Kosztolányi Dezső (1885 Szabadka – 1936 Bp.

A Nyugat első nemzedékének kiemelkedő alakja, író, költő, műfordító, újságíró és kritikus volt.
Meggyőződése volt, hogy az embernél nincs nagyobb érték. Az ember „egyedüli példány”, „milliók közt
az egyetlenegy” (Halotti beszéd c. verse), ez pedig már önmagában becsületre méltó. Kosztolányi számára
az irodalom mindig kaland és játék volt, egyszerre akart könnyű és mély (elgondolkodtató) lenni. Minden
nyelvi és poétikai (költészettani) kérdés izgatta, szerette a jól csengő rímeket.
Kifejezésmódja elsősorban a szimbolizmushoz és az impresszionizmushoz kapcsolódik. Jellemző
eljárása a benyomások lefestése, a sejtetés és a játék a nyelv végtelen lehetőségeivel. A képzelet
elsődlegességét hirdette a szürke hétköznapisággal szemben.

Költői hangját A szegény kisgyermek panaszai c. versciklusában találta meg, ez tette ismertté 1910-ben.
E versek világlátása abból a feltevésből fakad, hogy az ember lényegét a tudattalan szférája alkotja, amely
a gyermeki élmények újraélésével hozzáférhetővé válnak. A költemények kettős látásmód mentén
szerveződnek, bennük a felnőtt beszélő (lírai én) és a gyermek (felidézett én) nézőpontja egyaránt jelen
van.

Verseskötetei:
1907 Négy fal között
1910 A szegény kisgyermek panaszai
1924 A bús férfi panaszai
1928 Meztelenül
1935 Összegyűjtött költemények kötetben a Számadás ciklus.

Az 1920-as években a felerősödő mélylélektani érdeklődése fordította a prózai művek felé.

Figyelmének középpontjába a lélek tudattalan tartalmai kerültek. Hatással volt rá Sigmund Freud (1856-
1939), a pszichoanalízis megteremtője és a magyar Ferenczi Sándor (1873-1933) is. Kosztolányi
használta fel először a magyar irodalomban a lélekelemzés eredményeit. Freud elmélete szerint a
személyiség osztott: egyik része a „felettes én”, melyet a társadalom bensővé tett szabályai alakítják. A
másik rétege az „ösztön-én”, melyet az ember bűnösnek ítélt, erkölcstelennek gondolt, elfojtott
késztetései alkotják. a két réteg együttesen alkotja az emberi „én”-t. Freud lélektanának kulcsfogalma az
„elfojtás”, a „felettes én” ösztönök feletti felügyelete.
Kosztolányi a mélylélektani elmélet szerint alakította regényeiben az alakteremtés technikáját.
Úgy gondolta, hogy lelkünk tudat alatti rétegéből fakad, hogy személyiségünket mi magunk sem
ismerhetjük meg teljesen.

Regényei:
1922 Nero, a véres költő
1924 Pacsirta
1925 Aranysárkány
1926 Édes Anna

Tétel: ESTI KORNÉL-NOVELLÁK

1933 Esti Kornél novellaciklus – önálló könyvként jelent meg.

18 sorszámmal ellátott fejezetből áll, melyből az első a bevezető rész. Tartalmi összefoglalók
találhatók, a számozás után. Az utolsó, 18. fejezet a „közönséges villamosút”.
A legkorábbi darab 1925-ben készült (8.fej.), a legkésőbbi az 1. fej.
Hosszabb, egységesebb szövegek.

1936 Tengerszem kötet – ebben található az Esti Kornél kalandjai ciklus, mely 17 novellát tartalmaz.
Nem számozottak, mindegyiknek címe van. Utolsó novella: Az utolsó fölolvasás.
Rövidebb, szakadozottabb szövegek.
Esti Kornél tekinthető a szerző alakmásának is, mint Krúdynál Szindbád alakja. Emellett Kosztolányi
mélylélektani érdeklődésének is szerepe volt a szereplő kialakításában, felhasználta a századforduló
népszerű Dopelgänger (hasonmás) figuráját, mely a személyiség megkettőződésének elvére épül:
megkülönbözteti
• a társadalomba beilleszkedő, a szabályokat elfogadó személyiséget és
• az elfojtott tudatalatti én felszínre kerülésével a lázadó, a szabályokat elvető, az ösztönöket követő
személyiséget.

AZ ELBESZÉLŐ

A novelláknak 2 elbeszélője van: az egyik Esti a másik a megnevezetlen elbeszélő. Váltakozik a

novellákban az elbeszélői nézőpont, hol szubjektív, hol objektív.
• Esti csak másodlagos történetmondó. A fejezetekben előfordul mint főszereplő vagy mint egy
tanúja az eseményeknek, vagy nem is szerepel az általa elmondott történetben. Folyamatosan
értelmezi a történeteket. Korlátozott hatókörű, szubjektív, fiktív elbeszélő.
• A megnevezetlen elbeszélő az elsődleges elbeszélő. Foglalkozása szerint író. Mindentudó, író-
elbeszélő, objektív.

Az 1. fejezetben a megnevezetlen elbeszélő bemutatja Estit, testvérének és ellentétének nevezi. Egy

napon, ugyanabban a percben születtek, mindketten írók. Esti azonban szabadon, korlátok nélkül
megteheti mindazt, melyet az elsődleges elbeszélő csak szeretne megtenni, sőt szégyellene megtenni. (Az
itt bemutatott cinizmus a későbbiekben alig érhető tetten a szereplő cselekedeteiben.) Egy közös mű
megírására készülnek. Ezt a művet tartja kezében az olvasó, amikor az Esti-novellákat olvassa.
Az Esti beszélő név: éjszaka él, szívesen időzik az álom világában.

AZ ESTI-NOVELLÁK TÉR- ÉS IDŐSZERKEZETE

Nincs egységes koncepciójuk, Kosztolányi szándékosan laza szerkezetű művet hozott létre, ezzel szakítva
az elbeszélő próza hagyományaival. Az 1. fejezetben Esti arra kéri a megnevezetlen elbeszélőt, hogy
közös művük maradjon „annak, ami egy költőhöz illik: töredéknek.” Tehát tudatosan vállalja a
töredékesség (ellen)eszményét.
A novellafüzér darabjai között kevés a hagyományos novella, többségük nem egy sorsfordulatot,
hanem egy-egy emlékképet mutat be. A legtöbb az elbeszélés helyzetének ábrázolásával indul és zárul,
közbeiktatva a történetet. Előfordul a darabok között útirajz, életrajzi mozzanat és anekdota is.
A bevezető fejezet után a darabok tetszőleges sorrendben olvashatók. A történetek sorrendjét
nem az időrend, hanem az elbeszélés maga szabja meg, hiszen Esti és az elbeszélő találkozásukkor
megbeszélik, hogy közösen írják a művet. Pl. az egyik fejezetben Esti beérkezett író, egy későbbiben
viszont még alig fejezte be tanulmányait. A novellákat összekapcsoló címszereplő jelleme nem változik.
A fejezetek eseményei között meghatározatlan idő telik el, egy-egy rész eltérő hosszúságú
időtartamot foglal magába. A 18. fejezet éppúgy olvasható egy kb. óra, mint egy egész élet történeteként.
A novellák helyszínei a korabeli (1930-as évekbeli) élet színterei: kávéház, étterem, lakás, vonat.
Sokszor szimbolikus jelentésű a tér: pl. a 18. fejezet és Az utolsó felolvasás.

TÉMA, CSELEKMÉNY, VILÁGKÉP

A novellák cselekménye általában kevés, inkább helyzeteket idéz fel az elbeszélő: külföldi utazásokat,
különleges élményeket, érdekes embereket. A kiindulópont általában egy találkozás, egy hirtelen szándék
vagy egy különös hangulat. A téma az utazás, az emberi lét, a nyelv.
A mű világképe szerint a nyelv világrendező elv. Esti, aki 10 nyelven beszél, legtöbbször beszéd
közben van ábrázolva. Erkölcsi felfogása: igazán jók úgysem lehetünk, legalább udvariasak legyünk.
A jó szó többet ér, mint a jó tett. Általában a szó mindig több, mint a tett (3. fejezet). A 9. fejezet
középpontjában is a nyelv áll. Ez allegorikus példázat arról, hogy a különböző nyelv lehetetlenné teszi az
emberi érintkezést (Esti úgy beszélget egy bolgár kalauzzal, hogy nem beszéli a nyelvet).
 Esti két állandó foglalatossága a beszéd és az utazás. A történeteket az utazás motívuma
foglalja keretbe. Kifejezi Esti bizonytalanság-érzését a világban, érthetővé teszi a történet
töredezettségét. Kezdeti szakaszában az utazás az előre nem látható lehetőségek szabadságát ígéri.
Végpontjában találjuk az Esti-novellák allegorikus jelentésének nyitját: az utazás annyit tesz, mint
megismerni az embereket, az életet, valami értelmet keresni a világban és felkészülni a halálra. Esti a
Világ vége c. novellában mondja: „csak az élhet, aki teljesen el van készülve a halálra”.

Tizennyolcadik fejezet melyben egy közönséges villamosútról ad megrázó leírást,

s elbúcsúzik az olvasótól (Az Esti Kornél novellaciklus utolsó darabja)

Téma: a cselekmény röviden összefoglalható: Esti felszáll egy zsúfolt villamosra, utazás közben egyre
beljebb kapaszkodik, végül sikerül egy kényelmes, ablak melletti helyre leülnie, azonban ebben a
pillanatban közli a kalauz, hogy végállomás, tehát Estinek le kell szállnia. A történet azonban önmagán
túlmutat, a mű szimbolista novella: témája az életút (út toposza), a létharc.

Klasszikus szerkezetű novella, a narráció dominál.

EXPOZÍCIÓ: az író-elbeszélő azonosítja Estit, aki ezután átveszi az elbeszélői szerepet. Hideg tél van, a
tél a halál toposza. Esti teljesen át van fagyva, várja a villamost.

HATÁRHELYZET: Esti felszáll a villamosra és utazik kb. félórát a végállomásig. Először a lelógó
emberfürtbe kapaszkodik, utána a tornácra kerül, majd a harcot fel nem adva egyre beljebb jut. Végig érzi
az útitársak gyűlöletét, egyedül egy nővel sikerül kellemes szemkontaktust kialakítania. Végül egy ablak
melletti helyet foglal el, de ekkor le kell szállnia, mert a végállomáshoz ért a villamos.

Az utazás szimbolikus jelentésű, az életutat jelképezi. A villamoson elfoglalt helyek a társadalomban

kivívható pozíciókkal azonosítható. Az elbeszélő az ember társadalomba való beilleszkedését kíméletlen
és folyamatos küzdelemnek láttatja. Ebben a harcban szerepe van a véletlennek (a tömeggel sodródik,
lökik a villamoson), a szándékos helyezkedésnek és a taktikának (zsákként viselkedik, mivel az emberek
hamarabb megbocsátanak egy zsáknak, mint egy másik embernek, hiszen azokat ösztönösen gyűlölik).
A küzdelem közben a jellemző emberi tulajdonságok a gyűlölet, az elembertelenedés, a magányosság.
Egyetlen nővel sikerül szemkontaktust kialakítania, „mintha ő is tudná, hogy mit gondolok erről a
kocsiról és mindenről, ami körülötte van” – ez ad erőt Estinek a további küzdelemhez. Megszerzi az
ablakülést, mely a társadalomban elérhető legjobb pozíciót jelképezi, megpihenne és élvezné helyzetét, de
ekkor elhangzik a kalauz kiáltása, mely az élet végét jelképezi: „végállomás”.

KONKLÚZIÓ: Esti elmosolyodik és leszáll a villamosról. Esti mosolya a reakciója a villamosútra,

miután értelmezte a vele történteket. Esti értelmezi az utazását, így az elbeszélői hang teremti meg a
villamosút metaforikus-szimbolikus olvasásának lehetőségét.
A novella szövegében az idézőjeles része Esti értelmezései: „megérkeztem”, „Küzdöttem és
győztem”.

Cím: metaforikus-szimbolikus.
Az utolsó fölolvasás (Az Esti Kornél kalandjai utolsó darabja)
Téma: a cselekmény röviden összefoglalható: a befutott író vidéki felolvasásra utazik, de a felolvasás
előtt rosszul lesz és meghal. A történet azonban önmagán túlmutat, a mű szimbolista novella: témája a
művészet és a valóság kapcsolata, a művészi erő kimerülése és a művészet halála.

Klasszikus szerkezetű novella.

EXPOZÍCIÓ: az író-elbeszélő megmutatja Estit az utazás kezdetekor, a sötét, téli táj a varjakkal komor
atmoszférát teremt. → Megjelenik tél (halál), varjak (halál), utazás (életút) toposza. Esti alakja
közönyösnek, fásultnak tűnik, ezt jelzi, hogy lehúzza a vonatban az ablakfüggönyt, nem érdekli a táj. Az
utazás már rutinná vált számára („Amint szokta, az utolsó pillanatban ugrott föl a vonatra.”), a
felolvasások már robottá váltak, eltűnt az ünnep jellegük. Mindent mechanikusan csinál a novella későbbi
részében is (készülődés a felolvasásra).

Ezután Esti visszaemlékezése következik: E/1. személyben meséli el előtörténetét, a múltat, amikor még
fiatal, lelkes író volt Ez a retrospektív rész évtizedeket ölel fel. Utána ismét az író-elbeszélő meséli Esti
jelenét.

Az expozícióban tehát Esti fiatalkori (lelkes író) és jelenbéli énjét (fásult, közönyös író) is látjuk.

HATÁRHELYZET: Esti készülődése a felolvasásra a szállóban és halála. Kb. 1 / 1,5 órát ölel fel. Esti
ihlető ereje már elfogyott, ezt a barna üvegben rejlő valamilyen narkotikummal pótolja. Az események
úgy is olvashatók, hogy Esti végig a szobájában volt a tükör előtt és a szállodai bolyongás puszta
hallucináció volt, halál előtti roham.

Mindennek szimbolikus jelentése van. Kulcsmotívumok: lift, liftes kisfiú, tükör és a színszimbolika (a
kinti világ színes – a benti szürke).

Színszimbolika: az ablakon kívüli világ színes, élettel teli. Ennek ellentéte a benti világ, a szállodabelső,
a szürkére festett egyforma ajtók, a szürke szőnyegek. Ez a monotonná vált, beszűkült, ihletett vesztett
világot jelképezi. A végtelen hosszú, szűk folyosók is erre utalnak.

Lift, liftes kisfiú szimbóluma: a lift fölfelé halad, a fönt, a magasság az álmokat és a (gyermeki) képzelet
világát jelképezi, ehhez kapcsolódik a liftes kisfiú alakja. Ez akkor válik igazán érthetővé, ha
megvizsgáljuk Esti utolsó mondatát: „…mert a földön meghalnak a gyerekek.” – ezzel válaszol arra a
kérdésre, hogy miért él narkotikummal. A novella szövege felidézi Kosztolányi Mint aki a sínek közé
esett című versét. A versben a felnőtté válás traumáját írja meg, és szembeállítja a gyermeki univerzális
tudatot a felnőtt lét beszűkített tudatával. Azért beszűkített, mert a felnőtt tisztában van azzal, hogy meg
fog halni. A felnőtt létet a korlátok közé záró sínek, a halált a közelgő vonat szimbolizálja. A novellában a
gyermekek haláláról beszélő haldokló Esti a gyermeki, univerzális tudat elvesztésére utal, a saját halálára
és a művészet halálára is. Ugyanis csak a művészet képes megragadni az élet teljességét (univerzális
tudat).

Tükör: a szobai tükör a fokozatosan megvilágosodó tudat szimbóluma. Ebben szemléli magát Esti,
először külsejét (ünneplőbe öltözött a felolvasás miatt), majd a halála előtti pillanatban fehér arcát és
verejtékes homlokát nézi: „Tudta, hogy mi fog következni.

A folyosói tükör pusztán érzékcsalódás. A folyosók végén mindig tükröt lát Esti, úgy érzi, ezek
végtelenítik a folyosókat, tehát van kiút. Azonban kiderül, hogy nincsenek tükrök, „az nem is tükörkép,
hanem a valóság”, tehát eltévedt Esti az élet labirintusában.

A tükör ugyanakkor a valóságot utánzó művészet toposza is. A tükörvalóság, vagyis a művészet haláláról
is szól a novella.
KONKLÚZIÓ: az utolsó jelenet (tükörbe néző halott Esti) szereplők általi értelmezése. Esti a tükör elé
zuhant és kidülledtek a szemei, olyan, mintha a tükörbe nézné magát most is. Az orvos „afféle
művészembernek” nevezi, a művészek nárcizmusára (önimádatára) utal. Más értelmezésben azonban Esti
halála szimbolikusan a művészetének halála. A tükör, mely a valóságot utánzó művészet, a művész,
megszűnik létezni. A konklúzió zárt.

Tér: a vonat, a szállodai (Aranysas) lift, a hosszú szűk folyosók. → Szimbolikus tér!

Idő: a jelenbéli események lineárisan futnak, kb. 1 / 1,5 óráig tart a cselekmény. (8 körül jár a vonaton, 9-
kor lenne a felolvasás, este fél 10 is elmúlt már, amikor Esti eltéved a szállodában). Az expozícióban
olvasható egy retrospektív rész, ahol Esti több évtizedre emlékszik vissza.

Szövegtípusok: több a narráció, mint a dialógus. Egyenes beszéd van benne, a retrospektív részt Esti E/1.
személyben meséli el (belső monológ / szabad függő beszéd / Esti mint elbeszélő), ez beékelődik az E/3.
személyű narrációba.

Elbeszélő: kettős elbeszélő.

• E/3. személyű író-elbeszélő, objektív, mindentudó.
• E/1. személyű fiktív elbeszélő, Esti, szubjektív.

Cím: metaforikus-szimbolikus