Kóródi Balázs: Perbeli szükséghelyzetek az egészségügyi

szolgáltatással összefüggésben keletkezett hátrányok miatti

perekben (MJ, 2020/1., 13-19. o.)
I. Az orvos és beteg közötti jogviszony természete
Az egészségügyi szolgáltatás nyújtására és annak igénybevételére irányuló jogviszonyban
orvos és beteg között magánjogi kötelék van, jóllehet ezt egyetlen jogszabály sem mondja ki.
A jogtudomány és a kezelési hibákért való felelősség talaján kialakult ítélkezési gyakorlat a
jogviszony természetét illetően - kiindulva a kötelem jellegadó ismérveiből és az
egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény (Eütv.) fogalomhasználatából - egyértelműen
arra a következtetésre jutott, hogy a felek között nem közjogi (közigazgatási), hanem
magánjogi kapcsolat van, és az egészségügyi szolgáltatás nyújtása szerződéses keretek között
történik.
Tehát a szolgáltatást igénybe vevő természetes személy és az egészségügyi szolgáltató között
sajátos - a társadalombiztosítási finanszírozás és az egészségügyi ágazati jogszabályok
szerződésformáló szerepe folytán közjogi elemekkel is átszőtt - a Ptk.-ban nem nevesített,
atipikus polgári jogi szerződés, ún. kezelési szerződés jön létre. A szerződés célja és
rendeltetése a beteg érdekének és akaratának megfelelő egészségügyi szolgáltatás nyújtása.
A kezelési szerződés fő jellemzőit tekintve gondossági kötelem, amely során az orvos nem
eredmény nyújtására, hanem a gondos, szakszerű eljárásra vállal kötelezettséget, még akkor
is, ha a szerződés célja valamilyen pozitív egészségügyi állapotváltozás előidézése.[1]
Eredmény létrehozása az orvosi beavatkozás és az emberi szervezet természetéből, annak
objektíve fennálló bizonytalanságából következően nem várható el. Az előnyös egészségbeli
változás egyfajta végső célként fogható fel, amelynek érdekében az orvos cselekszik, de
mindemellett az egészségügyi ellátás nem eredményszolgáltatás, a szerződésből tehát nem
következik gyógyulási eredmény.[2]
Az orvos-beteg viszonyban a felek egyenlőségének és mellérendeltségének ideája nem
feltétlenül érvényesül. Ebben a kötelemben az orvos rendelkezik megfelelő szakmai
kompetenciával, a beteg oldalát információhiány jellemzi. A beteg egészségi állapotával
kapcsolatosan lényegesen kevesebb tudással rendelkezik, hiszen nem látja át betegsége okait,
gyógyításának lehetőségeit, azok természettudományos alapját és következményét.
A felek egyensúlyhiányának ellensúlyozása, autonómia és mellérendeltség erősítése, egyben a
gyengébb fél védelme érdekében, az anyagi jogszabályok megalkotása során, különösen a
betegjogok deklarálásával, a jogalkotó garanciális szabályokat állapított meg, de ezenfelül a
bírói jogalkalmazás is különös eljárásjogi szabályokat alakított ki.
Tanulmányomban a bírói gyakorlat említett vívmányait mutatom be a jogviszony
sajátosságain és felelősségi szabályokon keresztül, megvizsgálva, hogy a kialakult gyakorlat
hogyan illeszkedik az új perjogi szabályokhoz, kiemelten az állítási és bizonyítási
szükséghelyzet két jogintézményéhez.
II. Az egészségügyi szolgáltató polgári jogi felelősségének jogalapja
Miközben nem vitatottan orvos és beteg között polgári jogi jogviszony már a kárkötelem
keletkezését megelőzően létrejött, addig a bírói gyakorlat kezdetben többnyire deliktuális
alapon döntötte el az ügyeket. A joggyakorlat egységesítése érdekében a jogalkotó 2010-es
hatállyal módosította az Eütv.-t, és egyértelműsítette, hogy a szerződésszegéssel okozott
károkért való felelősség szabályait kell alkalmazni az egészségügyi szolgáltatással
összefüggésben keletkezett kárigények tekintetében.
Újabb változást a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Ptk.) idézett elő,
miután megreformálta a kártérítési felelősség rendszerét, és élesen elválasztotta egymástól a
deliktuális és kontraktuális felelősséget. A kódex a szerződésszegési kártérítést szigorú,
objektív alapra helyezte, elsősorban a professzionális üzleti élet követelményszintjéhez
igazítva a felelősség mércéjét. A jogalkotó fenn kívánta tartani az egészségügyi szolgáltató
felróhatóságtól függő felelősségét, ezért ennek megfelelően kivette a kontraktuális felelősség
szabályai alól az egészségügyi szolgáltató vagyoni és nem vagyoni hátrányokért való
felelősségét, és visszahelyezte a deliktuális felelősség rendszerébe.

Az Eütv. hatályos 244. § (1) bekezdése szerint "Az egészségügyi szolgáltatás keretében
végzett ellátás során okozott kárért és személyiségi jogsértésért az egészségügyi
szolgáltató tartozik felelősséggel, illetve helytállással". A (2) bekezdés értelmében pedig
"Az egészségügyi szolgáltatásokkal összefüggésben keletkezett kárigényekre, illetve a
személyiségi jogsértések esetén követelhető igényekre a Ptk.-nak a szerződésen kívül
okozott kárért való felelősségre, valamint a személyiségi jogok megsértésének
szankcióira vonatkozó szabályait kell megfelelően alkalmazni".
- 13/14 -
Ez a kodifikációs megoldás kétségkívül dogmatikai ellentmondásokkal jár, viszont megelőzi a
kezdeti jogalkalmazási zavarokat és lehetővé teszi az eddigi esetjog továbbélését - ahogy a
módosító javaslat miniszteri indokolása fogalmaz: fenntartja a status qou-t.[3]
Az Eütv. 244. § (2) bekezdése értelmében az egészségügyi szolgáltatásokkal összefüggésben
érvényesített kártérítés, illetve sérelemdíj iránti igényekre - utóbbi esetén a Ptk. 2:52. § (2)
bekezdésének utaló szabálya folytán - a Ptk. 6:519. §-ban elhelyezett deliktuális alaptényállást
kell alkalmazni, amely szerint: "Aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni.
Mentesül a felelősség alól a károkozó, ha bizonyítja, hogy magatartása nem volt felróható".
A törvényi tényállás premisszái ez alapján: (1) jogellenes - károkozó vagy személyiségi jogot
sértő - magatartás, (2) felróhatóság, (3) kár vagy nem vagyoni sérelem bekövetkezte, (4) a
kár, nem vagyoni sérelem és károkozó magatartás közötti okozati összefüggés.
III. Az egészségügyi kártérítési perek bizonyítási sajátosságai
1. A különös bizonyítási szabályok kialakításának indoka
A perbeli bizonyítás szabályai alapvetően befolyásolják az eljárás kimenetelét, mivel a
bizonyítatlanság következményeit mindig az viseli, aki a bizonyítási érdeket hordozza. Az
anyagi jogszabály egyértelmű a bizonyítási teendőket illetően: perben a felperesnek kell
bizonyítani a jogellenességet, a hátrányt és az okozati összefüggést, míg az alperes a kimentés
körében felróhatósága hiányát bizonyítja. E konstrukció ellenére azonban az egészségügyi
kártérítési perekben eltérő szabályokat fejlesztett ki a bírói gyakorlat. Speciális bizonyítási
szabályok kialakítása alapvetően a jogviszony sajátosságaira, különösen a felek
egyensúlyhiányos pozíciójára, valamint az okozati összefüggés bizonyításában rejlő
nehézségekre vezethető vissza.
A felelősségi feltételek közül az egészségügyi perekben döntően az okozati összefüggés
képezi a jogvita központi kérdését. A kártérítés alapkonstrukciója szerint a felperesnek kell
bizonyítania, hogy az őt ért hátrány az alperes mely magatartásával okozati összefüggésben
keletkezett. Ez ugyanakkor azt jelentené, hogy a laikus betegnek meg kellene jelölnie és
bizonyítania, hogy az orvosok mely konkrét mulasztása vagy cselekvése vezetett
állapotromlásához, emellett az ehhez párosuló természettudományos bizonytalanságokat is a
terhére kellene értékelni.
A biológiai folyamatok összetettsége miatt rendkívül nehéz megállapítani azt az okot, amely a
nem várt eredmény kiváltója volt. Természettudományos szempontból gyakran lehetetlen
rekonstruálni, hogy az orvos magatartása okozta-e az egészségkárosodást vagy egyéb, ettől
független ok. Az okozati összefüggés bizonyítása nemcsak bizonytalanságokkal terhelt, de
akár el is lehetetlenülhet abban az esetben, amikor a kórház nem vezeti az egészségügyi
dokumentációt, nem készít műtéti naplót. Ilyen esetekben nyilvánvalóan igazságtalan lenne
csupán abból az okból elutasítani a beteg igényét, mert az egészségügyi szolgáltató nem
teljesítette törvényben előírt kötelezettségét.
2. A bírói gyakorlat által megalkotott vélelem
A vélelem fogalmilag egy nem bizonyított, de valószínű tényre való következtetés. Abból
kiindulva, hogy az egészségügyi ellátás nem kívánt, negatív eredménye a kezelési szerződés
céljával ellentétes, megalapozottan lehet következtetni arra, hogy a bekövetkezett hátrányt
valamilyen kezelési hiba, hiányosság okozta.[4] Amennyiben még sincs így, a szakmai
szupremáciával rendelkező alperes a felelősség alól képes magát kimenteni. E gondolat
mentén a bírói gyakorlat megalkotta azt a vélelmet, amely szerint a kezelés során ténylegesen
bekövetkezett hátrány a kezelési hiba következménye. Tényálláselemekre lebontva ez azt
jelenti, hogy az egészségügyi ellátás során a betegnél keletkezett egészségromlás vagy halál
(vélelmező tény) a nem megfelelő kezeléssel áll okozati kapcsolatban (vélelmezett tény).
E vélelem felállítása folytán kifejlődött következetes joggyakorlat szerint a felperesnek
elegendő bizonyítania, hogy a testi, egészségügyi hátrányos változás vagy halál az alperes
által nyújtott kezelés során, vagy a kezelést követően utóbb, azzal összefüggésben következett
be. Ennek sikere után az alperest terheli annak bizonyítása, hogy tevékenysége során az
általában elvárható gondossággal, az írott és íratlan szakmai követelményeknek, a szakmai
szabályoknak megfelelően járt el, és a kár ennek ellenére következett be, vagy ettől
függetlenül is ugyanígy bekövetkezett volna.[5]
3. Az okozati összefüggés bizonyítása és a bizonyítási teher átfordulása
A fenti megoldással a bíróság - értékelve a beteg oldalán jelen levő információs aszimmetriát
és a bizonyításban
- 14/15 -
rejlő szükséghelyzetet - az okozati összefüggés területén bizonyítási kedvezményt jutatott a
felperesnek és megfordította a bizonyítási terhet, ezzel a jogvita súlypontját az alperesi
kimentésre terelve.[6]
A bizonyítás oldaláról megközelítve mindez azt jelenti, hogy az okozati összefüggést a
betegnek csupán korlátozottan kell igazolnia, elegendő azt valószínűsítenie (elsődleges
bizonyítás), ehhez képest az ellátás menetét érintő releváns eseményekről pontos tudomással
és szakmai tapasztalattal rendelkező egészségügyi szolgáltatót terheli annak bizonyítása, hogy
a kedvezőtlen állapotot nem gyógyító tevékenysége idézte elő (másodlagos bizonyítás).[7]
Közelebbről szemlélve tehát az okozati összefüggés bizonyításának két szintje
különböztethető meg. A felperes érdekkörébe tartozó szükségképpen alacsonyabb szintű,
gyakorlatilag a valószínűséggel határos, míg az alperestől kimentés körébe telepített
magasabb bizonyossági szintű.
A bírói gyakorlat az elsődleges bizonyítás körében elegendőnek ítéli, ha a felperes az
egészségügyi ellátás és a bekövetkezett végállapot közötti logikai kapcsolatot igazolja. Ez
minimálisan a térbeli és időbeli egybeesés igazolását jelenti[8], de megítélésem szerint több
annál, mivel ez a logikai következtetés végső soron arra irányítja a figyelmet, hogy első
látásra az ellátás során nem az elvárható gondossággal jártak el, és ezért a beteget hátrány
érte. Ha a logikai láncban ellentmondás van, az azt jelenti, hogy a bizonyítási teher nem
fordul át, az alperesi exculpatio nem jut szerephez, és a bíróság alperesi kimentés nélkül
utasítja el a felperes keresetét.
A kauzális kapcsolat megléte tehát a vélelem alkalmazása ellenére sem tekinthető eleve
adottnak. Fellelhetőek olyan jogesetek is, amikor a bíróság az okozati összefüggés hiányának
meglétét - a bizonyításkönnyítő vélelmet megszorítóan alkalmazva - már első lépcsőben,
ellenbizonyítás nélkül állapítja meg. Így ha az orvosi magatartással megállapíthatóan nincs
adekvát-releváns oksági kapcsolatban a keletkezett hátrány, a bíróság az okozati összefüggés
hiányában, az alperes kimentésére tekintet nélkül utasítja el a keresetet. A Szegedi Ítélőtábla
egy többször hivatkozott ügyében akként foglalt állást, hogy a halálos eredmény kórházi
bekövetkezése ("finalitás") a kauzális láncban fennálló hiányt nem pótolja, az pusztán nem
alapozza meg az okozati összefüggés fennállását.[9]
Meg kell említeni végül, hogy az ok-okozati összefüggés feltételének tiszta vizsgálata és
szétválasztása az elvárható gondosságtól a gyakorlatban nehezen megvalósítható, hiszen az
okozás - tevés vagy mulasztás - mint objektív kártérítési feltétel, nehezen értékelhető az erre
vonatkozó szubjektív elem, a felróhatóság nélkül.[10]
4. Az alperesi kimentés, mentesülés
A felperesi bizonyítás sikere esetén, az alperesi kimentés kerül előtérbe. Miután a bírói
gyakorlat az egészségkárosodáshoz vezető okfolyamat tényleges igazolását az alperesi
kimentés körében várja el, a bizonyítási feladatokat túlnyomórészt az egészségügyi
szolgáltatóhoz telepíti. Ez azzal jár, hogy ha lehet találni olyan momentumot az ellátás során
(elmaradt vizsgálat, kellően nem indokolt beavatkozás, dokumentációs hiányosság), ahol az
elvárható gondosság nem teljesült vagy nem bizonyítható annak a teljesülése, az alperes
mentesülése sikertelen, így felelőssége megállapítható.[11] Ha az egészségromlásnak több
lehetséges oka is van, az egészségügyi intézmény kimentéssel kapcsolatos bizonyítási
kötelezettsége kizárólag azokra a lehetséges okokra korlátozódik, amelyek tevékenységével
összefüggnek.[12]
Lényegében az egészségromlás, halál bekövetkezése és az egészségügyi ellátás során
látszólag elkövetett gondatlanság közötti okozati kapcsolat természettudományos
bizonytalansága az egészségügyi szolgáltató terhén marad mindaddig, amíg nem bizonyítja,
hogy felróható kezelési hiba nem történt, a hátrány nem a kezelési hiba miatt következett be,
vagy pedig az a kezelési hibától függetlenül is bekövetkezett volna.
Ebből következően az egészségügyi szolgáltató felelősség alóli mentesülését klasszikusan a
felróhatóság, illetve az okozati kapcsolat hiánya alapozhatja meg. Az eredeti értelemben vett
exculpatio körében azt kell bizonyítani az alperesnek, hogy részéről felróható kezelési hiba
nem történt, vagyis eljárása megfelelt az Eütv. 77. § (3) bekezdésében foglalt gondossági
mércének.[13] Az ok-okozati kapcsolat talaján a felelősség alóli mentesüléshez vezet annak
bizonyítása, hogy a bekövetkezett egészségromlás nem a kezelés miatt keletkezett (ténybeli
okozatosság hiánya), valamint az is, ha a szakmailag egyébként nem
- 15/16 -
megfelelő kezelésével nem áll adekvát és jogilag releváns oksági kapcsolatban bekövetkezett
hátrány, mivel az a kezelési hibától függetlenül is bekövetkezett volna (jogi okozatosság
hiánya).[14] Utóbbi eset azt jelenti, hogy az egészségügyi szolgáltató felróható magatartása
ellenére is kimentheti magát.
IV. Perjogi szükséghelyzetek a Pp.-ben
1. A Pp. által bevezetett jogintézmények célja, funkciója
A polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (Pp.) új jogintézményként
szabályozza az állítási és bizonyítási szükséghelyzetet, amelyet a miniszteri indokolás a
törvényi szabályozás legfontosabb újításai között emeli ki.
A perjogi szükséghelyzetek bevezetésének alapja az a jogalkotói felismerés, hogy bizonyos
élethelyzetekben az egyik fél rajta kívül álló okokból, méltánytalanul kerül hátrányosabb
perjogi helyzetbe, ahol a jogvita eldöntését befolyásoló eszközökkel a vele szemben álló fél
rendelkezik. Ilyen helyzetekben az anyagi igazság érvényesülése, a gyengébb fél védelme és a
peres felek közötti egyensúly megteremtése érdekében beavatkozás indokolt az állítási, illetve
bizonyítási teher megfordításán keresztül.
Az anyagi jogszabályokban megjelenő vélelmek és ideiglenes igazságok körén kívül
előállhatnak olyan szituációk, amikor a bizonyítási feladatokat a bizonyító fél ellenfelére
indokolt áttelepíteni, aki ténylegesen rendelkezik a releváns tények, adatok, bizonyítékok
felett, és ebből fakadóan képes a bizonyítás eredményességét megnehezíteni, netán
ellehetetleníteni. Az anyagi jogszabály megalkotása során ideális esetben a törvényalkotó
figyelmet szentel a jogalanyok életviszonyának, bizonyítási lehetőségeinek és a törvényi
tényállást ennek megfelelően alkotja meg, szükség esetén bizonyítási kedvezményeket
biztosító szabályokat (kimentés, ideiglenes igazság, vélelem, fikció) állapít meg.[15] Mégis
vitathatatlan, hogy az absztrakt anyagi jogi szabályozás nem minden élethelyzetben képes
kielégítő megoldást nyújtani, ezért szükség van olyan eljárásjogi elvek bevezetésére, amelyek
alternatív bizonyítási szabályok alkalmazására adnak lehetőséget.[16]
2. Eljárásjogi szükséghelyzetek kezelése a Pp. hatálybalépése előtt
Az egyes jogviszonyok sajátosságaiból és az információhiányból eredő egyensúlyhiány
perbeli kezelésének szükségessége nyilvánvalóan már az új kódex hatálybalépése előtt
felmerült. A dilemma így nem új keletű: egyes esetekben a jogérvényesítő féltől nem várható
el a jogsérelmet megalapozó törvényi tényálláselemek konkrét, történeti megvalósulási
módjának teljes körű állítása, sem pedig bizonyítása, hiszen a fél neki fel nem róható módon
olyan információk hiányában szenved, amelyekkel perbeli ellenfele rendelkezik.[17]
Tételes jogi rendelkezések hiányában a felvázolt problémát a bírói gyakorlatnak kellett
megoldania. Emiatt a bíróság kivételesen a bizonyítási teher megfordításának eszközével
jogszabályi felhatalmazás nélkül is élt.
A jogérvényesítő fél oldalán lévő állítási és bizonyítási kényszer-, illetve szükséghelyzet
perbeli kezelésének legjobban kifejlődött formája az egészségügyi szolgáltatással
összefüggésben elszenvedett hátrányok miatti perekben érhető tetten. A kialakult gyakorlat
szerint a betegnek konkrét orvos-szakmai mulasztást nem kell prezentálnia, kereseti
tényállításai alátámasztására elégséges az okozati összefüggés vélelmezése. Ehhez képest az
egészségügyi szolgáltatónak kell kimentenie magát a kezelési hiba vélelme alól, amelynek
keretében egyidejűleg bizonyíthatja az okozás vagy a felróhatóság hiányát.
3. Állítási és bizonyítási szükséghelyzet összehasonlítása
Az állítási ás bizonyítási szükséghelyzet között szoros logikai kapcsolat van, hiszen a
bizonyítási érdek az állítási érdekhez igazodik. A bizonyítás fő szabályként annak a félnek a
feladata, akinek érdekében áll a bizonyítandó tény állítása.[18] Bizonyításnak ezért
főszabályként az állított tények tekintetében lehet helye, vagyis a bizonyítás feltételezi a
megelőző állítást.[19]
Ebből az is adódik, hogy az állítási szükséghelyzet a per szakaszának korábbi stádiumába, a
perfelvételi szakba, a bizonyítási szükséghelyzet az érdemi tárgyalási szak körébe illeszthető
be. E szempont alapján helyezte el a törvényalkotó a két jogintézményt a kódex külön
részeiben.
A két jogintézmény közötti distinkció ott érhető tetten, hogy míg állítási szükséghelyzet
esetén a fél másodlagos
- 16/17 -
tényelőadásait nem tudja megtenni, addig bizonyítási szükséghelyzet esetében a tényállításra
általában képes, de a tény bizonyítására vezető adekvát bizonyítási indítvány megtételéhez
szükséges adatokkal nem rendelkezik, az számára nem lehetséges. Emellett a bizonyítási
szükséghelyzet fogalmi körében tartozik az is, amikor az érdekelt fél meg tudja nevezni a
releváns tényre vonatkozó pótolhatatlan bizonyítási eszközt, de az az ellenérdekű fél
rendelkezési hatalma alatt van.[20] Végül megemlítendő, hogy a bizonyítási szükséghelyzet
alkalmazási köre a Pp.-ben sokkal szélesebb.[21]
A jogintézmények funkciója, hogy a szükséghelyzetre alaposan hivatkozó félre nézve a
törvény eljárásjogi kedvezményeket állapít meg. A szükséghelyzetet meglapozó
körülményeket elsősorban tehát a félnek kell észlelnie. A Pp. lehetővé teszi, hogy a fél
beadványában közvetlen felhívást intézzen az ellenfélhez.[22]
V. Az állítási szükséghelyzet
A Pp. - a koncentrált, professzionális per ideáját szem előtt tartva - megköveteli, hogy a
jogérvényesítő fél a jogát megalapozó konkrét tényeket teljeskörűen előadja.[23] Az állítás
annak a félnek az érdeke, egyben feladata, aki arra jogot alapít. A kereseti jogállítás
tekintetében az állítási érdeket a felperes hordozza. A felperes keresetlevelében köteles
előadni az érvényesíteni kívánt jogot és a kereseti kérelmet megalapozó tényeket [Pp. 170. §
(2) bek. c) pont]. Ez absztrakt módon azt jelenti, hogy az érvényesíteni kívánt jog törvényi
tényállási elemek ténybeli előfeltételeit (törvényi tényálláselemek), valamint ezek kellően
részletes, életben megvalósult egyedi történéseit (történeti tényálláselemek) a felperesnek
tényként kell állítania.[24]
A jogot és kérelmet megalapozó releváns tények között a fentiek alapulvételével szükséges
különbséget tenni elsődleges és másodlagos tények között. Az elsődleges tények a törvényi
tényállási elemek megvalósulásának állítását öleli fel, a másodlagos állítások pedig azokat a
konkrét, határozottan megjelölt tényeket involválják, amelyek relevánsak a törvényi tényállás
megvalósulása szempontjából.[25]
Az állítási szükséghelyzet jogintézményét a jogalkotó az ún. információ-aszimmetrikus
helyzetek megoldására vezette be. Ez esetben az egyik félnél objektív okokból fennálló
információhiány önhibáján kívül meggátolja őt a konkrét, határozott tények teljes körű
előadásában, mivel ezek a részletes tények kizárólag a másik félnél állnak rendelkezésre. E
kényszerhelyzetben az állításban érdekelt fél gyakran olyan folyamatot kellene, hogy
felfedjen, amit nem ismer és szakismeret hiányában nem is elvárható, hogy részletesen
ismertessen. Ehhez képest az ellenfél az eseményekhez való különleges közelsége alapján az
eseményekről kellő információval bír.[26]
Az állítási szükséghelyzet funkciója, hogy ebben a kényszerhelyzetben a jogérvényesítő fél
ellenfelére hárítja a részletes tények állításának terhét.

A Pp. 184. § (1) bekezdése értelmében a fél állítási szükséghelyzetben van, ha a)

valószínűsíti, hogy a határozott tények állításához szükséges információval kizárólag az
ellenérdekű fél rendelkezik, b) igazolja, hogy az információ megszerzése és megtartása
érdekében szükséges intézkedéseket megtette, c) az ellenérdekű fél bírói felhívásra sem
adja meg az információt, és d) az ellenérdekű fél nem valószínűsíti az a) és b) pontban
foglaltak ellenkezőjét.
Fontos kiemelni, hogy állítási szükséghelyzetben a fél csak a másodlagos tények tekintetében
lehet, miután a törvény szóhasználatában a "határozott tények" a másodlagos állításokat fedik
le. Az elsődleges állítás hiánya a keresetlevél tartalmi hiánya folytán annak visszautasításához
vezet.[27]
Állítási szükséghelyzetére a fél kell, hogy hivatkozzon, valószínűsítve információhiányos
helyzetét és igazolva az adat megszerzése érdekében tett szükséges intézkedések megtételét,
egyben felhívást intézve az ellenérdekű félhez a tények szolgáltatására. A bíróság által is
elismert állítási szükséghelyzet következménye, hogy a fél mentesül a szükséghelyzettel
érintett másodlagos állítási teher alól, s abban az esetben, ha az ellenérdekű fél felhívásra nem
adja ki a kért információt, a bíróság a törvényi tényállási elemek fennállását megvalósultnak
tekinti.[28]
Az egészségügyi kártérítési perekre megfeleltetve az állítási szükséghelyzetet, a beteg
nyilvánvalóan információ híján van, ezért nem tudja előadni, hogy az ellátás során pontosan
milyen orvosi mulasztások miatt következett be nála egészségbeli hanyatlás. Ezt szaktudás
hiányában az egészségügyi dokumentáció elolvasását követően sem tudja feltétlenül
szolgáltatni. Emiatt a következetes ítélkezési gyakorlat - látens módon elismerve a beteg
állítási szükséghelyzetét - nem kívánta meg a felperestől a pontos orvos-szakmai mulasztás
megjelölését és a hátrányhoz vezető teljes okozati lánc teljes körű feltárását, ehelyett
megelégedett a kezelési hiba puszta vélelmezésével, annak állításával, hogy az egészségi
állapotában bekövetkező hátrányos változás az egészségügyi szolgáltatás igénybevétele során
következett be. A korábbi joggyakorlat tehát felismerte a beteg állítási szükséghelyzetét, de
azt nem határolta el a bizonyítástól.
- 17/18 -
VI. A bizonyítási szükséghelyzet
A bizonyítási szükséghelyzet jóllehet új törvényi fogalom, de - ahogy arra a miniszteri
indokolás is utal - a jogirodalmat és a bírói gyakorlatot régóta foglalkoztatja a valószínűségi
bizonyításon és a bizonyítási teher megfordításán keresztül.
Amint Farkas József rámutatott a jogintézmény egyik fő aspektusára, "[b]izonyítási
szükséghelyzetről akkor beszélhetünk, amikor a teljes bizonyítás nem lehetséges, de a per
állása szerint valamely tény fennállása nagyon valószínű és a bírói lelkiismeret nem engedi
meg a bizonyítási teher szabályainak merev alkalmazását."[29]
A bizonyítási szükséghelyzet lényege tehát abban fogható meg, hogy a bizonyítandó tényt
körülvevő egyedi adottságok miatt a teljes bizonyosság elérése nagy nehézségekbe ütközik,
vagy gyakorlatilag lehetetlen, de az a bizonyossággal határos valószínűséggel megállapítható,
figyelembe véve az események általános tapasztalat szerinti lefolyását és a bizonyító fél
méltányos körülményeit. Ezenkívül a bizonyítási szükséghelyzet olyan perbeli
kényszerhelyzetekre reagál, amikor a bizonyító fél ellenfele rendelkezik perdöntő
bizonyítékok felett, és emiatt az ő kezében van a bizonyítás sikerességének minkénti
eldöntése. Az alapvetően passzivitásban motivált fél a bizonyítási szükséghelyzet
jogkövetkezménye miatt érdekeltté válik a bizonyítási eszköz szolgáltatásában.
Az egészségügyi szolgáltató kezelési hibákért való felelőssége összefüggésében a "bizonyítási
szükséghelyzet" - akkor még pozitív jogon kívüli - fogalma a tudományos munkákon túl a
bírói ítéletek indokolásában is megjelent - utóbbiban fontos szerepe volt Kemenes István
orvosi kártérítési felelősség tárgyában írt komplex előterjesztésének.[30]
Az orvosi kártérítési perekben kifejlesztett vélelmen és a bizonyítási teher átfordításán
keresztül a bírói gyakorlat tartalmilag elismerte a felperes bizonyítási szükséghelyzetét.
Ahogyan azt Kemenes István kifejtette: "A »bizonyítási szükséghelyzetből« következik, a
gyógyintézetnek kell bizonyítania, hogy a lehetséges, elvárhatóan igénybe vehető szakmai
intézkedéseket teljeskörűen megtette, és az egészségkárosodás ennek ellenére, illetve ettől
függetlenül következett be. [...] A »bizonyítási szükséghelyzet« indokolja, hogy a
felróhatóság, és egyben a szerződésszegés - a szakmai szabályok megszegésének - hiányát a
szakmailag ebben a helyzetben lévő gyógyintézet bizonyítsa."[31]
A hatályos jogot vizsgálva, a Pp. 265. § (2) bekezdése szerint a fél bizonyítási
szükséghelyzetben van, ha valószínűsíti, hogy a) a bizonyítási indítványához nélkülözhetetlen
adatokkal kizárólag az ellenérdekű fél rendelkezik, és igazolja, hogy az ezek megszerzéséhez
szükséges intézkedéseket megtette, b) a tényállítás bizonyítása számára nem lehetséges, de az
ellenérdekű féltől elvárható az állított tények fenn nem állásának a bizonyítása, vagy c) a
bizonyítás sikerességét az ellenérdekű fél neki felróhatóan hiúsította meg.
A bizonyítási szükséghelyzet fenti négy formáját illetően megállapítható, hogy az a) és b)
pontban meghatározottak az állítási szükséghelyzet bizonyítási megfelelői.[32] Az eddigi
ítélkezés gyakorlatban megjelent szükséghelyzetnek a b) pontban részletezett esetkör felel
meg, mivel a bíróság egyértelműen az alperestől várja el a kezelési hiba vélelmének
megdöntése alapjául szolgáló tények bizonyítását. Az a) pont szerinti eset továbbá
hivatkozható az egészségügyi dokumentáció kiadása céljából.
A Pp. szövegéből következően a bizonyítási terhet viselő félnek kell kimutatnia a
szükséghelyzetet és az azt megalapozó körülményeket, ezenfelül a fél tényállításai mellett
meghatározott valószínűség is kell, hogy szóljon.[33] A félnek az b) és c) pontot érintően
valószínűsítési, az a) pontot illetően igazolási kötelezettsége áll fenn. A törvény szándékosan
nem a szükséghelyzet fennállásának "bizonyítását" várja e körben el, hanem annál
alacsonyabb fokú meggyőzési módot is elégségesnek talál.
A bizonyítási szükséghelyzet jogkövetkezményét az ellenérdekű fél a Pp. 265. § (2) bekezdés
a)-c) pontban foglalt körülmények megcáfolásával védheti ki, vagyis azzal, hogyha
valószínűsíti, hogy a szükséges adatokkal nem rendelkezik; az adatokkal más személy is
rendelkezik; a másik fél nem tette meg a szükséges intézkedéseket; a tényállás bizonyítása
közreműködése nélkül is lehetséges; a bizonyítandó tény fennállását kizáró tények bizonyítása
nem várható el tőle; a bizonyítás sikeressége nem hiúsult meg vagy azt nem ő hiúsította meg.
[34]
Amennyiben az ellenfél a kért bizonyítékokat nem szolgáltatja, illetve nem is cáfolja meg a
fél azon állítását, miszerint szükséghelyzet esete áll fenn, azt a következtetést kell levonni,
hogy nem rendelkezik számára kedvező bizonyítékkal, és ezért a bizonyíték vélelmezett
tartalmát a terhére kell értékelni.[35] A bizonyítási szükséghelyzet bíróság általi
elismerésének következménye következésképpen, hogy a bíróság - a másik fél vitatása
ellenére - bizonyítás nélkül valónak fogadja el a bizonyításban érdekelt fél tényállítását.
VII. Összegzés
A bírói gyakorlat korán felismerte, hogy egyes perbeli szituációkban a felek között a releváns
információk és
- 18/19 -
bizonyítékok feletti rendelkezés, valamint a bizonyítás tárgyát képező eseményekkel
kapcsolatos szakismeretek tekintetében olyan mértékű aszimmetria, egyensúlyhiány
uralkodik, ami miatt a jogérvényesítő fél aránytalan nehézségekkel küzd az eljárásban. Ezen
perjogi helyzetek orvoslására a bíróság - voltaképpen törvényi felhatalmazás hiányában, de
anyagi igazságosság, jóhiszeműség és észszerűség elvétől vezérleve - a bizonyítási teher
megfordításával esetenként eljárásjogi kedvezményt juttatott a szükséghelyzetben lévő félnek.
A jogalkotó az állítási és bizonyítási szükséghelyzet intézményének kodifikálásával egy
régóta jelentkező gyakorlati igényt elégített ki. Amellett, hogy a Pp. valójában a bírói
jogfejlesztés vívmányait emelte törvényerőre, a két új jogintézmény bevezetése rendkívül
jelentős. Az új szabályozás immár törvényi alapot szolgáltat az ismertetett perbeli anomáliák
kezelésére és bátrabb jogalkalmazást tesz lehetővé. A normatív felhatalmazás megteremti a
szükséghelyzetek általános alkalmazhatóságát olyan perekben is, ahol korábban nem alakult
ki egységes gyakorlat a bizonyítási feladatok eltérő megosztására.
Mint ismeretes, az egészségügyi szolgáltatással összefüggő perekben a bírói gyakorlat a
hatályos jogfogalmaink szerinti állítási és bizonyítási szükséghelyzeteket mögöttesen
korábban is következetesen alkalmazta. Ezekben a perekben az a speciális helyzet forog fent,
hogy a felperes állítási és bizonyítási szükséghelyzetben is van.
A kialakult gyakorlatnak megfelelően a bíróság mentesítette a felperest az okozati
összefüggés terén az egyébként őt terhelő másodlagos tényállítás és bizonyítás alól, és a
felelősség fennállása szempontjából releváns válaszokat az alperesi kimentésnél követelte
meg. Így az alperesnek kellett megjelölnie, s egyben bizonyítania, hogy a keletkezett negatív
eredmény nem a gyógyító tevékenysége miatt következett be, illetve amiatt felróhatóság nem
terheli.
A tárgyalt pereket érintően kérdésként egyedül az merül fel, hogy a szükséghelyzetek bíróság
általi felismerése és alkalmazása mennyire lesz automatizmus. A Pp. szövege szerint ugyanis
elengedhetetlen, hogy a szükséghelyzetet a fél maga tárja fel.
Kérdés, hogy a bíróság a kereset ténybeli alapjának teljessége körében elvárja-e a betegtől,
különösen, ha jogi képviselő nélkül jár el, hogy állítási szükséghelyzetre hivatkozzon és
igazolja a Pp. 184. § (1) bekezdés b) pontja szerinti, kissé életszerűtlen intézkedését.
Álláspontom szerint az orvosi mulasztás részletekbe menő kereseti tényelőadása az új Pp.
hatálya alatt sem elvárt, ezért a felperesnek tipikusan nem kell állítási szükséghelyzetre
hivatkoznia, hogy elkerülje a keresetlevél visszautasítását.
A bizonyítási szükséghelyzetre történő utalás ezzel szemben mindenképpen explicit kell, hogy
legyen, hiszen ehhez illeszkednek a perbeli bizonyítási teendők. Jogi képviselővel eljáró féltől
kétségkívül elvárható a bizonyítási szükséghelyzet azonosítása, ennek hiányában pedig a
felperes a bíróság Pp. 237. § szerinti anyagi pervezetésével juthat el ennek felismeréséhez. A
bíróságnak ilyen módon tehát hivatalból is észlelnie kell a fél bizonyítási szükséghelyzetét és
tájékoztatást kell adnia, majd ezt követően a következetes gyakorlathoz igazodva kell
meghatároznia a felek bizonyítási feladatait.
Összegezve a leírtakat, megállapítható, hogy az eljárásjogi szükséghelyzeteket érintő új
perrendi szabályozás az orvosi kártérítési perekben kevésbé fog nóvumot jelenteni. A Pp.
újításai inkább olyan tényállások esetén teremtik meg bizonyítási teher átfordításának
lehetőségét, ahol nem volt kialakult gyakorlat erre. Ennek alapján a bizonyítási
szükséghelyzet alkalmazása előtérbe kerülhet a bv. intézetben való fogvatartással összefüggő,
a jóhírnév és magánélethez fűződő jog megsértésével, valamint az internetes személyiségi
jogsértéssel kapcsolatos sérelemdíj iránti, a termékszavatosság, szabadalombitorolás vagy
rokontartás miatti, illetve munkaügyi perekben. •

JEGYZETEK
[1] Meg kell jegyezni mindemellett, hogy a modern orvoslásban egyre több olyan
beavatkozással találkozunk, amelynek kifejezett célja valamilyen eredmény létrehozása. Ide
sorolhatóak a nem terápiás célú, magánklinikák által végzett szépészeti műtétek, a fogorvosi
szerződések, vagy éppen a sterilizáló, illetve terhességmegszakító beavatkozások.
[2] Csécsy Andrea - Fézer Tamás - Havasi Péter - Tóth Endre Tamás - Varga Nelli:
Nagykommentár a kártérítési joghoz, Wolters Kluwer, Online Kommentár, 2013. VII. 1.
[3] Arról, hogy ez a jogalkotói lépés nem volt feltétlenül szükséges lásd: Kemenes István: Az
esély elvesztése mint vagyoni és nem vagyoni hátrány. Magyar Jog, 2018/12. 663.
[4] A felróható magatartást megvalósító kezelési hiba lehet téves diagnózis, inadekvát
kezelés, műtéti vagy kezelési késedelem, műtéti hiba vagy akár a gyógyító tevékenység
szervezési hiányossága.
[5] A gyakorlat megjelent többek között: Legfelsőbb Bíróság Pfv.III.22.099/2000.; EBH
2006.1506.; Legfelsőbb Bíróság Pfv.III.21.376/2007., Legfelsőbb Bíróság
Pfv.III.20.815/2008.; BDT 2008.1801.; Legfelsőbb Bíróság Pfv.III.20.549/2009., Debreceni
Ítélőtábla Pf.I.20.258/2011/5.; BDT 2013.2841., BDT 2013.3030., BDT 2016.3510., Szegedi
Ítélőtábla Pf.I.20.048/2015/5.
[6] E helyen párhuzam vonható a common law-ban alkalmazott, de római jogi eredetű res ipsa
loquitur doktrínával, amely áthelyezi a bizonyítás terhet olyan gondatlanságból elkövetett
károkozásoknál, amelyeknél a személyi sérülés bekövetkezte kétségkívül az alperes
ellenőrzési körében megjelenő gondatlan magatartás következménye. E doktrínára akkor
hivatkoznak elsősorban, amikor a felperes konkrétan nem tudja megjelölni az alperesi
jogellenes magatartás ténybeli megvalósulását, de a baleset körülményeiből nyilvánvalóan
következik, hogy az alperes megsértette az elvárható gondosság (duty of care) követelményét
(Douglas v. Board of Education eset - Ill. App. Ct. 1984).
[7] Elsődleges és másodlagos állítási/bizonyítási kötelezettség (sekundäre Darlegungslast)
aszimmetrikus bizonyítási helyzetekben történő elkülönítése a német jogtudomány terméke
lásd: Musielak, Hans-Joachim: Die Grundlagen der Beweislast im Zivilprozeß, Walter de
Gruyter, Berlin, 1975. 141-144. és Schilken, Eberhard: Zivilprozessrecht, Vahlen, München,
2014. 235-236.
[8] Pribula László: Az ok-okozatosság elemzése a kártérítési perekben, Med. Et Jur., 8. évf. 4.
szám, 2017. 29.
[9] BDT 2013.2841.
[10] Legfelsőbb Bíróság Pfv.III.20.549/2009.
[11] Debreceni Ítélőtábla Pf.I.20.575/2015/4.
[12] EBH 2009.1956.; BH 2011.282.
[13] Szegedi Ítélőtábla Pf.I.20.531/2014/5., Szegedi Ítélőtábla Pf.I.20.048/2015/5.
[14] BDT 2013.2841., Szegedi Ítélőtábla Pf.I.20.531/2014/5., Szegedi Ítélőtábla
Pf.I.20.048/2015/5.
[15] A mintaadó német jogban az orvosi műhibáért való felelősség különös bizonyítási
szabályait a BGB 630h §-a tartalmazza.
[16] Légrádi István: Gondolatok a bizonyítás általános kérdéseihez, In: Németh János - Varga
István (szerk.): Egy új polgári perrendtartás alapjai. HVG-ORAC, Budapest, 2014. 464-465.
[17] Döme Attila: A bizonyítás általános szabályai, In: Varga István (szerk.): A polgári
perrendtartás és a kapcsolódó jogszabályok kommentárja II/III., HVG-ORAC, Budapest,
2018. 1001.
[18] Pp. 265. § (1) bek.
[19] A bizonyítási érdek Pp. 265. § (1) bekezdésében rögzített főszabályától egyrészt az
anyagi jogi jogszabály (törvényi vélelmek, ideiglenes igazságok), másrészt maga az eljárási
törvény (hivatali bizonyítás, bizonyítás nélkül megállapítható tények, bizonyítási
szükséghelyzet) adhat eltérési lehetőséget.
[20] Döme: i. m. 1111.
[21] Uo. 1003.
[22] Pp. 170. § (5) bek. a)-b) pont, Pp. 199. § (5) bek. a)-b) pont.
[23] Wopera Zsuzsa (szerk.): Magyarázat a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX.
törvényhez, Wolters Kluwer, Online Kommentár 2017. XI. 10.
[24] Döme: i. m. 1101.
[25] Éless Tamás: Információhiányos helyzet, állítási szükséghelyzet, In: Varga István
(szerk.): A polgári perrendtartás és a kapcsolódó jogszabályok kommentárja I/III., HVG-
ORAC, Budapest, 2018. 813-814.
[26] Musielak: i. m. 141.
[27] Vö: Pp. 176. § (1) bek. j) pont
[28] Éless: i. m. 816.
[29] Farkas József - Kengyel Miklós: Bizonyítás a polgári perben, KJK-KERSZÖV,
Budapest, 2005. 62.
[30] Debreceni Ítélőtábla Pf.20.723/2009/7., Debreceni Ítélőtábla Pf.20.631/2011/4.,
Debreceni Ítélőtábla Pf.20.238/2012/7., Pécsi Ítélőtábla Pf. 20.088/2016/4., illetve a Szegedi
Ítélőtábla Polgári Kollégiuma vezetőjének előterjesztése az orvos kártérítési felelősségének
egyes kérdéseiről II. 4. a) és b) pont
[31] A Szegedi Ítélőtábla Polgári Kollégiuma vezetőjének előterjesztése az orvos kártérítési
felelősségének egyes kérdéseiről.
[32] Döme: i. m. 1111.
[33] Döme: i. m. 1111. és Légrádi: i. m. 469.
[34] Döme: i. m. 1114.
[35] Légrádi: i. m. 469. és Musielak: i. m. 144.