Egyiptomi út

Talán nem július a legalkalmasabb időpont egy egyiptomi utazáshoz, mi mégis ebben a
hónapban indultunk el, de egyáltalán nem bántuk meg. A meleg tényleg az
elviselhetetlenség határát súrolta, ám a viszonylag üres műemlékek, látnivalók kárpótoltak
mindezért. A helyiek elmondása szerint az időjárás szempontjából jóval kellemesebb téli
időszakban olyan tömeg van az ókori templomokban és a piramisoknál, hogy hosszú
sorbanállás árán lehet csak bármit megnézni.

A melegnél sokkal utálatosabb dolog a várakozás és a hangos tömeg, így aki bírja a
tikkasztó hőséget, az jobban jár, ha nyáron utazik Egyiptomba. Az utazás az egyiptomi
Lotus Air-rel egész jó volt, bár a szűk ülésekben a 160 cm-nél magasabb emberek nem
nagyon tudták hova tenni a lábukat. Időben kimentünk a reptérre, így sikerült ablak mellé
szóló helyet szerezni. Ellentétben az európai tájjal Afrika felett repülve nem sok látnivaló
akadt egészen addig, amíg a sivatag egyhangúságát meg nem törte a Nílus. Ilyen magasból
egész keskenynek tűnt, ám a két oldalán húzódó, igen széles zöld sáv mutatta, milyen
fontos is Egyiptom számára ez a folyó. Apró csatornák százai továbbítják a vizet a sivatagos
területek felé, kibővítve így a termelésre fogható földeket. A Nílustól tovább repültünk
nyugati irányba a Vörös-tenger felé. Az alattunk fekvő, néhol kétezer méternél is magasabb
hegyek tövében kiszáradt folyómedrek szabdalták a sárgásvörös felszínt. A repülő széles
kanyarral fordult hurghadai irányába, a parton végeláthatatlan hosszúságban nemrég épült
szállodák húzódnak. A korallok már ilyen távolságból is lenyűgözőek. A reptér az arab-izraeli
háború idején még katonai célokat szolgált, erre utal a leszállópálya előtti rengeteg
betonbunker. Nem sokat vacakoltak az átépítéssel, felhúztak egy nagy sátrat, ez a reptér
egyetlen �épülete�. A gépből kiszállva valósággal mellbe vágott a hőség, ami egész
másfajta meleg, mint az itthoni. A hőmérő itt jóval többet mutat ugyan, de a levegő nagyon
száraz, így az ember csak légkondis helyiségbe lépve kezd izzadni. A forró betonlapokon
unatkozó katonák álltak túlméretezett, fehér egyenruhában, vállukon ütött-kopott
Kalasnyikov. Megkaptuk a vízumot, szerencsére a csomagok is gond nélkül megérkeztek, így
elindulhattunk a hotelek felé.
Az első estét a szocreál stílusú Beirut szállóban töltöttük. Szerintem ez az egyik legrégebbi
hotel itt, legalább tíz éves, leginkább egy balatoni SZOT üdülőre hasonlít. A strand jó lett
volna, ha nincs tele szeméttel, és ha nem oda parkolnának a hajók, ahol mindenki fürdik. A
víz alatt viszont még ott is szép volt minden, itt láttam először színes korallokat és halakat.
A koszos part után lenyűgöző volt, milyen színes élet van a korallok környékén. Az első
dolog, amit megláttam, a tengeri rózsa közelében úszkáló bohóchal volt. Ennek a fürdésnek
emlékét őrzi az egyik fürdőgatyámon éktelenkedő olajfolt, a víz szélén ugyanis elég sok olaj
jutott a vízbe a mellettünk parkoló hajókon. A vacsora nem is volt rossz, de sajnos ekkor
még nem ismertem az alapszabályt, mely szerint kezdetben csak keveset szabad enni, és
jobb hanyagolni a szaftos ételeket. Ehhez képest én annyit ettem a bő szafttal tálalt
padlizsánból, amennyit csak bírtam.

Másnap napfelkelte előtt indultunk busszal Luxorba. Már Hurghadában feltűnt, milyen magas
itt a sárga-fekete színekre pingált útpadka. Útközben jöttem rá ennek jelentőségére, az
egyiptomiak vezetési stílusa ugyanis figyelmen kívül hagyja a szabályokat, közlekedési
lámpákat. Ha nem lenne félméteres útpadka, talán még a járdára is felhajtanának. A
kereszteződésekben a nagyobb vagy gyorsabb járműnek van elsőbbsége. Az autóúton is
meg kellett szoknunk, hogy a busz előzéskor nem veszi figyelembe, jön-e szembe valaki, a
busz úgyis erősebb. A szembejövő ilyenkor fél kerékkel letér az útról, a busz is kicsit beljebb
húzódik, és kész. Vicces a sok elnökportré az utak mentén, Hurghada és a reptér között
húsz méterenként Mubarak elnök barátságos arcképe köszönti a látogatókat. A Luxorba
vezető út elején behajtottunk egy telepre, itt várakozott a többi turistabusz is, körülöttük
rámenős árusok bóklásztak, meg néhány katona. Az utat ugyanis csak katonai konvojjal
lehet megtenni, mivel pár éve néhány terrorista szitává lőtte a látogatókat ezen az
útvonalon. Az egyik dzsip tetején még egy golyószóró is volt, az egyiptomiak tehát tényleg
komolyan veszik a külföldiek védelmét, hiszen belőlük élnek. A mi buszunkba egy idősebb,
kövér katonatiszt is beszállt, miután emberei több karton cigarettát pakoltak a
csomagtartóba. Éppen emiatt utolsóként indultunk, de a folyamatos előzgetésnek
köszönhetően hamarosan az egész konvojt megelőztük, még a legelöl haladó katonai
járműveket is. A sivatag közepén megálltunk egy koszos kis büfénél, igazi arab hely a
semmi közepén. Itt kipakolták az árut, és bevártuk a konvojt. Nagyon örültem a rövid
pihenőnek, mivel az előző esti vacsora már kezdte éreztetni hatását. A mellékhelyiségbe
lépve nagyon meglepődtem, minden vécécsésze közepén vascső éktelenkedett, s amikor
lehúztam a vécét, a csőbe jutott �anyagot� a feltörő vízsugár messze előre köpte,
szerencsére oldalt álltam, így nem talált el a �lövedék�.
Délután két órakor érkeztünk meg Luxor városába, ekkor volt a legnagyobb a hőség, a busz
külső hőmérője negyvenhat fokot mutatott. Egyenesen a karnaki templomba mentünk, hát
persze, hogy a legnagyobb templomot nézzük meg a legmelegebb napszakban. A kosfejű
szfinxek őrizte út a monumentális oszlopcsarnokba vezet, a fáraók itt tényleg nem
spóroltak. Az oszlopok teteje még ennyi év után is őrzi az eredeti, élénk színeket. A falakon
mindenütt rengeteg hieroglifa, figura, a töredékét sem lehet pontosan megnézni, olyan
aprólékos munka. Hamar beláttam, hogy ilyen melegben reménytelen bejárni az egészet.
Persze megnéztük a szent tavat, meg a hatalmas skarabeuszt is. Az idegenvezetők
mindenütt a homokba rajzolták le, miként állították fel a terület közepén magasodó
hatalmas obeliszket, ami tényleg nagyszerű, az idegenvezetők magyarázata annál kevésbé.
Ilyen melegben, ennyi látnivaló között képtelenség egyvalamire figyelni egy percnél tovább,
inkább elolvastam a sztorit az útikönyvből a hűtött buszon. Az oszlopok közt bóklászva
ravasz tekintetű öreg állított meg, karon ragadott, hogy arra a helyre cipeljen, ahonnan
szerinte a legjobban lehet fotózni a csarnokot. A fényképezés a hely méretei miatt tényleg
nem egyszerű feladat, a legtöbb pontról csak egy-két oszlop egy darabja fért a képbe,
lehetetlennek tűnt visszaadni a templom hangulatát, a hatalmas építményeket. Az öreg
azonban egy olyan eldugott sarokba vitt, ahonnan valóban jó képet tudtam csinálni.
Megköszöntem szépen, és mentem volna vissza a többiekhez, ám az arab újra karon
ragadott, s ekkor hallottam először kedvenc szavukat: Baksis, baksis! Ez volt az első nap,
még nem volt rutinom, hogy kell bánni a pénzvadászokkal, így meglepődött arccal húztam
elő egy egyiptomi fontot az öreg nagy megelégedésére.
A hőségtől elcsigázva érkeztünk meg a hajóhoz, ahol öt éjszakát töltöttünk. A hűvös hallban
forró citromos italokkal és hűsítő törlőkendőkkel vártak minket. Maga a hajó nagyon szép
volt, tényleg minden igénynek megfelelt, ezt bizonyítja, hogy egy dubai család is ezen
utazott. Egyébként ezek a hajók mind ugyanúgy néztek ki kívül-belül. A kabinunk jó helyen
volt, távol a motortól. Az ebédlő is szép volt, még a kaják is finomak voltak. A fedélzeten
napközben olyan meleg volt, hogy nem szívesen mentem ki, inkább a szobánk ablakából
néztem a tájat. Még délután ötkor is hőség volt, de az ilyenkor felszolgált tea mégis gyakran
a fedélzetre csalogatott.
Napnyugta előtt látogattunk el a Luxor templomhoz. Itt is van szfinx-sor, ezek már nem
kosfejűek. Valaha a két templomot összekötő út mentén végig szfinxek sorakoztak. A
lenyugvó Nap fényében a templom csodaszép volt, s mire körbesétáltunk mindent, teljesen
besötétedett, így az éjszakai kivilágításban is láthattuk az épületet. Két hatalmas
Ramszesz-szobor őrzi a bejáratot (meg néhány géppuskás arab), az egyik mellett egy
obeliszk is áll, a párja a 19. század óta már Párizst díszíti. A templom belsejében további
szobrokat láttunk. A területet régebben homok fedte, az épület egy részének tetején egy
mecset van, ajtaja a semmibe nyílik több méter magasban. Valaha idáig ért a homok. Ahogy
leszállt az est, a mecset tornyán vakítóan zöld neonlámpák gyulladtak fel, ez nagyon
furcsán hatott az alatta mosolygó Ramszesz-szoborral.

Másnap korán reggel felkeltünk, hogy még aránylag elviselhető időben nézzük meg a
Memnon kolosszusokat, a Királyok Völgyét és Hatsepszut templomát. A hajóról busszal
indultunk, hogy egy közeli hídon átkeljünk a Nílus nyugati oldalára, a folyónak ezen a
partján nem folytatódik a város, ez ugyanis a halottak birodalma, az egyiptomiak a folyó
keleti oldalán laktak, s halottaikata a nyugati oldalon temették el. Néhányan persze már
ideköltöztek, pedig a kormány mindent megtesz, hogy a sírokat rejtő hegy oldaláról
eltüntesse a szegények nyomorúságos viskóit. A hídon átérve már messziről megpillantottuk
a Memnon kolosszusokat. Valaha templom állt mögöttük, amelynek méreteire ma már csak
a két hatalmas szobor utal. Talpazatukon mindenféle falfirkák vannak, ezek még ókori görög
látogatók nevét örökítik meg. Egy arab képeslapokat próbált eladni, ám néhány ott álldogáló
rendőr durván ellökdöste. A busz takarásában vettem tőle néhány képeslapot, ennek ő
nagyon örült, ráadásul tényleg szép lapokat árult!

Ezután megművelt földeken át utaztunk a Királyok Völgye felé. A repülőről is látott

csatornákban vezették a Nílus vizét a banánföldekre. Az itteni banán jóval kisebb és
édesebb, mint amit mi ismerünk, a színe pedig egészen zöld, de nagyon finom. A csatornák
igen mocskosak voltak, az egyikben például egy felpuffadt szamár teteme éktelenkedett, ám
ez cseppet sem zavarta a néhány méterrel odébb vidáman fürdőző gyerekeket. Keskeny
szurdokokon keresztül érkeztünk el a királysírokhoz. Megnéztük II. Szethi és III. Amenhotep
sírját. Ezek a kőbe vájt, keskeny alagutak, fülkék igen fülledtek voltak, aki belépett, néhány
perc alatt csatakos lett az izzadtságtól. Ettől függetlenül a sírok gyönyörűek voltak, a föld
alatt ugyanis tökéletesen megmaradtak az egyiptomi élet apró mozzanatait bemutató
falfestmények. Az egyik képen begyűjtötték a búzát, a másikon pedig már kenyeret sütöttek
belőle. A sírkamrákból olyan érzés volt visszatérni az egyébként forró sziklakatlanba, mintha
légkondis helyiségbe léptünk volna. A sírok környékén rengeteg képeslapárus kínálgatta a
leporellókat, nyolc éves gyerekek és középkorú férfiak egyaránt volt köztük. Néha feltűnt
egy-egy fehér ruhás rendőr fabottal a kezében,ilyenkor az árusok szétszaladtak a szélrózsa
minden irányába, s a szurdok meredek oldalán álló sziklák mögül lesték, tiszta-e már a
terep. A völgy bejáratához visszatérve már végképp eldöntöttem, hogy az otthonról hozott
kalapot lecserélem valami arab kendőre. Ez ugyanis sokkal jobban véd a Nap ellen, ráadásul
nem fő bele az ember feje. Talán ez volt a leghosszabb alkudozásom, az ár negyven fontról
indult, majd harminc perc és egy tea elfogyasztása után lement tíz fontra. A holtpont
tizenhét font volt, mivel az árus ezért még egy alabástromból faragott tojást is adott volna,
s én hiába hajtogattam, hogy tojás nem kell, ő üvöltve bizonygatta, hogy a tojás maga
megér tizenöt fontot. Ekkor feladtam, és a többiek után indultam, akik már a busznál
várakoztak, ám az arab a karomnál fogva visszacipelt az üzletébe, s az alku megszületett.

Hatsepszut temploma állítólag este, kivilágítva igazán szép. A tűző napon valóban kissé
beleolvadt a hegybe, amiből kifaragták. A falakat díszítő festmények itt is igen élénk
színekben tündököltek, a fáraó életéből mutattak be különböző epizódokat. Persze ekkor
már magasan járt a Nap az égen, alig vártuk, hogy visszatérjünk a hűvösebb klímát kínáló
hajóra, ahol a forró citromleves, törlőkendős fogadtatás ez alkalommal sem maradt el.
Otthon általában sosem alszom ebéd után, a hajón azonban minden délután rengeteget
aludtunk, talán a meleg miatt. Öt körül ébredtünk, teáztunk egyet, majd elmentünk sétálni
a városba. Az egyik utca piacként funkcionált, itt folyton kerülgetni kellett az egykedvű
szamarak húzta kétkerekű kocsikat és a folyamatos dudálással utat törő autókat. Persze
mindenki el akart adni valamit. Amikor a folyóparton ásványvizet vettünk egy kisebb
boltban, a tulaj a lelkünkre kötötte, hogy ha újra Egyiptomba jövünk, vigyünk órákat,
gumipapucsokat, meg mindenféle eladható dolgot, és akkor majd jó üzletet köthetünk vele.
Az alkudozást minden kereskedő nagyon komolyan veszi, gyakran hozzátarozik egy csésze
tea, cigaretta is. Ha ezek után sem veszünk semmit, akkor sem átkozzák meg az embert,
csak azt veszik rossz néven, ha valaki a kialkudott árat nem hajlandó kifizetni.

A következő napon korán reggel partra szálltunk, hogy megnézzük Edfu templomát. Ez az
épület jóval később épült, mint a Luxorban látható romok. A kikötőből négyszemélyes
lovaskocsikon tettük meg az építményhez vezető rövid utat. A kocsisunk a helyi
embertípusok érdekes keveréke volt, egyenes orra és homloka a régi egyiptomiakra
emlékeztetett, többi vonása inkább arab volt, s mindehhez olyan fekete, mint az országtól
délre eső Núbia lakói. Edfu templománál forgatták A Fáraó című lengyel filmet is, mivel az
épület még most is igen jó állapotban van, néhány nagyobb teremmel és sok apró, eldugott
szobával és lépcsővel. A lépcsőkön fel lehet menni a legfelső szintre, bár az apró, rácsos
ablakokból nem túl jó a kilátás. Annál érdekesebbek a pinceszinten található helységek. Itt,
a szűk folyosókon lehet igazán érzékelni valamit a templom hangulatából. Az egyik
lépcsőfordulóban egészen különös domborműveket találtam. A legtöbb kép ugyanis
általában a fáraót ábrázolja, amint magas fejdíszében a trónon ül, vagy a hajuknál fogva
ostorozza ellenségeit. A pince lépcsőfordulójában ezzel szemben kopasz papokat láttam a fal
sötét kövezetén, amint egy nagy ládát cipelnek. Odalent bolyongva sikerült teljesen
elszakadni a csoporttól, így az idegenvezetésből megint nem hallottam szinte semmit.
Egyébként mindig előző nap elolvastam az útikönyvből, mit fogunk másnap látni, úgyhogy
nem vesztettem sokat. Amúgy is jobban szeretek ilyen helyeken egyedül bóklászni, mint
egy-egy szobor vagy kép előtt álldogálva hallgatni a sablonszöveget. A templom melletti
köves dombok tetején unatkozó katonák ügyeltek a biztonságra. Az ilyen őrposztokon
általában alig volt árnyék, két oszlop tetején volt egy kis tető, ez alatt lehetett az őröknek
�hűsölni�.
Mielőtt újra kocsira szálltunk volna, elsétáltunk a templom melletti utca árusai között. Itt
már nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és vettem egy fehér galabiját, ez egy bokáig érő,
hosszú ujjú ruha, leginkább egy hálóingre emlékeztet. Nagyon kellemes viselet ilyen nagy
melegben, a legtöbb arab nem is viselt mást. A hónalja alatt található hosszú zsebben
tartották a pénzt, az egykedvűen várakozó kocsisok pedig az aljába fújták az orrukat is, a
ruha tehát abszolút multifunkcionális. Persze mindenütt lehetett kapni, ám a legtöbb helyen
csak giccses, színes hímzésekkel tarkított darabok voltak. Én inkább olyat kerestem, amilyet
a helyiek is viselnek, egyszerű fehér vagy kék galabiját. Pont ilyet láttam meg az egyik
árusnál. Sajnos ő észrevette az örömöt az arcomon, így csak hosszas küzdelem árán tudtam
lenyomni a 200 fontos induló árat. A legvégén én továbbra is csak 30 fontot mondtam, ő
makacsul ragaszkodott az ötvenhez, végül amikor már indulni készültem, kiegyeztünk 35
egyiptomi fontban. Nagyon örültem neki, de aztán csak egyszer vettem fel, most is ott lóg
emlékként a ruhásszekrényben.

Ezen a napon délután hat körül érkeztünk meg a Kom Ombo-i templomhoz, ez volt régen a
birodalom nagy elefántelosztó-központja, szerintem a neve is olyan �elefántos�. A
templom középső oszlopcsarnoka egész jó állapotban megmaradt. Két nagyon érdekes
dologgal találkozhattunk itt. Az egyik az épület kis kamrájában látható mumifikált krokodil.
A krokodilok imádata Egyiptom kései korszakához tartozik, a templom is ebből a korból
származik. Az egyik folyosó valaha egy orvosi �rendelőbe� vezetett, ennek padlóján volt a
másik érdekesség. Az unalmas várakozás közben ugyanis az egyiptomiak táblajátékokat
véstek a kőpadlóba, s azon múlatták az időt. Ez ugyanaz a hosszú, három részre osztott
játék volt, amelyet később Kairóban, az Egyiptomi Múzeumban is láttam a Tut Ankh Amon
sírkamrájából előkerült tárgyak között. A játékszabályokat egyébként a mai napig nem
sikerült rekonstruálni.
A templom előtt itt is rengeteg árus volt, de hangosabbak, mint eddig bárhol. Amint
kiléptünk a kapun, mind előugrottak és hangos kiáltozással próbálták meg sátrukhoz
csalogatni a pénzes külföldieket. Alig tudtam lerázni azt az árust, aki egy berakásokkal
díszített núbiai dobbal vett üldözőbe.

Másnap reggel már Asszuán kikötőjében ébredtünk, itt melegebb volt, mint eddig bárhol,
ám a jellegzetes időjárást ekkorra már megszoktuk. Délelőtt megnéztük a város piacát. A
nagy melegben nem volt kedvünk sokáig keresgélni, így fogtunk egy lovaskocsit. Ezek a
kocsisok egyébként lenyűgöző ügyességgel irányították lovaikat. Ha egy nyilvánvalóan
turistának tűnő ember gyalog sétált a parton rögtön feltűnt néhány kocsis, hogy elvigyen
valahová. Azt semmiképp sem akarták elhinni, hogy tényleg csak sétálni akarunk egy kicsit.
A leglátványosabb mutatványt is Asszuánban láthattuk, az egyik kocsi szemből jött, de
mellettünk érve megállt, majd hátramenetbe kapcsolta a lovat, és tolatva próbált rávenni
egy kis kocsikázásra.
Szóval megegyeztünk, hogy a kialkudott árért egy kocsi elvisz minket a város nagy piacára,
megvárja, hogy körülnézzünk, majd vissza is visz a hajónkhoz. Micsoda véletlen, hogy ezt a
kocsist is Musztafának hívták! Rendben el is indultunk, majd rövid utazás után egy kis
mellékutcában egy �Plaza� feliratú, kopottas bolt előtt álltunk meg. Musztafa lelkesen
közölte velünk, hogy ez a nagy asszuáni piac. Egy alacsony, kövérkés arab bukkant fel a
bolt kapujában, s máris hangos üdvözléssel és heves mozdulatokkal próbált minket a
boltjába csalogatni. Erre mi dühödten megfenyegettük Musztafát, hogy nem kap egy vasat
sem, ha nem visz el minket rögtön az igazi piacra. Ő tovább bizonygatta, hogy itt mindent
megkapunk, a boltos is érezte, hogy mi nem fogunk nála vásárolni, ezért még
lendületesebben győzködött minket. Amikor elkezdtünk lemászni a kocsiról, Musztafa
széttárta karját a boltos felé, és elvitt minket az igazi piacra. Az árusok egy hosszú utca két
oldalán pakolták ki portékáikat, a tehetősebbeknek kis boltja is volt. Zöldségektől kezdve az
ajándéktárgyakig tényleg mindent lehetett itt kapni. A keményre taposott földet mindenféle,
azonosíthatatlan eredetű szemét borította, a szagok agresszívan kúsztak fel az ember
orrába, a hentesboltok előtt még a hányinger is elfogott. De ugye ez is hozzátartozik egy
ilyen piac hangulatához. A kipakolt húsok voltak a legijesztőbbek, hatalmas marhahúsok
lógtak vaskampókon a bolt előtt, kitéve a tűző napsütésnek és a nagy melegnek. Ez meg is
látszott a színükön, a legtöbb husi felületén zöld elszíneződés látszott, gondolom a dögletes
szag is innen származott. Csak reménykedtem, hogy a hajón felszolgált vacsora
alapanyagát nem innen szerzik be.
A fűszeres pultja ezzel szemben igen szép látványt nyújtott, nagy hegyekbe felhalmozva
álltak a különböző, színes fűszerek, volt ott élénkpiros, mélyzöld vagy éppen királykék por.
Tíz év körüli gyerekek egy-egy karton cigarettát próbáltak ránk sózni. Később betértünk egy
szimpatikusnak tűnő kis boltba, a tulaj szívélyesen ám a megszokotthoz képest kevésbé
rámenősen fogadott minket. A legjobban azonban nem ez lepett meg, hanem szokatlan
külseje. Kék szemével és fehér hajával a boltos ugyanis igencsak kilógott a sorból. Már
kezdtük azt hinni, egy svéd eladóra bukkantunk Asszuán belvárosában, ám a tulaj hamar
kiábrándított minket, ő bizony ugyanolyan arab mint a többi, csak kicsit megtréfálta a
természet. Hamar rátért az üzletre, óvatosan próbálta kipuhatolni, mire is lehet szükségünk.
Nem próbált tehát minden vackot ránk sózni, ami a kezébe akadt. Stílusa leginkább a régi
keleti történetek bölcs arab kereskedőire emlékeztetett. Ha valami megtetszett, komótosan
megmutatta, mire való, hogyan készítették, de először úgy tűnt, nem akarja áruit olyan
kétségbeesetten eladni, mint a többi arab boltos. Be is vásároltunk nála rendesen, csak
utólag döbbentünk rá, hogy néhány holmiért bizony elég magas árat fizettünk. Mielőtt
elmentünk, figyelmeztetett, hogy óvakodjunk a cigiárus gyerekektől, mert nem adnak
rendesen vissza, és néha a cigi sem igazi. Persze kérte, ne mondjuk vissza nekik, amit
elárult róluk, mert akkor másnapra bosszúból csúnyán összetörnék az üzletét.
A zöldségesek környékén ismét furcsa szagok terjengtek a levegőben. Kifeszített ponyvák
alatt üldögéltek az árusok, néhányan közülük egykedvű bámészkodással töltötték az időt,
ám egy öreg például a hagymaárusítás közben serényen dolgozott egy ősrégi varrógéppel. A
féktelen hangzavar és a tülekedő arabok ellenére a piac nyugodt hangulatot árasztott,
mintha az árusok és vásárlók tudnák, évszázadok óta így zajlik ez, és a jövő sem tartogat
nagyobb meglepetést számukra.
A piacnak helyet adó utca egy kisebb térbe torkollott, ahonnan szép kilátás nyílott a közeli
dombon elhelyezkedő csodaszép, homokszín mecsetre. Érdekes látvány volt az elhanyagolt,
olykor omladozó házak között egy ilyen tökéletes, jól karban tartott épület. Állítólag
gazdagabb szaúdi testvéreik nyújtanak anyagi segítséget abban, hogy minden mecset
megfelelő állapotban hirdesse Allah dicsőségét. Ezen a környéken már egyáltalán nem
futottunk össze turistákkal, sokan meg is bámultak minket. Volt, aki csupán érdeklődve, míg
mások inkább szúrós tekintettel méregették a �betolakodókat�.
Betértünk egy kisebb utcába, ahol kénytelenek voltunk ismét megízlelni a hentesboltok
hányingert keltő szagát. Valahol itt találtam egy kisebb ezüstboltot. A tulajdonos
megkérdezte, honnan érkeztem. Válaszom hallatán eldicsekedett vele, hogy neki bizony van
egy magyar asztalos �barátja�. Meg is mutatta a tőle kapott reklámkártyát. A lapocskát
egy üvegpult alól vette elő, ahol annyiféle névjegy, hirdetés volt, hogy a derék ezüstműves
bármelyik országból érkező vásárlóját meg tudja örvendeztetni egy �baráttal�, aki
véletlenül épp az ő földije. Végül a turisták által gyakran látogatott boltok árának
negyedéért vettem valami apróságot a lelkesen barátokat gyűjtő árusnál.

Délután busszal indultunk egy távolabbi kikötőbe, hogy onnan hajóval jussunk el a Philae
templomhoz. A kis kikötőben is voltak utcai árusok. Érdekes változás volt a luxori és edfui
kereskedők kínálatához képest, hogy a gipszből öntött fáraófejek mellett itt egyre több
tárgy jelent meg a núbiai törzsi alkotások közül, például fekete maszkok, görbe kardok,
pajzsok és íjak. Ez is mutatja, milyen közel is vagyunk már Szudánhoz, az igazi fekete
Afrikához. A kis kikötőből motoros bárkákon indulunk a templom szigetére. Az Asszuáni-gát
megépítése előtt Philae templomához gyalog is el lehetett jutni, a vízszint
megemelkedésével azonban először az épület is víz alá került, ennek nyomai máig láthatók
az épület falán. A helyszínen árult képeslapok egyikén a templom még félig víz alatt,
bejáratán csónakkal siklanak át. A későbbi korok látogatóinak nyomai leginkább itt voltak
felfedezhetőek. Különösen francia vésetekből találtunk sokat a falakon. Egy hosszabb
szöveg Napóleon látogatásának emlékét őrzi. A plafon közelében a francia enciklopédisták
neveit láthattuk.
A templom oszlopainak díszítésében már felfedezhető a görög hatás is. Az udvaron a
hieroglifák megfejtéséhez használt Rosette-i kő másolata állt, árnyékában a templom éber
őre, testes, műanyag papucsos arab szendergett.

Miután a hajón megvacsoráztunk, indultunk az asszuáni pályaudvarra, ahonnan vonattal

Kairóba utaztunk. A pályaudvar hamisítatlan keleties hangulatot árasztott, alacsony termetű
arabok hátukon magasra púpozott csomagokkal imbolyogtak a kocsik felé. Az első osztályon
utaztunk, a székek kényelmesebbek voltak, mint vártam. Este indultunk és másnap reggelig
tartott az út. Fémpalackomat még a hajón megtöltöttem whiskey-vel, s mivel az esti
sötétségben nem sok látnivaló akadt az ablakból, lassan elkortyolgattam az italt, s nem
sokkal később mély álomba zuhantam. Csak másnap reggel ébredtem fel, már Kairó
közelében jártunk.