncoló,
ritmusra előre-hátra hajladozó, ezernyi nyakat figyelte, és hozzá hallgatta a canthori párzási szimfónia
egyre erősödő hangjait, szeme előtt a kép elmosódott, és megesküdött volna, hogy szemben, a víztükör
fölött, vágyódó dalával őt csalogatva, Tiffani Thomast látja. Szívét teljesen összetörte a zene a lány
képéhez kapcsolódva. Ilyen erősen még sohasem érezte, hogy valamit elveszített.
Igen – mondta magában, miközben Tiffani tovább hajlongott a távolban, integetve neki jövök.
Bocsáss meg, Tiffani drágám! Holnap meglátogatlak. És akkor... Abbahagyta belső monológját, és
megtörölgette a szemét. A dallam csúcspontjára ért, a canthori kígyók párzási táncának kezdetét
jelezve. Winters ismét belenézett a távcsőbe. Tiffani képe eltűnt. Amikor állított az élességen, Joanna
Carr jelent meg előtte, kurtán elmosolyodott, aztán ő is eltűnt. Egy pillanattal később az arab kislányt
látta meg, a virginiai strandról, mintha a hold előtt táncolt volna. Vidámnak látszott. Aztán az ő képe
is szertefoszlott.
A muzsika teljesen körülölelte. Ez itt már az egekbe emelő teljességig átélt, mindent elsöprő
gyönyör himnusza volt. Még egyszer szeme elé kapta a távcsövet. A hold lassan lenyugodott.
Miközben elmerült az óceán vizében, a táncoló kígyók félreérthetetlen képet rajzoltak ki fénylő
korongja előtt. Winters tisztán látta feleségét, Bettyt, és a fiát, Hapet. Mindketten szeretetteljes
mosollyal néztek vissza rá. Addig el sem tűntek a szeme elől, míg a hold egészen el nem süllyedt az
óceán habjaiban.
 3
CAROL a búvárfelszerelésével küszködött.
– Segítsek, angyalkám? – kérdezte tőle Troy. ODalepett mellé a hajnal előtti derengésben. Ő már
teljesen készen állt a merülésre.
– Az oktatás első órái óta nem volt rajtam ilyen förmed-vény – szólt Carol, kényelmetlenül
igazgatva magán a régimódi búváröltözetet.
Troy szorosabbra húzta az ólomövet az újságírónő dereka körül.
– Csak nem fél, angyalkám? – Carol nem válaszolt. – Mert én igen. A pulzusom a normális
kétszerese lehet.
Végre úgy látszott, Carol is elkészült.
– Tudja, Troy, még az utóbbi három nap után is csak nehezen bírom fölfogni, hogy mindez valóban
megtörténik velünk. Képzelje el, ha ezt mondjuk az újságban olvasná. „Mikor visszaindultunk az
idegen űrhajóra...”
– Hé, ide, gyorsan! – kiáltotta Nick a kormányállás másik oldaláról. Carol és Troy a hajó orrába
sétált. Nick kelet felé bámult. Kisebbfajta távcsövet adott át Carolnak.
– Látja azt a fényt ott a távolban, attól a szigettől egy picit balra?
Carolnak erőltetnie kellett a szemét.
– Aha – felelte. – Na és? Nem gondolja ésszerűnek, hogy az óceánon rajtunk kívül más hajó is jár?
– Dehogynem – mondta Nick. – De az a fénypont már negyedórája nem mozdul. Csak egy helyben
áll. Miért jönne ki egy halászhajó, vagy éppenséggel akármi más...
– Css! – hallgattatta el Troy. Ujját a szája elé rakta. – Figyeljetek – suttogta –, mintha zenét
hallanék.
Társai némán álltak a fedélzeten. Mögöttük a hold alábukott az óceánba. A hullámok halk
csapkodásából lassan kibontakozott egy dallam, akár egy szimfónia zárótétele, egy teljes zenekar
előadásában. Vagy fél percig hallgatták. A muzsika csúcspontjára ért, kissé elhalkult, aztán váratlanul
elhallgatott.
– Gyönyörű volt – jegyezte meg Carol.
– És furcsa – tette hozzá Nick, az újságírónő mellé lépve. – De honnan az ördögből jöhetett? Valaki
az új erősítőjét próbálgatja? Te atyaúristen, ha a hang tíz-tizenöt kilométerre is elér, milyen erővel
szólhatott ez közvetlen közelről?
Troy kissé félrehúzódva állt a korlátnál. Mintha nagy igyekezettel összpontosítana valamire.
Hirtelen két társához fordult.
– Tudom, hogy őrültségnek hangzik – szólalt meg de szerintem ez a zene adta meg a jelet a
merülésre. Vagy talán figyelmeztetésnek szánták.
– Remek – mondta Carol. – Már csak épp ez hiányzott a lelki nyugalmamhoz. Egy figyelmeztetés.
Mintha nem lennénk már így is éppen elég idegesek.
Nick átölelte.
– Hé, hölgyem – mondta nehogy most hagyjon cserben minket! Miután annyit magyarázott az életben
egyszer adódó, nagy lehetőségekről...
– Tényleg induljunk! – szólt rájuk Troy türelmetlenül. Aggódó, ráadásul nagyon komoly képet
vágott. – Egyre sürgetőbbek az üzeneteik.
Troy komolysága az egész trió hangulatát megváltoztatta. A továbbiakban némán kötözték le az
ólmot, aranyat és az információs diszkeket tartalmazó ballasztzsákok száját. A keleti horizont
világosodni kezdett. Már csak negyedóra maradt a napkeltéig.
Munka közben Carol észrevette, hogy Nick esze máshol jár. Mielőtt elhagyták volna a hajót,
odalepett a férfihoz.
– Jól van? – kérdezte csöndesen.
– Igen – felelte a férfi. – Csak azon gondolkodom, vajon teljesen elment-e az eszem. Nyolc éven át
töprengtem, mihez kezdek majd, ha megkapom a kincsből a nekem járó részt. Most pedig kész vagyok
odaadni az egészet valami isten tudja honnan érkezett földönkívülieknek. – Carol-ra nézett. – Három
ember nagyon sokáig elélhetne ennyi aranyból.
– Tudom – felelte a nő, és gyorsan magához ölelte. – El kell ismerjem, nekem is eszembe jutott. De
valójában ennek egy része Amanda Winchesteré, egy másik Jaké Lewisé, és a legnagyobb az
adóhivatalé... – Elvigyorodott. – Különben is, ez csak pénz. Semmiség, ha ahhoz méri, hogy mi
vagyunk az egyedüliek a Földön, akik kapcsolatba léptek az űrből érkezett látogatókkal.
– Remélem, igaza van – mondta a férfi –, és nem arra az érzésre ébredek holnap reggel, hogy
valami rettentő hibát követtem el. Ez az egész ügy annyira bizarr, tényleg már arra kell gondoljak,
elment az eszem. Még azt sem tudjuk, barátságosak-e ezek az idegenek...
Carol arcára húzta a légzőmaszkot.
– Az összes választ talán sose kapjuk meg – mondta. Megfogta a férfi kezét. – Gyerünk, Nick!
Troy érkezett elsőként a vízbe. Nick és Carol követte. Még merülés előtt megegyeztek, hogy Carol
viszi a lámpát, és vezeti a csoportot. Ő volt a legmozgékonyabb, hisz a két férfi egy-egy zsákot
vonszolt maga után. Mivel aggódtak, hogy nem találják meg az űrhajót, bonyolult kutatási tervet
dolgoztak ki. Félelmük azonban alaptalannak bizonyult. Kilenc-tíz méternyire a Florida Queen alatt,
szinte pontosan azon a helyen, ahol csütörtökön a rést találták, fény világított. Carol rámutatott, és
arra indultak. Mikor közelebb értek, látták, a világosság egy három méter magas és hat méter széles,
négyszögletes felületből árad. Semmi mást nem tudtak kivenni azon az anyagon vagy szöveten túl,
melyen át a puha fény kisugárzott.
Carol tétovázott. Troy megállás nélkül úszott tovább, bele a világító négyszögbe, ballasztzsákját
maga után húzva. Mindenestül eltűnt. Nick és Carol várt. Az újságírónő egyre növekvő feszültséget
érzett. Gyerünk már, Dawson – gondolta te jössz. Hisz jártál már itt. Mély lélegzetet vett, és
beleúszott az anyagba. Mintha valami műanyagszerű ért volna az arcához, aztán máris egy fedett
alagútban találta magát. Gyors áramlat szippantotta jobb felé. Lesiklott egy kisebb csúszdán, és végül
egy sekély medencében állapodott meg. Kikászálódott, aztán lassan hámozni kezdte magáról a
búváröltözetet.
Troy körülbelül háromméternyire állt a medence szélétől. Egy őr már át is vette tőle a zsákját,
kinyitotta, és most ügyesen válogatta szét egymástól az aranyrudakat, az ólomsúlyokat és az
információs diszkeket. Amint Carol szeme hozzászokott a félhomályhoz, meglátta, hogy az őr elkezdi
pakolni az aranyat egy kis, talán harminc centi magas, lánctalpas raklapra. Amint ezzel végzett, újabb
két apró járműre fölrakta a diszkeket és az ólmot. Egy szőnyeg, amely eddig szinte észrevétlenül
támaszkodott a falnak, ekkor fölemelkedett, láthatóan bekapcsolta a raklapok meghajtását, aztán
kiterelte őket egy folyosóra.
Carol levette a maszkját, és végre megszabadult felszerelésének többi részétől is. Egy közepes
méretű helyiségben volt, hasonlóban azokhoz, amilyeneket legutóbbi merülése során látott. A
girbegurba falak elemeit feketére és fehérre festették. A medence bal oldalán egy kis ablak nyílt az
óceánra. A mennyezet ezúttal alacsony volt, alig méternyire húzódott a feje fölött, és Carolt már-már
elfogta a klausztrofóbia. Hát itt vagyok megint – gondolta Csodaországban. De most aztán jó sok
fényképet készítek. Lefotózta a szőnyeg és a három raklap menetét, amint kikanyarodnak a szobából.
Aztán optikát cserélt, és vagy egy tucat közeli felvételt készített a Troy mellett álló őrről. Ugyanolyan
amőbaszerű teste volt ennek is, mint az előző napinak, de a fölső végéből csupán öt nyúlvány meredt
elő. Valószínűleg külön erre a feladatra specializálták, hogy elvegye tőlük a hozott anyagokat.
Troy az újságírónő mellé sétált.
– Hol van Nick? – kérdezte.
Úristen! – gondolta Carol, amint megfordult, és visszanézett a csúszdára és a medencére. –
Majdnem elfelejtettem. – Megszidta magát, amiért nem várta meg a férfit.
– Pedig ő még nem is járt itt lent...
Nick megtermett teste irányíthatatlanul csapódott a csúszda egyik oldalától a másikhoz, aztán nagy
csobbanással megállapodott a medencében. A súlyos zsák utánazuhant, és alaposan el is találta, alig
valamivel a veséje fölött. Nagy nehezen talpra kászálódott, visszaesett, újra megpróbált fölállni.
Búvárfelszerelésében, a vékony gumiszalaggal a csuklójához rögzített zsákkal leginkább ő látszott
világűrből érkezett látogatónak.
Carol és Troy a hasukat fogták nevettükben, amikor kimászott végre a medencéből.
– Jól van, professzor! – kiáltotta a fekete férfi. Előrenyújtotta a kezét, hogy segítsen. – Jó kis műsor
volt. Kár, hogy nem vettük videóra.
Nick kivette szájából a csutorát. Lélegzetért kapkodott.
– Ezer kösz, hogy egyáltalán megvártatok – morogta. Körülnézett. – Egyáltalán, mi ez a hely?
Az őr eközben oldalról óvatosan megközelítette, és egyik nyúlványával máris a zsák után nyúlt.
– Egy pillanat, te rém! – szólt rá Nick, elfojtva félelmét.
– Hadd szedjem össze magam!
Az őr azonban rá se hederített. Egy késszerű nyúlvány elvágta a zsákot Nick csuklójához rögzítő
madzagot. Aztán fogta, és az egészet szőröstül-bőröstül, aranyostul-ólmostul bekebelezte áttetsző
bőrén át. A zsák továbbra is sértetlennek látszott, a kis, négyszögletű ellenőrződobozok között; az őr
megfordult, és kisietett. Ugyanazon az ajtón át távozott, amin korábban a szőnyeg és a raklapok is.
– Szívesen – szólt utána Nick, amint a különös lény zsákmányával együtt eltűnt a szemük elől.
Aztán levette búvárfelszerelését, és odasétált Troyhoz. – Jól van, Jefferson, itt te vagy a főnök. Most
mit csináljunk?
– Nos, professzor – felelte a másik amennyire meg tudom mondani, a mi feladatunk véget ért. Ha
akarjátok, visszaöltözhetünk, és kiugorhatunk azon az ablakon át. Kevesebb mint öt perc alatt
visszaérnénk a hajóra. Ha jól értettem az üzeneteiket, a mi idegen barátaink hamarosan odébbállnak.
– Azt akarja mondani, hogy ennyi? Mehetünk? – kérdezte Carol. Troy bólintott. – Akkor ez a
leginkább túllihegett semmi első szexuális próbálkozásaim óta.
Arthur C. Clarké – Gentry Lee
Nick közben keresztülsétált a szobán, el a medencétől és társaitól.
– Hová mész? – kérdezte Troy.
– Jópofa kis belépti díjat fizettem – közölte vele Nick.
– Úgyhogy a legkevesebb, hogy kicsit körül is nézzek. Carol és Troy követte. Aszóba túlsó végén
léptek ki egy falelemek közti résen át. Rövid, sötét, fedett folyosón találták magukat. A másik végén
fényt láttak. Újabb helyiségbe érkeztek. Ez kerek volt, és sokkal hatalmasabb. Fönt ugyanaz a magas
katedrálismennyezet látszott, ami annyira tetszett Carolnak legutóbb.
Ez a helyiség nem volt üres. Közepén egy óriási, áttetsző henger terpeszkedett, körülbelül nyolc
méter magas, és alapjánál három méter széles. Egész hadseregnyi narancssárga cső és bíborszínű
kábel kötötte össze a mögötte a falba épített gépekkel. A hengert világoszöld folyadék töltötte meg, és
ebben különböző magasságokban nyolc aranyszínű fémtárgy lebegett. Alakjuk is sokféle volt. Az
egyik tengeri csillagra emlékeztetett, a másik egy dobozra, a harmadik keménykalapra. Az egyetlen
hasonlóság köztük egységesen aranyszínben fénylő burkolatuk volt. Közelebbről megfigyelve a
hengert, a folyadékban vékony hártyák különültek el. Ezek a teljes magasságból minden egyes arany
tárgynak leválasztottak egy szeletet.
– Jól van, zsenikém – mondta Nick Troynak, miután már legalább egy perce bámulták a hengert. –
Most már elmagyarázhatnád, mi ez az egész.
Carol mintha a fotósok paradicsomába tévedt volna. Majdnem ellőtte már mind a százhuszonnyolc
felvételt, amit egyetlen minidiszken tárolni lehet. Mindenféle szögből lefényképezte a hengert,
közelről a folyadékban lebegő arany tárgyakat, és most fogott neki a gépeknek. Troy magyarázatát
várva azonban ő is leállt.
– Hát, professzor... – kezdte a fekete férfi. Homloka ráncokba szaladt a nagy koncentrálástól. –
Amennyire én ki tudom venni abból, amit elmondanak nekem, ez az űrhajó sorban végiglátogat egy
tucat bolygót a galaxisnak ebben a felében. Mindegyiken ott hagyják a hengerben látható arany tárgyak
egyikét. Ezek apró embriókat vagy magvakat tartalmaznak, amelyeket genetikailag tenyésztettek ki az
adott bolygó körülményei közti túlélésre. Carol odasétált hozzájuk.
– Szóval ez a hajó bolygóról bolygóra jár, és mindenütt ledobja a maga kis, magvakkal vagy
mikkel teli csomagját? Ez valami galaktikus spermabank?
– Olyasmi, angyalkám, csakhogy egy ilyen konténerben állati és növényi magvak is vannak. És még
igen fejlett robotok is, amelyek ápolják és gondozzák a növekvő csírákat, egészen felnőttkorukig.
Akkor aztán már maguktól is elboldogulnak a kifejlett lények.
– És mindez egy ilyen kis csomagban? – kérdezte Nick. Megint a henger folyadékjában lebegő,
lenyűgöző tárgyakra nézett. Szerette az arany színét. Váratlanul eszébe jutott az arany szigony.
Elképzelte, hogy az arany felszín mögött ezernyi apró embrió nyüzsög, és maga elé képzelte a jövőt.
Volt valami félelmetes a földi körülményekhez genetikusán kitenyésztett lények gondolatában. És mi a
helyzet, ha nem barátságosak?
Nick szívverése fölgyorsult, amint ráébredt, mi zavarja őt tudat alatt attól az első pillanattól fogva,
hogy hinni kezdett Troy idegenekről szóló meséjében. Először is, miért épp a Földön álltak meg?
Igazából mit akarnak tőlünk? – Fejében egymást kergették a gondolatok. – De ha a szigony a
Földnek szánt, igen fejlett lényeket tartalmaz, akkor már egyáltalán nem számít, barátságosak-e.
Előbb-utóbb nekünk úgyis befellegzik.
Carol és Troy nagy általánosságokban arról beszélgettek, egy fejlett civilizáció hogyan
gyarmatosíthat magvakkal idegen bolygókat. Nick nem is figyelt rájuk. Nem szólhatok egyiküknek
sem. Ha az idegenek megtudják, mit tervezek, megakadályozzák. Jobb lesz, ha hamar
végigcsinálom.
– Troy – hallotta Carol hangját, miközben az újságírónő belekezdett egy újabb képsorozatba a
hengerben lebegő tárgyakról –, vajon csak véletlen, hogy a csütörtökön talált szigony annyira hasonlít
ezekre a magtartályokra?
Nick nem várta meg Troy válaszát.
– Elnézést – vágott közbe hangosan. – Elfelejtettem valami nagyon fontosat. Vissza kell mennem a
hajóra. Itt várjatok meg! Rögtön visszajövök.
Kirohant a teremből, végig a folyosón, és be a szobába, ahonnan az ablak nyílt az óceánra. Jól van
– mondta magában most már semmi sem állíthat meg. Nem is bajlódott a búvárfelszereléssel, nagy
levegőt vett, és kiugrott az ablakon. Attól félt, a tüdeje fölrobban, mielőtt a felszínre ér, de sikerült.
Fölmászott a létrán a fedélzetre.
 Nick azonnal az elektronikus alkatrészek polcai alatti legalsó fiókhoz lépett. Benyúlt, és kivette az
arany szigonyt. Érezte, hogy a nyele alaposan megvastagodott. Legalább kétszer akkorára nőtt már,
mint amikor először a kezében tartotta. Carolnak igaza volt. A fenébe is, miért nem hallgattam rá
már akkor? Teljesen kihúzta a tárgyat a fiókból. Háta mögött a nap már fölkelni készült. A hajnali
fényben látta, a szigonyon még sok minden megváltozott. Nehezebb volt. Villás végének ágai
megvastagodtak, és csaknem összenőttek már. Ráadásul a két gömb közül a nagyobbikban, az északi
pólusnál kis lyuk nyílt, melyen át valami puha, zselészerű anyag látszott.
Nick óvatosan vizsgálgatta. Hirtelen erős karok fonódtak a mellkasára és egész felsőtestére,
kényszerítve, hogy dobja el a szigonyt.
– Csak semmi meggondolatlanság! – hallott egy enyhén akcentusos hangot. – Lassan forduljon meg!
Nem bántjuk, ha együttműködik.
Nick megfordult. Winters alezredes és egy soha korábban nem látott, kövér tengerész állt előtte
búvárruhában. Ramirez hadnagy még mindig lefogta hátulról. A szorítás lassan gyengült, és a férfi
végül elengedte Nicket, lehajolva a szigonyért. Átadta Wintersnek.
– Köszönöm, hadnagy – mondta az alezredes. – Hol vannak a társai, Williams? – fordult aztán
Nickhez. – Lent a rakétámmal?
Nick először nem válaszolt. Túl sok minden történt egyszerre. Nem tudta, mit kezdjen Wintersszel,
hogy vigye most vissza a szigonyt az űrhajóra. Amint megérezte rajta a változásokat, már biztosra
vette, ez is egyike a magvakat tároló konténereknek.
Winters a szigonyt tanulmányozta.
– És ennek az izének mi a szerepe? – érdeklődött. – Hisz egész sor fotót csináltak róla.
Nick gyors fejszámolást végzett. Ha ezek túl sokáig föltartanak, Carol és Troy elhagyja a hajót,
akkor pedig az idegenek fölszállnak. – Mély lélegzetet vett. – Egyetlen esélyem van csak: az
igazság.
– Winters alezredes – kezdte kérem, nagyon jól figyelje, amit most mondani fogok. Fantasztikusnak
hangzik majd, sőt, talán abszurdnak, de ez az igazság. És ha velem jön, mindent bebizonyítok. Talán
az egész emberiség sorsa múlik azon, amit mi az elkövetkező öt percben teszünk. – Szünetet tartott,
hogy összeszedje gondolatait.
Valami okból Wintersnek eszébe jutott a Toddtól hallott nevetséges répamese. A Nick arcáról
sugárzó őszinteség hatására azonban tovább figyelt.
– Folytassa, Williams! – csak ennyit mondott.
– Carol Dawson és Troy Jefferson jelenleg egy szuperfejlett földönkívüli faj űrhajóján
tartózkodnak, pontosan a mi hajónk alatt. Az idegen jármű bolygóról bolygóra jár, embrióállapotú
lényeket tartalmazó csomagokat helyezve el mindenütt. Ezeket a lényeket genetikailag tenyésztették ki
az adott bolygó körülményei közti túlélésre. Az az arany tárgy a kezében egyfajta bölcső, amely a
Földnek szánt lények ideiglenes otthona. Vissza kell juttatnom az idegenekhez, mielőtt elmennek,
különben az emberiség talán nem éri meg a holnapot.
Winters alezredes úgy nézett Nickre, mintha valami eszelőst vizsgálna. Szóra nyitotta a száját.
– Ne! – fojtotta belé Nick a szuszt. – Hallgasson végig! Az űrhajó mellesleg azért szállt le itt, mert
javításokat kellett elvégeznie. Úgy gondoljuk, a rakétájukat is az idegenek találták meg. Mi
tulajdonképpen így keveredtünk az ügybe. Nem is tudtunk a bölcsőben rejtőző lényekről.
Megpróbáltunk tehát segíteni. Az idegeneknek a javításokhoz többek közt aranyra is szükségük volt.
Tudja, csak három napjuk maradt...
– Jézus Krisztus! – ordította Winters. – Tényleg azt várja, hogy elhiggyem ezt a baromságot? Ez a
legőrültebb, legvalószínűtlenebb sztori, amit életemben hallottam. Maga meghibbant. Bölcsők,
idegenek, akiknek arany kell a szereléshez... Gondolom, legközelebb már azt mondja, ők két méter
magasak, és úgy néznek ki, mint egy répa...
– Négy függőleges nyílással az arcuk helyén? – tette hozzá Nick.
Winters körülpillantott.
– Maga mondta el neki? – kérdezte Ramirez hadnagytól, de az megrázta a fejét.
– Nem – folytatta Nick hirtelen, mikor látta, az alezredes teljesen összezavarodott. – Az a répa nem
idegen volt, legalábbis nem az űrhajót készítő szuperintelligenciák közé tartozott. Azt csak
holografikusan kivetítették...
Winters alezredes dühösen legyintett.
– Nem hallgatom tovább ezt a sületlenséget, Williams. Legalábbis nem itt. Azt akarom tudni, mit
tudnak maga meg a barátai a rakétánk hollétéről. Hajlandó szabad akaratából átjönni a mi hajónkra,
vagy megkötözzük?
Csaknem kétméternyire a fejük fölött egy tízlábú, pókszerű, mintegy tíz centi testátmérőjű lény
mászott ki észrevétlenül a kormányállás vászontetejének szélére. Előbb három antennát nyújtott ki a
férfiak felé, aztán leugrott, egyenesen Ramirez hadnagy nyakába. A férfi hatalmasat ordított a
társalgásban időközben beállt csöndbe. Térdre rogyott Nick mögött, és kotorászni kezdett a fekete
valami után, mely mintha mintát akart volna venni a nyakából. Egy másodpercig senki se mozdult.
Aztán Nick fölragadott egy hatalmas fogót a pultról, és rácsapott egyszer, kétszer, sőt, harmadszor is a
pókra, míg az végre elengedte Ramirez nyakát.
A négy férfi dermedten figyelte, ahogy a fedélzetre hullik, és gyorsan odaszalad a bölcsőhöz,
amelyet Winters alezredes időközben letett, hogy segíthessen a hadnagynak. Ott méretét tizedére
csökkentette, és eltűnt a nagyobbik gömb tetején tátongó lyuk puha, zselészerű anyagában. Ez a massza
aztán pillanatokon belül megszilárdult, és eggyé olvadt a bölcső felszínének többi részével.
Winters szóhoz sem jutott. Ramirez keresztet vetett. A tengerész úgy nézett ki, mint aki mindjárt
elájul.
– Esküszöm, hogy az igazat mondtam, alezredes – szólalt meg Nick nyugodtan. – Csak annyit kell
tennie, hogy lejön velem, és megnézi a saját szemével. A búvárfelszerelésem odalent hagytam, mert
minél előbb föl akartam érni ezért. De lemerülhetünk együtt, az utolsó szuperáló tartályommal; majd
megosztozunk a levegőn.
Wintersszel forgott a világ. A tízlábú pók volt az utolsó csepp a pohárban. Úgy érezte magát, mint
aki belépett az Alkonyzónába. Sose láttam, de még csak nem is hallottam hírét ilyesminek
életemben – gondolta. – És alig fél órával ezelőtt vad hallucinációim támadtak, zenekísérettel.
Talán én veszítem el lassan a valóságérzetemet. Ramirez hadnagy még mindig térdelt. Mintha
imádkozna. Vagy ez lenne a jel, amit Istentől vártam?
– Rendben van, Williams. – Az alezredes meglepődve hallotta saját hangját. – Magával megyek.
De az embereim itt várnak a hajóján, amíg visszatérünk.
Nick fölkapta a szigonyt, és átszaladt a kormányállás másik oldalára, előkészíteni a
búvárfelszerelést.

Carolnak és Troynak másodperceibe telt, míg fölfogták Nick hirtelen távozását.

– Ez fura volt – szólalt meg végül az újságírónő. – Mit gondol, mit felejtett el?
– Fogalmam sincs – vont vállat Troy. – De remélem, siet vissza. Nem hiszem, hogy sok időnk
volna még a felszállásig. Akkor pedig ők mindenképpen kidobnak minket.
 Carol egy pillanatig gondolkodott, aztán visszafordult a henger felé.
– Tudja, Troy, azok az arany valamik tényleg nagyon hasonlítanak a mi szigonyunkra. Azt mondta...
– Nem sikerült válaszolnom, angyalkám – szakította félbe Troy. – De igen, igaza van. Ugyanaz az
anyag. Én is csak akkor értettem meg, amikor ma lejöttünk ide, hogy az a tárgy, amit az első
merülésünkön találtunk, a Földnek szánt magvak csomagja volt. Ő k talán próbálták már közölni
velem, csak én nem értettem meg.
Carol csak bámult. Odasétált a hengerhez, és arcát a burkolatnak nyomta. Inkább üvegnek érezte,
mint műanyagnak.
– Szóval igazam volt, mikor azt hittem, vastagabb és nehezebb lett... – mondta, legalább annyira
magának, mint Troynak. – És abban a szigonyban jobb növények és állatok csírái vannak?
Troy válaszként csak bólintott.
Most valami mozgás kezdődött a hengerben. A folyadékszeleteket elválasztó, vékony hártyák
drótszerűségeket növesztettek ki magukból, melyek körülfonták az arany tárgyakat. Carol betöltött a
gépébe egy újabb diszket, aztán körbejárta a hengert, meg-megállva a jobb pozíciókban, lefotózva a
folyamatot. Troy lenézett a karkötőjére.
– Semmi kétség, angyalkám. Az E.T.-k határozottan indulni készülnek. Azt hiszem, mennünk kéne.
– Várunk, ameddig tudunk – kiáltotta vissza Carol a helyiség másik végéből. – Ezek a fényképek
felbecsülhetetlen értékűek lesznek. – Most már mindketten különös zajokat hallottak a falak mögül.
Ezek nem voltak túl hangosak, mégis idegesítően hatottak rendszertelenségük és teljes idegenségük
miatt. Troy nyugtalanul járkálva hallgatta őket. Carol odalepett hozzá. – Különben is – mondta Nick
arra kért minket, itt várjuk meg.
– Hát ez remek – felelte Troy –, csak aztán ők is várjanak. – Tőle szokatlanul idegesnek látszott. –
Nem akarok a fedélzeten lenni, mikor a fiúk itt hagyják a Földet.
– Ugyan már, Mr. Jefferson – szólt rá Carol hisz kettőnk közül maga a nyugodtabb természet.
Csigavér! Az előbb épp maga mondta, hogy indulás előtt kiteszik a szűrünket. – Elhallgatott, és
kutatva mérte végig Troyt. – Mit tud, amit én nem?
A férfi hátat fordított neki, és elindult a kijárat felé. Carol utánarohant, és megragadta a karját.
– Mi van, Troy? – kérdezte. – Mi a baj?
– Nézze, angyalkám – felelte a férfi, de nem nézett Carolra –, nekem is csak egy perce esett le a
tantusz. Még mindig nem tudom pontosan, miről van szó. Remélem, nem követtem el egy rémesen
nagy...
– Miről beszél? – szakította félbe Carol. – Egyetlen szavát sem értem.
– A Földnek szánt csomag – nyögte ki a férfi. – Emberi csírák is vannak benne. A fák, rovarok,
füvek és madarak magvai mellett.
Carol Troy elé állt, próbálta megérteni, mi idegesíti a férfit ennyire.
– Amikor ők nagyon-nagyon régen egyszer már itt jártak – kezdte Troy, az aggodalomtól ráncokba
gyűrődött arccal –, mintát vettek a különböző fajokból, és elvitték magukkal haza. Ott aztán genetikai
módszerekkel tökéletesítették őket, és most végül elérkezett az idő, hogy visszatérjenek a Földre. A
mintapéldányok közt emberek is voltak.
Carol szívverése fölgyorsult, amikor megértette, mit akar közölni Troy. Hát erről van szó – mondta
magában. – Szuperemberek vannak a csomagban, amit találtunk. Nem csak jobb virágok és
bogarak, de jobb emberek is. Carol első reakciója mégsem a rémület volt. Elfogta a kíváncsiság.
– Láthatom őket? – kérdezte izgatottan. Troy nem értette. – A szuperembereket, vagy tudom is én,
hogy hívják őket... – magyarázta. – Láthatom őket?
Troy a fejét rázta.
 – Hisz még csak apró zigóták, angyalkám. A kezében is milliárdnyinál több férne el. Semmit se
látna.
Carolt azonban nem lehetett lebeszélni.
– De ezeknek a fickóknak olyan lenyűgöző technikai eszközeik vannak. Talán mégis... –
Elhallgatott. – Egy pillanat, Troy! Emlékszik arra a répára a bázison? Holografikus kivetítés volt, és
valahogyan a hajó adatbankjának információi alapján alkották meg.
Carol visszasétált Troy mellől a helyiség közepére. Fölemelte a karját, és fölnézett a kilenc méter
magasban húzódó mennyezet felé.
– Ide figyeljetek, akárkik vagytok is! – szólalt meg jó hangosan. – Szeretnék valamit kérni tőletek.
Mi vállaltuk a rizikót, hogy elhozzuk, ami nektek a javításokhoz kell. Legalább valami kis fizetséggel
háláljátok meg! Szeretném látni, milyenek lehetünk majd egy napon...
A bal oldalon, nem messze a hengerrel összeköttetésben álló zömök masináktól két falrész
félrecsúszott, egy folyosót tárva föl. A másik végén fény látszódott.
– Gyerünk! – kiáltotta oda Carol diadalmasan Troy-nak, aki már megint mosolygott, a nő
magabiztosságát csodálva. – Nézzük meg, mit mutatnak nekünk ezek a szuperidegenek!
A rövid folyosó végén egy halványan kivilágított, négyszögletes szobát találtak, melynek egy-egy
oldala hat méter lehetett. A szemközti falnál, a látványnak szürreális jelleget kölcsönző kék fényben
fürödve nyolc gyermek állt a Föld sugárzó modellje körül. Ahogy Carol és Troy közeledtek,
fölismerték, valójában nincs ott semmi, csupán a levegőbe eléjük kivetített képek bonyolult sorozatát
látják. Minden részlete olyan aprólékosan lett azonban kidolgozva, hogy az ember el is felejtette,
csupán egy hologram előtt áll.
A gyermekek négy-öt évesek voltak. Mindannyian csupán vékony, fehér ágyékkötőt viseltek, mely
nemi szerveiket takarta. Négy közülük lány volt, négy pedig fiú. Kettő fekete, két kaukázusi, kék
szemmel és szőke hajjal, két keleti, és az utolsó páros, szemmel láthatóan ikrek, mintha magukban
egyesítették volna az emberiség minden válfaját. Carolnak egyből föltűnt a szemük. Mind a nyolc
gyermeknek nagy, átható pillantású, fényes szeme volt, mely az előttük csillogó földgolyóra tapadt.
– E bolygó kontinensei – szólalt meg a fekete fiú – valamikor egyetlen hatalmas földtömeget
alkottak, mely pólustól pólusig nyúlt. Relatív értelemben ez nem volt túl régen, mindössze
kétszázmillió évvel ezelőtt. Azóta az egyes földtömegeket hátukon hordozó kéregdarabok mozgása
teljesen átformálta a felszínt. Itt látható például, amint az indiai szubkontinens elválik az Antarktisztól,
százmillió évvel ezelőtt, és megindul az óceánon át, míg végül össze nem ütközik Ázsiával. Ez az
ütközés és az ezt követő kéregmozgások gyűrték föl a Himaláját, a bolygó legmagasabb hegyláncát,
jelenlegi formájára.
A kisfiú beszéde közben a Föld elektronikus modellje előtte bemutatta az általa leírt változásokat.
– De vajon mi okozza a kéreglemezek és a földrészek egymáshoz viszonyított elmozdulását? –
kérdezte a szőke hajú kislány.
– Pszt – súgta oda Carol Troynak. – Hogyhogy angolul beszélnek, és ismerik a bolygónk földrajzát?
Troy szinte csalódott pillantással mérte végig, és kezével körkörös mozdulatokat tett. Hát persze –
jutott Carol eszébe máris földolgozták a diszkeket.
– ...és ez az aktivitás löki föl a kéreg alatt kavargó magmát. A földrészek így lökődnek el
egymástól. Van még kérdés? – A fekete kisfiú mosolygott. Az előtte forgó modellre mutatott. – Ez fog
történni a földrészekkel a következő ötvenmillió év során. Amerika tovább halad nyugat felé,
eltávolodva Afrikától és Európától, az Atlantióceán területét sokszorosára növelve. A Perzsa-öböl
teljesen bezárul, Ausztrália áthalad az Egyenlítőn, és csatlakozik Ázsiához. A Kaliforniai-félsziget és
a Los Angeles körüli terület leszakad Észak-Amerikáról, és észak felé indul a Csendes-óceánban.
Ötvenmillió év múlva érkezik meg az Aleut-szigetekhez.
A gyermekek lankadatlan figyelemmel nézték a változó Földet. Amikor a kontinensek mozgása
abbamaradt, a keleti fiú kissé kijjebb lépett a csoportból.
– A Brian által most leírt földrészvándorlás jelenségét féltucatnyi más égitesten is megfigyeltük
már, ezeknek felszínét nagyrészt folyadék borítja. Holnap Sherry részletesebben is elmagyarázza a
bolygók belsejében egymásra ható erőket, melyek következtében a tengerfenék folytonos mozgásban
van.
Egy őr kivetített képe jelent meg balról, eltávolította a földgolyót és még néhány azonosítatlan
kelléket. A kisfiú türelmesen várt, míg elkészül, aztán folytatta:
– Most Darla és David megosztják velünk többnapi munkájuk eredményét. Ők szolgáltatják a zenét,
míg Miranda és Justin előadják az általuk koreografált táncot.
A keverék ikrek izgatottan fordultak tanulótársaikhoz. A lány beszélt.
– Amikor először hallottunk a felnőttek szerelmi szokásairól, és a változásokról, melyeken a
pubertás időszakában mindannyian átmegyünk, David és én megpróbáltuk elképzelni, milyen lehet
fölfedezni magunkban egy minden eddig ismertnél erősebb, új vágyakozást. Kettőnk látomása egy
rövid zenei kompozíció alakját öltötte, és egy táncét. Mi ,,A szerelem táncá”-nak neveztük el.
A két gyermek leült a csoporttól távolabb, szinte egész a kép szélén, és gyorsan mozgatni kezdték
ujjaikat, mintha egy képzeletbeli írógépet kopogtatnának. Kellemes, fantáziadús, szintetizált dallam
töltötte be a helyiséget. A szőke fiú és a keleti lány táncolni kezdtek a kör közepén. Először egymástól
teljesen külön mozogtak, mintha tudatában sem lennének a másik jelenlétének, elmerültek saját
tevékenységükben. A fiú letérdelt, és fölvett egy gyönyörű virágot: vörös és fehér színei reszkettek a
holografikus képen. A lány tánc közben egy nagy, világoskék labdát pattogtatott. Egy idő után
észrevette a fiút, és közeledni kezdett hozzá, félszegen odakínálva neki a labdát. Egy darabig
egymásnak dobálták, de a fiút semmi más nem érdekelte, csak a játék.
Ez varázslat – gondolta Carol, miközben a gyermekek méltóságteljes, pontos lépésekkel táncoltak
előtte. – Csodálatosan csinálják. De valami nincs rendben. Túl rendesek, túl zárkózottak. Hol a
feszültség, a vetélkedés? Mindezek ellenére mélyen megindította a jelenet. A gyermekek együtt,
csoportként léteztek, harmóniájukból látszott, mindent együtt csinálnak. Gesztusnyelvük nyílt volt,
félelem nélküli. Semmiféle komplexus nem szabott gátat tanulási vágyuknak.
A tánc folytatódott. A zene elmélyült, ahogy a fiú lassan fölfigyelt partnerére, a lány pedig minden
találkozásuk előtt földíszítette haját virágokkal. Mozgásuk is megváltozott, korábbi vidám
ugrándozásuk finoman kétértelmű mozdulatoknak adta át a helyét, melyek fölébresztették és
bizsergették bimbózó nemi vágyukat. A kis táncosok megérintették egymást, eltávolodtak, aztán
ölelésben forrtak össze.
Carolt ez elbűvölte. Mennyivel más lehetett volna az életem – gondolta ha én is tudtam volna
mindezt ötéves koromban. – Visszaemlékezett gazdag barátnőjére a focitáborban, Jessicára Laguna
Beachből, akivel néhanapján azóta is találkozott. – Jessica mindenben elöl járt, mindig első akart
lenni. Ő már lefeküdt fiúkkal, amikor nekem még meg sem kezdődött a vérzésem. És tessék, mi lett
belőle. Három házasság, három válás, pedig még csak harminc éves.
Carol próbálta visszaterelni el-elkalandozó figyelmét a táncra. Hirtelen eszébe jutott a
fényképezőgépe. Alig készített egy-két felvételt a gyermekekről, amikor a háta mögül zajt hallott. Nick
közeledett a folyosón, és kezében a szigonyt hozta.
A férfi szóra nyitotta a száját, de Troy a szája elé rakta az ujját, és a táncolókra mutatott. Most
megváltozott a tempó. A két keverék gyermek automatára állíthatta zeneszerszámait (mintha az előző
dallamok közül ismételgetett volna néhányat, de egyre újabb hangszereket fölvonultatva, és egyre
bonyolultabb hangfűzéssel), s csatlakozott a táncoló szőke fiúhoz és keleti lányhoz. Carol első
benyomása az volt, most a pár és barátaik közti kapcsolatot mutatják be. Aztán Nick éles hangja
megtörte a varázst.
– Mi a csuda folyik itt? – kérdezte. Amint megszólalt, az egész kivetített kép eltűnt. Az összes
gyermek, a tánc, a zene, egyetlen pillanat alatt megszűnt létezni.
Carolt meglepte saját csalódottsága, sőt, haragja.
– Na, ezt szépen elintézted – jegyezte meg.
Nick társai komor arcára nézett.
– Jézusom – szólt, föltartva a bölcsőt –, micsoda fogadtatás! Én majd a nyakam töröm, hogy időben
visszaérjek ezzel az átkozott izével, ti meg játsszátok a sértődöttet, amiért félbeszakítottam valami
mozielőadást.
– Csak hogy tudja, Mr. Williams – felelte Carol –, amit mi néztünk, az nem egy közönséges
mozielőadás volt. Azok a táncoló gyerekek ugyanahhoz a fajhoz tartoztak, amit a maga szigonya is
tartalmaz. – Nick cinikus pillantást vetett felé. – Mondja el neki, Troy!
– Igaza van, professzor – erősítette meg a fekete férfi.
– Mindenre rájöttünk, amíg te fönt jártál. Az ott a kezedben a Földnek szánt csíracsomag. A benne
lévő zigóták egy része a Carol által szuperembereknek nevezett lényeké. Ezek genetikailag
továbbfejlesztett emberek, mindenben sokkal jobbak, mint te vagy én. Az imént látott srácok is
közéjük tartoztak.
Nick szemmagasságba emelte a bölcsőt.
– Én magamtól is rájöttem, hogy ez az izé magvakkal van tele. De miféle emberi csírákról dumálsz
itt össze? – Troyra pillantott. – Csak nem komolyan beszélsz?
Troy bólintott. Mindhárman feszülten figyelték a szigonyt. Carol néha még vissza-visszanézett oda,
ahol az előbb a szupergyermekek képe látszott.
– Még mindig olyan valószínűtlen az egész – tette hozzá Nick –, de hát az utóbbi napok után...
– Szóval mit is felejtett el, Nick? – szakította félbe Carol.
– És miért hozta vissza a szigonyt? – Nicktől nem érkezett válasz. – Mellesleg – mosolyodott el az
újságírónő –, lemaradt a legfantasztikusabb műsorról.
– A szigonyt felejtettem el – válaszolta végre Nick. – Eszembe jutott, míg a hengerben lebegő arany
tárgyakat nézegettem, hogy hátha a mi nagy kincsleletünk is egy csíracsomag. És aggódni kezdtem a
dologgal járó veszélyek miatt...
Hirtelen orgonamuzsika hangjai szakították félbe a beszélgetést; a dallam az elhagyott nagyobb
helyiségből hömpölygött feléjük a folyosón át. Nick és Carol Troyra pillantott. A férfi a füléhez rakta
a karkötőt, mintha belehallgatna, aztán széles vigyor ült ki a képére.
– Azt hiszem, ez volt az ötperces figyelmeztetés – mondta. – Legjobb lesz, ha hamarosan elhúzzuk a
csíkot.
Sarkon fordultak, és visszasétáltak a folyosón át a hengert rejtő helyiségbe. Mikor odaértek, Carol
és Troy döbbenten pillantott meg egy kék-fehér búvárruhás alakot a terem túlsó végében. A férfi
áhítattal térdelt a henger előtt.
– Ó, igen – szólalt meg Nick ideges nevetéssel –, majd elfelejtettem. Winters alezredes is lejött
velem...

Az alezredes egész jól érezte magát a vízben, annak ellenére, hogy már vagy öt éve nem merült le.
Nick mellette tempózott, szájában Winters légzőkészülékének tartalékcsutorájával. Bármennyire
sietett is Nick, tudta, az alezredes jóformán kezdőnek számít, így nem sürgette. De aztán, mikor az
sokadszorra is megtagadta, hogy vele együtt beússzon a fénylő négyszögbe, megdühödött.
Még egy nagyot szívott a tartalékcsutorából, majd megragadta Winters vállát. Mutogatva
elmagyarázta neki, hogy ő most keresztülúszik a műanyagburkon, vagy akármi van is a fény előtt, az
alezredes pedig döntse el, követi-e vagy sem. Winters kelletlenül odanyújtotta Nicknek a kezét. Ő
azonnal megfordult, és keresztülhúzta az alezredest az idegen űrhajót az óceántól elválasztó hártyán.
Winterst halálra rémítette sebes útja a csúszdán. Rövidesen beleszédült a pörgésbe, és így a
medencében is meglehetősen nehezére esett a fölállás. Nick addigra már kiugrott a vízből, és
izgatottan barátai keresésére indult volna.
– Nézze – szólt, mihelyt sikerült magára vonnia az alezredes figyelmét –, most pár percre egyedül
hagyom. – A szoba túlsó végében nyíló ajtóra mutatott. – Azon a falon túl leszünk egy nagy, magas
mennyezetű helyiségben. – Azzal elsietett, kezében a hajóról hozott különös aranytárggyal.
Winters egyedül maradt. Óvatosan kihúzódzkodott a medence peremére, és módszeresen a többi
mellé rendezte levetett búvárfelszerelését. Körülnézett a szobában, fölfigyelve a fekete és fehér
falrészek egyenetlenségeire. Ő is zavaróan közelinek érezte a mennyezetet. Most Williams szerint –
gondolta – egy idegen űrhajó fedélzetén vagyok, amely útja közben megállt a Földön. Eddig
azonban, eltekintve attól az ügyes kis bejárattól, amit nem volt időm alaposabban megvizsgálni,
semmi nyomát nem látom földönkívüli eredetnek...
Következtetései logikájától eltelve megindult a szemközti fal felé, és kilépett a sötét folyosóra.
Minden maga-biztossága elpárolgott azonban, amint belépett a terembe, ahol a zöld folyadékban
lebegő arany tárgyakkal teli, óriási henger állt. Fölnézett a magasban húzódó boltozatos
katedrálismennyezetre. Aztán a hengerhez lépett.
Winters számára a kapcsolat Nick szigonya és a hengerben lebegő tárgyak közt első pillantásra
világossá vált. Ezek újabb csíracsomagok lehetnek – gondolta amiket más világoknak szánnak.
Kétméteres répákkal meg isten tudja még mikkel telepítik be a fél galaxist.
Az alezredes körbesétálta a hengert, mint egy alvajáró. Tudatában folyamatosan újra és újra
lejátszódott az a jelenet, amint a pókszerű lény összezsugorodik, és beleugrik az arany szigonyba.
Tehát igaz. Igaz, amit a tudósok beszélnek a csillagok közötti más életformák létezéséről.
– Egy pillanatra megtorpant, a falakból áradó különös zajokat hallgatta. – És mi csupán egy
vagyunk Isten számos gyermeke közül.
Orgonamuzsika szólalt meg valahol a magasban, hasonló Carol „Csendes éj”-koncertjéhez, de a
dallam más volt. Winterst a templomi zenékre emlékeztette. Ösztönösen cselekedett. Letérdelt a
henger előtt, és kezét imára kulcsolta.
A zene betöltötte a termet. Winters gondolatban egy rövid liturgikus ének bevezetőjét hallotta,
melyet tizennyolc éven át minden egyes vasárnap előadtak a columbusi presbiteriánus templomban.
Lelki szemeivel ismét tizenhárom esztendősnek látta magát, Betty mellett ült a kórustagok díszes
ruhájában. Rámosolygott a lányra, és együtt álltak föl.
Köszönjük az Úrnak az Ő áldásit.
A kórus elénekelte az első sort, és Winters agyát megtöltötték gyermekkorának emlékképei, amikor
még ártatlan és mit sem sejtő közelségben élt atyai Istenével. Ez az Isten ott lakott az ágya fejénél a
falban, házuk teteje fölött a levegőben, a Columbus egén lustán úszó, nyárdélutáni fellegekben.
Őhozzá imádkozott nyolcéves korában, azért, nehogy apja megtudja, ő gyújtott tüzet a Smithék házával
szemközti üres telken. Tízévesen aztán könnyezve tartotta ölében kimúlt spánieljét, és ugyanehhez a
mindenható Istenhez könyörgött, fogadja be kutyája lelkét a mennyországba.
A húsvéti ünnepség előtti éjszakán, mikor a tizenegy éves Vernon először készült eljátszani Őt
életének utolsó óráiban, maga után vonszolva a keresztet a Golgotára, nem bírt elaludni. Ahogy telt-
múlt az idő, a fiú egyre jobban rettegett, hogy másnap el fogja felejteni szövegének valamennyi sorát.
De tudta jól, mit kell tennie. Benyúlt a párnája alá, és elővette az Újtestamentumot, amelyet éjjel-
nappal ott őrzött. Kinyitotta Máté evangéliumának 28. részénél, ahol azt írja: „...tegyetek
[17]
tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket...
Ennyi elég is volt. Akkor elmondott még egy imát, hogy álom jöjjön a szemére. Barátságos, atyai
Istene varázslatos képeket küldött neki, melyeken elbűvölte a hallgatóságot a másnapi előadáson. így
megnyugodva Vernon végre elaludt.
Dicsérjük az Ő irgalmas tetteit.
A himnusz második sora csendült fülébe, és a kép átváltott a marylandi Annapolisra. Fiatalember
volt immár, a Haditengerészeti Akadémia utolsó két évét végezte. Az agyát betöltő képek mind
ugyanazon a helyen készültek, az egyetemi városrész központjában elhelyezkedő, gyönyörű kis
protestáns kápolna előtt. Vagy kifelé sétált rajtuk, vagy befelé. Hóban, esőben és nyárutói melegben.
Teljesíti ígéretét. Alkut kötött Istennel, valóságos üzletet: ha te megteszed ezt, én megteszem amazt.
Többé már nem volt egyoldalú a kapcsolatuk. Az élet megtanította a fiatal indianai tengerészkadétot,
hogy az Úrnak cserébe valamit föl kell ajánlani, ha azt akarja, Ő is segítsen neki.
Két éven át Vernon rendszeresen eljárt a kápolnába, legalább hetente kétszer. Igazából nem
imádkozni járt oda, ő egy világi Istennel alkudozott, aki a New York Timest és a Wall Street Journalt
olvassa. Elbeszélgettek. Vernon emlékeztette Őt, hogy a maga részéről szigorúan tartja a
megállapodást, és megköszönte az Úrnak az együttműködést. Joanna Carr-ról azonban soha többé nem
esett szó. Ő többé nem számított. Ez az egész ügy immár csak Vernon Winters kadétra és Istenre
tartozott.
Mert Ő a mindenségnek pásztora.
Az alezredes öntudatlanul csaknem a padlóig hajolt, mikor fejében fölhangzott a himnusz harmadik
sora. Nagyon is jól tudta, életének melyik állomása következik. Először Líbia partjai mentén találta
magát, mikor azokkal a rettenetes szavakkal halált kívánt Kadhafi egész családjának. Isten úgy
változott, ahogy Winters hadnagy komolyodott. Akkor épp valami trösztvezér volt, egy nagy nemzet
elnöke, admirális, bíró; távoli alak, aki a nagy szükségben mégis mindig elérhető.
Elvesztette azonban mindent megbocsátó, jó természetét. Szigorúvá és ítélkezővé vált. Egy arab
kislányt megölni sem ugyanaz persze, mint leégetni egy üres telket. Winters Istene most már minden
tettéért külön felelősségre vonta őt. És voltak olyan súlyos bűnök, olyan rettenetes gaztettek, amik után
az ember heteket, hónapokat, sőt, éveket tölthet arra várva, hogy Ő egyáltalán meghallgassa, amint
kegyelemért könyörög.
Az alezredes emlékezetében újra lepergett az a jelenet, amikor a heverőn ülve feleségével együtt
nézték a líbiai bombázás videóra vett híranyagát. Az asszony olyan büszke volt rá. A CBS híreinek
minden adását fölvette, ami az észak-afrikai beavatkozással foglalkozott, aztán a hazatérését követő
napon az egészet levetítette neki. Ekkor fogta föl
Winters tettének teljes rettenetét. Amikor a kamera végigpásztázott az ő gépeiről elindított rakéták
által végzett szörnyű pusztításon, hányingerrel küzdve kitántorgott a friss, éjszakai levegőre, egyedül,
és napkeltéig kint kóborolt.
Őt kereste. A következő három évben még vagy tucat-nyiszor végigcsinálta ezt, egész éjszakákat
töltött sétával és imádkozással, s reménykedett benne, hogy Ő látja, hallja. Feje fölött a csillagok és a
hold mindig elbűvölték. De azoktól nem nyerhetett bocsánatot, nyugalmat zaklatott lelkének.
Atya, Fiú s Szentlélek egymaga.
Így vált Vernon Winters számára Isten feketeséggé, űrré. Azokon a későbbi ritka alkalmakon,
amikor imádkozni próbált, soha többé nem kapott semmiféle jelet. Csak sötétséget látott, ürességet.
Eddig a pillanatig. Ahogy ott térdelt a henger előtt, fülében fölcsendült a doxológia utolsó sora, és ő
imádkozni kezdett Istenhez, bocsássa meg kétkedését, vágyakozását Tiffani Thomas után, és életének
egész céltalanságát. Lelki szemei előtt mintha fényrobbanás zajlott volna le. Isten beszélt hozzá!
Végre jelet kapott!
Nem egészen az a jel volt, amire számított, nem annak bizonysága, hogy Ő megbocsátott, és
elfogadta az alezredes bűnbánatát, de annál valami sokkal jobb. A fényrobbanás egy csillagból eredt,
egy világméretű kemencéből, ahol hidrogénből héliumot sütnek. Amint fejében a kamera távolodni
kezdett, bolygók tűntek föl előtte, egyiken-másikon az értelem nyomaival. A távolban újabb csillagok
sorakoztak, s körülöttük újabb bolygók. Milliárdnyi csillag csak ebben a galaxisban, és akkor ott
vannak a gigantikus űrökön túl a további csillagok és bolygók, s ez így megy tovább ember számára
elképzelhetetlen távolságokig.
Winters teste beleremegett az örömbe, és szemét elárasztották a könnyek, amikor rádöbbent, Isten
megválaszolta az imáit. És nem is egyszerűen csak azt közölte vele, hogy megbocsát. Nem, a
mindenségnek ez a pásztora, aki egy fölfoghatatlanul hatalmas univerzum milliónyi világán öleli
magához gyermekeként az öntudatra ébredt vegyületeket, aki valóban mindenható és mindenütt
jelenlevő, túl is teljesítette az imában kérteket. Megmutatta Wintersnek a mindenben jelenlevő
egységet. Ő nem csupán a Tejút galaxisának egyik spirálkarján elhelyezkedő, mindennapos kis sárga
csillag jelentéktelen, kék bolygóját igazgatja. Az Ő hatalmas birodalmának minden atomja, minden
elemi részecskéje kapcsolatban áll minden másikkal.

Miközben Nick Winters alezredes felé lépkedett, a falak mögül hallatszó hangok ereje és sűrűsége
egyaránt növekedni kezdett. A henger túloldalán, az ellátógépek közelében kinyílt egy ajtó, és két,
araszoló hernyó módra mozgó szőnyeg jelent meg. Őket két őr követte, aztán négy lánctalpas raklap.
Ez utóbbiak építőanyagokat szállítottak. Az őrök két-két raklapot vezettek el különböző sarkokba, és
mindkét oldalon megkezdték egy rögzítőpillér összeállítását a henger számára.
A két szőnyeg Nick elé állt a helyiség közepén. A keskenyebbik végükre emelkedtek, és testükkel
az óceánra nyíló ablak felé hajoltak.
– Azt mondják, ideje mennünk – szólt Carol, amikor Troyjal Nick mellé érkezett.
– Értem én – felelte a férfi. – Csakhogy én még nem akarok menni. – Troyhoz fordult. – Van ezen a
játékon egyáltalán X-gomb? – kérdezte. – Most ugyanis jó hasznát venném egy kis gondolkodási
időnek.
Troy fölnevetett.
– Nem hiszem, hogy kaphatsz, professzor. És nem is lehet a játékot elmenteni vagy újrakezdeni.
Nick úgy meredt maga elé, mintha mélyen gondolkozna. A szőnyegek tovább hajlongtak.
– Gyerünk, Nick! – ragadta meg Carol a férfi karját.
– Menjünk, mielőtt még feldühödnek!
Nick hirtelen megindult az egyik szőnyeg felé, és odanyújtotta neki az arany bölcsőt.
– Tessék – mondta –, vidd ezt, és tedd a többi közé, a hengerbe, ahová tartozik!
A szőnyeg visszahúzódott, és tetejét jobbra-balra ingatta. Aztán két függőleges szélét összecsukta,
és Nickre mutatott.
– Ezt a gesztust a karkötő nélkül is értem – jegyezte meg Troy. – A szőnyeg azt akarja, vidd vissza
a szigonyt a hajódra.
Nick bólintott, aztán egy darabig csöndben maradt.
 – Ez az egyetlen? – kérdezte Troyt, de a fekete férfi nem értette. – Ez az egyetlen Földnek szánt
csíracsomag?
– Gondolom – felelte Troy pillanatnyi tétovázás után. Zavartan nézett Nickre.
Közben a szobában egyre nagyobb nyüzsgés támadt. Mikor Winters alezredes is csatlakozott a kis
csoporthoz, az őrök és a raklapok már bőszen építkeztek a sarkokban, a falak mögül elmozdított
berendezések nyikorgása hallatszott, az orgonamuzsika pedig egyre hangosabbá és fenyegetőbbé vált.
Ráadásul a fejük fölött valami puha, hajlékony takaró nyílt szét, és lassan ereszkedni kezdett a
hengerre. Winters alezredes leplezetlen csodálattal pillantott körül. Szíve még mindig ujjongott
sorsának szerencsés alakulásán, így nem is igen figyelt a mellette zajló beszélgetésre.
– Muszáj ezt magukkal vinniük – mondta Nick komolyan Carolnak és Troynak. – Hát nem értitek?
Most, hogy tudjuk, emberi csírák is vannak benne, még az eddiginél is fontosabb. A gyermekeink
életéről van szó.
– De hiszen ők olyan gyönyörűek, olyan okosak voltak! – ellenkezett Carol. – Maga nem látta azt,
amit mi. Nem hiszem el, hogy azok a gyermekek bárkit vagy bármit bántani tudnának.
– Nem akarják ők a pusztulásunkat – vitatkozott vele Nick. – Az egyszerűen megtörténik.
A szőnyegek ugrándozni kezdtek.
– Tudom, tudom – mondta Nick, és ismét feléjük nyújtotta a bölcsőt. – Azt akarjátok, hogy
elmenjünk. De először, kérlek, hallgassatok meg! Mi segítettünk nektek, most én kérem a
segítségeteket. Attól tartok, ami ebben a csomagban van, fölboríthatja bolygónk kényes egyensúlyát.
Az eddigi fejlődésünk meglehetősen lassú volt, teli megtorpanásokkal. Majdnem ugyanannyi lépést
tettünk meg visszafelé, mint előre. Akármi is van ebben, az fenyegeti a haladásunkat. Vagy egyszerűen
meg is állítja.
A teremben a nyüzsgés továbbra sem csökkent. Nick szónoklata a türelmetlen szőnyegeknél
látszólag semmiféle reakciót nem váltott ki. Ezek most felváltva megindultak a kijárat felé, majd
visszatértek, arra az esetre, ha az ostoba emberek még mindig nem értenék meg az üzenetüket. Nick
könyörgően pillantott Carolra. Az újságírónő visszanézett rá, és elmosolyodott. Pár másodperc
elteltével a férfihoz lépett, és kézen fogta. Pillantásuk rövidke időre ismét találkozott, aztán Carol
beszélni kezdett, és Nick új kifejezést vett észre az arcán, amely közeljárt már a csodálathoz.
– A helyzet az, hogy igaza van – fordult az újságírónő a két szőnyeghez. – Nem gondoltátok eléggé
át a küldetésetek lehetséges következményeit. Előbb vagy utóbb az általatok hozott embriók és a
bolygó őslakossága kapcsolatba kerülnek egymással, és máris kész a katasztrófa. Ha a csíracsomagot
a szuperemberek fejlődésének korai szakaszában találják meg, a földiek szinte biztosan az
elpusztítása mellett döntenek. De hogy is reagálhatnának másként? A fenyegetés valódi mértéke nem
ismert előttük, ugyanakkor könnyen fölfogható, hogy egy szuperintelligencia által genetikailag
kitenyésztett lény milyen problémákat okozhat a bolygó korábbi lakóinak.
Troy valamivel Nick és Carol mögött állt, figyelmesen hallgatva az újságírónő szavait. Körülötte
folytatódtak a start előkészületei. Az őrök és a raklapok befejezték a rögzítőpillérek szerelését,
melyek a felszálláskor kell majd megakadályozzák a hengerben föllépő esetleges vibrációkat. Az
arany bölcsőket már nem lehetett látni, a takaró csaknem a padlóig leereszkedett.
– ...Szóval ha nem viszitek vissza magatokkal ezt a csomagot, hogy esetleg elhelyezzétek egy másik,
értelmes élet nélküli bolygón, az csak fölösleges vérontást eredményezhet. Vagy a csíráitok
pusztulnak el még teljes kifejlődésük előtt, vagy a hozzánk hasonló őslakosokat nyelik el, ha mindjárt
meg nem ölik, a ti kitenyésztett szuperembereitek. így végül minden áldozatos munkátok kárba vész.
Carol elhallgatott, és figyelte, ahogy furcsa kötelek nyúlnak elő a henger aljából és tetejéből,
végigtekergőznek a levegőben, aztán a szoba sarkaiban fölállított pillérekhez rögzülnek. A szőnyegek
egyre izgatottabbá váltak. A két őr befejezte a start előtti ellenőrzések felügyeletét. Hirtelen a négy
ember felé fordultak, és megindultak előre.
Carol még jobban megszorította Nick kezét.
– Talán igaz, hogy a mi természetes fejlődésünk lassú, és egyáltalán nem kielégítő – folytatta, és a
hangjába egyre több félelem vegyült, ahogy a rémisztő őrök mindinkább közeledtek. – És az is minden
bizonnyal igaz, miszerint az ember, akár egyénként szemléljük, akár csoportként, követ el hibákat. Ám
az elbíráláskor vegyétek figyelembe azt a tényt, hogy a minket eredményező folyamat maga is
tökéletlen volt, de rendelkeztünk annyi előrelátással, vagy nevezhetitek akár szánalomnak is...
– Megállj! – ordított föl Troy. Kitépte a bölcsőt Nick kezéből, és egyenesen a fenyegetően
közeledő őrök elé ugrott. Alig néhány centire volt csak két pörgő rúdtól, melyek végére vágóéleket
illesztettek. – Megállj! – kiáltotta még egyszer. Csodálatos módon minden tevékenység leállt. A
szőnyegek és az őrök megdermedtek, a falakból áradó zörejek elhallgattak, még az orgonamuzsika is
elnémult.
– Mindannyiunk közül – folytatta hangosan, fejét hátrahajtva, szemét a magasba szegezve – én
tudom a legtöbbet a küldetésetekről. És én is veszíthetem a legtöbbet, ha elálltok ettől a részétől.
Mégis egyetértek a barátaimmal.
Troy levette a karkötőjét, aztán drámai mozdulattal mind azt, mind a bölcsőt beledugta az egyik
őrbe. A keze mintha egy tál forró kenyértésztába merült volna. Elengedte a két tárgyat, és visszahúzta.
Az őr nem mozdult. A karkötő és a bölcső ott maradt, ahová Troy dugta, a lény belsejében.
– Kezdettől fogva fölismertem, hogy a tőletek kapott karperec különleges erőkkel, tehetségekkel
ruház föl, melyeknek azelőtt nyoma sem volt bennem. Semmi pontosabbat nem tudtam, mégis
megértettem, ezt szánjátok jutalmamul a segítségemért. Arra gondoltam, végre, v é g re Troy
Jeffersonból is lehet valaki ezen a világon.
Elsétált a bámuló Winters alezredes előtt, aki az eseményeket a keleti bölcsek nyugalmával
szemlélte, s odaállt Nick és Carol mellé. A helyiségben teljes némaság uralkodott.
– Amikor a bátyám, Jamie meghalt – szólalt meg Troy ismét, halkabban –, megesküdtem, mindent
megteszek azért, hogy emlékezetes nyom maradjon utánam a társadalom arcán. Két éven átjártam az
országot, időm nagy részét álmodozással töltve. De minden álmom ugyanarra a végkifejletre jutott.
Fölfedezek valami földrengetően új dolgot, és egyik napról a másikra gazdag, híres ember leszek.
Troy gyorsan megcsókolta Carolt, és rákacsintott.
– Szeretem, angyalkám – szólt. – És téged is, professzor. – Azzal sarkon fordult, és a letakart
hengerhez lépett. – Amikor elmentem innen csütörtök délután, any-nyira izgatott voltam, alig bírtam
magammal. Folyton azt hajtogattam: „A francba, Jefferson, itt a nagy alkalom. Te leszel az egész
rohadt világ történetében a legfontosabb ember.”
Szünetet tartott.
– Ebben az utolsó három napban azonban megtanultam valami nagyon lényegeset – folytatta. –
Valamit, ami legtöbbünknek soha eszébe se jut. Mégpedig, hogy a cél eléréséért vívott küzdelem
fontosabb, mint a cél maga. A legértékesebb, amit az ember álmodozás, tervezés vagy munka,közben
megtanul, nem pedig ezeknek az eredménye. Nektek is ezért kell most megtennetek, amire a barátaim
kérnek benneteket.
Tudom, hogy ti, E.T.-k megpróbáltatok mindent megmagyarázni az utóbbi pár percben, a karkötőn
keresztül, amit egy életre ajánlottatok föl nekem, arról, hogy a hazatelepített, új emberek csupán egy
merészebb és csodálatosabb korba vezetnek át bennünket, primitív lényeket. Ez talán igaz. És abban
is egyetértek, hogy elkelne nekünk egy kis segítség, mert tele vagyunk előítéletekkel, önzéssel és még
egy sor más rossz tulajdonsággal. De nem helyes, ha egyszerűen az ölünkbe hullajtjátok a válaszokat a
problémáinkra. Ha nem szenvedhetjük végig saját meg-jobbításunk folyamatát, ha nem magunk
győzzük le saját gyengéinket, alapvető változás nem következhet be a természetünkben. Nem válunk
igazán jobbakká. Csupán másodosztályú polgárok leszünk, az általatok elképzelt és megtervezett jövő
közkatonái. Úgyhogy vigyétek vissza a tökéletes embereiteket, és hagyjátok, hogy a saját erőnkből
jussunk valamire! Rászolgáltunk erre az esélyre.
Miután Troy befejezte, néhány másodpercig még semmi sem mozdult a helyiségben. Aztán a vele
szemben álló őr oldalt lendült, és nekiiramodott. Troy támadásra számított, a lény azonban eltűnt a
hengerhez legközelebbi kijáratban. Testén át még mindig látszott a karkötő és a bölcső.
– Jól van, csapat – rikoltotta Troy vidáman.
Nick és Carol összeölelkezett. Troy megfogta Winters alezredes kezét. Kilépve még egyszer
megfordultak, és visszanéztek a teremre. Ekkor, utoljára, valamennyien saját emlékeik tükrében látták
a helyiséget. Ismét fölhangzottak a zajok a falak mögött. A szőnyegek, raklapok és őrök lassan
kisorjáztak a letakart henger melletti ajtón.

Még csak három-négy perce érhettek vissza a hajóra, amikor alattuk hirtelen kavarogni kezdett a
víz. Mind a négyen furcsán csöndben voltak. Ramirez hadnagy csalódottan rótta a fedélzetet, hiába
próbálva bárkiből is választ kicsiholni, mi történt lent, a víz alatt. Még Winters alezredes sem akart
tudomást venni a jelenlétéről, kérdéseire csak a fejét rázta, vagy kurtán felelgetett.
Biztosra vették, az űrhajó indulni készül. Föl sem merült bennük, hogy esetleg odébb megy a
közelükből, nem lódítva nyakon őket a felszállásakor keltett hullámokkal. A víz még néhány percen át
kavargott. Mindannyian árgus szemekkel kutatták a jármű legapróbb nyomát.
– Nézzék! – kiáltott fel egyszerre izgatottan Winters alezredes, egy óriás, ezüst madárra mutatva,
mely az alacsonyan álló reggeli naptól negyvenöt foknyira szárnyalt a magasba. Először csak lassan
emelkedett, aztán gyorsulni kezdett.
Nick, Carol és Troy szorosan fogták egymás kezét, úgy nézték ezt a félelmetes látványt. Winters is
odalepett hozzájuk. Fél perccel később az űrjármű eltűnt a felhők között. Semmiféle hangját nem
hallották.
– Fantasztikus – mondta Winters alezredes.
 Szerzőinkről
Arthur C. Clarke
Angol író, akit a Stanley Kubrickkal közösen készített 2001. Űrodisszeia című 1968-as film tett
világhírűvé, pedig akkor már maga mögött tudhatott több mint egy tucat önálló kötetet és számos
elbeszélést. Ez utóbbiak egyike, az 1951-ben megjelent „Az őrszem” adta a forgatókönyv ötletét.
Clarké 1917-ben született, majd iskoláit elvégezve matematikából és fizikából doktorált. Tagja lett
a Brit Bolygóközi Társaságnak, és 1945-ben tanulmányt tett közzé geostacionárius pályára állított
műholdak lehetséges szerepéről a telekommunikációban. A tudományok mellett kezdettől fogva
érdekelte a fantasztikus irodalom is, és mivel az olvasás nem elégítette ki, hamarosan saját történetek
kiagyalásába kezdett. Első szárnypróbálgatásai fanzinokban jelentek meg, majd a második
világháború végén, amikor leszerelt a brit légierőtől, profi magazinokhoz is bekopogtatott. Elsőnek a
„Kibúvó” című novellája látott napvilágot az amerikai Astoundingban, 1946-ban. Önálló kötettel öt
évvel később jelentkezett először, ez a Prelude to Space volt, egy regény.
Életének legfontosabb mérföldköve, a 2001 könyv formájában is megjelent, és a hatalmas siker
hatására három folytatást is írt neki. Ezek közül az elsőt, a 2010-et szintén megfilmesítették.
1956 óta Srí Lankán élt. A '80-as évek végén egy betegség tolószékbe kényszerítette, és
munkabírását is lecsökkentette. Ennek köszönhetően mind gyakrabban vette igénybe szerzőtársak
segítségét. 1986-ban megalapította azt a saját magáról elnevezett díjat, amely évente pénzjutalomban
részesíti a legjobb új angol SF-regényt. 2000-ben lovaggá ütötték.
2008 márciusában bekövetkezett halála nagy alakjától fosztotta meg a világ SF-társadalmát, de a
hátrahagyott irodalmi örökséget tovább élvezhetjük, sőt újabb, magyarul még ismeretlen kötetek
kiadása is várható.
 Gentry Lee
1942-ben született amerikai űrhajózási mérnök és író. A pasadenai Sugárhajtási Laboratóriumban a
NASA megbízásából olyan projekteken dolgozott, mint 1968-76 között a Marsot kutató Viking–, majd
ezt követően a Jupitert felderítő Galileo-program. Forgatókönyvíróként működött közre Carl Sagan
Kozmosz című tévésorozatában, majd egy játékfilm terve hozta össze Arthur C. Clarke-kal. A
hollywoodi szuperprodukcióból végül nem lett semmi, az ötletek azonban regényformába öntve
megjelentek 1988-ban, ez a Bölcső.
Clarke és Lee nem hagyták abba a közös munkát, előbbinek Hugó- és Nebula-díjas Randevú a
Rámával című művéhez írtak három folytatást, a Ráma (1989), a The Garden of Rama-t (1991) és a
Rama Revealed-et (1993). Később önállóan még két regényt publikált, amelyek mondhatni
ugyanabban az univerzumban játszódnak, bár nincs közös szereplőjük a Ráma-könyvekkel. Ezek a
Bright Messengers (1995) és Double Full Moon Night (1999) címekre hallgattak. Legutóbbi kötete,
a The Tranquility Wars (2000) naprendszeri környezetben játszódó kalandos űropera.
Az ezredforduló óta ismét inkább tudományos vonalon kamatoztatja tehetségét, többek között a
Phoenix Marsmissziót felügyelte, és a Discovery csatornán is feltűnt egy ismeretterjesztő műsor
szereplőjeként.
 JEGYZETEK

[1]
Pseudorca crassidens. Hírhedt rokonával, a nagy kardszárnyú delfinnel (Orcinus orca) ellentétben
az emberre teljességgel veszélytelen.
[2]
Két ifjú leány a zongoránál.
[3]
Földes László (Hobó) fordítása
[4]
Tennessee Williams: Az iguána éjszakája (Szentkuthy Miklós fordítása)
[5]
Személy Tennessee Williams Macska a forró bádogtetőn című darabjában
[6]
A bűn elkövetése közben
[7]
Pásztorének
[8]
Az erkély
[9]
Részlet Abraham Lincoln gettysburgi beszédéből (Terényi István fordítása)
[10]
T. S. Eliot: J. Alfred Prufrock szerelmes éneke (Kálnoky László fordítása)
[11]
Romhányi József fordítása
[12]
Károli Gáspár fordítása
[13]
Lewis Carroll: Alice Csodaországban (Kosztolányi Dezső fordítása)
[14]
The Beatles: Here Comes the Sun
[15]
West Side Story
[16]
Részlet a Walt Disney-féle Pinocchióból
[17]
17 Károli Gáspár fordítása
 TARTALOM
VESZÉLYEZTETETT FAJOK
CSÜTÖRTÖK
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
A 447. CIKLUS
1
2
PÉNTEK
1
2
3
4
5
6
7
8
9
ÖSSZESZERELÉS ÉS TESZT
SZOMBAT
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
HAZATELEPÍTÉS
VASÁRNAP
1
2
3
Szerzőinkről
Arthur C. Clarke
Gentry Lee
JEGYZETEK