Varga Katalin: A rossz-csont felhő és a nap

Jött a felhő, s hopp felkapta, hopp, felkapta a napot. Vitte is már más vidékre, azt se mondta:
jó napot!
Meglátta a mérges pulyka:
- Rút, rút rossz-csont! A napot visszaadjad! - ám a felhő nyelvet öltött s elfutott.
Ment a pulyka, ment utána, követte a kiskacsa.
- Háp, háp, háp! Várj, kedves szomszéd, ketten hozzuk Őt haza!
Ment a pulyka, ment a kacsa visszahozni a napot.
Kakas harsant:- Majd segítek! Csizmát húzok! Várjatok!
- Kvák, kvák!- ugrott fel a béka: - Itthon ülni nem fogok! Megyek, és viszek az útra egy
tarisznya szúnyogot.
Átugrottak három árkot, két barázdát, egy mezőt. Mezőn, a nagy hangyabolynál, találtak egy
hangya-őrt.
- Hova, hova? - kérdi tőlük.
Köszöntötték: - Jó napot! Haszontalan rossz-csont felhő elrabolta a napot!
Ment a pulyka s három társa. Futottak fél délelőtt. Szépen kérte, elvitték hát magukkal a
hangya-őrt.
Kerek tóban rossz-csont felhő lábat mosott, és a nap ott lapult a zsenge fűben egy rozsdás
vödör alatt.
Hopp, elérték:- Rossz-csont felhő jószágunkat visszaadd!
Rossz-csont felhő fára mászott, s onnan szólt le: - Majd ha fagy!
Fogta, sűrű levelek közt bújtatta el a napot, mint erős ól sötétjébe sivalkodó malacot.
Csalafinta béka-gyerek jegenyére felkúszott, s kioldozta, kiengedte a tarisznya szúnyogot.
Zirr-ziirr!- szállt az éhes falka, ám a felhő könnyedén átrepült a másik fára.
- Érj utol itt, kislegény!
Köd előttem, köd utánam! Rossz-csont felhő elszaladt. Jegenyefa sűrűjében a síró felhő ott
maradt.
Jött a szél a nagy bajuszos.
Köszöntötték: - Jó napot! Jó szél bácsi, szépen kérünk, add le nekünk a napot!
Szívesen! - szólt, görbe botját felnyújtotta, és a nap lepottyant a zsenge fűbe, mint a kövér
kismalac.
Béka tarisznyába tette, haza vitte s elengedte. Pulyka, kacsa megmosdatta, kakas, hangya
elaltatta, elaltatta a napot.
Itt a vége, fuss el véle,s köszönj szépen:- Jó napot!