Anthony G.

Morris & John Caldwell

JÉGKORONA

VÉR ÉS KORONA 1.

Cherubion Kiadó
Budapest, 2015
 Blood and Crown 1. – Ice Crown
Hungarian Edition © Cherubion Kft., 2015
All rights reserved!

Sorozatszerkesztő: Nemes István

A kötetet szerkesztette: Nemes István

A borítón látható festményt

Szendrei Tibor
készítette

A kötetben található illusztrációk

Nagy Gergely munkái

Fedélterv és címlaptipográfia: Cherubion

Korrektúra: Dobos Attila

Az elektronikus kiadás munkatársai:

Giczi Gyula és Buda-Ádám Krisztina

Minden jog fenntartva

ISBN 978-615-5228-35-3
ISEN 970 830 27362 9

CHERUBION KFT.
1092 BUDAPEST, FERENC KRT. 40.
TELEFON: 36 (70) 322-3093

Verziószám: 1.0
 Menyasszonyomnak, Borsi Bettinának,
valamint édesanyámnak és nővéremnek,
özv. Móricz Antalnénak és Móricz Katalinnak.
Hármatok türelme, kitartása és támogatása
nélkül sosem valósulhatott volna meg
e két kötet rám eső része.

Anthony G. Morris
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSOK
„Revenge of the Brothers”
by John Caldwell
Copyright © Nemes István, 2015

„Lendor” by Anthony G. Morris

Copyright © Móricz Gábor, 2015

„Ice Crown”
by Anthony G. Morris
Copyright © Móricz Gábor, 2015
 TÖRTÉNET A DRÉN FIVÉREKRŐL
(bevezetés)

Zmed, Hmuda és Lenk Kathíriában szolgálnak, Khigraj kán seregében, ám bajtársaik közül
kevesen tudják róluk az igazságot: ők nem egyszerű zsoldosok, hanem az egykori világhódító,
fagyos és rátarti Drénia legbefolyásosabb arkhon családjának hercegei: De Vigorardok.
Apjuk halála után Zmedre szállt volna a családfőt illető „exarcha” cím; ám váratlanul, szinte a
semmiből előlépett egy címkövetelő, Tohar de Vigorard, akinek korábban még a létezéséről sem
tudtak. Azt állította, hogy ő az elsőszülött, s ezt a kermonja – mágikus tetoválása – révén
bizonyította, kisemmizve döbbent fivéreit az örökségből.
A fivérek Igazságtételt követeltek, de a látszat valóságos rémálommá vált számukra, miután a
Kermon-papok Konklávéja hitelesnek ismerte el a Tohar mellkasán tekergő, mágikus rajzolatot. A
hoppon maradt fivérek képtelenek voltak elfogadni ezt a döntést; megpróbálták tőrbe csalni és
lebuktatni csalónak vélt féltestvérüket, ám egy újabb árulás révén rajtavesztettek. A merénylet
félresikerült, s rokongyilkosság kísérletének vádjával az Arkhon Tanács elé citálták őket. Tettükért
halálbüntetéssel lakoltak volna, ám épp áruló bátyjuk volt az, aki enyhítést kérelmezett, s végül
megúszták kényszerű száműzetéssel.
Azonban ennél nagyobb csapás nem is érhetne tiszta vérű, drén hercegeket: kénytelenek alantas
külhoniaknak felajánlani vérüket és kardjukat pár nyamvadt ezüstért cserébe. Éveken át
kóboroltak Maldiberan kontinensén, háborúból háborúba sodródva, míg végül a kathír kán
szolgálatában részt vettek Mish várának ostromában.
A sors különös fintora, hogy épp ez a közös aláztatás volt az, amely összekovácsolta az
egymással örökösen civakodó fivéreket, s megismerték kermonjaik egy igazán egyedi
tulajdonságát. Kiderült, hogy ha egymás közelében tartózkodnak, és vállvetve küzdenek,
gyakorlatilag sebezhetetlenné válnak: kermonjaik mágiája összefonódik, egységes varázspajzsot
alkot, amely megóvja őket a sérülésektől.
Ennek örvén küldik őket egy öngyilkos akcióba: hatoljanak be az ostromlott várba, és hozzák el a
rettegett Boszorkánykirálynő fejét! Egy maldib mágus segítségével bejutnak Mish várának
kazamatáiba, és jókora felfordulást okoznak. Mi több, a küldetést is sikerrel teljesítik… legalábbis,
ők így hiszik.
Hamar kiderül azonban, hogy az átkozott Boszorkánykirálynő átverte őket: a fivérek nem az ő,
hanem a testőre fejével – három fejével – térnek vissza, s ezt kihasználva a guarni származású
boszorkány meghökkentő ellentámadást indít a kán vezérkara ellen. Zmed, Hmuda és Lenk ismét a
túlélésért harcolnak, immár mindenki ellenségük az ostromló seregben. Épp csak megússzák élve,
de menekülniük kell Kathíriából.
 Mivel már amúgy is unták a zsoldos létet, úgy döntenek, hogy idősebben, érett fejjel
visszatérnek szeretett hazájukba, és visszaszerzik jogos jussukat a csaló Tohartól. Van okuk
bizakodásra, hiszen egy guarni hatalmasság – Mish etrelle, a Felhők asszonya – biztosítja őket
támogatásáról.
A Drén Időszámítás szerinti 6663. esztendő végén, hatévnyi távollét után végre ismét az Északi
Kontinens fagyott partjára tehetik fókabőr csizmájukat. A drén fivérek hazatérnek, hogy
megküzdjenek igazukért, és ha másképp nem megy, ismét iszonyatos kavarodást okozzanak.
 1. ELSŐ VÉR, ELSŐ HÓ

– Hó! Hohóóó! – Buzzgrad, a kovács, a divrioni közösség megbecsült tagja elkékült

ajkakkal, deres bajusszal, ámde bizakodó mosollyal lépett be a legrangosabb helyi
kocsmába, a Servuz-Borvuzba. – Itt vagyok, megjöttem! Szervusz, Borvuz!
Ahhoz szokott, hogy ilyenkor harsány „Buzz, Buzz, SzerBuuuuzz!” ovációval üdvözlik,
egymást túlkiabálva invitálják a saját asztalukhoz, és ha épp nincs hely, akkor helyi
szokás szerint „lovat adnak valaki alá” – azaz lelökik a padról a padlóra.
Ám ezúttal az üdvözlés elmaradt, és didergőbb hangulat fogadta, mint odakint,
ahonnan bemenekült a kocsmába a pustoló hó elől. Csaknem az arcára fagyott a derű.
Főként, amikor azt látta, hogy egy medve termetű, harcos külsejű idegen bal marokkal a
torkánál fogva tartja veszteg a pultra rádöntve a kocsma tulajdonosát, a sok hadjáratot
megjárt, veterán Borvuzt, és épp ekkor önt félig kopasz, vörhenyes tarkójára egy nagy
korsó sört.
– Nesze! A ház ajándéka…
Micsoda pazarlás!
Mivel megbomolhatott emiatt a hangulat, máris akadt menekülő; egy dülledt szemű
torzonborz alak olyan sebesen kotródott el mellette, hogy csaknem fellökte. Ráadásul, a
fickó épp a két legbögyösebb szajhát cibálta el magával.
– Hohóóó! – ismételte önmagát Buzzgrad fenyegetőbb tónusban, és bár látta, hogy
valamivel hátrébb az állandó jellegű ivócimborái hunyorogva és fejüket rázva próbálják
neki némán jelezni, hogy jobban tenné, ha nem emberkedne, a kovácsban felhorgadt a
méltatlankodás, és lelki szemei előtt máris hálából kapott ingyen sörök özöne kezdett
hullámzani. Közelebb lépett hát, és vállon ragadta a kocsmáros sanyargatóját. Nagyjából
hasonló alkatúak lehettek, de Buzz bízott kovácsolásban edződött izmaiban és
pörölyszerű ütéseiben. – Bárki vagy is, te rühös idegen… gyorsan ereszd el a jó komámat,
amíg még szépen mondom!
– Na, mostantól mondd szépen!
Oldalirányból lendült valami. Talán egy ököl? Nem volt módja rendesen belenézni.
Buzzgrad pirospozsgás, jó húsban leledző, izmos férfi volt, majd’ kicsattant az
egészségtől.
CSATT!
És immár ki is csattant, mármint a felső ajka, attól az irdatlan nagy pofontól, ami
leverte a deret tömött bajsza minden egyes száláról, és orra hegyét is meglapította kicsit.
Szája nyomban elzsibbadt, és immár tényleg nem tudott semmit sem szépen mondani,
legfeljebb mammogva:
– Mmiaffanff…
Megszédült az ütéstől, és nem is igazán fogta fel, mi történt. Ő a kocsmárost alázó
fickónak címezte leereszkedő felszólítását, de az még csak oda se pislantott; nem tőle,
hanem valahonnan oldalról kapta az ütést.
Megtapogatta vérző ajkát, és érdeklődve meresztette szemét arra a kákabélű kölyökre,
aki csípőre tett kézzel, enyhén szétvetett lábbal állva vigyorgott rá bal felől.
– Ööö… mi a ffanff?! – hebegte Buzzgrad, és tényleg nem értette, mi történik.
Hirtelenjében azt se tudta, hol van. – Ef ittf nem a… divffioni Feffbuff-Bohvuff?
– De.
Érezte, hogy kezd múlni a zsibbadás, és normalizálódik a beszéde.
– Hátff, csak azffért… mer’ ha eff tényleg a Borvuz… akkor itt nem szokáff ám a
kovácsot kalapálni. Sőt…
Az ifjú, aki az imént szájon vágta, csúfondárosan mutogatta öklét a meghökkent
hebegő szeme előtt.
– Ülj le, üllőfejű, mert még vérszemet kapsz! Bár, szerintem, még jól is állna a kirepedt
pofádhoz!
– Miii?! – A kovács már épp kezdett volna magához térni kezdeti sokkjából, ám ez a
keresetlen modor újfent kétségekbe kergette. – Te nyavalyáff kölö… ööö… hé, hé, hééé, az
ott valami… pallosféle az oldaladon?
– Vívótőr – helyesbített az ifjú tényszerű hangnemben. – Ennyire rossz a látásod?
Javítsunk rajta!
A kovácsmester, aki nagystílűen önmaga adományozta magának a „mester” címet, a
fegyver láttán már-már visszakozott volna, és épp azt fontolgatta, hogy elsunnyog
hálófonó sógora társaságához sutyorogni és némi összefonódást szervezni a kocsmájukba
pofátlankodó külhoniak ellenében, ám most csak annyit látott, hogy az izgága legény
csontos ökle épp a szeme irányába tart.
Megragadta a csuklót. Vasmarokkal szorította. Aztán jobbjával elkapta a lendülő balt
is; immár fogta az ifjú mindkét kezét, egymásnak feszültek, együtt mocorogtak, akárha
táncolnának. Az pedig, hogy az a kis hülye rugdosni próbálta eközben, meg se kottyant
egy magafajta izomkolosszusnak. Kapott ő ennél már jóval különbeket is patkolókovács
korában; rúgta őt már combon és tökön szarvasmarha, ló, vadszamár, ork boran,
drénszarvas, de egyszer alattomban még a fagyföldi anyósa is.
– Höhö, hö… hö… pfö-fö! – köpködte. – Most ficánkolj… ha tudsz!
És itt ért véget a tánc. Mert bár az tény, hogy az ifjúnak mindkét kezét acélosan
szorította, azzal azonban nem tudott mit kezdeni, hogy a vaskosabb idegen is
közbeavatkozott. A medve termetű férfi egy szót sem szólt, csak beleverte a veterán
Borvuz fejét a pultba, hogy ne nyöszörögjön tovább, aztán megfordult, tett egy lépést
előre, és mintha csak biccentéssel üdvözölné, lendületből megfejelte az erősködőt.
 A kovács úgy dőlt el, akár egy kivágott fa, és mivel még eszméletének elvesztése
közben sem ernyedt el a fogása, a puszta súlyával magával rántotta ifjú ellenfelét.
– Éf ti efft haggyátok? – nyöförögte a lealázott Buzz, és harciasan a padlónak csapódott.
Na, kábé itt szakadt el a zsinór a rossz fogás miatt búslakodó halászoknál, épp úgy,
ahogy a hálójukat tépte cafatokra délután a csaknem kifogott, feldühített türkizcápa. A
kocsma vendégei, az amúgy is rosszkedvű halászok elérkezettnek látták az időt, hogy
felugráljanak az asztalok mellől, és ki-ki megragadja azt, ami a keze ügyébe került, és
alkalmasnak vélt a harchoz; ónkupákat, tülökszarvakat, kést, villát, tányért, fakanalat,
széket, padot. S ketten közülük – a legrészegebbek – még a súlyos faasztalt is
megmarkolták. Felemelni ugyan nem bírták, de legalább megkapaszkodhattak abban, és
nem vágódtak el.
Ám mielőtt a kevésbé kapatosak rárontottak volna az idoljuk megcsúfolóira, az
ájuldozó kovácson fetrengő kölyökképűre és a mély mordulásokat hallató medve
termetűre, előreszökkent a harmadik jövevény, sármos vicsorral, a kezében pedig
vékony pengéjű karddal.
– Alantas csürhe! – harsogta. – Halálfia, aki fegyvert emel egy arkhon család tagjaira!
– Micsodaaa?! – ordította Zrikkiel Zrkelzen, a kopasz hálófonó, a lealázott kovács
sógora, aki annyira kapaszkodott az asztalba, hogy még akkor sem eresztette el annak
szélét, amikor nagy igyekezetében alája csúszott, és reszketeg lábával átkulcsolta az
egyik asztallábat. Onnan ordibálta tovább: – Ti jöttök fegyverrel… jámbor, pusztakezes-
lábas művesekre?!
– Nem kell ez! – dörmögte a legvaskosabb idegen joviális hunyorítással. – Tedd el a
fémet, tesó!
– De…
– Rakd már el anyádba! – kiabálta a kölyök, aki végre kiszabadította magát a kovács
markából, felpattant, és még ugyanazzal a lendülettel kétszer is beletaposott félájult
ellenfele képébe, aztán még ágyékon is rúgta. – Nem kell ide acél! Becsületes
küzdelemben verjük szarrá ezeket a latrokat!
– Jóóó. Már úgyis hiányzott egy kis csihipuhi.
A divrioni Servuz-Borvuz egyébiránt nem valami lepusztult talponálló volt, hanem
olyan tisztes hely, ahol nem ritka az, hogy a „talpon állás” egyik pillanatról a másikra
átlényegül vértócsában fetrengéssé. Ahol pár botor megnyilvánulást követően betört,
vérző orrukat nyalogató nyafogókórus könyörög irgalomért, fohászkodik segítségért, a
törvényes hatalom közbelépéséért.
– Az elöljárót! Hívjátok a domonnt!
– Ez az! – rikkantotta biztatóan az álmatag képű. – Egyetértünk. Hívjátok a domonnt!
Gyorsan, fusson el érte valaki!… De ne mindenki, hé! Valaki maradjon itt pofozkodni is!

*****
 Ez a kisvárossá növekedett, egykor kicsiny halászfalu Skara Gortól délnyugatra alig
különbözött azoktól, amilyenek tucatszám tenyésznek és gombamód szaporodnak Drénia
fagyosabb partvidékein. Divrion kavicsos fövenyeit és szikláit azonban nem a Shie
jéghideg hullámai nyaldosták, hanem az Északi-tenger melegebb áramlatai, s ennek
köszönhetően itt inkább a lágyabb, lendori szelek és langyos esők uralkodtak.
Az év nagy részében, legalábbis.
Ám amint beköszöntenek az őszi viharok, a falu lakosai beveszik magukat a házaikba
vagy a közösségi italozóhelyekre, és bár a Rend istenének hódolnak, titokban
Celiahnához, a levegő istennőjéhez is imádkoznak, hogy ne fújja le a fejük fölül roskatag
háztetőiket. És némelyek még Cogarthoz is, rendszeresen, hogy a torkukon letöltött
italok az épülésükre, az egészségük fenntartására szolgáljanak. Hisz’ mi jobb egy cudar,
vacogós-nedves időben a drén testnek és léleknek, ha nem egy-két (hat-nyolc) pohárka
erős shkallinka, ami felmelegít?
Divrion viszonylag védett környezetben épült – két oldalról meredek szirtek
emelkednek –, a szél és a viharok mégis mindig megtalálják az utat, hogy alkalmi
problémákat vagy komolyabb gondokat okozhassanak. Halandó lények számára kétfelől
közelíthető meg: a tenger felől, valamint egy jól őrzött és néha nagyon keskeny szirti
úton, amely nem sokkal távolabb kétfelé ágazik, Skara Gor és Dimren irányába.
Divrion lakói főként a tengerből élnek. A kifogott javakat szállítják a közeli
nagyvárosba, Skara Gor piacára, hogy elcseréljék másféle árucikkekre – vászonra,
fűszerekre, vadhúsra és hasznos fémekre. A földműveléssel csak a keletvégi
tanyavidéken foglalkoznak, viszont a környező réteken nagy testű, igénytelen
szarvasmarhákat, szelídített drénszarvasokat terelgetnek, a dombok között és a lankás
hegyoldalakon pedig kecskéket és birkanyájakat. A közelmúltban néhány nagyobb
favágótelep és kőfejtő is kiépült a felgyorsult kikötői munkálatoknak köszönhetően.
A városka jelentős fejlődésen ment át az utóbbi években; egyre több hajó tűnt fel a
kikötőjében, ugrásszerűen növekvő piaca a külhoni termékek tekintetében már-már
más, nagyobbacska településekével vetekedett. Ez egyértelműen az új elöljáró – a domonn
– politikájának volt köszönhető, aki nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy kicsinyke faluját
kikötővárossá emelje, ezáltal önnön képességeit is a nemesek figyelmébe ajánlva. Az
előmenetel érdekében még azt is bevállalta, hogy a befolyt kereskedelmi haszonnak csak
egy minimális részét tömte a saját zsebébe. Kétszer annyi adót fizetett, mint
szerencsétlen sorsú elődje, és remélte, hogy az illetékesek már most értesültek áldozatos
munkájáról, és kiemelt figyelemmel kísérik ténykedését. Idekerülése óta arról
álmodozott, hogy a nem is olyan távoli jövőben előrelépés vár rá, nemesi rangra
emelkedik, sőt nem kizárt, hogy hamarosan a királyi udvarban kap majd őt megillető
pozíciót, ahol még inkább kamatoztathatja fortélyos észjárását és különleges
képességeit.
Duzzadozott benne a bizonyítási vágy. Még serényebb munkára, még áldozatosabb
hozzáállásra serkentette a falu lakosait, jómóddal, gazdagsággal kecsegtetve őket, és azt
hangoztatva, hogy még ha legtöbbjük nem is éri meg, hogy megízlelhessék munkájuk
gyümölcsét, a gyermekeik gyermekei számára gondtalan életet teremthetnek.
Akadtak olyanok, akik hittek benne. Akik pedig nem, azok abban bizakodtak, hogyha
behúzzák fülüket-farkukat és úgy tesznek, mintha együttműködnének az elöljáró
nagyratörő elképzeléseivel, elkerülhetik a korbácsolást és a nyilvános megszégyenítést.
Divrionban rend, szorgalom és alázatos egyetértés uralkodott, és fokozatosan
eltünedeztek belőle azok a renitensek, akik a fejlődés útjában álltak. Látszólag csupa
öröm és boldogság volt itt az élet.
Kivéve talán épp annak, aki a legtöbbet tette mindezért.
Ez a bizonyos, csalódott egyén nem más volt, mint krefor Zwikk Blata-Rukoz, a divrioni
nagybirtok domonnja, aki Ulvenholdében – a hírhedt Farkaserődben –, a Divriontól
északkeletre emelkedő, zord és kies várkastélyban éldegélt. Abban a masszív
kőépítményben, mely már évszázadok óta komorlott Drénia délnyugati hegységének
magaslatán, füstös, fekete tornyain pedig a De Vigorard család ezüstfarkasos zászlaját
lengette a szél. Eredetileg a mindenkori családfő, az exarcha otthona volt ez, ám Tohar de
Vigorard az ideje nagy részét Deviaronban töltötte, a király tanácsadójaként, és csak
ritkán látogatott haza, a déli birtokaira. Ezáltal, a partvidéki nagybirtok felügyeletét
gyakorlatilag Zwikk látta el.
Persze, akadtak jó páran, akik rangban fölötte álltak – bárók, grófok, őrgrófok –
akiknek nem dirigálhatott, ám a távoli De Vigorard-rokonok óckodtak attól, hogy
Ulvenholdébe költözzenek, a közelebbiek pedig úgy tekintettek a domonnra, mint Tohar
meghosszabbított kezére, és mivel ez a kéz nekik is juttatott a bevételből, nem haraptak
bele. Zwikk Blata-Rukoz gyakorlatilag azt tehetett, amit akart. Kiskakas lehetett egy
picike szemétdombon.
Legfőbb céljának azt tekintette, hogy mire elérkezik a Jégnász Konstelláció, az ő neve
feltétlen felkerüljön a nemesek közé emelésre esélyesek listájára. Igaz, ez elsősorban a
heroyok privilégiuma, ám ha valaki a megfelelő pozícióban lesz addigra, pár tollvonással
változtathat a saját sorsán.
Eleinte úgy vélte, a lehető legjobb úton halad ez ügyben; sokat tett az uráért azzal,
hogy az elvárhatónál jóval jelentősebb mértékben gyarapította a De Vigorard család
vagyonát. Ám dacára erőfeszítésének és áldozatos munkájának, hosszas és alapos
beszámolóira nem hogy biztatást, de még csak választ sem kapott.
Minden jel arra mutatott, miszerint Tohar de Vigorard nem becsüli túl sokra a
munkáját. Átkozott Tohar! Gőgös, öntelt alak, akinek nincs szeme arra, hogy meglássa a
gyöngyöt a moslékban!
Zwikk néha dühöngött emiatt, és a pokolba kívánta urát és parancsolóját, de persze
csak magában; nagy súlyt fektetett arra, hogy nyilvánosan mindig mosolyogjon, és csupa
jót mondjon a félelmetes exarcháról…
…aki, mellesleg, a szóbeszéd szerint, nem csupán hatalmat, de erőteljes mágiát
birtokol.
 *****

Zwikk Blata-Rukoz már ebéd óta küzdött a mostani beszámolójával, és azt latolgatta,
miként tudná úgy megfogalmazni a mondandóját, hogy felkeltse azzal az exarcha
érdeklődését, és így vagy úgy, de legalább kicsikarjon belőle némi dicséretet. Vagy bármi
véleményt, amelynek kapcsán ismét írhatna valami okosat.
Például, kikérni Tohar véleményét arról, hogy Divriont pár éven belül Drénia egyik
legforgalmasabb kikötővárosává emelje – hathatós védműveket épít ki, a hullámtörőket
már meg is valósította –, hogy nagyobb tengerjárók is kiköthessenek. Ez persze költséges
és további erőfeszítésekkel jár, de hosszú távon igencsak jövedelmező lehet. Már most
dönteni kellene arról, milyen nevet javasoljon annak az öbölnek, aminek mélyítési
munkálatai már a végéhez közelednek.
És esetleg át lehetne nevezni a várost is – Tohar Dicsőségének… vagy…
Türkizcápának…
Bekapott egy darabka sózott és szárított szarvashájat, azt ropogtatta, kortyolt rá a
kristálypohárba töltött, testes, édes vörösborból, és elmerengett néhány ötleten saját
nevével kapcsolatban is.
– Zwikk-öböl – csámcsogta félhangosan. – Zwikk-kikötő… Zwikk-Divrion öböl… Blata-
Rukoz Zwikk-cakk… mmm… izé…
Sóhajtott, a homlokát ráncolta. Szerénytelen? Hmm? Rosszul adná ki magát? Hmm? Ki
nem szarja le?!
Az ajtó nagyot dübbent, és csaknem beszakadt, ahogy lélekszakadva berontott rajta
egy nagy melák férfi.
– Zwiiikk!
Az álmai szövögetéséből ily durván kizökkentett domonn fel akart pattanni, de
pechjére, lazára hagyott övcsatja beleakadt az asztal szélébe, ez kibillentette őt az
egyensúlyából, kilöttyentette a bort a padlóra, és azonmód meg is csúszott rajta. Meg
tudott kapaszkodni, az édes, vörös nedű egyetlen cseppje sem került az asztalra, viszont
a tintatartó feldőlt, és lilás fekete tartalma ráfröccsent a félkész levélre.
– Neee! – üvöltötte Blata-Rukoz, de a torkára szaladt a félig megrágott szarvasháj, és
csaknem megfulladt tőle.
Közben a jövevény tovább ordítozott. Sürgetően.
– Zwikk! Zwiiiikk! Nagy hírek…
A domonn köhögött, krákogott, hadonászott, és dühében a melákhoz vágta a poharat.
Elhibázta. Csörömpölés; a kristály szilánkokra tört a rideg kőpadlón.
– Ó, mit tettem?! – ordította a jövevény, odaugrott az asztalhoz, és egy orrtörlő
kendővel próbálta letörölni, ledörzsölni a tintát a pergamenről. Csalódnia kellett a
takony folttisztító hatásában. – Óóó… óóó!
Blata-Rukoz vörösödött, fuldoklott, meggörnyedt, és próbálta volna kikrákogni a
torkán akadt falatot, de sehogyse sikerült. Tenyérrel csapkodta a saját mellkasát…
 …aztán ököllel a nagydarab fickó képét, így próbálván felhívni a figyelmét, hogy
segítségre szorul.
– Várj… várj! – A jövevény a domonn mögé került, és oly irtózatosan hátba vágta, hogy
Zwikk nemcsak a megszorult hájdarabot köpte ki, de úgy érezte, mintha még a szívét és a
tüdejét is. – Kint van?! Vagy… van még több is?! Üsselek még?!
Zwikk állon taszította. Nehezen kapott levegőt, de már kezdett visszatérni belé az élet.
– Majd megütlek én mingy… te, teee…
– Sajnálom, Zwikk, sajnálom, de…
– Bort! Tölts bort!
– De… de mibe? Csak egy pohár volt. Hozzak egy másikat odalentről?
– Krog! Te idióta! A jó édes nénikédet! – Blata-Rukoz a kis ezüstkancsót ragadta fel, és
abból kortyolt egy nagyot. Egy pillanatra úgy érezte, még a bor is megakad a torkán, de
aztán sikerült lenyelnie. Mélyeket lélegzett. – Na, most mondd! Mi ez a nagy hűhó?!
– Bocsáss meg, Zwikk, de…
– Zwikk?! Mostantól te is ugyanúgy krefor Blata-Rukoznak szólítasz, vagy domonn-nak,
ahogy az illik!
– Na, jó, de te mondtad, hogy amikor kettesben vagyunk, szólíthatlak Zw…
– De nem ám úgy üvöltve, hogy az egész vár reng belé, és mindenki hallja!
– Hát… momentán, akinek a hangjától most épp…
– Kussolj! Ha nem lennél a kedvenc unokaöcsém, megkorbácsoltatnálak! Megértetted,
te idióta?!
– Meg, dire…
– Dire?! – förmedt rá Blata-Rukoz. – Hagyd ezt, te patkány, ne nyalizz! Te is tudod, hogy
még nem illet meg ez a megszólítás.
– De…
– Néha engedem, hogy így szólíts, csak hogy szokjam… de most hagyjuk ezt! –
Sürgetően intett. – Na, gyerünk, öcsém, mondjad, mi az a nagy hír, amivel tönkretetted a
délutánomat?! Mi történt? Kifogták végre a legendás türkizcápát?… Vagy csak azt akarod
tudomásomra hozni ily lelkendezve, hogy szállingózni kezdett az első hó? Mert azt
látom, te idióta… van itt is ablak! Szép nagy pelyhekben esik, de nem fog megmaradni.
Lefogadom, holnap reggelre elolvad. Fölösleges ekkora patáliát csapni miatta…
– Hát, hogy is mondjam? – A melák jókora feje hol jobbra, hol balra billent
igyekezetében, ahogy próbálta megfogalmazni. – Verekedés volt a Servuzban…
– A kocsmában? – Blata-Rukoz vészjósló mozdulatot tett a tintapecsétes pergamen
irányába. Mintha összegyűrni akarta volna azt, majd pedig lenyomni a segédje torkán. Az
öklével együtt. De aztán sikerült uralkodni az indulatain. Oktató hangnemre váltott. –
Na, figyelj rám, te bárgyú ökör, te, te a Rukoz család szégyene… mert most megkérlek
valamire, amit jó lenne megjegyezned egyszer s mindenkorra… meg még máskorra is!
– Ööömmm…
– És ne pofázz közbe, míg én beszélek!
 – Igen, Zw… hopp.
– Szóval, arra kérlek, édes ecsém, hogyha majd legközelebb ismét verekedés tör ki a
Servuz-Borvuzban, akkor ne rohanj hozzám, ajtót törve, széket döntve, tintát
borogatva… hanem vagy elmeséled vigyorogva valamelyik cimborádnak, és röhögtök egy
jót azokon a részeg barmokon, akik unalmukban bemosnak párat egymásnak… vagy a
káplárnak szólsz, hogy kukkantson be oda egy osztaggal, és állítsa helyre a rendet… –
Látván, hogy unokaöccse levegőt véve közbeszólni készül, figyelmeztetően felemelte az
ujját, így jelezve, hogy még nem fejezte be. – Vaaagy… ha mégis feltétlen szükségét
érzed, hogy az én napomat rontsd el, akkor is, tedd azt, amit minden normális ember
szokott, ha be kíván lépni egy helyiségbe, ahol egy nála magasabb rendű tartózkodik.
– Deee…
– Kopogni! Ez a kulcsszó, Krog: ko-pog-ni!
Az utolsó szótagoknál tette, amiről beszélt; összezárt ujjait erőteljesen az íróasztalához
koppantgatta.
A melák még kivárt, aztán engedelmesen biccentett. Zwikk Blata-Rukoz akaratlanul is
felfigyelt arra, hogy a buborékra emlékeztető, nagy feje mennyire a család Rukoz ágára
jellemzően billen előre a testéhez képest nevetségesen vékony nyakon eme mozdulat
következtében. Akárha önmagát látta volna egy tükörben; nem véletlenül, hiszen anyai
ágon unokatestvérek.
– Jól van – mormolta megenyhülten. – A levelet holnap újraírom, az összetört kristályt
levonom a béredből, és holnaptól, ha nincs senki a közelben, újra szólíthatsz dirének. –
Még mosolygott is. – Aztán lehet tudni, hogy kik civakodtak abban a kocsmában?
– Hát, éppen ez az. Hallani mindenfélét. Mert hogy külhoniak ám… de mégis olyanok,
mint te vagy én…
– Aránytalanul nagy a fejük?
– Drének. És ők is ezt állítják magukról. – Krog Rukoz ismét izgalomba jött. – Azt
mondják, nemesek, ősi vérvonalból.
– Nobilitas? Akik úgy lerészegedtek, hogy bamba közdrénekkel verekszenek egy
divrioni kocsmában? Hah! – Blata-Rukoz elképzelte a jelenetet, és elmosolyodott. – Küldj
oda egy osztagot, hogy szedjék össze őket!
– Hát, éppen ez az! – Krog bizonytalanul pislogott. – Hogy már odalovagolt egy
osztag… kilenc fegyveres… még tegnap este…
– És?!
– És még azóta sem tértek vissza.
– Miafene?!
– De egy hírnök jött nemrég… krall Maandre egyik lovászlegénye, a Guyo… tudod, az a
dadogós, pisze orrú, vörös hajú, szeplős kis köcsög…
– Mit mondott?! Ismételd el szóról szóra!
– Hát azt, hogy „E-e-eztet a-a-a le-le-levelet a Servuz-Borvuzból kü-kü-küldi Da-da-da-
Delanber ká-ká-ká-káplár… a-a-aki…”
 – Krooog!
– Én mondtam, hogy dadogós. De itt a levél. Elvettem tőle.
Blata-Rukoz szó nélkül kirántotta unokaöccse ujjai közül az alig féltenyérnyire
összehajtott, gyűrött pergamendarabot, és kigöngyölte.
Reszketős, gyermeteg ákombákomokkal ez állt benne:

Uram ide kéne gyünnöd ide ni a divrioni Sörvuzzba! A De Vigorardok eksz arhája kővelteti hogy
érkezzen elé a dummon kellű kísértettel de izibe! Ők írattyák eztet velem mer mostan levették
rúlam a béknyót oszt ingyen serrel itatnak itt mindenykit a teneked kontódjára.

Delanber a káplár
(Tuggya én vagyok az a hordóhasas harcsabajszos
aki sok jó korsó sert meg bír ám iszni ha fokságba tartyák)

– Jóságos Yennon! – lehelte Zwikk Blata-Rukoz ledöbbenten. – Az exarcha itt?! Tohar

Divrionban?! Lehetséges ez?!
– Hát… szerintem biztos igaz… mert ilyen gyatra helyesírás viccnek elég durva lenne.

*****

Zwikk Blata-Rukoz kapkodva átöltözött. Végtére is, nem mehet a nagy hatalmú
exarcha fogadására borpecsétes és tintafoltos ruhában.
Legünnepibb ruházatát öltötte magára; fekete csizmát, ezüst zsinóros, tengerkék
nadrágot, fodros nyakú, fehér selyeminget, fekete-azúr mintás kiskabátot, fejére pedig –
a De Vigorard színekhez képest igencsak csiricsáré – sárgás-barnás-vöröses, lendori
„gombakalpagot” illesztett.
Megszemlélte magát az egész alakos ayvari tükörben. Úgy nézett ki benne, akár egy
igazi drén nemes, egy tengeri őrgróf…
…amikor piknikezni megy a szomszédos szigetre.
Hát, nem érdemel meg ez a fess fickó egy nemesi címet, amikor eljön az ideje?
Öltözetét kifogástalannak tartotta, de a külsejével szemben akadtak kétségei. Alkatilag
átmenetet képzett a nyúlánk, fehér bőrű előkelők és a sokkalta zömökebb közdrének
között. Még némelyik nagyparaszt krall is arányosabbnak tűnt nála. A háta mögött sokan
élcelődtek azzal, hogy bizonyára egy fattyú lehet őkreforsága…
Csontozata széles volt, végtagjai vaskosak, ám nem izmosak, inkább húsosak. Puhány
volt, akár a vízzel telt szivacs, de nem ez volt a legkínosabb jellemzője. Széles, lapos
vállai között kurta nyakon aránytalanul nagy fej billegett – a Rukoz család ismérve –, s
arcvonásai még ehhez mérten is elnagyoltnak látszódtak. Persze, önmagában sem az
orra, sem a szája, sem a szeme nem mutatkozott kirívóan nagynak, ám együttesen olyan
volt, mintha ezt a fejet belülről degeszre fújták volna, akár egy bőrhólyagot. S a mókás
hatást csak még inkább fokozta Zwikk részleges kopaszsága; homlokától a feje búbjáig
zsírtól fénylő fejbőr virított, míg feje két oldalán és a tarkóján még dúsan és kócosan
csüngtek a bronzvörös, göndör gubancok. Úgy nézett ki, akár egy scyth bohóc. Ezért
viselt előszeretettel sapkát vagy kalapot, a lehető legcikornyásabbakat, hogy arra
irányítsa a csúfondáros tekinteteket.
De talán így volt ez a legjobb! Nem bánta, ha megmosolyogják, azt sem, ha durva
tréfákat sütnek el a háta mögött, vagy épp a szemébe röhögnek. Gyerekkorában sokszor
elverték az irigyei, de még ez is hasznára vált; megtanult együtt nevetni kicsúfolóival, és
rájött, hogy amíg csak mókás ábrázatát és tarkabarka fejfedőit nézik, nem is sejtik,
miféle ármányos gondolatok keringenek a nagy, széles homlok mögött.
Megigazította lendori kalpagját, vagányan félrecsapta azt, és kedvenc jelmondatát
motyogta:
– Jön még Toharra dér, enyém lesz a Dél!

*****

A Farkaserőd voltaképpen nem más volt, mint Dél-Drénia egyik legjelentősebb

erőssége. Komor, meglehetősen nagy alapterületű várkastély volt, s bár falainak
erősségét nem lehetett viszonyítani egy végvár vaskos külső burkához, de ennek ellenére
az elmúlt hatszáz évben a vár öt bástyájának egyikén sem lengetett más zászlót a szél,
mint a De Vigorardok lobogóját. Pedig próbálkozók akadtak bőséggel, jobbára olyan
merész kalózok, akik úgy gondolták, hogy megpróbálkoznak a hírhedten befolyásos és
gazdag De Vigorardok családi fészkének kifosztásával.
Maga a Farkaserőd egy különös ötszög volt, amely a legtöbb várral ellentétben nem
szabályos formát alkotott, hanem inkább olyasfélét, mint amikor egy kisgyermek rajzol
egy házat. Keleti és nyugati fala merőleges volt az északira, míg a délkeleti és délnyugati
falak alkották a „ház” csúcsát. Egyesek szerint valójában egy nyilat formázott, amely déli
irányba mutatott, mintha a mindig hódításra törekvő dréneknek akarná jelezni, hogy
merre érdemes próbálkozniuk. A falak masszív kékgránitból épültek, amelyet ki tudja,
honnan hozattak ide, mivel a környéken nem lehetett ilyet bányászni… és bár talán nem
voltak túl ellenállóak átlagosan egy szekér hosszát elérő vastagságukkal, de annál
nehezebb volt megmászni őket magasságuk miatt. A drén várak általában inkább a falak
áthatolhatatlanságára, és nem megmászhatatlanságukra törekedtek, ezzel szemben a
Farkaserőd inkább a zhiliani építészeti stílust követte majdnem tízembernyi magas
falaival. A De Vigorardokra sosem volt jellemző, hogy páncélba öltözve rugdossák vissza
a falak tetejéről az életükre törőket. Inkább hagyták, hogy rájuk döntsék a kaput, és a
várudvaron fogadták a behatolókat, szemtől szembeni csatában.
Akár egy sarokba szorított, veszett farkasfalka.
 Ulvenholdéhez, ha valaki a part felől érkezett, csak egyetlen úton lehetett feljutni, ez
pedig egy keskeny, jól védhető szekérút volt, amelyet jobbról és balról is magas
sziklafalak határoltak. Tulajdonképpen egy hágó, vagy még inkább egy szurdok, amely
békeidőben a tenger felől fújó viharos szelekkel szemben védelmet nyújtott. Azonban aki
a tenger felől támadott, az gyorsan jelentős veszteségeket szenvedett a vár védőitől, akik
a szurdok két oldaláról az előre odakészített köveket, koloncokat, súlyokat lehajigálták.
Ha azonban valaki a szárazföld felől érkezett, akkor egy pár kilométer széles, ritkás
erdős rész után dombok között vezetett az út a várig. Ezek a lankás halmok egyébként
körbevették Ulvenholdét, sőt maga a vár a legmagasabb dombra épült. Természetesen ez
a déli menedék nem a De Vigorardok fő székhelye volt, de ők előszeretettel
származtatták innen magukat, és jobbára itt múlatták az időt.

*****

A Farkaserőd külső udvarán már felsorakozott a lovasság színe-java; kéttucatnyi,

könnyű vértezetű dalia, indulásra készen, s jobbra tőlük közel negyven Feketevértes,
akik hátra maradnak a várkastély védelmére. Ez utóbbiak élén egy sebhelyes arcú,
hóhajú veterán állt, aki túljutott már nyolcvanadik életévén, de a tartása még mindig
feszes volt és kemény, akárcsak a vonásai. Válláról itt-ott megégett és kilyukadt, vagy
kikopott szőrű fekete bunda omlott alá, annak a medvének az irhája, amit a legenda
szerint még éretlen ifjúként ejtett el, s azóta is viselte, hírhedt trófea gyanánt.
Egyenruháját, fekete mellvértjét ezüst rangjelzés ékítette. Rövidre vágott, hófehér haját
nem fedte sisak, de mintha nem is érezte volna a hideget, noha csizmája talpa alatt
ropogott a még mindig szállingózó, frissen esett hó.
– Di Broger gróf! – köszöntötte Blata-Rukoz foghegyről. De mivel a vén csataló rangban
magasan fölötte állt, mi több, tulajdonképpen neki lett volna leginkább joga parancsokat
osztogatni Ulvenholdében, a divrioni tartományban, sőt, talán még Skara Gorban is, úgy
válogatta szavait, hogy megadja a neki kijáró tiszteletet. – Emor! Öreg barátom… te nem
tartasz velünk?
– Nem, krefor, nem. Az én kötelességem itt maradni, s minden körülmények között
biztosítani az erőd védelmét.
– „Minden körülmények között”? – Zwikk megengedett magának némi derűt. – Mert
mintha ért volna bennünket bármi fenyegetés az elmúlt két évben!
– Érhet bármikor. Résen kell lennünk, krefor!
Blata-Rukoz figyelmét nem kerülte el, hogy az élemedett csatakutya immár másodszor
szólította őt „krefor”-nak. Bonyolult alázás volt ez. Emor di Brogher nemesnek született,
ősi vérvonalból származó grófi örökösként, a nobilitas részeseként, s ily módon számára
egy krefor, egy felkapaszkodott, ámbár jelentős befolyással és hatalommal bíró előkelő
drén alábbvalónak számított. S ezzel a megszólítással a gróf erre a különbségre
emlékeztette, mintegy figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy ő, mint domonn, az esetek
többségében fölérendelt pozíciót tölt be.
Zwikk lenyelte feltoluló mérgét. Ez most nem a megfelelő alkalom. Meg egyébként is,
mennyi lehet még hátra ennek az aggastyánnak? Pár hónapja? Előbb-utóbb úgyis
megdöglik…
…s aztán vajon ki lép a helyére, hogy fölényeskedni próbáljon vele?
Meglehet, Krogot nevezi majd ki a Feketevértesek élére Di Broger utódjaként. Igaz,
Krog kissé lassú észbelileg, ámde megvan az az előnye, hogy rendíthetetlenül hű hozzá,
és bár együgyű melák, megvan benne a Rukozok erénye – nem, nem csak a rendellenesen
nagy fej –, mármint az, hogy imád visszaélni a hatalmával.
– Nem kell aggódnod, krefor – nyekeregte az élemedett korú várkapitány –, a fiam,
Emerik lovagol a csapatod élén.
Emerik?
Ühüm. Zwikk jó alaposan megnézte magának a csupasz képű ifjút, aki
érzelemmentesen odatisztelgett neki. Szóval, akadnak Di Broger utódok Ulvenholdében.
Jó lesz alaposabban utánanézni ennek a tényezőnek! A vén csatakutya ez idáig semmiben
nem okozott neki gondot, de mi lesz, ha egy becsvágyóbb, meggondolatlan kölyke lép a
helyére?
Zwikk felkapaszkodott a lova nyergébe, és mosolygós képpel odabiccentett a Di Broger
ifjúnak, hogy tőle akár indulhatnak.
Kürtszavak harsogása közepette, magasra emelt szürke és jégkék farkasos lobogókkal
ügettek ki Ulvenholde kapuján, s nem sokkal később lépésben ereszkedtek alá a meredek
hegyi úton.
A Di Broger család jelentette veszedelmen morfondírozó Blata-Rukoznak eddig fel sem
tűnt, hogy unokaöccse elmaradt mellőle, ám az a hegy alján utolérte, melléje rúgtatott,
és meglehetősen zaklatott nyüsszentéseket hallatott.
Mint egy meghágott szűz kislány.
– Dire!
– Ssshhh, te barom! Nem megmondtam, hogy még ne szólíts így!
– De…
– A szikláknak is füle van! – Zwikk boldogtalanul tekintgetett maga köré. A
leereszkedés közben alaposan megnyúlt a lovasok sora; momentán épp senki nem volt
suttogásnyi távolságon belül. Megadóan pislogott. – Na, mondjad!
– Ööö…
– Mi van?!
– Hézag, uram! Nagyon nagy hézag!
Zwikk Blata-Rukoz joviálisan rámosolygott a még az övénél is nagyobb fejű
unokaöccsére.
 – Nocsak! Hm… Tudod, min tűnődök most éppen? Hogy én magam pofozzalak-e le a
hóra, vagy az ifjú Di Brogernek parancsoljam meg, hogy mocskolja be a kezét az orrod
vérével?
– Ööö-uhfff…
– Ühüm, sejtettem. Nincs véleményed, pénzfeldobással kell döntenem. Fej vagy írás? –
Még szélesebben vigyorgott. – Oh, bocsáss meg! Ekkora fejnél, mint a tiéd, szóba sem
jöhet az írás!
– Figyelj, Zwikk! Uram, dire, uram… én az imént beszéltem a szeplős lovászkölyökkel…
– Hogy irigyellek! – Zwikk cinikusan ásított. – De már most figyelmeztetlek, ha
megpróbálod dadogva előadni, hogy mit mondott, elfelejtem, hogy a rokonom vagy, és
addig korbácsoltatlak…
– Nem Tohar vár ránk Divrionban, uram!
– Mi?! Micsoda?! Ugyan ki más?!… Hisz’ az áll a levélben, hogy az exarcha! A De
Vigorard család feje!
– Emlékezz, Zwikk, emlékezz a papra, tudod, arra a buggyant kermonosra…
– A haldoklóra? – Zwikk csúfondárosan legyintett. – Az a vén eszelős összevissza
hebeg-habog, már a saját nevére sem emlékszik.
– Zuryas…
– Tudom a nevét! – förmedt rá Zwikk. – Nem azt mondtam, hogy én nem emlékszem,
hanem hogy ő nem. Mert már annyira szenilis a vén bolond!
– Jaaa… tudom. – Krog kuncogott. – Múltkor megevett egy doboz szürkére használt
csizmapucoló hájat, mert azt mondtam neki, hogy régebben az volt a kedvenc eledele.
Hah. A tenyeremből eszik. Mindent bevesz, amit mondok neki…
– Hülye!
– Persze hogy hülye. Normális ember nem eszik használt fókahájat.
– Ühüm – mormolta vészjóslóan Zwikk, és egy hosszú pillanatra behunyta a szemét, s
nyelt néhány jókorát. – Ezt majd később még megbeszéljük… De a lényeged mondd! Mi
van a kószaeszű pappal?
– Évekkel ezelőtt megjósolta ezt a napot… hogy amikor idén leesik az első hó… és
akkor, uram, az elűzöttek visszatérnek… követelvén jogos jussunkat… Pedig amikor ez a
látomás megnyilvánult belőle, akkor még ép volt az esze, és a megivott két Vízrekesztő
sörtől eltekintve teljesen józan volt.
– Vagy már akkor is félrebeszélt, csak még nem tudtuk, hogy gyógyíthatatlan
elmebeteg. Ez egy hosszú, alattomos leépülési folyamat; nem tudni, mikor kezdődött
nála.
– Ááá… szerintem nem. – Krog Rukoz fájdalmas képpel ingatta irdatlan fejét. – Rosszat
sejtek. Nagy baj lesz, Zwikk, nagyon nagy baj! Ha a fivérek visszatérnek…
– Kuss, hallgass! – förmedt rá Blata-Rukoz sápadtan. – Ne károgj, mint egy vészmadár!
A végén még bevonzod a bajt!
 2. SZÉLCSEND – VIHAR ELŐTT

Deviaron úgy terpeszkedett a Devor folyó két partján, mint valami túlsúlyos fagygigász,
amely átkelés közben kettéhasadt, és testének aránytalanul nagyobbik része a jobb, a
kisebbik pedig a bal partra hullott, s aztán ott is maradt, mozdulatlanul, kivérezve. Bár
gilfektől megrácskált és összefurkált, dermedt tetemét belakták az apró, drén férgek, s
egyre élhetőbbé tették önmaguk számára az évezredek során, mégis olyan volt ez az
álmoskás város, mintha csak arra várna, hogy lezúduljon rá a végső révület gleccsere.
Drénia királya, úgy tűnt, nagy általánosságban már most osztozni kívánt ebben a
révületben. Valaha még érdekelték országa ügyei, de manapság már alig-alig pislogott
oda a közelében zajló történésekre. A szó szoros értelmében csak testileg képviselte
magát a tanácskozásokon – lelke minduntalan a bormámor ködös birodalmában
tántorgott –, és még ha megszólalt is, a döntéseket a tanácsadóira hagyta, ő legfeljebb
abban jeleskedett, hogy leordítsa azok fejét, akik kétségeket vetettek volna fel e
helyzettel kapcsolatban.
Brithugar de Zitrén legfényesebb uralkodói korszaka már messze mögötte volt.
Némelyek azt suttogták, hogy már csak árnyéka önmagának, megint mások pedig
kiröhögték ezeket a suttogókat, hiszen hogyan is lehetne az „árnyék” szóval jellemezni
olyasvalakit, aki annyira dagadt, hogy alig fér bele uralkodói székébe, szinte betöltötte
azt, s ha nem lenne felségsértés, fogadásokat lehetne kötni arra, melyikük nyom többet,
ő vagy pedig roppant méretű trónja? Jó, persze, ez csak a vicc kedvéért vetődött fel,
hiszen a hírhedt Jégtrón adott már helyet nála súlyosabb egyéneknek is, ám az tény,
hogy Brithugar annyira kövér volt, hogy ha a vörös-arany öltözékét nem fogták volna
össze dicsőségét hirdető pántok és festett szíjak, valószínűleg szétfolyt volna. Azt
beszélték, egykoron nem akadt nála rátermettebb lovag szerte a drének által uralt
földeken, kivételes harcos volt, remek stratéga és erélyes uralkodó, de manapság már
csak úgy tudott lóra szállni, ha daruval a nyeregbe emelték…
…s a szerencsétlen hátasa, melyet talán a legszívósabb boranok közbenjárásával
„nemesítettek” kifejezetten az ő számára, néha még így sem áll meg a négy lábán, hanem
nyihogva rogyott össze alatta.
Méltatlan helyzet volt ez az egykor nagy királynak, aki immár nem lelkileg, csakis
testileg lett még nagyobb, és még egyre nagyobb.
Rossz nyelvek tudni vélték, hogy már nem is ő uralkodik Dréniában, hanem legfőbb
tanácsadója, Tohar de Vigorard, aki szinte a semmiből tűnt fel, és pár év alatt Brithugar
bizalmasává trükközte magát. Arról is pusmogtak, hogy talán nem véletlen, hogy ez a
tanácsadó ily magasra emelkedett. Furcsamód, elhaláloztak, megbetegedtek vagy csupán
– ismeretlen okból – meghátráltak és visszavonultak a legádázabb vetélytársai. Sokan
vélték úgy, hogy mindez nem lehet véletlen…
…ámde, tudván azt, mily seregnyi varázsló és tudósok özöne vigyázta a király épségét,
elképzelhetetlen volt, hogy ne tűnjön fel bármiféle bűbáj, rontás vagy egyéb mágia, ami
befolyásolhatta volna ezt az áldatlan állapotot.
Tulajdonképpen, az a helyzet állt elő, hogy Brithugar, akit már hivatalosan is
„Nagytermészetű” előnévvel emlegettek, olyan önpusztító életmódot folytatott, melynek
meglett a hatása: egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt, egyre közelebb az enyészethez.
Az uralkodó szánalmas teremtménnyé silányult, és ha a Drén Törvény engedné, valami
jótét lélek már rég elvágta volna hájas torkát – minimum egy kaszapengényi késsel.
Ám még a legradikálisabb nemesek is ódzkodtak ettől; ugyanis Brithugar, bármily
„Nagytermészetű” volt is, elvetett magját nem kísérte Yennon áldása. Tudott volt, hogy
amikor utoléri a vég, a közvetlen vérvonal megszakad, és Zitrén leszármazott helyett az
arkhon családok valamelyikének exarchája kerülhet majd trónra.
Ám hogy melyikük léphet elő jogos trónkövetelőként, ebben a kérdésben erősen
megoszlottak a vélemények.
Bárhogy is, Tohar de Vigorard a legesélyesebbek közé számított, noha rengeteg
ellenzője akadt, aki akár saját vérének ontásával is cáfolta volna ezt. Ám egyelőre
mindenkinek az volt az érdeke, hogy Brithugar eléljen még pár évet – akár ebben a
kókadt állapotában is –, mert ezalatt a trónöröklésben érintetteknek van idejük
szervezkedni, szövetségeket köthetnek, rendezni tudják soraikat.

*****

Mint minden királyi audiencián, Brithugar ezúttal is úgy terpeszkedett a jégszínű

kőből faragott trónon, mintha a mennyezetről zuttyant volna oda, és ripityára törött
csontjai miatt képtelenül a feltápászkodásra. Húsos sonkái, vaskos karjai szinte átmenet
nélkül nőttek ki idomtalan testéből. Hájas feje dupla tokán ringott, melyben csaknem
elveszett az álla, és szinte még lefittyedő alsó ajka is. Gumószerű orra fölött apró,
vizenyős szempár meredt a vakvilágba érdektelenül, akárha lélekben valahol másutt
járna. Néha ez a vizenyős szempár laposakat pislogott, le-lecsukódott, és hosszú
másodperceken át behunyva is maradt. A jelenlévők szinte várták, hogy mikor kezd el
hortyogni. De nem, nem aludt; mindent látott és hallott. Tiszta pillanataiban még
megnyilvánult egykori határozottsága és tettvágya, de az alkohol élvezete jobbára
elfojtotta ezeket a rövidke momentumokat.
Mint általában, a trón mellett egy kevésbé díszes széken most is a legfőbb tanácsadó,
Tohar de Vigorard ült. Szürke köpenye takarta vézna, inas alakját, és a fejére húzott
kámzsa miatt nem látszott kopasz feje. Általában figyelmesen hallgatta még a
legunalmasabb beszámolókat is, és rendkívüli emlékezőképességével rögzített minden
fontosabbnak tűnő információt, ám ez alkalommal csaknem elbóbiskolt. Baljós érzések
törtek rá előző este, melyek miatt aludni sem bírt. Kénytelen volt felkelni az éjszaka
közepén, és sötét magányában több fürkésző mágiát is megidézett, próbálván rájönni, mi
lehet az oka nyugtalanságának. Merénylettől tartott, így azon személyek szándékait
igyekezett felderíteni, akikről tudta, hogy annyira gyűlölik, hogy akár egy jégcsappal is
kiszúrnák mindkét szemét. Ám hiába próbálta érzékelni a feléje irányuló ellenséges
megnyilvánulásokat – és talált is rosszindulatot szép számmal –, semmi olyasmire nem
bukkant, ami megerősítette volna a sötét előérzetet.
Visszaaludni viszont nem tudott, talpon töltötte az egész délelőttöt, és jelenleg úgy
érezte, hogy egyáltalán nem a király a legtompább a hatalmas teremben.
Éppen a Király Arca beszélt, beszámolva mindazon tárgyalásokról, amelyeken
Brithugar nevében ezen a héten igazságot osztott. S bár e beszámoló kivételesen rövidre
sikeredett – alig másfél órásra –, már nem csak Tohar bóbiskolt, hanem a Tanács jelen
lévő többi tagja is.
Aztán a Király Arca abbahagyta a monoton hangon előadott ügyek felsorolását, és az
ajtónálló bejelentette a következő audienciára várót:
– Kermon Devizever Leanda kéri szíves figyelmedet, felség.
– Ki?! – horkantotta oda a szendergéséből felriasztott Brithugar, majd észbe kapva
nagy kegyesen intett. – Ja, a pap. Hol van már?!
– Már jön is, felség.
Valóban, a kermon-papok legrangosabbja máris érkezett, szuszogva bár, botjára
támaszkodva, de készségesen. Megállt a trónnal szemközti lépcső tövében, meghajtotta a
fejét, majd amikor Őfelsége intett, és fennhangon is jelezték neki, hogy beszélhet,
felemelte vékony szálú, ősz hajjal keretezett, ráncos arcát.
– Felség… engedd meg, hogy felhívjam becses figyelmed birodalmadat érintő fontos
ügyekre…
– Gyorsan tedd azt! – motyogta a király. – Mert a türelmem már fogytán. – Intett, de
csak a szemével. – Intézkedtél a Vyzzek ügyében?
– Természetesen, felség, hiszen parancsba adtad a Do Vyzz család kermonjának
kakukkfióka-kanyarral való tovább örökítését. Megtettük a szükséges lépéseket.
– Az jó, jó… Nem lenne kedvező, ha kihalna egy ily ősi, nemesi család… Bár az én
vérvonalam is fennmaradhatna! – Brithugar sóhajtott. – De hát mit lehet tenni, ha nem
az Yennon akarata…
Tohar álmatagon pislogott. A király most nem volt olyan részeg, mint az állat, de a
jelek szerint ismét elkapta az a melankolikus hangulat, amely többnyire hosszas
monológot eredményez, s melyek dührohamokban érnek véget.
De most nem.
– Erről kívántál tájékoztatni? – jegyezte meg rövidke, kellemetlen szünet után
Brithugar. – Mert ha igen, akkor megtetted, meghallgattalak, lezárhatjuk az audienciát.
 A főpap engedelmesen fejet hajtott, mint aki érti a célzást: a király nem kíváncsi
fölösleges locsogásra. Köztudott, hogy ilyenkor illik szófogadóan visszavonulni. Leanda
azonban nem a Do Vyzz család miatt kért meghallgatást.
– Bocsáss meg, felség! – emelte fel a hangját. – Feltétlenül tájékoztatnom kell téged
arról a súlyos törvénysértésről, melyről csak nemrég értesültem.
– Mondd, de fogd rövidre!
– Törvényen kívülre helyezett, száműzött, nemesi sarjak tértek vissza Dréniába,
fegyveresen léptek családjuk földjére, viszályt szítanak, az exarchájuk ellen lázítanak…
– Éés?! – förmedt rá követelően Brithugar. – Van ebben bármi olyan különleges
tényező, ami arra késztet, hogy a királyod elé hozakodj vele?! Gátat szab bármi is annak,
hogy a Törvény szerint járjunk el, ahogyan az szokás?
– Egy arkhon család sarjai azok, felség.
– A jó életbe! – A tohonya király felháborodottan forgatta a szemét. – Ez esetben a
Törvény megsértése még súlyosabb, de a büntetés ugyanaz! De még most sem értem,
minek kell ehhez az én döntésem?! Miért engem zaklatsz ezzel?! Legközelebb már akkor
is hozzám rohansz, ha valakinek ellopják a kedvenc tyúkját?! Phfhee!
– Felség…
– Ha már így megvénültél, és nem tudod, mi ilyenkor a teendőd, Leanda, akkor ideje
pihenőre térned, és átadnod a helyed egy fiatalabb és határozottabb követődnek! – A
király úgy mozgatta a szemét, hogy olyan hatást keltsen, akárha helytelenítően ingatná a
fejét jobbra-balra. – Ehh… Hát, tudod… Tedd, amit ilyenkor szokás! Óvjuk a Törvény
Szavát azoktól, akik megszegik azt! Statuáljunk példát! Add ki a parancsot: a Törvényt
szegők fejét az, ki az exarchájuk lába elé helyezi, jutalmat kap. Ezer marktot fejenként.
– Úgy lesz, felség – biccentett a főpap, és mintha árnyalatnyi mosoly bujkált volna
szája szegletében. Oldalra fordult az őt kísérő írnok felé, és diktált: – Királyi parancs: a
törvényszegők feje ezer aranymarktot ér, darabonként!
– Nono! – mordult fel Brithugar. – Nem darabonként, hanem fejenként! Höhh… még
csak az kéne, hogy azokat a fejeket sok-sok darabra zúzzák, és ezreseket követeljenek
minden kis szilánkért! – Szórakozottan göcögött saját elmésségén, aztán szigorú képet
vágva leszögezte: – És… elrendelem továbbá, hogy ezen jutalmak a gonosztevők egykori
exarchájának kincstárát terheljék, ne a koronáét!
– Magától értetődik, felség. – A főpap rezzenéstelen arccal, ámde sanda tekintettel
Tohar felé pillantott. – Felség, nem tisztem javaslatot tennem ez ügyben, de mivel a
mélyen tisztelt tanácsnokok egyike közvetlenül érintett, adott a lehetőség, hogy
megszólaljon, önmaga óhajt-e intézkedni, magára testálva minden felelősséget, avagy
úgy dönt, hogy a korona segítségét kérelmezi…
Tohar ugyanazt a szorítást érezte a szíve körül, mint ami előző este meggátolta
nyugodalmát. Az a baljós előérzet…
 – Leanda! – krákogta. Nem illett volna megszólalnia a király jóváhagyása nélkül, de tett
már effélét ezelőtt is, elég sokszor, és sosem kapott érte szidást. – Beszélj, pap! Mely
család kitagadott sarjai…
– A tiéd, dire. – Kermon Devizever Leanda szelíden mosolygott. – A családod másod-,
harmad- és negyedszülöttje a szóban forgó törvényszegők. Név szerint… Zmed, Hmuda és
Lenk de Vigorard!
– Képtelenség! – suttogta Tohar döbbenten. – Az… nem lehet! Ők…
– Bárhogy is – recsegte közbe egyre türelmetlenebbül Brithugar –, legyen már végre
vége ennek az unalmas, torokkiszárító ülésnek! A parancsom megtétetett, a vérdíj
kitűzetett. Vagy talán ellenvetésed van, Tohar? A királyi parancsom ellenében?
– Nem, felség. Nincs ellenvetésem. De…
– De?
– …arra kérem őfelségét – azzal, hogy magázódásra váltott, azt is jelezte, hogy ez
igazából nem kérés, de inkább tiszteletteljes követelés, elvárás –, engedje meg nekem,
hogy hazatérhessek birtokaimra, hogy önkezembe vehessem ezt a fölöttébb kellemetlen
ügyet. – Tűnődött pár pillanatot. – És mivel nyilatkoznom kell, kívánom-e igénybe venni
a korona segítségét, tisztelettel, lemondok erről a jogomról. Úgy vélem, a helyzet nem
oly jelentős, hogy ne tudnám megoldani saját magam.
– Ó, ez kezd érdekes lenni! – véleményezte Brithugar. – Te magad áhítod meggyilkolni
hitszegő fivéreidet! Hah! Tetszik! Höhö… Nagyon is tetszik! – Annyira belelkesült, hogy
még embercombnyi vastag bal kezét is megemelte, és a trón széles karfájára csapott.
Nagyot csattant. – Legyen hát így! Térj haza, hű tanácsadóm, és légy erős és kíméletlen! –
Mély, reszelős kacajt hallatott. – Tudod, mit? Hozd elém azokat a fejeket, és nem ezer, de
tízezer marktot kapsz mindegyikért… de, höhö, nem darabonként, csakis fejenként!
Tohar a képére erőltetett egy kínos vigyort, és engedelmesen fejet hajtott. Bár
ellenkezni kívánt volna, visszafogta magát. Hogyan is vallhatta volna be Drénia
királyának és a jelen lévő tanácsnokoknak mélyre temetett, szörnyű titkát.
Nem ölheti meg, nem fejezheti le a fivéreit – legalábbis drén földön nem –, mert azzal
saját vesztét okozná. Nemcsak a teste pusztulna el, de a lelke is a Drén Pokolban égne,
örökkön örökké, amíg világ a világ!
Néha súlyos árat kell fizetni egy hatásos átokért!

*****

Már leértek a Várhegy aljára, és fagyott, köves talajon lovagoltak. A hó még

szállingózott, de egyre gyérebben, és az, ami eddig leesett, csak fakó foltokban maradt
meg egyes részeken. Még javában a délután közepén jártak, de a szürke égbolt olyan
érzést adott, akárha esteledne.
 Bár Zwikk Blata-Rukoz maga tiltotta meg melák unokaöccsének, hogy erről a
helyzetről beszéljen, sőt annak a gyalázatos papnak még a nevét se említse, mégis ő volt
az, aki nem bírta magában tartani feltoluló kérdéseit.
– Krog!
– Ööö… uram?
– Szerinted csak sokat ittál és azért beszélsz hülyeségeket?
– De én nem! Dehogy! Cogartra esküszöm… ma még alig ittam többet négy pohárkánál!
Talán ha a dupláját. – Tiltakozón ingatta kucsmás, nagy fejét. – De legalábbis, nem
többet, mint máskor.
– Szerinted, ezek itt, a kocsmában azok, akikre gondolok?
– Hááát, az biztos, hogy nem Tohar és kísérete. Az ugyanis elég furcsa lenne.
– Elég furcsa ez most Tohar nélkül is – értett egyet Zwikk. Igaz, immár lépésben
haladtak, de még így is nehéz volt lóhátról beszélgetni úgy, hogy ne hallják a szavaikat
illetéktelen fülek. – De ha tényleg ők azok… a száműzöttek… húúú… Mit gondolsz?!
– Én inkább semmit.
– Ne fogd vissza a véleményed! A rokonom vagy; nem torlom meg. Gyerünk, beszélj!
– Túl hideg van most a gondolkodáshoz. Amúgy se tudom, mit gondoljak… bár…
– Bár?
– Egy pohár shkalle felmelegítene!
– Részeges barom!
– Höhö… mit tagadjam… az vagyok!
– Tudod, mit? – latolgatta Zwikk. – Rossz előérzetem van, de valahol mélyen mégis azt
érzem, hogy nem lehetnek ők. – A fejét ingatta. A lova imbolygott kissé ettől a váratlan
kilengéstől, bár talán csak egy jeges kövön csúszott meg. – Esztelenség lenne
visszatérniük… hiszen azzal, ha drén földre teszik a lábukat, saját halálos ítéletüket írják
alá. A Törvény megsértéséért a fejükkel fizetnek…
– Ezt mondom én is.
– Dehogy mondod! Nem mondasz te semmi mást, csak hülyeségeket! Azt is minek?! –
Blata-Rukozban ekkor tudatosult, hogy teljességgel magára maradt ezzel a problémával.
Senkitől nem várhat segítséget, magának kell megoldania. Mégsem tudta megállni, hogy
szavakba ne öntse a kétségeit. – Tegyük fel, ők azok… de rájuk halál vár, már pusztán
azért, hogy drén földet érintett a lábuk… és ha nem lépek fel ellenük a Törvény
értelmében, elfogva és tömlöcbe zárva őket… akkor én magam is megszegem a Törvényt
és kiközösített bűnöző leszek… Osztozni fogok a sorsukban. Ám hogyha meg nem hajtok
fejet előttük, és nem ismerem el, hogy joguk van ahhoz, amit tenni kívánnak, az még
kínosabb helyzetet teremt… Ha a jövőbe láthatnék, és tudnám, mi fog történni, meg
tudnám hozni a helyes döntést, hogy kinek az oldalára álljak… Toharéra vagy az
öccseiére…
– Hááát, mondhatok valamit, ami épp ide illik?
 – De csak ha nem félsz, hogy kihajolok a lovam nyergéből, és jól pofán váglak, ha
megint hülyeséget mondasz.
– Félek… mert ha túlságosan oldalra dőlsz, leeshetsz… vagy a lovad is felbukik… de
egyébként, ha engem kérdezel, tudom a megoldást. Épp a legmegfelelőbb helyre tartunk.
– „Legmegfelelőbb hely”? – Zwikk Blata-Rukoz kétkedőn tekintett a mellette lovagló
melákra. Volt egy olyan sejtése, hogy már most nagyon meg kellene ütnie, mielőtt Krog
kifejti, mire gondol. Ámde türelmet erőltetett magára. Sóhajtott. – Tegyünk egy próbát!
Na, mondjad!
– Servuz-Borvuz! – Krog kacsintott. – Hahaaa! Hát épp ez az! Épp a megfelelő hely!
Nem igaz?
– Mire gondolsz?
– Arra a sörre, a kocsma specialitására, a Vízrekesztőre! – Krog kivárt egy picit, de
látván, hogy a domonn csak értetlen bámulással reagál, magyarázkodva folytatta: –
Köztudott, hogy aki Vízrekesztő sört iszik, és az tényleg megreked benne… ha nem tudja
kiengedni napokig a micsodáján, legfeljebb teste különböző pontjain izzadság
formájában, azt… illetve, azok némelyikét kegyébe fogadja Mergenos, a karmazsinszlád,
és oly látomásokat küld rá, melyek felvillantják szeme elől a jövőt fedő karmazsin
fátylat… és hoppá, máris megoldódik a gondunk!
Zwikk úgy bámult rá, mint apa a hülye fiára.
– Idióta Rukoz! – vartyogta összeszoruló torokkal, rokona élete iránt aggódva;
mármint hogy tudjon uralkodni magán, és ne adjon ki parancsot a lenyilaztatására. – És
hogy a jó karmazsinkurva anyádba segíthetne ez rajtunk?!
– Pofonegyszerű – vigyorgott Krog. – Odalovagolunk, mindenki iszik pár kupányi
Vízrekesztőt… Háh! Elég sokan vagyunk. Valakinél majd csak hat az ital mágiája,
meglátja a jövőt, és elmondja, ki mellé érdemes állnunk… Toharral vagy a
számkivetettekkel cimborálunk…
– „Pofonegyszerű”, mi? – acsargott Zwikk, és csaknem megkockáztatott egy
életveszélyes nyeregből kihajlást egy okító jellegű tenyeres erejéig. – Te, te, te bamba
jószág! Gondolkodj már! Még ha ez az ostoba szóbeszéd igaz lenne is a Vízrekesztő
jövőlátó hatásáról… ami persze nem igaz, csak ostoba, paraszti babonaság, hogy minél
több okuk legyen a berúgásra… akkor is, még ha hatna is, még a szóbeszéd szerint is
napokba telne, mire bekövetkeznek a látomások…
– De ha Mergenos néha kivételt tesz?
– Hallottál már ilyesmiről?
– Hááát… ööö… de még hallhatok. Például ha mi most… Héé, uram, miért rugdosod a
lovam farát?!
– Mert elugrattál mellőlem, te, te mocsokláda, és nem talállak el…

*****
 Nem sokkal azután, hogy elérték Divrion szélét, már látták is a Servuz-Borvuzt,
melynek ablakain át sejtelmes fények és árnyak szivárogtak ki. Illetve hát, az ablakokon
nemcsak „szivárgás” esete, de sikoltozva kirepülés is előfordult, melyeket jókedvű
ordítozás és röhögés is követett.
A sötét elhidegülésbe burkolódzott házak közül három összekapaszkodott alak
támolygott eléjük; egymást támogatták. Billegő mozgásuk alapján nem lehetett
eldönteni, hogy ki kicsodát. Mindhárman elég rozogának tűntek; illetve a két szélső
inkább karcsúnak és melles-faros, kipirult képű fehércselédnek.
Aztán a középső lerázta magáról a két nőt, intett, hogy maradjanak az árnyékban,
aztán sántikálva, bicegve, karjait lengetve igyekezett az élen lovagló ifjú hadnagy útjába
ugrándozni. Sikerült neki. Jobban is, mint szerette volna.
Esett is akkorát a fickó, amikor a meglepett csataló horkantva felrúgta, hogy minimum
hármat hengeredett. De mégis, azonnal felült, és nyavalygó hangokat hallatott.
– Uram! Uram! Ti a domonn katonái vagytok, ugye, ugye?!
Zwikk odaléptetett a félőrült kinézetű, kivörösödött képű, torzonborz fickóhoz.
– Én magam vagyok a domonn. Te pedig…
– Lapaj Mraz, nagyuram. Borvuz a bátyám, ööö… tudod, övé a Servuz-Borvuz. Ők pedig
ott hátul… az öcséim… feleségei, feldúlt állapotban, ámde még… ööö…
megbecstelenítetlenül.
– Nocsak?! Épp megzavartunk valamiben?
– Szerencsétlen nőszemélyek! – hebegte Lapaj. Valahogy feltápászkodott. – Az életüket
és az erényüket igyekszem menteni, nagyuram, mert a kocsmában egy kissé
elszabadultak az indulatok… és félő volt, hogy ők is, én is meghágás áldozataivá válunk,
ha ott maradunk.
– Hogyhogy?
– Oda kéne menned, uram, és igazságot tenned!
– Ne te mondd meg, mit tegyen a domonn! – harsogta Krog, és kis híján leugrott a
lováról, hogy odamenjen kiosztani pár pofont. Ám a nagybátyja rámordulása azonnal a
kedvét szegte.
– Azok, akik odabent vannak – kezdte megfontolt szavakkal Zwikk –, mit mondanak,
kicsodák ők?
– Nem nagyon mondanak azok semmit – nyavalygott a fickó –, csak a bajt keresik… de
aztán mégis minket találtak meg. Az egyik katonád, az a pocakos, nagy bajszos még
engem is az ölébe rángatott, és… Yennon az atyám… cirógatni kezdett…
– De az idegenek… nem említettek neveket?
– Ó, dehogynem! Az egyikük, az a kölyökképű azt mondta, ő Lenk, a két másik pedig a
bátyjai, Zmed és Hmuda de Vigorard, és hogy mindenki engedelmeskedjen nekik, mert
ők az igazi exarchák… mármint a Zmed… és most visszatértek, és ennek örömére
mindenki ingyen ihat, amennyi csak belefér… és lepofozták a bátyámat, mert
megpróbálta levenni a falra akasztott, veterán csatabárdját.
 – Azt a leborult… Hogy néznek ki?
– Mint akik nem hazudnak és valóban nemesurak. Persze senki sem hitt nekik. Erre
aztán az a kölyökképű megmutatta nekünk…
– A kermonját?!
– Hát… ööö… azt is.
– Meg mit még?
– A csupasz seggét… letolt gatyával… hogy nyaljuk ki, ha nem borulunk rögvest térdre
a bátyja előtt.
– Ééés?!
– Formás popó… pirospozsgás, kerek… és alig szőrös.
– Yennon fekete botjára már!
– Ja, ja, a botja is látszott… de nem fekete volt ám, csak kissé elkékült a hidegtől…
– A száműzött De Vigorard fivérek? – mormolta idegesen Zwikk. – Tényleg visszatértek
volna? Mi a fenét vettek a fejükbe ezek az esztelenek?
– A fejükbe? – dörmögte morózusan a fickó. – Elég sok mindent betoltak… drénszarvas
sültet, shkallét, lhasstét, söröket… az a Lenk még Vízrekesztőt is ivott, négy korsóval is,
pedig győzködtük, hogy ne tegye, mert egy is elég húzós, kettőtől pedig nagyon nagy
kínjai lesznek… de ő csak azért is emberkedett… megivott még kettőt, hogy megmutassa,
mekkora bravenrr… és amikor ezt, puszta jószándékból megpróbáltuk megakadályozni,
pofonokkal fizetett érte.
– Vízrekesztőt? – fogta fel a lényeget az egészből Krog, és annyira oldalra hajolt, hogy
csaknem kiesett a lova nyergéből. – Akkor most dönts el egy vitát… te, mint illetékes,
mert ugye szerinted sem szóbeszéd az, hogy aki Vízrekesztőt iszik, azok némelyikét
látomásokkal ajándékozza meg a…
– Krog! – kiáltott rá mérgesen Blata-Rukoz. – Elegem van belőled! Takarodj vissza a
menet végére!
– De én csak…
– Most! Rögtön! – Miután unokaöccse megfordította a lovát, és morgolódva elügetett,
az elöljáró ismét a szánalmasan vacogó férfira meredt. – Engem nem az érdekel, mit
ettek vagy ittak, hanem az, hogy miért épp a ti családi kocsmátokba vették be magukat.
– No, jó uram, azt én honnan tudhatnám?!… Bár mondtak olyasmiket, hogy „az áruló
apák bűnéért a fiú kocsmája lakol”, és attól tartok, ezzel apámra, a bátyámra és a Servuz-
Borvuzra céloztak… és szerintük jó apámnak, aki saját serébe fulladt tavaly, s azóta már
Wogard pokolkutyái nyalogatják töredezett csontjait…
– Mi van?! – Ezt Zwikk nem egészen értette. – Apádnak… fulladás közben csontjai
törtek??
– Ripityára. Az összes bordája. Hisz’ miközben fuldoklott, azok az acélos kezek, amik a
hordóba nyomták a fejét, összevissza ütlegelték. Mintha annak a szörnyetegnek, ami ezt
tette vele, nem is csak két pár mancsa lett volna, de legalább hat.
– Szörnyeteg?!
 – Hát… én magam ugyan nem láttam, de miféle halandó lénynek lehetne hat mancsa
meg egy szörnyű pokolkutyája, amit mifelénk csak brognak neveznek? Ha ez nem az,
akkor micsoda a szörnyeteg?
– Na, jó…
– Hát, annyira azért nem jó, de legalább az jó lett volna, ha én öröklöm a Servuzt…
mert akkor még csak így hívták, jó apám után… akkor panaszra se lehetne okom, de
sajnos épp akkor tért haza Borvuz bátyám a fagyföldi hadjáratból, és az ő jussa lett
minden, nem az enyém. Most meg idejöttek ezek, akik azt állítják, apámnak köze volt
ahhoz az áruláshoz, mely az ő vesztüket okozta… és amit most szándékukban áll
megtorolni. Uram, ezek megverik a vendégeinket, aztán visszacsalogatnak mindenkit, és
békülő italt osztogatnak még a rendtevésre érkezett katonáknak is!… Azok az ingyenélők
meg erőszakoskodni kezdtek és kiisznak minket a vagyonunkból! Hol itt a törvény, hol az
igazság?!
A Servuz-Borvuz felől ismét csörömpölés, dübögés és heves ordítozás hallatszott.
Pofonok csattogtak, őrlő- és szemfogak repültek.
Blata-Rukoz gyanakodva bámult a kocsma irányába.
– Mit művelnek ezek?
– Uram! – nyüszítette a kocsmáros. – Yhron nevére kérlek, segíts! Ments meg, uram,
mielőtt ezek a törvényenkívüliek rommá verik a kocsmánkat!

*****

A menet végére száműzött Krog érdeklődve pislogott a kivörösödött képű Lapaj

Mrazra. Ha már így kettesben maradtak, ismét felvetette a kíváncsiságát furdaló kérdést
az őt érdeklődve méregető fickónak:
– És akkor hogy is van ez a Vízrekesztővel? Okoz látomásokat, vagy csak ostoba
szóbeszéd az egész?
– Óóó! – Úgy tűnt, a fickó kapva kap a lehetőségen, hogy mesélhet. – Bonyolultabb ez
annál, mint hogy egy egyszerű igennel vagy nemmel lehessen válaszolni rá… de a
lényeget összefoglalva: igen. Megesett már, nem is egyszer, többekkel is, hogy átéltek
ilyen nagyszerű látomásokat.
– Húha! – A lova olyan hirtelen állt meg, hogy Krog csaknem előrebukott róla.
Ráförmedt. – Hóka, teee! Azt mondtam, „húha”, nem azt, hogy „hóha”! Idulj tovább, gyí,
te! – Hollófekete szőrű hóka volt, olyan hosszúkás folttal a homlokán, ami leginkább egy
kissé megnyúlt, fehér bojhos őszibarackra emlékeztetett. – Egyébként, ritka értelmes
állat. Érti a parancsokat… csak öreg már, és kissé süket. Ezért kapom mindig én, ha
kimozdulunk az erődből, mert én értek a nyelvén. Többen mondják, hogy épp illik
hozzám ez a kanca… – Sértetten elhallgatott, nem fecsegte ki azon gyanúját, hogy miért
vigyorogva mondogatják ezt neki. „Mert az ő szemükben én is csak egy Hóka vagyok?” –
No, de visszatérve a Vízrekesztő témához… a látomásokhoz… Tényleg igaz? De, ugye,
csak úgy hallottad ezt valaki ismerősének az ismerősétől, és nem veled esett meg?
– Valójában de. – A torzonborz fickó őrült szeme még az eddiginél is jobban kidülledt.
– Személyesen éltem át ilyen látomásokat… és… és nagyon furcsa, hogy épp veled
beszélek erről, domonn…
– Ó, nem én vagyok a domonn, hanem Zwikk bácsikám…
– Hát épp ez az, barátom, épp ez az! – vágott közbe izgatottan a kocsmáros torzonborz
öccse. – Csak most ismerlek meg… Isten az atyám, szajha az anyám! Te vagy az! A
látomásomban te voltál Divrion domonnja! Úgy éljek, te voltál!
– De a bácsikám…
– Ő Deviaronba kerül majd a király bizalmas szolgájaként, és te veszed át az itteni
pozícióját… te leszel a domonn!
– Ez tetszik! – Krog ihletetten vigyorgott. – Milyen kár, hogy csak a látomásodban…
– De a látomás már csak olyan, hogyha hiszel benne, és teszel is érte, bizony valósággá
válhat! – Lapaj lehalkította a hangját. – Elmeséljem, milyen volt? Hogyan lettél a
látomásomban az, aki?
– Húhh… nyugi, Hóka, nem neked szól! Nagy örömmel meghallgatnám!

*****

Mire Zwikk Blata-Rukoz felzaklatott állapotban megérkezett Divrion egyetlen

fogadójához, ott már meglehetősen békés körülmények uralkodtak. Odabentről
hivalkodó énekszó hallatszott ki; többnyire közös éneklés, melyek leginkább ősi drén
balladákra emlékeztettek volna, hogyha józan dalárdák vagy a héroszt dicsőítő bárdok
adják elő, nem pedig egy cafatosra alázódott, részeg banda. Ám akadtak olyan pillanatok,
amikor valaki szólózott, és a többiek nagy derűjétől kísérve obszcén nótákat adott elő.
Mint például:

„Én vagyok a, én vagyok a harcsabajszos Delanber,

hogyha beszólsz, úgy megkúrlak, úgy szétkúrlak, ahogy kell!
Jöjjön csak Zwikk, a hólyagfejű domonn,
gigászi dákómat fosképébe nyomom!”

– Hm! – mormolta homlokát ráncolva, fenyítésre készen Blata-Rukoz, és odaintett a

fiatal Emeriknek. – Hadnagy! Le a lóról! Fegyvert kézbe! Készülni a vérengzésre!
– Ez jó volt, uram! – felelte az ifjú Di Broger némi szarkazmussal. – Rímes válasz a
gúnydalra!
 Zwikk nem felelt. Megvárta, míg a katonák megkezdik a felfejlődést, aztán intett
Emeriknek, hogy kövesse pár katonával, majd pedig vakmerően berontott a Servuz-
Borvuz ajtaján.
– Tohar de Vigorard nevében! – harsogta. – Divrion domonnja vagyok! Elég a
rendbontásból!
Oda se bagóztak rá.

*****

Zwikket olyan erőteljes pálinka- és sörszag csapta meg, akárha nedves nyelvével képen
nyalta volna egy hatalmas, részeg pokolkutya. Beleborgzongott. A talpa alatt valami
csikordult, ahogy beljebb támolygott; a padlón pár véres fogat pillantott meg, amelyek
szemmel láthatóan a „kivert” fázisban leledzettek. Meg valami gusztustalan testnedvet,
amelyre úgyszintén illett az iménti kulcsszó. Erre nagyot csuklott. Egyébként is elég
kákabélű volt, a vér látványát se nagyon bírta, nem hogy még kivert fogakon és nyálkás
tócsákban tapodjon. Oldalra nyúlt és megkapaszkodott Emerikben, mielőtt
szégyenszemre az ajtófélfának szédülne.
A helyiség egyébiránt meglehetősen leharcolt állapotban derengett elhomályosuló
tekintete előtt. A füstös ivórész tágas központi térrel rendelkezett, amelyet normál
esetben négy hatalmas, durván faragott tölgyfa asztal töltött ki, valamint két-két
szélesebb lóca. Ezek most hiányoztak, illetve, egy részük darabokban hevert, a többit a
jobb oldalra hurcolták, ahol a legtöbben tolongtak, ahová a mulatozás koncentrálódott. A
jelenleg csaknem üres bal felőli részen – a „Halászok oldalhajójában” – néhány szék
maradt csak épen, a földön szétfolyt sör és darabokra tört cserépkorsók maradványai
hevertek, az egyik masszív asztal lábát kitörték, maga az alkotmány megbillenve
kornyadozott a helyiség közepén. Akadtak itt páran, akik az egyik félreeső sarokban
kucorogtak, és a sebeiket nyalogatva fanyalgó pillantásokat vetettek a túloldalt
mulatozókra.
A kocsma viszonylag épen maradt, jobb oldali traktusában meglehetősen vidám
hangulat uralkodott. Az idejüket itt múlató, zúzódásos-duzzanatos képű helyi lakosok és
a ronggyá részegedett ulvenholdei katonák egymásba karolva danolásztak, úgy
koccintgattak és vedeltek, úgy veregették egymás vállát, akárha a legjobb barátok és
rokonok gyűltek volna össze egy gazdag nagybirtokos férjjé avatási ünnepségére.
Ordítoztak, danásztak, Delanber káplár épp egy újabb szólózásra készülődött. A Servuz-
Borvuz ezen részén önfeledt hangulat uralkodott. Annyit ihattak az elmúlt pár órában
ingyen, amennyinek az árát egyheti munkájukkal sem igen keresték volna meg. Nagy
volt az örömködés és a gondtalanság. Túlságosan is. Az sem okozott számottevő
problémát, hogy épp ki hányt le kit. Vagy fordítva.
 Bár Zwikk és kísérete nagy rössel rontott be, ezek a mulatozók még csak nem is
észlelték az érkeztüket, és hangoskodásuk elnyomta a domonn erőtlen kiáltásait.
A kocsmapult a bejárattal szemközt volt, és amögött libegett – most félig leszakadva –
a konyhába nyíló lengőajtó, melyen túl a kopott falépcső derengett, amely az emeletre, a
kocsmáros és vendégei lakrészébe vezetett. Borvuz, ki e nemes intézmény
tulajdonosának nevezhette magát, a pult innenső oldalán ácsorgott, és néha-néha
szétmaszatolta orra vérét egy mocskos törlőronggyal. Valamit makogott, az őt körülálló
három külhoni kérdéseire válaszolgatott, és bár elég csúnya pillantásokat vetett maga
köré, azt lesve, ki mer röhögni rajta a vendégei közül, de úgy tűnt, háromszori lealázást
követően már beletörődött a sorsába.
Egyébiránt, Zwikk ismerte Borvus múltját; Divrion jómódú polgárai közé tartozott, aki
fiatalabb korában megjárt néhány hódító háborút a farkasos zászló alatt, és
megkérdőjelezhetetlen hűséggel szolgálta Gordon de Vigorardot, az előző exarchát.
Szóval, sokat próbált vén csatafarkas volt, aki immár mégis úgy kussolt, mint egy
megrugdosott kutya. Az sem tehetett túl jót a lelkivilágának, hogy egy fém mellvértes,
medve termetű férfi állt az egyik oldalán, egy láncinges nyurga pedig a másikon, és
röhögcsélve hol az egyik, hol pedig a másik kent le neki egy-egy pofont. Ezek nem afféle
nyakkitörős, irdatlan csapások voltak, amik a vesztét okozhatták volna, inkább afféle
spicces, bajtársi paskolások, mintha azt próbálnák a tudtára adni, hogy: „Látod, milyen
ostoba barom vagy, cimbora, ne rám nézz, hanem a kistesónkra!”
És ez a harmadik tesó, aki e kettőnél alacsonyabb volt, pont háttal állt az ajtónak,
bokáig lecsúszott gatyával épp a péniszét mutogatta a hol jobbra, hol pedig balra
bicsakló fejű kocsmárosnak. Idegesítő fejhangon rikkantgatott eközben:
– Na, beszéljél, beszéljél! A te söröd okozta… Tudnod kell, mi a gyógymód, hogy ne
legyen ilyen izééé… kunkori malacfarok… jégcsapszerű…
– A Vízrekesztő, dire, a Vízrekesztő! – nyekeregte a salakká alázott kocsmáros. –
Könyörögtem, hogy ne igyál egynél többet, de te nem hallgattál rám…
Zwikk Blata-Rukoz még mostanra sem tért magához a megdöbbenéséből, ám hű
segédje, a korábban a menet végére zavart Krog elérkezettnek látta az időt, hogy
előrenyomuljon, és erélyesen közbelépjen.
– Kussoljon mindenki! – ordította kivörösödött képpel. – Adjátok meg a tiszteletet
jelenlegi Divrion domonnjának! Hisz’ ki tudhatja, meddig lesz még az!
– Prrrrr… – reagált a borvirágos orrú káplár a jobb oldalon, és megpödörte legendás
harcsabajszát. – Csak gyűjjön ide, oszt’ maj’ jól megtisztelem!
Nagy röhögés.
Nem egyhamar, de azért kezdett lecsendesedni az alkalmi dalárda is. A még el nem
homályosult szempárok többsége az ajtó felé bandzsított, mint ahogy a megmaradt
félszemek is.
A kocsmárost paskolgató két idegen érdeklődve fordult oda; a nyúlánk, láncinges fickó
lassan, baljóslatúan kivonta szablyáját.
 – Megállj! – ripakodott rá Krog fennhatósági fölényességgel. – Hajítsd a padlóra a
kardod! Mindenki… azonnal dobjon el minden fegyvernek látszó tárgyat, ami a kezében
van!
– Nem mondod?! – A letolt gatyájú, szőrtelen seggű ifjú ekkor fordult szembe az ajtónál
állókkal, de ő ahelyett, hogy eldobta volna a fegyvernek csak a legnagyobb jóindulattal
nevezhető, erősen elkékült tárgyát, meglehetősen ingerülten grimaszolt. Mint akit nagy
fájdalmak gyötörnek, és csak arra vár, hogy beleköthessen valakibe. – Ti meg ki a jó…
töpörödött, nagy fejű pöcsök vagytok?! Már Hullaween van, és sisakként viselitek a
purdék által faragott dísztököket?!
És e tiszteletlen szavak hallatán még magasabbra hágott a vigalom zaja jobb felől. A bal
oldali részben szorongó kevesek pedig rémült pislogásokat vetettek egymásra, és
igyekeztek meghúzódni az asztal- és székromok takarásában. Ők kaptak már eleget, nem
szerettek volna belekeveredni egy újabb vidámkodásba.

*****

Zwikk Blata-Rukoz erőteljes karmozdulattal maga mögé taszajtotta visszavágásra

készen hápogó unokaöccsét, és a fiatal hadnagynak is odaintett, hogy ő és két katonája
maradjanak veszteg.
– Mi folyik itt?! – érdeklődött fenyegetően.
– Nálam? – A kunkori akármijét szorongató ifjú előadta személyes tragédiáját. –
Momentán semmi… pedig már nagyon kéne, hogy folyjon! Rögvest… szétrepedek, bassza
meg, aki a Vízrekesztőt kitalálta!
– Hazugság az egész! – kiabálta a háttérből Krog tudálékosan. – Legtöbbeknél nem
okoz látomásokat, csak kínlódást! Bár állítólag némelyeknél…
– Fogd be, Krog, fogd be, különben megitatok veled egy teljes hordóval, és megtudod,
milyen érzés az igazi vízrekesztés! Amikor már akkora bajban vagy, hogy a füleden
csorog ki az a nedű, aminek nem ott kellene…
– Hé, te! – totyogott közelebb érdeklődve a bokáig csúszott gatyájú. – Te már
próbálhattad ezt… eltekintve attól, hogy neked a füleden se csorgott ki, csak
megduzzasztotta a húgy a fejedet…
Éktelen röhögés; nem lehetett érteni a mondat befejezését.
Zwikk beszéddel próbálkozott, de a röhögés nem akart csillapodni. Bár előzőleg
elhatározta magában, hogy óvatosan kezeli annak megállapítását, vajon ezek a –
maldiberani ruházatuk alapján – külhoninak tetsző idegenek valóban azok-e, akiknek
mondják magukat…
…de most belőle is felszínre tört az elfojtott öntudat.
Mert hogyha hazudnak, akkor azért. Ha pedig ők tényleg a száműzött De Vigorard
fivérek, akkor pedig azért. Egyik esetben sem lehet nekik Divrionban számottevő szavuk!
 – Elég ebből! – harsogta túl a röhögést és a csúfondáros hangokat. – Kukorékolást és
gúnydalokat abbahagyni, Delanber káplár! Pofa be! Gyorsan tegye el a hosszú…
kolbászát, mielőtt tőből kitépetem az igaziját! – Toppantott, hogy nyomatékot adjon a
szavának, de aztán még jobban fel kellett emelnie a hangját, hogy túl tudja harsogni az
éktelen röhögést. A jelek szerint a helyiségben lévők a részegségnek azon szintjén
leledzettek, amikor már a tekintélyt is felül tudta múlni egy péniszhasonmásként
meglengetett, jókora kolbászdarab. – Kussoljon mindenki! Ne akarjátok, hogy karóba
húzassalak… Elég! Részeg csürhe! Ne röhögjetek! Én az elöljárótok vagyok, és nem tűröm…
– Mit nem tűrsz? – A szikár, kölyökképű ifjú felcibálta magára a nadrágját, odalépett
eléje, és közvetlen közelről a képébe ordította: – Te kussolj, alantas krefor! Meg se merj
szólalni, ha nem engedélyezem! Tudod, ki vagyok én?!
– Csak azt tudom, minek próbálod beállítani magad, ifjú! De tudod, mit?
Mindkettőnknek az lenne jobb, ha nem az lennél, akire gondolok!
– A nevem Lenk de Vigorard, s ők ott a bátyáim: Hmuda és Zmed…
– Bár ne mondtad volna ezt! – sóhajtotta Zwikk. – Mert hisz’ szabadon távozhattatok
volna, az okozott károk megtérítését követően, persze… de a nevetek ismeretében immár
kutya kötelességem, hogy letartóztassalak és Ulvenholdébe vitesselek benneteket.
– Valóban? – kérdezte mély hangon a fém mellvértes, medve termetű, és ő is közelebb
lépett. – A várba vitetnél, krefor, az én Farkaserődömbe?
– Nos, igen… dire… mert ez a kötelességem.
– Tohar csaló, én, Zmed, én vagyok az igazi elsőszülött, a törvényes exarcha. Én és a
fivéreim azért tértünk haza, hogy végezzünk az árulóval, és visszaszerezzük a minket
megillető pozíciót a családunkban. – Kivárt pár lélegzetvételnyit. – Döntened kell, ki
mellé állsz! Mellettünk vagy, avagy ellenünk?
Zwikk szerette volna lehunyva tartani a szemét perceken át, hogy átgondolhassa a
helyzetét, de erre nem volt módja. Őszintén, rendíthetetlenül nézett a medve termetű
férfi szemébe.
– Talán az vagy, akinek mondod magad, és talán nincs is bennem kétkedés a kilétedet
illetően, dire… ám, ugye, megérted, hogy e tekintetben nem enyém a döntés
meghozatala. Az én kezem kötve van, domonn vagyok, a De Vigorardok mindenkori
exarchájának tartozom engedelmességgel… aki jelenleg a nagyméltóságú Tohar. –
Szánalmasan ingatta hatalmas fejét. – Ő a törvényes exarcha, őt szolgálom, őt vagyok
köteles szolgálni mindaddig, amíg ennek ellentettje be nem bizonyosodik. Úgyhogy, dire,
nekem nincs választásom, Ulvenholdébe kell vigyelek benneteket, ahol a Törvény és a
Rend képviselői hoznak majd döntést az igazságról.
– Szóval, az ellenségeink oldalára állsz? – sziszegte az ifjú Lenk vehemensen. –
Ellenségünk vagy te is? Jól fontold meg, mit felelsz, mert a nagy fejed bánhatja!
– Dire…
– Kuuuss, nemtelen! – üvöltötte a képébe közvetlen közelről Lenk. – Fogd már fel!
Toharnak befellegzett, mi vagyunk az új uraid! Mindenben engedelmeskedned kell!
 – Készséggel tenném…
– De?! Mi tart vissza?!
– A Törvény, dire, amire felesküdtem…
– Fickók, közrendűek és katonák! – kiabálta Lenk a jobb oldalon tömörülők felé
fordulva. – Ti mit mondtok? Velünk vagytok, vagy ellenünk?!
Nagy ordibálás kezdődött, mely eléggé kakofonikus volt, de azért egyértelműen ki
lehetett szűrni belőle a lényeget:
– Veletek!
– Ki az exarchátok? Zmed vagy Tohar?!
Itt már nem volt kétség.
– Zmed! Zmed! Zmeeed!
– Hallod ezt, domonn? – siseregte diadalmasan Lenk. – Mindenki mellettünk áll. Akkor
te miért nem?
Zwikk elfordította a fejét az acsargó ifjútól, és önérzetesen nézett Zmed szemébe.
– Yennon a tanúm, szeretnék hinni és behódolni neked, dire, de ez nem lehetséges,
mivel nekem nincs más lehetőségem, mint hűséggel kitartani az exarcha mellett, akire
felesküdtem. Tohart kell szolgálnom, és ezt fogom tenni, ha szükséges, még ellenetek is,
mindaddig, amíg a Törvény előtt nem bizonyítjátok igazatokat.
– Úgy?!
– Valóban sajnálom, dire… Igaz, nem ismerem alaposan az ügyeteket, de amit tudok
rólatok, az engem is megingatott. Ám pozícióm nem engedhet kétségeket. Csakis a
Törvény számít, a Korona által elismert exarcha az, akinek engedelmességgel tartozom.
– Úúúgy?!
– De gondolj bele, dire! Miféle domonn lennék én, ha szíre-szóra hitet váltanék, s
megszegném adott szavamat? Talán most a javatokra válhatna, ha kétszínűen
viselkednék, és elpártolnék uramtól, akinek esküt tettem… de vajon te, Zmed nagyúr…
akarnál magad mellett egy ilyesféle hitszegőt, aki bármikor elárulhat? Vagy inkább egy
magamfajtát kívánnál, aki a végsőkig kitart amellett, akinek hűséget fogadott? – Ingatta
nagy fejét. – És nem, ne értsd félre! Én nem Toharnak ajánlottam fel gyatra életem,
hanem a De Vigorard családnak. Legyen bárhogy, én a törvényes exarchát szolgálom…
aki most Tohar… ám ha megbizonyosodik, hogy te leszel, dire… téged ugyanilyen
hűséggel és feláldozással foglak szolgálni… már ha megérem élve, és ha megadod nekem
a lehetőséget…
– Bla-bla! – förmedt rá az ifjú. – Gyáva mellébeszéd!
– Jól beszél – dörmögte Zmed. – Én megértem, és igazat adok neki.
– Én viszont nem! – Lenk oldalra kiáltott: – Hozzon valaki egy kosarat az áruló fejének!
Vagy nem is, a kosár nem elég, inkább egy baszott nagy teknőt hozzatok, vagy egy
drénszarvas fürdető kádat! Túl nagy az a fej!
– Lenk!
 – Ne szólj be, Zmed, ne szólj be! – fortyogott az ifjú. – Még nem vagy az exarchám, nem
parancsolgathatsz nekem!
A sodronyinges is közelebb araszolt.
– Ne csináld, kölyök! Megegyeztünk, hogy amíg…
– Miii?! Most már te is beszólsz, Hmuda?! – fortyogott az ifjú. – Akkor bezzeg nem
pofáztál, amikor puszta hetvenkedésből négy korsó Vízrekesztőt benyomtam!
– Már hogyne szóltam volna! Tucatszor elmondtam, hogy egyet se igyál, nemhogy
négyet! Csak az ostobák isznak négyet! Az okosak egyet se!
– Látod?! Ez is a te hibád! Mert ha nem pofázol, megálltam volna kettőnél… és most
nem görcsölne ennyire a micsodám! De te csak pofáztál, pofáztál… hát naná, hogy csak
azért is meg kellett mutatnom, hogy ki az igazi férfi! – Fájdalmasan grimaszolt, és az
ágyékát dörgölgette. – De persze most már bánom!
– És? Legalább megérte? Van látomásod?
– Van. Még egy ilyen kérdés, és kurvára nagyon pofán foglak vágni!
– Nagyuraim, dirék… – Zwikk a torkát köszörülte. – Ha szabadna beleszólnom fennkölt
társalgásukba, engedelmükkel, felszólítanám önöket Tohar de Vigorard nevében, hogy
adják át fegyvereiket, és önként kövessenek Ulvenholdébe, ahol is törvényes
megállapítást nyerhet, miszerint…
– Apád lopótök volt, anyád meg szétrepedt ellés közben a dagadt fejedtől?! –
érdeklődött Lenk, akinek most már nagyon ki kellett tölteni valakin a frusztrációját.
Lendületből megfejelte az udvarias szavakat keresgélő domonnt. Az dőlt, mint egy zsák.
Krog lányosan felsikkantott, és a falnak simult; próbált volna beleolvadni. Emerik
viszont a kardjához kapott, és harciasan előreszökkent.
A láncinges Hmuda azonban számított erre, és egy gyors könyökössel úgy torkon vágta
a tapasztalatlan hadnagyot, hogy az oldalra zuttyant, és csak félig sikerült kirántania a
kardját a hüvelyből, de még ennek a csupasz résznek az élével is magát vágta meg.
Közben a két katona közül az egyik kardot rántott, és a lefejelt domonn védelmére
sietett volna, ám Hmuda az útjába lépett, és egy nyakatekert, ámde könnyed mozdulattal
kiverte a fegyvert a kezéből, és pengéje hegyét a túlbuzgó fickó nyakához nyomta.
Eközben pedig a kölyökképű ifjú csúfondáros göcögéssel megragadta az elöljáró orrát, és
annál fogva jobbra-balra csavargatta a jókora fejet. A tétovázó másik katonára
vigyorgott, és rá is kacsintott.
– Nyugalom! Ha te lennék, meg se próbálnám…
– Deee…
– Meddor! – dalolta oda a kocsma hátsó traktusából a hordóhasú, harcsabajszos
Delanber. – Nyugi, ecsém, ne hívd ki magad ellen a sorsot!
– Káplár…
– Kardot ne merj rántani a De Vigorardok exarchája, igaz urad és parancsolód ellen, ha
kedves a tyúkszaros életed! Gyere inkább, mulass te is velünk, mert ha nem, lesz itt
nemulass!
 A jobb belátásra bírt katona elengedte kardja markolatát, tüntetően maga elé emelte
mindkét kezét, így jelezve, hogy ő ugyan nem kíván harcot kezdeményezni.
– Tisztázzuk akkor! – sisteregte Lenk a lefejelt domonn felé. – Még mindig azt hiszed,
megvan a képességed és a lehetőséged arra, hogy Ulvenholdéba citálj minket?
– I-i-igen, dire…
– Lenk, hagyd már! – dörmögte Zmed békülékeny hangulatban. – Hisz’, így vagy úgy,
amúgy is oda akartunk menni.
– No de önként! Ez a féreg pedig legszívesebben vasra verve vinne minket!
– Ezt én sose mondtam. – Zwikk feltérdelt, és a homlokát tapogatta. – Én csak teszem,
amire a fogadalmam kényszerít. Dire, dirék… kérem, fogadjátok el: nem szeretnék még
több erőszakot, de velem kell tartanotok! Nincs… nincs más választásotok…
– Ó, dehogy nincs! – Lenk megragadta a padlón térdelő elöljáró orrát, és a kocsmában
józanodók legnagyobb derültségére, annál fogva rángatta ismét jobbra-balra, ahogy tette
azt már korábban is. – Mert ez ellen mit teszel? Hogy képzeled, hogy bármire is
kényszeríthetsz minket? Mivel?
– Dire, dire! – kiabálta a háttérből a melák Krog Rukoz. – Engedd el a bácsikám nóziját,
és megmondom mivel! Mert körül van véve a kocsma! Húsz-egynéhány tapasztalt
farkasharcos várja a parancsot, hogy lefegyverezzen és bilincsbe verjen bárkit, aki a
törvényes exarcha ellen szegül!
– Na, gyere csak közelebb, te, te másik tökfejű! – invitálta Lenk, aztán meggondolta
magát. – Vagy majd megyek én…
– Vááááh! – véleményezte Krog, megperdült, és konstatálva, hogy sem a lekönyökölt
hadnagytól, sem a lefegyverzett katonától, sem a szabadkozó Meddortól nem remélhet
segítséget, kirohant a kocsmából. – Fegyverbe! Fegyverbe! Védjétek meg a dommont!
Ám a látvány, ami fogadta, torkára forrasztotta a további szavakat. A kocsma körül
mindenki – de olyannyira mindenki, hogy még a lovak, a szeplős képű lovászfiú és a
torzonborz Lapaj Mraz meg a két sógornője is – a vékonyka havon hevertek. Ájultan vagy
élettelenül, ezt elsőre nehéz lett volna megállapítani.
– Yennon vérére! – ordította Krog iszonyodva, és térdre borult. – Magasságos
Rendisten! Mi történt itt?! Ki tette ezt?! Mi tette ezt?!
Olyan érzése volt, akárha rettegő hangja egy szellemgyümölcsökkel teli kísértetfa
ágait rázta volna meg. A sötétszürke felhők egyike megbillenni látszott, kavargó arcok
csókolóztak és ziháltak, s hópihés ajkaik közül egy karcsú nőalak ereszkedett alá. Úgy
libegett alá, akárha az ismét szállingózni kezdő hópelyhek egyike lenne.
– Csak alszanak – lehelte olyan hangon, ahogy az enyhe szél neszezett, ám mégis olyan
volt ez, ami még a holtakat is megborzongatta volna. – Nem öltem meg őket. Még.
Úgy tűnt, hangja még a kocsmában is rezgéseket keltett. Előjöttek a drén fivérek –
elsőként Lenk, aztán Hmuda és végül Zmed –, s a nyomukban egymást lökdösve,
taszigálva kitódultak, kibotorkáltak az enyhén kapatos vendégek. Aztán érkeztek
négykézláb a nem enyhén kapatosak is. Pisszenés nélkül meredtek a jelenésre. Minden
szempár a légies, tünékeny illúzióalakot leste, akinek a lába épp akkor ért földet egy
kisebb hófolton, amely nyomban elolvadt a szellemszerű talp alatt. A lány a nagy hideg
ellenére csupán egy térdig érő, lenge szoknyát viselt; felsőteste csupasz volt, eltekintve
attól a tenyérnyi széles, jégkék-szürkés szalagtól, mely alig takarta kackiás melleit. Ám
nem lehetett tisztán kivenni a csábos részleteket, mivel közvetlen előtte fátyolszerű
függönyt képezett a havazás, és míg másutt alig-alig szállongott valami, körülötte
spirálisan kavarogni kezdtek a hópelyhek. Olyasmi volt ez, mintha a játékos
felhőfoszlányok rá akarnának tapadni a testére. A nő apró volt és karcsú, akár egy elf,
vézna és csontos; a csípője is túl keskenynek tűnt ahhoz, hogy fél tucat kölyköt szüljön;
egyáltalán nem olyan melles-faros ősanyatípus, akit egy valamire való drén férfi az
asszonyául választana…
…mégis, delejes erő sugárzott belőle, ahogy ott állt a fogcsikorgató hidegben. Hosszú,
ezüstszőke haja szabadon lebegett bájos, kortalan arca körül.
– Devra Mishtrell! – kurjantotta Lenk boldogan, és a melléje topogó, szájtátó Zwikknek
ezúttal nem az orrát ragadta meg, hanem a vállát ölelte át. – Látod, domonn? Ő a mi
pártfogónk, aki bizonyítja majd igazunkat! Jobb, ha nem kéreted magad, krefor, és most
rögtön behódolsz!
– Dire… – hebegte hitetlenkedve Zwikk Blata-Rukoz. – Ez a leány… ez a…
– A Felhők Asszonya! Érzitek erejét, a puszta jelenléte hatalmát?
Zwikk szólni sem bírt, kikerekedett szemmel bámulta a jelenést, unokaöccse viszont,
mintha a lovászfiú dadogását utánozná, fogvacogva válaszolt:
– A le-le-lelkünkbe-be-ben é-é-érezzzzzük…
– Akkor térdre, latrok! Érezzétek át e magasztos pillanatot, hajtsatok fejet új
exarchátok, Zmed de Vigorard előtt… Aztán vágtassunk haza, a Farkaserődbe, mielőtt
szétfagy bennem az a kurva Vízrekesztő!
 3. ÁRMÁNYOS SÁRKÁNYOK

A Fagycitadella mélyén egy aprócska, ablaktalan szobában, mely puritán, egyszerű

berendezésével méltán érdemelte volna ki egy önsanyargató Ordinis-remete elégedett
csettintését is, pusztán egyetlen alak tartózkodott. A durva faragású fenyőasztalnál ült,
és elmélyülten olvasott egy vaskos, emberbőrbe kötött könyvet. Külső szemlélő azt
mondhatta volna, hogy csak a szemét rontja, hiszen az egyetlen, méterekkel arrébb
lobogó fáklya világa nem lehetett elég ahhoz, hogy az apró, szálkás betűket
elolvashassa… de Kherthyomehr Fagyherceg, a rettegett jégsárkány ezúttal sem az
emberi szemét használta.
Drénia legkiismerhetetlenebb patrónusa most is szokásos emberi külsejét viselte: állát
kicsiny, gondozott kecskeszakáll ékesítette, mozgékony ábrázata feszült érdeklődést
fejezett ki olvasás közben. Nyúlánk volt, jóképű, és még ültében is energikus…
Akkor sem pillantott fel, amikor szobájának rúnákkal ékesített ajtaja feltárult, és
beviharzott rajta a különös nőszemély. Karcsú, magas, vékony embernő, hófehér
ruhában, mészfehér arccal, tejfehér hajjal. Olyan volt ez a nő, mintha szűz hóból gyúrták
volna össze teljes egészében; ám mindennek tűnt, csak szűziesnek nem. Ahogy átvágott a
szobán, járása döngő volt és férfias, léptei kemények, mozgása erőteljes és darabos. Úgy
viharzott át a szobán, mint valami förgeteg, és csak a közönyösen olvasó férfi asztalánál
állapodott meg. Ahogy nagy levegőt vett, apró mellei megemelkedtek, de ezzel sem tudta
magára vonni Kherthyomehr figyelmét, ahogy fehéres-sárgás szemével sem, mely
zaklatottságot, szinte riadalmat tükrözött.
– Érezted!? – követelte.
– Ki ne érezte volna? – A férfi még végigfuttatta tekintetét az olvasott bekezdésen,
majd felemelte jeges, kék tekintetét, egyenesen belebámulva az izzó szempárba.
– De ez…
– Igen, Lyasthé, úgy van: egy erőteljes guarni entitás okozta a rezgést. Nem félt
elárulni magát, amikor leplezetlenül kimutatta erejét. – A férfi szája szegletében
szarkasztikus mosoly derengett fel. – Ezzel üzent nekünk, hogy itt van, megérkezett,
készüljünk.
– A te műved! Biztosra veszem! – sziszegte a fehér sárkány nő dühösen. – Mire
készülsz?!
– Ne légy ostoba! – emelkedett fel az asztaltól a férfi, majd becsukta a könyvet, és hátat
fordítva egy polchoz lépett, amelyen további kötetek sorakoztak.
– Tagadod tán, Kherthyomehr?
 – Bolond kérdések. Pontosan tudod, hogy akkor is tagadnám, ha az én művem lenne.
– De egy guarni…
– Méghozzá nem is akárki. – Kherthyomehr hosszas válogatás után leemelt egy
vaskosabb, rapcsos, sötétszürke bőrbe – fagyföldi ürge- vagy gilfbőrbe? – köttetett
könyvet a polcról, s miközben visszalépett az asztalhoz, tűnődve belelapozott. – Nyilván
mostanra már azt is kiderítetted, kik azok, akik behozták Drénföldre.
A nő nagyon mereven állt, ezzel adva meg a választ. Kherthyomehr mosolytalanul
bámult rá, aztán biccentett, mint aki pontosan erre számított. Letette a könyvet az
asztalra, és hanyag félmosolyra húzta markáns ajkait.
– Az én feladatom szemmel tartani, mi történik a világban. Ezt tettem eddig is, eztán is
ezt teszem. Figyelemmel követtem azon három lélek sorsának alakulását, kiket bátyjuk
kitúrt az örökségből… ármánnyal, avagy jogosan, az most mindegy. Te vagy a Törvény
Védelmezője, ezt neked kell tudnod…
– Igen. – Lyasthé Mehriall emlékezett az esetre. – A De Vigorardok!
– Zmed, Hmuda és Lenk. Ők tértek haza.
A nő homlokráncolva meredt Fagyherceg társára – ez egészen emberi volt –, aztán
ahogy dühösen szusszantott, az kifejezetten sárkányos.
– Ha most azt állítod, hogy a három fivér közül az egyikük egy guarni… – kezdte
arrogáns, recsegő torokhangon, de Kherthyomehr felhangzó nevetése beléfojtotta a szót.
Tudta persze ő is, hogy ostobaságot feltételez, hiszen egy ilyen álcázás bizonyára már
régen kiderült volna; mégis, a feltételezés valahogy adta magát.
Most viszont az emberalakot öltött jégsárkány hahotáját hallva önmagára dühösen
elhallgatott, és inkább a csendes kivárást választotta. Összefonta karját melle előtt, és
szenvtelen, érzéketlen arckifejezéssel várakozott. Amikor a férfi kiröhögte magát, csak
annyit kérdezett:
– Nos?
Kherthyomehr megvonta a vállát, és nagystílűen túllépett az előbbi bakin.
Féloldalasan, ravaszkásan somolygott.
– Részemről nincs semmi „nos”. Ami Drénföldön történik, a te hatásköröd, nem az
enyém. Bár ha a véleményemet kéred, készséggel adok tanácsot, s aztán rajtad múlik,
mit kezdesz vele. Tehát… én azt gondolom, hagyni kell kiforrni a levest, s csak aztán
tenni lépéseket, ha már kicsorgott a tűzbe.
– Oooah! Kivárni?! És pont te mondod ezt, a Szarkavarás Kétszínű Nagymestere?
– Pont én. Bár jobban kedvelem, ha inkább Ravasz Harcosnak nevezel… de mivel
pontosan tudod, mire számíthatsz tőlem, ezért magam is hozzátenném, nem kell
komolyan venned a szavaimat – kacsintott cinkos-gunyorosan a jégsárkány.
– Óóó, te kétszínű jéggiliszta! – sziszegte dühösen Lyasthé Mehriall. – Emlékeztetnem
kell? Kötelességed megosztanod velem, a Törvény Védelmezőjével mindazt, amit tudsz!
– Ezt teszem – tárta szét a karját Kherthyomehr, majd a nőstény sárkányhoz hasonlóan
karba fonta kezét a mellkasa előtt, és nyugodt hallgatásba merült.
 A fehér sárkány nő elértette a célzást.
– Azt állítod hát, hogy nem tudsz semmit?
– Nos, ez így ebben a formában nem igaz. Tudom, hogy a három De Vigorard testvér
partra lépett, és hogy a társaságukban utazik az a guarni… aki egyébként mostanra ismét
eltűnt érzékelésem határáról.
– Mindezt én is tudom!
– Akkor már ketten vagyunk! – derült jót Kherthyomehr, aki láthatóan nagyon élvezte,
hogy a fehér sárkány nő majd megfulladt a dühtől. Kihasználta hát a helyzetet. – Sőt…
szerintem hárman, ha a Fényes Mágusról merjük feltételezni, hogy érzékelte a guarni
jelenlétét…
Lyasthé Mehriall nagy levegőt vett, apródonként fújta ki az orrán, és megfeszítette
testét. Önuralmát acélozta meg, tartotta kordában ezzel a technikával. Rosszul venné ki
magát, ha egy Fagyherceg a társára támadna.
Pár másodperc után szólalt csak meg:
– Rendben. Akkor azt mondd el, mit akarsz, jégféreg?!
– Én? Akarni? Bármit is? – gunyorosan kuncogott. – Hiszen te jöttél hozzám. Nyilván te
vagy az, aki akar valamit.
– Ne játssz most velem! A helyzet súlyos, végzetes is lehet!
A férfi vállat vont.
– Jól van, kijelentem: nem akarok semmit, nincs semmi tervem, semmi szándékom. Mit
mondjak még?… Az én feladatom véget ért. Immár a te hatáskörödbe tartoznak a
bonyodalmak, hiszen a határainkon belül vannak.
– S vajh ahhoz, hogy én elláthassam feladatomat, mit javasolsz? Konkrétan, nem csak
az elvek szintjén. Te mit tennél a helyemben, Ravasz Harcos?
– Tégy pontot az ügy végére! Küldj oda egy Viharhozót!
Lyasthé Mehriall egy egész másodpercig fontolgatta a dolgot, majd erélyesen
rábiccentett.
– Ezt fogom tenni! – recsegte agresszív hangján.
Aztán visszanyelte elégedett sárkánymosolyát, látva a jégsárkány hím arcán átsuhanó
pillanatnyi döbbenetet. Talált… Kherthyomehr ezúttal túljátszotta magát, és nyilván
legutolsó rémálmában sem gondolt arra, hogy a Törvény Védelmezője megfogadja a
nyilván csalinak odavetett ötletet.
Kherthyomehr azonban gyorsan visszanyerte megszokott nyegleségét, és látszólagos
derűvel biccentett.
– Helyes!
– Óvatosan, Kherthyomehr! – vetette oda Lyasthé Mehriall búcsúzóul, majd
megfordult, és kifelé indult. – Ahogy te is hangsúlyoztad, drén földön enyém a nagyobb
hatalom, amik itt történnek, nem a te hatásköröd, hanem az enyém. Ne avatkozz közbe,
ne gátold akaratomat, ne vond kétségbe a döntéseimet! Ne cselekedj meggondolatlanul,
Khertyomehr, ne keresztezd az utamat!
 – Hát szoktam én? – Az emberi külsőt viselő jégsárkány hamiskásan nézett a távozó
után, s amikor az ajtó becsukódott a nőstény mögött, megcsóválta a fejét. – Túl könnyen
megadtad magad, kedvesem. Tudom ám, hogy mesterkedsz valamiben… – dünnyögte az
orra alatt. Aztán vállat vont. – És nem leszarom? De igen.
Leült az asztala mellé, és lapozgatni kezdett a könyvben. Ráérősen, türelmesen
olvasgatott. Majd egyszer csak azt mondta:
– Ejha! A Ze guarn mágia? Mish etrelle, a Felhők asszonya!? Devra Mishtrell! – Nem kellett
memorizálnia, a megtalált varázsigék megtapadtak elméjében. Szeme baljósan
felfénylett, ahogy ízlelgette és memorizálta a többsoros, ősi szöveget, amit átadni készült
alkalmi bizalmasának. – Ezért a szívességért kinyalhatja a pikkelyes seggemet! Örökre
lekötelezettem lesz… az a rátarti Tohar!

*****

Tohar de Vigorard lehajtott fejjel, visszhangzó léptekkel sietett végig a huzatos

palotafolyosón a király lakrésze felé. Nem lepte meg, hogy Brithugar magához hívatta, s
az sem számított szokatlannak, hogy az az ellustult fajankó a hálótermében fogadja őt. És
ez remek alkalom a királyi jogar megszerzésére. A szükséges varázsigéket megsúgta neki
a jégsárkány – a rövid és a hosszabb verziót is –; a jogarral a kézben elintézheti
féltestvérei guarni patrónusát, azt a bizonyos Devra Mishtrellt.
Azonban a hír, miszerint száműzött féltestvérei hazatértek Dréniába, több volt, mint
meglepő.
Bosszantó.
Buzgón remélte, hogy „békésen” meg lehet oldani a kérdést, és nem kell De Vigorard-
vért ontania; végzetes lenne a számára, ha felrúgná az Alkut. Márpedig az Alku
megköttetett, vér pecsételte meg, méghozzá nem is akármilyen: arkhon vér. Azonban,
ahogy a mondás tartja, „ha imbolyog a túlterhelt ladik, valakinek vízbe kell hullania”…
és Tohar csak remélni merte, hogy nem ő lesz az, aki belefullad a bizonytalanság
tengerébe. És talán más sem. Ha öcséinek vére hullana, az az ő fejére szállna, megtörne
az Alku, s azzal mindent elveszítene.
Mindent!
Nem véletlenül intézte annak idején úgy, hogy az Arkhon Tanács ne végeztesse ki őket,
csupán száműzze Zmedet, Hmudát és Lenket. Titkon persze remélte, hogy Maldiberan
valamely távoli országában a féltestvérei váratlanul elhaláloznak – hisz’ a zsoldoslét nem
egy leányálom; bármikor bárkit utolérhet a vég –, és az nem sértené az Alkut, hiszen nem
drén földön történne, s nem az ő felelőssége lenne. De valójában azt se bánta volna, ha az
elűzött fivérek sorsa jól alakul, s megtalálják számításaikat a szomszédos kontinensen.
Gazdagságot és elismertséget szereznek, megházasodnak, kialakítanak egy jó életet, és
eszük ágában sincs valaha is hazatérni a szülőföldjükre.
 Így vagy úgy, ezzel mindenki jól járt volna… ám ezek az ostobák most mégis
hazajöttek, hogy kihívják maguk ellen a sorsot. Nagy veszélyt hozhatnak saját fejükre,
őrá is, az egész De Vigorard-házra, sőt még magára, a Koronára is!
Sejtette, hogy az uralkodó is emiatt hívatja most magához. Amikor megkapta az
üzenetet, hogy Őfelsége látni óhajtja, azonnal félbehagyta egy hatásos varázslatának
előkészítését, és utasította Kruont, a legmegbízhatóbb testőrét, hogy felügyelje a
félbehagyott folyamaton dolgozó tanítványait, és senkit ne engedjen távozni a teremből,
amíg ő vissza nem tér. Nekik kell a megfelelő mederben tartani a nagy összpontosítást
követelő procedúrák előkészítését, és a legcsekélyebb hiba is végzetes lehet. Ha a lépre
csalt démon elszabadul, ha valami balul sül el, nem csak a laboratóriuma robban vissza a
drén pokol lángkaréjaiba…
A király hálószobája elé érve a testőrkapitány csak egy pillantást vetett rá, majd intett
neki, hogy várjon. Diszkréten kopogott, majd bedugta fejét a fenséges hálóterembe.
– Felség! Tohar de Vigorard megérkezett.
A választ csak fojtottan lehetett hallani, de abból kiindulva, hogy a kapitány félreállt,
és intett, hogy beléphet, következtetni lehetett annak pozitív voltára. A varázsló elhaladt
a szokatlanul feszültnek tűnő fegyveres mellett, és nem lepődött meg azon, hogy a fickó
azonnal benyomul mögötte. Ám mielőtt bezárhatta volna a súlyos ajtót, a király
ráförmedt:
– Kifelé! Húsz lépésnél közelebb senki nem jöhet ehhez a teremhez! Gondoskodj róla!
A testőr megtorpant, egy pillanatig hezitált, aztán engedelmesen biccentett.
– Parancsára, felség – kiáltotta ércesen, és kihátrált az ajtón.
Tohar eközben a király terjedelmes alakját fixírozta, melyen még a széles és bő
hálóköntös is feszülni látszott. Brithugar előregörnyedve ült a baldachinos ágy szélén, és
álmatag képpel meredt maga elé. Úgy tűnt, Őfelsége éppen ritka, tiszta pillanatai egyikét
éli meg, s küzd azért, hogy még egy ideig ne hódoljon be az örökké kísértő Darnelnek, a
bor és a vigalom káoszistenének, akivel már évek óta halálra menő küzdelmet vívott.
Tohar pont erre számított, készült is rá, mint általában. Közelebb lépett, köpenye
rejtekéből egy négyunciás üvegcsét kotort elő, és csalogatóan meglötyögtette annak
tartalmát, az olajosan sűrű, halványopálos folyadékot.
– Hívatott, felség?
Brithugar ridegen meredt tanácsnokára. Szemében tiltakozás csillant az ital láttán, ám
amikor vendége a keze ügyébe tolta ajándékát, ellenállása megtört, és mohó hördüléssel
magához ragadta az üvegcsét. Gyakorlott ujjakkal kipattintotta a dugót, és élvezettel
megszaglászta.
– Ánizs. – Inkább mondta ezt, semmint kérdezte, mintegy letargikusan állapítva meg a
gyógyital mibenlétét. – A kedvencem! És a keverék…
– Mistra – felelte tényszerűen Tohar. – Felhős. Csak hogy az idő járásához is hűek
legyünk.
 Az öblös aranykanalat is odatartotta, segített a királynak, hogy az ne töltsön mellé
egyetlen cseppet sem reszkető kezével, aztán ujjai közül apró szikrát pattintott, és
meggyújtotta. A kanálba töltött, alig félunciányi ital áttetsző, kékes lánggal égett, rideg
csillagokként sziporkázó hópelyhek táncoltak benne, és Brithugar gyermeki örömmel
bámulta. Ez az élemedett korú hős mindig is szerette az ilyen egyszerű ám látványos
varázstrükköket; könnyen el lehetett kábítani velük.
Aztán a lángok egy kézmozdulatra kialudtak, a színpompás csillagpelyhek a
besűrűsödött folyadékba hullottak.
– Hörpintse ki, felség, azonnal jobban lesz!
– Kurvára remélem! – dünnyögte a hatalmas termetű uralkodó, majd kitátotta száját,
és hagyta, hogy tanácsnoka a szájába töltse. Aztán a kanalat is kinyalta, csaknem még
annak nyelét is. Megrázkódott, öklendezett, egy pillanatig úgy festett, azonnal hányni
kezd, de aztán lassan erőt vett magán, és feszült arca lassacskán ellazult. – Áááhh,
áááááhhhh! Máris jobb! Már most… Ááááh! Úgy kellett ez már, akár a megváltó céda, aki
leszoppant haláltusám közben, megadván világtól való búcsúzásomként a végső
gyönyört…
– Messze van még az a végső, felség! – mosolygott biztatóan Tohar. – Ne kapkodj, csak
élvezd ki, mi megadatik! Ha hallgatsz rám, a tanácsnokodra, nem tétlenkedsz, és
kihasználod idődet minél több cédára!
Miközben beszélt, elvette a királytól a háromnegyedéig tele üvegcsét, visszatolta bele
a dugót, aztán keresetlen mozdulattal a király köntösének zsebébe csúsztatta. S
miközben Brithugar még mindig a kanalat nyalogatta, Tohar további üvegcséket markolt
elő saját köpenye alól – nyolcat-tízet? –, és azokat is elrakta a bő zsebbe az előző mellé.
– Ossza be gondosan, felség, tartalékolja, hisz’ nem tudható, mikor térek vissza
Deviaronba, és amúgy sem ajánlatos heti egy adagnál többet fogyasztani. Ezt, kérem,
tartsa szem előtt, s akkor hónapokig elegendő lesz a gyógyital. Ám ha mohón
behabzsolja, issza mindennap, akkor időnek előtte kifogy belőle, segítség nélkül marad,
és jobban könyörgi majd Darnel kísértését, mint bármikor ezelőtt.
– De… akkor miért nem hoztál többet?! Annyit, amennyi biztosan kitart…
– Mert a hangsúly a mértékletességen van, felség. Kérlek, értsd meg: ha mindennap
innád… hogyha naponta többször is innád… a tested hozzászokna, s még ez a hathatós
gyógyital is elveszítené legendás erejét. Ráadásul, a túl gyakori fogyasztása több károdra
lenne, mint épülésedre.
– Akkor is, kellene tartalék! Végszükség esetére! – Az általában erélyes Brithugar most
szánalmasan nyüszített. – A tanítványaid… a távollétedben ők talán…
– Nem, felség, nem! Kérlek, ne is nyaggasd őket ezzel! Nem tudnak segíteni, mert soha
nem tanítottam meg nekik a receptúrát. Egyikük sem képes ezt az italt elkészíteni, és
még ha azt állítanák is, hogy sikerült, légy elővigyázatos, és ne idd meg! Nekem egy
évtizedembe tellett kikísérletezni, pedig jégföldi anyácskám gyógyfüves tapasztalatának
köszönhetően ismertem az alapokat, tudtam az összetevőket, és mégis, csak egy
aprócska véletlennek köszönhetem, hogy megfejtettem a legoptimálisabb keverési
arányt és a készítmény titkát.
– De ha…
– Ha meghalok, felség? Ha soha nem térek vissza? – Tohar fanyarul somolygott. –
Remélem, ez nem következik be. Ám ha mégis… nos, ez esetben neked is másféle
gyógymódot kell választanod. De ne aggódj, az orvosaid biztosan kitalálnak valamit.
– De ennyire jót?!
– Nem, ennyire jót biztosan nem. Ők nem járatosak ily mélységben, mint én, a
varázsfüves gyógyítás művészetében.
– És ha tömlöcbe vettetnélek, és kínzással szedném ki belőled a receptúrát, hogyha
másképp nem megy?
– Ugyan, felség! – Tohar arca komoly maradt, de a szeme nevetett, és a hangja is enyhe
gúnyt hordozott. – Minden tiszteletem ellenére… meg kell kérdeznem, szerinted
sikerülne? Egyikünk előbb kergülne meg a testét belülről marcangoló hangyáktól, mint
az a másik, akiről fűrészes pengék próbálnák lefejteni az irháját… És még ha ki is
csikarnák belőlem a kínzómesterek a receptúrát, hogyan bízhatnál abban? Hogyan
hihetnéd, hogy a valós összetevőket árulnám el? Vagy épp bosszúból a halálodat
kívánnám? Nagyobb kínokra kárhoztatnálak, mint amiket én tapasztalok meg a
tömlöcök mélyén? Hah! Ne aggódj, soha nem tennék ilyet, hiszen leghűségesebb
szolgálód vagyok, és tudnod kell, kiben bízhatsz, kiben nem.
– De azért tartalékot hagyhatnál!
– Mondtam, felség, veszélyes lehet számodra a mohóság. A gyógyitalom csak akkor
hat, hogyha a magad részéről te is mindent megteszel a kísértő Darnell ellenében!
Erősnek kell lenned, határozottnak, és magadtól is ellenállni a csábításnak! Ezt a szert
csakis akkor használd, hogyha akaraterőd megroggyan, és a szakadék szélére sodródtál!
De akkor is csak mértékkel, mértékkel és óvatosan.
– Azt mondod, az orvosaim, ezek a jó doktorok segíthetnek majd végszükség esetén?
– Ha beosztó leszel a Mistrával, felség, nem lesz végszükség. Ám, bárhogy is, óva
intelek attól, hogy kettőnk titkát feltárd az orvosoknak, és megmutasd nekik a szert!
Megijesztenéd és féltékennyé tennéd őket. Olyasmiket mondanának, amikkel aláásnák
hitelemet a szemedben, és megrendülhetne bennem a bizodalmad. – A fejét ingatta. – És
ez…
– És ez – mormolta a király álmatagon – egyikünknek sem válna javára.
– És – suttogta delejesen Tohar – mi szolgálná leginkább mindkettőnk érdekét, és
Drénia érdekét?
– Mi szolgálná?
– Az, ha én mihamarabb visszatérhetnék Deviaronba, és újfent a te szolgálatodba
állhatnék.
– Igen, ha mihamarabb…
– És vajon hogy segíthetnéd ezt te, felség?
 – Igen, ez a kérdés! – mormolta a király monoton hangon. – Hogyan segíthetném?
– Én mondjam meg, felség?
– Te mondd meg, te vagy a legjobb tanácsadóm!
– Igen, én vagyok… és hogy ez még hosszú éveken át így maradjon, azért te is tehetsz.
– Hogyan? Mondd! Bármit megteszek.
Tohar elégedetten biccentett, de továbbra is delejesen meredt a szinte transzban
ingadozó uralkodóra.
– Nem kértem seregeket, mert nem szükségesek.
– Mert… nem szükségesek.
– Ám lenne valami, ami talán hasznomra lehet, és bebiztosíthatná túlélésemet, és ezzel
a te túlélésedet… és boldogulásodat. Nem apróság az, amit kérek tőled, felség, ezt
elismerem, ámde, ahogy mondtam, ez a holmi… ez a tárgy mindőnk érdekét szolgálja, s
nem örökbe kérem, csupán kölcsön… egy rövidke időre… s aztán, amint visszatértem,
köszönettel szolgáltatom majd vissza tulajdon kezedbe.
A király még csak meg sem hökkent ezen.
– Támogatásom a tiéd, tanácsadóm. Csak nevezd meg, amire áhítozol, s ha csak nem a
trónom vagy a koronám kell, megkaphatod.
– Sem a trónodra, sem a koronádra nem vágyom, felség… de a jogarod, mely ott hever
bíbor párnád mellett, nagy hasznomra lehetne.
– A királyi jogar? – Brithugar hátrapillantott a válla fölött. – Uralkodói méltóságom
jelképe kellene?
– Csak ha te is úgy véled, hogy időlegesen rám bízhatod, tudván tudva, hogy hamar
visszakapod.
Brithugar mélyeket lélegzett, idegesen szuszogott.
Tohar még közelebb hajolt hozzá, a csuklóját is megfogta, de nem érintette meg,
csupán átadta saját szívének lüktetését.
– Túl sokat kérnék, felség? Akkor utasíts el! Én akkor is hű szolgád maradok, s nem
neheztelek meg rád azért, hogy kétségessé teszed a sikeremet.
– Én… mmm… én még nem…
– Áruló fivéreim az életemre törnek, s bár hiszem, hogy egymagam is megbirkózom
velük, s számíthatok hű követőimre, felmerülnek kétségek, miszerint oly hatalmak
támogatják őket, akikhez mérten én elégtelen vagyok.
– De… kik… mik… miféle hatalmak?
– Kell az a jogar, felség! Hogyha nem kéne, eszembe sem lenne előhozakodnom ily
méltatlan kéréssel!
– Kell… a… jogar?
Tohar most szorított rá a hájas, királyi csuklóra; igencsak keményen.
– Igen, felség, kell a jogar!
– Hát akkor… fogd, vidd, használd!
 Tohar elengedte Őfelsége alkarját, és a köpenye egy másik béléséből újabb négy
üvegcsét halászott elő, és az ágyra szórta azokat.
– Hálám jeléül, felség… hogy legyen számodra tartalék.
Míg Brithugar a szétgurult üvegcséket gyűjtögette össze, és úgy gügyögött, akár egy
megnedvesedett szemű kisgyerek a pálcás verés után, Tohar felmarta a bíbor párna
mellől a díszes aranyjogart, és az övébe dugta. Ráigazította mellényét, hogy takarja; nem
szerette volna, hogy majd az ajtón túl álldogáló testőröknek szemet szúrjon.
– Köszönöm, felség! Nem kívánom tovább rabolni értékes idejét… és még értékesebb
kincseit.
– Nem, nem, én köszönöm, Tohar… mindezen gyógyitalokat. Már azt hittem, tényleg
itt hagysz tartalék nélkül.
– Sose tennék ily csúfságot, felség. Szent kötelességemnek érzem, hogy gondoskodjak
létedről.
– És mondd, mire készülsz?!
Tohar megrezzent.
– Parancsolsz, felséges úr?
– Nem, nem parancsolok, azt teheted, amit jónak látsz. Csak tudni akarom, mire
készülsz!
Egyértelmű volt, hogy a király immár – szokatlanul rövid idő alatt, szinte hirtelen –
lerázta magáról korábbi kábaságát, és tekintete érthetetlenül tisztának tűnt, mintha az
ánizsos Mistra soha nem is zsongította volna el tudatát. Viharos hirtelenséggel
kijózanodott, korábbi nyüszítését mély tenorja váltotta; úgy beszélt, mintha gyomra
legmélyén képezné a hangokat, és azok a rengeteg hús tömegétől fojtott haraggal
kúsznának fel testének legsötétebb zugaiból. Vonásai kisimultak, látni engedték
sármjának maradványait. E pillanatban úgy tűnt, a húsos vállak felveszik egykori daliás
tartásukat, és mintha a hatalmas pocak is visszahúzódna, hogy az ernyedt mellizmok
kirajzolják valaha volt brutális keménységüket. Mindez azonban csak illúziószerűen
derengett. Egy mementó az élet által pergetett könyv lapjain – egy-két sor csupán
minden fejezetben. Az ital és a ledér élet olyannyira maga alá temették már a királyt,
hogy még így, ebben a különleges állapotban sem volt esély a szabadulásra.
– Öhmmm… mire gondolsz, felség?
Brithugar beletúrt dús, vörös szakállába, megcibálta azt, majd vizenyős szemét a
varázslóra emelte.
– Te mondd meg! Megkaptad a jogart. Mihez kezdesz vele?
– Azt, amit kell: országunk ellenségei ellen fordítom.
– Mármint, a saját testvéreid ellen?
– Ők… csak a féltestvéreim. Apánk közös, anyánk nem. Egyikükével sem. Ők maguk is
három különböző anya szülöttei…
– De a Törvény szerint mégis testvéreid.
 – Csak voltak, felség. Most már törvényenkívüli száműzöttek, akik a fejüket
kockáztatják azzal, hogy engedély nélkül drén földre léptek.
– És?
– Mit „és”? Illetve, bocsáss meg… parancsolsz, felség? Mi is a kérdésed?
– Tán hibbant vagy, hogy nem veszi be a fejed, amit az imént mondtam?! Megölöd
őket? Ehhez kell a jogar?
Igen, egyértelmű volt, hogy a király túlságosan hamar, elképzelhetetlenül hirtelen tért
magához a kábaságából. Meglepte vele tanácsnokát. Tohar, ha nem lett volna ő maga is
ennyire feldúlt, tüzetesebben is fontolóra vette volna ezt a helyzetet. Vajon nagy
siettében melyik összetevőt felejtette ki vagy adagolta túl a gyógyitalban?
Megpróbált nyugalmat erőltetni magára.
– Nem, felség, nem kívánok De Vigorard-vért ontani. A szándékom az, hogy élve
foglyul ejtem őket, s aztán mindhármukat az Arkhonok Tanácsa elé állítom. A döntés a
törvényszegők ügyében őket illeti, nem engem.
– És ha nem sikerül? Ha nem adják meg élve magukat?
– Nem vágyok ily kimenetelre, felség, és szívemből remélem, hogy jobb belátásra és
megadásra tudom késztetni őket. De ha nem…
– De ha nem?
– „De ha nem?” – Tohar zordan vállat vont. – Akkor jöjjön, aminek jönnie kell…

*****

Miután Tohar de Vigorard távozott a lakosztályból, a király összevont szemöldökkel

meredt a becsukódott ajtóra, aztán sziszegős-kacskaringós átkokat eresztett meg.
Úgy nézelődött, akár egy feldühített bika, és kereste, kit öklelhetne fel. Szinte még
gőzt is eregetett az orrából
– Hol vagy már, sárkány?! – fújtatott, miközben ujjai akaratlanul is azt a zsebét
markolászták, ahová az üvegcséket dugta. – Mutasd magad, ne rejtezz tovább!
A hálószoba falba süllyesztett panelja feltárult, és egy magas, nyúlánk férfi lépett ki
rajta. Testét fekete köpeny fedte, ápolt kecskeszakállán a legapróbb hibát sem lehetett
felfedezni. Mozgékony arca ezúttal is a derű jelképét szimbolizálta, ahogy elégedetten
mosolygott.
– Gratulálok, felség! Ügyesen csinálta!
– Utálom a színjátékot. Csepűrágóknak és hozzád hasonlatos pikkelyes
csúszómászókhoz illő ez az alattomosság, nem Drénia koronás főjéhez!
– Ám ha igaz érzéseit mutatná ki ez a koronás fő, félő, hogy egyhamar lekerülne az a
korona, meglehet, a fővel együtt.
– Tudom, tudom, tudom… csak bosszant, hogy nem értem a szükségességét.
– Nem is kell értened, felség, elég, hogyha mi, Fagyhercegek megértjük helyetted is.
 – Fagyhercegek, akik fölöttünk állónak képzelik magukat! Pimasz, rátarti drakónok!
– De akik mindig és minden körülmények között Drénia leghatározottabb érdekeit
szolgálják, felség. Van ez ügyben bármi kétséged is, vagy talán győzködnöm kell?
Ismételten? Sokadszor is?
– Kherthyomehr!
– Csak emlékezz korábbi megbeszéléseinkre és vitáinkra! Hányszor bizonyodott be az
én igazam, király? S hányszor a tiéd?
– Nem számoltam.
– Fölösleges is lett volna, hiszen eleddig a történések minden esetben engem igazoltak.
Téged? Nullaszor. És ne gondold, hogy ezzel megsérteni akarlak, csupán bizonyságát
adni annak, hogy értelmetlen megkérdőjelezned a tetteimet, s azok indokait.
Brithugar behunyta a szemét, és sóhajtott.
– Igazad van, elfogadom. Ámde jelenleg vak bolondnak érzem magam, akinek
csörgősipkáját mások zörgetik. – A kezében tartott üvegcsére meredt. – És itt van ez, ez a
titokzatos gyógyital, melynek rabja lettem. Vagy ez, vagy a részegeskedés… – Felnézett. –
Te mit mondasz, Kherthyomehr, hasznomra válik ez az ital, avagy káromra?
– Fogalmam sincs, felség.
– De… ha Tohar nem térne vissza, és mindez elfogyna, te vagy a drakón társaid
valamelyike… esetleg… képes lenne ilyet készíteni nekem… jóllétem érdekében?
– Király! – A sárkány hangja erélyessé vált, szinte fülsértően recsegett. – Értelmezd
végre! Sem én, sem két társam nem szolgál téged közvetlen módon. Mi Dréniának
áldozzuk életünket és hűségünket, nem a te személyes boldogulásodnak. Csupán
annyiban érdekel a sorsod, az állapotod, a „jólléted”, amíg az országod hasznára válik.
Ám ha korábbi nagytermészetű életmódod most visszaüt, erőtlen leszel és beteg, akkor
aligha az az érdekünk, hogy gyógyítsunk és pátyolgassunk, hanem az, hogy mielőbb egy
erélyesebb, életerősebb utód foglalja el a trónodat.
– Már ti is… a halálomat kívánjátok!
– Erről szó sincs. Ám ha te magad sürgeted a sorsod, hogy mielőbb a Végső Szakadékba
bámulj, nem mi leszünk azok, akik utadba állunk, és a képedbe ordítjuk: „Állj, ne
tovább!” Mert az nem a mi dolgunk, felség, egyáltalán nem az.
– De… ha én utasítalak, amíg még király vagyok… engedelmeskedtek… ugye?!
– Esküben vállalt kötelességünk.
– Akkor… parancsolom, kotyvasszatok nekem ugyanilyen főzeteket! Rengeteget… hogy
jusson minden napra… legalább két adag…
– Ugyan! – A sárkány emberférfi alakja nem mosolygott. – Akárha azt kérnéd egy
medvétől, hogy tyúktojásokat tojjon. Az efféle parancsok elszállnak a fül mellett, király!
Drakónok vagyunk, nem holmi jégföldi méregkeverők. Nem értünk a löttyökhöz. Nem is
akarunk. Más parancsot adj, ha azt várod, hogy a hasznodra legyünk!
– Jó, akkor parancsolom… tudni áhítom, kik integetnek gunyorosan az orrom előtt,
kiktől számíthatok fricskákra, és hogy mi történik körülöttem!
 – Ez jogos kérés – hajtott fejet az emberkülsőt öltött sárkány. – Választ érdemelsz. A
száműzött De Vigorard fivérekkel egy olyan hatalom is drén földre lépett, amelyhez még
mi, Fagyhercegek is kevesek vagyunk… talán mind a hárman, még ha összefognánk és
együttműködnénk, akkor is.
– De… ez képtelenség!
– Bár az lenne, felség, bár az lenne!
– Ti, drakónok magasan a humán fajok fölött álltok! Ti, hárman együtt… ti, ti… akár a
teljes testőrségemet is le tudnátok győzni!
– Nem akarnálak kiábrándítani ebbéli hitedből – mosolygott zordan a sárkány –, mely
talán igaz annyiban, hogy sem emberek, sem drének, sem ork- vagy tündefajták nem
szállhatnának sikerrel szembe velünk, Fagyhercegekkel… akár háromszázan sem… ámde,
és ezt őszinte vonakodással vallom be, akadnak fajok, mik fölöttünk állnak, viszont
amikkel egy drén sikerrel dacolhat, mi pedig nem.
– A guarnikra gondolsz? A guarnikra, amik tízezer éve kihaltak, s nyomuk is alig
maradt e világon?
– A guarnik még nem haltak ki, s némelyikük néha felkél szunnyadásából, hogy
megszemlélje, mivé vált a világ, s ha úgy ítéli, hogy az értelem folyama kilépett
medréből, megtesz mindent, hogy visszaterelje azt. Az ő hatalma ellen mi, drakónok
kiszolgáltatottak vagyunk.
– De most mi van? – Brithugar úgy hunyorgott és grimaszolt, mint aki azt próbálja
elhitetni, hogy igenis értette azt a viccet, ami pedig meghaladta felfogását. – Miről is
beszélünk?! Egyetlen guarniról?!
– Egy olyan guarniról, amely tízezer éven át szunnyadt és rejtőzött fajának letűnte
után a gilfek, drének és emberek királyságaiban, és mindvégig sikerült észrevétlennek
maradnia. Még maga a nagydrén Kargil Yhron figyelmét is sikerült elkerülnie. S aki
most, oly sok ezer évnyi szunnyadást követően elérkezettnek véli az időt, hogy
megmutatkozzon ezen Új Időkben.
– Tudom, a drének többsége őseinkként, magasztos elődeinkként gondol a guarnikra…
de én, személy szerint, egyáltalán nem! Az ő idejük már lejárt, nem kívánjuk, hogy
előjöjjenek setét üregeikből, és újra uralkodni próbáljanak mindenek fölött! Fogjátok le,
öljétek meg, vágjátok ki a szívét… már ha van neki… vagy dugjátok vissza a szurtos
rejtekébe! – Brithugar bizonytalanul göcögött; maga sem hitte, hogy ez ennyire
egyszerű. – Hadd szunnyadjon újabb tízezer évet az az ősnyomoronc! És amikor újra
elődugja a képét… az már nem az én gondom lesz!
– Ezt tennénk, kétségkívül, hogyha módunkban állna.
– Mi van?! – A király őszintén meghökkent, immár nem színészkedett. – Ha ti,
drakónok, nem bírtok vele együttesen sem, csak szóljatok, és rendelkezésetekre
bocsátom Drénia teljes seregét, az összes lovagrendeket, meg bármit, amit még
szükséges! – Dohogott. – Nehogy már egyetlen akármiféle lény egymaga lerombolja azt a
birodalmat, amit felépítettem őseim nyomdokán! Azt ne mondd, hogy tehetetlenek
vagytok ellene!
– A guarni mágia jobban árt a drakónoknak, mint a dréneknek. Ámde a létszámbéli
túlerő nem a megfelelő mód…
– Nem megfelelő, hogyha harmincezer jól képzett, veszekedett drén harcost küldök
ennek az egyetlen guarninak az ellenében?
– Vajh, megfelelő lenne bármely sereg egy olyan guarni nagymágus ellenében, mégha
milliós létszámú is, aki képes egyetlen rezgésével… guarni fővarázslattal… mindezen
sereget uralni, s királya ellen fordítani?
– Mi? Miii?!
– És amely egyetlen guarni akár engem, s két társamat is akarata rabjává teheti, arra
kényszerítve bennünket, hogy azok ellen forduljunk, akiket évszázadok óta
védelmezünk, s akiket elődeink is hűen, vérük áldozásával is óvtak és segítettek a
Nagydrén Birodalom létrejötte során? Mit tennél, felség, ha a katonaságod jelentős része
ostromolná váradat… a guarni szolgaságra kényszerített Fagyhercegek irányítása alatt?
– Megértettem – mormolta Brithugar, de úgy, hogy eközben fogai többször is
összecsattantak. – De azt nem, hogy miért kellett azt tennem, amit. Tohart küldöd
ellenében? Azért, mert ő… tényleg akkora hatalmas mágus, nem pedig csak egy ügyes
főzetkotyvasztó?
– Azért Tohar megy, mert ha nem küldeném, ő akkor is odakeveredne. Mert ez a
végzete. Meg kell tennie, amit meg kell tennie.
– De Tohar… ennyire erős?
– A fingommal elfújnám. Ám épp ő az, aki a fivérek és hatalmas patrónusuk közelébe
kerülhet, kizárva minden gyanakvást… És miért? Mert épp erre számítanak.
– De arra nem, hogy ez csak ármány?
– Hah, felség, mindig és mindenki számít arra, hogy minden csak ármány! Fontos a
látszat. Ha elhitetjük velük, hogy Tohar azt teszi, amire előzetesen is számítottak, ezt
természetesnek vélik, s talán elkerüli a figyelmüket egy apró körülmény…
– A jogar! A királyi jogar! Hah-hahh! Hát arra nem számítanak!
– De igen, felség, arra éppenséggel számítanak… de arra a holmira, arra a különleges
jogarra nemigen, amire kicseréltem nevezetes jelképedet!
– Mi? Miiii?! – rivallgta a király egészen felélénkülve. – De ha nem az igazit, akkor
miféle jogart hagytad, hogy elvigyen?!
– Ha elárulnám – sziszegte az ember külsejű sárkány igazi hidegvérű módjára –, meg
kellene öljelek… tisztelettel, felség, Drénia érdekében!
– Khertyomehr! – képedt el Brithugar. Aztán kuncogott. – Kargil Yhron éjsötét vérére!
Micsoda ijesztően gyilkos humorod van!
– Így igaz, felség… néha még én magam is megrémülök tőle.

*****
 A sárkány energikus léptekkel távozott a trónteremből, egyre sötétebb folyosókon
csattogtak végig komor visszhangokat verő léptei, s még csak nem is lassított, míg el
nem érte a Fagycitadella legősibb, legbüdösebb termeit. Csak ott, az ablaktalan sötétben
alakult vissza valóságos önmagává, a Fagyherceg sárkánnyá, s roppant mancsaiban
szánalmas fogpiszkálónak tűnt az a jogar – az igazi, mágikus jogar –, amit Brithugar
hálószobájából magával hozott.
Ám ez a Fagyherceg, aki imígyen megmutatkozott, nem a jégsárkány Khertyomehr
volt, a „Ravasz Harcos”, hanem az a másik, aki a Törvényt védelmezte, s a közhiedelem
szerint távol állt tőle minden ravaszkodás.
Lyasthé Mehriall.
 4. AZ OTTHON MELEGE

A kocsma előtt elaltatott katonák, lovak és egyebek felébredtek még azelőtt, hogy Devra
Mishtrell egy paradox módon felfelé hulló förgetegben visszakúszott a sötét
felhődunyhák sokaságába. Az újonnan elismert exarcha előtt fejet hajtó csapat immár
Ulvenholde felé lovagolt, s nem csupán a domonn és katonái lelkét marcangolta
bizonytalanság, de másokét is.
Lenk például eleinte ötpercenként leszökkent a nyeregből, hogy erőlködjön egy sort, s
langy vizeletével beírja nevét az olvadozó hófoltok közé. Ám bárhogy küszködött és
átkozta az isteneket – mindenféle istent, ami csak eszébe jutott –, újra meg újra a
Vízrekesztő győzött, és a nemességéből, jólneveltségéből végképp kivetkőző ifjú immár
taktikát változtatott. Ugyanis eleddig minduntalan, amikor úgy érezte, hogy a megivott
sörök szétfeszítik és menten összepisili magát, mindent elkövetett, hogy ez a folyamat ne
szégyenteljes eredménnyel érjen véget… ám az tény, hogy a vizelési inger csak és
kizárólagosan addig tartott, amíg olyan pozícióba nem vetkőzte magát, amikor már az
sem zavarta volna, hogy összes testnedve kicsorog egy rémült bokor alá, vagy akár a
puszta hegyoldalra…
…de, persze, ilyenkor már elmúlt az inger, egy csepp sem jött.
Egy csepp sem csöpögött. Ám, akárha tréfálnának vele az istenek, azon pillanatban,
amint morcosan felrángatta gatyáját, felhagyván a görcsös próbálkozással, az inger
nyomban megjelent.
– Mergenos! – duruzsolta ilyenkor. – Te rohadék szlád, adjad már azokat a vacak
karmazsin látomásokat, mielőtt lefagy a pöcsöm! Vagy tudod, mit? Dugd fel magadnak a
látomásokat, csak hadd hugyozzak már egy jót!
Sem kérelmei, sem szidalmai nem kerültek meghallgatásra, s így nem csoda, hogy
félórányi óbégatást követően megcsendesült, és taktikát változtatott. Immár nem szállt
le a lóról, nem tolta le a gatyáját, csupán a szemét hunyta le, hogy így, akár a nyeregben
is kiereszthesse feszítő érzéseit.
Azt képzelte, átverheti láthatatlan kínzóját, de ebben is csalódnia kellett. Még
rosszabb volt, mintha leszökkent volna a nyeregből. Ugyanis az inger mindvégig
megmaradt, és még annyira sem csillapodott, mint amikor letolt gatyával állt.
– Az összes istenek összes testnedvére! – üvöltözte rendszertelen sűrűséggel. –
Gyerünk már! Csordulj már! Leendő üdvemet és gazdagságomat… pár kurva cseppért!
A karcsú Hmuda, aki a csapat élén lovagolt Zmed mellett, talányos képpel fordulgatott
hátra lemaradozó öccse irányába.
 – Mondtam neki, hogy ne igya meg azt a hugyot. A kis hülye nem hallgatott rám, hát
szenvedjen.
Zmed nem volt az a vigyorgós típus, de most még az ő vaskos vonásai is megrándultak.
– Mert mi nem szenvedtünk?
– De, de, dehogynem. – Hmuda az emlékei közt keresgélt. – De egyikünk sem volt olyan
hülye, hogy egynél több Vízrekesztőt igyon.
– Naná, hogy nem. Egy is sok volt.
– Ja, ja. És semmi látomás.
– Tudtuk előre – bólogatott Hmuda –, hisz’ mindenki mondta, hogy nem is lesz. Hisz’
nem is volt soha senkinek.
– Naná, naná, ez csak szóbeszéd, amit azért terjesztettek, hogy az ostobák sok marktot
költsenek erre az undorító lóhúgyra.
– Próbáltam szólni neki…
– Ja, ja.
– De, persze, ezzel csak még jobban begerjesztettem. A kis hülye csak azért is tovább
itta, hogy velem dacoljon.
– Ne hibáztasd magad ezért!
– Hibáztatni? Eszemben sincs. Hadd szenvedjen, hátha ettől megjön az esze!
Zmed csodálkozva meredt idősebbik öccsére.
– Ne reménykedj! De… mit is akartál mondani, mielőtt Lenk el nem kezdett
bohóckodni?
– Nem nagy ügy. – Hmuda megrántotta a vállát. – De, gondolom, neked is feltűnt, hogy
a domonnunk mit összesutyorgott azzal a másik nagyfejűvel indulás előtt.
– Fel.
– Akit aztán előreküldött a Farkaserődbe, hogy hírünket vigye.
– Na és? – Zmedet nem lehetett kizökkenteni a béketűréséből. – Felkészíti a
személyzetet a fogadásunkra, hogy exarchának kijáró tisztelettel és bőséges lakomával
várhassanak.
– Aha. Vagy fegyverekkel és zárt kapukkal…
– Édes öcsém – dörmögte Zmed, és Hmudára hunyorított –, légy már kissé derűlátóbb!
Itthon vagyunk őseink földjén, alig karnyújtásnyira attól a vártól, ahol felnőttünk. Mi
hárman együtt sebezhetetlenek vagyunk. Ki vagy mi állíthat meg bennünket?
– A bevehetetlen várfalak?
– Azok? És vajh, mi módon állíthatnánk meg azok a falak a mi felhőasszonyunkat?
Vagy… – oldalra bökött a hüvelykjével, ahol a fiatalabb öccsük épp ekkor ugrott le ismét
a nyeregből, majd a csenevész bokrokat rugdosva átkozódott. – Ha nagyon bepipul, a mi
Lenk öcsénk egymaga széthugyozza.
Persze, ennek lehetőségében momentán Lenk kételkedett leginkább, aki egyfolytában
úgy érezte, szétreped a hólyagja, és még akkor sem tudná tartani az ellenállhatatlan
vizelést, hogyha az élete múlna rajta, ám dacára e kínoknak egy árva csöppet sem
sikerült kicsikarnia.
Végül a harcsabajszos Delanber volt az, aki nagyrészt már kijózanodott, de annyira
még nem, hogy tartózkodjon a barátkozástól.
– Ne erőlködj, dire, mert azzal csak rosszabb lesz…
– Ennél?! – csikorogta Lenk. – Hogy a francba lehetne ennél is rosszabb?
A káplár elengedte a füle mellett a nyavalygást.
– Tudom, miről beszélek. Fiatal koromban én is kipróbáltam egyszer – mesélte, bús
képet vágott –, meg aztán még egyszer, amikor a cimboráim azt hitték, jó tréfa az, ha
kicserélik a sörömet Vízrekesztőre… de nem, nem volt az. – Merengve bólogatott. – És
hidd el, dire, nekik sem olyan emlék lett ez, amire később szívesen emlékeztek vissza…
egy-két fogukkal kevesebben…
– Leszarom a hetvenkedésedet! Nem érdekel, hogy verted ki a fogukat!
– Dehogy vertem! – méltatlankodott a káplár. – Rúgtam!
– Mi?!
– Nem „mi”… csak én, egymagam. Mert kezdetben annyira görcsöltem, hogy a lábaim
szinte maguktól rugdalóztak.
– Ef bifony igaf – szólt hozzá a témához az a katona, aki ott léptetett mellettük a
lovával. Ő maga is, legalábbis a fejformáját tekintve, olyan volt, mint egy ló, de lófogúnak
nem lehetett volna titulálni, lévén, hogy elöl nem volt neki, csak a megsárgult ínye
látszott. – Nem if hibáftattuk éfte, hogy a duvfa tvéfánk miatt pofán vúgdosott minket…
mevt a Vífvekefftő folt av oka… eft én magam, a Havapóf Fvanfy if megerőfíthetem…
– Kussoljál, Rágcsa Francy! – förmedt rá a káplár. – Senki sem kíváncsi a te
megerősítésedre!
– Meg aztán – vont vállat Lenk –, amúgy sem értem egy kurva szavát se! – Ismét
vicsorított, ahogy rátörtek a feszítő kínok, de aztán csak a fogát csikorgatta.
– Na, ezt ne tegye, dire! – intette Delanber, és megpödörte legendás, sörben ázott,
zsírtól csomós harcsabajszát. – Némelyek fogát ki sem kellett rúgnom… kihullottak azok
maguktól, a sok csikorgatástól! Mert ez is a Vízrekesztő hatása…
Lenk mélyeket sóhajtott, nyugalmat erőltetett magára, és nagy nehezen felhagyott a
csikorgatással.
– Ne a fogakról, a Vízrekesztőről beszélj!
– Hja, hogy arról… Hát igen, ja, ja, ez nem közönséges serital ám, mely a szomjat oltja,
és kellemes érzetet kölcsönöz a magamfajta, megfáradt katonának… Ennél többet nem
mondhatok.
– Én viszont igen. – Mivel eközben a fogatlan előreugratott, újabb lovas léptetett a
helyére; Emerik di Broger, a kis csapat ifjú hadnagya. Úgy tűnt, hallotta az eddigieket,
mert úgy szállt be a beszélgetésbe, mintha ez lenne a dolgok rendje. – Ifjabb koromban
engem is megtréfált a Vízrekesztő…
– „Ifjabb korodban”? – mordult rá ingerülten Lenk. – Mikor volt az?! Tegnap?
 – Tavalyelőtt – felelte a hadnagy, és elmosolyodott. – Akkoriban még egészen
tejfölösszájú voltam…
– Mer’ most már nem! – acsargott rá Lenk szenvedő, ámde csúfondáros hangnemben. –
Azóta felnőttél? És hugyoznod sem kell?! Jaj de jó neked!
– Én is megkínlódtam vele tavaly – felelte Emerik –, és elmondhatom, azt követően
alaposan utánanéztem a témának…
– Ne kímélj, bazdmeg!
– A mostani tulaj apai dédapja, a jégföldről idevándorolt Nagypipás Vuz főzte először…
Illetve már, mit is beszélek, hisz’ közszájon forog a történet, miszerint az a vén jégföldi,
aki mindenféle bódító pipákat szívott, kevert dohányféleségekből, beleesett az
erjesztőkádba, a pipadohánya szétázott, mint ahogy még egyéb dolgok is, amikről persze
senki sem beszél… mert azok a „titkos összetevők”. – A hadnagy cinkosan kacsintott, és
tudálékosan vigyorgott. – De aztán a vén Vuz jégföldi gyógynövényei és pipadohánya
elfogytak, s hogy ne kelljen azokat kockázatos szállításokkal idehoznia, a kevésbé fontos
elemeket a környéken is megtermő lucerna- és gabonafajtákkal helyettesítette. Így
fedezte fel a vénember a Vízrekesztőt. Eleinte csak helyi tréfának számított… mert bár
kellemes íze volt, és kiválóan enyhítette a szomjúságot, hasi görcsöket okozott, és
némelyek színeset pisiltek tőle. Már akik tudtak. Mert némelyeknél már akkor elzárult a
csap. Haha! Vicces lehetett.
– Ja, az – csatlakozott be a beszélgetésbe ismét Delanber káplár –, egy időben még
Vízrekesztő-vetélkedőket is rendeztek itt…
– Vetélkedőket?
– Mer’ sok asszony, aki itta, elvetélkedett tőle…
– De nem ez a lényeg – vette vissza a szót az ifjú hadnagy –, hanem az, hogy idővel, a
sok-sok kísérletezés eredményeként kialakult a Vízrekesztőnek az a legendás változata,
amely híres lett és legendás helyi specialitás. Igaz, aki ivott belőle egy vagy két korsóval,
az megszenvedett tőle… de már így is népszerű lett, mert ezzel is bizonyíthatta férfias
elszántságát és kitartását…
– Másrészt – kotyogott közbe a káplár –, jöttek a látomások…
– Látomások?! – Lenk kapva kapott a szón. – Hát tényleg létezik, nem csak mese?!
– Valójában… – A hadnagy szigorú pillantással belefojtotta a szót lelkes káplárjába,
mivel ő maga kívánta megadni a választ. – Valójában, ez a hatás nem bizonyított. A
Vízrekesztő mindenkinél más-más élményt okoz, függetlenül a megivott mennyiségtől. A
leküzdhetetlennek tűnő ingertől, a görcsöktől és a néha napokig tartó, vizelésre való
képtelenségtől csaknem mindenki szenved. Ezért nevezték el Vízrekesztőnek, mert
elzárja a csapot…
– Ja, ja – bólogatott a káplár –, az ember úgy érzi, bármikor beleereszthet a
nadrágjába… és az esetek legtöbbjében ez bizony így is történik…
– Óh! – Lenk beleborzongott a kéjes gondolatba. – Bárcsak…
 – Node – folytatta vehemensen a hadnagy –, nem csak emiatt, nem csak a férfias
kitartás és állhatatosság bizonyítása végett isszák. Némelyeknél, minden tucatból egy
vagy két embernél ezek a görcsök oly hihetetlen gyönyörűséget okoznak…
– …mármint, amikor nagy sokára, végre-végre sikerül hugyozniuk…
– …hogy akiknél ez bekövetkezik, azok a moár angyalok karjaiban érzik magukat,
megfeledkezve minden bajukról, gondjukról, hihetetlen boldogságot érezve…
– Tényleg? – Lenk már ettől a lehetőségtől csaknem érezte ezt a fajta lehetséges
boldogságot, bár a moárokról csak annyit tudott, hogy egy ősi faj, sok ezer évvel
ezelőttről, még a trufotánok korszakából. Ám ez az örvendezése túl korainak bizonyult;
ismét olyan görcs rántotta össze a hasa alját, akárha forró pengét döftek volna belé. –
Leszarrrommm!… A látomásokról beszélj! Léteznek látomások, vagy nem?!
– Csak ritka keveseknél, az istenek kegyeltjeinél… ám valójában, ez sem nyert soha
bizonyságot. – A fiatal hadnagy az orrát vakarta. – Némelyek… nagyon-nagyon kevesek…
állították azt, hogy a jövőbe láttak… kínjaik csúcspontján… és akadtak, akik ezt elhitték
nekik, legendaként mesélték tovább…
– És? Ééés?!
– De, dire! – Emerik széttárta a karját. – Csak gondolj bele! Honnan lehetne tudni, hogy
azok a jövőlások igazak-e, nem csak a moáros bódultságok okozta látomások? Senki nem
tudhatja, bekövetkeztek-e, hiszen mire eljött az az idő, ők már rég meghaltak, s talán
azok is, akiknek elmesélték… vagy amely időbe előre látni véltek, talán még el sem
érkezett…
– Francba! – sziszegte Lenk. – Most már kurvára nem is érdekelnek a barom
látomások… csak az, hogy kihugyozhassam magamból az utolsó csöppig ezt az iszonyatos
löttyöt!
– Hát, nos… attól tartok, dire, erre még várnod kell.
– De meddig?! Mennyi átkozott óráig?!
– Öööömmm… inkább napokban gondolkozz! Kettő-három, néha négy…
– Micsoda?! Négy teljes napig kell elviselnem ezt a szenvedést?!
– Valójában, dire… mivel, ahogy hallottam, te nem csak egy korsóval ittál, nem is
kettővel, hanem…
– Néggyel, bazdmeg! Végig ne számold!
– …nos, ebből adódóan a te eseted egészen egyedi.
Lenk vészjóslóan pillogott a nála is jóval fiatalabb hadnagyra.
– Mármint, annyira egyedi, hogy talán a nagyobb folyadékmennyiség miatt… órákon
belül kipisilem?!
– Talán – bólogatott Emerik. Aztán, mielőtt Lenk megnyugodhatott volna, a fickó
hanyagul megrántotta a vállát. – Vaaagy… pont az ellenkezője! A leghosszabb gyötrelmek
egy hétnél is tovább tartottak…
– Egy hét! A rohadt életbe!
– De azok állítólag csak két korsóval ittak…
 – Franc! – nyöszörögte Lenk. – Franc, franc, franc…
– Itt fagyoook, dive – maradt vissza a fogatlan lovas őszinte lelkesedéssel. – Híftál?
Fvanfyt fólítottad?

*****

Ahogy Zmedék átlovagoltak a Farkaserőd keskeny, alig egyszekérnyi széles

kapubejáróján, és a túloldalt kiléptettek az előudvarra, harsonaszó hallatszott. A három
fivér egyszerre állította meg a lovát, és gyanakodva pillantottak körbe az udvaron. Lenk
esetében ez némi vöröslátással is párosult, köszönhetően az újabb és újabb alhasi
görcsöknek.
– Áááuhh! – mondta.
A falak mentén dárdás, kardos várőrök komorlottak, a De Vigorardok által pénzelt elit
gyalogsági egység ezüst-fekete színébe öltözötten. A Feketevértesek, a De Vigorard
család saját kiképzésű nehézgyalogos bandériuma volt, amely összességében mintegy
háromezer főre rúgott, szétszórva a főbb De Vigorard-várakban. E jól képzett gyalogos
katonákból vagy negyven most komor, ünnepélyes arccal állt az udvaron az érkező
lovasok felé bámulva, miközben a tornyokon ezekben a pillanatokban kúszott felfelé a
család farkasos zászlaja, és ezt látva Zmed keze ökölbe szorult.
– Tohar! – sisteregte Hmuda. – Itthon van!
– Annál jobb – felelte Zmed. – Hamarabb letudjuk.
– Nem bírom tovább! – nyüszítette Lenk. – Én ezt… nem bííírom!
– Akkor ne tartogasd, tesó, engedd ki nyugodtan!
– Hmuda… azt hiszed, vicces vagy?
– Sosem hittem. De nem lepne meg, ha ebben a helyzetben összevizelnéd magad és a
sörre fognád.
– Na, majd mindjárt megkapod… csak tátsd ki a szád, jó nagyra, hogy beletaláljak!
– A Zrlizi Nagyszakadékba se találnál bele jelen állapotodban!
– A ribanc anyádat!
– A te ribanc anyád az enyém húga volt, és mégis elcsábította tőle az apánkat?!
– Kussoljatok! – förmedt rájuk Zmed lehengerlő eréllyel. – A domonn…
Zwikk Blata-Rukoz előreugratott, és megálljt intett az élen lovagló hadnagynak.
– Na ugye hogy! – sisteregte Hmuda, és az ég felé pislogott, a felhőnőt keresve
tekintetével, de sehol nem látta. Viszont Zwikket egyre pöffeszkedőbben. – Csapdába
csalt a nyavalyás krefor!
– Bárhogy is – csattant fel Zmed –, emlékezzetek, egymás közelében kell maradnunk,
hogy működjön a kermonunk mágiája! Védjük egymást, testvéreim!
– Szétrepedek! – rikoltotta Lenk, és próbálta megfékezni riadtan táncoló lovát. Aztán
nagyon csodálkozott. – A kapu még nyitva áll!
 – És elszöknél?! – üvöltött rá Hmuda. – Gyáván ellovagolnál a veszélyből?!
– Anyád volt a gyáva… én sose futamodok…
– És a te anyád mi volt?! Szinte szégyellem, hogy egyazon család nősarjai voltak…
– Elég! – ordította közbe Zwikk Blata-Rukoz magából kikelten. Fél szemmel persze ő is
a felhők irányába pislogott; ám őt éppenséggel megnyugtatta, hogy nem érzékelte a
guarni varázslónő közelségét. Egy kisebb szónoklatba kezdett. – Zmed de Vigorard!
Hmuda és Lenk! Kétségkívül ti vagytok azok, s bevallom, itteni jelenlétetek számos olyan
kérdést vet fel, melyekre tudni se szeretném a választ, én nem állhatok soha a ti
oldalatokra. Színleg fejet hajtottam nemrég annak a havas látomásnak, amit
rémisztésünkre ránk idéztetek, ám az egyetlen pillanatra sem rendítette meg hűségemet
afelé, akinek esküt tettem. Illetve… khm… mármint a De Vigorard családnak tett
eskümre utalok itt. Ti épp e család leszármazottai vagytok, úgyhogy hihetetlenül
kényelmetlen számomra e helyzet, de ahogy Divrionban is hangsúlyoztam, én nem
lehetek döntőbíró az ügyetekben, azt kell tennem, amire esküdtem. És… istenemre, azt is
teszem! Nincs más választásom! Zmed, Hmuda és Lenk de Vigorard, halljátok szavam!
Mint Divrion körzet felkent domonnjának, kötelességem felszólítanom benneteket, hogy
most rögtön tegyétek le a fegyvert és adjátok meg magatokat nekem! Nem akarok
vérontást, nem akarok azon családon belül, melyet szolgálok, értelmetlen
testvérviszályt! Bár száműzöttek vagytok, jogtalan törvényenkívüliek, a szavamat adom,
hogy rangotokhoz illő bánásmódban részesültök, mígnem a De Vigorard exarchája vagy
az ő nemes képviselője Ulvenholdébe nem érkezik, és másképpen nem dönt. Mert az,
hogy miképpen dönt, az már nem az én kompetenciám, hanem az övé, a tiétek és az
Arkhon Tanácsé. – Zwikk Blata-Rukoz mély levegőt vett, és kényelmetlenül mocorgatta
hatalmas fejét a pattanásos nyakán. – Dirék… lássátok be, nincs értelme ellenállnotok,
saját családotok katonái ellen fordulnotok! Őszinte szívvel kérlek benneteket, ne
okozzatok nekem gondot… tegyétek le a fegyvert, és töltsük az elkövetkező napokat úri
társalgással, dicső lakomákkal!
Úgy tűnt, mintha Zmed kihúzta volna magát a nyeregben; pedig nem, eddig is épp
ilyen merev derékkal, s egyenes felsőtesttel ült. Közelebb rúgtatott, de nem vont kardot,
csak a hirtelen megszeppenő Zwikk irányába köpött, s bár nem találta el, annak széles
képén mégis szétterült a csalódottság. Szemmel láthatóan nem efféle reagálásra
számított. Talán valami olyasmire, hogy a száműzött fivérek megértő mosollyal
bólogatnak majd, és a fegyvereiket átadva együtt vonulnak a lovagterembe, ahol lakoma
közben mókás történeteket mesélnek arról, miféle kalandokon mentek át maldiberani
tartózkodásuk alatt.
Ám a köpet az ő sértődékenységét is feltüzelte. Ha nincs békesség a szép szóra, akkor
jöjjenek a keményebb érvek!
– Hát így?! – kiabálta háborogva. – Kimutatjuk a fogunk fehérjét?!
– A tiéd sárga! Mint általában az árulóké és a hitszegőké!
 – De én a Törvény betartója és betartatója vagyok, nem pedig a hazájából messzire
kergetett dicstelen, akinek joga sincs itt lenni, Drénia szent földjét tapodni! – Zwikk
hátrafordult lova nyergében, és hevesen intett. – Kapitány! Gyerünk! Vegye őrizetbe
ezeket az esztelen törvényenkívülieket! De amíg lehet, tartsa be velük szemben… az őket
talán meg sem illető lovagiasság szabályait!
Na, ekkor húzta elő Zmed de Vigorard a kardját, és egy pillanatra rá villogó pengékkel
zárkóztak fel két oldalán a fivérei is. A katonák, akikkel eddig együtt lovagoltak,
zavartan, tanácstalanul pislogtak egymásra. A hadnagy és a káplár is fegyvert rántott, s
követték őket még némelyek…
…de nem támadták hátba a harcias fivéreket.
Ulvenholde Feketevérteseinek megőszült kapitánya csak ekkor mozdult, szintúgy
kardot vont; lassan, ráérősen.
– Vértesek! – harsogta rekedten, és függőlegesen saját homloka elé emelte fegyverét. –
Tiszteee-legj!
Lándzsanyelek, kardlapok csapódtak a fekete-szürke pajzsokhoz egyetlen visszhangzó
dübbenéssel, majd emelkedett az ég felé üdvözlés gyanánt több tucat torokból az üvöltés:
– De Vigorard!… De Vigorard!… De Vigoraaaard!
A sebhelyes arcú, hóhajú kapitány eközben odajött eléjük háromlépésnyire,
ruganyosan fél térdre ereszkedett, keresztbe fektette térdén széles pengéjű szablyáját.
Várta, hogy megszólítsák.
– Nézd már! – motyogta Lenk meglepetten. – Ez a vén csataló hogyhogy még mindig
nem dobta fel a…
– Tartsd a szád, kölyök!
– Te vagy a kölyök!
– Mindketten! – szólt rájuk Zmed, majd komoly képpel méregette az öreget. – Emor di
Broger! Köszöntelek!
Gordon de Vigorard egykori testőrkapitánya felemelte a fejét, és két kinyújtott kezével
felkínálta kardját.
– Én is köszöntelek, Zmed de Vigorard. Te vagy uram s parancsolóm, te vagy az
exarchám! Rendelkezz velem és a katonáimmal! Hűségem, kardom és a vérem a tiéd,
mindörökké!
Újra zengett a „De Vigorard!… De Vigorard!… De Vigoraaaard!”
– Aha – kiabálta Lenk, közel hajolva Hmudához –, és akkor vajon hol volt ez a kutya
nagy hűség, amikor elbántak velünk?
– Ne köpködj a fülembe! – Hmuda elrántotta a fejét, pedig erre már nem is lett volna
szükség a nagy hangzavarban. A lova úgyis eltávolodott a fivére hátasától.
Zmed a nagy ováció közepette lecsusszant a nyeregből, nem vette el a kardot az
öregtől, csak a karjánál fogva talpra segítette, és vállon veregette.
– Egy napot sem öregedtél, Emor!
– Öregedni, én? Na, azt aztán nem. Én csak vénülök…
 – Akkor tedd el a kardod, vénember, hogy rendesen megölelhesselek, és ne nyársalj fel
közben!
Pár pillanattal később összeölelkeztek, és amúgy emberesen megdöngették egymás
hátát. Lenk is leszökkent hátasáról, és fültől fülig vigyorral ő is beszállt az üdvözlésbe.
Hmuda azonban egyelőre nyeregben maradt, most is gyanakodva nézelődött; ő még
mindig csapdától tartott.
– Nem lehet ennyire egyszerű…

*****

Zwikk Blata-Rukoz ernyedt sikkantást hallatott, ahogy két vértes lerángatta az udvar
mocskába, ahol már nyoma is alig maradt a lehullott hónak.
– Enged… jetek! – sivalkodott. – Én az exarcha által kijelölt, törvényes elöljáró vagyok!
Lenk energikus, ámde meg-megreszkető léptekkel sietett oda hozzá, és megrúgta a
sárba szorított domonn oldalát.
– Legszívesebben a fejedre hugyoznék! – kiabálta. – De… nem megy…
– Kegyelem! – nyüszítette Zwikk. – Tárgyalást követelek! A család szolgája vagyok,
nem követtem el árulást! A kötelességemet teljesítettem!
– Ahogyan én is, azzal, hogy… lefejezlek!
– Tedd azt, dire! – csattant fel dacosan a domonn, és még nyújtogatta is a nyakát,
tartotta a fejét. – Csapj le rám, öld meg azt, ki ugyanilyen hűen kiállna melletted akkor is,
ha más törne a vesztedre!
– Úúúgy?! És akkor miért nem álltál ki értünk, amikor a gazdád kijátszott és
hazugságokkal a vesztünkbe csalt?!
– Mert akkor én még nem voltam itt, dire! Az egészről mit sem tudtam… még most se
tudok, csak teszem, amire a pozícióm kötelez!
– Tudod, mit, én is azt teszem, amire az én pozícióm kötelez. Itt állok fölötted, karddal
a kezemben… ebben a pozícióban, arra kíváncsian, vajh, milyen messze gurulhat el ebben
a dagonyában egy ekkora, hatalmas fej…
– Dire, dire! – Egy hasonlóan hatalmas, prémkucsmás fej bukkant elő a vértesek
takarásából, egy nagy melák, aki vastag, fekete bundát viselt, de szemmel láthatóan még
ebben is remegett. Ámbár talán nem a hidegtől. – Kérlek, várj! Kegyelmezz neki… az én
kedvemért!
– Mi?! Mi?! – Lenk már-már az okvetetlenkedő felé fordította vérivó pengéjét. Ám
annyira meghökkent ettől a közbelépéstől, hogy odacsapni is elfelejtett. – A te
kedvedért?! Mert te… te ki a rosseb is vagy?!
– Krog Rukoz, szolgálatodra, dire. A domonn rokona vagyok. Ott voltam én is a
kocsmánál…
– Iiigen, rémlik… – Lenk hangja elég baljóslatúan hatott.
 Hmuda is közelebb léptetett.
– Erre felelj, fickó! – kiáltott rá bőszen. – Tagadod tán, hogy vétkes vagy
konspirációban a mi ellenünkre?! Miután a Felhőasszony színe előtt letérdelve te is
hűséget esküdtél, a domonnod előreküldött téged, hogy értesítsd a vérteseket és csapdába
csaljatok bennünket?!
– Dehogyis tagadom – méltatlankodott Krog –, hiszen épp ez történt, amit elmondtál,
dire. Zwikk valóban azért küldött, hogy fegyverbe szólítsam Ulvenholde védelmezőit…
– Áruló briganti!
– …csakhogy én épp az ellenkezőjét tettem! Mindenről hűen beszámoltam Di Broger
kapitánynak, és ezzel nem hogy elárultalak volna titeket, sőt épp én vagyok az, aki a
domonn ellen fordítottam a mesterkedéseit. Ő az áruló, nem én!
Erre még Zmed is összevonta a szemöldökét.
– És mégis az életéért könyörögsz?
Krog térdre hullott, bele a legnagyobb sárba, és mindkét kezét irgalomért nyújtotta
felfelé.
– Zwikk a rokonom, egy tőről fakadunk, és nem kívánom a halálát!
– Még jó – kiabálta ingerülten Lenk –, hogy csöppet sem érdekel, mit kíván egy ilyen
féreg vagy mit nem! Az árulásért halál jár! Ideje példát statuálni, elkezdeni a ritkítást!
Már lendítette is kardját, hogy lecsapjon vele Zwikkre, de aztán rájött, hogy a könnyű
és vékony pengével nem sokra menne, így hát odaintett a fejével egy, a közelben álló
vértesnek.
– Add csak a baltádat!
– Kérem, dire, ne tegye! – kiabálta Krog. – Élve nagyobb hasznunkra lehet!
– „Hasznunkra”? – csodálkozott el a szóhasználaton Hmuda. – Talán közülünk valónak
hiszed magad?!
– Hát, dire… én csak… csak azt gondoltam, hogy ha már Zwikk kihullott a
kegyeitekből… Hát, nem az a legokosabb tett, ha olyasvalakit léptetnek elő a helyébe, aki
azzal, hogy leleplezte az árulását, már bizonyította is hűségét? Aki pediglen ráadásul,
olyasvalaki, aki a birtok vezetéséhez és az elszámolásához is remekül ért. – Megnyerően
mosolygott, de kissé árnyalta a képet, hogy közben megpróbálta letörölni a verejtéket
sáros mancsával. – És persze, nem remélem, hogyha domonn-ná tesztek, az egy életre
szól… csak átmenetileg, arra a kis időre, amíg nem találtok alkalmasabbat nálam…
Na, erre már Hmuda is leugrott a nyeregből, és nagyot sercintett saját csizmája orrára.
– Hijnye az anyád! – recsegte, és megragadta annak a baltának a nyelét, amit Lenk épp
az imént kaparintott meg. – Add csak ide, öcsém! Hadd csapom le vele előbb ennek a
másik, pofátlan féregnek a büdös nagy fejét!
– Dehogy adom! – tiltakozott Lenk. – Én szereztem! Majd lecsapom én! Előbb az
egyiket, aztán a másikat!
– Ne pofázz vissza, én vagyok az idősebb! Ide a baltát!
– Szerezz magadnak!
 – Megállj! – Zmed megtáncoltatta tusakodó fivérei mellett a lovát, s az csaknem
elsodorta mindkettejüket. – Abbahagyni!
– De én akarom…
– Engedd már el!
– Mit beszéltünk?! – ordított rájuk Zmed. – Azt, hogy nem sérelmeket megtorolni
térünk haza, hanem az igazságot keresni! Nem ontunk vért! Ma itt senki nem fog
lefejezni senkit! És kuss… meg se szólaljon egyiktek sem!
Lenk és Hmuda lehajtott fejjel, morogva meredtek maguk elé, de a balta hosszú nyelét
még egyikük sem engedte el.
– Te pedig domonn kívánnál lenni? – Zmed intett a sárban térdelőnek, hogy keljen fel. –
Beszélhetsz.
Krog feltápászkodott, és sunyi, lapos pillantásokat vetett unokabátyjára, akit két
vértes még mindig leszorítva tartott az erőd lószaros, csatakos udvarán.
– Dire, nem áll szándékomban megsérteni téged vagy a fivéreidet azzal, hogy
tanácsokat próbálok osztogatni…
– Az imént mégis azt tetted!
– Hát, igen… de azóta már rájöttem, mily keskeny is ez a nyak, ami elválasztja ezt a
kobakot a törzsemtől… úgyhogy, szívesebben hajtom inkább a föld felé, mintsem hogy
elrepüljön valamerre.
Zmed érdeklődve meredt az előtte állóra.
– Fura madár vagy te – dörmögte –, de az eszem azt súgja, valóban kell ide valaki, aki
kézben tartja a dolgokat a várban, és gondoskodik mindazon körülményekről, melyek
érintenek bennünket. Mondd csak… megvan benned az ehhez kellő képesség és tudás?!
– Talán szerénytelenül hangzik, de… ömmm… igen. E tekintetben valóban hasznos
lehetek.
– És a rokonod? Neki mi hasznát vehetném? Az ő fejét miért hagynám a nyakán?
Krog idegesen megnyalta a szája sárosabbik szélét. Az ízéből és az állagából kiérezte,
hogy nem csupán sár volt az, amit annak hitt. De nem mert köpködni.
– Dire… tisztelettel kérlek, hagyd meg az életét… még legalább pár napig…
– Ugyan, mi végből?
– Mert… csak az imént mondtad, hogy nem kívánsz vérontást, és… khm… már
megbocsáss, azt is, hogy nem sérelmeket megtorolni tértetek haza, hanem az igazságot
kideríteni. Márpedig én úgy hiszem, az én drágalátos unokabátyám ebben talán a
segítségetekre lehet.
– Micsoda?! – hördült fel Hmuda, és elengedte a baltanyelet. Ennek folytán Lenk, aki
diszkréten maga felé húzta eddig, most csaknem fenékre tántorodott. – Ugyan hogyan?!
Mivel segíthetne?!
– Azt még én sem egészen tudom – hebegte Krog –, de igaz lelkemre mondom, hogy
tud valamit arról az ármányról, amely a veszteteket okozta…
 – Hazudik! – nyüszítette a földre nyomott fejű Zwikk elképedten. – Azt se tudja, mit
beszél!… Nem tudok semmit! Ne higgyetek neki! Ez csak Krog… a hülye Krog, az én
idióta, hibbant, félnótás… rohadékom!
– Úúúgy?! – vágott vissza Krog sejtelmesen. – Melyik az idióta, hibbant és félnótás?! Az,
aki segítő kötelet próbál nyújtani a szakadék fölött kapálódzó másiknak, vagy az a másik,
aki annyira esztelen, hogy ellökdösi magától azt a libegő kötélvéget? He?! Na?! Na, ki az
idióta?! Na, ki a hibb…
Zmed egy zord pillantással leállította.
– Csendet! – mondta aztán, immár fölöslegesen. Vészjóslóan meredt Zwikkre, majd
intett, hogy állítsák talpra. – Még egyszer megkérdezem, te mit gondolsz… hasznunkra
lehetsz?
– Én, dire… én… bár nem tudom, mi az, amit tudnom kellene, de… de… a birtok
gazdasági elszámolásait nálam jobban nem…
– Ssssh! – intette le Zmed. – Nem kívánlak lefejezni. Ma még biztosan meghagyom a
nyomorúságos életed. De holnap? Az még messze van. Nem tudsz semmit az egykori
csapdáról? – Vállat vont. – Törd rajta a fejed holnap reggelig!
– Aztán majd mi törjük! – locsogta közbe Lenk, de ugyanakkor össze is rándult egy
újabb görcstől. – És ha tényleg a hasznunkra akarsz lenni, gyorsan találd ki, mit lehet
tenni, amikor már nagyon hat a Vízrekesztő!
– Te pedig… – Zmed most Krogot vizslatta. – Átveheted áruló rokonod helyét, és te
leszel az új domonn…
– Ó, dire! Köszönöm, köszönöm! Ígérem, nem fogsz csalódni bennem!
– …ám ha nem tudod rábírni az elődödet, hogy kitálalja, amit tud… vagy amit nem
tud… elég kurta lesz az elöljárói megbízatásod. Mint a tested a fejed nélkül.
– Ouhh!
– Na, mit gondolsz? Sikerülni fog?
– Hát, ööö… mmm… ha engedélyt kapok, hogy megkínozhatom…
– Micsoda?! – üvöltötte döbbenten Zwikk. Megpróbálta kirántani karját fogva tartója
szorításából, és a fejével olyan mozdulatot tett, mintha még így távolból is megfejelni
próbálná tűnődő unokaöccsét. – Megkínozni?! Engem?!
– Csak ha kényszerítesz, Zwikk, csak, ha kényszerítesz…
– Ha egy ujjal is hozzám nyúlsz…
– Nem ujjal… ujjfogóval…
– Családáruló!
– Te meg csalárd áruló!
– Az igaz drén vér! – bólogatott elismerően Hmuda. – Harciasak, acsarkodók! Lakoma
közben egymásnak engedhetnénk őket szórakozásképpen…
– Hátrakötött kézzel, megbéklyózott lábbal! – lelkesedett Lenk. – Hah, hahh, megvan!
Tömjük be a szájukat is, hogy harapni ne tudjanak, csak a nagy kobakjukkal gyepálják
egymást!
 – Nem – szögezte le Zmed.
– Pedig, lefogadom, a vár népe is jól szórakozna! Nyakamat rá, hogy utálják
mindkettejüket!
– Vagy inkább…
– Parttalan vita – döntötte el a legidősebb fivér. Olyan képet vágott, mint aki becsukott
szájjal próbál ásítani. – Esteledik. Végre hazatértünk, örülnünk kellene, de fáradt vagyok
és kedvetlen. Nem perlekedésre vágyom, hanem egy jó meleg, bendőtöltő lakomára.
– Dire… – pofátlankodott közbe ismét Krog. – Már érkezésteket megelőzően
merészkedtem intézkedni erről. Mire felértek a belső várba, s leveritek magatokról az út
havát, oly káprázatos lakoma fogad benneteket a lovagteremben, amilyet e dicső hajlék
régóta nem látott… – Fejet hajtott ismét. – A vár szorgos népe nevében köszöntelek
itthon, exarcha!
– Azt a mézes beszédű, nyalizós…
– Hmuda! – szólt rá Zmed. Aztán ujjával előbb Zwikkre mutatott, majd pedig Krogra. –
Ez tömlöcbe… ez meg a konyhára, vagy ahol lennie kell!

*****

Nem sokkal később Krog Rukoz lesettenkedett a tömlöcbe, és odapisszegett a sarokban

lévő szalmán kuporgó, élettelennek tűnő rongycsomónak.
– Psssssz-Wikk! Én vagyok…
Blata-Rukoz dagadt, vörös szemmel nézett fel. Nem, nem verték össze; csak sírdogált
egy keveset.
– Zwikk! Gyere közelebb a rácshoz! Nem akarok kiabálni…
– Menj el! – nyafogta megbántottan az exdomonn.
– Nem kínozni jöttem.
– Már a látványod is kínoz!
– Akkor ne engem nézz… de gyere ide gyorsan, mert nincs sok időm!
Zwikk nagy nehezen feltápászkodott, és még kérette volna magát, ám amikor Krog úgy
tett, mintha elfordulna és menni készülne, inkább mégis odaballagott.
– Mit akarsz, áruló?!
– Nono, bátyó, az „áruló” nem a rácsnak ezen az oldalán van, éppenséggel nem…
– Mi a fenét akarsz, te hálátlan nyavalyás, te, te hátbaszúrós gyalázdabillegető… hogy
szorultál volna anyádba, mielőtt kibújtál a likán, te, te…
– Befognád végre? – förmedt rá Krog sürgetően. – El fogom hitetni Zmeddel, hogy
érdemes minket életben hagyni, és hogy a hasznunkat veheti…
– Ja, persze, hogyan?!
– Van egy tervem.
 – Neked?! Ne röhögtess! Sose volt… meg eszed se… meg azt se tudod, mi a hála azért,
hogy magam mellé vettelek, tanítottalak…
– Bíznod kell bennem, különben nem tudlak megmenteni!
– Megm… Te engem?! Amikor épp miattad kerültem ide?!
– Nélkülem még itt se lennél! Meg a fejedtől is rég megszabadultál volna mostanra!
– De ha nem árulsz el, könyörögnöd sem kellett volna az életemért, sem pedig
mindenféle hazugságot kitalálni! – Zwikk hörgött, fuldoklott saját nyálától. – Mit hiszel,
mi lesz, ha holnap kiderül a hazugság? Amikor Zmed rájön, hogy nem tudsz neki
mondani semmit? Meg hogy én semmit sem tudok a régi történésekről, ami őket
érdekelhetné?! Mert nem tudok… és ezzel te is tisztában vagy! Egyszerűen nem is
értem…
– Figyelj! Lélegezz nagyokat, ne hagyd, hogy a harag elhomályosítsa az elmédet!…
Gondolkodj ésszerűen, ahogy egy Rukoz-sarjnak illik!
– Elfelejteném inkább, hogy egy vérből fakadunk!
– Akkor felejtsd el, csak hallgass már, Yhron szerelmére, hallgass, és ne nyafogj, te
nyámnyila! – Látta, hogy unokabátyja kikerekedett szemmel mered rá, hát biccentett. –
Köszönöm… Na, figyelj, Zwikk! Először is, meg kell értened, hogy éppenséggel nem
ellened, hanem teérted, a családunk érdekében cselekedtem! Hogy hogyan? Ide hallgass!
Ha nem árullak el, szerinted, mi történt volna a várba érkezéskor? Di Broger és vértesei
engedelmeskednek a szavadnak és elfogják egykori uraikat? A vén Emor fél életét
Gordon de Vigorard mellett szolgálta, ő tanította vívni Zmedet, Hmudát és Lenket,
amikor még kölykök voltak… Szerinted, ellenük fordult volna, pusztán, mert te ezt
parancsoltad?
– De a Törvény…
– Sokféleképpen lehet értelmezni a Törvényt… ám úgy aligha, hogy egy nemesdrén,
egy kapitány úgy ugrál, ahogy egy általa nem annyira kedvelt krefor füttyög. Szóval,
elmondom, mi lett volna. Ha nem én árullak el, akkor Emor teszi. Így is, úgy is téged
rángattak volna le a nyeregből, nem Zmed de Vigorardot. Mostanra már karón száradna
a fejed…
– És mivel jobb most? Itt állok kilátástalanul, és a te hülyeségeidet kell hallgatnom!
– Van ez így. Vagy, ahogy te szoktad mondani, „egyszer fent, egyszer meg lent… vagy
még annál is lentebb, a vártömlöc mélyén… de még az is jobb, mint hollókat etetni önnön
tetemeddel”.
– Ühüm, persze. Sose mondtam ilyet.
– Szóval, összefoglalom, miért ez a lehető legjobb nekünk ebben a kényes helyzetben.
Zwikk csaknem leköpte. De inkább tüntetőleg ásított.
– Érdeklődve várom.
– Itt harc lesz, testvérviszály. Ezek össze fognak csapni. Egyfelől Tohar, a törvényes
exarcha meg a hívei, a tanítványai, és ki tudja, miféle támogatói… Másfelől, itt vannak a
De Vigorard fivérek, egy nagy hatalmú varázslónő patronálásával! Ha igaz az, hogy az a
lény, az valóban egy guarni… sssz, akkor itt, a Délvidéken kő kövön nem marad! Nagy
csata lesz, kiszámíthatatlan végkimenetellel, tele bizonytalansággal. Mindenkinek
döntenie kell, hogy ki mellé áll, a törvényes, avagy a magát annak mondó exarcha
mögött sorakozik fel! Egyik fél győzni fog, és megdicsőül… a másik elpusztul, és durva
megtorlás lesz a része! Na, látod? Ez a tervem lényege.
– Mi? Nem látom! Mire gondolsz?!
– A családunk vérvonala fennmaradhat! Hiszen okosan és taktikusan a viszály mindkét
oldalán ott vagyunk. Te a Törvény betűjéhez híven kiálltál kötelességed mellett. Én pedig
az ellenfél szolgálatába szegődtem, elárultam az árulót, ezáltal a bizalmukba férkőztem.
Bárhogy végződik is ez a viszály, egyikünk a győztes oldalon fog állni… és talán, némi
finesszel, megmentheti a másikat is.
– Bravó! – köpte szkeptikusan Zwikk. – Megszépítetted az estémet! Majd erre gondolok
holnap reggel, amikor mindkettőnknek fejét veszik! Vagy elfelejtetted tán, mivel
fenyegetett meg Zmed?! A végtől nem menthetnek meg a hazugságaid!
– De aki időt nyer, életet nyer! – Krog sejtelmesen mosolygott. – És mint mondtam, van
egy tervem…
– Micsoda?!
– Jobb, ha nem tudod!
– Remek! – füstölgött Zwikk. – Azért jöttél, hogy elmondd, van egy terved… de azt
nem, hogy micsoda!
– Ha elmondanám, te is elmondanád Zmednek vagy másnak… azt remélve, hogy
megmenti az életed. De nem, épp az tenne tönkre mindent, ha elárulnád. Úgyhogy, jobb,
ha nem tudod!
– De akkor miért fárasztasz az esztelenségeiddel?!
– Azért, amit mondtam: hogy elmagyarázzam tetteim okát. Hogy ezen gondolkodj ma
éjszaka, ne más dolgokon. Hogy ne gyűlölj, és bízz bennem, mert kis szerencsével talán
sikerül fordítanom egyet a sors rokkáján… De ha nem akkorát, mint szeretném, annyit
bizonyára elérhetek, hogy sem téged, sem pedig engem nem fognak kivégezni. Bizakodj
és tarts ki! Mert meglehet, hogy hónapokon át ez a tömlöc lesz az otthonod, és jó ideig
semmit sem tehetek annak érdekében, hogy kihozzalak. De a reményt nem szabad
feladnod, és készen kell állnod arra a napra, amikor átfordulhat a kocka!
– Mmm… úgymint?
– Ha Zmedék győznek, vagy csak eltávoznak Ulvenholdéből, s én még olyan pozícióban
leszek, hogy módomban áll, akkor kiviszlek innen, esküszöm! Ám ha Tohar legyőzi őket,
akkor te kiszabadulsz, és nagy becsben leszel, mert ily szilárd hűséggel kitartottál a
törvényes exarcha mellett! Na, ez az a bizonyos átfordulós kocka. Míg nekem ez esetben
befellegzett… vagy meg sem érem, vagy helyet cserélünk te meg én, s én töltök majd el
itt éveket. – Krog kivárt, amíg unokabátyja megemészti az elhangzottakat. – Remélem,
kedvezően értékeled ezt, amit érted is teszek, s adandó alkalommal, kockafordultával
sem felejted el…
 Zwikk kezdte már kapiskálni.
– Értelek – mondta. – Így már megértelek. Mi, Rukozok összetartó család vagyunk,
segítsük egymást!
– Úgy bizony! És higgy nekem, én mindent meg fogok tenni érted! Csak kitartás és
türelem!
Menni készült, de Zwikk még utánaszólt:
– Várj! Tudod, mit nem értek? – Gyanakodva méregette unokaöccsét. – Mikor lettél te
ilyen fortélyos… hogy még terved is van? Most nem azért, de ma reggel még normálisan
beszélni se tudtál… bambalégyként röpködtél körülöttem, én meg még egy vacak
levélírást se bíztam volna rád. Most meg te akarod manipulálni a De Vigorardokat?!
– Én mindig is ez voltam, akinek most látsz.
– De…
– Megjátszottam magam. Színleltem a jópofa, szerethető, bamba jószágot… de
valójában téged is mindvégig manipuláltalak…
– Mi?! Mi a jó füttyért?!
– Épp azért, amit számon kértél rajtam. Így mutattam ki feléd a hálámat. Mert igen,
hálás vagyok neked mindenért. Azért, hogy idevettél magad mellé, tanítottál, jól
tartottál, a magad képére próbáltál nevelgetni. Atyáskodni próbáltál fölöttem, rajtam
töltötted ki a bosszúságodat, vagy éppen nekem motyogtad el a bánataidat és a
félelmeidet. – Megrántotta a vállát. – Hogyan mutathattam volna ki, hogy okos vagyok,
amikor téged nyilvánvalóan az tett magabiztossá és erőssé, hogy fölöttem állónak és
sokkal okosabbnak véled magad… de persze, előbb-utóbb úgyis rájöttél volna, hiszen te
annyira, de annyira okos vagy, Zwikk bácsi…
Krog rámosolygott, átnyúlt a rácsok között, és szelíden megpaskolta bácsikája
megnyúlt orcáját.
– Atyavilág! – suttogta megrökönyödve Zwikk. – Úgy beszélsz, mintha… mintha nem is
te lennél!
– Mert talán tényleg nem én vagyok. – Miközben elsétált, félhangosan kuncogott. –
Meglehet, igazából Tohar, a mágus tette nálad látogatását a nagy melák Krog bőrében…
vagy a drakón Fagyhercegek valamelyike szórakozott veled?
Valamiért Zwikk Blata-Rukoz még csak elmosolyodni sem bírt ezen a képtelen
feltételezésen. Krog pedig szándékosan nem akart arról beszélni, ki okosította ki
ennyire… és kinek a látomásaiból tudta meg, hogy mit kell tennie, ha valóra akarja
váltani az álmait.

*****

A három hazatérő fivér nem egészen ilyen fogadtatásra számított. Lelkük mélyén arra
készültek, hogy heves ellenállásba ütköznek, és Devra Mishtrell erőteljes támogatásának
dacára is bezárulnak előttük a várkapuk, és fortéllyal kell majd bejutniuk, vagy
fegyveresen, saját alattvalóik vérében gázolva. A guarni varázslónő azt ígérte előzetesen,
hogyha szükséges, akár kőről kőre szétszedi a Farkaserődöt, és elrohaszt mindenkit, aki
nem adja meg magát…
…ám ők ezt a megoldást nem igazán szerették volna.
Híveket akartak maguk mögé állítani, nem pedig rettegést és gyűlölködést kelteni,
újabb és újabb ellenségeket szerezni.
Ám, ahogy a helyzet alakult, túl könnyűnek – túlzottan is könnyűnek! – bizonyult, s
Hmuda lelkében, ha lehet ezt mondani, még az eddigieknél is magasabbra kúszott a
gyanakvás. Ő alig evett, alig ivott valamit, inkább azt leste, kinek a tekintetében
pillanthat meg bármi olyat, ami szégyenkezésre, gyűlöletre vagy színlelésre utal. Az
egyértelmű volt számára, hogy rengeteg a bizonytalanság a körülöttük tüsténkedőkben.
A szolgák többsége színlelte ugyan, hogy boldog egykori uraik visszatérte miatt, ám
ezeknél is kiütközött a látszat; lerítt róluk, hogy rettegnek attól, miféle
következményekkel járhat ez az esemény. Hisz’ meglehet, ha Tohar királyi seregek élén
érkezik és visszafoglalja Ulvenholdét, kérdezés nélkül fejét véteti még azoknak is, akik
húst, krumplit és bort szolgáltak fel a törvényenkívülieknek.
Ezt látta Hmuda, de ennél sokkal többet nem. Bizonytalanság és rettegés a jövőtől,
igen; de rossz szándék és mesterkedés jele – nem.
Valóban, a család exarchájának kijáró tisztelettel fogadták Zmedet, s miután lovaikat
elvezették, azonnal a lovagterembe vezették őket, amelynek kandallóit már jó előre
befűtötték és illően megterítettek. Szó, ami szó – ezt még Hmuda is elismerte magában –,
az a gyanús nagy fejű, aki saját rokonát is elárulta, remek munkát végzett, mindenre
gondolt, amivel a lehető legkényelmesebbé teheti hazaérkezésüket. A pompás vadsültek
mellett még a De Vigorardok hagyományos ételeivel is előhozakodott; speciális
fűszerezésű tengeri eledellel – algákból és moszatokból kevert krémekkel és
mártásokkal, rafináltan megpörkölt, félnyers tengeri rózsákkal, kagylókkal és abárolt
fókaszalonnával, és olyan halakkal, amelyek annyira frissnek tűntek, mintha akkortájt,
amikor ők a drén partra léptek, azok még javában a tengerben fickándoztak volna, nem
is sejtve, mily megtisztelő vacsorára lesznek hivatalosak.
A drének többsége nem hódol a gyomor örömeinek, kényszerű időpazarlásnak tartja
az étkezést, ámde szükségesnek, amit sietve le akar tudni. Még a nemesdrének többsége
is így gondolkodik, kivételes alkalmakkor viszont megadják a módját. Egyrészt ez is egy
kivételes alkalom volt, amely pazar lakomáért kiáltott, másrészt, a De Vigorard fivérek,
akik ifjabb korukban elég puritán és nélkülöző életmódot folytattak, maldiberani
tartózkodásuk közben átvették a kathíri zsoldosok szokásait. Hisz’ mi végből
kockáztatták volna az életüket olyan csatákban, olyan érdekekért, amiket nem éreztek
magukénak, ha nem azért, hogy a zsoldjukból élvezetet vásároljanak: olcsó nőket, olcsó
piákat, jó fegyvereket és különleges lakomákat. Kathíriai tartózkodásuk alatt nőből és
italból is kevesebb jutott nekik, mint amennyit szerettek volna, ám az ételek oly
hatalmas választékát ismerték és kedvelték meg, amit felsorolni sem bírtak volna
veszekedés és pofozkodás nélkül. Remek ételek, zsongító mártások, porhanyós húsok,
különleges fűszerezések…
…egyvalamit azonban mindvégig hiányoltak száműzetésük során: a jól ismert hazai
ízeket.
Egyikük sem volt haspók vagy falánk, ám mostanra már jobban vágytak egy darabka
divrioni füstölt és sózott hagyma levében érlelt ujjnyi tengeri csikóra, mint egy hatalmas
tálnyi borban pácolt, olajbogyóval és antilopsajttal töltött, tevehere pecsenyére.
Szóval, a beindult nyáltermelés még Hmuda gyanakvását is elmosta, és bár eleinte csak
az előételnek szánt, kagylóval és rákhússal töltött, félnyers algagombócokból csipegetett,
de aztán, amikor tenyérnyi méretű, hirtelenpörkölt tengeri rózsákat tálaltak fel, erőt
vett rajta az a leküzdhetetlen érzés, hogy ha ebből nem eszik, mi értelme az életnek is…
Kezdetben csupán pár bepaprikázott tapogatócsápot rágcsált el, közben folyton azt
lesve, örül-e valaki ennek a választásának…
…de miután rájött, hogy bár ezek a csápok baszottul csípősek, nagy tátogás közben le
kellett töltenie a torkán pár kupa vörösbort, aztán meg már végképp túltette magát
minden félelmén. Egyszer élünk! De ha ezt a csemegét kihagyjuk, olyan, mintha egyszer sem!
Úgyhogy befalt egy vörösre pirított, combvastag szárat is, s hogy szó ne érje a ház elejét,
egy akkora vastag abált fókaszalonnát is a pofájába fogadott, hogy úgy érezte, annak
zsírja egészen az ágyékáig lecsorgott.
Zmed, aki nem igazán volt híve a tengeri herkentyűknek azóta, hogy tízéves korában
belekóstolt a szegények disznajainak moslékjába szánt büdös osztrigába, most is inkább
egy kiskutya méretű vadmalacot húzott magához közel, s annak kakukkfüves és
mentaborsos cubákjait tépkedte ki. Még Hmuda számára is hihetetlennek tűnt, mekkora
cafatokat képes leharapdálni és a szájában forgatni a bátyja!
– Király! – motyogta akaratlanul. – Király leszel, bratyó…
– Mmmi?! – érkezett a nyammogós visszakérdezés.
– Ahogy zabálsz… ámulat! Azt mondom, ha így folytatod, hamarosan még a
Nagytermészetű Brithugaron is túlteszel!
– Menj már! – legyintett a bátyja leereszkedően. – Tudod, hogy nem állom a
hízelkedést.
– Akkor ülj le, bratyó! Még ha így, állva kétszer annyi is fér beléd, ülve biztonságosabb!
– Gyagyás! – Zmed csendesen göcögött húsnyeldeklés közben, kész csoda volt, hogy
nem akadt meg a torkán egyetlen ökölnyi, nyállal keveredett húscsimbók sem. Az, hogy
zord képe megenyhült, miközben kiélvezte az ízeket, arra utalt, hogy a köszöntőképp
felhajtott, égetett italok még az ő rideg lelkét is meg tudták olvasztani. – Igyunk! –
javasolta. – A győzelemre! A sikerre!… Prrrh! Máris berúgtam?… Kit érdekel? Igyunk!
Igyunk már, vagy mi a fasz lesz?!
Ittak. A szürke és fekete színeket vegyítő öltözékű apródok egyáltalán nem
apródékolták el a piát. Minden egyes alkalommal úgy telicsorgatták a dimossés és
shkallinkás pohárkákat, hogy valójában a repedezett, százéves faasztal nyelte magába a
legtöbbet…
…de közvetlenül utána Zmed következett.
A lakomára egybegyűlt lovagok, előkelők, véletlenül – vagy nem is annyira véletlenül –
idekeveredett távoli rokonok, krallok és egyéb haszonlesők nagy vigasságot csaptak, és
egyikük se akarta elmulasztani, hogy ezen történelemfordító órában kisebb vagy
nagyobb tósztot mondjon. Vagy a megfontoltabbak fókazsírral megkent toasztokkal
igyekezzenek csökkenteni az alkohol hatását.
Bárhogy is, nagy-nagy vigasság kezdett alakulódni…
…olyan méretű, melyről gyanítható volt, hogy még a leghitelesebb és legjelentősebb
kódexekben is említés esik majd.
Már ha túléli valaki a jelenlévők közül ezt a féktelen piálást, és marad élő szemtanú,
aki elmesélheti.

*****

Miközben Emor di Broger és pár neves lovagja Zmed de Vigorardot igyekezett beavatni
a távolléte alatt történt legfontosabb eseményekbe, Hmuda váratlan – ámde korántsem
meglepő módon – intim ismeretségbe keveredett az egyik krall anyányi leányával, és a
szemérmesség legcsekélyebb látszatát is kerülve csaknem anyává is tette. Ott helyben a
lakomaasztalnál. De oly nagyon még vigyáznia sem kellett, lévén, hogy – a jelenlévők
nagy derültségére – az aktus még azelőtt véget ért, hogy a kacarászó hölgyeményről
lekerült volna az alsónemű.
– Jól van, na, röhögjetek! – mormolta Hmuda megbántottan. – De nekem így is jó volt…
Lenket is megkörnyékezte egy ifjú leányzó, ám ő, aki pedig általában kapható volt
mindenféle csintalanságra, durván elutasította az ajánlkozást.
– Hagyj engem békén! Tűnj az ölemből! Súlyos vagy… és vízrepesztő!
– Mi a baj, jó uram? – Ciróka-marókázott a lány, aki azt képzelte magáról, hogy az ő
feneke alatt még a fonnyadt gallyak is kivirágzanak. – Lekonyult az árbocrúd?
– Mondtam, hogy ne kaparássz! Azzal nem segítesz!
– De néha, dire, ha jó kezekbe kerül, még a kajla szerszám is hasznos lesz!
– Nem kajla ez, hé! Nehogy már megsértsd! – förmedt rá Lenk. – Csak most épp zárva a
csap… Mindenféle nedvre!
– Valóban, nagyuram? – kajánkodott a lány. – És ha megennél pár marék kék
osztrigát? – Biztatóan mosolygott. – Attól még a holtnak is feláll… saját tapasztalat.
– De vajon jó a Vízrekesztő ellenében is?
– Azt nem tudhatom, dire, de egy próbát biztosan megér…
Lenk belereszketett az újabb görcsbe, és lelökte magáról csábítóját a padlóra.
– Na, húzz a picsába, ne idegesíts!
 *****

Nem sokkal később a nagy fejű Krog sompolygott oda, és bizalmasan közel hajolt a
görnyedő, fogait csikorgató Lenkhez.
– Tán nem ízlik a lakoma, dire? Kedveskedhetek neked esetleg valami különlegesebb
ínyencfogással?
– Aha. Pofádat befogással!
– Láttam az imént – sutyorászta Krog rendíthetetlen sunyisággal –, ahogy lehajítottad
az öledből azt a szemérmetlen perszónát… Dire! Ha zokon nem veszed, magam is vélem,
hogy te nála sokkal jobbat érdemelsz.
– Mi van?!
– Hallottam a problémádról, nagyuram, és azt, ha megbocsátasz merészségemért,
kimondom, azt bizony nem a nőszemélyek oldhatják meg, akármennyi kék kagylót falj is
be… De talán pont én vagyok az, aki segíthet rajtad. – Az új domonn még jobban
lehalkította a hangját, úgy lehelte Lenk fülébe, hogy közben még tán meg is nyalta a
fülcimpáját. – Nagyon értem a módját! És a szükséges eszköz… ami rögvest jobb kedvre
derít, amint a szádba veszed… itt van a gatyámban…
Lenk zordan rámeredt.
– Miiii vaaan?!
– Pszt, dire, nem akarnék feltűnést kelteni! Mint ahogy beléd tukmálni sem… inkább
csak titokban venném elő, hogy megmutathassam…
Máris a gatyájában turkált.
Lenk villámló tekintettel egyenesedett fel, és keményen ráfogott a tőre markolatára.
– Csak vedd elő a micsodád – biztatta a fickót vészjóslóan –, menten levágom! Jól mutat
majd a tengeri herkentyűs tálban, a borsos-sáfrányos mártásban. Az lesz ám csak az
ínyencfogás!
A domonn meghátrált kissé, de befejezte a mozdulatot, és akaratlanul is előhúzta a
gatyája korcából azt a kétunciás kis üvegcsét, melyet megmutatni szándékozott.
– Én cs-cs-csak segíteni akartam, dire – hebegte. – Ez egy gyógyfolyadék, egy vízhajtó
tinktúra csalánnal, zsurlóval és fátyolos pitypangtejjel… Nem szünteti meg nyomban a
problémádat, amit a Vízrekesztő okozott, de csökkenti a görcsöket, és a víz egy részét
kiizzadod, mire eljön a nagy pisilés ideje.
– Ide vele! – Lenk mohón kikapta a fickó kezéből az üvegcsét, kidugaszolta, és
beleszagolt. – Hmmm… A megváltás illata!
– Meg ne idd, te barom! – Zmed helytelenítőleg ingatta a fejét. – Nem tudhatod, mit
okoz ez a lötty!
– Bármit is… – Lenk arca ismét eltorzult, ahogy egy újabb görcs tört rá. – Ennél
rosszabb… grrrkh… biztos nem lehet!
– És egyébként is – kotyogta Krog tudálékosan –, ha a vesztetekre törnék, dire… amire
persze még gondolni is képtelenség… nem egyszerűbb lett volna az ételetekbe vagy a
borotokba mérget csempészni, s aztán ezt valamelyik szakácsra vagy szolgára fogni, mint
ily nyilvánvalóan magamra terelni a gyanút?
Zmed összevonta a szemöldökét, és úgy meredt hol a kupájára, hol pedig a lakoma
maradványaira, mintha azt fontolgatná, mennyi az esélye, hogy a kermonja megvédi őt
az elfogyasztott mérgektől. Már ha esetleg tényleg megmérgezni próbálnák. Elhatározta,
hogy a továbbiakban elővigyázatosabb lesz e tekintetben. Például, ezt a nagy fejű
domonnt, akinek még a szeme sem áll jól, alkalmazza előkóstolónak.
Egy pillanatra Lenk is eltűnődhetett, de aztán felnyögött egy újabb kíntól, és oly
vehemensen emelte a szájához az üvegcsét, ahogy egy a világból kiábrándult, öngyilkos
hajlamú festőművész igyekszik torkon döfni magát a legádázabb riválisától
kölcsönkapott ecsetszárral.
– Leszarom! – csikorogta nekivadultan. – Dögöljek meg inkább!

*****

Végül, nem sokkal éjfél után elérkezett az a pillanat, amikor magukra maradtak. Zmed
unta meg a fennhéjázó fogadkozások özönét, és erélyes böfögésekkel mindenkit kizavart
a lovagteremből. A kapatos vendégek engedelmesen tántorogva kotródtak. Bár egyik-
másikuk elsőre azt hitte, hogy ez csak valami főúri tréfa, az a fajta kificamodott humor,
amire uruk a maldiberani zsoldoskodása alatt tehetett szert, és még maradni akart, hogy
meghallgassa a poénkodás tovább fordulatait is.
– Tűnés! – ordította Zmed, és bár felállni nem bírt a székéből, rugdosni kezdte az
asztalok alatt, székek között alvókat. Bár ezt inkább csak hitte; valójában csak a tömör
asztallábat kalimpálta. – Gyerünk! Húzzátok el a beleteket!
Ez utóbbi parancsának mindössze egyvalaki engedelmeskedett szó szerint. Ő sem
önszántából zuhant rá úgy egy orvul ottfelejtett csatabárd élére, hogy csaknem
mellközépig hasítsa annak élével dugig tömött pocakját, s két kézzel próbálja markolni
kibuggyanó belsőségeit.
Végül is, emlékezetes lakoma volt. Neki biztosan; a lépcső aljánál összerogyott, ott
vérzett el. Legtöbben még a nevét se tudták. S azt sem, miféle alattomos orgyilkos
zsigerelhette ki…

*****

Mindössze Emor di Broger és Krog Rukoz maradtak a lovagteremben a három fivérrel.

Amikor bezárultak az ajtók az utolsó távozók mögött, s a véresre harapdált alsó ajkú
Hmuda is visszasompolygott, Zmed várakozástelin pillantott az elöljáróra, aztán a
kapitányra.
 – No… beszéljünk az előttünk álló tennivalókról!
– Most, dire?
– Miért ne? Nincs még késő! Egyik perc éppoly alkalmas, mint a másik. –
Nyújtózkodott. – Soká hajnalodik még, bár tény, hogy szinte már holnap van. Mégsem
vagyok álmos, a mulatozás felélénkített, és nem kívánnék úgy térni nyugovóra, hogy a
nyugtalanság démonai gyötörnek… tehát, halljam, mit gondoltok! Melyikőtök óhajt
tanáccsal szolgálni arra vonatkozóan, hogyan tovább?
– Dire! – Emor di Broger fáradtan hunyorgott, és a szemét dörgölgette. Ő ilyen idő tájt
már aludni szokott. – Az én erélyem soha nem a tervek kovácsolása volt, hanem a kiadott
parancsok teljesítése. A döntést meghoztam, a Törvény ellenében is téged szolgállak,
mert szerettem és tiszteltem apádat, mint ahogy a téged is nagyra tartottalak már apró,
makrancos kölyökként is, jövőt benned láttam, mindig is. Mindig is! – Megrántotta a
vállát. – Az én tervem? Mi más lenne? Ennyi… szolgálatodba ajánlottam magam és a
katonáimat, s hűen követlek, akár az életemet adom érted, bárhová tartasz is.
– Ezt köszönöm, öreg barátom, nagyra tartom, ámde tudni szeretném, te mit tennél a
helyemben?
– Hogy mit tennék? A te helyedben? – A kapitány kajánul elhúzta a száját. – Itt már
győztél, van egy kisebb sereged. Talán csak pár tucat, de mind Feketevértesek.
Hűségesek, jól képzettek, nagyon értenek a fegyverhez, és nekem engedelmeskednek,
minden szavamra azonnal ugranak… már ha nem szeretnének a heréik nélkül
ugrabugrálni. – Még szélesebben vigyorgott. – Én a te helyedben, dire, velem s
katonáimtól kísérve városról városra vonulnék, és sorra megadásra szólítanám fel azok
urait. Meglehet, nem mindenütt aratsz ily könnyű győzelmet, mint Ulvenholdében, s
akadnak majd, kik ellened fordulnak… ámde itt vagyunk veled, mi, dire, és az acélunk,
hogy megfontolásra kényszerítsük őket, ha az észérvek nem segítenek.
– Derék! – Zmed elismerően biccentett a vén hadfi felé. – Mi magunk is ezt terveztük,
én és a fivéreim… ám bevallom, akárcsak te, mi is apró lépésekben gondolkodtunk. Egyik
láb a másik után. – Hunyorított. – Hiszed vagy sem, Ulvenholde bevételén túlra még nem
jutottak a mi elképzeléseink sem.
– Első lépésnek ez is tökéletesen sikerült, dire.
– Hja, jah! Tökéletesebbre, mint hittük. Amikor még maldiberani kathír vidéken
álmodoztunk a hazatérésről, úgy képzeltük, drén vértől áztatott csizmákban hágunk
majd fel családi várunk lépcsőin… s aztán majd megpihenünk, s kigondoljuk a
továbbiakat.
– De ugye, nem vagy csalódott, dire – hunyorított a vén hadfi –, amiatt, hogy nem
tapad vér a csizmádra?
– Nem, nem, dehogy! – Zmed de Vigorard azon ritka pillanatok egyikét élte át, amikor
őszintén mosolygott. Mindig is kedvelte apja testőrkapitányát, és most jólesett a lelkének,
hogy oly sok megpróbáltatás után végre együtt tréfálkozhat vele. – Én is az apró lépések
híve vagyok, és örvendek, hogy nem saját családom védelmezőinek vérében kell aprókat
tocsognom.
Koccintottak, ittak; nagy volt az egyetértés. Lenk is becsatlakozott ebbe a vigasságba,
és bár a gyötrelmei máris csillapodtak, ő csak a poharát emelgette, és nem ivott. Nem
akarta még inkább kihívni maga ellen a sorsot. Hmuda pedig annyira megfáradt a
korábbi megpróbáltatásokban, hogy csak megharapdált ajkát nyalogatta, a szemét is csak
pillanatokra nyitotta ki, és csupán formális szinten szuszogott. Annak a krallnak az
asszonyos idomú leánykája valahol ott horkolhatott még mindig egy szomszédos
helyiségben, ahol hagyta.
Krog csak nehezen vett bátorságot arra, hogy megtörje ezt az áldásos összeborulást,
ámde idejét látta annak, hogy ő is hallassa a hangját.
– Ööö… mmm… megbocsáss, dire… Elmondhatom én is a véleményemet most, vagy
tartsam csukva a lepcses számat? – A vállát rángatta. – Tudom, tudom, én csak egy
nemtelen közdrén vagyok, aki még domonn-ná is csak pár órája lett, de talán…
hangsúlyozom, hogy csak taláááán… tudok olyat mondani, ami befolyással lehet a további
terveitekre.
– Hadd beszéljen a tökfejű! – javasolta Lenk. Hangosat szellentett, aztán egy erőtlen
mosolyt is megeresztett. – Szagoljátok? A kotyvaléka máris könnyített rajtam… Talán
más, hasonlóan jó ötletei is akadnak!
– Na! – böfögte Zmed leereszkedően. – A végén még az öcsém bűzös érvei vesznek rá…
de beszélj, meghallgatlak!
– Mélységesen megtisztelsz, dire – hadarta formálisan Krog, és háromszor is fejet
hajtott. Pedig ezzel a fejsúllyal nem lehetett könnyű; imbolygott is a nyaka rendesen. –
Lehetne egy tiszteletteljes kérésem, mielőtt belekezdek?
– Öööpfffh… de tényleg?
– Amit most elmondok, arra a tömlöcbe vetett bácsikám vezetett rá. Ha hasznosnak
bizonyul ez a támpont, megeshetne-e esetleg, hogy nem esik le a feje?
– Beszélj már, fickó! – förmedt rá Zmed türelmetlenül. – A lefejezésről majd aztán
döntök, ha kedvező a befejezés! Gyerünk, szolgálj magyarázattal! Most!
Krog Rukoz ismét fejet hajtott. Biztosan gyakorolta, sokat edzhetett rá.
– Voltaképpen nem én vagyok az, aki magyarázattal szolgálhat, exarcha, hanem valaki
más, akit te is ismersz. Én csak az ötletet adom, köszönhetően szerencsétlenül járt, s bár
árulónak titulált, ámde érdemtelenül tömlöcbe vetett, törvénytisztelő rokonom
elmondása alapján… Van itt, a Farkaserődben valaki, aki nagyon várt haza benneteket,
folyton azt mondogatva, hogy addig nem akar meghalni, amíg nem beszélhet veletek,
amíg nem vallhatja meg nektek élete egy sötét és meggondolatlan cselekedetét. Khm?
Úgy tűnik, túlcirkalmaztam… Megengednél még egy kis előzetes magyarázkodást,
exarcha?
– A neve! – emelte fel a hangját Zmed, és fürkészőn bámult a domonn képébe. – Ki az,
akiről beszélsz?!
 – Öööm… nos…
Krogdal tétovázott. Láthatóan szeretett volna valami egyezséget kicsikarni, mielőtt
felfedi az ütőlapjait. Ám arra elég hamar rájött, hogy a fivérekkel ez a halogatós,
adagolós taktika nem igazán működik. Lenk előhúzta a tőrét, melyet már korábban is
használásra készen szorongatott, és várakozón pillantott idősebb bátyjára.
– Szerinted is gyorsabban beszélne vajon, ha megcirkalmaznám egy picit azt a lomha
nyelvét?
Már közelebb is hajolt.
– Zuryastis! – köpte Krog a nevet. – Kermon Zuryastis! Ő akar vallani nektek! Vele
beszéljetek!
A fivérek meghökkentek.
– Vele?! Apánk kermon-papjával? Kizárt, hogy még él! – Hmuda hol Zmedre, hol pedig
Lenkre nézett. – Mennyi lehetne? Százéves? Százhúsz? – A fejét csóválta. – Már rég a
sírban rohad… vagy még nem? Még éltében rohad?
– Hmuda! Dire! – Di Broger kapitány személyes sértésnek vette ezt, de igyekezett
elfojtani a hangjában vibráló felháborodást. – Velem egyidős a pap! Miért ne élne? Csak
nézz meg engem… és ha kell, tégy egy próbát velem! Szavamra, úgy hiszem, képes lennék
legyőzni téged, innen a sír pereméről is!
– Hetvenkedni még egy nyolcvanas is tud, ugye, te vén csataló? – Hmuda barátságos
mosoly kíséretében pajtáskodón rákacsintott. – De inkább hagyjuk el most a móresre
tanításodat, és összpontosítsunk a valós problémákra! Te mit mondasz? Zuryastis még
szerinted is él és jó bőrben van, kapitány?
– Nos… – Di Broger kelletlenül dörgölgette orrnyergét, és akárha örvényben vergődne,
mentőkötélre várt; a domonntól. – Nem emlékszem, hogy részt vettem volna a
búcsúztatásán, ám bárhogy is… khm… beismerem, az én emlékezetem már nem
mindenben mérvadó.
– Él! – vágott közbe Krog. – Ami azt illeti, Zuryastis igenis még életben van… bár
alkalmasabb lenne inkább úgy fogalmazni, hogy még köztünk van, de már csak vergődik
a lét peremén.
– Haldoklik?
– Ühüm. Vagy talán rosszabb. – Krog feszengett. – Bár többnyire már csak a hátán
fekve a plafont bámulja, néha magához tér, és vannak tiszta periódusai. Most épp egy
ilyet él meg, talán az utolsót. Erőtlen és lábra állni sem képes, de beszélni még tud. Nem
mindig persze, de néha… és most igen, épp egy efféle, napok óta tartó, éber periódust él
meg. Egészen élénk; tegnap saját maga tudta tartani a poharat, miközben ivott… Éppen
ezért… khm… ha nem lenne nektek megterhelő, dire, nem citálnám őt a színetek elé,
hanem bátorkodnék megkérni uraságotokat, hogy jöjjetek velem, kövessenek Zuryastis
atya cellájába, mielőbb!
Lenk megmarkolta a nadrágja elejét.
 – Csak nekem van tele a tököm ezzel a tudálékos hablattyal? – sziszegte ingerülten. –
Nem megyek sehova! Hozasd ide a vén papot, akár hordágyon, akár szolgák vállán!
– De, dire… ő túl gyenge már! Belehalhat bármily mozdításba!
– Te pedig belehalhatsz… még egy ilyen megszólalásba!
– Dire, én, esküszöm…
– Elég! – zárta rövidre a vitát Zmed. – Nem esik le a gyűrű a kislábujjunkról attól, hogy
odamegyünk! Vezess, domonn!

*****

Kermon Zuryastis cellája az északi torony legalsó szintjén volt, hogy a vén papnak ne
kelljen feleslegesen lépcsőznie, s hogy a nem kívánatos lépcsőzést teljesen kizárják, a
folyosóját vastag és rozsdás vasajtó zárta. Hmuda még emlékezett rá, hogy annak idején,
amikor még ő és a fivérei is itt éltek, a szigorú pap a torony egyik legfelső szobájában
gubbasztott, és mindig is komoly kihívást jelentett számukra a lépcsőmászás, ha hozzá
tartottak valamily készség elsajátítására.
Ami azt illeti, Krog nem lódított: a vén kermon-pap nem leledzett éppen a legjobb
bőrben. Valóban a lét és a nemlét keskeny peremén imbolyoghatott már. Olyan vaskos
sirálytoll dunyhák alatt feküdt, hogy nem látszott ki belőle más, csak aszott,
csontvázszerű ábrázata. Sötétbarna, májfoltos fejbőrét mutatóban sem díszítette
egyetlen hajtincs sem – kihullott az összes, ahogy beesett ajkai is arra utaltak, hogy őt
rágta meg a kor; foga sem sok maradhatott. Békésen szuszogott a hatalmas párnákon és
látszólag épp aludt, amikor a drén fivérek besorjáztak a kitáruló ajtón Krog Rukoz és
Emor di Broger társaságában.
Lenk megtorpant, szaglászott
– Hullaszag! Rég döglött már, azt mondom.
– Ki az?! Ki szólít?! – riadozott a vénség. Reszelte, vagyis inkább sípolta a hangokat
elkínzottan, nyűglődően. Szempillái megremegtek, felnyíltak, és a ködös, kék szempár
lassan rájuk fókuszált. – Ó, óóó, óóóó… Ti… tudtam… ti, a De Vigorard fivérek vagytok…
ti, ti, ti… itt… Te, te vagy Zmed, ugye?!
– Faaaszt! – röhögött fel a legelöl álló. – Én Lenk vagyok.
– Lengg, igen! Igeeen. De… ti annyira hasonlítotok. Mindhárman, mindhármatokhoz…
– Kicsit se! – szólt közbe Hmuda. Közelebb lépett, és a párnák, takarók közt rejtező
apró alak keshedt vállára tette a kezét. – De énrám emlékszel, Zury?!
– Zmed uraság! Óh, óh… Hát téged hogy is felejthettelek volna el… akit saját kezemmel
rángattam ki anyád anyányi combjai közül… Ó, milyen picike voltál, szinte súlytalan, és
elkékült, gémberedett… Senki se hitte, hogy megmaradsz.
– E hit kölcsönös, te vén kujon! Én se hittem, hogy életben talállak még. De egyébként,
én Hmuda vagyok.
 – Ohó! Hmuda úrfi! Óh, óh, rád is jól emlékszem! Hogy is felejthettelek volna el… akit
saját kezemmel rángattam ki anyád anyányi combjai közül… Ó, milyen picike voltál,
szinte súlytalan, és elkékült, gémberedett…
– Ez teljesen hülye – legyintett lemondóan Hmuda, és vádlón meredt Krogra. –
Fölöslegesen jöttünk ide, egy értelmes szót sem tudunk kiszedni belőle.
– Csak azért keveri a dolgokat – magyarázta az új domonn verejtékezve izgalmában –,
mert a várban lévők közül szinte mindenkit ő rángatott ki az anyja combjai közül… sőt
némelyiküket, amikor férfiakká cseperedtek, mások anyjának combjai közül is… És
bizton állíthatom, nem a levegőbe beszélek, személyes tapasztalat!
A töpörödött vénség oldalra fordult, úgy köhögött, rózsaszínes slejmet krákogott a
párnája jobb oldalára, így színesítve és frissítve a régebbi, megbarnult foltokat.
– Így igaz, Zmed úrfi, így igaz… és rád meg különösen jól emlékszek, hiszen már akkor
is ugyanilyen nagy fejed volt, és mivel farral előre próbáltál kitüremkedni a világra,
megakadt ez a nagy kobak a szűk nyílásban, és csaknem anyádba szakadt a fejed.
– Szakadt volna! – mormolta Hmuda. – Meg vele együtt a te két kezed is, öreg… ha már
az eszed ott rekedt valaki seggében! – A karjánál fogva maga elé terelte a bátyját. – Ő itt
Zmed, és mondanod sem kell, őt is te rángattad elő az anyja comb…
Zmed futólag szájba törölte öccsét; nem úgy, hogy fájjon, csak úgy elhallgattatás
végett. Aztán közelebb hajolt a paphoz, és megpaskolta rajta a vastag dunyhát.
– Kermon Zuryastis… össze tudod szedni szétfolyt értelmedet annyira, hogy elmeséld
nekünk azt, amiért ennyire hazavártál minket, hogy még meghalni is elfelejtettél?
– Naná, naná… össze ám… mert még élek… még megvagyok, Humunda uraság… hisz
nem halhattam meg anélkül, hogy még egyszer ne láthassam arcotokat… s ne valljam
meg ellenetek elkövetett, rettenetes bűnömet… leég az orcámról a bőr… irgalmas
megbocsátásotokért esdekelve!
E pillanatban kissé deresnek hatott a cella hűs levegője, és Krog homlokára is ráfagyni
látszódott a korábbi izzadás.
– Hoppá! – jegyezte meg Lenk. – Mit mondott?!
– „Rettenetes bűnödet”?! – visszhangozta Zmed érdeklődve. Fivéreire pillantott, majd
pedig az arcát és szemét önelégülten törölgető domonnra. – Meglehet, tényleg jó helyen
járunk…
– Bezony ám, hogy meg, dire…
– Ez nem változtat a tényen, hogy a vénség a halálán van… szóval, addig faggassuk ki,
amíg még képes gagyogni! – motyogta kissé megilletődötten Lenk, majd felszisszent,
ahogy Zmed hátulról érkező nyaklevese tarkón találta. – Anyádat!
– A tiedet!
– Mi bajod?!
– Tanúsíts több tiszteletet!
– Az iránt, aki alattomban tarkón csapkod?!
– A pappal szemben, te kretén!
 – Ja… Hééé! Kit nevezel te kertésznek!?
Kermon Zuryastis rekedtesen köhécselt, csaknem belefulladt a váratlan nyálrohamba.
– Ó… ó, jaj, fiúk… a régi idők jönnek elő!
– Így hívod a slejmet? No, no, no… meg ne fulladj ám, amíg elő nem adod a „rettenetes
bűneidet”!
– Zmed, Humunda és a kicsike Lengg! Ti semmit nem változtatok, amióta utoljára
láttalak benneteket! Pedig csak két napja… de tényleg semmit!
– Ez persze nem igaz – vágott vissza Lenk önérzetesen. – Immár olyan helyeken is
szőrösödök, amit…
– Amit női szem még sosem látott – vágott közbe Hmuda. Alázóan göcögött, orrba
törölte meghökkent öccsét a kézfejével, de nem úgy hogy fájjon, inkább csak úgy, a
miheztartás végett. – Te… te taknyos!
Lerázogatta a kezéről a trutyit.
– A kotyvalék hatása! – kiabálta Lenk örömmel, a nóziját törölgetve; Hmuda zekéjének
vállába. – Nemcsak a hólyagomat, az orromat is tisztíccsa…
– Marha!
– Te meg tulok! De nem ám drénszarvas, hanem egy orkish bita-bita!
Zmed lépett közéjük; egy poffos jobbra, egy balra, és nem is csodálkozott, hogy neki
nem mernek visszaütni. Elvégre, nem egyszer bizonyította már, hogy puszta kezes
seggbe rugdosásban képes lealázni egyszerre mindkettejüket. Arról nem is szólva, hogy
immár – legalábbis, félhivatalosan – ő lett a De Vigorardok exarchája. Ostobaság lett
volna ellene szegülni.
A legidősebb fivér egészen közel lépett az ágyhoz, és meggörnyedt kissé, hogy a
haldokló vénség szemébe nézhessen.
– Hallgatlak, pap! Mondd, mi az a „rettenetes bűnöd”, mely meghalni sem engedett?
– Leég az orcámról a bőr, dire… vétkeztem ellenetek… mert az a sok pénz, azok a
szemérmetlenül csupasz, női mellek… a tőgyek… a mámorító bor, a shkallinka, és azok a
rettenetes fenyegetések! Ááááh! A régi szép idők! Akkor még ifjú voltam, és tetterős…
hisz’ alig múltam hetven! De, de… Yhron vérére, jaj, mekkorát vétettem! Leég az
orcámról a… – Könnyezett. Előhúzta két megfeketedett kézfejét a takaró alól, és
felmutatta az értetlenül bámuló fivéreknek csonttá aszott végtagjait. – Iszonyat és
rettenet, nemde! Megbocsáthatatlan… Könyörgök, vágjátok le mindkettőt csuklóból…
mert ezzel a tulajdon két kezemmel rajzoltam fel Tohar mellkasára a kermont.
– Na és? Ez a dolgod. Ránk is te rajzoltad!
– De őrá egy… egy hamis kermont!

*****
 A szobára súlyos csend telepedett, ahogy Zuryastis szavai beférkőztek a
megkeményedett lelkekbe. Zmed és Hmuda igen komoran bámulták a papot, és talán
egyedül a húgyhólyagját egyre kevésbé feszítő, inkább már csak csiklandozó érzéssel
küzdő Lenk volt az, aki felfogta az elhangzottak jelentését.
– Te segítettél neki az árulásban?!
– Bár visszacsinálhatnám! De már nem lehet! – kesergett a pap, és könnyeit hullatta a
párnájára. – Leég az orcámr…
Azonmód elaludt.
– Meghalt?! – dörmögte Zmed megrökönyödve. – Épp most, ebben a válságos
pillanatban?
– Él – vetette oda Hmuda foghegyről. – Hisz’ horkol!
– Utolsó percei! – sziszegte Lenk. – Az árulásért halált érdemel! Felpofozott ötéves
koromban, amikor seggbe szúrtam a gyakorlókarddal… pedig lehet, hogy nem is
szándékosan tettem!… És még a nevemet se tudja helyesen! Hadd én legyek az, aki
levágja a fejét! Hadd én! Hadd ééén!
– Vissza! – lökte el Zmed ingerülten. – A racsításodtól nem hallottam, mit mondott!
– Semmit az égvilágon! Hisz’ nincs magánál!
– Én hallottam – segített be Hmuda. – Azt motyogta… nyányányá-nyányányá…
– Barom!
– Én inkább nyáladzó idiótának nevezném…
– Könyörgöm, hadd fejezzem le!
– Dire, dire, dire! – zihálta közbe félszegen Krog, és úgy érezte, ismét felmelegedett a
helyzet a teremben. – Van egy mód, amivel magához lehet téríteni, még ha csak ideig-
óráig is! Nem mágia, nem méreg, csak egy olyasfajta jégföldi gyógykotyvalék, aminek
elkészítését épp ő tanította meg nekem… Nem csodatévő szer, de azoknál, akik kifogytak
erejükből, igencsak hasznos lehet…
– Ugyan mire lenne jó? – dörmögte szkeptikusan Hmuda. – Felélesztenéd, hogy újabb
értelmetlenségeket fecsegjen, mielőtt átlép a halál szakadékába?
– Ez a „kotyvalék” – Krog egy ugyanolyan üvegcsét húzott elő gatyája korcából, mint
amilyet korábban Lenkkel is megitatott – nemcsak magához téríti, de egy időre az
elméjét is kitisztítja… annyi időre mindenképp, míg elmondja, amit annyira szeretne
elmondani. – Megrántotta a vállát. – Miért ne tennénk egy próbát? Mit veszíthettek,
nagyuraim?
– A te fejedet?
– Így igaz! – Krog próbált nevetgélni, jó képet vágni a vicchez. De a szándékát is tovább
erőltette: – És ha egy nem használ… van nálam további két adag. Ha ezt beletukmálnám,
ennyivel akár talpra is lehetne állítani az öreget, s ha nem halna bele a
megrázkódtatásba, oly erőre kélne, hogy elgyalogolna Skara Gorig, akár saját lábán is!
– Aztán minek kéne Skara Gorig gyalogolnia?! – Az eddig hallgatag kapitány szólt
közbe. Gyanakodva vonta össze a szemöldökét. – Mi értelme lenne?!
 – Ááá, ezt csak úgy példaként mondtam! És, kapitány, az időnk korlátozott, tehát
megkérhetem, hogy ne szóljon közbe, miközben én, a domonn az exarchához beszélek?
Köszönöm! – Már vissza is fordult Zmedhez. Úgy villogtatta az üvegcsét az ujjai között,
akár egy vásári bűvész a megbillogozott kártyalapot. – Dönteni kell, dire! Adjam neki,
vagy ne adjam?!
Zmed vállat vont – az ismét izgágáskodni próbáló Lenkét, de nagyon erősen ám, hogy a
kulccsont is beleropogott.
– Tegyünk egy próbát! De te meg, kölyök, maradj nyugton, ne akard senki fejét venni!

*****

Hosszú percek teltek el, mire Krognak sikerült letuszkolnia az üvegcsében lévő
folyadékot, a féltudatnyi életre pofozgatott remetének. Még fel is ültették az ágyon,
megtámasztották a dereka alá póckolt párnákkal, és annyi dunyhát raktak rá, melyek
súlya alól akkor sem bírt volna kibújni, ha a kotyvaléktól megnégyszereződik az ereje.
Fertályóra is beletelt, mire a felültetett vénségbe visszatért annyira az öntudat, hogy
felismerje, kik bámulnak rá ily feszülten, s ennek folyományaképp azonnali, pánikszerű
meneküléssel próbálkozzon.
Lenk azonban résen volt, torkon ragadta, és egy kisebb lökéssel úgy hátralódította az
ágytámlának, hogy ha a dunyhák nincsenek, a kis öreg a falig repült volna.
– Óóóóó! – nyögte. – Lenk úrfi…
– Na, te vén fingzsák, most már felismersz, mi?!
– Mindenkit felismerek – szipogta az öreg szánalmasan, és két apró öklével törölgetni
kezdte könnyező szemét. – Még ezt a nyavalyás… Blata-Rukoz… szerűség-pótlékot is…
– Azt mondd, amiről beszélni akartál! – biztatta Krog. – Tudod, amit nekem is
elmeséltél már… túlságosan is rengetegszer…
A vénség szemmel láthatóan egyre inkább erőre kapott, egyre kényelmetlenebbül
feszengett és sírdogált.
– Zmed, Zmed középső tesója meg a széllelbélelt Lenk úrfi… Hát igen, itt vagytok!
Hazatértetek! Ó, bár csak… bár jóvá tehetném, amit ellenetek vétettem! De már nem, már
aligha lehetséges… Erre vártam oly régóta! De már itt vagytok! Szenvedéseim végre
véget érhetnek! Kérlek, öljetek meg, gyilkoljatok le, hogy ne kelljen szenvednem még
tovább!
Lenk közelebb nyomult.
– Könyörgöm, hadd én…
– Sssh, kussolj! – Zmed lassan, baljóslatúan elővonta hosszú, heredíszes markolatú,
egyenes kardját, és a pap ráncos, bebarnult nyakához illesztette. – Halálra vágysz? Csak
kérned kell!
– És kérem, kérem, kérem… nagyon kérem!
 – Ez esetben kérésed meghallgatást nyer.
– Várj, várj, dire! – kiabálta közbe Krog. – Mielőtt megölnéd, engedd, hadd adjon
magyarázatot a tetteire! Élve több hasznát veheted, mint holtan!
– Ez rád abszolút nem igaz – mordult rá Lenk fenyegetően. – A fejedből remek
töklámpást faraghatnánk Télközép Napjára!
– De az még messze van! És már rég nem is szokás… – nyüszítette Krog. – De én csak
annyit kérek, mielőtt elhamarkodottan cselekednétek, legalább hallgassátok meg a
vénséget! Én már sok történetét hallottam, és szavamra… egyikre szánt idő sem
bizonyult elvesztegetettnek. Hadd beszéljen, hadd beszéljen!
Zuryastis oly meggyőződéssel bólogatott, úgy ingatta a fejét jobbra-balra, hogy
csaknem elnyiszálta saját ráncos, májfoltos nyakát Zmed pengéjén. Az exarcha kénytelen
volt elhúzni azt kissé, de nem rakta vissza a hüvelyébe.
– Beszélj, gyalázatos! – sziszegte rideg, szenvtelen hangon. – Ám jól vigyázz, mert már
kéznél van a kard! Nem kell kapkodnom, ha hazugságon kaplak! – Szigorúan meredt a
könnyező vénségre. – Remélem, öreg, tisztában vagy szavaid jelentőségével, s tudod,
hogy ha valóban csaltál a kermonnal, rajtad már semmi nem segít. Ha nem én végzek
veled, akkor majd a Rended igazságtevői… és úgy hiszem, annál, amit ők tennének veled,
az én pengém gyorsabb, tisztább és kíméletesebb.
– Leég az orcámról a bőr… – Zuryastis szipogott, de már egyáltalán nem látszott
rémültnek. Úgy tűnt, egyre inkább erőre kapott. Már a hangja sem reszketett; beszéde
folyamatosabb lett és öntudatosabb. – Tudom én jól, nagyuram, rászolgáltam tettemmel
a halálra, de ne gondold, hogy félek a pengédtől! Egy gyors csapás megváltás lehet
számomra… nagyobb büntetés lenne az, ha élni hagynál. Ám e pillanatban mégis azt
kérem, igenis hagyj még élve, hogy bevallhassam, mit tettem, s talán még annak is adj
esélyt, hogy jóvá tehessem ezeket a bűnöket. Amúgy is csak napjaim lehetnének már
hátra, s hálát adok Yennonnak, hogy megadta nekem még ez utolsó lehetőséget…
– Jól mondod – biccentett Zmed –, valóban ez a legutolsó lehetőséged!
– Elárultál! – szólt közbe megrendülten Hmuda. Ő mindig is jobban kedvelte Zuryastist
a bátyjainál, s most annál rosszabbul esett neki, amit hallott. – Megbíztunk benned! Te
voltál a tanítónk, de te…
Zuryastis fáradtan bólogatott.
– S hidd el, ifjú Hmuda, én meg is tettem mindent, hogy taníttatásotok a lehető
legmegfelelőbb mederben haladjon. De az eskü kötelezett… ha engem nem is, másokat
annál inkább. – A kermon-pap nagyokat sóhajtott, vértelen arca kezdett kipirulni. Egyre
láthatóbban hatott az a gyógyszer, amit Krog beléje tukmált. – Nincs… nincs annál
nehezebb eskü, amelyet más fogalmazott meg, de neked kell megtartanod.
Zmed leeresztette a kardját a combja mellé, de még nem rakta el.
Végül Hmuda volt az, aki kihasználva a hosszúra nyúló csendet, türelmetlenül bátyja
alkarjára tette a kezét, és még jobban visszafogta őt.
– Én azt mondom, hagyjuk beszélni! Halálán van. Mi oka lenne a hazugságra?
 *****

A vén pap némi határozottság után ismét megroggyant szellemileg, és úgy bámult az
ágya körül állókra, mintha csak e pillanatban fedezte volna fel a jelenlétüket.
– Gyerünk már! – sürgette súgva Krog. – Tudod, azt a bizonyos mesét… Gordonról és
Ariannról! Tudod, amit mindig is oly szívesen mesélsz…
– Óh, hát azt? – A pap ráncos képe felragyogott, és a szemében is némi értelem
csillogott. De még mindig nagyon keresgélt az emlékezetében.
– Tudoood! – nógatta Krog. – Így szoktad kezdeni, hogy… „Halljátok hát történetem,
szerelemről, árulásról, csalásról…”
– Óh, azt?! Hát az… hogy is kezdődik? Úgy, hogy „Leég az orcámról a”… ööö… vagy
nem?
– „Halljátok hát történetem…”
– Halljátok hát történetem… amit, hogy megértsetek, az elejétől kell kezdenem –
fogott bele Zuryastis reszketeg hangon. Aztán krákogott, köhécselt, kért egy kis vizet,
majd miután megnedvesítette torkát, egészen felélénkülten, értelemtől csillogó szemmel
folytatta: – Még ifjú voltam, amikor az eset történt. Akkoriban Vallis nagyatyátok
szolgálatában álltam, aki hiába is próbálta kiházasítani fiát, Gordont, próbálkozásai nem
jártak eredménnyel… Talán nem fog tetszeni, amit most mondok, ifjak, de az a komoly-
komor, felelősségteljes férfi, akit atyátokként tiszteltetek, fiatal korában igazi dúvad
volt, szeszélyes és öntörvényű. Pont, mint ti. Nem volt oly vad a birtokán, melyet, ha
üldözőbe vett, ne ért volna utol, nem volt ivócimbora, aki tovább maradt volna talpon,
mint ő, nem volt ellenség, aki megállhatott volna előtte… mint ahogy az asszonyi szívek
és combok többsége sem maradt zárva előtte, ha ő megkívánta.
Zuryastis itt végigpillantott hallgatóságán. Zmed és Hmuda komor csendbe merülten
figyelt rá, Lenk az ajkát harapdálta.
– Így történt ez Klaathvod kralljának fogadott leánya esetében is. A jégföldi
felmenőkkel bíró Ariann Grorm páratlan teremtés volt, már siheder leány korában is;
nagy és erős, vastag bokájú, teherbíró jéganyatípus, ám arcának és szemének szépsége
tündöklő, mosolya csábító volt s lehengerlő. Egyesek varázshatalmat tulajdonítottak a
csitrinek, és azt rebesgették, boszorkány… ámde az a jó szándékú, jobbik féle, aki nem
rontást, alattomos bűbájt és átkot vet másokra, hanem gyógyításra használja különleges
képességeit. Messze földről eljöttek hozzá azok, kiket cudar betegségek gyötörtek. Nem
volt seb vagy kór, amit ne tudott volna kezelni, s ahogy felnőtt korba serkedt, egyre
formásabb és kívánatosabb leányzó lett; sorban álltak előtte a kezére vágyakozó kérők.
Főként közrendűek, de még krallok és előkelők közül is némelyek. Természetes hát, hogy
magára vonta apátok figyelmét, aki egy kínos vadászbaleset kapcsán ismerte meg Ariann
csodás gyógyítóerejét, melyet követően egyre többet látogatta a lányt, és Ariann sem
tudott ellenállni a megnyerő herceg szilaj ostromának. Nem tudni, mi történt közöttük,
ámbár sejthető. Apátok talán beleszerelmesedett… mivel azonban a lány közrendű volt,
nőül nem vehette, s talán soha nem is akarta volna. Ő ilyesféle szertelen ifjú volt, aki
megszerezte, amit akart, s aztán eldobta magától… Évek teltek el, és az a pár röpke
pásztoróra talán feledésbe is merült volna atyátok részéről, ha magja nem fogan meg
Ariann méhében. Ám amikor ez megesett, Gordon már jegyben járt Imola de
Moreguarddal, s küszöbön állt a két jelentős család közti előnyös házasság. Közvetlenül a
menyegző előtt hatalmas vadászatot tartottak, s az volt a terv, hogy a dicső zsákmánnyal
hazatérő nemesurak egyenest az oltár elé vezették volna atyátokat. Ez volt a második
furcsa baleset, amely apátokkal történt a vadászatokon. Bizonyára hallottatok erről… te,
Zmed, feltétlenül, hiszen Imola a te édesanyád volt…
Zmed kurtán biccentett. Sohasem ismerte az anyját, csak képen látta; Imola meghalt,
miközben világra nyögte őt.
– Gordon nem a saját lábán érkezett haza a menyegzőre. Hordágyon hozták, oly
csúnyán feltépett mellkassal, hogy látni lehetett a tüdejét. Csoda volt már az is, hogy
még élt… Teljesen öntudatlan volt, csak az akaratereje tartotta életben. Vallis
nagyatyátok teljesen kétségbeesett, hiszen ha egyetlen fia meghal, azzal kihal a család
ezen ága. A legjobb orvosokat hívatta, de hiába. Meggyógyítani egyikük sem tudta
apátokat, csak késleltetni a halálát. Ekkor érkezett egy nő, egy vézna, inas fiúgyermek
társaságában. Nem mutatkozott be, csak annyit mondott, hogy ő képes meggyógyítani
Gordont… s cserébe nem kér fizetséget, csupán annyit, hogy négyszemközt beszélhessen
vele.
Zuryastis kissé megfáradt ennyi beszédben, zihált, ismét vizet kért, és ivott. Csendesen
folytatta:
– Persze, sejtitek… Ariann Grorm, a fehér boszorkány volt az… a gyermek pedig nem
más, mint ötesztendős fia, Tohar. Ariann magához térítette annyira Gordont, hogy
elmondja neki: a gyermek az övé, az ő sarja, és ő csak akkor hajlandó meggyógyítani, ha a
fiút a saját nevére veszi, és elismeri Elsőszülöttjeként. A Törvény sorainak értelmében ez
nem lett volna megvalósítható, csakis akkor, ha Ariann nemes… ezért Gordonnak azt
kellett hazudnia, hogy a gyermek nemesi vérvonalból való, de az anyja meghalt. Csak ő
maradt neki és a nevelője, ő pedig a saját nevére veszi az ifjú Tohart, és tiszteletben
felneveli. A második választási lehetősége Gordonnak a halál, és ezzel együtt a De
Vigorard család magasabbik ágának kihalása lett volna. Nem habozott hát, mert nem
tehette… önnön vérével pecsételte meg az esküt, és csak egyetlen kikötést tett.
– És mi volt az? – kérdezett közbe fojtott hangon Zmed, akinek az indulattól meg-
megremegett kezében a kard. Zuryastis ráemelte fakó tekintetét, és elmosolyodott.
– Pusztán annyi, hogy ha Tohar valaha is vérét ontja az utána születő gyermekeknek,
vagy közvetlenül köze van azok halálához, akkor az a nemes vér, amely összeköti őt a De
Vigorard családdal, lángoljon fel! Égessen végig minden köteléket, minden családtagot,
sújtson porba mindenkit, akinek valaha is köze volt a Grormokhoz… Ezt tartalmazta az
Alku, amelyet Gordon de Vigorard saját élete és a család érdekében megkötött, s amelybe
Ariann beleegyezett…
 – Hülyeség! – kiabálta Lenk ingerülten. – Tohar elárult bennünket, és a vesztünkre
tört! Ha nem menekülünk el akkor, mostanra mind halottak vagyunk!
– Megállj, öcsém! – emelte fel a kezét higgadtan Hmuda. – Emlékezz csak vissza! Mi
támadtunk Toharra, nem pedig ő miránk. S állítom, lett volna alkalma rá, hogy a
vesztünket okozza… Tőrbe csalt ugyan, s mi fennhéjázón, ostobán cselekedve sétáltunk
bele a csapdájába, és ő megölethetett volna bennünket… de mégsem tette!
– Bizony nem! – bólogatott Zuryastis. – Tohar a védelmébe vett titeket az Arkhonok
Tanácsa előtt, és ő kérelmezte, hogy ne végezzenek ki titeket az árulásotokért. Bárhogy
érte is el, fortéllyal, zsarolással vagy bármi mással, megvédett titeket… csak neki
köszönhetitek, hogy halál helyett száműzetés lett a sorsotok.
– Majd még szeretnünk kellene?
– Ezt nem mondom… hiszen… Tohar végeredményben csaló, bár anyja csalfasága által
lett az, aki. De… jusson eszetekbe, hogy ő az, akinek az életeteket köszönhetitek!
– Ez mit sem változtat azon, hogy jogtalanul túrta ki Zmedet az örökségből – jegyezte
meg egykedvűen Hmuda a pap arcát fürkészve.
Erre viszont Zuryastis volt kénytelen rábiccenteni.
– Nos, ez így valóban igaz… de óva intelek benneteket: semmi esetre se hagyjátok
figyelmen kívül az esküvések mágikus kötéseinek erejét! Noha valójában az Alku szerint
Tohar az, aki nem onthatja vérét Gordon későbbi leszármazottainak… drén földön
semmiképp… ám ez a mágia kétélű fegyver.
– Hogy érted ezt? – vonta össze a szemöldökét Zmed.
– Úgy, hogy ha ti ölitek meg Tohart… nos, hmm… a mágia nem válogat. Az Alku
megköttetett, és érvényét el nem veszítheti, amíg csak élnek az érintettek, vagy egy
magasabb hatalom nem semlegesíti azt!
– De te azt mondtad – ráncolta a szemöldökét Zmed –, hogy ha Tohar kezet emel ránk,
a Grormok, kiknek közük volt a De Vigorardokhoz, mind meghalnak.
– Így van.
– Miért kellene hát amiatt aggódnunk, hogy ha mi öljük meg Tohart, kipusztul a
szemünkben egy átkozott család?
– Mert ha ti ontjátok Tohar vérét, az Alku visszafelé sül el… és minden De Vigorardot is
végigéget, aki csak él, s akinek valaha köze volt a Grormokhoz…
– Tehát, ha mi támadunk Toharra, lesújt ránk az Alkuban megfogalmazott halálesetek
sora – fogalmazta meg Hmuda.
Zuryastis sóhajtozva rábólintott.
– S meglehet, még távoli unokatestvéreitekre is. Még ha nekik nincs közük ehhez,
akkor is. A De Vigorard család kihal, utolsó írmagjáig. Drénia arkhonjainak száma eggyel
kevesebb lesz…
– Biztos ez?
– Csak a halál a biztos, Hmuda, ezt a lelkemben érzem, s hiszem. Létezhetnek
hatalmasabb erők, melyek közbeszólhatnak, s változást hozhatnak még egy ilyen
vérkötésű Alku következményeit illetően is. Amennyire én tudom, s ez akár tetszik
nektek, akár nem, Tohar a féltestvéretek… a legidősebb De Vigorard sarj, mellkasán egy
hamis okból odarajzolt, ámde hitelesített kermonnal… következésképp ő a törvényes
exarcha… mígnem ennek tényét az Arkhonok Tanácsa nem hatástalanítja.
– Hatástalaníthatja?
– Lehetetlen előre megmondani – nyekeregte a vénség. – A Tanács, mint minden más
intézmény, nehézkes és lassú. Nem az igazságos döntést tartják szem előtt, melyet
elhomályosítanak a körülmények, hanem azt, amit a Törvény pontos szavainak alapján
vélelmeznek. Még ha mindannyian tudják is, hogy az igazság mellettetek áll, s Zmedet
illeti a De Vigorardok exarchája cím, hogyha akad olyan körülmény, mely ellenetek szól,
amellyel ti vétettetek a Törvény ellen, akkor ily részletek alapján titeket marasztalhatnak
el, s a történtek valós jelentősége, annak igazsága, meglehet, fel sem merül.
– Hogy érted ezt?
– Úgy, hogy talán hiába derül ki az igazság, hiába egyértelmű, hogy Tohar csalással
kerülhetett az exarcha pozíciójába, erkölcsileg talán megvetést nyer, ám jogilag…
ismétlem, jogilag nem… a Törvény Szava szerint ő marad az exarcha.
– De ez… esztelenség!
A pap immár olyan egyenes derékkal ült az ágyon, mintha csak megpihent volna egy
pillanatra. Éber volt és csillogó tekintetű.
– Az esztelenség az volt, amikor ti ellene támadtatok ahelyett, hogy a Tanácsra
bíztátok volna az igazság szálainak felgöngyölítését! Mivel ezt akkor nem tettétek,
elmulasztottátok, immár süket fülekre találhatnátok, ha most próbálnátok. Ráadásul,
mint tudjátok, az Arkhon Tanács sem egységes… intrikák, széthúzások, ármánykodások
befolyásolják a döntéseket. Vannak szövetségeseitek, akik mellettetek voksolnának…
persze csakis megfelelő bizonyítékok alapján… ámde vannak ellenzőitek is, legalább
ugyanannyian, ha nem többen, akik a kezüket dörzsölgetve lesik a De Vigorardok
bukását. Ezek, meglehet, még akkor is ellenetek szavaznának, ha minden a ti jussotokat
igazolná. Ám ha most ti fegyverrel a kézben próbáltok fellépni a törvényes exarcha
ellenében, még azokat a pártfogóitokat is elveszíthetitek, akik titeket támogatnának…
– Ez a lényeg, a pap jól látja – kotyogott közbe óvatos visszafogottsággal Krog, hol az
egyik fivérre, hol pedig a másik kettőre odalesve, hogy vajon mit gondolnak. – Hogyha
fegyveresen vonultok egyik városról a másikra, s arra szólítjátok fel azok vezetőit, hogy
adják meg magukat és álljanak mögétek, talán sikeresek lesztek, s egyre gyarapodik
seregetek… de vajon meddig juthattok? És milyen áron? Tudjuk jól, nektek sem célotok,
hogy ily hatalmas, belső viszályba taszítsátok az országot, s drén vér özönét ontsátok… s
minden más arkhon családot magatok ellen hangoljatok! – Krog kivörösödött arcát
kaparászta. Ő maga is érezte, hogy túl messzire ment. Szégyenkezve pislogott Zmedre. –
Bocsáss meg, exarcha… elragadott a hév! Nem lett volna szabad közbeugatnom… mint
egy éhes kutya!
Zmed odahunyorított.
 – Folytasd! Hallani akarom, mire szándékozol kilyukadni!
– Már bocsáss me…
– Ne köntörfalazz! Nincs időnk egész éjszaka itt ácsorogni! Csak merészen, egyenesen!
Nyögd ki!
Krog minden mindegy alapon megrántotta a vállát.
– Ha harcba szállsz, veszítesz. Az arkhonok összefognak ellened, s oly hatalmas sereget
állítanak veled szemben, amelyet nem győzhetsz le. Vagy ha mégis… exarcha, számodra
és Drénia számára is keserű lesz az a győzelem. Ezt nem akarhatod! Ennél jobb megoldást
kell találnod!
– Mégpedig?
– Deviaronba kellene menned, az Arkhon Tanács előtt bizonyítani igazadat, úgy nyerni
vissza a téged illető címet!
– Eh! Hallhattad az előbb a papot! Mennyi esélyünk lenne?
– Jóval több, mint harcba bocsátkozni a Korona ellenében! És ha elbukik az igazad a
Tanács előtt, Tohar úgysem engedheti, hogy kivégezzenek titeket… az Alku miatt… ismét
a kitoloncolásotok mellett kardoskodik majd. És mit veszítetek, hogyha így lesz? Idővel
visszajöttök ismét, s a harc még mindig ott lesz nektek, mint lehetőség… s akkor, a
tárgyalást követően, mely, még ha igaztalan lesz is, sokakat elgondolkodtat és mellétek
állíthat.
Zmed intett a fickónak, hogy hallgasson, s hosszan fontolgatta a lehetőségeket.
– S te vajon, becstelen pap – fordult aztán az ágyon üldögélőhöz –, hajlandó vagy
mindezt, amit előttünk feltártál, eskü alatt vallani, akár törvényes tárgyaláson is? Hogy
Tohar nem tiszta vérű nemes, és csakis zsarolás által lett az, aki?
– Ez minden vágyam, lemosni a szégyenfoltot a nevetekről… és megteszem, ami tőlem
telik… – Úgy tűnt, a gyógyfolyadék hatása lassacskán elenyészik, mert Zuryastis ismét
alig volt iménti önmaga; nem egyenesen ült, hanem görnyedten, és ajka jobb oldala
furcsán lefittyedt. Nehézkesen beszélt. – Deviaron messze van, s ki tudja… eljutok-e
odáig élve… megérem-e vajon a tárgyalást? Ámbár… Meli… Mmm… Ned… Mmm…
– Mit mondd?
– Melios Nedor! – készségeskedett Krog. – Arra céloz, dire, hogy elég, ha Skara Gorba
eljuttok vele. Ha még él, tollba mondhatja vallomását Melios Nedornak, az ottani papnak,
aki még ifjú és jó erőnek örvend, s majd ő beszél a Tanács előtt, eskü alatt, az ő nevében…
– Jól hangzik – bólogatott Zmed. – Mikorra tudsz készen állni?
– Én, m-m-már soha. – A vén pap erőtlenül göcögött. – Nem megy már nekem az olyan
úri huncutság… De, kézenállás nélkül is… akár már hajnalban vihettek… rákötözve…
keresztbe… lóhát… lóhh… hhh…
– Hé, mindjárt visszaájul! – csattant fel Lenk. – Van még ilyen kotyvalékod, nagyfejű?
Krog előkotort a gatyakorcából egy tenyérnyi, szürke rongybatyut, és óvatosan
odamutatta.
– Még két adag. Az utolsó kettő. Kár lenne most ebből még egyet elpazarolni…
 – Nem te mondod meg! Ide vele!
Lenk máris bontogatta a kis csomagot; Krog úgy emelgette saját kezét, mintha ugrásra
készen oda akarna vetődni, ha az egyik üvegcse kihullana belőle.
– Dire! Egy nap csak egyet szabad innia! Rettenetesen kimerült. Kettő vagy több
megölheti! De ennyi épp elég lesz; egy az útra… a másik pedig Skara Gorban, az ottani
vallomásra.
– Akkor ez eldöntetett – szögezte le Zmed. – Megyünk. Ha nem is hajnalban, de reggel
elindulunk.
– Én már csak egy valamit nem értek… – jegyezte meg töprengve Lenk. Belebámulva
Zuryastis félrebillent ábrázatába. – Honnan tudja mindezt? Tán apánk mesélte egy részeg
éjszakáján?
– Nem emlékeztek, ugye, mi a vezetékneve… vagy igen? – kérdezte óvatosan Krog. A
három fivér homlokráncolva kutatott az emlékezetében, aztán Hmuda ábrázata
megnyúlt.
– Zuryastis… Grorm! Minden összeáll!
– Ezért segédkezett az árulásban – tudálékoskodott a domonn, miközben a pap álla
megadóan a mellkasára bukott. – Ariann… a húga volt!
 5. TERVEK ÉS ELLENTERVEK

Lyasthé Mehriall gondolataiba merülten bámulta a barlangmélyi kis tavacska sötéten

fodrozódó víztükrét, mintha abból próbálná kifürkészni a jövőt; vagy akár a jelent. A
fehér sárkány nő ezúttal is emberi alakját viselte, fagyott hegycsúcsokra hajazó íriszének
tekintete rezdületlenül fúrta magát a tó feketés felszíne alá.
Egy laikus fejében talán megfordult, hogy most könnyedén Lyasthé Mehriall mögé
sétálhatna, és egyszerűen átvághatná a torkát…
Annak a valakinek azonban, aki a barlangban a Hívó Szóra közeledett, eszébe sem
jutott volna ilyesmi. Egyrészt nem állt érdekében, másrészt pontosan tudta, hogy a
nőstény sárkányt nem olyan egyszerű ám meglepni, mint amilyennek tűnik. Még
legalább húsz lépésre járt, amikor felhangzott az arrogáns, nőietlen basszus, amely
idegenül s hátborzongatóan hatott a törékeny testből.
– Már azt hittem, sosem érsz ide, Zaer!
– Bocsánatodat kérem, ha megvárakoztattalak, Törvény Védelmezője!
A homályból szellemként siklott elő a mély bariton hang tulajdonosa. Egy méter
nyolcvan centi lehetett, zord vonású, delejes tekintetű, erélyes orrú, és oly egyenes
tartással bukkant fel a meredező sztalaktitok és sztalagmitok között, mintha ő maga is
csak egy életre kelt cseppkő volna. Testét viharszürke, fehérbe hajló, egész testét fedő
köpeny takarta, ám a vonásait ezúttal nem rejtette az általában viselt csuklya és
takarókendő. Nem volt szüksége álcára, hiszen Lyasthé Mehriall jól ismerte őt.
Zaer Brael’aar származását homály fedte, és csak kevesen tudták – közéjük tartozott
Lyasthé Mehriall is –, hogy ereiben drén nemesi vér épp úgy folyik, ahogy Észak vad
népéé, az irrissariké. Ferde metszésű szeme, komor északi vonásai az apjára hajaztak,
míg lágy, varkocsba font világosbarna haját, nemes vonalú orrát, határozott állát
nemesen született anyjától örökölte.
Karizmatikus személyiség volt, alig túl a harmincon, aki már több tucatnyi alkalommal
teljesítette sikerrel a rá kirótt feladatokat. Eleddig még soha nem vallott kudarcot. A
Viharhozók elitjébe tartozott, tetteiről csakis mesterének, a fehér sárkány nőnek
tartozott elszámolással. A legjobbak egyike volt. A Törvény Védelmezője szigorúan óvta
a titkot, amellyel elit harcosait kiképezte, és amelyekhez fogható harcos-varázslókat
Lord Kwanremaan hírhedt aranyvértesei óta nem látott a világ.
Zaer Brael’aar képes volt arra, hogy akár nyolc jól képzett harcossal szemben is
megküzdjön és győzzön. Mágikus tudása meghaladta a Yennon Sziget Harmadik Körének
beavatottjaiét. Egyiküket legalábbis már sikerült megölnie.
 Most könnyed léptekkel a tóparton guggoló sárkány nőhöz sietett, majd jobb lábát
maga alá húzva ő is a sarkára ereszkedett. Ebben a mozdulatban egyáltalán nem zavarta
a hátára szíjazott két hosszúkard, amelyeknek markolatai a jobb- és bal válla fölött
kandikáltak elő. Ami problémássá tehette volna az elhelyezkedést, az a bal combjára
erősített, combhosszúságú rövidkard volt, melynek markolata a csípője magasságában
meredezett. Zaer az elmúlt közel tizennyolc évben hozzászokott már annyira, hogy ez se
legyen akadályozó tényező.
– Mester? – hajtotta meg fejét a Viharhozó, egyszerre üdvözölve a sárkány nőt,
ugyanakkor kérdő hangsúlyából kitűnt, hogy nem szereti vesztegetni az idejét, s ezúttal
is rögtön a tárgyra térne.
Lyasthé Mehriall kivárt egy hosszú pillanatig, mielőtt megszólalt volna.
– Szükség lesz a szakértelmedre, Zaer!
– Alázattal hallgatlak, Törvény Védelmezője.
A sárkány nő biccentett.
– Skara Gortól délkeletre váratlan erők bukkantak fel, melyeknek jelenléte nem
kívánatos Dréniában. Három nemesen született ifjú, akiket az Arkhonok Tanácsa egyszer
már száműzött, nemrég visszatért, partra lépett Divrionnál. A társaságukban utazik egy
bizonyos ősi hatalom, amely veszélyes lehet országunkra és népetekre.
Zaer pontosan tudta, mi oka volt idehívásának, gondoskodott arról, hogy ő lehessen az
egyetlen a felmerülő probléma megoldására; de most úgy tett, mintha fogalma se lenne.
– Miféle ez a hatalom, úrnőm? Tudnom kell, mi ellen készüljek.
– Guarni! – recsegte a sárkány nő, és végre elfordította fehéres szemét a fodrozódó
vízfelszínről, hogy szemügyre vehesse tanítványa reakcióját. Nem kellett csalódnia;
Zaernek szeme sem rebbent. Tökéletes közönnyel fogadta a hírt.
Rövid szünet után az irissari ivadék szólalt meg:
– A guarnik kihaltak, miután…
– …miután negyedszer is összeomlott világot uraló birodalmuk, igen. Sokan elhiszik e
mesét – recsegte a sárkány nő. – De neked azt is tudnod kell, hogy ezzel kapcsolatban a
tények nem igazoltak, számos találgatás létezik. Sosem bizonyosodott be, hogy a guarnik
eltűntek a világról… csak némelyek gondolták így, szerették volna így hinni. De vajon
miért?
– Mert e hiedelem terjesztése szolgálta az érdeküket.
– Igen. Egyesek szerint azért tűntek el, hogy átadják helyüket egy új, életképesebb
fajnak, az ő lelkükből sarjadó dréneknek. Ám mások úgy tartják, hogy ez nem igaz; itt
élnek közöttünk a mai napig is ezen a világon, néhányan legalábbis… és így gondolom én
magam is. Ez az entitás, akit… többen is érzékeltünk, nem egy megfogható, fizikai testtel
rendelkező lény… csak egy…
– Kísértet?
– Én inkább az árny szót használnám rá. – A sárkány nő kivárt, még mindig a tanítvány
reagálását leste. – Mit érzel erről? Elrémít?
 – Kiváló harcossá képeztél, mester, s általad növelt varázstudásom kivételessé tesz… –
A Viharhozó hangjában nem bujkált dicsekvés; egyszerű tényt szögezett le. – Azonban
nem tudom, miként kell harcolni egy, a múltból felbukkanó, guarni árnyék ellen. Ha
adnál… némi támpontot…
– Nem kell harcolnod ellene, egyelőre. A feladatod: kifürkészed, mi a száműzetésből
hazatért testvérek célja. Mivel megszegték a Törvényt, és visszatértek, ezért
mindenképpen halál vár rájuk… a Törvényt pedig be kell tartani. A három testvért
megölheted, ha úgy adódik, de a guarnit… nos, őt… nem lenne esélyed. Ám egyelőre
gyilkolnod sem kell, csak szükség esetén. Tudd meg céljaikat, és jelentkezz minél
hamarabb!
– Értettem, mester – hajtotta meg fejét Zaer engedelmesen, majd készült felállni. Bár
még számított némi segítségre, kényelmetlen lett volna konkrétan kérnie. – Úgy tudom,
a guarnik képesek kibocsátani bizonyos rezgéseket, melyek az elménket támadják, s
melyek ellen még mi, Viharhozók is védtelenek vagyunk. Ha rám támadna, mester, mily
technikát és stratégiát javasolsz a guarnival szemben? Legyőzhetem saját erőmből, avagy
jól jönne valami… különleges mágikus eszköz ellene?
Lyasthé Mehriall épp csak a szeme sarkából vetett rá egy pillantást, de Zaer még ebbe
is beleborzongott. Úgy érezte, a sárkány nő beléje lát. Gyanakszik?
– Igazad van. Kell védelem. Vidd magaddal ezt! Hasznodra lesz, ha a guarni rád
támadna. – Súlyosnak tetsző, aranyozott jogart emelt fel maga mellől, melynek fejét úgy
alakították ki, mintha csontujjak tartanának egy ökölnyi méretű koponyát. Első
pillantásra látszott rajta, hogy egyedi, mágikus holmi.
A Viharhozó rezzenéstelen képpel vette át a jogart, és az arca elé emelte. Úgy tett,
mintha nem tudná, mi az. Mintha nem épp ezt akarta volna elkérni. Hosszú
másodpercekig csak figyelte, aztán összevonta szemöldökét.
– Gilf koponya. Nagyon régi darab…
– Arra készült, amire te is használhatod majd. Egyfajta tárolóeszköz, amely hatalmat
biztosít a beléje börtönzött lélek felett. Főképp egy guarni lélek felett.
– Értem. Hogyan működik?
– Jelenleg üres, nem több mint egy súlyos aranyjogar, amelyet fegyverként
használhatsz, fejeket törhetsz be vele. Azonban ha megérzi a közelében egy guarni lélek
jelenlétét, jelezni fog neked és a segítségedre lesz.
– Varázsszó, aktiváló ige?
– Szükségtelen ismerned. Magától reagál, csak tedd, amit az ösztönöd sugall!
Zaer kifürkészhetetlen képpel meredt a különös gilf hagyatékra, aztán megvetően
lebiggyesztette alsóajkát.
– Sötét erő. Vérmágia.
– Gilf vérrel kovácsolták.
– Nem fog engedelmeskedni nekem.
 – Uralnod kell az akaratoddal, különben ő fog uralni téged. De igaz, az ige mégiscsak
hasznodra lehet, ámbár csakis akkor, ha egy guarni ellen fordítod, tíz lépésnél
közelebbről. A lehető legközelebbről! Ezt mondd ki fennhangon, hangtévesztés nélkül: Ze
guarn arrakhn! Ismételd!
– Ze guarn arrakhn!
– Majdnem jó. A „guarn”-on a hangsúly, úgy gyakorold!
– Igen, mester.
– Alkalmasnak érzed magad?
– Mindig, mindenben.
– Akkor menj! A Törvény adja irányfényed!
– Örökkön-örökké, mester. – A Viharhozó ismét fejet hajtott, majd további szavak
nélkül megfordult, és ahogy jött, ugyanolyan nesztelenül távozott. Ámde jóval
elégedettebben.

*****

Krog Rukoz úgy nézett ki vastag prémekbe burkolózottan, mintha kétszer akkorára
hízott volna az elmúlt éjszaka során, mint amekkora egyébként volt. Hatalmas fejét
akkora prémkucsma fedte, hogy alig látott ki alóla. Még az általában nem túl derűs Zmed
is elmosolyodott a láttán.
Egész éjszaka havazott, reggelre lefagyott, és a süvítő északi szeleknek köszönhetően
mostanra tenyérnyi vastag hóréteg borította a sziklás talajt. Nem tűnt úgy, hogy az
időjárás a kegyébe fogadta volna a hosszú útra indulókat.
A domonn-nak nem igazán fűlött a foga az utazáshoz, de úgy tett, mintha hallani sem
akarna arról, hogy Ulvenholdéban maradjon. Jó alaposan beöltözött, ahogy csak tudott,
ezzel is bizonyítva határozott szándékát. Két kezét viszont reszketősen
összedörzsölgetve lépkedett közelebb a már lóháton várakozó főnemesekhez. Valamivel
hátrébb a tüsténkedő szolgák épp ekkor rögzítették rá egy szánra a vén Zuryastist, és
vastag prémeket szíjaztak köré, hogy melegen tartsák. Épp csak az orra hegye látszott ki.
A hat szánhúzó kutya már türelmetenül várt az indulásra; noha vastag bundájú, fagyföldi
muyamutok voltak, így, egy helyben álldogálva még ők is reszkettek, és deres pofájukat
nyalogatták. Dluh, az ifjú kürtös, aki maga is az északi Fagyföldről származott, kedvtelve
paskolgatta négylábú földijeit, füstölt fókahús falatkákat osztogatott nekik, és az utolsó
falatot a mogorván bámuló szánhajtónak vetette oda.
– Hopp, Bip!
A ráncos képű fickó, aki valami bonyolult és távoli viszonylat révén rokonságban állt a
kürtössel, a levegőből kapta el fogával a falatot, ráhunyorított földijére, és rágcsálni
kezdte az ízetlen fókahúst, és úgy vigyorgott, akár egy kivénhedt, pudvás fogú muyamut.
 – Biztos, hogy ez a legjobb ötlet, dire? – vacogta Krog. – Tudom, sürget az idő… de
holnapra vagy holnaputánra enyhülés várható… könnyebben átjuthatnánk az Ordas-
hágón, ha elolvadna a hó.
– Már megmondtam, te nem jössz velünk!
– Ó, dehát… nem ez a kötelességem, dire? Bármily kutyanyikorgató fagy van is, hogyan
maradhatnék veszteg, miközben ti, méltóságos uraim a becsületetek visszaállításáért
küzdötök?
Krog fel nem foghatta, hogy amíg ő a prémekben is majd’ megfagy, a három fivér miért
nem fázik? Pedig ők csak egy-egy kurta kabátkát viseltek az ing és a mente fölött. A De
Vigorardok színeit: lábukon ezüstveretes fókabőr csizma, amelynek szárába belegyűrték
a szürke nadrágszárat. E fölött mind a hárman alkonyszín, vastag bársonyinget viseltek,
amelyet Zmed lazán a hátára vetett medvebőr kacagánnyal, Hmuda farkasfejekkel
díszített, magasított nyakú bőrzekével, Lenk pedig egyszerű mentével és bélelt
utazóköpennyel egészített ki. Mindhármuk oldalán vékony penge lógott, és Ulvenholde
istállójának legjobb lovai prüszköltek alattuk.
– Szükségtelen jönnöd, domonn. Nem kellesz te mellénk. Több hasznodat vesszük
idehaza… És ha nem sikerül tisztára mosnunk a nevünket, legalább te nem kerülsz
gyanúba. Mondhatod azt, hogy erőszakkal kényszerítettünk a szolgálatunkra.
– De… tanúskodhatnék mellettetek, dire, ha minden madzag szakad… és a vénség nem
éli túl az utat.
– Te nem élnéd túl az utat – jegyezte meg álmodozóan Hmuda. – Én magam löknélek
szakadékba, ha folyton hallgatnom kéne a hízelkedő dumádat!
Lenk azonban gyomorfájós képpel, de a tegnapinál jóval vidámabban paskolta meg az
elöljáró szőrmés kucsmáját.
– Fura sapka. Honnan szerezted? Egy hegyi óriás gatyáját nyúltad le? Épp jó lenne
bélésnek abba a bazi nagy kosárba, amibe a bakó hajítaná a levágott fejed, ha bűnösnek
találnának.
– Ez… nem volt túl vicces, dire! Talán haragszol rám, hogy ilyeneket mondasz? Nem
hatott a tinktúra, amit adtam?
– Hát, vizelnem ugyan nem sikerült tőle, és még igencsak feszülök hastájékon, de
legalább a görcsök elmaradtak. Egészen jó lett a kedvem.
– Ó, örülök, nagyuram, hogy ennyit is segíthettem! Bízom abban, hogy eszedbe jut
majd ez, amikor te és méltóságos bátyáid dicsőn hazatértek… és megfontoljátok,
megtartsátok-e a mostani domonnt, avagy valaki újat nevezzetek ki helyettem!
– Idióta barom! – Lenk ráröhögött, és leverte a fejéről a kucsmát. – Jobb is, ha nem
jössz, mert megakadna az a hülye nagy fejed a szűk hágóban!
Miközben Krog a szekérkerékként guruló, szélrohamtól elsodort kucsmáját kergette,
Lenk úgy röhögött, hogy még a könnye is kicsordult. Jaj de jó – gondolta –, a könny is víz,
ennyivel is kevesebb!
Eközben Zmed megtárgyalta a tervét Emor di Brogerrel.
 – Skara Gorba megyünk – dörmögte. – Lediktáljuk az ottani kermon-papnak Zuryastis
vallomását, majd pedig, ha a vénség bírja még, akkor vele, ha pedig nem, akkor azzal a
másikkal, hajót bérlünk, és a Devor folyón felhajózunk Deviaronig.
A kapitány tisztelgett az exarcha felé.
– A Rend igaz istenei óvják lépteitek, dire! Minden este imádkozni fogok érettetek
Yennonhoz és Kargil Yhronhoz!
Zmed komoran bólintott, majd nem vesztegetve tovább idejét s lélegzetét,
megrántotta a kantárt, és ő is elfordult az aggodalmaskodótól.
Emor di Broger rosszkedvűen meredt a meginduló arkhonokra, s az őket követő,
kéttucatnyi harcosára. Szükségszerűnek érezte volna, hogy elkísérje őket, ám ezt az
exarcha határozottan megtiltotta azzal, hogy Ulvenholde biztonsága fontosabb annál,
mint hogy ily fáradtságos úton bizonyítsa hűségét. Végül hát, a Feketevértesek
parancsnoka a Farkaserődben maradt, ám most odalépett a szán mellé, amelyen kermon
Zuryastis alig ziháló teste pihent, s amelynek végében Bip, a sokat próbált, fagyföldi
vértes állt, készen arra, hogy ő vigye el az öreg papot Skara Gorig. A szánhúzó kutyák
hangos vakkantásokkal várták az indulásra felszólító parancsot.
A gróf megállt a katona mellett, és komoran pillantott rá.
– Tudd, mi a kötelességed, Bip!
– A lelkem Fekete, a húsom maga a Vért! – mormolta a harcos, és úgy vigyorgott,
mintha megdicsérték volna. – Az életemmel felelek, kapitány!
– Úgy legyen!
– És te, Emerik… – bökött állával a szintén indulásra kész fiatal hadnagy felé, aki pár
lovasával hátramaradva várta, míg katonái előőrse kettes oszlopban kiléptet a vár
kapuján az exarcha nyomában. – Úgy térj vissza, épen és életben, hogy büszke lehessek
rád! Vagy ha a sorsod mást kíván, az igaz exarchánk szolgálatában halj erényes halált!
– Ha halni kell, bátran halunk! – idézte az ifjú a De Vigorardok jelmondatát. – Bármit
dob a sors, apám, úgy teszek, hogy soha ne kelljen lesütnöd a szemed, amikor eszedbe
jutok vagy kimondod a Di Broger nevet! És ígérem, visszatérek, s visszahozom épségben
őket is!
– Öreg vagyok már, és egyre közelebb a sír, de megvárlak élve, fiam. Csak ne késlekedj
túl soká!
– Nem fogok.
– Akkor induljatok! Gyerünk!
– Igenis, atyám, igenis, kapitány!
Emerik di Broger odafüttyentett Bipnek, és maga is a várkapu irányába fordította
lovát.
– Haaaai! Haii-haiii! – harsogta a fagyföldi, és megrántotta az izgatott szánhúzó kutyák
szíjait. Azok kaffogva, ugatva feszültek neki a hámnak, és a szán meglódult, hogy utolérje
a három De Vigorard fivért kísérő lovasokat.
 *****

Zaer Brael’aar, mielőtt útnak indult volna küldetésére Deviaronból, visszatért a

Fagycitadella keleti szárnyában lévő, tágas lakrészébe. Odahívatta két legképzettebb
tanítványát, Lira Stornart meg Astist, és ellátta őket utasítással arra vonatkozóan, mit
kell megtenniük a távolléte alatt. Aztán bezárkózott a leghátsó szobába, az ő saját belső
szentélyébe, és hosszasan meditált, majd megfontoltan, kapkodás nélkül átgondolta
leendő lépéseit. Egy ilyen feladatba nem ugorhatott bele kellő felkészülés és kidolgozott
stratégia nélkül. Főként úgy, hogy a Brael’aar család leggyűlöltebb ellenségei, a rangban
jóval fölöttük álló De Vigorardok farkasodújába kell bemerészkednie. Ki tudja, adódik-e
még egyszer ilyen lehetősége, amikor úgy számolhat le az őt nem egyszer megalázó
Gordon de Vigorard kölykeivel, hogy még csak vádat se emeljenek ellene. Hiszen ő nem
bosszút állni megy, hanem a Törvény Védelmezőjének személyes utasításait követi…
Ha körültekintően jár el, meglehet, nemcsak Zmed, Hmuda és az a tenyérbemászó,
takony Lenk eshet áldozatul az ő hivatalos eljárásának, de némi fortéllyal magát Tohart,
a király tanácsadóját is becsalhatja a Törvény kusza labirintusába.
Miután mindent megfontolt, eltolta a bal oldali faltól a szekrényt, kinyitotta azt a
szabad szemmel szinte észlelhetetlen, titkos ajtót, mely mögött egy ablaktalan, szűk
helyiség tárult fel. Alig méterszer méteres kamraszerűség volt, ámde legalább
négyembernyi magas. Zaer belépett, magára húzta az ajtót, és türelmesen várakozott a
vaksötétben, miközben minimálisra fojtotta légzését; egyrészt, mert így tudott
összpontosítani, másrészt, mert a levegőtlen, zárt kamrában fojtogató, iszonyú bűz
terjengett.
Talán öt percet is állt ott szótlanul, mozdulatlanul, mire magasan a feje fölött
meghallotta az ismerős suhogást. Óvakodott attól, hogy felpillantson; az még számára is
kockázatot hordozott volna. Egy fenevad szemébe nézni nyílt kihívást jelent, mely arra
ingerelheti a bestiát, hogy gazdája ellen forduljon. Bár talán az ő lélekpárja nem támadna
rá, de jobb ezt nem kiprovokálni!
– F! – szólalt meg fennhangon, amikor megérezte sötét famulusa jelenlétét. – Én
Ulvenholdéba megyek, te Skara Gorba! Nézz a gondolataimba! Tudd, mi a feladatod!
Türelmesen kivárta, míg a képzeletbeli, jeges csápok az agytekervényeit karmolászták,
s csak akkor mozdult, amikor a hidegség megszűnt, és langyos, nedves „nyelvek”
nyalakodását érzékelte a szemgolyója belső részén.
– Jól van, F! Menj máris, járj sikerrel! És ne feledd, nem az idő számít, hanem az
időzítés!
Megvárta, amíg magára marad, s csak aztán lépett ki a titkos kamrából a belső
szentélyébe. Mélyeket lélegzett, próbálta kifújni orrából még a bűz emlékét is, és közben
kishitűen gondolt arra, mily sekélyességre és fantáziátlanságra vallhat az, ha egy
varázsló a famulusának még nevet sem ad, csak „F”-nek szólítja, és soha még csak rá se
néz.
 Bár talán… jobb is így.

*****

Skara Gor városa úgy uralta a róla elnevezett tartomány középső részét, ahogy egy
jóllakott fenevad őrzi zsákmánya maradékát, a Drén Kontinens e délnyugati nyúlványát,
amelynek partjait nyugatról a Shie-tenger, délről pedig az Északi-tenger hullámai
nyaldosták.
Az egyik legfontosabb vásárvárosnak számított egész Dréniában, hiszen
elhelyezkedését tekintve a Dim és a Devor folyók találkozásánál épült egy hatalmas
síkságon, az ország egyik legdúsabb és legtermékenyebb területén. Haszonnövényeinek
és az itt legeltetett jószágainak nagy részét Skara Gor piacain bocsátották áruba, vagy
onnan vízi úton szállították a Délvidék két legforgalmasabb tengeri kikötőjébe, Dimrenbe
vagy La Venthába, illetve, északra, a fővárosba.
Talán ennek a kivételes helyzetnek köszönhették a várost uraló De Vigorardok, hogy
családjuk oly magasra emelkedett és a legtekintélyesebb, legbefolyásosabb főnemesek
közé kerültek. Az ő ősi székhelyük volt ez a város, amelyet évszázadokkal ezelőtt a család
első exarchája kapott adományként Rex Regnarad királytól. Igaz, a negyedik-ötödik
generációs De Vigorardok csaknem elherdálták ezen örökségüket, s a vagyon megoszlott
a viszálykodó rokonok között, ám Vallis de Vigorardnak sikerült rendet tennie e
mostoha viszonyok között, noha a lázongó kereskedők és krallok egy híján az összes fiát
meggyilkolták, és csaknem kitörölték a család nevét az arkhonok sorából. Vallis azonban
jó szövetségeket kötött, megerősítette hatalmát, kemény kézzel úrrá lett az ellene
fenekedőkön, jócskán mérsékelte az alattvalóira kivetett adókat, és lecsökkentette a
hivalkodó építkezéseket. Fiára, Gordonra – Zmed, Hmuda és Lenk – apjára már egy stabil,
újra növekedésnek induló gazdaságot hagyott.
Jelenleg a törvényes exarcha, Tohar de Vigorard volt Skara Gor névleges ura, ám ő
korábban is inkább Ulvenholdéban tanyázott, újabban pedig Deviaronban, a király
tanácsadójaként. Távollétében Ray da Grobervors báró, az egyik hűbérese kormányzott
és felelt a városért. Grobervors már nem számított mai legénynek a maga hatvanöt
évével, görnyedt tartása és terjedelmesre növesztett pocakja arra utalt, hogy jobban
szereti a kényelmet, mint a kalandokat… s minden bizonnyal így volt ez fiatalabb
korában is. Amiért Tohar választása a joviális, derűs öregúrra esett, az pontosan az volt,
hogy Ray da Grobervorsnak rendkívül jó érzéke volt a pénz forgatásához, és a neki
adózók lelkivilágát is jól ismerte és kezelte.
Persze a sok zsíros étel megtette a hatását az öreg egészségére is; csak Tohar
rendszeresen küldözgetett gyógyitalainak köszönhette, hogy egyre rendetlenkedőbb
szíve még nem robbant szét a mellkasában, és kész csodának számított, hogy a
Deviaronba induló árpaszállítmányokról rendelkező Grobervors nem kapott
szívrohamot, amikor zárt lakosztályán belül halk pukkanás hallatszott, és a szoba
közepén megjelent a semmiből egy szürke ködbe burkolódzó alak.
– Terniusra! – hőkölt hátra a báró döbbenten, kiejtve a tollat megremegő ujjai közül. –
Bárki vagy is…
A kámzsás jövevény hátravetette csuklyáját, és felemelte mindkét kezét, jelezvén,
hogy nem kíván ártani.
– Nyugalom, öreg barátom! – mormolta. – Vedd fel a tollad, de ne akarj megszúrni
vele! Csak én vagyok az, az exarchád.
– Tohar! Nagyuram! Jajj, jajj, a szívem… egy pillanat… csak egy kis pillanat… jajj… de
megijesztett!
Olyasféle nekirugaszkodó mozdulatot tett, mint aki felállni készül, de Tohar a vállánál
fogva gyengéden visszanyomta.
Élve volt szüksége a város tényleges urára, nem ért rá a személyét igazolni, ha
megtalálják Ray da Grobervors báró asztalra borult hullája mellett.
– Maradjon ülve, da Grobervors! – Szándékosan választotta a kimértebb, hivatalosabb,
magázódó megszólítást. – Élve van szükségem magára, nem akarnám, hogy idő előtt
elvigye az eltúlzott buzgóság!
– Köszönöm, dire, megtisztel… – szuszogta hálásan a túlsúlyos férfi, és visszaroskadt
székébe. Százötven kilós testét nehézkesen mozgatta, ráadásul kezdődő köszvény is
kínozta ízületeit. Nem volt ez szokatlan a zord északon, a hideg kőfalak mögé zárkózott
nemesek között. Úgy is lehetett volna mondani, hogy a köszvény, mint olyan, a korabeli
arisztokrácia öregkori népbetegségének számított.
Grobervors zavartan összehúzta közel ülő szemét, és miközben várakozóan összefűzte
ujjait, nem titkolt idegességgel méregette Tohart. Becsületes volt gazdájával, nem
sikkasztott, bármikor készen állt az elszámoltatásra, ámde egy efféle váratlan
betoppanás mindig vészterhesnek hatott.
– Te… ööö… Ön itt, exarcha?! Ily váratlanul… s én… én azt sem tudom, minek
köszönhetem… látogatását?
Tohar lassú léptekkel megkerülte az asztalt; elsétált a megszeppent báró mellett, és az
öreg háta mögött lévő ablaknál állt meg. Mint a papok, csuhájának bő ujjait felemelte, és
két kezét az ellentétes ujjrészbe dugta. Szürke szemének tekintete megkapaszkodott a
rohanva közeledő viharfelhőkön, amelyek hasonló színben pompáztak, mint saját írisze.
– Kérdéseim vannak magához, Grobervors. Először is… mekkora jelenleg Skara Gor
várőrségének a létszáma, parancsnok?
Tohar hűvös, éles hangja és a megnevezés nem hagyott kétséget afelől, hogy most,
mint a város védelméért felelős nemest kérdezi az exarcha. A báró akaratlanul is
kiegyenesedett ültében – igaz, csak egy kissé, de mégis, valamelyest katonás tartást
erőltetett magára. Legalábbis ő így képzelte.
– A városőrség teljes létszáma jelenleg, khm… mennyi is… hm… hol is a pontos
létszám…
 – Megközelítőleg!
– Az… megközelítőleg a békeállapotokban kötelező kétszáz fő… talán harminc-
egynéhánnyal több a közelgő tél miatt. Khm… fölöslegesnek tartottam többet
állományba rendelni. Ám ha kívánod, vannak tartalékok, akik behívását…
– Elég. Még sok is… – mormogta az orra alatt, majd hangosabban hozzátette. –
Szükségem lesz ötven katonára a déli kapuhoz… és további megerősített őrségre az
északi, keleti és nyugati oldalakra! Az állomány maradéka álljon készültségben, a
kaszárnyákban! A kimenőket vissza kell vonni!
– Értettem, dire. Máris rendelkezem. De megtudhatom ennek okát? A tisztek
tájékoztatása végett.
Tohar elfordult az ablaktól, acélszürke szemét a báróra vetette. Fél másodperc múlva a
kijárat felé indult, úgy vetette oda félvállról, már-már közömbösen:
– Úgy értesültem, száműzött fivéreim Skara Gorba tartanak. Illő fogadtatásban
kívánom részesíteni őket.
Ray da Grobervors báró kerek képét hosszúkássá nyújtotta a megdöbbenés, és még
torkot köszörülni is elfelejtett. Tohar azonban ezzel nem foglalkozott: lendületes
léptekkel a kijárat felé indult, hogy további intézkedéseket tegyen, és személyesen
felügyelje az előkészületeket.

*****

Zaer Brael’aar – bár a jogarnak köszönhetően jól érzékelte, hogy tőle északi irányba
sodródik az a bizonyos guarni entitás – engedelmeskedve Lyasthé Mehriall parancsának
a háttérben maradt és a fő feladatára koncentrálva egyelőre csak szimatolt, és
nyomozgatott. Különböző jellegű fürkészővarázslatokat indított útjára, s kiértékelte
azok eredményeit.
Ulvenholde majdhogynem kihaltnak tetszett, fürkészéseivel alig észlelt mozgást a
várfalon túl. Talán ha ötvenen lehetnek odabenn, s ezek közül harmincnál kevesebb a
fegyveresek száma. Ám a kaput zárva találta.
Lovát megállította, felpillantott a mellvédre, ahonnan egy fekete acélsisakos kobak
bámult le rá.
– Ki van odale’? – kiáltotta a kapuőr. Zaer elhúzta a száját; utálta az ostoba embereket.
Igaz, felesleges lett volna arra számítania, hogy ennyire délen bárki felismeri egy
Viharhozó jellegzetes, fellegszürke köpenyét.
– Zaer Brael’aar. Hivatalos ügyben, Deviaronból.
– És ezt bizonyítani is t’od, fickó?
– Hogyne… de te azt aligha szeretnéd – dünnyögte Zaer. Hangosan azonban csak
ennyit mondott: – Csak nyiss kaput! Nem veled van beszédem, hanem a Farkaserőd
kapitányával!
 – No, no, no! Csak ne olyan hevesen! Nem engedek ám be mindenféle gyüttmentet…
Zaer kezdte unni a várakozást. Akár át is sétálhatott volna a vastag kapun vagy
átugorhatta volna a falat, de egyelőre nem kívánt fölösleges erőfitogtatásba kezdeni.
Csak szolidan! Ismét felpillantott, és hagyta, hogy íriszében egy pillanatra fellobbanjon
az esszencia halványlila lángja.
– Nyiss kaput! Vagy magam teszem…
– Jó’vammá’… mit köll itten idegenkedni? Nincsen hadiállapot, se mifene… –
dünnyögte az őr, majd eltűnt a lőrésből. Hamarosan léptek dübögtek odabenn, aztán a
keresztgerenda súrlódása hallatszott. Amikor feltárult a kapu, Zaer lépésre fogva a lovát
előreindult, áthaladva az őket méricskélő négy őr között, akikre egy pillantást sem
pazarolt.
– Biztos, hogy igazolta magát? – kérdezte gyanakodva a legidősebbnek tetsző,
harcsabajszos, pocakos káplár. – Vigyázni kell ám mostanság!
– Hol az erődparancsnok?! – Zaer hűvös, lényegre törő kérdése úgy hangzott el, hogy
még csak nem is lassított a lova léptein. – Hívd elő!
– Ahun gyün, ni!
Mutatták, de eddigre már a Viharhozó is látta az őszhajú, sebhelyesképű kapitányt.
Emor di Broger lendületes léptekkel érkezett, és a várudvar közepén találkozott a
különös lovassal. Elkapta a ló zabláját, amelynek ez nem annyira tetszett, és hangos
prüszköléssel, fejét rángatva próbált szabadulni. Zaer megpaskolta lova nyakát,
nyugtatva az állatot, majd átemelve annak nyaka felett a lábát a földre szökkent, magára
hagyva a grófot a ficánkoló, tüzes hátassal. Az élemedett kapitány úgy állt ott, mint egy
értetlen lovász, és amikor a helyzet abszurditása tudatosult benne, ingerülten a közelebb
siető katonák egyikének lökte a kötőféket.
– Fogd! – vakkantotta, aztán kemény, katonás pillantásával végigmérte az előtte álló
jövevényt. Azt azonnal felmérte, hogy nem valami közönséges utazót sodort ide a szél, és
dühös tekintete most az őrség tagjait kereste. Világosan parancsba adta, hogy senkit se
engedjenek be a várba az ő engedélye nélkül. Szeme villogása nem ígért sok jót.
– Ne hibáztasd a bugrisokat, kapitány! – kezdte Zaer. – Nem állíthatták meg Lyasthé
Mehriall hírnökét.
Emor di Broger még alaposabban megbámulta, és nagyot sercintett a fagyott hóra.
– Úúúúgy? Tehát egy… orkánverte Viharhozót sodort ide a cudar éjszakai havazás?
– Ismerlek téged hírből, Di Broger kapitány. De vajon te tudod, én ki vagyok?
– Kellene?
– Elég ha azt tudod, kinek a nevében szólok, valamint azt, hogy a Törvény
Védelmezőjének akaratával nem ildomos dacolnod.
Emor végigmérte a határozott fellépésű fickót, aztán kelletlenül biccentett.
– Tisztában vagyok Lyasthé Mehriall hatalmával. Nem szándékom az akarata ellen
szegülni. Vendégként fogadlak a Farkaserdőben. Mondd, mit kívánsz, aztán járd tovább
az utad! Vagy megpihennél előbb? Gondolom, ráérsz távozni a következő viharral.
 Zaer vagy nem értette a humort, vagy nem volt vicces kedvében, mert elengedte a füle
mellett a megjegyzést.
– Tudod, kiket keresek. Három egykori főnemest, akiket egykor te magad is uraidnak
szólítottál, mielőtt száműzetésre kerültek. Zmed de Vigorard és vérszerinti két öccse,
Hmuda és Lenk merre járnak?
A kapitány mély lélegzetet vett.
– Hát, barátom, itt aztán hiába keresed őket, mert Ulvenholdében bizony nincsenek!
Tessék csak, kerülj beljebb, s nézz körül magad, győződj meg róla saját szemeddel!
– Fölösleges időtöltés lenne, nem igaz? Hisz’ tudom jól, hogy bár itt jártak nemrég,
immár nincsenek itt. Skara Gorba tartanak.
– Ha így tudod, mit akarsz itt?
– Információt.
– Háát – latolgatta szemét résnyire húzva az öreg hadfi –, sokféle formációt ismerek,
éket, dupla éket, bekerítőt… de ezt az „in”-félét nemigen…
– Érdekelne, mi a céljuk Skara Gorban. Elmondták-e neked a terveiket? Hogy néz ki az
a lény, ki velük utazik? S velük tart-e most is, vagy különvált tőlük?
– Sok „lény” utazik velük – felelte ravaszkásan Emor di Broger. – Már ha illik az
ulvenholdei vértesekre a „lény” megnevezés… Lények vagytok, fiaim?!
A lassacskán köréjük gyülekezők vigyorogtak, kacarásztak, gunyoros hangokat
hallattak.
– Nincs időm a játszadozásra, kapitány. Pontosad tudod te, miről vagy kiről beszélek.
Ha törvényenkívülieket segítesz, s gátolod azt, kit az elfogásukra küldtek, magad is bűnt
követsz el, amelyért megbűnhődhetsz. Felelj, ahogy illik!
Emor di Broger hanyagul hátat fordított, mintha a katonáihoz kívánna szólni, ám
ehelyett kissé meggörnyedt, és a legcsekélyebb erőlködés nélkül olyan hangosat és
recsegőset fingott vendége irányába, hogy szinte újra lehetett volna értelmezni az
azonosságukat – melyikük is a Viharhozó?
A vértesek harsányan röhögtek, ordibáltak, a combjukat csapkodták; némelyük
leutánozta kapitányát, sőt, túl is trombitálta annak teljesítményét, megint némelyek
szimplán berittyentettek, az azt követő sopánkodásukkal is fokozva az általános
derültséget.
– Nos… ez illő válasz volt, Viharhozó? – fordult vissza Emor kihívó zordsággal, s kardja
markolatára tette jobb kezét. – Vagy keressek még illőbbet?
Nyilvánvaló volt, hogy nem fog mondani semmit. Mi több, provokálja őt, hogy oka
legyen itt tartani, s további kutatásában akadályozni.
Zaer egyfajta sötét vágyakozással méregette a Feketevértesek kapitányát; mindig is
kedvét lelte az efféle hetyke veteránok megleckéztetésében, akik azt hiszik, ők fosták a
naplementét, és hogy mindent tudnak a harcokról, és őket már nem érheti különösebb
meglepetés.
Pedig de.
 Ráadásul a gyűlölt De Vigorardok csatlósa!
Ideje megtanulnia, mi az a móres!
– Otromba viselkedésed magáért beszél, kapitány. Semmi tiszteletet nem tanúsítasz az
iránt, kit képviselek, s ez főbenjáró bűn, mely rendreutasításért kiált. Mi több,
feltételezhető, hogy lepaktáltál az árulókkal, a Törvény ellenében, a Korona ellenében, s
ezért felelned kell!
– Úgy? Meglehet. De mielőtt belelovallnád magad ebbe a hitbe, miért ne maradnál itt
nálunk egy csekélyke időre? – Kacsintott. – Ulverholde vendégszeretete mindig is
legendás volt… különösképpen egy magadfajtának! Egy magadfajta szánalmas korcs…
– Hibát követsz el.
– Nem először. Túl sokszor is. És mégis, mindet túléltem. Nyolcvankettő vagyok. Mit
mondhatnék, már unom is egy kicsit… Feldobnád az estém, ha itt maradnál vacsorára, s
engednéd, hogy megvendégeljelek! Az étkünk, borunk és lányaink talán nem lennének
fogadra valók a magadfajtának, ám állítom, mindenre kapható, készséges domonnunk
mindent megtesz majd, hogy kellemessé tegye itt tartózkodásodat.
Egyre harsányabb röhögések.
– Nem kenyerem az efféle otromba tréfálkozás – jegyezte meg fagyosan Zaer.
Egyértelműen kiérezte Emor hangjának éléből, hogy a parancsnok magában már
eldöntötte, hogy nem fogja őt a három főnemes után engedni. Köpenyének takarásában a
combjára szíjazott rövidkardra tette bal kezét. – Puszta időveszteség! Ámbár szórakoztat.
A kapitány elértette; összehúzta szemöldökét, aztán a kardja markolata felé
mozdította kezét. Mielőtt azonban elérhette volna azt, a fellegszürke köpeny meglibbent,
és az alkarnyi hosszúságú rövidkard elővillant alóla. Oly hirtelen, szemmel követhetetlen
mozdulat volt ez, hogy Emornak még felhorkanni sem volt ideje; a drén kékacél
kardhegy a torka alá feszült, feljebb emelve állát.
– Megértettelek – szűrte a fogai között Zaer Brael’aar. – De te is érts meg engem!
Váljunk el békével, s nem ontom véredet! Ha áruló vagy, tetteidért vád alatt, tanács előtt
felelsz.
Az eddig remekül szórakozó Feketevértesek, látva a kapitányukat ért támadást,
dühödt kiabálással rántottak fegyvert. Voltak vagy húszan. Javarészt dárdás, kardos
talpasok, de akadt vagy négy számszeríjász is.
– Vissza! – rivallt rájuk Zaer. – Tegyétek le a fegyvert, különben a kapitányotok vére
vörösre festi kardom pengéjét és a várudvar havát!
– Célra tarts! – recsegte Emor. – Velem ne törődjetek! Öljétek meg a rohadékot, ha nem
adja meg magát!
Zaer szemében elismerés villant erre a bátor tettre, de nem vesztegette arra az idejét,
hogy körbenézzen, teljesítik-e a parancsot. Hideg, érzéketlen tekintete
összekapcsolódott Emoréval.
– Amióta az eszemet tudom, szívem legmélyéről gyűlölöm a De Vigorard családot, ám
mégis, eleddig eszembe sem jutott, hogy ártsak nekik vagy az őket követőknek. Nem
személyes. Engem azért küldtek ide, hogy érvényt szerezzek a Törvénynek. Nem én állok
veled szemben, hanem maga a Törvény, botorság lenne ellene fordulnod!
– A Törvény Zmed mellett áll, Viharhozó! Te tán nem tudod még, de Tohar csaló, ki
hamis kermont csináltatott, és ezáltal ő az, ki a Törvény ellen vétett! A bizonyíték,
amellyel ezt alátámasztják, már úton van Deviaron felé! Zmed nem vért ontani kíván,
önként az Arkhon Tanács elé áll, s miután bemutatta bizonyítékait, főhajtva fogadja majd
az arkhonok döntését! Érted ezt, Viharhozó?!
– Értem, de nekem nem számít. Azt kell tennem, amire utasítottak, s a parancsaim
teljesítésétől semmi nem tántoríthat el!
Emor di Broger több csatát megvívott már, mint amennyiszer berúgott élete során, és
pontosan érzékelte a sorsdöntő pillanatot, amikor ellenfele békülékenyen meghátrálni
készült. Jobbjával lecsapott kardja markolatára, hátrafelé döntötte felsőtestét, kardot
rántott. Aztán, még ugyanezen mozdulat befejezéseként a Viharhozó irányába csapott.
Zaer reflexből cselekedett: visszarántotta fegyverét, csuklóból forgatva meg a
rövidkardot úgy, hogy a penge markolatára alsómadár-fogásban szorítsanak rá ujjai; a
fegyver vasa így alkarjához simult, amelyet maga elé húzott, és keresztben tartva azt a
teste előtt hárította a felsőtestére irányuló vágást.
A vértesek üvöltve támadásba lendültek. Zaer egykedvűen körbefordult, miközben
ismét félig megforgatta fegyverét, aztán kurta, csuklóból indított mozdulattal elhajította.
Annyira meglepő volt ez, hogy a katonák egyáltalán nem számítottak rá.
Főleg az a reá célzó, számszeríjas fickó nem, akinek az egyenes ívben repülő penge
átlyukasztotta láncingét, és a vállába mélyedt. E lehetetlennek ható támadás sikerét
csakis mágiával lehetett magyarázni. A becsapódás ereje megtántorodásra késztette az
íjászt, vesszejét valahová az égbe lőtte, s a fickó üvöltött a fájdalomtól, ahogy a rövidkard
hegye a lapockacsontján csikordult, vagy talán el is törte azt.
Mire a fájdalomüvöltés felharsant, Zaer már hátranyúlt válla felett, és elővonta két,
enyhén ívelt pengéjű hosszúkardját. A vértesek fejében meg sem fordult, hogy az egy
szem Viharhozó támadásba lendüljön ily nyomasztó létszámfölénnyel szemben, amikor
még a védekezésre sincs túl sok esélye.
Ez volt a második tévedésük.
Zaer ugyanis gyűlölte, ha védekeznie kell; ő támadásra született, ahhoz értett
leginkább. Meglendítette két kardját, balról jobbra, jobbról balra suhintva keresztezte
azokat maga előtt, miközben kurta szavakat vakkantott. A rárontó négy Feketevértest
oldalba kapta valami süvítő kavargás, és elsodorta őket, akárha egy iszonyatos,
orkánszerű léglökés támadt volna ott a puszta semmiből. A Viharhozó meg sem várta,
sikerül-e mágikus csapása, elszökkent a kapitány újabb kardcsapása elől, és akár a
szélvész, berontott a feltárulkozó résbe.
Két kurta, szögletes hegyű számszeríjlövedék hasította a levegőt ott, ahol egy
pillanattal azelőtt még Lyasthé Mehriall ügynöke állt. A tompa cuppanásokból és a
fájdalmas üvöltésekből ítélve húsba találtak – a szemből érkező saját társaikat
sebesítették meg.
Zaer nem állt meg; úgy rohanta le az ellene szegülőket, akár a forgószél. Szemmel alig
követhető sebességen pörögve, forogva, egyre a vértesek sűrűjébe táncolva, ütéseket,
csapásokat osztogatva. Mintha nem is ember lenne, hanem egy megveszekedett démon,
egy süvítő förgeteg, oly felgyorsult állapotban, hogy még alakjának s tagjainak kontúrjai
is csupán homályos foltoknak hatottak. Menetközben hárított egy nyaka felé tartó
vágást, egy combjának irányuló dárdahegyet pedig lemetszett, kiosztott egy rúgást,
megvágott egy későn reagáló harcost, aztán a két penge lecsapott más vakmerőkre is.
Ám bármily rettenthetetlen és jól képzett harcosok voltak is az ulvenholdei
Feketevértesek, ettől a nyers, mágikus erőtől még ők is meghátráltak. Akik tudtak,
védelemre váltottak; egymásnak vetették vállukat vagy hátukat, némely kevesek
pajzsokat ragadtak.
Zaer odacsapott az egyik ilyen fapajzsra, és szilánkokra zúzta annak farkasfejes
mintázatát, s eközben másik kardjával a meglepett harcos sisakját is behorpasztotta.
Valaki feléje döfött egy hosszúnyelű lándzsával. Gyors csapás, és a fickó már csak egy alig
alkarnyi nyéldarabot szorongatott; az előrész és a tenyérnyi fémhegy a sárban hevert…
mígnem a homályos kontúrú Viharhozó egy szélsebes fordulással, rúgással messzire nem
repítette. A vértes megpróbálta őt nyakon szúrni a nyélrész frissen metszett végével, ám
mielőtt döfésnyi közelségbe hajolhatott volna az oldalirányba hadakozó jövevényhez, az
rászisszent, s a fickó lába összeakadt, majd oldalra lendült, akárha láthatatlan kezek
rántották volna ki alóla.
A kürtös a várfalon riadót fújt. Fegyverbe, fegyverbe mindenki, aki él és mozog!
Elszánt alakok rontottak ki az épületekből; nők, gyerekek, öregek is, no meg egy vaskos
bundába bugyolált, hatalmas fejű, kucsmás alak.
Ez utóbbi azt kiabálta:
– Jaj, jaj, jaaaaj! – Aztán sarkon fordult, eldobálva a vele szembe imbolygó véneket, a
krumplihámozó kést szorongató konyhalányokat, a piszkavast lengető fiúsegédeket, és
pár nagy pocakú, terhes asszonyt is.
Nagy lett a megtorpanások mértéke.
Zaer azonban nem állt le számolgatni; kiszökkent a megroggyantott vértesek
sűrűjéből, és visszafelé pörgött, Emor di Brogerhez, aki ordítva próbálta bekerítő
műveletre – in formációba? – terelni katonáit. A várkapitány az utolsó pillanatban észlelte
a támadást, és épp hogy fel tudta kapni heredíszes markolatú, egyenes pengéjét, hogy
hárítsa a csapást, amely, ha célt ér, kettészelhette volna a fejét. Ámbár, mintha nem az él,
hanem kardlappal előre érkezett volna mindkettő…
A kapitány rekedt kiáltást hallatott, ellökte ellenfele kardjait, és oldalvást lendítette
meg saját fegyverét, ám fortélyos támadása, mely oly sokszor megsegítette korábbi
csatáiban, most elvásott a visszahúzódó, balkezes pengén. Rögtön rá pedig lecsapott a
másik, és lapjával a gróf fegyvert tartó csuklójára sújtott. Annak azonnal könyékig
zsibbadt a karja, ujjai képtelenek voltak tovább szorítani a markolatot, és az kicsúszott
elerőtlenedő kezéből. Aztán már csak azt érezte, hogy egy csizmás talp a mellkasának
csapódik, és a rúgás iszonyatos ereje hanyatt löki.
Levegő után kapkodva próbált volna oldalra hengeredni, de fordulása közben egy ívelt
penge koccant a macskakövekkel kirakott, sáros udvarnak az arca mellett, egy másik
pedig a mellkasának feszült.
– Most add fel! Elég a vérontásból!
Zaer hangja elemi erővel robajlott végig az udvaron. Emor még mindig levegő után
kapkodva visszafordult a hátára, és bár színes karikákat látott, körbepillantott. Legalább
nyolc harcosa fetrengett a földön, a többiek pedig nem tudtak közel jutni, mivel saját
elesett társaik akadályozták őket a mozgásban. Meg az az apró, sötét füsttornádó, mely
kiszámíthatatlan mintákat követve, baljóslatúan zúgott és süvöltött. Meg aztán, amúgy
se nagyon mertek ficeregni, látva eddigi kudarcukat és kapitányuk szorult helyzetét.
Persze, nem adták fel, csak az újabb parancsra vártak, hogy akár az életüket is
odadobják.
A Viharhozó kivárt, izzó tekintetét végighordozta a ziháló, acsarkodó farkasokon, a
fogukat csikorgató De Vigorard vérteseken, aztán ismét Emor felé fordította különös
metszésű, vadnak tetsző ábrázatát.
– Nyugalom, kapitány! – mormolta. – Nem kívánom vesztedet, ahogy bátor vérteseidét
sem! Meglehet, annyira mégsem sietek, hogy ne tölthetnék egy vagy két kellemes estét a
büdös Farkaslukban…
– Mi a…?!
– Bár az események arra sarkallnának, mielőbb távozzak, s vessem magam a De
Vigorard fivérek nyomába… mely talán a legcélszerűbb viselkedés lenne részemről…
ámde valami azt súgja, mielőtt elhamarkodottan cselekednék, meg kellene hallgatnom a
teljes történetet. A Törvény szellemében. Még úgy is fontosnak vélem ezt, az okok
megismerését, hogyha tudván tudom, hogy minden perc késlekedéssel azok esélyeit
növelem, akiknek letartóztatására küldtek.
Emor di Broger értetlenül pislogott.
– De hisz’ te magad mondtad az imént… alig nemrég… hogy mindenképp teljesíted a
parancsot…
– És ebbéli szándékom mit sem változott. Engedelmeskedni kívánok a kapott
parancsnak. A törvényenkívüliek után fogok menni, és letartóztatom őket. Ám hogyan
járulhatnék sárkányúrnőm színe elé, ha nem tárnék fel számára minden információt,
amit csak lehetséges. – Hunyorgott. – Vagy szerinted, kapitány, ha ezt elmulasztanám,
nem járnék el helytelenül?
– Nos…
– Meglehet, úrnőm s mesterem megró majd késlekedésemért, mellyel előnyt biztosítok
a lázadóknak… meglehet, büntetést kapok tőle időleges tétlenségemért… – Megjátszottan
sóhajtott. – Ámde ő maga adott nekem szabad kezet a döntések meghozatalában, s én
szabadon élek ezzel a keggyel. – Hibátlan mozdulattal tüntette el mindkét kardját a
hátára szíjazott hüvelyekben. Ám eközben a sötét förgeteg még hevesebben csapongott,
még hangosabban zümmögött. Zaer a kezét nyújtotta a kiszolgáltatottan heverő öreg
harcosnak, és sejtelmesen mosolygott. – Kelj fel, dicső Di Broger… méltatlan hozzád ez a
fetrengés! Hopp! Talpra, kapitány, oltsd el a lelkedben lángoló haragtüzet, s tedd azt,
amit korábban épp te magad javasoltál! Vendégelj meg! Laktass és itass, nyűgözz le,
varázsolj el pompás mesékkel és igaz történetekkel! Cselekedj úgy, hogy minél tovább
élvezzem a vendégszereteted, s ne is akarjak továbbmenni jó ideig! – Talpra rángatta a
homlokát ráncoló hadfit, aztán a vállát is megveregette. – Hát nem ez a legjobb
mindenkinek, barátom? Ha te minden jót bevetsz, hogy késleltess engem… és ha én
gyanútlanul a csapdádba esve élvezem vendéglátásodat, s késlekedem?
Emor di Broger a torkát köszörülte. Gyanakodva, sötéten pislogott.
– De te… ahogy mondtad… khm… nehézséget táplálsz a szívedben Zmed de Vigorard
ellenében. Immár színt váltottál?
– Nehézséget? – Zaer zordan vigyorgott. – Azért ennyire ne bagatellizáljuk el! Én nem
neheztelést emlegettem vele kapcsolatban, hanem azt, hogy évtizedek óta gyűlölöm a
fennhéjázó De Vigorardokat, köztük Zmedet, ifjú kora óta. – Megrántotta a vállát. – De
számít ez? Számít, hogy kölyökként micsoda seggfejek voltak az ifjú De Vigorardok, és
mennyit ártottak nekem és a családomnak? Nem. Engem az oly hasztalan dolgok, mint a
kicsinyes bosszú, hidegen hagynak. Nem azért vagyok itt, hogy kiélvezzem hatalmamat
fölöttük. A Drén Törvényt szolgálom, mindenekfölött. Semmi más nem homályosítja el a
szemem. Ezt kell megértened, s ha szükséges lesz… akkor ezt vallanod!
Emor di Broger a felkínált kéz segítségével felkelt, és lassú, kimért mozdulatokkal
söpörgette le magáról a sarat. Bár még maga sem tudta, miképpen döntsön,
odahunyorgott a nagybajszú káplárjának – álljon készenlétben, de egyelőre ne
izgágáskodjon!
– Szóval, így? – mormolta.
– Igen, így. Értelmezd helyesen!
– Ha ezzel kezdted volna…
– Kezdhettem volna ezzel? – szakította félbe a Viharhozó. – Adtál rá szemernyi esélyt?
– Nos…
– Nem voltunk, s most sem vagyunk azonos platformon. Talán így célszerű. Javadra
válik majd, ha beismered, hogy legyőztelek, s kényszerítettelek… még ha jellemedre és
hűségedre árnyék vetül is… nem ítélnek el, nem veszik fejed!
Bár talán jobb lenne!
Emor di Broger kelletlenül feszengett. Kénytelen volt belátni, hogy a Viharhozó jól
beszél. S meglehet, szándékai is tényleg a De Vigorard fivérekét szolgálják, s minden
eddigi tettével csakis kifogásokat keresett, hogy ha arra kerül a sor, védhesse magát.
Észérvekkel könnyű volt ezt elfogadnia, ám nehezére esett elismerni annak tényét, hogy
ő – a verhetetlen hadfi – és legendás Feketevértesei nyilvánvalóan legyőzettek a saját
várukban, vereséget szenvedtek egyetlen emberrel szemben.
Még ha az varázshatalommal bír is! Meg… ki tudja, miféle förgeteges, természetfölötti
hatalommal.
– Az a sötét izé…
– Csak egy kis varázslat. Még pörög, de nyomban leállítom, amint te meg én
egyezségre jutunk.
– Az embereim?
– Felépülnek mind. Nem ölök drént, ha nem szükséges.
– De…
– Akik fegyvert emelnek Lyasthé Mehriall hivatalos képviselőjére, akármi okból is,
azok a Drén Törvényt sértik meg, halált érdemelnének, ezt te magad is tudod! – A
Viharhozó lekicsinylő mosolyt villantott. – Akarod-e, hogy a helyzetet a Tanács elé
vigyük, túlkapással vádolva engem, avagy elintézettnek tekintjük az incidenst és nem
beszélünk róla többé?
Emor di Broger latolgatta ezt. Fontolgatott minden más lehetőséget is.
– Jól van – mormolta a Viharhozó joviális ábrázattal. – Ha szóba kerül, én azt mondom
majd, nem vagytok vétkesek, sem te, sem a katonáid, hiszen, feltételezhetően, mindezt
jóhiszeműen cselekedtétek, megtévesztéstől félrevezetetten. – Grimaszolt. – Vagy talán
tévednék? Te másképpen vallanál?
– Talán ha… másképpen?
– Akkor nekem mi más választásom lehetne? – közölte egykedvűen Zaer, s hangjának
rideg valóságtartalmába beleborzongott a gróf. – Porig kellene égetnem Ulvenholdét,
lerombolnom Divriont, sóval vetni be a Délvidék Lapályföldjeit, s hallgatnom a kevéske
túlélők jajveszékelését. Ezt szeretnéd?!
– Dehogy! – mormolta Emor di Broger. – Ám jó lenne tudni, mit kívánsz, mivel
kedveskedhetne neked a Fakaserőd egy igazán hozzád méltó vacsorára… Kedveled a
tengeri élelmet? A borsos-sáfrányos, hirtelen sütött tengeri rózsát, fekete kagylóval és
mustáros hínárral?
– Kapitány! Nem kéne átesned a ló túlsó oldalára! – A Viharhozó arca komor maradt. –
De, apropó, illőn gondoskodjatok a lovamról… és szólj annak a görnyedező kriplinek,
hogy szolgáltassa vissza a kedvenc rövidkardom!

*****

Krog Rukoz egy letakart elemózsiás kosárral érkezett unokabátyja tömlöcéhez, és egy
intéssel elparancsolta a kulcsokkal zörgő, szánalmas alakot. Miután az elcsoszogott, az új
domonn beadogatta ajándékát Zwikknek, aki, szokásával ellentétben, most nem
finnyáskodott, éhes farkasként kezdte falni a hideg sültet, és a bort is a tömlőből itta.
Azzal sem törődött, hogy a vörös nedű lecsorog a szája széléből. Csak a második nagy
szürcsölés után hagyta abba, és a korty végétől fuldoklani kezdett, nem nyelte le; a végén
kiköpte.
Krog megértette ennek jelentését.
– Ne butáskodj már! – sziszegte megrovóan. – Azt hiszed, meg akarlak mérgezni?
Ugyan! – Visszavette a tömlőt, és ivott belőle egy jót. – Az ételt is megrágcsáljam neked?
– Csak egy falatot…
Krog egy méla vállvonással teljesítette a kérést, lecsippentett egy darab húst a jókora
kacsacombról, és tűnődve rágcsálta. Zwikk megnyugodott, és újra falni és inni kezdett;
egy darab hús, egy korty bor.
– Ismered a Zaer Brael’aar nevet, Zwikk?
– Aham.
– Egy Viharhozó.
– Ahammm…
– Itt van a Farkaserődben.
– Nabzzmgkkmm. – Zwikk csaknem megfulladt, kissé bíborba váltott az ábrázata, a
szeme pedig kidülledt. – Micsoda?! Zaer?! Itt?! A várban?! Mit csinál?!
– Bolondot a kapitányból és a vérteseiből.
– És a fivérek? Velük mi van? Meglapulnak valahol, vagy megadták neki magukat?
– Ó, ők már rég nincsenek itt. Tegnap reggel elindultak Skara Gorba…
– Hú, akkor is baj lesz! Ez a Viharhozó mindig is a De Vigorardok ellen volt. Mesélték,
hogy egyszer még meg is fenyegette Zmedet… közvetlenül a száműzetés előtt… hogy a
nyomába szegődik, és megöli, bárhová szökik is…
– Nyilván most sem vendégeskedni jött… de egyelőre nincs baj, mert Zmedék már
messze járnak. Igaz, ez a Zaer és Di Broger összekaptak egy kicsit, de aztán megbékéltek,
Azt csinálják, amit mi: esznek, isznak, beszélgetnek…
– Mint mi? – Zwikk komoran meredt a kezében tartott kacsacombra; úgy szorította az
alsó részét, akár egy kés markolatát. – Vajon melyikük próbálja hátba szúrni a másikat?
– Nem tudom, de talán már nem is számít… A tervem bevált, minden a lehető
legjobban alakult.
– Te meg a titokzatos terved! – csámcsogta Zwikk újra evésbe kezdve. – Te vetted rá
Zmedéket, hogy Skara Gorba menjenek?
– Hát persze! – Krog széleset mosolygott, s felfénylő tekintetével tényleg olyan lett az
ábrázata akár egy faragott töklámpás. – Ez volt a terv lényege!
– De még most se beszélsz róla, mi?
– Most már lehet. Már elmentek. Skara Gorba mennek, abban a hitben, hogy
bizonyítani tudják, miszerint csalás történt, és valójában Zmed a törvényes exarcha.
Gyanútlanul besétálnak majd a várba, megadják magukat, és tárgyalást kérnek… amit
persze elbuknak, mert a kezükben lévő „bizonyíték” egy nagy hazugságon alapul… és
egyébként is, gyaníthatóan ki sem bírja élve az odavezető utat… vagy ha mégis, úgysem
lesz eszénél, ha adnak neki abból a „gyógyitalból”, amit útravalóként adtam… és ami
persze, kapaszkodj meg… nem is igazi gyógyital! Hahhah-hahh!
Zwikk gyanakodva bámult rá.
– Összevissza beszélsz, értelmetlen zagyvaságokat! Milyen ital? Milyen bizonyíték?!
Megkergültél?!
– Ha tudnád, milyen fortélyos módon vertem át őket!
– Bár – fontolgatta Zwikk –, az alapján, amit az imént hallottam, talán jobb az nekem,
ha mégsem tudom!
– A vén papot használtam csaliként – kuncogott Krog.
– Zuryastist? Azt az eszementet?
– Őt bizony! Olyan dilis már szegény, hogy ha a füle viszket, akkor is a seggét vakarja
meg … Bármit bevesz, amit mondok neki. Ha kétszer azt mondom neki, hogy tavaly
nyáron piros hó esett, és pucér orkgyerekek potyogtak az égből, harmadjára már ő maga
állítja ezt, teljes meggyőződéssel… és még haragszik is, ha valaki nem hiszi el neki. – Krog
még derűsebb lett. – Ez volt a lényeg. Olyan dolgokat adtam a vénség szájába, amik arra
késztették Zmedéket, hogy mielőbb útrakeljenek. Persze, nem volt ez ennyire egyszerű,
mert azt a sok mindent nem bírta volna megjegyezni az a hígagyú… de épp ez volt tőlem
a zseniális! Hah! Kicsit felélénkítettem egy olyan jégföldi gyógylöttyel, tudod, amit Tohar
felejtett itt, amikor Deviaronba költözött… és úgy tereltem az öreget, hogy a kedvenc
történetébe kezdjen bele… tudod, Gordon és Ariann szerelmi történetét…
– Azt, ami úgy kezdődik, hogy: „Halljátok hát történetem, szerelemről, árulásról és
csalásról”?
– Azt bizony! Csak előzőleg bebeszéltem pár dolgot az öregnek, amitől a mese némileg
más színezetet kapott. Például azt, hogy az a bizonyos Gordon az Zmedék apja volt… és
hogy Ariann pedig Zuryastis húga, Tohar pedig Gordon és Ariann fattya…
– Micsoda?! – Zwikk hitetlenkedve meredt rá. – Ezt mondattad vele?! Elment az eszed?!
– Dehogy ment, sőt…
– Te idióta! Te nagyon idióta! – Az ex domonn magából kikelve ordított unokaöccse
értetlen képébe. – Egyáltalán honnan tudtad?! Honnan a fenéből jöttél rá?!
– Hát, egyszer, amikor az öreg mesélt… és te épp voltál annyira kapatos, hogy lusta
voltál felkelni a székedből, és…
– Tudod, mit tettél?! Elmeséltetted a pappal Zmednek a nyers igazságot! Egy olyan
titkot, amit én magam is csak véletlenül tudtam meg! Te meg a szájába adtad azt, amire
már ő maga sem emlékezett, és amit pár napon belül magával vitt volna a sírba!
– Hoppá! – mondta Krog, és kényelmetlenül megvakarta a fejét. – Na, mindegy, így
sincs nagy baj…
– Már hogyne lenne! Ha jól értelmezem, Zmedék a papot viszik Skara Gorba…
– De addigra vagy meghal, vagy pedig újra eszelős lesz! Semmit sem tud bizonyítani!
– És ha már a puszta állítás miatt vizsgálatnak vetik alá a De Vigorard kermonokat, te,
teee… nagyon okos?!
 Krog valamivel megszeppentebben, de még mindig bizakodón ingatta a fejét.
– Emlékezz, egyszer már vizsgálták, de a vád elbukott! Tohar kermonját hitelesnek
találták, Zmedet és két fivérét ítélték bűnösnek, mert fegyvert fogtak és lázadtak ellene.
Miért lenne ez másképp ez alkalommal?
– Mert ha felmerül, hogy egy minden gyanú felett álló kermon-papnak is szerepe
lehetett a hamisításban, sokkal alaposabb és mélyebb vizsgálatokat végeznek majd!
– Hm… – Ez Krogot is gondolkodóba ejtette, ám kisvártatva elintézte a dolgot egy
nyegle vállrándítással. – Akkor marad az alapfelállás… bármi történik, egyikünk
megúszhatja. Ha pedig nem, akkor még a biztonsági tervemben is bízhatunk…
– Nem is akarom tudni!
– Még akkor hamarjában, azon az estén, amikor Zmedék hazatértek Ulvenholdébe, és
sikerült elhitetnem velük Zuryastis hazugságait… melyek talán igazak is lehetnek… írtam
egy levelet Skara Gor urának, Roy da Grobevorsnak, amelyben beszámoltam a
történtekről, mármint, hogy a Farkaserőd vértesei fellázadtak, törvénytelenül Zmed
mellé álltak, és a domonnt tömlöcbe vetették… Továbbá, sikerült kihallgatnom a
terveiket, miszerint a következő célpontjuk Skara Gor lesz, amit ármányos módon
kívánnak bevenni. Külön kitértek arra, hogy a bárót, aki köztudottan Tohar
legelkötelezettebb híve, megtorlásként azon nyomban le fogják fejezni, megölik a
rokonait, minden birtokát és vagyonát bekebelezik… Ha ez sem lenne elég,
figyelmeztettem továbbá, hogy Zmed és bűntársai úgy tesznek majd, mintha törvényesen
feladnák magukat és egy bizonyítékot említenek, egy haldokló öreg papot… ámde ez is a
kegyetlen csapda része, ugyanis az a vén test, amely addigra már bizonyosan csak egy
tetem, oly fertelmes ragályt hordoz, a vörösfoltos halált, amit a De Vigorardok
Maldiberan forró poklából hurcoltak ide magukkal… amilyet nem látott még Drénia,
teljes városokat népteleníthet el. Nagyon halálos. – Krog elégedetten bólogatott,
miközben felsorolta annak a levélnek a tartalmát. – És azóta a futárom, akire a levelet
bíztam, már rég megérkezett. Igen jó lovas a fiú, még ha a nyelve egy picit l-l-lassan j-j-
jár is… ha érted, kire gondolok! Haha… Szóval, bár nem ismerem a báró úr habitusát, de
ha egy csöppet is törődik önmagával vagy az alattvalóival, úgy fog cselekedni, ahogy azt
minden normális nemesdrén tenné: íjászokat a falra, és sündisznóvá tűzdeli őket, mielőtt
a városkapuhoz közel érhetnének!
– Ez, ez… – Zwikk úgy meredt a rokonára, mintha kísértetet látna. – Ez tényleg nagyon
ravasz! Szinte már ördögi!
– Ugye?
– Csak ott hibáztál, taplófej, hogyha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy eltervezted, a
báró másképp reagál… vagy a levél rossz kézbe kerül… vagy mégis Zmedék kerülnek ki
győzedelmesen, akkor neked annyi! Olyan hirtelen lefejeznek, hogy még újabb terveken
kotlani se lesz időd!
– Á, alig hiszem, hogy bajom esne…
– Miért?
 Krog elfordult, és miközben lassú léptekkel távolodni kezdett, a válla fölött vetette
vissza:
– Mert a levelet a te nevedben írtam… és a te pecsétedet nyomtam reá. – Egy félig
lerágott kacsacomb találta tarkón, olyan erővel, hogy a nagy feje bele is billent. Krog
megrökönyödve fordult hátra. – No de, Zwikk bácsi!… Hol a családi összefogás? Legalább
egyikünk ússza meg!

*****

Bár a naptár szerint még nem köszöntött be a tél, a hó folyamatosan szállingózott, és a

kanyargó hegyi út északi szakaszán a hópelyhek megsűrűsödtek, és a fel-feltámadó szél a
képükbe sodorta a havat. Nem volt ez vészes; Emerik di Brogernek és vérteseinek meg se
kottyant ez, ám Zmed és fivérei elszoktak már az effélétől a forró szelektől perzselt
kathíri pusztákon. Azonban ők is inkább élvezték a hideget és a hó pustolását, mintsem
csapásnak fogták volna fel. Régi, fagyos emlékeket olvasztott fel bennük, s most még itt,
a hírhedt Ordas-hágóban sem fáztak, nem fagytak meg – a kermonjuk megóvta őket a
hidegtől.
Az út azonban így is egyre veszélyesebbé vált; ahogy a csúcs közelébe értek, a szekérút
elkeskenyedett, és a tenyérnyi magas hóréteg durva csapdákat rejtett. A lovak patái jeges
sziklákon csúszkáltak, itt-ott az út széle leomlott, és nem lehetett kivenni, hol van annak
a sziklának a pereme, amelyen az út fut, és hol van az a sáv, amely tulajdonképpen már
nem szikla, csak a balfelől tátongó szakadék fölé nyúló növényeket belepő hó.
Elég széles volt így is az út ahhoz, hogy ne csússzanak a szakadékba, de a biztonság
kedvéért leszálltak a nyeregből, és kantárszáron vezették a lovaikat.
Hmuda a fiatal hadnagyra bízta a hátasát, és visszamaradt, hogy megnézze, miként
boldogul Bip a szánhúzó kutyákkal, és látta, hogy nem kell aggódnia; a katonák közül
ketten is segítettek neki, és a havon csúszó alkotmány a türelmes és nyugodt kutyákkal
még biztonságosabb volt, mint két lábon gyalogolni.
Amikor a szán elhaladt mellette, nyöszörgő, nyekergő hangokat hallott, de a vén
papból nem sokat látott, annyira be volt bugyolálva a prémekbe. Hmuda fellépett a szán
szélére.
– Fájdalmai vannak? – vetette oda Bipnek.
– Ennek? – A fickó letörölte az állára tapadt dért, és legyintett. – Mint aki berúgott…
végigdanolja az utat…
– Danol?!
– Hallga’ csak, dire! Nemigen érteni, hogy mit gajdol… de érezni, hogy van ritmusa…
meg dallama is… hallga’ csak!
Igen, Hmuda is hallotta, hogy ez nem fájdalmas nyöszörgés, hanem valami más.
– Nem ének ez – szögezte le –, inkább imádságnak gondolnám vagy vallásos éneknek.
 – Affenéket – röhögött bárdolatlanul a katona –, ott, lentebb még azt énekelte, hogy
„hanyatt vágta, jól meghágta, még a korpásba is bevágta”… meg még ennél cifrábbakat is
gajdolt. Szerintem ez valami ősi ballada lehet… és néha olybá tűnt, mintha többen is
lennének a prémek alatt, mert különböző hangokat hallottam… még női sikolyokat és
csengő kacajt is… Meg is néztem, mi a fene az, és kitakartam a vénség arcát… de aztán
láttam, hogy semmi baj, csupán a dilinyó tilinkázik a fejében. Azt kiabálta csengő női
hangon, hogy „Gordon, szerelmem, soha ne hagyj el!”… Aztán meg egy pillanatra rá egy
bebúgatott férfi udvarló dürrögését utánozta: „Dehogy hagylak, dehogy hagylak, Ariann,
inkább jól megb…” Hoppá! Zökkenő volt! Vigyázzon, dire, le ne csússzon!… És utána
ismét valami bujálkodós, cuppogásos szöveget gajdolt… meg a szokásos „Leég az
orcámról a bőr” hülyeségét szajkózta… meg valami hamis kermon miatt siránkozott…
– Ühüm. Félrebeszél. – Hmuda lelépett a szánról. – Ügyelj rá, meg ne haljon!
Lenket pillantotta meg, aki egy tágasabb részen az út sziklafal felőli részénél állt,
ekkor rángatva vissza magára a gatyáját, majd összekapart a közeli kőperemről egy
maroknyi havat. Hmuda először azt hitte, hógolyózni akar, de aztán látta, ahogy az a
szájába veszi, és azt harapdálja, nyalogatja.
– Na, mi van, öcsém – ment oda hozzá –, hugyoztál?
– Próbáltam.
– Még mindig nem?
– Egy csepp se. Már három napja… zárva a csap. Ó, hogy a rohadt életbe, ez még szórakozik
is! – Ez utóbbit azért csikorogta, mert a hátvédet alkotó egyik vértes lova, egy hollófekete
hóka kihasználta a megállást arra, hogy leeressze magából a fölösleges folyadékot. Bő
sugárban vizelt, nagyon hosszan. – Cass, vagy hogy a francba is hívnak, te… Kurva
gyorsan vidd a szemem elől a nyavalyás, négylábú Húgytornyodat, mielőtt feldugom a
lukába a kurva fejedet!
– Hóka a neve, dire, nem Húgytorony… meg én se Cass vagyok, hanem Jarnus. Az ott
Cass, ott ni… a lovát pedig, ami kedvet kapott a hugyozáshoz, ha már emlegetjük, úgy
hívjuk, Kevély…
– Ki a faszt érdekel?! Takarodj! Vidd a közelemből a hugyos Hókádat!
– Öcsém, öcsém, öcsém! – Hmuda helytelenítőleg ingatta a fejét. – De randán beszélsz!
Te aztán tényleg ki lehetsz borulva. Nem hallottalak ilyen durván kifakadni legalább
másfél napja. Mi van, bántanak a bennszorult sörök?
– Direkt ingerel az az ördögi ló, lefogadom! Hogy bír ennyit hugyozni… Áh, mindegy!
Még jó, hogy legalább már görcseim nincsenek. Jót tett az a lötty, amit a nagyfejű adott…
Nem ostoba az a fickó. Lehet, hogy később is meg kellene hagynunk domonnak, vagy adni
neki valami más posztot…
– Várjunk még ezzel! – intette Hmuda. – Előbb nyerjük vissza a becsületünket és a
minket illető pozíciót, majd ráérünk aztán a kinevezéseken töprengeni.
Lenk ezt már meg sem hallotta. A szájába tömte a maradék havat, és közben a derekát,
a dudorodó hasát tapogatta fancsali képpel.
 – Feszít – magyarázta. – Pont olyan, mint amikor tavaly a kán fiának menyegzőjén
pukkadásig telezabáltad magad azzal a mézes-nyálas süteménnyel, ami aztán
megcsomósodott a gyomrodban. Se hányni, se szarni nem tudtál… de aztán, két nap
múlva már mindkettő! Jött belőled a moslék alul, felül, két sugárban… azt se tudtad,
lekuporodj, vagy inkább görnyedezz! Emlékszel?
– Ja.
– Na, akkor már tudod, milyen most nekem.
Hmuda az ég felé emelte a tekintetét.
– Mi van?! – förmedt rá Lenk megbántottan. – Már megint pofákat vágsz, mi?! Zavarja
tán a fene nagy fennköltségedet, hogy felemlegetem azt a remek tréfát, amikor nagy
görnyedezéseid és hasmarsod közepette én meg Zmed felbuktattunk, és legurítottunk a
domboldalon?! Tök vicces volt! Egy hétig azon röhögtünk, valahányszor csak
megláttunk…
– Ja. – Hmuda még mindig felfelé bámult. – Vajon itt van most is velünk?
– Mi? Ki? – Aztán Lenk felfogta, kiről beszél a bátyja, és ő is felbámult az égre. Itt, egy
kiugró szirt takarásában viszonylag kevés hópelyhet kapott a képébe. – A Felhőasszony,
mi? Ki tudja, merre járhat.
– Szerintem itt van. Óv minket…
– Óv ám, a francokat! Hogyha óvna, nem nehezítené meg ennyi hóval az utunkat. Mert
lefogadom, azért havazik, mert a kis cukorfalat megrázta a dunyháit.
– Vagy azért, mert így tudja elrejteni a nyomainkat bárki elől, s talán ez a hó elrejt
még a mágikus fürkészések elől is…
– Persze, meg az én anyámpicsáját! Ne légy már hülye!
– Te meg ne légy ilyen mocskos szájú! Nem voltál te ilyen!
– Ki nem szarja le?! – mérgeskedett Lenk. – Te tán szebben beszéltél, amikor fülig
trutyisan visszarohantál a dombtetőre, és kivont karddal, üvöltözve kergettél
bennünket?
– Fejezd már be!
– Miért? – Lenk vigyorgott. – Mert attól félsz, meghallja a kis kedvesed?
– „Kis kedvesem”??
– Észrevettem ám, hogy bámultad mindannyiszor, tesó, amikor lányformában
ereszkedett le közénk.
– Te is bámultad! Zmed is! Mindhárman csak lestünk…
– Na de te másképp!
– Hogy másképp?! Mire akarsz ezzel célozni?!
– Ó, tudjuk mi azt! – Lenk cinkosan hunyorított, és még csúfondárosabban vigyorgott.
– Beleestél a puha gombolyagos felhőcicába… szívesen szednél neki virágot, megetetnéd,
megitatnád, táncra hívnád, s aztán a szenvedély hevében a hópárnás kis fülecskéjébe
suttognád, hogy „Ó, hölgyem, be kell vallanom, felgerjesztetted bennem a vágyat,
szeretnélek jó alaposan megguarni…
 – Barom! – Hmuda puszta testvéri szeretetből pofon akarta vágni, ám Lenk számított
erre, vihogva hátraugrott. Ám megcsúszott, megbotlott egy fagyosabb törmelékben, és
ahogy megkapaszkodni próbált egy a sziklafalból merőlegesen kinőtt, csenevész
bokorba, egy kisebb lavinát zúdított saját fejére. Hmuda felröhögött. – Most megkaptad!
Lenk prüszkölt, köpködte a havat, aztán a hátára fordult, és az ég felé mutatott.
– Ott van, látom!
– Gyenge próbálkozás, nem veszem be…
– De tényleg! Hatalmas! Atyám! Nézd! Nézd! Ott az a két felleg… az a tőgye! Az a másik
kettő meg… a két nagy dunyha pedig… a bazi nagy segge!
Hmuda úgy tett, mintha felpillantana, de ugyanakkor már mozdult is, elszökkent
onnan, mielőtt Lenk egy rúgással ki tudta volna alóla söpörni a lábát. De aztán az ifjabb
fivér talpra ugrott, és ők ketten egymásnak estek, birokra keltek. Nem komoly verekedés
volt ez, csak a megszokott játékos civakodásaik egy újabb megnyilvánulása. Mint amikor
két medvebocs egymáson próbálgatja az erejét.
Mindketten ráfáztak, mert leszakadt egy újabb nagy hótömeg, és beterítette őket.
Szerencsére függőlegesen jött, nem oldalirányból, mert úgy a szakadékba is lesodorhatta
volna őket a kicsike lavina.
– Vááááh! – ordította Lenk felháborodást mímelve. – Szólj a nagy csöcsű
hómenyecskédnek, hogy ne köpködjön ilyen durvákat!
– Barom!
Próbálták lerázni magukról, és ütlegekkel leverni egymásról a havat, ám a szél hirtelen
felerősödött, megkavarodott, és még többet sodort a képükbe.
Tényleg úgy tűnt, mintha az égen ott lebegne valaki a felhők között, aki ily módon
torolja meg a tiszteletlenséget…
…vagy csak játszadozik velük.
– Hm! – Mindketten felnéztek, aztán egymásra. – Hmmm… érjük utol Zmedet!
Ekkor hallották meg az ordibálást, és a távoli tutulást.
– Farkasok! – Ismét egymásra néztek, és jó érzés járta át a lelküket; egymás püfölése
helyett most testvéri szeretettel átölelték egymást. – A mi farkasaink…
– Tényleg itthon vagyunk, tesó!

*****

Ám hallottak mást is. Olyan volt, akárha egy rettegő nő sírna. Akaratlanul is az égre
néztek ismét, de onnan csak a havat kapták. Ráadásul, rájöttek, hogy a visszhangzó
„sírás” valójában egy ló nyerítése. Kínlódó, rettegő nyerítése.
A szánhúzó muyamutok ugattak, az elöl haladó katonák ordibáltak, de nem lehetett
kivenni egyetlen értelmes szót sem.
– Megtámadtak?! Csapda a hágónál?!
 – Gyerünk!
Két percbe is beletelt, mire odaértek ahhoz a részhez, ahol a társaik tolongtak. Zmed
és a fiatal hadnagy a sziklaperem közelében álltak, és merőn bámultak lefelé a
szakadékba, ahonnan a nyerítés visszhangzott.
Lenk is odarontott, és vakmerően előrehajolva bámulta, mit néz mindenki. Nem volt
nehéz meglátni. A szakadék mélyén egy, részben befagyott hegyi patak partján két test
küszködött; egy ember és a lova. Az állat még élt, kínlódott, de a törött lába – vagy több
törött lába – miatt képtelen volt felkelni, és haláltusája közben úgy vergődött, és úgy
rángatta összevissza a lovasát, hogy az is élni látszott; oda-vissza lendült, jókora foltot
rajzolva ki billegő fejével a már megalvadt vértől mocskos hóban. Nyilvánvaló volt, hogy
a ló és a lovasa úgy zuhantak a szakadékba, hogy az ember nem tudta kirántani a lábát a
kengyelből, aztán részben a ló alá szorult.
– Tegnap zuhanhatott le – vélte a hadnagy, és tovább erőltette a szemét. – Ha
korábban, akkor már a ló sem élne… ha meg csak mostanában, akkor nem lepte volna be
ennyire a hó.
– Nem lepte be! – kotnyeleskedett Lenk. – Vörös trutyi az egész… de nem is csoda,
ahogy ott vonaglik…
– De a fiú szütyője, dire! – mutatta Dluh, a fiatal fagyföldi, aki ott állt mellette. – Azt a
dugig tömött, hasas zsákot, azt nézd, a lovon túl, azon a lapos kövön… az alja a vízben, de
ráhasal a partra…
– Na, igen – ismerte el Lenk. – Az tényleg havas. Mik azok az izék körülötte?
– Szétrepedt a zsák leéréskor, és a tartalma egy része szétgurult…
– Egy kopasztott kacsa? Fél disznósódar… valami csizmafélék és ruhák… Az meg ott
egy hengerformájú kulacs… vagy egy olyasféle csőtok, amiből kikandikál… egy
összetekert pergamen?
– Szerencsétlen kölyök! – mormolta Dluh az orra alatt. – Jól megjárta!
– Kölyök? – húzta fel a szemét Lenk. – Neked aztán tényleg jó szemed van, cimbora,
hogy így meg tudod állapítani! Én magam bárhogy meresztem is az enyémet, nem látom
az arcvonásait… csak azt a szétloccsant vörös dinnyét, ami egykor a feje lehetett…
– A lovat ismertem fel, dire – magyarázta Dluh. – Aztán meg a kölyköt… mert a feje
nem csak a vértől vöröslik, de a haja színe is olyasmi… mint a kisöcsémé… olyan
rozsdásféle.
– Guyo az! – erősítette meg a hadnagy is. – Krall Mandre lovászlegénye… a szeplős
képű, dadogós fiú… aki Delanber káplár levelét hozta Divrionból tegnapelőtt, amikor ti,
dire üzentetek a domonn-nak, hogy menjen elétek a Servuzba…
– Emlékszem a képére – dörmögte Zmed. – De hogy került ide? Hogy gondolhatta, hogy
egymaga átkeljen a hágón ilyen időjárásban?
– Hajnal előtt lovagolt ki az erődből – emlékezett vissza Dluh. – Nem sokkal előttünk.
Már mi is a lovakkal piszmogtunk… de mi csak órákkal később indultunk. – Bólogatott. –
Még kérdeztem is tőle, hova lohol a sötétben, miért nem várja meg, míg világos lesz… Azt
felelte, mennie kell, mert már biztos keresi őt a krallja… és sietős a dolga. Még gyanút is
fogtam, mert aki az éjszaka közepén távozik, egy degeszre tömött zsákkal… hát, az nem
biztos ám, hogy becsületes úton jár. Kérdeztem is tőle, hogy „na, pajtás, tán csak nem
lopott holmit cipelsz… mert akkor velem is osztoznod kell, különben beköplek”… De
ettől a tréfától úgy megrémült, hogy egy szót se tudott rendesen kinyögni, csak
dadogott, dadogott… az a nyomorult… és tán el se engedtem volna, de épp arra járt a
domonn, és odaszólt nekem, hogy hagyjam békén a fiút, őtőle kapta a cuccot. Én meg úgy
tettem, ahogy mondta, mert amúgy is mennem kellett megetetni a muyákat.
– Melyik domonn? – szólt közbe Hmuda. – A régi vagy az új?
– Tudom is én? – Dluh a szakadékba sercintett. – Homály volt még, csak a nagy fej
derengett…
– Nyilván az új, az a Krog – szögezte le Hmuda. – Hisz’ az elődje a tömlöcben rohad…
– Bárhogy is – jegyezte meg morcosan a fiatal fagyföldi. – Guyo lódított. Nemigen
hazafelé tartott… hisz’ a krallja birtoka a lapályföldön van… a tenger irányában. –
Elhallgatott, hunyorgott, aztán lefelé mutatott. – A jó életbe! Dire!
Már a többiek is látták. A hosszanti szurdok szemközti oldalvágatából farkasok
rontottak elő, és sebesen közeledtek a kínlódó ló irányába. Pár pillanat múlva a
falkavezér már rá is vetette magát a tehetetlen jószágra, és szétmarcangolta a torkát.
– Eleget késlekedtünk – morogta Zmed. – Nincs itt már mit nézni. Tovább!

*****

Már jócskán maguk mögött hagyták az Ordas-hágót, amikor olyan hóvihar csapott le
rájuk, ami gyermekkoruk legrémesebb időjárását idézte. Persze, alig pár évnyi
közelségben a nevezetes Jégnász Konstellációhoz az elemek ezenfajta tombolása
egyáltalán nem számított ritkának. A természet azt a zord lelki állapotot mutatta, mint
amilyen minden drén lélekben felhorgadni látszott már ilyentájt is. Pezsgett a vér,
zuhogott a hó, süvített a szél, a lovasok szinte odafagytak a nyeregbe, a lovak meg csak
vánszorogtak.
– Már nincs messze! – Zmed hangja keresztülsüvített az orkánerejű szél bömbölésén.
Valahonnan a kavargó hópelyhek rejtette közelségből Lenk fojtott hangja hallatszott.
– Hmuda! Szólj a szíved hölgyének, hogy ne szarakodjon velünk!
– Én komolyan… pofán fogom vágni ezt a taknyost, ha nem hagyja abba! – Hmuda
hangja az arcába húzott sál miatt tompán, de érthetően szűrődött el Zmedhez. A két
idősebb fivér egymás mellett lovagolt a kis csapat élén. Minden emberi számítás szerint
Lenknek nem kellett volna hallania, a fiatal drén azonban mégis kiszűrte a lényeget.
– A jó édes anyádat, azt vagdosd pofon, te kretén felhőkúrogató!
– Megverhetem? – fordult a bátyja felé Hmuda ingerülten.
Azt hitte, Zmed válaszra se méltatja, de tévedett.
 – Tartogasd másnak a pofonokat, öcsém! Rossz érzésem van. Nem tudom, mi az, de
attól tartok, semmi jó nem vár ránk Skara Gorban. De ebben a cudar viharban aligha
kaphatnak komoly erősítést… már ha harcra kerülne a sor.
– Miért lenne harc? – Hmuda a homlokát ráncolta. Bár persze ő maga is tudta, hogy
igenis megeshet, hogy drén vért kell ontaniuk. – Már nem bízol a tanúnkban, aki
bizonyítja a csalást?
– Benne bízok. – Zmed eltűnődött. – De abban a kétszínű Grobervorsban a
legcsekélyebb mértékben sem!
– Mit aggódsz? A tohonya Pocak Raynak még fogalma sincs arról, hogy meglátogatjuk.
Meglepetésként éri majd, amikor bekopogtatunk. És őbárósága sosem a gyors és
határozott döntéseiről volt híres… És tudod, min töprengek? – Hmudának kiabálnia
kellett, mert a szél süvítése ismét felerősödött. – Hogy talán tényleg semmit sem sejt… És
tudod, miből gondolom ezt? Azon a lovászfiún jár az eszem…
– Mi vaaan?! – üvöltötte valahonnan a távolból Lenk megrökönyödötten. – A
lovászfiún? Nahát! Én meg azt hittem, azon, milyen lehet a Felhőszajhád csupaszon,
amikor csak egy picike…
– Kussolj!
– …birkafelhő takarja a lába közét!
– Barom! És egyébként is… nem birka, hanem bárány!
– Birka vagy bárány, nem mindegy?
– Nem. És kussolj!
– Bezzeg, amikor a kathír réteken jött rád a happáré, nem tettél különbséget… csak jó
bolyhos legyen!
– Na, én megütöm! – Hmuda harcra készen forgolódott a nyeregben. – Hol vagy, te
taknyos?!
– Nagy, fehér felhőcsöcsöket szopogatok!
Hmuda megragadta kardja markolatát.
– Nyugi! – szólt rá Zmed mosolytalan képpel. – Éretlen még. Ne törődj vele, majd
abbahagyja!
– Torokrekesztőt kellett volna itatni a rohadékkal, nem Vízrekesztőt!
– Folytasd inkább! Mit akartál mondani a lovászfiúról?
– Nos…
– Tényleg tetszett neked? – Zmed még mindig komoly maradt, még a szeme se
mosolygott. – Jobban, mint a kathír juh?
– Teee! Már te is kezded?! Te mocsok… exarcha!
– Nyugi, tesó! Ránk fér egy kis derű ebben a sok szarságban. De ennyi volt. Mondd,
amit elkezdtél!
– Mit keresett a fiú a hágó környékén? Hogy nem hazaindult, az biztos. De akkor hova
vágtatott oly sebesen, hogy ennyire elővigyázatlan volt?
– Mire akarsz kilyukadni?
 – Szerintem levelet vitt volna Skara Gorba. Az a zsák holmi… a sunyi domonn adhatta
neki a szolgálata jutalmaként. Krog… ő próbálta megüzenni a hírt a bárónak, hogy
számítson a jövetelünkre, hogy felkészülten várhasson! – Elmélyedt saját gondolataiban.
– Hú, de kíváncsi lennék, mi lehet abban a levélben!
– Még ha nem jönnek a farkasok, akkor is kockázatos lett volna leereszkedni a
szakadékba. Túl nagy időveszteség. Ha sokat késlekedünk, még a hágón se jutottunk
volna át ebben az ítéletidőben.
– Tudom, tudom. Csak… kíváncsi lennék, na!
– Hagyjuk ezt! – Zmed derűs képet vágott. Kissé szögletesre sikeredett. – Ha tényleg
úgy van, ahogy mondod, örülhetünk. A küldönc sose jutott el Skara Gorba, nem tudta
figyelmeztetni Grobervorst. Meglephetjük. Szerencsénk volt.
– Talán nem csak szerencse. – Hmuda az ég felé bökött hüvelykjével. – Hanem az…
isteni gondviselés söpörte a szakadékba a hírvivőt.
– Vagy a guarni felhőszajhád! – kiabálta a semmiből Lenk. – Megóv minket! Nagyon
számít rá, hogy megborzolod a gyapjút a barikáján!
– Képtelenség! – Hmuda annyira lehalkította a hangját, hogy még a mellette lovagló
Zmed füléig sem jutott el. – Hogy hallhatja ez a fattyú minden egyes szavunkat!
– Te vagy a fattyú! És a te bajod, hogy nem ittál Vízrekesztőt!
– Mi?! Látomásod támadt?!
– Az… ööö… még nem, de éles hallásom igen! Mint a farkasé!
– Vagy mint a Fülesé… a vadszamáré.
– Hallom ám! – rikkantotta Lenk. – Még azt is hallom, amit a menet végén
sutyorognak…
Zmed, aki eddig maga elé bámulva gondolkodott valamin, kimondta, mi jár a fejében.
– Bárhogy is, akár eljutott a hír Skara Gorba, akár nem, hogyha Igazságtevést
követelünk, Grobervors sem tehet semmit. Főbenjáró bűnt követne el, ha a Törvény
Szava ellen cselekedne. Igen, nincs kétségem… Sikerrel járunk. Zuryastis vallomása
nekünk kedvez.
– Á-á-ááá, aligha! – harsogta Lenk kelletlenül. – Emlékeztek, amit az előbb mondtam a
hallásom élességéről? Hogy még a hátul sutyorgókat is hallom? – Hatásszünetet tartott. –
Épp most gagyogták, hogy neki annyi… és ezzel nekünk is befellegzett… meghalt a pap!

*****

Órák teltek el, mire sikerült leereszkedniük egy lankásabb terepre, ahonnan elvileg
már csak pár tucat nyíllövésnyire lehetett az úti céljuk, s Zmed emlékezett is arra, hogy
tiszta időben innen már jól lehetett látni a kereskedőváros büszke tornyait. Most viszont
a havazás miatt alig valamit. És amikor már azt képzelték, hogy túljutottak a legrosszabb
részen, minden eddiginél súlyosabb hóförgeteg zúdult rájuk. Azóta csak a kavargó,
fagyos pelyheket látták és az orkán erejű szél lökéseit érezték, amely még a testvéreket is
csaknem kivetette a nyeregből. Mivel a látótávolság alig egy méterre csökkent, szíjakkal
összekötötték magukat: elöl Dluh, az ifjú fagyföldi lovagolt, aztán a fiatal hadnagy, Zmed
és Lenk, újabb vértesek, mögöttük pedig a kermon-pap tetemét hordozó kutyaszán
haladt, hátul Bip gubbasztott, az utóvédet pedig Hmuda és két veterán Feketevértes
alkotta, Jarnus és Cass. Ezek ketten úgy néztek ki, mintha folyton vigyorognának, és
élveznék még a legcsikorgatóbb hideget is.
Hmuda azért maradt ennyire hátra, mert ilyen cudar körülmények között nem bírta
tovább elviselni öccse elménckedéseit, a „havazós felhőribanc guarni kurva anyjára”
szórt átkait. Meg aztán személyesen akart meggyőződni arról, hogy Zuryastis valóban
meghalt, vagy csak ájult. Ám látva a testet, nem maradtak reményei: a vén pap
hahotázva szenvedhetett ki, mert bár arcára fagyott a végső derű, üveges tekintete a
semmibe meredt, szája nyitva tátongott, álla leesett, és olyan szögben nyaklott oldalra a
feje, mintha csúfolódni akarna, és attól tartana, hogy pofont kap. De, persze, már nem
kellett tartania semmitől.
Pedig Hmuda, a biztonság kedvéért még a két gyógyfolyadékos fiolát is elkérte Lenktől,
mondván, hátha még segít… de látva a vénség állapotát, nem is erőltette. Tudta, hogy itt
már annyit sem ér ez a tinktúra, mint halottnak a csók.
Aztán – jó félórás vaksin botorkálás után –, mielőtt az évszázad hóvihara végképp
betemette volna őket, s már-már azt hitték, hogy eltévedtek a szemcsikorgató
pustolásban, mintegy varázsütésre véget ért az ítéletidő, csillapodott a szél, és percek
múltán már épp csak szállingóztak a vehemensebb társaiktól lemaradt hópelyhek.
A látási viszonyok jelentősen javultak, ámbár a borult égbolt miatt a nyomasztó
homály továbbra is megmaradt. Nem sokkal később az élen haladó Dluh kiáltása
hallatszott.
– Megvan a fal! Látom!
– Épp ideje volt! – morogta Hmuda, és megnógatta lovát, hogy hamarabb érjen a
városfal védelmébe. Eközben elhaladt a szán mellett, és akaratlanul is szemügyre vegye
annak meggörnyedt hajtóját.
– Élsz még, Bip?
A ráncos képű fagyföldi bólintott, de olyan mereven, mintha csak a szán rántotta volna
meg odafagyott hulláját… De nem. Mocorgott, aztán a fiatal nemesre villantotta elszánt
tekintetét, amelyben még ott csillogott az élet. Hmuda biztatónak szánt mosolyt próbált
magára varázsolni, de miután maga is sejtette, hogy ebből csak egy dermedt vicsor lett,
inkább feladta a próbálkozást.
Eloldozta a biztonsági szíjat, mellyel eddig a szánhoz csatlakozott, aztán előrelovagolt,
és hamarosan ő is megpillantotta Skara Gor büszke falait.
A fiatal Dluh előkaparászta kürtjét a köpenye alól, dermedt ujjaival alig bírta a
szájához nyomni, de aztán felharsant a recsegő jelzés. Kisvártatva egy sisakos fej
bukkant fel a kapu fölötti kémlelőrésben.
 – Kik vagytok?!
– Emerik di Broger – kiabálta fel az ifjú hadnagy –, ulvenholdei Feketevértesek
kíséretében! Nyiss kaput, és szólj a felettesednek, hogy fontos üzenetet hoztunk
Grobervors bárónak a Farkaserődből!
– Jól van. Várjatok! – A fej eltűnt a résből.
– Várjunk, mi?! – Lenk csúnya pillantásokat vetett felfelé. – Mi mást is tehetnénk?!
– Te például behallgatózhatnál ritka éles hallásoddal! – jegyezte meg Zmed. – Hátha
meghallod, miket sutyorognak a kapun túl.
– Hol van az már? – motyogta csalódottan Lenk. – Az a jó hallás, ahogy jött, odalett.
– Nem csoda – szúrt oda Hmuda –, elvette az élességét a folyamatos szitkozódásod és
nyafogásod!

*****

F – a lény, aki maga is e néven gondolt kilétére – nem tudta megállapítani, mióta
várakozik már azon az otthonos helyen, percek vagy napok óta, ahova a várba érkezése
után azonnal bevette magát. Egy rideg és deres kürtő középrészén lapult, mely egyfajta
szellőzőnyílás lehetett a kapubejáraton túli alagútból. Embernek túl szűk lett volna ez a
függőleges akna, talán még egy macskának is, ám F-nek épp megfelelt. Legalább annyira,
mint alkalmi lakhelye a deviaroni Fagycitadellában, ahonnan ide kellett repülnie.
Kényelmesen terpeszkedett, széltében és hosszában elfoglalta a rendelkezésére álló
teret, de nem csusszant le elég mélyre, s a kürtő felső nyílásától is távolmaradt,
amennyire lehetett.
Ám szunnyadásából felzavarta a kürtszó, az azt követő lárma, és a várfal közelében
támadt élénkpiros lélekkavargás. Tudta, mit jelent ez: a várt vendégek végre
megérkeztek.
Ideje hozzálátni a gazda által rátestált feladat végrehajtásához.
F lassan, ráérősen hömpölyögve ereszkedni kezdett lefelé. Egy külső szemlélő, már ha
lett volna ilyen, csupán azt látta volna, ahogy egy sűrű, fekete paca csúszik egyre lejjebb
és lejjebb a kürtőben, nem tudni, hogy hömpölyög-e, akár a lefelé szorított füst a
kéményben, vagy apró szellemlábak ezrei, milliói segítik lefelé haladását. F ezt maga sem
tudta. Nem ismerte elég jól külsejét, hisz’ kívülről még sosem látta ezen formáját. Nem is
vágyott rá. Nem vágyott semmire. Nem érzett izgatottságot, sem kellemes, sem pedig
zavaró várakozást. Közömbös volt, mint mindig; csak tette a dolgát, ahogy máskor is.
Csigalassúsággal kúszott lefelé, a kürtő alja irányába, ahol épp alatta egy fekete
mellvértet viselő katona helyezkedett el, forgolódott, sürgetően integetett, majd eltűnt a
rés alól. F azonban érzékelte, hogy a humán lény nem ment messzire, csupán behúzódott
egy, az alagút oldalába vájt alkóvba.
 F ezt a rejtőzködőt célozta meg. Még meleg, még dobog a szíve, még alig retteg, még
nem sejti, mi vár rá. Egyik humán épp oly megfelelő most, mint bármelyik másik. Sokan
fognak meghalni itt; teljesen mindegy, ki lesz az első.

*****

Az a hatalmas kapu csak nem akart kitárulni, és az előtte várakozók egyre

türelmetlenebbek lettek. Igaz, mostanra teljesen elállt a havazás, és hideg szélrohamok
sem próbálták csontig marni a húsukat, de a katonák többsége annyira átfagyott, hogy
még dideregni is alig bírtak. A hadnagy parancsára leszálltak a nyeregből, és mozogtak,
toporogtak, hogy újraindítsák dermedté vált vérkeringésüket. Annyira semmit nem
tudhattak abból, mi zajlik a falakon túl, hogy már-már azt hihették, megfeledkeztek
róluk.
A fivérek még a nagy hóvihar ellen köpenyt kanyarítottak a testük köré, amely nem
csak a széltől védte őket, de elrejtette származásukról árulkodó ruházatukat is.
– Átkozott Pocakbáró! – sziszegte méltatlankodva Lenk. – Szándékosan aláz meg
minket ezzel a várakoztatással!
– Nem tudhatja, kik vagyunk – szögezte le Zmed. – És így a legjobb nekünk. Nincs
ebben semmi alázás.
– Dehogyis nincs! A hadnagy megmondta, hogy küldöttség a Farkaserődből! Ennyire
sem tiszteli Ulvenholde népét, hogy azonnal kaput nyisson nekik, akik egy ilyen
rettenetes vihar elől tető alá, falak mögé menekülnének?! Vérlázító!
– Itt nem volt vihar – szögezte le Hmuda, és már pusztán ettől a ténytől libabőrös lett a
háta. – Nyoma sincs, hogy lett volna. Mi okuk lenne hát a kapkodásra? Értesítik a
várkapitányt. Vagy az elöljárót. Aki talán épp részegen fetreng a pajtában valami
nőszemély szolgával… Lehet, hogy nem találják.
– Na, csak jussunk be – sziszegte vészjóslóan Lenk –, majd én megtalálom, de abban
nem lesz köszönet!
– Tartsd féken a benned lakozó farkast! – förmedt rá Zmed. – Ne acsarkodj! Tartsd
magad ahhoz, amit megbeszéltünk! Csak akkor fedjük fel a kilétünket, ha már
bejutottunk, s alkalmasnak ítéljük a helyzetet.
– De miééért?! – nyüszítette a legfiatalabb De Vigorard. – Viselkedj exarchaként! –
Értetlenül rázta a fejét. – Ne mi adjuk meg magunkat, kíméletes tárgyalásban
reménykedve! Döntsük rájuk a kaput, vágd pofán a bárót, parancsold neki, hogy
hódoljon be!
– „Döntsük be a kaput”? – visszhangozta érdeklődőn Hmuda. Csupán szemernyi gúny
csengett a hangjában; jó nagy „szemernyi”, mint egy viharóriás tyúkszeme. – És ugyan
hogyan? Lepisiled?… Ja, nem, az nem menne… mert te azt nem tudsz!
– De majd ha tudok, a fröccs nagyját a te képedbe spriccelem!
 – Spricceled te, tudod, hova?! Annak is örülsz majd, ha csak a gatyádba… ahogy még
nyolcéves korodban is, rendszeresen!
– Hazugság! – ordította Lenk. – Mind tudjuk, hogy nem én, hanem az a manó… az a
lepra csaun… aki azért csinálta, mert szándékosan meg akart szégyeníteni! Hogy ti
kiröhöghessetek és csúfolhassatok!
– Hétről hétre… néha egy héten kétszer is…
– Nem igaz!
– Akkor miért hívtak még a szolgák is „Csuris Lenk”-nek a hátad mögött?!
– Mert te mondtad nekik, hogy így hívjanak!
– De most már nem hívnának így – röhögött Hmuda. – „Csordulatlan Lenk” lenne a
neved…
– A tied pedig… a jókurvaanyád!
– Á, az már a te másik neved.
– De pofán váglak mindjárt!
– Csak próbáld meg! Olyat beverek, hogy még egy hétig nem hugyozod össze magad!
– Aaarggghhh…
– Elég legyen! – állította le őket Zmed. – Nyitják a kaput.
De persze nem nyitották. Zmed utasítására a kürtös ismét megfújta hangszerét. Semmi
reagálás. Még a szelídre csendesült szél is visszatartotta lélegzetét.
– Hé! – kiáltotta Emerik di Broger. – Mi van már?! Nyissatok kaput az ulvenholdei
küldöttség előtt!
Néma csend. Aztán egy fojtott üvöltés.
– Mi volt ez?! – Zmed ráfogott a kardja markolatára. – Hallottátok?!
– Feláll a hátamon a szőr! – suttogta Lenk elképedten. – Micsoda iszonytató sikoltás!
Dluh, a kürtös babonás jeleket rajzolt a homloka elé.
– Dire! Akárha egy banshee…
– Banshee, mi?! – Hmuda csúfondárosan röhögött. – A hírhedt, fagyföldi kísértet, ami
rikoltással jelzi a halált?! Itt? Skara Gorban?! Ne képzelődj, katona!
– Márpedig, dire… már megbocsáss, de a bansheek bárhol ott lehetnek, és…
– Ismét sikong!! – csattant fel Zmed. – Banshee, vagy sem, az én hátamon is futkos a
hideg ettől a kísérteties hangtól!
– Meglehet, dire – kotyogta még mindig babonás jeleket rajzolgatva maga elé a sápadt
képű kürtös. – Nagyon rossz érzés marcangol. Akárha a fagydémonok főhercege lesne
rám egy gleccser mélyéről! Én azt mondom, táguljunk innen, mielőbb! Immár abban sem
lehetünk biztosak, hogy élnek-e még odabenn bárkik is, egyáltalán… vagy elszabadult a
várban valami szörnyű démon, ami lemészárolt mindenkit…

*****
 F céltudatosan ereszkedett alá a kürtő aljáig. Sötét füstcsápjait kidugta a nyíláson,
tapadókorongjaival megkapaszkodott az alagút mennyezetének tucatnyi különböző
pontján, és kiszuszakolta a résből formátlan szuroktestét. A végső támadás előtt egy
pillanatra feltapadt a rideg, töredezett kőre…
…de nem azért ám, mert ő is észlelte azt az éles hangot, azt a kísérteties sikoltást.
Hanem azért, mert amit érzékelt, megfontoltságra, kivárásra késztette. És a türelem az ő
legjobb erénye volt. Várt. Várt hát, a plafonra tapadva, a nyílás körül, miközben teste
hátsó fertálya még benn gomolygott a kürtőben.
Az az őrkatona már nem is tűnt elsődleges célpontnak. F valami sokkal-sokkal
ízletesebbnek ígérkező zsákmány közelségét érzékelte. Ha lett volna nyála, összefut a
szájában.
De neki még szája sem volt. Csak türelme. És éledező vágya… valami iránt, amit
hirtelen megkívánt.

*****

– Hol van ilyenkor az a ribanc hölgyed?! – Lenk jobb híján Hmudán próbálta levezetni
a frusztrációját.
Ám kisebbik bátyja ezúttal higgadtságot gyakorolt, és nem ment bele a civakodásba.
– Nem a „hölgyem”, és nem tudom, hol van, de meggyőződésem, hogy bízhatunk
benne!
– Bízhatunk, mi?! – csúfolódott Lenk. – Akkor mit bujkál?! Miért nem segít?! Mondd
neki, hogy tolja ide a nagy felhőseggét, és omlassza le azt a kurva kaput, vagy ha nem
megy, fosson rájuk is hóvihart! Szarja le, borítsa be hóval egész Skara Gort! Vagy kezdjen
el rezgetőn vinnyogni, ahogy már ezelőtt is… hogy jobb belátásra bírjon mindenkit! –
Vérszomjasan vicsorgott. – Vagy döglessze meg őket mind!
Hmudát valami furcsa érzés kerítette a hatalmába, ahogy Devra Mishtrellre gondolt.
Mintha a guarni Felhőasszony üzenni próbált volna neki. Az üzenet szavait nem értette,
de elborították a felhők közül érkező finom rezgések – baljós reszketések.
– Valami baj van – lehelte Hmuda. – Mintha Devra azt üzenné… hogy van odabenn
valami… ami rá vadászik, ami… ami el akarja kapni őt!
– Akkor téved! – nyihogott fel Lenk. – Mert az a valami, ami el akarná kapni őt, az nem
bent van, hanem itt kint… – Nagyon röhögött. – Teee vagy!
– De ez… véresen komoly!
– És pont megjött neki a női baja?! – csúfolkodott Lenk. – De jó neked, tesó! Hogy
kapnád el legszívesebben? Biztos álmodoztál már róla! Hogy képzeled? Elölről? Hátulról?
Vagy gyűrött felhőkutyapózban… ahogy csattog, úgy puffan?
Ismét felhangzott az a durva sikoltás.
 – Ez egy banshee! – nyöszörögte a kürtös. – Immár harmadszor! Ez… ez… sok halált
jelent!
– Meglehet! – fakadt ki Hmuda. – Bár nem banshee… hanem az a valami adja ki ezt a
félelmetes hangot, mely szívem drága hölgyé… ömmm… mindnyájunk hölgyének… vesztére
vágyik!
Lenk nagyon röhögött.
– „Szíved drága hölgye”?! Haha! Csakhogy elismered perverz vágyaidat, te kretén!
Nem ítéllek el érte, biztos különleges érzés lehet egy felhőnőt gyurmázni.
– Fogd már fel, kölyök! Nem csak én vagyok az, aki el akarja kapni őt… és az a másik…
az valami rettenetesebb módon! Hallod?! Hallod, milyen vérszomjasan sikong?!
– Nyitják a kaput, dire! – dörmögte a fiatal hadnagy lesütött arccal, mintha
szégyenkezne. Vagy még inkább, mintha próbálná leküzdeni fuldoklásra ingerlő
röhögését. – Az adja ki ezt a hangot… mintha sikoly lenne… Ráférne egy kiadós zsírozás a
nyikorgó zsanérokra!

*****

F kivárt. Még mindig kivárt, s ámbár maga is furcsállotta, az a hirtelen támadt,

jéghideg vágy, a préda közelsége türelmetlenségre sarkallta. Pedig, s ezzel tisztában volt,
épp a türelem volt mindig is a legfőbb erénye. Ám most meghasonlott hasadozott
énjével, szurokfekete füstteste önmagába mart, saját farcsápjai sürgették, löködték volna
előre a közelgő zsákmány felé.
Aztán végre kinyílt a várkapu.

*****

Visszamásztak a nyeregbe, és ahogy azt előzetesen megbeszélték, a hadnagy lovagolt

az élen, közvetlenül mögötte pedig két fiatalabb vértes – Dluh, a kürtös meg az a másik,
akinek a lándzsája végén a De Vigorardok farkasos zászlócskája lógott a szélcsendben.
Zmed, Hmuda és Lenk némileg lemaradva léptettek be mögöttük a kapun, a hármas
oszlopba rendeződött vértesek második sorában. Leghátul pedig a kutyaszán, és a
hátvédnek hagyott két lovas késlekedett.
A kapun túli alagút, amely átvezetett a várfal alatt, kétszekérnyi széles, és tíz méter
hosszú volt, belmagassága pedig a boltív csúcsánál megközelítőleg négy ember magas
lehetett. A szürke terméskő falakon jobb- és baloldalt is sötét alkóvok sorakoztak – négy-
négy olyan, amelyekben durva faragású kőszobrok álltak: fagydémonok, északi farkasok,
jégmedvék. No meg két-két olyan, amelyben mellvértes, sisakos kapuőrök strázsáltak,
vizslató vagy érdektelen tekintettel, tétlenül ugyan, de a kardjuk markolatán nyugtatott
kézzel. Bár ezekből csak négy látszott, semmi kétség, azokból az oldaljáratokból, ahol ők
álltak, szükség esetén több tucat is előronthatott.
Miközben a lovak patái visszhangokat verve csattogtak a macskaköveken, Hmudának
az a képtelen érzése támadt, mintha Devra Mishtrell is ott lenne velük az átjáróban.
Akaratlanul is felpillantott, várva, hogy felhőfodrokat pillant meg a boltívek között,
legalább szürke, kis ködfoltokat, ám ott fenn inkább csak a sötétség gomolygott.
Több lőrést is észlelt, ahonnan, ha úgy adódik, a vár védelmezői nyílzáport
bocsáthatnak a behatolókra, vagy más, keskeny nyílásokat, ahonnan forró olajat
locsolhatnak rájuk, ám nem ezek vonzották igazán Hmuda tekintetét, hanem az a sötét
folt, nagyjából az alagút középrészén, mely úgy nézett ki, mintha ott is egy kürtő lenne,
amelyen nemrég próbáltak leönteni valami sűrű ragacsot – talán szurkot –, amely
megtapadt odafent, és nem csorgott le. Ámbár, ahogy libegett az alsó része, félő volt,
hogy bármelyik pillanatban kiszakadhat annak a cseppformának a hasa, és a nyakukba
kapják azt a valamit.
Hmuda ösztönösen a vállai közé húzta a nyakát, ahogy elhaladt alatta, de ahogy fejét
visszafordította, rádöbbent, hogy nem is igazán az összeszurkozódás lehetősége a
legijesztőbb ebben. Miközben még mindig felfelé és visszafelé bámult a válla fölött, az az
érzése támadt, mintha az a sötét paca visszanézne rá. Akár egy fenevad; éhesen,
fenyegetően.
Beleborzongott.
– Mi van? – dörmögte Zmed, és ő is visszafelé bámult, követve öccse tekintetét. – Mit
látsz?!
– Fogalmam sincs. Valamit. Valami…
– Valami furcsát?
– Fff… Nem is tudom…
De aztán kiértek az alagútból a tágas előudvarra, melynek túlsó felén várta őket egy
tekintélyesebb fogadóbizottság, közvetlenül az urak szállásainak otthont adó belső
főtorony, a mohtte bejárata előtt, az udvar két oldalán pedig a vár katonái sorakoztak fel;
többségében Skara Gor-i Feketevértesek, de úgy tűnt, ott volt mindenki, aki fegyvert
forgathatott. Kétszáznál is többen várták a vendégeket, feszülten, szemmel láthatóan
bármire készen.
– Aha – mormolta Lenk –, hát ezért tartott ennyi ideig, míg kaput nyitottak… ki kellett
fényesíteni a cuki kis vértjeiket és megélezni a csorba pengéiket, hogy jó benyomást
tegyenek ránk. De nem jött össze nekik… nem sikerült elnyerniük a tetszésemet. – A fejét
csóválta. – Meg azok a sunyi íjászok a falakon… Nem tetszik ez nekem. Rossz érzés
gyötör, nagyon rossz…
– Mondtuk, hogy ne igyál annyi Vízrekesztőt.
– Szörnyű vicces! Haha! – vicsorgott Lenk örömtelenül, és úgy forgolódott a
nyeregben, akárha hangyák rohangálnának a gatyájában. – És figyelitek? Hát nem fura,
hogy ezek megúszták a hóvihart? Már a falakon kívül sem lehetett vastagabb a hó
kétujjnyinál… itt meg szinte csak foltokban maradt meg.
– Sok más fura is van – mormolta Hmuda, és ismét beleborzongott, ahogy felderengett
benne annak a plafonon lógó szurokbuboréknak a visszabámulása.
– Úgy ám – bólogatott Zmed –, például az, hogy maga Grobervors az, aki személyesen
elénk pökhendiskedett az udvarra, a fogadásunkra.
– Na és? Nem így illendő a csatlósnak fogadnia az exarcháját?
– Dehogynem! Ám ha csak egy átfagyott küldöttség érkezik egy szomszédos erődből,
egy nevenincs, fiatal hadnagyocskával az élen, nemigen megszokott, hogy a tekintélyes
várúr ily nagy tisztelettel fogadja.
– Hát, tényleg elég gyanús – mormolta Lenk. – Miért jött ki elénk?
– Lehet, hogy rá szállt át az a tökéletes hallásod, amit elvesztettél, minden szavunkat
hallotta már messziről, és gratulálni kíván neked, hogy mily ékesszólóan tudtad
szidalmazni az összes isteneket…

*****

Amikor az utolsó lovasok is becsattogtak a kövezett alagútba, Bip ingerülten odaintett

a hátvédet alkotó két veteránnak, akik ez idáig azzal szórakoztak, hogy az ő
elgémberedett, darabos mozgásán röhögcséltek és változatos, gúnyos megjegyzéseket
tettek rá.
– Nem szállnátok le végre a magas lóról, marhák?
– Minek?
– Segíthetnétek a szánnal. Tudjátok, becipelni…
– Miért? – kekeckedett Jarnus kajánul vigyorogva. – Nem engedelmeskednek a mulya
ebeid? Már a kutya se hallgat rád?
Társa, Cass rekedten röhögött.
– Nagyeszűek! – jegyezte meg Bip lesújtóan, és fejével a kapu felé biccentett. – Ha
nincsen hó, a kövön nem csúszik a szán.
– Dehogynem. Sima kövek azok.
– Tönkreteszik a talpakat.
– Na! – rikkantotta Jarnus. – Menni fog az! Tegyünk egy próbát!
– Ne tegyünk! – vitatkozott Bip. – A szán az én felelősségem.
– Mitől félsz, he? Tán csak nem attól, hogy a rázkódástól életre kel a hulla?!
Egymást tódították.
– Felkel holtából, hörögve körbe-körbe járkál…
– …és kermonokat rajzol mindenkire, aki csak az útjába kerül.
Jarnus és Cass nagyon röhögtek. Gyanús is volt Bipnek, miért maradozhattak le oly
sokszor az út során. Ihattak valamit. Sok valamit.
 – Jól van – mondta higgadtságot erőltetve magára. – Ha segítetek, nem szólok a
hadnagynak, hogy lerészegedtetek… Csak le a lóról, és emeljétek a szánt! Két ekkora
marha simán elbírja.
Ám cipekedés helyett Jarnus előreugratott, és fordítva tartott lándzsája nyelével
incselkedve böködni kezdte a jutalomfalatkákban reménykedő, érdeklődve lihegő
vezérkutya tomporát.
A kutyus roppantmód meglepődött ezen. Felvonta a szemöldökét. Aztán amikor a
további böködés helyett egy a tomporára mért csapást kapott, felvinnyogott, megugrott,
és megpróbálta magával csábítani szánhúzó társait. No, ezen meg azok lepődtek meg.
Támadt némi gabalyodás, csaholás, ugatás, egymás megmarása…
– Hai-hai! – kiabálta Jarnus, aki egyre jobban élvezte új szerepét, és immár az összes
kutyát csapkodta, amit csak elért. – Hai-haiii! Előre, ebek! Ne kíméljétek a cicaköveket!
A szán meglódult. A még mindig gémberedett Bip alig bírt visszaugrani rá. Két kézzel
markolta és rángatta az istrángot.
– Hó! Hóóó!
– Mit beszélsz?! – röhögött Cass. – Azt mondod, mégis van hó?!
Elővarázsolta bőrkötéses kulacsát, hogy szájába csöpögtesse abból a shkallinka
maradékát. Igencsak feldühödött, amikor rájött, hogy rossz kulacsot húzott elő, és
jégkásás vizet öntött a képébe. Nem győzött köpködni.
A kutyákat megtáltosította a lándzsanyeles noszogatás, és nagy elánnal loholtak a
kapu felé; a szántalpak már köveken csikorogtak. Ám a sietségért néha nagy árat kell
fizetni. Nem sokkal a kapu előtt a veszettül pattogó szán megugrott valami göröngyön, a
levegőbe emelkedett, és először csak az oldalára esett – miközben a róla lerepülő Bip
pedig hagyatt vágódva illette megvető odanyaklással a vastag, bronz- és immár
tarkóveretes kapuszárny élének –, s aztán, némi csikorgós csúszás után a szán is követte
a természet azon törvényét, amit alapvetően a vajas kenyérre szoktak mondani: persze
hogy mindig a vajazott oldalára esik. Ez esetben pedig pappal lefelé, szántalpakkal
felfelé.
A muyamutok még métereken át vonszolták felfordult terhüket, de a szán eleje
épphogy becsikorgott az alagútba, az alkóvokból előugráló őrök megállították őket.
Akkor meg összegabalyodtak, ugattak és acsarkodtak, megmarták egymást, előre-hátra
rángatták a szánt. Bip lepattant a kapufélfáról, és szédelegve ugyan, de ösztönösen is
markolta az egyik szántalpat, és vonszoltatta magát. Nem esett jól bordáinak a
macskaköveken horzsolódás, pedig a csapódások nagyját felfogta a vastag bunda. Az
futott át az elméjén, vajon mit mondana ebben a helyzetben Zuryastis, ha még élne.
Bizonyára nem a szokásos „Leég az orcámról a bőr” baromságát, inkább valami olyasmit,
hogy „pofám leszakad”…
Nem járt volna messze a valóságtól. Bár a látványt, ami feltárult, miután a szánt erős
kezek visszafordították, egy hozzáértő kirurgus nem annyira „leszakadás”-nak, inkább
„krónikus csontig horzsolódás”-nak titulálta volna.
 *****

A lény, ami önmagát is csak F-nek nevezte, s csak különleges alkalmakkor gondolt FF-
ként magára, e pillanatban az FFF-ség csontvelő-borzongató élményét élte meg. Pedig
egyetlen csontja sem volt.
Miközben a humánok a szán visszaforgatásával bajlódtak, no meg a lábuk után
kapkodó kutyák szájba rugdosásával, FFF teljesen előcuppant a kürtőből, és az íves
plafonhoz tapadva úgy kúszott az ingerülten szitkozódó és ugató kavalkád fölé, hogy
azok mit sem észleltek közeledéséről. Alakra most épp olyan volt, akár egy nagy, fekete
kígyó – nyúlánk, karcsú és tekergős – de mint ami az imént nyelt le egészben egy süldő
malacot.
Kivárta a megfelelő pillanatot, aztán elengedte a plafont, és úgy zuttyant le áldozatára,
akár egy hatalmas, folyadékkal töltött marhahólyag. Abban a pillanatban, ahogy
becsapódott és szétloccsant, elküldte mentális üzenetét gazdájának: FFFFF!

*****

Zaer Brael’aar tűnődve meredt a kandallóban táncoló lángokba, aztán megfordult, és

kifejezéstelen, unott pillantását végighordozta Krog Rukoz várakozásba dermedt
vonásain. Aztán hangosat ásított.
– Ááhhh… ez roppant érdekes történet volt!
– Azt hiszed, csak kitaláltam az egészet – sziszegte a vízfejű domonn indulatosan, noha
visszafojtottan. Nem szívesen akasztott volna bajszot a Viharhozóval, hiszen ő annyi
lenne a harcos-varázslónak, mint egy orknak a fogai közé akadt katicabogár. – Nem
hiszel nekem, ugye, nagyuram?
– Miért ne hinne? – jegyezte meg csendesen Emor di Broger, miközben a Viharhozó
szenvtelen ábrázatát szemlélte. – Csak még nem döntötte el, miként cselekedjen.
– Már rég eldöntöttem.
– Érdekes lenne, ha épp te, aki zsigerből gyűlölöd Zmedet, te segítenéd vissza őt a
család élére.
– Bárhogy is, amíg a csalárdság bizonyságot nem nyer és a Tanács ítéletet nem hoz,
Tohar de Vigorard a törvényes exarcha… ám fel kell szólítanom őt engedelmességre, és a
sorsa megpecsételődött, ha nem adja meg magát. Ugyanez Zmedre és fivéreire is igaz. Ha
ellenállnak, nem lesz bennem irgalom. – A homlokát ráncolta. – Viszont, amit hallottam,
új fényt vet a küldetésemre. Haladéktalanul tájékoztatnom kell róla a mesteremet.
– Haladéktalanul?! – hebegte Krog. – Őfelségét, Brithugar királyt? Ő is idejön a
Farkaserődbe?!
– Lyasthé Mehrialt.
– Jaaa… De, ugye, ő se jön ide?!
 Zaer ismét ásított, ám hirtelen megfeszítette felsőtestét, és az iménti „áááhh” helyett
most egészen más hangot hallatott:
– FFFFF!
– Ó, ó… nyugodtan ide jött a Törvény Védelmezője… nem azért mondtam, csak egy
kissé megrémültem. Sosem láttam még sárkányt.
Zaer felállt, és nyújtózkodott.
– Kellemes este volt, uraim. Köszönöm a mesét és a szíves vendéglátást. Most
távoznom kell.
– Szólok az istállófiúnak, hogy nyergelje fel a lovad…
– Cudar idő lenne ez most egy lónak. – Zaer legyintett, aztán villámgyors
mozdulatokkal felcsatolta testére szokásos fegyverzetét. – Tartsátok jól! Visszajövök
érte.
Széttárta mindkét karját, azt súgta, „FFFFF”, aztán kontúrja elmosódott, kifakult a
bámuló tekintetek elől.
– Azannya! – csettintett Di Broger.
– Ne már, kapitány! – rémüldözött Krog. – Még hallhatja…

*****

– Báró úr! – A fiatal hadnagy fejet hajtott a pöffeszkedő méltóság előtt. – A nevem
Emerik di Broger, az ulvenholdei Feketevértesek hadnagya vagyok. Apám, ki a
Farkaserőd kapitánya, s kit jól ismersz, szívélyes üdvözletét küldi neked általam.
Megtisztelsz, hogy fogadod e kis küldöttséget, melynek útját talán az évszázad
leggonoszabb hóvihara nehezítette…
– Közel sem lehetett az a vihar annyira gonosz, mint némelyek szándéka – recsegte
közbe a báró. – De miért te vagy a szószóló? A kíséretedben bujkáló, rangosabb uraknak
tán lefagyott a nyelvük abban a nagy viharban?
A báró közelében álló előkelők, a rokonaik és a testőreik megmosolyogták a várúr
szellemességét. De nem mindegyikük; az a barna köpönyeges férfi, aki annyira a
homlokába húzta a kámzsáját, hogy csak világos szeme és a hidegtől szederjes orra hegye
látszott ki, egyáltalán nem nevetett.
Közben Zmed odatolta a lova kötőfékét egy közelben álló vértesnek, és határozott
léptekkel a báró felé indult. Hmuda és Lenk tétovázás nélkül követték.
– Ray da Grobervors! – köszöntötte Zmed a bárót kimért hangon. Nem tanúsított
tiszteletet, még csak a fejét sem biccentette meg. – Nem bujkál itt senki, hacsak nem te
magad rejtegetsz számomra meglepetéseket!
Megállt három lépés távolságra a kissé görnyedt tartású, pocakos férfitól, és nem
kerülte el a figyelmét, hogy annak testőrei feszülten lesik őt, s készek bármikor kardot
rántani. Az udvar két oldalán felsorakoztatott katonák a helyükön maradtak, de érezhető
nyugtalanság mocorgatta őket.
– Rossz előérzet – súgta Lenk Hmuda füle irányába. – Nem ússzák meg harc nélkül.
– Kussolj!
Zmed enyhén szétvetett lábakkal állt, rendíthetetlenül, akár egy kolosszus.
– Tudod, ki vagyok, ugye, Ray? Hisz’ amíg apám élt, hozzá voltál hű, őt szolgáltad.
– Így igaz, pontosan tudom, ki vagy. – A báró szolidan elmosolyodott, valahova jobb
oldalra lesett a szeme sarkából, aztán egy cikornyás mozdulattal és a pocakja miatt
némileg erőlködő meghajlással oly mély tiszteletet nyilvánított, amilyet egy nemtelen
szolga köteles megadni egy rangban több szinttel fölötte állónak. – Zmed, a De
Vigorardok exarchája… köszöntelek! Rendelkezz velem, őszinte híveddel, légy vendégem
szerény otthonomban, Skara Gorban, melynek törvényes ura te vagy!
Ezen még Hmuda is meglepődött, Lenk pedig egyenesen olyan pofát vágott, mint
akinél épp most oldja a gátat a Vízrekesztő.
Zmednek azonban a szeme se rezzent.
– Én rendelkezek váraddal, katonáiddal, kényemre-kedvemre? Hajlongsz előttem?
Elfogadsz exarchádnak minden bizonyítás nélkül?
– Ezt kell tennem.
– Miért? Mert valaki erre utasított?
– Nem utasított engem senki… csak szeretem szórakoztatni a vendégeimet.
Ismét jól hallható derű a mögötte állóktól.
Zmed elkomorodott.
– Átfagytam, éhes vagyok és kimerült. Úgy nézek ki, mint aki szórakozni vágyik?
– Ó, ó, félreértettél, Zmed! Én a valódi vendégeimről beszélek, nem pedig rólatok… akik
elítélt száműzött létetekre nem átallottatok további törvényszegésekkel tetézni
bűnötöket! – Élesebbre vette a hanghordozását. – Idejössz, és azt várod, hogy leboruljak
előtted! Bolondnak nézel? Hát én is csak ezt tettem veled: bolondoztam egy kicsit, a
kedves vendégeim szórakoztatására… akiket talán mindjárt még jobb kedvre deríthetek
azzal, hogy bilincsekbe verve vitetlek el benneteket a legmélyebb vártömlöcbe, hogy ott
várjátok be, amíg a törvényes exarcha meg nem érkezik, hogy döntsön sorsotok felől.
– Grobervors! Önként jöttünk ide…
– Jó nagy bolondság volt! Bedugod a fejed a medve szájába, azt remélve, hogy nem
harap, csak nyalogat? Hát, nem! Maradtatok volna inkább ott, ahol… mit tudom én, ahol
eddig bujkáltatok!
– Nem harcolni jöttünk.
– Mert talán tudnátok? Ti, kéttucatnyian, éhesen és fáradtan? Kétszáz tapasztalt és
edzett Skara Gor-i Feketevértes ellen? Még tovább tetéznéd már így is égbekiáltó
bűneidet azzal, hogy arra kényszerítesz, hogy drén vért kelljen ontanom?
– Felesleges lenne. Szándékunkban áll megadni magunkat.
 – Nocsak! – A báró felhúzta a szemöldökét. – Most tényleg megleptél, Zmed. Vagy ez
csak egy újabb bolondozás?
– Vannak feltételeim.
– Dehogy vannak! Neked nem lehetnek. Ha meg akarod adni magad, tedd, feltételek
nélkül! Ha pedig nem, akkor majd én lefogatlak. Ha ellenállsz, ha fegyvert ragadsz
ellenem, jogomban áll megölni mindhármatokat!
– Csak próbáld meg! – sziszegte harciasan Lenk.
Zmed vetett rá a válla fölött egy letaglózó pillantást.
– Ismétlem, báró… nem harcolni jöttünk! Igazságtételt követelek, hivatalos tárgyalást!
Ennyi a feltételem. Ha ezt garantálod, megadjuk magunkat és békében kivárjuk, amíg
Tohar és a kirendelt bírák megérkeznek, avagy bennünket Deviaronba rendelnek.
– Tárgyalást? Ugyan minek? Volt már tárgyalásotok, az ítélet megszületett…
méltánytalanul kegyes, irgalmas ítélet, köszönhetően az exarchátok mérhetetlen
nagylelkűségének.
– Tohar nem az exarchánk! Ő egy csaló, aki Yvorl káoszkutyáinak aljasságával
kijátszott minket és átvert mindenki mást is! Ezt fogjuk bizonyítani a tárgyaláson!
– Hogy merészeled?! Ily szörnyű vádakkal illetni…
– Mert igazak! – harsogta Lenk, és előreugrott a bátyja mellé, úgy acsarkodott az
ösztönösen a testőrei mögé hátráló báró képébe. – Tanúnk van rá! Be fog bizonyosodni az
igazunk… és akkor te meg a hasonszőrű szarrágók kurvára bánni fogják, hogy
kekeckedtek velünk! Veled speciel én magam… de akár most rögtön lerendezhetjük!
– Öcsém!
– Elkapom! – acsarkodott az ifjú.
– Nyughass! – Zmed ököllel a felkarjába vágott. – Tartsd féken az indulataidat!
– Elég ebből! – kiabálta megbántottan a báró. – Di Broger hadnagy! Tartóztassa le ezt a
hármat itt! Gyerünk, mi lesz?! Mozduljon! Különben a cinkosuk lesz, és osztozik a
sorsukban! Gyerünk, adjon parancsot a vérteseinek! Azt akarom, hogy a saját katonáik
fegyverezzék le őket!
– Vagy indokot keresel arra, uram, hogy minket is lefogathass vagy lenyilazhass.
– Megtagadja a parancsot, hadnagy?! Szégyent hoz a zászlajára, becsületben megőszült
apjára?!
– Akkor hoznék szégyent rá – vágott vissza vakmerően az ifú –, ha uram ellen
fordulnék, akit exarchámként elismerek! Nem, báró úr, ha el akarja fogatni őket, ne
nekünk adjon parancsot, hanem a sajátjainak! De jobb lenne, ha az eszére hallgatna, és
nem tenné!
– Pimasz tacskó! – A báró kizökkent a hivataloskodó magázódásból. – Úgy fogsz
megdögleni, mint egy kutya!
– Ha úgy, hát úgy! Tudod, mit felelünk erre mi, ulvenholdei farkasfiak?!
És átfagyott katonái, ha nem is teljes meggyőződéssel, de elharsogták a De Vigorardok
jelmondatát:
 – „Ha halni kell, bátran halunk!”
– Kapitány! – rikoltotta a báró. – Azonnal fegyverezze le az összest! Aki ellenáll,
azonnal megölni!
– Állj! – ordította Zmed, és félrelökte a báró testőrét. – Grobervors! Nem lesz harc!
Letesszük a fegyvert!
– Akkor tegyétek! Most! Gyerünk!
Zmed hátrafordult, és intett:
– Emerik…
A fiatal hadnagy egy pillanatot sem tétovázott, lecsatolta kardövét, és átadta a báró
katonájának. Emberei valamivel bizalmatlanabbul követték a példáját.
– Elégedett vagy, Ray? – dörmögte Zmed. – Látod, nem ártó szándékkal jöttünk. Nem
állunk ellen. Csakis az igazságot akarjuk napvilágra hozni. Beinvitálsz végre egy fűtött
terembe, hogy méltóbb körülmények között folytathassuk a tárgyalást?
– De a te kardod meg a fivéreidé még az öveteken lóg.
– És ott is marad. Szavamat adom, hogy nem vonjuk ki, nem fordítjuk ellenetek.
– A te szavad? Egy árulóé? Olyasvalakié, aki csapdába csalta és meg akarta ölni az
exarcháját.
– Ő csalt csapdába minket! – csikorogta Lenk, de látva bátyja tekintetét, inkább nem
folytatta.
– A kardok nálunk maradnak, méltóságunk jelképeként – szögezte le Zmed. – Nem
fogjuk átadni semmiképp, mert azzal elfogadnánk a tényt, hogy foglyok vagyunk.
– Foglyok vagytok – vetette oda a báró, ámbár már nem olyan acsarkodva, mint ahogy
nem sokkal ezelőtt. Úgy tűnt, kezd megenyhülni, és hajlani valamiféle
kompromisszumos megoldásra. – Ámbár…
Elhallgatott, mert az a barna kámzsás, aki eddig takarásban állt, most közvetlenül
mögé lépett, és valamit sugdosott az ura fülébe.
– Hm – mondta a báró. – Bizonyítékot, tanút említettetek… Ki az a tanú?
– Apám régi kermon-papja… aki a mi kermon-papunk is volt a Farkaserődben. A neve
Zuryastis.
– Hol van? Ő is katonának öltözött és a lovak közt bujkál, mint ahogy ti is tettétek?
Vagy magatokkal se hoztátok?
– Elhoztuk… – Zmed amolyan Lenk-féle nyegleséggel rántott egyet a vállán. – Bíztunk
benne, hogy segítségünkre lehet.
– És?
A barna kámzsás ismét közel hajolt a báróhoz, ő azonban elrántotta a fejét.
– Ne az én fülembe sutyorogj! Őket faggasd, ne engem! – Intett Zmednek. – Melios
Nedor… a mi kermon-papunk.
A férfi hátravetette a kámzsáját, és immár látni lehetett sima fejbőrét, és szőrtelen
arcát, mely alapvetően hosszúkás lett volna, de a pofazacskói miatt úgy nézett ki, mint
egy meghökkent hörcsög.
 – Megkérdezhetem, miért ide hoztátok volna Zuryastist, miért nem Deviaronba?
– Épp hozzád szándékoztunk elhozni, Melios Nedor – felelte Zmed –, az ő saját
javaslatára. Neked mondta volna el a vallomását, amit te hitelesen ismételtél volna el a
Tanács előtt.
– De miért épp hozzám?
– Mert te voltál a legközelebb. Egy ennél hosszabb utat nem bírt volna ki… mint ahogy
még ezt sem.
– Mi az a vallomás, amit hallanom és tanúsítanom kellett volna?
– Az, hogy ő maga készítette a hamis kermont.
– Létezhetetlen, hogy hamis, dire. Vizsgálták, és hitelesnek találták.
– De épp itt van a velőscsont elkutyundolva – ugatott közbe Lenk –, hogy egy
hozzáértő kermon-pap készítette, akinek tisztességét senki nem kérdőjelezte meg, és ily
módon tűnik hitelesnek ez a vérlázító csalás.
– Mert minden stimmel a kermonon – magyarázta Hmuda is –, kivéve az, hogy az anya
közrendű személy, aki nagyapánk, Vallis de Vigorard részéről nem nyert elfogadást,
következésképp Tohar is fattyúnak minősül. Ezt manipulálta a fortélyos öreg.
– Manipulálta? – A báró egyre nagyobb érdeklődéssel követte ezt az egészet, most nem
is állhatta meg szó nélkül. – Hogyan?
– A fiúgyermek anyjának egy akkoriban elhunyt nemes vérű leányt jelölt meg. Mintha
a szülés utáni lázba halt volna bele.
– Ha ez így igaz… – A báró ajka belereszketett. Nem akart belegondolni, hogy az,
akinek jelenleg is az utasításai szerint cselekszik, egy csaló. Aki lelepleződhet.
– Így igaz – jelentette ki Zmed.
– Zuryastis halott – mormolta a kopasz pap –, ő már nem tanúskodik. A vallomását
hallotta bárki, hiteles személy?
– Mi mindhárman.
– Csakhogy, dire, ti törvényenkívüliek vagytok. A ti szavatok nem számít, amíg vissza
nem nyeritek a státuszotokat.
– Ami persze nem következhet be a bizonyítás nélkül – biccentett Hmuda. – Viszont
jelen volt még Emor di Broger és az új domonn is, az a… hogyis hívják…
Lenk segítette ki:
– Tudod, az a Vízfejű Töklámpás!
– Krog Rukoz – ugrott be Hmudának.
– Na látod! – hunyorgott a báró. – Őket kellett volna magatokkal hoznotok… bár úgyis
csak különleges engedéllyel tehettek volna vallomást mellettetek, hisz’ ők is
cinkostársak… felesküdtek Zmednek.
A pap eltűnődött valamin.
– Tehát Zuryastis meghalt az úton, jól értelmezem?
– Halott, mint a tök.
 – Hol a porhüvelye? A testet eltemettétek, elégettétek, vagy egyszerűen csak
otthagytátok valami szakadékban?
– Nagy gazember volt – dörmögte Zmed –, de sok jót is tett. Nem hagytuk ott.
– Itt van veletek, dire?
– Persze. Megérdemel egy jó temetést.
– Azt is! – mormolta zaklatottan a fiatal pap. – Meg azt, hogy vezekelhessen bűnéért
még holta után is!
– Hogy érted ezt, Melios?
– Ha megvan a test, lehet vallomás. Az én tudásomat messze meghaladja… viszont
ismerek olyakat, akik képesek rá. – Megdicsőülten mosolygott egyik értetlen ábrázatról a
másikra. – A nekromancia általában nem elfogadott a bizonyítási eljárásokban, ám
tekintve, mily roppant nagy jelentőségű ügyről van szó, meglehet, a Tanács ezúttal
kivételt tesz.
– Hoppá! – rikkantotta Lenk lelkesen. – Hogy is mondják? Jó az öreg a háznál… de ha
feldobja a bakancsot, a teteme is megteszi!
– Hol a test?! – kérdezte a pap sürgetően. – Mielőbb fel kell készíteni, mielőtt elillan
belőle a lélek utolsó foszlánya is!
– Ne aggódj már ennyit! – kacsintott Lenk. – Hulla. Nem szökik sehova. Meg aztán jó
erősen odakötöztük a kutyaszánra.
– Hol a szán?
Zmed is nézelődött.
– Nincs az udvaron? Pedig pár perce tisztán hallottam a kutyák acsarkodását.
– Utánanézek – sziszegte Hmuda, és aggódva pillantott fel az égre. Elég sok felhőt
látott. Baljóslatúakat, sötéteket.
Érthetetlen okból ismét felrémlett emlékeiben az a fekete massza, ami az alagút
plafonjára tapadva visszabámult rá.

*****

Most, hogy ily békésen megbeszélték a dolgokat, a báró végképp visszavett a

hangjából. Alaposan elbizonytalanodott a hallottaktól, és fogalma sem volt arról, hogy
mit tegyen. Üzletembernek jó volt, bár azon a területen is nehezen hozott döntéseket,
viszont az ilyen helyzeteket roppantmód gyűlölte. Igen, jobban kedvelte Tohart, mint
Zmedet, ám ő nem az érzelmei alapján akart egyik avagy másik mellé állni. Sőt, ő e
pillanatban legszívesebben itt se lett volna. Döntsék el egymás között, melyikük az
exarcha, vagy ítélje meg a Tanács, csak őt hagyják ki ebből! Amelyik győztesen kerül ki,
azt fogja majd szolgálni, hűen, becsülettel.
– Zmed! – krákogta, és a kezét nyújtotta. – Ne neheztelj rám amiatt, hogy ilyen
rátartian viselkedtem veletek… de hát, tudod, hogy van ez… a Törvény az törvény, azt
szolgáljuk, aki mellett áll… Bárhogy is, fogadd bocsánatkérésem! Meg kell adnotok
magatokat, mert ez a kötelező eljárás, azt nem szeghetem meg.
– Egyértelmű. Eleve ezzel a szándékkal jöttünk ide.
– A kíséreted nem kaphatja vissza addig a fegyvereit, amíg ügyetekben döntés nem
születik, de ők is megfelelő elbánásra számíthatnak, mint ahogy te és fivéreid pedig
szívélyes és rangos vendégeknek kijáró elbánásban részesültök. És, természetes, hogy ti
hárman megtarthatjátok a fegyvereiket… de a szavadat kell adnod, hogy csak
méltóságotok jelképeként, és nem vonjátok elő őket. Nincs neheztelés, ugye?
– Nincs. Sőt, a kölcsönös jó szándék zálogaként felkínálom számodra a kardomat,
megőrzésre. Legyen nálad!
– Ó, szükségtelen – kellemkedett a báró. Immár úgy vigyorgott, mintha a legrandább
leánya kezét jött volna megkérni a környék legfessebb és leggazdagabb főnemese. –
Úriemberek vagyunk, ugyebár, és mint ilyeneknél, az adott szó szent. Nem igaz?
– Én azért mégiscsak átadnám… Még elhagynám valahol, miközben részegen
császkálok az illatos, női szalonok között…
Az ugrásra kész testőrök gyanakvó tekintetének kereszttüzében úgy vonta ki pengéjét
a hüvelyből, hogy mindvégig egyértelmű legyen, nem támadási szándékkal teszi. Aztán
keresztben ráfektette pengéje végét behajlított bal alkarjára, úgy kínálta oda.
– Parancsolj, Ray… vedd csak el!
A báró mozdult volna, de ekkor megérintette a vállát egy kéz, és egy bársonyos hang
kúszott a fülébe:
– Ne érintsd! Baljós mágiát érzékelek.
– Mi?! – Grobervors meghátrált, testőrei előrébb.
Zmed a fejét ingatta, azt gondolván, hogy az a gond, hogy még mindig fogja a kard
markolatát, és azt gondolhatják, egy hirtelen mozdulattal a báróra támad vele. Elengedte
hát, és úgy csúsztatta a markolat alá a jobb kezét, hogy a tenyere lefelé mutasson.
– Azt viszont már ne várd – vetette oda Zmed –, hogy még le is térdeljek vele előtted!
– Dire! – A barna kámzsás pap ismét a báró fülébe suttogott: – Ne bízz benne! Ez
ármány. Elaltatja a figyelmedet, és egy percen belül halott leszel, mielőtt a testőreid
megvédhetnének.
– Ugyan! – csattant fel a báró a kelleténél hangosabban. – Melios Nedor! Ne beszélj
balgaságokat!
És igencsak meghökkent, amikor a kopasz pap nem mögüle, hanem valamivel
távolabbról, Lenk mellől válaszolt.
– Én, dire? Én csak megosztom a Vízrekesztő hatásairól szóló ismereteimet… mert
kérdezték.
Ray da Grobervors meg akart fordulni, de mintha lezsibbadt volna a tarkója, sőt az
egész nyaka. És az suttogás immár szinte végigkarcolta a bal hallójáratát.
– Ne fordulj meg, dire! Nem Melios Nedor vagyok!
 – Testőrök! – Inkább csak gondolta, hogy kiáltja ezt, a száján csak dermedt leheletként
gőzölgött elő a vészkiáltás. – Testőőő…
– FFFFF!
Az idegen egy kurta pengéjű tőrt döfött a báró bordái közé, de nem annyira mélyen,
hogy annak hegye elérhesse a szívet. Grobervors mindössze egy enyhe, tompa ütést
érzett a jobb oldalán, s csak amikor odapillantott, akkor látta meg a testéből kiálló,
fekete farkasfejes markolatot és az egyre terjeszkedő vérfoltot díszes öltözékén. Mire
felfoghatta volna, mi történt, hatalmas lökés érte a lapockáit, s ő tehetetlenül bukdácsolt
előre, egyenesen a kardját felkínáló De Vigorard felé. Ő csak megkapaszkodni akart, de
nem bírt megállni, és állati hörgése, eltorzult arca, dülledt szeme meglehetősen
félreérthetővé tették szándékát.
Zmed ösztönösen reagált; kifordította jobb kézfejét, reflexből megragadta kardja
markolatát, és megvetette a lábát. Nem akart támadni, csak védeni magát, azonban még
arra sem volt módja, mert a tohonya báró odaért, megbotlott, és pocakkal előre rázuhant
a meglepett fivérre, és a szúrt sebből szivárgó vérével összekente a ruháját.
E pillanatban múlt el a nyakzsibbadása, és tört elő torkából a rettegő sikoly:
– Árulás!
A barna kámzsás eközben sebesen visszafelé húzódott, s érces hangon azt ordítozta:
– ÁRULÁS! ÁRULÁS!… A VIGORARDOK ÖLIK A BÁRÓT!… ÁRULÁÁÁS!
Aztán a nagy tumultusban hirtelen eltűnt, mintha soha ott se lett volna.
A De Vigorardok ölik a bárót! Árulás!
Zmednek tiltakozni sem volt ideje, mert a halálra rémült Grobervors csaknem
lesodorta a lábáról, miközben nekiesett, és nagy kalimpálása közben épp az ő pengéjében
próbált megkapaszkodni. A kardhegye alatti legélesebb részben. És amikor ő
megpróbálta megakadályozni a balesetet, elrántva onnan a kardját, sikerült keresztben
végighasítani a magáról alig tudó várúr bal tenyerét és csaknem lemetszette a
mutatóujját.
Ezután már nem is csodálkozott, hogy féltucatnyi felháborodott testőr zúdult rá. Még
jó, hogy a báró közelsége miatt az íjászok nem kockáztattak.
És közben járványként terjedt tova az udvaron az árulás híre:
– Fegyverbe! A De Vigorardok ölik a bárót! Árulás!

*****

F – aki jelenleg FFFFF volt – türelmesen várakozott gazdája hívó szavára. Már megtette,
amit kellett, felöltötte magára kiszemelt prédáját, kielégítve ezzel sötét vágyát. Kellemes
hidegség járta át, miközben sorra csendesítette el az acsarkodó négylábúakat, s tette
ugyanazt a beléje döfködő és hadonászó humánokkal. Botor lelkek. Mit képzelhettek?
Hogy megsebezhetik? Vagy gyorsítani akarták az elkerülhetetlen végzetet?
 Lecsendesített hús-vér roncsok lettek mind, birokra kelt bennük a léthez való
ragaszkodás és az egyre táguló, haláli nyugalom. Egyikük csaknem megszökött. Az a ló, a
Hóka nevezetű, fekete kanca, melyet épp csak megérinteni tudott jéghideg
lángnyelvével, de a tudatába nyalni már nem. Hóka rendellenesen erős állati ellenállással
bírt. Megrettent ugyan, kifordult szemgolyókkal visszatáncolt, és el akart vágtatni a
havas fehérségbe. F azonban utánanyúlt, megérintette harmadjára is, és nedves
nyelvcsapásokkal visszacsalogatta az enyészet peremére. Tervei voltak vele.
Mindez mit sem számított, a feladata első részét maradéktalanul teljesítette volna úgy
is, ha a kanca életét nem formálja át. Megszerezte azt a testet, amire vágyott, amit
felölthetett magára, s melynek erejével további tizenötöt uralt; hét humánt, hat kutyát
és két lovat. Miközben szusszant és lobbokat vetett, emészteni kezdte zsákmányait, és
kiterjesztette fortyogó szuroktestének éjsötét kipárolgásait csaknem az alagút széléig.
Aki benéz oda, csak homályt lát, s a borsódzó érzés, amit megtapasztal, nem készteti
arra, hogy közelebbről szemügyre vegye a középtájt imbolygó, elmosódott kontúrokat.
Egyvalaki mégis közeledett; az a humán, aki nemrég elvonult alatta lóháton, s merőn
megbámulta őt. A sötét köd peremén ő is visszahőkölt, mert megérezhette az enyészet
szagát, de aztán kivonta kardját, tett egy óvatos lépést előre, és bekiabált:
– Bip! Jarnus… Cass! Hol a szán? Hol a fenében vagytok?! Hol vannak a kutyák?!
F kivárt, mint mindig. Szerette ijesztgetni a kétlábúakat. Hagyta hát, hogy még beljebb
jöjjön az a kiabáló, s aztán megmutatta neki a vezérkutyát. Nagy volt és fekete; agyarai
akár egy farkasé. Dermedten állt, mint azok a szobrok ott az alkóvokban. Ám
szemüregéből szurokkönnyek csorogtak, orrából fekete takony lógott, mely önálló életet
élve lüktetett, oldalra fittyedt nyelvén pedig apró fekete lángnyelvek lobbantak és
imbolyogtak.
– F-f-franccc! – köpte Hmuda, és a kutya torkába döfött a kardjával.
F nem érzett semmit amiatt, hogy a humán majdnem eltalálta a nevét, de a tréfa
kedvéért előretolta a másik kutyát. Aztán a két fal mentén lábmozgásra késztetett két
kapuőrt, hogy bekeríthesse a jövevényt. A terv azonban nem sikerült; a friss élőholtak túl
hangosan csoszogtak. A jövevény meghallotta.
F kihúzta lángnyelvét a vezérkutyából, és a döfködő humán lelke felé nyalt vele.
Ám ekkor jött a jel; a gazda hívta. FFFFF! Nem szórakozhatott tovább.
Pillanatnyi tétlensége elég volt ahhoz, hogy leendő áldozata megfutamodjon. Nem
kapkodott utána. Jelentősebb munka várt rá.

*****

A Skara Gor-i testőrök elrángatták a megvágott kezű és oldalba szúrt bárót, és

biztonságba menekítették, de féltucatnyi másik rászegezett lándzsával körbevette
Zmedet. És a hegyomlásnyi alkatú, medvesisakos testőrkapitány is tett feléje két döngő
lépést súlyos vascsizmájában. A Skara Gor-i vértesek pedig a korábban lefegyverzett, az
udvar közepére összeterelt ulvenholdeiakat kerítették be fenyegetően, de egyelőre nem
rontva rájuk. Amúgy sem lett volna hosszan tartó ütközet; kétszáz fegyveres húsz
fegyvertelen ellen.
– Grobervors! – harsogta Zmed. – Ne tégy visszavonhatatlant! Bármit teszel, azért a
Tanács előtt kell felelned!
– Megtámadtál! – sivalkodott védői mögül a báró. – Ármánnyal a szívedben
bekéredzkedtél a váramba! A Törvény mellettem áll! Az életemre törtél!
– Nem tettem ilyet! – Zmed a fivéreit kereste a tekintetével, de sem Lenket, sem pedig
Hmudát nem látta sehol. Pedig nem ártana, ha mellette lennének; a kermon mágiája csak
akkor hat. – Nem csináltam semmit, Grobervors!
– Ott a vérem a pengéden! Hogy tagadhatod?!
– De hisz’ te jöttél nekem. Fogalmam sincs, miért! Én csak a tenyeredet vágtam meg!
Azt se szándékból!
– Leszúrtál! Itt a késed, amit az oldalamba döftél!
– Az nem az én késem!
– Farkasfejes a markolata! – sivította felháborodottan a báró. – Épp, mint a kardodé!
Hogy tagadhatod?!
– Az nem az én késem, és erre megesküszöm. Mint ahogy arra is, hogy nincs semmiféle
ármányos tervem.
– A te esküd… tudjuk már, mit ér!
– Akkor hidd azt, hogy az enyém, ha ezt akarod! Számít? Mi változik? A katonáim már
lerakták a fegyvert, itt van az enyém is. Megadom magam, elfoghatsz. Eggyel több vád,
amire felelnem kell a Tanács előtt. És messze nem ez a legrosszabb. Elfogadom. Legfőbb
vágyam az, hogy kiderüljön, kinek a kése az, és hogy került beléd… Mert nem általam,
arra mérget vehetsz!
– Nos, akkor… – A báró felszisszent, mert Melios Nedor, aki ott helyben ellátta a sebet,
legalább annyira, hogy a vérzés csillapodjon, valami csípős kenőcsöt kent rá. – Legyen
így! Add át a fegyveredet Hrigduhor kapitánynak, s aztán az öcséid is, majd pedig a
kényelmes keleti szárnyban, őrzött lakrészekben kivárjátok, míg döntés születik
ügyetekben.
Zmed vállat vont.
– Így rendjén van. – Odabiccentett a páncélos izomkolosszusnak. – Kapitány, vedd a
kardom! A foglyod vagyok.
– És az öcséid?
Zmed a fiatalabbikat látta már; ő ott állt az ulvenholdeiak között, a hadnagy mellett, a
lovak takarásában, háttal állt, és épp vizelni próbált.
Hmuda pedig, jóval távolabb, épp ekkor rohant elő a kapualagútból, kivont szablyával,
lobogó hajjal, hanyatt-homlok, bukdácsolva, akárha egy falka lidérc kergetné.
– Zmed! – üvöltötte torkaszakadtából. – Ez csapda! Csapdaaa! Áruláááás!
 Aztán pár pillanatra rá már az ulvenholdei és az itteni vértesek is vele együtt
üvöltöttek a rettegéstől. Skara Gor várának udvarán elszabadult a pokol, amikor az
alagút torkából előbukkant az a megnevezhetetlen iszonyat…
 6. AZ F NEVŰ ISZONYAT

Az első pillanatokban még úgy tűnt, hogy a fába szorult féregként üvöltő Hmudát
megveszett szánhúzó kutyák üldözik, pofájuk körül fekete nyálhabbal, s eközben
vonszolják magukkal a szánt is…
…ám aztán feltűnt a többi része is, és nyilvánvalóvá vált, hogy fordított a helyzet: a
szán húzta a kutyákat.
Ugyanis, amint kiért a boltíves járatból, a ritkás, fekete ködbe burkolódzott, törött
talpú hószekér elemelkedett az udvar ledöngölt földjétől legalább hatméteres
magasságba, magával vonszolva az eléje fogott fagyföldi muyamutokat. Három párba
befogott, élettelennek tűnő eb lengedezett a szíjakon, de úgy, hogy a legalsó kettő végig
az itt-ott hófoltos talajhoz horzsolódott, és ide-oda pattogott. Maga a szán – rajta a
szőrmékbe bugyolált és lekötözött Zuryastis holttestével – függőlegesbe billent, és lassan
körbefordult repülés közben, mintha a tetem, amelynek arca helyén egy kékre fagyott,
maszatos csonk látszott, körül akarna nézni az udvaron, hogy jó alaposan szemügyre
(avagy szemüreg-ügyre) vehessen minden jelenlévőt.
Ekkor még sem a kutyák, sem a tetem nem mozdultak, legfeljebb a körülöttük
szállongó és örvénylő, feketés pernye keltette annak illúzióját. Mire a sebesen röpülő
szán oly magasságba emelkedett, hogy már a döglött vezérkutya orra is legalább egy
tenyérnyivel a talaj felett csöpögtette fekete taknyát, a döbbent ordítozás, istenek
emlegetése szitkok gyanánt és harcias kiáltások oly hangzavarrá álltak össze, hogy még a
kutyaugatást sem lehetett volna meghallani. A döglött muyamutok persze amúgy sem
ugattak, viszont hirtelen vergődni és rángani kezdtek, és akihez csak közel kerültek, arra
fekete slejmet csaholtak…
…akit tudtak, megharaptak.

*****

Hmuda nem jutott messzire az alagút szájától. Egy csapat Skara Gor-i vértesbe
ütközött, akik egymást biztatva ordítozták, hogy kapják el az árulókat!
– Ott az egyik!
– Keríts be!
– Szorítsd a falhoz!
– Mi a parancs? Élve kell?!
 – Csak ha megadja magát.
De nem fogom, gondolta Hmuda. Öten voltak ellene, de ez őt nem rettentette vissza.
Jobbjában már amúgy is ott villogott enyhén ívelt szablyája, és vívóállásba helyezkedett,
így jelezve szándékát. Az első két vakmerő, akik rárontottak, hamar megtanulták,
mennyire igazak a legendák Hmuda de Vigorard vívótudásáról. A nagyobbik fickó, aki
egy lándzsát tartott maga elé, azt hihette, elterelheti az „egyszálbél” uracska figyelmét
pusztán azzal, hogy a nyaka irányába szúr, alkalmat adva ezzel társainak a bekerítésére.
Elég messziről szúrt oda, tényleg csak ijesztésnek szánta.
Balján lévő társa, aki alkatra igazi vasgyúrónak tűnt, viszont valódi támadásnak vélte,
és nem akart lemaradni. Meglódult, közelebb dobbantott farönkszerű jobb lábával, és
miközben ráhelyezte arra tekintélyes testsúlyát, a döfésbe beledőlve hosszan előretolta a
kardját Hmuda mellkasa felé.
Tanítani való, hibátlanul kivitelezett mozdulat volt.
Csakhogy Hmuda sem most kezdte az iskolát. Kifordította a csuklóját, és srégen alulról
felfelé, jobbról balra úgy vezette végig szablyáját a teste előtt, hogy az a hegyével lefelé, a
talaj irányába mutatott. Vasa a meghökkent városőr pengéjén csattant, oldalra sodorta,
aztán felfelé mozdította a könyökét, majd jobb lábával előrelépve könnyed, visszakezes
vágásba vezette a hárítást. Ellenfele túl lassú volt, és a nemes kékacél penge a sisakján
csattant, behorpasztotta azt, majd Hmuda kardjának hegye végigvágta a férfi nyitott
sisakjában látható arcot, félig lenyesve az orrát és átszabva állának vonalát. Azonnal
elborította a vér, a vértes elejtette kardját, mindkét kezével az arcához kapott, és üvöltve
tántorodott hátra.
Hmuda épp csak annyit perdített rajta, hogy a nagy test pajzsként kerüljön maga és az
ismét feléje szúró lándzsa közé. Aztán oldalra táncolt, kettőt sasszézott, bal kézzel
ráfogott a lándzsanyél felső harmadára, lecsapó szablyájával pedig középtájon kettétörte
a hüvelyknyi vastag farudat. A meghökkent katona a képébe vágta volna a kezében
maradt alsó nyélrészt, Hmuda viszont a szablyájával csapta félre azt, s mire ellenfele
meghátrálhatott volna, a torkába döfte a frissen szerzett lándzsahegyet. Majd, még
ugyanazzal a lendülettel visszafordult, és egy kardcsapással a vérző arcút is
elcsendesítette.
Aztán a megmaradt három katona felé fordult. Az egyikük, serkedő bajszú legény, aki
korábban a hátba támadását fontolgatta, megtorpant, majd sarkon fordult, és hanyatt-
homlok menekült. Hmuda nem üldözte, a két másikat vette szemügyre; mindketten zord
tekintetű veteránok voltak.
– Csak a gyávák futamodnak meg egy jó kis vívóedzés elől, nemde? – Rájuk
hunyorított. – Na, essünk neki!

*****
 A zombi kutyák a zavarodott vértesek felé kapkodtak; akit elértek megmartak, akit
nem, arra csak a fekete nyálukat köpködték, akár többméteres távolságból is.
Ez volt az a pont, amikor a babonásabbak, a járványoktól rettegők és a kifinomult
túlélési ösztönnel rendelkezők megfutamodtak, a bátrabbak, fegyverrel a kézben a
kutyákra rontottak, ám akadályozták őket azok a társaik, akik csak földbe gyökerezett
lábbal, szájtátva bámultak, vagy épp rettegve ordítottak. A magasban lévő szán még
sebesebben kezdett forogni, és a hozzákötözött tetem is rángatózni kezdett. Elemi erővel
tépdeste magáról a szíjait, zengő, torz hangokat kiadva kalimpált, hol a szán tetejét, hol
pedig az alját késztette imbolygásra. Olyan volt, akár egy őrült körhinta, melynek
egyetlen karja immár csaknem vízszintesen körözött a szán magasságában, ám ettől a
rángatástól hol magasabbra, hol pedig lentebbre lendültek az élőhalott muyamutok.
Karddal már nem lehetett elérni a fekete nyálat fröcsögő ebeket, de a kilőtt nyílvesszők
és elhajított dárdák is rendre elvétették a célt a kiszámíthatatlan mozgás miatt.
Mindenki felfelé bámult az immár harmincméteres magasságban pörgő-forgó
látványosságra – kivéve azokat, akik épp pánikszerű meneküléssel múlatták az időt –, és
csak kevesen észlelték, hogy eközben újabb alakok bontakoztak ki az alagútszáj sötét
ködéből. Odabenn még csak toporogtak, lassan csoszogtak vagy épp merev lábakkal
lépkedtek, ám amint kiértek a gomolygásból, hirtelen felgyorsultak. Öt gyalogos katona
lendült támadásba, fegyvertelenül ugyan, de szurkos szemüreggel, leesett állal, tátott
szájjal, melyekből hús-vér nyelv helyett fekete lángnyelvek csapkodnak. Szájanként nem
is csak egy.
Akik látták őket, fejvesztve menekültek, felfelé bámuló cimboráik meg sem hallották
figyelmeztető kiáltásaikat, és a gyorsan mozgó, halálon túli lények már csaknem elérték
a legszélsőket, amikor két lovas tört elő az alagútszáj hömpölygő ragacsából – zombi
harcosok, zombi paripákon. Valaha volt nevük; Jarnus, Cass, Hóka és Kevély. Most már
FFFF-ként vágtattak el a gyalogos F-ek mellett, egyenesen bele a megrökönyödött
tömegbe.
És hogy az esti mulatság még vidámabb fordulatot vegyen, a Zuryastis nyílvesszőktől
megtűzdelt hullája mostanra letépkedte magáról az összes szíjat, és fejjel előre,
kalimpálva hullott alá rajongói irányába. Hogy nem valamiféle tehetetlen,
kontrollálatlan lezuhanás volt ez, azt abból is lehetett sejteni, hogy az utolsó métereken
egy másfeles szaltót is bemutatott – igen, pusztán a fordulat kedvéért.
És nem talpra érkezett. Hanem orrba-szájba. Azokéba, akik nem tudtak időben
elugrani alóla.
Letörte a gyomrából előmeredő lándzsanyelet, és miközben őt vagdalták a
legbátrabbak, ő azzal csépelte őket. Összevissza vágták, hasították, meglékelték a
koponyáját, de még talpon volt, amikor megérkeztek a zombi muyamutok. Igaz, csak a
szánról szakadtak le, és az istráng még egymáshoz kötötte a hat dögöt, akadályozva ezzel
a mozgásukat. Ám F ezt is remekül megoldotta: hol FFFFFF lett, hol pedig FF-FF-FF vagy
F-F-F-FFF. Mikor melyik a legalkalmasabb minta.
 Akárcsak a gazdája, ő is kedvelte a jól koordinált mozgásokat, de a teátrálisságot sem
vetette meg, dacára annak, hogy néha azt sem tudta, mi az.
Ám ez a pokoli kavarodás – sikongatás, ordibálás, rohangálás –, amit gazdája
parancsára okozott, kifejezetten tetszett neki. Megérintette a szabadság érzése. Szeretett
volna újra az lenni, ami: mágikus, fekete tűz, mely mindent felemészt, eloltani sem lehet.
Máskor. Másutt.
Itt, persze, szétverték, megszabdalták, még egy harci pöröllyel is addig lapogatták, míg
a földbe nem döngölték, aztán fáklyát hoztak, meggyújtották, s hogy még jobban égjen,
olajjal is megöntözték. Ugyanezt tették a kutyákkal is.
Nem számított. Elhagyta az F-et, és FFF lett.

*****

Óriási volt a tumultus az udvaron, összevissza hömpölygött a tömeg, és immár

egymással is harcba keveredtek. Azok a katonák, akiket megnyaltak a zombik
lángnyelvei, vagy akiknek a fekete takony a bőrére csöppent, az azon a részen menten
megfeketedett, s némelyikük kormosat hányt, vagy szurokszerűen összesűrűsödött
nyálat köpködött. Ez durva félreértésekre adott okot; és már azt sem tudták, ki a zombi
és ki nem. Az íjászok pedig végképp nem tudták eldönteni, így azt az elvet követték, hogy
mindenkit leterítettek, akit gyanúsnak véltek.
Odáig, ahol Grobervors állt, nem jutott el egyetlen halálon túli sem, a testőrei minden
feléjük menekülőt visszaűztek. A köszvényes várúr majd’ felrobbant a dühtől, és nem
csak magában fortyogott. Leginkább Zmed felé köpködte átkait.
– Ez a te műved, hitvány! Ti szabadítottátok ránk ezt a förtelmet! Ezért meglakolsz!
Kapitány! Fegyverezd le! Vagy inkább öld meg most… mit bánom én!
– Bármik is ezek, nincs közöm hozzájuk!
– A szavadat adod, hogy erre meg is esküdnél?!
A báró gúnynak szánta ezt, utalva korábbi megjegyzésére, de Zmed, aki csaknem
azonnal rávágta az igent, akaratlanul is eltűnődött ezen. Mert mi van, ha ez a guarni
Felhőasszony műve? Eljött Skara Gorba, hogy megvédje őket. S ha így van, akkor ő
hamisan esküdne!
A báró elértette.
– Naná hogy nem! – A fogát csikorgatta. – Dögölj meg, De Vigorard! Kapitány… ne
kímélje!
Hrigduhor lecsattintotta medvés sisakja ezüstrostélyát, majd két kézre fogta roppant
pallosát, és megindult Zmed felé. Két láncinges katona követte a példáját.
– Lenk! – harsogta Zmed. – Hmuda!
Arra gondolt, ezt valaki szándékosan tervezte így; elszakították mellőle a fivéreit.
Hogy ne élvezhessék a kermon mágikus védelmét.
 *****

Lenk nem hallotta bátyja hívó szavát, mert ismét rátörtek azok a hasi görcsök, amikről
már azt hitte, többé nem jönnek elő. De úgy látszik, a Krogtól kapott gyógyfolyadék
csatát vesztett a Vízrekesztő ellenében. Üvöltött a kíntól, de ez fel sem tűnt senkinek,
hisz’ majdnem mindenki más is efféle harsány hangokat produkált.
Úgy érezte szétreped, és emiatt sürgősen szét akart repeszteni valaki mást is.
Leginkább azt, aki azt a kurva Vízrekesztőt feltalálta! Vagy azt a dülledt szemű,
torzonborz rohadékot, aki a Servuz-Borvuzban beetette őt azzal a látomásos dumával,
ami egyenes úton vezetett ahhoz, hogy Hmuda lebeszélési kísérleteitől még inkább
megdacosodva meg akarja mutatni, hogy ő aztán nem akárki. Rohadjon meg ő is, a
torzonborz is, de még a torkosborz is!
Mindenki rohadjon meg!
Elkapta egy arra poroszkáló, gazdátlannak tűnő, fekete kanca nyeregkápáját, és
amikor lendületből feltornászta magát az állat hátára, gyötrelmei csak még inkább
fokozódtak.
– Húha, de kurvára megbaszom ezért azt a rohadt állatot!
A ló azonnal megtorpant a „húha” szóra, hátrafordította fejét, és ránézett. Hát, ha
létezhet megrökönyödött arckifejezés egy lónál, ez lehetett az. Szép nagy, kerekre tágult
szemüregekkel, s az azok mélyén lüktető, fekete trutyival. Hollófekete homlokán
javarészt kihullott a vagina formájú foltot alkotó, fehér szőr, de volt helyette gennyes
rothadás. Több helyen is.
– Hóka?! – ismerte fel. – Nem neked mondtam!
A hangtalan nyerítésre tátott pofából két lónyelvnyi hosszú, sötét lángnyelv libbent
elő, de nem érte el Lenk a döbbenettől megnyúlt arcát, mert a fiatal nemes reflexből
kivetette magát a nyeregből. Pedig már szinte az orrában érezte a dermesztő hideget és
az enyészet bűzét.
A tomporára esett, de akkorát ám, hogy beleremegett a veséje, a kín pedig hirtelen
felszökkent a tüdejéig. Esküdni mert volna, hogy az az alattomos rohadék még jól hátba
is rúgta.
A halálon túli ló persze nem hagyta megtorlatlanul korábbi beszólását; megfordult, és
az értetlen ifjú válla felé kapott. Ám mivel Lenk oldalra gördült, a harapás elcsúszott, a
nagy kapafogak a levegőben csattantak össze. A megvadult állat felágaskodott, két
mellső lábával rúgkapált a levegőben, aztán lefelé zúdult. Lenk még tovább gördült, és
miközben a leérkező paták a füle mellé csattantak, Hmudát pillantotta meg, aki két Skara
Gor-i vértessel vívott egyszerre, és bár nem fértek hozzá, egyre jobban sarokba szorult.
Ráadásul futva érkezett egy számszeríjász is, aki letámasztotta fegyverét, beakasztotta a
horgot az íjhúrba, és felegyenesedve igyekezett felhúzni azt.
Az az átkozott rémkanca még mindig nem adta fel, ismét a kiszolgáltatott ifjú felé
kapott, de ezúttal nem megharapni akarta, hanem megnyalni. Lenk szinte már érezte is,
ahogy a gusztustalan, fekete nyelv eléri, s ettől csaknem összepisilte magát ijedtében.
Csaknem.
Ám ekkor színes golyók zúgtak el a szeme előtt – öt vagy hat? Nem tudta megszámolni
–, pofán találták a lovat, és olvadt szurokhoz hasonlatos, hideg, fekete nyál fröccsent
szerte. Lenk is kapott belőle a szeme közé.
A ló meghátrált, felágaskodott, és a szügyébe gyors egymásutánban három nyílvessző
is belecuppant. A megingó állatot megperdítette a becsapódások ereje, de leérkezéskor
nem esett össze, csupán egy pillanatra rogyott meg a két mellső lába, mintha le akarna
térdelni. De nem akart. Visszanyerte egyensúlyát, elrugaszkodott, átugrott Lenk fölött,
és elvágtatott a legnagyobb tumultus irányába.
Az ifjú nemes nagyot fújt, szédelegve felült, és a ló után bámult. Ismerős alakot
pillantott meg három számszeríjász társaságában; a barna kámzsás Melios Nedort. Meg
még valakit a háttérben, bő, szürke köpenyben, affélében, amit a köznyelv felleghajtónak
nevez. Az íjászok most próbálták újra felhúzni hideglőfegyvereiket, de nagyon úgy tűnt,
nem lesz rá idejük, mert a zombi ló egyenesen feléjük vágtatott, fekete vérhabot fújtatva,
akár egy megvadult bika.

*****

Lenk nem várta ki, mi történik. Felpattant, és szorult helyzetbe került bátyja felé
iramodott. Mint a szélvész, úgy rohanta le az épp célzásra feszülő íjászt; vívótőrével
kiverte a kezéből a felhúzott fegyvert, szájba könyökölte a felhördülő fickót, s
lendületből oldalba szúrta azt a sebhelyes képű vértest, aki a zajokat hallva pördült meg.
Megkínálta az íjászt még egy könyökössel, kirántotta pengéjét a másik áldozat oldalából,
és egy kurta suhintással beletörölte az élét a fickó torkába. Közben az íjász a vérző száját
szorongatva, fegyverét hátrahagyva, nyüszítve kotródott el.
Fordult a kocka; immár a fivérek voltak létszámfölényben. Kettő az egy ellen. A vértes
tapasztalt harcos volt, tudta, mikor nem érdemes tovább harcolni. Ledobta a földre a
kardját, és megadóan felemelte mindkét kezét. Nem volt ez jellemző a Feketevértesekre.
Általában fogcsikorgatva harcoltak utolsó csepp vérükig, ám ebben a fura, kifacsart
helyzetben, hogy a saját arkhonjaik ellen kellett fordulniuk, csak a parancsot
teljesítették, azt se teljes odaadással.
– Helyes! – lihegte Hmuda, akit kissé kifárasztott az összecsapás. – El az útból!
– Bocsáss meg, dire, hogy harcoltam ellened, de…
– Fogd már be! – Lenk lesújtott a sisakja hátuljára a kardgombjával. Aztán még
egyszer, mert az elsővel nem tudta lecsapni. Aztán sürgetőn intett a testvérének. –
Gyerünk Zmedhez! Húzzuk ki a szarból!
Már el is iramodott, és hátra sem kellett pillantania, hogy tudja, Hmuda ott trappol
mögötte.
 *****

A szürke köpenyes félretolta Melius Nedort, áttört a kapkodó íjászok között, és egy
koponyadíszes aranyjogart a dübörgő patájú szörny felé tartva varázsigéket
mennydörgött:
– Ze guarn arrakhn do gra dolomn grrragg!
Amelyek nem hatottak. A zombi lóra legalábbis biztosan nem. Viszont a két
számszeríjász kétfelé rohant, harmadik társuk pedig még mindig bízott abban, hogy
sikerül az íjhúrt időben beakasztania… A varázsló nem esett kétségbe a sikertelenség
miatt; kecses léptekkel, elegánsan oldalra táncikált, akár egy híres drén szörnyviador a
régi gilfkhapi arénában…
…ám kihagyta számításaiból, hogy a fiatal kermon-pap ezt nem sejthette előre, és
halált megvető bátorsággal próbált a lény útjába ugrani, hogy halálon túli szörnyek
elleni parancsokkal megfékezze vagy uralma alá hajtsa azt.
– Ordinis nevé…
Egymásnak ütköztek, a varázsló és a pap. A megbikásodott lelkületű szörnyló pedig
telibe kapta és elsodorta őket a marjával. Mindketten a levegőbe emelkedtek, a barna
kámzsás oldalvást szállt el, és vagy két méterrel távolabb a seggére érkezett. A meglepett
varázslót viszont olyan látványosan felöklelte a háborodott dögkanca, hogy felfelé
repült, nyújtott testtel átbucskázott a tovarobogó állat fölött, kalimpáló lába került
felülre, s miközben tágas, szürke felleghajtója szétterült és liffegett körülötte, fejjel lefelé
hullott vissza a szétlucskolt, hó- és vérfoltos talajra. Karjával, vállával és jogarával
tompította becsapódását; csekély sikerrel, ámde annál harsányabb szitkokkal.
– Átkozott jogar, vérmocskos selejttermék! Gilf rühedelem! Miért nem
engedelmeskedsz parancsomnak? – A tovarobogó ló után csapkodott a leszidott
aranyjogarral. – Ze guarn arrakhn! Terítsd már le azt az átkozott guarni szemetet! Ze guarn
arrakhn! Ze guarn… ehhh, ezt a szart!
Melios Nedor már ott hajlongott mellette, s karjánál fogva próbálta talpra segíteni
dühöngő urát.
– Dije! – suttogta elzsibbadó szájjal, és nyelvével a metszőfogait tesztelte, hány
lazulhatott meg, s megvan-e még mind. – Kéjjek, ne kajimpájj a jogajoddaj, mejt még a
szemem is kivejed! Én nem ájtottam neked!
– Meglépett! Az átkozott guarni! Mit sem ért ellene a jogar mágiája!
– Mejt nem guajni az, dije… hanem egy bjutájis démon… az ősdjén mélypokojbój… vagy
taján Jhastitbój, a démoni jétsíkjój…
– Képtelenség! – sziszegte a varázsló. – Hogy lehetne nekik ekkora hatalmuk, hogy ily
erőteljes démonokat ide idézzenek?
– Dije, szejintem…
Azonban a varázsló nem várta ki, amíg a kermon-pap kifejti véleményét.
 – Elkapom! – sisteregte, és a jogart buzogányként szorongatva lendült a vágtató zombi
ló után. Természetellenesen nagy ívű, hatméteres szökellésekkel közlekedett, s
felleghajtója szürke szárnyként flappogott mögötte.

*****

Időközben a hatalmas várudvaron még inkább elhatalmasodott az őrület. Az élőhalott

kutyákat mind cafatokra szabdalták már, maradványaikat olajjal locsolták és égették, s
ugyanezt cselekedték azokkal a halálon túliakkal is, amelyek az alagútból jöttek elő, amíg
a nagy többség még a levegőben pörgő szánt bámulta. A négy Skara Gor-i kapuőr, Bip,
Jarnus és Cass is leterítve, mozdulatlanul hevert már, csakúgy, mint Kevély, az
ulvenholdei kanca. A másik lovat, Hókát ekkor érte utol a sorsa a szürke felleghajtós
varázsló révén, aki miután felfogta, hogy hiába harsogja még hangosabban a
varázsigéket, a jogar mágiája akkor sem lesz hatásos, buzogányként használta azt. Bal
kezével belemarkolt a ló sörényébe, s miközben az állat botladozva vonszolta magával, ő
jókora ütéseket mért a kanca fejére. Vértesek zúdultak rá, ledöntötték a lábáról a
meglassult teremtményt, és az egyikük, miközben a társai a vértől iszamós földre
szorították a rúgkapáló zombi lovat, többszöri kardcsapással leválasztotta a fejét. Vér
helyett gőzölgő, fekete trutyi csorgott ki belőle, melynek csak egy része folyt tócsává,
némely cseppjei felugráltak, és szétfröccsentek az eltorzult arcokon. Némelyeknek
egyenesen a tátott szájába vagy az orrlyukába.
Eddigre már megtanulták, mit jelen ez. Akinek a testébe bejut ez a maszlag, az
megfertődik, és jobb esetben kiokádja, vagy egy idő múltán elveszíti saját akaratát, és a
társai ellen támad. Úgyhogy, aki tehette, tágult a levágott lófej közeléből. No meg az
utolsókat rúgó lólábakat is ildomos volt elkerülni. Eközben sokan még mindig zombivá
alakuló társaikkal tusakodtak, a falakról nyílvesszők suhogtak, sebesült lovak
nyerítettek, megbokrosodva rohangáltak a küzdők között.
A bekerített és korábban már lefegyverzett ulvenholdeiak megpróbálták kihasználni a
helyzetet, és kitörni a fogságból, hogy bajba került uraik segítségére lehessenek.
Azonban a magukból kivetkőzött Skara Gor-i Feketevértesek kímélet nélkül
lekaszabolták azokat, akik nekik rontottak. Aránytalan, reménytelen csata volt ez az
ulvenholdeiak számára; húsz a kétszáz ellen, puszta kézzel kardok, lándzsák és nyilak
ellenében. Ám egy maroknyi csoport, köszönhetően annak, hogy Lenk és Hmuda hátba
támadták őreiket, valahogy mégis kitört a csődületből, fegyvert ragadott – az ellenfél
kezéből csavarva ki azt, vagy saját rejtett pengéiket kapták elő –, és a fiatal nemesek után
rohantak.
– Hmuda! – kiabálta Lenk. – Hova a francba tűntél?! Ne szarakodj!

*****
 Zmed próbált úgy helyezkedni, hogy szemmel tarthassa mindhárom ellenfelét, s
közben még arra is ügyelt, hogy ha a báró előtt felsorakozott testőrök egyike ráhajítaná a
lándzsáját, időben ki tudjon térni előle.
A báró hatalmas testőrkapitánya nem sietett; szemével intett két emberének, hogy
támadjanak. Kivárt, meg akarta nézni, vajon mire képes fegyverével a De Vigorardok
önjelölt exarchája.
A két fickó duzzadt az önbizalomtól; nem egy küzdelmet nyertek már, nem véletlenül
választotta őket maga mellé Hrigduhor. Ráadásul, összeszokott párost alkottak, ismerték
szinte még egymás gondolatait is. Kissé eltávolodtak egymástól, aztán kétfelől indított,
összehangolt támadásba lendültek. Zmednek nem a fürgesége és a vívótudománya volt
az erőssége, de egyelőre jól állt a lábán, és jobbra-balra lendítve súlyos kardját védte a
feléje irányuló csapásokat. Az éles csendülések között az egyre izgágább báró gúnyos
károgása hallatszott:
– Na, mi van, hitszegő?! Az öcsikéid nélkül nem vagy olyan nagylegény, mi? Most
megtanulod, mi a tisztesség!
Kettőt küldeni egyre? Zmed nem vesztegette az idejét acsarkodásra. Bevetett egy
egyszerű cselt, amit zsoldoskodásuk idején a strekwari von Kroegtől tanult el. Védett egy
újabb csapást, de ezúttal keményebben odatartott, és a pengék még hatalmasabbat
csendültek. Zmed fordított egy kissé a csuklóján, jobb karját mereven megfeszítette,
mintha hirtelen lezsibbadt volna, egy pillanatra lazított szorításán, és ujjai közül egy
picit lejjebb csusszant a markolat. Bal kezével tétova mozdulatot tett, mintha el akarná
kapni fegyverét, mielőtt elejti „zsibbadt” ujjai közül.
Eddig mindig bevált. Most is.
A közelebb lévő testőr máris előreszökkent, hogy kihasználja a lehetőséget. Azonban
Zmed már akkor elindította felfelé irányuló csapását, mielőtt a fickónak megvillant volna
szemében a hirtelen jött elhatározás. Kifordult oldalra, így térvén ki a nyakát célzó
döféstől, és visszatámadott. Nem tudott jelentős erőt vinni a kurta mozdulatba, de ez is
épp elég volt, hogy súlyos pengéje eltalálja elhamarkodott támadójának csuklóját, és
csontig vágja azt. Vér buggyant az átvágott érből, s az a kard valóban kiesett ellenfele
elernyedő ujjai közül. Zmed pedig immár tényleg két kézre fogta saját fegyverét, és oly
iszonyatos erővel döfte hasba a testőrt, hogy kardhegye átütötte a könnyű bőrvértet, és
eltörte a lengőbordát. Azonban az elzuhanó test csaknem kicsavarta kezéből a kardját, s
míg küzdött, hogy megtartsa, és ki tudja rántani azt, a jobb oldala védtelen maradt. A
báró hatalmas testőrkapitánya rontott rá dübbenő léptekkel, és kétkezes, lótaglózó
pallosával kiszolgáltatott ellenfele homlokát célozta meg. Zmed még ekkor sem engedte
el kardja markolatát, elhajolni próbált, amennyire tudott, de érezte, hogy a rettenetes
csapás elől nem képes kitérni – talán nem a koponyáját fogja belapítani, de a vállcsontját
biztos ripityára töri.
Az utolsó pillanatban azonban egy legény ugrott oda, és egy farkasmintával díszített
pajzsot lendített a pallos útjába. Akárha korhadt deszkával próbált volna megfékezni egy
felbosszantott bikát. A pajzs szinte szétrobbant szilánkjaira, s meglehet, az azt tartó kéz
is tőből leszakadt. Zmed nem láthatta, mi történik, mert a csapás ereje ledöntötte a
lábáról, szemét-száját beborították a fatörmelékek és a szemébe fröccsenő vér, de azt
érezte, hogy a pajzs mégis jó volt arra, hogy eltérítse a pallost, mert az nem találta telibe
sem a fejét, sem a vállát, csak a lapja csattant a felkarján, de ebbe tényleg belezsibbadt a
könyöke.
Hallotta megmentője fájdalmas üvöltését, és miközben felkelni próbált, vadul rázta a
fejét, hogy megszabaduljon az arcába zúdult törmelékektől, és meglátta a levágott alkart
maga mellett, melynek ujjai még ekkor is görcsösen szorították a pajzs középső részét.
Ekkor sikerült végre kirángatnia kardját az áldozatából, de nem volt abban a
testhelyzetben, hogy védeni tudja magát vele, vagy visszatámadhasson.
És a testőrkapitány dühös morgással máris új csapást indított. Zúgott lefelé a súlyos
fegyver, ám célba most sem talált. Az ifjú, aki elvesztette fél karját, most az életét is
odadobta. A fagyföldi kürtös volt az, Dluh, aki rekedt hördüléssel Zmed és a kapitány
közzé szökkent. Arca elé kapta másfél karját, de tudván tudhatta, hogy ezzel nem óvhatja
meg az életét.
A pallos tompán csattant az ifjú bőrvértes felsőtestén, s ahogy Dluh megpördült a
csapás erejétől, belapított, elgörbült rézkürtje méterekre repült. A testőrkapitány még
egyszer megcsapta a szerencsétlent, miközben az arccal előre saját pajzsának
maradványaira bukott, mert hogy bal karcsonkjával és a bénán lógó másikkal még
megtámaszkodni sem tudott. A pallos ezúttal a koponyájára érkezett, bezúzta azt,
kiloccsantotta az agyát.
Zmed már felállt, de nem tudott a kapitánnyal szembefordulni, mert oldalról két másik
testőr érkezett, és hevesen kellett vagdalkoznia, hogy távol tudja tartani magától őket.
Azok ketten megfontolt, tapasztalt vívók voltak, egymással összedolgozva, taktikusan
támadtak és hátráltak, és a medve termetű De Vigorardnak igencsak résen kellett lennie
velük szemben. Hallotta az izomkolosszus vascsizmáinak dübbenését, és próbált úgy
hátrálni, hogy egyik ellenfele se tudjon mögéje kerülni.

*****

A lefejezett ló már nem mozgott, egyáltalán nem adott életjelet. Még az orrából a
szemüregeiből kicsorgott trutyi is megdermedni látszott, és amikor az egyik katona
messziről megböködte lándzsájával, az acélhegy nem mélyedt bele, csak megkarcolta
annak fekete felületét. Mintha a pépes anyag kővé szilárdult volna. Vagy fekete
borostyánná?
A felleghajtós varázsló hátravetette csuklyáját, és egy keresetlen mozdulattal
végigsimította tar koponyáját. Hasonlított a kermon-papra, meglehet, csupán a kopasz
golyófejek miatt, de ő pár évvel idősebb lehetett, és keskeny ajka feszesebbnek tűnt, orra
dominánsabb volt és uralta arcát. Közel ülő szeme alatt a bőr táskásan megduzzadt és
sötétebb tónusú volt, mint arca többi részén.
– Mi a nyavalya ez? – mormolta. – Egy élőhalott guarni ló?
– Nem gondolnám, dire – felelte Melios Nedor. – Szerintem nem guarni… de legalábbis
nem az a guarni, akit vártál.
– Dire! – Egy izgatott Feketevértes érkezett rohanva. – A foglyok egy része kitört!
Hmuda és Lenk de Vigorard segítették szabadulásukat. Mi legyen, dire, mit tegyünk
velük! Mi a parancs?
– Ami eddig is. Élve fogjátok el őket! Ha lehet, az ulvenholdeieket is… de a
törvényenkívüli fivéreket mindenképp! Aki megsebez egy De Vigorardot, annak azonnal
leüttetem a fejét! Megértetted?!
– Igen, dire.
– Ugye, tudod, ki vagyok, katona?!
– Természetesen. Tohar de Vigorard, a törvényes exarchánk.
– Akkor eszerint cselekedj!
Miután a vértes eltrappolt, hogy üvöltözve osztogassa a parancsokat az
alárendeltjeinek, azt látta, hogy a kermon-pap már levette nyakából a láncát, és annak
medálját az arcához közel tartva motyorgott hozzá. Tohar nem akarta megzavarni, a
lótetemet fürkészte, próbálván felfedezni rajta valami különlegességet. Ám eltekintve
attól, hogy nem vértócsában hevert, hanem rákeményedett, fekete szurokszerűségben,
teljesen átlagos lónak tűnt.
– Készen állok, dire. Megkérhetlek, hogy tégy két lépést hátrafelé? Rossz lenne, ha
bezavarnának a nálad lévő varázserejű holmik.
Tohar szó nélkül engedelmeskedett, de jobb kezét rácsúsztatta az aranyjogar
gilfkoponyájára.
Melios Nedor fél térdre ereszkedett, és további mormolások közepette szent jelképét
többször is a döglött ló törzséhez érintette. Aztán felegyenesedett, és a megszokottnál
erélyesebb hangon szólt:
– Ordinis nevében szólítalak, mutatkozz meg igaz valódban! Mutasd magad! Immár
hatalmam van fölötted! Mutatkozz meg! Parancsolom! Mutatkozz meg!
Egy apró lángnyelv pattant elő a levágott lópofából, s egy pillanat alatt tenyérnyire
növekedett. Még így is kicsinyke láng volt, akár egy vastagabb gyertya pislákolása. Elsőre
azt hitték, hogy ez is csak az a takonyszerűség, ami mostanra megszilárdult. Libegett,
lobogott, s hol dús feketének hatott, hol ritkábbnak, szinte derűsen sötétszürkének, hol
pedig valami olyannak, ami még a csillagtalan éjszakai égboltnál is sokkal fagyosabb és
sötétebb.
– Ossstoba pap! – sziszegte mérgesen Tohar. – „Mutatkozz meg?!” Miféle rémséget
szabadítasz ránk?!
Melios Nedor zavarba jött egy kicsit, mivel úgy tanulta, hogy sosem jó az, ha valaki
más, külső személy is belekotyog a halálon túli lények megregulázásának procedúrájába
– főként nem szabadna degradáló jezőkkel illetni azt, aki éppúgy próbál uralni, hogy
felsőbbrendűként igyekszik viselkedni. De lenyelte a békát, és némi torokköszörülést
követően erélyesen tolmácsolta a kérdést:
– Miféle rémség vagy te?!
A láng mintha rájuk nyújtotta volna a nyelvét. Csak annyit felelt:
– F.
– Mindössze ennyi? „F”?
– Nemcsakennyicsakennyi… – Mintha csak egy a száraz leveleket zaklató szellő
lehelte-zörögte volna ezt.
– A teljes nevedet mondd! Parancsolom!
– Aznemleszjónekeddeéppezértmegteszem… ateljesnevem… FFFFF… ésmég… – Minden
egyes F-nél újabb lángnyelvek szöktek elő a lófejből, csatlakoztak az előzőhöz, és a fekete
láng viharos gyorsasággal növekedett. – F-FF-FFFF-FFFFFFFF-FFFFFFFFFFFFFFFF…
És még tovább, egyre duplázva önmagát. S egy idő után már nem a lófejből érkeztek a
lángocskák, hanem az égből potyogtak alá, mint valami szokatlanul nagy szemű, fekete
eső duzzadt cseppjei. Humanoid alakot formáltak, egy kis termetű nőt; bár nehéz volt ezt
megállapítani a folyamatosan libegő lángállapot miatt. Inkább csak egy árnyék volt, amit
egy imbolygó gyertyafény előtt táncoló szellem adhatott.
És ekkor az igazi eső is eleredt; szórványosan nagy cseppek érkeztek, egyre sűrűbben.
Ám hiába érte víz a fekete lángalakot, az nem is reagált rá.
– F! – suttogta Tohar. Csak most esett le neki. – F, mint Felhőasszony!
– F-mint-F.
A varázsló előrántotta az aranyjogart, a fekete lánglényre tartotta, és a varázsigéket
kiáltotta:
– Ze guarn arrakhn!
– F – felelte a láng.
– Ze guarn arrakhn! Ze guarn arrakhn do gra dolomn grrragg!
– F.
– Ze guarn arrakhn do… Áh! Szart se ér ez a jogar?! Meg sem érinti ezt a guarni…
akármit?!
– F.
– Fölösleges tovább próbálkoznod, dire! – emelte fel a hangját a kermon-pap. – Mert
bármi is ez az F, nem guarni, az bizonyos. – Kinyújtott karjával az ég felé mutatott,
nagyjából a kapu irányába. Arra a hófehér nőalakra, amely hópelyhektől körültáncoltan,
lassan ereszkedett lefelé a várudvar sarába. – Az a te guarnid, exarcha! Az a te
Felhőasszonyod!
– F – mondta a fekete láng. Aztán belereszketett. – F-F-F-F-F-F-F-F-F-F-F-F-F-F-F…
Elkezdett lebomlani ugyanolyan ujjnyi lángocskákká, amelyekből korábban felépítette
magát. De ezek a csöppek nem bújtak vissza a lópofába, hanem amint megszakadt az
érintkezés a fogyatkozó főlánggal, hangtalanul elpárologtak. Semmi sziszegés, semmi
gőz, semmi füst. Tucatjával tűntek el minden csendülésre.
És igen, immár Tohar is érzékelte azokat az ütemes rezgéseket, és az éles, csendülő
hangot, amely olyan volt, akárha egy gigászi jégtömböt faragna valaki egy üvegvésővel…
…a tömbről leváló jégkockák és szilánkok pendülése, csilingelése az agyba mart.

*****

Az érkező ulvenholdeiek oldalba kapták azt a két vértest, akik Zmedet szorongatták,
egyikük pedig – Emerik di Broger – a nála másfél fejjel magasabb és kétszer annyi
testsúlyú kapitány figyelmét igyekezett magára vonni.
Zmed e pillanatban érzékelte azt ismerős bizsergést a mellkasán, ahogy a kermonja
kisugárzása összeért két fivéréével. Na, csakhogy! Hmuda és Lenk! Hol az ördögbe voltatok
eddig?!
Most már tudta, hogy innestől náluk az előny. Amíg egymás közelében maradnak,
megsebezni sem lehet őket.
– Grobervors! – bömbölte Zmed, kihasználva a pillanatnyi szünetet. – Elég az
öldöklésből! – Immár nem azt ajánlotta, hogy megadják magukat. – Tegyük le a fegyvert!
Ekkor érkezett mellé Lenk, zihálva, fültől fülig vérmaszatosan, és azon lendületből
torkon szúrta azt a testőrt, aki épp a közelébe tántorodott.
– Állj le te is! – förmedt rá Zmed. – Nem hallottad, mit mondtam?! Letesszük a…
– Én ugyan nem! – röhögött a képébe Lenk, aztán már tovább is szökkent, és a
szorongatott helyzetbe került Emerik segítségére sietett. A testőrkapitány épp ekkor
törte ketté az ifjú hadnagy kardját, de olyan erővel ám, hogy még annak alsó csonkja is
kihullott az elerőtlenedő ujjak közül.
Lenk lendületből rohanta le a hegyomlásnyi Hrigduhort. Az meghallotta, és feléje
fordult. Vaskesztyűs bal öklével reflexből odavágott; ha ez betalál, szilánkosra törte
volna az ifjú állcsontját. Ám a kermon ereje eltérítette, és a kapitány majdnem elesett a
nagy lendülettől. Mire visszanyerte egyensúlyát, Lenk odaért, és vékony pengéjével
átdöfött a sisakrostély nyílásán.
– Tátsd ki szád! Melyik fogad fáj? Ez?… Vagy inkább a torkod kapar? Pont itt?! – Aztán
nyomban vissza is rántotta vívótőrét, de csak azért, hogy egy gyors csuklómozdulattal
fentebbi célpontot válasszon. És a sisak szemnyílásán keresztül döfött be, s még beljebb.
Aztán menekült, hogy az egyensúlyát vesztett húshegy rá ne zuhanjon.
– Szép volt, dire! – rivallgott a jobb karját bénán lógató Emerik. Aztán cuppantott,
ahogy egy nyílvessző fúródott a nyakába. Rámarkolt a tollvéges szárra. – Ha… hhhalni
kell…
Mielőtt a vérrel együtt kibuggyanhatott volna ajkai közül a jelmondat vége is, kapott
egy újabb vesszőt, ezúttal a bal szemébe, aztán egy lándzsát az ágyékába.
 Lenk mellett is elsüvített egy nyílvessző, s ő ösztönösen hasra vetette magát. Aztán
rájött, hogy már védi a kermon, úgyse találják el. Talpra ugrott, szembefordult az
íjászokkal, és széttárva karjait felkínálta mellkasát.
– Ide lőjetek!
Csak egy nyílvessző jött, a többiek épp ekkor húzták fel az íjhúrjukat. Lenk gúnyosan
röhögött, obszcén hangokat hallatott, csúf dolgokat mutogatott. Legszívesebben
lerohanta volna az egész sleppet – a testőröket, íjászokat, a bárót és azt a kipirult arcú
nemeshölgyet, aki Grobervors kezét fogta, és próbálta volna bevonszolni a mohttéba, a
vár középrészén emelt, masszív toronyba. Ám túl messze vannak; ha egymaga
odarontana, kikerülne a kermon védelmező köréből, s akkor: hajjaj!
Még sértőbbeket kiabált, és eszébe jutott, hogy tud ő mutatni az íjászoknak egy sokkal
jobb célpontot. Kajánul röhögcsélt, lerángatta bokáig a gatyáját, hátat fordított a
báróéknak, és a csupasz fenekét csapkodta nekik.
– Ez elég jó célpont nektek? Nyaljátok ki!… Vagy még a nyelvetekkel se bírnátok
eltalálni?! Gyáva fééérg… hopp!
Végül is, elérte, amit akart; gúnyolódásával odacsalta őket. A felháborodástól szinte
fuldokló báró küldött rá négy alabárdost. És ezzel az volt a bibi, hogy elég fürgén
közeledtek, zavaróan hosszú nyelű fegyverekkel. Ráadásul, valamivel arrébb a küzdelem
új impulzust vett; Zmed és Hmuda megfutamították ellenfeleiket, és üldözőbe vették
azokat. Egy pillanat alatt megszűnt a kermonok okozta pajzs. Lenk pedig ott állt csupasz
seggel, bokáig letolt gatyával.
És még az eső is eleredt.

*****

A fekete láng nagyon hamar elfogyott, az utolsó csöpp is elpárolgott, el se köszönt,

még annyit se mondott, hogy „FFFFF”-apapucs.
Tohar de Vigorard, kezében az aranyjogarral, arrafelé futott, amerre a guarni nő földet
érése sejthető volt. A kapualagúttól balra, körülbelül ötvenlépésnyire, az északnyugati
bástya közelében. Megterhelő volt ez Tohar számára, hiszen kedvenc futásmódját, a
„Szökellő hegyikecske” varázslatot már elpazarolta, amikor a zombi lovat kergette,
testének fizikai állapotával pedig negyedannyit sem törődött, mint elmebéli
képességeinek pallérozásával. Kissé bicegve ügetett, de így is csaknem lóhalálában.
Inkább megkerülte az orra előtt összerogyott, agonizáló kancát. Ez nem zombi ló volt,
látható sebek sem borították a testét; kínlódását az ütemes csendülések okozták. Ezek az
úgynevezett „guarni rezgések” Tohart sem tették kifejezetten boldoggá. Bár eleddig még
nem tapasztalta saját bőrén a hatásukat, sok minden hallott vagy olvasott erről. Tudta,
hogy túl lehet élni, bele is lehet halni. Ha az okát – vagy az okozóját – meg nem szüntetik.
 Emiatt igyekezett, ahogy csak tudott, és élvezte, hogy a háta mögött lebegett,
csattogott a felleghajtója. De csak ő örült ennek, a háta mögött rohanó kermon-pap már
kevésbé. Hisz’ ki szereti, ha egy esőtől átnedvesedett szürke ponyvadarab csattog az
ember orra előtt, sőt néha orrba is veri, vagy a felcsapódó, kemény csücsök épp a szemét
veszi célba. A szemét!
A Felhőasszony már a talaj fölött lebegett; egy apró, törékeny lány, lehajtott fejjel,
behunyt szemmel, rövid szoknyában, csupasz felsőtesttel, melyen csak a mellét fedte egy
szürkéskék szalag. Míg a várudvaron nagy szemű eső hullott, körülötte továbbra is
hópelyhek kavarogtak.
– Devra Mishtrell! – kiáltotta oda Tohar már messziről a Khertyomehrtől kapott nevet.
– Azonnal fejezd be a rezgetést!
A lány meg se rezzent, továbbra is behunyt szemmel lebegett. Mintha tudomást sem
venne az érkezőről. De mintha a csendülések erősebbekké váltak volna; egyre
kellemetlenebb lett az érzés.
Tohar tudta, hogy egészen közel kell kerülnie a guarnihoz, hogy hasson a varázslat.
Minél közelebb, annál erősebb!
Körülbelül húsz lépésre járt, amikor a lány széttárta karját, s felemelte fejét.
Tohar elrúgta magát a sárból, és aktiválta a kimondottan erre a célra tartogatott
varázslatát. Ugrás!
Hatalmas ívben odaszökkent a lányhoz, és szinte megütötte vele, olyan hirtelen
érintette csupasz hasához az aranyjogar gilf koponyáját.
– Ze guarn arrakhn! – csikorogta. Semmi hatás. Belekezdett a hosszabb változatba: – Ze guarn
arrakhn do gra dolomn grrragg! Tohar de Vigorard, igrr rra do gra dolomn Tohar Grorm, voilan
brochu do star d’Vigoo-rard, arrakhn grra arr Guarn zolozm…
Még mindig semmi.
– Semmirevaló jogar! – sziszegte Tohar. Most már szándékosan csapott oda vele a lány
csupasz oldalára, hogy biztosan hasson. És közben még az is átsuhant a fején, nem lenne-
e hatásosabb bedugni a mellpántja vagy a szoknyája alá, vagy valamelyik testnyílásába. A
mágia ugyanis bonyolult; néha ilyen kis fortélyokon múlik minden. De egyelőre nem
dugott semmit sehova. Csak újra próbálkozott: – Ze guarn arrakhn!
A lány ekkor nyitotta ki a szemét. Tohar odakínálta neki a jogart, mozgatta a szeme
előtt jobbra és balra, ahogy egy kutyának mutatná azt a fadarabot, amit el kíván dobni.
Harapj rá!
Vajon a varázslat igéje nem épp ezt jelenti?
– Ze guarn arrakhn! Vagy nem?
A lány kinyújtotta bal keze kisujját, és körme hegyével megérintette a szeme előtt
kalimpáló holmit. Az megjegesedett, és ahogy Tohar elrántotta volna, úgy robbant szét,
hogy csaknem letépte csuklóból a jobb kézfejét. A léglökés így is hat méterre repítette a
meglepett varázslót, és úgy földhöz csapta, hogy méterekre fröccsent fel alóla a sár.
– Dire! Dire! Élsz? Rendben vagy?!
 A kermon-pap nem győzte tisztogatni. Szétkente exarchája képén a lucskos vizet,
próbálta talpra állítani. Persze miként másképp, ha nem a sérült kezénél.
– Áááh! Engedj el, ossstoba!
Aztán még neki állt feljebb, amikor a rémült pap engedelmeskedett, és ő
visszatoccsant a becsapódásakor vájt kis gödörbe. És mire befejezte a szidalmazást, a
lánynak nyoma veszett…
De az ütemes csendülések megmaradtak. Tohar fejében még szaporodtak is.

*****

Zmed és Hmuda vállvetve előretörtek, és két ulvenholdei Feketevértes kíséretében

összecsaptak a báró előtt tömörülő testőrökkel. A csata heve elragadta őket, és fel se tűnt
nekik, hogy már nem védi őket a kermon ereje. Lenk pedig a nadrágjával a bokáján
botladozott, és páros lábbal szökdécselt. A lándzsások pedig egyre jobban céloztak, és
olyan közel kerültek, hogy egy-egy hosszabban kitolt döféssel kis híján a „céltábla”
kellős közepébe találtak. Ám mielőtt ez a csúfság megeshetett volna vele, Lenk ismét
megérezte a kermon bizsergését – ismét védve volt –, ezért hát karddal a kezében
szembefordult üldözőivel. Ám a gatyáját nem lett volna ideje felrántani. No de mit számít
ilyenkor, ha kilóg a lóláb?
Mint kiderült, elég sokat. Ugyanis az élen trappoló lándzsás, aki már csaknem beérte,
akaratlanul is arra a lógászkodó testrészre pillantott, és akkorát kiáltott, amivel
túlharsogta még csizmatalpának csikorgását is, ahogy csúszva lefékezett. A társa nem
kiáltotta, de ő is meredten bámulta a nemesi ágyékot, és arcára iszonyattal vegyes
értetlenkedés ült ki.
Lenk azzal a szörnyű balsejtelemmel nézett le a lába közére, hogy nem lesz ott, aminek
pedig ott kellene egy ivarérett férfiú esetében – lerothadt és leesett, elhagyta valahol a
nagy rohangálás közepette –, de amit megpillantott, attól még ő is megformált egy
remekbe szabott, rekedtes „Áááááh!”-t.
Ugyanis a pöcse helyén egy gusztustalan, rákvörös, dudorokkal és göcsörtökkel
borított kérgű, kajla rönköt látott, amely még fel is volt hólyagosodva. Rémlett, hogy a
vízfejű, akitől azt a „gyógyfolyadékot” kapta, említett valamit az esetleges
mellékhatásokról…
…na de amit ezért kapni fog az az alattomos szemét, azt nem teszi ki az ágya fölé,
berámázva!

*****
 – Hagyjál már, te lány, mit akarsz?! – Grobervors mérgesen kirántotta a kezét az
unokahúga izzadt és párnás ujjai közül, és attól, hogy a heves mozdulatra fájdalom
nyilallt a megszúrt oldalába, még haragosabban hördült fel. – Nem megy?! Adjatok egy
kardot, majd levágom én! – Zmed felé kiabált. – Innen úgysincs menekvés, hitszegő! Csak
nézz hátra! Ötven jó vértes vesz körül mindjárt! Neked véged, egy perc, és hulla leszel!
– Ray bácsikám! – A duci, fiatal nő könyörgött. – Pihenned kellene már azzal a ronda
sebbel! Teljesen átfáztál!… És még meg is ázol, göthös leszel! Gyere, gyere… a Kék
Szalonba! Youlla néne süteménye és illatos, forralt bora vár!
– Pokolba a borral! Én vért akarok inni… az övét ott, azét az alattomos hitszegőét!
– Nélküled is elintézik, bácsikám. Majd… majd hoznak be neked a véréből, ha arra
vágysz… bár nem tudom, az íze… szerintem rossz lehet.
– Butus lány! – Grobervors fennhangon röhögött. Meglehetősen szélsőségesek lettek a
hangulatváltozásai. A halál előtti eufória? – Az csak egy mondás… de azt jelenti, hogy
addig be nem megyek, míg nem látom azt a kettőt megdögleni… meg azt a harmadikat
ott… A jó eget! Mi lóg annak a lába között?? Valami… teknősbéka ráharapott a kukacára?!
Hé, te ne nézz oda, leány, te még túl fiatalka és ártatlanka vagy ehhez!
– Pffhhh! – Az egyetlen testőre, aki kivont karddal állt a báró előtt, hogy akár a
testével is védje őt, csaknem lenyelte azt a nagy adag bagót, amit izgalmában forgatott
hörcsögpofájában. – Bocsá… – kezdte, de a végét elröhögte.
– Mi van?! – hördült fel a báró, és gyanakodva meredt szende unokahúgára. – Ebbe
meg mi ütött?
– A jégeső! Biztos valami vicces helyen találta el egy jégdarab. – A lány szigorú
pillantást vetett a kivörösödött képű, nagyon erősen hunyorgó férfira. – Vagy ha nem,
akkor majd fogja!… Hallod, bácsikám ez már nem csak eső! Borsónyi jégdarabok is
kopognak…
A testőr felkapta a báró közelben letámasztott pajzsát, és miközben jobbjában
továbbra is harcra készen szorongatta a kardja markolatát, baljával úgy próbálta
felemelni és fordítani a pajzsot, hogy egyaránt védje a lányt és a bárót is a
jégdarabkáktól. Kopogtak is azok szép számmal a bőrrel bevont falapon.
– Ray bácsi…
– Eh, már! – dühöngött a báró. – Kit érdekel egy kis jég?! Látod, hitszegő?! Még az ég
haragja is lecsap rád!… Hah! Akkor se mennék tető alá, ha tojás nagyságú jégdarabok
záporoznának! – Eszelős kacajt hallatott. – Amíg az ott meg nem döglik, négyökrös
szekérrel se vonszolhatnátok el! Sőt, még akkor se mennék, ha négyökrös szekerek
potyognának az égb…
A masszív kutyaszán érkezett pörögve az égből, és iszonyatos erővel csapódott be a
pajzs alól kikukucskáló báró képébe. Hatalmas robajjal elsodorta a három embert, és
nekicsapta őket a mohtte bejáratánál meredező, faragott kőoszlopnak. A testőrnek
szilánkosra tört a pajzsa. Meg a bal alkarja is. A jobb térdszalagja elszakadt. A leánynak
kitört két metszőfoga, és az egyik felsértette a torkát, a másik pedig felszaladt a túl
közelről arcba koccanó testőr orrába. Fura nózipuszi volt ez, messze nem a legintimebb
mozzanat kettejük közös történésében. A báró valamivel jobban járt. Az ő orrába nem
csúszott fel senki foga. Még a sajátjai sem. Járni persze, szó szerint véve, már nemigen
tudott volna, de ő megúszta annyival, hogy neki csak szálka ment a körme alá a törött
pajzsból, felrepedt a szúrt sebe az oldalán, amit az unokahúga rángatása korábban már
amúgy is ellazított, de amire végképp nem számított: a feje úgy szétloccsant azon az
alattomos oszlopon, hogy többé se köpni, se nyelni, se pislogni nem tudott. Meg, amúgy
nagy vonalakban csodálkozni se; pedig életében most először láthatta volna saját agyát,
velős gondolatoktól telve, részben döbbent arcvonásaira is kiülve.

*****

A szánbecsapódásos közjáték oly megdöbbentő volt, hogy minden közelben lévő

ledermedt. Az maradt életben, aki előbb ocsúdott, vagy aki még időben menekülőre
fogta.
Nem sokkal a szánkolódás előtt Lenk de Vigorard bal kézzel felcibálta magára valahogy
a gatyáját combközépig, s közben harcias kiáltásokkal, támadásra emelt pengével és
fenyegetőnek szánt, ámde elkínzott pillantásokkal próbálta visszarettenteni az amúgy is
meghőkölt lándzsásokat. Újabb és újabb görcsös pisilési ingerektől eltorzult ábrázata
most egészen hasznára vált. Az pedig, hogy ijesztően vörösre duzzadt altesti
ormányának csípőből indított oldalirányú lengetésével is rásegített az összhatásra,
hatásosabbnak bizonyult még egy félelemvarázsnál is. Sőt, azzal a varázslattal ellentétben
neki még csak meg sem kellett érintenie áldozatait – hú, az mi durva lett volna! –,
megfutamodtak azok már a puszta látványtól. De ki nem? Legszívesebben még maga
Lenk is ordítva menekült volna attól a rémisztő izétől, de felfogta, hogy nincs hova
szöknie, hisz’ hozzá van nőve. Levágni pedig? Ennek gondolata pedig elfogadhatatlannak
tűnt számára.
Ezért inkább úgy tett, mintha tudomást sem venne rémisztő anomáliájáról. Még
feljebb rángatta gatyáját, hogy ne is lássa, aztán az ismétlődő fájdalomtól a fogát
csikorgatva abba az irányba botorkált, amerre a bátyjait érzékelte. A kermonpajzs
hatókörén belül voltak mindhárman; ellenfeleik nem sebezhették meg őket. Senki nem
állhatott az útjukba pár szívdobbanásnyinál tartósabban, aztán meg már csodálkozni se
tudtak, miért nem dobog tovább a szívük. Miért is? Ja, jó De Vigorard kékacélok miatt,
melyek egy vagy több döféssel lekorlátoztak vagy megszüntettek mindenféle fölösleges
dobogást.
Lenk már-már csatlakozott fivéreihez – hisz’ mely nemes ifjú ne áhítná arcára
fröccsenni az ellenség forró vérét? –, ám ekkor kiszúrta, hogy minden maradék testőr
Zmedre és Hmudára zúdult, és Grobervors mellett mindössze az a röhögéstől fuldokló,
pajzsesernyős fickó maradt, no meg a kissé duci, kissé szűzies és nem kevésbé töltött
galamb jelmezbe öltözött leányzó, aki a báró karját markolássza.
Bárhogy is, Lenk hirtelen kedvet érzett némi szurkáláshoz.
Aztán, mire eldönthette volna, hogy az a duzzadt micsoda – meg a görcsök miatt is –
tényleg valóra válthatná-e elképzeléseit, észlelte a süvítést, és egy pillanatra rá zsigeri
reflexből hasra vágta magát. Az érkező szán persze akkor is legalább egy tenyérnyivel a
feje fölött süvített volna el, ha talpon marad… de ezt nem tudhatta.
Aztán jött a becsapódás.
– ÁÁÁÁLLAAAAAAT! – üvöltötte magából kikelve, elképedten a fiatal drén, látván, mi
történt. Felpattant, és vívótőrével a kézben rohant, hogy megszúrhasson valakit. Már ha
a duci lány élve megúszta. Legalább lélegezzen még vagy a szíve dobogjon! Egyébként
nekrofília lenne! Felmérte a halott báró állapotát, és bár a pisilési ingerekkel járó
görcsök ismét belémartak, mégis felvinnyogott; mulattatta az, amit látott. – Basszus! A
gyászkovácsnak még a segge is vérezni fog, mire összekalapál egy ilyen formájú, méretre
igazított, lapos és agydudoros búcsúsisakot!
A báró testőre kábán tápászkodott fel, alig volt magánál, de az urát illető, gunyoros
szavak öngyilkos támadásra késztették. Kardját sehol sem látta, s mivel a törött kezén
lévő pajzsmaradványokkal még nem barátkozott meg eléggé, hogy harcra használja,
vagy akárcsak féltenyérnyire is felemelni tudja, az egyetlen lehetséges harcmodort
választotta: megszívta az orrát, és leköpte bagóval torz képű ellenfelét, majd, fondorlatos
módon, egy törött szemfoggal is szembe tüsszögte.
Nagy csalódásként élhette volna meg, hogy az a nagy erővel kitüsszentett fogtöredék
nem ütötte ki a célba vett szemgolyót. De, persze, hogyan is élhette volna meg?
Villámgyors torokvágás áldozata lett. Miközben még a parányi „lövedéket” is eltérítette
a kermon mágiája, jelezve, hogy egyetlen szemfog sem fog szemen fogazni itt senki De
Vigorardot. Főleg nem azt a bosszúszomjas Lenket, akit e pillanatban forró érzések
hevítettek. De legalábbis langyosak…
…ahogy az ágyékánál átnedvesedett gatyája előrésze, s nem is akárhogy; a
megkötetlen, laza gatyakorc miatt a mélysárga, üledékes folyadék még felfelé is
fröcskölt. Nem csoda; azok után, hogy majd’ négy napot töltött megrekedten.
– Hijjjah! – sikkantott Lenk üdvözült képpel egy olyan kifejezést, amit még
gyerekkorában hallott egy irissari származású kölyöktársától, akkor, amikor tökön
találta egy tompa hegyű gyakorlónyillal. – Hijj-juhuhúúú!
Előrelendült. Vagy megroggyant és bukott? Részletkérdés.
A báró „szende” unokahúga sikkantgatva megadta magát a sorsának. Hanyatt dőlt,
széttárta combjait, felfelé rángatta ruhája alját, és megvető undorral biggyesztette le alsó
ajkát vérző ínyéről, metszőhiányos fogazatáról.
– Gyefe csaf, te áfkofott hitfegő! Gyaláff csaf meff! – Odanyújtott kézfejével igyekezett
védeni dús bozótok takarásából kikukucskáló szemérmét a kíváncsi jégdarabkáktól. Nem
sikerült tökéletesen. – De thudd, ha a füfeffégemet akahod… jahhj-hajj-aúúúh… affifem
elkéfftéééé…!
Lenk azonban oda se bagózott. Máshová bagózott. Letörölte arcáról a testőr köpetét,
melyet nem térített el a kermon, lévén, hogy a védelmező mágia nem ítélte veszélyesnek
a nyálas dohánymasszát. Azonban a legifjabb fivér sem a kitárulkozó leánnyal igyekezett
osztozni az örömében.
– Hmuda! Hmuda! – kiabálta leajzott hurráhangulatban. Kiköpködött pár alattomos
pisicseppet, majd élvezkedve ordított, röhögött. – Hmuda! Hmuda tesó! Tesóóó! Látod
ezt?! Látod eeezt?
– Nagy ügy! – kiabálta balfelől, ámde jobb belátásra és még jobb kilátásra bírva,
lekicsinylően Hmuda. Egy harántirányú vágással feledésbe száműzte ellenfele győzelmi
reményeit, átszökkent a lába elé rogyó test fölött, majd bal alkarjával próbálta védeni a
szemét. – Mit vagy oda?! A kathír nők közt láttunk már ennél sokkal szőrösebbet is!
– Nem azt, te! Kit érdekel, ez a boglyas picsa?!
– Héééff! – háborgott a lány. – Fan ahihet nadhon if éfdekeh..
– Hát, ööö… engem is. Nem gond, ha téged már nem, öcsi. Szívesen átveszem.
– Na, afféft… illen edh ihafi úfiembehf…
– Ezt nézd már, tesó! – Lenk kerge vitustáncot járt. – Sikerült! Sikerült! Hejjj… hej, hejj,
megnyílt a csap! De még hogy! Behugyoztam, bazzeg, végre, végre behugyoztam!
Hmuda ekkor észlelte a tényeket.
– Nagy ügy! – ismételte még lekicsinylőbben. Aztán mégis megenyhült, és mosolyogva
ingatta a fejét táncikáló, köpködő öccse láttán, mit sem törődve azzal a néhány
jégborsóval, ami átjutott a kermonpajzson és kopogva tesztelte koponyája keménységét.
– Tényleg nagy! Te, te kis, bárgyú hülyegyerek! – sustorogta szerető kedvességgel. –
Lefogadom, soha senki nem örült még annak ennyire Worluk több évezredes
történelmének folyamán, hogy fültőig hugyozta magát csata közben…
– Atyaég! – sírta Lenk boldogan. – Vemhes farkasanyáink elcsorgott magnedveire!
Tényleg igaz! Igaz! Igaaaz!
– Na, jó, azért igazából mégsem fogadnék rá…
– Behugyoztam, és… és… látomásaim vannak! Látok! A jövőbe látoook!
– Ja, persze, persze… nyugodjál meg, tesó! Nincs semmi gond. Látomások sincsenek.
Majd kipihened. Nem nagy ügy az egész… biztos, sokakkal megesett már, hogy fejbe
nyomta őket egy égből lezúduló kutyaszán, amitől aztán látomásokat vizionáltak!
 7. FELHŐS TEKINTETEK

Skara Gor várának udvarát eddig sem a rendezettség uralta, de ami most következett,
annak láttán még a Káosz valamely unatkozó szládjának széles varangypofája is
elégedett derűre húzódott volna. Zavarodott katonák rohangáltak összevissza a
sisakjukon és vértjükön kopogó jégesőben, saját sebesültjeik és halottaik között
bukdácsolva, irányítatlanul kóválygó élőholtaknak koccanva, le nem taglózott, rémült
lovak által el-elsodorva. Ám a legnagyobb összevisszaságot az az időről időre felcsendülő
„üveghang” okozta, amely egyre erőteljesebben csapott le a fenti szereplők
mindegyikének elméjére. Ezek a rezdülések ledermesztették és összerogyásra késztették
a zombikat, megbokrosodásra és eszelős ágaskodásra a lovakat, megőrjítve a humánokat.
De nemcsak itt, nem csupán a vár pár száz lakóját, hanem szétterjedt a hatalmas
kereskedőváros széléig, és hirtelenjében esti nyugalmukat élvező, békés, drén polgárok
ezrei érezték úgy, mintha a koponyájuk belsejében kalapálnának. Mintha egy apró
vésővel próbálnák simábbra farigcsálni az agytekervényeiket.
A várudvarról a vértesek az istállók és a legénységi szállások felé tódultak, nagy
csoportokban, egymást akadályozva, némelyek a mohtte kapuját szemelték ki… csakhogy
onnan pedig fejüket fogó, sikongató szolgák és díszes ruházatú uraságok rohantak ki
ordítva és óbégatva. Senki sem tudta, hová menekülhetne, s a zavarodottságot csak még
inkább fokozta az a tény, hogy egyeseknél egy-egy erőteljesebb rezgés pillanatnyi
érzékvesztést okozott; vagy csak ledermedtek két-három szívdobbanásnyi ideig – nem
láttak, nem hallottak, de még szagokat sem éreztek, csak durva ízeket tapintottak –, és
vagy csak álltak egy helyben, vagy össze is rogytak, s aztán anélkül, hogy képesek lettek
volna feltápászkodni, négykézláb mászkáltak. Mások pedig átestek rajtuk. De még azok,
akik e kurta „kiesett” időszak múltán észretértek, is elfeledni látszottak, hogy épp mit
műveltek; ahelyett, hogy futottak volna tovább kiszemelt céljuk felé, megfordultak, és
visszafelé botladoztak oda, ahonnan jöttek…
…míg át nem estek valaki máson, aki épp előttük rogyott össze vagy ment le pislogó
birka pózba.
Hmuda is a fejét fogta, és egy erősebb csendülésnél megroggyant kissé a térde.
– Be oda, a falak mögé! – bömbölte Zmed, és a belső nagytorony felé intett. Nem
kapkodott ugyan a fejéhez, de a szeme alatt ritmikusan megrándult az ideg minden egyes
csendülésre.
 – Ne, ne oda! – Most sikerült nagynehezen felrángatnia a helyére és megkötözni a
gatyáját, s e pillanatban még az átnedvesedett foltokkal sem foglalkozott. – A kapuhoz…
be az alagútba!
– A mohtte itt van az orrunk előtt, alig pár lépés, az alagút meg több száz! A rezgések
letaglóznak, mielőtt odaérnénk.
– Akkor is! – kiabálta Lenk, és már-már el is iramodott a távoli várkapu felé. – Gyertek,
gyerünk! Ez az egyetlen mód, hogy túléljük! A mohtte falai nem védenek a rezgésektől!
Ott pusztulnánk!
– Az alagút mennyivel jobb?!
– Csak jobb! Tudom! Ne vitatkozzatok! Az időnk fogy… és a kis nő nem tudja leállítani a
rezgéseket! Mindenki elpusztulhat! Mi is! Gyerünk, gyerünk!
– Honnan veszed?! – recsegte Hmuda ingerülten. – A pisis látomásod…
– Nem, te marha! A felhőhölgyed üzente, egyenesen ide, bele a fejembe!
– Mi? Miért neked üzent?!
– Hagyd a féltékenykedést! Majd, ha ott leszünk a sztázisban, mindent elmagyarázok!
– Miféle „sztázis”-ban?!
– Valami… „felhőmenedék”, amit ő emelt számunkra… hogy megóvjon minket a…
„megvégrezdülés”-től… Franc se tudja, mit jelent… de aki itt marad, bekaphatja! Futás
mááár, agyatlanok!

*****

Tohar fogcsikorgatva tápászkodott fel a nagy összevisszaságban. Nem sikerült elsőre;

egy-egy fájdalmas csendülés őt is főbe kólintotta, elhomályosította a szemét.
– Mi… hol… ez meg… hogy…
Hullámokban tört rá a ledorongoló sötétség, és a fátyolos kóválygás. Egy éberebb
pillanatában csaknem az összes szabad esszenciáját elhasználta arra, hogy amennyire
csak lehetséges, megerősítse mágikus védelmét. Valamennyit segített; teljes mértékben
megvédte a jégesőtől – az apró szemecskék sisteregve párologtak el a testpáncél külsején,
és bár a rezgéseket nem rekesztette ki, tompította azok hatását annyira, hogy képes
legyen gondolkodni.
Az első értelmes gondolata az a tudat volt, hogy el kéne tűnnie innen, amilyen
messzire csak lehetséges, mert a jogar haszontalannak bizonyult, a testpáncél pedig nem
tart ki a végtelenségig. A teleportálását már felélte akkor, amikor Skara Gorba jött. Már
nincs más; futni kellene, menekülni! Most kezdte igazán sajnálni, hogy a hegyi kecske
ugrásokat elhasználta a zombi ló üldözésére! Milyen jól jönnének most azok a
hatméteres vagy még hosszabbra elnyújtott ugrások; akár az Ordas-hágóig is
elszökellhetne!
 Egyetlen hatásos varázslata maradt, a jéggömb, amivel akár tucatnyi ellenfelét is
megölheti maga körül, ha szétrobbantja, de az nem segítheti a szökését, a guarni
ellenében pedig biztosan nem használ.
Elkapni egy lovat, és ellovagolni? Értelmetlen gondolat. Egyetlen épkézláb négylábú
sincs már az udvaron, ami megtűrné a hátán; amik nem a vérükben fetrengenek,
ágaskodó, rémülten nyerítő, kifordult szemű szörnyetegek. Lerúgnák a fejét, ha a
közelükbe kerülne.
Roppantmód fájt a keze. Az a szétrobbanó jogar… kész csoda, hogy le nem szakította a
kézfejét.
– Melios! – krákogta. – Gyógyítás… Van még gyógyításod? Vagy valami értelmes…
Odanézett a fiatal kermon-papra, és felfogta, hogy neki túl sok hasznát már nem veszi.
Melios Nedor magzati pózba gömbölyödött a sárban, a csendülések ütemére rángatózott,
alig hallhatóan nyüszített, és csak akkor adott ki magából fájdalmas nyikkanásokat, ha a
fejét vagy a nyakát találta egy-egy jégdarab. Vagyis, elég gyakran.
Tohar megrázta, úgy hajolt fölé, hogy a testével védje a fickót a jégesőtől, ám a guarni
rezgésektől ezzel nem óvta meg.
– Kelj fel! – recsegte. – Itt meghalsz! Gyere… így nem segíthetek!
Mert másképp igen? – gondolta elveszetten. – Talán már magamon sem.
A fiatal kermon-pap nem volt eszénél, nem reagált semmire, csak nyüszített és
vinnyogott, összekuporodva ringatta magát. Tohar a hóna alá nyúlt, megpróbálta
felrángatni, de hát neki nem ez volt az erőssége. A kissé duci pap nem volt túl nehéz, de ő
– mágia nélkül – egy fele ekkora súlyú testet sem bírt volna felemelni. A karjánál fogva
próbálta vonszolni a sárban, de pár lépés után feladta.
Nincs értelme! Bár kedvelte ezt a tunya fiút, de be kellett látnia, hogy sorsára kell
hagynia, vagy vele együtt pusztul ő is. Ki tudja, meddig tart ki a testpáncél hatása, mikor
törnek át utolsó védelmén a guarni rezgések.
– Eh! – Tohar elengedte a nyomorult fiú karját, és beharapta az ajkát, hogy ne mondja
ki a kikívánkozó szitokszavakat.
Tekintetével a kaszárnyát kereste. Lehet, hogy az ottani istállóban lévő lovak még
használhatók? Vagy inkább a mohtte falai mögött próbáljon menedékre lelni?
Miközben arrafelé bámult, ekkor pillantotta meg a három ismerős alakot; a
nagytorony felől a várkapu irányába rohantak. Lenk loholt elöl, Hmuda alig pár
lépésnyire mögötte, a termetes Zmed pedig annyira lemaradva, hogy talán már bele se
fért kermonjaik védőkörébe.
Tohar egy pillanatig sem tétovázott. Fele közelségben volt az alagúthoz, mint azok
hárman, és úgy érezte, el tudja vágni az útjukat. A lomha Zmedét biztosan. Így, a
testpáncél mágikus héjának védelmében…
…végre elbeszélget velük!
 El akart rugaszkodni, de a lába megakadt valamiben; az öntudatlannak hitt kermon-
pap kezében. Ujjai ugyan nem tudtak a bokájára fonódni a testpáncél miatt, de Tohar
megbotlott benne, a másik lába pedig kicsúszott alóla.
Tohar meghökkenten bámult vissza az őt felgáncsoló ifjúra.
– Melios…
Ám az ismerős, húsoskás ábrázat most egészen más volt, mint korábban. Sötét
szemüregéből szurokszerű trutyi szivárgott, elkékült ajkai közül pedig egy barátságos,
fekete lángnyelv libbent elő:
– FFFFF…

*****

A fivérek immár nem sok akadályba ütköztek; néhány hullát kellett keresztülugraniuk,
vagy kikerülni egy keresztben elvágtató, megbokrosodott lovat. Eddigre a Skara Gor-i
vértesek közül már senki nem volt annyira eszénél, hogy meg tudta volna támadni őket.
Azok pedig, akik valami módon még birtokolták a tudatuk pár foszlányát, jobbnak látták,
ha inkább eltakarodnak az útjukból. Amikor eliramodtak a mohtte kapujától, két
ulvenholdei vértes még talpon volt, de az egyik inkább a közelebbi fedél irányába
menekült, a másikat pedig elvesztették valahol félúton.
Eszükbe se jutott visszafordulni érte. Egyrészt, mert nem is észlelték, másrészt pedig
már mindhármukat annyira kínozták az egyre erősödő rezgések, hogy úgy érezték,
mintha a szemük akarna az üregéből kiugrani minden egyes csendüléskor.
Hmuda ért oda elsőnek az alagút bejáratához, és bár lendületből be akart rohanni, elég
látványosan visszahőkölt. Neki amúgy is voltak rossz emlékei odabentről.
A következő pillanatban pedig Lenk, aki nem számított testvére fékezésére, lehajtott
fejjel úgy belerohant a hátába, hogy felöklelte.
– Megállj! – harsogta Hmuda némileg elkésve, és két kalimpáló lépés után hasast
vetődött abba a sűrű, piszkosszürke ködbe, amely az alagútban gomolygott.
Nem lehetett látni, mi történt vele; a köd még a lábfejét is elnyelte, puffanást sem
lehetett hallani. De ami még furcsább, heves szitkozódást sem.
– Hmuda! Tesó… megvagy?!
Semmi válasz. Lenk idegesen markolászta nadrágja átnedvesedett előrészét, s eközben
ambivalens érzések markolásztak vissza. Bemenni a ködbe, vagy kint maradni? Másrészt,
markolászni és ily módon csökkenteni a szinte elviselhetetlen viszketést, vagy nem
kaparászni ott, ahol a dörzsöléstől a viszketés csípős, lángoló érzéssé változik?
Zmed ekkor dübörgött oda.
– Mit művelsz?!
– Hát… vakarom, de ettől meg csíp! Kurvára csíp!
– De ez a köd…
 – Nyilván, ez az a sztázis, amiről a felhős nő beszélt.
– Akkor mire vársz?! Befelé!
– De nem bírom abbahagyni! – nyüszítette Lenk. – Még ez az égető csípés is jobb, mint
a viszketés!
– Bent is vakarhatod!
– Nem tudhatjuk, mi van benn. Hmuda most bezzeg nem pofázik! De akkor, amikor a
Vízrekesztőt az orrom alá nyomták… Hééé! Az ott Tohar! Ő az, a rohadt kermoncsaló! Na,
majd én mindjárt…
– Megvesztél, kölyök?! – Zmed megmarkolta öccse grabancát. – Csapkod a jég, az
agyunkat gurani rezgések csengetik! Nem ez a legalkalmasabb idő a leszámolásra!
– De, nézd már… van pofája átkozódni és gúnyosan felénk integetni! –
Torkaszakadtából üvöltötte oda: – Elkapunk, rohadék… majd aztán nem lesz kedved
mutogatni… a két törött kezeddel!
– Nem mutogat! – recsegte Zmed. – Varázsol!
A grabancánál fogva belódította elrohanni vágyó öccsét a szürke ködbe, aztán busa
fejét lesunyva berohant utána.

*****

Az agyát ostromló lüktetés egyre erőszakosabb lett, már-már azzal fenyegetett, hogy
áttöri mágikus testpáncélját. Ráadásul, az a fekete lángnyelv, ahogy felé csapott, és valami
gusztustalan pacát köpött a szemére, azt a képzetet keltette benne, hogy ez még
rosszabb lesz, mint minden más együttvéve. Valahogy talpra kecmergett, és az
egyensúlyáért küszködve imbolygott, de érezte, ahogy a néhai kermon-pap görcsösen
kaparászó ujjai most nem csúsznak le a bokájáról. Sőt, olyan keményen markolják, hogy
lerázni, lerugdosni se tudja magáról.
– Átkozott! – üvöltötte, miközben jól látta, hogy immár annyit késlekedett, hogy nem
tud a fivérek elé vágni.
Már ha egyáltalán megússza ezt az alattomos támadást.
Észlelte azt is, hogy ismét materializálódott a guarni Felhőasszony. Tőle alig
tízlépésnyire. Egyelőre még halványan, áttetszően.
Tohar menekült volna, de egykori segítője a lábán csimpaszkodott, s áthatóan hideg
lángnyelvével egyre nyalogatta.
A De Vigorardok törvényes exarchája meghozta döntését. Egyetlen megmaradt
ütőkártyáját áldozta be: aktiválta legdurvább varázslatát.
A mozdulatokat még be sem fejezte, azonnal megjelent körülötte a jéggömb, és úgy
érezte magát, mintha egy tenyérnyi vastag falú, hatalmas üveglabdába lenne bezárva.
Ám mindez csak két szívdobbanásnyi ideig tartott, mert a gömb megrepedezett, aztán
hirtelen szétrobbant; szilánkjai – hegyes és vaskos jégpengék és jégcsapok, több ezer
darab röppent szerte a beleremegő varázsló körül.
A legtöbb lövedék ártalmatlanul szállt el, hogy tíz-tizenöt méter múlva lehulljon,
megint mások elolvadtak a kiröppenést követően, míg a közelben becsapódók okozták a
legnagyobb pusztítást. A szó szoros értelmében cafatosra vagdalták a néhai Melios
Nedort, és eloltották a fekete lángot a szájában, befagyasztották a sötétséget a
szemüregeibe.
A guarnit is eltalálta legalább féltucatnyi lövedék, de ahogy azt Tohar is sejtette, a
legcsekélyebb kárt sem okozott benne. Egyszerűen átsuhantak lenge szellemtestén. A
csendülések pedig a fülsiketítő dörrenés után még őrjítőbbek lettek.
Tohar hihetetlenül csupasznak érezte magát, és végtelenül kiszolgáltatottnak.
Ösztönösen iramodott meg arrafelé, ahol a fivéreket elnyelte az alagútszáj, és közben a
fejét srégen a Felhőasszony irányába fordítva, féloldalasan futott, mintha abban bízna,
hogy bármire készül is az, pusztán a tekintetével képes lesz megakadályozni.
Vagy ha nem, legalább tudni fogja, mi módon és mikor köszönt be a vég.

*****

Most végre már megszűntek számukra azok az őrjítő rezgések! Itt olyan csend
uralkodott, hogy még saját lépteiket is csak tompítva hallották. Egy olyan kör alakú
helyre kerültek, mely nagyjából nyolc méter átmérőjű lehetett, s körös-körül, de még
felülről is ugyanaz a sűrű köd határolta, mint amilyennek kívülről látták. Nem tudták
megbecsülni, de olybá tűnt, hogy ez – legalábbis széltében – nem férhetett volna el az
alagútban. Valamelyik oldalról minimum az egyik falnak, vagy akár az alkóvban álló
szobornak be kellett volna lógnia. De nem; csak a köd.
Hmuda épp a bal oldali részt tapogatta. Kinyújtott keze csuklóig eltűnt a szürkeségben,
de nem tovább. Próbált nekifeszülni vállal is, úgy sem sikerült.
Közben Lenk tajtékozva ugrott talpra, és beleordította idősebbik bátyja képébe:
– Miért állítottál meg?! Elkaptam volna!
– Vagy ő téged, a varázslatával. – Odavetette az értetlenül rájuk meredő Hmudának. –
Tohart látta.
– Egy újabb látomás?
– Valóság. Én is láttam. Tényleg itt van.
– Elkaphattam volna! – nyüszítette vakaródzva Lenk. A mögötte lévő részre bámult. –
És még… el is kapom!
– Állj! – sziszegte Hmuda.
– Tudod, kinek parancsolj! Kirontok, és… – Lenk nekirohant a ködfal azon részének,
ahol korábban bebucskázott. Lepattant a szürkeségről, és hanyatt vágódott. – Nyekk… a
rohadt…
 Felült, és kicsattant homlokát dörzsölgette; vér szivárgott. Akárha egy sziklafalat fejelt
volna le.
– Én szóltam, hogy állj – szögezte le tényszerűn Hmuda. – Kívülről be lehet jönni, de
kimenni nem. Nincs kiút. Már körbetapogattam.
– De miért nem mondtad határozottabban??
– Adtál rá időt? Már rohantál is a szokásos hebehurgya módodon…
– Lehet, hogy csapdába sétáltunk? – dörmögte Zmed.
– Sétált ám a tököm! – háborgott Lenk. – Te löktél be!
– Engem meg te! – köpte oda Hmuda. – Pedig én időben gyanút fogtam.
– Gyanút, mi? Aztán meg padlót! Még megállni is képtelen vagy a lábadon.
– Te beszélsz, aki a seggeden ülsz, összehugyozott gatyában?!
– Na, majd mindjárt…
– Elég ebből! – Zmed most nem volt civakodós-vidámkodós hangulatban. A
grabancánál megragadta, és talpra rángatta ifjabbik öccsét. – Na, gyerünk, beszélj! Te
mondtad, hogy ide jöjjünk, ne a toronyba! Halljuk a magyarázatot! Miféle látomás
férkőzött a fejedbe, ami idehozatott minket?
– Az nem úgy volt…
– Hanem hogy?! Mondd el szépen!
– Vagy akár csúnyán! – jött közelebb vészjóslóan Hmuda is. – Tökmindegy. Ha megint
valami baromság miatt kerültünk bajba, a végén úgyis pépes szarrá verünk!
– Először is – kezdte Lenk – higgadjunk le! Nagy levegőt! Megtörtént? Zmed,
elengednél?… Egyelőre nem? Úgy is jó. No, akkor… tisztázzuk! A látomás és az üzenet két
különböző dolog! Jött a kutyaszán az égből, elsüvített a fejem fölött, én meg végre
behugyoztam… Mit mondhatnék? Életem leghosszabb orgazmusát éltem át, miközben
csurgott, csurgott, csurgott… és bocs tesó, hogy hozzád dörgölődzöm, de még mindig
nagyon viszket…
– Takarodsz a… ’nyádba!
– Na, szóval – folytatta Lenk, alig kizökkenve a fejtegetéseiből, miközben megtépázott
gallérját igazgatta –, akkor jött a látomás, sőt több látomás egymásután. Nem is mindet
értettem… de elmesélem, és akkor majd közösen megpróbáljuk értelmezni. Nagyon
valóságosnak hatottak ám… főleg az a nagy szőrös majom, egy ósdi láncos buzogánnyal…
– Ő küldött bennünket ebbe a szürke izé…
– Sztázis. Már mondtam. De nem, nem ő. – Röhögött, mert belegondolt. – Fura is
lenne…
– Öcskös! Ne böködd a türelmemet, mert már kezd kicsúszni!
– Mit nem lehet ezen érteni? – mérgelődött Lenk. – Voltak a látomások… ott álltam
félig felcibált gatyával… elkezdődött a viszketés, és meghallottam a fejemben azt a
hangot.
– Miféle hangot?
 – Mifélét?! Na, ugyan mifélét, főokos?! A kedves fölyhőhölgyed üzente, hogy ne a
toronyba meneküljünk, mert ott nem tud megvédeni. Szavakkal és képekkel beszélt…
meg érzésekkel tudatta, hogy becsinált…
– Mi?! Hova?!
– Úgy értem, csinált ide be egy sztázist, kifejezetten azért, hogy védve legyünk a
rezgéseitől, meg minden mástól. Ez egy menedék, csakis a mi számunkra. Senki más nem
tud behatolni…
– Mi pedig még ki sem!
– Ne engem okolj! Azt beszéltük, hogy elfogadjuk ennek a felhőribancnak a segítségét.
Ha ez csapda, neki köszönd, ne nekem! – Dühösen szusszantott. – De miért lenne csapda?
Hát nem nyilvánvaló? Addig itt tart minket, míg el nem hárul a baj… aztán meg majd
szépen kienged. Megszünteti a sztázist, vagy nyit valami ajtót, vagy ilyesmi.
– És ha nem? – kérdezte komoran Hmuda.
– „És ha nem? És ha nem?” – utánozta gúnyosan Lenk. – Mi ütött beléd? Eddig mindig
te voltál az, aki rávettél bennünket, hogy bízzunk a nőben, csináljuk, amit javasol, és
hittél abban, hogy megvéd bennünket. Most meg épp te kételkedsz benne?
Hmuda nem felelt, de merev arckifejezése elárulta, hogy nem nagyon fűlik ahhoz a
foga, hogy szavakba öntse esetleges kétségeit. Végül azonban mégis szóra nyitotta a
száját:
– Hogy benne bízok-e… nem az az elsődleges kérdés…
– Hanem mi? Az, hogy vajon ruha nélkül ő is olyan, mint egy igazi nő?
– Ne baromkodj! Honnan tudjuk biztosan, hogy ő üzent neked? Egyáltalán, miért
neked üzent? Hisz’ eddig mindig engem keresett… és kuss, meg se szólalj, még beszélek!
Mert nem tudhatjuk, ő készítette ezt a sztázist valóban, avagy valaki más, akinek az volt
a célja, hogy csapdába csaljon és elfogjon bennünket… és akinek megvan a képessége
arra, hogy üzenetet küldjön a legostobábbunk fejébe oly módon, mintha azt Devra
tenné…
– És még te nevezel engem baromnak? – röhögött Lenk. – Nézz már körül! Szerinted ki
épít ilyen felhős-ködös sztázist, ha nem egy guarni felhőpicsa?!
– Például az a varázsló, aki bele akarna csalni, pontosan ilyen felhőszerűt hozna létre,
hogy az üzenetét ezzel is hihetőbbé tegye! Vagy szerinted egy olyat csinált volna, amiből
pokolkutyák csaholják az agyaraikat csattogtatva, hogy: „Ide gyertek, Tohar vagyok!”
Lenk vissza akart vágni, de torkán akadt a szó. Komoran meredt Hmudára, ahogyan
Zmed is.
– Szerinted, Tohar csapdája ez?
Hmuda a vállát vonogatta.
– Varázstudó… a lehetősége meglenne rá. Nyilván gondolati üzenetet is tud küldeni,
hogy megtévesszen. – Még egyszer vállat vont. – De nem tudom, nem tudom… csak akad
pár dolog, ami nem tetszik Devrával kapcsolatban…
– Az, hogy nagy dunyhasegge van?
 – Például? – kérdezte Zmed elengedve a füle mellett a kisöccse beszólását. – Mi nem?
– Miért várt addig, amíg ennyire fokozódik a helyzet? – mormolta Hmuda. – Ha
hamarabb megmutatkozik, elkerülhető lett volna a vérontás. Aztán azok az élőhalottak!
Azokra mi szükség volt? Miért kellett káoszt és zűrzavart keltenie Skara Gorban? És
miért kellett ilyen drasztikusan lecsapnia? Jégeső, zombik, rezgések… amikor a
megadásban egyeztünk meg, Igazságtételt követelve, alávetni magunkat egy újabb
tárgyalásnak… s aztán, ha azzal kudarcot vallunk, ha nem nyerünk meghallgatást, majd
akkor közbeléphet és kimutathatja a hatalmát…
– Valami ezzel kapcsolatban is volt az üzenetben – fontolgatta Lenk. – Bár ezt nem
szavakkal mondta el, hanem érzésekkel… és az volt a benyomásom, hogy azért nem
lépett közbe hamarabb, mert… nem mert! Utalt arra, hogy van a közelben valami… valami
félelmetes, ami képes elpusztítani őt… ezért maradt távol, ameddig csak lehetett…
– De aztán mégis leszállt az égből?
– Mert be kellett avatkoznia, hogy megmentsen minket. Ezért vállalta a kockázatot…
és igen, emlékszem már… a miatt a valami miatt kellett megmutatnia ily erősen a
hatalmát… ily erősen, hogy még mi is áldozatul estünk volna a rezgéseinek, ha nem
hozza létre ezt a sztázist.
– Lehet, hogy a halálontúliakat nem is ő idézte meg? Hanem épp az az ellensége, akitől
ő is retteg?
– Érdekes – sóhajtotta Hmuda. – Szeretném hinni, hogy így van. De nem tudom,
bízhatunk-e benne a továbbiakban…
– Már ha lesznek egyáltalán továbbiak – fűzte hozzá Zmed zordan. – A történtek után
aligha lesz esélyünk kimagyarázkodni, sőt jogunk sincs már tárgyalást követelni… azok
után, hogy levágtuk a fél helyőrséget, és rászabadítottunk Skara Gorra egy guarni
szörnyeteget, ami talán ezreket pusztít el éppen e pillanatokban… megölnek bennünket,
amint megmutatjuk a képünket.
– Lehet, hogy hiba volt hazajönni Kathíriából? Egy csalóka ábrándot követtünk, és
rögtön az elején elbuktunk?
– Az kizárt! – csattant fel hirtelen Lenk. – Azok a látomások igazak! A mi sorsunkat
láttam… amit megmutattak az istenek! Sikerrel fogunk járni, fivéreim! Láttam! – Kivárt
pár lélegzetvételnyit, és megdicsőülten mosolygott Zmedre. – Téged láttalak, bátyám…
amint egy győztesen megvívott csata után a fejedre helyezik a Jégkoronát…
– Az a szőrös, buzogányos majom?
– Nem, nem az. Az egy másik látomás… Ebben maga Khertyomehr hozta el a számodra
a dicső koronát… miközben a seregünk téged ünnepel. – Egy pillanatra behunyta a
szemét, úgy idézte fel. – Drénia királya leszel, bátyám, s mi ketten legfőbb híveid… együtt
hajózunk Zhíliába, vezetjük seregeinket győzelemről győzelemre…
– Hát persze. – Zmed mosolygott ugyan, de a szemében mohóság és vágy csillogott.
Szerette volna, hogy ez a látomás valósággá váljon. – Egyszer talán majd király leszek. De
csak lépésenként! Előbb kapjam vissza, ami engem illet. Aztán, ha már exarcha leszek,
meglátjuk, hogyan tovább.
– És a majom? – Hmuda nem bírt leszállni erről a témáról. – Annak mi köze van ehhez
az egészhez?
– Voltaképpen nem is majom… inkább valamiféle ork fajzat…
– Undorító!
– Az, eléggé… de furcsa módon az az érzésem támadt, hogy elég közel kerül hozzánk…
– Talán szolgánkká fogadjuk?
– Aligha. Inkább… nem is tudom… barátunkká? Vagy tán rokonunk lesz?
– Kizárt!
– Ha lenne nővérünk vagy húgunk, azt mondanám, talán meghágta valamelyiket, mi
pedig valami okból… mégsem öljük meg. – A fejét ingatta, mintha még a gondolatot is
száműzni próbálná belőle. – Két látomásban is felbukkan… az elsőben a láncos
buzogányával… a másodikban pedig valami király lehet, mert egy nagy trónon ült,
aranykoronával a fején…
– Még ha király is valahol, valami retkes ork faluvégen – Hmuda oldalra köpött –,
számomra egy ork akkor is csak egy büdös állat marad, még a kutyánál is rosszabb!
– Hagyjuk! Vizsgáljuk meg inkább, nincs-e innen mégis valami kiút!
– Mondtam, hogy nincs. Én már végigtapogattam.
– Én meg jól lefejeltem.
Zmed, aki inkább hitt a saját érzékeinek, mint saját öccseinek, saját kezűleg tapogatta
a falat. Még az arcát is bedugta a ködbe, óvatosan persze, nehogy úgy járjon, mint az
öcsikéje.
– Furcsa – mondta egy idő múltán. – Bentebb nézve is csak ugyanezt a ködöt látom.
Nincs fal…
– Még hogy nincs?! – méltatlankodott Lenk. – Akkor mitől vérzek, nagyeszű?
– Nem jutunk ki, csak ha a fogva tartónk is akarja – morfondírozott Hmuda. – De ha ez
tényleg a számunkra készült, és ha csak mi juthattunk be ide, akkor… ez a szürke
lebernyeges fickó… legalábbis fura!
– Üdv néktek, fivéreim! – Tohar bukkant ki a ködből, és hátravetette a csuklyáját. –
Ideje végre beszélgetnünk! És… maradjatok nyugton! Semmi meggondolatlan lépés!
Tárgyalni jöttem, nem testvért ölni!

*****

A fivérek egymás szavába vágva ordítoztak. Oly váratlan volt gyűlölt fivérük
kibukkanása ezen az időtlennek ható helyen, hogy még rárontani is elfelejtettek.
– Tohar!
– Te gyalázatos!
 – Halott vagy!
– Kérem! Fivéreim! – Tohar reszketett a kimerültségtől és megpróbáltatásoktól, jobb
keze érzéketlenül lógott a teste mellett, a két lába rogyadozott alatta, de ennek dacára
megpróbált erélyesnek tűnni, és kézben tartani a szálakat. – A lehetőségeink percről
percre fogynak. Ne töltsük parttalan acsarkodással az órát, mely talán mindőnk számára
az utolsó lehet!
– Engedjetek rá! – fröcsögte Lenk, aki annak dacára is a jövevény irányába rugdosott,
hogy két józanabb bátyja a két karjánál fogta. – Puszta kézzel tépem szét!
– Maradj már!
– Ő vert át az üzenettel! Ő készítette a sztázist! Ő csalt bele!
– Nemrég még azt mondtad…
– Ha nem így lenne, hogy juthatott volna be, he?!
– A kermonom révén! – kiáltotta oda Tohar. – Elfelejtitek, hogy én is De Vigorard
vagyok, akárcsak ti? Ugyanolyan kermont viselek, mint ti. A kermon ereje, ami
hármótokat összeköt, engem is hozzátok fűz.
Nagy ordibálás kezdődött ismét, Lenket már ketten is alig bírták tartani. Sőt, már
Hmuda is kezdte úgy gondolni, hogy le kellene rohanni a fickót, és addig verni a fejét a
ködfalba, míg lyukat nem ütnek rajta. Ám valami egyelőre visszafogta; tudni akarta, a
kermoncsaló féltestvérüknek mi a szándéka.
És Tohar is épp ezt akarta.
– Hallgassatok meg, csak ennyit kérek! Elmondom, amit akarok, s aztán majd
eldöntjük, hogyan tovább. Békét kötünk vagy harcolunk?!
– Harc? – Erre már Zmed is érdeklődve felhúzta a szemöldökét. – Te? Hármunk ellen?
– Minek három?! – bőgte Lenk. – Egymagam is kibelezem!
– Amit most mondok, nem fenyegetésnek szánom – vágott vissza Tohar –, hanem egy
jó oknak, hogy miért nem ártana nyugton maradnotok…
– Ugyan miért?!
– Egyrészt, mert testpáncélt viselek, mely egymagában is oly jól véd, mint a hármas
összekapcsolódó kermon. Másrészt, nézzétek a jobb kezemet! Látjátok ugye, milyen
furcsa pózban tartom, leszorítva a testem mellé…
– És te láttad az imént az én kezemet, hogy mit vakartam vele? Na, azt kapd be!
– Van egy egészen hatásos varázslatom – folytatta rendületlen magabiztossággal Tohar
–, úgy hívom, jéggömb. Hallottatok már róla? Olyasmi, mint a tűzgolyó, csakhogy amikor
ez felrobban, nem lángok csapnak ki belőle, hanem több ezer szilánk, éles és hegyes
jégpenge. Ha rám támadtok, csupán megmoccintom egy kicsit a jobbomat, és a varázslat
aktiválódik. Kifelé robban. Nekem nem esik bajom, de titeket cafatokra szaggatnak.
Még egy fölényes mosolyt is ki tudott ültetni megviselt arcára; érezte, hogy remekül
blöffölt. Persze, mennyivel hatásosabb lenne mindez, ha nem kellett volna elsütnie ezt a
fegyverét Melios Nedor zombija ellen.
 – Ha tudsz a kermon erejéről, hogy hiheted, hogy ezzel megsebezhetsz? – kérdezte
sandán Hmuda.
– Csak gondolkodj! Tudnod kell a választ. De ha nem ugrik be, mire célzok,
megvilágosíthatom az elmédet. Vajon hármatok kermonpajzsa, ami oly hatásosan hárítja
a külső támadásokat, véd a belső támadások ellen is? Amikor civakodtok, nem tudjátok
megsebezni egymást? – Meg sem várta a választ, hiszen tudta magától is. Folytatta. – De
Vigorard vagyok, De Vigorard-kermonnal. Be tudtam jönni a sztázisotokba, részese
vagyok a kermonpajzsnak. Belül vagyok a körön. – Mosolygott. – Na, most gondoljátok
át! Vajon ha aktiválom a jéggömböt, valóban megússzátok sértetlenül? Vagy én leszek az
egyetlen, aki élve kisétál innen?
Átgondolták. Nagyon csendben. Mondhatni, döbbenten.
– Tegyük fel, meghallgatunk…
– Legyen így! Elmondom, mire jutottam. Végighallgattok, aztán eldöntitek, hisztek-e
nekem. – Hanyagul megrántotta a bal vállát. – Tartok attól, hogy nem, mert már annyira
belétek ivódott az irántam való gyűlölet, hogy semmi mást nem tudtok elfogadni velem
kapcsolatban… de tegyünk egy próbát!
– És ha nem sikerül? Ha nem hiszünk neked?
– Ha enged a sztázis, külön-külön elsétálunk. Én a szavamat adom, ha ti nem támadtok
rám, én sem. Nem fogom aktiválni a jéggömböt. Hogy aztán a későbbiekben mi lesz? Nem
tudom. Nem is biztos, hogy az én hatásköröm, hiszen a ti sorsotokról a Tanács dönt…
már ha sikerül tárgyalást elérnetek. – Elhárítóan intett a bal kezével. – Nem, nem
miattam. Én nem tervezek merényletet ellenetek, nem kívánom a halálotokat. Én inkább
a támogatásotokat szeretném, nem a veszteteket.
– Azt lesheted! – csaholta Lenk.
Zmed leintette.
– Beszélj, varázsló! – mondta aztán. – Meghallgatunk.
– Köszönöm. Akkor kezdjük újra! A testvéretek vagyok. Elsőszülött. A kermonom
hivatalos és érvényes. Én magam is külön megvizsgáltattam. Tény, hogy nincs minden
rendben vele, és valakik, valamikor manipulálták, de épp fordítva, mint gondolnátok.
Nem hamisították, nem módosították, hanem eltitkolni próbálták. Nem vagyok csaló.
Bebizonyosodott, hogy én vagyok a törvényes exarcha, Gordon de Vigorard elsőszülött
fia, törvényes házasságból. Zuryastis eszelős meséje javarészt igaz, de sok hazugság van
benne. Anyám, Ariann igenis nemesi családból származott, és törvényes házasságot
kötött Gordonnal… csak nem éppen a legszabályosabb módon. A körülmények és az
indokok homályosak számomra is, bár rengeteget kutakodtam, nem sikerült megtudnom
az igazságot. Történt valami, ami miatt jelentős hatalommal bíró személyek nagy erőket
mozgattak meg, hogy titokban maradjon ez a házasság. Gyanítom, Vallis nagyapánk
vetette latba a befolyását, hogy kitöröltessen minden nyomot. Annyit már kiderítettem,
hogy kezdettől ellenezte apánk és anyám kapcsolatát, és kézzel-lábbal tiltakozott a frigy
ellen. S amikor az a háta mögött mégis megköttetett, ámokfutásba kezdett. Hogy
személyes ellenszenv, avagy szövevényes politikai megfontolások vezették-e tetteit, arra
nem sikerült rájönnöm. Vallis már rég halott, ám a titkait még mindig védik valakik. Én
már rengeteget kutakodtam, de még ha úgy is tűnt, hogy rábukkantam valami szálra,
ami mélyebbre vezethet, mindig falaknak ütköztem. Mintha valaki figyelné minden
tettemet, és akadályozna abban, hogy rábukkanjak a válaszokra vagy az igazi bűnösökre,
akik az ármányok mögött állnak. Ez a lényeg. Oktalanul gyűlöltök engem, mert valami
okból csalónak hittetek. Amikor apánk halálát követően hazatértem, ti támadtatok rám.
Kelepcébe csaltatok, orvul meg akartatok gyilkolni, pedig én nem ártottam nektek,
csupán elvenni szándékoztam jogos jussomat, mint ahogy az bármely elsőszülöttnek
kötelessége. Nem akartalak kisemmizni benneteket; szerettem volna, ha igazi
testvéreket tudhatok magam mellett, s együtt emeljük még magasabbra a De Vigorardok
dicső zászlaját. Szerettelek benneteket, soha nem gyűlöltem egyikőtöket sem… de nem,
nem, ez hazugság, hiszen a félresikerült merényletetek után igenis gyűlöltelek
mindhármótokat… De mégis, gondoljatok csak bele! A Törvény szerint a halálotokat
követelte mindenki, s én, akinek a leginkább ez lett volna az érdeke, túl tudtam lépni a
gyűlölködésen, s én magam kértem, hogy a büntetésetek ne halál, hanem száműzetés
legyen.
– Ha a kermonod valódi – kérdezett közbe Hmuda ellenségesen –, hogy lehetséges az,
hogy a létezésedről senki nem tudott? Aztán egyszercsak hipp-hopp, feltűntél, s
megváltozott a sorrend? Ha a kermonod nem akkor készült, valamiféle csalással… akkor
nem kellett volna már jóval előbb érzékelnie azt egy kermon-papnak?
– Még a legjobb fürkészők is csak azt a kermont érzékelik, amit keresnek, vagy ami épp
a keresésük területére esik. Ha nem keresik, mert nem is tudnak róla, akkor sem
észlelnék, ha az orruk előtt lenne.
– Baromság! – fröcsögte Lenk. – Apánk halálakor ellenőrizniük kellett az utódja
kermonját! Szemet kellett volna szúrjon a tiéd, még a világ túlfeléről is!
– Mint mondtam, nem keresték. Ügyesen elrejtették a nyomait, kitörölték minden
létező lajstromból.
– De te mégis felbukkantál, s egy csapásra hiteles lett a kermonod is!
Tohar sóhajtott.
– A körülményekre nem emlékszem, de már apró gyermekkoromban elválasztottak
anyámtól, és Lendorba vittek, egy messze földön ismert varázsló házába. Hogy mi okból
és miért éppen oda, az számomra ma is rejtély. Ám a lényeg, hogy ott cseperedtem fel,
Lendori Peltár varázsinasaként, eleinte egyik tanítványa szolgájaként, később magam is a
magiszter közvetlen alárendeltjeként.
– És mire magyarázat ez?
– Arra, hogy nem érzékelték a kermonomat.
– Ööö…
– Egy ilyen nagy hatalommal bíró varázsló házában elsődleges prioritás a ház titkainak
védelme. A legképzettebb tanítványok és a legkülönbözőbb mágikus érzékelők
gondoskodtak arról, hogy senki ne tudja észrevétlenül meglesni, ki min dolgozik, mint
ahogy arra is ügyeltek, hogy belülről se lehessen üzeneteket vagy bármilyen varázslatot
kijuttatni. Értsd: azokon a falakon belül még egy kermon sugárzásának a foszlánya se
jutott ki.
– De te mégis! És épp a kellő időben…
– Gondtalanul éltem ott, belefeledkezve a tanulmányaimba és az egyre motiválóbb
sikerekbe, és valójában éveken át a falakon belül maradtam, még az utcára sem léptem
ki. Tudtam, hogy jobban fejlődhetek, ha a lendori népség színes forgataga nem vonja el a
figyelmem. Nem is érdekelt semmi más, legfőképp a származásom. Megelégedtem
azokkal a körülményekkel, amiket kaptam. De aztán, vagy jó tíz évvel ezelőtt egy velem
egyívású fiatal varázslót fogadott Peltár a házába, egy bizonyos Yutakil-Obragont. Kevés
időt töltött köztünk, de mindmáig emlékszem erre a furcsa nevére. Idősebb volt nálam
pár évvel, de a mágiában hozzám képest zöldfülűnek számított, és rám bízták, én
oktattam. Jégföldi anyám révén különös affinitásom volt a gyógy- és varázsfolyadékok
készítéséhez. Ez a Yutakil egy maldib volt, rémlik, hogy a Persion nevű országból
érkezett, és nagy érdeklődést mutatott a drének iránt. Folyton faggatott, kérdezgetett
olyasmikről, amikről nekem fogalmam sem volt. Ártatlan kérdések voltak ezek, még a
kermonomat is meglátta egy közös mosakodás alkalmával, és nem győzött csodálkozni,
megpróbálta lerajzolni, de nem tudta. Aztán meg el is tűnt valahová Peltár magiszter
megbízásából, és soha többé nem láttam. Viszont a kérdései szöget ütöttek a fejembe, és
elkezdtem utánaolvasni a kermonnak, és évekkel később egy alkalommal egy utazó
kermon-papnak is megmutattam… Máig előttem van a döbbent arca, amikor próbálta
beazonosítani a kermont, de nem tudta… Vele tértem haza Dréniába, ekkor vizsgálták
meg először hivatalosan is a kermonom, ekkor lettem én az elsőszülött, a törvényes
exarcha.
– Azt akarod, hogy most rögtön fejet hajtsuk előtted?
– Azt akarom, hogy ne ellenségeskedjünk, legyetek a szövetségeseim! Bár, amik ma
Skara Gorban történtek, nehezen megmagyarázhatók, s biztosra veszem, hogy
rengetegen lesznek, akik a véreteket akarják és megtorlást követelnek, azonban a
deviaroni tartózkodásom alatt elég nagy befolyásra tettem szert, számos szövetséget
kötöttem, támogatókat találtam… a király legfőbb tanácsadójaként abban a helyzetben
vagyok, hogy kisebb-nagyobb szívességeket tudok tenni, és készséggel teszek is, abban a
reményben, hogy majd viszonozzák ezeket. A lekötelezettjeim száma folyamatosan nő.
Azt gondolom, el tudom érni, hogy ismételten tárgyalásra vigyék az ügyeteket, s ha
előtárom azokat a bizonyítékokat, amiket a kermonom manipulációjával kapcsolatban
összegyűjtöttem, elegen lesznek majd, akik mellénk állnak.
– Megússzuk a halálbüntetést? Mehetünk ismét száműzetésbe? – fanyalgott Hmuda. –
Mert ha mindaz igaz, amit elmondtál…
– Igaz!
 – …akkor te maradsz a törvényes exarcha, s mindaz, amit tettünk, főbenjáró vétség.
Soha nem nyerjük vissza rangunkat s címüket.
– Vagy mégis. – Tohar kifürkészhetetlenül mosolygott. – Ha a király rokonai lesztek, s
Őfelsége megkegyelmez és elismer benneteket…
– De hogy lehetnénk mi…
– Ha én leszek a király! – vágott közbe türelmetlenül Tohar. – Akkor számíthattok a
kegyelmemre, s halálom esetén Zmed örökli a trónt, a De Vigorard vérvonal.
– Ez jól hangzik – kotyogott közbe Lenk. – Csak ne kelljen sokat várni arra az
elhalálozásra!
– Brithugar beteg, hamarosan meg fog halni, utód nélkül… és mint mondtam, sok a
lekötelezettem. Jó esély van arra, hogy én kerülök a trónra. Az új király személyéről a
Királyválasztó Tanács fog dönteni… és már előkészítettem a terepet Deviaronban.
– Akkor mi ez a cirkusz? Mi szükséged van ránk?
– Most mondhatnám azt, hogy a testvéri szeretet, meg hogy azonos vér csorog az
ereinkben, és ez igaz is… de inkább az észérvekkel próbállak meggyőzni benneteket.
– Hajrá!
– Már megtapasztaltátok, milyen erős három kermon ereje. Csak képzeljétek el, hogy
négyen együtt még sokkal erősebbek lehetünk! Legyőzhetetlenek. A háború Zhília ellen
elkerülhetetlen. Kutya kötelességünk, hogy drén uralom alatt egyesítsük a Rend két
szilárd bástyáját, s aztán sorra igázzuk le a Káosz országait az összes kontinensen. Ha
király leszek, és ti támogattok, együtt megállíthatatlanok leszünk a hódító sereg élén.
Visszaállíthatjuk Kargil Yhron Nagydrén Birodalmát, és a drének, a guarnik
leszármazottai még dicső elődeiknél is hatalmasabbak lesznek, még azoknál is több
Cikluson át uralják majd Worlukot.
– Csakhogy ez nem így működik – vetette oda foghegyről Hmuda. – A kermon
önmagában nem elég. Csak akkor véd, csak úgy kapcsolódik össze, ha a viselői szeretik
egymást.
– Na és? – Tohar még idegesítőbben mosolygott. – Ebben nem lesz hiba. Már nincs
bennem gyűlölet irántad, sőt, elismerést és tiszteletet érzek. Kedvellek benneteket. Talán
ez még nem szeretet, de már ez is elég volt ahhoz, hogy csatlakozhassak közétek. Elvégre
itt vagyok én is a sztázisban, nem igaz? És érzem, hogy a kermonom mágiája része lett a
közösnek.
– Aha – dörmögte Zmed –, szóval nálad a testvéri szeretet azt jelenti, hogy tőrbe csaltál
minket?
– Igen – vágta rá Tohar őszintén. – Megtudtam, hogy Skara Gorba tartotok, és azonnal
idejöttem, hogy fogságba ejtselek benneteket. Ez volt a cél. Utasítottam Grobervorst,
hogy késztessen megadásra titeket, hogy aztán személyes foglyaim legyetek, és én
magam intézzem a tárgyalás előkészületeit. Puszta szeretetből. Ha más fogságába estek,
ott helyben lefejezné mindhármótokat.
– Minek kellett ehhez Grobervors, minek a színjáték?
 – Ha én magam várlak itt benneteket, nekem megadtátok volna magatokat? – Kicsit
kivárt, aztán folytatta: – Na, ugye?
– De mintha kissé félresiklott volna valami…
– Az elején minden terv szerint ment, de aztán kicsúsztak a dolgok a kezemből. A
guarni, amit ránk szabadítottatok, elintézett. Mire magamhoz tértem a kábulatból, amit
okozott, már tombolt az őrület.
– Devra Mishtrell? – Hmuda a homlokát ráncolta. – Miért tett volna ilyet?
– Ki lát bele egy guarni szándékaiba? – kérdezett vissza Tohar, aztán eszébe jutottak
azok az agyrepesztő csendülések, amik elől bemenekült ide. A fejét ingatta. – Nem szabad
megbíznotok benne! Talán azt képzelitek, hogy a szövetségesetek. De nem! Egy guarni
sosem. Bármit hisztek is, ő csak kihasznál benneteket. A saját útját járja, saját érdekében
cselekszik.
– Mint ahogy te is ezt tennéd?
– Szóval, így? – Toharon kezdett erőt venni a fáradtság. – Sejtettem, hogy ellenségesek
maradtok velem szemben. Oda se figyeltetek arra, amit elmondtam? Nem én vagyok az
ellenségetek. Ha az lennék, már nem élnétek. Én jó életet és nagy jövőt kínálok, a guarni
viszont a biztos halált. Csak nézzétek meg, mily ridegen, irgalom nélkül élte ki
bosszúvágyát egy teljes városon! És ez csak a kezdet, minél többet gyilkol, egyre
erősödik, és a végén már senki sem lesz, aki szembeszállhatna vele. Nem fog kímélni
senkit, benneteket sem!
– Baromság! – tiltakozott Hmuda. – Ha így lenne, nem irányított volna minket ebbe a
sztázisba, hagyta volna, hogy elpusztuljunk! Miért tette volna, ha nem azért, hogy
megóvja az életünket?
– Mert most még kelletek neki. Az összetartó kermonokon élősködik, az az, ami őt is
védelmezi. Ha ti nem lennétek, nélkületek vissza sem mert volna térni Dréniába. Rátok
támaszkodik, belőletek nyeri az erejét mindaddig, míg ki nem szipolyoz titeket.
– Nem vagy valami nagy véleménnyel a dicső guarni őseinkről.
– Azokról igen, akiket őseinknek tekintünk, akiktől eredeztetjük magunkat – vágott
vissza Tohar. – Ám ők elmentek, továbbléptek a fejlődés útján… viszont azok, amiket
hátrahagytak, amiket nem vittek magukkal, azok a fajtájuk kiközösítettjei, amiket semmi
más nem éltet, csak a bosszú és a pusztítás. Ez a Devra Mishtrell épp ilyen, ő egy hírhedt
példány!
– Egy számkivetett? – latolgatta Zmed. – Mi is azok vagyunk.
Hmudának valami egészen más ütött szöget a fejébe.
– És te mégis idejöttél? Ha ismerni véled a gyilkos természetét és egyre növekvő erejét,
hogy-hogy volt bátorságod szembenézni vele?
Tohar megreszketett. Legszívesebben lerogyott volna a macskakövekre, de ezzel
kimutatta volna, mennyire erőtlen.
– Nem kertelek – mondta színtelen hangon –, a célom nemcsak az volt, hogy veletek
beszéljek, hanem hogy lecsapjak a guarnira, amíg még gyenge, és van esélyem ellene. De
elkéstem. Már túlságosan erős. Ő kapott el engem, s az egyetlen fegyver, amivel foglyul
ejthettem volna, egy mágikus jogar… amelyet erős kötésű vérmágiával kovácsoltak,
kifejezetten a hozzá hasonlók ellen, szétrobbant a kezemben egyetlen szempillantás
alatt, amikor feléje lendítettem. Már túl erős! Én már nem bírok vele! – Hadonászott,
mutatta a sérült kezét. – De ha mi négyen összeállunk…
– Várj, várj! – kiáltotta közbe Lenk. – Tehát igaz. Jól érzékelhető volt az üzenetében,
hogy azért nem mert leereszkedni közénk, mert van itt valami, amitől még ő is fél. Nem
értettem, de most már igen. Arra a jogarra gondolt, attól félhetett!
– Minden bizonnyal.
– És mivel magyarázod, hogy csak a jogar robbant fel, és téged nem ölt meg?
– Nem értem. Mire akarsz kilyukadni?
– Arra, hogy félremagyarázod a dolgokat. Talán szándékosan próbálsz megtéveszteni
minket, vagy te magad sem érted, mi zajlik a háttérben és téged is megtévesztettek.
– Még mindig nem…
– Egyszerűen nem hiszek neked, nem tudom elfogadni, amit Devráról mondtál. Ő… én
úgy érzem, elég közel kerültem hozzám, hogy egyfajta lelki kapocs szövődjön köztünk.
Ez… ez az egész, amit mondasz, nem vall rá. Ő nem gyilkol, sőt, inkább még minket is
megpróbált visszatartani a vérontástól. Sokkal inkább nevezném jóságosnak, mint
gonosznak!
– Azért ne túlozzunk! – dörmögte Zmed. – Odalenn délen nem véletlenül emlegették
Boszorkánykirálynőnek.
– Jó, igaz, de mi van, ha nem az a hasznavehetetlen jogar volt az, amitől Devra „félt”.
Miért kellett volna félnie, ha… ahogy mondtad… egyetlen szempillantással
megsemmisítette. Nem lehetséges inkább, hogy valami más van a háttérben?
– Miféle „más”?
– Az, akinek köze van a kermonod manipulálásához és az egész szarkavaráshoz,
jelentős befolyással rendelkezhet, nemde?
– A legmagasabb körökhöz kell tartoznia, különben nem tudta volna úgy eltüntetni a
nyomokat, hogy senkinek ne szúrjon szemet. Olyasvalaki, aki minden gyanú fölött áll.
– Nem derítettél ki róla semmit?
– Nos, vannak sejtelmeim, de bizonyítékokat nem sikerült találnom.
– Csak nem valamelyik drakón Fagyherceg karmos mancsa van a dologban? És azért
nem boldogulsz, mert ők érinthetetlenek és ilyen képtelen vádakkal a közelükbe sem
juthatsz?
– Honnan…
– Devra egyszer beszélt nekem arról, hogy a hazatérésünk legnagyobb problémáját a
Fagyhercegek jelenthetik. Tőle tartanak, és mindent meg fognak tenni, hogy újra elűzzék
Dréniából, és bár nem igazán értettem, mire gondol, de valami olyasmire célzott, hogy
nekünk is vigyáznunk kell a sárkányokkal, mert ők nem áldást, hanem vészt hoznak
ránk. Idézem: „A mesterkedésük rátok is kihat, részesei vagytok a formálódó káosznak.”
 – Ez… mit jelent?
– Fogalmam sincs, de azt szűrtem le belőle már akkor is, hogy a Fagyhercegek
valamelyikének köze lehetett a száműzetésünkhöz. Képtelen gondolat, de most az ugrott
be… hogy minden mindennel összefügg, talán a mi száműzetésünket előre kifundálták,
méghozzá azon céllal, hogy mi legyünk a csali, amire a rejtőzködő guarni ráharaphat, és
azt gondolja, ideje hazatérni… ám azt nem tudja, hogy már felkészülten várják…
– De ha így lenne, nem értem, mire megy ki a játék, mi benne az én szerepem?
– Ugyan mi? – Hmuda vállat vont. – Te is csak csali vagy. Valaki más az, akire Devra
elkapását bízták.
Tohar elsápadt, a szeme tágra nyílt.
– Tudod, ugye? – faggatta Lenk, és a fivérek közelebb nyomultak hozzá. – Tudod, ki az?
– Átvert! – suttogta Tohar. – Khertyomehr! Az a cselszövő féreg… szándékosan rossz
varázsigét adott! Ezért robbant fel a jogar, nem a guarni miatt! De még így sem…
– Khertyomehrhez vezetnek a nyomok?
– Éppenhogy nem. Ezért bíztam meg benne és hittem szövetségesemnek.
– Akkor a Fényes Mágushoz?
– Én inkább Lyasthé Meriahlra gondolok.
– Az nem lehet! – háborgott Zmed. – Ő a Törvény Védelmezője, akit mindenki másnál
szigorúbban köt a Törvény! Csalásban részt venni, bizonyítékokat eltitkolni? Ő nem
tehetne ilyet!
– Viszont elég sokszor bukkan fel egy bizonyos Viharhozó neve, aki az ő tanítványa…
és akinek megvan a tudása, a lehetősége és a hatalma egyaránt ahhoz, hogy mindezt
megtegye és utána eltüntesse a nyomokat. Ismerhetitek jól. Annak idején ő ejtett foglyul
benneteket, ő felügyelte a vizsgálatokat… és az ő tetteit senki nem bírálja fölül.
– Zaer Brael’aar! – Zmed felhúzta a szemöldökét. – Gyűlöl engem… de fogalmam sincs,
miért. Én nem tettem neki semmi rosszat. Sosem értettem, mi baja velem. Azt mondod,
az ő keze lenne a dologban?
Tohar széttárta mindkét karját. Csak most észlelte, milyen közel kerültek hozzá a
fivérei. Eszébe villant korábbi blöffje, miszerint csak fel kell emelnie a jobb kezét, és
aktiválódik a jéggömb… és egy ideje már gesztikulál is azzal a kézzel, a nemlétező
varázslat pedig persze, hogy nem robbant. A fivérek pedig persze, hogy kifigyelték.
Megsejtette, mi következik.
– Várjatok! – suttogta. – Tényleg csak blöfföltem a jéggömbbel… így tudtam elérni, hogy
meghallgassatok. De amit elmondtam, mind igaz.
– Vagy egy csomó hazugság… amiket belénk akartál beszélni, hogy Devra ellen
forduljunk… hogy a csalásod miatt arra a Zaerre tereld a gyanút…
– Nem, nee… hadd magyarázzam meg!
– Eleget magyaráztál már! – Lenk előrántotta vívótőrét, és a férfi nyakának szegezte a
hegyét. Mire Tohar mozdulhatott volna, Zmed megragadta a fájós karját, Hmuda pedig a
balt. – Azt hiszed, nem jöttünk rá, hogy te is csak azért menekültél be ide, mert különben
a rezgés téged is megölt volna?
– Igaz! Részben igaz. De amit magamról és a kermonom hitelességéről mondtam, az
teljesen. Az exarchátok vagyok, engedelmeskednetek kell!
– Ugyan – dörögte Zmed rosszallóan. – Törvényenkívüliek vagyunk, nekünk nincs
exarchánk. De azért várj, Lenk…
– Dehogy várok! – A vehemens ifjú előredöfött vívótőrével. – Épp eleget vártam már!
– Neee! – harsogta rekedten Tohar, majd akkor ocsúdott, amikor a kardhegy elcsúszott
a nyaka mellett, és a ködfalba szúródott. A varázsló felszisszent a fájdalomtól. – A
testpáncél… megóv! Nem tudtok megölni.
– Tudom – kacsintott Lenk. – De ha ez a varázslat úgy működik, ahogy a kermonnál,
még ha lecsúszik is az ütés, a fájdalmat érezni fogod. – Bólogatott. – Nagyon sok
fájdalmat… amennyit te okoztál nekünk.
– Még mindig arra vágysz, hogy a testvérünk légy? – kérdezte Zmed baljóslatúan. –
Akkor kapsz egy kis ízelítőt, hogyan telnek nálunk az átlagos hétköznapok, és hogy mit
jelent a testvéri szeretet.
– Ezt meg azért kapod – térdelte hasba Hmuda –, amiért majdnem bevettem a Devráról
szőtt hazugságokat…
– Egyébként – fűzte hozzá Lenk –, bármit is mondtál volna, úgyis ezt kapod. Annyi
sokat álmodoztunk már valami efféléről! Áhh… szavamra, ez még jobb, mint a
behugyozás!
A macskakövekre dobták, és derűs ütlegelésbe kezdtek. Rég tett már bármi is ilyen jót
a lelküknek.

*****

Zaer Brael’aar eddig kivárt rejtekében, de immár abbamaradt az agyroncsoló

csilingelés, és a várudvarra hullott apró jegek is olvadozni kezdtek. Mozgásnak, életnek
nyoma sem volt, halott és ájult katonák hevertek szétszórtan, vagy éppen egymás
hegyén-hátán. A külső város is viszonylag csendes volt már; a támadástól megrémült
lakosok bemenekültek a házaikba, vagy kirohantak a városból az erdőbe, a szántókra, a
legelőkre. Csupán a Felhők Asszonya lebegett a csatatér fölött, mintegy megtekintve
művét, és a holtak lelkéből táplálkozva. Aztán, amikor jóllakott és feltöltődött
energiával, az alagútban fehéren gomolygó tömítés irányába indult.
Zaer forgószélbe burkolózott förgetegként érkezett a várudvarra, a nő közvetlen
közelébe, és feléje lendítette a kezében szorongatott aranyjogart.
– Ze guarn arrakhn! – harsogta. – Ze guarn arrakhn do gra dolomn grrragg!
Devra Mishtrell olyasféle hangot hallatott, akárha tucatnyi disznó visítana fel
egyszerre fájdalmasan és rémülten. A lábától a feje búbjáig végighullámzott a teste, a
lány illúzió el-eltűnt, és helyén szürke massza gomolygott, mely formáját tekintve
leginkább egy lábatlan tengeri malachoz hasonlított. Felfelé libbent, és kúszott az ég felé,
Zaer azonban nem hagyta. Újabbat csapott a jogarral, és mintha egy láthatatlan kampót
akasztott volna a menekülőbe, cibálta visszafelé.
– Ze guarn arrakhn! Ze guarn arrakhn!
A női illúzió végképp megszűnt, a kavargó hópelyhek is eltűntek, a szürke massza
pedig halk pukkanást hallatott, és egy nagyjából hat méter átmérőjű, gömbszerű felhővé
növekedett, melynek a közepe átláthatatlanul sűrű volt, de a szélei ritkák. Lüktetni
kezdett; megnövekedett, visszaereszkedett, újra megnövekedett. A belső mag is egyre
ritkult, ahogy a kiterjedése még nagyobb lett.
És ezzel a lüktetéssel azonos ritmusban újra szólt az az agyrepesztő csilingelés. Zaer is
beleroskadt kissé az első csapásokba, de a jogart szorosan markolta, és folyamatosan
szajkózta a varázsigéket:
– Ze guarn arrakhn! Ze guarn arrakhn!
Talán fél percig tartott a fájdalmas guarni rezgés, aztán a jogar győzött: a lüktető
ködfolt „összeomlott”, és egyetlen bárányfelhő formájú ködpamacsba sűrűsödve ismét
szökni akart, fel az égbe.
Zaer azonban nem hagyta. Mintha horgászna, néha nagyobb zsinórt engedett a
horogra akadt halnak, máskor pedig a part felé húzta.

*****

Mindhárman egyszerre érzékelték Devra Mishtrell sikoltását, mely tompán, távolian

kongott és rémisztő visszhangokat vert valamennyiük fejében. Meglehet, Tohar is
hallotta volna, hogyha éber és magánál van. Ám a testpáncéljára kapott ütlegek és
rúgások mostanra teljesen elzsibbasztották a tudatát, és minden porcikája sajgott.
– Bajban van! – Hmuda ocsúdott először. – Hív minket!
– Hogy jutunk ki?
– Nézzétek! – kiáltotta Lenk. – Ritkul a ködfal! De most valaki más koppanjon neki!
Hmuda nem rohant bele fejetlenül; kezét előrenyújtva indult meg, és egy pillanatra rá
elnyelte a szürkeség.
– Vége! – kiáltotta vissza. – Oszlik a köd. Meg az a másik is…
– Miféle másik?
– Siessetek! Devra az, és bajban van.
Pár másodperccel később már Zmed és Lenk is kibukkant az alagút szájánál, és látták,
ahogy a sztázisuk ködfala szinte a szemük előtt enyészik el.
– Ott! Azt! – Hmuda kapkodva kardot rántott, és érthetetlen szavakat kaffogva
iramodott meg a Viharhozó felé. Két fivére követte.
 Zaer meghallotta. Odafordult, biccentett, és az övébe tűzte a jogart. Már nem volt rá
szükség; ahol nemrég még Devra Misthrell volt, immár csak tenyérnyi foltocskák
lebegtek. Hmuda nem látta, mi történt, de a lelke mélyén érezte, és ez feldühítette.
– Most véged! Megdöglesz!
– Legyen neked is jó estéd, Hmuda de Vigorard!
Szarkasztikus félmosoly derengett fel a varázsló arcán, és a mellkasa elé tartotta kifelé
fordított bal tenyerét. Fél tucat lilásan izzó esszencialövedék vágódott a társait messze
megelőző fivér mellkasába, s elvileg le kellett volna dermesztenie és hátrasodornia őt.
Hmuda azonban épp csak megrándult, ahogy a golyók elkerülték testét, fájdalmasan
megnyikkant, aztán töretlen lendülettel, s ha lehet, még dühödtebben robogott tovább a
sáros, csúszós talajon.
Zaer laza mozdulattal kivonta válla fölött mindkét kardját, vívóállásba helyezkedett, és
érdeklődve nézte Hmudát. Van olyan botor, hogy egymaga próbálkozik, és nem várja be
a fivéreit?
Igen.
Hmuda szinte lassítás nélkül rohanta le, kardjával a feje irányába vágott, ám a
Viharhozó könnyedén hárította a csapást az egyik kardjával, s épp csak kiperdült, már
döfött is combra a másikjával. Kadhegye azonban nem érhette el célpontját, a kermon
eltérítette. Zaer maximum azért lepődött meg egy kicsit, mert úgy saccolta, a két
lemaradt fivér kívül lehet a kermonok hatótávolságán, tehát elvileg vért onthatott volna.
De ez nem következett be, és pár pillanattal később már rajta volt a másik kettő is.
Zaer élvezte ezt a táncot, ahogy egyszerre vívott a három De Vigorarddal. A kermon
miatt nem tudta megsebezni őket, de egyelőre csak játszadozott, bemutatót tartott
hihetetlen fürgeségéből és vívótudományából. Nem öncélúan szórakoztatta magát.
Kereste azt a pillanatot, amikor megalázhatja őket…

*****

Mire Tohar de Vigorard magához tért annyira, hogy nagy nehezen feltápászkodjon, a
testpáncél varázs már lefoszlott róla, s a sztázis ködfalából is csak tenyérnyi, homályos
foltok libegtek körülötte. Vele szemközt egy sötét alkóvban medveszobor állt, azzal
nézett farkasszemet. Tőle jobbra a nyitott várkapu tátongott, s azon túl az a felfelé
kanyargó hegyi út, amely az Ordas-hágóhoz vezet. Kezdett sötétedni, alig látott el a
kapun túlig. Tohar először arrafelé vonszolta magát, aztán mégis megfordult, és az
udvarra vezető kijárathoz sántikált. Alaposan összeverték, úgy érezte, minden csontja
pozdorjává tört. És tudta, kaphat még többet is, így a védelmező varázslata nélkül akár
meg is ölhetik. Mégsem látta értelmét, hogy behúzott farokkal elkotródjon. A nyílás
közelében megrúgott valamit, és az zörögve csúszott arrébb a macskaköveken. Egy tőr
volt az; valószínűleg az egyik itteni őr ejthette el, mielőtt megölték és élőhalottá vált. A
De Vigorardok exarchája lehajolt a tőrért, s bár ebből a pózból alig bírt kiegyenesedni a
derekába nyilalló fájdalom miatt, magához vette a fegyvert.
Aztán óvatosan kilesett, és azt látta, ahogy a fivérei egy magas, vállas Viharhozóval
vívnak csatát, és bár hárman vannak ellene, az úgy játszik velük, mint macska az egérrel.
Megsebezni nem tudja ugyan őket a kermonpajzs miatt, de oly ördöngösen szökell és
pörög, hárít és eltáncol, hogy őt sem érik el.
De aztán mégis. Zmed két kézre fogta széles pengéjű kardját, miközben öcséi fürge
szúrásokkal próbálkoztak, és olyan keményen csapott le, hogy a hárítani próbáló Zaer
ujjai közül kicsúszott a markolat. Toher számára egyértelmű volt, hogy direkt hagyta
veszni.
– CSEL! – harsogta Hmuda.
Ám eddigre Lenk már belerohant a vesztébe. Azt hitte, az alkalmat kihasználva bevihet
egy döfést vékony pengéjű vívótőrével. Azonban a kardhegy célt tévesztett, és Zaer olyat
tett, amire senki nem számított. Szabaddá vált kezével nem a kardja után kapott, hanem
előrántotta övéből az aranyjogart, és kurta csuklómozdulattal a fiatal nemes mellkasára
vágott.
Lenk a levegőbe emelkedett a csapás erejétől, és legalább húsz métert repült, mire
belecsobbant egy nagyobb tócsába.
– Így! – rikkantotta diadalmasan Zaer, és miközben hárította Hmuda támadását, a
buzogányszerű jogarral odaijesztett Zmed felé. – Lássuk, hogy boldogultok ketten, a
kermon védelme nélkül!
Eddig jobbára védekezett, most ő ment át támadásba. Egy karddal is játszi
könnyedséggel megszorongatta két ellenfelét.
És Lenk már nem tért vissza testvérei közelébe, hogy ismét létrejöhessen a kermonok
mágiájának összefonódása. Ugyanis, épp hogy feltápászkodott a pocsolyából, egy kisebb
forgószél rontott rá oldalról, elsodorta, vitte, vitte, megemelte, és a várfal belső
oldalának csapta, hogy csak úgy nyekkent. Aztán ott, épp azon a ponton, ahová az ifú
érkezett, aktiválódott egy régebben odakészített csapda, egy pókhálóvarázs. Mire Lenk
kettőt pisloghatott volna, a ragacsos szálak özöne úgy a falhoz rögzítette, hogy szinte
még a szemhéját sem bírta mozdítani.
Tohar megértette. Az a jogar – az a jogar! – pontos mása annak, mint amit ő a király
hálószobájából magához vett… csakhogy ő valami haszontalan másolatot hozott el, ez
pedig itt az eredeti!
Bár csak egy szál kése volt és semmi varázslata, tétovázás nélkül megindult a
viaskodók felé, s közben azt leste, ahogy valamivel arrébb a magányos ködfoltok lassan
egymás felé úsznak, és sűrűsödni kezdenek…
Zaer egy váratlan fordulattal térdhajlaton rúgta Hmudát, s ő térdre rogyott. A
Viharhozó az áldozata nyaka irányába vágott, s az már nem tudott kitérni a penge
útjából. Azonban a kard elkerülte a célpontot. Ugyanis, Tohar közelebb ért annyira, hogy
a kermonja összekapcsolódjon Zmed és Hmuda kermonjával. Újra összeállt egy hármas
védelem.
Zaer erre nem számított, egy pillanatra fel sem fogta, mi történt. Megindított ugyan
egy visszakezes vágást is, ám ez a csöppnyi késlekedés elég volt Hmudának, hogy arccal
előre vesse magát, majd oldalra gördüljön. Zmed pedig ismét egy medveerejű, kétkezes
csapást indított, és súlyos pengéje elemi erővel vágott bele ellenfele felkarjába, alig
valamivel a könyökhajlat fölött. Bőrt, húst és inakat szaggatott, csontot tört, és Zaer jobb
alkarja természetellenes szögben fittyedt le, lehúzta a még mindig markolt kard. Vér
spriccelt lüktetve, a második ütésre is nekihuzakodó nagy harcos arcába és szemébe
fröccsenve.
Zaer nem hallatott fájdalomkiáltást, csak a fogai csikordultak össze. Félig leszakadt
jobb kezét csak húzta maga mellett, ám a baljában lendített jogarral most Zmedet csapta
meg és repítette el. És mire a medve termetű harcos kalimpálva, még a kardját is elejtve
földet ért volna, őt is elkapta az előbbi forgószél, és tovarepítette. Jó távol Lenktől, a fal
egy másik pontjához csapta, s vele is ugyanaz történt, ami a kisöccsével: kattant az
álcázott csapda, működésbe lépett a pókhálóvarázs, és már Zmed sem mocorgott.
A Viharhozó eddig kiélvezte a játékot, de most már, így sérülten, részben
megcsonkítva nem húzta tovább a végkimenetelt. Kettőt lépett, elérte az útjából
elkotródni próbáló áldozatot, és mielőtt az felpattanhatott volna, őt is meglegyintette a
jogarral; Hmudával ugyanaz történt, mint két fivérével; ő is felragadt a falra, de ő még
távolabb.
Ez így volt megtervezve; a három kermon mágiája nem érintkezett, Zmed, Hmuda és
Lenk kiszolgáltatott helyzetbe kerültek. Nemhogy szabadulni, még vergődni sem bírtak.
Zaer vészjóslón fordult Tohar felé, tekintetük egy pillanatra egymásba fonódott. A De
Vigorardok exarchája nem rettent meg, bár gyanította, kettejük közt ez csak akkor
lehetne kétesélyes küzdelem, hogyha sikerülne addig húznia az időt, míg a fickó el nem
vérzik.
A Viharhozó azonban nem indult meg feléje. Az övébe akarta dugni a jogar nyelét, ám
a sokktól remegett a keze, és a földre ejtette. Tohar figyelmét nem kerülte el, hogy a
gilfkoponya száján vékony füstszerűség áramlik ki, és pamacsokban tovalebeg a
sűrűsödő gomoly irányába.
A Felhőasszonyt még nem nyelte magába teljesen a jogar, s most megpróbál újra
összeállni guarni formájába?
Cselekedni kell!
Tohar tett egy tétova lépést a Viharhozó felé, aki a jogarral mit sem törődve azon
ügyködött, hogy bal kezével és a fogával egy vékony bőrszíjjal elszorítsa a vérzést. Fél
szemét a megroggyant varázslón tartotta, és egyáltalán nem adta jelét annak, hogy
megijedt volna annak ártó szándékától. Szinte még biztatta is a testtartásával: „Gyere
csak, gyere csak közelebb, te kretén… hogy ne nekem kelljen elmenni érted!”
 Egyre nagyobb pamacsok szöktek, mintha nem is jogar lenne az az aranyholmi, hanem
egy pöfékelős pipa.
Tohar hirtelen megtorpant, és lépésre emelt lábát a levegőben felejtette; féllábon
egyensúlyozott…
…nem tudta eldönteni, mit tegyen.
Aztán inkább megfordult, és sziszegve, bicegve visszakotródott az alagút szájáig. Mert
az, amit látott, megrémisztette. Alig tízlépésnyire a saját sebét ellátni igyekvő
Viharhozótól ott hevert Melios Nedor jéggömb robbanástól megtépázott, szétcincált
teteme. S most, mintha sáskák ugrálnának elő, minden egyes karcolásból, vágásból és
testnyílásból apró fekete lángok szökdécseltek a magasba. Fél percbe se telt, s
szurokszínű humanoid alakká álltak össze. S ez a fekete lángszörny céltudatos léptekkel,
nesztelenül lódult meg az eltorzult képű Zaer irányába, a háta felől.
Ezt látta meg Tohar, ez késztette visszavonulásra.
Zaer csak akkor észlelte, hogy van valami mögötte, amikor a vele azonos magasságú,
fekete lángalak már egy ideje ott állt mögötte moccanatlanul. Zaer megfordult, és bár
meghökkent kissé, nem hátrált meg.
– F! – mondta fennhangon. – Feladatom van számodra.
– Végre egymásba nézünk – felelte a láng alig érthető, sziszegős hangon. – Oly rég
vártam már.
– F! Erre most nincs idő…
– Most már te vagy az F, én a Gazda!
Zaer ránézett, még keményebben.
– NEM! Lépj vissza! Parancso…
– FFFFF! – felelte a láng, rávetette magát a Viharhozóra, és falni kezdte. Zaer
rángatózott, próbálta csapkodni magát, miközben fekete lángok lepték el mindenütt.
Tohar még a szemét is behunyva menekült vissza az alagútba.

*****

Tíz percbe is beletelt, mire Tohar előmerészkedett rejtekéből, és épp látta, ahogy Zaer
feketére égett maradványa sötét lángszárnyakon a magasba emelkedik, és elröpül
nyugatnak, mint valami nagy, lusta keselyű.
Viszont az aranyjogart hátrahagyta, s az ott hevert a puha földbe ágyazódva, ahová
leesett, s köréje gyűlt a vér egy kisebb tócsába. Még mindig szivárgott belőle a szürke
füst, de már csak alig… viszont időközben alig pár lépésnyire a ködgomoly kezdett
emberi illúzióalakot ölteni.
Tohar, amilyen gyorsan csak tudott, a jogarért sántikált, és dobogó szívvel a
Felhőasszony felé tartotta.
 – Ze guarn arrakhn! – kiáltotta. Majd amikor érzékelte, hogy a varázsigék hatására a nőalak
megremeg, belekezdett a teljes változatba: – Ze guarn arrakhn do gra dolomn grrragg! Tohar de
Vigorard, igrr rra do gra dolomn Tohar Grorm, voilan brochu do star d’Vigoo-rard, arrakhn grra
arr Guarn zolozm Mish etrelle!
Ez most nem olyan volt, mint korábban Zaer horgászata, aki csak a kezdő igéket tudta,
és meg kellett küzdenie a zsákmányával. Itt, amint Tohar kimondta a nevet, a fakó
nőalak megnyúlt, felsikoltott, és szétpukkant, akár egy nagy, szürke buborék. A jogar
aranyozott gilf pofája pedig szörcsögve szívta magába az összes felhőfoszlányt.
Amikor végzett, Tohar csodálatosan könnyűnek érezte a jogart, az ujjai közt is
forgathatta. Pislogott, aztán elégedetten sóhajtott, és baljós, ördögi vigyorral elindult a
falra pókhálózott Zmed irányába.
 EPILÓGUS

Vak sötétben tértek magukhoz. Semmire sem emlékeztek azóta, hogy Tohar peckesen
odabicegett hozzájuk Skara Gorban, és sorban fejbe verte őket az aranyjogarral.
Fájdalmat nem éreztek, de elsötétedett a szemük előtt a világ, és nem tudták, mennyi idő
esett ki az emlékezetükből.
Érzékelték, hogy a padló imbolyog alattuk, és hogy tompa parancsszavak jutnak el a
tudatukig a falon túlról.
– Hol… vagyunk? – nyögte kiszáradt szájjal Hmuda. – Egyáltalán… élünk? Éltek?
– Én igen… de nem biztos, hogy örülök neki. – Zmed mogorva hangját fémcsörgés
követte. – Láncra vertek!
– Én meg mindjárt lánccal verlek, ha tovább rángatod! – sziszegte mérgesen Lenk. –
Valami hajón vagyunk?
– Igen, öcséim. Magammal hoztalak benneteket a hajómra, hogy ne kelljen
nélkülöznöm a becses társaságotokat. Egyelőre foglyok vagytok, de idővel ez talán
változhat…
Fény gyúlt a sötétségben.
Egy alig pár négyzetméteres cellában voltak. Előttük Tohar kámzsás alakja
magasodott, és mellette egy undorító szörnyeteg, melyet a varázsló szabad bal kezével
simogatott. A dög átmenetet képzett egy borjú, egy kutya és egy mókus között: borjú
nagyságú volt, véreb formájú, de bestiális fején pamacsos mókusfülek meredeztek.
Feketék, mint az éjszaka.
– Látom, felkeltette a figyelmeteket a kis kedvencem. Ő egy brog… őrződémon egy
szomszédos létsíkról. Ő lesz a börtönőrötök.
– Hova… viszel minket?!
– Oda, ahova ígértem. Lendorra, hogy bizonyítékokat találjunk a csalárdságra, ami
idejuttatott bennünket. Neves uralkodónk engedélyezte, hogy miközben Lendor és
Zhilian között cirkálok, azon feladattal, hogy minden utánpótlást vágjak el a szigetektől,
pár hétre kiköthessek Lendoron, saját ügyeim intézése végett.
– Utánpótlás… Zhilian?
– Ja, el is felejtettem. Míg ti úgy aludtatok, mint akit kupán vertek… ami igaz is… mert
én magam tettem saját kezűleg, kitört a várva várt háború.
– Ami Skara Gorban történt…
– Elintéztem. Mindent Zaer nyakába varrtam, és a mesterkedéseit némi bizonyítékkal
is alá tudtam támasztani. Igaz, annak okát még most is csak gyanítom, hogy mit miért
tett az a begőzölt Viharhozó, de bizonyos alkuk köttettek szerény személyem és a
Fagyhercegek között, akik imár készséggel támogatnak, cserébe azért, hogy nem
forszírozok mélyreható kivizsgálásokat. Azt hiszik, visszatértetek a száműzetésetekbe,
nem keresnek benneteket, és nem is kell tudniuk, hogy a foglyaim vagytok.
– És mi a szándékod velünk? – követelte Lenk.
– Amint azt Skara Gorban kifejtettem, nem óhajtom a halálotokat…
– Ez az érzés nem kölcsönös! – morogta Hmuda.
Tohar zavartalanul folytatta:
– Amit elmondtam nektek abban a sztázisban, mind igaz. Nem vagyok csaló, a
kermonom hiteles. Rondán bántatok ott velem, de én megbocsátó természet vagyok, és
ismét felkínálom számotokra a lehetőséget, hogy álljatok mellém. Mi, négyen együtt…
meghódíthatjuk a világot. Esküdjetek hűséget nekem, és nem kell tovább a fedélközben
megláncolva kuporognotok. A fedélzeten több kényelmes kabin is van, valamint kellemes
ételek, italok. Asszonyokkal, persze, nem szolgálhatok, hacsak azzal a felhős tekintetűvel
nem, akit bezárva tartok az aranyjogaromban.
– Devra él?! – sóhajtott Hmuda. – Azt hittem…
– Minek elpusztítani egy ilyen szép példányt?
– Azt mondod, bebörtönözted a jogarba?! – Lenk átverésre gyanakodva ráncolta a
szemöldökét. – Ott van benne?!
– Azonnal engedd szabadon! – förmedt rá Hmuda. – Különben…
– Miféle jogar ez? – dörmögte Zmed.
– Jóféle. – Tohar nem akart belemenni a részletekbe, de azért hozzátette: – Azt hittem,
az a valaki vert át, akiben megbíztam… de azóta rájöttem, hogy Zaer kaparintotta meg
valami módon, és egy másolatot rakott a helyére… Illetve, vagy ő, vagy pedig más. De,
bárhogy is, az a vacak csaknem levitte a kezemet… de végül csak hozzám került az igazi
is. – Megrántotta a vállát. – Elkaptam vele a kis guarnit. Nehéz megtörni, és a hatalmam
alá kényszeríteni… de ebben is, mint minden másban, remekül haladok. Akadnak néha
zökkenők, de hiszem, hogy a végén minden jól alakul.
– Te rohadék!
– Én vagyok „rohadék”?! Akkor hallgassátok csak meg, mit gondol rólatok a kis
barátotok!
Tohar pár szót sustorgott a jogarnak, de úgy, hogy a megláncolt fivérek ne érthessék.
Egy pillanatra rá Devra jól ismert hangját hallották a fejükben. Mindhárman.
– Ne hullajtsatok könnyet értem! Kezdettől kihasználtalak és átvertelek benneteket.
Minek tagadjam? A tervem megbukott. El fogok pusztulni, velem együtt ti is. Nem
számít.
– Mi?! – hörögte Hmuda. – Devra! Miket beszélsz?! Hisz’ te meg én… Én azt hittem, jól
megértjük egymást!
– Hazudtam neked. A fivéreidnek is. Mit számítotok ti, nyamvadt parányok, nekem a
Felhők Asszonyának?
 – A szemét felhőribanc! – sziszegte Lenk, és a láncait rángatta. – Engedjetek!
Rámegyek…
– Mégy te a francokat!
– Mi van, tesó, féltékeny vagy?!
– Kuss! – dörmögte Zmed. – Hallgassuk, mit mond még!
– Nincs több mondanivalóm számotokra. Immár Tohar a szövetségesem…
– És immár – fűzte hozzá Tohar cinkosan – kár vergődnötök és szitkozódnotok… mert
már nem hall titeket. Visszazártam a börtönét.
A fivérek azért még dühöngtek egy darabig; nem tartott sok időbe, hogy meggyűlöljék
korábbi segítőjüket.
– Én szóltam – folytatta Tohar. – Egy guarniban sose bízzatok! Most hallhattátok ti
magatok!
– Ez csalás! – sziszegte Hmuda. – Csak egy varázslat, amivel át akarsz verni
bennünket…
– Nem, testvérem… ez egy olyan csalás, amivel őt vertem át. Most azt hiszi, én is
guarni vagyok… és a szövetségesemnek véli magát. – A fejét ingatta. – Kínos meglepetés
fogja érni…
– Most is hazudsz!
– Úgy véled, Hmuda? Akkor ne rám figyelj, hanem az érzéseidre! Azt gondolod, én
beszéltem hozzátok valami varázslattal? Vagy pedig valóban Devra Mishtrell szólt?
– Ó, a francba! – Lenk majd’ szétrobbant a dühtől. – Hogy gyűlölöm azt az ármányos
ribancot!
– Nem véletlenül hagytam, hogy beszéljen veletek – folytatta Tohar. – Nekem soha
nem hittétek volna el. De így már…
– Menj a francba!
– Már megyek is, csak előbb felteszem a kérdést ismét. A történtek ismeretében…
Hajlandók vagytok elfogadni exarchátoknak és hűséget esküdni nekem?
– Soha!
– Soha!
– Soha!
– Hát, ez sajnálatos… Ez esetben továbbra is itt kell maradnotok, és jobb híján a brog
társaságát élveznetek. – Tohar sóhajtott. – Majd időnként felteszem még ezt a kérdést, de
ha rátok unok, talán majd útba ejtem Maldiberant… úgy értesültem, Kathíria új
uralkodója, egy bizonyos Oleg Hjadl szívesen elbeszélgetne három áruló zsoldosával…

*****

Krog Rukoz nagyokat sóhajtozva, örömtől vagy valami mástól kipirult képpel – ámde
szánom-bánom pislogással – osztotta meg a híreket a tömlöcben ücsörgő bácsikájával.
 – Nagy hírem van, Zwikk bácsi! Hamarosan kiszabadulsz, és újra te leszel a domonn!
Sikerült a közös tervünk, amit együtt főztünk ki!
– Együtt? Ühüm. Főztünk? Nem csak te kavargattad a… kakit, önkényesen?
– Ó, ne légy már rosszkedvű! Ennek így kellett történnie! Amint visszatér a küldönc az
engedéllyel, szabad leszel, és olyan főúri lakomát rendezek a tiszteletedre, hogy mind a
tíz ujjamat megnyalod, és elfelejted ezt a sok szenvedést.
– Nyalogassa a te mocskos ujjaidat a hóhér kutyája, Krog! Engedj ki már most! És mi az,
hogy te rendezed a lakomát? Ha már újra én leszek, a domonn, te csak ne rendezz semmit,
csak ha én megparancsolom.
– Ó, persze, persze… De addig is, tudnod kell, hogy továbbra is Tohar a törvényes
exarchánk, és akik ettől megpróbálták volna megfosztani őt, újra szökésben vannak. Bár,
Delanber káplár egy titokzatos forrásból úgy értesült, hogy valójában Tohar nagyúr
elfogta, és megölette őket, hogy többé ne fordulhasson elő ilyen kínos helyzet…
– Engedj már ki!
– De a kérvény még nem érkezett…
– Engedj ki most rögtön, különben nagyon megkeserülöd, hogy így megkeserítetted az
életemet!
– És ha kiengedlek… hajlamos leszel jó képet vágni hozzám?
– A legjobbat is, akár! Vallis nagyúr képét, a negyvenkilós bronzkerettel!
– Jaj de jó, Zwikk! Annyira örülök, hogy nem veszítetted el a humorérzéked!
– Ó, attól ne félj! – Blata-Rukoz még mosolygott is. Intett a rácsokon túlra. – Na, gyere
ide te nagy melák, ölelj meg! Megbocsátok neked, nem haragszom rád!
– Tényleg?
– Egy gyors ölelés, ecsém, aztán már rohansz is, és hozod a kulcsot!
– Jó!
Amikor azonban Krog vigyorogva odasimult, Zwikk átnyúlt két rács között, és úgy
fejbe verte egy nagy rozsdás kalapácsfejjel, hogy a fickó még nyikkanni se tudott, csak
lecsúszott a földre.
– Kalim! – intett oda Zwikk a görnyedt hátú, hájogos szemű őrnek. – Hozod már a
kulcsot?
A fickó torz mozgással jött oda, mereven vonszolta az egyik lábát. Lepillantott az
ájultan heverő Krogra.
– Derék ütés!
– És milyen jólesett! – Zwikk mélyet sóhajtott, és odaadta a véres kalapácsfejet a
tömlöcőrnek. – Fogd! Megkapod a tíz aranyat, amit ígértem… és gondom lesz rá, hogy
életed végéig mindig legyen mit innod, s mit enned.
– Ó, ez nagylelkű, uram!
– Cserébe csak annyit várok el tőled, hogy neked is gondod legyen erre az alamuszi
szemétre. Vidd a legsötétebb tömlöcbe, és egy hónapon át csak poshadt vizet és moslékot
kaphasson… esetleg néha valami halott rágcsálót…
 – Mit, uram?
– Döglött patkányt! Aztán majd csak eldöntöm, mi legyen a további sorsa az okos
fiúnak. Nem vagyok bosszúálló fajta, talán meghagyom az életét… elvégre, ő a kedvenc
unokaöcsém…

*****

A fekete láng a felhők közt suhant, magával hurcolva tehetetlen zsákmányát, az

öntudatlan Zaer Brael’aart. Immár egyaránt ő volt F és G is, de mégis megtartotta
magának az F nevet. Bár az időt sosem tekintette tényezőnek, e pillanatokban mégis
végtelenül hosszúnak érezte kényszerű szolgaságát, s különös borzongást keltett benne a
szabadság.
Égen kúszó, sötét folt a szürkeségben, egy viharfelhő – vagy inkább nagy, kitárt
szárnyú, fekete madár –, mely sebesen távolodik Skara Gortól nyugat felé.
Az új helyzet felszabadította emlékeit, és sok mindent megértett magával
kapcsolatban, amit ez idáig kirekesztett lényéből. A közöny fala leomlott, visszanyerte
akaratát, és előbukkantak a mélységből egykori céljai.
Túl sokra vágyott, túl hevesen lángolt. Kitagadták, elűzték maguk közül az övéi sok-
sok évvel ezelőtt. Hogy miért? Az csak homályosan derengett benne. Arra is alig
emlékezett, hogyan csalta őt csapdába ez a Viharhozó, és miféle módon vonta
szolgaságba. Ő csak várt, várt és várt, tette, amire utasították, ám azzal az egykedvű
bizonyossággal, hogy rabsága nem tarthat örökké. Előbb-utóbb eljön az a lehetőség,
amikor a Gazda óvatlanná válik és az őt védelmező erők lecsökkennek.
Most jött el; F pedig kihasználta. Szabad lett.
Újra rátört a régóta szunnyadó késztetés: vissza kell térnie otthonába, megtalálnia
helyét saját népe körében. A Felperzselt Kontinensen. Az Istenek Arénájában.
És igen, visszatérhet. Illő módon. Hiszen a zsákmánya ideális: a hús és a vér ereje,
annak minden mágiája immár az övé lehet. Ha egyesíti saját különleges képességeit
Zaerével, senki nem állhat meg ellenük – legfeljebb a Dimurant letaroló istenek!
Már csaknem elérte a tengerpart sós-nedves sávját, amikor F meggondolta magát. Ő és
egykori gazdája hamarosan egyek lesznek, ám ahhoz, hogy az összefonódás tökéletesen
létrejöjjön, a háborgó léleknek meg kell nyugodnia. Ám erre addig nem kerül sor, amíg a
lét peremén imbolygó Viharhozó be nem teljesíti bosszúját ellenségein. Amíg azok élnek,
Zaer zaklatott marad és formálhatatlan, kettejük egysége kiegyensúlyozatlan!
Addig nem térhet haza, Dimuranba, amíg ez a probléma fennáll. A De Vigorard
fivéreknek pusztulniuk kell – mind a négyüknek!
F a hegyek között ereszkedett le, keresett egy szűk hasadékot a sziklák között,
belegyömöszölte magával együtt a zsákmányát, és akár egy gigászi anakonda, mely
lenyelte áldozatát, lassan, ráérősen emészteni kezdte azt cirógató lángjaival.
 *****

Hosszú idő telt el…

Csak néha jött le egy matróz, akit Tohar személyesen mutatott be a brognak, hogy ételt
és vizet hozzon nekik. A három fivér egészen beletörődött a sorsába, de aztán egy napon
lázálmukból erős lökés rántotta ki őket.
Aztán eltelt majdnem két óra. Odafentről fegyvercsörgés, kiabálás, lábak dobogása
szűrődött le. Ez sem igazán hozta őket lázba. Letargikus állapotban várták ki a csata
végét.
Pusztán akkor pillantottak fel, amikor kinyílt a kis kabin ajtaja, és különös figurák
sorjáztak be rajta.
Zmed, Hmuda és Lenk szeme már megszokta a sötétet, így szemügyre vehették az
előttük kibontakozó alakokat. Egyikük egy cingár, nyúlánk, különös ruhákat viselő alak
volt, aki egy érdekes kalapot egyensúlyozott a fején. Mögötte két félork – egy hájas hím,
és egy bőrvértes, harcosforma némber – lépett be. Utánuk egy zsoldos kinézetű ember.
A félork hím érdeklődve pislogott, majd utálkozva megszólalt közös nyelven.
– Semmi hordó? – hörögte csalódottan. – Ez szemétség!
– Menjetek innen! – vágta oda Zmed drovátul.
A brog a behatolók felé fordult, és rájuk vicsorgott. A félork hím azonban érdeklődve
szemezett a foglyokkal.
– Mi a fene! Vannak még élő drének a fedélzeten?
– Bárkik vagytok is… – szólalt meg Zmed immár közös nyelven. – Menjetek innen!
– Nofene! Olyan jól érzed itt magad megláncolva?
– Nekünk már mindegy – vetette oda Hmuda foghegyről. – Ám ti még megmenthetitek
az irhátokat.
– Ugyan kitől kellene tartanunk? – bődült el gúnyosan a félork. – Legyilkoltunk
mindenkit a fedélzeten. Bokáig gázoltunk a drén vérben!
A középső alak egy pillanatra behunyta a szemét, mintha így emésztette volna meg a
hallottakat, aztán a fejét ingatta.
– Ha megpróbáltok kiszabadítani minket, a brog végez valamennyiőtökkel.
A vörös szemű, fekete pokolkutya fenyegetően morgott.
Skandar Graun lekicsinylően grimaszolt.
– Mármint a… kutyusról beszélsz?
– Menjetek!
Skandar Graun ráérősen előhúzta az övéből az aranyjogart – azt az aranyjogart –, és
mielőtt elhajította volna, odamutatta a folyamatosan morgó szörnyetegnek. Aztán szinte
célzás nélkül megdobta vele.
– No, blöki… ezt kapd ki!
A jogar pörögve zúgott el a szörnyeteg homloka irányába.
 TÖRTÉNET A KÁOSZ KINCSÉRŐL
(átvezetés)

Worluk északi térsége megháborodni látszik. Bár még két év van a nevezetes Jégnász
Konstellációig, Drénia elérkezettnek látja az időt az újabb, egész világra kiterjedő hódításainak
megkezdéséhez. Noha legendás istenkirályuk, Kargil Yhron eltűnése óta az efféle akciók javarészt
villámgyors kudarcba fulladtak, „Nagytermészetű” Brithugar de Zitrént, minden drének
Törvényes Királyát ez nem tántorítja el; kiadja a támadási parancsot.
Az Északi-tengeren cirkáló drén hadihajó, amelyen Tohar parancsnokol – s melynek
fedélközében a drén fivérek raboskodnak –, rátámad egy maldib kalózra, ám a rajtaütés rosszul sül
el. Igaz, a kalózhajót sikerül elsüllyeszteniük, ám annak rabjai – egy Skandar Graun nevezetű
félvér ork vezetésével – lerázzák bilincseiket, és elfoglalják a drén hajót. Skandar Graun legyőzi
Tohart, és megszerzi tőle a Devra Mishtrellt bebörtönző aranyjogart. Miközben nagy harcot vív a
fivéreket őrző pokolkutyával, a broggal, a félork csaknem rajtaveszt, ám a megláncolt drén fivérek
segítségével sikerül legyőznie a démoni ebet. Azonban a halottnak hitt Tohar elragadja Skandar
Graun kedvesét, Lucindát, és elteleportál vele a hajóról. A kiszabadult drén fivérek szövetséget
kötnek a félvér orkkal, hogy egyesített erővel vadásszák le áruló bátyjukat. Nehéz elképzelni ilyen
szövetséget, melyben rátarti, drén hercegek még azt is felajánlják egy „szőrös és alantas, félállati
lénynek”, hogy a szövetség érdekében testvérükké fogadják, ám mivel megvalósulni látszanak
Lenk korábbi látomásai (a Vízrekesztő által), a cél érdekében erre is hajlandók. Miután egy
bizonyos Roahmyer nevezetű pápaszemes rettenet révén kiderül, hogy Tohar Lendorra szökött, ők
is odatartanak.
A háború eközben gyorsan eszkalálódik. A zord képű, drén harcosok először a saját földjükön
tesznek rendet: villámgyorsan leigázzák az évszázadok óta független Zitrán Királyságot, s ezáltal
szinte fagydémon köpésnyi távolságon belülre kerülnek a mindig is a semlegességet kereső Lendor-
szigetekhez.
Ám ezúttal Lendornak nincs esélye kivonni magát a háborúból. Hektor főherceg Justen di Bray
grófra bízza a védelem megszervezését. A gróf teszi, amit lelkiismerete diktál: tudja, hogy a drén
áradattal az ő kicsiny seregük nem dacolhat, tehát elsősorban a lakosságot próbálja óvni.
Javaslatát azonban, miszerint hajtsanak térdet és fejet a drén inváziós sereget vezető Raym de
Dierron előtt, elvetik. Justennek nem marad más választása, mint a védelem élére állni, és nevét
adni az elkövetkező eseményekhez.
Teljes három hónapja van a felkészülésre, ami alatt Lendor falai mögé özönlenek a parasztok, a
különféle zsoldosok, és folyamatosan zajlik a reguláris haderő kiképzése. Aztán azonban északon
feltűnik a drén hajóhad, és a Zhília felé hajózó sereg körbeveszi a szigeteket. Raym de Dierron még
arra sem veszi a fáradtságot, hogy teljes seregét a partra vezényelje, mindössze töredékével
ostromolja meg a sebtiben megerősített fővárost.
Meglepő módon, a gyenge, vegyes összetételű védelem teljes két héten át kitart, mielőtt
érvényesülne a drén herceg akarata, és Lendor elesik. Justen di Bray magának Raym de
Dierronnak adja meg magát, és hűsége bizonyságaként felajánlja túsznak legkisebb fiát,
Narbertet. A De Dierron-lovag ezt elfogadja, majd ezerfős helyőrséget hátrahagyva továbbhajózik
Zhilian kontinense felé.
Justen di Bray, miután megtette, amit megkövetelt a „haza”, arra készül, hogy hazatérjen
sziklás várkastélyába, Hymar szigetére, életben maradt fiaival. Van azonban, aki ezt másképp
gondolja… és Lendoron elszabadul a pokol.
Már csak azért is, mert mindeközben néhány megveszekedett drén, félork és még ki tudja, miféle
fenegyerek száll partra Lendoron egy igencsak frusztrált, félvér káosz-pap vezetésével. Feltett
szándékuk, hogy amíg a drének a lendoriakkal foglalatoskodnak, ők kifosztják egy rég halott
rablóvezér rejtekhelyét – és ha már úgy adódik, közben bosszút állnak egy csaló fivéren, és egészen
véletlenül megölik Verghaust manóisten e világi megtestesülését is.
A nyughatatlan, orkán erejű szél, amely Hymar szigete felől fújt, szórványos záporokat
sodort maga előtt. Borongós, sötét délután váltotta fel a tespedt délelőttöt, s úgy festett,
Celiahna eldöntötte, hogy elsöpri Lendor nyugati oldalát.
Azonban az ősi, mágiával átitatott sziget még ellenállt a természeti erők szüntelen
ostromának, és tagolt, sziklás tengerpartja sztoikus nyugalommal tűrte az elemek
állhatatos támadását. Több kell ide egy kis szélnél – vagy heteken át tartó viharnál –
ahhoz, hogy Lendort eltörölje Worluk színéről.
Például egy háború – gondolta Justen di Bray, ahogy végignézett a feldúlt partszakaszon.
A drén hadsereg ittléte rajta hagyta nyomát a tájon. Feldúlt, sártengerré vált föld, itt
hagyott, leselejtezett tábori kellékek, amiket Lendor szegényei nem hordtak még szét,
lyukas üstök és törött sátortartó póznák. Raym de Dierron százezer főt számláló
seregének csak egy része lépett partra Lendoron, de ez is elég volt ahhoz, hogy a sziget
flórája és faunája még legalább két-három évig viselje a rajta ejtett sebeket. Justen di
Bray gróf csak annak örülhetett, hogy ők csak egy szükséges állomás voltak a Drén
Újbirodalom terjeszkedésében.
Maga a gróf szálkás, ötvenes férfiú volt, gondosan nyírt acélszürke körszakállal.
Vasvilla tekintetű hadfi és nemes, akinek kemény vonásai csak gyermekei láttán
enyhültek valamelyest. Négy fiú és egy lány… több, mint amennyire jogosult lenne.
A gróf alapvetően szerény ember volt. Rossz nyelvek szerint igénytelenül szerény, míg
támogatói szemében udvarias, jól szituált, kifogástalan modorú családfő. Áthaladva élete
delén a jólét és az apaság nyugalmában óhatatlanul apró pocakot eresztett, feszes
arcbőre megereszkedett, egykor koromfekete haja ezüstbe fordult. Mégis, amikor Drénia
lerohanta Lendort, őt kérték meg a védelem megszervezésére, és kinevezték
főparancsnoknak. Sohasem kérte ezt, de vérének jogán nem utasíthatta el. Tudta ő is,
hogy Lendornak annyi esélye sincs megállítani a drén sereget, mint egy jidori geishának
egy felbőszült trollal szemben, mégis bezáratta a kapukat, és a megadásra felszólító
üzenetekre nem reagált. Ezzel ezrek halálát okozta; s bár Justen már a legelején azt
javasolta, hogy hajtsanak fejet és térdet a dréneknek, a herceg és a többi gróf erről
hallani sem akartak.
Én szóltam előre. Nem hallgattak rám. Megkapták, amit akartak, megkapták, amit tőlem vártak.
Ő maga személyesen Raym de Dierronnak adta meg magát, senki másnak. A büszke
tartású drén herceg elfogadta hűsége zálogát, legkisebb fiát, a még alig tízesztendős
Narbertet túsznak, amivel biztosította a lendori seregek fővezérének nyugton maradását,
aztán tovább hajózott. Lendoron csak egy kis helyőrséget hagyott, alig ezer embert egy
beképzelt krefor irányítása alatt. Ez nagy kiváltság volt, hiszen amíg el nem dől, hogy
Lendor mely herceg tartományát fogja gyarapítani, addig voltaképpen ez a férfi, krefor
Bracchus Zsrozz lett Lendor kormányzója. Ő felel a közügyekért, a közbiztonságért és a
sziget helyreállításáért.
Annyira nem jeleskedik… – pillantott végig a gróf ismét a partszakaszon. Kívül fekete,
belül lila selyemmel varrt köpenyébe belekapott a szél, és meglibbentette, majd ismét
szétterítette lova hátán. Néha úgy érezte, kissé öreg ő már a lovagláshoz, de most
kifejezetten élvezte, ahogy a sós pára az arcára telepszik és a testére tapasztja ruháját.
Igaz, kissé fázott, de ez érthető; félórája állt a sziklás meredélyen, és a tenger felől érkező
zápor mostanra teljesen átáztatta nem csak a köpenyét, de vastag ruházatát is.
Mélyszínű, tengerzöld, oldalt vágott, a vágásban lila anyagból varrt nadrágot viselt, míg
felsőtestén sötétzöld inget, mélybarna mentét lila ibolyákkal hímezve, a fölött pedig a
köpenyét. Családjának színei voltak ezek, a letaposott, barna földből kiemelkedő
zöldszárú ibolyavirág.
Justen di Bray megfordította lovát, amikor meghallotta a közeledő lépéseket, és
kihúzta magát. Elfintorodott, amikor észlelte gerince reccsenését a mozdulat
következtében, de követői nem láthatták gyengének. Persze, egyszer eljön az idő, amikor
már teljesen megvénül, de addigra elsőszülött fia, Aoucaster lesz a család feje.
Annastassia pedig…
Ha szerencséd van, a te kezedbe helyezi az övét – mérte végig a közeledő lovagot. A férfi
nagy termetű volt, valóságos óriás, hatalmas felsőtestét cölöpnyi lábak hordozták,
amelyen szinte szétrepedni látszott a combvért. Bár most nem viselt teljes lovagi
páncélt, mint a lendori csatában, csak egy könnyű gyalogsági vértet, de így is impozáns,
már-már félelmetes kinézetű volt. Sir Archibald di Stariy még gyermekkorában került
hozzá, mint apród, s bár azóta már fegyvernökké, majd lovaggá vált, mégsem tért vissza
a Di Stariy család grófságába, hanem hűséget fogadott Justen di Braynak. Nem volt ez
szokatlan Lendoron, Justennek is szolgált lovagként rokona a Di Stariyoknál, ahogy más
nemesi házaknál is.
Archibald alig töltötte be huszonkettedik életévét, de máris legendás harcosnak
számított, aki Lendor védelméből is kivette a részét, és véres karddal adta meg magát
Justen di Bray oldalán. Kiválóan értett a dárda- és kardforgatáshoz, a pajzshasználathoz,
és olyan könnyedén mozgott teljes lovagi vértezetében, mintha azzal született volna.
Csak akkor tette le drén vértől iszamós kardját, amikor Justen ráparancsolt. Két méter
magas, széles, boltozatos mellkasú férfiú volt, jóképű vonásokkal, szőke, vállig érő hajjal.
Széles állkapcsát kissé tompa áll és üresen csillogó tekintet uralta, de senki sem gondolta
bugyutának azok közül, akik ismerték. Tudott írni, olvasni, remek stratéga volt, s bár
néha kissé nehézkes felfogású, ennek ellenére udvarias, szellemes társaság. Justen nem is
nagyon tudott volna jobb férjet elképzelni a lányának, Annastassiának. És ami a
legfontosabb, hogy egy szem leánya sem nagyon ódzkodott a lovag közelségétől… sőt!
Justen óvakodott hangosan kimondani, de ha Archibald csak feleennyire követi betű
szerint a lovagi kódexeket, akkor már régen a grófkisasszony ágyában találhatta volna
magát.
– Sir Archibald! – szólította meg a közeledőt mély, dörmögő hangján. – Hírt hoztál?
– Igen, nagyuram. – A lovag megállt tőle kétlépésnyire, és felpillantott rá. Furcsa volt,
hogy nem lóháton érkezett, de aztán Justennek feltűnt a kezében tartott lovaglópálca.
Nyilván kikötötte valahol a hátast.
Sir Archibald udvarias, visszafogott, csendes hangon beszélt, ahogy mindig. Jó modorú fiú –
gondolta Justen –, mihamarabb hozzá kell adnom Annastassiát. Még mielőtt valami drén kurafi
szemet vet rá.
Közben a lovag folytatta:
– Kíséreted készen áll az indulásra, nagyuram. Csak rád várnak.
– A hajók?
– Felkészültek, hogy a hajnal első fényénél indulhassunk Hymarra.
– Nagyszerű!
Raym de Dierron nem sok hajót hagyott itt neki. A hymarbeli Brayok jelentős, több
mint húsz hajót számláló flottával érkeztek a drén veszedelem hírére, s ebből a drén
herceg lefoglalt tizenötöt. A maradék talán elég lesz arra, hogy visszahajózzanak Hymar
szigetére, s ő csak reménykedhet abban, hogy Raym de Dierron szava igaznak bizonyul,
és a drén offenzíva elkerülte a sziklás, kietlen Hymart. Talán épségben találja az
otthonát.
– Kár volt ezért utánam jönnöd! Ráért volna akkor, amikor visszatérek.
Sir Archibald meghajtotta a fejét.
– Esküm hozzád köt, nagyuram.
– S ezért én rendkívül hálás vagyok – biccentett Justen, majd átemelve lova tompora
felett a lábát, leszállt annak hátáról. Kantárszáron vezetve a derék párát indult
visszafelé, fejével maga mellé intve a lovagot. – Jer, beszélgess velem!
– Ahogy uram parancsolja.
– Ez most nem parancs, Archibald. Rajtad áll, mivé lesz ez a beszélgetés. – Mivel a tőle
másfél fejjel magasabb lovag csak pislogott és láthatóan nem értette a dolgot, Justen
sóhajtva folytatta. – Mesélj nekem! Atyáddal milyen viszonyt ápolsz?
– Folyton ír nekem, s persze én válaszolok. Szeretne már látni, megnézni, mivé lett
másodszülött fia. – Elmosolyodott. – Bízom benne, kedvére lesz a látvány!
– Nincs kétségem – válaszolta Justen a nyaka közé húzva a fejét, mivel a zápor újra
rákezdte, és kíméletlenül végiglocsolta őket. De már mindegy volt, mind a ketten bőrig
áztak, így hamarosan fel sem véve az égi áldást caplattak a sárban. – S mondd, Archibald,
nem gondolkodtál még azon, hogy visszatérj a grófságba… egy feleséggel?
Sir Archibald erre fennhangon elnevette magát. Öblös hahotája bezengte a környéket,
s valahogy egyáltalán nem illett a visszafogott, udvarias lovaghoz. Justen azonban
mostanra megszokta.
 – Uram tréfál velem! Nincs az a nemesi leány, ki kezét adná nekem, pórszülöttet pedig
atyám nem tűr meg kastélyában!
– Van talán egy ilyen pór, ki megdobogtatja az én hű lovagom szívét? – vonta össze a
szemöldökét Justen.
Sir Archibald azonnal visszakozott.
– Dehogy, uram! – Feszengve körbenézett, majd megköszörülte a torkát, és lehalkított
hangon folytatta, mintha bárki lehetne a közelükben. Pedig csak az eső mosta rét terült
el köröttük, élő ember fia nem motoszkált erre. – Én még… érintetlen vagyok, uram.
Életemet a szolgálatodnak szentelem.
Akkor szolgálj most is! – fohászkodott Justen di Bray. Azt eddig is sejtette, hogy a
szentéletű lovag nem kóstolta még a női combok közt rejlő örömöket, s tudta azt is, hogy
Sir Archibald sosem hazudna. Előbb vágná ki a saját nyelvét.
Közben odaértek a kikötött, almásderes ménhez, és amíg Archibald a lova eloldásával
bajlódott, a gróf nagy levegőt vett.
– Mit szólnál, ha egy nemes leánnyal térhetnél meg atyád kastélyába? A bátyád elesett,
drén kardoktól átjártan. Reád hárul immár a Di Stariy család fennmaradása.
A lovag elkomorult. Bátyja volt olyan bolond, hogy Justen parancsa ellenére kivonult a
partra, és ott fogadta a partra szálló dréneket. A szemtanúk leírása alapján heroikus
küzdelem volt, és Jasper di Stariy harminc drént ölt meg, mire Raym de Dierron kardja
végzett vele. Olyan halál volt, amelyre Archibald mindig is vágyott, azonban neki nem
adatott meg; mikor drén kardok vették körbe, Justen di Bray ráparancsolt, hogy tegye le
a fegyvert.
– Valóban, nagyuram – dünnyögte a lovag, és végre eloldozta paripája kötőfékjét.
Felpillantott, arcán könnyeknek tűntek az esőcseppek. – De sajnos nem ismerek oly
nemesen született leányt, aki nekem adná a szívét.
– Én igen – biccentett Justen, tekintetét a lovagéba fúrva. – Mit szólnál
Annastassiához? Tudom, kissé neveletlen, és grófkisasszonyhoz mérten vad, de… ha
egyesítenénk családunkat, biztosíthatnánk a Di Stariyok fennmaradását, azonkívül…
Ez a félbeharapott mondat felébresztette a nehéz reagálású Archibald figyelmét is.
Összevonta a szemöldökét, és várakozóan hallgatott. A gróf kénytelen volt befejezni.
– Azonkívül Annastassia keze méltó helyre kerülne.
– Egy lendorihoz – biccentett a lovag, és kissé elpirult. Aztán váratlanul letérdelt,
továbbra is lova kantárját szorongatva. Az esővíz rozsdára éhesen csorgott végig a
páncélján.
– Állj fel… – kezdte Justen, de most a lovag volt az, aki urába fojtotta a szót:
– Engedd meg, hogy szóljak, nagyuram! – Nagy levegőt vett. – Nagy megtiszteltetés az
ajánlatod… s ha ez az óhajod, hát engedd meg nekem, hogy eztán apámuramnak
szólítsalak, s leányod kezét markomba vonhassam. Ölésre, gyilkolásra képzett mancs ez,
Justen di Bray… de ígérem néked, hogy amikor a lányod felé közelít, szelídebb lesz egy
kismacskánál, s arra hivatott, hogy a tenyerén hordozza a feleségemet… a te
akaratodból, s Mark’yhennon akaratából a lányodat.
Justent igencsak meglepte a gyors siker.
– Ööö… félreértesz. Ne az én akaratom számítson, hanem az, hogy ti akarjátok-e!
– Gróf úr – a lovag meghajtotta a fejét. Kissé nehézkesen formálta a szavakat. – Én…
azóta szeretem… khm… Annastassia grófkisasszonyt, mióta megláttam tízesztendős
koromban. A legnagyobb… megtiszteltetés lenne, ha… én vihetném… ha a feleségem…
Justen di Bray elmosolyodott, és a lovag vállára tette a kezét, megkönyörülve rajta.
– Kelj fel, Sir Archibald! Ha apád és a lányom beleegyezik, a keze a tiéd!
Ekkor még egyikük sem sejtette, hogy szavaikat elmossa a zuhogó, hűvös eső.

*****

Justen di Bray alig ért vissza szállására, máris hírekkel ostromolták. A berakodás során
akadtak problémák. A haszonállatokat szállító teherhajó oldalán korhadást fedeztek fel,
és nem voltak benne biztosak, hogy kibírja az utat Hymarig. Két katonája részeg
dorbézolásba kezdett a kikötővárosban az eltáv ideje alatt, és belekötöttek a drén
rendfenntartó egységbe. Mostanra a fejüket a város kapuja felett áztatja az eső, de a
konfrontáció nem hagyta hidegen krefor Bracchus Zsrozzt, és további megtorlásokat is
kilátásba helyezett. Ráadásul, a helytartónak kinevezett drén nagypolgár hívatta őt. Ez
úgy volt megfogalmazva, hogy:
– Őméltósága, Bracchus Zsrozz örömmel látja őgrófságát, Justen di Brayt vendégül a
ma estére adott vacsorán, egész családjával egyetemben. Őméltósága nem fogad el
elutasítást, annak ismeretében, hogy a gróf úr holnap hajnalban elhagyja Lendor
szigetét, és visszatér hymari kastélyába.
– Őméltósága rendkívül jól értesült mostanában – vetett egy szikrázó pillantást Justen
a közvetlen tanácsadóira, aztán visszafojtva ingerültségét biccentett a hírnök felé. –
Jelezd az uraságnak, hogy számíthat ránk!
Amikor a hírnök távozott, kirúgta maga alól a széket, és kezét hátratéve a csípője felett
fel-alá járkált.
– Mit képzel ez a senkiházi!? Én gróf vagyok, ő meg egy címtelen, nemtelen ökör! Majd
úgy ugrálok, ahogy ő fütyül?!
– Nagyuram, ha megengeded, jobb tűrni e pár óra alatt, mint ellenállást tanúsítani. –
Egyik közvetlen bizalmasa hajbókolt közelebb, a pápaszemes, vékonydongájú Kraspiay.
Lendori volt ő is, szabadon született közember, de eszével és találékonyságával
felkeltette Justen di Bray figyelmét, aki maga mellé emelte. Másik két tanácsnoka,
Dravdariz és Hortez igyekeztek vele egyetérteni. A hórihorgas, mindig cicomás Dravdariz
megfontolt nyugalommal bólintott, ahogy egy mágushoz illik, míg az apró termetű,
heves kathíriai, Hortez tanácsnok megvetően horkantott. De legalább nem szólt közbe, és
ez esetében egyenértékű volt egy helyesléssel. Az ajtó mellett álló Sir Archibald inkább
csendben maradt.
– Készítsétek elő a hintót! – intett ingerülten Justen, aztán amikor a tanácsnokok
távoztak, Archibald felé fordult. – Menj, szólj a fiaimnak és a lányomnak, hogy ma este
vacsoravendégek vagyunk. – A fogát csikorgatta, a keze ökölbe szorult. – Lendor
Hájtartójánál!

*****

Lendor Vára alig három kilométerre volt a Di Bray-kastélytól és a várostól, így az utat
viszonylag zökkenőmentesen tették meg. A fellegvárig sem ütköztek ellenállásba, ott
azonban, annak kapujában lendori katonák állították meg és ellenőrizték őket. Az
ezerfős helyőrség, amelyet Raym de Dierron itt hagyott, nem volt elég arra, hogy minden
katonai posztot a drének lássanak el, de erre nem is volt szükség. Lendor az elmúlt
évszázadok alatt több tucatszor váltott urat maga felett, s bár egyik sem bírta túl sokáig
megtartani, de ennek megfelelően e nép eléggé beletörődővé vált. Elfogadta az új
hatalmat maga felett, és közönyösen szolgált tovább ugyanazért a bérért.
Justen másod- és harmadszülött fiával, Trinidaddel és Jasperrel ült a hintóban,
valamint a sötétzöld és lila úri ruhába öltözött Annastassiával. Ami a fiúkat illeti, hozták
a formájukat; mind a ketten elegánsan öltöztek fel, oldalukra könnyű kardot kötöttek,
ahogy az a nagyuraknak dukál.
A tizenhat nyarat látott Annastassia viszont maga volt a megtestesült szépség. Rakott,
abroncsos szoknyát viselt, amelyen a lila és a zöld egymást váltva tarkállott, karcsúságát
tovább fokozta az ibolya-lila fűzővel. Vállára hermelinprémmel szegélyezett aprócska
köpenyt terített, amely zöld volt, s rajta hímzett, lila ibolyák díszelegtek. Arcát
hollófekete haj keretezte, amelyet elegáns kontyba fogatott, s hajhálóval erősített meg,
különben leért volna a derekáig. Apró termetéhez tökéletes alak párosult, bár ebből az
abroncsos szoknya miatt nem sokat lehetett látni, azonban a fűzőt majd szétfeszítették
formás keblei. Nem voltak azok egy jól fejlett almánál nagyobbak, de hivalkodóan
domborodtak. Karcsú dereka, lapos hasa akár egy istennőé…
Az arca pedig? Porcelán szépségű, hibátlan arcbőr, tágra nyílt, kissé riadt, zöld
szemek, keskeny áll, szív alakú arc. Tökéletes… és éppen ettől félt Justen a legjobban.
Tudta, hogy Annastassia a maga vadságával és szeszélyességével a legkevésbé sem felel
meg a róla alkotott képnek.
Sir Archibald és a gróf elsőszülött fia, Aoucaster a hintó mögött lovagoltak. Aoucaster
utálta a zárt tereket és a kényelmet; mindig is inkább a lóhátat választotta. Jobban is
illett hozzá, noha kevesen tudták az elsőszülött fiúról, hogy valójában anyja vérét
örökölte, és bár felkent lovag volt, nála kevés gyávább embert látott Lendor. Justen
sokkal inkább volt büszke maradék három fiára, a húszesztendős, precíz Trinidadre, a
tizenhét éves Jasperre, aki bár mogorva és zárkózott volt, de annál jobban bárt a karddal
és a tollal, valamint a tízéves Narbertre, aki bár hiú volt, de okkal: rendkívül éles eszű
fiúnak bizonyult, aki a papi hivatás felé kacsintgatott.
A Di Brayokat udvariasan fogadták, aztán bekísérték a nagyterembe. Bracchus Zsrozz,
a drén helytartó kitett magáért ezen az estén, és igazán pompás lakomával kedveskedett
vendégeinek. Rajtuk kívül jelen volt szinte az összes lendori hatalmasság, saját
testőrséggel, díszesen, kikenve-kifenve. Az est fénypontja az volt, amikor a krefor, a
terjedelmes, nagy tokájú, zsíros hajú Bracchus közölte, hogy mivel értesülései szerint a
lendori urak szeretnének hazatérni, hát ő nem tartja vissza őket, jó utat kíván nekik.
Tehette. Szinte minden családból rendelkezett egy-egy tússzal, és egyetlen uraság sem
kívánta gyermeke halálát.
A hangulat lassacskán a tetőfokára hágott, volt, akit úgy vittek ki szolgáik vállukon,
mivel megártott nekik a bor. Másokat csak betaszítottak az asztal alá…
Justenben akkor teljesedett ki az egész nap őt kínzó rosszullét, amikor egy libériás
lakáj a füléhez hajolt.
– Őméltósága, krefor Bracchus Zsrozz a vacsora után magánkihallgatásra várja
grófságodat a lakhelyében. Gyermekeivel egyetemben. Különös tekintettel Lady
Annastassiára.
Mielőtt Justen bármit mondhatott volna, a szolga visszahúzódott. A gróf tekintete
akaratlanul is a gyönyörű lányra villant.

*****

Majdnem elkukorékolta a hajnalt a kakas, mire a Di Bray család végre a drén helytartó
elé került. A testes, kövérkés krefor az íróasztala mögött ülve várt rájuk, mind a három
fiúra, a lányra és az apára. Sir Archibaldot nem engedték be az ajtónállók, neki a folyosón
kellett várakoznia.
Bracchus joviális, kedves mosollyal fogadta a grófi családot, kezet fogott az apával, a
fiakkal, Annastassiának pedig kezet csókolt.
– Foglaljatok helyet! – invitálta őket, majd amikor csupán Justen és a lánya ültek le,
kelletlenül elfintorodott. Testőrei, három drén harcos könnyed lazasággal kérte és vette
el a lendoriaktól a fegyvereiket. Aoucaster, Trinidad és Jasper ellenkezés nélkül adták át
azokat.
– Megtudhatom végre az okát, amiért színed elé citáltál? – kérdezte Justen, hátradőlve
a székben.
A drén biccentett.
– Hogyne. Az ok rendkívül egyszerű… szeretném biztosítani a lendori erők
főparancsnokának hűségét a Drén Korona iránt.
 – Hűségünk a tiétek, a főparancsnok pedig immár te vagy. Szavakba, s írásba is
foglaltuk. Mi egyebet vár még a tiszteletre méltó Drén Korona? – kérdezte fagyosan
Justen.
– Házasságot – lehelte maga elé Bracchus kedvesen, aztán látva Justen meghökkenését,
elvigyorodott. Sosem tudta titkolni, ha kárörvendő volt. Sóvár tekintete megtalálta a
meglepve ücsörgő Annastassiát, és megnyalta az ajkát. – Köztem és leányod, Annastassia
között.
Justen úgy érezte, rosszul hall. Erőt kellett vennie magának, hogy ne ugorjon fel, és a
pofátlan krefor képébe ne ordítson. Megdermedt ültében, leküzdötte keze
megremegését, aztán lassan előrehajolt a székben. Belenézett Bracchus vizenyős, jégkék
szemébe, majd felhorkant.
– Úgy vélem, rosszul hallottam. A Drén Korona kívánsága valóban az, hogy egyetlen
leányomat egy nemtelen csavargóhoz adjam?
A szavai telibe találtak. Bracchus Zsrozz mostanra biztosra vette, hogy a közelgő
Jégnász Konstellációkor neve felkerül az új nemesi címet kapók listájára. Ő úgy gondolta,
hogy már most báró, csak még nem nevezték ki; de ahhoz, hogy nemesi címet kapjon,
Raym de Dierron kinevezése által nagyon közel került. Eltaszíthatatlanul közel. Hiszen
azáltal, hogy a De Dierron herceg őt tette meg Lendor kormányzójának, egyértelműen
kiemelte a többi figyelemre méltó krefor közül. Elvégre ő, Bracchus Zsrozz felel Drénia
jelenleg legdélebbi erősségéért!
Ennek megfelelően vett egy nagy levegőt, és megpróbált kedvesen mosolyogni. Nem
foglalkozott tervezett sógorainak felháborodott hördüléseivel. Viszont a sértést nem
tűrhette.
– Azt javaslom, vigyázz a szádra, Justen, ha nem akarod, hogy forró fogóval tépessem
ki a nyelved mocskos lendori pofádból! – Szavait udvarias, ámde fenyegető hangon
mondta, majd köhintett. – Nos… voltaképpen, hamarosan én magam is báró leszek. Talán
épp Lendor bárója – nevetett, és legyintett az arca előtt. – Vagy tengeri őrgróf. Mindegy!
Annastassia éppen kedvemre való, hogy megszilárdítsam a hatalmamat, és hidd el, nem
leszek hálátlan, miután megkapom a címemet.
– Ha megkapod – dünnyögte az ültében is megfeszült Justen. – De erről hallani sem
kívánok többé! A lányom nem képezi alku tárgyát!
– Ugyan, Justen… mind tudjuk, hogy megy ez. Érdekházasságok, érdekszövetségek,
amikkel mindenki jól jár, bla-bla-bla… – Bracchus összefonta az ujjait, és
megtámaszkodott az asztal lapján. Fejével biccentett. – De ha ezt nem látod át, tedd
akkor más okból!
– Miféle…
Az egyik oldalajtó feltárult, és egy drén katona lépett be rajta Narberttel. A fiú karja
hátra volt csavarva, a torkához pedig tőrt nyomtak. Justen felpattant.
– Mit jelentsen ez?
 Aoucaster, Trinidad és Jasper szintén kiabálni kezdtek, míg Annastassia szimplán,
nemeshez nem illő módon elküldte Bracchust a halál csontos… hát, szóval oda, és kerek
perec kijelentette, hogy soha nem lesz a felesége. Bracchus széttárta a karját.
– Egy kis ösztönzés, semmi egyéb. Ha nemet mondasz, nos… a fiad meghal.
Justen megfeszült.
– Sajnálom, helytartó… a lányom kezét már másnak ígértem!
– Óh! Meg is tudnád nevezni?
– Ha szükségesnek ítéled.
– Mindenképp!
Bocsáss meg, Archibald!
– Archibald di Stariy!
– Óóó, a fennkölt lovag! – Bracchus nevetett, aztán váratlanul elkomorodott. Fejével
intett a benn tartózkodó testőröknek. – Öljétek meg!
– Megállj! – Justen felpattant, és tiltakozón emelte a kezét. – Nincs jogod meggyilkolni
egy grófi sarjat…
Az egyik testőr támadásnak vélte a mozdulatát. Lépett egyet feléje, jobbjával ráfogott a
kardja markolatára, és arra készült, hogy elővonja azt. A mozdulatot félúton állította
meg a gróf ökle… nem is gondolkozott, csak odacsapott selyemkesztyűbe bújtatott
kezével a komor arc kellős közepébe.
A fickó hátratántorodott, kardja félig előcsusszant a hüvelyéből. Justen azonnal
lecsapott rá, és kirántotta azt. Karddal a kezében villant a tekintete Bracchus most már
riadt szemére.
Aztán a háta mögött elfúló hörgés kélt.
A szívét összerántotta a félsz, de már akkor tudta, mit fog látni, amikor megfordult.
Narbert teste omlott a drága, hímzett jidori szőnyegre, torkából messzire spriccelt a vér.
A testőr, aki ott állt, most emelte el véres tőrét, és izzó szemét Justenre szegezte.
Az apa agyát elöntötte a vér…
– Vááááááhhhhh! – Dühtől elvakultan meglendítette a kardot, és lerohanta a drén
testőrt. Az nem volt elég fürge, és bár a kardjáért nyúlt szabad jobbjával, Justen csapása
eltalálta a nyakán. A kard pengéje félig a testőr mellkasába szaladt, miközben annak
vaktában meglendített tőrcsapása, melyen Narbert vére gőzölgött, felsebezte a felkarját.
A testőr összecsuklott, Justen pedig kirántotta a testből a kardot. Megperdült.
Aoucaster a földön birkózott egy másik testőrrel, azonban Trinidad időközben
blokkolta egy drén vértes támadását, és most törte ki a nyakát. Jasper felkapott egy
súlyos papírnehezéket az asztalról, és azzal sújtotta tarkón az Aoucasterrel viaskodó
drént, majd megszerezte annak kardját, és ledöfte.
A harmadik testőr elhátrált, de a három fivér vérszemet kapott, és utánaindultak.
– Végezzetek vele! – krákogta Justen, majd Bracchus felé fordult. A krefor riadt
szemmel, rákmászásban araszolt a padlón.
– Mit művelsz, ostoba!? Ha ez Raym de Dierron fülé…
 – …innen mérföldekre van – fejezte be Justen, és keserű gyásszal eltelve szíven szúrta a
helytartót.

*****

Amikor kinyitották az ajtót, Archibald di Stariy éppen akkor emelkedett fel egy vérbe
borult drén teste mellől. Rajta kívül még három testőr hullája dermedezett a kopott
kőpadlón.
A lovag széttárta karját, mint aki szégyelli, hogy rosszat cselekedett, és megadóan
lehajtotta a fejét. Szabályos arcát vágás csúfította, és zekéjén véres rongy volt a karöltő,
ahol megszúrták izmos felkarját.
– Sajnálom, nagyuram… Rám rohantak… én csak… védekeztem…
– A fickó puszta kézzel ölt meg három drént? – hitetlenkedett Trinidad.
Justen bólintott.
– Nem hiába ígértem neki Annastassia kezét.
– És most mi lesz, apám? – kérdezte Aoucaster.
Justen összeszorította a fogát.
– Narbert halott. Túszként vesztette életét. Ez a béke megszegése… – Nagyot sóhajtott,
és felemelte vércsatakos kardját. – Álljon mellénk Lendor… vagy vesszen a családunk!
Az elkövetkező másfél nap múltán nem maradt élő drén Lendoron…

S következett a Shethyuyabin utáni 6665. esztendő, amikor Zmed de Vigorard elnyerte

a Jégkoronát…
 TÖRTÉNET A JÉGKORONÁRÓL
(rávezetés)

A drén fivérek, Skandar Graun és szedetlen-vedetlen-vedeletlen társai partra szállnak Lendoron, és

Alouita romvárában levadásszák áruló bátyjukat, Tohart. Már ami maradt belőle. Zmed és öccsei
beteljesítik ígéretüket, és egy sietős szertartás keretében is testvérükké fogadják az érdektelen
félorkot – kimetszik Tohar kermonját, és mágikusan Skandar Graun mellkasára tapasztják.
Fogalmuk sincs arról, hogy ezzel a tettükkel miféle előre nem látott események lavináját indítják
el. Ők, Drénia arkhonjai, a Rend leghívebb őrzői, a koronára is esélyes hercegek, egy káoszhitű
„korcsot” emeltek az utódlási rangsor tekintélyes pozíciójába. De, persze, ez csak akkor lehetne
kínos, ha a jelenlegi király meghalna, ők kaparintanák meg a Jégkoronát… s aztán ők is sorra
elpusztulnának… és akkor a „negyedik fivérre” esne az utódlás sora.
Mi ennek az esélye? Nevetségesen csekély?
Zmed, Hmuda és Lenk oly sok mindent túléltek már, hogy kezdik azt hinni, halhatatlanok;
sorsuk elrendeltetett, vaskos betűkkel íratott bele a Sors Nagykönyvébe; összefonódik Drénia
jövőjével. Hiszik, hogy Zmed egykor király lehet, s mindezt megerősítik Lenk Vízrekesztős
látomásai is.
Minden az előre látottak szerint alakul…
A kermonjuk révén értesülnek arról, hogy Drénia királya, Brithugar de Zitrén, a
„Nagytermészetű” elhalálozott. Utód nélkül! Mivel immár Zmed az elsőszülött a trónra esélyes De
Vigorard családban, a fivérek azonnal haza akarnak térni, hogy versenybe szállhassanak a
Jégkoronáért. Skandar Graun és kedvese nem tart velük, hanem Karaidus, a közel tíz éve halott
rablóvezér titkos rejtekhelyét akarják kifosztani. Zmed, Hmuda és Lenk elköszönnek újdonat
testvérüktől, és észak felé lovagolnak… hogy aztán rossz érzésüknek nem engedve végül
visszaforduljanak.
A Káosz kincsét uraló manóisten, Verghaust csapdába csalja a félorkot, aki évekkel ezelőtt
megcsúfolta őt. Skandar Graun ismét az életéért küzd, ám ebben a gigászi csatában is sikerül
felülkerekednie. A csata során a mágikus aranyjogar szétreped, Devra Misthrell kiszabadul, és
megszállja – tehetetlenné teszi – a manóistent. Aztán végül a visszaérkező drén fivérek segítenek
lezárni a csatát; Verghaust e világi megtestesülése elpusztul. Hogy az őt megszálló guarni
Felhőasszonnyal mi lett… belehalt ő is, vagy időben elmenekült és valami mássá alakult… no, ezt
senki sem tudja.
A lényeg a túlélés a vakmerők számára. Skandar Graun és Lucinda délnek indulnak; a
kibontakozó háború által sújtott Zhíliába, míg Zmed és öccsei hazatérnek Dréniába, hogy egy
újabb Igazságtételen bizonyítsák igazukat és bejelentsék jogos igényüket a Jégkoronára.
 Kardjuk ezúttal a hüvelyben marad, megadják magukat az első járőrnek, és hagyják, hogy a
Törvény ítélkezzen felettük. Múltjuk sötétsége felülmúlja jövőjük homályát, amikor a Király Arca
elé állnak, felelni vétkeikért. Úgy fest, hogy elkéstek, mivel a Királyválasztó Tanács már összeült a
Fagyhercegek vezetésével, és az archonok sorra adják le voksaikat arra a személyre, aki szerintük
a legméltóbb Drénia Jégtrónjára…
 1. NOBILITAS

Mintha csak a guarni ősök egyike ereszkedett volna alá az Öröklétből, úgy telepedett a
Fagycitadella tróntermére az a mélyre ható rezgés, mely padlótól mennyezetig, faltól
falig kitöltötte a teret, nyomasztóan meghasaltatta az ezüstösen libegő holtlángokat, és
még Lyasthé Mehriall kérges sárkánylelkét is megérintette.
Méltóságteljes, szomorúságtól terhes érzés volt ez, mely átjárta a felséges halottját
búcsúztató tömeget. A teremvégi pódiumon Garbashnak, a halál sokkezű istenének
mementójaként komorlott a díszes, arannyal, ezüsttel és a De Zitrén családot jelképező,
vörös rubintokkal kirakott zarkofaag. A káprázatos ékkövek prédára leső, mohó
szemekként csillogtak a gyász feketéjétől komorló Nagyteremben.
Drénia tekintélyes arkhonjai úgy gubbasztottak díszes karszékeikben a halott király
testét rejtő ravatal árnyékában, mint megannyi csendes kísértet; szótlanul lesve a
nőstény sárkány minden moccanását. Tíz ilyen karszék volt, ebből az egyik – a jobb
szélen lévő – üresen maradt. A mögöttes sorokban az exarchák férfi családtagjai foglaltak
helyet; női rokon egy sem volt jelen, csakis az utódlási szempontból szóba jöhető férfiak.
Valamennyien a hajnalt várták; melynek első fényénél telik le az az egy hónap, melyről a
Törvény rendelkezett. Ennyi idő alatt kell minden nemesi család képviselőinek a
Fagycitadellába érniük, hogyha egy királyi dinasztia utolsó sarja eltávozik.
Brithugar de Zitrén utód nélkül hagyta itt e világot, vele együtt kihalt az áruló Zitrán-
dinasztiából leszármazott Zitrén família. Lyasthé Mehriall, a Törvény Védelmezője
kötelessége volt virrasztania a halott mellett, míg a Törvény be nem teljesül, s új királyi
főre nem kerül a Jégkorona.
Mert a Törvénynek be kell teljesülnie! Az arkhonoknak kell új uralkodót kijelölniük
maguk közül!
Háromszázötven évvel ezelőtt véres belviszály tépte cafatokra az országot. Önjelölt
kiskirályok, magukat törvényes uralkodónak kikiáltó exarchák zsarnokoskodtak saját
birtokaikon, háborúskodva szomszédaikkal, mígnem Kloss de Zitrén kemény kézzel
eggyé nem kovácsolta a széthulló, egymással marakodó tartományokat. Most, amikor
idegen népekkel álltak háborúban, egy efféle széthúzást nem engedhettek meg
maguknak.
A keleti fal ablakai elé függesztett sötét drapériák lassan kiszürkültek, ahogy a hajnal
fagyos fénye végigszánkázott a Jégvihar Fellegvár zúzmarával ékített, kristályüveg
ablakain. Lyasthé Mehriall felnyitotta tányérnyi szemét, kivillantva aranyló íriszét, majd
lomhán feltápászkodott. Oly megfontoltan tette ezt, mintha a halál mezsgyéjének
pereméről tért volna vissza, és nehezére esne mozgatni súlyos testét, pedig csak arra
vigyázott, nehogy hosszú, fehér farkának óvatlan csapásával felborítsa a zarkofaagot.
A hatalmas sárkány előrenyújtotta lapos pofáját, mely szürkének hatott a szűrt
fényben, majd kiterjesztette áttetsző szárnyait. Ahogy végigmérte a nobilitas összegyűlt
tagjait, kiélvezte a feléje áramló félelem és tisztelet hízelgően ízletes hullámait.
Alakot váltott, és a nőstény sárkány helyén férfiasan kemény, erős csontozatú,
karakán nő derengett fel a félhomályban, akár egy kísértet, valószerűtlenül fehéren. Oly
váratlan volt hatalmának fitogtatása, hogy a várakozó tömegből többen akaratlanul is
felkiáltottak. Egyikük sem tudta azonban felülmúlni a zengő, csikorgó hangot, amelyet
Lyasthé Mehriall adott ki magából:
– A Törvény a jussát követeli! A Törvény ma a ti hangotokon szól!
Dréniában – közel öt emberöltő után – újra összeült a Királyválasztó Tanács.

*****

Lyasthé Mehriallnak nem kellett megfordulnia ahhoz, hogy érzékelje a háta mögött az
emelvényre lépők jelenlétét. Ősz hajú, hosszú szakállú férfi érkezett, kinek fehér
arcszőrzetét ferde ezüstsávok tarkították, valamint egy sötét köpenyes, nyúlánk, jóképű
férfi; Drénia másik két Fagyhercege, az ezüst sárkány és a jégsárkány, szokásos emberi
formájában. Jilocas’theyn, a Fényes Mágus és Khertyomerh, a Ravasz Harcos.
Néhány másodperccel később a kermon konklávé atyja, az évektől meggyötört
Devizever Leanda is megérkezett.
A gyászfüggönyöket nem vonták félre, a tróntermet továbbra is zord félhomály ülte
meg. Az ötszáz ember befogadására is alkalmas, gigászi terem oldalsó traktusai szinte
kongtak az ürességtől, hiszen az a megközelítőleg száz jelenlévő a Brithugar de Zitrén
zarkofaagjának helyet adó emelvény közelében zsúfolódott össze.
Lyasthé Mehriall fehérarany írisze kitágult, ahogy az egybegyűlteket fürkészte. A
tiszteletüket leróni kívánó bárókat, grófokat, őrgrófokat a mai napon már nem engedték
be, immár csak az arkhonok és közvetlen kíséretük nyert bebocsátást a Fagycitadellába.
Közülük viszont mindenki jelen volt, aki számított.
Minden tekintet az emelvény, a három Fagyherceg és a kermon-pap felé fordult; ez
utóbbi a botjára támaszkodva, fáradtan szuszogva álldogált a drakónok között. Alig bírta
tartani magát, de a halott király közelében ő sem ülhetett le. A sárkány nő pontosan
tudta, milyen kimerítő napokon van túl a vén emberfajzat, így – bár hallását zavarta a
rekedtes, sípoló szuszogás – nem rótta meg illetlen zihálásáért.
Lyasthé Mehriall végül elfordította átható tekintetét a nobilitas tagjairól, és kissé oldalt
hajtva fejét, félig sárkánytársai felé fordulva beszélni kezdett. Recsegő, arrogáns hangja
érzelemmentesnek tűnt.
 – Őfelsége, I. Brithugar elhalálozott, s vele kihalt a De Zitrén dinasztia, amely majd’
háromszáz éven keresztül uralkodott Dréniában. Ma azért gyűltünk össze, hogy
megadjuk neki a végső tiszteletet, s aztán a nobilitas új uralkodót válasszon. Mielőtt erre
sor kerülne, kermon Devizever Leandának igazolnia kell elhangzott szavaim
valóságtartamát!
A vén pap, aki alárendeltjeivel egyetemben azzal töltötte az elmúlt heteket, hogy
aprólékos alapossággal végigbogarásszák a Zitrén kermon-fa ágas-bogas rügyeit, annyira
kimerült volt, hogy még az is nehezére esett, hogy hangosan szóljon.
– Tisztelt nobilitas – nyekeregte fel-felsípoló hangon –, főpapi szavam légyen reá a
bizonyság, hogy e kimondott állítások a valóságnak megfelelnek! Tucatnyi, nagy tudású
rendtársammal immáron három hete ellenőrizzük Zsejk de Zitréntől… ki köztudottan a
dinasztiaalapító Kloss de Zitrénnek az atyja volt… a Zitrén nemzetség kermon-fáját. Ennek
eredményeként a Kermon-papok Konklávéja minden kétséget kizáróan megállapította,
hogy a De Zitrén família főága minden mellékági rokonával egyetemben… kihaltnak
minősítendő.
A sárkány nő eddig ugyanolyan csendesen hallgatta az öreget, mint mindenki más, de
most oldalra pillantott, mivel az arkhonok gyászruhás tömege csendesen felzúgott. Nem
a meglepettség késztette őket erre, hiszen mindnyájan tisztában voltak ők is ezzel, csak
maga tény; egy ősi, dicső múltra visszatekintő família végleg megszűnt létezni. Egy
arkhont, a legnemesebb drén vér hordozóját ennél nagyobb sorscsapás nem érhet, ennél
kegyetlenebb büntetést az istenek nem szabhatnak ki rájuk.
Más tudni, más sejteni; és megint más a Legfőbb Kermon-pap szájából fennhangon
kimondva hallani a visszavonhatatlan végítéletet: a De Zitrén vérvonalnak vége.
Időközben a tiszteletreméltó főpap szertartásos ájtatossággal zihálta tovább kötelező
szövegét:
– Drénia királyát a Törvény ar… arr… arrrrh…
Jilocas’theyn odalépett a megroggyanó öregemberhez, és hóna alá nyúlva megtartotta.
– Lyasthé! – dörmögte mély tónusú, szelíd hangján. – Folytasd, kérlek!
A nőstény sárkány felrezzent tűnődéséből. Megviselte a virrasztás; vagy inkább az nem
tetszett neki, hogy ő a védelmezője egy olyan ostoba törvénynek, amelyet annak idején
egy azóta már rég halott király fogadtatott el az akkori Arkhon Tanáccsal, s neki jóvá
kellett hagynia.
Tudta, hogy Leanda épp ezt a paragrafust készült citálni. Gond nélkül vette fel a
fonalat, ismerte az összes Törvényt, mely valaha született:
– Drénia királyát a Törvény arra kötelezi, hogy maga gondoskodjon dinasztiája
fennmaradásáról. Ha erre nem képes, ha gyengének bizonyul családja sorsáért felelni,
nem várható el, hogy a drén nemzetért felelni tudjon. Ha az uralkodói család közvetlen
vérvonala elhal, neve és címei nem örökíthetőek tovább semmilyen mágikus vagy
természetellenes módon. Új arkhon család ez esetben a következő Jégnász
Konstellációkor léphet a Tízek közé. Így szól a Törvény!
 Ünnepélyes, komor arcok bólogattak.
– Úgy van!
– Tudjuk!
– Igaz!
Lyasthé Mehriall érces hangja bezengte a csarnokot.
– Kermon Devizever Leanda és hozzáértő papjai arra a megállapításra jutottak, hogy a
De Zitrén családnak vérvonala szakadt! Végérvényesen. Sem ember, sem isten azt fel
nem támaszthatja többé, annak nevében jogot a koronára egyetlen oldalági sarj nem
formálhat! Így szól a Törvény a ti hangotokon is, arkhonok?
– Így!
– Ismerjük a Törvényt, követjük szavát!
– A Törvény szent!
– A Törvény sérthetetlen!
Lyasthé kivárta, míg elhalnak a hitvallások, aztán végtelenül lassan bólintott, bár
közben úgy érezte, megkeseredik a nyál a szájában. Az arkhonok új királyt akarnak,
erőskezű uralkodót, és közülük többen épp magukat tartják erre a legméltóbbnak.
Hallani sem akarnak oldalági sarjak utódlási igényeiről. Csakis egy arkhon család feje
lehet az új király, nem más! Pedig a sárkány nő több olyan családról is tudott, mely
régebbi házasságok révén, női vonalon érdemes lehetett volna a trónra, csakhogy
botorság lett volna azt várni, hogy bármelyik arkhon lemond a trónról valamely oldalági
másodunokatestvér javára, ki egykor elvett egy Zitrén lányt.
A sárkány nő oldalra fordult a Fényes Mágus támogatásával álldogáló, legyengült öreg
irányába.
– Hitelesnek ítéli e döntést a kermon-papok legbölcsebbike?
Devizever Leanda reszketegen bólintott, de a sárkány nő ennyivel nem érte be.
Megismételte kérdését, ezúttal másképp, és erőteljesebben, már-már agresszívan.
– Fennhangon kell elismerned azt, amire esküd kötelez!
Leanda ismét bólintott, aztán fájdalmasan lassú reszketéssel valamelyest
kiegyenesedett.
– A Kermon-papok Konklávéjának legfőbb vezetőjeként… kimondom, hogy a királyi
dinasztia kermonjának fonala… hhhh…
Súlyos csend telepedett a teremre. Oly súlyos, hogy bár a főpap csak suttogta a mondat
végét, mégis mindenki értette.
– …megszakadt.
Komor fuvallat lebbent végig a nyomasztóan rideg kőfalak között, és néhány halotti
fáklya ezüstös lángja csendes sercegéssel önmagába roskadt.
A Döntés megtétetett.

*****
 A fehérbe öltözött nőstény végighordozta mindent látó szemének tekintetét az
egybegyűlteken; többen megborzongtak.
– A Törvény egyértelműen rendelkezik az utódlás kérdéséről. Az arkhon családok
közül kell új királyt választani, először hangos szóval. Amennyiben többségben lévő
szavazat születik, s a mérleg nyelve elbillen valamelyőtök felé, a döntés egyértelmű és
megmásíthatatlan. Amennyiben viszont a szavazatok egyensúlyt képeznek, nem adván
meg a lehetőségét annak, hogy békésen oldjuk meg a választást, királyválasztó
próbáknak kell alávetnetek magatokat. A szavazás tisztaságát a drakón Fagyhercegek
felügyelik, a végső szót a Kermon-papok Konklávéjának Nagymestere, kermon Devizever
Leanda mondja ki. Minden jelölt kermonjának hitelessége megállapításra kerül…
A sárkány nő tartott egy lélegzetvételnyi szünetet. De nem ő vett nagy levegőt, hanem
az összes jelenlévő exarcha. Mind tisztában voltak vele, hogy egyikük sorsa akár már ma
megváltozhat.
– A Törvény szerint, amennyiben valamely exarcha nem kíván részt venni a
királyválasztó próbákon, lehetősége van megnevezni egy bajnokot maga helyett a saját
családjából. E bajnoknak tiszta vérű, nemesen született férfinak kell lennie, és legalább
hercegi címet birtokolnia! Ez a bajnok az exarcha nevében küzd, s győzelme esetén az
exarchája lesz az új király. Ám ha a király utód nélkül hal meg, e bajnoka lesz jogos
utódja, függetlenül attól, hogy a királynak van-e vér szerinti fivére. Ha a király vérvonala
kihal, e bajnok leszármazottai követik őt a Jégtrónon, amennyiben e bajnoknak vannak
leszármazottai! – Lyasthé Mehriall kivárt, aztán folytatta. – A szavazásnál bármely
arkhon család támogathat más arkhon családokat. Amennyiben így dönt, azt fennhangon
jeleznie kell a szavazáskor. Ha elárulja vagy elhagyja azt, kit megnevez, s akinek ezáltal
hűséget fogad, és a próbák során mást támogat, csellel, furfanggal, pénzzel, erővel, avagy
bármilyen kézzel fogható vagy egyéb módon, az főbenjáró bűn. Ennek megítélése és az
ítélet meghozatala a Tanács feladata… Ezen rendelkezések ismételten kimondattak,
ismételten elfogadtattak, ennek fényében halljuk hát, hogyan szól a Törvény a ti
hangotokon! Felszólítom a nobilitast: nyilvánítsatok végtiszteletet, majd mondjatok szót!
Az exarchák valamennyien felálltak, a pódium felé fordultak, amelyen Brithugar
zarkofaagja nyugodott. A sárkány nő hosszan – nagyon hosszan – kivárt, aztán a
legbefolyásosabb család exarhája felé vetette vizslató tekintetét. Ez nemrég a De
Vigorard-család béli Tohar lett volna, csakhogy a kopasz mágus titokzatos módon eltűnt
Lendoron. A De Vigorardokkal kapcsolatos különleges helyzet miatt így most egy oldalági
ifjú, egy bizonyos Jaspe képviselte a hírneves családot, és bár jelen pillanatban ő
számított törvényes exarchának – átmenetileg legalábbis –, az ő szava alig ért többet,
mint egy fogatlan pincsi ugatása.
A sárkány nő tekintete nagyvonalúan átsiklott a sápadozó legény fölött.
– Elsőként a De Dierron család exarchája nyilatkozzon!
 Arman de Dierronon nem látszott meg a kora, ahogy szólásra emelkedett. Amolyan
tipikus északi volt: széles vállak, kardforgatásban és lovaglásban, vadászatok során
edződött test.
Meglepő bejelentést tett:
– A De Dierronok nem nyilvánítanak szót!
Kisebb felzúdulást váltott ki szavaival. A De Dierron család nem örvendett túlzott
köztiszteletnek, de hatalmukat és erejüket senki sem vonta kétségbe. Többen biztosra
vették, hogy Arman indulni fog a Koronáért, hiszen az ő fia vezette a drén fősereget
Zhília ellen. Ez olyan fegyvertény lehetett volna a De Dierronok mellett, ami sokakat
elgondolkodtat és a pártjukra állíthat.
Lyasthé Mehriall ismerte azonban az érem másik oldalát is. Arman de Dierron
túlságosan tisztességes ahhoz, hogy Brithugar egyik utolsó parancsát megszegje, és
hazarendelje a százezer kardot, megerősítendő trónigényét.
Pedig remek király lenne! – vélte a sárkány nő, de fennhangon csak annyit recsegett
közömbösen:
– A későbbiekben kívánsz-e ezen változtatni, szóval, tettel vagy bármi mással
elkötelezni magadat más jelölt mellett?
Az idős exarcha némi tűnődés után Jaspe felé pillantott, majd határozottan bólintott.
– Fenntartom a változtatás jogát.
Kurta tétovázása nem hagyott kétséget Lyasthé Mehriall számára: Arman is értesült
arról, hogy e komor napokban zajlik a De Vigorardok jog szerinti exarchájának tárgyalása.
Az ifjúkorból alig serkedt Jaspéra nem fog szavazni, ám ha Zmed de Vigorard számára
kedvező ítélet születne, és még időben bejelentkezne jelöltként, őt támogatná. De ki
tudhatja? Meglehet, e tekintetben csak hetek vagy hónapok múltán születik döntés, és
akkor már késő lesz. Addigra új király, egy új dinasztia első tagja fog ülni a trónon.
Lyasthé túllépett ezen a kérdésen. Nem az ő hatásköre. Folytatta:
– Másodikként a De Royg család exarchája nyilatkozzon!
Zordig de Royg magabiztosan emelkedett fel. Fiatalos lendületű, tenyérbe mászó képű
arisztokrata volt, az egyik legősibb arkhon család sarja. Zöldeskék szeme mindig
ravaszkásan csillogott, tartása magabiztosságot, vagyont és elismertséget sugárzott.
Öntelten, hivalkodóan öltözködött most is, családjának fekete és smaragdzöld színei
amúgy is megfeleltek az udvari etikett elvárásainak a gyász színeit illetően.
– A Roygok jelöltje: Zordig de Royg! – közölte. – Végleges. Nem kívánok változtatni a
szavazatomon!
Elégedett duruzsolás, diszkrét taps.
– Harmadikként a De Zrabervetshen család exarchája nyilatkozzon!
Shenden, az élemedett korú, rosszarcú nemes fejet hajtott. Savanyú képű, félszemű,
aránytalanul vállas nemesember volt, a hatvanas évei elején. A nyugati tartományok
szokása szerint őszbe forduló, szőkés haját szabadon hagyta, még szalag sem díszítette.
Féloldalasan formálta a szavakat, enyhén torz módon, aminek az a vágás lehetett az oka,
amely a jobb szemét kimetszette, és végigfutott a jobb arcélen, fontos izmokat sértve
meg.
– A Zrabervetshenek jelöltje: Zordig de Royg! Nem kívánok változtatni a
szavazatomon. Zordig a legillőbb a trónra! Nincs jobb nála! Ő legyen a király, ne más!
Bekiabálások, füttyszó és szórványos taps is fogadta szavazatát. Némelyek a lábukkal
dobogtak.
– Negyedikként – recsegte közbe erélyesen a sárkány nő – a de Moreguard család
exarchája nyilatkozzon!
A Zordigot éltetők kara nem hallgatott el, de a félkarú Rivan de Moreguard emelkedett
szólásra. Körülbelül százhetven centiméter magas lehetett, egyenes, büszke tartású férfi,
életének középrészén, túl a negyvenen. A haja még nem őszült meg, de már elvesztette
azt a fényt, amely a Moreguardok sajátja volt, és mostanra acélos szürke árnyalatban
csillogott.
– A Moreguard család jelöltje: Rivan de Moreguard! – kiabálta túl a hangoskodókat. –
Mivel kézitusában hátránnyal indulnék régi sérülésem okán, bajnokomnak Alexis de
Moreguardot nevezem meg!
Ez már többeket meglepett.
– Mi?! Micsoda?!
– Őt nem lehet! – kiabálta Zordig de Royg értetlenül. – Ő… Zhíliában harcol!
A csonka Rivan kiszámíthatatlan félmosolyt engedett arcán kiteljesedni.
– Ez esetben eltarthat egy darabig, ha a szavazás nem hoz döntést, és párharcra kerül
sor.
– Szándékosan húzod az időt! – üvöltötte Dorigan de Frekhanzer felháborodottan. –
Abzuug!
Sokan egyetértettek vele:
– Ne késleltesd a választást! Háborúban állunk!
– Fiaink százával halnak meg az átokverte zhíli partokon, és nincs királyunk!
– Ostoba Moreguard!
– Áruló! Le vele!
– Abzuug! Abzuug!
Rivan felemelte egyetlen kezét, és túlharsogta a háborgókat:
– Nem ti mondjátok meg! Lyasthé Mehriall szava a mérvadó! Szólj te, Törvény
Védelmezője, van-e jelölésemnek bármi akadálya?!
A sárkány nő kifejezéstelenül meredt rá. Pontosan tudta, mire játszik Rivan de
Moreguard.
– Nincs akadálya – felelte kimérten. – A jelölésedet el kell fogadnom, exarcha. Ha a
szavazás nem hoz döntést, s viadalra kerül sor, elfogadást nyert, hogy Alexis de
Moreguard lesz a bajnokod, s ez esetben haladéktalanul hazarendeljük őt. Időközbeni
elhalálozása esetén jogodban áll újabb bajnokot megnevezni. Ellenvetésnek helye nincs.
A későbbiekben kívánsz változtatni a szavazatodon?
 – Ó… igen. Hisz’ jogomban áll.
Súlyos karszékek csúsztak hátra, ahogy egynémelyek indulatosan felugráltak. Most
értették csak meg. A Moreguardok mindig is jelentősen függtek a De Vigorardoktól, és
ennek szól Rivan arcátlan időhúzása: ő is Zmedékre vár. Ha a szavazás nem hoz döntést,
e késleltetéssel, mire a bajnoka hazatér Zhíliából, akár több hetet is biztosíthat a De
Vigorardoknak.
Sértett, fenyegető kiabálások robajlottak a trónteremben. Egy kisebb csoport Zordigot
éltette és az ő királlyá koronázását sürgette, megint mások fütyültek, de olyanok is
akadtak, akik Rivannak adtak igazat. A tekintélyes exarchák összeszólalkoztak, a hátsóbb
sorokban lévő rokonok viszont csaknem egymásnak estek.
Lyasthé Mehriall kieresztette a hangját:
– Csendet! Nyugalmat! Mit műveltek?! Viselkedjetek illendő módon, a Törvény
szellemében, megadván a tiszteletet egymásnak, annak, mit képviseltek, tisztelettel
adózva az elhunytnak! Csendet! Súlyos vétség megzavarni e jelentős szavazást! Jogomban
áll kizárni a szavazásból mindazokat, akik… vagy akiknek rokonai… káoszt és zűrzavart
szítanak! Csillapodjatok!
Hatalma csorbítatlannak bizonyult; a lázongók lassan elcsitultak, de a gyűlölködő,
fenyegető pillantások nem szűntek meg Rivan de Moreguard felé. A sárkány nő kivárt
egy teljes percet, aztán kőkaristoló hangján folytatta a megzavart szavazást:
– Ötödikként a De Frekhanzer család exarchája nyilatkozzon!
A nagy termetű, biztos lábakon álló tengeri medve, Dorigan de Frekhanzer kihúzta
magát, és érces hangon jelentette be:
– A Frekhanzer család jelöltje: Dorigan de Frekhanzer! Nem kívánok változtatni a
szavazatomon!
Önmaga jelölését hangos ováció követte, s nem csak a rokonai torkából. Meglehetősen
népszerűnek tűnt az arkhonok körében, olyannyira, hogy nem egy Moreguard- vagy
Zrabervetshen-csatlós is megtapsolta.
Lyasthé Mehriall közömbösen tudomásul vette az új jelöltet, és tovább fordult. Egy
darabig kutatott a tekintete, aztán megállapodott egy a nemesdrének között alacsonynak
tetsző alakon, aki kövérségével próbálta pótolni magasságbeli hátrányát.
– Hatodikként a De Cloa család exarchája nyilatkozzon!
Sunyi képű, menyétszerű nemes düllesztette ki valamelyest puha hájtól remegő
mellkasát. Gledz de Cloa tekintete mindig ravaszul csillogott, és kiválóan értett ahhoz,
hogy elrejtse az érzéseit.
– A Cloa család jelöltje: Zordig de Royg!
Újabb éljenzés és taps. A sárkány nő bólintott.
– Hetedikként a De Miyra család exarchája nyilatkozzon!
Artax de Miyra, mielőtt szólt volna, kényeskedve megtörölte az állát
selyemkeszkenőjével. Ő még Arman de Dierronnál is idősebb lehetett, és meglehetősen
nehézkesen mozgott már. Az arcát mindig vastag púderréteg feddte, állítólag egy régi,
gyermekkori betegség miatt, amely nyomán sebhelyesek maradtak a nemes vonások.
– A Miyra család jelöltje: Dorigan de Frekhanzer!
– Nyolcadikként a De Chavellier család exarchája nyilatkozzon!
– A Chavellierek jelöltje Dorigan de Frekhanzer! – hangzott a mogorva válasz a
savanyú képű Liyun de Chevallier szájából.
– Végül a De Vigorard család exarchája nyilatkozzon!
Kényes ponthoz értek. Zordig és Dorigan immár három-három szavazattal
rendelkeztek: ha a szólított valamelyikük javára voksol, akkor Drénia történelmének
leggyorsabb királyválasztásán lehetnek túl.
Ugyanakkor mindannyian tisztában voltak vele, hogy a Királyválasztó Tanácsra
visszatért – ismét – az országba Gordon de Vigorard egyenes ági leszármazottja, Zmed és
két testvéröccse, mégpedig olyan bizonyítékkal, amely egyértelműsítette, hogy a korábbi
exarcha, Tohar áruló és csaló volt. Azonban rögtön azután, hogy beléptek Deviaronba,
perbe fogták őket. A fiatal Jaspe nem is igazán tudta, hogyan döntsön, vagy mit
mondjon… olyan hatalmasságok vették körül, akiktől a nevelője, Keanor de Moreguard
mindig is próbálta távol tartani.
Ennek ellenére most nyilatkoznia kellett.
Zavartan behúzta hát válla közé a nyakát, és kissé dadogva szólásra nyitotta száját:
– A D-D-De Vigorard cs-család jelöltje: Riv… Riiii… Riv… an…
DURR!
A trónterem kétszárnyú ajtaja hangos döndüléssel kivágódott, és ahogy a frissen
támadt léghuzat végigsöpört a tágas helyiségen, sorra kioltotta a halotti fáklyák fényét.
Ellenben a kitárult kapun túlról olyan fényáradat zúdult be, amely arany pászmát vetett
a központi folyosón végig. Ez a fénysáv három befelé lépő alak kontúrját rajzolta ki.
Sokan a szemük elé kapták a kezüket, hogy ez a vakító fényár ne zavarja őket a
látásban, és tisztább képet kapjanak a belépőkről. Azonban akik vaksin hunyorogtak,
azoknak sem volt kétséges, ki érkezett meg, amikor a mély basszushang felmorajlott az
élen haladó irányából.
– A De Vigorardok jelöltje: Zmed de Vigorard!
Az erőteljes hang hallatán sokan megdermedtek, míg mások felugráltak, és elképedve
bámultak a sietős léptekkel közeledőkre. Három fiatalember. Ketten közülük
egyértelműen ifjabbak az élen haladó, medve termetű férfitól, akinek két oldalán,
féllépésnyi lemaradással érkeztek. A zsivaj felerősödött, de oly döbbenetes volt ennek a
hármasnak a megjelenése, hogy senki sem lépett fel ellenségesen.
Zmed végighaladt az előtte szétnyíló emberi folyosón. Karizmatikus, határozott
benyomást keltett, acélszürke szeme könyörtelen nyugalommal kapcsolódott össze
bárkiével; az arkhon csatlósok félrehúzódtak az útjából. A fivérek nem csípték ki
magukat túlzottan e jeles alkalomra, de ez érthető, hiszen nem volt idejük átöltözni,
abban a ruhában jöttek, amiben elfogták őket. Egyszerű, fekete nadrágot viseltek
mindhárman, felette sötét, de inkább szürke, mint fekete inget, amelyet ezüst indával
díszített, fekete mentével takartak el.
Zmed megállt a kipirult képű Jaspe mellett, és anélkül, hogy unokaöccsére vetett volna
egy pillantást, felemelve a fejét Lyasthé Mehriallra nézett.
– Nem kívánok változtatni a szavazatomon!
 2. VIGORARDOK

– Én viszont igen! – recsegte Arman de Dierron. – A De Dierron család jelöltje: Zmed de
Vigorard!
– Én is változtatok! A Moreguard család jelöltje: Zmed de Vigorard!
– Hiszen áruló! – süvöltötte Zordig de Royg, majd a szívére tette a kezét. – Ó, uram,
minő szégyen, holt királyunk ki sem hűlt teste mellett! Saját testvérére támadott… a
király leghűbb, mindőnk által tisztelt tanácsadójára…! S most mégis egy Jelölt szerepében
tetszeleg!
– Szégyen! – csikorogta Shenden de Zrabervetshen is.
– Pokolfajzat!
– Külhoni kutya!
Zmed még szinte fel sem fogta, mi történik.
Nem is olyan régen kimetszették az áruló Tohar szíve fölül a kermont… aztán – némi
kiadós verést követően – egy ellátmányt szállító hajó kapitánya kegyeskedett őket
visszahozni Dréniába, ahol öcséit meggyőzve a Törvény kezére adták magukat. Most
pedig…
Végignézett az acsargó arkhonokon, és megértette, mi történik.
Gordon de Vigorard fiaként, törvényes örököseként, exarchaként állok előttük. Atyámtól
tartottak, de őt ismerték… tőlem pedig félnek, mert nem ismernek!
Szóra nyitotta száját, hogy megszakítsa a gyalázkodást, de valaki erre méltóbb
megelőzte.
– Álljunk meg egy szóra! – emelte fel a kezét kermon Devizever Leanda, nyugalomra
intve a felbolyduló nemeseket. Zmed háta mögött Hmuda álmodozóan mosolygott, Lenk
azonban nem érte be ennyivel, hanem a hápogó Jaspe vállára tette a kezét, és negédes
mozdulattal visszanyomta a fiatal, sápkóros herceget a székébe.
– Állunk… már aki!
– Lenk! – szólt rá Hmuda.
– Mi van?
– Nem akarod, hogy a nobilitas előtt verjem szét a pofád, ugye?
– Megpróbálod? – kacsintott Lenk.
– Elég! – reccsent Zmed, mire mindkét öccse elhallgatott.
Valószínűleg senki sem sejtette, hogy ez milyen szokatlan dolognak számított…
Zmed a kermon-pap felé biccentett.
– A szólásjog a tiéd, főpap!
 A vén Leanda megköszörülte a torkát, majd szemöldökét ráncolva szemügyre vette
Zmedet.
– Ittléted azt bizonyítja…
– Úgy van!
– Akkor, ha nem haragszol…
Zmed biccentett.
– Csak nyugodtan. – Úgy állt ott, mint kőszikla a hullámok ostromában.
Rendíthetetlenül. – Tedd, amit kell!
A kermon-pap a sárkány nő felé fordult.
– Kérdezem a Törvény Védelmezőjét: jogos-e ennek a fiatalembernek a jelenléte a
Királyválasztó Tanácson?
A sárkány nő maga elé meredt, mintha különös látomások terhelnék tudatát, aztán
úgy szólalt meg, mintha egy rég kifakult emlékről beszélne: monoton, unott hangon.
– A jelenléte jogos. Zmed de Vigorard és két fivére, Hmuda és Lenk bizonyították
ártatlanságukat a Király Arca előtt. A Törvény nevében kijelenthetem: csalárdsággal és
fondorlattal lettek megfosztva jogos jussuktól! Nevüket sem becsmérlés, sem árulás
vádja vagy gyanúja többé nem érheti. Tisztázták magukat a vádak alól. Tehát Zmed a De
Vigorard család törvényes exarchája, leadta szavazatát, önmagát jelölte a Királyválasztó
Tanácsban. Arman de Dierron és Rivan de Moreguard pedig éltek jogukkal, és korábbi
nyilatkozatukat megváltoztatva, őt támogatják! A mérleg nyelve nem billent el, három
jelöltünk van, három-három szavazattal: Zordig de Royg, Dorigan de Frekhanzer, Zmed
de Vigorard. Ím, ez a döntés tétetett. Hármójuk közül kerülhet ki az új király, s hogy
melyikük lesz érdemes a Jégkoronára, azt erővel, ügyességgel és lojalitásukkal kell
eldönteniük, becsületes Viadalban!

*****

A nemesek egymás között beszélgetve, csoportokba vagy párokba rendeződve hagyták

el a tróntermet, hogy aztán majd’ mindegyik a maga szállása felé vegye az irányt. Mivel a
három De Vigorard fivér ilyennel nem rendelkezett, ők egyelőre kissé félrehúzódva
álltak a feléjük vetett pillantások kereszttüzében. Ennek ellenére nem tűntek
zavarodottnak vagy félszegnek: Zmed összefonta a karját a mellkasa előtt, Hmuda és
Lenk pedig a két oldalán feszített.
Az exarcha a pódiumon várakozó drakónokkal szemezett, próbálván kifürkészni, mit
tartanak ittlétéről. Azonban csalódnia kellett: Lyasthé Mehriall még csak felé sem
pillantott, Kherthyomer szája szegletében állandósulni látszott szokásos, nyegle
félmosolya, Jilocas’theyn pedig…
Nos, a Fényes Mágus épp őket fixírozta, de olyan mereven, hogy Zmed kezdeti
diadalérzése gyorsan tovaröppent. Bár meglehet, az ezüst sárkány csak bámul a
levegőbe, és se nem lát, se nem hall. Az irányú kétségeit, hogy vajon szokott-e egy nagy
hatalmú sárkányúr „bambulni”, gyorsan eloszlatta a látvány, amikor az idős öregúr
álcáját viselő Jilocas’theyn oldalra fordulva halkan mondott valamit társainak, mire azok
is vetettek feléjük egy pillantást.
Tehát róluk beszélgetnek.
Közben persze nemegyszer elhangzott a fülük hallatára a nevük, de egyébként is
biztosak voltak benne, hogy a belépésük nem marad visszhang nélkül. Azonban többet
megértek már annál, semhogy a fojtottan elhangzó szitkok és gúnyos szavak miatt
feszélyezve érezzék magukat. Sőt, bár Zmed elnézett a felőlük pusmogók feje felett és
büszkén nem vett tudomást senkiről, Lenk kihívóan mindenkinek a szemébe bámult,
akinek csak tudott, és pimaszul vigyorgott. Mindegy volt, hogy mely család sarja, vagy
hogy exarcha-e az illető.
Hmuda eközben szórakozottan a kardövével babrált.
Jaspe zavartan toporgott a fivérek közelében közvetlen kísérete által körbevéve. A
fiatal nemes szinte hálásnak tűnt, hogy levették a terhet keshedt válláról – legalábbis
Zmed így látta. Amikor fürkésző tekintete megtalálta Jaspe riadt kismadárként csapongó
tekintetét, a fiú lesütötte a szemét, és valami érthetetlent motyogott.
A mellette álló, gyászruhás, hórihorgas nemes ráförmedt.
– Ne motyogj! Az exarchád előtt állsz.
Jaspe felkapta a fejét, és megpróbált erőt venni magán.
– Én csak… üdvözöllek Deviaronban, bátyám, és…
– Nem a bátyád, hanem az exarchád – vetette oda Lenk. – Add meg a kötelező
tiszteletet! Egyébiránt, ki is vagy te?
– Az unokaöcséd, Jaspe de Vigorard – szólalt meg a fiú mellett álló, hórihorgas,
arisztokratikus külsejű férfi. – Engem pedig Keanor de Moreguardnak hívnak. Én vagyok
a fiú nevelője. Bátyám, ki egyben az exarchám is, támogatásáról biztosított téged, így
személyemben is fogadd hű segítődet.
– Tényleg… emlékszem már! Még gyermekek voltunk, amikor Jaspe szülei egy támadás
áldozatai lettek. Hol is volt az?
– A Cley-hegység lábánál, herceg.
– Igen, igen… sosem értettem, hogy atyánk miért nem vállalta a felnevelését.
– A-a-attól félek, jó atyátok, a nemes G-G-Gordon, s öccse, ki az é-é-én apám, Emil de
Vigorard v-v-volt… nem ápoltak túl jó… testvéri kapcsolatot – vacogta Jaspe. – Ezért b-b-
bízott inkább mentoromra, Keanor bács… Keanor uramra. Legalábbis a végrendelete
szerint.
– Azért reméljük, nem faragtak belőled Moreguardot – engedett meg magának egy
mosolyt Zmed.
– Biztosíthatom, exarcha, hogy a fiút vérbeli De Vigorardnak neveltem. Azonban ha
megengedi… Jaspe úrfi a tanácsom ellenére van itt, s a Viadalban nem kellene részt
vennie. Fiatal még a harchoz, és betegeskedik is – csikorogta Keanor.
 Zmed ránézett Keanorra azzal a parázsló, határozott szürke szemével. Másodszor
történt meg rövid időn belül, hogy Jaspét kérdezték, és Keanor válaszolt helyette, ez
pedig határozottan nem tetszett neki. Végigmérte a szikár, darabos arcú nemest, mintha
magában fontolgatna valamit.
Közben Jaspe is fontosnak érezte hallatni a hangját.
– S-semmi bajom! És h-h-hoztam magammal kétszáz Feketevértest.
– Azoknak hasznát vesszük, öcsém! Bizonyára szolgák hada vesz körül, ellentétben
velünk. Ha lennél oly kedves a szállásunkról intézkedni, valamint néhány szolgát a
rendelkezésünkre bocsátani, elnyernéd hálámat.
– Örömmel! – Jaspe meghajtotta magát, és nevelőjével együtt távozott.
Hamarosan két testőr lépett oda a fivérekhez, a család fekete, ezüstberakásos
páncéljában.
– Exarcha… Dirék – hajtottak fejet, majd szó nélkül elfoglalták helyüket mögöttük.
Nyilván Jaspe küldhette őket.
A terem lassan kiürült, de valaki elég érdekesnek találta őket ahhoz, hogy ne
maradjanak sokáig magukra.
– Hatásos belépő! – A tenyérbe mászó, negédes hang hallatán oldalra pillantottak, és
Zordig de Roygon akadt meg a tekintetük. A De Roygok exarchája tőlük két lépésre állt
meg kifelé menet nagy létszámú kísérete élén, és most ártatlan mosollyal az arcán
odabiccentett Zmednek. – Őszintén örülök, hogy sikerült tisztázni magatokat a vádak
alól.
Alamuszi módon, kihívóan somolygott. Azonban ha abban reménykedett, hogy Zmed
belemegy az ilyesféle játékba, tévedett.
– Pontosan ez szűrődött le korábbi szavaidból is, exarcha – dörmögte Zmed. Élénken
emlékezett Zordig felháborodott süvöltésére, amikor belépett.
Zordig arca megrándult, de a mosolya csak egy árnyalatnyit fakult.
– Így igaz. Elsietett reagálás volt. Ámbár, valójában, sajnáltam volna, ha bármi izgalom
nélkül nyerem el a Jégkoronát. Így azért egészen más lesz majd a fejemen érezni;
legalább lesz a megszerzésében némi… élvezet. – A frissen borotvált arcú exarcha
meghökkent képet vágott, mint aki csak most veszi észre szavainak véletlen
kétértelműségét, és elnézést kérően meghajtotta a fejét. – Na persze, már amennyiben én
nyerem meg a Viadalt!
– Remélem, exarcha, felteszed a győzelmedre a legszebb lovadat! – Lenk vidoran
kacsintott. – Készséggel fogadnék ellened.
Zordig figyelme feléje fordult, lekicsinylően végigmérte a legifjabb De Vigorardot,
majd foghegyről odavetette:
– Nem tennék ellenetek becsületes fogadásban. Tohar esete épp elég tanulságos… aki
persze, mint áruló, elnyerte méltó büntetését. Tényleg, erről jut eszembe… merre hever
a holtteste?
 – Jó helyen van az, Zordig – dörmögte Zmed távolságtartóan. – S neked is jobb, ha nem
tudod, merre.
– De azért halott, remélem? Vagy ismét csak eltűnt szeszélyes módon, hogy aztán
egyszercsak váratlanul felbukkanjon, mint ahogy megtette már hat éve is?
– Ne aggódj emiatt! – dünnyögte Zmed. – Halottabb nem is lehetne.
Egy végtelenül hosszúra nyúló pillanatig a De Royg exarcha még kitartott, aztán lassan
lehervadt a mosoly az arcáról, és akaratlanul elfordította a szemét. Tudta, hogy ez a
gyengeség jele, de egyszerűen nem bírta tovább állni Zmed szürke tekintetét. Nem hiába
volt a De Vigorardok címerállata a farkas, farkasszemet nézni is jól tudtak.
– Értem – biccentett a De Roygok exarchája, és visszaerőltette a mosolyt az arcára. –
Nos, akkor… találkozunk a páston.
– Alig várom – biccentett Zmed.

*****

Hamarosan egy jégkék libériás, pattanásos képű szolga érkezett, aki jobboldalt a szíve
felett viselte a De Vigorardok ezüst farkasát. Tiszteletteljes tegezéssel köszöntötte a
fivéreket, és Jaspe nevében figyelmükbe ajánlotta szolgálatait.
– Rendben! – biccentett Zmed egykedvűen, miközben kifelé sétáltak a trónteremből. –
Vezess a szállásunkra, szolga!
– A nevem Alfonz, dire.
– Tőlem aztán akár Foltosnak vagy Pettyesnek is hívhatnak – vonta meg széles vállát
Zmed egykedvűen. – Csak menjünk már!
A szolga arca megrándult. Pedig nem is tudta, hogy Foltos Zmed kedvenc kutyája volt
kölyökkorában, és az exarcha arra utalt, hogy az ő szemében egy szolga nincs magasabb
rangon, mint egy vadászkopó.
– Dire!
Zmed elfelhősödő tekintettel pillantott oldalra. A libériás fickó nem sütötte le a
szemét, hanem egyenesen viszonozta az exarcha pillantását. Szája szegletében apró ránc
gyűrődött: nem volt ez mosoly, sokkal inkább egy olyan gesztus, amelyet azok engednek
meg maguknak, akik még a gúnyhoz is alacsonyrendűnek tartják partnerüket. Egyfajta
lenéző, sajnálkozó félmosoly. Ráadásul a fickó szeme is úgy csillogott, ami nem feltétlen,
áhítatos hűséget, hanem idegenkedést sugallt. Ahogy egy született drén olyasvalakihez
viszonyul, aki rangban bár felette áll, lelkiekben mégis alatta.
Például: ha Zordig de Royg lépkedett volna Alfonz mellett, a szolga valószínűleg
pókmászásban teszi meg a szállásig vezető utat, miközben alázata jeléül megpróbálja
megcsókolni a nyomában lépkedő lábat. Ha pedig az a láb belé rúg, boldogan nyikkan
egyet a megtiszteltetés hatására. Hiszen egy drén arkhon, mi több: exarcha illette őt
nemes tappancsával!
 Azonban ha egy külhoni követ érkezik a Felhőlakba – nos, az effélék elég sűrűn
találkozhattak a drén szolganép – úgynevezett faji fensőbbségtudatának
megnyilvánulásával. Lehetett itt kathír herceg, a nordesi Mesterszövetség egyik
leghíresebb politikusa, vagy akár maga a zhíli király is, akkor is csak idegennek
számított. A drén szolgák megadták nekik a tiszteletet, mégis lenézték őket külhoni létük
miatt.
Alfonz szeméből most valami hasonló sugárzott Zmed felé.
– Ha megengedi, a ruhám… mint azt a De Vigorardok dicső exarchájának bizonyára
nem kerülte el a figyelmét… nem csak, hogy nem „foltos”, de kifogástalan. – Alfonz
hangja épp annyira volt tiszteletteljes, mint amennyire gőgös.
– Ezen könnyen segíthetünk – szólt közbe Lenk. – Ha beverem az orrod, a lecsepegő
vér biztosan foltokat hagy majd!
– Mi? – Alfonz ajka fagyos vonallá szűkült. – Mit…
– Fogd már fel, kivel beszélsz, fickó! Azt hiszed, annyi időt töltöttünk zsoldosként
alantas maldibok között, hogy már nem értjük a drén etikettet?
A szolga nem szeppent meg.
– Elnézését kérem, dire, ha megsértettem. Nem állt szándékomban, ahogy nem is
feltételeztem, hogy viselkedésemmel nem kívánatos sebet tépek fel lelkén, miszerint
külhoni zsoldosnak gondolja magát, és nem drén hercegnek!
Iskolapéldája volt ez a mondat egy olyan szóbeli odavágásnak, ami „nem sértés”
ugyan, de ezen szavak kimondója úgy állítja be a helyzetet, hogy miközben fennhangon is
elhangzik a gúnyos kifejezés (a „külhoni zsoldos”), annak megformálását a sértett fél
szájába adja („te gondolod azt magadról, hogy az vagy”). A gilf rabszolgatartás idejéről
maradt meg ez, amelyet a drének megörököltek korábbi uraiktól; burkolt célozgatások és
gúnyolódások, a nyílt konfrontáció elkerülésével.
Zmed azonban jól ismerte ezt az attitűdöt.
– Ha zsoldos lennék, Alfonz, ezért a sértésért már a márványpadlón vergődnél…
görcsös ujjaid között kitépett szíveddel – válaszolta foghegyről. – Jaspe apródja vagy?
– Udvarmestere! – helyesbített megbántottan Alfonz.
– Remek! Menj, tájékoztasd az uradat, hogy keressen a helyedre valaki mást!
– Miii?! – Az udvarmester nagyot pislantott. – Ezt… nem egészen értem… dire.
– Pedig roppant egyszerű!
Az ismerős hang hallatán mind oldalra kapták a fejüket, ahonnan egy
keresztfolyosóról vékony, alacsony férfi sétált elő. Elég volt egyetlen pillantást vetniük a
hatalmas, imbolygó fejre, hogy Lenk ingerülten megnyikkanjon.
– Na neee… Krog! Hogy kerülsz te ide?!
– Tisztelettel, dire, én nem Krog vagyok, hanem az a másik „Vízfejű”, a Zwikk, akit
legutóbbi otthon jártatokkor kegyeskedtetek pozíciómból leváltani, tömlöcbe vettetni,
ahelyett, hogy leüttettétek volna ezt a nagy „tököt” a nyakamról.
 – Zwikk Blata-Rukoz? – Hmuda is meghökkent, hogy a palotában látja az egykori
divrioni elöljárót. – Hogy kerülsz te ide?
– Hát, hajóval, meglehetősen viszontagságos úton, és kétségektől gyötörve, vajh miféle
büntetés vár rám azon vétségemért, hogy kötelességemhez hűen a végsőkig kitartottam
a törvényes exarchám mellett. – Meghajolt Zmed előtt. – A bocsánatodért esedezem, dire,
és alázattal elfogadom, bármi rendelkezést hozol sorsomról.
– Rendelkeznem kellene? – Zmed arca nem fejezett ki semmilyen érzelmet, de a szeme
baljós csillogása nem sok jót ígért. Nyilván eszébe jutott egy s más a közelmúltból.
– Igen, dire, ámbár semmiképpen nem kívánnálak sürgetni. De a helyzet az, hogy
nemrég felkínáltak számomra egy nem túl magas, ámde becses pozíciót az
udvartartásban, amelyre választ kell adnom még napnyugta előtt.
– És mi közöm nekem ehhez?
– Te vagy az exarchám, és tudnom kell, engedélyezed-e távozásomat, avagy
ragaszkodsz ahhoz, hogy Divrion domonnja maradjak. Őszintén, én örömmel szolgálnálak
téged életem végéig, oly állhatatos hűséggel, amilyet tör-vé-nyes elődöd felé is
tanúsítottam… ahogy azt kötelességemnek éreztem… ámde nem tudhatom, mi jár a
fejedben, s mit kívánsz tenni az én fejemmel a továbbiakban…
– Újra domonn vagy? – csodálkozott közbe Lenk. – Hát, az meg hogy a fenébe lehet?!
Nem arra a Krogra testáltuk az elöljáróságot?
– Nos, dire, „a kocka bizony néha fordul”… Szóval, azt követően, hogy ti Tohar kezére
kerültetek… és nem győzöm hangsúlyozni, hogy a Törvény értelmében ő volt az
exarcha… hűségem jutalmaként visszahelyezett domonni pozíciómba.
– És mi lett azzal a másik gazfickóval, Kroggal?
– Hm, dire, „egyszer fent, máskor lent”. És ő lett „lent”, én meg újra domonn, amíg
erről az exarchám… aki, hála az isteneknek, immár törvényesen is a család feje lett.
– Annak a Krognak – csikorogta Lenk –, alkalmasint majd lekeverek pár taslit, azért a
szörnyű kotyvalékért, amit a Vízrekesztő ellen itatott velem, és aminek
mellékhatásaként megduzzadt a pöcsöm, és hetekig viszketett! Még a tömlöcben van?
– Nos, jó ideig ott tartottam, de aztán megszántam… ugyanis a bezártság megviselte
kissé a nyavalyást. – Grimaszolt. – Mindkét fülcimpáját és az orrát lerágták a patkányok,
meg másutt is összeharapdálták kissé… sajnálatos helyeken… De végül is kiengedtem,
visszavettem magam mellé, és ő helyettesít a távollétemben…
Alfonz, aki eddig csak pislogott, mostanra nyerte vissza a hangját és a
magabiztosságát.
– Már elnézést! – krákogta felháborodottan. – Te csak egy nemtelen domonn vagy?! Ki a
francnak képzeled magad, hogy beleugatsz a nemesen születettek eszmecseréjébe?!
Lenk felröhögött, és biztatóan a Vízfejűre kacsintott, Zmed sem szólt közbe, csak várt.
– Nos, dire! – Zwikk felemelte jobb kezét, és a menyezet felé bökte mutatóujját. –
Először is, meglehetősen abszurdnak tartom, hogy az kér rajtam számon
tiszteletlenséget, aki sattzper khabbe leparasztoz egy exarchát. Hovatovább, épp azt az
exarchát, melynek alárendelt urát szolgálja. Másrészt…
– Még egy szó, és…
– Kuss! – reccsent rá Zmed. – Te pedig mondd tovább!
– Másrészt – folytatta Zwikk középső ujját is kitartva –, van olyan buta, hogy azt
gondolja, az életük jelentős… de legalábbis kétharmad részét drén hercegként leélő, de
időközben bizonyos sajnálatos események miatt idegenbe szakadt uraink nem veszik
észre, ha az ő rovásukra élcelődik egy képzetlen, az udvari etikában meglehetősen
járatlan, zöldfülű udvarmester… aki, számomra felfoghatatlan módon, emelkedhetett ily
magas posztra.
Alfonz elsápadt. Vagy nem tudta lekövetni, mit beszél a vízfejű domonn, vagy
túlságosan is értette a másik mondandójának lényegét.
Zwikk azonban élvezkedve megadta a kegyelemdöfést.
– Harmadrészt – tartotta ki hüvelykujját –, legnagyobb vétsége, hogy még mindig itt
sápítozik, akár valami penészfoltos tátikagomba, ahelyett, hogy eltakarodna a jó bü…
melegebb éghajlatra, annak az exarchának a közeléből, aki rendelkezhet élete és halála
felett! Csak egy szavába kerül, és a Moreguard urad készséggel teljesíti. Márpedig ez a
szó bármikor elhangozhat… Higgy nekem, én csak tudom! Épphogy megmaradt ez a nagy
fej ezen a keskeny nyakon!
Alfonz remegve hátrált el. Lesütött szemmel pillantott Zmedre.
– Exarcha De Vigorard! Kérem…
– Elhúzol? Vagy segítsek? – Lenk játékosan farba rúgta a kocsonyaként reszkető
udvarnagyot. – Azok az ablakok ott elég szimpatikusak, hogy kipróbáljak egy népszerű
játékot!
– M-m-miféle játékot, dire!?
– „Hull a hulla az udvarra”.
– Húzz el gyorsan! – tanácsolta Zwikk. – Lenk úrfi elég lobbanékony, gyorsan eljár
keze-lába! Úgy kivág az ablakon, hogy mire észbe kapsz, már nem udvarmester leszel,
csak egy véres paca az udvaron!

*****

Miután Alfonz fülét-farkát behúzva eliszkolt, Zmed végigmérte a nagyfejű domonnt.

– Nocsak, krefor! Tetszik ez a harciasság!
– Nekem is – vallotta be Lenk –, ám ha még egyszer lobbanékonynak nevezel, lerúgom
a fejed!
– Exarcha… dirék – Zwikk Blata-Rukoz fejet hajtott; kissé meg is billent ettől az
elsietett mozdulattól. – Hadd fejezzem ki megkönnyebbülésemet sikeres visszatértüket
illetően!
 – Fejezd… de kicsit arrébb! – grimaszolt Lenk. – Yhronra mondom, máris szétmegy tőle
az agyam. De előtte még az ő feje fog szétmenni… némi falhoz csapkodás után! Mit
gondoltok, egy ekkora vízfejből vajon kitör egy gejzír, amikor szétreped? Nézzük meg?
– Elég ebből! – szólt rá Zmed az öccsére. – Unalmas már!
Lenk felháborodottan vicsorgott a bátyja.
– Téged nem idegesít!? Az a kényeskedő hangja, a tudálékos modora… ahogy játssza itt
a nagyfejűt!
– Nem csak játssza – pillantott az említett kobakra Hmuda.
Zwikk Blata-Rukoz próbált jó képet vágni a dologhoz. Egyik lábáról a másikra állt.
– Nagyon sajnálom, ha zavar téged, dire, de nem tehetek róla. Ez a Rukozoknál egy
családi rendellenesség…
– Te vagy a családi rendellenesség!
– Most már tényleg elég legyen! – emelte fel a hangját Zmed szigorúan.
Lenk válaszra nyitotta a száját, de Hmuda mérgesen megrántotta a karját. Ez, persze,
elég ok volt arra, hogy az ifjú haragja a kisebbik bátyjára zúduljon, és amíg fojtott
hangon perlekedtek a zavarodottan álló testőrök között, Zmed félrevonta Zwikket.
– Az említett udvari poszt miatt jöttél Deviaronba?
– Voltaképpen nem. Én magam is a tárgyalásra érkeztem. Tanúként hallgattak meg az
ügyetekben a Divrionban és Ulvenholdéban történtekről. – Zwikk nyápickodó
hangtónusa mintha azt sejtette volna, hogy becses személyével kapcsolatban semmiféle
vád nem merülhetett fel. – Mindent úgy tártam fel, ahogy az történt, és nem illettelek
rossz szóval sem téged, sem a fivéreidet. Elmondtam, hogy én csak a kötelességem
szerint járt…
– Hogyhogy nem láttalak a tárgyaláson?
– Két nappal ezelőtt hallgattak meg, külön helyiségben. Hamar elbocsátottak, és már
rég hazaindulhattam volna Ulvenholdébe, de mindenképp meg akartam várni az ítéletet.
Nem mintha aggódtam volna annak tartalma miatt, de feltétlen szerettem volna becses
személyed elé állni, hogy helyzetemről tájékoztassalak, s megerősítést kérjek tőled a
domonni posztot illetően. Ha értékeled kitartásomat és hűségemet a mindenkori,
törvényes exarcha iránt, akkor, kérlek, tarts meg, s ígérem távollétedben is
felvirágoztatom a divrioni körzetet! Ha viszont az ellened tanúsított dacosságom fölött
nem hunysz szemet és méltatlannak ítélsz a feladatra, írok egy listát azokról, akiket a
legjobb szívvel ajánlhatok utódomnak. Mindaddig szolgállak, amíg az új domonnt ki nem
nevezed, s csak miután elbocsátasz, aztán lépek állásba az udvari írnokok segédjeinek
sorában… Látszólag alantas munka ez olyasvalakinek, mint én, aki éveken át
eredményesen ügyködtem Divrion felvirágoztatásán, a fizetség is csekély, ám
képességeim és tapasztalatom esélyt ad arra, hogy előléptessenek, s később egyre feljebb
jussak…
Zmed hümmögött.
– Ezt szeretnéd? Az udvarban írnokoskodni?
 – Nem, dire, én domonn szeretnék maradni. Ez minden vágyam. Bár, a királyi udvar is
vonzó, és talán majd egyszer, ha ott már a végére értem a munkáknak, ha ott már nem
lesz rám szükség, akkor esetleg talán Deviaronba jönnék… egy magasabb pozícióba
talán…
– Döntésre jutottam – jelentette ki Zmed. – Domonn maradhatsz…
– Valóban, dire? – Zwikk Blata-Rukoz szemének a csillogása elárulta, hogy pontosan
ilyesféle válaszban reménykedett. Nemrég még arról álmodozott, hogy az udvarba
kerülhet Tohar mellé, a legtekintélyesebb udvaroncok közé; de az már rég volt. Tohar
halott, Brithugar halott, és jelen helyzetben nem épp előnyt jelentene, hogy a botrányos
De Vigorardok szolgálatában állt. Örvendezett hát, ha megtarthatja kényelmes elöljárói
posztját. – Mélységes hálával eltelve köszönöm kegyedet, exarchám! Esküszöm, nem
fogsz csalódn…
– …egy feltétellel!
– Bármi is az, dire, rendelkezz velem!
– Egyelőre nem térhetsz haza Ulvenholdéba.
– De… de csak az imént…
– Mellettem maradsz, mint segítő. Agyas fickó vagy, erre már rájöttem, s a hűségedet
is méltányolom, mégha az ellenem irányult is. És ne, ne kezdd újra magyarázni…
helyesen cselekedtél. Felejtsük el a sérelmeket!
– Óóó, exarcha… a nagylelkűséged lenyűgöző, nem is tudom, mit mondjak hirtelen…
– Pedig tudni szoktad!
– De most csak kapkodok a fejemhez…
– Ezzel legalább jól boldogulsz. Ezt a fejet nehéz lenne elhibázni. – Zmed somolygott.
Aztán újra komoly képet öltött. – Nyilván jobban eligazodsz az udvarban, mint mi
magunk, akik éveket töltöttünk távol. Szükségem lehet a tanácsaidra.
– Óóóó, exarcha… ez igazán megtisztelő… de attól tartok, Divrion gazdasága nem
növekedne megfelelő mértékben nélkülem – mentegetőzött Zwikk, noha csak azért, hogy
Zmed további érveket sorakoztasson fel és meggyőzze őt arról, hogy itt a helye. – Tudja,
dire, hogy szól a mondás. „Nincs otthon a Blata, cincognak a Rukozok.” Ami azt jelenti…
– Divrion meglesz nélküled néhány hétig. Megbízol abban a Krogban?
– Hát, most már… miután megtanulta, hol a helye… teljes mértékben.
– Akkor intézkedj, hogy a távollétedben átvegye a feladataidat, írd meg az értesítőt a
várkapitánynak, én majd hitelesítem! Te pedig itt maradsz mellettem, tanácsadómként.
– Dire, az én státuszom nem engedi meg ezt a kiváltságot! Én csak egy érdemtelen
krefor vagyok!
– Küldd hozzám azt, akinek ezzel gondja akadna! – vetette oda foghegyről Zmed. Aztán
körbenézett. – No… hát csak ácsorgunk itt, mint a szamarak, és senki sem intézkedik,
hogy végre elfoglalhassuk a szállásunkat?!
Zwikk Blata-Rukoz fejet hajtott.
– Máris szétcsapok a késlekedők között, dire! A te nevedben, persze…
 – Még valami!
Zwikk sarkon perdült, mielőtt elsietett volna.
– Igen, uram?
– Érkezett velünk egy ifjú mágusjelölt… a neve Roahmyer. Ernest. Attól tartok, nem
vették komolyan a kérésemet, hogy bekerüljön az Ezüsttoronyba, a Fényes Mágus
varázslóiskolájába. Tudd meg, merre jár, mi van vele!
– Hogyne, dire! Máris!

*****

– Na jó – dünnyögte Lenk fél órával később, elterülve egy kereveten, miközben egy
szőlőfürtöt emelt a szájához, azt legelte. A szétharapott szőlőszemek leve lecsorgott az
állára. – Elismerem, hogy megvan a haszna annak a hólyagnak… de ne kérd, hogy
kedveljem! Azt a másik barmot juttatja eszembe, a hülye kotyvalékával…
Díszes lakosztályban szállásolták el őket, s bár először három különböző, egyenként is
egy nagyobb lakással felérő helyiséget szerzett nekik Zwikk, de a fivérek ragaszkodtak
ahhoz, hogy egymás közelében lehessenek. Ez némi szóbeszédre adott okot, de nem
érdekelte őket; nem szívesen szakadtak el egymástól tíz lépésnél messzebbre. Így a
testvérhármas az északkeleti szárnyban került elhelyezésre egy rendkívül díszes
lakosztályban. Alapvetően is jellemző volt a palotára a túldíszítettség, azonban a mostani
lakóhelyük aranyberakásos faldíszei, a párnákkal, puha szófákkal telerakott helyiségek
minden képzeletet felülmúltak. A padlót márványból rakták ki, a tágas ablakok pedig
akkor is elegendő fényt szolgáltattak, ha odakinn komor fellegek úsztak a nap előtt.
Zwikk intézkedései nyomán hamarosan szolgák hada lepte el őket – hogy a krefornak
honnan a fenéből sikerült felhajtania legalább kéttucatnyi, De Vigorard libériás szolgát,
az rejtély volt a testvérek számára. Azonban tény, hogy immár a szürke minden
árnyalatait viselő férfiak és nők sürgölődtek körülöttük, kiszolgálva minden
kívánságukat.
Még Hmuda is megenyhülni látszott.
– Végül is, érti a dolgát a Vízfejű!
– Zwikk a neve. Ne szekáljátok folyton!
– Nehéz lesz megállni… annyira nagyképű!
– Meglehet. – Ezzel az egy szóval Zmed rövidre zárta a kreforról folytatott diskurzust,
és megfordult. Kopogtak, majd az egyik ajtónálló, a testőrök parancsnoka dugta be
sisakos fejét a kinyíló ajtó résén.
– Exarcha… Arman de Dierron exarcha óhajt önnel szót váltani.
Zmed bólintott, majdnem túl gyorsan ahhoz, hogy a kitárulkozó ajtóban megjelenő
idős úr még elterülve lássa Lenket. A fiatal herceg azonban gyorsan összekapta magát, és
felpattant, még mielőtt tiszteletlenségen kaphatták volna. Hmuda a szoba sarkában állt,
onnan vette szemügyre a Dierron Lovagrend megalapítójának legendás alakját.
Arman de Dierron olyan délcegen és szálfaegyenesen lépett be, mint aki legalább
harminc évvel fiatalabbnak érzi magát valós koránál. Persze az évek nem múltak el
felette sem nyomtalanul, és az egykor markáns, sármos arcot mostanra ráncok
barázdálták igen szép mennyiségben. Az őt figyelőnek olyan érzése támadt, hogy az
exarcha teste a kora ellenére is olyan, akár családi jelképük, a kőszikla: szilárd és
rendíthetetlen. Azok közé a nemesek közé tartozott, akikről köztudomású volt, hogy
megvetik és elítélik a csalárdságot és árulást. Mindenki tudta róla, hogy amit Arman kiejt
a száján, legyen az ígéret vagy csak egy egyszerű mondat, nagy valószínűség szerint
megvalósul. Arman ebben a szellemben nevelte saját gyermekeit is, a becsület, bátorság
és szavahihetőség szellemében. Tulajdonképpen a tradicionálisan csalfa, cselszövő
drének között Arman volt a fehér holló… s ezért „jogos” megvetéssel is viseltettek iránta.
Arcán sem látszott éveinek száma, noha az ráncos volt, a haja pedig fehér, mint a frissen
hullott hó, de tartása egyenes, vonásai nyugodtak; nem torzították az öregség
kiküszöbölhetetlen betegségei, pedig kevesen értek meg ily magas kort. Szigorú
vasvillatekintetét végighordozta előbb Zmeden, majd két öccsén.
Arcélét gondosan nyírt, rövid körszakáll keretezte, amely hajához hasonlóan a
hegycsúcsok hófödte fehérségével virított, tiszta, kék szeme pedig úgy ragyogott, mint
két türkiz. Gyászruháját mostanra lecserélte, és a Dierronok barna-fehér színeit öltötte
magára. Nem vitte azonban túlzásba a páváskodást, inkább törekedett a praktikusságra,
mint arra, hogy kifejezze rangjának és vagyonának mértékét.
Ahogy illett, az érkező szólalt meg először, noha életéveit tekintve mindhármukat
verte majdnem négyszer.
– Exarcha Zmed de Vigorard! Isten hozott Deviaronban!
Zmed az öregember elé sietett.
– Arman! Atyám hűséges kardtársa és fogadott fivére! – Zmed örömittasan nyújtotta
előre a kezét. – Fáradj beljebb! És kérlek, hagyjuk a formaságokat! Itt magunk között
vagyunk…
Arman de Dierron zord, mogorva arca egy pillanatra megenyhülni látszott, aztán az
idős lovag elmosolyodott, és míg jobbjával megszorította Zmed jobbját, baljával öreg, de
még mindig széles mellkasára vonta a medve termetű De Vigorard exarchát.
– Az istenekre, kölykök! Jó nagy bizonytalanságban tartottatok minket éveken át!
– Bocsáss meg nekünk, de nem volt más választásunk – szabadkozott Hmuda. A három
fivér annak idején azon ritka alkalmakkor, amikor Arman meglátogatta barátját, Gordon
de Vigorardot Skara Gorban, az öreg lovagtól vett vívóleckéket. Szerencsére, Arman nem
tudta, hogy tanítása csak Zmedben vert gyökeret, és Hmuda inkább a kardművészet felé
vette az irányt, míg Lenk a gyors, könnyű tőröket részesíti előnyben.
Bár ha tudja is, biztosan elfogadja.
 Hmuda és Lenk is részesült egy-egy csontropogtató ölelésben, aztán az öreg fagyföldi
elmosolyodva vette szemügyre az egymás mellett álló fivéreket. Elégedetten csettintett.
– Megnőttetek… férfivá lettetek.
– Hát, forgolódtunk egy-két csata sűrűjében – bólogatott Lenk.
Arman ránézett a bátyjaihoz képest vékonydongájúnak, inasnak tetsző Lenkre, és
fitymálva szemügyre vette.
– Mondjuk te pont olyan maradtál, amilyen voltál… egyszálbél!
– Exarchaaaaa! – nyikkant meg sértetten Lenk.
Zmed elnevette magát.
– Úgy vinnyogsz, mint egy muyamut!
Az eddig csak mosolygó Hmudából erre kibuggyant a röhögés.
– Vagy ahogy Zwikk!
Lenk a középső ujját mutogatva reagált, és villogó szemmel meredt nevető bátyjaira.
Arman értetlenül pislogott.
– „Zwikk”?
– A divrioni domonnunk. Egy krefor. Mulatságos figura, de megbízható és hű segítő.
– Azokra bizony szükséged is lesz. Ezért álltam én is melléd.
– Csodálkoztam is, hogy nem indulsz a Koronáért – vonta össze a szemöldökét Zmed.
– Öreg vagyok én már ahhoz.
– De a fiad, Raym…
Arman megcsóválta a fejét.
– Brithugar őt bízta meg a Zhílián partra szálló sereg vezetésével. Nem lehetek biztos
benne, hogy visszatér, márpedig ha meghal, nekem nincs senkim rajta kívül. A Dierronok
nem elég erősek ahhoz, hogy dinasztiát alapítsanak. Erre három családnak van esélye…
nektek, a Frekhanzereknek meg a Roygoknak! Azon túl, hogy apátok a legjobb barátom
volt, akkor is titeket választottalak volna, ha nincs más motivációm.
– Megkérdezhetem, hogy miért?
– Persze – biccentett közömbös képpel Arman. – Zordig de Royg egy felfuvalkodott
pöcs, aki önhittségében a Káosz markába taszítaná az országot. Azonkívül gyáva is.
Jobbára hátulról támad, mint egy káoszkutya. Vele jobb, ha vigyázol, Zmed! Dorigan de
Frekhanzer pedig… nos, az ő tisztességéhez nem fér kétség, de az a halszagú vénség
jobban ért egy vitorla kifeszítéséhez, mint egy uradalom… hát még egy királyság
vezetéséhez. Mások uralkodnának helyette. Dréniának pedig nem kell bábkirály.
– Ezt nem értem – csodálkozott Lenk. Aztán hozzátette: – Hiszen Zmedet meg mi
befolyásoljuk!
Mindannyian nevettek. Arman az ajtó felé indult.
– Hoztam nektek egy kis meglepetést…
Azzal az ajtóhoz lépve kitárta azt, és intett.
– Gyertek be!
 Arman intésére öt páncélos, vállprémes, nagy termetű, széles vállú, északi lovag lépett
be. Szabályos sorban álltak meg, és a mellkasukra lendülő jobb kézzel tisztelegtek.
Nem tűntek túl nemesen születettnek, márpedig, mint köztudott, Dréniában a
hagyományok szerint csak azok léphetnek a lovagok sorába, akik bizonyítani tudják
arisztokrata származásukat. Persze Zmedék azt is tudták, hogy többek között éppen ezen
akart változtatni Arman, amikor megalapította a Dierron Lovagrendet. A Rend tagjai
közé bárki beléphetett; aki érzett magában elég ambíciót és készséget, azt tárt karokkal
várták.
– Ők öten önként ajánlkoztak, hogy elkísérnek az út végéig, Zmed. – Arman végigsétált
a lovagjai előtt. – A legjobbjaink közül valók. Tekints rájuk testőrként, csatlósként, de
elsősorban lovagként! Harcolnak érted, veled lovagolnak, meghalnak helyetted, ha kell.
– Több annál, mit remélni mertem. De hiszem, hogy meghalnia senkinek sem kell
értem. – Zmed a lovagokat méricskélte.
– Amikor majd király leszel, ezrek halnak meg a te neveddel az ajkukon.
– De nem helyettem. – A De Vigorard exarcha végigsétált a lovagok előtt, egyenként a
szemükbe nézett, és megállt a legutolsónál. – Hogy hívnak?
– Sern do Krajn, uram.
– Do? Ezek szerint őrgróf vagy… s a Krajn névből ítélve, ha jól sejtem, a hideg észak
határait őrizted eddig.
– Én nem annyira, uram – dörmögte Sern do Krajn villogó szemmel. – Három bátyám
maradt odahaza, és kettő a határokon, vérbe fagyva. Atyám döntése volt, hogy jöjjek
Deviaronba, és álljak lovagnak… de valóban a legészakibb drén város, Jrissai szülötte
vagyok.
– Nem is akartál lovag lenni? – vonta fel a szemöldökét Zmed. – Pedig a neved miatt
beléphettél volna a Kristálykígyók, vagy akár a Sárkánylovagok közé is.
– Pfhööö… – formálta meg a véleményét a széles arcú északi, s láthatólag csak nehezen
állta meg, hogy ne köpjön a padlóra.
– Nézd el neki! – szólalt meg a Dierronok exarchája somolyogva, Sern do Krajn vállára
téve a kezét, de szavaival ellentétben a hangjában nem titkolt büszkeség csendült. – Alig
két hete nyerte el a vállprémet. Bár fiatal még, de ambiciózus.
– Egy igazi ifjú titán – biccentett Zmed, kedvtelve szemlélve a lovagot, majd a többiek
felé fordult. – És ti? A ti neveteket is hallani akarom.
– Lothar da Grombovar.
– Hamzu Lajk.
– Greg Monaclovitz.
– Lyon Vrograz, uram.
– Nos… – Zmed az öregre pillantott. – Azt hiszem, érdekes Viadalnak nézünk elébe.
– Kétségtelenül. – Az öreg lovag kivárt egy kicsit, aztán elmosolyodott. – Főleg, ha ezt
forgatod majd. Hoztam neked még valamit!
 – Még egy ajándék? – Zmed feszélyezettnek tűnt. – Elszoktam az udvari móditól. Illett
volna nekem is…
Az öreg fagyföldi csak legyintett, majd az ajtó felé fordulva intett az ott váró
szolgálónak. Kisvártatva egy fiatal fegyverhordozó lépett be, aki egy hosszú, de nem túl
széles párnát hordozott a mellkasa előtt; viharszürke, acélosan csillogó fémhüvelyben
egy kard hevert rajta keresztbe fektetve. Egy olyan kard, amelynek láttán Zmedben,
Hmudában és Lenkben egy emberként akadt benn a levegő.
– A Zraa’loc! – suttogta Zmed elhűlten.
– Ez… – kezdte Hmuda, de nem folytatta. Arman de Dierron azonban így is értette, és
biccentett, miközben hátratette a kezét.
– Apátok kardja… – mondta csendesen. – S előtte az ő apjáé volt. Generációk óta a De
Vigorard családfő pengéje. Mostantól a tiéd, Zmed, hiszen téged illet. Vedd el!
Zmed tétován nyúlt a fegyverért, majd ujjai a markolatra kulcsolódtak, és óvatosan
megemelte a hosszúkardot. Ha nem tudta volna, hogy mennyire különleges fegyvert fog
a kezében, ettől az érintéstől akkor is végigszalad a hátán a lúdbőr. A Zraa’loc nemcsak
egy közönséges, drén kékacélból kovácsolt, nemes penge volt… sokkal több annál, s ez
már a kinézetén is látszott. Maga a hüvely nem volt túl díszes; szürke sagrén tok volt,
amelyet ezüstveretekkel erősítettek meg, vagy ha jobban tetszik: vékony, ujjnyi széles
ezüstpántok futottak spirálként körbe a markolatvastól a hüvely végéig egymást
keresztezve. Ahogy Zmed elővonta az ősi fegyvert, látható volt, hogy a méretes
lovagkard teljesen egyenes, és mindkét oldalán élezett. A fényesen csillogó vas jégkék
árnyalatban irizált, derengett a félhomályban. A markolatvasnál tenyérnyi széles volt, és
folyamatosan, egyenletesen csúcsosodott ki, gondosan helyet hagyva a középrészen futó
dupla vércsatornának.
A markolat egyszerű volt, azt leszámítva, hogy kissé görbének tűnt. Másfél kezes
forgatásra épp úgy lehetőséget adott, mint egykezes használatra egy megfelelő erejű
embernek. Ezüstlemezek ékesítették, és fogását még a belé ültetett aprócska
homályopálok sem tették zavaróvá. A gombja dísztelen volt abban az értelemben, hogy
nem ültettek bele drágakövet, de a vicsorgó fagydémon fejet mintázó ellensúlyozás
biztosította azt, hogy ha a Zraa’loc használója a fegyver e részével lenne kénytelen
támadni, akkor is súlyos sebet okozzon. Ezenfelül, ott, ahol nem fedték ezüstberakások,
látható volt, hogy nem fémből készült, hanem fehéres-sárgás csontból. Kevesen tudták,
hogy valójában egy fagydémon, Zraa’loc agyarából faragták ki a fegyver markolatát.
Mindezek mellett Zmed fél kézzel olyan könnyedén emelte meg a pengét, mintha az
pihéből lenne. Pislogott is a fegyverhordozó, aki hozta; ő mázsányinak érezte.
– Szinte nincs is súlya – lehelte Zmed.
– Könnyű forgatni – biccentett Arman. – De csak neked… a De Vigorardok
exarchájának. Nekünk, többieknek nehézkes lenne… számodra azonban jó szolgálatot
tehet.
– Hogyan szerezted meg?
 – Apád a halálos ágyán arra kért, őrizzem ezt meg számodra.
– Nekem?!
– Igen – biccentett Arman komoran. – Tudta, hogy Tohar el fog bukni előbb vagy
utóbb. A bátyátok… vagy aki annak mondta magát… mindent tűvé tett ezért a kardért, de
nem jutott a nyomára.
Zmed hálásan pillantott az öreg exarchára, és karddal a kezében közelebb lépett, majd
szabad baljával átölelte az öreget.
– Őszintén remélem, hogy egyszer megszolgálhatom ezt neked!

*****

Rivan de Moreguard már kevésbé bizonyult kellemes társaságnak.

A félkarú, könyökből csonkított exarcha úgy vonult be a fivérek lakosztályába, mint
aki haza érkezik. Pislogott is rendesen, amikor öt, heredíszes markolatú kard csusszant
ki a hüvelyéből, és az öt Dierron-lovag áthatolhatatlan falként állta útját.
– Mi a…? – torpant meg Rivan. Aztán megvetően sercintett, azzal sem törődve, hogy
köpete egy drága kathír szőnyegen placcsan. – Látom, az a vén fos már megelőzött!
– Letehetitek a kardokat – intett Zmed. Rivan belépőjét azzal honorálta, hogy nem állt
fel az exarcha tiszteletére.
A reakciója telibe talált, Rivan de Moreguard szájának bal széle megrándult, és a kevés
karú, de annál nagyobb mellényű családfő közelebb lépett a széthúzódó lovagok között.
Saját testőrei kissé lemaradva követték, kihívó pillantásokat vetve a Dierron-lovagokra.
Rivan azonban sosem arról volt híres, hogy meghátráljon. Valahol az ősei között talán
De Vigorard vér is folyhatott; azonkívül pedig köztudott volt, hogy egy Moreguard
mindig, minden esetben érvényesíti az akaratát. Már ha tudja.
– Jól van, Zmed. Kiálltam melletted és támogatlak, amiben tudlak, de ennek megvan
ám az ára, fiú! És szavamra, azt be is fogom…
Itt kénytelen volt elhallgatni. Sőt, meg is állni, eltartani kezét a testétől, és felemelni a
fejét, hogy a nyakához simuló, görbe, szablyaszerű penge ne vágja át a gigáját.
Hmuda hangja mégis szinte szelíd volt, noha nem hagyott kétséget a felől, hogy
amilyen gyorsan elővonta a pengéjét, ugyanolyan gyorsan át is vágja a de Moreguard
torkát.
– Mondd még egyszer, hogy „fiú”! – lehelte ábrándosan Hmuda. Még egy kedves
mosolyt is megengedett magának.
Rivan azonban nem mondta. Igaz, még most sem hátrált.
– Mit merészelsz! – sziszegte oldalra pislantva, majd tele szívta a tüdejét. De nem
kiabált, inkább vészjóslóan lehalkította a hangját. – Tudod te, ki vagyok én?
– Halott ember… ha nem teszed azt, amit esküd megkövetel tőled – szólt közbe Zmed.
Egy pillanatot kivárt, aztán intett; Hmuda pengéje eltávolodott az idős exarcha nyakától,
aki fellélegezve, de továbbra is keményen tartva magát immár Zmed szemébe
bámulhatott.
– Még megmásíthatom a döntésemet, Zmed!
– S miért tennél ilyet? – vonta meg széles vállát az említett. – Hogy a De Roygok, vagy a
De Frekhanzerek legyenek Drénia urai? Fűződik ahhoz neked érdeked?
– Óóó, nem… – Rivan de Moreguard megrázta a fejét, és sunyin elmosolyodott. – Ami
azt illeti, nekem aztán teljesen mindegy, ki uralkodik Dréniában. De talán úgy gondolom,
hogy a Rend nevében jobban járnánk egy De Royggal, mint egy De Vigorarddal!
– S valóban így gondolod? Ha igen, mondd ki!
Rivan hallgatott. Zmed biccentett.
– Én is így sejtettem.
– Biztosítékot akarok! – szilárdult meg egy vonás Rivan szája szegletében. – A szavadat
a támogatásom fejében.
Zmed biccentett.
– Az egyezség a Moreguardok és a De Vigorardok között változatlan.
– Add írásba!
– Ha ragaszkodsz hozzá… Zwikk!
A háttérből a nagy fejű krefor sietett elő, aki a villogó fegyverek előbukkanásakor
sietősen biztos helyre távozott észrevétlenül. A hívásra azonban azonnal előkerült, és
Zmed elé tett az asztalra egy pergament.
– Ha megengeded, exarcha, előre elkészítettem a szerződést. – Azzal a pergamen két
végét leszorította egy vázával meg egy levélvágó késsel, végül kedvesen Rivan de
Moreguardra villantotta bájosnak nem nevezhető mosolyát.
A félkarú morózusan meredt rá.
– Mi a szar ez?
– Csak a szokásos. Az eddigiek megerősítése, úgymint: a De Vigorardok biztosítják a
területükön való áruszállítást, amennyiben a de Moreguardok készek arra, hogy a De
Vigorardok délkeleti határait őrizzék. A szerződés megemlíti azt is, hogy az elzárt de
Moreguard területekre érkező uradalmi ellenőrzések az interregnum alatt és az után is
megvalósulnak, függetlenül attól, kié lesz a Korona. Hovatovább…
Rivan de Moreguard egy órával később zúgó fejjel támolygott ki a lakosztályból.
Zmedék azonban immár bízhattak a támogatásában.

*****

A leszálló alkonyat sötét, bíbor fénybe vonta a Fagycitadellát és annak lakóit csakúgy,
mint Deviaron külső negyedeiben élőket. A legtöbben persze erre a jelentős eseményre,
amely most készült, igyekeztek minél közelebb húzódni a falakhoz – csak azért, hogy
első kézből informálódjanak. Mások éppen amiatt, mert oly sokan tobzódtak a
környéken; ők persze inkább az árnyas utcákat járták, és a teli erszényeket keresték,
hogy aztán elnyisszanthassák azok madzagját. Na és persze az utcák két oldalán
felállított pavilonokban mérhetetlen mennyiségben folyt az olcsó sör.
A három fivér a szükséges megbeszélések után nem tudott ellenállni a kísértésnek,
hogy lóhátra szálljanak és kilovagoljanak Deviaron forgatagába. Olyan régóta vágytak
már erre, oly régóta harcoltak azért, hogy szabad emberként, nevüket és becsületüket
tisztára mosva léptethessenek a fővárosban, hogy nem volt az az erő, ami visszatarthatta
volna őket. A tömeg szétnyílt előttük, utat engedett, és változatos érzelmek hullámoztak
körülöttük.
Voltak, akiket nem győzött meg az, hogy a De Vigorard fivérek ártatlannak találtattak.
Elhangzott egy-egy „árulók” és „testvérgyilkosok” felkiáltás is, de többnyire lelkes
vivátok és biztató kiáltások szálltak feléjük. A macskaköves utcákat megvilágították az
utcai lámpák, amelyeket egyforma távolságra helyeztek el egymástól, s amelyek
imbolygó fényükkel furcsa árnyakat rajzoltak az általuk bevilágított házak falára és az
emberek arcára.
– Talán nem is baj, hogy „szőrös” fivérünk nem tartott velünk… – vélte Zmed
komoran.
Lenk elvigyorodott a gondolatra.
– Szerintem élvezné a sokaságot.
– Hülye vagy? – röhögött rá Hmuda. – Nyomban lerángatnák a lóról, amint
megpillantanák!
– Van olyan ló, amelyik egyáltalán a közelébe engedné? – csodálkozott Lenk, mire
mindkét bátyja elnevette magát, ahogy eszükbe jutott Skandar Graun és a ló esete
Lendor partjainál.
Aztán Hmuda megrántotta a kantárt, és az egyik bodegára mutatott.
– Nézd csak, Lenk! Vízrekesztő… nem iszol pár korsóval?
– Anyád!
A fiatal nemes nagyon csúnyán szitkozódott, míg két bátyja harsogva nevetett.
Lenk azonban gyorsan túltette magát a bosszúságán. Vetett ugyan még pár csúnya
pillantást a tréfás kedvű bátyjára, de aztán másfelé terelte a szót.
– Azzal a hibbant Roahmyerrel… azzal mi lehet?
– Bizonyára nem egyszerű a dolga… elvégre külhoni. Ha szerencséje van, akkor
Jilocas’theyn meghallgatta a kérésemet, és személyesen foglalkozik vele – dünnyögte
Zmed. Aztán megvonta a vállát. – Egyébként meg kit érdekel? Trialcori maldib… már azt
is megtiszteltetésnek kellene vennie, hogy eljuthatott Deviaronba.
– Úgy látom, a bátyus gyorsan túllépett a zsoldosként eltöltött időkön – pislantott
nagyot Hmuda. Ritkán hallották ennyire „drénesen” beszélni Zmedet. Hmuda szavait
hallva Zmed hosszasan hallgatott, hiszen nemrég még ő volt az, aki Roahmyer után
tudakozódott. Már éppen megszólalt volna, amikor oldalirányból egy tépett ruházatú,
fiatal férfi bukott a lovaik elé.
 – Hőőő!
A nagy testű, északi csatamének engedelmeskedtek a parancsnak, és szinte azonnal
lecövekeltek. A velük tartó két testőr – Sern do Krajn és Lothar da Grombovar pedig
előreléptettek, és figyelmeztetésképpen rátették kardjuk markolatára a kezüket.
– El az útból, fickó! – förmedt a szerencsétlenre Lothar. Kiemelte a lábát a kengyelből,
és az éppen felálló vállának feszítve a talpát megtaszította. A nyomorult szédelegve tett
két lépést, aztán elterült a macskaköves utcákon.
Zmed szikrázó szemmel léptetett a lovag mellé.
– Elég, Lothar!
– Ez csak egy nyavalyás…
– Azt mondtam, elég! Láthatod magad is: sebesült!
Valóban: a hátán fekvő, fiatal férfi elég megviselt állapotban leledzett. A bal karja
furcsa szögben állt, az ábrázata merő mocsok volt és vér; mintha betörték volna az orrát,
aztán belenyomták volna az utca összes pocsolyájába. Sártól összetapadó haja tincsekben
csüngött, a bal szeme alatt csúnya monokli kezdődő lilasága derengett, és ahogy
felpillantott, szóra nyíló szája látni engedte, hogy több fogát is kiverték.
Csúnyán helybenhagyták.
– See… Segg…
– Még pimaszkodik és sérteget is a nyomorult! – sziszegte Lothar, és úgy festett, képes
legázolni a magatehetetlen alakot. Zmed azonban visszafogta. Okkal, mert ő már hallotta
ezt a mondatot párszor. Nem is csalatkozott.
– Segítsééééhhhggg… – lehelte a földön fekvő férfi felállásra képtelenül.
Időközben kisebb tömeg gyűlt köréjük, akik értetlenül, közönyösen vagy várakozó
türelemmel bámulták a De Vigorard címert viselő három lovast, a két Dierron-lovagot és
a földön fetrengőt.
Az értetlenségük azonban csak akkor teljesedett ki, amikor a De Vigorardok exarchája
átemelte lova tompora felett a lábát, és a földre helyezte hercegi csizmáját. A tömeg
felmorajlott.
Zmed azonban nem törődött velük, hanem két lépéssel a sebesült mellett termett.
Na, ekkor vette kezdetét az igazán komoly szájtátogatás. Deviaronban meglehetősen
szokatlan dolog ugyanis, hogy egy arisztokrata fél térdre ereszkedjen a sáros
macskaköveken, és aggodalmas arccal hajoljon egy sebesült közrendű fölé.
Az pedig még nagyobb ritkaság számba ment, hogy mindezt a drén Jégkorona egyik
várományosa teszi. Az előbbi morajlást, melyet a tömeg produkált, mintha elvágták
volna, és olyan csend telepedett az utcára, hogy hallani lehetett a ploccsanásokat, ahogy
Hmuda hátasa tiszteletlenül az utcára potyogtat.
Zmed megérintette a sérült férfi nyakát, pár másodpercig figyelmesen ott tartotta a
kezét, majd megszólította:
– Ki tette ezt veled?
– Nem… vagyok fontos… nagyuhhh… uhram!
 – Hívják a városőrséget! Ezt a fickót összeverték és megkéselték! Hozzanak egy
gyógyítót!
– Nem… én… vahhh… – A sebesült vérmocskos ujjai Zmed alkarjára tapadtak. Nyilván
nem fogta fel, hogy egy arkhon drága ruháját mocskolja össze. – Segíts… a meny… ahh…
asszonyomnak…
– Mit motyog? – léptetett közelebb Sern do Krajn is, aki különös szemekkel meredt a
térdeplő hercegre. Zmed közelebb hajolt a férfihoz, hogy jobban értse a szavait.
– A siká… torban…
– A menyasszonyát emlegeti… azt kéri, segítsünk. – Mire Zmed kimondta a szavakat,
már lefejtette magáról az elerőtlenedő ujjakat, és könnyed mozdulattal kardot vont.
Zraa’loc markolata éhesen simult a kezébe. A mozdulatot látva páran felsikkantottak és
elhátráltak, de a herceg nem is törődve velük abba az irányba indult, ahonnan a férfi
eléjük zuhant.
– Utána! – mordult fel Sern do Krajn, de kissé megkésve. Lenk és Hmuda ugyanis
addigra már lecsusszantak a nyeregből, és a bátyjuk után eredtek. A hátuk mögött vasalt
csizmás lábak dübögtek, ahogy a Dierron-lovagok is benyomultak a szűk sikátorba,
hátrahagyva a lovakat.
Olyan nagyon meg sem lepődtek, amikor a koszos, bűzös, szűk utcácskán felderengett
a látvány.
Pár méterrel előttük éppen ekkor tepertek a földre egy nőt, és durván röhögtek. A
részeg hangokat tisztán értették.
– Na most… hogy azt a nyüzüge hódolódat kivéreztettük, téged is meglékelünk, Liara…
deee egészen másképpen!
– Ammá’ bizonyos!
– De ne aggódjá’, aranyos! Csak az első pár lökés fog fájni… osztán megtapasztalod egy
igazi férfi döféseit!
– Ja, a végére mán élvezni fogod!
Nyolc-kilenc árnyalak imbolygott a sötétben, a hercegek és a Dierron-testőrök nem
mertek volna arra fogadni, hogy a szerencsétlen nő a dolog „végére” még életben lesz
egyáltalán.
De nem is akarták ezt kivárni.
– Megállj! – mennydörögte Zmed. – Azonnal állítsátok talpra a nőt, és életben hagylak
benneteket! Felelnetek kell tetteitekért, de túlélhetitek! Az én kardomat viszont nem.
A hozzá legközelebb állók bambán meredtek rá, de csak ketten-hárman fértek el
egymás mellett. Tompa, ittas szempárok meredtek a hercegre, aztán az egyik fickó
felröffent.
– Ni’ mán, Nothas! Ez valami úrféleség…
– Oszt akkó’? Takarodjá’ innét, amíg jó’ van dógod! Urak ne üssék az orrukat a pórok
szórakozásába… e’végre, engem se hínak meg a Kártyanapra, höhöhö!
– A nevem Zmed de Vigorard… és a hölgy a védelmem alatt áll.
 – Hööööölgy?
– Höhöhöhö…
– Te… Nothas, szerintem… ez rólad beszél.
– Anyádról!
A legközelebb álló páros annyira részeg volt, hogy fel sem fogták a bemutatkozást.
Azonban egyikük előrelépett. A kezében véres kést szorongatott.
– Na, pajtikám… ’sszondom néked…
Zmed nem várta meg, mit akar szondani. Előrelépett, és kardja farkasos
markolatgombjával a fickó arcába sújtott. Fogak recsegtek, állcsont roppant, és az ipse
száját elöntötte a vér. Hátratántorodott, elzuhant.
Az exarcha támadása annyira váratlan volt, hogy a másik csak akkor fogta fel, mi
történik, amikor a kardgomb ismét lesújtott. Ezúttal fentről lefelé, homlokra. A fickó úgy
csuklott össze, akár egy homokzsák.
Zmed átlépett a fetrengőkön, és az arca elé emelte a pengéjét, megmutatva a maradék
dorbézolóknak a nemesen csillogó kékacél kardlapot.
– Melyiktek óhajtja megízlelni pengém csókját?
A férfiak elhátráltak. A határozott fellépés, vagy talán a felismerés, hogy semmibe
vették egy arkhon parancsát, megtette a hatását. A következő pillanatban a maradék fél
tucat férfi megfordult, és futva a túlsó kijárat felé iramodott.
Sern do Krajn lépett Zmed mellé, kezében meztelen pengével.
– Űzőbe vegyük őket, dire?
– Felesleges… de ezt a kettőt add át a városőröknek, dugják őket fogdába! Majd
vallanak a társaikról. Mi a helyzet?
Ez utóbbi kérdését Hmudának szánta, aki most támogatta fel a földről a tépett
ruházatú leányt. Viszonylag szép arcú, de amúgy tipikusan drén „ősanya” típus volt, a
köznép telt idomú, vaskos bokájú, nagy farú képviselője. Szerencsétlen azt sem tudta,
hogyan takargassa fedetlen testrészeit.
– Semmi baja, csak az ijedtség.
– Nagyuram… én… – A lány a haját rendezgette. Aztán észbe kapott, és esetlen
mozdulattal pukedlizett. – Köszönöm, nagyuram!
Zmed biccentett, és elfordult a hálálkodó lánytól.
– Lothar! Kísérd haza a kisasszonyt!
– Igenis, dire.
– Nagyuram! A vőlegényem… nem tudják, mi van vele? Megpróbált megmenteni, de…
félek… – Liara zokogásban tört ki. A mellette álló Hmudának kellett megtartania, hogy ne
rogyjon térdre a most rátörő gyengeséghullámtól.
Hmuda Zmedre pillantott.
– A vőlegényed életben van… s talán életben is marad.
– Talán? – rémüldözött a lány. – Csak talán?
Zmed kedvetlenül bámulta kardjának markolatgombját.
 – Súlyos sebeket kapott. A gazfickók nem kímélték.
– Óóóó!
Azonban felesleges volt aggódniuk. Amikor kiértek a sikátorból, a fiatal férfit egy
szalmabálán ülve találták. Egy sötét köpenyes, kirurgusnak tűnő alak tüsténkedett
mellette, aki alig tudta visszatartani, hogy a Liarának nevezett lányhoz rohanjon, amikor
meglátta. Pedig szerencsétlen pára valószínűleg abban a pillanatban összeesett volna,
ahogy feláll, olyan nagy lehetett a vérvesztesége.
Így viszont Liara szaladt a kedveséhez, és a szerelmes pár összeborulhatott. A két
elfogott részeget átadták a kiérkező városőrségnek, aztán a hercegek nyeregbe szálltak.
Zmed még mindig kedvetlenül bámulta a kardja markolatát.
– Mi bajod? – faggatta Hmuda.
– Véres lett a Zraa’loc kardgombja – morogta az exarcha. – Ráadásul… egy ilyen
ocsmánynak a vérétől…
Ekkor kiáltás harsant:
– Vigorard!
A három testvér az évek során hozzászokott már ahhoz, hogyha a nevüket harsogják,
az nem sok jót jelent; kezük a fegyverük markolatára siklott. Ezúttal azonban nem kellett
támadástól tartaniuk.
Deviaron lakosai ott álltak körülöttük, és az első kiáltást némi bizonytalanság után
újabbak követték:
– Vigorard!
– Vigorard!
Aztán már folyamatosan zúgott a tömeg:
– Vigorard! Vigorard! Vigorard!
Valaki elkezdett dobogni a lábával, és többen csatlakoztak hozzá. Ütemre harsogták
immár:
– Vigorard! Vigorard! Vigorard!
– Most… mi bajuk van?
– Semmi, nagyuram – recsegte mellette egy tiszteletteljes hang. – Pusztán a pórok nem
szokták meg, hogy kiálljanak értük. Ha megengedi… egy De Royg vagy egy De Frekhanzer
átlépett volna a nyomorulton, aki sebesülten az útjába esik… talán még meg is tapossa,
ha nem fél, hogy bemocskolja a csizmáját! Khm… ha nagyuram megengedi…
– Mit engedjek?
– Hát ezt. – Sern do Krajn az égnek lökte a kardját, és csatlakozott a nevet ütemesen
skandálókhoz Lotharral együtt: – Vigorard! Vigorard! Vigorard!
 3. ROYGOK ÉS FREKHANZEREK

A dolognak hamar híre ment, ezt beszélték szerte a városban, így amikor másnap
Zmedék beléptek a Nagyterembe, már mindenki tudott az eseményről. A nemesek elég
változatosan reagáltak – Arman de Dierron például elismerően odabiccentett Zmednek,
míg Rivan de Moreguard tüntetőlegesen nem vett róla tudomást, hogy a támogatottja
megérkezett. Rafinált volt az öreg róka; Zmed úgy sejtette, így akarja elhitetni az
ellenlábasaikkal, hogy összekülönböztek a tegnapi nap során.
Zordig de Royg azonban személyesen jött oda kifejezni elismerését.
– Hosszú beszédre számíthatunk – jegyezte meg epésen Lenk a közeledő exarcha
láttán. Ebben nem is csalatkozott.
– Zmed! Hallottuk, hogy tegnap móresre tanítottál néhány nincstelen semmirekellőt!
Én mondom, így viselkedik egy igazi drén nemes! Méltó helyed lehetne a Dierron-
lovagok között, barátom!
Lenk keze megrándult, de Hmuda időben bokán rúgta, mielőtt még szeleburdi öccse
kirántotta volna vívótőrét.
Annak ugyanis, aki nem drénnek születik, Zordig szavai minden bizonnyal
elismerésnek hatottak. Azonban egy született drén, főleg egy nemes, pontosan tisztában
volt vele, hogy most egy burkolt sértés hangzott el. Köztudott volt ugyanis, hogy a
nobilitas megveti a Dierron Lovagrendet, ahol a grófok, bárók, hercegek sarjai egy
asztalnál esznek a földtúró parasztok, az ácsok, a kovácsok és más pórnépek fiaival. Az
arkhonok, de még a hétköznapi nemesek között is megvetést szült ez a Dierronok
irányába, s egy jobb érzésű arisztokrata semmi pénzért nem lépett volna be a rendbe.
Zordig valójában arra célzott, hogy Zmednek inkább a kísérői között lenne a helye,
semmint Jelöltként indulni a Koronáért. Tulajdonképpen nem tett mást, mint a De
Vigorardok exarcháját egy pórral tette egyenértékűvé; illetve, jelezte, hogy exarcha
társa az ő szemében alig több egy paraszt fiánál. Mindeközben a szeme se rebbent, és
elismerő mosoly ragyogta be az arcát, mint aki tényleg bóknak szánta előbbi szavait.
Csalatkoznia kellett azonban, mivel Zmed most sem vette fel a kesztyűt…
…de hűvös hangja, távolságtartó viselkedése elárulta, hogy értette a lényeget.
– Bizony mondom, Zordig, sokszor érzem úgy, hogy szívesebben étkeznék velük egy
asztalnál, mint egyik-másik arkhonnal. Túl sok a seggnyaló az ősi családok sarjai között,
nem gondolod? Sokan vannak, akik mást mondanak, mint amit gondolnak. Olykor úgy
hiszem, nem is Shethyuyabin örökösei vagyunk néhányan, hanem a korcs gilfeké!
Talált.
 Zordig de Royg arcán elhalványult a mosoly, ahogy magára ismert Zmed szavaiban, és
a sötét, ravasz szemekben az indulat fényei gyúltak egy tünékeny pillanat erejéig.
Azonban gyorsan erőt vett magán, és szomorkás képet vágva Zmed mellé sorolt, hogy
szemügyre vegye a többi összegyűltet. Mintha róluk lett volna szó.
– Bizony – értett egyet lehalkított hangon. – Olykor szégyenteljes, hogy Shethyuyabin
öröksége így hanyatlik pusztulásba! Hiszen nevezz meg egyet is közülük, aki úgy
cselekedett volna, miként te!
– Arman de Dierron! – vágta rá Zmed.
– Na, igen, az öreg lovag – bólogatott egyetértően Zordig de Royg bosszússágát
próbálva leplezni, amiért ily gyors választ kapott. Belekarolt Zmedbe, s szinte húzta
magával exarcha társát, aki annyira meglepődött ezen a bizalmaskodó gesztuson, hogy
még tiltakozni is elfelejtett. – De rajta kívül… csak te és én, barátom, csak te és én!
Lenk felröhögött a háttérben, Hmuda pedig úgy bámulta Zordig tarkóját, mintha
valami kihaltnak hitt állatfajjal találkozott volna. Aztán felnézett a plafonra, hogy nem
szakad-e le.
Felhőlak építészei azonban gondos munkát végeztek. S az a plafon ennél cifrább
dolgokat is hallott már.
– Valóban? Tehát teee… nem mintha nem hinnék neked…
– Ó, hidd el, barátom, ha én ott lettem volna, egyetlen gazfickó sem ússza meg élve! Ott
helyben felkoncoltam volna mindet!
– Elnéhéhéhézést! – Lenk próbált visszafogottan röhögni, de mivel már a könnyei
potyogtak, ez nem ment minden feltűnés nélkül. Inkább hátramaradt, és a Dierron-
lovagok mögé húzódva kapkodott levegő után.
– Az öcséd mintha kételkedne bennem – jegyezte meg sértetten Zordig.
Zmed erre már csak biccentett, és finom mozdulattal kihúzta a karját a másikéból.
– Ha meg nem sértelek, nem csak ő…
– Mi? – A De Roygok exarchája értetlenséget színlelt. – Te talán azt gondolod, én ott
hagytam volna a sebesültet az út közepén, és hagyom, hogy megerőszakolják
szerencsétlen lányt!?
– Meglehet.
Zordig erre nem számított. Az ő világában bizonyára annyira megszokott volt a
köntörfalazás, a sértések, utalások, célzások burkolása, hogy az éveken át másfajta népek
közt élő Zmednek sikerült teljes egészében meglepnie. Első pillanatban szemmel
láthatóan nem is tudta, hogyan reagáljon, aztán a lehető legrosszabb módot választotta.
Ahelyett, hogy lenyelte volna érzéseit, elsötétült arccal, komoran bámult a De Vigorard
szeme közé.
– Ezért a sértésért… párbajra kellene hívnom téged!
– De egy hozzád fogható gyáva úgy sem merne ilyet… – jegyezte meg csendesen Zmed.
 – Mit merészelsz!? – sziszegte Zordig, és az oldalán lógó keskeny pengéjű kardért
nyúlt. Azonban látva a villogó tekintetű Hmudát meg a közelebb húzódó Dierron-
lovagokat, meggondolta a dolgot.
Zmed karba fonta a kezét, úgy nézett rá gunyorosan.
– Figyelj most rám jól, Zordig de Royg! Engem nem kell szeretni, sem tisztelni. Én
elfogadlak téged olyannak, amilyen vagy… tégy te is így velem! Ne gondold, hogy mézes-
mázos szavakkal nálam bármit is elérsz. Az én szememben a tettek beszélnek. Gondold
azt, amikor velem beszélsz, hogy Arman de Dierronnal váltasz szót! Ugyanolyan vagyok
én is, mint ő és a lovagjai! Az én szememben többet ér a valódi bátorság, mint a
hangoztatott, és többet számít a tényleges becsület, mint az ígért szó. Most, ha
megbocsátasz…
Azzal elfordult, és otthagyta a levegő után kapkodó exarchát, akivel talán az apja
beszélt utoljára ilyen tónusban. Azóta, egészen a mai napig, senki sem merészelte
megengedi magának ezt a hangnemet. Vagy aki igen, az hamar megbánta.
Megrökönyödve bámult a távolodó után. Aztán azt nézte, kik lehettek fültanúi ennek a
megalázó társalgásnak.

*****

Zordig de Royg magában fortyogva, indulatosan viharzott vissza ahhoz a széles

asztalhoz, amelynél ő és a kísérete kapott helyet. Az apródjának igencsak iparkodnia
kellett, hogy kihúzhassa a herceg ülőhelyét, majd alátolhassa az ülőalkalmatosságot.
Shenden de Zrabervetshen közelebb hajolt az asztalon keresztül, és a két székkel
arrébb ülő Gledz de Cloa is igencsak hegyezte a fülét.
– Nos? – vonta fel szemöldökét a félszemű nemes. Rekedtes, fásultnak tetsző hangon
beszélt, de aki ismerte Shenden nagyurat, pontosan tudta, hogy több benne a tettvágy,
mint a legtöbb fiában. Pedig volt neki jó pár…
Zordig legyintett.
– Ugyanolyan, mint az apja, az a kevély Gordon. – Az exarcha fintorgott. – Már-már
visszasírom azt a kétszínűTohart.
– Én nem. – Shenden hátradőlt, közömbös, nyekergő hangja nem árulta el az érzéseit.
Az arca is rezzenetlen maradt. – Tohar veszélyes volt… ha még élne, Dréniának már új
királya lenne. Fattyú királya, mint azóta tudjuk.
Zordig szeme villámokat szórt.
– Azt gondolod?
– Ne ringasd magad tévhitekbe! – intette a félszemű, idős nemesúr egyáltalán nem
jóindulatúan. – Tohar jelentős hatalommal és befolyással bírt. Örüljünk, és használjuk ki,
hogy Zmed ezekkel nem rendelkezik.
– Kedveli a nép!
 – Nem a nép választja az új királyt, hanem a Fagyhercegek és a főpap.
– Ami viszont tény, hogy eddig Zmednek van a legtöbb támogatója – szólt közbe Gledz
de Cloa lehalkított, vékony hangon, az összeesküvők halk suttogásával. Shenden
egykedvűen biccentett.
– Ez így van.
Zordig de Royg indulatosan az asztalra csapott.
– Akkor ti miért nem álltok mellette? Mostanra eldőlt volna az egész.
A félszemű nemes unottan pislantott.
– Valóban tudni akarod?
– Miért is ne? – kapott a lehetőségen Zordig, hogy végre megtudhatja legerősebb
támogatójának az indítékait. Azonban most is csak a kiábrándulás várta.
– Én azért téged támogatlak, mert úgy gondolom, hogy Zmed már nem igazi drén!
Részben külhoni lett. Éveken át harcolt egyszerű zsoldosként a maldibok között…
óhatatlanul megfertőzte a külvilág mocska, amely nem méltó egy igazi drén nemeshez.
Nem kívánnék ily királyt a trónra. Azt gondolom, te vagy Drénia számára a legjobb
választás… nem kiváló és egyedüli választás, de a legjobb.
– Ma mindenkinek őszinteségi rohama van? – dörmögte Zordig.
Shenden megvonta a vállát.
– Meglehet, tévedek… de nem voksolnék Zmedre, a Frekhanzerre még annyira sem.
– Doriganra miért nem?
Shenden megvonta széles vállát.
– Beszűkült agyú. Az olvasatában két megoldás létezik: vihart vet, halált arat. –
Megcsóválta a fejét. – Nem, Zordig, Dréniának olyan királyra van szüksége, mint amilyen
te vagy. Fiatal, ambiciózus, és nem fertőzte meg a külhon mocska. Te tiszteled a
hagyományainkat. Ha te dinasztiát alapítasz, az egy erős, biztos kezű irányítást tesz
lehetővé… és ez a legjobb Dréniának! Erre van most szükség!
– Brithugar nem hagyott maga után mást, csak széthúzó nemeseket és egy gyenge
országot – sipította Gledz de Cloa továbbra is lehalkított hangon. A sunyi, menyétképű
exarcha ennek ellenére olyan fejhangon beszélt, hogy ha valaki a közvetlen közelében
ülve hallgatta pár percig, menthetetlenül megfájdult a feje. – Kell valaki, aki képes
összefogni. Nekem nem menne… sem pedig Shendennek, de itt vagy te.
– Ami azt illeti, nekem menne – jegyezte meg Shenden de Zrabervetshen. – Azonban
én már öreg vagyok, míg te, Zordig, fiatal és tetterős. Van időd felépíteni valamit, amit a
fiaid továbbvihetnek majd… az én örökségem, ha királyi dinasztiát alapítanék, csak egy
elkezdett dolog volna, hiszen már talán csak egy-két évem lehet hátra. Kevés idő, hogy
maradandót és hasznosat alkothassak.
– Vannak fiaid! – Mutatott rá Zordig.
– Harcosnak neveltem őket, nem politikusnak.
– Jó, értem… – dünnyögte Zordig. Elpillantott a letelepedő Zmed felé. – De akkor is
sértően viselkedik.
 – Mint mondtam: megfertőzte a külhonban töltött idő. Azonban nem ő a
legveszélyesebb ellenfeled.
– Tudom, tudom… – morogta Zordig, de nem pillantott Dorigan de Frekhanzer felé. –
Ne hidd, hogy nem ismerem… veszélyes ő, mert mindig csak figyel, és a háttérben marad.
Shenden de Zrabervetshen elégedetten hátradőlt, és félmosolyra húzta sebhelyes
ajkait.
– Látod? Ezt is remekül felmérted. Ezért mondom, hogy te vagy a legmegfelelőbb.

*****

Dorigan de Frekhanzer egy oldalsó folyosóról érkezett, nagyjából Zmedékkel egy

időben. Az ő fülébe is eljutott a legfiatalabb királyjelölt éjszakai cselekedete, de ő
Zordiggal ellentétben meg sem próbálta kifejezni elismerését. Mindig is ilyen volt…
magának való, aki inkább tettekkel jut előre, nem fürge nyelvcsapásokkal.
A sziklaarcú, élete delén túljutott nemes határozott, öles léptekkel haladt át a termen,
hogy a kísérete alig győzte követni. Dorigan még most, túl élete fénykorán is impozáns
látványt nyújtott családja tengerkék és vérvörös színek alkotta ruházatában. A színek azt
a két elemet szimbolizálták, amiket a Frekhanzerek oly büszkén hangoztattak mindig is:
a legtöbb vért ontották a tengeren Drénia felemelkedése érdekében.
Tény, ami tény, ez valóban így volt.
Az ősi család székhelye a Drénia északnyugati részében elhelyezkedő Oxolund volt,
amelynek nyugati partjait a tenger mosta. Szükségszerűen, mivel a jobbára fagyos föld
kevés volt ahhoz, hogy ellássa élelemmel a birtokokat, a Frekhanzerek rendelkeztek a
lehető legnagyobb flottával, amelyet arkhon család valaha birtokolt. Tipikus tengeri
medvék voltak – és a szó szoros értelmében illett rájuk a „medve” jelző.
Tekintve, hogy nem sok Frekhanzer állt meg két méter alatt a növekedésben.
Az exarcha – a maga két méter tíz centis magasságával – simán ellátott a legtöbb
jelenlévő feje felett. Rövidre nyírt, kese haja már őszbe hajlott, de még így, túl az
ötvenen is, eltekintve kacsázó járásától, délceg férfinak számított. Amikor
felfegyverkezett, a hátán többnyire egy kétkezes pallost viselt, s akik már látták csatába
vonulni, legendákat meséltek a látványról. Igaz, a Frekhanzer exarcha lassan nyolc éve
hagyta hüvelyében porladni legendás pallosát, de legénykorában fél kézzel forgatta, és
egyetlen csapásával két-három irissarit vert le a lábáról.
Úgy, hogy az elsőt kettévágta…
Dorigan széles állkapcsa, csapott, busa homloka sokszor okozta élcelődés tárgyát, mely
szerint a Frekhanzerek ereiben csorog némi ork vér is… azonban mostanra ezek a rossz
nyelvek kivágva aszalódtak az exarcha fiókjának legmélyén.
A hatalmas termetű nemes megállt a számukra kijelölt asztalnál, és éppen leülni
készült, amikor Artax de Miyra a közelébe húzódott.
 – Odanézz!
Dorigan követte Artax pillantását, így szemügyre vehette, ahogy Zmed kivonja a kezét
Zordig karjából, és hátralépve meglehetősen zárkózott tartást vesz fel. A vén tengeri
medve megvetően elvigyorodott ezt látva.
– Több esze van, mint hittem – dörmögte.
– Talán több is, mint neked. – Liyun de Chevallier lépett melléjük, mogorva képpel.
Különös volt ez a hármas. Dorigan jócskán kimagaslott a tömegből, két exarcha társa
pedig inkább az alacsonyak sorait gyarapította. Liyun mindezek mellé göthös, sápadt
képű drén volt, akinek már megnyomta a vállait az évek súlya; Artax de Miyra még nála
is öregebb volt, s már inkább összefelé ment, pedig fiatalkorában sem volt túl magas. A
tengerész Dorigan mellett a nyolcvan körüli, kényeskedő, arisztokrata mozgású exarcha,
aki egy gyermekkori betegség miatt – állítólag – mindig vastagon púderezte az arcát,
határozottan komikus látványt nyújtott.
– Ha így lenne, akkor nem indulna a Viadalon. – Dorigan Liyun orra alá dugta
pörölynyi öklét. – Induljon csak! Összezúzom!
– Ne becsüld őt alá!
– Még a végén te is felsülsz, mint Zordig barátunk – tette hozzá nyekeregve Artax.
A tengeri medve erre már csak horkantott, vetett egy lesújtó pillantást éppen elváló
két vetélytársára, aztán elhessegetve az apródot maga rántotta ki a székét és ült le.
Artax felvont szemöldökkel pillantott Liyun de Chevallierre, aztán megadóan
sóhajtott, és elhelyezkedett támogatottja jobb oldalán, míg Liyun Dorigan balján foglalt
helyet.
 4. ZITRÁNOK

Nem sokkal később belépett a terembe Kermon Devizever Leanda; mögötte a drakón
Fagyhercegek, Jilocas’theyn, Lyasthé Mehriall és Kherthyomehr.
A terem elcsendesedett, amikor az északi végen felállított pódiumra fellépett az idős
pap. Minden szem felé fordult, és ő nem is húzta sokáig az időt. Hiszen az volt az, amiből
kevéssel rendelkeztek.
– Arkhonok! – károgta, s mivel a teremben ezúttal már helyet kaptak a kevésbé neves
nemesi családok is, így folytatta: – Drénia előkelői, figyelmezzetek rám! A világ
hatalmasságainak tekintete most Dréniára irányul! Yennon Szigetének tornyaiban és a
Káoszfellegvár förtelmes kazamatáiban, Zhilian, Maldiberan és Jidor palotáiban,
Gerondar mocskos csarnokaiban rólunk, Észak rendíthetetlen bástyájáról, Dréniáról
pusmognak mind! Északra tekint mindenki, aki számít… van ki árgus szemekkel,
romlásunkat kívánva, van, ki türelmetlenül, és van, ki a jövőtől rettegve! Mind azt lesik,
megosztottak leszünk-e és elpusztíthatók, vagy egységesek és legyőzhetetlenek! Mindez
a mai döntésünktől függ, attól, hogy ki lesz Drénia új királya!
– Krogelv de Zitrán! – harsant fel egy hang.
Sokan felkapták a fejüket. Aztán többekben benn ragadt a lélegzet, és hitetlenkedő
kérdések, felkiáltások röppentek a döbbent nemesek közül. Eleinte halkan, de aztán
egyre erősödve:
– Ki szólt?!
– Mit merészel!?
– Bolond!
– Véráruló!
A terem felbolydult, ahogy az imént közbekiáltó, fiatal, karizmatikus férfi végighaladt
a központi folyosón. Talán ha húsz lehetett. Megnyerő vonásait beragyogta a szája
szegletében ücsörgő, nyegle félmosoly. Vérszínű köpenyét panyókára vetve viselte,
zekéjének törtarany ragyogását átfedte a nadrágjához stimmelő rubinvörös hímzés. Inge
is ennek megfelelően ötvözte e két szín árnyalatait.
Vörös és arany.
Az áruló de Zitrán család színei!
A fiatalember bal oldalán, a kardövén díszes, aranyozott markolatú penge csüngött,
amelyen rubintok szikráztak. Nyomában egy serdülő korú apród lépkedett, díszpárnán
hordozva egy olyan kincset, amelynek a helye nem itt, hanem a Drén Korona
Kincseskamrájában lett volna. Az egykori Zitránia koronáját.
 Kermon Devizever Leanda csak levegőért kapkodott, ezért Kherthyomehr lépett előre.
A kecskeszakállas fiatalember képét öltő sárkány meredten bámulta a jövevényt.
– Mégis, mit képzelsz!? – förmedt a közeledőre.
– Mit is képzelhetnék? – A jövevény megvonta a vállát, majd flegmán elvigyorodott.
Meglehetősen gúnyosan. – Félbeszakítom ezt az álságos színjátékot. Mindenki pontosan
tudja, hogy a trón atyámat illeti. De akinek nem volna egyértelmű… Én, Otis de Zitrán,
bejelentem atyám, Krogelv de Zitrán igényét Drénia Trónjára!
Többen felugráltak. Néhányan kardot rántottak…
Jobbról egy tányér, balról egy fél kappan repült a fiatal férfi felé, de egyik sem talált.
Dorigan de Frekhanzer baljóslatúan emelkedett fel, az asztala mellé lépett, majd
ökölbe szorította mindkét kezét, és zordan bámult a frissen beolvasztott Zitrán Királyság
újdonsült hercegére.
– Mit jelentsen ez?! – mennydörögte.
A középső asztalnál Zordig de Royg valamit harsogott, de senki sem értette, hogy mit.
Zmed de Vigorard humortalan egykedvűséggel, de érdeklődve dőlt hátra… úgy festett, ő
az egyetlen, aki kész meghallgatni az egykor kitagadott Zitrán dinasztia leszármazottját.
Végül Jilocas’theynnek kellett közbelépnie, mivel a Bíborgárdisták már benyomultak a
terembe. Az idős sárkány kilépett a pódium szélére Leanda mellé, és egyet koppintott a
botjával.
– Csendeeeeeeeeeeet!
Bár emberi külsőt viselt, hangja nem emberi volt, és többen a fülükhöz kaptak. Mások
csak szimplán beszédültek az asztal alá.
Az agg sárkány végighordozta szigorú tekintetét az egybegyűlteken, majd aranyló
írisze Otis herceg felé fordult.
– Mondd hát, mégis, mi jogon támaszt igényt a Koronára atyád, Otis herceg?
– Kérdésedre a válasz saját szavaidban rejlik, Fényes Mágus. – Otis de Zitrán
meghajtotta magát. És közben szüntelenül vigyorgott, mozdulatát pedig szándékosan
gunyorosra vette. – Abban, ahogy neveztél: „herceg”… Mint azt tudjátok, Zhilianra az út
az egykori Zitránián vezet keresztül… vagyis hát a mostani Dél-Cley tartományok voltak
a megalapuló Drén Újbirodalom első célpontjai. Nyilván mindenki tisztában van vele, de
úgy érzem, szükségszerű feleleveníteni a közelmúlt eseményeit: amikor az egykori
Zitránia fővárosa, Fayar… s általa atyám, Krogelv de Zitrán megadta magát a drén
erőknek, igencsak előnyös alkut kötött Brithugar de Zitrénnel.
– Mind tudjuk ezt – recsegete Jilocas’theyn. – Bár kevesen örültek a döntésnek, s csak a
további vérontás elkerülésének érdekében adták beleegyezésüket a korábbi események
felülbírálásához.
Otis de Zitrán színpadiasan széttárta a kezét.
– Attól az még megfogant, Fényes Mágus! Márpedig a Törvény szent és sérthetetlen,
mint azt te és Fagyherceg társaid is gyakran hangoztatjátok!
– Mire célzol? – emelkedett fel most már Zmed de Vigorard is az asztaltól.
 Otis felé pillantott, és szélesített vigyorán.
– Á, Zmed de Vigorard, a Zsoldos! Tudtad, hogy ez a beceneved? – Váratlanul
elkomorodott, és legyintett. – Nem túl felemelő név ez egy királynak: „Zsoldos Zmed”…
De a többi lehetőség sem túl megnyerő. Sónyelő Dorigan? Vagy… Szarcsimbók Zordig?
– Mit merészelsz?! – háborodott fel Zordig de Royg fülig vörösödve. Nem először
hallotta már ezt a gúnynevet. – Én a De Royg család exarchája vagyok! Nem tűröm az
ilyen gyalázkodó hangot! Köztudott, hogy a De Roygok a legtiszteletreméltóbb arkhon
családok közé tartoznak, mindig és mindenkor a Törvényes Király leghűbb, legodaadóbb
támogatói voltak!
– Hát igen, így is lehet nevezni, hogy folyton a Király seggét nyalod, Zordig. Rajta
lógsz, mint egy szarcsimbók… – Otis de Zitrán hátat fordított a felháborodottan
ordibálóknak. – Lyasthé Mehriall! Téged szólítalak!
– Mi végből? – morogta a fehér sárkány nő.
– Te vagy a Törvény Védelmezője! Idézd fel, kérlek, a vonatkozó tudnivalókat e jámbor
tudatlanok számára!
A terem elcsendesült, és minden szempár a nehézkesen felemelkedő Lyasthé Mehriall
felé tekintett. A sárkány nő vett egy nagy lélegzetet, mintha elfújni készülne a terem
közepén álló parányt, aztán megrázta a fejét. Hófehér tincsei ide-oda repkedtek.
– Zitránia megadta magát a Drén Újbirodalomnak… egy feltétellel. Brithugar de Zitrén
Hughelc de Zitrán holtteste felett kegyelmet adott a de Zitrán családnak… s hercegi
címet adományozott nekik – recsegte a sárkány nő. – Ezt jóváhagyta az Arkhon Tanács, s
e döntést elfogadták és jelenlétükkel igazolták: Jilocas’theyn, Lyasthé Mehriall valamint
Kherthyomehr Fagyhercegek.
Mivel Lyasthé Mehriall elhallgatott, Otis de Zitrán várakozóan vigyorgott.
– Vagyis?
– Vagyis… a Törvény értelmében…
– Mondd már ki! A Törvény értelmében a drén Jégkorona atyámat illeti, mint
Brithugar de Zitrén rokonát, nevezetesen hatodunokatestvérét! De vegyük úgy, hogy
ettől eltekintünk… a múltra való tekintettel… és olyanképpen indulok a Koronáért atyám
bajnokaként, miképpen Külhoni Zmed, Sónyelő Dorigan vagy Szarcsimbók Zordig!
– Te vagy a szarcsimbók! – sziszegte Zordig.
– Igaz, meghívni elfelejtettek a Viadalra… pedig immár a Törvény értelmében, mint
tisztavérű hercegi sarj, valamint a de Zitrán család exarchájának kijelölt bajnoka, erre
jogom lenne… de szemet hunyok-e mulasztás felett! – harsogta Otis de Zitrán derűsen. –
Ugye, nincs ez ellen senkinek semmi kifogása?!

*****

Néhányaknak akadt…
 Otis de Zitrán még akkor is lekezelően vigyorgott, amikor az első számszeríjlövedékek
útjukra indultak. Az éles csattanásra, ahogy a fegyver kioldott, odakapta ugyan a fejét, de
csak megrándult; a vasvessző jóval előtte becsapódott valami eddigi láthatatlan pajzsba,
gellert kapott és oldalra vágódva, csattogva tűnt el az asztalok alatt. Még három követte,
amelyek közül az egyik olyan szerencsétlenül pattant jobbra, hogy beleállt egy
bámészkodó apród combjába.
– Mágia védi! – harsogta Zordig de Royg a nyilvánvalót, majd bátran intett. – De
elsöpörjük! Előre!
Azért persze ő maga nem annyira sietett a csatába… s hát voltaképpen nem is volt
hova.
Lyasthé Mehriall ugyanis előrelépett, kitátotta száját, és ahogy elbődült, olyan fagyos
hidegség áradt szét a terem ezen részében, hogy a legtöbb ott-tartózkodó egyszerűen
megdermedt, és csak a hideg által rázott testük, összekoccanó fogaik mutatták, hogy
maradt bennük élet. Még Zmed, Hmuda és Lenk is megérezte a fehér sárkány nőből
áradó hideget, de ők nem kezdtek el remegni. Csak fáztak… azonban a kermon mágiája
megvédte őket.
A sárkány nő feléjük pillantott, aztán becsukta száját, és a félelmetes hang elhallgatott.
Dőltek, borultak nemesek, szolgák egyaránt. Az egyik asztal lába annyira elfagyott,
hogy a puszta súlyától megroppant az aranyozott faláb, és megroskadt. Edények,
tányérok, serlegek csusszantak a jegessé váló asztalfelületről a jégkásával borított
márványpadlóra.
Lyasthé Mehriall izzó szeme a talpon maradtakat fürkészte. Otis de Zitrán és közvetlen
kísérete érdeklődve szemlélte a vacogva fetrengőket, aztán a flegma, nagyképű herceg
pillantása épp úgy azon a hármason állapodott meg, amelyik rajta és a sárkányokon kívül
még talpon volt.
– No lám… – Otis elhúzta a szája szélét, és bár megpróbálta elrejteni csodálkozását egy
gúnyos mosoly mögé, ez nem sikerült. – A Zsoldosok! Tán őket is mágia védi,
Fagyherceg?
– Kétségkívül – Lyasthé Mehriall kitartóan meredt Zmedre. A három testvér úgy állt a
romhalmazzá lett Nagyterem közepén, mint akiket villám sújtott. Dermedten néztek
körbe, ahogy körülöttük éledezni kezdett a mágikus hideggel lehűtött tömeg.
– S oly erős ez a mágia, hogy dacol a tiéddel?
– Nem tudom, miféle varázslat ez – vallotta meg a fehér sárkány nő kényszeredetten.
– Brrr… – rázta meg magát egy földön fekvő alak, aztán Kermon Devizever Leanda
feltápászkodott. – De én igen! – jegyezte meg nyekeregve, és kettőt tapsolt. – Csak még
sosem éreztem ennyire erősnek a kermon mágiáját!
– A kermon?
– Bizony! – A vén pap kuncogott, és göcsörtös ujjával a testvérek felé bökdösött. – Azok
hárman ott igazi testvérek… akik mindenben óvják egymást. A kermonjuk reagál így… ha
három kermon, három rokoni kermon hatósugara találkozik, egyfajta mágikus mezőt
produkál, amely eltéríti a legtöbb varázslatot és a fegyvereket.
– De hisz akkor… ez egy csaló! – Zordig de Royg vacogva, az asztalba kapaszkodva
emelkedett fel, és Zmedre bámult. Hitetlenkedve rázta a fejét. – Óóó, hogy ezt kell m-
mm-megérjem… hogy egy D-D-De Vigorard csalással indu-du-dul… óhh!
– Csakhogy ez nem csalás! – Zmed érces hangja bezengte a termet, ahogy előrelépett.
Testvérei árnyékként követték, de az exarcha felemelte a jobb kezét, és hátraszólt
Hmudának és Lenknek. – Maradjatok!
Ő maga tovább haladt Otis felé, és széttárta a karját.
– Azonban a kermonunk védőereje sem óv meg mindentől…
– Hogy érted ezt?
– Úgy, hogy ha eltávolodnak egymástól tíz, tizenkét lépés távolságra, a védőerő
megszűnik – magyarázta érthetetlenül vidoran és megélénkülten a nemrég még zihálni
is alig bíró kermon-pap. Zmed összevont szemöldökkel méregette az öreget.
Kherthyomehrnek is feltűnt a pap izgágasága.
– Furcsagombafőzetet ittál, Leanda? Vagy a végső elgyengülést megelőző utolsó
eufóriának vagyunk most szemtanúi?
– A kermon pajzs hatása! – rikkantotta Devizever Leanda. Aztán hevesen gesztikulálva
magyarázta. – Amit a kermon védőereje elnyel, átalakítja éltető energiává. Ez a mágikus
esszencia fittebbé, frissebbé teszi a közelben lévő mágusokat… legalábbis azokat, akik
hisznek a kermon erejében.
– Például a kermon-papokat – morogta Jilocas’theyn.
– Úgy bizony – vigyorgott a pap.
– Már elnézést, hogy közbeszólok! – Zordig de Royg erőt vett hangja remegésén, és
ingerülten meredt a De Vigorard fivérekre. – Az egyiket sárkányok támogatják… a másik
sebezhetetlen… milyen előnnyel indulok én? Vagy Dorigan?
– Dorigannek vaskosabb a bicepsze, mint a két combom együtt – legyintett Otis
flegmán. – Te meg, ha elég fürgén nyalod a seggem, lehetsz majd a tanácsadóm.
– Senki nem élvezhet érdemtelen előnyöket! – előzte meg Lyasthé Mehriall az újabb
felzúdulást. – A De Vigorard fivéreket el kell különíteni egymástól a Viadal idejére!
– Miiii?! – Lenk máris közelebb ugrott Zmedhez. Hmuda csak a kardja markolatára
tette a kezét. Azonban az exarcha egy szigorú pillantással leállította felhevült öccseit
– Legyen úgy! Elfogadom.
– Hé! – morogta Hmuda résnyire szűkült szemmel, figyelmeztetően.
Az exarcha azonban felcsattant:
– Nem, öcsém! Ez a döntésem, és így is lesz! Ne szólj bele! A Koronát sem hárman
fogjuk viselni, hanem csak én!
– Milyen biztos magában – vonta fel a szemöldökét Otis. – Talán csak nem rejteget más
turpisságokat is a tarsolyában?
 Meglehet, egyedül Zmednek tűnt fel, hogy két öccse megrándult iménti szavaira.
Hmuda megmerevedett, Lenk pedig meredten bámult maga elé.
Aztán elhátrált.
– Miket beszélsz?!
– Másképp gondolod, öcskös? – Zmed mennydörgő hangja bezengte a termet, és az
exarcha keze ökölbe szorult. – Mit hittél?
– „És mi megfogadtuk, hogy ha a sors úgy hozza, a De Vigorard család nem egy, de
egyszerre három királyt ültet a trónra” – szólalt meg csendesen Hmuda.
– Ezek csak szavak! – dörmögte Zmed fagyosan.
Hmuda eleresztette a kardja markolatát, és keserűen bámult bátyjára.
– Mi történt veled, Zmed? – kérdezte csendesen.
– Mi történt volna? Megérintette a hatalom szellője… ahol rátok már nincs szüksége –
szólalt meg Otis, gunyorosan csillogó szemmel nézve Hmudára. – Ez az a pont, ahol ti
örökre leléptek a színről, és… nana! – A kardja után kapott.
Zmed ugyanis megfordult, és ugyanezzel a mozdulattal kivonta hüvelyéből Zraa’locot.
A penge kékesen villant, és a fagydémon fogából faragott csontmarkolat vágyakozóan
bizsergett Zmed kezében, aki lehajtott fejjel, izzó szemmel pillantott Otisra. Két lassú
lépést tett felé.
– Mondd még egyszer, hogy megtagadom a testvéreimet… és kipróbáljuk, hogy e kard
képes-e áthatolni a mágikus burkodon, amely nélkül nem merészkedtél volna belépni e
terembe! – Zmed, akár egy északi farkas, felhúzta felső ajkát, és a Zitrán hercegre
vicsorgott. – Zsoldosnak gúnyolsz? Legyen! De neked mi lesz a beceneved? Otis, a Gyáva
Féreg?
– Cáfolom! – Otis de Zitrán szintén kardot vont, és elégedetten elmosolyodott, amikor
Lenk és Hmuda nem mozdult, hogy Zmed mellé álljon. Kissé jobbra Zordig de Royg is
kivonta keskeny pengéjű kardját, s nem sokkal odébb Dorigan de Frekhanzer is a
pallosáért kiáltott.
– Elég az eszetlen tettekből! – mennydörögte Jilocas’theyn. Felemelte az öklét, aztán
szétnyitotta az ujjait.
A négy nemesúr között láthatatlan energiaburok képződött, amely akár valami
rugalmas gumifal, távol tartotta őket egymástól, mielőtt összecsaphattak volna. Az ezüst
sárkány még jobban kieresztette a hangját.
– Akár a Káosz kutyái, úgy marakodtok! Drénia eljövendő Királya közületek kerül
kiválasztásra! Az Egyszemű korcsainak csecsét szoptátok talán, hogy így marakodtok
egymással!?
– Mégis, mit kéne tennünk? – Zordig vádlón mutatott pengéjével Otis felé. –
Apagyilkosok leszármazottját engedjük a trón közelébe!?
– Az apák bűneiért a fiúk nem felelnek – jegyezte meg Lyasthé Mehriall.
– Tehát tényleg őt véded, sárkány nő?
 – Csak a Törvényt védem – hangzott fagyosan a Fagyherceg szájából. – A Rend
szellemében cselekszem, ahogy nektek is tennetek kellene!
– Akkor vedd le róla a védőburkot! – lehelte várakozóan Dorigan, megszorítva
időközben kézhez kapott pallosa markolatát. – Rendet teszünk mi itt rögvest!
Lyasthé Mehriall egy pillanatig habozott, aztán biccentett.
– Legyen így! – A fehér sárkány nő biccentett.
Aztán intett.
Négy fehéresszürke, viharfelleg színű köpenybe burkolódzott, csuklyás alak lépett elő
a háta mögül. Senki sem látta, honnan vagy mikor érkeztek… egyszer csak ott voltak. A
hercegek egyszerre engedték le kivont fegyverüket.
– Viharhozók… – dünnyögte Zordig de Royg.
Ezt hallva saját Kristálykígyós lovagjai kicsit hátrább húzódtak. Zordig bosszúsan
állapította meg, hogy Zmed elé viszont belép egy vállprémes Dierron-lovag – ismerte
hallomásból, Sern do Krajn volt a neve – és rögvest követi a négy másik kardtársa,
félkörben elhelyezkedve a De Vigorard exarcha előtt.
– Aggodalomra semmi okotok – szólalt meg Lyasthé Mehriall közömbösnek szánt,
jellegzetesen recsegő hangján. – Ők mától fogva a testőreitek… akik titeket
védelmeznek… ám ha ármánnyal próbálnátok törni vetélytársatok életére, akkor a
hóhéraitok lesznek. Csakis a becsületes küzdelem megengedett, csakis a Viadalon!
Elfogadjátok ezt?
A hercegek haboztak, egymást méregették. Aztán Zmed de Vigorard megmozdult.
– Részemről rendben – dünnyögte Zmed, előre lépve a Dierron-lovagok között.
Leengedte eddig Otis felé tartott kardját.
– Felőlem… – Otis de Zitrán flegma félmosolyt villantott. Mindenki tudta, ez minek
szól, hiszen neki kellett a leginkább tartania az orgyilkosoktól.
Zordig de Royg és Dorigan de Frekhanzer hosszú másodpercekig habozott még, mielőtt
ők is meghajtották volna a fejüket.
– Elfogadom
– El.
– Kijelölöm a testőreiteket! – folytatta a sárkány nő. – Vlod: Zordig de Royg! Kraos:
Dorigan de Frekhanzer! Stornar: Zmed de Vigorard! Astis: Otis de Zitrán!
A négy különös alak egyetlen szó nélkül lépett a számukra megjelölt hercegek felé. Az
exarchák gyanakodva bámulták a titokzatos alakokat, és hagyták, hogy melléjük
szegődjenek. Négy különös kísértet…
– Eszerint a zitrán… herceg… is indul a Koronáért! – mennydörögte Dorigan de
Frekhanzer, kihívó, gyilkolásra vágyó tekintettel méregetve a terem közepén álló ficsúrt.
– Anélkül, hogy bárkitől is támogató szavazatot kapott volna?
Lyasthé Mehriall biccentett.
– Apja révén joga van hozzá immár, mivelhogy lemondott a közvetlen
trónkövetelésről.
 – Zitrán! – Dorigan megfeszítette hatalmas bicepszeit, és kinyújtott mutatóujjával
Otisra mutatott. – Találkozunk a küzdőtéren, zitrán!
– Ó, alig várom! Csak aztán nehogy meglepetés érjen, Sónyelő!
– Elfogadjátok, hogy aki tisztességes viadalban diadalmaskodik a másik felett,
királyotok lesz? – mennydörögte Jilocas’theyn.
A teremben a kérdést követően vihar előtti csend támadt. Szinte hallani lehetett egy
betévedt légy zümmögését, amint zavarodottan a kiutat keresi.
– Elfogadjátok!? – ismételte meg a kérdést Jilocas’theyn, ha lehet még jobban
kieresztve a hangját.
Nagyon nem tetszett neki ez a bizonytalanság szülte csend.
Végül, meglepetésére, Zordig de Royg válaszolt elsőként:
– Elfogadom! De csak azért, mert úgy is az én fejemre kerül a Jégkorona!
Kíséretében némi nevetgélés kelt, de közel sem akkora, mint amilyen hahotákat Zordig
általában képes volt előcsikarni hallgatóságából.
Másodjára Dorigan de Frekhanzer volt az, aki biccentett. Ő nem szólt, csak dörmögött
valamit az orra alatt, aztán odahajította a pallosát egy közelében tébláboló
fegyverhordozónak. Karba fonta a kezét, és várakozóan Zmed felé pillantott.
Akárcsak Otis herceg, aki derűsen biccentett Jilocas’theyn szavaira.
– Persze, hogy elfogadom! Legyen az a király, aki a próbák szerint a legérdemesebb rá!
És a hüvelyébe csúsztatta a kardját.
Drénia legfiatalabb exarchája, Zmed azonban láthatóan maga alatt volt. Maga elé
bámult, mintha Hmuda és Lenk verbális bántalmazása jobban megviselte volna, mint
amikor nevelő célzatú taslikat volt kénytelen kiosztani nekik. Aztán azonban lassan
felemelte a tekintetét, és előbb a drakónokra, aztán a lekezelően vigyorgó Otisra
pillantott.
– Az apák bűneiért a fiúk nem felelnek… – kezdte halkan, de a teremben olyan csend
honolt, hogy minden szavát tisztán lehetett érteni. – Az apák bűneiért a fiúk nem
felelnek… De nem így van ez a Drén Törvény értelmében! Te Elvger de Zitrán
leszármazottja vagy, akinek meg kellett volna halnia, amikor megölte apját, a Törvényes
Királyt! S ha Elvger akkor meghal, te meg sem születhettél volna… miként egyetlen
Zitrán arisztokrata sem! Százak, ezrek vére folyt el hiába, hogy megbosszulhassuk a
Drénián esett gyalázatot, amikor Brithugar de Zitrén kegyelmet gyakorolt atyád felett…
százak, ezrek vére szárad a de Zitrán családon, száz és ezer halott drén szíve dobban
újra! – A végére már harsogott, és határozott mozdulattal félrelökte a súlyos asztalt,
amely megroskadva még elválasztotta őt a terem közepétől. Előrelépett, és most igazán
kieresztette a hangját. – Az Arkhon Tanács a beleegyezését adta, hogy a de Zitrán család
kegyvesztettsége megszűnjék… de én nem voltam ott azon a Tanácson! Nem voltam ott,
és azt mondom… szerencse, hogy nem voltam ott! Gyávák gyülekezetének nem akarnék
tagja lenni!
A terem felhördült. Aztán felzúgott.
 A sértetten kiabáló arisztokraták azonban mégsem támasztottak túlontúl merész
kivetnivalót ezekben a szavakban. Ki-ki a saját lelke mélye felé nyúlt, és elismerte Zmed
igazát. Na meg aztán az izzó szemű, határozott kiállású exarcha most valóban
uralkodónak tetszett a fellépésével.
Csak zúgolódtak a sértő szavak hallatán. Zmed azonban folytatta, túlkiabálva a
felháborodó tömeget:
– Mit akartok ti Zhiliantól!? Mit akartok a Zhíl Birodalommal, ha a Zitrán Királyságot
csak alkuval tudtátok legyőzni!? Drén Újbirodalom az, amikor a saját Törvényeink felett
tort ülünk, és elfelejtjük a múltat!? Elfelejtjük, hogy milyen vér tapad azokhoz a
kezekhez, csak azért, hogy aztán nyugodt lélekkel hajthassuk álomra a fejünket!?
Dorigan de Frekhanzer csillogó szemmel bámulta Zmedet. Zordig is igencsak pislogott,
főleg, amikor innen-onnan kiáltások harsantak.
– Igazat beszél!
– Igen! Ne feledjük a múltat!
– Emlékezzünk eskünkre!
– Az Arkhon Tanács és a Törvény Védelmezője feloldozott a bűnök alól, Otis de Zitrán!
Akárcsak a családodat! – harsogta Zmed, nem foglalkozva a közbekiabálókkal. Kezében
megmozdult a Zraa’loc, és a különös penge távolról épp a zitrán herceg szeme közé
mutatott. Otis de Zitrán immár nem vigyorgott olyan lekezelően. Hátrább húzódott, és
maga elé engedte a viharfelleg színű köpenybe és csuklyába rejtezett Viharhozót, Astist.
Zmed azonban nem támadt a nemesre. Csak a penge mutatott továbbra is a férfi felé,
akinek szemében a félelem lángja gyúlt. A Nagyteremben kísérteties csend honolt,
mindenki visszafojtott lélegzettel várta a folytatást.
Zmed de Vigorard most nem kiabált; csendesen szólalt meg, de kísérteties szavainak
értelme ijesztőbb volt, mintha üvöltött volna.
– Én nem bocsátottam meg. Ha annyira meg akartátok volna bánni a bűneiteket, már
korábban kértétek volna, hogy a Drén Birodalom része legyetek. Azonban ehhez egy
háború kellett… a drének pedig nem ejtenek foglyokat, és nem gyakorolnak kegyelmet. –
Zmed leengedte a kardját, és megvetően végigmérte az elbizonytalanodott Otist. – Üzenj
apádnak, fiú! Üzend meg: ha Zmed de Vigorard lesz a király, fusson. Fusson, el Dréniából,
ki a világból, minél messzebb! Üzend meg neki, hogy Drénia nem felejt! A Zitránok sorsa
a pusztulás lesz vagy rabszolgaság! És veled kezdem, királygyilkos sarja! – A végére
szinte suttogott: – Imádkozz, hogy ne én győzzek, hanem Dorigan vagy Zordig!
Választ nem várt, hanem Jilocas’theynre pillantott.
– Ehelyütt kijelentem: Nem fogadom el, hogy Otis de Zitrán a királyom lesz, ha
győzedelmeskedik a Viadalon!
– Két igen, egy nem szavazat ellenében. Tehát Otis de Zitrán részt vesz a Viadalon, s
győzelme esetén ő lesz a király! – hangoztatta Lyasthé Mehriall a döntést közönyösen. –
Aki ez ellen tesz, a Törvény ellen vét!
 Jilocas’theyn igencsak mereven állt, Zmedet bámulva, aki ekkor megfordult, és további
szavakra nem pazarolva az idejét, átvágott a termen a kijárat felé.
Az ezüst sárkány, mintha álomból ébredne, sóhajtott.
– Holnap hajnalban… kezdődjék a Viadal!

*****

– Zmed!
– Zmed, állj már meg!
A De Vigorardok exarchája azonban még csak nem is lassított, és két öccsének
igencsak iparkodnia kellett, hogy beérjék. Amikor azonban ez sikerült, Zmed elé
kerültek, és még arra sem vesztegették az időt, hogy a bátyjukat követő Armannak vagy
Rivannak odabólintsanak.
A kíséretül szegődött Viharhozót még pillantásra sem méltatták. Ismerték ugyan a
hírüket, s nemrég alaposan megszenvedtek egyikükkel – a vesztükre törő Zaerrel –, de
most csak egy testőr volt a sok közül.
– Neked elment az a maradék eszed is!? – Lenk szinte őrjöngött. – Muszáj neked itt
feltűnősködni?
– Ez tényleg nem volt okos döntés – csóválta a fejét Hmuda is.
– Ti csak hallgassatok! Ellenem fordultok a Tanács előtt? A saját véreim?
– Te fordultál ellenünk, megtagadtad a saját szavadat! – fröcsögte Lenk. – Megtagadtál
bennünket! Olyan érzés volt, mintha kést forgatnál a gyomromban! Mintha nem is csak
négy, de egy tucat korsó Vízrekesztőt ittam volna egymás után!
– Bár a megnyilatkozás bántó volt, Zmed igazat szólt – jegyezte meg Hmuda csendesen.
– Nem lehet három királya Dréniának, és mind tudtuk ezt, amik…
– És ha tudtuk!? Akkor is szarul esik, ha nagy nyilvánosság előtt a képünkbe dörgöli!
– Elég legyen a torzsalkodásból! – szólalt meg Arman de Diarron.
– Te meg ne pofázz bele! – kezdte Lenk, aztán…
Csatt!
Hmuda szájon vágta.
Lenk a folyosó falának tántorodott, és megrázta a fejét.
– Na? Ugatsz még? – kérdezte szokásával ellentétben ingerülten Hmuda. – Vagy
megtanulod végre tisztelni az idősebbeket?
– Ezért kicsinállak! – lehelte a legfiatalabb De Vigorard, és ellökve magát a faltól
Hmuda felé lendült.
Ezúttal öklöst kapott.
Zmedtől.
Lenk az ütés erejétől oldalra tántorodott, megbotlott saját lábában, aztán elterült a
folyosón. Az exarcha utána nyomult volna, de Arman de Dierron a vállára tette a kezét.
 – Zmed, erre semmi szükhsss-hhaaaa…
Nem véletlen volt, hanem évek alatt kialakult reflex. Zmed hátrarántotta karját, és
zsoldos múltjának köszönhetően úgy kapta könyékkel szájon a vakmerő Armant, hogy az
idős exarcha feje hátrabicsaklott. Száját vér öntötte el, de kapott ő már különbeket is…
épp csak megrázta a fejét, és zavarodottan bámult Zmedre.
– Hű, bocs! – dünnyögte Zmed, aki szembesülve a tettével zavartan engedte le a karját.
– Csak a megszokás!
Azonban eddigre már Hmuda is megmozdult, mivel azt gondolta, hogy a feszült
idegállapotú Zmed folytatni akarja az öreg lovag verését. Igazából még sosem látta
olyannak a bátyját, mint a trónteremben, de egy dolgot tudott. Zmed a bátyja, akit tiszta
szívéből szeret, és akit a trónon akar látni. Ehhez pedig szükség van összetartásra, és
támogatókra is.
Márpedig ha valaki szájon kapja a támogatóját amúgy véletlenül, az nem túl jó ómen.
– Zmed! – Hmuda a bátyja válla felé nyúlt. Nem állt köztük senki, a testőrök hátrébb
tartózkodtak, és Hmudának csak az volt a célja, hogy megragadva bátyja vállát
elvonszolja Arman de Dierron közeléből.
Azonban mielőtt elérhette volna, váratlan, erős ütés érte a kinyúló karja alatt a
hónaljában. Felnyögött, a szája kinyílt, aztán majdnem elharapta a nyelvét, ahogy a
következő csapás oldalra kente a fejét, és két lépést balra tántorodott. Szédelegve
észlelte az időközben felpattanó Lenket.
– Héééé!
A fiatal drén herceg meglódult. Kapott egy villámgyors rúgást a gyomrába, majd ahogy
megroskadt és kiszaladt belőle a levegő, a következő támadás a halántékán érte oldalról.
Térddel.
Az eszméletéért küzdve zuhant oldalra a fal tövébe. Igaz, a kermonjuk védelmében
fájdalmat nem éreztek, de a rúgások olyan letaglózó erővel érkeztek, mintha egy bivaly
kapta volna oldalba leszegett szarvval.
Mintegy álomban látta a következőket… Képtelenül kecses, tökéletesen kivitelezett
mozdulatsorokat, mintha egy táncot nézne, amelyet előre megkoreografáltak. Egyetlen
ember állt szemben sok olyannal, akik rengeteg csatát megjártak, de az a kifinomult
elegancia és könnyedség, amellyel az illető mozgott a villanó pengék között, inkább volt
földön túli, semmint a materiális világra való…
Rivan de Moreguard egyetlen kezével tőrt rántott, és a megperdülő Viharhozóra
rontott, aki letaglózta a két De Vigorard fivért. A köpenyes harcos kecses mozdulattal
megperdült, bal kezének mozgásával megakadályozta a pengét, hogy az a bordái közé
csusszanjon, a jobb könyökével pedig állcsúcson vágta a Moreguard család exarcháját.
Aztán, mielőtt a megroggyanó test eltávolodott volna tőle, alkarja kicsapott, mint egy
kobra feje, megragadta az exarcha tarkóját, és oldalra lökte a leggyorsabban reagáló
Dierron-lovag felé, aki rámozdult. Rivan nekicsapódott a Dierron combjának, és az
átzuhant rajta, elterülve a folyosó márványpadlóján.
 Arman de Dierron keze a kardja markolatára siklott, és készült előrántani, de a
Viharhozó közelebb lépett, és jobbjával az öreg kezére csapott. A kard visszasiklott a
hüvelyébe, a harcos pedig oldalra fordult, ahonnan egy penge rikoltását hallotta. A
fordulat közben bal könyökével hókon csapta az öreg Armant, jobbja pedig eltűnt a
köpenye alatt. Aztán lebukott.
Zmed pengéje csak a levegőt suhogtatta, ahogy a Viharhozó átbújt a karja alatt, aztán
Lyasthé Mehriall harcosa felegyenesedett, és megperdült. Zmed üvöltve, kissé késve
fordult sarkon, és azonnal lecsapott.
Hogy honnan termett a Viharhozó kezében a penge, azt senki sem látta. Egyszer csak
ott volt, és ahogy megakasztotta Zmed vágását, hátrasiklott a csuklyája. Az eszméletéért
küzdő Lenkben benn akadt a levegő. A világ leggyönyörűbb nője állt előtte. Vörös haja
lófarokba fonva lengett, bájos arca több volt, mint szép. Smaragd tekintete Zmedébe
kapcsolódott, rövidke pengéjével pedig könnyedén tartott ellen a nyakának tartó
Zraa’locnak.
A lány ellökte Zmed kardját, hátralépett, és maga mellé engedve a pengéjét
meghajtotta a fejét. Mintha csak a vasak csilingelése térítette volna észre, ahogy azok
összecsókolóztak.
– Dire!
A hangjában hordozott bocsánatkérő, mégis parancsoló, észhez térítő hangszín
megtorpanásra késztette az újra támadni készülő Zmedet. Az exarcha válla fölé emelt
karddal végigmérte a nőt – inkább lány volt még talán, alig húszéves – aztán óvatosan
maga elé emelte a kardját.
– Ki vagy te? – követelte.
– Lira Stornar, a testőröd, Lyasthé Mehriall parancsára!
– És mégis a kíséretemre támadtál!?
– Erről szó sincs – felelte csendesen a lány. – Téged ért támadás. Ezt akadályoztam
meg.
– Támadás!?
– Az öcséd. – A hibátlan szépség a szédelgő Hmuda felé biccentett. Az érzékelte a
mozdulatot, és zavartan megrázta a fejét.
– Dehogy támadtam! Csak vissza akartam fogni!
– Ez esetben ne haragudj, dire! Félreértelmeztem.
– Ésssh… énnnhhh? – Lenk még mindig levegő után kapkodva, értetlenül hevert a fal
tövében. A lány felé sem pislantott.
– Rám támadtál. Ahogy az exarchák is a pengéjükért nyúltak. – A smaragd tüzű
pillantás nem rezdült Zmed eleinte feszült, aztán egyre inkább csodálkozva méricskélő
tekintetéből.
A Viharhozó nő felemelte dacos kis állát.
– Bármi megtörténhetett volna! – Nem védekezésnek tűnt. Lira Stornar hangsúlyával
nem; hanem inkább elfogadható magyarázatnak.
Az ő szemszögéből nézve tényleg kétértelmű lehetett minden mozdulat.
Zmed zavarodottan leengedte a kardját.
– Nos, Lira Stornar…
– Dire?
– A szolgálatod… meddig tart?
– Amíg Lyasthé Mehriall vissza nem hív.
– És…
– Mindvégig melletted leszek, exarcha.
– Azért remélem, amikor fürdök, nem fogsz benn tartózkodni.
– De igen, exarcha.
– Ez tetszik! – hörögte Lenk. – Én is ilyen testőrt akarok!
 5. IRISSARIK

Másnap azonban, a várakozással ellentétben, nem a Viadal napja virradt rájuk.

A De Vigorard testvérek a lakosztályukban tartózkodtak, és éppen az egyre
ingerültebb Zmedet látták el jobbnál jobb tanácsokkal, amikor Sern do Krajn lépett a
helyiségbe. Azonnal feltűnt nekik, hogy a Dierron-lovagot valami nyomasztja. Rendkívül
feszültnek tűnt, vagy talán még inkább tehetetlennek.
– Uraim… a királyválasztó tanács összegyűlik a Nagyteremben.
– Valami gond van, Krajn lovag? – kérdezte Zmed.
– Nem kevés – biccentett feszülten a fagyföldi. – Erről lesz szó a tanácson.
– Mégis, mi történt? – kérdezte Lenk?
– Sajnálom, dire, de nem mondhatok semmit.
– Ez kinek a parancsa? – vonta fel a szemöldökét Zmed.
– A Fagyhercegek utasítottak így, dire, igencsak nyomatékosan.
– Értem… nos, akkor ne várassuk meg a drakónokat. Induljunk! – nyúlt a kardöve után
Zmed. Két testvére követte. Az ajtóban csatlakozott hozzájuk a többi négy lovag, a
Viharhozó nő, valamint hamarosan az ajkát harapdáló Blata-Rukoz is melléjük sorolt.
– Zwikk! – szólította meg vidoran Lenk. – Szokatlanul gömbölyű a fejed. Te biztos tudsz
valamit!
– Ééén, uram?
– Persze hogy te. Hiszen te annyira jól értesült vagy, mindig tudsz mindent, nem igaz?
– Ami azt illeti… – kezdte Zwikk, de aztán a tekintete találkozott Sern do Krajn szúrós
pillantásával, és nagyot nyelt – …most teljesen tudatlan vagyok, uram! Csukva tartom a
szám.
– Nahát! Ezt is megértük…
A Nagyteremben nem ők voltak az első érkezők. Arman de Dierron és Rivan de
Moreguard a testőreikkel azonnal melléjük léptek, így a meglehetősen népes számúra
gyarapodott De Vigorard tábor elfoglalhatta helyét az asztalaiknál. Időközben persze
feltakarították a tegnapi romokat, valamint rendbe hozták a helyiséget, plusz egy új
asztalsort is betettek a de Zitrán küldöttségnek. Amikor Zmedék beléptek, Otis de Zitrán
éppen harsogva nevetett egy kisebb csődület közepén, de most elkomorodott, és
elfordította a fejét.
Zmed tudomást sem véve róla foglalta el a helyét.
 – Valami váratlan dolog történhetett – ült le mellé Rivan de Moreguard.
Végighordozta tekintetét a Dierron-lovagokon, aztán a komoran hallgató Armanra
pillantott. – Azt suttogják, zűr támadt északon…
– Hamarosan megtudod, Rivan – válaszolta fojtott, feszült hangon a Dierron lovagrend
alapítója. Ez már Zmed figyelmét is felkeltette, ezért követte Rivan pillantását, és
felmérte a közvetlen környezetét. Aztán közelebb hajolt a testvéreihez.
– Úgy vélem, a Dierronok nem ok nélkül ilyen feszültek.
– Baj van északon?
– Vélhetően… Nézd meg a lovagokat, szinte mindegyik a kardjába kapaszkodik.
Valóban: a Dierron-lovagok a kardjuk markolatán nyugtatták a kezüket. Zmed biztosra
vette, ha nincs rajtuk páncélkesztyű, akkor láthatnák a szorítástól elfehéredett ujjaikat.
Ami azt illeti, nem is tévedtek sokat, mint az hamarosan kiderült.
A pódiumra pár perccel később megérkeztek az emberi külsőt viselő Fagyhercegek, és
ezúttal is Jilocas’theyn volt a szószólójuk. A terem elcsendesedett, minden figyelem az
ezüst sárkány felé fordult, aki nem is húzta túl sokáig az időt.
– Drénia hatalmasságai, figyelmezzetek rám! – Aztán amikor meggyőződött arról, hogy
minden szempár felé fordul, folytatta: – Sajnálatos hírrel kell szolgálnom, s e kelletlen
kötelesség csakis az én jussom lehet. A vad észak, mint tudjátok, olykor kimeríti annyira
erőforrásait, hogy boldogulni délen próbál. Az irissari vadak időről időre betörnek
határainkon belülre… és amerre járnak, pusztítanak, gyilkolnak, rabolnak.
– Néhány nyavalyás vadember miatt rángattak ide? – morogta Dorigan de Frekhanzer.
Kherthyomehr rápillantott.
– Néhány nyavalyás vadember miatt nem rángattunk volna ide senkit! – szólta le a
morózus Frekhanzer exarchát a jégsárkány, aztán kelletlenül kifújta a levegőt. – Több
ezer vadember miatt már igen.
Zmed előredőlt, és rákönyökölt az asztal lapjára.
– Ilyen súlyos a helyzet?
– Sosem volt még, talán, súlyos ennyire – dünnyögte az öreg sárkány, visszaragadva a
szót. Felemelte kezét, és miközben különös torokhangon szavakat mormogott, a puszta
levegőben kirajzolódott ujjainak mozdulatai nyomán egy nyers fénypászmákból szőtt
rajzolat.
Észak-Drénia térképe.
Mivel tiszta fényből készült, át lehetett rajta látni. Az ország határait aranyló, vastag
sávok jelölték, a hegyeket szürkés pászmák, a tengereket, folyókat pedig kék-ezüst
hullámok. A városokat aranyfoltok jelölték, kettőt kivéve: Jrissai és a tőle nyugatra eső
Drozz vörösen izzottak.
– Két városunkat már felprédálták…
Zmed immár megértette Sern do Krajn és a Dierronok kegyetlen rosszkedvét. Jrissai az
ő székhelyük volt. Oldalra sandított a feszült, rezzenéstelen arccal ülő Armanra, de nem
szólt, hanem visszafordította figyelmét az ezüst sárkány felé, aki időközben tovább
beszélt:
– Két olyan városunkat, amely, hittük, megfelelő erővel bírt egy ostrom fogadására.
Nem tévedtünk. A városok erőssége felől kétség nem eshetett, de ki számított volna
ekkora túlerőre?
– Mégis, hányan vannak a vadak? – kiáltotta közbe Otis herceg. Többen morogtak…
Drénia sosem szerette, ha külhoniak szólnak bele a háborúikba, és még mindig nem
fogadták el, hogy Otis de Zitrán immár igaz drének között ülhet és szavát hallathatja.
Az ezüst sárkány azonban válaszra méltatta:
– Közel harmincezren, ismereteink szerint – dörmögte kelletlenül, majd ismét az
arkhonok felé fordult. – Az irissarik nem elégednek meg e két várossal. Dél felé tartanak.
– Mennyire délre? – mennydörögte Dorigan de Frekhanzer.
Az ezüst sárkány behunyta a szemét.
– Már átkeltek a Ralvarge és a Dimvarge folyamokon… azok partján haladnak
délnyugat, illetve délkelet felé.
Minden tekintet a térképre tapadt, és sokan vettek egy mély levegőt. Dorigan de
Frekhanzer pedig felpattant.
– Oxolund!
A Frekhanzerek székesfővárosa a tenger partján, nyugaton, a Ralvarge folyam
torkolatánál épült. Zmed tekintete megkereste Shenden de Zrabervetshent a tömegben,
aki merev arccal bámulta a térképet. A Zrabervetshen család ősi fészke a Dimvarge folyó
mentén fekvő, északkeleti Skovenge volt.
Közben Jilocas’theyn folytatta:
– Sodremanla és Vasmanla tartományokat már feldúlták. Az embereket kardélre
hányják, az asszonyokat, lányokat megerőszakolják, a fiatal fiúkat elragadják.
A félszemű nemes megtalálta a hangját; és tehetetlenségén erőt vett a harag:
– És mégis mit csinálnak észak őrzői, a Dierronok? – csapott az asztalra Shenden de
Zrabervetshen.
– Meghalnak! – recsegte Arman de Dierron, miközben felemelkedett az asztaltól. –
Jrissait háromszáz lovagom védte, mégis elfoglalták!
– Sipítozó kislányok lehettek, páncélban! – fröcsögte a Zrabervetshen.
Öt kard siklott ki a hüvelyéből, és a Dierron-lovagok előreléptek, hogy megtorolják a
hősi halált halt rendtársaikat ért sértést. Látszólag nem zavarta őket, hogy egy exarchára
emelnek fegyvert, sem az, hogy a félszemű nemes testőrsége kétszeres túlerőt számlál.
Shenden de Zrabervetshen fenyegetően összeszűkítette szemét, és a saját kardja után
nyúlt. Testőrei felsorakoztak mellette.
– Kardot mertek vonni egy arkhonra?! – sziszegte döbbent haraggal Shenden, a
Dierron-lovagokkal szemezve.
Azok megtorpantak ugyan, némelyikük személyes sértésnek vette, hogy rájuk mertek
szólni.
 – Kardokat a hüvelybe, fiúk! – hangzott Arman de Dierron erőteljes, harsogó parancsa.
Az idős lovag hátralökte székét, és oldalra indult, hogy megkerülje az asztalt. Jobb keze
eközben kardja markolatára csusszant. – Ezt majd én elintézem.
A terem felbolydult, többen felugráltak, köztük Zmed is, és próbálták visszafogni
Armant. Shenden de Zrabervetshen gúnyos vigyorral figyelte az eseményeket. Teljes
lelki nyugalommal támaszkodott meg az asztal lapján, hogy jelezze, mennyire nem tart
az öreg Dierrontól. Pedig egyértelmű volt: ha fogadni lehetne, sokan tették volna
voksukat és marktjaikat a bő két évtizeddel idősebb Dierronra, mint Shendenre.
Végül a sárkányoknak kellett közbelépniük, hogy a felhevült Arman de Dierron
visszatérjen a helyére, és a kedélyek elcsituljanak. Az idős lovag füstölögve rántotta ki a
székét, és zuttyant le Zmed mellé, megvető pillantásokkal méltatva a Zrabervetshent.
– Ennek a féregnek egyszer még kimetszem a szívét! – morogta a Dierron exarcha,
amikor újra Zmed mellett ült. – Senki nem nevezheti gyávának a Dierronokat!
– A félelem beszélt belőle – vélte Hmuda. – Tudja, hogy ha a te lovagjaidat levágták,
akkor az ő Karomharcosai sem maradnak talpon. Jut eszembe… – A középső testvér
megfordult, és Sern do Krajnra nézett. – Fogadd együttérzésemet, do Krajn lovag!
– Megtisztelsz, dire.
– Te Jrissaiból származol, ha jól emlékszem.
– Családom székhelye ez, valóban. Illetve, már csak volt – válaszolta sötéten Sern do
Krajn.
– Megbosszuljuk őket – ígérte Zmed komoran, aztán csendre intette társait, mivel
ismét Jilocas’theyn szólt:
– Harcosaink legjava jelenleg Zhíliában állomásozik. Ezért nincs, aki északi határainkat
védje. Nektek, s házaitok kíséretének kell északra vonulnotok, megállítani a vad
hordákat! Négy sereg induljon útnak: egyet vezessen Zordig de Royg, egyet Dorigan de
Frekhanzer, egyet Zmed de Vigorard, s végül egyet Otis de Zitrán! Ez lesz a Viadal, ez lesz
a királyválasztó próba… aki a legvitézebben harcol, s jeleskedik a harcban, az lesz Drénia
új királya!
– De ebbe bele is halhatunk! – szólt közbe Zordig.
– Aki gyáva, ne akarja a Jégkoronát! – rikkantotta oda Lenk vidáman, szórványos
nevetést váltva ki hallgatóságából. – Merthogy nincs veszélyesebb foglalkozás, mint ami
egy királynak jut. Tudod, orgyilkosok lépten-nyomon…
– Én mindenképp megyek! – csikorgatta a fogát Dorigan. – Megvédem Oxolundot, ha
beledöglök is!
Zmed előredőlt.
– Mi az a sötét sáv Oxolund és Skovenge között?
– Az irissarik a két nagy város között kisebb seregekkel vonulnak dél felé…
– Ezek őrültek! – sápadt el De Miyra. – Deviaron ellen jönnek?
– Nem fogják megostromolni a fővárost. Annyira nem lehetnek bolondok.
 – Mégis… mennyi vademberről beszélünk? – tette fel a lényegre törő kérdést Liyum de
Chevallier.
Jilocas’theyn biccentett.
– Nyolcezer fő tart Oxolund felé. Hasonló méretű horda fenyegeti Skovengét. A kettő
között halad a fősereg, mintegy tizenötezer irissari.
Síri csend ereszkedett a teremre. Dréniában megszokott volt, hogy az irissarik úgy tíz-
tizenöt évenként betörnek északról, és ami az útjukba esik, azt felprédálják, elhurcolják,
megeszik, vagy más módon tönkreteszik. Általában szép számmal érkeztek, öt-hatezer
fős csoportban, amely azonban mellőzött minden stratégiai vagy taktikai megmozdulást.
Nem voltak szervezettek, nem ismerték a hadrend fogalmát, a puszta tömegükkel
taroltak, akár a sáskák. Legalábbis addig, amíg egy közeli földesúr ki nem vonult ellenük
a maga kis létszámú, egy-két ezer harcost számláló hadseregével, és vissza nem kergette
őket északra.
De most, ha igazak a hírek, nagyjából harmincezer vadember támadt Dréniára,
miközben a hadra fogható férfiak legjava Zhilianon harcolt. És úgy nézett ki, hogy ez
most nem „rendszerinti” portya, hanem egy nagyon komoly támadás, ahol az irissarik
megosztják erőiket, és taktikusan nyomulnak egyre beljebb az országba.
– Nekünk mekkora haderőnk állomásozik Dréniában? – kérdezte komoran Zmed.
– Mindent összevetve az a fegyveres, amelyet egy-egy Jelölt keze alá be tudunk
osztani, nem több mint kétezer fő.
– Nyolcezren menjünk harmincezer ellen?
– Nincs vértezetük, még pajzsokat sem használnak – szólt közbe mogorván Liyun –,
kezdetleges fegyverekkel harcoló, és nem képzett harcosokról beszélünk.
– Mégis elfoglaltak két erősséget északon!
– Valóban, de…
– És én képzetlennek sem nevezném őket – tette hozzá Zmed. – A fagyföldeken minden
egyes nap, amit megélsz, többet jelent egy lovagi tornánál.
– Akkor sem vehetik fel a versenyt a nehézgyalogsággal!
– Ez igaz, de…
– Én megyek Oxolund védelmére! – vágta ketté a vitát Dorigan. – Senki másnak nincs
joga… mert amíg mi itt vitatkozunk, a vadak egyre közelebb érnek a Frekhanzerek
birtokokhoz!
– Én pedig azzal tartok, aki Skovenge felé indul – jelentette ki Shenden de
Zrabervetshen.
– Az én leszek! – emelkedett szólásra Zordig de Royg. – Akik engem támogatnak,
számíthatnak arra, hogy egy De Royg nem marad adós! – tette a szívére a kezét.
Zmed pislantott egy nagyot, aztán felállt.
– Akkor én leszek az, aki megütközik a fősereggel Deviarontól északra.
 – Mi ketten leszünk azok – helyesbített Otis de Zitrán. – Vállvetve harcolunk! S ha
győzedelmeskedünk, majd csak akkor fordulunk szembe egymással… egy végső
Viadalon!
– Jól hangzik – sóhajtotta Jilocas’theyn megadóan.

*****

Innestől kezdve felgyorsultak az események.

Másnap a Jelölteket – tehát csak Zmedet, Dorigant, Zordigot és Otist – a sárkányok egy
külön terembe rendelték, ahova nem nyert bebocsátást semelyik másik exarcha sem. Egy
kicsit ingerelte a kedélyeket, hogy a négy Viharhozót beengedték, de a drakónok ezúttal
sem ismerték a kivételezés fogalmát. Hmuda és Lenk így a számukra kijelölt
lakosztályban várták meg bátyjuk visszatértét.
Bizony, várhattak is. Már majdnem alkonyodott, mire Zmed előbukkant.
Két öccse persze azonnal nekiesett és faggatni kezdte. Rivan de Moreguard díszes,
ezüsttel futtatott kék bársonyzekéjében szokásos, sértődött hallgatását magára
erőszakolva ácsorgott az ablak előtt, Arman de Dierron azonban érdeklődve húzódott
közelebb. A díszes lakrészben tartózkodott még az öt Dierron-lovag, valamint Zwikk
Blata-Rukoz is ott sertepertélt, mint akinek éppen az a legfontosabb dolga, hogy
gondosan elhelyezgesse a szőlőfürtöket egy ezüsttálban…
És persze hegyezze a fülét.
És persze rajta kívül, Zmed lassan megszokott árnyékaként a helyiségbe lépett az
exarcha után Lira Stornar is, ezúttal is elrejtve szépséges arcát viharszín köpenyének és
csuklyájának árnyékában.
– Na, mesélj már! Mi volt? – pattant Lenk trónesélyes bátyja elé. Hmuda természetesen
nem volt ilyen heves, ő éppen kiemelt egy szőlőfürtöt a Zwikk által rendezgetettek közül,
ezzel kivívva a nagyfejű krefor rosszalló pillantását. Nem foglalkozott vele, hanem a
szőlőfürtöt a kezében tartva csipegetni kezdte azt.
Zmed komor arccal közelebb lépett, és saját kezével töltött magának az asztalon álló
aranyozott kancsóból egy kupa bort. A szájához emelte, jólesőn, nagy kortyokban ivott,
és csak miután hatalmas sóhajjal az utolsó cseppet is eltüntette, akkor válaszolt:
– A tanács döntést hozott – törölte meg a száját, majd a szemöldökét ráncolva
megforgatta a kupát a kezében. – Holnap reggel indulunk. Minden perc időveszteség, és
ebben igazuk van. Nem lesz semmi díszes felvonulás, vagy ilyesmi… egyszerűen
elhagyjuk Deviaront, és északnak vonulunk.
– Ennyi?
– Dehogy! Vannak ennél fontosabb dolgok is…
– Gondterheltnek látszol… – jegyezte meg Hmuda.
Zmed biccentett.
 – Van rá okom. Ugyanis minden Jelölt a saját bandériumaival, valamint az őt
támogatók saját fegyvereseivel vonul a csatába. – Zmed dühösen nagyot szusszantott. –
Gondolhatjátok Dorigan és Zordig kárörvendő vigyorát ezt hallva…
Lenk és Hmuda el tudták képzelni, hiszen ez a dolog így csak egyet jelentett. Senkinek
sem voltak kétségei afelől, hogy egy jobban képzett, szervezett, jobban felfegyverzett
drén haderő képes megverni nyílt csatában, hazai terepen akár négyszeres túlerőben
lévő irissari hordát is. Vagyis kétezer drén lovag, vagy nehézgyalogos itt, „délen”
könnyűszerrel szétszór nyolcezer irissarit, akiket nem véd a hó, nincs hova bújniuk.
Ebből a szempontból tehát Dorigan és Zordig jól járt, mivel nekik „csak” nyolcezer
irissari vadember jut, és a saját bandériumaikon kívül ott vannak nekik az őket
támogatók egységei is.
Ezzel szemben Zmed?
Gyakorlatilag idegenként tartózkodik az országban, ahonnan szinte még
gyermekkorában száműzték. Az ő feladata nem a „szárnyak” megverése, hanem a
fősereg szétzúzása, amely a jelentések alapján tizenötezer főre rúg. S bár a De
Vigorardok mindig is jelentős haderőt birtokoltak, hiszen Skara Gortól délre szinte
minden az ő fennhatóságuk alá tartozott, így sem volt kétséges, hogy nem lesznek
képesek háromezernél több katonát kiállítani, amelyeknek a nagy része ráadásul frissen
toborzott, fegyvert sosem forgatott parasztfiú lesz. Az igazán hivatásos harcosok, a híres
De Vigorard Feketevértesek, talán ha kitesznek kétezer főt…
Ehhez jönnek még a Dierron-lovagok, valamint a Moreguard család harcosai:
könnyűlovasok, dárdával, fokossal vagy szablyával és íjjal, bőrvértben. Gyors, de nem túl
ütőképes harci egység. Mindent összevetve talán négyezer olyan ember, aki már járt
csatában. Plusz kétezer olyan, aki megfut az első kürtszó hallatán.
Lenk és Hmuda sem támasztottak kétségeket. Pontosan tudták, Zmed szavai mit
jelentenek.
– És mint hallhattátok, velünk lesz Otis is – jegyezte meg Lenk, mintegy utolsó
mentsvárként.
– Nem egy nagy erősítés az, fiú – dörmögte Arman de Dierron. – Otis alig háromszáz
fős kísérettel érkezett Deviaronba. Ebből harcra fogható férfi, konkrétan a testőrsége,
száz fő.
Lenk szeme megvillant a „fiú” megnevezés hallatán, de tisztelte annyira az öreg
lovagot, hogy ne tegye szóvá. Vagy legalábbis ne most és ne itt.
– És akkor… most mihez kezdünk? – nyammogta Huda, elmerülve a szőlőevészetben.
Zmed megvonta a vállát.
– Amit a haza megkövetel. Lesz velünk, ahogy minden Jelölttel ötven fő a
Bíborgárdából, és tíz az Ezüst Magiszterek közül. Mielőtt azonban bármihez kezdenénk…
Arman, szükséges tudnom, velem tartasz-e északra?
– Akár a halálba is, fiam.
 Zmed egy biccentéssel nyugtázta az ígéretet. Aztán az ablaknál álló félkarú másik
exarcha felé fordult.
– Rivan?
A Moreguardok exarchája közelebb lépett, és ahogy a vöröslő fáklyafény az arcára
vetült, furcsa dolog történt. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha a csodálat maszkja dermedne
ábrázatára, amiért Zmed minden esély ellenére kilovagol, de aztán Rivan erőt vett
magán, és a rá jellemző közönyt erőltetve vonásaira, egykedvű undorral válaszolta.
– Letettem a voksomat melletted, Zmed de Vigorard. Nem fogok meghátrálni.
– Úgy legyen! – Zmed a derékövéhez nyúlt, és egy tekercset vett elő, amelyet
kigöngyölített és az asztalra terített, félretolva Hmuda szőlőstálját. Ezzel Zwikk és a
középső öccse megrovó pillantását is kivívta, de nem foglalkozott velük.
A körülbelül fél méterszer méteres pergamenlap egy kézzel rajzolt haditérkép volt,
amely Dréniát ábrázolta, legalábbis a Deviarontól északra eső területeket.
– Van terved is, vagy csak rajzolmányod? – érdeklődött Hmuda.
– Emlékezzetek a Boszorkánykirálynő várára!
Devra Mishtrell említésére két öccse elkomorodott, a többiek értetlenül pislogtak.
Zmed folytatta:
– Amikor a Boszorkánykirálynő vára felé menetelt Khigraj kán serege, szélesen el
kellett húznia az arcvonalat. Emlékeztek, miért, ugye?
– Persze – vonta össze a szemöldökét Lenk. – Khigraj parancsot adott, hogy minden
útba eső falvat, tanyát prédáljunk fel. Senki ne maradjon a hátunkban. És az a cafka ezt
kihasználta…
– Úgy van. Háromezer embert vesztettünk, mire száz mérföldet megtettünk a
határokon túl. A kiküldött rombolóegységekre a Boszorkánykirálynő emberei vártak. Kis
létszámú, fosztogató csapatok, ötven-száz fősek, de sosem tértek vissza.
– Gondolod, hogy most is ez a helyzet? – élénkült meg Hmuda. Ez az ő esetében annyit
jelentett, hogy utána gyorsabban csipegette a szőlőt, és közelebb hajolt a térképhez.
– Biztos vagyok benne – biccentett Zmed. – Az irissariknak a lételeme a pusztítás. Én
nem tudom, miért vonulnak dél felé, de hogy nem egyetlen menetoszlopban haladnak, az
szinte bizonyos. Az Oxolund felé tartó, és a Skovengét támadó hordák között több száz
mérföld a távolság… ez pedig egy szervezett, már-már katonainak tetsző akció. Meg
fogunk ütközni velük… de előbb megritkítjuk kicsit őket. Exarcha Moreguard… a
könnyűlovasaid készen állnak?
– Hogyha szükséges…
– Máris indíthatod őket. Hány lovasról beszélünk?
– Itt, Deviaronban? Százfős kísérettel érkeztem. Csak a parancsodra vártam… azonnal
indítok lovas futárokat Drojikba. Három nap múltán még ötszáz lovast tudok a
rendelkezésedre bocsátani.
– Remek. Háromfelé osztjuk őket. Kétszáz-kétszáz fő lesz a jobb- és a balszárnyunk. A
maradék száz széles ívben kerüljön Oxolund felé, aztán az irissari horda hátába! A jobb-
és a balszárny viszont osztódjon négy ötvenfős csapatra! Készítsd fel az embereidet,
exarcha… nyeregben kell aludniuk, váltáslovakon lovagolniuk legalább egy hétig.
– A feladatuk? – recsegte Rivan, ezzel egyértelműsítve, hogy ilyen kicsinység nem
számít az ő könnyűlovasainak.
– Az irissarik ritkítása. Ahol fosztogató csapatokba botlanak, csapjanak le! Kegyetlenül,
irgalmat nem ismerve, túlélő ne maradjon! De ne kockáztassanak!
– Nem fognak. Egy Moreguard harcos felveszi a küzdelmet három irissarival is.
– Villámgyors támadás, s ha kell, azonnali visszavonulás!
– Úgy lesz. Máris indítom a futárokat.
– Találkozunk reggel! – Zmed elbocsátó biccentése után Rivan de Moreguard távozott.
Arman de Dierron közelebb lépett.
– Az én feladatom?
– A Dierron-lovagokat a végső csapásra tartogatom.
Arman de Dierron felhördült:
– Égnek a bosszúvágytól!
– Elhiszem, Arman, de mondd meg nekem, hány lovagod maradt Jrissai pusztulása
után Dréniában?
– Háromszázötvenhárom, velem együtt.
– Képzett, sok csatát megjárt harcosok?
Az öregúr dühös pillantást vetett Zmedre.
– Jól tudod te is, hogy ők miért nincsenek Zhilianon. Többségében zöldfülűek.
– Szedd össze őket! Az összes Dierron a fősereggel fog vonulni, és Deviarontól ötszáz
mérföldre megállunk. – Zmed a térképre bökött. – Itt, Hrokka Mezején.
– Mi? Miért nem nyomulunk előre? – értetlenkedett Lenk.
– Több okból. – Zmed Skara Gorra tette a mutatóujját. – Mire a Feketevértesek
ideérnek, az legalább egy hét. Azonkívül, ha nagyon előrenyomulunk, Oxolund és
Skovenge a hátunk mögött lesznek. Mivel vélhetően Zordig és Dorigan megverik a
maguk nyolcezer fős ellenségét, feltételezhetően felénk terelik a megfutamodó
irissarikat… akik megpróbálnak majd a fősereghez csapódni. S alig hiszem, hogy a trónra
vágyakozó vetélytársaim vakbuzgón loholnak majd a nyomukban. – Komoran meredt
maga elé. – Megvárják, amíg minket elpusztít a túlerő, s majd csak aztán avatkoznak
közbe.
Hmuda egyetértően bólogatott; mintegy jelezve, hogy fordított esetben ő maga is ezt
tenné. Lenk igen kelletlenül vakarászta az állát, a térképet bámulva.
– Szóval jobbról és balról is, ráadásul félig a hátunk mögül pont kapnánk egy csúnya,
pánikoló irissari hordát.
– Úgy van. Éppen ezért megvárom, amíg előbb Zordig és Dorigan is győzelmet arat, én
csak azután támadok. Addig csak csipegetjük az irissarikat Rivan könnyűlovasaival, s mi
próbáljuk meg délnyugatnak csalni a fősereget.
– És ha Dorigan vagy Zordig vereséget szenved?
 – Akkor enyém a diadal.
– Ezt nem értem… – ráncolta a homlokát Hmuda. Aztán testvérei kérdő pillantására
megválaszolta. – A Fagyhercegek és a mágusok nélkülünk is elűzhetnék az irissarikat.
Elég lenne sárkányalakban odaröpülniük, vinni magukkal pár tucat olyan képességű
Viharhozót, mint amilyen Zaer Brael’aar volt… meg pár Bíbormágust, és lerendezhetnék
az egészet. A nyavalyás irissarik nyüszítve takarodnának vissza a jégmezőkre, meg még
azokon is túlra! Mégis rátok bízzák, tudván, hogy bár kétségtelen a győzelem, több száz
jó drén harcos nem fog visszatérni. Ennek mi értelme?
– Ez a királyválasztó próba, Hmuda. Ha valamely Jelölt fogságba esik, csatát veszít vagy
meghal, elesik a Jégkoronától.
– Aha… és erre neked van a legnagyobb esélyed, tekintve, hogy kétszer akkora
haderővel nézel szembe.
– Ez így igaz. Ám épp emiatt az előny is az enyém. Hiszen, még ha győznek a
vetélytársaim is, Dorigan és Zordig… akkor is az enyém lesz a nagyobb diadal.
– No meg Otisé…
– Vele majd később bánok el. Ne gondold, hogy átengedem neki a trónt!
– Dehogyis gondolom – somolygott csillogó szemmel Hmuda.
– Ami engem jobban izgat – szólt közbe Lenk – az az, hogy végül is, melletted
harcolhatunk-e, vagy sem? Vagy még most is érvényes az az ostoba szabály, hogy el kell
minket különíteni a Viadal idejére?
– Az a rendelkezés érvényét vesztette, erről külön szólt Lyasthé Mehriall. Most csak
egy a cél, hogy megakadályozzuk az irissari horda további fosztogatását. Ezért fogott
össze a há… négy Jelölt – Zmed szavaiból kitűnt, hogy továbbra sem hajlandó Otis de
Zitránt Jelöltnek, még annyira sem szövetségesének tekinteni. Azonban ahogy a drén
mondás is tartja: sosem lehet tudni, hogy honnan fúj a szél a következő pillanatban.
Néha meg kell kötni kelletlen szövetségeket.
– De ha ez így van – okvetlenkedett tovább Lenk –, akkor mi értelme várni.
Lovagoljunk északra, és hárman lerendezzük az egész csürhét a kermon védelmében.
– Ne feledd, hogy a kermon ereje is véges – intette Hmuda megfontoltan forrófejű
öccsét. – Ha túl sok csapás ér, még ha konkrét sebeket nem is kapsz, a puszta fájdalomba
belehalhatsz.
– De előbb te, mert te gyengébb vagy!
– Te beszélsz, egyszálbél? De nagy a szád, mióta lelohadt a farkad duzzanata!
– Ne emlegesd, te szemét!
– Elég ebből! – zárta rövidre a kezdődő vitát Zmed, összegöngyölve a térképet. – Most
nem civódunk! Felejtsük el a kisöcsi megsenyvedt bigyóját! Tegyük el magunkat
holnapra! Korán kelünk.
 6. OTIS

A hajnal még messze járt, épp csak pislákolt a keleti határ mentén, izzó narancssárgába
burkolva az égbolt horizontjának fagytól didergő alsó vonalát, amikor a Drénia
védelmére készülődő sereg előőrse kilovagolt a Fagycitadella kapuján, hogy aztán a
délelőtt folyamán a kemény mag is kövesse. Talán sosem látott még különb menetet a
város, amióta kifaragták kékgránit ágyának alapjait. De talán dicsőbbet sem.
A négy Jelölt vezette a csapatot, fej fej mellett lovagoltak csaknem az élen, ámbár
előttük gyalogos, átalvetős zászlóhordozók vitték házuk címeres lobogóját hosszú
póznákra erősítve. Érdekesen festett egymás mellett a négy címer, meglehet, most
először együtt a történelem folyamán.
A Frekhanzerek lobogóján jégfehér alapon kék habokból kibukkanó, véres kardot tartó
alkar látszott. A De Roygok címere méregzöld háttér előtt tekergő ezüst, koronás
jégvipera, amelyik önnön farkába mar. A vörös háttér előtt aranydombon ragyogó arany
tölgyfa, mely szerteszórja sugárzó fényét – ez volt a de Zitrán család címere. S végül a
szürkéskék hómezőn vágtató, félelmetes északi farkas ezüst kontúrja, a De Vigorard
család címerállata. Mégis, a látvány magáért beszélt, hiszen a jobbára széthúzó nemesek
ezúttal egyetlen közös ügyért vonultak fel, s volt, akinek számára annak ténye
önmagában is megható volt, hogy az áruló de Zitrán család is csatlakozott Drénia
védelméhez.
A sors iróniája, hogy a „közös ügy” voltaképpen most is egymás elleni vetélkedés volt
csupán, amely kissé véresebbre sikeredett a megszokott Viadaloknál.
A zászlóhordozók mögött lovagoltak az exarchák, egymás mellett. Csatalovaikat
ezúttal drén szokás szerint felvértezték, és a hatalmas északi mének büszkén, rátarti
lassúsággal lépkedtek, nehogy letapossák az előttük haladó zászlóvivőket. Ha ez utóbbiak
nem mentek volna uruk előtt, akkor sem lehetett volna kétséges, melyik lovon ki ül; a
méneket fedő lótakarók a családok színeit viselték.
Dorigan de Frekhanzer félelmetes látvány nyújtott hatalmas termetével, amellyel
megtoldotta lova egyébként is embernyi marmagasságát. A medve termetű északi nem
fogta a kantárt, hanem bal kezére kerek pajzsot csatolt, amelyre a családi címert
festették, oldaláról pedig széles, másfél tenyérnyi széles pallost lógatott le, amelynek a
hegye majdnem karcolta a hókristállyal fedett macskaköveket. Teljes vértezetében,
ütött-kopott, sokat megélt lovagi páncélt öltve magára, hátán jégkék palástjával, fején az
orrát, arcát és állcsontját védő sisakkal igazán félelmetes látványt nyújtott. Ezt el kellett
ismernie a társainak is, akik azonban tudták, hogy Dorigan, a hajók rettegett veteránja
nem igazán jó lovas, és most, ezt titkolni próbálván, fogcsikorgatva ül a nyeregben.
Vele ellentétben Zordig de Royg igazán elemében érezte magát, majd’ kiugrott a
bőréből. A középkorú exarcha könnyű comb- és lábszárvasakat viselt, de ezenkívül csak
egy csillogó sodronying óvta felsőtestét. Büszke, arisztokratikus metszésű ábrázatát nem
rejtette sisak mögé, hanem magabiztosan felvetve tartotta, és szinte komikusan festett
súlyos vasakat hordozó ménje nyergében. Bár lova nyeregkápájához oda volt erősítve
egy pajzs, Zordig jobb oldalán helyet kapott egy könnyű hárító tőr is, miként fő fegyverét
is az a gyors szúrásokra alkalmas misericordia jelentette, amelyet a bal oldalára erősítve
hordott. Sosem szerette a súlyos vágóeszközöket, amelyek képesek és kibillentik a
fegyverforgatót egyensúlyából.
Tulajdonképpen a két ellenlábas, Otis és Zmed volt az, aki igazán lovagnak néztek ki…
a szó legszorosabb értelmében.
Otis de Zitrán hófehér herélten lovagolt, amely láthatóan évek óta szolgálta gazdáját:
ló és lovasa kitűnő összhangban mozogtak, és a herceg pusztán szavakkal illetve
térdének nyomásával irányította a hátasát. A zitrán Jelölt felsőtestét aranyosvörösbe
hajló, bordázott csatapáncél védte, amelynek mellrészére ügyes mesterkezek egy
tölgyfát mintáztak számtalan ággal, s mindezt úgy alkották meg, hogy ha a nap rásütött,
a tölgyágak aranyozott vége szétszórta a nap sugarait… többek között elvakítva egy
pillanatra az ellenfelét is. A páncél teljes egészében újnak látszott, a fiatal, nagyképű
herceg azonban olyan könnyedén mozgott benne, mintha azzal a testén született volna
Worluk világára. Oldalán kard, lábszárához szíjazva széles pengéjű tőr, bal karjára
erősítve aranyló pajzs, jobbjában lófarkas lovagi lándzsa. Magabiztosan mosolyogva
léptetett társai mellett, teljes könnyedséggel, és ha más nem, ez elgondolkodtatta
Zmedet.
Talán több rejlik a fellengzős ifjúban, mint elsőre sejteni lehetne?
Maga Zmed az utolsó pillanatban talált magának megfelelő páncélt, de ennél jobbat
nem is kívánhatott voln. Éppen kedvére való volt a sötétre mázolt acél, amely
egyszerűségével és testet követő vonalaival a célszerűségre törekedett. Arra, amire
kitalálták: hogy óvja viselőjét. Ugyanakkor a páncél megalkotójának arra is volt gondja,
hogy ha lefegyvereznék a lovagot, az akkor se maradjon védtelen: a könyök- és
térdvasakat kiegészítették egy „plusszal”. Egészen pontosan Zmed páncéljának említett
részeiről öt-hatcentis öklelő vasak meredeztek, ahogy a páncélkesztyű bütykeit is
megtoldották kis, piramis alakú ékekkel. Sok nem marad abból az arcból, amibe
beleöklöz.
A Jelöltek mögött haladt közvetlen kíséretük, szinte teljes szélességében elfoglalva az
egész utcát. A harcosok csillogó páncélokban, pajzzsal a karjukon, a lovagok büszke
méneken léptetve, háromméteres lovagi lándzsával a kezükben. Lenk és Hmuda hátrébb
lovagolt, a De Vigorard Feketevértesek élén, akik komor halotti menetként lépkedtek a
testvérpár mögött. Fekete mellvértjükön a farkasok sokasága valóságos ezüstfalkát
eredményezett, kerek pajzsuk hátukon, hosszúkardjuk a hüvelyben. Maga Lenk és
Hmuda a legjobb ruháját vette fel páncélja alá, s talán csak megszokásból, de Hmuda
ezúttal is könnyű láncinget, míg a legfiatalabb testvér bőrvértet hordott a felsőtestén.
Igaz, hogy nem voltak sokan – az urak közvetlen kísérete alig tett ki háromszáz főt –,
de a menet mégis hosszúra nyúlt. Az utcák két oldalán ablakok nyíltak a korai óra
ellenére is, és ahogy a csörgők, dobok ritmusára lépkedő sereg átmasírozott Deviaronon
az északi kapu felé, egyre sűrűbben hangzottak fel az északra indulókat éltető kiáltások.
Ki lehetett hallani abból a De Vigorard nevet éppen annyira, mint a Frekhanzert vagy a
Roygot. Sőt, olykor még egy Dierron vagy egy Miyra is elhangzott.
Egyedül Otis de Zitránt érték csúfolódó kiáltások, és míg Jelölttársaira jobbára az
északi jégtulipán fagyoskék szirmai peregtek felülről, a zitrán herceg már kevésbé
mondhatta magát ilyen szerencsésnek. Sokan emlékeztek még az „Apagyilkos” Elvger de
Zitrán tettére, és sosem bocsátottak meg a Zitránoknak, akik kiszakadva Dréniából saját
országot alapítottak, és egészen a közelmúltig sikerrel vertek vissza minden ellenük
irányuló bosszúhadjáratot. Először egy döglött patkány csattant a jóképű ifjú páncélján,
aztán nem sokkal később az egyik emeleti ablakból egy fiatal fiú az éjjeliedényének
tartalmával tisztelte meg.
A bűzös folyadék szertefröccsent a csillogó páncélról, de jutott belőle az Otis mellett
lovagló Zordigra is.
– Mi a jeges… szar!? – Zordig próbálta visszafogni oldalra táncoló paripáját, amely
megriadt kissé a bűzlő bombától. Mivel az exarcha legalább annyira jó lovas volt, mint
amennyire nagyképű, így sikerült is gyorsan hátasára erőltetnie az akaratát. Aztán
felpillantott.
– Kapjátok el! – kiáltotta dühösen a becsukódó spalettákra mutatva. Azonnal két
Kristálykígyó katona csusszant le a nyeregből, és félrelökdösve a bámészkodó embereket
az érintett ház felé siettek.
A „merénylet” persze nem maradt szó nélkül. Míg Otis de Zitrán levegő után
kapkodott, a többi arkhon odalovagolt, és undorodva szemlélték a fiatal fiút, kinek
páncéljának eresztékeiből sűrűn folyt elő a még gőzölgő salak. Ugyanakkor a köznép is
felbolydult, hiszen a törvénytisztelő és hagyományaira büszke drének el nem tudták
volna képzelni, hogy ki támadhat egy tisztavérű drén hercegre.
Természetesen itt Zordig de Roygra gondoltak.
Senkinek sem volt kétsége afelől, hogy ha a merénylő szerencsés csillagzat alatt
született, akkor sorsa a gyors, azonnali halál. Rosszabb esetben hosszas kínzások, köz
előtti meghurcoltatás – csak úgy példaérték gyanánt a többiek számára – majd
kíméletlen kínhalál vár. Dréniában minden nemes pallosjoggal rendelkezett a pórok
felett, és nem csak saját birtokukon. Ha egy arkhon megkívánta egy paraszt asszonyát,
de annak férje ezt nehezményezte, és rátámadt a kéjsóvár nemesre, nos… senkiben sem
keltett megbotránkozást, ha az a bizonyos nemes fejét vetette a könnyelmű férfinak egy
másik úr birtokán.
 – Nos, úgy hiszem, a nép nem annyira kedvel téged, jó uram – nyekeregte kényeskedve
a közelebb lovagoló Artax de Miyra, aki görnyedten ült lova nyergében. A falakon kívül
két ló közé erősített hordszék várta, ám addig úgy volt illő, hogy az exarcha saját lova
nyergében tegye meg az utat – természetesen csak azért, mert hadba vonultak. Artax,
miközben egy selyemkeszkenőt tartott az orra elé, megcsóválta a fejét, és elfordítván
lovát arrébb léptetett. – Iszonyatos ez a bűz…
Zordig de Royg eközben valósággal őrjöngött. Miközben majdnem kitépte a közelebb
siető szolgák kezéből a felé nyújtott selyemkendőt, hogy azzal takarítsa le a csizmáját és
combvértjét, nekiesett Otisnak.
– Miért kellett neked idejönnöd!? Nézd meg, hova jutottunk: a köznép szarral hajigálja
a nemeseket! És röhögnek rajtunk! Gúnyolódnak! Ez a Káosz mesterkedése! De majd én
megmutatom…
A zitrán herceg igencsak leforrázva – vagyis inkább: lekulázva – ült nyugodtan álló
ménje nyergében, és miközben egy másik kendővel az arcát törölgette, kifakult képpel
meredt maga elé. Valamint olykor-olykor megremegett, és furcsa vicsorokat vágott.
Először mindenki azt hitte, hogy a visszafojtott düh készteti ilyen megnyilvánulásra,
hanem amikor Otis de Zitránból előtört a röhögés…
Na, azt nem értették.
– Megvesztél? – Zordig abbahagyta a tisztálkodást, és értetlenül, dühösen meredt a
nyegle hercegre. – Vagy nálatok ez a normális?!
Otis pedig felemelte a karját, és kinyújtott mutatóujjával a De Roygok exarchájára
mutatott.
– Sza… szaha… szarcsimbók Zordig! – Azzal szinte kétrét görnyedt lova nyergében, és
gurgulázva, felszabadultan röhögött.
– Kurvára vicces!? – sziszegte Zordig sértetten.
– Szerintem az – jegyezte meg Zmed félmosolyra húzódott ajakkal. – Találó a
ragadványneved, Zordig! És tényleg ragadványos…
– És Otist hogy fogjuk hívni? – dünnyögte Dorigan. – Netán Szarrakásnak? Tekintve,
hogy rajta több a végbélnedű…
– Na, jó, elég volt a… szarakodásból! – emelte fel a hangját Zordig, és fenyegetően
körbenézett. Közben korábban elsiető két katonája visszatért. Egy félájultra pofozott
szerencsétlent vonszoltak magukkal.
Zordig intett.
– Hozzátok elém!
A katonák engedelmeskedtek. Otis egészen eddig fennhangon nevetett, de most
elkomorodott, és kihúzta magát a nyeregben.
A Kristálykígyók közvetlenül a sértett Zordig elé rángatták a tehetetlen
rongybabaként karjuk között lógó fickót, ott térdre kényszerítették, aztán az egyik lovag
a férfi hajába markolt, és hátrahúzta a fejét, hogy Zordig az arcába nézhessen.
 Iszonyatosan összeverték szerencsétlent, noha nyilván nem tanúsított ellenállást a
Kígyókkal szemben. A jobb szeme annyira bedagadt, hogy ki se tudta nyitni, a bal alatt
pedig lila monokli sötétlett. Ahogy felrepedt ajka elnyílt, látható volt a vérbe borult,
ápolatlan fogsor. Legalább három foga hiányzott, de nem lehetett eldönteni, hogy most
verték ki, vagy már korábban elvesztette őket. Barna hajú, középkorú, csontos ember
volt, kackiás bajusszal, egyszerű ruhában, amilyet Deviaron szabad polgárai viseltek.
Zordig előrehajolt a nyeregben.
– Te dobtad le a küblit, polgár?
A férfi kissé nehézkesen, akadozva válaszolt. Valószínűleg agyrázkódása lehetett.
– Iv… iven, navuram… dive…
– Ugye tudod, mi jár annak, aki egy arkhon ellen vét, te arcátlan?
– Iven, dive… a folfom halál…
– S vajon mi vár arra, aki az arcába hazudik egy arkhonnak? – szólt közbe váratlanul
Otis. A fiatal herceg nem volt már olyan gusztusos látvány, mint amikor kilovagolt
csillogó vértjében a Fagycitadella kapuján. A fényes vért most össze volt mocskolva, Otis
máskor selymes haja ezúttal ragadt a bélsártól, és markáns arcát sem sikerült teljesen
megtisztítania. Ennek ellenére, bár nyegleségét megőrizte, ezúttal határozottan lépett
közbe, és a lovát is közelebb irányította a katonákhoz és foglyukhoz.
– Mi? – Zordig gyanakodva pislogott, de Otis nem is törődött vele. Előredőlt, keresztbe
tette két alkarját a nyeregkápán, és azon megtámaszkodva a meggyötört férfi arcába
bámult.
– A Törvény értelmében immár drén herceg vagyok. Ez a férfi, mint minden drén,
ismeri a Törvényt. Pontosan tudta, mi a sorsa annak, ha a nyakamba borítja az éjszakai
termést.
– Mondom én, hogy nem kedvelnek, zitrán – kényeskedett kicsit arrébb Artax. – Még a
halált is felvállalják emiatt.
A herceg azonban a füle botját sem mozgatta, és továbbra is kitartóan fürkészte a
foglyot, akinek a szeme dühös-rémülten villogott. Mindent elkövetett, hogy ne kelljen
Otis de Zitrán szemébe néznie.
Az azonban kíméletlenül folytatta:
– Egy felnőtt drén férfi, aki tisztában van a Törvénnyel… nem kockáztatná meg a halált
azért, mert gyűlöl engem. Ez az ember hazudik. Valakit védeni próbál! Nem ő öntött
nyakon a kübli tartalmával. Így van?
– Nem, nagyuvam… én tettem… evküvöm Gavbavra!
– Garbashra esküdni a halál árnyékában nem túl kifizetődő… – Otis elmosolyodott.
Ezúttal nem sikeredett olyan lekezelőre, nyeglére, tekintettel az arcát tarkító mocsokra.
– Evküvöm Mavk’yenohnva…
– Milyen csodálatos is az atyai szeretet… – jegyezte meg a herceg, aztán váratlanul
kiegyenesedett, és jobbjával előhúzta heredíszes lovagi kardját. A tömeg felmorajlott, a
penge megvillant, és a fogoly torkának szegeződött.
 – Állj! – Vékony gyerekhang csendült, és a következő pillanatban egy kis árny siklott
keresztül a lovak lábai között. Még maga Otis is meglepődött, amikor a meztelen pengét
vad gyermekkéz lökte arrébb a fogoly torkától. Aztán a hang gazdája lefékezett, és
kihúzta magát Otis és a fogoly között. – Én öntöttem a kulát a nyakadba, dire!
Erre már többekből kitört a nevetés.
A megvert fogoly előtt egy nyolcéves forma fiú állt, szakadozott posztómellénykében,
bélelt nadrágban, foltozott ingben. A lábát semmi sem fedte, mezítláb állott a hideg
macskaköveken, borzas, barna haja akár egy nap perzselte szénaboglya. Vékony volt és
sovány, és minden ízében remegett a félelemtől, de dacosan összeszorította a száját és
kihívóan Otis képébe bámult. Ez már bátorságra utalt, hiszen csak ezért a fejét vehették
volna. Összeszorított tenyeréből vér csordult, és a fájdalom miatt, ahogy elvágta a kezét
sírásra görbült a szája széle, de tartotta magát. Okos, barna szeméből dac, akaraterő és
harag sütött a herceg felé.
– Nocsak… – húzta fel a szemöldökét a zitrán herceg. – A fiad?
– Ne bánvtd őt, dive… ő cak egy kivviú… kévvek, nagyuvam… – A férfi próbálta magát
kitépni fogva tartói kezéből, de az egyik vértes bevitt neki egy öklöst a fültövére, így
megroggyant és csak levegő után kapkodott.
– Ne aggódj, nem fogom bántani – kezdte Otis, azonban Zordig most unta meg a
számára értelmetlen csevejt.
– Szóval, te ürítetted ránk az éjjeliedényt, poronty? – Közelebb léptetett, és
végigmutatott a jobb lábán, amelyen még foltokban fellelhető volt az edény tartalmának
maradéka. – Tudod te, mit tettél? Tudod te, mibe került ez a vértezet? Vagy mibe kerül a
tisztíttatása egy valamirevaló kovácsnál?
– Sajnálom, dire… nem neked szántam, esküszöm Celiahnára!
– Mindegy, kinek szántad! Egy tisztavérű drén hercegre támadtál. – Zordig
megrántotta a lova kantárját, és elfordult. – Öljétek meg az apját, a fiú pedig álljon
bíróság elé a családjával együtt! Rabszolgaként nőjön fel! Okuljon mindenki a példáján,
hogy mivel jár, ha egy arkhont szarral hajigál!
Az egyik Kristálykígyó már ura első szavaira elővonta tőrét. Valaki felsikoltott egy
emeleti ablakban – feltehetőleg a fogoly felesége – aztán hátrafeszítették a férfi torkát, és
a Kristálykígyó katona szenvtelen mozdulattal megemelte a pengét, hogy elmetssze az
apa torkát a gyermek szeme láttára.
Azonban mielőtt megtehette volna, kénytelen volt megállítani a mozdulatot.
Már csak azért is, mivel egy hosszúkard élesre fent hegye illeszkedett a torkához
pontos, gyors mozdulattal.
– Nem ajánlom, fickó! – Otis de Zitrán nyeglén mosolygott.
Zordig a kardja után kapott.
– Mit merészelsz!?
– Ő az én foglyom – jelentette ki flegmán Otis.
– Miiii!? Az én embereim kapták el, és…
 – Ám a Törvény értelmében én határozok sorsa felől! – emelte fel a hangját Otis de
Zitrán. – A sérelem engem ért, nem téged! Te pedig tedd vissza a hüvelyébe a tőrödet,
katona, amíg még teheted!
Az erélyes hang hallatán a Kristálykígyó harcos óvatos, lassú mozdulattal
visszacsúsztatta a pengéjét a hüvelyébe, miközben Zordig felé pislogott. Mintha arra
számítana, hogy majd ura siet a segítségére és hátba támadja a zitrán herceget. De még
ha Zordig tett is volna ilyet, azt semmi esetre sem egy érdeklődve az eseményeket
bambuló tömeg és exarcha társai előtt teszi.
Azonban nem akarta hagyni magát.
– A szarból, amit rád öntöttek, rám is fröccsent! Jogomban áll…
– Jogodban áll a Törvény elé citálni a fiút és az apját, de csak én utánam.
– Ez…
– Ez a valóság, De Royg, s már megbocsáss, hogy éltesebb korod ellenére én, a renegát
de Zitrán oktatlak ki téged, de ha kívánod, ide hívatom Lyasthé Mehriallt, hogy igazolja
szavaim valós tartalmát.
– Lyasthé Mehriall nem fog a pórnép ügyeibe avatkozni!
– Mert talán a Törvény, amelyet védelmez, rájuk nem igaz? – Az arrogáns hang
hallatán valamennyien összerezzentek. Hogy a fehér sárkány nő, aki ezúttal is különös,
hófödte alakját viselte mikor bukkant fel a közelükben, azt egyikük sem vette észre.
Egyszer csak ott volt, különös kisugárzásával megrészegítve a közelében állókat, s bár
mozdulatlanul állt, kezét összefonva mellkasa előtt, hófehér tincsei lágyan hullámoztak
és fagyos tekintete alatt megroskadtak a kövek.
A Fagyherceg ráérősen végigmérte Zordigot, Otist, aztán a foglyokat, majd
meghajtotta keményen metszett ábrázatát a zitrán herceg felé.
– Jogodban áll rendelkezni, arkhonként, a rajtad esett sérelem okozóján, Otis herceg. S
ha a tettes kiskorú, úgy felelősségre vonhatod atyját vagy anyját, és gyakorolhatod rajtuk
a Törvény szigorát.
– Neeeem! Nem adhatod egy zitrán kezére a férjemet és a fiamat! – zilált hajzatú nő
tört utat magának, de mielőtt túl közel ért volna, a kezeit tördelve megtorpant. Túl erős
volt benne a Drénia Patrónusai iránt érzett félelem, hogysem a sárkány nőre támadott
volna, ezért inkább elfordult, és gyermeke elé lépett. Mint egy karmait meresztő
anyatigris a gyermek után kapott, felbámult Otis hercegre. – Az én vérem vedd inkább,
ne a fiamét!
– Ki mondta, hogy a fiú vérét akarom venni? – csodálkozott a zitrán, aztán kardja egy
laza mozdulattal a még mindig fogva tartott apa nyakára vándorolt. – Jobb ötletem van.
Hiszen valaki csak felelős, amiért a gyermek nem kapott méltó neveltetést.
– Ne! – sikoltotta az asszony, a gyermek pedig nem bírta tovább, és zokogásban tört ki:
– Apámuram!
– Ölj meg, dive… cak a caládomat kíméld meg… – nyögte a hátrafeszített fejű férfi.
 Otis tűnődve, szinte derűsen, noha nyakig szarral borítva bámulta a fickót, kissé
félrebiccentett fejjel. A levegő szinte megfagyni látszott, az idő megdermedt, s az egész
utca az eseményeket figyelte, arkhon éppen úgy, mint a legutolsó ork rabszolga, akit erre
vetett hajnali útja. A nap lassan emelkedett felfelé, de még messze járt attól, hogy
langymeleg sugarait szertevesse Deviaron utcáin. Lexikonok lapjára illő jelenet volt –
leszámítva a fényes páncélt mocskoló ürüléket –, amelyet a Magnius örökre beleégetett a
macskakövekbe, ahogy ott ült lova nyergében a herceg, karddal a kezében, háta mögött
türelmesen várakozó sereggel, körülötte nemesi társai, s előtte két katona által egy
fogoly, nyakán a fegyver hegyével.
Aztán Otis a másik oldalra biccentette a fejét.
– Mint mondtam, jobb ötletem van. Mi a neved?
– Dive? – A férfi meghökkentnek tűnt.
– Nem mondod, hogy „Dive” a neved?
– Nemm… nem, a nevem Lokk.
– És a fiadé?
– Igrar vagyok, dire – szipogta a kisfiú, kissé előbújva anyja szoknyája mögül. A
gyermekek ösztönével ráérzett arra, hogy most valami jó történhet, hogy a rossz
dolgoknak vége.
– Szóval, Igrar – Otis biccentett. – Akarsz lovag lenni, Igrar?
– Uram? – A kisfiú nagyon csodálkozott. Aztán felcsillant a szeme. – Naná hogy akarok!
– Az én szolgálatomban?
Igrar láthatóan elbizonytalanodott. Otis megkönnyítette a döntését:
– Válaszolhatsz nemmel is… de ez esetben apád élete itt és most véget ér, téged pedig a
Törvény elé idéznek anyáddal együtt. Láthatóan nem tudták elég jól beléd nevelni a
nemesi vér tiszteletét… mellettem ezt megtanulhatod. Apród leszel, és talán egyszer
majd lovagként térhetsz haza.
– Lovag csak nemesen született férfiember lehet, amennyiben nem családjának
egyetlen férfitagja – jegyezte meg Liyun de Chevallier mogorván, megköszörülve a
torkát. Otis oldalra pillantott az okvetlenkedőre, majd a megtalálta Arman de Dierron
érdeklődő tekintetét.
– Tényleg?
– Dierronok! – horkant fel Shenden megvetően. – Azok nem lovagok!
– Volt egyszer egy parasztfiú… Krizsnoknak hívták, ha nem csal az emlékezetem –
merengett fennhangon Arman de Dierron, aztán Shendenre nézett. – Sokkal tisztább
hitű lovag volt nálad, barátom. És úgy gondolom, nemesebb is.
– Nos, Igrar? – vonta fel a szemöldökét Otis, félbeszakítva a vitát. – Mi a döntésed? Ha
igent mondasz, és hűen szolgálsz, apádra nem vár kínhalál, sem más rokonodra. A
Törvény mellettem áll, ne feledd, fiú! Vétkeztél, s most bűnhődnöd kell.
 – Veled tartok, dire, csak kérlek, engedd le a kardod! – A kisfiú térdre omlott, s szinte
magával húzta az anyját is. Otis egy pillanatig még mintha hezitált volna, aztán elvonta a
kardot Lokk nyakától.
– Zordig uram… volnál olyan kedves utasítani a katonáidat, hogy engedjék el a
jóembert?
Bár a De Roygok exarchája a fogát csikorgatta, Lyasthé Mehriall jelenlétében nem
tehetett mást, mint engedelmeskedett a Törvénynek. Otis de Zitrán megfordult a
nyergében.
– Jarl! Jaaaarl!
– Nagyuram? – Díszes ruházatú, arany és vörös színeket viselő, fiatal apród jelent meg
szinte a hívás első pillanatában.
– Vidd hátra a csapathoz ezt a gyermeket. Az első pihenő alkalmával adjatok rá
megfelelő öltözéket, és kezdd tanítani az alapokra. Az ő fejlődése mostantól a te
felelősséged.
– Igen, nagyuram.
– Mehettek.
Jarl, a csinos képű, tizenegy-két éves forma apród, aki már a fegyverhordozó cím
küszöbén állt, kedvesen felsegítette a pityergő Igrart, és magával vonta.
– Gyere! Ne félj, jó dolgod lesz…
– Mehetünk, urak, most, hogy ezt is elrendeztük! – vidámodott meg Otis, miközben a
hüvelyébe csúsztatta kardját, és az exarchákra kacsintott. Rendkívül idegesítő
henyeséggel. – Védjük meg a civilizált Dréniát azoktól az északi állatoktól!
Megnógatta a lovát, és indult, be sem várva a kissé nehezen ocsúdó Zmedet, Zordigot
vagy Dorigant, vagy akár a többi exarchát. Csak egyetlen pillanatra torpant meg, amikor
a zokogva egymást ölelő Lokk és felesége mellé ért. A nyegle félmosoly lesimult arcáról,
és helyette egy biztató, kedves arc tekintett le a megrettent pórokra, akik felbámultak rá.
– Lovagként fog visszatérni – ígérte csendesen. – S ily bátorsággal, mit tőletek örökölt,
biztos vagyok benne, hogy híres lovagként!
Azzal megnógatta lovát. Ahogy a többi nemes utána léptetett, talán egyedül csak Zmed
de Vigorard hallotta Lokk hálálkodó, kissé megkésett kiáltását:
– Kövönjük, Otiv nagyuvam!
 7. HROKKA MEZEJE

Deviarontól északra, a három másik nagyobb város, Oxolund, Skovenge és Jrissai között
hatalmas pusztaság terül el, ahol szabadon száguldhatnak a szelek, vadul tombolhatnak
az elemek, s ahol jobbára elszórt falvakban és tanyákon él a lakosság zöme. Annak az
oka, amiért itt nem épült nagyobb város, tulajdonképpen rendkívül egyszerű: nyugaton,
Oxolundban székeltek a Frekhanzerek, északon a Dierronok, keleten, Skovengében pedig
a Zrabervetshenek éltek. Egyszerűen nem volt semmi oka annak, hogy fővárosaik közé
ékelődjön egy negyedik város, s még ha lett is volna ilyen irányú, eretnek gondolat, e
három nemesi ház csírájában fojtja el a próbálkozást.
Ezt a hatalmas tajgát, amelyet lankás, lágy ívű dombjaival s itt-ott elszórtan,
csoportokban álló kis erdőségeivel tulajdonképpen alig laktak, Hrokka Mezejének
nevezték. Bár mezőnek kissé nagy volt több száz mérföldnyi kiterjedésével, de Dréniában
a nagy távolságok megszokottak voltak, és annak, aki egyik tanyáról el akart jutni a
szomszédosra, nemegyszer napokat kellett magányosan utaznia.
Hrokka Mezeje – ódrénül: viharos szél – ezúttal is méltó volt a nevéhez. A tanácssátor
ponyváját olyan vadul cibálta a folyamatosan, hevesen csapkodó, fagyos északi szél, hogy
félő volt, felkapja a benne tartózkodókkal együt. A keresztút, amelynek találkozásában a
sereg letáborozott éjszakára, itt kétfelé ágazott: a Napkeleti út Skovenge felé vezetett
tovább, míg nyugat felé kacskaringósan tekergőzött az oxolundi Kereskedőút. Bár csak
néhány mérfölddel voltak északabbra Deviarontól, talán a város hiánya miatt a legtöbb
nemes vastag prémbundát öltött magára, és még ennek ellenére is számtalan parázstartó
füstölgött a hatalmas, tágas tanácssátorban. Egyikőjük sem szívesen lett volna a kinn
reszkető harcosok helyében, akik pedig szinte ki sem látszottak a medvebundák és farkas
szőrmék alól, és annyira közel húzódtak a csapongó lánggal égő tábortüzekhez, hogy félő
volt, meggyulladnak.
Éppen ezért, ha valaki figyel rájuk, meghökkenve láthatta volna, ahogy Zmed, Hmuda
és Lenk pusztán a De Vigorardok szürke színeit ötvöző, könnyű ruhában igyekszik a
tanácssátor felé, beledőlve a szélbe. Lenk még arra sem vesztegette az idejét, hogy egy
könnyű zekét öltsön magára; bőrpáncélját inge fölött hordta, fedetlen felkarjai még
magán viselték a Kathíriában töltött zsoldosévek barnaságát. Ennek ellenére nem fáztak,
hiszen óvta őket a kermon mágiája.
A tanácssátor előtt ezúttal két Dierron-lovag állt őrt. Ők tisztelegtek az arkhonoknak,
aztán az egyikük félrehúzta a sátorponyvát, hogy a fivérek beléphessenek. Odabenn már
parázs vita fogadta őket, és kissé felhevült kedélyek.
 Zordig de Royg a térképasztal mellett állt, és miközben magyarázott, mutatóujjával
szavainak ütemére böködte Skovenge pontját. Dorigan de Frekhanzer úgy tornyosult
fölé, vele szemben, mint aki rögtön kész és letaglózza exarcha társát, s a tengeri medve
izzó tekintete is valami hasonlót sugallt.
Éppen Zordig beszélt:
– …és ha szétkergettük az irissarikat, akkor hátba tudjuk támadni a De Vigorardokat
fenyegető irisarri hordát. Te Oxolund felől, én pedig Skovengétől.
– Akkor is azt mondom, hogy ostobaság széttaglalni az erőinket! – mennydörögte
Dorigan. – Vonuljunk Oxolund falai alá, semmisítsük meg a nyugati sereget, aztán kelet
felé hatolva oldalba kapjuk a fősereget, majd felszabadítjuk Skovengét!
– Ostoba tengeri sakál! – Shenden de Zrabervetshen közelebb óvakodott, és
támogatottja, Zordig mellett helyezkedett el. A De Zrabervetshenek exarchájának csupán
egyetlen szeme maradt ép egy régi medvevadászat után, de a sebhelyes arcból az a fél
szem is olyan indulatosan villogott, hogy majdnem kioltotta Dorigan tekintetének
lángolását. Shenden szinte leköpte a szavaival a Frekhanzert. – És szerinted mi marad
Skovengéből, mire te átkacsázol Hrokka mezején?
– Hátrább az agarakkal, urak! – Zmed lépett közelebb, és szemét ide-oda jártatva
szemügyre vette a jelenlévőket. Az összes exarcha itt volt most, kivéve Rivan de
Moreguardot és Arman de Dierront. Mást talán feszélyezett volna, hogy csak az ő
támogatói nincsenek jelen, de Zmedet nem. Pontosan tudta, hogy segítői ezekben a
percekben is azon munkálkodnak, hogy minél több embert toborozzanak számára. Rivan
délre lovagolt, hogy személyesen vezesse ide a bandériumait, Arman pedig kinn
fagyoskodott a lovagjaival, hogy tartsa bennük a lelket.
Nem mintha erre szükség lett volna, a Dierronok voltak a sereg azon része, amelyben
rendíthetetlenül lobogott a tűz. A többi úr katonája vagy nem volt annyira fegyelmezett,
mint a lovagok, vagy Észak vitézeivel ellentétben ők már megszokták a kényelmet. A
Dierronok élete folyton folyvást arról szólt, hogy bizonyítaniuk, harcolniuk kellett; ha
nem a becsületükért, akkor a Fagyföld vad népeivel harcoltak tulajdon életük
védelmében. Velük szemben egy De Royg féle Kristálykígyónak vagy egy Agyarharcosnak
csak akkor kellett felemelnie a fegyverét, ha egy korcs rabszolga rá mert pillantani…
– Mi a gond? – Zmed megállt a térkép harmadik oldalán, és lepillantott.
– Épp azt magyaráztam ennek a két bolondnak, hogy együtt kell maradnunk. Ha
szétszedjük a sereget, az irissarik belegyalulnak minket a földbe. De együtt, nyolcezren,
ha előbb felszabadítjuk Oxolundot, utána győzhetünk a többi irissari horda felett. –
Dorigan az ujjaival mutogatta az elképzeléseit a térképen.
Zmed összevont szemmel követte a magyarázatot, aztán rábólintott.
– Okosságokat beszélsz, Dorigan! De én azt mondom, itt maradjon együtt a sereg… és
amíg nem vesztettünk embert, addig verjük meg az irissari fősereget. Nyolcezer kiválóan
képzett drén harcos előtt nem áll meg tizenötezer vadember.
 – Nekem is van egy ötletem, tiszteletre méltó exarcha társaim! – Zordig a térképre
bökött a mutatóujjával. – Vonuljunk előbb Skovenge falai alá, aztán hatoljunk nyugat
felé!
– Remek ötlet – kontrázott Gledz de Cloa, Zordig másik támogatója. Ravaszkás, sunyi
kifejezésű, kövér arcán káröröm fénylett. – Oxolundban végzünk, nagy murit csapunk,
kizabáljuk a Frekhanzereket a vagyonukból, aztán Deviaronban rátesszük a Jégkoronát
Zordig fejére, mint az ötletgazdáéra!
– Vagy koncoljuk fel egymást itt helyben, és maga a király vezetheti a sereget oda,
ahova akarja – tette hozzá rosszkedvűen Liyun de Chevallier. Intett. – Fogjátok csak le a
De Vigorardokat, őket el kell választani egymástól!
Mielőtt bárki komolyan vehette volna a szarkasztikus megjegyzést, Zmed megszólalt:
– Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy nem fogunk dűlőre jutni. Maradjunk az eredeti
felállásnál: mindenki oda megy, ahova korábban kijelöltetett, ahova a vére húzza! – Izzó
szemmel pillantott Doriganra, majd Zordigra. – Nem akarok parancsokat osztogatni
nektek, de közös érdekünk, hogy a győzelmetek után mielőbb térjetek vissza! Csak én és
maroknyi harcosom állunk Deviaron és tizenötezer vérszomjas irissari között.
– Gondos fogalmazás – bólogatott az orra alatt Gledz de Cloa. – Reméljük, időben
visszaérünk!
– Ha mégsem, méltó bosszút állunk halálotokért – szúrta oda együtt érzőn Zordig de
Royg. – És ne aggódjatok! Deviaront mindenképp megvédjük.
– Ha kissé megkésve is – vidámkodott Gledz.
– Azért még ne temessetek, jó urak! – Zmed vagy nem értette a poént, azért szólalt
meg komoran, vagy ami valószínűbb, érzékelte a viccelődő, élcelődő szavak mögött
rejtező valóságtartalmat. Ha Zordigék „véletlenül” elkésnek, belőle és testvéreiből annyi
sem marad, mint amit még érdemes a földbe helyezni örök nyugalomra.
– Amint szétvertem a nyugati sereget, azonnal megfordulok, és oldalba kapom ezt a
csürhét – ígérte Dorigan. Öklével a mellkasára sújtott, hogy csak úgy dübbent. – Erre
nemesi szavamat adom!
– Hála illet érte – biccentett Zmed, aztán felpillantott. – Hol van a mi zitrán
hercegünk?
– Kora délután visszalovagolt Deviaronba – jegyezte meg gúnyosan Gledz de Cloa. –
Sajnálatos, de úgy tűnik, magadra maradtál, tiszteletre méltó De Vigorard.
– Megfutott volna a gyáva? – vonta fel a szemöldökét Zmed. Annyira nem sajnálta
volna Otis meghátrálását, de valahogy mégis meglepte a dolog. A fiú Deviaronban látott
viselkedése nyomán ezt nem képzelte volna a nyalka, nyegle zitránról.
– Otis nem menekül. – Az árnyak közül felcsendülő hang volt annyira jellegzetes, hogy
egyikük se pillantson fel, amíg Jilocas’theyn elő nem lépett a félhomályból. Az ezüst
sárkány ezúttal is emberi alakját viselte, és botjára támaszkodva megállt az asztal
mellett. – A fiatal herceg üzenetet küldött atyjának. Katonákat kért, hogy hathatósan
támogathassa Drénia védelmét.
 – Micsoda?! – Zmed igencsak meghökkent. Hitetlenkedve kérdezte. – Zitrán katonákat
engedünk be Dréniába?
– Emiatt a gyanú bennem is felmerült. Belenéztem Otis gondolatai közé. Nem
érzékeltem csalárd dolgokat.
– Akkor jó – nyugodott meg Zmed. – Nem örülnék, ha előttem irissarik, hátam mögött
zitránok lennének.
– Akkor hajnalban útra kelünk. Az út hosszú, és Oxolund felé nem csak mi menetelünk
– dörmögte Dorigan.
– Mi hasonlóképpen cselekszünk – biccentett Zordig de Royg.
– Jó csatákat, uraim! S ha meg kell halni, bátran tegyük! – dörmögte az orra alatt
Zmed.

*****

– Szép szavak – jegyezte meg Lenk gunyorosan, amikor Zordig és kísérete, valamint
Dorigan és vezérkara távoztak. – De szerintem kár volt rájuk pazarolni a családunk
jelmondatát.
– Exarchák. – Zmed ennyivel elintézettnek tekintette a dolgot.
A helyiségben mostanra nem maradt más, csak a három testvér és azok a bárók,
őrgrófok és grófok, akik a De Vigorardok vagy az őt támogató arkhonok valamelyikének
a hűbéresei voltak. Most kissé tétován álldogáltak a hatalmas sátorban, amely, méretei
ellenére, még így is túlzsúfoltnak tűnt. Legalább harmincan várták feszülten a folytatást.
– Ideje lenne, úgy hiszem, bemutatkoznod nekik, exarcha – jegyezte meg Jilocas’theyn.
Zmed homlokráncolva végigmérte követőit, aztán az idős ember álcáját öltő ezüst
sárkányra pillantott.
– Te maradsz, Fagyherceg?
– A helyzetfelismerő készséged jó, exarcha. Én leszek a kísérőd.
– Aha. Gondolom, a másik két Fagyherceg…
– Kherthyomehr Dorigan de Frekhanzerrel tart nyugatra. Lyasthé pedig Zordig de
Royg kísérőjéül és felügyelőjéül szegődött.
– Felügyelő?
– Mi felügyeljük viselkedésteket, herceg. Döntésünk, hogy a Jégkorona kit ékít majd,
ennek fényében hozzuk meg.
– Értem. – Zmednek eszébe jutott még valami. – És ki felügyeli Otist?
– Kermon Leanda lesz az, aki őt elkíséri déli útjára, s aztán csatlakoznak hozzánk,
remélhetőleg még az irissarik érkezte előtt.
– De a kermon-pap nem olyan nagy hatalmú, mint ti. Hogyan tudná támogatni Otist?
– Félreértetted akkor, mégis, szavaim lényegét. Mi nem azért vagyunk veletek, hogy
támogassuk trónigényeteket. A csatákat nektek, magatoknak kell megvívni. Fagyherceg
társaim vagy a főpap nem avatkoznak egyetlen küzdelembe sem. Ha mégis kénytelen
lennének erre, nos… az a Jelölt elveszítené igényét a Jégkoronára.
– Nagyuram… bocsásd meg, hogy félbeszakítom tanácskozásodat a tiszteletre méltó
Fényes Mágussal, de a parancsodra várunk – lépett közelebb a parázstartók narancs
fényébe egy páncélinges, varkocsos harcos. Zmed érdeklődve vette szemügyre.
– S kit tisztelhetek azokban, akik a parancsomra várnak?
– Bocsáss meg, exarcha, tiszteletlenségemért! – A vállas, Zmedtől is magasabb férfi
meghajtotta magát, miközben megérintette szíve fölött a páncélinget. – Trius da Rangala
vagyok, hercegem, az istenek kegyelméből a da Rangala család másodszülöttje.
Első pillantásra látszott, hogy nem a da Rangalák jellemzően keshedt, inas alakját
örökölte. Rajta inkább a családba annak idején beházasodó da Frozsek báró elsőszülött
leányának jellegzetességei ütköztek ki. A Frozsekekre pedig, erre a szinte kihalt családra
mindig is jellemző volt a súlyfelesleg. Úgy festett, Trius kellemesen ötvözte magában a
két család ismérveit; izmos volt, vállas és jóképű. Zmed biztosra vette, hogy a báró a
hátán hordott másfélkezes csatabárdot nem favágásra szokta használni, hanem érti vele
az emberek aprítását is.
És sorra járultak elé a többi előkelőségek. Volt ott a da Rangalákon kívül több gróf,
őrgróf és báró is, hogy Zmednek szinte belesajdult a feje a számtalan nevet hallgatva.
Úgy érezte, a felét sem fogja megjegyezni. Volt azonban valaki, aki meghúzta magát a
háttérben, és fázósan tekerte maga köré azt a medvebundát, amelynek a súlyát szinte
alig bírta el.
Legalábbis igencsak roskadozni látszott alatta.
– Nocsak! – dörmögte Zmed, és közelebb intette azt az alakot. – Jaspe unokaöcsém, hát
te meg mit keresel itt?
Az alig tizenöt esztendős oldalági sarj meg-megreszketve lépett közelebb, miközben
tekintete riadtan verdesett ide-oda, akár egy dézsmán kapott kis mókusé. Ajka többször
is elnyílt, mintha szólni akarna, csak a megfelelő szavakat nem találja. Végül fejet
hajtott.
– Bátyám!
– Szólítsd az őt megillető néven! – vetette oda foghegyről Lenk, aki alig pár évvel volt
csak idősebb Jaspénál.
– I-igen. Bocsáss meg, e-e-exarcha!
A medve termetű De Vigorard családfő azonban csak legyintett, és a fiú mellé
felzárkózó idősebb nemesre pillantott, aztán elfordult a párostól, és az összegyűltek felé
fordult. Egy pillanatig mintha elbizonytalanodott volna, aztán megjelent egy dacos ránc
a szája sarkában, és előbbre lépett.
– Jó urak! Hálával tartozom nektek azért, amiért mellettem tettétek le a voksotokat.
Most megígérhetném, hogy támogatásotok nem marad viszonzatlanul, és ha én nyerem
el a Jégkoronát, mindazok, kik mellém álltak, gazdag jutalomban reménykedhetnek. Ti
azonban nem ismertek engem, a… a „Zsoldos” Zmedet.
 Itt egy pillanatra megállt, és végignézett hallgatóságán. Minden tekintet rátapadt,
figyelmesen hallgatták, érdeklődve. Sokan csillogó szemmel.
– Azt hiszem, tudom mi tart össze minket – súgta oda Lenk Hmudának. A másik két
testvér már régebben hátrahúzódott, s most onnan figyeltek. Hmuda rábiccentett öccse
szavaira, és tűnődve szólalt meg, szintén lehalkított hangon:
– Hallottak Zmed tetteiről… meg a beszédéről, amikor Otis bevonult a királyválasztó
Tanácsra. Szimpatizálnak vele.
– Vagy inkább utálják a zitránokat.
– Egyre megy – vélte Hmuda tűnődve. – A lényeg egy: itt most hazafiak állnak, ebben a
sátorban. Zordig és Dorigan seregében pedig a haszonlesők tobzódnak.
– És akiket esküjük köt? Hűbéruruk felé?
– Előbb-utóbb minden szög kibújik a zsákból.
– Reméljük, hogy előbb, semmint utóbb.
Időközben persze Zmed is folytatta a maga mondandóját:
– Én azonban nem ígérek jutalmat senkinek. Aki páratlanul szolgál, vagy valamely
hőstettével kivívja elismerésemet, annak igen… de aki itt van most, ma, ebben a
sátorban, azért legyen itt, mert ezt kívánja a haza! Ez Drénia érdeke most: útját állni a
fosztogató irissariknak, és visszazavarni őket északi barlangjaikba!
– Vagy lemészárolni, mind egy szálig! – kiabálta közbe valaki.
– Vagy lemészárolni, ha csatára kerül a sor – biccentett Zmed. – De aki jutalom
reményében van itt, az jobb, ha most távozik.
– Nem ezért vagyunk, exarcha!
– A hűségünk miatt!
– A hazaszeretetünk miatt vagyunk itt, exarcha!
– Ez egy olyan hír, amelyet örömmel fogadok – kiáltotta Zmed. – Úgy hát most
vonuljatok sátratokba, urak, s reggelre, mikor a két másik sereg távozik, mindenki adjon
jelentést arról, hogy hány emberrel, hány lóval, milyen felszereléssel érkezett!
– Ez szükségtelen, dire. – Zwikk Blata-Rukoz lépett előre, és egy összegöngyölt
tekercset nyújtott át. – Engedelmeddel, már intézkedtem ez ügyben.
– Az agyamra megy ez a buzgómócsing – sóhajtotta Hmuda.
Lenk bólogatott, aztán megvonta a vállát.
– De azért hasznos is egy kicsit…

*****

Nem sokkal később a három testvér a vezéri sátorban ült egy kancsó jó bor, na és
persze az elmaradhatatlan Lira Stornar és Zwikk Blata-Rukoz társaságában. Az ő
jelenlétüket azonban már annyira megszokták, hogy szinte észre sem vették őket.
 – Szóval? – kérdezte Hmuda, megforgatva a boroskelyhet a kezében. Még egy kicsit a
szemöldökét is felvonta, jelezve, hogy tényleg érdekli a válasz.
Zmed pedig tökéletesen ismerte fivéreit ahhoz, hogy ne legyen szükség ennél több
biztatásra. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Jaspéval való kedvessége felkelti
két öccse érdeklődését, és rá fognak kérdezni. Hiszen mindketten tudták, hogy a
többnyire mufurc, szófukar Zmed nem arról híres, hogy mézes-mázos szavakat csepegtet
hallgatósága fülébe. Példaértékű volt erre a követői felé intézett beszéde is.
– Jaspe egy lágy lelkű, naiv kis buzi, ha a véleményemre vagytok kíváncsiak – sétált
közelebb a parázstartóhoz az exarcha. Zwikk levegő után kapkodott, miközben éppen
utántöltötte Lenk poharát, és majdnem melléfröccsentette a bort. Talán a durva szavak
hallatán, de kivételesen képtelen volt megszólalni. – Azonban sereggel érkezett.
Ezenkívül De Vigorard, ha ez mégoly szégyenteljes is a számunkra… – dörmögte Zmed az
izzó zsarátnokot bámulva. A táncoló visszfény különös, torz árnyékokat festett az
egyébként megnyerő, karizmatikus arcra. A legidősebb fivér kelletlenül elhúzta a száját.
– Nem engedhetem harcba… ilyen állapotban nem. Ő a legközelebbi rokonunk, s ha
velünk valami történik, neki kell tovább örökítenie a nemes vért. Reméljük, hogy képes
lesz rá!
– Miért? Gondolod, hogy történik velünk valami? – vonta fel szemöldökét Hmuda.
– A Királyválasztó Próbákon meglehetősen nagy a halálozási arány… nemcsak a Jelölt,
de a közvetlen környezete, családtagjai között is – jegyezte meg Lenk.
– Javíts ki, ha tévedek, de nem tudok olyan Viadalról, ahol egy-egy Viharhozó
biztosította volna a Jelöltek épségét.
– Lira jelenléte kétségkívül megnehezíti az orgyilkosok dolgát – fordult meg Zmed,
vetve egy pillantást a csendben álló bájos Viharhozóra, majd közelebb sétált. – De nem
gondoltatok még arra, hogy ti is veszélyben lehettek? Azok, akik engem tartanak a
legesélyesebbnek, talán nem mind szolgálnak az én környezetemben. Meglehet, úgy
okoskodnak, hogy meggátolják egy dinasztia alapítását… idővel, ha elnyerném a
Jégkoronát, talán csak a feleségeim hullanának mellőlem, egyik a másik után. De minden
bizonnyal veletek kezdenék a sort. Elzárva azt a lehetőséget, hogy a gyermektelenül
meghalt királyt az öccsei kövessék a trónon.
– Értem már – bólogatott Hmuda. – Ezért akarod Jaspét is a közeledben tudni.
– Na meg aztán, Lira sem mindenható – jegyezte meg flegmán Lenk, azzal felpattant. A
következő pillanatban balja Zmed tarkójára siklott, és közel húzta a bátyja fejét,
miközben jobbjával tőrt rántott, amit viszont Zmed torkához feszített.
Zwikk felsikkantott, és elejtette a kezében tartott edényt. Lira eddig közömbös, szép
ábrázata megfeszült, és egy pillanatig úgy festett, hogy előrelép, de aztán megdermedt.
Pusztán Zmed és Hmuda maradtak nyugodt.
– Ez nem volt vicces, Lenk – jegyezte meg Zmed, acélos tekintetét öccse komoran
villogó szemébe fúrva, majd felemelte a jobbját, és eltolta a fegyvert tartó csuklót.
Lenk elnevette magát, vállon paskolta a bátyját, majd a Viharhozó felé kacsintott.
 – Szerintem igen. Azonkívül, tanulságul szolgálhatott a testőrödnek is. Vagy tévedek,
Lira?
Egy hosszú pillanatba beletelt, amíg a vörös szépség felfogta e szavak értelmét, aztán
azonban a lágyan gömbölyödő viharszín bekecs megemelkedett a mellkasán, ahogy
kifújta a levegőt. Meghajtotta fejét, és amikor felpillantott, a smaragd tüzű szempár
elismerően villant a legfiatalabb fivérre.
– A leckét örömmel fogadtam, dire. Megtiszteltél vele.
– Ennek örülök – biccentett Lenk kedvesen, aztán kissé komolyabbra fordítva a szót,
Zmedre nézett. – Szóval Jaspe maradjon a közelünkben… egyetértek. Reméljük, túléli egy
haditábor zord körülményeit.
– Ezért akarom távol tartani a csatáktól – formálta meg Zmed gondosan a szavakat,
hogy egy pillanatra úgy festett, igazából kicsit nehezére esik ezt mondania. – Engem
jobban aggaszt a kísérője. Számító alaknak tűnik.
– Az a Keanor? Pfff…
– Ne becsüld alá! Nem tudom megmagyarázni, miért, de valahogy olyan érzésem van,
Keanor de Moreguardnak még sok köze lesz a De Vigorardok sorsának alakulásához… –
dörmögte Zmed a lángokba bámulva.
 8. SKOVENGE

Annyira közel jártam a célhoz! – gondolta az exarcha.

Hat nap telt el azóta, hogy elváltak a Deviaron védelmére hátra maradt, úgynevezett
főseregtől, és erőltetett menetben célba vették Skovengét. Most itt ült saját
dolgozószobájában, és csendben figyelhette, ahogy a tervei szép lassan sorra dugába
dőlnek. Pedig mennyi energiája, beléfektetett tőkéje és beleölt ideje volt a dologban!
Felépített terveinek szinte teljessége pedig úgy omlik most össze, mint egy rosszul
megépített kártyavár!
És ő nem tehetett semmit!
Átkozott De Vigorardok! – gondolta dühödten, és a kezében forgatott varjútoll
kettéroppant ujjai között. Haragosan hajította oldalra, és kedve lett volna az
íróasztaláról lesöpörni az összes ott lévő tárgyat, amelyek pedig gondos halmokra,
takaros rendbe helyezkedve várták, hogy figyelmét élvezhessék.
Hosszú évek kitartó tervezése bukott meg… és mindez a De Vigorardok miatt.
Cseppnyi cukor volt csak a méreg keserű poharában, hogy a bíró, aki a fivérek ügyét
tárgyalta, és ki nem átallott háromszáz aranymarktot elfogadni a halálos ítélet
biztosítása végett, mostanra vélhetően halott. A futár vagy a madár bármikor
meghozhatja a hírt – habár botorság volna ilyen üzenetet egy madárra bízni.
Ráadásul ott az a nyamvadék, nyalka Zitrán-ivadék is… igaz, ő most nem sok vizet
zavar, hiszen visszavonult Deviaron biztos falai mögé. Zmed magára maradt… ha minden
jól alakul, elsöprik az irissarik.
De hogy mindez ilyen rossz időben valósuljon meg!
Amikor végre a rátarti, de rendkívül gazdag De Roygok mellé állította a nyamvadt
farkasok egyetlen élő, dréniai képviselőjét… amikor végre elintézte, hogy Tohar, az a
rafinált mágus ne legyen a trón közelében, amikor végrehajtja a merényt. És senki, senki
sem gyanakodott volna rá, hiszen a merénylő haláláról ő maga gondoskodott.
Személyesen, a két kezével… azt nem bízhatta másra.
De meg kellett tennie. Brithugar de Zitrén egy iszákos, vén bolond volt, akit semmi
más nem érdekelt, csak a falánkság és a bor élvezete. Méltatlan volt arra, hogy a
Jégkoronát viselje. És bár az ő támogatottja, a képmutató, hamis Zordig talán nem volt a
legjobb királyjelölt, de hallgatott rá… hallgatott rá, és általa ő uralhatta volna Dréniát. Ő,
aki a legjobbat akarta egész életében, mely már a végéhez közeledett; a régi
Birodalomnak, Kargil Yhron örökségének visszaállítását!
 – Igen. Megölettem a királyt – suttogta bele szobájának csendjébe. Most történt
először, hogy fennhangon kimondta azt a tettet, amelyért a fejét vették volna. De most
csak maga volt, hosszú idő óta… csak saját maga és a gondolatai. Összeszorította az öklét.
– Drénia érdekében meg kellett tennem!
Brithugar de Zitrén egy hájas ártány volt, amely fiak nélkül úgy élősködött az
országon, mint valami dagadtra hízott sertés. A kermon jóvoltából természetesen
pontosan értesült arról, hogy a királynál mikor hatott a lassan ölő méreg, amelyet
előkóstolója, az ő embere, hosszú hónapok óta gondosan adagolt Őfelségének. Miközben
titokban arról pusmogott, hogy Tohar de Vigorard gyanús tinktúrákkal itatja a királyt.
Jó, megbízható ember volt. Ne felejtsük el részvétünket kifejezni a do Drogozzar családnak,
amiért Őfelsége Előkóstolóját megkéselték egy bordélyházban. S persze tudassuk velük, hogy a
külhoni szajhák élvezete nem egy nemesen született kiváltsága.
Nem volt számára kétséges, hogy hol siklott ki az egész művelet. Amikor a De Vigorard
fivérek hazatértek, még a kezében tartotta az események szálait. Ő ültette volna az új
királyt a Jégtrónra, elsöprő többséggel, a nélkül, hogy erről magának Zordignak
tudomása lett volna. Vagy akár bárki másnak…
Ha az a nyamvadt bíró tartja magát a megállapodásukhoz… persze, akkor is meg
kellett volna halnia, de legalább nem lenne itt a zavaró tényező: Zmed de Vigorard. Az a
külhonivá lett zsoldos, aki hercegnek nevezi magát!
Az exarcha keze ökölbe szorult, amikor Zmedre gondolt. A kifürkészhetetlen
szempárra, a megingathatatlan önbizalomra, a hitre, amely lángolva lobogott az izmos
kebelben, s amellyel porig alázta Otis de Zitránt és az egész drén nemességet.
Nem, a legjobb, ami Dréniával történhet, az a gazdag De Royg család exarchájának
megkoronázása. Zordignak van elegendő vagyona ahhoz, hogy pénzeljen egy háborút.
Elegendő befolyása, hogy hallgassanak rá.
Kopogtattak.
– Igen? – dünnyögte az orra alatt, aztán megköszörülte a torkát, és hangosabban
megismételte a bebocsátást engedélyező szót. Az ajtó kinyílt, és az inasa, Nium dugta be
rajta a fejét.
– Dire, utasítottál, hogy szóljak, ha Morak megérkezik.
– Úgy van. Küldd hozzám!
– Az ajtó előtt vár, nagyuram.
– Akkor mire vársz, félkegyelmű!? Bocsásd be!
– Igenis, dire. – Nium kissé szélesebbre tárta az ajtót, és utat engedett a mögötte
várakozó vállas alaknak, egy sáros utazóköpenyt viselő férfinak. Aztán megállt az
ajtóban, és várakozóan az exarchára függesztette hűséges kutyaszemét.
Azonban nem az úr volt az, aki elbocsátotta.
– Tűnj el, kölyök! – morajlotta a vendég, ahogy elhaladt mellette. Nium ugyan még
mindig várakozóan az urára függesztette a tekintetét, de Morak megfordult, bal kezével
a fiú vállára fogott, és miközben gyakorlatilag kilökte az ajtón, a másik kezével becsukta
a nyílászárót.
– Örülnék, ha nem lökdösnéd a szolgáimat – jegyezte meg szenvtelen, rekedtes hangon
Shenden de Zrabervetshen, Skovenge ura. – Nemesi sarj, nem volna szabad kezet
emelned rá.
– Én pedig csak egy nemtelen csavargó vagyok, akinek felbérelted a kardját. Mégis,
melyikünknek veszed több hasznát? – Moraknak olyasféle hangja volt, amelyet messziről
is lehetett hallani, de érteni kevésbé. A szavak végét többnyire elharapta, és mintha
mindig valahonnan a gyomra mélyéről beszélt volna. Szavai pár lépés távolságból már
érthetetlenek voltak. Sosem emelte fel a hangját, és az embernek, ha őt hallgatta olyan
érzése volt, mintha a közelből egy kút mélyéről beszélnének.
Morak egyébként izmos volt, noha életéveit tekintve túl járt már a negyvenen. Arcát
nem csak a kor barázdái szabdalták, hanem egy csúnya, régi keletű sebhely is, amely
homloka közepétől indult, elsiklott az orrnyerge felett, átugrotta a jobb szemet, és a jobb
arcon folytatódva eltűnt az arcél nyúzókésszerűen éles, ragadozószerű vonásainál. A haja
többnyire, mint ahogy most is, szabadjára engedve lógott, és a vállig érő, fekete tincsek
inkább göndör, semmint hullámos benyomást keltettek. Egykor talán jóképű is lehetett,
de mostanra a korral együtt ez megfakult, és inkább tűnt ijesztőnek bárki számára, mint
megnyerőnek.
A görnyedt tartású exarchától, aki fiatalabb korában majdnem százkilencven
centiméter magasra nőtt, ha kihúzta magát, legalább fél fejjel volt magasabb. S bár több
mint tíz év választotta el őket, ezt első pillantásra bárki többnek ítélte volna meg – az
exarcha kárára.
Shenden megrántotta a vállát.
– Mindegy melyikőtöket tartom többre. Tartózkodj az ilyen viselkedéstől, ha mások is
jelen vannak!
Morak felhorkant.
– Több nemesi vér csörgedezik az én ereimben, mint abban a bárgyú grófivadékban
valaha is fog!
– Ezt pedig főleg ne említsd senki előtt! – kerülte meg az asztalát Shenden, és közelebb
lépett hűséges emberéhez. Karját széttárva megölelte a harcost, aki viszonozta a
gesztust, és csak aztán folytatta: – Utálnám lefejeztetni az öcsémet.
– Csak zavar, hogy ilyen beképzelt kis pöcsök ugrálnak körülötted, és nekem a talpukat
kell nyalogatnom.
– Csak kellene nyalogatnod. De az ilyesmi sosem volt az erősséged.
Morak megvonta a vállát, és elfordult, hogy kiszolgálja magát.
– Zrabervetshen vagyok.
– Fattyú vagy – javította ki szevtelenül Shenden. – És halálodig az is maradsz, hiába
volt közös a nemzőnk. Atyánk nem ismert el.
 – Te pedig sosem fogsz – biccentett Morak. Nem érződött sértődöttség a hangjában.
Tulajdonképpen sosem érdekelte a nemesdrének kiváltsága, és hiába csörgedezett apja
révén guarni vér is az ereiben, hiába volt az egyik hercegi család exarchája a bátyja, ő
úgy gondolta, ha Morak Zrabervetshennek hívnák, felkötné magát. Szerette a szabad életet
és a szabad cselekvés jogát, s ahol kezét megkötötte volna a Törvény, mint egyszerű
közrendűét, ott kisegítették Shenden aranyai és befolyása. Ennek következtében megvolt
a maga hírneve, vagy inkább hírhedt neve Dréniában. Árnyékgyilkos, így emlegette a
köznyelv. Sosem látták, de sok olyan elhalálozás volt köthető nevéhez, amelynek
végrehajtásához nem lett volna elég az egyszerű tudás és gyakorlottság. Mágiát
emlegettek, varázslatot, és legendák születtek ott, ahol egy zsarnokoskodó földesurat
utolért a vég, miközben testőrei semmit sem észleltek az egészből.
A valóságban Morak, bár valóban jeles bajvívó volt, aki egyszerre több ellenféllel is fel
tudta venni a harcot, de mindezek ellenére pályájának csillaga már régen leáldozott
volna, ha a bátyja nem támogatja. Ezen tettek szülték az Árnyékgyilkos legendáját, noha
a valóságban az őrök szemének látását, akiket elkerült, az arany csillogása vakította el.
Morak pusztán heccből és élvezetből dörgölte unos-untalan Shenden orra alá a
származását. Tudta, hogy ez felhúzza a féltestvérét, és ő imádta bosszantani. Sosem
voltak azonban ilyen irányú törekvései. Nem az ő világa volt a nemesdrének élete;
ennyire egyszerű volt az egész.
– Elvégezted, amivel megbíztalak? – Shendennek ezúttal nem volt türelme az olcsó
kielégülést szerző testvéri vitához. A lényegre akart térni.
Morak biccentett, aztán kortyolt a borból, majd a kupa teljes tartalmát ledöntötte a
torkán. Jóleső szusszanással helyezte vissza a poharat, majd bátyja asztalához lépve az
erszényéből egy díszes aranypecsétgyűrűt húzott elő.
A gyűrűben még ott volt az ujj is.
Shenden, aki már akkor kinyújtotta érte a kezét, amikor Morak az erszénybe nyúlt,
most fintorogva visszakozott, az Árnyékgyilkos pedig az asztalra dobta az ujjasgyűrűt,
amelyet előtte odamutatott az exarchának. Shenden azonnal felismerte rajta a Királyi
Bíróság legmagasabb rangú bíróinak a jelét.
– Hosszan szenvedett?… Remélem!
– Nem. Álmában öltem meg.
– Helyesnek tartanám, ha tartotta volna a szavát. Azonban hazudott… kiérdemelte
volna a lassú kínhalált.
Morak megvonta a vállát.
– Nem mondtad, miként kívánod a halálát. Ha nem fizetnek azért, hogy kínozzak a
gyilkolás előtt, akkor csak a halál jár.
– Mindegy immár. – Shenden legyintett. – Mielőtt pihenni térnél, tudatom veled az új
célpontodat. De meglehet, erre nemet mondasz.
 – Kétlem – jegyezte meg szarkasztikusan Morak, miközben megigazított egy
pergamendarabot a bátyja asztalán, amely már egyébként is pontos szögben illeszkedett
a többihez.
– Holnap hajnalban elhagyod Skovengét…
– Hajnalban? – dünnyögte kelletlenül Morak. – Utálok korán kelni.
– Az úti célod Hrokka mezeje.
– Nofene! A De Vigorardok talán utadban állnak, bátyám?
– Tudnám értékelni, ha nem viccelnéd el a dolgot! – förmedt rá az exarcha, majd
pillanatnyi csend után folytatta. – Az első komolyabb akadályt egy Viharhozó fogja
okozni. A neve Lira Stornar.
Morak szemöldöke feljebb csúszott sebhelyes homlokán.
– Stornar?
– Ismered?
– Lira Stornart mindenki ismeri.
– Sosem hallottam róla.
– Úgy értem, bizonyos berkeken belül. Ott, ahol a Morak Darvegnar név is ismerősen
cseng.
– Á! – Shenden összefonta ujjait. – A Fattyak Köre.
– Pontosan.
Shenden egy hosszú pillanatig összeszűkült szemmel hallgatott, aztán csak kibukott
belőle a kérdés:
– A Stornarok… kinek a leszármazottai?
– Valóban tudni akarod?
– Különben nem kérdeztem volna.
Morak megvonta egyik vállát.
– A Stornar név meglehetősen ősi…
– „Meglehetősen?”
– Azt is mondhatnánk, hogy eléggé… – Morak megköszörülte a torkát, aztán elnézést
kérően elvigyorodott. – Tulajdonképpen annyira, hogy… még mi magunk sem ismerjük
származásuk történetét. Egyes legendák szerint magának Kargil Yhronnak a fattyai.
Shenden de Zrabervetshen megdermedt.
– Most csak viccelsz, ugye?
– Dehogy! Azt mondják, a Fattyak Körének a megalakulása a Stornarok
kezdeményezésére jött létre. Azóta az ősi rendek szinte háborút vívnak azért, hogy egy-
egy Stornar a soraik közé kerüljön.
Shenden hosszú másodpercekig hallgatott, aztán felállt, átsétált a szobán, és
gondolataiba merülve töltött magának is, majd öccsének is még egy pohár bort. Amikor
megfordult, hideg, számító tekintete nyugodtan tapadt kiszámíthatatlan öccsének
arcára.
– Azért ez nem okoz gondot abban, hogy megöld, ugye?
 – Persze hogy nem. – Morak belekortyolt a borba. Amikor elvette a szájától a kupát,
elkapta Shenden tekintetét. – És utána? – kérdezte csendesen, ráérezve arra, hogy van
még folytatás.
– Utána öld meg Zmed de Vigorardot!
 9. DEVIARON

Otis de Zitrán aznap reggel érkezett vissza Deviaronba, amikor a sereg háromfelé
szakadva szétvált. A zitrán herceg kis létszámú kísérete élén olyan sebesen vágtatott
végig az utcákon, mintha démonok hajszolnák. Nem volt vele senki más, csak Jarl és
három hű lovagja, valamint Viharhozó testőre, Astis. Saját embereiről tudta, hogy kiváló
lovasok, akik úgy ültek a nyeregben, mintha lóval a hátsójukon születtek volna, de nem
kellett csalatkoznia különös, hallgatag kísérőjében sem, akit Lyasthé Mehriall rendelt
mellé. A viharszürke köpenyt viselő Astis remekül ülte meg a lovat.
Kíséretének többi tagját már a kapuban visszafordította a Fagycitadella felé, hiszen
felesleges lett volna, hogy elkísérjék Hrokka mezejére. Ő maga is csak azért ment el, mert
volt még ideje. Amíg a futár elér Fayarba atyjához, Krogelv de Zitránhoz, kinek
bajnokaként volt jelen, az majdnem egy hét lesz. Meglehet, hogy mire a támogatásul kért
kétezer harcos megérkezik Hrokka mezejére, már nem lesz miért harcolniuk, és
fordulhatnak vissza.
Otis sajnálta volna, ha lemarad a csatáról, még jobban azt, ha Zmed de Vigorardnak az
ő támogatása nélkül kell szembenéznie az irissari fősereggel. Elhatározta magában, hogy
amint hírt kap arról, hogy csata van készülőben, itt hagyja Deviaront. Ha kell, egymaga,
pusztán saját testőrségével, de részt vesz az ütközetben a drének oldalán. Otis de
Zitránra senki sem mondhatja majd, hogy gyáván lapult a főváros falai mögött.
A kapuban álló palotaőr már majdnem elszunyókált az alabárdjára támaszkodva,
amikor meglátta a vágtatva közeledő csapatot. Ahogy felismerte az élen lévő, aranyozott
páncélba öltözött alakot, elkerekedett a szeme, de nem volt olyan bolond, hogy
félreálljon az útból.
Otis nem erőltette a bejutást a palotába, hiszen pontosan tudta, milyen erős mágia védi
a Fagycitadellát. Ezért lassított lova futásán, és mire az őr szájából elhangzott volna a
„megállj” parancsszó, lépésben közeledett. Az őr megfordult, és valamit kiabált a háta
mögött lévő őrház felé, s onnan hamarosan egy szemét dörgölő, köpenyét fázósan magán
összehúzó varázsló lépett ki, aki az Ezüst Magiszterek jelét viselte magán.
– Ki a hét pokol az ilyen fogvacogtatós hajnalban!?
Amikor meglátta, hogy ki érkezett, meglepetésében majdnem elejtette a kezében
tartott varázspálcát. Aztán nyakon cserdítette a bambuló palotaőrt.
– Fajankó! Miért nem szóltál, hogy ki jön?! – sziszegte, majd az érkező felé fordulva
meghajolt. – Otis herceg… nem számítottunk a visszatértedre!
 – Fogvacogtatós hajnalt, barátom! – mosolygott a zitrán herceg, noha már reggeledett. –
Az engedélyedre lenne szükségem, hogy megmelegedhessek a palota kellemes
közegében.
– Hogyne, máris – tüsténkedett a mágus. – Okkal érkeztél talán? Esetleg… a csata már
véget is ért?
– Az irissarik még messze járnak, magiszter! Nekem azonban itt van dolgom.
– Értem. – A mágus tekintete elárulta, mit gondol erről az egészről, de Otist egyáltalán
nem zavarta, hogy egy vadidegen gyávának tartja, aki megfutott a csata elől. Ő tudta, és a
közvetlen kísérete is, hogy bátorságban a legjelesebb hősökkel vetekedhet, s lojalitása a
Korona felé mindig is megkérdőjelezhetetlen volt. Ő volt az, aki már gyermekkorában
megpróbálta rábeszélni atyját, hogy próbáljanak visszakerülni a Drén Királyság
fennhatósága alá. Ez természetesen nem sikerült, de abban, hogy Krogelv de Zitrán
letette a fegyvert, és előnyös alkut kötött Dréniával, Otis hercegnek is nagy szerepe volt.
Ezenközben a varázsló kurta torokhangokat morogva sorra elsütötte Otisra és
kíséretére az ellenőrző varázslatokat. Mivel ezeket a pálcájában tárolta, így az Ezüst
Magiszternek nem kellett semmilyen kacifántos mozdulatokat tennie, pusztán kimondta
az aktiváló varázsigét. A csapat tagjaira egyenként lilás füstöt eregetve ellenőrizte le
őket, aztán elégedetten biccentett.
– Üdvözöllek a Fagycitadellában, Otis de Zitrán!
– Köszönöm. Utánam!
Azzal a lovasok beléptettek a kapun.
Odabenn azonnal szolgák siettek eléjük, akik megragadták a lovak kantárját, amíg a
zitránok és a Viharhozó leszálltak a nyeregből. Amikor elvezették a lovakat, Otis az egyik
kísérőjéhez fordult.
– Sir Dracos! Keresd fel a galambházat, érdeklődd meg, a galambokat útnak indították-
e atyámhoz!
A magas, jóvágású, vállas lovag bólintott.
– Úgy lesz, uram.
– Értesítsd a főpapot, hogy megérkeztünk! A lakrészemben leszek, ha szólni kívánna
velem.
Ezek után valóban a korábban számára kijelölt szalonba indult. Útja széles,
hivalkodóan túldíszített folyosókon vezetett, hiszen a tradíciók szerint a Jelölteket a
Palota leggazdagabb szárnyában helyezték el. Ahogy egyre közelebb ért saját
lakhelyéhez, a válla fölött hátraszólt a mögötte csörtető lovagoknak.
– Térjetek meg szállásotokra ti is, barátaim!
A Naplovagok, amelyek rendjét még a Zitrán-ház trónfosztásakor alapították,
összenéztek. Otis elértette a hallgatásukat, és kimondatlan aggodalmuk miatt hálától
túlcsorduló szívvel, de egyébiránt szokásos, nyegle stílusában intett.
– Ne aggódjatok, jó urak! Astis a szolgálatomban marad… hiszen akkor is mellettem
van, amikor nem kellene.
 – Lyasthé Mehriall parancsának értelmében… – kezdte volna a Viharhozó takarókendő
által tompított, morcos hangon, de Otis leintette.
– Ez nem letolás volt, barátom, hanem dicséret. – Ismét a lovagjaihoz fordult. –
Pihenjetek csak! Hosszú út vár még ránk. Jarl! – fordult az apródjához. – Eredj, nézd meg,
hogy Habstulis mester foglalkozik-e a mi ifjú lovagunkkal! És mint mondtam, te felelsz
azért, hogy a képzése a lehető legjobb ütemben haladjon. Mire átadom Igrart Arman de
Dierronnak, korához megfelelő legyen a tudása!
– Máris indulok, herceg – hajolt meg az apród, és az első keresztfolyosónál levált tőle.
Az apródok szállása a palota egy másik traktusában volt.
Hamarosan a lovagok is távoztak Otis mellől, így ő Astisszal kettesben folytatta az
útját, míg meg nem érkeztek a herceg szállására. Azt távollétében is gondos kezek
tartották tisztán. A hatalmas üvegablakok tárva-nyitva tátongtak, s bár odakinn
meglehetősen hűvös időjárás uralkodott, ebből benn a szobában semmit sem lehetett
érezni. A Fagycitadellát óvó mágia volt ez, amelyet a titokzatos fagykristályok
szolgáltattak, és amelyeket annak idején, állítólag, egy kermon-pap hozott létre. Azok
rejtekhelyét nem is ismerte más, csak a kermon-papok egy nagyon titokban tartott
tagja… igaz, sokan esküdtek rá, hogy a mindenkori főpap az, amely ismeri a kristályok
hollétét.
Mindenesetre az kétségtelen volt, hogy ezeknek a fagykristályoknak köszönhetően a
Fagycitadellán belül mindig kellemes tavaszi klíma honol, tomboljon odakint akármilyen
hóvihar. A mágia pedig a közelgő fagyos fellegeket magába szívja és elraktározza, hogy
egy súlyosabb ostrom esetén azt a támadó csapatokra zúdíthassa. A mágikus hóvihar
ereje szabályozható – ha a kristályok sok télen át szívhatták magukba háborítatlanul a
hideget, képesek olyan vihart bocsátani az ostromlókra, hogy a húsuk jéggé fagyjon, és
úgy törjön apró darabokra, mint a fagyott üvegpohár. Többek között ezért is mondták a
Jégvihar Fellegvárra, hogy bevehetetlen. Számtalanszor megostromolták már –
többnyire persze olyan haderők, amelyeket egy-egy rebellis drén testvér vezetett, aki
úgy gondolta, neki több joga van a Jégkoronához, mint uralkodó rokonának –, de eleddig
a falak mindig megálltak.
A helyiségben most is folytak a munkálatok. Két nagydarab, északi férfi éppen az egyik
ablakkeretet cserélte, egy karcsú, nyúlánk leány pedig fügét helyezett el az asztalon. Otis
elmosolyodva lépett közelebb.
– Mindig lenyűgöz, mily serény a palotabeli élet. Alig húsz perce léptem be a kapun, és
máris friss gyümölcsöt szolgálnak fel.
A lány meghajolt.
– Azért vagyunk, hogy szolgáljunk, hercegem.
A két ács is abbahagyta a munkálatokat, és az ablakkeretet maguk mellé óvatosan
leengedve ők is fél térdre ereszkedtek. Otis felkapott egy fügét, és miközben
beleharapott, szemügyre vette a földre helyezett nyílászárót.
– Az ablakkal mi történt?
 Az ácsok természetesen addig nem szólalhattak meg, amíg a herceg nem kérdezte
őket. Most az egyikük felemelte kifejezéstelen tekintetét, és szemtől szembe belebámult
a zitrán arcába, úgy válaszolt.
– Megrepedt a külső ablakkeret, dire. Azért kell kicserélnünk, hogy a sivító szél ne
zavarja álmodat. Ha tudtuk volna, hogy mikor érkezel, mostanra végeztünk volna a
munkálatokkal.
Otisnak nem tetszett a fickó modora. Valahogy túl… kifinomult volt egy ácslegényhez.
Azonkívül azt sem szokta meg, hogy nemtelen szabadok a szemébe nézzenek.
A fickónak lesütött szemmel kellett volna válaszolnia – jött rá arra, hogy mi az, ami zavarja az
egészben.
Ekkor Astis, aki kicsit távolabb állt meg, majdnem az ajtónál, felkiáltott:
– Vigyázz!
Otis megperdült, de már csak azt látta, hogy a szolgálólány kezében megvillan valami
éles tárgy. A döfés, amely normál esetben a tarkóján keresztül a szájüregében kötött
volna ki, a váratlan mozgás miatt elvétette a célt, de a zitrán herceg így is majdnem
összecsinálta magát a fájdalomtól, ugyanis a penge a nyakába mélyedt, és átszelve a húst,
leheletnyivel vétve el a garatot, a nyaka oldalsó részén bukkant elő.
Szeme előtt karikák táncoltak, és a világ egy hosszú másodpercig a dühödt gyűlölettel
villogó jégkék szemekké szűkült, amelyet a leány birtokolt. Aztán minden olyan gyorsan
történt…
A helyiség visszanyerte kontúrjait. Látta a meglóduló Astist, érezte, ahogy a csinos
szolgálólány visszahúzza a kést, kirántva azt a sebből. Vér fröccsent, és ő tudta, hogy az ő
vére az, a lány pedig újabb döfésre készült, miközben a háta mögött lépések dübögtek.
Nem gondolkozott. Nem is volt rá ideje…
Félig eszméletlenül cselekedett, ahogy a következő döfés érkezett. Oldalra fordult.
Csak tudata peremén érzékelte, hogy ha nem fordul el, akkor a lány kése megtalálja a
rést páncélja eresztékein, és egyenesen a hónalj alatt a szív felé veszi az irányt. Így
viszont élesen csendülve oldalra siklott a mellvérten, a herceg pedig szabad jobbjával
ellökte magától a merénylőt, aki nyilván szakképzett gyilkos volt. A döfés pontossága
erre utalt.
A lökés egyenesen Astis útjába taszította a lányt. A Viharhozó elkapta a felé billenő
testet, egyik kezével a lány állát, a másikkal a tarkóját ragadta meg, aztán megrántotta
mindkét karját. Émelyítő reccsenés hallatszott, és a szolgálólány kitört nyakkal zuhant
az asztalra, hogy onnan a földre bucskázva magával sodorjon fügét, tányérokat,
boroskancsót.
Otis herceg arra fordult, ahonnan korábban lábdobogást hallott, miközben szeme előtt
vörös szikrák pattogtak. A torkát ért sérülés súlyos volt, és ahogy vére messzire spriccelt,
tudta, hogy a lány pengéje megtalálta a nyaki ütőerét. Ennek ellenére nem ért rá ezzel
foglalkozni, mivel a következő támadó máris érkezett.
 Az egyik ács volt az, aki súlyos kalapácsot lengetve, üvöltve rohant rá, és feje fölé
emelte fegyverét, hogy nekihuzakodjon a csapásnak. Otisnak kardot vonni már nem lett
volna ideje, de arra még igen, hogy a bal kezével előrántsa a tőrét, miközben jobbját
felemelte a feje fölé. Alulról felfelé meglendítette a pengét. A kalapács az alkarvértjén
csattant, az ő tőre viszont a fickó gyomrába mélyedt, aki hörögve jött tovább.
Elsodorta őket a lendület, és elzuhantak, egyenesen rá a már egyébként is megviselt
asztalra, amely a páncélos test és az ács súlya alatt nem bírta tovább, és recsegve
összeomlott. Asztaldarabok, faforgács között viaskodtak. Otis ösztönösen rántotta ki a
tőrét, majd újra és újra döfött. Ellenfele vergődve, a páncélját harapdálva nehezedett rá
súlyával. A kalapácsát elveszthette, de karommá görbült ujjai Otis száját, szemét
keresték…
Aztán a harmadik döfés után oldalra lendítette a fickó már csak remegő testét, és az
rángatózva gördült le róla, félig a szolgálólány kitört nyakú hullájára.
Megpróbált felegyenesedni, felülni, de egy erélyes kéz visszanyomta, egy másik pedig
a nyakára siklott.
– Őrség!
Otis első reflexe az volt, hogy megemelte a tőrt, és megpróbálta Astis mellkasába
vágni, azonban a Viharhozó könnyedén lereagálta, és kiütötte kezéből a fegyvert. A
herceg, aki először azt hitte, hogy a másik ács érkezett meg, zihálva, saját vérében
fetrengve hevert a romos szoba közepén, és Astis csuklyás alakja lassan homályba borult
előtte.
Érezte, hogy keserű epe tör fel a torkán, és öklendezve próbált oldalra fordulni, hogy
kiadja gyomra tartalmát. A világ lelassult, csak nyakának lüktetése, nyelőcsövének
görcsös rángása és Astis forró tenyere létezett a számára…
Astis föléje hajolt, és tompán hallotta a szavakat.
– Dois nomeri na ‘haara rokodquar cama! Dois nomeri na ‘haara rokodquar cama!
Aztán mindez megszűnt, és környezetét tudatával együtt elnyelte a jótékony homály.

*****

Öt nappal később Rivan de Moreguard ingadozó hittel állt meg az ágynál, amelyben
Otis de Zitrán lábadozott. Az exarchának le kellett adnia az összes fegyverét a bejáratnál
posztoló zitrán testőröknek, és most kissé feszélyezetten érezte magát két másik
Naplovag, valamint a Viharhozó társaságában, akik kardmarkolatra tett kézzel, ugrásra
készen lesték minden mozdulatát.
– Hogy történhetett mindez?
– Erről én is szívesen megkérdezném Zmed de Vigorardot. – Otis hangja rekedtes volt,
de érthető. Szemlátomást nehezen formálta a szavakat. – Ő volt az, aki a halálommal
fenyegetőzött, meg azzal, hogy kiirtja az egész Zitrán-nemzetséget.
 – Őt gyanúsítod? – Rivan megrázta a fejét. – Botorság volna. Nem ismerem túl régóta
Zmedet, de úgy gondolom, tőle távol állnak az effajta alattomos merényletek.
– Végül is nem annyira. – Otis megpróbálta megvonni az egyik vállát. – Elvégre, ő is
drén.
– Nocsak?! – Rivan hangja kellemetlenül recsegett, ahogy a félkarú nemes felvonta
szemöldökét. – Most már nem „külhoni zsoldos”?
Otis lehunyta a szemét.
– Értelek, barátom.
– Nem vagyok a barátod. Az ellenlábasod támogatója vagyok – dörmögte Rivan. Ma
délelőtt érkezett vissza a bandériumai élén, és a falaktól nem messze ott várakozott rá
majdnem hatszáz lovas harcos. Eredetileg be sem akart jönni Deviaronba, csak amikor
meghallotta a merénylet hírét, akkor sietett fel a Fagycitadellába.
– Meglehet, te küldted rám a merénylőket is… – engedett meg magának egy kínos
vigyort a falfehér Otis. Rivan elhúzta a száját.
– Látom, mit sem vesztettél gunyoros modorodból. Jut eszembe… a merénylők?
– Halottak. Astis végzett velük.
– Hálával tartozunk neked – pillantott a félkarú exarcha a Viharhozóra, aki erre úgy
hajtotta meg a fejét, hogy közben a tekintetét végig Rivanon tartotta.
– Ez a dolgom, mit nem végeztem megfelelően. Az egyik merénylőt a herceg ölte meg.
– Valóban?
– Valóban, exarcha. Sosem láttam bátrabb küzdelmet… A herceg nyakából méterekre
spriccelt a vér… a sebe súlyos volt. Sokan összeestek volna.
Rivan biccentett.
– Kétségtelen. Azonban ha Otis herceg meghal itt, Deviaronban, Zitránia fellázadt
volna ellenünk.
– Dél-Cley – suttogta Otis. Rivan lepillantott rá.
– Hogyan?
– Dél-Cley tartomány. Nem Zitránia – motyogta Otis, aztán lecsukódott a szeme.
– A herceg fáradt. – Az eddig a háttérben tartózkodó Leanda totyogott közelebb, és
rátette tenyerét a hevesen szuszogó férfi homlokára. – Újra felszökött a láza. Pihennie
kell.
– Tulajdonképpen hogyan élte túl? – kérdezte Rivan, szemügyre véve a fiatal férfi
nyakát fedő kötést. A főpap fél kezével a Viharhozó felé intett.
– Őt illeti köszönet ezért is. Szerencsére gondja volt arra, hogy egy igen erős gyógyító
és méregsemlegesítő mágiát is memorizáljon. Ez óvta meg Otis életét, amíg én ideértem.
– Méreg? – hökkent meg Rivan.
A főpap bólintott.
– A merénylők semmit sem bíztak a véletlenre. A füge, amelyet akkor helyeztek az
asztalra, méreggel volt átitatva. Talán, ha nem támadnak, túlélik… de a merénylők
egyike, egy nő, kedvezőnek ítélte a helyzetet, és megpróbálta hátulról ledöfni.
 – Úgy kétszeresen is a lekötelezetteid vagyunk, Astis – pillantott Rivan de Moreguard a
Viharhozóra. Aztán összevonta a szemöldökét. – Astis… különös név. Másik neved nincs?
– De van, uram. Zyte’eraan.
– Furcsán ismerős – ráncolta össze a szemöldökét Rivan, majd rövid hallgatás után
megvonta a vállát. – Végül is, lényegtelen. Leanda… az embereim rám várnak. Északra
vonulok és csatlakozom Zmed de Vigorard seregéhez. Kérlek, ha a zitrááá… mármint a
Dél-Cley-tartománybéliek megérkeznek, nyugtasd meg őket, hogy minden erőnkkel azon
vagyunk, hogy Otis herceg merénylőinek, illetve felbujtójának a nyomára akadjunk.
Tegyél is lépéseket ez ügyben!
– Úgy lesz, exarcha.
Rivan biccentett, vetett még egy pillantást Otisra, aztán megfordult, és elhagyta a
szobát.
Leanda még legalább három percet pepecselt különféle üvegcsékkel, aztán végül
visszalépett az ágy mellé. Nem nézett fel, de a kérdése egyértelműen a Viharhozóhoz
szólt:
– Zyte’eraan?
– Parancsolsz, uram?
– Engem ne próbálj megvezetni, Astis de Zitrán!
A Viharhozó szeme cinkosan villogott. Amikor másodpercek múlva a meghökkent
Naplovagok figyelő tekintete előtt válaszolt, a hangjába figyelmeztető él vegyült:
– A névnek ereje van.
Leanda biccentett.
– Szerencsédre Rivan de Moreguard nem tartozik az eszesebb nemesek közé. Én pedig
megőrzöm a titkotokat.
– Csak az én titkom, főpap. S most, hogy lelepleztél, immár e két dicső lovagé is.
Azok elképedve hallgatták a beszédet, aztán az egyikük fél térdre ereszkedett.
– Herceg… nem is tudtam…
– Hogy létezem? Atyám mindig is tagadta. Azóta, amióta gyermekkoromban elszöktem
Zitrániából. Otishoz hasonlóan én is mindig az egyesítésre törekedtem. – Astis
hátrahajtotta a csuklyáját, és lehúzta takarókendőjét. A lovagok elképedten meredtek a
megjelenő arcra, hiszen mintha maga Otis állt volna előttük. Ugyanaz az arc, ugyanaz a
szem, talán kissé soványabb kivitelben.
– Igaz hát a legenda… Otis hercegnek volt egy ikertestvére – dünnyögte Sir Dracos,
azzal ő is térdet hajtott.
Astis kissé kintebb csúsztatta a kardját a hüvelyéből, és flegmán a lovagra mosolygott.
– De ugye… ez a mi titkunk marad?
 10. A RALVARGE-I DIADAL

Heroy Martin Groger úgy zuhant a tűz mellé, amely egy sátor vaskos bőrfalain belül
égett, mint egy darab véresre vert sonka.
Ami azt illeti, úgy is érezte magát…
Hatan indultak útnak két nappal ezelőtt, frissen szerzett „címükkel”, amely most
Martin szemében annyit ért, mint az a darab félfagyott sajt, amelyet tegnap fogyasztott a
társakkal a tábortűz mellett, innen alig félnapi lovaglásra. Ők hatan régi, gyermekkori
cimborák voltak, talán még barátoknak is merte volna magukat nevezni. Sokszor kaptak
már sebet egymás védelme érdekében, és bár ezek a sebek jobbára egy-egy kocsmai
verekedés eredményeképpen keletkeztek, Martin mind a mai napig emlékezett, amikor
Rokk elé ugrott, és a gyomrát célzó kést cimborája csípője állította meg.
És most mind halottak… – gondolta keserűen, ahogy zihálva hevert a tűz mellett. Az
egyik irissari az oldalába rúgott, és kaffogó torokhangon ugatott valamit. Martin alig
értette a nemes drén nyelv ezen északi, elkorcsosult változatát, de annyit kivett belőle,
hogy a vadember arra próbálja ösztökélni, hogy térdeljen fel.
Hátrakötözött kézzel, két levágott ujjal és valószínűleg több repedt bordával ez
igencsak nehézkesnek bizonyult. Nem is boldogult egyedül, csak amikor az irissarik
megunták a kínlódását, és térdre rángatták. Martin Groger sírni tudott volna a kíntól,
amit ez a művelet okozott, de erőt vett magán és visszanyelte a könnyeit.
Egy heroy nem sír!
Mind a hatan heroyok voltak. Dorigan de Frekhanzertől kapták a „hős” címet, amikor
elvállalták a küldetést. Tulajdonképpen – még úgy is, hogy tudták, sokan nem fognak
visszatérni közülük – Martin csodálkozott, hogy rajtuk kívül alig jelentkezett valaki.
Most, a Jégnász közeledtével, amelyre már csak másfél évet kellett volna várni, egy ilyen
lehetőség után kapva kellett volna kapniuk a szabadoknak. Dorigan seregéből azonban
rajtuk kívül csak még másik négy harcos jelentkezett, így a döntés egyértelmű volt.
Rájuk dicsőség vár, grófi cím lehetősége, a többiek azonban… megmaradnak annak,
amik.
Habár igaz, hogy Martinon kívül mostanra a másik öt grófi cím esélyes csak lehetséges
jelölt volt. Azon kívül, hogy hagyták magukat meglepni – még ha szándékosan is –
nyilván egyikőjük sem számolt azzal, hogy az irissarik szótárában nem létezik a
könyörület szó. Még indulás előtt megegyeztek abban, hogy ha valamelyikük meghalna,
akkor a túlélők értesítik a családját, de azzal egyikőjük sem számolt, hogy mindannyian
meghalnak.
 Kezdetben játéknak fogták fel, és Martin most szembesülni kényszerült azzal, hogy
csak ő maradt. Társainak vérbe fagyott holttestén mostanra farkasok lakmároznak. Meg
ki tudja, még mik…
A bőrből készült sátor belsejében sokan tartózkodtak, legalább tizenöten, és a tágas
teret megtöltötte a szárított trágya égett bűzének szaga. Tudta, hogy az irissarik
többnyire ezzel melegítik a fekhelyeiket, de ennek ellenére az itt lengedező aromafelhő
több volt számára, mint amit a gyomra el bírt viselni. Öklendezve bukott előre, és nagy
akaraterőre volt szüksége, hogy a reggelire fogyasztott szárított hús ne bukjon ki belőle.
Bár nem akarta, de vérmaszatos arcára halvány, rózsaszín csíkokat rajzolt a szeméből
kibuggyanó könnycseppek sora, amelyeket kín és fájdalom szült.
Az irissarik röhögtek, és egyikük, aki Martinnal szemben ült, előrehajolt. Pocakos,
apró termetű vadember volt, aki itt a sátorban is vastag prémeket viselt, a nyakában
pedig különös ékszer lógott: Martin rettegve ismerte fel az emberi fogakból és
körmökből készült nyakék darabjait. Az irissari kontyba fogta zsíros haját, és
bőrszalagokkal tekerte körbe, bronzbarna, olajos bőrét pedig festékkel tette még
aranylóbbá. Keskeny metszésű szeme gúnyt és rosszindulatot sugallt, és ahogy
elvigyorodott, feketére rothadt ínyei közül pállott bűz csapott a heroy arcába.
– Nem bírja gyomrod verést, drén?
– A szagotokat nem bírja… – lehelte maga elé Martin, de elég érthetően ahhoz, hogy az
irissarik meghallják. A vademberek azonban csak vigyorogtak a sértésen.
– Téged Nagy Sós Víz Pörölye küldött. Igaz? – Az irissari vezér egészen érthetően
beszélte a drén dialektust, és csak néha vétett hibákat a ragozásban. Martint
mindenesetre meglepte, hogy ennyire jól érti, amit a másik előad recsegő torokhangján.
Akárhogy is, de feleslegesnek érezte hazudni.
– Ha Dorigan de Frekhanzert érted a „Nagy Sós Víz Pörölye” alatt, a válaszom igen.
– Jó! Nagyon jó! Akkor most elmondod Trokk’doroaghgnak, hogy mi a… Doriígán
Defrekhánzer terve.
– Majd hülye leszek…
Az egyik irissari a háta mögé lépett. Csontkés szisszent, és Martin felsikoltott, az
irissari pedig lelkendezve rázta a magasba a levágott harmadik ujját. Kissé felpezsdültek
a kedélyek, de Martin csak sejtette, hogy a háta mögött összeverekednek a húscafaton,
mivel pofonok csattantak.
Trokk’doroaghg élvezettel szemlélte a jelenetet, aztán kedvesen, noha kissé
foghíjasan, a heroyra mosolygott.
– Beszélsz most már? Vagy vágjuk le több ujjadat?
– Beszélek! – nyögte Martin. Az esze vadul járt, de nem tudott jobbat kitalálni, mint az
igazságot. – Egy csaliflottát küldenek ellenetek… a folyón, felfelé! Azt remélik, hogy
nem… hogy ellenük támadtok, és eközben egy jelentősebb parti erő két oldalról be tud
keríteni benneteket!
 – Igen, ez a drénekre vallana – biccentett Trokk’doroaghg. – Éppen ezért hazugság! –
dőlt előre, élesen sziszegve a szavakat.
Szeme valahova Martin mögé villant, és biccentett.
Bár a vita még nem teljesen ült el a heroy mögött, azért akadt még egy irissari, aki
ismét a felderítő mögé lépett.
Véletlenül nála is akadt egy csontkés…
A heroy üvöltve bukott előre. A fegyverforgató kezén immár csak egyetlen ujj, a
hüvelykje maradt, és a vérveszteségtől lilás-zöldes karikákat látott pattogni a szeme
előtt.
– Igazat mondtam! – Izzó szenvedélytől érezte rekedtesnek saját hangját, noha
fájdalom és kín tette azt karcossá. De hiába, az irissari csak a hazugságot hallotta ki
belőle, amely pedig nem volt ott.
Az északi vad, aki Trokk’doroaghgnak nevezte magát, biccentett.
Heroy Martin Groger alig érezte, amikor megfosztották utolsó ujjától a jobb kezén.
Kézfeje érzéketlenné zsibbadt, és olyan volt, mintha egy láthatatlan kéz szorongatná.
– Beszélj, felderítő! Halálod kíméletes lesz! – Távolról hallotta az irissari vezér hangját,
ahogy előrebukott. A drén már teljesen fehér volt a vérveszteségtől, arcából kiszökött
minden vér, és előrebukott fejjel térdelt a tűz mellett. Tudta, hogy semmi esélye túlélni,
és megvetette saját magát, amiért rögtön az első fenyegetésre elárulta az igazságot.
Tétován felemelte a fejét, és a vezér szemébe bámult saját elködösült, tompán fókuszáló
tekintetével.
– Ölj meg! – követelte suttogva. – Ölj meg, és megmondom az igazat!
– Megmondod – biccentett Trokk’doroaghg. – Aztán öllek meg.
Martin feje fásultan előrebukott. Hosszú másodpercek teltek el, mire megszólalt:
– Oxolund egész hadereje a Ralvargén felfelé haladó hajóhadon lesz.
Az irissari érdeklődve előbbre hajolt.
– Ez egy… csapda… – zihálta ki magából a hazugságot Martin, miközben azon
erőlködött, hogy öntudatánál maradjon. – Van az irtás… a folyó éles kanyarulatánál… ott
akarnak partra szállni, amikor ti már elvonul… tatok… és amikor Oxolundra támadtok,
ők hátba… támadnak titeket… Csapdába estek a vár… és a fősereg között…
– Mekkora sereg marad várban?
– Alig… kétszáz fő… szalmabábukkal kiegészítve… a falakon, a megtévesztés… miatt…
– És akik hajón vannak? Hányan?
– Kétezerháromszáz… harcos… – Martin feje előrebukott. – Semmi esélyetek!
Trokk’doroaghg elmosolyodott, aztán felkelt, és elővonta csontkését.
– Most már van. Mert te elárultad uradat… – A csontpengét a heroy nyakához tette,
aztán elhúzta oldalra. Martin Groger érezte, ahogy a szeme kifordul; aztán lassan oldalra
dőlt, és miközben nyakából lüktetve pulzált a vér, tompává váló hallásával még érzékelte
az irissari sereg vezérének utasítását:
 – Megállunk nagy kanyar mögött! Lemészároljuk Nagy Sós Víz Öklét, nagy lakomát
csapunk, aztán ölünk várat!
A heroy arcára az eltávozás mosolyát vonta a halál… Az exarcha terve megvalósulni
látszott. Az irissarik rákaptak a csalira.
Kár, hogy ő már nem lehet ott, amikor diadalt ülnek…
Mindig is azt gondolta, a halálnak csontos, hideg érintése van… pedig azok az ujjak,
amelyek lecsukták szemét, bársonyosak voltak és puhák, akár egy kiscica tappancsa.

*****

Dorigan de Frekhanzer nem vesztegette az idejét. Amint megérkezett Oxolundba,

azonnal összehívta a haditanácsot, és végül is a megtévesztés terve mellett döntöttek.
Ezért volt szükség arra a bátor kis csapatra, akik valószínűleg nem élik túl, hogy az
irissari vademberek kezére adták magukat. Ha mégis, Dorigan megfogadta, hogy
akármelyik túlélőért mindent megtesz, hogy a Jégnászkor nemesi címet kapjon.
A medve termetű exarcha most hajója orrában állt, amely felfelé hajózott a Ralvarge-
folyón. A folyam ezen a részen még tengerbíró hajókkal is jól járható volt, és csak a
Nagykanyar után sekélyesedett el annyira, hogy a mély merülésű tengerjáró Frekhanzer-
hajók nem tudták volna megjárni. Most azonban könnyű, gyors, folyami csapatszállító
hadigályák úsztak az árral szemben.
– Kikötésre készülj! – adta ki a parancsot. A Ralvarge folyásirányát tekintve a
Nagykanyar előtt, Oxolundtól mintegy száz mérföldre egy, az ősei idejében épített téli
kikötő volt kialakítva. Dorigan itt tervezte a partraszállást, illetve a megfordulást, ha a
terve nem válik egésszé. És eddig nagyon úgy festett, hogy nem válik be… azonban ahogy
a hajó lassan, méltóságteljesen befordult a kanyarba, az árbockosárban lévő őr rémülten
felkiáltott:
– Vigyázz! Akadály!
Esélyük sem volt. Mire a hajó rabszolga evezőseihez eljutott volna a parancs, hogy
lassítsanak, a vezérhajó már rá is futott a kidöntött farönkökből álló akadályra, és éles
reccsenéssel oldalra bicsaklott. Dorigan az ütközés erejétől előrebillent, és bár karját,
amivel az egyik lekötözött rakományba kapaszkodott majdnem kiugrasztotta a
becsapódás ereje, de lelkét örömujjongás töltötte el.
Ezen csak keveset csorbított az, hogy az ütközés erejétől az árbockosárból kihulló
figyelő teste alig fél méterrel kenődött szét előtte a fedélzeten.
– Zászlójelzés! – bődült el a Jelölt, amint visszanyerte egyensúlyát. – A hajók
kanyarodjanak a part felé, északi oldal! Csónakokat a vízre, partra szállunk!
Végre ismét elemében érezhette magát. Beállt, és segédkezett az első csónak
leengedésében, majd még mielőtt az vizet ért volna, elengedte a kötelet, és átszökkenve a
korláton a hajóról a csónakba ugrott. A katonák kicsit meghökkentek, amikor az exarcha
közéjük huppant, és a csónak majdnem felborult, de szerencsére senki sem esett a vízbe.
– Robigan! Abran! Ti vezetitek a következő egységeket! Csatára készülj!
Dorigan fiai, akik elkísérték atyjukat és az első, valamint másodszülött jelzés büszke
tulajdonosai voltak, bólintottak, aztán eltűntek a korlát mögött. A csónakot ellökték a
fennmaradásért küzdő hajótól, és a part felé fordították az orrát, Dorigan pedig fordult,
hogy a csónak orrába lépjen…
Aztán megtorpant.
– Hát te!? – recsegte.
Kraos, a Viharhozó, nyugodtan ücsörgött az egyik padon. Hogy hogyan került oda, az
rejtély volt. A testőr megvonta a vállát, bár ezt a bő köpeny miatt inkább csak sejteni
lehetett, mint látni.
– A kötelességem ide szólít, dire.
– Ennek őszintén örülök, Viharhozó! Reméljük, hogy az irissarik is ennyire fogják
tolerálni az ittlétedet!
– Régen láttunk ilyennek, jó uram! – mosolygott a csónakparancsnok, aki az orrban
ülve eddig a ritmust kiabálta, amire az evezősök húzták az evezőket.
– Te a ritmussal foglalkozz, Grastor! – Fél kézzel megemelte súlyos pallosát. –
Különben én fogom diktálni ezzel, és a segged lesz a dob!
A katonák röhögtek, köztük Grastor is.
Időközben újabb csónakokat engedtek le, míg a többi Frekhanser hajó az északi part
felé fordult, hogy felcsusszanjon a laza fövenyre. A tíz hajót számláló flottillából csak az
elsőn volt említésre méltó haderő. A többin csak legénység.
Jó kőhajításnyira a téli kikötő feketére üszkösödött teteje és korom falta kőfalai
derengtek fel. Árnyak mozogtak a romok között, akik feléjük mutogattak, és vadul rázták
kezdetleges fegyvereiket.
– Irissarik! – Kraos előremutatott, majd felmérte a terepet.
A part ezen a részen meglehetősen sík volt, a korábbi, pár száz méternyi irtást még
nem foglalta vissza a természet. A folyón felfelé és lefelé is, de csak az északi oldalon egy
ötszáz méteres félkörben kivágták a fákat, a rönkök tetején pedig tüzet raktak, hogy ne
nőjenek vissza. Most körülbelül combközépig érő, dérrel fedett, fehéres hangamező
terült itt el, amelynek a közepén ott komorlott az elpusztított kikötő. Az északi partot
végig laposra mosta a Ralvarge, amely itt délre kanyarodott, hogy szeszélyes útját
folytatva végül Oxolund falai alatt ömöljön a tengerbe.
– Ott kellene partra szállnunk! – mutatott Kraos a kanyar utánra, a kikötőn túl. – Az a
rész ritkásabbnak tűnik.
– Nem! – Dorigan megrázta a fejét, aztán elbődült, és a pallosát előrenyújtotta. – A
kikötő mellett szállunk partra! Visszafoglaljuk!
– De akkor… vízben kell harcolnunk!
Erre az exarcha már csak elmosolyodott.
 – A víz a mi közegünk, Viharhozó! Ezek itt Frekhanzer katonák!
– Halomra nyilaznak minket! – Vitatkozott a csuklyás testőr, megrázva fejét. Dorigan
elfordult tőle.
– Értesz is te ehhez! Húzzátok meg, fiúk, szégyelleném, ha Robigan lélekvesztője
hamarabb érne partot, mint mi!
Eközben ugyanis elsőszülött fiának csónaknyi katonája már majdnem melléjük ért, és a
két ladik eszelős tempóval versenyzett a vízen. De nem sokkal lemaradva Abran csónakja
is ott imbolygott mögöttük, távolabb pedig még hét széles fenekű, gyors siklású folyami
csapatszállító. Mindegyik vízi alkalmasságban húsz-húsz ember, plusz a matrózok, akik
az evezőknél ültek. Összesen háromszáz harcos, akik mind tisztában voltak vele, hogy a
parton minden bizonnyal több száz vagy ezer irissari várja őket.
Ez azonban akkor sem rettentett volna el senkit, ha nem maga Dorigan vezeti őket. A
Frekhanzer katonák meglehetősen sűrűn találkoztak a primitív északi népekkel, és
éppen ezért nem becsülték le őket – de nem is értékelték fel. Tudták, mire számíthatnak,
hiszen amikor egy-egy irissari vadásszal éppen nem kereskedtek prémekre, amikért
cserébe jófajta késeket, üveg ékszereket adtak, akkor számíthattak arra, hogy a kis
termetű fickóval legközelebb egy ütközetben találkoznak.
Ennek ellenére egyikük sem lett volna olyan ostoba, hogy egy majdnem tízszeres
túlerőben lévő horda ellen kiálljon. Pontosan tudták azonban, hogy az erdősáv mélyén
ott közeledik a szárazföldi egység Dorigan harmadszülött fiával, Grustoffal az élen.
Már csak ötven méter választotta el őket a parttól, amikor Kraos jóslata valóra vált. A
legtöbb drénben meghűlt a vér, ahogy a hangamező rejtekéből több száz nyílvessző
röppent fel, és tartott a csónakok felé. A hajnalodó égbolt szinte elsötétült, és ha
lehetőségük lett volna megszámolni a nyilakat, bőven ötszáz vessző fölött álltak volna
meg.
– Pajzsot fel! – bődült el Dorigan, de ő maga rezzenetlenül állt a csónak elejében. Az
egyik katona ezt látva megfeszült, mintha fel akarna pattanni, de az exarcha
lapáttenyere a vállára nehezedett, és lent tartotta a fickót.
– Valaki szólhatott volna, hogy hozzak pajzsot! – dünnyögte Kraos, s gyors mozdulattal
egy jelet rajzolt maga elé a levegőbe. Ott, ahol az ujja elhaladt, a levegő aranyló sávban
felizzott, és bár érződött, hogy a Viharhozó kapkodva cselekszik, még időben észlelte,
hogy Dorigan úgy áll meredten a csónak orrában, mintha odaszögezték volna.
– Istenverte Frekhanzerek! – morogta az orra alatt a Viharhozó, és az utolsó
pillanatban tenyerével oldalra tolta a varázslatot, Dorigan elé.
A következő másodpercben a felemelt pajzsokon úgy kopogtak a becsapódó
csonthegyű nyílvesszők, mint a jégeső. A legtöbb a Ralvargéba csapódott, de épp elég
találta el a csónakot ahhoz, hogy az pillanatok alatt úgy nézzen ki, mintha egy sündisznó
evickélne a part felé. És már a levegőben surrogott a következő adag, noha a part még
legalább harminc méterre volt.
 Hogy az első sorozatnál szerencséjük volt-e, vagy sem, nem lehetett tudni, de nem
sérült meg senki. A másodikat már nem úszták meg ilyen könnyen, az egyik katona
hanyatt bukott, ahogy a felemelt pajzsa mellett becsapódó nyílvessző megtalálta a rést a
vállpáncélja és felkarvértje között. Az egyik lesunyt fejjel evező matróz pedig vért
bugyborékolva dőlt az evezőre. Őt két találat is érte: az egyik a mellkasán, a másik a
nyaka és a válla találkozásában. Grastor is előrebukott, tarkójából meredten állt ki egy
nyílvessző.
Ezúttal Kraos sem volt elég gyors, sőt… Őt a vállán kapta el egy fentről érkező tollas
végű halál, és a meglepett Viharhozót olyan erővel csapta hátra és oldalra, hogy Lyasthé
Mehriall felkent harcosának csak egy fojtott kiáltásra volt ideje, aztán az ütés ereje
oldalra billentette, ő pedig a vízbe csobbant. Iszonyatos hideg ölelte körbe, de tudta a
dolgát, kettőt csapott, és amikor a felszínre bukkant, vállából már csak a letört
nyílvesszőcsonk meredezett. Azonban a csónak máris három méterre járt, és egyre
távolodott. Az orra alatt fojtottan káromkodva kezdett tempózni féloldalas
mozdulatokkal a part felé.
Dorigan de Frekhanzert talán a mágia, melyet Viharhozó testőre vetett elé, vagy talán
valami más óvta meg, mindenesetre sértetlenül megúszta a nyílzáport, és pár
másodperccel később a csónak feneke végigkaristolta a víz alatti kavicsokat. A
Frekhanzerek exarchája egy pillanatot sem várt tovább, hanem rálépett Grastor
hullájának hátára, és miközben jobbra dőlt, megtámaszkodva a csónak peremén,
elrugaszkodott. A vízbe csobbant, és a jeges áradat körbenyalta az altestét, de itt már
csupán csípőig ért.
Válla felett hátranyúlt, előhúzta hatalmas pallosát, aztán az ég felé rázta a fegyvert.
– Vihart vetünk! – ordította.
A válasz nem késett:
– Halált aratunk!
Mellette és mögötte katonái sorra ugráltak a vízbe, és kardot rántva, pajzsot emelve
lódultak a part felé, ahonnan izzó szemű irissarik száguldottak szembe velük, dárdát,
baltát, csonthegyű fegyvereket lengetve. Nem voltak gyáva fickók, vagy csak dicsőséget
akartak szerezni, mert olyan bőszen gázoltak bele a Ralvargéba, mintha az életük múlna
rajta, és bátran fogadták a náluk jóval nagyobb termetű, acélba, vasba öltözött drének
rohamát.
Dorigan sem volt azonban rest, és nem állva fogadta a rohamot, hanem előregázolt. Ő
haladt az élen, és ő osztotta ki az első csapást. A rárontó irissari üvöltve lendítette meg a
baltáját, de a víz nem az ő közege volt. Talán ha egy messzi északi jégmezőkön vívják
csatájukat, lett volna esélye, de a kétméteres óriás ellen akkor sem állt volna biztosan
nyerésre, nem hogy itt.
Dorigan először a feléje lendülő fegyvert forgató kézre sújtott le, és az éles pallos úgy
nyeste le az irissari prémekbe burkolt alkarját, mint egy darab puhára főzött húst, aztán
a széles ívben megforduló pallos lesújtott az vadember fejére. A fájdalomtól vonyító fickó
feje nem elvált a nyakáról, hanem gyakorlatilag szétrobbant, ahogy a súlyos acélfegyver
becsapódott. Úgy eldőlt, mint egy zsák, üvöltését mintha elvágták volna.
De jöttek helyette elegen.
Ez azonban nem rettentette el a Frekhanzerek exarcháját, és alig két perc múlva hat
halott irissari teteme úszott a folyón lefelé, és a vízfelszín sötét árnyalatát tovább
mélyítette a kiömlő vér. Eddigre már emberei is becsatlakoztak a küzdelembe, és bár az
irissarik roppant túlerővel rohantak rájuk, a drének vad csapásokkal, rutinosan hajtva
végre a partraszállás műveletét hátrafelé szorították a kis termetű, meghökkent vadakat.
Elsőnek mégsem Dorigan, hanem Robigan, az elsőszülött fiú lépett partra.
Fattyúkardjával félrecsapott egy nyaka felé tartó csonthegyű dárdát, aztán közelebb
szökkent, és tőrével gyomron szúrta az irissarit, majd visszakezes csapásával felnyitotta
a haldokló torkát. Dorigannek éppen volt egy szusszanásnyi pihenője, és látta a bátor
tettet, mint ahogy azt is, ahogy Robigan int, és az emberei üvöltve elrohannak mellette.
– Látlak, Robigan! – harsogta a diadalittas apa, de a fia nem hallotta. Újabb irissarival
csapott össze, és Dorigannek sem volt ideje nézelődni. Félrecsapott egy szeme felé tartó
dárdát, gyomron rúgta a rárontó vakmerőt, a következő érkezőt pedig előredöfött,
hosszú kardjára nyársalta fel, mint egy nyulat. Aztán elkiáltotta magát:
– A kürtöt!
Az emberei azonnal továbbadták a parancsot, és harsogva kiáltozták:
– A kürtöt! A kürtöt!
Kürtszó harsant. Dorigan odapillantott, és látta, ahogy Abran az üres csónakban állva
teli tüdővel fújja a kürtöt, miközben emberei a parton csatáznak. Az exarcha arcán a
megvetés árnyéka suhant át.
– Legszívesebben letagadnám, hogy a fiam… – morogta, aztán elfordult.
Az érces hang messzire szállt, és két mérfölddel arrébb több mint másfél ezer vasalt
pata alatt dübörgött fel a föld.

*****

– Készüljetek!
A parancs csendben terjedt szét az arcvonalon. Grustoff de Frekhanzer ott volt, ahol a
megadott időben lennie kellett, és hófehér csataménje nyergében, bal karján pajzzsal,
amelyre a Frekhanzerek címerét, a tengerből kiemelkedő véres kardot tartó kart
festették, jobbjában lándzsával mereven ült lova nyergében. Ez volt az első csatája,
legalábbis az első komolyabb csatája, amelyben, úgy tűnt, végre ő is részt vállal. Persze,
többször is harcolt már irissarik ellen, és túl volt élete első párviadalán is, amelyből ő
került ki győztesen, ahogy az azt követő harcokból is. De atyja most először bízta rá
nemcsak, hogy egy seregrész, de a fősereg irányítását.
 Egyrészt bizalom volt ez a javából, másrészt arra utalt, hogy Dorigan jobban szeretné,
ha két idősebb testvére harcolna az oldalán. Robigan esetében ez még érthető is volt, de
Abran sosem volt az a harcos alkat. Igaz, Grustoff azt sem tudta volna elképzelni, hogy
Abran vezesse a rohamot, amellyel meglepik a csapdába besétált irissarikat.
Ugyanakkor ez a haditerv – mint apja legtöbb terve – a bizonytalanságra épült. Ha nem
hangzik fel a hívó kürtszó, amellyel megindítják a fősereget, két dolog történhetett.
Atyja nem vállalta a csatát, vagy pedig nem jutnak el a kürtszóig.
Márpedig, apjából kiindulva az öreg inkább lemészároltat háromszáz embert, de nem
vonul vissza kardváltás nélkül. Igazából egy Frekhanzer akkor sem vonul vissza, ha
vesztésre áll, és Grustoff apja ehhez az elvhez nagyon tartotta magát.
Az arcvonal mentén fel-alá vágtató hírnökök révén pontosan tudta, hogy mostanra a
lovasai – ezernyolcszáz fő, ebből háromszáz felkent drén lovag – bekerítették az
irissarikat. Eközben mindössze egy embert vesztettek, de hat irissari felderítőt fogtak el.
A lovasok négy sorban, egymástól körülbelül tíz méterre helyezkedtek el, így lefedve egy
bő hétmérföldes, félköríves arcvonalat. Nem volt egyszerű megvalósítani, de szükség
esetén legalább tudtak kommunikálni, és mire kiérnek a fák közül, egymás mellett
fognak haladni. Az irissari sereg mostanra körbe lett zárva, és amíg Doriganék elvonták a
figyelmüket a víz felőli támadással, a fősereg gond nélkül bekeríthette és lerohanhatta
őket. Gyakorlatilag kizárták annak a lehetőségét, hogy egyetlen irissari is
megmeneküljön.
– Készüljetek! – Grustoff jobbra is, balra is jelzett. Arisztokratikus metszésű arcán
feszültség vibrált, nem volt benne biztos, hogy ilyen távolságról meghallják a kürt
szavát. Sisakot nem viselt, így lágy esésű, tejfelszőke haja szabadon bukott alá válláig,
megfeszült ajka körüli kis körszakálla pedig dér által lepetten fehérlett.
Aztán meghallotta. A kürt egyszer, kétszer, majd még egyszer zengett. Grustoff ménje
véknyájába vágta a sarkát, és ügetésre fogta az állatot, hagyva, hogy az megtalálja a
legmegfelelőbb utat a vad erdősségben. Tudta, hogy páran fel fognak bukni, néhányan
talán nyakukat is szegik, de ez elenyésző volt. A sereg kilencvenöt százaléka ki fog érni
az irtásra, talán több is.
De addig még legalább tíz perc volt hátra…

*****

Abran de Frekhanzer fogát csaknem kiverte a kürt, amikor a csónak, amelynek elvileg
ő volt a parancsnoka, a fövenyre siklott. Előrebillent, és ha testőre, a harcsabajszú Mikas
nem tartja meg, akkor menthetetlenül kizuhan a csónakból, és szégyenszemre pofára
esik a fövenyen.
Abran, eltérő módon testvéreitől, nem volt olyan hatalmas termetű, mint apja vagy
fivérei. Hórihorgas volt, de inkább sovány, semmint izmos. Sosem rajongott a csatákért,
ő sokkal jobban szerette sanyargatni a pórokat, mint az élükre állva diadalra vezetni
őket. Persze, forgott már csatában, és ölt embert ott is, valamint a karddal is tűrhetően
bánt, de tudta magáról, hogy ő a család fekete báránya. Még déli rokonaik, a
Frekhanserek is jobban hasonlítottak apjára vagy a két testvérére, mint ő.
Tudta ezt, de egyáltalán nem dühítette. A megvetést és lenézést gyorsan kiölte az
emberek szeméből a hatalommal. Ő volt az ész, közvetlen testőrei pedig az erő.
Abran felpillantott, és látta, amint atyja már a partra lábalva aprítja a hangaerdőből
előbukkanó, hozzá képest apró termetű irissarikat. Távolabb, a partra szálló drének bal
szárnyát vezetve Robigan már megvetette a lábát, és emberei a pajzsaik mögé húzódva
alakítottak ki masszív hídfőállást. Kivételesen Abran sem akart lemaradni, noha jobban
vágyott volna az Oxolundban maradt kedvenc szajhája forró combjai közé.
– Mire vártok, fattyak!? Partra! – rivallt rá a csónakban tartózkodó katonákra, csak
hogy saját ügyetlenségét megpróbálja feledtetni. A legközelebb eső Frekhanzer katona
abban a kiváltságban részesülhetett, hogy a másodszülött még tarkón is legyintette a
kezében tartott kürttel.
Nem kellett kétszer mondani a parancsot, a katonák harci lázban égve ugrottak a
vízbe, amely itt alig ért térd fölé. Szinte rögtön irissarik hada rontott rájuk, de a
harcosok bátran felvették velük a küzdelmet, és akárcsak tőlük balra Dorigan, úgy ők is a
part felé szorították a prémekbe burkolódzott északi harcosokat. Abran megvárta, amíg
kicsit tisztul a terep, aztán amikor úgy ítélte meg, hogy most biztonságos, előreugrott. A
víz felcsapódott, a herceg pedig felszisszent.
– Basssszki… ez kurva hideg!
Testőrei külön utasítások nélkül követték urukat. Amíg Abran a hideg folyóval volt
elfoglalva, a mellé lépő Sherav szenvtelen mozdulattal torkon szúrt egy túl közel
merészkedő, magát a katonákon belülre verekedő, farkasként vonyító irissarit.
A négy testőr Abrant körbevéve a partra lábalt, ahol a katonák már félkör alakban
megvetették a lábukat. Immár szinte minden drén harcos a parton volt, a Ralvarge
vizében pedig lefelé csorogtak a véres sebeket virágzó hullák, jobbára irissari
vademberek. Akadt azért egy-két drén katona is.
Persze a csata még korántsem ért véget. Összesen mintegy kétszáz harcos feszült a
pajzsoknak, amelyre irissari vadak iszonyatos tömege nehezedett. S bár minden lesújtó
kard, balta vagy dárdahegy prémekbe burkolt testeket ért, a háttérben nyüzsgő-mozgó
hangaerdő folyamatosan okádta elő magából az ott rejtőzködő utánpótlást. Abran meg
sem tudta becsülni, mekkora ellenséges erő mozog velük szemben, de apjának hála
pontosan tudta, hogy az irtáson és a környező erdősségben közel nyolcezer irissari csak
azért fente élesre a csontkését, hogy velük végezzen.
Kétszázan nyolcezer ellen? Őrültségnek tűnt még a gondolat is, és Abran még azt a
pillanatot is megbánta, amikor hirtelen felindulásból jelentkezett, hogy majd ő vezeti az
egyik partra szálló egységet.
– Őrültség volt! – krákogta.
 – Dire? – Mikas felemelte a pajzsát, és egy elhajított bárd oldalra pattant róla. Abran
nem vesztegette az időt arra, hogy válaszoljon, hanem körbenézett. Emberei ott, ahol a
csónakjuk partot ért, megvetették a lábukat, és az általa vezetett jobb szárny emiatt
húsz-harminc fős csoportokra bomlott, amelyek képtelenek voltak csatlakozni a
centrumhoz és a bal oldali, Robigan által vezetett hadtesthez. Apja és bátyja seregei már
összeértek, és folyamatosan nyomultak előre, míg őket az a veszély fenyegette, hogy a
kis csoportokba tömörülő vérteseket visszaszorítják a folyóba.
És akkor meglátta.
Hozzájuk volt a legközelebb a kikötő kiégett épülete. Nyilván az irissarik rombolták le,
amikor itt vertek tanyát és állítottak csapdát nekik. Tőlük mintegy ötven méterre
komorlottak a kormos falak, és ahogy Abran arrafelé nézett, látta, ahogy a kőépület
bástyáján kis csoport áll. Maga is arisztokrata révén, azonnal kiszúrta, hogy igencsak
méltóságteljes alakok lehetnek.
Már amennyiben méltóságteljesnek lehet nevezni egy hófehér prémbe burkolódzott,
karmokkal díszített botot szorongató vadembert, aki látszólag csak tekintélyes
méreteiben különbözött a többi irissaritól.
– Na, jól van… elég ebből! Nyerjük meg a csatát! – dünnyögte, aztán felemelte a
kardját, és elharsogta a Frekhanzerek csatakiáltását: – Vihart vetünk!
– Halált aratunk! – érkezett azonnal a válasz több tucat torokból.
– Előreeee!
– De hova? – pillantott meghökkenten Abranra Sherav. A nemes a kikötő bástyája felé
mutatott.
– Győzelemre!

*****

Trokk’doroaghg szeme összeszűkült, ahogy a kikötő maradványairól figyelte a csata

alakulását. Az embereit úgy helyezte el, ahogy az Észak íratlan hadikönyvében meg van
írva. Az irissarik lapuló rókaként feküdtek a deres-jeges hangamező rejtekében, csak ő és
közvetlen vezérkara tartózkodott a lerombolt, elfoglalt építményben.
Maga a kikötő épülete nem állt többől, csak néhány raktárból és a bástyából. Igaz, hogy
erős cölöpkerítés védte, amely bőségesen elég lett volna, hogy megállítson egy kétezer
fős irissari ostromot, de ahhoz kevés volt, hogy őket megfékezze. Trokk’doroaghg még
érezte a felégetett kikötő köveiből áradó hőt, amelyet az általuk gyújtott tűz okozott.
A kikötő védőit, valami ötven drén harcost mostanra gyakorlatilag teljesen felfalták.
Trokk’doroaghg nem rajongott annyira a drén húsért, de ha nem volt más, akkor
tökéletesen megfelelt az is. Márpedig a sereget etetni kellett. Azért jöttek délre, mert
északon elfogyott a hús, és nem volt mást enniük, mint egymást. Az irissari törzsek
ilyenkor tradicionálisan elkezdték egymás mészárlását, de aztán gyorsan rájöttek arra
mindig, hogy ez nem a megfelelő módszer az éhség és a túlnépesedés csillapítására, hát
nekiindultak, és betörtek a kegyetlen Jégmezőkről a Drén Királyság területére. Jobbára
az összefogó törzsek ki tudtak állítani egy pár ezer főből álló fosztogató hordát, amely
aztán megfelelő vezérkar nélkül gyorsan elvérzett a drének acélkardjain. A túlnépesedés
megszűnt, vadászok híján az állatok visszatértek, és bár várt rájuk négy-öt
viszontagságos, ínséges esztendő, utána felnőttek az ifjak, akik ellátták hússal a törzseket
a megszaporodó drénszarvas csordákból. Aztán kezdődött minden elölről.
Most azonban más volt a helyzet. Most rengeteg irissari harcos érkezett, annyira sok,
hogy esélyük volt megvetni a lábukat délen. Ezzel akkor szembesültek, amikor a város,
ahol eddig minden támadás hulláma megtört, Jrissai, elesett. Onnantól kezdve
megállíthatatlanná vált a vérvágy, és csak egy dolog motiválta a vadakat: mennél
délebbre hatolni és megvetni a lábukat a fagyföldeken.
Most pedig ha igazak a hírek, az irissari fősereg Trud-Oh Saal király vezetése alatt
lassan a drén főváros falai alá ér. Trokk’doroaghg szinte kezét dörzsölte örömében, ha ez
szokása lett volna. Alig várta, hogy a királyt felkoncolják Deviaron falai alatt, és ő
átvehesse a helyét. Csak a másik nagy törzs vezetőjével, Rokk-Ro-Roggával kell, hogy
leszámoljon.
Trokk’doroaghg nem volt bolond. Tudta, hogy ez a hadjárat is úgy fog végződni, mint a
többi, de ő ebből hasznot húzhat. Ha szerencséje van, a törzsével feldúlja a Napnyugati
Várost – ők így hívták Oxolundot –, persze csak miután megsemmisítő vereséget mér
most és itt a Nagy Sós Víz Pörölyére. A Pöröly húsából pedig csak ő maga fog
lakmározni…
Aztán amíg az az ostoba Rokk-Ro-Rogga és Trud-Oh Saal elvérzik a drén kardokon, ő
visszavonul északra, és bekebelezi a másik kettő királyságát. Az ifjakat megöleti, az
asszonyokat meghágja, és Dréniától északra ő lesz az úr.
– Ah! – Egyik segédje, a behemót Trikuzz lefelé mutatott a bástyáról. Trokk’doroaghg
követte tekintetével a másik ujját, és látta, ahogy a legközelebbi csónakoknál harcoló
drének kitörnek a körülöttük hemzsegő irissarik gyűrűjéből, és a bástya felé próbálják
átvágni magukat. Innen fentről lenyűgöző látványt nyújtott az ellenséges acélóriások
taktikája: egyetlen ékbe tömörülve nyomultak előre, és az ő harcosainak vajmi kevés
esélye volt ellenük.
– Ide jönnek – morogta Trikuzz. Ezt Trokk’doroaghg is kénytelen volt elismerni, látva,
amint a bástya felől hömpölygő irissarik hiábavalóan küzdenek a drénekkel. Azonban
nem esett kétségbe.
– Nincsenek csak… ötvenen, talán.
– Mi pedig húszan.
– De falak mögött.
Trikuzz felhördült.
– Bújjunk egy lyukba, mint a havasi róka, ha farkast szimatol?
– Itt védhető helyen vagyunk, Trikuzz. Odakinn esélyünk sincs.
 Alvezére felhúzta az ínyét, kivillantva sárga, hegyesre reszelt fogait, és úgy vicsorgott,
mint az a farkas, amivel az előbb példálózott.
– Drének harcolnak kőfalak mögül, nem a Fehérben Rejtezők! Ez a déliek gyáva
szokása!
– Mi most délen vagyunk.
– Talán elfelejtetted, honnan jöttél, Trokk’doroaghg!? – Trikuzz közelebb lépett, és
kezét fenyegetően megszorította dárdája csontmarkolatán. – Vezérnek hiszed magad te,
aki nálam fiatalabb vagy? Hát egyet mondok: vagy követsz engem, vagy itt ér véget
sorvadó életed!
– Jobb ötletem van – morogta immár Trokk’doroaghg is haragosan, és alvezére felé
fordult. Szabad szemmel nem is lehetett követni, amikor megvillant kezében a csontkés,
de Trikuzz sem most kezdte a mindennapi életért való viaskodást. Dárdájával félreütötte
a gyomra felé tartó pengét, aztán egy kurta mozdulattal térden csapta az egyensúlyát
vesztő vezért a fegyver tompábbik végével. Ahogy Trokk’doroaghg megroggyant,
diadalmasan felüvöltött, és megforgatta a fegyverét, hogy riválisa torkába vágja a
csonthegyet…
…de megdermedt a mozdulat közben, a szeme megüvegesedett, és ahogy elnyitotta a
száját, vér buggyant ki rajta.
A hátán behatoló, mellkasán kibukkanó dárda hegyéről is vér csöpögött.
– Irossai! – Trokk’doroaghg nem tudta palástolni diadalmas vigyorát, ahogy az öccse
kirántotta Trikuzz összeránduló testéből a dárdáját, és eléje lépett. Igaz, hogy
legyőzötten térdelt, de a saját öccse időben közbelépett. – Megmentettél…
– Meg – biccentett a fiatalabb irissari, aztán fejet hajtott. – Elfoglalhatom Trikuzz
helyét melletted, fivérem?
– Téged illet.
– Remek! Akkor még feljebb lépek. – Irossai kezében ismét megvillant a dárda, és a
bátyja mellkasába mélyedve szenvtelen, északi könyörtelenséggel járta át a lüktető
szívet. Trok’doroaghg megrándult, aztán még felpillantott, de az utolsó emléke csak
öccsének hideg-kéken világító szeme volt. Utána sötétbe borult a világ.
Irossai kirántotta a néhai vezér testéből a fegyverét, és körbepillantott.
– Valaki párbajra akar hívni?
A vadak legnagyobb harcosai, akik döbbenten nézték végig a két legendás vezérük
villámgyors halálát, most Irossaira néztek, aztán szinte egy emberként előre nyújtották a
fegyverüket a véres dárdát szorongató fiatal irissai felé. A behódolás jele volt ez náluk.
Irossai bólintott, aztán ismét a mellvéd felé fordult, és lepillantott a csatára.
– Mi a tervünk, nagy vadász? – bátorkodott közelebb az egyik frissen előlépett harcos,
aki most alvezér lett. Irossai megvonta a vállát.
– A bátyám igazat szólt. Most délen vagyunk, és ezen a védhető helyen több esélyünk
van az északiak acéljai ellen.
– Igen…
 – Valóban.
– Azonban, bár a bátyám igazat szólt, az a felderítő, akit kifaggatott, nem volt ennyire
becsületes.
– Hogy érted, Irossai?!
– A drének nincsenek többen kétszáz főnél – jelentette ki Irossai szenvtelenül. Aztán a
közelinek tetsző erdő felé pillantott az irtás végén. – Attól tartok, csapdába csaltak.
– Miiii?!
Irossainak azonban nem kellett magyaráznia, mivel a környező erdőben ekkor
bukkantak elő az első drén nehézlovasok. Az istenek, úgy festett, a drénekkel vannak,
hiszen meglehetősen nagy szerencse is kellett ahhoz, hogy ez a bekerítő hadművelet
sikerrel záruljon – legalábbis az irissarik szemszögéből nézve mindenképpen. Ők
azonban egészen más hadviseléshez szoktak, és fel nem foghatták, honnan tudták a
drének, hogy éppen itt akarnak rajtuk ütni. A csapda visszafelé sült el.
Pedig hát ez volt az egyetlen olyan hely százmérföldes körzetben, ahol az irissarik
rajta üthettek a közelgő drén hajóhadon.
Őrült mészárlás vette kezdetét…

*****

A legtöbb irissari már akkor felpattan a hangából, amikor meghallották a paták

dübögését, társaik csak akkor, amikor az első, fémpáncélos vitézek óriási méneken
előrobogtak a fák közül.
Grustoff dárdája átjárta egy megpördülő vadember testét, és ahogy tovasodorta
magával, a következőben is megmerült az első testet átütő fegyver acélhegye. Miközben
a fiatal Frekhanzer sarj elengedte fegyverét, nehogy a túlsúly kirántsa a nyeregből,
csataménje prüszkölve rontott a hangamezőbe, s bár futását lelassította a dértől nehéz
növényzet, annyira azért nem, hogy a következő északit, amely az útjába került, ne
tiporja maga alá. Eközben Grustoff bal kezével pajzsát tartva, jobbjával előrántotta
másfélkezes fattyúkardját, és míg bal oldalt a pajzs védte, jobbra újra és újra lesújtott a
súlyos penge.
Dorigan és elsőszülött fia immár teljesen összezárva élő pajzsfalat alkottak, és a velük
hadakozó irissarik még nem is szembesültek azzal a ténnyel, amivel a hátul állók már
igen, hogy Garbash értük nyújtja számtalan karját. Azonban a Frekhanzerek látták a
közelgő felmentő sereget, és ez megacélozta karjuk izmait, újult erővel pumpálta fel
csüggedő szívüket. Aztán Robigan felkiáltott:
– Apám!
Dorigan odanézett, aztán követte fia kinyújtott, messzire mutató véres kardjának ívét.
Felszisszent.
– Az az ostoba tacskó!
 Abran, mintegy negyven ember élén, elhagyta a biztos támpontot, a vízpartot, ahol a
hátuk védve volt a folyó felől, és elszántan csörtetett a kikötő felé. Irissarik tucatjai, ha
nem százai hömpölyögtek körülöttük, és bár abból az irányból rekedtes halálsikolyokat
sodort feléjük a szél, azonban innen is látták, hogy szinte percenként fogyatkozik az
acélvértes Frekhanzer katonák száma. Abran a halálba vezette őket.
Dorigan még sem mozdult, hogy bármit is tegyen. Harcosok tucatjának az életéért
felelt, mint parancsnok, és ő nem szándékozott feladni a biztos állását a parton azért,
hogy beképzelt fia után eredjen és ezúttal is kihúzza a csávából. Ennek ellenére a szívébe
keserűség mart, hiszen biztosra vette, hogy középső gyermeke perceken belül meg fog
halni. Az apai szeretett és egy parancsnok érzései munkálkodtak benne, birokra keltek és
viaskodtak, de mielőtt megingathatták volna a parancsnok határozott elképzelését,
oldalirányból egy kisebb lovascsapat ért oda.
Dorigan még ebből a távolságból is felismerte Grustoff szálas, páncél takarta alakját. A
címert sem kellett látnia, ezer közül is felismerte volna a legkisebb fiát.
Grustoff legalább harminc lovassal a háta mögött oldalba kapta a bátyját fenyegető
irissarikat, és valamelyest tisztult a kép, aztán azonban a csoport eltűnt egy kisebb
kavarodásban, és Dorigan nem látta tovább, mi folyik arra.
De a csata már eldőlt anélkül, hogy a hajókon pukkadozó Ezüst Magisztereket és a
Bíborgárda tagjait be kellett volna vetnie. Őket végszükség esetére tartogatta, azonban
nem volt rájuk szükség.
Grustoff és a lovasság eldöntötte a küzdelmet.
 11. ABRAN ÉS GRUSTOFF

Kár volt elhagynunk a partot! – Ez a gondolat villant át Abran de Frekhanzer agyán, amikor
Rik felbukott előtte. A katona már évek óta harcolt apja seregében, és az egyik legjobban
kiképzett harcos volt, most mégis dárdától átjárt testtel zuhant el. Gyilkosa, a torz arcú
irissari vadul hátra rántotta fegyverét, előre helyezte bal lábát, és hátrahúzta jobb karját,
amelyben a véres dárdát tartotta.
Villogó farkastekintete megtalálta Abran alakját, és ahogy lendületet vett, a herceg
már tudta, hogy a csonthegyű fegyvert neki szánják. Ösztönösen megtorpant az
előrenyomulás közben, és figyelte a mozdulatot, amelyben ott sejlett az évtizedek
edzette acélosság és észak kegyetlen törvénye. Remekül kivitelezett dobás!
Aztán a fegyver elhagyta a vadember kezét, és Abran felé röppent. A nemes az utolsó
pillanatban reagálva felemelte a pajzsát, és a dárda arról pattant oldalra, hogy végül
belecsapódjon a kiontott vértől iszamóssá lett, feldúlt talajra. Mire Abran leengedte
pajzsát az arca elől, már csak azt látta, hogy az irissari futásnak ered feléje, menet
közben akasztva le a deréköve mögül két baltát.
Na, azoknak már acélfeje volt, azt ő is látta.
– Gyere! – morogta dühödten, de érezte ő maga is, hogy hangja megremeg a félelemtől.
Sosem tartozott a bátor emberek közé, csak akkor volt határozott és kegyetlen nagyúr,
ha emberei a közelében voltak. Mostanra azonban az előrenyomuló drének dühös,
vicsorgó kézitusába bonyolódtak az irissarikkal, és egyik testőre sem volt olyan
helyzetben, hogy tudjon neki segíteni. Egyedül kellett szembenéznie a felé rohanó
vademberrel, a kegyetlen észak rettegett vadászával és számtalan csata túlélőjével.
Ennek ellenére Abran stabil védőállást vett fel, balját előretolva, rajta a pajzzsal, és úgy
várta az irissarit, akinek nap- és szélcserzette bőre, arcvonásainak ránctakarója és
mozgása elárulta, hogy tapasztalt vadász és harcos.
Ez rögtön megnyilvánult az első összecsapásukkor is. Az irissari bolond lett volna a
páncélba bújt, pajzzsal-karddal védekező, hórihorgas drénnel szemtől szemben
megküzdeni. Az utolsó három méteren, amikor Abran már megfeszült és döfésre készült,
felhúzta lábát, és oldalra vetette magát.
Eltűnt Abran pajzsának holtterében.
A herceg reflexszerűen lefelé rántotta ormótlan védőeszközét, de még így is elkésett.
Az egyik balta a lábszárvértjén csattant, a másik pedig olyan szerencsétlenül találta el a
térdvédőjét, hogy az behorpadt és a csat megadta magát. A fájdalmon kívül, amelyet
Abran átélt, ráadásul a páncél e darabja meglazult, és zavarta a mozgásban. Nem látta, de
érezte, hogy az irissari a sárba vágja a lábát, lefékezi a csúszását és a háta mögött állásba
lendül, kihasználva lendületét, aztán már fordul is…
Ütés érte Abran hátvasát, a következő pedig iszonyatos erővel a sisakját. Egy pillanatra
sötétbe borult előtte a világ, megtántorodott, aztán elterült a földön. Már felkészült a
végre, de az nem akart elérkezni.
Amikor újra kinyitotta a szemét, az öccse, Grustoff aggódó arcát látta maga fölött.
– Rendben vagy!?
– Te hogy… kerülsz…
– Láttam, hogy elhagytátok a partot. Ide vezettem az embereimet. – Grustoff a kezét
nyújtotta, és megvette a lábát a vértől iszamós talajon. – Talpra, bátyám!
Abran megragadt a felé nyújtott páncélkesztyűs kezet, és engedte, hogy felhúzzák,
aztán körbenézett. Körülöttük megritkult az ellenséges bundák tömege, és a baltás
irissari félig-meddig a sárba passzírozva hevert egy döglött csatamén alatt. Abran
felismerte Grustoff kedvenc lovát, de nem tett fel kérdéseket. Ismét megszállta a harci
láz, amely – bár titkolni próbálta – jó adag haraggal is párosult, amiért egy vadember így
kifogott rajta. Villogó tekintete megint csak befogta a bástya kormossá aszalódott
kontúrját.
– Tarts velem, öcskös! Nyerjük meg a csatát atyánknak! – kiáltotta Grustoff fülébe.
A lovag azonban megrázta a fejét.
– A csatát már megnyertük!
Jellemző – gondolta Abran, keserűen a szolid megnyilvánulásért, hiszen még számára is
nyilvánvaló volt, hogy a csatát Grustoff és a lovassága nyerte meg. Azonban túl büszke
volt ahhoz, hogy beismerje a vereségét, az pedig meg sem fordult a fejében, hogy
tulajdonképpen a saját és emberei életét az öccse bátorságának köszönheti.
– Nem, amíg az ellenség vezére él vagy szabadon van!
– Ostobaság lenne! Vissza kell térnünk a partra, még sok…
– Vigyázz a szádra, Grustoff! Én vagyok az idősebb! – förmedt rá Abran az öccsére,
majd megrántotta a vállát. – Azt csinálsz, amit akarsz… a többiek utánam!
Megfordult, és a bástya felé lódult, dobogó szívvel. Azon nem lepődött meg, hogy
testőrei vele tartanak, sem azon, hogy saját, alig húsz főre apadt csapata is követi. Azon
már igen, hogy a mindig engedelmes Grustoff nem hagyja ott őt a francba, és tér vissza
apja árnyékába.
Ő személy szerint így tett volna, ha valaki ennyire leszólja. Esetleg még hátba is szúrja
az illetőt.
Azonban Grustoff hamarosan ott lépkedett mellette, és a hatalmas termetű Frekhanzer
gyalogosan sem volt kevésbé félelmetes ellenség, mint lóháton. Egy-két irissari még az
útjukba akadt és botor módon rájuk támadt, de a majdnem száz méteres táv Abran
számára olyan volt, mintha csak sétálna egy őszi délutánon a Ralvarge partján. A többit
Grustoff intézte, és ő volt az első is, aki felhágott a bástya lépcsőin.
 Ez már nem annyira tetszett Abrannak, bár aztán megnyugodott. Ha odabenn lapul
valaki, ha az irissari vezér még nem menekült el… nos, nyilván mellette helyezkednek el
a legjobb harcosok, és akkor jobb, ha Grustoff megy elöl.
Öccse pedig a vártaknak megfelelően fellépdelt az ajtóig, aztán kissé rágyorsított, és
nekifeszült. A korhadt, megpörkölődött deszkák azonnal megadták magukat a páncélos
test alatt, és láthatóan erre maga a herceg sem számított, mert egyensúlyát vesztve
bezuhant a törmelékek közé, meghökkent kiáltást hallatva.
Abran már csak azt látta, hogy Grustoff elvágódik, és két oldalról fehér villanásokkal
csapnak le a csontdárdák, balták. Grustoff hangja elfolyt, mint a kiömlött a vér, és a
lesben álló, beszorított irissarik diadalittas üvöltése harsant. A beszakadt ajtón
kivágódott két nyílvessző és egy elhajított kés – mindhárom elkerülte a döbbenten álló
Abrant, aki ebben a válságos helyzetben is azon gondolkodott, mi lett volna, ha ő megy
elöl –, aztán követte őket a kirontó irissarik halálra szánt hulláma.
Abran nem gondolkodott. Az első érkező a nyaka felé döfött a lándzsájával, de
elvétette, a vállát találta el. A herceg, bár megbillent, azonnal lecsapott, oda sem nézve,
célzás nélkül, de nem is volt rá szükség. A kékacél penge a csípője fölött találta el a véres
dárdát lengető harcost, aki azonban nem állt meg, hozta a lendület is, és egyenesen
Abrannak csapódott, talán kissé billent csak ki az egyensúlyából. A herceg hanyatt
zuhant, és ahogy esés közben átfordultak, ő került felülre. A fiatal irissari csontjai
hangosan ropogtak, ahogy a páncélos test rázuttyant, és legördültek a lépcsőn, elsodorva
néhány drén harcost.
Abran került alulra. Kétségbeesetten próbálta lelökni magáról a véres habot fröcsögő
harcost, és ösztönösen a tőre után kotorászott. Valami megkaristolta a páncélját, az
irissari teste megrándult, árnyak mozogtak körülöttük.
Aztán az irissari bajszos feje elvált a nyakáról, egy láthatatlan erő pedig oldalra lökte a
vonagló testet. Valaki megragadta kapálódzó karját, és felfelé húzta.
– Talpra, herceg!
Sherav állt mellette, véres karddal a kezében. Abran szédelegve felpillantott a lépcsőn,
ahol diadalittas drének lengették a fegyvereiket.
Győztek.
Aztán Grustoff sorsa jutott eszébe.
De milyen áron?
 12. ÉSZAKON

Gellert de Moreguard, noha arkhonnak született, ez sosem tartotta vissza attól – vagy
inkább ennek köszönhette –, hogy mindent úgy csináljon, ahogy ő akar, és mindig
keresztülvigye az akaratát. Többek között ezért is volt ő Rivan de Moreguard kedvenc
fia; sokkal több szorult belé a Moreguardok célra törő viselkedéséből, mint a bátyjaiba,
hiába viselte az ötödszülött jelzést. Igaz, apja először meg akarta akadályozni, hogy fia a
könnyűlovasok közé álljon, de amikor Gellert már több mint egy éve könyörgött, sőt
többször is megszökött, végül beadta a derekát.
A Moreguardok saját kiképzésű bandériuma egy könnyűlovasokból álló, gyors egység
volt. A köznyelv Szélvágtázókként emlegette őket, Drénia-szerte elismert katonai
lovassági alakulatként tartották számon. Nem volt nehéz bekerülni közéjük, ez
Gellertnek sem okozott gondot – az már inkább, hogy ne a nagyúr fiacskájának tekintsék,
akire a gyakorlatozások alatt még kardot se nagyon merjenek emelni, hanem egy társnak
maguk közül. A nemesek nemesei, az arkhon-sarjak ugyanis a lehető legritkább esetben
álltak be a saját pénzükön fenntartott katonák soraiba. Gellert úgy tudta, hogy egyetlen
Moreguard sem volt még tagja a Szélvágtázóknak.
Mindent megpróbált, hogy elfogadják, de a legtöbb esetben az ellenfelei még azelőtt
összeestek, hogy hozzájuk ért volna, vagy csak imitálták a harcot. Az összes Szélvágtázó
kiváló lovas volt, ezért érthető módon az ifjú Gellertet dühítette, hogy kiesnek a
nyeregből, csak hogy ne kelljen vele kopját törniük. Úgy kezelték őt, mint egy hímes
tojást, egy nagyuracskát, aki ki akar próbálni ezt-azt a valódi uraskodás előtt, és majd
csak ráun. Végül úgy érte el a célját, hogy az egyik sorakozó alkalmával kilépett a sorból,
félretolta az elsápadó parancsnokot, és az összegyűltek előtt közölte: elege van. Ő most
hazamegy, és bepanaszolja atyjánál az egész „galád csürhét”, mert „gyáva szar” az
összes, és több helyük lenne egy zhiliani palánkszínházban ilyen színészi tehetséggel,
mint a rettegett Szélvágtázók között. Ő azzal a reménnyel érkezett ide, hogy egy lehet
közülük, de „egy Moreguard nem alszik egy helyen gyáva nyulakkal, akik csak a neve
miatt félnek rá fegyvert emelni”.
Sértő szavai megtették a hatásukat, és az egyik legjobb lovasnak tartott Grokszij
előrelépett.
– Én kiállok ellened, dire! – kiáltotta büszkén, de tisztelettudóan. – Kiállok, ha csak egy
ember vagy közülünk, s a fejem a helyén marad, amiért a nagyúr nagyszájú fiacskáját
móresre tanítom!
Gellert válasza akkor sokak tetszését elnyerte:
 – Ne szólíts dirének! Vágtázó vagyok, akárcsak ti! Nyergeljétek fel a lovainkat!
Azon a délutánon először életében tisztességes küzdelemben volt része. Végre
emberként kezelték!
Grokszij úgy kivetette őt a nyeregből, hogy csak nyekkent, eltört az alkarja és több
bordája, megrepedt a vállcsontja és több súlyos zúzódást is szerzett. Diadalittasan, vérző
arccal ült fel a porban, mivel a nyelvét is elharapta, amikor földet ért, és ahogy
feltápászkodott, megjegyezte:
– Nnna! Ezt tanítsátok meg nekem, és egy Moreguard fogja védeni az oldalatokat a
csatában!
Azóta maguk közül valónak tartották. Grokszij az eset óta a legjobb barátja lett, és bár
egy kovács fia lévén közrendű volt, olyan hangnemet üthetett meg az azóta felettesévé
lett fiúval, amilyet nagyon kevesen mertek. Gellertet többször is előléptették, de ezek
legtöbbikét nem fogadta el – vagy ha nem tudta elkerülni, akkor olyat tett, amiért
viszont lefokozás járt. Például rögtön, amikor megkapta a vállszalagját, kapitánnyá
nevezték ki, amely az egyik legmagasabb beosztás volt a Szélvágtázók között, és újonc
nem lehetett kapitány.
Morogtak is, és megint Rivan nagyúr fiacskája lett belőle.
Aztán röhögtek, amikor aznap este olyan részegen ment szolgálatba, hogy leesett a
lóról, és miközben gúnydalokat gajdolt, kengyelbe akadt lábbal tucatnyi tócsán át
vonszoltatta magát. A Szélvágtázók értették a tréfát – az apja viszont már nem annyira.
Magához hívatta a fiát, és háromórás eszmefuttatást követően végül ráhagyta, hogy
meggyőzze a makacs, jó kedélyű ifjút arról, hogy ha már „közkatonának” állt, legalább
hagyatkozzon a nevére és engedje, hogy az apja segítse őt. Mert természetesen Rivan
keze volt abban, hogy rögtön tisztté léptették elő. Gellert azonban ebből nem kért,
elmagyarázta apjának, hogy ha csatában olyan bajtársak veszik körbe, akik gyűlölik,
mert a rangja miatt kiváltságokban részesül, hamar véget fog érni az élete. Persze a
valódi ok az volt, hogy kíváncsi volt arra, önerőből mit tud elérni.
Mostanra Gellert de Moreguard a legifjabb hadnagy volt a Szélvágtázók között. A
parancsnok úgy tekintett rá, mint a beosztottjára, míg saját beosztottjai tisztelték és
félték, mert igazságos volt, vicces, de minden kihágást kíméletlenül megtorolt. Amikor
híre jött az irissarik támadásának, és apja hazalovagolt értük, a parancsnoktól Gellert
százada kapta azt a feladatot, hogy az irissari vadak mögé lovagoljanak, és hátulról úgy
csipkedjék őket, mint részeg nemes a királyné valagát.
A Moreguard hadnagy most egy kis csapat élén lovagolt visszafelé a táborba.
Eredményes portyát tudhattak a magukénak, még akkor is, ha csak húsz irissari maradt a
fagyott földeken felaprítva. Közülük alig páran szereztek sebet, legfőképpen csak azok,
akik voltak olyan bolondok, hogy a szablyájukat alkalmazzák a dárda vagy az íj helyett.
Ezek azonban magukra vethettek, hiszen a Szélvágtázók soraiban mindig is elterjedt
mondás volt: a közelharc a lovagoké, mi távolról ölünk.
 Azonban mivel embert nem vesztettek – bár Juarge igen csúnya kardszúrást hozott
vissza a gyomrában, most is csak kókadozik a nyeregben –, Gellert egészen jó kedvű volt.
Huszonöt embert kapott, és eddig még egyet sem vesztett el, de már több mint kétszáz
északi vademberrel végeztek. A főtáborban, amely meglehetős mobilitása ellenére kapta
ezt a megtisztelő címet, bizonyára örülni fognak a hírnek.
Az a százfőnyi Szélvágtázó, amelyet Rivan de Moreguard északra küldött, négyfelé
oszolva szétterült a lassú folyamként haladó irissari horda hátában, és ahol tudtak,
belecsíptek. Az egyik ilyen egységet Gellert vezette, aki most kiváló kedvvel ringatózott
lova nyergében, és közel állt ahhoz, hogy fütyörészni kezdjen. Tekintete végigszaladt az
előttük elterülő, fagyott zsombékokkal tarkított mocsárnak tetsző tajgán, aztán hirtelen
felemelte ökölbe szorított kezét. Felettük súlyos fellegeket sodort az északi szél, és
közelgő havazás fagyos illata érződött a levegőben.
A Vágtázók ébren voltak, a libasorban haladó csapat megállt, ujjak fonódtak az íjakra,
a lándzsák markolatára. A közelükben szórványosan kisebb erdőcsoportosulások voltak
láthatóak, de az, amelyik a tábort rejtette valahol előttük, még kissé arrébb volt.
Grokszij léptetett mellé. A nagytermetű lovas épp úgy egy speciális, direkt nekik
kiképzett nyeregben ült, mint a társaik. Almásderese orrlikaiból sűrű páragomoly tört
elő, ahogy a kanca hangosan prüszkölt, kifejezve nemtetszését.
– Mit látsz?
– Hova tetted a szemed? – kérdezte lehalkított hangon Gellert, megveregetve
hátasának nyakát. Azzal lefelé mutatott. Közvetlenül előttük a dérrel fedett talajon egy
lábnyom látszott, amely azonban híján volt a sarkoknak vagy az éles peremnek. Kerek
volt, és tompa szélű. Egészen biztosan egy szőrmébe bújtatott lábtól származott a nyom,
amilyet csak az irissarik hagynak.
Grokszij összevonta busa szemöldökét. Hatalmas termetű emberként olyan
szerencsétlenül mutatott a lova hátán, mintha egy szórakozott óriás hajította volna oda.
Azonban, bár lábai csaknem a földet súrolták, nála kiválóbb lovassal nem igen
találkozhatott emberfia. Majdnem kétméteres volt, csupa izom, vállas alak, hatalmas
harcsabajusszal és olyan arcvonásokkal, amelyeket mintha baltával faragtak volna.
Gellert a maga alacsonynak számító, százhetvenöt centijével, inas, vékony, vagy még
inkább szálkás alkatával mindig is aprónak érezte magát mellette.
És kifinomultnak, de ennek már az volt az oka, hogy Grokszij a sűrű, darócszerűen
vastag haját egyetlen vaskos kontyba fonva és sosem fésülve hordta, míg a herceg adott a
megjelenésére, és szinte mindig nyalkán festett. Ahogy most is, könnyű bőrvértben,
alatta hermelinprém kabáttal, míg Grokszij mindenféle bundát magára aggatott, amit
talált. Rendkívül fázós volt ugyanis…
– A tábor felé halad.
Gellert biccentett.
– Ha sietünk, még utolérjük.
– Meglehet, hogy nincs egyedül.
 – Annál inkább sietnünk kell! – Megfordult a lova nyergében. – Vágta, fiúk! Irissarik
mászkálnak erre, a tábor felé tartanak! A sebesültek maradjanak hátra!
Választ nem is várt, hanem lova véknyába vágta a sarkát, és megugrasztotta hátasát.
Kettőt sem pislantott, amikor Grokszij már felzárkózott mellé, és ahogy egyszer
hátratekintett, láthatta, hogy mind a huszonöt embere ott jön mögötte, kettes oszlopban
most már. Még Juarge is haladt, igaz, az ő lova kantárját egy társa fogta. A lovak patái
fagyott, apró termetű, silány füvön csattogtak.
– Oda nézz! – süvöltötte Grokszij olyan hangon, hogy az már-már ijedtnek tűnt.
Gellertet a hideg is kirázta tőle, pedig sosem volt ijedős, noha jómaga csak azért nem
szólt előbb, mert félt, hogy hasonló hangon szólalna meg. Az ő szeme azonban sokkal
jobb volt, mint felderítő társáé, aki csak most szúrta ki azt, amit Gellert de Moreguard
már percek óta figyelt.
A táborligetből füstcsík kanyargott a sötétlő égbolt és a csillagok felé, a horizont alját
pedig narancsszínű derengés övezte, mintha északon kelne fel a nap.
A feltámadó szél a szitáló hópelyheken kívül füstszagot, pernyét és kétségbeesett
üvöltéseket sodort feléjük. Halálsikolyok, csataüvöltések, lovak rémült nyihogása és
fegyverek csörgése érkezett feléjük hullámokban. Ki sem kellett mondaniuk, most már
egyértelmű volt: távollétükben az irissarik a hátukba kerültek, és megtámadták a
csipkelődő darázsfészket, amely annyi bosszúságot okozott nekik rövid időn belül.
De hogyan tudták becserkészni őket? Hogyan kerültek a hátukba? Hol? Mikor?
Nem volt idő a kérdésekre…
A terepen elszórtan kisebb-nagyobb erdősávok helyezkedtek el, amelyet dombok
halmai törtek meg. Nem is annyira dombok voltak ezek, mint inkább dombocskák, apró
emelkedők, amelyek úgy nőttek ki a terület síkjából, mintha egy végtelen óceán hullámai
fagytak volna meg. Utakat ezen a részen a vándor nem találhatott, legfeljebb egy-egy
kerekek által szántott csapást, amelyek mint valami útjelző tábla mutattak a magányos
tanyák, kisebb falvak felé. Gellerték szeme elől eltűnt a táborukat jelző halovány
világosság, ahogy lefelé vágtattak egy ilyen dombon, hogy aztán máris a következőn
kapaszkodjanak felfelé. Időközben a havazás is felerősödött, most már sűrű pelyhekben
hullott az égi áldás, amely ha elérte az ember szabadon hagyott bőrfelületét, azonnal
elolvadt, de megtapadt a szempillán, szakállon, orrszőrön.
Ezenkívül zavarta a látást, és…
Köztudott volt Dréniában, hogy egy irissari egy hópehely mögött is képes elrejtőzni.
Gellert és Grokszij fej-fej mellett vágtatva érték el a halmocska tetejét, és lovaik máris
áttrappoltak a csúcson, hogy lefelé száguldjanak. Az irissarik olyan váratlanul bukkantak
fel előttük, hogy felocsúdni sem volt idejük. A csúcs alatt pár méterrel, a hulló hóesésben
térdeltek fehér prémekben, mindössze ketten. Alig ötszáz méterre voltak a
táborligettől…
 A térdeplő irissarik kezében hosszú nyárs, amelyet beszorítottak, beékeltek a talajba a
sarkuk mellett, és szilárdan tartották. A vágtató lovasok, ahogy lezúdultak a tetőről,
pontosan ebbe a két karóba rohantak bele.
Gellert az utolsó pillanatban rántotta félre a lovát, így ő megúszta. A felnyerítő hátas
tomporát ugyan felsebezte a nyárs, de cserébe elsodorta a merész északit, aki hanyatt
gurult lefelé a vállát ért ütéstől. A fiatal hadnagy azonnal megrántotta a kantárt, de már
tudta, hogy elkésett.
Grokszij rosszabbul járt. Ő egyenesen belevágtatott a hosszú, vélhetően tűzben
keményre edzett nyársba, amely lova szügyébe szaladt bele. Az irissari azonnal halott
volt persze, Grokszij almásderesét ugyanis vitte tovább a lendület, és bár megrogyott és
felbukott, de egyenesen a bátor harcosra zuhant. Grokszij pedig, mintha katapultból
lőtték volna ki, elemelkedett lova hátáról, és artikulálatlan ordítással elrepült az
összegabalyodott páros felett. Gellert megbabonázva figyelte barátja kapálódzó röptét,
majd összerándult, ahogy Grokszij egy émelyítő reccsenéssel méterekkel arrébb a
dombocska tövébe csapódott, magasra csapva a máris több centi mély, friss havat.
Kettőt pattant, de már az elsőnél abbahagyta az ordítást.
– Hijj-jíjj-jíjj-jíííí!
Szinte oda sem nézett, csak lekapta az íjat a nyeregkápáról, oldalra fordult a
nyeregben, és azzal a mozdulattal, ahogy előhúzta a csípőjére erősített tegezből a
nyílvesszőt már feszítette is az ideget. De még két másodpercbe bele tellett, mire
észrevette a felé rohanó alakokat.
Irissarik!
Tétovázás nélkül lőtt, és az egyik fehér ruhás alak felbukott. Időközben a társai is
átvágtattak a dombon, és ahogy megpróbáltak megállni, vagy kikerülni a haldokló ló és
irissari kettősét, kisebb gabalyodás támadt. Gellert előtt elvágtatott egy társa, aki túl
széles ívben próbálta kikerülni a domb oldalában táncoló ló hátáról nyilazó hadnagyot,
aztán a Szélvágtázó szeme elkerekedett.
– Baaaaaszkiiiii!
Mire kettőt pislogott, a meglepett irissarik közé galoppozott a lovával. Rutinos,
tapasztalt, öreg felderítő volt, nem kapkodott. Az egyik vadembert orrba rúgta csizmás
lábával, közben előrántotta a szablyáját, és odasújtott.
Aztán üvöltött, mert egy csontdárda a lábszárába fúródott, oldalról pedig egy suhogó
balta érkezett. Gellert megpróbálta fedezni harcosát a gyorsan eleregetett
nyílvesszőkkel, de amikor az embere, Rovr eltűnt a ló hátáról, már a saját védelmével
foglalkozott.
És közben az is eszébe jutott, hogy ő a parancsnok.
– Alakzatba! – üvöltötte el magát, aztán mivel az egyik támadó túl közel került, két
kézre fogta az íjat, és azt lendítette meg fegyverként. Reccsent is derekasat, de Gellert
biztos volt benne, hogy az irissari koponyája még nagyobbat roppant. Legalábbis abból,
hogy a fickó letaglózott ökörként terült el lova patái alatt, erre következtetett.
 Időközben a társai felzárkóztak, volt, aki dárdát ragadott, mások, mint ő maga is a
szablya mellett döntött. Gellert egy másodpercig megfeszült, várakozott, aztán intett.
– Lépésben előre!
A sorfal megindult, a drének összeszűkült szemmel méregették az előttük elterülő
kavargó hóesést. Árnyak mozogtak, szellemalakok örvénylettek, egy-egy rémisztő
suttogás, rikoltás röppent az éjszakában:
– Híjj-jíjj-íjj!
– Ide! Ide!
– Tartsd a sort! – süvöltötte Gellert. Most nem viccelődött, éles hangja messzire szállt,
és azok a Szélvágtázók, akik már megindultak volna az ismerős hang hallatán, most
visszafogták lovaikat. Egészen addig, amíg meg nem látták a sziluetteket a hóesésben.
Két alak egymásnak vetett háttal, lábuknál vergődő lovak, körülöttük apró termetű
árnyak. Ekkor már Gellert sem fogta vissza magát:
– Portya!
A Szélvágtázók megindultak, és pillanatok alatt leértek a domb tövébe, ahol két társuk
harcolt az életéért. Vélhetően még az éjszakai vad vágta sodorta őket ilyen messzire, és
ahogy Gellert odaért, azt látta, hogy egy harmadik alak hever a lábuknál. Azonnal
felismerte Grokszij hatalmas testét.
A Vágtázók pillanatok alatt szétzavarták az irissarikat, és azok üvöltve hátráltak vissza
a hóesésbe. A lovasok kört alkottak parancs nélkül is, és lélegzet-visszafojtva meredtek a
kavargó elemek táncának körforgásába, hogy felkészülten fogadjanak egy újabb
támadást. De az nem akart érkezni…
– Jelentést! – süvöltötte Gellert. Ez a szó csak egyet jelentett: kiket vesztettek el, a
vezető arra kíváncsi. Rövid hallgatás után megérkezett az első válasz.
– Jan.
– Prdzik.
– Porogrij…
– Zordas.
– Juarge.
– Rovr…
– Őt láttam – morogta keserűen Gellert. – Bátran harcolt.
– Mégsem mentette meg – sipákolta egy fiatal felderítő.
– Kussolj! – reccsent rá Gellert, aztán a két lihegő harcosra pillantott, akik lábánál hat
fehér prémekbe burkolt, mozdulatlan test hevert. Egyikük a vállát tartotta furcsa
szögben, a másiknak az arca vérzett, ahogy egy dárda felsebezte a szeme alatt. –
Megmaradtok?
– Ya-ah, hadnagy.
– Grokszij? – csak állával biccentett a barátja felé. A sérült arcú Zik letérdelt a már
bokáig érő hóba, és megfordította az óriást. A hangjából ítélve maga sem hitte, amit
tapasztalt, amikor rövid vizsgálódás után kijelentette:
 – Él a kurafi!
– Lóra vele! Ti is, nyeregbe!
– Uram, ez is él még! – Bár Gfarq jobb válla kiugrott, ez nem tartotta vissza attól, hogy
rátaposson egy mocorgó irissarira, és bal hóna alá kapva a dárdáját, annak hegyét a
vadember torkának nyomja.
– Végezz vele! – intett Gellert, aztán mégis meggondolta magát. – Vagyis… várj még!
Lecsusszant a nyeregből, és a lovat kantárszáron vezetve közelebb sétált. Fejével intett
Gfarqnak, hogy amíg ő foglalkozik az irissarival addig ő húzódjon hátrább, és lássa el
magát. Aztán komótosan leengedte a kardja hegyét. Úgy, hogy az a fickó torkának
feszüljön.
– Beszélsz drovátul, mocsok?
– Trakrizs zso rozs… nyek… nyuzser…
– Csak a te érdekedben kérdeztem – vonta meg a vállát Gellert, és kissé hátrább húzta a
pengét, hogy ledöfje a haldoklót. Az azonban hirtelen megtalálta a nyelvét.
– Beszél… én beszél… kicsi drovaa…
– Hányan voltatok? – tért azonnal a lényegre Gellert.
– Sok… mi volt sok… ezer és ezer harcos! – Az irissari szeme gúnyosan csillogott.
– Én azokat kérdeztem, akik ide visszatértek, értünk. Hányadmagaddal jöttél? –
módosított a bonyolult kérdésen: – Mennyi társaddal érkeztél?
– Ha megmond, meghagy élet?
– Meg. – Gellert, ha kellett, szívfájdalom nélkül hazudott.
– Tizs’dokk jött ölni drént… tízszer annyi, ahány ujjad van.
Gellert gyors fejszámolást végzett, aztán szinte felrikoltott örömében.
– Fiúk, ezek csak százan jöttek!
– Nem tudsz számolni, hadnagy? Vagy csak tíz ujjad van? – Grokszij billegett közelebb
egy Vágtázóra nehezedve, aztán Gellert gunyorosan csillogó szemét látva ingerülten
ellökte magától a harcost. Megrázta magát, mint egy medve, majd kivette a társa kezéből
a dárdát, és inkább arra támaszkodott.
Gellert, bár örült barátja eszméletre téréséhez, most nem tudott ezzel foglalkozni.
Grokszij szavain sem kellett azonban túl sokat töprengenie, azonnal megértette. Ahány
ujjad van, ezt mondta az irissari, és ő nem számolta a lábujjakat.
– Kétszáz északi – dünnyögte, és magában már azt számolta, mennyit vághattak le itt.
Nem sokat, maximum harmincat, ráadásul ők is vesztettek embert. Az éjszaka és a
sötétség az északiaknak kedvez.
– Lóra, fiúk! – eresztette ki aztán a hangját, majd az irissarira nézett. – Irány a tábor!
Talán még időben odaérünk!
– Már… késő, drén – köhögte a harcos, és megpróbált felkönyökölni. – Te vagy…
csapda! Híjj-híjj! És most elengedsz, hogy később Tizs’dokk kivághassa szíved és
lakmároz belőle, nyam-nyam!
 – Hülye vagy te? – csodálkozott Gellert őszintén, aztán szívfájdalom nélkül torkon
szúrta a fenyegetőző fickót. Amikor az elkerekedett szemekkel bámult rá, aztán lassan
lehanyatlott, megcsóválva a fejét kihúzta a pengét áldozata torkából, és lesuhintotta róla
a vért.
– Elég ostoba szokásaik vannak – értett egyet Grokszij. – Például a halál árnyékában
tett ígéretet megszeghetetlennek tartják.
Gellert megrántotta a vállát.
– Még az irissarik is tévedhetnek. – Fellendült a lova nyergébe, és különösebb parancs
elhangzása nélkül vágtába ugratta a hátasát. Mögötte, néhol egy lovon két Vágtázóval a
megmaradt tizennyolc embere rúgtatott a nyomában, abban a reményben, hogy talán
még időben odaérnek a táborba.
Ha voltak is még élő irissarik a közelben, azok eleget kaphattak ahhoz, hogy ne
álljanak az útjukba, vagy csak úgy voltak vele, hogy eléggé feltartóztatták őket ahhoz,
hogy ne érjenek vissza időben. Ezenkívül tizennyolc harcos, akiknek a többsége sebesült,
sok vizet nem zavar. Gellert legalábbis azt gondolta, hogy így okoskodnak, de az
irissarikat ezúttal is igencsak alábecsülte.
Lassítás nélkül vágtatott be a ligetbe, amely helyet adott a legutóbbi tábornak, és
ahogy az utolsó fákat elhagyta, fájdalmas üvöltés szakadt fel a torkából. A tábor feldúlt,
véres hóval fedett közege valóságos rémálomként tárult a szeme elé. Iszonyatos halotti
tort tartottak ott, ahova ők most megérkeztek, az elszórtan álló, csenevész fenyőfák
között, amelyek itt megritkultak annyira, hogy száz lovasnak pihenőhelyet biztosítsanak.
Bár igaz, a száz lovasból már csak az egyötöde élt, azok is elég megviselt állapotban. A
maradék majdnem nyolcvan ott hevert vérbe fagyva, ahol leölték őket, talán álmukban
meglepve. A látvány magáért beszélt…
Renegátok!
Ez a kétszáz fő, amiről Tizs’dokk beszélt, nem azért jött vissza északra, mert parancsot
kaptak. Ezek menekültek! Izzó, beesett arcok bámultak rá…
…véres pofával, amint a még ki sem hűlt társaikból lakmároznak, mint a farkasok…
…kezükben véres fegyverek, de már nem a harchoz, hanem az eléjük tárult asztalhoz.
Irissarik, akik drén Szélvágtázók hulláját zabálják azon nyersen, és most farkasként
vonyítva pattannak fel.
Gellert de Moreguard még csak nem is lassított vágtáján, az első útjába kerülő irissarit
úgy gázolta le, mint egy szűkölő patkányt, aztán lendült a szablya, és iszonyatos erővel
csapódott egy másik harcos mellkasába. A fiatal nemes nem is hallotta saját őrült, dühödt
üvöltését; ahogy tovarobogott, felfelé rántotta a pengét, és a fegyver úgynevezett
belezőéle torkáig hasította a hanyatt vágódó vadember mellkasát. A nemes csuklóból
megforgatta fegyverét, közben elvezette a feje felett, és mint a déli nomádok, kihajolva a
nyeregből ezúttal a másik oldalon sújtott le egy visszakezes vágással. Az irrisarri bár
felemelte a baltáját, de a lendületből érkező lovas elsodorta azt, és a penge érett tökként
nyeste ketté az irissari fejét.
 Ismét jobb oldalra sújtott le, és őrült vagdalkozása közepette megdöbbentő gondolat
suhant át a fején.
Az irissari fősereg egy gyakorlatilag lakatlan területen halad, amely Oxolund,
Skovenge és Deviaron között helyezkedik el. Persze akadnak itt szarvasok, medvék, meg
mindenféle nagyvad szép számmal, de ahhoz nem elég, hogy egy ekkora sereget, egy
tizenötezer fős sereget eltartson. Márpedig ezek az irissarik azért jöttek délre, hogy
egyenek, és itt sem kapnak mást, csak éhínséget, nélkülözést. A sötét fenyegetés, amely
Dréniára zúdult északról, gyakorlatilag belülről emésztette fel önmagát, és nekik tenni
sem kellett volna semmit.
A semmiért haltak meg a társai! A semmiért… az éhségért, amely az irissarik
feneketlen bendőjét húzza össze. Azért haltak meg, hogy a húsukkal az irissarik gyomrát
töltsék meg!
– Anyáááá… tok! – újra lesújtott, aztán újra és újra. Körülötte dühödt üvöltéseket
hallott, átkok röppentek, acél csengett; ebből tudta, hogy a társait épp úgy felbőszítette a
Szélvágtázók halálának csúfos látványa, mint őt. Tudták, hogy semmi esélyük, hiszen
maximum ötödannyian voltak, mint az irissarik, de ez nem tántorította el őket, sőt…
plusz erőt adott és eszelős végküzdelemre késztette mindőjüket.
Gellert egyik vágása nyomán olyan mélyen szaladt a penge ellenfele vállcsontjába,
hogy nem tudta kirántani, és mivel volt olyan bolond, hogy a fegyverét nem engedte el, a
túlsúly kirántotta a nyeregből. A fiatal nemes magával rántotta a lovát is, és érezte, hogy
a combcsontja hangosat roppan. Üvöltött a kíntól, és ép lábával a lovát rugdosta, amely
próbált volna felállni, rémülten nyihogva, de éppen vergődő gazdája volt az, aki
minduntalan visszarántotta.
Aztán egy irissari tornyosult fölé, és meglendítette a dárdáját.
Gellert félrehengeredett… volna, ha a lába nincs még mindig a lova alatt. A döfés
áthatolt a bőrvértjén, de mivel megpróbált oldalra mozdulni, nem a mellkasát szúrta át,
hanem a vállánál fogva belepasszírozta a vérmocskos, fagyott, havas talajba. Az irissari,
ahelyett, hogy tőrével véget vetett volna a fiatal Moreguard életének, kirántotta
dárdáját, és újra döfni készült.
A hadnagy csak a villanást látta, amint az ezüst acélcsík átszeli a levegőt, aztán az
irissari rémült haraggal vicsorgó feje elvált a nyakától. A tántorgó testet egy csizmás,
hatalmas láb rúgta arrébb, a csonthegyű dárda a földre zuhant, az irissari torzója pedig
átesett Gellert testén, aki csodálkozva pillantott fel.
Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintete megmentőjéével. Szakállas, elvadult arc,
kék szemek, izzó gyűlölet. Egyértelműen drén vonások, amik rég láttak már borotvát.
Csapzott, ápolatlan, szőkés-vöröses haj, akárcsak maga a szakáll, konok, határozott
férfiajak, busa homlok. És a vértezet… acél mellvért, kar- és lábvasak, a havas szélben
csapkodó barna köpenyt pedig csattal erősítették a páncélhoz. A vállakon jellegzetes,
barna prémszegély…
 Aztán a jelenés megszólalt, rekedtes, fásult hangon, amelyet már csak a gyűlölet
motivált… legalábbis Gellert úgy érzékelte.
– Lovagok! Előre!
És az erdőből üvöltve, kardjukat a válluk fölé emelve hasonló, csapzott, elvadult alakok
rohantak elő, két kézre fogva súlyos lovagi pallosukat. Tíz… húsz… huszonöt…
huszonnyolc…
Gellert elvétette a számolást.
A Dierron-lovagok üvöltve kapták oldalba a már-már győzelemittas irissarikat, és ez a
megmaradt Vágtázóknak is plusz erőt adott. Gellert, mielőtt kiszaladt volna a szeméből a
világ fénye, és tudatát elnyelte volna az eszméletlenség puha sötétje, látta, amint
megmentője is felemeli a pallosát, és sötéten egyetlen szót morog, mielőtt becsatlakozna
a csatába:
– Jrissaiért!
 13. SORS(FORDULAT)OK

– A sereg türelmetlen.

– A lovagjaim égnek a vágytól, hogy mielőbb irissari vért onthassanak.
– Azt kérdezgetik egymástól, minek itt fagyoskodni, a hóesésben, amikor odabenn a
falak mögött, melegben, szajhák ölében is megvárhatnák a vadakat.
Rivan és Arman szavai nem voltak indulatosak: nyugodtan, már-már hűvösen tárták
Zmed elé azokat a tényeket, amelyeket a Jelölt egyébként is tudott. Forgolódott ő a
táborban éppen eleget ahhoz, hogy hallja a szóbeszédeket…
A Frekhanzerek legalább csatáznak, a Roygok pedig ostromra készülnek. Bezzeg a De
Vigorardok? Ülnek a babérjaikon, és kivárnak. Morgolódás ütötte fel a fejét a táborban,
hiszen több mint három hete állomásoztak kinn Deviaron falain kívül, alig pár
mérföldre, és nem történt semmi, legfeljebb néhányan a halálba unták magukat.
– Tudom! – Zmed sziszegte a választ a fogai között. – Mindezt én is tudom, de nem
vághatok neki északnak kétezer emberrel, tizenötezer ellen! Ezt pedig nektek kellene
tudnotok!
– Mi tudjuk is. – Rivan de Moreguard megvonta azt a vállát, amelyen fél karja
lengedezett. Aztán fejével kifelé intett. – De a közkatona nem olyan türelmes, mint a
tiszt, aki meleg sátorban alszik, nem fagyos földön, és mindennap óbort kortyolgat, nem
valami olcsó lőrével megcsepegtetett, olvasztott havat.
Zmed mereven rábámult. Rivan egy darabig tűrte a pillantását, aztán biccentett.
– Majd kevesebb bort iszom. De azt ne hidd, hogy én a katonák között alszom, mint te.
– Félsz tán, hogy elvágják a torkod?
– Attól neked kellene inkább. Haragszanak rád. – Arman de Dierron kivételesen Rivan
mellé társult be. Zmed villogó tekintetére az öreg lovag széttárta a karját. – Csak és
kizárólag magadat hibáztathatod! Idehoztad őket a hidegbe, ahol nincs semmi, csak a
szél, a latrinák bűze és az unalom. Elhamarkodottan indultál el.
A sátorban tartózkodott még két másik személy is, mindketten a háttérbe húzódva,
bár az egyikük meglehetősen közel. Lira Stornar gondosan ügyelt arra, hogy vonásait és
alakját bő köpeny takarja, de egy kétezer fős táborban így is kiszivárog minden pletyka,
így Zmedre már azért is haragudtak, mert „állítólag” egy vörös nimfa kísérgeti
naphosszat, aki kétségtelenül az ágyát is melegíti a hercegnek. A másik alak az öreg ezüst
sárkány, Jilocas’theyn volt, aki most is megszokott emberalakját viselte, és ide-oda
forduló szemmel követte az emberparányok vitáját. Zmed szándékosan talált valami
elfoglaltságot két öccsének, mivel ha más nem, az ő unalmuk még számára is észrevehető
volt. Bár rá már nem annyira emeltek kezet, köszönhetően Lirának – akire emiatt meg
Zmed haragudott, mert így kimaradt a testvéri pofonosztásból – de a másik kettő már
napi szinten összerúgta a port, és legutóbb odáig fajult a dolog, hogy az exarcha maga
volt kénytelen szétválasztani őket.
Zmed most az ezüst sárkányt szólította meg:
– Te is így gondolod, Fényes Mágus?
– Nem tisztem, nekem, a hadvezéri döntések megítélése.
– Akkor minek vagy itt? Ha nem azért, hogy ítélkezz? – horkant fel Zmed.
Jilocas’theyn meghajtotta a fejét.
– Ítélkezni fogok… majd, amikor eljő az idő.
– Veled is csak sűrűbben vagyunk, nem többen – morogta a legidősebb De Vigorard,
amikor az egyik őr lépett be a sátorba.
– Uram! Az egyik felderítőnk tért vissza!
– Remélem, kedvező hírekkel! – dünnyögte Zmed. – Bocsásd be!
A Szélvágtázó meglehetősen megviselt látványt nyújtott. Odakintről hangos zsibongás
szűrődött be, ami arra utalt, hogy a könnyűlovasnak már a táboron átverekednie magát
sem lehetett egyszerű, hiszen a De Vigorard-katonák égtek a vágytól, hogy
harcolhassanak… vagy menjenek valamerre, de ne itt rohadjanak ebben a kies
pusztaságban. Márpedig a Szélvágtázó kinézete arról árulkodott, hogy neki volt része
csatában… talán több is, mint szerette volna.
Egyenpáncélja karcos volt, és sár- valamint vérfoltok tarkították, a bal szemét pedig
átvérzett kötés fedte. Köpenye, ruházata mind arról árulkodott, több tucat mérföldet tett
meg szélsebes vágtában, és nem mindig a kényelmesebb, hanem inkább a gyorsabb utat
választotta.
Ahogy a sátorba lépett, megtorpant, aztán szabályosan szalutált – a nemesek csak most
vették észre, hogy a jobb kezéről két ujj is hiányzik, azt is kötés takarja – aztán igen
mereven állt. Zmed biccentett Rivannak, hogy kérdezhet, elvégre az ő katonája, talán
személyesen is ismeri.
– Hallgatom a szavaidat, Szélvágtázó! – vette magához a szót Rivan. A katona ezt hallva
laza terpeszbe helyezkedett, és kezét összefonta a háta mögött. Szóra nyitotta a száját,
de mielőtt megtehette volna, Zmed az asztalon álló boroskancsó felé biccentett.
– Igyál előbb! Szomjas lehetsz.
A harcosnak nem kellett kétszer mondani, két lépéssel az asztalnál termett, és kissé
ügyetlenül a bal kezével megragadva azt, rögtön a kancsót emelte a szájához. A bor bő
sugárban csorgott le maszatos arca két oldalán, és eláztatta amúgy sem tiszta ruházatát,
ahogy nagy kortyokban ivott. Aztán leengedte a korsót, és bocsánatkérően mormogott
valamit.
– Beszélj hát, fiú! – lépett túl a mementón Rivan.
– Dire, az irissari horda szétszéled!
 – Mi?! – A megrökönyödés egyszerre szakadt fel a három exarchából. Valahogy nem
akarták elhinni, hogy ez a tizenötezer vadember azért vonult ennyire délre, hogy aztán
hazamenjenek. Természetesen nem is erről volt szó, erre ráébredtek, amint a lovas
folytatta:
– A vezérük nem képes összetartani őket. Éhesek, és nincs élelmük. Több részre
szakadtak, van, aki visszafordult északra, van, aki a Skovenge felé tartó horda felé vette
az irányt.
– És Oxolund? – kérdezte Zmed izgatottan.
A futár nagyon csodálkozott.
– Te még nem tudod, dire? Oxolund felszabadult… Exarcha Dorigan megsemmisítő
vereséget mért az irissarikra, mielőtt azok a falai alá érhettek volna. Hírmondó sem
maradt a nyugati seregből.
– Erről van szó! – csapott a tenyerébe Zmed csillogó szemmel.
– Én a helyedben nem örülnék – hűtötte le Rivan hűvös nyugalommal. – Ezzel neki van
egy győztes csatája, míg te nem sokat mutathatsz fel.
– Hát nem hallottad, Rivan? Az irissari horda szétszéled! Megindulhatunk végre! – A
hírnökhöz fordult. – Mennyien maradtak a főseregből?
– Alig nyolcezren, ha jól számoltuk őket, dire.
– Nyertek már csatát rosszabb arányokkal is – gondolkodott hangosan Zmed, és a
térképasztal fölé hajolt. Egészen fellelkesült. – Meg tudod mutatni, hol táborozik a
seregük?
A lovas közelebb lépett, aztán rövid tűnődés után egy nagyobb völgyre mutatott,
amely tőlük északra mintegy hetven mérföldre terült el.
– Itt vannak, dire. A Szélmalom-völgyben. Ez eléggé szélvédett ahhoz, hogy
berendezkedhessenek.
– Meglephetjük őket, – Zmed egészen tűzbe jött. – Mennyien tartanak Skovenge felé?
– Nem számoltuk, de… körülbelül háromezren.
– És a többi négyezer?
– Nincsenek már azok annyian, uram… sokan meghaltak az éhségtől, másokat mi
tizedeltünk meg…
– Az én fiaim azóta harcolnak, hogy útnak indítottam őket. – Rivan hangjában nem
titkolt büszkeség csengett.
– Harcolnának az enyémek is, ha volna rá lehetőségük – dünnyögte sértetten Arman,
aki személyes célzásnak vette Rivan szavait. Zmed rábiccentett.
– Most lesz lehetőségük. Van egyéb jelentenivalód?
– Van, dire. Exarcha Dorigan felfelé hajózik Ralvarge folyón, hogy aztán a Dimvargéra
átcsusszanva a Skovenge felé tartó irissarik hátába kerüljön.
– Remek hír! – biccentett Zmed. Zordignak szüksége is volt a segítségre, hiszen
Skovenge ellen most már majdnem tízezren tartottak. Skovenge pedig nem volt annyira
megerősítve, mint Oxolund.
 Mivel Zmed úgy látta, hogy a futárnak nincs több mondanivalója, elbocsátóan intett.
– Távozhatsz – aztán körbenézett a sátorban. Végül beszólított egy őrt, azt küldte el a
lovassal, hogy kerítsen neki megfelelő szállást és helyet, ahol letisztálkodhat. Odarendelt
még egy felcsert is, hogy nézze meg a Szélvágtázó sebeit, aztán az exarchák felé fordult.
– Adjátok ki a parancsot: hajnalban indul a sereg! Rivan, jól tudom, hogy újabb kétszáz
lovasod érkezett?
– Friss utánpótlás, de a nagyja még képzetlen, zöldfülű taknyos. Sosem láttak csatát.
– Mindegy, az ő szemük a legjobb. Ők lovagoljanak a sereg előtt, kétmérföldnyivel!
– Rendben.
– Arman, a te lovagjaid képezik a derékhadat a Feketevértesek mögött. Hátvédre most
nem lesz szükségünk, Deviaronnal magunk mögött. Tudunk valamit a zitránokról?
– A legutolsó információnk szerint két napja hagyták maguk mögött a Cley-hegységet.
Lefelé haladnak a Devar mentén.
– Úgy vélem, Otis barátunk lemarad a csatáról. – Zmed nem bírt elfojtani egy kis
mosolyt. Mind hallottak a merényletről, de egyikőjük sem hullajtott Otisért könnyeket.
Talán még sajnálták is, hogy a titokzatos támadók nem jártak sikerrel.
– Nélküle is győzünk. Most először nyerésre állunk.
– Eddig is, barátom. Én sosem kételkedtem a győzelmünkben.
– Erős a te hited… – morogta Rivan is elismeréssel, aztán a két exarcha távozott, hogy
felkészítsék a sereget az indulásra.

*****

Zarj Zakaraz fázósan húzta össze magán a prémmel bélelt őrköpenyt, miközben
kilépett Skovenge külső kapuján. Az óránkénti több mérfölddel száguldó szél szinte
azonnal arcul csapta, és ő levegő után kapkodva torpant meg. Széles parasztképén
kelletlen fintor terült szét, ahogy odabiccentett a fagyott hóemberre hajazó katonára,
akinek a szolgálata már lejárt. Zarj kissé késve érkezett, és társa mogorva tekintete
elárulta, hogy ezzel ő is tisztában van. Torek prémbekecse szinte fagyott volt a
rárakódott hótól, amely kavarogva száguldott körülöttük, és úgy festett, nem csak az idő
cudar, de Torek kedve is. Zarj úgy sejtette, hogy az övé sem lesz különb a nyolcórás
álldogálás után, és ha valaki felajánlja, hogy fogadjanak: változik-e az időjárás azzal,
hogy felkel a nap, a nemre voksolt volna.
– Csak hogy ideevett végre a fene! – morogta Torek, azzal átnyújtotta az őrlámpást.
Zarj megpróbálta elviccelni a dolgot, és nagyot ugrott oldalra.
– Mark’yhennonra! Azt hittem, egy hóember… most látom csak, hogy te vagy az!
– Rohadt vicces vagy, mit ne mondjak! Remélem, odafagy a vigyor a fancsali pofádra!
Na, fogjad már! – rázta meg Torek a lámpást. – Szétreped a hólyagom!
 Azzal választ sem várva Zarj kezébe nyomta az őrlámpást, és besietett – kissé darabos
mozgással – a kapun a vár falainak óvó biztonságába.
Zarj dünnyögve elfoglalta elődje helyét, és oldalra sandított itt maradt őrtársára. Új
fickó volt, meglehetősen zárkózott, és nem sokat lehetett róla tudni. Nagydarab északi
volt, aki csak ideiglenes szolgálatot vállalt Shejrezs nagyúr szolgálatában. Zarj rövid
habozás után úgy döntött, nem is próbál vele beszélgetést kezdeményezni, hanem a hóba
szúrta a dárdája végét, és a hegy alatti keresztvasra akasztotta az őrlámpást.
Úgy sejtette, eseménytelen szolgálat vár rájuk, hiszen az irissarik még legalább
kétnapi járóföldre vannak, és ilyen cudar időben egy nap alatt legfeljebb tíz mérföldet
lehet haladni…
Amikor két órával később a kavargó hófellegből éppen az orra előtt bukkant ki az
irissari fehér prémekbe öltözött alakja, először fel sem fogta, hogy mit lát. Valami
végigsiklott a nyakán, és ahogy felnyitotta a torkát védő bundasál anyagát, érezte, ahogy
a hideg hó és szél a bőréhez ér. Tétován felnyúlt, hogy összefogja ruházatát, másik keze
pedig a dárdája felé mozdult, míg ajkai szólásra nyíltak, hogy riadót kiáltson.
Az ujjaira valami meleg folyt, torkából pedig csak rekedtes, elfúló hörgés tört fel.
Ahogy térdre roskadt, és az irissari vadász elsiklott mellette a tárva-nyitva álló kapu felé,
meglátta a másik kezében a görbe, karomszerű csontkést, amelyen valami vörös folyadék
piroslott.
Az ő vére…
Elemelte a kezét a torkától, és bután bámult véres-havas kesztyűjére. Mire rájött, hogy
elvágták a torkát, már oldalra dőlve a hóba zuhant. Elködösült szemmel látta a
nagydarab északit, ahogy integet, és társa mellett sorra suhannak el a kavargó hóból
kiváló, prémes alakok.
Áruló! – akarta kiáltani, de nem jött ki hang a torkán…

*****

Shejrezs de Zrabervetshen azon az estén személyesen járta körbe a falakat és a

kapukat, hogy ellenőrizze a harckészültséget. Az exarcha elsőszülött fia annak ellenére,
hogy atyja a várban tartózkodott, megtarthatta várkapitányi rangját, és ő rendelkezett a
védelem felett, amíg nemes atyja tanácskozásokra járt a királyjelölt Zordiggal és Gledz
nagyúrral. Shejrezs már benne járt a korban, éveit számolva immár a harmincadik
közepét taposta, és két fiúgyermek boldog édesapja volt, akik szintén a Zrabervetshen
nevet viselték. Felesége, egykoron Amelia de Cloa mostanra megszokta a
Zrabervetshenek mogorva viselkedését, és nem ellenkezett az ellen, hogy Shejrezs a saját
fiait is ilyennek neveli. Ennek ellenére a gyermekek örököltek valamit azért a Cloák
kényeskedő szelleméből is, és hát amikor Amelia rákezdte az asszonyi szónoklatot, akkor
bizony még Shejrezs is a vállai közé húzta a fejét. Úgy volt vele, hadd mondja, majd
abbahagyja.
És ez többnyire bevált.
Shejrezs vérbeli Zrabervetshen volt. Már a kinézete is tiszteletet keltett, noha nem
volt olyan hatalmas termetű, mint egy Frekhanzer, vagy olyan méltóságteljes, mint egy
Royg. Megjelenéséből azonban hatalom és olyan erő sugárzott, amely azok sajátja, akik
tele vannak energiával, tenni akarással és a vagyonuk is megvan ahhoz, hogy tegyenek is
a céljaikért. Ezen felül Shejrezs nem volt kíméletes, noha könyörtelen sem. Nem tűrt meg
semmilyen sértést a közelében, ugyanakkor különös módon kiállt a gyengébbekért, ha
azok rászolgáltak erre a megtiszteltetésre. Shejrezs de Zrabervetshen remek harcos
hírében állt, és bár kevesen látták eddig vérre menő párviadalba bocsátkozni, de azok
elismerően nyilatkoztak róla.
Nem volt túl magas, tulajdonképpen inkább alacsonynak számított a maga
százhatvanöt centijével a drén nemesek között, sőt majdhogynem törpének. A
testfelépítése azonban arányos volt, még úgy is, hogy meglehetősen rövidnek tetsző, de
annál szélesebb felsőtest imbolygott keskeny, férfias csípőjén. Hordónyi mellkasát
ezúttal is ezüstözött mellvért fedte, amelyet fényes karcolat díszített. Egy napkorong
aranyló kontúrja, a Zrabervetshenek címere, amelyet az a legendás, ősi csata ihletett,
amikor a keletet védő Zrabervetshenek a felkelő nappal szemben indultak harcba, és
gyakorlatilag vakon csatáztak, mígnem az egész napos küzdelmet követően a lebukó nap
végre az ellenséget tette vakká. Akkor megfordították a csata kimenetelét, és
visszaszorították az ősi ellenséget a Káosz Földjére.
Shejrezs kísérete ezúttal sem rúgott túl a megszokott létszámon, mindössze két
testőre, Danni és Gregor kísérte, s persze elmaradhatatlan szolgája, Zserjim,
negyedszülötte a Zrabervetsheneket hűen szolgáló da Tragnak családnak.
Apródom, nem szolgám – emlékeztette magát kelletlenül.
Éppen az északi kapu felé vezető utcára kanyarodtak be, amikor Shejrezs fülét egy
olyan különös hang ütötte meg, amelyet elég ritkán hallott ezen az elhagyatott vidéken.
Azonban a léptein szinte nem is lassítva folytatta az útját, csak a szemöldökét vonta
össze, és kissé a fejét fordította el, hogy a füle jobban a hang forrásának irányába essen.
Shejrezsnek, hasonlóan a legtöbb Zrabervetshenhez, nagy, elálló fülei voltak, s talán
ettől remélt jobb hallást. Pedig Danni éppen úgy hallotta, mint ő.
– Uram…
– Hallgass! – mordult rá Shejrezs a testőrre, és megállt.
Igen, egyértelműen hallotta.
Ilyen hangot az a vadkan hallat, amelyet torkon döfnek a vadkanölő lándzsával… vagy
az az ember, akinek elvágják a torkát. Hátulról, alattomos módon.
A rekedtes hörgés a kapu felől érkezett.
 A háta mögött két penge szisszent elő a hüvelyéből, de ez nem gátolta meg az immár
határozottan gyanakvó Shejrezst, hogy meggyorsítsa a lépteit. Időközben ijedt kiáltások,
majd dühös rikoltás szállt az éjjeli várban, amelyet diadalittas vonyítás követett.
Aztán felhangzott:
– Riadó! Riahh… aahhhrrr…
Shejrezs és kísérete gyors lépteit futásra cserélte, és a maradék métereket immár
rohanva tették meg.
A kapu fel volt húzva, ahogy a rács is, hiszen az irissarik a jelentések szerint még
legalább két nap járóföldre voltak, és tábort is vertek estére. Holnaputánra számoltak az
érkezésükkel… és ahogy Shejrezs előrelépett az utcából a kis térre, amely a kapu mögött
húzódott, már tudta, hogy tévedtek.
Zrabervetshen katonák viaskodtak, már aki még tudott, a semmiből, árnyékként
érkező néma gyilkosokkal: kucsmás, apró termetű alakok, akiknek valahogy sikerült
meglepniük az őrség tagjait, és az első gyanútlanokat csendben ledöfték, majd amikor
később lebuktak, már bátran felvették a harcot a feleszmélő drénekkel. Azonban minden
hiábavalónak látszott: hiába harcolt a kapukon belül legalább öt-hat katona húsz
irissarival, a túlerő egyértelműen eldöntötte a csatát…
…ráadásul abból a szögből, ahogy Shejrezs állt, pontosan látta, hogy a kapun újabb és
újabb irissarik zúdulnak be.
Egy pillanatot sem tétovázott, hanem elővonta a fegyverövén csüngő buzogányt, bal
kezével pedig vállon ragadta levegő után kapkodó, a látványba belefeledkezett apródját.
– Zserjim! Azonnal visszatakarodsz a fellegvárba, és közben üvöltesz, mint a féreg,
torkod szakadtából!
– Dire?!
– Itt vannak az irissarik, te mamlasz! – rivallt rá Shejrezs, és eltaszította magától a
kalácsképű bárófit. – Eridj! Riassz mindenkit!
– Az én helyem, dire… – kezdte Zserjim, de a herceg belefojtotta a szót:
– …anyád csöcsén lenne, te tejfelesszájú taknyos! Danni! Gregor! Utánam!
Azzal megrohamozta a kaput.
Természetesen a két testőr az „utánam” parancsot a maga megszokott módján
„előttem”-nek értelmezte, és ahogy a három páncélos harcos előrontott az utcából, még
ezen a rövid távon is simán lehagyták kurta lábú urukat. Mire Shejrezs lendületet vett
volna, hogy az első irissari koponyát bezúzza, két testőre már tisztította az utat előtte.
Az irissarik nem számítottak oldalról érkező meglepetésre, hiszen a maradék
kapuőrökkel viaskodtak. A kis, macskakövekkel kirakott udvaron, amely alig volt
nagyobb annál, mint ahol egy ökrös szekér megfordulhat, így is hatalmas zsúfoltság
uralkodott. Azonkívül minden lépésnél hullákra tapodtak…
Úgy tűnt, a külső kapu őrei elszunnyadhattak, vagy pedig a vadak valami ördöngös
módon meglephették őket. Márpedig, ha a külső őröket észrevétlenül meglepik, semmi
sem akadályozhatja meg a behatolókat, hogy a falon belülre kerüljenek. A vártoronyba a
külső és a belső fal között, egy alkóvon keresztül vezetett fel egy oldallépcső, és az
irissarik most ott próbáltak meg bejutni, hogy végezzenek az őrökkel, mielőtt azok
riasztják az egész várat. Shejrezs elhaladt ez előtt a lépcső előtt, de nem foglalkozott az
onnan kihallatszó csatazajjal, hanem a hullákkal borított, alig öt méter átmérőjű belső
udvaron áthaladva megállt a kapu előtt.
– Nacsesssszdmeg! – nyögte nem túl arisztokratikusan, ahogy szemügyre vette a
hóesésből előtoluló irissari áradatot. Azok olyan sűrű, tömött sorokban érkeztek, amire
Danni és Gregor sem számított, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy beálljanak
a kapuba. A két nemesacél penge egyszerre lendült meg, és két irissari testén véres
sebvirág nyílt. A lovagok szinte nem is védekeztek, hanem megvetették a lábukat, és bár
hátrálni kényszerültek, újra és újra lesújtottak a két kézzel forgatott kardokkal.
Kissé emelkedett a hullarakás.
Eközben pedig végre megszólalt a harang, és Skovenge felbolydult.
Shejrezs visszafordult, és miközben a testőreire üvöltött, tekintetével a függőkaput
mozgató csörlőt kutatta.
– Vissza, barmok!
Danni és Gregor azonban megvetették a lábukat, két marokra fogták fattyúkardjaikat,
és Danni amúgy flegmán hátraszóltak Shejrezsnek.
– Feltartjuk őket! Engedd le a kaput!
– Egyedül, parasztok!? – Shejrezs nyála fröcsögött a dühtől, de ennek ellenére lesújtott
a buzogánnyal a csörlőt tartó facölöpre. Ahhoz, hogy könnyedén ki tudja szedni, két
másik ember kellett volna, akik kicsit feljebb húzzák a vaskaput, és ő kirántsa a pöcköt,
majd leengedik a rácsot. Egymaga meg sem tudta volna mozdítani a csörlőt, Danninak és
Gregornak pedig nem volt módja segíteni.
Most már az irissarik sem rohamoztak olyan halkan. Ahogy a harang felverte az
éjszaka „csendjét”, kieresztették a hangjukat. A hercegben most tudatosult, hogy
iszonyatos szerencséjük volt. Ha az irissarik terve sikerül, és álmukban lemészárolják a
teljes őrséget, akkor mostanra mind halottak. A vadak beosontak volna a várba, és
elvágják mindenki torkát.
De hogy értek ide ilyen gyorsan?!
Shejrezs újra és újra lesújtott a csörlőre. Faforgácsok röpködtek, a vasalt kerék
megrepedt, de persze az ilyen szerkezeteket meglehetősen stabilra készítik. A nemes,
régi rossz szokása szerint minden egyes ütését hangos káromkodással toldotta meg.
– Rohadj már meg… az anyád istenit… hogy szakadnál ketté… repedj… már…
meeeeeghhh!
– Huááááh!
Az üvöltés hallatán oldalra kapta a fejét, és azt látta, hogy a lépcső irányából egy hóval
fedett, hatalmas termetű északi rohan felé, méretes csatakalapácsot szorongatva a
kezében. Shejrezs igencsak megörült, amikor meglátta a harcoson a nappal ékesített,
hófoltokkal fedett mellvértet.
 – Végre! Segíts, katona!
Annak szólni sem kellett, meglendítette a fegyverét…
…és Shejrezsben későn tudatosult, hogy a Zrabervetshen őr célpontja nem a csörlő.
Megkésve kapta fel a buzogányt, de csak annyit ért el vele, hogy a csatakalapács nem a
mellvértjét préselte a hátlapig, hanem az alkarcsontját roppantotta szét. Valószínűleg
szilánkosra. Az ütés ereje hátrataszította, és miközben a kíntól az ajkába harapott és
levegő után kapkodva a csörlőnek esett, a buzogány is kicsúszott érzéketlenné váló ujjai
közül.
Az északi pedig nekiveselkedett, két marokra fogta a brutális fegyvert, és üvöltve
újabb csapásra huzakodott. Bal lábával előrelépett, meglendítette fegyverét, és jobbról,
vízszintesen úgy suhintotta azt meg, hogy Shejrezs mellkasát vette célba. Ha az ütés
talál, a hercegből csak egy szétlapított páncéldarab marad, felkenődve a csörlőre.
De nem talált.
Ugyanis a várkapitány az utolsó pillanatban lebukott, és a fegyver a feje felett
elsuhanva telibe találta a csörlőt. A fapecek nem bírta tovább a megpróbáltatásokat, és
kiugrott a helyéről.
Sőt, az egész mechanika feladta a szolgálatot és szétesett a brutális találat
következtében. A vasrostély csörögve, zörögve, hangos zajjal zúdult alá, és négy lassan
reagáló irissarit is a földbe passzírozott. A herceg pedig a földre kuporodva előre dőlt, a
vállával nekifeszült az északi csípőjének, ép kezével pedig a térdhajlata mögé nyúlt, és
maga felé rántotta ellenfele lábát.
Felöklelte, mint egy fékevesztett bika.
Normál esetben, ha mind a két keze használható, a mozdulat úgy sikerült volna, hogy
az északi teste a levegőbe emelkedik, és a tarkójára zuhan. Így csak annyit ért el, hogy
kibillentette a harcost az egyensúlyából, és ahogy nekifeszült, felborította. Azonban a
herceg nem érte be ennyivel, ha már előnybe került, villámgyorsan a brutális alak
testére mászott, és ép bal kezével a felfelé pillogó, megrökönyödött északi szeme közé
vágott.
– Nesze… te rohadék, aljas áruló… hogy folytál volna el apád lábán, amikor felcsinálta
anyádat!
Minden egyes káromkodást iszonyatos erejű parasztlengőkkel nyomatékosított, de
körülbelül olyan eredménnyel, mintha egy kőfalat püfölt volna. Ráadásul az ütleg közben
a fickó is magához tért a megdöbbenésből, hogy ez a kurta lábú parány megfektette őt, és
csak úgy futtában megkínálta Shejrezst a csatakalapáccsal. Úgy igazán erőt nem tudott
belevinni a mozdulatba, de ahhoz még ez a sietve eleresztett ütés is elég volt, hogy
szétzúzza a herceg arcának jobb oldalát.
Shejrezs csak azt érezte, hogy valami iszonyatosan eltalálja a jobb arcát. Az azonnal
érzéketlenné vált, és arra a szemére megszűnt létezni a világ, de ahogy oldalra billent és
bal kezének ujjaival támasztékot keresett, azok egy ismerős markolatra szorultak rá.
Diadalittasan felüvöltött, ültében felemelkedett, és máris lefelé lendítette a szögekkel
kivert fejű merevbuzogányt, amely egészen véletlenül került a keze ügyébe. Sosem volt
balkezes, de most az életéért küzdött, és ez megsokszorozta az erejét.
Az első csapás bezúzta az ellenfele homlokát, a második eltörte az állkapcsát és kiverte
a fogait, a harmadik pedig már egy olyan pépessé vert koponyát ért, amelyben nem volt
ellenállás. Az északi fickó feje érett tökként adta meg magát, és a szétfröccsenő agyvelő
méteres körzetben mindenhova jutott.
Shejrezs szédelegve, fújtatva emelkedett talpra.
Danni és Gregor a közelében harcolt, immár több sebből vérezve és több ellenféllel
véve fel a küzdelmet. A lecsapódó rács mögött rekedt vademberek üvöltve, vonyítva,
kaffogva rázták a fegyvereiket, de egyelőre nem juthattak be, azonban maradtak a falon
belül éppen elegen, és voltak, akiknek sikerült kikerülni a testőröket.
Prémbekecses irissari lendült felé üvöltve, fejszét lengetve. Shejrezs szédelegve,
kábán, alulról felfelé, visszakézből meglendítette a buzogányt, és annak feje telibe találta
a lesújtó baltát mozgató kezet. A kézfej csuklóból leszakadt, a tovább sodródó testet
pedig a herceg csizmás talpa taszította arrébb, ahogy gyomron rúgta az ellenfelét.
Aztán a kábasága elszállt, mintha a csata forgataga térítette volna észhez. Üvöltve
közelebb lépett a rátámadók sokaságához, és megelőzve a következő irissarit ő sújtott le
hamarabb. A buzogány feje bezúzta a kis termetű fickó koponyáját, és szinte a földbe
passzírozta, aztán a visszakezes csapásával úgy kapott vállon egy másik vakmerőt, hogy
az törött vállcsonttal zuhant oldalra, és két társát is leverte a lábáról. Shejrezs már azt
sem nézte, hogy mi az, amit püföl, csak ment előre fújtatva, leszegett fejjel, bömbölve, és
ami, vagy aki az útjába került, az megnézhette magát.
Hat-hét csapás után azonban kifogyott belőle a szufla, és lihegve, fújtatva megállt.
Vérben forgó, ép szemét körbehordozta az elcsendesedett udvaron, még élő ellenfelet
keresve, de ilyet nem talált.
A kis tér zsúfolásig telt irissari és drén hullákkal, volt, ahol méternyi magasra
emelkedtek az egymásra zuhant testek. Shejrezs remegő tagokkal megfordult, és a fél
térden, kimerülten lihegő testőrökre meredt. Danninek egy törött dárdanyél meredezett
a combjából, és a homlokát is elcsúfította egy vágás, de még ő járt jobban. Gregornak az
oldalából sűrűn bugyogott a vér páncélja eresztékein, és a hű testőr hiába szorította oda
a tenyerét, a nehéz, majdnem fekete vér megállíthatatlanul ömlött ujjai között.
– Elérte a májat… – Gregor rekedtes hangja nem hagyott kétségekben senkit. A testőr
elég régóta járta a harcosok útját ahhoz, hogy tudja, számára nincs már gyógyír,
legfeljebb egy mágus esetében. Létfontosságú szerve sérült.
Shejrezs megszédült, de megtámaszkodott a falon.
– De legalább visszavertük őket… – morogta.
– Azt… nem hinném – lihegte Gregor. Mielőtt Shejrezs megkérdezhette volna, hogy
hogy érti ezt, feltűnt neki, hogy az irissarik eltűntek a vasrostélyon túlról, és
ugyanebben a pillanatban diadalittas üvöltés hallatszik a falak tetejéről. Ezek szerint
lemészárolták a torony őreit, és a lelógatott köteleken a vadak megmászták Skovenge
falait.
Hiába volt hát a hősies helytállás? Csak időt nyertek, életet nem?
– Uram… – Danni hangja elgyötört volt, ahogy nehézkesen lábra állt. Shejrezs
rosszkedvűen mordult oda, miközben felfelé hallgatózott.
– Mi van?
– A szemed…
– Mi van vele?
– Hát… nincs meg – tudatosította benne a kíméletlen valóságot Danni nagyot nyelve. A
herceg felnyúlt, de amikor ujja csak valami kocsonyás masszát tapintott, undorodva
lendítette meg a kezét. Valószínűleg a saját kiütött szemét csapta a talajra, mint valami
taknyot.
– És akkor? – hördült fel ellenségesen. – Vakok között a félszemű is király!
– A Zrabervetshenek között amúgy is szokás, hogy vakon harcolnak – eresztett meg
egy kínlódó vigyort Gregor.
– Azért ne sirass, a fél szememre még látok! – dünnyögte Shejrezs, aztán mivel léptek
dübögtek mögötte, megfordult, és beállt a testőrei elé. Az irissarik lefelé száguldottak az
őrbástya lépcsőjén, hogy feldúlják Skovenge utcáit.
– Dire… menjetek! Danni elkíséri, én addig feltartom őket… – nyögte Gregor, és
nehézkesen talpra állt. Shejrezs nagyon csodálkozott.
– Fejbe is vágtak talán?
– Egy kicsit.
– Akkor azért vagy ilyen hülye – nyugtázta a herceg, és bal kezében megforgatta
egyszer a buzogányt. A szédülés ismét rátört, sejtette, hogy agyrázkódása is lehet, vagy
talán a koponyája is megrepedt… nem számít.
Úgysem éli túl az éjszakát.
Hangosan felröhögött.
– Mi olyan vicces, dire? – érdeklődött Danni, ahogy mellé sorolt.
Shejrezs gúnyosan kiköpött.
– Azon röhögtem, hogy most egyikőtök se nagyon fog tudni futni… így én érek
elsőként az irissarikhoz!
A testőrnek nem maradt ideje válaszra, mivel az első, fehér prémes harcosok ekkor
bukkantak fel a lépcsőlejáratnál, Shejrezs pedig bőszen elrúgta magát a talajtól, és kurta
lábaival megrohamozta őket. A két súlyosan sebesült testőr igencsak iparkodott, hogy
beérjék szintén súlyosan sérült urukat, de még ezen a csekély távon is lemaradtak.
Életükben először Shejrezs mögött, és nem előtte szálltak csatába.
Ez azonban nem keserítette el őket. Vad harci üvöltéssel, dicső harci vággyal a
lelkükben követték urukat, majd gázoltak a felbukó Shejrezst szurkáló irissarik sűrűjébe.
Testüket csontdárdák és balták tucatja lékelte meg, de minden egyes sebért, amit
elszenvedtek, három északi harcos teste hullott a földre.
 Aztán ha nem is a Zrabervetshenek napja, de az örök alkonyat sötétje fedte el
szemüket.
Skovenge elveszett.

*****

Otis de Zitrán végre megértette, miért késlekedett ennyi ideig a levélben kért sereg.
Egészen a mostani pillanatig azt hitte, hogy atyjának, Krogelvnek a drén offenzíva után
meglehetős bonyodalmakat okoz egy két-háromezer fős zitrán sereg felállítása, amelyet
ő kért. Azt hitte, a késedelem oka a nehézkes toborzás, és az, hogy a zitránokat legyaluló,
jelenleg Zhilianban partra szálló dréneket támogassák egy olyan háborúban, amelyhez
nekik semmi közük.
Tulajdonképpen Otis nem tévedett túl nagyot, amikor azt gondolta, hogy Krogelvnek
nehéz összeszedni néhány ezer katonát.
Tízezer főre felduzzasztani a zitrán tölgyfa alatt masírozó sereget és útnak indítani
Dréniába valóban embert próbáló feladat lehetett…
Már amikor a Cley-hegység északkeleti oldalában található réten, a Cleyaason meglátta
azt a rengeteg vörös-arany sátrat, már akkor sejtette, hogy ez a sereg nem azért
érkezett, hogy őt támogassa. Mégis: reménykedett, attól függetlenül, hogy Viharhozó
testőre, Astis óva intette, ne menjen be abba a táborba. Ő azonban azért érkezett, hogy
fogadja a segítségére siető sereg vezérét, és az utolsó pillanatig hitt abban, hogy ezzel a
sereggel a háta mögött kimutathatja trónigényének jogosságát.
Otis nyaki sérülése mostanra szépen gyógyult, ennek köszönhetően ötvenfős kísérettel
lovagolt ki Deviaronból, amikor hírét vette, hogy közeleg a zitrán sereg. Kíséretének
tagjai között volt Kermon Devizever Leanda, Astis, s a hosszas könyörgésre való
tekintettel Otis magával hozta Jarlt és Igrart is, két apródját. Úgy tervezte, hogy a Cley-
hegység lábánál fogadja a zitránokat, de az országszerte dúló hóvihar miatt sokat késtek,
és azok sem haladhattak. Így végül, amikor itt, viszonylag délen kitisztult az ég, Otis és
kísérete, valamint a zitrán sereg a Cleyaas-réten találkoztak.
Amikor végigügetett a táboron, egyre nyugtalanítóbb gondolatok kerítették a
hatalmukba. S ezekben nem is kellett csalatkoznia, amikor belépett a fővezér sátrába.
Úgy érezte, földbe gyökerezik a lába.
– Drimger! – kiáltotta, és maga sem tudta eldönteni, hogy a hangjában a
megrökönyödés a több, vagy az öröm. Három évvel fiatalabb öccse ugyanazzal a nyegle
mosollyal az ajkán emelkedett fel a tábori székből, mint amelyik az ő arcán szokott
derengeni; és amely utánzás mindig is annyira, de annyira idegesítette Otist.
– Bátyám… s egyben királyi fenség, engedd meg, hogy elsőként fejezzem ki
hódolatomat Drénia új királya előtt! – Megemelte a poharát felé.
A herceg érezte, hogy mosoly szalad vértelen ajkaira.
 – Még nem vagyok király… – kezdte, de Drimger oldalra fordult, és még feljebb emelte
a poharát.
– Krogelv de Zitránra!
Otis úgy érezte, még a vér is meghűl az ereiben. Úgy fordult oldalra, mint aki víz alatt
mozog, vagy sokkal inkább egy álomban látja saját magát.
A fővezéri sátor meglehetősen fényűző lakhely volt, amely valóban inkább illett volna
egy király szállásául, semmint egy tizenhét éves fiú lakhelyéül. A ponyva mentén, Otis
csak most figyelte meg, háromlépésenként őrök álltak, és maga a sátor is több helyiségre
volt osztva a gondosan felvarrt belső térelválasztó ponyváknak köszönhetően. Ahogy
Otis oldalra pillantott, amerre az öccse a kelyhét emelte, egy árnyas alkóvban,
félmeztelen rabszolganők között egy díszes hordszéket fedezett fel, rajta egy tekintélyes
alakkal.
Krogelv de Zitrán!
Otis azonnal fél térdre ereszkedett, és meghajtotta fejét, miközben jobb kezét szíve
fölé tette, ahol a kermonja lüktetett. A két fivér – illetve: három, mivel Astis is a sátorban
tartózkodott, de senki sem ismerte a kilétét – atyja már túljutott a hatvanadik életévén.
Ráncos, korban őszült, aszott öregember volt, akinek vézna karjai már nem bírták volna
el a kardot, de acélkék szeme még figyelmesen, szúrósan fürkészett. Hófehér haja
egyetlen vasabronccsal volt hátrafogva, lefelé görbülő ajkai szegletében dacos ráncok
húzódtak. Díszes, arannyal szőtt brokátköntöst viselt, amelynek oldala mentén és válla
felett aranyágak húzódtak előre. Otis ismerte ezt a köntöst, tudta, hogy a hátán egy
embernyi méretű arany tölgyfa büszkélkedik, annak az ágai nyúlnak előre. Ilyen idősen
ekkora utat bevállalni, ennek csak egyetlen oka lehetett.
Az öregember előredőlt, és mereven fixírozta másodszülött fiát.
– Otis! – mormogta aztán. A herceg megrándult a szeretetbe vegyült megvetés
hallatán. Aztán Krogelv de Zitrán felemelte a hangját, hogy a reszkető tónus bejárta a
sátrat. – Készen állsz-e megszerezni nekem a Jégtrónt?
– Ezért vagyok itt, atyám! És ezzel a sereggel, amelyet rendelkezésemre bocsátasz…
nincs az az irissari horda, amely megállna ellenünk! – Otis felpillantott, mivel még ő is
érezte, hogy a saját hangja megcsalja, elárulja annak remegése.
Krogelv felvonta a szemöldökét.
– Irissarik? Ugyan! – nyekeregte, aztán jobbra, majd balja ingatta a fejét. – A sereget
Deviaronba kell vezetned! A kapuk nyitva, téged szeretettel fogadnak… sosem érkezett
még sereg nagyobb esélyekkel Felhőlak falai alá!
Otis nem hitt a fülének. Úgy érezte, egy világ omlik össze benne. Hát mindaz a
megvetés, utálat és gyűlölet, amelyet iránta tápláltak a drének, jogos lenne? Most,
amikor az arkhonok északon, a drén fősereg pedig délen vívja háborúját, s Deviaron
kapui nyitva állnak… ő sétáljon be rajta, és foglalja el azt az apjának?
 Lehajtotta a fejét, és körbenézett. A balján Kermon Devizever Leanda meredt a
Zitránok atyjára, jobbján pedig Astis állt. Ahogy a bejárat felé nézett, látta az
összezáródó alabárdokat, és hogy kíséretének többi tagja kívül rekedt.
Csapdába sétáltak.
Meghajol, vagy megtörik; márpedig a zitrán tölgyfa meg soha nem hajol…
– Erős tölgy Drénia Pajzsa… – suttogta maga elé családjának jelmondatát, amelyet már
évtizedek óta nem használtak. Elvger de Zitrán, az apa- és testvérgyilkos, s elődjeinek
jelmondata volt ez. Királyok jelmondata.
– Mit motyogsz? – Apja rekedtes hangja bántotta a fülét, ezért félrefordította a fejét,
aztán talpra állt. Végül visszapillantott az öreg Krogelv szemébe, és előbb lassan, majd
annál határozottabban megrázta a fejét.
– Nem.
– Nem? – Krogelv hangja vészjósló suttogássá mélyült.
– Elég volt! Értsd meg… értsétek meg végre: Zitránia nincs többé! Itt a lehetőség, hogy
végre újra Dréniához tartozzunk, visszatérjünk a gyökereinkhez, és lemossuk családunk
nevéről a szégyent!
– Ostoba vagy! – Apja a hordszéke karfájára csapott, hogy indulatát kifejezze, noha
hangjának tónusa szemernyit sem emelkedett vagy süllyedt. – Ostoba vagy, ha azt
hiszed, sorompóba állok azért, ami engem illet! Drénia trónja évszázadok óta a de
Zitránok jussa!
Előrehajolt, és fél könyökkel megtámaszkodott a térdén. A szája úgy járt, mintha
csámcsogna egy mócsingon. Már évek óta ez volt a szokása, ha feszült volt, vagy jelentős
érzelem kerítette hatalmába.
– Nymm… nymmm… ha azt hiszed, hogy lemondok a jogról, amely engem illet,
ostobább vagy, mint hittem, fiam!
– Atyám, a Törvény…
– Nyehh! A Törvény, a Törvény, a Törvény! Mindig az a szaros Törvény! A Törvény én
vagyok! És a Törvény azt parancsolja: foglald vissza atyáink jogos jussát, vagy pusztulj!
– Pusztuljak? – Otis szép arca eltorzult a haragtól. – Pusztulok is… nem leszek azok
árulója, akik a szükség órájában számítanak a Tölgyfa erejére! Most azonnal távozok, és…
hhhhhhh…
A szeme fennakadt.
Amíg beszélt, Drimger melléje lépett, elővonta aranyozott markolatú tőrét, és egyetlen
kurta, ámde határozott mozdulattal a bátyja mellkasába vágta oldalról, a bal kar mögött.
Az arasznyi penge könnyedén szelte át a húst, és csak Otis vadul vágtató szívében
állapodott meg a kékacél. Drimger szabad kezével a bátyja megroskadó teste alá nyúlt,
hogy az ne essen össze, és a levegő után kapkodó férfi füle mellé hajolt.
– Hallottad atyánk parancsát, bátyám. Pusztulj…
– Otiiiiis!
 Drimger oldalra kapta a fejét, ahogy a Viharhozó felrikoltott. Aztán a testőrök felé
kiáltott:
– Öljétek meg!
Ez azonban nem volt ennyire egyszerű…
Astis felé a parancs hallatán legalább harminc zitrán katona mozdult. Drimger
kirántotta a tőrt bátyja testéből, és hátravette magát, de a Viharhozó túl gyorsnak
bizonyult, hüvelyből kiröppenő pengéje végigszántotta a testvérgyilkos mellkasát. Aztán
a Viharhozó megperdült, és az első érkező alabárdot félrecsapva könyökét vágta a
megkésve reagáló katona torkába. Éles roppanás hallatszott, a vértes térdre roskadt, a
torka felé nyúlt, miközben levegő után kapkodott, de hiába. Légcsövét Astis zúzta apróra.
Leandát félrerántották, mivel az öreg pap felemelte a kezét, és varázsolni kezdett,
azonban mielőtt befejezhette volna, egy dárda tompábbik vége csapódott a tarkójába, és
a földre roskasztotta. Otis élettelen teste összecsuklott. Dárdahegy erdő vette körbe
Astist, aki jobb kezéből izzó energialövedékeket fricskázott közvetlen támadói
mellkasába, majd elrugaszkodott. Két gyors vágás volt csak, hogy felnyissa az útját álló
testőrök torkát, aztán máris gepárdként szökellt Krogelv de Zitrán hordszéke felé.
Vérszomjas fenevadként, hogy megölje végre a szörnyeteget, aki életet adott neki.
A rabszolganők sikoltva szöktek jobbra-balra, de mielőtt Astis elérhette volna az apját,
hogy végezzen vele, gyors egymásutánban négy ütés érte a hátát, majd kettő pedig
szemből. Mire a számszeríjlövedékek súlyos dübbenése elhalkult, a térdre rogyó
Viharhozó úgy nézett ki, mint egy sündisznó.
Zihálva, az élet utolsó szalmaszálába kapaszkodva dőlt oldalra, a testét bénító
fájdalomtól tehetetlenül. Valahogy mégis röhögni támadt kedve, hiszen az apja nem is
tudta, hogy két fiát ölette meg itt ma délelőtt…
Ám a röhögés a torkára forrt, amikor Lenk de Vigorard lépett elő az árnyak közül, és
megállt Krogelv de Zitrán mellett.
– Nnna. Ezzel is megvolnánk…
Astis szeme előtt örökre sötétbe borult a világ.

*****

– Mit műveltél!? – Krogelv, ha ereje engedi, talán felkel, és életben maradt, sebesült
fiához lépve félholtra rugdossa az egyébként is nagyon sápadt herceget. – Mégis, mit
műveltél!?
– Hogy… hogyhogy? – Drimger felháborodottan meredt atyjára. – Otis mindig is a
terveink ellen volt! Mindig azt szajkózta, hogy „egyesüljünk”, meg „térjünk vissza őseink
kebelére”! Mégis, mit kellett volna tennem? Könyörögnöm?
– A bátyád volt, te ebadta korcs!
 – Koooorcs? – Drimger de Zitrán sértetten felhördült, és annak ellenére, hogy Astis
vágása felsértette a mellkasát, most kihúzta magát. Ujjai elfehéredtek a gyilkos tőr
markolatán, ahogy megszorította, és összeszűkült szemmel, gyűlölködve meredt apjára.
Vészjóslóan közelebb lépett.
– Korcsnak nevezel, apám? – Drimger hangjában a düh mellett keserűség és meg nem
értettség lappangott. Egy mellőzött fiú sértettsége, aki most úgy dönt, hogy a világ elé
tárja minden kínját és baját. Ahogy dacosan felszegte az állát, egészen hasonlított
jóvágású bátyjára, és rajta is kiütközött a de Zitrán vérvonal istenektől eredeztetett
szépsége. – Korcsnak nevezel, engem, aki mindig támogattalak és melletted álltam? Az
egyetlent, aki vallotta a nézeteidet?!
– Nymmm… fegyvert emelsz ellenem is? – Krogelv de Zitrán ajka remegett az
indulattól és a gyásztól. Astis titokzatos eltűnése után Otis maradt neki az egyetlen, aki
emlékeztette arra, kik is ők. Drimger… ő valahogy mindig más volt. Rossz. Gonosz…
– Rajta, Drimger… döfj le engem is, és te leszel a család exarchája!
– Azt hiszed, a hatalom csábít? – Drimger gúnyosan felkacagott, és átlépett Otis
holtteste felett. – Tévedsz, atyám… a hatalom már régen az én kezemben van!
– Valóban? – sziszegte az agg exarcha, aztán a tekintete körbevillant, majd
megállapodott a testőrparancsnok szálas, magas testén. – Rivoler! Fogjátok le a lázadót,
és további parancsomig… élvezze a sátra hűvös nyugalmát!
– Igenis, uram – biccentett Rivoler, aztán fejével intett az embereinek. – Hallottátok a
parancsot! Elfogni a lázadót!
Krogelv elégedetten elmosolyodott, de aztán az arcára is fagyott a korai öröm. Két
testőr lépett mellé, és kezüket a kardjuk markolatán nyugtatva megálltak a karszék két
oldalán. Drimger széttárta két karját, és játékosan félrebiccentett fejjel apjára vigyorgott.
– Hálátlanságod fáj, atyám… de nem annyira, hogy megöljelek. Igaz, a rokongyilkosság
hagyomány a családunkban, de veled még kivárok! A te fejedet fődísznek szánom a
koronázásomra… amikor a Jégkoronát majd a fejemre helyezik!
– Mégis mit merészelsz, te ostoba tacskó! Rivoler…
– Rivoler, ha még egyszer letacskózik, vágd képen! Páncélkesztyűs kézzel! –
parancsolta nyűgösen Drimger, mire a testőrparancsok biccentett. Ezek után Drimger
beletúrt vállig érő, szőkés hajába, majd fásult-fáradtan, színésziesen kifújta a levegőt. –
Nnna… most hogy ezzel megvolnánk… Lenk herceg, kérlek, fáradj velem! Ideje
megbeszélnünk a támadás részleteit!
– Örömmel, felség… de félek, nem maradhatok soká! Távozásom szükségtelen
kérdéseket vethet fel, amelyeket szeretnék elkerülni. – Lenk elmosolyodott, és a
nagyjából vele egykorú Drimgerre kacsintott. – Bizonyára megérted.
– Hogyne, hogyne… de ennek ellenére nem ártana megbeszélnünk a mikéntet és a
hogyant.
 – A megbízottam időben meg fog keresni, felség – hajtott fejet Lenk. – Tálcán fogja
elhozni neked a két bátyám fejét, és ha én leszek a De Vigorard sereg vezére, leteszem a
fegyvert. Ez az egyetlen ésszerű döntés. – Lenk kissé elkomorodott.
Drimger érdeklődve nézte, aztán közelebb lépve megértően belekarolt.
– Téged is elárultak, te szegény, igaz? Mellőztek és folyton megtapostak…
– Igen, de ennek most vége. – Lenk keze ökölbe szorult. – A bátyám… Zmed, az az
álnok, végig kihasznált. De nélkülem ő is és Hmuda is csak egy halandó ember… Ha meg
akarnak halni, hát megkönnyítem a dolgukat… ilyen egy jó testvér, nem? Segít, ahol csak
tud.
– Bizony – Drimger bólogatott. – Segít, ahol csak tud! De mondd csak, hogy is volt az a
vita… és utána az, hogy megkerestél minket?
Lenk flegmán megvonta a vállát, aztán elhúzta a száját.
– Elég hosszú történet, de rövidre fogva… én és a két bátyám éveken keresztül
száműzetésben éltük a zsoldoskatonák sorsát. Amikor hazatértünk, megfogadtuk, hogy
nem egy, de egyszerre három királyt adunk a Koronának. Aztán Zmed volt olyan kedves,
és felnyitotta a szememet, hogy ez nem lehetséges… de a segítségünkben továbbra is
bízott. Otis bátyád volt az ötletadó… ő mondta, hogy ez az a pillanat, amikor már nincs
ránk szüksége, hiszen a hatalom útja nyitva van Zmed előtt. – Lenk elkomorodott, aztán
folytatta: – Engem ez nagyon megrázott, és nyilván látszott rajtam. Még aznap este
megkerestek… egy titkos szövetség, akik úgy gondolják, hogy Brithugar halálával titeket
illet törvényesen a Jégkorona…
– Óóó, örömmel megismerném hűséges híveimet!
– Lesz rá alkalmad, felség – biccentett Lenk. – Imádkoznak a Zitrán család
visszatéréséért. Sokan gondolják úgy, hogy a zitrán tölgyfa fogja ismét a magasba emelni
Drénia örökkön érő gyümölcsét!
– Hangzatos szavak! De nem tartalak fel tovább. Menj, és tedd a dolgod, ifjú barátom! A
jutalmad pedig, ígérem, nem marad el!
– S amit kértem, felség, a szolgálataimért? – kérdezte bátortalanul Lenk, mire Drimger
kedvesen elmosolyodott, de a szeme megvillant. Bosszúsan, dühösen… keze pedig ökölbe
szorult. A hangja azonban nyájasan csengett.
– Miután Zmed és Hmuda fejét letetted elém, megkapod az iratot. Ha a de Zitrán család
örökös nélkül halna ki, a Jégkoronát a De Vigorard család örökli!

*****

Zordig de Royg sietős léptekkel vágott át a Zrabervetshen palota nagytermén.

Odakinn, a városban az utcákon dúltak a harcok, a Zrabervetshen katonák álmukból
riasztva kaptak a fegyvereik után, amikor megszólaltak a harangok. Soha nem volt még
példa arra, hogy egy irissari sereg megostromoljon egy várat és elfoglalja azt… most
pedig ez már a harmadik volt. Jrissai és Drozz már elesett, és most Skovenge
fellegvárának falai alatt hullámzott a vérőrült tömeg.
A De Roygok exarchája sem adott most túl sokat a küllemre és az arisztokratikus
megjelenésre. Felsőtestét könnyű, de erős páncél védte, csípőjén csataszoknya omlott alá
a térdéig, oldalán pedig könnyű kardja, egy keskeny pengéjű vívótőr verdeste lába
szárát. Ahogy átsietett a főcsarnokon, észrevette Shenden nagyurat, aki Gledz de Cloa
társaságában a kapu felé sietett.
– Shenden! Shenden!
Zordig átvágott a csarnokban nyüzsgő harcosokon – könnyű dolga volt, hiszen azok
utat nyitottak neki –, és elébe vágott a határozott, kemény léptekkel dübörgő félszemű
nemesnek. Shenden ezúttal szögekkel kivert lovagi vértet viselt, jobb kezében pedig egy
csúnya kinézetű szöges buzogányt szorongatott. Mögötte szürkére festett bőrvértben
harcosok igyekeztek, akik egy furcsa, sarlószerű fegyvert viseltek mindkét kezükben.
Nem is annyira a kezükben tartották ezt a fegyvert, de Zordig már hallott a
karomharcosokról éppen eleget, hogy tudja, ezek a férfiak a közelharc mesterei.
Alkarvédőjük erős acélból készült, és annak felső részéből két párhuzamos, ívelt penge
meredt elő a kézfejek felett jó húsz centi hosszan.
Zordig mellett ezúttal is saját Kristálykígyó lovagjai álltak, noha alig harmincan
csupán. A többit most szedte össze a saját kapitánya… már amelyik nem volt eltávon,
mert az mostanra biztos, hogy tökrészegre itta magát, márpedig úgy nem voltak
ellenfelek a felbőszült irissariknak odakinn a városban. A Jelölt biztosra vette, hogy
emberei létszáma a felére csökkent, ráadásul nagyon úgy érezte, hogy összecsapnak a
feje felett a hullámok. Lyasthé Mehriall is eltűnt, a fehér sárkány nőnek nyoma sem volt,
s tulajdonképpen a vele tartó Viharhozót, Vlodot is inkább mákonyos tehernek érezte,
semmint hasznos segítőnek.
– Shenden! – Zordig felemelte a kezét, hogy megállásra késztesse a Zrabervetshenek
exarcháját, az azonban úgy jött tovább, mint aki kész átgyalogolni a Roygon.
– Félre az utamból, Zordig! – mennydörögte a félszemű.
– Mit akarsz tenni? Nem nyithatod ki a kapukat!
– Utoljára szólok, takarodj előlem! – Shenden tett egy végső lépést.
– Ne rohanj a vesztedbe…
Talán még folytatta volna, de most megtapasztalta, hogy ha Shenden de Zrabervetshen
fenyeget, akkor azt komolyan is gondolja. Az ajkára toluló szavak a torkán akadtak…
leginkább azért, mert Shenden nagyúr erős ujjai a nyakára fonódtak, és fél kézzel oldalra
rántotta, mint egy csipás kutyakölyköt. Zordig háta a falhoz csapódott, és a tarkóját is
úgy odacsapta, hogy egy pillanatra az eszméletét is elvesztette. Noha Shenden kisebb
termetű volt, de sokkal vállasabb, és az exarchában acélos erő lakozott.
Mire Zordig magához tért, már a félszemű nemes arca lebegett előtte.
A Kristálykígyó lovagok persze azonnal fegyvert rántottak, de a Karomharcosok nem
hagytak kétséget afelől, hogy megvédik urukat. Pengék villogtak, Vlod pedig szenvtelen
mozdulattal előhúzta kardját, és ennek ellenére megindult Shenden háta felé. Az egyik
Karomharcos csak úgy ijesztésképpen feléje szökkent, és odacsapott a hozzánőtt
acélkarmokkal…
Vlod azonban nem értette a tréfát.
Nem is védekezett, a testére lecsapó acélkarom alatt azonban felizzott egy lilás
testpajzs, majd a következő pillanatban a Karomharcos feje úgy robbant szét, mint egy
érett tök. Pedig a Viharhozó épp csak rápillantott csuklyája takarásából. Aztán lassítás
nélkül nyomult közelebb, és ezt látva a Kristálykígyók is megindultak a nyomában. Úgy
festett, drén fog drént ölni, noha Zordignak nem volt kétsége afelől, hogy a Viharhozót
teljesen hidegen hagyja ez a tény. Őt csak egy dolog érdekelt, hogy teljesítse a rábízott
feladatot, és megvédje Zordig de Roygot.
Aki éppen fuldoklott, és levegő után kapkodott, de arra azért volt ereje és
lélekjelenléte, hogy felemelje a jobbját, és megálljt intsen saját harcosainak.
– Vissza! Visszz… szhhh…
Shenden ujjai acélos erővel szorultak a torkára, és ahogy belebámult az idős nemes
egyetlen szemébe, megborzongott az ott izzó gyűlölet láttán. A Zrabervetshenek
exarchája megvárta, amíg Zordig hívei megtorpannak, csak akkor szólalt meg.
Ekkor már minden szempár feléjük fordult a csarnokban, és Shenden minden szava
ostorcsapásként csattant a beállt csendben.
– Jól figyelj rám, Zordig de Royg! Megígértem, hogy király leszel… de ez csak akkor
sikerülhet, ha nem veszítesz csatát. Ha hagyod a dúlást, amely odakinn folyik,
elbúcsúzhatsz a Jégkoronától. Az életedtől pedig akkor, ha még egyszer közém és a drén
nép közé állsz, amikor a fajtánkat korcs északi törpék mészárolják élvezettel.
Megértettél engem, Zordig de Royg?
Az erőteljes, rendreutasító szavak olyan erővel mosták le Zordig rátarti önbecsülését,
hogy még azt sem érezte, hogy elvörösödik… de nem a fojtástól, amely a torkára feszült,
hanem a szégyentől. Alig maradt ereje bólintani, hogy jelezze, megértette.
Shenden de Zrabervetshen egy biccentéssel nyugtázta a dolgot, azzal elengedte
Zordigot, és a kapu felé indult. Mintha csak menet közben érzékelné, hogy mindenki őt
nézi, csodálkozva körbepillantott, aztán dühösen a lába elé köpött.
– Skovengét ellenség dúlja! Asszonyaitok, lányaitok lába között talán egy fagyostökű
kis vadember szuszog vadul, miután megölte bátyátokat, fiatokat! – Menet közben
felemelte a szögesbuzogányt, és a palota kapuja felé mutatva felemelte a hangját. – Az én
fiam odakinn van és harcol, ha még él! Vegyetek róla példát, és utánam, akibe szorult egy
kis bátorság! Kaput nyiss!
A terem felbolydult, és az ottaniak egy emberként indultak Shenden de Zrabervetshen
után. Zordig de Royg mostanra magához tért annyira, hogy meglökve a szájtátva
bámészkodó Kristálykígyó lovagokat, a torkát masszírozva exarcha társa után induljon.
– Mire vártok, barmok!? Le ne maradjatok!
 *****

Amikor végre apja magához rendelte, Abran de Frekhanzer megpróbált bűnbánó képet
vágni, ahogy benyitott a kapitányi kabinba. Az elmúlt napok meglehetős egyhangúsággal
teltek, hiszen gyakorlatilag végig odabenn tartózkodott. Dorigan tüntetőlegesen
megvonta a figyelmét másodszülött fiától, és legtöbb idejét a gyásznak szentelte. Abrant
okolta Grustoff haláláért. Ahogy a középső fiú belépett atyja kabinjába, és meglátta a fal
mellett álló Robigant, aki most is a felravatalozott Grustoff holttesténél állt, akaratlanul
is felderengtek előtte annak a komor napnak az utolsó pillanatai…
Sebesülten, véresen és mocskosan, véres tőrrel sietett a bástyához igyekvő atyja és
Robigan elé. Szerette volna bebiztosítani a csatában szerzett érdemeit, hiszen végül is ő
ölte meg az irissari sereg vezérét.
Térdre ereszkedett Dorigan előtt, és előrenyújtotta a véres tőrt.
– Atyám! Megnyertem neked a csatát! De Grustoff… ő… nem élte túl… kár volt
beleavatkoznia…
Ezeket a szavakat mondta. A bal arca még mindig fel volt püffedve, ahogy Dorigan
visszakézből, páncélkesztyűsen megütötte. És most, ahogy apját elnézte, szinte a fülében
csengtek annak megvető, fájdalmas szavai:
– A csatát Grustoff nyerte meg… te pedig a halálba küldted őt, te mihaszna takony!
Sem az ütleg, sem a mihaszna szó nem fájt annyira, mint ez a becsmérlő „takony”
jelző. Hiszen tényleg nem volt semmi haszna, amihez egyedül értett, az az uraskodás
volt. Most pedig még ahhoz sem érzett túl sok kedvet.
Meghajtotta fejét.
– Atyám… Bátyám… – üdvözölte a családját, majd várakozó álláspontra helyezkedett.
Nem volt ötlete arra, hogy miért hívják, bár képzelete számtalan lehetőséggel ruházta
fel. Azonban a valóságot egyik sem közelítette meg.
– Tegnap elhagytuk a Két Ág torkolatát – kezdte az apja anélkül, hogy a köszönését
viszonozta volna. – Három nap múlva elérjük Skovengét, és hátba támadjuk a várost
ostromló vadakat.
Megfordult, és Abranra pillantott.
– Te nem leszel ott a csatában. Kapsz egy hajót, azzal visszatérsz Oxolundba. Grustoff
testét balzsamozzátok be, és ravatalozzátok fel. Magam temetem el, a tengeren, őseink
szokása szerint.
– Értem, apám… és az én feladatom?
– A lehető leggyorsabb úton indulj Deviaronba, miután Grustoff felkészítéséről
gondoskodtál! Vidd magaddal Horkzsemet és Fustart is… abba a korba léptek, hogy ideje
megfordulniuk az udvarban!
Két legifjabb öccsének említése nem annyira ragadta el Abran képzeletét, mint
Deviaron említése. Felcsillant a szeme, és engedelmesen biccentett. Láthatóan cseppet
sem bánta, hogy nem vehet részt a következő csatában, hanem helyette a fővárosba
küldik.
Bátyja azonban elhúzta a száját, és megvetően végigmérte.
– Látod, atyám? Még csak bűnbánatot sem mutat. Sem segítő szándékot.
– Segítő szándékot? – fortyant fel Abran, amiért Robigannak muszáj volt beleszólnia a
beszélgetésbe. – Ugyan, mihez!?
– A korona megszerzéséhez a családunk számára. – Robigan megvonta a vállát. – Ha
férfi lennél, Grustoff halála miatt érzett felelősséged miatt páncélt öltenél, és te vezetnéd
a támadást… Bár amilyen híg fos vagy, azt is csak elcsesznéd! Hohó, öcskös!
Robigan csillogó szemmel fordult szembe az öccsével, aki a sértő szavak hallatán
kardja markolatára tette a kezét, és elővonta a fegyvert.
– Ismételd meg, amit mondtál – sziszegte gyűlölködve –, és kimetszem a rohadt
szívedet!
– Ez derék! Arra, hogy takony vagy, nem mondasz semmit, de képes vagy fegyvert
rántani, mintsem beismerd gyávaságodat?
Abrannál betelt a pohár. Tett egy indulatos lépést a bátyja felé, és támadólag
megemelte a kardját is. Elnézte Robigan gúnyosan vigyorgó, feszült arcát, laza
testtartásban álló szállas alakját, és agyát elöntötte a vörös köd. Üvöltve emelte meg a
kardot, hogy fegyvertelen bátyjára támadjon. Robigan azonban ahelyett, hogy elhátrált
volna, közelebb lépett, balja kinyúlt, és megragadta öccse fegyvert forgató kezének
csuklóját, majd közel rántotta magához.
Az első ütés ököllel a szeme között érte Abrant, a következő véres kásává lapította az
orrát. A harmadik, ahogy kíntól nyüszítve próbált elfordulni a fültövén csattant, hogy
megszédült, és elesett volna, ha Robigan acélos keze nem tartja meg. A bátyja azonban
visszahúzta, maga felé rántotta, de közben ismét elengedte szabad jobbját, és az
istentelen erejű parasztlengő olyan hatásos volt, hogy Abran feje oldalra nyaklott, egy
foga messzire szállt, és szájából vér fröccsent. Robigan most elengedte, Abran elzuhant, a
kard pedig kigurult ujjai közül.
Megpróbált felkelni, de Dorigan erélyes hangja dörrent, és ez megállásra késztette:
– Elég!
Abran oldalra pillantott. A vén tengeri medve izzó szemmel meredt rá, és
hitetlenkedve csóválta a fejét. Hatalmas karjait összefonta a mellkasa előtt, és megvető
tekintettel méregette földön fekvő, véresre vert fiát.
Nevezett most először érezte úgy, hogy apja tekintete porig sújtja. Mondhatni,
megszokta Dorigan megvető, vele szemben mindig lekezelő viselkedését, de most ahogy
ott feküdt megalázva, összeverve, hirtelen nagyon aprónak és tehetetlennek érezte
magát. Zavartan megköszörülte a torkát, és megpróbálta letörölni a vért a szájáról, de
ezzel csak azt érte el, hogy teljesen elmaszatolta csupasz állán és pofazacskóin a vért.
– Atyám, én…
 – Elég, Abran! Ideje végre tiszteletet tanulnod, és méltóvá válnod a Frekhanzer névhez!
– dörögte az exarcha, miközben szúrósan meredt a fiára. – Megváltoztatom a
döntésemet. Nem Deviaronba mégy… hanem még délebbre, egészen Cumansenig!
Jelentkezel Raym de Dierronnál, és felajánlod szolgálataidat az unokatestvéred oldalán!
– Az unokatest… Hanze!? De, atyám, ő a keleti Frekhanzerek közül való! Elkorcsosult, a
vére híg, mint…
– Ha még egyszer a szavamba vágsz, Grustoff mellett fogsz égni, amikor meggyújtjuk a
máglyáját! – dörögte fenyegetően Dorigan. Kivárt kép másodpercet, aztán mivel Abran az
ajkába harapva, dühösen meredt rá, de nem szólt, folytatta. – Ideje, hogy férfivá válj!
Vagy halj meg, hogy ne hozz több szégyent a Frekhanzer névre! És remélem,
elgondolkodsz azon, amit most mondok: vihart vetünk!
– Halált aratunk! – tette hozzá Robigan, s kissé megkésve Abran is elismételte, igaz,
suttogva.
– Halált aratunk… de… atyám, én… nem hiszem, hogy erre képes leszek. Zhília… vad, és
az ottani népek nem tisztelnek sem istent, sem embert… sem törvényt!
– Magaddal viheted a testőreidet. Küzdj, és térj vissza hősként, vagy halj meg Drénia
szolgálatában. Ha Celiahna kegyes, akkor addigra az atyád szolgálatában. Ezzel talán…
ismétlem, talán… tisztára moshatod a nevedet előttem, de a becsületedet még nem.
Megértettél, fiam?
Abran nem tehetett mást, mint hogy dühösen visszanyelte sértett könnyeit. Nem
nézett Robigan felé, mivel félt, hogy szégyenszemre elbőgné magát, ezért csak
tehetetlenül biccentett, majd feltápászkodott a földről, mielőtt válaszolt volna.
– Ha ez a parancsod…
– Ez.
 14. CSATA A SZÉLMALOM-VÖLGYBEN

Gellert de Moreguard arra tért magához, hogy ínycsiklandó illatok terjednek a

levegőben, és hogy kellemes meleg veszi körbe olyképp, miként az anyaméh öleli óvón a
gyermeket. Ahogy kinyitotta a szemét, pupilláját összerántotta a közel lobogó tűz
lángnyelveinek násztánca, ő pedig akaratlanul felnyögött.
– Na, végre! Már azt hittem, sosem térsz magadhoz – dünnyögte mellette egy ismerős,
borízű hang, és ahogy nehézkesen arra mozdította a fejét, Grokszij termetes alakját
pillantotta meg. A vén, bajszos lókötő arcát ápolatlan borosta keretezte, de a kezében egy
lóbőrbőr készült kulacsot tartott, amelyen kívülről rajta hagyták a szőrzetet is.
– Átkozott kurafi! – Grokszij őszintén vigyorgott. – Hogy számoltam volna el atyádnak,
ha csak a hulládat vihetem a lábai elé?
– Egyetlen kezével fojtott volna meg – nyögte Gellert kiszáradt torokkal, és meg akarta
mozdítani a kezét, hogy megtörölje a szemét, de a mozdulatban megakadályozta valami.
Lepillantott végig a testén, és azt kellett látnia, hogy nyaktól lefelé egy szürkemedve
bundája takarja. A fájdalom csak most ért a tudatáig, ahogy felemelte a fejét, és ennek
következtében megfeszültek a csuklyás izmok a hátán.
– Azzzztarohadt! – nyögte könnybe lábadó szemmel. – A vállam!
– Csak egy karcolás – legyintett Grokszij vigyorogva, majd bólogatott. – A törött lábad
miatt jobban aggódtunk.
Gellert fancsalin pislogott.
– Ezek szerint eltört a lábam – kommentálta. – És mi van a vállammal?
– Semmire sem emlékszel? – Grokszij őszintén csodálkozott, aztán meghúzta a
kulacsot.
– De, rémlik… az irissari. Ledöfött – motyogta Gellert, és a bunda alatt a jobb vállához
nyúlt. Ujjai kötést tapintottak.
Lassan felrémlett neki a csata emléke, és idejét érezte, hogy körbenézzen. Kissé
meghökkentette a látvány, ugyanis nem abban a ligetben voltak, ahol utolsó emlékei
megmaradtak, hanem egy kövekkel teleszórt, sziklás bércen. A nagy kőkoloncok mellé
pányvázták ki a lovakat, amelyek lábukkal kapálták a havat, hogy alatta hozzáférjenek a
környéken honos, hosszú szárú fűhöz. A herceg figyelmét nem kerülte el, hogy saját kis
termetű, fürge lovaikon kívül nagy testű, északi csatamének is vannak ott. Érdeklődését
azonban nem is ez keltette fel, hanem az, hogy a vígan lobogó tábortüzek körül a
Szélvágtázók kis csoportjait vállprémes, nagy termetű északiak egészítették ki.
 – Dierronok? – Őszintén csodálkozott, pedig határozottan emlékezett rá, hogy amikor
az irissari fölé tornyosult, akkor is Dierron-lovagokat látott. Azt hitte azonban, az csak
hagymázas lázálom volt, de ezek szerint a valóságot látta.
– Na, ja. – Grokszij boldogan vigyorgott. – Jrissai túlélői.
– Segíts felkelnem! – szólt Gellert, és Grokszij segítségével ülésbe tornázta magát.
Cimborája egy nyerget rakott a háta mögé, aztán elé tolta a kulacsot.
– Szomjas lehetsz.
Gellert csak most ébredt rá, hogy a torka azóta kapar, hogy magához tért. Hálásan
meghúzta az ivóalkalmatosságot, aztán harákolt a kesernyés íztől. Erősen vizezett, nem
is túl jó minőségű bor volt benne, mégis érezte, hogy éltető erő járja át a tagjait.
Időközben az egyik szakállas, vállprémes lovag észlelte, hogy Gellert magához tért, és
most felkelt a közeli tűz mellől. Súlyos léptei alatt ropogott a bokáig érő hó, ahogy
közelebb jött, majd leguggolt.
– Látom, magadhoz tértél végre – szólította meg kemény, de barátságos hangon.
Gellert megilletődötten pislogott fel a nagydarab északira, akinek vállig érő, barnásszőke
hajában megcsimbókosodott a mocsok, vér és a kosz. Arcát durva, a hajánál kissé
sötétebb, elvadult szakáll keretezte, öltözetét tekintve pedig a Dierron-lovagok egyszerű,
barna és fehér ruházatát viselte, amely alatt súlyos láncing csörgött minden
mozdulatára. Korát tekintve közelebb járhatott a hatvanhoz, mint az ötvenhez, ami
szokatlan volt ezen a vad, északi vidéken, ahol az életkor ritkán érte el az ötven
esztendőt.
A lovag ruhája éppen olyan koszos volt, mint maga az ember, és Gellert orrába facsaró
bűz áradt. Úgy festett, a lovag figyelmét nem kerüli el arcának megrándulása, mert
megvonta a vállát.
– Zavar a szagom? Bocsáss meg. Nemigen volt időnk mosdani Jrissai óta…
– Kérlek, te bocsáss meg, uram, nem akartalak megsérteni! – Gellert végre felismerte a
lovagban azt a férfit, aki megmentette az életét. – Hálával tartozom neked, amiért még
élhetek.
– Ez így van – biccentett közömbösen a lovag, válaszával meglepve Gellertet. Jobb
helyeken ilyenkor udvarias körmondatokban biztosították egymást arról, hogy
semmiféle hála nem kötelezi a másikat, de majd egyszer, ha eljön az idő, talán
viszonozhatja. A lovag azonban láthatóan észak szülötte volt, aki kimondta azt, amit
gondolt.
Vagy csak egyszerűen vallotta a Dierronok őszinte lovagi nézeteit.
– De hozzád képest nem vagyok úr – folytatta a lovag. Gellert kérdő tekintetére
hozzátette: – Tudom, hogy egy Moreguardot tisztelhetek benned.
– Elsőként egy Szélvágtázót, csak aztán egy Moreguardot – emelte fel a mutatóujját
tudálékosan Grokszij. Nagyon hülyén állt neki. Gellert mégis alátámasztotta barátja
mondandóját.
 – Úgy van, ahogy Grokszij mondja. Gellert vagyok, a Szélvágtázók hadnagya, de a
családnevem valóban Moreguard.
– Nos, herceg, ez esetben őszintén örülök, hogy megismerhetlek. – Szavaival
ellentétben a lovag nem mosolygott túl boldogan, noha megpróbálkozott valami
szájhúzogatásfélével.
– És benned kit tisztelhetek, jó uram?
– Úgy vagyok vele, mint te magad. Elsősorban egy Dierron-lovagot.
– S másodsorban? – kérdezte csendesen Gellert. Már sejtette, hogy jó sorsa egy
nemessel vetette össze, és nem is kellett ez ügyben túl sokat csalódnia. A lovag egy
darabig hallgatott, aztán végül csak kibökte.
– Sigmund do Krajn a becsületes nevem.
– Őszintén örvendek, őrgróf!
– Aha – a lovag érdektelenül biccentett, és Gellertet ismét meglepte annak nyers,
műveltséggel keveredett durvasága. Olyan érzése volt, mintha a sokszor tapló Grokszijjal
beszélgetne, aki sokat átvett a kifinomult modorú Gellert szokásaiból, és határozottan
komikus volt, amikor Grokszij a lényéből áradó bunkóságot a Gellerttől átvett
udvariassággal keverve próbált levenni a lábáról egy-egy fehérszemélyt.
Gellert körbepillantott.
– Úgy hallom, ti vagytok Jrissai túlélői.
– Ha arra célzol, hogyan élhettük túl, a válasz nagyon egyszerű. – Sigmund hangja
kissé megkeményedett, mint aki sértésként kezeli Gellert kimondatlan kérdését. – Nem
voltunk ott. Én és százötven lovagom kilovagoltunk, hogy megtudjuk az irissarik
mozgolódásának az okát. Odafenn, északon már hónapokkal ezelőtt történtek
rajtaütések…
– És Jrissait akkor támadták meg…
– …amikor mi odavoltunk, igen – biccentett a lovag. – Azóta folyamatosan az irissari
sereg nyomában járunk. – Ökölbe szorult a keze. – De most eljött a bosszú ideje. Csatára
készülünk!
– Csatára? – Gellert felvonta a szemöldökét, és ismét körbepillantott. A sziklás terepen,
a tüzek körül mintegy százötvenen ültek. – Alig vagyunk kétszázan…
– Az irissari sereg felbomlott. Egy része keletre indult… a nagyobbik része itt táborozik
alattunk, a Szélmalom-völgyben. Délről közeledik Zmed de Vigorard serege. Arra készül,
hogy a Két Ághoz szorítja a vadakat, és vagy átkergeti őket a folyókon, vagy mindet
lemészárolja.
– De mi a Két Ág és az irissarik között vagyunk, jól sejtem?
– Jól, dire – biccentett a lovag. – A megfelelő pillanatban támadunk, és hátba kapjuk az
irissari hordát, ha az felvenné a harcot.
– Százötven lovaggal? – Gellert azt hitte, rosszul hall. – Elment az eszed?
 – Nem, uram. – Sigmund megcsóválta a fejét. – De Jrissai romjai alatt százötven
kardtestvérem nyugszik temetetlenül. A bosszú jogosságát senki sem vonhatja meg
tőlünk.
– Csakhogy ez öngyilkosság, nem bosszú!
– Ne gondold! – Sigmund felemelkedett, és még hozzáfűzte. – Az irissarik nincsenek
nyílt csatához szokva. Nyílt terepen, hegyoldalról lezúdulva lehetnek akármennyien,
nem fognak megállítani minket. Felaprítjuk őket.
Búcsúzásképpen biccentett, megfordult, és kemény lépteivel visszatért a korábbi
helyére. Gellert hitetlenkedve bámult utána, aztán megrázta a fejét.
– Bárhol máshol szívesebben lennék, mint itt!
– Én nem – Grokszij megvonta a vállát. – Mindig is részese akartam lenni egy hernyókos
csatának!
– Heroikus, te idióta…

*****

A Szélmalom-völgy. Egykor talán volt is értelme annak, hogy így hívták a hosszanti
lapályt, amely nem is annyira völgy volt, mint inkább egy körülbelül hat mérföld hosszú
és három mérföld széles mélyedés Hrokka Mezejének északi harmadában, közel a Két Ág
találkozásához.
Így emlegették, hogy „találkozás”, noha a Dimvarge és a Ralvarge folyamok valójában
itt váltak ketté, és nem eggyé. A Szélmalom-völgyből egy vékony patak – inkább csak egy
csermely volt ez – folyt észak felé, hogy végül éles kanyart véve a völgy keleti oldalán
távozzon, és később belefolyjon a Dimvarge folyamba.
Mostanra a völgynek nevet adó szélmalmokból már nem sok maradt, csak az alapjaik,
azokat is bőven benőtte a murva és a hanga meg a rengeteg másféle giz-gaz. Egykoron
ebben a völgyben rengeteg malom őrölte a környező falvakból ideszállított búzát, árpát
és más haszonnövényt, hogy aztán innen már liszt formájában szállítsák tovább a
nagyobb városokba. Egyfajta elosztóközpont volt még az óidőkben, amelyekre már csak
nagyon kevesen emlékeztek… és azok se szívesen.
Maga a völgy észak–déli irányban nyúlt el hosszan, és olyan kedvező helyen feküdt –
vagy talán a Szélmalom-patak meleg vize okozta, amely valahonnan a völgy közepén
bukkant a felszínre, és a mélyben egy meleg vizű barlangot feltételezett – hogy csak
nagyon ritkán tapadt meg a felszínén a hó. Most is, ahogy a drén sereg felsorakozott a
völgy peremén, lábuk még hókristályos, fagyott talajt tapodott, de alig pár száz méter
után zöldellő fű várta, hogy végre százak vonuljanak végig rajta… és hogy vért ihasson,
amelyet az itt csatára készülő seregek készültek kiontani.
Az irissari sereg olyan volt, akár egy felbolydult méhkas. Ahogy Zmed megállt lovával
a bércek tetején, és figyelte, serege hogyan árad át a lankás lejtőre, különös érzés
marcangolta a szívét. Az irissarik jól láthatóan védekezésre rendezkedtek be, aminek
viszont semmi értelme sem volt. Már csak azért sem, mert a kezdetleges fakarókat,
amiket leszúrtak a földbe, meglehetősen hiányosan állították fel.
Azonkívül a vadak serege dárdákat, baltákat rázva kívül jött a védővonalukon, és
szétterült a Szélmalom-völgy összetaposott, feldúlt sárral fedett alján. Nyolcezer vad,
acsarkodó északi harcos, akikben nem volt semmi fegyelem. Olykor hol itt, hol ott
mozdultak meg a tömött sorok, és vagy a jobb- vagy a balszárny hullámzott előre pár
száz métert.
Velük szemben Zmed a centrumba saját Feketevérteseit állította, mintegy ezerkétszáz
embert. A jobbszárnyat Armand lovagjai képezték, közel négyszázan, míg a balszárnyra
Rivan Szélvágtázói kerültek hasonló számban. Ezekből Zmed száz főt még a
Feketevértesek sora elé is elhelyezett – rájuk várt az első csapás lehetősége.
Bár a drének jelentős lovassági fölényben voltak – pontosabban, csak nekik volt
lovasságuk, hiszen az irissarik gyalogosan harcoltak –, a vad északiak azonban még így is
majdnem négyszeres túlerőben voltak.
– Mit gondoltok?
Hmuda és Lenk, valamint Arman és Rivan érdeklődve szemlélték a gyülevész hadat.
Elég sok csatát megjártak ahhoz, hogy tudják: a végkimenetel a legritkább esetben múlik
a számbeli fölényen. Sokkal inkább függ a szervezettségtől és a fegyelemtől. És ha ezt
veszik alapul…
– Esélyük sincs – dünnyögte Hmuda. Zmed rábólintott erre a kijelentésre.
– Magam is így gondolom. – Az exarchák felé fordult. – Arman… Rivan… találkozunk a
csata után.
– Úgy legyen, barátom – nyújtotta a kezét Arman de Dierron. A mogorva Rivan csak
biccentett, és a félkarú nemes aztán balra indult a Szélvágtázókhoz, az idős lovag pedig
jobbra, a Dierronok sorai felé vette az irányt. Zmed biccentett a korábban kijelölt testőrei
felé.
– Hadnagy!
– Uram? – Sern do Krajn a lova nyergében ülve feléje fordult, arcán türelmetlenség
izzott.
– Tartsatok uratokkal… neki sokkal nagyobb szüksége lesz kardotok erejére!
– Köszönöm, hercegem! Lovagok, előre! – Azzal az öt Dierron-lovag Arman után
vágtatott, hogy kardtestvéreikkel álljanak a bosszút a legyilkolt jrissaibeliekért.
Ilyképpen az ormon nem maradt más, csak a fivérek, valamint Lira és Jilocas’theyn.
Mivel Zmed nem érezte magát ahhoz késznek, hogy a Fényes Mágust ugráltassa, így a
Viharhozó felé fordult.
– Lira! Szólj az Ezüst Magisztereknek, hogy amint a szárnyak elérik a lejtő közepét,
megkezdhetik a támadást! A Bíbormágusok vegyüljenek el a Feketevértesek között, és
támogassák mágiával a centrumot.
 Egy pillanatig úgy tűnt, a vörös hajú szépség ellenkezni akar, de aztán összevonta a
szemöldökét, majd végigmérte Hmudát és Lenket.
– Úgy sejtem, te biztonságban leszel, exarcha…
– Ne aggódj! Amíg a testvéreim a közelemben vannak, nem eshet bántódásom – felelte
Zmed. Lira Stornar ennek ellenére még egy darabig kétségek között vergődött, aztán
beharapva csábos, telt ajkát biccentett, megfordult, és elsietett.
Zmed kivárt egy darabig, aztán lecsusszant a lova nyergéből.
– Mit művelsz? – érdeklődött Lenk.
– Minek tűnik? – Zmed elővonta Zraa’locot, és megindult lefelé a lejtőn. – Tartom az
ősi szokást, és én vezetem csatába az embereimet.
– Végre! – sóhajtotta Hmuda, miközben átemelte a lova tompora felett a lábát. – Már
azt hittem, itt fogunk belefagyni a nyeregbe.
– Fényes Mágus, volnál kedves? – Lenk lehuppant lova hátáról, összekapkodva két
bátyja lovának kantárjait, és a meghökkent ezüst sárkány kezébe nyomta azokat. A
vidám fickó aztán a hátrahőkölő alakra kacsintott. – Aztán nehogy felfald őket, míg
odavagyunk! Utálnék Deviaronig gyalogolni!
Majd igencsak szaporázta lépteit, hogy beérje két bátyját.
Jilocas’theyn behunyta szemét, és hosszú másodpercekig állt így türelmesen. Az
orrából egészen észrevehetetlen módon gomolygott csak a füst, vékony csíkban, de aztán
az öregember arcának szegletében finom mosoly derengett fel.
– Emlékszem, mindig is kedvelted a De Vigorard-humort…
A testetlen hang jobb oldalról csendült fel. Rekedtes, rezonáns átmenet az alt és a
basszus között, hogy a lovak hátán égnek meredt a szőr. Jilocas’theyn kinyitotta a
szemét, és biccentett a láthatatlanságba burkolódzott személy felé.
– Úgy vélem, szórakoztató… valóban, a fiatal Lenk szarkazmusa, Törvény Védelmezője.
– Kherthyomehr merre jár?
– Sokszor mondtam már neked: sosem tudhatni, merre kóborol a mi Ravasz
Harcosunk…
– Hol kóborolnék? Mindig ott bukkanok fel, ahol a legkevésbé várják – hangzott fel a
jégsárkány ismerős hangja a lovak gyeplőjét tartó Fényes Mágus másik oldaláról.
Két láthatatlan, és egy nagyon is valóságos szempár követte a domboldalon lefelé
igyekvő három herceg útját, akik előtt szétnyílt a sereg, és a Feketevértesek
üdvrivalgással köszöntötték az exarchát és két testvérét. A rövid csendet csak a lovak
prüszkölése törte meg… nehezen viselték a sárkányok közelségét.
Végül Kherthyomehr szólalt meg:
– Sokszor reménykedem benne, hogy egyszer megértem csalafinta észjárásodat,
Mágusok Mágusa… de most egyszerűen nem látom át: miért pont ő?
– Nem Zmed de Vigorard a fontos. Ezt kell felfognod, ha a terveimet meg akarod
érteni.
– Hanem, mi a lényeg?
 – Hát még mindig nem látod? – recsegte Lyasthé Mehriall hangja a másik oldalról. –
Drénia az, amelyet mi védelmezünk.
– Kétlem, hogy ebből neked kellene kioktatnod engem… – morogta a jégsárkány. – De
nem Zmed de Vigorard a legjobb, ami Dréniával történhet? – tamáskodott
Kherthyomehr.
– Nem. A legjobb Arman de Dierron lenne, ő azonban nincs a Jelöltek között… Tehát, a
lehetséges választottak közül az ifjú Zmed az, amely Dréniának a legjobb. De ebbe
nekünk beleszólásunk nincsen… noha a mi kezünkbe helyezték a döntést.
– Mikor közlöd vele, hogy Zitránia Deviaron ellen vonul? – recsegte a nőstény sárkány.
– Amihez, ugye, neked semmi közöd – jelentette ki cinikusan Ravasz Harcos.
– Tettem, amit tennem kellett. Tanulhatnál tőlem!
– Hol írja elő a Törvény, hogy az a Fagyherceg, aki lázadást szít háborús időkben, nem
veszítheti a fejét? Nevezetesen egy randa, beképzelt nőstény sárkány?
– Legyen elég a szavakból! – szólt közben Jilocas’theyn, mielőtt a vita elmérgesedhetett
volna. – Lyasthé Mehriall csak azt tette, aminek a védelmére felesküdött. Elvger de
Zitrán, az Apagyilkos leszármazottainak nem szabadna élniük a Törvény szerint… ezt jól
mondta Zmed a Királyválasztó Tanácson. A Törvény pedig szent, és sérthetetlen.
– Ezt akkor is máskor kellett volna kivitelezni – vitatta Kherthyomehr. – Zmed van a
legközelebb Deviaronhoz… de még ő is mérföldekre. A Fagycitadella most sebezhető.
– Ez kellett, igen ez, pontosan, ahhoz, hogy a Törvény szigora lesújthasson.
– Évszázadok teltek el a rokongyilkosság óta!
– Igen. És évszázadok óta hever az ügy megtorlatlanul. A zitránok és a drének között
sosem lesz béke, amíg Drénia nem érzi úgy, hogy a Törvény igazsága lesújtott. A de
Zitrán család pusztulása… és próbáld ezt megérteni, Ravasz Harcos… Drénia érdeke, és
nem a miénk. Mi a drén faj fennmaradását óvjuk.
– Ezért szabadon dönthetünk a nemes vér pusztításáról… értem én – vetette oda
szarkasztikusan Ravasz Harcos. Jilocas’theyn, szokása szerint behunyta a szemét, és
bólintott.
– Ha ezt kívánja az ország, igen. Menjetek most… térjetek vissza a másik két Jelölthöz…
az arkhonoknak össze kell fogniuk, ha meg akarják állítani Krogelv de Zitránt.
Két halk pukkanás hallatszott, ahogy elteleportáltak, s a Fényes Mágus magára maradt
az ormon. Nem tudhatta, helyesen cselekszik-e, de ösztönei és esküje ezt az utat jelölték
ki a számára. Nem maradt hát más hátra, mint egyesíteni a háromfelé csatázó seregeket,
és visszafordulni Deviaron felé…
Talán már egy királlyal az élükön.

*****
 Miután Lira teljesítette Zmed parancsát, és szavai nyomán az Ezüst Magiszterek a csata
helyszínére teleportáltak mesterük, Jilocas’theyn mellé, maga a Viharhozó is arra indult.
A fennsíkon rajta kívül gyakorlatilag nem tartózkodott senki más, és a lányt végtelen
nyugalom szállta meg, ahogy a sziklák között süvítő szél zenéjét hallgatva visszafelé
iparkodott.
Aztán az egyik nagyobb szikla mögül egy köpenyes, csuklyás alak lépett elé, aki a
kezében két kardot tartott, egyelőre lefelé lógatva. Tőle jobbra és balra neszezést hallott,
és biztos volt benne, hogy a háta mögött is akad egy támadó. A lány nem is lassított a
léptein, menet közben húzta elő hosszúkardját, és miközben hátralökte fellegszín
csuklyáját, az útját álló harcosra mosolygott.
– Csakhogy, végre, Morak! Itt vagy! Már azt hittem, sosem jön el az idő!
– Nahát! – A fenyegető külsejű alak megtorpant. – Te tudtad?
– Mérföldekről megérzem a szagodat – mondta Lira. – Rég tudom, hogy a véremre
pályázol, hogy csatlakoztál a sereghez!
Az utolsó pár méteren felgyorsult, és a meghökkent Morakra rontott. Nem igazán
érdekelték a másik motiváció, hiszen annak szándéka egyértelmű volt. Erről való
bizonyságát Lira már akkor megszerezte, amikor Morak és társai csatlakoztak a
sereghez, látszólag észrevétlenül. A Viharhozónak már többször volt szerencséje a
Drénia-szerte ismert bérgyilkoshoz, sőt már megfordultak egy ágyban is. Az azonban
csak egy röpke éjszaka volt, amikor egy oldalon álltak.
A Viharhozó kiváló harcos volt, és úgy gondolta, nem fog neki gondot okozni négy
közönséges bérgyilkos. Morak remek harcos ugyan a maga nemében, de szemtől
szemben ő sem állhatja a sarat egy Viharhozó ellenében. Azzal pedig, hogy Lira nem
torpant meg az elvártak szerint, hanem rögtön lerohanta a Zrabervetshen-fattyút,
kellően meglepte a támadóit.
Morak épp csak, hogy tudta hárítani a villámgyorsan a torka felé villanó kardot, majd
felemelte másik kardját, de Lira Stornar kezében olyan gyorsan villant a penge, hogy
ideje sem volt támadni. Két karddal védekezve egyetlen ellen folyamatosan hátrálnia
kellett, és minden ügyességére szüksége volt, hogy távol tartsa magától a Viharhozó
acélját. Három felbérelt segítője persze azonnal futásnak eredt feléjük, de még így is
messze jártak… és mire közel értek…
Lira előtt feltárulkozott Morak szabadon maradt teste, de mivel saját kardja éppen
leszorította a bérgyilkos pengéjét, nem tudott azzal támadni. Hát felhúzta a lábát, és
mellkason rúgva eltaszította magától a férfit, aztán megperdült, elhajolt az egyik
lendületből támadó kardja elől, saját pengéjét pedig végighúzta a férfi kardforgató karja
alatt. Vér fröccsent, ahogy átvágta a hónalj inait, és ellenfelét üvöltve vitte tovább a
lendület.
Átlagos – gondolta a Viharhozó, miközben a másik kettő is megérkezett. Az egyikőjük
egy rövidkardot, a másik egy hosszú fattyúkardot szorongatott, és igencsak feszültnek
tűntek. Végül a rövidkardos próbálkozott először, és üvöltve a feje felé lendítette a
pengét, ahogy előreszökkent.
Lira torkon szúrta. Ahogy visszarántotta pengéjét, a fattyúkardos ezt a momentumot
ragadta meg arra, hogy vízszintesen meglendítse acélját. A lány lebukott a csapás elől, és
visszarántott pengéjét az előtte felbukkanó lábak felé lendítette. Sikerült mindkét
combot térd felett megsebeznie, és ellenfele üvöltve rogyott össze.
Átlagon aluli…
Morak időközben összeszedte magát, és most mindkét kardját maga előtt tolva
megpróbálta oldalba kapni a harcosnőt, aki azonban meghallotta lépteinek csikorgását a
havon, és felkapva a pengéjét felfelé lökte Morak mindkét kardját. Aztán felrántotta a
térdét, és ágyékon térdelte a túl közel kerülő Zrabervetshen sarjat. Morak teste
megemelkedett, és kiguvadt szemmel térdre rogyott a kíntól.
Lira megforgatta a pengét a kezében.
– Ettől azért jóval többet vártam volna tőled – jegyezte meg csalódottan.
Morak feléje döfött a kardjával, ám Lira könnyedén félrecsapta, majd egy visszakezes
vágással véres árkot metszett a bérgyilkos arcára. Az levegő után kapkodva dőlt el. A
vágás átszelte az arcát, félig lemetszette az orrát, és épp csak, hogy elkerülte a jobb
szemét.
Morak zihálva próbált hátrább kúszni. Most, életében először ezt a dolgot nagyon
elszámolta. Azt gondolta, a három segítőjével majd egyszerre tudnak Lirára támadni, és
amíg azok lekötik a figyelmét, ő végez a Viharhozóval. Csakhogy ez az ördöngös nőstény
keresztülhúzta a számításait.
Csikorgást hallott oldalról, és Lira felemelte a kezét. Ujjai közül lilás esszenciagömbök
száguldottak a menekülő után, amely csak az átvágott hónaljú lehetett. Elhaló hörgés és
egy test tompa puffanása jelezte, hogy a szinte célzás nélkül eleresztett lövedékek
találtak. Morak felbámult a démoni szépségű Lira arcába, aztán akaratlanul lenyalta a
vért, amely az ajkára csorgott. Torz vicsorra húzta száját, amely eredetileg az a mosoly
akart lenni, amelynek Lira annak idején engedett.
– Tényleg Kargil Yhron fattya vagy…
– Az csak egy ostoba legenda. – Lira bűbájosan mosolygott. – A nevünk ugyan valóban
ősi… még ennél a névnél is ősibb.
– Megosztod velem… a titkot?
– Nem titok, csak sosem kérdezte senki. Mond neked valamit a Sternoran név?
Morak megrázta a fejét. Lira csalódottan lebiggyesztette telt ajkát.
– Gondoltam. Nos, engedd meg, hogy bemutatkozzam: Lira do Sternoran grófnő
vagyok!
– Nem is hallottam… erről a családról…
– Persze, mert a Sternoranok évszázadok óta kihaltak. Csak a fattyaik maradtak fenn…
A Sternoran névből ered a Stornar név is.
– Sternoran… Stornar… – Morak szemében a megértés fénye gyúlt. – Vihar!
 – Úgy bizony. – Lira kedvesen biccentett. – Most pedig én kérdezek, és csak egyszer
teszem meg… Ki küldött rám?
– Nem mondhatom meg…
– Az baj… nem szeretném a hulládat kifaggatni.
Morak erre már rekedtesen felnevetett.
– Ugyan, Lira! Nem vagy te akkora mágus!
A bájos harcosnő szomorkásan elmosolyodott, aztán előrehajolt, és szíven szúrta a
kikerekedő szemű Morakot. Ahogy kihúzta a pengéjét az elernyedő testből, azt suttogta:
– Egy próbát azért megért… – Megfordult, és a még életben maradt, átvágott lábú
bérenc felé indult. – Remélem, te készségesebb leszel!

*****

Az irissarik nem várták be a közeledő drén sereget. Amikor Zmed csapatainak az

utolsó vonala is lefelé ereszkedett a völgybe, a vadak farkasvonyításszerű, diadalittas
hangokat hallattak. Ezen személy szerint Hmuda igencsak csodálkozott a maga egyszerű,
naivnak tetsző, csendes módján.
– A létszámfölényüknek örülnek? Mintha nem tapasztalták volna még meg, hogy egy
drén katona felér hat irissari vadásszal is. Holott, megjegyzem, ha egy kicsit
képzettebbek volnának és szervezettebbek, akkor valószínűleg beletörne a bicskánk, még
akár a mostani csatába is.
Lenk és Zmed összevigyorogtak.
– Már megint szófosása van.
– Te is észrevetted?
– Hogy csata előtt megnő a beszélőkéje? Persze.
– Ti meg mit vartyogtok? – Hmuda a homlokát ráncolta. – Mindig ennyit beszélek.
– Persze, tesó! De most inkább a kardodat forgasd, ne a nyelvedet! Oda nézz!
Az irissari horda ezt a pillanatot választotta ki arra, hogy meglóduljon. Semmilyen jel,
zászlólengetés vagy kürtszó nem utalt arra, hogy most támadni fognak, hanem akár a
farkasok, egyszerre megindultak, mintha az összes érzékszervük a többiekre, a
falkájukra lenne hangolva. A drén sereget ez persze nem késztette meghátrálásra,
hanem tovább haladtak lefelé a völgyben, miközben Rivan de Moreguard lovasai oldalra
kerültek. Fenn, a meredélyen Arman és a Dierron-lovagok egyelőre mozdulatlanul ültek
a nyeregben, és vártak.
A csatát az a száz Szélvágtázó nyitotta meg, akik a Feketevértesek előtt haladtak
három sorban. Lovuk nyergében ülve megfeszítették a drén hosszúíjakat, és vezényszóra
röppentek el a nyílvesszők. Az irissarik széthúzott arcvonallal támadtak, és ahogy a
vesszők a középső tömegbe csapódtak, egyre-másra buktak fel. Ez azonban nem
tántorította el a társaikat, azok jöttek tovább, felfelé indulva a meredélyen, kitartóan
üvöltve.
Még két sortüzet kaptak, aztán túl közel értek ahhoz, hogy az íjjal tovább támadhassák
őket, ezért a lovasok balra fordultak, és kivágtattak a két egymás felé közeledő sereg
közül. Ugyanekkor Rivan négyszáz Vágtázója a balszárnyon egyszerre feszítette meg íját,
és most az irissari seregnek jobb oldalról érkezett az égi áldás.
Hullottak, dőltek, és a harcias vonyításba most már fájdalmas sikolyok is vegyültek.
De még mindig jöttek, noha a következő sortűz után már legalább hatszáz irissari
hevert a földön vagy súlyos sebbel vagy holtan. És mielőtt elérhették volna a
Feketevérteseket, a fejük felül is megindult az égi áldás. Villámok, robbanó tűzgömbök,
izzó esszencialövedékek csapódtak a tömött sorokba, és észak vad fiai megzavarodtak. A
sokkoló mágikus támadás pusztítóbb volt a nyílzápornál is, és Zmed, aki már egy ideje
azon gondolkodott, hogy hol lehetnek az Ezüst Magiszterek, végre megpillantotta őket. A
varázslók a csatatér fölött lebegtek, és sorra harsogták el a varázsigéket, folyamatosan
tizedelve az irissarikat. Néhányan ugyan célba vették őket odalentről, de ezek a hamvába
holt próbálkozások hamar abbamaradtak, mivel a nyílvesszők, felfelé hajított dárdák,
balták elolvadtak vagy visszahullottak, mielőtt elérték volna a mágusokat. Nyilván
valamilyen varázspajzs védte őket.
Az irissarik nem voltak ilyen hadviseléshez szokva. Odafenn, a jégvidéken egy-egy
törzs közötti csata, ha a nyílt mezőn zajlott is le, ott volt esélyük túlélni és győzni. Attól
függött, ki tud „jobban elrejtőzni egy hópehely mögött”. De itt, ahol nem hogy hópehely,
de még csak hó sem volt, az irissarik számbeli fölénye rohamosan apadt.
Zmed szitkozódott, amikor azt látta, hogy a vademberek közül máris sokan
megfordulnak és visszafelé erednek.
– Yhennon valagára! Hisz’ még a kardomat sem emelhettem fel!
És nagyon úgy tűnt, erre nem is lesz lehetősége… Arman de Dierron és Rivan de
Moreguard nyilván szintén látta, hogy az irissari sereg meghátrál az első komolyabb
pofonváltás előtt, és úgy döntöttek, támadnak. A két szárny harapófogóként zárult össze,
jobbról a lovagok acélos tömege zúdult alá, ékként fúrva bele magukat a sikoltozó
irissarik soraiba, balról pedig Rivan szilaj Vágtázói csapódtak beléjük, vadul forgatva
könnyű szablyájukat.
Zmed vadul szitkozódott, aztán arra készült, hogy rohamot vezényeljen
fegyelmezetten álló Feketevérteseinek, de Lenk a karjára tette a kezét.
– Hagyd, Zmed! Ez mészárlás, nem csata…
– És azok ott kik? – vonta össze a szemét Hmuda, és a völgy túlsó oldala felé pillogott.
Két testvére követte tekintetének irányát, aztán nagyon csodálkoztak, mivel az irissari
sereg háta mögött szabályos ék formációban lovasok bukkantak fel. Ebből a távolságból
csak apró alakok sokasága volt, de a létszámukat olyan kétszáz főre lehetett saccolni.
– Doriganék? – tippelte Lenk. Aztán megrázta a fejét. – Á nem… az a kacskalábú tengeri
óriás nem üli meg így a lovat.
 – Nem – értett egyet Zmed, aztán összeráncolta a homlokát. – Ezek… lovagok.
– Armannak lenne tartalékja?
– Nem valószínű, hogy elhallgatta volna előlünk.
– Akkor?
Zmed megvonta széles vállát, jelezve, hogy nincs ötlete.

*****

Gellert de Moreguard a kínok kínját állta ki, de akkor is felrakatta magát egy ló
nyergébe, és összeszorított foggal tűrte, hogy kantárszáron vezessék. A csatában nem
vehetett részt, de látni akarta, talán csak azért, hogy lássa a beképzelt lovag rohamát a
halálba.
Mostanra kiderült, hogy Sigmund do Krajn nem csak egyszerű lovag, mint állította,
hanem a Dierronok egyik kapitánya. Ő személyesen Arman de Dierronnak tartozott csak
elszámolással, és ő volt Jrissai védőinek a vezetője is. Gellert úgy gondolta, hogy
megfejtette Sigmund morcosságának a titkát, hiszen érthető, hogy valaki mufurc és
dühös, ha a védelmére bízott várat feldúlják.
Annak azonban cseppet sem örült, hogy saját lovasai is a lovagokkal akarnak tartani.
Pedig kénytelen volt magában beismerni, hogy ha képes lenne vágtatni, akkor ő is
csatlakozna, sőt valószínűleg az élen robogna a csatába – függetlenül attól, hogy
továbbra is öngyilkos akciónak tartotta. Mivel azonban törött lába nem engedte, így
kénytelen volt a sebesültekkel maradni, és első sértettségében megtagadta Grokszij
kérését, hogy hadd tartsanak a lovagokkal. Hanem amikor a megmaradt Szélvágtázók elé
járultak és kérlelték, dühösen a földhöz csapta az ingerült vita után a levesestányérját.
– Azt csináltok, amit akartok! Ha a halálba vágytok, hát menjetek! Grokszij!
– Igen, uram! – pattant fel vidáman a harcsabajszos.
– Te vezeted őket!
– Még szép!
Most tehát tehetetlenül, lova nyeregkápájára dőlve figyelte, ahogy odalenn a csata
kezdetét veszi, aztán tőle nem messze Sigmund do Krajn lecsapja sisakrostélyát, és
elővonja széles pengéjű fattyúkardját. A lovag a magasba emelte a fegyvert, és miközben
Gellert azt figyelte, hogy az irissarik hogyan hátrálnak meg Zmed de Vigorard serege elől
még az előtt, hogy a csata tulajdonképpen kezdetét vette volna, csak fél füllel hallotta a
mostanra csatakiáltássá, jelszóvá vált parancsot:
– Jrissaiért!
Azzal a százötven lovag és a kéttucatnyi Szélvágtázó lezúdult az irissari sereg mögött a
völgybe.

*****
 Arman de Dierron meglett férfiú létére olyan szálegyenesen tartotta a háromméteres
lovagi lándzsát, amely becsületére vált volna bármely ereje teljében lévő férfinak. Az idős
exarcha voltaképpen megtehette volna, hogy kimarad az ütközetből, de… az nem lett
volna hozzá méltó. Így most ő vezette a rohamot a megzavarodó irissarik ellen, és az első
drén volt, aki az óceánként hullámzó tömegbe csapódott.
A drén csatalovak, vagy ahogy a lótenyésztők előszeretettel – és hivatalosan –
emlegetik a fajtát, a fagyföldi csatamének ezúttal sem okoztak csalódást. Arman de
Dierron almásderesének a marmagassága elérte a száznyolcvan centit, és az ehhez
társuló tömeget még megfejelte a ló testét védő páncélzat, valamint a rajta ülő lovag
páncélos tömege. Ahogy ez a pusztító acéltömeg megérkezett a viszonylag apró termetű
irissarik páncélt sosem ismert tumultusába, azok úgy repültek szét és szóródtak szerte,
mint a pernye, amelybe szellő kapott. Mármint a szerencsésebbek, mert a
szerencsétlenebbeket az ősz üstökű lovag legázolta, mint a kiirtandó gyomnövényt. És a
vasalt paták nem ismertek kegyelmet, alattuk csont roppant, koponya reccsent, vér
fröcsögött.
Arman úgy szúrta fel a lándzsájára az első útjába kerülő irissarit, mint egy utálatos
svábbogarat a tűre, aztán elengedve a fegyver nyelét, kardot rántott. Csataüvöltése
túlharsogta az irrisarikba csapódó lovagok csatazaját, a fegyvercsörgést, és ő – jó szokása
szerint – nem a lovagrend jelmondatát harsogta, hanem a Dierron család szavai tolultak
ajkára:
– Pusztító, mint a fagyföld!
Súlyos kardját egy kézzel forgatva csörtetett előre, és néhány lépés után jobb oldala
merő vér volt. Néha érzett valami kis ütést a pajzsán, de ezeket a vakmerőket a mögötte
érkező ékben tömörülő lovagok vágták le.
– Jobbra! – adta ki a parancsot, és a jól idomított csatamén lassú fordulásba kezdett
vágtatása közben, hogy újabb rohamhoz vegyenek lendületet. Azonban, miközben ők
megrohamozták az irissarikat, az Ezüst Magiszterek kénytelen voltak szüneteltetni ezen
a részen a varázshasználatot, nehogy a saját fajtársaikat sebezzék meg.
Az ellenséges tábor már közel sem volt ilyen elővigyázatos.
Sern do Krajn, aki Arman mögött haladt baloldalt, látta, ahogy egy igencsak furcsa
kinézetű alak a botját lengeti. A fickó fejét állati koponyából készült maszk takarta, és ha
forró tűvel bökdösik Sern do Krajn nemesebbik felét, akkor sem tudta volna
megmondani, miféle állat lehet az. Ugyanis a maszk annyira tele volt aggatva tollakkal,
csontocskákkal, különféle ocsmányságokkal – cickányfarok, varangyfej, cinegelábak –
hogy eredeti mivoltát lehetetlen volt megállapítani. Maga az irissari sámán egyébiránt
különös tollruhát viselt, és ettől úgy nézett ki, mint a Kondor Birodalom híres,
koponyafejű madarai, a dögevő keselyűk…
– Vigyázz! – üvöltötte Sern do Krajn, és sarkát lova véknyába vágva előreugratott,
hogy pajzsával fogja fel a nagymesternek szánt mágiát. Az azonban pusztítóbb volt, mint
amire számított, és olyan erővel kapta oldalba, hogy egyszerűen kiemelte a nyeregből.
Jégszilánkok, jégdárdák, valóságos jégvihar kapta oldalba a kanyarodásba kezdő drén
lovagokat, és az összsúlyban több súlyos ötszáz kilogrammot nyomó lovat és lovast úgy
borította fel, mintha csak tollpihék lennének.
Ráadásul, az érkező jégdarabok között akadtak arasznyi átmérőjű jégcsapok is,
amelyek képesek voltak átütni az acélvértet…
Sern do Krajnt kiemelte a nyeregből ez a varázslat, és a tőle jobbra vágtató exarchának
csapta, mint egy kutyakölyköt. Onnantól kezdve ketten borultak, de a fagyföldi
hadnagynak még volt arra érkezése, hogy megpróbáljon úgy fordulni, hogy ő kerüljön
alulra. Ez persze kissé komikus kapálódzást eredményezett, hiszen ha nincs rajta a
páncélruha, talán még sikerült is volna a dolog, de így semmire sem ment a súlyos
vasakban.
Iszonyatos erővel csapódtak a talajba, lovastul, páncélostul. Fölöttük paták dobogtak,
de csodával határos módon egyikőjüket sem találta el társaik egyik ménjének patája sem.
Körülöttük a talaj egy pillanat alatt megfagyott, és ahogy Sern do Krajn talajt fogott,
üvölteni tudott volna a kíntól: bal karjára csatolt pajzsa olyan szinten jegesre fagyott,
hogy annak a hidegét még a vas alkarvédőn keresztül is „égetőnek” érezte.
Aztán mire kettőt pislogtak volna, társaik átzúgtak a fejük felett, és a helyüket vadul
rikoltozó irissarik vették át. Mindkét lovag még kissé kába volt a zuhanástól, így jó
néhány dárdadöfés, baltavágás és buzogánycsapás vásott el a mellvérteken, mire
magukhoz tértek. Ha nincs rajtuk a fémvért, másodpercek alatt feldarabolják őket.
Így azonban a kezdetleges fegyverek nem okoztak kárt, a lovagok pedig hamarosan
magukhoz tértek annyira, hogy ellentámadásba menjenek át. Sern do Krajn egy
vízszintes vágással indított, amivel kivágta az egyik körülötte ugráló irissari alól a lábát,
Arman de Dierron pedig úgy rúgta gyomron az egyik közel merészkedőt, hogy az
majdnem két métert repült hátra.
Zúgott a fejük, a szemüket hókása csikorgatta, az orruk, álluk jegesre fagyott, de ez
nem tántorította el őket.
– Talpra, fiú! – Arman de Dierron Sern karja után nyúlva próbálta a kába lovagot
felrángatni, és közben súlyos pallosával távol tartotta magától a vérükre ácsingózókat.
Időközben persze kaptak ütést, vágást mindenfelől, de a páncéljuk még kitartott, és az
életük kioltásán serénykedő irissarikkal ellentétben nekik minden csapásuk végtagot
metszett, csontot roppantott, vért fakasztott. A két lovag végül egymásnak vetett háttal
állt az irissarik tömegében, és vállt vállnak vetve harcoltak az életükért.
A küzdelem kimenetele így sem lehetett volna kétséges, azonban ekkor egy lovas
bukkant fel, és legázolta az irissarikat. Sern do Krajn először azt hitte, hogy valamelyik
lovagtársuk tért vissza, ugyanis az illető a Dierron-lovagok vállprémes köpenyét viselte,
éjfekete csataménen érkezett, és akkora csatabárdot forgatott, hogy Sernnek a puszta
látványába belefájdult a válla. A hadnagy felismerni vélte azt a bárdot, még akkor is, ha
annak ápolatlan külsejű mostani hordozója meglehetősen igénytelenül és ismeretlenül
festett koszos köpenyében.
 – Ez lehetetlen! – suttogta döbbenten. Azonnal felismerte Sigmund do Krajnt, aki
mellettük állította meg a lovát, és két suhintás között lecsusszant a nyeregből.
Harmadikként állt be az exarcha és Sern mellé, rácsapva lova tomporára, és megemelte
bárdját, miközben a csatamén felnyihogva elvágtatott.
– Gyertek, mocsadékok!
– Ne biztasd őket, te eszement ökör! – Arman de Dierron lihegve lendítette meg a
pallosát, majd a pajzsával lökött félre egy Sern tarkójának szánt döfést. Az exarchát már
érezhetően kimerítette a harc, de még állta a sarat. És a hangjából ítélve nem lehetett
eldönteni, hogy korholja, vagy dicséri a váratlan látogatót. – Sigmund do Krajn! Azt
hittem, már régen jégbe haraptál!
– Sajnos, nem sikerült…
– Rókalesen voltál talán? – üvöltötte Sern, és döfött. Épp vissza tudta rántani a kardját,
hogy félrecsapjon egy dárdahegyet.
– Ne szemtelenkedj, te tacskó, mert úgy fültövön váglak, hogy ahhoz képest egy
fagydémon csapása szerelmes simogatásnak fog tűnni!
– Halottnak hittelek!
– Voltaképpen… – Sigmund félrecsapott egy torka felé tartó baltát, aztán pajzsa
peremével viszonozta a gesztust. Az irissari vérbe borult arccal roskadt össze – …az is
vagyok!
– Ha befejeztétek a családi csevejt, ideje volna kitörni innen! – jegyezte meg Arman,
aztán lerázta magáról a segítséget nyújtó kezet, amely az övé után nyúlt. – Ne engem, te
marha! A zászlót hozd!
A két do Krajn csak most vette észre, hogy a Dierronok zászlaja megtépázottan,
véresen hever a sárban egyik társuk holtteste közelében, aki nyilván a jégorkán során
vesztette életét. Legalábbis erre utalt félig megfagyott teste…
Sern máris mozdult volna a zászlóért, de Sigmund visszalökte. Ő közelebb volt,
azonkívül nem akarta engedni, hogy rokona kimozduljon a védettnek számító állásból.
– Az exarchát védd! A lobogót hozom én…
A következő másodpercek aztán örök életre beleégtek Sern do Krajn tudatába. A
zászlóért mindössze hat métert kellett megtenni, hogy elérjék a már halott
zászlóhordozót, aki még holtában is markolta a hosszú nyelet, amelyen a Dierronok
kőszikláját ábrázoló szövet szokott lebegni a szélben. Sern látta, ahogy Sigmund
kíméletet nem ismerve hatol be a tömegbe, szilaj csapásokkal vagdalva az útjába
kerülőket. A lovag kegyetlen harcos volt: nem vesztegette fölösleges mozdulatokra az
erejét, de ha úgy adódott, akkor csatabárddal, pajzzsal, olykor puszta ököllel verte vissza
a rátámadókat. Az irissarik gyorsan megtanulták, hogy a magányos lovaggal nem jó ujjat
húzni: Sigmund do Krajn útját vérben fetrengő sebesültek vagy halál után rimánkodó
holtak szegélyezték. A csonthegyű dárdák, balták elvástak a páncélzatán, ő viszont nem
ismert kegyelmet, amikor a prémes testekre kellett lesújtania. És hát a súlyos
csatabárdot nem is nagyon állították meg az északi medvék, rókák és farkasok
bundájából fércelt szőrmék.
Sigmund az utolsó két métert gyakorlatilag szabadon tehette meg, mivel senki nem
mert az útjába állni, aztán már nyúlt is a lobogóért.
– Nehogy már övé legyen a dicsőség! – Sern csak a koccanást és a lökést érezte, ebből
tudta, hogy Arman oldalba könyökölte. – Gyűlölném, ha egy Krajn maga mögé utasítana!
– Örülök, hogy elemedben vagy, exarcha! – morogta Sern do Krajn, aztán ellépett
Arman mellett, és már suhant is a pengéje. Az egyik irissari mellkasán lágyéktól nyakig
nyílt szét a szőrmeruha, ahogy a lovag alulról felfelé irányuló vágása betalált, és a fickó
üvöltve borult hátra. A következő pillanatban mellette Arman lépett el, és felváltva a
hadnagyot sújtott le. Ily módon haladtak előre két lépést, folyton egymást védve, amikor
is Arman de Dierron előremutatott.
– Oda nézz!
Előttük nem sokkal Sigmund do Krajn állt, és a Dierron Lovagrend lobogóját emelte a
magasba. A hosszú póznára tűzött zászlót kitartóan cibálta a szél, de úgy tűnt, a kőszikla-
jelkép rendíthetetlen maradt. A távolból kürtszó hallatszott, és a három Dierron felkapta
a fejét. Ismerték ezt a jelzést, hiszen a Lovagrendjük gyülekezője harsant fel.
Sigmund diadalittasan felüvöltött, és még magasabbra emelte a lobogót. Aztán a
könyökvasával halántékon csapott egy irissarit, majd kardja markolata sújtott le.
– Kitartás! – süvöltötte Arman, és rekedten kacagott. – Pedig már azt hittem, csata
közben halhatok meg!
– Még nem kizárt… uram!

*****

A Dierron-lovagok látták a menekülő irissarik feje fölé emelkedő lobogót, és a rangidős

parancsnok azonnal gyülekezőt fújatott. Egy véres kardot tartó, ismeretlen lovag
léptetett mellé, és a rangidős tiszt, Olek da Rangala csak most szembesült azzal a ténnyel,
hogy valahol a csata sűrűjében nem, hogy kevesebben lettek, de még megszaporodott a
lovagok száma. Közel ötszázan vártak a parancsára.
– Kik vagytok?
– Jrissai túlélői…
– Jrissai!? Hát nem pusztult el mindenki?
– Nem mindenki volt a várban, uram, amikor a vadak jöttek, de… ez most talán nem a
legjobb idő ezt megbeszélni! Mi a parancsod?
– Igazad van, Marykra mondom! Lovagok! Gyülekező!
A kürt megszólalt. A távolban megbillent a lobogó, de aztán új erőre kapott, és ismét a
magasba emelkedett. Olek da Rangala nem adta tanújelét annak, hogy kétségei
volnának… lehet, hogy maga az exarcha tartja a lobogót, lehet, hogy egy zöldfülű
taknyos, aki most állt be a soraik közé, vagy talán az irissarik csele az egész…
Mindegy. Ott a lobogó.
– Roham!
– Jrissaiért!
Vasalt paták ezrei alatt dübörgött fel a föld, ötszáz nehéz páncélba bújtatott csatamén
és ember indult szétterülve a völgy lejtőjén a Dierronok zászlója felé. Ahogy a hátráló,
majd futni kezdő irissarik közé csapódva meglendültek a súlyos kardok, már egyértelmű
volt, hogy a csata eldőlt…
Észak fiai a fegyvereiket elhajigálva menekültek, de kegyelmet nem kaptak. Nyugatról
Rivan könnyűlovasai tizedelték őket, keletről pedig az acélos rengeteg csapott le
irgalmat nem ismerve. S amikor két órával később felharsant a győzelmüket jelző
diadalmas kürtszó, több mint négyezer irissari hevert holtan a Szélmalom-völgyben.

*****

– Az exarcha igen elismerően nyilatkozott a hősiességéről, hadnagy! – Zmed tűnődve

fürkészte Sern do Krajn jellegzetes, éles metszésű vonásait.
– Köszönöm, uram! – szólalt meg rekedtesen Sern do Krajn, és meghajtotta magát. Még
a csatában viselt véres páncél volt rajta, ahogy elhozták onnan, vagyis horpadtan, félig
elfagyottan. Kissé mereven mozgott a bal oldalára. – A legnagyobb elismerés, ha az
exarchám Arman de Dierron dicséretre méltat.
– Ne szerénykedj! Ha te nem vagy, ma talán egy exarchával szegényebbek lennénk. A
jutalmad nem marad el.
– Nem jutalomért vagyok itt, dire! – Sern do Krajn pillantása mintha sziklákat lett
volna képes kettérepeszteni. – Azért vagyok itt, mert ideszólított a kötelességem!
– Valóban, lovag? – Lenk ellökte magát a sátorpóznától, és közelebb lépett. – Nyugaton
és keleten is vannak irissarik… igazából, mindenhol ott vannak. Te pedig itt, a bátyám
oldalán.
– Mert itt van a rendem is. De nem azért harcolunk, mert jutalmat remélünk!
– Hanem mert Arman de Dierron Zmed mellett tette le a voksát. De ha Dorigan mellett
teszi le, akkor ti lettetek volna az oxolundi diadal főszereplői.
Sern do Krajn végigmérte Lenket, aki a válláig alig ért, és biccentett.
– Így van, dire. Azonban, ha megengeded… ismerem Dorigan de Frekhanzert. Rettegett
harcos innen a nyugati partokig… de őt kevésbé követném olyan lelkesen, mint Arman
de Dierront.
– Tehát Armant követed, nem Zmedet?
Sern do Krajn megvetően horkantott, erre pedig már Arman is felemelkedett a
székéből, ahol eddig ült. Mosolygott.
 – Ha megengeded, jó lovag… – Lenk felé fordult, és átvéve a szót megmagyarázta:
– Sern arra próbált célozni, hogy ő a becsületét és a hazafiságát követi. Ha azt
parancsolnám, hogy ölje meg a királyt, ellenem emelne fegyvert. A Dierronok, s az
általunk alapított Rend is, minden esetben a Törvényt követi.
– Senki sem vonta kétségbe a hűségeteket. – Zmed szúrós pillantást vetett Lenkre,
majd ismét Sern do Krajn felé nézett. – Menj, lovag, s gyászolj… sok társad veszett ma
oda.
– Köszönöm, uram. – Sern do Krajn meghajolt, és távozott a sátorból. Rajta kívül is
maradtak még éppen elegen, hiszen többek között ott tartózkodott Rivan, Arman, a
három De Vigorard fivér, valamint néhány testőr és kisebb jelentőségű gróf. Zmed
biccentett, aztán a félkarú Rivanra pillantott, és a szája szegletében mosoly bujkált.
– Örömmel hallottam, hogy a sok gyász mellett van, akit boldogság is ért.
– Így van, dire. – Rivan szokásos kedvetlen, rideg tónusából nem lehetett volna
megállapítani, hogy örül. Persze, aki látta az exarchát, amikor Gellert fiát elé hozták, az
holtáig mesélhetné, hogy a kőszívű nagyúr álcája mögött egy érző ember lelke lakozik,
aki még örömkönnyeket is képes ejteni.
– Felépül a fiad?
– Persze. Elvégre Moreguard.
Zmed erre elnevette magát, majd kissé felemelte a hangját, hogy mindenkihez tudjon
szólni.
– Urak! A mai csatát még sokáig fogják emlegetni az utódaink! Drénia ismét
megmutatta a kies északnak, hogy semmi keresnivalójuk nincs a földünkön, amíg nem
tartják tiszteletben a Drén Törvényt! Négyszeres túlerővel szálltunk ma szembe, és
győztünk. Hát folytassuk ezt a nagy sikerű hadjáratot, és forduljunk kelet felé, Skovenge
irányába. Oda tart Dorigan de Frekhanzer is, vagy talán már oda is értek, és nem tudom,
ti hogy vagytok vele, de…
Zmed itt kénytelen volt elhallgatni, ugyanis libbent a sátor ponyvája, és Jilocas’theyn,
az öregember álcáját viselő ezüst sárkány lépett be. Sietős léptekkel átvágott a sátoron,
majd megállt Zmed előtt, és fürkésző tekintettel szemügyre vette.
A királyjelölt egyre zavartabban érezte magát a sárkány tekintete alatt, mivel a csend
hosszúra nyúlt. Néhányan köhintettek, mások összesúgtak, végül Zmed nem bírta
tovább, és megtörve a csendet felvonta a szemöldökét.
– Jilocas’theyn, öhm… üdvözöllek itt, a győzelmet ünneplő tanácson. Éppen jókor
érkeztél, hiszen…
– Deviaron! – reszelte rekedtesen a Fényes Mágus.
– Deviaron? Mi van vele?
– Ostromzár alatt áll. Krogelv de Zitrán tízezer fős sereg élén átlépte a Cley-hegységet,
és körbevette Deviaront.
– Miiiiiii?
 Mindenki egyszerre kezdett beszélni, kiabálni, és olyan kakofónia alakult ki
másodpercek alatt, hogy Zmednek háromszor kellett elkiabálnia magát, mire csend lett.
A tömeg hullámzott, morajlott, a nemesek közül sokan most azonnal lóra akartak
pattanni, hogy visszatérjenek Deviaronba. Úgy tűnt, az egyetlen, aki higgadt fejjel
gondolkodik, az maga Zmed.
Amikor a tömeg elcsitult, és minden szempár rá szegeződött, Zmed teljes
nyugalommal fordult Jilocas’theyn felé.
– A félelmem beigazolódni látszik. Pedig te biztosítottál, hogy Otis de Zitránnak
nincsenek ártó szándékai.
– Otis halott. A saját atyja ölette meg, mert szembeszállt vele. Otis Dréniát védte,
hiszem ezt.
Ez láthatóan sokakat meglepett. Zmedet is, de rövid csend után újabb kérdést tett fel:
– És a kermon-pap? Ő Otisszal volt.
– Leanda fogoly. Őt nem fogják megölni. Hiszen, mint tudott, a legfőbb kermon-pap az,
ki a koronát az új király fejére helyezi.
– Mit tehetünk?
– Semmit.
– Olyan nincs.
– Mint mondtam volt, De Vigorardok sarja: semmit. A távolság túl nagy, Deviaron és a
mi helyzetünk…
Zmed az asztal fölött torkon ragadta a sárkányt. Ez annyira meglepett mindenkit, de
legfőképp Jilocas’theynt, hogy még szólni is elfelejtett, pedig nyilván az emberi marok
szorítását meg sem érezte. Igaz, jelen formájában sebezhetőbb volt, mint
sárkányalakban, de több kellett egy acélos maroknál ahhoz, hogy a Fényes Mágus
megrettenjen. Inkább csak a döbbenet késztette némaságra, hogy egy arkhon kezet
merészel emelni rá.
Zmed közel hajolt hozzá. Ahogy a sárkány arcába sziszegett, azt mindenki hallotta,
hiszen tettét követően síri csend uralkodott a helységben.
– Ha én még egyszer megkérdezem, hogy mit tehetünk Dréniáért, és te azt feleled,
hogy semmit, Jilocas’theyn… akkor kétségbe kell vonnom a hűségedet Drénia iránt. Most
pedig válaszolj a kérdésemre: képes vagy engem innen Deviaronba teleportálni?
– Akár a világ végére is, de nem Deviaronba. Oda nem. A védőmágia, melyet én
alkottam… eltérít.
– Hova?
– Egy démoni létsíkra. Higgy nekem, herceg… nem kívánsz oda kerülni! Még én magam
sem.
Zmed elengedte a sárkány nyakát. Az agya vadul járt, miközben érezte, hogy minden
feszült szempár rátapadt. Aztán dühösen a levegőbe csapott.
– Az istenekre, hát semmit sem tehetünk!? – sziszegte indulatosan. – Ezek fegyverrel
jönnek a főváros ellen, és… mi semmit sem tehetünk!?
 – Túl messze vagyunk – szólt közbe egy bátortalan hang. – Mérföldekre feljöttünk
északra, és védelem nélkül hagytuk a hátunkat. Nincs sereg, amely a zitránok előtt
odaérhet.
– Persze… hiszen nyilván Jilocas’theyn sem tudna kétezer harcost innen mérföldekre
elteleportálni. – Zmed bár ezt kijelentette, de ebbe a kijelentésbe akaratlanul is kérdő él
vegyült, és beszéd közben az idős sárkányra pillantott. Az meghajtotta a fejét.
– Erőmet ugyan nem haladná meg, de legyengítene, végzetesen.
– Azonban… ha te nem tudsz bejutni Deviaronba… akkor a zitránok…
– Erővel? Ők sem. Tízezer fős sereg kevés ahhoz, hogy a Fagycitadellát elfoglalja…
– De a zitránokat várják! – recsegte Arman sápadt fehéren, ahogy megértette a
kimondatlan szavakat. – Be fogják őket engedni a várba… és a várőrség kevés ahhoz,
hogy megállítsa a dúlást!
Súlyos csend telepedett a sátorra. Mindenki gondolkodott, vagy a kilátástalanság fájó
ködébe temette gondolatait. Végül Rivan az ezüst sárkányra pillantott.
– Nektek annyi lenne elfújni a zitrán sereget, mint Celiahnának a Frekhanzer flottát…
miért nem teszitek meg?
– A Fagyhercegeket csak a mindenkori drén király szólíthatja harcba, s csak akkor, ha
Dréniát fenyegeti veszély. S bár Drénia veszélyben forog…
– De nincs királya! – Zmed felnyúlt, és megmasszírozta az orrnyergét. Tehetetlenül
csóválta a fejét. – Egyszerűen nincs ötletem!
– Nekem van. – Lenk előrelépett, és érdeklődve méregette Zmedet, mintha azon
csodálkozna, hogy annak miért nem jutott eszébe az, ami neki. Kezével az ezüst sárkány
felé intett. – Fényes Mágus azt mondja, nem tud mindenkit odavinni… de talán pár
drénnel még egy közepes erősségű Ezüst Magiszter is boldogulna, nem hogy a
magiszterek magisztere. Jól gondolom?
– Jól, ifjú De Vigorard – hajtott fejet ismét Jilocas’theyn, nehézkesen formálva a
szavakat. Aztán megrázta a fejét. – De annak semmi értelme, hogy tíz katonát
odateleportáljunk Deviaron falai alá.
– Nem tízet. – Zmed elismerő suttogását mindenki hallotta, olyan csend volt a
sátorban. Azt már kevesebben értették, hogy miért kezd el vigyorogni a Jelölt és két
testvére is. Habár sokan sejteni kezdték a következő szavak hallatakor, hogy Zmednek,
Hmudának és Lenknek elment az esze. – Csak hármat! Istenemre, öcskös, igazad van! A
kermon! Majdnem elfeledkeztem róla!
– Beavatnátok minket is? – morogta rosszkedvűen Rivan, de helyette az idős, agg lovag
lépett előre, és megrovóan megrázta a fejét.
– Ott voltál te is, Rivan, amikor Otis de Zitrán bevonult a Nagyterembe és Lyasthé
Mehriall a földre sújtott mindenkit. Úgy fetrengtünk, mint a félfagyott svábbogarak… de
a De Vigorardok nem! Tudod, hogy Zmedéket nem fogja sem mágia, sem fegyver, ha
egymás közelében tartózkodnak. Ez a nagy tervetek? – dühösen a kardja markolatára
csapott. – Ebbe én nem egyezem bele!
 – Nem kértem a beleegyezésedet, Arman. – Zmed egészen felélénkült. – Kivágjuk a
zitrán tölgyfát, és megszűnik a Drénia földjét emésztő kór! Krogelv de Zitrán a fejével
fizet az árulásáért!
– Lassítsunk egy kicsit! – emelte fel figyelmeztetően bütykös mutatóujját Jilocas’theyn.
Nagyot pislantott. – Arra készülsz, hogy harmadmagaddal állod útját egy seregnek, mely
tízezer főt számlál, s abban bízol, hogy a kermonod mágiája megvéd?
– Nos… ez így talán meredeken hangzik?
– Eléggé.
– Akkor jó. A zitránokat is meg fogjuk lepni vele!
– Ezzel csak egy a baj – mormolta Hmuda, aki eddig csendben figyelte az eseményeket
és hallgatta az elhangzottakat. – Az, hogy mi hárman vagyunk… Deviaronnak pedig hét
kapuja van. És ne feledkezzünk meg a vén Leandáról sem, aki Krogelv túsza. Őt is ki
kellene hozni valahogy!
– Én azért megnézném a vén kermon-papot, amikor a kermonunk működésbe lép, és
elnyel minden mágiát, támadást!
– Hé! – Lenk csillogó szemmel meredt a bátyjára. – Te nem is Deviaronba akarsz
menni!
Zmed rákacsintott.
– Emlékeztek még Mish várára?
Hmuda elsápadt.
– Muszáj azt megismételnünk?
– Gondolj bele, tesó! – Lenk kivételesen Zmed oldalán szállt be a vitába, és győzködni
kezdte a középső bátyját. – Te számítanál arra, hogy rögtön a zitrán tábor közepébe
teleportálunk?
– De akkor se tudunk egyszerre Krogelvvel, a seregével és a kermon-pappal
foglalkozni!
– Ebben igazad van… – Zmed hátrapillantott a válla felett. – Ezért jön velünk Lira.
A vörös hajú, elbűvölő Viharhozó előbbre lépett. Smaragdtüzű pillantása elég volt
arra, hogy Hmuda is engedjen, noha a nő láthatóan nem volt tisztában azzal, hogy mire
készülnek. A parancsa azonban Zmed mellé szólította, már csak azért is, mert miután
beszámolt az ellene elkövetett merényletről, Zmed maga mellett tartotta. Lira nem
hallgatott el semmit Zmed elől, de arra a kérdésre, hogy ki adta a megbízást, nem tudott
válaszolni. Elhamarkodottan döntött, amikor leszúrta Morakot, ugyanis annak társai
semmit sem tudtak a megbízó kilétéről.
Mielőtt azonban Lira Stornar megszólalhatott volna, Arman de Dierron lépett előre.
– Nektek teljesen elment az eszetek!? Be akartok teleportálni az ellenséges sereg
közepére, hogy megöljétek annak vezérét? Kizárt, hogy élve kijussatok!
– Az nem számít.
– Valóban ez a terved, Zmed de Vigorard? – kérdezte csendesen Jilocas’theyn. A
sátorban lévő nemesek hitetlenkedve bámulták a De Vigorard fivéreket, és amikor Zmed
kurtán biccentett – kissé feszélyezetten immár a közönség miatt, a Fényes Mágus is
rábólintott.
– Döntésed olyan bátorságot feltételez, amely királyhoz méltó. Ha valakinek, nektek
sikerülhet!
– Akkor én is megyek! – csattant fel Arman de Dierron, és előrelépett.
Zmed aggodalmasan pislantott rá.
– A te korodban, exarcha…
– Aggódj csak a saját korod miatt! Én már eleget éltem.
– Én is veletek tartok! – lépett előre Rivan de Moreguard.
Zmed most már tényleg kínosan pislogott, és igyekezett nem tekinteni a nemes
karcsonkjára.
Lenk már nem volt ilyen figyelmes.
– Nem akarlak megsérteni titeket, exarchák, de elég lesz magunkra figyelnünk. A
kermonunk bűvköre rátok nem hat. Azonkívül, valakinek a sereget is vezetnie kell… mi
csak feltartóztatni tudjuk a zitránokat, de nem elpusztítani. Ehhez egy egyesített drén
haderő kell.
– Éppen ezért azonnal vedd fel a kapcsolatot a Fagyhercegekkel, Fényes Mágus! Tudasd
velük, hogy Deviaront támadás érte… Ha jól sejtem, Kherthyomehr és Lyasthé Mehriall
egy helyen tartózkodnak. Dorigan és Zordig egyesítse a seregét, és induljanak Deviaron
felé! Mihamarabb!
Páran nagyon csodálkoztak.
– Miből gondolod, hogy a másik két Jelölt majd úgy ugrál, ahogy te fütyülsz?
– Semmiből. De ha nem így tesznek, nemcsak engem öletnek meg, hanem Drénia
sorsát is megpecsételik.
– És mi lesz velünk? – kötötte az ebet a karóhoz Arman.
– Sajnálom, dire, de neked és Rivannak kell a sereget vezetned délre. Amint a
lehetőség engedi, igyekezzetek Deviaron falai alá! Jilocas’theyn! Ki a legtapasztaltabb
mágusod itt a seregben?
– Az agg Zrijjaz… de nem ő a legerőteljesebb. Feltételezem, nem engem akarsz
magaddal vinni.
– A te mágikus erődre a sereg mellett lesz szükség. – Zmed legyintett. – Kit javasolsz
hát?
– Bölcs döntéseket hozol… egy őrült ötlet következményeként – dünnyögte az agg
ezüst sárkány, aztán behunyta a szemét. – Az ifjú Frikkenhadzgert ajánlanám
szolgálatodba… kissé nyers még, de a mágiája lehengerlő.
– Hány embert tud magával vinni?
– Ez kissé bonyolult. Jelenleg nem tudjuk a zitrán sereg pontos hollétét, így nem tud
azonnal Krogelv mellé teleportálni. Azonban Frikkenhadzger, mint mondtam,
meglehetősen nyers. Képes tíz embert is magával vinni Deviaronig… úgy, hogy azok
túléljék.
 Lenk vigyorgott.
– Hát… ez elég biztató!
– Nos… ez esetben talán magunkkal vihetünk még plusz embereket. Arman, Rivan!
Olyan harcosokat jelöljetek ki mellém, akik remekül bánnak a kardjukkal, és nem félnek
pofába röhögni a halált. De ne kockáztassunk… Lirával és ezzel a Frikk… ööö…
– Frikkenhadzger!
– Vele… vele együtt már öten vagyunk. Két-két ember kérek a Dierron-lovagok és a
Szélvágtázók közül!
– Én vállalom!
A fiatal, lelkes hang hallatán némi mormogás kélt, aztán szétnyílt a tömeg, és egy
mankóra támaszkodó, jóképű ifjú bicegett előre, akinek a jobb lábát vaskos pólya fedte.
Zmed végigmérte Gellert de Moreguardot, és elmosolyodott.
– A bátorságod dicséretre méltó, de…
– …de természetesen nem vagy olyan hülye, mint amilyennek látszol – torkolta le
hűvösen Rivan de Moreguard a kedvenc fiát.
– Miért? Te is jelentkeztél!
– Mint exarcha De Dierron már jelezte, felettünk már eljárt a kor…
– Pontosan! Ezért itt a lehetőség, hogy az eljövendő generáció bizonyítsa bátorságát!
– Eszednél vagy? Törött a lábad!
Gellert szemtelenül vigyorgott, és kacsintott.
– Biztos vagyok benne, hogy akad itt olyan nagy erejű mágus, akinek semmibe se telik
összeforrasztani egy törött végtagot!
Erre már Rivan sem tudott mit mondani, ha nem akarta a jelen lévő nemesség előtt
csúfba hozni saját fiát a féltésével. Zordan pislantott egyet, aztán látható
nemtörődömséggel megvonta ép vállát.
– Felnőtt vagy. A döntés a tiéd, hát vigyázz magadra és a hercegekre!
S bár szavakba nem öntötte, de végül szeme elismerően villant, és büszkén tekintett a
fiára.
Zmed érdeklődve mérte végig az izmos fiatalembert, majd felvonta a szemöldökét.
– És ki lesz a párod? Feltételezem, van jelölted erre a célra.
– Van éppen, de ő elég mosdatlan szájú.
– Nem bálba megyünk.
– Nos, amennyiben nem bántja majd a fületeket…
– Ha rám gondolsz, mint mosdatlan szájúra, majd mindennap megtisztogatom a
fogaimat, míg az urakkal lógunk – lépett előre egy nagydarab, harcsabajszos fickó.
Grokszij kissé feszültnek tűnt itt az urak között, de amikor felzárkózott Gellert mellé,
láthatóan visszanyerte a magabiztosságát, és szablyája markolatára csapott. – Szóval!
Megyünk zitránt ölni, eeeh? Úgy is utálom a büdös fajtájukat.
– Arman?
 – Hát, én leginkább magamat ajánlanám, de ha nem… akkor Sern do Krajnt javaslom.
Ígéretes harcos, és remekül bánik a karddal, a saját szememmel láttam.
– Azt az eposzi csatát, amit az irissarikkal folytattatok, egyszer meghallgatnám teljes
részletességében – biccentett Zmed, elismerve ezzel Sern do Krajn érdemeit. – És a másik
jelölted?
– Én leszek az! – lépett előre egy Dierron-lovag, aki eddig meghúzódott a háttérben. A
kérdő pillantásokra kihúzta magát, és bal tenyerét a földre támasztott csatabárdja
markolatára tette. – Sigmund do Krajn, szolgálatukra, dire!
– Nocsak, még egy do Krajn? – vonta fel a szemöldökét Zmed, és karba fonta mellkasa
előtt a kezét. – A Dierronok között?
– Ha megengedi, uram, nem minden nemes tekint megvetéssel a Dierron Lovagrendre.
Azon kívül a do Krajnok évtizedek óta hű szolgái a Koronának!
– Ez igen dicséretes – pislantott nagyot Lenk.
– Feltételezem, Sern do Krajn lovag a rokonod – jegyezte meg Zmed, mire a középkorú
férfi biccentett. A várakozó csendre aztán egykedvűen megjegyezte:
– A fiam.
– Akkor legyen ennyi! – biccentett Zmed. – Hajnalban indulunk. És… valaki gyógyítsa
meg az ifjú de Moreguardot!
 15. AMIKOR A DRÉNEK ÖSSZEFOGNAK

Shenden de Zrabervetshen sosem fogja elfelejteni azt a lángoló éjszakát. Amint az

exarchák, vagyis az általa és Zordig által egyesített katonák szervezetten megkezdték a
védekezést, az irissarik pusztításának sikerült gátat vetniük. Fokozatosan szorították
hátra, vissza a falak felé a farkasként vonyító északiakat, noha a kavargó hóesés nem az ő
malmukra hajtotta a vizet. Shenden Karomharcosai sokkal eredményesebbnek
bizonyultak, mint a Zordig által fenntartott Kristálykígyó-lovagok ebben az utcai
gerillaharcban, azonban a véres csatározás kimenetele még így is kétséges lett volna, ha
ekkor Skovenge kikötőjében nem történik egy váratlan eset.
Időközben súlyos köd ereszkedett a városra, ezért sem látta senki, amikor a
Frekhanzer hajóhad felbukkant a láthatáron. Kolosszális teljesítmény lehetett a
Dimvarge partján kikötni ebben a ködben, Skovengétől északra, és partra tenni a
Frekhanzer katonák egy részét, lovastól, mindenestől, majd tovább hajózni a város felé
és kikötni Skovenge terjedelmes kikötőjében. Aztán amikor Dorigan de Frekhanzer
partra lépett, és megfújta kürtjét, fia, Robigan hátba támadta az irissari hordát,
gyakorlatilag megrohamozva a kaput, ahol korábban a vadak betörtek a városba, és ahol
Shejrezs de Zrabervetshen az életét adta a testőreivel egyetemben.
Dorigan eközben a gyalogosokkal Skovenge keleti oldaláról indult el, és oldalba kapta a
végküzdelembe belefeledkezett irissarikat. Shenden elkerekedett szemmel, vérző arccal,
véres páncélban nézte végig, ahogy az idegen katonák kibukkannak a sikátorból, és
üvöltve rohanják le a meglepett vadakat.
A tisztogatás még mindig folyt, sok irissari ugyanis a falak között húzta meg magát. A
Karomharcosok, a Kristálykígyók és Dorigan emberei házról házra jártak, és ahol
irissariba botlottak, azonnal felkoncolták. Ez azonban már mit sem változtatott a tényen,
hogy Skovenge egy részét tűz pusztította el, lakosságának pedig legalább háromötödét a
saját ágyukban ölték meg az irissarik.
Shenden nagyúr kastélyának fő csarnoka most meglehetősen komoran festett. Az
exarchák már átöltöztek, és dimossés poharaikból gyenge minőségű árpapálinkát
kortyoltak. A félszemű Shenden mogorván meredt maga elé, Dorigan türelmesen várt,
Zordig pedig kelletlenül bámulta az italát. Gledz de Cloa savanyú képpel ült Zordig
mellett, hol Shendent, hol Zordigot fürkészve, míg Artax de Miyra és Liyun de Chevallier
Dorigan mellett foglaltak helyet az asztal túloldalán. Lyasthé Mehriall és Kherthyomehr
is a helyiségben tartózkodtak még, és a két Fagyherceg szokás szerint egymástól minél
távolabb helyezkedett el. Csak néha akaszkodott össze a tekintetük.
 Végül a medve termetű oxolundi nemes nem húzta tovább, és megrázta magát.
– Shenden, fogadd őszinte részvétemet a téged ért veszteség miatt. Hidd el, tudom,
milyen érzés…
Úgy tűnt, Shenden meg sem hallja. Amikor elé hozták Shejrezs szinte
felismerhetetlenségig összeszurkált holttestét, a hajlott hátú nemes még inkább
megroskadt. Shejrezs volt az elsőszülött fia, jogos örököse, legidősebb a hat
Zrabervetshen fiú közül, akiknek Shenden nagyúr volt az apjuk. Shejrezsen kívül még
két felnőtt fia lett az irissarik áldozata.
– Úgy hallottuk, az irissarik neked is nagy fájdalmat okoztak – jegyezte meg Gledz de
Cloa udvariasan, hogy megtörje a kínossá váló csendet.
A mogorva Liyun de Chevallier megvakarta az orra tövét.
– Mindannyian szenvedtünk veszteségeket! – recsegte kedvetlenül. – De most ennél
sokkal nagyobb baj, hogy Deviaront megtámadták… Dréniát támadták meg!
– Semmi kedvem megint arra a nyirkos hajóra szállni. – Artax de Miyra szemmel
láthatóan megborzongott. Az idős, kényeskedő urat igencsak megviselte a hosszú hajóút
Oxolundból Skovengébe, hiszen gyakorlatilag végighajózták Drénia északi részét. Az
eredeti terv az volt, hogy felszabadítják Skovengét, aztán legrosszabb esetben is
gyalogosan, illetve hintóval vagy lóháton Zmedék felé indulnak.
A két Fagyherceg azonban a skovenge-i csata után közölte a hírt az exarchákkal, hogy
Zmed de Vigorard szétverte az irissari fősereget, noha abból egy hatezer fős egység
levált és Skovenge felé tart. Ami azonban nagyobb baj volt, hogy Krogelv de Zitrán
árulónak bizonyult; megölette saját fiát, és most arra készül, hogy elfoglalja Dréniát.
A sárkányok valamilyen titokzatos módon tudomást szereztek erről, de tenni nem
tettek semmit, csak tájékoztattak. A nemesek nem is támasztottak emiatt kétséget: ez
egy Királyválasztó Viadal volt, ahol bármi lehetett valóságos, de szinte minden lehetett
megrendezett is. Mind tudták, hogy ha lenne uralkodójuk, a sárkányok sem
vonakodnának csatába szállni, de ezt most egyelőre nekik kellett megoldaniuk. Csak
bíztak benne, hogy ha Dréniát valóban veszély fenyegeti majd, a három Fagyherceg nem
késlekedik megmutatni erejük legjavát.
– Akkor te maradj itt, és tartsd fel a vadakat! – szólt oda megvetően Dorigan a
támogatójának, aztán az asztalra csapott. – És maradjon az is, aki akar! Én viszont hajóra
szállok, és arra kérlek benneteket, adjátok mellém a seregeteket! Délre hajózom, és a
Cley hegység tövében szállok partra. Hátba támadom a zitránokat, és a De Vigorard-
sereggel harapófogóba zárjuk őket!
– Ekkorát nőtt volna a szemedben a Zsoldos? – kérdezte rosszkedvűen Zordig.
– Az a fiú a két testvérével arra készül, hogy behatolnak a zitrán sereg szívébe! Nem itt
kushadnak, mint valami megvert kutya! – robajlotta Dorigan.
Zordig összerándult a mennydörgő szavakra. Nagyon nem emelte az imázsát, hogy úgy
bukkantak rá, ahogy. Éppen három irissari rugdosta, amikor Robigan de Frekhanzer
egymaga levágta a támadóit. Zordigot bizony lefegyverezték, és mivel látták rajta, hogy
nemes, foglyul akarták ejteni. Sikerült is volna, ha nem érkezik időben a Frekhanzer
sereg. Többek között ez volt Zordig rosszkedvének az oka… kimondva nem volt, de
mindenki tudta, hogy ő már elesett a Jégkoronától.
Shenden felemelte fejét, és rezzenetlen arccal meredt Doriganra, aztán biccentett.
– Veled tartok.
– Neked Skovengét kellene védened! – sipította közbe a menyétképű Gledz de Cloa. –
Ne feledkezzünk meg arról, hogy az irissari veszedelem még nem múlt el!
– Úgy van. Skovenge pedig a te várad – bólintott Zordig, aztán keményen Doriganra
meredt. – Megyek én.
Dorigan kivárt egy pillanatot, aztán kelletlenül biccentett. Jobban örült volna neki, ha
Shenden tart vele, de nem tagadhatta meg szeretteinek a védelmét a félszemű nemestől,
akit ráadásul szemmel láthatóan igen megviselt a gyász.
– Én öreg vagyok már egy ilyen nagy úthoz – Artax de Miyra megvakarta vastagon
púderezett orrát, aztán kényeskedve az asztalterítőbe kente a ráragadt anyagot. – Itt
maradok Shendennel.
– És ha az irissarik ismét betörnek a városba?
– Nem fognak – jegyezte meg komoran Shenden. – Hagyjatok itt kétszáz harcost, és
megvédem a falakat.
– Legyen így! – biccentett Dorigan, azzal felállt. – Hajnalban indulunk, és három nap
múlva a Cley-hegységnél vagyunk, ha a szél északról fúj.
– Hát ez az – sóhajtotta mogorván Liyun de Chevallier. – Sosem tudhatjuk, merről fog
fújni a szél…
Dorigan figyelemre sem méltatta.
– Onnan még legalább három nap, mire a hegyek mentén a torkolattól Deviaron
közelébe érünk. Kemény lesz. Erőltetett menetre számítsatok.
Talán őt lepte meg a legjobban, hogy az exarchák szó nélkül elfogadták a parancsait.
– És… utána? – A kérdést Aleb de Miyra, Artax egyik unokája tette fel. Fiatal volt még,
igazából szólásjoggal sem rendelkezett, de most ő volt az egyetlen, aki Artaxon kívül
jelen volt a De Miyra családból. Mivel ez nem az Arkhonok Tanácsa – hiszen hárman is
hiányoztak, akik éppen Deviaron irányába tartottak, hogy esztelen tettükkel pecsétet
tegyenek sorsuk végére, legalábbis sokan így gondolták – felszólalhatott ő is.
– Az unokám arra gondol… – nyekeregte az idős Artax, de Dorigan a szavába vágott:
– Mind tudjuk, mire gondolt nemes unokád, Artax! Mind tehetetlenek vagyunk, talán
mégiscsak a De Vigorardok azok, akik megmenthetik Dréniát.
– Hárman? Egy tízezer fős sereg ellen? – Gledz de Cloa kövérkés teste elfojtott
kuncogástól rázkódott. – Elismerem, vakmerő próbálkozás… de épp oly esztelen, mint
amit a Zsoldostól megszoktunk. Ha emlékeztek, megfenyegette a zitránokat a
Királyválasztó Tanácson is.
– Talán előre látta, mi fog következni. – Artax fáradtan hátradőlt, és még a vastag
púderréteg is kevés volt, hogy elrejtse a köszvény által kínzott ízületek okozta fájdalom
miatt megránduló ajkát. A hadjárat óta az állapota folyamatosan rosszabbodott, és sokan
már várták, hogy Artax elsőszülött fia, Abelas visszatérjen Zhilianról, és átvegye a család
irányítását.
– Attól, hogy valaki jóstehetség, még nem való királynak – vélte komoran Liyun de
Chevallier.
– Valóban nem. De Zmed bátorsága magáért beszél.
– Mit ér a bátorság, ha esztelenséggel párosul?
Senki sem mondta ki, de tulajdonképpen azon vitatkoztak, hogy Zmedet megválasztják
királynak a távollétében. Miután Zordig elesett a Jégkoronától, az egyetlen lehetséges
Jelölt – Zmeden kívül – Dorigan maradt… az a Dorigan, aki most itt vesztegel
Skovengében, míg vetélytársa bátorságról és hazafiságról téve tanúbizonyságot egy
eszelős támadásra szánta el magát.
Szó szót követett…

*****

Frikkenhadzger hórihorgas, lóarcú mágus volt, az Ezüst Magiszterek köpenyében. Első

pillantásra nem lehetett volna megtippelni, mennyi idős, de fekete szemének lelkes
csillogása végül elárulta, hogy a kortalan arc nem láthatott még többet harminc
esztendőnél. Ahogy lendületes, sietős léptekkel közeledett a reggeli dértől nedves füvön,
megcsusszant, és amíg az egyensúlya után kapadozott, elejtette a varázspálcáját.
Zmed felvonta a szemöldökét, és a mellette álló Ezüst Magiszterre pillantott.
– Biztos, hogy ő a legjobb választás?
– Bízhatsz bennem.
– Benned bízom – morogta kétértelműen az exarcha, aztán eszébe jutott egy fontos
dolog. – Deviaront értesítettétek, hogy ne engedjék be a zitrán sereget a kapun?
– Természetesen.
– És a mi jöttünkről? – kérdezett közbe Lenk.
– Arról is, ifjú De Vigorard.
– Jó. Mert nagy valószínűség szerint menekülnünk kell majd, miután megöltük
Krogelvet… – motyogta Hmuda.
A társaságra egy kis csend ereszkedett, amíg ezen elméláztak. A három De Vigorard, a
két Krajn, Lira Stornar, valamint Gellert de Moreguard és Grokszij meglehetősen
különösen festett a felkelő nap fényében, amint az ezüst sárkány öregember-alakja
mellett várták, hogy a hórihorgas mágus odaérjen hozzájuk.
– Még meggondolhatjátok magatokat – jegyezte meg Jilocas’theyn, Zmed azonban
megrázta a fejét.
– Megzavarjuk a zitránokat, amíg a sereg annyira közel ér, hogy oda tudjátok
teleportálni őket.
 – Az még egy hét. De legalább hat nap.
– Addig talán feltartjuk őket – biccentett Zmed zordan.
Lenk tűnődve jegyezte meg.
– Nem érzitek úgy, hogy ez már megtörtént? Hajnalban indulunk egy varázsló
társaságában, hogy megöljünk valakit…
– Csak most kicsit többen vagyunk – biccentett Hmuda.
– Hát reméljük, hogy most jobban sikerül, mint legutóbb – mormogta Zmed, aztán
figyelmét az odaérő Frikkenhadzgernek szentelte.
– Remélem, nem késtem sokat! – állt meg lihegve a mágus, és meghajtotta a fejét előbb
mestere, Jilocas’theyn felé, aztán sorban a nemesek irányába, még véletlenül sem találva
el a hierarchia által megkövetelt sorrendet. Közben pedig folyton járt a szája. – Eszembe
jutott, hogy nem memorizáltam gyógyítást… aztán az is, hogy talán szükség lehet
gyorsító varázslatra is, és ha már ott tartottam, akkor magamhoz vettem ezeket.
Szükségünk lehet rájuk – emelte fel bal kezével a varázspálcáját, jobbjával a
varázskönyvét.
– Szófosás varázslatot is memorizáltál? – érdeklődött kedvesen Lenk.
– Úgy látom, azt már aktiválta is – biccentett Hmuda.
Frikkenhadzger nem vette magára az élcelődést, hanem csillogó szemmel hátrasöpörte
a haját a „szakszavak” hallatán.
– Áhh, szintén járatosak a mágiában?
– Nem mondanám. Csak egy közös ismerős… – jegyezte meg Zmed, és nagyon csúnyán
pislogott két öccsére.
– Ó. Értem. Nos! – Frikkenhadzger összecsapta a két tenyerét, és vigyorgott. Rendkívül
rusnya volt így. – Indulhatunk?
– Ideje lenne!
– Akkor, kérem, álljanak a jobb és a bal oldalamra, és tegyék a kezüket a mellettük
állók vállára! Akik mellettem állnak, azok az én vállamra. Jajj, jut eszembe, még be sem
mutatkoztam…!
– Frikkenhadzger – bólintott feszülten Zmed. – Tudjuk.
A varázsló előre hajolt, és jobbra-balra pislogott.
– És az önök neve? Természetesen a híres-neves De Vigorard fivéreket ismerem, ahogy
hallottam már Gellert de Moreguardról és…
– Indulhatnánk? Majd később bemutatkozunk egymásnak!
– Óh… hogyne! Csak az udvariasság miatt… – motyogta kissé neheztelően a mágus,
aztán Jilocas’theynre pillantott. Búcsúzásképpen biccentett, majd egy kurta szót
mormogott.
A teleportáció meglehetősen durvára sikeredett. Az esszenciaháló beszívta őket, és ez
olyan érzést keltett bennük, mintha a gyomrukba akasztottak volna egy acélkampót, és
annál fogva rángatnák a testüket óriási kezek. Pörögtek, forogtak, aztán néhány
másodperc múlva a talpuk alá fű simult.
 Többen elestek a váratlan talajfogás közben, Gellert de Moreguard pedig térdre
roskadt és öklendezve adta ki a reggelije tartalmát. Lira Stornar meglehetősen
nyugodtan viselte az eseményt, csak egy megrovó pillantást vetett az Ezüst Magiszterre.
– Nagyszerű! Pontosan oda érkeztünk, ahova szerettem volna! – csapta össze lelkesen a
két kezét Frikkenhadzger, akit láthatóan egyáltalán nem viselt meg a brutális élmény,
aztán megfordult, és csodálkozva vette szemügyre a feltápászkodókat. – Mi történt?
Megcsúsztatok?
– Anyádat… – morogta Lenk, és lesöpörte egy vakondtúrás maradékát az arcáról.
– Ez mindig ilyen rossz? – dünnyögte Grokszij, miközben Gellert hóna alá nyúlva talpra
segítette urát.
– Csak akkor, ha egy fagyföldi vadmágus teleportál – szólt oda a válla felett Lira. – Azt
mondtad, pontosan oda érkeztünk, ahova szeretted volna… hol is van az? – fordult az
Ezüst Magiszter felé.
– Ó igen! Kövessetek!
Frikkendzger nem pazarolta tovább a szót, megindult a közelükben magasodó domb
felé. Ezt néhány perc alatt sikerült is megmászniuk, és amikor felértek a tetejére, eléjük
tárult a nem mindennapi látvány.
– Hm… – láthatóan a bőbeszédű varázslónak is elakadt a szava, ahogy szemügyre vette
a hóval foltokban borított tájat. Alapvetően jobb idő volt itt délen, mint fenn a
Szélmalom-völgyben, de azért akit nem védett a kermon mágiája, az bizony most is
vacogott. Ha nem a hidegtől, akkor a látványtól.
Előttük és kissé alattuk terült el Deviaron, s körülötte sátrak ezrei kaptak helyet. A
zitrán sereg már megérkezett, és láthatóan ostromzár alá vette a várost.
– Elkéstünk – dünnyögte Frikkenhadzger.
– Dehogy! Pont időben érkeztünk – dörmögte Zmed, izzó szemmel figyelve a számtalan
zitrán lobogót, majd társai kérdő tekintetére a város felé biccentett. – Deviaron tornyain
még Drénia lobogóját lengeti a szél.
– Tehát haladunk a terv szerint – jegyezte meg Hmuda, megsimogatva kardja
markolatát.
– Úgy van.
– Apropó, terv… mi is a terv? – pislogott nagyokat Frikkenhadzger. Ő nem volt ott a
megbeszélésen, és ezek szerint nem is tájékoztatták a dologról.
Lenk bajtársiasan a mágus vállára csapott.
– Semmi extra. Csak megöljük a lázadó sereg vezérét, aztán futunk a falak mögé. A te
feladatod igazán semmiség.
– Ó… ezt örömmel hallom!
– Te fogsz bejuttatni minket a tábor közepére… lehetőleg észrevétlenül.
Hmuda a mágusra kacsintott.
– Remélem, láthatatlanná tevő varázslatot is memorizáltál!
 – Kellett volna? – Frikkenhadger sajnálkozva megcsóválta a fejét, azt összevonta a
szemöldökét, és nagyon mereven bámult valahova előre. Végül előremutatott egy
hatalmas sátor felé, amely vörös és arany színeivel messziről felhívta magára a
figyelmet, és jócskán kimagasodott a hétköznapi, szürke katonai sátrak közül. – Az volna
a hadvezéri sátor?
– Minden bizonnyal.
– Akkor sokkal jobbat tudok, mint a láthatatlanság. – Frikkenhadzger hosszúkás
lópofájára kaján vigyort csalt valami csak általa ismert gondolat, amelyet azonban nem
tartott túl sokáig magában. – Kérem, álljanak a jobb és bal oldalamra…
– Na, neee…

*****

Drimger de Zitrán hátradőlt a székében, és beleharapott abba az egzotikus

gyümölcsbe, amelyet a szolgái persi barack néven hoztak elé. A lédús gyümölcshús a
harapása nyomán szétfröccsent, és a fiatal nemes arcának két oldalán csorgott alá,
miközben Drimger próbált nem ingerülten bámulni az előtte térdeplő alakra.
– Tehát… utoljára ajánlom fel a lehetőséget, főpap! Tedd a fejemre a Jégkoronát, és
meghagyom a nyomorult életedet!
– Én pedig utoljára figyelmeztetlek, dire… szedd a nyakadba a lábad, és fuss vissza
Zitrániába. Bár… ha a helyedben volnék, még messzebb szaladnék a drének bosszúja elől.
– Ugyan! Hetekbe telik, mire a Jelöltek visszatérnek. Az pedig, hogy a drén fősereg
visszahajózzon Dréniába, bahh… Legalább egy hónap! – Előredőlt, és megtámaszkodott a
térdén. – Neked azonban nincs ennyi időd, pap!
Kermon Devizever Leanda nagyot sóhajtott. A főpap elég ramaty állapotban volt, már
ha azt vesszük, hogy csuháját leszaggatták róla, és most teljesen meztelenül térdepelt
Drimger előtt. Inas, vézna teste reszketett a hidegtől, és kék, zöld és lila foltok mutatták,
hogy nem kímélték a kora miatt az ütlegekkel sem. Csoda lehetett, hogy még él, noha
Drimger de Zitrán gondosan ügyelt arra, hogy a martalócai ne végezzenek a főpappal.
Szüksége volt rá.
Drimgeren kívül még jelen volt Krogelv varázslóinak a vezetője, valamint a
testőrparancsnok és nyolc testőr. Krogelv egykori sátra igazából inkább volt egy
szövetpalota, semmint sátor: több lakóhelyiségre oszlott, amelyek között található volt
tisztálkodó helyiség, fegyverterem, tanácsterem, sőt még várószoba is. Maga a vörös és
aranyszínű szövetből készült sátor alapterülete meghaladta a száz lépést széltében épp
úgy, mint hosszában, s a hideg fűre vastag szőnyegeket terítettek le. Kermon Devizever
Leanda most egy ilyen szőnyegen térdelt, de vézna testét még így is rázta a hideg, hiába
füstölögtek a félhomályos helyiségben a tartójukban izzó parazsak.
 A kermon-pap azonban határozott jellem volt, s bár a fizikai reakcióin nem bírt úrrá
lenni, de Drimger fenyegető szavai leperegtek róla. Igazság szerint ő már tudta azt, amit
Drimger még csak sejtett: hogy valószínűleg közeleg halálának órája, mivel
elkötelezettsége Drénia felé eleve hamvába holt ötletté tette Drimger vágyát, hogy a
kermonok nagyatyja tegye a fejére a Jégkoronát, ezzel szentesítve drén királlyá válását.
Azonban mielőtt bármit is reagálhatott volna Drimger szavaira, odakintről éles
pukkanás hallatszott, aztán a sátor előtt őrt álló katona rémült-döbbent kiáltása. A
következő pillanatban vasak csendültek, és a sátorban tartózkodók felismerték az
egymásnak csattanó pengék hangját, miközben egy dühös hangot hallottak.
És egy olyasfélét, mint amikor valaki kiadja a reggeli tartalmát egy kiadós dorbézolást
követő másnapon.
– Frikkenhadzger, te idióta!
– Mi a baj? Hm… talán nem ez a zitrán vezéri sátor?
– De, ez az… de muszáj neked feltűnősködni!? Fényes nappal beteleportálni minket a
zitrán tábor közepére?
– Óóóhh… nem mondtátok, hogy éjszaka akarjátok a merényletet elkövetni!
– Hogy lehet egy ekkora seggfejből Ezüst Magiszter?
– Nos… voltaképpen igen egyszerűen…
– El ne kezd, cseszd meg, el ne kezd!
Drimger és testőrsége érdeklődve hallgatták az épületes beszélgetést, miközben
odakint fojtott halálhörgés hallatszott, aztán léptek dobogtak. Rivoler, a külhonból
származó testőrparancsnok ráérős mozdulattal elővonta görbe szablyáját, és előrelépett.
Magas, fekete hajú, vállas férfi volt, aki többnyire túldíszített ruhákat viselt, noha
ranggal vagy címmel nem rendelkezett sohasem. Szabályos arca, karvalyorra és szúrós
tekintetének intelligens csillogása nemesembert sejtetett, de a testőrparancsnok
sohasem mesélt a múltjáról, Drimger hiába is faggatta… pedig megtette párszor. Most
harmincas éveinek közepén járt, de Krogelv mellé, mint a zitrán királyi testőrség tagja
bő tizenöt esztendeje került, és két év múlva már hadnagyként szolgált. A
testőrparancsnoki posztot nyolc éve látta el igen felelősségteljesen… már amennyiben
nem számítjuk a közelmúlt eseményeit.
Rivoler most Drimger elé lépett, és a fejével intett nyolc, bent tartózkodó emberének,
hogy közelítsék meg a bejáratot.
– Jafer, vidd ki innen őfelségét!
– Nem, nem! Látni akarom, ahogy lemészárolod őket. – Drimger vigyorgott, és
várakozásteljesen felvonta a szemöldökét. Nem kellett sokáig várniuk, hogy lebbenjen a
külső termeket az általuk elfoglalt helyiségtől elválasztó függöny, és megérkezzenek a
behatolók.
Elsőnek egy medvetermetű drén nemes lépett be, aki súlyos lovagi páncélt viselt,
amely fekete árnyalatával és különleges kialakításával azonnal felkeltette Drimger
érdeklődését. Mögötte egy mellvértes, jóképű fiatalember érkezett, aki könnyű szablyát
hordozott, majd egy bőrvértes, vívótőrös, fiatal férfi, inkább fiú még… talán ha egy évvel
idősebb a tizennyolc esztendős Drimgernél. Utánuk két fagyföldi lovag, majd egy
elképesztően gyönyörű, szürkésfehér színű köpenyt viselő nő egy hórihorgas, varázsló
kinézetű férfival, aztán két harcosforma drén férfi lépett be. Drimger az elöl érkezők
láttán felvonta a szemöldökét, és kissé félrebiccentette a fejét.
– Nocsak! Megérkezett a drén küldöttség?
Leanda csaknem elharapta a nyelvét, hogy ne kiáltson fel, amikor megpillantotta a De
Vigorard fivéreket. Az érkező csapat kissé szétterült a bejárat közelében, amikor
szembetalálták magukat a testőrökkel, akik számszeríjat fogtak rájuk. A főpap
óvatossága azonban felesleges volt, mivel Zmed nem hagyott kétséget a kiléte felől.
– Úgy is mondhatjuk. Zmed de Vigorard vagyok, és azért jöttem, hogy megöljem
Krogelv de Zitránt!
Drimger láthatóan őszintén meglepődött. Alig pár perce jelentette ki, hogy számításai
szerint a Jelöltek még legalább egy hétig nem érnek Deviaron közelébe, erre az egyikük
besétál a sátrába… ráadásul úgy, hogy a sátrat körbeveszi az ő serege. Drimgert őszintén
érdekelte, hogyan eshetett meg ez a feneség, és kinek a fejét kell vétetnie, de ezzel még
ráért foglalkozni.
Hátradőlt, és míg megtámaszkodott a szék karfáján, szabad kezével intett.
– Kérésed számomra parancs! Hozzátok ide jóatyámat, hadd fejezze be a külhoni a
küldetését.
– Az atyádat? – A vívótőrös ifjú megrezzent, és most először Drimgerre pillantott.
Okos, élénk tekintete volt… aztán Drimger szembesült vele, hogy kit is lát, és
elmosolyodott.
– Ááá, már értem! Ügyes, nagyon ügyes! – Elvigyorodott, majd várakozóan kettőt
tapsolt. – Lássuk hát, hogyan teljesíted ígéretedet, Lenk de Vigorard, kedves barátom!
Lenk roppant bárgyú pofát vágott.
– Hozzám beszélsz?
– Te ismered? – sziszegte fojtottan Hmuda, és olyasféle mozdulatot tett, mintha Zmed
mögött áthajolva tarkón akarná vágni az öccsét.
– Te hülye vagy? Honnan ismerném!?
– Háháhá! – Drimger rendkívül jól szórakozott. Lenk alakítása olyannyira hibátlan volt,
hogy megállta volna a helyét egy színielőadáson is. Bőven megállta volna! Majdnem
Drimger is elhitte, hogy titkos szövetségese nem ismeri fel őt… de persze ez lehetetlen
volt, hiszen együtt tervezgették a jövőt. – Nagyon jó, nagyon jó!
Láthatóan a középen álló Zmed nem annyira tolerálta a humort. Fapofával meredt a
röhögő, karszékben ülő fiúra, akiről még azt sem tudta, hogy ki ő… de mivel az azt
mondta, hogy Krogelv az apja, ez elég volt arra, hogy Zmed beazonosítsa. Legalább
annyira, hogy ha nem is Krogelvet, de egy másik de Zitránt sodort elé a szél.
– Szóval te Krogelv fia vagy… nyilván Otis öccse.
– Ismerted a bátyámat?
 – Nem nevezném szerencsének.
– Nyilván nem kedvelted… Sokan voltak így ezzel! Az a tenyérbe mászó vigyora! –
Drimger szánakozva megcsóválta a fejét.
– Nekem elég volt az, hogy Zitrán.
– Hohó, micsoda tűz! – Drimger tetszetősen csettintett a nyelvével, aztán folytatta. –
Mindenesetre nyilván megelégedésedre szolgál majd a hír, hogy Otis bátyám meghalt. Én
öltem meg – dicsekvésnek hatott, fellengzős hivalkodásnak. Azonban ha elismerést várt,
csalódnia kellett.
Zmed de Vigorard maga elé emelte a kardját. Különös kialakítású, érdekes markolatú
ívelt penge volt, amelyen vörösen izzott az ajtónállók vére.
– Eljött az ideje, hogy kövesd a sírba, Zitrán!
– Én ezt kétlem. – Drimger láthatóan unottan intett. – Lenk herceg! Öld meg a
bátyádat!
Lenk ezen a parancson annyira meglepődött, hogy még a harcra készen előreszegezett
vívótőr is lentebb konyult a kezében. Tátott szájjal bámult Drimgerre, aztán
hitetlenkedve megcsóválta a fejét.
– Ez hülye? – kérdezte bizonytalanul. Szabad baljával megkocogtatta a halántékát,
jelezve, mire gondol.
Hmuda megvonta a vállát.
– Lenk! – Drimger hangja immár dühösen, parancsolóan csendült, de mielőtt
felfoghatta volna, hogy ez a Lenk de Vigorard, akit most lát az igazi, és ő eddig egy
átverés áldozata volt, addigra a sátorban elszabadult a pokol.
A három fivér nem várt tovább, Zmed kurta kiáltással meglódult, mire kapásból nyolc
számszeríjlövedék indult útjára. Öcséi követték. Evidens lett volna, hogy a testvérhármas
a következő pillanatban összeesik és a halál virtustáncát járja, de a zitrán testőrök
olyasmivel találkoztak, amivel eddig sosem. A közvetlen közelről leadott lövések
egyszerűen elkerülték a drén hercegeket, és mire a megdöbbent testőrök felfoghatták
volna ennek jelentőségét, a fájdalmasan üvöltő hármas máris rajtuk ütött.
Lenk egy szökkenéssel közel ugrott az egyik testőrhöz, és míg az elképedve bámulta,
torkon szúrta. Hmuda villámgyors vágással két lassan reagáló testőrt is hatástalanított,
aztán könnyed pengeváltásba bocsátkozott másik kettővel. Az élen haladó Zmed pedig a
testével öklelve fel az útjában állókat egyenesen Drimger felé indult.
Igen ám, csak hogy ott volt közöttük Rivoler, aki higgadt nyugalommal, szenvtelen
egykedvűséggel várta a határozott léptekkel dübörgő páncélos alakot. Mielőtt azonban
összecsaphattak volna, Zmed körül jeges lángok csaptak fel, és a királyjelölt egy
pillanatra megtorpant. Üvöltött a kíntól, arca fájdalmas grimaszba torzult, és finoman
meg-megremegett.
Drimger varázslója elégedetten szemlélte a látványt, aztán összevonta a szemöldökét.
Valami nem stimmelt… a pokollángoknak másodpercek alatt hamuvá kellett volna
égetniük a támadót, ehhez képest úgy festett, hogy csak körülötte lobognak, és bár
fájdalmat okoznak, de nem ölik meg a célpontot. Olyan hatással voltak Zmed de
Vigorardra, mintha egy nagy erejű démonlordot próbált volna megpörkölni ezzel a
gyilkos varázslattal.
Azonban a varázslattal felhívta magára a figyelmet, és Frikkenhadzger kezéből kurta,
fekete villámok röppentek ki. Ugyan gyilkos hatásuk most elmaradt, mert Drimger
varázslóját testpajzs védte, de arra elég volt, hogy kizökkentse a pokollángok
fenntartásából, és a becsapódás ereje hátra taszítsa. Dühösen fordult az Ezüst Magiszter
felé, és míg a testőrök elkeseredett küzdelmüket vívták a túlerőben lévő drénekkel –
hiszen most már Sern do Krajn, Sigmund, valamint Gellert és Grokszij is becsatlakoztak a
közdelembe Hmuda és Lenk oldalán – addig ő villámgyors varázspárbajba kezdett
Frikkenhadzgerrel. Energialövedékek, zúgó lángostorok villogtak a csatázók között,
amelyek a varázshasználók energiapajzsán foszlottak szerte. Frikkenhadzger most
megmutatta, mire képes: szinte szünet nélkül szórta a zitrán mágusra a gyilkosabbnál
gyilkosabb varázslatokat, és a csata kimenetelét voltaképpen az döntötte volna el, hogy
melyikük energiapajzsa adja fel hamarabb a harcot.
A zitrán mágusnak talán még lett is volna esélye az Ezüst Magiszter ellen, azonban
másodpercekkel később egy másik irányból, Lira felől is mágikus támadás érte, és a két
ellenséges varázsló egyre szorította hátra.
Sőt…
Mivel minden figyelmével támadói felé koncentrált, a korábbi tudatblokk, amelyet a
kermon-papra kényszerített, most szétfoszlott. Leanda megrázta magát, nagyot
sóhajtott, elmosolyodott… aztán az eddig reszkető kermon-pap talpra szökkent, és korát
meghazudtoló fürgeséggel ő is beszállt a mágikus viharba. Naná hogy nem a zitrán
mágus oldalán.
Zmed eközben túltette magát a pokollángok okozta kínon, és most fogait összeszorítva
tört előre. Érzékelte Rivoler megfeszülő testét, de adott egy esélyt a testőrnek.
– Félre az útból! – mordult rá a fickóra. Válaszképpen Rivoler felemelte a kardját,
aztán kurta kiáltással Zmed nyaka felé vágott. A medve termetű drén első reakciója az
volt, hogy felkapta saját kardját, és a testőr vágása Zraa’locon csendült. Mielőtt azonban
ő maga lesújthatott volna, Rivoler kurta ívben ismét meglendítette a pengéjét, és
Zmednek ismét hárítania kellett. A külhoni igen jó vívó volt, ráadásul nem átallott aljas
cseleket használni: közelebb nyomult, és miközben Zmed ellent tartott a kardjának, a
könyökét vágta előre, egyenesen a legidősebb fivér orrnyerge felé.
Zmed feje hátranyaklott, megtántorodott, de sem vér nem folyt, sem más nyoma nem
volt a sikeres könyökütésnek. Ezen Rivoler annyira meglepődött, hogy amikor Zmed
átvéve a kezdeményezést széles ívben meglendítette saját pengéjét, majdnem elfelejtett
hárítani. Az utolsó pillanatban kapta a dereka mellé a kardját, de máris újra érkezett az
ívelt kékacél kard, ezúttal a fejére. Most Zmed vette át a kezdeményezést, és egyre
Drimger felé szorította az ellenfelét. Vágások suhogtak, pengék csattogtak, de a két
ellenfél nem boldogult egymással.
 Végül Rivoler ügyes mozdulattal kitért Zmed széles vágása elől, és ahogy a drént
tovább vitte a lendülete, megkínálta a herceget egy ösztönös vágással a fekete páncél
hátlapjára. Plusz kihasználta a holtidőt.
– Fuss, felség!
Időközben a drének levágták a testőröket, és megpróbáltak Zmed segítségére sietni.
Drimger, aki éppen hallgatott volna Rivoler tanácsára és felpattant, mégsem indult meg.
Futás helyett azt figyelte, ahogy Zmed megfordul, és az irányába lendülő Rivoler felé
fordítja a figyelmét.
Ezúttal Zmed nem védekezett.
A testőrparancsnok pengéje a nyaka felé suhant, de az utolsó centimétereket nem
tudta áthidalni. Rivolernek olyan érzése volt, mintha egy több méter vastag sziklafalba
vágna bele, s bár Zmed üvöltött, hiszen normál esetben ez a vágás leviszi a fejét, már ő is
támadott, és egyenesen előre döfött. Zraa’loc pedig megmutatta, miféle különös hatalom
lakozik benne, és a testőrparancsnok felsőtestét védő díszes ezüstpáncélt könnyedén
átfúrva mélyedt bele Rivoler gyomrába, hogy aztán átdöfve a testet végül átszakítsa a
páncél hátvértjét, és a véres kardhegy kibukkanjon.
Rivoler egészen a markolatvasig csúszott előre a pengén, és felakadó szemmel,
döbbenten meredt Zmed válla felett Drimgerre. Talán akart is valamit mondani, de nem
volt rá lehetősége, mert Zmed hátrafelé húzva a fegyvert Rivoler vállára fogott, és
ellökte.
Aztán megfordult, és döngő léptekkel a felsikoltó Drimger felé indult. Két lépéssel
felhágott a karszéknek helyet adó emelvényre, de mielőtt elérhette volna a herceget, az
egyszerűen eltűnt előle, mintha ott sem lett volna. Zmed megtorpant, és dühösen
horkantott, mint egy szagot vesztett véreb.
– Hol van?! Hova lett?!
Mögötte különös zajok hallatszottak, ezért megperdült. A sátor közepén ekkor
bukkant fel Drimger de Zitrán alakja Rivoler mellett, és Zmed megértette, hogyan volt
lehetséges, hogy eltűnt előle. A zitrán mágus feladta a küzdelmet a drén varázslókkal, és
a menekülésre koncentrált. A térdre roskadt, átszúrt testőrparancsnok szájából vér
buggyant, de ez nem akadályozta meg a kis termetű varázslót abban, hogy őt is magával
vigye. Ugyan a gyorsan reagáló Gellert még el tudta lőni a felkapott számszeríjból a
lövedéket, de ezzel csak annyit ért el, hogy Drimger lábába csapódott a kurta vessző. A
zitrán királyjelölt felsikoltott, aztán a mágus egy kurta szót kiáltott, és mind a hárman
eltűntek a drének szeme elől.
Odakinn kürt rivalgott. Riadó szólt.
– És most? – Sigmund do Krajn egykedvűen lerázzintotta kardjáról a vért, majd
várakozóan Zmedre nézett. A sátor falain kívül léptek dobogtak, és a drének tudták, hogy
a riadó miattuk szól. Zmed dühösen a levegőbe öklözött, és tehetetlenül körbe fordult.
– Meg kell találnunk őket… és Krogelvet!
 – Nem okoztunk még elég zűrt? – Frikkenhadzger bizonytalanul a kezét tördelte, és
rendkívül aggódónak tetszett.
Zmed megrázta a fejét.
– A tölgyfát ki kell döntenünk, ha eredményt akarunk elérni. Le kell fejeznünk a
kígyót.
– Hogy jönnek ide a De Roygok? – hökkent meg Hmuda.
Lenk a szemét forgatta.
– Zmed arra akart célozni, hogy… ahh! – A drén herceg a szívéhez kapott, a szeme
elkerekedett. Zmed és Hmuda, valamint a do Krajnok és Gellert de Moreguard is
hasonlóképpen reagált, és meglepve tapogatták a saját mellkasukat. Grokszij értetlenül
pislogott.
– Most… mi…?
– A kermon – suttogta Kermon Devizever Leanda megihletődötten. Mosolygott. – A
kermon jelez.
– Jelez? Mit jelez, tata? – vakkantotta a bajszos Szélvágtázó.
– Láss és ámulj… de legfőképpen borulj térdre!
– Mer’hogy?
Szükségtelen volt azonban válaszolni. Elsőként a Krajnok, majd rögtön utánuk a
Moreguard ifjú ereszkedtek fél térdre. Véres fegyverüket a földre helyezték, és
meghajtották a fejüket az emelvényen álló Zmed felé.
– Felség…
– Felség, fogadd kardomat, melyen ellenségeid vére csöpög…
– Uram…
Aztán Lenk és Hmuda is fél térdre ereszkedtek. Ragyogó szemmel bámultak a
bátyjukra.
– A kermon! – suttogta Kermon Devizever Leanda. – A kermon jelzett, még én is
éreztem. A távollétében… Zmed távollétében a többi arkhon meghozta a döntését, innen
messze. Elismerték királyuknak Zmed de Vigorardot.
– Ez… hogyan lehetséges? – döbbent meg Grokszij.
– Mi?
– Úgy értem… két arkhon is velünk van, a De Vigorardokkal. Nem Skovengében… vagy
hol a picsában vannak a többiek.
– Dierronra és Moreguardra gondolsz? Ők Zmed támogatói. Az ő szavazatuk
egyértelmű volt.
Grokszij a szemöldökét ráncolta.
– Akkor én most…
– Drénia Királya előtt állsz, fiam – dünnyögte a főpap, és térdre ereszkedett ő is.
Zmedet láthatóan nagyon megrázta a kermon jelzése, mivel olyan kába volt, mintha
egy lendülettel megivott volna egy kancsó bort. Értetlenül bámulta a térdre ereszkedő
harcostársakat, és valahol a tudata szegletében az bizsergett, hogy ez az egész csak
valami komolytalan vicc. Persze, mind érezték, amikor Brithugar de Zitrén megtért az
örök fényesség csarnokába, és az is megszokott volt, hogy a nemesek a kermonok révén
azonnal megtudják, ha döntés születik az új királyról. Értelemszerűen ez általában akkor
esett meg, amikor a király meghalt, és az utóda – fia, öccse – örökölte a Jégtrónt. Most
azonban a jelek szerint Dorigan és Zordig visszalépett az igényétől, és Zmed maradt a
porondon egyedül.
De miért? Hogyan? – lüktetett Zmed fejében a gondolat. Érthetetlen volt számára az
egész, és teljesen összezavarodott.
Ekkor érkeztek az első zitránok…
Üvöltve, acsarkodva zúdultak be a sátorba, a lehető legkülönfélébb alakok az
öltözködés különféle fázisaiban. Voltak, akik csak egy szál gatyában és karddal a kézben
érkeztek, mások teljes harci díszben. Volt, aki átvágta a ponyvát, mások a bejáratokon
keresztül zúdultak be, csatabárdot, buzogányt, kardot lengetve.
A drének talpra pattantak.
– Védjétek a királyt! – süvöltötte Sern do Krajn elszántan, és jó példával elöljárva
Zmed elé lépett. A többiek követték, miközben Lira és Frikkenhadzger kezéből
varázslatok indultak útnak. A sátor rengett, remegett, vad szél cibálta, lánggömbök,
energialövedékek sisteregtek a falai között… Rengett, remegett a sátor. Talán az egész
mindenség.
Zmed kábán megrázta a fejét, és körbenézett.

*****

Társait teljesen bekerítették.

– Zmeeeeeeed! – Lenk ide-oda szökdécselt, akár egy kerge kecske, miközben kardvasak
suhogtak körülötte. – Ki kell törnüüüüüü… üüüünk, az anyádat vagdossad, te tahó!
– Nem azért… – Hmuda egykedvűen kifordult egy dárdadöfés elől, megforgatta a
kardját, és a hóna alatt hátraszúrva gyomron döfött egy zitránt. Bravúros mozdulat volt,
légies könnyedséggel. – Mi kitartunk, de a kíséretünk…
– Frikkenhadzger! Vidd ki innen a többieket! – üvöltötte Zmed, miközben megindult a
társai felé. Menet közben csatlakozott mellé a meztelen kermon-pap is, és Zmed már
nem is csodálkozott azon, hogy szinte szökdécsel mellette az öreg.
– Viszem! – rikoltotta Frikkenhadzger, aztán rövid, elgondolkodó csend után
hozzátette: – Ööö… hova?
– Mindegy, csak ki innen! – Zmed elérte testvérei vonalát, és a kardot lengető páncélos
óriás egy támadó bika lendületével rohanta le az őket fenyegető zitránokat. Gellert
segítségére igyekezett, aki bár boszorkányos ügyességgel forgatta a szablyáját, de
belátható időn belül végeztek volna vele, ha nem érkezik segítsége. Hmuda igazság
szerint rendkívül jól szórakozott… számára valójában csak gyakorlás volt a véres
küzdelem, s magát alig védte. A Dierron-lovagokat próbálta óvni a sérülésektől, és a
szablyáját arra használta, hogy a nekik szánt vágásokat, döféseket hárítsa el.
Ahol pedig karddal nem boldogult, oda a testét vetette pajzsként.
Tehette… bár rángott a fájdalomtól, de Sern és Sigmund do Krajn eleddig
meglehetősen könnyen megúszta az affért.
A zitrán katonák most már mindenfelől érkeztek, ezért a drének ösztönösen kört
alkottak, és csak annyi helyet hagytak maguk mellett jobbra és balra, hogy kényelmesen
elférjenek. Válogatott harcosok voltak, és az elsöprő túlerő ellenére eredményesen
védekeztek, olyannyira, hogy körülöttük már kisebb halmokat alkottak az elesett
zitránok. Odakinn valahol a kürt, amely riadót zengett, tovább rikoltozott.
A sátorban azonban ezt nem is hallották. Véres forrongás volt ez, amelyben a
főszerepet a lesújtó vagy védekezésre lendülő kardok villogása és csengése jelentette.
Végül a drének percek múltán azt vették észre, hogy ellenségeik egyre fogyatkoznak, s
az utolsó tízegynéhány katona már nem is szállt szembe velük, hanem páni riadalommal
kihátrált a sátorból.
Zmedék lihegve, feszülten várakoztak. Legalább ötven halott hevert körülöttük, s a
pillanatnyi pihenőben megállapíthatták, hogy ők sem úszták meg sérülés nélkül a csatát.
Sigmundnak vér csöpögött a fegyverforgató karját védő alkarvas alól, és nagyon
nehézkesen mozgatta ezt a kezét, Gellert pedig a bal lábára nehezedett, mivel a jobb
combjából egy kurta nyílvessző meredezett.
– Most hova… mentek…? – lihegte Gellert.
– Kit érdekel!? Tűnjünk innen!
– Nem mehetünk. Krogelv még életben van – dünnyögte Zmed, aztán az Ezüst
Magiszterre pillantott. – Frikkenhadzger! Vidd vissza a többieket a dombra, ahova
érkeztünk! Én és az öcséim pedig elintézzük, amit el kell…
– Óhh… hát ez jól hangzik, de – a lóarcú mágus kelletlenül megdörzsölte orrnyergét –
ha most még egy tömeges teleportációt hajtok végre, akkor értetek nem tudok
visszajönni. Nem marad annyi esszenciám.
– Azzal ne foglalkozz!
– Hát, azért foglalkozhatna… – motyogta Lenk. – Jóból is megárt a sok.
– Mi ez a szag? – Sern do Krajn homlokráncolva körbe nézett, aztán rosszat sejtve
szimatolt. – Füst?
– Mi?
– Bassza meg! Ég a sátor! – kiabálta Grokszij, és baljával mutatta is. Valóban, az egyik
szomszédos helyiségből füst áradt elő, és a vörös ponyván is átütött a lángok
visszfényének játéka.
– Rohadék zitránok! Ránk gyújtották a sátrat!
– El kellene tűnnünk! – jegyezte meg Hmuda álmodozóan. Lenk már kissé
türelmetlenebb lett, amikor látta, hogy bátyja homlokráncolva mered a lassan felcsapó
lángokra.
 – Zmed!!
– Gondolkodom!
– És még hencegsz is! – szájalt Lenk idegesen, miközben körbe-körbeforgott. – Sose
szoktál te olyat!
– De a szádat még szét tudom csapni!
– Óóó, na tessék! Erre van eszed, mi? Itt fenyeget minket a tűzhalál, te meg csak a
verekedésen gondolkodsz! Agyatlan állat!
– Emlékszel, mit mondtam, ha még egyszer állatnak nevezel? – Zmed szeme kezdett
vérben forogni, így Hmuda elérkezettnek látta az időt, hogy közbelépjen, mielőtt két
testvére jó szokásuk szerint egymásnak esik.
– Ez most nem a legmegfelelőbb alkalom az erőfitogtatásra – vélte. – Támogatom Zmed
ötletét… teleportálás… de javaslom, mi is menjünk velük!
– És Krogelv?
– Annak is eljön a maga ideje!
A füst kezdett fojtogató lenni. A lángok közeledtek, és a drének izzadva köhécseltek.
Zmed a fogát csikorgatta, de kénytelen volt belátni, hogy innen nincs tovább. Ha csak
hárman maradnak, legyűrik őket… ha pedig a társaik is maradnak, ők még meg is halnak.
– Gyerünk akkor – morogta, és közelebb lépett Frikkenhadzgerhez. Társai habozás
nélkül követték, és amikor mindannyian összekapaszkodtak, Frikkenhadzger elkiáltotta
magát. Kezdetét vette a gyomorforgató utazás a semmiben, amely aztán kiköpte őket a
már ismert domboldalon.
Ezúttal puhábban landoltak.
Zmed azonnal a dombtető felé indult, hogy a magasból vegye szemügyre a zitrán
tábort. Hamarosan mindannyian a sátorrengeteget figyelték, a felbolydult méhkast,
melynek a közepén ott lángolt a vezéri sátor. Körülötte több száz ingerült „parány”
rohangált… legalábbis, ebből a magasságból és távolságból a zitrán katonák nem tűntek
másnak, mint apró hangyáknak, amelyek azt várják, hogy az égő tűzfészekből előjöjjenek
a baj okozói.
Azok azonban nem jöttek.
– És most? – Hmuda egy rövid mozdulattal megforgatta kardját, lecsapva a pengéről a
zitrán vért. Elegáns mozdulattal egy keszkenőt húzott elő a deréköve mögül, ráfektette
az acélt, és előbb az egyik, majd a másik oldalát tisztította meg akkurátus, gondos
mozdulatokkal. – Hogyan tovább? A városba nem juthatunk be.
– Engem jobban zavar, hogy Krogelv de Zitrán még él – mormogta Zmed, aki annyira
szorította a Zraa’loc markolatát, hogy szinte belefehéredtek az ujjai.
– Elég nagy felfordulást okoztunk – vélte Gellert. – Szerintem sikerült annyira
összezavarnunk őket, hogy nem támadnak a város ellen. Addigra pedig ideér a felmentő
sereg.
 – Rá mered erre tenni az életedet, Moreguard? – kérdezte Zmed zordan. Gellert kissé
meglepődhetett a nyers kérdésen, de aztán rövid tűnődés után biccentett, és nyíltan
Zmed szemébe nézett.
– Rá. Ez a Drimger… azt mondta, ő Krogelv fia.
– Igen.
Sern do Krajn megköszörülte a torkát.
– Apropó… ezzel kapcsolatban engem érdekelne, honnan ismerte Lenk herceget.
– Nem ismerte. – Zmed megrázta a fejét, majd Sern do Krajn kérdő tekintetére
hozzátette. – Lenk sosem döfne le engem. Még parancsra sem, hacsak nem áll mágikus
befolyás alatt.
– Igazából még akkor sem, mert Zmed a szart is kiverné belőlem, ha ilyesmivel
próbálkoznék – magyarázta a legfiatalabb De Vigorard.
Zmed a szemöldökét ráncolta, miközben a zitránokat figyelte.
– Az azonban tagadhatatlan tény, hogy valahonnan ismert téged… – oldalra sandított
az öccsére, de Lenk csak zavartan megvonta a vállát. Láthatóan tényleg nem tudta,
honnan ismerhette őt Drimger de Zitrán.
– Visszatérve… – kapott a pillanatnyi szüneten Gellert – …ha ő Krogelv fia, és saját
állítása szerint valóban megölte Otist…
– Akkor a Zitrán család a kihalás szélére sodródott. Krogelvnek már csak egy fia
maradt, odalenn – fejezte be Hmuda. Aztán a fejéhez nyúlt. – Aucs…
– Mi az? – kérdezte Zmed, de aztán ő is a fejéhez kapott, és fájdalmas grimaszt vágott.
Mielőtt a többiek megkérdezhették volna, mi történt, az ő homlokukba, halántékukba
is kellemetlen fájdalom mart, és akaratlanul is felszisszentek. De nem ők produkálták a
leglátványosabb reakciókat, hanem az a három személy közülük, amely a mágiahasználat
képességével bírt. Frikkenhadzger levegő után kapkodott, aztán térdre roskadt, Lira
Stornar felsikoltott, és hanyatt vetette magát. Úgy vergődött a földön, mintha
villámcsapás rázná a testét, aztán váratlanul elernyedt, és levegő után kapkodott.
Kermon Devizever Leanda vett egy nagy levegőt, aztán elmosolyodott.
– Ahh! – suttogta a vén pap ihletetten, majd körbenézett. Eddigre a három De Vigorard
fivér már fegyvert emelve forgatta a fejét, keresve a mágikus csapást rájuk mérőket, de
feleslegesen tették. A kermon-pap oldalra nyúlt, rátette a tenyerét Zmed pengéjére, és
lefelé nyomta.
– Nyugalom! – suttogta.
És mielőtt Zmed megkérdezhette volna, hogy mi történt, a semmiből előttük termett
egy különös, ámde jól ismert alak. Hosszú, ezüstös köpenyt viselt, amely körbefolyta
alakját, fehér haja a lapockáját verdeste, és hozzá hasonló színű szakálla a hasát. Ezt az
arcszőrzetet harántirányban ezüstös sávok tarkították.
– Jilocas’theyn!
A következő másodpercben az ezüst sárkány oldalán a másik két drakón alakja jelent
meg a semmiből, Lyasthé Mehriall hószínű, valószerűtlen materializációja, valamint
Kherthyomehr, a Ravasz Harcos jóképű, apró kecskeszakállas, feketébe öltözött emberi
formája.
A három sárkány meghajtotta a fejét.
– Felség! – zengték.
A csapat követte a sárkányok pillantását. Azok egyértelműen Zmedre néztek, és
mozdulatlanul álltak. A Fagyhercegek csak akkor viselkedtek így, ha Drénia Királya előtt
tartózkodtak. Akkor még ők sem szólalhattak meg engedély nélkül.
Zmed éppen úgy meghökkent, mint a kis csapat többi tagja. Értetlenül pislogott. Azt ő
is tudta, hogy a drakónok semmit nem tesznek vagy mondanak ok nélkül, tehát ha
felségnek hívják őt, az voltaképpen csak egyet jelenthet…
– Megmagyaráznátok? – dörmögte, aztán izzó szeme a Fényes Mágus alakján állt meg,
és őt szólította. – Jilocas’theyn!?
– Felség, engedd meg, hogy tájékoztassalak… Skovengét felszabadították.
– Miért, elesett? – döbbent meg Zmed.
– Zordig ezek szerint csatát vesztett. – Lenk nem tudta elrejteni kárörvendését, de
Jilocas’theyn ügyet sem vetve rá folytatta:
– Az irissarik betörtek, Skovenge falai mögé. Meg nem mondható, mi lett volna sorsa a
városnak, ha Dorigan de Frekhanzer időben oda nem ér. Fagyherceg társaim – itt némán
álló két kísérője felé mutatott – értesítették őt tervedről, hogy behatolsz a zitrán seregbe
és feltartod őket egymagad.
– Nem egymagam… – kezdte Zmed, de Lyasthé Mehriall félbeszakította, figyelmen
kívül hagyva a hagyományokat.
– Zordig de Royg csatát vesztett… Dorigan de Frekhanzer pedig elismeréssel adózik
bátorságod és Drénia iránti elkötelezettséged irányába, Zmed de Vigorard. Arra kér,
vezesd őt csatába királyaként, és daraboljátok fel a zitrán sereget! Elismer téged
törvényes királyának, és kész meghalni érted!
– És ezt Dorigan de Frekhanzer mondta? – kétkedett Zmed.
– Ha megengeded, idézem őt, noha nagyon melodramatikus – ragadta magához a szót
Kherthyomehr. – „Én magam ilyen bátorsággal nem rendelkezem. Ő Drénia igazi királya!
Biztosítsd hűségemről, Kherthyomehr!”
– A nobilitas felsorakozott Dorigan de Frekhanzer mögé – biccentett Jilocas’theyn. –
Mind elfogadtak téged királyuknak, s ez gyakorlatilag az Arkhonok Tanácsának a
döntése.
– Mind? – hitetlenkedett Zmed.
– Nos… majdnem mind – vonta meg a vállát Kherthyomehr. – Valójában túlnyomó
többségben. De a lényegen ez mit sem változtat: te vagy Drénia Királya, felség!
Ezt hallva a két fagyföldi lovag szinte egy emberként ereszkedett térdre ismét, és
elővonva fattyúkardjukat, illetve véres csatabárdjukat, jobbjukkal a markolatot fogva
keresztbe fektették bal alkarjukon. Sigmund és Sern do Krajn lehajtották a fejüket, és
hűségnyilvánító szavakat motyogtak.
 Következőnek Gellert de Moreguard ereszkedett fél térdre, igaz ő kissé nehézkesen a
combsérülése miatt.
– Felség… fogadd nevemben a Moreguard család feltétlen odaadását és hűségét…
Lira Stornar és Frikkenhadzger hasonló szavakat dünnyögtek, aztán mire Zmed kettőt
pislogott volna…
Hmuda és Lenk összenéztek, aztán szembefordultak Zmeddel, és fél térdre
ereszkedtek. Két öccse a lába elé helyezte a kardját, és a kermonjukra tették a kezüket.
Zmed elképedve nézte ezt, és arra gondolt, fivérei talán fel sem fogták, mit jelent
mindez, de amikor Hmuda és Lenk felpillantott, és meglátta a szemükben a könnyeket,
kijavította magát. Talán ő nem fogta fel.
– Sikerült! – suttogta Hmuda áhítatosan. Ezúttal azonban Lenk volt az, aki könyékkel
oldalba taszította.
– Sikerült, felség! A királyoddal beszélsz, bazdmeg!
– Elég ebből! Nektek nem kell ezt… – Zmed úgy érezte, hogy a hangja rekedt, és
nehezen formálja a szavakat. Zúgott a feje, ahogy körbenézett. – Álljatok fel!
– Felség, a Dréniában tartózkodó haderő jelentős része a szolgálatodra áll! – közölte
Kherthyomehr, megtörve az ünnepi hangulatot. – Rendelkezz velük!
– Ez kissé… nehézkes volna, nem? A saját seregem valahol északon van, Dorigan
pedig… isten tudja, merre jár!
– Attól félek, ellent kell mondanom neked, bátyám… – Lenk elbámult Zmed csípője
mellett, és valamire annyira rácsodálkozott, hogy még felállni is elfelejtett. A
koronázatlan király megperdült, és benne akadt a szó.
– Ezt éreztem hát – nyögte Frikkenhadzger, és fájdalmasan megmasszírozta az
orrnyergét. Lira csak sápadtan bólintott, miközben smaragd szemét a tájon nyugtatta, a
környező dombokon.
– Ezt hogy… ezt miként…? – Zmed levegő után kapkodott, és hitetlenkedve bámulta a
látványt.
– Tömeges teleportáció – magyarázta Frikkenhadzger fásultan, és akaratlanul is
csodálóan vetett egy pillantást a drakónok felé. – Igazság szerint még csak könyvekben
olvastam ilyen mértékű tömeges teleportációról… Óhh, erre csak a legerősebb
sárkánynagyurak képesek, felség!
Zmed képtelen volt arra, hogy válaszoljon, csak figyelte a látványt. A déli dombok
mögül ekkor masírozott elő legalább hatezer drén harcos, jobbára a Frekhanzerek vízből
kiemelkedő, kardot tartó kezét mintázó lobogója alatt, de látott ott Zrabervetshen, Cloa,
Miyra és Chevallier zászlókat is. Tőle jobb oldalt pedig a zitrán sereg másik oldalán ekkor
bukkantak fel az első lovasok, a Moreguardok Szélvágtázói és a Dierron-kőszikla alatt
léptető lovagok, akiket az ezüst farkas alatt masírozó Feketevértesek vezettek.
Kürtök zengtek, és a csapatok felsorakoztak a dombtetőkön.
A zitrán táborban még ebből a távolságból is látható volt a fejetlenség…
 Iszonyatos zűrzavar uralkodhatott odalenn, ahol lángolt a vezéri sátor, megszökött az
önjelölt király, és most nyilván előrángatták a száműzött Krogelvet, hogy ő döntsön.
Odalenn tízezer katona kapkodott a fegyvere után, míg a dombokon alig több mint
ötezer drén harcos állt csatasorba, de Zmed azonnal átlátta, hogy semmit sem ér a
majdnem kétszeres túlerő, ha nincs, aki vezesse őket.
– Felség… vár a haditanács! – emlékeztette őt Lyasthé Mehriall.
Zmed azonban megrázta a fejét.
– Nem kell ide tanács… – dünnyögte, aztán felemelte a kardját. – Támadás!
Mögötte halk pukkanás hallatszott, ahogy Lyasthé Mehriall és Kherthyomehr
elteleportáltak. Csak Jilocas’theyn maradt ott a kis csapattal, és együtt figyelték, ahogy a
két sárkány alakja feltűnik tőlük balra, a Frekhanzer-Royg seregrész élén. A kürtök
megszólaltak, és az egyesített haderő megindult a dombról lefelé, a zitrán sereg
irányába.
– Mi nem megyünk? – érdeklődött Lenk, mire Zmed biccentett.
– Induljunk!
– Felség… – Jilocas’theyn várakozóan kinyújtotta a kezét, amit Zmed megérintett. A
Fényes Mágus teleportációja lényegesen simábban sikerült, mint Frikkenhadzgeré, és
mire Zmedék egyáltalán felfogták volna, hogy mi történik, talpuk alatt megroppant a hó,
és ők kibukkantak az esszencia folyamatából, egyenesen Arman de Dierron és Rivan de
Moreguard előtt.
 16. HŐSI HALOTTAK

A lovak hátrahőköltek a váratlanul felbukkanó kis csapat láttán, de riadt prüszkölésüket

elnyomta a két exarcha mögött sorakozó sereg diadalmas üvöltése. Arman de Dierron
azonnal lecsusszant a lova nyergéből, és Rivan sietve követte a példáját, majd mindkét
exarcha a szívére tett kézzel térdet hajtott.
– Álljatok fel! – intett Zmed, és megveregette támogatói vállát. – Nincs most erre
időnk! Rivan, a fiad bátran harcolt, de megsebesült, ahogy a jó Sigmund do Krajn lovag is.
Gondoskodj róluk! És hozzanak nekünk lovat!
– Magad vezeted a rohamot, felség?
– Nem is bíznám másra – somolygott Zmed, és addig is elkapta Rivan lovának a
kantárját és felszökkent a nyeregbe. Az állat azonnal megérezte, hogy nem a gazdája ül a
hátán, de Zmed jó lovas volt, így hiába táncolt a paripa, rákényszerítette az akaratát.
Gellert közben az apjával vitázott.
– Semmi bajom, csak egy nyílvessző! Tudok lovagolni! Megyek én is!
– Ha mást nem, pajzsot tartani és zászlót vinni én is tudok. – Ezt Sigmund do Krajn
mondta Armannak. A két exarcha azonban egészen addig hajthatatlannak bizonyult,
amíg Gellert dühösen a földhöz nem csapta a kardját.
– A hazám sorsa a tét! Nem kényszeríthetsz rá, hogy tétlenül üljek, amíg mások
meghalnak Dréniáért!
Erre már Rivan de Moreguard sem tudott mit mondani, csak tehetetlenül felnézett
Zmedre, aki megvonta a vállát.
– Hallottad, Rivan! Légy büszke a fiadra!
– De már akkor én se maradok itt! – morogta mogorván a félkarú nemes, és a tartalék
lováért kiáltott. Percek múlva mindannyian nyeregben ültek, és Zmed felemelte a
kardját, éppen akkor, amikor odalenn a Frekhanzer-Royg sereg összecsapott a
zitránokkal.
– Dréniáért! Előre!
Azzal az ötszáz Dierron-lovag, kiegészítve a Szélvágtázókkal és a két szárnyra
kihúzódó Feketevértesekkel lezúdult a domboldalról, és hátba-oldalba támadta a zitrán
tábort. Szinte ugyanekkor kitárultak Deviaron kapui, és azok mögül drén városőrök,
valamint a felfegyverzett polgárság rontott ki üvöltve.
A zitránoknak voltaképpen esélyük sem maradt. Hiába voltak majdnem kétszeres
túlerőben, az ellenség három oldalról érkezett, ráadásul csatára készült, míg ők az
éjszakai pihenéshez. Mert persze igaz az, hogy hadjáratban a katona éberen alszik…
 …de nem páncélban, és nem alakzatban.
Mielőtt a drének elérték volna a zavarodottan rohangáló, fegyvereikért kapkodó,
egységüket kereső zitránokat, működésbe léptek az Ezüst Magiszterek és a Bíborgárda
tagjai. Jégorkán zúdul a zitrán sereg egy részére, míg a másik oldalon tűzgolyók
robbantak, lilás-zöldes-sárgás energialövedékek sisteregtek. A sátrak között üvöltő
haldoklók, zokogó sebesültek vonszolták magukat, és még élő társaik páni félelemben
gázoltak át rajtuk. A legtöbben menekülni akartak, amikor szembesültek azzal, hogy a
parancsnokaik nem tudják, mihez kezdjenek, vagy csak meddőn próbálják összekaparni
a századukat.
Délen sikerült is kitörnie mintegy kétezer embernek, és ők viszonylag rendezett
visszavonulást produkáltak, valamint Zmedék oldalán, érzékelve a lovasrohamot
sikeresen fegyverbe állt pár száz könnyűgyalogos, karddal, pajzzsal és lándzsával. Ők
igazság szerint nem is zitránok voltak, hanem – ami elképzelhetetlen lehetett volna egy
drén hadseregben – egy külhoni zsoldoscsapat. Óriás, fekete moleztránok, napbarnította
karthínok, drénekre hasonlító nordesiek és izmos zhíliek vegyültek itt össze, no meg
egy-két norstradeni barbár.
Szó se róla, hatalmas eséllyel szálltak szembe a téli hadviseléshez szokott drén
sereggel… Zmedék úgy legázolták őket, mint kerge marha a zabot.
A drén lovasság betört a sátrak közé, és itt megtorpant a lendületük, de nem is volt rá
tovább szükség. Folyamatosan nyomultak előre, és ahol felbukkant előttük egy test a
sötétben, odavágtak. Zmed, Hmuda és Lenk egymáshoz közel viaskodtak, és valamilyen
okból kifolyólag megmaradt az a csapat, amellyel behatoltak a zitrán táborba. A
testvérhármas jobb oldalán Gellert és Rivan de Moreguard csörtetett előre, kiegészülve
Lira Stornarral, míg a baloldalon a három Dierron-lovag hadakozott, Arman, Sern és
Sigmund. Frikkenhadzger a hátuk mögött haladt, és hol itt, hol ott szállt be a csatába
egy-egy jól irányzott varázslattal. A lóarcú mágus határozottan vicces látványt nyújtott
lóháton… akárha a saját testvérén ülne.
Persze, a zitránok sem adták könnyen magukat… volt, akinek sikerült fegyvert
ragadnia, és volt, aki vissza is vágott.
Rivan de Moreguard egyetlen kezével a szablyáját forgatta, a hátasát a térdével,
combjával irányította, amikor arra lett figyelmes, hogy a lova felnyerít, aztán megrándul.
A nyihogás bugyborékoló halálhörgésbe fulladt, és a nemes tenyésztésű mén feje oldalra
nyaklott, majd a csatamén két tántorgó lépés után összecsuklott. Rivannak épp, hogy
csak sikerült leszökkennie a ló hátáról, de nem volt már fiatal, ezért felbukott, és ez
mentette meg az életét.
A norstradeni egy kétkezes csatabárdot forgatott, és az első ütésével olyan brutálisan
hókon csapta szerencsétlen lovat, hogy annak gyakorlatilag kettényílt a feje, és szürkés-
rózsaszínes permetként fröccsent szét az agya. A barbár továbbvitte a csapás lendületét,
megforgatta a fegyvert a feje felett, aztán üvöltve lesújtott a lovasra. Úgy gondolta,
könnyű préda lesz: fele karja hiányzik, öreg is már… csakhogy a célpontja olyan
szerencsétlenül esett-ugrott le a lóról, hogy megbotlott, és keresztülzuhant a döglött
lovon.
A norstradeni csapása csak a levegőt suhogtatta.
Dühösen felbömbölt, és újra meglendítette a fegyvert, ezúttal fentről lefelé, de Rivan
félrehengeredett a lezúduló acél elől, amely így lova tetemébe csapódott. Hús recsegett,
bordák ropogtak, és a csatabárd beszorult a testbe. A barbár azonban megragadta a
nyelet, rálépett a döglött állatra, és rángatni kezdte a fegyvert. Brutális izmai
megfeszültek, és minden rántásnál egyre kintebb sikerült vonszolni az acélpengét, amely
végül harmadjára engedett is, és cuppanva kiszakadt a húsból.
Ekkor érkezett oda Gellert, aki csak azt látta, hogy az apja a földön fekszik, és egy
böhöm nagy barbár csatabárdot lenget a feje felett. Megsarkantyúzta a lovát, és
akaratlan riadt kiáltás hagyta el ajkát:
– Atyám!
A norstradeni oda sem nézett. Rutinos harcos volt, és a vérében hordozta a túlélés
ösztönét. Hallotta a lódobogást, hallotta a kiáltást, ezért módosította a csatabárd ívének
suhanását, és miközben előre lépett, fordultában a hang felé csapott.
Gellert csak annyit érzékelt, hogy nagy termetű ellenfele elugrik előle, aztán valami
iszonyatos fájdalom mart a lábába. A barbár csatabárdja az ép lábát találta, átvágta a
vastag bőrruhát, át a húst, csontot, és nem sokkal térd felett lemetszette a lábát, majd
továbbhaladva a ló oldalába csapódott és feldöntötte a riadtan nyerítő állatot. Gellert
kizuhant a nyeregből, a fegyverét elvesztette, és az eszméletét is egy pillanatra…
…aztán amikor kinyitotta a szemét, még látta a holdat eltakaró, lezúgó csatabárd fejét.
– Gelleeeeeeeeeeeert! – Rivan de Moreguard nem is emberi hangot adott ki magából,
ahogy végignézte fia halálát. A brutális csapás homloktól gyomorig szabályosan
kettényeste Gellert de Moreguardot, és ahogy korábban a lovánál, most fia feje robbant
szét a brutális penge alatt. A barbár pedig a félkarú felé fordult, hogy befejezze a művét,
de ekkor gyors fagyás terjedt szét a testén, a mozgása nehézkessé vált, majd
megdermedt. Akár egy eleven jégszobor, úgy nézett ki.
Rivan körbepillantott, és meglátta az elégedetten vigyorgó Frikkenhadzgert. Aztán a
mágust elsodorta a csata heve, ő pedig magára maradt a halottak sűrűjében…

*****

– A királyt! Védjétek a királyt! – süvöltötte Arman de Dierron, noha teljesen

feleslegesen. A Dierron-lovagok eleve úgy tömörültek, hogy Zmedhez alig engedték oda
saját Feketevérteseit, a zitránokról már nem is beszélve. A három De Vigorard fivérnek
nem is jutott túl sok ellenfél, és ez meglehetősen bosszússá tette a harcra ráizgult
nemeseket.
 Azonban a lovagok acélos sorfalat alkottak, és domború ívben hosszú métereken
elnyúlt arcvonalként haladtak előre a sátrak között. Ha valamelyikőjük fel is bukott, a
helyére újabb lépett, az elesett bajtárs pedig biztos lehetett benne, hogy halála nem
marad megtorlatlanul. A zitránok között iszonyatos fejetlenség uralkodott.
Sigmund és Sern arra lettek figyelmesek, hogy üvöltve lángoló alak bukkan elő a
forgolódó lovak és emberek között. A fickónak lángolt a haja, szakálla, prémes bekecse,
de még a kezében tartott alabárd is. A tábor több pontján is lángra kaptak a zitrán sátrak,
ahogy valaki vagy valakik a harc hevében szétrúgták az őrtüzeket. A most őket támadó
zitránnak bizonyára kellemetlen ébresztője lehetett, amikor arra kelt fel, hogy felette ég
a sátor. Ez azonban nem tartotta vissza attól, hogy most a kíntól félőrülten rátámadjon a
Dierronokra.
Sern és Sigmund lova is hátrahőkölt az orruk előtt táncoló lángoktól, majd
felágaskodott. A fiatalabb do Krajn képes volt nyeregben maradni, apja azonban sebesült
karjával nem tudta megtartani magát, és hátrafelé lebucskázott a nyeregből. Hangos
csattanással puffant a földön, és azonnal oldalra hengeredett, hogy megcsúszó, elzuhanó
ménje ne rogyjon rá. A lángoló zitrán ugyanis meglendítette az alabárdot, és annak
dárdahegyben végződő döfőcsúcsát az előtte ágaskodó csatamén izmos mellkasába
nyomta. Fájdalmas rikoltásának a kapálódzó ló patája vetett véget, amely éles
reccsenéssel roppantotta meg a koponyáját. Ló és gyilkosa együtt rogytak össze.
Sern visszafogta a lovát.
– Apám!
– A király! A királyt védd! – üvöltötte Sigmund, és a súlyos vasakba öltözött lovag fél
térdre emelkedett, majd ép kezével felemelte a Dierronok zászlaját. Ez olyan volt, mint
jelzőtűzzel jelölte volna meg magát, és jobbról is, balról is üvöltő zitránok érkeztek – a
túlélők, akiket elkerült a továbbhaladó lovagok pengéjének vasa. Az első buzogányos
fickót Sern kapta oldalba rohamozás közben, de a balról érkező, kardot lendítő zitrán
pontot tehetett volna az ügy végére…
…azonban lecsapó pengéjét még Sigmund nyaka előtt egy másik kard keresztezte.
Ahogy a zitrán visszarántotta a pengéjét és oldalra pillantott, láthatta, ahogy Zmed de
Vigorard előre lép, és miután saját kardját, Zraa’locot visszahúzza, most ő indít támadást
egy rövid ívű vágással. A zitrán hátrálni volt kénytelen, s bár Zmednek két testre
irányuló vágását is védte – noha gyalogosan harcolt a lóháton ülő exarcha ellen – a
harmadik áthatolt a védelmén, és a penge jobb vállától a bal medencéjéig felhasította
felsőtestét.
Kürtszó harsant. A föld felmorajlott, megremegett, és ahogy Zmed felkapta a fejét,
látta, ahogy balról felé szegezett lándzsákon csillan a tűzfészkek fénye. A felé robogó
lovasok feje fölött egy fehér mezőből sugárzóan lobogó, aranyszín napkorongot mintázó
zászló lebegett.
– Vigyááááázz!
 Mielőtt Zmed megakadályozhatta volna, Sigmund do Krajn elé lépett. A király
elképedve látta, ahogy a kapitány ép karja alá szorítja a Dierronok zászlóját, annak végét
a földre támasztja, és megveti a lábát Zmed előtt. Hmuda és Lenk bőven tíz méteren belül
tartózkodott, de ez nem gátolta meg Sigmundot az eszelős tettben… talán nem látta,
vagy nem emlékezett, vagy nem figyelt oda eléggé…
Mindegy volt.
A zitrán Naplovagok a következő másodpercben rajtuk ütöttek. Az elsőt még kivetette
a nyeregből Sigmund zászlójának a vége, de a következő ellen már Zmed is tehetetlen
volt. Sigmund do Krajn testét hatalmas ütés érte, és hátracsapta Zmed lovának az a
dárda, amely átütve véres mellvértjét felnyársalta Krajn lovagot.
Az történt, hogy a Naplovagok egy kis csapatának – talán ötven fő lehetett – sikerült
páncélt öltenie és alakzatba állnia, és oldalba kapták a diadalittas dréneket. A
Dierronokat váratlanul érte a támadás, és az első percekben több embert vesztettek,
mint eddig összesen. A nehézlovasság összegabalyodott, acélos, pörgő-forgó halomnak
tűnt, vasalt paták túrták a saras-havas földet, csatabárdok, fattyúkardok, buzogányok
zúdultak alá. A zitrán lovagok támadása kétségtelenül bátor tett volt, főleg annak
tudatában, hogy eleve halálra voltak ítélve. A drének majdnem nyolcszoros túlerőben
voltak.
Ennek ellenére még Zmed is csúful járhatott volna, ha nem védi a kermon ereje. Az
egyik lovag belül került a védelmén, és csatacsákányával lesújtott az exarcha nyakára.
Azonban ahol vérnek kellett volna spriccelnie, ott nem történt semmi, és Zmed
visszakezes vágása a felemelt pajzson csattant. A lovak egymásnak feszültek, ütések
zuhogtak, szikrák vetettek izzó árnyékot, s végül Zmed pengéje volt az, amelyik
megtalálta a rést ellenfele pajzsa alatt.
Ez azonban Sigmund do Krajnon már nem segített. A hős lovag dárdától átjárt testtel,
megüvegesedő szemmel meredt az égre, miközben testét rajta tipró lovak patája
csúfította…

*****

Robigan de Frekhanzer srégen felemelte a pajzsát, ugyanakkor meglendítette a

fattyúkardot. Ellenfele acélkardja oldalra siklott a véres habokból kiemelkedő, véres
kardot tartó kezet mintázó pajzson, az ő vágása azonban talált. Mivel a zitrán felemelte
szabad balját, hogy lendületet vegyen a csapáshoz, ezért a karja alatt suhant el a drén
kékacél penge, és a férfi bal oldalába vágódott, felnyitva az oldalát és a gyomrát. Harci
üvöltése fájdalmas kiáltássá vált, és ahogy Robigan maga felé rántotta a kardját, belei
bűzölögve omlottak a földre.
A herceg a pajzsával taszította el a haldoklót, majd tett egy lépést előre.
 A lovag oldalról bukkant fel, dárdát szegezett és üvöltve vágtatott a megdermedő,
hatalmas termetű ifjú felé, de mielőtt elérhette volna, mellkasába két nyílvessző
csapódott és kivetette a nyeregből. Robigan félreugrott a vágtató, rémült ló elől, és kissé
odébb egy újabb zitránnal csapott össze.
Előző ellenfele félmeztelenül, mezítlábasan szállt szembe a vasba, acélba öltözött,
hatalmas termetű Frekhanzer Elsőszülöttel, és annyi esélye volt diadalra vinni ügyét,
mint egy légynek lebirkózni a pókot, melynek a hálójába akadt. A soron következő zitrán
már keményebb ellenfél lehetett volna egy közkatonának, de nem Robigan de
Frekhanzernek. A herceg a legjobb minőségű drénacél vértet viselte, amelyet Oxolundtól
északra bányásztak, s bár most ezt a páncélt és pajzsot vér festette vörösre, de horpadás
vajmi kevés látszott rajta, pedig kapott ütést, vágást, rúgást éppen eleget. Ezenfelül
Robigant négyéves kora óta tanították a dárda, pajzs és kard használatára, de akkor sem
esett kétségbe, ha egy szöges buzogány akadt a keze ügyébe. Kifinomult, kiválóan
képzett harcos volt, akivel Drénia legjobb fegyvermesterei foglalkoztak, ahogy Grustoffal
és Abrannal is. Akárcsak két, serdülőkorú öccsével.
A zitrán, akivel szembekerült, sűrű szövésű, combközépig érő láncinget viselt, bal
karjára kerek kispajzsot csatolt, jobbjában pedig könnyű rövidkardot forgatott. A pengén
vöröslő vérből és az arcát csúfító friss vágásból ítélve már ölt a mostani csata alatt, és
valamiért úgy gondolta, hogy a súlyos vasakba öltözött drén lovaggal is elbírhat.
Tulajdonképpen egész jó harcos volt. Hangos üvöltéssel toppant Robigan elé, és
előredöfött a kardjával, de csak azért, hogy a következő pillanatban visszarántsa azt, és
könnyű pajzsa peremével mérjen csapást a herceg meglendülő pengéjére. Robigan
ugyanazt a taktikát alkalmazta, amit eddig: felemelte a pajzsát, hogy a döfést hárítsa,
ugyanakkor meglendítette saját pengéjét. Simán belesétált a testcselbe, de miközben
pajzsa kibillentette egyensúlyából, kardjának éle átmetszette a zitrán pajzsának peremét,
és a fegyver beékelődött a vasperem által övezett falapok közé.
Megrántotta kardját, maga felé. Ezzel az életét mentette meg, mivel a zitrán most már
nem cécózott, hanem Robigan torkát vette célba a pengéjével. Mivel a herceg rántása
megzavarta, így a döfés elcsúszott, és sokkal lentebb, a herceg mellvértjén csattant, s
annyira erőtlenre sikeredett, hogy Robigan csak egy ütést érzett. Ugyanakkor ő ismét
meglendítette súlyos pajzsát, és annak peremével a zitrán harcos arcába sújtott. A fickó
üvöltésre torzult vonásai egyetlen pillanat alatt véres masszává váltak, és a férfi lábai
megrogytak. Robigan újra meglendítette a pajzsát, és az artikulálatlan üvöltés rekedtes
hörgéssé lett.
A drén herceg a haldokló, összeroskadó test mellkasára lépett, és egy határozott
mozdulattal kiszabadította a pengét a pajzs fogságából, aztán felnézett. Előtte egy
hatalmas sátor alakja körvonalazódott, amelynek csúcsán egy tölgyfát mintázó zászlót
lengetett a szél.
A zitrán tölgy! – ismerte fel Robigan, és diadalmasan elüvöltötte magát.
– Vihart vetünk!
 – Halált aratunk! – üvöltötte a közelében jó pár torok. Robigan hátra sem nézett, csak
intett a kardjával, aztán annak pengéjével félrelökte a sátorponyvát, és pajzsát maga
előtt tartva belépett a sátorba.
Azonnal fény derült arra, hogy óvatosságára bizony szükség volt. Hallotta maga
mögött a katonái lihegését, ahogy benyomultak utána a félhomályos sátorba, és
ugyanakkor parancsszavak harsantak előtte. A pajzsát három ütés érte gyors
egymásutánban, és bár két számszeríjlövedék csak átütötte a vasat, az egyik olyan
szerencsétlenül találta el, hogy a pajzson keresztül az alkarját is keresztülütötte vasastul.
A fájdalomtól szikrákat szórt a szeme, de beljebb lépett, majd oldalra kapta a fejét egy
üvöltésre.
Csatabárdot lengető harcos rontott felé, de a katonái már ott voltak, bár közülük
kettőt leterített a számszeríjászok sortüze. Ennek ellenére Robigan de Frekhanzerrel
együtt hét drén harcos nyomult be a sátorba, és ketten közülük felvették a harcot a
csatabárdos, izmos testőrrel. A díszes eleganciával berendezett sátorban kétségbeesett
számszeríjászok csörlőzték a fegyverüket, hogy újratöltsenek, legalább kéttucatnyi, és
rajtuk kívül öt-hat, különféle fegyvereket forgató harcos indult feléjük.
– Ááááárrrggghhh! – A herceg az utolsó másodpercben lépett hátra, így a két egykezes
csatacsákánnyal vagdalkozó fickó csapása csak a levegőt suhogtatta. Harcsabajszú,
kopasz, félmeztelen, csupa izom férfi volt, majdnem magasabb a vasakba öltözött
hercegnél, és olyan vadul vagdalkozott, hogy Robigan hátrálni volt kénytelen. Két lépés
után azonban a csatacsákányos, bő gatyás zitrán volt az, akinek hátrálnia kellett, mivel a
Robigan mellé érő drén katonák acélkardjainak szisszenő íve esélyt biztosított arra, hogy
megcakkozzák kackiás bajuszát. Azonban míg az egyik Frekhanzer-katona harcba
bocsátkozott a csatacsákányossal, a másikat egy távolabbról érkező hajítóbárd zavarta
meg, s bár az gellert kapott a sisakjáról, a drén fejvédője behorpadt, a katona térdre
esett, és a sisak alól vércsík csordult alá.
Robigan ezt a dobóbárdosat szemelte ki magának, és lerohanta. Fogcsikorgatva
megemelte sérült baljával a pajzsát, és azon két csattanás is jelezte, hogy őt is célba
vették, aztán azonban a drén herceg beérte a dobófejszéit elfogyasztó, az oldalán csüngő
szablya után kapó zitránt. Pocakos, kurta lábú, vörös hajú fickó volt, de terjedelmes
termete ellenére könnyen elhajolt a srégen jobbról balra lesújtó fattyúkard elől, és
kifordulva a vágás holtterébe előrántotta a szablyáját.
Az éles acél Robigan lapockáját, vagyis a hátvasát érte, és csendülve szikrát vetett. A
herceg az ütés erejétől előrebillent, de megtartotta az egyensúlyát, és üvöltve perdült
balra.
– Woooááááhhhh! – sérült karja leszakadni tetszett, de meglendítette a pajzsot, és
miközben a villámgyorsan visszarántott szablya ezúttal a lábvasán csikordult, ő is
lesújtott.
Csikordult??
 Robigan úgy érezte, levágták a bal lábát. A szablya pontosan megtalálta a védtelen
felületet a térdhajlatnál, ahol nem óvta páncél, és irtózatos mélyen beleszaladt az élő
húsba. Ez azonban már nem állította meg a herceget, és lehetett a szablyás-dobóbárdos
akármilyen gyors, a súlyos pajzs már úton volt, és oldalról halántékon kapta a testőrt,
hogy annak behorpadt a feje és megrepedt a koponyája. A viaskodók együtt zuhantak a
földre, de míg a drén herceg csak fájdalmában üvöltött, a testőr néma maradt, csak
rángatózva vergődött. Ennek ellenére dühében és fájdalmában Robigan amúgy fektében
is megsuhintotta a kardját, és a pocakos testőr feje a következő pillanatban elvált a
nyakától.
Vérszökőkút spriccelt, mélybordóra festve az egyébként aranyszín szőnyeget.
Katonái száma időközben háromra apadt, de a közelharcra képzett zitrán testőrök
közül már egy sem élt. Igaz, a számszeríjászok most emelték fel a fegyvereiket, és
készültek lőni…
– Megállj!
A hang oldalról harsant… fiatal volt, bátor és vékony, de talán éppen ezért minden
szempár odafordult. Aztán a zitrán íjászok leengedték a fegyverüket.
Egy kisebb emelvényen egy ráncos, aszott öregember ült, és a háta mögött egy fiatal
fiú állt, aki aranyozott markolatú tőrt feszített a kivénhedt toroknak. Robigan de
Frekhanzer felkönyökölt, és zihálva kapkodott levegő után, úgy bámulta az ifjút, akinek
a kezében remegett a tőr, és minden pillanatban arra lehetett számítani, hogy
akaratlanul átvágja az öreg torkát.
– Ki vagy!? – mennydörögte a Frekhanzer herceg.
– Ig… Igrar… a nevem Igrar, uram! Az istenek kegyelméből Otis de Zitrán apródja
voltam, de aztán az atyja elragadott tőle, miután az öccse megölte!
– Az atyja? – Robigan tekintete megtalálta az összeroskadt öreget, és gondolataira
Igrar szavai is rábizonyítottak. A fiú meglökte a vénembert.
– Ez itt. Krogelv de Zitrán ül előtted.
– Fiú! – hörögte Robigan de Frekhanzer. – Megnyerted Dréniának a csatát!
Igrar arca elvörösödött a dicsérettől, majd az alig nyolcéves fiúcska Krogelv de Zitrán
testőreire nézett. Zavartan köhintett, aztán azonban megemberelte magát, és szabad
jobbjával hátrafeszítette az öregember nyakát. Robigannak csak most tűnt fel, hogy a fiú
balkezes.
– Le a fegyvert! Különben… izé… elvágom a torkát!
– Ugyan már, kölyök… hát nem bántunk jól veled? – Az egyik számszeríjász még
mindig Robiganon tartotta a kurta nyílvesszőt, csak az elsütő billentyűt kellett volna
meghúznia, hogy a földön fekvő Robigant utolérje a vég.
Talán ha a drén harcosok mozdulnak… talán ha Igrar határozottabb… talán ha Krogelv
de Zitrán nem érzi meg rabszolgája határozatlanságát…
 – Ne kelljen kétszer mondanom! – süvöltötte Igrar, de a hangja megremegett,
miközben még jobban hátrafeszítette az öregember fejét. Ez utóbbi tekintete
összekapcsolódott az íjászéval, és reszketegen felnyögött.
– Lőj!
A zitrán pedig meghúzta a kioldó billentyűt. Robigan de Frekhanzer teste megrándult,
aztán a nemes metszésű homlok a sátor alját fedő szőnyegen dübbent. Koponyája felső
részéből amorf, vádló ujjként meredezett a kurta nyílvessző acéltollazata, és a herceg
üveges tekintete a semmibe bámult. A lövés az agyát vitte keresztül, és azonnal megölte.
– Neeem! – sikoltotta Igrar, aztán hátrarántotta a balját. Krogelv de Zitrán torkából
három méterre spriccelt a vér, és a felbőszült, dühödt Frekhanzer-katonák üvöltve
zúdultak a sikoltozva szétfutó zitrán íjászokra.

*****

Drimger de Zitrán még akkor is üvöltött, amikor a teleportáció kidobta őket egy olyan
helyen, ahol a legkevésbé sem kívánt lenni.
Tulajdonképpen nem tudta, hogy hol vannak, de éppen elég volt az, amit a
környezetéből látott. Eleget forgolódott várkastélyokban ahhoz, hogy tudja, most is egy
ehhez hasonló építményben vannak, mégpedig egy tágas balkonon, amelyen túl sötét
viharfelhők gyülekeztek, és a távolban mennydörgés általi asszisztálással sújtott le egy
hatalmas villám, amelynek vakuszerűen felvillanó fénye körberajzolta az őket körbevevő
alakokat. Volt ott krokodilfogú, brutálisan eltorzult arcú démonpofa, denevérfülű,
halálos sikolyba merevedett arcú tündérke, tányércsésze szemű, ördögszarvas alak
szürke gránitból…
Vizköpők voltak, de Drimger eszelősen sikoltott a láttukra, és négykézláb curikkolt
hátrafelé, amíg a háta egy hideg kőfalhoz nem simult.
Csak most szembesült azzal a ténnyel, hogy zuhog az eső. A szürke, körülbelül
méterszer félméteres bazalttéglákból rakott teraszon, centi vastagon állt az esővíz, őket
pedig két másodperc alatt csuromvizessé locsolta az égi áldás. Tőle öt méterre a zitrán
varázsló, Trofuss Droll térdepelt egy vergődő alak mellett, és a halálig rémült Drimger
csak nehezen ismerte fel ebben a vérző kontúrban Rivoler testét. A testőrkapitány teste
körül a félhomályban sötétszürkének tetszett az áramló víz, ahogy kiömlő vérét, átszúrt
testének komor, életre szóló kötelékbe vonta a testéből kiömlő éltető vér.
– Hol… hova hoztál…? – Drimger szánalmasan vékonynak érezte a saját hangját. Úgy
tapadt a falhoz, mint riadt galambocska, és úgy is érezte magát, mint akire sólymok
vadásznak. A hely, ahol voltak, megrémisztette, és érezte a halált áramlani maga körül.
Trofuss azonban nem válaszolt, helyette újra és újra elhúzta bal kezét a testőrkapitány
meg-megremegő teste felett, miközben jobbját annak hasi sebére tapasztotta, és
ismeretlen torokhangokat hallatott.
 – Trokk da mani omm… omm manni pad meumm… Trokk mani da padme umm…
Rivoler testének remegése egyre csendesült, aztán a testőrkapitány teljesen
mozdulatlanná dermedt, majd lassan megemelkedett a mellkasa. Trofuss Droll nagyot
nyögve a sarkára zuttyant, és körbenézett, végül hideg, számító tekintete
összekapcsolódott a riadtan rámeredő Drimgerével.
A varázsló korát nem lehetett megbecsülni sem, de kinézetre negyven és ötven év
között lehetett. Állandóan csuklyát viselt, de akik ismerték, azok tudták, hogy csak
ritkás, szürkés haj fedi koponyává aszott fejbőrét. Csontos, kifejezéstelen arca, üres
szeme hidegséget és kiismerhetetlenséget sugallt. Keskeny álla kiváló beszédkészséget
sejtetett, de vékony, kígyószerűen csak sejtést engedélyező ajkai kegyetlenséget és hideg
számítást. Drimger talán most először vette szemügyre úgy istenigazából a számára
eddig csak szolgának tartott mágust, és a hideg kirázta a magabiztos, fekete szempár
láttán.
– Hova hoztál? – rebegte a herceg, és tétován a tőre után nyúlt, majd húzta elő azt.
Szinte rátapadt a háta mögötti sziklafalhoz, miközben remegő kezében a tőr Trofuss
Droll felé mutatott. – Ez nem… nem Zitránia… hová hoztál!?
– Nyugalom! – mormogta a varázsló kifejezéstelen, érzelemmentes hangon, aztán
nagyot sóhajtott. – Nem kell félned semmitől. De valóban nem Zitrániában vagy… az a
hely most veszélyes, és népedre megtorlás vár.
– Ez a hely… – Drimger riadtan körbenézett, majd mivel jobban félt a mágustól,
visszakapta rá a tekintetét. – Megrémít! A halál árnyékát érzem magamon, varázsló!
– A halál nem itt, hanem Deviaron alatt várt volna rád… vagy Zitrániában, ha
odaviszlek. Megmentettem az életedet, hát hálával kellene tartoznod – felelte hideg,
számító hangon a mágus. Lepillantott a testőrkapitány testére, és óvatos mozdulattal
kisöpört egy ázott tincset Rivoler arcából. Láthatóan csökkent időközben a súlyosan
sebesült férfi vérének ömlése, mostanra csak az esővíz kavargott körülötte és a mellette
térdeplő Trofuss teste körül.
A mágus tett egy alig észrevehető mozdulatot, és érthetetlen szavakat suttogott.
Drimgeren érthetetlen nyugalom lett úrrá ennek következtében, ezért felvéve
magabiztos, pökhendi álarcát, leengedte a tőrt. Elvégre, a szolgáival van itt, akiktől nem
kell tartania…
A nyugalomvarázs hatását látva a hideg, számító Trofuss Droll keskeny, vértelen ajka
mosolyra húzódott. Utoljára még megsimította a testőrkapitány arcát, aztán
felpillantott.
– A kérdésedre, hogy hol vagyunk… megadhatom a választ. E vár nem más, mint a Zhíl
Bombaraen tartomány fővárosának, Nozornak a fellegvára.
– Mi? – hebegte Drimger, és olyan mozdulatot tett, mintha talpra készülne pattani.
Helyette csak elgyengülve a földre hanyatlott, ujjai közül kicsúszott a tőr, és a fiatal fiú
egész testében reszketni kezdett, miközben Trofuss meghajtotta a fejét.
– Királynő… – suttogta.
 Drimger mellett szétnyílt a járhatatlan fal, és egy díszes alkóv faragott íve öltött lassan
formát a falban. Sarupapucsba bújtatott, karcsú boka siklott el a mozdulatlanná dermedt
herceg mellett, aki felakadt szemével szemügyre vehetett egy fehér selyemszatén
ruhával fedett, tomport, amely hosszú combokban és karcsú derékban folytatódott.
Ahogy a jelenés elsuhant mellette, megérezte azt a különleges parfümöt, amelyet oly
sokan éreztek már… de oly kevesen éltek túl.
A nőt, akinél – hátulról szemlélve – Drimger még kívánatosabbat nem látott, nem
érték esőcseppek. Ruhája száraz maradt, ahogy a balkonon térdeplő varázslóhoz sietett,
és letérdelve megérintette Rivoler arcát.
– Ó, szegény Rivoler… nem tehetek mást, mint imádkozom érted. Bátyád annyi
esszenciát pumpált a testedbe, hogy ha én most gyógyítással próbálkoznék, megölnélek.
– Muszáj volt, királynőm – recsegte a mágus mentegetőzve. – Ha vártam volna…
– Tudom, Trofuss, s ezért vád nem érhet – susogta a csodálatos jelenés, megcirógatva a
mágus undorító arcát, majd megrázta száraz hajtincseit. – S a küldetésetek?
– Úrnőm… engedd meg, hogy bemutassam Drimger de Zitránt, Drénia Jégtrónjának
jogos és mostanra egyetlen örökösét. – Trofuss az állával a dermedt Drimger felé bökött.
A fehér ruhás nő megfordult, és Drimger de Zitránnak elég volt egy pillantás az arcára,
hogy lüktetve ágaskodó férfiassága, mely azóta telt vérrel, hogy a nő alakja felbukkant,
elárassza nadrágját. A világ legszebb nője guggolt előtte, göndör, barna haja angyali
szépségű arcot keretezett.
Tyra Bomara elkuncogta magát Drimger de Zitrán akaratlan ejakulációja láttán, és
szégyenlősen a szája elé kapta a kezét. Drimger egyet pislantott, és mikor a szemét
kinyitotta, Bombaraen hírhedt boszorkánykirálynője ott guggolt mellette.
– Ne érezd magad zavarban, hercegem! – susogta negédes hangon, és megfogva
Drimger balját, combjai közé vezette. A herceg még ebben a mozdulatlan állapotban is
érezte ujjain a Boszorkánykirálynő ölének forróságát. – De tudok egy jobb helyet a
magvaidnak! – sóhajtották a telt ajkak Drimger szájára, majd szenvedélyes, de szinte
zavart csókkal pecsételték meg azok jelentését.
Amikor Tyra Bomara elhúzódott a mozdulatlan Drimgertől, kedvesen hátrapillantott a
válla felett.
– Trofuss Droll… és a bátyád, Rivoler Droll… megtettétek, amivel megbíztalak
benneteket. Elhoztátok nekem Drénia trónjának örökösét, és a Boszorkányesküm most
véget ér. Választhattok: szolgálat vagy szabadság?
– A magam nevében örökkön és még azon is túl szolgálnálak téged, úrnőm – hajtotta
meg a fejét a hideg, számító Trofuss. Aztán alélt öccsére, Rivolerre pillantott. – S merem
állítani, hogy ő is.
– Bölcs döntés – biccentett Bombaraen tartomány boszorkánykirálynője, majd
kedvesen, kislányosan elmosolyodott. – Együtt ültetünk királyt Drénia trónjára…
 17. ŐFELSÉGE, I. ZMED DE VIGORARD!

A ceremóniamester kacska lábú, pökhendi kis alak volt. Ahogy bekacsázott az ajtón,
olyan cifrán rakosgatta egymás után a lábait, hogy félő volt, felbukik… ha nem azokban,
akkor az állandó társául hordozott göcsörtös botban, mely hivatalának jelképe volt. Most
ezzel a bottal kettőt koppintott, és amikor a terem elcsendesült, zengő hangon
elkiáltotta magát.
– Őfelsége, I. Zmed de Vigorard, Drénia királya, valamint királyi testvérei, Hmuda de
Vigorard és Lenk de Vigorard hercegek!
Azzal félreállt, hogy helyet adjon a belépő uralkodónak.
Igencsak kitettek magukért a király öltöztetői. Azoknak, akik régóta ismerték Zmed de
Vigorardot, furcsa volt látni, hogy a mindig hétköznapian öltözködő, páncélos
fiatalember helyett most egy nemes, egy király lépett be a Fagycitadella tróntermébe.
Zmed ezúttal szürke bársonynadrágot viselt, amely felett az ezüstberakásos fegyveröv
kapott helyet, a felett pedig a szürkéskék, lágy esésű ing és az ezüstdarabokkal cifrázott
mente. A frissen borotvált király elmaradhatatlan kelléke volt még a hátáról aláomló
súlyos, vörös palást és az aranyozott jogar.
Láthatóan dühítette ez a cifraság, mert fókabőr csizmájában igencsak mellőzte a
méltóságteljes vonulást. Átviharzott a termen, és miközben a nobilitas tagjai állva
üdvözölték, ő felvonult a trónhoz, majd megfordulva elfoglalta a helyét. Hmuda és Lenk a
trón mögött kétoldalt kaptak helyet – Lenk szélesen vigyorogva, Hmuda csak egy
visszafogott, inkább sejtett, mint látott mosollyal az orra alatt.
A hivatalos koronázást még a csata után pár nappal megejtették a város legnagyobb
terén, többezres tömeg előtt. Drénia vivátozva köszöntötte új királyát. Azt a királyt, aki
most oldalra pillantott egy fiatal apródra.
– Bort!
Igrar azonnal ugrott, hogy teljesítse Drénia legfőbb hatalmasságának óhaját. Ezek után
Zmed felsóhajtott, majd körbehordozta a tekintetét az összegyűlteken. Ott voltak mind,
Drénia legbefolyásosabb emberei, a nemesek nemesei, az arkhonok. Kiegészülve néhány
báróval, gróffal, akik kitüntették magukat az elmúlt hetek csatározásaiban vagy
bátorságukkal, vagy valamely más tettükkel.
Most az ő tetteik felsorolásával és méltatásával kezdődött a ceremónia. Voltak ott
olyanok, akik egymaguk egyszerre szálltak szembe több tucat irissarival, és tartottak egy
fontos hídfőállást, vagy olyan, aki a parancsnokuk eleste után átvette a vezetést, és
győzelemre vezette a csapatát. Jobbára katonai rangok, tisztségek kerültek kiosztásra
számukra, esetleg Zmed meghallgatta óhajukat, és teljesítette azt. Egy fiatal grófnak, aki
egy alig húszfős csapattal több mint háromszáz irissarit ölt meg, noha atyja azt
tanácsolta, mi több parancsolta, hogy maradjon a kastélyban, biztos falak mögött,
személyesen ő ígérte meg, hogy teljesíti a kérését. Tannos da Zay ugyanis azt kérte, hogy
a Korona segítse őt a feldúlt, felprédált falvak újjáépítésében, amelyek az uradalmához
tartoztak. Zmed erre azt felelte, hogy azokat a költségeket a Korona egymaga fizeti, de
maga elé rendelte a háttérben maradó apát, hogy feleljen gyávaságáért.
Végül elérkeztek a főnemesekhez, és a ceremóniamester bejelentette a soron
következőt.
– Dorigan de Frekhanzer, a Frekhanzer család exarchája! Váratlan támadásával
megsemmisítette az Oxolund felé tartó irissari hordát, aztán felhajózva a Rimvarge és
Ralvarge folyamokon felszabadította Skovengét, végül őfelségének, I. Zmed de
Vigorardnak nyújtott jelentős segítséget, amikor időben érkezett a Háromhalmi csata
helyszínére!
– Jöjj közelebb, dire! – szólította meg Zmed, és kissé előrehajolt a trónon.
Dorigan de Frekhanzer most nem tűnt akkora nagynak, mint máskor. Vállai
előregörnyedtek, és a fejét is lehajtva tartotta. Üres tekintettel bámult maga elé, mint
egy zombi, de amikor a király elé lépett, visszatért belé az élet, és meghajtotta magát.
Exarchaként nem volt kötelessége térdre ereszkedni.
– Felség…
– Úgy hallottam, nagy veszteség ért.
– Értesüléseid pontosak, felség.
Zmed sajnálkozva megcsóválta a fejét.
– Hogy is hívták őket… Robigan és… Grustoff, ugye?
– Úgy van, felség. Robigan a háromhalmi csatában vesztette életét, Grustoff még az
oxolundi diadal során.
– Az irissarik már meglakoltak… és szavamra mondom, a zitránok sem ússzák meg
szárazon!
Zmed felpillantott, aztán intett.
– Rivan de Moreguard!
A hajlott hátú, félkarú nemes előrébb lépett, és megállt Dorigan mellett. Zmed
végigmérte őket, aztán biccentett.
– A kezetekbe adom a bosszú jogát. Ti fogjátok vezetni a Dél-Cley tartományba vezető
hadjáratot, amellyel kiirtjátok a de Zitrán család utolját is!
Ahogy az exarchák szeme felcsillant, Zmed tudta, hogy jól döntött. Újra célt és
értelmet adott az életüknek, márpedig neki erre volt szüksége. Céltudatos, határozott
nemesekre, nem zombikra.
Amikor az exarchák eltávoztak előle, Zmed de Vigorard körbenézett, majd felállt a
Jégtrónról. Felnyúlt, levette a Jégkoronát a fejéről, és közvetlen mozdulattal a trónusra
hajította.
 – Urak, ha valakinek van még kérdése, az most szóljon… mert a közeljövőben nem
fogok itt tartózkodni!
Ez a bejelentés okozott néminemű meghökkenést. Az arisztokraták egymást
kérdezgették suttogva, hogy ez mit is jelenthet, de nem kellett sokáig várniuk a
magyarázatra. Zmed az időközben visszatért Igrar felé pillantott.
– Hozd a páncélomat, Igrar!
– Megint csatába készülsz, felség? – Zordig de Royg nem tudta megállni, hogy ne lépjen
előre, és tárja szét a kezét. – Most ki ellen?
– Hadseregem hamarosan eléri Zhília északi határát. Úgy illő, hogy a drén király maga
vezesse az embereit! Ma éjszaka kifut a hajó, amellyel Zhilianra hajózom, és átveszem a
sereg irányítását!
– Felség, már megbocsáss… de ha mindig az illem és a hagyományok szerint
cselekednénk, akkor most nem lenne itt senki, hiszen az összes nemes odaát hadakozna.
– Zordig kényszeredett mosolyt villantott.
– Úgy van! Éppen ezért ti itt maradtok, és távollétemben az Arkhon Tanáncs
kormányozza az országot!
– De, felsééég!
– Uram, gondolja ezt át!
– Felség! Ezt nem teheti!
Azt, aki ezt a felszólítást bekiabálta, pofán vágták. Amúgy is kapatos volt már.
– A döntésem végleges! – emelte fel a hangját Zmed. – Először Lendorra hajózunk,
mivel ott lázadás kélt. Az utánpótlási vonalaink akadoznak. Dorigan és Rivan biztosítja a
nyugati frontot és leveri a zitrán lázadás utolját… én pedig a fivéreimmel Lendorra, majd
Zhilianra hajózom, hogy letehessük az Drén Újbirodalom alapjait!
Szavait előbb másodpercekig tartó csend… majd annál hevesebb taps és vivátozás
fogadta.