Arthur C.

Clarke
Frederik Pohl
Végső bizonyítás

A fordítás alapját képező kiadás:

Arthur C. Clarke – Frederik Pohl
The Last Theorem
Del Rey Books, 2008

Sorozatszerkesztő:
Burger István

Irodalmi szerkesztő:
Németh Attila

Fordította:
J. Magyar Nelly

Szerkesztette:
Képes Gábor

Borító: Burger István

ISBN 978 963 9828 51 3

ISSN 0238-3063

Kiadó: Metropolis Media Group Kft.

© 2008, by The Estate of Arthur C. Clarke
© Hungarian translation 2010, J. Magyar Nelly
© Hungarian edition 2010, Metropolis Media Group
www.galaktikamagazin.hu
 Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója
Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor
Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design
Nyomdai munkák: Radin Print Kft.
Felelős vezető: Antun Béláné

ELSŐ ELŐSZÓ
Arthur C. Clarke tollából

A Pearl Harbour elleni légitámadás még a jövő zenéje, s az Egyesült Államok békében él, mikor bepöfög Nantucketbe
egy brit hadihajó, fedélzetén későbbi megjelölése szerint „a legértékesebb rakománnyal, amely valaha partot ért
Amerikában”. Nem volt az valami imponáló küllemű dolog, csupán egy csatlakozókkal meg hűtőbordákkal ellátott,
hozzávetőleg egy hüvelyk magas fémhenger, melyet fél kézzel is könnyen elbír az ember. Mégis joggal állíthatnánk,
hogy ennek a kicsiny tárgynak volt köszönhető a háború megnyerése Európa- és Ázsia-szerte – még ha a
tengelyhatalmak utolsó maradé​kának legyűréséhez atombomba kellett is.
Ez az újdonsült találmány nem volt más, mint az ún. „üregrezonátoros magnetron”.
A magnetron működési elve nem számított újszerű elképzelésnek. A fizikusok egy ideje már sejtették, hogy az
erős mágneses tér képes lehet szűk körpályán megtartani a száguldó elektronokat, s ezáltal rádióhullámokat
gerjeszteni. A tény mindazonáltal alig jelentett többet laboratóriumi furcsaságnál, mígnem felfedezték, hogy azok a
rádióhullámok katonai célra is használ​hatóak.
Amint cél és eszköz összetalálkozott, a magnetront elnevezték radarnak.
Az amerikai Massachusetts Institute of Technology tudományos kutatói – az említett legelső készüléket a kezükbe
kaparintva, majd számos vizsgálatnak alávetve – meglepő felfedezést tettek: a magnetron oly hatalmas kimenő
teljesítményt produkált, hogy annak mérésére a laboratóriumi eszközök egyike sem volt képes. Kevés időre rá a La
Manche-csatorna partja mentén sebtében felállított, gigantikus antennákat működtető, ominózus brit radar máris
igen alapos munkát végzett a Luftwaffe kötelékébe tartozó harci repülőgépek tucatjainak felderítésében, melyek
azon a vidéken készültek volna alakzatba rendeződni az Anglia elleni légitámadásokhoz. Valójában a radar minden
egyébnél jelentősebb szerepet játszott abban, hogy az angliai légi csatából a Royal Air Force került ki győztesen.
Hamarosan kiderült, a radar nem pusztán a légtérben tartózkodó ellenséges légierő észlelésére, hanem a mozgó
légi járművek alatt elterülő terep elektronikus feltérképezésére is alkalmas. Ami nem kevesebb jelentett, mint hogy
erről az alant fekvő tájról akár tökéletes sötétségben vagy teljes felhőborítottság mellett is felismerhető körvonalakkal
rendelkező képet lehet megjeleníteni egy katódsugaras ernyőn, ily módon megtámogatva a navigációt – és a légi
bevetéseket. Amint az MIT-nek megvolt a magnetronja, a későbbi Nobel-díjas Luis Alvarez vezette kutatócsoport
tüstént rátért a soron következő kérdésre: „Esetleg nem lehetne a radart légi járművek leszedése mellett légi
járművek biztonságos leszállítására is felhasználni?”
És ezzel új korszak vette kezdetét, melyet a GCA avagy földről irányított rárepülés fémjelzett, azaz rossz időben
a légi járművek leszállásának irányítása precíziós bevezető és leszállító radarrendszerrel.
A kísérleti Mark 1-es GCA két különálló radart foglalt magában: az egyik, tíz centiméter felbontóképességű radar a
repülőgép vízszintes irányszögének bemérésére, a másik pedig – mely a világon elsőként tett lehetővé három
centiméter pontosságú felbontást – a földfelszín fölötti magasság meghatározására szolgált. A két ernyővel
farkasszemet néző lokátoros oly módon irányította le a repülőgépet a földre, hogy utasításokat osztogatott a
pilótának, mikor térjen ki jobbra vagy balra – esetenként arra sürgette, hogy „most aztán nyomás, föl a géppel, de
szaporán!”
 A GCA lelkes fogadtatásban részesült az angol légierő bombázó különítményénél, mely nap mint nap több gépet
veszített Európa fölött a kedvezőtlen időjárás, mint az ellenséges támadások következtében. 1943-ban a Mark 1-es
és a hozzá tartozó személyzet a cornwalli St. Eval repülőterén állomásozott, amikor a RAF-lokátorosok Lavington
repülő százados vezette különítményét odavezényelték. Lavingtonnak egy újonnan kinevezett repülőhadnagy volt a
segédtisztje. Arthur C. Clarke-nak hívták.

Ami azt illeti, egyáltalán nem volt szükségszerű, hogy Clarke ott legyen a Royal Air Force-nál. Civil lévén, előzőleg
polgári szolgálatot teljesített az Egészségügyi Minisztérium Pénzügyi és Ellenőrzési Osztályán, következésképpen
tartalékosként tartották nyilván. Miután azonban joggal gyanította, hogy hamarosan kikerül a tartalékállományból,
egy nap lopva otthagyta a hivatalát, és önként jelentkezett a légierő legközelebbi toborzóirodájában. Pár hétre rá
keresni kezdték a hadseregtől – mint katonaszökevényt, akire az egészségügyi csapattest tart igényt! Minthogy
egyáltalán nem bírta a vér látványát, különösen a sajátjáét, bízvást érezhette úgy, hogy csak egy hajszálon múlt a
dolog.
Röviddel annak 1933-as megalakulása után tagságot nyervén a Brit Bolygóközi Társaságba, Arthur Clarke az idő
tájt már buzgó űrkadétnak vallhatta magát. Ráébredve, hogy tőle karnyújtásnyira található a világ legnagyobb
teljesítményű radarja, mely a fok törtrészével egyenlő szélességű sugárnyalábok létrehozására képes, egyik éjjel
becélozta vele a kelő Holdat, három másodpercig számolt magában, és várta a radarvisszhangot.
Arra ugyan hiába várt. Még éveknek kellett eltelniük, hogy valaki igazándiból radarvisszhangokat fogjon a Holdról.
Mindazonáltal… Jóllehet akkoriban erről senki sem szerezhetett tudomást, valamiféle reakciót mégiscsak sikerült
kiváltani.
 MÁSODIK ELŐSZÓ
Frederik Pohl tollából

Életemnek két olyan mozzanatát tudom felidézni, melyeknek hitem szerint közük lehet e könyv témájához. Ezért
tán ez a megfelelő idő, hogy papírra vessem őket.
Először is, mire harmincas éveim küszöbére értem, elmondhattam magamról, hogy alaposan kijutott nekem a
matematikából – legyen az algebra, geometria vagy trigonometria, még egy csipetnyi differenciál- és
integrálszámítás is , akár a Brooklyn Techre gondolok, melyet fiatalon rövid ideig azon tévképzettől hajtva
látogattam, hogy egyszer vegyészmérnök válhat belőlem, akár az Illinois állambeli Chanute Fieldsen található, és az
Egyesült Államok légierejének égisze alatt működő meteorológiai főiskolára, melynek oktatói nevezett tudományág
matematikai alapjaiba próbáltak bevezetni a II. világháború idején.
A matematika említett ágainak egyike sem tett rám mély benyomást. Hozzáállásomat a Scientific American egyik
cikke változtatta meg – méghozzá gyökeresen és tartós hatással , mely az 50-es évek elején jelent meg, és a
matematika egy számomra eladdig ismeretlen területéről, nevezetesen a számelméletről szólt, amely mindenfajta
matematika elemi egységének, a számnak ismérveit kísérli meg leírni és lajstromba szedni. Ez aztán alaposan
meg​bizsergette a fantáziámat.
Elszalasztottam hát titkárnőmet a legközelebbi könyvesboltba, és megvetettem vele a cikkben idézett valamennyi
kötetet. Átrágtam magam mindegyiken, és függővé váltam. A következő évben és még azután is azzal múlattam a
tevékeny életvitelemből kipréselhető összes szabadidőt, hogy rizsmaszám firkáltam tele a papírt végeláthatatlan
számításokkal. (Ne tévesszék szem elől, hogy ekkor az 50-es éveket írjuk. Vagyis nincs számítógép, még egy árva
zsebkalkulátor se. Tehát valahányszor szorzótényezőkre kívántam bontani egy prímszámnak vélt mennyiséget, ezt
szakaszott olyan módszerrel voltam kénytelen megtenni, mint Fermat vagy Kepler, nem is beszélve magáról a jó
öreg számoszi Arisztarkhoszról, vagyis hát vég nélkül ismétlődő, vesződséges számtani műveletek útján, és persze
kézírással.)
Nem sikerült meglelnem Fermat elveszett bizonyítását, és más, nevezetes matematikai talányokra sem találtam
megoldást, egyikre se. Azzal a próbálkozásommal sem jutottam túlontúl messzire, melyről egy ideig úgy véltem,
hogy érvényesülésem eszköze lehet. Arról van szó, hogy megkíséreltem felállítani a prímszámok generálásának
képletét. Amit véghezvittem, a befektetett munkához képest a semminél is alig több: föltaláltam egy pár… nos,
olyasvalamit, amit leginkább matematikai bűvészmutatványnak lehetne nevezni. Az egyik a kézen számolás
módszere. (Nagy ügy! – vélhetnék önök. A kezén számolni mindenki tud. És ez igaz is, no de 1023-ig?) A másikkal
egy látszólag lehetetlen feladatot oldottam meg.
Az utóbbi trükköt az alábbi halandzsa kíséretében szoktam elővezetni alkalmi közönségemnek:
Kérem, rajzoljon egy sorban pénzérméket egymás után, teljesen mindegy, hány darabot, és én tíz másodperc
vagy még annál is rövidebb idő alatt megmondom, hogy ha fej vagy írást játszanánk, az adott számú
pénzérmének pontosan hány különféle sorrendje (fej-írás-fej, fej-írás-írás, stb.) lenne lehetséges. És hogy egy kicsit
még meg is nehezítsük a dolgomat, úgy mondom meg az eredményt, hogy ön a sor bármelyik végénél tetszés
szerint bármennyi pénzérmét letakarhat, így én még csak nem is sejthetem, hogy igazából hány pénzérme van a
sorban.
Lehetetlen, igazam van? Hajlandó tenni egy próbát, és kitalálni, hogy csinálom? Majd még visszatérhetünk erre.
De nem most.
***
A másik esemény, amely szerintem lényeges lehet, jó húsz évvel a fentiek után történt, mikor életemben először
adódott alkalmam néhány hetet Japán szigetbirodalmában eltölteni. A science-fiction műfaj japán rajongóinak
társadalma látott vendégül – a Nagy-Britanniát képviselő Brian Aldisszal, az akkor még létező Szovjetuniót képviselő
Jurij Kagarlickijjal, a Kanadát képviselő Judith Merrillel és a Sri Lankát, valamint a bolygó többi lakott szegletének
legtöbbjét egy személyben képviselő Arthur C. Clarke-kal egyetemben. Maroknyi csapatunk a japán írók és
szerkesztők delegációjának kíséretében járta a nagyvárosokat; előadásokat tartottunk, interjúkat adtunk, és
felkérésre bolondos oldalunkról is megmutattuk magunkat. (Arthur a hawaii hula-tánc egy sajátos, Sri Lanka-i
változatával szerepelt. Brian belement, hogy megpróbálkozzék egy sor japán szó kiejtésével, melyek legtöbbje –
minthogy házigazdáink nem tudtak ellenállni a totális kópéság kísértésének – a végén eszelősen trágárnak bizonyult.
Hogy én mit csináltam, azt nem árulom el.) Jutalmul – és a gőz kieresztése végett – eltölthettünk egy hétvégét a
Biwa-tónál, ahol mindahányan kimonóban flangálva, kimerítettük a szálloda bár​jának italkészletét.
Az idő nagy részében azzal voltunk elfoglalva, hogy a legutolsó találkozásunk óta megesett ügyes-bajos dolgaink
elmesélésében megpróbáltuk behozni a lemaradást. A legérdekfeszítőbb történettel szerintem Judith Merril állt elő.
Egy korai repülőjáratot elcsípve, módja nyílt néhány napot Hirosimában eltölteni, mielőtt mi, többiek is megérkeznénk.
Mindig is nagyon értett a dolgok ábrázolásához, így beszámolóját a látottakról elejétől a végéig feszült érdeklődéssel
kísértük. Nos hát, mindenki hallott már az összevissza görbült vasszerkezetről, melyet a japánok mementónak
őriztek meg ott, ahol az épület összes többi része a mindenkori első, indulatból bevetett atombombától a levegőbe
röpült; vagy a kőből faragott Buddha megolvadt arcáról. És mindenki ismeri – mert ha egyszer látta, egész életére
az emlékezetébe vési – a kísértetférfit, kinek körvonalait az égből aláhulló, kibírhatatlanul fényes atomvillanás maratta
örök időkre a kőlépcsők felületébe ott, ahol egy pilla​nattal előbb még eleven mása üldögélt.
„Az aztán tényleg fényes lehetett”, jegyezte meg valamelyikünk, talán Brian.
Arthur hozzátette, „elég fényes ahhoz, hogy mostanra egy tucatnyi közeli csillagon is fölfigyelhessenek rá”.
„Ha egyáltalán van ott valaki, aki az eget figyelje”, tódította egy újabb hang, tán éppen az enyém.
Ebben aztán mindannyian egyetértettünk, hogy igen, talán… Esetleg tényleg van valaki odafönt, aki figyel…
Legalábbis jó érzés volt úgy gondolni.

Visszatérve az én matematikai bűvészmutatványaimra:

Nem gondolom, hogy máris el kellene árulnom önöknek a titkot. Viszont megígérem, hogy mielőtt ez a történet
véget érne, valaki majd megteszi helyettem.
Az a valaki alkalmasint egy Randzsit Szubramanian nevű, ígéretes tehetségű fiatalember lesz, akivel néhány
könyvlapnyi időn belül önök is kénytelenek lesznek megismerkedni.
Végtére is, alapjában véve, ez a könyv az ő története.
 HARMADIK ELŐSZÓ
Légköri atomkísérletek
1946 tavaszán az amerikai tengerészet egy kilencvenegy-néhány járműből álló hajóflottát gyűjtött egybe a
déltengerek Bikini néven nyilvántartott, (eladdig) romlatlan korallzátonyánál. Az összesereglett csatahajók, cirkálók,
torpedórombolók, tengeralattjárók és egyéb, támogató vízi járművek számos különböző forrásból származtak.
Néhányuk elfogott német vagy japán hajó volt – hadizsákmány a kevéssel azelőtt befejeződött II. világháborúból; a
legtöbb azonban a háborús megpróbáltatásokba belerokkant vagy éppen tech​nikailag levitézlett, amerikai veterán.
A flotta nem arra volt hivatott, hogy valaminő gigantikus tengeri csatában vegyen részt akárki ellen, vagy ami azt
illeti, egyáltalán elhajózzon onnan bárhová. E hajóknak a Bikini-atoll volt végső állomáshelyük. A hajórajt azon
egyszerű oknál fogva gyűjtötték egybe, hogy atomcsapásokat mérjenek rá. Egyet a levegőből, egy másikat pedig a
tenger mélyéről. Az admirálisok efféle „szülési fájdalmak” révén reméltek fogalmat alkotni arról, hogy egy esetleges,
jövőbeli atomháborúban mi várhat a haditengerészetre.
A Bikini-atollal persze nem értek véget a nukleáris fegyverkísérletek. Ez volt pusztán a kezdet. Az elkövetkező
tucatnyi év alatt és még azután is az amerikaiak egyik bombát a másik után robbantották föl a légkörben,
szorgalmasan följegyezve a megvalósított kártétel és pusztító hatás mértékét, meg minden egyéb számadatot, amit
csak ki tudtak facsarni a kísérletekből. Kevés időre rá ugyanígy cselekedtek a szovjetek és a britek, még később a
franciák és a kínaiak is. Az öt nukleáris nagyhatalom (melyek nem véletlenül az Egyesült Nemzetek Biztonsági
Tanácsának öt állandó tagjával voltak azonosak) együttesen és összesen több mint ezerötszáz atomfegyvert
robbantottak fel a Föld légkörében. Történt mindez a Marshall-szigeteknél a Csendes-óceánon, Algériában és Francia
Polinéziában, Ausztrália sivatagos vidékein, a szovjet Kazahsztán Szemipalatyinszk nevű kísérleti telepének közelében,
Novaja Zemljánál az északi Jeges-tengeren, a kínai Lop Nor-tó mocsarai fölött, meg még számos, további helyen
szerte a világon.
A robbanások pontos származási helye nem igazán számít. Az viszont igen, hogy mindegyikük elképzelhetetlenül
fényes felvillanással járt együtt – a fizikus Hans Thirring megfogalmazásában „ezer napnál is fényesebbel” , mely
fotonok alkotta, félgömb alakú héjazatta öblösödve, másodpercenként háromszázezer kilométeres sebességgel
tágult a világűr felé.

Addigra az ifjú Arthur C. Clarke által a Holdra elsütött, első csenevész radarvillanás fotonjai jó messzire távolodtak
a térbeli ponttól, melyet a Föld a fotonok kirepítésének pillanatában elfoglalt.
Pontosan milyen messzire is? A kérdéses időben már vagy harminc év telt el azóta, hogy az a radarjel
dolgavégezetlenül tért vissza. A fény – no meg a rádióhullám és bármifajta elektronikus sugárzás –
másodpercenként 186.000 mérföldet (vagyis 300.000 kilométert) tesz meg, amit éppen ezért fénysebességnek
nevezünk. Ebből következik, hogy azok a bizonyos fotonok évente pontosan egy fényévvel kerültek távolabbra,
máris több száz csillag rendszerein végigsöpörve elhaladtukban. E csillagok közül számosan rendelkeznek bolygókkal.
Néhányan olyannal is, melyen lehetséges az élet. És csekély töredékükön ez az élet értelmes.
Emberi halandó sohasem szerzett tudomást arról, hogy az említett, földi eseményeket melyik csillag
teremtményei észlelték elsőként. A Groombridge 1618 lett volna? Az Alfa Centauri B-je? (Vagy éppen az A jelű
csillaga?) A Lalande 21185, az Epszilon Eridani, netán a Tau Ceti személyesen?
Az emberek tehát nem értesültek erről, és talán így van ez jól. Csak fölizgatták volna magukat.
De bármely csillag bolygórendszerét lakták is ezen idegen fajok, a saját csillagászaik (ámbátor ők nem így
nevezték magukat; az általuk használt kifejezést úgy fordíthatnánk le, hogy „külsődleges jelenségek leltárba vevői”)
koncentrált figyelmet szenteltek az első, gyöngécske impulzusnak, mely igen​csak fölkavarta kedélyüket.
Küllemükben e teremtmények a legcsekélyebb mértékben sem tűntek emberinek, ám tápláltak magukban
bizonyos majdnem emberi „érzelmeket”, melyek egyike meglepően hasonlít a félelemhez. A Földről érkező
mikrohullámú kisugárzások sora volt az első olyan dolog, mely aggodalmat keltett bennük. Ezt követték kisvártatva a
jóval fényesebb tűzkitörések – a White Sandsi kísérleti terepen lefolytatott, első atomkísérletből, aztán Hirosimából és
Nagaszakiból, meg az összes többi helyről. A fellobbanások észlelése nyomán heves karattyolás és siránkozás
támadt az idegen égi megfigyelők köreiben. Egy efféle fellobbanás mindig bajt jelent, még az is lehet, hogy igen
nagy bajt.
Nem arról van szó, hogy az első észlelők féltették volna az emberiséget azon a távoli, piciny planétán. Igazság
szerint fikarcnyit sem izgatta őket a Föld bolygó sorsa. Annál inkább emésztették magukat a ténytől, hogy saját
csillaguk mellett elhaladva, a sugárzásnak ugyanezen táguló félgömbje nem fog kihunyni, hanem egyre messzebb
távolodik, egyre mélyebben hatol a galaxisba. S ily módon előbb vagy utóbb olyan lények akadnak az útjába, akik
aztán tényleg… nagyon… de nagyon… komolyan veszik azt.
1. Szvámi szikláján
Ideje végre megismerkednünk Randzsit Szubramaniannal, kinek hosszú és figyelemre méltó életpályája kötetünk
tárgyául szolgál.
Ez idő tájt Randzsit tizenhat éves volt, elsőéves hallgató Sri Lanka vezető egyetemén, Colombo városában, és
még az átlag tizenhat éveseknél is jobban el volt telve önmagával. A szemeszter véget ért, és apjának első hívó
szavára Randzsit megtette a Sri Lanka szigetét rézsútosan átszelő, hosszú utat Colombótól Trincsomali körzetéig,
ahol apjának azon megtiszteltetésben volt része, hogy főpapként tevékenykedhetett a Tiru Koneswaram elnevezésű
hindu templomban. Randzsit voltaképpen olyannyira szerette édesapját, hogy csaknem mindig boldogan találkozott
vele. Ezúttal kicsivel kevésbé boldogan a szokásosnál, meglehetősen pontos elképzelése lévén a témáról, melyet a
nagy​tiszteletű Ganes Szubramanian most fontosnak tartott megtárgyalni vele.
Randzsit értelmes fiú volt, valójában elég közel járt ahhoz, hogy annyira éles elméjű legyen, mint amilyennek
képzeli magát. Emellett még jóképűnek is lehetett mondani. Nem volt éppen borzasztóan magas, de hát ez a
legtöbb Sri Lanka-ira igaz. Etnikai értelemben a tamilok közé tartozott, bőrszíne meg szakasztott egy kanálnyi
kakaópor pompásan sötétbarna árnyalata – egy pillanattal azelőtt, hogy belehullna egy bögrényi forró tejbe.
Mindamellett bőrszínének semmi köze nem volt tamil voltához. A Sri Lanka-i népesség az arcszínek igen gazdag
palettáját vonultatja fel a skandinávosan sápadttól a már-már bíborba hajló feketéig. Példának okáért Gamini
Bandara – Randzsit legjobb barátja – annyi sok nemzedékre visszamenően mondhatta magát színtiszta
szingaléznek, hogy csak győzzük számba venni; a két fiú bőre mégis ugyanazt az árnyalatot mutatta.
Hosszú ideje voltak barátok – nevezetesen azon rettenetes éjszaka óta, amikor Gamini iskolája porig égett,
feltehetőleg az egyik raktárhelyiségben a cigarettázás tilalmára fittyet hányó, felsőbb osztályos diákok ténykedésének
betudhatóan.
Az elérhető közelségben tartózkodó, valamennyi halandóhoz hasonlóan, ki alkalmasnak látszott arra, hogy a
szilánkosra hasadozott deszkákat összeszedje s ugyanazzal a mozdulattal feldobja egy teherkocsi platójára, Randzsit
is besoroztatott a mentőalakulatba, saját iskolája összes többi tanulójával egyetemben. A munka meglehetősen
mocskosnak bizonyult, ráadásul jóval nehezebbnek is annál, mint amilyenhez egy Randzsit-féle srác kialakulatlan
izmai hozzá voltak szokva, nem is beszélve a faszilánkokról, meg a mindent elborító üvegcserepek okozta karcolások
és vágások állandó veszélyéről.
Ez jelentette a dolog nehezebbik részét, és ebből aztán jócskán kijutott a gyerekeknek. Azért akadtak szép
pillanatok is. Mint mikor Randzsitnak meg egy másik, hozzá hasonló korú sihedernek végre sikerült leásnia magát egy
törmelékkupac alól kiszűrődő, siránkozó hang forrásához, és kiszabadítania az igazgató riadt, ám tökéletesen
sértetlen, javakorabeli sziámi macskáját.
Az egyik tanár magával vitte az állatot tulajdonosához, faképnél hagyva az elégedetten egymás képébe vigyorgó
fiúkat. Randzsit maga elé lökte a jobbját, angol módra.
– Randzsit Szubramanian vagyok – közölte.
– Én meg Gamini Bandara – felelte a másik, diadalmasan rázogatva a fölkínált kezet. – Hékás, ez nem volt
akármi!
Ebben mindketten egyetértettek. Mikor végre engedélyt kaptak, hogy aznapra beszüntessék a munkát, már
együtt álltak sorba a diákok szokásos esti menüjét képező zabkásáért, és a hálózsákokra is egymás
tőszomszédságában huppantak le, midőn eljött az éjszakai nyugalom ideje. Azóta is a legszorosabb barátságot
ápolták, amire – biztos, ami biztos – az a tény is rásegített, hogy a tűzben Gamini iskolája lakhatatlanná vált, minek
következtében az ottani tanulók kénytelenek voltak összebútorozni Randzsit diáktársaival. Gaminiről kiderült, hogy a
legjobb barát valamennyi elengedhetetlen ismérvével rendelkezik, beleértve a tényt is, hogy a Randzsit életében
jelenlevő, egyetlen, elsöprő szenvedély tárgya – az egyetlen, melyen osztozkodni más személy számára nem
juthatott hely – Gaminit tökéletesen hidegen hagyta.
Mindenesetre Gamini még valamit megtestesített, és pontosan ez képezte a Randzsit és édesapja között
küszöbönálló beszélgetésnek azt az elemét, melynek kitárgyalásához Randzsitnak cseppet sem fűlött a foga.
Randzsit elfintorodott. Utasítás szerint egyenesen a templom oldalajtóinak egyikéhez sietett, ám ott nem az apja
várta, hanem egy öregecske, Szuras nevű szerzetes, aki – Randzsit vélekedése szerint túlontúl hivatalos modorban
– mindössze annyit közölt vele, hogy kicsit várnia kell. Nem volt mit tenni: Randzsit várakozott, méghozzá jó ideig,
miközben nem akadt egyéb dolga, mint hogy a templom belső tereiben folyó sürgés-forgás zajaira figyeljen, s
közben a templomhoz fűződő saját, vegyes érzelmein elmélkedjék.
A templomi hivatásban édesapja életcélra, társadalmi rangra és sikeres életpályára lelt, ami persze mind szép és
jó. Mindamellett abba a hiú ábrándba ringatta az öregembert, hogy a fia egyszer majd a nyomdokaiba lép. Márpedig
ebből nem lesz semmi. Randzsit már gyermekként sem volt képes hinni a szövevényes hindu panteonban, melyet
alkalmasint állatfejű és a megszokottól eltérő számú karral megáldott istenek és istennők alkottak, kiknek szoborba
faragott alakjai a templomfalakat ékesítették. Mire betöltötte a hatot, Randzsit mindüket meg tudta nevezni, hiba
nélkül hozzátéve különleges képességeiknek és főbb böjti napjaiknak felsorolását, ám ezt a tudást nem táplálta
vallásos hevület. Egyszerűen a kedvében akart járni szeretett édesapjának.
Még élénken élt emlékezetében az idő, amikor a családi otthonban nevelkedő kisgyermekként reggelente korán
ébredt, miközben apja együtt kelt a Nappal, hogy megfürödjön a templom medencéjében. Olyankor megbámulta,
amint az derékig mezítelenül áll szemben a felkelő Nappal – és hagyta, hogy fülébe hatoljon a hosszan zengő
„Ommm,,. Kis időre rá maga is megtanulta, miként mondja ki a mantrát, sorolja föl az ujjaival sorra megérintett hat
testrészét, és áldozzon vizet a szobroknak a pudzsa szobában. Miután e vallási szertartásaira nem tartottak igényt,
hamarosan be is szüntette azokat. Tízévesen már tudta, hogy hitében sohasem fogja követni az apját.
Nem mintha annak választott hivatása ne lett volna elég nemes. Igaz, Ganes Szubramanian temploma sem
ősiségben, sem nagyságban nem volt mérhető elődjéhez, melynek helyébe lépni volt hivatott. Noha az eredeti
intézményével azonos nevet – Tiru Koneswaram – viselt, mely névadás valóban nagy bátorságra vallott, maga a
főpap sem utalt rá soha más módon, mint „az új templomként”. Építése csak 1983-ban fejeződött be, és méretét
tekintve a nyomába sem léphetett az igazi, híres-neves Tiru Koneswaramnak, melyet csak „az ezer oszlopos
templomként” emlegettek, s melynek építése kétezer évnyi történelem fátyla mögé rejtezett.
Mikor a várakozásnak végre vége szakadt, mégsem az apja fogadta, csupán az öreg Szuras, aki sűrű
mentegetőzéssel kezdte:
– Ezek a zarándokok… – zsémbelt. – Annyian, de annyian vannak! Több mint százan! Édesapád meg, aki hát
mégiscsak a főpap, eltökélte, hogy mindegyiket személyesen fogja üdvözölni. Eredj hát, Randzsit. Ülj le addig
Szvámi sziklájára, és bámuld a tengert. Egy órácska múltán talán az édesapád is csatlakozni tud hozzád, de a jelen
pillanatban… – Sóhajtozva ingatta a fejét, aztán dolgára sietve sarkon fordult, hogy segítsen főnökének megbirkózni
a zarándokok áradatával, Randzsitra bízva, hogy mit kezd magával addig.

Randzsitnak voltaképpen kicsit sem volt ellenére a javasolt program. Nála mindig is szívderítő ajándéknak
számított egy órányi magány Szvámi szikláján.
Úgy egy órával azelőtt a hely még a turistalátványosságok szokásos képét mutatta volna, melyet piknikezni,
nézelődni vagy egész egyszerűen a Bengál-öböl felől érkező, hűvös fuvallatot élvezni kívánó párocskák és népes
családok lepnek el. A nyugati dombvidék mögé ereszkedő Nap fényében azonban mostanra csaknem teljesen
elnéptelenedett.
Randzsit pontosan ilyennek szerette. Egész addigi életében imádta Szvámi szikláját. Nem is, javította ki magát
gondolatban. Hat- vagy hétévesen még közel sem magáért a szikláért volt úgy oda, mint inkább az azt övező
lagúnákért és homokos partszakaszokért, melyeken picinyke indiai csillag​teknősöket lehetett fogni – és versenyeztetni
egymás ellen.
De az akkor volt. A mostani, tizenhat éves Randzsit felnőtt férfiként tekintett önmagára, akinek annál fontosabb
gondolkodnivalója is akad.
Talált egy szabad kőpadot, és nekikészülődvén, hogy eltöprengjen az elméjét betöltő két kérdésen, hátradőlt,
majd átadta magát hátában a lemenő nap melegének, szemből az arcába fúvó tengeri szélnek.
Ami az első dolgot illeti, valójában nem sok töprengenivaló akadt rajta. Nem mondhatni, hogy Randzsit csalódást
érzett volna az apja távolmaradása miatt. Tizenhat éves ivadékának Ganes ténylegesen sosem árulta el, hogy mit is
akar vele megbeszélni, Randzsit mégis nyomasztóan biztos volt a téma felől.
Egy kínos helyzetről volt szó, amiben azt volt a legrosszabb, hogy tökéletesen elkerülhető lett volna. Ha ugyanis
nem felejti el bezárni a szobája ajtaját, akkor a diákszállóban állomásozó portásnak nincs módja tapintatlanul rátörni
kettejükre. Az ajtó azonban bezáratlan maradt, a portásnak pedig csakugyan sikerült rájuk nyitnia. Randzsit ismerte
apjának azt a régről keltezett szokását, hogy időről-időre kifaggatja a portást – saját bevallása szerint kizárólag arról
akarván meggyőződni, hogy fia semmiben sem szenved hiányt. E gyakorlatnak mindazonáltal megvolt az a járulékos
haszna, hogy ily módon a fiú minden ügyes-bajos dolgáról folyamatosan értesült.
Randzsit fölsóhajtott. Bárcsak kitörölhetné a jövőből az elkövetkezendő eszmecserét. De erre nem volt módja, így
hát igyekezett minden figyelmét az elméjében lappangó második – és fontosabbik – tárgykör felé fordítani. Arra,
mely gondolatainak toplistáján csaknem mindig az első helyen szerepelt.
Randzsit elnézett keletnek a Bengál-öböl békétlen vizei fölé százméternyire magasodó kakasülőről. Szürkületnél
nem volt arrafelé semmi látnivaló a vízen kívül. Ami azt illeti, néhány elszórt szigetecskét leszámítva, úgy ezer
kilométernyi hosszon az égvilágon semmi sem törte meg a vízfelszínt, míg az ember el nem érte a thaiföldi partokat.
Előző éjjel elállt az északkeleti monszunszél, amitől most tökéletesen tiszta ég borult Randzsit fölé. Kelet felé
alacsonyan állt egy enyhén narancspiros árnyalatú csillag – a legfényesebb az égboltozaton. Randzsit lustán
eltűnődött a nevén. Az apja, persze, tudná. Ganes Szubramanian jámbor módon és őszintén hitt az asztrológiában,
amint egy hindu paptól az el is várható. Mindamellett a világi tudományok minden neme felé is múlhatatlan
érdeklődéssel fordult. Ismerte a Naprendszer bolygóit és számos elem elnevezését; azt is tudta, miként lehet
rávenni néhány fémes uránból készült rudacskát arra, hogy egy egész város megvilágításához elégséges elektromos
áramot szolgáltasson. Tudományszeretetéből valamennyit a fiára is sikerült átörökítenie, kinek lelkében azonban nem
annyira az univerzum csillagászati, fizikai vagy biológiai tényei hagytak nyomot, mint inkább egy mindezen
ismereteket egybekovácsoló tantárgy: a matematika.
Randzsit tisztában volt vele, hogy ezt is az apjának köszönheti – a tizenharmadik születésnapjára tőle kapott
könyv okán, mely G. H. Hardy-nak az Egy matematikus védőbeszéde című kötete volt. Randzsit annak lapjain
találkozott elsőként az elszegényedett indiai hivatalnok, Srínivásza Rámánudzsan nevével, kinek – noha semminemű
formális matematikai képzésben nem részesült – az I. világháború komor éveinek egész matematikai társadalma a
csodájára járt. Hardy volt az, akihez Rámánudzsan az általa fölfedezett, mintegy száz matematikai tételt elküldte
egy levélben, s ugyancsak ő, aki az indiai fiatalembert előbb Londonba, majd világhírnévhez segítette.
Rámánudzsan példája ösztönzőleg hatott Randzsitra – no lám, bárkiből válhat matematikai géniusz! , a könyv
pedig minden egyebet félresöprő érdeklődést hagyott hátra elméjében a számelmélet iránt. És nem pusztán a
számelmélet, hanem jelesül a bámulatos felismerések iránt, melyekben a több száz évvel azelőtt élt zseni, Pierre de
Fermat műve testet öltött, kiváltképpen pedig a fölébe tornyosuló, hamleti kérdés iránt, melyet Fermat az örököseire
hagyott; s mely nem más, mint Fermat ünnepelt, utolsó tételének bizonyítása – avagy bizonyíték arra, hogy ilyen
bizonyítás nem létezik.
Ez volt hát a Randzsit lelkét rabságban tartó szenvedély, melyet a következő egy órányi időre töprengéseinek
kizárólagos tárgyául választott. Micsoda pech, hogy nincs a zsebében a kalkulátor. Legjobb barátja ugyanis
lebeszélte arról, hogy magával vigye. „Emlékszel Charithára? Tudod, az egyik unokatestvéremre”, vágott bele
Gamini a mondókájába. „Amelyik százados a seregben. Azt állítja, hogy a vonatokon néhány kalauz elszedi az
utasoktól a zsebszámológépeket. Hogy aztán túladjon rajtuk, tök mindegy, mennyiért. A te kétszáz dolláros Texas
Instruments kalkulátorod alkalmasint tíz rongyos dollárért egy olyan pasasnak a zsebében fog kikötni, aki csak a csip-
csup kiadásait akarja ellenőrizni vele. Úgyhogy jobban teszed, ha egyszerűen itthon hagyod.” Randzsit megfontoltan
úgy döntött, hogy ekként cselekszik.
A zsebszámológép hiánya bosszúságot jelentett, de nem volt különösebb jelentősége. Mert Fermat utolsó
tételének – az úgynevezett „Fermat-sejtésnek” – éppen egyszerűsége volt a legnagyszerűbb tulajdonsága. Ugyan
mi lehet egyszerűbb annál, hogy a2 + b2 = c2? Vagyis az, hogy ha egy derékszögű háromszög egyik szögszárának
hosszúságát négyzetre emeljük, és ahhoz hozzáadjuk a másik szögszár hosszúságának négyzetét, akkor az átfogó
hosszúságának négyzetét kapjuk. (Ennek legszimplább esete, amikor a két szögszár egyenként három, illetve négy
egység hosszúságú, az átfogó tehát ötegységnyi – de persze még egy csomó, további eset létezik, melyek
mindegyike egységes eredményt ad.)
Ennek az egyszerű egyenletnek az igazságát – egy vonalzó és némi számtani tudás segítségével – bárki
bebizonyíthatja magának. Erre mit csinált Fermat, amivel matematikusok generációit tette rögeszmés megszállottá?
Azt állította, hogy az összefüggés csak a négyzetszámokra igaz, a harmadik vagy bármely, annál magasabb
hatványra már nem. Meg hogy ő ezt bizonyítani is tudja.
A bizonyítást azonban nem tette közzé.
(Ha önöket netán egy részletesebb fejtegetés is érdekelné Fermat utolsó tételéről, találhatnak egyet kötetünk
végén, a Harmadik utószó cím alatt.)

Hogy kirángassa magát képzelgéseiből, Randzsit nyújtózkodott egyet, ásított és megrázta magát. Fölkapott egy
kavicsot, és teljes erőből elhajította, a homályban jóval vízbe csapódása előtt szem elől tévesztve a követ.
Elmosolyodott. Nos, rendben, kezdte néma öngyónását. Amit az emberek fecsegnek róla, nem minden részletében
hamis. Példának okáért az állítás, miszerint ő afféle megszállott, nem nélkülözi az igazság valamennyi elemét. Korán
letette magának saját, privát hűségesküit, és ki is tartott mellettük, most tehát bízvást nevezhető fermatiánusnak.
Ha egyszer Fermat azt állította, hogy birtokában van egy bizonyításnak, akkor ő, Randzsit Szubramanian az őt
időben mege​lőző, számos matematikushoz hasonlóan hitigazságként vallja, hogy az a bizonyítás igenis létezik.
Mely alatt, természetesen, nem az olyasfajta eltévelyedéseket értette, mint Wiles úgynevezett bizonyítása,
melyről a matekprofjával hiába próbált vitát kezdeményezni. Amennyire azt a nehézkes, ósdi fiaskót (a huszadik
század utolsó éveiből) egyáltalán bizonyításnak lehetett nevezni – noha Randzsit maga vonakodott a „bizonyítás”
szót alkalmazni olyasvalamire, melyen egyetlenegy biológiai teremtmény sem képes átrágni magát , technikai
értelemben nem tagadta annak érvényességét. Mint Gamini Bandarának mesélte közvetlenül azelőtt, hogy az a
nyavalyás portás rájuk nyitotta volna az ajtót, kétségkívül nem volt azonos azzal a bizonyítással, mellyel Diophantosz
Arithmetikájának margójára odafirkantott üzenetében Pierre de Fermat eldicsekedett az utókornak.
Randzsit arcára újabb, ezúttal kényszeredett vigyort csalt az emlék, mely szerint ő akkor közölte Gaminival, hogy
maga is nekilát fölkutatni Fermat bizonyítását. Ez adott lendületet a kacagásba fúló birkózásnak meg a durva
tréfálkozásnak, mely közvetlenül torkollott az alkalmatlankodó portás szeme elé táruló látványba. Randzsit elméjét
olyannyira lefoglalta a visszaemlékezés, hogy meg sem hallotta apja lépteit, és egészen addig tudomást sem vett a
jelenlétéről, míg az öregember rá nem tette a kezét a vállára, így szólván:
– Látom, elmerültél a gondolataidban.

A vállára nehezedő kéz visszatartotta attól, hogy fölálljon. Ganes elfészkelődött mellette a kőpadon, közben
módszeresen végigvizslatva Randzsit arcát, ruházatát, egész testét.
– Sovány vagy – zsörtölődött.
– Te is – felelte Randzsit vigyorogva, ám némi aggodalommal is, mert apjának arckifejezésében olyasvalamit vélt
felfedezni, amit soha azelőtt: nyugtalanságot és bánatot, mely cseppet sem vallott a többnyire jó kedélyű öregúrra.
Ezért hozzátette: – Ne aggódj. Az egyetem bőségesen elég táplá​lékról gondoskodik.
Az öreg bólintott.
– Csakugyan – felelte, nyugtázva a közlés szabatosságát, egyben meg​erősítve a tényt, miszerint ő maga nagyon
is jól értesült fia táplálkozásának kielégítő voltáról. – Meséld el nekem, mi mindent tesz még érted az az egyetem.
Ezt akár felhívásként is lehetett volna értelmezni, hogy Randzsit összehordjon valamit egy fiatalember
magánélethez fűződő jogairól, meg hogy holmi segédszemélyzetnek ne legyen módja kémkedni utána. Randzsit úgy
döntött, egyelőre halogatja a témát.
– Legfőképp – rögtönzött sietősen – matematikával foglalkozom. Te is ismered Fermat utolsó tételét… – Majd
miután, aznap este első alkalommal, Ganes arcán a derültség jeleit fedezte föl, így folytatta a mondókáját: – Naná,
hogy ismered. Hiszen te magad ajándékoztál meg azzal a Hardy-kötettel, ugyebár. Apropó, itt van az az
úgynevezett bizonyítás attól a Wiles nevű fazontól. Nahát, az kész förtelem. Mert mire építi Wiles a bizonyítását?
Visszautal Ken Ribet nyilatkozatára, miszerint annak sikerült igazolnia az összefüggést Fermat utolsó tétele és a
Tanijama-Simura-sejtés között. Ez egy feltevés, melynek értelmében…
Ganes megveregette a vállát.
– Persze, persze, édes fiam – szakította félbe szelíden. – Ne is bajlódj azzal, hogy megpróbálod elmagyarázni
nekem azt a Tanijama-Simura dolgot… vagy minek nevezed.
– Rendben. – Randzsit töprengett egy pillanatig. – Akkor hát leegyszerűsítem a dolgot. Wiles érvelésének
bökkenője két tételben rejlik. Az egyik azt mondja ki, hogy létezik egy sajátos, elliptikus görbe, amely félstabil, de
nem moduláris. A másik szerint minden olyan, félstabil elliptikus görbe, amely racionális együtthatókkal rendelkezik,
igazából moduláris. Ami nyilvánvaló ellentmondás, ezért…
Ganes szeretetteljes sóhajtást hallatott.
– Látom, alaposan belehabarodtál a dologba – jegyezte meg. – De, tudod, ez a te matematikád már meghaladja
az én képességeimet. Úgyhogy beszéljünk valami másról. Mit tudsz mondani a többi stúdiumról?
– Óh, azok… – reagált Randzsit enyhe zavarban. Biztosra vette: az apja nem azért kérette Trincsomaliba, hogy a
szemináriumokról csevegjenek. – Persze, a többi stúdium… – Társalgási témának ez persze közel sem volt olyan
kínos, mint lehetett volna az epizód, melybe a portás akarva-akaratlanul belegyalogolt. De azért veszélytelennek sem
volt nevezhető. Na mindegy. Randzsit sóhajtott egyet, és lenyelte a keserű pirulát. – Igazából minek nekem a
francia? – vágott bele. – Hogy a repülőtéren szuveníreket tudjak rásózni a Madagaszkárról vagy Québecből érkező
turistákra?
Az apja elmosolyodott.
– A francia egy kultúrnyelv – mutatott rá. – Egyben a te hősödnek, Monsieur Fermat-nak is a nyelve.
– Hupsz – reflektált Randzsit, fölismerve az érv jogosságát, ám még mindig nem volt meggyőzve. – Nos, jó, de
mi van a történelemmel? Az meg ki a csudát érdekel? Minek nekem azt tudni, hogy Kandy királya mit mondott a
portugáloknak? Vagy hogy Trincsóból a hollandok penderítették-e ki az angolokat vagy fordítva?
Az apja újfent vállon legyintette:
– Csak akkor kaphatsz diplomát, ha előbb megszerzed azokat a krediteket. Utána majd, a továbbképzőben,
annyit szakosodhatsz, amennyit csak akarsz. Hát semmit nem tanítanak neked az egyetemen, amit a matekhoz
hasonlóan élveznél?
Randzsit arca földerült:
– Idén még nem, na de jövőre, amikor túl leszek ezen az őrületesen unalmas biológián, akkor végre fölvehetek
egy másik tudományos kurzust. Természetesen a csillagászatot fogom választani.
Erről eszébe jutott az égbolt keleti látóhatárán immár egyértelműen uralkodó, vörösbe játszó, fényes csillag, és
föltekintett rá.
Az apja nem is okozott neki csalódást.
– Bizony, az a Mars – felelte, szemével követve a fiú pillantásának irányát. – Szokatlanul fényesen ragyog, de ma
este különösen jók a látási viszonyok. – Újra a fia felé fordult. – Ha már így szóba került a Mars, emlékszel még, ki
volt Percy Molesworth? Akinek a sírjához annak idején rendszeresen elzarándokoltunk?
Randzsit belekotort a gyermekkoráról őrzött emlékek zsákjába, és elége​detten fedezte föl benne a rejtély kulcsát.
– Megvan. A csillagász. – A brit hadsereg századosáról volt szó, aki a tizenkilencedik század fordulója táján
Trincsomaliban állomásozott. – A Mars volt a szakterülete, ugye? – folytatta, kapva az apjának oly kedves témán. –
Akinek sikerült bebizonyítania… mit is?
– Csatornák – segített az apja.
– Persze, a csatornák! Bebizonyította, hogy igazából nem is léteznek csatornák, melyeket állítólag egy fejlett,
marsi civilizáció hozott volna létre. Az egész pusztán arra jó példa, hogy az embert időnként becsapja a szeme.
Ganes bátorítóan rábiccentett.
– Ő volt az az asztronómus… és nem is jelentéktelen, aki tudományos tevékenységének java részét éppen itt,
Trincsóban fejtette ki, aztán meg…
A mondat közepén váratlanul félbeszakította magát. Megfordult, hogy kikémlelje Randzsit arckifejezését, aztán
sóhajtott egyet.
– Látom, már rájöttél, hogy mire megy ki a játék. Próbálom elodázni, ami elkerülhetetlen. Nem azért kérettelek
ide ma este, hogy holmi csillagászokról tereferéljünk. Ennél sokkal komolyabb dologról van szó. Ami nem más, mint a
te kapcsolatod Gamini Bandarával.
Hát kimondta.
Randzsit vett egy mély lélegzetet, mielőtt kirobbant belőle a szóáradat.
– Apa, higgyél nekem! Egyáltalán nem az van, amire gondolsz! Gamini meg én csak… eljátszottuk azt a dolgot. A
világon semmit se jelentett az egész!
Apja arcáról meglepetés olvasott le, ami készületlenül érte.
– Hogy semmit se jelentett? Hát persze, hogy nem jelentett semmit! Azt hitted, nekem fogalmam sincs arról,
ahogy a fiatalok… hogy úgy mondjam, megpróbálkoznak a különböző viselkedésmódokkal? – Szemrehányóan ingatta
a fejét, aztán egy lélegzetre tört ki belőle a mondanivaló: – Ezt most muszáj elhinned nekem, Randzsit. Nem az
számít, hogy az ember a szexuális magatartással kísérletezik. Hanem az, hogy kivel teszi azt. – Hangjába ismét
nyomaték költözött, mintha e szavak nehezen hagynák el az ajkait. – Ne feledd, te tamil vagy. Bandara pedig
szingaléz.
Első reakcióként Randzsit nem is akarta elhinni, amit hall az apja szájából. Ő, aki kezdettől fogva arra tanította,
hogy minden ember testvér, most hogyan is lenne képes ilyeneket mondani neki? Ganes Szubramaniannak annak
ellenére sikerült megőrizne magában meggyőződését, hogy az 1980-as években kezdődő etnikai zavargások több
nemzedéknyi időre hagytak hátra be nem gyógyult sebeket a Sri Lanka-i társadalom lelkén. Neki is közeli rokonai
vesztették életüket a csőcselék őrjöngéseinek közepette, sőt több esetben maga is csak alig-alig menekült meg a
halál torkából.
De ez már régi történet. Akkoriban Randzsit még meg sem született – nemrég elhunyt édesanyja is csak
kisgyermek lehetett. Különben is, hosszú évek óta nyugszanak a fegyverek. Randzsit fölemelte a kezét.
– Apa, kérlek! – könyörgött. – Ez nem is te vagy! Gamini nem gyilkolt le senkit!
Amire Ganes nem tett mást, csak engesztelhetetlenül megismételte a szörnyű szavakat:
– Gamini szingaléz.
– És mihez kezdjek a te összes tanításaiddal, apám? A verssel, amit kívülről meg kellett tanulnom a Purananu-
ruból: „Nekünk minden város egy, és minden ember atyafi, mert így láttuk a bölcsek látomásaiban.”
Akárha szalmaszálakba kapaszkodott volna. Az apja nem hagyta magát megingatni holmi kétezer éves tamil
költeménnyel. Nem is válaszolt, csak ingatta a fejét, jóllehet Randzsit a tekintetén látta, hogy maga is szenved.
– Hát, jó – adta meg magát gyászos hangon. – Mit vársz tőlem, mit tegyek?
Súlyosan hullottak a szavak.
– Amit tenned kell. Többé nem maradhatsz ilyen szoros barátságban egy szingalézzel.
– De miért? És miért éppen most?
– Ebben a kérdésben nem áll módomban választani – felelte az apja. – Főpapi kötelezettségeimet minden
egyébnek fölébe kell helyeznem, márpedig ez az ügy csak viszályt szül. – Fölsóhajtott, majd így folytatta: – Úgy
neveltelek, Randzsit, hogy hűséges legyél, ezért cseppet sem lep meg, hogy ki akarsz tartani a barátod mellett.
Pusztán reméltem, hogy emellett az apád iránti hűségedet is megőrizheted. De most belátom, hogy ez lehetetlen. –
Megrázta a fejét, fölállt, és lepillantott a fiára. – Randzsit – fogott bele , kénytelen vagyok közölni veled, hogy
mostantól nem vagy szívesen látott vendég a házamban. Az egyik szerzetesünk majd keres neked valami éjszakai
szállást. Ha végül úgy döntenél, hogy szakítasz Bandarával, hívj föl vagy levélben értesíts. Amíg ezt meg nem
teszed, semmi értelme keresned velem a kapcso​latot.
Amint elfordult, hogy magára hagyja a fiát, Randzsitra egyszeriben rászakadt a boldogtalanság.
Talán érdemes közelebbről megvizsgálnunk ezt a lelkiállapotot. Hogyisne érezte volna magát nyomorultul, mikor
hirtelenjében tátongó szakadék nyílt ő és szeretett édesapja között. Mindazonáltal föl sem merült benne, hogy
önmaga bármilyen tekintetben helytelenül cselekedett volna. Végtére is mindössze tizenhat éves volt.
 Eközben úgy húsz fényévvel odébb, egy olyannyira leromlott állapotú és beszennyeződött bolygón, melyen ép
ésszel alig képzelhető el bármely szerves lény életben maradása, egy fura kinézetű, protezoár néven ismert faj
mindazonáltal pontosan ezt tette.
No mármost, a gazdáiktól – a gigalaktáktól – elkerülhetetlenül megérkező parancsok fogadására készülődvén,
ezeknek a protezoároknak a kollektív tudatában ez idő tájt az a kérdés forgolódott, hogy a túlélés vajon meddig
mehet még így tovább.
Igaz, hogy menetparancs még nem jött, viszont biztosra lehetett venni, hogy ez csak idő kérdése. Amint a
bolygójuk mellett egyre több fotonhullám suhant tova egymás nyomában, maguk is észlelték a nyugtalanító
kisugárzá​sokat a Földről. Arról is volt fogalmuk, hogy azok a fotonok pontosan mikor érik utol a gigalaktákat.
Legfőképpen pedig azok várható reakciójával voltak tisztában. S a gondolattól, amit az a reakció a maguk
számára jelenthet, megremegtek testpáncélzatuk belsejében.
A protezoárokat egyetlen valós remény éltette. Nevezetesen az, hogy képesek lesznek véghezvinni a gigalakták
minden követelését, és amint sikerül letudni a feladatot, még mindig elegendően lesznek fajuk életben tartásához.
2. Egyetemi élet
A tanév első néhány hónapjának egyetemi előadásai a legtökéletesebb fajta vakációval értek föl Randzsit
Szubramanian számára, persze nem éppen a tantárgyaknak köszönhetően. Azokat Randzsit elképesztően
érdektelennek találta. Viszont a napnak csak néhány óráját vették igénybe, azután viszont Randzsit és Gamini
Bandara korlátlanul rendelkezett az idejével, hogy egymás társaságában fölfedezhessék maguknak az egész
lebilincselő metropoliszt. És ezt meg is tették, a pinnewalai elefántárvaháztól és a dehiwalai állatkerttől kezdve, a
krikettklubon át egészen úgy tucatnyi, kevésbé jó hírű helyig. Addigi életének java részét Colombóban töltvén, Gamini
persze rég túl volt az említett helyek fölfedezésén, ám Randzsit kalauzolása közben maga is friss szemmel látta
azokat. A fiúk még egynéhány múzeum és színház megtekintésén is sikeresen átestek, ráadásul olcsón –
köszönhetően Gamini szüleinek, akik tagság vagy idénybérlet révén minden kulturális intézményhez hozzáférést
élveztek a városban. Legalábbis a tisztesebbekhez. A lenézett attrakciókat a fiúk maguk voltak kénytelenek
fölkutatni. Ott volt például a bárok, lebujok és kaszinók tömkelege, melyekről Colombo a becenevét – „az Indiai-
óceán Las Vegasa” – kapta. Magától értetődik, hogy a fiúk ebbe is belekóstoltak, de a szerencsejáték nem igazán
vonzotta őket, s hogy jól érezzék magukat, ahhoz bízvást nem volt szükségük töméntelen alkoholra. Természetes
állapotuk volt az életöröm.
A délelőtti előadásokat letudva, rendszerint a diákmenzán találkoztak. Sajnálatos módon nem voltak közös
tantárgyaik, ami elkerülhetetlenül következett a tényből, hogy apjának ösztönzésére Gamini érdeklődésének
közép​pontjában a közigazgatás és a jog állt.
Valahányszor a tulajdonképpeni városba teendő kiruccanásra nem maradt elég idejük, bőségesen kárpótolta őket
felderítenivalóival maga az egyetemi város. Még az első időkben felfedeztek egy nyitott bejáratot az orvosi fakultás
épületének előcsarnokába. A nap bármely órájában tálcaszámra kirakott nyalánkságaival és kifogyhatatlannak tűnő
(alkoholmentes) italkészletével a hely ígéretes, ámde – sajnálatos módon és véglegesen – elérhetetlen célpontnak
bizonyult a fiúk számára, ugyanis az intézet tanszemélyzete csaknem folyamatosan ott nyüzsgött. Gamini volt az,
aki a pedagógiai tanszék konditermének öltözőire nyíló szellőzőzsalukhoz utat talált, és ugyancsak ő, aki többnyire élt
is az alkalommal, magára hagyva Randzsitot dilemmájával. A Queens Road-i tömbhöz odabiggyesztett, befejezetlen
és látszólag elhagyatott épületszárnyban igazi kincs várta őket. A lepattogzott névtábla felirata szerint az épületet
eredetileg arra szánták, hogy az endemikus jog fakultásának adjon otthont – egy olyan időszakban, amikor a
kormány a tamilok mellett a muzul​mánoknak, keresztényeknek és zsidóknak is békejobbot kívánt nyújtani.
Az épületszerkezet csaknem teljesen elkészült, ám egy sor, bebútorozatlanul álló intézeti irodahelyiséghez és
tanteremhez még alig-alig nyúltak hozzá. A könyvtár valamivel előrehaladottabb állapot képét mutatta. Ugyanis
voltak benne könyvek. Gamini szerint, aki az apja ösztönzésére már egészen fiatalon megismerkedett az arab nyelv
alapjaival, a helyiség szunnita oldalán Hanafi, Ma-liki és Hanbali szerepelt a szerzők között, míg a síita falat elborító
polcrendszer java részét Dzsafarinak szentelték. A két, szemben álló fal közötti, szűk benyílóban egy pár hallgatag,
de tökéletesen működőképes számítógép-terminál rejtőzött.
Ez a lakatlan épületszárny addig-addig csalogatta a fiúkat – gyertek csak bátran, használjátok ki a lehetőséget ,
mígnem meg is tették. Rövidesen rábukkantak egy nem éppen fényűzően berendezett fogadóhelyiségre, ahol a
recepciós pult furnérlemezből készült, a fal mentén pedig olyasfajta, fölcsapható székek sorakoztak, amilyenekkel
ravatalozókban találkozni. Ám nem ez jelentette számukra a legérdekesebb fölfedezést. A recepciós pult tetején
ugyanis egy amerikai, képes magazin hevert a hollywoodi sztárok szenzációs életének szentelt fajtából, méghozzá
egy fortyogó, elektromos vízmelegítő és egy fóliába bugyolált ételhordó tőszomszédságában.
A fiúk titkos búvóhelye nem is volt annyira titkos, mint amilyennek remélték. Mindenesetre nem csípték őket
nyakon, amit sietősre fogott távo​zásuk közben kuncogva nyugtáztak.
Randzsit tehát gyönyörűséggel vetette bele magát új felségterületének fölfedezésébe, amit egyetemi
tanulmányaival kapcsolatban már egyáltalán nem lehetett állítani róla. Első évének végéhez közeledvén, jó csomó
olyan, új ismeret birtokosának vallhatta magát, melyek közül saját vélekedése szerint igen kevés ért akár egy
hajítófát is. A tudásra érdemtelen kategóriába sorolta újonnan felfedezett képességét arra, hogy hiba nélkül
végigragozza a rendes francia igék legtöbbjét és néhányat még a fontosabb szabálytalanok közül is – mint amilyen
az étre. Ezzel szemben saját értékrendjében pozitív minősítést kapott a tény, hogy üggyel-bajjal mégiscsak sikerült
összekaparnia egy elég​ségest franciából, miáltal immár újabb egy évre egyetemi hallgatónak mond​hatta magát.
Még az olyannyira utált biológiai kurzus is csaknem figyelemre méltóvá nőtte ki magát a szemében, mikor az
(ugyancsak utált) oktató végre-valahára kifogyott a boncolásra szánt békákból, ezért a betegséghordozók elméleti
tárgyalásáról kénytelen volt átnyergelni a colombói média kínálatából merített aktualitásokra. A történetek mostanság
egytől-egyig a sebesen terjedő, új döghalálról: a chikungunya-lázról szóltak. Az elnevezés az „ami meghajlít”
jelentésű szuahéli kifejezésből eredt, a végzetes ízületi gyulladástól szenvedő áldozatok összegörnyedt testtartására
utalva. Az időről-időre felbukkanó chikungunya-vírus eladdig viszonylag kis számban szedett áldozatokat. Jelenlegi,
váratlan felbukkanásakor a térségben gyakorlatilag folyamatosan jelenlévő, Aedes aegypti fajhoz tartozó
moszkitóállományokat fertőzte meg. A Seychelles-szigeteken és az Indiai-óceán más térségeiben is emberek ezreit
verte le a lábáról a kiütésekkel, lázzal és bénító ízületi fájdalommal járó betegség. És ne feledjük, emlékeztette őket
az oktató, hogy Sri Lankán a mai napig számtalan mocsár és pangó vizes morotva szolgál az A. aegypti számára
ideális tenyészhelyül. Nem erősítette meg, ámde nem is cáfolta a híresztelést, mely szerint a chikungunya-vírus
esetleg „harciasított”, vagyis a biológiai hadviselés igényeihez szabott organizmus (hogy melyik ország által és melyik
ország ellen bevetendő, arról nem szólt a fáma), amely elszabadultában valami módon az Indiai-óceán szárazulatain
kötött ki.
Ez mindenestre a legérdekfeszítőbb téma volt, melyet Randzsit A biológia alapjainak pusztaságában valaha
fölfedezni volt képes. Haramianemzetek? Harciasított kórokozók? Ezekről már érdemes lett volna eldiskurálni
Gaminival, de sajna, a dolog lehetetlennek bizonyult. Gamini ugyanis ebédig valami politológiai előadáson dekkolt, így
Randzsitnak még legalább egy óráig nem lesz módja megosztani vele a gondolatait.
Unalmában Randzsit olyasmire fanyalodott, amit a szemeszter során többnyire sikerült ügyesen elkerülnie. Volt
egy szabadon látogatható szeminárium – afféle jótét lelkeknek – a bolygó vízzel kapcsolatos problémáiról. A
részvételre valamennyi hallgatóját buzgón ösztönözte az egyetem, amire a hallgatók többsége elszánt
távolmaradással reagált. És ettől vált az egész tökéletesen alkalmassá arra, hogy Randzsit békésen szundikáljon
egyet, miközben a többiek rá sem hederítenek.
Ám az előadó a Holt-tengerrel kezdte a mondókáját.
Míg addigi életében Randzsit igen kevés gondolatot fecsérelt a Holt-tengerre, az előadó egyenesen rejtett kincset
vélt fölfedezni benne. Nem lenne lehetetlen vállalkozás, magyarázta, hogy csatornákat ássunk a Földközi-tengertől
egészen a négyszáz méterrel a tengerszint alatt fekvő Holt-tengerig, és a magasságbeli különbséget kihasználva,
elektromos energiát állítsunk elő.
Randzsit azon kapta magát, hogy agyában versenyt futnak az ötletek. Ez volt ám a problémamegoldási gyakorlat
a javából! Valami, amin végre érde​mes elgondolkodni! Randzsit már alig várta, hogy megoszthassa Gaminival.
***
Az étkezőben végül felbukkanó Gamini azonban cseppet sem volt elragadtatva.
– Lejárt lemez – világosította föl Randzsitot. – Egyszer, vacsoránál apám egyik barátja, dr. al-Zasr – egy
egyiptomi, akivel annak idején együtt jártak iskolába Angliában – mesélt is róla nekünk. Csak az a gond, hogy az
egészből soha nem lesz semmi. Eredetileg Izraelben találták ki, a szomszédjaik meg, ugyebár, nem rajonganak a
zsidók ötleteiért.
– Hupsz – fogadta a hírt Randzsit. Bezzeg az előadó ezt elmulasztotta megemlíteni. Mint ahogy azt is, hogy az
egész elképzelés már vagy húsz éves, és ha valami nem épül meg húsz év alatt, az valószínűleg már nem is fog
soha.
Gaminit a chikungunya híre sem dobta föl, és most rajta volt a sor, hogy csiszoljon valamit Randzsit műveltségén.
– Tudod, mi a te bajod? – kérdezte, választ sem várva. – Úgy nevezik, hogy GSSM-szindróma. És tudod, mi az?
Nem, fogalmad sincs, viszont pontosan azt műveled. Többfeladatos üzemmódban létezel, Randzs. Sok-sok kicsi
darabra hasogatod föl magad. És a pszichótanárom szerint ettől jó esélyed van arra, hogy előbb-utóbb elhülyülj,
ugyanis valahányszor az egyik témáról átkapcsolsz egy másikra, tulajdonképpen megszakítod a saját programodat.
Persze csak addig, amíg a dolog visszafordíthatatlan hatást nem gyakorol a homloklebenyedre, és már kész is az
FHR.
Randzsit összeráncolta a homlokát, és Gamini laptopján babrált valamit. Újabban rákapott számítógépes
ismereteinek csiszolgatására.
– Mi a fene az az FHR? És ha már itt tartunk, mi a fene az a GSSM-szindróma?
Gamini rosszalló pillantást vetett rá.
– Legalább megpróbálhatnál lépést tartani a fejlődéssel, Randzs. Az FHR a figyelemhiányos rendellenesség, a
GSSM pedig négy tudós nevének kezdőbetűje, akik a multitasking-tünetcsoporttal kapcsolatos kutatásokat vezették,
vagyis Grafman, Stone, Schwartz és Meyer. Sőt, volt még egy Yuhong Jiang nevezetű nő is, de több kezdőbetűnek,
gondolom, már nem volt hely. Na mindegy. A lényeg az, hogy szerintem túlságosan sokat foglalkozol olyan
dolgokkal, amiket nem tudsz befolyásolni.
Ezzel Randzsit elevenére tapintott. Aznap este lefekvés előtt mindenesetre elvi kérdést csinált abból, hogy
megnézze a TV-híradót, demonstrálni kívánva ezzel, hogy barátjának az ő viselkedéséről alkotott elképzelései csak
azért sem helytállóak. Kevés hírt lehetett kedvezőnek minősíteni. Egy nyilatkozatháborúban továbbra is vagy húsz
ország döngette a mellét, hogy nekik igenis minden joguk megvan kedvük szerint bármilyen nukleáris programot
megvalósítani, és legtöbbjük valóban meg is valósított ilyeneket. Jó szokásához híven Észak-Korea a latorállamok
modelljének képében tetszelgett, a szüntelenül zavaros időket élő Irakban pedig a síiták ismételt betörése az olajban
gazdag, kurd felségterületre a zavargások újabb szökőárjával fenyegetett.
És ez így ment végestelen-végig.
 A másnapi ebédnél egy személyes vonatkozású tétel is föliratkozni készült a rossz hírek listájára.
Nem mintha Randzsit rögvest tisztában lett volna ezzel. Megpillantván maga előtt a sorban Gaminit, aki éppen a
diákmenza üzemeltetői által kegyesen „napi különlegességünknek” titulált fogást vizsgálgatta hitetlenkedve,
egyszerűen örült, hogy újfent a társaságában lehet. Csak akkor olvasott ki valami szokatlant az arckifejezéséből,
amikor az asztalnál végre helyet foglaltak egymással szemben.
– Valami baj van? – firtatta.
– Baj? Az éppen nincs – vágta rá Gamini, majd sóhajtott. – A fenébe is, Randzsit! El kell mondanom valamit. Egy
ígéretről van szó, amit évekkel ezelőtt tettem az apámnak.
Randzsit azonnal gyanút fogott. Egy ilyesfajta hangsúllyal felvezetett ilyesfajta ígéretből semmi jó nem sülhetett
ki.
– Miféle ígéretről?
– Hogy megpróbálok átiratkozni a londoni közgázra az első évfolyam után. Évekkel ezelőtt ő is járt oda, és
szerinte az egész világon nincs jobb iskola annál, ha az államigazgatásról van szó.
Randzsit hangjában a felháborodás és a meglepetés küzdött egymással.
– Az államigazgatásról? Egy közgazdasági egyetemen?
– Amiről beszélek, teljes nevén a londoni egyetem közgazdasági, jog- és államtudományi kara.
Randzsitnak erre nem akadt odaillőbb válasza az univerzális „hupsznál”. Aztán rosszkedvűen hozzátette:
– Szóval most arra készülsz, hogy átkéred magadat erre a külföldi egyetemre, csak hogy megtarthass egy régi
ígéretet, amit az apádnak tettél?
Gamini köhintett.
– Nem egészen. Úgy értem, nemcsak készülök erre, hanem már meg is tettem. Igazság szerint évekkel ezelőtt.
Az apám ötlete volt. Azt mondta, minél előbb feliratkozom a várólistára, annál jobbak az esélyeim, és úgy látszik,
igaza volt. Arról van szó, Randzsit, hogy elfogadták a jelentkezésemet. A múlt héten kaptuk meg az értesítést.
Amint vége a tanévnek, indulok Londonba.
Ez volt a második a kedvezőtlen események sorában, amelyek Randzsit Szubramanian és Gamini Bandara
barátságát sújtották. Ráadásul százszorta rosszabb is annál az elsőnél.

És Randzsit számára a dolgoknak nem is akaródzott jobbra fordulniuk. A biológiatanár végül mégis kézhez kapta a
várva-várt ellátmányt a bebalzsamozott fehéregerekből, minek következtében újfent kezdetét vette a boncolással
való hátborzongató foglalatoskodás, a chikungunya-lázhoz hasonlóan érdekfeszítő témák pedig nem merültek fel
többé. Úgy tetszett, még a többi stúdiumot egyáltalán elviselhetővé tevő matematikai kurzus is cserbenhagyja
Randzsitot.
Már a tanév első hetének végére úgy érezte, hogy ennél több algebrai ismeretre nem lehet szüksége. Kizárt,
hogy Fermat nagy talányának megoldásához valaha is másodrendű algebrai görbékre vagy eredőgörbék jelölési
rendszerére kellene támaszkodnia. Azért valahogy végigviharzott az első néhány hónap tananyagán; a polinomfak-
torizációt és a logaritmusfüggvények használatát legalább mérsékelten szórakoztatónak találta. Ám eljött a
szemeszter harmadik hónapja, és Randzsit előtt nyilvánvalóvá vált, hogy dr. Christopher Dabare, a csoport oktatója
matematikából, nemcsak hogy nem tervez semminemű, a számelmélethez kapcsolódó előadást, de igazából
nincsenek is komoly ismeretei arról. Ráadásul nemigen akaródzott neki elmélyedni a témában vagy hozzásegíteni
Randzsitot, hogy legalább maga mélyedhessen el benne.
Egy ideig a fiú beérte az egyetemi könyvtár kínálatával, ám a raktárak kifogyván a témát érintő, véges számú
kötetekből, már csak a számelméleti folyóiratok egyike-másika vagy összessége maradhatott volna meg számára
mint utolsó mentsvár. Mint például az Ohiói Állami Egyetem gondozásában megjelenő, Journal of Number Theory
maga; vagy említhetnénk a Journal de Théorie des Nombres de Bordeaux címet viselő közlönyt, melynek
tanulmányozásánál legalább hasznát venné nehezen szerzett, hézagos francia nyelvtudásának. Az egyetemi
könyvtár azonban e folyóiratok egyikére sem fizetett elő, és Randzsitnak nem állt módjában közvetlenül hozzáférni
ezekhez a világhálón. Ja, dr. Dabare közreműködésével természetesen megtehette volna, ha az engedélyezi neki
saját, tanszéki jelszavának a használatát, de erre nem volt hajlandó.
Közeledett a tanév vége, és Randzsitnak szüksége lett volna egy barátra, akire rázúdíthatja csalódásait. De már
barátja sem volt.
Nem elég lesújtó, hogy Gamini egy kilencezer kilométer távolságban lévő helyre készült, ráadásul arra sem
számíthattak, hogy a tanévből hátralévő, utolsó néhány hetet megoszthatják egymással. Mint kiderült, Gamini
családi kötelezettségei elsőbbséget élveznek. A rokonlátogatás a valamikor a sziget fővárosának tisztét betöltő
Kandyban – a „fenséges városban” – eltöltendő hétvégével indult. Gamini családjának egyik ága makacsul kitartott a
királyi város mellett, mely egykor az egész népes famíliának otthont adott – mielőtt a politikai hatalmat magához
ragadó Colombo nyüzsgő metropolisza át nem csábította annak értelmiségi, befolyásos vagy pusztán becsvágyó
tagjait. Egy újabb hétvége Ratnapurának jutott, ahol egy unokafivér volt hivatott vigyázó tekintetét a család
drágakőbányákban fekvő érdekeltségeire szegezni, majd a következő arra a helyre, ahol Gamini matuzsálemi korú
nagyanyja uralkodott a családi fahéjültetvényeken. Még amikor véletlenül a városban tartózkodott is, Gamini azzal
volt elfoglalva, hogy egyre-másra udvariassági búcsúlátogatásokat tegyen, arra meg semmi valós esély nem
mutatkozott, hogy ezekre a barátját is magával vihesse.
Mindeközben Randzsitnak semmi dolga nem akadt… azon kívül, hogy érdektelen tárgyakról tartott érdektelen
előadásokon unatkozzon. Aztán újabb aggasztó jelek tűntek föl a láthatáron.

A kellemetlen esemény a Randzsit által sohasem kedvelt, szociológiai szeminárium végén következett be. A dr.
Mendis névre hallgató tanár, akivel Randzsit még a tantárgynál is kevésbé rokonszenvezett, jegyek beírására
hasz​nált, fekete fedeles noteszével a kezében ácsorgott az ajtónál, mikor a fiú távozni készült.
– Nemrég átfutottam a múlt heti vizsgadolgozat érdemjegyeit – állította meg Randzsitot. – A tiéd elégtelen lett.
Randzsitot nem érte meglepetésként a dolog.
– Nagyon sajnálom, uram – motyogta szórakozottan, elsiető évfolyamtársai után bámulva. – Legközelebb majd
megpróbálom, hogy jobban sike​rüljön – tette hozzá már elmenőben, fél lábon egyensúlyozva.
Ám dr. Mendis nem érte be ennyivel.
– Bizonyára emlékszel, hogy a szemeszter kezdetén ismertettem a végső érdemjegyek kiszámításának módját.
Ez a jegy az évközi zárthelyi, az időnkénti röpdolgozatok, az órai megjelenés és részvétel, valamint a záróvizsga
jegyeiből áll össze 25, 20, 25, illetve 30 százalékos arányban. Kénytelen vagyok tájékoztatni téged arról, hogy bár az
évközi zárthelyin viszonylag jól szerepeltél, órai teljesítményed és röpdolgozataid eredménye jóval az elfogadható
színvonal alatt maradt, ezért a záróvizsgán legalább 80 százalékos teljesítményt kell nyújtanod ahhoz, hogy a
kurzust a legalacsonyabb, C minősítéssel zárhasd. Őszintén szólva, kétlem, hogy képes lennél erre. – Egy percig
még tovább tanulmányozta a notesz tartalmát, majd biccentett, és összecsapta a tömböt. – Ezért azt javaslom,
hogy erre a félévedre inkább fogadd el a „befejezetlen” minősítést. – Fölemelte a kezét, mintha Randzsit
ellenvetéseit próbálná elhárítani, noha az egyáltalán nem készült tenni ilyeneket. – Természetesen tisztában vagyok
vele, hogy ez problémákat vethet fel a tanulmányi ösztöndíjad további igénybevételét illetően. De az még mindig
jobb lenne, mint a tökéletes kudarc, egyetértünk?
Randzsit kénytelen volt belátni, hogy a tanárnak igaza van. Ám ezt nem mondta ki hangosan, nem kívánva
megadni dr. Mendisnek az elégtételt. Mire végül kimenekülhetett a tanteremből, az előcsarnokban egyedül egy
burgerlány ácsorgott az évfolyamtársai közül. Elég csinos volt, pár évvel tán idősebb Randzsitnál, aki emlékezett is rá
a szociológia-előadásokról, noha mindannyiszor pusztán a terem célszerű berendezési tárgyainak egyikét látta benne.
Addigi életében nem sok dolga akadt a Sri Lanka-i népesség csekély töredékét képező és csak „burgerként”
emlegetett polgári származásúakkal, akik saját eredetüket jelentős részben a középkori, európai gyarmatosítók
valamelyikére vezették vissza. Különösen nem azok női egyedeivel.
A polgári rétegnek ez a bizonyos női egyede éppen a mobiltelefonján beszélt, ám Randzsit láttán összekattintotta
a készüléket, és odafordult hozzá:
– Ugye Mr. Szubramanianhoz van szerencsém?
Randzsit, akinek semmi kedve nem volt a fesztelen csevegéshez, megtorpant.
– Ja – mordult rá.
Nem úgy tűnt, mintha a lány különösebben zokon venné ezt a hang​nemet.
– A nevem Myra de Soyza. Hallottam, hogy mit mondott magának dr. Mendis. Arra készül, hogy hallgat rá, és
elfogadja a „befejezetlen” minősítést?
Micsoda bosszantó egy perszóna. Randzsit így felelt:
– Nagyon remélem, hogy nem. Talán azt kéne tennem?
– Dehogyis. Hiszen csak egy kis segítségre lenne szüksége a felkészüléshez. Nem tudom, észrevette-e, de
nekem csupa A minősítésem van. Ha van kedve hozzá, én szívesen korrepetálnám.
Randzsit, aki igazán nem számított ilyesmire, rögtön gyanút fogott.
– Aztán miért tenne ilyet? – akarta tudni.
Bármi lett légyen az igazi ok – esetleg egyszerűen az, hogy Randzsit jóképű fiú , a lány ezt a választ adta:
– Mert úgy gondolom, hogy dr. Mendis nem volt magával sportszerű. – Ám Randzsit reakciója csalódást keltett
benne, egy kicsit talán meg is sértődött tőle, mert élesebb hangon így folytatta: – Ha nem kér a segítségemből,
rajta, nyugodtan mondja meg. Csak, tudja, amit dr. Mendis szociológiából megkövetel, ahhoz elég bemagolni a
könyvekben leírt ismereteket, ráadásul közülük is csak azokat, amelyeknek Sri Lanka-i vonatkozásuk van. A
hátralévő, temér​dek idő alatt én könnyedén átvehetnem magával az egészet.
 Egy pillanatig Randzsit komolyan mérlegelte az ajánlatot, aztán így felelt:
– Köszönöm, de egyedül is boldogulok. – Udvarias biccentéssel mutatta ki köszönetét, aztán sarkon fordult, és
elballagott.
Ha fizikailag faképnél hagyta is a lányt, annak mondandóját magával vitte az emlékezetében.
Volt benne valami igazság. Végül is ki a fene ez a prof, hogy előre eldöntse Randzsitról, az mire lehet képes a
záróvizsgán? Vannak még páran – a szingaléz egyetemi oktatón meg egy burger nőszemélyen kívül is , akik jól
ismerik Sri Lanka történelmét. Randzsit biztosan tudta, hol van a hely, ahol az ilyesfajta tudás föllelhető, és azt is,
hogy a felette őrködök boldogan megosztj​ák majd vele.

Átment a vizsgán. Még csak nem is 80 százalékos záróvizsga eredménnyel, melyet dr. Mendis oly mulattatóan
„képtelennek” vélt, hanem egyenesen 91 százalékkal, melynek révén bekerült az évi öt legjobban vizsgázó diák
közé. Na, ehhez mit szól, dr. Mendis?
Randzsit őszintén hitte, hogy az apja – bár beszélni nem hajlandó vele – nem fogja megtagadni tőle a segítséget.
És igaza is lett. Elmagyarázta Szúrásnak, a telefonhívására válaszoló vén szerzetesnek, hogy mire is lenne szüksége,
amire pontosan olyan reakcióban részesült, mint amilyenre számít​hatott.
– Meg kell tanácskoznom az ügyet a főpappal – jött az óvatoskodó felelet. – Kérlek, hívj vissza egy óra múlva.
Ám Randzsitnak csöppnyi kételye sem volt a jövendő válasz tartalmát illetően, ezért jó előre bepakolta
hátizsákjába a fogkeféjét, néhány váltás tiszta fehérneműt, meg minden egyebet, amire trincsomali tartózkodása
során csak szüksége lehet.
– A válaszunk: igen, Randzsit – közölte vele az öreg szerzetes. – Gyere, amint tudsz. És kívánj bármit, mindent
megadunk neked.
Ami a Trincsomaliba történő utazást illeti, Randzsitnak nem volt más választása, mint felkéredzkedni egy
teherautóra, mely a sofőr vacsorára becsomagolt curry-jától és balzsamos fahéjkéreg-rakománytól illatozott. Ez
egyben azzal a következménnyel járt együtt, hogy csak jóval éjfél után érkezett meg a templomhoz. Az apja
persze már rég aludt, és az ügyeletes káplán nem is ajánlotta fel, hogy megzavarja Randzsit kedvéért. A fiú minden
egyéb kérésének teljesítésére azonban hajlandónak mutatkozott: külön cellához, fekhelyhez, meg napi három
egyszerű (de bőséges) étkezéshez juttatta őt – s ami a fő, biztosította hozzáférését a templom levéltárához.
Randzsit ugyan tartott tőle, de az írások nem ősi pergamenlapokon vagy holmi állatbőrökön voltak olvashatók;
elvégre is az apja templomában járt, aki mindig is képesnek látszott lépést tartani a felgyorsult világ modern
szükségleteivel. Mire a fiú fölébredt, a priccse melletti asztalkán ott díszelgett egy laptop, melynek segítségével az
égvilágon mindent megtudhatott Sri Lanka történelméről, a szigetet elsőként benépesítő, törzsközösségben élő
védáktól kezdve egészen a jelenkor társadalmáig. Az előadások ugyan számos eseményre nem tértek ki, ám
szerencsére Randzsit magával hozta a tankönyvét – na, nem éppen tanulni belőle, inkább csak útmutatóul a nemzet
történelmének azon mozzanataihoz, melyeket biztonsággal figyelmen kívül hagyhatott. Elvégre mindössze öt nap állt
a rendelkezésére. Ám egyetlen tárgy kizárólagos tanulmányozására szánt, ötnapnyi idő bőségesen elegendőnek
mutatkozott egy Randzsit Szubramanianéhoz fogható motivációval rendelkező, gyors észjárású fiatalembernek.
(Ráadásul ezúttal nem állt szándekában egyszerre több feladat között megosztani az idejét. Vagyis egy-nulla a
GSSM-szindróma elméletének kiagyalói javára.) Az iratokból jó csomó olyan ismeretet is sikerült fölcsipegetnie,
melyekre holtbiztos nem kérdeznek majd rá a záróvizsgán. Tudomást szerzett a gyöngyből, aranyból és
elefántcsontból álló, roppant kincsről, melytől a portugálok annak idején megfosztották apjának templomát – mielőtt
földig lerombolták volna. Megtudta, hogy valamikor úgy ötven éven keresztül a tamilok uralkodtak a szigeten, meg
hogy a tábornokot, aki a tamil haderőket végül megfutamította, és ezáltal nyilvánvalóan „fölszabadította” a saját
népét, máig nagy tisztelet övezi a modern kori szingalézek körében, Gamini saját családját is ideértve, tekintettel
arra, hogy az apja, Datuszena Bandara éppen róla kapta a nevét.
Mikor a templom szolgálatában álló furgon végül kitette az egyetem épülete előtt, Randzsit egyenesen Gamini
szobája felé vette az irányt. Magában vigyorogva kopogtatott az ajtón, és előre mulatott magában, mit fog szólni a
barátja ehhez az egészhez.
A mulatságból nem lett semmi, Gamini ugyanis nem tartózkodott a szobájában.
Randzsit fölrázta álmából az éjszakai portást, aki álomittasan fölvilágosította, hogy Mr. Bandara két nappal azelőtt
távozott. Hogy a Fortban található családi otthonba-e? Dehogy, kérem. Az angliai Londonba, ahol Mr. Bandara
folytatni készül a tanulmányait.
A szobájában egy levél várta Gaminitól, de abban sem volt semmi azon kívül, amit már egyébként is tudott. Az
Angliába induló járatot előrehozták néhány nappal, és a gépen Gamini is rajta lesz. Így hát elkerülik egymást.
Randzsit számára nem ez volt az egyetlen, csalódást keltő mozzanat a történetben. Kései érkezésekor még
természetesnek vette, hogy a templomi személyzet nem zavarja meg alvó apját a hírrel. Az már közel sem volt
ennyire természetesnek mondható, hogy az öt nap során, melyet a templom falai között töltött el, az apja egyetlen
egyszer sem zavartatta magát annyira, hogy legalább benézzen hozzá.
Micsoda fura helyzet, gondolta magában Randzsit, és eloltotta az olva​sólámpát az ágy fejénél. Az apja tehát nem
bocsátotta meg neki, hogy olyan közeli viszonyt ápol Gaminival. A kilencezer kilométeres távolságból azonban Gamini
most minden volt, csak közeli barát nem.
Így hát elveszítette a számára legkedvesebb két embert. Mihez kezdjen most az életével nélkülük?

Mindeközben az univerzumban egy másik, jelentőségteljes esemény is játszódott. Nem mintha erről akár
Randzsit, akár más eleven, emberi teremtmény tudomással bírt volna. A dolog megszámlálhatatlanul sok fényévvel
odébb, egy olyan csillag közelében zajlott, amelyet a földi tudomány csupán rektaszcenziós* és deklinációs**”
számairól ismert. A fotonokból álló, táguló félgömbhéjak valamelyike – tán az Eniwetok-atollról vagy valamelyik
szovjet atombombamonstrumból – hosszú útjának végére ért, és ott egy fontos döntés meghozatalához adott
lökést. Olyan döntésről volt szó, amely az emberiséget semmi jóval nem kecsegtette. A fotonemissziós impulzusok
riadókészültségbe állítottak bizonyos szuperintelligens bölcseket (vagy tán egyet közülük – mert e szerzetek jellegéből
adódóan nehéz volna megmondani, hogy melyik a pontos meghatározás), akik (vagy legalábbis egy hányaduk) a
sötét anyag egyik örvénylő áramlatát lakták a galaxisnak abban a távoli zugában.
Az említett érző lények – akiket arrafelé mindenki csak gigalaktákként ismert – a riasztást követően haladéktalanul
nekiláttak, hogy megalkossák a valószínűségi összetevők legyezőszerű képi megjelenítését. Az eredmény
leg​szörnyűbb sejtéseiket tükrözte.
A gigalakták számos tervet és feladatot tűztek ki maguk elé, melyek közül akkortájt kevés lett volna
megragadható a földi ember agysejtjeivel. Legfőképpen a galaxison uralkodó, természetes fizikai törvények
megvalósulásának megfigyelésével voltak elfoglalva. Bár effélével a földiek is el-elbíbelődtek, őket a dolgok
megértésének vágya hajtotta e törekvésükben. Ezzel szemben a gigalakták alapvetően arra próbáltak rájönni, hogy
azokban a törvényekben nincs-e szükség némi kiigazításra. Érdeklődésük többi tárgya még ennél is talányosabb volt.
Egyik törekvésüket mindenesetre még mi is egyértelműnek találtuk volna. Valahogy így fordíthatnánk emberi
nyelvre: „Oltalmazzuk az ártalmatlanokat. Szigeteljük el a veszedelmeseket. Pusztítsuk el a rosszakaratúakat –
miután biztos helyen archiváltunk belőlük egy másolatot.”
És pontosan ezzel függött össze a mozzanat, amely a gigalaktákat aggodalommal töltötte el. Túlontúl nagy volt a
valószínűsége, hogy egy fegyverekkel játszadozó faj egy másikon is ki szeretné próbálni azokat – ez pedig
megengedhetetlen.
Így esett, hogy egyhangú döntés alapján (másfajtáról egyébként nem volt tapasztalatuk) az egyik legújabb,
egyben fölöttébb hasznos kliensfajukhoz utasítást küldtek, mely a limbióták világára két részletben érkezett meg. Az
első értelmében össze kellett állítaniuk egy rádióüzenetet a Föld nevű bolygó lakóihoz a több ezer földi nyelv és
dialektus közül mindazokon, melyek az elektronikus műsorszórásban arrafelé használatosak, ezért a limbióta
szakértők számára könnyedén elsajátíthatóak voltak. Az üzenetnek lényegileg ezt kellett tartalmaznia: „Beszüntetni –
abbahagyni.” (A limbióták különösen jó nyelvérzékkel bírtak, ami eléggé szokatlannak számított a gigalakták
kliensfajzatai között. Ami azt illeti, a gigalakták nemigen bátorították klienseiket a párbe​szédre egymással.)
Az utasítás másodjára érkező részlete arra szólította fel a limbiótákat, hogy folytassák, valójában fokozzák a Föld
nevű bolygó kis távolságú, beható megfigyelését.
Egy esetleges külső szemlélő különösnek vélhette volna, hogy a gigalakták ekkora felelősséggel ruháznak fel egy
olyan fajt, amely viszonylag rövid ideje állott a szolgálatukba. Igazság szerint a néhány évezred alatt, amióta
besoroltattak a kliensfajok közé, a limbióták már elintéztek ezt-azt uraiknak, és a gigalakták megfigyelése szerint e
megbízatások teljesítése közben szívósságról, kíváncsiságról és alaposságról tettek tanúbizonyságot. A gigalakták
nagyra tartották e tulajdonságokat. Meg sem fordult a fejükben, hogy a limbióták netán másfajta kvalitásokkal is
bírnak. Például humorérzékük van.
3. Kódfeltörés
Randzsit első egyetemi évének vége és a második kezdete között csaknem kéthónapnyi nyári vakáció húzódott.
Ez a belebabrálás a tanrendbe az egyetemi tantestület jó részének a szemében továbbra is valaminő nagyszabású,
radikális kísérlettel ért föl. A legújabb időkig sohasem engedélyeztek diákjaiknak nyári vakációt – méghozzá azon az
alapon, hogy az Egyenlítőhöz ennyire közel fekvő Sri Lankán amúgy sincsenek évszakok. A több éve meg-megújuló
diákzavargások ténye, no meg annak fölismerése, hogy az egyetemi korú fiatalságra időnként ráfér némi
kiszabadulás az oktatási fegyelem szűk keretei közül, végül elvezetett a nyugati gyakorlat kísérleti átvételéhez.
Randzsit számára nem járt sikerrel a próbálkozás. Gamini távol lévén, nem volt kivel megosztania temérdek
szabadidejét, s a világsajtó is csupa nyomasztó hírről számolt be.
A helyzet annál is inkább rossz volt, mert korábban egy ideig mintha jobbra fordult volna minden. Komoly kilátás
volt arra, hogy a szuperhatalmak egy csúcsértekezleten kísérletet tesznek néhány kisebb, de annál véresebb
háborúskodás elfojtására. Amilyen ígéretesnek tűnt ez a fejlemény, olyan nehézkesen haladt a tanácskozás
helyszínének kiválasztása. Oroszország Kijevet, Ukrajna fővárosát javasolta, ám mihelyt szavazásra került a sor,
Kijev kettő-egy arányban veszített. Kína ekkor a vietnami Ho Si Minh-várossal rukkolt elő, de hasonló különbözettel
azt is leszavazták. Az amerikaiak által ajánlott, kanadai Vancouver ugyanerre a sorsra jutott. Ezek után – kijelentve,
hogy a nyugati hatalmakat valójában nem is érdekli a világbéke – a kínai képviselők kiviharzottak az ENSZ épületéből.
Az amerikai és az orosz küldöttek azonban számítottak erre, és a dolgok ilyetén alakulásának esetére kész tervet
tartalékoltak. Közös nyilatkozatban fájlalták, hogy Kína képtelen alárendelni nemzeti hiúságát a béke ügyének, és
kinyilvánították szándékukat, hogy gyakorta felszínre emelkedő és kibékíthetetlen ellentéteiket félretéve, a kínaiak
távollétében folytatják a tárgyalá​sokat.
Ennek helyszínéül Stockholmot – Svédország fővárosát, észak pazar Velencéjét – választották ki. A próbálkozást
kis híján siker koronázta. Megegyeztek abban, hogy az Izrael és a palesztinok, az egykori Jugoszlávia moszlim és
keresztény szórványai, Ecuador és Kolumbia között folyó csatározásoknak sürgősen véget kell vetni – vagyis
mindenfajta háborúságnak a földgolyó valamennyi olyan pontján, ahol bármely két ország hadüzenet alapján vagy
anélkül hadban áll egymással. Jelöltekben nem volt hiány, és ahhoz sem férhetett kétség, hogy egynéhány, a
megfelelő helyre kilőtt rakéta eltántoríthatná a feleket a további küzdelmektől. Abban pedig végképp egyetértés
mutatkozott az amerikai és az orosz tárgyalófelek között, hogy e munka elvégzése – mint legerősebb kutyáknak a
kennelben – az ő szent kötelességük.
Csupán egyetlen, apró részlet tekintetében nem tudtak dűlőre jutni: hogy bármelyik két, szemben álló fél közül
melyikre irányítsák azt a bizonyos rakétát.
Randzsit Szubramanian igazán mindent megtett, hogy ezt az egészet kiverje a fejéből. Hiszen az csak
tönkretenné a dédelgetett nyarat, mely kitöltetlen naptárlapjaival azzal kecsegtette, hogy végre azt csinálhat, amit
csak akar – és hogy mit is akar, arról igen határozott elképzelései voltak. Ám amikor végre sikerült sarokba szorítania
dr. Christopher Dabare-t az iro​dájában, a matematikatanár megbotránkozott a kérésén.
– Ha egyszer tanév közben nem engedélyeztem neked a saját jelszavam használatát, miként jutottál arra a
képtelen gondolatra, hogy miközben Kuvaitban tartózkodom, majd mégiscsak engedem a kedvedért?
Randzsit csak pislogott.
– Kuvaitban?
– Ott, bizony, miután szerződés kötelez arra, hogy minden évben nyári kurzusokat tartsak az olajsejkek fiainak,
méghozzá – ha szabadna megjegyeznem – némileg imponálóbb fizetségért, mint amit ezen az egyetemen kapok
azért, hogy egyszerű matematikai igazságokat próbáljak beleverni a hozzád hasonlók fejébe.
Randzsitnak gyorsan vágott az esze, ezért csak ennyit válaszolt:
– Sajnálom, uram, nem tudtam, hogy távol lesz. Remélem, kellemesen fog utazni. – Azzal már sietett is kifelé a
professzor szobájából, egyenesen a legközelebbi számítógép felé. Ha ez az átkozott dr. Dabare nem hajlandó
önként kiszolgáltatni a jelszót… nos, léteznek más lehetőségek is. Konkrétan olyasfélék, melyek csak egy kétezer
kilométerrel odébb vagyonokat kereső tanár esetében vetődhetnek fel, s melyek kiaknázására Randzsit fejében
azonnal megfogant a terv.
Az első lépés megvalósítása gyerekjátéknak bizonyult. Az egyetem minden oktatóról tárolt egy-egy életrajzot.
Randzsitnak egyetlen pillanatba került, hogy lehívja Dabare-ét a nyilvántartásból, és újabb tíz percre rá már
elégedetten sétált kifelé, zsebében egyoldalnyi kinyomtatott adattal, mely céljának eléréséhez alkalmas kiindulópontul
szolgálhatott: Dabare születési dátuma, hivatali mellékének telefonszáma, e-mail címe, útlevélszáma, feleségének
neve – a feleség szüleinek a nevével egyetemben , továbbá a professzor saját szüleinek a neve, sőt még az atyai
nagyapjáé is, akit egy délen fekvő kisváros egykori polgármestereként tartottak érdemesnek megemlíteni.
Ráadásként szerepelt még a professzor terrierjének neve – Millie , meg egy nyaraló címe az uppuvelii partoknál. Az
adatlap, persze, nem tartalmazott mindent, és szinte bizonyos, hogy nem eleget. De kezdetnek azért nem volt
rossz.
Most az volt a kérdés, hogy Randzsit merre találhat egy számítógépet, amelyen lefuttathatja a szükséges
programokat.
Biztosnak látszott, hogy a tanuláshoz szokásosan használt és túlontúl szem előtt lévő terminálokra nem
támaszkodhat. Nem voltak kételyei, hogy miután végez a számítógép beprogramozásával, az még jó ideig el fog
vacakolni, mire a valamennyi szükséges kombinációt és permutációt kidolgozza. Márpedig Randzsit el akarta kerülni,
hogy holmi alkalmi járókelők azon töprengjenek, vajon miben is mesterkedik az adott gép.
És rálelt a megoldásra! A jogi fakultás befejezetlen épületében Gaminival közösen felfedezett hely ideálisnak
mutatkozott a célra.
Odaérve azonban nagy megrázkódtatásban volt része. A szokásos útvonalat – a hátsó ajtót – választotta a
bejutáshoz, majd elégedetten nyugtázta, hogy a két számítógép ott áll a helyén, és a kapcsológomb lenyomására
engedelmesen kivilágosodik a képernyő. Messziről azonban muzsika hangjai szűrődtek a helyiségbe – az év egyik
slágere a dallamtalan zenei bóvlik azon válfajából, melyet Gamini és ő nagy egyetértésben megvetett. Haladéktalanul
portyára indult hát a fogadószoba irányában, és meg is pillantotta a recepcióst, egy középkorú, molett
asszonyságot, amint éppen teát készít magának az egyik szupermarket különleges „hírlevele” mellé.
A nő olyan éles hallással volt megáldva, mint a denevérek. Azonnal föltekintett a lapokból, ráadásul pontosan azt
a sarkot vette célba, ahol Randzsit lapult.
– Halló! – kiáltotta. – Van ott valaki?
Egy pillanatig úgy festett a dolog, hogy a számítástechnikai kunsztokhoz Randzsit kénytelen lesz egy másik
tökéletes helyszín után nézni, a recepciós hölgyről azonban hamarosan kiderült, hogy a biztonsági ellenőrzést nem
tekinti feladatának. Mrs. Wanniarakkiként mutatkozott be. (Amire Randzsit azt a leleményes választ adta, hogy ő
meg Sumil Bandaranaga.) A nő szemmel láthatóan örült, hogy nagy magányosságában, a könyvraktári polcok sorai
között végre társasága akad. Megtudakolta, hogy Bandaranaga ifiúr, ugyebár, legalább melléktantárgyként
tanulmányozza-e az összehasonlító vallástudományt. Randzsit megnyugtatta e felől, és ennyi volt az egész. Mrs.
Wanniarakki egy barátságos kézlegyintéssel útjára bocsátotta, majd visszasüppedt a botrányújság lapjai közé. Az
egész könyvtár nyitva állott Randzsit előtt.
Ott mi sem változott. A számítógép-terminálok készenlétben vára​koztak, és Randzsitnak nem kellett sok idő, hogy
elkészítsen egy programot, majd bitről bitre betáplálja az összegyűjtött adatokat. Amikor távoztában a
fogadópulthoz ért, az asszonyság, aki már az esőkabátját készült magára cincálni, szórakozottan odavetette neki a
kérdést:
– Ugye mindent rendesen kikapcsoltál?
– Persze – nyugtatta meg Randzsit. Igazság szerint nem tette meg, de a számítógép majd magától kikapcsol,
amint vagy rábukkan a Randzsit által keresett jelszóra, vagy arra a végkövetkeztetésre jut, hogy a fiú által betáplált
adatokból a jelszó nem állítható elő. Reggelre akár meg is lehet az eredmény.

Mint többé-kevésbé számított is rá, nem lett meg.

Az adatok ugyanis kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy a számítógép elvégezhesse a feladatot. De sebaj, addigra
Randzsit további betáplálható adatokhoz jutott, miután az éjszakából egy teljes órát szánt arra, hogy a szemetesek
ócska gúnyáját felöltve, begyűjtse dr. Dabare háztartásának aznapi hulladékát. A szerzemény jó része nem csupán
értéktelennek, hanem egyenesen orrfacsarónak bizonyult, a maradék azonban több tucatnyi papírlapot is magában
foglalt – számlakivonatokat mindenféle üzletekből és szolgáltatóktól; utazásra, személyautó-bérlésre, valamint
elektronikus bankkölcsönzési lehetőségek kihasználására buzdító prospektusokat; legfőképpen pedig magánleveleket
tucatszám. Sajnálatos módon ez utóbbiak legtöbbje németül íródott – egy olyan ország Randzsit számára
tökéletesen érthetetlen nyelvén, amelyben a professzor valamikor posztgraduális képzésben vett részt , ezért akár
eszkimóul vagy csoktóul is íródhatott volna. Az angol vagy szingaléz nyelvezetű levelekből azonban sikerült
kihámoznia Dabare vezetői engedélyének sorszámát, a tanár pontos testmagasságát centiméterben kifejezve,
valamint bankkártyájának PIN-kódját. (Hát nem lett volna méltányos, ha fájdalomdíjul a neki okozott bosszantó
nehézségekért Randzsit leemel néhány ezer rúpiát arról a bankszámláról? Randzsit úgy döntött, hogy nem. Ez
bűncselekmény. Mindenesetre vicces volt belegondolni.)
Magától értetődik, hogy a számítógép addigra rég kifogyott a kipróbálandó permutációkból, és beszüntette
működését. Randzsit begépelte az új jelölteket, leütötte a „go” billentyűt, és újfent távozott. Jól látják: mintegy
kivonult a való világból. Ám olybá tűnt, hogy a való világnak akkortájt igen kevés tartogatnivalója volt egy barátjától
és – legalábbis átmenetileg – atyjától megfosztott, tamil fiú számára.
Ám a szobájában – ahová alváshiányát csillapítani tért vissza – olyasvalami várta, amely beragyogta számára az
egész napot. Egy londoni bélyegzővel ellátott levél – Gaminitól.
 Drága Jó Randzsitom!

Két átszállással, kilencórás repülőút után épen-egészségesen és totál kimerülten érkeztem meg Londonba. Igaz,
mikor leszállt a gép, az órám mindössze négy és fél órával mutatott többet, mint induláskor, vagyis még majdnem
nyolc óra hosszat nem kerültem ágyba, amitől teljesen kikészültem. És baromion hiányoztál.

Napokba telt, mire Gamini végre időt szakított e nagyszerű hír közlésére, de akkor aztán nem volt hiba benne.
Randzsit nem sajnálta az időt, hogy ezt a bizonyos mondatot háromszor-négyszer is végigolvassa. Csak ezután
folytatta a levél fennmaradó részével, amely újdonságokkal volt teli ugyan, de nem volt különösebben személyes.
Gamini tantárgyai érdekesek, de némileg megerőltetőbbek, mint amire számított. A menzakoszt természetesen
borzalmas; még szerencse, hogy a közelben rengeteg az elvitelre is árusító, indiai kifőzde, és úgy látszik,
némelyiknek még az igazi curry-ról is van némi fogalma. Az angol konyhaművészet színvonalát a diákszálló sem
sokkal múlja felül, de ott Gamini amúgy sem szándékozik örök időkre megtelepedni. Amint atyjának londoni
ügyvédeitől „szabad” utat kap, azonnal aláírja a bérleti szerződést egy, a háziúr által egyszerűen csak „fényűző
garzonnak” titulált, és az egyetem épülettömbjétől mindössze ötpercnyire található lakásra. Hát, erre jó – gondolta
magában Randzsit, örömtelenül körülpillantva a saját lakhelyéül szolgáló, sivár helyiségen, – ha az embert gazdag
apával áldja meg az ég. „És aztán, jaj, Randzsit, imádnál itt lenni” – peregtek tovább a sorok – „nem is képzeled,
csak tízpercnyi séta, és ott vagy a Leicester Square-en, egy csomó színháztól meg étteremtől körülvéve”. Gamininak
máris sikerült időt szakítania arra, hogy megnézze a Bátraké a szerelem* felújítását meg egy pár jobb, zenés
darabot is.
Úgy tűnt, ha kilencezer kilométernyi messzeségben is, Gamini Bandara egészen jól szórakozik.
Randzsit sóhajtott, egy teljes pillanatot szánva a boldogító gondolatra, hogy távollévő barátjának jól megy a sora
– vagy legalábbis bevallva önma​gának, hogy boldog ettől , aztán magányos ágyára hengeredett, és álomba zuhant.

Nem csekély időbe és erőfeszítésbe került, mire Randzsit végre sikeresen megoldotta a kódfeltörési feladványt.
Az igazat megvallva, tizenegy teljes napba, melynek java részét azzal volt kénytelen eltölteni, hogy újabb és újabb,
lehetséges tételeket kotorjon elő az információhalmazok iszapjából -vagy új ötleteket módoljon ki a számítógépnek
ezek vegyítéséhez és párosításához. Ám egyszer csak eljött a reggel, mikor bármily csekély eredményre is
számított, a számítógép képernyőjén ez a gyönyörteljes bejelentés várta: „Dr. Dabare jelszava azonosítva”. A
jelszóról kiderült, hogy a colombói egyetem jeligéjére épül – Buddhih Sar-vatra Bhrajate, vagyis „a bölcsesség fénye
mindenhonnan kiviláglik” , melynek szavai közé a professzor belevegyítette a saját feleségének kettőbe osztott
születési dátumát, ekképpen:

Buddhih.4-14.Sarvatra.1984.Bhrajate

Végre nyitva állt az ajtó a matematikai tanulmányok világához!

4. Negyvennapos adateső
Így esett, hogy az új tanév kezdetéig hátralévő hat hét alatt Randzsit – életében először – kis híján belefulladt az
általa legjobban áhított infor​mációk özönébe.
Mindenekelőtt ott voltak a számelméleti folyóiratok. Két jelentősebbet talált angol nyelven, aztán még egyet-
kettőt franciául, németül, sőt kínaiul is (ámbátor azt idejekorán elhatározta, hogy lefordítandó szövegekkel nem
bajlódik). És ráadásként a könyvek – töméntelen volt belőlük , melyek a könyvtárközi kölcsönzésnek köszönhetően
most mind-mind a rendelkezésére állnak! Az érdekesnek tűnő, bár saját kutatásához talán nem közvetlenül
kapcsolódó kötetek között szerepelt Scharlau és Opolka From Fermat to Minkowski* című műve meg a Basic
Number Theory** Weiltől, ez utóbbi az ismertetők szerint cseppet sem volt alapfokú, sőt a valóságban igencsak
haladónak bizonyult, még Randzsitnak is. Kevésbé tűnt ígéretesnek Simon Singhtől A nagy Fermat-sejtés, Yves
Hellegouarchtól az Invitation to the Mathematics of Fermat-Wiles*** valamint Cornell, Silverman és Stevens
szerkesztésében a Modular Forms and Fermats Last Theorem****, melyeket szerzőik nyilvánvalóan Randzsitnál
kevésbé tájékozott olvasóközönségnek szántak. Igen terjedelmes volt a könyvek listája, és akkor még nem is
említettük a matematikai rébuszok e legnevezetesebbjéről szóló tanulmányok garmadáját az angliai Nature-ben, az
amerikai Science-ben, világszerte kommentált, nagyra becsült és terjesztett matematikai folyóiratokban vagy éppen
a tudomány szemszögéből isten háta mögötti helynek számító Nepál, Chile vagy Luxemburg eldugott kis
egyete​meinek feltehetőleg kevésre taksált szaklapjaiban.
Egyre-másra bukkantak elő olyan apró-cseprő kuriózumok, melyeket Randzsit mindhiába áhítozott megosztani az
apjával – és ez lelombozta. Mint kiderült, a hindu irodalomban egészen az időszámításunk szerinti hetedik századra
és még korábbra visszamenőleg fellelhető a számelmélet egyes elemeinek erős hagyománya – így Brahmaguptánál,
Varahamihiránál, Pingalánál és Bhászkara Lilavatijában , de jelen van a megtermékenyítő hatású, arab gondolkodó,
Abul-Fath Umar ibn Ibrahim művében is, akit olvasóközönsége – mely Randzsit Szubramaniant eladdig nem tudhatta
soraiban – jobbára Omar Hajjám néven ismer mint a Rubáiját című, vaskos költészeti gyűjtemény négysorosainak
szerzőjét.
A Fermat bizonyítása utáni csökönyös hajszában mindez persze csekély segítségére volt Randzsitnak. Mit sem
törődve a ténnyel, hogy egy adott fajta négyszögben egy bizonyos típusú merőleges mindig felezi a szemben fekvő
oldalt, még Brahmagupta híres tétele sem jelentett a számára semmit. Mikor azonban Hajjámmal összefüggésben
már negyedik vagy ötödik alkalommal botlott a Pascal-féle háromszögbe és a gyökvonásba, nem bírta tovább,
odaült a számítógéphez, és felfedezéseit belefoglalta egy, az apjához címzett elektronikus üzenetbe. Aztán csak
üldögélt egy ideig, ujjával a „küldés” gomb fölött egyensúlyozva, végül sóhajtott egyet, és inkább a „törlés”-t
választotta. Ha Ganes Szubramanian társadalmi érintkezést kíván folytatni a fiával, akkor az ő dolga, és nem a fiáé,
hogy megtegye az első lépést ennek érdekében.

Elszaladt négy hét, és Randzsit túl volt az irodalomjegyzékében szereplő mind a tizenhét kötet egészének vagy
vonatkozó részleteinek, továbbá közel száznyolcvan tanulmánynak a végigolvasásán, ám erőfeszítése nem járt
sikerrel. Ha korábban valami kósza sugallatban reménykedett, mely majd minden egyebet megvilágít az elméjében,
hát csalódnia kellett. Sikerült vagy tucatnyi különféle módon eljutnia ugyanabba a zsákutcába – számos szerző
nyomdokában, akik láthatólag a matematikai értekezéseknek ugyanazon a csapásán haladtak, mint ő. Újra meg
újra, ötödször és hatodszor is áttanulmányozta Wieferich relatív prím hatványkitevőit, Sophie Germain bizonyos
különleges prímszámokról szóló fejtegetéseit, Kummer elméletét az ideális számokról – és persze Eulert meg az
összes többi, olyan matematikust, akik botor módon belesétáltak a Fermat által megásott, halálosan csalogató,
kátránnyal teli gödörbe, hogy aztán – csapdába esett farkashoz, masztodonhoz vagy kardfogú tigrishez
hasonlatosan vonyítva félelmükben és fájdalmukban – soha többé ne tudjanak kimászni belőle.
Valahogy nem működött a terv. Alig egy héttel az új tanév kezdete előtt Randzsitnak azzal a kiábrándító
felismeréssel kellett szembenéznie, hogy egyidejűleg túlontúl sok nézőpontból közelít a feladathoz. A helyzet némileg
éppen a GSSM-szindrómára emlékeztetett, melytől Gamini olyannyira próbálta megóvni őt.
Elhatározta hát, hogy leegyszerűsíti a dolgot. És minthogy Randzsit Szubramanian volt, e leegyszerűsítés számára
nem jelenthetett mást, mint hogy frontális támadást intéz a gyűlölt és végeláthatatlan Wiles-bizonyítás ellen, melyről
addig tán maroknyi matematikus merészelte azt állítani, hogy mara​déktalanul feléri ésszel.
Fogcsikorgatva belevágott.
Az első néhány lépés megértése nem jelentett nehézséget. Ám amint egyre tovább nyomult Wiles otromba
okfejtésének ösvényén, az erőfeszítés úgy vált mind… nos, Randzsit Szubramaniant ismerve nem mondhatjuk, hogy
keservesebbé – mindenesetre sorról sorra koncentráltabb figyelmet követelt tőle. Elérkezett ahhoz a ponthoz, amikor
Wiles vizsgálni kezdte az x-y síkbeli és az elliptikus görbékre vonatkozó egyenleteket, meg a modularitási egyenlet
számos megoldását. Vagyis mikor a történelemben elsőként volt képes igazolni az úgynevezett Tanijama-Simura-
Weil-sejtés – miszerint az elliptikus görbék bármely végtelen osztálya moduláris – érvényességét. És miközben
Gerhard Freynek és Kenneth Ribetnek sikerült bebizonyítania, hogy egy meghatározott elliptikus görbe nem lehet
moduláris, Wiles maga éppen arra talált bizonyítékot, hogy ugyanennek a görbének szükségszerűen modulárisnak kell
lennie…
Ahá! Ez, bizony, egy hamisítatlan ellentmondás!
A matematika birodalmában az ellentmondás volt az aranypénzekkel teli agyagkorsó, mely – nagy néha! – egy-
egy végeláthatatlan matematikai ösvény legvégén rejtezett a földben, s melynek fölfedezésére bármely
matematikus szívrepesve szentelte az egész életét. Ha ugyanis egy adott egyenletből származó logikai levezetések
két, egymásnak ellentmondó következtetésbe torkollnak, akkor maga a kiindulópontul szolgáló egyenlet
szükségszerűen téves!
Következésképpen – mondhatni – bizonyítást nyert, hogy Fermat igazat beszélt: a második hatvány a határ.
Valamely két köbszám összege sohasem lehet egyenlő egy harmadik köbszámmal, és ez így igaz valamennyi, soron
következő hatványra a végtelennek ezen az oldalán. Mindazonáltal Randzsit egy lépéssel sem jutott közelebb a
maga kevésbé nyugtalanító bizonyítékának felfedezéséhez arról, amiről sok-sok évvel azelőtt – amúgy félvállról –
Fermat tett említést.
Mint ahogy, bizony-bizony, annak sem volt tudatában, hogy titokban lefényképezték.

Akik elkövették e cselekményt, a gigalakták egy másik kliensfajának soraiból kerültek ki. Úgy hívták őket, hogy
gépéltűek, és magától értetődik, hogy Randzsit még egyet sem látott közülük. Ugyanis nem állt szándékukban
megmutatni magukat. Többnyire sikerült is rejtve maradniuk, kivéve, amikor a csillagfény, holdfény és visszfény
bizonyos ritkán adódó kombinációi mellett egy-egy kósza, emberi halandó alkalmilag észlelte jelenlétüket. A
bejelentett észleletek rendszerint a „repülő csészealj” címszó alatt szerepeltek a sajtóban, minekutána automatikusan
besoroltattak a koholmányok, tévedések és arcátlan hazugságok népes társaságának katalógusába, s ettől csaknem
bizonyosra lehetett venni, hogy jóravaló tudós ügyet sem vet majd rájuk.
A Föld nevű bolygón akkoriban folytatott mesterkedéseikkel a gépéltűek mintegy elébe mentek a gigalakták egy
későbbi követelésének. A gépéltű egyedek szünet nélkül azon fáradoztak, hogy kielégítsék gazdáik igényeit és
óhajait. Ez utóbbiak igazából nem adtak utasítást ilyesfajta tevékenységre, viszont megengedték a gépéltűeknek,
hogy bizonyos körülmények között a saját belátásuk szerint cselekedjenek. A gépéltűek egyedülálló jellegzetessége
abban a tényben gyökerezett, hogy saját bolygójuk tönkresilányításában még a protezoárokat is lepipálták, így
planétájuk felszínén a szerves élet ekkorra abszolúte lehetetlenné vált. Míg annak idején a protezoárok újabb és
újabb műtagokkal meg mesterséges szervekkel próbálták toldozni-foldozni saját sebezhető, szerves testüket, a
gépéltűek másfajta útra léptek a problémát leküzdendő. Elhagyták bolygójukat; mi több, mindenről lemondtak, ami a
fizikai valósághoz kötötte őket. Afféle számítógépes programok alakjában újraalkotva önmagukat, majd elsatnyult,
csenevész testüket átengedve a kiváltságos halálnak, személyiségük a kibertérben élt tovább. (A magára hagyott,
lestrapált bolygó ekkortól kezdte el mutatni az újjáéledés jeleit. Példának okáért már nem a teljes, folyékony
vízkészlete volt mérgező. Ámbátor, ami a szerves élet lehetőségét illeti, még mindig a pokol bugyraihoz volt
hasonlatos.)
Hogy mi lett a gépéltűekkel?
Úgy mondhatnánk: hasznossá tették magukat. Valahányszor a gigalakták elhatározták, hogy bizonyos tárgyakat
vagy lényeket egyik csillagrendszerből egy másikba költöztetnek át, a gépéltűeket bízták meg a lebonyolítással. Mikor
pedig azok észlelték a Földről érkező, kezdetben mikrohullámú, később nukleáris eredetű impulzusokat, rögtön
sejtették, hogy a dolog a munkáltatóikat is érdekelni fogja. Ezért nem vártak utasításra, hanem haladéktalanul
hozzákezdtek a bolygó feltérképezéséhez, és megállapításaikat továbbították a galaxisnak abba a zugába, amerre a
gigalakták úszkáltak a sötét energiaáramlatok hullámtaraján.
A gépéltűeknek persze sejtelmük sem volt arról, hogy szerteágazó munkálkodásai közepette miben is mesterkedik
az emberi faj. Ehhez ugyanis érteniük kellett volna emberi nyelveken. Nem ez volt a helyzet. A gigalakták szerint úgy
volt helyénvaló, ha kliensfajaik kizárólag a saját nyelvükön értenek. Mert gondoljunk csak bele: ha a különféle fajok
korlátlanul kommu​nikálhatnának egymással, ki tudja, mi mindent fecsegnének ki…
Randzsit megdöbbenéssel vette volna tudomásul, hogy a gépéltűek közreműködésével saját képmása átszelte a
csillagközi űr irdatlan távolságait. Merthogy ez történt. Ugyanerre a sorsra jutott mindenki és csaknem minden a Föld
felszínén. Ne feledjük: ha mindenhatóak nem is voltak, a gépéltűek imádtak buzgólkodni.
Emellett remélték, hogy a gigalakták méltányolni, de legalábbis tolerálni fogják ezt a buzgalmat.
 Randzsit kiugrott az ágyból, hogy elhallgattassa a rádiót, mely az új szemeszter első napjára ébresztette. Az
aznapi első előadás – Bevezetés a csillagászatba: A Naprendszer földrajza – talán beváltja utolsó reményét, hogy az
elkövetkező három év során végre valami érdekeset is tanuljon az egyetemen. Ez már önmagában is némileg
felvillanyozó hírnek számított. Ráadásul az épületből kifelé menet a portás egy levelet nyomott a kezébe –
Londonból, következésképpen Gaminitól, ami Randzsitot végképp jókedvre derítette.
Reggelije fölé görnyedve, elolvasta a levelet. Nem tartott sokáig. Az írásmű, amely még elődjénél is kurtábbra
sikeredett, szinte kizárólag Gamini „fényűző garzonját” volt hivatott ecsetelni:

Az utcáról belépve, rögtön felmész egy lépcsősoron, miáltal a nappaliba jutsz (bár a britek „fogadószobának”
hívják). Mellette van a játékbábákra méretezett konyha, és az ezen a szinten található helyiségek sora ezzel ki is
fújt. A fogadószobából külön lépcsősor vezet le a ház hátuljához; itt található egy tartalék helyiség, mely néhány
négyzetméternyi sáros grundra néz – felteszem, ez lehet a kert. A helyiséget, azt hiszem, vendégszobának fogom
nevezni, bár egyáltalán nem kívánok szállóvendégeket fogadni. (Hacsak egyik hétvégén be nem ugrasz hozzám,
édes öregem!) Visszatérve a fogadószobához, onnan egy újabb lépcsőn lehet följutni a hálószobába és a fürdőbe.
Nem valami kényelmes megoldás a vendégszoba esetleges lakójának, ha éjszaka netán ki kell mennie pisilni. Most
gyerünk vissza a konyhába. Mindent megtalálsz benne, ami egy modern konyhától elvárható, csak éppen
babaméretben: pirinyó hűtő, pirinyó tűzhely, pirinyó mosogató meg a létező legpirinyóbb mosó- és szárítógép.
Szerény becslésem szerint prímán elboldogulna egy pár zoknival, de Madge erősködik, hogy egyszerre legfeljebb fél
pár zokni fér bele.
Na mindegy. Különben is, ez az egész most már az enyém! Még ha az egész berendezés a Korai Gagyi
stílusjegyeit mutatja is. De most már rohannom kell, mert páran meg akarunk nézni egy Stoppard-felújítást, és
előtte valami vacsit is be kéne dobni.
Randzsit megengedett magának egy mosolyt, miközben elképzelte, hogy Gamini a szennyessel bajmolódik. Majd
pont Gamini, akinek a szennyes mindenkor pusztán annyit jelentett, hogy az ember szépen odanyomja a kupacot a
személyzet kezébe, s ők másnap reggelre kitisztítva, kivasalva, összehajtogatva szolgáltatják vissza az összes
ruhadarabot.
Amitől még mindig nyitott marad a kérdés, hogy ki lehet az a Madge.
Amitől Randzsit úgy jelent meg az első előadáson, hogy lélekben felkészült az újabb csalódásra…
És csodák csodája, az egyáltalán nem következett be!
5. A Merkúrtól az Oort-felhőig
A csillagászati előadás helyszíne nem volt közönséges tanterem. Legalább száz hallgató leültetéséhez elegendő,
ívelt széksoraival inkább miniatűr színházra emlékeztetett. Arról nem is beszélve, hogy csaknem valamennyi ülőkéjét
elfoglalta valaki a legfelsőtől egészen a legalsó szintig, amely egy íróasztalnak, egy széknek és egy Randzsitnál alig-
alig idősebbnek látszó előadónak adott helyet. Az előadót Joris Vorhulstnak hívták. Nyilvánvalóan a burgerek közül
került ki, és csaknem ugyanennyire nyilván​v alóan nem a szigeten folytatta posztgraduális tanulmányait.
A tanár iskoláinak lajstroma – melyen minden egyes tétel megszentelt nevet viselt a csillagásztársadalom
tagjainak szemében – nagy hatást gyakorolt Randzsitra. A jó öreg, roppant méretű Keck-teleszkópok mellett
gyakornokoskodva, Vorhulst Hilóban, a hawaii egyetemen szerzett diplomát, majd a pasadenai Caltechen* folytatta
tanulmányait a doktori fokozat elnyeréséig, miközben mellékállásban a Jet Propulsion Laboratory**-nál dolgozott a
Faraway űrjárművet irányító csapat tagjaként. A Faraway-ről annyit lehetett tudni, hogy a Plútó mellett elhaladva,
beleröpült a Kuiper-öv belsejébe. Ponto​sabban szólva abba a valamibe, ami a Kuiper-övből még megmaradt – szokta
mondogatni Vorhulst ahhoz a régi keletű és szakmai berkekben általánosan elfogadott elképzeléshez híven, amely a
Plútót megfosztotta „valódi bolygó” címétől, s a Kuiper-objektumok millióinak egyikévé fokozta le. (Az igazsághoz
tartozik, mesélte Vorhulst az évfolyamnak, hogy a Faraway mostanra gyakorlatilag teljesen átszelte a Kuiper-övet,
és máris célba vette az Oort-felhő hozzánk legközelebb eső nyúlványait.)
Vorhulst egyre jobban belemerült mindezen (Randzsit számára) ismeretlen jelenségek magyarázatába, s ezzel
sikerült teljesen lenyűgöznie a fiút.
Az előadás már a végéhez közeledett, amikor Vorhulst tálcán nyújtotta hallgatóságának a jó hírt. Bejelentése
szerint az évfolyam minden tagja abban a kiváltságban részesül, hogy a Pidurutalagala lejtőjén felállított
csillag​v izsgálóban belenézhet Sri Lanka legkitűnőbb teleszkópjába.
– Igen csinos, kétméteres tükörteleszkóp – mondta a tanár, – a japán kormány ajándéka volt, egy korábban
szintén általuk ajándékozott, kisebbért cserébe. – A hír némi elszórt tapsot kapott a hallgatóságtól, ám az semmi
sem volt ahhoz képest, ami a tanár ez utáni szavait követte: – És mellesleg az internetes jelszavam „Faraway”.
Mindannyian szívesen látott vendégeim vagytok, ha bármilyen csillagászati információt keresnétek a világhálón.
Na, erre már igazi éljenzés támadt, mind közül a leghangosabb hurrák pedig éppen a Randzsit mellett ülő,
szingaléz fiú torkából törtek elő. Mikor a fali órára pillantva a tanár közölte, hogy a hátralévő tíz percben
kérdezhetnek, elsőként Randzsit tette föl a kezét.
– Tessék… – mondta Vorhulst, az asztalkán elhelyezett névtáblára pillantva – …Randzsit.
A fiú fölállt.
– Arra lennék kíváncsi, hogy hallott-e már Percy Molesworth-ről.
– Hogy Molesworth-ről? – Vorhulst beárnyékolta a szemét, hogy jobban szemügyre vehesse Randzsitot. – Te
Trincsomaliból jöttél? – Randzsit bólintott. – Ott van eltemetve, ugye? És a válaszom: igen, hallottam róla.
Megkerested már a Holdon a róla elnevezett krátert? Nem? Akkor csak rajta. Használd a „Faraway”-t, az megadja
neked a hozzáférést a JPL honlapjához.
Amint az előadás véget ért, Randzsit pontosan így cselekedett. Az előcsarnokban felsorakoztatott számítógépek
egyikén gyorsan megkereste a Jet Propulsion Laboratory-t a világhálón, és letöltött egy pompás fotót a Molesworth
nevű holdkráterről.
Közel kétszáz kilométeres átmérőjével a kráter ugyancsak lenyűgöző látványt nyújtott. Csaknem tökéletesen
lapos, belső síkságát tucatnyi, igazi meteorok vájta kráter pöttyözte, ezek egyike gyönyörű, központi fekvésű
hegykúppal büszkélkedhetett. Randzsitnak eszébe jutottak a Molesworth trincsomali síremlékéhez tett látogatások az
apjával. Mennyire fantasztikus lenne tudatni vele, hogy a saját szemével látta azt a holdkrátert. És milyen kár, hogy
ez most lehetetlen.

Mondanunk sem kell, hogy érdekesség tekintetében Randzsit többi tantárgya meg sem közelítette a
csillagászatot. Mindenekelőtt az antropológiára iratkozott föl, arra számítva, hogy azt fáradságos fejtörés nélkül is
könnyedén teljesítheti. Ebben igaza is lett, ám arra is rá kellett jönnie, hogy egyidejűleg egy halálosan unalmas
kurzust sikerült kiválasztania. A pszichológiát azért vette föl, hogy többet tudjon meg a GSSM-szindrómáról. Ehhez
képest az oktató már az első órán fölvilágosította, hogy nem hisz a GSSM-ben, és fütyül arra, hogy saját
előadásaikon saját hallgatóiknak más professzorok mi mindent hordanak össze róla. („Gondolj csak bele. Ha a
multitasking elhülyüléshez vezetne, hogyan lenne képes bárki is lediplomázni?”) Végül pedig azért döntött a filozófia
mellett, mert az olyan tantárgynak tűnt, amelyen magolás nélkül, puszta blöfföléssel is keresztülverekedheti magát.
Amiben alaposan tévedett. De Silva professzor a gyakorlatilag heti rendszerességű röpdolgozatok odaadó hívének
bizonyult. Ezt még úgy-ahogy el lehetett volna viselni, ám Randzsitnak hamarosan arra is rá kellett jönnie, hogy a
professzor szigorúan megköveteli tanítványaitól a dátumok bemago​lását.
Egy ideig Randzsit mindent megtett azért, hogy fenntartsa érdeklődését a tantárgy iránt. Úgy vélte, Platón talán
nem is merő időpocsékolás, ami Arisztotelészre is igaz. Ám amint az előadássorozat folyamán de Silva professzor
elérkezett a középkori gondolkodókhoz, élükön Peter Abelard-ral, Aquinói Tamással meg az összes többivel, a helyzet
válságosra fordult. Randzsitot nem igazán érdekelte sem az ismeretelmélet és a metafizika közötti különbség, sem
pedig az, hogy vajon létezik-e Isten, meg hogy valójában mi is a „valóság”. Ilyeténképpen érdeklődésének szikrája
még pislogott egy utolsót, majd végképp kihunyt.
Ám csodálatos módon a Sol többi világának földerítését kísérő örömérzés nőttön-nőtt a lelkében, különösképpen
akkor, amikor a második órán dr. Vorhults belefogott az egyes bolygókra – legalábbis az egy-két kevésbé marconára
– való fizikai eljutás lehetőségeinek fejtegetésébe.
Hallgatói kedvéért Vorhults gyorsan végigszaladt a listán. Merkúr: szó sem lehet róla; mert ki is akarna kirándulni
egy ilyen tüzes és száraz égitestre, még ha úgy tűnne is, hogy az egyik sarkon jég formájában van némi víz. A hőt
csapdába ejtő széndioxid-takaróba burkolt Vénusz még ennél is rosszabb választásnak tűnt.
– Nálunk, a Földön – mesélte tanítványainak – ugyanez a fajta takaró okozza a globális felmelegedést, és nagyon
remélem, hogy egy napon végérvényesen megszabadulhatunk tőle. Vagy legalább a legkomiszabb részeitől. – A
Vénusz esetében ezek a „legkomiszabb részek” – tette hozzá – olyan magas felszíni hőmérsékletet eredményeznek,
amely az ólmot is megolvasztaná.
A Föld volt a következő kizárandó jelölt.
– …melyet már nem szükséges gyarmatosítanunk – tréfálkozott Vorhulst , ugyanis valakik vagy valamik szemmel
láthatólag már jó régen megtették ezt. – Időt sem hagyva, hogy hallgatósága reagáljon a megjegyzésre, rögvest
így folytatta: – Úgyhogy vessünk egy pillantást inkább a Marsra! Vajon el akarunk-e jutni oda? És ami még
izgalmasabb kérdés: van-e ott élet? Évekig folyt a vita erről pro és kontra.
Egy Percival Lowell nevű amerikai csillagász, mesélte Vorhulst, egészen odáig ment, hogy úgy vélte, a Marson
magas szinten civilizált és erősen technikai jellegű élet létezik, amely képes volt a Giovanni Schiaparelli által a felszínen
megfigyelt csatornák kiterjedt hálózatának megépítésére. Ám az egyre tökéletesedő teleszkópok – a trincsomali
illetőségű Percy Molesworth kapitány szíves közreműködésével – lerombolták ezt az elképzelést, mikor
bebizonyították, hogy a Schiaparelli-féle canali nem más, mint véletlenszerű nyomok összessége, és meggyőződése,
mely szerint ezek egyenes vonalak hálózatává állnak össze, pusztán becsapós látványuknak volt köszönhető. Végül
az első három Mariner-űrszondás küldetés zárta le a vitát azzal, hogy képeket juttatott haza a Mars kiszáradt,
kráterektől szaggatott, hideg felszí​néről.
– Igen ám – közölte dr. Vorhulst végezetül, – de a Mars felszínéről azóta készített, még jobb minőségű felvételek
folyóvizek nyomairól árulkodnak. Persze, régóta nem csörgedeznek már, mindenesetre határozottan állítható, hogy a
múltban egykor valódi víz volt ott. Úgyhogy az „élet a Marson” elmélet hívei ismét ünnepelhetnek. És akkor – tette
hozzá – az inga visszalendül. Vajon kinek van igaza? – Dr. Vorhulst pillantása végigsöpört a hallgatóságon, aztán
földerült az arca. – Szerintem egyetlen módon tudhatjuk meg: ha odaküldünk néhány embert, lehetőleg egy jó
csomó ásóval.
Szünetet tartott, majd így folytatta:
– Ha jól sejtem, a következő kérdésetek ez lenne: „Na de mi a csudát fognak azok az emberek keresni az
ásóikkal?” Mielőtt válaszolnék erre a kérdésre, megmondaná nekem valaki, hogy van-e olyan hely a
Naprend​szerben, amelyet eddig kihagytunk a felsorolásból?
Egy pillanatig száz hallgató számolt az ujjain néma csöndben – Merkúr, Vénusz, Föld, Mars… Aztán egy ifjú hölgy
az első sorból odakiáltott a tanárnak:
– Csak nem a Holdra gondol, dr. Vorhulst?
Az a névtáblára pillantott, majd játékos tisztelgést küldött a lány felé:
– Szuper, Roshini. De mielőtt a Holdra lépnénk, hadd mutassak nektek néhány képet egy helyről, ahol magam is
megfordultam. Hawaiiról van szó.
Ezzel a fali képernyőhöz fordult a háta mögött, melyen ekkor egy éjszakai felvétel jelent meg egy tengerbe futó,
sötét domboldalról. A meredélyen – mint valami hadsereg táborhelyén – szikraesőt köpködő, vöröslő tüzek sora
húzódott a tenger felé, s ahol elérte a partvonalat, szilaj petárdák és lángköpenybe burkolózó meteorok röpködtek a
felszín fölött.
– Ez itt Hawaii – mondta Vorhulst. – A fősziget. Éppen kitört a Kilauea-vulkán, és a képen azt figyelhetitek meg,
ahogyan a láva beleömlik a tengerbe. A lefelé csordogáló, keskeny lávapatakok hűlni kezdenek a felszínükön, és
amint afféle orgonasípokat formázva kővé dermednek, a még folyékony halmazállapotú láva keresztülfolyik rajtuk.
Ahol a lávának, mint olykor megesik, sikerül áttörnie egy-egy ilyen sípon, ott láthatjátok kiviláglani a vörösen izzó
lávafolyam elszigetelt foltjait. Hagyta, hadd törjék a fejüket a kérdésen, hogy vajon miért is kell nekik Hawaiit
nézegetni, miközben látszólag a Holdról folyik a szó. Ismét megnyomta a távirányító gombját. A képernyőn most
maga dr. Vorhulst volt látható egy meglehetősen anyagtakarékos fürdőruhában feszítő, csinos, fiatal nő
társaságában. Valami képződmény bejáratánál álltak, mely mintha egy túlméretezett barlangra nyílt volna egy
trópusi esőerdő kellős közepén.
– A hölgy ott mellettem Annie Shkoda – végezte el Vorhulst a bemutatást. – Ő volt a konzulensem, amikor a
diplomamunkámat írtam Hilóban. És mielőtt túlságosan nekilódulna a fantáziátok, hadd közöljem, hogy alig egy
hónappal a kép elkészülte után férjhez ment valaki máshoz. Amibe itt belépni készülünk, azt az amerikaiak Thurston-
lávabarlangnak nevezik, de én szívesebben hívom a hawaii nevén, azaz Nahukunak, mert ennek a Thurston nevű
fickónak igazából semmi köze sem volt magához a barlanghoz. Ő csupán egy újságkiadó volt, aki annak idején a
Vulkánok Nemzeti Parkjának létrehozásáért kampányolt. Erről ennyit. A lényeg az, hogy úgy négy- vagy ötszáz
évvel ezelőtt kitört a Kilauea, esetleg nem is az, hanem a Mauna Loa, amelyik egy korábbi vulkán. Rendesen ontotta
magából a lávát, az pedig cső alakú üregeket alakított ki. A lávaömlés megszűntével a folyékony anyag szépen
kifolyt a csövekből, azok pedig hatalmas, megkövesedett üregek alakjában fennmaradtak. Az idők folyamán belepte
őket az iszap, a por meg a jó Isten tudja, hogy mi minden, de tény, hogy még mindig léteznek. – Szünetet tartott,
hogy föltekintsen a hallgatóságra. – Hajlandó valaki megtippelni, hogy ennek az egésznek mi köze van a Holdhoz? –
Vagy húsz kéz lendült a magasba. Vorhults a Randzsit mellett ülő fiúra bökött: – Nos, Jude?
A fiú fölpattant.
– A Holdon is voltak vulkánok!
A professzor bólintott.
– Arra mérget vehetsz. Persze, nem éppen mostanában, ugyanis a Hold olyan kicsike, hogy már réges-régen
kihűlt. Ám a kapitális példányok helye még ma is látható ott, ahol a bazaltos lávaömlések jelenleg is több száz
négyzetkilométernyi területet borítanak be, és a síkságokon vagy kimondottan a kráterek belsejében tucatszám
magasodnak feltehetőleg vulkáni eredetű kupolák a Hold felszíne fölé. És ha vannak kiömlések meg kupolák, akkor
láva is volt. Ha pedig volt láva, akkor miknek is kellett lenniük?
– Lávabarlangoknak! – zúgott Randzsittal együtt vagy tucatnyi diák kórusa.
– Azoknak, bizony! – helyeselt Vorhulst. – A Földön a Nahukuhoz hasonló lávabarlangok ritkán növekednek pár
méter átmérőjűnél nagyobbra, de a Hold… az más tészta. Annak jelentéktelen gravitációja mellett akár tízszer
akkorák is lehetnek, és elérhetik akár az Angliát Franciaországgal összekötő Csalagút nagyságrendjét. Csak lapulnak
szépen odafönt, és arra várnak, hogy majdcsak odavetődik valami jótét lélek a Földről, leás a talajba egyik-
másikhoz, jó alaposan betömködi a hézagokat, és az egészet feltölti levegővel… Végezetül pedig kiadja albérletbe a
férőhelyeket a földi bevándorlóknak. – Fölpillantott a képernyő fölött elhelyezett időmérő fénycsíkra, mely a zöldből
előbb átkúszott a borostyánszínű mezőbe, majd már pirosan villo​gott. – És ezzel a mai óránknak vége.

Ami azt illeti, ebben tévedett, mert máris legalább tucatnyian nyújtogatták a kezüket a magasba. Dr. Vorhulst
bánatos pillantást vetett az időmérő csík kérlelhetetlenül vörös fényére, majd megadta magát.
– Nos, rendben – mondta. – De csak egyetlen kérdés. Melyiteké legyen az?
Erre az invitálásra a karnyújtogatók közül számosan leengedték a kezüket, és türelmetlenül fordultak egyik társuk
felé, akit Randzsit gyakran látott saját padszomszédja,
Jude társaságában. Az habozás nélkül belevágott, mintha csak régóta várt volna az alkalomra.
– Dr. Vorhulst, néhányan nagyon szeretnénk hallani a véleményét egy bizonyos dologról… Az ön szavaiból az
derül ki, mintha hinne abban, hogy az értelmes élet meglehetősen megszokott jelenség a galaxisban. Igaz ez?
Vorhulst incselkedve nézett a szemébe.
– Ki vele, fiúk! Csak nem dolgozik valamelyiteknek valami kuzinja az újságíró szakmában? Honnan tudjam, hogy
ha netán azt találom mondani, amit mondatni akartok velem, nem látom-e majd viszont egy szenzációs sztori
címeként: „Az egyetemi csillagkukkoló állítása szerint számtalan idegen faj konkurálhat az emberiséggel”?
De a fiú nem hagyta magát eltántorítani.
– Hisz benne vagy sem? – kérdezte.
Vorhulst megadóan sóhajtott.
– Nos, rendben. Becsületes kérdés becsületes választ kíván. Semminemű tudományos érvet nem ismerek arra,
hogy a galaxisunkban miért is ne létezhetnének életet hordozó bolygók akár egészen nagy számban, és,
továbbmenve, hogy ezeken miért is ne fejlődhetett volna ki mostanra technikailag magasrendű civilizáció. Ez az
igazság, amelyet sohasem tagadtam. Természetesen – tette hozzá – ne a képregényekből ismert, eszelős
szuperlényekre gondoljatok, akik rabszolgasorba akarják taszítani az emberiséget, ha nem egyenesen kiirtani azt.
Mint azok a hogyishívjákok… A Superman ellenségei, akiket az apjának sikerült fogságba ejtenie, mielőtt a bolygójuk
szétrobbant volna, és bekasztliznia egy űrben lebegő börtönbe, ami úgy néz ki, mint valami kocka alakú
levélnehezék… Csak épp valami hiba csúszik a számításába, és az összesnek sikerül kereket oldania…
A hátsó sorból kiáltás harsant:
– Zod tábornokra gondol? – Újabb hang csatlakozott hozzá. – Meg ott volt az az Urna nevű csaj! – Most már
tucatnyian kiáltoztak összevissza. – És Non!
A professzor egyetlen nagy, közös vigyort küldött mindük felé.
– Örömmel tapasztalom, hogy ily sokan vagytok járatosak a klasszikusokban. De nem is ez a lényeg. Egy
dologban hinnetek kell nekem. Ilyen lények nem léteznek. Nincsenek förtelmes, űrbéli idegenek, melyek a
megsemmisítésünkre pályáznának. És most gyorsan kifelé, mindenki, mielőtt még valaki ránk uszítaná a rendészetet!

Bár dr. Joris Vorhulst sohasem hallott a gigalaktákról, sem azok bármelyik kliensfajáról – mert ha igen, akkor
minden bizonnyal másfajta választ ad , gyakorlatilag igaza volt. Semminemű űrbéli idegenek nem pályáztak az
emberi faj megsemmisítésére. Ugyanis mindössze egyetlen idegen faj mutatott érdeklődést a tárgy iránt, és az már
rég meghozta ezt a döntést, hogy aztán a maga részéről témát is váltson – jóval mulattatóbb ügyek kedvéért.
Szó sincs arról, hogy a gigalakták a békés egymás mellett élés nemes eszméjétől hajtva szerettek volna távol
tartani holmi kártevőket a saját, jól ápolt kertjeiktől. Mindössze olyan létfeltételek után áhítoztak, eladdig sikerrel,
melyek közben a lehető legkevesebb zavaró tényező vonja el a figyelmüket legfőbb érdeklődési területeiktől. Ezek
egyikének az ideális galaktikus környezet megteremtésének tervéhez volt valami köze, melyet az elkövetkező úgy
tíz-húsz milliárd év alatt szándékoztak beteljesíteni, míg egy másik törekvésüket földi fogalmakkal így írhatnánk le: „a
szépség becsben tartása”.
A gigalakta társadalom sok dolgot tartott „szépnek”, a számolás művészetét, a nukleonikát, a kozmológiát, a
húrok és „nem-húrok” elméletét, az okságot és még töméntelen, hasonló portékát ideértve. A természet
fundamentális aspektusaiban gyönyörködve, képesek voltak évszázadokon – vagy ha úgy hozta úri kedvük, akár
évezredeken – keresztül el-elmélázni a színkép tarkabarka változásain, melyeket egyetlen atom héjelektronjainak
egyenkénti elszakadása idéz elő. Vagy, elemezni a 1050-nél nagyobb prímszámok eloszlását, no meg azt a lassú
fejlődési folyamatot, ahogyan leheletnyi gázból – melyben csak imitt-amott fordul elő egy-egy szilárd részecske –
magrobbanás inicializálása útján csillag lesz, az pedig hidegülő fehér törpeként, esetleg újfent gázgomolyok meg
elszórt részecskék felhőjeként végzi.
Más ügyek is foglalkoztatták őket, oh, hogyne! Példának okáért ott volt az a kis projektjük, hogy a galaxis kémiai
összetételében megnöveljék a nehéz elemek előfordulási arányát az őshidrogén kárára. (Jó okuk volt erre,
mindenesetre nem olyasmi, amit a korabeli emberiség képes lett volna fölfogni ésszel.) A többi törekvésük mibenlétét
még ennél is kevésbé kapiskálták volna a mihozzánk hasonlók. Mindazonáltal igen, valóban úgy vélték, hogy a
potenciálisan veszélyes civilizációk eltörlésének gondolata megér egy misét.
Ennélfogva a Föld nevű bolygóról érkező információhalmaz cselekvésre ösztönözte őket. Az emberiség bolygója
felé a fény vánszorgó tempójában kisugárzott „beszüntetni – abbahagyni” üzenet még évekre volt attól, hogy elérje
célállomását. És nem is tűnt elégséges intézkedésnek. Igazából mit sem fog számítani majd egy olyan helyszínen,
ahol gyorsabb beavatkozás szükségeltetik. Nem elég, hogy ezek az uborkafára fölkapaszkodott, kétlábú gerincesek
olyan szinten birtokolták az atommaghasadás és atommagfúzió technológiáját, amely nyugtalanító módon
fegyverzetek létrehozására is képessé tette őket, még a bolygószerte kiépített iparuk is megvolt hozzá. A helyzet
még annál is bosszantóbbá fajult, mint amire a gigalakták korábban számítottak, márpedig ők sehogy se állhatták,
ha fölbosszantották őket.
Elhatározták hát, hogy fölszámolják a bosszúságforrást.
Valahányszor utasítást kívántak eljuttatni kliensfajaik valamelyikéhez, ehhez a szállítórendszerek számos válfaja
közül válogathattak. Ott volt, például, az egyszerű rádiózás hatékony, ámde reménytelenül lassú módszere.
Egyetlen fajta elektromágneses jel – legyen az fény, radar vagy bármi egyéb – sem volt képes gyorsaságban
túlszárnyalni Einstein doktor imádott c-jét, azaz a mintegy háromszázezer kilométeres, legvégső és legnagyobb
sebességet másodpercenként. A gigalaktáknak ennél kicsivel gyorsabb gépezetet is sikerült kiokoskodniuk, melynek
működési elve a relativitás kiskapuit igyekezett kihasználni, ám ez is legföljebb ha négy-ötször gyorsabb jeltovábbítást
tett lehetővé.
Azonban maguk a gigalakták, illetőleg a róluk leválasztható töredékek – oly kimondhatatlanul nem barionikus*
természetűek lévén – nem szenvedtek efféle korlátoktól. A tízdimenziós téridő geometriájára visszavezethető
okokból saját helyváltoztatásuk meghatározott számú etapra oszlott, mely a-ból b-be, aztán b-ből c-be, onnan
esetenként egy-egy folytonos és lökésszerű svunggal egészen a célállomásig röpítette őket. Viszont a menetidő
minden egyes útszakaszon – akár egyetlen protonátmérőnyi távolságot hidalt át, akár a galaxis magjától valamelyik
spirális kar legtávolabbi pontjáig hatolt el – gyakorlatilag egyenlő volt a nullával.
Így aztán a gigalakták – a dologgal együtt járó kényelmetlenséget is vállalva – elkülönítettek önmagukból egy
darabkát, és elküldték az utasítással a protezoárokhoz, miáltal azok a pillanatnak csaknem ugyanabban a
törtrészében értesültek a menetparancsról, amelyben uraik annak elküldése mellett döntöttek. És miután a
protezoárok számítottak is e döntésre, a parancs megérkezésekor már teljes menetkészültségben álltak.
Semmi okuk nem volt a késlekedésre. Miután inváziós hadseregük kilövésre készen állt, hát fogták és kilőtték.
 Félreértés ne essék, az ízig-vérig anyagi lényegű protezoárok nem mentesültek a fénysebességszabály érvénye
alól. Nagyjából még egy egész emberöltőnek kellett eltelnie, hogy célba érkezve, az ármádia megsemmisíthesse a
nem kívánatos fajt. Mindamellett, ne feledjük, már úton volt.
6. Mindeközben a Földön
Randzsit dolgai kezdtek jóra fordulni – leszámítva persze, hogy a legjobb barátja kilencezer kilométernyire a Föld
túlsó felén, az apja pedig akárha szintén ott tartózkodott volna. Emellett ismét fokozódott a helyzet Irakban, ahol
automata puskákkal fölfegyverkezett, keresztény érzületű, markos orgyilkosok kerítették hatalmukba egy híd egyik
végét, és iszlámistákat sehogy sem akartak átengedni rajta. Magától értetődik, hogy ugyanazon híd másik végét
szakasztott olyan keménykötésű és fegyverekkel szakasztott olyan jól felszerelt iszlámisták őrizték, akik viszont a
kereszté​nyeket akarták minden áron visszatartani a folyó innenső partjának beszennye​zésétől.
És még számos, ehhez hasonló esemény zajlott a világban, melyek átmenetileg sem tették Randzsitot boldoggá.
Ám kétségtelenül léteztek boldog pillanatok is az életében. Nemcsak élvezte csillagászati tanulmányait, hanem
kiváló eredményeket is mutatott fel belőle. Még leggyengébben sikerült röpdolgozatai is a kilencven százalékos
teljesítmény közelében jártak, miközben a tanár iránta mutatott jóindulata még annál is magasabbra szárnyalt (amit
a Randzsit kérdései és fejtegetései nyomán felhangzó dicséreteken lehetett lemérni). Ami azt illeti, dr. Vorhults
mindig megtalálta a módját, hogy az évfolyam szinte minden tagját elismerésben részesítse. Szó sincs arról, hogy
engedékeny tanár lett volna, aki tetejében a dolgok könnyebbik végét keresi – szólt Randzsit ítélete. Csak éppen az
ő előadás-sorozatára senki olyannak nem akaródzott feliratkoznia, akit ne babonázott volna meg a gondolat, hogy
földi halandók egy szép napon, valami úton-módon majdcsak nekilódulnak, és ellátogatnak azokra a bizarr, távoli
világokra. Amikor Randzsit harmadik alkalommal kapott a felmérőjére száz százalékot, először ötlött fel benne, hogy
talán mégiscsak rendelkezik az olyan diák összes adottságával, akire még az ő apja is büszke lehet.
Ezért próbaképpen a többi tantárgyat is elkezdte komolyabban venni. Fogta a filozófiatanár által kiosztott listát a
választható olvasmányokról, melyekért többletkreditekre lehetett szert tenni, és kiválasztott magának egy legalább
címében ígéretes kötetet. Ám alighogy belefogott Thomas Hobbes* Leviatánjába, az rövidesen megszűnt
érdekesnek lenni a szemében. Hobbes tehát azt állítaná, hogy az emberi tudat olyan, mint egy gép? Randzsit nem
volt benne biztos. Ahogy a meritum congrui** és a meritum condigni** megkülönböztetésének lényegét sem volt
képes kihüvelyezni. S miközben bizonyosra vette, hogy érti, mit jelent Hobbesnál a „keresztény állam” mint a
kormányzás legmagasabb rendű formája, egy hindu templom főpapjának fiaként s az objektív világ teljes
megismerhetőségében megátalkodottan kételkedve, maga az elképzelés cseppet sem vonzotta. Ami azt illeti,
Hobbes művében semmi olyasmit nem tudott felfedezni, ami az általa ismert személyek életének szempontjából
lényeges lett volna. Nekikeseredetten visszaszolgáltatta a kötetet a könyvtárnak, majd a szobája felé véve az
irányt, már csak abban remény​kedett, hogy egy órányi békés szundikálás vár rá.
Ehelyett két levél várta. Az egyiket egy szemcsézett papírból készült és az egyetem dombornyomású
aranypecsétjével ékeskedő, krémszínű boríték rejtette. Randzsit úgy vélte, valószínűleg értesítés a diákok
bankügyleteivel megbízott pénzintézettől, hogy az apja által biztosított kollégiumi díj egy újabb negyedévre
megérkezett. Ezzel szemben a másikat Londonból, következésképpen Gaminitól hozta a posta. Randzsit mohón
föltépte.
Ha abban reménykedett, hogy ezen a tökéletlen napon Gamini sorai majd jókedvre derítik, hát újfent csalódnia
kellett. Először is a levél rövid volt, és egyetlen szóval sem célzott arra, hogy Gamini hiányolná Randzsitot. Ehelyett
főként Shakespeare egyik nem túlzottan szívderítő komédiájával volt elfoglalva, melyet Gamini valami Barbican nevű
helyen látott. Bizonyos okoknál fogva, írta Gamini, a rendező az egész szereplőgárdát jellegtelen fehérbe öltöztette,
minekutána az idő java részében sem ő, sem Madge nem tudta megállapítani, hogy éppen ki beszél.
Már a harmadik, tán a negyedik eset – futott át Randzsit agyán a felismerés, miközben az egyetem hivatalos
levélpapírján érkezett küldeményért nyúlt , hogy Gamini ezt a Madge nevű perszónát emlegeti. Éppen az e tényből
levonható, lehetséges következtetéseken tűnődött, miközben kihámozta burkolatából az azzal azonos színű levelet,
és Gamini esetleges jellemhibája egy csapásra kiröppent a fejéből. A levél, melynek vésett fejlécén a hallgatók
ügyeivel megbízott dékán neve volt olvasható, így szólt:

Kérjük, hogy a jövő hét keddjén, délután 2 órakor jelenjen meg a dékáni hivatalban. Vélelmezhető, hogy Ön az
elmúlt tanév során jogosulatlanul használta a tantestület egyik tagjának internetes jelszavát. Felszólítjuk, hogy
mindennemű olyan okiratot vagy egyéb anyagot hozzon magával, amely saját megítélése szerint a fenti gyanú
szempontjából fontos lehet.

A levelet maga a dékán írta alá. A névtábla tanúsága szerint a dékáni hivatal recepciós pultjánál egy tamil nő
foglalt helyet, ami – ha az asszonyság történetesen nem az apjának korosztályába tartozik – akár reményt is
csepeg​tethetett volna Randzsit szívébe. Szeme találkozott a nő hűvös pillantásával.
 – Már vártunk – hangzott a tájékoztatás. – Menj be egyenesen a dékán úr magánirodájába.
Randzsitnak azelőtt sohasem volt szerencséje személyesen a dékánhoz. Mindazonáltal az egyetem honlapján
látható fotókról ismerte annak küllemét, ezért a mahagóniból faragott, terjedelmes íróasztal mögött újságot olvasó,
középkorú férfiról teljes határozottsággal állapította meg, hogy az nem azonos a dékánnal. A férfi letette az újságot
és fölállt – azt éppen nem mondhatnánk, hogy mosolyogva, de nem is olyasfajta „akasztófára vele!” ábrázattal,
amilyenre Randzsit számított.
– Jöjjön csak, jöjjön, Mr. Szubramanian – invitálta beljebb a fiút. – Foglaljon helyet. A nevem dr. Denzel
Davoodbhoy, és a matematikai tanszéket vezetem. Úgy tűnik, hogy az ön ügyében jelentős szerep jut a
matematikának, ezért a dékán úr megkért, hogy a nevében én folytassam le önnel ezt a beszél​getést.
Ez nem úgy hangzott, mint valami kérdés, és Randzsitnak fogalma sem volt, miféle reagálás volna helyénvaló.
Ezért egyszerűen tovább meredt a matematikus arcába – reményei szerint figyelemmel vegyes nyugtalanságról, de
semmiképpen sem bárminemű bűnösség beismeréséről árulkodó arcki​fejezéssel.
Nem úgy tűnt, mintha dr. Davoodbhoyt zavarná a dolog.
– Először is – fogott bele – van itt pár hivatalos kérdés, melyet fel kell tennem önnek. Felhasználta-e ön dr.
Dabare jelszavát arra, hogy olyan pénz​összegekhez jusson, melyek önt egyébiránt nem illetik meg?
– Dehogyis, uram!
– Vagy hogy módosítsa a saját érdemjegyeit matematikából?
Randzsit ezúttal igazán megbántódott.
– Nem! Úgy értem, nem, uram, sohasem tennék ilyet!
Dr. Davoodbhoy bólintott, mint aki nem is várt más választ a kérdéseire.
– Azt hiszem, nyugodtan elárulhatom önnek, hogy az efféle vádak alátámasztására mindezidáig semmiféle
bizonyítékunk nincs. Végezetül elmon​daná, kérem, hogy pontosan hogyan is jutott annak a jelszónak a birtokába?
Amennyire Randzsit meg tudta állapítani, semmi sem szólt amellett, hogy bármit is eltitkoljon a tanszékvezető elől.
Reménykedve, hogy ez valóban így van, mondókáját azzal a fölfedezésével indította, miszerint az illető tanár
hosszabb ideig nem lesz az országban, és azzal zárta, amikor a könyvtári számítógép végül kidobta a megoldást.
Amikor végzett, Davoodbhoy egy percig némán meredt rá, aztán így szólt:
– Tudja, Szubramanian, magára akár még szép jövő is várhat a rejtjelezés terén. A dolog mindenesetre nagyobb
lehetőséget rejt magában, mintha a nagy Fermat-sejtés bizonyítására tenné fel az egész életét.
Úgy nézett Randzsitra, mint aki valamilyen válaszra számít. Minthogy Randzsit ezt nem adta meg neki, folytatta:
– Tudja, a maga esete nem egyedülálló. Amikor én annyi idős voltam, mint maga most, az utolsó teoréma – a
világ összes többi, matematika szakos hallgatójáéhoz hasonlóan – az én érdeklődésemet is fölkeltette. Szinte
kényszeríti az embert, hát nem? Aztán, kicsivel idősebben, lemondtam a további küzdelmekről – és tudja, miért?
Mert igen valószínű, hogy Fermat-nak ez a bizonyítása sohasem létezett.
Randzsit nem volt hajlandó bekapni a horgot, ezért udvarias érdeklődést tettetett, és csukva tartotta a száját.
Davoodbhoy folytatta:
– De vizsgáljuk meg a dolgot kicsit másként. Feltételezem, ön is nagyon jól tudja, hogy Fermat, egészen a halála
napjáig, rengeteg időt áldozott annak bizonyítására, hogy saját tétele a harmadik, negyedik és ötödik kitevős
hatványokra is érvényes. No de gondoljuk csak végig. Van ennek valami értelme? Úgy értem, ha már egyszer úgyis
a birtokában volt egy általános érvényű bizonyíték arra nézve, hogy a szabály minden, kettőnél magasabb kitevőre
igaz, akkor minek vesződött annyit néhány elszigetelt eset bizonyításával?
Randzsit beharapta a száját. Olyan kérdés volt ez, melyre sötét éjjeleken és kiábrándító nappalokon maga is
gyakorta kereste a választ. Nem mintha valaha is megtalálta volna. Davoodbhoynak most azt a nem minden
tekin​tetben kielégítő megoldást dobta oda, mellyel számtalanszor maga is próbált vigasztalódni.
– Ugyan ki tudhatja? Honnan is sejthetné ön vagy én, hogy egy Fermatéhoz mérhető elme mi okból fordult ebbe
vagy abba az irányba?
A matematikus olyasféle pillantást vetett rá, melyben az elnéző türelembe némi tisztelet is vegyült. Karját
széttárva, fölsóhajtott.
– Hadd osszak meg önnel, Szubramanian, egy másik elképzelést a történtekről. Induljunk ki abból, hogy – mikor
is? – 1637-ben ez a Monsieur Fermat éppen kitette a pontot ennek a vélelmezett bizonyításnak a végére. Aztán
tételezzük föl, hogy ugyanaznap este, miközben könyvtárszobája rejtekén megkísérelte álomba olvasni magát,
egyszer csak nem bírt magával, és hirtelen érzelmi kitörésében odafirkantotta azt a megjegyzést a könyve
margójára.
Itt egy percnyi szünetet tartott, olyasféle pillantásokkal méregetve Randzsitot, melyeket kénytelenek vagyunk
jobb híján csúfondárosnak minősíteni. A folytatásban azonban más hangot ütött meg, mely egy nagyra becsült
kolléga és holmi megregulázásra számító diák irányában egyaránt helyénvaló lehetett volna.
– Már most tételezzük fel, hogy újraellenőrzés végett valamivel később megint átfutotta a bizonyítást, és eközben
végzetes hibát fedezett föl benne. Ugyebár nem ez lett volna az első eset. Valami hasonló a nevezett úrnak már
más bizonyításaival is megesett, melyekről később be is ismerte, hogy tévesek, nemde? – Megkímélve Randzsitot a
válaszadás kényszerétől, rögvest folytatta. – Így aztán nekiveselkedett, hogy bármi úton-módon, de kijavítsa a
hibát. Ám sajna, minden próbálkozása kudarcra volt ítélve, így aztán – megpróbálván menteni, ami menthető – egy
olyan, egyszerűbb esetre korlátozta a tétel bizonyításának kísérletét, amikor p egyenlő hárommal. És sikerült neki.
Ezután megvizsgálta a p egyenlő négy esetét, és újfent sikerrel járt. Noha a p egyenlő öt esetére a szó szoros
értelmében sohasem sikerült bizonyítékot találnia, rendesen meg volt róla győződve, hogy az létezik. És ebben igaza
is volt, ugyanis Fermat halála után valaki más bebizonyította azt. Mindeközben az az irkafirka a Diophantosz-kötet
margóján végig ott lapult könyvtárszobájának egyik polcán. Ha valaha eszébe is jutott, biztos arra gondolt, hogy…
Nos, feltehetőleg az lett volna a legjobb, ha kitörli azt a hibás feltevést. De hát mekkora volt az esély, hogy valaki
egyszer majd észreveszi? Fermat végül meghalt, egy ismeretlen meg végigpörgette a kötetek lapjait, és
megpillantotta bejegyzést… És, persze, fogalma sem volt, hogy a nagy ember megmásította a szándékát.
Randzsit pókerarccal nyugtázta a mese végét.
– Ez egy tökéletesen ésszerű elmélet. Csak éppen, történetesen, én nem hiszek abban, hogy igaz.
Davoodbhoy fölkacagott.
– Rendben, Szubramanian. Akkor hagyjuk ennyiben a dolgot. Csak egyre kérem: hogy azt ne tegye többé. –
Ezzel végignyálazta a papírlapokat maga előtt, biccentett, majd összecsapta az irattartót. – Most visszatérhet az
óráihoz.
– Igenis, uram. – A hátizsákját fölkapva, egy pillanatig tétovázott, mielőtt föltette a nagy kérdést. – De ugye ki
fognak csapni?
A matematikus arcán meglepetés tükröződött.
– Hogy kicsapni? Dehogy, ilyesmiről szó sincs! Tudja, ez magának még csak az első vétsége volt. Első vétségért
senkit sem csapunk ki, hacsaknem jóval súlyosabb cselekmény forog fenn, mint egy jelszó eltulajdonítása. Meg
különben is, a dékán úr kapott néhány pártfogó levelet, melyek… khm, elragadtatott hangon szólnak magáról. – Újra
szétnyitotta Randzsit dossziéját, és keresgélni kezdett a papírok között. – Itt is van. Az egyik a maga édesapjától
jött, aki tökéletesen meg van győződve gyermeke jellemének alapvetően szilárd voltáról. Meglehet, persze, hogy
egy apa véleménye az egyetlen fiáról nem sokat nyom a latban, de akkor meg itt van ez a másik levél. Ezt,
melyben majdnem ugyanennyire dicsérik magát, olyasvalaki küldte, akinek a személye szerintem nem áll túlságosan
közel magához, mindamellett egyetemünk számára igen nagy jelentőséggel bír. Ő a jogtanácsosunk, Datuszena
Bandara.
Ez a bejelentés újabb töprengenivalót adott Randzsitnak. Ki a csoda gondolta volna, hogy Gamini apja fogja
magát, és nyomást gyakorol a fia barátjának megmentéséért?
7. Űrjármű kerestetik
Vánszorogva közeledett a tanév vége. Randzsitnak csupán a sajnálatosan kurta csillagászati előadásokon tűnt
úgy, hogy az idő múlása szembeszökően felgyorsul, a fennmaradó órák során bezzeg semminemű hajlandóságot
nem mutatott a tempós továbbhaladásra.
Kis ideig Randzsit abba a reménybe ringatta magát, hogy mégiscsak vár rá egy napsütötte – mondjuk, tűrhetően
napsütötte – hely a világegyetemben. Eszébe jutott a Holt-tengerhez kapcsolódó, úgynevezett „hidroszoláris” tervről
szóló beszámoló, és ettől kedvet kapott ismét bekapcsolódni az előadássorozatba. Ekkortájt azonban az előadó már
az óceánokkal határos területeken található kutak megemelkedett sótartalmának világszerte aggodalmat keltő
jelenségét taglalta, meg azt, hogy a földgolyó nagy folyamainak némelyike többé már semmiféle tengerbe nem
ömlik bele, olyannyira elsőbbséget élvez a mezőgazdaság, no meg az igény, hogy a folyóvízzel városi angolvécéket
öblítsenek le – és kertvárosi népek lakta családi házak zsebkendőnyi pázsitját locsolják. Randzsit úgy érezte, ennyi
csüggesztő információt már nem bír elviselni, és hamarosan onnan is elmaradt.
A bukott próbálkozást követő, hasonlóan kurta korszakában Randzsit már-már azt fontolgatta, hogy komolyan
veszi a tanulmányait – vagy legalábbis úgy tesz. A tanulás, teszem azt, egyfajta játszmaként is felfogható,
gondolta, melyet gyerekjáték lenne megnyerni. A dolog persze cseppet sem emlékeztetett arra az olthatatlan
tudásszomjra, amely megkülönböztető jegye volt önmaga korai föláldozásának a nagy Fermat-tétel oltárán. Most
mindössze annyi dolga akadt, hogy megtippelje az egyes vizsgadolgozatok várható kérdéseit, és utánanézzen a
helyes válaszoknak.
Nem mindig jöttek be a tippjei, de az elégséges megszerzéséhez erre nem is volt szükség.
A csillagászati kurzusra mindebből semmi sem volt igaz. Ott dr. Vorhulst jóvoltából minden óra maga volt a
gyönyör. Lám, akkor is mi történt, mikor szóba került a terraformálás – vagyis egy adott bolygó felszínének
átalakítása oly módon, hogy földi emberek megtelepedhessenek rajta. És felvetődött, hogy ha már az ember
egyszer terraformálásra adja a fejét, ehhez előbb miként juthat el magára a bolygóra.
Randzsit elméjében adva volt a válasz: „rakétahajtású űrhajóval”. A keze már lendült fölfelé, amikor a tanár
közbeszólása félúton megdermesztette a mozdulatot.
– Most azt akarjátok mondani, hogy „rakétahajtású űrhajóval”, ugye? – A kérdés az egész évfolyamnak szólt,
különösen pedig annak a tucatnyi diáknak, akik Randzsittal egyetemben a karjukat nyújtogatták. – Jól van.
Gondoljuk végig a dolgot. Induljunk ki abból, hogy a Mars terraformálására készülünk, de erre a célra semmi
egyébbel nem rendelkezünk, mint a feltétlenül szükséges minimummal nagy teljesítményű földmozgató gépekből.
Például egy roppant méretű, mélyásó kotrógéppel. Egyetlen buldózerrel. Két dömperrel. Meg annyi üzemanyaggal,
amennyi az összes gép, mondjuk, úúúgy… hat hónapi működtetéséhez elegendő. Mindenesetre elég hosszú időre
ahhoz, hogy a munka rendesen beindulhasson. – Itt szünetet tartott, és a szemét egy kézre szegezte, amely
frissiben emelkedett ki a második sorból. – Tessék, Janaka.
A Janaka nevű fiú fölpattant.
– De miért, dr. Vorhulst? Mikor már kész terv van arra, hogy magán a Marson megtalálható természeti kincsek
felhasználásával állítsunk elő üzem​anyagot!
A professzor széles mosollyal jutalmazta.
– Kitűnő, Janaka! Ha tehát tényleg olyan hatalmas mennyiségű metán rejtőzik a Mars örökké fagyott kérge alatt,
mint ahogy sokan állítják, akkor miért is ne égethetnénk el azt üzemanyagként? Feltéve persze, ha ehhez némi
oxigént is találunk, ami, ugyebár, elengedhetetlen az égéshez. Magától értetődik, hogy mindezt nem tudjuk
megtenni egy újabb seregnyi nehézgép nélkül, és ezeknek működtetéséhez temérdek, további üzemanyagra lesz
szükségünk mindaddig, amíg a metánt kitermelő üzemek be nem indulnak. – Vorhulst barátságos mosolyt küldött a
közbeszóló felé. – Úgyhogy attól tartok, Janaka, ha a közeljövőben netán terraformálni akarnál, jobban teszed, ha
előbb mégiscsak odaröpítesz némi üzemanyagot. És most nézzük meg, hogyan.
Ezzel odafordult a fehér falitáblához, és elkezdett írni.
– Kezdetnek vegyünk, mondjuk, hat-nyolctonnányi üzemanyagot. Ami a földmozgató gépek saját súlyát illeti,
mennyivel is számoljunk? További kábé húsz-harminc tonnával? No mármost, ha ezt a legalább huszonnyolc
tonnányi terhet az alacsony Föld körüli pályáról*, vagyis a LEO-ról el akarjuk juttatni a Marsra, akkor az egészet
valami űrjárműfélébe kell belepakolnunk. Fogalmam sincs, hogy egy ilyen űrhajó mennyit is nyom, de vegyünk úgy
ötven-hatvan tonnát plusz az üzemanyag, ami ahhoz kell, hogy a LEO-ról a Marsig röpítse. – Lépett egyet hátra,
hogy át tudja tekinteni a fölírt számadatokat, és összeráncolta a homlokát. – Attól tartok, van egy kis problémánk –
vetette oda a hallgatóságnak a válla fölött. – Ez a rengeteg cucc nem fog csak úgy ott teremni az alacsony Föld
körüli pályán. Mielőtt az űrhajó a Marsnak vehetné az irányt, előbb valahogy fel kell juttatnunk a LEO-ra. És ez nem
lesz olcsó mulatság.
Szünetet tartott, gyászos arckifejezéssel méregetve az évfolyamot. Igazából csak arra várt, hogy az egyik diák
majdcsak a helyzet magaslatára emelkedik, és kisvártatva egy leány meg is tette neki ezt a szívességet.
– Ugye arra céloz, dr. Vorhulst, hogy az űrhajónak ki kell szabadulnia a Föld gravitációs kútjából?
A tanár fölnevetett.
– Pontosan arra, Roshini! – közölte, oldalpillantást vetve az időmérő fénycsíkra, mely éppen akkor borostyánszínbe
fordult. – Értitek már? Arról van szó, hogy ez az első lépés egy tőrőlmetszett gyilkos. Vajon van valami, amivel
megkönnyíthetnénk a dolgot? Legközelebbi alkalommal erre próbálunk rájönni. De ha valamelyiketek netán nem bírna
addig várni… nos, a kereső​programokat pontosan erre találták ki.
A teremben már mindenfelé megindult a szedelődzködés, amikor fölkiáltott:
– Majd elfelejtettem! Ezennel mindannyian meg vagytok híva a házamba az év végi partira! Nyugodtan
öltözködjetek úgy, ahogyan iskolába jártok, és önmagatokon kívül ne hozzatok semmiféle ajándékot. De okvetlenül
gyertek el. Máskülönben nagyon megbántódik az édesanyám.

Az év végi partihoz hasonló meglepetéseken kívül volt még valami, amit Randzsit különösen nagyra tartott a
csillagászat tanár személyiségében: dr. Vorhults csekély időt pazarolt a tanítás hagyományos módszereinek
ápolására. Amikor óra végén közölte az évfolyammal a következő előadás témáját, ezt annak biztos tudatában
cselekedte, hogy száz lelkes űrkadétja jó előre utána fog járni az összes anyagnak, ami az adott tárgyban csak
föllelhető. (A kurzusnak kisebb ügybuzgalommal nekiveselkedő kevesek – akik abba a hamis reménybe ringatták
magukat, hogy a Bevezetés a csillagászatba révén egy fél kézzel elintézhető tantárgyra és könnyen
megszerezhetők minősítésre sikerült rátenyerelniük – vagy lemorzsolódtak az első előadás után, vagy átragadt rájuk
társaik lelkesedése.) Ilyen előzmények után dr. Vorhulstnak minden, soron következő óráján könnyű dolga volt.
Ezúttal Randzsitnak nem volt módja haladéktalanul lecsapni a keresőprogramokra. Ugyanis egyéb irányú
kötelezettségei akadtak. Mindenekelőtt keresztül kellett vergődnie a filozófia-előadás mind a száztíz, végtelenül
unalmas percén. Ezt követte egy utálatos szendvics meg valami felismerhetetlen fajtájú, langyos, zacskós
gyümölcslé sietős bekebelezése ebédre, hogy elérje a kétórás buszt a könyvtárba.
A diákétkezde bejáratánál azonban belebotlott a csillagászati órákon mellette ülő fiúba, aki több másik
évfolyamtársukkal egyetemben ácsorgott odakint, és újdonságokkal szolgált Randzsitnak.
– Ugye hallottad, mit ígért dr. Vorhulst a következő órára? Épp most mesélem a haveroknak a legújabb híreket
erről. Tudod, az Arcutanov-terv. Vorhulst szerint egyáltalán nem lehetetlen, hogy pont itt, Sri Lankán fogják
felépíteni! A Világbank most jelentette be, hogy kérelmet nyújtottak be hozzájuk egy Sri Lanka-i terminál
tanulmánytervének finanszírozására!
Randzsit már nyitotta a száját, hogy megtudakolja, mi a csodáról is van szó, amikor egy másik fiú közbeszólt.
– De lehet, hogy keresztül sem megy a kérvény. Ezt is hozzátetted, Jude.
Jude lelombozódott.
– Ja, tényleg – ismerte be. – Azok a nyavalyás amerikaiak, az orosz meg kínai haverjaikkal együtt… Az ő
kezükben van minden hatalom… meg az összes dohány. Tuti, hogy keresztbe fognak tenni nekünk, naná. Mert ha
egyszer működésbe lép az első Arcutanov-felvonó, többé semmi sem akadályozhatja meg, hogy akármelyik
mitugrász államocska saját űrprogramot indítson be. Még akár mi is! És akkor annyi a monopóliumnak! Te mit
gon​dolsz erről?
A szingaléz társaság korgó gyomra megmentette Randzsitot a szégyentől, ugyanis semminemű válasza nem volt
a föltett kérdésre, s hovatovább elképzelése sem, hogy Jude miről is beszél. A könyvtárban aztán, betöltve a
keresőprogramot, szomjas szivacsként szívta magába a tudnivalókat. Minél több részletet gyűjtött össze, annál
jobban osztotta Jude lelkesedését. Eljutni a Föld felszínéről a LEO-ra? Még hogy kemény dió! Az Arcutanov-féle „égig
érő paszuly” birtokában volt gond, nincs gond!
Igaz, néhány megvalósíthatósági tanulmánnyal még messze vagyunk attól, hogy az ember csak úgy beugorjon
egy kabinba, az meg nagy sebességgel fölemelje őt egészen az alacsony Föld körüli pályáig, ráadásul anélkül, hogy
ehhez több millió liternyi éghető rakéta-hajtóanyagot használna el. De mindez mégiscsak lehetséges. És előbb vagy
utóbb vélhetően be is fog következni. És akkor… talán Randzsit Szubramanian is egyike lesz a szerencséseknek, akik
megkerülhetik a Holdat, cirkálhatnak a Jupiter holdjai között… vagy akár gyalogosan keresztülvághatnak a Mars
reménytelenül száraz sivatagain.
A keresőprogramokkal előásott adatok szerint egészen 1895-ig kell visszamenni az időben, amikor is Konsztantyin
Ciolkovszkij – aki az oroszok közül elsőként gondolt az űrutazásra – rávetette pillantását a párizsi Eiffel-toronyra, és a
fejében megfogamzott az ötlet. Ha egy űrjárművet Föld körüli pályára akarunk juttatni, állította a tudós, legokosabb,
ha építünk egy jó magas tornyot beépített lifttel, és azzal lódítjuk föl a torony tetejéig, mielőtt szabadjára
engednénk, hogy kóboroljon az űrben kedvére.
Azonban 1960-ban, elolvasva Ciolkovszkij könyvét, egy Jurij Arcutanov nevű leningrádi mérnök csakhamar arra a
következtetésre jutott, hogy a terv nem működhet. Az ősi egyiptomiak már jó régen megtanulták a leckét – nem
különben a maják néhány évezreddel később és a bolygó túlsó felén , hogy egy felépíthető torony vagy piramis
lehetséges magasságának megvan a maga határa, és ezt a határt a kompresszió, vagyis az összenyomás mértéke
szabja meg.
Egy kompressziós műtárgy, azaz lényegében bármely olyan szerkezet esetén, amelyet a talajról kiindulva építünk
fölfelé, minden egyes szintnek meg kell tartania az összes, fölötte található szint súlyát. Ami azt jelenti, hogy az
alacsony Föld körüli pálya eléréséhez több száz kilométernyi vastagságban kellene egymásra rakni a szinteket:
márpedig nincs az az elképzelhető építő​anyag, amely szétmorzsolódás nélkül elbírna ekkora súlyt.
Arcutanov zsenialitása abban a fölismerésében rejlett, hogy a kompresszió csupán az egyik lehetséges módja egy
szerkezet fölépítésének, míg egy másik, ugyanennyire járható út a feszítés.
A feszítés elvén alapuló építmény – mely, példának okáért, valamely Föld körüli pályán keringő testhez
odaerősített kábelekből állna – elméletileg elegáns, ámde a gyakorlatban kivihetetlen elképzelés volt egy olyan mérnök
szemével nézve, akinek a szükséges kábelek elkészítéséhez csupán a huszadik század közepén létező anyagok álltak
a rendelkezésére. De ki állíthatja, vitatkozott a harcos Arcutanov, hogy a néhány évtizeddel később majd
esetlegesen kifejlesztett kábelalapanyagok nem lesznek képesek kiállni ezt a próbát?
Amikor aznap este Randzsit végre ágyba került, mosoly ült az arcán, mely még álmában sem tűnt el róla. Mert
hosszú idő óta először sikerült rábukkannia olyasvalamire, amely igenis kiérdemelt egy elégedett mosolyt.

Randzsit a másnapi reggeli közben sem hagyott fel a mosolygással, magában számolva közben a Bevezetés a
csillagászatba következő előadásáig hátralévő órákat (te jó ég, még vagy száznegyven van belőlük…). Elméjében
nem fért hozzá kétség, hogy a tanév fénypontjait csakis a csillagászati órák képviselik.
Márpedig ha ez így van, miért is ne válthatna főtanszakot matematikáról csillagászatra…?
Átmenetileg még a rágást is beszüntette, hogy kellőképpen átgondolhassa a dolgot, de nem tudott épkézláb
elhatározásra jutni. A tudata mélyén valami visszatartotta attól, hogy lemondását a matematikai tanulmányokról
hivatalos mederbe terelje. Helyesen vagy tévesen úgy érezte, egy ilyen lépés túlontúl hasonlítana ahhoz, mintha
végérvényesen feladná a „nagy Fermat-tétel kontra Randzsit Szubramanian” játszmát.
Másrészt viszont – mutatott rá tanulmányi tanácsadója az egyetlen olyan alkalommal, amelyet Randzsit
engedélyezett neki – fölöttébb furcsán hatott, hogy Randzsit személyében olyasvalaki pályázik a matematika szakos
hallga​tók státuszára, aki egyetlen matematikai kurzust sem látogat.
Randzsit tudta, mi a teendő, és a teljes, szabad délelőttjét rá is szánta annak megtételére. Amint a tanácsadó
hölgy fölbukkant az irodájában, Randzsit ott termett, hogy tisztázza a helyzetet, és délre sikerült elintézte, hogy
kései jelentkezőként hivatalosan fölvegyék A statisztika alapjai tantárgy hallgatói közé. Miért éppen a statisztikát
választotta? Nos, valahol az is egyfajta matematika. De hát ilyen későn csatlakozni a csoporthoz… Nem lesz ebből
gond? Dehogy, sietett meggyőzni a tanácsadót Randzsit. Nincs az az egyetemi szintű matematikai tárgy, melyet ő
semmi idő alatt ne lenne képes elsajátítani. Mire tehát elérkezett az ebéd ideje, legalább az egyik problémáját sikerült
megoldania, még ha azt nem is igazán tartotta megoldásra érdemesnek. Mindent összevetve, még az unalmas
étkezésnek is meglehetős jókedvvel vágott neki.
És akkor egyszeriben minden elromlott.
Valami agyalágyult a hírcsatornára állította a rádiót, amely most teljes hangerővel ontotta magából az
újdonságokat – a halk zeneszó helyett, melyet a diákság még úgy-ahogy el tudott viselni a menzakoszt mellé.
Ráadásul úgy tűnt, senki sem tudja, hol lehet kikapcsolni.
Magától értetődően a nap szenzációit éppen olyasfajta hírek szolgáltatták, melyeket Randzsit a legkevésbé sem
kívánt hallani, s mely kategóriába nagyjából a nagyvilág valamennyi híre beletartozott.
Mit volt mit tenni, Randzsit kötelességtudóan odafigyelt a hírekre, melyek között – mint megjósolható volt –
egyetlen örvendetes sem akadt. Mint mindig, az összes kicsinyes csetepaté jól haladt a maga útján, sőt újabbak
helyeztettek kilátásba. Randzsit érdeklődését a colombói tudósítások sem keltették fel mindaddig, amíg el nem
hangzott a helységnév: „Trincsomali”.
Ekkor hegyezni kezdte a fülét. Arról volt szó, hogy egy trincsomali illetőségű férfit feltartóztattak az úton, mert a
rozzant furgonjával nem adta meg az elsőbbséget egy megkülönböztető jelzéseit használó rendőrautónak. (Igazság
szerint az abban ülő rendőrök csak a kedvenc vendéglőjükbe tartottak ebédelni.) Ha már egyszer félreállították, nem
mulasztották el, hogy körül is szaglásszanak a jármű belsejében, így esett, hogy a férfit rajtakapták egy csomó
kenyérpirítóval, turmixgéppel, meg hasonló, apró-cseprő konyhai eszközzel, és az képtelen volt elfogadható
magyarázattal szolgálni, hogy a rakomány miként is került a birtokába.
Amikor a hírolvasó a gyanúsított nevéhez ért, Randzsit keze megállt a levegőben – kanálnyi rizzsel a szája felé
félúton. Kirtisz Kanakaratnam.
Ettől még rosszabbul érezte magát. Nem tudta hová tenni a nevet. Ismerősen csengett, de honnan? Az
iskolából? Az apja templomából? A név lehetett bárkié, és Randzsit akárhogy erőlködött is, képtelen volt arcot
társítani hozzá. Egy jóval későbbi tudósításból, mikorra Randzsit már csaknem feladta a próbálkozást, még azt is
meg lehetett tudni, hogy a gyanúsított feleséget és négy kicsiny gyermeket hagyott támasz nélkül.
Ugyan, mi közöm hozzá, próbálta meggyőzni magát a fiú, sikertelenül. Mert ha nem jön rá, hogy pontosan
kicsoda is ez a Kirtisz Kanakaratnam, miképpen lehet biztos benne, hogy az valaha nem tartozott-e a barátai közé?
Így aztán telefonált a rendőrségre. A központi számot hívta, méghozzá az egyetemi körlet egy olyan részében
található készülékről, ahol csak elvétve fordult meg. Egy női hang válaszolt a hívására – nem fiatal, nem is az a
fajta, aki csak úgy elkotyog információkat. Egy letartóztatott, Kirtisz Kanakaratnam néven? Igen, valami olyasmi.
Tudja, kérem, sok embert tartanak fogva Colombo börtöneiben, és az effélék nem mindig az igazi nevükön
mutatkoznak be. Talán ha a hívó fél további részletekkel tudna szolgálni az említett személyről… Mondjuk, az illető
társainak a nevével… Esetleg maga a hívó is kapcsolatban áll vele? Netán együtt vesznek részt holmi vállalkozásban?
Vagy…
Randzsit csöndesen visszahelyezte a kagylót a villára, és elhagyta a körzetet. Nem gondolta ugyan komolyan,
hogy egy rendőri osztag bármelyik pillanatban beronthat az előcsarnokba, de mit lehet tudni? Semmi okát nem látta
addig lődörögni a közelben, míg ez egyértelműen ki nem derül.

Aznap este olyasmi várta a szobájában, aminél jobban már csak Gamini tényleges jelenléte deríthette volna fel –
nevezetesen egy elektronikus levél Londonból. (Igazság szerint volt még egy cédula is azzal az üzenettel, hogy
Randzsit apja telefonált, és kéri, hogy hívja vissza. Végre, gondolta Randzsit, az öreg legalább hajlandónak
mutatkozik, hogy szóba álljon vele… Minden​estre legelőször Gamini e-mailjét akarta elolvasni.)
Minden jel arra vallott, hogy Gamini remekül mulat Londonban. Épp csak előző nap történt, hogy átballagott a
londoni egyetem körletébe, mert Madge valami igazán érdekeset akart mutatni neki. Hát, kétségkívül érdekes is volt
a dolog, már ha az ember szívesen nézeget egy halott – alkalmasint igen régóta halott – emberi testet. Merthogy ez
volt a különleges látványosság: a kétszáz évvel korábban élt, utilitarista angol filozófus, Jeremy Bentham
bebalzsamozott, viaszos holtteste. A test mindig is ott volt, csak éppen rendszerint elzárva egy fából készült
szekrényben – ez volt az az emlékmű, amit ő az „Auto-Ikon”-jának szánt , s most egy fülig szerelmes gyakornok
különleges szívességként megnyitotta Madge előtt. Ez a Bentham, folytatta Gamini a magyarázatot, egy
tizenkilencedik századi, istenigazából haladó szellemű gondolkodó volt, aki az egyik, nagy körültekintéssel
megfogalmazott vitairatában a homoszexuálisok iránti tolerancia – legalábbis bizonyos mértékű tolerancia – mellett
szállt síkra. Bentham forradalmi bölcselő volt ugyan, mindamellett elővigyázatos is. Ezért aztán nem tette közzé a
vitairatot, így az másfél évszázadon keresztül elzárva pihent, mígnem 1978-ban végre meg​jelent nyomtatásban.
Mire idáig ért a levélben, Randzsitnak kissé elege lett Jeremy Bentham regényes életéből. Kíváncsivá tette, hogy
Gamininak mi oka lehet e hosszadalmas elbeszélésre. Talán az, hogy Bentham volt az első olyan, jelentős alakja a
történelemnek, aki némi együttérzéssel írt a homoszexuálisokról? És ha így van, vajon mit akart megértetni
Randzsittal? Semmiképpen sem azt, hogy a két fiatalember bármelyike is annak tekintette volna magát, ugyanis szó
sem volt erről.
Az egész téma kínos zavart keltett benne, ezért inkább tovább olvasott. Ezután már nem sok izgalmat
tartogatott a levél. Egy csomó diáktársával csapatban – Gamini ugyan nem tett róla említést, ám Randzsit nagy
összegben le merte volna fogadni, hogy annak Madge is a tagja volt – eltöltött egy napot Stratford-upon-Avonben.
Mintha csak mellesleg jutott volna az eszébe, Gamini a levél legvégére tartogatta a nagy hírt: „Figyelj csak. Van még
hátra pár előadás a nyári trimeszterben, de apám azt szeretné, ha néhány napra mégis hazamennék, hogy még
utoljára láthassam szegény Nagyit. Apám szerint eléggé rosszul van. Így hát hamarosan Lankán leszek. Hol
találhatnálak meg? Fogalmam sincs, hogy lesz-e elég időm elutazni Trincsóba, de esetleg máshol?”
Hát nem nagyszerű hír? Dehogynem az. Randzsit néma diadalmámorának kitörését csupán az a gondolat
késleltette, hogy előbb viszonoznia kell az apja telefonhívását.
Az öregember első csengetésre fölvette a kagylót. Vidáman szólt bele:
– Te vagy az, Randzsit? – hangzott fel a kérdés az apja szeretetteljes, örvendező hangján. – Hát miért titkolózol
szegény édesapád előtt? Nem is mondtad, hogy Gamini Bandara elutazott Angliába!
Randzsit forgatta a szemeit. Ha el is mulasztotta közölni a hírt, az csupán azért volt, mert biztosra vette, hogy az
apja kémei úgyis gondosan eljuttatják azt Ganes füleihez. Mindössze az keltett némi meglepetést, hogy a dolog ilyen
sokáig tartott. Randzsit egy pillanatig fontolgatta, vajon megemlítse-e, hogy Gamini rövid időre hazalátogat, aztán
úgy döntött, hogy nem veszi el a kenyeret a diákotthon személyzetének tagjai elől. Tartózkodóan mindössze ennyit
válaszolt:
– Igen, most ott jár iskolába, a Közgazdaságira. Az apja szerint az a legjobb iskola a világon.
– Abban biztos vagyok – helyeselt az apja , legalábbis bizonyos tudományágak terén. És bár tisztában vagyok
vele, Randzsit, hogy mennyire hiányozhat neked, meg kell vallanom, hogy ez a fejlemény súlyos terhet vesz le a
vállamról. Senki sem háboroghat többé a szingaléz fiúhoz fűződő, szoros barátságod miatt, ha egyszer egy óceán
választ el kettőtöket.
Randzsit nem tudta, mit is mondjon erre, ezért okosan a hallgatást választotta. Az apja folytatta:
– A helyzet az, hogy már nagyon hiányoztál nekem, fiam. Meg tudsz nekem bocsátani?
Randzsitnak ezúttal nem kellett idő, hogy végiggondolja a választ.
– Szeretlek, apa, és nincs mit megbocsátanom. És megértettem, hogy csak azt tetted, amit tenned kellett.
– Akkor hát eljössz, hogy itthon töltsed a nyarat?
Randzsit megnyugtatta, hogy semmire sem vágyik jobban, de mert a beszélgetés ilyen érzelgősre fordult, kezdte
kínosan érezni magát. Kapóra jött, hogy olyan kérdéssel állhat elő, amelyre az apja feltehetően ismeri a választ.
– Te, apa. Egy trincsói férfit nemrég letartóztattak itt, Colombóban. Valami Kirtisz Kanakaratnamnak hívják, és
van egy olyan érzésem, hogy ismerem valahonnan. Nem tudod, ki lehet?
Ganes Szubramanian mélyet sóhajtott. Azért-e, mert fölkavarta a kérdés, vagy mert szintúgy hálásan fogadta a
témaváltás fölkínált lehetőségét, nem lehetett tudni.
– Persze, Kirtisz. Hát tényleg nem emlékszel rá, Randzsit? A bérlőnkre? Azzal a sok, kicsi gyerekkel meg a
beteges feleségével? Régebben buszsofőrként dolgozott az egyik part menti szállodánál. Annak idején meg az apja
végzett el mindenféle apró-cseprő munkát a templom körül, amíg csak meg nem halt…
– Emlékszem! – kiáltotta Randzsit, és tényleg emlékezett. A férfi, akiről beszéltek, alacsony termetű volt és
fekete, mint Randzsit maga. Családjával együtt a Ganes Szubramanian birtokának pereménél álló és a vezetékes víz
áldásait nélkülöző házikóban húzta meg magát, mely a legderűlátóbb számítás szerint is mindösszesen három
helyiséget foglalt magában – ami nem valami sok két felnőtt és négy apró gyermek számára. Emlékezetében
Randzsit az anyáról őrizte a legtisztább képet, amint az nekikeseredetten nyüstöli a gyermekruhákat egy ormótlan
bádogkádban, lábai körül a nyafogó kölykökkel, akik nagy igyekezettel piszkolnak össze további gyermekruhákat és
magukat úgyszintén.
Mikor Randzsit végül leszállt a telefonról, a világgal megbékélve készülődhetett lefekvéshez. Jól mennek a dolgai.
Sikerült kiengesztelnie az apját. Ha mégoly rövid időre is, de látni fogja Gaminit. És a Kirtisz Kanakaratnam
személyazonosságát illető rejtély is megoldódni látszott, ami azt jelenti, hogy többé egy futó gondolatot sem kell
szentelnie annak az embernek. Legalábbis úgy hitte.

Randzsit előzetes félelmei ellenére a statisztika nem bizonyult annyira unalmasnak, bár a „jó móka” minősítés sem
illett rá. Randzsit már feliratkozását jóval megelőzően tisztában volt a középérték, a felezőérték és a modális érték
közötti különbséggel, a standard eltérés avagy szórás mibenlétéről is volt némi fogalma, ezért rövid idő alatt
elsajátította, hogyan rajzoljon hisztogramot, bárminemű tanári kívánalomnak eleget téve. Randzsit meglepetésére a
tanárnőről kiderült, hogy még humorérzéke is van, és ha éppen nem azzal volt elfoglalva, hogy a fadiagramok és
más, statisztikai grafikonok rejtelmeibe vezesse be a diákjait, néhanapján – és már-már – olyan szórakoztató volt
odafigyelni rá, mint Joris Vorhulstra.
Nem, igazította ki magát Randzsit gondolatban, ez azért nem igaz. Ilyen messzire ne menjünk. Jó, jó, kedves nő,
de a tudományának az alapanyaga hol van attól, amivel a Bevezetés a csillagászatba oktatója dolgozhat…! Vegyük
csak az űrfelvonót és szemkápráztató lehetőségeit…

És az Arcutanov-lifttel még csak ki sem merült a mulatságok sora. Mit kezdjünk, például, a Lofstrom-hurokkal? –
vetette fel a kérdést valamelyik csillagászati órán az egyik hallgató. Ahhoz még egy böhöm nagy műholdat sem kell
pályára állítanunk, mert az egész ott csücsül a Föld felszínén, és onnan lódítja fel az űrkabinokat orbitális pályára.
Ezen a ponton dr. Vorhulst úgy döntött, okosabb lesz rövid pórázra fogni az évfolyam képzeletét.
– Súrlódás – dobta közéjük az ellenérvet szűkszavúan. – Ne feledkezzetek meg a súrlódásról! Emlékezzetek csak,
mit művelt számos korai űrjárművel a visszatérés a légkörbe. Ha Lofstrom-hurkot használnánk, az űrkabinunkat a
minap említett, második szökési sebességre* kellene felgyorsítanunk, mielőtt kieresztenénk a markunkból, hogy
aztán tüstént elégjen a levegő súrlódásától.
Itt szünetet tartott, hogy végigjárassa szemét a hallgatóságon – a megszokott barátságos kifejezéssel az arcán.
De a szemében megcsillant valami, amitől Randzsit úgy vélte, meglepetés van készülőben.
– Nohát, kedves kezdő asztronautáim – szólt aztán kedélyesen , végre meg tudná mondani valaki közületek,
hogy a mi kis űrhajónknak miféle rakétahajtása lesz?
A szokásos „üzemanyag plusz oxidálószer” rendszeren kívül Randzsit az égvilágon semmit sem volt képes
kiagyalni. Ezért tartotta a száját, gyanítva – már csak a kérdésfelvetés puszta tényéből is , hogy dr. Vorhulstnak
valami egészen más jár a fejében.
Sejtését a padszomszédja is osztotta, aki azonban egészen másként reagált a kihívásra: rögvest fölnyújtotta a
kezét.
– Ön bizonyára nem kémiai rakétahajtóműre gondol, dr. Vorhulst. De akkor mire? Netán atomhajtásúra?
– Nem rossz tipp – felelte a tanár , de nem talált. Nem hinném, hogy egy nukleáris rakéta lenne a legjobb
lehetőség, legalábbis nem az a fajta nukleáris energia, amire te gondolsz. Nem mintha nem bukkannának fel lépten-
nyomon elképzelések rakétákról, melyeket felrobbantott atomtöltetek ereje hajt. Ha gondoljátok, éppenséggel
beszélgethetünk ezekről, de ha végre el akarunk jutni a LEO-ról a Marsra, erre a célra szerintem két alkalmasabb
eszközünk is akad. Használatuk azon alapszik, hogy valami űrfelvonó előbb feltornássza őket alacsony Föld körüli
pályára, ugyanis önmagukban mindketten rém gyengék ahhoz, hogy bármit is fölemeljenek a Föld felszínéről, és az
űrbe röpítsék. Az egyik ilyen eszköz a napvitorla, a másik pedig az elektromos rakétahajtómű.

Az elkövetkező tíz percben dr. Vorhulst tömör és meggyőző érveléssel indokolta, miért ajánlatos elkerülni az
atomrobbanás-sorozat alkalmazását rakéta-hajtóanyagként – felvetve a vastag védőpajzs iránti igényt, mely az
asztronautákat hivatott megvédeni a halálos sugárzástól. És különben is, ki akarna több száz atombombát kilőni az
űrbe? A napvitorla számos olyan tulajdonsággal bír, ismerte el, melyek ajánlatossá tehetnék a használatát, viszont
kétségbeejtően lassú, és nehezen lehet manőverezni vele. Viszont az elektromos rakéta – noha szintúgy lassan
gyorsul – semminemű üzemanyag tárolását nem teszi szükségessé, és nemkívánatos melléktermékei sincsenek. De
honnan veszi az elektromosságot? Esetleg egy fedélzeti atomerőműből, engedte meg Vorhulst, de ezzel az erővel
akár a Napból is – vagyis a napenergiából, amely korlátlanul áll rendelkezésre az űrben, ahol nincsen éjszaka és
nincsen felhős időjárás, csupán állandó és szakadatlan napsütés van.
– És mit kezdünk az így nyert elektromossággal? Fogunk valami munkaközeget – mondjuk a xenongázt , és
ionizáljuk vele, amitől a gáz rend​kívül nagy sebességgel kilövell a rakéta fúvókáiból, és máris repülünk!
Lélegzetvételnyi szünetet tartott.
– Igazatok van – ismerte el , az elektromos rakéta nem gyorsul valami sebesen. Csak éppen addig folytatja
gyorsulását, ameddig csak szeretnénk. És, persze, minél tovább tart a gyorsulás, annál nagyobb lesz a rakéta
sebessége. Gyorsíthatjuk addig, amíg félúton nem leszünk a célállomásig. Akkor aztán megfordítjuk, és addig
lassítunk vele, amíg meg nem érkezünk a célba. Felfog​tátok, mit jelent ez?
Vorhulst adott nekik néhány másodpercet, hogy kitalálják a választ, de senkinek sem sikerült.
– Ez azt jelenti – magyarázta , hogy minél messzebbre utazunk, annál nagyobb lesz az elérhető sebesség. A
Holdra nincs értelme elektromos rakétával utazni. Túl rövid az út; egyszerűen nincs elég idő arra, hogy nagy
sebességre gyorsuljunk fel. Ám a Marsra… az elképzelhető legalkalmasabb eszköz. De vegyük a külső bolygókat –
az Uránuszt vagy, teszem azt, a Neptunuszt. Nahát! Az egész utazás alig lesz hosszabb, mintha csupán a Marsra
röpülnénk! Ha pedig igazán távoli úti célt választunk magunknak, mondjuk az Oort-felhőt, azzal a csekélyke
gyorsulással oly nagy sebességre tehetünk szert, hogy ennek a felmérhetetlen távolságnak az áthidalása egyszer
csak lehetségessé válik!
Itt szünetet tartott.
– Ám távol álljon tőlem – folytatta mosolyogva , hogy túldicsérjem előttetek az elektromos rakétát. Ugyanis van
egy kis szépséghibája. Az emberiségnek egy árva darab sincs belőle raktáron. – Aztán, semlegesítendő közönsége
csalódott horkantásait, hozzátette:
– Ó, ne aggódjatok, a működési elvével semmi hiba! Csak éppen soha senkinek nem jutott eszébe meg is építeni
egyet belőle, mert ha a Föld felszínéről akarnánk indítani a repülést, akkor nem működne a rakétánk. Vagyis
szüksége van valamire, ami először fölemeli az alacsony Föld körüli pálya magasságába, és onnan aztán
megmutathatja, hogy mit tud! Olyasmi kéne, mint az Arcutanov-féle űrlift, abból meg, mint tudjátok, szintén nincs
nekünk.
Bánatos vigyor.
– De egy szép napon majd lesz! – ígérte. – És hozzá egy jó csomó elektromos rakétánk is! És hajlandó vagyok
fogadást kötni arra, hogy közületek valaki mindenféle különös és csodálatos helyre utazik vele… majd, valamikor,
mert jelenleg mindebből még semmi sem létezik.
Ami, ha jól belegondolunk, akkortájt igaz is volt, legalábbis az űrnek arra a piciny szelvényére, amely magába
zárja a Földet. De már nem lesz sokáig így.

Úgy esett, hogy kicsivel odébb nem kevesebb, mint 154 ilyen, elektromos rakéta száguldott egyenesen a Föld
felé, s a fedélzetükön tartózkodó lények számára e rakétákban nem volt semmi rendkívüli.
Protezoárok voltak, akik (illetőleg a felmenőik) sok-sok nemzedék óta utaztak csillagról csillagra szakasztott ilyen
űrhajókon, többnyire egyazon küldetésben járva. A helyzet az, hogy a protezoárok különleges helyet foglaltak el a
galaxis alsóbbrendű értelmes fajainak rangsorában.
 Lényegében ők voltak a gigalakták bérgyilkosai.
A felületes szemlélő számára úgy tűnhetett volna, hogy a protezoár faj nem éppen alkalmas jelölt egy ilyesféle
feladatra. Testpáncélzatától és művégtagjaitól lecsupaszítva, az átlagos protezoár ugyanis alig volt nagyobb egy földi
macskánál. Emberi számítás szerint azonban az a felületes szemlélő nemigen láthatott protezoárt efféle
lecsupaszított állapotában. Egy protezoár nélkülözhetetlen védőfelszerelése – melynek minden egyes darabkája
létfontosságú volt a számára – nagyjából annyit nyomott, mint saját teste súlyának a fele. A felszerelés bizonyos
része az atomerőművekből túlcsorduló, ionizáló hatású sugárzással, illetőleg a hosszú évekkel azelőtt vívott,
számtalan atomháború maradványaival szemben védte a belsejében helyet foglaló, törékeny szerves lényt. Ez a
pajzsféleség a protezoárok csillagából érkező, veszélyesen nagy intenzitású, ibolyántúli sugarak ellen is hasznosnak
bizonyult, melyeket bolygójuk légkörének ózonrétege nem volt képes kivédeni, hiszen a faj korábbi munkálkodása
következtében ilyen ózonréteg többé már nem létezett. Voltak kémiai feldolgozóegységeik, ezek némelyike a
belélegzett levegőből, valamint a szervezetükbe bejuttatott élelemből és vízből szűrte ki a mérgeket, míg egy másik
pusztán azt gátolta meg, hogy a világuk minden zegzugát elárasztó, elviselhetetlen dübörgéstől megbolonduljanak (e
cél eléréséhez frekvenciasemlegesítőkkel megtámogatott, hangelnyelő ernyőkre volt szükség). További
feldolgozóegységekkel az izgató hatású felvillanásokat és fénykitöréseket – ipari tevékenységük kísérőjelenségeit –
próbálták tompítani.
Volt a bolygón néhány elszigetelt terület, ahol az egyszeri protezoár akár mezítelenül is megélhetett. Ilyenek
voltak a nemző- és szülőhelyiségek, meg azok a szórványosan fellelhető intézmények, melyekben orvosi és
sebészeti beavatkozásokra került sor. Ilyenekből azonban nem volt túl sok. Miután azon a feldúlt világon annyiféle
körülményt kellett elhárítani, semlegesíteni vagy meggátolni, az efféle helyek – nem elég, hogy kevés volt belőlük –
még felettébb sokba is kerültek.
Joggal vetődik fel a kérdés, hogy a dolgok ilyetén állása mellett e mérnöki tehetséggel bőségesen megáldott faj
vajon miért nem fogta magát, épített űrhajóflottát, és állt tovább egy csillaggal, hogy aztán az űrnek egy másik
sarkában, valami romlatlan bolygón kezdjen új életet.
Az igazat megvallva, a protezoárok megcselekedték ezt… egyszer.
A terv azonban nem jött be. Oh, az űrhajókat föltalálták és megépítették, abban nem volt hiba. Még kedvező
létfeltételeket kínáló bolygó is akadt szép számmal. Ám a gigalakták közbeléptek. És attól fogva a protezoárok oly
keveset nyertek az ügyön, hogy noha már sok-sok ezer év telt el azóta, többé eszükbe sem jutott újból próbálkozni.
8. Nyár
A tanév összességében csalódást hozott Randzsit Szubramaniannak, de legalább lelkesítő útravalóval látta el a
szünet idejére. Vegyük csak az érdemjegyeit. Az eredmények kifüggesztését követően cseppet sem lepődött meg a
C minősítésen filozófiából (pszichológiajegyét be sem számították, mert érdektelenség okán leadta a kurzust), és a
csillagászati teljesítményére kiérdemelt A-ban sem talált semmi rendkívülit – csupán mintha hájjal kenegették volna.
Ám az a „Statisztika: A” tökéletes rejtély volt előtte. Egyetlen, ésszerűnek tűnő feltételezése szerint a kiváló
minősítés annak volt köszönhető, hogy mikor úgy érezte, ennél több oszlopdiagrammal vagy sűrűségi hisztogrammal
már képtelen lenne szembenézni, inkább kiválasztott magának egyet a magasabb szintű, ajánlott olvasmányok
közül. A könyvtár volt az, amely bőségesen ellátva Randzsitot a sztochasztikus módszer és a Bayes-féle analízis
tárgyában rendelkezésre álló szakiroda​lommal, megmentette őt a felsüléstől – és az unalomtól.
A tanév befejeződésével csupán az volt a baj, hogy vele együtt az asztronómia kurzusnak is vége szakadt.
Egyedül az előadássorozathoz mintegy végszóként hozzábiggyesztett, évzáró partinak lehetett örülni, mely Vorhulst
professzor házában várt a csoport összes tagjára.
Randzsit fejében még ilyen körülmények között is kényelmetlen gondolatok forogtak, miközben a buszmegállótól a
meghívón megadott cím felé ballagott. Ott volt mindjárt a környék előkelő, ezért számára ismeretlen volta, ugyanis
nagyvárosi barangolásaik során Gaminival gondosan elkerülték ezt a negyedet. (Barátjának családja is arrafelé
lakott.) Másrészt a Vorhulst-rezidencia nem pusztán jóval nagyobb volt annál, amit holmi egycsaládos otthon esetén
még megbocsáthatónak tart az ember, de ráadásul körös-körül haszontalan, oszlopos tornácok övezték, háttérben
egy pompásan karbantartott kerttel.
Randzsit vett egy mély lélegzetet, aztán belökte a kaput, és föllépdelt a tornácra vezető pár lépcsőn. Az ajtón
belülre kerülve, legelső tapasztalata a mennyezeti ventilátorok felől érkező, hűs fuvallat volt – a colombói hőségben
igen kellemes meglepetés. De még ennél is jobban megörült, amikor megpillantotta Joris Vorhulstot – egy, a maga
nemében csaknem olyannyira túlméretezett hölgy balján, mint amilyen az otthona volt. A professzor
szem​hunyorítással és biccentéssel üdvözölte a fiút.
– Randzsit! – kiáltotta, és odakormányozta őt a hölgy színe elé. – Annyira örülünk, hogy eljöttél! Szeretném, ha
megismerkednél az édes​anyámmal. Ő itt Mevrouw Beatrix Vorhulst.
Bizonytalankodva, hogy miként is illene köszöntenie egy hölgyet (ráadásul az ennyire fehérbőrűek közül), aki mind
centiméterben, mind kilogrammban jelentősen túlszárnyalja őt, Randzsit visszafogott meghajlással kísérletezett.
Mevrouw Vorhulst bezzeg egy pillanatig sem habozott: a sajátjába kapta Randzsit kezét, és nem is volt hajlandó
elereszteni.
– Kedves Randzsitom! Boldog vagyok, hogy végre megismerhetlek! A fiamnak ugyan soha nincsenek kedvencei a
csoportjaiban, de ha lennének – és légy szíves, ne áruld el neki, hogy ezt mondtam , te biztosan köztük lennél.
Édesapáddal is volt már szerencsém találkozni. Nagyszerű ember. Együtt dolgoztunk a fegyverszünetet előkészítő
bizottságok egyikében – de annak már sok-sok éve.
Randzsit fürge pillantást küldött dr. Vorhulst felé abban a reményben, hogy az majdcsak eligazítja, mit is
válaszoljon ennek a szemrevaló, kellemes illatú természeti erőnek. Ám onnan nem érkezett segítség: a professzor
immár az újonnan érkezett vendégekkel évődött, így a fiú feszengését felismerő Mevrouw Vorhulst maga volt
kénytelen segíteni:
– De ne is pocsékold az idődet egy magamfajta özvegyasszonyra – tanácsolta. – Odabent egy csomó csinos
leányzó vár rád, az enni- meg innivalókról nem is beszélve. Azokból a rémséges energiaitalokból is van egy kevés,
amikre Joris úgy rákapott Kaliforniában. Bár én a magam részéről inkább nem javasolnám őket.
Egy utolsó paskolást követően eleresztette Randzsit kezét.
– Egyik este beugorhatnál hozzánk vacsorára, ha majd Joris visszajött New Yorkból. Úgyis annyira kedveszegett
lesz szegény, mint mindig, amikor megpróbálja rávenni az ENSZ-t, hogy az végre komoly lépéseket tegyen az
Arcutanov-űrlift ügyében. Persze – tette hozzá, immáron az új vendégek felé fordulva, – nem írhatjuk az egészet az
ő rovásukra. Az emberek még mindig nem tanulták meg a becsületes társasjáték szabályait.

A tágas szalonba lépve, Randzsit észrevette, hogy ott valóban tartózkodik néhány csinos leányzó, még ha úgy is
festett a dolog, hogy legtöbbjükre már lecsaptak holmi korábban érkezett fiatalemberek. Odabólintott egy csapat
évfolyamtársának, és belemélyedt az épület tanulmányozásába, mely pillanatnyilag minden egyébnél jobban
megragadta a figyelmét. A ház a lehető legkevésbé emlékeztette saját, szerény trincsomali otthonukra. Hófehér,
csiszolt cementpadlón állt, s körülötte a falak folytonosságát mindenfelé kitárt ajtók szakították meg, melyek egytől
egyig a pálmafákkal, plumériacserjékkel és egy hívogató úszómedencével ékes, beláthatatlan kertre nyíltak. Indulás
előtt Randzsit óvatosságból bekapott valamit ebédre, így őmiatta Vorhulsték ugyan hiába fáradoztak a hatalmas
lakomát hordozó tálak elrendezgetésével. Hősünk borzadva lépett el a Mevrouw Vorhulst említette energiaitalok
mellett, annál elégedettebben fedezte fel a jó öreg, divatjamúlt kólát. Éppen nyitó után kutakodott az egyik
tálalóasztalon, amikor a semmiből ott termett egy inas, kiragadta a kezéből a palackot, és a kupakot lepattintva, az
üdítőitalt egy jégkoc​kákkal jó előre megpakolt, magas pohárba töltötte, melyet szintúgy a semmiből varázsolt elő.
Randzsit addig bámult utána pislogva, míg a háta mögül a fülébe nem csendült egy női hang:
– Ne csodálkozz, ha egyszer elveszed a kenyerét. Gondolj csak bele, ha a vendégek a saját becses kezükkel
nyitnák ki az üdítős palackjukat, az italos wallah előbb vagy utóbb az utcán találná magát. Hát hogy s mint, Randzsit?
A fiú megpördült, és szembetalálta magát a boldogtalan elsőéves korában a szociológiai szemináriumokon
megismert burgerlánnyal. Mary… vagy Martha…? Nem is, inkább…
– Myra de Soyza – szállította a lány a helyes választ. – Tavaly már találkoztunk, szociológián. Örülök, hogy látlak.
Hallom, a Fermat-tételen dolgozol. Hogy haladsz?
Randzsitot tökéletesen felkészületlenül érte a kérdés, főleg egy ilyen szép lány ajkairól. Tartózkodóan felelt:
– Attól tartok, lassacskán. Nem tudtam, hogy téged is érdekel Fermat.
A lány kicsit zavarba jött.
– Azt hiszem, most illene bevallanom, hogy te keltetted fel az érdeklődésemet. Mikor hallottuk, hogy elloptad a
matekprof jelszavát… óh, nem is tudtad? Naná, hogy az összes csoportja tudomást szerzett róla! Szerintem, ha
akkor a szemeszter rövidesen véget nem ér, hát bizony isten mozgalmat indítunk, és megválasztunk az évfolyam
diákdékánjának. – Meleg mosolyt küldött a fiú felé. – Egyébként is kíváncsivá tett, mi az a téma, amelyik képes
ennyire megszállni egy hozzád hasonló fiút… Vagy a „megszállottság” túlsá​gosan erős kifejezés?
Randzsit, aki már régen kiegyezett eladdig sikertelen nyomozásának e közkeletű minősítésével, csak rándított
egyet a vállán.
– Mondjuk úgy – folytatta a lány, – nem győztem töprengeni, ugyan mi magyarázhatja ezt a heves vágyat,
hogy bizonyítékot találj Fermat állítására. Wiles munkája, ugyebár, nem lehet azonos azzal, ami annak idején
Fermat-nak járt a fejében. Már csak azért sem, mert saját levezetésének minden egyes lépését Wiles
olyasvalakiknek a munkáiból vette át, akik jóval Fermat halála után éltek és alkottak, így Fermat semmiképpen sem
tudhatta… Hé, óvatosan azzal az itallal!
Randzsit pislantott egyet, és felfedezte, hogy mire is figyelmezteti a lány. A beszélgetés ilyetén fordulatán a
fiatalembert teljesen hatalmába kerítette a megdöbbenés, így észre sem vette, hogy kezében veszélyesen megbillen
az üdítős pohár. Gyorsan egyenesbe hozta, és kortyolt egy nagyot a kólából, hátha attól kitisztul az agya.
– Mit tudsz te a Wiles-féle bizonyításról? – követelt választ, mit sem törődve az udvariasság elemi szabályaival.
Ám Myra de Soyzát mintha ez sem zavarta volna.
– Igazat megvallva, nem túl sokat. Mindenesetre eleget ahhoz, hogy valami fogalmam legyen róla. Ami bizonyára
kevesebb, mint amennyit egy igazi matematikusnak mond ez az egész. Ismered dr. Wilkinson nevét? A Drexel
Egyetem matematikai fórumáról? Szerintem mind a mai napig ő értelmezte a legtalálóbban és legegyszerűbben Wiles
eredményeit.
Randzsit hangszálait ezúttal újabb felismerés bénította le: annak idején, amikor éppen csak nekiveselkedett, hogy
tisztába jöjjön a Wiles-féle bizonyítás lényegével, saját próbálkozásainak viszonylagos sikerét ugyanezen dr. Wilkinson
elemzésének köszönhette.
Valamicske hangot mégiscsak kipréselhetett a torkából, mert egyszer csak azt vette észre, hogy a de Soyza-
leányzó kérdőn néz rá.
– Úgy értem… – magyarázkodott. – Azt állítod, hogy képes vagy követni Wilkinson kommentárjait?
– Hát persze – felelt a lány bájosan. – Nagyon világosan adja elő a mondókáját. Csak annyi kellett, hogy… khm…
ötször végigolvassam – ismerte be. – És egy csomó mindennek más könyvekben is utána kellett néznem. Így is
kétségtelen, hogy seregnyi részlet fölött átsiklottam, de azt azért elmondhatom, hogy nagyjából megértettem az
egészet. – Egy pillanatig némán bámult Randzsitra, aztán megkérdezte:
– Tudod, hogy én mit tennék a helyedben?
– Fogalmam sincs – felelte Randzsit az igazságnak tökéletesen megfele​lően.
– Annak a Wiles-nak egyetlen sorával sem vacakolnék tovább. Inkább arra lennék kíváncsi, amit a matematikusok
a Fermat halálát követő, első úgy… harminc-negyven év alatt újítottak a tárgyban. Tudod, olyan értekezésekre
gondolok, melyeknek az előzményeiről már Fermat idejében is sejteni lehetett valamit, így akár ő is gondolkozhatott,
dolgozhatott azokon. És aztán… De nicsak! – kiáltott fel váratlanul új színnel a hangjában, valami ismeretlen dologra
meredve Randzsit jobb válla fölött. – Itt jön az én elveszett báránykám, Brian Harrigan, az én régóta késlekedő
pezsgőmmel!
Az elveszett bárányka egy langaléta termetű amerikainak bizonyult, aki húsz év körüli, csinos partnernője
nyomdokvizein úszott kettejük felé, a tamil fiút mindössze mikroszekundumnyi pillantásra méltatva.
– Bocs, szivi – fordult egyenesen Myra de Soyzához, szavaival úgy hidalva át a Randzsit Szubramanian által
kitöltött teret, mintha az üres lenne. – Muszáj volt beszélnem ezzel az ööö… hogy is hívják? Ja, Devikával! Tudod, ő
többé-kevésbé ebben a házban nőtt fel, és megígérte, hogy körbevezet. Fantasztikus belsőépítészeti megoldások
vannak itt! Megfigyelted például a cementpadlót? Ha nem bánod, akkor én most…
– Menj csak – adta meg az engedélyt Myra. – De előbb add ide végre a pezsgőmet, hátha még nem melegedett
meg teljesen. – S a langaléta már tova is sodródott, kart karba öltve a lánnyal, aki sem Randzsitra, sem Myra de
Soyzára nem fecsérelt egyetlen szót sem.

Brian Harrigan távozásának legígéretesebb következményeként Randzsit ismét kettesben találta magát a számos
meglepetést rejtő és fölkavaró, összességében felettébb különös, ifjú hölggyel. (Ámbár magában biztosra vette,
hogy az már nem is annyira ifjú. Vagyis, gyanúja szerint, legalább két-három évvel idősebb, mint ő. Meglehet, annál
is többel.) Nem mintha kettejük négyszemközti beszélgetésében bármi romantikus epizódot sejdített volna. A fiúk és
lányok közötti randizás tárgyában módfelett tájékozatlan lévén, nem rohant volna ennyire előre, és különben is, ott
volt az a kis affér Brian Harrigannel, aki rutinszerűen „szivizte” a lányt. Myra nem utasította el Randzsit célozgatását,
és készségesen kitöltött egy-két üres részletet Brian Harrigan portréján. Kiderült, hogy az nem is amerikai, hanem
Kanadából jött, és hogy valami nagy szállodalánc alkalmazásában áll, jelenleg meg valamilyen terveken dolgozik egy
luxushotel számára Trincsomali számos partszakaszának egyikén. Ám a jelentéktelen részlet, melyre Randzsit a
leginkább kíváncsi lett volna, sehogyan sem akart felmerülni. Végül is, gondolta magában, semmi köze hozzá, hogy
azok ketten együtt alszanak-e.
Mikor látta, hogy a fiú érzékenyen reagál Trincsomali nevére, de Soyza kissé zavarba jött.
– Persze. Eszembe sem jutott. Hiszen te is ott laksz. Biztosan ismered is a szállodát, amelyikre Brian célzott.
Randzsit bevallotta, mindössze annyit tud a trincsói szállodákról, hogy mindegyik pokolian drága. De akkor a lány
az édesapja templomáról kezdett faggatózni, melyről úgy tűnt, csodálatosképpen megint csak töméntelen ismerettel
bír. Tudta, hogy az Siva szent hegyén épült, és hogy – legalábbis a portugálok által 1624-ben kifosztott,
monumentális elődje – valaha Délkelet-Ázsia leggazdagabb imaházai közé tartozott, tulajdonosaként egy
aranytárgyakból, selyemből, drágakövekből és egyebekből álló, roppant kincsnek, melyet a szerzetesi buzgalom a
templom ezeréves fennállása alatt hordott össze. Még az 1624-es év ama szörnyűséges napjáról is tudott, amikor is
Constantine de Sa de Menzes, a portugál parancsnok utasításba adta a templom főpapjának, hogy haladéktalanul
szedessen össze minden értéket, és szállíttassa el a kikötőben horgonyzó portugál hajókra, máskülönben a
templomra irányíttatja saját hajójának ágyúit. Más választása nem lévén, a főpap engedelmeskedett. De Sa pedig
azzal hálálta meg neki, hogy tönkre​ágyúzta a templomát.
– Hupsz – reflektált Randzsit, mikor az elbeszélés végén szóhoz jutott. – Te aztán tényleg piszok sokat tudsz
arról a korszakról!
Myra feszengett.
– Talán, de úgy sejtem, az én ismereteim nem egészen egyeznek meg a tieiddel. Ami azt illeti, egy csomó ősöm
ott volt a martalócok között.
A szokásos „hupszon” kívül erre megint nem volt mit mondani. Valamiképpen kicsámborogtak a tejelőcserjéktől és
virágzó gyömbértől illatozó kertbe, és meghitten letelepedtek egymás mellé a pálmafák árnyékában.
Látótávolságban volt a Vorhulst család méretes úszómedencéje, melyben Randzsit évfolyamtársai – a szerencsések,
akiknek sikerült megfelelő méretű úszónadrágra szert tenniük – éppen zajos víziröplabda-csatát vívtak. A személyzet
újabb, teli pohár pezsgőt, illetőleg kólát szolgált föl kettejüknek; az arrafelé kódorgó vendégek közül többen
üdvözölték Myrát, és Randzsit fülét is megcélozta egy-egy vidám „szevasz”. Mindennek dacára Myra de Soyza
semmi jelét nem adta, hogy véget kívánna vetni a téte-á-téte-nek – tökéletes egyetértésben Randzsittal. Ami azért
elég furcsa, mélázott a fiú, aki azelőtt ritkán erőltette a tereferét a lányokkal.
Randzsit megtudta, hogy Myra a szülei jóvoltából keresztül-kasul beutazta Sri Lanka szigetét, és annak minden
négyzetcentimétere iránt olthatatlan szeretetet táplál. Csodálkozott is, amikor azt kellett hallania beszélgetőtársától,
hogy az – jelenlegi colombói tartózkodásától és néhány osztálykirándulástól eltekintve – még alig-alig mozdult ki
Trincsomaliból.
– Azt akarod mondani, hogy még sohasem jártál Kandyban? Nem láttad, mikor a „csapolok” megmásszak a
pálmák törzsét a fa nedvéért, amiből a pálmabor készül?
Kérdezhetett bármit, a válasz nemleges volt.
Ekkortájt történt, hogy Mevrouw Vorhulst – aki egy körséta keretében szeretett volna meggyőződni arról, hogy a
vendégsereg semmiben sem szenved hiányt – hozzájuk lépett.
– Látom, jól elvagytok – szólította meg őket. – Nincs valamire szüksé​getek?
– Az égvilágon semmire, Bea néni – nyugtatta meg de Soyza. – Csodás ez a parti.
Mikor a hölgy továbbhaladt, Myra sietett válaszolni a Randzsit tekin​tetében fölbukkanó kérdésre:
– Mi, burgerek egy kicsit mindannyian ismerjük egymást. Ráadásul Bea néni szegről-végről a rokonom. Kicsi
koromban legalább annyi időt töltöttem itt, mint otthon, és Joris töltötte be mellettem a sohasem volt idősebb báty
szerepét. Képzelheted. Ő vigyázott rám, hogy bele ne fulladjak a tengerbe, ha lementünk a strandra, és igyekezett
időben hazahozni az elmaradhatatlan délutáni szundira.
Hirtelen tanácstalanságot fedezett fel a fiú pillantásában.
– Valami baj van?
Randzsit mentegetőzött.
– Csak egy kicsit összezavarodtam, mert Beának szólítottad. Én meg azt hittem, hogy… na, mi is? Hogy
Mevrouw a neve.
Myra tapintatosan visszafogta mosolygását.
– Mevrouw csak annyit jelent hollandul, hogy „asszony”. A keresztneve viszont Beatrix.
Az órájára nézett, és váratlanul aggodalom futott át az arcán.
– De nem akarnálak megfosztani a barátaid társaságától. Biztos vagy benne, hogy nem szeretnél inkább úszni
egyet? Vorhulstéknál mindig van egy csomó fürdőruha az öltözőkabinban…

Naná, hogy biztos volt benne. Csak az ég tudja, még meddig tartott volna az a beszélgetés közöttük. Úgy
festett, hogy különösebben Myra de Soyza sem siet véget vetni a dolognak, ám kicsivel később Brian Harrigan, akiről
szinte tökéletesen megfeledkeztek, gondoskodott arról, hogy az mégiscsak bekövetkezzék. Bekukkantva, majd be is
lépve az ő kicsinyke pálma​ligetükbe, erélyesen emlékeztette kettejüket a jelenlétére. Bosszúsnak tűnt.
– Már mindenütt kerestelek – sietett tudatni Myrával.
Az fölállt és rámosolygott.
– Pedig nekem úgy tűnt, hogy nem szenvedsz hiányt társaságban – riposztozott.
– Arra a lányra gondolsz, aki körbevezetett? Ó, igazán nagyon segítőkész volt. Ez a ház még a hamisítatlan, régi
kúriák közül való. A falak három láb vastagok, homok, korall meg malter az egész. Minek is kéne ide légkondi? De te
véletlenül nem feledkeztél meg a vacsorameghívásunkról?
Myra bevallotta, hogy de bizony, ez történt, és elnézést is kért érte, majd Randzsithoz fordult, hogy így meg
úgy, mennyire élvezte a beszélgetést, aztán már ott sem volt.
A fiú még maradt, bár attól kezdve már nem találta olyan szórakoztatónak az összejövetelt. Fontolóra vette,
hogy megmártózik a medence vízében, majd elvetette az ötletet; elácsorgott egy kicsit a diákok gyűrűjében, mely
Joris Vorhulst körül formálódott, és úgy tűnt, képtelen elszakadni a szemináriumokon már átrágott témáktól; kis időre
még a kert fala mentén fölállított sátor alá is betelepedett, ahol maroknyi vendég a híradót nézte a TV-ben,
megjegyzéseket fűzve az elhangzottakhoz. Szokás szerint a hírekben nem volt semmi szívderítő. A két Koreát
elválasztó határ közelében észak-koreai bajkeverők egy csoportja – nyilvánvaló szándékossággal – szélnek eresztett
egy falkára való, feldühödött és feltehetően veszett kutyát. Szerencsére azoknak senkibe sem sikerült belemarniuk.
Hárman közülük szárazföldi aknára léptek, és a levegőbe röpültek, a többit szakavatottan legéppuskázta a dél-koreai
határőr-különítmény, és végül mindenki egyetértett abban, hogy Észak-Koreával szemben nincs szükség további
lépésekre.
Randzsit maga is meglepődött, milyen könnyen beszélgetésbe tudott elegyedni ezekkel az idegenekkel a világ
elrettentő állapotáról; az Arcutanov-felvonók telepítésének szükségességéről, miáltal az átlagember számára is lenne
valami remény kijutni a világűrbe; hogy Vorhulsték milyen kedves emberek; meg még tucatnyi egyébről. A
társalgásnak végül az vetett véget, hogy a vendégek lassacskán kezdtek elszivárogni. Randzsit ebből megértette,
hogy számára is elérkezett a távozás ideje.
Megállapította magában, hogy kifejezetten élvezte a partit – különösen az első felét. Kétség sem férhetett hozzá,
hogy ez Myra de Soyzával való találkozásának volt köszönhető.
Útban vissza az egyetemi körletbe azon kapta magát, hogy – természetesen nem a szokványos, „fiúk-lányok”
koordinátarendszer keretei közt – Myra de Soyza lebilincselő személyiségén tűnődik. Továbbá azon, hogy mi lenne a
legkézenfekvőbb módszer Brian Harrigan meggyilkolására.

Azért annak is örült, hogy a nyári szünet idejére hazatérhet Trincsomaliba. Ganes Szubramanian feltételezése
szerint a fia azzal kívánta tölteni a vakációt, hogy újfent ostrom alá veszi Fermat szeszélyes és nehezen
megragadható talányát, ám ez csak részben volt igaz. Randzsit valóban nem tudta kiverni a fejéből a nagy Fermat-
tételt, mely a lehető legalkalmatlanabb pillanatokban tolakodott tudatának előterébe – most, hogy Myra de Soyzának
sikerült felélesztenie benne a kudarc emlékét, még sűrűbben, mint valaha. De valahányszor ez megtörtént, a fiú
összeszedte mindent erejét, hogy a gondolatot visszataszigálja elméjének legeldugottabb zugába. Elfogadta, hogy a
dolog meghaladja a képességeit, és kész.
Ráadásul más ügyek foglalkoztatták. A szerzetesek egyikének állítása szerint a tengerparton, ahol Trincsomali
egyik régebbi szállodája éppen felújítás alatt állt, számos jól fizető és könnyű, nyári elfoglaltság várt a vakációzó
egyetemistákra. Randzsit utána járt a dolognak, és tényleg. Lecsapott az egyik munkaajánlatra, minekutána olyan
helyzetbe került, hogy tizennyolc évesen először volt képes fizetni a saját megélhetéséért.
Az ígéreteknek megfelelően a munka egyáltalán nem volt nehéz. Hivatalos megnevezése szerint Randzsitot
„áruforgalmi diszpécsernek” tették meg, akinek az a feladata, hogy, először: tételesen följegyezze a beérkező
anyagrakományok tartalmát; másodszor: inaszakadtából rohanjon figyelmeztetni a brigádvezetőt, ha netán a
teherautók valamelyike az összes áru lerakodása előtt kísérelne meg távozni a helyszínről; harmadszor: reggelente
megérkezve a munkahelyére, fürgén átvizsgálja az előző nap beérkezett építőanyagok rakásait, és ily módon
győződjön meg arról, hogy az éjjel nem történt komolyabb lopás. A szállodaipari társaság által felfogadott, maszek
biztonsági őröknek kiadták, hogy szükség esetén mindenben támogassák őt. A sejtetés, hogy az anyagkészletek
megdézsmálásából eredő, esetleges veszteségeket levonhatják a fizetésükből, nekik is elegendő okot szolgáltatott az
iparkodásra.
Rajtuk kívül Randzsit további négy aprócska, ám annál buzgóbb, önkéntes segítőtársra lelt.
E négyek nem szerepeltek sem a szállodavállalat bérlistáján, sem a fiú előzetes, nyári terveiben. Valójában akkor
sikerült szert tennie rájuk, amikor egy szép napon az apja szakácsa két hátizsáknyi élelmet nyomott a kezébe azzal
a kijelentéssel, hogy azok úgyis megromolnának, ha hamarosan nem fogyasztja el őket valaki.
– Vidd el őket Mrs. Kanakaratnamnak – ajánlotta Ganes. – Tudod, Kirtisz feleségének. Ugye emlékszel Kirtiszre?
Ő az, akit lopott áruk birtok​lásáért nemrég letartóztattak Colombóban.
Emlékezete felfrissítvén, a fiú bólintott.
– Tartok tőle, hogy a családra nehéz idők járnak manapság – folytatta az apja. – Megengedtem nekik, hogy
használják a régi vendégházat. Még biztos nem felejtetted el, merre található. Arra kérlek, add le ezeket náluk a
nevem​ben.
A fiának nem volt ellenvetése, és a házhoz is könnyedén odatalált. Egy gyermekkori játszótársa – kinek vasúti
mérnök apja mindenféle apró-cseprő munkát elvégzett a templom körül – annak idején szintén ott lakott a
család​jával, és a helyről Randzsit máig sem feledkezett meg.
Nem sok változást lehetett rajta felfedezni. A vasúti mérnök felesége által akkoriban az elülső udvarban
nevelgetett, piciny virágoskert mostanra részben veteményessé alakult át, más részeit fölverte a gyom. Az épületre,
állapította meg Randzsit, ráférne egy alapos festés. Ráadásul még annál is kisebb volt, mint amekkorára emlékezett:
három kicsiny helyiség egy külső árnyékszékkel a hátsó udvaron, meg egy szivattyús kúttal a telek legtávolabbi
pereménél.
Senkit sem talált otthon. Fontolgatta, hogy követi a szabály, mely szerint üresen álló házba nem illik belépni, de
nem is hagyhatta az élelmiszert csak úgy a földön. Ezért hát kopogtatott a záratlan ajtón, bekiáltott valami
köszönésfélét, majd belépett.
Az első helyiség a konyha szerepét töltötte be: gázpalackos tűzhely, mosogató csapok nélkül, csupán lefolyóval
felszerelve, mellette nagy és csaknem üres, műanyag vizeskanna, egy asztal székekkel, egyéb nem sok. Kicsivel
odébb aprócska szoba, szemmel láthatóan valakinek a hálóhelyisége, mert a nagy részét egy dívány foglalta el,
egyik végén párnák és összehajtogatott lepedők kupacával. A harmadik helyiség volt a legnagyobb, egyben a
legzsúfoltabb mind közül, melyben két rácsos gyerekágy, két priccs, háromnégy komód meg egy pár szék kapott
helyet…
És még valami.
Randzsitnak úgy rémlett, valami változás történt, mióta utoljára itt járt gyermekként. Felfedezte, hogy a
gyerekszoba egyik sarkában valaminek a maradványa éktelenkedik a falon, és ahogy gondosabban megvizsgálta,
észrevette, hogy az egy tönkresilányodott, vallásos tárgyú plakát szanszkrit nyelvű szövegekkel.
Hát persze! Ez volt a ház északkeleti pontja, mely egykor pudzsa sarokként szolgált, az áhítat és imádság szent
és sérthetetlen tereként, mely minden istenfélő hindu otthonában elmaradhatatlanul jelen van. Ám mostanra mi lett
belőle? Hol volt Siva bálványszobra – vagy bármely más istené – az alacsony tékáról? Hol a tömjéntartó, a tálka az
áldozati virágoknak, a vallásgyakorlás megannyi rituális kelléke? Sehol semmi! Sok éve már, hogy Randzsit semmiféle
értelemben nem tekintette magát vallásosnak, ám amikor a tekintete most kimosott, de össze sem hajtogatott
gyermekruhák kupacára tévedt pontosan azon a helyen, amelyet az otthon makulátlan és szentséges pudzsa
szobájának kellett volna elfoglalnia, elfogta egy érzés, mely leginkább a visszatetszéshez volt hasonlatos. Rendes
hindu család, ateista avagy sem, nem viselkedik így, gondolta.
Amikor a közeledő hangok hallatán kisietett, hogy bemutatkozzék, már kevésbé volt biztos abban, hogy egy
rendes hindu családdal áll szemközt. A családfő – Kirtisz Kanakaratnam felesége – egyáltalán nem rendes hindu
asszonyhoz illőn volt felöltözve, ehelyett férfi kezeslábast meg ugyancsak férfi bakancsot viselt, és egy kordét
vonszolt maga után, melyen néhány apróbb holmival egyetemben kettő a már látott, ormótlan műanyag
vizeskannákból, valamint egy kislány foglalt helyet. Az asszony körül három további gyermek tipródott: egy tíz-
tizenkét éves forma lányka egy harmadik – alkalmasint a legfiatalabb – pici lánnyal a hátán, valamint egy kisfiú,
derekasan cipelve a vállán egy vászonzsáknyit valami láthatatlan portékából.
 – Jó napot – köszöntötte őket Randzsit. – Randzsit Szubramanian vagyok, Ganes Szubramanian fia, és hoztam
maguknak valamit az apámtól. Letettem az asztalra. Ön bizonyára Mrs. Kanakaratnam.
Az asszony nem tagadta a vádat. Eleresztette a kordé fogantyúját, és miután meggyőződött arról, hogy a
kiskocsi utasa nem riadt föl szender​géséből, üdvözlésképpen kinyújtotta felszabadult kezét a fiatalember felé.
– Kanakaratnam felesége vagyok – hagyta jóvá a feltételezést. – És köszönöm. Az ön édesapja nagyon jó
hozzánk. Nem inna egy kis vizet? Jéggel ugyan nem szolgálhatok, de cipekedés közben biztosan megszomjazott.
Ez igaz is volt, és Randzsit hálásan fogadta a poharat, melyet az asszony teletöltött neki az egyik kannából. (Az
összes ivóvizet úgy kell messziről idefuvarozniuk, magyarázta. A több évvel azelőtt történt, karácsonyi cunami az
öböl tengervízével árasztotta el a kútjukat, és az azóta sem jött rendbe. Mosni, meg bizonyos fajta ételekhez még
csak megteszi, de szomjat csillapítani alkalmatlan.)
Amennyire Randzsit meg tudta ítélni, Mrs. Kanakaratnam a harmincas éveiben járt, szemmel láthatóan
egészséges, csinosnak mondható, nem is különösebben tudatlan nő volt, viszont meglehetősen hadilábon állt a
világgal, mely így szembefordult vele. Egy másik lényeges dolog, amit vele kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy
kifejezetten nem állhatta, ha Mrs. Kanakaratnamnak szólítják. Elmondása szerint a férjével együtt utálták még a
gondolatot is, hogy így megragadjanak ezen a Sri Lanka nevezetű, trópusi senki földjén. Mindig is olyan országban
akartak élni, ahol mindenféle dolgok történnek – leginkább, mondjuk, Amerikában. Az USA nagykövetségén azonban
elutasították a vízumkérvényüket, ezért aztán áthurcolkodtak egy teljességgel másmilyen országba – ez volt
Lengyelország , de valahogy az se jött be nekik.
– Ezután már nem volt mit tenni – mesélte már-már daccal a hangjában , ezért mindketten amerikai nevet
vettünk föl. Az uram nem hagyta többé, hogy Kirtisznek szólítsam. Őbelőle George lett, belőlem meg Dorothy,
röviden Dot.
– Kedves név – próbálkozott Randzsit. Igazából semmiféle véleménye nem volt a dologról, csupán le akarta
csillapítani az asszony hangjában meg​búvó ellenségességet.
Amiben hihetőleg sikerrel is járt, mert az asszony egyszeriben csevegő hangnemre váltott. Elmesélte, hogy amint
kezdtek jönni a gyerekek, sorban nekik is ilyesfajta neveket adtak. Egy ideig úgy alakultak a dolgok, hogy Dot
Kanakaratnamnak minden páratlan évben újabb utódot sikerült világra hoznia. Az első Tiffany, a legidősebb, aki most
tizenegy éves volt, aztán jött Harold, az egyetlen és jelenleg kilencéves fiú, őt követi Rosie és Betsy a maga hét,
illetve öt évével. Dot mintegy hetykén hozta Randzsit tudomására, hogy a férje éppen börtönben van. A bejelentés
módja miatt Randzsit úgy vélte, jobb, ha tartózkodik a véleménynyilvánítástól.
Mikor végre módja nyílt véleményt alkotni, arra a következtetésre jutott, hogy a gyerekek egészen helyes kölykök
– időnként kifejezetten ennivalóak, máskor mulattatóan szemtelenek, miközben szünet nélkül azon fáradoznak, hogy
megbirkózzanak a felcseperedés kényes és fáradságos, ám minden esetben szórakoztató feladatával. Randzsit azon
kapta magát, hogy valamennyit megkedvelte, méghozzá olyannyira, hogy már elmenőfélben fel is ajánlotta az
anyának: a soron következő szabadnapján elviszi őket a strandra.
Ehhez még negyvennyolc órának kellett eltelnie, és ezen idő java részében a fiatalember folyamatosan azon
töprengett, vajon képes lesz-e elboldogulni mindazon teendőkkel, melyek a kiruccanás elmaradhatatlan velejárói.
Példának okáért, mi van akkor, ha valamelyiknek, nos, ki kell mennie?
Ám amikor eljött az ideje, Tiffany kérés nélkül szolgálatba helyezte magát. A pipilni kéredzkedő Rosie-t egyenesen
bekormányozta a szelíd hullámverés kellős közepébe, ahol a Bengál-öböl szolgáltatta, bőséges öblítővíz gondoskodott
a higiéné összes követelményének maradéktalan teljesüléséről. Amikor meg Harold került szorult helyzetbe, a
nagylány odavezette öccsét az építőmunkásoknak felállított, hordozható illemhelyekhez, és eszébe sem jutott, hogy
ilyesmivel zargassa Randzsitot. Időről időre mindannyian fröcskölve-lubickolva masíroztak a sekély vízben – Randzsit
gúnárral a menet elején, aki mögött a kölykök mint kislibák alkottak ide-odakanyargó és sikongató szerelvényt. Ha
megéheztek, elcsentek pár szendvicset a munkások büféjéből (akik, mivel összebarátkoztak a kicsikkel, egyáltalán
nem bánták ezt). A nap legforróbb szakában a gyerekek szundikáltak egyet a dagályszintjelzésen túl elterülő
pálmaligetben, és valahányszor a nagy futkározás közepette Tiffany némi lazítást rendelt el, mindahányan
letelepedtek a homokra, hogy odaadóan hallgassák Randzsit meghökkentő meséit a Marsról, a Holdról vagy a Jupiter
körül keringő, fészekalja kisbolygóról.

Természetesen a világ más részein közel sem ilyen nyájas légkörben zajlottak az események.
Izraeli iskolaudvarokon tízéves palesztin kislányok robbantották fel magukat a közelben tartózkodó társaikkal
egyetemben. Párizsban négy tagbaszakadt észak-afrikai oly módon mutatta ki a francia politikával szembeni
ellenérzéseit, hogy megölték az Eiffel-torony két őrét, tizenegy turistát pedig a mélybe taszítottak a legfölső
kilátóteraszról. Hasonlóan gálád tettekről számoltak be a Velencéből (Olaszország) meg Belgrádból (Szerbia) küldött
tudósítások, hogy aztán a reykjavikiak (Izland) még az előbbieken is túltegyenek szörnyűség tekintetében. A
földkerekség azon kevés, befolyásos politikai vezetőjének meg – akiknek a saját hazája történetesen még nem állt
lángokban – minden tudománya csődöt mondott a nagy igyekezetben, hogy megbir​kózzanak a helyzettel.
Randzsit azonban fütyült az egészre…
Nos, ez így nem teljesen igaz. Valahányszor elgondolkodott róluk, nagyon is fölkavarták az események,
ugyanakkor mindent elkövetett, hogy a gondolatai ne sűrűn kalandozzanak a nagyvilág dolgaira.
Ebben a tekintetben igencsak emlékeztetett Edgar Allan Poe tivornyázóira A vörös halál álarca című elbeszélésben.
A saját világa szakasztott olyan beteges állapotban volt, mint azoké. Ám eközben a nap melegen sütött, a kicsik
pedig majd’ kibújtak a bőrükből, amikor megmutatta nekik, hogyan fogjanak indiai csillagteknősöket, és vegyék rá
őket, hogy versenyt cammogjanak egymással. Ráadásul a történeteit csaknem akkora élvezettel hallgatták, mint
amilyennel ő mesélt nekik.
Különös módon ugyanezen idő alatt néhány gigalakta (vagy az összes? szinte lehetetlen volna eldönteni, hogy
melyik) éppen azzal volt elfoglalva, hogy valami hasonlóra tanítsa egy merőben másfajta állattörzs egyedeit.
Magától értetődően ezek a teremtmények nem teknősök voltak, noha csak a teknősökéhez foghatóan kemény
páncéllal és alacsony IQ-val voltak megáldva. És mit gondolnak, mi volt az, amire a gigalakták meg akarták tanítani
őket? A szerszámok használatára.
És ez csupán egy volt a gigalakták sok-sok, önként vállalt foglalatossága közül. Emberi fogalmakkal afféle kísérlet
volt ez, hogy megemeljék a galaxisban lakozó lények életminőségét.
Úgy képzelték, ha a teknőspáncélosok elsajátítanák az emelő, a horog és a pattintott kő használatát, akár a
születő értelem felé is képesek lennének megtenni az első tétova lépést. És amennyiben ez bekövetkezne, a
gigalakták mértéktartó gyámkodása mellett újabb és újabb lépésekkel haladhatnának előre, egészen a
csúcstechnológiáig – méghozzá anélkül, hogy eközben valaha is feltalálnák a szolgaság, a kizsákmányolás vagy a
háború zavaró és nem​kívánatos intézményét.
Egy ilyen terv kivitelezéséhez hosszú… hosszú idő kell. Abból meg bőven volt a gigalaktáknak, akik úgy vélték,
megér egy próbát meg a fáradságot, ha ezáltal egyszer, valamikor az univerzum távoli jövőjében egyetlen, legalább
egyetlen fajnak sikerülne anélkül végigjárnia az anyagátvitelhez és a világűr meghódításához vezető fejlődés útját,
hogy a gyilkolás művészetét is elsajátítaná menet közben. Biztosra vehető, hogy a gigalakták intelligensek és
befolyásosak voltak. De időnként rettentően naivak is.
9. Tespedés
Végre Randzsit is elégedett lehetett a nyárral. A munka könnyűnek bizonyult, ráadásul az sem zavart senkit, ha
kislibáit a munkahelyére is magával vitte. Pótmamáskodással csupán olyan napokon kellett vesződnie – és Dot ebből
nem engedett , amikor elkerülhetetlennek látszott, hogy az asszony elmenjen hazulról. Ami azt illeti, szép számmal
akadtak ilyen napok. Néha a miatt, mert az asszony éppen munkát keresett magának, amiben nem volt éppen
sikeres, de többnyire csak azért, hogy sorra újabb és újabb darabokat kótyavetyéljen el kevéske vagyontárgyai
közül: mert mese nincs, a gyerekeket etetni, ruházni kell.
Randzsit megfigyelte, hogy ezek a távollétek egyre gyakoribbá válnak. Azzal magyarázta a dolgot, hogy Dot
bizonyára fokozódó bizalommal van iránta, és rá se rántott. Őszinte érdeklődésből avagy puszta udvariasságból-e,
mindenesetre úgy festett, mintha a kicsiket valósággal lenyűgöznék a fiatalember történetei és matematikai
mutatványai. Randzsit több évi tépelődése a számelmélet fölött nem veszett kárba mindenestül. Diáktársaival a
számokkal történő játék olyan formáit sajátították el, melyekről a laikusoknak fogalmuk sincs.
Ott volt mindjárt a „szorzás orosz paraszt módra”. Randzsit mindenekelőtt megállapította, hogy a négy gyerek
közül mindössze Tiffany juthatott el a szorzásig saját iskolai tanulmányai során. A többieket pedig ezzel nyugtatta
meg:
– Cseppet se szomorkodjatok, ha még nem tudtok számokat összeszorozni. A régi időkben még a felnőttek
között is rengetegen akadtak, különösen az olyasféle helyeken, mint Oroszország, akik nem voltak képesek rá.
Éppen ezért kitaláltak egy trükköt. Ezt nevezzük a szorzás orosz módszerének, és a következőképpen kell csinálni.
Először is írjátok le egymás mellé a két számot, valahogy így, és mondjátok azt, hogy a huszonegyet meg akarjátok
szorozni harminchéttel.
Ezzel előhúzott egy jegyzetfüzetet, melyet aznap reggel előrelátóan beletett a zsebébe, gyorsan felírt valamit,
aztán megmutatta nekik:

21 37
– No mármost… Azt tudjátok, hogyan kell megduplázni egy számot? Helyes. Akkor duplázzátok meg a bal oldali
számot, vagyis a huszonegyet, a jobb oldalit felezzétek el, és a kapott számokat szépen írjátok le az első két szám
alá. Így fest a dolog:

37
42 18

– A jobb oldali szám megfelezésével „egyet” kaptok maradékul, de azzal ne törődjetek. Ezt a maradék „egyet”
egyszerűen kidobjuk a szemétbe, így ni. Most a kapott számokkal megint végezzétek el a duplázást és felezést,
majd az így kapott számokkal is, és ezt egészen addig ne hagyjátok abba, amíg a jobb oldali oszlopban „egyet” nem
kaptok.

21 37
42 18
84 9
168 4
336 2
672 1

– Na most, valahányszor a jobb oldali oszlopban páros számot láttok, azt az egész sort húzzátok ki.

21 37
84 9
672 1
 – Végül adjátok össze a bal oldali oszlop számait.

21 37
84 9
672 1
777

A művelet alá Randzsit odafirkantotta, hogy „21 x 37 = 777”, és diadalittasan kivágta:

– Íme az eredmény!
És várta a reakciót. No, ha arra várt, mindjárt négyfélét is kapott belőle. A végszóra a kis Betsy összecsapta
csöppnyi kezeit, hogy tapssal jutalmazza Randzsit teljesítményét. Rosie elégedett, ám értetlen képet vágott. Harold
összeráncolta a homlokát. Végül Tiffany udvariasan megkérdezte, kölcsön vehetné-e a tollat és a jegyzetfüzetet
Randzsittól. A fiatalember a kislány válla fölött leste, hogy mit ír:

37x2 = 74
21: 2 = 10,5
10,5 x 74 = 777

– Igen – jelentette be , az eredmény helyes. Légy szíves, Randzsit, mondjál nekem két másik számot.
Könnyű feladványt választott neki – a nyolcszor kilencet – , majd egy annál is könnyebbet, mire Harold követelni
kezdte, hogy ő is kaphasson lehetőséget. Mikor végre megkapta, úgy tetszett, hogy szintúgy jól boldogul az elemi
szorzás orosz módszerével, még ha neki több időbe tellett is, de akkor meg a legkisebb lánykák kezdtek lázadozni.
Randzsit kigondolta: legközelebb elmagyarázza nekik, hogy az orosz szorzási algoritmus miért példázza jól a bináris
aritmetikát, majd mélységesen elégedetten a kölykökre első alkalommal kirótt, számelméleti oktatás eredményével,
így szólt hozzájuk:
– Jó móka volt, mi? Na, gyertek, fogjunk még teknőst.

Gamini Bandara pontosan a tervezett napon érkezett haza Sri Lankára, ám Randzsithoz intézett első
telefonhívását mégis kénytelen volt mentegetőzéssel kezdeni. Mindeddig föl sem fogta, mennyi otthoni program vár
rá, ezért ez alkalommal nem tud időt szakítani a trincsomali látogatásra. Mi lenne, ha Randzsit megtenné a
szívességet, és inkább ő utazna fel hozzá Colombóba?
Igazság szerint hősünket bosszantotta a dolog, és ezt nem is nagyon igyekezett titkolni.
– Hááát – kérette magát , fogalmam sincs, hogy el tudok-e szabadulni a munkából.
Ám a barátja minden érvet bedobott a meggyőzésére, és mikor eljött az elkéredzkedés ideje, az építésvezető
készségesen engedte el, „ameddig, csak tetszik” (míg a kieső napokra a sógor készségesen átvállalta Randzsit
munkakörét – a fizetési csekkjével egyetemben). Még Ganes Szubramanian is szívvel-lélekkel támogatta az elutazás
ötletét. Randzsit korábban attól tartott, az apja nem lesz elragadtatva, ha Gamini Bandara megint belép a képbe.
Most megnyugodhatott efelől. Rövidre tervezett – ráadásul meglehetős távolságban bekövetkező – találkozásuk
szemmel láthatóan nem jelentett gondot. Sőt Ganes mindent megtett, hogy megkönnyítse az utazást a fia
számára.
– Még hogy busszal?! – kérdezte elutasító kézmozdulat kíséretében. – Szó sem lehet róla! Itt van ez a furgon,
amit kiutaltak nekem. Sohasem használom. Vidd el nyugodtan, és használd, ameddig csak tetszik. Ki tudja? Az a
templomi felségjelzés az ajtaján még el is veheti a rossz szándékú alakok kedvét, hogy kieresszék a levegőt a
gumikból.
Randzsit hát befutott Colombóba – egy jókora táskával a furgon hátuljában, amely több napi ott-tartózkodáshoz
elegendő ruhaneművel volt telepakolva. Furcsálkodva vette hírül, hogy a családi otthon helyett Gamini egy
szállodában vár rá. Hogy miért éppen erre a hotelre esett a választása, azt pontosan meg tudta érteni – a főváros
földerítésére indított expedícióik során sűrűn megfordultak a bárban. Az viszont meglepte, hogy az idősebbik Bandara
akár csak egyetlen éjszakára is hagyja elszökni a fiát.
Amikor Randzsit megkérte a recepcióst, hogy szóljon föl Gamininak, az csak rázta a fejét, és a bár felé
mutogatott. És tényleg. Gamini ott ült a bárban – de nem egyedül. Jobbról is, balról is egy-egy lány csücsült
mellette, előttük az asztalon majdnem kiürült borospalack.
A fiatalember üdvözlésére most mindhárman felálltak. A szőke lánynak Pru volt a neve, a Maggie nevezetűnek
meg olyasféle, szájrúzsra emlékeztető árnyalatban pompázott a haja, melynek létrehozása messze túlmegy az
emberi génállomány képességeinek határán.
– A gépen ismerkedtünk össze – magyarázta Gamini, mihelyst rendre bemutatta őket. – Amerikaiak. Ők is
Londonban tanulnak, csak a művészeti akadémián. Tudod, ez olyan iskola, ahol egyetlen tantárgyat okítanak: mit
kell tenned, hogy még jobban nézzél ki. Aúúú, ez fájt!
A feljajdulás a valószínűtlenül vörös hajú Maggie-nek volt tulajdonít​ható, aki belecsípett Gamini fülébe.
– Ügyet se vess a gonosz rágalmakra – igazította el Randzsitot. – Pru és én a Camberwellre járunk. Ez pontosan
az a tanintézmény, ahol keményen megdolgoztatják az embert. Gamini egy hétig se tartana ki.
Randzsit úgy döntött, kezébe veszi az irányítást.
– Randzsit Szubramanian vagyok – nyújtott kezet, amit a lányok őszinte lelkesedéssel szorongattak meg egymás
után.
– Óh, tudjuk, ki vagy! – emelte fel a hangját a Maggie nevezetű. – Gamini már minden lényegeset elmesélt rólad.
Alacsony termet, hosszú név, meg hogy folyton ugyanazon a matekfeladványon töröd a fejed. Gamini szerint
könnyen lehet, hogy pont te leszel az, aki egyszer majd megfejti… ha ez egyáltalán lehetséges.
Randzsitot időről-időre még mindig furdalta a lelkiismeret, amiért mellőzi a Fermat-problémát, s most fogalma sem
volt, hogy mit is kellene mondania. Ám hiába fordult Gaminihoz támogatásért, annak tekintetéből szintúgy valami
bűntudatfélét vélt kiolvasni.
– Figyelj csak, Randzs – fogott bele Gamini olyan hangon, mely még az arckifejezésénél is súlyosabb bűntudatról
árulkodott. – Jobb, ha azonnal kirukkolok a rossz hírrel. Amikor legutóbb írtam neked, komolyan azt reméltem, hogy
legalább pár napig együtt lóghatunk. – Fejrázás. – Sajna, ez nem fog menni. Holnaptól kezdve az apámnak és
nekem minden egyes percünk sűrűn be van táblázva közös programokkal. Tudod, a család…
Randzsit tudta – elég volt emlékezetébe idézni a Gamini Londonba távozását megelőző napokat. Hagyta, hogy
csalódottsága az arcára is kiüljön.
– Egy teljes hetet szabaddá tettem! Kocsim is van, minden…
Gamini egy vállrándítással intézte el a dolgot, mint aki hiába lázong az elkerülhetetlen ellen.
– Nem tehetek róla. Az apám eredetileg a mai estémhez is ragaszkodott volna, de én határozottan közöltem
vele, hogy azt már nem! – Egy pillanatig kutatóan vizslatta Randzsit tekintetét, aztán elvigyorodott. – A fenébe is,
annyira örülök, hogy látlak! Na, mire vársz? Ölelj már meg, te marha!
Randzsit hajlandónak mutatkozott, nem is akarta volna zavarba hozni a barátját a lányok előtt, aztán meg, amint
Gamini áthevült, inas teste nekifeszült az övének, már az őszinte ragaszkodás túláradó viszonzásaként.
– Különben is – kapott észbe Gamini , még egy kortyot se ittál. Pru, drágám, megtennéd helyettem?
Tudatában, hogy a lányok valami művészeti izét tanulnak, Randzsit megpróbálkozott a társalgással.
– Szóval te művész akarsz lenni? – fordult Maggie-hez.
Az hitetlenkedve pillantott rá.
– Ugyan már?! Hogy éhen haljak?! Azt már nem! Úgy döntöttem, hogy egy állami főiskolán fogok oktatni
művészeti tantárgyakat valahol Trenton mellett, ugyanis New Yersey-ben lakik a családom. Vagy arrafelé, ahol a
férjem éppen állást kap… ha majd lesz férjem.
A szőke Pru lelkesen csatlakozott:
– Óh, én imádnék művész lenni, Randzsit! De ez lehetetlen, mert nincs hozzá tehetségem, az meg nálam szóba
se jöhet, hogy visszaköltözzek a szüleimhez Shaker Heights-ba. Legfeljebb egy árverésvezetői állásban
reménykedhetek valami olyasféle cégnél, mint a Sotheby’s. Príma fizetés, izgalmas kollégák, és legalább a művészet
közelében lehetek, ha már magam nem művelem.
– Na, tudod, mikor! – nevetett föl Maggie gúnyosan, és odanyújtotta Randzsitnak az arakkal megkeresztelt kólát.
A lábával Pru átnyúlt Gaminié fölött, és játékosan belerúgott a barátnőjébe.
– Utálatos vagy – morogta. – Természetesen nem úgy értettem, hogy azonnal. Az ember rendszerint
gyakornokként kezdi. Eleinte esetleg nem is csinál mást, csak leolvassa a számokat a táblácskákról, amiket a licitálók
az árverési csarnok leghátuljában nyújtogatnak fel – az igazi árverésvezető ugyanis nem lát el odáig. Mi van,
Randzsit, nem ízlik az arakos kóla?
Az nem tudta a helyes választ. Annak idején, a colombói éjszakai élet felfedezése közben nagyon is megkedvelte
ezt a bizonyos italt, mindazonáltal barátjának távozása óta egyszer sem élvezte. Belekóstolt hát, s kellemesen gurult
le a torkán. Ahogy a következő is.

Ha Randzsit nem is éppen ilyen estére számított, végeredményben nem sült el rosszul. Pru egyszer csak fogta
magát, és áttelepült mellé, aminek köszönhetően a fiú rövidesen három fontos fölfedezést tett partnernőjéről: a lány
bőre puha volt és meleg, továbbá finoman illatozott. No, nem annyira finoman, mint Myra de Soyzáé vagy –
természetesen merőben másként – Mevrouw Beatrix Vorhulsté, de azért egészen megnyerően.
Nem volt bolond. Tökéletesen tisztában volt a nők illatának elsődleges forrásával, mely számos változatban
akármelyik drogériában beszerezhető. De mit számít? Bódító volt, és kész, nem is szólva Pru többi pozitívumáról.
Hogy egyebet ne említsünk, a lány jólesően simult Randzsit karjához, és olyan jópofákat mondott… de tényleg.
Mindent összevetve, a fiatalember jól érezte magát.
Ahogy telt-múlt az idő, az elméjében megválaszolatlan kérdések kezdtek előretolakodni. A lányok távozása a
mosdóba jó alkalomnak tűnt a válaszkeresésre. Kezdetnek mindjárt tudakozódni kezdett Gamininál, hogy gyakran
találkozott-e a lányokkal Londonban. A barátja meglepettnek tűnt:
– Dehogy! Soha életemben nem láttam őket, amíg Dubaiban föl nem szálltak a gépre, és el nem kezdtünk
dumálni.
– Á! Értem – felelte Randzsit, noha ebben egyáltalán nem volt biztos. A tisztánlátás kedvéért tovább faggatózott:
– És hogy van a barátnőd, Madge?
Gamini hosszú pillantást vetett rá, és láthatóan élvezte a helyzetet.
– Tudod, öcsém, mi a te bajod? Túlságosan sokat aggodalmaskodsz. Madge pillanatnyilag Barcelonában van,
feltételezésem szerint azzal a valakivel, aki egyébiránt óránként küldözget neki végeláthatatlan, szöveges
üzene​teket. Inkább igyál még egyet.
Randzsit megtette, és Gamini lelkesen csatlakozott hozzá, a szépítkezésből visszatérő lányok úgyszintén. De
valami megváltozott a légkörben; a kezek már nem nyúltak olyan mohón a félig teli poharak után. Aztán egyszer
csak Maggie súgott valamit Gamini fülébe.
– Oh, rendben – válaszolt neki Gamini, majd Randzsithoz fordult:
– Az a helyzet, hogy lassan mennünk kell. Nagyszerű volt újra látni téged, de, tudod, korán reggel indulok apával
a nagyihoz. Úgyhogy mi most elhúzzuk a csíkot. Megölelsz minket?
Randzsit engedelmeskedett, s kapott egy ölelést Maggie-tól is.
– Apropó – tette hozzá Gamini már indulófélben. – A fogyasztás miatt ne aggódj. Apám fizeti a cechet. Na,
menjünk, kicsim.
Amint Maggie-vel az oldalán keresztülfurakodott az asztalkák között, Randzsitnak leesett a tantusz, hogy mit is
jelentett az a többes szám.
Kettesben maradtak, ő meg az a Pru nevű lány.
Hiányos tapasztalatai semminemű támpontot nem nyújtottak az adott körülmények között elvárt viselkedésre
nézve, úgyhogy jobb híján számtalan, amerikai filmélményéből merített ihletet.
– Kérsz valamit inni? – tudakolta udvariasan.
Pru mosolyogva rázta a fejét, és az előtte álló, majdnem teli pohár felé intett.
– Ebben sem tettem nagy kárt. Szerintem még egy pohárral már eléggé fölösleges lenne.
Randzsit egyetértett, de ezzel végképp kifogyott az ötletekből. A filmekben a pasi ilyenkor megkérdezi a nőtől,
hogy akar-e táncolni, ami jelen esetben szóba sem jöhetett. A bárban nem volt táncparkett, és a fiatalember
különben sem tudott táncolni.
Pru mentette meg a helyzetet.
– Ez nagyon kellemes este volt, Randzsit Szubramanian, de reggel én is korán kelek. Szét akarok nézni a
városban. Szólnál a pincérnek, hogy hívjon nekem egy taxit?
Randzsit meghökkent:
– Hát nem ebben a szállodában laksz?
– Még Londonból foglaltattunk szállást, és nem nagyon volt lehetőségünk válogatni. De innen csak öt perc
autóval.
Végre egy helyzet, melyben még Randzsit is tudta, mi a teendő, és aszerint is cselekedett. Alkalmi sofőrként kissé
ugyan kótyagosan ült volán mögé, mindamellett Pru boldogan fogadta el az ingyenkocsikázást a templom furgonján,
és a Randzsit apjának templomi tisztéről szóló elbeszélést is érdeklődéssel hallgatta, nem is beszélve a hevenyészett
áttekintésről, amelyet a fiú Tini Koneswaram hosszú és eseménydús történelmének tárgyában vezetett elő. Akkora
érdeklődéssel, hogy megérkezve a szállodához, még egy józanító kávéra is behívta Randzsitot.
Alanyok szobafoglalása egy ifjúsági szállóra volt érvényes, és az előcsarnokban tolongó ifjak lármája lehetetlenné
tette volna a nyugodt társalgást. Ezért Pru a saját szobájába invitálta Randzsitot. A nyíltszívű beszélgetésbe mélyedő
fiatalok testi-lelki közelsége megtette a hatását. Nem telt belé egy kurta óra, és Randzsit elveszítette a szüzességét,
mármint heteroszexuális értelemben. Nagyon élvezte. Mindketten olyannyira kedvüket lelték egymásban, hogy
párszor még megismételték, mielőtt elnyomta volna őket az álom.

A forró sugarakat lövellő Nap már magasan járt az égen, amikor végre fölriadtak a zárban elforduló kulcs zajára.
Maggie volt az, aki cseppet sem ütközött meg az egyik franciaágyat közösen elfoglaló Randzsit és Pru látványán.
Hogy Gamini? Óh, ő már rég elhúzta a csíkot! Amint föltelefonált a recepciós, hogy az apja várja a hallban, azonnal
kiugrott az ágyból, magára kapkodta a ruháit, és már ott sem volt.
 – Különben is – emlékeztette Maggie a barátnőjét, fürkész pillantást vetve rá , ha jól emlékszem, ebédre vagyunk
hivatalosak a te „modell utáni rajz” tanárod diplomata unokatestvérével, és már negyed tizenegy.
A sietve öltözködő Randzsit úgy érezte, megkapta a végszót a távozáshoz. De hogy miként illik búcsút vennie
Prútól, arra nem volt ötlete, és ezúttal a lány sem bizonyult segítőkésznek.
Kapott ugyan tőle egy készséges búcsúcsókot, de amikor próbaképpen felvetette, hogy szívesen megmutatná
neki a város nevezetességeit, kiderült, hogy a lány aznap sehogyan sem képes besuszterolni a fiatalembert számos,
egyéb irányú kötelezettségeinek sorába… meg úgy egyébként a többi napon sem.
Randzsit felfogta az üzenetet. Lényegesen visszafogottabb igyekezettel ismét megcsókolta a lányt, aztán Maggie-
nek búcsút intve, távozott.
Beült a furgonba, és fölmérte a helyzetet. Ott volt neki a kocsi, hozzá legalább egy hét szabadság, de
Colombóban semmi sem marasztalta, mint ahogy a sziget többi része sem jelentett számára vonzerőt. Rándított
egyet a vállán, és a motort beindítva, megkezdte hosszú utazását Trincsó felé.
Colombo peremkerületein túljutva, vagyis egy jó óra múltán már azon törte a fejét, vajon mit szól majd az apja
az ő idő előtti hazaérkezéséhez. Töprenkedésének javát azonban az immár mindörökre ismeretlen vezetéknevű Pru
kisasszonynak szentelte. Vajon miféle megfontolások irányították annak alkalmasint igen ellentmondásos
cselekedeteit kettejük rövid, de Randzsit számára rendkívül jelentőségteljes viszonya során? Még vagy harminc
kilo​méternyi vezetés kellett, hogy elméjében kiforrjon a kielégítő felelet.
Tán nem is a „kielégítő” a legmegfelelőbb minősítés. Randzsit biztosra vette, hogy megtalálta a pontos
magyarázatot, és az kicsit sem volt ínyére. Végkövetkeztetése szerint ugyanis Pru azért tette, amit tett, mert
csupán néhány napja volt a városra, viszont holmi komoly, felnőttes kapcsolat egyetlen pillanatig sem szerepelt a
terveiben.
A következő órában Randzsiton morózus hangulat vett erőt, mely szerencsére nem tartott sokáig. Mert nem tök
mindegy, hogy mi járt Pru fejében, ha a teste közben olyasmit művelt Randzsitéval, amire egyszerűen varázslatos
volt visszaemlékezni? Együttlétük alatt, vallotta be magának, egész addigi életének leggyönyörtelibb tapasztalatát élte
át. És ha ez az adott partnerrel egyszeri és megismételhetetlen alkalomnak bizonyult is, na bumm. Elvégre a világ
telis-tele van nőkkel. Feltehetőleg olyan is akad köztük, aki nem azzal lenne elfoglalva, hogy minél több élményt
csikarjon ki Randzsitból, mielőtt végleg elhagyja az országot.
Netán Myra de Soyzát is ideértve?
Ez új gondolat volt a fiúnak. Próbaképpen szokatlan feladat elé állította a képzeletét: megpróbálta visszajátszani a
Pru Gőzöm-Sincs-Kicsodával együtt töltött éjszakát, szexpartnerének szerepébe Myrát helyettesítve be.
Azelőtt sohasem gondolt Myrára úgy, és most rá kellett jönnie, hogy cseppet sincs nehéz dolga. Már éppen
kezdte volna élvezni, amikor sajnálatos módon odatolakodott a jelenet elé annak a kanadai, szállodás Brian
Harrigannek a képe, és az mindent elrontott.
Kénytelen-kelletlen abbahagyta a kísérletezést, és a továbbiakban mindent elkövetett, hogy egyáltalán ne
gondoljon semmire. Csak hajtson… tovább és tovább.

A napnyugta és ő együtt érkeztek Trincsomaliba. Eszébe jutott a visszatérésére váró, üres szoba, és úgy érezte,
muszáj beszélnie valakivel a… nem is annyira a Név Nélküli Prúról, hanem csak úgy… beszélgetni. Próba szerencse,
továbbhajtott a Kanakaratnam-házhoz, és nyert.
Mindannyian otthon voltak. Randzsit a zárt ajtón keresztül is kihallotta Dot hangját, de senki másét.
Kopogtatására Tiffany nyitott ajtót, az anya az asztalnál ült, és mobiltelefonon beszélt valakivel. (Randzsit nem is
tudta, hogy van neki.) A látogató láttán elhadart még pár szót, és összekattintotta a készüléket. Volt valami a
nézésében, ami fölkavarta Randzsitot. Bosszúság? Vagy bánat? Nem tudta eldönteni. Az asszony így üdvözölte:
– Nahát, Randzsit! Ilyen hamar? Azt hittük, több időt akarsz eltölteni a barátoddal.
– Én is azt hittem – válaszolta cseppnyi sajnálkozással a hangjában , de másként alakult. Azért nem volt rossz
buli. – Ha nem is készült részletesen elmesélni nekik, hogy pontosan mennyire, a kisgyerekek arckifejezése
eltérí​tette a szándékától.
– Valami baj van? – firtatta.
A család nevében Dot felelt:
– George, a férjem. Megszökött.
Ez a hír minden egyebet hátrébb sorolt a mondanivalók listáján. Randzsit részleteket kért. Mint kiderült, George
Kanakaratnamot – kifürkészhetetlen rendvédelmi okoknál fogva – át akarták szállítani egy másik börtönbe, amikor a
járművet súlyos baleset érte. Az őr és a vezető meghalt, Kanakaratnam meg egyszerűen elsétált a helyszínről.
– Képzeld, a trincsói rendőr bácsik itt voltak nálunk, de egész nap! – kotyogott közbe Harold, amikor az anyja
levegőt készült venni. – Asziszik, apa csónakkal menekült el. Mert hogy egy híd is volt ott a közelben.
– De egy csepp vért se találtak! – vágta ki Rosie diadalmasan, amivel alaposan zavarba ejtette Randzsitot. Az
ember azt hinné, ahol két halott is van, csak úgy tocsog a hely a kiömlött vértől.
Tiffany tisztázta a dolgokat.
– Úgy érti, hogy a buszban nem, csak közvetlenül az első ülések környékén. Ami azt jelenti, hogy apa talán nem
sérült meg.
Randzsit pillantása találkozott Dot ellenséges tekintetével.
– George neked csak egy börtöntöltelék, de nekik az édesapjuk. Hát persze, hogy ragaszkodnak hozzá! –
mentegette a kicsiket. Majd barátságo​sabban hozzátette:
– Nem kérsz egy kis teát? Mesélhetnél a kiruccanásodról.
A hívogató kézmozdulatnak engedelmeskedve, letelepedett az asztalhoz, de mielőtt esélye lett volna megszólalni,
Tiffany hevesen nyújtogatni kezdte a karját. A kérdést azonban nem hozzá, hanem az anyjához címezte.
– Nem kéne előbb elmondanunk neki a levelet?
Dot sebzetten nézett Randzsitra.
– Jaj, istenkém! Annyira sajnálom! De itt annyi minden történt, hogy egyszerűen kiment a fejemből! – mondta,
miközben a keze papírfecnik között matatott az asztalon. Végre előhúzott egy borítékot, és átnyújtotta a fiúnak. –
Az egyik szerzetes hozta. Egy álló hétig hevert a templom postázójában, mert azokkal a szerencsétlenekkel senki
sem közölte, hogy melyik a szobád.
– Aztán ma reggel, amikor végre megtudták, megpróbálták kézbesíteni neked, de persze nem találtak ott –
szúrta közbe Tiffany. – Anya meg szólt nekik, hogy hagyják csak nálunk, majd mi gondoskodunk róla, hogy
megkapd.
Dot zavarba jött.
– Ja, igen. Tudod, itt voltak a rendőrök, és én már annyira szerettem volna, ha végre békén hagynak minket…
Itt elhallgatott, mert észrevette, hogy Randzsit már egyáltalán nem figyel rá. A feladó helyén a boríték az építési
területhez legközelebbi szálloda nevét viselte, és a levélpapír fejlécén is az szerepelt.

Kedves Randzsit!
Néhány napot itt töltök. Mi lenne, ha valamikor együtt teáznánk?

Aláírás: Myra de Soyza.

A fiú nem várta meg, amíg Kanakaratnaméknál felforr a teavíz.
– Majd később beugrok! – kiáltott vissza már az ajtóból.
Húsz perc alatt a szállodához ért. A fiatal recepciós nő igazán minden megtett, de amikor Randzsit a lényegre
tért, csak ennyit tudott mondani:
– De hát már tegnap kijelentkeztek! Mármint de Soyza kisasszony és Mr. Harrigan. Úgy tudom, visszamentek
Colombóba.
Randzsit a furgon ülésére roskadt, és bevallotta magának: pokolian sajnálja, hogy Myrával elkerülték egymást. De
még ennél is jobban gyűlölte a gondolatot, hogy a lány meg az a kanadai együtt utazgatnak. Nyomott hangulatban,
poroszkálva hajtott visszafelé. Az útkereszteződésnél azonban nem a Kanakaratnam család otthona felé vezető utat
választotta. Persze, izgalmas sztori, hogy Dot férjének sikerült megszöknie egy szövetségi börtönből. Meg a
kölyköknek is jó lenne mesélni a kirándulásról, na jó, leszámítva bizonyos részleteket.
De nem most. Abban a pillanatban Randzsit csak arra vágyott, hogy senkivel… és semmiről ne kelljen
beszélgetnie.

Másnap visszament dolgozni. Az építésvezető sógora nem volt elragadtatva, viszont a Kanakaratnam gyerekek
annál boldogabban fogadták, hogy helyreáll a régi rend, s ettől aztán egyensúlyba kerültek a dolgok. Meseidőben
mélységes elégedettséggel vették hírül, hogy Kandy királyai miként verték vissza oly sok éven át az európai
betolakodókat (erről Randzsit aznap reggel olvasott a neten) – és a szökevény apa eszükbe sem jutott.
Napokon keresztül az anyjuk sem tett említést a dologról, mígnem egyik reggel Randzsit hiába jelentkezett a
gyermekekért, nem kapta meg őket.
Dot Kanakaratnam a konyhaasztalnál ült, és ruhákat meg háztartási eszközöket válogatott szét különféle
zsákokba, miközben a négy kicsi a saját motyóját pakolta össze. Az asszony széles mosollyal felelt a Randzsit
tekintetéből sugárzó kérdésre:
– Fantasztikus hírem van! A barátaink találtak nekem állást! Itt, Trincsóban, csak éppen lent a kikötőnél. Még nem
tudom pontosan, hogy mit is fogok dolgozni, de azt mondják, jól fizet a munka, és képzeld, még egy lakás is jár
vele! – lelkendezett Dot, és várakozóan nézett Randzsit szemébe.
– Hát ez… igazán csodálatos – erőlködött a fiatalember, hogy megfeleljen az asszony kimondatlan elvárásának.
Furcsállotta, hogy az azt sem tudja, miféle állást vállalt el, de ismerve kétségbeejtő helyzetét, nem szorgalmazta a
témát.
– Na és… mikor kezdenél?
– Gyakorlatilag azonnal. De van egy kis gond, Randzsit. Ugye még nálad van az édesapád furgonja? Te is tudod,
mennyire sokba kerül a taxi… Nem tudnál kivinni minket a kikötőbe?
10. Kanakaratnamék új életet kezdenek
Igen, a furgon még nála volt – az apja ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy azzal járjon dolgozni , így a fuvarnak
nem volt semmi akadálya. Csupán értesítenie kellett az építésvezetőt, hogy a sógor fizetett helyettesítési ideje
kicsivel meghosszabbodik. A házhoz visszatérve, mindenkit és mindent indulásra készen talált. Húsz percre rá a
gyerekek már izgatottan sikongattak a kocsi hátuljában, Dot pedig a Randzsit melletti ülésről vizsgálgatta a kikötő
közelgő látképét.
Mióta Sri Lanka szigetére visszatért a béke, Randzsit ritkán fordult meg a kikötőben. Akinek arrafelé akadt dolga,
még mindig felfedezhette a zabolátlan külvilág mementóit. A rakpart távoli végénél jól kivehető volt néhány –
feltehetőleg indiai – atom-tengeralattjáró cápát formázó alakja, ám a figyelő tekintetet immár a temérdek, többi vízi
alkalmatosság vonta magára. Voltak természetesen halászhajók, de nem ám a négy-ötfőnyi legénységgel is
elboldoguló fajtából, mely a sziget minden közönséges partszakaszán tucatszám vesztegel köröskörül. Ezek
mélytengeri járművek voltak, melyek akár száz kilométernyire vagy még messzebbre is el tudnak távolodni a
szárazföldtől a kereskedelmi szempontból értékes halrajok nyomában. Voltak aztán mindenféle formájú és méretű
teherhajók, melyekből éppen konténereket vagy ömlesztett árut rakodtak ki, netán az új szállítmányt rakodták be.
Azokon túl Randzsit hüledezve fedezte fel a vízi járművek egy merőben eltérő nemét – csillogó fehérre festve,
tartódarukról függő mentőcsónakok füzéreivel felékesítve, több sornyi hajóablakkal az oldalukon. Nahát! Visszatértek
a sétahajók! Randzsit nem tudta megállni: félrehúzódott, hogy a kicsik is bámészkodhassanak egyet. Ha gyermekien
lelkes hujjogatást várt, csalódnia kellett, mert a látványra mindössze vég nélküli sutyorgás volt a reakció. Dot
azonban nem késlekedett.
– Nyughassatok már! – utasította rendre csemetéit, majd Randzsithoz fordult:
– Ne haragudj, de szeretnék minél előbb odaérni. Látod azt az ajándékboltot, amerre azok a fehér hajók
horgonyoznak? Szerintem az lesz az.
Az említett, ütött-kopott pavilon nem bonyolított valami nagy forgalmat. Mindössze néhány, élénk színű
rövidnadrágot és ál-hawaii inget viselő, középkorú turista vizslatta unottan a képeslapok és plasztik elefántfigurák
kínálatát. Dot Kanakaratnam viszont erősködött, hogy Randzsit pontosan annak közelében tegye ki őt gyerekestül-
mindenestül.
– Ne aggódj, ez az a hely. Az ismerőseink majd értünk jönnek, menj csak a dolgodra nyugodtan. És Randzsit…! –
fordult vissza hozzá, hogy sietve átkarolja. – Hiányozni fogsz a gyerekeknek. És nekem is.
Sorban a kicsik is megölelték. Miközben elhajtott, Randzsit látta, hogy mindannyian sírnak.
Randzsit nem sírt. Elvégre felnőtt ember volt. Vagy legalábbis az emberek akként néztek rá.

Miután többé nem zsibongtak mellette az apróságok, hogy jókedvre derítsék, Randzsitnak semmi oka nem volt
visszasietni tengerparti munkájához. Szokásos vásárlóközönségüknek – a sétahajók utasainak – fogadására készen
úgy négy-öt kisvendéglő és bisztró állt a közelben. Kiválasztva közülük a legkevésbé szemrevalót, leparkolt, és betért
egy csésze teára, hogy elmerengjen, mitől is van az, hogy a gyerekek egyik pillanatról a másikra képesek
megszerettetni magukat.
Azért mégiscsak furcsa, futott át az agyán. Dot tudta, hogy az állás mellé lakás is jár, de azt már nem, hogy
tulajdonképpen mit is fog dolgozni. Randzsit képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy az asszony talán nem volt
hozzá teljesen őszinte.
Eh, félre a gyanakvással! Ugyan mi oka lett volna titkolózni? A bisztróból kilépve, Randzsit futó pillantás vetett a
helyre, ahol kitette a családot.
Nyomuk sem volt.
Néma istenhozzádot mondott, majd magában minden jót kívánva nekik az újrakezdéshez, nekilódult, hogy
visszafelé ráérősen végighajtson az öböl partvonala mentén. Elhaladt egy édeskés illatot árasztó, kisebb teherhajó
mellett, melybe éppen kivitelre szánt fahéjat rakodtak be a teherhordók; elbámészkodott egy szingapúri felségjelű
konténerszállító kirakodásán, melyről (bizton állíthatóan) kínai gyártmányú személyautók, számítógépek és háztartási
kisgépek kerültek a partra. Azon túl sorakozott fel a seregnyi sétahajó, melyek így, közelebbről szemlélve, jóval
lepusztultabbnak hatottak, mint első látásra. A kevés utas, kiket szemmel láthatóan hidegen hagyott a Szvámi
sziklájához vagy éppen Randzsit apjának templomához teendő, szárazföldi kirándulás lehetősége, a felsőbb
fedélzetek korlátja mentén lődörgött. Többek között egy kislány, aki jé!, éppen feléje integet nagy vidáman…
Nem, nem egyszerűen egy kislány, hanem maga a csöppnyi Betsy Kanakaratnam! És, nézzenek csak oda!,
Tiffany is ott közeledik, nyilván​v alóan azért, hogy összeszidja a húgocskáját, néhány méterrel odébb meg Harold – a
családban az egyetlen fiú – ácsorog egy sötét bőrű, köpcös férfi kezébe kapaszkodva.
 Csak nem Kirtisz Kanakaratnam az? Aligha lehet más. Tiffany éppen odakiált neki valamit, miközben engedetlen
kishúgának a karját cibálja.
A férfi megfontoltan bólintott erre, majd szándékoltan a furgon ablakából kihajoló Randzsit felé fordult, és széles
mosollyal az arcán gesztikulálni kezdett.
Nem volt nehéz felfogni, mit is akar. Először a közeli parkolóhely irá​nyába mutogatott, aztán magára a fiúra, végül
a rakpartot a hajóval összekötő kikötőhídra, nyilvánvalóan arra próbálván rávenni Randzsitot, hogy ő is szálljon fel. A
fiatalember bekanyarodott a jelzett parkolóhelyre, leállította a motort, becsapta a furgon ajtaját, és föltrappolt a
kikötőhídon.
Kapaszkodás közben figyelt fel először a jármű jellegzetességeire. Nyilvánvalóan nem a karibi térség vagy a görög
szigetek körbehajózására szánt, ötvenezer tonnás behemótok közül került ki. Jóval kisebb – és jóval mocskosabb is
volt azoknál; a hajótest, mely megszámlálhatatlanul sok ponton bukkant elő a lepattogzott festék alól, új bevonat
után kiáltott. A kikötőhíd felső végénél nagydarab, fekete szakállas férfi állt fehér tengerész egyenruhában, egy
kártyaolvasóval felszerelt, alacsony kapuféleség mellett lecövekelve, oldalán a feltételezett George
Kanakaratnammal, aki most súgott vala​mit a hajós fülébe, majd lelkendezve üdvözölte Randzsitot:
– Lépjen csak a fedélzetre, fiatalúr! El vagyok ragadtatva, Mr. Szubramanian! És a gyerekek! Egyszerűen
áradoznak magáról! Jöjjön csak, erre parancsoljon! Mit szólna hozzá ha lemennénk egy-két szóra az én
Dorothymhoz? Majd meglátja, micsoda takaros kis kabint kaptak a kölykök, és ráadásul teljesen külön! Nem is hinné,
milyen jól fizetik itt az embert, és még Dotnak is akad valamicske munka. Soha életünkben nem volt még ilyen
disznó szerencsénk!
– Hát – válaszolta Randzsit , magának aztán tényleg nagy szeren​cséje…
Kanakaratnam azonban semmi hajlandóságot sem mutatott, hogy végighallgasson holmi kétértelmű közbeszólást,
mely akár a leghomá​lyosabban célozhat az ő szökésére; ezért pillanatnyi lassítás nélkül folytatta:
– Arra mérget vehet! Meg a fizetség is…! Erre tessék, itt, lefelé… Csak óvatosan…
Lementek a lépcsőn, aztán végig egy átjárón, majd újabb, a mélybe vezető lépcsősor következett, s
mindeközben Kirtisz (avagy George) Kanakaratnam lélegzetvételnyi szünet nélkül ömlengett a család éktelen nagy
szerencséjéről, meg hogy a kölykök mennyire odavannak a kedves Randzsit Szubramanianért. Hét vagy nyolc ajtón
is áthaladtak, és mind ugyanabból a fajtából volt való, mely vészhelyzetben megmásíthatatlanul becsapódik, és mind
a BELÉPNI TILOS! feliratot viselte. Kanakaratnam végül lefékezett egy merőben eltérő küllemű ajtónál, és
bekopogott. A feltáruló nyílásban Randzsit egy szálfa termetű, szakállas férfit pillantott meg.
– Szomáliai – közölte vele Kanakaratnam. – Képzelje csak, azok mind egy szálig ilyenek.
Azzal odabiccentett a szakállasnak, az meg visszabiccentett neki. Amikor visszafordult Randzsithoz, és megszólalt,
egészen másfajta hangot ütött meg:
– Te most szépen leteszed magadat ide, és egy-két napig meg se moccansz. Nem lármázol, nem próbálsz
meglógni, mert akkor a barátom, ez itten, megöl téged.
Odabökött a szomáliai felé, aki éppen eleget érthetett az egészből, mert most rápaskolt az öve alá csúsztatott,
széles pengéjű késre.
– Értve vagyok? – kérdezte Kanakaratnam. – Nincs lárma, nincs szökési kísérlet, csak kussolás van, amíg valaki
azt nem mondja, hogy most már szépen el lehet ballagni. Ha nem balhézol, akár még élvezheted is ezt a kis
kiruccanást – amint a miénk a hajó.
11. Kalózélet
Randzsit kiszabadulásáig kicsivel több időnek kellett eltelnie, mint azt Kanakaratnam sejteni engedte. Mindenesetre
elég soknak ahhoz, hogy jó pár alkalommal kapjon ennivalót – nem is akármilyen minőségben, elvégre az ízes
fogások mind-mind egy sétahajó konyhájáról kerültek ki. Legalább kétszer Randzsit nyugtalan álomba zuhant a fal
mellé tolt, kemény priccsen. A szomáliai gyakran magára hagyta, de mindahányszor rázárta az ajtót. Alaposan
megfontolta a dolgot, mielőtt tett volna egy próbát a kilinccsel, mindhiába. Hébe-korba Kanakaratnam is
bekukkantott hozzá, nyilvánvalóan a társaság kedvéért. Nem is próbálta titkolni Randzsit előtt, hogy mi folyik az
ajtón túl. A második napon a kalózok – maga Kanakaratnam is ezzel a szóval illette őket – megrohamozták a
parancsnoki hidat, lefegyverezték a legénység azon kevés tagját, akik nem eleve az ő zsoldjukban álltak, az
utasokkal pedig közölték, hogy a hajó menetirányt vált, és úti célja – minő meglepetés! – a szomáliai Bosaso. Mielőtt
Randzsitot szabadon engedték volna, a kalózok minden értékeset összeszedtek a hajó trezorjából, továbbá minden
mozdíthatót a kabinokból. Tényleg, az utasok! Nos, azokat megnyugtatták, hogy hamarosan valamennyien
sértetlenül útban lehetnek hazafelé – feltéve, hogy a hozzátartozóik vagy barátaik kellőképpen meggyőző
váltságdíjjal hozakodnak elő. („Nem is hinnéd, egyesek mekkora summát képesek leperkálni, csakhogy
visszakaphassák a drága nagyit!”) Ott volt ráadásnak maga a hajó. Ha sikerül épségben behajózniuk a kiszemelt
szomáliai révbe, némi festékkel meg jóféle hamis papírokkal a legkelendőbb portékává varázsolhatják. Az egész
akciót a lehető legszakszerűbb módon bonyolították le. Igazság szerint, taglalta Kanakaratnam Randzsitnak hűvös
tárgyilagossággal, ez az egész semmiben sem különbözik akármelyik kereskedelmi ügylettől. A huszonegyedik század
kezdetétől fogva, a kalózkodás önálló üzletággá nőtte ki magát, mely jól bevezetett brókerházakat foglalkoztatott a
váltságdíj beszedésére és továbbítására a megfelelő kezekhez, cserébe a túszok hazajuttatásáért épen és
egészségesen.
– Megmondom az őszintét – locsogott Kanakaratnam önelégülten. – Piszok mázlim volt, amikor lebuktam azzal a
lopott szajréval. Úgy volt, hogy a batticaloai cellatársam is benne lesz ebben a buliban, de aztán valami másik balhé
miatt lekapcsolták a szerencsétlent. Nekem persze mindent kipakolt az a balfék, aztán mikor lehetőségem adódott
lelécelni, mindjárt tudtam, merre szaladjak.
Mindazonáltal egyszer-másszor még az üzletszerű kalózkodásnak is megvoltak a maga árnyoldalai. Randzsit
biztosra vette: az is ebbe a kategóriába tartozik, amit a kalózok a legénység túlontúl hevesen ellenálló tagjaival
művelnek. (Megpróbálta kifaggatni erről Kanakaratnamot, de az mintha meg sem hallotta volna a kérdést. Ami
önmagában is elég beszédes válasz volt.)
Miután Kanakaratnamtól értesült a teljes hatalomátvételről, és hogy végre elhagyhatja a cellájául szolgáló lyukat,
a fiatalember hamarosan felfedezte, hogy legalább egy szennyes afférra igenis sor került az akció során. Az
egésznek az a túlzott kötelességtudatban szenvedő kapitány volt az oka. Nem volt hajlandó átadni a trezor kulcsait.
Magától értetődik, hogy a kalózok könnyedén megoldást találtak a problémára. Agyonlőtték a kapitányt a
shuffleboard pályán, a jóval együttműködőbb első tisztet meg sebtében előléptették, aki aztán maga húzta elő a
kulcsokat az elhunyt zsebéből.

Randzsit életében először volt sétahajón, mely a hátborzongató körülmények ellenére sem szűnt meg szolgálni a
szórakozási lehetőségek minden elképesztő nemével. A legfelső fedélzeten volt egy (erős hullámzás esetén – vagyis
az idő java részében – sajnos csak üggyel-bajjal használható) úszómedence. A konyhából mindegyre finom fogások
bukkantak elő, még ha a tulajdonképpeni vendégeknek az étterem egyik felébe összeterelt csoportja csüggedt
belenyugvással fogyasztotta is el azokat az automata puskákkal fölfegyverkezett kalózok éber figyelme mellett. A
kaszinó ugyan bezárt, de a minden eljátszható készpénzüktől és hitelkártyáiktól megszabadított utasoknak az már
nem sokat számított. A bár is lehúzta a rolót, és a helyiség színpadán nem folytak többé éjszakai előadások. Ezzel
szemben minden utaskabinban lehetett filmeket nézni zártláncú tévén – és folyamatosan balzsamos szellő fújdogált
a tenger felett.
– Túlságosan is balzsamos, hogy a fene enné meg – morgolódott Kanakaratnam. – Lenne inkább felhős az az
átkozott ég. A bánat tudja, ki mindenki kukkol odaföntről… Hát a műholdak! – világosította fel az értetlenkedő
Randzsitot.
– Na, nem mintha bárkit fikarcnyit is érdekelne egy ilyen rozsdás bödön, de az ember sohasem tudhatja. Jut
eszembe…! – emlékeztette magát a feladatára. – Tiffany állandóan rólad faggat. Tudni akarja, segítenél-e neki egy
kicsit a kölykökkel odafönt a napozófedélzeten.
– Miért is ne? – kapott Randzsit az alkalmon, hogy viszontláthatja négy játszópajtását. Akármilyen nyomorultul
érezte is magát, mindent megtett, hogy elrejtse lelkiállapotát a kalózok elől. Ahogy a lépcsőházból kidugta a fejét a
ragyogó trópusi napfényre, nem tudta megállni, hogy titkon az égre ne pillantson.
Persze az égi őrszemek egyikét sem láthatta, de nem is számított ilyesmire. Egyszerűen csak eltöprengett, vajon
miféle szemek meredhetnek rá a magasból abban a pillanatban.
Honnan is sejthette volna, hogy e szemek némelyike mennyire elké​pesztő módon nem emberi…?

Mint kiderült, a hajó utasai között is volt vagy húsz gyermek a hat-hét évestől egészen a tizennégy évesig. A
legtöbbjük beszélt valamilyen szinten angolul, Tiffany ezért azt szerette volna Randzsittól, ha az mesékkel és
történetekkel segít nekik megfeledkezni meggyilkolt kapitányuknak a labdázó pálya mellett közszemlére bocsátott
teteméről.
Nem volt könnyű. A tízévesek közül ketten egy pillanatra sem hagyták abba a bömbölést, és jobbára a többiek is
képtelenek voltak levenni a szemüket a fedélzeten puskával járőröző kalózokról. Randzsit még meg is nehezítette a
maga dolgát. Ugyanis ahelyett, hogy az „orosz paraszt módra” művelt szorzás bemutatásának csalhatatlan
módszeréhez folyamodott volna, eltökélte, hogy megtanítja a gyerekeket kettes számrendszerben a kezükön
számolni.
A siker elmaradt. Egyértelműen kiderült, hogy a nyaraló gyerekek egyike sem hallott még a bináris számokról.
Mikor Randzsit elővezette, hogy az „egy” a kettes számrendszerben is a jó öreg egyessel írható le, a „kettőből”
azonban egy-nulla, a „háromból” meg egy-egy lesz, a tökéletes értetlenséget szinte tapintani lehetett.
A fiatalember eltökélten tovább erőltette a dolgot:
– Várjatok! Most jön a lényeg, a kézen számolás! – kiáltott fel sietve, és föltartotta mindkét kezét. – Gondoljatok
arra, hogy mindegyik ujjatok egy-egy számjegyet személyesít meg… és igen, Tiffany, tudom, mit akarsz kérdezni, a
hüvelyket is ujjnak vesszük.
(Tiffany egy szót sem szólt erre, csak nagy vidáman bólogatott.)
– No mármost, mindegyik számjegyünk vagy egyes, vagy nulla, mivel a bináris számtanban ez minden, amink
csak van. Amikor az összes ujjúnkat lehajtjuk – és itt a két, összezárt öklét mutatta fel , akkor mindegyik ujjunk
nulla. Most pedig idesüssetek.
Ezzel az ökleit maga elé fektette az asztallapra.
– A kettes számrendszerben ez a tíz lehajtott ujj a nulla-nulla-nulla-nulla-nulla-nulla-nulla-nulla-nulla-nulla számnak
felel meg. Ami tulajdonképpen ugyanazt jelenti, mintha azt mondanánk, hogy a csupa nullával leírt szám nem más,
mint a nulla, ugyanis tök mindegy, hogy hány nullát írunk le, az attól még nulla marad. Most nézzünk valami mást.
Mindkét kezén kinyújtotta az ujjakat.
– Lám, most meg csupa egyesünk van, tehát az általam mutatott, bináris szám nem más, mint az egyes-egyes-
egyes-egyes-egyes-egyes-egyes-egyes-egyes-egyes. Ha ennek a számnak a tízes számrendszerbeli megfelelőjét
akarjuk megkeresni, akkor a sorban legelső egyes számjegy helyébe „egyet” írunk le, a mellette lévő egyes
számjegy helyébe „kettőt”, a soron következő helyébe „négyet” és így tovább, méghozzá úgy, hogy mindig
megkettőzzük az előző számot, egészen az ötszáztizenkettőig, amit a bal kezünk legszélén található egyes
számjegy helyett írunk le. Most nézzük meg, hogy mit is kaptunk…
Fogott egy ceruzát meg egy darab papírt, és fölírta a számtani műveletet:

1
2
4
8
16
32
64
128
256
+512

– És ha most ezeket mind összeadjuk, akkor ezt kapjuk:

1023
– Vagyis mit csináltunk? Elszámoltunk a kezünkön egészen ezerhuszon​háromig! Na???
 Randzsit körülpillantott a közönségén, de a látvány közel sem felelt meg a várakozásainak. A bömbölök száma
immár ötre emelkedett, a többiek arcáról pedig az elutasító érzelmek teljes skáláját lehetett leolvasni, az egyszerű
tanácstalanságtól kezdve egészen a sértettséggel vegyes megrökönyödésig.
Aztán… megindultak a tétova kérdések.
– Úgy tetszik érteni…?
– Várj a sorodra! Arra gondolsz, Randzsit, hogy…? Végül, mintegy jutalomképpen:
– Lássuk csak, jól értem-e az egészet. Tegyük fel, hogy halakat akarok megszámolni. A jobb kezem jobb szélén
lévő egyes számjegy azt jelenti, hogy van egy olyan kupac, amelyikben egyetlen halam van, a közvetlenül mellette
lévő azt jelenti, hogy van egy másik kupac, amelyikben két halam van, aztán vannak kupacok négy hallal meg nyolc
hallal, és így tovább egészen addig a kupacig – ez felel meg a bal kezem túlsó végénél található egyes számjegynek
, amelyikben Ötszáztizenkét hal van. És ha összeadom a halakat valamennyi kupacban, akkor ezerhuszonhármat
kapok. Erről van szó?
– Pontosan – lehelte Randzsit boldogan, dacolva a lelkében dúló valódi érzésekkel – vagyis annak ellenére, hogy
valamennyi jelenlévő közül egyedül Dot és Kirtisz Kanakaratnam gyermekei reagáltak a produkcióra, és köztük is
Tiffany volt az egyetlen, aki tökéletesen felfogta a magyarázatot.
Kanakaratnam fikarcnyit sem törődött azzal, hogy Randzsit fellépése milyen gyatra fogadtatásra lelt. Ebédnél –
ahol kétféle leves, három különböző saláta, továbbá legalább féltucatnyi előétel volt az étlapon – jóváhagyólag így
szólt a fiatalemberhez:
– Ma sikerült valami jót tenned magaddal.
Nem árulta el, hogy voltaképpen mire is gondol, de Randzsit – aki nem bírta ki, hogy félszemmel rá ne sandítson
a néhai kapitány ernyedten heverő, átlyuggatott holttestére – Így is gyanította.
Egy órával később Kanakaratnam ismét felbukkant Randzsitnál, hogy immár előálljon a farbával:
– Addig jó neked, amíg a haverok látják, hogy együttműködsz velünk. Faggatóztak rólad. Lenne itt neked egy kis
meló, ugyanis kéne valami életrajzféle az összes utasról, hogy megtudjuk, mennyi váltságdíjat lehet kérni értük. Az
én haverjaim meg nemigen hadoválnak olyan nyelven, amit az utasok is kapiskálnak. Szóval, segíthetnél nekünk,
benne vagy?
Kanakaratnam kérdésként intézte hozzá e szavakat, ám a tények tükrében Randzsit tisztában volt azzal, hogy
nincs választása. Túlélési esélyei úgy lehetnek a legjobbak, ha hasznossá teszi magát a kalózok szemében. Így
történt, hogy a következő időszakban naponta néhány órát esetenként rémült, de jobbára inkább ellenséges,
javakorbeli házaspárok kikérdezésével töltött – bankszámlák, nyugdíjak, ingatlanok, meg esetleges jómódú
hozzátartozók tárgyában.
Ez így ment két napon keresztül, amikor beütött a krach.
***
Még meg sem pirkadt odakint, amikor Randzsit felerősödő gépzajra ébredt. A hajómotorok megnyugtatóan
lagymatag krrplamm-krrplammját pörgős és kétségbeesett beg!-beg!-beg! váltotta fel, és a folyosóról még annál is
harsányabb ordítozás hatolt a fülébe. Kilesett, és megpillantotta az eredeti legénység tagjait, amint futólépésben
igyekeznek a vészkijáratok felé. Mindannyian az utaskabinokból eltulajdonított bőröndökkel voltak megpakolva,
amelyekben Randzsit az utasoktól ellopott és kapkodva begyömöszölt értékeket sejtette. Az ordítozás java része az
egyik kalóz torkából tört elő, aki korbáccsal ösztökélte a legénységet fürgébb mozgásra. A kalózok dühösnek
látszottak, és mintha mindannyian nyugtalankodtak volna valami miatt. A foglyul ejtett legénység tagjai meg
szabályosan halálra voltak rémülve.
Randzsit úgy ítélte meg, ez újabb nagyszerű alkalom, hogy hasznos segítőtársnak mutatkozzék. Követte a
cipekedőket a hajó egyik lépcsőházáig, ahol további tengerészek lopott holmival teli táskákat hajigáltak lefelé Randzsit
szintjére. Már éppen azon volt, hogy fölkap néhányat közülük, amikor gyerekhangon valaki a nevén szólította, és
amikor fölfelé nézett, a lépcsőn Dot Kanakaratnamot és kicsinyeit pillantotta meg feléje loholni. A csöppnyi Betsy-t is
beleértve, mindannyian saját zsákmányrészüket cipelték. Tiffany szájáról ömlöttek a hírek. Pár órával azelőtt az
egyik kalóz egy másik vízi jármű fényeire figyelt fel messze a saját hajójuk fara mögött.
– De képzeld, a radaron nem látszott semmi! – hadarta a fiúnak izgatottan. – Nyilván tudod, mit jelent ez!
Randzsit nem tudta, de megkockáztatott egy tűrhetően helytálló tippet:
– Haditengerészeti járőrhajót lopakodó antiradarral?
– Pontosan! Vagyis követnek minket, egy romboló vagy valami olyasféle. Ami azt jelenti, hogy Szomália többé
szóba se jöhet, ehelyett ki kell vinni a hajót a partra valahol máshol, szerintem India lesz vagy Pakisztán, aztán
felszívódni a dzsungelben. A kapitányi hídon mást se csinálnak, mint rádión próbálják elrendezni, hogy a helyi bandák
segítsenek nekünk ebben.
– És azok a helybéli csirkefogók ugyan miért tennék meg ezt a kedvünkért?! Amikor egyszerűen elhappolhatják
tőlünk a zsákmányt, és elhúz​hatnak vele a fenébe?! – kiabálta Randzsit.
Ám a gyermekek meg sem próbáltak választ keresni a kérdésére. Mindük nevében Dot zárta le a vitát:
– Erre most nincs idő! Gyerünk, vigyük a cuccot a beszállóhelyhez!
 Amint sikerült minden értékes holmit odacipelni a B fedélzeti kijáróhoz, a kalózok számára nem maradt semmi
tennivaló. Legtöbbjük összekucorodott a külső fedélzetek valamelyikén, és nyugtalanul pásztázta a látóhatárt, nem
látszik-e nyoma a radar számára észrevétlen üldözőnek. Még annál is nagyobb aggodalommal kutatott mindenki
menetirányban a szárazföld után, ahol a hajó biztonsággal partra futhatna.
Köröskörül csak vizet lehetett látni. Ha volt is másik hajó vagy földnyelv a közelben, nem fedte fel magát Randzsit
előtt. Dél körül járhatott az idő, amikor a hiábavaló erőlködésbe belefáradva, lement a hajó gyomrába valami
ebédfélét keríteni. Evés után a priccsére dobta magát, és percek alatt elaludt.
Tolakodó, fémes csikorgásra ébredt, s a hajó heves rázkódása-rándulása kis híján lelökte a fekhelyről. Ebből aztán
rögtön tudta, hogy megérkeztek.
Néhány foknyira kibillentve függőleges helyzetéből, kisvártatva nyugalomba jutott a hajó. Randzsit ellenőrizte,
hogy nem hagy-e hátra valami fontos holmit, majd a biztonsági korlátokba kapaszkodva, megindult a kijárati nyílás
felé. Már csaknem a teljes zsákmány lekerült a fedélzetről, és most szelíd hullámoktól nyaldosva sodródott partnak
az emberekkel – valamennyi kalózzal, utassal, túszul ejtett tengerésszel – egyetemben. A csirkefogók némelyike
meglehetősen durván noszogatta a foglyokat, hogy az átnedvesedett bőröndöket sorra hordják ki a tengerből a
dagályvonalon túlra.
Randzsit körülnézett, de egy lelket sem tudott felfedezni a parton. Óvatosan beleereszkedett a térdig érő,
langymeleg vízbe.
Az emberiség ezen a tájon is maga után hagyta egykori jelenlétének eltéveszthetetlen nyomait. Egyike lehetett ez
az indiai-óceáni partvidék félreeső térségeinek, ahol a bagóért megvásárolható munkaerő valaha ipari méretekben és
mindennemű biztonsági felszerelést nélkülözve űzte a hajóbontás mesterségét. Az egész hely olajtól és rozsdától
bűzlött. Ahol a tengervíz bele-belenyalt a parti homokba, mindenfelé elaggott hajótörzsek töredékei, elszállításra már
nem érdemes bútorok – ülőalkalmatosságok, ágyak, asztalkák – széthajigált maradványai éktelenkedtek. Ezzel
szemben nyomát sem lehetett fölfedezni a reménytelen helyzetű nyomorultak seregeinek, akik a hajótestek
feldarabolására és a motorok, hajtótengelyek haszonnal értékesíthető szelvényeinek kiválogatására szerződtek, s
akik nemritkán éppen ezen a homokon lelték halálukat a mérgező anyagoktól, melyek egy nagyobb rendben tartott
partszakaszon túlontúl költségessé tették volna a munkát. Randzsit találgatni sem mert, mennyi veszélyes és
rákkeltő hulladék rekedhetett a homokban s a parti vizekben.
Sejtése szerint csupán egyetlen dolgot lehetett tenni a bajok elkerülése végett: minél előbb eltakarodni a
környékről. Ha a kalózok számítottak is valamiféle segítségre helybéli bűnbandáktól, ő maga nyomát sem látta
ilyeneknek. Vagy mégis? Egyszer mintha árnyékszerű mozgásra figyelt volna fel a bokrok között, de mire ismét
odakapta a szemét, már semmi sem volt ott.
Lemaradva közvetlenül a fiatalember háta mögött, ott tocsogott a vízben Dot Kanakaratnam, és kétségbeesett
igyekezettel próbált kézben tartani négy kicsinyke gyermekkezet anélkül, hogy a rabolt holmikkal teli táskák fülét
eleresztené. Mikor rájött, hogy nem boldogul, az egyik táskát odalökte Randzsitnak.
– Nesze. Ezek itt a férjem tartalék ruhái. Ki ne merd ereszteni a kezed közül, amíg George fel nem bukkan.
Nekem muszáj kivinni a kölyköket a partra.
Nem várt beleegyezést. Szorosan gyermekeihez tapadva, átgázolt a forró homokon a dagályvonalig, ahol végre
megpihent, hogy körülnézzen a férje után. Randzsit hirtelen az egyik kalóz képzeletbeli céltáblájának középpontjában
találta magát. Az illető csapatnyi, foglyul ejtett tengerész felé hadonászott a puskájával, miközben nyilvánvalóan neki
kiáltott oda valamit. A fiú úgy sejtette, az semmiképpen sem olyasféle parancs, melynek ő szívesen
engedelmeskedne, ezért csak bólintott mintegy egyetértésben a kalózzal, aztán megfordult, tiszta erőből futni
kezdett a megfeneklett hajó farokrésze felé, és meg sem állt, amíg a gazfickó el nem tűnt a szeme elől…
Ekkor történt, hogy meghallotta az első távoli, baljós huhogást.
Rémisztő hang volt, zeneinek éppenséggel nem mondható, inkább egy horrorfilm háttérzajaira emlékeztetett,
amint az élőhalottak nekilátnak kikapaszkodni a koporsójukból. Nem Randzsit volt az egyetlen, aki fölfigyelt rá. Az
egyik kalóz, akinek sikerült kivetnie magát a vízből, s most az erőfeszítéstől zihálva nyúlt el a homokon, hirtelen felült,
és csodálkozva nézett körbe. Kicsivel odébb egy másik kalóz meg két tengerész egy álltó helyében megmerevedve
kutakodott a hang forrása után.
Aztán Randzsit a távolban megpillantotta a tenger felől közeledő, légi járművek raját. Legalább tucatnyi helikopter
volt, egytől egyig fura, levesestányér alakú korongokkal felszerelve, melyek a szecskavágók minden egyes
irányváltoztatására elfordultak, hogy hiba nélkül a homokparton tartózkodó embereket vehessék célba… És a hang
erősödni kezdett…
És egyre csak erősödött, szakadatlanul…
 Kivételesen hosszú életének hátralévő részében Randzsit Szubramanian mindvégig megőrizte emlékezetében azt
a napot a tengerparton. Igaz, jöttek később annál rosszabbak is, ám a helikopterraj akusztikus zárótüzében átélt,
iszonytató és szégyenteljes pillanatok akárkiben maradandó nyomot hagytak volna. Soha azelőtt nem kellett
védtelenül állnia egy korszerű, támadó haderő majdnem halálos fegyverarzenáljával szemben. Fogalma sem lehetett
a jelenségről, amikor a hang kikerüli az agyat. Az embert hastájon éri a legszörnyűbb hatás, a belek ellazulását, a
gyomorból bőséges hányadok feltörését, könyör​telen fájást vonva maga után.
Amúgy a „majdnem halálos” jelző nem pontosan írja le a támadást. Legalább két kalóznak sikerült elég hosszú
ideig küzdenie az önnön szervezetét érő atrocitással szemben, és automata puskájával több menetben tüzet nyitnia
a helikopterekre. (Egyikük maga Kirtisz Kanakaratnam volt, ami Randzsitra nézve igen szomorú következményekkel
járt a későbbiekben.) Ez hiba volt. A szecskavágók mindegyike nyitott tolóajtókkal repült, az egyikben géppuskás
lövésszel, a másikban gránátvetős halálosztóval, miáltal a két kalóz alig egy perccel élte túl égbekiáltó tettét.
Ami pedig az égi őrszemek egyéb fajtáit illeti…
A történteket még a limbióták is fölöttébb rejtélyesnek találták.
Nem mintha nem láttak volna tűzharcot bőven azelőtt. Valamennyi kliensfaj közül egyedül ők kaptak bátorítást a
gigalaktáktól nyelvi ismereteik elmélyítésére, minekutána legfőbb feladatuk abban állt, hogy gazdáiknak
beszámoljanak a földi lények közötti, folyamatos párbeszéd tartalmáról. No mármost, az egyszeri felderítő nemigen
kémkedhet emberek után anélkül, hogy előbb-utóbb erőszakos cselekményekbe ne ütközne. A limbióták ez
alkalommal is joggal hihették, hogy tudják, mi következik. Mihelyt azonosították a robbanóképes, vegyi fegyverekkel
megrakott vízi járművet, amint lassú tempóban egy nyilvánvalóan fegyvertelen hajó nyomában lopakodik,
feltételezték, hogy a dolognak csak vérfürdő lehet a vége. Még az is fölmerült bennük, hogy ugyan minek szobrozni
tovább arrafelé, csak hogy újra végignézhessenek egy tömeggyilkosságot.
Ezek után meglepetés volt a számukra, hogy a tengerparton oly csekély számú egyed lelte halálát a kültakaróján
áthatoló lövedékektől.
Nem volt nehéz felismerniük a helikopterek elsődleges fegyverrendszereinek természetét – a sűrített levegős
ketyerét, az örvénygyűrűs löveget meg az összes többit , elvégre láthattak már jó pár hasonlót. Ami azt illeti,
ügyesbajos dolgainak elintézése során az emberi faj kevés olyan fegyver használatához folyamodott, melyet más
fajok a galaxis más térségeiben, más időpontokban már ne alkalmaztak volna százszor is azelőtt. A végtelen,
galaktikus múltban ilyesféle harceszközökkel operáló fajok történelméből a limbióták rég megtanulták, minő
kellemetlen és elerőtlenítő hatással lehetnek azok a védtelen állati testre.
A limbióták most a következő talánnyal találták magukat szemben: Mi indíthatta arra e primitív lényeket, hogy jól
bevált, robbanóképes indítótöltetű lövedékeikkel szemben – melyek a szerves test alkotórészeiben
összehason​líthatatlanul pusztítóbb hatást képesek kiváltani – ilyen fegyvereket része​sítsenek előnyben?
Miután a felszíni összecsapás véget ért, a limbióta döntéshozók hosszú percekig vitatkoztak, vajon tegyenek-e
jelentést a látottakról.
Végül továbbítottak egy apró részletekbe menő beszámolót, uraikra hagyva, hogy mi mindent hüvelyeznek ki
abból. Mindamellett – hogy azért a maguk számára is biztosítsanak némi mozgásteret – a következő címet adták
neki: „Jelentés egy rendhagyó összecsapásról”.
12. Ítéletnap
Miután túlságosan lefoglalták a maga megszégyenítően tisztátalan bajai, Randzsit nem sokat érzékelt a
vérontásból. Az emésztőrendszerén mintha falkányi, megvadult vaddisznó vágtatott volna keresztül, ráadásul az
infrahangoktól – melyeket szándékosan így programoztak – teljesen összecsinálta magát. Kora gyermeksége óta
nem fordult elő vele ilyesmi, és mostanra meg is feledkezett róla, mennyire undorító a dolog.
Üggyel-bajjal lehántotta magáról beszennyeződött öltözékét, és visszatántorgott a langyos hullámverésbe, ahol a
legkevésbé mocskos ruhadarabok segítségével sikerült csaknem tisztára dörgölnie a testét. Közben eltervezte
magában, hogy kifosztja George Kanakaratnam ruhásbőröndjét. Cipő nem volt, egy másik ember fehérneműjének
viselésétől is ódzkodott, de minden egyéb szükséges kellékből – bő szabású nadrágokból, ingpulóverekből – bőséges
választék állt a rendelkezésére. Még vastag gyapjúzoknikat is talált, melyekkel a lábát remélte megvédeni az éles
peremű kavicsoktól. Azután előbújt rejtekhelyéről, hogy felmérje a helyzetet.
Az szörnyen festett, és még annál is szörnyűbb bűzt árasztott. Addigra a helikopterek szabályos hadrendben
landoltak, és most egymás nyomában vagy száz fegyveres katonát ontottak magukból a homokra. Randzsit sejtése
szerint indiaiak vagy pakisztániak lehettek, noha egyik nációt sem ismerte annyira, hogy le merje tenni mellette az
esküt. Hatékony igyekezettel a katonák négy csoportra válogatták szét az egykori sétahajó népességét. Kettőt a
korábbi utasok alkottak, férfiak és nők elkülönítve, és amekkora helyet e két csoport elfoglalt, azt kifeszített
lepedőkkel sebtében körülkerítették a víz pereménél. A többé-kevésbé megtisztult turistáknak féltucatnyi katona
osztogatta a törölközőket és takarókat. Randzsit észrevette, hogy a női szakasz mellett katonanők segédkeznek;
előzőleg – fegyverforgatás közben – mindannyian egyformán nem nélkülinek tűntek az uniformistól.
Úgy huszonöt-harminc méterrel odébb a parton egy húsz, talán harminc férfiból és nőből álló csapat úgyszintén
azon iparkodott, hogy a lehető legalaposabban megtisztálkodjék. Őnekik senki sem adogatta a törölközőket, noha e
kellékek csinos kupacban számukra is elő voltak készítve a homokon. Néhány ismerősebb fizimiska után Randzsit a
legénység kimenekített tagjaiként azonosította a társaságot… ámbátor a megkönnyebbüléstől mámoros
kifejezésből, mely a tizenkettedik órában megmenekült lelkek arcára kiült, egyébként is pontosan tudta volna, kikről
van szó.
És volt még egy negyedik csoport is. Ezeknek nem engedték meg, hogy lemosakodjanak vagy ruhát váltsanak.
Fejtetőn összekulcsolt kézzel, hasmánt feküdtek a homokban három-négy, fegyverét lövésre készen előreszegező
katona szoros őrizete mellett.
Nem volt kérdéses, hogy kiket képviselnek. Randzsit végigjáratta tekintetét az arcra borulva heverő alakokon, de
ha Kanakaratnamék köztük voltak is, a hátuk alapján képtelen volt rájuk ismerni. Egy biztos, egyik sem tűnt elég
alacsony termetűnek ahhoz, hogy a gyermekek bármelyike lehessen.
Az őrt álló katonák egyike fölfigyelt Randzsitra. Odakiáltott neki valamit, amiből ő egy szót sem értett, azután
jelentőségteljes mutogatásba fogott a puskájával.
Randzsit sejtése szerint a katonákban gyanút kelthetett magányos sétafi​kálása.
– Rendben! – kiáltott vissza abban a reményben, hogy helyesen ismerte fel azt, amire így rábólint, majd nézelődni
kezdett maga körül, hogy miféle választási lehetőségei akadnak.
Nehéz lett volna eldönteni, hogy voltaképpen melyik csoporthoz is tartozik. Miután ahhoz kétség sem férhetett,
hogy a legjobb elbánásban a hajdani utasok részesülnek, Randzsit lazán tisztelgett a katonának, odasétált a tiszta
ruhára várakozók csapatához, és a férfiak oldalán beállt a sorba. Arról sem feledkezett meg, hogy barátságosan
odabiccentsen a közvetlenül előtte rostokoló aggastyánnak.
Annak esze ágában sem volt viszonozni a gesztust. Ehelyett mogorván a fiú arcába meredt, aztán eltátotta a
száját, és figyelmeztető üvöltést hallatott a katonák felé. A futva érkező őrszemeknek kiáltozva adta hírül:
– Hé, ez itt nem is utas! Közéjük tartozik! Ez próbálta kiszedni belőlem, hogy a gyerekeim mennyit lennének
hajlandóak fizetni a kiszabadításomért!
Egy másodpercre rá Randzsit arccal lefelé, kezét a feje köré kulcsolva kushadt a homokban, beszorítva a két
legtermetesebb, egyben – a tisztálko​dásra esélyt sem kapván – legbüdösebb kalóz közé.
Órákig feküdt ott.
Ám azok az órák sem múltak eseménytelenül. Mindjárt kezdetben Randzsit két fontos leckét kapott. Először:
jobban teszi, ha nem emeli fel a fejét annyira, hogy körülnézhessen a Kanakaratnam család tagjai után, mert ha
netán mégis így tenne, akkor kap egy jókorát a bal füle mögé, miközben a pálcát oly gyakorlottan forgató egyén ezt
üvölti a fülébe:
– Nyughass!
A pálca nyomán támadt fájdalom villámcsapásként érte. A második dolog, amit megtanult, hogy ne próbáljon
sugdolózva információkat kunyerálni a szomszédjaitól, mert az meg erőteljes rúgást von maga után pontosan a jobb
oldali, legalsó bordája alá. A keletkező fájdalom leírására ezúttal már szavakat sem talált. Egy biztos, a rúgást
katonától szenvedte el, mert kizárólag azok hordanak ilyen, acél orrmerevítős surranót.

Az igazi fordulatra cirka két óra hosszat kellett várni; ekkorra a trópusi Nap olyan magasra hágott az égen, hogy
Randzsit attól tartott, még a végén elevenen megsül. Újabb rajnyi – a korábbiaknál nagyobb és jóval komfortosabb
kinézetű – helikopter ért földet, és haladéktalanul magába szippantotta az utasokat, továbbá azok valamennyi
visszakövetelt poggyászát, hogy elszállítsa őket egy bizonyosan jóval kellemesebb vidékre. További jó óra elteltével
nagyteljesítményű motorok zaja támadt a bozót irányából, és a fölbukkanó, nyitott platós teherautók magukkal
vitték a kimentett tengerészeket. Még később, mire a napsütés sikerrel bevégezte a kiszolgáltatott kalózok – köztük
Randzsit – puhára főzésének feladatát, végre az utoljára maradókra is sor került. Ezúttal ismét helikopterek érkeztek,
melyek minden addiginál nagyobbak voltak, és cseppet sem hatottak kényelmesnek.
Az illetékes személyt a vállapjain és sapkáján viselt, fém cifraságok mennyiségéről lehetett felismerni, valamint a
következő tényből kikövetkeztetni: külön helikopter fuvarozta, és kiszállását megelőzően a többi katona hamarjában
kerített egy-egy széket és asztalt – pontosabban két felfordított ládát , hogy a férfi ülve szolgáltathasson igazságot.
A kalózoknak egyenként fel kellett állniuk, és válaszolniuk a tiszt kérdéseire. Randzsit sem a kérdéseket, sem a
válaszokat nem tudta kivenni, ám az ítéletek eléggé fennhangon hirdettettek ki ahhoz, hogy mindannyian hallhassák.
„Rawalpindi, központi fegyház”, közölte a tiszt az első fogollyal, majd ugyanígy a másodikkal és harmadikkal is.
Soron következőként Randzsitot szólították az igazságosztó elé. A föltápászkodás és arccal a tiszt felé fordulás
között eltelő pillanatokat kihasz​nálva, sietve megszemlélte a még hason fekvő gazfickók sorát, de továbbra sem látta
nyomát a gyerekeknek.
Aztán már ott is állt a tiszt előtt, és többé nem merte elfordítani róla a tekintetét. Kikérdezése nem tartott sokáig.
A tiszt előbb végighallgatta, amit egy katona a fülébe súg, majd Randzsithoz fordult:
– Neve? – tette fel a kérdést, hál’ Istennek angolul.
– Randzsit Szubramanian vagyok, az egyetlen fia Ganes Szubramaniannak, aki a Sri Lanka-i Trincsomali város Tiru
templomának főpapja. Nem tartoztam a kalózok közé, és…
A tiszt félbeszakította.
– Várjon! – Eztán fojtott hangon mondott valamit a segédtisztjének, amit nem lehetett érteni, az meg hasonlóan
kivehetetlen szavakkal felelt. A tiszt kis ideig rágódott az információn, aztán közel hajolt Randzsithoz, és mélyet
szippantott az orrán át.
Bólintott. Randzsit sikerrel állta a szagpróbát, vagyis elviselhető útitárs lehet.
– Kivallatni! – adta ki az utasítást a tiszt. – Az én helikopterembe vigyék! Következő!
13. Egy megfelelő hely – vallatáshoz
Ha elejétől a végéig vesszük, Randzsit valamivel több mint két éven keresztül volt vallatóinak kezében, de
tulajdonképpeni vallatásra csupán az első hat hónapban került sor. Egy biztos, ott-tartózkodása alatt egyetlen
percnyi kényelmet sem élvezett.
Szomorú kilátásai a jövőjére nézve elsőként akkor kezdtek derengeni neki, amikor bekötött szemmel és felpeckelt
szájjal el kellett szenvednie, hogy hozzábilincseljék az igazságosztó tiszt helikopterének egyik üléséhez. Fogalma sem
volt, hogy ezek után miféle helyre röpítik, mindenesetre odautazása egy óránál is kevesebb ideig tartott. A továbbra
is sötétségre kárhoztatott Randzsitot lesegítették a jármű létrafokain, húsz-harminc méterrel odébb lökdöstek valami
kövezett útfelületen, miután egy másik légi jármű belsejébe ezúttal fölfelé vezető, újabb lépcsősor keserves
megmászása várt rá. Szokásos üléshez bilincselését követően a gép haladéktalanul föl is szállt vele.
Ezúttal nem helikopteren utazott; a gép lendületvétele közben a kifutópálya minden döccenését érezte maga
alatt, amit a levegőbe emelkedéssel járó, hirtelen váltás követett. A hosszú, légi utazás nem volt éppen kedélyes
társasági eseménynek nevezhető. A fiatalember hallotta, amint a legénység tagjai diskurálnak egymással, de hogy
milyen nyelven, képtelen volt megállapítani. Amikor meg tudatni kívánta volna velük, hogy ki kell mennie a mosdóba,
a felelet szavak nélkül, az arcát érő kemény ütés formájában érkezett, mely teljesen készületlenül érte.
Végül mégiscsak megengedték neki, hogy használja a gép szűk mellékhelyiségét, bár a kendőt nem távolították el
a szeméről, és az ajtót is nyitva kellett hagynia. Még a táplálásáról is gondoskodtak, ami alatt azt kell érteni, hogy
lehajtották előtte a tálcát, valamit lecsaptak eléje, és ráparancsoltak, hogy „zabálj!”. Tapintásra szendvics lehetett
holmi ismeretlen sajtféleséggel, amit a közel húsz órai böjtölést követően Randzsit csak úgy szárazon befalt.
Megkoc​káztatta, hogy vizet kérjen, de erre ismét kapott egyet a fejére.
Később nem tudott visszaemlékezni, hogy meddig is tartott a repülés, mert fáradt tudata lassacskán átsiklott
valamiféle nyugtalan álomba, amiből csupán az előzőnél sokkalta egyenetlenebb leszállópályára leérkező gép
zaklatott bukdácsolása tudta kiragadni. Nem sikerült elérnie, hogy a kötést levegyék a szeméről. Földet érve,
besegítették egy járműbe, és újabb jó órán át kocsikáztatták.
Útjának végén – még mindig bekötött szemmel – bekormányozták egy épületbe, majd az előcsarnokon keresztül
tovább egy kisebb helyiségbe, ahol foglyul ejtői lenyomták egy székre. Akcentussal beszélő, rekedtes hang szólította
meg angolul:
– Két kezedet tartani magádnak elé! Nem így!!! Tenyér fölfele!
Amikor engedelmeskedett, kegyetlenül súlyos ütleget kapott rájuk.
A hasogató fájdalomtól nem tudta megállni, hogy föl ne kiáltson. Aztán ismét meghallotta a hangot:
– Most elmondani igazát. Neved lenni micsoda?

Ez volt az elsőként feltett, egyben mind közül a leggyakrabban ismételgetett kérdés, melyre a fiatalembernek
kényszer alatt válaszolnia kellett. Vallatói úgy döntöttek, nem fogadják el az egyszerű tényt, mely szerint ő Randzsit
Szubramanian, aki történetesen valaki másnak a ruháit viseli, kinek neve – a ruhadarabokba gondos kézzel
belevarrott címkék tanúsága szerint – Kirtisz Kanakaratnam. Valahányszor az igazságnak megfelelő választ adott,
kirótták rá a hazudozásért járó büntetést.
Ami aktuális vallatójának személyétől függően változott. A Bruno névre hallgató, zömök és örökkön verejtékező
figura egy négy-öt centiméter vastag kábeldarabot választott az igaz válasz kicsikarásához legalkalmasabb eszközül,
melynek minden csapása határtalan fájdalmat tudott okozni. A változatosság kedvéért időnként szilaj ütést mért
nyitott tenyérrel Randzsit csupasz hasára, ami nem csupán gyötrelmes volt, de minden alkalommal az nyilallt belé,
vajon nem szakadt-e le a vakbele vagy a lépé. A Bruno által gyakorolt vallatási technikában mindamellett volt valami
vigasztaló. Nem terjedt ki körmök kitépésére, csontok összezúzására, szemgolyók kitolására, mintha fogva tartói
őrizkednének attól, hogy maradandó nyomot hagyjanak a testén. Számára mindez azt a reményteljes üzenetet
közvetítette, hogy egyszer talán vissza​adják a szabadságát.
Ám reménye nem tartott ki sokáig, sőt nyomtalanul szertefoszlott, mikor egy nap Bruno ingerülten a sarokba
vágta a kábeldarabot, fölragadott egy bunkósbotot az asztalra előkészített, praktikus szerszámok közül, és többször
Randzsit arcába sújtott vele. A fordulat egy-egy földagadt szemébe és kitört elülső fogába került a fiatalembernek,
továbbá szétszakította lehetséges kisza​badulásába vetett hitének vékonyka fonalát.
Másik rendszeres kínzójára – egy korosabb férfiúra, aki elmulasztott bemutatkozni neki – egyik oldalon félig
leeresztett szemhéja miatt csak „Sandaként” gondolt. Ténykedésével ritkán hagyott nyomot Randzsit testén, és volt
valami furán megnyugtató a modorában. Legelső találkozásuk alkalmával, miközben két, markos hóhérsegéd a
padlóra leszorítva tartotta a hátán fekvő fiatalembert, Sanda odamutatott neki egy négyszögletes szövetdarabot.
 – Amit most tőlünk kapsz – figyelmeztette udvariasan , attól azt gondolod majd, hogy mindjárt meg fogsz halni.
De nem így lesz, mert mi nem engedjük, hogy ez bekövetkezzen. Cserébe mindössze annyit várunk el tőled, hogy
az igazat mondd.
Ezután ráterítette a ruhadarabot Randzsit arcára, és egy fém kancsóból hideg vizet csurgatott rá.
Soha életében nem tapasztalt ehhez foghatót. Hatását nem annyira fájdalom, mint inkább közönséges, bénító
rettenet kiváltásával érte el. A fiú hiába hallotta, értette is Sanda ígéretét, miszerint a dologba nem fog belehalni, ha
eközben a teste merőben eltérő értelmezéseket küldött az agyába a folyamatról. Minden idegszálával szakadatlanul
úgy érezte, hogy végérvényesen és megállíthatatlanul haldoklik, és semmi mást nem akart, csak hogy ezt az
egészet most, rögtön hagyják abba!
– Segítség!!! Elég!!! Engedjetek fel!!! – ordította Randzsit, vagyis csak szerette volna, minthogy a torkából
bugyborékolva-csukladozva feltörő zajtöredékekben semminemű angol szóra nem lehetett ráismerni.
A csordogáló erecske elapadt, a szövetdarab lekerült az arcról, és a pribékek ülő helyzetbe segítették a fiút.
– Na tehát, áruld el szépen, hogy hívnak – kérlelte Sanda nyájasan.
Randzsit megpróbálta abbahagyni a köhögést, hogy kipréselhesse magából a szavakat.
– A nevem Randzsit Szub… – fogott bele, de még a nevét sem mondhatta végig, a vállai máris a padlóhoz
csapódtak, a szövetdarab visszakerült az arcára, és a víz iszonytató csordogálása ismét kezdetét vette.
A végső csüggedés elérkezte előtt még négy ízben sikerült kitartania. Mikor minden további ellenállás lehetetlenné
vált, zihálva hadarta:
– Az vagyok, akinek akarjátok!!! Csak hagyjátok abba!!!
– Nagyon jól van – mondta ekkor Sanda bátorítóan. – Haladunk, Kirtisz Kanakaratnam. Akkor most mondd meg
nekem szépen, melyik országnak dolgoztál…

Magától értetődően még számtalan további módszer létezik, mellyel egy alany rábírható az együttműködésre,
ámde nyilvánvalóan ezek egyike sem lehetett képes őszinte beismerést kicsikarni Randzsitból. Ugyanis semmi bűne
nem volt, amit beismerhetett volna.
Vallatóit elcsüggesztette az eredmény; a Sanda nevezetű még panasz​kodott is:
– Ezzel nagyon rossz színben tüntetsz fel minket, Randzsit vagy Kirtisz, vagy akárki légy is, barátom. Hallgass
rám. Ismerd be, hogy te vagy Kirtisz Kanakaratnam, és mindjárt megkönnyebbülsz. Majd meglátod.
Randzsit megpróbálta megfogadni a tanácsot. És ettől meg​könnyebbült… egy kicsit.
14. Kiszolgáltatva a legtöbbet ígérőnek
Noha Randzsitnak egyetlen, aprócska részletről sem lehetett tudomása, fogva tartási körletének falain túl számos
esemény zajlott. Katedrálisok robbantak föl, vonatok siklottak ki, irodák szennyeződtek a szellőzőrendszerekbe
juttatott radioaktív portól. Na és a merényletek? Hát persze, olyan is akadt szép számmal: torok átvágása vagy
kihajítás valamely felső emeleti ablakból; kézifegyverrel, vadászpuskával vagy automatával; nem ritkán méreggel,
melyet egyre leleményesebb módokon juttattak a célszemély szervezetébe. Nem is említve az egyedülálló esetet,
mikor valaki zongorát pottyantott az áldozat fejére, vagy egy másikat, melyben a gyilkos ráállt a sértett mellkasára,
és úgy tapasztotta őt oda saját fürdőkádjának fenekéhez, miközben a csapokból ömlött a langyos víz. És persze
folytak a háborúk. A frissiben kirobbant csetepatéknak talán éppen a legerőszakosabbika egy régtől ismert
viperafészket bolygatott meg, miután a szunniták ismételt portyázása kurd felségterületen a megszállás utáni Irakra
jellemző zűrzavar újabb fordu​lójával fenyegetett.
A kiszivárogtatott hírek közül nem mindegyik volt lesújtó. Az öt skandináv állam közül négynek a szoros
felügyelete mellett – miután hazai zavargások okán Izland inkább kimaradt a buliból – a legelkeseredettebben vívott
csatározások némelyikében, bármily rövid és átmeneti időszakra is, enyhülés következett be. Lám, Mianmarban is mi
történt? E közönségesen (kivéve a fafejű, uralkodó klikk által) Burmának nevezett államban minden előzetes
figyelmeztetés nélkül szabadon engedték az összes politikai foglyot, és külföldi diplomatákat hívtak be, hogy azok
megfigyelőként legyenek jelen a soron következő választásokon. És végül – olyan fejleményként, mely, ha tudomást
szerez róla, ujjongásra késztette volna Randzsitot , annyi akadékoskodást követően a Világbank derekas, egymilliárd
dolláros támogatás ígéretével állt elő az első, működőképes Arcutanov-űrfelvonó megépítésének beindításához. Ami
igaz, az igaz, egy világbanki ígérvény még fényévekre volt attól, hogy az igazi kerekek körmozgásba lendüljenek,
vagy hogy a kabinok – a kézzel tapintható hardver, amelybe az utazó csak beugrik, s az háromszáz kilométer per
órás sebességgel föllódítja alacsony Föld körüli pályára – meginduljanak föl-le a kábelek mentén. De ez egy igazi „első
lépés” volt.
Az életére komoly kihatással lévő tények között nagy számban akadtak még olyanok, amelyekről Randzsit nem
tudott. Például fogalma sem volt, miért hurcolták jelenlegi tartózkodási helyére, és miért kínozták meg. Vagy, teszem
azt, később mi okból vetettek véget a tortúrának. Ugyanis soha azelőtt nem hallott a rendkívüli fogolyátadás
intézményéről avagy a világtörténelmi jelentőségű határozatról, melyet a brit felsőház jogtanácsosi minőségben
működő tagjai évtizedekkel korábban hagytak örökül utódaikra.
Ha kínzói történetesen úgy döntenek, megsúghattak volna ezt-azt a fogolynak. De valahogy nem döntöttek úgy.
Az első, gyötrelmes fájdalom nélküli napot követően Randzsit soha többé nem látta viszont a kábeles,
hascsapkodós Brunót, viszont megmaradt neki rendszeres látogatónak Sanda, de csak miután hajlandó volt
megesküdni, hogy nem faggatózik többé megkínoztatásának okai vagy esetleges szabadulása felől, és egyáltalán,
mindenestül felhagy a fölösleges kérdezősködéssel. Sanda végül mégiscsak odaszórt elébe egy parányi
információmorzsát. („Hogy mi van Brúnóval? Ja, hát ő fölfelé bukott. Annak az alaknak egyszerűen gőze sincs, mit
kezdjen egy fogollyal, ha nem gyötörheti. Itt meg, ugyebár, úgy fest a dolog, hogy a jövőben már nem készülünk
gyötörni téged.”)
Az efféle fejleményt, emlékeztette magát Randzsit, meg kell becsülni. Az ütlegelés és a vizes kendő két
végpontja között ingadozó, eladdig élvezett terápia után mindez a körülmények ugrásszerű javulásának számított.
Egyben átkozottul sivár egyhangúságot hozott a fiatalember életébe, különösen Sanda látogatásainak elmaradtával,
minthogy Randzsit nem bírta tartani a száját, és megszegte ígéretét a tilalmas kérdezősködésre vonatkozóan. Így
sem maradt teljességgel emberi társaság híján. Fölbukkant egy sánta vénember, aki onnantól az ételt hordta neki,
meg a küblijét ürítette, de az meg totálisan alkalmatlannak mutatkozott a tereferére. Nyilván beszélt valamiféle
nyelven, szó se róla, de biztos nem olyanon, amit Randzsit is megért.
Később nem volt képes felidézni, mikor is kapott rá a hosszadalmas, egyoldalú társalgásokra a barátaival. Mármint
a távollevőkkel, miután testi mivoltában egyikük sem voltjelen a cellában.
Így persze nem is hallhatták, mi mindent beszél hozzájuk. Ha netán Myra de Soyza vagy, teszem azt, Név
Nélküli Pru mégis képes lett volna erre, abból egészen izgalmas dolgok sülhettek volna ki. Gamini Bandarával már
nem így állt a helyzet, akinek Randzsit – a saját, egyhangú létezéséről szóló beszámolón kívül – ugyan mit is
mondhatott, legföljebb ha némi szemrehányással illette, amiért őhelyette inkább arra az amerikai nőszemélyre
fecsé​relte az idejét a soha viszont nem látásig.
E hiányzó, legjobb barátok között olyanok is akadtak, akikkel hús-vér valójukban Randzsitnak sohasem volt
alkalma találkozni. Ebbe a kategóriába tartozott például a néhai Paul Wolfskehl, egy tizenkilencedik századi német
iparmágnás, aki történetesen kosarat kapott imádott kedvesétől. Hiába vagyon és hatalom, az élet többé semmit
sem tartogatott Wolfskehl számára, aki ezért logikusan úgy döntött, önkezével vet véget annak. Ám másként
alakultak a dolgok. Míg a férfi alkalmas pillanatra várt, amikor végre megölheti magát, unalmában kezébe vett egy
könyvet.
Ez az Ernst Kummer által írt kötet puszta véletlenségből a nagy Fermat-tételről szólt, ráadásul úgy esett, hogy
annak idején Wolfskehl maga is meghallgatta Kummer egynémely számelméleti előadását. Kíváncsiságból belefogott
az új keletű dolgozat tanulmányozásába…
Mint annyi sok amatőr matematikussal megesett az ő ideje előtt és után is, Wolfskehl nyomban horogra akadt.
Olyannyira lekötötte a feladat, hogy az „á négyzet plusz bé négyzet egyenlő cé négyzet” rejtélyének a mélyére
ásson, meg a látszólagos ellentmondás, hogy harmadik hatványra emelt mennyiségek esetén ilyen egyenlőség nem
áll fenn, hogy még az öngyilkosságról is meg​feledkezett.
Ott volt aztán a szintúgy régen megboldogult Sophie Germain, aki tinédzseréveit a Francia Forradalom rémisztő
idejében volt kénytelen leélni. Hogy e tapasztalat miként vezette el őt a matematikusi karrierhez, nem kézenfekvő,
mindazonáltal tény.
Természetesen választhatott volna nő számára ennél könnyebben betel​jesíthető becsvágyat is.
Anglia I. Erzsébet királynőjének megfogalmazásában Sophie-t azzal verte meg az isten, hogy hasítékot kellett
„viselnie” ott, ahol mások bojttal voltak megáldva, miáltal minden próbálkozásában százszorta súlyosabb
nehéz​ségekkel volt kénytelen szembenézni, mint szerencsésebb – bojtos – kollégái.
Midőn a képzeletbeli beszélgetőtársakból végül kifogyott a szusz, Myra de Soyzának egy hajdani mondása kezdett
dörömbölni a fiú elméjének kapuján.
Hogy is volt? Valami kurta megjegyzés a többi matematikus eszköztáráról, ugyanazokból az időkből, amikor
Fermat odabiggyesztette azt az istenverte, kérkedő megjegyzését egy könyv margójára…
Mégis, miféle eszközök lehettek azok?
Emlékezete szerint Sophie Germaint mondják az első olyan matematikusnak – legyen az férfi avagy nő , akinek
sikerült bárminemű előrehaladást tennie a Fermat-féle bizonyítás terén. De miféle előrehaladást?
Randzsitnak természetesen nem állt módjában, hogy ennek utánanézzen. Bezzeg az egyetemen, egy jelszó
birtokában mindössze annyit kellett volna tennie, hogy a legközelebbi számítógép billentyűzetén leüt pár billentyűt, s
az ördögadta némber teljes életműve egy szempillantás alatt a szeme elé tárul.
Számítógép híján csupán az emlékezetére támaszkodhatott, az meg ki tudja, tán nem is lesz elegendő az aktuális
kérdés megválaszolásához.
Sikerült felidéznie magában mindazt, amit a Sophie Germain-prímekről valaha megtanult. Ezek közé tartozik
bármely, olyan p prímszám, amelyre igaz, hogy 2p + 1 szintén prímszám. A legkisebb közülük pedig nem más, mint
a „három”, vagyis 3x2 + 1 = 7, ahol a „hét” szintén prím. (A többiek meg – ennél jóval nagyobbak lévén – aligha
kecsegtetnek bármi élvezettel.) Randzsitot elégedettség töltötte el, hogy ennyi ismeretet is elő tudott cincálni tudata
zsákjából. Igaz, bármennyit is törte rajta a fejét, el nem tudta képzelni, hogy egy Sophie Germain-prím miként is
nyomhatná kezébe a kulcsot a Fermat-rejtély megoldásához.
Ám volt még egy dolog. Odaadó munkálkodásának gyümölcseként Germainnek sikerült megalkotnia a saját
tételét, amely így szól:
Ha x, y és z egész számok, és x5 + y5 = z5, akkor x-nek, y-nak vagy z-nek oszthatónak kell lennie öttel.
Hasonlatosan a bizonyításhoz esetlegesen elvezető, többi fellépő kőhöz, melyet Randzsit nagy keservesen
kifejtett elméjének kőbányájából, ez is csalódást keltett. Az egyenletnek egyszerűen nem volt semmi értelme. A
nagy Fermat-tétel eleve azon a feltételezésen alapult, hogy ilyen, x5 + y5 = z5-féle egyenlőség nem is létezhet,
ezért Randzsit nem vehette hasznát…
Vagy mégis? Azaz mi lenne, ha a haszontalan tételt félretéve, inkább azon vizsgálódna, hogy Sophie Germain
miként jutott el odáig?
Végtére is nem éppen ilyesmit javasolt neki Myra hajdanában, dr. Vorhulst évzáró partiján?

Létezett egy további személy (khm… személyiség), akihez Randzsitnak ugyan testközelben (még) sohasem volt
szerencséje, ám aki (vagy ami) könnyűszerrel elláthatta volna őt módfelett hasznavehető adatokkal. Szerintünk ideje
lenne kicsivel alaposabban a körmére nézni ennek a fickónak. (Vagy nőnek…? Szóval annak… Esetleg azoknak).
15. Ismerkedés a Gigalaktával (Vagy
Gigalaktákkal?)
Mindenekelőtt három dolgot kellene tisztáznunk erről a mi gigalakta illetőnkről: voltaképpen milyen nemű,
egyáltalán személy-e, végül hogy önálló egésznek (avagy csupán valamely nagy egész töredékének) tekinthető-e.
Egyik kérdésre sem egyszerű a felelet. Ezért aztán tudják, mit fogunk csinálni? Sutba vágjuk a tényeket, és
beérjük olyan válaszokkal, amilyenekkel gond nélkül tudunk mit kezdeni – eltekintve attól, hogy azok köszönő
viszonyban sincsenek az igazsággal. Először is azt állítjuk, hogy ez a fickó csakugyan önálló személy, jóllehet egyben
része is annak a tágabb értelemben vett „személynek”, amely az összes gigalakta volt együttesen.
A galaxisban úton-útfélen gigalaktákba lehetett botlani, a gyorsulva táguló perifériákról elindulva egészen a
viszonylagos mozdulatlanságba dermedt magig, meg jobbára szanaszét és mindenfelé e két szélső határ között.
Hogy hányan lehettek? Hát, ez megint csak értelmetlen kérdés. Megszámlálhatatlanul sok volt belőlük, ugyanakkor –
ha közelebbről megpiszkáljuk a dolgot – az a sok egyben egyetlen egy is volt, mert mindegyik gigalakta, ha éppen
úgy hozta úri kedve, egy szempillantás alatt össze tudott olvadni bármely másikkal vagy akár az összes többivel.
Biztos észrevették, hogy a „fickó” használatával önkényesen nemet társítottunk a gigalakták mibenlétéhez. De
ebből nehogy arra a következtetésre jussanak, hogy azok – emberi fogalmak szerint – netán szexeltek egymással!
Semmi ilyesmit nem műveltek. Pusztán arról van szó, hogy ennek az „ő” vagy „az”, esetleg „az” vagy „azok”
dilemmának az eldöntését nem nyújthatjuk a végtelenségig. Ezért átvágtuk a gordiuszi csomót, és fiúsítottuk őt.
Noha már ezzel is elég sokat megengedtünk magunknak, miért ne tennénk még egyszer? Adjunk neki nevet! Mi
lenne, ha ezentúl „Billnek” neveznénk? (Nem egyszerűen Billnek, hanem „Billnek”. A dologhoz ugyanis jókora
bátorság kell, és pontosan ez az, amit az idézőjel használatával készek vagyunk elismerni.)

Lássuk csak, van-e még valami, amit jelen pillanatban célszerű lenne tudnunk a gigalaktákról!
Egyebek mellett segítene az rajtunk, ha ismernénk a kiterjedésüket? Vagy legalább azt, hogy miként mérik a
távolságot – tekintettel arra, hogy a gigalakták valamely csomópontja több ezer, akár több milliárd fényévnyi
távolságban is lehet egy másik csomóponttól?
Tételezzük fel, hogy ez igenis nagy segítség lenne. Egyúttal persze tisztában kell lennünk azzal, hogy mint a
gigalaktákat érintő, valamennyi kérdés esetén, a válasz módfelett bonyolult lesz. Induljunk ki a tényből, hogy a
gigalakták ki nem állhatják az emberiség által preferált, önkényes mértékegységeket. Ha belegondolunk, az utóbbiak
mindegyike bizonyos földi értékre vezethető vissza, mint amilyen az ujjhegyünk és a hónaljunk közötti távolság vagy
az emberiség uralta bolygón az egyik sark és az egyenlítő távolságának valamely, számítás útján kapott törtrésze.
Ezzel szemben a gigalakták mindent a Planck-skála léptéke szerint mérnek, mely határtalanul kicsiny. Egyetlen Planck-
egység 1,616 x 10-35 méter. A legegyszerűbben akkor foghatjuk fel e mérce kicsinységét, ha észben tartjuk, hogy
ennél kisebbet már lehetetlen lenne mérni.
(Azt kérdik, miért lehetetlen? Mert semmi olyasmi nem mérhető, ami nem látható, márpedig semmi sem látható
ama bizonyos fotonnak nevezett, fényenergiát hordozó részecskék alkalmazása nélkül. Továbbmenve, bármely
foton, amely elégségesen nagy energiájú lenne ahhoz, hogy képes legyen megvilágítani egy Planck-léptékű szakaszt,
annyira végtelenül nagy energiájú – következésképpen annyira végtelenül nagy tömegű – lenne, hogy minden
teketória nélkül fekete lyukká alakulna át. A lehetetlenben olykor kihívást sejtünk. Esetünkben ez csak egy tény.)
Nos, ha a gigalakták meg akarnak mérni valamit a három dimenzió akármelyikében, és most teljesen mindegy,
hogy egy elektron kerületéről vagy az univerzum átmérőjéről van-e szó, akkor egyszerűen megszámolják, hogy
hány darab Planck-féle távolságegységgel lehet kirakni az A pontból a B pontba vezető utat.
Ami minden esetben hatalmas számot ad ki, de részükről ez is rendben van. Bizonyos szemszögből nézve ők
maguk is egészen hatalmas számok.

Miután ilyen szépen módot találtunk arra, hogy legalább azonosítsuk a felfoghatatlant, térjünk vissza jóval
kevésbé kacifántos természetű hősünkhöz, Randzsit Szubramanianhoz.
Mikor még egészen fiatal volt, az ő szerfelett ökumenikus szellemű édesapjának biztatására elolvasott néhány
meglehetősen fura könyvet, melyek egyike – James Branch Cabell tollából – az írókról és az írásművészetről szólt.
(Volt idő, mikor Ganes Szubramanian a fiú egyik pályaválasztási lehetőségének vélte azt.) Cabell szerint egyes
írójelöltek valami olyasmit próbálnak közölni a világgal, hogy „szavakkal vagyok terhes, és ha nem engedem
beteljesülni ezt a lexikológiai szülést, abba belepusztulok”.
Fura módon Randzsit most szakasztott így érezte magát.
Napokon át esedezett segítségért, telekiabálva a néptelen folyosókat, nyomatékosan elmagyarázva – nem
mintha bárki is odafigyelt volna rá , hogy neki feltétlenül és sürgősen el kell juttatnia valamit egy szakfolyóirathoz.
Nem jött válasz. Újabban még a bicegős vénember is csupán letette a fogoly enni​v alóval megrakott tálcáját az ajtón
belül, majd sietősen elsántikált.
Így történt, hogy Randzsit ezúttal is alig-alig élénkült meg a vénember felemás csoszogásának hallatán, mígnem
fölfigyelt a szokásos neszezés nem bicebóca lábaktól származó, határozott kopp-topp-kopp-topp kíséretére. Egy
pillanattal később föltárult a cella ajtaja. A kétlépésnyi, tiszteletteljes távolságban hátrább maradó vénember előtt, a
megrendülés és döbbenet eltéveszthetetlen nyomaival a tekintetében ott állt egy férfi, kinek arcvonásait Randzsit
úgy ismerte, mint a sajátjait.
– Magasságos isten, Randzsit! – kiáltott fel Gamini Bandara álmél​kodva. – Ez tényleg te lennél???
Minden lehetséges kérdés közül Randzsit a legegyszerűbbet választotta a múltból váratlanul felbukkanó látogató
üdvözlésére:
– Mit keresel te itt, Gamini?
– Mégis, mi az ördögöt keresnék? Kiviszlek innét! És ha azt hiszed, hogy ez könnyű móka volt, akkor még annál is
hibbantabb vagy, mint amilyennek látszol! Először is kerítünk neked egy fogorvost… Mi a franc történt a fogaddal?
Nem is, elsőként nyilván orvosra van szükséged… Mi a fenét hadoválsz?
Randzsit addigra fölkászálódott, és szinte reszketett az izgatottságtól.
– Nem kell orvos! Ha tényleg ki tudsz juttatni innét, akkor kérlek, azonnal szerezz nekem egy számítógépet!
Gamini zavarodott képet vágott.
– Számítógépet? Persze, semmi gond, de hát… előbb mégiscsak azt kellene megtudni, hogy rendben vagy-e…
– A pokolba is, Gamini! – üvöltött Randzsit. – Hát nem érted, mit mondok? Megvan a bizonyítás! Szükségem van
egy gépre, méghozzá MOST! Fel tudod fogni, mennyire rettegek, hogy egy pindurkát is elfelejtek belőle, mielőtt el
tudom bíráltatni???

Randzsit megkapta az orvost és persze a számítógépet is – igazság szerint mindkettőt egyszerre. De előbb még
hagynia kellett, hogy Gamini kitámogassa a forgó rotorral várakozó helikopterhez. Miközben bemászott a gépbe,
fölfigyelt a közelben ácsorgó emberekre. Egyikük Sanda volt, aki döbbentnek és nyugtalannak tűnt, de még egy
búcsúzó kézmozdulatra sem futotta tőle. Húszpercnyi, lesikló pályán folytatott repülés következett égbe nyúló,
csillogó jégsapkás hegyormok között. Beszállás után Randzsit nem tudta megállni, hogy kérdésekkel ne ostromolja a
barátját, de ezúttal Gamini volt, aki leintette.
– Később – mondta szűkszavúan, és odabólintott az ismeretlen hovatar​tozású egyenruhát viselő pilótának.
Igazi repülőtéren landoltak, alig tízméternyire egy repülőgéptől – és nem is akármilyentől. Egy BAB-2200-as volt, a
valaha épített leggyorsabb és – bizonyos típusai esetén – legfényűzőbb kivitelű Boeing-Airbus, az Egyesült Nemzetek
Szervezetének kék, „földgömb és lombkoszorú” felségjelével az oldalán. Belül tobzódott a luxus. Az üléseket
bőrhuzatú fotelek helyettesítették, a legénység pedig az amerikai légierő ezredesi uniformisába öltöztetett pilótából és
két, álomszép légikisasszonyból állt (utóbbiak habos, fehér köténykét viseltek századosi rangjelzéssel ellátott
egyenruhájuk fölött).
– Uram! Hazafelé vesszük az irányt? – tudakolta az ezredes Gaminitól, majd a bólintás formájában kapott választ
tudomásul véve, eltűnt a pilótafülke ajtaja mögött. Az egyik légikisasszony a (mint kiderült, elforgatható) üléséhez
vezette Randzsitot, és becsatolta.
– Ő Jeannie – mutatta be Gamini, miközben maga is átesett a becsatoltatáson. – Egyúttal orvos is, úgyhogy
jobban tennéd, ha szépen hagynád, hogy alaposan megvizsgáljon…
– A számítógépemet… – próbált ellenkezni Randzsit.
– A fenébe is! Mindjárt megkapod azt az átkozott gépet, csak előbb hadd szálljunk már fel! Egy perc az egész.
Addigra a két hölgy is helyet foglalt egy-egy rekeszfalra erősített pótülésen, és a gép mozgásba lendült. Éppen
csak kialudt a „Biztonsági öveket becsatolni!” jelzés, amikor ezúttal a másik légikisasszony fordult oda Randzsithoz:
– Üdvözlöm, Amy vagyok! – Azzal elővarázsolt neki egy laptopot a karosszékkel szomszédos asztalkából. Eközben
sztetoszkóppal a nyakában, és a vérnyomásmérővel meg egyéb műszerekkel megrakott zsúrkocsit leparkolva, a
Jeannie nevezetű is odalépett hozzá.
Randzsit nem tiltakozott. Engedte, hogy a doktornő kedvére tapogatózzon, szurkálódjon, hallgatózzon a testén,
miközben ő maga esetlenül pötyögtette le a közel hat oldalas szöveget, úgy kétsoronként megszakítva a munkát,
hogy, ad egy, rimánkodjék Gamininak, keresse ki már neki a Nature magazin postacímét, az ég szerelmére! („a
központjuk valahol Angliában van”), ad kettő, addig meredjen mogorván a billentyűzetre, míg a memóriája meg nem
súgta neki a következő sort. A folyamat meglehetősen vontatottan haladt, de amikor Gamini meg merészelte
érdeklődni, hogy barátja nem óhajtana-e valami táplálékot, az bőszülten és ellentmondást nem tűrő hangon közölte
vele, hogy fogja be.
– Csak még tíz percig hagyjál békén! – követelte. – Legfeljebb fél óráig. Most nem hagyhatom abba!
Nem tíz perc volt az, még csak nem is fél óra. Hetven percbe is beletelt, mire Randzsit nagyot sóhajtva fölemelte
a tekintetét a billentyűkről, és oda​szólt Gamininak:
– Még mindent ellenőriznem kell, úgyhogy jobb, ha elküldök egy másolatot hozzátok. Légy szíves, add meg az e-
mail címedet.
Addig a pillanatig nem kockáztatta meg a hátradőlést, amíg be nem gépelte a címet, és rá nem kattintott a
„küldés” ikonra.
– Köszönöm – mondta. – Bocs, hogy ilyen okádék módon viselkedtem, de ez borzasztóan fontos volt nekem.
Amióta öt-hat hónappal ezelőtt kiszámoltam az egészet, végig attól reszkettem, hogy elfelejtek belőle valamit,
mielőtt sikerül beadnom a bíráló bizottsághoz. – Megnyalta az ajkát. – És még valamit. Piszkosul régóta csak
álmomban ettem normális kaját. Van itt a gépen frissen facsart gyümölcslé? Bármilyen megfelel… Esetleg egy
sonkás szendvics? Rántotta?
16. Hazatérés
Idáig jutott a felsorolásban, amikor Gamini – „szót se többet holmi amerikai reggelikről!” képet vágva – jelt adott a
légikisasszonyoknak, akik erre pompás, Sri Lanka-i menüt hordtak Randzsit elé: sodrott rizsszalmából font tálkákat
megpúpozva rizzsel, laktató curry-t sok-sok hússal és krumplival, meg egy tál poppadomot.* Az ámulattól
Randzsitnak majd’ kiguvadtak a szemei.
– Ki vele, Gamini! – követelte már teli szájjal. – Mikor történt, hogy előléptettek Jóistenné? És ez nem egy
amerikai gép?
A barátja, aki Kandy vidékéről származó teát kortyolgatott mellette, megrázta a fejét.
– Ez itt az Egyesült Nemzetek Szervezetének a gépe, amelyik történetesen amerikai személyzettel repül, noha az
ügynek, amelyben pillanatnyilag eljárunk, sem az ENSZ-hez, sem az USÁ-hoz nincsen semmi köze. Pusztán
kölcsönvettük, hogy elugorjunk érted.
– És ez a „mi”…?
Ismét fejrázás, ezúttal egy grimasszal is megtoldva.
– Nem mondhatom el… Vagyis még nem, bocs. Tudtam, hogy érdekelni fog a dolog. Ami azt illeti, éppen azon
morfondíroztam, hogy megkérdezem, beállnál-e te is közénk, amikor fogtad magad, és elpályáztál arra a kis
kéjutazásra.
Randzsit le sem tette a kanalát – mely mozdulatlanná dermedt a levegőben , hogy mogorvaságtól sem mentes
tekintetét belefúrja Gaminiéba.
– Azt akarod bemesélni, hogy olyan fontos személyiség lettél, hogy csak úgy kölcsönveszel egy ilyen gépet, ha
netán akad egy kis elintéznivalód?
Gamini hahotázott egyet.
– Még hogy én?! Ugyan, dehogy! Nem az én két szép szememért adták oda, hanem mert az apám szépen
megkérte őket. Tudod, van neki ez a flancos állása az ENSZ-nél.
– Miféle állása?
– Azt sem árulhatom el, úgyhogy légy szíves, ne is faggass. És lehetőleg azt se próbáld kihúzni belőlem, hogy
milyen országból hoztalak ki. Igazából… a tartózkodási helyedet nem volt nehéz megtalálni, főleg miután nyakon
csíptük Tiffany Kanakaratnamot… – Amikor látta, hogyan reagál Randzsit a névre, félbeszakította a mondatot. –
Erről nyugodtan beszámolhatok, legalábbis egy bizonyos pontig. Én… ööö… az apám pozícióját kihasználva,
végeztem egy kis magánnyomozást a neten. Mint amikor te lenyúltad a matekprof jelszavát… Szóval, beírtam az
összes nevet, akik szerintem tudhattak valamit a hollétedről – Myra de Soyzáét, Maggie-ét meg Prúét, az összes
tanárodét, az apádnak dolgozó összes szerzetesét és Kanakaratnamékét is. Nyugi – sietett megnyugtatóan reagálni
barátjának megrebbenő tekintetére , nem találtam semmi kompromittálót. Mindössze találkozók, beszélgetések után
kutattunk, amikhez az eltűnésed napját követően esetleg közöd lehetett. Az eredmény nulla. A Kanakaratnam
házaspár nevére sem volt egyetlen árva találat, ami szerintem azt jelenti, hogy a többi kalózzal együtt bíróság elé
állították őket, hogy aztán eltűnjenek a süllyesztőben. Én meg csak nyomtam, nyomtam befelé a neveket, ahogy
beugrottak az agyamba, és amikor megpróbálkoztam a Kanakaratnam-gyerekekével, rögtön meglettek. Sejtheted,
őket is begyűjtötték, csak éppen túl kicsik voltak ahhoz, hogy akár kalózkodás címén vádat emeljenek ellenük, így
aztán kiadták őket valami rokonokhoz, Killinokki felé. Tiffany meg szépen leírta a fickók külsejét, akik magukkal vittek
téged. Beszélt a helikopterekről is, meg hogy merrefelé futott veletek partra az a hajó. Nem mondom, macerás egy
meló volt, de végül csak nyomodra akadtam. Öcsém…! Még évekig ott rostokolhattál volna!
– És a fickók, akik magukkal vittek?
– Ejnye, Randzs! Már megint kíváncsiskodsz… Na mindegy. Ha pontosan nem is árulhatom el neked a dolgot,
azért nagy vonalakban, mellőzve a konkrétumokat, talán beszélhetek. Hallottál már a rendkívüli fogolyátadás
intézményéről? Vagy a felsőházi jogalkotóknak a kínzásról tett megállapí​tásairól?

Randzsit semmi ilyesmiről nem hallott, és amint végre fölébredt hosszú órákig tartó, mély álmából, a barátja
készségesen kitöltötte a tudásán tátongó réseket. A régi, csúnya időkben bizonyos nagyhatalmak, mint amilyen
például az Egyesült Államok, a nyilvánosság előtt úgy voltak elkönyvelve, hogy helytelenítik és elvetik a kínzás
alkalmazását információk kicsikarására. Viszont egyre-másra találták magukat abban a faramuci helyzetben, hogy
voltak foglyaik, akikről biztosan tudható volt, hogy fontos információkkal rendelkeznek, csak éppen eszük ágában
sincs önként és dalolva kiadni azokat. Ezek a nagyhatalmak a kínzást megbízhatatlan módszernek ítélték arra, hogy
emberekből hitelt érdemlő válaszokat préseljenek ki vele – egy bizonyos ponton túl szinte mindenki hajlandó bármit
beismerni, amit a vallatói hallani akarnak, csak hogy a tortúrának végre vége szakadjon , viszont jobb ötletük nem
volt. Végül kidolgoztak egy kis tervet. A delikvenseket szépen átadták egy másik, olyan ország hírszerzésének,
amelyik sohasem vállalta eskü alatt, hogy mindörökre mellőzi a kínzást, mint a vallatás eszközét, az meg később
visszapasszolta a megszerzett információkat az Egyesült Államok vagy egyéb, aktuális megren​delő illetékeseihez.
– És ezt nevezik rendkívüli fogolyátadásnak – zárta Gamini a magya​rázatot. – „Rendkívüli”, merthogy az. ,Átadás”
meg a „kiszolgáltatni” vagy „megadni” szó értelmében. „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré!”, ahogy a
keresztények mondják.
– Hupsz – mondta Randzsit elgondolkodva. – És ez még mindig így megy?
– Mondhatni. A szuperhatalmak már nem adnak ilyen megbízásokat. Sejtheted, túl nagy körülöttük a hírverés.
Viszont nem is szorulnak rá, miután van egy csomó, el nem kötelezett állam, ahol automatikusan kipécézik és
kifaggatják a titokzatos előéletű figurákat. Mint amilyenek a kalózok, akik amúgy is a társadalom kitaszítottjai, és
közöttük is különösen azok, akik rejtegetik a személyazonosságukat. Mint amilyennek téged is gondoltak a miatt a
névügy miatt. Végül pedig elsózzák az információkat a szemforgatásban élen járó országoknak, és itt lép be a képbe
a felsőbb jogalkotóknak az a bizonyos határozata. Annak idején a felsőházi jogtanácsosok végeztek egy kis
bizottságosdit a kínzással kicsikart információk tárgyában, és arra a következtetésre jutottak, hogy erkölcsi okokból
azok sohasem használhatóak fel jogi eljárások során. Másrészt viszont, állították, tökéletesen helyénvaló átadni
azokat, mondjuk, a rendőrségnek.
A közelgő légikisasszonyok láttán félbeszakította mondandóját.
– Asszem, most jobb, ha meghúzzuk magunkat meg a biztonsági övet. Nemsokára megérkezünk
Bandanaraikébe. Csak még egyet. Elképzelni sem tudod, micsoda alkudozásokba kellett belemennünk, meg miféle
ígéreteket tennünk a szabadon bocsátásod érdekében. Most rajtad áll, hogy én meg is tarthassam azokat az
ígéreteket. Bármiről legyen szó, soha senkinek nem árulhatsz el olyasmit, amivel a fogva tartóid bármelyikét
azonosítani lehetne. Mert akkor alaposan benne leszek a pácban, és az apám is.
– Megígérem – mondta Randzsit, és komolyan is gondolta. Aztán gonoszkodva még hozzátette: – Említetted,
hogy muszáj volt lecsekkolni a lányokat. Hogy van a kedves Maggie?
Gamini gyászos képet vágott.
– Óh, a kedves Maggie nagyszerűen van. Pár hónappal ezelőtt hozzáment egy amerikai szenátorhoz. Ami azt
illeti, kaptam is tőle meghívót az esküvőjére. Úgyhogy elballagtam a Harrodsba, és kiválasztottam neki egy csinos
halszeletelő kést, csomagküldéssel. De személyesen nem mentem el.
17. A mennyországban
Miközben a BAB-2200-AS fürgén gurult a kijárat felé, Jeannie százados-doktornő meghozta ítéletét: Randzsitnak
mindenekelőtt pihenésre, kényeztető gondoskodásra, legfőként pedig táplálékra, méghozzá elegendő táplálékra van
szüksége, hogy a „rendkívüli fogolyátadási” diétának köszönhetően elveszített, nyolc-tízkilónyi testsúlyt
visszaszedhesse magára, ámbátor (tette hozzá) néhány napos kórházi ápolás sem volna kárára éppen. A kapunál
várakozó fogadóbizottság azonban megvétózta az utóbbi javaslatot. A fogadóbizottság kizárólagosan Mevrouw
Beatrix Vorhulst személyéből állt, neki viszont jelen hangulatában nem volt tanácsos ellenszegülni. Randzsit
felépüléséhez, nyilatkoztatta ki, nem valami töméntelen orvosi hűhóval, ám kevés gyöngéd szeretettel szolgáló,
személytelen gyár a megfelelő hely, de nem ám. Hanem egy gondoskodó, kényelmes otthon. Példának okáért az
övé.
És az valóban olyan volt. Beatrix Vorhulstnak a törődést illetően is igaza lehetett, minthogy Randzsit
megérkezésének pillanatától kezdve a jól felszerelt háztartás valamennyi java a rendelkezésére állt. Akkora és olyan
kellemesen hűs szobát kapott, amilyenről börtöncellájának legforróbb és legizzasztóbb éjszakáján sem álmodhatott.
Napi három, mennyei étkezés várt rá. Még hogy három! Inkább tizenhárom! Tudniillik valahányszor behunyta a
szemét egy pillanatra, ébredéskor egy-egy remekszép almát vagy banánt, esetenként jégbe hűtött, zsenge
ananászt talált az ágya mellé készítve. Vagy ami még ennél is jobb, némi vita után sikerült fölébe kerekednie a
Gamini által „biztos, ami biztos” alapon kirendelt orvosoknak. Igaz, előbb meg kellett győznie őket, hogy fogsága
alatt – valahányszor megúszta a napot bántalom nélkül, vagy legalábbis nem verték össze annyira, hogy a séta már
ne érje meg a fáradságot – mindvégig magánál volt, felkelt, járkált a cellájában. Onnantól kezdve az egész
grandiózus ház és annál is grandiózusabb kert kínálta szabadságot élvezhette. Beleértve az úszómedencét is.
Micsoda gyönyörűség volt háton elnyúlva, álmatagon kallózni a simogatóan hűvös vízben, a forró nap becéző
sugarait érezni a bőrén, figyelni maga fölött a pálmafák koronájának himbálódzását…! Tetejében a hírek is eljutottak
hozzá.
Ami nem ígérkezett mindenestől kellemesnek. Az írott és elektronikus sajtóhoz való hozzáférés nélkül eltöltött idő
nem készítette fel Randzsitot a földkerekségen zajló események – gyilkosságok, zavargások, bombamerényletek és
háborúk – részleteire.
És még nem is ezek voltak a legrosszabb hírek. Az csak akkor jött, amikor Gamini szakított egy kis időt, hogy egy
sürgős (és természetesen közelebbről meg nem határozott) megbízatás miatti elutazása előtt egy percre beugorjon
lábadozó barátjához. Már az ajtóból fordult vissza.
– Van itt valami, Randzs, amit még nem mondtam el. Az édesapádról van szó.
– Óh, persze… – reflektált Randzsit bűnbánóan. – Legjobb lesz, ha azonnal felhívom.
De a barátja csak rázta a fejét.
– Bár megtehetnéd… De a helyzet az, hogy szélütés érte. Ő… elment közülünk.

Egyetlen ember létezett a világon, akihez abban a pillanatban Randzsit szívesen fordult volna. Fel is hívta
telefonon, még mielőtt Gamini kitette a lábát Vorhulsték házából. Szuras, a vén szerzetes, magán kívül volt
örömében a fiatalember hangjának hallatán. A kérésnek, hogy beszélje el Ganes Szubramanian halálának
körülményeit, már nem ekkora kedvvel tett eleget, ám furcsa módon mintha különösebben nem is szomorkodott
volna miatta.
– Bizony, Randzsit – mesélte a fiatalembernek , édesapád eget-földet megmozgatott utánad, és úgy hiszem, ez
egyszerűen felőrölte az erejét. Úgy történt, hogy hazatérve a rendőrségen tett, nem is tudom, hányadik
látogatásából, fáradtságra panaszkodott, reggelre pedig halva találtuk az ágyában. Te is tudod, hogy egy ideje már
nem volt teljesen egészséges.
– Nem tudtam – válaszolta Randzsit csüggedten. – Sohasem említette.
– Mert nem akarta, hogy aggódj miatta. És tudod, fiam, erre nincs is szükség. A dzsívájának*, ez
meggyőződésem, tisztesség adatik majd, és a porhüvelye illő temetést kapott. Minthogy téged elragadtak a
körünkből, én mondtam el az imákat; én gondoskodtam róla, hogy legyenek virágok meg rizsgolyók a koporsójában.
Majd midőn elégették a testét, magam vittem a hamvait a tengerhez. A halál nem a vég.
– Tudom – felelte Randzsit inkább a szerzetes, mintsem önmaga kedvéért.
– Lehet, hogy többé újjá sem kell születnie. Ám ha mégis, úgy bizonyos vagyok benne, olyasvalaki vagy olyan
más, földi teremtmény lesz, aki közel áll hozzád. És Randzsit, ha végre megengedik, hogy utazz, kérlek, látogass
meg minket! Van ügyvéded? Atyádnak nem csekély személyes vagyona volt. Természetesen minden rád száll, de
bizonyos okiratokat be kell nyújtanod.
 Randzsitnak nem volt ügyvédje, és ez nyugtalanította. Ám elég volt említést tennie a dologról Mevrouw
Vorhulstnak, az közölte, hogy semmi gond, és vegye úgy, hogy attól a pillanattól fogva rendelkezésére áll egy
ügyvéd. Nem is akárki, hanem egyenesen Nigel De Saram, az egyik tulajdonostárs Gamini apjának cégében. A jogi
képviselet gondjánál a fiatalember számára sokkalta felkavaróbb volt a lelkét mardosó bűntudat. Eladdig azért nem
szer​zett tudomást az édesapja haláláról, mert nem vette a fáradságot, hogy rákérdezzen.
No persze, volt neki elég baja az apján kívül is.
De ha netán fordítva történik a dolog, az édesapja vajon megfeledkezett volna róla?

Kezdetben – a szolgálókat leszámítva – Mevrouw Vorhulst volt az egyetlen társasága, de miután azzal érvelt,
hogy egyetlen, esetleges látogató által kiváltható megterhelés sem jöhetne közelébe a jó erőben lévő, botokkal
felfegyverzett börtönőrök okozta megpróbáltatásnak, néhány sorompó felemelkedett. Másnap délelőtt éppen a
kondigépek egyikével kísérletezett a tornateremben, amikor Vorhulst asszony komornyikja, torkát megköszörülve,
bejelentette neki:
– Látogatója van, uram.
Randzsitnak másutt járt az esze.
– Hagyott üzenetet?
A komornyik sóhajtott.
– Nem, uram. Ha üzenetet kapott volna, akkor azonnal behozzuk önnek, ahogy kérte. Most viszont dr. De
Saram kíván önnel találkozni. Bevezethetem?
Sietősen magára kapott egyet a Vorhults-házban számlálatlanul előforduló házikabátok közül. Ez a dr. De Saram
aztán tényleg nem teketóriázik. Nem tűnt valami fiatalnak
– Randzsit ötven-hatvannak nézte , és kiválóan tette a dolgát. Ügyfelének egy percig sem kellett azzal
fáradoznia, hogy felvilágosítsa őt az atyai örökség dolgában. Noha mindössze szűk negyvennyolc órával azelőtt
kérték fel a jogi képviseletére, az ügyvéd úrnak máris sikerült okmányokkal igazolnia Randzsit létezését az illetékes
trincsomali törvényszék előtt, mi több, a hagya​ték nagyságáról is pontos elképzelése volt.
– Nem egészen húszmillió rúpia, Mr. Szubramanian – közölte , de csak kevéssel marad el attól. Vagyis napi
árfolyamon mintegy tízezer amerikai dollár. A zömét két ingatlan teszi ki: az édesapja otthona, továbbá egy kisebb
ház, amely jelenleg gazdátlanul áll.
– Tudok arról a házról – világosította fel Randzsit. – Nekem van valami teendőm?
– Pillanatnyilag semmi – nyugtatta meg De Saram , bár van itt egy lehetőség, amit érdemes lenne megfontolnia.
Dr. Bandara személyesen szerette volna kézbe venni a dolgot, de amint ön is tudja, ő éppen szigorúan titkos
küldetésekben vesz részt az ENSZ-nél.
– Hallottam róla, bár amennyit én tudok, az nem valami sok – jegyezte meg Randzsit.
– Magától értetődik. Nos, arról lenne szó, hogy normális esetben önnek jogában állna kártérítési követeléssel
fellépni azon személyekkel szemben, akik hosszú ideig… ööö… lehetetlenné tették a hazatérését. Azonban…
Randzsit közbevágott:
– Tudom. Róluk nem beszélhetek.
– Pontosan – értett egyet De Saram, és a hangjából megkönnyebbülés csendült ki. – Mindazonáltal egy másik út
is nyitva áll ön előtt. Pert indíthat a sétahajó-társaság ellen azon a címen, hogy nem lett volna szabad átengedniük a
hajót a kalózoknak. Természetesen ebben az esetben jóval kisebb összeg forogna kockán, részben amiatt, hogy az
ő felelősségüket nehezebb lenne bizonyítani, másrészt a pénzügyi helyzetük sem túlságosan stabil…
– Várjon egy pillanatra! – szakította félbe Randzsit. – A szerencsétleneknek ellopták a hajójukat, amin a saját
ostobaságom következtében én is rajta voltam, és még én pereljem őket, amiért ezt hagyták megtörténni? Nem
tűnik becsületes eljárásnak.
Találkozásuk kezdete óta De Saram első ízben tartotta ügyfelét érde​mesnek egy baráti mosolyra.
– Dr. Bandara első perctől tudta, hogy maga így fog hozzáállni a dologhoz – árulta el. – Most pedig, ha nem
haragszik, a kocsim bizonyára indulásra kész…
Éppen akkor kopogtattak az ajtón. Vász, a komornyik érkezett bejelenteni, hogy pontosan így van, majd mielőtt
Randzsit megszólalhatott volna, odafordult hozzá:
– Nincs üzenete, uram. És ha megengedi… Korábban nem akartam háborgatni ezzel, de mindannyian mélységes
szomorúsággal értesültünk az édesapja haláláról.

Randzsitnak nem volt szüksége emlékeztetőre. A veszteségérzés éjjel-nappal elkísérte, akár egy nem gyógyuló
seb.
 A halálban az volt a legborzasztóbb, hogy visszavonhatatlanul véget vetett mindennemű párbeszédnek. Randzsit
hosszan tudta volna sorolni az elmondani vágyott és soha el nem mondott szavakat. Most, hogy mindörökre odalett
mód és lehetőség, a ki nem mutatott szeretet- és tiszteletmegnyilvánulások mind-mind lerakták iszapos hordalékukat
a fiatalember lelkének patakmedrében.
A nagyvilág semmi vigasztaló hírrel nem kecsegtetett. Fellángoltak az összecsapások Ecuador és Kolumbia között.
Újabb perpatvar támadt a Nílus vizének elosztása körül. A Biztonsági Tanácshoz benyújtott panaszában Észak-Korea
megvádolta Kínát, hogy az eltéríti az esőfelhőket a koreai rizsföldek fölül, a maga hasznára.
Semmi sem változott. A világ népessége egy főnyi, pótolhatatlan veszte​séget szenvedett. Ennyi.

Randzsitnak egyetlen tennivalója akadt, ám azt már régen meg kellett volna tennie. A Vorhulsték otthonában
vendégként eltöltött, hatodik napon kért és kapott egy másolatot a repülőgépről lóhalálában elküldött, elektronikus
üzenetből. Amilyen kritikus szemmel, szigorral és bírálóan most végigellenőrizte saját irományát, az csak ahhoz
mérhető, ahogyan a tanulók évzáró dolgozatát javítja holmi újonc irodalomtanár. Eltökélte, hogy minden hibát
kifürkész, mely művének elutasítását vonhatja maga után. Lesújtva fedezte fel, hogy abban csakugyan akadnak
ilyesféle hibák – első pillantásra mindjárt kettő, amiből később négy lett, emellett néhány további szakasz, ha nem is
volt mindenestől téves, tökéletesen szabatosnak sem volt mondható.
Persze könnyen találhatott mentségeket. Legfőképpen az a végső, hét-nyolc hetes időszak volt okolható, amikor
– miután gondolatban sikerült kikerekítenie a bizonyítást, vagyis mindazt, amit papír, toll, számítógép híján egyáltalán
ki lehetett kerekíteni – lépésről lépésre, újra meg újra elismételte magában az egészet, nehogy akár egyetlen, döntő
fontosságú lépés kihulljon a fejéből.
A kérdés csak az volt, hogy mit lehet tenni az elrontott részekkel.
Randzsit álló napig és még az éjszaka java részében is ezen aggodalmaskodott. Küldjön jegyzéket a folyóiratnak
a korrekciókról? Ez a megoldás ésszerűnek tűnt… csupán az ifjú tudós büszkesége állt az útjában, mert azok a
„rontások” voltaképpen olyannyira jelentéktelenek voltak, hogy épkézláb matematikus egy csapásra kiszúrja, és még
abban a pillanatban helyre is hozza őket. Ahhoz meg nem fűlt a foga, hogy könyörögjön.
Végül nem küldött újabb értesítést a Nature-nek, aminek az lett az eredménye, hogy alvás helyett további
éjszakákat aggodalmaskodott végig, vajon nem kellett volna-e mégis megtennie.
Azt kívánta, bárcsak többet tudna az elbírálás folyamatáról, melynek egy Nature jellegű kiadvány nyilván
rutinszerűen aláveti a beérkezett dolgozatokat. Meggyőződéssel hitte, ha a szerkesztőségben egyáltalán felmerül
egy értekezés közzétételének a gondolata, első lépésként bizonyosan elküldik azt az adott téma három-négy, akár
annál is több elismert szakértőjéhez, hogy azok kutassanak benne az ordító hibák után.
De mennyi idő kell ehhez?
Elképzelése sem volt. Egy biztos, az addig eltelt idő rég meghaladta a számára nyugodt lélekkel elviselhetőt.
A látogatókat bejelentő komornyik láttán a lelkében mindahányszor magasra szökött a remény, hogy aztán
minduntalan a porba hulljon, mikor kiderült, miféle, csip-csup ügyben jár az illető.
18. Látogatók
A hetedik napon a komornyik újabb látogatót jelentett be Randzsitnak, ezúttal Myra de Soyza személyében.
– Nem zavarok? – kérdezte a lány köszönés nélkül. – Bea néni megengedte, hogy addig maradjak, amíg nem
akadályozlak a pihenésedben.
Az igazat megvallva, Randzsit éppen a pihenőjét töltötte, és Myra de Soyza kétségkívül akadályozta ebben,
viszont Isten őrizz, hogy tudomást is szerezzen erről. Randzsit összeszedte minden találékonyságát, hogy
megpró​báljon társalgási témákat fabrikálni.
– Mivel foglalkozol mostanában? – érdeklődött. – Úgy értem, még mindig az egyetemen vagy?
Kiderült, hogy a lány már közös, szociológiai kurzusukat követően otthagyta Colombót, s nemrégiben valami
szakmai továbbképzésről érkezett haza az Egyesült Államokból, melyre a doktorátus megszerzése után iratkozott fel
az MIT*-n. (Doktorátus? Magasságos ég! Vajon milyen magasra emelkedhetett mostanra a tudományos
ranglétrán?) Erre természetszerűleg adta magát a következő kérdés:
– És ott éppen miről tanulsz?
– Hááát… a mesterséges intelligenciáról, úgy nagyjából.
A fiú úgy döntött, figyelmen kívül hagyja a rejtelmes „úgy nagyjából” minősítést.
– És hogy megy mostanság a mesterséges intelligenciának?
A lány első ízben mosolyodott el.
– Ha azt akarod tudni, mennyivel jutottunk közelebb ahhoz, hogy egy számítógéppel értelmes társalgást
folytassunk, akkor a válaszom: pocsékul. Ha viszont az olyan tervek előrehaladása érdekel, amelyekkel ennek az
egész tudományágnak a kitalálói kezdettől foglalkoztak, akkor nem is olyan csüggesztő a helyzet. Hallottál már
Marvin Minskyről?
Saját memóriájában Randzsit csak egy üres kartotékra lelt a név helyén.
– Nem hinném.
– Nagy kár. Egyike a legnagyobb koponyáknak, akik valaha megpróbálkoztak azzal, hogy definiálják a „gondolat”
mibenlétét, és rábírjanak egy számítógépet olyasmire, ami már „gondolkodásnak” nevezhető. Volt egy kedvenc
anekdotája, ami engem mindig felvidít.
Itt megállt a beszédben, mintha meg akarna bizonyosodni hallgatóságának feszült érdeklődéséről. Randzsit – aki
abban is gyönyörűségét lelte volna, ha Myra netán vonatok késését jelenti be vagy tőzsdei, záró
devizaárfolyamokat sorol – kipréselt magából egy helyzethez illő hangsort, amivel sikerült is a lányt a történet
folytatására késztetnie.
– Nos, arról van szó, hogy a kutatás hőskorában ennek a Minskynek és a tudományág többi úttörőjének a
szemében egyebek mellett még az alakfelismerés fémjelezte a mesterséges intelligenciát. A problémára aztán egy
meglehetősen hétköznapi megoldás született. A szupermarketekben szerte a világon pénztárgépek kezdték leolvasni
minden egyes árucikk vonalkódját. Erre mi történt? Egyszerűen újrafogalmazták az MI definícióját, az
alakfelismerést meg – mint amely már nem gond többé – szépen kihagyták a receptből, függetlenül attól, hogy a
számítógépek továbbra sem voltak képesek tréfás történeteket fabrikálni vagy megmondani egy ember külleméből,
hogy az éppen macskajajban szenved.
– És most már képesek vagytok vicceket gyártatni a számítógépekkel?
– Bár így lenne… – felelte Myra mélabúsan, és sóhajtott egyet. – Az igazat megvallva, az én érdeklődésem már
más téma felé fordult. Sokkal inkább a gyakorlati alkalmazások állnak a középpontjában. Főként az autonóm
protézisek.
Hirtelen megváltozott az arckifejezése, és ezzel együtt – minden előzetes figyelmeztetés nélkül – beszédtémát is
váltott.
– Áruld el, Randzsit, minek takarod el a szádat a kezeddel?
Jóllehet tudatában volt annak, hogy folyamatosan így tesz, ennyire személyes kérdésre azért nem számított. A
lány nem hagyta magát.
– A fogad zavar?
– Képzeld, pontosan tudom, hogy nézek ki.
– Akárcsak én, Randzsit. Pontosan úgy, mint egy őszinte, tisztességtudó és rendkívül intelligens férfi, aki még
nem tudott időt szakítani, hogy a fog​sorát helyrehozassa.
Myra ingatta a fejét.
– De hát ez a legegyszerűbb dolog a világon, Randzsit! És azután nemcsak jobban festesz majd, de jobban is
fogsz rágni!
Fölállt.
– Bea néni megesketett, hogy csak tíz percig maradok, cserébe viszont megkérdezhetem tőled, hogy a
változatosság kedvéért nem akarnál-e úszni egyet velem az óceánban. A nilaweli strandon. Tudod, merre? Van ott
egy kis nyaralónk, úgyhogy ha netán lenne kedved…
De még mennyire, hogy volt!
– Majd én megszervezem a kirándulást – ígérte a lány, és a fiú nagy meglepetésére megölelte Randzsitot. –
Hiányoztál – tette hozzá lágyan, majd hátralépett, hogy az arcába nézhessen. – Gamini mesélte, hogy rákérdeztél a
régi barátnőjére. Számomra nem tartogatsz ilyen kérdéseket?
– Húúú… De igen, és felteszem, hogy arra a kanadaira célzol.
Myra elmosolyodott.
– Igen, felteszem, hogy arra. Amikor utoljára hallottam felőle, éppen Bora-Borán ügyködött egy minden addiginál
nagyobb szálloda felépítésén. De ez már jó régen történt. A helyzet az, hogy nem tartjuk a kapcsolatot.

Randzsitnak fogalma sem volt, hogy Gamini és Myra egyáltalán hallottak egymás létezéséről, hát még hogy ilyen,
csevegő viszonyban vannak egymással. És még mennyi egyébbel nem volt tisztában! Látogatói kezdtek egymás
sarkára hágni. Ott volt mindjárt az ügyvéd dr. Bandara irodájából egy csomó újabb, aláírandó irattal. „Szó sincs arról,
hogy a hagyatéki ügy olyan komplikált lenne”, mentegetőzött Randzsitnál. „Viszont jelentették az ön eltűnését, amit
ugyebár a bürokraták úgy értelmeztek, hogy ön feltehetőleg halott. Most mindenekelőtt el kell oszlatnunk ezt a
félreértést.”
Őket követte a rendőrség. A fiatalember ellen ugyan senki sem tett feljelentést – ezt De Saram még azt
megelőzően tisztázta, hogy hozzájárult volna a kikérdezéséhez , de abban a kalózkodási históriában akadt még egy-
két szál, melynek elvarrásában egyedül Randzsit segíthetett.
Myra de Soyza „autonóm protéziseit” – bármilyen rendeltetésű ketyerék legyenek is – szintúgy nem tudta hová
tenni, és ezen a helyzeten az internetes kutakodás sem sokat lendített azon túl, hogy eligazította a kifejezés
helyes​írását illetően. De mi köze lehet a mesterséges intelligenciának a művég​tagokhoz meg hallókészülékekhez?!
Ezen a téren Beatrix Vorhulst sietett a segítségére.
– Ne tévesszen meg a dolog: nem holmi agyafúrt falábakról szól a történet! – tréfálkozott. – Annál jóval
kifinomultabb elképzelésről van szó. Egy csomó, egészen picike robot ipari előállításáról, amelyeket be lehet
fecskendezni az ember véráramába, azok meg a programozásuknak megfelelően, teszem azt, azonosítják és
elpusztítják a rákos sejteket.
– Hupsz – reflektált Randzsit, miután végiggondolta az ötletet, és úgy döntött, hogy tetszik neki. Ez pontosan az
a fajta idea volt, amire egy Myra de Soyza-féle nő ráharap.
– És ezek a picike robotok… alakulnak már?
Mevrouw Vorhulst bánatos mosollyal felelt:
– Ha csak pár évvel ezelőtt léteztek volna, most valószínűleg nem lennék özvegy. De sajnos, mindezidáig csupán
ígéretes lehetőség ez az egész. Ugyanis nincs pénz a kutatáshoz. Szegény Myra is már mióta vár, hogy valaki
megfinanszírozza a programját, de az a valaki egyszerűen nem akar megjelenni a színen. Bezzeg ha valami újmódi
fegyverről lenne szó! Csak úgy dőlne az adomány!

Mikor Randzsit végre felépült annyira, hogy a szaván foghassa Myra de Soyzát, Beatrix Vorhulst készségesen
bocsátott a rendelkezésére egy autót sofőrrel együtt. A strandhoz közeledve a tekintetét kezdték magukhoz vonzani
a legfeltűnőbb tereptárgyak. Annak idején, a térség kínálta lehetőségek felderítése során ő és Gamini természetesen
ezt a partszakaszt is behatóan megvizsgálta. Nem sok minden változott. A strandok mindegyike továbbra is kellő
darabszámban vonultatott fel csinos lányokat elhanyagolható méretű bikiniben.
Randzsitnak fogalma sem volt, miként is festhet de Soyzáék nyaralója, amíg a sofőr oda nem mutatott:
cseréptető, árnyékolt verandára nyíló bejárat, a ház élénk színű virágokkal csinosan körbeültetve. Csak akkor
bizonyosodott meg, hogy jó helyen jár, amikor az ajtónyílásban megjelent az elhanyagolható bikini fölött szellős
tunikát viselő lány alakja.
A Myra mögött felbukkanó, öt-hat éves kislány látványától újfent elbizonytalanodott. Felkavaró érzés volt
visszahuppanni a valóság talajára.
Egy hatéves kislány?
Csak nem Myráé???
Hát ennyire hosszú ideig távol lett volna?
Dehogy. Ada Labrooy Myra nővérének volt a gyermeke. Az anyuka éppen a második terhesség utolsó napjait
számolgatta, minekutána megkönnyebbülten engedett a kislány óhajának, hogy az minél több időt tölthessen el
kedvenc nénikéjének társaságában. A helyzettel maga Myra is elégedett volt, nem kis részben azért, mert Ada
anyukája dadust is mellékelt a kislányhoz, az esetleges alkalmatlankodást enyhítendő. Miután Randzsit átöltözött, és
Myra kezétől a bőre is megkapta a maga UV-szűrős naptejadagját – ami számára az utóbbi időszak egyik
legkellemesebb élményének bizonyult , a két fiatal óvakodó léptekkel átszelte a forró fövenyt az öböl üdítően hűs
vizéhez.
A Sri Lanka-i strandokban – a társaságtól eltekintve – a fokozatosan mélyülő tenger volt a legcsodálatosabb. Az
ember százméternyire is eltávolod​hatott a parttól egyenes testtel.
Randzsit és Myra derékig érő vízzel is beérték, és nemigen fárasztották magukat úszással, inkább csak lubickoltak-
fickándoztak önfeledten. A fiatalember nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy bemutatót tartson a lánynak víz alatti
távúszásból. Csaknem száz méterre jutott, ami meg sem közelítette tizenévesen a Szvámi sziklája alatt felállított,
egyéni rekordját, de a Myrától begyűjtendő gratulációkhoz így is elégségesnek bizonyult, vagyis alapvető célját
sikerült betöltenie.
Hamarosan kiderült, miféle fondorlatos egyezséget kötött Myra a dadussal. Mire lezuhanyoztak és átöltöztek,
mindannyiukra finom villásreggeli várt a verandán, majd a dadus lefektette Adat, és maga is eltűnt szem elől ama
titokzatos helyen, ahová szolgálatának szüneteiben rendszerint visszavonult.
Egészében véve ez volt a nap egyik legkellemesebb szakasza Randzsitnak. Mikor azonban Myra jelezte, hogy
néhány hossznyi, igazi úszás formájában neki muszáj beiktatnia a napirendjébe némi testedzést, és Randzsit jobban
teszi, ha nem tart vele, amíg a bőre újból hozzá nem szokik a ragyogó napsütéshez – szóval, a fiatalembert
eltöltötte a jóleső érzés, hogy a lány hamarosan ismét mellette lesz. És ettől jó húsz percen át sikerült tökéletesen
elmerülnie a gondolataiban. Azon töprengett, vajon helyesen fejtette-e ki az egyik tagot Sophie Germain
egyenletében.
Már-már végképp meggyőzte magát a kifejtés hibátlansága felől, amikor a kis Ada felébredt a délutáni
szunyókálásból. Keresni kezdte a nénikéjét, de egy intéssel abban az irányban, amerre az erőteljes kar- és
lábtempóknak engedelmeskedve, Myra teste siklott a tengerben fel s alá, Randzsitnak sikerült kielégítően
megnyugtatnia. A kislány kerített magának egy pohár gyümölcslevet, és letelepedett mellé kifürkészni, hogy az mi a
csodát művel éppen.
Randzsit rendszerint nem kért a tanúkból a matematikával folytatott viaskodásai mellé, ám Adának is megvoltak a
maga elképzelései a nézőközönségre érvényes szabályokról. Nem állt neki bömbölni, amiért a szárazon kell
rostokolnia, még csak nem is süppedt sértődött duzzogásba. A mozgóárustól vásárolt jégkrémet megfontoltan
nyalogatta, le sem véve a szemét a krikszkrakszokról, melyeket Randzsit egymás után a notebook képernyőjére
varázsolt. A fagyival végezvén, magától leszaladt a vízhez, hogy lemossa kezéről a ragacsot, majd udvariasan
megtudakolta:
– Megnézhetem, mit írtál?
Randzsit – akinek eddigre sikerült kielégítően megnyugtatnia önmagát az ominózus képlet helyes alkalmazása felől
– most érdeklődéssel figyelte, vajon mit kezd a lányka a Sophie Germain-féle egybevágósággal.
Az kis ideig tanulmányozta a szimbólumsort, majd kijelentette:
– Azt hiszem, én ezt nem értem.
– Mert nehéz – értett egyet a fiatalember. – Nem is hinném, hogy pillanatnyilag el tudnám neked magyarázni.
Viszont…
Megállt, hogy kifürkéssze a kislány tekintetét. Ada ugyan jóval fiatalabb volt Tiffany Kanakaratnamnál, ám a
színvonalasabb oktatás és a kifinomultabb család összes előnye mellette szólt.
– Viszont mutathatnék neked valami mást. Tudsz a kezeden számolni?
– Hát persze – felelt a kislány olyan hangon, melyben a jólneveltség csak kicsivel kerekedett a méltatlankodás
fölé. – Megmutatom – mondta a fiatalembernek, és picinyke ökléből egymás után nyújtotta ki az ujjait. – Egy, kettő,
három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz.
– Ügyes vagy – dicsérte meg Randzsit , de ez még csak tíz. Mi lenne, ha megmutatnám neked egészen
ezerhuszonháromig?

Mire sikerült bemutatnia az 1023-as szám kettes számrendszerbeli megjelenítését kinyújtott ujjakkal, Myra is
visszatért, és most az Adáéhoz mérhető odaadással hallgatta végig az előadás fennmaradó részét.
Miközben egy törölközővel szárazra dörgölte a haját, Ada odafordult hozzá:
– Egész jó, ugye, Myra néni? – Majd vissza Randzsithoz: – Tudsz még ilyen trükköket?
A fiatalember habozott. Másik mutatványát annak idején még Tiffanynak sem vezette elő, ámde mostani
közönsége Myrát is magában foglalta.
– Bevallom, igen – felelte, és a veranda deszkapadlóját odahagyva, rajzolt egy karikát a homokba:
 O

– Ez itt egy egyrúpiás. Na, persze, mindhárman tudjuk, hogy csak rajz, de vegyük úgy, hogy igazi pénzérme. Ha
felpöcköljük a levegőbe, kétféle​képpen érhet földet, fejjel vagy írással fölfelé.
– Ha viszont a homokba érkezik, akkor akár a peremére is eshet – vitat​kozott Ada.
Randzsit rábámult, de ártatlan érdeklődésen kívül semmit sem tudott kiolvasni a kislány tekintetéből.
– Rendben, akkor majd nem a strandon játszunk fej vagy írást, hanem egy kockajátékasztalnál a kaszinóban. No
mármost, ha két pénzérmét pöckölünk fel…

OO

… akkor mindegyik pénzérmére igaz, hogy az vagy fejjel, vagy írással fölfelé esik az asztalra, vagyis a
pöckölésnek négyféle kimenetele lehet: fej-fej, fej-írás, írás-fej és írásírás. Három pénzérme…

OOO

… nyolc különböző módon eshet le: fej-fej-fej, fej-fejírás, fej…

– Te, Randzsit – szakította félbe Myra mosolyogva, mindazonáltal cseppnyi bosszúsággal a hangjában. – Ada
tudja, mi az, hogy kettő a harmadikon.
– Már hogy is ne tudná – nyugtázta a fiú jámboran. – Akkor rátérek a tárgyra. Itt van ez a bot. Rajzoljatok annyi
pénzérmét egy sorba, amennyi csak tetszik, én nem nézek oda. Amikor kész, akkor tíz másodperc vagy még
rövidebb idő alatt megpróbálom leírni, hogy az adott számú érmének pontosan hány különböző leesési sorrendje
lehet. Sőt – tette hozzá, egyik ujját felmutatva , hogy a dolog még izgalmasabb legyen, megengedem, hogy a sor
bármelyik végénél annyi pénzérmét takarjatok le, amennyit akartok, hogy én ne tudjam megmondani, pontosan
hány pénzérme van a sorban.
Ada, aki eddig figyelmesen hallgatta a magyarázatot, most felkiáltott:
– Tyű! Szerinted képes erre, Myra néni?
Myra határozottan kijelentette:
– Dehogy, hacsak nem kukucskál vagy valami más módon nem csal. – Randzsithoz fordult: – Nem fogsz lesni?
– Nem.
– És azt mondod, nem is fogod tudni, hogy igazából hány pénzérme van a sorban?
Randzsit elhúzta a száját.
– Semmit sem állítottam arról, hogy mit fogok tudni… De ha már erre vagy kíváncsi, akkor a válaszom: nem,
nem fogom.
– Márpedig akkor lehetetlen – állapította meg a lány. Randzsit erősködött, hogy nosza, tegyen egy próbát, amire
válaszul Myra felszólította, hogy forduljon el, majd Adának a lelkére kötötte, hogy egy pillanatra se vegye le a
szemét a fiúról, nehogy az az ablakot használja tükörnek. Ezután fürgén kitörölt egy csomó pénzérmét, és
mindössze hármat hagyott meg, majd Adára kacsintva, úgy rendezte el a strandtörölközőjét a homokban, hogy az
a három, megmaradt pénzérméből kettőt letakart, és még egy jó méternyit a homokból ott, ahol már egyáltalán
nem voltak karikák…

O
– Kész vagyok.
Randzsit olyan ráérősen fordult vissza, mintha a világ összes ideje a rendelkezésére állna, Ada meg folyamatosan
sikongott:
– Gyorsan! Csak tíz másodperced van! Már csak öt! Talán csak kettő…!
A fiatalember rámosolygott.
– Mit izgulsz? – dorgálta. Végre a karikák fölé hajolt, a sor egyik végéhez egy egyenest rajzolt a homokba, és
fölkapta Myra törölközőjét.
– Íme! – kiáltotta, hogy aztán gyönyörködve elvigyorodjon az eredmény láttán – Hupsz! Nagyon ravasz! – És
várta Myra reakcióját a homokban olvasható feliratra:
 1000
A lány zavarodottan bámult egy pillanatig, aztán hirtelen kitisztult a tekintete.
– Óh, Istenem! Tudom már! Ez egy bináris szám, ami a… várj csak… A tízes számrendszerbeli nyolcnak felel
meg, és az nem más, mint a helyes válasz!
A szakadatlanul vigyorgó Randzsit bólintott, és némileg aggályoskodva visszafordult Adához. Habozott: nem
tudta, vajon megint el kell-e magyaráznia a két számrendszer jelölési rendjét, ami a decimális egy, kettő, három és
négy esetén bináris egyet, egy-nullát, egy-egyet és egy-nulla-nullát ad. Ám a kislány szájacskája máris mosolyra
görbült.
– Azt ugyan nem árultad el, Randzsit, hogy a kettes számrendszerre fogsz átváltani, de azt sem állítottad, hogy
nem. Úgyhogy szerintem a dolog rendben van. Klassz mutatvány volt!
Olyan felnőttes ünnepélyességgel hozta meg az ítéletet, hogy attól Randzsit sem tudta megállni mosolygás nélkül.
A kíváncsiságát azonban fölpiszkálta a dolog.
– Mondd csak, Ada. Te tényleg tudod, hogy mik azok a bináris számok?
A kislány színlelt felháborodással felelt:
– Hát persze, Randzsit! Neked tényleg fogalmad sincs, hogy Myra néni rábeszélésére a szüleim ki után neveztek
el?
A fiatalember tanácstalan arckifejezése láttán ezúttal Myra válaszolt.
– Ez az én bűnöm – ismerte el. – Amikor a nővérem meg a sógorom sehogy sem tudtak megegyezni a kisbaba
nevéről, én az Adat javasoltam Ada Lovelace után, akit mindig is a példaképemnek tekintettem. Míg az összes
barátnőm rögeszmésen ragaszkodott Sivához, a Csodanőhöz meg Jeanne Dachoz, én kizárólag olyan akartam lenni,
mint Ada Lovelace grófnő.
– Grófnő, grófnő… – töprengett Randzsit, az ujjait ropogtatva. – Hát persze! Az a számítógépes dáma a… mikor
is?, az 1800-as évekből! Ó volt Lord Byron lánya, és megírta a világ legelső számítógépes programját Charles
Babbage számoló masinájához!
– Bizony – helyeselt Myra. – A gép persze sohasem épült meg, nem létezett hozzá a szükséges technológia, de
a program… az remek volt. És ezért kapta a programnyelv az Ada elnevezést.
***
Ahogy a kikocsikázás a strandra elmaradhatatlan randivá nőtte ki magát a napi programban, Randzsit törni kezdte
a fejét, miként tehetné azt még vonzóbbá. Számolva az atyai örökséggel, De Saram hitelkeretet nyittatott
Randzsitnak egy bankban, ami igazi, elkölthető rúpiákkal feltöltött bankszámlához, sőt hitelkártyához juttatta a
fiatalembert. Randzsit már jóval korábban felfi​gyelt az éttermeknek a magas partszakaszon húzódó sorára. Mi lenne,
ha meghívná Myrát vacsorázni?
A sofőr lehúzódott az út szélére az első étteremnél. Ám Randzsitnak elég volt benyitnia, a szagok azonnal
elriasztották. A másodiknál tett próbálkozása ígéretesebbnek mutatkozott. A menükártya áttanulmányozása közben
megfontoltan szimatolt bele a helyiség légterébe, megpendítette a pincérnek, hogy esetleg visszajön, de nem tett
konkrét ígéretet. A harmadik vendéglőben is kért étlapot, de alig-alig kellett belepillantania: a konyha irányából feléje
áramló illatok, meg a tea és sütemény fölött időző vendégek látványa meggyőzték. Vett egy mély levegőt, és
asztalt foglalt aznap estére. A vacsorameghívás hallatán Myra mintha elbizonytalanodott volna egy pillanatra, aztán
csak ennyit mondott:
– Hát persze, Randzsit. Csodás lesz.
Ami azt jelentette, hogy Randzsitnak már csak a nappali órákon kellett keresztülvergődnie, hogy életében először
ő láthassa vendégül Myrát.
Aznap Ada nem töltötte velük a napot, így kettesben és a szokásosnál messzebbre úsztak ki. Átöltözés után
lustán nyúltak el a veranda karosszékein, itallal a kezükben. Többnyire Myra vitte a szót.
– Micsoda nyüzsgés volt itt azelőtt…! – sóhajtotta, kibámulva a csaknem néptelen parti fövényre. – Egészen pici
koromban két luxusszálló is volt a parton, és a mostaninál jóval több étterem.
– Csak nem hiányzik a nyüzsgés meg a lárma? – kíváncsiskodott a fiatalember.
– Á, nem igazán. Szeretem ilyen békésnek. Csak, tudod, a szüleim akkoriban rendszeresen eljártak táncolni, most
meg nem is lenne hová menniük.
Randzsit mindentudóan biccentett.
– Értem, nyilván a karácsonyi cunami.
Myra erre csak rázta a fejét.
– Ez még jóval azelőtt történt. Az igazi dátum 1984, a polgárháború kezdetének éve. Az első ütközetek
némelyikére pontosan ezen a helyen került sor. Tudod, a Sea Tigerekből, azokból a gyorsjáratú hadihajókból itt
szálltak partra a katonák a repülőtér elleni támadás előkészítése végett. A hadsereg tüzelőállásokat létesített a
szállodákban, így a Tigerek elsőként azokat vették kezelésbe. A szüleim éppen itt tartózkodtak, és el sem tudtak
menekülni, amíg egy kicsit el nem csitultak a harcok, és az utakat ismét megnyitották a forgalom előtt. Anyu szerint
a hajókról meg viszonzásul a szállodák ablakából az ég felé süvítő, nyomjelző lövedékektől olyan volt az egész, mint
egy tűzijáték-bemutató. Csak úgy emlegették, hogy „a buli”.
Randzsit szeretett volna reagálni, de nem tudta, miként tegye. Talán nincs helye a beszédnek. Legszívesebben
átkarolta volna a lányt, ám afféle bevezető mozdulatként beérte azzal, hogy a tenyerét ráfekteti a lány székkarfán
nyugvó kezére.
Úgy tűnt, Myra nem bánja ezt.
– Ahogy nőttem-növekedtem, a régi épületeknek a romjai még mindig ott éktelenkedtek végig a part mentén.
Ugye kitalálod, hogy végül mi tette be nekik a kaput? Na, az volt a cunami. Lefogadom, hogy máskülönben még
mindig itt lennének.
Randzsit felé fordult… és annak egyszeriben az az érzése támadt, hogy Myra azt szeretné, ha megcsókolná.
A fiú tett egy próbát.
Kiderült, hogy pontosan ismerte fel a helyzetet: Myra akarta a csókot. Végül ő volt, aki kézen fogva bevezette
Randzsitot a nyaraló belsejébe ahhoz a két személynek pont kellő méretű, hívogató pamlaghoz, amelyen a
fiatalember meggyőződhetett róla, hogy a szerelmeskedés nem pusztán önmagában véve kellemes dolog, de
százszor kellemesebb tud lenni, ha a nő olyasvalaki, akihez ragaszkodik az ember; akit becsül; akivel minden percét
együtt szeretné tölteni.
A rákövetkező vacsorán, melyen Randzsit volt a vendéglátó, szintén remekül ment minden. Az a nap
összességében annyira jól sikerült, hogy nyilvánvalóvá vált, meg kell ismételni. Nem is egyszer.
Végül nem egészen az elképzeléseik szerint alakultak a dolgok. Mindjárt másnap olyasvalami történt, ami
fölborította a terveiket.

Ada Labrooy is velük volt a dadussal egyetemben, aki egyre-másra sanda pillantásokat vetett felváltva Myrára és
Randzsitra, és ezzel sikerült meggyőznie a fiatalembert, hogy ami kettejük közt történt, mind-mind az arcukra van
írva. Máskülönben tökéletesen szokványos nap volt – leszámítva, hogy a szokványos puszi helyett Myra
üdvözlésképpen szájon csókolta Randzsitot – egészen addig, amíg a tengerbe tett, szokványos kiruccanásuk után,
már fölöltözve, le nem telepedtek egy-egy pohár itallal.
Ekkor Ada, kicsi kezével beárnyékolva a szemét, megpillantott valami különöset.
– Az ott nem megint az a bácsi, aki Beatrix néninél dolgozik?
Randzsit felállt, hogy jobban szemügyre vegye a közelgő alakot, aki tényleg, nem volt más, mint Vorhulsték
komornyikja, és olyan fürgén szedte a lábát, amilyenre Randzsit tapasztalatai szerint még nem volt példa. Egy nagy
paksaméta irományt szorongatott a kezében, és meglehetősen izgatottnak tűnt. Nem is csupán izgatottnak, hanem
egyenesen türelmetlennek, hogy a papírokat végre Randzsit kezébe nyomhassa, mert már öt-hat méterről kiáltozni
kezdett feléje:
– Uram! Azt hiszem, itt van nálam, amit annyira várt!

És tényleg az volt.
Legalábbis valami olyasmi. A paksaméta terjengős elemzést tartalmazott Randzsit dolgozatáról, pontosabban öt
különálló elemzést, mindegyiket nyilvánvalóan más és más (meg nem nevezett) személytől, akik mit csináltak?
Könyörtelen és már-már követhetetlen részletességgel górcső alá vettek kivétel nélkül minden olyan passzust,
melyben utólag Randzsit is hibára vagy kétértelműségre bukkant. Tetejében nem kevesebb, mint tizenegy, további
olyan részletre hívták fel a figyelmét, melyre szerintük legalább annyira ráfér a rendcsinálás. Összesen negyvenkét,
szöveggel és egyenletekkel sűrűn teleírt lapot foglalt magában a köteg. Ahogy Randzsit sietve végigjáratta a szemét
egy-egy oldal sorain, majd Myra kezébe nyomta a lapot, s a következő után kapott, úgy mélyültek el a ráncok a
homlokán.
– Magasságos Isten!– jajdult fel a végén. – Szerinted miről hadoválnak ezek itt? Csak ürügyet keresnek, hogy
visszadobhassák ezt az átkozott holmit?
Beharapott ajakkal Myra már vagy ötödször rágta át magát az utolsó oldal szövegén, és mire végzett, kisimult az
arca. Odanyújtotta a papírt Randzsitnak.
– Kedvesem – fogott bele, fel sem figyelve rá, hogy a pillanat hevében e sohasem használt elnevezéssel illeti a
fiút , te minek olvasod azt a leges​legutolsó szót a lap alján?
Randzsit kiragadta a kezéből.
– Miféle szót? – akarta tudni. – Erre gondolsz itt, legalul? Amelyik azt mondja, hogy „gratulálunk”?
– Pontosan! – jelentette a lány széles mosolyában annyi gyengédséggel, hogy a fiú kénytelen volt megállapítani,
ez pontosan az a fajta mosoly, amely után mindig is áhítozott. – Hallottál valaha olyanról, hogy valakinek a
kudar​cához gratuláljanak?! Ezek kiadják a dolgozatodat, Randzsit! Ezek úgy látják, hogy megcsináltad!
19. Hírnév
Abban a pillanatban, hogy az értekezésed megjelenik a folyóirat hasábjain, istenigazából híres leszel! –
nyilatkoztatta ki Beatrix Vorhulst az este hazatérő Randzsitnak.
Amiben jócskán tévedett, mert még addig sem kellett várni. A világhír napokkal azelőtt bekopogtatott
Randzsithoz, hogy a nyomdagépek elkezdték volna ontani magukból a lappéldányok százezreit. Úgy látszik, valaki a
Nature magazin szerkesztőségéből, esetleg az elbírálók egyike kiszivárogtatta a sztorit, amire megindult a riporterek
áradata. A BBC volt a legszemfülesebb, azt a The New York Times tudósítója követte, onnantól kezdve meg
mindenfajta sajtóterméktől válogatás nélkül érkeztek az újságírók, és valamennyien egyet akartak: Randzsit legyen
szíves, és magyarázza el, pontosan mire is játszott az a Monsieur Fermat, és ugyan miért tellett ilyen hosszú időbe
bebizonyítani, hogy igaza volt.
Randzsitnak gyerekjáték volt válaszolni az ilyesfajta kérdésekre. Gond akkortól jelentkezett, amikor a
híresztelésekre ráharapva, a riporterek a fiatalember állítólagos bebörtönzéséről kezdtek faggatózni. Ebben De Saram
ügyvéd úr sietett pártfogoltja segítségére.
– Egyszerűen közölje velük, hogy jogi képviselőjének tanácsára nem beszélhet ezekről a dolgokról, mivelhogy per
van folyamatban. És ez hamarosan igaz is lesz, mivel az ön nevében eljárást kezdeményezek a sétahajó-
társasággal szemben.
– De én nem akarom elvenni a pénzüket – ellenkezett Randzsit.
– Emiatt ne aggódjon. Egy fillért sem fog kapni, arról gondoskodom. Viszont a per jó ürügyet szolgáltat önnek
arra, hogy az ilyen kérdésekre mindennemű választ megtagadjon. Dr. Bandara a lelkemre kötötte, hogy erről az
egész ügyről egyetlen szó se essék.
A haditerv ugyan bevált, de semmit sem tudott tenni a sajtó egyre növekvő számban jelentkező képviselőivel
szemben, akik – akár tucatnyi rögzítéstechnikai szakemberből álló stábjukkal egyetemben – mind-mind csupán egy
nyugodt, szemtől szembeni beszélgetést akartak Randzsittal arról a Fermat nevű fickóról, meg hogy az miért is
viselkedett olyan felettébb különösen. Az ismételten segítségül hívott De Saram szerint Randzsit egyedül azzal
lehetett képes lecsillapítani a személye iránt feltámadt információéhséget, ha a nyilvánosság elé áll. Nevezetesen
sajtótájékoztatót tart, amelyen egy füst alatt az összes érdeklődőnek elmesélheti az egész históriát.
A kupaktanácsra mindannyian – De Saram és Randzsit, továbbá Myra de Soyza és maga Beatrix Vorhulst – a
kerti úszómedence mellett gyűltek össze; a nyaralóhoz tett kiruccanásokban a lesifotósok miatt többé nem volt
semmi élvezet, így mostanában Myra járt úszni Randzsithoz.
– Már egyeztettem dr. Bandarával – közölte De Saram, miközben székével közelebb araszolt a többszemélyes
napernyő nyújtotta árnyékhoz. – Bizonyosra veszi, hogy az egyetem hajlandó lesz helyet biztosítani önnek egy
sajtóértekezlet céljára. Őszerinte az intézmény egyenesen megtiszteltetésnek fogja érezni a lehetőséget.
Randzsit bizonytalankodott.
– De miről beszéljek?
– Mesélje el, hogy mit tett – jött a válasz De Saramtól. – Magától értetődően kihagyva minden olyan részletet,
amelynek dr. Bandara megítélése szerint titokban kell maradnia.
Lehelyezte a csészéjét az asztalkára, és mosolyogva elhárító mozdulatot tett Mevrouw Vorhulst felé.
– Nagyon köszönöm, de nem kérek több teát. Még vissza kell mennem az irodámba. És ne fáradjon, kitalálok.
Mevrouw Vorhulst megengedte neki, hogy megszorongassa a kezét, de nem marasztalta.
– Nekem ragyogó ötletnek tűnik – osztotta meg a véleményét a Randzsittal és Myrával. – Alig várom, hogy
hallhassam azt a beszédet. – Myrához fordult: – Kedvesem, emlékszel még a szobára, amit neked tartogattunk,
hogy ott alhass, valahányszor a szüleid későig kimaradtak? Még mindig megvan, pont a Randzsité mellett. Ha
gondolod, olykor nyugodtan vedd igénybe, vagy amilyen gyakran csak szükséged van rá.
Így esett, hogy az este nyugovóra térő Randzsit az igazán kellemesek közé számíthatta be az eltelt napot. A
nyilvános szónoklatok terén ugyan igen csekély tapasztalattal bírt, és ez nyugtalanította egy kicsit, de a saját feje
mellett Myráé is ott nyugodott a párnán, és elmondhatta, hogy a dolgai végre kezdenek igazán jól alakulni.

A sajtótájékoztatóhoz az egyetem hatalmas előadótermet bocsátott Randzsit rendelkezésére, melynek minden

négyzetcentiméterére szükség is volt. A 4350 ülőhelyet mind egy szálig elfoglalták, és nem is csupán a sajtó
képviselői, kiknek csoportja önmagában több száz főre rúgott. Emellett – legalábbis úgy festett – Sri Lanka
összlakosságának igen jelentős hányada döntött úgy, hogy az eseményen mindenképpen jelen kell lennie. A 4350
szerencsés jegytulajdonoson túl mintegy ezer ember zártláncú kivetítőn követhette nyomon az eseményeket egy
másik előadóteremből, míg rendkívül fontos és méltatlankodó személyiségek igen nagy számban a nyilvános
tévé​adás (ez hallatlan!) figyelésével voltak kénytelenek beérni.
A függöny kémlelőnyílásán át kikandikáló Randzsit Szubramanian számára iszonyú soknak tűntek. És nemcsak a
puszta számuk volt elképesztő! Sri Lanka jelenlegi elnöke az első sorban ült – a következő választások két-három
lehetséges elnökjelöltjének társaságában. Ráadásképpen ott foglaltak helyet Vorhulsték és – akár hiszik, akár nem –
Randzsit korábbi matematika professzora, akiben annyi tisztesség sem volt, hogy legalább feszélyezve érezze
magát, ehelyett szünet nélkül vigyorogva, mindegyre odabiccengetett kevésbé kitüntetett helyeken ülő ismerőseinek.
Amint a függöny emelkedni kezdett, a színpadon Randzsit mellett helyet foglaló férfi biztató pillantást küldött a
fiatalember felé.
– Minden rendben lesz – súgta oda dr. Datuszena Bandara őfelsége, akit agyonhallgatott ENSZ-küldetésének
aktuális helyszínéről váratlanul a szigetre röpítettek, hogy ő mutassa be Randzsitot a közönségnek. – Bárcsak a fiam
is itt lehetne! Neki is ez volt a leghőbb vágya, de ő sajnos Nepálban toboroz – tette hozzá sietve, merthogy a
függöny már fönn is volt, és a reflektorfények a színpadra vetültek, így nem volt alkalma kifejtem, hogy Gamini
egyáltalán mit toboroz éppen Nepálban. Dr. Bandara fölállt, és odalépett a pulpitushoz.
Aztán oly hamarjában, ami fizikailag aligha volt lehetséges, Randzsit is a felolvasóállványnál találta magát,
miközben a teremben minden pár tenyér szilaj tapsba fogott.
Türelmesen várta, hogy a zaj abbamaradjon, s mert ez sehogyan sem akart bekövetkezni, megköszörülte a
torkát.
– Köszönöm. Mindenkinek nagyon köszönöm.
Minthogy a tapsorkán alig csillapult, Randzsit belefogott a mondókájába:
– A férfit, aki a világ elé s elém tárta ezt a matematikai problémát, Farmat-nak hívták. Jogtudós volt, afféle
ügyvéd, és Franciaországban élt több évszázaddal ezelőtt…
A Diophantosz-kötet lapszélén hagyott megjegyzésről szóló részt már feszült figyelemmel hallgatta a közönség,
noha nem maradt mindvégig csöndben a beszéd alatt. Nevetéssel jutalmazta Randzsit élcét arról, hogy a tudós
mennyi fáradozástól kímélhette volna meg az emberiséget, ha történetesen szélesebb margóval ellátott könyv akad
a kezébe. Beszámolója, hogy lépésről lépésre miként jutott előbbre Fermat elgondolásának megértésében, a
korábbihoz képest már-már fegyelmezett tapsot váltott ki. Amikor megelevenedett előttük Sophie Germain alakja, és
megtudták, hogy az asszony tudományos munkássága miként adta meg a kulcsot a végső megoldáshoz, az
emberek ismét tombolni kezdtek. A hátralévő időben aztán újfent minden alkalmat megragadtak erre, mígnem
elbeszélésében Randzsit eljutott a történelmi pillanatig, midőn egyértelművé vált előtte, hogy Isten kegyelméből
bevégezte Fermat utolsó tételének kikezdhetetlen bizonyítását.
Itt szünetet tartott, és fejét rázva mosolygott le az egybegyűltek tömegére.
– El tudják képzelni, mekkora feladat bemagolni ötoldalnyi matematikai bizonyítást? – tette fel nekik a kérdést. –
Tudják, írószerszám híján nem írhattam le. Egyetlen lehetőségem adódott: hogy az elejétől a végéig, újra meg újra
elismétlem magamban, Isten tudja, hány százszor, hány ezerszer… És amikor végre értem jöttek, semmi másra
nem tudtam gondolni, csak hogy minél előbb számítógéphez jussak, és tüstént begépelhessem…
– És meg is tettem – zárta előadását, majd hagyta, hadd tapsolják a népek véresre a tenyerüket. Jó időbe
tellett, mire ismét vissza tudta venni a szót.
– Így esett, hogy az én legrégebbi és legkedvesebb barátom, Gamini Bandara neve áll azon személyek listájának
az élén, akiknek hálás köszönettel tartozom. És közvetlenül utána ott szerepel az édesapja, dr. Datuszena Bandara
is – intett az idősebbik Bandara felé, aki udvariasan fogadta a neki kijáró tapsot.
– Rajtuk kívül még két embernek vagyok adósa. Egyikük néhai atyám, Ganes Szubramanian, a trincsomali Tiru
Koneswaram templom egykori főpapja. A másik személy, aki pillanatnyilag a színpad mögött bujkál, elsőként állt elém
azzal a sejtéssel, hogy Fermat felfedezésének nyitja minden bizonnyal az akkoriban már ismert és alkalmazott
matematikai módszerek feltárásában, majd azok továbbgondolásában rejlik, minthogy maga Fermat is nyilván így
cselekedett. El sem tudom képzelni, mire mentem volna nélküle, ezért soha többé nem kívánom vállalni ezt a
kockázatot. Úgyhogy gyere elő, dr. Myra de Soyza, és fogd meg a kezem…
A lány engedelmeskedett, és színpadi megjelenése után Randzsit hiába folytatta szónoklatát, abból már egy árva
hangot sem lehetett kivenni, minthogy ő részesült Randzsit után a legzajosabb ünneplésben. Talán mert a közönség
tudott olvasni a fiatalember arcáról; talán mert mindenki közül egyértelműen Myra volt a leggyönyörűbb.
Nem lehetetlen, hogy Randzsit egy örökkévalóságig engedte volna zúgni a lányt köszöntő tapsot, ha Myra közbe
nem avatkozik.
– Köszönöm mindenkinek! – kiáltotta. – De most inkább hallgassuk meg, milyen mondanivalója van még
Randzsitnak a számunkra! – Azzal hátralépett, és leült Randzsit székére.
A fiú visszafordult a tömeg felé.
– Igazából ez minden, amit szerettem volna elmondani önöknek – jelentette be. – De ígéretemhez híven szívesen
válaszolok a kérdéseikre…
 Randzsit végre túlvolt az egész felhajtáson, és elmondhatta magáról, hogy még a bebörtönzésének színhelyét és
okát firtató kérdéseket is sikerült magabiztosan elhárítania. Éppen a Vorhulst-rezidencia kényelmét élvezték az
egyetemi előadóterembe meghívást kapott vendégsereg erőteljesen megnyirbált maradékával. Még így is csaknem
mindenkit maguk körül tudhattak az auditóriumi ülőhelyek első két sorát elfoglalók közül, meg kisszámú további
hallgatóságot a többi sorból, nem is szólva az italok és szendvicsek felszolgálására szerződtetett, népes alkalmi
személyzet tagjairól. (A fogadást azért rendezték így, hogy az állandó háztartási alkalmazottak, akik mindannyian
személyes felelősséget vállaltak az esemény egy-egy részletének hibátlan lebonyolításáért, ezúttal vendégként
vehessenek részt.) Randzsit és Myra kéz a kézben ültek egymás mellett, és feltűnően elégedettek voltak a
helyzettel. A vendégek arcáról is olyan túláradó jókedvet lehetett leolvasni, hogy a felszolgált pezsgő már-már
fölöslegesnek tűnt.
Magától értetődik, hogy dr. Bandara ekkor már New York felé repült a saját használatú BAB-2200-ason, de
távozása előtt szakított időt arra, hogy félrevonja Randzsitot.
– Természetesen állásra lesz szükséged – vágott a dolgok közepébe.
Randzsit bólintott.
– Gamini már megpendítette, hogy dolgozzak vele.
– És én nagyon remélem, hogy ez valamikor így is lesz, de attól tartok, nem egyhamar. Ám addig is a
tudomásomra jutott, hogy az egyetem hajlandó egy tanszéki állást kínálni neked, amelynek keretében haladó
kurzusokat vihetnél, és ha úgy tetszik, saját kutatásokat is folytathatnál.
– De hát nem vagyok professzor! Még csak le sem diplomáztam!
Dr. Bandara türelmesen magyarázta:
– Professzor az, akit az egyetem ilyen pozícióban alkalmaz. És a helyedben én nem aggódnék az esetlegesen
hiányzó diploma meg holmi tudományos fokozatok miatt. Szerintem az intézmények kezüket-lábukat törik majd,
hogy olyan tudományos fokozatokat adományozzanak neked, amilyeneket szemed-szád kíván.
Randzsit természetszerűleg továbbadta Myrának a hallottakat. Az unokahúga mellett helyet foglaló Beatrix
Vorhulst tekintetéből némi kételyt lehetett kiolvasni.
– Szerintem még az sem biztos – adott hangot a véleményének , hogy egyáltalán szükséged lesz állásra. – Azzal
elővarázsolt egy paksamétára való nyomtatványt saját személyi titkárának válogatásában, aki mellé nemrégiben
külön segéderőt kellett szerződtetni kizárólag a Randzsit személye körül halmozódó iratanyag és levelezés kezelésére.
– A különféle szervezetek hosszú sorokban tülekednek, hogy meghívhassanak beszámolót tartani; hogy adjál
nekik interjút; vagy hogy szépen megkérjenek, mostantól kizárólag az ő sörüket igyad, meg az ő ingüket viseld. És
még fizetnek is ezért! Ha hajlandó leszel az általuk gyártott futócipőt húzni a lábadra, cserébe egy köteg amerikai
dollár üti a markodat. Ha hagyod magad meginterjúvolni, te leszel a 60 Minutes* legjobban fizetett sztárja! A
Harvard Egyetem meghívott, hogy tartsál náluk előadást – nem árulták el, mennyiért, de úgy hallom, jól vannak
eleresztve.
– Hűha! – kacagott Myra. – Hagyjuk, szegényt, hadd fújja ki magát egy kicsit.
De erről szó sem lehetett, mert a napi posta megszűrésére is felhatal​mazott titkár újabb lapot lobogtatva érkezett
főnökasszonyához egyenesen a nyomtatótól. Beatrix Vorhulst rápillantott a papírra, beharapta az ajkát, és így szólt:
– Na, ez ugyan nem a pénzről szól, de azt hiszem, látnod kell, Randzsit. És neked is, kedvesem.
– Nekem? – csodálkozott Myra. – Nekem minek?
Randzsit elképedten olvasta a sorokat, aztán továbbadta Myrának, aki hamarosan mindent megértett. Az üzenet
Randzsit apjának templomából érkezett a vén szerzetestől, és a következőket tartalmazta:

Atyád minden eddiginél büszkébb lenne rád, és mindannyiunkhoz hasonlóan el lenne ragadtatva most, hogy
házasodni készülsz. Arra kérünk, ne késlekedj soká! Bizonyára nem kívánod megvárni Aashad, Bhadrapad vagy
Shunya** havának balcsillagzatú időszakát. És persze semmiképpen ne válaszd a keddet vagy a szombatot!

Myra Randzsitra pillantott, aki tökéletesen összezavarodva bámult vissza rá.

– Szóltam valaha egy szót is házasságról?
Myra enyhén elpirult.
– Hát, tettél rólam néhány hízelgő megjegyzést – ismerte el.
– Én semmi effélére nem emlékszem – állította a fiú. – Úgyhogy minden bizonnyal a tudatalattim lehetett. – Vett
egy mély lélegzetet. – Ebből is látszik, hogy a tudatalattimnak mennyivel több esze van nálam. Akkor hát mit szólsz
ehhez, Myra? Hajlandó lennél?
– Természetesen igen – válaszolta Myra olyan hangsúllyal, mintha még életében nem kérdeztek volna tőle ekkora
ostobaságot. Ennyiben maradtak.
 Jóval később kíváncsiságból visszajátszottak az előadásnak a híradóban leadott összefoglalóját, amiből kiderült:
Randzsit mindössze a szokásos közhelyet hangoztatta arról, hogy hátralévő életét nem tudja elképzelni a lány
nélkül… Mindazonáltal bizonyítéknak ennyi is megteszi. Különben is, addigra annak rendje s módja szerint amúgy is
egybekeltek már.

Hogy minden tökéletes volt-e a szerelmespárnak?

Mindenesetre közeljárt ahhoz. A megválaszolásra váró, egyetlen kérdés nem az volt, hogy összeházasodjanak-e,
mert ahhoz nem férhetett kétség, sőt annak időpontja sem, minthogy arra meg a „minél előbb” adódott egyetlen
lehetséges feleletként. Az igazi kérdés pusztán az volt, hogy hol és ki végezze el a szertartást. Egy ideig úgy
tetszett, erre is könnyű a válasz, minthogy a Vorhulstok, Bandarák és de Soyzák együttesen Colombo
metropoliszának valamennyi templomába és anyakönyvi hivatalába bejáratosak voltak. A kevésbé szimpatikusak már
ki is töröltettek a lehetséges helyszínek listájáról, amikor Myra felfigyelt az álmodozó kifejezésre Randzsit
tekintetében.
Érdeklődésére a fiú kezdetben megpróbálta elütni a dolgot.
– Semmi különös. De igazán. Az égvilágon semmi.
Ám Myra nem hagyta annyiban. Randzsit végül megengesztelődött, és megmutatta a lánynak a vén szerzetes
második levelét: „Édesapád odalett volna a boldogságtól, ha az ő templomában kötsz házasságot.”
Myra kétszer is végigolvasta.
– A pokolba is! – nevetett a fiúra. – Nem gondolnám, hogy a ceyloni egyháztanács egy fikarcnyit is törődne a
dologgal. Megyek, és elmondom mindenkinek.
Természetszerűleg „mindenki” tüstént felfogta, hogy amit Randzsit akar, azt Myra akár erővel is keresztülviszi, és
így is történt. Ha bizonyos colombói körök némi csalódottságuknak adtak is hangot, a trincsomali társaságon
olyasféle hangulat uralkodott el, amit jobb híján fékevesztett ujjongásnak lehet nevezni. A vén szerzetes persze
vette a lapot, hogy jelen esetben csupán valamiféle „lecsupaszított” szertartás jöhet szóba. Vágyakozva gondolta el,
milyen nagyszerű Paalikali Thalipput* lehetne rendezni a menyasszonynak, meg hogy a vőlegény Janavasanam*
bevonulását a templomba miként ékesíthetnék fel a legpompásabb gyümölcsökkel és virágokkal. És ezzel az erővel
akár végig is csinálhatnák az egész parádét, hát nem? Ami persze roppant feltűnést keltene, miközben a pár
éppenséggel eltűnni vágyik. Úgyhogy nem lesz se Paalikali Thalippu, se Janavasanam… Egy dologban azért
megkötötte magát: tett róla, hogy a menyasszony násznépének keze ügyében ott legyen a feltétlenül szükséges
ellátmány parupputengából** és egyéb csemegékből, megkínálni a vőlegényt.
A hagyományos esküvői szertartás „lecsupaszítása” egy további előnnyel járt: annyira gyorsan elő lehetett
készíteni, hogy a menyasszony és a vőlegény nem egészen egy hét elteltével máris elutazhatott Trincsomaliba.
Igaz, ott muszáj volt rejtőzködniük, mert könnyen felismerhető arcukat nem volt tanácsos megmutatni a
nyilvánosság előtt.
Ugyanezen okoknál fogva kevés ember lehetett tanúja, amikor a csarnok virágdíszekkel borított falai között, a
naat-haswaram kürtök és melam dobok szüntelen harsogásától kísérve, Randzsit elszavalta az előírtakat, és Myra
engedte, hogy a szerzetes a csuklója köré kösse a gonosz elhárítására szolgáló, megszentelt zsinórt. Amint véget
ért a ceremónia, az immár eltéphetetlen kötelékkel egyesített pár tüstént visszaült a rendőrautóba, hogy megkezdje
hosszú visszautazását a Vorhulst-birtok felé. „Hosszú életet!”, szállt a távozó fiatalok után a szerzetes jókívánsága,
akik mélységesen meg voltak győződve, hogy pontosan ez vár kettejükre.
Jó messzire onnét bizonyos egyedek egészen más várakozással tekin​tettek a jövőbe.
Közéjük tartoztak egyebek mellett a protezoárok, vagyis a gigalakták kijelölt orgyilkosai. Az ő hadseregük éppen
úton volt a Föld felé, hogy a parancs értelmében rendet tegyen annak a jelentéktelen, sárga csillagnak a harmadik
bolygóján. Anyagi természetűek lévén, űrhajóik nem voltak képesek gyorsabban repülni a fénysebességnél. Ily
módon a totális megsemmisítésig, melyhez az armadának nem kell több néhány kurta napnál, az újdonsült
házasoknak és az összes többi emberi lénynek még sok-sok évnyi létezés megadatik.
Ám mindent összevetve, nem éppen „hosszú élet”.
20. Házasélet
Minthogy valamennyi álma megvalósult – nevezetesen szabad volt, híres, tetejében Myra de Soyza törvényes
hitvese , Randzsitnak jogosan tűnhetett úgy, hogy saját, külön bejáratú univerzumában lassacskán helyükre
rázódnak a dolgok. Magánéleti álmodozásaiba azonban mindegyre befurakodtak a szélesebb távlatból megfigyelt
világ cseppet sem szemet gyönyörködtető képei.
Vegyük csak az Észak-Koreában kialakult helyzetet. Első ránézésre úgy tűnt, rendszerváltás van folyamatban. A
hőbörgésre hajlamos, pompakedvelő Kim Dzsong Il eltűnt a színről.
Ami bizonyos tekintetben igen sajnálatos. Mert meglehet, hogy Kim flúgos volt, mindazonáltal olyan flúgos, aki
minden esetben visszariadt attól, hogy átfogó csapást mérjen a szomszédjaira. Most meg itt volt ez az új fiú, akit
egyre-másra csak úgy emlegettek, mint az ország „Dicső Vezérét”. Ha volt is neki rendes személyneve, az túl
becses lehetett, semhogy a dekadens Nyugat orrára kössék.
Ám míg a Dicső Vezér személyazonosságára a titok homálya borult, a cselekedetei túlságosan is nagy
nyilvánosságot kaptak. Tábornokainak állítása szerint az ország legújabb generációs, nukleáris rakétái könnyűszerrel
átszelhették a Csendes-óceán északi sávját, ami azt jelentette, hogy be tudnak csapódni az Amerikai Egyesült
Államok, legalábbis Alaszka földjébe, sőt akár Washington állam északi csücskéig is elhatolhatnak. És ez még mind
semmi, hencegtek a tábornokok, tetejében az új rakéták zérus hibaszázalékkal működnek. Ez a szájhősködés az
összes, szomszédos országot módfelett felzaklatta. Amelyiknek történetesen még nem volt saját nukleáris arzenálja,
hirtelen fokozódó szükségét érezte, hogy beszerezzen egyet.
Az emberiségnek a világ többi részében sem volt éppen úri dolga. A huszadik század legsötétebb korszakára
emlékeztető zűrzavarba visszasüllyedve, az afrikai országokban újfent az öldöklések nyomán árván maradt, alig
tizenéves kölykökből toborzott gyermekhadseregek harcoltak egymással a véres gyémánt- és elefántcsontkészletek
birtoklásáért.
Minderről annyira csüggesztő volt értesülni.

Randzsit elméjét mindazonáltal egy személyes gond háborgatta. Ő és Myra éppen De Saram ügyvéddel
mélyedtek beszélgetésbe, amikor Mevrouw Beatrix Vorhulst benézett hozzájuk:
– Mi legyen vacsorára?
Ehhez hasonló kérdés minden áldott reggel elhangzott valamelyikük szájából, ám ezúttal eltérő fogadtatásra talált.
Myra kérdőn pillantott a férjére, aki féloldalas szemöldök-felhúzással és sóhajtással válaszolt, majd ezekkel a
szavakkal fordult a ház úrnőjéhez:
– Mostanában sokat beszélgetünk erről, Bea néni. Az az érzésünk, hogy szeretné végre visszakapni a házát.
Először fordult elő, hogy Randzsit felháborodottnak látta Beatrix Vorhulstot.
– De drága fiam! Szó sincs ilyesmiről! Addig maradtok, ameddig jólesik! Ha nem tudnád, egy család vagyunk.
Boldogok vagyunk, hogy együtt lehetünk veletek, sőt részünkről a megtiszteltetés, hogy…
Ám Myra arckifejezését látva, az ügyvéd ingatni kezdte a fejét.
– Azt hiszem, félreérti a dolgot, Mevrouw – szakította félbe az asszonyt. – Randzsit és Myra házasok. Saját
otthont szeretnének, nem egy darabkát a magáéból, és ez így van rendjén. Üljünk le teázni, és vegyük szépen
sorra a lehetőségeket együtt. Ami a maguk lehetséges lakhelyét illeti, Randzsit, ön máris rendelkezel ilyennel. Atyja
egykori háza Trincsomaliban most már az öné.
Randzsit szeme kutatóan mélyedt Myra tekintetébe, és abból pontosan azt vélte kiolvasni, amire számított.
– Nem hiszem, hogy Myra Trincsóban szeretne élni – jelentette szomorúan, amire Myra hevesen megrázta a
fejét.
– Trincsó gyönyörű hely – erősködött. – És én imádnám, ha lenne ott egy házunk, de… – Nem fejezte be a
mondatot.
– De micsoda? – kérdezte De Saram tanácstalanul. A választ Randzsit adta meg a felesége nevében.
– Az a ház nagyon kellemes otthon lehetett egy idősödő férfiember számára – fejtegette. – De kettőnknek…
vagyis egy fiatal párnak, akik feltehetően mosógépet és mosogatógépet szeretnének, meg mindenféle, egyéb
háztartási eszközt, amilyennel apámnak semmi oka nem volt bajmolódni… Te mit mondasz, Myra? Akarod, hogy
nekiessünk, és átalakítsuk édesapám házát?
A fiatalasszony vett egy mély lélegzetet, de végül sikerült egyetlen szóba sűrítenie a válaszát:
– Igen.
– Naná, hogy akarod – nyugtázta Randzsit. – De nem lenne jobb, ha inkább lebontatnánk, és a semmiből
építenénk fel az egészet? Nem? Hát jó. Akkor első dolgunk lesz megkérni Szúrást, hogy kerítsen nekünk egy építészt
– ő minden tamilt ismer Trincsóban. Az majd elkészíti az alaprajzokat, amiből kiindulhatunk, azután meghívjuk ide, és
te meg ő együtt elkezdhettek alkotni. Én meg – fűzte hozzá – fantasztikusan kreatív ötletekkel szolgálok,
valahány​szor ti ketten elakadtok. Az építkezés idejére pedig szállodába költözünk. Ez hogy hangzik?
A Mevrouw homlokán elmélyültek a ráncok.
– Arra semmi szükség – jelentette ki. – Mindannyian kényelmesen elleszünk, amíg a ti trincsomali otthonotok el
nem készül.
Randzsit a feleségére pillantott, aztán széttárta a karját.
– Ám legyen. De nekem lenne egy másik javaslatom. Myra, drágám! Jól dereng, hogy egyszer valami
mézesheteket emlegettél?
Myra meglepettnek látszott.
– Egyáltalán nem emlegettem semmi ilyesmit. Elismerem, megfordult a fejemben, hogy szép lenne, meg minden,
de egy szót sem szóltam róla…
– Nem is, amióta összeházasodtunk – értett egyet Randzsit. – Viszont tökéletesen emlékszem, hogy mit mondtál
nekem pontosan itt, ebben a szobában néhány évvel ezelőtt. Sri Lanka csodálatos helyeiről áradoztál, ahol én még
sohasem jártam. Gyerünk, Myra, nézzük meg együtt mindegyiket, és közben hagyjuk rá a többiekre, hogy
gondoskodjanak életünk hátralévő részéről…

A legelső helyet a legegyszerűbb megnevezni, jelentette ki Myra, így aztán az utazgatást a kosgodai
teknőskeltető központban kezdték, amelyért Myra már gyermekkorában is rajongott, és különben is közel feküdt
Colombóhoz. Azt a szigetország történelmi nagyvárosa, Kandy követte a sorban. De egy héttel később, amikor
visszatértek a Vorhulst-rezidenciába, a személyzet tudakozódására, hogy tudniillik hogy tetszett nekik a dolog,
meglehetősen lagymatag lelkesedéssel válaszolgattak. Kosgodában rövid idő elteltével felismerték őket, miáltal egész
nap kisebb tömeg járt a nyomukban. De ez még semmi sem volt Kandyhoz képest, ahol a helyi karhatalom
rendőrautóval fuvarozta őket körbe a városban. Minden nevezetességet láttak, de egyetlen percig sem
kóborolhattak szabadon kedvükre.
A vacsoraasztalnál Beatrix Vorhulst együttérzéssel hallgatta a beszámolót: igen, nagyon kényelmes volt ez a fajta
szervezett városnézés, de ők inkább azt szerették volna, ha elvegyülhetnek az emberek között.
– Nem tudom, hogy ez lehetséges-e – jegyezte meg aztán sóhajtva. – Manapság ti ketten vagytok a
legnagyobb látványosság. Az a gond, hogy Sri Lankán meglehetősen gyenge a felhozatal celebekből. Kettőtökkel
nagyjából ki is merül a készlet.
Myra vitatkozott.
– Azt azért nem mondanám. Ott van például az az író…
– Jó, jó, de az meg olyan ritkán teszi ki a lábát a házából. És különben is. Ha olyan helyen élnétek, amelyik tömve
van filmcsillagokkal meg hírességekkel – mint Los Angeles vagy London , elegendő lenne feltenni egy
napszemüveget, és a kutya se törődne veletek. – Hirtelen megváltozott az arckifejezése. – Tényleg… Most, hogy
belegondolok, miért is ne?
Mindannyian értetlenkedve bámultak rá, ezért megmagyarázta az ötletet:
– Egy sereg érvényes meghívásod van, Randzsit, a világ minden tájáról. Mi lenne, ha elfogadnál egyet-kettőt?
Randzsit pislogott, aztán Myrához fordult:
– Te mit gondolsz? Ne próbálkozzunk meg az igazi mézeshetekkel? Európában, Amerikában vagy ahol csak
akarod?
Myra elgondolkodva pillantott rá meg a többiekre az asztal körül.
– Szerintem ez fantasztikus lenne, Randzsit. És ha már rászánjuk magunkat, csináljuk minél előbb.
A fiatalember kérdőn nézett rá, de a rendelkezésre álló, konkrét meghívások jegyzéke rövidesen elterelte a
figyelmét. Csak akkor jutott eszébe rákérdezni a dologra, amikor már lefekvéshez készülődtek.
– Tényleg akarod ezt az egészet? Mert ha nem, akkor…
Ujját férje ajkára tette, majd egy váratlan csókkal teljesen elcsendesítette.
– Csak arra gondoltam, hogy ha már távoli utazásokra adjuk a fejünket, célszerű lenne minél előbb elindulni.
Merthogy később már egy kicsivel nehézkesebb lesz. Nem akartam beszélni róla, amíg az orvos meg nem erősíti, de
csak pénteken találkozom a doktornővel. A helyzet az, és én egészen biztos vagyok benne, hogy kisbabánk lesz.
21. Mézeshetek, második rész
Míg Myra és Randzsit gépe London felé tartott – egy szakasztott annyira hosszadalmas és fáradságos
repülőúton, mint amilyennek évekkel azelőtt Gamini leírta , a nagyvilág is haladt a maga, természetszerűleg halállal és
pusztulással kikövezett útján. A fiatalok a hosszabbik útvonalat választották Mumbaion át, hogy Randzsit
körülnézhessen a városban, ám érkezéskor a gépük vagy negyven percig körözni volt kénytelen, mielőtt engedélyt
kapott a landolásra. A Kasmír-völgyben nemrégiben újabb tűzharcok robbantak ki, és most nem lehetett tudni, hogy
illegalitásban élő pakisztáni ügynökök miféle akciókat terveznek hátországbeli célpontok ellen. Emiatt a házaspár a
városnézésre szánt összes idejét a szállodai szobájában töltötte, és leste a híreket a tévében. Egyetlen kedvezőről
sem értesült. Dicső Vezérének parancsára az észak-koreai hadsereg többé nem szorítkozott arra, hogy a Dél-
Koreával közös határ mentén keltsen zavart, ehelyett összeszedte a bátorságát, és nyílt összetűzésekbe keveredett
a Kínai Népköztársasággal – azzal az országgal, amely folyamatosan megmentette az éhezéstől, s a világon egyedül
viseltetett iránta baráti érzelmekkel. Hogy igazából miben mesterkedtek, az ember el sem tudta képzelni,
mindenesetre a hadsereg – alkalmanként egy-egy, legfeljebb tucatnyi katonából álló szakasszal – négy ízben is
behatolt kínai felségterületre, hogy ott tábort verjen egy olyan körzetben, ahol dombokon és sziklákon kívül az
égvilágon semmi sincs. Három órával később Myra és Randzsit felszállt a londoni járatra. A Heathrow felé haladtában
a gép még csak Pakisztán partvonalát kerülgette, s a kasmíri csatározások már le is csillapodtak, az észak-koreai
alakulatok pedig sarkon fordultak, és visszamasíroztak a laktanyáikba, teljes tudatlanságban hagyva a nagyvilágot
eredeti szándékaik felől.

És a fiatalok megérkeztek Londonba.

Nem csalódtak. A metropolisz látványosságai ugyanúgy lenyűgözték Randzsitot, mint már több száz éve tették
az odalátogatók millióival. Ez történt mind a világhírű, kötelező turistacélpontok – a gigantikus Szent Pál
székesegyház, a londoni Tower, a Parlament, a Westminster Abbey , mind a kevésbé nevezetes, ám Randzsit
számára mégis különös jelentőséggel bíró látnivalók – a londoni Közgazdasági Egyetem és a csak néhány saroknyira
onnét, az Arundel Streeten található „fényűző garzon” – esetében, mely utóbbiak egy időben, amikor Randzsitnak
reménye sem lehetett holmi londoni kiruccanásra, Gamini Bandara személyes jelenlétét élvezték. A Myra javaslatára
felkeresett Kew Gardensben is csodálattal járta végig az irdatlan méretű melegházakat. Bolondult a város szinte
minden, nagyszabású és hírneves építményéért – csupán a közöttük tátongó, nyílt és fedetlen térségekkel nem volt
kibékülve, melyeket a városnézés elengedhetetlen vele​járójaként kénytelen volt átszelni.
S melyeken, így november táján, kivétel nélkül és elviselhetetlenül hideg volt.
A didergés testet-lelket romboló tapasztalatában Randzsitnak soha azelőtt nem volt része. Megengedem,
alkalmasint Szvámi szikláján is elszenvedett egy-egy fagyos fuvallatot az erős szelek járta évszakban, vagy ha korai
órán támadt kedve megmártózni a Bengál-öböl hullámverésében. De ilyet soha! Annyira hideg volt, hogy a
szórványos havazás elpiszkolódott maradványait még hetekkel később is fel lehetett fedezni a parkolóhelyek meg a
pázsit peremén, mert az idő sohasem enyhült meg annyira, hogy a hó teljesen elolvadhasson.
Még szerencse, hogy a londoni üzletek telis-tele voltak kifejezetten a legfázósabb látogatók átmelegítésére kitalált
ruhadarabokkal. Randzsitnak végül a meleg alsónemű, kesztyű és prémgalléros télikabát tette elviselhetővé a londoni
utcák hőmérsékletét, míg Myra sorsa egy nercbunda megvásárlásának egyenes következményeként fordult jobbra.
Ezután került sor a találkozóra Sir Tariqkal, aki a Királyi Matematikai Társaság nevében tagságot kínált Randzsitnak
a neves testületben, egyben felkérte, hogy tartson előadást Londonban a hőstettéről. (Ráadásul felhajtott egy
alapítványt, amely hajlandó volt fedezni Randzsiték költségeit.)
Sir Tariq al Diwani atyáskodóan jóindulatú, gömbölyded öregúrnak bizonyult, rakoncátlan Albert Einstein-frizurával;
kiejtésében az idegenség árnyékát sem lehetett felfedezni, annál inkább a szűztiszta „OxCam” hagyományt.
(„Elvégre is negyedik generációs londoni volnék”, adta meg a magyarázatot, valahányszor sarokba szorították.)
Amikor megtudta, hogy Randzsit mennyit fagyoskodik, a homlokára csapott: „A fenébe is! Én meg hagytam, hogy
ezek az idióták a flancot részesítsék előnyben a kényelemmel szemben! No de sebaj. Majd szépen elköltözködünk.”
Azzal áttelepítette kettejüket egy vadonatúj, csillogó-villogó, ám nem túlságosan felkapott, South Kensingtoni
hotelbe. Myrát kissé zavarba ejtette ez a választás, mígnem elbeszélgetett a hotelportással, és értesüléseiről vidoran
be is számolt Randzsitnak. Ezek szerint Sir Tariqnak két oka is lehetett az adott szálloda mellett dönteni: ad egy, az
kényelmes közelségben feküdt a város legpazarabb múzeumaihoz, ha netán a becses vendégeknek kedvük támad
kiállításokra járni; ad kettő, sűrűn megfordultak benne arab olajsejkek, nagy létszámú kíséretükkel esetenként több
emeletet is elfoglalva. Ez azért volt lényeges, mert az olajsejkek utáltak fázni, és e szabályuk érvénye a
magánlakosztályokon túl a szálloda előcsarnokára, tűzlépcsőire és liftjeire is kiterjedt. A szálloda tulajdonosai pedig
még ennél is jobban utálták a gondolatot, hogy a két marokkal költekező arabok esetleg ne kapjanak meg mindent,
amit csak szemük-szájuk megkíván.
Randzsit, aki nem volt éppen két marokkal költekező olajsejk, elégedetten élvezte ennek számára oly kedvező
kihatását. Emiatt a következő két hónapra láthatóan megjavult a kedélyállapota, méghozzá olyannyira, hogy még a
közelben fekvő, múzeumi negyed felkeresésével is megpróbálkozott. A Természettudományi Múzeum (huzatossága
ellenére) igazi élvezetet szerzett neki, és rábírva őt, hogy a város túlsó felében – a Gamini által egykor lakott
városnegyedben – található, grandiózus (és még huzatosabb) British Museumig elkalandozzon, meggyőzte
Randzsitot, hogy igen, végső soron a hűvös éghajlatú országoknak is lehetnek bizonyos előnyeik a forró égöviekkel
szemben.
Napjaik nem egyedül a turizmusról szóltak. A Királyi Matematikai Társaságnál megtartandó előadás nem kevés
agymunkájába került Randzsitnak, noha londoni beszéde sok tekintetben fedte a colombói sajtóértekezleten
elhangzottak tartalmát. Két magazin is sürgetőleg kért engedélyt Randzsit felkeresésére: az egyik, a Nature az
értekezés kiadójának jogán, a másik, a New Scientist pedig (ígérete szerint) azzal a céllal, hogy megvendégelje
Randzsitot a legfantasztikusabb vendéglőben a Temze túlsó partján. Néhány további sajtótájékoztatóra is sor került,
melyeket De Saram távirányítással szervezett meg Colombóból. Annak ellenére, hogy a fotóik ott virítottak a
címoldalakon London minden újságosstandján, sőt időnként a tévé képernyőjén is felbukkantak, Myrának sikerült
rábeszélnie Randzsitot, hogy a meleg alsóneműket kemény próbára téve, egy este állják végig az őrségváltási
ceremóniát a Buckingham-palotánál. Fűtött szállodai szobájukba visszatérve, Randzsit kénytelen volt bevallani, hogy
a jelek szerint egyetlen tagja sem szenvedett fagykárt, sőt rámutatni, hogy a látványos esemény során a
turista​társak fényképezőgépei egytől egyig a lovas őrszemekre, nem pedig rájuk szegeződtek.
– Szóval tényleg igaz – állapította meg. – Londonban oda megyünk, ahová akarunk, és az emberek ügyet sem
vetnek ránk. Csak lenne úgy… ezer kilométerrel délebbre, egyszerűen imádnám ezt az országot!
Nos, senki sem tette meg nekik azt a szívességet, hogy a brit szigeteket melegebb égtájra költöztesse. Még
néhányszor végigcsinálták a „több réteg meleg ruhaneműt fel, szállodai hallból ki, taxiba be, taxiból ki, másik
előcsarnokba be” idegőrlő ciklusát, mire Randzsit feladta. Először félrevonta Sir Tariqot, aztán hosszasan tárgyalt
telefonon a Colombóban tartózkodó De Sarammal, végül boldogan tett jelentést Myrának az eredményről:
– Megyünk Amerikába! Az AAAS – hogy is mondják? az Amerikai Tudományfejlesztési Társaság – a jövő
hónapban tartja szokásos, évenkénti kongresszusát. De Saram már mindent elrendezett. Óh, ne bánkódj, Myra,
nem végleg megyünk el. Csak legyen egy kicsivel melegebb, visszajövünk, és bepótoljuk, ami most elmarad.
Egy másik, nagyvonalú alapítvány jóvoltából első osztályú jegyeket kaptak az American-Delta légitársaság még
aznap délután kettőkor New York Citybe, a Kennedy repülőtérre induló járatára. Előbb még szívből jövő
köszönömöket és szabadkozásokat zúdítottak Sir Tariqra, aztán két óra húszkor Írország keleti partvidéke fölött
búcsút intettek Angliának.
Randzsit féltő gondoskodással fordult szerelméhez:
– Ugye nem merítettelek ki túlságosan? És ugye nem készülsz arra, hogy…?
Myra, akinek a Randzsit gégéjét elhagyó, hoppá-szerű hangból sikerült kihámoznia a kérdés lényegét, felkacagott,
és odatartotta poharát a légi​kisasszonynak, aki készségesen újratöltötte azt narancslével.
– Jól vagyok, ne aggódj! – közölte megnyugtatásul. – És teljesen igazad van: még visszajöhetünk Angliába,
amikor kellemesen meleg lesz, mondjuk júniusban. De egészen biztos vagy benne, hogy ezzel az Amerikába
rohanással azt teszed, ami a leghelyesebb?
Randzsit befejezte a tejszín és az eperdzsem szétteregetését a fánkján, és a végterméket belepottyantottá a
szájába.
– Tökéletesen – felelte, a jókora falaton nyámmogva. – Személyesen ellenőriztem a New York-i időjárás-jelentést.
A legalacsonyabb hőmérséklet jelenleg kilenc fok, ami napközben akár tizennyolcra is felmehet. Átéltem én már ennél
hidegebbet is Trincsóban.
Myra, aki nem tudta, sírjon-e vagy nevessen, letette a poharat.
– Óh, kedvesem… Ugye soha életedben nem jártál még Amerikában?
Randzsit, akiben hirtelen valami nyugtalanság ébredt, odafordult hozzá, hogy a szemébe nézhessen.
– Mi jár a fejedben?
Myra megcirógatta a kezét.
– Csupán az, hogy így nem volt alkalmad észrevenni, bizonyos tekintetben mennyire maradian gondolkodnak az
amerikaiak. Például még mindig mérföldben számolnak, nem kilométerben. Valamint – és remélem, ezzel nem foglak
túlságosan felzaklatni – a világ többi részén használt Celsius-skála átvétele helyett továbbra is makacsul
ragaszkodnak a Fahrenheithez*.
22. Az újvilágban
A hatalmas csalódáson túl, amit New York valóságos klímája jelentett, a szállodai lakosztályukban felszerelt,
számos TV-készülék is rendre csüggesztő híreket szállított a nagyvilágból. Például Dél-Amerika egy ideje viszonylag
békés hely volt. De ez megváltozott. Vendéglátóik egyikének fejtegetése szerint a változást az idézte elő, hogy az
Amerikai Egyesült Államok a kábítószerrel elkövetett és hivatalból üldözendő cselekmények legtöbbjének minősítését
bűntettről legfeljebb vétségre fokozta le, ami a kolumbiai drogkereskedők csaknem teljes árukészletét kivonta a
büntethetőség köréből. A jogszabályoknak ez a módosítása minden kábítószerfüggő, amerikai állampolgár számára
lehetővé tette, hogy bármelyik helyi gyógyszertárban gengszterek közvetítése nélkül, olcsón hozzájusson a napi
adagjához, ami hathatósan munkanélkülivé tette a bűnözőket. (Ugyancsak értelmetlenné vált tizenkét éves kölykök
között potya kóstolót osztogatni. A szomszédban lakó díler már nem számíthatott arra, hogy ezáltal állandó
ügyfélkörre tesz szert drogfüggőkből, mert a jövendőbeli ügyfelek, már ha egyáltalán voltak ilyenek, nem tőle
vásároltak többé. Ennek következtében – miután a régi függők vagy kihaltak, vagy tiszták lettek, a helyükbe meg
egyre kevesebben léptek – az amerikai kábítószer-függőségi statisztika évről évre folyamatosan apadó
számadatokkal jelentkezett.)
Ezt lehetett látni a kábítószer ún. „dekriminalizációjának” napos oldalán. Csakhogy létezett egy árnyékos oldal is.
A kokacserje-ültetvényekből származó nyereségüktől megfosztott drogkartellek sóvárogva kezdtek kacsingatni a
venezuelai szomszédjaik által exportált és a kábítószerekhez hasonló függést okozó portékára. Hiszen az olajban
több pénz van, mint a drogokban valaha is! A viszonylag kis létszámú (és gyakorta megvesztegethető) venezuelai
hadsereg alkalmanként látványos műsorral lépett fel fegyveres ellenállásból, ám a hathatós ösztönzés és így
csaknem valamennyi győzelem is a kolumbiaiak oldalára állt.
És mindez csupán hab volt a tortán az észak-koreai Dicső Vezér legújabb, alattomos csínytevései, az egykori
Jugoszláviáról levált és egymással kibékíthetetlen országtöredékekben megújuló erőszak, a Szovjetunió
utód​államaiban meg a Közel-Keleten felerősödő harcok mellé…
Szörnyű volt az egész. A fiatalok számára csupán a Trincsomalihoz vagy akár Colombóhoz semmilyen tekintetben
nem hasonlítható, és Londonra sem sokban emlékeztető New York metropolisza jelentett némi kárpótlást.
– Az egész annyira… függőleges – fogalmazta meg az érzéseit Randzsit Myrának, hotelszobájuk hatvanhatodik
emeleti kilátóablakánál állva. – Ekkora magasságban aludni… Ugyan ki hallott már ilyet?
Ráadásul pusztán a szemük elé táruló panorámát vagy tucatnyi, még magasabb épület tarkította. Amikor meg az
utcákat járták, volt idő, hogy a meredek betonfalak tökéletesen elzárták előlük a napot.
– De a park azért gyönyörű – mutatott a távolba Myra egy tavacska, a Central Park túloldalát szegélyező, óriási
lakótömbök, meg az állatkert tetői felé.
– De hát én nem panaszkodom! – kiáltott fel Randzsit, és nem is lett volna oka rá. Dr. Datuszena Bandara ENSZ-
székházbeli irodája ott volt mindjárt a belváros túloldalán, maga a doktor viszont ismeretlen helyen tartózkodott
valami olyan küldetésben, amelyet senki sem volt hajlandó megvitatni velük. Őhelyette kaptak egy fiatal hölgyet
idegenvezetőnek, aki felkalauzolta őket az Empire State Building legtetejére, bevezette őket a kizárólag az ősöreg
Grand Central pályaudvaron élvezhető osztrigaleves lukulluszi gyönyöreibe, és a Broadway bármelyik előadására
tudott jegyet szerezni. Ez utóbbi nem túlságosan villanyozta fel Randzsitot, aki egész addigi élete során a TV lapos
képernyőjéről gyűjtötte be színművészeti élményeit, Myrát viszont egyenesen lenyűgözte. Randzsit boldogságához
pusztán ennyi is elég lett volna, ha tetejében fel nem fedezi magának az Amerikai Természetrajzi Múzeum
mindössze néhány saroknyira fekvő épületét, mely azon túl, hogy a maga „múzeumságában” remekül példázta
Randzsit legújabb kedv​telését, az északi szárnyban kialakított, óriási planetáriummal a fiatalember valamennyi érzékét
megbizsergette. A „planetárium” szó nem is volt képes híven ábrázolni a Central Park Westen álló építményt.
„Bárcsak Joris is velünk lehetne!”, adott hangot óhajának nem is egyszer, a szenzációs kiállítások mutatványai között
barangolva.
Randzsit gondolataiban hosszú ideje már fel sem merült a lehetőség, amikor tökéletesen váratlanul felbukkant az
életükben az egyetlen ember, aki személyével az egyébként kellemes látogatást egyenesen feledhetetlenné tudta
varázsolni. A kopogtatásra ajtót nyitó Randzsit egy szobaasszonyt várt újabb, illatos törölközőkkel a karján, ehelyett
azon kapta magát, hogy az egyik kezében Myrának szánt rózsacsokrot, a másikban egy palacknyi, mindkettejüknek
szánt, Sri Lanka-i arakot szorongató és rendületlenül vigyorgó Gamini Bandarával néz farkasszemet. Az esküvőt
követő, első találkozásuk a kérdések szűnni nem akaró áradatát indította be. Kinek-kinek hogy tetszett Anglia? Mit
gondolnak Amerikáról? Hogy telnek manapság a napok Sri Lankán? Az urak már a harmadik kör araknál tartottak,
amikor Myrának feltűnt, hogy a beszélgetés az egyirányú utcához kezd hasonlítani: Gamini kérdez, Randzsit és ő
pedig válaszolnak.
– Most pedig – ragadta magához a kezdeményezést – szépen elmeséled nekünk, hogy te mit művelsz New
Yorkban!
 Gamini fintorogva tárta szét a karját.
– Egyik istenverte értekezletről loholok a másikra.
– De én azt hittem, hogy Kaliforniában van a székhelyed – vetette közbe Randzsit.
– Ez részben így is van. Csakhogy jelenleg egy csomó nemzetközi cécó van folyamatban, aminek az ENSZ áll a
középpontjában, ugyebár. – Magába döntött egy harmadik pohárkával az arakból, aztán komolyra fordította a szót.
– Igazából azért vagyok itt, Randzsit, mert egy szívességet akarok kérni tőled.
– Csak nevezd meg – közölte velősen Randzsit.
– A helyedben én nem mondanék ilyen gyorsan igent – feddte meg a barátja. – A dolog egyfajta elköteleződéssel
járna együtt bizonyos időre. Nem mintha valami rossz cél melletti elköteleződésről lenne szó. Úgyhogy hadd térjek
rögtön a tárgyra. Amikor Washingtonban leszel, meg fog keresni egy Orion Bledsoe nevű ember. Titokzatos figura,
aki a kormánynak egy olyan szervezetében tölt be magas posztot, amelyről az emberek többsége még csak nem is
hallott. Ami azt illeti, elég csinos múltja van. Első Öbölháborús veterán, ott volt a rumli kellős közepén az egykori
Jugoszláviában, és ami még ennél is rosszabb, megjárta Irakot az Öbölben zajló, második háború idején. Ez utóbbi a
jobb karjába, a Bíbor Szívbe* meg a Navy Crossba** került neki, ebben a sorrendben, végül biztosította számára
jelenlegi megbízatását.
– Ami micsoda? – kérdezett rá Randzsit, amikor Gaminit habozni látta. Az csak rázta a fejét.
– Ugyan már, Randzs. Azt majd Bledsoe elmondja neked… ha akarja. Tudod, hogy vannak szabályok.
Randzsit nem adta fel a próbálkozást.
– Egy igazi állásról lenne szó?
A válasz előtt Gamininak megint csak el kellett gondolkodnia.
– Olyasmiről, de ebben a pillanatban erről sem közölhetek semmi konkrétumot – bökte ki végül. – A lényeg az,
hogy végre valami hasznosat tehetsz az emberiségért. Bledsoe-ra csak azért van szükség, hogy megszerezze
neked az állambiztonsági engedélyeket, amelyekre szükséged lesz.
– De mihez? – firtatta Randzsit.
Gamini csak nevetett, és rázta a fejét. Aztán mintha egy kicsit zavarba jött volna.
– Hadd figyelmeztesselek valamire. Ez a Bledsoe afféle régi vágású, halvérű katona, ugyanakkor egy seggfej. De
nyugi, amint megkapod a megbízatásodat, nem lesz sok dolgod vele. Viszont… – tette hozzá – Minthogy amerikai
tartózkodásom kezdete óta rendszerint alig félórányi autóútra innét állomásozom, hozzám sokkal gyakrabban lesz
szerencsétek. Már ha elbírja a gyomrotok a látványomat – kacsintott Myrára. Aztán közölte, hogy máris késésben
van egy másik istenverte értekezletről a város túlsó felében, meg hogy reméli, hamarosan mindannyian
találkozhatnak Pasadenában, és már ott sem volt. Randzsit és Myra összenézett.
– Hol van az a Pasadena?
– Kaliforniában – felelte Myra. – Gondolod, hogy ott lesz a te állomáshelyed is? Mármint ha elfogadod az
állásajánlatot.
Randzsit dühös fintorral válaszolt.
– Tudod, mit mondok? Faggassuk ki Gamini apját erről az egész históriáról.

A puhatolózó kérdést írásos üzenetben hagyták meg dr. Bandara hivatalában. Egészen addig nem kaptak rá
választ, mígnem megtették a New York (LaGuardia) és a Washington National (Reagan) közötti, ugrásnyi repülőutat,
fogadták az AAAS-től érkező fogadóbizottság üdvözlését, majd a Kapitolium épületétől látótávolságban és a Malltól*
pihentető sétányira bejelentkeztek a szállodájukba. Dr. Bandara válaszüzenete egyetlen mondatból állt: „Gamini
biztosított afelől, hogy a figyelmedbe ajánlott illető nagy segítségedre lesz.” Ám hogy milyen tekintetben, és
mindenekelőtt Gamini miért is vette a fáradságot, arról egy szót sem esett. Randzsit szusszant egyet, és úgy
döntött, hogy bedobja a törülközőt. A csalódást pedig könnyen feledtette Washington, mely holmi Orion Bledsoe
nevű idegen által kínált és közelebbről meg nem határozott állásnál sokkal érdekesebb dolgokkal kecsegtetett.
Az első ilyen, ahová az AAAS lelkes önkéntesei kísérték el kettejüket, a számos múzeumot magában foglaló és
együttesen Smithsonian Intézetnek nevezett, híres (ám Washingtonba érkezése előtt Randzsit előtt tökéletesen
ismeretlen) épületegyüttes volt. Ha a londoni British Museum és a New York-i Természetrajzi Múzeum elkápráztatta
Randzsitot, mesebeli építményeinek egész sorával ez a Smithsonian valósággal fejbe kólintotta. Istenigazából
mindössze a Nemzeti Légügyi és Űrkutatási Múzeumra tudott időt szakítani – néhány további gyűjtemény termeibe
éppen csak bekukkantott , mert ott a számtalan kiállítási tárgy mellett az Arcutanov-féle űrfelvonó működő (noha
nem méretarányos) modellje is helyet kapott, és tudvalevő, hogy az igazi berendezés éppen akkortájt kezdett
nyújtózkodni a magas ég felé Sri Lanka szigete fölött. És már el is érkezett az AAAS kongresszusának nyitóülése
Randzsittal a vezérszónok szerepében, s ezt követően (beszédét letudva s újfent teljes joggal diadalnak könyvelve
el) a fiatalember az előadások egész sora közül válogathatott. Ne tévesszük szem elől, hogy a földgolyó legnagyobb
megbecsülésnek örvendő tudományos koponyái között ez a világhírű, ünnepelt zseni, aki a világ három
legtekintélyesebb tanintézetének jóvoltából máris három, tényleges doktori fokozatot tudhatott magáénak (noha
valójában még egyetemi oklevelet sem szerzett)… szóval ez a legújabb kori Fermat avagy Newton eladdig sohasem
vett részt tudományos konferencián, leszámítva azt az egyet, amelynek rögtön kiemelt felszólalójává választották.
Fogalma sem volt, hogy ennyiféle tárgyban ennyi minden megtanulható. Saját házi feladatát teljesítve most
szabadon mazsolázhatott a kongresszus különféle ülésszakai közül. Hallgatott egy kis kozmológiát, onnan átváltott a
marsi (meg vénuszi és európai) tektonikára, bekukkantott egy Gépi intelligencia: önismeret című előadásra
(elsősorban Myra kedvéért, hogy aztán maga is ugyanannyira lebilincselve hallgassa végig), és csak a Jóisten tudja,
hogy az emberi kíváncsiság még mennyi (számára eladdig felderítetlen) területére tévedt el a programsorozat
terjedelmes és provokatív menüjének lapozgatása nyomán.
Myra, akit férjéhez hasonlóan lenyűgözött a tudásnak ez a pompás seregszemléje, lépést is tartott Randzsittal –
néhány kivételtől eltekintve. Ezek legfőbbike a fiatalasszony délutáni sziesztája volt, melyhez az orvosok tanácsával
összhangban Randzsit is ragaszkodott. „Ha nem tudnád, hamarosan kisbabád lesz!”, világosította fel hitvesét nap
mint nap, mintha annak bármi kételye lehetett volna. Már a kongresszus utolsó napjaiban jártak, amikor – Randzsit
éppen azzal volt elfoglalva, hogy hiba nélkül bebugyolálja Myrát a takaróba – megszólalt a telefon diszkrét bip-bipje.
A frissiben érkezett szöveges üzenet így szólt:

Megtiszteltetésnek venném, ha valamikor a mai nap folyamán felkeresne a lakosztályomban egy olyan ajánlat
megvitatása végett, amely véleményem szerint érdekelni fogja önt.
T. O. Bledsoe, (nyűg.) alezr., USMC*

Összenéztek.
– Erről a fickóról beszélt Gamini New Yorkban – mondta Randzsit, amire Myra fürgén rábiccentett.
– Nyilván. Gyorsan hívd vissza, aztán tudd meg, mit akar. Itt várlak. Mindent tudni szeretnék erről.

A (nyug.) alezr. T. Orion Bledsoe által elfoglalt lakosztály minden tekintetben szembeszökően nagyobb volt annál,
amit az AAAS kongresszusa bocsátott Randzsit és Myra rendelkezésére. Még a nappali közepén álló tárgyalóasztalt is
egy arányosan méretesebb gyümölcsöstál díszítette, ráadásul nem is egymagában, hanem egy bontatlan palack
Jack Daniels whiskey, valamint az elmaradhatatlan jégkockatartó, poharak és koktélkeverők társaságában.
T. Orion Bledsoe csak kicsivel volt magasabb Randzsitnál, vagyis amerikai viszonylatban aligha számított szálfa
termetűnek, korban pedig legalább két évtizedet vert rá. Viszont még megvolt az összes haja, és a kézfogása igen
erősnek bizonyult, még ha a balját nyújtotta is Randzsitnak üdvözlésképpen.
– Jöjjön csak, Mr. ööö… Foglaljon helyet. Hát hogy tetszik magának ez a mi szövetségi fővárosunk? Vagy inkább
szövetségi fejetlenséget* kellett volna mondanom?
Válaszra sem várva, odakormányozta Randzsitot a tárgyalóasztalhoz.
– Kér egy italt? Már ha a mi Jack barátunk nem túl erős magának…
Randzsit sikeresen elfojtott egy mosolyt. Ha az ember az arak nyeldeklésével tölti zabolátlan tizenhatodik életévét,
aligha foghat ki rajta holmi amerikai tütü.
– Köszönöm, remek lesz – nyugtatta meg a házigazdát. – Az üzenetében valami ajánlatról tett említést.
Bledsoe szemrehányóan nézett rá.
– És még mondják, hogy mi, amerikaiak állandóan rohanunk. Tapasztalataim szerint éppen önök, külföldiek azok,
akik hajlamosak elhirtelenkedni a dolgokat. Tényleg meg akarok beszélni magával valamit, de ha nem haragszik,
szeretem egy kicsit felmérni az embereket, mielőtt üzletet kötnék velük.
Míg bal kezével a kupak letekerésével bajlódott, addig hanyagolt jobbja mindvégig a whiskey-s üveget markolta.
Észrevette, hogy Randzsit tekintete a jobb karjára tapad, és kuncogott egyet.
– Protézis – ismerte el, de úgy, hogy az inkább dicsekvésnek hatott. – Vadonatúj modell. Ha akarnék, még kezet
is rázhatnék magával, de nem akarok. Ugyanis nem érezném vele a maga kezét, és akkor meg mi értelme? Arról
nem is beszélve, ha esetleg szórakozottságból istenigazából megszorongatnám a jobbját… Egyszeriben azon venné
észre magát, hogy szintúgy vevő egy hasonlóra, hahaha!
A mesterséges kar igen hatékonynak bizonyult; Randzsit emlékeztette magát, hogy erről is számoljon be a
feleségének. Mindegyik pohárba egyformán kétujjnyit töltött, aztán odatolta Randzsit elé a magáét. Bledsoe éberen
leste, vajon Randzsitnak szándékában áll-e használni a koktélkeverőt. Hogy nem így történt, helyeslően biccentett,
és belekortyolt a saját italába.
– Erre mondják mifelénk, hogy szopogatni a whiskey-t – okosította ki Randzsitot. – Persze, ha magának úgy
tetszik, akár le is döntheti. Elvégre szabad országban élünk vagy mi a fene. De én a maga helyében adnék neki egy
esélyt. Járt valaha Irakban?
Vendéglátója iránti udvariasságból megpróbálkozva az ital szopo​gatásával, Randzsit megrázta a fejét.
– Ott kaptam ezt – ütögette meg Bledsoe a műkezét a valódival. – A síiták meg a szunniták majd’ összetörték
magukat, hogy halomra gyilkolják egymást, közben meg néha arra is szakítottak egy kis időt, hogy közülünk is annyit
nyírjanak ki, amennyit csak bírnak. Aljas kis háború volt az, rossz helyen, igaztalan okokból.
Randzsit mindent megtett, hogy udvariasságból kellően érdeklődőnek tűnjön, és azon töprengett, vajon most az
következik-e, hogy a megfelelő háborút Afganisztánban vívták, esetleg Iránban, de nem.
– Észak-Korea – nyilatkoztatta ki Bledsoe. – Őket kellett volna ízzé-porrá zúzni. Mindössze tíz rakéta, mindegyik a
megfelelő helyre, és vége a játéknak.
Randzsit köhintett.
– Ha jól tudom – vetette közbe, újabbat kortyintva a Jack Danielsből , egy esetleges Észak-Korea elleni háborúval
az a gond, hogy azok ott igen nagy és korszerű hadsereggel rendelkeznek, amit ráadásul közvetlenül a határ
mentén állomásoztatnak, nem egészen ötven kilométernyire Szöultól.
Bledsoe megvetően intett.
– A pokolba is! Naná, hogy lennének veszteségek! Nem is kevés. És akkor mi van? De azok dél-koreai
veszteségek lennének, nem pedig amerikaiak. Úgy értem… – javította magát, grimaszolva a bosszantó gondolatra –
igaz, vannak ott amerikai csapatok is szép számmal. De ha az ember nem töri fel a tojást, hogy a fenébe csináljon
rántottát, nincs igazam?
Randzsitnak úgy tetszett, hogy a társalgás kezd kellemetlen lenni, és látva, amint Bledsoe behajít egy összegyűrt
szalvétát a papírkosárba, úgy érezte, már az okát is ismeri: a szalvétagombóc egy üres whiskey-s üvegen pattant
meg. Olybá tűnt, Bledsoe-nak aznap már nem ez volt az első tárgyalása.
Randzsit megköszörülte a torkát.
– Nos, Mr. Bledsoe, én egy kicsiny országból jöttem, amelynek megvannak a maga problémái. Nem kívánom
kritizálni az amerikai külpolitikát.
Egyetértő biccentés Bledsoe-tól.
– De van itt még valami – vágott bele, csak hogy tüstént félbe is szakítsa magát, és újabb adagot kínáljon
vendégének a palackból. Randzsit fejrázással utasította el, mire Bledsoe rándított egyet a vállán, és újratöltött
magának.
– Ez a maga szigetecskéje… Ez a Szíí… Szríí…
– Sri Lanka – javította ki Randzsit előzékenyen.
– Ja, az. Tudja maga egyáltalán, mijük van ott maguknak?
Randzsit elgondolkodott.
– Hát, azt hiszem, ez a legszebb sziget az egész…
– Én nem az egész átkozott szigetről papolok, az istenit! Milliószámra vannak csodás szigetek, és én egyikért se
adnék egy árva centet se! Viszont van ott egy kicsinyke kikötő… Valami Trincsam… vagy Trinkom…
Randzsitnak megesett rajta a szíve.
– Ön bizonyára Trincsomalira gondol. A szülővárosom.
– Tényleg? – Bledsoe eltöprengett az információn, majd miután úgy találta, hogy annak semmi hasznát nem
veszi, folytatta a mondókáját: – Hát én a városra is fütyülök. De a kikötője… az egy igazi világbajnok! Tudja maga,
mit lehetne azzal kezdeni? A világ legjobb haditengerészeti bázisát lehetne csinálni belőle egy atomtengeralattjárókból
álló flottának, Mr. Szabra… Szubri…
Újfent utántöltötte a saját poharát, és a szorgalmasan gyakorolt szopogatás hatása máris kezdett
megmutatkozni rajta. Randzsit sóhajtott, és megint a házigazda segítségére sietett.
– A nevem Szubramanian, Mr. Bledsoe, és igen, mi is tudjuk, miféle bázis lehetne belőle. A II. világháború idején
ott volt a szövetséges flotta főparancsnoksága, sőt már Nelson admirális is a világ egyik legnagyszerűbb kikötőjének
nevezte.
– Baromság! Ugyan mi a franc köze van ehhez Nelson admirálisnak? Az ég szerelmére, hiszen az öreg még
vitorlásokhoz keresett horgonyzóhelyét! Én meg nukleáris hajókról beszélek! Abban az öbölben a tengeralattjárók elég
mélyre merülhetnek ahhoz, hogy az ellenség sohase találhassa meg őket! Nem hogy támadást indíthasson ellenük…
Több tucatnyian is elférnének. Lehet, hogy több százan is. Erre mit csinálunk? Szépen engedjük, hogy az a
nyavalyás India elhappolja a nyavalyás szerződéses jogokat az egész nyavalyás kikötőre! De hogy Indiának
egyáltalán mi a francnak kell haditengerészet, azt el sem…
Randzsitnak kezdett elege lenni ebből a fontoskodó piásból. Gamini az Gamini, de őtőle sem lehet elvárni, hogy
tovább tűrje ezt az egészet. Felállt.
– Köszönöm az italt, Mr. Bledsoe, de attól tartok, nekem most már mennem kell.
Kinyújtotta a kezét egy búcsúkézfogásra, de Bledsoe nem fogadta el a gesztust. Mereven fölfelé bámult Randzsit
arcába, aztán kiszámított mozdu​lattal visszatekerte a kupakot az üvegre.
– Bocsásson meg egy pillanatra – kérte. – Még nem végeztünk.
 Azzal eltűnt az egyik fürdőszoba ajtaja mögött. Randzsit folyó víz zaját hallotta. Rándított egyet a vállán, és
visszaült a helyére. Egyetlen pillanatnál azért többre volt szükség. Ám a közel öt perc elteltével visszatérő T. Orion
Bledsoe-ról is alig volt hihető, hogy ugyanaz a személy. Vörösre sikálta az arcát, megfésülködött, és egy gőzölgő
feketével félig teli csészét tartott a kezében – kétségkívül egyenesen a kávégépből, amely szemmel láthatóan a
szállodai fürdőszobák alapfelszerelései közé számított Amerikában.
Nem kínálta kávéval Randzsitot, és magyarázattal sem szolgált. Minden további nélkül leült az asztalhoz,
rápillantott a whiskey-s palackra, mintha csodálkozna, hogy az miként is kerülhetett oda, aztán fürgén belevágott:
– Mr. Szubramanian, ha azt mondom önnek, Whitfield Diffie és Martin Hellmann, mondanak önnek valamit ezek a
nevek?
Randzsit – akit ugyan zavarba hozott ez a hirtelen váltás a beszélgetés tárgyában és házigazdája viselkedésében
egyaránt, mindazonáltal nyeregben is érezhette magát, hogy végre némileg ismerős talajra tévedt – így felelt:
– Természetesen a nyilvános kulcsú kriptográfiáról van szó. A Diffie-Hellmann-Merkle-féle titkosítási
algoritmusokról.
– Pontosan. Mondanom sem kell, Diffie és Hellmann manapság jó nagy pácban vannak a kvantumszámítógép
miatt.
Valóban. Randzsitot ugyan nem különösebben érdekelték a sifrék meg a kódfeltörés – leszámítva a vitézi tettet,
melyet egyik professzora számítógépes jelszavának megfejtésével sikerült elkövetnie , arról a világ összes
matema​tikusának volt némi fogalma, hogy mi folyik éppen a színfalak mögött.
A Diffie-Hellmann-féle eljárás egy igen egyszerű ötleten alapult, melyet olyan bonyolult lett volna megvalósítani,
hogy sokáig hasznavehetetlen is maradt, egészen az igazán nagy teljesítményű számítógépek korszakának
beköszöntéig. Ha titokban szeretnénk tartani egy üzenet tartalmát, első lépésként egy számsorral kell
helyettesítenünk. Ennek legegyszerűbb módja természetesen az, ha az A betű helyébe egyet, a B helyébe kettőt,
stb. írunk, egészen a Z-ig, amely a huszonhatnak* felel meg. (Magától értetődően nincs az a rejtjelíró – legalábbis tíz
év fölött , aki komolyan fontolóra venné a behelyettesítésnek ezt a triviális módszerét.) Ezután a számokat
összekapcsoljuk egy hatalmas számmal – nevezzük N-nek , hogy ezáltal elrejtsük az eredeti, egyszerű
behelyettesítést. Elég, ha szimplán hozzáadjuk a behelyettesített számokat a hatalmas N-hez.
Ám ennek az N számnak is megvan a maga titkos élete. A rejtjelezési szakértők általában két nagy prímszám
összeszorzásával hozzák létre. Egy valamirevaló számítógépnek mindössze a másodperc töredéke kell egy ilyen
szorzás elvégzéséhez, viszont amint a két nagy prímet összeszoroztuk, ember legyen a talpán, aki megmondja,
hogy eredetileg melyik volt az a két prím, és a dolog még a legkiválóbb számítógépekkel is évekbe telhet. Innen a
„csapda-sifre” elnevezés – egy olyan rejtjelről van szó, amelybe könnyű bejutni, de gyakorlatilag lehetetlen kimászni
belőle. A nyilvános kulcsú kriptográfiának – amint akkoriban nevezték – mindamellett volt egy tagadhatatlan erénye.
A prímek szorzatának segítségével bárki titkosíthatott üzeneteket – akár a francia ellenállási mozgalom egy
szorongatott, ám egy lépéssel mindig a Gestapo előtt járó tagja a II. világháborúban, akinek döntő fontosságú
információi voltak a német páncélos hadosztályok aktuális hadmozdulatairól. Az üzenetet azonban kizárólag azok
tudták elolvasni, akik az adott prímszámok mindegyikét ismerték.
Bledsoe belekortyolt sebesen hűlő kávéjába.
– A helyzet az, Mr. Szubramanian, hogy jelen pillanatban rendkívül fontos hírforgalom zajlik a világban – ne
kérdezze, miről. Nekem is csak halvány fogalmam van az egészről, és még azt a keveset sem árulhatom el. Viszont
jelenleg minden eddiginél lényegesebb, hogy a kódunk feltörhetetlen legyen. Elképzelhető, hogy létezik valami mód a
dekódolásra a prímszámos, szorzótényezős hókuszpókusz nélkül is. És ha tényleg létezik, azt akarjuk, hogy maga
segítsen nekünk rájönni, mi az a mód.
Randzsit mindent elkövetett, hogy el ne nevesse magát. Ez itt ugyanarra kéri, amin a világ összes
rejtjelügynöksége éjt nappallá téve küszködik azóta, hogy 1975 táján Difiie és Hellmann közzétette a maga
dolgozatát.
– Miért pont én? – tudakolta. Bledsoe önelégülten pillantott rá.
– Amikor hallottam a hírekben, hogy maga kidolgozta a Fermat-sejtés bizonyítását, mindjárt megszólalt a
fejemben a riasztócsengő. Ugyebár minden matematikus, aki ezen a nyilvános kulcsú miafenén dolgozik, a Fermat-
tesztet használja, jól mondom? Akkor hát ki tudhat többet erről az egész mindenségről annál az embernél, aki
Fermat tételét bebizonyította? Aztán voltak mások is beavatott körökben, akik favorizálták magát, így aztán
beindítottuk a gépezetet, hogy besorozzuk magát a csapatunkba.
Miután Randzsit számba vette mindazon okokat, amelyek miatt Bledsoe-nak ez az egész elképzelése egyszerűen
nevetséges volt, elfogta a kísértés, hogy felálljon, és szó nélkül kisétáljon az ajtón. Kétségtelen tény, hogy a
prímszámok azonosításának számos, újabb keletű módszere a Fermat-teszten alapszik. De innen egyetlen ugrással
eljutni oda, hogy a Fermat-tételt bebizonyító személynek akár a legcsekélyebb hasznát lehetne venni a nyilvános
kulcsú kódfeltörésben, nos, ez merőben abszurd gondolat.
Egykutya, ha egyszer pontosan ez az ajánlat, melynek elfogadását Gamini szorgalmazta nála. Randzsit legyűrte a
késztetést, hogy Bledsoe képébe nevessen, és csak annyit mondott:
 – Szóval, hogy „besorozzanak” engem… Maga tehát most állást kínál nekem?
– Átkozottul azt, Szubramanian. Minden eszköz a rendelkezésére fog állni, amit csak kíván – és arra mérget
vehet, hogy az USA kormányának töméntelen erőforrása van. Ráadásul gavalléros fizetést kap. Mit szólna,
mondjuk…?
Az összeg hallatán Randzsit csak pislogni tudott. Ennyi pénzből a Szubramanianok nemzedékei nőhetnének fel.
– Megfelelőnek tűnik – jegyezte meg szárazon. – Mikor kellene kezde​nem?
– Ja, hogy kezdeni… Hát, attól tartok, nem egyhamar – felelte Bledsoe kedvetlenül. – Tudja, az állambiztonsági
ellenőrzésről van szól. Maga mégiscsak hónapokat töltött a sitten odahaza, méghozzá terrorista tevékenységben
való részvétel gyanújával.
Ettől a megjegyzéstől Randzsitban felment a pumpa.
– Ez nevetséges! Nem keveredtem bele semmiféle…!
Bledsoe felemelte a kezét, hogy leállítsa.
– Tudom. Máskülönben nem ajánlanék magának ilyen munkát. Viszont valahányszor felmerül, hogy kapcsolat
lehet egy olyan cégéres, terrorista bagázzsal, mint amilyenek a maga kalózai, ezek az állambiztonságis
buzgómócsingok rögtön be lesznek sózva. De nyugi, hamarosan tisztázódik a dolog. Egészen a legmagasabb
fórumokig el kellett mennünk. Elárulom magának, hogy még a Fehér Háznak is be kellett avatkoznia… De most már
minden rendben, és maga meg fogja kapni az engedélyt. Csak még kell egy kis idő.
Randzsit sóhajtott, és lenyelte a keserű pirulát.
– Mennyi?
– Három hét, talán. Legfeljebb egy hónap. Úgyhogy azt javaslom, csak menjen és tartsa meg szépen az összes
előadását a megbeszéltek szerint. Én meg, amint megkapom az üzenetet, azonnal kapcsolatba lépek magával, és
elrendezem, hogy Kaliforniába jöhessen.
Úgy tűnt, ezzel nincs mit tenni.
– Rendben – mondta Randzsit. – Akkor szükségem lesz egy címre, ahol rendszeresen tudósíthatom magát, hogy
éppen merre járok.
Bledsoe teli szájjal vigyorgott, ami Randzsitot leginkább egy cápa mosolyára emlékeztette.
– Emiatt ne aggódjék. Tudni fogom, hol találjam meg.

A három hétből hat hét lett, aztán két hónap. Randzsit kezdett azon töprengeni, hogy vajon meddig tarthat még
ki a szállodai számlákat fizető alapítvány nagyvonalúsága, de Bledsoe-tól továbbra sem érkezett hír.
– Tipikus kormányzati aktatologatás – vigasztalta Myra. – Gamini azt mondta, fogadd el az állást, és te
elfogadtad.
Most már nincs mit tennünk, kénytelenek vagyunk az ő menetrendjük szerint élni.
– Igaz is, hol a pokolban lehet Gamini?! – fortyant föl Randzsit duzzogva, mivel a barátja azóta sem jelentkezett.
Amikor meg a holléte után tudakozódtak emailben az idősebbik Bandara hivatalánál, mindössze ennyit kaptak
válaszul: „Terepen van, nem elérhető.”
Myrának legalább ott voltak a régi ismerősei az MIT-ról, akik elszórakoztatták, de Randzsitnak ennyi sem jutott.
Amikor az asszony hazaért a szállodába legutóbbi látogatásából – fújtatva és (valljuk be) totyogva, mint egy kacsa,
ám teljesen felvillanyozottan a hírektől, hogy néhány régi cimborája éppen milyen nagyszerű dolgokat vitt véghez ,
Randzsit egy meglepetésszerű kérdéssel fogadta:
– Mit szólnál hozzá, ha megpróbálnánk elcsípni a legközelebbi gépet Sri Lankára?
Myra eligazgatta magát és legfőként méretes pocakját a széken.
– De hát mi a baj, édesem?
– Ez az ügy sehogyan sem akar előbbre jutni – morgolódott a férfi, elfojtva a késztetést, hogy kifakadjon: „… és
tetejében még hideg is van odakint”. – Gondolkodtam azon, amit annak idején Dr. Bandara javasolt. Rendes
professzorként tanítani az egyetemen nem is lenne olyan kibírhatatlan. Ráadásul kutatásokat is folytathatnék, és
tudod, még rengeteg a megoldásra váró matematikai probléma. Ha netán arra vágysz, hogy gazdagok legyünk,
éppenséggel megpróbálhatom kiokoskodni, hogy mi a gáz a Black-Scholes-féle egyenlettel. Vagy ha igazi kihívást
akarnék, hát mindig ott van a ,,P egyenlő NP” problémája. Ha arra valaki rá tudna jönni, az forradalmasítaná az
egész matematikát.
Myra áthelyezte a testsúlyát, hogy kényelmesebb pozícióra leljen, s miután ez nem sikerült, odahajolt a férjéhez,
megsimogatni a kezét.
– Mit jelent ez a ,,P egyenlő NP”? – érdeklődött. – Vagy az a másik egyenlet, amit említettél?
Úgy tűnt, a helyzet még annál is rosszabb, mint amire számított, ugyanis Randzsit nem kapta be a horgot.
– Szerintem itt csak vesztegetjük az időnket. Ezzel az erővel akár fel is adhatnánk és hazamehetnénk.
– De ígéretet tettél Gamininak – emlékeztette a felesége. – Csak még pár napig légy türelmes, kérlek!
 – Szó szerint pár napig – egyezkedett csökönyösen. – Maximum egy hétig, aztán elhúzunk innen.

De másként alakultak a dolgok, mert már a következő napon teletext-üzenet érkezett T. Orion Bledsoe ex-
alezredestől: „Engedély rendben. Haladéktalanul jelentkezzen Pasadenában.”
A házaspár gyakorlatilag készen állt arra, hogy maga mögött hagyja Boston minden addigit alulmúló éghajlatát.
Már mindent becsomagoltak, és csak a limuzinra vártak, hogy az elfuvarozza őket a Logan repülőtérre a Los
Angelesbe induló járathoz, amikor Myra egyszer csak a hasára szorította a kezét.
– Jaj, Istenem! Attól tartok, hogy ez egy összehúzódás volt…
És tényleg.
Mikor Randzsit nagy keservesen felfogta, hogy miről is van szó, már nem jelentett gondot, hogy a
limuzinsofőrnek a repülőtér helyett a Massachusetts General Hospitalt nevezze meg úticélul. És ott, mintegy hat
órával később a kicsinyke Natasha de Soyza Szubramanian bemutatkozott a világnak.
23. „Bill” gazda
Eközben messze-messze, a galaxis egy távoli pontján… Nem állíthatjuk, hogy a gigalakták megfeledkeztek volna
a rakoncátlan földlakókról. Soha. Alkatilag alkalmatlanok voltak a feledékenységre. De mindegy, a Föld gondját –
átmenetileg – egy félreeső üregbe lökték kollektív tudatukban, míg figyelmüket nagyobb fajsúlyú, ám mindenképpen
szórakoz​tatóbb témák kötötték le.
Példának okáért „Bill” esetében ott volt mindjárt a gazdaság felügyeletének feladata – ámbátor nem ártana
idézőjelek közé tennünk azt a „gazda​ságot”, amelyben nem sarjad semminemű szerves termény.
Magunktól soha nem jutna eszünkbe, hogy egy gigalaktára afféle gazdaként gondoljunk. Pedig igenis létezett egy
bizonyos fajta gyümölcs, melynek fejlődését a gigalakták tudatosan előmozdították ténykedésükkel, sőt. Különös
tény, hogy a középkori parasztság a Földön nagyon is hasonló szándékkal iparkodott a maga nadrágszíjparcelláin.
Az a parcella, amelyet Bill eléggé figyelemre méltónak talált ahhoz, hogy felkeresse, az űrnek egy minden
irányban több fényév kiterjedésű darab​kája volt.
Arról akármelyik csillagász úgy vélhette első pillantásra, hogy pusztán üres tér. Valójában a földi megfigyelői
kezdetben szó szerint annak gondolták. És mégsem volt tökéletesen üres. A pontosabb megfigyelések alapján –
melyekre a Föld csillagászainak már a tökéletesített teleszkópok korszakában sikerült szert tenniük – az űr adott
térségében létezett valami, ami a kéket egyik irányba, a vöröset másik irányba taszigálva, elhajlította a fényt.
Ez a valami a csillagközi por – legalábbis a gigalakták mindenkor így ismerték.
Ez a kiruccanás persze nem az első látogatása volt Billnek a farmjára. Kevéssel azelőtt – óh, nem lehetett több
néhány millió évnél – egyszer már alaposan földerítette a térséget, és aprólékos porszámlálást végzett. A
részecskéknek vajon hány százaléka kisebb (emberi mértékkel) egyszázad mikronnál? És hány százalékuk sorolható
az ennél magasabb szemcseosztályokba, egészen a tíz mikron átmérőjű óriásokig – és azokon is túl?
Feljegyzéseiben olyan részletek is helyet kaptak, mint az egyes porszemcsék kémiai összetétele, ionizációs állapota
és neutronjainak száma.
Bár mindez a gigalakták hétköznapi elfoglaltságai közé tartozott, Bill mindig legélvezetesebb kötelességei közé
sorolta. Elvégre egyszer az ő porszámlálási erőfeszítése is hozzá fog járulni a gigalakta társadalom egyik legnagyobb
szabású programjának megvalósításához.

Mint egy tizenegyedik századi normann báró, úgy lovagolt Bill gazda mezőről mezőre. Az ő poros parcelláját
parlagföldnek hívták volna a báró szász jobbágyai; bevetetlenül hagyták volna, hogy megpihenve a talaj
vissza​nyerhesse termékenységét.
Bill földje nem termett kukoricát, se zabot. Termett viszont csillagokat – nagyot, kicsit, mindenfélét. A gigalakták a
nagyobbakat kedvelték a legjobban. Ugyanis azzal lehetett számolni, hogy ezek az óriások – az embereké, B meg O
típusú csillagoknak nevezték volna őket – a magjukat képező nukleáris kohóban szélsebesen eltüzelik majd kezdeti
hidrogénkészletüket. És ha már az elfogyott, jöhet a hélium, a szén, a neon és a magnézium – vagyis az alsó
szomszédjuknál egy kicsivel rendre nehezebb elemek mindegyike, egészen a sor végén álló vasig.
Amint a csillagmag vassá változik, addig-addig gyengül az atommáglya ott a magban, mígnem többé nem képes
ellenállni a külső rétegek holtsúlyának irdatlan, gravitációs szorításával szemben, és a csillag összeroppan…
Majd egy gigászi robbanásban újjáéled, és kútfőként e robbanás hevé​ben még nehezebb elemekké kovácsolódott
anyagokat ont magából szerteszét, hogy azok apró részecskékre hullva, az űr újabb szelvényét dúsítsák fel
kozmi​kus porukkal.

Ez előbb-utóbb az események rendes folyása szerint elkerülhetetlenül bekövetkezik, Bill részéről semmilyen
beavatkozást nem igényelve. Gondoskodnak arról a tömegvonzás Newton- meg Einstein-féle, egyszerű törvényei,
melyeknek kiigazítására a gigalakták sohasem láttak okot.
Mondom, előbb-utóbb. De ha lehet, inkább előbb – legalábbis a gigalakták véleménye szerint. Bill úgy döntött, egy
kicsit felgyorsítja a folyamatot. Fogta magát, és átkutatott egy jókora telket az űrszomszédságból. Amilyen
szerencsés, talált is a közelben egy szivárgó erecskét sötét anyagból, átcsalogatta a saját földjére… aztán
elégedetten hátradőlt. Sikerült sínre tenni a gigalakták egy újabb, nagyralátó tervét.
Hogy mi volt az?
Hát, annak leírására nincs emberi szó, mindenesetre a terv megvalósításának első lépését a nehéz elemek
arányának megnövelése jelentette a könnyebbek kárára – ahol „nehéz” alatt azokat az elemeket értjük, melyeknek
atommagjában a neutronok sokadalmának társaságában legalább mintegy húsz proton van. Hogy jobban értsük:
azon elemekről van szó, amelyekről a világ​egyetem megteremtésekor mindenestől megfeledkeztek.
Azt a töméntelen, könnyű elemet mind-mind nehézzé változtatni – hatalmas munka, eszméletlenül sok idő. De
annyi baj legyen, elvégre a gigalaktáké volt az idő is.
24. Kaliforniában
Amerika keleti partja válogathat, hogy három, hangzatos cím közül melyikre tart igényt: a hatalom központja, a
kormányzásé vagy a kultúráé. (Persze minden attól függ, melyik városból nézzük a dolgot: New Yorkból,
Washingtonból vagy Bostonból.) Egy igen lényeges szempontból azonban határozottan alulmarad az észak-amerikai
kontinens túlsó pereméhez képest. De nehogy azt higgyék ám, hogy Szubramanianékat a pálmafák és a mindenfelé
pompázó virágok nyűgözték le annyira, elvégre is – Sri Lanka szülötteiként – hozzá voltak szokva a buja és egzotikus
vegetációjú környezethez. Nem, Kaliforniában azt szerették a legjobban, hogy ott meleg van! A hőmérséklet
sohasem süllyedt a „kellemetlen” tartományba, különösen a Los Angeles-i térségben, ahol hidegről egyáltalán nem
lehetett beszélni.
Következésképpen Pasadenában – amelyről kisvártatva kiderült, hogy ott lesz Randzsit állomáshelye – remek volt
élni. Természetesen csak akkor, ha az ember nem számol a földrengés lehetőségével. Vagy éppen a bozóttűzével,
mely aszályos évben egész lakónegyedeket tett a földdel egyenlővé. Vagy az áradáséval, mely viszont a
meredélyeken felhúzott házakat fenyegette – ugyanis a sík vidéki telkek addigra mind beépültek , s melynek
veszélye mindig fennállt, ha egy akár kisebb bozóttűznek eléggé sikerült kiirtania a természetes növényzetet, hogy a
feltalaj tapadása az alapkőzethez meggyen​gülhessen.
De oda se neki. Ilyesmi egyszerűen nem történhet meg. Legalábbis addig, amíg a Szubramanian család össze
nem pakol, és odébb nem áll egy földrésszel. A közbenső időben viszont valóban pompás hely a gyerekneveléshez.
A többi anyuka társaságában Myra derűsen tologatta Natasha babakocsiját a helyi bevásárlóközpontig meg vissza,
és úgy érezte, még sohasem érte ehhez fogható szerencse.

Randzsitnak azonban voltak kételyei.

Oh, a dél-kaliforniai életük kellemes oldalaiban ugyanakkora örömét lelte, mint a felesége. Imádta közös
kirándulásaikat a térség lenyűgöző látványosságaihoz, melyekhez fogható sehol sem akadt odahaza Sri Lankán: a La
Brea kátránygödrökhöz a város szívében, melyekben sok ezer évvel azelőtt élt ragadozók estek csapdába s
őrződtek meg, hogy tanulságul szolgáljanak a huszonegyedik század emberének; a filmstúdiókba, sétakocsikázni a
mesterien elrendezett attrakciók között (Myra kezdetben habozott kitenni Tashyt egy efféle hely meglepetéseinek,
ám a kislány végül végigviháncolta az egészet); a Griffith Obszervatóriumhoz, megtekinteni a szeizmográfokat és
teleszkópokat, majd kihasználni minden lehetőséget a szomszédságában kialakított, szabadtéri pihenőhelyen, melyről
fenséges kilátás nyílott a városra alant.
A munkájával viszont nem volt elégedett. Mindent megkapott, amit csak T. Orion Bledsoe korábban beígért neki,
abban nem volt hiba, sőt. Arra már nem is számított, hogy saját, tágas irodája lesz (háromszor öt méteresnél is
nagyobb), még ha ablaktalan is (miután a létesítmény fennmaradó részével egyetemben vagy húsz méterrel a
talajszint alatt helyezkedett el), terjedelmes íróasztallal és bőrhuzatú karosszékkel saját használatra, meg néhány
kevésbé puccos székkel a világos színű tölgyasztal mellé, hogy akár értekezleteket is tarthasson. Emellett nem
kevesebb, mint három, önálló számítógépes terminál állt a rendelkezésére, és velük együtt korlátlan hozzáférés
gyakorlatilag bármihez. Manapság mindössze néhány billentyűt kellett leütnie, és máris saját példánya lehetett
nagyjából és egészében a világ valamennyi matematikai szaklapjának akármelyik számából. És nem pusztán
magukhoz a folyóiratokhoz jutott hozzá – nyomtatásban vagy elektronikusan, melyik kiadó éppen mit kínált, hanem
iszonyatos költséggel előállított és az ügynökség látszólag korlátlan hitelkeretű bankszámlájáról kifizetett fordításokhoz
is minimum a kiadvány tartalmi összefoglalójával, ha a kérdéses folyóirat netán valami egzotikus nyelven íródott
volna.
Pusztán az volt csüggesztő a dologban, hogy nem volt mit csinálnia.
A legelső napokban még alaposan lekötötték az idejét, miközben végigsétáltatták az összes aktagyártó részlegen,
létrehozandó a személyére vonatkozó iratanyagot, mely tovább magasítja majd a már meglévő papírhegyet.
Azonosítókártyát készítettek neki, dokumentumokat írattak alá vele, vagyis arra kényszerítették, hogy újabb
törmelékeket hajigáljon a többi uszadék közé, mely ott sodródik-hánykolódik minden jelentősebb, huszonegyedik
századi vállalkozás folyamának tajtékzó felszínén. Azután semmi.
Az első hónap végére Randzsit – akinek természetétől egyébiránt idegen volt az elégedetlenkedés – már odáig
jutott, hogy munkanapokon minden áldott reggel eleve rosszkedvűen kelt ki az ágyból. Erre még lett volna gyógyír.
Egy-egy előírásos adag Natashából meg Myrából rendszerint a reggeli végére eltüntette minden kellemetlen tünetét,
ám vacsorázni már ismét morózus hangulatban ült le, még ha mentegetőzött is miatta:
– Isten őrizzen, hogy rajtatok vezessem le a bosszúságomat! De úgy érzem, itt csak fecsérlem a drága időt.
Senki sem hajlandó elárulni, hogy tulajdonképpen mi is a dolgom. Ha meg végre találok valakit, akit
megkérdezhetek, az rögtön valami gúnyos, hamisan csengő tiszteletfélével kezd beszélni velem, és közli, hogy azt,
ugyebár, nekem kellene a legjobban tudni!
Ám elég volt végigülnie az étkezést a családjával, megfürdetnie Tashyt vagy lovagoltatnia a térdén, a rosszkedve
máris mindenestül odalett, és újfent sikerült magára öltenie a szokásos, derűs Randzsit képét – egészen másnap
reggelig.
A második hónap végére elhatalmasodott rajta a búskomorság, melyből egyre nehezebben tudott kilábalni, s
melyre – megint és megint – ezt a magyarázatot adta a feleségének:
– A helyzet rosszabb, mint valaha! Ma végre sikerült sarokba szorítanom Bledsoe-t, ami nem semmi, mert nem
sűrűn tolja be a képét a hivatalba, és kerekperec megkérdeztem tőle, hogy szerinte milyen nyavalyás dolgom van
nekem ott. Erre utálkozva rám nézett, és tudod, mit vágott a képembe?
Hogy ha egyszer sikerül rájönnöm, akkor legyek szíves, és áruljam el neki is! Úgy fest, mintha egészen magasról
utasították volna a beszerve​zésemre, de azt már elmulasztották volna közölni vele, hogy mit is kell majd csinálnom!
– Szerintem azért akartak megszerezni, mert híres vagy, és ettől az egész bagázs jobb színben tűnhet fel –
próbálkozott Myra a magyarázattal.
– Kiváló tipp. Nekem is megfordult a fejemben, de mégsem hiszem, hogy igaz lenne. Már az ügynökség
ténykedésének mibenléte is annyira, de annyira titkos, hogy az embereknek arról sincs fogalmuk, hogy ki és mit
dolgozik a szomszéd irodában.
– Ki akarsz szállni? – firtatta Myra.
– Hupsz! Azt talán nem. Igazából azzal sem vagyok tisztában, hogy egyáltalán megtehetném-e, annyiféle
nyilatkozatot írattak alá velem. És egyébként is köt a Gamininak tett ígéretem.
– Akkor… nincs más hátra, mint kitalálni, hogy miként élvezhetnéd ki a helyzetet. Miért nem állsz neki annak a ,,P
egyenlő NP” problémának, amiről korábban annyit beszéltél? És különben is, holnap szombat. Mi lenne, ha elvinnénk
Tashyt az állatkertbe?

Az állatkerti séta persze kész gyönyörűség volt, de a világ összes többi részében mintha ugyanolyan rosszul
mentek volna a dolgok, mint azelőtt. Hogy mik voltak a legújabb fejlemények? Nos hát, Argentína hatalmas
marhacsordáiban ezrével döglődtek az állatok az oldalukra dőlve a kéknyelv-betegségként régről ismert kór egy új
fajtájától, melynek kórokozójáról nemrégiben sikerült kimutatni, hogy mesterségesen előállított vírustörzs – a biológiai
hadviselés eszköze. Csak az nem volt világos, hogy kik hurcolták be az országba. Az ügynökség emberei között
leginkább Venezuela és Kolumbia neve forgott közszájon annak okán, hogy Argentína előzőleg komoly szerepet
vállalt a venezuelai és a kolumbiai haderők szétválasztásán fáradozó, nemzetközi összefogásban. (Nem valami nagy
sikerrel, mindenesetre az érintettek már a próbálkozásért is meggyűlölték őket.) A világ többi része is zűrzavartól volt
terhes. Irakban a muzulmánok két nagy közössége éjszakai, gépkocsi-robbantásos merényletekkel és kifejezésekkel
iparkodott előmozdítani az egyetlen, igaz iszlám vallás végső győzelmét. A hivatalosan elismert háborúk száma
Afrikában tizennégyre emelkedett, és akkor még nem is számoltunk a több tucatnyi, törzsi csetepatéval. Észak-
Korea Dicső Vezére sajtónyilatkozatok véget nem érő sorozatában vádolta a világ összes többi országát hazug
rágalmak terjesztésével.
Úgy tűnt, mindössze Pasadenában nem harcol senki senki más ellen, ehelyett a Szubramanian szülők olvadoztak
a gyönyörűségtől a kicsi Tashy bravúrjai láttán. Van-e még gyerek, aki ennyire idő előtt, ennyire kis csecsemőként
megpróbálkozik megfordulni a kiságyában? És a tagadhatatlan tény, hogy ugyanez a kis csecsemő már csaknem
félig átalussza az éjszakát? Nem is egy éjszakát. Néha. – Egymással tökéletes egyetértésben Myra és Randzsit
biztosra vette, hogy mindez a magas fokú intelligencia csalhatatlan jele. Mondhat, amit akar az a (mellesleg a hivatal
tanácsadó szolgálata által felhajtott) csecsemőgyógyász, Jingting Jian doktor, hogy egy kisgyermek intelligenciájáról
négyöt hónapos koránál előbb semmit sem lehet tudni…
A tárgyban járatlan dr. Jiant egy másik szempontból mindenesetre igen megnyugtató volt maguk mellett tudni a
szülőknek: a csecsemősírás diagnosztikájában telis-tele volt ötletekkel. Míg a sírás egyik fajtája azonnali cselekvésre
ösztökélt, a másikat nyugodtan figyelmen kívül lehetett hagyni, kivárva, hogy a baba álomba sírja magát. Mi több, a
doktornak számos hangfelvétele volt a lehetséges sírási stílusokról, melyeknek segítségével a szülők maguk is
kísérletet tehettek az azonosításra. Meg kell jegyeznünk, a tanácsadó szolgálat mindent megtett, hogy a kedvében
járjon Randzsitnak és Myrának. Ők kerítették azt a csinos kis lakást egy körülkerített lakóparkban, melyben négy
szoba, beépített mosó- és szárítógép, a közösségi úszómedence korlátlan használata és egy Los Angeles
belvárosára néző, növényekkel felékesített balkon állt a család rendelkezésére, nem is beszélve a huszonnégy órás
portaszolgálatról, amely minden a parkban megforduló személyt ellenőrzése alatt tartott. Ám a tanácsadók még
ennél is tovább mentek a gondoskodásban: segítettek felderíteni a legmegbízhatóbb vegytisztítót, pizzafutárt, bankot
és autókölcsönzőt (amíg a házaspár meg nem engedheti magának, hogy saját autót vásároljon, amelynek még
nem érkezett el az ideje).
 Sőt három, háztartási alkalmazottak közvetítésével foglalkozó ügynökség nevét is megadták Myrának, aki úgy
döntött, nem él a lehetőséggel.
– A lakás nem elég nagy hozzá – érvelt Randzsitnak.
– És különben is, miféle háztartási munka van itt egyáltalán? Porszívózás, főzés, mosás, mosogatás – hármunk
után, összességében nem nagy ügy.
Randzsit teljesen egyetértett.
– Biztosra veszem, hogy megbirkózol vele – szögezte le, amivel kivívta Myra némileg fagyos pillantását.
– Megbirkózunk – javította ki a férjét. – Lássuk csak. Enyém a főzést, mivel abban jobb vagyok nálad, de mi
lenne, ha utána te takarítanád össze a konyhát? Ezzel meg is volnánk. Mosás – a mosó- és szárítógépet te is be
tudod kapcsolni, nem? Különben is, minden szükséges tudnivaló benne van a használati utasításban. Tashy
pelenkázása és etetése – amikor itthon vagy, csinálhatjuk felváltva, máskülönben megoldom én.
Tételesen végigmentek a háztartási tennivalók listáján a kiégett villanykörték cseréjétől kezdve, a
vécépapírtekercsek pótlásán át egészen a csekkek befizetéséig. Egyik sem szerette volna, ha a másik az
elkerülhetetlenül szükségesnél akár egy perccel is tovább leragad holmi házimunkánál – olyannyira vágyták egymás
társaságát, szavát.

Ugyanabban a pillanatban a protezoárok űrhajóhada 0,94 c maximális sebességgel haladt a Naprendszer felé. A
nem földi lények időléptéke szerint egy szempillantás alatt megérkezik úti céljához. Magától értetődően erről egyetlen
földi ember sem tudott, így mind a kilencmilliárdnyian zavartalanul intézték mindennapi ügyeiket.

Aztán egy este – a Szubramanian házaspár éppen a vacsora maradványainak eltakarításával bíbelődött –
hangosan felberregett a kaputelefon.
– Dr. Szubramanian? Henry vagyok, a portaszolgálattól. Van itt egy férfi, aki találkozni szeretne önnel. Azt
mondja, nem árulja el a nevét, de ön tudni fogja, mert ő Maggie ex-barátja. Rendben, ha beeresztem?
Randzsit felugrott.
– Gamini! – kiáltotta. – Naná, hogy beeresztheti a szarházit! Mindjárt azt is megkérdezhetné tőle, hogy mit inna!
De a vendég nem is emlékeztetett Gamini Bandarára: annál jóval idősebb férfi volt, a jobb csuklójához odaláncolt,
lezárt irattáskával a kezében. Kinyitotta, előhúzott belőle egy memóriachipet, és átnyújtotta Randzsitnak.
– Kérem, játssza le ezt. Nem vagyok felhatalmazva arra, hogy lássam a tartalmát, ezért kint fogok várakozni, de
Mrs. Szubramaniannak kifejezetten engedélyezték. Ami meg a kisbabát illeti – villantott rájuk egy udvarias mosolyt ,
szerintem nem fog fecsegni.
Miután biztonságosan lehorgonyozták a futárt az előszobában, Myra bedugta a chipet a lejátszóba. A képernyőről
Gamini vigyorgó arca nézett velük szembe.
– Bocs, ha kínos perceket szereztem nektek ezzel a titkosügynökösdivel, de mi itt mindannyian egy magasban
kifeszített kötélen vagyunk kénytelenek egyensúlyozni. Nem kevesebb, mint öt nemzet kormányzati előírásainak kell
megfelelnünk, plusz az ENSZ saját biztonsági szabályzatának, és… De erről majd máskor. A helyzet az, hogy végre
elhárult minden akadály a másik megbízatás elől, amiről beszéltünk. Már ha még mindig akarod. De szerintem akarni
fogod, mert hülye lennél, ha nem tennéd. És mielőtt válaszolnék az összes kérdésedre, van itt egy aprócska dolog…
Nem is. Megmondom őszintén, előbb egy baromi nagy dolognak kell bekövetkeznie! Nem árulhatom el, hogy mi az,
de ha meglátod a híradóban, rögtön tudni fogod, és akkor végre búcsút inthettek Pasadenának! Addig meg maradj a
fenekeden, Randzs. Ez minden, amire engedélyt kaptam azoktól a fránya titkosszolgálatoktól. Csak még annyit,
hogy csókollak benneteket!
A képernyő kihunyt.
Tíz percre rá a futár távozott a visszakapott memóriachippel, Myra pedig felnyúlt a konyhaszekrény legfelső
polcára a borospalackért, melyet egy különleges alkalomra tartogatott. Megtöltött két poharat, pár másodpercig fülelt
Natasha kiságyának irányában, aztán a hallottakkal elégedetten oda​fordult a férjéhez:
– Te sejted, mi folyik itt?
Randzsit odakoccantotta a poharát Myráéhoz, és kortyolt egyet belőle, mielőtt válaszolt volna.
– Nem. – Egy pillanatig némán bámult maga elé, aztán mosolyra húzódott a szája. – De tök mindegy. Ha
Gaminiban nem, ugyan ki másban bízhatnék? Úgyhogy várjuk ki a végét.
Myra egyetértett, kiitta a poharát, és felkelve, hogy ránézzen Natashára, ezt mondta:
– Mindenesetre úgy hangzott, mintha már nem kellene sokáig várnunk.
 És tényleg nem kellett. Mindössze három nap telt el, amikor Randzsit – aki majd’ összetörte magát, hogy pár
újabb, istenigazából nagy prímszámot találjon a rejtjelezőknek, amivel egy ideig eljátszadozhatnak, mert a
lelkiismerete továbbra sem volt képes megbékülni a tétlenséggel – egyszer csak valami felbolydulásra lett figyelmes a
folyosó irányából, és kikukkantva azt látta, hogy a testület fele a társalgó felé igyekszik. Hamarosan mindannyian ott
csoportosultak a hírcsatornák műsorait nézve. Mindegyik ugyanazt a jelenetet sugározta: temérdek, katonai
gépjármű tempós vonulását, amint keresztülzúdul egy ismeretlen kerítés nyílásán.
– Korea! – kiabálta valaki a képernyők közeléből, hogy elhallgattassa a kérdezőket. – Bevonulnak Észak-Koreába!
Csöndet kérek! Hadd halljuk, mit mond a riporter!
A katonai menetoszlop valóban Észak-Korea belseje felé tartott, és mintha a Dicső Vezér irdatlan méretű
hadseregének egyetlen katonája sem próbálta volna megakadályozni ebben!
– De hát ez őrület! – hadarta izgatottan Randzsit szomszédja, le sem véve a szemét a képernyőről. – Itt valami
történt!
Nem várt választ Randzsittól, aki mindazonáltal odakínált neki egyet.
– Arra mérget vehet! – közölte vigyorogva. – Méghozzá valami hatalmas…
25. Hangtalan mennydörgés
Lehetett valami hivatalos megnevezése is a Pentagon aktáiban, de feltalálóinak, megépítőinek, meg azoknak, akik
végül útnak indították, mindörökre csak Hangtalan Mennydörgés maradt.
Az éjféli óra sötétjében emelkedett fel születési helyéről, a Boeing régi próbapályájáról Seattle (Washington állam)
mellett, és nyugati irányba fordulva, hamarosan beállt ráérős, ezer kilométer per órás utazósebességére. A sötétben
felszállás nem arra szolgált, hogy senki ellenség ne vehesse észre, mert egy ilyen követelményt lehetetlen lett volna
teljesíteni. Az elképzelhetően ellenséges országok mindegyike – meg az összes többi is – rég telepakolta az égbolt
reá eső részét megfigyelő műholdakkal, melyek a külföldiek minden lépését nyomon követték.
Pár órával ezután még mindig homályban repült, amikor átszelve a Csendes-óceánt, eljött az ideje, hogy – „akár
a zuhanó kő”, emlékezett később a pilóta – csaknem tengerszintre ereszkedjék, ebben a magasságban
át​csusszanjon a Hokkaido és Honsu szigetét elválasztó vízfolyosó felett, és megérkezzen a Japán-tenger térségébe.
Irányítói innentől kezdve kezdték élvezni az éjszakai sötétség nyújtotta előnyt, mely abban állt, hogy a Japán-
szigetek egyetlen, kíváncsiskodó hírközlője sem veheti alaposan szemügyre, és tálalhatja fel nézőinek a reggeli kávé
mellé. A parányi, japán véderő fennhatósága alá tartozó radarernyők Aomoriban és Hakodaténál persze tüstént
kivilágosodtak, de ez mit sem számított. Japán nem rendelkezett elégséges fegyverzettel ahhoz, hogy bármit
tehessen egy ilyesféle harceszközzel szemben. Amúgy tizenkét órával azelőtt a japán tábornoki kart a legszigorúbb
titoktartás mellett értesítették, hogy Amerika kísérleti repülőgépet készül küldeni a térségbe, és előzékeny
gesz​tusnak venné, ha az urak egy ideig másfelé néznének.
Már jó messzire behatolva a Japán-tenger fölé, a Hangtalan Mennydörgés ismét emelkedni kezdett, és meg sem
állt tizenkétezer méterig. Természetesen a nyugati partvidék ott Oroszországhoz tartozik, és arrafelé csakugyan
jóval több és nagyobb teljesítményű radar található, mint Japánban. De az sem számított fikarcnyit se, miután
korábban az orosz katonai vezetők is tájékoztatást kaptak, hogy a Hangtalan Mennydörgés nem jelent fenyegetést
– rájuk nézve.
Amikor a pilóta és a navigációs tiszt egyetértett abban, hogy elérték célpontjukat, olyan alacsony sebességre
lassították le a gépet, hogy az éppen csak levegőben tudjon maradni, majd megkezdték fegyverzetének hadrendbe
állítását. Csupán egyetlen évtizeddel korábban ez a fegyverzet – mely egy szerény pusztító hatással bíró
atombombából és egy ember törzsénél nem vastagabb, üreges rézcsőből állt – a összes, létező fegyverszakértőt
megtévesztette volna, ám tény, hogy a Hangtalan Mennydörgésnek mindössze ennyire volt szüksége küldetésének
teljesítéséhez.
A harceszköz irányítórendszerének belsejében megjelent a Dicső Vezér vezette Észak-Korea térképe, melyre
rávetült egy hosszúkás, keskeny ovális: a fegyver alakjának lenyomata.
A Hangtalan Mennydörgés géptestén belül egy árva lélek sem pillantott e térképre, ott ugyanis egy árva lélek sem
tartózkodott. Kapitánya és teljes legénysége Washington államban szemlélte a helyszínrajzot – egy televíziós
képernyőn.
– Nálam jó – jelezte az amerikai pilóta a történetesen orosz bombázó​tisztnek. – Indíthatod a maszkokat.
– Rendben – felelte a bombázótiszt, gombnyomásra készen. Az ovális felület pereme körül sötét alakzatok
kezdtek formálódni északon és nyugaton a Jalu-folyó vonala mentén, mely a Kína és Észak-Korea közötti
demarkációs vonalat képezte, illetve délen és keleten a Csendes-óceán partvonalánál. Az alakzatokban nem volt
semmi fizikailag tapintható, de anyagi természetű dolog nem is lett volna képes kibírni azt, amit leárnyékolni voltak
hivatottak. A Hangtalan Mennydörgés megépítőit éppen az árnyékolás feladatát teljesíteni képes elektrontér
kiagyalása állította a legcselesebb feladat elé.
– Kész! – jelentett vissza a bombázótiszt a pilótának.
– A pozíció még mindig rendben? – fordult a pilóta a kínai illetőségű navigációs tiszthez, és miután az igenlően
válaszolt, keresztet vetett. (Többnyire hitehagyott katolikusként tekintett önmagára, de voltak pillanatok, amikor
egyáltalán nem érezte magát hitehagyottnak.)
– Tűz! – utasította a bombázótisztet, mire először az emberiség történetében egy nemzet úgy veszített háborút,
méghozzá totálisan és a megmásít​hatatlanul, hogy egy léleknek sem esett bántódása.

Ez azért nem volt teljesen igaz.

Mert bizony elhalálozott a Dicső Vezér néhány szívbeteg alattvalója – a balszerencsés kevesek, akik történetesen
szívritmus-szabályozót viseltek a mellkasukban abban a pillanatban, amikor a villámcsapásnál is nagyobb energiát
hordozó, elektromágneses lökéshullám lecsapott az országra. (Az észak-koreai nép körében az ennyire költséges –
ennyire nyugati – technológia viszont csak a magas rangú funkcionáriusok számára volt elérhető, ők meg nem
hiányoztak senkinek.) Oh, az adott pillanatban kisrepülőgépen utazó (ám az előbbi csoporthoz hasonlóan magas
pozíciót betöltő, ezért szintúgy kevéssé meggyászolt), maroknyi boldogtalan sem élte túl az elkerülhetetlen zuhanást.
Mindent összevetve, az Észak-Koreában bekövetkezett rendszerváltás nagyságrendekkel kevesebb áldozatot
szedett, mint egy átlagos hétvége a nyugati világ autópályáin.
A Dicső Vezér birodalmában a másodperc törtrésze alatt megbénult a telefonhálózat. Az elektromos távvezetékek
java részét rövidzárlat tette működésképtelenné. Többé egyetlen lövést sem lehetett leadni a vadászpuskánál csak
egy hajszálnyira bonyolultabb fegyverekkel, márpedig ilyenekből – a Dicső Vezér jóvoltából – irgalmatlanul nagyszámú
volt az észak-koreai nép kezében. Működő telefon- és rádióhálózat hiányában az embereknek fogalmuk sem volt, mi
történik az ország hallótávolságon túli szegleteiben. Minthogy valóságos nemzetként megszűnt létezni, ez a nemzet
többé senkire sem jelentett veszélyt.
Ebben a „nem háborúban” mégiscsak sor került egy kisebb, igazi csatára – egy Keszong mellett állomásozó,
megátalkodott ezredesnek köszönhetően. Természetesen neki sem lehetett fogalma a történtek mibenlétéről, ám
azt felismerte, hogy csapatai veszélyben forognak, amire ezredesi jó szokás szerint reagált. Összerúgta a port a
parancsnokával, kiosztotta az összes elsüthető puskát és pisztolyt az emberei között, majd támadásra vezette őket
a határon keresztül.
Nem jutott velük messzire; igazság szerint még a demarkációs vonalat mindkét oldalról övező, sűrű aknamezőkön
sem sikerült átverekedniük magukat. Az élen rohanó katonákkal aknák végeztek, további húszat meg golyók
terítettek le, amikor a vonal túloldalán őrködő, dél-koreai csapatok tüzet nyitottak rájuk… hogy rövidesen be is
szüntessék a lövöldözést, látva, hogy északi kollégáik immár lassan, óvakodva közelednek, fej fölé tartott kézzel.
Addigra persze az egész világ kezdett tudomást szerezni a folyamatban lévő eseményekről. Mi több, nem is csak
az emberi világ.

A fegyver elektronikus dörejét a galaxis többi részében lakók is érzékelték abban a pillanatban, hogy az a
fénysebesség lomha vánszorgásával – vagyis vacak 300.000 kilométer (a régimódiak és az amerikaiak
szavajárásával 186.000 mérföld) per másodperces sebességgel – elérte őket.
A robbanás idején a Földtől tizenöt fényévnyire járó, protezoár hajóraj alkalmasint keresztezte a lökéshullám
pályáját, és ki is szimatolta, hogy az pontosan arról a bolygóról származik, melynek megsemmisítésére az ármádia
készül.
Ezt bezzeg nem tudták a földlakók, persze.
Másrészt viszont sem a gépéltűeknek, sem a gigalakta uralom alatt álló, többi galaktikus fajnak nem lehetett
sejtése arról, hogy micsoda és mi végre történt Észak-Koreában. Ezért a rekedtes, elektronikus böffenést
meghallván, ésszerűnek látszó, mindazonáltal helytelen következtetésre jutottak.
Hosszú évekbe telt, hogy az a bizonyos, elektromágneses fehérzaj beállíthasson a gigalaktáknak alávetett fajok
szülőbolygóira. Különösen igaz volt ez a sötét anyag áramlataiból kitüremkedő ráncra, mely a gigalakták legközelebbi
csoportosulásának adott otthont. A vendég rossz benyomást keltett, mi több: egy tragikus és végzetes
következmény lehetőségét hordozta magában.
A feltalálói által Hallgatag Mennydörgésnek elkeresztelt fegyver termé​szete volt a bökkenő.
Az ember alkotta fegyverek legtöbbje nem jelentett problémát, minthogy hatását kémiai vagy nukleáris eredetű
robbanás útján fejtette ki, s efféle csenevész epizódok nem kelthettek félelmet a nem barionikus természetű
gigalaktákban. De a Hallgatag Mennydörgés… az már más tészta; az a gigalakták saját fegyverarzenáljának elemeit
sodorhatta veszélybe. Persze nem e kezdetleges és jelentéktelen változatában, amelynek így is sikerült kivetnie a
nyeregből a Dicső Vezért, hanem továbbfejlesztett példányaival, mellyel ezek a bosszantó földiek maholnap bizton
előállhatnak – már ha hagyják őket.
De, természetesem, nem fogják hagyni. A totális megsemmisítés tervbe vétetett. Amint az bekövetkezik, a
probléma is megszűnik létezni.
William Schwenk Gilbert örökbecsű szavaival, mellyel a bizonyítványát magyarázó Ko-Ko* érvel a Mikádó előtt:
amint egy parancsszó elhangzik, azt vehetjük úgy, hogy már teljesült is.
Eddig a pillanatig az emberi faj eltörlésének kérdése bizonyos értelemben nem dőlt el véglegesen és
visszavonhatatlanul. Ugyanis maguk a gigalakták, az eredeti parancs kiadói, folyamatosan puhatolóztak a helyzetről,
azon távoli eshetőségre is gondolva, hogy a körülmények netán megváltoznak, s ők hatálytalaníthatják a parancsot.
Most azonban végleg felhagytak a puhatolózással. Immár nem látták okát, hogy tovább fájdítsák a fejüket (már
ha egyáltalán volt nekik ilyesmi) a kérdéssel.
Ilyeténképpen kitörölték azt a tudatukból néhány sürgetőbb és kétségkívül szórakoztatóbb ügy kedvéért. Ezek
élmezőnyében szerepelt, ad egy, ama fehér törpének számító csillag, mely már-már eljutott arra a pontra, hogy
vörös óriás ikertestvérétől elégséges mennyiségű anyagot happolván el, Ia típusú szupernóvává változzék; ad kettő,
bizonyos párbeszéd más galaxisokban élő ellenlábasaikkal, kiknek létezését illett legalább tudomásul venniük; és ad
három, a kérdés, vajon szükséges-e kikanyarítaniuk magukból egy újabb, „Bill”-szerű fragmentumot, hogy
közelebbről szemügyre vétessék vele azt a pirinyó, ámde sebesen mozgó kisgalaxist, mely a keringési pályájának
okán most már bármelyik pillanatban – na jó, nem azonnal, de négy-öt millió éven belül mindenképp! –
összeütközhet a saját galaxisukkal.
Bármi dolog, mely a lakói által csak Földnek nevezett, undok bolygócskára emlékeztetheti őket, csupán a
fontossági lista legalján kaphatott helyet. Ugyan minek törődni vele? Az emberiség ügye nem állt minden előzmény
nélkül a történelmükben. A több ezerszer millió év alatt – amióta, ha tetszik, ha nem, ők a világegyetem e részének
hűbérurai – összesen mintegy 254, hasonlóan veszélyes faj került az útjukba, melyek közül 251-nek emiatt a
megsemmisülés jutott osztályrészül. (A maradék három – kiknek vétségét jelentéktelennek lehetett tekinteni –
kapott még egy esélyt.)
Cseppet sem tűnt valószínűnek, hogy a sorban az emberiség lesz a negyedik.
26. A béke küszöbén
De vissza a Földre, melyen ekkorra végképp eluralkodott a tanácstalanság és az aggodalom. Mindenesetre
nagyobbrészt örömittas tanácstalanság és megkönnyebbüléssel vegyes aggodalom, mivel azt aligha tagadhatta
bárki, hogy a Dicső Vezér – immár a beijedt és könnyfakasztóan mentegetőző nyilatkozataival, és egykori milliós
létszámú hadseregével, a temérdek rakétával és atomtöltettel – most már történelem. Viszont az emberek
kérdéseket tettek fel. Milyen jogon pusztított el Amerika egy másik országot? És ha már így esett, hogy a fenébe
csinálta?!
Válasz nem érkezett. Az Egyesült Államos kormányának szűkszavú közlése szerint az eset vizsgálat tárgyát
képezte, és hivatalos sajtónyilatkozatra is sor fog kerülni, de hogy pontosan mikor, senki sem árulta el. A
haditechnikai kutatóintézetek világszerte mind-mind szerették volna rátenni a kezüket a Hangtalan Mennydörgés
roncsaira, hogy tanulmányozhassák, ám erre nem volt módjuk. Abból mindössze fehéren izzó folyadékcseppecskék
sebesen hűlő ködpárája maradt, semmi egyéb.
A hírügynökségek mindent elkövettek. Egy szűk óra sem telt el azt követően, hogy a Dicső Vezér birodalma
beadta a kulcsot, mikor Dél-Koreából és Japánból sajtóhelikopterek jelentek meg az elektronikus csöndbe borult
ország légterében.
Semmit sem lehetett hallani, viszont annál több volt a látnivaló. A kamerák felvették a Phenjan széles és
rendszerint néptelen sugárútjain ténfergő tömegeket; kisebb csoportokat, amint az észak-koreai légierő mostanra
haszontalanná vált bázisain ügyefogyottan tipródnak a beindíthatatlan gépek körül; meg az egyre fogyatkozó
bandákat, melyek hatástalan kézifegyvereikkel a betolakodókra lövöldözve próbálták kiereszteni magukból a düh és
zavarodottság gőzét.
A sajtósok másfajta jeleneteket is sikeresen kameravégre kaptak. Példának okáért kiszúrtak néhány helikoptert,
melyek a pisztollyal hadonászók lőtávolságán kívül köröztek a magasban.
Ugyanazon városokból érkeztek a helyszínre, mint a riporterek, ámde küldetésük nem a megfigyelés volt, hanem
a tájékoztatás. Mindegyiküket egy-egy nagyteljesítményű hangszóróval szerelték fel, és mindezen hangszórókból
egy-egy korábbi észak-koreai menekült beszélt. A helikopterek az ő szülővárosaik és azok szomszédsága fölött
lebegtek, a szónokok pedig valamennyien név szerint bemutatkoztak, és egyöntetűen az alábbi, négy szakaszból álló
üzenetet ismételgették:
„A Dicső Vezérnek nevezett személy országlásának vége. Bíróság elé kerül, és felelni fog azért, hogy elárulta,
megtiporta és éheztette népünk egy egész nemzedékét.”
„Miután semminemű hasznos célt nem szolgál, az észak-koreai hadsereg ezennel feloszlik. Senkinek nem áll
szándékában megtámadni benneteket. Minden katona szabadon visszatérhet az otthonába, békebeli
foglalkozásához.”
„Az élelmiszerből és egyéb közszükségleti cikkekből álló, bőséges szállítmányok máris útban vannak országotok
felé. A mai naptól életetek végéig mindenkinek biztosítva lesz az egészséghez és a testi-lelki fejlődéshez szükséges
étrend.”
„Mostantól kezdve jogotokban áll titkos szavazás útján megválasztani, hogy kit szeretnétek vezetőnek.”
A könnyáztatta arcú hírhozók közül sokan egy nem hivatalos üzenetet is hozzátettek mindehhez: „És mondjátok
el mindenkinek, hogy jövök haza!”
27. Pax per fidem
Gamini nem késlekedett sokáig a dolgok tisztázásával. Munkatársainak mindössze harminchat órát kellett
várakozniuk, és az emberiség fennmaradó részével egyetemben addig is rendesen el voltak foglalva, noha nem a
temérdek munkával. A sajtó végtelen folyamban közvetítette a – zajkeltő készülékekeit és lökéshullám-
generátoraikat leszámítva – gyakorlatilag fegyvertelen külhoni alakulatok ellenállás nélküli beözönlését abba a
korábban bevehetetlen erődítménybe, mely egykor a Dicső Vezér Észak-Koreája volt. Képzeljük el mindezen
jelenetek mellé a kommen​tátorok találgatásokból és hiedelmekből szőtt, szünet nélküli karattyolását és zavarát.
Akkor végre olyasmi bukkant fel a képernyőn, ami legalább a válaszok ígéretével kecsegtette az emberiséget.
Vacsora után voltak, már a kisbaba lefektetésében soros Myra is végzett valamennyi teendőjével, amikor
Randzsit újra bekapcsolta a tévét. Egy másodperccel később a fiatalasszony meglepett nyikkanásra figyelt fel, ami
visszacsalogatta a nappaliba.
– Figyelj csak – figyelmeztette a férje. – Lehet, hogy végre mondanak valami érdemlegeset.
A képernyőről egy pulpitusnál álló, japán férfi nézett velük szembe. Senki sem vette a fáradságot, hogy
bemutassa; hagyták, hogy mindennemű kameraláztól mentes, iskolázottságra valló hangján egyszerűen belefogjon
a mondókájába.
– Üdvözlöm önöket. A nevem Aricune Mejuda, és korábban Japán ENSZ-nagykövete voltam. Ami a jelenlegi
feladatkörömet illeti, afféle személyzeti igazgató volnék az általunk Pax per Fidemnek nevezett szervezetnél. Ez a
kifejezés a Pax in Orbe Terranum per Fidem rövidített változata, amely „átláthatóságon és kölcsönös bizalmon
alapuló világbékét” jelent. Mi vagyunk a felelősek a Koreai-félszigeten történtekért.
– Minthogy titokban kellett végrehajtanunk, számos spekuláció támadt a művelet és a rákövetkező fejlemények
körül. Eljött az idő, hogy választ kapjanak a kérdéseikre. Az események hátteréről és jelentőségéről most attól a
személytől kapnak magyarázatot, aki mindazokat lehetővé tette.
Mejuda arcát egy magas, napbarnított bőrű, idős, de még mindig erőteljes testalkatú férfi képe váltotta fel. Myra
levegő után kapkodott.
– Szent ég! Hiszen ez… ez…
Mielőtt kibökhette volna, Mejuda elvégezte helyette a bemutatást.
– Kérem, fogadják tisztelettel az Egyesült Nemzetek Szervezetének főtitkárát, Ro’onui Tearii urat!
A főtitkár még annyit sem bajlódott bevezető udvariaskodással, mint Mejuda.
– Kezdetnek hadd nyugtassak meg mindenkit, hogy Koreában semmi megengedhetetlen nem történt. Ami
lezajlott, nem hódító háború volt, csupán egy rendteremtésre irányuló, szükségszerű intézkedés, melyet az ENSZ
Biztonsági Tanácsa titkos, de egyhangú szavazással hagyott jóvá.
Hogy megértsék, miként kerülhetett sor erre az intézkedésre, szeretnék tisztázni önök előtt egy néhány évvel
ezelőtti epizódot. Bizonyára sokan emlékeznek még az akkoriban nagy vitát kiváltott kísérletre, melyet a világ három
legbefolyásosabb nemzete, vagyis Oroszország, Kína és az Egyesült Államok tett egy csúcskonferencia
megrendezésére azzal a kinyilvánított és messzemenően dicséretes céllal, hogy a világszerte egyre-másra kirobbanó,
számos helyi háborúskodás gondját véglegesen orvosolja. Nem is egy hírmagyarázó akkoriban nevetségesnek, mi
több szégyenteljesnek minősítette a történteket, mégpedig a kiadott magyarázat miatt. A szóbeszéd szerint ugyanis
a nemes elképzelés azon bukott meg, hogy a három nemzet vezetői képtelenek voltak megállapodni egymással a
konferencia helyszínéről.
Ezzel szemben az az igazság, amit ezennel önök elé szeretnék tárni, hogy az epizód megtévesztésül szolgált,
méghozzá az én kifejezett kérésemre. Azt a tényt fedte el, hogy a három érintett elnök valójában titkos
tárgyalásokat folytat egy minden egyebet meghaladóan nagysúlyú tárgyban.
Arról folyt a szó, hogy mi módon, mikor és egyáltalán sor kerüljön-e egy nem halálos, de nagymértékben romboló
hatású fegyver bevetésére, amely mostanság mindannyiunk előtt a Hangtalan Mennydörgés néven ismeretes.
E kivételes és rendkívüli tettre a következő indította őket: Saját, meglehetősen hatékony titkosszolgálatuk révén
mindhármuknak a tudomására jutott, hogy a többiektől függetlenül a másik két nemzetnek is sikerült kifejlesztenie
egy-egy, a Hangtalan Mennydörgés működési elvén alapuló fegyvert, és sietve készülődik azt hadrendbe állítani. Az
államelnökök mellett tevékenykedő tanácsadók egytől egyig arra unszolták saját főnöküket, hogy az tegyen meg
mindent a fejlesztés elsőként történő befejezése érdekében, majd haladéktalanul vesse be a fegyvert a két
ellenlábas gazdaságának megsemmisítésére, és ez által váljon a világ egyedüli szuperhatalmává.
Mindhármuk örökös becsületére legyen mondva, a javaslatot egyöntetűen elutasították, és a titkos tárgyalásokon
megállapodtak abban, hogy a Hangtalan Mennydörgést az ENSZ felügyelete alá helyezik.
A főtitkár – ez a tagbaszakadt, tekintélyes küllemű férfi, akit Maruputin, a szülőhazájának tekintett, parányi,
francia polinéziai szigeten egykor a legerősebb embernek tartottak – pár másodpercig komor hallgatásba burko​lózott.
– És meg is tették – jelentette be végül, széles mosolyra fakadva , megmentve a világot egy szörnyűséges
háborútól és annak beláthatatlan követ​kezményeitől.
Myrát és Randzsitot mostanra legalább annyira lefoglalta, hogy mindegyre döbbent pillantásokat váltsanak
egymással, mint maguk a hallottak. És a bejelentésnek még nem volt vége. Ami ezután következett, elfeledtette
velük az alvást mindenestül. És nemcsak arra az egy órára, amennyi Tearii főtitkár beszédéből még hátravolt,
hanem utána még jóval hosszabb ideig, miközben feszülten figyelték, hogy egy rögtönzött vitaesten a világ vezető
politikai elemzői mint szednek ízekre minden egyes elhangzott szót. Randzsit és Myra lefekvéshez készülődtek, de
még mindig az elhangzottak értelme​zésével próbálkoztak.
– Szóval Tearii azt találta ki – kiabált ki Randzsit a fürdőszobából fogmosás közben , hogy felállítja ezt a Pax per
Fidem micsodát, az apparátust húsz nemzetből toborozva hozzá…
– …melyek mind-mind semleges államok – mutatott rá Myra, a párnákat pofozgatva , ráadásul kicsiny
szigetországok is, ezért amúgy sem jelentenek fenyegetést senkinek.
Randzsit elgondolkodva öblögetett.
– Ha belegondolsz – bökte ki végül, már az arcát szárogatva , hogy mi jött ki a dologból, már nem is hangzik
annyira szörnyűnek, nem?
– Hát, tényleg nem – adta meg magát Myra. – Elvégre Észak-Korea mindig is fenyegette a világbékét.
Randzsit saját, tükörbeli arcmására meredt.
– A fenébe is! – fakadt ki. – Gamini is idetolhatná már a képét!

Amikor Gamini végre eleget tett az óhajnak, Myrának virágcsokrot, a kisbabának egy túlméretezett kínai csörgőt,
Randzsitnak pedig egy palack koreai whiskey-t hozott magával a bocsánatkérés mellé.
– Bocs, hogy nem jöttem előbb – mentegetőzött, miközben szemérmes puszit nyomott Myra arcára, és
ölelésével kíméletlenül megropogtatta Randzsit bordáit.
– Eszem ágában sem volt bizonytalanságban hagyni benneteket, de apámmal előbb Phenjanba utaztunk
megnézni, hogy rendben mennek-e a dolgok, visszajövet pedig meg kellett állnunk Washingtonban. Ugyanis az elnök
berágott ránk.
Randzsit megrökönyödött.
– Berágott? Csak nem azt akarod mondani, hogy… igazából nem is akarta ezt az egész akciót?
– Á, nem erről van szó. A helyzet az, hogy egy szakaszon a terep miatt eléggé girbegurba ott a határvonal. No
mármost, közvetlenül a határzónában, a déli oldalon van egy néhány hektáros terület, amelyik történetesen tele volt
pakolva amerikai meg dél-koreai hadifelszereléssel, amit aztán az északiak cuccával együtt sikerült teljesen
hazavágni. – Rándított egyet a vállán. – Egyszerűen nem volt más választásunk. A Dicső Vezér pont ennek a
szakasznak az északi oldalán halmozott fel egy csomót a legalattomosabb hadianyagokból, tetejében piszkosul
keskeny ott a határsáv. Muszáj volt biztosra menni, hogy az egész holmit semlegesítsük. És ezt az elnök is tudja,
csakhogy valaki korábban biztosította a felől, hogy amerikai felszerelésnek nem esik bántódása. És most, tessék,
galyra ment kábé tizennégymilliárd dollárt érő, dögunalmas amerikai high-tech! Áruld el nekem, Randzs, még az idén
kinyitod azt a palackot?
Randzsit, aki mindig is hamisítatlan csodálattal nézett fel gyermekkori cimborájára, boldogan engedelmeskedett,
míg Myra poharakat kerített. Az ital töltögetése közben azért megtudakolta:
– Szerinted bajotok lehet belőle?
– Á, nem komoly. Ki fogjuk bírni. De ha már így szóba került az elnök, megkért, hogy adjak át neked valamit.
A „valami” egy boríték volt a Fehér Ház hivatalos, dombornyomásos pecsétjével. Randzsit belekóstolt az italba,
grimaszolt egyet, és felbontotta a levelet, mely így szólt:

Kedves Mr. Szubramanian!

Az Egyesült Államok népének nevében ezennel megköszönöm a szolgálatait. Egyben fel is mentem önt jelenlegi
megbízatásából, hogy egy még annál is fontosabb feladatra kérhessem fel, mely, attól tartok, az eddigieknél is
szigorúbb titoktartást követel.

– Saját kezűleg írta alá – büszkélkedett Gamini. – Nem géppel csinálta, láttam.
Randzsit kimért mozdulattal letette a megmaradt italt, és a barátjához fordult:
– Te, Gamini! Neked személyesen mekkora részed is van ebben a buliban?
Gamini felnevetett.
– Nekem?! Alig valamicske. Én csak olyan kifutófiú vagyok az apám mellett. Megmondja, mit csináljak, én meg
megcsinálom, ennyi. Mint amikor segítettem neki nepáliakat toborozni.
 – Tényleg, akartam is kérdezni tőled – szólt közbe Myra, aki diszkréten beleszippantott a whiskey-be anélkül, hogy
valóban belekóstolt volna. – Miért éppen nepáliakat?
– Két okból. Először is, az ük-ükapáik közül egy csomóan ott szolgáltak a brit seregben, őket hívták gurkháknak,
és nem volt náluk keményebb, furfangosabb katona az egész világon. De van egy ennél sokkal lényegesebb
tulajdonságuk is – elég, ha rájuk néz az ember. A nepáliak cseppet sem emlékeztetnek az amerikaiakra vagy a
kínaiakra, oroszokra. Ezért irántuk az észak-koreai emberek nem érzik azt a zsigeri gyűlöletet, amire csecsemőkortól
kezdve nevelték őket. – Beleszagolt az italába, majd nagyot sóhajtva, érintetlenül letette a poharat. – Olyanok, mint
te meg én, Randzs. Ezért is lehetünk mi olyan hasznosak a Pax per Fidem számára. Na, mit gondolsz? Lepaktálsz
velünk, de még ma éjjel?
– Mesélj még egy kicsit erről az egészről – unszolta Myra sietve, mielőtt a férjének esélye lehetett volna
válaszolni. – Mi lenne a dolga Randzsitnak?
Gamini elvigyorodott.
– Hááát, nem olyasmi, mint amivel annak idején megkörnyékeztük. Akkoriban úgy gondoltam, segíthetne nekem
apám mellett asszisztenskedni. De persze akkor még nem volt ilyen híres.
– És most? – erősködött Myra. – Most mégis miről lenne szó?
– Igazából… még nem dolgoztuk ki konkrétan – ismerte el Gamini, és Randzsithoz fordult. – Arra gondoltam,
dolgozhatnál a tanácsnak, amelyik feltehetőleg el tudna látni feladatokkal. Mondjuk, lehetnél a szóvivőjük a
sajtókonferenciákon, segíthetnél egy kis globális reklámot csinálni a Pax per Fidemnek, ilyesmi…
Randzsit csak félig-meddig színlelt rosszallással nézett vissza a barát​jára.
– És nem kéne ehhez egy kicsivel többet tudnom róla?
Gamini sóhajtott.
– A jó öreg Randzsit, már megint… Azt reméltem, jobb belátásra térsz, és rohansz aláírni a papírokat, de ismerve
téged, felteszem, hogy igen, nem ártana jobban beleásnod magadat a dolgokba. Ezért aztán hoztam neked egy kis
olvasnivalót.
Az aktatáskájából előhúzott egy nagyméretű borítékot, papírokkal tele.
– Nevezzük ezt itt a házi feladatodnak, Randzs. Asszem, az lenne a legokosabb, ha még ma este átolvasnád…
vagyis átolvasnátok. Holnap meg elviszlek mindkettőtöket reggelizni, hogy végre feltehessem a nagy kérdést.
– És mi lenne az? – firtatta Randzsit.
– Hogy van-e kedved velem együtt megmenteni a világot! Miért, mit gondoltál?

Aznap éjjel Natashára kicsivel kevesebb játékidő jutott, mint amihez a kislány eladdig hozzászoktatta a szüleit.
Tett ugyan egy-két gyengécske kísérletet a bőgésre – csak hogy jelezze: nem kerülte el a figyelmét a mellőztetés ,
ám percekkel később már ismét aludt, megengedve, hogy Myra és Randzsit visszatérhessen a leckéjéhez.
A papírköteg két dokumentumra oszlott. Az egyik egy alkotmányféleként kidolgozott javaslat lehetett, mely az
egykor diktátorok uralta és Észak-Korea néven ismert földterület kormányzásának elveit fektette le. Természetesen
mindketten megfeszített igyekezettel olvasták a jobbára ügyrendi terminológiával teletűzdelt iratot. Hasonlított az
amerikai alkotmányra, melyre még az iskolai tanulmányaikból emlékeztek, de számos paragrafusában el is tért attól.
Az egyik cikkely, például, leszögezte, hogy az ország soha, semmilyen körülmények között nem léphet többé
háborúba. Ez sokkal inkább úgy hangzott, mint a II. világháború után az amerikaiak által a japánok számára előírt,
alkotmányos elv. Egy másik pontban olyasmi szerepelt, amiről alaptörvény soha azelőtt nem tett említést. A szabály
a köztisztviselők kiválasztásának meglehetősen szokatlan – a számítógépek kiterjedt használatára épülő – módszereit
érintette. Egy harmadik bekezdés pedig kikötötte, hogy az ország valamennyi intézménye – a kormányzat
mindenféle szintű, törvényhozó testületei mellett még az oktatási, tudományos, sőt vallási szervezeteket is ideértve
– köteles külső megfigyelőknek betekintést engedni valamennyi tevékenységébe. („Szerintem Gamini erre gondolt,
amikor átláthatóságról meg bizalomról beszélt”, jegyezte meg Randzsit.)
A másik dokumentum sokkal kézzelfoghatóbb témákat tárgyalt. Ismertette, hogy a főtitkár – a lehető legnagyobb
titoktartás mellett – miként fogott hozzá a Pax per Fidem független irányító testületének szánt, húsztagú tanács
felállításához. Név szerint felsorolta a tagokat – Bahamával és Brunei-jel kezdve, Kubán át, egészen Tongáig és
Vanuatuig (közvetlenül ezek elé beszúrva Sri Lankát). Továbbá konkrétumokat közölt az átláthatósági elképzelésről.
Annak megvalósítása érdekében a Pax per Fidem felszólíttatott egy semleges felügyelet létrehozására, mely előtt
maga a szervezet ugyanazon átláthatósággal tartozik feltárni saját működésének részleteit.
– Szerintem te ennek a felügyelőségnek lennél a munkatársa – vetette fel Myra a lámpaoltás után.
Randzsit ásított.
– Nem lehetetlen. De én még ennél is tisztábban szeretnék látni a leendő munkámról, mielőtt igent mondanék.
 Másnap reggel Gamininak minden tudását össze kellett szednie, hogy a házaspár valamennyi kérdésére választ
adjon.
– Kifaggattam apámat, hogy mekkora önállóságot fogsz élvezni a munkád során, Randzs, és hatalmasat.
Szerinte holtbiztos, hogy a Pax per Fidem szervezetén belül oda mész majd, ahová csak akarsz, és minden
műveletbe beleütheted az orrodat – a Hangtalan Mennydörgéssel kapcsolatos dolgokat kivéve. Azt nem tudhatod
meg, hogy hány ilyen fegyver létezik, és mi a szándék velük, mert ezekről a tényekről a tanács alatti szinteken az
égvilágon senkinek sem lehet tudomása. De ezen felül mindenről, az biztos. A tanács értekezleteinek legtöbbjére is
beülhetsz, és ha olyasmit láttál, ami szerinted helytelen, beszámolhatsz nekik róla.
– Akkor tételezzük fel – szólt közbe Myra , hogy Randzsit tényleg észrevesz valamit, ami szerinte nem
helyénvaló, és a tanács nem tesz semmit, hogy azt rendbe tegye.
– Akkor joga lesz kitálalni a világsajtónak – vágta rá Gamini. – Hiszen erről szól az átláthatóság. Úgyhogy mit
mondasz? Vagy még mindig van kérdésed, mielőtt kimondanád a boldogító igent?
– Már nem sok – felelte Randzsit szelíden. – Itt van ez a tanács. Azt mondod, üléseznek, így van? És mivel
foglalkoznak ezeken az üléseken?
– Hát, javarészt válságterveket dolgoznak ki. Nem kezdeményezünk rendszerváltást, amíg biztosak nem lehetünk
benne, hogy a változás egy életképes társadalmat hagy maga után. Hidd el, tanultunk az 1918 utáni Németország
és a 2003 utáni Irak példájából. És az egész persze nemcsak arról szól, hogy az embereknek legyen mit enniük, és
minél előbb helyreálljon az áramszolgáltatás; meg hogy legyenek működőképes rendőri erők, megakadályozni a
fosztogatást, ilyesmi. Hanem az esélyről is, hogy a maguk erejéből és akaratából létrehozzák a saját
kormányzatukat. És természetesen ott van még az ilyen országok jövője. Mindig fenyeget a veszély, hogy kiújulnak
a határvillongások, valamiképpen folytatódik a harc. A tanács mindezeken is rajta tartja a szemét.
– Állj meg egy pillanatra! – szólt közbe Myra. – Azt akarod mondani, hogy ezt a Hangtalan Mennydörgéses akciót
a világ más pontjain is el akarjátok sütni?
Gamini szeretetteljes pillantást vetett rá.
– Drága Myra, miből gondoltad, hogy Észak-Koreánál megállunk?
Olvasva mindkettejük arckifejezéséből, megbántottan kérdezte:
– Most meg mi bajotok?! Ugye nem azt akarjátok mondani, hogy nem bíztok bennünk?!
Ezúttal Myra válaszolt – pontosabban szólva, reagált, mert ami elhangzott, az nem egy konkrét felelet volt Gamini
nagyon is konkrét kérdésére.
– Nem olvastad véletlenül az 1984-et? Egy George Orwell nevű pasas jelentette meg Angliában a múlt század
közepe felé.
Gamini sértődött képet vágott.
– Persze, hogy olvastam. Az apám nagy Orwell-rajongó. Ugye nem akarsz minket a Nagy Testvérhez
hasonlítani? Mert nem szeretném, ha megfeledkeznél arról, hogy a főtitkár minden egyes lépésünkhöz bírta a
Biztonsági Tanács egyhangú jóváhagyását!
– Drága Gamini, egyáltalán nem erre gondoltam. Inkább arra, ahogyan Orwell felosztotta a világot. Miután
mindenki mást leigáztak, mindössze három nagyhatalom maradt: Óceánia, mely alatt Orwell nagyjából Amerikát
értette; Eurázsia, vagyis Oroszország, illetve akkor Szovjetunió; valamint Kelet-Ázsia, azaz nagyjából Kína.
Gamini szemlátomást dühbe gurult.
– Hát, ez aztán már tényleg sok, Myra! Csak nem hiszed, hogy a Pax per Fidemet létrehozó államok most arra
készülnek, hogy felosztják maguk között a világot?!
Erre Myra megint csak a maga módján – a maga kérdésével felelt meg.
– Hogy mire készülnek, Gamini, arról nekem fogalmam sincs. Nagyon remélem, hogy nem erre. De ha mégis,
ugyan mi lehet képes megállítani őket?

A távozó Gamini továbbra is szeretett barátjuk volt, mindenesetre olyan barátjuk, akinek a látogatásaira ezután
csak elvétve számíthatnak. Randzsit odafordult a feleségéhez:
– Akkor most mihez kezdjünk? Az elnök kipenderített az itteni állásomból. A munkát, amire Gaminival karöltve rá
akart beszélni, visszauta​sítottam. – Valami az eszébe juthatott, mert összeráncolta a homlokát. – Sőt, Gamini apja is
azt akarta, hogy fogadjam el, úgyhogy most ő sem lehet valami boldog. Kíváncsi lennék, ezek után áll-e még az
ajánlata arra a tanári posztra az egyetemen.
28. Létkérdés
B
ármiféle gyarlóságokkal lehetett is megvádolni dr. Datuszena Bandarát, a haragtartás semmiképpen sem tartozott
közéjük. Az egyetem el lesz ragadtatva, ha dr. (még ha csak címzetes is) Randzsit Szubramaniant rendes és
véglegesített professzori minőségben ott üdvözölheti a matematikai fakultáson, ahol a munkaviszonya (és
természetszerűleg fizetésének folyósítása is) haladéktalanul kezdetét veszi, noha magától értetődik, hogy
ténylegesen csak a neki alkalmas időpontban kell megkezdenie a munkát. Mi több, az intézmény boldogan kínál
tanszéki pozíciót dr. Myra de Soyza Szubramaniannak (aki e címet maradéktalanul ki is érdemelte), bár mondanunk
sem kell, nála csak némileg alacsonyabb beosztás (és persze fizetés) jöhet szóba, mindazonáltal…
Mindazonáltal elmondhatták magukról, hogy végre újra otthon vannak, Sri Lankán!
Ha az Egyesült Államok elnöke kifogásolta is Randzsit tüntető „nemjét” az állásajánlatra, nem adott hangot a
nemtetszésének, ahogyan mások sem. Randzsit összeszedte hát kevéske, személyes holmiját az irodájában – igaz,
egy karbantartó közreműködésével, aki történetesen a biztonsági részleg alkalmazásában állt, továbbá az is
tagadhatatlan, hogy valamennyi engedélyét, kitűzőjét és azonosítóját vissza kellett szolgáltatnia. De a lakásukban
senki sem háborgatta őket, sem pedig a repülőtéren vagy magán a gépen. A kis Natasha meg se nyikkant a hazaút
során, saját, bölcsőszerű ülésében, két szülője között.
Kézenfekvő módon a családot Mevrouw Vorhulst várta Colombo légikikötőjében. Nyilvánvaló volt: annál okosabbat
nem is tehetnének, mint hogy ismét az ő házában szállásolják be magukat.
– De csak amíg nem találunk alkalmas lakást – ígérte Myra Bea néni karjaiban.
– Ameddig csak tetszik – nyugtatta meg az asszony. – Joris is ragasz​kodik hozzá.

Randzsit különös tapasztalatot élt át az egyetem előadótermeiben. Amikor diák volt, az volt vágyai netovábbja,
hogy minél előbb kimenekülhessen belőlük, nyomasztóan szűk kamraként zárultak össze körülötte. Nem így újdonsült
professzorként, akinek soha azelőtt nem kellett szembenéznie tankörnyi, ha nem éppen egész évfolyamnyi
egyetemistával. A zsúfolásig teli terem padsoraiban mint holmi esküdtszék tagjai ültek a fiúk és lányok, hogy ítéletet
mondjanak róla. A tekintetük tévedhetetlenül fókuszált minden moccanására, fülük rendületlen antennaként állt be a
Szubramanian professzor szájából elhangzó kinyilatkoztatásokra a matematika legbenső​ségesebb titkairól.
Nyilvánvaló, hogy táplálnia kell fészekalja éhes fiókáját. A kérdés nem is az, hogy hogyan, hanem hogy mivel.
Feladatköre pontos behatárolását a felvételét lelkesen támogató, egyetemi vizsgálóbizottság nagyvonalúan saját,
szent tetszésére bízta.
Randzsitnak viszont homályos elképzelése sem volt leendő tananya​gáról.
Felfogta, hogy tanácsadóra van szüksége, és jó esélye volt arra, hogy rögvest meg is találja azt dr. Davodbhooy
személyében, aki annak idején példaszerűen kezelte az ő jelszólopási ügyét.
Nem elég, hogy a férfi továbbra is az egyetem tantestületét erősítette, ráadásul – az elhalálozások és
nyugállományba vonulások okozta, természetes lemorzsolódás következtében – sikerült újabb néhány fokkal feljebb
emelkednie az intézményi ranglétrán. És mégis, mikor Randzsit hozzá folyamodott kapaszkodóért, kiderült, hogy
ilyesmivel alig-alig tud szolgálni.
– Á, Randzsit! – üdvözölte a fiatalembert. – Szólíthatom továbbra is így? Tudja, a mi kicsinyke intézményünk nem
sok világhírességgel büszkélkedhet. Sejti, hogy megy az ilyesmi. A vizsgálóbizottságunk tagjai, akik egyébként foggal-
körömmel ragaszkodnak magához, nem igazán tudnak mit kezdeni magával. Úgy veszi észre, hogy nem sok
oktatnivalója akad? Hát, a mi tanszékünkön kevesen adták fel a tanítást a kutatómunka kedvéért, de persze ez az
alternatíva maga előtt is ott áll.
– Hupsz – szaladt ki Randzsit száján, miközben elgondolkodott a hallottakon. – Esetleg megpróbálkozhatnék
valamelyik híres, régebbi keletű problémával. Riemann-nal, Goldbachhal, Collatzcal, teszem azt…
– Persze – értett egyet Davoodbhoy , de a maga helyében én a tanítás gondolatát sem vetném el anélkül, hogy
legalább belekóstolnék. Kezdetnek mit szólna egykét rövid előadássorozathoz, amúgy gyakorlásképpen? Az ilyesmit
nem tart sokáig előkészíteni.
Az ötleten rágódva, Randzsit már távozni készült, amikor Davoodbhoy utánaszólt:
– Csak még egy szóra, Randzsit. Fermat-t illetően magának volt igaza, és én tévedtem. Igen ritkán fordult elő
életem során, hogy kénytelen voltam ezt mondani. És ettől hajlok arra, hogy maradéktalanul megbízzam a maga
ítéletében.
 Ezt jó volt tudni, ám maga Randzsit már nem volt ennyire bizakodó. Legelső szemináriumának A számelmélet
alapjai címet adta.
– Afféle áttekintést akarok adni a tárgyról – magyarázta Davoodbhoynak, aki haladéktalanul beindította a
gépezetet. A sorozat hat hétig tart, alkalmanként négy órás előadásokból áll, és a hallgatói csoporthoz, melynek
létszáma nem haladhatja meg a huszonöt főt, alsóévesek, felsőévesek és mesterképzősök is csatlakozhatnak.
Amióta csak Fermat firkálmánya mindenestől odaédesgette magához, Randzsit csekély figyelmet szentelt a
témának. Most nekilátott, hogy beleássa magát az egyetemi könyvtár gyűjteményébe idevágó textusokért, és
azokból tanított, megkísérelvén az anyagban mindenkor legalább tíz-tizenkét oldalnyival megelőzni csüggesztően
értelmes és aggasztóan gyors felfogású diákjait.
Sajna, a csoport hamar átlátott a szitán. Aznap éjjel így vallott felesé​gének az érzéseiről:
– Halálra untatom őket. Ezzel az erővel magát a könyvet is a kezükbe nyomhatnám.
– Butaságokat beszélsz – reagált Myra megértő gyengédséggel. Erre Randzsit felidézte neki a hallgatók
tiszteletteljes, ámde árulkodó észrevételeit, és akkor elgondolkodott.
– Tudom már – bökte ki végül. – Személyesebb kapcsolatra kellene törekedned. Miért nem próbálod ki rajtuk a
bináris számtani mutatványaidat?
Mivel jobb ötlete nem volt, megpróbálta. A szorzás „orosz paraszt” módszerével kezdte, a kézen számolás
művészetével folytatta, végül felírta nekik a táblára egy ismeretlen hosszúságú érmesor valamennyi lehetséges „fej
vagy írás” sorrendjét. Ez utóbbihoz igazi pénzdarabokat használt, és hagyta, hogy bekössék a szemét, miközben
valaki letakart párat az érmék közül. Myrának igaza lett: a diákok kiválóan mulattak, egyikük-másikuk még odáig is
elment, hogy további bűvészmutatványokért rimánkodjon, ami visszakergette Randzsitot a könyvtár polcai mellé.
Ott aztán szerencsésen ráakadt Martin Gardner matematikai játékokról és talányokról szóló kötetére, miáltal sikerült
ép bőrrel megúsznia a hat hetes kurzust.
Legalábbis így hitte.
Egyik nap dr. Davoodbhoy behívta magához egy kis csevegésre.
– Remélem, nem veszi rossz néven – fogott bele, miközben mindkettejüknek kitöltött egy-egy talpas pohárnyi
sherry-t , de időnként kikérjük a hallgatók véleményét, különösen, amikor valami újjal kísérletezünk. Éppen most
futottam át a maga szemináriumáról beérkezett észrevételek oldalait.
– Hupsz. Remélem, minden oké.
A főnök sóhajtott.
– Hát, attól tartok, nem egészen.

A vacsoránál Randzsit is elismerte, hogy oktatói munkája körül nincs minden rendben.
– Képzeljétek csak, némelyikük azt írja, olcsó bűvésztrükkökkel szóra​koztatom őket matematika helyett.
És abban gyakorlatilag mindannyian egyetértenek, hogy utálják, ha egyenesen a könyvből okítják őket. Mevrouw
Vorhulstnak felszaladt a szemöldöke.
– Eddig úgy tudtam, hogy élvezték a trükkjeidet.
– És szerintem ez így is volt, bizonyos fokig, viszont most azt állítják, hogy nem ilyesmiért iratkoztak fel hozzám.
Randzsit kedvetlenül hámozta a narancsot.
– És azt én sem hinném. Csak tudnám, hogy igazából mihez lenne kedvük!
Myra megpaskolta a kezét, és elfogadott egy gerezdet a gyümölcsből.
– Szerintem meg pontosan ezért indítottad ezt az előadássorozatot. Hogy megtudjad, működik-e ez a forma. És
mivel láthatóan nem működik, mese nincs, meg kell próbálkoznod valami mással.
Letörölte ajkáról a narancslé cseppjeit, előrehajolt, és puszit nyomott Randzsit feje búbjára.
– Gyere, fürdessük meg Tashyt, aztán mi is ússzunk egyet a medencében. Hátha attól egy kicsit vidámabbak
leszünk.
Ahogy eltervezték, mindent úgy cselekedtek, és fel is vidultak tőle. Ha közelebbről megpiszkáljuk, a Vorhulsték
fedele alatt töltött napjaik csaknem minden pillanata derűs volt. A személyzet összes tagja szemlátomást büszkén
istápolta a megkülönböztetett vendégeket, Natasháért meg egyenesen rajongtak. Myra ugyan nap mint nap arra
fordított néhány órát, hogy saját lakást keressen hármójuknak, ám mindhiába. Az első pillantásra ígéretesnek
mutatkozó jelöltekben a segítőkész Mevrouw Vorhulst éles szeme egyre-másra felfedezett egy-egy rejtett
szépséghibát: lepusztult a környék; órákig kell lógni a buszon az egyetemig meg vissza; a szobák túlontúl kicsik vagy
sötétek, esetleg mindkettő. Hosszú volt a lista a lehetséges tökéletlenségekről, melyek külön-külön is alkalmatlanná
tudtak tenni egy lakást a Szubramanian család számára, Beatrix Vorhulst pedig elég kitartó, hogy rendre ki is szúrja
őket.
– A vak is látja, hogy igazából marasztalna minket – magyarázta nénikéje viselkedését egyik este Myra az elalvás
előtti, szokásos sutyorgás keretében. – Most, hogy Joris távol van, biztosan nagyon magányos szegény​kém.
Randzsit egy álomittas „hupsszal” és ásítással reagált.
– Azért tudod, kellemetlenebbet is el tudok képzelni annál, hogy itt maradjunk.
A megállapításban elvitathatatlan igazság rejtezett. A Vorhulst-házban minden kívánságuk úgy teljesült, hogy a
legcsekélyebb erőfeszítést sem kellett tenniük érte, miközben a gondoskodásért a lehető legméltányosabb árat
fizették. Mikor Randzsit előhozakodott a dologgal, hogy legalább az elszállásolásukkal együtt járó, közvetlen
költségeket hadd fedezzék, a Mevrouw gyengéden, de határozottan visszautasította.
– Ugyan már, szívem – próbált Randzsit a lelkére beszélni Myrának aznap délután, a medence mellett múlatva az
időt. – Ha úgy jobban érzi magát, hogy agyonkényeztet minket, minek fosztanánk meg ettől az örömtől?
Randzsitnak egyetlen beteljesületlen óhaja maradt: hogy a külvilág is ilyen kellemes legyen, mint a környezetük. A
koreai történések dacára a Föld orcáját változatlanul mocskos kis háborúk, erőszakos cselekmények éktelenítették. A
Hangtalan Mennydörgés bevetése nyomán lélegzetvételnyi szünet állt be – a harcoló felek világszerte feszülten
várakoztak, legközelebb vajon nem éppen rájuk kerül-e sor. Mikor egy hónapon belül nem történt semmi, az élet –
ez az Észak-Korea határain kívül puskákkal meg bombákkal megrakott, ócska szekér – lassacskán visszazökkent a
régi kerékvágásba.
Időnként megfordult a fejében, bárcsak betoppanna hozzájuk Gamini Bandara, és elejtene egy-két bizalmas
értesülést a folyó ügyekről. De nem tette meg. Biztosan túlságosan lefoglalják az ügyes-bajos teendői az egykori
Észak-Koreában, vélte Randzsit. Arrafelé valóban pezsgett az élet. Ismét folyt áram a távvezetékekben. A
mértéktelen sorozások miatt egykor magukra hagyott földeken újra barázdát húzott az eke. Végre-valahára a
fogyasztási cikkek tömeggyártása is beindult. Ezenfelül zavarba ejtő hírek röppentek fel holmi tervbe vett
választásokról – de annyira furcsák, hogy sem a Szubramanian házaspár, sem alkalmi beszélgetőtársaik nem tudtak
kiigazodni rajtuk. A számítógép kiterjedt alkalmazását érintették, de hogy pontosan mi módon, senki sem értette.
Ugyanakkor, amint a rendszeres, éjjelenkénti, összebújós eszmecserék során Myra és Randzsit kénytelen volt
elismerni egymás előtt, a külvilág történéseinek legtöbbje mintha kicsivel jobb, vagy legalábbis kevésbé rossz
irányban haladt volna, mint azt megelőzően, hogy a Hangtalan Mennydörgés megdöntött egy diktatúrát. Ja, a
legtöbbje, Randzsit tanári pályáját nem feltétlenül beleértve.
Azzal az volt a legfőbb gond, hogy mintha nem akart volna beindulni. Az első szemináriumi sorozatára kapott,
lehangoló értékelések nyomán Randzsit eltökélte, hogy második kísérlete nem juthat hasonló sorsra.
De mi legyen az? Hosszas töprenkedést követően úgy döntött, lépésről lépésre összefoglalja a Fermat-örökséggel
való kapcsolatba kerülésének és sikeres megbirkózásának hosszú történetét. Dr. Davoodbhoy hozzájárult, hogy
elkészítse az órabeosztást az előadássorozathoz, mértéktartóan mindössze annyit jegyezve meg, hogy a dolog
megér egy próbát.
Ám a hallgatók mintha más véleményen lettek volna. Dr. Szubramanian földhözragadt szemináriumi témájának
látszólag gyorsan elterjedt a híre, páran fel is iratkoztak, viszont jóval nagyobb számban akadtak olyanok, akik
kérdésekkel ostromolták a tanulmányi osztályt, halogatták a jelentkezést, végül nem éltek a lehetőséggel. Olybá tűnt
– ez volt az általános vélekedés , hogy a számtalan sajtótájékoztatón és interjúban Randzsit már alaposan kivesézte
a témát. A szemináriumot végül törölték a kínálatból.
Randzsit újból elővette a kutatás ötletét. Ott volt kezdetnek a Clay Matematikai Intézet által a huszonegyedik
század hajnalán felvetett, hét megoldatlan matematikai probléma, mely érdekfeszítő talányt, továbbá – az intézet
nagylelkűsége folytán – darabonként egymillió dolláros jutalmat is ígért megoldóinak.
Letöltötte a listát, és elgondolkodott fölötte. A problémák némelyike még neki is szerfelett homályosnak tűnt, ám
úgy vélte, Hodge, Poincaré és Riemann sejtésével lehetne valamit kezdeni… Nem is, némelyiket – a vele járó díjjal
együtt – már elcsaklizták előle. Természetesen a legeslegnagyobbik talánynak – a P=NP problémájának – ajtaja
még nyitva állt a merész próbál​kozók előtt.
Minél tovább töprengett a lista fölött, a kihívás annál kevésbé érintette meg. Képtelen volt belelovalni magát a
lelkiállapotba, mely annak idején, Fermat firkájának megpillantásakor egy szemvillanásnyi idő alatt a hatalmába
kerítette. Myrának erre a kudarcra is volt egy elmélete:
– Talán csak arról van szó, hogy már nem vagy annyira fiatal.
Mégsem ez állt a dolog hátterében. Az ő esete Fermat tételének bizonyításával egészen más volt. Fermat
sejtésével nem megoldásra váró problémaként találkozott, elvégre a matematika történetének legnagyobb koponyái
kérkedtek azzal, hogy birtokában vannak az utolsó tételt bizonyító levezetésnek. Neki mindössze annyi volt a dolga,
hogy elvégezze a számításokat.
Megpróbálta Myrának is megvilágítani a helyzetet.
– Hallottál már George Dantzigról? 1939-ben éppen továbbképzős volt a Berkeley-n, amikor egy alkalommal
lekéste az előadást. A táblára két egyenlet volt felírva. Dantzig azt hitte, az a házi feladat, ezért bemásolta őket a
füzetébe, és otthon szépen megoldotta mindkettőt.
– Csupán az volt a bökkenő – folytatta a mesét , hogy a professzor azokat nem házi feladatnak szánta, hanem
eladdig megoldhatatlan probléma​ként tárta a hallgatók elé a statisztikai matematika tárgyköréből.
 Myra lebiggyesztette az ajkát.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy ha Dantzig tudta volna ezt, akkor nem lett volna képes megoldani őket. így
van?
Randzsit vállat vont.
– Talán.
– Hupsz – mondta erre Myra, elbitorolva férjének kedvenc válaszát, melyet az a zavarba ejtő megjegyzésekre
tartogatott.
Randzsit elnevette magát.
– Ügyes! És most gyere, kedvesem, adjunk úszóleckét Tashynak!

Akinek csak alkalma nyílt megismerkedni a kicsike Natasha de Soyza Szubramaniannal, egy pillanatra sem gondolta
úgy, hogy az nem kivételesen jófejű gyermek. A rendkívüli képességek jeleként egy éves kora előtt szobatiszta lett,
egy hónapra rá megtette első lépéseit, s a legelső, tisztán artikulált szó kiejtéséhez – mely a „Myra” volt – már ennyi
idő sem kellett neki. Tetejében mindezt önállóan sikerült véghez vinnie.
Nem mintha az anyuka ne vágyott volna sóvárogva arra, hogy egy csomó dologra megtanítsa a kislányát,
viszont több esze volt annál, hogy egyszerre túl sok mindennel próbálkozzon. Ezért a két év alatti gyermeknek adott
szülői leckéit két tárgyra korlátozta. Az egyik az éneklés volt, legalábbis olyasféle hangok elzümmögtetése, melyek
harmonizáltak az általa előénekelt dallamokkal. A másik pedig az úszás.
Randzsit az úszómedence peremén ülve, lábát a vízben lógázva követte nyomon a leckéket. Hamar leszokott
arról, hogy a gyermek életének megmentése érdekében a vízbe vesse magát, valahányszor Tashy egy pillanatra
alá​merült.
– Magától is fel tud jönni – nyugtatta meg a férjét Myra, és ez minden esetben így is történt. – És különben is, itt
vagyok mellette.
Az úszólecke után a kislány, már szárazra dörgölve, a saját lábujjacskáival játszadozott a medence mellett
felállított járókájában, miközben az anyuka homlokráncolva fülelt a hordozható tévé képernyőjén látható riporter
szavaira. Randzsit átkukucskált Myra válla fölött. Rossz hírek, már megint.
– Annyira remek lenne – ábrándozott , ha végre valami jó is történne…!
És akkor váratlanul történt valami jó,

Úgy hívták: Joris Vorhulst. Randzsit újabb álló napon át ücsörgött kicsiny tanári szobájában, azon agyalva, hogy
miként tudná megszolgálni a fizetését, és amikor hazaérve, belépett az ajtón, nevetés hangjaira lett figyelmes. A
javakorbeli úrhölgyhöz illő kuncogással rögvest sikerült Mevrouw Vorhulst alakját társítania, a kevésbé visszafogott
kacarászás kétségkívül saját, drága hitvesének torkából tört elő, míg ez a férfias bariton nem is lehet másé, mint…
Nem sok hiányzott, hogy rohanva tegye meg a napozóteraszig hátralévő tizenkét métert, ahol összegyűlt a
társaság.
– Joris! – kiabálta. – Akarom mondani, dr. Vorhulst! El sem tudja kép​zelni, mennyire örülök magának!
Csak ekkor ébredt rá, spontán megfogalmazása mennyire ráillik az érzelemre, mely felfakadt a lelkéből. Hosszú
napok óta szakasztott olyan valakinek a társasága után vágyakozott, mint amilyen az egykori csillagászat tanára
volt. Még hogy olyanra! Konkrétan őrá! Az ő asztronómiai kurzusa az egyedüli volt Randzsit kurtára sikeredett
hallgatói gyakorlatában, melyre úgy tudott gondolni, hogy bárcsak jóval előbb belebotlott volna. Egyben ő volt az
egyetlen, aki talán segíthet Randzsitnak túllendülni saját oktatói válságán.
Mindenekelőtt tisztázni kellett, hogy a továbbiakban nincs szükség semmiféle „dr. Vorhulstra”.
– Elvégre is csupán egyik rendes tanár beszélget egy másikkal, ennyi. Még ha én afféle meghosszabbított
eltávozáson volnék is, hogy az „égig érő paszuly” projekten dolgozzam.
Erre persze mindannyian nyaggatni kezdték, hogy mire vár még, tessék részletesen elmesélni, hogy s mint halad
az űrbe vezető hágcsó megépítése. Vorhulst megnyugtatta őket, hogy fantasztikusan.
– Már bele is fogtunk a mikron finomságú kábel telepítésébe. Amint rendesen beindul a dolog, máris futólépésre
lehet váltani, és végre felpöröghet az egész építkezés. Ugyanis onnantól kezdve már magát a hágcsót
használhatjuk arra, hogy feljuttassuk az építési anyagokat alacsony Föld körüli pályára, a nyavalyás rakéták helyett…
Na persze, így is azok végzik a munka dandárját. És magától értetődően azért szalad ilyen jól a szekér, mert mind a
három nagyfiú lelkesen tolja. Oroszország, Kína és még az Egyesült Államok is gyakorlatilag beáldozta az egész
űrprogramját, hogy a hágcsón egy pillanatig se lankadjon a munka. Már vagy két hónapja én ellenőrzöm az összes
rakétaindító bázisukat. – Előrenyújtotta a poharát repetáért. – Időközben lent, a délkeleti parton a földi indító és
fogadó állomás építése is beindult. És pontosan ezért vagyok én most a szigeten: ellenőriznem kell a munkálatokat,
hogy jelentést tehessek a három elnöknek.
– Annyira szeretném látni…! – mondta Randzsit vágyakozva.
– És fogod is, meglásd. Meg reményeim szerint az összes többi társad a régi csillagászati csoportomból. De
egyelőre arra kérlek, ne menjetek oda. Pillanatnyilag semmi látnivaló nincs ott, csupán mintegy kétszáz
földmunkagép, amint egyszerre kúszik-mászik ide-oda, meg vagy háromezer, egymást kerülgető építőmunkás.
Adjatok még néhány hónapot, és megígérem, együtt látogatunk el a telepre. Mellesleg most még szigorúan titkos az
egész. Szerintem az amerikaiak komolyan tartanak tőle, hogy a bolíviaiak vagy a húsvét-szigetiek lenyúlják az
ötleteiket, és építenek maguknak egy saját, különbejáratú, égi lajtorját. Csak a legmagasabb szintű biztonsági
enge​délyekkel lehet belépni a területre.
Randzsit éppen azon volt, hogy biztosítsa régi tanárát: a földkerekségen nincs még egy olyan tökéletes biztonsági
engedély, mint az övé, amikor eszébe ötlött, vajon nem vonták-e meg tőle. Ebben a pillanatban Vorhulst éppen
hozzá fordult:
– És te hogy boldogulsz, Randzsit? Úgy értem, azon túl, hogy ráakadtál Fermat bizonyítására, és feleségül vetted
Sri Lanka leggyönyörűbb mester​séges intelligencia-kutatóját, még miben mesterkedsz?

Kiderült, hogy Joris Vorhulstnak jó csomó értesülése van egykori diákjának kalandjairól, és már alig várja, hogy
továbbiakat is hallhasson. A közös vacsora kiváló alkalmat ígért a meséléshez. Randzsit visszariadt attól, hogy az
egész háznép füle hallatára kérjen segítséget, Bea néninek meg – aki rendszerint óraszám csüggött a hírműsorokon
– egyébként is rengeteg kérdése volt a fiához.
– Azt hallottam, hogy mostanában töméntelen uszályt pakolnak meg kivénhedt harckocsikkal meg önjáró
lövegekkel, kiúsztatják őket a Dél-kínai-tengerre, és az összes holmit beleborogatják a vízbe – számolt be a
többieknek.
– Állítólag mesterséges zátonyokat építenek belőlük, a halak szaporodását elősegítendő. Még holmi guillotine-szerű
szerkezeteket is mutogattak, amilyenek a Nagy Francia Forradalom idején voltak használatban, csak ezek
darabonként öt emelet magasak, és ezekkel aprítják fel a kiszuperált, interkontinentális ballisztikus rakétákat.
Gondolom, a hajtóanyagot meg a robbanó​fejeket azért előbb eltávolítják belőlük, nem?
– Megnyugtatlak, hogy leszednek róluk minden olyan fém alkatrészt is, ami újrahasznosítható – válaszolta Joris. –
Nem egy ilyen vonatrakományt láttam, amint Szibérián át nyugat felé robognak. Az oroszok megfogalmazásában
mindez a koreai jóvátétel része. Hát a készülő választásokról hallottatok-e már?
– Hallani éppen hallottunk – vonta meg a vállát Myra , de hogy értünk-e belőle akár egy árva szót is, abban már
nem vagyok biztos.
Joris együttérzőn mosolygott vissza rá.
– Na, azzal magam is így voltam. Viszont Kínában összefutottam egy nővel, aki járt ott, és az megpróbálta
elmagyarázni nekem a lényeget. Először is a választási rendszer alapjául szolgáló egységek nem azok a városok
vagy választókerületek lesznek, ahol egy adott polgár éppen lakik. Ehelyett egyenként tízezer főt számláló,
tetszőleges csoportokat hoznak létre egyazon napon született emberekből, az ország minden pontjáról. Aztán ebből
a tízezer emberből a számítógép véletlenszerűen kiválaszt harmincötöt, akik a csoport vezetői lesznek. Személyesen
találkozni csak ezek fognak. Konkrétan havonta egy-egy hétig üléseznek valahol az ország területén, és a saját
soraikból elnököt – olyan polgármesterfélét – meg valami törvényhozó testületet választanak maguknak, amely az
engedélyek kiadását, az építési beruházások tervezését, ilyesmiket felügyeli. Emellett bírákat neveznek ki,
képviselőket válasz​tanak az országgyűlésbe, és így tovább.
– Hm, elég bonyolultan hangzik – jegyezte meg az édesanyja. – És hogy is van ezzel a véletlenszerű
kiválasztással, amit a számítógépre bíznak? Egyszer mintha egy sci-fi író már tett volna ilyen javaslatot úgy harminc
évvel ezelőtt.
Joris helyeselt.
– A legjobb ötletek tőlük származnak, hát nem? Na mindegy. Mindenesetre addig nem működhet ez az egész,
amíg a távközlési rendszereket helyre nem állítják, és az még legalább egy-két hónap. Addigra talán mi is jobban
megértjük a rendszert.
***
Vacsora után a kisgyermek – büszke szüleinek segédletével – kénytelen volt bemutatni Joris bácsinak az úszó
tudományát, de utána a Mevrouw ragaszkodott ahhoz, hogy Tashyval egyidejűleg Joris is ágyba bújjon. Amióta
utoljára alkalma volt erre, félig körberepülte a Földet, úgyhogy igazán ráfért már a pihenés!
Ennélfogva odalett egy újabb lehetőség a segítségkérésre. Natasha és Myra már az igazak álmát aludták, amikor
Randzsit nyűgösen átvonult az öltözőszobába, és – alacsony fokozatra állítva a hangerőt – felkattintotta a tévét a
hírekkel. A Biztonsági Tanács újabb kötegnyi, zord figyelmeztetést küldött szét, kisebb helyi konfliktusokba bonyolódó
vagy azok határán lévő államoknak címezve. A Hangtalan Mennydörgésről nem történt említés, ám Randzsit biztosra
vette, hogy azzal immár minden hadviselő fél számol. Randzsit eltöprengett. Lehet, hogy hibát követett el azzal,
hogy visszautasította Gamini ajánlatát? Minden jel szerint a Pax per Fidem pontosan az a hely volt, ahol történtek a
dolgok – ellentétben Colombóval.
Ingerülten elzárta a hírműsort. Akár meg is próbálkozhatna némi alvással, aztán reggel első dolga lesz, hogy
Jorisszal beszéljen, mielőtt az munkához látna a földi terminál építkezésén.
Ekkor hallotta meg a távoli zeneszót.
Magára húzott egy köntöst, és elindult, hogy utánajárjon a dolognak. Hosszú poharából italt kortyolgatva, Joris ott
ült a kertre néző teraszon, és a Holdba bámult; mellette halkan szólt a rádió. Amint észrevette a leskelődő
Randzsitot, zavartan ránevetett:
– Most rajtakaptál! Éppen azon törtem a fejem, hogy merrefelé is szeretnék földet érni ott fent, mostantól
számítva, mondjuk, öt-hat év múlva, amikorra az űrlift működésbe lép, és az odautazás lehetővé válik. A Nyugalom
Tengere vagy inkább a Veszélyek Tengere legyen? Esetleg valahol a túloldalon, hogy egy kicsit felvágjak? Ülj le,
kérlek, Randzsit! Mit szólnál egy szentjánosáldáshoz?
Randzsit készséggel belement, és Jorisnak minden szükséges kellék kéznél volt az ital elkészítéséhez. Már pohárral
a kezében, a fiatalember odaintett a fejével az égitest felé.
Csaknem telihold volt, olyan ragyogó, hogy szinte már olvasni lehetett volna a világánál.
– Tényleg azt hiszed, hogy meg tudod majd csinálni? – kérdezte kétkedően.
– Nem hiszem, hanem garantálom – ígérte Vorhulst. – Lehet, hogy kicsivel több idő kell hozzá, amíg az
átlagembernek is módja lesz jegyet váltani egy-egy utazásra. De nem nekem. Én a program egyik vezető
tisztségviselője vagyok, és a ranggal bizonyos kiváltságok járnak együtt.
Felfigyelt Randzsit némiképp csúfondáros arckifejezésére.
– Mi van? Nem vártad tőlem, hogy hasznot húzzak a pozíciómból valamihez, amit nagyon akarok, ugye? A
legtöbb dologgal nem is tenném. De az űrutazás… számomra különleges. Ha bankot kéne rabolnom, hogy
finan​szírozni tudjak egy holdutazást, hát bankot rabolnék.
Randzsit ingatta a fejét.
– Bárcsak én is annyira tudnék rajongani a munkámért, mint te a tiedért! – sóhajtotta, a féltékenység kicsiny
tőrdöfésével a szívében.
Dr. Vorhulst vizsgálódó tekintettel meredt egykori tanítványára.
– Igyál még egyet – kínálta oda neki a koktélkeverőt.
– És ha már így összefutottunk, nem mesélnéd el, hogyan jöttök ki egymással te és az egyetem?

Randzsit semmire sem vágyott jobban. Nem is tartott soká, hogy egykori tanárára zúdítsa összes gondját-baját,
és Joris Vorhulstnak még annyi sem kellett, hogy összerakja a képet a mozaikokból.
– No – fogott bele elgondolkozó ábrázattal, miután újratöltötte a poharakat. – Kezdjük a legelején. Azt mondod,
azzal nincs gond, hogy megtöltsed a termet, így van?
Randzsit bólintott.
– A legelső szemináriumomnál harminc-negyven hallgató került váró​listára, mert betelt a létszám.
– Akkor lássuk, mi lehet az oka annak, hogy a hallgatók feliratkoznak hozzád. Először is nem az, hogy olyan
fantasztikusan jó tanár vagy – mert még ha az lennél, eddig nem állt módjukban, hogy erről meg is
bizonyosodjanak. Másodszor az sem valószínű, hogy az obskúrus matematika hirtelen ekkora népszerűségre tett
volna szert. Nem, Randzsit, ami vonzza őket, az a személyed, és a lehetőség megtudni, hogy éveken keresztül
miképpen tartottál ki ilyen makacsul a probléma mellett. Miért nem tanítod meg őket ugyanerre?
– Már megpróbáltam – felelte Randzsit fancsali képpel. – Erre közölték, hogy az összes korábbi beszédem és
interjúm is erről szólt, és hogy valami újat szeretnének.
– Rendben – fogadta el az érvet Joris. – Akkor mutasd be lépésről lépésre, hogy egy másik matematikus
miképpen jutott el egy probléma megol​dásáig.
Randzsit lelkében ébredezni kezdett a remény.
– Hupsz. Tényleg. Például egy csomót olvastam arról, ahogyan Sophie Germain maga is küszködött Fermat-val,
persze nem sikerült neki, vagyis csak részben.
– Nagyszerű – mondta Joris elégedetten, de Randzsit tovább töprengett.
– Vaaagy… várj csak egy pillanatra! – fűzte tovább a szót hirtelen támadt izgalommal. – Tudod, mit fogok
csinálni? Előhúzom a legkiemelkedőbb problémák valamelyikét, amire még senki sem talált megoldást… Legyen,
mondjuk, Euler, amikor újragondolta a Goldbach-sejtést. Az egészet a lehető legegyszerűbb szavakkal el lehet
magyarázni, hogy bárki megértse, és mégsem sikerült soha senkinek bebizonyítania. Amit Goldbach állít…
Joris megálljt intett.
– Ha szépen megkérhetlek, ne próbáld elmagyarázni nekem ezt a Goldbach-sejtést… Egyébként meg, igen,
tetszik a dolog. Kerekíts belőle valamiféle tanköri projektet, amin mindenki közösen dolgozik: a hallgatók és te magad
is. Ki tudja? Még az is lehet, hogy együttesen dűlőre tudtok jutni vele!
Randzsitból kitört a nevetés.
– Az nem lenne semmi! De még csak nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy a diákjaim ráérezhetnének a dolog
lényegére. Hogy milyen az, amikor valaki egy igazán nagy problémával birkózik. Elképzelhetetlen, hogy ez ne kösse
le a figyelmüket. – Elégedetten rábólintott. – Megcsinálom! De most már igazán későre jár, és neked korán kell
kelned. Úgyhogy mindent köszönök, és most gyere, tegyük el magunkat holnapra.
– Bizony, mielőtt anyám rajtakap, hogy még mindig fenn vagyok! – értett egyet Vorhulst kacsintva. – De előbb…
Lenne itt még egy dolog, amiről beszélni akartam veled.
Randzsitnak a karosszékből már félig felemelkedett teste megállt a levegőben.
– Tényleg?
– Elgondolkodtam arról a bizottságról a jó öreg Pax per Fidemnél, amibe hívtak téged dolgozni, és az jutott
eszembe, hogy valami hasonló esetleg nekünk is jól jönne a mi „égig érő paszulyunkhoz”. Úgy értem, egy csapatnyi
híresség, akik rajta tartják a szemüket a dolgainkon, és időről időre beszámolnak a nagyközönségnek. Hírességek…
mint amilyen te is vagy, Randzsit. Mit gondolsz, el tudnád képzelni…?
A fiatalember nem hagyta, hogy befejezze a mondatot.
– Bármit kérj, a válaszom „igen”! Végül is éppen most mentetted meg az életemet, vagy mi!
Az „igent” cselekvés követte. Évekkel később Randzsit ámulattal gondolt vissza, hogy ez az egyszerű szó
mekkora változást idézett elő az életében.

Néhány fényévvel odébb, a Föld elnéptelenítése céljából összetrombitált protezoár űrflotta kereken 140.000
katonájának élete úgyszintén jelentős változás küszöbére érkezett.
A gépéltű navigációs tisztek számítása szerint a hajóhad kevesebb mint tizenöt földi évnyire volt attól, hogy
csapást mérhessen a pusztulásra szánt, emberi fajra. Ezzel együtt jelentőségteljes pillanat jött el a protezoárok
életében. Vagyis itt volt az idő véghezvinni egy nagy horderejű tettet.
Ennek előkészítésére a flotta valamennyi hajójának összes, elképzelhető zugát egy különleges kiképzésű, műszaki
alakulat tagjai járták be, hogy minden működésben lévő műszert és gépet ellenőrizzenek, majd sorra kikapcsoljanak.
Főhajtómű: ki, ami azt vonta maga után, hogy onnantól kezdve a hajóraj pusztán sodródott a Föld irányában –
igaz, akkora sebességgel, hogy az einsteini törvények értelmében bárminemű további gyorsítás már rendkívül
nehézkes és úgyszólván értelmetlen lett volna. Légszennyezés-szűrők: ki, vagyis abban a minutumban maguk a
protezoárok a saját kilélegzett páráikkal elkezdték bemocskolni a saját belélegezhető levegőjüket. Akkumulátortöltők:
ki. Keresőradarok: ki. A kurta pillanatra sem kikapcsolható berendezések működését folyamatosan ellenőrző
műszerek: ki…
Rövid idő leforgása alatt a protezoár ármádia nem volt többé felfegyverzett hadihajók eltántoríthatatlanul csatába
rohanó serege, csupán csordányi elbitangolt, jóformán magatehetetlen hajóroncs, melyeket az egymásba ütközés
veszélye fenyeget. Ez az állapot nem volt sokáig fenntartható.
Viszont a protezoároknak nem is kellett sok idő. Amint a dolgával utolsóként végző, műszaki katona jelentése is
befutott a kikapcsolási művelet befejeztéről, a protezoárok egytől egyig levetették magukról a védő és létfenntartó
rendszerek maradék elemeit is, és belevetették magukat a protezoár fantáziával elképzelhető, legfékevesztettebb
bacchanáliába.
Nagyjából egy órácskára.
Azután a protezoár egyedek szerves alkotórészét képező, sápatag lények sietősen visszakászálódtak a
páncélozott védőburkokba, a műszaki személyzet – a saját, korábbi nyomvonalán visszafelé haladva – minden
egyes hajón egykettőre visszakapcsolta az összes berendezést, és ezzel vége is lett az orgiának.
Önök joggal kérdezhetik, ugyan mi okuk volt a protezoároknak így cselekedni.
Az okot mi, emberek, könnyen megérthetjük. Akár testpáncélba burkolózva, akár sorvadt, szerves testi
mivoltukra lecsupaszítva szemléljük őket, a protezoárok cseppet sem emlékeztettek ránk, ám egynémely
jellemvonásukat tekintve mégis létezett velünk némi hasonlóság. Egyetlen protezoár sem szeretett volna a nélkül
meghalni, hogy eleven leszármazottat ne hagyjon maga után, aki majd a helyére lép. Egyértelmű és zérussal nem
egyenlő esély volt arra, hogy a hadseregre váró harcban néhányuk, akár mindegyikük elpusztul. A kollektív közösülés
során számos asszonyuk – szerencsés esetben azok többsége – megfoganhatott. A végső összecsapásig
hátralévő, tizenöt földi évnyi idő éppen csak arra lehetett elég, hogy szánalmas kis újszülöttjeiket a
csecsemőgondozó gépezetekbe pottyantsák, s az utódok, felnövekedve, ivar​érett korba léphessenek.
Ennek tudatában a szülők már háborítatlan lélekkel indíthatták meg a tervezett támadást.
Az emberek persze mit sem tudtak minderről, s így történhetett, hogy mind a kilencmilliárdnyian nyugodtan
végezték tovább a maguk mindennapos teendőit. Rejtve maradt előttük a jövő, melyben saját újszülöttjeik legjobb
esetben a nemi érés első jeleinek megtapasztalására számíthatnak, mielőtt végképp eltöröltetnek a föld színéről.
29. Bimbózó remények
Biztos, ami biztos, Randzsit végül nem a Goldbach-sejtéssel indította a következő kurzust. Myrának más javaslata
volt, és már megtanulta, hogy jobban teszi, ha hallgat rá.
Amikor először nézett szembe tanítványaival, a foglalkozás első órájának java részét „házigazdai” feladatok
ellátásának szentelte: válaszolt a kérdésekre saját dolgozatíratási, osztályozási szokásairól, megjelölte a napokat,
melyeken – elsőbbséget élvező okokból – elmarad majd az összejövetel, ismerkedett a nevekkel, arcokkal. Aztán
közéjük hajította a kérdést:
– Hogyan határoznátok meg a „prímszám” fogalmát? A teremben úgyszólván mindenkinek a keze a magasba
lendült. Úgy féltucatnyian meg sem várták a felszólítást, csak úgy bekiabálták egyik vagy másik változatát a
definíciónak, mely szerint prímszámnak nevezzük azt a számot, amely maradék nélkül csak eggyel és önmagával
osztható, ígéretes kezdet.
– Nagyon jó – mondta Randzsit. – A kettő tehát prímszám, a három is, de a négy már nemcsak önmagával meg
eggyel, hanem kettővel is osztható, tehát nem prím. A következő kérdésem: hogyan állítunk elő prímszámokat?
A teremben némi sustorgás-kavarodás támadt, de egyetlen kéz sem emelkedett tüstént a magasba. Randzsit
elvigyorodott:
– Fogós kérdés, ugye? Az idők folyamán mindenféle emberek temérdek, rövidített eljárásra tettek javaslatot,
némelyikhez irdatlan teljesítményű számítógépekre lenne szükség. Ám mindössze egyetlen olyan módszer létezik,
amelyhez az embernek a saját agyán, kezén és valami írószerszámon kívül az égvilágon semmi sem kell, mégis
garantálja az összes prímszám létrehozását bármely tetszőleges, felső határig: és ez az úgynevezett
„eratoszthenészi szita”.
Megfordult, és egy sorban felírta a táblára a számokat egytől húszig, de közben sem hagyta abba a beszédet.
– Van egy versike, amelyik segít memorizálni a módszert, így hangzik:

„Húzz ki minden kettőt, vess el minden hármat” –

Jó Eratoszthenészünk ekképp szitáltat.
Ha a többszörösüket is mind kitörlöd, ím,
A szemedbe nevet majd valamennyi prím.

– És most lássuk, hogyan működik a szita. Nézzetek a számok sorozatára. Mindenekelőtt feledkezzetek meg az
egyről. Létezik egy hallgatólagos megállapodás a számelmélet szakértői között, mely szerint mindannyian úgy
tesznek, mintha az egy nem tartozna oda, és nem kellene prímszámnak nevezni, ugyanis ha mégiscsak
odatartozna, attól nagyjából minden számelméleti tétel úgy dőlne össze, mint a kártyavár. Úgyhogy egyezzünk meg
abban, hogy a listánkon az első szám a kettes. Most szépen ballagjatok végig a soron, és húzzátok ki az összes
páros számot, vagyis a kettes után mindazokat, amelyek oszthatóak kettővel: a négyet, a hatot, a nyolcat és így
tovább. – Randzsit is megtette a táblán. – Most tehát a megmaradt, legkisebb számunk, mármint az eredeti kettes
után, és leszámítva az egyest, melyet úgy veszünk, mintha soha nem is létezett volna, nem más, mint a hármas,
ezért aztán kihúzzuk a kilencet és a táblán megmaradt, összes olyan, nagyobb számot, amely osztható hárommal.
Ami végül megmarad nekünk, az a kettő, a három, az öt, a hét, a tizenegy és így tovább. Ezzel létre is hoztuk az
első prímszámok lajstromát.
Láthatjátok, ezúttal csupán húszig mentünk el, mert a kezem, sajnos, hamar elfárad, ha hosszú számsorokat kell
leírnia. De nekem elhihetitek, hogy a szita bármeddig működik. Ha fel akarnátok írni az első, mondjuk, kilencvenezer
számot, úgy értem, sorban mindegyiket egytől nagyjából kilencvenezerig, akkor a szitán utolsóként fennakadó szám
éppen az ezredik prím lenne, és a számsorban benne foglaltatna valamennyi, azt megelőző prím is.
– No mármost… – Randzsit a faliórára pillantott, mint oly sok elődjétől látta. – Minthogy az összejöveteleink három
órásak, tartsunk itt egy tízperces szünetet. Nyújtóztassátok ki a tagjaitokat, használjátok a mosdókat, cseveg​jetek a
padtársatokkal – minden megengedett, csak térjetek vissza pontosan félre, amikor végre hozzálátunk az igazi
feladatunkhoz.
Nem várta meg, hogy tanítványai szétszéledjenek, ehelyett kisurrant az oldalajtón, amely a tanszéki irodákhoz
vezető folyosóra nyílt. Használta a saját mosdóját, megfogadva a jó tanácsot – „valahányszor lehetőséged adódik,
menj el pisilni” , amelyet a közismert, városi legenda szerint egyszer Anglia király​nője tanácsolt az alattvalóinak, aztán
sietve hazatelefonált.
– Mesélj már, hogy megy! – sürgette Myra a beszámolót.
 – Fogalmam sincs – válaszolta a férje őszintén. – Eléggé csendesek, de valahányszor kérdéseket teszek fel,
meglehetősen sokan jelentkeznek. – Tűnődött egy pillanatig. – Szerintem te óvatos optimizmusnak írnád le az
érzé​seimet.
– Én ugyan nem – vágta rá Myra. – Úgy értem, én nem kívánok óvatoskodni. Szerintem padlóra küldöd őket,
úgyhogy kedvesem, siess haza, mert ünnepelni akarok.

Randzsit egy perccel azelőtt tért vissza a katedrára, hogy a nagymutató elérte volna a hatost, és valamennyi
tanítványát a helyén találta. Jó jel, futott át rajta a reményteljes gondolat, és nekivágott a második „felvonásnak”.
– Szerintetek hány prímszám létezik? – tette fel nekik a kérdést mindenfajta bevezető nélkül.
A sok kéz – nagyjából mindenkié – ezúttal némi tétovázás után indult meg fölfelé. Randzsit egy lány felé bökött
az első sorban, aki felugrott, és már mondta is:
– Szerintem végtelen sok prímszám létezik, uram.
De amikor Randzsit rákérdezett, hogy mégis miből gondolja ezt, csak lehorgasztotta a fejét, és válasz nélkül
visszaült a helyére.
Egy idősebbnek látszó fiú bekiabált:
– Mert bebizonyították!
– Ez igaz – helyeselt Randzsit. – Ha leltárba akarnánk venni a prímszámokat, akármilyen sokan is szerepelnének a
listán, és bármekkora lenne is a legnagyobbik, mindig biztosak lehetnénk benne, hogy léteznek továbbiak.
Lássunk erre valami konkrét bizonyítékot. Ehhez egy időre csináljunk úgy, mintha mindannyian tök hülyék lennénk
a számokhoz, és ezért meg lennénk győződve arról, hogy a sorozatunk utolsó tagja, vagyis a tizenkilenc a létező
legnagyobb prím. Ezért fogjuk az összes, ennél kisebb prímszámot kettőtől egészen tizenhétig, és szépen szorozzuk
össze őket. Kétszer háromszor ötször… és a többi. Nyugi, meg tudjuk csinálni, mert igaz ugyan, hogy tökfejek
vagyunk, viszont van nálunk egy príma kis zsebszámológép.
Randzsit megvárta, míg elhal a nevetés, aztán folytatta.
– Szóval, végigcsináltuk a szorzást, és kaptunk egy szorzatot. Most adjunk hozzá egyet, és a kapott számot
nevezzük el N-nek. Mit tudunk erről az N-ről? Tudjuk, hogy még akár róla is kiderülhet, hogy prímszám, hiszen, a
meghatározás szerint, ha azok bármelyikével elosztjuk, egyet kapunk maradékul. Ha meg történetesen összetett
szám, akkor ugyanezen oknál fogva nem lehet neki olyan szorzótényezője, amelyik szerepel a listánkon.
És ezzel bebizonyítottuk, hogy a listán szereplő prímek darabszámától függetlenül mindig létezniük kell nagyobb
prímeknek, amelyeket még nem soroltunk fel, tehát a prímek darabszáma végtelen.
Itt megállt, hogy végigfuttassa a tekintetét hallgatóságán.
– Netán tudja valaki közületek, hogy ki volt az, akinek ezt a bizonyítást köszönhetjük?
Senki sem jelentkezett, de a terem minden pontja felől röpködni kezdtek a nevek: „Gauss?” „Euler?”
„Lobacsevszkij?” A leghátsó sorból meg: „Az ön Fermat nevű haverja?” Randzsit rájuk vigyorgott.
– Nem Fermat, ráadásul egyik sem azok közül, akiket említettetek. Ez a bizonyítás sokkal, de sokkal régebbi.
Csaknem Eratoszthenészig vissza kell mennünk az időben, név szerint Eukleidészig, aki időszámításunk előtt 300 körül
dolgozta ki.
Barátságos intésre emelte a kezét.
– Most hadd mutassak nektek valami mást. Tekintsetek ismét a prímszámok felsorolására. Figyeljétek meg,
milyen sűrűn előfordul, hogy két prímszámot az egymást követő páratlan számok alkotnak. Ezeket prímpároknak
nevezzük. Megtippelné valaki, hogy hány prímpár lehet?
A mozgolódásra utaló neszezést leszámítva, csönd volt a teremben, végül az egyik diák felbátorodott:
– Végtelenül sok?
– Talált! – dicsérte meg Randzsit. – Végtelen számú prímpár létezik… és a házi feladat keretében ezt módotok
lesz be is bizonyítani!
Vacsoránál Randzsit hangulata olyan keresetlen vidámságról árulkodott, amilyennek Myra jó ideje nem lehetett
tanúja. A fiatalember lelkendezve számolt be a családjának:
– Képzeljétek, viccelődtek velem! Ami azt jelenti, hogy tetszik nekik a dolog!
– Naná, hogy tetszik – szögezte le Myra. – Soha nem is kételkedtem ebben. És te sem, ugye Tashykám?
Valóban úgy festett, mintha magas etetőszékéből a kicsi Natasha – akinek vacsoránál mindig megengedték, hogy
csatlakozzon a felnőttek társa​ságához – éberen fülelne minden elhangzott szóra. Belépett a komornyik.
– Igen, Vidzsáj? – pillantott föl a Mevrouw. – Látom rajtad, hogy valami nagyon felzaklatott. Gond van a
személyzettel?
Megrázta a fejét.
– Nem a személyzettel, asszonyom. De láttam valamit a híradóban, amiről úgy gondoltam, hogy önök is tudni
szeretnének. Megint bevetették a Hangtalan Mennydörgést. Most Dél-Amerikában.
 Ez alkalommal egyszerre két nemzet űzetett vissza a sötét, pre-elektronikus korba. Venezuelában és Kolumbiában
többé nem csörrentek meg a telefonok; a kapcsolók kattanását nem kísérte szétáradó fény; vakon meredtek a
semmibe a tévékészülékek.
A Vorhulst-rezidencia lakói pedig jóformán felhagytak Randzsit szemináriumi élményeinek kitárgyalásával, és a
figyelem fókusza a kanalával egyre ügyesebben bánó Natasháról az ebédlőben felállított képernyőkre tolódott át,
melyeknek bekapcsolását a Mevrouw – aki az evés közbeni tévézést egyébiránt barbár dolognak tartotta –
kivételesen engedélyezte.
Akárcsak korábban Korea esetében, kevés felvétel tudósított a két újonnan leigázott ország belsejéből, miután a
helyi távközlési létesítmények egytől egyig elsötétedtek. Mindössze néhány hevenyészett képkocka volt látható a Pax
per Fidem teherszállító repülőgépeiről, melyek valamennyien a rövid fel- és leszállású fajtából kerültek M, ezért
könnyedén be tudtak slisszolni a kifutópályákon mozdulatlanná dermedt légi járművek közé, hogy aztán
rakodóterükből szakasztott olyan rendeltetésű csapatokat és felszereléseket ontsanak a betonra, mint amilyen saját
határsávján át annak idején Észak-Koreába is bezúdult. A közvetítési idők java részében szájukat jártató fejek
töltötték be a képernyőt – az észak-koreai tudósításokhoz képest kevés újdonságról számolva be , meg számtalan
archív felvétel olyan esemé​nyekről, melyek közvetlen előidézői voltak a mostani csapásnak.
A huszonegyedik század az érintett országok egyikét sem kényeztette el. Venezuelában a politika, Kolumbiában a
kábítószer vált mindenekfölött a fejlődés gátjává, míg az erőszakos cselekmények és gyakori kormányválságok a két
népet egyformán sújtották. A zűrzavarra a korábbi drogbárók azon elhatározása tette föl a koronát, hogy kicsípnek
egy darabkát a szomszéd immár jóval gyümölcsözőbb olajbizniszéből.
– Könnyű volt a Pax per Fidemnek elsőként az észak-koreai kesztyűt felvenni. Annak az országnak egyetlen igaz
barátja sem akadt – fejtegette Randzsit a feleségének.
– Most viszont azért tudtak nekimenni egy füst alatt két államnak is, mert azok más-más támogatókat tudhattak
a hátuk mögött. Az USA már a kilencvenes évek óta futtatja Kolumbiát, Venezuelát meg éppenséggel az oroszok és
a kínaiak vették a szárnyaik alá.
– De hát ettől mégiscsak kevesebb lesz az öldöklés – mondta a Mevrouw elgondolkodva maga elé. – Nem
tehetek róla: én ettől jobban érzem magam.
Myra felsóhajtott.
– De szerinted tényleg jobban járunk, ha egyszer majd az egész földkerekségnek Óceánia, Eurázsia és Kelet-
Ázsia diktál?!
30. Egy falrengető hír
A szemináriumi sorozat végére egyetlen egy hallgatónak sem sikerült épkézláb okfejtéssel előállnia az ikerprímek
végtelen számának igazolására, de Randzsit nem is számított ilyesmire. Ilyen elvárása dr. Davoodbhoynak sem volt,
aki a kurzust kiértékelő megbeszélésen ennek ellenére jóval elégedettebbnek tűnt pártfogoltjával, mint azelőtt valaha
is. Meglobogtatta a hallgatói észrevételeket tartalmazó cédulaköteget a fiatal​ember orra előtt.
– Ezt figyelje: „A szemináriumokon azt éreztem, nem pusztán egy módszert sajátítok el, hogy miként célszerű
tanulmányozni a matematikát, de azt is megtanulom, hogy a matematika tanulmányozása valójában miről is szól.”
Ez még jobb: „Tutira jó móka az egész. Dr. Szubramanian nem úgy bánik velünk, mintha még mindig gyerekek
lennénk, inkább mint a kutatócsoportja vadonatúj tagjai.” Ez meg itt egyenesen könyörög: „Ugye felvehetem a
következő kurzusát is?” Na, mit fog mondani ennek a… Ramija Salgado nevű ifjú hölgynek? – tudakolta, a
kutyanyelvről puskázva.
Randzsit olyan képet vágott, mint akit feszélyez a dolog.
– Sejtem, kiről van szó; végig nagyon buzgó volt az órákon. Nos, ha netán pont az ő nekihevült testére lenne
szükség, hogy megteljen az előadó​terem…
– A létszám miatt aligha kell aggódnia – mondta a tanszékvezető. – Szóval folytatni akarja? Választott már
témát? Mit szólna a Riemann-sejtéshez?
– Azt már igazolták – emlékeztette Randzsit.
– Néhányan úgy gondolják, azok a levezetések nem kielégítőek. Elvégre hajdanán a Fermat-tételről is azt lehetett
hinni, hogy már megvan a bizonyítása, mármint a Wilesé, ez magát mégsem tartotta vissza attól, hogy találjon egy
jobbat, nem igaz?
Randzsit eltöprengett, aztán megrázta a fejét.
– Attól tartok, Riemann túl komplikált ahhoz, hogy a profi matematikusokon kívül bárkinek a lelkét megérintse. Ön
mégis miként képzeli rábírni az átlag egyetemistát, hogy szenvedélyes érdeklődést mutasson Riemann zéta-
függvényében a zérushelyek eloszlása iránt?! Én jobbat tudok. Vegyük például a Goldbach-sejtés újszerű
megközelítését Eulertől. Igazi aranybánya. Idézem: „Minden négynél nagyobb, pozitív, páros egész szám leírható két
prímszám összegeként.” Hat egyenlő három plusz három, nyolc egyenlő öt meg három, tíz egyenlő öt meg öt, sőt
hét plusz három, ha úgy jobban tetszik. Pofon egyszerű! Csak igazolnia nem sikerült senkinek – eddig.
Davoodbhoy a másodperc egy egészen kicsiny törtrészéig fontolgatta a dolgot, aztán rábólintott.
– Akkor hajrá, édes fiam! A végén még kedvet kapok felülvizsgálatot tartani a maga egyik foglalkozásán…

Az évek múlásával Randzsit fokozatosan ráébredt, hogy rajong a tanításért; minden szemeszter a tudásra
szomjas hallgatók újabb seregét hozta magával. Emellett ott voltak neki a havonta lefolytatandó szemlék az égi
lajtorjánál, no meg Natasha, aki ígéretes kicsi lányból szépreményű bakfissá növekedett. Nem tudni, osztozott-e
egyáltalán valaki Myra aggodalmában a Pax per Fidem három védnökének esetleges terveit illetően a világ
újrafelosztásáról, ilyesmire semmi nem utalt. A Hangtalan Mennydörgés ugyanolyan zökkenőmentesen tette meg a
hatását Dél-Amerikában, mint azelőtt a Koreai-félszigeten; az áldozatok száma nem volt nagyobb; gördülékenyen
zajlott a technikai lehetőségeitől hirtelenjében megfosztott lakosság ellátása élelemmel, gyógyszerrel. A megfigyelői
szerepkörre kárhoztatott külvilág meghányta-vetette magában a történteket, és mintha arra a következtetésre
jutott volna, hogy mindaz, amit a Pax per Fidem művel, helyénvaló.
Randzsit tudta: a tény, hogy olyannyira jól sült el a dolog, nem kis részben az akkurátus előretervezésnek volt
betudható. A két kivénhedt, de még bevethető amerikai repülőgép-anyahajót hetekkel a támadás előtt teletömték a
küldetés teljesítéséhez szükséges összes felszereléssel – melyeknek java részét Oroszország és Kína szállította , és
teljes készültségben csatasorba állították a Mexikói-öbölben, a Nemzetvédelmi Minisztérium rutinszerű közleménye
szerint „kiképzési feladattal”. A Hangtalan Mennydörgés nukleáris robajának visszhangjai még el sem haltak, a két
anyahajó máris készen állt a rendkívüli segítségnyújtás megkezdésére. Még Myra is kénytelen volt elismerni, hogy
nem lehet beszélni kártékony következményekről.
A családi hármas komótosan időzött vasárnapi reggelije fölött a kertben. Randzsit holmi ígéretes előadásanyagnak
nézett utána az egyik laptopon, a másikon Myra lapozgatott lustán a híroldalak között, míg a tizenkettedik
születésnapjához közelgő Natasha hátúszásban gyakorolta magát. Myra sóhajtva pillantott fel a képernyőről.
– Végre-valahára eljutottak a megállapodásig – tájékoztatta a férjét. – Mármint Kenya és Egyiptom, meg a többi
ország, melyek annyira függenek a Nílus vízhozamától.
Randzsit visszamosolygott rá.
– Gondoltam, hogy végül megteszik – nyugtázta higgadtan a hírt. Alig hat hónappal azelőtt gyakorlatilag ígéretet
tett a feleségének, hogy rövidesen megoldódik a konfliktus. Ráadásul olyan pillanatban tette ezt, amikor a két
nagyfőnök éppen mozgósította nem jelentéktelen katonai erejét, és a két hadsereg jó ideig farkasszemet nézett
egymással. Amit aztán erre az ENSZ Biztonsági Tanácsának minden idők egyik legnyomatékosabban
megfogal​mazott figyelmeztetésében mindkét fél kapott, azt nem tette a kirakatba.
– Most, hogy a Hangtalan Mennydörgés réme folyamatosan Damoklész kardjaként függ a fejük fölött, sokkal
komolyabban veszik a Biztonsági Tanácsot is – kérődzött tovább Myra a történteken.
Randzsit őrizkedett attól, hogy azt válaszolja: „én megmondtam”, amivel tanúbizonyságát adta férji erényeinek,
és beérte egy semmitmondó megjegyzéssel:
– Örülök, hogy megjött az eszük. De figyelj csak! Mit szólnál ahhoz, ha a következő szemináriumom a Collatz-
sejtésről szólna?
Myra tanácstalan képet vágott.
– Ismernem kéne?
– Dehogyis – nyugtatta meg Randzsit. – Nagyon kevesen hallottak róla. A jó öreg Lothar sohasem kapott akkora
nyilvánosságot, amekkorát megérdemelt volna. Gyere, megmutatom. – Azzal úgy fordította a képernyőt, hogy
mindketten jól lássák. – Mondj egy számot száz alatt. Megjegyzem, az igazán nagyokkal is működik a dolog, csak
túl sokáig tartana szemléltetni. Na, megvan?
– A nyolc megfelel?
– Remek. Most oszd el kettővel, és ezt addig folytasd, amíg az eredmény már nem egész szám.
– Nyolc, négy, kettő, egy. Így gondoltad?
– Hajszálra. Várj, amíg én is kiírom a képernyőre… így. Ezt nevezzük Collatz első szabályának, vagyis ha a szám
páros, akkor addig osztjuk kettővel, amíg már nem páros számot kapunk eredményül. Most vegyünk egy páratlant.
– Hmmm… öt?
Randzsit sóhajtott.
– Oké, legyenek a könnyű kis vacakok. Akkor most elővesszük a második szabály, vagyis ha a szám páratlan,
akkor megszorozzuk hárommal, és hozzáadunk egyet.
– Tizenöt… tizenhat – szállította Myra az eredményt.
– Helyes. Most megint páros számunk van, úgyhogy ismét az első szabály lép érvénybe. Hadd mutassam meg a
képernyőn.
Amint Randzsit hozzágépelte a nyolcat, négyet, kettőt, egyet az előző számokhoz, Myra felvonta a szemöldökét.
– Hupsz. Mintha ugyanaz lenne.
Randzsit szélesen elmosolyodott.
– Pontosan ez a lényege! Fogsz egy számot, akár a legnagyobbat, amekkorát csak el tudsz gondolni, és
elkezdesz serénykedni rajta a két szabállyal. Ha páros, elosztod kettővel, ha meg páratlan, megszorzod hárommal,
és hozzáadsz egyet, és a végén mindig egyet kapsz eredményül. Még akkor is, ha valami baromi nagy számból
indultál ki. Várj, megmutatom.
Beírt néhány programutasítást, és kiindulási számnak megadta a huszonhetet. Az utasításoknak megfelelően az
egyes és a kettes szabályt váltogatva, a képernyő a következőket mutatta: „81… 82… 41… 123… 124… 62… 31…
93… 94… 47… 141… 142… 71… 213… 214… 107…”, míg csak Randzsit le nem állította.
– Látod, hogyan ugrándoznak a számok fel és le? Egészen vicces figyelni. Időnként kifejezetten nagyra
megnőnek. A Carnegie Mellon Egyetemen végeztek egy kísérletet. Képzeld, sikerült több mint ötvenezer jegyű
számokra feltornázniuk magukat! És tessék, hosszú távon a sorozat mégis mindig visszazuhan egyre.
– Az egyszer bizonyos – kommentálta Myra könnyedén. – De már miért is ne tenné?
Randzsit némi ingerültséggel pillantott rá.
– Mi, matematikusok, nem ártjuk magunkat olyasmibe, ami intuitív módon nyilvánvaló. Nekünk bizonyíték kell! Az
öreg Collatz már 1937-ben azzal a feltételezéssel áll elő, hogy bármely számra ugyanez a sors vár, egészen a
végtelenségig. És még mindig nem sikerült igazolni a sejtését.
– Akkor hát itt a nagy lehetőség – bólogatott Myra szórakozottan. A kezével beárnyékolta a szemét, és a
medence felé fordult, hogy odakiáltson a lányának.
– Nem volt még elég, Tashy? Igazán nem lenne muszáj halálra fáraszta​nod magad!
Randzsit fürdőlepedővel a kezében várta csöpögő lányát, de a szeme a felesége tekintetét kutatta.
– Egy kicsit zaklatottnak tűnsz, drágám. Csak nincs valami gond?
Myra gyöngéd pillantással válaszolt, aztán kitört belőle a kacagás.
– Még hogy gond?! Dehogyis, Randzs! Csak éppen… Orvosnál ugyan még nem voltam, de biztosra veszem,
hogy megint állapotos vagyok.
31. Az űrfelvonó kora
A második csemetéjéről való gondoskodás még annál is inkább gyerekjáték volt Myra de Soyza
Szubramaniannak, mint az újszülött Natasha pátyolgatása annak idején. Például az apuka nem dúlva-fúlva jött haza
nap mint nap merő időpazarlásként megélt munkájából, éppen ellenkezőleg: a tanítványai imádták, a feljebbvalója
pedig folyamatosan el volt tőle ragadtatva. A külvilág eseményeit sem kellett annyira komolyan venni. Azt azért ne
higgyük, hogy bizonyos nemzetek mindenestül felhagytak volna szomszédjaik hőzöngő fenyegetésének szép
szokásával… Viszont igazán kevesek estek áldozatul.
Beatrix Vorhulst tiltakozása ellenére a család végül mégiscsak átköltözött a saját kicsiny – mármint a Vorhulst-
udvarházzal összehasonlítva „kicsiny” – házába, mindössze pár lépésnyire a sziget egyik legszebb és legszélesebb,
fövenyes strandjától, ahol a tenger a mindenkori leglangy​melegebb hullámok közé csábított. Mire sikerült belakni az új
otthont, már a külvilág sem tűnt annyira vészterhesnek. A kicsinyke Robert nyugodtan pancsolhatott a medence
legsekélyebb zugában, míg Natasha a mélyvízben fitogtatta jelentékeny (és Randzsit szerint egyértelműen örökölt)
úszótudományát – ha éppen nem vitorlázásból vett leckéket az egyik szomszédjuktól, akinek volt egy Sunfish
kategóriájú hajója. Az otthon tartózkodást különösen kellemessé tette a tény, hogy a Szubramanian-háztartás
javára és Myrát tehermentesítendő Mevrouw Vorhulst megvált kedvenc szakácsnéjától és Natasha imádott
dadusától.
A Myra második terhességét megkönnyítő, másik tényezőt úgy hívták: Natasha – közkeletűbb elnevezéssel
Tashy. Ővele aztán nem volt gond. Ha éppen nem azzal volt elfoglalva, hogy különféle színekben pompázó masnikat
nyerjen úszásból, egyelőre a gyermekek korosztályában, vagy összehúzott szemmel felnőtt úszóversenyeket
bámuljon a tévében a példa követésének nyilvánvaló szándékával, akkor kisinasként, helyettes
csecsemőgondozóként és kuktaként tette hasznossá magát az anyukája mellett. Ilyen segítség birtokában Myra
minden áldott nap örvendetesen sok időt áldozhatott arra, hogy behozza lemaradását a mesterséges intelligencia és
az önszabályozó protézisek terén.
A szakma, bizony, nagy lépésekkel haladt előre. Mire az asszony rákapott arra, hogy a pocakjában támadó
minden apró nyilallásban a szülési fájdalmak első jeleit vélje felfedezni, csaknem a munka régi kerékvágásába is
sikerült visszazökkennie.
Ez persze nem mehetett sokáig így. Lépésről lépésre – az új jövevény világra jövetelével, elválasztásával, bilire
szoktatásával, iskolaéretté nyilvánításával párhuzamosan – Myra elkerülhetetlenül szakmai lépéshátrányba kerül majd
a kollégáihoz képest.
Vajon lázadozott-e a terhesség zsarnoki törvénye ellen, mely nyilvánvalóan méltánytalan volt a nőkhöz? Mely arra
kötelezte a gyermekre vágyó asszonyokat, hogy Természet Anyánk kérlelhetetlen rendelésébe belenyugodva,
engedjék tudatuk megismerési funkcióit háttérbe szorulni az anyai gondoskodás mögött – legalábbis bizonyos ideig?
Bizony, hosszúra nyúlhat, míg folytatódhat Myra szakmai pályafutása.
Ez nem igazság… De a világ még annyi, ennél is csüggesztőbb tekintetben mutatja felénk konokul igazságtalan
arcát! Myra de Soyza Szubramaniannak nem volt türelme ahhoz, hogy duzzogásra fecsérelje a drága időt. Az élet
már csak ilyen. Mi végre panaszkodni? Eljön az idő, amikor mindkét gyermeke egyetemre fog járni, és az övé lesz a
világ minden szabadsága. Amikor még húsz-harminc, akár ötvenévnyi termékeny kutatómunka reményében állhat
neki kibogozni választott hivatásának rejtélyeit.
Ebben a játszmában a késleltetett kielégülés a lényeg. Nem kell szeretned is a szabályokat, amelyek szerint
játszol. De így vagy úgy, akár te is lehetsz nyertes.

Robert Ganes Szubramanian megszületésekor Myra és Randzsit határozottan nyertesnek érezték magukat. Két
ilyen csemete felér egy főnyereménnyel. Robert lármásan életerős újszülöttnek bizonyult, akinek súlygyarapodása és
testi fejlődése nem maradt el a szülők várakozásaitól. Még Natashánál is korábban szánta rá magát arra, hogy
megpróbálkozzon a hasra fordulással, és szobatisztaságban is csak orrhosszal szorult a nővére mögé. A család
barátai váltig állították, hogy még életükben nem láttak ilyen gyönyörű gyermeket, és ezzel még csak nem is
lódítottak nagyot. Robert pontosan az a fajta kisfiú volt, akinek a fotójáért egymást taposnák a bébipapigyártók.
Érdekes módon Natasha még a szüleit is megelőzte a Robert baba iránti rajongásban, pedig ő már nem volt
többé „a kis Natasha”, és számos területen kezdte megmutatni oroszlánkörmeit, ideszámítva fogékonyságát a
sportokra, tudásvágyát, no meg valami különleges tehetséget, mellyel valahogy mindig sikerült elérnie a szüleinél,
amit akart.
Jelen esetben azt, hogy ő gondoskodhasson a kisbabáról.
Nos, azért nem minden tekintetben. Mondjuk, szívesen kimaradt a kifejezetten büdös helyzetekből. Viszont ami
Robert öltöztetésének, megkocsikáztatásának, elszórakoztatásának előjogát illeti, azt Natasha magának követelte.
Némi aggályoskodó húzódozást követően Myra megadta az enge​délyt.
Ismerjük el, Natasha ügyesen tette a dolgát. Valahányszor Robert üvöltéssel vagy bömböléssel adta
környezetének tudtára a kívánságait, Natasha általában könnyűszerrel fordította le a baba megnyilvánulásait felnőtt
nyelvre. A kisbabamentes időszakokban pedig élte a maga életét: iskolába járt, rótta a hosszokat az
úszómedencében vagy a barátaival múlatta az időt. Ha csak módjában állt, elegyítette legkedvesebb időtöltéseit,
teszem azt együtt úszott a barátaival, vagy maga mellé vette a szundikáló Robertet, miközben ő maga angol igéket
magolt, esetleg India és a csatlós nemzetek történelmét.
Mindezzel persze Myra is jól járt. Miután Natasha jóvoltából a Roberttel való törődés számos feladata alól
mentesült, nem volt kénytelen oly mértékben elszakadni a mesterséges intelligenciától, mint korábban tartott tőle. És
ami jó volt Myrának, természetszerűleg jó volt Randzsitnak is. A fiatalember imádata kívánatos hitvese iránt mit sem
lanyhult az esküvő napja óta.
Mindent összevetve, jól mentek Randzsit Szubramanian dolgai. Dr. Davoodbhoy rendelkezésének értelmében
szemeszterenként egyetlen szemináriumot volt köteles teljesíteni, de ha már benne volt, miért is ne csapott volna
belőle jó nagy murit! Randzsit foglalkozásait előbb-utóbb ugyanabba a túlméretezett előadóterembe kellett
átköltöztetni, amelyben valaha őt magát nyűgözték le Joris Vorhulst történetei a naprendszer világairól, és többé
nem húsz, hanem száz hallgatót tartott szóval. Ez az előmenetel, döntötte el a tanszékvezető, immár egy saját
gyakornok szolgálatainak igénybe vételére is feljogosítja. Így esett, hogy az immár doktori fokozattal bíró Ramija
Salgado – a legendás, második előadássorozat sikeréhez egykor nagyban hozzájáruló, „buzgó ifjú hölgy” – révén
Randzsit a saját kutatómunka végzésének kiváltságát is elnyerte. Mint dr. Davoodbhoy bizalmasan megsúgta neki,
az intézkedés azt a célt szolgálta, hogy Randzsit némi kezdeti előnyhöz juthasson a bizonyításban, melyet a fiatal
tanár a következő szemináriumi csoportjának készül kiosztani feladatul.
Ráadásul régen eljött az ideje, eszmélt rá, hogy saját szülőhazájában is szétnézzen. A tervet azóta dédelgette
magában, hogy Myra első alkalommal rótta meg túlzott lokálpatriotizmusáért.
Az évekkel azelőtt egyszer már felmerült ötletet még vonzóbbá tette számukra, hogy a Hangtalan Mennydörgés
többszöri bevetése után a földkerekségen kialakult légkör az idegenforgalomnak is kedvezett. Immár semmi
akadálya nem volt, hogy lehajózzanak a Níluson, beteljesítve Myra gyermekkori álmát, ugyanis saját haderejének
jelentékeny hányadát Egyiptom és Kenya is szabadságolta, az összes érintett ország ökológusaiból felállított
munkacsoport pedig takarékos vízhasználati módozatokat dolgozott ki, melyekkel hathatósan vissza lehetett szorítani
a szóban forgó gazdaságoknak a Nílus vize iránti szomját. Ha úgy hozza kedvük, Szubramanianék családostul
nekivághattak London, Párizs, Róma vagy akár New York felfedezésének, hadd tanulják meg a srácok, milyen egy
igazi metropolisz.
Alkalmasint dönthettek úgy, hogy beérik a norvég fjordok, a svájci hegyek vagy az amazóniai dzsungel
felkeresésével, ezzel szemben úgy esett, hogy még javában az utazási prospektusok tanulmányozásával voltak
elfog​lalva, amikor befutott egy üzenet Joris Vorhulsttól:

Anya szerint a közeljövőben vakációzni készültök. Jövő hónap elsejétől én legalább egy hétig lent leszek a
terminálnál. Mi lenne, ha testületileg eljönnétek megnézni, hogy mi folyik arrafelé?

– Biztos jó móka lenne – értékelte a javaslatot Myra, amire Natasha rávágta, hogy „arra mérget vehetsz”! Még a
Natasha székébe csimpaszkodó, és minden szóra éberen figyelő Robert torkát is olyasféle kurjantás hagyta el,
amely a nővérkéje értelmezése szerint határozott „igennel” volt egyenértékű. Ennélfogva a négytagú család neki is
látott készülődni első hosszabb, közös utazására.

Randzsit nem kizárólag Vorhulst meghívója miatt tekintett nagy várakozással az űrfelvonó földi állomásának
meglátogatása elé, hanem két további okból is. Az egyik a kuratórium volt, melyhez évekkel azelőtt éppen Vorhulst
rábeszélésére csatlakozott. Szolgálata – az ígéreteknek megfelelően – kevés feladat elé állította: nem kellett
értekezletekre járnia, még szavaznia sem különféle kérdésekben, mert valahányszor döntést igénylően komoly gond
merült fel, a döntést a vállalkozás igazi irányítói hozták meg helyette, vagyis Kína, Oroszország és az Egyesült
Államok kormánya. A testület tagjaként viszont joga volt havonta időközi jelentést kapni a munkálatok állásáról. A
három nagyhatalom vasszigora azon is éreztette hatását: az egyes beszámolók tartalmának java „szigorúan titkos”
minősítést kapott, és még annál is több részlet minden további nélkül a talányos „fejlesztés” címszó alá soroltatott
be. Randzsit egy kezén meg tudta számolni, hogy hány alkalommal fordult meg az építkezésen, és azok a szemlék
is meglehetősen felszínesre sikeredtek. Most mohón érdekelni kezdte, vajon többet is megtudhat-e, ha lehetősége
akad bepillantani a kulisszák mögé.
A másik ok, amely Randzsitot is meglepetésként érte, azzal függött össze, hogy a család nem rendelkezett saját
autóval. Randzsit és Myra többnyire kerékpárral járt, és időnként Natasha is lelkesen csatlakozott a menethez;
Robertet ilyenkor az apuka mögötti gyerekülésbe szíjazták be. Ha meg valamit szállítani kellett, taxit hívtak. Most az
egyetem felajánlotta, hogy a család számára az utazáshoz személyautót bérel, amelyet Randzsit a szélesen
mosolygó dr. Davoodbhoytól vehetett át.
– Rendkívüli ajándék, csak magának – sejtelmeskedett a tanszékvezető. – Egyenesen a Pax per Fidemtől.
Vadonatúj konstrukció, méghozzá az immár átlátható Koreából! Mióta a korábban fegyverzetfejlesztéssel elfoglalt
zseniket egytől-egyik polgári célú alkalmazásokra állították rá, már egy csomó ehhez hasonló portékával rukkoltak elő.
Meghallva, mi mindenre képes a helyre kis négyüléses kocsi, Randzsitnak is gyönyörteljes vigyorra húzódott a
szája.
– Légy szíves, hozz egy kancsó vizet – utasította Myrát, miután leparkolt a házuk elé. Az meghökkent, de
engedelmeskedett. Még nagyobb lett a megdöbbenése, amikor a férje szándékoltan szertartásos mozdulatokkal
kitekerte a tanksapkát, és beleöntötte a vizet az üzemanyagtartályba. Amint Randzsit elfordította az indítókulcsot, és
látható élvezettel fülelt a motor doromboló zajára, Myra végképp összezavarodott.
Randzsit megkönyörült rajta, és előadta neki dr. Davoodbhoy magya​rázatát.
– A megfejtés, drágám, a bór! Abu-Hamed-meghajtásnak nevezik, feltehetőleg a feltalálója után. Azt tudtad,
hogy az elemi bór annyira oxigénéhes, hogy még a vegyületeiből is, mint amilyen a víz, képes azt kivonni? És ha az
oxigént kivonjuk a vízmolekulából, mi marad?
Myra felhúzta a szemöldökét.
– Hát hidrogén. De…
A vigyorgást egy pillanatig sem szüneteltetve, Randzsit Myra szájára tette az ujját, hogy elhallgattassa.
– Viszont a bór irgalmatlanul költséges holmi, ezért soha senkiben még csak fel sem merült, hogy bajlódjon vele,
a széntartalmú üzemanyagok elégetése annyival olcsóbb. Erre mi történik? Valaki szépen rájött, hogy milyen
módszerrel lehetne regenerálni a bórt, miáltal újra és újra felhasználható. Úgyhogy, egyetlenem, mi most egy olyan
autóval készülünk elutazni, amelyiknek nem, hogy alacsony lenne a szennyezőanyag-kibocsátása, de egyáltalán
semmit sem bocsát ki magából!
– De… – próbált megszólalni Myra, amiben ezúttal Randzsit ajka akadályozta meg.
– Te csak hozzad szépen Natashát és Robertet, oké? – unszolta nyájasan. – A csomagok rendben? Aztán
lássuk, hogy szuperál ez a mi hidrogénégetőnk!
Abban nem volt hiba. Igaz, kétszer is meg kellett állniuk, hogy – a benzinkutasok megbotránkozott tekintetének
kereszttüzében – vizet tankoljanak, mindazonáltal a kocsi éppolyan tökéletesen tette a dolgát, mint akármelyik,
fosszilis üzemanyaggal meghajtott, közönséges jármű.
Még tíz kilométernyire voltak a termináltól, amikor Robert kieresztette magából szívleállító sikolyainak egyikét. Myra
rátaposott a fékre. Hamar kiderült: a családnak szerencsére nem közvetlen veszéllyel, csupán egy érdekfeszítő
látvánnyal kell szembenéznie. Robert szenvedélyes kalimpálásának tárgya (melyet „Pók!”, meg „Másziiik!”, meg „De
soook!” kiáltásokkal kísért) mi más is lehetett volna, mint maga az „égig érő paszuly”, melynek kábele alig-alig
felfedezhetően csillant meg időnként a napfényben. Amit viszont szállított – ha az ember egyszer már tudta, hol
keresse – nagyon is jól látható volt mindenkinek. Egymás nyomában teherszállító gondolák – technológiailag igen
fejlett „babhüvelyek” – masíroztak az égnek, és tűntek el szem elől az első felhőréteg fölött.
– Hupsz! – nyilatkozott Randzsit mindannyiuk nevében. – Úgy fest, hogy tényleg sikerült beindítani!

Be, bizony.
A földi indító és fogadó állomáshoz vezető útpályával párhuzamosan vasúti sínpár futott, melyen éppen egy
(Natasha szerint) negyvenkét teher​v agonból álló szerelvény haladt a terminál felé. Meg is előzte őket, majd eltűnt az
állomás gigantikus hangárjainak egyikében. A gépkocsi-bejáratnál őrök álltak, de a Szubramanian családot barátságos
tisztelgéssel és minden teketória nélkül továbbengedték, elirányítva őket a VlP-parkoló felé.
Ott egy csinos, ázsiai nő fogadta őket, aki Joris Vorhulst asszisz​tenseként mutatkozott be.
– A mérnök úr már nagyon várja ezt a találkozást – lelkendezett , de igazából csak holnapra várta önöket. Ettől
függetlenül már úton van ide. Nem ennének addig valamit?
Randzsit már nyitotta a száját, hogy „ez igazán nagyszerű ötlet”, de a felesége megelőzte:
– Köszönjük, egyelőre nem. De ha esetleg egy kicsit körülnézhetnénk…
Hát persze, hogy körülnézhettek. A hölgy figyelmeztette őket, hogy ne lépjenek a rakodóhangárok területére, és
persze ügyeljenek a teherautókra meg a vontatókra, melyek kétségkívül izgalmas holmik azonosíthatatlan darabkáit
hurcolászták-vonszolták ide-oda.
Randzsit nyájas értetlenkedéssel szemlélte mindezen ténykedéseket.
 – Mit nem adnék, ha tudnám, hogy mi a fene az a sok cucc! – adott hangot az érzéseinek.
Az ifjú Natasha lebiggyesztette az ajkát.
– Lássuk csak. Az a csupa dudor csomag egy ionrakéta segédrakéta-hajtóműve. Mellette, abban a bálában
lemezelt szén-nanocsövek vannak, egy napvitorla részei, ha jól sejtem…
Randzsit tátott szájjal bámult a lányára.
– Mitől vagy te ebben olyan biztos? – firtatta.
Natasha ránevetett.
– Amíg ti azzal a nővel fecsegtetek, Robert és én egy kicsit körbeszimatoltunk. Történetesen elolvastam a
fuvarleveleket, és arra jutottam, hogy ezek űrhajókat építenek odafent!
– Tökéletesen igaz, Tashykám! – jutott a fülükbe egy ismerősen csengő kiáltás a rakodóhangár irányából. – És
kettőt már dologra is fogtunk közülük!
***
Joris Vorhulst nem tűrt semmilyen ellenvetést: enni akart, méghozzá hamisítatlan Sri Lanka-i kosztot, és ha a
többiek netán nem kérnek enni, hát, csak tessék, őt nem zavarja, ha evés közben bámulják. Mint kiderült, az utóbbi
öt hetet magán az űrfelvonón töltötte, és csak percekkel azelőtt érkezett vissza szemleútjáról pontosan annak az
űrjárműnek az építési helyszínéről, melynek létezését Natashának sikerült kikövetkeztetnie.
– Ez a mi égig érő lajtorjánk kezdi igazán kivenni a részét a munkából – tájékoztatta látogatóit őszinte
lelkesedéssel. Elmondása szerint a már üzembe állított, két, rakétahajtású robotűrhajónak afféle szemetesként akadt
dolga: a LEO magasságában szisztematikusan fésülték át a teret magára hagyott űrjárművekért, levitézlett, orosz
meg amerikai hajók kihajított hajtóanyagtartályaiért. A nyakon csípett objektumokra aztán számítógéppel vezérelt
napvitorlákat erősítettek fel, és úgy programozták be őket, hogy a Grand Centralig* lebegjenek, ahol aztán egytől-
egyig csodás átváltozáson estek át. Nem voltak többé békés űrjárművekre veszélyt hozó, szabadon kódorgó
gyilkosok, ehelyett nyersanyag lett belőlük bármihez, amire éppen szükség volt.
– Az addig rendben van, hogy a felszínről rakományt szállítunk föl az űrbe – jelentette ki Vorhulst teli szájjal a
tányérja mögül, amelyben – Myra is kénytelen volt elismerni – egészen kivételesen finom curry illatozott. – De
közben miért mondanánk le mindarról, ami már amúgy is odafent van?
– És te tényleg ezért mentél fel az alacsony Föld körüli pályára? Hogy roncsokat szedjél össze új járművek
építéséhez?
Vorhulst szégyenkezni látszott.
– Igazából csak meg akartam bizonyosodni arról, hogy a harmadik űrhajó indulásra kész. Az, amelyiket a Holdra
akarjuk küldeni. Tudtátok, hogy a robotfelderítők már évek óta munkálkodnak ott? És hogy már egy csomót találtak
azokból a lávacsőbarlangokból, amelyekről a csillagászati kurzuson szoktam mesélni?
– Ami azt illeti, erről fogalmam sem volt – panaszolta fel Randzsit. – A kuratóriumnak megküldött, időközi
jelentések igencsak hézagosan számoltak be mindenről.
– Igaz – ismerte el Vorhulst. – Tudok róla. Mindannyian reméljük, hogy a három nagyfiú végre lazít egy kicsit a
gyeplőn. Azok a lávabarlangok mindent meg fognak változtatni. Az egyik közvetlenül a Sinus Irídium – a Szivárvány
öble – alatt helyezkedik el. Az a kicsike egy igazi bombázó! Képzeljétek el, ezernyolcszáz méter hosszú, és a
harmadik űrhajó fogja odaszállítani a gépeket, amelyekkel majd légmentesen leszigetelik az egészet. Ugyanis a
Lunáris Fejlesztési Társaságnak nagy tervei vannak vele. A három nagyfiú turizmust akar!
Myra hitetlenkedő képet vágott.
– Ugyan már! Azon a lunáris telepen, mikor utoljára hallottam róluk, összevissza tizenegy ember lakott. Csak az
etetésük egy vagyonba kerül, meg hogy legyen elegendő, belélegezhető levegőjük!
Vorhulst nevetett.
– Na persze, a régi szép időkben! Amíg az ellátmányt még a Földről kellett felküldeni, rakétákkal! De ne feledd,
hogy most már itt van nekünk a mi égig érő babszárunk! Lesznek turisták, ne aggódj. És hogy jó okuk is legyen
fölmenni oda, a három nagyfiú nem átallotta mozgósítani a kapcsolatait, és most úgy fest, hogy a Nemzetközi
Olimpiai Szövetségben megállapodásra jutottak.
Natasha, aki eladdig szokatlanul csendesen üldögélt, egyszerre felélénkült.
– Miféle megállapodásra?
– Hogy olyan versenyeket fognak rendezni odafent, amilyenekre a Földön még nem volt példa, Tashy. Tudod, a
Hold gravitációja mindössze 1,622 méter per szekundum-négyzet, tehát…
Natasha megadóan fölemelte a kezét.
– Kérem, Dr. Vorhulst!
– Jól van, na. Szóval, nagyjából egyhatoda a földinek. Ami azt jelenti, hogy amint beindulnak a Holdon a
versenysportok, a futásban meg ugrásban felállított összes rekordot ki lehet hajítani az ablakon. Még abban sem
vagyok biztos, hogy az az irdatlan méretű lávabarlang ott a Sinus Irídiumnál elég magas lesz ahhoz, hogy a
magasugrók felállíthassák benne a saját holmijaikat.
Ezúttal Randzsiton volt a kételkedés sora.
 – Te tényleg azt hiszed, hogy emberek hajlandóak kétszázezer kilométert bumlizni azért, hogy kigyúrt atlétákat
láthassanak magasugrani?
– Pontosan – állította Vorhulst. – És a Lunáris Fejlesztési Társaság is meg van róla győződve. De nem ez lenne a
főműsorszám. Mit szólnátok egy olyan versenyhez, amelyik a Földön eleve lehetetlen volna? Például izomerővel
hajtott repülésben?
Ha Randzsittól várta a választ, hát csalódnia kellett. A csörömpölő tányérokkal mit sem törődve, Tashy felugrott.
– Azt mondanám, hogy gyerünk! – kiáltotta. – Ott a helyem! És ha hiszitek, ha nem, meg is fogom nyerni!
32. Út a győzelemhez
Így is történt.
Persze nem azonnal. Az első lunáris olimpiai játékok megrendezéséig még rengeteg teendő akadt – magán a
Holdon is, de elsősorban az űrliften. Az utóbbit, példának okáért, alkalmassá kellett tenni a személyszállításra, hogy
utasainak legalább indokolt reményük legyen túlélni a megpróbáltatást. Miután az eligazító beszámolók egyre több
konkrét tartalommal teltek meg, kikézbesítésük pillanatában Randzsit azzal a lázas, űrkadétos izgalommal vetette
bele magát a tanulmányozásukba, melyet annak idején még Joris Vorhulst előadásai ébresztettek fel benne.
Úgy tűnt, az egész földkerekségen békésebb szelek fújdogálnak – Randzsit lelki nyugalmát tekintve szerencsés
módon. A Hangtalan Mennydörgés második bevetésével megint sikerült befogni néhánynak a száját a
legfékevesztettebben lármázó állami vezetők közül. Randzsit továbbra is dr. Davoodbhoy teljes megelégedésére
foglalkoztatta tanítványait, kis családja pedig változatlanul az örömök kiapadhatatlan forrásául szolgált.
Ami különösen Natashára volt igaz. Tiszta sor: még pár év, és egyetemre kerül, még ha közbe is szólt a lunáris
olimpia, melyet dr. Vorhulst kifejezetten beígért neki. Felkészülni egy ilyen versenyre nem volt éppen gyerekjáték.
Annak fényében a földi olimpikonok minden edzése úgy festett, mint nyámnyila amatőrök tízperces reggeli kocogása,
mely a derékra lerakó​dott zsírpárnákat hivatott elégetni.
Magától értetődik, hogy Natasha csak egy volt a példátlan megmérettetésre trenírozok sorában. Világszerte ifjú
sportolók ezrei törték azon a fejüket, miként tehetnének szert a repülési versenyszámokban való részvételhez
elengedhetetlenül szükséges fizikai erőnlétre. Miután – mese nincs – az edzésmunkát a Föld kérlelhetetlen, egy g-s
nehézkedése mellett kellett elvégezni, a sikerhez nem csekély találékonyság is szükségeltetett.
Az izomerőből történő repülés problémájának megoldására alapvetően két módszer kínálkozott. Az ún.
„ballonauták” tábora a különféle alakú, gáztartó rekeszek alkalmazásában hitt, melyek repülés közben folyamatosan
a levegőben tartják a sportolót, aki ennélfogva a légcsavar forgásban tartására tartalékolhatja összes izomerejét.
Ezzel szemben a „légiciklisták” úgy döntöttek, inkább minden tekintetben kizárólag a saját testi erejükre
hagyatkoznak. Számukra a sportszergyártók egymással versengve fejlesztették ki a propellerhajtású modellek egész
sorát. A C6o* nanocsöveknek, vagyis ugyanazon molekuláknak köszönhetően, melyek az űrfelvonó kósza
ábrándképét egy működőképes szállítóeszköz valóságára váltották, az új sporteszközök olyan pehelykönnyűre
sikeredtek, hogy még a Földön is egy kézzel fel lehetett emelni őket, pláne a Holdon, ahol ehhez egyetlen ujj is elég
lesz!
E nagyra törő atléták mindössze egy dolgot nélkülöztek a felkészüléshez: egy igazi, egyhatod gravitációjú
edzőtermet, miáltal kénytelenek voltak mindenféle technikai segédeszközhöz, többnyire a Hold felszínén uralkodóval
egyenlő nehézkedést szimuláló ellensúlyokhoz folyamodni. Ami azt jelentette, hogy találékonyságon kívül egy csomó
pénzt is muszáj volt előteremteniük.
A tényleges költségigény jóval meghaladta az egyetemi oktatók vásárlóerejét, naná… Szerencsére a Sri Lanka-i
felső tízezer hajlandónak mutatkozott összefogni Natasha érdekében. Még a sportesemények iránt amúgy
közömbös pénzeszsákokat is felvillanyozta a gondolat, hogy újra meg újra az összes többi nemzet orra alá
dörgölhetik a tényt: lám, az emberiség előtt pont e kicsiny szigetországról nyílt meg a kapu a világűr végtelenje felé.
Az anyagi felajánlásokból Colombo egyik külső kerületében meg is épült egy roppant méretű, egyhatod gravitációjú
sportcsarnok, melyben Natasha kedvére csiszolhatta légiciklizési technikáját.
Mivel a létesítmény csupán tízpercnyire volt az otthonuktól autóval, a Szubramanian családot sűrűn fel lehetett
fedezni a nézőtéren ülők között, sőt nemcsak ott. Robert imádta nézni, amint a nővére, keményen taposva a
pedálokat, ide-oda libeg a csarnok „egén”, s rajongása csak fokozódott, amikor a repülés élményét egyszer
személyesen is átélhette, minthogy a gépek előre lefoglalt használati idejében némi űr támadt.
Természetszerűleg nem egyedül Natashának adatott meg az esély az alacsony gravitációjú edzőcsarnok
használatára. A sziget valamennyi részéből reménykedő kérelmezők álltak sorban a lehetőségért, hogy próbára
tegyék saját képességeiket a gépezeteken, és közülük jó harmincan meg is kapták azt. Ám mindük közül egyedül
Natasha Szubramaniannak sikerült következetesen túlszárnyalnia kihívóit.
Mikor a Sri Lanka-i válogatott végül összegyülekezett az égi lajtorja lábánál első űrutazásához, mindenki
Natashában látta megtestesülni a sziget győzelmi reményeit.

Myrának elegendő volt egyetlen pillantás az árakra, melyekkel az utazásszervező társaságok meghirdették a
lunáris olimpiai játékokra szóló utakat, hogy elálljon a lélegzete.
– Óh, Randzsit… – nyögött fel, látványosan dörzsölgetve a szívtájékát. – Mégsem hagyhatjuk, hogy Tashy
egyedül utazzon el arra a versenyre! De megengedhetjük magunknak, hogy elkísérjük?
 Randzsit, aki pontosan ilyen reakcióra számított, igyekezett megnyug​tatni a feleségét. Elárulta, hogy a versenyzők
családtagjait jelentős árkedvezmény illeti meg, és ugyanez érvényes a kuratórium tagjaira, Randzsitot is beleértve. A
kétféle engedmény összevonása után a jegyek összköltsége már legfeljebb ha vérlázítóan botrányosnak volt
mondható.
Ami nem tarthatta vissza őket. így esett, hogy amikor eljött az ideje, a földi állomáson Myra, Randzsit és a kis
Robert is megjelent a leendő utasok között. A világ többi, boldog telemonitor-tulajdonosához – vagyis nagyjából a
Föld teljes népességéhez – hasonlóan a Szubramanian család rendre nyomon követte a már-már eksztatikusnak
minősíthető tudósításokat, amelyek az űrfelvonó igénytelen teherhordó öszvérből minőségi személyszállításra
alkalmas szerkezetté fejlesztésének lépéseit kísérték. Minden tudhatót tudtak az utaskabinok működéséről; előre jó
fogalmat alkottak arról, hogy milyen érzés lesz az ég felé emelkedni másodpercenkénti néhány méteres, egyenletes
sebességgel.
Mindössze azt a tényt nem fogták fel száz százalékig, hogy még ilyen tempó mellett is pontosan hány
másodpercig fog tartani a Sri Lanka és a Sinus Irídium közötti távolság leküzdése. Hogy amire készülnek, nem afféle
hétvégi kiruccanás.
Az első hat nap alatt mindössze a belső Van Allen-övezethez jutottak fel, ahol is Szubramanianéknak – a
fedélzeten tartózkodó többi családdal, nevezetesen Kai-ékkal, Kosbá-ékkal és a kimondhatatlan nevű norvégokkal
egyetemben – sietősen menedékhelyre kellett húzódniuk a gyilkos sugárzás elől. Az zárta magába a kabin
háromszoros fallal leválasztott, alvó és tisztálkodó egységeit, ideértve az illemhelyeket, a nevetséges módon
„fürdőnek” titulált odúkat, azonfelül húsz – nem tévedés: húsz – darab, ötös sorokba rendezett és felettébb szűkös
priccset. Valahányszor elérkezett az ideje, hogy mindenki hanyatt-homlok iszkoljon oda, esetleges gyógyszerein és
önmagán kívül semmi mást nem vihetett magával, mint a testén viselt, különleges űr-öltözék különlegesen szűkre
szabott darabjait (melyeket súlytakarékosság címén csaknem súlytalanra készítettek, továbbá a lehető legkevésbé
bepiszkíthatóvá, ugyanis mosni reménytelen vállalkozás lett volna). Egyebet nem, szégyenlősséget meg aztán a
legkevésbé…
Robert sehogy sem állhatta a menedékhelyet, és nemtetszését folyamatos bömböléssel adta tudtul, amiben a
távol lévő Kai bácsi fiúunokája is nagy segítségére volt. Menedékbeli kucorgásaik során az egyöntetű ellenérzésben
osztozó Randzsit egyébre sem tudott gondolni, mint a kabin leárnyékolatlan része nyújtotta nagyobb (akármennyire
is minimális) szabadságra, amit félreeső, homályos zugokban, a testgyakorlás céljából biztosított gumihevederekben
rúgkapálva, illetve a hosszú, keskeny és vastag, mindazonáltal ígéretesen átlátszó ablakokon kitekintve élvezhetett
az egyszeri utazó. A legjobban mégis a rendes fekhelyét sírta vissza, amely saját világítással és telemonitorral volt
felszerelve, ráadásul már-már egy átlagos koporsóhoz foghatóan bőséges teret nyújtott annak, aki az egyik oldaláról
a másikra fordulás luxusára vágyott. Ahhoz mindenesetre elég nagyot, hogy időről időre az ember vendéget is
fogadhasson, feltéve, hogy rendkívüli módon bensőséges viszonyt sikerült kialakítania útitársával.
A menedékhelyre ítéltetés első ízben mindössze négy napig tartott, és az utasok máris újólag élvezhették az
akadálymentes tér minden előnyét… egészen kilenc nap elteltéig, mikor is a külső sugárzási övezet közeledtére
figyelmeztető, elektronikus sikoly visszaűzte mindüket az árnyékolt falak mögé.
Bizony, az űrutazás immár bárki számára elérhető volt. Azt meg nem állította senki, hogy egyben pofonegyszerű
vagy, teszem azt, kényelmes is.

A külső Van Allen-ből kifelé jövet vicces dolog történt. Szokás szerint Robert azonnal odaszaladt kedvelt
tartózkodási helye, a két méter hosszan elnyúló, vastag műanyag csík felé, mely az utaskabin külvilágra néző
panorámaablaka volt. Myra akkurátusan elrendezte tagjait a gimnasztikus gumihevederek között a testedzéshez,
Randzsit meg azt fontolgatta, hogy privát fekhelyének veszi az irányt némi zavartalan szundikálás végett, amikor
izgatott sikongatások közepette Robert váratlanul visszaszökdécselt melléjük. Márpedig az izgatott Robert közlései
még a nyugodt Robertéinél is nehezebben voltak értelmezhetőek. A szülők egyetlen szót hámoztak ki az üzenetből:
„halacska”. Mondanivalójának megvilágítása érdekében Robert csekély erőfeszítésre volt képes vagy hajlandó, és
ezúttal Natasha sem volt kéznél, hogy tolmácsoljon neki. A jelenetnek viszont szem- és fültanúja volt egy
hároméves kislány egy másik családból. Kis ideig csöndben figyelte a párbeszédet, aztán – továbbra is szó nélkül –
kézen fogta Robertet, hogy megtanítsa a tudományára, melyben Myra a tai chi elemeit ismerte fel.
Ő volt a kicsinyke Luo, a tajpeji illetőségű házaspár kislánya; hármukban a kabint elfoglaló utastársadalomnak
csupán csekély töredékét ismerhettük meg. Kai-okból hatan voltak a fedélzeten, köztük a Kai házaspár mindkét
tagjának idős édesanyja. A család a szállodaiparban volt érdekelt, amitől majd’ felvetette őket a pénz, és erre
szükségük is volt ahhoz, hogy az első igazi, olyan turisták közé kerülhessenek, akikre az olimpiai szervezőbizottság az
egész tervet alapozta. A dél-koreai családnak és a Kazahsztánból érkezett, fiatal párnak szintúgy volt mit a tejbe
aprítania. A norvégok csoportja ugyan nem tudott jelentős vagyont felmutatni, ők viszont mind egy szálig a nemzet
színeiben induló távolugrónak a rokonságából kerültek ki, ezért kedvezményes viteldíjra tarthattak igény.
A kabinon velük osztozkodó, tizenhét embertársukkal Randzsitéknak mindössze annyi volt a gondjuk, hogy azok
egyike sem tudott angolul, nem is beszélve a tamil vagy a szingaléz nyelvről. Az ifjabbik Mrs. Kai kiválóan bírta a
franciát, így Myrának legalább volt kivel beszélgetnie. A többiek oroszul, kínaiul cseverésztek egymás közt, meg egy
további nyelven, melyben Randzsit a németet vélte felismerni, nem mintha bármi haszna lett volna belőle.
Legalábbis kezdetben. Viszont idejük annyi volt, mint a tenger. Hetek csupán a kötélpálya középpontjáig, plusz
ugyanannyi annak túlsó végéig, ahol a kabint majd a Hold felé mutató röppályára taszítják, végül még egy-két nap a
leszállásig a Sinus Irídiumnál.
Az utolsó útszakaszon Szubramanianékat többé nem lehetett elszakítani a legfrissebb hírekről tudósító
képernyőktől. A Holdon ugyanis ekkor zajlottak a selejtezők. A döntő, mint megtudták, afféle párharc lesz: egyetlen
szárnyas repülő egyetlen gázballonos ellen. A szárnyas repülést választó versenyzők közül összesen heten tették
meg a hosszú utat az előcsatározások kedvéért… és amint utazásuk a végéhez közeledett – a Luna már az egész
panorámaablakot betöltötte , a Szubramanian házaspárnak azt kellett hallania, hogy a versenybizottság az ő
lányukat hirdeti ki a selejtezők győzteseként!
Addigra a kabinfedélzeten tartózkodó, valamennyi felnőtt legalább néhány szót megtanult az általuk képviselt
nemzeti nyelvek mindegyikén. Ezeket most sorban arra használták fel, hogy őszinte szívvel gratuláljanak a
Szubramanian szülőknek.

Natasha a felszínt az olimpiai faluval összekötő liftnél várta szüleit. Beszédes volt és túláradóan boldog, és
Randzsit meglepetésére egy magas, kávébarna bőrű, brazil fiatalember volt a társaságában. Az állandó, 23 0C-os
hőmérsékleten tartott környezethez illően mindketten minimális mennyiségű ruhát viseltek.
– Ő Ron – mutatta be kísérőjét a szüleinek. – Ez a Ronaldinho rövidítése. Egyébként meg száz méteres
síkfutásban indul.
Randzsitnak és Myrának eme brazil Ronaldinho szemével kellett nézniük a tizenöt éves lányukra ahhoz, hogy
felfedezzék benne a mutatós nőt. Randzsit újabb meglepetésére, Myra cseppet sem festett úgy, mintha felkavarta
volna a dolog, ehelyett nyilvánvalóan őszinte barátsággal rázta meg a feléje nyújtott, kávészínű kezet. Az ifjú Robert
mindössze annyi figyelmet szentelt a futónak, hogy félrelökje az útból, aztán lármásan nővére karjaiba vetette
magát.
Miután össze-vissza puszilgatta Robert feje búbját, Natasha odasúgott valamit Ronnak, aki erre bólintott, és a
szülőkhöz fordult:
– Örülni találkozás veletek – közölte, majd lassú, elnyújtott mozdu​latokkal, melyre a Hold nehézkedése sarkallta az
embert, féloldalasan elügetett.
– Muszáj edzenie – magyarázta Natasha. – Az én versenyem holnap lesz, de az övé csak szerdán. Majd ő
átveszi a csomagjaitokat, és elhelyezi a szobátokban, úgyhogy gyertek, kerítünk nektek végre valami tisztességes
kaját.
Azzal kézen fogta Robertet, és megindult előttük. Iránymutatása alapján a kisfiúnak hamarosan és jó közelítéssel
sikerült elsajátítania Ron járásmódját. Randzsit már nem volt ilyen szerencsés; ő egyszerűbbnek találta, ha kevésbé
kecsesen, pontról pontra ugrándozva halad előre.
Nem kellett messzire menniük, ráadásul a séta bőven megérte a fáradságot, mert az étel, melyhez
hozzájutottak, cseppet sem emlékeztetett az űrlift utaskabinjában hetekig élvezett, tubusból kipréselt táplálékhoz:
előételnek saláta volt, aztán darált húsos, talán sonkával készített krokettek, a végére meg friss gyümölcs
desszertnek.
– A nagyját úgy hozatják a Földről – mesélte Natasha , de az eper meg a salátafélék java már itt terem, egy
másik lávabarlangban.
Az ételre nem volt érdemes több szót vesztegetni; a szülőket sokkal inkább foglalkoztatta, hogy a lányuk mivel
töltötte addig az idejét, és jól érzi-e magát. Natasha viszont az utazásukról szeretett volna megtudni minden
részletet, és a beszámolót a veterán utazó derűs türelmével hallgatta végig, aki mindezen már rég keresztülment.
Felfigyelt a Robertről és az ő „halacskájáról” szóló epizódra, ám hiába kísérletezett, a kettejük sajátos nyelvjárásában
lefolytatott párbeszéd során neki sem sikerült egyebet kihúznia az öccséből, akit pillanatnyilag százszorta jobban
lekötött a gyümölcstortája.
– Nem hajlandó többet elárulni, mint hogy észrevett valamit az ablakban, ami úgy nézett ki, mint egy hal.
Különös. Már másoktól is hallottam, hogy láttak dolgokat felfelé jövet.
– Minden bizonnyal jéggé fagyott űrhajóspisit… – dünnyögte Myra álmosan, és nagyot ásított. – Emlékeztek? Az
egyik Apolló-űrhajó legénysége egyenesen szentjánosbogarakat vélt felfedezni az űrben… Mellesleg az előbb mintha
egy szobáról lett volna szó, igazi ággyal, ha nem tévedek…
Szó sem lehetett tévedésről. Tetejében az a bizonyos ágy több mint kilencven centi széles fekvőfelületet ígért,
ami bőségesen elegendő lehetett Myrának és Randzsitnak, hogy egymáshoz bújva, ráheveredjenek. Amint szemtől
szembe kerültek vele, már nem is tudtak ellenállni a kísértésnek.
 – Csak szusszanok egyet – gondolta Randzsit, egyik karjával átölelve a feleségét, aki egy pillanat alatt már aludt
is. – Majd azután felderítjük ezt a fantasztikus helyet. Persze, csak ha már kipróbáltuk az igazi zuhanyozót…
Nem rajta múlt, hogy kénytelen volt elállni ettől a szándékától. Arra ébredt, hogy a felesége finoman rázogatja a
vállát.
– Ébren vagy már, Randzs? Tudod, hogy tizennégy órát aludtál? Ha végre hajlandó vagy felkelni, akkor még lesz
időd egy tisztességes reggelire, meg egy kicsit körüljárni a lávabarlangot, mielőtt elkezdődik a verseny.

Az olimpiai sportesemények többnyire több százezres tömegeket vonzanak, melyekkel összevetve az első, lunáris
olimpiai játékokon testi valójában jelen lévő nézőközönség elhanyagolható létszámú volt. Éppen csak annyian voltak,
hogy hiánytalanul megtöltsék a lávabarlang falaira felkúszó tribün mind az ezernyolcszáz pehelykönnyű ülőhelyét. A
Szubramanian család szerencsésnek tudhatta magát, hogy kevesebb mint száz méterrel a célvonaltól kapott helyet.
Mire eljött a perc, hogy hármasban az ülések felé igyekezzenek a szűk folyosón, Randzsitot kitűnő hangulatba
ringatták a nap gyönyörű folytatást ígérő, első élményei: ébredés egy kiadós alvásból, utána lendületes zuhanyozás
igazi (noha visszaforgatott) vízzel, melyet ha harminc másodpercesre korlátozott is a láthatatlan időzítő szerkezet,
ahhoz untig elég, hogy csuromvizesre áztassa az embert, hát nem?, megfejelve egy hevenyészett körsétával,
melynek során meglepetten tapasztalta, hogy a lakókörletet nem a stadionnak otthont adó, gigantikus lávabarlang
foglalja magában, hanem egy másik, kisebb, egy mesterséges alagút túlsó végénél.
De itt volt! A Holdon járt! A drága feleségével és kisfiával az oldalán, ráadásul egy olyan napon, amely imádott
lányának élete legboldogabb pillana​tát hozhatja el!
Noha az alagutakban a tengerszinten uralkodó, földi légnyomásnak csak nagyjából felével egyenlő, mesterséges
atmoszféra volt jelen, a levegőt jelentősen feldúsították oxigénnel. Ez a tény lényegesebb volt az ellenfél, a
ballonauta Piper Dugan, mint Natasha számára, noha a földihez képest egyhatodnyi gravitáció ellenére a fiúnak még
így is közel harminc köbméternyi hidrogénre volt szüksége ahhoz, hogy a levegőbe tudjon emelkedni. Egyébként
Ausztráliából érkezett, és miközben belépett a stadionba, a kötelek végén három segéd akadályozta meg gépének
elsodródását, mely fölött ott lebegett az áramvonalas hengert formáló ballon.
Egy láthatatlan zenekar jóvoltából az ,,Advance Australia Fair”, vagyis az ausztrálok nemzeti himnusza
köszöntötte Dugan érkezését, amitől a barlang távolabbi végénél ülők jó része egyszerűen őrjöngeni kezdett.
– Te jó ég! – fordult Myra Randzsithoz. – Attól félek, Sri Lankáról nin​csenek annyian, hogy ezt lepipálják…
Hát nem is, viszont a hazájukkal szomszédos India egészen komoly létszámban képviseltette magát, és még
annál is nagyobb volt azon, mindenféle nemzetiségű nézők száma, akik inkább a kicsiny szigetországból jövő
hölgyversenyző pártjára álltak. Natasha egyetlen segítőtárssal érkezett, aki a különös sporteszközt hozta: leginkább
biciklire hasonlított, ám kerekek helyett könnyű, már-már pókhálószerűen vékony szárnyakkal volt felszerelve.
Natashát is zeneszó fogadta – hogy az lenne a szigetállam nemzeti himnusza, újdonság volt Randzsitnak, aki most
figyelt fel rá életében először* , de a dallam csaknem elveszett a lányt éltető szurkolótábor csatakiáltásai mögött. Az
ordítozás egy pillanatig sem szünetelt, míg az edzők be nem szíjazták a két versenyzőt, hozzáerősítve fiút és lányt a
maga gépéhez: Piper Dugan a hidrogénnel töltött ballon tartózsinórjaira volt felfüggesztve, keze-lába szabad a
pedálozáshoz, míg Natasha negyvenöt fokos szögben ült saját légiciklijének nyergében.
Zeneszó és kiáltozás lassacskán egyformán elenyészett. A pillanatnyi, néma csöndben éles csattanásként hatott a
startpisztoly dördülése.
Az első pillanatban Dugan léghajója egyenes vonalban nekilódult, míg Natasha légiciklije vagy hat métert veszített
a magasságából, mire a lánynak végre sikerült felgyorsítania.
Ekkor aztán elkezdte ledolgozni a hátrányát.
A nézők lármás buzdítása mellett – és most ne tessék csupán a maroknyi jelenlévőre gondolni, hanem a több
százmilliónyi tévénézőre is odahaza, a Földön – a két versenyző szinte a stadion teljes hosszában fej fej mellett
repült.
Húsz méterrel a cél előtt Natasha elhagyta ellenfelét, és a vonalon már tisztán vezetve suhant át. Az orkáni zajt,
mellyé az ezernyolcszáz néző torkát elhagyó bömbölés, üvöltés, ováció egybeolvadt, még hosszú évekig semmi
sem múlta felül a Holdon.

Vontatott kényelmetlenség tekintetében a visszaút semmiben sem maradt el az odautazástól, de

Szubramanianék ezúttal legalább megkapták Natashát – Natasha pedig a győztesnek kijáró jutalmat.
Abból nem volt hiány. Az embernek az a benyomása támadt, hogy személyi telemonitorja egy pillanatra sem
sötétül el, sorban felvillantva a gratuláló üzeneteket, amilyent a számtalan ismeretlen szurkoló mellett egyetlenegy
ismerőse sem mulasztott el küldeni. A minden szépet és jót kívánó személyek között ott szerepelt Oroszország, Kína
és az Egyesült Államok elnöke, gyakorlatilag valamennyi ENSZ-tagállam vezetője, megfejelve dr. Datuszena
Bandarával a Pax per Fidem részéről, továbbá nagyjából a lány összes, korábbi meg jelenlegi tanára és barátja, és
azok szülei. Olyanok is, akiket Natasha igazán és szívből szeretett, mint Beatrix Vorhulst és annak háznépe teljes
létszámban. És akkor még nem szóltunk azokról, akik szerencsekívánataikért cserébe akartak is valamit Natashától –
a hírcsatornák interjúkat, több tucatnyi mozgalom és jótékonysági szervezet képviselői meg támogatást céljaikhoz.
Nem utolsósorban a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nevezési helyet ajánlott fel az újdonsült bajnoknőnek a napvitorlás
űrrepülők tervezett futamában, melyre majd akkor lehet sort keríteni, amikor már lesz elég használható napvitorlás
az alacsony Föld körüli pályán, s ezért a Naprendszer kitakarítására irányuló program időnként nélkülözni tud közülük
egyet-kettőt.
– Lefogadom, ez is csak azért van, mert a három nagyfiú egyre nagyobb nyomást gyakorol rájuk – tódította
Myra. – Mert mindent tüstént a maguk hasznára akarnak fordítani.
A férje megkocogtatta a vállát.
– És szerinted mi lenne az a haszon? – tudakolta türelmesen. – Amikor, legalábbis szerinted, már amúgy is
gyakorlatilag minden az ő kezükben van?
Myra ráfintorgott.
– Majd meglátod – közölte, de hogy Randzsit pontosan mit is fog meglátni, annak részleteibe nem ment bele.
Az utaskabin már csaknem a külső Van Allen-övezetnél járt, amikor kissé csökkent a Natasha címére érkező
hívások száma, s így végre az útitársak is el tudtak juttatni egynémely rég tervezett üzenetet az otthon
maradottakhoz. Szubramanianék ezúttal tizenhat további utassal osztoztak a kabinon, közöttük két jómódú, bolgár
családdal – hogy mitől olyan jómódúak, azt Randzsitnak nem sikerült megfejtenie – és egy maroknyi, hasonlóképpen
jól eleresztett kanadaival. (Az utóbbiak esetében az athabascai szurokföldből kinyert nyersolaj volt a fejőstehén.)
Randzsit kötelességének érezte, hogy mentegetőzzék utastársaik előtt, amiért Natasha annyira kisajátította
magának a kommu​nikációs vonalakat. Ám azok szerint bocsánatkérésre nem volt semmi szükség.
– Váljék egészségére! – tolmácsolta mindannyiuk érzéseit az legidősebbik kanadai asszony. – Ilyesmi nem sűrűn
adódik egy fiatal lány életében. A hírcsatornák különben is nyitva maradtak a számunkra. Egyébként semmi különös,
a tudósítások legtöbbje csak a legfrissebb, tömeges UFO-észleléseket taglalja… De a legújabb egyiptomi-kenyai
hírekről hallottak már?
Ez új volt a Szubramanian családnak, és fölöttébb örvendetes is. Kenya és Egyiptom nem pusztán megállapodtak
abban, hogy tisztességesen megosztoznak a Nílus vizén, hanem egy rendkívüli népszavazás útján a szándékukat is
kinyilvánították, hogy önként csatlakoznak az átláthatósági egyezményhez.
– Hiszen ez nagyszerű! – lelkesedett Randzsit. Ebben a pillanatban azonban megszólalt a sugárzásra
figyelmeztető hangjelzés: ideje újra behú​zódni a menedékhelyre.
Randzsit felsóhajtott, és Myrával a jobbján előreindult; őket az egyik kanadai lánnyal beszélgetésbe mélyedő
Natasha követte.
Percekig tartott, mire a hangjelzés szünet nélküli vijjogása mellett mind a húszan átvizsgálták saját fekhelyüket.
Myra éppen a párnának titulált, szánalmas semmiséget próbálta felverni, amikor hirtelen megállt a keze a levegőben,
és sietve körülnézett.
– Hol van Robert? – kérdezte azonnali választ követelő hangon. Az egyik kanadai nő felelt:
– Nincs egy perce, hogy az ajtónál láttam.
Nem kellett többet mondania. Randzsit már ki is surrant azon az ajtón, és elkezdett Robert után kiáltozni, a
riasztójelzést is túlharsogva. Nem sok időbe telt, hogy a panorámaablaknál ráleljen a színjátszó párafelhőbe – a Van
Allen-féle sugárzási övezetbe – kibámuló Robertre, majd még annyi sem, hogy beráncigálja a kisfiút a
menedékhelyre, és becsapja maguk után az ajtót.
– Nincs semmi baja – nyugtatta meg a családját és a többieket is, akik aggodalmukban valamennyien odagyűltek
az ajtó köré.
– Megkérdeztem őkelmét, hogy mégis mi a fenét művel odakint, mire csak annyit mondott, hogy „halacska”.
A megkönnyebbülés zajai közepette a kanadai nagymama elgondol​kodva csücsörítette a száját.
– Azt állította, hogy látott egy halat? Merthogy a hírekben az állt, hogy már mások is látni véltek dolgokat az
űrliftből. A két végükön csúcsos, fémes holmikat. Szerintem az ilyesmit könnyen halnak nézheti egy gyerek, nem
gondolja?
– Állítólag mostanság mindenfelé egy csomóan állítják, hogy láttak ilyeneket – erősítette meg az értesülést a veje.
– Először azt hittem, ez is csak afféle bolondéria, amibe egyesek hajlamosak belelovalni magukat, de most már nem
vagyok egészen biztos benne. Még akár igaz is lehet.

Ugyanebben a pillanatban a kicsiny, kenu alakú repülő alkalmatosságaikban lapuló és minden tekintetben
valóságos limbióták közt parázs vita folyt.
Akkortájt igenis jó ötletnek tűnt, hogy a fényeltérítő pajzsok kikapcsolásával láthatóvá tegyék magukat a primitív,
földi népek előtt. Amint ez megtörtént, az összes limbióta mind egyszerre próbált meg beszélni az irányított rádió-
sugarú hálózaton, melybe a felszínen tartózkodó humanoidok nem tudtak belehallgatni. A vita egyetlen tárgy körül
forgott: vajon helyesen cselekedtek-e?
A szabatos válasz megtalálása érdekében lefújták a port az állandó érvényű parancsokról, és alapos
tanulmányozásnak vetették alá őket. Véleményük kinyilvánítása előtt a limbióták és gigalakták közötti érintkezés
szakértői hosszan rágódtak a problémán. Minthogy őket születésük pillanatától fogva arra készítették fel, hogy a
gigalakták által valaha is örökül hagyott, valamennyi utasítás és rendelkezés jelentését az utolsó finom kis árnyalatig
bezárólag kihüvelyezzék, észrevételeik és jóformán egyöntetű ténymegálla​pításaik ezúttal is sokat nyomtak a latban.
A szokásos emberi ügyvédzsargonban ezeket így fogalmazhatnánk meg: A gigalakták határozottan megtiltották,
hogy a limbióták érintkezésbe lépjenek az emberi haramiafajjal. Mindamellett nem adtak olyan értelmű utasítást,
miszerint a limbiótáknak mindent meg kellene tenniük annak érdekében, hogy az emberiség meg se sejthesse a
jelenlétüket.
Ilyenformán a szakértők arra a következtetésre jutottak, hogy amennyiben a gigalakták méltányosak kívánnak
lenni, akkor nem büntethetik meg a limbiótákat nagyon szigorúan a cselekményükért. Márpedig – és ebben
valamennyi szakértő azonos nézeten volt – egyértelmű bizonyíték létezik arra nézve, hogy a gigalaktáknak igenis van
némi fogalmuk a méltányosságról… vagy valami olyasmiről, ami már-már annak nevezhető. Amiből egyenesen
következik, hogy esetleg dorgálásban részesítik alantasaikat. Még az is előfordulhat, hogy megfenyítik őket. Ám az
már merőben valószínűtlen, hogy az egész limbióta népet mind egy szálig kiirtják.
Ami a gigalakták többi kliensfaját illeti, azok eleve nem vállaltak volna ilyesfajta kockázatot. Hogy a protezoárok
nem, az biztos. És a gépéltűek sem. Ahhoz a gigalaktáknak behódolt fajok egyike sem rendelkezett elégségesen
fejlett humorérzékkel, és különben sem voltak eléggé merészek egy ilyen túlkapáshoz. Mármint… eddig.
33. Magánfájdalmak egy örvendő világban
Miután Egyiptom és Kenya is elsöprő többséggel nyerte el a Pax per Fidem szavazatát, a Nílus folyó többé nem
jelenthetett fenyegetést a világbékére. A Pax békefenntartói még oda sem dughatták az orrukat a helyszínre, a
kenyai hidrológusokból álló munkacsoportok máris tábort vertek az irányítótermekben mindenfelé az Asszuáni-gát
környékén, és mindkét ország hozzáférhetővé tette a maga (satnya) rakétasilóit a nemzetközi ellenőröknek. A
nehézipar átláthatóvá tétele – a maga valójában – már egyenesen következett mindebből.
Ám nem ők voltak az utolsók a sorban. Fekete-Afrika négy országa, melyek egyazon, közepes nagyságú tó
vízkészletéért versengtek egymással, most megtapasztalhatták, mi lett az egyikükből, amelyik nem átallott
fegyveres erőket küldeni a másik három elűzésére. Miután ez az egy – mely kellő figyelmeztetésben részesült, és
ügyet sem vetett rá – végül kóstolót kapott a Hangtalan Mennydörgésből, a többiek egymást taposva rohantak
csatlakozni az egyezményhez.
És ekkor bekövetkezett a nagy áttörés.
A Német Szövetségi Köztársaság sok-sok vita után teret engedett egy nagyszabású népszavazásnak. Az
emberfölötti és erőszakos vesztes csatákról szóló nemzeti emlékezet végérvényesen lesöpörte a színről az
időközönként zavaró, német küldetéstudatot. Németország is feliratkozott listára. Megnyitotta határait az ENSZ-nek,
szélnek eresztette addig még csak-csak fenntartott, jelképes haderejét, és beállt a Pax per Fidem világalkotmány-
tervezetének zászlaja alá.
Ezek voltak ám az örvendetes pillanatok a bolygó népességének életében!
A Szubramanian család örömét csak két felhő árnyékolta be. Az egész emberiség osztozott aggodalmukban a
bosszantó szellemalakok miatt, melyek egyre-másra bukkantak fel nagyvárosok éjszakai egén, tengerjáró hajók
fölött akár fényes nappal is – sőt az űrben, elég csak Robert nevezetes „halacskáira” gondolni. Az emberek persze
mindenféle elnevezéseket aggattak rájuk – „bronzbőrű banán” meg „szállongó szivar” , melyek némelyike nem tűri a
nyomdafestéket. Csupán egyet nem tudott senki: hogy mik azok. Hívő ufológusok szerint ők voltak a végső
bizonyítékok a repülő csészealjak létezésére, velük szemben a megátalkodott szkeptikusok arra gyanakodtak, hogy a
Föld néhány szuverén állama titokban egy sohasem látott csodafegyver kifejlesztésén dolgozik.
Abban mindenki egyetértett, hogy a tárgyak egyetlenegy emberben sem tettek észrevehető kárt. Így a
humoristák hamarosan elkezdtek vicceket gyár​tani róluk, márpedig az ember nem fél attól, amin nevet.
Fájdalom, a Szubramanian családnak nem volt oka nevetni.

Annak idején Robert az átlaghoz képest korán elkezdett önállóan járni, de amióta a család hazaérkezett a
holdutazásról, fura dologra figyeltek fel a fürdetés és fektetés közötti, vidám játékidőben. Az általános jókedv
hatására a kis Robert ilyenkor felbátorodott, és eleresztette az anyukája térdét, hogy vándorútra induljon incselkedő
testvére felé. Olykor-olykor előfordult, hogy eközben a kisfiú egyszer csak elterült, mint egy zsák krumpli, és néhány
pillanatig csukott szemmel, mozdulatlanul hevert a padlón. Ezt követően minden alkalommal kinyitotta a szemét,
bizonytalan mozdulatokkal feltápászkodott, és szokásos kuncogása-dünnyögése kíséretében újfent Natasha felé
vette az irányt.
A jelenség új volt… és meglehetősen ijesztő.
Egyedül Robert nem törődött a dologgal, sőt mintha észre sem vette volna, hogy mi történt vele. Csakhogy… az
epizód újra meg újra megismétlődött, és ezzel belerondított Myra és Randzsit egyébként már-már tökéletesnek
nevezhető boldogságába.
Amit a szülők éreztek, éppenséggel nem lehetett aggodalomnak nevezni, hiszen máskülönben Robert szemmel
láthatóan makkegészséges volt, de a dolog nem hagyott nekik nyugtot. Randzsitnak egyenesen bűntudata támadt,
amiért a visszaúton hagyta a kisfiút kiszökni a biztonsági kamrából, miközben az utaskabin már kezdett behatolni a
külső Van Allen-övezetbe. És ki tudhatja, az ott jelen lévő, ártalmas sugárzás nem volt-e elég ahhoz, hogy kárt
tegyen a gyermekben?
Myra egy másodpercig sem hitt ebben, de észrevette a nyugtalanságot a férje szemében. Eldöntötték hát, hogy
orvosi segítséget kérnek.
A legjobbat kapták belőle, és nem is keveset. Akármerre indultak a kisfiúval, Randzsit hírneve mindenhol
megelőzte őket. Az üdvözlésükre siető orvos egyetlen esetben sem a harminc körüli, frissen diplomázott
(ilyenformán a gyógyászat legújabb vívmányairól természetszerűleg jól értesült) szakemberek közül került ki, inkább
minimum osztályvezető főorvos beosztású, jó hatvanas professzor volt, egy korábbi nemzedék összes
tudományával és tapasztalatával a kisujjában. Mindegyikük megtiszteltetésnek érezte, hogy a kiváló dr. Randzsit
Szubramanian felkereste az intézményét – legyen az kórház, rendelőintézet vagy laboratórium , és minden
alkalommal ugyanazzal a lehangoló hírrel szolgált a szülőknek.
Robert csaknem minden tekintetben egészséges gyermek, egyet kivéve. Úgy tűnik, útközben valahol valami
félresiklott a szervezetében. „Az agy, kérem szépen, rendkívül komplikált szerkezet”, hajtogatták vagy éreztették,
ilyen-olyan ostyába csomagolva a keserű pirulát. Felléphetett valami nem is gyanított allergia, holmi apró sérülés
születés közben, egy rejtve maradt fertőzés – hogy melyik, igazából nem számít. Mondanivalójuk mindig ugyanúgy
végződött: hogy nincs az a gyógyszer, sebészeti beavatkozás vagy bármi egyéb, amely Robertet „szabályszerűvé”
tehetné, abban ugyanis a vizsgálati eredmények alapján mindannyian egyetértettek, hogy Randzsit Szubramanian és
Myra de Soyza kisfia visszamaradt a fejlődésben, és ezért van az, hogy értelmi gyarapodása lassúbb az
elvárhatónál.
Ekkorra a Szubramanian család az összes tételt kipipálta a szakorvosok hosszú névjegyzékén. Ezek egyike, a
beszédfejlődési zavarok kórtanára specializálódott gyermekgyógyász volt az, aki a fiúcska szüleinek szívében elültette
a félelem csíráit.
– Robert kezdi lenyelni a mássalhangzókat. Ilyesmiket mond, hogy „’ürdőszoba” meg „’acsora” – számolt be
tapasztalatairól az orvosnő. – Nem vették észre, hogy esetleg ugyanúgy szól magukhoz, mint a játszótársaihoz? –
Mindkét szülő bólintott. – Ebben az életkorban a gyermekek többsége már aszerint váltogatja a beszédsémáit, hogy
éppen kihez beszél. Ami az anyu​kához „add ide”, egy másik gyerekhez intézve már úgy hangzik, hogy „adde”. És mi
a helyzet a beszédérthetőséggel? Gondolom, maguk ketten mindig megértik, amit a kisfiúk mond, de mi van a
barátaikkal meg a rokonaikkal?
– Hát, nem mindig – ismerte el Randzsit, amit Myra sietett helyesbíteni:
– Általában nem értik meg Robertet. És ettől néha ő maga is kiborul. Nincs valami remény, hogy egyszer majd
kinövi?
– Dehogyisnem – válaszolta az orvosnő határozottan. – Kisgyermekként Albert Einstein még ennyire sem tudott
beszélni. Mégis olyan jelenségről van szó, amelyre nem árt odafigyelnünk.
A következő doktor, akinél Myra ugyanezt a kérdést felvetette, jámbo​ran így felelt:
– Khm, remény mindig van, dr. de Soyza.
Mind közül a legszenteskedőbb meg így:
– Van úgy, hogy bele kell nyugodnunk Isten akaratába.
Egy bizonyos fajta közléssel viszont egyikük sem állt elő:
– Tessék, ilyen meg ilyen módon önök ténylegesen elősegíthetik a gyermekük képességeinek javulását.
Ha léteztek is ilyen módok, az orvosi szakma előtt mintha mindenestül rejtve maradtak volna. Ráadásul Robert
állapotának egyre pontosabb megértéséért több tucat kellemetlen élménnyel kellett megfizetni, legfőképpen
magának a kisfiúnak. Ilyen volt, amikor beleszíjazták egy tolókocsiba, hogy megröntgenezzék a koponyáját. Vagy
amikor leborotválták a fejét, hogy öntapadós mágnesszalaggal tekerhessék körül. Vagy amikor odakötözték egy
tolóágyhoz, amelyik aztán centiről centire begördült vele egy MRI-készülék belsejébe… Mindezek hatására a kis
Robert Szubramaniannak, aki addigi életében az égvilágon semmitől sem félt, elég volt megpillantania egy fehér
ruhás embert a közelben, hogy zokogni kezdjen.
Az egészségügy egyetlen, igazán hasznos eszközzel tudott előrukkolni: egy gyógyszerrel, melyet az elesés –
avagy „petit mai”, ahogy a nagyokosok emlegették, megkülönböztetendő a „grand mainak” nevezett, epilepsziás
nagyrohamtól – megszüntetésére találtak ki. Robert nem esett el többé. Sajnos az orvosoknak arra már nem volt
pirulájuk, hogy a pajtásaihoz hasonlóan értelmes kisfiút gyúrjanak belőle.

Egy nap kopogtattak. Randzsit, aki éppen indulni készült, hogy bebiciklizzen az egyetemre, kinyitotta az ajtót, és
Gaminival találta magát szemközt. A vendég mentegetőzéssel kezdte:
– Tudom, telefonálnom kellett volna, hogy hajlandó vagy-e fogadni, Randzs, de attól féltem, nemet mondasz.
Randzsit gerincropogtató öleléssel felelt.
– Te teljesen bolond vagy! – mondta legrégebbi és legjobb barátjának. – Én meg pont fordítva hittem! Azt
gondoltam, biztosan megharagudtál rám, amiért visszautasítottam az ajánlatodat.
A baráti karokból kiszabadult Gamini bánatos grimaszt vágott.
– Ami azt illeti, már nem vagyok biztos benne, hogy egy kicsikét nem volt-e igazad. Bejöhetnék?
Belépett, miután Myrától és a kis Roberttől is megkapta a kedves vendégnek kijáró ölelgetést. Robertnek
szentelte a legtöbb figyelmet, akivel még sohasem találkozott, de őt hamarosan elvitte a szakácsné kirakózni, így a
felnőttek letelepedhettek beszélgetni a verandára.
– Sehol sem látom Tashyt – jegyezte meg Gamini, átvéve egy csésze teát Myra kezéből.
– Vitorlázik – világosította fel Randzsit. – Mostanában gyakran teszi. Azt állítja, így gyakorol egy nagy versenyre,
amelyen ott akar lenni. És téged mi hozott haza?
Gamini csücsörített egyet.
 – Nyilván tudtok róla, hogy Sri Lankán elnökválasztás lesz. Apám azt tervezi, hogy lemond a Pax per Fidembeli
tanácstagságáról, és hazaköltözik, hogy jelöltesse magát. Reményei szerint, ha megválasztják, rá tudná bírni a
népet, hogy csatlakozzanak az egyezményhez.
Randzsit arcán őszinte öröm tükröződött.
– És én sok szerencsét kívánok hozzá! Szerintem nagyszerű elnök lenne belőle.
Végül Myra mondta ki, amit a férjének nem akaródzott.
– Úgy látom, Gamini, kételyeid támadtak. Van valami gond?
– Mi az hogy! Kubának hívják.

Többet nem volt szükséges mondania, mert magától értetődően Myra és Randzsit is figyelemmel kísérte az ott
zajló eseményeket. A kubai nép nemrégiben még nagy várakozással tekintett a népszavazás elé, amely az ország
Pax per Fidem paktumhoz való csatlakozásáról döntött.
Ráadásul az össznépi „igen” biztosnak látszott. Kubát elkerülték a harmadik világ szokásos rákfenéi. Bár Fidel
Castro sok sérelemnek volt okozója, az idők folyamán bizonyos eredményeket is sikerült elérnie: az ország iskolázott
népességet, bőségesen elegendő, magas színvonalon képzett orvost, nővért és egyéb egészségügyi szakdolgozót,
továbbá növényvédelmi szakemberekből egész seregnyit tudott felmutatni. És ne feledjük: több mint fél évszázada
egyetlen kubainak sem kellett éhen halnia.
Másrészt Castro ténykedése egy másik tekintetben is eredményesnek bizonyult: lángra lobbantotta a kubai
lelkekben a partizánszenvedélyt. Annak idején tucatnyi különféle országban harcoltak és haltak meg kubaiak a
világforradalom győzelméért. Sokan az ő fiaik, unokáik, nem egy esetben lányaik közül nem tudták feledni a hősi
példát. Tetejében néhány igazi, háborús veterán is életben volt még, s e nyolcvanas-kilencvenes éveikben járó
férfiak még mindig képesek voltak arra, hogy meghúzzák a ravaszt, netán beállítsák egy bomba gyújtószerkezetét.
Hogy mennyien voltak? Mindenesetre kevesen ahhoz, hogy kérdésessé tegyék a népszavazás végső kimenetelét. A
leszerelés, béke és új alkotmány vágya s reménye a leadott szavazatoknak több mint nyolcvan százalékát elvitte.
Viszont mindeközben a Pax per Fidem tizenkét aktivistája kapott golyót a testébe – a szocializmus öreg harcosai
még mindig jól bántak a puskával , és ketten közülük bele is haltak.
– Hát igen – törte meg a csöndet Randzsit , tragikus, de mi köze mindennek Sri Lankához?
– Amerikához van köze! – vágta rá Gamini dühösen. – És Oroszországhoz meg Kínához is, amiért nem csinálnak
semmit! De Amerika most hatszázadnyi katonát akar odaküldeni. Katonákat! Gyorstüzelő fegyverekkel… és tankokkal
is, kutya legyek, ha nem így van! Mikor az egész Pax per Fidem lényege, hogy soha, de soha nem folyamodunk
emberi élet kioltására is alkal​mas, kényszerítő eszközökhöz!
Egy pillanatig senki sem tudott megszólalni.
– Értem – szólt aztán Myra kimérten.
Randzsit noszogatta:
– Gyerünk, Myra, arra kérlek, folytasd. Minden okod megvan, hogy kijelentsd: „én megmondtam”.
34. Pentominókról, meg mindenféle
járgányokról
Natasha a csőhullámok meglovagolását gyakorolta a sekély vizeken, amikor felfigyelt a különös kinézetű, sárga
személyautóra. A strandra vezető utcák egyikén haladt lefelé, és vezetője minden keresz​teződésnél habozni látszott,
merre is kanyarodjon. Végül Szubramanianék utcájába fordult be. Szörfdeszkájáról a lány nem tudta kivenni a
házukat, de a szomszédos merőleges utcára jól rálátott. A kocsi nem bukkant fel, ami csak egyet jelenthetett:
megállt valahol a két sarok között. Natasha kíváncsi lett volna, vajon nem éppen az ő házuk előtt-e.
A gyomra jelezte, hogy közeleg az ebédidő, tehát ideje hazamenni. A sárga autó tényleg ott parkolt a
kocsifelhajtón… ám a Natasha hazaérkeztéig eltelt időben különös átalakuláson ment át. Az első ülés jó részének –
beleértve magát a sofőrülést is – nyoma veszett. A konyhába belépve, a lány egy szerzetesi gúnyába öltözött,
vénséges vénembert pillantott meg az asztalnál; a kirakózó Robertet figyelte. Közvetlenül mellette – halkan
zümmögve két gumikerekén – ott állt a fura kisautó hiányzó darabja.
Évek teltek el azóta, hogy Natasha utoljára látta a hajlott korú szerzetest, mégis azonnal megismerte.
– Ugye maga Szuras, aki annak idején apámat pelenkázta? Én úgy tudtam, hogy maga már haldoklik.
Az anyja megrovó pillantást vetett rá, de az aggastyán csak nevetett, és megpaskolta a lány fejét.
– De hát igaz! Haldokoltam, és most is haldoklom, mint mi, emberek, mindannyian… De többé legalább nem
vagyok bezárva a négy fal közé. Már amióta megvan nekem ez itt. – Letette Robertet az öléből, és rábökött a
kerekes holmira. – Megígértem a szüleidnek, hogy megmutatom működés közben. Te is velünk tarthatnál, kislány!
Natasha csak akkor vette észre, hogy a szerzetes valójában mennyire reszketeg és rozoga állapotban van,
amikor Szúrás a székből átkeserveskedte magát a különös, kétkerekű szerkentyűbe. Ám amint sikerült elrendeznie a
tagjait, máris biztos kézzel fordította el a botkormányt, és lendületesen gurult ki az ajtón, amit Randzsit sietősen
kitárt előtte.
A kétkerekűvel Szuras betolatott a várakozó autó elején ásítozó résbe, amivel körbeforduló fogaskerekek gyors
kattanásait váltotta ki. A kocsi fő keresztszelvényéből ekkor masszív fogókarok nyúltak ki, és szilárdan rögzítették a
kerekes széket a helyén. Fojtott, sípoló hang hangzott fel a motorháztető alól, mire a kipufogócsőből hófehér
felhőcske bodorodott elő.
– Ha úgy tetszik, akár az ujjatokat is beledughatjátok – szólt ki Szuras. – Ez a kis járgány hidrogént éget, semmi
egyebet.
– Tudtunk róla, hogy már léteznek hidrogénüzemű személyautók – világosította fel Randzsit.
A vén szerzetes nyájasan bólogatott.
– De erről a csodás masináról hallottatok-e már? – Azzal a gyakorlatban is megmutatta nekik, hogy a
kocsiszekrényből, a kerekesszékkel kiegészülve egy országúti közlekedésre alkalmas személyautó lesz, amely
tökéletes kénye​lemben szállíthatja bárhova.
A kocsikázást követően Myra sürgetésére együtt szépen megebédeltek, és mindannyian leültek egy baráti
beszélgetésre. Szuras részletesen kifaggatta mindannyiukat: Randzsitot az oktatói munkájáról; Natashát annak nem
titkolt reményeiről, hogy vitorlázó tudományát bő egy év múltán esetleg a nagyszabású, napvitorlás versenyen is
kamatoztathatja majd; mindkét szülőt Robert meglepő ügyességéről a kirakós játékok terén; végül Myrát
küzdelméről, hogy saját választott hivatásában megpróbáljon lépést tartani a kollégáival. De még annál is
készségesebben mesélt ő: hogy s mint mennek dolgai a trincsomali nagytemplomban, meg hol s merre járt eddig az
új autójával – mint kiderült, parttól partig ide-oda furikázik a szigeten, mert e régóta tervezett zarándoklaton el
szeretne jutni Sri Lanka leghíresebb hindu templomaiba. Ám mindenekelőtt azzal büszkélkedett, hogy milyen
tökéletesen szuperál a szokatlan jármű.
És hogy honnan származik ez a guruló csoda? Hát Koreából!
– Épp csak nemrég kezdték el forgalmazni, és a gyülekezetem egyik tagjának sikerült megszereznie nekem ezt a
példányt. – Aztán már-már ujjongva így folytatta: – Hát nem csodálatos? Hogy az a sok-sok emberi erőfeszítés
meg találékonyság, amelyet eddig mind háborúskodásra vagy háborúk előkészítésére fecséreltünk, most ennyire
más célokra fordítódik! Ott van például az a tárgy, amit nukleáris négypólusú rezonanciadetektornak neveznek, s
amellyel a földbe rejtett, szárazföldi aknákat lehet megkeresni. Aztán jön az a kicsike, lánctalpas robot, amelyik
szépen eltakarítja a földet az aknáról, és hatástalanítja úgy, hogy közben senkinek sem esik bántódása! Végre az
összes, hajdani csatamező is megtisztult Trincsó környékén! Van nekik aztán az a génmanipulált hormont tartalmazó
permetszerük, ami kifejezetten az ízületi deformitás kórokozóját hordozó szúnyogok DNS-ére van ráhangolva. Még
arra is parányi robotrepülőket használnak, hogy lepermetezzék a szúnyogokat! És ez még mind semmi. Bizony,
sokat köszönhetünk a Hangtalan Mennydörgésnek…
Randzsit egyetértően bólogatott, és közben odasandított a feleségére. Myra türelmetlen fejmozdulatot tett.
 – Sohasem állítottam, hogy mindenestül rossz, vagy talán igen?!

Amikor abban a sajátos konstrukciójú, gőzköpködő kis kocsijában Szuras végül elment, Randzsit töprengve
ballagott vissza a házba.
– Csodálatos egy ember – fogadta Myra, amivel Randzsit habozás nélkül egyetértett.
– Nem is képzelnéd, milyen sokfelé kalandozott már azzal a járgánnyal. A Naguleswarammal kezdte, ami fent
van, Jaffnától északra. Fogalmam sincs, hogy közben még hány helyen szakította meg az útját, de a
Munneswaram templom itt van közel Colombóhoz, és bár a városba nem tudott bekukkantani, minket azért
felkeresett. Most délnek veszi az irányt a Katirkamamhoz. Igaz, azt manapság inkább már buddhisták használják.
Az az érzésem, hogy az űrfelvonó földi állomását sem akarja kihagyni. – Némi tétovázás után hozzátette. – Neked
nem tűnt fel, mekkora érdeklődést mutat a tudományok iránt?
Myra élesen pillantott rá.
– Már megint mi jár a fejedben?
– Én csak… – Elutasítóan rándított egyet a vállán, de végül nem ejtette a témát. – Amikor kiértünk a kocsihoz,
első dolga volt emlékeztetni az apám házára, amelyik most már az enyém, és továbbra is üresen áll.
– De hát mit tehetnénk? Hiszen ideköt a munkád.
– Persze, mondtam is neki. Akkor viszont megkérdezte, nem lepődtem-e meg azon, hogy olyan tájékozott a
tudományos kérdésekben, és azt mondta: „Tudod, Randzsit, mindent az apádtól tanultam. Az ember lehet vallásos,
de mellette a tudományokért is rajonghat.” Ekkor nagyon elkomolyodott, és faggatni kezdett, hogy mi a
véleményem a dolog fordítottjáról. Hogy szerintem a tudomány szeretete megférhet-e Isten tiszteletével. Meg hogy
ebben a tekintetben mi a helyzet a gyermekeinkkel. Tudni akarta, miféle vallásos nevelésben részesítjük őket. De
nem is várt választ, mert sejtette, hogy milyenre számíthat.
– Óh – sóhajtott Myra, mert ő is nagyon jól tudta, hogy milyen lett volna az a válasz, és hogy az mennyire
elszomorította volna Szurast, ők ketten régóta nem hozták már elő a vallás témáját, és azóta sem változott meg a
véleményük. Ha olykor Randzsit netán arra vetemedett, hogy egy huszadik századi, obskúrus filozófustól idézzen –
„az összes vallást az ördög találta ki, hogy elrejtse velük Istent az emberek elől” , Myra rögtön visszavágott: „Az
emberiség egész történetének talán az a legnagyobb tragédiája, hogy az egyház kisajátította magának az erkölcsöt,
miközben fogalma sincs, hogy mit is kezdjen vele. Azt hiszi, hogy az egy nem létező személy akaratától függ.”
Ugyanakkor Myra tisztában volt vele, hogy a férje mekkora szeretettel csügg az idős szerzetesen. Minthogy
semmi olyan elképzeléssel nem tudott előhozakodni, amely mindkettejüket kielégítette volna, inkább témát váltott.
– Észrevetted, amikor csatlakoztál hozzánk, hogy Robert éppen mit mutatott Szurasnak?
Randzsit ferdén nézett rá.
– Nem… Vagyis, várj csak! Egy kis kirakós játékkal babrált.
– Nem is olyan kicsivel. Éppen egy ötszáz darabos képet rakott össze. De közben valami mással is el volt foglalva
– tette hozzá mosolyogva, vára​kozásteljesen.
Randzsit bekapta a horgot.
– És hajlandó vagy elárulni, hogy mivel?
– Inkább megmutatom. Gyere fel a szobájába.
Egyetlen szóval többet sem volt hajlandó mondani, amíg oda nem értek. Robert széles mosollyal pillantott fel
állatfotókkal teli képernyőjéről.
– Robert, drágám – szólította meg az édesanyja , nem akarod megmu​tatni apának azokat a pentominókat?

Randzsitot nem rázta meg az értesülés, hogy a kisfiát érdeklik a pentominók. A maga idejében – öt-hat évesen –
őt is elbűvölték, ezért is határozta el, hogy Robert kíváncsiságát is megkísérli felkelteni irántuk. Türelmesen fogott
bele a kicsiny mozaikkockák tudományának magyarázatába:
– Ugye tudod, hogy fest a dominó? Két négyzet egymáshoz ragasztva. Na most, ha három négyzetet
ragasztunk össze, akkor triminót kapunk, így ni. Ennek kétféle alakja lehet: az egyik olyan, mint a nagy I betű, a
másik meg mint a nagy L betű. Látod?
Robert ünnepélyesen vizsgálgatta a szemléltető ábrát, de nem jelezte, hogy megértette volna. Lesz, ami lesz,
Randzsit folytatta.
– Ha most megpróbálunk négy négyzetet összerakni, akkor tetrominót kapunk, ami ötféle alakot vehet fel.
Idesüss!
Azzal fürgén lerajzolta őket:
 – Az elforgatás és tükrözés nem számít – tette hozzá, minek következtében azt is kénytelen volt elmagyarázni,
hogy mit nevezünk elforgatásnak és tükrözésnek. – Egyik tetrominóalak sem valami izgi, mi? De egyet se búsulj,
mert ha öt négyzetet rakunk össze, mindjárt csodálatos dolgok fognak lejátszódni előttünk! – Merthogy
pentominóból, magyarázta, már tizenkét, különféle formájú létezik. És ha történetesen az összesét lerakjuk egymás
mellé, akkor egy hatvan négyzetből álló területet tudunk beburkolni velük.
Ami rögvest felveti a kérdést: Letakarhatjuk-e tökéletesen azt a hatvan négyzetnyi területet – mondjuk egy
ötször tizenkettes vagy egy elnyújtott, kétszer harmincas téglalapot – úgy, hogy valamennyi pentominó összes
négy​zetét felhasználjuk hozzá?
A válasz, mely az ötéves Randzsitot akkoriban teljesen lenyűgözte, a következő: nemcsak hogy letakarhatjuk, de
azt nem kevesebb, mint 3719 különböző módon tehetjük meg! És ez még nem minden: a hatszor tízes téglalap
2339-féleképpen, az ötször húszas 1010-féleképpen burkolható be, és így tovább…
Hogy ezen információk közül mennyi hatolt el Robert derűs álorcája mögé, Randzsit akkor képtelen volt
megfejteni. Most mindenesetre a kisfiú készségesen kapcsolt a pentominóprogramra az oktató számítógépén, mely
az indítás pillanatában nekiállt szétteregetni a képernyőn a különféle, lehetséges pentominó-elrendezéseket az ötször
húszas és hatszor tízes téglalapok, meg az összes többi keretei között.
Randzsit egyszerre és nagyjából egyenlő mértékben volt megdöbbenve és elragadtatva. Kiderült, hogy az
„értelmi fogyatékos” Robertnek sikerült azonosítania és megjelenítenie kivétel nélkül az összes pentominómintázatot,
vagyis véghezvitte a feladatot, amely annyi sok évvel azelőtt Randzsitot térdre kényszerítette!
– Ez… ez egyszerűen fantasztikus, Robert! – dadogta, és nyúlt, hogy magához ölelje a kisfiát, de a képernyőre
pillantva, mozdulatlanná dermedt.
A gép addigra végzett a pentominómintázatokkal. Randzsit arra számított, hogy most majd kikapcsol, ehelyett
megtette a következő lépést, és bele​fogott a hexominóalakzatok keresésébe.
Randzsit sohasem említette kisfiának a hexominókat. Biztosra vette, a téma túlontúl bonyolult ahhoz, hogy
Robertnek esélye lehessen megragadni. Gondoljunk csak bele: harmincöt különféle hexominó létezik, és ha
szétteregetjük őket egymás mellé, kétszáztíz egységnyi területet fednek le. Ez volt az a tény, amely hosszú évekkel
azelőtt végképp elvette tőlük a gyermek Randzsit kedvét. Bármely, racionálisan gondolkodó ember nagy összegben
fogadna arra, hogy a harmincöt hexominóval csillagászati számú különféle módon lehet hiba nélkül beborítani a
kétszáztíz egységnyi területű téglalapokat. Az ilyen, óvatlan személy jó nagyot bukna a fogadáson… Mert akárhogy
bűvészkedjen is az oldalak egymáshoz viszonyított arányával, egyetlenegy olyan téglalapra sem bukkanna, amelyet
a hexominók bárminemű elrendezése útján képes lenne tökéletesen befedni. Legalább négy kocka mindig kimaradna.
Randzsit bele sem mert gondolni, mekkora csalódás lenne ez a szegény, fogyatékos Robertnek…
Ám a valóságban egyetlen pillanatig sem rettentette el a kisfiút a próbálkozástól! Oktatókomputerének képernyője
egymás után vetítette ki a hexominósémákat. Robert nem adta fel egyszerűen. Ehelyett arra készült, hogy
valamennyit személyesen vizsgálja meg.
Randzsit végre karjaiba kapta a kisfiát egy csontropogtatóan szeretetteljes ölelésre. Robert úrfi vergődött és
morgott – csakhogy a gyönyörűségtől.
Az évek során a „Robert-probléma” megoldása miatt Myra és Randzsit segítségére siető személyek egyre-másra
ugyanazzal a cseppet sem megnyugtató érveléssel igyekeztek vigasztalást nyújtani: Ne tekintsék a kisfiút
fogya​tékosnak. Ehelyett gondoljanak rá úgy, mint aki a „szokásostól eltérő” kész​ségekkel van megáldva.
Randzsit a mai napig úgy vélte, hogy ennek se füle, se farka. Most viszont olyasfajta képességekre lelt a fiában,
melyekkel egyetlen másik ismerőse sem büszkélkedhetett.
Nedvességet érzett az arcán, az öröm könnyeit, miközben együtt lesétáltak a földszintre – vissza az elhalasztott
házimunkához, a hétköznapok valóságához. Életében először Randzsit Szubramanian arra gondolt, bárcsak létezne
Isten, bármiféle Isten, akiben hinni tudna, s akinek most köszönetet tudna mondani.

Történetünknek ezen a pontján egy kurta pihenő erejéig „Bill” megállt hazaútján annak az ominózus – lakói által
csak Földként emlegetett, és enyhén szólva bosszantó – planétának a tőszomszédságában. Akármilyen kurtának
tűnhetett is, ahhoz bőségesen elegendő volt, hogy Bill tudatát sokmilliárdnyi információmorzsa árassza el a kiátkozott
földi népesség apró-cseprő ténykedéseiről, valamint – ami ennél sokkal lényegesebb – az égbekiáltó tettről, amelyet
a gigalakták helyi ügynökei, vagyis a limbióták nem átallották elkövetni.
Nem olyan kaliberű tett volt ez, hogy a következményei egy csipetnyit is nyugtalaníthatták volna a gigalaktákat.
Azoknak semmi félnivalójuk nem volt ettől a pár milliárdnyi, értelmes emlőstől számláló csőcseléktől, a szánalmas kis
játékfegyvereikkel. Az egyik, az az atomenergia-töltetű csak úgy fogja magát, és szétrobban, jól ellátva a baját a
közelben tartózkodóknak, a másik, egy szintúgy nukleáris fajta meg elektromágneses impulzusokat gerjeszt, és azzal
pörköl oda az ellenfél saját elektromágneses impulzusainak. Ilyen kezdetleges holmik miatt egy pillanatig sem fájt a
gigalakták feje. Annyira sem féltek ezektől, mint amennyire egy hidrogénbombával ágáló, földi generálist tört volna ki
a frász egy cigányasszony átkától.
Mindamellett nem tudtak átsiklani a tény felett, hogy a limbióták, az emberiség tudtára hozván létezésüket,
olyasvalamit cselekedtek, mely, ha nem is volt szigorúan tiltott nekik, ám konkrétan az engedélyezett cselekmények
jegyzékén sem szerepelt.
Ennélfogva intézkedéseket kellett tenni, döntéseket hozni.
Életében először „Bill” elgondolkodott, nem kellene-e önállóan rendelkeznie – vagy mégis jobban teszi, ha újfent
egyesül gigalakta polgártársaival, és közösen töprengenek el a lehetséges döntések várható következményein.
35. Mi mindenre jó a vakcina?
Dr. Datuszena Bandara állta a szavát: lemondott a Pax per Fidem tanácsában élvezett tagságáról, hogy
indulhasson az elnöki posztért Sri Lanka szigetén. Randzsitnak tátva maradt a szája, amikor értesült az idősebbik
Bandara utódjának személyéről, aki nem volt más, mint testi-lelki jó barátja, a fiatalabbik Bandara. Gamini ezzel
részévé vált a testületnek, mely hatalmat gyakorol a Hangtalan Mennydörgés felett.
Így Randzsit aznap álmélkodva hajtotta álomra a fejét, és amikor másnap felébredt, megint csak volt min
álmélkodnia. Az illatok nem olyasfajta reggeliről árulkodtak, amilyent Myra rendesen helyénvalónak tartott. Mi több,
kibújva a frissítő zuhany alól, azon kapta magát, hogy a konyhából kiszűrődő, távoli énekszóra bújik a nadrágjába; a
himnikus dallam a vasárnapi iskola gyermekkori emlékét hívta elő. Tökéletesen összezavarodva, magára kapott egy
inget, és lesietett a földszintre.
És csakugyan: Myra derűsen dudorászott magában. Randzsit beléptére elhallgatott, hogy üdvözlő csókra
csücsörítse az ajkát, majd az asztalhoz irányította a férjét.
– A narancslével kezdjed – adta ki az utasítást. – Egy perc, és kész a tojás is.
Randzsit csak most vette észre, mit is kavargat a tálkában.
– Rántotta is lesz? Meg kolbász és frissen sült szalmakrumpli? Mi történt veled? Csak nincs honvágyad Kalifornia
után?
Myra gyöngéden mosolygott rá.
– Nem éppen, viszont tudom, hogy hébe-korba mennyire sóvárogsz az ilyesféle koszt után. És ma ünnepelni
akarok. Képzeld, Randzs, amikor kinyitottam a szememet, támadt egy ötletem! Tudom már, hogyan tehetnénk
boldoggá Szurast úgy, hogy közben a saját elveinket se kelljen feladnunk!
Randzsit felhajtotta az italt, és élvezettel figyelte, amint Myra jóvoltából a tányérján jókora kupacok jelennek meg
a menü szilárd összetevőiből.
– Ha erre tényleg képes vagy – jelentette ki , ráveszem Gaminit, hogy protezsáljon be a Pax per Fidem tanácsi
testületébe.
Ez újabb mosolyt érdemelt Myrától, aki csak ennyit válaszolt:
– Meg bírsz enni négy kolbászt? Tashy hozzá se nyúlt. Azt mondta, majd az egyetemen bekap valamit.
Randzsit megpróbált morcos képet vágni.
– Myra, elég a kolbászos dumából! Ki vele, hogyan képzeled megörven​deztetni az öreget!
– Nos, legyen – egyezett bele Myra, majd leült Randzsit mellé, és töltött magának egy csésze teát. – Tudod, ma
van a napja, hogy emlékeztető oltásra vigyem Robertet, és képzeld, álmodtam róla. Méghozzá azt, hogy Robert
itthon van, a számítógépes ketyeréivel játszik, és mindenhonnan összetekert papírnyilacskák állnak ki a testéből. És
amikor a vállából kihúztam egyet, és kitekertem, kiderült, hogy egy bibliai idézet áll rajta.
Randzsit még morcosabb lett.
– Szerintem teljesen normális, ha valaki olyasmit álmodik, ami arról árulkodik, hogy aggódik a gyermeke
védőoltásai miatt – okosította ki a feleségét.
– Persze, persze, tudom, drágám – válaszolta gyöngéden Myra. – De ezek a papírnyilacskák… ezek vajon milyen
betegséggel szemben védték meg? Arra gondolok, hogy a valóságban a kicsik himlőoltást kapnak, ami által
védettségre tesznek szert, és felnőtt korukban nem lesz gondjuk a himlővel. Ha tehát gyerekként bibliai szövegekkel
„oltatjuk be” őket – olyan vasárnapiiskola-szerű dologra gondolok, ahová én is jártam kislánykoromban , nem
lehetséges, hogy…?
– …hogy felnőttkorukban védettek lesznek a vallással szemben? – kiáltotta Randzsit. Felpattant, és magához
szorította hitvesét. – Te vagy a legfantasztikusabb feleség a világon! Micsoda elképesztő ötlet! – Hirtelen
elbizonytalanodott. – Szerinted Natasha hajlandó lesz vasárnapi iskolába járni, amikor amúgy is olyan sűrű az
órarendje?
– Igazad van – ismerte el Myra , ezzel gond lehet. De attól még meg​próbálhatjuk rábeszélni, nem?

Aznap később Natasha boldogságtól sugárzó arccal állított haza a napvitorlás edzésről.
– Megjött a papír! – kiabálta, meglobogtatva a levelet a szülei előtt. – Visszaigazolták a nevezésemet!
Randzsit, akinek pillanatnyi kétsége sem volt afelől, hogy ez fog történni, lelkesen csatlakozott az ünnepléshez.
Medveöleléssel felkapta a lányát… majd állóképességének kellő fitogtatását követően a lehető leghamarabb
visszahelyezte a padlóra, ugyanis a csupa izom Tashy már három centivel magasabb volt nála. Myra puszival
gratulált a lányának, majd belemélyedt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság hivatalos pecsétjét viselő irat
tanulmányozásába.
 – Itt az áll, hogy összesen hét versenyző jelentkezését fogadták el – tájékoztatta a többieket. – Ki lehet ez az
„R. Olsos, Brazília”? Ő is egyike a napvitorlás-pilótáknak. Valahonnan olyan ismerős a neve…
Natasha kuncogott.
– Ő Ron! Vagyis Ronaldinho Olsos, száz sík. Rémlik már? Akivel ti is összefutottatok a Holdon.
Myra megpróbált nem tolakodóan kíváncsi tekintettel meredni a lányára.
– És miként történhetett, hogy ez a futó egyszer csak abbahagyta a futást, és átváltott napvitorlázásra?
– Hááát… – vonta meg a vállát Natasha. – Nem lehetetlen, hogy ahhoz nekem is van egy hangyányi közöm…
Mindig is féltékenykedett arra, amit éppen csináltam. Ugyanis azóta is tartjuk a kapcsolatot.
– Értem – válaszolta Myra, akinek persze fogalma sem volt az egészről. Viszont egyszer ő is volt tizenéves, és
még jól emlékezett, mennyire igyekezett elkerülni, hogy a szülei belelássanak az ő pasikon folytatott kísérleteibe,
ezért nem erőltette tovább a témát. Inkább elszalajtotta a szobalányt a legközelebbi, valamirevaló pékségbe egy
jellegében nem születésnapi, mindazonáltal az ünnepi alkalomhoz illő tortáért, amit aztán saját kezűleg dekorált ki
Natasha leendő napvitorlásának egészen élethűre sikeredett cukormázrajzával, és az esti vacsorából csinos kis bulit
kerekített.
A Szubramanian család hozzáedződött a mulatságokhoz, melyekben a sok gyakorlás folytán komoly
szakértelemre tett szert. Mire eljött az ideje, hogy Natasha elfújja a gyertyákat a tortán, és a hagyományoknak
megfelelően kívánjon egyet (hogy pontosan mit is, az hadd maradjon az ő titka), az egész társaságon féktelen
jókedv lett úrrá. Ekkor Robert átkulcsolta a nővérkéje nyakát, és belesúgott valamit a fülébe.
Alany szemmel láthatóan meghökkent a hallottaktól. Odafordult a szüleihez:
– Igaz ez? Tényleg azt akarjátok, hogy az öcsém templomba járjon?!
– Nem templomba – sietett helyesbíteni az apja. – Vasárnapi iskolába. Utánanéztünk, és tényleg van egy olyan
tanulócsoportjuk, amelyik Robertnek való. Történeteket hallgatnak Jézusról, olvasgatják a hegyi beszédet, ilyesmi. És
Szuras is megnyugodhat, hogy apám unokái nem szakadnak el teljesen a vallástól…
Natasha haragosan ingatta a fejét.
– Én egyáltalán nem bánom, ha teljesen elszakadok a vallástól! Ráadásul Robert szerint azt akarjátok, hogy én is
menjek! De mégis, nem gondoljátok, hogy már így is túl vagyok terhelve? Ott van a suli, a napvitorlás edzések….
– Hetente egyetlen estéről van szó – világosította föl az anyja. – És a te esetedben egyáltalán nem vasárnapi
iskoláról lenne szó. Te az egyház ifjúsági tagozatához csatlakoznál. Igen, néha tényleg előveszik a Biblia témáját,
viszont a tevékenységük javát a világ jobbá tételét célzó programok képezik.
– Ami jelen esetben nem más – tette hozzá az apja , mint az idősebbik Bandara elnökválasztási kampányának
segítése. Felteszem, ahhoz te is szíve​sen hozzátennéd a magadét.
Sem Natasha, sem a család többi tagja nem kérdőjelezte meg e követelmény jogosságát. Annak idején éppen
dr. Bandara vette rá az egyetemet egy napvitorlás szimulációs labor létrehozására, mely aztán gondoskodott arról,
hogy Natasha jó eséllyel indulhasson az elkövetkező versenyen. Maga a labor nagyságrendekkel kevesebb pénzbe
került, mint korábban a Hold nehézkedési viszonyait utánzó edzőterem; alig volt több egy kamránál, melynek mind a
hat falát egy-egy képernyő helyettesítette. Viszont igen bonyolult – és rendkívül költséges számítógépes program
működtette, amely a jelentős összegű, beruházási kiadások között szerepelt az egyetem költségvetésében, s
melynek terhe alatt bármely, a Szubramanianékhoz hasonló család büdzséje összeomlott volna.
– Mellesleg – vette vissza a szót Myra, odatolva a lánya elé saját, személyi monitorját – van itt egy kép a
csoportról. Egy tengerparti bulin készült pár hete. Nekem úgy festenek, mint akikkel érdemes lenne barátkozni.
– Hupsz – reflektált Natasha a mintegy húsz fiatal csoportképének látványára.
Elmulasztott megjegyzést fűzni a tényhez, hogy a fiúk közül négyet kifejezetten jóképűnek talál. Myra sem szólt
egy szót se, noha mélységesen meg volt róla győződve, hogy a Brazília messzeségéből váratlanul ismét felbukkant
Ron labdába sem rúghatna mellettük.
– A dolog természetesen egyedül rajtad áll – nyugtatta meg a lányát. – Ha tényleg úgy érzed, hogy te inkább
nem…
– Végül is – vágott közbe Natasha , egy-két próbálkozást megér, hát nem? És különben is, amint te is mondtad,
hadd örüljön Szuras.
Midőn „Bill” hazaérkezett, hogy ismét beleolvadjon gigalakta társainak közösségébe, egyáltalán nem volt
felkészülve az élményt kísérő, túláradó örömérzetre. Egész idő alatt, míg leválasztott állapotában különféle
megbízásokat teljesítve galaxisról galaxisra szaladgált, mindvégig egy addigi életéből hiányzó érzés tartotta fogva:
magányos volt. Most ujjongva szabadult ki az egyedüllét börtönéből.
Ennélfogva határozottan nehezére esett újra elhagyni a csapatot.
De nyilvánvalóan nem volt más választása. A csapat osztozott nyugtalanságában – a leküzdhetetlen
késztetésben, hogy méltányosan járjon, járjanak el. Az a Hangtalan Mennydörgés dolog… mély benyomást tett
Billre, és meg is bolygatta elméjének nyugalmát. Mi van, ha azok a boldogtalan emberkék már nem jelentenek többé
fenyegetést a galaxis békéjére nézve? Ha ez igaz, nem lenne tisztességes elpusztítani őket.
A gigalaktákra mindig is a szigor volt jellemző; olykor-olykor, mondhatni, nem ismertek irgalmat. De azzal nem
lehetett megvádolni őket, hogy szántszándékkal folyamodnának becstelen eszközökhöz.
Mit volt mit tenni, Bill szökkent néhányat, miáltal ott termett az inkriminált bolygó kicsike, sárga napjának
szomszédságában, és minden további késedelem nélkül elküldött két üzenetet.
Az elsőt a protezoárok hadihajóhadához, mely immár csupán a fényév egy kicsiny töredékére volt a kiirtandó faj
szülőbolygójától. „Megsemmisítési parancs törölve.”, kezdődött az üzenet, „Leállni. Totális fékezés. Szükség esetén
vészintézkedéseket végrehajtani. ”
A második üzenet, mely az ármádia mellett a limbiótákhoz is befutott, óva intett minden érintettet attól, hogy a
továbbiakban bárminemű bizonyságát adja létezésének a földi lények előtt…
Az üzenetek némi fejtörést okoztak a hajóraj 154 egységét működtető, gépéltű űrpilótáknak.
Megértették a parancsokat, abban nem volt hiba, de az ilyet könnyebb kiadni, mint teljesíteni. Egy űrhajón nem
lehet csak úgy beletaposni a fékbe. Nincsenek is rajta fékek. Más kérdés, hogy be lehet gyújtani a fékezőrakétákat,
amit a gépéltűek habozás nélkül meg is tettek. A művelet persze irgalmatlan mérvű pocsékolása az elektromos
energiának és hajtóközegnek, de mindegy. Nevezett árucikkek, mint bármi egyéb közel s távol a világegyetemben, a
gigalakták kizárólagos tulajdonát képezték. Ha pocsékolni akarják, az ő dolguk.
A protezoárokat igazából a kettes számú utasítás kavarta fel, amely arra szólította fel őket, hogy kerüljék a
feltűnést..
De ne törődjünk azzal, hogy a limbióták már amúgy is leleplezték magukat. Ám ha a protezoárok istenigazából
nekilátnak, hogy töméntelen gigajoule-nyi energiát préseljenek át a kipufogócsöveken, egyszerre 154 roppant fáklyát
táncoltatva meg az ionizált gázok lobogó jelzőtűzén, mégis hogyan várhatja tőlük ép ésszel bárki, hogy láthatatlanok
maradjanak?!
36. Vigyázz! Kész!…
Egyesek talán úgy vélték, hogy a napvitorlás versenyzők búcsúpartijának csakis egy New Yorkhoz, Pekinghez
vagy Moszkvához fogható metropoliszban fellelhető, gigantikus csarnok adhat helyet. Csalódniuk kellett. Jó, jó,
persze, hogy voltak ott kamerák; az égvilágon semmi sem történhetett a lencsék hatótávolságán belül, ami abban a
minutában ne került volna ki az egész világ valamennyi képernyőjére. Ámde azokat a kamerákat sehol máshol, mint
a földi terminál kicsiny előadótermében állították fel, melyben – minden egyes lelket: a hét versenyzőt, azok edzőit és
közvetlen családtagjait, valamint a maroknyi VIP meghívottat is beleszámítva – legfeljebb ha kétszáz ember volt
jelen.
A „miértet” illetően Myrának volt egy sanda gyanúja – a három nagyfiú közül nyilván egy sem volt hajlandó
készségesen átengedni a rendezés jogát a másik kettő bármelyikének , de megtartotta magának. Amúgy is éppen
sikerült megpillantania a lányát, amint komoly arccal, kihúzva magát, a többi hat versenyző közé vegyülve hallgatja a
versenyszabályok összefoglalóját az egyik versenybíró szájából.
– Hát nem gyönyörű…? – súgta Randzsit fülébe, előre tudva a választ.
Jól tudta. Hozzá hasonlóan a férjének sem volt fikarcnyi kétsége, hogy Natasha nem csupán a legtalpraesettebb
és napvitorlázásban a legügyesebb mind közül, de ahhoz képest, hogy mindössze tizenhat éves, elképesztő és
némiképp aggasztó módon egy érett nő benyomását kelti. Randzsit tekintete a jelenet legnyugtalanítóbb
szereplőjének alakjára siklott.
– Ott az a brazil… az Olsos gyerek, mindjárt Tashy mellett – jelezte a feleségének.
Myra megsimogatta a kezét.
– Ronnal nincs semmi baj – nyugtatgatta férjét azzal a bölcsességgel, mely tizenhatodik életévén túl már minden
asszonynak a kisujjában van. Aztán odakiáltott egy közelgő férfinak:
– Szia, Joris!
Vorhulst megölelte Myrát, Randzsittal kezet rázott.
– Egy perc, és indulnak. Csak köszönni akartam nektek… meg elmondani, hogy az űrlift többi mérnökével van egy
kis zártkörű fogadásunk. Az egész vagyonomat feltettem Natashára.
– Hát ezért volt az a nagy izgalom köztetek egy pár perce! Vorhulst hunyorgott.
– Ja az! Az nem amiatt volt. Csak kaptunk egy elektronikus körözvényt a massachusettsi Égi Jelenségeket
Megfigyelő Központtól. Lekaptak egy irgalmatlanul fényes szupernóvát a Centaurus csillagképben, meglehetősen fura
jellegzetességekkel. – Elnevette magát. – Néha már azt kívánom, bárcsak maradtam volna a csillagászatnál!
Ekkor a rendezvényen elnöklő személy felment a pódiumra, amitől nyüzsgés támadt a közönség soraiban:
mindenki elindult a saját széke felé. Vorhulst sietve intett:
– Még látjuk egymást!
Az ünnepély egyetlen szónoka nem volt más, mint a Sri Lanka-i Köztársaság frissen megválasztott elnöke,
Datuszena Bandara. Markánsan barázdált arcával, ösztövér termetével – ezek a vonások egy olyan személyiségről
árulkodtak, aki sohasem engedte meg magának az elkényelmesedés luxusát – igazi elnöki jelenség volt, bár
keresetlenül egyszerű szavakkal, már-már kedélyesen szólt a hallgatóságául kiválasztott kevesekhez.
– A világ nemzetei közül sokan szerették volna, ha erre a rendezvényre egy igazi nagyvárosban kerül sor. Önök
most mégis itt vannak. Nem mintha az én hazám érdemesebb lenne e megtiszteltetésre, hanem azon egyszerű
oknál fogva, hogy a földrajz különleges szeszélyéből éppen Sri Lanka szigetén épülhetett fel az űrlift, amely nélkül
ilyen verseny sohasem játszódhatna le. Hamarosan az visz fel benneteket, ifjú barátaim, alacsony Föld körüli
pályára. És ugyanaz szállította a magasba űrvitorlásaitok valamennyi elemét és alkatrészét, melyek rövidesen újra
űrvitorlásokká állnak össze, hogy ti minden idők legnagyszerűbb versenyén repülhessetek. Isten segítsen titeket
ebben, és a versengés után vezéreljen haza benneteket épségben, egészségben!
Ezzel véget is ért az ünnepség, már csupán búcsúölelések és -csókok százait kellett eljuttatni a versenypilótákhoz
és kísérőikhez, mielőtt azok megindulnának a beszállóhely felé. Randzsit nem csekély elégedettségére azt a
Ronaldinho Olsost Brazíliából az első utaskabinba irányították, míg Natashának a harmadikban jutott hely.
Miután ötödször is elárasztották lányukat búcsúpuszikkal, és végre sikerült lefejteniük a nyakából Robertet, a
Szubramanian házaspár közrefogta a kisfiút, és a többi itthon maradóval egyetemben megindult vele a buszparkoló
felé.
Ott jóformán belebotlottak a magányosan álldogáló Joris Vorhulstba, aki éppen zaklatott párbeszédet folytatott a
zsebmonitorjával.
– Nahát, Joris – szólította meg Myra , már megint mi dúlt fel ennyire? Csak nem egy újabb szupernóva?
Ezúttal nem volt helye a tréfálkozásnak, Vorhulst arckifejezése legalábbis erről tanúskodott. Összecsukta a
készüléket, és nemet intett a fejével.
– Nem igazán. Most, hogy az űrteleszkópokat sorra ráállítják a jelenségre, könnyen kiderülhet, hogy amit láttak,
egyáltalán nem is szupernóva. Sokkal közelebb van annál, hogysem az lehetne. Úgy fest a dolog, hogy az Oort-
felhőnél nem is kell messzebbre nézni.
Myra a szívéhez kapott.
– De ugye nem tehet kárt a versenyzőkben…???
Vorhulst megrázta a fejét.
– Óh, az a veszély nem fenyeget. A napvitorlások alacsony Föld körüli pályán lesznek. Az a dolog, akármi legyen
is, messze-messze van onnan. Csak tudnám, hogy mi a fene lehet!
***
Odafönt, ahol a napvitorlások már kis híján rajtra készen álltak, a vitorlamesterek nem voltak egyedül.
A rég visszakapcsolt, fotoneltérítő pajzsoknak köszönhetően a limbióták apró űrhajója rejtve maradt előttük.
Megelégedésünkre szolgálhat, hogy a limbióta legénység csaknem ugyanannyira össze volt zavarodva, mint Joris
Vorhulst, még ha merőben eltérő okokból is. Ugyan miféle célt szolgálhat az a hét, csaknem teljesen összeszerelt,
vitorlás hajó? Semmi sem utalt rajtuk fegyverek jelenlétére, amitől a limbiótáknak nagy kő esett le a szívéről.
Megkönnyebbülésük azonban nem lehetett maradéktalan, ugyanis elképzelésük sem volt arról, hogy a hajók miben
sántikálnak. És ezt a tényt nem állt szándékukban a gigalakták orrára kötni.
37.…Rajt!
Natasha Szubramanian maga választotta neki a Diana nevet, és még sohasem repült. Ahogy ott lebegett
anyahajójához kikötve, tányér alakú vitorlájával nekifeszülve a csarnakzatnak a csillagok között fúvó, hatalmas,
hangtalan szél erejétől, készen állott első útjára. Kezdődhetett a verseny.
„Indulásig két perc”, szólalt meg a rádió Natasha pilótafülkéjében. „Utolsó ellenőrzés. Visszaigazolást kérek.”
Egyenként válaszoltak a kapitányok. Mindegyik hangot felismerte – némelyikből feszültség érződött a pillanat
hatása alatt, másokéból már-már lélektelen higgadtság , mert e hangokon a barátai, egyben vetélytársai szólaltak
meg. Az összes létező, emberlakta helyről mindösszesen alig húsz férfi és nő bírta a napvitorlás jachtok irányításának
képességét. Ebben a percben mind ott voltak körülötte, egy sorban vele a rajtvonalnál vagy valamelyik kísérő hajó
fedélzetén, harminchatezer kilométeres magasságban keringve a földi Egyenlítő fölött.
– Egyes, Ökörnyál, indulásra kész!
– Kettes, Woomera, minden oké!
– Hármas, Napsugár, mehetünk!
– Négyes, Santa Maria, minden rendszer működik!
Natasha elmosolyodott magában. Ez Ron Olsos volt, akit meglehetősen kedvelt, noha talán nem annyira, mint
amennyire Ron kedvelte őt. A brazil fiatalember válasza az űrhajózás hőskorát idézte, és jól példázta hajlamát a
hatásvadászó megoldásokra.
– Ötös, Lebegyev, készen állunk!
Az orosz, Jefremij.
– Hatos, Arakhné, nálam is rendben!
Ez meg Hszi Liang, egy fiatalasszony valami falucskából, a Himalája árnyékában meghúzódó Csengtutól északra.
Legvégül Natashára került a sor, hogy kimondja a szavakat, melyeket az egész földkerekségen, az emberi
haladás valamennyi előőrsén hallani fognak:
– Hetes, Diana, győzelemre kész!
Na, ezt kapd ki, Ronaldinho, gondolta magában, és elfordult, hogy utoljára ellenőrizze a vitorlakötélzet
feszességét.
A csöppnyi pilótafülkéjében súlytalanul lebegő Natasha számára úgy tetszett, a Diana vitorlája teljesen kitölti az
eget. Nos, könnyen meglehet, hogy így is van. Az összesen közel száz kilométer hosszú, merevített szálas kötélzet
szövedékével a parancsnoki kabinhoz odaerősítve, odakint több mint ötmillió négyzetméternyi vitorlázat várta, hogy
kiszabadítsa hajójában a lányt a Föld gravitációjának fogságából. Hiába mindössze néhány milliomod centiméter
vastag, az aluminizált műanyagból készült, több négyzetkilométer felületű vitorla elégséges erőt képes a saját
szolgálatába állítani ahhoz, hogy Natasha reményei szerint az első helyen lendítse át a Dianát a Hold keringési
pályáját keresztező célvonalon.
A fali hangszóró ismét megszólalt: „Tíz másodperc az indulásig. Minden felvevő-berendezést bekapcsolni!”
Natasha úgy nyúlt a hajó valamennyi kameráját és műszerállás-rögzítő készülékét működésbe hozó kapcsolóhoz,
hogy közben le sem vette a szemét a felhőként fölébe tornyosuló vitorláról, amely rabul ejtette képzeletét. Tudata
bajosan volt képes fogalmat alkotni olyasvalamiről, amely ennyire hatalmas és légies egyszerre. Még annál is
nehezebb volt elhinnie, hogy az a visszaverődő fuvallat pusztán a napfény csapdába ejtett energiájával oly sebesen
vontatja majd a hajót az űrön át.
„… öt, négy, három, kettő, egy, leválás!”
A hét, gyémánt élű, számítógéppel vezérelt kés egyazon másodpercben vágta át a hét hajszálvékony pányvát,
és ezzel szabaddá váltak a jachtok. Addig a pillanatig valamennyi napvitorlás és kiszolgáló hajó egyetlen, szilárdan
összetartott egységként keringett a Föld körül. A jachtok most olyanformán kezdtek szétszóródni, mint a pitypang
szellő hátán sodródó magvai.
Amelyik elsőként keresztezi majd a Hold keringési pályáját, az lesz a győztes.
***
A Diana fedélzetén Natasha saját érzékszerveinek egyike sem jelzett változást, de a lány nem is számított
ilyesmire. Bárminemű vonóerő fellépésére egyedül a szerelvényfal egyik műszere utalt, a földi nehézkedés közel egy
ezredével egyenlő gyorsulást jelezve.
Ami, valljuk be, szinte komikusan parányi. Mégis nagyobb, mint amekkorát bármely, ember vezette napvitorlás
hajó eladdig valaha is elért, és pontosan megfelelt a Dianát tervező és megépítő mérnökök várakozásainak. Ehhez
fogható gyorsulást korábban csupán játékhajóhoz méretezett vitorlázattal tudtak megvalósítani, és tessék, most itt
van. Ennek birtokában a hajó… – a lány sietős számolásba fogott, és elmosolyodott, amikor az eredmény megjelent
a műszerfalon – … a Földnek mindössze két körbefordulása alatt elégséges sebességre tehet szert ahhoz, hogy
elhagyhassa az alacsony Föld körüli pályát, és a napsugárzás minden erejét maga mögött tudva, meginduljon a Hold
felé.
Igen, a napsugárzás minden erejét…
Nem tudta abbahagyni a mosolygást, amikor eszébe jutott, hogy odahaza a Földön a lehetséges szponzorok és
egyszerű érdeklődők soraiból verbuválódott hallgatóságának hány alkalommal, s miként próbálta meg elmagyarázni a
napvitorlázás lényegét.
– Tartsák a kezüket a Nap felé, tenyérrel föl! – ezzel a felszólítással szokta indítani előadását. – Mit éreznek? –
Miután rendszerint nem érkezett reakció egy-egy tétova „meleget” válaszon túl, rájuk zúdította okfejtését a
napvitorlázás fizikai alapjairól: – Pedig, higgyék el nekem, van ott még más is! Méghozzá nyomás! Persze nem nagy.
Igazából olyan pindurka, mindössze egy milligrammnyi, hogy nem is érezzük a tenyerünkön. De hadd mutassam
meg, mire képes!
Azzal előhúzott egy néhány négyzetméternyi darabot a vitorla anyagából, és a közönség felé hajította. Az
ezüstös hártya ilyenkor úgy kígyózott, tekergett, mint a füst, és az emberi testhőtől felmelegedett levegő szárnyán
sodródni kezdett a mennyezet felé. Natasha így folytatta:
– Látják, milyen végtelenül könnyű? A jachtom teljes, öt négyzetkilométernyi vitorlája egy tonnánál is kevesebbet
nyom majd. Ennél nagyobbra nem is lesz szükség mintegy két kilogrammnyi sugárnyomás befogásához, amitől a
vitorla mozgásba jön, és maga után húzza a Dianát. Magától értetődően a gyorsulás rendkívül csekély lesz, a földi
nehézkedésnek kevesebb mint ezredrésze. Lássuk, mire képes ez a szánalmas vonóerő!
A legeslegelső másodperc során a Diana nagyjából félcentiméternyi távolságot fog megtenni. Valójában még
annyit sem, mert a kötélzet megnyúlik, ezáltal gyakorlatilag még a műszerek sem lesznek képesek érzékelni az
elmozdulást.
Itt minden alkalommal az következett, hogy Natasha odafordult a fali képernyőhöz, és az ujjaival pattintva, életre
keltette. A felületet kezdetben teljesen kitöltötte a vitorla jóformán felfoghatatlanul óriási, félhengeres palástja, majd
a távolítás következtében láthatóvá vált a motelszobai zuhanyfülkénél alig nagyobb parancsnoki kabin is, mely a
verseny hetei során a pilótalány otthona lesz.
– Egy perc elteltével azonban – folytatta Natasha – tökéletesen érzékelhetővé válik a mozgás. Addigra a hajónk
már kerek húsz métert megtett, és közel egy kilométer per órás sebességre gyorsult fel. Ami azt jelenti, hogy már
csupán néhányszor százezer kilométer távolságra vagyunk úti célunktól, a Hold keringési pályájától.
Ez többnyire fojtott kuncogást váltott ki a hallgatóságból, Natasha meg barátságosan visszamosolygott rájuk, és
hagyta, hadd nevetgéljék ki magukat.
– Tudják önök, hogy ez nem is rossz eredmény? Ily módon egy óra leforgása alatt máris hatvan kilométernyi
távolságra kerültünk a kiindulási pontunktól, és a sebességünk immár száz kilométer óránként. És ugyebár nem
felejtették el, hogy hol is vagyunk? Bizony, az űrben, ahol nincs súrlódás. Ha ott egyszer valami nekilódul, egy
örökkévalóságig fog mozogni, és csupán távoli, égi objektumok gravitációja lassíthatja le. Mindannyian meg fognak
lepődni, ha elárulom, hogy a mi egy ezred g gravitációs gyorsulású vitorlásunk mekkora sebességet produkál
repülésünk első napjának végére: közel háromezer kilométert óránként! Mindezt a Nap sugárnyomásának erejéből,
amelyet önök még csak nem is éreztek a tenyerükön!
Ezzel mindig sikerült meggyőznie őket. A végén az egész világ beadta a derekát, de legalábbis a magas polcon
lévők, a döntéshozók. Alapítványok, magánszemélyek, meg három nagy nemzet államkincstára (továbbá egy
tucatnyi kisebb nemzeté) rakta össze a pénzt a verseny csillagászati összegű számlájának fedezetére. A befektetés
máris kezdett kifizetődni. Az első szabadrepülési verseny odafönt, a Hold ősi lávabarlangjában lángra lobbantotta az
igazi, lunáris idegenforgalom szikráját. Ez a mostani sportesemény meg máris a történelem legnagyobb létszámú
nézőközönségét mondhatta magáénak. Ráadásul a nagyfiúk egyre-másra állították csatasorba saját, sok esetben
úgyszintén napvitorlával meghajtott érckutató hajóikat, hogy felfe​dezzék velük a naprendszer nyersanyagkincsét.
És tessék! Natasha de Soyza Szubramanian ott volt mindennek a kellős közepében!

A Diana jól rajtolt, és ezzel lehetővé tette, hogy Natasha az ellenfelekre is vessen egy pillantást. Azzal kezdte,
hogy ruhadarabjainak többségét lecibálta magáról – úgyse volt ott senki, aki láthatta volna ilyen hiányos öltözékben.
Ezután rendkívül óvatosan… – az irányítókabin és a vitorla kényes kötélzete közé ugyan lökésgátlók voltak beiktatva,
de Natasha úgy döntött, semmilyen kockázatot nem vállal
– …letáborozott a periszkópnál.
Az űr sötét mezején a többi űrjármű úgy festett, mint megannyi különös, ezüstszínű virág. A Dél-Amerikát
képviselő Santa Maria Ron Olsosszal a kormányánál mindössze nyolcvan kilométernyire volt tőle. Küllemében a hajó a
papírsárkányokkal mutatott közeli rokonságot, éppen csak ennek minden oldala egy kilométernél is hosszabb volt.
Azon túl lebegett az orosz Cosmodyne Corporation Lebegyev nevű hajója leginkább a máltai keresztre hasonlító
alakjával; Natasha úgy tudta, hogy a négy vaskos kart formázó vitorlákkal elvileg kormányozni is lehet. Vele
ellentétben az ausztráliai Woomera egyszerű, régimódi – igaz, öt kilométeres körméretű – ejtőernyő-kupolára
hajazott. A General Spacecraft által benevezett Arakhné – a neve által sugallt képnek megfelelően – úgy festett,
mint egy pókháló, és szakasztott úgy is készült: a középpontból kiindulva, csavarvonalban haladó robotvetélők
szőtték. Az Ökörnyál az Eurospace-től hasonló szerkezetű volt, némileg kisebb méretben. Végül a Kínai
Népköztársaság által felküldött Napsugár lapos gyűrűformát mutatott kilométer széles lyukkal a közepén; a lassan
forgó szerkezet kimerevítéséről a centrifugális erő gondoskodott. Natasha tudomása szerint az elképzelés cseppet
sem volt új, de még sohasem sikerült jól átvinni a gyakorlatba. Ezért biztosra vette, hogy az ázsiai hajó bajban lesz,
amint fordulást kell végrehajtania.
Igaz, a következő hat órában erre még nem fog sor kerülni, melynek elteltével mind a hét napvitorlás jacht
huszonnégy órás geoszinkron pályájának első negyedén lesz túl. A versenynek ebben a kezdeti szakaszában
mindannyian a Nappal ellentétes irányban mozognak, mintegy futva a napszél elől. Mindegyiknek muszáj a lehető
legtöbbet kihozni az első körből, mielőtt a pálya menti mozgás törvényeinek engedelmeskedve, körbe nem ér. E pont
elérésekor a hajó hirtelen megint a Napnak veszi az irányt. A repülési szaktudás igazából ettől kezdve esik nagy
súllyal a latba.
De most még nem. Natashának pillanatnyilag nem kellett aggódnia a hajó irányítása miatt. A periszkóp
segítségével alaposan átvizsgálta a vitorlát a kötélzet minden egyes rögzítési pontjánál. Fluoreszkáló festékbevonat
nélkül a függesztőkötelek – ezüstözetlen, műanyag fólia keskeny pászmái – jószerével láthatatlanok lennének. Most
több száz méteres hosszuk mentén a vitorla gigantikus kupolája felé vékonyodó, színezett fényszalagokból font,
kifeszített kábeleknek látszottak a periszkópon át. Mindegyik kötél kicsiny, elektromos csörlővel volt felszerelve – egy
műlegyes horgászbotra illeszthető orsónál alig méretesebbel. A számítógéppel vezérelt csörlők folyton-folyvást
pörögtek, aszerint játszadozva a kötélhosszúsággal, ahogy a robotpilóta mindig a megfelelő szögbe próbálta billenteni
a vitorlát a Naphoz képest.
Csodás látvány volt a napsugarak játéka a roppant méretű vitorla tükrös felszínén. A napszél méltóságteljes
hullámmozgásba hozta, amitől a fénylő csillag számtalan tükörképe peremtől peremig masírozott a széles felületen. A
kényelmes tempójú rezgés nem jelentett gondot: hovatovább elkerülhetetlen volt egy ilyen hatalmas és széllelbélelt
szerkezeten, meg többnyire ártalmatlan is. Mindazonáltal Natasha tekintete éberen kutatott mindenfelé: nincs-e jele,
hogy a vibráció a „vonaglás” néven ismert, végzetes állapottá akarna fejlődni, mely darabokra szakíthatná a vitorlát.
A számítógép kijelzései megnyugtatták: a pillanatnyi rezgésminta nem hordoz magában veszélyt.
Csak akkor nyúlt a személyi monitorja után, miután meggyőződött arról, hogy minden a legnagyobb rendben. A
szervezők úgy intézkedtek, hogy minden üzenet először a parancsnoki hajóra fusson be, azok meg gondosan
válogassák ki a versenyzőkhöz továbbítandókat egy előre jóváhagyott lista szerint. Ily módon Natasha megmenekült
a szerencsekívánatok és szívességkérések áradatától. Összesen három üzenete jött: egy-egy a családjától,
Gaminitól és Joris Vorhulsttól. Megmelengették a szívét, és egyikre sem kellett válaszolnia.
Arra gondolt, alszik egyet. Igaz, hogy a verseny még csak az imént kezdődött el, viszont az alvást arányosan kell
kiadagolnia magának. Az összes többi jachton két főből állt a legénység, ők felváltva pihenhettek. De az ő hajóján
nem volt senki, aki levehette volna a válláról a terheket.
Természetesen saját maga döntött így, egy másik, magányos vitorlázóra, Joshua Slocumra emlékezve, aki a
saját, apró vitorlásával annak idején szintúgy minden segítség nélkül hajózta körül a Földet. Ha Slocum képes volt rá,
ő is megteszi. Amellett jó oka is volt megpróbálkozni a dologgal. Egy napvitorlás jacht teljesítménye fordított
arányban áll a tömeggel, amelyet meg kellett mozgatnia. Egy második személy jelenléte az összes holmijával,
ellátmányával együtt mintegy háromszáz kilogrammal növelte volna meg a hajó terhét, és könnyen lehet, hogy a
győzelem éppen ennyin múlik majd.
Natasha tehát a dereka és lába köré csatolta a pilótaülés rugalmas hevedereit. Még habozott egy kicsit. Érdekes
lenne belepillantani a hírekbe. Kíváncsi volt, vajon sikerült-e már a csillagászoknak kideríteniük valamit arról a „nem
szupernóváról”, amely mindenki megdöbbenésére úgy bomlott ki a déli égbolton, mint valami különös szépségű virág,
hogy aztán egyszeriben eltűnjön szem elől…
Az önfegyelem végül győzedelmeskedett a tudásszomj felett. Homlokára helyezte az alvásinduktor elektródáit, az
időtartamot beállította három órára, és megpróbált ellazulni. A hipnotikus impulzusok lágyan lüktettek agyának
homloklebenyében. Lezárt szemhéja mögött tarka fénykígyók nyúltak, tekergőztek a végtelen felé.
Aztán belehullott a semmibe.

Álomtalan álmából a vészjelző fémes lármája rángatta vissza a valóságba. Egy pillanat alatt visszanyerte
éberségét, tekintete végigpásztázott a műszerfalon. Mindössze két óra telt el… A gyorsulásmérő fölött pirosan
villogott a lámpa.
Valami hibádzott a vonóerővel… és a Diana folyamatosan veszített erejéből.
A kiképzés hiába termett fegyelmet, majd állt sikerrel a pánik útjába, Natashának a torkában dobogott a szíve,
miközben ledobta magáról a biztonsági hevedereket, és akcióba lendült. Első gondolata az volt, hogy valami baj
történt a vitorlával. Meghibásodtak az örvénylésgátló szerkezetek, amitől a kötélzet most kezd összegabalyodni. Ám
a műszerekre pillantva, melyek a függesztőkötelek feszességét voltak hivatottak regisztrálni, megmagyarázhatatlan
dolgot tapasztalt. A vitorla egyik oldalán csupa szabályos értéket látott, míg a másikon a jelzés a szeme láttára
süllyedt egyre alacso​nyabb szintre.
Hirtelen beugrott neki a megoldás. Megragadta a periszkópot, és nagy látószögű pásztázásra kapcsolt, hogy
megvizsgálja a vitorla szegélyét. Igen! Ott volt a hiba… és csak egyetlenegy dolog idézhette elő.
A hibajelenségre az a hatalmas, éles peremű árnyék adott magyarázatot, amely fokról fokra kezdett rátelepedni
a Diana vitorlájának csillámló ezüstjére. A hajó egyik oldala egyre inkább sötétbe borult, mintha felhő rekesztette
volna el a Nap fényétől és a parányi sugárnyomástól, amely hajtó​erejét szolgáltatta.
Ám az űrben nincsenek felhők.
Natasha grimaszolva lökte a periszkóp irányzékát egyenesen a Nap felé, mire az optikai szűrők automatikusan a
helyükre kattantak, hogy megóvják az azonnali megvakulástól. Pontosan azt látta benne, amire számított. Mintha
egy irdatlan papírsárkány kúszott volna a napkorong elé.
A lánynak egy pillanat sem kellett, hogy azonosítsa az alakzatot. Harminc kilométerrel a háta mögött a Dél-
Amerikát képviselő Santa Maria azon ügyködött, hogy Natasha hajójának mesterséges napfogyatkozást idézzen elő.
– Ha-ha-ha, senhor Ronaldinho Olsos! – sziszegte a lány maga elé. – Micsoda ásatag trükk!
Ráadásul teljesen megengedett is. Régmúlt, nyílt tengeri versenyek idején a hajóskapitányok beleadtak apait-
anyait, hogy a szó szoros értelmében kifogják a szelet ellenfeleik vitorlájából.
Viszont csak a fajankók hagyták, hogy ezen a módon keresztbe tegyenek nekik, és Natasha de Soyza
Szubramanian határozottan nem volt fajankó. A parányi számítógép – ezernyi fejszámolóművész teljesítményével
levélgyufányi méretű testében – a másodperc törtrészéig merengett a problémán, majd kiköpte magából a
pályamódosítási adatokat.
Az ám, ezt a játékot ketten játsszák. Natasha mosolyogva nyúlt, hogy kiiktassa a robotpilótát, és saját kezűleg
egyenlítse ki a vitorlázat billenését.
De semmi sem történt.
A kicsike csörlők mozdulatlanok maradtak. Hirtelenjében nem voltak hajlandók elfogadni az utasításokat sem a
robotpilóta számítógépétől, sem az emberi lénytől, kinek pedig mindent az ellenőrzése alatt kellene tartania.
A Diana megbénult. Roppant vitorlája kezdett oldalra dőlni…
Aztán meggörbülni…
És a kelme finom fodrozódása fokozatosan széles ívű, szabálytalan hömpölygésbe fordult át. A vitorlában
felhalmozódó feszültség elérte… majd meghaladta a lenge szövedék tűréshatárát.
A sorhajókapitány azonnal látta, hogy a Diana bajban van. Igazából az egész hajóraj észrevette, és a rádiózási
fegyelem ettől úgy elillant, mint a pára. Elsőként Ron Olsos kezdte követelni, hogy egy kémiai hajtású segédhajó
haladéktalanul vegye őt a fedélzetére, hadd segítsen megkeresni Natasha Szubramaniant a Diana űrjacht düledező
romjai között. Nem ő volt az utolsó a sorban. Egyetlen óra leforgása alatt nem csupán félbeszakadt a verseny, de a
több mint húsz, mindenféle rendű és rangú űrjármű mind odagyűlt az egykor meseszép Diana helyén éktelenkedő,
magába roskadt, kusza alakzat köré, és a nagy nyüzsgésben próbálta elkerülni az összeütközést az összes többi
hajóval. Az űrséta kivitelezésére alkalmas űrhajók minden nélkülözhető emberüket szkafanderbe bújtatták, és
kiküldték kutatni.
Azok bekukkantottak a gigantikus, összegyűrődött vitorlázat minden ránca alá – szabad szemmel, ha arra volt
szükség, vagy infravörös keresőkkel, akiknél volt ilyen, minthogy a készülékek a testmeleg leghalványabb jelét is
képesek voltak érzékelni, érkezzen bárhonnan a tönkrement szerkezet alól.
Átvizsgálták az űrt mindenfelé a Diana tönkresilányodott kötélzete körül és mentén, hátha a felderítetlen balesettel
járó lökés valamiképpen eltaszította Natashát a jachtjától…
És legfőképpen átkutatták a Diana apró pilótakabinját.
Ehhez nem kellett sok idő. Az egyetlen személy befogadására tervezett fülkében fel sem merült a magánszféra
védelmének szükségessége; néhány köbméternyi légterében nem létezett alkalmas búvóhely.
De Natashát ott sem találták. A keresők elmondása szerint Natasha Szubramanian egyszerűen nem volt sehol.
38. Keressük meg Natasha Szubramaniant!
A Szubramanian család Földön rekedt háromnegyedének nem volt mit tenni: a lehetőségek szerint megkísérelték
élni mindennapi életüket, míg a hiányzó egynegyed egy műanyagból és merevített szénszálakból összerótt
szerkentyű segítségével a világűrben kódorog, valamerre a Holdon innen. Ilyenformán amint útjára bocsátották
utolsó jókívánságaikat Natashához, Randzsit kerékpárra pattant, és irány az egyetem. A maga részéről Myra látott
egy halvány lehetőséget arra, hogy néhány órát szakfolyóiratok olvasgatásával töltsön, és megpróbáljon valamicskét
behozni fokozódó lemaradásából a mesterséges intelligencia és a művégtagok legégetőbb kérdéseinek terén. A saját
magára fordítható idő ajándékában ritkán részesült, többnyire csak akkor, ha Robert aludt, különleges iskolájának
foglalkozásait látogatta vagy a házvezetőnő nyomában sertepertélt, és „segített” neki teljesíteni a beágyazás és
rendcsinálás reggelente adódó feladatait.
Langyosra hűlt teájával maga előtt az asztalon – meg persze bekapcsolt és a hírcsatornára beállított képernyővel
a háttérben, elvégre bármikor történhet valami rendkívüli Natasha versenyén – Myra nekifeszült az éppen olvasott
tanulmány értelmezésének, amikor felfigyelt kisfiának szívszaggató zokogására.
Felpillantott, és a belépő házvezetőnőt látta Roberttel a karjában.
– Egyszerűen fogalmam sincs, mi történhetett vele, asszonyom – hangzott a meghökkent magyarázkodás. –
Éppen a papírkosarakat ürítettük, amikor egyszer csak lehuppant a padlóra, és elkezdett sírni. De asszonyom! Hiszen
Robert nem szokott sírni!
Amit Myra persze éppen olyan jól tudott a fiáról. Mit volt mit tenni, azt csinálta, amit az australopithecus óta
megszámlálhatatlanul sokmilliárdnyi anya már megtett előtte: ölébe kapta, ringatta a kisfiát, nyugtatgató
semmiségeket duruzsolva a fülébe. A sírás nem maradt abba, de a könnyek árja legalább hüppögéssé csillapult.
Myra éppen azon tűnődött, vajon a szokatlan és felkavaró, ám bizonyosan nem életveszélyes esemény
indokolhatja-e Randzsit riasztását, amikor a házvezetőnő fojtott sikoltására felkapta a fejét.
A képernyőről saját lányának űrjachtja nézett vele szembe. Egyik oldalára kissé kibillent állapotától eltekintve,
szakasztott úgy festett, mint egy órával azelőtt. Éppen csak egy vörös felirat virított alatta: „Baleset az
űrver​senyen?” A hírolvasó beszámolójában már nyoma sem volt kérdőjelnek. Valami baj történt a Dianával. És ami a
legszörnyűbb, a Diana kapitánya – azaz Myra imádott kislánya – nem válaszol a parancsnoki vészhívásokra.
Ráadásul úgy tűnik, hogy akármi ütött is ki balul a napvitorláson, valahogy azt is kimódolta, hogy a pilótát eltávolítsa
a helyéről.
A világon senki sem élhetett át olyan szörnyű félelmet, mint Myra Szubramanian, személyes
szerencsétlenségében mégis sokan osztoztak. Mert a segédhajók minél mélyebbre ásták bele magukat a Dianával
történtek rejtélyébe, annak megoldása csak annál reménytelenebbnek tűnt.
A sorhajókapitány jachtjáról a mentőcsapatok rég magukra öltötték a szkafandereket, és elérték a Diana
parancsnoki fülkéjét. Sikerült bejutniuk, át is kutatták, de nyomát sem lelték benne a kapitánynak. És történt ennél
súlyosabb felfedezés is. Az alaposabb vizsgálat kiderítette: a fülke egyetlen zsilipkamrájára szerelt számláló
egyértelmű jelzése szerint a zsilipet azóta nem nyitották ki, hogy a verseny kezdetén Natasha belépett a hajóba. A
lány tehát nem egyszerűen eltűnt; bizonyíték volt arra, hogy el sem hagyta a járművet.
Ami persze teljesen lehetetlen, mégis vitathatatlanul igaz volt.
Magától értetődik, hogy a sorhajókapitány és legénysége előtt egyszerre több tucatnyi, további probléma várt
megoldásra. Ott volt mindjárt a többi hat napvitorlás, melyek rég elhagyták rendezett soraikat. Némelyiket most az
a veszély fenyegette, hogy összeütközik egy másikkal, a pilóták figyelmét annyira elvonta irányítási feladataiktól a
csoport hetedik tagjával történt baleset. Mindegyik versenyzőhöz kiment a parancs, hogy a legénység vonja be a
vitorlát, és várja meg a segédcsapatok érkezését. Ami azt jelentette, hogy a kicsiny lövedék módjára sodródó, hat
járműnek a nyomába kell eredni, majd valami módon parkolópályára kell állítani őket, hogy ne veszélyeztessék az
űrhajóforgalmat… de nem azonnal. Hanem majd… ha az idő engedi, és szépen, rendesen.
Natasha Szubramanian sorsában persze semmi nem volt, amit „rendesnek” lehetett volna nevezni. Eltűnése és
annak körülményei a legvadabb képtelenségek körébe tartoztak. Már ezt a tényt is szörnyű volt elviselni minden
érintettnek, és ekkor még súlyosabbra fordult a helyzet.

A következő harminchat órás időszakot a Szubramanian család maradéka – a házvezetőnőt és a szakácsnőt is

ideértve – végig a konyhában rostokolva töltötte el. Mire Robert felébredt, szerencsére megtört a sírás varázsa, bár
az okot a kisfiú képtelen volt elmondani a szüleinek, mígnem egyiküknek eszébe jutott megkérdezni tőle, hogy a
dolognak nincs-e valami köze a nővérkéjéhez. Robert ekkor így válaszolt: „’Atasha alukál.”
A vacsoráját is jó étvággyal fogyasztotta el, miközben körülötte senkinek sem volt kedve enni. Rendes pihenés
helyett beérték némi szendergéssel a konyhaasztalra borulva, legfeljebb félórára nyúltak el a pamlagon a
konyhaablak alatt. Igazság szerint a felnőttek egyike sem mert pár percnél hosszabb időre eltávolodni a
hírcsatornáktól, hátha elhangzik valami tárgyilagos bejelen​tés a történtekről.
De semmi.
Szenzációs hírekben persze nem volt hiány. Az alacsony Föld körüli pályán mozgó mentőosztagok letaglózó
közleményt juttattak el a Földre, miszerint mostanság tucatjával járnak a nyomukban azok a rézvörös, kicsiny
micsodák, amelyek csak nemrégiben tették az emberiség szilárd meggyőződésévé, hogy repülő csészealjak – vagyis
olyasmiket formázó valamik – igenis léteznek. Hogy mit keresnek arrafelé, az emberiség kiapadhatatlan
képzelőerővel találgatta, de minthogy ésszerű magyarázat csak nem akart felbukkanni, a figyelme más ügyek felé
fordult. Többek között egy idegborzoló tünemény helyszíne, az Oort-felhő felé, ahol is a csillagászok látni véltek
valamit, ami úgy festett, mint egy szupernóva, leszámítva, hogy nem az volt. A hosszabb expozíciós idővel készített
felvételek és az egymással összekapcsolt teleszkópok példátlanul nagy teljesítményű csoportjával végzett
megfigyelések újabban megerősítették, hogy arra tényleg van némi gyengécske sugárzás, amelyet a korábban
végzett vizsgálatok még nem mutattak ki. Felfokozott érdeklődés kísérte továbbá az űrbéli vontatóhajókat, amelyek
nagy keservesen egymás után befogták és biztonságos pályára állították mind a hét versenyjachtot – hatot
sértetlenül, a hetediket, Natasha egykori Dianáját gombóccá gyűrt, siralmas állapotában. Emellett a földkerekség
összes valamirevaló fővárosa és metropolisza „szakértők” felvonultatásával igyekezett magára vonzani a figyelmet,
akik fáradhatatlanul polemizáltak a történtekről anélkül, hogy akár egy lelket is közelebb vittek volna a dolgok
megértéshez.
Aztán egyre-másra csörögni kezdett a telefon, és a helyzet másnap, harmadnap sem javult.

Myra Szubramanian egy pillanatig sem szerette volna szem elől téveszteni egyetlen, megmaradt csemetéjét, de
a Randzsittal folytatott beszélgetések során belátta, nem lenne tanácsos Robert lelki nyugalmát még inkább
megzavarnia. Elérkezett a vasárnap, mely a kisfiú számára egyet jelentett a vasárnapi iskolával. Ez most sem volt
másként. Igaz, Myra egy szomszédos, üres teremben ülte végig az időt, miközben Robert a speciális hittanórát
látogató, többi fogyatékos kisgyermekkel együtt illedelmesen hallgatta a bibliai történeteket a templom
segédlelkészének előadásában, és színezte ki a vonalrajzot, melynek a mellette ülő kislány keresetlenül a „Jézus
Krisztus keresztbe a fán” címet adta. Hétfőnként műhelyfoglalkozás volt soron, amelyről egyik tanácsadójuk úgy
vélte, hogy a kisfiú feltétlenül élvezni fogja. Itt Robert Szubramanian, aki önállóan fedezte fel magának a hexominók
világát, türelemmel és szemmel látható örömmel sajátította el a tudományt, hogy díszes dobozokat miként töltsön
meg csupa különböző színű rajzceruzával, melyeket aztán a műhely ajándékboltjában árusítottak.
De legalább nem sírt többé. Myrának és Randzsitnak így is megmaradt az aggodalom, a tanácstalanság, a
veszteség feletti, szörnyű fájdalom. A telefonhívások sorozata sem akart megszakadni; az összes ismerősük mellett
hihetetlen számban jelentkeztek ismeretlenek is. Némelyikük valóságos istencsapásának bizonyult. Ronaldinho Olsos
például újra meg újra a szülők bocsánatáért esedezett, ha azok netán őt tennék felelőssé a balesetért. T. Orion
Bledsoe Pasadenából felszínesen az együttérzéséről biztosította őket, de legfőként Randzsitot szerette volna
kifaggatni bárminemű elképzeléséről – melyet valami oknál fogva addig nem sietett a hatóságok tudomására hozni –
arról, hogy mi is történhetett a lányával.
Azonfelül ott voltak az újságírók.
Ha Randzsit korábban abba a meggyőződésbe ringatta magát, hogy a magánélete ellen a Fermat-tétel
bizonyításának közzététele után intézett sajtótámadás hevességét már nem lehet fokozni, hát hatalmasat tévedett,
mert ez még annál is sokkal rosszabb volt. Bandara úr, Sri Lanka megválasztott államelnöke hiába intézkedett, hogy
a rendőrség senkit se engedjen Szubramanianék otthonának közelébe, a védelem kizárólag a házra terjedt ki.
Minthogy a munkahelyére kerékpározó Randzsit szabad prédává vált, úgy döntött, csak akkor megy be az
egyetemre, ha feltétlenül szükséges. Vacsora után magára hagyta Myrát a szakmai tanulmányaival, meg a háta
mögött, a padlón játszadozó Robertet az üveggolyóival, és visszavonult a szomszédos hálószobába, hogy
összeállítsa következő szemináriumi sorozatának tananyagát.
Ekkor történt.
Myra a homlokát ráncolva emelte fel a tekintetét a személyi képernyőjéről. Az imént mintha hallott volna valamit,
talán egy távoli, elektronikus sikolyt, és abban a pillanatban az ajtó alatti résen keresztül aranyszínű villanás csapott a
szemébe.
Aztán meghallotta a férje hangját, melyben az öröm a rémülettel vegyült.
– Jóságos Isten, Tashy! – kiáltotta. – Tényleg te vagy az?
Myra de Soyzát semmi sem tarthatta volna vissza. Feltépte az ajtót, és azt látta, hogy a férje az ablak felé
bámul, amely előtt áll valaki. Egy fiatal nő. Az elképzelhető legkevesebb ruhadarabot viselte a testén, mint aki tudja,
hogy úgysem láthatja meg senki.
 A házon belül Myra számtalanszor látta a lányát ilyen viseletben. Randzsit kiáltását visszhangozva, azt tette, amit
a jelen, abszurd körülmények között bármely anya tett volna a helyében: megpróbált odarohanni a lányához, hogy a
karjába szorítsa.
De képtelen volt rá.
Az alaktól egy méternyire valami lelassította, tíz centivel odébb pedig tökéletesen megakasztotta a mozdulatát. A
„valami” nem afféle falként működött, valójában ki sem lehetett tapintani. Leginkább áthatolhatatlan, langymeleg
fuvallatként írhatnánk le.
Bármi volt is, mintha gúzsba kötötte volna Myrát alig karhossznyira a jelenségtől, amely szeretett gyermekének
arcát viselte.
S amely most még csak rá sem pillantott, ehelyett rezzenéstelenül Randzsitra szegezte a tekintetét. Megszólalt:
– Semmi jelentősége, hogy ki vagyok, dr. Szubramanian. Csak az a fontos, hogy rengeteg kérdést kell feltennem
neked, és te mindegyikre köteles vagy válaszolni.
Nem várta meg, hogy Randzsit reagálhasson; nem adott magyarázatot, nem udvariaskodott. Csak elkezdett
kérdezni.

„Rengeteg” kérdés?
Igen, ez volt a megfelelő kifejezés. A kikérdezés egy örökkévalóságig tartott, pontosabban közel négy óra
hosszat, és az égvilágon mindenre kiterjedt. „Mi az oka annak, hogy számos törzsetek megsemmisíti a fegyvereit?”
„Volt-e valaha olyan, hogy a fajotok békében élt?” „Mit jelent az a szó, hogy »bizonyítás« a te Fermat-tétellel
kapcsolatos, korábbi kutatásaiddal összefüggésben?” Felmerültek kifejezetten különös témák is, mint például: „Miért
van az, hogy nálatok a hímek és a nőstények gyakran olyankor is párosodnak, amikor a nőstény nem tud
megfoganni?” Meg ez: „Kiszámítottátok-e valaha, hogy mekkora lenne a bolygótok optimális népessége?” Aztán: „A
tényleges népesség miért haladja meg ezt a számot ilyen jelentősen?” Meg még ez is: „A bolygótok sok
négyzetkilométernyi területén nagyon alacsony a népsűrűség. Miért nem költöztettek oda embereket a zsúfolt
városokból?”
Myra kővé dermedten hallgatta végig az egészet. Mindent látott, de meg sem bírt moccanni. Látta Randzsiton,
menynyire erőlködnie kell, hogy saját, mérhetetlen zavarodottsága ellenére megállja a helyét ezen az elképesztő
vizsgán.
És micsoda kérdésekre kellett megfelelnie! „Az emberi lények csoportosulására”, kezdte egyszer a lány, vagyis az
a dolog az újjáélesztett halottat idéző, színtelen hangján, „olykor az »ország«, máskor a »nemzet« szót használod.
A két fogalmat netán a méretük különbözteti meg egymástól?”
Az alak vélelmezett apja megrázta a fejét.
– Egyáltalán nem. Létezik olyan ország, amelyiknek mindössze néhány százezer lakosa van, míg más
országokban, például Kínában közel kétmilliárdnyian élnek. Ugyanakkor mindkettő szuverén állam… vagyis hát
nemzet – helyesbített.
Egy pillanatra csend lett, aztán az alak így folytatta: „Hogyan született a döntés, hogy Észak-Korea, Kolumbia,
Venezuela és a többi nemzet, ország avagy szuverén állam elektronikai képességeit meg kell semmisíteni?”
Randzsit sóhajtott.
– Feltételezem, hogy ezt a döntést a Pax per Fidem tanácsa hozta meg. De ha igazán megbízható feleletet
akarsz, inkább az ő egyik emberüket kellene megkérdezned. Mondjuk, Gamini Bandarát vagy az apját. – Az alak
hallgatott, ezért Randzsit folytatta: – Persze találgathatok is. Szeretnéd, hogy azt tegyem?
A szempár, amely nem Natasháé volt, egy hosszú pillanatig Randzsitéba mélyedt, majd az alak így felelt: „Nem.”
Aztán ismét az a fülhasogató, elektronikus sikoly, valami kavarodás a levegőben, és az alak eltűnt.

Myra érezte, hogy újra moccannak a tagjai. A férjéhez rohant, átkarolta. Ebben a néma ölelésben üldögéltek, míg
csak a bejárati ajtó felől felhangzó dörömbölés fel nem ugrasztotta őket. A házvezetőnő ment ajtót nyitni, mire vagy
tucatnyi rendőr viharzott be a házba, készen arra, hogy azonnal letartóztasson valakit. A kapitány kifulladva
mentegetőzött:
– Végtelenül sajnálom! Az ügyeletes őrszem az egyik ablakon keresztül látta, hogy mi történik, és azonnal
riadóztatott minket. De amikor ideértünk, képtelenek voltunk megközelíteni a házat. Még a falakat sem tudtuk
megérin​teni… Ha most megbocsátanak egy pillanatra…
Azzal a füléhez emelte személyi telemonitorját, miközben Myra reménytelenül próbálta meggyőzni a karhatalom
többi, jelen lévő képviselőjét, hogy házkutatásra semmi szükség, és senkinek sem esett bántódása.
A rendőrkapitány visszaakasztotta a készüléket a derékszíjára.
 – Egy szóra, ha megengedi, dr. Szubramanian. Említette ön a megválasztott államelnök fiának, Gamini
Bandarának a nevét, miközben párbeszédet folytatott azzal a… – itt elhallgatott, hogy ráleljen az odaillő szóra, de
nem sikerült neki, ezért így fejezte be a kérdést: – …azzal az illetővel?
– Ha jól emlékszem, igen, említettem – biccentett Randzsit.
– Jól sejtettem – reagált a főzsaru nyomatékkal. – Tudjon róla, hogy a jelen pillanatban Gamini Bandara
ugyanolyan vallatáson esik át, s ugyanaz a személy faggatja…

A hírcsatornák útján minden emberi fülhöz eljutott a szenzáció. Nem mintha bárki felérte volna ésszel ezt az
egészet akár a Szubramanian családhoz, akár az emberi faj fennmaradó részéhez tartozók közül. Vagy akár a
protezoárokból álló bagázs köreiben, akik csapatszállító hajóikon csapdába esve, az Oort-felhőn keresztül javában
sodródtak a Föld felé.
Ők százszorta sürgetőbb gondok miatt törhették a fejüket. Addig rendben volt, hogy utasították őket az
emberiség megsemmisítésének elhalasztására. Ám a parancsokat kiadó gigalakták nyilvánvalóan nem voltak
tökéle​tesen tisztában a parancsteljesítés minden lehetséges következményével.
Mindennek az az átkozott létszám volt az oka. A csapatszállítókra annak idején mintegy 140.000 protezoárt
hajóztak be, és a népesség több mint tizenkét éven át nem is változott. Ám akkor… az utódok nélkül halálba menni
nem hajlandó, génjeiket mindenáron továbbörökíteni szándékozó utazók megengedték maguknak a rövidre fogott és
sietős szerelmeskedés luxusát.
Annak a bizonyos orgiának a gyümölcsei időközben szépen világra jöttek, mi több, mostanra csaknem elérték a
felnőttkort…
Ám a flotta nem volt berendezkedve arra, hogy tartósan ekkora létszá​mot tartson életben.
Az automatikus készletfeltöltő berendezések, melyek eredeti rendeltetésük szerint 140.000 protezoárt tudtak
levegővel, vízzel és élelemmel ellátni, most erejükön felül igyekeztek kielégíteni közel kétszer annyi utas szükségleteit,
és máris kezdtek felőrlődni a túlterheléstől. Hamarosan szűkölködéssel kell szembenézni. Kevésre rá már
halálesetekkel.
Hát a gigalakta urak? Azok vajon mit szándékoznak tenni ez ellen?
39. Kérdések, kérdések
Aznap éjjel Szubramanianék nem sokat aludtak. Ami azt illeti, időzónától és napszaktól függetlenül az egész
emberiség megigézetten virrasztott a képernyők előtt. Az első műsorszám főszereplője Gamini Bandara volt, amint
hatalmas fürdőlepedőjébe burkolózva, a kád szélén ücsörög, és ugyanazon, majdhogynem élethű Natasha
Szubramanian-másolatnak válaszolgat, mint aki előzőleg Randzsitot feleltette. Hogy erre mégis miként kerülhetett
sor, arra senkinek sem volt kész magyarázata.
A kérdések zöme ezúttal a Pax per Fidem létrehozásának körülményeit, a Hangtalan Mennydörgés kifejlesztését,
továbbá azt a belső utasítási rendszert érintette, amelynek a bevetések megtervezésével és végrehajtásával
megbízott testületek működése volt alárendelve. Amennyire tőle tellett, Gamini megadta a válaszokat. A Hangtalan
Mennydörgés technikai részleteit firtató érdeklődésre viszont csak rázta a fejét, és megnevezte a fegyvert
megépítő, mérnöki munkacsoportok egyikét. Amikor az alak „kicsoda, mit mondott, kinek mondta” jellegű, bizalmas
információkat akart kihúzni belőle az egész program kezdeteiről, Gamini az ENSZ főtitkárához utasította. Később még
mentegetőznie is kellett, amikor vallatója az emberi faj örökérvényűnek tetsző viszálykodási hajlamára fordította a
szót. Csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy a háború egyidős az emberiséggel, de a további adatokat illetően
kimentette magát, arra való hivatkozással, hogy a mindenkori egyetlen, ókori történelem kurzusát követően elhasalt
a vizsgán… De semmi baj, mert valamikori tanára máig ott tanít a londoni egyetem közgazdasági karán.
Ez igaz is volt, bár a professzorasszony éppen alkotószabadságát töltötte a parányi Belize-ben. Az inkvizítor addig-
addig kutakodott, mígnem rábukkant Altun Ha romvárosában, majd áttekintést követelt és kapott tőle
hadtörténetből, mindezt fényes nappal, mintegy százfőnyi, izzadó antropológusokból, turistákból és idegenvezetőkből
álló, alkalmi nézősereg előtt, akikhez később a belize-i rendőrség egy kisebb osztaga is csatlakozott. De hiába, mert a
párbeszéd résztvevőihez ők sem voltak képesek közel férkőzni. A professzornő előtt le a kalappal. A legeslegelső
nemzetekkel kezdte – sumerokkal, akkádokkal, babiloniakkal meg hettitákkal , hisz tetteiket már írásos feljegyzések
őrizték a legeslegkorábbi időkből, mielőtt a Tigris és az Eufrátesz közötti, holdsarlót formázó, termékeny folyóvölgyből
útjára indult volna az úgynevezett „civilizáció”, hogy maga alá gyűrje Egyiptomot, Kínát, Európát, az egész
földkerekséget. És akárhová tegye is be a lábát – mindegy, mekkora bőségben él, ki a szomszédja , az ember,
igen, mindig és mindenhol megvívta a maga kellően vérengző háborúit.
Mindent összevetve, Natasha Szubramanian alakmása közel húsz embert hallgatott ki. Nem számított, kicsoda a
megkérdezett, válaszolt becsülettel – még ha nem is azonnal. A legtovább egy atombomba-fejlesztő vonakodott
eleget tenni a felszólításnak, a Texas állambeli Amarillóból. Ő kerek perec visszautasította, hogy adatokat
szolgáltasson a Hangtalan Mennydörgésben alkalmazott, nukleáris fegyver konstrukciójáról, és eltökéltségében az
sem tudta megingatni, hogy vallatója megtagadta tőle az ennivalót és a vizet, sőt a fürdőszoba-használatot is…
Végül annyi engedményt tett, hogy ha magától az Egyesült Államok elnökétől kap rá engedélyt, hajlandó
engedelmeskedni. Ezt követő meghallgatása során az elnöknek húsz percnél is kevesebb idő kellett ahhoz, hogy
átlássa a helyzetet, meg annak lehetséges kihatásait saját életére és lelki nyugalmára, és végezetül csak ennyit
vessen oda: „Az Isten szerelmére! Menjen már, aztán pakoljon ki neki!”
A kihallgatások mintegy ötvenegy órán keresztül folytak szakadatlanul, majd az alakmás egyszerűen felszívódott.
Amikor Randzsit és Myra összevetette saját videofelvételeit az utolsó és a legelső kikérdezésről, ámultan fedezte fel,
hogy a „lányuk” küllemében, hangjában semmi sem utal kimerültségre. Hevenyészett öltözékén sehol egy
elmaradhatatlan pecsét valami lepotyogó ételdarabkától (ugyan már, mégis miféle ételdarabkától? hiszen egy lélek
sem látta enni…), hámló vakolattól.
– Ez itt nem valóságos – vonta le a végső következtetést az álmélkodó Randzsit, amelyhez felesége csak ennyit
tett hozzá:
– De akkor merre lehet az igazi?

S mivel ők ketten csupán hús-vér emberek voltak, végül erejük végére értek. A pihenésért azonban meg kellett
harcolni. Myra szigorúan meghagyta a szolgálóknak, hogy reggel tíz előtt semmiképpen se zavarják őket – kivéve,
ha eljött a világvége.
Myra próbaképpen arra nyitotta ki a fél szemét, hogy zaklatott arccal a szakácsnő hajol föléje. Mikor ráadásul
felfedezte, hogy alig múlt hét óra, oldalba bökte a férjét, minden eshetőségre. Ha mégiscsak itt lenne a világvége,
arról Randzsit sem maradhat le.
És ki állíthatja biztosan, hogy az emberiségnek nem éppen azzal kell szembenéznie? A hírhozó szakácsnő szerint
az Oort-felhőben tartózkodó „szupernóva” ismét életre kelt, igaz, a korábban mutatott energiának csupán parányi
töredékével. Amint a Föld legnagyobb teleszkópjai közül mind több perdült az égbolt kérdéses szelvénye felé, az is
kiderült, hogy a sugárzás nem egy, hanem több mint százötven forrásból származik. Tetejében – mint a Doppler-
jelenség elemzése kimutatta (a beszámoló szerint a hírolvasó itt igen aggodalmaskodó és zavart képet vágott) –
mindegyik sugárforrás mozgásban van. Általánosságban a naprendszer belső régiói felé, közelebbről pedig egyenest
a Földnek.

Randzsit tipikusan Randzsitosan reagált. Egy hosszú pillanatig a levegőbe meredt, majd egy erőtlen „hupsszal”
átfordult a másik oldalára, amivel azt sugallta, hogy még aludna.
Myrát is megkísértette a gondolat, de az ő próbálkozása sikertelen volt. Végigszenvedte hát szokásos reggeli
rituáléit, majd a konyhában kötött ki. Elfogadott egy csésze teát a szakácsnőtől, de a beszélgetés elől inkább
kimenekült a verandára, hogy gondolkodjon.
Nyugodtan állíthatjuk, hogy dr. Myra de Soyza Szubramaniannak a gondolkodás volt az erőssége. De ezen a
reggelen még az sem ment rendesen. Talán a konyhában bekapcsolva hagyott hírműsor kiszűrődő hangjai miatt,
melyek semmi újat nem árultak el az első közleményhez képest. Vagy mert az elméjét még mindig az a
felfoghatatlan jelenés tartotta fogva, amely annyira hasonlított a lányára, de mégsem volt ő. Esetleg a reggeli nap
heve, meg Myra kimerültséghez közeli állapota együttesen…
Elnyomta az álom.
Hogy meddig alhatott a napszítta heverőn a ragyogó fényben, nem tudta. Arra riadt fel, hogy a Nap jóval
magasabban áll az égen, a szakácsnő és a házvezetőnő pedig éktelenül lármáznak a konyhában.
Aztán meghallotta a konyhai képernyőből jövő, elmosódott hangot, amely közvetlen kiváltó oka lehetett a
lármának. Nem riporter volt. Az adás, amelyet az alacsony Föld körüli pályán keringő őrnaszádok egyike foghatott be
puszta véletlenségből, a minden idők legelső napvitorlás versenyén részt vevő űrjachtok egybeterelt seregletéből
indult ki, és olyan hangot közvetített, amelyet Myránál és Randzsitnál jobban senki sem ismerhetett a világon.
– Kérem, segítsen valaki! – szólt az az ismerős hang. – Ki kell jutnom ebből a kabinból, mielőtt elfogy a levegőm!
Már vésztartalékon vagyok! – Majd egy Myra és Randzsit számára tökéletesen fölösleges információval fejezte be a
közlendőjét: – Itt Natasha de Soyza Szubramanian beszél, a Diana nevű napvitorlás hajó egykori kapitánya, és
fogalmam sincs, hogy mit keresek itt.
40. Arcképcsarnok
Huszonnégy órával azelőtt Myra Szubramanian bárkinek készséggel megesküdött volna: nincs más vágya, mint
megtudni, hogy a lánya, bármily lehetetlennek tűnjék is a dolog, életben van és egészséges. De az akkor volt. Most
viszont megkapta azt az üzenetet, majd nem sokra rá egy másikat is a mentőosztagoktól, amelyek azonnal
reagáltak Natasha SOS-jelzésére. Legutolsó rádiós bejelentkezésük során hírül adták a várakozó emberiségnek, hogy
az eltűnt ifjú hölgy nem csupán él és minden jel szerint egészséges, hanem immár biztonságban a mentőrakéta
fedélzetén tartózkodik, és az alacsony Föld körüli pálya meg az űrlift találkozási pontja felé tart.
Myra most már nehezen érte be ennyivel. A karjába akarta szorítani a lányát, nem pedig sok ezer kilométer
távolságban tudni, ahonnan az űrlift csak több hét alatt szállíthatja haza.
Aznap délután éppen a hírcsatornát figyelte, hátha hall valamit, ami nem rémisztő vagy teljességgel érthetetlen,
amikor váratlan felkiáltása arra kész​tette Randzsitot, hogy odarohanjon hozzá.
– Nézd! – sikoltotta Myra, a képernyőre mutogatva, amely kis híján Randzsit torkából is előcsalt egy csatakiáltást.
Mert azon a lányuk, Natasha volt látható, nem pedig – ezt mindketten biztosra vették – az a délibábos alakmás,
amely a minap ötven órán keresztül vizsgáztatta az emberiséget minden elképzelhető tantárgyból.
Randzsitot momentán cseppet nem érdekelte Natasha nyilvánosságnak szánt mondandója, ehelyett Myrával az
oldalán átcsörtetett a dolgozószobájába. Arra sem pocsékolt időt, hogy rendes telefonösszeköttetést próbáljon
teremteni az űrfelvonó utaskabinjával, mely hazaútján magában hordozza az ő igazi kislányát. Mint tudjuk, a rang
előjogokkal jár. Randzsit a fejesek távközlési csatornáit használta, melyekhez az űrlift kuratóriumának tagjaként
korlátlan hozzáférése volt, így egyetlen percbe sem tellett, és máris a valóságos Natashával találta magát szemközt,
amint szűk priccsén kucorog az utaskabin leárnyékolt kamrájában. Puszta látványa az összekócolódott hajával,
pecsétes melltartójában – mely fikarcnyit sem emlékeztetett a riporthoz háttérképül szolgáló fotón látható Natasha
makulátlan küllemére – végre elegendő bizonyítékot szolgáltatott Myrának, hogy ez a Natasha valóban az a
Natasha, akit olyannyira vágyik átölelni.
Nagy nehezen sikerült meggyőznie a szüleit, hogy nincs semmi baja, bár képtelen megmagyarázni, hogy végül
miként bukkanhatott fel a pilóta​fülkében, amelyet a mentőosztag előzőleg tökéletesen üresen talált.
Myra egyszerűen nem bírt betelni vele. Nemrégiben azt kellett átélnie, hogy ijesztő körülmények között, ráadásul,
úgy tűnt, megmásíthatatlanul elveszítette a lányát, ezért most nem szívesen mondott le önként a kapcsolatról. És
órákon keresztül nem is tette volna meg, ha Natasha nem vet véget a beszélgetésnek. Ahogy a webkamera
lencséjéről felpillantott a képernyőjére, arcán a kezdeti bosszúság előbb meghökkenésnek, majd már-már
rémületnek adta át a helyét.
– Szent ég! – kiabálta szinte sírva. – Ez lenne az alakmásom, amiről beszéltetek??? Őt mutatják a hírcsatornán!
Nem hiszitek? Hát nézzétek meg a saját szemetekkel!

A szülők sietve visszatekerték a felvételt a „dolog” üzenetének legelejére. Az egész egy fellobbanó fénnyel indult,
melynek helyén előtűnt a Natasha-jelenés, és minden bevezetés nélkül beszélni kezdett:
– Üdvözlet a földi emberiségnek. Három közlendőnk van a számotokra, melyek a következők:
Először, a gigalakták nemrég még a közelben tartózkodó egyede távozott erről a csillagászati tájról,
feltételezésünk szerint azért, hogy ismét csatlakozzon társaihoz. Hogy mikor szándékozik visszatérni, vagy hogy
milyen céllal, arra vonatkozóan nincsenek ismereteink.
Másodszor, legfőbb döntéshozóink arra a következtetésre jutottak, hogy a veletek való érintkezés megkönnyítése
végett célszerű lenne megmutatkoznunk előttetek igaz valónkban. Ennélfogva képeket fogunk vetíteni nektek azon,
mintegy ötvenöt faj egyedeiről, amelyek a legbuzgóbban tevékenykednek a gigalakták nevében és megbízásából,
magunkkal kezdve, akik a limbióták névre hallgatunk.
Harmadszor és legvégül, készleteik elégtelensége megakadályozza a protezoárokat abban, hogy visszatérjenek
szülővilágaikra, és nélkülük a gépéltűek sem szeretnének távozni. Ezért mindkét faj a ti bolygótok vendégszeretetét
fogja élvezni. Az imént említett három faj az összes, mely a fajtátokkal összefüggő gondok leküzdésére megbízást
kapott. De fölösleges nyugtalankodnotok. A gigalakták semmissé nyilvánították a bolygótok fertőtlenítésére felszólító
utasításaikat. A leszálló protezoárok mindenesetre olyan területeket fognak elfoglalni, melyeket ti amúgy sem
használtok. Ezzel a közleménynek vége.
Myra és Randzsit megrökönyödve néztek össze.
– Szerinted miféle területekre gondolt? – kérdezte Myra. De Randzsit meg sem próbált felelni, mert egy annál
jóval sürgetőbb kérdés foglalkoztatta.
– Te mit gondolsz, ez az izé mit értett a bolygó „fertőtlenítése” alatt?
 A magukat limbiótának nevező teremtmények nem csupán megmutatták az összes faj egyedeit, ahogy ígérték –
az arcképcsarnokot újra és újra, számtalanszor levetítve a világ valamennyi telemonitorján , de folyamatos
kommentárt is fűztek a látottakhoz. „Minket azért hívnak limbiótáknak”, magyarázta a hang, „mert, mint láthatjátok,
kilenc végtagunk* van. A négy pár főként közlekedésre szolgál, míg hátul az az egy minden egyéb célra.”
Ilyenkor minden képernyőn a hang által éppen leírt lény volt látható.
– Né! Pont, mint egy bogár! – kiáltotta a szakácsnő. És tényleg… már ha hihetünk abban, hogy bogarak csillogó,
fényes szövetből készült övszalagot viselnek mind a négy csípőjükön. A leírásnak megfelelően a test hátuljából egy
kilencedik végtag nyúlt ki; magában Myra elefántormányhoz hasonlította, bár annál soványabb volt, és elég hosszú
ahhoz, hogy elérje a test elejét, melyen valami szájféleséget meg szemeket lehetett felfedezni.
Hát, ha a limbióták bizarrul festettek – mondjuk ki kerek perec: azok is voltak, bárminemű normális rendeltetésről
legyen is szó , furcsaságban nem vehették fel a versenyt a kifutón őket követőkkel. A másodjára megjelenített faj
leginkább nyúzott kisnyúlra emlékeztetett – az ismerős rózsaszín helyett egészségtelen, sápatag levendulaszínben.
(A kommentátor protezoárként utalt rá, noha az elnevezés okáról csak kicsivel később szerezhetett tudomást a földi
világ.) Még leginkább a harmadik faj egyedei emlékeztettek (úgy ahogy) a homo sapiensre az emberiség újonnan
felfedezett, galaktikus cimborái közül, mert az adásban később felvonulók némelyike akár tizenkét végtaggal vagy
annál is több csáppal büszkélkedhetett (ezek pontos darabszámáról vagy rendeltetéséről időnként nehéz volt biztosat
állítani). Ennek az érthetetlen módon gépéltűként bemutatott harmadiknak viszont csak a szokásos két-két lába és
karja, meg egyetlen feje volt, bár a méretét képtelenség volt megítélni. Lehetett piciny, mint egy selyemmajmocska,
vagy ormótlanul nagy, akár a középkori cirkuszokban mutogatott torzszülöttek, mindazonáltal bizonyosan nem az a
fajta, akivel az ember szívesen futna össze egy félreeső sikátorban, kései órán. Egyszóval kész förtelem. A
világhíradók riportereinek szájából elhangzott jelzők közül még a „sátánit” lehetett a legkönyörületesebbnek
minősíteni.
Innentől kezdve a szemle csak még hátborzongatóbbá vált. Feltűntek szerzetek minden elképzelhető színben;
némelyek testfelszínén a számtalan, egymással ütköző árnyalat szemkápráztató, kromatikus kakofóniává olvadt
össze. Az alkatukban elképesztő változatosságot felvonultató lényeket pikkelyek vagy gyér, kunkorodó tollak
borították – és akkor még csak a szénalapú létformákról beszéltünk. Felfoghatatlan volt például a leginkább régimódi
búvárruhát viselő, zömök aligátorra emlékeztető teremtmények látványa, mígnem kiderült, hogy bolygójuk
légköréhez könyörtelenségben csupán a földi óceánfenék fogható, felszínén a növényi és állati élet működtető
közege pedig nem más, mint szuperkritikus szén-dioxid*.
A galaxis ötvenöt, legfejlettebb nációjának színre lépésével még nem ért véget a parádé. Amint mindegyikük
eljátszotta a maga epizódszerepét a földi képernyőkön, a limbiótákkal újraindult a végtelenített előadás, azzal a
különbséggel, hogy ezúttal saját környezetükben, banánforma űrhajóikkal vagy létük egyéb kellékeivel a hátérben
vonultatta fel őket, és a képeket aláfestő szöveg is eltért a korábbiaktól.
Lebilincselő volt mindezt látni, hallani. Mire a harmadik felvonás is véget ért, Szubramanianék megtanulták, hogy
saját űrjárműveik megközelítő méreteivel összevetve, az átlagos limbióták testhossza alig haladja meg a
tizennyolchúsz centimétert. Továbbá a gépéltűek második bemutatkozását kísérő magyarázatból kiderült, hogy a faj
pontosan az, aminek a neve lefesti: gépben élő lény. Az egyedek közszemlére tett képmása ugyan történelmi tény,
mostanság viszont a faj minden egyes tagja pusztán elektronikus memóriában éli tovább a maga életét. E
legfrissebb információt Myra hozta Randzsit tudomására, aki időközben ágyba dugta a holtfáradt Robertet.
– Hupsz – reflektált a hírre Randzsit, visszahuppanva kedvenc foteljébe. – Praktikus módszer. Nekem egészen
úgy cseng, mint az örök élet receptje. Szerinted?
– Szerintem is – értett egyet Myra. – Iszom egy teát. Kérsz te is?
Mire visszatért a két csésze gőzölgő itallal, a képernyő éppen azt mutatta, amint az egyik limbióta lehántja azt a
fényes szövetet egy másik limbióta csípőjéről, és a saját kilencedik végtagjával erőteljesen dörzsölgeti az ily módon
lecsupaszított testfelületet.
– Hát ez meg mi a csodát művel? – érdeklődött Myra, letéve az asztalra az egyik csészét a férje elé. – Mosdatja
a másikat?
– Esetleg olajat cserél benne – vélekedett Randzsit. – Ki tudja? De figyelj csak. Ez az egész felvételről megy. Mi
lenne, ha egy kis időre kikap​csolnánk? Később meg majd visszatérünk rá, amikor éppen kedvünk tartja.
– Jó ötlet – állapította meg Myra, és megnyomta a képernyő gombját. – Amúgy is kérdezni akartam tőled
valamit. Mondd meg nekem, mi az, amit ebben a díszelőadásban egyszer sem láthattunk!
– Sejtem, hogy mire vagy inkább kire gondolsz – bólintott a férje. – Azokra, akikről annyi szó esett, és akiket
gigalaktáknák hívnak.
– Rájuk, bizony. Nekem úgy tűnt, fontosak. És tessék, őket mégsem mutatják meg nekünk.
41. Újra otthon
Az ember azt várná, hogy mire Natasha – az eredeti példány – végre a saját ágyában, a colombói családi
otthonban térhetett éjszakai nyugovóra, rég vége szakadt a „nem Natasha” kommentárjaival kísért, képes
bemutatónak. Hát, így is mondhatnánk… Valójában a teljes, összesen hatvankét órán át tartó programot a limbióták
egymás után háromszor megismételték, majd beszüntették, viszont nem sokra rá, számukra nyilvánvalóan nyomós
okokból, újra meg újra műsorra tűzték néhány napos szünetekkel.
Az emberi faj nem úszott a boldogságban ettől. A magyarázó szöveg ugyanis nem kizárólag angolul hangzott el,
hanem gyakorlatilag minden olyan népcsoport nyelvén és nyelvjárásában, amely létszáma okán igényt tarthatott
valamekkora adásidőre a világ akármelyik, félreeső zugában. Márpedig elég nagy számban éltek a Földön ilyen
népcsoportok ahhoz, hogy a műholdas távközlési lehetőségek java részét az idegenek ügyének javára sajátítsák ki –
az emberi ügyek rovására. Másik következményként az ifjú Natashának temérdek lehetősége akadt tanulmányozni
alteregóját a képernyőn megjelenő, örökké változatlan valójában – anyagtakarékos melltartóban, azzal az elbitangolt
hajtinccsel a bal fülénél, meg minden. Cseppet sem élvezte a látványt.
– Kiráz tőle a hideg – vallotta be a szüleinek. – Ott vagyok én, olyanokról beszélek, amilyenekről tudom, hogy
soha életemben nem beszéltem, és mégis én vagyok!
– De hát te is tudod, kicsikém, hogy ez nem igaz – mondott ellent az édesanyja. – Csak valahogy lemásoltak
téged. Szerintem azért, hogy olyasvalaki szóljon a nevükben, akitől az embereknek nem lesznek lidércnyomásos
álmaik…
– Akkor már csak azt áruld el, hogy hol voltam én eközben! Merthogy az agyamból minden kiesett! Emlékszem,
láttam, hogy Ron Olsos megpróbálja leárnyékolni előlem a napszelet, aztán egyszer csak ott voltam… igazából
fogalmam sincs, hogy hol voltam. A semmi kellős közepén. Langyos volt és kényelmes… Ilyen lehetett, amikor még
a hasadban voltam, anya.
Myra összezavarodva ingatta a fejét.
– Robert azt mondta nekünk, hogy boldog vagy.
– Szerintem így is volt. És a következő, amire emlékszem, hogy ott ülök a műszerfallal szemben, a Diana
összeroncsolódva körülöttem, én meg segít​ségért kiáltozom.
Myra megpaskolta a karját.
– És meg is kaptad, egyetlenem, ezért lehetsz most újra velünk. És ha már szóba került annak az Olsos fiúnak a
neve: amíg aludtál, négy újabb üzenetet küldött. Mindegyikben az áll, hogy mennyire sajnálja, és hogy
meg​látogathat-e, hogy a bocsánatodat kérje.
Ettől Natashának végre felderült az arca.
– Még jó! Csak még ne most. Inkább megreggeliznék, ha lehet…
Az idegen fajok katalógusának ezt az értelmetlen ismételgetését az idő és a kommunikációs eszközök iszonyú
pazarlásaként élte meg az emberek többsége. Ám nem mindenki vélekedett így. A gépéltűek eltárolás előtti
alakjában a csekély létszámú sátánista egyház tagjai azon nyomban az ördög képmását ismerték fel – egyébként a
nézők közül még sokmilliónyian, ám többségükkel ellentétben ők reményteljes lehetőséget láttak benne. Sátán
Őfelségének imádat dukál, nem utálat. A Biblia is erre tanít, ha az ember értőn nyúl hozzá, elvégre Lucifer a rivális
angyalok rágalomhadjárata nyomán hajíttatott alá a mennyekből. ,,Ő nem ellenség!”, ágált a sátánisták egyik
püspöke rapszodikusan, „Hanem a mi királyunk!”
Hogy ez az egyház miben hisz, a főként az amerikai délnyugatra koncentrálódó, éppen csak maroknyi
gyülekezetével, aligha kelthette volna fel az emberiség széles tömegeinek érdeklődését, ha nincs két fontos
körülmény. Először is, ott volt az a nyugtalanító megjegyzés a Föld „fertőtlenítéséről”, ami csak egyet jelenthetett:
ha úgy hozza úri kedvük, az idegen rémségeknek módjukban áll eltörölni az emberiséget a Föld színéről, ami fölött
nehéz volt napirendre térni. Másodszor, a sátánistákat többé nem lehetett pusztán maroknyi félnótásnak tekinteni.
Még egy bolond is felismeri azt a hangot, amikor a lehetőség kopogtat az ajtón. A sátánisták megragadták a
lehetőséget. Egyszeriben valamennyi tagjuk, aki a templomülés-fényesítői rangnál akár egy fokkal is többre vitte a
szervezetben, hallatni kezdte a hangját az összes létező beszélgetős műsorban, amely hajlandó volt meghívni őt.
Reményeiket arra alapozták, hogy a világ telis-tele van hozzájuk hasonló bolondokkal, akiket eladdig csupán azért
nem sikerült beszervezniük maguk közé, mert nem tudtak meggyőzően érvelni a Sátán létezése mellett. Most abban
bizakodtak, a démoni gépéltűek puszta látványa elég lesz az ingadozó bolondokat a Sátán pártjára állítani.
És igazuk is lett. Miután a gépéltűnek nevezett, ocsmány teremtések harmadik alkalommal is felbukkantak a
képernyőkön, közel százezer frissiben megtért kezdett könyörögni, hogy részesülhessen a sátáni szentségekben. Az
első újrajátszás végére a sátánista egyház hitbuzgalmi egyesülete már sok millió főt számlált, és ajtajában két
további, konkurens – értsd: szakadár – sátánhívő gyülekezet tagjai toporogtak, bebocsátásért esedezve. A többi
szektás csoportosulásnak meg álvallásnak is felvirágzott, de közel sem annyira.
 De ezek természetesen csak őrültek.
– Legalábbis közel járnak ahhoz – foglalta össze a véleményét Randzsit a telefonban, Gamini Bandara hívására
válaszolva. – Mi a csudának aggódsz miattuk?
– Azért, Randzs, mert még egy flúgos is képes meghúzni a ravaszt. Vagy tán nem igaz, hogy Natasha halálos
fenyegetéseket kapott?
Randzsit egy pillanatig habozott a válasz előtt. A lánya nyomatékosan felszólította, hogy hallgasson a dologról,
ámde…
– De – ismerte be. – Baromság az egész. Natasha sem vette komolyan.
– Hát én igen – közölte Gamini , és meg kell mondjam, hogy az apám is. Éppen ezért huszonnégy órás őrséget
rendelt a házatok köré, továbbá mindannyian testőrt kaptok, ha elmentek hazulról.
Randzsit a fejét rázta.
– Nem hiszem, hogy szükség lenne erre…
– Nem számít, hogy te mit hiszel! – torkolta le a barátja derűsen. – Most, hogy apa lett az elnök, nektek is ő
dirigál. És különben is, ha nem akarod a titkosszolgálatosokat, majd jön valaki más. A haverod, Joris Vorhulst is
folyamatosan kap fenyegető leveleket. Máris egész osztagnyi fegyveres járőrözik az űrfelvonó támaszpontja körül.
Újabban arról beszél, hogy mindenkihez kiküld néhány embert az űrfelvonó biztonsági szolgálatától, aki bármilyen
kapcsolatban áll a programmal. Téged is beleértve.
Randzsit tiltakozásra nyitotta a száját – nem mintha a gondolatát sem bírta volna elviselni a huszonnégy órás
őrizetnek, hanem mert tisztában volt Natasha várható reakciójával , ám Gamini nem adott neki lehetőséget.
– A dolog már le van vajazva, Randzs – közölte. – Úgyhogy hiába is hadakoznál ellene. Amellett könnyen lehet,
hogy egyszer ez menti meg az életeteket.
Randzsit megadóan sóhajtott.
– Meddig?
– Hát, amíg a protezoárok ide nem érnek, mindenképp – felelte elgon​dolkodva. – Hogy aztán mi lesz, ki tudhatja?
Ez jó kérdés volt, még Randzsit is elismerte. Ahogy az is, hogy miként közölje mindezt Myrával és Natashával.
Miután letette a telefont, elindult, hogy megkeresse a családját. A hátsó teraszon ültek a sötétben, és azt a
konstellációt tanulmányozták, ami már az Oort-felhő nagy részét birtokba vette. Myra átadta a távcsövet
Natashának, és odaszólt a férjéhez:
– Közelednek. Tashy, ha befejezted, hagyd, hogy apád is belenézhessen!
Randzsit minden további nélkül megtalálta a ragyogó fényfoltot, amely a szakértők vélekedése szerint a közelgő
protezoár hajóflotta fékezőrakétáiból kilövellő gázokból állt össze. Nem először látta. Még meg sem történt a
bejelentés a protezoárok küszöbön álló látogatásáról, amikor a hírcsatornákon – a gigantikus földi teleszkópok
jóvoltából – már sokkalta fényesebb és jobban kivehető képeket lehetett látni.
De azokhoz képest most már jóval közelebb jártak.
Randzsit az ölébe eresztette a távcsövet, és megköszörülte a torkát.
– Az imént Gamini hívott – fogott bele, majd töviről hegyire elmesélte a beszélgetés tartalmát. Tévedett, ha azt
hitte, hogy Natasha majd tiltakozni fog, amiért a felnőttek ismét beleütik az orrukat a magánéletébe. A lány
csöndben végighallgatta, és csak ennyi észrevételt tett:
– Az őrök tehát szépen megvédenek minket a flúgos sátánhívőktől, jól értem? De ki fog megvédeni
mindannyiunkat – itt odaintett a magasban ragyogó, csillagképszerű alakzat felé – azoktól odafent?
Az egész Földön erre keresték a választ, és nem csupán embertársaiktól, hanem maguktól a betolakodóktól is.
Kis és nagy népek számtalan híressége lépett a mikrofonok elé, melyek a közeledő hadihajóraj felé sugározták ki a
sok-sok nyelven feltett kérdéseket a protezoárok terveit, szándékait, a Földre jövetelük igazi okát illetően.
Nem kaptak választ.
Az emberiség nehezen viselte ezt a helyzetet. Bolygószerte, a Hold lávabarlangjaiban, Föld körüli pályán –
bármerre, ahol a homo sapiens már megvetette a lábát – az embereken kezdtek megmutatkozni az ismeretlen jövő
okozta feszültség jelei. A Szubramanian család sem volt kivétel. Myra ismét rákapott a körömrágásra, amire
tizenéves kora óta nem volt példa. Randzsit képes volt órákig ülni a telefonon, és az ismeretségi körébe tartozó,
tekintélyes személyiségeket (jó sok volt ilyen) nyaggatni, hogy osszák meg vele lényeglátó megállapításaikat, melyek
őbenne esetleg nem merültek fel. (Nem voltak ilyenek.) Mindeközben Natasha megszállottan kísérletezett Roberttel,
hogy a kisfiút portugálra tanítsa. Aztán egy nap, éppen reggeliztek, mikor hirtelen emelt hangú szóváltás zaja
robbant be közéjük odakintről. Randzsit az ajtóhoz rohant. Az egyenruhás őrszemek közül négyen felhúzott
fegyverrel szobroztak a feljárón, a pisztolycsöveket féltucatnyi idegenre szegezve. Vagyis hát… nem mindegyik volt
idegen. Többségükben fiatalok voltak, és fenyegető arcot vágva tartották fel a kezüket, de a kör közepén volt
valaki, akit – hiába látszott idősebbnek legutóbbi találkozásuk óta – Randzsit azonnal megismert.
– Bledsoe ezredes? – szólította meg. – Maga meg mi az ördögöt keres itt?
***
A patthelyzet megoldásához kellett némi alkudozás. Végül úgy alakultak a dolgok, hogy Bledsoe nyugalmazott
alezredes bebocsátást nyert a házba, de csak az őrcsapat kapitányának kíséretében, aki ujjával pisztolyának
ravaszán egy pillanatig sem szállt le a nyakáról. Bledsoe saját kísérői kénytelen-kelletlen odakint maradtak, ráadásul a
földön ülve, fej köré kulcsolt kézzel, miközben a Sri Lanka-i osztag maradéka gondoskodott arról, hogy moccanás se
legyen köztük.
Az ember azt hinné, hogy Bledsoe ettől hátrányos helyzetbe került, de úgy tűnt, fel se veszi.
– Hálás vagyok, hogy beengedett a házába, és lehetővé tette ezt a beszélgetést – fogott bele. – Mindenképpen
el akartam kerülni, hogy szabad​jára kelljen engednem az embereimet a maguk őreivel szemben.
Randzsit nem tudta, derüljön-e ezen vagy bosszankodjék, úgyhogy inkább hagyta a fenébe, és belekapaszkodott
az alezredes szavaiba.
– Beszélgetni akar? És ugyan miről?
Bledsoe biccentett.
– Önnek igaza van. Kár vesztegetni az időt. Én itt és most az Egyesült Államok elnökének képviseletében vagyok
jelen. Az elnök megállapítása szerint az emberiség nem engedheti, hogy azok az idegen bérgyilkosok bolygónk
földjére tegyék a lábukat.
Randzsit szerette volna megkérdezni, az Egyesült Államok elnöke ugyan miképp szándékozik megakadályozni őket
ebben, de a felesége megelőzte.
– És miből gondolja az ön elnöke, hogy joga van az egész emberiség nevében beszélni? Teszem azt,
Oroszországnak vagy Kínának ön szerint nem lehet ebben szava?
Randzsit meglepetésére Bledsoe mintha számított volna a kérdésre.
– Ön a múltban él, Mrs. Szubramanian. Úgy csinál, mintha még mindig létezne a három nagyhatalom. Ez nem így
van. Oroszország és Kína már csupán papírtigrisek! A véleményük nem számít.
Azzal lekicsinylő hangon hosszas magyarázkodásba bonyolódott arról, hogy azt a kettőt pillanatnyilag túlságosan
lefoglalják a belpolitikai gondjaik, melyeket persze igyekeznek eltitkolni a nagyvilág elől.
– A Kínai Népköztársaság – szónokolt – gyakorlatilag lemondott a Csilin tartomány feletti ellenőrzésről a Falun
Gong mozgalom javára, s ezt egyáltalán nem engedheti meg magának. Látom, maguk még életükben nem hallottak
erről a tartományról, igazam van? Pedig a kínai kormány onnan szerzi be a gabona jó részét, a személyautókról meg
vasúti kocsikról nem is beszélve! Ne feledjék a szavaimat: mezőgazdaság és feldolgozóipar! Ráadásul mostanra a
Falun Gong befolyása, a határokon átlépve, már Belső-Mongóliára is átterjedt.
Úgy ingatta a fejét, hogy ha nincs az a kárörvendő mosoly a szája szegletében, még akár együttérzőnek is
tűnhetett volna.
– Az oroszok még ennél is nagyobb szarban vannak – folytatta a kiselőadást. – Csecsenföld egy elgennyesedő
seb. Vegyük csak a muzulmán lakosságot. Az Iszlám Dzsihádnak a szakadárok vérére szomjas hívei most mind
odacsődülnek fegyvert ragadni, és nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Oroszország legfontosabb
olajvezetékeinek némelyike éppen azon a területen vezet keresztül. Tetejében, ha Csecsenföld netalán mégiscsak
elsza​kad, van ott még tartomány szép számmal, amelyik szívesen lépne ugyanerre az útra.
– És maga szemmel láthatóan örül ennek – jegyezte meg Myra.
Bledsoe lebiggyesztette az ajkát.
– Hogy örülök-e? Fenét. Mit érdekel engem, hogy a ferde szeműek meg a ruszkik mekkora slamasztikában
vannak? Viszont tény, hogy ez a helyzet leegyszerűsíti a dolgokat, ha egyszer cselekvésre kerül a sor, és az elnök
nem szeretné, hogy amazok is beszálljanak a buliba. És itt jön be a képbe maga, Szubramanian, meg a családja. Az
elnöknek ugyanis van egy terve, amiben maguknak is lenne szerepük.
A Szubramanian család lelkesedése hívatlan vendégük iránt, mely jóindulattal is legfeljebb langyosnak volt
mondható, egyszeriben antarktiszi jéggé dermedt.
– Mit akar? – követelte Randzsit olyan hangon, mely sejtetni kívánta Bledsoe-val: bármire irányuljon is a kérése,
aligha lehet reménye megkapni.
– Egyszerű – felelte az zavartalanul. – Azt akarom, hogy a maga lánya, Natasha egyenes adásban szépen
elmesélje, hogy miközben az idegenek fogságában volt, megtudta, hogy a Föld „fertőtlenítése” alatt az egész
emberi faj kiirtását értik, merthogy rá akarják tenni a mocskos mancsukat a bolygóra.
Natasha azonnal reagált.
– De hát semmi ilyesmi nem történt, Mr. Bledsoe! Nem emlékszem, hogy fogságban lettem volna.
Az apja felemelt kézzel leállította.
– Hagyd, kicsikém. Ő is pontosan tudja, hogy ez hazugság. Jól van, Bledsoe. Árulja el szépen, miért akar
gyűlöletet kelteni ezek ellen a lények ellen?
– Mert előbb-utóbb úgyis muszáj lesz hazavágni őket. Mit akar még tudni? Először megengedjük, hogy
landoljanak. De aztán jön maga, Szubramanian, és elmondja a nagy nyilvánosság előtt, hogy Natasha magára bízta
a titkát, de maga úgy érzi, hogy arról mindenkinek joga van tudni. És akkor jön a lány, és kipakol.
Azt élveznéd, mi? – gondolta Randzsit, de inkább folytatta a fagga​tózást.
– És aztán mi lesz?
 Bledsoe vállat volt.
– Leradírozzuk az egész rohadt bagázst. De előbb még odapörkölünk nekik a Hangtalan Mennydörgéssel, hogy
semmit se tudjanak tenni ellene. Aztán rájuk szabadítjuk az egész amerikai légierőt az összes bombájukkal meg
rakétájukkal. Még ICBM*-eket is bevetünk. Nukleárisát, mindent, ami csak van a raktáron. Garantálom magának, a
végén kiskanállal se lehet összeszedni, ami megmarad belőlük.
Myra felhorkant, de közös véleményüket Randzsit mondta ki:
– Maga megőrült, Bledsoe! Tényleg azt hiszi, hogy azoknak nincsenek saját fegyvereik? Maga a biztos
pusztulásba küldene egy csomó vadászgépet, katonák ezreit, és mi végre? Csak felbőszítené az idegeneket!
– Most már duplán téved – közölte Bledsoe megvetően. – Azok a repülőgépek mind-mind távirányított
kormányművekkel repülnek, és a legénységük egytől egyig a földön marad, biztonságban. Egyébként meg hadd
bőszüljenek fel azok az izék, kit érdekel. Tudja, Szubramanian, nálunk, az Államokban van egy mondás: „Élj
szabadon vagy halj meg.” Maga talán nem hisz ebben?
Myra már nyitotta száját, hogy rendesen odamondogasson neki, de Randzsit ismét megelőzte:
– Ha már itt tartunk, nem hiszek a hazudozásban, melynek öldöklés a vége, még ha nem is emberi lények esnek
áldozatául. És hogy világos legyen, Bledsoe: egyikünk sem hajlandó megtenni, amit maga kíván. Addig rendben van,
hogy ki kellene lépnünk a nyilvánosság elé, de nem azzal, amit maga a szájunkba akart rágni, hanem ezzel az
egész, piszkos kis tervvel.
Bledsoe ölni tudott volna a tekintetével.
– És azt hiszi, hogy az valamit is változtatna a dolgokon? A pokolba is, Szubramanian! Ismeri azt a szót, hogy
„cáfolható”? Én cáfolható vagyok. Ha ez az ügy netán kitudódik, az elnök majd csüggedten rázza a fejét, és azt
nyilatkozza: „Lám, a drága, öreg Bledsoe ezredes… Csak azt tette, amit helyesnek vélt, ám kizárólag a saját
kezdeményezésére. Én semmi ilyesmire nem adtam neki felhatalmazást.” Egy ideig talán a nyakamra járnak az
újságírók, én meg befogom a pofám, és meglátja, egykettőre elcsitulnak a kedélyek. A bolygó domináns katonai
erejének legfelső vezetőjeként az elnöknek egyenesen szent kötelessége megvédeni a gyengébb államokat, és ő
úgy határozott, hogy jelen esetben a támadás lehet a legcélravezetőbb. Én pedig az elnököm kénye-kedve szerint
szolgálok. Erre mit tud mondani?
Randzsit felállt.
– Én igenis szabadon akarok élni, de az itt, ugyebár, nem szerepel a kínálatban. Ha választanom kellene, hogy
egy olyan világban éljek, amelyik a maguk gondjaira van bízva, vagy inkább egy olyanban, amelyiket zöld pikkelyes,
űrbéli szörnyek kormányoznak, hát tudja mit, jó eséllyel a szörnyekre szavaznék! És most tűnjön a házamból!
42. Mély depresszió
A protezoár flotta lenyűgöző tűzijáték kíséretében ért földet. Ez a pirotechnikai bemutató azonban más okokra volt
visszavezethető, mint az a látvány, amely a földi gyártású űrhajók hazatérésének szokványos velejárója. Annak,
hogy a jó öreg Mercury űrkabinok, Szojuzok meg űrsiklók mind-mind tűznyelvektől körülnyaldosva törték át a Föld
légkörét, oka volt: nem volt más választásuk. A visszatéréshez le kellett lassítaniuk, és csupán a légkörben fellépő
súrlódás fékezhette le ereszkedésüket annyira, hogy bizton​ságosan érhessenek földet.
Ezzel szemben a protezoárok űrhajói nem szorultak a levegő súrlódására; az ő légkörbe merülésük lefékeződése
egy merőben eltérő folyamatnak volt köszönhető. Egyszerűen arról volt szó, hogy ionrakétáikat maximális
teljesítménnyel menetirányban működtették, melyek ezáltal fékhatást fejtettek ki. A módszer kíméletesebb landolást
tett lehetővé, ráadásul a hajót ponto​sabban lehetett odairányítani a leszállóhely fölé.
A manőver ugyanakkor mérhetetlenül nagyobb energiafelhasználást igényelt, de mint láthattuk, a protezoárok
számára az energiatakarékosság többé nem szerepelt a prioritások jegyzékén.
A földi megfigyelők egymással versengve találgatták, hogy az idegenek vajon melyik térségben szándékoznak
letenni a hajókat. A legkorábbi tippek között szerepelt a Líbiai-sivatag, esetleg a Földközi-tenger menti, homokos
partok valamelyike. A gyorsan érkező helyesbítés már kicsivel keletebbre és északabbra tette a várható leszállás
helyét, nagyjából Egyiptom egyébként lakatlan, északnyugati, sivatagos vidékeire.
Innentől kezdve a hírcsatornák szakértőinek már nem kellett sok idő, hogy bedobják a köztudatba a „Kattara-
mélyföld” nevét.
Ekkor Myra és Randzsit is beindította a maga keresőprogramjait.
– Ez a Kattara-izé a Föld ötödik legmélyebb depressziója – szólt ki Myra a saját személyi képernyője mögül. –
Helyenként 133 méterrel is lemegy tengerszint alá.
– És mindössze ötvenhat kilométernyire fekszik a tengertől – tette hozzá Randzsit, a saját monitorjáról
felcsippentve az információt. – És… várj csak! Egy tekintetben ez a legnagyobb szárazföldi mélyedés a bolygó
felszínén, mert negyvenezer négyzetkilométert is meghaladó része található a tenger szintje alatt.
Ráadásul lakatlan volt, olvasták le csaknem egyszerre, leszámítva a vándorló, beduin törzseket meg a nyájaikat,
miáltal gyakorlatilag semminemű értékkel nem bír, legalábbis az emberiség számára. Olybá tűnt, a történelem
folyamán egyetlenegy alkalommal esett meg vele, hogy néhány hétig igazán jelentős szerephez jutott: a számtalan,
huszadik századi háború egyikében, amely a németek és a britek között folyt. Az történt, hogy a németek csapdába
estek az átjárhatatlan Kattara-mélyedésben, minekutána a britek – a híres el-alameini ütközetben – súlyos csapást
tudtak mérni rájuk.
Ezen a ponton Myra és Randzsit felhagyott a terméketlenné vált keres​géléssel.
– Nem hinném, hogy az idegeneknek ezért esett volna rá a választásuk – szólalt meg végül Randzsit. – Mármint
hogy azért, mert könnyen megvédhető.
– De akkor miért? – firtatta Myra.
Randzsit összeráncolta a homlokát, de nem felelt. Az elkövetkező negyedórában egyre képtelenebb indítékokat
ötöltek ki, mígnem a hírcsatorna váratlan bejelentkezése megszakította az agytornát. A riporter hírül adta az első
hivatalos szájhősködés beérkezését Kairóból, mely meglehetősen harcias hangot ütött meg.
Nos, ez így nem egészen tükrözi a valóságot. Az adás ugyan valóban Kairóból érkezett, csakhogy a nyilatkozatot
nem egyiptomi személy tette, hanem az amerikai nagykövet. Elmondása szerint az egyiptomi kormány őt kérte fel
arra, hogy a nevükben hivatalos választ adjon a történtekre. A Munhafad al-Qattarah elnevezésű térség, szögezte
le, az Egyiptomi Arab Köz​társaság elidegeníthetetlen része.
A betolakodóknak nincs joguk ott tartózkodni. Ezért nyomatékosan felszólítják őket, hogy haladéktalanul
távozzanak Egyiptom felségterületéről, máskülönben kénytelenek lesznek számolni a következményekkel.
Nyilvánvaló volt, hogy előzőleg titkos tárgyalásokra került sor, és hogy pontosan miről, a nagykövet következő
szavaiból ki is derült. „Az Egyiptomi Arab Köztársaság Amerika egyik legrégebbi és leghívebb szövetségese”,
nyilatkoztatta ki. „A birtokháborítóknak nemcsak Egyiptom, hanem az Egyesült Államok haderejével is szembe kell
nézniük.”
– Szentséges ég! – dörmögte Randzsit. – Ez az egész Bledsoe-tól bűzlik!
– Ami azt jelenti, hogy mostantól csak Isten segítségében bízhatunk – fejezte be hitetlen férjének gondolatát a
vallástalan Myra.

Talán enyhített volna a helyzeten, ha a landoló idegenek rászánnak némi időt, és a világ tudomására hozzák
hosszú távú terveiket. Ám semminemű közleménnyel nem álltak elő. Meglehet, egyszerre csak egy dologgal tudtak
foglalkozni, vagy tán a primitív földiekről feltételezték ugyanezt, minthogy az emberiségnek tett ígéretükhöz híven
szünet nélkül, újra meg újra szétsu​gározták műsorukat a galaxis válogatott népségeiről.
A kezdetben érdekfeszítő parádénak mostanra erősen megkopott a fénye. A lankadatlanul kitartó, ám
megfogyatkozott nézőseregben már csak alacsony költségvetésű horrorfilmek producerei voltak fellelhetők, akik saját
maszkmestereik ötlettárát szerették volna ezen a módon felfrissíteni, meg esetleg az eltűnőfélben lévő, taxonómiai
szakma képviselői, kiket továbbra is megrészegített az észbontó kilátás, hogy a huszonegyedik századi élővilág
Carolus linnaeus fajának (alcsoport: Alienus biotá) ritka egyedeit regisztrál​hatják.
Magától értetődően mindezen törekvések nem okoztak világméretű problémát. Volt persze egy súlyos gond is,
amely két tényezőből adódott össze.
Az egyiket az idegenek mértéktelen igénye képezte a földkerekségen rendelkezésre álló, távközlési
sávszélességek iránt. A galaktikus lények katalógusának puszta felsorolása önmagában még nem hatott volna
károsan a hírforgalomra, ha az előzékeny idegeneknek nincs az az idegesítő szokásuk, hogy összes mondandójukat
a több mint 6900 földi nyelv java részén rendre közkinccsé tegyék.
Még ez is csupán maroknyi embernek okozott bosszúságot, akik ily módon megfosztattak kedvenc
vetélkedőműsoruk élvezetétől. Sokkalta súlyosabb nehézséget jelentettek a kommunikációs zavarok, melyek
legfőként a különféle nemzeti hadseregek között a háttérben zajló tárgyalásokon okoztak fennakadást.

Egy sietős telefonbeszélgetés Gamini Bandarával megerősítette Randzsitot abban, ami felől már amúgy sem
voltak kétségei. Az egyiptomi kormány nem önszántából jutott a meglepő elhatározásra, amely végső soron az
amerikai nagykövet kardcsörtető nyilatkozatához vezetett el. Datuszena Bandara fiatalkori barátja Egyiptomból, név
szerint Hamid al-Zasr, aki pillanatnyilag az afrikai ország Sri Lankára delegált nagykövetének tisztét töltötte be,
elmagyarázta az egészet Gamini apjának.
– Sikerült magán-összeköttetést teremtenie apával. Amerikai nyomásra történt az egész, az egyiptomiak nem
tudták kivédeni. Egy szupertitkos amerikai ügynök is szerepet játszott benne…
– Naná, hogy játszott! Lefogadom, hogy a te régi haverod, Bledsoe ezredes, személyesen.
Gamini meghökkent:
– Igazad lehet. Mellesleg al-Zasr szerint Egyiptom nem feledkezett meg a Pax per Fidemnek tett
kötelezettségvállalásairól, a gond csak az, hogy pillanatnyilag nyakig vannak a megvalósításban. A politikai őrségváltás
még nem fejeződött be, Egyiptom pedig túlságosan szegény ahhoz, hogy ellenséges érzületeket mutathasson az
államkasszába amerikai segély formájában befolyó dollármilliárdokkal szemben.
– A pokolba! – dörögte Randzsit, és Myra is együtt érzett vele, miután értesült a beszélgetésről.
– Gondolhattuk volna. Most már csak abban reménykedhetünk, hogy a helyzet nem fordul még rosszabbra.
43. Bevándorláspolitika
A Szubramanian családon belül még talán Robertet érintették a legkevésbé a környező világ rémisztő fejleményei.
Igaz, ő is gyakrabban fakadt sírva mostanság. Úgy tűnt, nem annyira a külvilágban kialakult helyzet szomorítja el,
inkább a szülei lelkén eluralkodó szorongás. A maga részéről Robert azzal próbált enyhíteni a gondjaikon, hogy
minden elképzelhető mértéken felül jó kisfiú vált belőle – simogatta őket, hozzájuk bújt, még a főzelékeket is
bekanalazta vita nélkül, s első szóra elvonult lefeküdni, ha eljött az ideje. Emellett meggyőződésévé vált, hogy a
Biblia vasárnapi iskolából hazahozott igéivel jobb kedvre derítheti őket. „Aranyszabály*”, emlegette biztatóan: „Amit
akartok, ’ogy ’eletek tegyenek…”.
Robert emlékmorzsái a vasárnapi iskolai leckékből persze nemigen könnyítették meg a dolgot Randzsitnak és
Myrának. Viszont örömmel fedezték fel, hogy kisfiúk kezd érdeklődést mutatni a világhíradókban mutatott
események iránt – már amikor sikerült olyan csatornára bukkannia, amelyet még nem özönlöttek el a galaxis bizarr
küllemű lakói.
A hírműsorokban nyomon lehetett követni a protezoár telepesek minden munkálkodását a Kattara-mélyföldön. Az
összes kémműhold, melyet az idegeneknek még nem sikerült lefoglalniuk a galaktikus bestiárium végtelenített
újrajátszása céljából, most a világnak azon, már-már elfeledett pontjára szegezte elektronikus szemeit.
Az ármádia leszállása után azonnal nyilvánvalóvá vált: a protezoárok azért használtak lassításra inkább rakétákat a
minden mennyiségben ingyen hozzáférhető, légköri súrlódás helyett, mert az cafatokra szaggatta volna az
űrhajóikat. A protezoár tervezőmérnökök annak idején fittyet hánytak az áramvonalasítás követelményének, még
csak csőszerű hajótörzs kialakítására sem törekedtek, mint amilyent a limbióták liliputi járművein lehetett megfigyelni.
Aerodinamikai megfontolások nem hagytak nyomot a szabványos protezoár hadihajó küllemén, amely a hajótörzsről
képtelen szögekben és minden irányban kinyúló, kocka, gömb és sokszög alakú szerelvényeivel leginkább
agyondíszített karácsonyfára emlékeztetett.
Ez mindenesetre megmagyarázta a protezoárok üzemanyag-pocsékolás iránti hajlandóságát. Ha ugyanis űrsikló
módjára léptek volna be a Föld légkörébe, sohasem látott fényességű csillaghullás megfigyelésének élményével
ajándékozták volna meg a helyi lakosságot, mely azután sok ezer hektárnyi, parázsló területről guberálhatta volna
össze a flotta maradványait – szuvenírnek.
Miután a protezoár hajók rendezett sorokban földet értek, rövidesen groteszk bővítményeik rendeltetésére is fény
derült. A csápra emlékeztető nyúlványok lekapcsolódtak a hajótörzsről, majd némi tétova tekergőzést követően
minden irányban elkígyóztak felderíteni a környéket. Mások egymással összekapcsolódva az oázis sóval szennyezett
forrása felé vették az irányt, de hogy mi végre, Randzsit elképzelni sem tudta.
– Az nem ivóvíz – jegyezte meg. – Remélem, tisztában vannak ezzel.
Myra vizsgálódó pillantást vetett rá.
– Tudod, szívem – mondta elgondolkodva , amióta Joris beugrott szólni, hogy a dinamitos merénylők végre
kiszálltak, azt vettem észre rajtad, hogy sokkal derűsebb színben látod a világot. Most is képes vagy azon
aggo​dalmaskodni, hogy ezek a szerzetek mit fognak inni.
Randzsit nem is próbált vitatkozni a kijelentés igazságával.
– Én csupán megszívlelem Robert intelmeit – közölte. – Amit akarunk, hogy velünk tegyenek, nekünk is azt kell
tennünk másokkal. A magam részéről nem szeretném, ha bárki is lövöldözne rám.
Myra felnevetett, de már vissza is kapta a tekintetét a képernyőre, melyen ekkor már azt lehetett látni, amint
bizonyos idegen herkentyűk leválnak a hajótörzsekről, odakúsznak egy dűnéhez, és harapdálni kezdik.
– Akármi legyek, ha nem alagutat ásnak! – álmélkodott. – Te mit gondolsz? Bunkert akarnak építeni esetleges
támadások esetére?
Randzsit nem válaszolt. Az elképzelés, hogy az idegenek netán fegyveres támadásra számítanak, túlontúl
valószínűnek tűnt, hogysem szívesen hangot adott volna neki…
De erre nem is volt szükség, mert az összes, még az emberiség birtokában lévő hírcsatorna képernyője
egyszeriben elsötétült, egy zilált külsejű hírolvasónak adva át a helyét, aki sietősen tájékoztatta a nagyérdeműt,
hogy az Egyesült Államok elnöke azonnali adásidőt kért, hogy „világraszóló” bejelentést tegyen. „Ezek az elnök
szavai”, nyomatékosította a hírt az ideges riporter. „Ennél többet mi sem tudunk, kivéve, hogy ez az esemény
példátlan… Micsoda?”
A kérdés egy láthatatlan valakihez szólt, ám a válasz rögvest nyilvánvaló vált minden néző számára, mert a
hírolvasó hölgynek mindössze annyit sikerült elhadarnia, hogy „Hölgyeim és uraim, az Egyesült Álla…”
Ekkor egy pillanatra megint sötét lett a képernyő, majd mire ismét kivilágosodott, már tekintélyes küllemű (egyben
felettébb aggodalmas arcú) férfiak és nők csoportját mutatta egy mikrofonerdővel benőtt asztal mögött. Randzsit
némileg zavartan vizsgálgatta a jelenetet, amelyet ezúttal nem a Rózsakert vagy az Ovális Iroda, esetleg más, az
elnök által olyannyira kedvelt környezet szokásos díszletei között állítottak be. A hatalmas, amerikai lobogó selymét
ugyan ki lehetett venni az álló csoport háta mögött – az elnök utasítása szerint annak mindig jelen kellett lennie , de
az ablaktalan, reflektorokkal élesen megvilágított helyiség egyébiránt ismeretlen volt Randzsitnak, aki most egy
tizedes parancsnoksága alatt álló és az amerikai tengerészgyalogosok sorai közül toborzott őrcsapatra is felfigyelt,
akik felhúzott fegyverrel, ujjukkal a ravaszon szobroztak merev vigyázzban körös-körül.
– Szentséges ég… – suttogta Myra. – Ezek az atombiztos bunkerben vannak…
Ám úgy tűnt, a férje nem is hallja, annyira lefoglalja a saját felfedezése.
– Nocsak, nocsak, ki feszít ott az elnök és az amerikai nagykövet között? Csak nem a kedves Orion Bledsoe?

Hát persze, hogy ő. Ám a házaspárnak nem jutott ideje megjegyzést fűzni ehhez, mert az elnök máris belefogott
a mondandójába.
– Barátaim! Nehéz szívvel állok önök elé, hogy bejelentsem, bolygónk elözönlése – nincs jobb szó, hogy leírjam a
történteket , tehát bolygónk elözönlése az űrből jött idegenek által túllépte a tűréshatárt. Az Egyiptomi Arab
Köztársaság korábban már kinyilvánította kifejezett követelését, hogy akik ezt az agresszív tettet elkövették,
haladéktalanul szüntessék be a háborús előkészületeket, és kezdjék meg a kivonulást Egyiptom területéről. Nem
elég, hogy az agresszorok nem tettek eleget a követelésnek, amely összhangban áll a nemzetközi joggal, de annyi
tisztesség sem volt bennük, hogy nyugtázzák annak vételét.
Ennélfogva szövetségesünk, az Egyiptomi Arab Köztársaság kormánya páncélosokból álló hadoszlopot készül
útnak indítani a sivatagba, hogy elűzze a betolakodókat Egyiptomból. Továbbá az Egyiptomi Arab Köztársaság elnöke
felszólította az Egyesült Államokat, hogy az érvényben lévő, államközi egyezmények értelmében nyújtson
segédkezet a katonai hadművelethez az ellenség kikergetése érdekében.
Mindannyian beláthatják, hogy nekem nincs más választásom, mint eleget tenni e felszólításnak. Ezért
utasítottam a légierő hatodik, tizenkettedik, tizennegyedik és tizennyolcadik századát, hogy mérjen csapást az
idegenek táborára.
Megengedett magának egy halvány mosolyt.
– Az esetek többségében ez persze egy szigorúan titkos döntés lenne. Mindazonáltal most úgy érzem, az
agresszorok visszaverésére felsorakoztatott katonai erők bemutatása segíthet meggyőzni ezen idegen betolakodókat
arról, hogy haladéktalanul be kell szüntetniük provokatív cselekményeiket, és ki kell nyilvánítaniuk szándékukat
Egyiptom területének elhagyására.
Az elnök jó időzítéssel fordította tekintetét a saját képernyője felé, hogy az emberiség többi tagjával egyetemben
lehessen tanúja az imént elhangzott ígéret alapjának. Látni lehetett, amint megtervezett röppályán, pedáns
ékalakzatokban minden irányból harci repülők tartanak egyazon célpont, a Kartara-mélyföld felé. Némelyiket Randzsit
is felismerte – a szuperszonikus csupaszárny repülőgépeket, a még a vietnami háború idején rendszeresített, böhöm
B-52-eseket, a fürge, lopakodó vadászbombázókat. Legalább tucatnyi különféle típust számlált össze, melyek
mindegyike a térkép ugyanazon pontját megcélozva repült…
Aztán, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, egyszer csak nem repült többé.
Randzsit előtt szakasztott olyannak tűnt fel ez, mint amikor egy villanypásztor működésbe lép: a szegény állat
áramütést kap a földbe temetett vezetéktől, ha legelészés közben átlép egy bizonyos határt. A repülőgépek valami
igen hasonlóban részesültek. Amikor elértek egy bizonyos pontig a Kattara-mélyedés mint középpont köré húzott,
képzeletbeli kör kerületén, a szabályos ékalakzatok megtorpantak, darabokra szakadtak, az egységek rendre
veszíteni kezdtek erejükből. Nem következett be robbanás. Nem csaptak fel lángok, nyoma sem volt ellenséges
harci tevékenységnek. Mindössze annyi történt, hogy a nagyszerű légiflotta összes fáklyája egy pislantással
egyszerre hunyt ki a sugárhajtóművek kiömlő fúvócsövén.
Tolóerő híján a gépek megpróbáltak siklórepüléssel a talajra ereszkedni, de minden erőfeszítésük hiábavalónak
bizonyult. Néhány perc elteltével a képernyőn semmi egyebet nem lehetett látni, mint öt-hatszáz halotti máglyát,
melyeken a tartályokban megmaradt üzemanyag robbanása következtében az ellenállhatatlan harcászati erő tagjai
égtek földhöz csapódásuk helyszínén.
A betolakodók táborának peremvonalán belül sürgölődő gépezetek részvétlenül, a történtekre ügyet sem vetve
végezték tovább a dolgukat.
***
A protezoároknak a Kattara-mélyedés maga volt a földi paradicsom.
Az oázisbeli forrásból nyert sós vízért kifejezetten rajongtak. A saját bolygójukon nemzedékek óta nem lehetett
ennyire tiszta vízhez hozzájutni. Hogy néhány vegyi anyagot ki kellett belőle szűrni? Hát annyi baj legyen! Viszont alig
volt benne radioaktív szennyeződés. Pozitronsugárzó meg egy darab se!
És ez a mennyei levegő…! Szinte már szűrő nélkül is be lehetett lélegezni! Jó, jó, egy kicsikét meleg volt – úgy
450C avagy 1100F körül, merthogy ezek a földiek mindenféle, zavarba ejtő módot találtak ki a hőmérséklet
mérésére. Na és aztán? Amint elkészül az alagút a mélyföldtől a tengerig, töméntelen hűtővizük lesz, amivel
élhetőbbé tehetik a klímát.
Egy túlnyomórészt mesterséges szervek által életben tartott rabszolgafaj már nem is lehetett volna ennél
elégedettebb. Egyetlen bosszantó apróságot kivéve.
Már megint azok az átkozott limbióták okozták a bajt. A támadó légierő elpusztításába csak ezért mentek bele,
mert a harci gépek természetszerűleg mind-mind távirányításúak lévén, a bennszülött érző lények közül
egyetlenegynek az élete sem forgott veszélyben. Ezek után igazán dühítő, hogy a támadás mégiscsak szedett földi
áldozatokat.
Pechjére egy olajkutató csoport pont az egyik amerikai bombázó későbbi becsapódási helyén állította fel a
szeizmométereit. Igaz, mindösszesen tizenegyen haltak meg, ami kevesebb, mint az egész emberi faj 0,0000001
százaléka, ezért semminemű, demográfiai aggodalmat nem indokolt.
De a limbióták csak nem hagyták abba a méltatlankodást. Kötötték az ebet a karóhoz, hogy a földieknek egészen
más fogalmaik vannak az igazságról meg a jóvátételről, és nyilván biztosak voltak a dolgukban, elvégre korábban
éppen az volt a feladatuk, hogy lehetőség szerint minden lényeges és jó csomó jelentéktelen emberi tevékenységet
is kifürkésszenek. A protezoár nagytanács végül beadta a derekát. „Mit tehetnénk a helyzet orvoslása érdekében?”,
kérdezgették. „Mármint azon kívül, hogy hazatakarodunk erről a csábítóan kellemes tájékról, amihez semmi
kedvünk.”
„Jóvátétel”, hangzott a limbióta szakértők egyöntetű véleménye. „Fizessétek ki őket. Fürkészprogramjaink révén
megbizonyosodtunk arról, hogy valahányszor errefelé fuccsba megy valami, jóvátétel útján gyakorlatilag mindig
helyrehozható, csak némi pénz kell hozzá. Hajlandóak lennétek erre?”
Nem telt sok időbe, és a protezoárok megadták a választ: „Hát persze!”, vágta rá a vezetők egyhangú kórusa. –
„De mi az, hogy »pénz«?”
44. Nemzetközi nézeteltérések
Egy nappal később és pár ezer kilométerrel odébb a Szubramanian család éppen befejezte a reggelit. Natasha és
Robert már fürdőruhában várta, hogy az étkezések után anyailag rájuk kényszerített, félórás csendespihenő
leteltével végre eliramodhasson a strand irányában. Régen kihűlt teáscsészéjével a kezében Randzsit rosszallóan
meredt a képernyőre, amely a protezoárok felbolydult méhkasra emlékeztető, sürgő-forgó kolóniáját mutatta az
egyik, még kizárólagosan emberi ellenőrzés alatt álló műhold magaslati szemszögéből.
Myrának átfutott az agyán, hogy ugyan mi lehet annyira érdekfeszítő a műsorban, aztán folytatta a beérkezett
üzenetek átolvasását. Az egyiket köze​lebb tartotta a szeméhez, majd odaszólt Randzsitnak:
– A Harvardon tudni akarják, hogy elvállalod-e megint az üdvözlőbeszédet a diplomaosztón. Ja, meg van itt egy
üzenet Joristól is. Azt írja, igaz, hogy továbbra is kapnak fenyegetéseket, de ha vannak is még sátánhívők, akik nem
mondtak le az űrlift elleni fegyveres támadásról, bizonyosan nem az állomás húsz kilométeres körzetén belül. Aztán…
Mi történt?
A férje irányából felhangzó, meglepett „hupszra” Myra felkapta a fejét, és a képernyőn rögvest fel is fedezte az
okát. Úgy tűnt, az idegenek ismételten éltek előjogaikkal, miáltal a légifelvétel eltűnt, és a helyén egy ismerős alak
körvonalai bontakoztak ki. Myra háta mögött Natasha méltatlankodva csattant fel:
– A fenébe! Már megint én vagyok műsoron! Pontosabban az elpusztíthatatlan másolat, aki – mióta régi világuk
elkezdett darabokra hullani – már annyiszor tiszteletét tette a képernyőjükön, bal füle fölött azzal a zabolátlan
hajfürttel.
– Csak egy kicsivel több ruha lenne rajtad… – zsörtölődött Myra, amivel bizonyosan kivív egy éles megjegyzést a
lányától, ha az alak nem kezd azonnal beszélni.
„Üzenet a protezoárként azonosított személyektől, akik jelen pillanatban a Kattara-mélyföldön tartózkodnak, az
általatok Földnek nevezett bolygón. Az üzenet így szól: »Mélységesen fájlaljuk, hogy a támadás kivédésére tett
védelmi intézkedéseinknek emberi lények estek áldozatul. Szándékunkban áll jóvátételt fizetni ezer metrikus tonna,
kilencvenkilenc egész kilencvenkilencezer-kilencszázkilencvenkilenc százezred százalék tisztaságú, fémes arany
erejéig, de ennyi fém tengervízből történő kinyeréséhez kilencven napra van szükségünk. Várjuk ajánlatunk
nyugtázását.« Üzenet vége.”
A szellemalak eltűnt, átadva helyét a fényes szerkezetektől telezsúfolt telep látványának. Randzsit hátraperdült; a
családtagok egy ideig némán bámultak egymás arcába.
– Csinos kis raktárkészleteik lehetnek Tashy-másolatokból, hogy egyet-egyet mindig le lehessen kapni a polcról,
valahányszor bejelentenivaló akad… – viccelődött Randzsit hitetlenkedve, amire félmosollyal az arcán Myra reagált:
– Hát, arról én ugyan nem tudhatok, de azt figyelted, mit mondott? Szerintem nem hangzott rosszul. Ha
hajlandóak kárpótolni az emberiséget a történtekért, talán még van remény.
Randzsit elgondolkodva rábiccentett.
– Tudod, szívem – szólt aztán álmélkodva , már olyan régen nem hallottunk ilyen jó hírt, hogy hirtelenjében nem
is tudom, hogyan kéne megünnepelni. Nincs kéznél valami jóféle ital?
– De apa! Ahhoz még túl korán van!– rótta meg Natasha. – Robert különben sem iszik, és én se… sokat. De ha ti
ketten ragaszkodtok hozzá, csak nyugodtan. Mi megyünk a strandra.
– Én meg, asszem, felhívom a tanszéket. Kíváncsi vagyok, mit szól ehhez Davoodbhoy – tápászkodott fel
Randzsit, és kézcsókkal vett búcsút a feleségétől.
– Menjetek csak. Mire vártok még? Kifelé!
A hirtelen támadt csendben Myra mélázott egy darabig, aztán sóhajtva töltött egy újabb csésze teát, és úgy
döntött: megengedheti magának, hogy visszaessen az apró-cseprő, hétköznapi ügyek intézésének bűnébe egy
olyan világban, amely mintha kezdene visszazökkenni a régi kerékvágásba.
A pusztulás és katasztrófa rémképei ha nem is enyésztek el mindenestül a tudatában, mindazonáltal elviselhetővé
halványultak, annyi múlékony gyötrelmet sem okozva, mint holmi nyilallás egy zápfogban – amely arra figyelmezteti
az embert, hogy nem ártana bejelentkeznie a fogorvosához, még nem a jövő hónapban, de a rá következőben
mindenképp. Úgyhogy vissza a reggeli üzenetekhez. Az egyikben az unokahúga, Ada Labrooy lelkendezett az idegen
teremtmények által „gépéltűnek” titulált létállapotról, amely őt a mesterséges intelligencia általa is művelt ágára
emlékezteti, és az érdekelte volna, hogy Natashának esetleg nincs-e valami ötlete, miként lehetne további
részleteket megtudakolni tőlük a dologról. Vagy tucatnyi, ismeretlen levélíró azt a közös téveszméjét sietett a család
tudomására hozni, hogy az igazi Natashának bizonyára módjában áll üzeneteket eljuttatni az idegenekhez. Egy
aggasztó értesítés a trincsomali templomból arról számolt be, hogy bár a vén Szuras meglehetősen jól vészelte át
legutóbbi műtétjét, a hosszú távú kilátásai legjobb esetben is kétségesek.
Myra szorongva futotta át újra az elszomorító hírt. Annak idején Szuras személyesen telefonálta meg a
családnak, hogy rövidesen ismét kés alá kell feküdnie, de az ő elmondásában a várható sebészeti beavatkozás alig
hangzott komolyabbnak, mint holmi mandulaműtét. A mostani üzenet sokkalta baljósabb hangot ütött meg. Myra
sóhajtva nyúlt a soron következő után…
Aztán elfintorodott. Az üzenet, amelyet személyesen Randzsitnak címeztek, Orion Bledsoe-tól érkezett: „Ezúton
emlékeztetjük Önt az amerikai állampolgárságú Natasha de Soyza Szubramanian hadkötelezettségére az egységes
katonai szolgálat teljesítéséről szóló, 2014. évi törvény értelmében. Említett személy az USA hadseregének bármelyik
támaszpontján köteles jelentkezni katonai alkalmassági vizsgálat céljából, amely kötelezettségnek büntetés terhe
mellett nyolc napon belül eleget kell tennie.”
Natashát már nem érhette utol, hogy haladéktalanul tájékoztassa életének újabb nagy lehetőségéről, Randzsit
viszont hallótávolságon belül tartózkodott. Leimádkozta hát a telefonról, és a kezébe nyomta a papírt. Egy hangos
„hupsz!” volt Randzsit első reakciója, amihez az egyértelműség kedvéért még hozzátette: „A pokolba!”.
Az üzenet új és teljességgel váratlan gond elé állította a Szubramanian családot. Randzsit és Myra sohasem
gondolta volna, hogy Natasha világra jövetelének pusztán földrajzi okán Amerika jogot formálhat a lányuk katonai
szolgálataira. Nyilvánvaló volt, hogy mi a teendő.
Randzsit tehát sürgős segítségért fordult Gamini Bandarához, aki előbb megkérte, hogy egy percig tartsa a
vonalat, majd némi mentegetőzés után hosszasan várakoztatta.
Amikor végre ismét beleszólt a kagylóba, mintha már nem csengett volna olyan nyugtalanul a hangja.
– Randzsit? Jó, hogy még itt vagy, cimbora. Figyelj, tálaltam a helyzetet apámnak, aki máris beszélt a
jogászaival. A helyzet az, hogy minél előbb át kellene ugranod ide. – Lélegzetvételnyi szünet után zavartan folytatta.
– Az a genny-láda Bledsoe, az itt a gond. Muszáj lesz beszélnünk róla, Randzs. Apa küld érted gépet. Hozd Myrát is.
Meg Natashát. Ja, és persze Robertet is! Szóval várunk benneteket!

A kora esti órákban megérkező gép méretben meg sem közelítette azt, amelyik annak idején kiszabadította
Randzsitot a fogságból. Mindössze egy közepesen csinoska légikisasszony tartózkodott a fedélzetén, viszont
tartogatott egy meglepetést. Az ajtónyílásban egy régi jó barát sietett a család üdvözlésére. Myrának kétszer is
alaposan végig kellett mérnie, mire megismerte.
– Dr. de Saram! Micsoda kedves meglepetés!
Nigel de Saram – Randzsit egykori ügyvédje, jelenleg külügyminiszter Bandara elnök kormányában – átengedte
szikár testét Myra ölelésének, majd mindannyiukat odainvitálta a hosszúkás asztalt körülvevő ülésekhez.
– Útközben beszélnünk kell – közölte, miközben beszíjazta magát; és a gép még el sem rugaszkodott a
betoncsíkról, ő máris belemélyedt a Myrától átvett szöveg olvasásába. A repülőgép lassan utazómagasságba
emelkedett, amikor az ügyvéd letette a papírt, és Natashához fordult.
– Nos, tisztán látom, hogy mi a teendő. Odafelé menet áttekintettem az összes idevágó amerikai jogszabályt és
bírósági határozatot. Első lépésként le kell mondanod az amerikai állampolgárságodról. Mire megérkezünk, az
embereim elkészítik az okiratokat. Persze sokkal könnyebb lenne a helyzet, ha már évekkel ezelőtt megtetted volna
– jegyezte meg. – Az én hibám, hogy nem szorgalmaztam.
– Ennyi lenne az egész? – kérdezte Randzsit hitetlenkedve. Semminemű kockázatot nem akart vállalni most, hogy
a Föld vezető nagyhatalma egyen​ruhát próbál húzni a kislányára.
A korosodó ügyvéd meglepetten bámult rá.
– Dehogy! Ez csupán annyit jelent, hogy az ügy az amerikai igazságszolgáltatás elé kerül. Az eljárás lefolytatása
viszont éveket vehet igénybe, és nem tudom, hallottak-e már róla, hogy Amerika elnökválasztásra készül. Olybá
tűnik, a jelenlegi kabinetnek gyengék az esélyei. Reményeim szerint a következő kormány gyökeresen változtat
majd a politikai irányvonalon. Maguk, persze, jobb, ha eközben távol tartják magukat Amerikától.
Natasha az ügyvéd nyakába vetette magát.
– Köszönöm! Nagyon-nagyon köszönöm! – suttogta fellélegezve.
Az apja, még mindig összezavarodva, csatlakozott a hálálkodáshoz, és megjegyezte:
– Nem volt szép tőlünk, hogy emiatt iderángattuk magát.
– Vagy úgy! Hát, az már egy másik történet, ugyebár. Bandara elnök úr mindenképpen beszélni szeretne önökkel
arról az Orion Bledsoe nevezetű ex-tengerészgyalogosról.
Myra lecsapott a névre.
– Lefogadom, hogy ez a tortúra Tashy besorozásával mind az ő esze​ment ötlete volt!
Az ügyvéd megrázta a fejét.
– Mindezidáig nem világos, hogy valóban tőle származik-e a javaslat, vagy netán még magasabbról. Nekem
csupán arról van tudomásom, hogy jelenleg ő folytat tárgyalásokat Brüsszelben a Világbanknál.
Myra nyugtalanul kapta fel a fejét.
– És ugyan miről? – puhatolózott.
– Utasításokat vitt nekik az amerikai kollégáiktól – jelentette ki az ügyvéd mogorva képpel. – Egy állásfoglalás
megfogalmazásán ügyködnek, amelyet holnap reggel kívánnak közzétenni, és az lesz a lényege, hogy az arany ilyen
mérvű beáramlása megengedhetetlen, mivel felboríthatja a pénz​v ilág kényes egyensúlyát.
Randzsit felvonta a szemöldökét.
– Ha jobban belegondolok, ez tényleg megeshet – ismerte el. – Ennyi arany… hogy is? Egyik napról a másikra
több billió dollárnyi tőkét pumpálna bele a gazdaságba, nyilvánvalóan súlyos következményekkel. Nem is beszélve
arról, hogy mit művelne az arany világpiaci árával. – Vállat vont. – Nem irigylem önt, uram. Fogalmam sincs, hogy
én mégis mit tehetnék ebben az ügyben.
Az ügyvéd megrázta a fejét.
– Szerintem az elnök tudja. Legalábbis bízik benne, hogy ön segíthet, illetve önök mindannyian. Hamarosan
csatlakozik önökhöz, hogy minden apró részletet megtudjon erről a Bledsoe-ról. Hogy mi lehet a megoldás, azon
majd utána kíván gondolkodni.

Sri Lanka elnöke nem az egyetlen volt a világ nemzeteinek vezetői között, aki most valamiféle agytröszt
összecsődítésével kísérletezett. A földkerekség legagyafúrtabb és legjobban tájékozott polgárai közül a körülmények
nem keveset késztettek arra, hogy maguk is megpróbáljanak megbirkózni a problémával. Saját értekezleteinek
szervezése közben a Pax per Fidem keményen dolgoztatta a még elérhető műholdakat, hogy a segítségükkel mind-
mind maga köré gyűjtse a mérvadó véleménnyel bíró értelmiségieket…
És ki tudja, talán még sikerrel is járhattak volna, ha az amerikaiak nem köpnek bele megint a levesbe. A
szabotázscselekménnyel felérő közlemény a szokásos kormányszóvivő szájából hangzott el, de cseppet sem
szokásos hatást gyakorolt.
„Az elnök az egész világ tudomására kívánja hozni”, jelentette be alaposan begyakorolt szomszédkislány-
mosolyával az arcán, mely már vagy száz kínos közleményen átsegítette, „hogy Amerika maga is jogos igényt
formál a jóvátételre a saját, békefenntartó repülőgépeiben okozott, súlyos veszteségekért.”
45. Megoldás kerestetik
Nigel De Saram személyesen kísérte a Szubramanian családot az elnöki hivatalba. Belépésük pillanatában
Randzsitot mélyen megrázta a tény, hogy Datuszena Bandara mennyire megöregedett. A dolog nem érte
váratlanul, elvégre az elnök kilencven felé közeledett, most viszont sokkalta törékenyebbnek tűnt, mint székfoglaló
beszédének elmondása közben, amikor Randzsit utoljára találkozott vele. Ám a hangja mit sem veszített erejéből,
tisztaságából. Myra és Natasha arcára puszit nyomott, Randzsitot és Robertet pedig lenyűgözően fiatalos
kézfogással köszöntötte. Gaminitól ezzel szemben még ölelés is járt a fiúknak.
– Koszi, hogy mind eljöttetek – szólt Gamini. – Mindjárt itt lesz a tea a felnőtteknek – kacsintott oda Natashának,
aki elismerő mosollyal nyugtázta az előléptetést – és a gyümölcslé a fiatalúrnak. Robert, ha netán elunnád hallgatni a
felnőttek locsogását, van a számodra egy játékgépünk ott, az ablaknál.
– Nagyszerű, köszönjük – hálálkodott Myra a kisfia helyett is. – Robert imád háromdimenziós sakkot játszani a
gép ellen.
– Akkor jó. Sikerült Nigelnek elrendezni azt a sorozási ügyet?
– Azt hiszem, pontosabban remélem, hogy igen – válaszolta Randzsit.
– Akkor lássunk munkához. A jó öreg Orion Bledsoe már eddig is jó csomó fejfájást okozott nekünk. Kezdjük
azzal, hogy most éppen miben áskálódik ellenetek.
Nigel De Saram tömör, szóbeli beszámolót adott, amire Gamini hevesen ingatta a fejét, majd Szubramanianékhoz
fordult:
– Esetleg nem figyeltétek meg, hogy honnan érkezett az üzenet?
Myra tagadólag intett, Randzsit a homlokát ráncolva próbált visszaemlé​kezni.
– Ami azt illeti, én észrevettem valamit. Az a szöveg nem Washingtonból jött, és nem is a pasas kaliforniai
irodájából. Szerintem valamerre Európában lehetett a kiindulópontja.
Gamini fürge pillantást váltott az apjával, aki mértéktartóan biccentett.
– Brüsszelben – közölte. – Amerikai nyomásra a Világbank kiadta az ukázt Egyiptomnak, hogy utasítsák vissza a
felajánlott aranyat. Bledsoe ezredes nagyon meggyőző tud lenni.
– Ez az egész az én hibám! – vette át a szót bűnbánóan Gamini Bandara. – Amikor valakinek el kellett intézni az
állambiztonsági engedélyedet, hogy csatlakozhass a Pax per Fidemhez, nekem úgy tűnt, hogy a feladatra Bledsoe a
megfelelő ember. Persze ez az egész feddhetetlenségi izé is csupán az amerikai kormány szokásos mesterkedése
volt. Nagyon nem szerették volna, ha olyasvalaki lát bele a Hangtalan Mennydörgés ügyeibe, akinek nem száz
százalékig makulátlan az előélete. És pont Bledsoe volt az a valaki, aki tisztázhatta a nevedet. – Bánatosan ingatta a
fejét. – Rossz döntés volt, másképp kellett volna hozzáfognom a dologhoz. Azóta ez a pasas szünet nélkül bajt
kever.
Az elnök közbevágott:
– Nincs értelme azon rágódni, hogy ki volt a hibás. A kérdés az, hogy mit tehetünk. Egyiptomnak ugyanis valóban
szüksége van pénzre.
Myra összeráncolta a homlokát.
– De hát muszáj hallgatniuk a Világbankra? Miért ne fogadhatnák el az idegenek felajánlását?
– Oh, drága Myrám – fordult hozzá az elnök csüggedten , bárcsak megtehetnék…! De a bank haladéktalanul
megtorolná az engedetlenséget. Megvonná a finanszírozást, ahol hatalmában áll, visszatartaná a támogatások
kifizetését, ahol következmények nélkül megteheti, és általában mindent elkövetne, hogy hátráltassa a pénzügyi
folyamatokat. – Ingatta a fejét. – Elég szomorú, hogy az amerikaiak nem tévednek az efféle tőkebeáramlás
várható hatásait illetően: iszonyú káoszt okozna a nemzetközi piacokon. Minket például csődbe juttatna.
Lepillantott. Keresztbe vetett lábbal Natasha kuporgott mellette a padlón, és nem lehetett nem észrevenni rajta a
szorongás és a tanácstalanság jeleit.
– Mondani akartál valamit, kedvesem?
– Hát, igen – vallotta be a lány. – Azon gondolkodom, hogy miért is szegény Egyiptom. Hiszen ott van nekik az
Asszuáni-gát. Azon nem gazda​godtak meg?
Az elnök bánatos mosolyt vetett rá.
– Rengetegen gondolják így. Az Asszuáni-gát temérdek villamos energia előállítására képes, de nem tud egyszerre
két dolgot is csinálni. Ha mindent belead az energiatermelésbe, azzal megfosztja erejétől a mezőgazdaságot,
márpedig amire az egyiptomiaknak még az energiánál is nagyobb szükségük van, az az élelmiszer. – Kedvetlen
fejrázás. – A pénz csodákat művelhetne azzal az országgal. Új erőművek százait építhetnék fel belőle.
– De akkor mégis miért nem teszik? – kérdezte Natasha.
Az elnök türelmesen pillantott rá.
– Azt hiszed, nem szeretnék? De sajnos nem lehet, mert nincs rá meg a pénz. Egyiptom hosszú időn át
nélkülözni volt kénytelen a tőkét. Az új erőművek építését is csupán egyetlen módon tudták megoldani. A módszer
elnevezése BOOT*, azaz „megépít, birtokol, működtet, átad”. Az erőmű megépítéséhez a magánipar adja a pénzt,
ezért évekig az birtokolja és teszi zsebre a működtetésből származó nyereséget, mígnem végül átadja az állam​nak a
létesítményt, amely addigra persze már meglehetősen elavult, esetleg jóval kevésbé biztonságos a kelleténél. –
Nyomatékosan hozzátette: – Mindezt az én Hamid barátom bizalmasan közölte velem. Kellemetlenségei lehetnek
belőle, ha az amerikaiak rájönnek, hogy beszélt.
– Akkor mégis mit tegyünk? – kérdezte Natasha tétován.
A válasz olyan forrásból érkezett, amelyre egyikük sem számított.
– Aranyszabály – közölte Robert feddően, futólag felpillantva a játékgép képernyőjéről.
Nigel De Saram gyengéden rámosolygott.
– Hogy neked milyen igazad van, Robert…!
Gamini felrántotta a szemöldökét.
– Nem értem. Miben van igaza Robertnek?
– Hát az Aranyszabályban. Hiszen tudja: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük.”
Nincs is ennél velősebb meghatározása az úgynevezett „jóakaratú emberiség” fogalmának. Bárcsak mindenki ennek
megfelelően cselekedne… mi, az amerikaiak, az űrből jött idegenek…! Biztosra veszem, egy csomó gond meg baj
egyszerűen nem létezne többé.
Gamini arcáról mélységes kételkedést lehetett leolvasni.
– Nem akarok tiszteletlen lenni, uram, de ön tényleg azt hiszi, hogy azokat a protezoárokat a szívük mélyéig
megindítja majd egy ősi mondás, amely holmi primitív népcsoport babona… úgy értem, vallásából ered?
– Bizony, hogy azt! – erősködött az ügyvéd. – Az Aranyszabály nem pusztán vallási elképzelés. Más időkben,
más emberek is megfogalmazták már, ha nem is ugyanezekkel a szavakkal. Példának okáért ott volt Immánuel
Kant, a „tiszta ész” híve. Ő így öntötte szavakba – itt behunyta a szemét, hogy felidézze az elméjébe mélyen
belevésődött szentenciát:
– „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája egyszersmind az általános törvényhozás elveként szolgálhasson.” Hát
nem tökéletesen ugyanerről szól Robert Aranyszabálya? Csak éppen Kant „kategorikus imperatívusznak” nevezte, és
azt értette alatta, hogy e szabályt minden emberi lénynek – és, felteszem, minden idegen lénynek is, már ha Kant
vette volna a bátorságot, hogy elképzeljen ilyeneket – önmaga számára a viselkedés mindenkori zsinórmértékéül
kellene megszabnia. Mely nem ismer kivételt. – Barátságosan beleborzolt Robert hajába. – Na, kisfiam, most már
csak rá kell venned édesapádat, hogy be is bizonyítsa ezt a tételt, és majd meglátod, mennyivel jobb lesz a világ. –
Azzal odafordult Randzsithoz, aki addigra lecövekelt a szoba túlsó felén felállított és a protezoárok titokzatos
munkálkodásairól tudósító képernyő elé. – Vállalja, Randzsit?
Mikor a megszólított – üdvözült kifejezéssel az arcán – végre elszakadt a képernyőtől, úgy tűnt, fel sem veszi a
felkérést.
– Te, Gamini! Emlékszel, amikor egyszer, vagy száz évvel ezelőtt egy előadásról beszélgettünk, amire véletlenül
tévedtem be az egyetemen? Az izraeliek egyik dédelgetett elképzeléséről, az ún. „hidroszoláris” tervről volt benne
szó, amit arra találtak ki, hogy energiatermelésre fogják a Holt-tengert. Na, dereng már?
Gamini nem egészen fél másodpercet szánt arra, hogy ősrégi eszmecserék lenyomata után kutasson az
emlékezetében.
– Nem – felelte. – Mi a fenéről beszélsz?
– Rájöttem, hogy a protezoárok minek ássák azt az alagutat! – vágta ki Randzsit diadalmasan. – Szerintem
erőművet akarnak építeni! Tiszta sor, az amerikaiak nem fogják megengedni, hogy az idegenek csak úgy
odaajándékozzák Egyiptomnak azt a rengeteg dohányt. De azt már nem tilthatják meg nekik, hogy átpasszoljanak
egy keveset a háziúrnak az elektromos áramból, amire az országnak olyan nagy szüksége van!
46. Alkudozás
Minthogy fontos döntéseket kellett hozni, a helyiségben tizennyolcan, húszan zsúfolódtak össze az űrből jött
látogatók: limbióták és protezoárok egyenlő arányban, meg ketten a gépéltű pilóták közül. A terem, amely azelőtt
főparancsnoki hídja volt a protezoárok inváziós űrhajóflottájának, most afféle Kremllé avagy Ovális Irodává lényegült
át. A protezoár résztvevők gusztustalannak találták a zsúfoltságot, mert csupán minimális védőöltözéket viselvén,
minden addiginál elviselhetetlenebb mértékben érték őket hang-, kép- és szaghatások a többiek részéről.
Mindezen nemszeretem, érzéki észleletek azon protezoár asszonyságnak voltak a legkevésbé a kedvére, aki épp
azt kapta feladatául, hogy fajtársait minden galibától és balhétól távol tartsa. Hivatalos tiszte szerint ő volt a
Nemkívánatos Következmények Leleplezője, de a protezoárok maguk között csak „Aggályos Agátának” becézték. Az
egészben a nő azt utálta a legjobban, hogy kénytelen végigülni egy szemléltető előadást, amelyet a limbióta
döntőbíró vezet elő valami ásatag földi technológiáról. Ha közelebbről megpiszkáljuk a dolgot, Aggályos Agáta
semmilyen vonatkozásban nem szívelte a limbiótákat, különösen, ha a találkozás netán annak a visszataszító,
kilencedik végtagnak a megérintését is maga után vonta. Ám néhanapján egyszerűen nem volt más választása.
Úgy tűnt, a földiek szerkentyűbolondériájának ez a díszpéldánya, amely a mostani gyorstalpaló tanfolyam tárgyát
képezte, nagyon fontos az emberiségnek. Még Aggályos Agáta is elismerte, hogy tulajdonképpen egészen ötletes
kis szerkezet. Beérkezik a tengervíz, lezúdul a Kattara-mélyföld fenekére, ahol megforgatja a turbinákat, és már
készen is van a villamos áram.
– Azt állítod, hogy ezek a szerzetek ezt a villamos áramot akarják? – intézte a kérdést a limbióták felszólalójához.
– Ez az, amit ti ígértétek nekik – pontosított a limbióta. – De ha ellenőrizni akarod, tessék, van nálam egy másolat
a megállapodásból.
Azzal manipuláló végtagjában odanyújtott neki egy adatpálcát. Aggályos Agáta megborzongott, és odébb
húzódott egy kicsit, de a tárgyalások sikere kedvéért megpróbált kipréselni magából egy konstruktív észrevételt:
– Amikor először hozakodtál elő ezzel a javaslattal, azt hittem, a vákuumenergia begyűjtésére akarod megtanítani
őket, ahogy mi magunk csináljuk. Örülök, hogy erre nem fog sor kerülni. A gigalakták, ha majd egyszer
visszatérnek, nem örülnének neki.
A limbióta válaszra sem méltatta, Aggályos Agáta pedig folytatta a faggatózást.
– És mi van ezzel a „kategorikus imperatívusszal”?
A limbióta a szájnyílásához nyúlt, hogy elleplezzen egy ásítást.
– Ezek a lények ilyen alapon szeretnék igazgatni a bolygójukat, és azt akarják, hogy mi is így tegyünk. Ami azt
illeti – itt kilencedik végtagját ráfogta a gépéltű pilótákra, akik saját limbióta tolmácsuk segítségével követték az
eszmecserét , bizonyos mértékű technológiatranszfer már kezdetét is vette.
Aggályos Agáta, akinek minderről tudomása volt, sóhajtott egyet.
– És mit mondunk a gigalaktáknak, amikor majd visszajönnek?
A limbióta türelmetlenül felszisszent.
– Az bekövetkezhet egyetlen másodpercen belül, de akár többször tízezer év múlva is! Nekik mást jelent az idő,
mint nekünk. De hiszen ismered őket!
Aggályos Agáta egy pillanatig némán bámult vissza rá, aztán, egész testében megremegve könnyű
védőpáncélzatának belsejében, így felelt:
– Valójában… semmit sem tudunk róluk. Jobb alternatíva híján azonban elfogadjuk a javaslatot. És ha csak egy
kicsit is mázlink van, mire a gigalakták visszatérnek, mi mindannyian már régen halottak leszünk.
***
Aggályos Agáta ragaszkodott hozzá, hogy mielőtt ismét belépne az irányító központba, azt alaposan öblítsék át
ionizált gázokkal. Még így is előbb megtorpant az ajtónyílásban, hogy elővigyázatosan beleszimatoljon a légtérbe.
A többi jelenlévő jót mulatott ezen a maga protezoár módján, de csak a többiek által Ügyvezetőnek szólított
egyed bátorkodott hangos megjegyzést tenni:
– Már rég elmentek. És a szaguk is eltűnt. Nincs mitől tartanod.
Aggályos Agáta megrovó pillantást vetett rá, és elhelyezkedett az ülésében. Igaz ugyan, hogy a megszólaló a
felettese volt a protezoár hierarchiában, de alkalmasint a szexpartnere is.
– Tudod, hogy nem félek a limbiótáktól – közölte, inkább a többi jelenlévőhöz címezve a kijelentést. – Kívánod,
hogy megmagyarázzam, miért is idegenkedem tőlük?
Az Ügyvezető megadóan így szólt:
– Kérlek, tedd meg.
– Nem a visszatetsző testszaguk okán – fogott bele Aggályos Agáta , még csak nem is a kilencedik végtagjuk
miatt, mely tárgyak manipulálására, egyben nemi szervként szolgál. Elismerem, ezek valóban kellemetlen
mozzanatok. Időnként nem átallnak ezzel a végtagjukkal nyúlni hozzám, ami egyszerűen botrányos. De hát az
élettani felépítésükről nem tehetnek, ugyebár.
– Bizony hogy nem, kedvesem – sietett megerősíteni Ügyvezető, és további, éles szisszenések jelezték a többiek
sietős egyetértését.
– Abba viszont már van beleszólásuk, hogy tudásunkkal és jó tanácsainkkal mi módon segítjük ennek a bolygónak
a bennszülötteit előrehaladni a hozzánk hasonlóan civilizált lényekké válás útján. Mi, protezoárok, nem tűrhetjük
tovább, hogy a földiekkel való érintkezés kizárólag a limbióták közvetítésével legyen lehetséges, miután egyedül ők
beszélik a kérdéses nyelveket.
A jelenlévőknek torkán akadt a sziszegés. Még Ügyvezető is hallgatott egy sort, mielőtt megkockáztatott volna
egy észrevételt:
– Az elöljáróink nem akarják, hogy közvetlenül tárgyaljunk más fajokkal. Ezért adtak engedélyt a nyelvtanulásra
kizárólag a limbiótáknak.
Aggályos Agáta nem hagyta magát.
– De az elöljáróink most nincsenek itt. A jövőre nézve egyetlenegy cselekvési irány lehet célravezető: ha
haladéktalanul megkezdjük a földi nyelvek elsajátítását… Vagy netán azt akarjátok, hogy ha ezek a szerzetek végre
kilépnek a gyermekkorból, ne ránk, hanem a limbiótákra hasonlítsanak?!
47. Elszakadás
Utolsó találkozásuk óta jó sok – a vén szerzetes időszámítása szerint két műtétnyi – időnek kellett eltelnie, hogy
Randzsit és Myra végre módot találjon felkeresni Szurast. Időközben alaposan megbolydult a világ régi rendje, és a
változások sorának csak nem akart vége szakadni.
– Nem is pusztán a technológiai előrelépésről van szó – fejtegette Randzsit a feleségének. – De valahogy…
barátságosabb lett ez az egész. Az egyiptomiak csak egy kis részt szerettek volna a kattarai energiatermelésből.
Senki sem várta, hogy a protezoárok majd mindet odaadják nekik.
Mivel Myra nem felelt, Randzsit feléje pillantott. Az asszony kibámult a Bengál-öböl vizére. Amint magán érezte a
férje tekintetét, a vonásaival játsza​dozó félmosoly szélesre húzódott az arcán.
– Hupsz! – csak ennyit tudott mondani.
Randzsit jót nevetett ezen, és visszakapta a tekintetét a kanyargós útra.
– Egyetlenem, te eddig mindig tele voltál meglepetésekkel. Csak nem kifogytál a gyanakodnivalókból?
Myra töprengő arcot vágott.
– Az azért nem. De így hirtelenjében egyetlen komolyabb tétel sem jut az eszembe.
– Még amerikai sem?
Myra csücsörített.
– De nem ám…! Most, hogy az a rémes Bledsoe törvényen kívüli száműzött lett. Az elnök meg egy ideig nem fog
bajt csinálni, arra mérget veszek. A cáfolhatóság intézményét mintha egyenesen Bledsoe-ra találták volna ki.
Randzsit csendben hallgatta, de nem annyira a szavaira figyelt, mint inkább Myra személye foglalkoztatta a
gondolatait. Azon tűnődött, mekkora hihetetlen szerencse, hogy ezt az asszonyt a magáénak tudhatja. Le is maradt
az utolsó szavakról.
– Mit is kérdeztél?
– Hogy szerinted újraválasztják-e.
Randzsit rákanyarodott a meredeken felfelé vezető útra, melynek végénél Szuras várt rájuk. Csak azután felelt.
– Nem. De ez nem is számít. Addig játszotta a keménykezű vezetőt, ameddig csak tehette. Most majd meg
akarja mutatni, hogy gondoskodó is tud lenni, ha akar.
Myra megvárta, hogy a férje leállítsa az autót. Akkor gyengéden a karjára fektette a kezét.
– Mondok én neked valamit, Randzs. Most először érzem úgy, hogy nyomtalanul eltűnt belőlem minden
feszültség és szorongás.
A vén szerzetes számára leáldozott a szabad életnek. Egy keskeny priccsen hevert, bal karja kikötve, hogy az
átlátszó, műanyag csöveken keresztül akadálytalanul áramolhassanak a gyógyszerek a vénájába az ágy fejénél
fellógatott, tarkabarka tasakokból.
– Szervusztok, kedveseim! – A torkához ragtapasszal odarögzített gégemikrofon reszelősen, fémesen közvetítette
üdvözlő szavait a belépő házaspár felé. – Nagyon hálás vagyok, hogy eljöttetek. Muszáj meghoznom egy döntést,
és annyira, de annyira össze vagyok zavarodva. Legszívesebben atyádtól kérnék tanácsot, Randzsit, de hogy ő már
elment, hozzátok fordulok. Mondjátok meg nekem, engedjem-e, hogy eltároljanak egy gépben!
Myrának elállt a lélegzete.
– Szóval Ada járt itt – állapította meg.
Szuras nem mozdíthatta a fejét, de az állával sikerült igenlő mozdulatot tennie.
– Így igaz – ismerte el. – Dr. Labrooy az én meghívásomra látogatott ide. Orvos rajtam már nem segíthet,
legfeljebb hagyja, hogy továbbra is a gépek lélegezzenek helyettem, és meghosszabbítsák a szenvedéseimet. A
híradóban láttam, hogy Ada Labrooy egy másfajta alternatívát kínál a magam​fajtáknak. Azt mondja, ezektől az űrből
jött teremtményektől megtanulta a módszert. Elhagyhatom a testem, miközben tovább élhetek számítógépes
programként. Nem fogok többé fájdalmat érezni. – Elhallgatott, hogy erőt gyűjtsön a folytatáshoz. – De meg kell
fizetnem az árát. Feltételezem, mindörökre elveszítem az esélyemet, hogy a karma-jóga, vagyis jó cselekedetek
által üdvözülhessek, ám a jnána-jóga és a bhakti-jóga* – a tudás és az áhítat útja – még nyitva állnak előttem.
Azonban tudjátok, mire emlékeztet ez engem? Randzsit nemet intett.
– A nirvánára – adta meg a választ a szerzetes. – A lelkem kiszabadulna az újjászületések szenvedésekkel teli,
örök körforgásából.
Randzsit megköszörülte a torkát.
– De hiszen éppen ez az az állapot, amelynek elérésére minden igaz hindu törekszik, ezt mondogatta az apám.
Maga mégsem vágyik rá?
– Dehogyisnem, teljes szívemből! De mi van akkor, ha ez egyszerűen csalás? Brahmát csak nem tehetem lóvá!
Visszahanyatlott a fekhelyére, ősi korokba látó tekintetével kutatóan meredt látogatóira.
Randzsit erősen gondolkodott, de csupán Myra tudott megszólalni. A szerzetes aszott csuklójára fektette a kezét.
 – Mi tudjuk, drága Szuras, hogy maga sohasem tenne semmit alantas indokból. Tegye, amit helyesnek vél, és
amit tenni fog, az lesz az illő csele​kedet.
Ehhez már nem volt mit hozzáfűzni. Odakint Randzsit megállt, hogy vegyen egy mély lélegzetet.
– Fogalmam sem volt, hogy Ada már készen áll megpróbálkozni emberi személyiségek rögzítésével.
– Megvallom, nekem sem. Amikor utoljára beszéltünk, elmesélte, hogy hamarosan megkezdik az állatkísérleteket
egy fehér patkányon.
Randzsitnak megvonaglott az arca.
– És ha Szuras téved, akkor szegény olyanként fog újjászületni.
– Ha valaha is újjászületik – közölte Myra gyakorlatiasan , amiben, ugyebár, csak ő hisz, nem én. De biztosra
veszem, hogy a lelke nem egy ilyen hitvány teremtménybe fog beköltözni.
Egy percig hallgattak, aztán Myra elmosolyodott:
– Gyere, drágám, nézzük meg, alakul-e már a házunk!

A házon, amelyben egykor Randzsit édesapja lakott, már kezdett megmutatkozni Myra átalakítási buzgalma: egy
tágas hálószoba Randzsitnak és Myrának ott, ahol korábban két kisebb volt, három fürdőszoba (meg egy fél a
földszinten, a látogatóknak) a korábbi egyetlenegy helyett. Viszont még semmi sem volt teljesen készen, és a
házaspár alaposan kimelegedett a csempék, csövek meg egyéb építési anyagok kupacainak kerülgetésétől. Myrának
támadt egy gondolata:
– Mit szólnál egy kis úszáshoz?
Randzsit habozás nélkül ráharapott az ötletre. Húsz perc múlva már fürdőruhába öltözve bicikliztek a Szvámi
sziklájához legközelebb kihor​gonyzott stég felé.
Miután a vízmélység helyenként a száz métert is meghaladja arrafelé, búvárfelszerelést is vittek magukkal, a
legkorszerűbb, szénszálas anyagból készült levegőtartályokat is beleértve, amelyek ezer atmoszféra nyomáson sem
eresztik ki a levegőt. Nem tervezték, hogy olyan mélységekig leúsznak, mindazonáltal a térség meglehetősen viharos
múltjáról volt híres, mely temérdek, víz alatti látnivalóval vonzotta a turistákat. Itt történt, hogy közel négy
évszázaddal azelőtt az a hitbuzgalomtól túlfűtött, portugál tengerészkapitány leromboltatta az eredeti hindu
templomot. (A tény, hogy saját ősei is a vandál pusztítók között lehettek, cseppet sem kisebbítette Myra
érdeklődését.) A szikla közelében a tengerfenék még mindig telis-tele volt faragott oszlopok felismerhető
maradványaival.
Merülés után kevéssel a házaspár már kedvtelve vizsgálgatott egy míves kapuboltozatot. Egy
lótuszfaragványokat elcsúfító, mély repedést felfedezve Randzsit színlelt szemrehányással ingatta a fejét Myra felé
pillantva, mikor hirtelen elhalványult a mélybe leszűrődő fény.
Amint a szikrázóan tiszta vízben Randzsit fölfelé nézett, hatalmas árnyat látott elúszni közvetlenül kettejük fölött.
– Nézd! Cetcápa! – kiáltotta akvafonjába akkora hangerővel, hogy a hangja már-már a vén szerzetes
gégemikrofon torzította csikorgásává torzult. – Menjünk, és barátkozzunk össze vele!
Myra lelkesen bólintott. A Trincsomali környéki vizeken Randzsit és ő már nem először kerültek szembe ilyen
tökéletesen ártalmatlan, planktonevő behemótokkal. Teljes, tíz méteres hosszúságukban gályaként sodródtak ide-
oda bojtorjánhalrajok kíséretében, melyek tapadókorongjukon függeszkedve hagyták magukat utaztatni, vagy az
ormótlan szájnyílások közelében úsz​káltak, a terülj-terülj asztalkámról lehulló morzsák után kapkodva.
Randzsit nekilátott, hogy óvatosan levegőt eresszen a nyomás​kiegyenlítőjébe, amitől lassú emelkedésbe kezdett a
szakaszjelzésekkel ellátott kötél mentén. Arra számított, hogy Myra majd hasonló tempóban követi, ehelyett
rémülten hallotta meg a hangját, melynek izgatottságán hiába próbált uralkodni: „Valami gond van a pumpámmal”,
zihálta. „Egy perc, és melletted leszek.” Aztán erőszakos szisszenés hallatszott, amint az asszony légzsákja hirtelen
felfúvódott, és a levegő erejétől Myra kilőtt a felszín felé, félretaszítva Randzsitot.
Ehhez hasonló pillanatokban még a legtapasztaltabb búvárral is előfordul, hogy pánikba esik. Myra elkövette azt a
végzetes hibát, hogy meg​próbálta visszatartani a lélegzetét.
Amikor Randzsit végre utolérte a stégen, már túl késő volt. Vér csordogált a szájából, és Randzsit még abban
sem lehetett biztos, hogy jól értette-e utolsó szavait.
Az úszódokkon állva, melyre a mentőhelikopter még időben száll le ahhoz, hogy az orvos megerősíthesse, amit
Randzsit már amúgy is tudott, megpróbálta visszapörgetni elméjében az elsuttogott szavakat: „Viszlát az
újjászületésben.” Lehajolt, hogy megcsókolja Myra már kihűlt homlokát.
A helikopterpilóta odafordult hozzá:
– Használhatom a telefonját? Azonnal beszélnem kell dr. Ada Labrooyjal.
48. Lélek a gépben
Ha létezett páciens, akiért dr. Ada Labrooy hajlandó volt beleadni apait-anyait, minden bizonnyal az ő szeretett
Myra nénikéje volt az. Persze nem csupán őrajta múlott a dolog. A idegeneknek a művelet céljára szerkesztett
gépezetei szerencsére éppen a közelben voltak, készen arra, hogy a vén Szurast átlényegítsék gépben továbbélő,
pusztán szellemi önmagává. Ám a részegységek összeszerelése még meg sem kezdődött. A legtöbb egymásra
halmozott dobozokban hevert a szerzetes kórházi szobájának ajtaján kívül, néhány további raklapokon az udvarban,
párat meg még le sem emeltek a kamionról, mely az egész felszerelést idáig szállította az űrfelvonótól. Időbe telik,
mire minden alkatrész a helyére kerül.
Drága időbe, amely alatt az enyészet kérlelhetetlen ügynökei mindent megpróbálnak, hogy Myra testét
használhatatlanná tegyék.
Muszáj volt időt nyerni, és az csak egyféle módon tűnt lehetségesnek. Mikor Randzsit erőszakosan benyomult a
kamrába, ahol a szakszemélyzet Myra földi maradványain munkálkodott, végre megértette, miért próbálták
mindenáron távol tartani. A test nem kórházi ágyon feküdt. Belemerítették egy vízzel teli tartályba, melynek felszínén
olvadozó jéghasábok úsztak. Nyakánál és lágyékánál gumi mandzsetták gondoskodtak a munkaterület jó
hozzáférhetőségéről a konzervátorok számára, akik valami jéghideg folyadékot áramoltattak át a szervezetén,
miközben a vére… a drága, élénkpiros vére lefolyt… hová is? Igen, a csatornába!
Valaki megszólalt a háta mögött:
– Randzsit…
Még a borzalom kifejezésével az arcán hátraperdült. A meleg hangú megszólítás mellé szigorú tekintet járt dr.
Ada Labrooytól.
– Nem kellene itt lenned. Ez… nem valami szép látvány. – Rápillantott egy számlapra, és hozzátette: – Úgy
látom, idővel nem állunk rosszul, mégis jobban tennéd, ha most szépen kimennél, és hagynál minket nyugodtan
dolgozni.
Randzsit nem vitatkozott. Mindent látott, amit még el tudott viselni. Hosszú, boldog házasságuk alatt
számtalanszor volt alkalma látni feleségének egészségesen rózsaszínű, mezítelen testét, mely mostanra kékes-lilás
árnya​latba fordult. Erre a látványra nem volt felkészülve.
A várakozás egy örökkévalóságig tartott, de valamiképp mégis véget ért. Randzsit a semmibe bámulva kuporgott
az előtérben, amikor a kipirult arcú dr. Labrooy rátalált.
– Szépen haladunk, Randzsit – közölte vele feldobottan, miközben leült mellé. – Az összes interfészt sikerült
létrehoznunk. Most már csak ki kell várni, hogy az adatátvitel végbemenjen.
Randzsit megpróbálta lefordítani ezt a maga laikus nyelvére.
– Úgy érted, Myra most tárolódik el a gépben? Közben nem kellene valakinek mellette lennie?
– Nyugodj meg, van mellette valaki. – Odamutatta Randzsitnak a csuklóját, melyre parányi képernyő volt
rászíjazva. – És én is folyamatosan nyomon követem az adatáramlást. Tudod, óriási szerencse, hogy a gigalakták
szokás szerint beraktároznak néhány mintapéldányt a kiirtásra ítélt fajokból, ezért a gépéltűek úgy érkeztek ide, hogy
már eleve fel voltak szerelkezve a feladat elvégzéséhez.
Randzsit elfintorodott.
– Hogy érted azt, hogy „beraktároznak”? Úgy hangzik, mintha valami koporsóról beszélnél vagy urnáról, tudom is
én…
Ada viszonozta a fintort.
– Úgy látom, nem tartasz lépést a hírekkel. Szó sincs ilyesmiről. Az eredmény magukhoz a gépéltűekhez hasonlít.
Ők úgynevezett „kettes fokozatú gépek”. Az egyes szakaszban puszta másolat készül, melyet eltesznek mintának.
Ezzel szemben a kettes szakaszban életet adnak neki a gépen belül… vagy nem is… De várj csak!
Halk csengetés hallatszott. Szemét a parányi képernyőre szegezte, miközben maga elé emelte a karját, és
beleszólt a csuklóján lévő szerkezetbe. Egy pillanattal később a képernyő elsötétült. Amikor ismét világosság támadt
rajta, Randzsitnak majd’ elállt a szívverése, mert a feleségét pillantotta meg rajta legutoljára látott állapotában:
fürdőruhát viselt, és mozdulatlanul feküdt egy műtőasztalon…
Nem is igaz, nem mozdulatlanul! Kinyitotta a szemét. Az arcán zavarral vegyes kíváncsiság tükröződött, amint a
szeme elé emelte az egyik kezét, és ide-oda forgatta, hogy alaposan megszemlélhesse az ujjait.
– Most szimulált állapotában látod őt – világosította fel Ada büszkén. – Idővel azt is meg fogja tanulni, hogy
miképpen szimuláljon magának tetszés szerinti környezetet, és hogyan érintkezzen másokkal a szimuláció keretei
között. – Megint belesuttogott valamit a készülékbe, mire a képernyő ismét elsötétült. – Tudod, ez nem sportszerű
vele szemben. Hadd legyen csak magában, míg hozzá nem szokik a gondolathoz, hogy voltaképpen mi is történt
vele. Addig mi ketten iszunk egy csésze teát, jó? És ha kérdéseid lennének, szívesen válaszolok rájuk.
Egyebe sem volt Randzsitnak, csak kérdései. A teája jéghideggé hűlt előtte a csészében, miközben ő azon törte
magát, hogy megértse a történteket. Az újabb csengőszó hallatán Ada elmosolyodott.
– Azt hiszem, most már beszélhetsz vele – mondta, és odabiccentett a csuklókészülék képernyője felé, melyet
Myra alakja töltött ki. – Szia, Myra néni – köszöntötte Ada. – Sikerült mindent megértened az eligazító prog​ramból?
– Majdnem – szólalt meg Myra, tétován tapogatva a haját. Senkinek sem jutott eszébe megfésülni, amióta csak
az asszony kikerült a vízből, mely megölte őt. – Még rá kell jönnöm, hogyan tudom egy kicsit rendbe szedni magam,
csak már nem akartam tovább várni. Szia, Randzsit. Köszönöm neked, hogy megmentetted a… a léten túli
életemet, vagy minek is nevezzem.
– Igazán nincs mit – Randzsit csak ennyit tudott kinyögni. Amikor Ada felállt, és a kezébe nyomta a kis
készüléket, hogy kettesben tudjanak beszélgetni, Randzsit sietve odafordult hozzá:
– Várj! Árulj el nekem valamit! Ugye az embernek nem kell okvetlenül meghalnia ahhoz, hogy így el lehessen
tárolni? Úgy értem, ha akarnám, oda tudnál varázsolni engem is ugyanabba a képbe, Myra mellé? Hogy együtt
lehessünk, mintha csak hús-vér emberek lennénk?
Ada megrendültnek tűnt.
– Nos, igen – mondta, és folytatta volna, ha Myra meg nem előzi a képernyőről.
– Drága Randzsit, ezt gyorsan felejtsd el! Semmit sem szeretnék jobban, mint veled lenni, de ezt akkor sem
teheted. Nem lenne becsületes Tashyval, Roberttel… A pokolba is! Mondjuk ki: nem lenne becsületes az egész
világgal szemben!
Randzsit rábámult.
– Hupsz… – Egy pillanatig rágódott a dolgon. – De máris annyira hiányzol! – panaszolta.
– Hát persze. Te is rettenetesen hiányzol nekem. De ez mégsem olyan, mintha soha többé nem láthatnánk
egymást. Az eligazító program szerint annyiszor beszélgethetünk ugyanígy, ahányszor csak kedvünk tartja.
– Hupsz… – mondta Randzsit ismét. – De nem érinthetjük meg egymás, és én még akár évekig is elélhetek!
– Én meg nagyon remélem, szerelmem, hogy még hosszú-hosszú évekig fogsz élni! És mindkettőnknek éppen
ettől lesz boldog… a várakozás.
ELSŐ UTÓSZÓ
Randzsit Szubramanian hosszú-hosszú élete

Itt ér véget Randzsit Szubramanian története.

Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy nem élt még meglehetősen hosszú ideig ezután is… előbb „rendes”, majd
gépi életében. Mi több, post mortem létezésének idején még számtalan, szemkápráztatóan színes eseménynek volt
részese, melyet elektronikus mintázatok gyűjteményének formájában meg is őrzött a gépi emlékezet. Legtöbbjüket
nem áll szándékunkban lejegyezni e lapokon, nem érdektelenségük, hanem pusztán nagy számuk okán. Fontosabb
dolgunk is akad, mint pontról pontra elbeszélni, mi minden történt az eredeti, szerves Randzsit Szubramanianból
gépben megőrződött, testetlen fragmen​tummal az elkövetkező évszázadokban.
Kivéve egyetlen epizódot.
Ez gépi életének már egy jóval későbbi szakaszában esett meg vele, miután csaknem az összes tételt kipipálta
turisztikai célpontjainak listáján. (Nevezetesen bebarangolta jóformán a Mars teljes felszínét és föld alatti
barlangjainak még annál is izgalmasabb hálózatát, ráadásul a naprendszer többi bolygójának és jelentősebb
holdjainak legtöbbjét, megfejelve még néhány méretesebb darabbal az Oort-felhő csillagászati objektumai közül.)
Myra éppen akkoriban indult egy hosszabb túrára a magba, merthogy már régóta szeretett volna fekete lyukat látni
„testközelből”. Míg pár ezer évig odalesz, Randzsit egy virtuális üveghegy meghódítására adta a fejét, és közben
relaxált. („Relaxálás” alatt a P = NP problémáján való töprenkedést értette, mely eladdig is már több évtizede
foglalkoztatta elektronikus elméjét, és még mindig nem látszott kifogyni a mulattató lehetőségekből.) Randzsit
kimondottan azzal a céllal hozta létre azt a virtuális hegyet saját környezetében, hogy egyedül lehessen, ezért
meglepetten fedezte fel, hogy valaki nagy keservesen kapaszkodik fölfelé a meredek hegyoldalon, és egyenesen
feléje tart.
Nem elég, hogy a behatoló idegen volt neki, tetejében meglehetősen furcsa külsejű is. Mélyen barázdált, csontos
arcában malacszemek ültek, magassága meghaladta a három métert. Mikor elérte a telérkibúvást, melynek tetején
Randzsit várakozott rá, ledobta magát egy nyugágyra (mely a megérkezése előtt nem is létezett), mély levegőt
vett, és megszólalt:
– Hogy is van? „Jó kis kapaszkodó volt, az angyalát!” Jól sejtem, hogy hasonló alkalmakkor valami ilyesmit illik
mondani?
Randzsit, akit az utóbbi néhány évezred folyamán éppen elég hóbortos idegen háborgatott már ahhoz, hogy
kifogyjon az udvariaskodó mondatokból, válasz nélkül hagyta a kérdést, és ráförmedt a látogatóra:
– Ki a fene vagy, és mit akarsz itt?
Az idegen egyszerre tűnt meglepettnek és elégedettnek.
– Azt mondod, térjünk a tárgyra? Helyes. Akkor felteszem, most az következik, hogy: „A nevem…” – itt igazi név
helyett egy artikulálatlan füttysorozat hagyta el a torkát , …de te csak szólíts nyugodtan Tanulónak, ugyanis azért
jöttem, hogy tanulmányozzam a gondolkodásod folyamatait és modorosságait.
Randzsit fontolóra vette, hogy kihajítja a betolakodót aprólékosan megformált, privát miliőjéből, de volt benne
valami, ami jókedvre derítette.
– Tanulmányozni akarsz? – kérdezte. – Hát csak rajta! De, ha meg nem sértelek, minek?
Az idegen felfújta az arcát.
– Hogy’ is magyarázzam? Mondjuk… hogy emléket állítsak a gigalakták visszatértének…
– Állj! A gigalakták visszajöttek?
– De vissza ám! Hogy is? Te úgy mondanád, hogy mintegy tizenháromezer év elteltével. Ami csekélység a
gigalakták időléptéke szerint, ám elegendően hosszú néhány jelentékeny fordulat bekövetkeztéhez a magamfajta
emberi lények történelmében. Ja, és persze a magadfajtákéban is – tette hozzá nyájasan. – Ennélfogva kezdetét
vette eme jelentékeny fordulatok újjáteremtése, és miután némi elhanyagolható szerepet te is játszottál ezekben,
kiválasztattam, hogy újjáteremtselek téged.
– Azt mondod, filmet forgattok, és te fogsz engem eljátszani?
– Hát, filmnek éppen nem mondanám. Viszont igen, én foglak „eljátszani”.
– Hupsz – adott hangot Randzsit a véleményének. – Az utóbbi időben nem nagyon figyeltem oda a világ dolgaira.
Nem tudtam például, hogy a gigalakták visszatértek.
Az idegen meglepettnek tűnt.
– De hát ez magától értetődik! Annak idején közölték is a limbiótákkal meg a protezoárokkal, hogy csupán rövid
ideig készülnek távol maradni. És így is történt. És természetesen, noha számukra tizenháromezer év semmiségnek
számít, nem úgy nekünk. Úgy tűnik, a gigalaktákat meglepetésként érte, hogy az emberiség ilyen rohamos
fejlődésnek indult. Eddig sohasem volt alkalmuk megtapasztalni, hogy érző lények csak úgy szabadjára eresztve
fejlődjenek a saját tempójukban. A maguk részéről mindig is módszeresen gátat vetettek az ilyesfajta evolúciónak
minden, általuk felfedezett fajnál. De most, hogy megszabadultak egy terhes kötelezettségtől, nem hiszem, hogy
nagyon bánkódnának miatta. – Egy ideig furcsa ajakmozdulatokkal kísérletezett, aztán odahajolt Randzsithoz: – Ha
nagyon szépen megkérlek, a kedve​mért nem mondanád még egyszer azt, hogy „hupsz”?
– Hupsz – mondta Randzsit, egyrészt mert eleget kívánt tenni az idegen kérésének, másrészt mert az
elhangzottakra nemigen jutott az eszébe más, odaillő reakció.
– Egyébként meg miféle „terhes kötelezettségtől” szabadultak meg?
– Hát, hogy igazgatniuk kelljen a dolgokat – felelte a vendég, miközben előbb elmélyülten tanulmányozta, majd
megkísérelte a magáén reprodukálni Randzsit arckifejezését. – Nem mintha rendszerint nem végeznének jó munkát.
Csak hát hátráltatni annyi temérdek, figyelemre méltó faj fejlődését… nem volt valami szép tőlük. És bár a munka
technikai része rendszerint nem nagy ügy nekik, azt még neked is el kell ismerned, hogy amit a kozmológikus
állandóval műveltek, az tényleg lenyűgöző.
Egyszeriben éberré válva, Randzsit felegyenesedett ültében.
– Na de ha… ha a gigalakták többé már nem igazgatják a dolgokat, nem kéne, hogy valakik átvegyék tőlük a
feladatot?
– De hát már meg is tették! – felelte az idegen türelmetlenül, és vállat vont. – Azt hittem, tudsz róla. Mi vagyunk
azok.
MÁSODIK UTÓSZÓ
Beismerések és köszönömök

Egyikünk olvasott valahol egy definíciót, mely szerint „úriember az, aki sohasem modortalan véletlenül”.
Ilyenformán úgy éreztük, vérbeli sci-fi íróktól sem lenne illő kanonizált, tudományos igazságokat elferdíteni puszta
véletlenségből.
Itt azonban a „puszta véletlenségből” kifejezésen van a lényeg, mert van az úgy, hogy a szerzőnek egyszerűen
muszáj önkényesen bánnia bizonyos tudományos tényekkel, máskülönben a történet sehogyan sem akar megállni a
maga lábán. (Példának okáért mindannyian tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy a fénynél sebesebben utazni
lehetetlen. Ám ha időnként nem engednénk meg a szereplőinknek, hogy ezt tegyék, mindörökre le kellene
mondanunk egy jó csomó, érdekfeszítő elbeszélés papírra vetéséről.)
Ennélfogva úgy tartjuk: az író akkor jár el becsületesen, ha beismeri, hogy helyenként többet engedett meg
magának a kelleténél. A jelen munkában három ilyen esetet kell megemlítenünk:
1. Ez idő tájt, a huszonegyedik század elején nem létezik olyan gyorsjáratú űrjármű, amely Joris Vorhulst
elbeszélése alapján ellátogat az Oort-felhőbe. De bárcsak létezne…
2. A nagy Fermat-tételnek nem létezik olyan, ötoldalas bizonyítása, amelyet állítása szerint Randzsit Szubramanian
alkotott meg, ráadásul egyikünk úgy véli, nagyon is lehetséges, hogy soha nem is fog létezni, mert a kérdés
formálisan eldönthetetlen.
3. Sri Lanka sohasem adhatna otthont semmiféle űrlift földi állomásának, mivel igazándiból nem is az Egyenlítőn
fekszik. Egy korábbi munkában egyikünk azzal oldotta fel ezt az ellentmondást, hogy kicsivel délebbre költöztette a
szigetet. Az ötlet átvétele helyett itt némiképp eltérő megoldáshoz folyamodtunk. Miután az Egyenlítő végső soron
csupán egy képzeletbeli vonal, úgy határoztunk, néhány száz kilométerrel északabbra képzeljük oda a térképre.
Végezetül szeretnénk megköszönni egynémely szívességet, nevezetesen: a philadelphiai Drexel Egyetem
matematikai fórumától dr. Wilkinsonnak megvilágosító erejű magyarázatát arról, hogy Andrew Wiles valójában mit is
vitt véghez százötven oldalnyi bizonyításában; továbbá barátunknak, Robert Silverbergnek, valamint rajta keresztül
az Egyesült Királyságbeli Oxford University hivatalos szónokának a kötelességszerűt messze meghaladó segítségét.
HARMADIK UTÓSZÓ
A nagy Fermat-sejtés

Kezdettől fogva úgy éreztük, nem lenne haszontalan részletesebben megvilágítani olvasóink előtt, hogy valójában
miről is szól Fermat utolsó tétele. Ám arra jutottunk, hogy egy ilyesfajta fejtegetés akár végzetesen
megakaszthatná elbeszélésünk fonalát. Így került aztán könyvünk legvégére. Ha ön, kedves olvasó, az
emberiségnek azon döntő hányadához tartozik, amely még nem ismeri az egészet töviről hegyire, bízvást úgy találja
majd, hogy érdemes volt idáig várnia.

A leghíresebb matematikai probléma története egy tizenhetedik századi, toulouse-i illetőségű, francia jogásznak
egy sebtében odavetett feljegyzésével indult. Minthogy az ügyvédkedés nem töltötte ki Pierre de Fermat minden
idejét, amatőrként bele-belekóstolt a matematikába – hogy a végén joggal támaszthasson igényt a „minden idők
egyik legnagyobb matematikusa” címre.
Az említett probléma Fermat utolsó tételeként avagy a Fermat-sejtésként vált ismertté.
Egyik legnagyobb vonzereje abban rejlik, hogy bárki könnyűszerrel megértheti. Ami azt illeti, aki először találkozik
vele, nehezen tudja elhinni, hogy egy ennyire elemi, akár a két kezünkön is szemléltethető tételnek a bizonyítása
több mint három évszázadon keresztül dacolt a világ összes matematikusával. A probléma eredete még annál is
jóval távolabbi időkre nyúlik vissza. Időszámításunk előtt ötszáz körül Püthagorasz fogalmazta meg az alapjául
szolgáló és mára közhellyé vált matematikai tételt:
„A derékszögű háromszögben a befogók négyzetének az összege az átfogó négyzetével egyenlő.”
Azoknak, akik tanulmányaik során eljutottak a középiskoláig, a megjelenített derékszögű háromszög alapján így is
felírhatjuk a Pitagorasz-tételt:

a2 + b2 = c2

Felállításának pillanatától kezdve a tétel a többi matematikus vizsgálódásainak céltáblájává vált (elvégre ez a dolga
egy matematikusnak). Egyik felfedezésük szerint az egyenlet számos olyan, derékszögű háromszögre igaz, melynek
oldalai egész szám hosszúságúak. Például az öt és tizenkét egység hosszúságú befogókkal rendelkező
háromszögnek az átfogója tizenhárom egységnyi… és tényleg, 52 meg 122 valóban egyenlő 132-nel. Egyesek
további lehetőségekre is vetettek egy-egy kutató pillantást. Létezik-e, például, olyan, egész szám hosszúságú
oldalakkal bíró háromszög, ahol a szárak köbei a fentihez hasonló viszonyban állnak egymással? Vagyis van-e olyan
eset, ahol a3 meg b3 egyenlő c3? És mi van a negyedik hatványra emelt számokkal? És egyáltalán, az olyan
számokkal, ahol a hatványkitevő a kettőtől eltérő, bármely szám lehet?
Mielőtt a mechanikus számológépeket feltalálták volna – hogy az elektronikus változatokról ne is beszéljünk ,
néhányan egész életüket és több hektárnyi papírt fecséreltek el arra, hogy választ találjanak a fenti kérdésekre.
Teljesen fölöslegesen. Az a jópofa kis egyenlet a második hatvánnyal műkö​dött, a többi hatványkitevővel meg nem.
Aztán egyszeriben mindenki felhagyott a kutakodással. Fermat állította le őket egyetlen, hevenyészve
odafirkantott sorával, melyben nem kevesebbet állított, mint hogy a csodaegyenlet, mely olyan jól elboldogul a
második hatvánnyal, a többi kitevővel biztosan nem fog, ez tény.
Nos, egy ilyen megállapítást a matematikusok óriási többsége biztosan publikált volna valamelyik matematikai
szaklapban. Fermat azonban különös ember volt; az ő természetével nem vágott volna egybe egy ilyen lépés.
Inkább fogta a saját példányát az Arithmetika című, eredetileg ókori görög matematikakönyvből, és a megfelelő
oldalon a lapszélre odaírta a következő meg​jegyzést:
„Rájöttem e tétel igazán bámulatos bizonyítására, melynek kifejtéséhez azonban túl kevés itt a hely.”

Ez az odavetett firka a benne olvasható varázsszó – „bizonyítás” – révén tett szert különleges jelentőségére.
A bizonyítás hathatós gyógyír a matematikusnak. Őt a bizonyítás – vagyis annak logikailag helytálló kifejtése, hogy
egy adott állítás mindig és szükségszerűen igaz – különbözteti meg a „nyers” tudományok legtöbbjének művelőitől.
Hozzá képest egy fizikusnak például könnyű dolga van. Az fog egy csokorra való, nagy sebességű protont, és
egymás után tízszer vagy százszor ráloccsintja egy alumínium céltárgyra. Ha abból minden esetben ugyanolyan
összetételű elegy repül ki másfajta részecskékből, a fizikus nyugodtan feltételezheti, hogy ha egy másik fizikus egy
másik helyen elvégzi ugyanezt a kísérletet, a részecskéknek ugyanazt a választékát fogja kapni.
A matematikusnak nem jut efféle könnyebbség osztályrészül. Statisztikai helyett pontosan körülírt tételeket kell
letennie az asztalra. Mindaddig nem jelentheti ki, hogy egy adott matematikai állítás „igaz”, míg kikezdhetetlen és
vitathatatlan logikai alapon meg nem alkot egy olyan bizonyítást, amely szerint szükségszerűen mindig ez a helyzet –
akár annak kimutatásával, hogy az ellenkező eset nyilvánvaló és képtelen ellentmondáshoz vezetne.
És kezdetét vette az igazi keresgélés. Onnantól kezdve az összes matematikus Fermat állítólagos bizonyítása után
nyomozott. A legnagyobbak – Euler, Goldbach, Dirichlet, Sophie Germain – közül is számosan igazán minden eszközt
bevetettek, nem is szólva a kevésbé jelentősek százairól. Időről időre megesett, hogy egy-egy elcsigázott kollégájuk
diadalittas ujjongással ugrott a levegőbe, állítva, hogy rálelt a megoldásra. Százszámra bukkantak fel ilyen állítólagos
„bizonyítások”; pusztán a huszadik század elején vagy ezer született belőlük mindössze négy év leforgása alatt.
Mindhiába, mert hamarosan és elkerülhetetlenül mindegyik áldozatul esett valamely másik matematikusnak, aki
tényeit vagy logikáját illetően sarkalatos hibát talált az inkriminált levezetésben. A matematikai világ már kezdte azt
hinni, hogy a nagy Fermat melléfogott, és firkálmányának igazára sohasem lesz bizonyíték.
Ebben nem volt teljesen igazuk.

A nagy Fermat-tétel igazi és végső bizonyítása a huszadik század legvégén, valamikor 1993 és 1995 között
született meg, mikor is egy Andrew Wiles nevű brit matematikus az Egyesült Államokbeli Princeton Egyetemről
közzétett egy végső, teljes, hibátlan és hiteles bizonyítást Fermat több mint 350 éves sejtésére vonatkozóan. A
probléma végre megoldódott.
A kollégák között alig akadt azonban, aki igazán elégedett lett volna.
Először is Wiles bizonyítása rettenetesen hosszú: százötven, sűrűn teleírt oldal. Ráadásul bizonyos részeinek
megértéséhez – ezáltal annak igazolásához, hogy a fejtegetés valóban hibátlan – a matematika élethosszig tartó
tanulmányozása szükségeltetik. Csupán egy számítógépes program lehet képes hitelesen ellenőrizni. A
legkiábrándítóbb a dologban, hogy Wiles bizonyítása nem lehet azonos Fermat állítólagos levezetésével, minthogy
olyan más bizonyításokon és eljárásokon alapszik, melyeket Fermat és kortársai még nem ismerhettek. Ennélfogva
számos, jelentős matematikus egész egyszerűen nem fogadta el Wiles munkáját…

Ideértve, mint magunk is meggyőződhettük róla, egy valóban kimagasló, noha fiktív személyt, a nagy Fermat-tól
térben és időben egyaránt távoli matematikust, nevezetesen Randzsit Szubramaniant – akiről könyvünk mesél.
Szerzőnkről 1
Arthur C. Clarke
Angol író, akit a Stanley Kubrickkal közösen készített 2001. Űrodisszeia című 1968-as film tett világhírűvé, pedig
akkor már maga mögött tudhatott több mint egy tucat önálló kötetet és számos elbeszélést. Ez utóbbiak egyike, az
1951-ben megjelent „Az őrszem” adta a forgatókönyv ötletét.
Clarke 1917-ben született, majd iskoláit elvégezve matematikából és fizikából doktorált. Tagja lett a Brit Bolygóközi
Társaságnak, és 1945-ben tanulmányt tett közzé geostacionárius pályára állított műholdak lehetséges szerepéről a
telekommunikációban. A tudományok mellett kezdettől fogva érdekelte a fantasztikus irodalom is, és mivel az
olvasás nem elégítette ki, hamarosan saját történetek kiagyalásába kezdett. Első szárnypróbálgatásai fanzinokban
jelentek meg, majd a második világháború végén, amikor leszerelt a brit légierőtől, profi magazinokhoz is
bekopogtatott. Elsőnek a „Kibúvó” című novellája látott napvilágot az amerikai Astoundingban, 1946-ban. Önálló
kötettel öt évvel később jelentkezett először, ez a Prelude to Space volt, egy regény.
Életének legfontosabb mérföldköve, a 2001 könyv formájában is megjelent, és a hatalmas siker hatására három
folytatást is írt neki. Ezek közül az elsőt, a 2010-et szintén megfilmesítették.
1956 óta Sri Lankán élt. A ’80-as évek végén egy betegség tolószékbe kényszerítette, és munkabírását is
lecsökkentette. Ennek köszönhetően mind gyakrabban vette igénybe szerzőtársak segítségét. 1986-ban
megalapította azt a saját magáról elnevezett díjat, amely évente pénzjutalomban részesíti a legjobb új angol SF-
regényt. 2000-ben lovaggá ütötték.
2008 márciusában bekövetkezett halála nagy alakjától fosztotta meg a világ SF-társadalmát, de a hátrahagyott
irodalmi örökséget tovább élvezhetjük, sőt újabb, magyarul még ismeretlen kötetek kiadása is várható.
Szerzőnkről 2
Frederik Pohl
Amerikai SF-író, szerkesztő. 1919-ben született, és a nagy gazdasági világválság idején, már 14 évesen arra
kényszerült, hogy félbehagyja tanulmányait, és dolgozni kezdjen. Az SF szeretete korán megfertőzte. Még
tizenévesen egyik alapítója lett a New York-i Futurians rajongói klubnak, ahol olyan rokon lelkekkel kötött barátságot,
mint Donald A. Wollheim vagy Isaac Asimov.
Írói pályája a ’30-as évek második felében vette kezdetét. Az Amazing Stories közölte le 1937-ben első művét,
egy verset – Elton Andrews név alatt. Ezt a szokását több mint egy évtizeden keresztül megtartotta, irodalmi
alkotásait mindig álnéven közöltette. Időközben két magazinnak is szerkesztője lett, az Astonishing Storiesnak és a
Super Science Storiesnak. E munkáit a második világháború hagyatta félbe vele.
Leszerelése után főállású irodalmi ügynök lett, és mellette folytatta az írást is, ekkortól már egyre gyakrabban a
saját neve alatt. Számos társszerzővel dolgozott együtt, a legmaradandóbbnak mégis a Cyril M. Kornblufhtal közös
művek bizonyultak, kezdve az első regénnyel, mely a magyar keresztségben A Venus-üzlet címet kapta (1953), de
megemlíthetnénk a szintén lefordított Dr. Gladiátort (1955) is. Mind ezekben, mind önálló munkáiban előszeretettel élt
a szatíra eszközével.
Az ’50-es évtized vége ismét a szerkesztői székben találta, a Galaxy és az If magazinoknál. Ezek hozták meg
számára az első Hugo-jelöléseket is, majd 1966-ban magát a díjat. Újabb néhány esztendőnek kellett eltelnie, hogy
hasonlóképpen elismerjék írói teljesítményét – először „A gyűlés” című, Kornblufhtal közös novelláért (1973), azután
a Man Plus (1977), illetve az Átjáró című (1978) regényekért. Utóbbiból kerekedett ki élete leghosszabb sorozata.
Túl 90. életévén még mindig dolgozik, nemrég fejezte be Arthur C. Clarke utolsó, félbemaradt művét, azóta pedig
egy újabb regényt ír és egy antológiát szerkeszt. És közben blogol, fiatalos lendülettel.

* Rektaszcenzió (csill.): Egyenes emelkedés, azaz egy égitestnek a tavaszponttól az égi egyenlítőn mért
szögtávolsága az égi egyenlítői koordináta-rendszerben.
** Deklináció (csill.): Egy égitestnek az égi egyenlítőtől mért szögtávolsága.
* Oliver Goldsmith, angol író vígjátéka 1773-ból.
* FermaMól Minkowskiig. Előadások a számelmélet és annak történeti fejlődése tárgyköréből
** A számelmélet alapjai
*** Bevezetés a Fermat-Wiles-bizonyítás matematikájába
**** Moduláris formák és a nagy Fermat-sejtés. Előadások
* Kalifornia Institute of Technology”, azaz Kaliforniai Műszaki Egyetem (Pasadena)
** A NASA sugárhajtómű-laboratóriuma a kaliforniai Pasadenában, a Caltech irányítása alatt.
* A. m. „barionra jellemző”, ahol a „bánon” a legnehezebb elemi részecskék családjának gyűjtőneve.
* Angol filozófus, matematikus és természettudós. Leghíresebb műve a Leviatán vagy az egyházi és világi állam
anyaga, formája és hatalma (1651).
** Az ún. „méltányossági érdem” Hobbesnál.
** Az ún. „teljes (kegyelmi) érdem” Hobbesnál.
* Az alacsony Föld körüli pálya (angolul Low Earth Orbif, rövidítve LEO) a Föld felszínétől 200-1200 km magasságban
helyezkedik el.
* A második szökési sebesség az a szökési sebesség, amely a Föld elhagyásához szükséges.
* A poppadom olajban sült, lepényszerű, indiai kenyérféle.
* A dzsíva az egyéni lélek, az ember időleges énje a hinduizmusban.
* „Massachusetts Institute of Technology”, azaz Massachusettsi Műszaki Egyetem (Cambridge).
* A. m. „hatvan perc”; az amerikai televíziózás első számú hírműsora.
** A tamil hinduk kalendáriuma szerint Aashad (július 15. – augusztus 15.), Bhadrapad (szeptember 15. – október
15.) és Shunya (december 15. – január 15.) hava kedvezőtlennek, a keddi és a szombati nap pedig kifejezetten
balszerencsésnek számít házasságkötés szempontjából.
* Erre a szertartásra a tamil esküvő előtt néhány nappal, a menyasszony házánál kerül sor, és arról szól, hogy
hagyományos agyagedények belsejét megkenik szantálfapasztával és vörös színű kumkum festékkel, majd megtöltenék
aludttejjel és kilencféle gabonamaggal. Mindkét házasulandó fél családjából a férjezett asszonyok vizet öntenek a magokra,
miközben tradicionális dalokat énekelnek. Mire az esküvői szertartás véget ér, a magok kicsíráznak a vízben. Az esküvő
utáni napon az ifjú pár belemeríti az agyagedényeket egy tóba. A tamilok hite szerint a kicsírázott magokkal táplálkozó
halak szívük mélyéről megáldják az újdonsült házasokat.
* A vőlegény beszáll egy gazdagon feldíszített autóba, és közeli barátokból meg rokonokból álló, népes esküvői menet
élén hajtat a szertartás helyszíne felé, amihez hivatásos muzsikusok szolgáltatnak zenekíséretet hagyományos, menyegzői
dalok előadásával.
** Tradicionális édesség, a tamil esküvő elmaradhatatlan kelléke.
* 9oC = kb. -13oC; 18oC = kb. -8oC
* Amerikai, katonai kitüntetés; sebesülési érdemérem.
** Az amerikai haditengerészet második legrangosabb kitüntetése, egyben a bátorságért adható, második
legmagasabb kitüntetés.
* A Mall, hivatalos nevén a National Mall & Memorial Parks egy nemzeti park az Egyesült Államok fővárosának,
Washington D.C.-nek a szívében, mely az Independence Avenue és a Constitution Avenue között a Kapitoliumtól a Lincoln-
emlékműig terjed.
* United States Marine Corps’, vagyis az Egyesült Államok haderejének tengerészgyalogsága
* A ’District of Confusion’ fordítása; szójáték az USA fővárosának elnevezésére, mely (Washington államtól
megkülönböztetendő) Washington D.C.
* A szerzők természetesen a huszonhat betűből álló, angol ábécére utalnak.
* Szereplő Gilbert & Sullivan A Mikádó c. operettjében
* Az Arcutanov-felvonó űrbéli fogadó állomását hívják így; az elnevezés New York híres központi pályaudvarára utal.
* A szén allotrop módosulatai harmadik csoportjának, a fulleréneknek legismertebb képviselője.
* Ezen kicsit csodálkoznunk kell. A szingaléz nyelvű szöveg és a dallam egyazon szerzőtől 1940-ben született meg, és
1951-ben vált Sri Lanka hivatalos, nemzeti himnuszává. 1950-ben tamil nyelvre is lefordították.
* A „limbióta” elnevezés a ’végtag’ jelentésű, angol „limb” szó és a görög eredetű „ióta” szó összevonásából
származik, ahol az utóbbi a görög ábécé kilencedik betűjét jelöli. Az angol eredeti: Nine-Limbeds.
* Szobahőmérséklethez közeli hőmérsékletű, de igen nagy nyomású szén-dioxid, amely nem sokkal a kritikus pontja
fölött lévén, vegyesen mutatja a folyadék és a gáz tulajdonságait.
* Az „interkontinentális ballisztikus rakéta” kifejezés angol rövidítése.
* Máté evangéliumában a hetedik fejezet tizenkettedik versére utal: „Az aranyszabály – Amit akartok, hogy veletek
tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük.”
* Az angol „build, own, operate, transfer” szavakból képezett betűszó
* A jóga irányzatai. A karma-jóga az önzetlen cselekedetek jógája, amely kedvező tulajdonságokat fejleszt ki a lelki
törekvőben (önzetlenség, lemondás, együttérzés, őszinteség, odaadás, stb.). Ajnána-jóga a transzcendentális tudás
jógája, amely az anyagi világ, a lélek és Isten tanulmányozását, összehasonlítását jelenti, s az anyagi világból való
kiszakadást célozza meg pusztán a tudás által. A bhakti-jóga az Istenszeretet jógája; ebben a folyamatban az ember
feléleszti szunnyadó szeretetét Isten iránt, tökéletesen megvalósítja saját lelki mivoltát és a Legfelsőbb Személlyel való
kapcsolatát.