AJÁNLÁS

Mindazoknak, akik önfeledten üvöltenek, nevetnek, sírnak

és szeretnek – amikor felnövök, olyan akarok lenni, mint ti.

ELSŐ RÉSZ

MÚLT & JELEN

 ELSŐ
FEJEZET

Jelen

Levi

Ez lesz életem legrosszabb hete. Annak kell lennie. Nincs semmi a világon,
ami az elmúlt hetet felülmúlhatná. Találkoztam álmaim nőjével, és a város
minden pontján megfektettem őt. Hogyan überelhetné ezt bármi is?
Égtem a vágytól, hogy felhívjam őt, vagy munka után beugorjak hozzá,
csakhogy egyezséget kötöttünk: ez csak egy egyhetes kaland lesz.
Megállapodtunk, hogy miután letelt a hét, elválnak az útjaink.
Miért kötöttünk ilyen rohadt hülye alkut?
Sóhajtva felfirkantottam a nevem a táblára a friss húsok számára. Mindig
meglepődtem, hogy sokuknak egyáltalán sikerült leérettségizniük, és a tény,
hogy felvették őket a Harvard jogi karára, elgondolkodtatott, hogy vajon
kinek a pénztárcáját tömték ezért tele.
A legtöbb… Vagyis inkább minden joghallgató El Diablóként emlegetett,
még azok is, akiknek sikerült átmenniük a vizsgáimon. Függetlenül attól,
hogy mit gondoltak rólam, a diploma után szinte mindegyikük a cégemhez
jelentkezett. Ez arra engedett következtetni, hogy mazochisták… Jó tanáruk
volt.
– Jöjjenek be, és üljenek le! – közöltem velük, ahogy bevonultak.
Miközben feljegyeztem a táblára a kéttucatnyi könyvet, suttogás
morajlott végig a termen. Egy második oszlopba is belekezdtem.
–  Ha még nem olvasták ezeket a könyveket, távozzanak! Meg fognak
bukni, és higgyék el, ettől semmi nem menti meg önöket. Nem érdekel, ha
az édesanyjuk beteg, ha kigyulladt a házuk, még az sem, ha idegenek
ragadják el magukat a bolygóról. Ha teljesíteni akarják ezt a tantárgyat,
illetve ha ügyvédek akarnak lenni, nem elég megdolgozni érte. A vérüket
kell ontani érte! – tettem le a krétát.
Vártam egy pillanatot, és mosolyogva hallgattam, ahogy néhány hallgató
feláll a helyéről, és távozik. Minden alkalommal ugyanez történt.
Hála istennek, hogy csak egy osztályom van.
– Az én nevem Black professzor. Most, hogy kiszórtuk a gyengéket… –
Amikor a csoport felé fordultam, elakadt a szavam.
Mert ott volt. Az első sorban ült. Szűk, sötét farmert viselt, és a blézere
alatt az én egyik ingemet. Barna szeme elkerekedett, az ajka pedig elnyílt,
ahogy visszabámult rám.
Több kép is felvillant az emlékeimben. Ahogy meztelenül fekszik az
ágyamban. Ahogy megmozdulok benne. Ahogy végigcsókolom sötét bőrét,
ahogy a szórakozóhelyen hozzásimulok forró és izzadt testéhez, ahogy az
autóban szeretkezünk. Mindez egyszerre pergett le előttem.
Basszus! Ez nem történhet meg.
Ahogy a tekintetem eltéptem róla, rájöttem, hogy közel ötven szempár
szegeződik rám. Megköszörültem a torkomat, és újrakezdtem.
–  Azok, akik maradtak, feltételezem, hallották a pletykákat.
Biztosíthatom önöket, hogy mind igaz. Mire befejezik ezt az órát, biztos
vagyok benne, hogy lesz mit hozzáadniuk, most azonban jöjjenek ide, írják
le a nevüket, és fogjanak egy tantervet!
Ő azonban nem mozdult. A helyén maradt, a tekintete rám tapadt, és
éppolyan meggyötörtnek tűnt, mint ahogy én éreztem magam. A diákok
egyenként odajöttek az asztalhoz, ő viszont nem tette.
Végül felállt, felkapta a holmiját. Majd megállt. Úgy tűnt, mintha a
megfutamodást latolgatná.
Fuss, Thea! Az isten szerelmére, fuss!
De nem tette. Lehajtott fejjel jött oda hozzám, és Thea Cunning néven
aláírta a papírt, mielőtt elvett egy tantervet az asztalomról. Hátrébb léptem a
közeléből. Nem érhettem hozzá… azután nem, amit együtt műveltünk.
Megdugtam az egyik diákomat. Többször is.
A fenébe!

Thea
– Ki tud odafigyelni, amikor így néz ki? – suttogta egy lány a mellette ülő
barátnőjének.
– Azt hallottam, hogy egy rohadt diktátor, de ő az állam egyik legjobb
ügyvédje. Ha jóban vagy vele, akár helyet is kaphatsz a cégénél. Elég egy
ajánlás tőle, és be vagy biztosítva – súgta vissza a szőke.
Abban a pillanatban, amikor megláttam őt, tudtam, hogy pokoli
szemeszter elé nézek. Hiszen lefeküdtem az egyik professzorommal. A
pokolba is, mézet nyaltam a mellkasáról! Ennek nem lett volna szabad
megtörténnie! Egy hét csodálatos szex, és soha többé nem látjuk egymást.
Ebben egyeztünk meg.
Ma reggel hiányzott ugyan, de tudomásul vettem, hogy vége. A tanulásra
kellett koncentrálnom, és arra, hogy összeszedjem magam. Megígértem
magamnak! Nem hagyhatom, hogy bármi is az utamba álljon, mégis itt
voltam, és Levit bámultam… és ha belegondolok, hogy két nappal ezelőtt
mi… Atyaisten!
Le kell adnom az órát. Le akartam adni az órát.
– Ms. Cunning – szólított meg ekkor Levi, mire kissé megugrottam.
–  Igen, én lennék – motyogva felemeltem a kezem, hiába tudtam, hogy
ismer engem. Ő azonban fel sem nézett, csak olvasta tovább a neveket.
Istennek jól elcseszett humora van.
 MÁSODIK
FEJEZET

Múlt

1. nap

Thea

Szükségem volt egy italra. Nem, nemcsak egy italra, hanem vodkára.
Egyenesen az üvegből. Csak a szerencsén múlott, hogy a párás, eső áztatta
szélvédőn keresztül kiszúrtam a Huszonnégy nevű szórakozóhely fényeit.
A lehető legközelebb parkoltam le a bejárathoz, fogtam a táskámat, aztán
kipattantam a kocsimból. Pedig tudtam, hogy ez az egész rossz ötlet.
Feldúlt voltam, és nem volt senki velem, aki részegen hazavihetne… ami
nagy eséllyel be fog következni. Nem érdekelt! Szükségem volt egy italra.
Úgy beszélek, mint egy alkoholista. Atyám!
A kidobó először a személyimet nézte meg, majd engem. Meredten
bámultam rá. Ő biccentett, intett, hogy mehetek. Nem vettem tudomást az
egymáshoz tapadó párokról, ahogy átvágtam a táncparketten a bár felé.
–  Vodkát, gyorsan! – mondtam a pultosnak, aki rakoncátlan, barna
hajkoronáján cilindert viselt.
–  Nehéz nap? – húzta össze ceruzával körberajzolt szemét, miközben
kitöltötte az isteni nedűt egy pohárba.
Egy húzással legurítottam az egészet, köhögtem, mély levegőt vettem.
– Így is mondhatjuk – sóhajtottam, és intettem, hogy töltsön még.
– Kérlek, mondd, hogy nem leszokóban lévő alkoholista vagy! – mondta
félig viccelődve, miközben töltött valamennyit a poharamba.
Elmosolyodtam.
– Lehetséges.
A csapos barna szemében aggodalom villant, én pedig felnéztem a
plafonra.
 – Anyám két hónapja halt meg. Ma van a születésnapja, és nagyon nem
akarok otthon lenni, összezárva a holmijaival. Szóval adogasd csak őket!
– Sajnálom.
Nem voltam benne biztos, hogy a választól jobban érzi magát, vagy pont
hogy rosszabbul, de ezúttal teletöltötte a poharat, én pedig megpróbáltam
civilizáltabban viselkedni.
–  Mi a neved? Mert úgy hiszem, hogy az éjszaka végére igazán közel
fogunk egymáshoz kerülni – kortyoltam a vodkába.
–  Tristan – közölte, majd hozzátette még: – Sajnálom az édesanyádat,
szivi.
–  Ne sajnáld, szörnyű ember volt – motyogtam. Őszinte voltam. – Én
Thea vagyok.
– Örülök a találkozásnak, Thea. A ház vendége vagy.
– Semmi szükségem szánalomra.
– Nem gond. Dugom a főnököt – kacsintott rám Tristan. Erre kibuggyant
belőlem a nevetés.
– Ha ingyen osztogatod az italokat, meg fogod szívni.
– Te vagy az első vendég, aki akadékoskodik az ingyenital miatt.
– Biztos vagyok benne, de…
– Semmi de! – szólt le egy poharat dörgölve. – A ház állja az italokat.
– Legyen. De mi lenne, ha a ház állná az első három italt, én meg fizetem
a többit?
– Mennyit tervezel inni?
Vállat vontam.
– Amennyi kell, hogy eltompuljak.
– Mindig ilyen őszinte vagy?
– Csak azokkal, akik a piámért felelnek.
Tristan a fejét csóválva nevetett.
– Rendben, az első hármat mi álljuk. Most költöztél Bostonba?
–  Igen is, meg nem is – feleltem kitérően, de ő rábólintott, és
megelégedett a válaszommal.
Éppen pár szelet lime-ot akartam kérni, amikor a lámpák elhalványultak.
A kék fénybe vont színpad közepén egy rendkívül vonzó férfi jelent meg,
gitárral a kezében. A haja sötét volt, majdnem olyan fekete, mint a
csillagtalan éj. A szeme mély smaragd, de olyan átható, hogy még a
gyengén megvilágított bárban is tisztán láttam. Valahányszor megcsillant
rajta a fény, úgy éreztem, egyre jobban magába szippant az a tekintet.
 A férfi egy bárszéken ülve, olyan lágyan játszott, mintha megnyugtatni
akart volna minket.
–  Ezt a dalt nem ajánlottam… még senkinek – suttogta a mikrofonba,
amivel szerzett néhány füttyöt és tapsot.
A szememet forgatva visszafordultam az italomhoz.
– Mosolyt festek magamra, pedig összetörtem, csak azért, mert te itt vagy
nekem. Te itt vagy velem – énekelte.
– Mi a fene? – suttogtam magamban.
– Becsapod a világot, játszod az életet, mint egy bábjátékot, senki sem
ismer úgy, mint én. Miért én? Miért nem én?
Nem tudom, hogy a szöveg volt-e az oka, vagy csak az, ahogyan énekelt.
Bárhogy is, azon kaptam magam, hogy képtelen vagyok elfordulni tőle.
Még inni is elfelejtettem. Mintha azért jöttem volna ide, hogy őt halljam.
Csak ültem, és néztem, ahogy a keze a gitár húrjait simogatja.
Elvarázsolt, megbabonázott és lenyűgözött. Összeszorult a torkom.
– Mennem kéne – motyogtam magam elé, amikor a dal véget ért. De csak
ültem ott, és az italomba bámultam. Képtelen voltam megmozdulni.
Végül felemeltem a poharam, lenyeltem a vodkát, és Tristan, az én jó
öreg, megbízható csaposom újra teletöltötte. Nem akartam elbőgni magam.
Ami azt illeti, soha többé nem akartam könnyeket hullatni. Csupán fáradt
voltam. Az elmúlt három és fél hónapot anyával töltöttem. Veszekedtünk,
sírtunk, majd meghalt – ebben a sorrendben.
– Meghívhatlak egy italra? – kérdezte ekkor mögöttem egy hang.
Megpördültem. A színpadon látott, átkozottul jóképű férfi állt mellettem.
Több mint száznyolcvan centi lehetett. Izmosnak tűnt, de nem olyan
szélesnek, mint egy testépítő. A bőre világos és hibátlanul sima volt, a szája
telt, a vonásai markánsak és élesek, mégis a szeme ragadta meg igazán a
figyelmem. Öntudatlanul közelebb hajoltam hozzá, és elmosolyodtam. Ő
teljesen fesztelen volt.
–  Tristan, hagyjam, hogy meghívjon egy italra? – fordultam a bárpult
mögötti sráchoz. Tristan felhorkant, végigmérte a férfit, aki a
beleegyezésemre várt.
– Ne, szerintem ne.
–  Kösz, ember! – A férfi a homlokát ráncolva nézte Tristant, belőlem
meg kibukott a nevetés.
Tristan ekkor valami rózsaszínűre cserélte az italomat, amit még nem
fejeztem be.
 – Még mindig vodka? – kérdeztem.
– Még mindig vodka.
Mosolyogva Casanova felé fordultam, és vállat vontam.
–  Úgy tűnik, nekem van italom, de mivel a te kezed üres, szívesen
meghívlak egyre – incselkedtem. Megfordultam, és drámai módon
megkopogtattam a pultot. – Tristan! Adj valami férfiasat a barátunknak.
Ezen mindketten felnevettek.
– Azt kérem, amit ő – foglalt helyet mellettem.
– Ugye látod, hogy ez az ital rózsaszín?
–  Nem gond, biztos vagyok a szexuális irányultságomat illetően –
kacsintott.
Általában ez volt az a pont, amikor faképnél hagytam a pasikat, de
valamilyen oknál fogva most csak megráztam a fejem. Még nem akartam
elmenni.
– Egyébként jó voltál.
– Mi? – Casanova mosolyogva közelebb hajolt.
A színpadra mutattam, és elvigyorodtam.
– A dalod. Mert mit hittél, mire céloztam?
–  Semmire – nevetett. – És köszönöm. Nem gondoltam, hogy bárki is
figyel rá.
– Miért ne figyelnének?
Felhúzta a szemöldökét, és a táncparkett felé pillantott. A tekintetét
követve észrevettem, hogy mindenki egymáshoz tapad, és látszólag senkit
sem érdekel, milyen zene szól. Vasárnap volt, így feltételeztem, hogy
mindenki emelkedett hangulatban akarja lezárni a hetét.
–  Ezen a ponton akár meztelenek is lehetnének. – Oldalra döntött fejjel
figyeltem, ahogy egy férfi keze felfelé halad a párja ruháján.
– Épp azon dolgoznak – nevetett Casanova. – Mellesleg Levi vagyok.
– Örülök a találkozásnak, Levi. – Tettetett érdektelenséggel válaszoltam.
Vonzó volt, de én az a típus vagyok, aki inkább néz, mint érint.
Na persze!
– Most következik az a rész, amikor elárulod a neved.
– Komolyan? Gyakran csinálod ezt?
– Micsodát? – kérdezte Levi megzavarodva.
–  Elcsábítod a nőket a fülledt zenéddel, majd itallal kínálod őket,
miközben a szexi zöld szemeddel mélyen a lelkükbe bámulsz, hogy
megkaphasd a nevüket.
 – Fülledt zene? Szexi zöld szem? Biztos vagy benne, hogy nem te vagy
jártas ebben? – Levi olyan szélesen vigyorgott, hogy az fertőző volt.
A fenébe vele!
– Jó vagy.
– Te biztosan jobb vagy.
Ó, a pokolba vele!
– Táncolj velem! – nyújtotta felém a kezét.
– Fekete lány létemre semmi ritmusérzékem – tájékoztattam. – Szörnyű
táncos vagyok, komolyan. Rálépek a lábadra…
Úgy tűnt, nem érdekli, mert a szavaim ellenére Levi megfogta a kezem,
és én megborzongtam az érintésétől… Átkozottul beleborzongtam, amikor a
táncparkett közepére vezetett, és közelebb húzott magához.
– Meg fogod bánni – közöltem vele.
– Az lehetetlen – fordított meg, hogy a hátam a mellkasához simuljon.
Elakadt a lélegzetem. Féltem, ha megpróbálok levegőt venni, felnyögök.
Éreztem őt, minden egyes részét.
– Lazulj el, add át magad a zenének! – suttogta a fülembe, és ismét olyan
érzés volt, mintha elvesztettem volna az irányítást a testem felett.
Biztosan csinált már ilyet korábban is, gondoltam magamban. De nem
szóltam semmit. Csupán felemeltem a karomat, és a fejem fölött
hátranyúlva a nyakába fűztem, miközben a zene üvöltött körülöttünk. Levi
keze lágyan simogatta a combomat.
– Még mindig nem tudom a nevedet.
–  Mert még mindig nem árultam el – fordultam felé. A tenyere a
derekamra siklott, és egymásra néztünk.
Nem bírtam tovább. Talán az alkohol tehetett róla, talán Levi őrült
vonzereje, vagy talán csak érezni akartam valamit. De megszüntettem a
köztünk lévő csekély távolságot is. Levinak csak ennyi biztatásra volt
szüksége, egyből átvette az irányítást.
Az ölelése körém siklott, a kezével megtámasztotta a tarkóm, és közelebb
húzva megcsókolt. Elképesztő íze volt. Megragadtam a haját, és magamhoz
rántottam. Többet akartam… többre vágytam! Mire felocsúdtam, teljesen
hozzápréseltem magam.
Elengedtem a haját, és helyette az inge alá kíváncsiskodtam az
ujjaimmal. Sima, kőkemény hasa volt, amin élvezettel simítottam végig,
miközben Levi meleg, láztól égő keze a mellembe markolt. A mozdulat a
jövő ígéretét hordozta magában.
 Végül elszakadtunk egymástól, hogy levegőt tudjunk venni. Annyira
akartam őt, hogy legszívesebben ott a táncparketten magamévá tettem
volna.
– A nevem Thea – suttogtam.
– Nálad vagy nálam, Thea?
–  Azt hiszed, lesz olyan szerencséd? – vágtam vissza, mire ismét
megcsókolt. Abban a pillanatban, ahogy megtette, a szájába nyögtem, és
újra a hajába túrtam. Ő azonban túl hamar elhúzódott.
– Már most is szerencsés vagyok – mosolygott.
– Menjünk hozzád – suttogtam, és ő megfogta a kezem.
A táskámról is majdnem megfeledkeztem, ahogy Levi kivezetett a
szórakozóhelyről. Mire beültünk a kocsijába, mindketten remegtünk.
Miközben áthajtottunk a város utcáin, megcsodáltam a profilját az elhaladó
utcalámpák szaggatott fényében. Az ujjai finom mintákat rajzoltak a
combom érzékeny bőrére. Apró mozdulatok voltak, valószínűleg át sem
gondolta, nekem mégis elakadt a lélegzetem, és az elmém leblokkolt. A
kezem az ölébe tévedt, és megszorítottam a nadrágon keresztül. Egyetlen
hang sem hagyta el a száját, csak vezetett rendületlenül, de éreztem, hogy
az izgalma egyre jobban megnő, megkeményedik.
Egy gyönyörű sorház elé parkolt le a város jobbik negyedében.
Valahogyan sikerült visszanyernem egy kevés önuralmat, amikor Levi
kinyitotta nekem az ajtót. Bárki látott is minket, nem sejthette, hogy
bármiféle illetlen dolog történik, mégis, abban a pillanatban, amikor
megérintettem Levi kezét, forróság szaladt szét bennem.
Levi a kulcsaival babrált, próbálta kinyitni az ajtót. Akár ideges volt, akár
annyira izgatott, hogy nem tud gondolkodni, büszke voltam mindkét
eshetőségre.
Aztán beléptünk. Levi abban a pillanatban megpördült, és az ajtóhoz
szorított.
– Hála istennek – suttogta a bőrömre.
Hüvelykujjával végigsimította forró és duzzadt ajkamat, a másik keze
lefelé haladt a derekamhoz. Az érintése csupán egy pillanatig tartott, aztán
fölhúzta a blúzomat. Felkapott, és a kanapéjához vitt. Lezuhantunk rá.
Ahogy fölém hajolt, a férfiassága hozzám nyomódott a nadrágján keresztül,
de ez nem volt elég. Az övét megrántva, türelmetlenül beleharaptam a
szájába, mire Levi felnevetett. Értette, miért sürgetem. Elhúzódott tőlem,
megszabadult a ruháitól, majd nekem is segített lerángatni a sajátjaimat.
 Ahogy kemény teste az enyémnek feszült… mindenhol meg akartam
érinteni őt, ám amikor megmozdultam, Levi a fejem fölé húzta mindkét
kezemet, és leszorította. És megcsókolta, megnyalta a mellbimbómat.
Lassan gyötört, élvezte, hogy remegek alatta. Totál elvette az eszem.
– A pokolba veled! – sóhajtottam.
Csakhogy amikor az egyik keze a hasamról a lábam közé siklott, nem
tudtam mást tenni, mint elolvadni az érintése alatt. Ez nem előjáték volt,
hanem kínzás.
–  Bassza meg! Olyan szexi vagy… – sziszegte Levi, mintha bármit is
csináltam volna.
A szorítása fellazult, ahogy végigcsókoltam az állát. Kiszabadítottam
végre magam, a kezem visszavándorolt rá, és ezúttal nem állított meg,
amikor megragadtam őt. Erősebben rámarkoltam a farkára, majd gyötrő
lassúsággal kezdtem el mozgatni a kezem, kínoztam őt, épp ahogy ő is tette
velem. Levi lélegzete akadozott, a szeme elsötétedett, ahogy azt figyelte,
hogy dolgozom rajta. Tetszett, hogy belső csatát vív önmagával, hogy
próbál uralkodni önmagán. Én azonban nem akartam, hogy visszafogja
magát, arra vágytam, hogy a gyötrelmes előjátékunk véget érjen.
– Óvszer? – kérdeztem.
– Hátsó zseb. – Fejével a földön lévő nadrágja felé bökött.
A szabad kezemmel érte nyúltam, a fogammal szakítottam fel a
csomagolást. Nem vesztegettem az időt, egyszerűen felhúztam rá.
Egymást néztük, ahogy elhelyezkedtem fölötte. Éreztem őt, és ő is érzett
engem. Aztán Levi frusztráltan mordult egyet, megragadta a derekamat, és
a hátamra fordítva belém hatolt.
–  Igen – nyögtem, miközben ismét mindkét karomat a fejem fölé
kényszerítette, a bal kezével pedig megragadta a combomat.
Levi újra felmordult, döfött egyet.
–  Igen! – kiáltottam föl, ahogy egyre erőteljesebben mozgott bennem,
akkora erővel, hogy a kanapé is mozgott alattunk. Kicsit sem érdekelt. A
mellem szabadon ugrándozott, és Levi elvigyorodva megcsókolta
mindkettőt, mielőtt visszatért az ajkamhoz.
Kinyitottam neki a szám, a nyelvünk egymáson táncolt.
– Olyan feszes vagy – sziszegett Levi.
– Erősebben! – követelőztem, nem törődve vele, ki hallhatja meg.
Annyira jó volt magamban érezni!
 Levi elengedte a kezemet, és én azonnal megragadtam a vállát. A lábam
a dereka köré kulcsoltam. Levi csókot lehelt az arcomra is, majd az ajkunk
ismét összetalálkozott.
– Gyere! – suttogta, és én csak bólogattam, képtelen voltam megszólalni.
Az ajkam résnyire nyílt, a mellem a mellkasához nyomódott, a hátam
ívbe feszítettem, és hozzápréseltem magam, míg végül nem tudtam tovább
türtőztetni magam.
– Levi! – sikoltottam fel.
– Egek, de gyönyörű vagy.
Próbáltam egyenletesen lélegezni, de az istennek sem sikerült.
Nyögdécseltem, miközben Levi szorosan tartott, és csókokkal hintette meg
a nyakamat. A hátára lökve ültem rá ismét.
Vigyorogva lovagoltam meg, miközben összecsíptem a mellbimbómat, és
hagytam, hogy nézze, ahogy erőteljesen mozgok rajta. Levi keze az
enyémhez ért. A tenyerébe fogta a mellemet, én pedig megszorítottam,
miközben felfelé döfött bennem.
– Thea… – A szájába harapva tartotta vissza a nyögést.
A kezemmel a mellkasán gyönyörködtem a látványban; vad, szexi, és
rám éhezik. Imádtam.
– Gyere! – ismételtem meg, amit korábban ő mondott nekem.
Levi felmordulva élvezett el. Csak feküdt alattam, velem együtt zihált.
Nem akartam leszállni róla. Levi húzott le magához, hogy megcsókoljon.
– Szerinted legközelebb eljutunk a hálószobáig? – incselkedett.
– Lesz legközelebb?
– Nagyon remélem.
– Csak mondd, hogy mikor – mosolyogtam.
– Húsz perc múlva?
Felvontam a szemöldököm.
– Mit fogok csinálni húsz percig?
– Összeszedjük magunkat. – Ismét megcsókolt, és én viszonoztam. – Ne
menj sehova!
– Meg sem fordult a fejemben – csodáltam meg a testét, amikor felállt.
Magamban mosolyogva terültem el a kanapén.
Ez őrületes volt. Éppúgy, mint a pasi. Mintha tudta volna, hol és mikor
kell megérintenie. Még megharapni sem félt. Sosem bántam, ha egy kis
fájdalom is járt a gyönyörhöz.
– Mit szeretnél enni? – kiáltott ki Levi a konyhából.
 Felkeltem a kanapéról, és kinyújtózkodtam. Nem érdekelt, hogy meztelen
vagyok. Levi már úgyis megnyalta, megharapta és megcsodálta az egészet.
– Van itthon kétszersült, csinálhatok szendvicset…
Mögé léptem, a kezemet a hátára simítottam, mire megremegett. A válla
fölött pillantott rám, nyelt egyet, képtelen volt elszakítani a pillantását a
meztelen testemről.
– Van epred?
– Hmm?
Ahogy elnéztem róla, kiszúrtam a dobozt a hűtőszekrény ajtajában, ezért
átnyúltam a karja alatt. A hideg levegőtől megkeményedett a mellbimbóm,
amit Levi is biztosan észrevett. A tejszínhabos flakont is elvettem, és
nyomtam a számba egy keveset. Majd lenyaltam az ajkamról.
– Nem bánod? – mutattam fel a flakont.
A fejét rázta.
– Kicsit sem.
– Imádom a tejszínhabot, te nem? – suttogtam, és nyomtam egy keveset
az ujjamra is.
Odakínáltam Levinak, és ő mohón rábukott. Érzékien nyalta le a habot az
ujjamról, majd végigfuttatta a nyelvét a teljes hosszán, csak aztán engedett
ki a szájából.
–  Minden pillanattal egyre jobban szeretem – suttogta. A kezébe
nyomtam a flakont.
– A te tejszínhabod, nyald le, ahonnan csak akarod.
– Megőrjítesz – motyogta, inkább csak magának, mint nekem, de elvette
a tejszínt, és nyomott a vállamra a habból. Oldalra döntöttem a fejem, hogy
könnyebben odaférjen.
Ezután a mellemre nyomott egy keveset, ám mielőtt odahajolhatott volna,
kivettem egy epret a dobozból, és végighúztam a habon. Beleharaptam.
– Ez az eper mennyei – incselkedtem.
Levi némán bámult rám, biztos voltam benne, hogy a következő
lépésemre vár. Örömmel tettem a kedvére. Kivettem egy újabb eperszemet,
és megismételtem a mozdulatot, csak ezt most neki kínáltam oda.
Mosolyogva vette ki az ujjaim közül.
– Most már biztosan álmodom.
– Akkor élvezd ki; én is azt teszem.
Levi újra végignyalta a bőrömet. Lefelé haladt. Felnyögtem, annyira jó
volt magamon érezni a száját.
 –  Ó, szándékomban is áll kiélvezni! – nyúlt be a lábam közé.
Meglepetten kaptam levegő után, de ez nem állította meg abban, hogy két
ujját belém csúsztassa. – Azt hiszem, letelt a húsz percünk.
– Hogy rohan az idő errefelé – nevettem. – Mit akarsz csinálni?
– Addig akarlak dugni, amíg nem tudsz végül lábra állni – nyomott neki a
pultnak.
Mosolyogtam.
– Hajrá!

– Á – morogtam. A fejemet fogva ültem fel. Az istenverte vodka mindig ezt
művelte velem.
Ahogy körülnéztem, az első dolog, amit konstatáltam, hogy nem a saját
szobámban feküdtem. A másik a zuhany hangja volt.
Fenébe, gondoltam magamban, ahogy az előző éjszaka emlékei
elárasztottak.
Lábujjhegyen próbáltam megtalálni a ruháimat a hálószoba padlóján. A
melltartómat és a szoknyámat a nappaliban találtam meg. Sietősen
felöltöztem.
– Menekülni próbálsz?
Hátrarántottam a fejem, és megláttam… Levit? Így hívták, igen…
Megláttam Levit, csuromvizesen, egy szál törülközőben, ami lazán lógott a
derekáról, kiemelve csípőjének V alakú vonalát.
–  Komolyan, muszáj már korán reggel így kinézned? – sóhajtottam fel.
Próbáltam elvonni magamról a figyelmet, miközben készülődtem.
– Hogyan is?
Tettem egy bizonytalan mozdulatot a kezemmel, aztán frusztráltan
feladtam.
–  Mindegy. Köszönöm a tegnap estét, igazán… öhm… Jobb, ha most
megyek…
– Nem akarsz reggelizni?
Ebben a pillanatban figyeltem fel a szalonna és a tojás mennyei illatára.
Annyira csábító volt, hogy a gyomrom megkordult. Igazság szerint jó lett
volna egy kiadós reggeli, de nem maradhattam.
–  Nem, köszönöm, tényleg mennem kell. És nem szükséges ezt
csinálnod.
– Mit?
 –  Tudod, amikor civilizált beszélgetést próbálunk folytatni egy
egyéjszakás kaland után.
– Igazából – javított ki Levi mosolyogva – négyéjszakás kaland volt; egy
a konyhában és a zuhanyzóban, nem is beszélve az első menetünkről a
kanapén, majd az ágyamban…
– Rendben, értettem…
– Thea – lépett közelebb, és azt vettem észre, hogy kényszerítenem kell
magam, hogy ne bámuljam.
Urgh! A fenébe vele!
Levi a két kezébe fogta az arcomat.
– Kínossá tehetjük a dolgot, ahogy minden erőddel próbálod, vagy meg is
reggelizhetünk.
– A végén megint lefekszem veled.
– És?
– Az azt jelentené, hogy két napot töltöttünk együtt.
–  Egy éjszaka és a reggel fele aligha mondható két napnak – kuncogva
elengedett. – Ha menni akarsz, menj csak, de nem hibáztathatsz, amiért még
több időt el akarok tölteni a legjobb szeretőmmel, akivel valaha is
lefeküdtem.
–  Biztos minden nőnek ezt mondod, akiket felszedsz a bárban –
mosolyogtam.
Levi a fejét rázva elvigyorodott.
– Reggelizzünk meg, utána elviszlek a kocsidhoz.
–  Rendben, maradok reggelire – egyeztem bele –, de csak akkor, ha
felveszel egy nyamvadt pólót. Vagy valamit.
– Rajtad van – bökött a pólóra, amit eltulajdonítottam.
– Mert az enyémet elszakítottad – vágtam vissza.
– Touché – lépett el mellőlem, és a konyha felé invitált.
– Nem bánod, ha előtte használom a fürdőszobádat?
– Nem, menj csak.
– Köszönöm. – Boldog voltam, hogy legalább fogkefe van a táskámban.
Meg pár egyéb szükséges holmi.

Levi
Miután Thea elvonult a fürdőbe, visszarohantam a szobámba, hogy a lehető
leggyorsabban felöltözzek. A lány szökni próbált. Pusztítóan gyönyörű volt,
szexi, vicces, és átkozottul jó az ágyban. Legalább a telefonszámát meg
kellett szereznem! Amikor meghallottam, hogy az ajtó nyílik, majd
becsapódik, pánikszerűen rohantam ki, és megrémülve vettem észre, hogy
Thea nincs a konyhában.
–  Bakelitlemezeket gyűjtesz – szólalt meg ekkor odafent.
Megkönnyebbülve kifújtam a levegőt.
Thea a házam felső szintjén állt, a lemezeim és a könyveim társaságában.
Miközben felmásztam a lépcsőn, próbáltam a lehető legnyugodtabbnak
tűnni.
– Igen. Régimódi dolog…
– Nem, nekem tetszik. A bakelit amúgy is jobban szól. – Thea átfuttatta a
kezét a gyűjteményemen.
–  Én is mindig ezt hajtogatom, de senki nem hisz nekem az
okostelefonjaikkal – nevettem fel.
Thea keze megtorpant, a lélegzete megbicsaklott. Szótlanul kiemelt egy
lemezt a többi közül, és a szeme elé emelte. Nem tudtam megfejteni az
arckifejezését.
– Curtis Mayfield… Egy Curtis Mayfield-album! – kiáltott fel.
– Ismered Curtis Mayfieldet? – Meglepődtem.
A legtöbben már nem hallgattak efféle zenét, hacsak nem egy reklámban
szólalt meg.
Thea úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.
–  A gyerekkorom kedvenc albumáról beszélünk! A nagymamám is
imádta a lemezeket. Igazán klassz gyűjteményed van.
– Köszönöm. A zene a hobbim.
–  És ha jól sejtem, az első szerelmed pedig a könyvek. – A szanaszét
heverő könyveimre nézve felnevetett. – Méghozzá jogi könyvek.
– Most megfogtál. Igazi könyvmoly vagyok.
Thea ismét elnevette magát. Gyönyörű volt. Az egész arca felragyogott.
–  Kockahas, gitározik, bakelitet hallgat, és könyvmoly… Jobb, ha
vigyázol, mert még megkedvellek.
Reméltem is.
Közelebb lépve kivettem a kezéből a lemezt, és a régi lemezjátszóra
helyeztem.
– Táncolj velem!
 – Az első alkalommal pont így kerültem az ágyadba. Meztelenül.
– Tudom – villantottam rá a legszebb mosolyomat.
Megfogtam a kezét, és ismét lángra lobbantam. A puszta érintése is
hatást gyakorolt rám. Őrületes volt. Thea nevetésben tört ki, miközben a 70-
es évek átvették az irányítást felettünk. Thea ezúttal nem tűnt
szégyenlősnek a tánc miatt, együtt ugrándozott velem. Valahányszor
felkacagott, vele együtt nevettem. Nem tudtam megállni. Annyira…
gyönyörű volt.
Ahogy a dal lelassult, körbeforgatva magamhoz húztam. Annyira közel
volt a számhoz. Mi volt ez? Miért vágytam állandóan a csókjára? Még a
vezetéknevét sem tudtam, mégis minden porcikám utána sóvárgott. Thea
lassan nyelt egyet, mintha ugyanúgy viaskodna önmagával, mint én.
Végül felvállaltam a kockázatot, és megcsókoltam. Egy lágy, egyszerű
csóknak kellett volna lennie. De nem tudtam megálljt parancsolni
magamnak. Thea nyelve a számba csusszant, és én a fenekét megragadva
felemeltem őt. Körém fonta mindkét lábát, én pedig nekinyomtam a falnak.
A nadrágomat rángatta, míg én felhúztam a szoknyáját.
– Csak egy gyors menet – zihálta két csók között.
–  Ja, csak egy gyors menet, hogy kiengedjük a gőzt – helyeseltem.
Ahogy megfordítottam magam előtt, eszembe jutott, milyen jó érzés volt a
tegnap éjszaka.
–  Mmmm – nyögött fel Thea. A kezét a falnak támasztotta, én pedig
erőteljesen belehatoltam.
Thea háta ívbe feszült. Lerántottam a válláról az inget… az ingemet.
Frusztráltan morogtam, amiért a melltartóját nem sikerült kikapcsolni,
ezért egyszerűen lehúztam a szoknyájáig. A kezemben akartam érezni.
Minden része valódi volt, és hozzám tartozott. Thea nekem dőlt, a fejét
hátrahajtotta. A számba nyögött, amikor szenvedélyesen megcsókoltam.
– Ahh! – nyögdécselt, miközben a falnak nyomtam.
Kibaszott jó volt. Egyszerűen nem tudtam betelni vele.
– Levi – kiáltotta Thea, én pedig félresöpörtem a haját.
– Sikoltsd a nevemet! – húztam magamhoz.
– Vegyél rá! – provokált.
A lány maga volt a tökély.

– Ez őrület! – parkoltam le Thea terepjárója mellé.

 – Micsoda? – kérdezett vissza halkan.
– Szexeltünk, meg sem tudom számolni hányszor, én viszont még mindig
kívánlak – ismertem be. Hátradőltem az ülésben.
– Igen, őrület – motyogta Thea, majd elhallgatott. Egy örökkévalóságnak
tűnt, mire újra megszólalt. – Nem is tudom, talán volt valami azokban az
italokban… mert én sem mondanék nemet.
– Ugye nem vágysz kapcsolatra? Mert én nem…
– Hidd el, nem állok készen egy kapcsolatra – szakított félbe Thea.
Egy pillanatig úgy éreztem, egy rugóra jár az agyunk. Mi rossz történhet,
ha felvetem neki? Látszólag ő sem akar szexnél többet.
–  Mi lenne, ha mi… nem is tudom, végighancúroznánk a hetet? Jövő
hétfőig nem kell dolgoznom, és talán addigra…
– Sikerül kiengednünk a gőzt?
Nevetve bólintottam.
– Csak egy hét?
– Egyetlen hét. Szex, kaja, mi ketten, és utána visszatérünk a valóságba.
Thea elmerengett. Majd szélesen elvigyorodott.
– Ez veszélyes lesz, Levi. Egyetlen nőre sem tudsz majd ránézni utánam.
– Kész vagyok vállalni a kockázatot.
–  Mit szólnál, ha váltogatnánk a helyeket? A holnap estét nálam
töltenénk, az azutánit pedig ismét nálad?
–  Rendben. – Próbáltam higgadt maradni, belül azonban örömtáncot
jártam.
Thea ekkor beletúrt a nadrágzsebembe, és megragadta a telefonomat, ám
előtte gondoskodott arról, hogy egy másik részemet is megmarkolja.
Elvigyorodtam, de nem szóltam semmit.
– Szereted a cicákat?
– Mármint a ciciket? – kérdeztem ártatlanul.
Kifejezéstelen arccal nézett rám, aztán nevetésben tört ki.
– Nem, a normális macskákat, négy lábbal, szőrrel és bajusszal.
– Nem utálom őket.
– Rendben, csak azért kérdeztem, mert nekem van egy. És meg akartam
bizonyosodni róla, hogy nem vagy allergiás, vagy ilyesmi, vagy nem okoz
gondot – csúsztatta vissza a telefont a zsebembe. – Beírtam a számomat.
Holnap este nyolc körül ugorj át!
– Most költöztél Bostonba?
 – Igen is, meg nem is – felelte kitérően. – Nyolckor találkozunk, Levi, és
ne késs! – Arcon csókolt, aztán kiszállt.
Valahogy tudtam, hogy életem legjobb hetének nézek elébe.
 HARMADIK
FEJEZET

Jelen

Thea

Az egész előadás alatt más sem járt a fejemben, csak ő… és nem éppen
illendő módon. Hogy kerülte el a figyelmemet, hogy professzor? Azt
hittem, egyszerű ügyvéd. Amikor megláttam a jogi könyveket a házában,
rákérdezhettem volna, de visszafogtam magamat. Kíváncsi vagyok, miért
nem mesélte el, hogy egyetemi tanár. Talán jobban kellett volna
faggatóznom?
– Továbbra is túl sokan vagyunk a teremben – állt meg Levi.
A karját keresztbe fonta, az asztalának dőlt, és végignézett a padsorokon.
A szeme az arcunkat fürkészte. Amikor a tekintetünk összetalálkozott,
undorodva összehúzta a szemét, és olyan harag gyúlt benne, hogy el
akartam fordulni. Mintha rám üvöltött volna, hogy távozzak. De nem
voltam hajlandó megmozdulni, nem hagytam, hogy elhajtson az órájáról,
akár történt köztünk szex, akár nem.
– Hányan hallottak a Zukerman-ügyről? – kérdezte Levi, és kicsivel több
mint az osztály fele felemelte a kezét. Én sajnos nem tartoztam közéjük.
– Akik nem nyújtották fel a kezüket, távozhatnak – jelentette ki Levi.
A többiek egyesével összepakolták a táskájukat és a laptopjukat. A
tudatlanságom ellenére azonban ebbe a csoportba sem tartoztam bele. A
telefonommal az ölemben olyan gyorsan kerestem az interneten, amennyire
csak tudtam.
– Ms. Cunning, nem hall jól? – kiáltott rám Levi, amitől összerezzentem.
–  Ez egy jogi óra, nem igaz? Nem kelhetek a saját védelmemre? –
szálltam vitába.
Levi szemöldöke felszaladt.
 – Annak ügyében akarja megvédeni magát, hogy miért érdemli meg az
ittlétet, miközben felkészületlen?
– Igen.
– Nos hát, akkor halljuk az érveit. Egy perce van!
Felálltam, a teremben minden szempár rám szegeződött.
–  Arra kért minket, hogy emeljük fel a kezünket a Zukerman-ügy
kapcsán, azonban elfelejtette tisztázni, melyik ügyre utalt.
Hallottam némi kuncogást, de tudtam, hogy Levit nem sikerült
lenyűgöznöm.
– Nem egyértelmű? Ez volt az év egyik legjelentősebb ügye.
–  Így van, csakúgy, mint az 1956-os Zukerman-ügy – válaszoltam. – A
tantervben az állt, hogy nemcsak a jelen, hanem a múlt büntetőjogával is
foglalkozunk. Felemelhettem volna a kezemet, mivel ismertem a
Zukerman-ügyet, azonban bolondnak vagy hazugnak tűntem volna, ha a
következő kérdése az ügy részleteivel kapcsolatos. – Megnyaltam az ajkam,
mielőtt folytattam. – Képtelenség eldönteni, hogy a két Zukerman-ügy
közül melyikre utalt, hiszen nem kaptunk hozzá további részleteket vagy
magyarázatot. Épp ezért nem nyújtottam fel a kezemet, Black professzor. –
Emelt fővel álltam, és próbáltam leplezni az idegességemet.
–  Úgy tűnik, megvédte a helyét, Ms. Cunning. – Levi szája sarka
megrándult. Gyorsan történt, mégis észrevettem, és habár nem tűnt
helyesnek, boldog voltam, hogy megmosolyogtattam, ahelyett, hogy a saját
megmentésemnek örültem volna.
Levi a csoport felé fordult.
– Szolgáljon ez tanulságul a többieknek. Arra készülnek, hogy ügyvédek
legyenek. Ha valaki nemet mond önöknek, akkor keressenek egy kiskaput,
és használják! A legkisebb részlet képes megváltoztatni egy ügy
kimenetelét. Azonban remélem, hogy nem tíz másodperccel a felszólalásuk
előtt keresnek rá az érveikre.
Hogyan jött rá?
– Ms. Cunning az 1957-es Zukerman-ügyre akart utalni. Az internet nem
mindig a legmegbízhatóbb forrás – jegyezte meg Levi.
Fenébe!
Nem vette a fáradságot, hogy további részletekkel szolgáljon, helyette
áttért az eredetileg felhozott Zukerman-ügyre. Nem tudtam róla, de ő volt
Zukerman ügyvédje. A férfit gyújtogatással és rablással vádolták, Levinak
azonban sikerült a vád minden szemtanúját ízekre szednie, valamint hamis
tanúzásért kirúgatott egy rendőrt is a tanúk padjáról.
Az egész olyan… döbbenetes volt.
Miközben lejátszotta a felvételt, és kiemelt minden egyes hibát, amelyet
az ügyészség vétett, teljesen leesett az állam tőle. A férfi a képernyőn és a
férfi, akivel ágyba bújtam, két különböző ember volt. Igazi szörnyetegnek
tűnt a tárgyalóteremben. Mit sem törődött a szemtanúk érzéseivel,
miközben darabokra zúzta a hitelességüket, olyannyira, hogy az egyik nő
úgy nézett ki, mintha mindjárt ideg-összeroppanást kapna. A férfi, aki a
hátamat csókolta, és ágyba hozta nekem a reggelit, sehol nem volt. Úgy
tűnt, Levi Blacknek két arca van, és én mindezek ellenére is meg akartam
ismerni mindkettőt.
Az órának túl hamar lett vége, és míg a többiek távoztak, én képtelen
voltam megmozdulni. Annyi mindent el szerettem volna neki mondani.
Felálltam. Mély lélegzetet vettem. És próbáltam összeszedni a
bátorságom, hogy megszólítsam, de Levi úgy sétált el mellettem, mintha ott
sem lennék.
– Levi…
– Black professzor, és az órának vége. Ha óra után beszélni kíván velem,
hívja fel az irodámat, és kérjen időpontot! Szép napot, Ms. Cunning! – szólt
vissza az ajtóból.
– Seggfej – motyogtam az orrom alatt.
De mit is vártam? Nevessünk, és tegyünk úgy, mintha semmi sem történt
volna, és minden rendben lenne?
Felkaptam a dolgaimat, és utánaindultam. A zsúfolt folyosón is őt
kerestem még. Képtelen voltam megállni.
– Kit keresel?
Nagyot ugrottam ijedtemben, és ahogy megpördültem, a húgommal
találtam szembe magam. Szúrós tekintettel méregetett.
Selene és én – véleményem szerint – egy kicsit sem hasonlítottunk. Igen,
mindkettőnknek sötét a bőre, barna a szeme, és vállig érő a haja, de az
arcvonásaink semmiben sem hasonlítottak. Ráadásul Selene abban a
korszakában járt, amikor nem viselt mást, mint fekete sminket és sötét
ruhákat.
– Senkit – pillantottam rá. – Azt hittem, felhívsz, amikor leszáll a repülőd
– váltottam témát.
 –  Jesszusom, neked is szia! Nem mintha hónapokig nem találkoztunk
volna – duzzogott.
Igazi gyerek volt, és ez tizenhat évesen sem változott. Persze nem
vártam, hogy felnőjön vagy hasonlók.
– Selene, majdnem mindennap beszéltünk…
– A múlt hetet leszámítva. Szóval, ki a srác?
–  Micsoda? Senki. Nincs senkim! – ismételtem meg, miközben a
kulcsaim után kutatva kisétáltunk az épületből.
Szeptember ellenére már fagyos volt a levegő. Az év ezen időszakában
odahaza, Marylandben a legtöbben még rövidnadrágot hordanak. Próbáltam
nem túl sokat gondolni az ottani életemre, mert az az igazság, hogy
borzasztóan hiányzott. Az volt az otthonom, jobban, mint Boston valaha is
lesz.
–  Ha ügyvéd leszel, meg kell tanulnod jobban hazudni. És elrejteni a
bizonyítékokat – vigyorodott el Selene, és előhúzott egy bokszeralsót a
táskájából.
– Selene! – sziszegtem rá, és próbáltam visszatuszkolni a fehérneműt. –
Mi a fene bajod van? Mikor voltál a házban?
–  Mivel valaki nem vette fel a telefont, taxival kellett elmennem a
házhoz, majd egy másikkal ide – forgatta a szemét.
Megállt az öreg, viseltes Hondám utas felőli oldalán, és türelmesen
megvárta, hogy kinyissam az ajtót.
– Órám volt.
–  Rájöttem. Csak nem értettem, miért voltak mindenfelé dobozok. A
bizonyíték egyébként a fürdőszoba padlóján hevert. Szóval elmondod, ki
volt nálad? Ő is idejár? Szexi? Ha a zuhanyzónkat használta, ajánlom, hogy
szexi legyen!
– Selene! Semmi nem volt, és ne aggódj, már amúgy is vége.
– Akkor ezt megtarthatom? – Az ujján Levi óráját lóbálta.
– Nem – kaptam ki a kezéből.
– Hogy juttatod el hozzá?
– Feladom postán.
– Te tudod a címét!
–  Selene, ha nem hagyod abba, esküszöm, hogy gyalog mész haza! –
szóltam rá.
– Úú, de félek!
Bárki bármit mond, a kishúgok rettentő idegesítőek néha.
 – Mindegy, örülök neked – dőlt hátra az ülésben, és kibámult az ablakon.
– Gyűlölöm ezt a helyet, és tudom, hogy te is. De muszáj itt maradnod,
szóval ha valami jó sül ki belőle, legalább nem volt teljes időpazarlás.
–  Selene, nem kellett volna ide jönnöd. Maradhattál volna nagyiéknál,
míg befejezed a gimit…
–  Egy csapat vagyunk, emlékszel? – Elmosolyodott, de a szeme nem
nevetett. – Bárhova mész, én követlek. Sajnálom, hogy ilyen sok időbe telt,
de vártam, hogy…
Anya meghaljon.
–  Semmi baj – mondtam. – Az idő legnagyobb részében ágyhoz volt
kötve, és amúgy sem akartam volna, hogy így lásd őt.
Ez nem teljesen volt igaz. Akartam, hogy itt legyen, de nem anya miatt,
hanem önmagáért… hogy elengedhessen mindent, és továbblépjen. Hogy
lezárhassa a dolgokat. De nem számított, hányszor mondtam neki, hogy a
rák átterjedt, és anya állapota romlani kezdett, Selene-t nem különösen
érdekelte.
– Nos, én akkor is sajnálom.
– Mindig, amikor kezdem azt hinni, hogy csak egy púp vagy a hátamon,
hirtelen átváltasz kedvesbe. Még ha úgy is nézel ki, mint Marilyn Manson.
–  Fogd be! – visított fel Selene, és játékosan megütött. Mindketten
felnevettünk. Mindig ezt csináltuk.

Levi

–  Elismételnéd? – mondta Tristan a telefonba, miközben az irodámba

léptem.
–  Emlékszel a nőre, akit a bárban szedtem fel? Kiderült, hogy
joghallgató… ő az egyik diákom.
Hátradőltem a székemben.
Miért, istenem, miért?
– Most nevetsz, te pöcs? – csattantam fel.
–  Ne már, ember, ezt nem hiszem el! – kuncogott Tristan. – A nagy,
szigorú erkölcsű Levi Black végre letért a helyes útról, és átmerészkedett a
sötét oldalra. Pedig te mindig olyan elővigyázatos vagy. Hogyhogy nem
került szóba köztetek az alatt az egy hét alatt, amit együtt töltöttetek? Nem
is beszélgettetek?
– El voltunk foglalva…
– 168 órán keresztül? És még életben vagytok? Hogyan?
– Miért is beszélek veled? – morogtam.
–  Mert én vagyok az a személy, aki nem ítélkezik feletted. Várj csak,
amíg elmondom Bethannek, hogy a nagy tesója erénye odalett – élcelődött
Tristan.
– Utállak. De úgy igazán – csíptem össze az orrnyergemet.
Én vagyok Levi Black, és az előéletem makulátlan; sosem kavartam a
diákjaimmal, nem vesztettem ügyeket, és nem teregettem ki a szennyesem a
nyilvánosság előtt. Épp ezért voltam ilyen jó. Szenátorok, kormányzók,
hírességek. Én voltam az a fickó, aki a befolyásos emberek mocskát
feltakarította, bárhol is legyenek a világon. Viszont ezt csak úgy tudtam
megtenni, ha én magam nem rejtegetek semmit. Thea Cunning azonban…
nos, nem is tudom, hol kezdjem.
– Csak szexről volt szó.
– Egy hétig.
– Egyre jobb és jobb lett. A lány olyan, mint a vénusz légycsapója, ahogy
elkap, nincsen kiút.
– Á, ember – nyögött bele a telefonba Tristan.
– Nem úgy értettem!
–  Nézd, ha ennyire zavar, egyszerűen dobd ki az órádról. Nincs valami
záradék a szerződésedben, ami megengedi, hogy annyi diákod legyen,
amennyit te akarsz?
Tristannak igaza volt. Amikor megnyitottam a saját cégemet, akkor
kezdtem el tanítani is, méghozzá annak reményében, hogy lenyúljam
magamnak a legjobb diákokat. Hat évvel később viszont még mindig itt
voltam, pedig a cégem épp elég képzett munkatárssal rendelkezett.
–  A gyengéktől megszabadultam, de ő aztán nem gyenge. Ma
szembeszállt velem. Általában kell hozzá néhány hét a diákjaimnak, de ő az
első nap megtette.
– Biztos vagy benne, hogy csak szexről szólt?
Épp válaszolni akartam, amikor hangos kopogás szakította félbe a
gondolataimat.
– Szabad – kiáltottam ki, Tristantól pedig elköszöntem: – Mennem kell.
– Tényleg van ott valaki, vagy csak próbálod elkerülni a válaszadást?
 – Csak szex volt, és véget ért – hadartam el a telefonba. – Nem vágyom
kapcsolatra, te is tudod. És valaki tényleg van itt. Élvezd a szabadnapodat, a
nap végére talán ügyfelünk lesz. – Amikor leraktam a telefont, a titkárnőm
belépett. A száját kemény vonallá szorította össze, a szemöldöke pedig
megemelkedett, ahogy átadott egy dossziét.
– Szép napot, Betty, hogy van?
–  Hm. – Megrázta a fejét. – Mr. és Mrs. Archibald kettőkor érkeznek,
majd ötkor telefonos konferenciahívása lesz a kormányzóval. És van hat
megválaszolatlan üzenete… Mind a volt feleségétől érkezett – tette hozzá.
–  Mondja meg Mr. és Mrs. Archibaldnak, hogy hamarosan ott leszek
náluk. A sajtó mostanra biztosan megőrült, így jobban teszik, ha otthon
maradnak. Nézzük meg, hogy át tudjuk-e tenni a kormányzóval való
beszélgetést hatra, és ha az exfeleségem hívna, nyomja ki.
– Akkor ide fog jönni.
– Hívja a biztonságiakat.
–  Komolyan? És ha a média rájön, hogy Boston legnagyobb
védőügyvédje kidobatta a volt feleségét az irodájából, mit gondol, mi fog
történni?
–  Megtapsolnak. – És jogosan tennék, gondoltam magamban, mert az
exfeleségem az őrület határát súrolta. Jobb szó híján.
–  Mr. Black, hatvanöt éves vagyok, tényleg úgy hiszi, hogy a volt
feleségével akarok bajlódni?
– Jogos. Irányítsa át a hívásait az egyik munkatársnak. Úgysem csinálnak
túl sok mindent.
Betty megrázta a fejét, és megfordult.
– Köszönöm! – kiáltottam utána derűsen.
Betty a kezdetek óta mellettem volt. Hat évvel ezelőtt hagytam ott a
cégemet, nem volt másom, mint egy doboznyi díjam, ami senkinek sem
jelentett semmit, és egy képekkel teli albumom, amit később elégettem.
Mind azt mondták, bolond vagyok, és hogy ki kellett volna tartanom.
Betty volt az egyetlen személy, aki velem jött. Hat év telt el, de még most is
roppant nagy élvezetet jelent, ha ellophatom a cég ügyfeleit, és
szétrúghatom a seggüket a bíróságon. Az élet apró örömei.
A táskámba kotorva próbáltam megtalálni az indítványomat, de
megtorpantam, amikor megéreztem a finom csipkeanyagot. Az a kékeszöld
csipkebugyi volt, amit Thea a nála töltött első éjszakán viselt. Egy üzenetet
csatolt hozzá.
 A hosszú hazaútra. Jó móka volt.
Thea
Már a fehérnemű puszta látványa felébresztett valamit bennem, és az
ujjaim között szorongatott csipke érintése is elég volt, hogy
megkeményedjek.
Miféle zűrbe kevertem magam?
 NEGYEDIK
FEJEZET

Múlt

2. nap

Thea

Miután nyolcadjára is megmostam a fogam, tüzetesen megvizsgáltam

magam a tükörben. Leporoltam a sárga inget és a fekete szoknyát, ami
mellett döntöttem.
Remegtem az izgalomtól.
Huszonhárom éves lennék, a fenébe is! Már nem kellene kisiskolásként
izgulnom, amikor átjön hozzám egy srác.
Azonban bármit is húztam magamra, semmit sem éreztem elég jónak. A
hajam nem állt megfelelően, és állandóan ott volt a késztetés, hogy ha
eszem vagy iszom valamit, újra fogat kell mosnom. Ráadásul biztos voltam
benne, hogy híztam.
Szedd össze magad, Thea! Nem most csináljátok először. A ruhád
rendben van. A hajad jól néz ki. És csak fél kilót híztál, ami a stressznek is
betudható… Igaz?
– Át kellene öltöznöm – mondtam a tükörképemnek. Megpördültem, és a
szekrényhez léptem, de mielőtt átgondolhattam volna, mit vegyek fel,
megszólalt a csengő.
Fenébe!
Mélyen leszívtam a levegőt, és elnyomtam az abszurd késztetést, hogy
rohanjak lefelé a lépcsőn. Az előszobatükör előtt még egyszer
megtorpantam, végignéztem magamon. A fogamat megdörzsölve a tiszta
érzés mámorító volt. A nyolcadik alkalom varázsa, feltételeztem. Nagyot
sóhajtva nyitottam ki az ajtót. A küszöb előtt életem legélvezetesebb hete
állt.
 – Azta – suttogta Levi.
–  Na, így kell üdvözölni valakit. – Mosolyogva szívtam magamba a
látványát. Hétköznapi, sötét farmert viselt zakóval. Kezét a háta mögé
rejtette, és pimaszul vigyorogva előre-hátra hintázott a sarkán. Gyanítottam,
hogy valamit rejteget, de mielőtt rákérdezhettem volna, a vigyora
szélesebbé vált, és előhúzott egy behűtött üveg bort.
– Nem kellett volna – vettem el tőle a palackot.
– Miféle vendég lennék, ha üres kézzel érkeznék? Különben is, csak most
költöztél be, nem igaz? – kérdezte, amint beengedtem őt.
– De. A dobozokat egyelőre beraktam a szobába. Túl nagy falat lett volna
egyedül átválogatni őket.
–  Ha segítségre van szükséged, jól bánok a sniccerrel… Fenébe, ez
borzasztóan hangzott!
Nem tudtam megállni, és felnevettem. Ez a pasi az egyik pillanatban
csupa szexualitás, a másikban édes és aranyos, amit nehezen tudtam
felfogni.
– Semmi gond – mondtam neki. – Ettél már? Rendeltem pizzát, mert úgy
éreztem, hogy a vacsorafőzés kissé túlságosan… – Elhallgatva fintorogtam
egyet.
–  Olyasmi, amit egy pár művelne? – fejezte be Levi vigyorogva. – A
pizza megfelel.
Bólogatva a konyhába indultam, ő pedig követett. Átnyújtottam neki a
fiókból előhalászott dugóhúzót, és megfordultam, hogy felnyúljak a
tányérokért, amiket még délután pakoltam ki.
– Pohár? – kérdezte Levi. – Vagy az üvegből akarsz inni?
– Az üveget választanám, de nem akarom, hogy elítélj, vagy elméleteket
gyárts arról, hogy milyen lány is vagyok – incselkedtem.
–  Őszinteség. Ez tetszik egy nőben – húzta meg az üveget, mielőtt
átnyújtotta nekem.
–  Akkor legyünk teljesen őszinték. – Vigyorogva én is lenyeltem egy
korty bort. – Valóban pizzát akarsz most enni?
– A legkevésbé sem – felelte Levi.
A kezemet megragadva magához rántott, és az ajkát az enyémre nyomta.
Amikor megpróbáltam lerakni az üveget a pultra, kicsúszott a kezemből, és
szétcsattant a padlón. Egyikünk sem törődött a szilánkokkal. Ahogy az
ujjaimat Levi nyakára simítottam, az ő keze egész a combomig siklott.
Megragadva felemelt a konyhapultra, és széttépte a blúzomat.
 –  Szerettem azt az inget – panaszkodtam, miközben már a nyakamat
csókolta.
– Én meg azt a bort.
– Touché… Ah! – szisszentem fel, amikor Levi gyengéden beleharapott a
mellembe. A keze a melltartómban, az ujjai a bimbómat izgatták. Köré
fontam a lábam, és közelebb húzva az övéért nyúltam, ám ő megállított.
–  Még ne – suttogta, és csókokkal borított be, a számtól egészen a
köldökömig. Játszi könnyedséggel szabadított meg a szoknyától, és az ujjai
a csipkebugyimmal játszadoztak.
Lihegve kaptam levegő után, amikor megsimított az ujjaival. A csipkét
félrehúzva a csókjai még lejjebb vándoroltak, míg a feje megállapodott a
combom között. Megragadtam a haját, és beleborzongtam, amikor
megnyalt.
– Levi!
Nem állt le. Lassan, óvatosan kezdte, ám hirtelen, mintha valaki
átkapcsolta volna az elméjét, vadabbá vált… épp ahogy szerettem. Az érzés
feljebb rántott, amikor a nyelve, majd rögtön utána két ujja is belém hatolt.
A haját markolva, szorosan tartva ringattam a csípőmet.
– Urgh… – Képtelen voltam szavakat formálni.
– Látnod kellene, hogy nézel ki most. – Levi csókjai már felfelé haladtak
a testemen, az ujjai továbbra is bennem, és erőteljesen simogatták a G-
pontomat. A gyönyör szó szerint belém hasított, és hiába haraptam rá az
alsó ajkamra, képtelen voltam magamban tartani a hangos nyögést, ami
felgyülemlett bennem.
Levi fogai a fülcimpámat karcolták, forró légvételei a nyakamat
simogatták.
–  Tudom, hogy ennél sokkal hangosabb is tudsz lenni, Thea. Sikíts!
Élvezz el nekem!
– Atyám! Igen! – kiáltottam fel, ahogy elengedtem magam.
Amikor feljutottam a csúcsra, a fejem hátravetve mélyesztettem bele a
körmeimet Levi vállába, mintha ő lenne az egyetlen dolog a világon, ami a
földön tart.
Az ajkam akaratlanul is résnyire nyitottam, amikor Levi tisztára nyalta az
ujjait… lenyalt róluk engem. Izzadtam, és nehezen lélegeztem. A szívem ki
akart szakadni a mellkasomból. Bár elélveztem, nem volt elég. Többet
akartam. Mindent akartam Leviból.
 Szenvedélyesen megcsókolva fontam a dereka köré a lábam, hogy
közelebb húzzam magamhoz. Ahogy a nyelvünk egymáshoz ért, a
férfiasságához nyomtam magam. Tudnia kellett, mennyire szükségem van
rá. Szerencsére Levi megértette.
– Vigyél a szobádba! – szakította meg a csókunkat. A hangja követelt.
Bólintva csúsztam le a pultról, és az üvegszilánkokra ügyelve kiléptem a
bugyimból. Majd megfogtam Levi kezét, és a szobámba vezettem őt.
A köztünk lévő távolság, bármilyen kicsi is volt, az őrületbe kergetett.
Levi félresimította a hajamat, és megcsókolta a nyakamat. Pokolian
távolinak tűnt, mire elértünk a szobába. Nem tehettem róla, de újra az
ölelésébe vágytam. Szerettem, hogy fenntartások nélkül érintett.
–  Ez egy ruhamentes övezet – suttogtam, amint végre átléptük a
küszöböt. Hogy szemléltessem a kijelentést, én is megszabadultam a
melltartómtól. – Ez a házirend.
–  Ki vagyok én, hogy megszegjem? – gombolta ki Levi az ingét. Az
ágyamra heverve figyeltem. – Nem akarsz segíteni?
– A legkevésbé sem. – Az ajkamat harapdáltam a várakozástól.
Viszont csalódnom kellett, Levi gyorsan levetkőzött. Az alsónadrágja
alig ért földet, már rám is vetette magát.
Felnevettem, ahogy fölém helyezkedett.
– Feltétlenül javítanunk kell a vetkőzési technikádon, mielőtt véget ér a
hét.
– Tartasz nekem bemutatót?
Gyengéden beszívtam az alsó ajkát.
– Én nem vetkőzöm, de biztosan kitalálunk majd valamit.
Megérintettem a mellkasát. A bőre forrón simult a tenyerem alá,
miközben végigjártam minden izmát. Aztán magamhoz ragadtam az
irányítást. Levi farka keményen és büszkén állt a kezemben, lüktetett a
vágytól, és száját résnyire nyitva szisszent fel.
A hüvelykujjával végigsimított az ajkamon, majd az arcomhoz érintette a
tenyerét. Határozottan megragadta az államat.
– Ha kézbe veszed a dolgokat, jó, ha tudod, mit kezdj velük.
Elengedtem Levit, hogy hátralökjem. Az ágyra zuhant, és én ráültem.
– Meglátjuk, bírod-e.

Levi
Akad néhány dolog, amiről a srácok csak álmodozni mernek. Sosem
mondjuk ki őket hangosan, és próbálunk nem gondolni rájuk… csak ha
egyedül vagyunk, amikor kedvünkre fantáziálhatunk. De ahogy ez a
gyönyörű, szórakoztató, magabiztos nő a mellkasomat csókolta, miközben a
kezével addig kényeztetett, amíg meg kellett ragadnom a lepedőt, hogy
valamiféle kontrollt tudjak tartani… túl sok volt. Minden perccel, amit vele
töltöttem, egyre jobban elveszítettem az irányítást. Ennél lassabban akartam
haladni, hogy kiélvezhessem…
– Basszus! Thea – ziháltam felülve, miközben a szájába vette a farkam.
Lebámultam rá. Rabul ejtett a látvány, és remegni kezdtem. – Nem tudok
gondolkodni, Thea. Ah…
Mielőtt észbe kaphattam volna, a kezem a hajába siklott. Körém fonta a
nyelvét, és a vágy megduzzadt bennem.
Nem. Ne így!
Megragadtam a fejét, és az irányítást átvéve fordítottam át a hátára. A
kezét a feje fölé húzva leszorítottam.
–  Úgy látom, nem bírtad – nyalta meg Thea az ajkát. Bassza meg! Ezt
direkt csinálja.
A szabad kezemmel szétnyitottam a lábait. Selymes ajka szétvált, és a
teste mozdulatlanná dermedt a várakozástól. Elhúzódtam kissé. Nem ő az
egyetlen, aki incselkedni tud a másikkal. Csak amikor grimaszolni kezdett a
késlekedés miatt, akkor hatoltam belé, erőteljesen, hogy egyből teljesen
elmerüljek benne.
– Francba! – sikoltotta Thea, és a feje hátrabicsaklott az élvezettől.
– Mit mondtál?
– Én…
Újra belecsapódtam.
– Levi…
Újra.
És újra.
Thea felhagyott a beszéddel, helyette megpróbálta kiszabadítani a kezét a
szorításomból. Nem voltam hajlandó elengedni. Könyörgött, hogy
megérinthessen, a teste pedig rázkódott és remegett, de látva a lökések után
a testén áthaladó gyönyört, rájöttem, hogy én is csak alig vagyok képes
visszafogni magam.
–  Bébi, kérlek – esdekelt Thea, mire elengedtem a kezét, és helyette
megragadtam a csípőjét. Tempót váltva felgyorsítottam. Minden döfésnél
hangos nyögés szakadt ki belőlem.
–  Igen. Ahh – nyöszörgött Thea is. A karját a nyakam köré fonta, az
ajkához húzott. A nyelvünk összefonódott, felvette vonagló testünk
ritmusát. Amikor Thea kinyitotta barna szemét, abban a pillanatban nem
volt elég szó ahhoz, amivel kifejezhettem volna az egymás iránti
vágyunkat. Sosem akartam, hogy véget érjen ez a pillanat.
– Levi.
– Thea.
A másik nevét kiáltva élveztünk el. Amikor véget ért az eufória, egymás
karjába omlottunk. Egyikünk sem beszélt, egyszerűen hátradőltünk az
ágyon, és kiélveztük a szex illatát.
Thea feje a mellkasomon pihent meg, és ahogy hozzám simult, a
kezemmel végigsimítottam a teste vonalát, míg végül megállapodtam a
fenekén. Gondolkodás nélkül megszorítottam, és Thea egy szót sem szólt,
egyszerűen hagyta, hogy tegyek kényem-kedvem szerint.
Épp az ilyen dolgok miatt éreztem úgy, mintha egy álomból lépett volna
ki. Ilyen dolgok nem történtek velem. Dolgoztam, akadt egy-két kalandom,
majd ismét dolgoztam. Azonban soha életemben nem bolondultam bele
senkibe ennyire.
– Mi a vezetékneved? – kérdeztem tőle.
– Tessék? – Thea elfordította a fejét, és rám nézett.
– Mi a vezetékneved?
– Ne mondd, hogy máris belém zúgtál! – élcelődött.
A homlokomat ráncoltam.
– Mocsok egy dolog, főleg azok után, amit velem műveltél, hogy halvány
fogalmam sincs róla, ki vagy. Te nem így gondolod?
– Cunning – közölte egyszerűen. – Thea Cunning.
– Levi Black.
– Szexi név – kuncogott. – Gondolom, ez az álneved, nem pedig az igazi.
Lenyúltam az ágyról, a nadrágomat kerestem. Kihalásztam a
pénztárcámat a hátsó zsebből, és megmutattam Theának a személyimet.
– Most már tudom a korodat, magasságodat és a születési dátumodat… –
incselkedett. – Mi van, ha valami őrült megszállott vagyok?
–  Ügyvéd vagyok – árultam el neki. – Tudok szerezni távoltartási
végzést, ha szükséges.
– Ó, egy ügyvéd. – Thea úgy ejtette ki, hogy érezni lehetett, cseppet sincs
lenyűgözve. Felült, és csalódottságomra maga köré tekerte a takarót.
 – A nők többsége imponálónak találja.
– Nincs bajom vele, de jobb kedvelem az agysebészeket – kacsintott rám
Thea, ahogy felállt az ágyból.
– Hova mész?
– Megmelegítem a pizzát, mert éhen veszek.
– Megyek veled – pattantam fel én is. Felmarkoltam a bokszeremet, míg
ő a pólómat vette fel. – Muszáj mindenben ilyen szexinek lenned?
– Az éhség beszél belőled. Gyere! – Nevetve kézen fogott.
Tetszett a nevetése. Olyan könnyedén tette, mintha semmi gondja nem
lenne.
– Árnyék! Ne! – kiáltott fel Thea, amikor a konyhába léptünk. A macska
épp azzal foglalatoskodott, hogy lerészegedjen a padlóra borult bortól.
A barna-fehér macska megpróbált elszaladni, de Thea elkapta, és a
vizestálhoz vitte.
– Elnézést – nézett rám.
–  Semmi gond. – Lehajoltam, és elkezdtem felszedegetni az
üvegszilánkokat. Thea is mellém térdelt, hogy feltörölje a bort.
– A bort is sajnálom. Azt mondtad, ez a kedvenced?
–  Nem igazán. Azért hazudtam, mert elszakítottam a felsőd –
biccentettem a sárga felső felé, ami a többi ruhája között hevert a padlón.
– Nos, akkor kompenzálásképpen meg kell tartanom a pólódat.
– Egyébként is jobban nézel ki benne.
A fejét csóválva dobta bele az üveg maradványait a kukába. Próbáltam
nem őt bámulni, ezért inkább körülnéztem a konyhában. Kissé régi volt,
mégis kellemes. Várjunk…
– Thea? Hogy akarod megmelegíteni a pizzát mikró nélkül?
Thea szeme elkerekedett, miközben körülnézett.
– A fenébe, az egyik dobozban hagytam.
– Mit ettél eddig?
– Müzlit és elviteles kaját?
Próbáltam nem nevetni az arckifejezésén.
– Hé, szállj le rólam, még csak most költöztem ide!
– Semmi ítélkezés – hazudtam.
– Hazug.
– Gyere, keressük meg a mikródat!
– A sütőt is használhatjuk.
 –  Igaz. De attól még nem lesz mikród a következő alkalomra. Na, hol
vannak azok a dobozok?
Thea sóhajtva nyitotta ki a konyhából nyíló ajtót, ami – feltételeztem – a
garázsba vezetett. Mindent elleptek a dobozok.
– Mi ez itt? A Gyűjtögetők?
–  Először is, a gyűjtögetés egy komoly betegség, ami nekem nincs,
másodszor pedig, mi történt a „semmi ítélkezéssel”? – Thea összefonta a
kezét a mellkasa előtt, és nem tudtam nem észrevenni a mellét, amit
felnyomott. – Már bocs – szólalt meg, amivel kizökkentett –, te a mellemet
bámulod?
– Igen – válaszoltam –, de ismétlem, nem ítélkezünk egymás felett.
Thea a fejét rázva fordult a garázslejáró felé, és elővett egy bakancsot
magának, nekem meg egy papucsot.
– Még jó, hogy a húgomnak hatalmas a lába – kuncogott.
– Az enyémnek is. Régen mindig nagy cipőket vett, de kisebb dobozt kért
hozzá, hogy kivihesse a boltból.
– Ha! Azt hittem, a húgom az egyetlen, aki ezt csinálja.
Elvigyorodtunk, de mélyebben nem mentünk bele a témába. Nem is volt
rá szükség. A mikró utáni kutakodás mókásabbnak bizonyult, mint hittem.
 ÖTÖDIK
FEJEZET

Jelen

Thea

A gazember kipécézett engem. Éreztem. Még csupán a hatodik óránál

tartottunk, de máris röpdolgozatot íratott velünk. Ahogy kimondta a
szavakat, a tekintete hozzám tévedt. Olyan volt, mintha személyesen engem
akarna próbára tenni. Ráadásul ott volt a darwini tanítási módszere: ha
megbuktunk, gondolkodás nélkül kidobott bárkit. Hallottam egy pletykát,
miszerint Black professzornak csak tizenkét diákra volt szüksége, márpedig
jelen pillanatban húszan voltunk. És ötvenen kezdtünk.
Mindenki, akit Levi kidobott, a többi jogprofesszorhoz ment, azt
remélve, hogy beülhetnek az óráikra. Azt rebesgették, hogy a diploma
megszerzése után csak a legjobb tizenkét tanuló kapott állásajánlatot a
cégénél. Tizenketteknek nevezték el a csoportot, és elhatároztam, hogy akár
törik, akár szakad, de része leszek annak a tizenkettőnek.
Az utóbbi hetet azzal töltöttem, hogy mindent elolvastam Levi Blackről.
A diákok El Diablóként ismerték, de jogi körökben A Tisztogatónak
nevezték. Állítólag egyetlen ügyet sem veszített, mióta megnyitotta a cégét,
és arról volt híres, hogy ő az, aki feltakarítja mások mocskát. Jogi
értelemben persze.
A Levi Black és Társai az ország egyik vezető ügyvédi irodája volt. A
névadó Levi Black, huszonhárom évesen végzett a Harvard jogi karán, épp
olyan idősen, amikor én kezdtem. Miután lediplomázott, állásajánlatot
kapott a Spencer és Hillnél, ahol öt évig dolgozott, mielőtt egy egyetemi
barátjával karöltve megnyitotta a saját irodáját. Két évvel később, egy
csúnya válást követően kilépett a társulásból, és harmincévesen
megalapította a saját cégét.
 Most pedig, hat évvel később, itt állt a világ tetején, míg én azon
tűnődtem: ki a fene lehet ő valójában? A Time magazinnak azt nyilatkozta,
hogy „formálni akarja a jövő generációk fiatal elméit”. Egy született zseni
volt, aki mindenáron győzni akart. Bármit tanulhatott volna, de ő a jogot
választotta. Az emberek úgy állították be, mintha ő lenne az ügyvédek
Góliátja.
Bármennyire is igyekeztem, képtelen voltam párhuzamot vonni Black
professzor és az általam ismert Levi közé. Ő nem egy kegyetlen,
munkamániás ügyvéd; egy szórakozóhelyen gitározott, énekelt velem a
zuhany alatt, alsónadrágban evett hideg pizzát, és nevetett minden rossz
viccemen. Tudtam, hogy az emberek néha álarcot öltenek az első
találkozáskor, ő azonban hajnali kettőkor is ugyanolyan kedves volt, mint a
megismerkedésünkkor.
–  Ms. Cunning, nem inkább a dolgozatra kellene összpontosítania a
világítótest helyett?
Összerezzentem, ahogy Levi hangja felriasztott az álmodozásomból.
Légy
egyike a tizenkettőnek!
–  Természetesen, de már befejeztem, csak nem voltam biztos benne,
hogy távozhatok-e – nyújtottam át neki a papírlapot.
Levi az órára nézett.
– Huszonegy perc kellett hozzá?
– Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott – válaszoltam drámaian.
Levi átolvasta a dolgozatot, és visszarakta elém. Nem tudtam
visszatartani a borzongásomat, amikor a keze véletlenül az enyémhez ért.
És ami még rosszabb, észrevette.
–  Figyelem! – szólította meg a csoportot. – Ms. Cunningnak hála, öt
percük maradt, hogy befejezzék a feladatukat.
Néhányan ellenséges pillantást vetettek rám, de túlságosan lefoglalt,
hogy úrrá legyek a kezem remegésén, így nem foglalkoztam velük.
Túl nagyképű lennék? A fenébe is, Levi Blackről beszélünk. Én pedig a
tanítványa leszek!
Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy Levi Black azért kezdte a
kiválasztott diákokat tizenketteknek nevezni, hogy magát fényezhesse. A
seggfej.
– Lejárt az idő – csattant fel.
Néhányan jobbnak látták megkímélni magukat a szégyentől, mert
egyszerűen felálltak és elmentek, anélkül, hogy átadták volna a
dolgozatukat. Számolni kezdtem.
Tizenhat. Ha ebben a tempóban halad, maradunk egyáltalán tizenketten?
–  A négy diákkal, akik távoztak, ne beszéljenek többé! – Ahogy Levi
elvette a lapokat, már dobta is ki őket a kukába. – A dolgozattal nem az
elemzőképességüket teszteltem, hanem a mentális erejüket. Tudnak nyomás
alatt dolgozni? Ha nem tudnak, nem érdemlik meg, hogy ügyvédek
legyenek. Azonban – dörögte – ez csupán az én véleményem. A dolgok
kilencvenkilenc százalékának van kiskapuja, és ez a négy diák… Már a
nevük sem érdekel… Nem fogták fel a leckét, amit Ms. Cunning az első
napon megértett; jogukban áll és van lehetőségük megvédeni az órán
maradáshoz való jogukat.
Most dicsér? Nem. Az lehetetlen.
–  Még ha jelenleg nincs is elég lelkierejük, színleljenek. Tettessék,
mintha az életük múlna rajta. Játsszák meg magukat, még akkor is, ha
ostobán elrontanak egy évszámot, vagy a korán leadott dolgozatban rosszul
idézik a szöveget vagy engem. Mert ha elhiszik a hazugságaikat, kétséget
kelthetnek másokban. Egy ügy megnyeréséhez nincs más dolguk, mint
kétséget kelteni az ellenfelükben.
Seggfej! Még hogy dicsér engem. A rohadék továbbra is hülyének állított
be. Pokolian gyűlöltem őt. Annyira utáltam, hogy legszívesebben
szétkarmoltam volna az arcát.
Vagy a hátát. A gondolat alattomosan az agyamba csusszant, és
elvörösödtem.
Basszus. Miért nem tudok tisztán gondolkodni a közelében? Miért?
– Ki hallott már a Richard Archibald-ügyről? – kérdezte Levi, és ezúttal
mind felemeltük a kezünket.
Levi a mögöttem ülő srácra mutatott. Hátrapillantottam. Kockás inget és
cowboycsizmát viselt, a szeme kék, a haja pedig homokszőke volt.
–  Atticus Logan, álljon fel, és használja ki a lehetőséget, hogy
lenyűgözzön!
– Rendicsek…
– Üljön vissza, Mr. Logan! – Levi utasítását kuncogás követte. – A déli
bája talán tetszetős néhány ember számára, de itt csak a szavakat pazarolja,
ami egyben azt is jelenti, hogy az időmet vesztegeti. Következő, maga, a
szemüveges lány, Ms. Vega, igaz?
A lány felpattant, és ezzel felborította a holmiját is, de ez nem zavarta.
 – Richard Archibald, tizenhat éves, a multimilliomos Andrew Archibald
fia. Szeptember 12-én, pénteken, kétrendbeli gyilkosság és emberölés
vádjával letartóztatták a két középiskolás diák halála miatt, akik részt vettek
az egyik buliján. Újfajta herointablettákat adott nekik, amelyek azóta már
elterjedtek az utcákon is. Lényegében kapszulás heroin.
– Vélemény? – kérdezte Levi.
– A kétrendbeli gyilkosság nevetséges – mondta valaki elöl.
– Az egyik diák az exbarátnője volt, nem? És azt rebesgették, hogy tudta,
mennyire veszélyes az anyag. Az ügyészség hirtelen felindulásból
elkövetett gyilkosságnak is nevezheti – tette hozzá Vega.
– Szóbeszéd – válaszolta Levi.
– Az emberölés jogos, de kétlem, hogy elítélik miatta – jelentettem ki
hangosan, mire mindenki felém fordult.
– Folytassa! – kérte Levi, és az asztalának támaszkodott.
–  Mindegy, hogy tudta-e, hogy a szállítmány rossz volt, vagy sem. Az
anyag illegális, épp ezért minden haláleset bűncselekménynek minősül. Ha
a srác nem lenne gazdag és fehér, nem csinálnának belőle hírt. Letöltendőt
kapna, mi pedig továbblépnénk.
– A magadfajták miért csinálnak mindenből faji kérdést? – csattant fel
Atticus mögöttem.
–  Tessék? – fakadtam ki. – „Magadfajták”? Mióta vagyok én a feketék
mintapéldája?
–  Tessék, kiforgatod a szavaimat. Csak azt mondom, hogy az
„afroamerikaiak” előszeretettel húzzák elő a faji kártyát. Ha a srác gazdag
lenne, és fekete, azt is felkapná a média.
– Ó, ez mekkora baromság. Ha fekete volna, a média reakciója egyáltalán
nem lenne meglepő. Végtére is, egy drogos fekete srác csakis bűnöző lehet.
Míg egy drogos fehér srác csak rossz döntéseket hozott. A jogi rendszerünk
szisztematikusan defektes…
–  Kérlek, prédikálj valaki másnak! A srác senkit sem kényszerített
drogozásra. Lehet, hogy kiskorúak voltak, de elég okosak ahhoz, hogy
tudják, mi történhet velük. Helytelen a srácot hibáztatni, és hanyagság azt
mondani, hogy ítéljék el emberölésért.
–  Azért költöztem északra, hogy a „magadfajtákat” elkerüljem –
motyogtam.
– Én pedig azért jöttem ide, hogy téged kiakasszalak, édesem.
Édesem?
 Édesem!
– Te…
– Mindketten velem fognak dolgozni ezen az ügyön – szólalt meg ekkor
egy ismerős hang elöl. Úgy mondta, mintha szórakoztatónak találná.
– Tessék? – Mindketten tátott szájjal fordultunk Black professzor felé.
–  Engem kértek fel Richard Archibald képviseletére, és úgy döntöttem,
hogy a társaim mellett maguk ketten is velem fognak dolgozni. Ms.
Cunning, mivel ön határozottan úgy gondolja, hogy a srácnak már
börtönben kellene ülnie, biztos vagyok benne, hogy az ügyészség
álláspontját képviseli, ami segít egy lépéssel előttük járnom. Atticus, maga
pedig más megvilágításba helyezte az ügyet. Szabad akarat, a két elhunyt
személy odafigyelhetett volna. Épp ezért mostantól mindketten velem
dolgoznak. A többiek szedjék össze magukat! Mára végeztünk – fejezte be.
A szavai mindannyiunkat döbbenten hagytak.
Ismét megvártam, amíg mindenki elmegy. Atticus rám kacsintott, amikor
a tekintetünk összetalálkozott. Legszívesebben hozzávágtam volna valamit,
vagy nyelvet öltöttem volna rá, mint egy sértődött kisgyerek.
Igen, az aztán az érett viselkedés.
– Szüksége van valamire, Ms. Cunning? – kérdezte Levi, magára vonva a
figyelmemet.
– Mi az, most nem sétálsz csak úgy el?
Basszus, ez csak úgy kicsúszott a számból.
Levi nem szólt semmit, miközben összeszedte a dolgait. Távozni készült.
– Hiba volt nekem adnod az ügyet.
Megtorpant.
– Miért? Az előítéletek miatt? Mondtam: hasznos lehet egy…
–  Nem – szakítottam félbe, bár legszívesebben hozzátettem volna még,
hogy nem kellene több időt együtt töltenünk. Képtelen voltam kinyögni.
Levi rám pillantott, de úgy éreztem, hogy átnéz rajtam. A szeme
összeszűkült, és a tekintete elhidegült.
– Itt akar lenni, Ms. Cunning, vagy csak az időmet vesztegeti?
– Itt akarok!
– De hajlandó lenne elmenekülni élete lehetőségétől? Amiatt?
– Ezt sosem mondtam.
– Gondolt rá, látom a habozásán. Tehát vagy nem elég erős ahhoz, hogy
elkülönítse a magánéletét a szakmai életétől, vagy nem elég magabiztos
ahhoz, hogy itt legyen. Akárhogy is, gyengének látszik.
 – Nem vagyok az! Ami történt…
– Thea, semmi sem fontosabb annál, mint amit az életével kezd az ember.
Ha ügyvéd akarsz lenni, rohadt jó ügyvéd lehetsz, ha nem hagyod, hogy
bármi is az utadba álljon. Sőt, fordíts a javadra mindent, amit csak tudsz!
Ezt nem gondolhatta komolyan.
– Azt akarod mondani, hogy fordítsam az előnyömre… azt?
Levi vállat vont.
–  Ami történt, az megtörtént, és nem lehet visszacsinálni. Talán nem
érted, de ha ügyvéd akarsz lenni, akkor a legjobbnak kell lenned, különben
semmit sem érsz majd az embereknek. Tehát tegyél meg mindent, hogy
feljuss a csúcsra! Figyelembe véve, ki az anyád, azt hittem, te leszel az
utolsó, akinek ezt el kell magyaráznom. Megharcoltál a helyedért, szóval ne
add át olyan könnyen. Sem most, sem soha!
Összeszorítottam a számat is, és az öklömet is. Közvetlenül Levi elé
léptem. Olyan közel álltunk egymáshoz, hogy egy rossz mozdulat, és az
ajkunk összeér, azonban abban a pillanatban nem vágytam ilyesmire.
–  Először is, soha, semmilyen körülmények között ne hozd fel az
anyámat többé! Másodszor pedig, itt akarok lenni, nagyszerű ügyvéd
akarok lenni, és nem hagyom, hogy te, vagy ami történt, megzavarjon, mert
ahogy mondtad, ez mind a múlté. De ne tégy úgy, mintha kijátszottalak
vagy átvertelek volna! Sosem mondtad, hogy professzor vagy. Végezetül,
azt, ami történt, sosem fogom ugródeszkaként használni a karrieremhez.
Senkinek nem akarok esélyt adni, hogy a szememre vethesse, azért jutottam
el idáig, mert lefeküdtem a professzorommal. Ki fogom érdemelni a
helyemet, épp ahogy te is!
Beletúrtam a táskámba, és letettem az óráját meg az alsóját az asztalra.
Aztán minden szó nélkül elindultam az ajtó felé.
– Várj! – szólt utánam Levi.
A francba is, miért nem hagy elmenni?
– Mi az? – csattantam.
Hozzám vágta a bugyimat.
– Ha már visszaadjuk a dolgokat.
Rámeredtem, aztán fogtam a bugyit, beletűrtem a táskámba, és
kirohantam a teremből.
A fenébe vele!
Levi

A fenébe vele!
Egész héten utána kutattam a Harvard adatbázisában, hogy mindent
megtudjak róla. Egyik meglepetés ért a másik után. Thea Cunning,
huszonhárom éves, édesanyja Margaret „A Cápa” Cunning.
A legelső disszertációmat A
Cápáról írtam, arról, hogy a huszonöt éves
pályafutása alatt mindössze három ügyet veszített el. Ő volt a büntetőjog
vérbeli gengsztere. Ha Margaret Cunning elvállalta az ügyedet, az olyan
volt, mintha szabadulókártyát kaptál volna a börtönből. A mai napig
tanulmányoztuk és hivatkoztunk az ügyeire. Miután ezt megtudtam, az is
értelmet nyert, hogy a lánya miért nem rendült meg tőlem. Ha A
Cápa az
anyád, az életed biztos olyan, mint egy jogi gyorstalpaló.
Thea osztályelsőként végzett a Towson Középiskola jogi és közpolitikai
szakán, a diplomáját pedig summa cum laude szerezte a Princeton Egyetem
hároméves angol szakán. Nyilvánvalóan jó úton járt, hogy az anyja
nyomdokaiba lépjen, de helyette két év szünetet tartott, amikor
visszaköltözött Marylandbe. Most pedig teljes ösztöndíjjal tanult a Harvard
jogi karán. A hobbija a röplabda, a tenisz, a fotózás és a kreatív írás. A
legnagyobb eredménye az aktája szerint: „még nem valósult meg, így
semmi más nem számít”. Miután az édesanyjánál negyedik stádiumú
tüdőrákot diagnosztizáltak, Thea visszatért Bostonba, és jelenleg a
gyerekkori házukban lakott.
– Miért? – tettem fel a kérdést sóhajtva, amikor hazaértem.
A cipőmet lerúgva a kanapéra zuhantam.
– Mit miért?
– A fenébe, Bethan! – ugrottam fel.
A húgom hatalmas, várandós énje a konyhából jött ki, és a kezében egy
doboz jégkrémet szorongatott, amit a fagyasztómból zsákmányolt.
Melegítőt viselt, egy Guns N’ Roses-pólót, míg a fejére sapkát húzott.
– Ne kiabálj velem! – üvöltötte.
– Nem kiabálnék, ha nem ijesztenél halálra. Mit keresel itt? – Igyekeztem
mérgesnek látszani.
– Elfogyott a jégkrém? – battyogott odébb, hogy leüljön egy székre.
– Tehát ahelyett, hogy elmennél a boltba, mint minden normális ember,
ellopod az enyémet?
 – Mindig is utáltál osztozkodni – kapott be egy újabb kanálnyi édességet.
Legszívesebben elvettem volna tőle.
De miféle férfi lop ételt egy terhes nőtől?
–  Bethan, kérlek, mondd, hogy van észszerű oka annak, hogy itt vagy,
vagy esküszöm, hogy felhívom Tristant.
– Ez fenyegetés akart lenni? Felhívod a férjemet? Szerinted ki hozott el
ide?
Utáltam mindkettőjüket.
– Bethan…
– Oké, oké. Tristan mesélte, hogy végig… hmm… vétkezted a várost egy
lánnyal, akiről kiderült, hogy a diákod.
– Nem akarok erről beszélni…
–  Levi, harminc évig te voltál a jó, az okos, a fénylő csillag, és sosem
okoltalak érte, vagy voltam féltékeny rád, mert őszintén szólva, az életed
rohadt fárasztónak tűnt. De most, hogy élő inkubátor lettem egy aprócska
ember számára, a férjem nem engedi, hogy belépjek a saját báromba, mert
elriasztom a vendégeket. Anya folyamatosan fodros ruhákat vásárol
nekem… fodrosakat, Levi! Az emberek tíz másodpercenként az arcomba
másznak, az anyaság örömeiről sikoltoznak, és őszintén szólva, úgy érzem,
mintha haldokolnék. Fáj a lábam, húszpercenként pisilnem kell, és nem
ihatok alkoholt. Még sosem unatkoztam ennyire életemben! Így eljöttem
hozzád, bátyókám, hogy vagy felvidíts, vagy segíts rajtam, mert ha nem, én
leszek a következő személy, akit meg kell védened a bíróságon, amikor
elpattanok, mint egy ér.
Mikor őrült ez meg?
–  Bármit ittál vagy szívtál, abba kell hagynod! – mondtam lassan, mire
Bethan hozzám vágta a kanapé párnáját.
– Mesélj nekem az egyhetes kalandodról!
–  Annyi mindenkivel házasodhattál volna, miért a legjobb barátom
kellett?
– Tiltakozom! Kerülöd a válaszadást.
A szememet forgatva dőltem hátra.
–  Egy hétig randiztunk. Puszta élvezetből, majd a hetet követő első
reggelen megláttam őt az órámon, ennyi.
–  Miért nem dobtad ki? Nem ezt csinálod, amikor „ijesztő professzor”
módba kapcsolsz?
 –  Megpróbáltam, de túl okos! Ha más diákról lenne szó, komolyan
érdekelne a karrierje.
–  Nos, ha csak egy hétről volt szó, jobb, ha továbbléptek, mint a
felnőttek, nem igaz? Ne hagyjátok, hogy ez a dolog zavart okozzon
köztetek.
Így igaz. Miért is nem tudnánk – tudnám – megtenni?
– Akkor mégis – folytatta Bethan –, miért vagy ilyen mélabús?
– Mert mazochista vagyok.
– Túl sok információ – borzadt el.
–  Bevontam őt egy ügybe, amin épp dolgozom – feleltem. – Anélkül
tettem, hogy belegondoltam volna a helyzetünkbe. Csak az járt a fejemben,
hogy a segítségével megnyerhetem az ügyet. Ami pedig a legrosszabb,
amikor óra után szóba hozta a dolgot, olyan közel jött hozzám, hogy
legszívesebben… – Elharaptam a mondatot, képtelen voltam kimondani az
igazságot.
– Akkor mégsem csak egy hétig tartott a dolog.
– De – vágtam rá. – Nem lehet másképp. Ezt az elején letisztáztuk. Egy
hét szex, semmi több.
– Szóval ennyit csináltatok egy hétig? Szétkeféltétek az agyatokat?
Nem akartam újraélni a hetünket, miközben a húgom árgus szemmel
bámul rám, úgyhogy rendkívül óvatosan válogattam meg a következő
szavaimat. Minden erőmmel azon voltam, hogy elrejtsem az érzelmeimet,
és ne áruljak el túl sokat.
– Nem szexeltünk állandóan.
–  Oké, gondoljuk át másképpen! Ha nem lenne a diákod, megszegted
volna az egyhetes ígéretet, hogy ismét randira hívd?
A fenébe is! De még mennyire. Szándékomban állt.
A húgomra néztem, de nem igazán iparkodtam, hogy válaszoljak erre a
kérdésre.
– Ezt igennek veszem.
–  Nem számít – hárítottam. – Semmi sem számít. Ő a diákom, én a
professzora. A kapcsolatunk kimerül ennyiben. Ígéretet tett, és gondoskodni
fogok róla, hogy mindent megkapjon az órámon, amire szüksége van.
Bethan csendben maradt, alapos mérlegelés után kérdezte csak:
–  De komolyan, mit művelt veled azon a héten? Senki miatt sem
viselkedtél még így.
Ez volt az egymillió dolláros kérdés, amire magam sem tudtam a választ.
Mit művelt velem Thea?
 HATODIK
FEJEZET

Múlt

3. nap

Thea

–  Most csak viccelsz velem – nevettem fel, amikor kinyitottam a

fagyasztóját. – És még te szóltál meg, amiért müzlit eszem.
– Édesszájú vagyok, mit mondhatnék? – lépett mögém Levi, a derekam
köré fonta a karját, és apró puszit lehelt a vállamra. – Válassz már végre
jégkrémet!
– Olyan nagy a választék – tűnődtem.
Nem indokolatlanul. A fagyasztó felét jégkrémes dobozok foglalták el, a
legkülönfélébb ízesítésekkel. Olyan tökéletes rendben álltak, mintha egy
fagylaltozóban lennénk.
–  Nos, a csokival nem lehet melléfogni – suttogta Levi, és az ingén
keresztül rámarkolt a mellemre. Mindig az ő felsőit viseltem. Szerencsére
nem bánta.
– Mi az? – kérdezte, mire elfojtottam a nevetést.
Benyúltam a fagyasztóba, és inkább egy doboz vaníliát választottam,
mielőtt kibújtam az öleléséből.
– Semmi.
– Szörnyen hazudsz. – Levi visszajött velem a nappaliba. Felpattantam a
szürke kanapéjára… már legalább négyszer betörtük.
–  A megjegyzés, amit a csokival kapcsolatban tettél… úgy hangzott,
mintha egy 80-as évekbeli pornóból származna.
– Már megbocsáss! A 80-as évek szülötteként nem tudom, mit mondjak
erre…
– Nem baj – kanalaztam bele a dobozba –, a 90-es évek sokkal jobb volt.
 Levi felhorkant, és leette a fagylaltot a kanalamról, mielőtt a számba
dughattam volna.
– Ó, kérlek! A sok szex összezavart.
– Viccelsz velem? A mobiltelefon…
– A 80-as években is voltak mobilok, ugye tudod?
–  A gigantikus tégla, amit bunkósbotként hordoztak az emberek, nem
számít mobiltelefonnak – tájékoztattam.
–  Az én generációm szenvedett, hogy a tiédnek kinyitható telefonja
lehessen – vágott vissza. – A 80-as években Madonna csodálatos volt,
csakúgy, mint a New Kids on the Block. Will Smith volt a legmenőbb,
ráadásul a Simpson család…
– A Simpson család 1989-ben jött ki, tehát a 90-es évekhez tartozik.
– Mi jön a 19 után? – tartotta felém a fülét.
– Kerekítésnek hívják.
Levi a szemét forgatta.
– A 80-as években jelent meg a Nulladik óra.
Fenébe!
– A 90-es években pedig a Nulladik óra 2.
Levi döbbenten nézett rám.
– Te most az eredeti Nulladik órát a folytatásához hasonlítottad?
– Nos, nem dobálózhatsz csak úgy a Nulladik órával, legalább várj, amíg
felsorolok néhány klasszikust a 90-es évekből, te bunkó. – A vereségtől
duzzogni kezdtem.
–  És még ki sem játszottam a Michael Jackson-kártyámat, pedig a
Thriller volt a legkirályabb.
Valamiért úgy éreztem, mintha cserben hagynám a generációmat.
Morcosan a számba tömtem a jégkrémet. Levi várakozóan nézett,
valószínűleg valamiféle visszavágásra számított, de az agyam olyan fagyos
volt, mint a fagylalt.
–  Nem számít, mit mondasz, nem fogom beismerni, hogy a 80-as évek
győz…
Levi a számra vetette magát, mielőtt befejezhettem volna a mondatot.
A kanapé karfájának dőltem, kezemet a nyaka köré fontam, ő pedig
fölém hajolt.
– A 90-es éveknek ott voltál te – mondta gyengéden.
– Most hízelegni próbálsz – mérgelődtem, miközben Levi kigombolta az
ingemet. – Okos húzás, Mr. Black.
 Elvigyorodott, és már a mellemet csókolta.
– Én is így gondolom.
Lehunytam a szemem, és ledobtam a jégkrémet… tőle egyébként is
jobban borzongtam.

Levi

Horkolt. Nem volt hangos vagy kellemetlen; igazából aranyosnak találtam.

Thea a lepedőbe burkolózott, a lába enyhén kikandikált, és álmában a
karomba kapaszkodott, de nem bántam. Furcsa volt, hogy nem bántam.
Igazából nem sokat tudtam róla, de azon kaptam magam, hogy meg akarom
ismerni.
– Érzem, hogy bámulsz – suttogta, és mocorogni kezdett a takaró alatt.
– Horkolsz.
–  Nem igaz! – vágott vissza azonnal. Egyszerre tűnt zavartnak és
sértettnek a megjegyzésem miatt.
Felnevettem.
– Pedig de.
– Tudom – adta meg magát kuncogva, miközben a keze mögé rejtette az
arcát.
Együtt nevettem vele. A kacagása ragadós volt.
– Semmi baj, igazából aranyos.
Egy pillanatig Thea úgy nézett, mintha olvasni próbálna bennem, de egy
apró sóhajjal feladta, és felkelt az ágyból. Vitte magával a takarót is.
– Lezuhanyzom.
– Oké, akkor készítek reggelit – pattantam fel én is.
Thea megállt, és visszafordult felém.
– Főzni is tudsz?
– Igen?
– Kérlek, mondd, hogy csak tojást vagy valami hasonlót!
– Mi? Nem, tudok főzni.
– A francba, Levi! Egy férfi csak ne legyen tökéletes!
– Szeretnéd, hogy megégessem a pirítósod egyik oldalát?
– Még szép – pislogott rám, én pedig gyors csókot nyomtam az ajkára.
– Ne aggódj, Thea, közel sem vagyok tökéletes.
 – Szerinted.
Thea finomabban érintette a számhoz az ajkát, aztán bement a
fürdőszobába.
– Bámulatosan furcsa vagy, mondták már neked?
– A csáberőm része, Mr. Black.
Nevetve megráztam a fejem, és elindultam a konyhába. Azon tűnődtem,
tényleg azt akarja-e, hogy megégessem a pirítósát.
– Csinálok egy égettet és egy jót is.
Mi történik velem?

Thea

Míg Levi a konyhában reggelit készített, úgy számoltam, legalább húsz

percem van, hogy elkészüljek. Kivettem a neszesszeremet a mosdókagyló
alól, fogtam a hajsütővasamat, a borotvazselémet és dezodoromat, meg
persze minden mást is, amire szükségem volt, hogy nőnek érezzem magam.
Reggel észrevettem, hogy a lábam szúr, és legszívesebben meghaltam
volna. Tegnap terveztem borotválkozni, de Levi csatlakozott hozzám a
zuhany alatt, és valahogy mindenről elfeledkeztem.
Mi van velem?
Sóhajtva megnyitottam a vizet.
Nem tudtam sokat Leviróld, de meg akartam ismerni. Amikor
kigondoltuk ezt az egyhetes kalandot, őszintén azt hittem, hogy csak a
szexről fog szólni, rövid, édes beszélgetésekkel, talán egy kevés kajával,
másnapig pedig mindenki teszi a dolgát. Ehelyett csupán néhány órára
váltunk el, mégis kész örökkévalóságnak tűnt ez a rövid idő is.
– Kezdek ragaszkodni – ismertem be. – Kezdek túlságosan ragaszkodni
Levi Blackhez.
Ennek jobban kellene zavarnia…
– A picsába! – sikoltottam fel, ahogy felsértettem a lábam.
– Thea? Jól vagy?
Hallgattam, mert ha kinyitom a szám, féltem, hogy csak vinnyogás jön ki
rajta. Úgy fájt, mint a fészkes…
– Thea? – nyitotta ki Levi az ajtót.
Miért nem zártam be? Francba! Hogy legyek így szexi?
 – Jól vagyok – kiáltottam ki –, csak egy kis vágás…
Levi elhúzta a zuhanyfüggönyt, én pedig ösztönösen a mellem elé
kaptam a kezem, hogy eltakarjam a meztelenségemet, miközben
megpróbáltam a sértetlen lábamon egyensúlyozni. Biztosan idiótának
tűntem.
– Gyere ki, lekezelem.
– Komolyan, Levi, jól vagyok.
– Nézz le! – utasított.
Ahogy odapillantottam, legszívesebben elsüllyedtem volna. A vérem
bemocskolta a fürdőkádját, és ahogy lefelé folyt… undorító volt.
– Rendben – sóhajtottam.
Ki akartam lépni a zuhany alól, de Levi elém lépett, és ölbe kapott. Két
törülközőt is lerántott a tartóról, és elindultunk a hálószobába. Ahogy az
ágyra fektetett, azonnal magam köré tekertem az egyik törülközőt, míg a
másikat a vérző lábamhoz szorította.
Egyszerű pizsamaalsót és világos pamutpólót viselt… és szemüveget.
Minden erőlködés nélkül szexi volt, míg én annyira próbáltam annak
mutatni magam, hogy Ollókezű Edwardot játszottam a lábamon.
Picsába!
– Bocsánat – motyogta Levi, amikor összerándultam a krém érintésétől.
–  Ó, kérlek, ne kérj bocsánatot, így is elég kínos ez a helyzet. Ennyit
arról, hogy szexi akartam lenni – sóhajtottam.
Levi keze megtorpant, és úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.
–  Beléptem a fürdőszobába, és ott találtalak a zuhany alatt, nedvesen,
meztelenül és gyönyörűen. Majd férfiként kihoztalak, most pedig az
ágyamon ülsz, még mindig nedvesen, egy szál törülközőben. Ennél már
csak ez szexibb – nyúlt fel, és lehúzta a zuhanysapkámat.
Az isten verje meg! Magamon felejtettem. Miért, istenem? Miért?!
–  Fáradozás nélkül is szexi vagy – csókolta meg Levi a térdemet – Ne
rontsd el a dolgot!
Csendben hagytam, hogy bekötözzön. Legalább a borotválkozás
kilencven százalékát sikerült letudnom, mielőtt megsérültem.
– Befejezem a reggelit, amíg elkészülsz – lépett hátrébb Levi.
Megragadtam a pólóját, és ahogy felültem az ágyon, hagytam, hogy a
törülköző lecsússzon rólam. Levi nyelt egyet, a szeme bejárta a testem.
– Tetszel szemüvegben. – Ennyit tudtam kinyögni, mielőtt megcsókolt.
A szájába nyögtem, ő pedig felemelt, és feljebb mozdult velem az ágyon.
 – Kikészítesz, Thea – morogta az ajkamra.
–  Istenem, remélem, nem. A hét még csak most kezdődik! –
Elvigyorodtam, miközben levettem a szemüvegét, és az éjjeliszekrényre
tettem. Az óvszeres dobozért nyúlva megjegyeztem: – Kezdesz kifogyni.
– Jó célra használtam – vette ki a kezemből, én pedig megcsókoltam. Egy
pillanat múlva már a derekamat markolta, úgy hatolt belém.
– Hgh… – kapaszkodtam bele felnyögve.
Amikor megszorította a fenekemet, tudtam, hogy ezt a menetet nem
hosszúra szánja, hanem keménynek és gyorsnak. Térdelve szorította a
combomat, miközben újra és újra mélyre nyomult bennem.
– Levi… – Zihálva elengedtem őt, és hátradőltem, hogy megragadjam az
ágy fejtámláját.
Megállás nélkül a nevét sikoltoztam, ő pedig rövid morgásokkal
válaszolt… míg nagy csalódottságomra lelassított.
– Mit művelsz…
Ahogy kinyitottam a szemem, megláttam, hogy Levi feszülten figyel. A
száján mosoly játszott. Élvezte, ha könyörögnöm kellett. Minden lassú
döfése megőrjített. Akartam őt, és ezt is tudta.
– Gyorsabban! – követeltem.
De Levi csak vigyorgott, és teljesen lelassított.
– Hogy mondod?
A pokolba vele!
Elengedtem a fejtámlát, és hanyatt löktem.
–  Azt mondtam, gyorsabban, és ha nem teszed meg, majd megteszem
helyetted – nyomtam egy gyors csókot a mellkasára, mielőtt beleültem.
– Thea… – zihálta Levi a nevem, ahogy lovagolni kezdtem rajta.
A keze a derekamra siklott, de félrelöktem.
– Thea – nyögött csukott szemmel.
– Látnod kellene az arckifejezésed – ugrattam őt, épp ahogy ő is tette.
Egyetlen mozdulattal fordított a hátamra, az arca pár centire volt az
enyémtől.
– Ne szórakozz! – morogta.
– Akkor ne fogd vissza magad!
Ez megtette a hatását. A korábbi önuralma elillant, ahogy mélyre temette
magát bennem.
Újra és újra belém csapódott.
Csapódott.
 És csapódott.
– Igen!
Ennyit tudtam kinyögni, de nem is volt többre szükség. Levi olyan erősen
tartott, hogy fájt, ami még élvezetesebbé tette.
Magamhoz húzva csókoltam meg. Durva voltam, és mocskos, de nem
érdekelt.
– Levi.
–  Thea – mondta még ki a nevem suttogva, aztán rám omlott. – Azt
hiszem, kezdek függővé válni.
Felnevettem.
– Az jó, mert én is így érzek. Csak engedjük el magunkat.
Mert ez a mostani minden szempontból bűnös egy dolog volt.
 HETEDIK
FEJEZET

Jelen

Thea

– Nézzenek oda, valaki öt perccel korábban érkezett.

Csak egy embert ismertem ennyire bosszantó akcentussal, és ő volt az
utolsó személy, akivel reggel foglalkozni akartam.
–  Mit akarsz, Atticus? – Még kétszer benyomtam a lift gombját, hátha
gyorsabban megérkezik.
– Úgy rémlik, Black professzor kettőnket választott erre az ügyre – szállt
be velem. – Akárhogy is, nem ártana, ha jobban megismernénk egymást, és
megpróbálnánk civilizáltan viselkedni, amíg itt vagyunk. Ki tudja, lehet,
hogy néhány év múlva itt dolgozunk majd. Atticus Logan vagyok.
Kezet nyújtott.
– Thea Cunning.
– Úgy hallottam, Black professzor minden évben a szárnyai alá vesz egy
hallgatót. Jobb, ha tisztában vagy vele: nem fogom hagyni, hogy te győzzél.
Vagy bárki más. Szóval ne állj az utamba! – jelentette ki, és kilépett, amikor
a liftajtó szétnyílt.
Ne tégy semmit! Cowboycsizmás seggfejekben nem teszünk kárt.
– Szóval ti vagytok a friss húsok – szólalt meg egy hang.
Megpördültem, mert az a hang annyira ismerős…
Tristan állt előttem. Tristan, a srác, aki a bárban kiszolgált, a srác, aki
cilindert és szemfestéket viselt. Nappali fénynél teljesen máshogy nézett ki.
A haja tökéletesen állt, a cipője ragyogott, a saját tükörképemet is láthattam
benne, és olyan öltönyt viselt, ami valószínűleg többe került, mint amit az
eddigi életemben meg tudtam spórolni. Ez sokat elárulhatott a jelenlegi
pénzügyi helyzetemről.
 – Mr. Knox, megtiszteltetés, uram. Lenyűgözött a Dreyer-ügyben végzett
munkája – mondta Atticus, máris nyalizva.
– Honnan származol? – kérdezte Tristan.
– Greenville, Dél-Karolina – felelte Atticus büszkén.
– Mauldinban születtem és nevelkedtem.
– Viccel velem.
– Sosem viccelődöm a szülővárosommal.
Atticus rám kacsintott.
– Milyen kicsi a világ. Maga az újdonsült hősöm.
Szóval ez az öregfiúk klubja, amiről beszéltek.
– Hallottam, hogy a karrierje során A Cápának is dolgozott – vigyorgott
Atticus.
A Cápa?Az anyám?
– Mr. Knox – szakítottam félbe Atticust –, örülök az újbóli találkozásnak.
– A kezemet nyújtva léptem előre.
Nem adom fel harc nélkül!
– Újbóli? – Atticus zavartan nézett rám.
–  Igen, Mr. Knox az anyámnak, Margaret Cunningnak dolgozott –
hazudtam.
Nos, nem teljesen hazudtam. Tristan és én valóban találkoztunk már
korábban, és egyidőben tényleg dolgozott anyámmal, nem igaz?
–  Természetesen. Sajnálattal értesültem a haláláról. – Tristan rám
vigyorgott.
Atticus álla leesett, és ezúttal én voltam az, aki rákacsintott.
– Késtek – szidott le minket Levi, ahogy felbukkant. A lift felé tartott.
– Öt perccel korábban érkeztünk.
– Öt perccel korábban érkeztek, de azzal töltötték az időt, az én időmet,
hogy a magánéletükről társalogtak, igaz, Tristan?
– Nem tudtam elhallgattatni őket.
Rohadtul csőbe húztak minket.
–  Mindegy is, ebben az irodában, ha nem érkezel fél órával korábban,
jobb, ha meg sem jelensz. Mindkettőjük dolgát újra fogom értékelni –
mondta, miközben a lift ajtaja bezárult.
– Be kellett volna szállnotok vele a liftbe – szólt Tristan mögülünk. – Ha
nem értek előtte a kocsihoz, elhihetitek, hogy ott helyben mindkettőtöket
kirúg.
 Atticus és én egy másodpercre egymásra pillantottunk. Aztán lekaptam a
magas sarkúm, és rohanni kezdtem a lépcső felé.
–  Megőrültél? Legalább 60 emelet! – üvöltött utánam Atticus, de nem
törődtem vele, csak rohantam tovább, amilyen gyorsan csak tudtam.
Ahogy a 49. szintre értem, feltéptem a lépcsőház ajtaját, és a lifthez
ugorva úgy nyomkodtam a hívógombot, mintha az életem múlna rajta.
–  Hölgyem? – szólított meg a biztonsági őr. Szerencsére a liftajtó
szétcsúszott. Levi az újságját olvasva állt.
– Neki dolgozom! – mutattam Levira, és beugrottam mellé.
Ő zavartan nézett fel rám, miközben kilihegtem magam.
– Jobban lenyűgöztél volna, ha az összes emeletet végigfutod – közölte,
utána viszont nem törődött tovább velem. Amíg zihálva kifújtam magam, ő
folytatta az olvasást.
– Kapd be!
– Elnézést? – fordult hátra Levi összehúzott szemekkel.
–  Hapci – tüsszentettem. – Elnézést – hazudtam, és ezt ő is tudta.
Mindenesetre visszavettem a cipőmet.
– Hol van Atticus? – kérdezte Levi, amint kinyílt az ajtó.
–  Nem tudom, talán nem éhezik a… – Elhallgattam, mert ekkor
észrevettem, hogy Atticus már a kocsinál várakozik.
Levi visszanézett rám.
– Ő nyert.
Atticus előreengedte Levit, majd közénk furakodva elfoglalta a Levi
melletti helyet, így én az anyósülésre kényszerültem.
–  Meglátogatjuk Archibaldékat – közölte velünk Levi. – Hajtsák le a
fejüket, ne beszéljenek senkivel, különösen az újságírókkal ne. Még csak
bele se szuszogjanak a mikrofonjaikba, és semmilyen körülmények között
ne létesítsenek szemkontaktust! Ugyanez vonatkozik Archibaldékra is. Nem
többek, mint legyek a falon, jegyzetelnek, és nem hátráltatják a társaimat,
mert ők egész biztosan nem fognak törődni magukkal. Ha kérdésük van,
tartsák meg maguknak. Ha ötletük vagy véleményük támad, tartsák meg
maguknak, hacsak nem kérdezek rá. Megértették? – Mindketten
bólintottunk. – Nagyszerű.
Most először láttam Levit kiöltözve. Amikor együtt voltunk, mindig
farmert és inget viselt. Vagy bokszert. Vagy időnként semmit. Az
egyetemen is a hétköznapi stílust választotta. De bármi volt is rajta,
mindenben jól nézett ki.
 Nem, Thea, nem! Dolgozol. Az ügyre gondolj, ne rá!
Amikor odaértünk Archibaldék több millió dolláros bostoni otthonához,
rájöttem, hogy a helyzet rosszabb, mint számítottam rá. Az újságírókat egy
őrökből álló fal tartotta távol a lépcsőtől.
–  Ha bármelyikük, bármilyen módon szabotálja az ügyemet, nemhogy
dolgozni nem dolgozhatnak majd jogi területen, de arról is teszek, hogy
többé ne is tanulhassanak – figyelmeztetett minket Levi.
Ahogy kinyitottuk az ajtót, az újságírók szó szerint ránk zúdultak, és
kérdésekkel bombáztak meg minket. A bejárati ajtó felé több tucat vaku
villant az arcunkba.
–  Ne felejtsd, fejet le! – suttogta Atticus, ahogy próbáltunk áttörni a
tömegen.
–  Mr. Black, az új bizonyítékok fényében hisz abban, hogy Richardnak
nem állt szándékában megölni a volt barátnőjét?
–  Mr. Black, ön szerint ez lesz az első veresége, amióta megnyitotta a
cégét?
– Mit gondol, milyen hatással lesz az ügy a faji kapcsolatokra?
Az őrök fala szétnyílt, mi pedig átléptünk a küszöbön. Végre
biztonságban voltunk a sajtóhiénáktól. A házban káosz uralkodott. Akták,
papírok és kávéspoharak hevertek mindenfelé. Levi társai egymással
vitatkoztak; azonban abban a pillanatban abbahagyták a civakodást, amikor
ő belépett.
– Hogy állunk? – vette le a kabátját, és úgy dobta le a székre, mintha az
övé lenne a hely.
–  Mrs. Archibald a konyhában nézegeti a fotókat, Richard fent van a
szobájában, tízpercenként ránézünk, és… – A lány, aki beszélt, ledermedt.
– És? – csattant fel Levi.
–  És Mr. Archibald ma reggel elrepült New Yorkba – válaszolta egy
másik társa. – Próbáltuk hívni, de mindegyik telefonja ki van kapcsolva.
Levi orrlyuka kitágult, az állkapcsát pedig összeszorította. A konyhába
csörtetett.
Atticus és én követtük, a társai visszatemetkeztek az ügyiratokba.
– New York?! – Levit a találkozásunk óta először hallottam kiabálni.
Az idősebb nő rászabott tengerészkék kosztümöt viselt, a nyakában
hófehér gyöngysor lógott. Vörös haját takarosan hátrafésülte és feltűzte.
Amikor Levi beviharzott a konyhába, kissé megugrott.
– Azt mondta, találkozója van…
 – A fiát gyilkossággal vádolják. Hozzáteszem, két gyilkossággal, ő pedig
kiruccan New Yorkba egy találkozóra? – vicsorgott Levi. A hangja egy
oktávval mélyebb volt a szokottnál.
– Meg kell értenie…
– Nem. Magának kell megértenie. Megmondtam mindkettőjüknek, hogy
csak akkor vállalom el az ügyet, ha megkapom a teljes és abszolút
bizalmukat, hűségüket és elkötelezettségüket. Ami azt jelenti, hogy azt
teszik, amit mondok, és én azt mondtam, hogy ne hagyják el az átkozott
házat! Amint a sajtó tudomást szerez erről, kétféle dolgot is levonhatnak
belőle; az egyik, hogy a férje nem veszi komolyan az ügyet, míg a másik,
hogy annyira kikészült a fia tette miatt, hogy nem bír a közelében lenni.
Maga szerint melyik lehetőség válik az előnyünkre?
– Egyik sem – hajtotta le a nő a fejét.
–  Pontosan! – kiáltott ismét Levi. Elfordult tőle, és visszatrappolt a
nappaliba. – Füstjelekkel, postagalambokkal, nem érdekel, hogyan, valaki
lépjen kapcsolatba Mr. Archibalddal az ötórás hírek előtt! És ti ketten –
mutatott két társára – velem jöttök!
Azok ketten azonnal felpattantak, és a konyhába siettek Levi nyomában.
–  Egyes, kettes, ne álljatok ott, mint a bábuk, kezdjetek telefonálni! –
vágott hozzánk valaki egy halom telefonszámot.
Engedelmesen ledobtuk a dolgainkat, és elkezdtünk tárcsázni.
– Álmaink munkája, mi? – súgta oda Atticus, telefonnal a fülén.
Kuncogni kezdtem, de aztán ráébredtem, kivel beszélgetek.
– Hogy értél le olyan gyorsan?
– Az ablakmosókkal.
Leesett az állam.
– Hazudsz.
– Nem. Felugrottam melléjük, és levittek – vigyorgott. – Helló, itt Atticus
Logan a Levi Black és Társaitól, meg tudja mondani, Mr. Archibald bent
van-e? – Csendben hallgatta a választ. – Köszönöm a segítségét, kérem,
hívjon, ha változás történik. – Letette, és rám nézett. – Mondtam neked,
hogy a győzelemre hajtok, és komolyan is gondoltam. Jobban teszed, ha
belehúzol, mert nem várok rád – közölte, miközben már a következő
számot tárcsázta.
Anyám mindig azt mondta, hogy a jogi egyetem csupán egy csata, míg az
ügyvédség maga a háború. Ez idáig nem értettem, mire gondolt.
– Kezdődjön a játék akkor! – válaszoltam.
Levi

– Hol van Ms. Cunning? – kérdeztem, amikor kijöttem a Mrs. Archibalddal

való megbeszélés után.
A dolgok percről percre romlottak, és a vádalku egyre vonzóbbnak tűnt,
de a nő elutasította.
– Kiment a mosdóba, és eltűnt – válaszolta az egyik alkalmazottam, fel
sem nézve az ügyiratokból. – Biztosan ráébredt, hogy túl nagy falat neki ez
az egész – jegyezte meg, inkább csak magának, mint nekem.
Thea, mint aki beismeri a vereséget? Majd ha szárnyakat növesztek, és
elrepülök.
Sóhajtva vettem észre, hogy Archibaldék legkisebb lánya a lépcsőkorlát
rései közül meredt ránk, miközben vörös fürtjei egyikét rágcsálta. A lány
felemelte a kezét, és intett nekem. Átszeltem a folyosót, odaléptem hozzá.
Az ujjával jelezte, hogy egy titkot akar megosztani.
Lehajoltam, mire suttogni kezdett:
– A csinos hölgy fent van Richie-vel.
– Köszönöm. – Megsimogattam a fejét. Aztán felrohantam a lépcsőn.
A fenébe, Thea! Legalább lesz okom kirúgni őt.
–  Te elkényeztetett, gazdag kis majom – förmedt rá valakire Thea, aki
csakis Richard lehetett.
– Már elnézést! Tudod, kivel beszélsz?
– Igen, egy elkényeztetett, gazdag kis majommal – ismételte meg Thea,
kihangsúlyozva minden egyes szót.
– Kirúgathatlak! – kiáltotta Richard.
–  Tessék csak, de mielőtt megtennéd, használd az eszed egy pillanatra!
Csak azért ülhetsz itt és videójátékozhatsz, mert azt mondtad, nincs miért
aggódnod, igaz? Mármint a nagyszerű és mindenható Levi Black dolgozik
az ügyeden.
–  Igen, és mi van akkor? Soha nem vesztett egy ügyet sem, miért kéne
aggódjak? Az egésznek egy, maximum két hét múlva vége lesz.
– Levi Black egy nagyszerű védőügyvéd, azonban nem isten. Még ő sem
tudja befolyásolni, hogy mit gondoljanak rólad az emberek. Azért hozott
ide, mert én személy szerint úgy gondolom, hogy néhány évet rács mögött
kellene töltened. Jót tenne a hozzád hasonlóknak. Az én dolgom, hogy
megtaláljak mindent, amit a vád indokként felhozhat, és megcáfoljam őket.
És tudod, mi fogja a veszted okozni? A bűntudat hiánya. Hogy fel se fogod,
mennyire súlyos a helyzeted, és a felsőbbrendűségi komplexusod. Őszintén
reméltem, hogy tévedtem veled kapcsolatban. Reméltem, hogy mindaz,
amit a fejemben kialakítottam rólad, csak sztereotípia, de sajnos rosszabb
vagy, mint képzeltem. Szóval menj, és rúgass ki, csak magad alatt vágod
vele a fát. Míg én? Én hazamehetek.
– Szóval csak úgy feladod? Miféle béna ügyvéd vagy te?
– És te miféle ember vagy? Két barátod meghalt a házadban…
– Szerinted nem tudom? – csattant fel Richard. – Csak mert nem zokogok
megállás nélkül, vagy vagdosom a csuklómat, nem jelenti azt, hogy nem
tudom. Nem is akartam a hülye pirulákat, de senki nem jött már el a
bulijaimra, mert nem voltam elég szórakoztató. Hector mondta el, honnan
szerezhetek tablettákat!
– Richard, miért nem ezzel kezdted? – Ezzel Thea kiviharzott a szobából,
csakhogy pont belém ütközött. Mindketten a földre zuhantunk.
Minden idomát tökéletesen éreztem, és küzdöttem a késztetéssel, nehogy
magamhoz öleljem. De Thea túl hamar elhúzódott.
– Úristen, sajnálom, Mr. Black.
– Semmi baj – sóhajtottam felállva.
Richardhoz fordultam, aki a sápadt bőrével és sötét szemével inkább
hasonlított az édesapjára, mint az édesanyjára.
–  Azt mondod, hogy Hector, az elhunyt fiú árulta el neked, hol lehet
tablettákat kapni?
– Ezt ne használjátok fel! – vágta rá Richard.
Ez megőrült.
– Te megőrültél? – csattant fel Thea is.
Ha más alkalom lett volna, ha nincs a közös múltunk, felnevettem volna.
–  Hallottátok, mit mondanak a hírekben, igaz? – suttogta Richard, és
letelepedett az ágyára. – Hector volt a legjobb barátom. Együtt játszottunk
az ificsapatban, és mindig hagyott nyerni, mert tudta, hogy apa utálja, ha
veszítek. Kitűnő tanuló volt, sztárkosárlabdázó. Mit gondoltok, mi történne,
ha azt mondanánk, hogy a legjobb barátom, aki fekete, ő árulta el, honnan
szerezzek drogot?
– Ezért nem mondtál semmit? – suttogta Thea.
–  Nem vagyok idióta. Hector jó srác volt, és nem akarom, hogy az
emberek holmi drogdílerként emlékezzenek rá… és nem akarom, hogy a
családja ennél is jobban meggyűlöljön. Szóval, nagyon szépen kérem, hogy
ne használjátok fel, amit most mondtam.
–  Minden rendben? – Mrs. Archibald lépett mögénk, és Richard szeme
elkerekedett.
–  Csak megbeszéltük a részleteket. De már végeztünk is, köszönöm. –
Megfordultam, ügyelve arra is, hogy Thea kövessen.
– Ki vagyok rúgva? – kérdezte, amikor a folyosó végére értünk.
– Nem nekem dolgozol, a diákom vagy.
– Akkor kidobsz az órádról?
Túl közel jött hozzám.
– Nem.
– Sikerült felvennünk a kapcsolatot Mr. Archibalddal, néhány óra múlva
érkezik – tájékoztatott Atticus büszkén.
–  Raymond, vidd magaddal lelkes, fiatal barátunkat a reptérre, és
gondoskodjatok Mr. Archibaldról. Ha pedig még egyszer a reptér közelébe
megy, csapd le!
Kiszúrtam Atticus apró vigyorát, amit Thea felé küldött, és a lány szúrós
tekintetét is. Máris háborúban álltak, ami megkönnyítette a dolgomat.
–  A többiek pakolhatnak, és mehetnek haza. Mindannyiótokat várom
reggel, de ha lehet, kevésbé nézzetek ki zombinak.
Mindenki felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. Összeszedték a szétdobált
kabátokat, cipőket, könyveket és papírokat. Estére az újságírók is
elkotródtak, így a távozásunk lényegesen egyszerűbb volt, mint az
érkezésünk.
Thea a járdaszegély mellett várakozott taxira, pedig az én autóm is ott
állt.
– Szállj be! – nyitottam ki az ajtót.
– Nem jó ötlet.
– Az ügyről van szó, szóval szállj be! – ismételtem meg határozottan.
Thea úgy nézett rám, mintha nem hinne nekem, és jogosan is tette.
Magam is csak részben hittem el.
– Az irodánál van a kocsid?
– Taxival jöttem.
A sofőrömhöz fordultam, és megadtam neki a címet. Thea kelletlenül
mászott be a hátsó ülésre, és olyan messze húzódott tőlem, mintha leprás
lennék.
– Nem kellett volna beszélned vele.
 Felsóhajtott.
– Tudom, sajnálom, csak megláttam, hogy videójátékozik, és kijöttem a
sodromból.
–  Nem baj – mondtam –, de csak azért, mert végül hasznomra vált. Ha
nem így alakul, egyetlen bocsánatkérés sem tudott volna segíteni rajtad.
Thea feje olyan gyorsan rándult felém, hogy attól féltem, megsérül.
– Felhasználod Hectort?
– Igen. Mi más választásom maradt? Richardnak annyi, ha nem teszem.
– Nem akarja besározni a barátját. Ha megteszed, meggyűlöl téged.
–  Hidd el, túlélem. Az ügyvédje vagyok, nem a haverja. A szülei azért
fizetnek, hogy ne kerüljön börtönbe, én pedig ezt fogom tenni. A személyes
érzelmei semmit sem jelentenek.
– Levi, tudod, mi fog történni, ha megteszed…
– Igen, visszatér a középiskolába, és többé nem nyúl drogokhoz.
–  Nem erre gondoltam! – emelte fel Thea a hangját. – Amerikában
minden fekete aktivista a jogrendszer igazságtalanságának poszterfiújaként
fogja őt használni. Hector szülei meg fognak minden fórumot keresni, hogy
a fiuk, a halott fiuk felett egyetlen hiba miatt ítélkeznek. Ennyivel nem lesz
vége, és biztos vagyok benne, hogy Richard nem szakad el a drogoktól,
hanem beléjük menekül. Vagy minimum alkoholba fojtja a tényt, hogy
nemcsak elárulta a legjobb barátját, méghozzá kétszer is, hanem a világ
gyűlöli is miatta. Önpusztítóvá válik, és mindenki ujjal fog rá mutogatni,
hogy ezt érdemli.
Visszatartottam a kikívánkozó mosolyt.
–  Azt hittem, rács mögött akarod tudni – mondtam –, most pedig épp
megvéded őt.
Thea hátradőlt, és keresztbe fonta a karját.
– A terved hülyeség.
– A Harvardon tanultam – hárítottam. – És a tervemmel nyerni fogunk.
–  Mi értelme a győzelemnek, ha nem segítesz vele senkinek? Mit érsz
vele, ha csak rontasz a helyzeten? – nyitotta ki Thea az ajtót, amikor a
házához értünk.
Nem is nézett rám, pedig én is kiszálltam az autóból, és az ajtóhoz
kísértem.
– Legyen.
Thea megállt, hátrafordult.
– Legyen?
 – Nem sározzuk be Hectort.
– Akkor mit fogsz tenni?
–  Sajtótájékoztatót fogok tartani… Nem is. Te fogsz sajtótájékoztatót
tartani Richarddal.
Thea szája tátva maradt.
– Hogy mit fogok csinálni?
–  Holnap délután Richard mellett fogsz ülni, amikor elnézést kér
mindenkitől, akinek ártott, és kijelenti, hogy nem akarta, hogy bárkinek is
baja essen. Majd te közlöd, hogy Richard csupán egyike azon diákoknak,
akiknek a buliján tablettákat és egyéb illegális szereket fogyasztanak, és
kijelented, hogy az a tény, hogy a rendőrség meg sem próbálja megtalálni a
dílert, önmagában bűncselekmény. Fontos, hogy meggyőző legyél!
– Ha tudod, mit fogok mondani, miért nem te mondod el?
Vállat vontam, és pár lépéssel átszeltem a köztünk lévő elviselhetetlen
távolságot. A szél felkerekedett, amitől Thea haja az arcába csapódott.
Kihasználva a természet adta lehetőséget, lesimítottam a tincseket.
– Három okból – suttogtam. – Egy: A professzorod vagyok, és kötelezlek
rá. Kettő: Te és Richard kijöttök egymással. Az ilyesmit nem lehet
megjátszani a televízióban, így az emberek látni fogják, hogy őszintén
ellenzed az elítélését.
–  És a harmadik ok? – lépett közelebb Thea, tovább csökkentve a
távolságot közöttünk.
– Mit gondolsz?
Vártam egy másodpercet, mire barna szeme összeszűkült.
–  Nem szólhat faji kérdésekről, ha engem ültetsz oda. Te… urgh! Már
azóta tervezgetted ezt, hogy elhagytuk a házat?
Rákacsintottam, és visszafordultam az autóm felé.
– Ez nem helyes!
– Használd ki, amid van, Thea, mondtam már. Ne hagyd, hogy bármi is
megakadályozzon a győzelemben! A faji kártyát már az asztalra dobták,
vedd csak le onnan, és holnapra már egy vezető üggyel kapcsolják össze a
nevedet. Ne hagyd, hogy az érzelmeid keresztbe tegyenek. Jobb vagy ennél,
és habozás nélkül kirúglak az órámról, ha elbuksz, rögtön azután, hogy
példaként használlak a többiek előtt. Jó éjszakát!
Beszálltam a kocsiba, becsaptam az ajtót, és amint a sofőröm elindult a
házától, a fejemet az anyósülésnek támasztottam. Próbáltam tudomást sem
venni a merevedésemről.
A fenébe! Túl közel kerültem hozzá.
 NYOLCADIK
FEJEZET

Múlt

4. nap

Thea

–  Játszol? – kérdezte Levi, amikor észrevette a nappaliban lévő dobozok

mögé rejtett gitárt. Felkelt a borból, pattogatott kukoricából és szendvicsből
rögtönzött piknikünkből.
– Bárcsak! A húgom egész jó benne, bár még csak most kezdte.
– Szerinted bánná?
– Egyáltalán nem.
Egyébként is én vettem neki a gitárt, szóval jogom van hallani, amikor
játszanak rajta.
Levi a kanapé túlsó végére ült le, és megpendítette a húrokat. Oldalra
billentett fejjel, lehunyt szemmel hallgatta az egyes hangokat, néha igazított
a hangoláson. Végigpróbálta mind a hat húrt, és hozzámérte őket a belső
hangolási skálához. Aztán elégedetten kinyitotta a szemét, rám mosolygott,
és mély lélegzetet véve játszani kezdett.
A szempilláim lejjebb engedve hallgattam a zenéjét, de ahogy a dallam
formát öltött, újra kipattant a szemem.
– Ezt ismerem! – ültem fel izgatottan, miközben majdnem kiöntöttem a
bort.
Levi felnevetett.
– Mi a címe?
Fenébe!
– Ismerem, ne mondd meg! – ismételtem meg, és próbáltam észbe idézni,
mi lehet az.
Urgh.
 Levi csak mosolygott, miközben az ujjai játszi könnyedséggel siklottak
fel-alá a gitár nyakán. Olyan nyugodtnak tűnt, mintha a hátralévő életét
félmeztelenül, gitárral a kezében szeretné letölteni.
– Csessze meg! – kiáltottam fel csalódottan. Ismerem ezt a számot!
Levi rám pillantott.
– Feladod?
– Nem. Kapok telefonos segítséget, vagy hasonló?
– More Than Words az Extreme-től – felelte vigyorogva.
– Kitaláltam volna – motyogtam. – Itt volt a nyelvem hegyén.
– Oké – mondta kötekedő hangon.
– Egyébként hol tanultál meg játszani? – tereltem másfelé a szót.
– Apám tanított. A középiskolában baromi népszerűtlen voltam a lányok
körében, így megtanított játszani, hogy ezzel udvaroljak – kuncogott.
– Gondjaid voltak a lányokkal? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Nehéz elhinni, mert olyan ördögien jóképű vagyok, mi?
A szememet forgatva hozzávágtam néhány popcornszemet. Párat sikerült
elcsípnie a szájával.
–  Hallani akarod a történetet, vagy nem? – kérdezte tettetett
bosszúsággal.
–  Oké, szóval Mr. Szexi-zöld-szeműnek csajgondjai voltak a gimiben.
Folytasd!
–  Először is, próbálj meg elképzelni tíz kilóval könnyebben, nulla
izomzattal, tüsihajjal, pattanásosan és vastagkeretes szemüveggel.
Felnevettem. Nem akartam, de egyszerűen kitört belőlem.
– Hazudsz.
– Istenem, bárcsak! Még gúnyverset is költött valamelyik iskolatársam.
–  Ne! – A kezemmel betapasztottam a számat, hogy visszatartsam a
nevetést, ami egyre jobban feszegetett.
– Tudtad, hogy Levi magányosan ült egy csónakban, és az arca megakadt
egy méhkasban? – idézte fel a gúnyos rigmust, ami kétségkívül kísértette a
középiskolai pályafutása során.
– A gyerekek szörnyűek – mondtam együttérzően.
Megjegyzés önmagamnak: meggyőződni róla, hogy Selene-t nem
szekálják!
– Ja – nevetett Levi. – Apám azt mondta, a lányok élnek-halnak a gitáros
srácokért. Én pedig, a kanos tizenöt éves fiú, minden pénzemet félreraktam,
hogy vegyek egyet. Bizonyos fokig egyébként tényleg működött.
Kevesebbet szekáltak, és néhány lány még aranyosnak is talált. De csak
akkor változott meg a dolog, amikor kinőttem a kínos éveimből. A gimis
osztálytalálkozó már kész élvezet volt nekem is, meg a húgomnak is –
mondta nevetve.
– Ő is esetlen volt?
–  Bethan? Ha! Nem, ő mindig is igazi lázadó volt. Azon kevesek közé
tartozik, aki nem törődik mások véleményével. Azért akart eljönni velem,
hogy megnézze, hogyan néz ki a bálkirálynő és a hátvéd a tíz év elteltével.
Utána napokig nevetett. Mindenki vadócnak tartja, pedig sokkal
értelmesebb, mint azt sokan gondolnák. Emlékszel a szórakozóhelyre, ahol
találkoztunk?
– A Huszonnégy?
Levi bólintott.
–  Bethan félretett minden fillért, amit valaha kapott, legyen az
születésnapi pénz, karácsonyi pénz vagy zsebpénz. A szobája padlója alatt
rejtegette. Mire elvégezte az egyetemet, közel húszezer dollárja volt. Fogta
a pénzt, és megnyitotta a klubot – mondta büszkén.
– A szüleid biztosan…
–  Kijöttek a sodrukból – fejezte be helyettem. – Igen. De végül csak
sikerült Bethannek. Ő érte el, hogy sikerüljön – mosolygott.
Úgy tűnt, büszkén és szeretettel gondol a húgára. Bizonyos értelemben
Selene-re emlékeztetett.
– Örülök, hogy jóra fordult a sorsod – fészkeltem magam jobban bele a
kanapéba.
– És te? Te milyen voltál a gimiben?
– Urgh. Ne! – mordultam fel. Nem akartam belemenni ebbe.
– Gyerünk! – sürgetett Levi. – Nem lehetett rosszabb, mint a gúnyvers.
Ebben volt valami.
–  Lássuk – töprengtem el. Azon tűnődtem, mennyit áruljak el. – Nos,
túlsúlyos voltam, és a tanárok kedvence. Ez nagyjából le is írja a dolgokat.
– Magamban azt kívántam, bár elő se került volna ez a beszélgetés.
– Túlsúlyos? Te?
Most rajta volt a sor, hogy hitetlenkedjen.
–  Köszönöm, ezt dicséretnek veszem – válaszoltam. – De igen, a
nagymamám szakácsnő, és habár nyugdíjba ment, minden percben kajával
tömött minket. Jézusom, visszagondolva elég durva volt. És ha
hozzávesszük a gyerekkori hájat… – Megborzongtam az emléktől. – Ha
nem sportoltam volna, végig lehetett volna gurítani a folyosón.
Levi elgondolkodott egy pillanatra.
– Ezt nem tudom elképzelni.
– Ó, nem is kell. – Máris megbántam a döntésemet.
Felálltam, és a dobozok felé indultam. Hamar megtaláltam, amit
kerestem. Az egyik doboz csak fotóalbumokkal volt tele. A megfelelő
évhez lapoztam, röviden átfutottam a képeket, aztán átadtam neki.
Levi a gitárt félretéve, szó nélkül lapozgatta az albumot. Közelebb
hajoltam. Szerettem volna olvasni a reakcióiból.
– Nem olyan borzalmas – mondta végül.
– Elnézést, de nem láttad a képeket?
–  De láttam. Nem olyan rosszak – ismételte. – Egyébként a melleid
hatalmasak voltak!
Persze hogy azt nézte.
– Nem hiányoznak. A hátam kikészült a súlytól.
–  Mivel valamivel magasabb vagy az átlagnál, így végül minden
kiegyenlítődött. – Szünetet tartott, lapozott egyet, majd felnevetett. – Oké,
ez tényleg gáz.
– Kösz, tudom. – Próbáltam elvenni tőle az albumot, de nem hagyta.
– Szóval a tanárok kedvence voltál? – ismételte meg, amit néhány perce
én árultam el neki.
Mosolyogva nézte át az összes díjamat és a tanárokkal közös képeimet.
– Igazából szerettem az iskolát.
– Nem ítélkezem – vigyorgott.
És igaza volt. Az egyik dolog, ami tetszett benne, hogy bármit is tettünk,
nem ítélkeztünk egymás felett. Bár miután belementünk ebbe a hétbe,
hogyan is ítélkezhetnénk?
– Tizedikben te voltál a röplabdacsapat kapitánya? – kocogtatta meg Levi
az egyik képet.
– Oké, elég ebből! – ültem át az ölébe, és ezzel kitakartam az albumot is.
– Piszkosan játszol.
– Hé, egy nőnek meg kell tennie, amit meg kell tennie – csókoltam meg.
Levi felnyögve ellazult, és hátradőlt a kanapén. Ahogy reméltem, az
album kicsúszott a kezéből, és a földön landolt.
A két lába közé csúsztam, és miközben az arcát simogatva elmélyítettem
a csókot, az albumot a kanapé alá rúgtam, ahol egy újabb hónapig
észrevétlenül ellehet.
Amúgy is könnyű volt megfeledkezni róla, mert Levi szája az enyémen
játszott. Halk morgással felállt, és engem is felkapott, épp ahogy reggel a
zuhany alatt tette. Amikor átkaroltam a nyakát, éreztem a szíve egyenetlen
dübörgését. A hálószoba szent sötétségébe vitt. Az ágyam előtt rakott le.
– Akarlak! – suttogta. A tekintete bejárta a testem.
– És? – fontam keresztbe magam előtt a karomat… fogalmam sem volt,
miért játszom a nehezen kaphatót… hisz hazugság volt. De a tekintete…
Ahogy rám nézett, a lábujjaim begörbültek.
Levi hozzám lépve megragadta a csípőmet. Amikor magához húzott, már
teljesen kemény volt.
Az ajka az enyém fölött lebegett.
– Amikor azt mondom, akarlak, úgy értem, szükségem van rád. Cirógatni
akarom a bőröd, végigcsókolni a hátad. Azt akarom, hogy a nevemet ziháld.
Szükségem. Van. Rád. És az arckifejezésedből ítélve, neked is szükséged
van rám. Szóval vetkőzz!
Hogy ellenkezhettem volna?

Levi

–  Jól vagyok, anya. Nem tudnánk átütemezni ezt jövő hétre? Most éppen
elfoglalt vagyok.
– Levi, neked épp nyaralnod kellene; nem kéne elfoglaltnak lenned.
Az anyám az őrületbe kergetett.
A telefont a vállam és az állam közé szorítva hagytam, hogy anyám
hadováljon, de csak félig figyeltem rá. Amikor a tejért nyúltam a hűtőbe,
észrevettem, hogy Thea szinte mindenből kifogyott. Bűnösnek éreztem
magam, mert én voltam az, akinek óriási az étvágya.
– Nem dolgozom, anya – válaszoltam, amikor ismét megkérdezte, mivel
vagyok elfoglalva.
–  Levi? Nem láttad a… Ó, bocsánat, nem tudtam, hogy telefonálsz. –
Thea rövidnadrágban és túlméretezett pulóverben lépett be a konyhába.
Hiányzott, hogy a ruháimban lássam őt.
– Kivel vagy? – kiáltott fel anya a vonal másik végén.
A kezemmel eltakartam a mikrofont. Sóhajtva mértem végig Theát.
 – Adnál egy másodpercet?
Bólintott, megfordult.
– Anya, tényleg mennem kell – mondtam. – Mondd meg apának, hogy
sajnálom a meccset. Majd kiengesztelem őt. Szia!
Letettem, mielőtt bármi egyebet mondhatott volna, de mélyen legbelül
tudtam, hogy ezzel nincs vége a beszélgetésünknek.
– Minden rendben? Ugye nem tartalak fel semmiben? – vett ki Thea egy
almát a pulton lévő kerámiatálból, és a pulóvere ujjába törölte.
Mi lenne fontosabb nála? Apám és a golfozó haverjai várhatnak.
– Nem, nincs semmi, csak az apám halálra unja magát, mióta nyugdíjba
vonult.
– Mivel foglalkozott? – harapott bele az almába.
– Ügyvéd volt.
–  Ügyvéd? És nyugdíjba ment? Ez általában csak két okból történik;
vagy kirúgták a cégből, vagy megromlott az egészségügyi állapota.
Amint kimondta, elkerekedett a szeme.
– Fenébe! Sajnálom. Túl sokat fecsegek.
– Semmi baj, őszintén. Mellesleg igazad van. Tavaly szívrohamot kapott,
és anya a sarkára állt.
Thea csak állt ott, a földet bámulta, és képtelen volt a szemembe nézni.
Nyilvánvalóan zavarta a meggondolatlan kirohanás, és nem tudta, mit
kellene tennie ezután. Magamhoz húzva megcsókoltam a homlokát.
– Semmi baj – ismételtem meg. – Engem jobban érdekel, hogyan jöttél
rá.
– Anyám ügyvéd volt. Ő is egészségügyi okok miatt hagyta ott a cégét,
de hidd el nekem, pokoli harcot vívott – rázta meg Thea a fejét.
– Hogy hívták? – kérdeztem kíváncsian. – Talán hallottam róla.
– Talán – vont vállat Thea, és az ölelésemből kifordulva a hűtőhöz lépett.
Ezzel meghúzott egy láthatatlan vonalat. Hajlandó volt beszélni magáról
és a húgáról, de ezzel ki is fújt a dolog. Semmiről nem árult el túl sok
részletet. Próbált kívül tartani a buborékon, amit maga köré vont… végül is
csak három napunk maradt. Szerettem volna többet megtudni róla.
Hová rohant el az idő?
– Arra gondoltam, hogy leszaladok a piacra, mielőtt átmegyek hozzád.
Addig maradhatsz…
– Megyek veled.
Thea vonakodni látszott.
 – Nem muszáj…
– Thea – fogtam a két kezembe az arcát –, adj egy percet, hogy felkapjak
egy pólót, és mehetünk együtt. Három napunk maradt, nem hagyom, hogy
elmenekülj. Ki akarom használni az időnket.
– Nem próbáltam menekülni, csak azt hittem, hogy térre van szükséged.
– Ha térre lenne szükségem, nem jönnék át hozzád minden második nap
– mondtam halkan, és hozzásimultam. – És biztosan nem húzódnék ilyen
közel hozzád. Amikor visszaérünk, vedd fel az ingemet!
– Valaki egyre követelőzőbb – jegyezte meg a számat bámulva.
– Valakinek tetszik – haraptam meg az alsó ajkát. Csak aztán húzódtam el
tőle.

Három
Kettő
Egy…
– Nem fizethetsz ki semmit! – kiáltotta Thea.
Mindig övé kellett legyen az utolsó szó; a büszkesége másképp nem
engedte.
– Oké – ordítottam vissza.
Egyelőre nem volt értelme veszekedni rajta, de nincs az az isten, hogy
hagyom fizetni őt. Másrészt a veszekedéseink mindig beindítottak.
 KILENCEDIK
FEJEZET

Jelen

Thea

– Mélységesen sajnálom, ami Estherrel és Hectorral történt. Igen, Esther és

én szakítottunk, de sosem gyűlöltük egymást. És Hector… Hector volt a
legjobb barátom. A világon senki sem ismert úgy, mint ő. A szüleitől, akik
olyanok voltak, mintha a második szüleim lennének, én… elnézést kérek.
Soha nem gondoltam, hogy ilyesmi megtörténhet, és ha visszamehetnék az
időben, sosem tartanám meg azt a bulit. Sajnálom – suttogta még bele
Richard a mikrofonba, mielőtt visszalépett.
A kézfejével letörölte a könnyeit. Aztán keresztbe tette a karját a
mellkasán, és lehajtotta a fejét.
A kezemet a vállára téve mosolyodtam el, hátha ez vigaszt jelent. Nem
akartam rontani a helyzetén. Tegnap este óta először – vagyis másodszor –,
rájöttem, hogy egy emberi életért küzdünk. Kihúztam magam és
megfeszítettem a vállam. Felkészültem, hogy én is előadjam a beszédem a
médiának.
–  Richard Archibald megrendezett egy bulit. Egyet a tizennyolc közül,
melyet a középiskolája diákjai rendeztek. Ami azt illeti, Richard az
incidenst megelőző héten is megszervezett egy bulit, viszont senki sem
jelent meg, mivel nem volt elég alkohol meg drog. Ilyenformán tényleg
hibát követett el. Hibát követett el, mert be akart illeszkedni. Tagadhatatlan,
hogy a két fiatal halála tragikus, de kizárólag egy tizenhat éves fiúra terelni
a felelősséget, nemcsak igazságtalanság, hanem felelőtlenség is. Amióta
elkezdődött a nyomozás, a bostoni rendőrség egyetlen tagja sem kért
információt a drogkereskedőről, pedig véleményem szerint ő az igazi
gyilkos. Selejtes kábítószert adott el kiskorúaknak, és egyedül Isten tudja,
hányan betegedtek meg, vagy estek még áldozatul az ő drogjának. Bulikat
mindezek után is rendeznek, olyan gyerekekkel, mint Esther és Hector,
akiket egyetlen tabletta választ el a túladagolástól. Ez nem faji kérdés. Nem
arról szól, hogy egy kiváltságos tinédzser megússzon valamit. Hanem az
államügyészről és a bostoni rendőrségről szól, akik megpróbálják azt a
látszatot kelteni, hogy harcolnak a bűn ellen, miközben őszintén szólva,
csak a saját farkukat kergetik, és bűnbakot keresnek. Ez a bűnbak viszont
nem Richard Archibald lesz!
Ahogy felálltam, magam elé engedtem Richardot, hogy odasúghassam
neki, ne foglalkozzon az emberekkel, a kamerákkal és a kérdésekkel,
amelyek szó szerint ránk zúdultak. Amikor beléptünk a házba, vettem egy
mély levegőt, miközben Mrs. Archibald megölelte a fiát. Levi a fiú apjával
beszélt. A nappaliba indultam, ahol Logan és Levi többi társa a híreket
nézte.
– Kicsit érzelmes volt, de nem rossz – mondta egyikük.
Ahogy körülnéztem, kiszúrtam Atticust, aki összeszorított szájjal ült a
sarokban.
Ilyen sem történt még.
Vállat vont, amikor a tekintetünk összeütközött, mintha azt üzenné, „nem
rossz”. Elmosolyodtam. Sejtettem, hogy mindent megtesz majd annak
érdekében, hogy visszaszerezze az előnyét velem szemben.
– Mi lesz most? – kérdezte Mrs. Archibald.
Mielőtt Levi válaszolhatott volna, az egyik társának a telefonja
megcsörrent.
– Az államügyész.
Levi elvigyorodott, és elvette a telefont.
–  Pete, hogy vagy? – Kis szünet következett, majd: – Három hónapos
elvonókúra? Elment az eszed? Egyetlen tablettát sem vett be.
Mindenki tűkön ülve várt, jómagam is.
– Mit akarok? Azt akarom, hogy ejtsetek minden vádat, és ne legyenek
további lépések az ügyfelem ellen. Ez az egyetlen egyezség, amit kötök,
ellenkező esetben bíróságra viszem az ügyet, rád pedig örökre úgy fognak
majd emlékezni, mint a fickó, aki megpróbált kiszúrni egy gyerekkel. –
Levi ismét szünetet tartott, és a szobában mindenki visszatartotta a
lélegzetét.
Biztos voltam benne, hogy szándékosan viselkedett ilyen drámaian,
próbált ránk ijeszteni és szívrohamot okozni.
 – Igen, Pete, hallom, amit mondasz, csak nem tetszik.
Ismét az az átkozott hallgatás. Egy részem tudta, hogy az államügyész
beszél, de a másik részem biztosra vette, hogy Levi szándékosan csinálja
ezt velünk.
–  Beszélek az ügyfeleimmel, és tájékoztatlak – jelentette ki, mielőtt
lerakta.
Richardhoz fordult.
–  Az államügyész ejti az ügyet, ha részletesen beszámolsz nekik a
drogokról. Ez azt jelenti, hogy Hectort is fel kell adni.
– Tudni fog más is Hectorról?
– Kétlem. Azzal csak rontana a helyzetükön, és mivel a drogok továbbra
is forgalomban vannak, olyan lenne, mint leragasztani egy tátongó sebet.
– Oké? – Richard felnézett a szüleire, akik csak bólogattak.
– Igen! – visítottam.
Minden szempár rám szegeződött.
– Elnézést – süppedtem bele a kanapéba.
Levi a fejét csóválva meredt rám, mielőtt bekísérte Archibaldékat a
szomszédos szobába.
– Gáz – vigyorgott rám Richard.
– Hé! Már épp kezdtelek megkedvelni, szóval válogasd meg a szavaidat!
A szemét forgatva megfordult, indulni készült, de ismét megtorpant.
–  Nem mondok köszönetet, vagy hasonló, mert az a munkád, hogy
segíts…
– Csak menj!
A nyavalyás… Azonban, ha jobban belegondolok, a srác nem volt olyan
szörnyű.
Amikor elment, Atticus lépett mellém, és babakék szemével végigmért.
– Hogy csináltad?
– Micsodát?
– Ne játszd a hülyét! Miért te tartottad a sajtókonferenciát?
Elmosolyodtam.
–  Amíg te Mr. Archibaldot kerested, én odafent elnyertem a srác
bizalmát. Megmondtam, hogy a játék elkezdődött, emlékszel?
Atticus az állkapcsát összeszorítva bólintott.
– Még nincs vége, Cunning.
– Nem fogok elfutni, ne félj.
 –  Miért nem kapjátok elő, hogy összemérhessük végre? – szólt közbe
Raymond.
Raymondnak világosbarna bőre és sötétbarna szeme volt. Az alapítás
után Levi az elsők között vette fel, így a húszas évei végén vagy harmincas
évei elején járhatott.
Atticus és én abbahagytuk a civakodást, és elindultunk segíteni
összepakolni a földön szétszórt ügyiratokat.
Mire végeztünk, egy sor taxi várakozott a ház előtt, és Levi már kabátban
állt az ajtóban.
–  Szép munka, menjetek haza, szörnyen néztek ki. – Mindössze ennyit
mondott.
Ahogy felém pillantott, azonnal elfordítottam a fejem, és felemeltem a
kezemet, hogy jelezzek az egyik taxisofőrnek.
Abban a pillanatban, ahogy a taxi lefékezett a lábam előtt, bevetettem
magam a kocsiba. Nem akartam ismét egyedül maradni vele… nem hittem,
hogy képes lennék kezelni.
– Igen? – vettem fel a telefont gondolkodás nélkül, miközben megadtam
a címet a sofőrnek.
Francba!
– Elmenekültél.
– Te mondtad, hogy menjünk haza.
Levi kuncogott, és valahogy telefonban még szexibbnek tűnt a hangja.
– Ügyes voltál ma.
– Atticust is felhívod majd ugyanezzel?
Nem akartam, hogy másképp bánjon velem… egy kis részem azonban
mégis vágyott rá. Össze voltam zavarodva.
–  Nem kell felhívnom, mert veled ellentétben nem futott el. Igazából ő
maga jött oda, miközben te bevetődtél a taxiba. Végül is épp most nyertünk
meg egy nagy ügyet anélkül, hogy bíróságra kellett volna mennünk.
Persze hogy odament! A seggnyaló.
– Ezt legközelebbre észben tartom…
– Ki mondta, hogy lesz legközelebb?
– Most mondtad, hogy ügyes voltam.
– Azt mondtam, ügyes voltál ma. Holnap új nap virrad. Ráadásul még
tizenhat diák maradt. Készülj fel a hétfőre!
– Készüljek fel?
– Jó éjt, Thea!
 –  Várj… – Majdnem könyörögni kezdtem a telefonba, de addigra Levi
eltűnt. – Urgh!
– Nehéz nap? – kérdezte a sofőr.
– Nem. Fárasztó professzor.
– Kitartás. A végén biztosan meglesz az eredménye.
– Istenem, remélem.
Ha nem így lesz, hiába kínoztam magam.
Most viszont csak haza akartam érni, minél hamarabb méghozzá, és
bemászni az ágyba. Már a bejárati ajtó előtt kibújtam a magas sarkúmból,
és kiélveztem a hideg padló érintését. Kinyitottam az ajtót, és Selene
hangos üdvözlése fogadott.
– Állat voltál! – visongott, miközben felpattant a kanapé mögül.
– Köszönöm…
Ekkor valami fényesen akadt meg a szemem.
– Mi a fene van az orrodban? – kérdeztem szigorúan.
– Tetszik? – búgta Selene, és megérintette a karikát.
Felrántottam a szemöldököm.
– Selene, remélem, hogy nem igazi, vagy istenre esküszöm, kitépem az
orrodból.
– Mi olyan nagy ügy…
– Vedd ki! Most!
– Thea!
– Most!
–  Á! Miért csinálod ezt állandóan? A nővérem vagy, nem az anyám –
csattant fel, miközben kikapta az orrából a pirszinget, és felém nyújtotta.
Kinyitottam a nappali ablakát, és kihajítottam az udvarra. Az ékszer apró
koppanással járdát ért, majd eltűnt a szemem elől.
– Akár tetszik, akár nem, Selene, én vagyok a törvényes gyámod, amitől
egyszerre vagyok az anyád és a nővéred. Amikor betöltöd a tizennyolcat,
bármelyik testrészedet kiszúrathatod, de addig a napig nem akarok újabb
pirszinget látni rajtad vagy hallani róla.
– Minden nappal egyre jobban hasonlítasz rá.
Ez fájt.
– Ez aljas volt… még tőled is – motyogtam.
Selene szó nélkül visszadőlt a kanapéra.
–  Kapcsold le a villanyt, ha végeztél! – szóltam oda neki, ahogy
elsétáltam mellette.
 Összeszedtem a dolgaimat, és bevánszorogtam a szobámba. Az ágyra
zuhanva a táskámba nyúltam, és előszedtem a szalvétát, amit Levi adott a
közös hetünk alatt.
Szabad fecsegés.

Levi

– Gratulálok a győzelemhez! Még csak nem is kellettem hozzá – sétált be

Tristan az irodámba, és a lábát feltette az íróasztalomra. Ő volt az egyetlen
ember, aki megúszta az efféle szarságokat.
– Valamilyen oknál fogva úgy érzem, mintha nem is tettem volna semmit
a győzelem érdekében.
–  Nos, ez csak megédesíti – felelte Tristan. – Okosan dolgozz, ne
keményen.
– Biztos.
– Haver, most komolyan? Ki kell verned őt a fejedből! Már két hét telt el,
és te több időt töltöttél azzal, hogy állandóan az együtt töltött időn agyalsz,
mint amennyit valójában együtt voltatok.
– Megpróbáltam! Szerinted nem próbáltam? Az ő hibája, és ezt nagyon
jól tudja. Megmondta, hogy egyetlen nőre sem fogok tudni ránézni utána, és
rohadtul igaza lett! Három nőre is ráhajtottam, de nem tudtam rávenni
magam, hogy velük távozzak.
– Mi volt a baj velük?
– Egyikük sem ő volt! – fakadtam ki, hiszen egyértelmű volt a válasz. –
Rosszkor nevettek, és beszélgetni sem lehetett velük.
– Ne feledd, hogy egy borostyán ligás nőhöz hasonlítod őket, akinek az
anyja egy évre volt attól, hogy a Legfelsőbb Bíróság bírájának jelöljék.
– Tudsz róla?
Egy szót sem szóltam erről senkinek. Eltűnődtem, hogy vajon ki
tudhatott még Cunning kisasszony családi hátteréről.
–  Ja, kösz, hogy eltitkoltad előlem, te pöcs. Alig tudtam megőrizni a
hidegvérem, amikor azt mondta, hogy az anyjának dolgoztam.
Thea elárulta? Legalább egy dologgal kevesebb, ami visszatartja. A
kezében tartotta az aduászt, mégsem volt hajlandó kijátszani a lapjait. Ha
sikeres akar lenni, nem tekintheti tovább az előnyeit hátránynak.
 –  Hasonlít az anyjára? Sosem találkoztam A Cápával, bár szerettem
volna.
– A világ nem bírna el még egy Margaret Cunningot. Zseni volt… és egy
könyörtelen némber. Az emberek már attól elvesztették a fejüket, ha
elhaladt mellettük. Nem is tudom, hogyan írjam le azt az évet. Ha hat
hónapot kibírsz A Cápával…
– Bármire készen állsz – fejeztem be helyette.
Tristan bólintott egy nagyot, és közben lekapott egy Snickers szeletet az
asztalomról.
–  Bár nem hiszem, hogy jó viszonyban lettek volna az anyjával – tépte
fel a csomagolást. Beleharapott a csokiba.
– Ki?
–  Thea. A bárban részvétet nyilvánítottam, és azt mondta, hogy ne
tegyem, mert az anyja szörnyű ember volt. Nem tudom, mire gondolt, de a
legtöbben nem mondanak rosszat a halottakról, különösen akkor nem, ha a
saját anyjukról van szó.
– Komolyan?
Ennyit tudtam kinyögni.
Mi történhetett? Minél többet gondolkodtam rajta, annál kevésbé
értettem. Thea az anyja régi házában lakott, de sehol nem volt róla fénykép.
Sosem hozta őt szóba, és amikor egyszer rákérdeztem, majdnem leharapta a
fejemet.
Miért gyűlölte Thea az anyját? És ha annyira gyűlölte, miért lépett a
nyomdokaiba?
Nem számít, hányszor forgattam át a történetet a fejemben, nem tudtam
kibogozni. Thea Cunning igazi nő, és mint olyan, egy rejtélybe burkolózott
talány volt.
 TIZEDIK
FEJEZET

Múlt

5. nap

Thea

– Mi a baj? – kérdeztem az ölébe ülve.

Levi megrázta a fejét, és átkarolta a derekamat.
– Semmi.
– Szörnyen hazudsz.
–  Á, a büszkeségem – viccelődött, de úgy tűnt, semmihez sincs igazán
kedve.
Sóhajtva felültem, átnyúltam a kanapén, levettem egy szalvétát az
asztalkáról, és ráfirkantottam pár szót, mielőtt átadtam neki.
– Szabad fecsegés? – olvasta el.
– Igen, szabadon fecseghetsz bármiről, ameddig csak szeretnél, és amikor
befejezted, nem mondok semmit. Szimplán továbblépünk, mintha mi sem
történt volna.
Levi egy pillanatra rám nézett, aztán elvett egy másik szalvétát az
asztalról. Ráírta ugyanazokat a szavakat, és átnyújtotta.
– Az elkövetkező két napban nem hiszem, hogy bármi is lenne, amiről
dumálnék, Levi.
–  Ezért nincs rajta lejárati dátum. Ha már nem leszünk együtt, akkor is
felhívhatsz, és beválthatod. Ha nem ígéred meg, hogy használni fogod, én
sem fogadom el.
– Legyen.
Miért kell megbonyolítani a dolgokat?
Levi felemelte a kisujját.
– Te most viccelsz velem.
 –  Meg kell tenned, különben nem hiszek neked – mondta széles
vigyorral. Legszívesebben megcsókoltam volna. Vagy felpofoztam volna.
Helyette a kisujjába akasztottam a sajátom.
– Ezzel mindenképpen törvényessé és megszeghetetlenné tettük.
– Beválthatom most?
Becsuktam a számat, vártam.
– A volt feleségem – kezdte Levi, de megtorpant, mintha azt várná, hogy
tenni fogok valamit.
Kizártam a fejemben megszólaló vészcsengőket, és összeszedtem
magam, hogy fenn tudjam tartani a pókerarcot.
– A volt feleségem az őrületbe kerget az utóbbi hetekben – folytatta Levi,
de a keze megfeszült rajtam. – Csupán három évig voltunk házasok, amikor
rájöttem, hogy összeszűrte a levet az üzlettársammal. Mindkettőjüket
otthagytam, és saját irodát nyitottam. Eleinte minden rendben ment.
Egyikőjük sem foglalkozott velem. Nyilván várták, hogy kudarcot vallok.
Ebben a gazdasági helyzetben szinte lehetetlen új céget alapítani, de én
megmakacsoltam magam. Azért csináltam, mert tönkre akartam őket tenni.
Beletelt néhány évembe, de végül sikerült visszatérnem a csúcsra. Viszont
addigra már egyikük sem izgatott. Magam miatt szeretnék a legjobb ügyvéd
lenni, nem pedig miattuk. A picsába velük! Csak az a probléma, hogy minél
magasabbra jutok, annál nagyobb célponttá válik a cégem. A volt feleségem
megpróbálja ellopni a régi és új ügyfeleimet is. A korábbi üzlettársamnak
vannak barátai a Capital Hillnél, tudod, annál a pénzügyi csalás elleni
ügynökségnél, és folyamatosan próbálnak keresztbe tenni nekem. Az első
nagyobb ügyem óta minden második évben átellenőrzik a cégemet. Vannak
napok, amikor legszívesebben besétálnék az irodájukba egy baseballütővel,
és megtenném, amit akkor kellett volna, amikor rájöttem a viszonyukra…
Közelebb hajoltam, és a karomat Levi nyaka köré fontam, de nem
szóltam egy szót sem.
–  Mintha a gimiben lennénk. Felnőttek, mégis úgy viselkednek, mint a
kibaszott kölykök! Én pedig csak úgy vághatok vissza, ha elkerülöm őket,
és megnyerem az ügyeimet. De ez nem elég, szeretném teljesen lezárni
életemnek ezt a fejezetét. El akarom felejteni őt! A válás óta egyszer
találkoztam vele, és tudod, mit mondott? Hogy nem voltam eléggé férfi.
Hogy túl jó voltam, túl kedves. Hónapokig agyaltam rajta, próbáltam
rájönni, mit jelent „túl jónak” lenni. Sajnálom, de nem vezetek Harley-t, és
nem érzem szükségét, hogy verekedéssel bizonyítsam, mennyire kurvára
tökös vagyok. Megbántott, túlléptem rajta, és most csak békében akarok
dolgozni. Szánalmas vagyok, igaz? – nyögött fel, miközben hátrahajtotta a
fejét.
– Tudom, azt mondtam, hogy nem szólok semmit, de módosíthatom az
utalvány feltételeit egyetlen kijelentés erejéig?
–  Persze, miért ne? – motyogta félszegen Levi. A szeme a plafonra
meredt.
Feltérdeltem a combja közé, és megcsókoltam az arcát.
–  A volt feleséged az állam legnagyobb bolondja, és valószínűleg
ezerszer elátkozta már magát, ezért igyekszik annyira visszatérni az
életedbe. De amit ő elvesztett, az nekem csak jó… legalábbis a következő
két napban mindenképpen – szívtam meg óvatosan a nyakát, majd apró
csókot hagytam rajta.
Levi eltolt annyira magától, hogy a szemébe nézzek.
– Nincs több hozzáfűznivalód?
–  Mi mást mondhatnék? Felhasználtad az utalványod, és most
továbblépünk. Szóval folytathatom? – A szája csókolásával folytattam.
Levi mély lélegzetet vett, és elengedte magát, miközben én a nadrágjába
nyúltam, és megragadtam a farkát. Minden mozdulattal egyre keményebb
lett a kezemben.
– Néha azt gondolom, hogy te, hogy ez az egész csak egy álom – nyögte,
miközben megmozdult alattam.
–  Százszázalékosan valódi vagyok – biztosítottam, és finoman
megszorítottam, egyszerű emlékeztetőül, hogy mindketten valódiak
vagyunk. Hogy mindketten itt vagyunk, és ez valójában megtörténik.
Levi felnyúlt, és a pólóm lerángatva megmarkolta mindkét mellemet.
Beleborzongtam az érintésébe. A szemét rajtam tartva csókolta meg előbb
az egyiket, majd a másikat, körbenyalta a mellbimbómat, aztán óvatosan a
fogai közé vette. Összerezzentem. A gyönyörtől. A fájdalomtól.
– Levi… ah – nyögtem ki a nevét. Az egyik keze lecsúszott a mellemről,
és a lábam közé siklott.
Elengedtem, és hátradőlve felvettem az ujjai mozgását.
– Cseszd… meg. Én… Én… Picsába, én…
– Te micsoda? – vigyorgott, miközben becsúsztatta még egy ujját.
A párnáknak dőlve figyelte, ahogy a kezéhez dörgölőzöm.
– Te… ah… – szisszentem fel, ahogy összecsípte a mellbimbóm.
– Én micsoda? Gyerünk, bébi, fejezd be a mondatot, kérlek!
 – Baszd meg!
–  Épp azon vagyok – vigyorgott Levi. – Vagy szeretnéd, hogy
abbahagyjam?
És ezzel a keze is mozdulatlanná vált. Csalódottan felmordultam, és a
szájára vetettem magam. A nyelvem a szájába csúszott, az övéhez simult,
miközben próbáltam ismét mozgásra bírni. Levi viszont kihúzta belőlem az
ujját, és a csókomból is kiszakadt. Hogy lenyalja az ujjait.
Vigyorogva mért végig.
– Mennyire akarod?
– Mmmmmm – nyöszörögtem.
– Szavakat használj! – utasított.
Az a hülye vigyor, és az a kicseszett zöld szempár.
– Rohadtul utállak.
– Rossz válasz. – A hangja ezúttal hideg és fenyegető volt.
Rám vetette magát, gyorsabban, mint valaha. Durván a hasamra fordított
a kanapén, és lenyomott. Megragadtam a karfát, felkészültem, hogy
kiélhesse rajtam minden szexuális dühét.
Levi a hátamat csókolva haladt felfelé, amíg az ajka el nem érte a
nyakszirtemet.
– Mivel nem tudod megmondani, mit akarsz, így azt kell tennem, amit én
akarok. Ne merj megmozdulni! – figyelmeztetett.
Már nem éreztem, hogy a hátam mögött térdelne, de a kanapén
maradtam, a térdem összezárva, az ujjaim elfehéredtek a karfán, és a
szívem hevesen dobogott az eljövendő gyönyörtől, miközben az adrenalin
átjárta a testemet. Ledermedtem. Még ha akartam volna, akkor sem tudtam
volna megmozdulni.
Levi másodpercekkel később visszatért, és újra végigcsókolta a
gerincemet. Megborzongtam, de továbbra sem mozdultam. Közvetlenül
mögöttem állt, a mellkasa a hátamat súrolta, a teste forró volt, ami
hullámokként takart be. Újra végigszaladt rajtam a borzongás, és libabőrös
lettem. Levi a fenekemhez nyomta magát. Reszkettem a forróságtól, ami
átjárt. A lábam összeszorítottam, mert annyira benedvesedtem tőle, hogy
szégyelltem magam.
–  Mennyire akarod? – kérdezte Levi ismét, miközben a farka végét a
nyílásomhoz illesztette.
– Ha kérdezned kell…
Ekkor hatolt belém.
 –  Bassza meg! – Levi keze erősen szorított, miközben a teljes hosszát
belém csúsztatta. A szám tágra nyílt. Egyszerűen nem volt elég szó, hogy
leírjam a gyönyör intenzitását, és ahogy bennem mozgott, egyre mélyebben
és erősebben, rájöttem, hogy az iránta érzett éhségem kielégíthetetlen.
Többet akartam, többre volt szükségem.
– Még… kérlek! – könyörögtem.
Tudtam, hogy a hang hozzám tartozik, de egyáltalán nem hasonlított az
enyémhez. Mióta ziháltam úgy, mint egy pornósztár?
– Igen! – kiáltottam. Többet és többet akartam…
Nyögtem, a kiáltásaim az egész házban visszhangoztak, miközben a
csúcshoz közeledtem. A körmeimet a székbe vájtam, és hátravetettem a
fejem. Levi nevét a plafonnak kiáltottam el. Forgott velem a világ, a
látásom elhomályosult, a lábujjaim begörbültek. A mennyországba
tartottam épp.
–  Picsába, Thea! – morgott Levi. Az egyik keze a csípőmön, másik a
vállamon. Egyre erősebben dugott.
–  Igen. Istenem, igen! – Csodálatos volt, kibaszottul csodálatos. – Nem
tudom…
–  Még ne! – utasított Levi, de már csillagokat láttam. Soha életemben
nem éreztem még hasonlót.
Képtelen voltam tovább visszafogni magam.
– Levi!
Szorosan tartott, újra és újra belém temetve magát, majd egy pillanatra
ledermedt.
– Thea – morogta rám borulva.
A hajam az arcomhoz tapadt, és a légzésem akadozott, miközben
próbáltam észhez térni.
–  Mmmm… ezt határozottan újra ki kell próbálnunk – hebegtem,
továbbra is részegen az orgazmus erejétől.
– Határozottan.

Levi

Amikor azt mondta, újra ki kell próbálnunk, nem gondoltam, hogy három
alkalom lesz belőle: a zuhanyzóban, a konyhában és az ágyában. Atyám, de
kimerültem. Thea szexuális étvágya kezdett kielégíthetetlenné válni,
meglepődtem, hogy tudott egyáltalán mozogni, én pedig tisztán látni.
A mellkasomnak támaszkodva olvasta az általa „legkevésbé kedvelt
kedvenc könyvének” nevezett A
nagy Gatsbyt. Furcsa volt, de nekem
tetszett. Anélkül, hogy igazán ismert volna, Thea megértette, hogy mire van
szükségem, és mikor van szükségem rá.
Féltem szóba hozni a volt feleségem, mert nem akartam kényelmetlen
helyzetbe hozni Theát vagy elrontani a hangulatot. De amikor újabb e-mailt
kaptam Odile-től, kiakadtam. Reméltem, hogy Thea is hamar felhasználja
az utalványát, hogy egyenlő helyzetbe kerülhessünk. Úgy éreztem,
túlságosan függök tőle, pedig csupán öt nap telt el.
Pislogva pillantottam le rá. Időközben Thea letette a könyvét, és engem
bámult.
– Szívesen fizetnék most egy pennyt a gondolataidért.
Thea elmosolyodott; neki volt a leggyönyörűbb mosolya.
– Csak egy pennyt, Mr. Black? Miféle lánynak gondol engem?
–  Igazad van, elnézést kérek – mondtam. – Szóval, mi az ára Thea
Cunning gondolatainak?
–  Egy a sajátjaid közül – válaszolta, és úgy tűnt, a szeme feszülten
tanulmányozza az arcomat.
– Azokból túl sok van.
– Nekem is.
– Pedig azt hittem, hogy ami a szíveden, az a szádon – kötekedtem.
A füle mögé simítottam a haját.
– Így van… néha.
– Akkor most mire gondolsz?
–  Mi a francért néz így rám? Nem tudja, mit művel velem a szeme…
vagy valami effélére – válaszolta. Az őszintesége ismét megdöbbentett. –
És te?
– Hogy túlságosan függök tőled, és azt kívánom, bárcsak fordítva lenne.
– Valamiért nem tudtam hazudni neki.
– Hogy érted? Semmiben sem függsz tőlem.
Úgy tűnt, valóban így hiszi. Fogalma sem volt róla, mekkora hatással
volt rám.
A fejemet rázva a könyvére böktem.
–  Miért A nagy Gatsby a legkevésbé kedvelt kedvenc könyved? Jayt
utálod?
 – Nem! Daisyt utálom – ült fel dühösen.
Ez érdekesnek ígérkezett.
– Utálod Daisyt?
– Egy gonosz boszorkány!
– Ez kissé erős jelző azért – nevettem.
Élveztem, hogy mennyire felhúzza magát.
–  Ó, kérlek! Először is, feleségül megy egy férfihoz, akit nem szeret,
csak mert gazdag. Ezt még meg is tudnám bocsátani, hisz az 1900-as
évekről van szó, a nők választójoga akkor kezdett beindulni. Ami azt illeti,
sajnáltam őt, mert a szülei hajszolták bele. De aztán megitta a nektárt.
– A nektárt? – értetlenkedtem.
–  Igen, a gazdagok aranyló nektárját. Mikor legközelebb látjuk, Jay
visszatér, Daisy pedig úgy van vele, hogy „hadd feledkezzek meg a
férjemről és a gyerekemről, és bulizzak a volt szeretőm házában egész nap”.
– De hát őszintén szerette a férfit. – Most komolyan egy történet kitalált
szereplőit védem?
Thea felhorkant, és a szemét forgatta.
–  Még ha ő is az igaz szerelmed, akkor is egy másik férfihoz mentél
hozzá. Vagy elszöksz vele, vagy távol maradsz tőle. Nem folytathatsz
viszonyt a férjed orra előtt. És miféle ember az, aki még egy nyamvadt
kérdést sem tesz fel az igaz szerelmének, akit pedig hosszú ideje nem látott?
Daisy csak felpattant Jay hajójára, és bulizik a házában.
– Gatsby hívta oda.
–  Bármely férfi, aki hajlandó vállalni a gyilkosság vádját, szívesen
elszökött volna vele. De nem, Daisynek nem volt elég a torta, neki az egész
nyavalyás cukrász kellett! – pufogott Thea.
Úgy felhúzta magát, hogy feltérdelve lengette előttem a könyvet.
–  És a legrosszabb az egészben, hogy annyi tisztesség sem volt benne,
hogy elmenjen a temetésére. Egyszerűen megpattant, és élte tovább a kis
életét a férjével. Szörnyű, szörnyű némber, és azt kívánom, bárcsak
elgázolta volna egy sárga bogárhátú!
Felnevettem. Az arckifejezése, a szenvedély és a düh, ami áradt belőle,
vicces volt.
– Basszus! Miért hoztad fel a könyvet? Most őrültnek tűnök. – Morogva
a takaró alá rejtette az arcát.
Én meg, ahelyett, hogy átéreztem volna a helyzetét, csak tovább
nevettem.
 –  Ne röhögj! Nem az én hibám. Mi, angol szakosok kissé furcsán
viszonyulunk a könyvekhez, oké?
–  Thea – kezdtem. Mindent megtettem, hogy visszatartsam a kínzó
nevetést, ahogy érte nyúltam.
Ő azonban elfordult. A takaróval együtt karoltam magamhoz.
– Nem azért nevetek, mert furcsának tartalak… habár kissé az vagy. Csak
a rend kedvéért jobb, ha tudod. – Mielőtt folytathattam volna, Thea
megcsapott. – Azért nevetek, mert csodás vagy. És elképzelni se tudom,
hogy a valódi emberekkel hogyan viselkednél, ha egy kitalált történet miatt
ilyen szenvedélyes tudsz lenni. Nagy a szíved, és ez látszik a könyvek iránti
szeretetedből is.
Thea lelökte magáról a takarót, és láttam rajta, hogy igyekszik
visszatartani a nevetését.
– Szép mentés.
– Igyekszem – mondtam. – És most olvass nekem!
Visszaadtam neki a könyvet.
Thea ismét hozzám fészkelte magát, fejét a mellkasomra tette, és a
legkevésbé kedvelt kedvenc részétől kezdte az olvasást.
Csupán két napunk maradt…
Nem hiszem, hogy el tudom őt engedni.
 TIZENEGYEDIK

FEJEZET

Jelen

Thea

Thea May Cunning

Életkor: 23
Magasság: 176 cm
Nemzetség: afroamerikai
Korábbi tanulmányok: Princeton
Család:
Anya: Margaret „A Cápa” Cunning
Testvér: gimnazista

–  Mi az ördög? – kiáltottam fel, miközben besétáltam a terembe, és

megláttam a táblára írt adataimat. A kézírás alapján tudtam, hogy Levi áll a
dolog mögött.
Meg fogom ölni, amint belép az ajtón! Ígértem meg magamnak.
– Ezt nem teheti, ez személyes információ – ellenkeztem.
–  Valójában megteheti – hajolt előre hozzám Atticus. – Vagy nem
olvastad el a papírt, amit az első nap aláíratott velünk?
– Micsoda?
– Azta. – Atticus a fejét ingatta, és megmutatta a dokumentumról készült
fényképet a telefonján. – Mindig van másolatom mindenről, amit aláírok.
Az utolsó sorban az áll…
–  Ezennel engedélyezem Black professzornak, hogy az általam adott
minden információt oktatási célokra felhasználja – olvastam fel.
 Aznap nem különösen figyeltem, mert épp sokkban voltam, hogy egy
héten keresztül hetyegtem a professzorommal. Ennek most meglett az
eredménye.
–  És még te akarsz ügyvéd lenni – mondta Atticus rosszallóan. –
Feltételezem a jelentkezési lapodról szedte az információkat. Még jó, hogy
a súlyod nem írtad rá, mi?
Valójában ráírtam a súlyomat is a jelentkezési lapra… Szerencsére
azonban Levi jobbnak látta ezt a kis információt nem közzétenni.
Atticust figyelmen kívül hagyva visszafordultam a táblához. Azon
tűnődtem, Levi hogyan tervezi felhasználni ezeket az információkat, és
milyen leckét akar megtanítani velük.
– Jó, mind itt vannak – lépett be Levi.
Lenyűgözően nézett ki, kék farmernadrágot viselt, fehér inget, és egy
mellényt a szokásos zakója helyett… és ami még rosszabb, ismét rajta volt
a szemüvege is.
Meg akar ölni.
– Thea May Cunning – mondta hangosan.
Kihúztam magam a helyemen, és minden dühömet összekaparva
bámultam vissza rá, de Levi nem engem nézett, hanem a többi hallgatót.
– Ahogyan már hallhatták, minden évben kiválasztok egy személyt, akit a
szárnyaim alá veszek. Jelenleg Thea May Cunning áll a lista élén. Mit jelent
ez a többiekre nézve? Azt jelenti, hogy most ő az első számú közellenség. A
táblán szerepel minden információ, amivel lerúghatják őt a lista éléről. A
neve mindaddig a táblán marad, amíg valaki át nem veszi a helyét. És
érezzék magukat szerencsésnek, mert az első személy, aki a táblára kerül,
általában sosem marad fent sokáig.
Most értettem meg, milyen érzés gepárdok által bekerített gazellának
lenni. Szinte még azt is éreztem, ahogy beindul a nyálelválasztásuk.
Levi Black, te egy kibaszott szadista vagy!
–  Hallod ezt? Az emberek éppen a késeiket élezik – suttogta Atticus
mögöttem, de leküzdöttem a vágyat, hogy megforduljak, és fejbe vágjam a
füzetemmel.
Pedig annyira idegesített!
– Megfelel, Ms. Cunning? – kérdezte El Diablo.
– Nem. De elfogadom, hogy ez a norma – feleltem magabiztosan, habár
egy kígyókkal teli gödörben rekedt egérnek éreztem magam.
Mi mást tehettem volna?
 –  Professzor? Margaret „A Cápa” Cunning alatt A Cápára, gondol? –
kérdezte egy srác az első sorban.
– Le a fejével! – súgta Atticus mögöttem.
–  Tűnés! – parancsolt rá Levi az első sorban ülőre. – És szolgáljon ez
tanulságul mindannyiójuknak; létezik olyan, hogy hülye kérdés.
– Meg akarom védeni a helyemet! – ellenkezett a srác.
A székembe süppedtem, és felkészültem a kitörni készülő vérfürdőre.
Levi élve felfalja őt.
– Meg akarja védeni a tényt, hogy nem értette, mit jelent az idézőjel?
Atticus felhorkant mögöttem, és minden erejével igyekezett visszatartani
a nevetését. Az első sorban ülő srác elgondolkozott, mély lélegzetet vett,
majd megrökönyödött. Egy pillanatig habozott csak, aztán összeszedte a
holmiját, és távozott.
Amint az ajtó becsapódott, Levi felénk fordult.
–  Tizenöten maradtak. Hárman nem élik majd túl. Vajon kik lesznek
azok? – darálta el érzelemmentesen. – Most pedig lássunk hozzá!
Amint kimondta a szavakat, mintha valaki megkongatta volna a harangot
egy nehézsúlyú küzdelem előtt. Mindenki megfeszült, tűkön ülve
várakozott. De valamiért ahogy anyám nevére pillantottam a táblán,
biztonságot kaptam tőle.
– Mit tudnak Margaret Cunningról? – kérdezte Levi.
Erről van szó? Róla? Ő lesz az óra témája?
–  Igazi nagymenő volt! – kiáltotta valaki, mire Levi olyan pillantást
vetett a srácra, hogy az parányira zsugorodott.
– Így igaz, de legközelebb használhatnának felnőttekhez méltó szavakat,
és megmagyarázhatnák, miért volt az – nézett körbe Levi.
–  Míg az államügyész mellett dolgozott, az első jelentős ügye az Ayala
Petroleum Vállalat kontra Blake polgárai volt. Képes volt vádat emelni több
mint egy tucat ember halála miatt, amit a Blake helyi folyójába lerakott
veszélyes hulladék okozott, és megnyerte a csoportos keresetet, ami miatt a
cég csődbe ment. Ő az én hősöm – jelentette ki Ms. Vega, a lány, akit Black
professzor szintén felkért az Archibald-ügyre.
–  Miután távozott az államügyészi irodából, saját céget alapított, ahol
sikeresen megvédte Nol van der Stoep dán nagykövetet és Zinachidi Okoli
regényírót – tette hozzá Atticus.
Szó szerint meg kellett feszítenem magam, de mindent megtettem
Levinak, és csak annyit kértem cserébe, hogy soha többé ne említse
anyámat… És még annyira sem tisztelt, hogy ezt megtegye. Nem tudta csak
úgy elengedni. A tanterv szerint a szemeszter végéig nem kellett volna
egyetlen olyan üggyel sem foglalkoznunk, ami az anyámhoz kapcsolódott.
Tehát Levi csak azért tette, hogy a bőröm alá férkőzzön… és működött.
Miközben beszélt, legszívesebben kiálltam volna a csoport elé, hogy
rázúdítsak minden trágárságot, ami csak eszembe jut. Hát nem fogta fel?
Létezik olyan határ, amit nem lépünk át!
– Bármi hozzáfűznivaló, Ms. Cunning?
A szám belsejébe haraptam.
– Mérhetetlenül elfogult vagyok.
– A tényekkel nem lehet elfogult – jelentette ki Levi.
Szándékosan provokált engem, és kezdtem kiakadni.
– Amikor neki… – Szünetet tartottam, és mély lélegzetet vettem, mielőtt
folytattam. Nem hagyhattam nyerni! – Felajánlották neki a Legfelsőbb
Bíróság bírói posztját, de a megromlott egészségi állapota miatt kénytelen
volt elutasítani azt.
Kihúztam magam a székemben, vártam és imádkoztam, hogy végre vége
legyen az órának. A lábam remegett az idegességtől, de ez semmi nem volt
ahhoz az érzéshez képest, amikor a szíved felmászik a torkodon. A szemem
égett, de nem voltam hajlandó sírni. Végül Levi ránézett az órára.
– Rendben, következő órára…
Eltűntem, mielőtt befejezhette volna. Amilyen gyorsan csak tudtam,
kirohantam a teremből, igyekeztem lélegezni, de mindenem fájt.
Lélegezz, Thea. Lélegezz!
A térdemet fogva a mosdó falának dőltem.
– Thea?
Ne, kérlek, ne!
– Ez a női mosdó, kifelé! – ordítottam rá.
–  Ez a férfimosdó – válaszolta Levi, én pedig ahogy körülnéztem, két
piszoár között találtam magam…
– Hát persze – jegyeztem meg keserűen.
– Thea.
– Ne mondogasd a nevemet!
Levi zöld szeme elkerekedett, miközben egy lépést hátrált.
–  Ne mondogasd a nevem, mintha ismernél engem! Mert nem, Levi.
Több mint egy hónap telt el, és az a lány nem én vagyok. Ne mondogasd a
nevem!
 – Nem hiszek neked – dőlt neki az ajtónak.
– Nem érdekel, mit hiszel! – kiáltottam rá.
– Beszélj hozzám, Thea, mi a baj?
A világ remegett. Vagy talán csak én. Már magam sem tudtam, de nem is
érdekelt.
– Mi a baj? Mi a baj?! – ismételtem hisztérikusan. – Mi a fene bajod van?
Mondtam neked, hogy soha többé ne hozd fel őt, erre mit csinálsz? Az óra
fő vitatémájává teszed, és mindennek tetejébe szándékosan piszkálsz, hogy
valamiféle reakciót válts ki belőlem! Annyira lefoglal, hogy
másodpercenként egymillió információt közölj, hogy elfelejtesz figyelni!
A táskámba kotorva elővettem a szalvétát, és hozzávágtam. A gyűrött
papír a lábainál landolt, a szabad fecsegés szavak kikandikáltak belőle.
–  Margaret „A Cápa” Cunning – köptem oda –, a nő, akit mindenki
dicsőít, mintha valami szent lenne, egy sunyi, manipulatív, bosszúszomjas
és megkeseredett nő volt. Hagyta, hogy apám börtönbe kerüljön, egy olyan
bűncselekmény miatt, amelyet nem ő követett el, miközben az anyám
megpattant a szeretőjével, a drága mostohaapámmal, aki mellesleg
örömmel molesztált tizenkét éves koromban. Amikor pedig közöltem ezt A
Cápával, ő elküldött a nagymamámhoz. Egy évig rettegtem, mire
összeszedtem a bátorságom, és elmeséltem a nagymamámnak a történteket.
Mire visszamentünk a húgomért, már késő volt, őt is megkörnyékezte az a
rohadék, és anya elmondása szerint már rég elment. Feltételezem, ezúttal a
saját szemével látta a dolgokat. A nagymamám befogadott minket, és
egészen addig nem láttam az anyám, amíg az orvosa fel nem hívott. Minden
méreg és keserűség, amit magába zárt, végül elkezdte megölni őt.
Mindenkit ellökött magától, és senkije sem maradt. Így a legjobb belátásom
ellenére visszatértem hozzá. Azt hiszem, valamiféle bocsánatkérésre
számítottam, de anyám másról sem beszélt, mint hogy az élete munkája
hiábavaló volt, mert vissza kellett utasítania a Legfelsőbb Bíróságban
ajánlott helyet. Szóval bocsásson meg, Black professzor, amiért nem
akarom fényezni őt az átkozott óráján. Számomra ő A Cápa, mert felfalja a
saját gyermekeit.
Ezzel befejezettnek nyilvánítottam a szabad fecsegésem, és felkaptam a
cuccaimat. Az ajtó felé indultam, és Levi szó nélkül ellépett az utamból.
Nem gondolkodtam, merre megyek, csak futottam. Menekültem Levi elől,
anya elől és a szabályok elől.
 Egészen hazáig rohantam, és zokogva bevetettem magam az ágyba.
Mozgást érzékeltem, és Selene bemászott mellém, hogy megvigasztaljon…
Nem kérdezősködött. Nem volt rá szükség.

Levi

Beléptem a házba, és épp időben értem el a mosdókagylóhoz. Felfordult a

gyomrom, ahogy megértettem Thea helyzetét. Csak a szavaira tudtam
gondolni. Kísértettek engem.
Beleköptem a kagylóba, miközben a szédülés újabb hulláma dübörgött át
felettem. Őszintén szólva, nem voltam benne biztos, hogyan jutottam haza.
Minden elhomályosult attól a pillanattól, hogy Thea kirohant a mosdóból,
egészen mostanáig. Láttam, ahogy a könnyeivel küzd. Az egész testbeszéde
megváltozott, amikor valaki az anyját említette, mintha egy autó gázolta
volna el. A pánik, a félelem, a fájdalom, egyszerűen nem tudtam elfordulni
tőle. A józan eszem azt üzente, ne kövessem őt, túl kockázatos. Később
átmehetek hozzá. De gyötrődött, és a kockázat nem számított ilyen esetben.
Úgy éreztem, mintha kővé dermedt volna a lelkem. Ráébredtem, hogy
áldozattá tettem őt azzal, hogy kénytelen volt elviselni az előadást… Ismét
öklendezni kezdtem, de némi nyálon kívül semmi nem jött ki belőlem.
Elléptem a mosdókagylótól, és a kézfejemmel megtöröltem a számat. A
hátam a fürdőszoba hideg falának vetve lecsúsztam a padlóra.
Felemeltem Thea szalvétáját. Mindazok közül, amiket kiadhatott volna
magából, ilyesmi közel sem szerepelt a listámon.
Ahogy ültem ott, beleveszve a beszélgetésünk fájdalmas emlékébe,
megcsörrent a telefonom. Anélkül, hogy megnéztem volna a
hívóazonosítót, beleszóltam:
– Most nem alkalmas.
– Ó? Ki van ott?
– Bethan. Komolyan beszélek.
– Mi történt? – változott meg a húgom hangja.
Egy pillanatra elgondolkodtam.
– Láttál már atomrobbanást?
– Levi…
 – Az emberek a középpontban semmit sem éreznek. Az egyik percben
élnek, a másikban porrá lesznek. A távol lévők szenvednek igazán.
– Levi, nem értem.
–  Ma felrobbant egy bomba, és ez az én hibám. Láttam a belépni tilos
táblát, és tudtam, ha megteszem, valami rossz fog történni, de meg akartam
tudni, mi áll a háttérben. És a bomba egyszerűen felrobbant. Nem
számítottam rá, hogy ilyen brutális lesz…
– Átmegyek – mondta Bethan.
– Ne, jól vagyok.
– Nem vagy! Hallod, amit mondasz, Levi? Őrültségeket beszélsz.
– Vissza akarok menni arra a hétre. Minden jobb volt akkor. – Ezt inkább
csak magamnak mondtam, mint neki. – Később hívlak. Mennem kell.
Letettem, és a sarokba hajítottam a telefonom.
Amikor ráébredsz, hogy valaki, akivel törődsz, szenved, hogyan segítesz
neki? Hogyan segítesz neki, miután feltépted a sebeit?
Most már be tudtam ismerni; Thea fontos volt nekem. Egy teljes
hónapomba telt eljutnom idáig, és én ellöktem őt magamtól… talán végleg.
 TIZENKETTEDIK

FEJEZET

Múlt

6. nap

Thea

–  A nap. Éget – viccelődtem Levi háta mögé bújva, amikor kimentünk

végre a szabadba.
– Tudom, vészeld át, kitartás – kuncogott.
Kézen fogva sétáltunk végig az utcán és a városon. Élveztem a fákról
lehulló levelek látványát. A vörös, az arany és a narancs megszépítette a
világot.
– Min mosolyogsz?
Megcsíptem az arcom. Észre sem vettem, milyen fejet vágtam.
–  Imádom az őszt. A kedvenc évszakom. Az anyatermészet, habár
technikailag haldoklik, igazi hölgy módjára teszi, és elegánsan távozik.
– Inkább tavaszi lánynak hittelek.
– Hittél? Sokat gondolt rám, Mr. Black? – cukkoltam nevetve.
Levi a szemét forgatta, és átkarolva a vállamat közelebb húzott magához.
–  Ne kérdezz olyat, amire tudod a választ. Hogy tudnék nem gondolni
rád?
Legszívesebben megcsókoltam volna.
– Miért tavasz? – kérdeztem rá kíváncsian.
Igazság szerint koncentrálnom kellett, különben rohanhattunk volna
vissza a házba, vagy ami rosszabb, nyilvános helyen dugunk egy
hatalmasat. Már csak a gondolatra is lüktetni kezdtem a megfelelő
helyeken.
Miért izgat ennyire? Mit művelt velem?
 – Mert egy élettel teli évszak. Ragyogó és sikkes.
– Sikkes? Pedig olyan jól kezdted!
Sikkes?
– Mi a te kedvenc évszakod? – engedtem el Levi sikkes megjegyzését.
– Tél. Szeretem a havat, és ahogy mindent beborít. Gyönyörű, különösen
hajnalban, amikor a világ még alszik, és a nap kezd felkelni.
Szépségesen hangzott.
–  De sajnos ez csak átmeneti állapot. Mielőtt észbe kapnál, mi, buta
emberek eltakarítjuk az egészet.
–  Igen, az a fránya lapátolás. De jobb lenne, ha mindenki bezárkózna
télre?
– Az pompás lenne – mosolygott rám Levi. – Ősszel elraktároznánk az
ételt, télre pedig visszahúzódnánk – mondta félig viccelődve. – Képzeld el,
milyen mókás lenne!
– Bármennyire zseniális is a terved, szerinted hányan kattannának be, ha
négy hónapig össze lennének zárva a családjukkal?
– Annál jobb! Nagyot kaszálnék vele tavasszal.
Felnevettem.
– Szörnyű ember vagy.
– Igen, igen. De álmodozni lehet. Nem?
Volt valami Leviban, amit egyszerűen kedveltem. Olyan könnyű volt a
közelében lenni. Ezután nem sokat beszéltünk, amíg beértünk a városba. A
Young Thailand étterem előtt hatalmas sor várakozott. Egészen a tömb
sarkáig kígyózott! Úgy látszott, érdemes várni a vacsorára.
–  Miért nem… – kezdtem, de Levi figyelmen kívül hagyott, és a sor
elejére vezetett.
– Foglalás Black névre – mondta, amikor beléptünk.
– Jó estét! – hajolt meg a pincérnő.
Két étlapot vett le a halom tetejéről, és intett, hogy kövessük. Egy utcára
néző asztalhoz vezetett minket.
–  Foglalás? – kérdeztem Levit, miközben a nő leültetett minket, és
elment. – Te most átvertél, hogy randira menjek veled?
– Hogy máshogy tudnálak rávenni, hogy ne egyél többet Frosted Flakest?
– Mi baj a Frostyval? – duzzogtam.
– Csak cukor és kamukukorica, folytassam?
– Te sem vagy jobb a müzliszeleteiddel! – vádoltam meg.
 – Nem ugyanaz – vágott vissza, miközben közelebb csúsztatta hozzám a
kenyereskosarat.
–  Többet ennék, ha valaki adna annyi időt, hogy leüljek, és megegyek
egy teljes adag ételt – törtem le a kovásztalan kenyér egy darabját, és
elrágcsáltam a végét.
– Ó, kettőn áll a vásár, szivi, és ezt te is tudod.
Tudtam, hogy igaza volt, de nem akartam beismerni. Ehelyett felvettem
az étlapot, és úgy tettem, mintha lenyűgözött volna azoknak az ételeknek a
listája, amelyeket soha életemben nem láttam, nem kóstoltam, de még csak
nem is hallottam róluk.
Levi csöndben elengedte a kérdést, és amikor legközelebb
felpillantottam, láttam, hogy az ablakon kifelé bámulva nézi, ahogy az őszi
levelek lobognak a szélben. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy
vonzódom hozzá, és nem csak szexuálisan. Ugyan szexszel kezdődött ez az
egész, de mostanra valahogy személyesebbé vált.
Annyira a gondolataimba merültem, hogy észre se vettem, mikor fordult
vissza felém. Elpirulva kaptam félre a tekintetem, de tudtam, hogy nem
voltam elég gyors, és Levi észrevette, hogy rajta legeltettem a szemem.
Ismerve őt, valószínűleg azt feltételezte, hogy valami erotikus jelenetet
vizionáltam magam elé.
Szerencsére, mielőtt bármit is mondhatott volna, jött egy felszolgáló,
hogy felvegye a rendelésünket.
– Mit szeretnél? – kérdezte Levi.
Francba! El sem olvastam az étlapot.
– Ő… legyen a Larb Leuat Neua? – választottam ki az első dolgot, amin
megakadt a szemem.
Levi szeme elkerekedett, és kuncogva adta le a rendelését.
– Biztos vagy benne?
Nem voltam, mégis bólintottam. Már választottam, késő volt
meghátrálni. Nem akartam idiótának tűnni. Levi mosolyogva biccentett a
felszolgálónak, aki összeszedte az étlapokat, és távozott.
–  Komolyan? – kérdezte meg Levi ismét, ezúttal enyhe
szemöldökráncolással.
– Mire gondolsz?
– Utálod a nyers ételeket, nem?
Tudta, hogy igen, mert egyszer sikertelenül próbált rávenni a szusira.
– Igen…
 – A Larb Leuat Neua lényegében nyers hússaláta mentalevéllel.
Kinyitottam a számat, de a szavak valahogy nem jöttek ki rajta.
Árulhatnak ilyesmit?
– Ha nem azt akartad, idehívhatom a…
– Ne, jó lesz – szakítottam félbe.
Megjegyzés önmagamnak: ha randin vagy, olvasd el az átkozott étlapot!
– Nem tehetnénk úgy, mintha ez meg se történt volna? – könyörögtem a
székemen fészkelődve.
Mindig zavarba jöttem a közelében. Olyan érzés volt, mintha lefagyna az
agyam, és magamra maradnék.
– Mi a kedvenc színed?
– Tessék?
– Meg nem történtnek tekintem. Mi a kedvenc színed?
– Türkiz.
– Türkiz?
– Mindig nehezemre esett választani a kék és a zöld között; majd egy nap
megláttam a türkizt, és minden a helyére került – nevettem fel.
A türkiz az én boldog színem.
Levi bólintott, de továbbra is úgy nézett rám, mintha várna még valamire.
Végül feladta.
– Ez az a rész, ahol megkérdezed tőlem, hogy mi az én kedvenc színem,
Thea – forgatta meg a szemét.
–  Valóban? Ingoványos területre értünk, ugye tudod? Először még a
színekről beszélünk, majd elmesélem a legmélyebb, legsötétebb titkaimat.
– Fél, Ms. Cunning?
– Nem félek, de ön még nem áll rájuk készen, Mr. Black.
– Bármivel megbirkózom. De ha félsz…
– Mi a kedvenc színed, Levi? – adtam meg végül magam.
Elvigyorodott.
– Nekem nincs.
–  Akkor meg mi volt… – Elhallgattam, mert mindig ezt csinálta. –
Szeretsz piszkálni, igaz?
– A szó minden értelmében – ismerte el a pohár vize mögül, én pedig
fészkelődni kezdtem a tekintete súlyától.
Levi átnyúlt az asztal felett, megfogta a kezem, és a hüvelykujjával
megsimította a tenyeremet. Bár apró mozdulat volt, úgy éreztem, elolvadok.
Hat nap elteltével ennyi is elég volt.
 Hátradőltünk a székünkben, és ellazultunk. Élveztük egymás társaságát.
Amikor a felszolgáló letette az ételt az asztalunkra, Levi akkor sem engedte
el a kezem. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de zavart a nyugalma. A
pulzusom felgyorsult, de úgy tűnt, ez őt a legkevésbé sem izgatta.
Pont ezért kiléptem a lapos talpú cipőmből, és egy ártatlan mosollyal a
jobb lábam Levi lábai közé csúsztattam, mire ő megrezzent.
– Thea – húzta ki magát, és megfeszítette az állát, hogy uralkodni tudjon
magán.
– Igen? – kóstoltam meg a rizst, amit rendelt nekem.
Közben az asztal alatt a lábammal lassan dörzsölni kezdtem.
– Provokálni próbálsz?
– Élvezed – hajoltam előre. – Ami azt illeti, érzem, mennyire élvezi, Mr.
Black.
Levi a kezével eltakarta a száját, és igyekezett némi önuralmat mutatni.
Amikor erősebben megnyomtam, ő megszorította a kezemet.
– Ez nem fair – meredt rám. – Túl messze vagy.
– A te problémád.
– Egyél! – Csak ennyit mondott, miközben felemelte a villáját.
Személyes kihívásnak tekintettem, és kíváncsi voltam, meddig mehetek
el, ezért kissé megnöveltem a nyomást, és tovább izgattam a merevedését a
lábammal. És Levi kezéből egyszerűen kiesett a villa.
– A francba, Thea! – Ekkor már feltüzeltem.
– Meg kellene kóstolnod, ez nagyon finom – mutattam le a tányéromra.
Végül Levi lenyúlt, és lefogta a lábamat.
– Ugye tudod, hogy végig foghatod, amíg itt ülünk – közöltem vele –, és
az emberek majd eltűnődnek, mit csinál a kezed odalent.
– Gonosz vagy.
– És mégis kedvelsz.
Levi elengedte a lábamat, és egy szó nélkül ült ott, amikor újrakezdtem a
kényeztetését. Az arckifejezése megfizethetetlen volt. Öröm volt nézni,
ahogy harcol azért, hogy megőrizze a nyugalmát, és összeszedett maradjon.
Tökéletesen éreztem, hogy legszívesebben lelépne innen. De abban a
pillanatban, ahogy megteszi, azzal beismerte volna a vereségét, és elfogadja
a tényt, hogy nincs semmi önuralma.
Ennél persze jobban ismertem őt. Mindig hagyta, hogy megnyerjem a
kisebb csatákat. De erről tudtam, hogy tízszeresen visszafizeti majd nekem,
és minden egyes másodperc, amíg húztam őt, egy újabb másodpercet ad a
későbbi bosszújához. És őszintén szólva, minden pillanatát vártam.
Még az is zavart, hogy lassan eszik. Azt akartam, hogy arra is képtelen
legyen. Azt akartam, hogy kimenjünk innen. Azt akartam, hogy ismerje be
a vereségét… és ehhez csak egy kis lökésre volt szüksége.
A másik lábamat is felemeltem, és odanyomtam hozzá. Ennyi kellett.
Lehajtotta a fejét, és ökölbe szorította a kezét, míg végül felállt, ledobott az
asztalra egy százast, és felhúzott engem.
–  Nem végeztem – közöltem vele, magamban mosolyogva, miközben
visszavettem a cipőmet.
– Készítek magunknak vacsorát – rángatott ki Levi az étteremből.
Végignézett a házamhoz vezető utcán, és ahelyett, hogy a jó irányt
választotta volna, megfogta a kezem, és a közeli parkba vezetett.
– Levi…
– Most megeszed, amit főztél – jelentette ki.
Mindenkit kikerültünk, és fejvesztve rohantunk az erdőbe. Amikor már
nem hallottunk mást, csak madárcsiripelést, Levi egy fának nyomott,
felhúzta a szoknyámat, és megragadta az egyik combomat.
– Ez csak azért kell, hogy lenyugodjak, amíg alaposan vissza nem tudom
fizetni a kis mutatványodat – suttogott.
– Levi, bárki erre tévedhet.
–  Akkor csak el kell hallgattatnom téged – csókolt meg, miközben
teljesen hozzám simult.
– Ah…
Az egyik kezemmel a vállába, a másikkal a hajába markoltam. Levi
felemelt, és minden további nélkül belém hatolt. Csókokat hagyott a
nyakamon, az arcomon, az ajkamon. Mindenütt ott volt, erősen szorította a
combom, miközben a hátam a fa kérgéhez nyomódott. Levi minden egyes
döfésére levelek hullottak le, és a légzésem zihálássá szaporodott.
Amikor Levi abbahagyta a csókokat, és rám nézett, nem tudtam mást,
mint vigyorogni… talán önkívületi állapotba kerültem, vagy egyszerűen
megszédültem, de nem tudtam levenni róla a szemem. Jobban akartam őt.
Többet akartam belőle, újra és újra.
–  Ó, nem, nem – közölte Levi, miközben felgyorsult, és a fejem
hátrahajtottam a gyönyörtől. – Most én élvezkedek, nem te.
Túl hamar elment, és engem otthagyott félúton.
– A fenébe veled! – sziszegtem.
 – Ó, ez még csak a kezdet volt.

7. nap

Levi

– Lehet, egy kissé túlzásba estem – néztem körbe a feldúlt szobában.

– Gondolod? – vette fel Thea a törött lámpát.
– Mentségemre szóljon, a bejárati ajtódtól az ágyadig vezető távolság túl
hosszú.
– A távolság ugyanolyan, mint egy hete!
– És hányszor is jutottunk el az ágyadig? – kérdeztem vissza, mire ő csak
a szemét forgatta.
Pontosan.
Seprűt ragadtam, és segítettem neki eltakarítani a felfordulást, amit
okoztunk – okoztam. Kár esett mindkét éjjeli lámpában, egy képkeretben,
az ébresztőórában, az ágya fölött leszakadt tapétában és az ágy egyik
lábában, ami már amúgy is lötyögött.
– Gondolom, nem hagyod, hogy kifizessem.
– Úgyis találni fogsz rá módot, hogy kifizesd, nem igaz? – vágott vissza
Thea. Pontosan tudta, min járt az eszem.
Épp azon gondolkodtam, hogy megrendelem a dolgokat, és elküldetem
neki.
– Amíg egyezségre nem jutunk.
– Megrendeled, én pedig visszaküldöm.
– Visszaküldöd, én pedig megrendelem újra.
– Miért vagy ilyen makacs?
– Mondja a makacsság királynője – vigyorogtam.
Thea felsóhajtott:
– Rendben. Kiválasztom a dolgokat, és te megrendeled nekem.
– De nem választhatod a legolcsóbbakat! – Sejtettem, hogy nagy eséllyel
egy használtcikk-boltot fog választani.
– Levi, nem a középutat kellene megtalálnunk? Ez egy kompromisszum.
Hagyom, hogy kifizesd a dolgokat, ha kiválaszthatom őket.
 – Nagyszerű kompromisszum, a választott tárgyakat kivéve. Ahhoz, hogy
valódi kompromisszum legyen, engedned kell, hogy olyasmiket vegyek,
ami azonos vagy magasabb értékű, mint amit eltörtem.
Thea úgy rázta a kezét előttem, mintha a nyakamat szorongatná.
– Ezért gyűlölik az emberek az ügyvédeket! – kiáltott fel bosszúsan.
– Ja, tudom.
–  Reggelizzünk meg, mielőtt teljesen megőrjítesz. – Thea motyogva
megragadta a kezem, és kihúzott a szobából.
A mai volt az utolsó napunk, és ahelyett, hogy átmentünk volna hozzám,
tegnap késő este – vagy kora reggel – úgy döntöttünk, itt fejezzük be a
napot.
Miközben azt néztem, ahogy utoljára reggelit készít, késztetést éreztem,
hogy több időt kérjek… de nem akartam olyan srác lenni.
Megegyeztünk, és Thea nem úgy nézett ki, mint aki megszegné azt. És
nekem sem kellene…
– Mi a baj?
– Semmi. Csak azon gondolkodom, mennyi lehet egy lámpa – hazudtam.
– Nevetséges vagy – kacagott fel Thea, és letett elém egy tányért.
–  Köszönöm. Van kávéd? – kérdeztem, miközben kávéfőzőt kerestem a
tekintetemmel.
– Sajnálom, nem kávézom.
– Tessék? Hogy nem vettem észre eddig?
– Kávéimádó vagy?
– Kávéfüggő voltam, de most, hogy belegondolok, egész héten nem ittam
egy csészével sem.
Mi a pokol? Gimnazista korom óta naponta legalább egyszer szükségem
volt rá.
–  Meglepetés! Ez valójában Levi Black egyhetes elvonója volt. A
családod aggódott a függőséged miatt, és felkértek, hogy segítsek –
viccelődött Thea, miközben átnyújtott nekem egy pohár narancslevet.
– Ha a családom bérelt fel, ki fog segíteni nekik? Mert úgy tudom, hogy
a függőség örökletes – vigyorogtam.
–  A családi csomag feláras – közölte Thea, és felköhögtem a
narancslevet, miközben próbáltam nem nevetni.
– Á… elég!
Thea is kuncogni kezdett, mire ismét békére leltem. A tányérjainkkal
együtt átköltöztünk a nappaliba, és elfoglaltuk a helyünket a kanapén, ami
általában úgy nézett ki, hogy ő a lábaim közé fészkelte magát.
Nem tudom, miért, de ezt követően egyikünk sem szólalt meg. Időnként
megcsókoltuk egymást, de nem mentünk messzebbre. Thea nekem dőlt, és
felolvasott nekem, én pedig cserébe gitároztam neki, majd ismét egymás
karjában találtuk magunkat… ruha nélkül. Órákon át öleltük egymást,
beszélgettünk, amikor kellett, és csókolóztunk, amikor nem maradtak
szavak.
És ezzel a napunk véget is ért. Megtört a varázs, és a valóság kezdett
visszakúszni az életünkbe. Mintha ezt akarta volna bizonyítani, a telefonom
megállás nélkül rezgett, ahogy Betty előre programozott üzenetei ellepték a
postaládám.
– Népszerű vagy – állt fel Thea. Legszívesebben visszahúztam volna.
–  Mától hivatalosan is visszatérek a munkába – közöltem vele az órára
nézve; egy perccel múlt éjfél.
– Akkor jobb, ha mész.
– Igen. – Felálltam, megfogtam a táskámat.
Szó nélkül sétáltunk az ajtóhoz. Egy részem azt remélte, Thea nem nyitja
ki, de megtette.
– Nagyszerű volt megismerni téged, Thea.
Nincs kifejezés, milyen nagyszerű.
– Hasonlóképpen. Csodálatos hét volt – bólogatott. – Szia.
– Szia.
Utoljára megcsókoltam őt. Aztán megfordultam.
Csak sétálj el, Levi! Csak sétálj el!
De nem hallgattam magamra. Helyette visszafordultam. Épp amikor
Thea becsukta az ajtót…
Hát véget ért.
Valószínűleg soha többé nem fogom látni őt. Ez a hét nem úgy zajlott,
ahogy terveztem. Semmit sem akartam megosztani magamról, vagy
megismerni őt. Csak szexről kellett volna szólnia. Akkor miért nem csak
arról szólt?
Csak sétálj el, Levi!

Thea
Amikor Levi elment, a földre csúsztam, és a térdemet a mellkasomhoz
húztam. Meg akartam kérni, hogy maradjon. Nem akartam kinyitni az
átkozott ajtót! Ha így teszek, én lennék az a lány, aki nem tudja elengedni,
ezért inkább elengedtem őt, mint hogy megkockáztassam, hogy olyan
lánynak higgyen.
– Szánalmas vagyok. Ugye, Árnyék? – súgtam oda a cicámnak, amikor
befeküdt az ölembe.
Biztosan így érezte magát Hamupipőke is, miután az óra éjfélt ütött, és
minden varázslat szertefoszlott. Ez volt életem legjobb hete, és most véget
ért.
MÁSODIK RÉSZ

JELEN
 TIZENHARMADIK

FEJEZET

Levi

Az óra elkezdődött, én pedig üresen találtam a helyét. A többi diák

összesúgott, hogy ezzel le is törölték a nevét a tábláról. Egy kihagyott
óránál azért több kell, hogy elveszítse a státuszát. Vagy csak azért akartam
kedves lenni, mert kurvára elcsesztem? Többé nem voltam benne biztos.
A Margaret Cunningról alkotott képem a saját szemem előtt tört össze
Thea kijelentése után. A puszta gondolatától rosszul voltam. Miféle nő tesz
ilyet a saját gyermekeivel?
– Számomra ő A Cápa, mert felfalja a saját gyermekeit – hangzott fel
Thea hangja a fejemben. Újra és újra.
Olyan volt, mint egy horrorfilm, amit nem tudtam kiverni a fejemből,
bármennyi vígjátékot is néztem utána.
Az órán semmi érdemleges nem történt. Általában nyomást helyezek a
diákjaimra, megpróbálok reakciót kicsikarni belőlük. Ma azonban úgy
éreztem, kizökkentem a kerékvágásból. Ők nem látták rajtam, nekik csak az
a seggfej voltam, aki jobban megszívatta őket, mint valaha, de én tudtam,
hogy nem miattuk van ez az egész. Önmagamra haragudtam.
Az igazat megvallva, fogalmam sem volt, hogyan sikerült
végigcsinálnom anélkül, hogy korábban befejeztem volna az órát. De a
kelleténél tovább egy perccel sem maradtam.

–  Legyen szép estéje, uram! – köszönt el a sofőröm, amikor kiszálltam a

kocsiból. Csak akkor vettem őt igénybe, amikor ügyfelekhez vagy a
városba mentem.
– Köszönöm. Holnap este találkozunk.
– Így igaz, uram.
 A zsebembe nyúlva megragadtam a kulcsaimat. A sorház lépcsője felé
tartottam, amikor hirtelen megtorpantam. Ott volt ő. A harmadik lépcsőn
ült, rám várakozott.
– Szia – állt fel Thea –, tudom, hogy későre jár, de bejöhetek?
Fogalmam sem volt, mit mondhatnék, és tartottam tőle, hogy ismét
megégetem magam, ezért csak bólintottam, és kinyitottam az ajtót. Miután
Thea belépett, nem mozdult el az ajtóból.
–  Csak azt akartam mondani, hogy sajnálom – dörzsölte meg a kezét.
Tudtam, hogy ez az idegessége jele. – Hiba volt így neked ugranom, sőt,
egyenesen helytelen. Az anyám… szupersztár ügyvéd volt, logikus, hogy
előjön az órán. Az érzelmeimnek nem…
– Hagyd abba! – vágtam a szavába. Nem tudtam elviselni, hogy elnézést
kér tőlem. Megfogtam az arcát, és kiélveztem, hogy így is hozzám simul. –
Sajnálom. Figyelmeztetnem kellett volna.
– Hogy tetted volna? Miért tetted volna? Azt csináltad, amit…
– Azt tettem, amit akartam, anélkül, hogy törődtem volna azzal, ez neked
milyen fájdalmat okoz. Nem kellett volna ilyen korán szóba hoznom
Margaretet, csak azért tettem, ahogy reagáltál a nevének puszta említésére,
és mert Tristan mesélte, mennyire gyűlölöd őt. Azért tettem, mert többet
akartam megtudni rólad, és nyomást helyeztem rád, amikor nem kellett
volna. Nekem kellene bocsánatot kérnem tőled, én vagyok az, aki sajnálja –
mondtam végig, mielőtt félbeszakíthatott volna.
Thea lehorgasztotta a fejét, a szívem pedig lesüllyedt.
– Seggfej vagy.
– Tudom.
– Nem kellett volna követned.
– Tudom.
– Ne nézz úgy rám, mintha sérült lennék – suttogta Thea, de nem nézett a
szemembe.
Az állát felemelve kényszerítettem.
– Nem úgy nézlek.
– De így gondolod.
–  Én biztosan nem – mondtam halkan, miközben hüvelykujjammal
megsimítottam az alsó ajkát.
Olyan közel állt hozzám…
– Mennem kellene.
– Rendben.
 De egyikünk sem mozdult.
Ha most megcsókol, olyan hallgatóvá válik, aki tudatosan elcsábította a
professzorát, míg ha én csókolom meg, olyan professzor leszek, aki
megkörnyékezte a diákját. Akárhogy is, mindketten cseszhettük, szóval a
picsába az egésszel!
Lehajolva bezártam a köztünk lévő távolságot. Abban a pillanatban, amit
az elmúlt hónapban próbáltam elnyomni, minden megrohant. Egyszerre. A
táskámat ledobva kaptam fel Theát, a két lába a derekamra csavarodott. A
teste az enyémhez feszült, és megragadta a hajamat, miközben a nyelvünk
egymással csatázott.
Fogalmam sem volt róla, hogyan jutottunk el a hálószobáig. Amikor az
ágyhoz értünk, Thea csak annyi időre szakadt el tőlem, hogy lehúzhassam
róla a pulóverét, és a sarokba dobjam. Lesöpörte a vállamról a zakót, és
egyetlen mozdulattal kioldotta a nyakkendőmet. Az inget szó szerint
letépte, épp ahogy a második éjszakánkon én téptem szét a blúzát.
– Annyira szexi vagy – motyogtam a hasát csókolva, mialatt lehúztam a
farmerjét.
Mohón haladtam lefelé a csókjaimmal, csupán annyi időre álltam meg,
hogy a fogaimmal lehúzzam a bugyiját. A kezem azonnal mozdult. Érezni
akartam, mennyire kíván. Thea háta ívbe feszült, ahogy a nedvességet
szétkentem az ujjammal. Aztán megnyaltam.
–  Elég… ne játszadozz velem! – ellenkezett Thea, miközben a
nyelvemen és az ujjaimon ringatta magát.
Igaza volt. Nem játszadozni akartam vele. Magamnak akartam őt. Thea
hozzám dörgölte magát, és képtelen voltam visszatartani a vigyorgást.
– Akarsz? – húzódtam el tőle.
– Te nem? Vagy mostanság valaki más elégít ki?
A csuklóját megragadva rántottam magam alá.
– Ne is viccelődj ilyesmivel!
– Ki mond…
Az ajkára vetettem magam, mielőtt bármi őrültséget kimondhatott volna.
Thea a számba nyögött, amikor beléhatoltam.
Uramatyám!
Nem tudtam józanul gondolkodni. Annyira hiányzott. Annyira hiányzott,
hogy benne lehessek, nem volt elég önuralmam a szeretkezéshez.
Keményen dugtam, magam alá szorítva őt. A két melle fékezhetetlenül
pattogott, ahogy az ágy a testünk ritmusára rázkódott. Sem lassú, sem
szenvedélyes nem volt az együttlétünk; egyikünknek sem arra volt most
szüksége.
– Levi!
Imádtam, hogy bármi történjék, a nevemet kiáltotta, amikor elment.
Látva az arcát, nem tudtam megállítani magam. Felnyögve élveztem el
benne. Kimerülten a mellkasára zuhantam, ő pedig átkarolt. Addig
maradtam így, ameddig csak lehetett, kiélveztem a pillanatot, az érintését,
miközben az egyre lassuló szívverését hallgattam.
Ez a pillanat épp olyan volt, mint a közös hetünk utolsó napja, csak most
mindketten tudtuk, hogy ez valami más. Ez több volt, mint vágy.
Azon a héten fogalmunk sem volt, látjuk-e még egymást, nemhogy
ennyire összefonódik az életünk. Akkor még a másik csak egy rejtély volt,
most pedig több eszünk is lehetett volna. Vagy legalább nekem lehetett
volna több eszem, de nem érdekelt eléggé.
Amikor Thea megpróbált felállni, megfordultam, hogy megadjam neki a
szükséges teret. Rossz volt nézni, ahogy a melltartójáért nyúl.
– Ne menj el! – mondtam ki végül. – Maradj éjszakára!
– Nem lehet.
– Miért?
Hátrapillantva rám meredt.
– Tudod, miért.
– Igen, de maradj!
– Levi, kérlek… ne nehezítsd meg nekem…
– Neked? Pont olyan nehéz nek…
Thea gyorsan mozdult. Visszalépett hozzám, és megcsókolt.
–  Elmondtam a történetem nagy részét, most befejezem, hogy
megérthesd.
Csak bólintani tudtam.
– Az apám a Northern Correctionalben van.
Összerezzentem. Ez volt Connecticut állam legszigorúbban őrzött állami
börtöne.
– Ismered a Savannah Van Allen-ügyet? – folytatta.
A döbbenet ülő helyzetbe rántott. A felismeréstől hitetlenkedve
bámultam rá.
– Ben Walton az apád?
Bólintás.
 –  Igen. Ben Walton az apám, és jelenleg halálsoron van a bostoni
előkelőség, Savannah Van Allen megerőszakolásáért és meggyilkolásáért.
Anyámnak kellett volna képviselnie őt. Gyerek voltam, a húgom még az
első életévét sem töltötte be. De mindenre emlékszem. Azon a napon,
amikor Savannah Van Allent meggyilkolták, apa elvitt engem és a húgomat
a woodstocki vásárra. Képekkel tudom bizonyítani. Anya tudta ezt,
megnyerhette volna az ügyet. De aztán rájött, hogy apa el akarta hagyni őt
Savannah-ért. Így dühében átadta az ügyet egy barátjának, elégette az
összes képet, amit aznap csináltunk, és elvitt minket a városból.
Margaret Cunning maga az ördög.
–  Apám közel két évtizede ül börtönben, és az anyám csupán három
hónapja vallotta ezt be. Azért járok jogi egyetemre, mert a nyamvadt
ügyvédek, akiket megkerestem, nem hittek nekem, nem volt idejük, vagy
nem akartak hozzányúlni az ügyhöz. A nagymamám fizet valami
szerencsétlen ügyvédet a fellebbezés miatt, de a fickó alig tesz valamit.
Ezen a ponton még abban sem vagyok biztos, hogy járt-e jogi egyetemre.
Így csak én maradtam apának, és a lehető legjobb ügyvédnek kell lennem,
hogy kiszabadítsam, mielőtt túl késő lesz. Most már érted, miért nem
maradhatok veled. Arra van szükségem, hogy taníts, és ez nem fog menni,
ha közben összefekszünk egymással.
Thea elhúzódott, és összeszedte a többi ruháját, miközben én csak ültem
ott, és próbáltam újraindítani az agyamat.
– Thea.
Nem fordult hátra, inkább tovább öltözködött.
– Thea!
A nadrágomat felrángatva követtem őt a lépcsőn.
– Sajnálom, hogy ellógtam a mai órát, Black professzor, többet nem fog
előfordulni – kiáltotta vissza a válla fölött, miközben megpróbálta kinyitni
az ajtót.
Becsaptam.
– Borzasztó szokásoddá vált elfutni előlem.
– Önvédelemnek hívják.
– Inkább süketelésnek. Nézz rám!
– Nem.
– Thea, nézz rám!
Továbbra sem moccant.
Átkozott makacsság!
 – Hallgass meg, aztán szabadon távozhatsz.
– Rendben.
Visszafordult, és megcsókoltam. A pillanatnak a töredéke volt csak, amíg
viszonozta, aztán viszont eltolt magától.
– Ezt akartad mondani?
–  Igen és nem. Megértem, hogy ez az egész bonyolult, kusza és
egyszerűen elcseszett. De tudom, hogy te ugyanúgy érzel irántam, mint én
irántad, bármennyire is próbálod tagadni.
– Komolyan? Akkor árulja el, professzor, hogyan is érzek? – csattant fel
Thea, és összefonta maga előtt a karját.
–  Összezavarodottan. Frusztráltan. Boldogan. Egyszerre dühösen és
begerjedve.
– Ez bárki lehet…
– Nem fejeztem be – nyomtam az ajkához az ujjam. – Ezt mind érzed, de
legfőképpen úgy, hogy nincs senki más ezen a bolygón, akivel ilyen élőnek
éreznéd magad, mint velem. Tudod jól.
– Merész kijelentés.
– Merész ember vagyok, nem tűnt még fel?
– Talán te nem helyteleníted a kettőnk dolgát, de én igen. Bármit adsz az
órán, úgy érzem, nem érdemeltem ki. Bármit elveszel, úgy érzem, haragból
teszed. Bármi történjék, így fogok érezni, ha megtesszük.
– Akkor ne aggassunk rá címkéket. Csak…
– Keféljünk egymással? – fejezte be Thea.
Visszafojtottam a haragomat.
– Utálom, amikor így mondod! Olyan mocskosnak hangzik.
– De nem pont ezt tesszük? Nem ezt akarod? – vágott vissza.
– Nem. Valójában nem. El szeretnélek vinni egy… több randira. Akarom,
hogy megismerjük egymást.
Thea továbbra sem adta meg magát.
–  Ha bárki megtudja, végem. Te vagy a Levi Black, neked nem lesz
bajod belőle, de én…
– Akkor senki sem fogja megtudni. Még ha valaki meg is látna minket,
ügyvéd vagyok, képes vagyok úgy hazudni, mint a vízfolyás. A korábbi
éltanulókkal is találkoztam, elég, ha alibiként ügyiratokat viszünk
magunkkal.
Thea lehajtotta a fejét, hagyta, hogy a haja előrehulljon, elfedve az arcát.
– Hadd gondoljam át!
 Többet nem tudtam mondani vagy tenni. Felvázoltam az ügyet, most az
esküdtszék döntése következik. Hátraléptem, és hagytam, hogy kinyissa az
ajtót.
Ez lehet az első vereségem, gondoltam keserűen, miközben néztem,
ahogy Thea elmegy.

Thea

Nem tudtam, mi száguld gyorsabban; az elmém vagy a szívem. Levi volt a

leghízelgőbb férfi, akivel valaha is találkoztam.
Ne fontolgasd az ajánlatát! Ezt mondogattam magamban, amikor
beléptem a házba. Csak azért mondtad, hogy átgondolod, hogy
elmenekülhess onnan…
– Mi a pokol? – ordítottam el magam, amikor megláttam Selene-t, aki
épp füvet szívott a kanapén, miközben egy félmeztelen idegen a nyakát
csókolgatta.
Azonnal szétrebbentek, ahogy beléptem.
– Kifelé! – vicsorogtam rá a srácra, mire összekapkodta az övét, pólóját,
sapkáját.
– Selene… – fordult még vissza a húgom felé.
– Most! – kiáltottam rá, mielőtt befejezhette volna.
–  Komolyan, Thea? Nem vagy kissé képmutató? – meredt rám Selene.
Visszavette a pólóját.
Megrándult a kezem.
– Először is, Selene, sosem hoztam haza férfiakat, amikor velem laktál.
Másodszor, huszonhárom éves vagyok, elvégeztem a gimit és az egyetemet
is. Te viszont tizenhat éves vagy, aki próbál hármast kapni trigonometriából.
Közel sem állunk egy szinten.
A kanapéhoz lépve késztetést éreztem, hogy némi értelmet verjek belé.
– Most már füvezel is? – vettem fel a jointot.
– Már totál nem is számít drognak – vitatkozott Selene.
–  Ó, igen? Szeretnéd, ha felhívnék egy kedves rendőrt, és megkérném,
hogy erősítse meg ezt az állítást? Ó, és mostantól teljes szobafogságban
vagy!
Selene szája tárva maradt.
 – Thea! – kiáltotta felháborodottan.
–  Ne merd felemelni a hangod! Először a pirszing, majd a romló
osztályzatok, most pedig fiúk és drogok? Ki vagy te? Mert az én hugicám
okosabb ennél.
– Van, aki szórakozni és élni szeretne! Szórakozni! Hallottál már róla? –
üvöltött továbbra is.
– Nem így kell szórakozni!
– Szerinted. Abban sem vagyok biztos, ismered-e a szórakozás fogalmát.
Mást sem csinálsz, mint tanulsz és tanulsz, amíg fel nem robban az agyad,
majd lerészegedsz, és összefekszel valami pasival. Ez aztán az élet, igaz?
– Mi bajod van?
– Semmi bajom!
–  Baromság. – Minden akaraterőm össze kellett kaparni, hogy nyugodt
maradjak.
– Nem vagyunk egyformák.
Selene az ajtó felé indult, de elé léptem, és elzártam az útját.
– Istenemre esküszöm, Selene, előbb terítelek le a földre, mint hagyjam,
hogy kisétálj azon az ajtón, és valami még nagyobb ostobaságot csinálj.
– Mindegy, holnapra mindenki tudni fogja, hogy a nővérem egy dilinyós
– vágta hozzám, és elindult a szobája felé.
– Ha megpróbálsz kimászni az ablakon, tudni fogok róla, megkereslek, és
megszégyenítelek, bárhová is mész – figyelmeztettem.
Becsapta az ajtót.
Sóhajtva a kanapéra zuhantam, mielőtt ráébredtem, mit is csináltak.
Felnyögtem az undortól, felpattantam, és a konyhába trappoltam, hogy
előszedjem a fertőtlenítőkendőket.
A tizenévesek egyszerűen fantasztikusak.
De persze tudtam, hogy mennyi mindenen mehet most keresztül Selene.
 TIZENNEGYEDIK

FEJEZET

Levi

– Fuss, bátyó, fuss te is, amilyen gyorsan csak tudsz! – biztatott a húgom,
miközben estélyiben kitotyogott a szüleink házából. A hasa úgy dudorodott,
mint egy pokróc alá rejtett strandlabda. Tristan melléje lépett, hogy
lesegítse a lépcsőn. A legjobb öltönye volt rajta, amit tavaly karácsonyra
vettem neki.
–  Nem most kezdődött a parti? – kérdeztem vissza, a menekülésükön
szórakozva.
Bethan megrázta a fejét, összeborzolva ezzel sötét fürtjeit.
–  Nem bírtam tovább, Levi. Amikor anya behívta a zongoristát,
egyszerűen ki kellett jönnöm.
Bólogattam. Ezek az események kimerítették Bethant. Mindketten úgy
éreztük magunkat, mintha kiállítanának minket a bostoni elit elé, csak azért,
hogy megbámuljanak bennünket. A szakmámból adódóan azonban,
valamint a médiával és a nagyközönséggel való gyakori kapcsolataim miatt
jobban tudtam érdeklődést színlelni, mint ő.
– Kihasználtad a terhességed, nem igaz?
Bethan elvigyorodott, de gyorsan le is hajtotta a fejét, amikor egy
házaspár megkerült bennünket, és beléptek a házba.
–  Hé, ez a pocak másra is jó azért, mint hogy eltakarja a lábujjaimat –
kacsintott rám. Megragadta Tristan kezét.
Nem tudtam rájönni, hogy tudja elviselni a húgom.
–  Sajnálom, hogy egyedül hagyunk velük – mondta Tristan, bár nem
voltam benne biztos, hogy tényleg sajnálja.
– Nem baj, tudom, hol rejtegetik a jó dolgokat.
– Hiányzik az alkohol – duzzogott Bethan.
– Oké, ideje hazamennünk – vezette le Tristan a lépcsőn.
 Egy rövid pillanatra azt kívántam, bárcsak Thea velem lenne, de ki is
űztem a gondolatot az agyamból, amikor beléptem. A parti épp olyan rossz
volt, mint ahogy Bethan leírta.
A fehér márványpadlóval, a nagy csillárral és a kristálypoharakkal
mindig úgy éreztem, mintha a szüleim összejöveteleivel az 1920-as évekbe
kerültem volna. Minden jelenlévő valakinek számított, és úgy öltöztek,
hogy ezt bizonyítsák is. Ezerdolláros öltönyök és estélyik, Rolex minden
férfi csuklóján, gyémántok és gyöngyök a nők nyakában, fülében, csuklóján
és kezén. Ilyen a Black Családi Parti.
– Köszönöm – mondtam a felszolgáló arcába, ahogy átadott nekem egy
poharat. A férfi kábultan bólintott.
Mindig ez történik.
A vendégek általában leintették és semmibe vették őket. Amikor valaki
hozzájuk szólt, annyira megdöbbentek, mintha letéptem volna a
láthatatlanná tévő köpenyüket.
– Levi! – szólított meg az anyám.
Piros, földig érő estélyibe öltözött, és ugyanolyan zöld szeme volt, mint
nekem, világos, őszesbarna haja a válláig ért. Megpuszilta az arcom, és
elmosolyodott.
– Úgy örülök, hogy itt vagy. Összefutottál Bethannel? Épp most távozott.
–  Igen – mondtam mosolyogva –, elcsíptem kifelé menet. Gyönyörű
vagy.
– Köszönöm, édesem.
Letörölte a rúzsát az arcomról.
–  Látom, téged is megjelölt – lépett mögé az apám. – Örülök, hogy itt
vagy, fiam.
–  Volt választásom? – kérdeztem vissza, kivívva ezzel anya szigorú
pillantását.
Apám szemtől szemben állt velem, a haja ősz, a szeme barna. A
nyugdíjazásáig gyűlölte az efféle partikat. Államügyészként dolgozott,
mielőtt bíró lett, és most ő volt az a férfi, aki partikat rendezett, ahol
kibeszélhette a fénykorát. Néha sajnáltam őt.
–  Gyere velem, valakit be akarok mutatni neked – húzott be anyám az
ebédlőbe, a többi vendég közé.
– Anya, lassíts, mert még a végén felesel abban a ruhában.
Hova ez a sietség?
 Leintve a bárhoz vezetett, ahol egy csinos, barna hajú, világoskék szemű
nő állt, feketébe öltözve.
–  Sharpay, ő az én jóképű fiam, Levi. Levi, ő itt Sharpay London. Az
édesanyja és én lányszövetségi tagok voltunk az egyetemen. Nemrég
költöztek Bostonba. – Anyám a legszélesebb, macskaszerű vigyorral
mutatott be minket egymásnak. – Ó, mindjárt jövök, apád engem keres –
mondta még, majd sietősen elvonult.
– Hű, milyen körmönfont – suttogtam magam elé.
Tudhattam volna.
Miért nem hallgattam Bethanre? Miért nem menekültem el, amikor még
megvolt rá a lehetőségem?
Legutóbb, amikor anyám összeboronált egy nővel, feleségül vettem őt.
És milyen remekül sült el a dolog!
–  Még mindig jobb, mint az én anyám, aki gyakorlatilag a hajamnál
fogva rángatott el ide – nevetett Sharpay.
Tagadhatatlanul csinos volt. Néhányan talán gyönyörűnek is mondanák.
De nem őrá vágytam.
–  Sajnálom a dolgot, azt hittem, egyértelművé tettem neki, hogy ne
csinálja ezt.
Nyilvánvalóan újra meg kell ejtenünk a nem-kell-hogy-anyám-
szervezzen-nekem-találkákat beszélgetést.
– Ó, foglalt vagy?
Sharpay csalódottnak tűnt. Nem azt mondta, hogy akarata ellenére
hurcolták ide?
–  Nem – válaszoltam, majd újragondoltam a választ: – Igen… elég
bonyolult a dolog.
– Azt látom. Szerencsés lány lehet, ha megszerezte a Levi Blacket.
–  Úgy tűnik, valaki többet tud erről a közjátékról, mint amennyit
bevallott.
Sharpay vállat vont.
–  Ne hibáztass egy lányt a próbálkozásáért. Láttalak a Time magazin
cikkében. Amikor anyám beszélt erről a partiról, gondoltam, miért ne.
Mondd csak, mennyire bonyolult az a bonyolult?
– Nem vagyok benne biztos, de megéri kitartani mellette.
Sharpay erre kinyitotta a táskáját, és átnyújtott egy névjegykártyát. Dr.
Sharpay London, állt rajta.
 –  Ha unatkozol, vagy egy kis testmozgásra van szükséged, hívj fel! –
Ezzel lazán elsétált.
Ügyesen játszott. Ha két hónappal ezelőtt találkozunk, ez a beszélgetés
talán egészen máshogy alakul.
A csaposhoz fordulva átnyújtottam neki a névjegykártyát. A férfi
felhúzta ugyan a szemöldökét, mégis elvette.
– Bourbon – mondtam neki, ő pedig töltött egy pohárral.
Egybe legurítottam, majd átvágtam a tömegen. Felkészítettem magam,
hogy az anyám nagy valószínűséggel már engem keres. Felmentem a
lépcsőn, és a régi hálószobám felé vettem az irányt.
Az ágyon elheverve elővettem a telefonomat, és láttam, hogy nem egy,
hanem két nem fogadott hívásom érkezett Theától.
– Vedd fel! – suttogtam tárcsázva.
– Nem hallgattad meg az üzenetem? – vette fel.
–  Hagytál üzenetet? – Ránéztem a képernyőmre, és a sarokban valóban
egy kis hangposta ikon villogott. – Nem, csak visszahívtalak.
– Tévedésből hívtalak, de nem akartam, hogy félreértsd, így újra hívtalak,
és üzenetet is hagytam.
– Köszönöm? – nevettem fel.
– Meg kellett volna hallgatnod a hangpostádat – suttogta Thea.
– Bocsánat.
– Hát akkor, leteszem…
– Mit csinálsz éppen?
– Semmi szexit.
– Attól még elmondhatod – vigyorogtam.
– Egy ciginyomot próbálok kiszedni a kanapéból.
– Igazad van, tényleg nem szexi. Mióta dohányzol?
– Én nem! A húgom… abban a korszakában van.
– Minden rendben vele?
Thea nagyot sóhajtott.
– Levi, mit művelsz?
– Veled beszélek…
– Te egy régimódi, tekintélykövetelő tanár vagy. És nagymenő ügyvéd.
Bármelyik nőt megszerezheted, amelyiket akarod…
– Igazad van – feleltem. – Igazából nincs tíz perce, hogy egy csinos orvos
rám hajtott.
 –  Hát nem te vagy Mr. Szerencsés? – Bosszúsnak tűnt, hallottam a
hangján.
– De visszautasítottam, mert komolyan gondoltam, amit mondtam. Nem
fogom kibírni, sem a szemesztert, sem a tanévet, ha téged kell hogy
kerülgesselek. Az sem megy, ha letagadom, mennyire akarlak.
Megpróbáltam, és megőrjített.
Thea csendben maradt.
–  Ha nem lennék a tanárod, és a hetünk végén randira hívtalak volna,
igent mondtál volna?
– Igen – suttogta –, de ez ennél bonyolultabb.
– És akkor mi van?
Újabb csend.
– Nem lehet. Nem fog menni. Sajnálom.
És ezzel bontotta a vonalat.
Ha ez a válasza, hát legyen.
Felálltam, és visszamentem a földszintre. Anya az egyik sarok felé
invitált, de én egyszerűen legyintettem. Az ablakhoz sétáltam.
–  Úgy tűnik, a dolgok kevésbé bonyolultak, mint hittem – suttogtam
Sharpay fülébe. A hátára simítottam a kezem.
Sharpay elvigyorodott, és én kizártam a hangot a fejemben. A józan ész
hangját. A figyelmeztetés hangját.

Thea

Egy részem vissza akarta hívni, de egyszerűen nem tudtam rávenni magam.
Visszatértem Bostonba, és belekezdtem a jogi egyetembe, mindezt egyetlen
cél érdekében, ám mióta találkoztam vele, rájöttem, hogy hagytam elterelni
a figyelmemet, és szem elől tévesztettem a célomat.
Bármennyire is szerettem volna, nem tehettem fel mindent egy lapra egy
olyan pasiért, akit alig ismertem. Vissza kellett térnem a helyes útra, a
valóságba, és abba kellett hagynom az ábrándozást! A családomnak
szüksége volt rám, és ez mindenek felett állt. És persze Selene-nel is
foglalkoznom kellett.
Bármikor megpróbálhat elsunnyogni.
 –  Picsába! – hallottam meg ekkor a sziszegését, ahogy belerúgott az
asztalba.
– Kérsz rá jeget? – kapcsoltam fel a villanyt.
– Jézusom! – ugrott meg Selene, és ijedten a mellkasához kapott.
Kész romhalmaz volt, a szoknyája megfordult, a sminkje elkenődött, a
haja pedig összevissza állt.
– Az a szobafogság dolog nem volt komoly, igaz? – ment be a konyhába,
és felkapott egy doboz gabonapelyhet.
– Kivettelek a suliból – közöltem vele.
– Komolyan? Király! – Felugrott mellém a kanapéra.
Egy pillanatig csak bámultam rá, majd vettem egy mély levegőt, mielőtt
a dohányzóasztalon lévő jegyért nyúltam.
– Hova megyünk?
– Nem megyünk sehova. Te mész vissza Marylandbe. Már megbeszéltem
a nagyival.
– Mi van?
– Nem maradhatsz itt…
– Kidobsz engem? Ez most komoly?! Csak mert elmentem párszor…
–  Nem doblak ki, Selene, bármikor visszajöhetsz, amikor csak akarsz,
csak nem élhetsz itt.
Úgy nézett ki, mintha most szúrtam volna le.
–  Én nem… nem értem. A pasas miatt van? Mert én nem bánom, ha
átjön…
– Nincs semmilyen pasas.
– Akkor miért küldesz el?! – követelte.
–  Mert itt megfulladsz, Selene! – kiáltottam felpattanva. – Rosszul
tettem, hogy hagytalak ide jönni. Rosszul tettem, és önző voltam, sajnálom.
Nem maradhatsz, mert tönkreteszed magad. Ez a ház, ez a város elfeketíti a
szivárványt. Nem nevetsz, hanem remegsz éjjelente. Nem bírsz itt lenni, és
ez így van rendjén. Szóval menj haza, Selene!
Könnyes szemmel rám meredt, amivel eszembe juttatta, amikor először
hoztam el őt.
– Nem hagyjuk el egymást – mondta.
–  Nem hagylak el, Selene. Befejezem a jogi egyetemet, kiszabadítom
apát, aztán hazamegyek. Megígérem, hogy kidolgozom a belem is, ha ez
kell hozzá, de ezt csak akkor tudom megtenni, ha biztonságban tudlak, és
otthon jól voltál.
 Megremegett az ajka, és könnyekben tört ki, ahogy az ölelésembe bújt.
– Sajnálom – zokogta. – Azt hittem… Azt hittem, menni fog…
–  Te vagy a legszebb, legviccesebb, legkreatívabb, legintelligensebb
kishúg, akit egy lány kívánhat. Számomra te vagy a világ, sőt még annál is
több. Ne sajnálj semmit! Én is csak azt sajnálom, hogy ezt nem léptem meg
korábban – suttogtam neki.
Holnaptól minden megváltozik. Mindig osztályelső voltam, mindig
megdolgoztam azért, amire vágytam. És most tízszer keményebben fogok
dolgozni. Minden tőlem telhetőt meg kell tennem. Nem veszíthetek. Nem
engedhetem, hogy kizökkentsenek.
– Átállsz a sötét oldalra? – kérdezte Selene. Félig viccesen mondta, és azt
kívántam, bárcsak megcáfolhatnám. – Nem vagy olyan, mint ő. Sajnálom,
amit korábban mondtam.
– Semmi baj, Selene. Menj csomagolni, oké?
Bólintott, én pedig elindultam anyánk irodájába. Ez volt az egyetlen hely,
amit nem mertem megérinteni, sőt, be sem léptem eddig. Ez volt az ő
szentélye, és nyugtalanított már maga a hely is, de nem szabad
visszafognom magam.
Levi azt mondta, fordítsak mindent az előnyömre. Anya volt az én
előnyöm. Utáltam őt használni az előrébb jutásomhoz, mocskosnak éreztem
magam tőle, de tudtam, hogy az ösztöndíjamat is miatta kaptam meg.
Amikor bementem az interjúra, a dékán az első öt percben csak arról
beszélt, milyen nagyszerű az anyám, és hogy ő volt a Harvard egyik
építőköve.
Anyám nyitott egy mappát minden egyes személyről, akik tartoztak neki,
ő egy ilyen nő volt. Mindennek megvolt az ára. Most, hogy meghalt,
sejtettem, hogy minden – akárcsak ez a ház – rám marad.
És most itt volt az idő, hogy behajtsak egy szívességet.
Egy halk hang a fejemben azt súgta, ne tegyem. Ezzel is csak még jobban
olyanná válok, mint ő volt. Mintha kinyitnám Pandóra szelencéjét. Mégis
fogtam a telefont, és elindítottam azt a hívást.
– Üdv, Thea Cunning vagyok, Margaret Cunning lánya…
 TIZENÖTÖDIK

FEJEZET

Levi

BIP.
BIP.
BIP.
A tenyeremmel rácsaptam az ébresztőórámra, de hiába nyomkodtam a
szundi gombot, nem hallgatott el.
– Szerintem a telefonod az – mondta valaki.
Kinyitottam a fél szemem.
Francba, mi is a neve?
– A telefonod. – Rámutatott.
Bólintva felültem, és a telefonom után nyúltam.
– Black.
– Á, üdv! Tudom, hogy ez furcsa, és nem ismersz engem…
– Öt másodperced van, mielőtt leteszem.
– Selene vagyok… Thea húga.
Ledermedtem. Nem tudtam, mit mondjak vagy gondoljak, és a nő, aki
éppen a hálószobám padlójáról szedegette fel a ruháit, nem segített a
helyzeten.
– Halló?
– Itt vagyok. Honnan szerezted meg a számom?
–  A tied volt az egyetlen ismeretlen szám a telefonjában, így
feltételeztem, hogy te vagy, akivel találkozgat.
– Mi nem… Jobb lett volna, ha nem hívsz.
– Találkozhatnánk öt percre? Kérlek! Fontos. Tudom, hogy nem ismersz
engem, és nincs okod bízni bennem, de beszélni szeretnék veled a
nővéremről. Egy srác sem húzta ilyen sokáig, így feltételezem, törődsz vele.
Ha tévedek, leteheted…
 – Legyen. Hol akarsz találkozni?
Ez a család lesz a halálom.
– A belvárosban. Tudod, hol van Mico kávézója?
– Igen. Harminc perc múlva ott leszek.
– Köszönöm – mondta Selene, mielőtt lerakta.
– A barátnőd volt? – kérdezte a barna… Sharpay? Igen, Sharpay London.
Lassan kezdtek derengeni a dolgok.
– Nem – pattantam ki az ágyból.
Meglepve vettem észre, hogy fel vagyok öltözve, méghozzá az előző esti
ruháimba.
–  Ha elfelejtetted volna, nem történt semmi – jelentette ki Sharpay, és
belépett a magas sarkújába.
– Nem?
Miért nem emlékszem semmire?
–  Azt mondtad, hogy a dolgok kevésbé bonyolultak, majd nevettünk,
ittunk, és behívtál ide, ahol tovább ittunk. Gyakorlatilag rád vetettem
magam, és minden remekül ment, mígnem hirtelen megálltál, ellöktél
magadtól. Pont azelőtt, hogy beájultál. – Éle volt Sharpay hangjának. – Ha
legközelebb áthívsz magadhoz egy nőt, legyen benned annyi, hogy kezdesz
is vele valamit, mert amúgy elég kínos a dolog.
Megragadta a táskáját, és szó nélkül távozott. Én pedig ott maradtam az
ágyamon ülve, kábultan és zavartan.
Atyám, kész katasztrófa vagyok, húztam le az ingem.
Össze kellett szednem magam.

A kis, zöld-fehér kávézóba lépve körbenéztem, amíg meg nem láttam a

lányt, aki Theára hasonlított. Teljesen feketébe öltözött, sapka és fejhallgató
volt rajta.
– Selene? – húztam el a kezem az arca előtt.
–  Ó, szia! – kapta le a fejhallgatóját. – Kérlek, ülj le – mutatott rá a
szemközti székre. – Bocsánat, belefáradtam, hogy úgy lessem az ajtót, mint
egy epekedő iskolás lány. Az emberek annyira bámultak.
– Mióta vagy itt? – foglaltam helyet.
– Körülbelül egy órája. – Vállat vont, mintha jelentéktelen lenne. – Már
itt voltam, amikor beszéltünk.
– Miért kerestél?
 –  Először megtudhatom a neved? A fejemben csak kék-fehér csíkosnak
hívlak.
– Tessék?
Elmosolyodott. Tényleg hasonlított Theára.
– Az alsónadrág, amit nálunk hagytál – mondta ki, mintha nyilvánvaló
lenne. – Kék-fehér csíkos volt.
–  Érdekes módja a beszélgetés kezdeményezésnek. Levi Black vagyok.
Gondolom, a nővéred nem sokat mesélt rólam.
Nem mintha érdekelt volna.
–  Nem. De ne vedd magadra, ő ilyen. Elhiteti az emberekkel, hogy
megnyílik előttük, mert a legszokatlanabb dolgokról hadovál, de igazából
sosem beszél önmagáról – kortyolt bele a kávéjába.
– Selene, nem teljesen értem, miért hívtál.
–  Mert elhagyom a várost – válaszolta. Vártam, hogy folytassa. – Thea
visszaküld Marylandbe a nagymamámhoz. Azért tanul jogot, mert…
– Apátok miatt, tudom.
Selene szeme tágra nyílt a döbbenettől.
–  Igen. Sajnálom, hogy idehívtalak, és nem is tudom, valóban közel
álltok-e egymáshoz, de meg akartam kérni valakit, hogy vigyázzon rá egy
kicsit, és úgy tűnik, te vagy az egyetlen ember, akit ismer, vagy az egyetlen
személy, aki érdekli.
– A nővéred nagylány, Selene, nincs szüksége senkire…
– De igen. – A lány lehajtotta a fejét, és belekapaszkodott a kávéjába. – Ő
azok közé tartozik, aki mindent felad másokért, anélkül, hogy érdekelné
vagy észrevenné, mi történik vele. Amikor megpróbáltam visszaszökni a
szobámba, elkapott, azt mondta, nincs senki az életében, és csak az érdekli,
hogy apával és velem minden rendben legyen. Szomorú volt. A
megérkezésem óta először, szomorú volt.
Nem hittem, hogy tudnom kellene minderről.
– Talán, mert elköltözöl… – kezdtem.
– Tényleg nem tudod elfogadni, hogy miattad, ugye?
– Elutasított – intettem oda a pincérnőt. – Nincs huszonnégy órája, hogy
elutasított. Sajnálom, ha kicsit szkeptikusnak tűnök Thea érzéseivel
kapcsolatban… ha egyáltalán léteznek. – A tekintetem találkozott a
pincérnőével, aki határozottan unta az életét. – Kávét kérnék, feketén –
közöltem vele, mielőtt visszafordultam Selene felé.
 –  Rendben, akkor hadd világosítsalak fel. – Kihúzta magát. – Fekete
szivárványok vagyunk.
– Ettől nem lettem okosabb.
– Amikor kicsik voltunk, a nagymamánk azt mondta, hogy mindenki a
szivárvány színeivel születik, és a körülöttünk lévő emberektől függően a
színeink vagy kivilágosodnak, vagy elsötétülnek. Thea és én fekete
szivárványok vagyunk… Időnként ragyogunk, de végül mindig feketén
végezzük. Az emberek nem maradnak sokáig velünk. Főleg, miután
rájönnek, miféle életünk volt, így lassan kivonják magukat az életünkből,
mert kényelmetlenül érzik magukat, vagy nem tudják, mit mondhatnának.
– Ismétlem, ő lökött el engem magától.
– Önvédelem. Ő így működik. De amikor ellök magától, azt akarja, hogy
kitarts mellette.
– Megszállottnak tűnnék.
Selene megrázta a fejét.
–  Nálunk ez máshogy működik. Amikor úgy érzi, hogy kezd boldoggá
válni, legalább tucatnyi okot felhoz, csak hogy elmenekülhessen. Pedig
csak egy dologtól fél; hogyha megismered őt, a jót, a rosszat és a szörnyűt,
akkor lelépsz. Kedvel téged, és ez valószínűleg halálra rémiszti őt.
– Honnan tudod?
– Mert ugyanezektől rettegek.
Megráztam a fejem, miközben a pincérnő letette elém a kávét. Nagy
levegőt vettem.
– Szóval azt akarod mondani, hogy loholjak utána, mint egy kiskutya?
Ezt nem tudtam megtenni. A büszkeségem nem hagyta.
– Azt mondom, hogy ha nem bírod az egészet, akkor menj el, és soha
többé ne lépj kapcsolatba vele. Csak bántani fogod őt, és ő egyedül él
Margaret házában, mert nem engedhetjük meg, hogy máshova költözzünk a
városban. Úgy jár-kel, mintha semmi sem fájna neki, de van, amivel már
nem tud megbirkózni egy ember, és bekattan.
– Azt mondtad, boldog? Honnan tudod?
–  Dudorászott. A 80-as évek zenéire táncolt, és ellopta a gitáromat…
mindezt ugyanazon a héten. Sosem volt olyan boldog, mint a nyár utolsó
hetében, és jól volt, amíg meg nem láttam őt múlt éjjel. Nem tudtam úgy
elmenni, hogy ne találkozzunk előtte.
– És most, hogy találkoztál velem?
 –  A véleményemet későbbre tartogatom, szóval mindenképp tarts ki
addig – mondta Selene mosolyogva.
– Mit kellene tennem?
–  Legyél mellette, és visszatalál hozzád. Addig csak vigyázz rá, oké?
Nem lehetek ott mellette, szóval ha teheted… ha akarod…
Vállat vont, valószínűleg nehezen találta a szavakat.
Biccentettem.
– Értem. Igazán törődsz vele.
–  Ennyi maradt a családunkból… látnod kellene, mit meg nem tesz
értem.
Selene felállt, apró után kutatott a táskájában.
– Hagyd!
–  Köszönöm. – Elmosolyodott. – Ó, és ez a beszélgetés soha, de soha
nem történt meg. Megölne engem… Minket.
Bólintottam, és ezzel Selene magamra is hagyott.
Miután egy hetet töltöttem vele, és figyeltem őt az órákon, Thea nyitott
könyv volt a számomra. Minden érzelem kiült az arcára, és amikor
rejtegetni próbálta őket, akkor is tisztán olvasni tudtam benne. A probléma,
hogy egy fallal vette magát körbe; messziről látni lehetett a fal mögötti
várost, de nem volt rajta kapu, és nem lehetett bejutni.
Nyilvánvalóan Selene-nek fogalma sem volt arról, hogy tanítom a
nővérét. Kíváncsi lettem volna, így mit gondolna a helyzetről. Nem pusztán
a nővére szeretője voltam, és nem tudtam volna távol maradni tőle a félév
végéig.
A kávénál erősebbre lesz szükségem!

Thea

– Nézd csak, ki döntött úgy, hogy visszajön – kiáltott fel Atticus az ajtóban.
– És én még azt hittem, nehéz lesz a trónfosztás. Rákészültem az utóbbi
órán.
Odaléptem hozzá, és szélesen elmosolyodtam, miközben elővettem a
lapot.
–  Atticus Michael Logan, született március 27-én, Mary-Ann és Jacob
Logan kormányzó fiaként, a dél-karolinai Greenville-ben. Két nővéred és
három öcséd van. A kedvenc csapatod a Dallas Cowboys, és várjunk…
Atticus megragadott, elhúzott az ajtóból, távolabb a haverjaitól, de ez
sem állított meg.
– Az nem lehet – mondtam a legjobb déli kiejtésemmel –, itt az áll, hogy
regisztrált republikánus vagy, és mégis a demokratáknak adományozol.
Biztos összetörted szegény anyukád szívét. Ó, ne, ez sem lehet! Itt apáddal,
Rick Perry kormányzóval és Ted Cruz szenátorral pózolsz. Ők nem
republikánusok? Titkos demokrata vagy? Annyi erőfeszítést tettél, hogy
elrejtsd, segítettél apád kampányában. Úgy hallottam, egy nap elnök
szeretne lenni. Micsoda szégyen lenne, ha a családod megtudná, vagy ami
rosszabb, ha mások megtudnák, hogy egy csaló vagy, aki megpróbál lármát
csapni, hogy aztán lesújthasson.
Atticus kikapta a papírt a kezemből, és leült a helyére. Az arca majdnem
lila volt. Határozottan forrt a dühtől, és valószínűleg legszívesebben megölt
volna.
– Mondd. Mit. Akarsz. Tőlem – vicsorgott.
–  Hogy mást csesztess – csattantam fel. – Csak tizenkét emberre van
szüksége, és mi tizenöten vagyunk. Segíts legyőzni őket! Ha sikerül,
bebiztosítjuk magunkat a kiválasztott tizenkettő közé. A többit pedig majd
meglátjuk, ha odaérünk.
– És én még azt hittem, hogy segíteni akarsz az embereken, és helyesen
cselekedni – szívta meg Atticus a fogát.
– Így is van. Magamért cselekszem helyesen.
– Rendben. Mondd csak, honnan szerezted ezeket az információkat?
Egy megvan, jöhet a másik.
–  Ismerek egy srácot, aki ért a számítógépekhez – mondtam, miközben
elindultunk egy másik órára. Levi… Black professzor órája volt az utolsó
aznap. Az előző óránk dögunalmas volt. A professzor úgy nézett ki, mint
aki a nagy gazdasági világválság óta nem gyakorolta a jogot.
Atticus mellém ült, és hátradőlt a székében.
– Szóval kit tervezel még bevenni a kis klubodba?
Az akcentusa ezúttal nem volt annyira feltűnő.
– Miből gondolod, hogy mások is hivatalosak?
– Ó. Akkor csak én vagyok ilyen különleges?
– Ne bízd el magad, majd megtudod, ha Black órájára érünk.
Atticus mocorogni kezdett, és újra végignézett rajtam.
– Mi az?
 – Mi történt veled? Egyik pillanatban csupa mosoly és szivárvány voltál,
most pedig egy fekete lyuk vagy.
– Ez megnehezíti a közös munkát?
–  Nem, csak kíváncsi vagyok, hova kell mennem, hogy befeketítsem a
lelkem.
Nem válaszoltam.

Letérdelve segítettem felszedni a lánynak a könyveit, míg mások

egyszerűen elsétáltak mellettünk.
– Vivian Vega, igaz? – kérdeztem tőle, pedig tudtam jól a nevét. Ő az, aki
rajongott az anyámért, és lényegében egy két lábon járó enciklopédia volt.
–  Mit akarsz? – tolta fel a szemüvegét az orrán, és oldalra döntötte a
fejét.
– Semmi különöset, csak azt, hogy ne próbálj bolondot csinálni belőlem
az órán. Nemcsak bosszantó, amikor folyamatosan félbeszakítasz, hanem
nevetséges is. Nem fogsz a tényekkel előnyhöz jutni. Te és én maradtunk az
egyetlen lányok, össze kellene fognunk.
–  Úgy tűnik, beijedtél – mondta Vega gyanakvóan. – Megvagyok
egyedül. Ahogy Black professzor rád szállt a hiányzásod miatt, kétlem,
hogy kihúznád a hét végéig, tehát el kell utasítanom a kamu-testvériségi
ajánlatod.
– Ahogy gondolod, Kicsi Pillangó – szóltam utána, amikor megpróbált
elmenni.
Megtorpant, és ijedt tekintettel, lassan fordult vissza.
– Minek neveztél?
– Kicsi Pillangónak. Ez a neved, nem?
Vega kézen fogva berángatott a női mosdóba. Benézett a fülkékbe,
mielőtt felém fordult.
– Hol hallottad ezt a nevet?
– Erre mindketten tudjuk a választ.
Egy röpke pillanatra bűntudat szúrt belém a tekintete láttán, de
emlékeztettem magam a célomra, és tudtam, hogy fordított helyzetben ő
gondolkodás nélkül a farkasok közé vetne. Konzervatív megjelenése
ellenére olyan nő volt, aki hajlandó bármit megtenni a győzelemért.
– Szóval zsarolni akarsz?
 – Nem. A segítségedet kérem. Te döntesz, hogy gyorsan megszabadulsz
tőlem, mert tudok a sztripperkedésről, vagy ráébredsz, hogy az
ellenségeskedésünk hátrányosan fog érinteni téged. Sosem használnék
ilyesmit ellened, és tisztelem a tényt, hogy ennyire ambiciózus vagy. Állj az
oldalamra, és segítek neked. Mint mondtam, mi vagyunk az utolsó lányok,
és azt hiszed, hogy azok a seggfejek támogatni fognak, ha tudomást
szereznek a dologról? Hidd el nekem, az én csapatomba akarsz kerülni.
Átvitt értelemben épp jól megszorongattam a golyóit, mást pedig már
nem akartam neki mondani. Elindultam a terem felé. Feldobott, hogy eddig
minden a terv szerint alakult.
Vivian Vega első generációs Puerto Ricó-i volt. Az édesanyja
varrónőként dolgozott, az apja taxisofőr. A családjában ő volt az első, aki
gimnáziumot végzett, és bekerült a jogi egyetemre… méghozzá a
Harvardra. Az egyetlen probléma, hogy nem engedhette meg magának az
intézmény költségeit, és az ösztöndíj csupán a tanulmányai felét fedezte.
Mivel nem volt más választása, munkát szerzett egy kétórányira lévő
sztriptízbárban, hogy boldoguljon.
–  Nos? – kérdezte Atticus, amikor helyet foglaltam. Levi… Black
professzor bármelyik pillanatban megérkezhetett, és Vivian nem
kockáztatná a késést.
– Várd ki a végét! – közöltem vele. Vega végszóra érkezett meg, és leült
a bal oldalamra.
Atticus kuncogva áthajolt rajtam, és megrázta a kezét.
– Atticus Logan. Téged mivel tart sakkban?
– Vivian Vega, és semmi közöd hozzá.
– Kezdődjön a játék! – suttogta Atticus, amikor Levi… Black professzor,
emlékeztettem folyamatosan magam, belépett a terembe.
Gyűlöltem a tényt, hogy a puszta látványától erősebben kezdett
dübörögni a szívem. Múlt hét péntek óta nem láttam és nem hallottam
felőle. Csupán három nap telt el, mégis egy örökkévalóságnak tűnt.
Szinte vártam, hogy a táblához lépjen, és letörölje a nevemet, de nem
tette. Helyette ledobott egy mappát az asztalára, és felénk fordult. Oldalra
billentette a fejét, és ekkor fedeztem fel a kis piros foltot a nyakán. A
gallérja nagyrészt eltakarta, és úgy tűnt, senki más nem vette észre rajtam
kívül.
Csípés is lehet.
 – Nemrégiben egy újabb ügy keltette fel a figyelmemet – kezdte Lev…
Black professzor, és Vivian átadta a füzetét. Atticus is odahajolt, és
elolvasta az újságcikket.
Honnan tudta?
–  Mariah Nash – kiáltott fel Atticus, mielőtt Black professzor elárulta
volna a nevet.
–  29 éves, a férje, a 66 éves Tyler Nash szenátor meggyilkolásával
vádolják. A mentőket július 27-én küldték ki a Nash család otthonába,
miután felhívták a 911-et. A férfit a helyszínen halottnak nyilvánították –
tettem hozzá.
– Mrs. Nasht az ezt követő szombaton 9:09-kor ítélték el. Tegnap pedig
hivatalosan is ön vette át az ügyet – fejezte be Vivian.
Lev… Black professzor szemöldöke felszaladt, mielőtt a csoport felé
fordult.
– Úgy tűnik, szövetség köttetett. Gratulálok, Mr. Logan, Ms. Vega és Ms.
Cunning, maguké az ügy. A többiek itt maradnak egy másik professzorral,
amíg vissza nem térek. Mára végeztünk. Remélhetőleg mire ismét
találkozunk, magasabb fokozatba kapcsolnak.
Nem tudtam megállni, a levegőbe bokszoltam.
– De gáz – suttogta Logan.
– Egyetértek – tette hozzá Vivian.
– Fogjátok be!
–  Logan. Vega. Cunning. Miért nem jönnek? – szólt oda Levi… Urgh!
Black professzor! Black professzor! Black professzor!
Utánasiettünk, és próbáltuk felvenni a tempóját. Úgy sétált, mintha égne
a talaj a lába alatt.
–  Logan, Cunning, emlékeznek az Archibald-ügyre? – kérdezte,
miközben megérkezett a kocsija. – Ez közel sem hasonlít ahhoz, és
egyiküknek taxival kell jönnie.
Amint kimondta, máris mozgásba lendültem, és óvatosan beszálltam a
hátsó ülésre. Vivian az első ülésre huppant.
–  Vesztett – mondta Black professzor Atticusnak, mielőtt beszállt
mellém.
– Ms. Vega, elárulná, hogyan jött létre ez a szövetség?
Basszus!
Az ülésbe süppedve próbáltam kerülni, hogy Levi arcára pillantsak.
Minden bátorságomra szükség volt, hogy beüljek a kocsiba.
– Cunning megzsarolt minket – közölte Vivian egyszerűen.
Láthatóan túl gyengekezű voltam.
 TIZENHATODIK

FEJEZET

Thea

Mire odaértünk az irodába, Atticus már ott volt. Levi… Black professzor, a
fenébe is, jobb lesz, ha Levinak nevezem, mielőtt begolyóznék, megszokott
közönnyel ült az autóban. Amikor Vivian közölte, hogy megzsaroltam őket,
csak lenézett a telefonjára, és egy szót sem szólt rá.
–  A kávéja, uram – nyújtott át neki Atticus egy poharat, amikor
mindannyian beléptünk a liftbe.
– Ne nyalja a seggem, Mr. Logan, különben ott ragad – válaszolta Levi,
de elvette tőle a poharat, és beleivott. Aztán visszaköpte a kortyot. – Ez
meg mi?
– Kávé?
– Ez nem kávé! – csattant fel, és Atticus kezébe nyomta a poharat.
Vivian és én az ajkunkba harapdálva próbáltuk visszatartani a nevetést.
– Szép volt – suttogtam neki, amikor kiszálltunk a liftből.
Az Archibald-ügy óta nem jártam itt, és végre szemügyre tudtam venni
mindent. A jobb oldali falra vastag, fekete üvegbetűkkel írták fel Levi
nevét. Az épület nyüzsgött, a dolgozók fel-alá rohangáltak a folyosókon.
Tristan lépett ekkor mellénk, háromrészes öltönye elegánsan állt rajta, és
átadott Levinak egy újságot.
– Hol a nő?
– Raymond most vitte be a konferenciaterembe.
Egyikük sem törődött velünk, miközben végigsétáltak a folyosón.
Szótlanul követtük őket. Mintha ismét láthatatlanná váltunk volna. Aki csak
meglátta Levit, vagy elfordította a tekintetét, vagy lehajtotta a fejét, és a
lehető leggyorsabban elment mellette. De még ez sem bizonyult elég
gyorsnak.
 – Te, a kávéfolttal, menj haza, míg rá nem jössz, hol a szád. – Levi egy
férfira mutatott a folyosón.
Jesszus!
– Bűnösnek tűnik? – kérdezte Levi a konferenciaterem ajtajában.
Láttam a nőt; spanyol volt, hosszú, sötét hajjal, kisírt szemmel. Teljesen
feketébe öltözött, és még egy kis csipkefátyol is lógott a kalapjáról, mintha
bizonyítania kellene a világnak, hogy a férjét gyászolja.
– Nem – felelte Atticus.
Vivian bólogatott:
– Igen.
És ekkor Levi zöld szeme rám siklott.
– Bizonytalan vagyok.
–  Akkor bizonyosodjon meg róla! Ugyanazok a szabályok, mint az
Archibald-ügynél – nyitotta ki az ajtót.
– Mik a szabályok? – súgta oda Vivian, ahogy beléptünk.
–  Leülsz, befogod, és nem vetsz rá rossz fényt. – Az egyik sarok felé
vettem az irányt.
Raymond, Levi társa odalépett, és a fülébe súgott valamit, de Levi meg
sem rezzent, csak a nőre bámult.
Csend volt, és a nő mocorogni kezdett Levi tekintete alatt… pontosan
tudtam, mit érezhet.
– Maga Mr. Black? – szipogott, az orrát megtörölte egy zsebkendővel.
Csend.
– Öhm… – ficergett ismét.
– Össze akarja zavarni – motyogta Atticus mellettem.
– Mi van? – hajoltam közelebb.
– Amit csinál. „Levi adásszünetének” nevezik. Úgy tesz, mint aki nem
figyel. Aztán jön a támadás – fejezte be Vivian, és lekapta a szemüvegét.
Hogy nem tudtam erről?
–  Megölte a férjét. – Levi egyszerűen kimondta. – Azt akarom tudni,
miért. Házasság előtti szerződést kötöttek, szóval nem a pénz miatt.
– Nem öltem meg a férjem! Szerettem…
–  Hazudik! Hazudhat a gyerekeinek, a sajtónak, önmagának, ha így
akarja, de engem ne csapjon be a saját irodámban!
– Magának az ügyvédemnek kellene lennie! – kiáltott rá a nő.
– És épp védeni próbálom. Tehát, miért ölte meg a férjét?
– Én nem…
 – Megölte a férjét.
– Nem.
– Maga. Megölte. A férjét.
– NEM!
–  Üvölthet, amennyit csak akar, akkor sem hiszek el semmit, ami
elhagyja a száját. Egy pincérnő, aki már háromszor házasodott, hozzámegy
egy kedves, gazdag öregemberhez.
– Maga mondta, hogy nem a pénzről szólt, aláírtam egy szerződést.
– Akkor miért ölte meg?
– Nem öltem meg a férjem!
– Hazug.
A nő felpattant.
– Rohadjon meg!
Levi Tristanhoz fordult.
– Kezdetnek jó.
Micsoda?
– Nem értem – süllyedt vissza a nő a székébe.
– Az ügyészség nem fog így magára szállni, Mrs. Nash, nem olyan, mint
az Esküdt ellenségekben. A tanúk padjára akarjuk állítani – közölte Levi.
– Akkor hisz nekem? – kérdezte reménykedve.
–  Nem számít, mit hiszek, csak meg kellett bizonyosodnom, bírja-e a
nyomást…
–  Nekem igenis számít! – kiáltotta a nő, és ismét talpra ugrott. – Nem
kell olyan ügyvéd, aki nem hisz nekem. Ha ez a helyzet, keresek mást.
– Akkor börtönbe kerül – közölte Levi egyszerűen. – Az illetékem pedig
a duplájára nő, ha már börtönben ül… ha egyáltalán elvállalom újra az
ügyét.
– Ez csak egy vicc magának?
–  Nem, de ön csinál bolondot magából. A férje meghalt, a
mostohagyerekei pedig karóba akarják húzni. Nincs szüksége olyan
ügyvédre, aki hisz magának. Olyan kell, aki győzni tud. Tehát felteszem a
kérdést, Mrs. Nash: győzni akar? El akarja kerülni a börtönt?
A nő ismét visszaült.
–  Nem öltem meg a férjem, és nem kedvelem magát. De szeretném
elkerülni a börtönt.
– Jó döntés – válaszolta Levi. – A társaim a tárgyalásig tájékoztatják, mit
kell tennie és mondania – biccentett oda Raymondnak, mielőtt elindult.
 – Ő akarok lenni – suttogta Atticus.
A világ nem áll készen két Levi Blackre.
–  Bűnös – motyogta Vivian, inkább csak magának szánta a gondolatot,
mint nekünk.
–  Egyikőtök hozzon nekünk kávét! – mutatott ránk Raymond. – Itt
leszünk egy darabig.
Senki sem mozdult, így vettem a fáradságot, és elindultam, bár fogalmam
sem volt, merre vagyok. Jó lett volna valakit megkérdezni, de amilyen
pillantásokat kaptam…
–  Ne törődj velük, csak a régi szép időkön merengenek – jelent meg
Tristan mellettem, amivel rám hozta a frászt.
–  Régi szép idők? – Odapillantottam arra a néhány emberre, akik
csoportba verődve nevettek valamin.
–  Már szünet van? – kérdezte meg Tristan tőlük, mire mindenki
visszarohant oda, ahol lenniük kellett. – Egyidőben olyanok voltak, mint te.
A nagy Levi Black irányítása alá tartoztak.
– Most is, nem?
– De, csak most fizetnek érte, hogy elviseljék őt. Ott a kávé.
Megálltam a folyosó közepén, összefontam a karom.
– Miért segítesz nekem?
–  Nem lehetek kedves? – vigyorodott el Tristan, és barna szeme
felcsillant.
– Nem.
– Oké, ismered a titkomat.
Egy pillanatig elgondolkodtam. Aztán elmosolyodtam.
– Mármint a szemfestékes alteregódat.
– Azon az éjszakán létszámhiány volt. A feleségem a bár tulajdonosa –
nézett rosszallóan.
Hátat fordítottam neki, és nekiláttam a kávénak.
– Ne aggódj, tartom a szám.
– Köszönöm…
– De annak ára van – szakítottam félbe, mielőtt agyondicsérhetett volna.
– Ára?
– Segíts lenyűgözni Levit ennél az ügynél.
Tristan szemöldöke felakadt.
– Lenyűgözni?
 – Minden évben kiválaszt egy diákot, igaz? Az osztályelsőt. Egy ügyben
segítettem neki, és felkerült a nevem a táblára. Segíts nekem, hogy a táblán
maradhassak.
–  És én még azt hittem, hogy cápákkal úszkálsz. Valójában te vadászol
prédára.
Épp, mint anyám.
–  Vissza kell vinnem a kávét. Viszlát, szivi – köszöntem el pont úgy,
ahogy ő tőlem a bárban.
Tristan egy helyben állva, halvány mosollyal nézte, ahogy elsétáltam.

Levi

– A diákod megfenyegetett – közölte Tristan, amikor belépett az irodámba,

és helyet foglalt az asztalom előtti széken.
– Úgy látszik, szokásává vált.
Hetvenkét óra alatt Theának sikerült teljesen új emberré válnia.
Merészebb és fagyosabb lett. Emiatt aggódott volna Selene?
– Téged is a markában tart? – kérdezte Tristan zavartan.
Felhorkantam.
– Nem merné. Plusz rosszabb fényt vetne rá, mint rám. Nem hülye.
– Szóval mi folyik köztetek?
Összecsípve az orrnyergemet, hátradőltem a székemben.
– Nem tudom. Miért érdekel engem egyáltalán?
– Mert kedveled.
Nem volt kérdés, mégis bólintottam.
– Kedvelem őt. Talán túlságosan is.
– Hajtasz rá?
Így lenne?
– Megkörnyékeztem, de elutasított, mert jó ügyvéd akar lenni.
– Amitől csak még jobban kedveled.
– Ezért is pénzt kapsz? Ha igen, csökkentenem kellene a fizetésed.
Nincs szükségem rá, hogy mások olvassanak a gondolataimban vagy az
érzéseimben.
–  Tényleg olyan kőszívű vagy, mint mondják. Kisemmized a leendő
unokahúgod apját. Kíváncsi vagyok, lesz-e unokatestvére. Te és Thea…
 – Kifelé!
–  Rátapintottam a lényegre, igaz? – gúnyolódott Tristan emelkedő
hangon. – Reméljük, nem látja a foltot a nyakadon… hacsak nem tud a
létezéséről.
Hozzávágtam egy tollat a fejéhez.
– Csak csípés.
–  Persze – vigyorgott Tristan, és az ajtóhoz lépett, amikor hirtelen
eszembe jutott, amit először mondott.
– Mivel zsarol téged?
–  Azt kérte, segítsek neki lenyűgözni téged az ügy megnyerésével.
Láthatóan a táblán akarja tartani a nevét. Az anyjára emlékeztet.
Elborzadtam.
– Azt mondják, A Cápa írásos nyilvántartást vezetett minden személyről,
aki tartozott neki, valamint kényes információkkal is rendelkezett magas
rangú személyekről, ha valaha a segítségükre szorulna. Így győzte meg
őket, hogy segítsenek.
Nem válaszoltam, Tristan pedig minden további szó nélkül távozott.
Kedveltem Theát, és újra vele akartam lenni. Be tudtam ismerni. Azt
azonban már nem tudtam beismerni, hogy futnék utána.
Egyszerűen nem voltam biztos benne, hogyan állítsam magam
egyensúlyba; a professzort, az ügyvédet, a srácot mindezek mögött… és a
srácot, aki egyszerűen csak ágyba akart bújni vele.
– Gondunk akadt – rontott be Raymond.
Azonnal talpra ugrottam.
– Miféle gond?
– Kiszivárgott egy videó a kliensünkről.
A hangsúlyból tisztán kihallottam, hogy nem hiszi véletlennek.
Ahogy beléptünk a konferenciaterembe, észrevettem, hogy mindenki
szeme a képernyőre tapad.
–  Gyűlölöm azt a *BIP*. Gyűlölöm az egész *BIP* családot! –
szitkozódott a részeg Mariah Nash a hírekben. – Tudod, mennyi *BIP* kell
elviselnem abban a *BIP* családban. És a gyerekei, a *BIP* gyerekei.
Önző, pénzéhes kis szörnyek. Hogyan mosolyogjak a kameráknak,
miközben az egyik drogos, a másik szexfüggő; komolyan mondom,
végigment az egész személyzeten és a szomszédokon. De legalább valaki
szexel. Az a *BIP* akkor sem tudná felállítani, ha fejjel lefelé állna.
Legszívesebben beverném a fejüket!
 Raymond kikapcsolta a televíziót, és mindannyian felém fordultak,
mintha valamiféle magyarázattal kellene szolgálnom erre az abszurditásra.
– Én… – hebegett Mrs. Nash, de feltartottam a kezem, hogy nem akarom
hallani, és ne is zavartassa magát.
–  Mindenki menjen haza, és erről ne beszéljenek senkivel. Reggel
folytatjuk!
– Mr. Black! – kiáltotta Mrs. Nash. – Kérem…
Lüktetett a fejem.
–  Megmondtam; mindenki menjen haza, és ne beszéljenek senkivel,
reggel folytatjuk.
Még engem is megdöbbentett, mennyire nyugodt vagyok, de őszintén
szólva, mit tehettem volna? Ha kiabálok, lehet, hogy Mariah Nash
hazamegy, leissza magát, majd csinál egy másik videót.
Fenébe, talán tényleg ő tette, gondoltam, miközben megtorpantam az
irodám előtt.
– Raymond és egy társunk vigyáz a nőre – mondta Tristan.
– Jó tudni, hogy hasznos vagy.
– Ez fájt, ember. – A szívéhez kapott.
A szememet forgatva az irodai kanapéhoz mentem lefeküdni.
–  Te is mehetsz, Betty, nem fogadok hívásokat – kiáltottam ki csukott
szemmel.
– Biztos…
– Jó éjszakát, Betty!
Nem nyitottam ki a szemem.
Egyszerűen csak feküdtem ott, mozdulatlanul. Sosem választottam
könnyű ügyeket… sosem.
Micsoda mazochista vagyok.

Éjfélkor ébredtem fel. Amikor megmostam és megtöröltem az arcom a

mosdóban, észrevettem, hogy két lámpa égve maradt: a konferenciateremé
és az én irodámé.
Az idióták égve hagyták a villanyt.
A nyakamat ropogtatva sétáltam oda, majd lefagytam, amikor megláttam
Theát a konferenciaterem padlóján ülve. A haját laza copfba fogta, és az
ügyiratokat lapozgatta maga előtt. A fejét az MP3-lejátszóján szóló zenére
ingatta, és sem engem nem vett észre, sem azt, milyen gyönyörű éppen.
 Imádtam, amikor szoknyát viselt. Élveztem a tökéletesen sima láb
látványát. Eszembe juttatta, milyen jó érzés, amikor körém fonja.
Amikor egy újabb dokumentumért nyúlt, végre észrevett, és megugrott.
– Jézusom, megijesztettél. Azt hittem, mindenki hazament!
–  Én is, főleg, mivel én adtam ki az utasítást – léptem be, ahogy Thea
felállt.
Elhúzódott a közelemből, mintha tartana az érintésemtől. Az ösztönei
nem tévedtek, vágytam rá. De inkább helyet foglaltam.
–  Csak szerettem volna minél jobban megismerni az ügy részleteit –
mondta halkan, miközben egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát.
A mozdulat pokolian megzavart.
–  Megesküdtem volna, hogy láttalak összepakolni, amikor
elbocsátottalak titeket.
–  Igen – mosolygott –, még a liftbe is beszálltam, és lementem a
többiekkel, majd vártam egy órát a kávézóban, hogy Vivian és Atticus
lekopjon végre.
– Ennyire kettesben akartál lenni velem? – viccelődtem.
Egy srác álmodozhat, nem igaz?
– Nem! – vágta rá Thea, kissé talán túl gyorsan is. – Mármint nem, azt
hittem, mindenki elment. A portást is meg kellett vesztegetnem. Vivian már
ismerte az ügyet, és Atticus gyorsan tanul, én csak fel akartam zárkózni, és
mivel nem vihetjük ki az ügyiratokat az irodából…
Felkapott néhány iratot, és visszatette őket a megfelelő dobozokba.
– Te tényleg akarod ezt.
– Azt hittem, egyértelművé tettem – ráncolta a szemöldökét.
–  Igen – bólogattam. – Csak még nem láttam ezt az oldalad. Igazán
érdekes.
– Nem voltunk együtt olyan sokáig, szóval nem is igazán ismersz engem.
– Ha te mondod.
Thea szeme szikrákat hányt.
– Mit fogsz kezdeni az üggyel? – váltott témát.
Megvontam a vállam.
– Nem tudom, talán kidolgozok valamiféle vádalkut. A nő saját magának
ásta meg a sírját.
– Hazudsz.
– Tessék?
Thea leült velem szemben, és összekulcsolta a kezét az asztalon.
 –  Hazudsz – ismételte. – Izgatott vagy. Persze haragszol, hogy a nő
hülyeséget csinált, de izgatott vagy, hogy magasabb a tét. Ezen a ponton
senki sem tudja kitalálni, hogyan nyerhetsz, így amikor megtörténik, majd
mindenki azt szajkózza: a nagy Levi Black újra megcsinálta! Ez indít be
téged.
–  Többek között – mértem végig. A felsője három gombja
kigombolódott, így egy kicsit beláttam a türkiz csipke melltartójára.
–  Úgy tűnik, valaki a segítségedre van benne. – Thea egyértelmű
bosszúsággal a nyakamra mutatott.
– Csak egy csípés – mondtam szárazon.
– Oké, hiszek neked.
– Helyes, mert sosem hazudtam neked.
Thea erre ledermedt. Láttam rajta, hogy meg akar futamodni.
–  Az imént említettektől eltekintve, valóban élvezem a lehetetlen
ügyeket.
Ellazult.
– Szóval, hogyan fogsz nyerni?
– Az esküdtek kiválasztásával.
–  Az esküdtekkel – ismételte lassan, és elernyedt a székében, ahogy
átgondolta. – De nem jut eszembe olyan csoport, aki kedvelné Mrs. Nasht.
A nők aranyásóként tekintenek majd rá. Az idősebb férfiak a videót veszik
rossz néven, míg a fiatal srácok szimplán viccesnek tartják az egészet. Nem
lesz egyszerű esküdteket választani.
– Semmi sem egyszerű, de mindenkinek vannak előítéletei vagy rigolyái,
néha magunk sem vesszük észre. Mint egy rándulás a drogok, pénz vagy
valami más említésénél. Ha a család valóban olyan elcseszett, mint
gondolom, nem kell mást tennünk, mint megmutatni, hogy nem jobbak az
ügyfelünknél.
– Nem kell rokonszenvessé tennünk őt – kiáltott fel Thea feltüzelve. – A
Nash családot kell úgy beállítani, hogy megvessék őket! – pattant fel
nyilvánvaló izgatottsággal.
– Mi lehet ebben olyan nehéz? – Magam is felálltam. – Pakolj, és indulj
haza, a következő hetek brutálisak lesznek.
– Tudom. – Nem nézett rám.
Az ajtót kinyitva megtorpantam. Visszafordultam.
– Ne érezd magad rosszul, ha anyukád könyvét használod.
Thea kiejtette a papírokat a kezéből.
 – Micsoda?
Lehajolva segítettem összeszedni őket.
– Anyukád szívességes könyvét…
– Honnan tudsz róla?
– Tristan nála gyakornokoskodott, emlékszel? Mellesleg a könyv olyan,
mint egy mítosz a jogi körökben. Ne érezd magad rosszul, amiért
használod. És tudom, hogy megtetted, mert kizárt dolog, hogy egyetlen
hétvége alatt, teljesen egyedül ástad elő a két feltörekvő diák titkait. Bármit
sikerült megtudnod, elég jelentős ahhoz, hogy ne akarjanak letaszítani a
helyedről. Magánnyomozó?
– Hacker – suttogta Thea lehajtott fejjel.
– Mint mondtam, ne szégyelld használni. Ha valaki más kezében lenne,
hidd el, sokkal gyakrabban használnák.
– Mert ők nem tudták, miféle ember volt valójában…
– Nem számít. Az, hogy a nevét és a dolgait használod, vagy a házában
élsz, még nem jelenti azt, hogy elfogadod őt, vagy olyanná válsz, mint ő –
vettem a két kezembe az arcát, hogy a szemembe nézzen végre. – Azt
jelenti, elég erős vagy ahhoz, hogy ne hagyd, hogy a neve az utadba álljon,
és minden rendelkezésre álló dolgot az előnyödre használj. Ez a te erődről
tanúskodik, és anyádhoz semmi köze.
Elengedtem. Indulni akartam, hogy megmaradjon ez a jó hangulat
kettőnk között, de nem tudtam megtenni. Még nem végeztem.
A derekát megfogva magamhoz rántottam, és az ajkához nyomtam az
enyémet. Thea meg sem próbált eltolni magától. Helyette közelebb bújt,
karját a nyakam köré fonta. Megragadtam őt, és felraktam az asztalra.
A csókja maga volt a bűnbeesés, ahogy a lábával átkulcsolt, és a melle a
mellkasomhoz nyomódott, teljesen megőrjített. Soha nem akartam
abbahagyni a csókolózást, de muszáj volt… a légzés még sosem bosszantott
ennyire.
– Még nem végeztünk, Thea. Nem lehet. Nem fog menni. Sajnálom… –
ismételtem el azokat a szavakat, amelyeket aznap este mondott nekem a
telefonban. – Ez nem elég, hogy ellökj magadtól. Főleg, hogy a tested még
mindig így reagál, valahányszor megérintem.
Hogy szemléltessem az álláspontomat, a kezemet a két combja közé
csúsztattam, és lágyan végigsimítottam rajta. Thea megborzongott, és
megpróbálta elfordítani a fejét. De kényszerítettem, hogy a szemembe
nézzen. Az alsó ajkába harapott, és igyekezett nem nyögni, még akkor sem,
amikor csípőjét előrébb billentette.
–  Nem úgy nézel ki, mint aki menekülni próbál – csókoltam meg az
ajkát, miközben az ujjammal tovább izgattam.
– Ah! – zihálta Thea, és megragadta a karom.
– Ez határozottan nem úgy hangzott, mint aki menekülni próbál.
Újra megcsókoltam az ajkát, az arcát, végül megnyaltam a fülét, és
óvatosan beszívtam a fülcimpáját. Thea megborzongott, a teste libabőrös
lett.
–  Tehát feltételeznem kell, hogy nem akarsz elmenekülni tőlem –
közöltem vele. – Jó tudni, mert nem terveztelek elengedni. Mint mondtam –
elszakadtam tőle, és hátráltam egy lépést, miközben lenyaltam az ujjam –,
nem végeztünk. Szóval ha készen állsz, hogy ismét komolyra fordítsuk a
dolgot, tudasd velem, különben tovább játszadozom veled.
Kifelé indulva küzdenem kellett, nehogy magamévá tegyem őt az
asztalon. Nem tehettem. Egyelőre nem. Szépen és lassan fogom
becserkészni őt.
De most szükségem lesz egy kiadós hideg zuhanyra.
 TIZENHETEDIK

FEJEZET

Thea

Két hónap. Két hónap telt el az irodai éjszaka óta, és négy hónap, amióta
megismertem Levi Blacket. Négy hónapja fordult feje tetejére a világom.
Az órán ő volt Black professzor, és az irodai éjszaka után különös
kegyetlenséggel bánt a csoporttal – már tizennégyre csökkent a létszám –,
de amint egyedül találtam magam vele – bármennyire is igyekeztem,
állandóan kettesben maradtam vele (a liftben, a lépcsőn, a kocsiban) –,
olyankor mindig visszaváltozott Levijá. A szimpla Levi szexi,
szenvedélyes, és… megőrjített engem.
Amikor azt mondta, nem végeztünk, komolyan gondolta. Ha kettesben
maradtunk a kocsijában, a keze hamar a lábaim közé került. Amikor
nadrágot viseltem, elmosolyodott a változáson, és arcátlanul megcsókolt,
miközben a sofőrje felhangosította a rádiót. Amint az ajka az enyémhez ért,
kikapcsolt az agyam, és mielőtt feleszméltem, kigombolta a nadrágomat. A
legrosszabb az egészben, hogy élveztem. Élveztem, ahogy próbált hozzám
férkőzni. Olyan módon izgatott, amit nem értettem. A józan eszem azt
súgta, hagyjam abba, de nem tettem.
Levi képes volt a liftet is megállítani, és a falhoz nyomva úgy csókolt,
mintha utoljára csókolna. És én hozzátapadtam. Többre vágytam egy
csóknál. A lépcsőházban is ugyanúgy elkapott; a falnak sodort, majd
hevesen és szenvedélyesen megcsókolt. Még a nyakamra is csókokat szórt,
és óvatosan megharapta a mellemet, mielőtt mosolyogva meghátrált.
Nekem ez nem volt elég.
Nem akartam, hogy megálljon! Minden alkalommal beindított, és
minden alkalommal, amikor elengedett, ráébredtem, hogy egyre jobban
akarom őt. De sosem ment tovább egy szenvedélyes csóknál vagy óvatos
incselkedésnél, és ez valahogy sokkal rosszabb volt, mintha valójában
szexeltünk volna. A csókjai, az érintései nem bizonyultak elégnek.
Amikor visszaküldtem Selene-t Marylandbe, büszke voltam magamra.
Büszke, hogy félretettem a testi vágyat és az önzőséget, hogy a feladatomra
koncentráljak. De most mintha visszavontam volna a magamnak tett
ígéretet.
Csak el kellett volna utasítanom. Világosnak és egyenesnek kellett volna
lennem. Nem akartam, hogy megérintsen.
–  Szóval két embernek maguk közül itt lesz a vége – mondta Levi a
csoport előtt állva. – Aki a legalacsonyabb pontot kapja a téli záróvizsgán,
mehet. Gratulálnék, hogy idáig eljutottak, de a vereségben nincs semmi
ünneplésre méltó.
Megkerülte az asztalát, és leült. Piros tollat ragadva osztályozni kezdte a
dolgozatainkat. Miután három órát töltöttünk azzal a rohadt dologgal,
mindannyian kimerültek voltunk, és alig vártuk az indulást, azonban
tudnunk kellett, hogy bekerültünk-e a tizenkettőbe.
Vivian pattogatott kukoricával kínált, de megráztam a fejem. Atticus
azonban odanyúlt, és belemarkolt.
– Hat feles a csokornyakkendős srácra – mondta Atticus, mire a nevezett
hátrafordult, és dühösen rámeredt.
Atticus vállat vont, tovább ette a popcornt.
– Tíz a sálas srácra – suttogta Vivian –, a 80-as évekbeli fülbevalóval.
– Tudjátok bárkinek is a nevét? – A pillantásom közöttük járt.
– Nem – mondták egyszerre.
–  Minek zavartassuk magunkat, ha úgyis kirúgja őket? Emlékeztek
azokra, akiket eddig kirakott az órájáról? – kérdezte Vivian.
– Amint meglesz a tizenkettő, megtanulom a többi kilenc nevet. – Atticus
minket már beleszámolt a kiválasztottakba ezek szerint.
Olyan magabiztosak voltak, nekem mégis remegett a kezem.
Vivian rám pillantott.
– Miért vagy ilyen stresszes?
–  Te miért nem vagy? Én vagyok az egyetlen, aki nehéznek találta a
tesztet?
Egy pillanatra összenéztek, aztán felálltak, és átültek a sor végére… távol
tőlem.
Seggfejek!
 – Vicces – morogtam, de úgy tettek, mintha láthatatlan lennék. – Hát jó,
remélem mindketten megbuktok.
– Hallasz valamit, Vivian?
–  Magam sem tudom, de úgy hangzik, mint a kétség halk, hófödte
kiáltása, Atticus.
A kétség halk, hófödte kiáltásai
– Ennek semmi értelme – csattantam fel.
– Pszt! – fordult felém a csokornyakkendős srác.
– Te egész félévben itt voltál? – kérdeztem tőle, mire Vivian és Atticus
nevetésben tört ki.
Azonban abbahagyták, amint Levi felnézett. Zöld szeme az osztálytermet
fürkészte, és mindenki visszatartotta a lélegzetét. Majd lenézett, és folytatta
az osztályozást.
A gazember szándékosan csinálta!
Ennek ellenére élveztem nézni őt. Sötét haja kissé összekuszálódott,
jobbára az óra előtt, a lépcsőházban történt, szerencsét hozó
smárolásunknak köszönhetően.
El kellene utasítanom őt. Helyette arról álmodoztam, milyen jó érzés
volt, ahogy magához szorított, és milyen szexi volt szemüvegben. Mintha
az irányítása alá kerültem volna.
Amikor Levi ismét felnézett, újra lefagytunk. Felállt, megragadta a
szivacsot, és letörölte az adataimat a tábláról.
–  A francba! – mondta Atticus. Mintha a föld másik végéről beszélt
volna, legalábbis úgy éreztem, mert a szívem a mellkasomban és a
halántékomban dobogott.
Rémülten néztem, ahogy Levi letörli a családomat, a tanulmányaimat, a
nemzetiségem és végül a koromat. A nevem alatt megállt. Ledobta a
szivacsot, megfogta a krétát, és felírta a csoport többi tanulójának a nevét.
– Rohadék – hüledezve a székembe süppedtem.
–  Épp amikor azt hittük, hogy végre megszabadulunk tőled – sóhajtott
Atticus, és visszaült a jobb oldalamra.
–  A csaj olyan, mint Arnold Schwarzenegger, mindig visszatér, még
akkor is, ha nem akarjuk – tette hozzá Vivian, miközben helyet foglalt a bal
oldalamnál.
– Kösz, srácok – mondtam gúnyosan.
–  Gyerünk, csokornyakkendős srác. – Atticus ökölbe szorított kézzel
várta, hogy a fiú felálljon és távozzon, ahogy Levi felírta a tizenkét nevet a
táblára.
A srác valóban megtette a szégyenkörét.
–  Igen! – ujjongott Atticus. Szegény fiú úgy nézett ki, mint aki
legszívesebben megfojtaná. – Talán jövőre?
–  A sálas srác… kiesett – pacsizott Vivian Atticusszal, majd felém
fordult.
A szememet forgatva én is belecsaptam a tenyerébe.
– Borzasztó emberek vagytok.
–  Persze, és hogy is lettünk a szövetségeseid? Még jó, hogy barátok
vagyunk – vágott vissza Atticus.
Őszintén szólva nem voltam biztos benne, hogy a barátaim. Olyan
emberek voltak, akikkel sok időt töltöttem, de nem hittem, hogy ettől
barátokká váltunk.
–  Hölgyeim és uraim, gratulálok. Bekerültek a „tizenkettek” közé –
szólalt meg Levi.
Miért érzem úgy, hogy a pápa tüsszögésben tört ki, vagy ilyesmi?
–  Innentől kezdve nem itt tartjuk a találkozóinkat. Minden óra az
irodámban lesz. Első kézből fogják megtanulni, mit jelent védőügyvédnek
lenni.
Elkezdte összeszedni a dolgait, és mi – Atticus, Vivian és én – abban a
pillanatban talpra is ugrottunk.
– Sem nekem, sem a társaimnak nincs ideje magukhoz igazodni. És mint
tudják, jelenleg három társukkal a Nash-ügyön dolgozom. Szerencsére,
sikerült megtartani a helyüket, különben elég kínos lett volna mindannyiuk
számára… Miért nem jönnek? – kiáltott fel Levi.
Ahogy megfordultunk, hogy lássuk, kinek beszél, ráébredtünk, hogy a
másik kilenc hallgató ülve maradt. Atticus szeme elkerekedett, és a fejével
azt üzente: gyerünk, siessetek. A kilenc diák felpattanva rohant utánunk.
–  A dolgok gyorsan változnak – folytatta Levi. – Ha nem tudnak
megjelenni, vissza se jöjjenek. Ha azt hiszik, hogy a karácsonyt a
családjukkal ünneplik, nézzenek balra, majd jobbra; rázzanak kezet
egymással, mert mostantól ez az új családjuk. Azt teszik, amit kérnek
maguktól, amikor kérik, és oda mennek, ahol szükség van önökre. Minden
nap egy ítéletnap. A tizenkettőbe tartozni nem leányálom. Az igazi munka
most kezdődik.
Levi nem várt meg senkit, máris beszállt az autójába.
 –  Ha nem értek előtte az irodába, végetek – közöltem velük, miközben
Vivian taxit fogott hármunknak.
–  Ott találkozunk – búcsúzott Atticus, amikor helyet foglaltunk a
kocsiban.
Megfordulva láttam, hogy minden társunk taxiért rohan, de a
csúcsforgalom miatt gyakorlatilag lehetetlen volt fogni egyet is. Épp ezért
mi nemcsak osztoztunk egyen, hanem gyorshívóra tettük a telefonunkban.
– Kezdem érteni, miért bánnak szarul velünk a társai. Egész mulatságos,
amikor te osztod a pofonokat – mondta Vivian.
Igazat beszélt. Valóban egész mulatságos, de mind tudtuk, hogy ez csak a
taxiút idejéig fog tartani.
A Nash-ügyet a karácsony előtti hétre tűzték ki, majd rövid szünet
következik, mielőtt Levi újra bíróság elé áll.
Hová rohant el az idő?

Levi

– Az egyik esküdt twitterezett a kiválasztás során? Viccelsz velem? Melyik?

– A négyes számú – válaszolta Tristan.
– Fenébe!
Te jó ég, ez az ügy az őrületbe kergetett.
– Ki lép a négyes esküdt helyébe?
A többiek csak lestek egymásra, mielőtt a papírjaikért rohantak. Hogy
fogom megnyerni az ügyet ezekkel az idiótákkal?!
– Ki lép a négyes esküdt helyébe? – kiabáltam.
–  Deborah Padovano – válaszolta Thea, miközben két tálca kávéval
besétált a terembe.
– Te, állj fel, és vedd el a kávét! – mutattam az egyik társamra. – Maga
pedig üljön le és beszéljen, mivel úgy tűnik, itt senki sem tud egy istenverte
dolgot sem – parancsoltam rá Theára.
Cseréltek. Thea az asztalhoz sietett, levett egy dossziét az előttünk lévő
kupacról, és átadta nekem.
– Deborah Padovano, 72 éves, a férje hat éve halt meg szívrohamban, és
sosem házasodott újra vagy vállalt gyereket – sorolta fejből.
– Hol dolgozik?
 – Van egy kis péksége, és úgy gondolom, ő jól jöhet nekünk… önnek –
javította ki magát.
– Miért? – hajolt előre Tristan.
– A férje egy csalás miatt elvesztette az összes megtakarított pénzüket, és
kénytelenek voltak visszamenni dolgozni. A férfi hat hónap múlva
szívrohamot kapott, a nő pedig az életbiztosításból szerzett pénzből
vásárolta a pékséget. Nem mondom, hogy ő ölte meg a férjét, de nem kizárt,
hogy örült a halálának. Országszerte több ezer nő gyűlöli a férjét. Nekünk
pedig egy is elég közülük, nem igaz?
–  Maradjon ülve! – mondtam neki. – A többiek pedig derítsenek ki
minden szörnyűséget, amit Mr. Nash elkövetett az életében, és még a nap
vége előtt, ha kérhetem.
– Maga, jöjjön velem! – intettem Theának.
Egy pillanatig habozott, majd utánam indult, kifelé a
konferenciateremből.
– Mire van szüksége, Mr. Black?
Távolságot hagyott közöttünk, miközben az irodám felé tartottunk.
Betty rosszalló pillantást vetett rám, a szeme alatti ráncok erősebben
kirajzolódtak, miközben beengedtem Theát az ajtón.
– Egy óráig ne kapcsolja a hívásaimat!
– Igen, uram – felelte Betty enyhe mogorvasággal.
– Valami gond van, Betty?
– Nem, uram – válaszolta, miközben úgy tett, mintha gépelne.
– Biztos benne? – erősködtem.
Felsóhajtott, eltolta magát az asztaltól, és felállt. Felém fordult.
– Most, hogy megemlítette, mióta is dolgozom önnek?
– Megközelítőleg nyolc éve.
–  Megértem, hogy a nagy Levi Black elfoglalt, meg minden, de azt
gondolná az ember, hogy ennyi év odaadás után az a legkevesebb…
Az íróasztalához sétálva kinyitottam az alsó fiókot, egészen a hátsó
részébe nyúltam, és az asztalra tettem a kék dobozt.
Elvigyorodtam.
– Folytassa!
–  Ön egy rémes fiatalember – nevetett fel Betty, miközben lekapta a
fedelet, és megvizsgálta a doboz tartalmát.
A szeme felragyogott, és mosoly ült ki az arcára, amikor kivette a
kedvenc előadására, A hattyúk tavára szóló jegyeket.
 – Illetve két főre szóló vacsorafoglalás a Chateau La Rue-ba, amikor ön
akarja.
– Levi… – válaszolta.
– Boldog születésnapot, Betty!
– Köszönöm.
Bólintva visszafordultam életem másik nőjéhez. Thea az ablaknál állt,
ahonnan egész Bostonra rá lehetett látni.
– Élvezed a kilátást?
–  Muszáj volt valami kedveset csinálnod, igaz? – suttogta, bár láttam,
hogy a szája sarka felfelé görbült. Mögé léptem. – Mire van szüksége, Mr.
Black?
–  Rád – feleltem lazán –, de mivel ez most nincs napirenden, be kell
érnem ezzel. – Átadtam neki az ügy iratait.
Ellépett tőlem, én pedig a gitáromért nyúltam, mielőtt leültem a
székembe.
– Nem értem.
– Mondd el, hogyan vezetnéd le az ügyet! – pengettem meg a húrokat.
– Viccelsz?
– Képletesen persze. Kedvellek, de még nem vagyok hajlandó a kezedbe
adni egy nő jövőjét. A táblán maradt a neved, így továbbra is te vagy a
falkavezér. Ha megteszed, felajánlom, hogy személyesen képezlek ki, és ez
már a gyakorlat része. Na most, hogyan vezetnéd le az ügyet?
– El kell olvasnom…
– Az utóbbi két hónapban az ügyet tanulmányoztad. Ha továbbra is bele
kell nézned az aktákba, akkor csak álmodban lehetsz ügyvéd.
Thea rám meredt, ledobta a dossziét az asztalra, és összefonta a karját.
– Nem vesztegetném az esküdtszék idejét Mrs. Nash fényezésével, mert
sérti az intelligenciájukat. Nem kertelnék, kimondanám; Mrs. Nash gyűlölte
a férjét. Talán azonnal megutálják Mrs. Nasht ezért, de bennem megbíznak,
mert én vagyok az egyetlen, aki nem beszél mellé.
– Oké, mi lesz ezután? – Felraktam a lábam, és igazítottam egy kicsit a
hangoláson, mielőtt újra játszani kezdtem.
– Ezt követően világossá tenném, hogy nem Mrs. Nash az egyetlen, aki
gyűlölte őt. Amikor a lánya a tanúk padjára lép, megkérdezném tőle, milyen
érzés volt, amikor a családi vagyonból…
– Bűnös.
– Micsoda?
 –  Azt mondtam, bűnös. Ha így fogod bemutatni az ügyet, ez lesz az
esküdtszék döntése.
–  Épp te mondtad az órán, hogy a legjobb módja a gyanúsított
felszabadításának, ha találunk egy másik gyanúsítottat, aki képes lehetett a
bűncselekmény elkövetésére.
– Így igaz.
– Akkor hogy lett az ítéletem „bűnös”?
–  Mert elbagatellizálod az ügyet – sóhajtottam fel. Lehunyt szemmel
hallgattam a zenét. – A gondolatmeneted helyes, de a hozzáállásod gyenge.
Mr. Nash lányát kizárták a gyanúsítottak közül. De miért? Ugorj a torkának.
– Nem sértem vele a tanút?
–  Nem, ha jól csinálod. Talán megsérted az érzéseit, mások talán egy
picsának gondolnak, de kit érdekel? Végső soron a győzelem számít.
Szóval ne fogd vissza magad! Vezesd rá a kérdésekre. Hadd lője lábon saját
magát. Tégy úgy, mintha én ülnék a tanúk padján.
Thea bólintott, én pedig letettem a gitárt, és kihúztam magam, miközben
vártam a kérdéseit.
– Ms. Nash, igaz, hogy egy éve elhagyta a családi otthont?
– Igen, világot akartam látni.
–  Nem azért, mert az apja dühös volt a kábítószerrel való visszaélése
miatt?
– Nem…
– Nem volt dühös? Vagy nem drogfüggő?
Vigyorogni akartam. Kezdett ráérezni.
–  Igen, drogproblémáim voltak, de kezdtem javulni. Apám átsegített a
betegségen.
– Ha valaki segít magának, miért megy el otthonról?
Jó kérdés.
– Én…
– És ha az apja segített magának, miért lopott el kétszázezer dollár értékű
ékszert?
– Én soha…
– Emlékeztetném rá, Ms. Nash, hogy a hamis tanúzást a törvény bünteti.
Tudta, hogy az édesapja bejelentette a lopást a rendőrségen, ám ejtette a
vádakat, amikor rájött, hogy ön tette?
Egy pillanatra megálltam. Ámultam. Beindultam. Aztán eszembe jutott
valami sokkal fontosabb.
 – Várjunk, van bizonyítékunk erre? – léptem ki a szerepemből.
– Nem feltétlenül.
– Ez mit jelent?
–  Mr. Nash leltárt vezetett minden ékszerükről. Amikor átnéztem,
észrevettem, hogy közel kétszázezer dollár értékben történt eltűnés, épp,
amikor a lánya is meglépett. Felhívtam a rendőrséget, közöltem, hogy Mrs.
Nash egyik ügyvédje vagyok, majd megkérdeztem, jelentették-e az
ékszerek eltűnését. Azt mondták, telefonon történt a bejelentés, azonban
néhány órával később Mr. Nash visszahívta őket azzal, hogy megtalálta a
hiányzó darabokat. A nyilvántartásai szerint azonban soha nem kerültek elő
azok az ékszerek.
– És ezt miért csak most mondod? – Nem oldotta meg az ügyet, azonban
megerősítette azt.
– Nem volt írásos bizonyíték…
–  Nem számít. Ha ezzel megzavarjuk a tanút, és megerősítjük a
védelmet, akár kőbe is véshetjük.
– Ó.
Az ilyen dolgok emlékeztettek arra, hogy Thea még csak diák, és hogy
sokat kell tanulnia. De miután elvégezte a tanulmányait, olyan erő lesz,
amivel számolni kell.
–  Oké, kezdjük elölről – mondtam, és hallgattam, ahogy elmagyarázza,
hogyan töri meg a tanút.
Örökké tudtam volna nézni.
 TIZENNYOLCADIK

FEJEZET

Thea

– Nem szabadna hívnod – mondtam, miközben letettem Árnyék vizestálját.

Belenyalt, de aztán megugrott a mennydörgéstől.
– Mi van, ha munkával kapcsolatos?
Levi hangjába még a telefonon keresztül is beleborzongtam. Nem tudom,
miért, de ahogy közvetlenül a fülembe beszélt… igazán szexi volt.
– Mert munkával kapcsolatos? – kérdeztem vissza, de sejtettem, hogy az
ellenkezője.
– Attól függ, mit értesz munka alatt.
Nevetni akartam.
– Levi, reggel újra bíróság elé kell állnod.
– Gyere át!
– Ja, biztos, hogy nem – ültem le a kanapéra.
– Akkor én megyek hozzád.
– Ne merészeld! – figyelmeztettem.
Felsóhajtott.
– Sokkal bonyolultabbá teszed ezt a kelleténél.
– Ez az én szövegem!
– Aú. A fülem.
Francba!
– Sajnálom, néha felbosszantasz.
– Csak néha?
Annyira idegesítő.
Levi egy pillanatra elhallgatott, és én is.
– Tarolni fogsz holnap – suttogtam.
– Tudom.
– Miért kell ilyen gőgösnek lenned?
 – Bostoni vagyok – válaszolta. – A menőségem része.
Képtelen voltam bent tartani a nevetésem.
– Ó, istenem, te…
– Mi vagyok?
Sóhajtva megfogtam a párnám, és a mellkasomhoz öleltem.
– Tényleg nem tudod, mikor kell feladni.
– Mi a francért adnám fel? Élvezem, és te is.
– Én nem.
– Hazug.
A telefonon keresztül is éreztem a vigyorát.
–  Gyere át! Vacsorázzunk, nézzünk meg egy filmet, és beszélgessünk
egyet, mint a felnőttek.
Megcsíptem az arcom, hogy ne mosolyogjak.
– Mint a felnőttek?
–  Amikor kettesben vagyunk, csak néhány percem van. Néha csupán
másodperceim. Valójában sosincs lehetőségünk beszélgetni, így végül
mindig rád vetem magam, mint egy kanos tinédzser. Bármennyire
szórakoztató is ez, szeretnélek jobban megismerni.
–  Ha valaki a családomon kívül ismer engem, az te vagy, Levi. Ne áss
tovább, mert csak olyan dolgokat fogsz találni, amik nem fognak tetszeni.
Fenébe! Ez csak úgy kicsúszott a számból.
–  Mennem kell – mondtam pánikszerűen, miután már így is túl sokat
elárultam.
Kinyomtam a telefont, és a kanapé másik végére dobtam. Aztán a
párnába temettem az arcomat.
Mi a baj velem?
Hallottam, hogy a telefon újra megszólal, de nem tudtam rávenni magam,
hogy felvegyem. Az oldalamra fordulva néztem, ahogy az eső az ablakomat
kopogtatja. A mobil a lábamnál rezgett, és vissza akartam őt hívni. Minden
jobb volt, amikor vele beszéltem. Csak gyáva voltam. Miért nem tudtam…
nőiesebb lenni?
Amikor újra megrezzent a telefon, felkaptam.
– Igen?
–  Jesszus, mi értelme van a telónak, ha sosem veszed fel? – harsogott
Selene a fülembe.
Eltartottam a fülemtől a telefont. Most már értettem Levit. Aú.
– Bocsi, azt hittem, valaki más hív. Minden rendben? Jól van a nagy…
 –  Mindenki jól van. Csak hiányoztál. És azon tűnődtem, haza tudnál
jönni karácsonyra?
– Selene, megtenném…
–  Nem baj, ha nem. De komolyra fordítva a szót, én megismertem
valakit…
– Várj, micsoda? – visítottam.
Hirtelen felpattantam, leijesztve Árnyékot is a székről.
– Selene? Az én hugicám? Megismert valakit?
– Hé, ne csinálj úgy, mintha érzelmileg visszamaradott lennék! – hordott
le.
– Nem. Nem. – Lassan visszaültem. – Csak meglepődtem, jó értelemben,
és örülök neked… amíg rendben vagy.
–  Jól vagyok. Jó srác, nagyi is kedveli. Viszont közölte vele, hogy az
áldásodat kell adnod, szóval ezért hívtalak. Már hetek óta várja, hogy
találkozzatok.
Csak két hónapja távozott.
– Hetek? Mióta találkozgatsz vele?
És miért csak most hallok róla?
–  Már a Bostonba érkezésem előtt is beszélgettünk, de megszakadt a
kapcsolatunk. Amikor visszatértem, újra összejöttünk.
Újra? Miért csak most hallok róla?
– Mi a neve?
–  Kizárt dolog, hogy elmondjam! Lenyomozod őt Facebookon, vagy
ilyesmi, és szeretném, ha megismernéd, mielőtt ítélkezel felette.
–  Nem ítélkezek – közöltem, de magamat sem igazán győztem meg. –
Annyira – tettem hozzá, hogy ne hazudjak a húgomnak.
– Ő az? – hallottam meg ekkor egy mély hangot a háttérből.
– Selene, tizenegy óra van!
– Itt a nagyi, ő pedig indulni készült éppen.
– Várj, beszélhetek vele? – kérdezte a srác.
– Majd találkozunk, ha ráérsz, és meg tudsz látogatni minket. Sok sikert
mindenhez! Szeretlek. Szia!
Egyetlen szót se tudtam kinyögni, Selene máris letette. A telefonomat
nézve észrevettem, hogy az összes nem fogadott hívás Selene volt. Levi
vissza sem hívott, miután letettem.
Miért zavar ez engem? Miért vagyok ilyen?
Felkeltem, fogtam a gumicsizmám és a dzsekim, és kifelé indultam.
 – Szurkolj, Árnyék!

Levi

–  Jövök! – kiáltottam ki, miközben a hajamat szárítottam épp egy

törülközővel. Ahogy kinyitottam az ajtót, a késő esti látogatóm volt az
utolsó, akire számítottam volna.
– Thea?
Félreálltam, hogy beengedjem. Thea levette a csizmáját az ajtóban,
mielőtt beljebb lépett.
– És persze hogy nincs rajtad felső – sóhajtozva indult el a konyha felé.
– Örülj, hogy egyáltalán van rajtam ruha.
Kivett két poharat a szekrényből, és elővett egy üveg bort a hűtőből.
Kihúzott néhány fiókot, feltételeztem, a dugóhúzót keresi.
– Elraktad. – Homlokráncolva fordult felém.
–  Igen, az elmúlt négy hónapban, amióta nem jártál itt, elpakoltam a
dugóhúzót – nyúltam be az egyik fiókba, hogy odaadjam neki.
– Dühösnek tűnsz.
– Rám nyomtad a telefont, emlékszel?
– Nem hívtál vissza – töltött bort a poharakba.
Próbáltam nem kiakadni rá.
– Nem akarok játszadozni, Thea. Nem védheted tovább a szívedet azzal,
ha úgy teszel, mintha nem lenne. Miért. Is. Vagy. Itt?
– A húgomnak barátja van. – Mosolygott ugyan, de nem érte el a szemét.
– Épp a párnámmal a mellkasomon vergődtem a kanapén, mint egy
kisgyerek, ostoroztam magam, amiért élveztem a beszélgetésünket.
Miközben a húgom stabil és érett kapcsolatban él. A barátja találkozni
szeretne velem, de fogalmam sincs, miért, mert én nem tudok éretten
viselkedni. Kedvellek, Levi, de elfuserált vagyok. Tényleg. Néhányszor azt
sem tudom, miért kelek ki az ágyból. Jobb, ha elsétálsz, mert nagy eséllyel
elcseszem az életedet. Hidd el, értek hozzá, és veled nem akarom megtenni.
Thea egy korttyal eltüntette a borát.
–  Nem parancsolsz nekem – közöltem. – Nem dönthetsz helyettem. Ha
veled akarok lenni, akkor megpróbálok veled lenni. Az egyetlen másik
személy, aki irányítani tudja ezt, az te vagy. Szóval benne vagy, vagy sem?
 Thea megrázta a fejét, és a borosüvegért nyúlt, de megállítottam. Ha
megejtjük ezt a beszélgetést, józanul kell megtennünk.
– Nézz rám! – Természetesen nem tette. – Thea!
Felsóhajtott, felnézett, én pedig megfogtam az arcát.
– Nem vagy fekete szivárvány. Látom minden színedet. A múltban talán
az voltál, de jelenleg semmiképp sem vagy.
Döbbenten bámult rám.
– Honnan…
– Aznap, amikor az első alkalommal elutasítottál, a húgod felhívott, és
találkozót kért. Aggódott, amiért egyedül vagy itt, és azt hiszem,
személyesen akart velem találkozni.
Thea felsóhajtva dőlt neki a pultnak.
– Tényleg ő az érettebb.
– Szerintem törődik veled.
Kis korukban egymás támaszai voltak, szerintem ezért igyekeztek
annyira, hogy erősek maradjanak. A másik miatt.
– Maradsz éjszakára?
Thea nyelt egyet, a poharát szorongatta.
–  Téli szünet van, és jelen pillanatban nem vagyok a professzorod.
Szóval maradsz éjszakára?
– Igen. És felnőttként fogok viselkedni.
Mosolyogva előhúztam a telefonom.
– Akkor vacsorára lesz szükségünk.

Thea

Az ölében ültem a nappali padlóján, a vizes ruháimat átcseréltem az egyik

pamutpólójára. Kínait ettünk, és hallgattuk a kinti vihart. Miután ilyen sok
időt töltöttünk külön, arra számítottam, kellemetlen lesz, de ott folytattuk,
ahol abbahagytuk.
Levi egyik kezével a combomat simogatta, míg a másikkal az e-mailjeit
lapozgatta a telefonján.
– Egy penny a gondolataidért cserébe? – kérdezte, miközben bámuláson
kapott.
– Csak egy penny? Miféle lánynak gondolsz engem?
 Levi a vállamat csókolva kuncogott.
– Ne gondold túl.
– Nem teszem.
Hitetlen pillantást vetett rám.
–  Oké, túlgondolom – ismertem be. – De nem tudok mit tenni. Olyan,
mintha mi sem történt volna, és visszaugrottunk volna az első hétre.
– Nem bánom az első hetet.
–  Én sem, de te olyan sokat tudsz rólam, én meg mintha semmit se
tudnék rólad.
– Akkor kérdezz.
Egy pillanatra elgondolkodtam.
– Miért lettél ügyvéd?
Hiábavalóan próbáltam felszedni a rizst a pálcikámmal, miközben a
válaszát vártam. Körülbelül három próbálkozás után feladtam, és kivettem a
kanalat a dohányzóasztalán lévő zacskóból.
Levi rám vigyorgott, és könnyedén felkapott egy gombócot a saját
pálcikáival.
– Senki sem szereti a felvágósokat – vigyorogtam.
– Megtanítalak. – A kanalamért nyúlt, de elhúzódtam.
– Kerüli a válaszadást, Mr. Black.
–  Utálom ezt a kérdést, mert sosem tudok rá választ adni. Nem tudom,
miért lettem ügyvéd. Apám is az volt, ráéreztem az ízére, és itt ragadtam. –
Vállat vont.
–  Ez furcsa, valamivel… inspirálóbbat vártam – csúszott ki a számon
meggondolatlanul.
– Semmi baj.
– Biztosan nem tartottál volna ki olyan sokáig, ha nem szereted.
–  Ó, nem, most már szeretem. De akkoriban fogalmam sem volt, mit
akarok kezdeni az életemmel. Egyszerűen követtem az utat, amit lefektettek
előttem. Szerencsére bejött a dolog, és megtaláltam a hivatásom. A
tárgyalások számomra olyanok, mint egy-egy óriási sakkjátszma.
Szakértelem és stratégia, amelyet egy sor törvény korlátoz. Ez az egyik oka,
hogy sosem tudnék államügyész lenni, ők a törvényhez vannak béklyózva.
A kívülállóknak azonban akadnak kiskapuk és trükkök. Minél nehezebb az
ügy, annál jobb a játék.
Levi egyre elevenebbé vált, ahogy beszélt róla. Az egész arca
felragyogott, és olyan… boldognak tűnt.
 –  És az embereknek sem rossz segíteni – tette hozzá gyorsan, mire
felkacagtam.
– Semmi ítélkezés.
– Semmi ítélkezés – ismételte. A szeme egy pillanatra az ajkamra siklott,
aztán félrenézett. – Következő kérdés, Ms. Cunning?
– Milyenek a szüleid?
Ő már mindent tudott az enyémekről… már ha szülőnek lehetett nevezni
őket. Az egyiket gyűlöltem, a másikat évek óta nem láttam.
– Thea?
– Bocsánat, csak elgondolkoztam. Mit mondtál?
– Nem mondtam semmit, csak úgy néztél ki, mintha elragadtak volna a
gondolataid.
Honnan ismert engem ilyen jól?
– A szüleid? – kérdeztem ismét.
–  Anyukám balerina volt, amíg meg nem sérült A hattyúk tava
főpróbáján. Most saját stúdiója van, és hatéves kortól tanít lányokat. És
mint mondtam, édesapám ügyvéd volt, amíg nyugdíjba nem ment.
Mindketten bostoni előkelőségek, és még mindig fülig szerelmesek
egymásba. Szilveszterkor apa összetolja a bútorokat a házban, és hagyja
anyának, hogy privát előadást tartson neki – nevetett fel, és megrázta a fejét
a gondolatra.
– Nagyszerűnek tűnnek.
–  Azok is. Anyám kissé rámenős, de most, hogy a húgomnak
megszületett a babája, lefoglalja a nagymamáskodás.
– A húgodnak, Bethannek? – Reméltem, hogy jól emlékszem a nevére. –
Tristan feleségének?
– Igen, múlt hónapban született meg a kislánya.
– Olyanok vagytok, mint egy amerikai álomcsalád. Aranyos – mondtam
álmodozó mosollyal.
Még az ünnepi képeslapokon is el tudtam őket képzelni. Ahogy
megmozdultam Levi ölében, észrevettem az időt.
– Levi! Két óra van, pihenned kell, néhány óra múlva a bíróság elé állsz!
– Oké – kapott fel a karjába, és elindult a lépcső felé.
– Mit művelsz?
– Csak úgy vagyok hajlandó pihenni, ha ölelhetlek közben – válaszolta.
Még a villanyt is sikerült lekapcsolnia, miközben engem cipelt.
– A kaja…
 – Majd reggel foglalkozunk vele – dobott le az ágya közepére.
–  Nincs szex! Ha nem leszel holnap formában, sosem bocsátom meg
magamnak.
Levi felsóhajtott, de láttam rajta, hogy fáradt.
Felültem, megsimítottam az állát.
– Nem megyek sehová, és próbáld másképp látni; ez lesz a nyereményed,
miután tarolsz holnap.
Levi a tenyerembe csókolt.
–  Ha nem kaphatlak meg ma éjszaka, legalább vedd le a pólódat, hogy
érezhesselek.
A tekintetét látva hogy mondhattam volna nemet?
Lehúztam a pólót, és megfordultam, hogy kicsatolhassa a melltartómat.
Amikor megtette, a keze végigsiklott a gerincemen, és közben csókolgatni
kezdte a hátamat.
– Levi! – nyögtem fel, amikor megfogta a mellem.
– Hiányoztál. – Még egyszer, utoljára megcsókolta a bőröm.
Aztán felállt, bement a fürdőszobába, és néhány másodperc múlva
megnyitotta a vizet.
– Ó, istenem! – nyögtem fel. A párnájába engedtem a levegőt, amit eddig
visszatartottam. Az oldalamra fordulva megszagoltam. Olyan illata volt,
mint neki.
Mi a…
Levi éjjeliszekrényén A nagy Gatsby egy példánya állt. Felülve érte
nyúltam. Aláhúzta a kedvenc idézetemet, mintha már tudta volna, melyik
az.
Amikor Levi elzárta a zuhanyt, leraktam a könyvet, a takaró alá
másztam, és alvást színleltem. Hallottam, ahogy egy darabig még járkál a
szobában, aztán a villanykapcsoló kattant egyet, és a matrac besüppedt.
Levi körém fonta a karját, és közelebb húzott. Meztelen volt, és hideg, de
nem szóltam semmit. Egyszerűen hozzásimultam. A mellem, a karom a
mellkasához ért, a lábaink egymásba gabalyodtak.
Soha életemben nem éreztem ilyen nyugalmat.
A fejemben megállás nélkül a Gatsby-idézet motoszkált: „Tudod,
rendszerint vadidegenek közt élek, mert sodródom mindenfelé, s közöttük
próbálom meg elfelejteni, milyen szomorú dolog történt velem.”{1}
De én nem sodródtam többé. Levi mellett nyugalomra leltem.
– Te is hiányoztál – suttogtam bele a sötétségbe.
 TIZENKILENCEDIK

FEJEZET

Thea

Thea!
Tudom, hogy azt kérted, ébresszelek fel, de olyan békésen
aludtál, hogy nem tudtam megtenni. Technikailag
szüneted van, élvezd ki. Hamarosan visszatérek, hogy
behajtsam a nyereményem. Addig is, az én lakásom a te
lakásod. Reggeli a mikróban.
Üdvözlettel:
Levi
Csalódottan másztam ki az ágyból, hogy nem lehettem ott vele a
tárgyaláson, különösen, miután olyan keményen dolgoztam az ügyön. De a
társai és a média mellett egyszerűen nem maradt elég hely, hogy
mindannyian beférjünk a tárgyalóterembe. Tanulók voltunk, így
természetesen kihagytak minket belőle.
Felvettem a pólómat a földről, magamra húztam, és lementem.
–  Levi – morogtam. Feltakarított, és reggelit készített, mielőtt a
tárgyalásra ment.
A mikrón újabb üzenetet hagyott.

Enyhén égett francia pirítós baconnel és kávé nélkül.

Továbbra is furcsa, de mindegy.
Levi
Mindenre emlékezett, azonban én is emlékeztem, hogyan szereti a
reggelijét. A telefonom csörgését hallva megfogtam a pohár narancslevet,
amit a pulton hagyott, és a nappaliba indultam.
A kanapé alá nyúlva előkaptam a telefonomat.
– Igen?
– Nézed? – kérdezte Vivian.
– Egy pillanat. – A távirányítót kerestem.
– Hogyhogy nem nézed? – csattant fel Atticus.
Nem tudtam, hogy mindketten vonalban vannak.
– Elaludtam.
– Elaludtál? Nem veszem be…
– Pszt! – csitított minket Vivian. – Ott kellene lennünk, ez nem fair.
– Mennyit is dolgoztál rajta? – kérdezte Atticus.
– Nos, amikor Thea állandóan belép a képbe, mint valami hős lovag, ki
tehetne bármit?
–  Basszus, Thea, valahogy kijátszottál minket, hogy a háttérénekeseid
legyünk.
–  Nem játszottam ki senkit. Most, ha megbocsátotok, nézném, ahogy
Black professzor szétrúg pár segget, és megenném a reggelimet – nyomtam
ki a telefont.
Bármennyire is élveztem a bohóckodásukat, ma reggel egyszerűen nem
volt hozzá energiám.
Amikor láttam, hogy Mr. Nash lánya a tanúk padjára lép, felpattantam a
kanapéra, és feltekertem a hangerőt.
– Ms. Nash, igaz, hogy egy éve elhagyta a családi otthonát?
Te szemétláda, vigyorogtam szélesen. Az én módszeremet használta.
– Igen – felelte Nash a mikrofonba.
– Miért?
– Drogproblémákkal küzdöttem, és az elvonókúra mellett döntöttem.
– Nem igaz! – üvöltöttem rá a televízióra.
– És mit szólt ehhez az apja?
– Mint minden apa tenné, dühös volt, és csalódott. Kitagadott.
– Akkor hogyan fizette az elvonót?
– Elloptam a családi ékszerek egy részét. De később felhívtam apámat, és
elmondtam, miért tettem.
Francba, az ügyészség rávette, hogy árulja el ezt is. Mr. Nash lánya volt
az egyetlen személy, akinek elég nyomós oka lett volna megölni az apját.
– És maga egész évben ott volt?
– Igen.
 – Hol történt pontosan ez az elvonókúra?
– Nyugat-Senecában.
– És maga…
– Tiltakozom bíró úr, ez Ms. Nash tárgyalása? – fordult az ügyész, a bíró
felé.
Levi az ügyészre pillantva felvonta a szemöldökét. Furcsa módon
elégedettnek látszott.
–  Bíró úr, én csupán tudni szeretném, hogy Ms. Nash megfelelő
tudatállapotban van-e a sokévnyi drogfogyasztás után, hogy a tanúk padján
ülhessen.
– Helyt adok.
– Köszönöm, bíró úr. Elnézést, hol is volt ez a rehabilitációs központ, Ms.
Nash?
– Seneca Fallsban.
Várjunk.
– Seneca Fallsban vagy Nyugat-Senecában, Ms. Nash? Ez két különböző
hely, körülbelül két órára egymástól.
– Nyugat-Senecára gondoltam…
–  Csakhogy a nyugat-senecai rehabilitációs központok karitatív alapon
működnek. Akkor mire költötte azt a kétszázezer dollárt? Biztos, hogy nem
Seneca Fallsban volt?
– De, Seneca Fallsra gondoltam, elnézést.
– Ms. Nash, ugye tudja, hogy a hamis tanúzást a törvény bünteti?
Elkapta őt.
– Igen.
–  Ms. Nash, ön nem lehetett sem Seneca Fallsban, sem Nyugat-
Senecában, mivel a programjuk 160 napig tart. Szóval hol volt?
– Én…
– Elment egyáltalán elvonóra?
Nash hebegett, majd elvörösödött.
– Megtagadom a válaszadást.
Levi úgy folytatta, mintha a lány egy szót sem szólt volna:
– Viszont ha nem volt elvonón, hová tűnt a pénz?
– Megtagadom a válaszadást.
– Ha nem volt elvonón, nem szokott le. Így amikor arra érkezett haza,
hogy az apja el akarja vágni a családi vagyontól, ahogy a mostohaanyja
kérte, nem volt ideges?
 –  De – mondta ki a lány könnyes szemekkel. – Apámnak soha nem
fordult volna meg a fejében. Az a nő ültette a bogarat a fülébe.
–  Három héttel később pedig megtudta, hogy az apját meggyilkolták,
igaz?
A Nash lány kinyitotta a száját, majd becsukta.
– Nincs több kérdésem a tanúhoz.
–  IGEN! – Fel-le ugráltam a kanapén. Amikor meghallottam a
telefonomat, azonnal felvettem. – Micsoda védés volt. Láttátok? Zseniális.
Egyszerűen zseniális!
– THEA!
Végül abbahagytam, amikor megnéztem a hívóazonosítót.
– Selene? Bocsi, azt hittem, valaki más hív.
– Gondoltam. Bocsánat, hogy zavarlak, később visszahívlak…
– Ne, ne. Nem történt semmi, csak felpörgetett egy ügy.
– Nagyi azt mondta, hogy ismét visszautasították apa fellebbezését. Ezért
gondoltam, hogy még ma megírom neki az első levelemet, és szeretném, ha
elolvasnád. Tudom, hogy azóta írsz neki, amióta tudsz a dologról, és nem
akartam, hogy azt higgye, nem érdekel, vagy nem figyelünk arra, ami vele
történik.
És ezzel az izgatottságom szerte is foszlott. Leroskadtam a kanapéra.
Nem tudtam, hogy visszautasították a fellebbezését. Általában az „ügyvéd”,
ha nevezhetjük így, tájékoztatott róla.
–  Nem ír vissza – közöltem. – Tudom, hogy megkapja őket, de nem
válaszol. Ne olvasd el, amit róla írnak, oké? Ha kérdésed van, engem
keress!
Az internetből csak a gyűlölet folyt, ha róla volt szó. Ahogy belemerülsz,
olyanná válik, mint egy fekete lyuk, amely megtépáz kifelé menet.
– Tudom. Csak én is akarok adni neki valamit. El tudod olvasni nekem?
Nem akartam.
– Persze.

Levi

Nem tudtam, mire számítsak, amikor hazaérek. Egy részem azt hitte, Thea
hazarohant, a másik részem remélte, hogy az ágyamban fekszik,
összegömbölyödve és meztelenül. Azonban mindkét feltevés hibás volt.
A nappalim kisebb irodává változott, a dohányzóasztalt iratok és fotók
lepték el. Thea a macskájával az ölében ült, fejhallgatóval a fején egyik
oldalt lapozgatta a másik után, és nagyobb szövegblokkokat emelt ki. Azt
az éjszakát juttatta eszembe, amikor a konferenciateremben találtam őt.
A dolgaimat a kanapéra dobva mögé léptem, és megpusziltam a nyakát,
mielőtt levettem volna a fejhallgatóját.
– Azt kértem, lazíts. És amúgy sincs már szükségem több segítségre az
ügyben.
–  Nem a te ügyed. Az enyém – suttogta Thea, és hátranézett rám. –
Vagyis az apám ügye.
Végignéztem a Thea körül tornyosuló dobozokon.
– Ezt mind te gyűjtötted össze?
–  A tárgyalásán nem volt túl sok minden, így lényegében a nulláról
kellett kezdenem. Ha találtam valamit, átküldtem az ügyvédjének, ami
csupán kétszer történt. Végül haszontalannak bizonyult. Sajnálom a
rendetlenséget. Ígérem, indulás előtt feltakarítok. Csak nem akartam otthon
lenni.
Azta.
Leültem mellé, és levettem a nyakkendőmet.
–  Nem gond, tényleg. Van hely, csak azt nem értem, hogy miért nézed
ezeket most?
– A húgom felhívott, hogy ismét elutasították a fellebbezést, és írt apának
egy levelet – adta át a telefonját, hogy elolvassam a kézzel írt levelet, amit a
testvére lefotózott, és elküldte neki.

Kedves apa, Mr. Walton, Ben, apu,

Egyszerűen kihagyom a megszólítást. Annyiszor újraírtam

már, hogy majdnem kifogytam a papírból. Nem tudom,
emlékszel-e rám, Selene vagyok, a másik lányod. Bárcsak
emlékeznék rád, mert Thea elmondása alapján egész
rendesnek tűnsz. Ő most ügyvédnek tanul, hogy
kiszabadítson téged, és hidd el, ha van valaki a világon,
aki képes rá, az Thea. Olyan, mint egy öszvér; ha egyszer
megveti a lábát, nem mozdul, amíg el nem végzi a munkát.
 Hidd el, jól tudom, hogy milyen, mert lényegében ő nevelt
fel. Szóval azt akarom mondani, hogy melletted állunk, és
remélem, jól vagy… már amennyire a körülmények,
engedik. Nem tudok mást tenni, mint drukkolni Theának,
de tudd, hogy nem feledkeztünk meg rólad, így tarts ki
értünk!

Hamarosan találkozunk,

Selene
Thea letette a telefont az asztalra, és szó nélkül az ölembe hajtotta a fejét.
Nem tudtam, mit mondhatnék.
– A lehető leggyorsabban dolgozom…
– Belepusztulsz ebbe, Thea. – Elhallgattam. Próbáltam a lehető legjobban
megfogalmazni a következő kérdésem. – Miért nem kértél meg rá? Te
mondtad, hogy utálod a jelenlegi ügyvédet, akkor miért nem kerestél meg?
–  Hónapokkal ezelőtt megtettem. A személy, akivel beszéltem, azt
hiszem, Raymond lehetett, azt mondta, nem vállalod halálraítéltek ügyét.
Több tucat ügyvédet hívtam, de mind ugyanezt mondta. Amikor
találkoztunk a bárban, fogalmam sem volt, ki vagy, amikor pedig a közös
hetünk során közölted a neved, összeállt a kép, de nem számított többé. A
saját kezembe vettem az irányítást. Sosem gondoltam volna, hogy a
tanárom leszel – ismerte be lehunyt szemmel.
Nem tudtam róla. Minden ügyet Tristan vagy Raymond hozott, majd
kiválasztottuk azokat, amelyek jelentős horderejűek voltak, vagy
izgalmasnak tűntek.
–  Emellett nem akartalak terhelni vele. Ha megteszem, és nem hiszel
nekem, vagy veszítünk, féltem, hogy mi történik velünk. Ilyen önző
vagyok. Semmi újat nem találok, ahogy az ügyvéd sem talált. Kudarcra
ítélnélek. Úgy érzem, nekem kell megoldanom ezt, és… nem is tudom.
– Rendben – fogtam meg a kezét, és megpusziltam –, amikor szükséged
van rám, csak szólj, és segítek. De egyelőre egyszerűen támogatlak.
Thea felült, közel hajolt az arcomhoz.
– Sosem tudom kiszámítani, mit fogsz tenni vagy mondani.
– Ez kölcsönös – simítottam meg az arcát. – Randizni akarok veled.
 – Nem épp azt csináljuk?
–  Nem. A randizásba beletartozik a mozi, a vacsora, a szórakozás. A
külvárosba is mehetünk, ha szeretnéd.
Thea tekintete ide-oda járt, mintha az arcomat fürkészné, mintha valami
jelet keresne.
–  Hmmm… a külváros jól hangzik – hajtotta a kezembe a fejét. – És
biztosan tudod, de nagyszerű voltál ma.
Előrehajolt, és megcsókolt.
– Ez azt jelenti, hogy megkapom a nyereményem?
Thea bólintva állt fel. Kézen fogott, felhúzott a földről, és hagytam, hogy
felrángasson a lépcsőn a hálószoba felé, ahol lenyomott az ágyra.
Könnyedén levetkőzött előttem, meztelenül rám mászott, és kicsatolta az
övem. Aztán lecsúszott a lábam közé, és egyenesen engem nézett,
miközben az ujjai megtalálták a prédájukat, és megkezdték varázslatos
munkájukat. Thea megnyalta a száját, megharapta az alsó ajkát, én pedig
megrándultam a kezében.
– Thea… – Nem tudtam máshova nézni.
– Igen? – kérdezte udvariasan, mindkét kezével a farkamat simogatva.
Bassza meg!
Az ágyra támaszkodva próbáltam meg felülni.
– Olyan kemény, Mr. Black – suttogta Thea, miközben közelebb hajolva
apró csókot nyomott a nyakamra. – Mondja meg, mit szeretne tőlem.
– Öhm… tessék? – kérdeztem, mivel az agyam teljesen lefagyott.
– Mondja meg, mit tegyek, Mr. Black – ismételte meg Thea vigyorogva.
Végighúzta az ujját a farkam végén, és elég nyomást gyakorolt rá ahhoz,
hogy bármelyik férfi megkergüljön a gyönyörtől.
Nem jutottam szóhoz. Túl rég kerültünk ilyen közel egymáshoz, és már
majdnem elfelejtettem, milyen érzés.
–  Sajnálom, nem tudok tovább várni – közöltem egyszerűen.
Megragadtam a derekát, és átfordultam vele. Pokolba az előjátékkal,
azonnal szükségem volt rá!
Thea a párna alá csúsztatta a kezét, és előhúzott egy óvszert.
– Akkor ne tedd.
Egek!
A lehető leggyorsabban lerángattam magamról a ruháimat, közben Thea
kuncogott, amitől csak jobban kívántam őt.
– Valaki nagyon lelkes.
 – Fogalmad sincs, mennyire – csókoltam meg.
Túl sokszor kényszerültem hideg zuhany alá miatta, és most megfizet
érte.
Thea belém kapaszkodott, ahogy lassan beléhatoltam.
– Ah… gah – nyögött, miközben a körmeit a vállamba vájta. – Még!
Nem törődtem vele. Időt akartam hagyni magamnak, hogy kiélvezzem az
érzést. A szorítását, a melle nyomását, ahogy megremeg a vágytól, telt ajka
édes ízét. Minden pillanatát imádtam.
Thea felnyúlva ragadta meg az államat, úgy kényszerített, hogy ránézzek.
– Ne légy önző! Dugj meg!
–  Te vagy a nyereményem – emlékeztettem, miközben finoman
beleharaptam a hüvelykujjába, csak aztán engedtem el a kezét.
Thea minden erejével nekem feszült, míg végül sikerült átfordítania. Rám
ült.
– Ha nem veszed át a nyereményt, valaki ellopja – emelkedett fel, majd
visszacsúszott. Lassan tette, incselkedve, és olyan élvezetet jelentett, ami
kis híján elviselhetetlen volt.
–  Jézusom – sziszegtem. Theába kapaszkodtam, miközben ő rajtam
lovagolt. Nem tehettem róla, valahányszor visszaült, én felfelé toltam a
csípőmet, teljes erővel mozdultam, és megpróbáltam a tempójához
igazodni.
Átkaroltam, magamhoz öleltem… több hónapnyi incselkedés és
frusztráció. Mindtől megszabadultunk, úgy nyögtünk és fogtuk egymást,
mintha az életünk múlott volna rajta.
–  Levi! – kiáltott fel Thea, ahogy hátravetette a fejét, és a háta
meghajlott.
Az ujjai a bőrömbe mélyedtek, és lehunyta a szemét. Éreztem minden
egyes összehúzódását magamon, ahogy felért a csúcsra. A hajamról csípős
izzadság csöpögött a szemembe, ahogy ismét a hátára fordítottam, és az
egyik lábát átemeltem a vállamon, hogy mélyebbre tudjak hatolni, mint
valaha. A számba haraptam.
– Uram… isten – remegett Thea hangja.
– Istennek ehhez semmi köze – közöltem vele, miközben megmarkoltam
a mellét, és az ujjaim közé szorítottam a bimbóját. Elég erősen csíptem
össze, hogy felnyögjön, és ficeregni kezdjen alattam, majd előrehajoltam, és
a számba véve az egyik mellbimbóját, a nyelvemmel ide-oda cikáztam
rajta.
 – Levi… annyira… jó – nyöszörgött.
Nem tudom tovább visszafogni magam.
A nyakát csókolva halkan felnyögtem, és határozottan magamhoz
szorítottam, amikor elmentem.
Thea a karjában tartott, miközben ziháltunk és lihegtünk.
– Miért is mondtam neked nemet? – kérdezte.
– Egy pillanatra elvesztetted az eszed, de megbocsátok érte – suttogtam,
miközben végigcsókoltam mindkét mellét.
Legurultam róla, és mellé feküdtem.
–  Ha mindenki így szexelne, a világ sokkal jobb hely lenne – sóhajtott
boldogan, mire felnevettem.
– Teljesen egyetértek. Imádkoznunk kellene értük, vagy ilyesmi.
Thea kuncogva simult hozzám, és nem tudtam őt máshol elképzelni, mint
a karjaimban.
Nyakig benne voltam, és nem létezett kiút.

Félálomban érte nyúltam. Azonban az ágy üres volt. A szemem egyből

kipattant. Megérintettem a helyét, mintha ettől varázslatosan megjelenne, de
ő köddé vált. A lepedő azonban, ahol feküdt, még meleg volt.
Megfordultam, hogy az órára nézzek.
Hajnali 2:23.
Felültem, megfogtam az alsónadrágom. Felszisszentem a vállamba
harapó fájdalomtól. A tükörhöz lépve észrevettem a véraláfutásokat,
valamint a vörös karmolásokat, amiket a körme hagyott.
–  Basszus – suttogtam körbefordulva, hogy felmérjem a kár mértékét.
Nem is emlékeztem rá, hogy ennyire megkarmolt… Ettől függetlenül
kitüntetésként viseltem, ahogy lesétáltam a lépcsőn.
És ott volt ő, a papírjait pakolta, és nem viselt mást, mint egy pólót, az én
pólómat. Elmosolyodtam.
– Bébi, gyere vissza az ágyba!
Thea megugrott. Vagy attól riadt meg, hogy ott álltam, vagy talán a
becenév rémítette meg ennyire. Bébi. Olyan természetesen, olyan
egyszerűen, olyan… helyesen hangzott.
–  Adj egy percet – mondta, és tovább pakolta az iratokat. – Ha elöl
hagyom ezeket, megint felkelsz előttem, és elpakolsz. Holnap lesznek a
záróbeszédek…
 Felkaptam Theát, és a vállamra hajítottam.
– Levi!
– Nem tudok aludni, és holnap nagy napom lesz a bíróságon. Kellesz az
ágyamba – mondtam ellentmondást nem tűrve, miközben a szobába
cipeltem. Az ágyra fektetve kibújtam a bokszeremből, és bemásztam mellé.
– Elég ragaszkodónak tűnt ez a mondat – suttogta Thea, miközben a hátát
a mellkasomhoz nyomta, és hagyta, hogy átkaroljam.
Vadvirágillata volt, és a bőre melegnek érződött a bőrömön.
–  Neked is aludnod kell – motyogtam csukott szemmel. – Mikor érted
meg végre? Nem csupán magam mellett akarlak tudni, szükségem van rád.
Szeretlek.
 HUSZADIK

FEJEZET

Thea

Még sosem akart senki úgy, mint Levi. Furcsa volt. Nem értettem, és mégis,
piszkosul boldog voltam mellette. Nem tudtam megmagyarázni,
egyszerűen… szabadnak éreztem magam.
A családomon kívül senki nem tudott a titkaimról, csak ő. Gimiben
elkövettem a hibát, hogy megnyíltam néhány ember előtt, és rossz vége lett.
Néhány héttel később összesúgtak mögöttem, és szárnyra kaptak a pletykák.
A tanáraim aggódtak, és addig fajult a dolog, hogy a tanácsadók mindennap
találkozni akartak velem. De addigra már túl voltam a terápián. A
nagymamánk ezreket költött rá, hogy Selene és én vadidegenekkel
beszéljük meg az érzéseinket, és hogy hogyan érzékeljük magunk körül a
világot. De néha beszélni sem tudtunk. Nem készültünk fel lelkileg, hogy
egyes emlékeket felelevenítsünk. Nem tudtam, mit mondjak nekik, ami
csak rontott a helyzeten.
Hat évig kénytelen voltam beszélni, de utána megesküdtem, hogy sosem
hozom többé szóba a témát… amíg nem találkoztam Levijal. A
találkozásunk első napjától kezdve a világom megváltozott.
–  Mi a baj? – Ahogy Levi mögém lépett, elkapta a pillantásom a
tükörben.
– Semmi. Hova is megyünk? – fordultam meg.
– Hétvégi randevúval ünnepelünk – jelentette be mosolyogva.
Felkapta mindkettőnk táskáját, és lecipelte a földszintre. Természetesen
megnyerte az ügyet, és minden hírműsor azt ismételgette, hogy a nagy Levi
Black ismét megcsinálta. Oly könnyűnek állította be a dolgot, hogy senki
sem emlékezett Mrs. Nash ügyének előzetes feltevéseire. Néhányan
azonban felháborodtak, hogy Mr. Nash gyilkossága megoldatlan maradt.
 –  Ismét belevesztél a gondolataidba – jegyezte meg Levi, ahogy
átnyújtotta a sapkámat és a sálamat.
– Az ügyön gondolkodtam…
– Nem – emelte fel Levi a kezét. – Hónapokig gondolkodtunk az ügyön.
Most itt az ideje megfeledkezni róla. – Megállt, végigtapogatta a zsebeit. –
Hol a pénztárcám?
–  A konyhában van, erről jut eszembe… – Elindultam arra, és Levi
követett. Kinyitottam a hűtőszekrényt, a szekrényeket, fogtam néhány
almát, chipset, vizet és bármit, ami belefért a táskámba.
– Mit művelsz?
– Azt mondtad, egy-két óra, míg odaérünk, igaz?
– És ennyire éhes leszel? Nem ítélkezem, csak…
– Nem! Kettőnknek lesz, nem láttad a havat? Ha ott ragadunk valahol…
Kinevetett.
– Túl sokat nézed az időjárás-jelentést.
Nem törődtem vele. Mindent bedobáltam egy szatyorba, majd Levi
kezébe nyomtam a pénztárcáját. Ő csak vigyorgott rám, mire előtört a
gyermeki énem. Grimaszolva nyelvet öltöttem rá, és megindultam a bejárati
ajtó felé.
– Te most…
– Azt hittem, sietünk, Mr. Black. – Már az ajtóban álltam, felhúztam a
télikabátomat és a csizmámat.
– Nem akarsz néhány takarót is?
Nem is tűnt rossz ötletnek. Megfordultam, és a gardróbszekrény felé
indultam, de Levi közbelépett, és megfogta a szabad kezemet.
– Ha jobban belegondolok, számos módon melegen tarthatjuk magunkat
– mondta gonosz vigyorral. – Gyerünk, Thea, menjünk!
Árnyék ránk meredt, amikor becsuktuk az ajtót, és valahogy rosszul
éreztem magam miatta.
– Tristan és Bethan gondoskodnak róla – nyugtatott meg Levi.
Ismét megtette.
– Abbahagynád, kérlek, hogy a gondolataimban olvasol? Nyugtalanító.
– Nem az én hibám, hogy könnyű olvasni benned – duzzogott, miközben
kinyitotta a fekete Audi ajtaját.
Az összes együtt töltött időnk alatt másodszor ültem a kocsijában, és
mire beszálltunk, mindketten reszkettünk. A keze a combomon pihent, és az
ujjai lágy mintákat rajzoltak a farmeromra.
 –  Biztos nem gond, hogy a családod nélkül töltötted a karácsonyt? –
kérdeztem, ahogy elhaladtunk egy karácsonyi dekoráció mellett.
Már december 29-et írtunk, a felismerés megdöbbentett. Az egész év egy
eseménydús szempillantás alatt telt el, és kevesebb mint három nap múlva
új évet írtunk…
Levi felkapcsolta a fűtést.
– Ezt én is kérdezhetném.
Igaz.
–  Sose vettük túl komolyan a karácsonyt. Pizsamában ülve tömjük a
fejünket, és nézzük a karácsonyi klasszikusokat a tévében.
– Ez csodásan hangzik – nevetett.
– Komolyan beszélek, anyukád nem rendezett valami hatalmas bulit?
Helyette Levi velem töltötte a napot.
–  Így van, de kihagytam. A Black család karácsonyi bulija inkább
villogás, mint valós családi összejövetel. A nagy horderejű ügyek előnye,
amelyekről nem beszélünk, hogy nem várnak el tőlem semmit. Hogy van
Selene?
– Érzelgősen. Alighanem a barátjánál töltötte a napot… élénk színű ruhát
viselt. A nagymamám akkor sem tudná használni a telefonját, ha az élete
múlna rajta, de valahogy sikerült lefényképeznie és elküldenie nekem. Zöld
volt, és csodásan nézett ki benne.
Becsuktam a szemem, és a fejemet a fejtámlának döntöttem. A húgom
szerelembe esett, és jól állt neki.
– Boldog vagy – állapította meg Levi, én pedig felé fordultam.
Hátradőlt az ülésben, és egyik kezét a kormányon, a másikat a
combomon tartotta. A borostája hosszabb volt a szokottnál, mivel „túl
fáradt” volt, hogy foglalkozzon vele. Azt az órát viselte, amit karácsonyra
kapott tőlem, ami nevetségesnek tűnt, ha belegondoltam, hogy volt neki
sokkal jobb is.
– Mi az?
–  Boldog vagyok – mondtam ki egyszerűen, miközben a kezére
helyeztem az enyémet, és kinéztem az ablakon.
– Én is – mosolygott Levi.
Karácsonyi dalok szóltak a rádióban, de egyikünket sem érdekelte. A
keze a farmeromon keresztül is égetett, mintha közvetlenül simulna a
bőrömhöz.
– Thea – szólalt meg halkan, ahogy leállította az autót.
 Amikor visszafordultam hozzá, megcsókolt, az arcomat a két tenyerébe
fogta. Lágyan beszívta az alsó ajkam, és én válaszul kinyitottam a számat.
Épp csak egy pillanatra tudta elmélyíteni a csókunkat, mert egy autóduda
fülsiketítő hangja visszarángatott minket a valóságba. Levi morogva
szakadt el tőlem. Hirtelen úgy éreztem, mintha száz fok lenne a kocsiban.
Amikor újra elindultunk, mély lélegzetet vettem, levettem a sálam, és
kikapcsoltam a fűtést.
Levi nem szólt semmit, csak mocorgott az ülésben, és láttam is, hogy
miért. Legalább nem én voltam az egyetlen, aki így érez.
– Miért vagyunk ilyenek? – nevettem.
Levi vigyorogva rám pillantott, majd vissza az útra.
– A jó dolgok túl ritkák számunkra, hogy megkérdőjelezzük.
Én voltam az a jó dolog.

Levi

Továbbra sem tudtam, mi indított be annyira ebben a lányban. Igen,

gyönyörű, okos, elhivatott, hűséges, vicces és kibaszott szexi…
Nos, talán mégis tudtam.
Mindene hatással volt rám. Még csak tennie sem kellett ehhez semmit.
Már attól beindultam, ha a körmeit festette. A vágy hozott össze minket, de
idővel az elhalványul. Egyszer már voltam házas, emlékeztem, hogy az első
hetek perzseltek a vágytól, majd idővel ez az érzés kifakult. Gyerekkori
barátok voltunk. Nem azért házasodtunk össze, mert szenvedélyesen
szerelmesek voltunk egymásba, hanem mert mindenki ezt várta tőlünk. Jól
éreztem magam mellette. Akkoriban logikusnak éreztem. De visszatekintve,
barátokként jobban kijöttünk.
Theával azonban minden más. Úgy éreztem, mintha először viselnék
szemüveget. A világ többé nem volt homályos. Olyan tisztán láttam most,
hogy csodálkoztam, hogyan élhettem eddig vakon. Tudtam, hogy
tizenhárom évvel fiatalabb nálam, de még ez sem tűnt jó magyarázatnak.
Mágnesként vonzottuk egymást, és amint elég közel kerültünk egymáshoz,
nem tudtunk elszakadni. Thea egyszerűen rabul ejtett.
– Azta – suttogta, amikor lehúzódtunk a faház elé. – Ez gyönyörű.
 Leállítottam a motort, hátradőltem, és néztem, ahogy ámuldozva
körülnéz.
– Miért nem maradunk itt egy darabig?
Thea rábólintott az ötletre, mire átnyúltam rajta, és megkerestem a kart,
amivel hátradönthettem az ülését. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy kis
híján összeért az orrunk. Amikor megtaláltam a kart, teljesen vízszintesbe
állítottam. Ugyanúgy a sajátomat is. Csak feküdtünk, és a napfénytetőn
keresztül az éjszakai égboltot néztük.
–  Gyönyörűek itt a csillagok. A városban nem lehet így látni őket –
tűnődött.
– Ma este meteorzápor lesz – fogtam meg a kezét.
– Várj! – húzta el. Lekapta a kesztyűjét, és meleg kezét úgy csúsztatta az
enyémbe. Így feküdtünk, a saját ülésünkben, kéz a kézben, és a csillagokat
bámultuk.
Nyugtató csend telepedett ránk, amit halk korgás vert fel. Nevetve
fordultam Thea felé:
– Hol is van az a chips?
– Most már nem tűnik akkora hülyeségnek, igaz? – kuncogott.
A szememet forgatva ültem fel, és átnyúltam a hátsó ülésre, a kis zacskó
nasit keresve.
– Levi! – sikkantott fel ekkor Thea, amint megpillantotta egy hullócsillag
végét.
Az ég egy pillanatra mozdulatlanná vált, majd egyik csillag zuhant alá a
másik után, még egy és még egy, míg végül úgy tűnt, fehér fénycsíkok
záporoznak alá.
– Hűha – dőltem vissza az ülésembe.
–  Mit gondolsz, hány kívánságot tudunk kicsikarni belőlük? – kérdezte
Thea, de nem tudtam elszakítani a pillantásom az égről.
– Mennyi kívánságot szeretnél?
– Hármat.
Ez felkeltette a figyelmemet, és rápillantottam, de ő továbbra is a
csillagzáport bámulta.
– Megosztanád velem? – Tudni akartam.
– Most az egyszer. – Mosolyogva lehunyta a szemét. – Egyes kívánság:
kiszabadítani apát. Kettes kívánság: Selene maradjon boldog. Hármas
kívánság…
Elhallgatott.
 – Hármas kívánság? – sürgettem.
Nem nézett rám, csak megszorította a kezem.
– A hármas kívánság, hogy veled maradjak.
Gombóc volt a torkomban, ahogy visszaszorítottam, és visszanéztem az
égre.
–  Csillagfény, fényes csillag, az összes csillag a világon, azt szeretném,
azt kívánom, hogy megtarthassam ezt a lányt. Mindenáron.
Thea egy pillanatig hallgatott, majd megdobott a chipsszel.
Felpillantottam a csillagokra, majd le Theára. Végül mindketten
nevetésben törtünk ki.

Thea

Az oldalamra fordulva figyeltem, ahogy alszik… ami egyszerre volt

hátborzongató és káprázatos.
– Bámulsz – közölte Levi, ki se nyitva a szemét, miközben mélyebben a
párnába temette a fejét.
– Sajnálom…
– Csak kérdezz, amit szeretnél.
Felültem, és próbáltam magammal húzni a takarót, de ő visszarángatta.
Újra és újra megpróbáltam, de ő visszahúzta.
– Levi!
– Csukva a szemem, nem kell elfedned magad.
–  Először is, miért számít, ha nem látsz engem? És másodszor, azért
fedem el magam, mert fázom.
Levi felnyúlt, a kezét a mellemre helyezte, és óvatosan megpöckölte a
mellbimbómat.
– Te fázol.
Eltoltam a kezét, fogtam a takarót, és ezúttal nem állított meg.
– Mit szerettél volna kérdezni?
– Mit csinálnak az emberek a semmi közepén?
Levi mosolyogva kinyitotta a szemét, és rám nézett. A tekintete
csintalanná, míg az arca pajkossá vált, miközben a karjába vont, és
megcsókolta a nyakam.
 –  Nem ezt – kuncogtam, miközben Levi a bőrömet puszilgatta. Úgy
látszott, egyre kuncogósabb lettem.
Levi velem együtt nevetett, és feljebb csúszott a háttámlán. Már teljesen
ébernek tűnt.
– Azt csinálunk, amit akarunk. Sétálhatunk a városban vagy az erdőben.
Kis koromban sok időt töltöttem itt apával, szóval ismerem az összes
ösvényt. Hoztad a jégkorcsolyádat, igaz?
– Hoztam. Igen. De tudom-e használni? Na, azt nem.
– Nem tudsz korcsolyázni? Bostoni vagy.
–  Nos, életem legnagyobb részét Marylandben töltöttem. Az ottaniak
utálják a jeget. Nem táncolunk rajta.
–  Pedig megesküdtem volna rá, hogy a legfiatalabb amerikai
műkorcsolyázó olimpikon Marylandből származott.
Olyan tudálékos volt. És az az önelégült arckifejezés – miért
mosolyogtatott meg?
– Honnan tudod?
– Olvastam – felelte Levi, ahogy felállt.
Végignéztem a testén, mire csettintett egyet.
– Itt van a szemem.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Ne hazudj, megbámultál!
–  Fel kell öltöznöm – váltottam témát, fogtam a ruháimat, és a
fürdőszobába indultam.
Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, nekitámaszkodtam, és azon
kaptam magam, hogy a mennyezet faburkolatára meredek. Minden olyan
rusztikus volt, de mégis sikerült modern érzést keltenie.
Miután kiszálltunk a kocsiból, Levi körbevezetett a faházban, ami
összesen körülbelül tíz másodpercet vett igénybe. Kicsi volt, és hangulatos,
kőkandallóval és régimódi tűzhellyel. Levi azt mondta, hogy technikailag
az apja tulajdonában állt; az apja azonban neki ajándékozta, mert annyira
szerette a helyet.
Eredetileg azért vásárolták, hogy elmenekülhessenek az otthoni nők elől.
Azért jöttek ide, hogy kiszakadjanak a világból, és csak olyan férfias
dolgokat csináltak, mint a vadászat vagy a halászat – bár az elmondása
alapján Levi borzasztó volt bennük. Azt állította, nincs türelme hozzájuk, de
ha Levinak nincs türelme valamihez, akkor nem hiszem, hogy bárkinek is
lenne.
 Értettem, Levi miért mondta, hogy azért jött ide, hogy „kiszakadjon” a
városi őrületből. Mintha a saját kis szigeteden lennél.
– Nem kell sietned, bármikor jössz ki, a tó be lesz fagyva – gúnyolódott,
ahogy megállt a fürdőszoba ajtaja előtt.
Jobban belegondolva, csak akkor volt türelme, amikor ő akarta.
– Kész vagyok – nyitottam ki az ajtót.
Levi szemügyre vett, és elvigyorodott.
– Ki is bámul meg kit?
– Gyere! – morgott. Átadta a kabátomat, és összeszedte a korcsolyáinkat.
Kézen fogva sétáltunk ki a friss hóba. Elképesztő volt; jégcsapok lógtak a
fákról, és egy őz dermedten megbámult minket, mielőtt visszaugrott az
erdőbe. Mintha egy Disney-filmbe kerültem volna.
A tó rövid sétára volt a faháztól, és amikor megpillantottam, azon
nyomban vissza akartam fordulni, de Levi már a cipőjét cserélte.
Leültem egy farönkre, és kelletlenül felhúztam a korcsolyát.
– Nem tűnik biztonságosnak. – Inogva próbáltam felállni.
– Minden rendben lesz, ígérem.
Kézen fogott, és a jég felé hátrált.
– Levi!
Elengedett, hátrasiklott, és egyenesen ráugrott a jégre.
– Mit művelsz?
– Ha engem megbír, téged is – mondta, ahogy visszacsúszott hozzám.
– Oké, mi van a közös súlyunkkal?
Felkapva vitt be a tó közepére.
– Ne…
Levi ugrott egyet, én pedig lehunytam a szemem.
– Még élünk – kuncogott.
Letett, a lábam remegett és szétcsúszott. Bele kellett kapaszkodnom.
– Ez nem fog menni.
–  Thea Cunning feladja? Szentségtörés – viccelődött Levi. – Gyerünk,
csak kapaszkodj belém, és lassan kezdjük.
–  Hol tanultál korcsolyázni? – próbáltam elterelni a figyelmem, ahogy
megindultunk.
– Jégkorongoztam. Csak akkor küldtek a jégre, ha el kellett lökni valakit.
Ez megnyugtató.
– Nem a pontszerzésre kell koncentrálni a lökdösődés helyett?
 –  Kisfiúk voltunk, vicces volt ellökni egymást, ahogy azt a tévében is
láttuk. Ott esett ki az első tejfogam.
Miért nem lepődtem meg ezen?
– Megint megcsináltad – közölte.
– Micsodát?
– Nézz le, már nem ingadozol. Csak túlgondoltad.
A lábam valóban egyenesen állt.
Elvigyorodtam.
– Igen. Azt hiszem, igazad volt.
– Akkor elengedhetlek?
– Nem! – sikoltottam, miközben pánikszerűen belekapaszkodtam.
A lábam előresiklott, és kicsúszott alólam, ahogy pedig a jégre zuhantam,
magammal rántottam őt is.
– Á! – morgott Levi. Egy kupacban feküdtünk, én voltam felül. – Thea,
Thea, Thea.
– Bocsánat.
–  El kell engedjelek, különben sosem fogod megtanulni – mondta
ünnepélyesen, miközben rám meredt.
– Legrosszabb esetben örökre hozzám tapadsz.
Ezen elgondolkodott egy pillanatra. Majd orron puszilt.
– Jó gondolat.
Igen, azt sem bántam volna.
 HUSZONEGYEDIK

FEJEZET

Levi

Mindenem fájt.
Megjegyzés önmagamnak: soha többé ne tanítsak korcsolyázni másokat!
–  Levi, nem hagyhatod ki a szilvesztert is – jelentette ki anyám a
telefonban. Kiléptem a szobából, becsuktam magam mögött az ajtót.
– Anya, elfoglalt vagyok.
–  Mégis mivel? Az ügyednek vége. Ezúton is gratulálok, mivel nem
vetted a fáradságot, hogy telefonálj. Ez a család egyetlen közös szilvesztert
sem hagyott ki, és nem most fogjuk elkezdeni.
– Anya…
– Kérlek! – könyörgött anyám halkan, mire idegesen a hajamba túrtam.
Ha megyek, magára kell hagynom Theát, amit nem akartam, főleg nem
az új év kezdetén. Úgy terveztem, egész nap ágyban leszünk, egymásba
feledkezve, miközben elkezdődik a visszaszámlálás, nem egy bulin.
– Fiam. – Hirtelen apa hangja csendült fel a fülemben.
– Komolyan? Odaadta neked a telefont? Hány éves vagyok, tizenkettő?
– Ki az a lány?
Ledermedtem.
– Micsoda?
– Egyetlen családi szilvesztert sem hagytál ki, az ügyeid miatt sem. Most
egyetlen oka lehet. Szóval ki a szerencsés hölgy?
El akartam neki mondani, csak nem most.
– Apa, add vissza anyának!
– Jó. Rendben. De nem rejtegetheted örökké, anyád úgyis kiszagolja.
– Nincs semmilyen hölgy. A diákjaimmal leszek.
Mi a pokol? Jobb nem telt tőlem?
 –  Komolyan? – vette vissza anyám a telefont. – Ez nagyszerű, édesem,
hozd el őket, örömmel találkoznék velük.
– Anya… – nyöszörögtem.
– Tudasd velük, hogy álarcosbál lesz.
És ezzel lerakta.
– Az isten verje meg! – kiáltottam a süket vonalnak.
– Minden rendben? – Thea a szemét dörzsölve lépett be a nappaliba.
–  Valahogy sikerült meghívnom az egész csoportot anya szilveszteri
bulijára.
A konyhába siettem. Sürgősen szükségem volt valami innivalóra. Thea
lába a padlón csattogott, ahogy követett.
– Ugye viccelsz?
– Bárcsak!
Töltöttem a borból, amit hozott.
– Miért?
–  Anya azt akarta, hogy hazamenjek. Én meg azt hazudtam, hogy a
diákjaimmal leszek. A következő pillanatban pedig meghívott mindenkit.
Ami azt jelenti, hogy üzennem kell a csoportnak, neked meg szükséged lesz
egy ruhára – töltöttem neki is.
Thea nem szólt semmit, de láttam, hogy az elméje percenként ezer
mérfölddel pörög.
– A hely tömve lesz, és mindenki inni fog. Senki sem fog gyanakodni
ránk… – próbáltam nyugtatni és enyhíteni a bizonyára egyre növekvő
szorongását.
–  Igazából nem amiatt aggódom – válaszolta Thea, pedig épp olyan
döbbentnek tűnt, mint én magam. – Csak a szüleiddel való találkozáson
agyaltam, de a te szempontod sokkal fontosabb…
– Ne. Tetszik az észjárásod – léptem közelebb hozzá.
Thea próbált elfordulni, de nem hagytam neki.
– Kezdesz úgy gondolkodni, mintha az én…
– Ki ne mondd! Ne kiabáld el – tágult kerekre a szeme.
– A barátnőm – fejeztem be vigyorogva.
Thea felsóhajtott, és színlelt kétségbeeséssel a mellkasomra hajtotta a
fejét.
– Kimondtad.
–  Igen – ismertem be átölelve –, és szívesen maradnék még, de vissza
kell érnünk, mielőtt minden bezárna. Szükséged lesz egy ruhára és egy
álarcra.
– Álarcra? – Thea zavartan nézett fel rám.
– A buli valójában álarcosbál lesz.
A szemét forgatva csókolt meg, mielőtt elszakadt tőlem, és visszasietett a
hálószobába.
–  Összepakolok. Te pedig minél hamarabb írd meg azt az e-mailt!
Mondjuk, nem számít, mikor írod, mind úgy ugrálunk, ahogy te fütyülsz.
Pedig nem akartam, hogy rajta kívül más is ugráljon.
Koncentrálj… – vettem elő a telefonomat, és megnyitottam a levelezést.
Gyors és lényegre törő üzenetet írtam.

A tizenkét tanítvány részére, holnap, kilenc órakor a

Commonwealth sugárút 193. alatt találkozunk a
szemeszter utolsó jótéteményére.
Levi Black professzor
Utóirat: álarcosbálra készüljenek.

Thea a hálószoba ajtajában olvasta.

– Az utolsó jótétemény?
– Túl sok?
– Amit mi csinálunk…
– Járunk? – cukkoltam.
–  Az. Ártalmatlanná teszi az ilyen leveleket, ugye tudod? – A
szemöldökét ráncolta.
–  Hidd el, amint elkezdődnek az órák, Ms. Cunning, nem ezt fogod
mondani. El tudom különíteni a két énemet – mondtam komoly hangon.
Minden erőmmel igyekeztem fenyegetőnek tűnni, noha nem tudtam
megállni, hogy megérintsem őt.
A kezem végigjárta az idomait, a csípőjétől a mellkasáig.
– Hogyan?
Végre rájöttem, miért nem bánok vele másképpen az óráimon.
– Mert a lehető legjobb ügyvédet akarom belőled faragni. Ami azt jelenti,
hogy folyamatosan nyomás alatt foglak tartani. Lehet, le akarod majd
szedni a fejem, és talán megbántom majd az érzéseidet is, de ha végső soron
segít jobb ügyvéddé válnod, nekem megéri.
– Köszönöm…
 – Nem kell megköszönnöd, csak készülj fel! – kaptam fel, és bevittem a
hálószobába.
– Az órára vagy…
Megcsókoltam, és kigomboltam a nadrágját.

Mindketten vettünk egy forró fürdőt, Thea pedig bebújt az ágyba, mielőtt
megállíthattam volna. A hó túl erősen esett, hogy el tudjunk indulni.
Amikor lefeküdtem Thea mellé, feltűnt, milyen szorosan kapaszkodik
belém. Más volt. Mások voltunk. Ugyanakkor a kis buborékunkban éltünk.
Mi történik, ha visszatérünk a való világba, és elkezdődnek az órák?
Féltem, hogy Thea akkor ismét elmenekül.
Holnap teszünk egy próbát, hogy meg tudjuk-e csinálni. Valóban együtt
lehetünk? Tisztában voltam a következményekkel, ám amikor az elengedést
latolgattam, a kockázat messze ellensúlyozta a nélküle való életet.
A telefonomért nyúlva elküldtem egy üzenetet Bethannek.

Theának szüksége lesz egy báli ruhára.

Időm sem volt letenni a mobilt, a húgom máris válaszolt.

Magaddal hozod a diákodat/barátnődet? Isten hozott a

sötét oldalon, tesó.

Minden tanítványomat meghívtam, és ki mondta, hogy

a barátnőm?

Igazából az volt, de a nagyszájú Bethannek ezt nem kellett tudnia.

És minden diáklánynak segítesz ruhát vásárolni a

szüleink bulijára? Ez valami mellékállás?

Bethan, segítesz, vagy sem?

Oké. De először találkoznom kell vele!

Nem.

Thea ebbe nem fog belemenni.

 Mégis, hogy várhatod el, hogy ruhát válasszak neki,
amikor azt sem tudom, hogy néz ki? Mi a mérete, vagy
milyen stílust kedvel?

A kedvenc színe a türkiz.

Pillanatokkal később a telefonom csengőhangja felverte az apró faház

csendjét.
– Urgh – nyöszörgött Thea álmában, és elfordult tőlem.
Felvettem a telefont, mielőtt másodszor is megcsörrenhetett volna.
Feltápászkodva az ablakhoz mentem, és a telefonba suttogtam:
– Okkal üzentem és nem hívtalak, Bethan.
– Találkoznom kell vele – nyavalygott. – Tristan már ismeri őt, te pedig
nyilvánvalóan törődsz vele. Meg kell ismernem, mielőtt úgy teszel, mintha
egy átlagos hallgató lenne a bulin. Miért zavar ez ennyire?
– Megbeszélem vele, oké? – Nem tudtam, miért „zavart”. Csak aggódtam
Thea reakciója miatt. Még fennállt a szökés veszélye.
–  Gyorsan beszélj… – mondta Bethan, majd elhallgatott, amikor apró,
éles sírás tört fel a háttérben. – Francba, felébresztettem.
Kinyomta a telefont, amikor a kislány sírása elérte a teljes hangerőt.
Megráztam a fejemet, visszaindultam az ágyba, csakhogy Thea felült, és
rám meredt. Felnevettem az arckifejezésén.
– Mi lehet fontosabb az alvásnál?
– Bocsánat. Ruhát próbáltam szerezni neked.
Az arca ellágyult, habár továbbra is haragot színlelt.
–  Nem kell intézkedned. Biztos találok magamnak valami szépet. Van
otthon néhány ruhám, ami megfelelhet.
– Esetleg van olyan ruhád, amit Giorgio Armani, Stefano Gabbana vagy
a Prada és a Miu Miu készített?
Thea úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem.
– Van egy Prada retikülöm? – tagolta lassan.
– Fennáll a kockázata, hogy materialista seggfejnek tűnök, de…
– A Black család bulija a felső osztály mulatsága. Hát persze.
Thea megrázta a fejét. Egyszerre tűnt kábultnak és szórakozottnak.
–  A húgom, Bethan, ismer bizonyos embereket. Tud segíteni, és néha
még hasznos is – nevettem fel, csak hogy oldjam a hangulatot, mielőtt
ledobom a bombát. – Először azonban találkozni akar veled – közöltem.
Aztán csak vártam Thea reakcióját.
– Oké – feküdt vissza.
– Oké? – Értetlenül pislogtam.
– Oké. Így is, úgy is találkozom a családoddal. Inkább nem a Macy’sben
vásárolt ruhámban tenném. Ráadásul, ha külön-külön találkozom velük,
nem lesz olyan nyomasztó, és nem esem pánikba.
– Nincs ok a pánikra. Bethan imádja, hogy együtt vagyunk. A nagy tesója
végre megszegte a saját szabályait.
Thea nem úgy nézett ki, mint aki hisz nekem.
– Minden rendben lesz – mosolyogtam.

Thea

–  Semmi sincs rendben – közöltem, miközben Levi húgának a lakása felé

gurultunk.
Csak másnap délután tudtuk elhagyni a faházat. A csövek befagytak, így
jéghideg vízzel kellett zuhanyoznunk. Mindezek tetejébe nem maradt
semmi elfogadható viseletem. Csak farmer és egy élénksárga pulóver –
amiben úgy néztem ki, mint Big Bird.{2} Ráadásul három órát ültünk a
dugóban, mielőtt végre bejutottunk a városba, mert több fa is kidőlt, és
elzárták az úttestet.
–  Szörnyen nézek ki. Kérlek, rakj ki otthon, hogy átöltözhessek…
kérlek… – könyörögtem.
– Nincs idő rá.
Úgy tűnt, Levi nem érti.
– A buli öt óra múlva kezdődik, még bőven van időnk.
Úgy nézett rám, mint aki nem hiszi el, mit mondtam.
–  Mennyi időbe telik kiválasztani a ruhádat reggelente? Legalább
háromszor átöltözöl. És mindennek tetejébe, kivasalod a hajad, és valahogy
mindig „elrontod” a sminked egyik oldalát, így végül újra kell csinálnod. És
ne felejtsük el az ékszereket meg a kiegészítőket, ami abból áll, hogy
felzaklatod magad, amiért nem illik az öltözékedhez…
– Oké, értettem. Elnézést, hogy jól akarok kinézni.
 – Nem panaszkodom, csak rá akartam mutatni, hogy nincs idő arra, hogy
hazamenj átöltözni, hogy aztán találkozz a húgommal, és kiválassz egy új
öltözéket. A probléma épp az, hogy csak öt óránk van. Ezenkívül –
kuncogott Levi – Bethan az utolsó, akit érdekelni fog. Elvégre fekete
nadrágot és kardigánt viselt a végzős bálon. Amúgy megérkeztünk.
Felnéztem a társasházra, miközben Levi a főbejárathoz hajtott, és átadta a
kulcsait az inasnak.
Csak egy dologra tudtam gondolni, amikor kinyitotta nekem az épület
ajtaját: hibát követek el? Mit fog gondolni rólam? Levi folyamatosan azt
mondogatta, nincs mitől tartanom, de nem tehettem róla. Milyennek
tűntünk kívülről? Mégiscsak úgy találkoztam a húga férjével, hogy le
akartam részegedni egy bárban… az ő bárjában. Most pedig egy olyan
férfival feküdtem össze/jártam, aki tizenhárom évvel öregebb nálam, és
nem mellesleg a tanárom. Még egy állást sem tudok felmutatni a Levi
mellett való gyakornokoskodáson kívül.
Az egyetem után elhelyezkedtem, angolt tanítottam középiskolásoknak.
Többek között segíteni akartam Selene-nek, hogy fizetni tudja az
egyetemet, ha eljön az ideje. De miután megtudtam apát, úgy döntöttem, a
jogi egyetemre költöm azt a pénzt. Viszont őszintén szólva, nem az a pénz
segített előrejutnom, hanem az ösztöndíj mentette meg az életem. Emiatt
nem kellett dolgoznom, és emiatt tudtam a tanulásra koncentrálni.
– Pánikrohama van – mondta Levi a húgának, amikor kinyitotta az ajtót.
– Érthető, elkéstetek! – Bethan a homlokát ráncolva nézett rám.
Ugyanolyan zöld szeme és ugyanolyan sötét haja volt, mint Levinak. A
hasonlóság közöttük hátborzongató volt.
–  Nagy volt a forgalom, Beth – közölte Levi, ahogy a húga beengedett
minket.
– Beth-an. Csak két extra betű, nem kell rövidíteni – csattant fel. – És
nem vetted fel nekem a telefont.
–  Miért bajlódnék vele, amikor tudtam, hogy vitatkozni fogunk?
Mellesleg, Beth, Bethan, Bethany, mit számít?
–  Attól, hogy egy farmerről kaptad a neved, még nem kell bántani a
normális nevűeket.
–  Ha! – kacagtam fel hangosan. Mindketten felém fordultak, mire
gyorsan becsuktam a szám. – Vicces volt – vontam vállat mosolyogva.
Bethan elvigyorodott.
– Látod? Már nem is vagy ideges.
 Levi szintén vigyorgott, és ökölpacsiztak egyet.
–  Bosszantó, ugye? – sóhajtott Tristan, ahogy egy pufi arcú kislányt
ringatott a karjában. – Állandóan szócsatáznak.
Bethan odasétált, letörölte a nyálat a lánya arcáról.
–  Kis korunkban a bulikon is csináltuk, hogy a szüleink korábban a
szobánkba küldjenek minket. Elnézést a rendetlenség miatt – mutatott körbe
a szobában. – Ez a csöppség nem sok nyugtot hagy.
– Ööö… Örülök a találkozásnak, Thea vagyok.
– Mehetünk? – biccentett oda Tristan Levinak.
– Hova? – fordultam felé.
Levi bólintott egy nagyot.
–  Tristan, a kicsi Bellamy és én elmegyünk, hogy adjunk időt nektek
elkészülni. Ha bármire szükséged van, hívj.
–  Ne aggódj, minden rendben lesz, ti csak menjetek – húzott magához
Bethan, mielőtt még egy szót szólhattam volna.
Levi odalépett hozzám, és arcon puszilt.
– Ó… – mondta Tristan és Bethan egyszerre, mire Levi rájuk meredt.
– Szia – suttogta oda nekem.
– Szia.
Egyikőnk sem mozdult.
– Komolyan? Ez nem a Titanic; még találkoztok – fakadt ki Bethan.
Levinak végül sikerült elszakadnia tőlem, és az ajtó felé indult, Tristannal
és Bellamyval együtt.
– Minden, amit rólam mond, féligazság – szólt még vissza Levi, mielőtt
Tristan kirángatta.
–  Jesszus, még sosem láttam ilyen tapadósnak – vett egy mély levegőt
Bethan. Felém fordulva kinyújtotta a kezét, és barátian elmosolyodott. – Jó
végre hivatalosan megismerni téged, Thea. Remélem, nem riasztottunk el
túlságosan.
– Nem. Valójában… olyan elevenek vagytok. Tetszik.
– Néhányan őrültnek mondanák, de köszönöm. Szeretnél bort?
Igen.
– Nem, inkább nem csiccsentenék be a buli előtt.
– Ó, ebben nem hasonlítunk. Én csak kótyagosan bírom elviselni ezeket a
bulikat. – Elővett egy üveget a konyhájából, mielőtt a lakás hátsó része felé
indult. – A ruhák itt vannak – hívott magával.
 A nappali padlóját játékok és babacuccok borították, de amint a folyosóra
értünk, végre elkezdtem látni, milyen szép a hely. A falakat – mintha csak
fényképek lettek volna – bekeretezett bakelitlemezek díszítették, a
Beatlestől egészen a Led Zeppelinig.
– Király zenék – mondtam, amikor megálltunk az ajtóban.
– Köszönöm, amolyan fanatikus volnék… itt is volnánk, a múltbeli ruhák
szobájában – nyitotta ki Bethan a hálószoba ajtaját, ami most gyönyörű
ruhákkal teli gardróbbá alakult.
Nem is akármilyen ruháké… olyan ruháké, amelyeket megvenni sem
tudtam volna. Amikor Levi megkérdezte, van-e Armani vagy Gabbana
ruhám, azt hittem, megőrült. Később rákerestem, hogy mennyibe kerülnek
ezek az estélyik, és a legolcsóbb közel négyezer dollárba került. Kinek
„hever” csak úgy ilyesmije otthon?
Alighanem a húgának.
– Anyám egész évben ruhákat vett nekem, mielőtt férjhez mentem, azt
remélte, előkelőbbé tehet. Nekem azonban nem volt szívem közölni vele,
hogy egyiket sem viseltem. Még szerencse, hogy van melled, különben
egyik se illene rád.
Szerintem ezek tuti, hogy többe kerülnek, mint négyezer dollár…
– Bethan, én nem…
–  Levi mondta, hogy nem leszel könnyű eset – sóhajtott. – Illetve azt
mondta, emlékeztesselek, hogy nincs más választásod, és közöljem… –
Előkapta a telefonját a zsebéből. – Valóban kihagynál egy olyan eseményt,
amikor minden csoporttársad megpróbál hírnevet szerezni?
–  Levi. – Felsóhajtva összecsíptem az orrnyergemet. Mostanában
valahogy szokásommá vált, amit egy bizonyos személytől vettem át.
–  Szerelmes, és ez olyan aranyos – nevetett Bethan. Elkerekedett a
szemem a szóra… és ezt sajnos Levi húga is észrevette. – Ó, még nem
hangzott el az SZ betűs szó.
Jobban kellene uralkodnom az arckifejezésemen!
– Nem, mondott val…
– Nem mondott semmit, csak rájöttem. Igazán boldog. Sosem volt ilyen
az exfeleségével. Épp ezért kellett találkoznom veled.
– És?
Vajon eddig milyen benyomást tettem rá?
– Ha nem gondolod komolyan ezt az egészet, ne maradj – felelte őszintén
Bethan. Közvetlenül előttem állt. – Gyönyörű vagy, elég okos ahhoz, hogy
bejuss a Harvard jogi karára, és kiérdemeld a tiszteletét. Nem azért maradtál
a diákja, mert vonzódik hozzád. Ő komolyan veszi az ilyesmit. Tristan
mesélte, hogy Levi megizzasztott téged, de te álltad a sarat. Nem mellesleg
erős vagy. Levinak semmi esélye. Veled marad az idők végezetéig és tovább
is, ő ilyen fajta… amíg meg nem bántják.
– Mint a volt felesége.
Bethan bólintott.
–  Nem tökéletes, igazából egyik srác sem az. De amit ő tett vele, az
összetörte. Tehát ha nem gondolod komolyan… ha nem akarsz harcolni
érte, ahogy ő teszi, akkor kérlek, vess véget ennek az egésznek, mielőtt még
jobban beléd habarodik.
–  Én is beleestem – motyogtam. Kiszáradt a torkom. – Sok sráccal
voltam már. Többel, mint amire büszke lennék. Feketével, fehérrel, nem
számított. Jöttek, jól éreztük magunkat, majd mentek, én pedig
továbbléptem. De Levi esetében mintha a földbe gyökereztem volna, és
ezek a gyökerek napról napra erősödnek és mélyebbre hatolnak. Nem
tudom, mi lesz a jövőben, de harcolni akarok érte. Épp ezért van szükségem
egy ruhára, még ha a szüleid nem is tudnak a kapcsolatunkról, akkor is jó
benyomást akarok kelteni. Akarom, hogy kedveljenek.
Bethan erre lekapott egy ruhát a sok állvány egyikéről.
–  Akkor lássunk hozzá. Amikor belépsz a terembe, senki sem fog
elfelejteni téged.
Kedveltem őt.
 HUSZONKETTEDIK

FEJEZET

Levi

Már vagy tizedjére néztem rá az órámra, és azon kaptam magam, hogy

képtelen vagyok nyugton maradni. 21:30 volt. Thea kivételével minden
tanítványom megérkezett már. Alighanem haza kellett mennie valamiért, és
fogott egy taxit.
Még hogy elég öt óra.
Reggel egy örökkévalóságig készülődött. Elkészítettem egy teljes
reggelit, megírtam néhány e-mailt, és már a második csésze kávémat ittam,
mire lejött az emeletről. Igen, gyönyörűen nézett ki, és igen, nagyra
értékeltem azt a rengeteg erőfeszítést, amelyet a szépségéért tett, de
néhanap végtelenül bosszantott.
Ha tökéletes lenne, az jobban dühítene.
– Feszültnek tűnsz – jegyezte meg Tristan, amikor odalépett hozzám egy
pohár pezsgővel.
A másik kezében a báli álarcát szorongatta. Bethan épp a tiszteletköröket
járta a lányukkal.
– Jól vagyok.
– Hamarosan itt lesz, koncentrálj a többiekre. Nézz rájuk, még névjegyük
is van! – Felnevetett.
– Mi lehet rajta? – tűnődtem. – Nem is dolgoznak sehol.
Kuncogva néztem, ahogy Atticus Logan izgatottan magyaráz apámnak és
a többi öregnek. Vörös álarcot viselt, ami csak a szemét takarta, de innen is
meg tudtam állapítani, hogy ő az. A férfiak mind együtt nevettek vele, és
bólogatva hallgatták a történetét.
–  Ezzel megkoronáztad az évüket. – Tristan pillantása a többi diákot
követte, akik mindent megtettek, hogy társalogjanak és kiépítsék a
kapcsolataikat a leendő főnökeikkel… ahogy Theának is tennie kellett
volna. A szemem összeszűkült, és ismét az órámra néztem. Mindenki, aki
valakinek számított, megjelent. Még a polgármester is itt volt.
–  Ez a legkevesebb, amit tehetek értük a sok szarság előtt, amit jövő
héten hozzájuk vágok.
Ha még nem utáltak, jövő héten hamar változhat a véleményük.
– Megérkezett – pillantott Tristan a bejárat felé, mire odakaptam a fejem.
– Azta.
Ez volt az egyetlen szó, amit ki tudtam nyögni.
Thea rászabott, törtfehér báli ruhát viselt, arany csipkével. Az álarca
tökéletesen passzolt a ruhájához, és minden lassú lépésével tenni akartam
egyet felé. Tristan húzott vissza.
– Nem mehetsz csak úgy oda hozzá. Ő nem a partnered, hanem a diákod!
– emlékeztetett.
Thea az embereket pásztázta, én pedig azon tűnődtem, megtalál-e engem.
Legalább tudatnom kellett volna vele, hogy észrevettem.
Gyerünk, biztattam gondolatban, miközben Thea tekintete újra
végigsiklott a tömegen, míg végül a szeme megakadt az enyémen. Az ajka
mosolyra húzódott, én pedig rákacsintottam, és eltátogtam neki: gyönyörű
vagy.
Örökké nézni tudtam volna, de ahogy észrevettem, a többi csoporttársa is
őt bámulta, Mr. Logan volt az első. Tudtam, hogy szövetségesekké…
barátokká váltak, de zavart, milyen közel álltak egymáshoz, és milyen
könnyedén tudtak nevetni együtt.
– Vigyázz, simán látszik, mennyire féltékeny vagy – kuncogott Tristan,
és belekortyolt az italába.
– Nem tudom, miről beszélsz.
– Levi, fiam! – harsogta túl apám a zenét, és tudtam, hogy máris a fejébe
szállt az ital. Odajött néhány haverjával, és átkarolt.
Jaj, ne!
– Hölgyeim és uraim! – kiáltotta, majd megvárta, ahogy lassan elhalkul a
zene. – Hölgyeim és uraim, büszkén jelenthetem be, hogy a fiam, Levi
Roman Black, a legjobb istenverte büntetőjogi ügyvéd Massachusetts
államban. Továbbá üzenném azoknak a rohadékoknak, akik később a
segítségére szorulnak majd… nagyon szívesen.
Mindenki ujjongott, nevettek, és felém emelték a poharukat. Apám
odafordult hozzám, és megrázta a kezem, mielőtt valaki berángatta végre az
éjszaka őrületébe.
 – Hát ez aranyos volt – mosolygott rám dr. Sharpay London. A poharát
az ajkához emelte. Mint mindig, kicsípte magát, vérvörös ruhát viselt fekete
álarccal.
– Rég találkoztunk.
– Túl rég – suttogta. – Táncolj velem!
Nem várt választ.
Megfogta a kezem, és a terem közepére vonszolt.
– Sharpay…
–  Ez a legkevesebb, amit megtehetsz, miután megvezettél, és lógva
hagytál – mosolygott, miközben keringőzni kezdtünk.
–  Bocsáss meg – mondtam neki, de a tekintetem Thea után kutatott a
táncparketten. Többen is csatlakoztak hozzánk, és az egyre sűrűbb
tömegben nem találtam őt.
– Nem, amíg nem viszel el egy rendes randira.
–  Sajnálom, nem tehetem – néztem vissza Sharpayre. – Igazából járok
valakivel.
–  A bonyolult lánnyal? – kérdezte bizonyos fokú bosszúsággal a
hangjában. Megforgattam őt, és visszahúztam magam felé. – Azt hittem,
vége.
– Inkább drámai szünetet tartottunk.
Hol lehet Thea?
– Őt keresed éppen?
– Nem – vágtam rá, talán kissé túl gyorsan is.
Végül észrevettem Theát a csoporttársai körében. Most, hogy más diákok
is voltak körülötte, megengedhettem magamnak, hogy odamenjek.
–  Sharpay, te egy vonzó és sikeres nő vagy. Biztos sok férfi örülne, ha
veled lehetne…
– Csak te nem.
– Sajnálom.
Igazából nem sajnáltam.
Amikor a dal véget ért, elfordultam tőle, és a sarok felé vettem az irányt.
Minél közelebb értem, annál jobban hallottam a beszélgetésüket, anélkül is,
hogy láttam volna, ki beszél.
– Szerintetek mennyit ér ez a hely?
– Legalább tízmilliót.
–  Számít? Egy darabig még egyikünk sem fog ennyit keresni. – Thea
hangja ütötte meg a fülemet.
 – Te könnyen beszélsz, jogi méltóság vagy, fogadok, hogy efféle partikon
nőttél fel. Csak nézzétek meg azt a ruhát. Mi az irányítószámod?
–  Örömmel hallom, hogy mindannyian ihletet kaptak – vágtam közbe,
mielőtt Thea válaszolhatott volna. Ahogy megfordultak, hátrébb is léptek,
mintha Freddy Krueger lennék.
–  Elijeszted őket, édesem – csatlakozott hozzám az anyám, és
végignézett a diákjaimon. – Habár elgondolkodtat – tűnődött –, ha ennyire
megijednek tőled, valószínűleg nem jók a munkájukban.
Belül vigyorogtam, ahogy rájöttem, mit csinál.
– Ők a legrosszabb csoportom.
–  Jaj nekem! – mondta anyám hamis döbbenettel, de tudtam, hogy az
álarca mögött mosolyog.
–  Csak annyira vagyunk jók, mint a tanárunk – szólalt meg Thea, és a
többiek úgy néztek rá, mintha megőrült volna.
– Akkor bizony rohadt jók lehetünk – tette hozzá Atticus.
–  Ó, igazi fenegyerekek vagyunk – csatlakozott Vivian is, majd Thea
felemelte mindkét kezét, és összepacsizott a bajtársaival, anélkül, hogy
rájuk nézett volna; úgy tűnt, mintha előre eltervezték volna.
– Nos, gratulálok hármójuknak. Van tartásuk – mosolygott anya –, Levi,
ne kíméld őket…
–  Kímélni? Black professzor? Elnézést, asszonyom, de egyikünk sem
tudja, miről beszél – mondta Thea. Néhányan a nevetésükkel küzdöttek.
Ekkor vettem észre, hogy Vivian kivételével ő volt az egyetlen nő, és
ahogy középen állt, és mindenre megjegyzést tett, úgy nézett ki, mint egy
királynő.
– Mi a neve? – kérdezte anyám.
– Thea Cunning.
–  Várjunk. – Anya végignézett rajta. – Ön véletlenül nem Margaret
Cunning lánya?
Fenébe!
Thea úgy nézett, mintha valaki szíven szúrta volna. A büszkeség, az
öröm és minden, ami pillanatokkal ezelőtt még jelen volt, összezsugorodott
az anyja nevének említésére. Azonban nem hajtotta le a fejét, hanem
mosolyt erőltetett magára.
–  Igen, asszonyom, én vagyok. Ismerte az anyámat? – kérdezte
udvariasan, meg sem rezzenve.
 Senki más nem vette észre, de a korábbi Thea köddé vált. Az előttünk
mosolygó személy idegen volt számunkra.
– Istenkém. Milyen kicsi a világ. Volt szerencsém jó néhány alkalommal
találkoznom az édesanyjával. Csodálatos nő volt, és ragyogó ügyvéd.
Sajnálattal hallottam, hogy év elején elhunyt.
– Anya, miért nem mész…
–  Drágám! – Mit sem törődve velem, odakiabált apának. – Levi egyik
diákja Margaret Cunning lánya.
Bassza meg!
–  Hála istennek, hogy kiestem a játékból – jött oda apám is. – A
Cunning-gén és a fiam patronálása? A világnak esélye sem lesz! Az
anyjával komolyan számolni kellett a bíróságon. Sosem nyertem ellene. –
Apa megrázta Thea kezét. Akár kés is lehetett volna nála, Thea mégis
udvariasan elfogadta. – Most már látom… épp úgy néz ki, mint ő. Átkozott
jó ügyvéd lesz magából.
– Ne dicsérd túl őket. Ms. Cunningnak éppúgy meg kell dolgoznia érte,
mint a többieknek, és mostanában ellustult. Mr. Logan az első naptól
kezdve a sarkában lohol, és az osztályelsői címre pályázik – próbáltam
elterelni a beszélgetést.
Szerencsére működött.
Mind élénk beszélgetésbe kezdtek… Theát kivéve. Ő hátrált egy lépést,
hagyta, hogy a csoport apám köré csődüljön, amíg a körön kívülre nem
került. Senki sem vette észre vagy bánta. Thea felnézett rám, és a tekintete
üressé vált. Hamis mosolyt küldött felém, próbált meggyőzni, hogy jól van,
majd sarkon fordult, és beleveszett a tömegbe.
Várnom kellett egy pillanatot, együtt nevetnem olyan poénokon,
amelyeket nem is hallottam, bólogatnom azokra a megjegyzésekre,
amelyekkel nem törődtem. Aztán végre távozhattam.
Arra indultam, amerre Thea eltűnt, és próbáltam nem felhívni magamra a
figyelmet, amikor felmentem a lépcsőn. Még épp elcsíptem, ahogy a ruhája
vége eltűnik a sarkon, miközben Thea benyitott az egyik fürdőszobába.
Mielőtt becsukódhatott volna az ajtó, besurrantam utána. A cipőjét
lerúgva állt a mosdókagyló előtt, és próbált lassan lélegezni.
– Lélegezz! – húztam magamhoz. – Csak lélegezz.
– Jól vagyok – jelentette ki határozottan, és kihúzta magát.
– Hazudsz. – Megpusziltam a vállát. – Mindenki más előtt megjátszhatod
magad, csak előttem ne tedd.
 Mindketten lecsúsztunk a padlóra. Az ölembe húztam, és a ruhája körénk
tornyosult, egyfajta szigetet biztosítva kettőnknek. Thea a mellkasomnak
támasztotta a fejét, én pedig a hátát cirógattam.
– Magamnak köszönhetem, Levi. Tudtam, ki ő. Tudtam, hogy belefutok
emberekbe, akik ódákat zengenek róla. Beléptem a világába; az ő
nyomdokaiba léptem. Ezt el kell fogadnom. Nem törhetek össze,
valahányszor kimondják a nevét, vagy dicsérni kezdik. Néha
legszívesebben elmondanám, milyen is volt valójában. De ha megtenném,
kegyvesztetté válnék; egy elítélt lánya és egy bántalmazó anya… ki akarja,
hogy így ismerjék meg? Szenvedek, mert túlságosan gyáva vagyok, hogy
elmondjam az igazat. Így el kell fogadnom. Azt hittem, sikerülni fog. Még
egy mosolyt is magamra tudtam erőltetni, de képtelen voltam maradni –
suttogta. – Nem akarok olyan lány lenni, aki összeomlik, akit meg kell
menteni, különösen egy olyan életben, amelyet magamnak választottam.
Nem leszek ilyen!
–  Mi értelme együtt lenni valakivel, ha nem menthet meg egyszer-
kétszer?
Thea megrázta a fejét.
– Én sosem mentettelek meg.
Fogalma sem volt, mennyit jelent nekem.
– A jelenléteddel mentesz meg. Előtted boldogtalan voltam, és észre sem
vettem. Ennyire hiú voltam. Az utóbbi négy hónap életem legjobb időszaka
volt. És – szünetet tartottam, az órámra néztem, a szemem pedig
elkerekedett –, hat másodperc múlva, remélem, az új év is felér hozzá.
Thea felnézett rám, és megcsókolt.
– Öt – számoltam.
Csók.
– Négy.
Csók.
– Három.
Csók.
– Kettő.
Csók.
– Boldog új évet!
–  Boldog új évet! – suttogta vissza, és én még szorosabban magamhoz
vontam, miközben a tűzijátékok felrobbantak az ablak előtt.
 Thea elhúzódott tőlem, hogy nézhesse. Ahogy a kezébe gyűjtötte a
ruháját, mélyebben az ölembe mászott, és a nyakamhoz dörgölődött.
– A legjobb helyről nézzük.
– Így van.

Thea

Közel egy órát töltöttünk ott, csak néztük a tűzijátékot, utána pedig
beszélgetésbe elegyedtünk. Érdekes módon nem is emlékeztem, miről esett
szó. Csak arra emlékeztem, milyen nehéz volt a szívem, amikor Levi úgy
döntött, ideje visszamennünk.
Megragadtam a cipőmet, ő pedig nyitva tartotta nekem az ajtót, ahogy
kisétáltam.
– Te jó ég! – hallottam egy döbbent kiáltást a bal oldalunkról.
Vivian állt ott, a sötétkék ruhájában. A tekintete rám szegeződött, majd
Levira villant, mielőtt leszaladt volna a lépcsőn.
– Picsába!
Ledobtam a cipőmet, és a szoknyám felkapva rohantam utána. Hallottam
Levi kiáltását, de nem érdekelt. Meg kellett állítanom Viviant. Mindenki
lerészegedett, vagy túl fáradt volt, hogy észrevegye, ahogy elszaladunk
mellettük, és kirohantunk a bejárati ajtón. Megborzongtam a járda hidegétől
a talpam alatt, de csak futottam tovább a Commonwealth sugárúton.
– Vivian, várj! – kiáltottam, amikor elérte a járdaszegélyt.
Megpördült, és a világ összes gyűlöletével köpte:
– Tartsd magad távol tőlem!
– Vivian…
– Hánynom kell tőled – üvöltötte. – Teszem, amit tennem kell, mert nincs
más választásom. A szüleim nem módos, nagy hatalmú ügyvédek. Nem
jártam borostyán ligás iskolába. Ez az én lehetőségem. Ez az én pillanatom,
hogy a saját lábamra állva segítsem a családomat. Így levetkőztem.
Félmeztelenül táncolok férfiaknak, hogy suliba járhassak, és gyűlölöm
magam érte. Egész idő alatt ostoroztam magam a közeledben, mert olyan
akartam lenni, mint te. Azt gondoltam: Azta, itt egy nő, egy színes bőrű nő,
aki a csúcsra tör, és aki jól csinálja. És láss csodát, a professzorunkkal
hetyegsz! Pedig még szükséged sincs rá! Usted es repugnante!{3}
 –  Befejezted? – kérdeztem, miközben a sarkon állva remegett a dühtől.
Vivian szó nélkül elfordította a tekintetét. Amikor megtudtam, hogy mit
csinálsz, csak hogy tanulhass, egyszer sem gondoltalak kevesebbnek vagy
undorítónak. Ítélj el nyugodtan, de nem ismersz engem. A fejedben élő
ideál nem olyasmi, amihez fel kell érnem. Azt gondolsz rólam, amit akarsz,
akkor is önmagam maradok.
Megfordultam, hogy visszamenjek, de Vivian utánam szólt.
–  Elmondom a dékánnak. Kirúgatom őt. Vannak más professzorok is,
neked pedig a lábad sem…
–  Nem, nem fogod, de ha ilyen ostoba vagy, menj és próbáld meg. De
először hadd vázoljam fel a forgatókönyvet! Ha minden úgy alakul, ahogy
reméled, engem szégyenszemre kirúgnak az egyetemről, Black professzor
pedig nagy valószínűséggel abbahagyja a tanítást, vagy leadja a
csoportunkat. De attól még nagyszerű ügyvéd marad. Te azonban elveszíted
a nagy esélyed, hogy boldogulj, mert mind tudjuk, hogy ő a legjobb módja
a feljebb lépésnek és a tanulásnak. Második eshetőség, és ezt csak azért
mondom, mert feldühítettél, a Levi Black és a Margaret Cunning lánya egy
sztriptíztáncossal szemben. Élve felfalunk téged. Ha ki akarsz csinálni, csak
tessék. Ha gyűlölni akarsz, szíved joga. De nem fogod elpusztítani, amit ez
a férfi felépített. Nem fogom hagyni!
Rosszul éreztem magam, amiért ezt kellett tennem. Vivian joggal
haragudott rám, de rajtam volt a sor, hogy megmentsem Levit, még ha ilyen
aprócska módon is teszem.
Pont olyan voltam, mint anyám… Hajlandó voltam bármit megtenni,
hogy elérjem a célom és a boldogságom, még ha ezzel másoknak fájdalmat
okoztam is.
A gondolattól forogni kezdett a gyomrom.
 HUSZONHARMADIK

FEJEZET

Thea

– Szóval… valaki elárulná, mi a fene folyik itt? – Atticus tekintete Vivian

és köztem járt, aki most az iroda másik végében dolgozott. Egy hét telt el az
ominózus éjszaka óta, de továbbra sem beszéltünk egymással. Elvégeztük a
munkánkat, levegőnek néztük a másikat, majd hazamentünk.
Vivian nem válaszolt, és én sem.
– Jól van – dőlt hátra Atticus.
Levi csupán egyszer hozta fel a dolgot, a bál éjszakáján.
Megfutamodtál?
Ennyit akart tudni. Felzaklatott, milyen lazán vette az egészet. Azonban
nem futamodtam meg. Nem találtam erőt magamban, hogy tovább fussak,
belefáradtam a menekülésbe.
Most, hogy lényegében az irodájában éltünk, jelentéseket készítettünk,
kávéért szaladgáltunk, vagy csak papírokat kapcsoztunk, ismét rájöttem,
mennyire fontos is Levi.
– Mi történt? – kérdezte ismét Atticus, ám ezúttal nem rólunk beszélt.
A riportereket bámulta, akik Bettyt követték. Nem voltam benne biztos,
de gyanítottam, hogy Levi titkárnője is tudja, vagy legalábbis sejti, hogy
van valami köztem és a főnöke között. Valahányszor elmentem mellette a
folyosón, megállt, végigmért és elmosolyodott, mintha valami vicceset
hallott volna.
– Hát nem hallottátok? Black professzor elnyerte az év ügyvédje címet –
dőlt neki Raymond az ajtónak.
Rendkívül jól állt neki a tengerészkék öltöny.
Kutakodtam kicsit Raymond után; ő volt Levi egyik legelső társa, és az
egyetlen, aki nem a Harvardon tanult. A Bostoni Egyetemre járt, és részt
vett Levi egyik szemináriumán. Hogy gyakornoki helyhez jusson, három
héten keresztül minden egyes nap kint ácsorgott és átadta Levinak a reggeli
kávéját… a téli hidegben. Az aktájában az állt, hogy évente csupán négy
nap szabadságot vett ki, amikor meglátogatta az édesanyját Jamaicán.
–  Épp interjút ad, szóval, ha bárki kérdezősködik, mosolyogjatok és
hazudjatok.
– Tehát ha megkérdezik, milyen érzés az estéinket három évvel ezelőtti
ügyiratok iktatásával tölteni, akkor azt kell mondanunk, nagyszerű? –
kérdezte Atticus gúnyosan, ahogy előhúzta a következő ügyiratot.
–  Vannak, akik ölni tudnának, hogy a helyetekbe kerülhessenek.
Emlékszem, milyen volt a tápláléklánc alján. Higgyétek el, megéri, ha majd
a felnőttek asztalához ülhettek. – Rám nézett: – Most pedig valaki hozzon
kávét!
– Feketén? – álltam fel.
–  Tejszínnel, négy cukorral… Nem mindig neked kellene menned,
különben úgy fognak emlékezni rád, mint a kávés lányra – fordult el,
amikor Tristan szólította.
–  Igaza van – felelte Atticus. Vivian egyenesen belesétált a személyes
terembe, mintha ott sem lennék, felkapta a papírjaimat, majd visszament a
helyére. – Mindegy – rázta a fejét Atticus –, kávés lány, tudnál…
–  Hallom az irodai pletykákat, amikor körbesétálok. Mellesleg
előnyömre válik, ha látnak dolgozni…
– Nem kellene kávét hoznod? – fordult vissza Raymond.
–  Komolyan? Jó, Levi is épp most kért. Siess! – mondta Tristan, és
elvezette Raymondot.
– Belehallgathatsz az interjúba – mutatott rá Atticus.
– Hát persze – motyogta Vivian.
Sarkon fordultam, és elmentem. Ha Vivian gyerekesen akart viselkedni,
hát legyen, el tudom viselni a szurkálódását. A pihenőbe lépve egyenesen
Bettybe ütköztem, szanaszét szórva a süteményeket és pereceket a
tálcájáról.
–  Betty, úgy sajnálom – rogytam le, és elkezdtem feltakarítani a
művemet.
–  Semmi baj, ne törődj a rendetlenséggel, csak rendelnem kell nekik
valamit…
– Ki tudok szaladni érte.
– Ügyvéd vagy, nem pedig futár. Intézem én – nevetett, amikor felálltam,
és átnyújtottam neki a tálcát, rajta az összetört finomságokkal.
 Kedves volt… ebben az irodában senki sem kedveskedett a
„tizenkettővel”. Mindannyian úgy gondoltuk, hogy Levi mondta nekik,
nyugodtan csesztessenek minket a legkisebb dolog miatt is. Például múlt
héten Atticus rossz helyre tette valakinek a csészéjét, és úgy kezelték,
mintha egy eltűnt személyről lenne szó.
– Nem bánok veled másképp – közölte Betty.
– Eszembe sem jutott ilyesmi – hazudtam.
–  Tudod, amit Levi csinál, hogy belenéz a szép barna szemedbe, és
minden gondolatodat tisztán látja benne? Nos, azt én tanítottam neki. – Rám
kacsintott, majd megkerült.
– Miért mosolyog, valahányszor elmegyek maga mellett?
Betty megtorpant. Oldalra döntötte a fejét, a szeme sarkában
összegyűrődtek a ráncok, ahogy mosolygott.
– Így volna? Észre sem vettem. Csak ahogy egymást kerülgetitek, arra az
időre emlékeztet, amikor a férjem titkárnője voltam. Olyan ez nekem, mint
egy déjà vu. Jobb, ha elfelejted a kávét, és visszaszaladsz… Raymond
állandóan kiszúr valakivel… – tette még hozzá, majd elindult.
Micsoda?
Kirontottam a teremből, és visszatértem a konferenciaterembe, ahol
Atticusnak és Viviannek hűlt helye sem volt.
Mi a pokol?
– Csak tizenegy – mondta valaki Levi irodájában, de nem láttam semmit
a folyosón lévő kamerahadtól.
Fenébe. Gondolkodj, Thea!
Nem mehettem be késve, üres kézzel, Levi mindenki előtt leharapná a
fejemet.
– Bajban vagy – vigyorgott Tristan mellém lépve.
– A te hibád. Azt hittem, megegyeztünk. Soha többé nem hozok kávét.
– Abban egyeztünk meg, hogy kisegítelek a Nash-ügyben.
Gyűlölöm az ügyvédeket.
– Még nem játszottam ki a szemfestékes kártyát.
–  A te szavad az enyém ellen, és jobb, ha sietsz, mielőtt lemaradsz.
Kétlem, hogy újrakezdenék miattad. – Felemelt egy aktát. – Ez azonban
kihúzhat a csávából.
Élvezte.
– Mit szeretnél érte?
– Bébiszitterkedést, pénteken.
 – Legyen.
– És szombaton.
Az ördögbe vele!
Kikaptam az aktát a kezéből, és gyorsan átolvastam, mi áll benne.
–  Rendben – vetettem még oda neki, mielőtt teljes sebességgel rohanni
kezdtem az iroda felé.
–  Elnézést, itt vagyok – vágtam át a tömegen. Levi az ablaknál állt a
többi hallgatóval, épp fotót készültek róluk csinálni.
Ahogy Levi rám pillantott, egyértelmű volt, hogy fejmosásra készül.
–  Elnézést, nem tudtam, hogy van időnk fotózkodni, Black professzor.
Megláttam ezt, és úgy gondoltam, szüksége lehet rá. – Átadtam neki az
aktát.
Elvette, átolvasta.
– Később visszatérünk rá.
– Sajnálom, hogy megvárakoztattam önöket – mondtam a riportereknek.
– Semmi gond, még a világítást teszteltük. Tudjuk, hogy a munka az első.
Mosolyogva bólogattam, és a többiek felé indultam. Vivian a fejét rázta,
grimaszolt, és elfordult az ablak felé.
– Beállna a két hölgy középre? – kérdezte a fotós.
Persze, ha kamerára akar venni egy gyilkosságot.
Középre indultam, ahogy Vivian is tette.
– Volt egyáltalán valami abban az aktában? – sziszegte az orra alatt.
–  Ha meg kell kérdezned, nem figyelsz eléggé – súgtam vissza, és
elmosolyodtam, amikor villant a vaku.
– Köszönöm, egyelőre nincs másra szükségünk.
Mind szétszéledtünk, magukra hagyva a riportereket a helyiségben.
Mielőtt visszaérhettem volna az asztalomhoz, Atticus mögém lépett, és
megragadta a karomat, Vivianével együtt, és húzni kezdett minket a
lépcsőház felé.
– Mit művelsz? – rántottam ki magam a szorításából.
–  Bármi legyen is az a nagy titok, tudni akarom, mielőtt elcsesztek
mindent – követelte Atticus. A tekintete közöttünk járt.
Vivian is kiszabadította a karját, és a lehető legtávolabbra húzódott tőlem
a szűk térben.
–  Rendben, akkor az én titkommal kezdjük; egy fehér, déli, meleg,
demokrata srác vagyok, akinek az apja történetesen egy republikánus
kormányzó – ismerte be egyikőnkről nézve a másikra.
 Nem szóltam egy szót sem, keresztbe fontam a karom, ahogy Vivian is
tette.
–  Tudok várni – dőlt neki Atticus az ajtónak –, de tényleg sokáig itt
akartok maradni?
– Republikánus vagyok, és sztriptíztáncos, most már mehetek? – csattant
fel Vivian.
Atticus szeme tágra nyílt egy pillanatra, hiábavalóan próbálta leplezni a
döbbenetét.
– Oké… erre nem számítottam – válaszolta lassan.
Vivian rám nézett, várt, mintha azt üzenné, nincs vér a pucámban
bevallani a titkomat… és valóban nem volt.
– Ő pedig összefeküdt a professzorunkkal – köpte oda undorodva.
– Na erre viszont számítottam. Már ne vedd sértésnek – nézett rám.
– Ugyanolyan keményen megdolgoztam a helyemért, mint bárki.
– Hát persze – horkant fel Vivian. – Ha nem tettél semmi rosszat, miért
nem tudod beismerni?
Eltolta Atticust az útból, és távozott.
Nem tudtam mást tenni, mint leülni a lépcsőre.
–  Ha számít, azelőtt ismertem meg, hogy tanítani kezdett minket. Azt
hittem, egy szimpla ügyvéd, az első óráig fogalmam sem volt, ki ő…
– Nem kell magyarázkodnod – foglalt helyet Atticus mellettem.
– Komolyan? Azt hittem, éppolyan feldúlt leszel, mint ő. Olyan, mintha
mindig fej-fej mellett haladnánk.
–  Igen, de nem azért győzöl le, mert vele vagy. Logikus lenne, ha csak
tessék-lássék dolgoznál. De te mindig kiteszel magadért, és ha valaki
megpróbál utolérni téged, még keményebben dolgozol. Ha csak azért
jutottál volna előre, mert lefeküdtél vele, nem kutakodtál volna a
magánéletünkben.
– Talán csak szörnyű ember vagyok – sóhajtottam elfordulva.
– Nem vagy – jelentette ki Atticus, mire ránéztem. – Tudtad, hogy meleg
vagyok, nem igaz?
Nem szóltam semmit.
–  Gondoltam, de soha nem hoztad fel, sem aznap, sem máskor. Nem
akartad felhasználni ellenem? Nem a politikai hovatartozásom vagyok.
Akire szavazok, nem határoz meg… a szexualitásom… akibe beleszeretek.
Az vagyok én, és te nem kötöttél bele. Nem vagy rossz ember, Thea. Én
vagyok az utolsó, aki megítélheti, kinek szabad és kinek nem együtt lennie,
csak mert a társadalom elvárja.
Felsóhajtottam:
– A fenébe, most már a barátomnak kell tartsalak.
Ezen mindketten felnevettünk.
– Ne aggódj Vivian miatt, túllép rajta.
– Biztos vagy benne? – kérdeztem vissza, mert én esélyt sem láttam rá.
Atticus vállat vont.
– Ti, nők valamiért túlságosan szigorúak vagytok egymással.
Mielőtt válaszolhattam volna, kinyílt az ajtó. Levi kemény tekintettel
nézett végig rajtunk, a száját vékony vonallá préselte. Atticus felpattant, de
én ledermedtem a pillantása alatt.
– Maga, az irodámba, most! – mutatott rám. Majd egy szó nélkül elsétált.
Fenébe!
–  Most jó lenne, ha használnád a varázserődet, hogy ne rúgjanak ki –
könyörgött Atticus, ahogy visszamentünk.
Levi sebesen sétált, a kezét ökölbe szorította maga mellett, és az egész
háta megfeszült.
– Levi, hívják…
–  Tartsa! – csattant fel, félbeszakítva Bettyt, és belépett az irodájába.
Betty tágra nyílt szemmel nézett rám.
Épp ez a probléma, ha romantikus kapcsolatba keveredsz a főnököddel.
– Beszélni akart velem, uram? – kérdeztem egyenes háttal.
– Biztos nem elfoglalt? – vetette oda, és az asztalra dobta az aktát, amit
korábban én adtam neki. Megragadta a sarokban lévő gitárt, és helyet
foglalt. – Ha tudtam volna, hogy ilyen kevés itt a munka, csak hat tanulót
választok.
– Atticus és én pedig akkor is beletartoznánk – vágtam vissza.
Nem tettem semmi rosszat, és nem fogom hagyni, hogy úgy éreztesse
velem, mintha igen.
–  Black professzor, biztos vagyok benne, hogy csak azért érdekli, mert
ostoba módon munkaidőben vitattuk meg a magánügyeinket, és ezért
elnézést kérek. Szeretném azonban még egyszer világossá tenni, hogy
komolyan gondolom az itteni pozíciómat és a szándékomat, hogy a
legjobbtól tanuljak. Nincs semmi Mr. Logan és köztem, közelről sincs. Nem
vagyok olyan hülye vagy olyan kegyetlen, hogy bármit is csináljak az ön
lépcsőházában, alig pár méterre magától.
 Levi megpengette a húrokat, de egy szót sem szólt, miközben az ujjai a
gitár nyakán siklottak.
– Van még valami, uram?
– Az akta, honnan szerezte? Őszintén – kérdezte ezúttal nyugodtabban.
–  Megegyeztem Tristannal, hogy pénteken és szombaton vigyázok
Bellamyra. Csak egy hiba a holnapi ügyvédi kamarai tájékoztatóján, igaz?
Semmi komoly.
– Még az apró hibák is rossz fényt vethetnek ránk. De majd okvetlenül
megköszönöm Tristannak. Ez minden – mondta, miközben folytatta a
játékot.
Bólintva indulni készültem, amikor Levi suttogni kezdett.
– Nincs semmi köztük? Közelről sincs?
Szembefordultam vele, az arcom ellágyult, míg a szívem megszakadt a
hangjától.
– Az teljességgel lehetetlen. Belezúgtam valakibe, és Atticus… mondjuk
úgy, hogy nem vagyok az esete.
Mostanra egyébként sem tudtam mással elképzelni az életem.
Levi nem válaszolt, de nem is volt rá szükség.

Levi

Amikor hazaértem, Thea összegömbölyödve feküdt a kanapémon, a híreket

nézte, és egy tál müzlit evett. Röviden felnézett rám, de nem szólt semmit.
A macskája, Árnyék, az ajtóban ült, a farka ide-oda járt, miközben rám
nézett, mintha azt kérdezné, mit műveltem.
Megsimogattam a fejét, majd ledobtam a cuccaimat az ajtóban, és
bementem a konyhába. Fogtam egy tál pattogatott kukoricát meg egy sört a
hűtőből, levettem a cipőm, és leültem Thea mellé. A dolog, amit egyszerre
szerettem és gyűlöltem benne, hogy nem tudta leplezni az érzéseit. Minden
egyes falatnál, a szemem sarkából láttam, hogy egyre jobban begurul rám.
– Ideadnád a távirányítót? – kérdeztem tőle.
– Nem. Seggfej vagy – csattant fel. – Egy bizalmatlan seggfej.
Felsóhajtottam.
– Nézd, sajnálom. Igen, beismerem, hogy féltékeny voltam, de hibáztatsz
érte? Miért voltatok kettesben a lépcsőházban… nevetgélve?
 – Ó, elnézést.
Újra sóhajtottam:
– Közel álltok egymáshoz. Az első naptól kezdve egy húron pendültök.
Nem csúnya srác, és korban közelebb áll hozzád…
Thea felkacagott.
– Mondja a fickó, aki egy csinos barnával táncolt?
– Mi van?
– Szilveszterkor, a szüleid álarcosbálján te és az a piros ruhás nő együtt
táncoltatok. És megjegyezném, ő volt az egyetlen nő, akivel egész éjszaka
táncoltál, mégsem kezdtem üvöltözni veled.
Beletelt egy pillanatba, mire követni tudtam.
–  Biztos, hogy nem erre a pillanatra tartogattad? Ő a családunk egyik
barátja, és elrángatott táncolni. Egész idő alatt azon gondolkodtam, hogyan
juthatnék közelebb hozzád.
– Vivian miatt történt. Azért voltam Atticusszal, mert tudni akarta, miért
nem beszélünk egymással, így mindkettőnket behúzott a lépcsőházba. Majd
Vivian elment, mert nem bír tíz másodpercnél többet eltölteni a közelemben
anélkül, hogy le akarná harapni a fejem. És mielőtt megkérdeznéd, igen,
Atticus tud rólunk. Fog beszélni róla, vagy elmondani valakinek? Nem,
nem fog. Mindannyian tudjuk egymás piszkos titkait, szóval nincs min
aggódni. Itt a rohadt távirányítód – fejezte be Thea, miközben hozzám vágta
az eszközt.
Letettem az asztalra, a kukoricával és a sörömmel együtt. Közelebb
húzódtam Theához, és megpusziltam a nyakát.
– Sajnálom – ismételtem minden puszival, amíg végül Thea hanyatt nem
dőlt. Amint fölé kerültem, megcsókoltam az ajkát. – Féltékeny voltam.
Féltékeny típus vagyok, nem tehetek róla. Nem akarlak egy másik férfi
miatt elveszíteni…
Soha többé.
– Nem ő vagyok – suttogta Thea, ahogy megsimította az arcomat. – Már
én is egész jól olvasok benned. Nem az exfeleséged vagyok, senki sem
vehet el tőled.
A keze a mellkasomra csúszott, lassan lehúzta a nyakkendőmet.
– Hányszor kell még bebizonyítanom neked?
Nem szakította el a pillantását az enyémtől, miközben kigombolta az
ingemet.
 A szépsége, a szenvedélye, az intelligenciája, a szeme, ahogy
szembeszállt velem.
Mindene hatással volt rám.
– Feltételek nélkül beléd szerettem.
 HUSZONNEGYEDIK

FEJEZET

Levi

Idióta vagyok.
Az én Theám, isten áldja őt, állandóan menekült. Ahogy megijesztették,
hajlamos volt falakat emelni maga köré, és tegnap éjjel átkozottul
ráijeszthettem. Nem akartam hangosan kimondani, hogy szeretem. De nem
tudtam máshogy gondolni, és mielőtt megállíthattam volna magam,
kicsúszott a számon… Szeretkeztünk, de egyszer sem viszonozta a szót.
Nem is hozta fel.

– Ez rossz ötlet – mondta Bethan pánikszerűen. Csak Tristan tartotta vissza
attól, hogy kiszedje a lányát Thea kezéből.
– Mi van, ha éjszaka felébred, és nem talál engem?
– Sírni fog, visszaalszik, és reggel újra találkoztok – sóhajtott Tristan, és
letette Bellamy táskáját a földre. – Minden benne van, amire szüksége lehet.
Egy éjszakáról van szó, nem lesz baja, édesem – nyugtatta meg Bethant.
A húgom megrázta a fejét, és újra a karjába vette Bellamyt. Tristan
felnyögött, a fejét rázta.
– A kocsiban leszek.
Megértettem a frusztráltságát. Bellamy születése óta Bethan soha nem
hagyta őt egyedül néhány óránál tovább. Mindenki mást háttérbe szorított.
Másrészt azonban megértettem Bethan észjárását is; évekig próbálkoztak,
és többször is elvetélt. Terhesen sem akart hamis reményeket kelteni
magában, és gyakran panaszkodott, vagy ignorálta a benne növekvő életet,
mert aggódott, hogy elveszíti. Most, hogy egy egészséges kislányt szült,
alig bírt elszakadni tőle.
– Bethan – kezdtem, de nem tudtam, hogy folytassam.
 – Bethan – mondta Thea kedvesen, és közelebb lépett mindkettőjükhöz –,
lényegében én neveltem fel a húgomat. Sehova sem mentem nélküle. Az
általános iskolájával szemközti gimnáziumba jártam. Megértelek, és
ígérem, hogy küldök képeket az éjszaka folyamán. De azt hiszem,
mindkettőtöknek szüksége van egy kis szünetre, mielőtt összeroppantok.
A húgom felsóhajtott, megpuszilta Bellamy fejét, végül átadta Theának.
– Köszönöm.
– Nincs mit, olyan kis csendes, nem lesz gond. – Thea ringatni kezdte.
–  Én is itt leszek, úgyhogy menj, mielőtt Tristan szónokolni kezd a
kocsiban – fogtam meg Bethan kezét, és az ajtóhoz vezettem.
– Oké, ha…
– Értjük, megleszünk. Szia! – szakítottam félbe, miközben kitessékeltem
az ajtón.
Tristan eltátogott egy köszönömöt, ahogy kinyitotta az utasoldali ajtót a
húgomnak. Intettem egyet, majd becsuktam az ajtót, és nekitámaszkodtam.
Thea a padlón ült, és épp elhelyezte Bellamyt az élénk rózsaszín hercegnős
székében.
– Mindig tudod, mit kell mondani – guggoltam le mellé.
Ő elmosolyodott, továbbra is Bellamyt bámulta.
– A legtöbb anya, a jó anyák biztonságban akarják tudni a gyereküket.
Örömmel tölt el, hogy Bethan mennyire szereti őt. A születésünk után anya
egyszerűen apa gondjaira bízott minket. Író volt, így otthonról dolgozott,
míg anya hírnevet szerzett magának… sajnálom, ez lehangoló volt…
– Ne sajnáld, velem bármit megbeszélhetsz. – Megpusziltam az arcát, és
felegyenesedtem. – Mit szeretnél enni?
– Egyelőre semmit. Egyébként is tanulnom kell, de azért köszönöm – vett
ki néhány könyvet a táskájából Thea, és lehuppant a kanapéra. Feltűnt,
hogy egyszer sem nézett rám.
– Ó, igaz, hisz más óráid is vannak. Azok milyenek?
Olyan béna voltam. Beszélgetést próbáltam kezdeni a barátnőmmel, csak
mert kimondtam azt a rohadt SZ betűs szót.
– A tiedhez képest? Közel sem olyan stresszesek.
Semmi szemkontaktus.
–  Még Noland professzoré sem? Úgy osztogatja a beadandókat, mint a
karácsonyi ajándékokat.
Thea vállat vont.
 –  Igen, de őszintén szólva, ha a beadandóban visszamondasz mindent,
ami elhangzott az órán, nyert ügyed van. Mintha észre sem venné, hogy a
saját szavait olvassa.
Legszívesebben megráztam volna őt. El tudtam fogadni a tényt, hogy
nem állt készen. Azt viszont már nem tudtam elfogadni, hogy a szemem
előtt emelt újra falakat. Bellamy a földre dobta a játékát, és csak akkor
láttam egy pillanatra Thea arcát, amikor visszaadta neki.
– Azt hittem, enni akarsz – lapozott egyet a könyvében.
– Igen, fogok is.
A konyhába sétálva tárcsáztam az egyetlen személyt a világon, aki
megértett.
– Selene? – mondtam halkan.
– Mi újság, Levi, hogy van a nővérem?
–  Azt hiszem, túl sok voltam neki – viccelődtem, és elővettem a
lekvárosüveget a hűtőből.
– Fujj…
– Nem úgy! Tegnap este megmondtam neki, hogy szeretem.
– Ne. Ne. Ne – ismételgette Selene.
– De. De. De. És most a szemembe sem bír nézni.
– Csak három ember létezik ezen a világon, akitől hallotta ezt… igazából
kettőtől, mert az elsőben nem vagyok biztos… tőlem és a nagymamánktól.
És ennyi év alatt egyszer sem mondta vissza nekünk. A legjobb, amit
kicsikartam belőle, egy „én is” volt.
Legalább nem egyedül szenvedtem.
– Tehát lényegében megszívtam?
– Eléggé. De örülök, hogy kimondtad. Csak adj neki egy kis időt, amíg
alaphelyzetbe állítja magát. És olyan lesz, mintha mi sem történt volna… a
fenébe. Mennem kell, Levi, büntetésben vagyok, és ha a nagyi telefonálni
lát…
– Mit csináltál? – kérdeztem, miközben félbevágtam a szendvicsemet, és
a mosogatóhoz léptem egy tányérért.
– Kiszöktem a barátomhoz. Ne mondd el Theának! Ígérd meg, hogy nem
teszed, tartozol nekem az ingyenes tanácsadásért.
– Rendben, nem mondom el…
Megfordulva Theát találtam a konyhában. Bellamy csuklott, ő a hátát
dörzsölte.
– Oké, szia! – köszönt el Selene, mielőtt letette.
 Elbúcsúztam a szakadt vonaltól.
– A táskájában van gyógyvíz, ideadnád nekem? Az átlátszó az – mutatott
rá Thea.
Bólogatva kutakodni kezdtem, aztán megfordultam, és odaadtam neki.
–  Honnan tudsz ennyi mindent? A legtöbb huszonhárom éves utálná
ezzel tölteni a hétvégéjét.
Végre Thea rám nézett, és elmosolyodott.
– A nagymamám mindig azt mondta, hogy negyvenévesen születtem, és
tízéves koromra már a legjobbakkal bridzseztem.
– Szóval ráhajtottál egy fiatal férfira?
– Erről lenne szó? – tartotta fel Bellamy cumisüvegét. – Azt hiszem, el
tudom fogadni. Te tényleg fiatalon és fitten tudod tartani a tested azokkal?
A tekintete a chips, a sör és a szendvics kombinációjára siklott, ami a
tányéromon foglalt helyet.
– Bele se menjünk.
Felkacagott, amitől Bellamy izgatottan lóbálni kezdte apró ujjait.
Bellamy kezét rázva, Thea felnézett rám.
– Mi az?
– Semmi.

Thea

Zzz.
Bzzz.
– Thea, a telefonod – motyogott Levi mellettem, miközben megfordult.
– Túl fáradt vagyok megmozdulni – morogtam.
Bellamy csak nemrég dőlt ki éjszakára, miután nem volt hajlandó enni.
Jó két órába telt, mire rájött, hogy a szülei nincsenek vele, emiatt teljesen
kiborult, és olyan hangosan üvöltött, amennyire csak a kis tüdeje bírta. Én
csupán aludni akartam, de a telefonom tovább rezgett az éjjeliszekrényen.
Bzzz.
Zzz.
– Thea…
–  Felveszem… – ültem fel, és érte nyúltam. Az idő 1:53 volt, ami azt
jelentette, túl későre járt bárki hívásához.
 – Mi az?
Csend fogadott.
– Selene? – A hívóazonosítóra néztem.
– Kapcsolj a híradóra!
– Selene, hajnali kettő van, miért…
– Thea! Kapcsolj a rohadt híradóra!
Mi a fene ütött bele?
–  Oké, várj. – Kikeltem az ágyból, próbáltam nem felkelteni Bellamyt,
aki a rögtönzött kiságyában aludt mellettünk.
Amikor bekapcsoltam a tévét, nem láttam semmit.
– Selene, biztos nem a helyi hírcsatornán megy? Nem látok semmit…
– Nem arról beszélnek, nézd meg az alsó szalagcímeket!
A szememmel kerestem, figyeltem, ahogy fut a szalag, de továbbra sem
láttam…
– Selene… – Lefagytam, ahogy minden más részem is tette. Nem kaptam
levegőt, a lábam elgyöngült. A földre roskadtam.
– Thea? – kiáltott Levi. – Thea?
Hallottam, de nem láttam őt, csak amikor már közvetlenül az arcomba
beszélt.
– Mi a baj?
Minden.
–  Apám öngyilkosságot kísérelt meg. – Kimondtam a szavakat, de
képtelen voltam elhinni őket.
Pörgött az agyam, és csak arra tudtam gondolni, hogy kiszabadítsam,
mielőtt túl késő lenne.
– Ki kell hoznom őt. Levi, kérlek, segíts kihozni őt!
Az ölébe roskadva sírtam, zokogtam, könyörögtem neki… és egy részem
tudta, hogy ez okozza majd a vesztünket. Ez volt az a mennykő, amit
vártunk, hogy beüssön. És ahogy zuhant, a tarkómon landolt.
 HUSZONÖTÖDIK

FEJEZET

Levi

Nem tudtam, hogyan kellene megejteni ezt a beszélgetést, de el kellett

mondanom az igazat. Úgy nézett ki, mintha összeomlott volna a világ Thea
körül… hogyan tetézzem a fájdalmát?
De ha nem mondok semmit…
– Mondanom kell valamit – kezdtem.
Amikor Thea felnézett rám, az arca tele volt bizalommal, reménnyel, és a
legszívesebben elhallgattam volna. Nem akartam kimondani, de muszáj
volt.
–  Savannah Van Allen az anyám barátja volt, illetve az exfeleségem
édesanyja.
És ezzel a bizalom a szemem előtt tűnt el. Nem maradt más, csak düh.
– Thea… – Felé nyúltam, de ellökte a kezem. Felpattant.
– Miért… miért nem mondtál semmit? Hónapokkal ezelőtt meséltem el!
Miért nem mondtál semmit?
– Nem tudtam, mit mondhatnék…
– Mit szólnál ahhoz, hogy „Thea, évekig azt hittem, hogy apád megölte a
feleségem anyját”?! – üvöltötte. – Miért használok múlt időt? Valószínűleg
a kezdetektől fogva nem hittél nekem.
– Ez nem igaz!
–  Akkor miért nem mondtad el? Miért nem hoztad szóba, amikor
állandóan róla beszélek? Sosem hitted, hogy ki tudom őt hozni. Ha apa
meghalt volna a börtönben, sose kellett volna megtudnom.
–  Nem mondtam el, mert nekem nem számít! Szeretlek, akarom, hogy
maradj, és nem akartam, hogy ezzel az ürüggyel elmenekülj.
–  Szerettél, és nem akartad, hogy elmeneküljek? Vagy nem tudtad, mit
mondhatnál? Melyik az igazság? Vagy csak szép szavakkal dobálózol,
anélkül, hogy elgondolkodnál, mit jelentenek?!
– Azért mondom, mert segítek neked. Segíteni akarok neked.
–  Ne fáradj! Bárki, aki titkolja előlem az igazságot, csak azért, hogy
maga mellett tartson, nem olyasvalaki, akivel együtt akarok lenni.
Az ajtóhoz lépett, de megragadtam őt.
– Thea…
– Engedj el! – Sikítva tépte ki magát a szorításomból.
Nem tudtam megtenni.
– Ne tedd ezt, kérlek. Hibát követtem el, hogy nem mondtam el, tudom
jól. De mi nem menekülünk tovább egymástól…
– Nincs olyan, hogy mi. Rossz ötlet volt közel kerülnünk, tudtam jól, és
hallgatnom kellett volna a józan eszemre. Nem bízhatok benned, úgyhogy
engedj el, Levi, különben addig ordítok, amíg valaki ki nem hívja a
rendőrséget.
Még arra sem vette a fáradságot, hogy kabátot húzzon, mielőtt becsapta
az ajtót. Egy pillanattal később Bellamy sírása betöltötte az egész házat. A
saját bánatom és csalódottságom visszhangja volt.

– Utállak – mondta Tristan melegítőben és Red Sox-pulcsiban.

Nem törődtem vele, helyette átadtam Bellamyt Bethannek.
– Hol van Thea? – nézett körül.
– Elhagyott.
Bethan szeme elkerekedett, ahogy Bellamy hátát simogatta.
– Leteszem őt a vendégszobában.
Bólintva elengedtem a kislányt, mielőtt a dobozokon átlépve beengedtem
Tristant a nappaliba.
– Mi ez az egész? – kérdezte, kevesebb éllel a hangjában.
– A Connecticut állam kontra Ben Walton ügyiratai, Savannah Van Allen
elrablásának, megerőszakolásának és meggyilkolásának vádjával – ültem le
a kanapéra, és a szememet dörzsöltem.
Már reggel hetet ütött az óra, és nem tudtam elképzelni, hogy egyhamar
ágyba kerülök.
– Nem látom az összefüggéseket, Levi.
–  Elcseszett egy történet – nevettem fel keserűen. – Connecticut állam
szerint a volt feleségem anyját megölte a volt barátnőm apja.
– Basszus – hüledezett Bethan a lépcsőn lefelé jövet.
 Megemeltem felé az üres poharamat, mielőtt teletöltöttem brandyvel.
– Mennyit ittál abból?
– Ne aggódj – ittam újra –, ez volt az első. Vártam, hogy visszajöjjetek,
és most, hogy itt vagytok, azt hiszem, megyek és lerészegedek… mert
elcsesztem.
– Ki akarod szabadítani? – kérdezte Tristan a jegyzeteimet nézve. – Levi,
elment az eszed?
–  Nem ő tette – válaszoltam, amikor lenyeltem az italom, és töltöttem
egy újabbat.
– Levi, megértem, hogy kedveled őt… – kezdte Bethan.
– Szeretem. Szeretem őt. Ma csak igazat beszélünk – szakítottam félbe.
Bethan felsóhajtott, újrakezdte.
– Oké. Értem, hogy szereted őt. De ő a lánya. Persze hogy azt hiszi, hogy
az apja ártatlan, de ettől még nem lesz az.
– Ugyanerre gondoltam, amíg nem kezdtem többet megtudni Margaret A
Cápa Cunningról. Spoilerveszély; ő a megtestesült ördög, és higgy nekem,
ha büntetőeljárást kezdeményezhetnék ellene, ezerszer is megtenném.
– Levi, mondd, hogy ez nem csak azért van, mert szereted őt, és én száz
százalékig támogatlak. Tudod, hogy így van. Mondd hát, mit tudsz, amit mi
nem?
–  Ben Walton és Savannah Van Allen viszonyt folytattak. Amikor
Margaret megtudta ezt, manipulálta a bizonyítékokat, és magára hagyta a
férfit. Nyolc hónappal ezelőtt vallotta be, mielőtt meghalt negyedik
stádiumú tüdőrákban. Ezért jár Thea jogi egyetemre.
Egy pillanatig egyikük sem szólt semmit. Aztán Bethan lassan a kanapéra
roskadt.
– Van erre bármi bizonyíték? – nyúlt Tristan a jegyzeteimért.
– Ezen a ponton csak isten tudja. Thea hónapok óta forgatja az aktákat.
Én nem nyúltam hozzájuk, mert tudtam, amint megteszem, el kell
mondanom az igazat.
– Szóval elmondtad neki? – kérdezte Bethan.
– Igen, és elment.
– És mégis megvizsgálod az ügyet? – suttogta. – Ez Pandóra szelencéje,
Levi. Amint kinyitod, csak rosszat hozol a fejedre, kereszttűzbe kerülsz.
Anya… istenem, anya ki fog akadni. Odile-ról nem is beszélve.
Ahogy ült ott, és bámult rám, Tristan megszólalt:
 – Viszont ha a fickó ártatlan, nem tudom elképzelni, hogy ölbe tett kézzel
üljünk, csak mert feldühítünk vele néhány embert. Tudniuk kell az
igazságot, és a bűnösöknek meg kell fizetniük a tetteikért. Ez az
igazságszolgáltatás lényege. – Tristan rám nézett. – Melletted töltöttem a
karrierem, segítettem másoknak elkerülni a börtönt. Néha jogosan, máskor
nem. Támogatlak ebben, de nagy az esélye, hogy elveszítjük, méghozzá
csúnyán.
– Felkészültem rá.
– Lehet, nem kapod őt vissza – tette hozzá.
Erre azonban nem álltam készen.
– Majd megbirkózom vele.
–  Lehetek az ördög ügyvédje egy pillanatra? – Bethan a homlokát
ráncolva nézett kettőnkre. Bólintottam, hogy folytassa. – Nem viselkedtek
túlságosan jóhiszeműen? Levi, kedves, ez a karriered, mindkettőtök
karrierje, amibe rengeteg órát és több százezer dollárt öltetek. Én a kezdetek
óta mellettetek vagyok. Láttam, mennyi szarságon mentetek keresztül, hogy
eljussatok idáig. Kedvelem Theát, aranyos lánynak tűnik, de ismerjük őt
egyáltalán? Akár hónapok óta tervezgethette ezt. Besétál a báromba, és
véletlenül épp az ország legjobb büntetőjogi ügyvédjével találkozik? Aztán
egyszer csak kiderül, hogy a tanítványod, és Tristan elmondása alapján nem
fél megzsarolni másokat. És mindennek tetejébe ledobja a bombát, és mesél
az apjáról? Tudom, hogy rossz hallani, tudom, hogy szereted őt, de mi van,
ha kihasznál? Mármint, gondold át az időzítést… mi van, ha…
– Elég! – suttogtam. Nem akartam többet hallani.
– Levi…
– Nem. Ő nem ilyen.
Ismertem őt.
Tristan a homlokát ráncolta.
– Egyszer megzsarolt, hogy megszerezze, amit akar…
– Nem! – kiáltottam rá mindkettőjükre, ők pedig csak néztek egymásra. –
Rendben, tegyük fel, hogy igazat beszéltek. Tegyük fel, hogy hónapokig
bolondot csinált belőlem, és annyira jó színész, hogy bedőltem neki. Ez
nem változtat semmit számomra. Ha most beismerné, sértett lennék, és
kibaszott pipa, de ugyanitt lennék, az ügyiratokat nézegetve. Akkor is
segíteni szeretnék neki, ha elárult volna. Köszönöm, hogy aggódsz értem,
Beth, de már döntöttem.
 Tristan felsóhajtott, felállt, és elindult a konyha felé. Csakhamar
visszatért még két pohárral, és töltött mindannyiunknak egy italt.
–  Bárhova is mész, én követlek. És ha végeztünk ezzel az egésszel,
életem leghosszabb vakációjára megyek – nyújtotta át a poharat.
– Köszönöm.

Thea

Félig összefagytam, mire Atticus lakásához értem. Nem éreztem a

lábujjaimat, és az ujjaim mintha le akartak volna törni. Amikor Atticus
meglátott, nem poénkodott, nem mondott semmi ostobaságot. Helyette
félreállt, nyitva tartotta az ajtót, hogy beléphessek az apró, egyszobás
lakásba, és ledőljek a kanapéjára.
Egy vastag takarót terített rám, és egy bögre forró csokoládét hagyott a
dohányzóasztalon. Aztán leült a kanapé elé, némán nézte a híreket.
–  Ő az apám – suttogtam, mire értetlenül rám nézett, majd vissza a
televízióban beszélő ázsiai férfira.
Ha képes lettem volna rá, felnevetek.
– Nem ő. A képernyő alján, Ben Walton, a gyilkos, aki végezni próbált
magával. Ő az. Ő az apám.
Most már értett.
– Az én apám kukoricatermesztő volt, mielőtt kormányzó lett.
– Köszönöm – töröltem meg a szemem.
Atticus nem próbált meg gúnyt űzni belőlem, egyszerűen jelezte, hogy
nem érdekli.
– Azt mondják, megölte Levi exfeleségének az anyját.
Innentől kezdve az egész csak kiömlött belőlem… a gyerekkoromtól
kezdve, a mostohaapám állítólagos bűntettein át, a Levijal töltött utolsó
pillanatig, a pillanatig, amikor úgy éreztem, mintha mosolyogva döfné át a
szívem.

Levi
Harmadszor mentem el az iroda előtt. Ott kellett volna lennie, de nem volt.
Az összes diákomat láttam, őt kivéve… Három nap; akkor láttam őt
utoljára. Sem ő, sem a húga nem válaszolt a hívásaimra, és per pillanat azt
sem tudtam, jól van-e.
–  Befejezheti a sétálgatást, nem fog jönni – közölte velem Atticus. A
nyakkendőjét átvetette a vállán, miközben izzót cserélt.
– Szóval beszélt vele?
–  Nehéz lenne nem beszélni vele, amikor nálam alszik, meg minden…
Már kifogytam a müzliből – lépett le a létráról.
A kezem ökölbe szorult az önelégült arckifejezését látva, de nyugalmat
kellett erőltetnem magamra.
Ő csak egy diák. Meg kell tanulnia, hogy ne avatkozzon a
magánéletembe.
–  Hány százalékos azon esetek aránya, amelyeket vádalkuval és
bíróságon kívül rendeznek el? – kérdeztem a lehető legnyugodtabban.
Atticus felegyenesedett.
– Kevesebb mint öt százalék.
– És a Levi Black és Társait nézve?
– Három… nem. Három és félszer annyi.
– Miért?
Megállt gondolkodni.
Túl lassú.
– Mert egy jó ügyvéd nem fél a bíróságtól. A bíróság a mi küzdőterünk.
Ez egy egyszerű kérdés volt, Mr. Logan, nem olyasmi, ami ismét
felbukkanna, különösen a vizsgán nem. Nem figyel eléggé.
Atticus bólintott, láthatóan fejben átkozta magát.
Sokkal jobb.
Csupán három lépést tettem, aztán visszafordultam. Tudnom kellett.
– Hogy van?
–  Ő Thea – válaszolta –, és csak hogy tudja, meleg vagyok. Ő az oka,
hogy képes vagyok elmondani magának… elmondani bárkinek. Szóval nem
kell aggódnia miattam.
Nem téblábolt tovább, egyszerűen folytatta a munkát.
–  Ha elkészült, Mr. Logan, Theának talán szüksége lehet egy barátra,
amikor meglátja a híreket. – Magamat ostorozva sétáltam el.
Erre gondolt hát, amikor azt mondta, nem Atticus esete… a szexuális
irányultsága miatt…
 –  Meg se szólaljon, Betty! – parancsoltam rá az idős nőre, aki az
íróasztala mögött ült. Úgy tett, mint aki lelakatolja a száját, de a tekintete
beszélt helyette… tulajdonképpen nevetett.
Leültem az irodai asztalhoz, és az órámra néztem.
– Van egy órád, mielőtt kitör a botrány – lépett be Tristan.
– Találkozni fogok anyával, és személyesen tudatom vele. Jössz?
–  A mészárlásra? Nem, kösz, át kell néznem több mint ezeroldalnyi
ügyiratot. Mikor kezdjük el kijelölni az embereket?
– Tristan, megpróbálnak majd papírmunkába és aktatologatásba temetni
minket. Hidd el, az utolsó emberre is szükségünk lesz. Amint szárnyra
kapnak a hírek, olyan szintű ellenreakciót fogunk kapni, mint még soha.
Még meghátrálhatsz.
– Ó, kapitány! Kapitányom! – Ez volt az egyetlen válasza.
– Kívánj szerencsét!
–  Mondja ezt a férfi, aki szerint mindenki a saját szerencséjének a
kovácsa?
Kár, hogy már nem éreztem magam annak a férfinak.

Thea

–  Jó estét, hölgyeim és uraim, friss hírekkel érkeztünk a Massachusetts

állambeli Bostonból, ahol a kiváló büntetőjogi ügyvéd, Levi Black, épp
elvállalta az elítélt gyilkos, Ben Walton ügyét. Tizenhét évvel ezelőtt Ben
Waltont letartóztatták a bostoni előkelőség, Savannah Van Allen
elrablásának, megerőszakolásának és meggyilkolásának vádjával… Mr.
Black most szeretné érvényteleníttetni az ítéletet. Mr. Black azt nyilatkozta a
KYLM-nek: „Kétségtelen, hogy Ben Walton egy ártatlan ember, aki nem
részesült tisztességes és igazságos eljárásban, ami pedig alkotmányos joga
lenne. Ez nem csupán a rendőrség hibája, akik nem tartották be a
bizonyítékokkal kapcsolatos alapvető protokollt, hanem saját jogi
képviselője nyilvánvaló hozzá nem értése is. Új tárgyalást kérelmezünk, és
bárki, aki igazságot és megfelelő eljárást akar, nem kellene, hogy
ellenezze.”
A telefonom megállás nélkül csörgött, de egyszerűen nem hittem a
fülemnek, ahogy a rádiót hallgattam. Így is végigcsinálja?
 – Igen? – vettem fel végül a telefont.
– Rakd le a müzlit! Cseréld le a melegítődet, és azonnal gyere az irodába,
ez a hely hamarosan harctérré válik, és szükség van a szolgálataidra. Ezért
akartál ügyvéd lenni, nem? Ez a te nagy pillanatod, szóval ne légy önző, és
ne hagyd, hogy az érzelmeid apád megsegítését akadályozzák. Ezt akartad,
nem? – üvöltötte Atticus a telefonba, túlkiabálva a háttérbeli zűrzavart is.
–  Nem nálad vagyok. Be kell ugranom valahova. Pár óra múlva ott
leszek…
– Thea, hova a pokolba mész, ami fontosabb ennél?
– Meglátogatom az apámat – tettem le a telefont, amikor egy rendőr és a
kutyája az autóm ablakához lépett.
Felmutattam a belépőkártyám, ő pedig beengedett.
A szívem minden dobbanásnál a mellkasomnak csapódott, miközben
leparkoltam és kiszálltam. Az utóbbi hónapokban több mint két tucat levelet
írtam apámnak, de sosem kaptam választ. Feltételeztem, hogy nem akar
látni… és túlságosan féltem találkozni vele.
Homályos kép élt a fejemben a férfiról, aki egykor az apám volt, és nem
akartam, hogy ez a kép megsemmisüljön. Vajon ezután is aftershave illata
lesz? Vajon eszik még velem lila cukorkát? Butaság volt, tudtam, hogy
hamis reményekbe ringatom magam, de ennyim maradt. És önző módon
nem látogattam meg őt ennyi éven keresztül, mert nem akartam elveszíteni
a boldog emlékeket.
– Kihez érkezett, hölgyem? – kérdezte az asztal mögött ülő őr.
– Ben Waltonhoz. Én telefonáltam.
– Kérhetnék egy igazolványt?
Átadtam neki a jogosítványom, ő pedig végigfutott egy dokumentumon,
mielőtt megrázta a fejét.
–  Thea Walton szerepel a listán. Nem Cunning. A neveknek egyeznie
kell. Új látogatói lapot kellett volna kitöltenie az ön számára, de évek óta
nem frissítették.
Nyilván ő sem számított arra, hogy eljövök.
– Van egy régi személyim – vettem elő a pénztárcámból a régi egyetemi
kártyámat, amire véletlenül a régi nevemet nyomtatták. Csináltattam újat,
de nem tudtam magam rávenni, hogy kidobjam. Az őr elvette, az arcomhoz
tartotta, majd megnézte a jogosítványom is.
–  Lépjen oda, át kell kutatnunk magát – közölte, amikor visszaadta a
kártyákat.
 – Köszönöm. – Odamentem, ahová mutatott.
– Nem bánja, ha megnézem, nincs-e idegen tárgy a hajában vagy önnél?
– kérdezte egy nő, amikor előreléptem.
Úgy tűnt, nem kérdésnek szánta.
Bólintva megfordultam. Elég erősen tapogatott végig, de nem szóltam
semmit. Az ellenőrző pontok alig akartak véget érni, mielőtt a társalgóba
vezettek. A tévében láttam már, hogy milyen az üveg, aminek mindkét
oldalán telefonok vannak, de a való életben inkább ketrecnek tűnt.
Az őr jelezte, hogy leülhetek, és amint megtettem, a szemközti ajtó
kinyílt. Visszafojtottam a lélegzetem, ahogy lánccal a kezén, a lábán és a
derekán besétált az apám. Éppolyan magas volt, mint amire emlékeztem, a
bőre olyan sötét, mint az enyém, a haja ősz. Az arca keménynek tűnt,
mintha annyi ütés érte volna, hogy kővé változott. A nyaka körül fehér
kötést viselt, ami nyilvánvalóvá tette, hogyan akart öngyilkos lenni.
Harcoltam a bennem feltörő érzelmekkel. Apám leült, de nem oldották el a
láncait.
– Ki maga? – fogta meg a kagylót.
A hangja mély és reszelős volt, a szeme pedig érzelemmentesen mustrált.
Kitöröltem egy könnycseppet a szememből, nem akartam, hogy
megzavarjon.
– Én vagyok az, apa. Thea maci? Emlékszel?
Apám szeme elkerekedett, de nem szólt.
– Megkaptad a leveleimet, ugye? Selene-ét is?
További csend.
– Nem írtál vissza, szóval…
– Nem kellett volna ide jönnöd. – Letette a telefont.
A kezemet az üveghez csaptam, mire az őrök azonnal elléptek az ajtótól.
– Elnézést – hadartam el, és visszafordultam apám felé. Mutattam, hogy
vegye fel újra a kagylót.
Megfeszítette az állkapcsát, de tette, amit kértem.
– Mit szeretnél?
– Látni akartalak, két órába telt eljutnom ide…
– Nem kértelek rá.
–  Pedig kellett volna! – csattantam fel. – Kérned kellett volna, hogy
jöjjünk. Vissza kellett volna írnod. És nem kellett volna ezt tenned
magaddal! Egy család vagyunk…
– Nem vagyunk egy család. Nem ismersz engem.
 – Tudom, hogy nem te tetted, és az apám vagy. Nem kell többet tudnom.
Semmi más nem érdekel. Ki fogsz szabadulni innen!
Apám megrázta a fejét.
– Mennyibe kerül ez az új ügyvéd? Találkoztam vele. Úgy nézett ki, mint
akit nem engedhetek meg magamnak. Az időtöket és a pénzeteket
pazaroljátok… Én mondom, nem foglalkoznak velem. Már elfo…
–  Ha azt mondod, hogy már elfogadtad a sorsod, esküszöm, hogy
megőrülök. Ez nem olyasmi, amit elfogad az ember, és ne merészeld ezt
mondani! Levi más. Ez most más. Ha a pénz zavar, majd bepereljük az
államot, amint kiszabadulsz, és akkor visszafizetheted. Most azonban
hallanom kell, hogy nem te tetted.
Apám közelebb hajolt.
– Szóval mégsem hiszel nekem.
– Hiszek neked. Csak tudnom kell, hogy maradt-e benned harci szellem.
Itt vagyok, végigjárom az utat, de tudnom kell, hogy mellettem sétálsz-e,
apa!
Az üvegre tette a kezét, ahogy rám nézett.
–  Felkészültem, hogy az ártatlanságom tudatában halok meg. Hogy
ártatlan emberként hagyom el ezt a világot. A sikertelen fellebbezések nem
számítottak többé. De te és a húgod mindent összekuszáltatok a
leveleitekkel. Könnyebb volt, amikor senki sem szólt hozzám.
– Csak mert valami könnyebb, még nem jelenti, hogy jobb is. Most pedig
tudsz bármit mondani, ami segíthet nekünk? Kérlek, apa, csak próbáld meg!

Levi

–  Kifelé! – üvöltött rám anyám, miközben könnyek csorogtak az arcán. –

Fogalmam sincs, mi lelt téged, de amíg vége nem lesz, maradj távol tőlem.
– Anya, tudom, hogy dühös vagy, de ha ez a férfi…
–  Ha? Ha? Az egész családot kiteszed ennek, nem is beszélve a Van
Allen családról, és van merszed azt mondani, hogy „ha”?
– Oké. Nem ő követte el, és nem érdemli meg, hogy rács mögött legyen.
Savannah gyilkosa megérdemli, ő nem. Hogy nem látod ezt? Főleg úgy,
ahogy az ügyét intézték! – kiabáltam vissza.
 –  Tüntesd el innen! – üvöltött rá apámra. – Tüntesd el innen, vagy
olyasmit mondok, amit egy anyának nem szabadna. Vidd el a szemem elől!
– Ne fáradj, kitalálok. Akár tetszik, akár nem, végigcsinálom az ügyet –
mondtam még, de rám se nézett.
Az arcához emelte a kezét, és sírt. Abban a pillanatban gyűlöltem
magam, amiért újra keresztül kell ezen mennie.
Félúton kifelé apa odaszólt:
– Levi, mit művelsz?
– Kihozok egy embert, az ügyfelemet a börtönből.
– Olyan keményen dolgoztál egész életedben. Láttam, ahogy felépítettél
magadnak egy karriert, most pedig tönkreteszed? Senki sem fog felfogadni
ezután. Egyszerűen nem értem.
– Egy ártatlan ember ül börtönben… ha nem érted meg ezt, tényleg nincs
időm elmagyarázni neked – indultam el a kocsim felé.
 HUSZONHATODIK

FEJEZET

Levi

Elkezdődött; a folyamatos telefonhívások, a kint összegyűlt sajtó, a

mérgezett egérként rohangáló társaim. Valamit mondanom kellett nekik.
Már legalább négyszer átnéztem Ben Walton esetét, és soha életemben nem
láttam ekkora eszetlenséget. A bizonyítékokat nem csomagolták be, a
helyszínt nem zárták le, az egyik szemtanú pedig eltűnt a nyilatkozata után,
és nem tett tanúvallomást… kész katasztrófa volt az egész ügy.
– Készen állsz a beszédedre? – Tristan lépett a konferenciaterembe.
–  Miért kell beszédet tartanom? Ügyvédek, és gyakorolni fogjuk a
hivatásunkat, ilyen egyszerű – mondtam, bár én is gondoltam rá, hogy
beszédet tartok.
– Szóval ötleted sincs?
– Egy kicsit sem.
– Kérsz egy percet?
– Nem, hozd be őket.
Hosszú éjszakának ígérkezett.
Nem kellett sokat várnom; úgy tűnt, mindannyian arra vártak, hogy
behívjam őket. A társaim a sötét tölgyfa asztal köré ültek, míg a hallgatók a
terem hátsó részében tömörültek össze.
– Ben Walton az új ügyfelünk – néztem végig rajtuk.
A nagy ablakra, ahonnan egész Bostonra rá lehetett látni, felhelyeztem
egy képet Ben Waltonról, és felírtam rá a nevét. Majd elkezdtem a
„beszédem”.
–  Elsőéves voltam az egyetemen, amikor elítélték őt. Ami azt jelenti,
hogy legtöbben még gyerekek lehettek, de biztos vagyok benne, hogy ha
akkor a városban éltek, tudják, milyen felhajtást okozott Savannah Van
Allen halála. A történet szerint Ben Walton elrabolta, megerőszakolta és
tizennégy alkalommal megszúrta Mrs. Van Allent. Később egy connecticuti
hotelszobában találtak rá. A szemtanúk látták Ben Waltont a gyilkosságot
megelőző napon a nő otthona előtt, és a DNS-ét megtalálták a gyilkosság
helyszínén. Az ügyet úgy megcsavarták, hogy Ben Walton őrült zaklatónak
tűnt, aki kiszemelte Mrs. Van Allent.
– Van értelme – lazította meg Raymond a nyakkendőjét –, de akkor miért
volt ott? Miért volt a DNS-e a hotelszobában?
– Mert viszonyuk volt – szólalt meg egy hang az irodán kívülről.
Bárhol megismertem volna azt a hangot.
Ahogy Thea belépett, mintha egy fejjel magasabb lett volna. Levette a
kabátját meg a kesztyűjét, és ledobta őket a székre. Lekapott egy aktát az
asztalról, mielőtt odasétált hozzám.
– Van erre bizonyíték? – emelte fel Vivian a kezét.
–  Igen. Én – mondta ki Thea. Majd rám nézett: – Igaz, hogy ez az ön
ügye, de eligazíthatom őket?
Képes vagyok megtagadni tőle bármit is ezen a ponton?
Bólintva átadtam Theának a filcet, és helyet foglaltam az asztalfőn,
Tristan közelében.
–  Ben Walton az apám. – Többen is összesúgtak, miközben Thea
felrajzolt egy idővonalat, ami az ablakon lévő fényképhez kapcsolódott. –
Valószínűleg a legtöbb ember nem tudja, de Ben Waltont egykor Law
Bonnet regényíróként ismerték. Ő és az anyám, Margaret Cunning, sosem
házasodtak össze…
– Law Bonnet? A Boston Noble hetilap egyik írója? Hogy lehetséges ez?
– vágott közbe Atticus.
Ez az információ nekem is új volt.
– A botrány elkerülése végett a Boston Noble egy szellemírót vett fel a
helyére – folytatta Thea, és megjelölte ezt a dátumot az idővonalon, mielőtt
visszasétált az elejére. – A Boston Noble minden évben nagy gálát rendez,
amelyen mindenki részt vesz, aki a címlapon szerepelt. Abban az évben
Savannah Van Allen kétszer volt a címlapon, és részt vett a gálán. Ekkor
kezdődött a hat hónapos viszonyuk.
Ezt a dátumot is felírta az idővonalra, majd megfordult, és Savannah
képét kezdte el keresni az asztalon. Odacsúsztattam neki, hogy feltűzhesse.
– Ezt azonban soha nem hozta fel vagy említette sem az ügyészség, sem
Ben Walton saját védelme.
 –  Hiba a védelem részéről – állapítottam meg hangosan, és a hallgatók
gyorsan lefirkantották.
–  Savannah Van Allen gyilkosságának hétvégéjén apám elvitt a
Woodstock Fesztiválra… valószínűleg azért, hogy ezzel is leplezze a
viszonyát.
–  Hány éves lehettél akkor? Hat vagy hét? Ne vedd sértésnek, de túl
fiatal voltál, hogy hiteles tanúnak számítsanak, vagy megbízható alibit
biztosíthass. Emlékszel egyáltalán arra a napra? Az ügyészség darabokra
fog szedni, és azt mondják majd, hogy vagy elnyomtad magadban a
gyilkosság emlékét, vagy nem voltál tudatában, mikor történt – mutatott rá
Vivian ügyesen.
A lényegre tapintott. A gyerekek borzasztó szemtanúk.
–  Igazad van – folytatta Thea rezzenés nélkül. – Többnyire homályos
számomra az a nap. Emlékszem, hogy a vásárra mentünk, és emlékszem a
híd fényeire, ahogy hazafelé tartottunk. Azonban nemcsak én voltam ott,
hanem Savannah Van Allen lánya is.
Micsoda? Hirtelen kihúztam magam.
Thea elővett egy fotót a nála lévő aktából, és az ablakra ragasztotta.
Valóban ott volt az exfeleségem. Tizenegy, talán tizenkét éves lehetett, az
anyjával összeborulva állt a vásáron.
– Honnan szerezted ezt? – suttogtam. – Hogyan szerezted ezt?
–  Nem legálisan, de amikor meglátogattam apámat, elmondta, hogy
Savannah ugyanúgy elhozta a lányát, hogy alibiként szolgáljon a
találkozón. Már nincsenek meg az aznapi képeim, de gondoltam, ő biztosan
megőrzött valamit.
– Szóval feltörted a számítógépét? – kérdezte Tristan.
Megkönnyebbültnek tűnt, most, hogy látta, akár össze is jöhet ez az ügy.
–  Nem én tettem, de mint mondtam, nem legális módon szereztem –
mutatott Thea a képre. – Az ügyészség arra a tényre építette fel az egészet,
hogy az én… hogy Ben Walton valami beteges megszállott. Egy olyan nő
képét festették le, aki rettegett, és egy szörnyeteg fogságába esett. De önök
ilyen nőnek látják Savannah-t? Odile Van Allent egyszer sem kérdezték ki.
Az emberek egy elítéltet akartak, és Ben Walton tűnt a legegyszerűbb
választásnak.
Tristan közelebb hajolva súgta oda:
– Úgy hangzik, mintha ő lenne a védelem.
– Így van.
 Minden, amit Thea tett, és amin keresztülment, ezért volt.
– Akkor anyád miért nem vállalta az ügyét? – kérdezte Raymond. – Vagy
legalább kérhetett volna segítséget valakitől, ha nem akarta a nevét adni
hozzá.
Várakozva figyeltem Theát. Ha sikert várt, minden átkozott szennyest ki
kellett teregetnie.
–  Bosszúból. Amikor beszéltem Ben Waltonnal, elmondta, hogy anyám
bizonyítani tudta volna az ártatlanságát, de amikor rájött, hogy nemcsak egy
viszonyról van szó, hanem el akarta hagyni őt Savannah-ért, faképnél
hagyta őt, és megsemmisítette a bizonyítékokat.
– És édesanyád mit mondott? – noszogatta Atticus.
–  Azt mondta, hogy azt szeretné, ha élete hátralévő részét börtönben
töltené – mondta Thea szárazon. – Átadta az ügyet egy általa ismert
kirendelt ügyvédnek, és ez volt az utolsó alkalom, hogy kapcsolatba lépett
vele.
Thea felém fordult, és én bólintva felálltam.
–  Mint a legtöbben tudják, viszonylag egyszerű távol tartani valakit a
börtöntől. Kiszabadítani onnan azonban már más tészta. És mindennek
tetejébe egy halálraítélt ügyéről beszélünk. Készüljenek fel az összes
akadályra, ami emberileg lehetséges. Nem lesz egyszerű felmenteni Ben
Waltont, de most nem is erre törekszünk. Jelenleg a perújrafelvétel a célunk,
és az egyetlen módja, hogy megnyerjük az ügyet, ha bevonjuk a közösségi
médiát és a nyilvánosságot is. Minden információt nyilvánosságra hozunk!
–  De ezzel nem könnyítjük meg az ügyészség dolgát, hogy
visszatámadjon? – kérdezte Thea.
– Ez az egyetlen járható út. – Tristan válaszolt helyettem. – Ha a jogszerű
úton haladunk, hónapokra, ha nem évekre benne rekedünk a jogi bürokrácia
útvesztőjében.
Inkább évekre… Csak elpazarolnák az időnket, és egy halom papírmunka
és formaság alá temetnének minket.
–  Ezenkívül kezdenek összeállni a kirakós darabjai… több bizonyíték
létezik, csupán meg kell találnunk azokat. Egyelőre csak akkora zajt kell
csapnunk, hogy felfigyeljenek ránk. Mindannyian a közösségi média
generációjába tartoznak, a maguk feladata a blogok indítása, az interjúk
elkészítése, twitterezni minden hírességnek, aki ellenzi a halálbüntetést,
hadd vegyék észre az emberek. Talán csoda történik, és valaki olyan
fotókkal szolgálhat a vásárról, amelyeket használni tudunk. Az irodán kívül
fogunk dolgozni, de készüljenek fel, hogy Connecticutba kell menniük,
amikor eljön az ideje…
–  Mr. Black – szakított félbe Betty, pánikkal a hangjában –, itt van az
exfelesége.
– Nem Odile Van Allen volt a feleséged? – kérdezte zavartan Raymond.
Döbbent suttogások futottak végig a szobán.
–  Mindjárt jövök – közöltem Bettyvel. Raymond nem érdekelt. –
Lássanak munkához, emberek!
– Az Úr legyen veled! – mondta Tristan kifelé menet.
Na igen, isten kegyelmére lesz szükségem, hogy épségben kijussak Odile
karmai közül. Az anyám haragja semmi volt ahhoz képest, amit ő fog
hozzám vágni. Ma reggel igazán rosszul éreztem magam… Tudtam, hogy
ez az egész mennyire megviselte őt. Fiatalabbak voltunk, de ő tudta. Tudta,
hogy az anyja viszonyt folytat, mégsem szólt semmit.
Nem, biztosan mondott valamit, csak senki nem figyelt rá.
Az irodámba léptem, Odile pedig – sötét hajával és mogyoróbarna
szemével – remegve fordult felém.
–  Te rohadt szemétláda! – Üvöltve rontott nekem. – Ennyire gyűlölsz?
Megcsaltalak, te pedig így akarsz visszavágni?! Ez alattomos, annyira
alattomos, és undorító, még tőled is! Miért csinálod? Miért csinálod ezt?!
Megragadtam az öklét, és lefogtam őt.
–  Nem ő tette. De ezt te is tudod, nem igaz? Hisz ott voltál. Együtt
voltak. Te is tudod.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz. Te… Már azt sem tudom, ki vagy! –
Ordítva tépte ki magát a szorításomból.
– Azon a hétvégén édesanyád elvitt a woodstocki vásárra…
– Nem értem, miért teszed ezt! Sajnálom, hogy megbántottalak. Túl fiatal
voltam a házassághoz…
–  Odile! Figyelj rám! Azért voltál a woodstocki vásáron, mert az
édesanyád…
– Ne merészelj beszélni róla! Nincs jogod beszélni róla! Ismerted őt. Jó
ember volt, nem érdemelte meg, hogy megölje az a szörnyeteg!
– Ott voltál – mondtam halkan. Próbáltam hatni rá.
– Azon a hétvégén otthon voltam a bátyámmal. Cseresznyeízű fagylaltot
ettünk, de szörnyű volt, ezért odaadtam…
– Nekem – lépett be Thea. Elkerekedett szemmel bámultak egymásra.
Thea kábultnak nézett ki, mintha félig itt lenne, félig pedig az elméjében.
 –  A vásár napján az óriáskerék előtt találkoztam veled. Apám beállt a
sorba fagylaltért. Anyukáddal. Neked nem ízlett a tied, így odaadtad nekem.
De nem tudtam mind a kettőt fogni, így a harisnyádra és a cipődre ejtettem.
Emlékszem…
–  Te megőrültél! Nem is ismerlek. Soha életemben nem találkoztunk.
Emlékeznék rá… – Odile hirtelen hallgatott el, és rám nézett, – Ezért
csinálod? Miatta? – Felhorkant. – Mindig szeretted a fiatal, csinos és sebzett
lányokat. Annyira férfiasnak érzed magad, amikor megmentesz minket. –
Thea felé pördült. – Figyelmeztetlek, aranyom, amint összeszeded magad,
el fog távolodni tőled.
– Más az oka, hogy szakítottunk, és azért vállaltam az ügyet, mert egy
ártatlan embert ítéltek halálra!
–  Ártatlanok ülnek börtönben, üdv Amerikában, Levi! Miért ő? Miért
most? Tartogasd az öntörvényű szarságaidat valaki másnak!
–  Miattam van – mondta Thea –, de ez nem változtat a tényen, hogy
apám nem ölte meg az édesanyádat – közölte emelt fővel.
–  A bíróság szerint ő a tettes, és teszek róla, hogy rács mögött is
maradjon, mert odatartozik. Elég fájdalmat okozott már a családomnak.
Háborút akarsz, Levi? Megkaphatod. Talán megfeledkeztél róla, milyen is a
Van Allen család, de emlékeztetni fogunk rá – köpte oda, ahogy elcsörtetett
mellettem.
–  Nem menekülhetsz az igazság elől, Odile. Nem hazudhatsz tovább
magadnak! Kérlek – kiáltotta utána Thea.
– Ha még egyszer a közelembe jöttök, beperellek titeket rágalmazásért és
mindenért, ami csak eszembe jut. Mind megőrültetek! – Ezzel Odile eltűnt a
sarok mögött.
Amikor a szemem visszasiklott Theára, egy borítékot nyújtott felém.
– Mi ez?
– Nem várhatom el, hogy ingyen dolgozz.
Biztos csak viccelt.
– Nem fogadhatom el.
– Tudtam, hogy ezt fogod mondani, épp ezért utaltam át délután a pénzt a
cég számlájára. Itt a nyugta.
– Thea…
– Vissza kell mennem dolgozni – fordult meg, és egyszerűen kisétált.
Az isten verje meg!
 HUSZONHETEDIK

FEJEZET

Thea

–  Ez csak egy újabb példa, ahogy Amerikában a feketékkel bánnak. Hány

Ben Walton lehet még az országban? Hány ügyet romboltak szét a kirendelt
ügyvédek, akik magasról tettek az egészre?!
– Teljesen valótlan; a kirendelt védők túlhajszoltak és alulfizetettek, ezt az
ügyet az állami rendőrség és a média kezelte rosszul. A bizonyítékokat
megfelelően kellett volna értékelni, és semmilyen információ nem
szivároghatott volna ki a médiának. De téves azt állítani, hogy ez faji kérdés
lenne. Nap mint nap a legkülönfélébb fajú és etnikumú emberek kerülnek
börtönbe…
–  Így van! – emelte fel Atticus az ég felé a kezét, és ezzel elvonta a
figyelmemet a vitáról, ami a híradóban zajlott.
Egy hét, ennyi kellett, hogy tűzvészként terjedjen az ügy. Nem számít,
melyik csatornára kapcsoltam, legalább egy riport a Ben Walton-ügyről
szólt. Levi a következő néhány percben interjút ad a KWNN-nek, amit
világszerte sugároznak.
–  Mi az? Azt hiszed, csak azért, mert demokrata vagyok, az ezzel
kapcsolatos nézeteim varázsütésre megváltoznak? – kérdezte Atticus,
miközben visszaültem a tárgyalóasztalhoz. – Nem hiszem, hogy faji
kérdésen alapul az ügy. Azt gondolom, hogy bárki, aki viszonyt folytatott
volna azzal a nővel, ugyanezt a büntetést kapja.
Valószínűleg azt hitte, visszavágok valamit, de helyette csak bólintottam.
– Egyetértek.
– Hogy mi?
–  Egyetértek. Minden bizonyíték arra utal, hogy ez az egész
katasztrofális események sorozata.
 – A kirendelt ügyvéd alkoholista! – szaladt be Vivian egy papírt lóbálva.
Tristan mögé lépett, és kikapta a kezéből.
– Honnan szerezte ezt?
–  Nem sok információt találni a kijelölt ügyvédről, így gondoltam,
elmegyek az irodájába, és megnézem, ott dolgozik-e még. Nem így volt.
Hat hónappal az ügy után „eltanácsolták”. Mivel hivatalosan nem rúgták ki,
így nincs róla feljegyzés. Amikor azonban új állást keresett, a volt főnöke
levelet írt a részegeskedéséről, és azt mondta: „Ennek az embernek nem
szabadna ügyvédi tevékenységet folytatnia”.
– Hol van most?
– Öt éve meghalt alkohol okozta májbetegségben.
– Milyen szomorú. De a halottak nem tudják megcáfolni a bizonyítékot.
Egyszerűen odaadták neked a levelet?
– Az új főnök kétségkívül szimpatizál az üggyel. A nő csak annyit kért,
hogy ne kapcsoljuk az irodájukhoz a férfit.
–  Ha így halad, fenn kell tartanunk magának egy helyet, miután
lediplomázott – mondta Tristan, miközben felpillantott ránk. – Kettőjüknek
akad valami hasznos hozzáfűznivalójuk, vagy tovább fonják egymás haját?
Szerencsére nem kellett válaszolnunk a kérdésre. Levi jelent meg a
képernyőn, és utáltam, hogy a nyakkendője kissé ferde, én magam akartam
megigazítani neki. Szürkészöld színe kiemelte smaragdzöld szemét.
Meg akartam érinteni őt.
Mindazok ellenére, ami történt, és dacára, hogy az életem egyik napról a
másikra a feje tetejére állt, méghozzá sokkal jobban, mint arra valaha is
számítottam, még mindig vágytam rá, hogy megérintsem.
– Köszönjük, hogy időt szakított ránk, Mr. Black.
–  Nem, én köszönöm, hogy felhozták az ügyet. Sokáig csupán az egyik
oldalát ismerhettük.
– Szóval. Valóban hisz Ben Walton ártatlanságában?
– Igen.
– De ön volt Odile Van Allen férje, nem? Miért vállalta el ezt az ügyet?
–  Az Odile Van Allennel kötött házasságomnak semmi köze az ügyhöz.
Megértem, hogy ez fájdalmat okoz neki, de ez sosem állt szándékomban. Az
emberek is azt kérdezgetik tőlem folyton, hogy miért vállaltam az ügyet, de
értetlenül állok a kérdések előtt. Egy ártatlan férfi került halálsorra.
Biztosan tudom. Be is tudom bizonyítani. Nem követelem, hogy az állam
engedje szabadon, csak annyit kérek, hogy vizsgálják felül az ügyét! A
törvény kimondja, hogy új tárgyalásra irányuló indítvány akkor nyújtható
be, ha valamilyen igazságtalanságot kell korrigálni, és amikor Ben Walton
esetét nézem, csak igazságtalanságot látok. Nem tudom, és nem is érdekel,
hogy ezt az igazságtalanságot azért követték-e el ellene, mert fekete… A
tény továbbra is fennáll; súlyos igazságtalanságot követtek el, és Ben
Waltonnak joga, hogy szembeszálljon azzal, aki egykor mellette állt. A
kirendelt védője alkoholista volt, akit hat hónappal Mr. Walton ítélete után
elbocsátottak. A birtokunkban van egy levél a volt munkáltatójától, amely
kimondja, hogy nem lett volna szabad megengedni, hogy a férfi ügyvédi
tevékenységet folytasson. Számomra ez tökéletes magyarázat arra, hogy
miért nem tudott egyetlen tanút sem kétségbe vonni.
Honnan tudta? Hiszen mi is csak most jutottunk ezekhez az
információkhoz!
– Nagyszerű dolog az SMS, nem igaz? – lóbálta Tristan a lábát. – Levi
teljes harci módba kapcsolt.
– Ha az állam valóban hisz a bűnösségében, akkor az új tárgyalás nem
jelenthet problémát. Nem árulunk zsákbamacskát. Kiterítettük a lapjainkat.
Ilyen hibákkal, amelyeket még a tanítványaim sem követtek volna el, egy
ember élete forog kockán, ezért kérdezem önöket: hogyan hunyhatnak
szemet ekkora igazságtalanság fölött? Ben Waltonnak volt egy élete, két
gyönyörű lánya és egy csodálatos karrierje a Boston Noble fő írójaként és
szerkesztőjeként. Law Bonnet álnéven…
– Ben Walton volt Law Bonnet? – kérdezett vissza döbbenten a riporter.
Law Bonnet a friss hírek mestere volt. Mindenről és mindenkiről írt, az
elnökök és politikusok számonkérésétől a szalagcímek leleplezéséig. Ha
tudni akartad, mit mondanak a hétfő reggeli hírekben, akkor pénteken Law
Bonnetet kellett olvasnod.
–  Igen, de amikor Ben Waltont letartóztatták, a Boston Noble eltitkolt
mindent, amely hozzájuk kapcsolta volna őt, és a magának kreált nevet egy
szellemírónak adták. Ha ezt a bíróságon szóba hozták volna, az esküdtszék
megtudja, hogy Savannah Van Allenről nem egy, hanem két vezércikk is
szólt abban az évben. Az elsőt felajánlották neki, a másodikat pedig
személyesen kérte. Ismerték egymást. Kapcsolatban álltak. Minél jobban
húzza az ember a zsinórt, annál több bizonyíték hullik ki a szekrényből.
–  Alig várom, hogy elolvassam a reggeli Boston Noble-t – kuncogott
magában Atticus.
 – Tele van velük és Levi Blackkel a Twitter – görgette Vivian a telefonját.
Eddig észre sem vettem, milyen sokan lettünk a teremben. Mindenki Levit
akarta nézni a képernyőn.
Vannak emberek, akiket a világ mozgat, és vannak, akik maguk
mozgatják a világot. Levi Black az utóbbihoz tartozott. Megvolt a
képessége hozzá. Tiszteletet követelt, és akik hallgattak rá, bárhová
követték őt… engem is beleértve.
Tristan felállt, és mielőtt megszólalt volna, újraolvasta a telefonját.
– Remélem, mindannyian jegyzeteltek, mert ami az imént történt, arra a
Boston Noble nem teheti meg, hogy ne reagáljon, márpedig ezzel is csak az
ügyünket szolgálja. Pakoljanak, és menjenek haza, végeztünk.
– Micsoda? Hogyhogy végeztünk?
–  Hadd fogalmazzak másképp. Pakoljanak, menjenek haza, csókolják
meg a párjukat, és aludjanak, amennyit csak tudnak. Engedélyezték a
meghallgatást, és nagy eséllyel újra felveszik a pert, márpedig onnantól
nem lesz könnyű. – Ezzel Tristan kisétált a teremből. A döbbenettől
visszarogytam a székembe.
Még csak most kezdtük el, de már most annyi mindent kivett belőlem.
Meg kellett erősödnöm!

Levi

Gitárt ragadva az irodai kanapémra feküdtem, és ész nélkül rángatni

kezdtem a húrokat. A nap vakuk, interjúk és találkozók homályaként repült
el.
– Ne már – morogtam rá a telefonomra.
– Nehéz nap?
– Fogd be!
Tristan úgy tett elém egy pohár vizet, mintha kötelességének érezte
volna, hogy tegyen értem ma este valamit.
– Víz? Komolyan?
–  Holnap még nagyobb napod lesz – nyújtóztatta ki magát, majd a
székemre roskadt. – Ha most kezdesz inni, talán sosem hagyod abba.
A falra másztam tőle, de jól ismert.
– Nézz bele a táskám elülső zsebébe!
 – Miért?
– Csak csináld! – Pengettem tovább.
Egy kis, fekete kártyát húzott elő. Egy darabig bámulta, majd ledobta az
asztalra.
– Black, Knox és Társai? Végre felkerül a nevem egy ajtóra… egy ajtóra,
ami talán itt sem lesz, mire befejezzük az ügyet.
– Legyen önbizalmad. Emellett, a szándék a fontos.
–  Megesküdtél, hogy többé nem társulsz senkivel… A legutóbbi
partnered lefeküdt a feleségeddel.
–  Köszönöm az emlékeztetőt, seggfej. Szerencsére házas vagy, és
szerelmes a húgomba. Bízom benned. Remek ügyvéd vagy, és mindenben
mellettem álltál, még a marhaságokban is. Ezt rég meg kellett volna
tennem.
Tristan felsóhajtott, hátradőlt a székében.
– Jobb, ha megnyerjük ezt az ügyet, különben pokoli dühös leszek. Nem
is beszélve arról, hogy veled is nekem kell majd foglalkoznom, ha Thea
többé nem szól hozzád.
– Nem érte teszem. – Már magam sem éreztem hazugságnak. Talán annyi
időt töltöttem azzal, hogy másokat győzködjek az indokaimról, hogy
magamat is meggyőztem. – Ez túlmutat rajta, rajtam…
– Akkor nem fogod meglátogatni őt a konferenciateremben?
– Mi van? – ültem fel, mire Tristan elvigyorodott.
Úgy tettem, mint akit nem érdekel, és visszafeküdtem. Az órámra
pillantottam.
1:00.
– Valaki mondja meg neki, hogy nem kap extra kreditet azért, mert itt van
ilyen késői órán.
– Nem vagyok a tanára – vágta oda Tristan.
– Odile azt mondta, szándékosan választok fiatal és sebzett nőket.
És amikor belegondoltam, igazat beszélt. Mit árult ez el arról, hogy
miféle férfi vagyok?
– Baromság.
– Van benne valami…
– Persze, ha az őrült exfeleséged sötét és borús szemszögéből nézed, de
itt, a szivárvány ezen oldalán, mindent rendben találok.
Mi a pokol?
– Azt hiszem, közölni próbálsz valamit, de értelmetlen, amit mondasz.
 Tristan a szemét forgatta, és közelebb hajolva kihúzódott a széke szélére,
mintha egy titkot készülne felfedni.
– Amióta csak ismerlek, Levi, vonzott téged az erő. Legyen szó házakról,
ügyekről, nőkről… Nem keresel sebzett embereket. Bizonyos fokig
mindenki sebzett, mindannyian küzdünk valamivel. A különbség az,
hogyan kezeljük őket. Kedvelted Odile-t, mert az anyja halála után is emelt
fővel járt. Önkénteskedett, segített a közösségnek, tanult. Ugyanez
vonatkozik Theára is. Egy olyan anyával kétségtelen, hogy pokoli
gyerekkora lehetett. Majd fel kellett nevelnie a húgát. A belét is kidolgozta
az ország egyik legjobb iskolájában, és miután megtudta, hogy az apját
tévesen vádolták meg, nem tört össze. Nem adta fel. Helyette ügyvéd akart
lenni. Ő messze az egyik legerősebb ember, akit ismerek, és nem szégyen,
ha vonzódsz ehhez. Az viszont már magas nekem, hogy miért épp most
kezdtél el hallgatni az exfeleségedre.
– Tristan, a bölcs… – Nem tudtam, mi mást mondhatnék.
–  Ugye tudod, hogy tanúskodásra kell bírnunk Odile-t? Tud valamit…
tudnia kell.
– A kérdés az, hogy miért nem mondja el az igazat.
Számtalanszor átgondoltam, de továbbra sem volt határozott
elképzelésem. Csak a legrosszabbra tudtam gondolni.
– Dühös lehetett az anyjára, amiért szétzilálta a családjukat – dobtam be
az ötletet.
– Mennyi lehetett, tizenegy, tizenkettő? Megértem, miért lehetett dühös,
de most, felnőttként, hagyni, hogy egy férfi börtönben üljön, miközben ő
tudja az ellenkezőjét? Ennyire nem gyűlölhette az anyját.
–  Rendben, akkor elnyomta magában. Nem akart emlékezni a valódi
történtekre, ezért fogta a történteket, beletette egy dobozba, és elzárta azt.
Nem akar visszaemlékezni, így színlel?
Tristan bólintott.
– Oké. Tegyük fel, hogy így történt. Nem ő az első gyerek, aki megtudja,
hogy az egyik szülője viszonyt folytat. És ismétlem, Odile érzelmileg elég
érett már, hogy képes legyen kezelni. El tudom képzelni, hogy lehordja az
apját, vagy nem beszél vele, de így elzárni az emlékeket? Az ilyen dolgok
általában csak súlyos trauma esetén történnek…
Ledermedtem, ahogy Tristan is. A tekintetünk találkozott, amikor
mindketten ugyanarra a nyilvánvaló következtetésre jutottunk.
– Olyasfajta trauma, hogy látta az anyja halálát? – fejeztem be helyette.
 – Látta a történteket, de nem ölték meg? Ha egy előkelőség megölésére
készülök, és tudom, hogy a lánya a közelben van, vagy megölném a
gyereket, vagy váltságdíjat kérnék érte.
– Ismerte a gyilkost! – jelentettük ki egyszerre.
– Vagy – állt meg Tristan a szemembe nézve.
– Vagy? – Nem tudtam követni a gondolatmenetét.
– Hallgass ide, mi van, ha ő tette? – tagolta.
Végiggondoltam a dolgot, de egyszerűen nem nyert értelmet számomra.
– Tristan, gyerek volt.
–  Pontosan! Az anyja pajzsként használta a viszonya leplezésére. Ez
biztosan felbosszantotta őt. Láttunk nála fiatalabb gyerekeket ilyesmit
elkövetni, nem légből kapott ötlet. Az anyjánál volt pénz azon a hétvégén.
Átöltözhetett, hívhatott egy taxit, és hazament.
– Tristan, ahhoz szociopatának kellene lennie.
Tristan rám nézett, nem mondott mást.
– Akárhogy is… – Elhallgattam. Undorodtam a gondolattól. – Neked kell
beszélni vele. Engem szóra sem méltat.
Jelenleg jobban gyűlölt, mint bárki mást a világon…
–  Mindez haszontalan, amíg nem hagyják jóvá a perújrafelvételt. Én
pedig most hazamegyek, hogy találkozzak végre a feleségemmel – állt fel
Tristan, de visszanézett rám. – Amikor találkozol Theával, légy szíves, ne a
konferenciateremben csináljátok, még dolgoznunk kell ott.
– Nem fogom megkeresni őt.
– Persze, és az éhező ember sem eszik, ha lakomát rendeznek előtte. Pár
óra múlva találkozunk.
Ezzel elment.
1:15.
Térre van szüksége.
1:32.
Ráadásul minden bonyolult. Én lettem az apja ügyvédje. Másfelől
viszont, mikor nem vagyunk bonyolultak!
1:46.
Ajánlom, hogy ne legyen itt!
1:57.
Nem lehet még mindig itt.
Felkeltem, és nekitámasztottam a gitáromat a széknek. Az irodából
kilépve megláttam a konferenciaterem fényeit. Minden lépéssel összébb
szorult a gyomrom, és csengett a fülem. Tudtam, hogy rosszul is elsülhet a
dolog, mégis odasétáltam az ajtóhoz.
Thea háttal állt nekem, és az idővonalat bámulta az ablakon. Az elmúlt
héten számos képpel és megjegyzéssel egészítettük ki. Hamarosan már nem
látszik a mögötte elterülő városkép.
–  Urgh! – morgolódott Thea. A kezét a fejére tette, és többször
végigfuttatta a szemét az idővonalon.
– Menj haza – mondtam, és ő megugrott.
Nem fordult meg.
– A professzorodként és az ügy vezetőjeként mondom, menj haza. Nem
válsz hasznomra, ha kialvatlan vagy.
– Mondod te – vágott vissza Thea, ahogy végre rám nézett. – Én csak egy
egyszerű diák vagyok. Te vagy a vezető ügyvéd, és az ügyfeled lányaként
úgy vélem, aludnod kellene.
–  Egyik pillanatban az ügyfelem lánya vagy, a következőben ügyvéd
vagy diák, vagy a barátnőm… a szeretőm. Annyi személyiséggel
rendelkezel, hogy nem tudlak követni.
–  Az ügyfeled lánya vagyok, egy ügyvéd és egy diák. Csak voltam a
barátnőd… a szeretőd. Most pedig távozom. Jó éjszakát!
Felhúzta a cipőjét, és összeszedte a kabátját, a kesztyűjét és a sálját. De
amikor az ajtóhoz ért, kinyújtottam a karom, hogy elzárjam az útját, és
megakadályozzam, hogy távozzon.
– Levi, menj arrébb!
–  Nem tehetem – mondtam őszintén. – Azért vagyok itt, mert utálok
nélküled lenni otthon…
– Levi, kérlek, ne…
– Bejöttél a házamba, megittad a boromat, és azt mondtad, benne vagy.
Azt mondtad, befejezed végre az állandó menekülést. Hogy felnőttek
vagyunk. Aztán elfordultál, és visszavontad az egészet. Elhagytál, és én
üljek ölbe tett kézzel, és törődjek bele?
Thea megfordult ugyan, de nem nézett a szemembe.
– Pontosan. Mert miattad van. Hazudtál nekem.
–  Akkor büntess másképp – léptem elé, és kényszerítettem, hogy a
szemembe nézzen. – Hazudtam, igen. Nem tudtam, mit gondoljak az egész
helyzetről, csak azt tudtam, hogy akarlak. Még mindig akarlak… és tudom,
hogy te is akarsz engem…
– Ne beszélj a nevemben! Nem tudod, mit akarok.
 Megcsókoltam. Erőteljesen csókoltam, és a derekát megragadva
felkaptam… ő pedig visszacsókolt.
Sóhajtva ellazult az állkapcsa, és a szája lassan megnyílt előttem.
–  Mikor fogsz már rájönni, hogy amit a szíved és a szád mond, az két
különböző dolog? – mondtam ki, ahogy elhúzódtam tőle egy leheletnyit.
– Ezt nekem kellene eldöntenem.
Ismét megcsókoltam, az alsó ajkába haraptam.
–  Pedig igaz. Minden alkalommal, amikor visszacsókolsz, vagy a
karjaimban maradsz, vagy ahogy rám nézel… a maradás mellett döntesz.
Szóval csináld csak; éld meg velem a pillanatot, Thea!
–  Levi, nem tudok gondolkodni, amikor ilyen közel vagy hozzám –
próbált elhúzódni.
–  Ez a te problémád. Most az egyszer ne gondold túl a dolgokat, csak
légy itt velem – ismételtem meg, ahogy megpusziltam a homlokát, az arcát,
az orrát, majd végül az ajkát.
Nem csókoltam olyan erősen, mint korábban. Látni akartam, hogy
eltaszít-e magától, hogy valóban azt akarja, vége legyen. De nem tette. Még
akkor sem, amikor az asztalhoz nyomtam, és letéptem róla az ingét, akkor
sem tolt el magától.
Ehelyett magához húzott, keze a nyakamról a nadrágomra csúszott, és
fürge ujjaival kioldotta az övemet. Mindkét kezem lesimítottam harisnyás
combjára, és addig rángattam, amíg a vékony, finom anyag el nem szakadt.
– A fenébe, Levi… ah! – nyögött fel Thea, ahogy megszívtam a nyakát.
Remegett, ahogy én is… túl rég voltunk így kettesben. Lerángattam a
melltartóját, megmarkoltam, és megszorítottam mindkét mellbimbóját.
Thea hátradőlt az asztalon, a könyökére támaszkodott, én pedig
végignyaltam, a nyakától egészen a mellkasáig.
– Levi – borzongott –, kérlek, ne játszadozz velem!
Elmosolyodtam, ahogy egy ujjam finoman belecsúsztattam, és megálltam
a G-pontjánál.
– Szóval azt akarod mondani, hogy dugjalak meg… most azonnal?
Thea nem szólt semmit, csak megragadta a kezem, és próbált rávenni,
hogy gyorsabban mozogjak. Nem tettem.
– Levi…
–  Mondd ki! Mondd, hogy akarod, hogy dugjalak meg, és nem állok
meg, amíg újra és újra a nevemet nem sikoltod.
 Thea az ajkába harapott, a szája résnyire nyílt, de nem beszélt. Egy másik
ujjamat is bedugva gyorsítottam fel a tempót, és figyeltem, ahogy Thea
szeme felakad. Akkor újra megálltam.
– Az istenit, Levi!
–  Mondd ki! – parancsoltam rá. Nem bírtam már sokáig. Már a puszta
látványától annyira megkeményedtem, hogy fájt.
– Dugj meg, a francba is!
Hála istennek.
Kissé elhúzódtam, és szélesre tártam a lábait. A farkam végét
nekinyomtam. Majd tövig elmerültem benne.
– Uram… isten – remegett meg Thea hangja.
Az én számat csak valami morgás hagyta el.
A nyögései, a belém mélyedő körmei, hogy milyen feszesen szorított. Az
asztalra döntve dugtam őt. Nem találtam rá szebb szót, az egyik kezemmel
a derekát, a másikkal a haját markoltam, a testének dőltem, hogy eltaláljam
a szöget, és olyan erősen csapódtam bele, hogy az asztal is mozogni kezdett
alattunk.
– Levi… én… én…
Az ajkához nyomtam a szám, és a nyelvünk összesimult. Thea
belemarkolt a fenekembe, úgy húzott még közelebb magához.
–  Bassza meg! – zihálta, ahogy felért a csúcsra, de én még nem jártam
ott. Mindkét lábát a vállamra emeltem, és még gyorsabban, még erősebben
csináltam… olyan rohadt erősen. Nem tudtam visszafogni magam.
–  Basszus – szisszentem fel. Gyorsabban elmentem, mint szerettem
volna.
Thea két melle közé csókolva öleltem át, és magamhoz húztam.
– Miért nincs önuralmam, ha rólad van szó? – suttogta.
– Valószínűleg ugyanazon okból, amivel engem is rabul ejtettél.
Szerelmes vagyok beléd.
 HUSZONNYOLCADIK

FEJEZET

Thea

Lehasznált és ideges voltam. A Connecticutba vezető úton kétszer is

majdnem le kellett húzódnom. A tárgyalóteremben ülve igyekeztem a
lehető legnyugodtabb maradni, amíg a bíró visszatértét vártuk. Közel jártam
az őrülethez. Már egy órája vártunk. Levi Tristan mellett ült a védelem
asztalánál, és mindketten olyan nyugodtnak tűntek, ami emberileg csak
lehetséges volt. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy csinálják. Ha itt
kudarcot vallunk, nem lehet fellebbezni, és nagy valószínűséggel apám a
börtönben hal meg. De mivel is fellebbezhetnénk? Már minden
bizonyítékot bemutattunk a bírónak. Ennyi volt. A perújrafelvétel minden
okát felvázolták, és ezek jó indokok voltak… igaz? De vajon elegendőek
lesznek? Talán nekem kellene beszélnem?
–  Minden rendben lesz. Nagyszerűek voltak. És egy nap mi is azok
leszünk – súgta oda Vivian, miközben helyet foglalt mellettem a hátsó
sorokban.
– Köszönöm – mondtam lassan. Meglepett, hogy egyáltalán hozzám szól.
Vivian összekulcsolta a kezét.
– Felhagytam a munkámmal… a másik munkámmal.
Csoda, hogy egyáltalán volt ideje másik munkára.
– Ez remek.
–  Csak tudatni akartam veled… és azt akartam mondani… bocsánatot
szerettem volna kérni. Mindenért, ami történt, és azért is, amit mondtam
neked. Sajnálom. Nagyszerű ügyvéd vagy, és nem kellett volna ítélkeznem
a magánéleted felett; a legkevésbé nekem nem kellett volna. Szóval,
sajnálom.
–  Ez aztán nem kevés bocsánatkérés egy mondatban – fogtam meg a
kezét, és lágyan megszorítottam. – De köszönöm, mert jelenleg úgy érzem,
mindjárt hányok.
– Végül kiderül az igazság.
– Álljanak fel! – szólalt meg ekkor a bírósági végrehajtó.
Ahogy a bíró belépett, rámarkoltam Vivian kezére. Nem voltam benne
biztos, hogy a másik keze azért van-e a vállamon, hogy megnyugtasson,
vagy mert ki akart szabadulni a szorításomból. Akárhogy is, nem szólt
semmit. A gyomromban mintha egy pillangókkal teli verem lett volna, és
mindenem, a szívem, az elmém, mind belevesztek.
– Tüzetesen átvizsgáltam az ügyet, és bár egyetértek a védelemmel, hogy
Ben Walton ügyét nyugtalanító hanyagsággal kezelték, azonban tiszta
lelkiismerettel nem ítélhetek újabb tárgyalást, mert ezzel tovább növelnénk
Van Allenék szenvedését. Mr. Black, az új tárgyalásra irányuló indítványát
elutasítjuk.
A kalapácsával a fára csapott, és ezzel el is tűnt.
Elutasítva.
Ami nemet jelent.
Ami azt jelenti, hogy hiába dolgoztunk. Vége, vesztettünk.
Vesztettünk.
– Thea!
Vivian kapott el, amikor beleroskadtam a székbe.
Nem éreztem a testem egyetlen részét sem. Mindenem fájt, mintha a
tüdőm megtelt volna vízzel, és fuldokolnék. A látásom elhomályosult.
Hallottam, hogy az emberek tapsolnak, mintha örülni kellett volna. Ez nem
igazságszolgáltatás. Az igazságszolgáltatás egy illúzió. A remény csak
fájdalmat okozott, és mozdulni sem tudtam.
Nyernünk kellett volna.
A bizonyítékaink helytállóak voltak, minden a mi malmunkra hajtotta a
vizet. Mellettünk állt a sajtó, a média, az aktivisták, mindenki, toltak minket
előre, drukkoltak nekünk, és mégis… Vesztettünk. Három mondattal
vesztettünk.
– Még nincs vége.
Nem tudom, miért, de abban a rövid pillanatban nem éreztem úgy,
mintha zuhannék. Levi felé fordulva, észre sem vettem, hogy sírok, amíg le
nem törölte a könnyeimet.
– Ne add fel! Ez csak egy visszaesés, bár nem kicsi, de megtehetjük…
–  Köszönöm, Levi. – A hangom elcsuklott, mégis folytattam. –
Köszönök mindent, amit értem tettél. De egyedül maradhatnék egy
pillanatra? Mindjárt megyek, csak szükségem van egy pillanatra.
Megtépázottnak látszott, de összeszedte a dolgait, és elment. Az egész
hely kiürült, és én sírtam. A kezemet a számra szorítva sírtam.
Csak akkor hagytam abba, amikor már kiszáradt a torkom, és a szemem
bedagadt. Akárcsak fiatalabb koromban, a kézfejemmel megtöröltem az
arcom, és a táskámba nyúltam a kis üveg szemcseppemért. Aztán felálltam,
lesepertem a ruhámat, és kisétáltam a tárgyalóteremből. Levinak csak a
hátát láttam, épp a sajtónak nyilatkozott. Senkit sem akartam most látni, így
nem.
Amikor azonban megfordultam, hogy lemenjek a lépcsőn, valaki épp
felém tartott. A szeme sötét volt, majdnem fekete, és dühösen meredt
egyenesen Levira. A férfi belenyúlt a kabátjába, és a gyomrom
felkavarodott, a fülem lángba borult, és a szívem ki akart ugrani a helyéről.
Olyan érzés volt, mintha az idő lelassult volna. Minden kiesett a kezemből,
ahogy rohanni kezdtem. Úgy nézett rám, mintha őrült lennék, és a szája
mozgott, de nem hallottam semmit a lövés fülsiketítő robbanásától…
BANG
Csengett a fülem. Majd jött a fájdalom, és nem futottam többé
– Thea! Thea! – ordította Levi.
A szeme annyira elkerekedett, azt hittem, kiesik a fejéből.
Miért volt az, hogy bármennyire sötétté vált is minden, őt ilyen világosan
láttam? Olyan volt, mint egy örökláng az állandó sötétségben.
– Thea! Thea! Mondj valamit! Thea!
A fények elhalványultak, majd kialudtak.

Tristan

–  A mai napon, Connecticut bíróságának lépcsőjén a huszonhárom éves

Thea Cunningot, a nemrég elhunyt, szabadúszó ügyvéd, Margaret Cunning
és a hírhedt bűnöző, Ben Walton lányát lelőtték. A rendőrök elfogták és
őrizetbe vették az elkövetőt. Ezt megelőzően hirdette ki Thomas bíró a
megdöbbentő ítéletet, miszerint megtagadta Mr. Black és ügyfele, Mr.
Walton perújrafelvételhez való jogát. Sokan azt feltételezik, hogy így
próbálták elhallgattatni a fiatal Ms. Cunningot és megakadályozni, hogy
kiszabadítsa az apját. Az orvosok szerint az állapota kritikus…
 A rádiót lehalkítva próbáltam kiverni a fejemből a jelenetet. Olyan
gyorsan történt, hogy a kezem továbbra is remegett.
Az egyik pillanatban Levi és én a tárgyalóteremben ültünk, döbbenten a
bíró ítéletétől, a másikban már kint álltunk, és az újságírókkal beszélve
próbáltunk értelmet találni a történtekben, amikor Thea a semmiből
odakiabált Levinak, futott – nem, a golyó elé ugrott, mintha csak egy
átkozott ölelésre készülne.
Elrepült. Esküszöm a mindenható Istenre, hogy elrepült, amikor a golyó
eltalálta. Levi karjába repült, aki nem tudott mást tenni, mint zavartan
nézni, mintha nem értené, mit lát, miközben mindenki más fedezékbe
vonult. Levi kővé dermedve térdelt le, csak bámulta, ahogy Thea vére
ömlik, és őt is összekeni. Majd valószínűleg beütött nála a helyzet realitása,
mert Thea nevét üvöltve remegni kezdett.
A kezét Thea hasára nyomta, próbálta elállítani a vérzést. Hiába
szólongatta, Thea nem válaszolt. Alighanem én hívtam a rendőrséget, de
semmire sem emlékszem. Levi látványa, ahogy sírva térdel a szeretett nő
mellett, aki elvérzik a bíróság épülete előtt. A kép beleégett az agyamba.
–  Hogy van Levi? Hogy van Thea? Mi történt? Hova kell mennünk? –
rohant ki Bethan a házból, amint hazaértem.
Bellamyt a szülei ringatták, én pedig odasétáltam hozzájuk, kivettem a
lányomat a kezükből, és szorosan magamhoz öleltem.
– Tristan – zokogott Bethan, mire őt is a karomba vontam.
Biztonságban voltak. Minden rendben volt velük… ahogy lennie kellett,
de a saját szememmel akartam látni… éreznem kellett.
–  Mi történt? Próbáltuk elérni Levit, de ki van kapcsolva a telefonja.
Pisztolylövés hallatszott, majd minden kamera kikapcsolt – lépett hozzánk
az anyja.
Valamilyen oknál fogva a nő látványa feldühített… talán a világra
haragudtam, de most Mrs. Black állt a dühöm középpontjába.
– Magára hagyta őt – adtam át Bethan kezébe Bellamyt. – Szembeszállt a
világgal. Elmondta magának az igazat, igazságot akart szolgáltatni a maga
barátnőjének, akit meggyilkoltak, és kiszabadítani egy férfit, akit húsz évre
börtönbe zártak egy olyan bűnért, amit nem ő követett el. És maga elhagyta
őt. Mindketten magára hagyták! A család, Van Allenék, akiket annyira
nagyra tartanak, megpróbálták megölni a fiukat, és egy huszonhárom éves
nő, aki tíz perccel azelőtt tudta meg, hogy az apja valószínűleg az egész
életét börtönben fogja tölteni egy olyan bűnért, amit nem ő követett el, elé
ugrott, és rohadtul feláldozta magát. Hiába fordítják el az arcukat a szartól,
a nap végén úgyis bűzleni fognak, nem igaz?
Döbbentnek tűntek, hiszen ki merné felemelni a szavát Blackékkel
szemben?
– Tristan – suttogta Bethan. Megragadta az ingujjam, és lágyan ringatta
Bellamyt, miközben sírt. – Menjünk, a kórházban kellene lennünk.
–  Menj csak. De légy óvatos! Nekem még beszélnem kell valakivel –
csókoltam meg a homlokukat, mielőtt a kocsimhoz sétáltam.
–  Menjünk mi is? Nekünk is mennünk kellene? Akarja, hogy vele
legyünk? – kiáltott utánunk Mr. Black, mire keserűen megfordultam, és
vállat vontam.
– Csináljon, amit akar, Mr. Black, a magukfajtának az megy a legjobban.
Beszálltam az autómba, és az ajtót becsapva elhajtottam.
Nem végeztem. Egyedül hagytam Levit a kórházban, mert egy: a
segítségemet kérte egy rövid, de tiszta pillanatában, és kettő: mert látnom
kellett a családomat. Nem számít, mi történt ma, nem akart elmozdulni
Thea mellől…
Thea. Thea! Ne… kérlek, ne. Gyerünk…
Megborzongtam a fejemben lévő emléktől; Levi üvöltése megállás nélkül
visszhangzott a gondolataim között, mintha ő haldokolna. Levi ritkán kért
tőlem segítséget. Így ezt meg kellett tennem. Tartoztam neki.
Az utca túloldalán parkoltam le, kiszálltam a kocsiból. Ekkor vettem
észre, hogy a szobalányok táskákat pakoltak egy várakozó autóba.
Odile lépett ki utoljára, újszülött gyermeke egy hordozóban feküdt. Barna
haját rendetlen kontyba fogta, farmert és sportcipőt viselt. Mióta ismerem
Odile Van Allent, sosem hordott sportcipőt az edzőtermen kívül.
A kocsijának dőlve összefontam a karom a mellkasom előtt, és vártam,
hogy észrevegyen. Odile egyből félrekapta a tekintetét, és úgy tett, mintha
ott sem lennék.
–  Levi mondta, hogy amikor kiléptél az irodájából, megesküdtél, hogy
Van Allenék nem fogják ezt annyiban hagyni. Így vártuk, hogy mikor bújik
ki a szög a zsákból. Vártunk és vártunk, de hiába. Egyikőtök sem tett
nyilatkozatot.
–  Menj innen, Tristan! – csattant fel Odile, miközben megpróbálta
berakni a gyerekét a hátsó ülésre.
– Aztán ma, a bíróságon, a bírónak a szokásosnál hosszabb ideig tartott a
mérlegelés… Majdnem mintha el akarta volna hitetni velünk, hogy valóban
átgondolta az ügyet. De ne már, Thomas bíró? Egy jó ügyvéd ismeri a
törvényt. Ám egy nagyszerű ügyvéd a bírót ismeri, és én ismerem Thomas
bírót. Mindketten ismerjük őt, Bostonban született, és korábban minden Van
Allen-jótékonysági szervezetnek adományozott. A gyors gondolkodású
férfi, és a még gyorsabb bíró. Mondd hát, Odile, mit ajánlottál neki?
– Semmit sem tettem! Az, hogy vesztettetek, a ti hibátok…
–  Majd egy férfi megpróbálja megölni Levit. De őt is ismerem.
Legalábbis ismerősnek tűnt. Régen kertészként dolgozott apád
nyaralójában. Azt hittem, megőrültem, mert az az Odile, akit ismertem,
soha nem próbált volna megölni egy embert.
– Olvass. A. Számról. Nem csináltam semmit! – csapta be Odile a kocsija
ajtaját, és átment a vezetőoldalihoz.
–  Olvasok, de csak hazugság árad belőle! Mi van az apáddal, Odile? –
kérdeztem, mire megtorpant. – Az ügy kezdete óta New Yorkban van, nem
igaz?
– De – szedte össze magát.
–  Ismét neki falazol? – álltam el az útját, megakadályozva, hogy
elhajtson.
– Már megbocsáss…
–  A végére ugrom, mert úgy tűnik, nagyon sietsz elhagyni a várost.
Falazol neki, épp, ahogy anyád halálánál is tetted…
– Nem ő tette…
–  Hányszor ismételtette el veled ezt a mondókát? – kerültem meg a
kocsit. – Meséltél neki anyád viszonyáról? Felhívtad őt, amikor a
woodstocki vásáron voltatok, és elmondtad neki. Elárultad, hogy édesanyád
valaki mással van ott…
– Pofa be, Tristan! Fogalmad sincs, miről beszélsz!
–  És amikor apád odament, megölte őt. Megszúrta… hányszor is?
Tizennégy alkalommal? Számomra ez hirtelen felindulásból elkövetett
gyilkosságnak tűnik.
– Nem, tévedsz…
–  Ki másnak falaznál? Miért hazudsz tovább érte? Ma meg akarta ölni
Levit. Apád egy gyilkos, Odile, és te hagyod szabadon járni!
– Nem! Nem ő volt. Hanem… – Odile kerekre tágult szemmel ledermedt.
– Akkor ki volt?
Megkerült engem, és a síró fiához lépett.
– Tristan, hagyd! Kérlek, hagyd ezt az egészet. Minden rendben volt…
 – Semmi sincs rendben! – kiabáltam rá.
Odile összerezzent, majd ringatni kezdte a fiát, aki egyre erősebben sírt.
Mély levegőt véve próbáltam megnyugtatni magam.
– Ha félsz…
– Nem félek – hazudta Odile a fejét rázva.
– Akkor áruld el az igazat! Nem vagy jól. Ez az egész ügy a te fejed fölött
is ott lóg, és semmi sincs rendben. Anyád szerette Ben Waltont. Biztos nem
akarta volna, hogy ezt tegyétek vele. Savannah nem akarta volna, hogy az
életed végéig hazudj mindenkinek és önmagadnak is.
– Akkor nem kellett volna így megszégyenítenie minket – köpte oda. –
Fényes nappal csalta az apánkat. Engem akart álcának használni, hogy
lefeküdhessen vele! Anya hibája. Az egész az ő hibája.
Úgy hangzott, mintha magát próbálná meggyőzni.
Várjunk!
– Megszégyenítenie minket. Apánkat. Két emberről beszélsz. A bátyád, a
bátyádat hívtad. Mennyi lehetett Cole, tizennyolc? Tizenkilenc? Nem
akartad elmondani apádnak, ezért felhívtad a bátyádat.
Kezdett minden összeállni a fejemben.
Odile nem válaszolt.
– Mi történt azon az éjszakán a motelszobában, Odile?
Megrázta a fejét, letörölte a könnyeit…
– Már lezártuk ezt. Véget ért. Miért kellett felh…
– Mert ez nem helyes. Te is tudod. Elfeketíti a lelked. A mosolyod régen
beragyogta a szobát, most pedig egy két lábon járó sötétség vagy. A bátyád,
akit védelmezel, lassan megöl téged, és nem te leszel az egyetlen, aki
szenvedni fog. Az a gyermek a karjaidban jobban fog szenvedni, mint bárki
más, mert soha nem fogja megérteni, miért vagy olyan, amilyen. Miért
bántod őt? Szóval kérlek, Odile, mondd el, mi történt!
Odile nyelt egyet, újra megtörölte az arcát, majd fojtott zokogással
belekezdett.
– Anya elvitt arra a hülye vásárra. Azt mondta, csak mi leszünk azon a
hétvégén, csak mi, lányok. De aztán jött az a fickó, és anya azt hitte, olyan
hülye vagyok, hogy rákényszeríthet, hogy összebarátkozzam a lányával, és
nem veszem észre, mi történik. Dühös voltam rá, és amikor aznap este
megláttam a terhességi tesztet a fürdőszobában, egyszerűen nem bírtam
tovább, ezért felhívtam Cole-t. Mindent elmondtam neki, és rám parancsolt,
hogy ne mozduljak, hamarosan ott lesz. Csak bámultam anyára, és rájöttem,
hogy gyűlölöm őt; nem tudtam elviselni a látványát, ezért leültem odakint.
Hideg volt, és anya folyamatosan kérte, hogy menjek be, de megmondtam,
hogy hagyjon békén. Végül megérkezett Cole, és azt mondta, maradjak a
kocsiban… én…
Odile eltakarta a száját, és végül rám nézett.
– Egyszer felsikoltott. Ennyit hallottam, és Cole csak sokára jött vissza,
és valahogy más volt. Kidobta a szemetet, majd beült mellém a kocsiba.
Egész úton hazafelé arról papolt, hogy egy család vagyunk. Mi vagyunk
Van Allenék. Gyalázatosnak nevezte anyát, és a számba rágta, hogy mit
mondjak. De nem tudtam, hogy megölte őt, amíg meg nem láttam a híreket.
Minden olyan gyorsan történt, és a bátyám azt mondta, engem senki sem
fog kikérdezni. Mondta, hogy maradjak távol, és így is tettem. Senki sem
kérdezett…
– Tanúvallomást kell tenned, Odile.
Megrázta a fejét.
– Nem megy. Egyszerűen nem megy. Üldözni fognak. Minden szétesik.
Nem tehetem.
–  Segítek neked. Mindent megteszek, hogy megvédjelek. De
tanúskodnod kell, mert tőled hallani sokkal jobb, mintha felvételről
játszanám le.
A felső zsebembe nyúltam, és előhúztam a telefonomat.
Ezzel Odile zokogásban tört ki, én pedig a karomba húztam őt is, és a
síró kisfiát is.

Levi

– Levi! – kiáltotta Selene felém futva.

Épp most hívtam őt, nem? Hogy került ide ilyen gyorsan?
Az órára nézve rájöttem, hogy négy óra egyszerűen elrepült. Beletelt egy
kis időbe, miután… miután felhívtam. De tudtam, hogy Theának rá van a
legjobban szüksége.
–  Mondtak valamit? Tudunk bármit? Nem tudtunk azonnal indulni, és
folyamatosan azt hajtogatták, hogy kritikus állapotban van. És…
–  Lélegezz! – vágott közbe egy tizenhét-tizennyolc év körüli fiú.
Sötétbarna bőre volt, és fekete szeme. Selene hátára tette a kezét, és
nyugtatóan simogatta. Eddig nem is vettem észre őt. – Biztos vagyok
benne, hogy jól van…
– Lelőtték! Hogy lenne jól? Nem értem! – kiáltottam rá.
Soha életemben nem éreztem magam olyan haszontalannak, mint most.
Minden lehetséges módon kudarcot vallottam.
– Még nem mondtak semmit – közöltem, amitől Selene csak még jobban
sírt.
Az eltelt négy órában semmit sem hallottam.
– Selene?
Megmozdult, kitörölte a szeméből a könnyeket, és egy aggódó, idősebb
hölgy felé fordult, aki a botja segítségével felénk tartott. Alacsony volt,
fehér hajú és sötét, ráncos bőrű. Bár két generációval felettük állt, tagadni
sem lehetett a hasonlóságot. Ő volt Cunning nagymama.
–  Semmi hír – mondta Selene, és a nő rám nézett. – Nagyi, ő itt Levi
Black. Ő nem csupán apa ügyvédje…
– Selene, hagyd. Örülök, hogy végre megismerhetem, asszonyom.
Kezet nyújtottam, de ő csak bámulta azt, majd rám meredt.
– Szóval te vagy az, aki az unokámmal randizik?
– N… – kezdtem, de Selene oldalba bökött. – Igen. Én vagyok.
Nem tagadhattam, milyen jólesett hangosan is kimondani.
A nő bólintott, végül megrázta a kezem, és helyet foglalt.
– Hozhatok valamit?
– Ne törd magad, fiam, ülj csak le! – Vett egy mély lélegzetet. – Láttad,
igaz? Ott voltál.
Nem akartam beszélni róla. Próbáltam elnyomni magamban. Ezért nem
válaszoltam.
– Miatta vállaltad az ügyet?
– Igen – válaszoltam. Már nem volt értelme hazudni. – De ő segített hinni
benne.
A nő elmosolyodott.
– Igen. Ő igazán szenvedélyes.
– Tudom.
– Elvállaltad az ügyét. Érte. Őt pedig meglőtték. Érted.
Felpattantam, pislogtam. A gondolatok száguldottak a fejemben. Thea a
földön feküdt, rám meredt, beszélni próbált, de mielőtt megtehette volna,
lecsukódott a szeme. Azt hittem, meghalt. Közvetlenül előttem, a kezemmel
a hasán, miközben próbálom megállítani a vérzést. Azt hittem, meghalt, és
én vele akartam halni.
Ne!
Szipogva megtöröltem a szemem sarkát, és visszaültem a székembe.
–  Nem akarlak büntetni érte, Thea szabad ember. Nem a te hibád. De
amikor felébred, verj némi értelmet a fejébe. – A nő megállt, és a szájára
tette a kezét. A másikat én fogtam. – Ajánlom, hogy megmondd neki, hogy
nem ugrálhat golyók elé csak azért, mert szerelmes. Magam kiabálnék vele,
de tudom, hogy végül sírva fakadnék.
–  Szerintem csak rosszabbul érezné magát, ha én mondanám meg neki.
Magának kell megtennie. – Nevetést erőltettem magamra. – Minden
rendben lesz vele.
Miért nem hittem magamnak!
– Jobb, ha egyikőtök sem csinál efféle mutatványokat. És ti se kövessétek
a példát! – mutatott az unokájára és a párjára.
Selene bólogatott, miközben a barátja mellkasára hajtotta a fejét.
– Nem hagyom neki – mondta a fiú a nagymamának, mire ő biccentett.
Amikor az orvos – nem más, mint dr. Sharpay London – odajött hozzánk,
végignézett rajtunk. A szeme döbbentnek tűnt, mielőtt mindentudóan
elmosolyodott.
– Önök Thea Cunning hozzátartozói?
– Igen – válaszolta a nagymamája, miközben felsegítettem.
– A golyó a májába fúródott, aminek következtében a vérveszteség miatt
hipovolémiás sokkba esett, amitől a szíve megadta magát. Most azonban
stabil állapotban van, és jelenleg alszik. Túl fogja élni – mosolyodott el
Sharpay. – Egy nővér hamarosan beengedi önöket hozzá.
– Hála istennek – mondta a nagymama.
Sharpayre néztem. Ő csak mosolygott és bólintott, aztán megfordult, és
visszasétált a folyosóra.
Mély levegőt véve zuhantam vissza a székre.
Túl fogja élni.

Thea
–  Urgh – nyögtem fel, miközben megpróbáltam kinyitni a szemem. A
szokásosnál nehezebben ment, és amint sikerült, nem éreztem mást, mint
fájdalmat.
Mi a fene történt?
Ahogy a szemem hozzászokott a fényhez, körülnéztem, és észrevettem az
infúziót, a szívritmusmonitort, ami csipogva állt az ágyam mellett.
– Mi van?
Megpróbáltam megmozdítani a kezem, de ahogy odapillantottam, láttam,
hogy Levi fogja. Aludt, és műtősruhába volt öltözve. A haja
összekuszálódott, az állát erős borosta fedte. Hullafáradtnak tűnt.
– Felébredtél – mosolygott Selene, ahogy belépett egy cserepes virággal.
Színesen öltözött! Egyetlen fekete kiegészítő sem volt rajta…
– Mi történt?
–  Azt hitted, te vagy Superman, és egy golyó elé vetetted magad –
csattant fel, miközben letette a virágot, hogy megöleljen. – Máskor ne ijessz
meg így! Nagyi rendkívül dühös rád.
– Sajnálom. – Már kezdtek visszatérni az emlékeim.
Selene elengedett, és ahogy elmozdult, észrevettem, hogy Levi is ébren
van, egyenesen ült a székében. Az arcán mosoly derengett, keresztbe fonta
a karját, az arca egyik fele enyhén vörös volt az alvástól, de kicsit sem
tudott érdekelni. Csak mosolygott, és ahogy felállt, megfogtam a kezét, és
megszorítottam.
–  Hagyok nektek egy percet, mielőtt behívom a nagyit – puszilta meg
Selene az arcom, aztán elment.
Olyan másnak tűnt, mintha egyik napról a másikra felnőtt volna.
– Hogy bírod? Mármint a fájdalmat? – ült vissza Levi.
A kézfejével megsimította az arcom, és annyira eluralkodtak rajtam az
érzelmek, hogy beszélni sem tudtam, csak bólogattam.
–  Jó, mert felhúztál engem, Thea Cunning. Hogy tehettél ekkora
hülyeséget? Hogy tehetted ezt?
Megpuszilta a homlokom, mielőtt a tenyerébe fogta az arcom. Zöld
szeme csapdájába estem, nem tudtam mozdulni.
–  Azt hittem, meghaltál – suttogta. Egy könnycsepp az arcáról az
enyémre hullott.
Felnyúlva letöröltem.
–  Sajnálom… Nem, ez hazugság. Nem igazán gondolkodtam. Láttam,
ahogy a férfi feléd tart, láttam a szándékát, és én csak… De örülök, hogy
megtettem. Örülök, hogy odaszaladtam. Te is mindig megmentesz…
–  Nem így akarom, hogy megments, főleg, mert azt érzed, tartozol
nekem.
–  Nem igaz – ellenkeztem. A szemébe nézve nem értettem, miért nem
mondtam ki korábban. – Azért tettem, mert szerettelek… mert szeretlek.
Inkább meghalok, mintsem elveszítsem, akit szeretek.
Levi szája megrándult, a sarka felfelé kunkorodott, hiába küzdött ellene.
– Még ne mondj ilyeneket! Egy egész beszédet kell…
– Később, professzor. – Megcsókoltam.
Lágyan csókolt vissza… lágyabban, mint bármikor. Olyan gyengéd volt,
mint egy első csók, és hamar elhúzódott.
–  Ha azt hiszed, ezután elmenekülhetsz előlem, jobb, ha a fejedet is
megnézeted – simította hátra a hajam.
Elvigyorodtam.
–  Ó, fogalmad sincs, mi vár rád. Most már van egy ténylegesen-a-
testemmel-védtelek kártyám.
–  Nekem pedig egy segítettem-apádnak-kiszabadulni kártyám – állt fel,
és egy pillanatra felgyorsult a szívem, ahogy az ajtóra néztem.
Apám helyett azonban Selene, a nagymamám és egy ismeretlen fiú állt a
küszöbön, aki Selene ujjait szorongatta.
– Nem értem – mondtam nekik, miközben a nagyi odasétált, és megfogta
a kezem. Öreg arcán hatalmas mosollyal megpuszilt.
– Csak figyelj! – válaszolta, amikor Levi bekapcsolta a televíziót.
A képernyő villant egyet, mielőtt életre kelt. Levi váltogatta a
csatornákat, míg végül megállította egy olyan adón, ami épp Tristant
mutatta egy pódium mögött. A hírsávban ez állt: Odile Van Allen
MEGDÖBBENTŐ vallomása.
Odile a mikrofon mögött ült, olyan gyönyörűen és fejedelmien, mint
mindig, a fejét felszegte, miközben megszólította a közönséget maga előtt:
– A nevem Odile Van Allen. Amikor tizenkét éves voltam, az édesanyámat
meggyilkolták egy woodstocki motelszobában. Az ügy az országos
címlapokra került, és a családunk mérhetetlen mennyiségű támogatást
kapott önöktől… támogatást, melyet meg sem érdemeltünk. Ott voltam,
amikor anya találkozott a szeretőjével, Ben Waltonnal. Nem rabolták el,
kocsival mentünk oda. És nem erőszakolták meg, őszintén szerették
egymást. Az igazság az, hogy nem Ben Walton ölte meg az anyámat. A
gyilkosa nem más, mint a bátyám, Cole Van Allen, akit aznap este felhívtam,
hogy jöjjön értem. Tizenhét éven keresztül hallgattam, és hagytam, hogy egy
ártatlan ember fizessen meg a bátyám bűneiért. De miután ma Cole
megpróbálta megölni Levi Blacket, rájöttem, hogy milyen messzire ment az
egész, és úgy éreztem, nem hazudhatok többé érte. Elnézést szeretnék kérni
Ben Walton családjától a fájdalomért, amit okoztunk, és a családjukat ért
törésért. Habár a szavaim jelentéktelenek ezen a ponton, elismétlem, hogy
mindenki hallja: Ben Walton ártatlan ember, és arra kérem Connecticut hat
bíróságát, hogy engedjék őt szabadon.
– Micsoda? – sírtam az arcomat törölgetve. – Én… miért? Hogy sikerült?
– Lélegezz! – suttogta Levi megfogva a kezem. – Vége van.
Vége van.
–  Uramisten! – sikoltottam fel, miközben belekapaszkodtam, és csak
sírtam.
Végre vége volt.
 HUSZONKILENCEDIK

FEJEZET

Thea

– Elkéstünk – néztem az órámra, miközben Levi besegített a kerekesszékbe.

Az orvosom csak így volt hajlandó kiengedni egy napra.
–  Hülye sajtó, persze hogy mindenki képet akar – motyogta Selene, de
engem jobban ledöbbentett az élénksárga ruha, amit viselt, és a haja, amit
gondosan elkészített. Legalább egyikőnk nem tűnt totál romhalmaznak.
Felnyúlva megfogtam a kezét.
– Csinos vagy. Biztosan ő is így gondolja.
– De mennyire – válaszolta a barátja.
A húgom nevetve vágott rá a karjára, mire a fiú átkarolta a derekát. Nem
tudtam nem bámulni őket, annyira szerelmesen viselkedtek, pedig a börtön
előtt várakoztunk épp. A saját boldog kis világukban voltak.
–  Meredten nézel – térdelt le Levi mellém. Olyan volt, mintha egy
gyerekkel beszélne, vagy ilyesmi. – Nehéz nézni, ahogy a kishúgunk másra
támaszkodik.
– Tudom, és az a legrosszabb, hogy kedvelem a fiút – duzzogtam.
Levi kuncogva tolt be az épület elé.
DeShawn White közel olyan magas volt, mint Levi. Kosárlabdázott és
amerikai focizott. Tavasszal baseballozott is, mert élvezte az aktív
tevékenységet, és egész évben formában akarta tartani magát. Ráadásul
kitűnő tanuló volt, aki a Georgetown Egyetemet jelölte meg az első helyen.
Úgy bánt Selene-nel… nos, úgy bánt Selene-nel, ahogy Levi bánt velem,
ahogy mindenkinek kellene a párjával; mintha ők lennének a
legfontosabbak a világon.
– Mindjárt jövök. – Levi kedvesen megszorította a kezem, mielőtt a sajtó
elé lépett.
 – Hölgyeim és uraim, a mai nap nemcsak azért jelentős, mert egy ember
visszakapja az életét, hanem a családját is. Ennek az ügynek számos jogi
aspektusát kell megvizsgálni, de most nincs itt az ideje és a helye egy ilyen
vitának. Minden kérdésükre választ kapnak egy későbbi időpontban. Most
csak Ben Walton és családja számít. Köszönöm.
Elhátrált tőlük, és az őket visszatartó rendőröktől. Ez azonban nem
akadályozta meg a sajtóhiénákat, hogy kérdésekkel bombázzanak.
– Ms. Cunning, hogy érzi magát?
– Van bármi mondandója Odile Van Allen számára?
– Bepereli az államot?
– Csak látni szeretném az apámat – válaszoltam nekik, miközben Levi a
kijárat felé fordított.
Kihúztam magam, amikor a kapu kinyílt. Tapsolni és ujjongani akartam,
de csak nézni tudtam, ahogy apám egyre közeledik felénk. Amíg meg nem
állt végül előttünk, lánc nélkül, farmerben és egyszerű, szürke pólóban.
Még a haját is levágták.
–  Sziasztok! – üdvözölt minket. Selene odarohant hozzá, és erősen
magához ölelte.
Apám megrázta Levi kezét, fogadta az üdvrivalgást, amíg a szeme rám
nem tévedt.
– Szia, apu. – Csak motyogni tudtam.
Apám ledobta a holmiját, odalépett hozzám, és szorosan megölelt.
–  Nagyon köszönöm, Thea maci. Köszönöm, hogy nem mondtál le
rólam.
Felnéztem az égre, próbáltam visszagyűrni a könnyeket, de attól, amit
láttam, nevetnem kellett.
– Nézz fel, apu! Nézd a szivárványt!
HARMADIK

RÉSZ

JÖVŐ
 EPILÓGUS

Levi

Épp a sampont öblítettem a hajamból, amikor Thea elrántotta a függönyt.

– Szia! – mondtam kissé döbbentem, miközben a víz tovább folyt.
– Miért nem kértél még feleségül? – követelte összefont karral. – Három
év telt el. Kihasználsz engem? Mert most tanácstalan vagyok…
A kezét megfogva behúztam magam mellé a zuhanyzóba, majd
visszaigazítottam a függönyt.
– Kezdtem fázni – folytattam a hajam mosását.
– A hajam, a ruhám… – Thea meredten nézett rám. Mindene elázott, a
ruhája pedig hozzátapadt.
Elvigyorodtam.
– Dögös.
–  Legyen – kapta le magáról a ruháit, és kihajította őket a zuhany elé,
ahol nedves csattanással landoltak a padlón.
–  Most pedig a tűzzel játszol – szegeztem neki a falhoz, és
megcsókoltam.
Ahogy Thea visszacsókolt, egy pillanatra megfeledkezett önmagáról és a
céljairól. Aztán hátralépett, és ujjait a számra nyomta.
– Komolyan kérdeztem, Levi, miért nem kértél feleségül?
–  Ezelőtt egyszer sem hoztad fel a házasságot. Hónapokba és egy
golyóba telt, mire végre beismerted, hogy szeretsz.
– Most felhozom! – A szemöldökét ráncolta.
Megpróbáltam újra megcsókolni, de nem engedte.
– Huszonhat éves vagy. Még van jó tíz éved, mielőtt aggódnod kellene a
házasságon.
– És mi van veled?
– Férfi vagyok.
– A legszexibb!
 – A legbízhatóbb.
Nem is létezett ilyen szó.
Thea a szemét forgatta.
– Urgh! Nem lehet komolyan beszélni veled. – Kilépett a zuhany alól. –
Fogalmam sincs, hogyan fogunk gyereket vállalni, miközben te magad is az
vagy!
– Ahogy gondolod… – Visszafordultam befejezni a tusolást.
Majd lefagytam, miközben az utolsó kijelentése tovább visszhangzott a
fejemben.
– Várj, micsoda?
Törülközőt ragadva ugrottam ki a zuhanyzóból, és Thea után rohantam a
szobánkba, ahol ő dühösen kirángatta a fiókokat, majd bevágta őket.
– Mit mondtál?
– Gyereknek neveztelek, most pedig, ha megbocsátasz, el kell készülnöm
a vacsorára.
Megpróbált bemenni a gardróbszobába, de követtem. Felemeltem az
egyik tornacipőmet, és kivettem belőle a kis türkiz dobozt. A kezébe tettem.
–  Ezt egy hónappal azután vettem, hogy kihoztuk apádat a börtönből…
Az áldását adta, ahogy a húgod és a nagymamád is. Mondtam nekik, hogy
várni fogok, amíg lediplomázol, mert nem akartam, hogy nyomás
nehezedjen rád, és az esküvőnket tervezd, miközben még egyetemre jársz.
De legfőképpen meg akartam győződni arról, hogy amikor
összeházasodunk, azért tesszük, mert igazán vágysz rá. Ezért azt mondtam
magamnak, várjak, velem voltál, éltél, és tudtam várni.
Thea kinyitotta a dobozt, és széles mosoly terült szét az arcán, ahogy
meglátta a csepp alakú gyémántot.
–  Most szeretnéd, ha elmondanám, hogy terveztem az eljegyzésünket,
vagy elárulod, mire gondoltál korábban?
– Szép gyűrű – váltott témát.
–  Ez az álomgyűrűd. Beszéltem Selene-nel, mielőtt megvettem. Most
pedig ki vele.
– Ne nézz így rám! Egész héten utalásokat tettem!
– Nem, nem tettél.
Thea úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.
– Levi, babakönyvek vannak a dolgozószobádban!
Azok? Azok lennének az utalások?
– Azt hittem, csecsemőkkel kapcsolatos ügyben végzel kutatást.
 – Ki gondol ilyesmire? – Megrázta a fejét, és karját a levegőbe emelte.
– Nem tudom, az ügyvédek?
– És a baba témájú étel, amit tegnap este készítettem?
Na jó, az furcsa volt.
– Vagy a tény, hogy kétszer raktam ki a szót, amikor scrabble-öztünk? A
légy, amit bekaptam! Lemaradtál mindenről? Mesteri a logikád! –
Felhorkant.
Nem is haragudott, csak nevetett a tudatlanságomon, ahogy én is.
–  A munkahelyi terhelésünk megháromszorozódott az elmúlt három
évben. Őszintén szólva ez a hónap kész őrültek háza volt, észre sem vettem.
Thea ismét összefűzte a karját, és megfordult. Hátulról átölelve
csókoltam meg a nyakát.
–  Sajnálom. De ha ilyesmiről van szó, csak mondd el… mint most,
mondd ki a szavakat.
– Terhes vagyok, Levi – fújt egyet drámaian.
– Én pedig boldog – suttogtam, miközben lerántottam róla a törülközőt,
és végigcsókoltam puha, sima bőrét. Thea nekem dőlt, miközben a kezem
lefelé haladt az oldalán…
– Levi, készülődnünk kell, pár perc, és itt lesznek a…
A csengő megszólalt, és felsóhajtottam.
–  Később – ígérte Thea, miközben megcsókolt. – Vagy talán mégsem,
mert tönkretetted a hajam.
Dörgölni kezdte, de közben újra megszólalt a csengő.
–  Megyek, készülődj csak – mondtam. Én már teljesen felöltöztem, ő
viszont még mindig a törülközőjébe volt becsomagolva, és a haját
szárította. Néhány dolog nem változott vele kapcsolatban, és imádtam.
–  Köszönöm! – kiáltott ki Thea a gardróbból, ahogy a bejárathoz
mentem.
Amint kinyitottam az ajtót, máris letámadták a lábamat.
– Lee bácsi! – Bellamy kacagva nézett fel rám.
– Bellamy hercegnő! – Felvettem. – Hogy van a kis hercegnő?
– Dühösen, mert anyu és apu elvették a hercegnői pálcámat. – A szüleire
mutatott az ajtóban, várva, hogy leszidjam őket.
–  Borzalom! – hüledeztem. – Elvenni a hercegnői pálcát? Hogy
tehettétek?
– Igen! Hogy tehettétek! – ismételte velem Bellamy is.
 Próbáltam nem nevetni a húgom és Tristan unott arcán, ahogy
beengedtem őket.
–  Amikor Bellamy hercegnő úgy dönt, hogy mindenkit megüt a
napköziben a hercegnői pálcájával, anyu királynő elveszi azt – vette le
Bethan a kabátját.
–  Hé, nem avattál be a teljes történetbe, kölyök. – Bellamyra néztem,
miközben ő a nyakamba temette az arcát.
– Nem vagyok hercegnő? – duzzogott.
– A hercegnők nem ütnek meg másokat.
Bellamy ekkor döntött úgy, hogy nem vagyok többé a barátja, kibújt a
karomból, és a kanapéhoz csörtetett, ahol elfoglalta a helyét a trónon.
– Mindannyian az ellenségei vagyunk – forgatta Tristan a szemét.
Felnevettem, és itallal kínáltam őket. Nemsokára a szüleim is
megjelentek. A Savannah Van Allen-ügy után meghívtak minket Theával
vacsorára, ahol mindketten bocsánatot kértek. Nem kellett volna ekkora
ügyet keríteni belőle, de megnyugtatta őket.
Utánuk érkezett Atticus a barátjával, valamint Vivian, aki az egyik
tavalyi összejövetelünkön kijelentette, hogy többé nem akarja, hogy a
kapcsolati állapotáról kérdezzék.
Alighanem valami személyes állhatott a háttérben. Fogalmam sem volt,
ez mit jelent, de Thea úgy tűnt, értette. Az évek során Atticus, Vivian és
Thea közel kerültek egymáshoz. A korábbi professzorukként és
remélhetőleg a leendő főnökükként azt éreztem, hamarosan felkavarják az
állóvizet.
– Sajnálom, elkéstünk! – sietett be Selene DeShawn társaságában. Három
évvel később mindketten a Georgetownra jártak. Thea elmondta, hogy
Selene többet mosolygott az elmúlt három évben, mint egész életében. A
legviccesebb, hogy Selene épp ugyanezt mondta el Theáról. Az apjuk
betolta a nagymamájukat, és fájt belegondolni, hogy a jövő évi
összejövetelen a nagyi talán már nem lesz velünk.
A jelenlegi Ben Walton közel sem hasonlított arra a Ben Waltonra, aki
három éve elhagyta a börtönt. Az új ruháin, a tisztességes frizurán és a
mosolyán kívül nem sokban különbözött, mégis valahogy más emberré vált.
Nem élt többé kétségben. Túlzás lenne azt állítani, hogy nehéz volt
visszatérnie a társadalomba.
Amikor hazahoztuk magunkkal, nem volt hajlandó bent maradni
napközben. Azt mondta, a börtönben egy órát kaptak egy ablakos szobában,
hogy láthassanak egy kis napfényt. De tizenhét évig nem látta a külvilágot.
Odile vallomása minden irányból sok visszhangot váltott ki. Tristan
képes volt megóvni a börtöntől, de a fiával Franciaországba költözött, mivel
a korábbi üzlettársam elhagyta őt. Nem volt megelégedve a ténnyel, hogy a
sajtó rossz fényt vet rájuk. Egyébként sem hittem, hogy szerette Odile-t.
Kétlem, hogy a volt feleségem valaha is visszatér, de minden jót kívántam
neki. Az apja meghalt szívrohamban, a testvére pedig börtönbe került: a
Van Allen családot összezúzták Cole tettei, és mindennek tetejébe
kötelezték őket, hogy fizessenek egymillió dollárt Ben Waltonnak, minden
egyes börtönben töltött évért.
– Jól vagy? – lépett mellém Tristan egy pohár whiskey-vel.
– Csak gondolkodtam.
– Az veszélyes – viccelődött.
Theán és a családján kívül Tristan volt az, akit leginkább érintett az ügy.
Csak úgy válhatott az üzlettársammá, ha nem csupán a gazdagokat segítjük.
Számtalan levelet és hívást kaptunk olyanoktól, akik a szeretteik ügyét
akarták ránk bízni, azonban nem engedhették meg maguknak, hogy
tisztességes ügyvédet fogadjanak. A számok embereként Tristan
kikalkulálta a költségeket, így nem maradt más számomra, csak rábólintani.
A Black, Knox és Társai jobban virágzott, mint valaha.
– Tényleg elkalandoztál – integetett Tristan az arcom előtt.
– A hormonok tényleg olyan rosszak, mint mondják? – váltottam témát.
Tristan rám meredt, barna szeme elkerekedett, ahogy megértette, mire
célozgatok. Végül elvigyorodott.
– Ez megmagyarázza a dolgot.
– Ez igent jelent?
– Ez… sok szerencsét.
Még akkor is röhögött, amikor odasétált a családjához.
– Black professzor? – suttogta Thea mögém lépve.
Mint mindig, az élénkpiros ruhában is csoda szép volt. Megfogta a
karomat, és átadta a nyakkendőmet, amit még nem sikerült felvennem.
– Rég nem hívtál így – mondtam neki.
Most még szexibben hangzott.
– Tudom, csak elgondolkodtam a dolgokon.
– Egy penny a gondolataidért cserébe?
– Csak egy penny, Mr. Black? Miféle lánynak gondol engem?
 Rávigyorogtam, miközben a karomba húztam, és megcsókoltam puha
ajkát.
–  Nem érdekel, ki vagy mi vagy, amíg az enyémnek hívhatlak. –
Megpörgettem, és őt bámulva megfogtam a kezét.
– Mi az?
Vettem egy mély lélegzetet, majd térdre ereszkedtem. Thea rázni kezdte a
fejét, bár hatalmas mosoly terült szét az arcán.
–  Ó, istenem! – hallottam anyám zihálását a hátam mögül, de minden
erőmmel próbáltam kizárni őket, miközben kivettem a zsebemből a türkiz
dobozkát.
– Thea Cunning. Megengeded, hogy…
– Igen! Basszus… mármint a fenébe… fejezd be, bocsánat.
Annyira megmosolyogtatott, hogy belefájdult az arcom.
– Thea Cunning – vártam, hátha megint félbeszakít –, megengeded, hogy
az életem hátralévő részét melletted töltsem? Leszel a feleségem?
– Igen! – vigyorgott Thea.
Az ujjára húztam a gyűrűt, felálltam, és Thea magához rántott egy
csókra; az egész család körénk gyűlt, tapsoltak és füttyögtek.
Ki mondja, hogy az álmok nem válnak valóra? Mindenki megérdemli,
hogy megkapja a boldog befejezést, és nekem ő az.

VÉGE


A szerzőről

J. J. McAvoy a kanadai Montrealban született, és jelenleg a Carleton

Egyetem bölcsészhallgatója. Három testvér közül a legidősebb, és évek óta
szerelmes az írásba. A shakespeare-i tragédiáktól a popkultúráig minden
inspirálja. Első regénye, a Ruthless People, elsöprő sikert aratott. És bár
sötét emberek gonosz tetteiről ír, a valóságban boldog és pozitív
személyiség.

Tartsuk a kapcsolatot a közösségi médián:

http://jjmcavoy.tumblr.com/
https://twitter.com/JJMcAvoy
https://www.youtube.com/channel/UCjZyrCxoOpspU-IXmBOzHDKw
https://www.facebook.com/iamjjmcavoy
http://instagram.com/jjmcavoy
https://www.pinterest.com/jjmcavoy52/


Jegyzetek

{1}
Máthé Elek fordítása
{2}
A Szezám utca amerikai bábfilmsorozat egyik karaktere.
{3}
Spanyol, jelentése: undorító vagy.
 
A mű eredeti címe:
J. J. McAvoy: Black Rainbow
NYLA Publishing 2015

Fordította: Takács Ágnes

Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2022-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
A szöveget gondozta: Koós Patrícia
Borítóterv: Judy Onyegbado
A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet

a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid
Korrektorok: Tomku Kinga, Heiser Krisztina
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

ISBN 978 963 597 115 2

Minden jog fenntartva.

 Table of Contents
Címoldal
Ajánlás
ELSŐ RÉSZ
ELSŐ FEJEZET
Jelen
Levi
Thea
MÁSODIK FEJEZET
Múlt 1. nap
Thea
Levi
HARMADIK FEJEZET
Jelen
Thea
Levi
NEGYEDIK FEJEZET
Múlt 2. nap
Thea
Levi
ÖTÖDIK FEJEZET
Jelen
Thea
Levi
HATODIK FEJEZET
Múlt 3. nap
Thea
Levi
Thea
HETEDIK FEJEZET
Jelen
Thea
Levi
NYOLCADIK FEJEZET
Múlt 4. nap
 Thea
Levi
KILENCEDIK FEJEZET
Jelen
Thea
Levi
TIZEDIK FEJEZET
Múlt 5. nap
Thea
Levi
TIZENEGYEDIK FEJEZET
Jelen
Thea
Levi
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Múlt 6. nap
Thea
7. nap
Levi
Thea
MÁSODIK RÉSZ
TIZENHARMADIK FEJEZET
Levi
Thea
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Levi
Thea
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Levi
Thea
TIZENHATODIK FEJEZET
Thea
Levi
TIZENHETEDIK FEJEZET
Thea
Levi
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
 Thea
Levi
Thea
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Thea
Levi
HUSZADIK FEJEZET
Thea
Levi
Thea
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Levi
Thea
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Levi
Thea
HUSZONHARMADIK FEJEZET
Thea
Levi
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
Levi
Thea
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
Levi
Thea
Levi
Thea
Levi
HUSZONHATODIK FEJEZET
Levi
HUSZONHETEDIK FEJEZET
Thea
Levi
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
Thea
Tristan
Levi
 Thea
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
Thea
HARMADIK RÉSZ
EPILÓGUS
Levi
A szerzőről
Jegyzetek
Copyright