To Professor, with Love –

Tanáromnak szeretettel
II összesen Tiltott férfiak
Linda Kage
Könyvmolyképző (2023)

Címke: erotikus, romantikus, regény, egyetem

erotikusttt romantikusttt regényttt egyetemttt
HARMADÉVES AZ EGYETEMEN. SZTÁRSPORTOLÓ,
A LÁNYOK PEDIG KÖRBERAJONGJÁK.
Az egyetemen istenként tisztelnek, pedig hétszáz mérföldre
innen, a szülővárosomban még mindig a francot sem érő
lakókocsis kölyök vagyok. A város szajhájának fia és három
fiatalabb kölyök bátyja, akik számítanak rá, hogy nem szúrom
el, és sikerül őket kiszabadítanom abból a mocsokból, amiben
felnőttek.
Ez a két szerep sosem keveredett össze, amíg valakinek meg
nem mutattam az igazi énemet. Sosem gondoltam volna, hogy
ilyen kapcsolatom lehet valakivel, hogy többre vágyom majd
egyetlen éjszakánál. De lehet, hogy ő az igazi.
Az egyetlen gond, hogy ő dr. Kavanagh, az
irodalomprofesszorom.
PEZSDÍTSD FEL VELE A NAPOD!
 LINDA KAGE

To
Professor,
with
Love
Tanáromnak szeretettel

Tiltott férfiak
– 2. rész –
 AJÁNLÁS

Az összes irodalomtanárnak, aki megtanított az irodalom

szeretetére.

Mrs. Coltrane, Mrs. Harris, Mrs. Sand, Mrs. Lomshek, Mrs.

Hefley, Mrs. Elrod, Mr. Cooper, Mrs. Tilley, Mr. Parsons, Mrs.
Lee, Ms. Halloran, dr. Spitzer, Ms. Washburn, dr. DeGrave, dr.
Carlson, dr. Hermansson, dr. McCallum és dr. Teller.

Köszönöm.
 ELSŐ FEJEZET

„Kezdd a kezdetén – mondta a Király –, és leghelyesebb, ha

a végén végzed.”1
– Lewis Carroll: Alice Csodaországban –

Noel

Rosszul lettem, amikor a kezemben tartott papírra

meredtem. A tenyerem megizzadt.
Megint kettest kaptam. Pedig most komolyan igyekeztem.
Letettem a seggem egy székbe, és minden figyelmemmel a
beadandóra összpontosítottam, és legépeltem az elvárt
ötoldalnyi szarságot. Egyetlen másolt mondat se volt az egész
esszében.
És mindezt egy újabb kicseszett kettesért?
– Hihetetlen – sziszegtem a fogam között.
– Mondott valamit, Mr. Gamble?
Felemeltem a tekintetemet a dolgozatomon díszelgő nagy,
piros kettesről, hogy szembe találjam magam az öntelt
fensőbbségességgel felvont sötét szemöldökkel. A fürkésző,
zöld szempár pillantása szinte felnyársalt, mintha hergelni
akart volna, hogy kérdőjelezzem meg a jegyemet.
Összeszorított állkapoccsal ráztam meg a fejem, a nyakam
úgy befeszült a hazugságtól, hogy szinte meg se bírtam
mozdítani.
– Nem – feleltem, de olyan halkan, hogy alig lehetett
hallani. – Nem mondtam semmit. – Egy rohadt szót se.
Dr. Kavanagh még egy másodpercig méregetett kárörvendő
arckifejezéssel. Tudtam, hogy a dühösen elkeskenyedő
szemem és az összeszorított fogsorom csak az egóját táplálja,
de nem tehettem semmit. Ahogy az ellen se tehettem semmit,
hogy az idióta, áruló, rohadék tekintetem rögtön a fenekére
tapadt, amikor továbbhaladt a sorok között, hogy kiossza a
többi leosztályozott dolgozatot. A bő blézere elég mélyre ért
ahhoz, hogy eltakarja a szoknyája hátsó részét és bármilyen
nőies idomot, ami esetleg alatta rejtőzhetett. Kész szerencse,
mert nem biztos, hogy jelen pillanatban teljes mértékben
tudtam volna értékelni egy szép feneket.
Mégis, attól, hogy ezt a látványt is megtagadta tőlem, csak
még dühösebb lettem. Olyan jellemző, hogy szar jegyet ad egy
srácnak, aztán még attól az örömtől is megfosztja, hogy
csodálja egy kicsit a feszes, kerek hátsóját! Még az se
számított, milyen nevetségesen fest ebben a szerelésben. Kicsit
úgy nézett ki, mint valami kislány, aki a nagyszülei
gardróbjában játszik beöltözőset. A fenék akkor is fenék, és
akartam egy kis betekintést. Nyugodtan fogjuk az Y-
kromoszómámra!
A hatalmas válltömést és a könyékig felhajtott blézerujjat
látva komoly kísértést éreztem, hogy közöljem vele, a
nyolcvanas évek hívta, és kéri vissza a ruháit. Valószínűleg
sikerült volna előcsalogatnom egy kis lekicsinylő nevetést a
csoportból, sőt, talán még azt is elértem volna, hogy a nő
elvörösödjön vagy valami, amitől tuti jobban érezném magam
azok után, hogy így megalázott. Szemet szemért meg
hasonlók. De az állkapcsom egyszerűen nem volt hajlandó
elég ideig ellazulni ahhoz, hogy megformáljam a szavakat.
Most komolyan, hogy merészel megint kettest adni, amikor
ennyi melót fektettem a hülye házi feladatába? Felfogta
egyáltalán, mennyire igyekeztem? Hogy milyen nagy
szükségem van egy normális jegyre?
– Pszt! Hé, Gam! – Oren Tenning, a kedvenc kezdő
elkapóm és lakótársam hajolt át a padok között, hogy felhívja
magára a figyelmemet. – Hogy sikerült?
A szememet az égnek emeltem a „ne is kérdezd”
univerzálisan elfogadott gesztusaként.
– Neked?
– Megint hármas. Eskü, Kavanagh fél ötöst adni.
 – Én ötöst kaptam – fordult hátra az igazi kis eminens
Sidney Chin, és vidáman meglóbálta a dolgozatát a szemünk
előtt.
Ahogy megvillant előttem a skarlát betű a dolgozata tetején,
észrevettem, hogy van mellette egy kis plusz jel is. Az én
kettesem bezzeg nem kapott ilyen pozitív megerősítést.
Tenning felhorkant.
– Azért, mert neked cicid van, drágám! Eskü, Kavanagh
leszbi! Senkinek nem ad ötöst, akinek farka van, pláne akkor
nem, ha a focicsapatban játszik.
Összerezzentem a bunkó beszólástól. Nem tudom, Tenning
meddig tudja megúszni, hogy bajba kerüljön az idióta
megjegyzései miatt, bár titokban egyetértettem azzal, amit a
focistákról mondott. Amióta csak megtudta, hogy én vagyok
az egyetemi csapat kezdő irányítója, Kavanagh úgy kezelt,
mint egy síkhülye sportolót. Az most teljesen mindegy, hogy
tényleg sportoló vagyok, és valóban nem különösebben
mozgat meg a tanulás. De azért még igyekeztem, a rohadt
életbe is! Nem szartam el az időt és lógtam el a melót a buli
kedvéért, kurva sok energiát öltem abba, hogy jó jegyet
kapjak.
Neki mégis muszáj ekkora élvezettel az orrom alá dörgölnie
a képességbeli hiányosságaimat?
– Ha bárkinek kérdése lenne a jegyével kapcsolatban,
nyugodtan keressen meg az óra után! – A tanárnő hangja
túlharsogta a teremben beindult sustorgást, én meg ismét az
égnek emeltem a tekintetem.
Na persze, mehetnék, hogy beszéljek vele a jegyemről.
Valószínűleg átírná egyesre a kettesemet, ha kérdőre vonnám
az előítéletes véleménye miatt.
De a fenébe is, most mégis mi az ördögöt csináljak?
A homlokomat masszírozva próbáltam elejét venni a
fejfájásnak, próbáltam meggyőzni magamat, hogy ez még nem
a világ vége. Még alig kezdődött el a március. Még maradt
időm, hogy javítsak, de a jó büdös életbe, minden egyes
dolgozatba, amit erre az órára írtam, kétszer annyi energiát
fektettem, mint bármelyik másik órámba, és pontban
feleannyit se kaptam. Elveszíthetem az ösztöndíjamat, ha nem
szerzek legalább hármast modern amerikai irodalomból. És
mindennél fontosabb, hogy megmaradjon az ösztöndíjam.
– Most, hogy A nagy Gatsbyvel végeztünk, következőnek
Steinbeck Érik a gyümölcsét tárgyaljuk. Szeretném, ha
mindenki elolvasná az első száz oldalt, és jegyzeteket
készítene arról, hogy miért fontos az álmaink
megváltoztatásának témája a szövegben. A következő órán
megbeszéljük, ki mire jutott.
Míg ő a szimbolizmusról meg más számomra felfoghatatlan
írói baromságokról hadovált, én kinyitottam a könyvet hátul,
az életrajzoknál, hogy megnézzem Steinbeck adatait. Amikor
megállapítottam, hogy a jó öreg Johnny 1902-ben született,
felhorkantam. Mégis mitől lesz egy évszázados csávó modern
irodalom? Egek!
– Szóval remélem, mindenkinek remek hétvégéje lesz! – Dr.
Kavanagh vidám hangja csak tovább kínozta már így is lüktető
halántékomat. – Várok mindenkit jövő kedden!
Ja, az biztos, hogy neki remek lesz a hétvégéje! A legjobb
úton jár, hogy tönkretegye a legkevésbé kedvelt diákja életét.
Nála rózsaszínbe borult a világ.
Ahogy körülöttem mindenki szedelődzködni kezdett, én
elsüllyesztettem a szart se érő dolgozatomat és az
irodalomkönyvemet a táskám aljára, és közben azon
töprengtem, minek is erőltettem meg magam. Kit ámítottam?
Nincs meg bennem az, ami kell, hogy befejezzem az
egyetemet. Már azzal is csak a sorsot kísértettem, hogy idáig
eljutottam.
Senki vagy. Visszhangzottak bennem az általános és
középiskolai tanáraim szavai. Sosem lesz belőled senki, ahogy
nem lett a lakókocsis, semmirekellő, szajha anyádból sem.
– Hé, Noel, szivi! – A bársonyos női hang kizökkentett a
kezdődő pánikból, felkaptam rá a fejem, miközben a kijárat
felé tartottam.
 Nem mondhatom, hogy csalódottsággal töltött el, amikor
megláttam közeledni két focirajongó csajt, bár azt meg kell
valljam, fel se tűnt, hogy egy órára járok ezzel a két hölggyel.
Ami azt illeti, eltöprengtem, hogy tényleg felvették-e a
modern amerikai irodalmat, vagy csak azért jöttek, hogy
engem lássanak. Nem ez lenne az első alkalom, hogy random
csajok követnek olyan órára, amit fel se vettek. Ez is a
szereppel jár.
– Olyan lehangoltnak tűnsz! – simított végig vigasztalóan a
karomon Tianna Moore, és közben kicsit hozzám dörgölőzött.
– Mi a baj, szépfiú?
Tianna gyakorlott groupie volt, és párszor már
összegabalyodtunk a múltban.
Közelebb hajoltam hozzá, örömmel fogadtam minden
együttérzést.
– Nem azt a jegyet kaptam a dogára, amit reméltem.
– Jaj, te szegény! – Az ujjait először a könyökömön, majd a
vállamon is végigfuttatta. Aztán elért a tarkómig, megragadta
a fejemet, és még közelebb húzódott.
– Szeretnéd, ha megvigasztalnálak egy csókkal?
Szomorú sóhaj szakadt ki belőlem, és megvontam a
vállamat.
– Hát, megpróbálhatod.
Az ajkát az enyémhez érintette, én meg hagytam neki.
Imádtam a nőiség meleg, nedves érzését. Amikor kinyitotta a
száját, és a nyelvét az enyémhez tolta, engedelmesen
beszálltam a játékba. A farkam kellemes zsongással életre kelt.
A lány arcát a tenyerembe véve elnyújtottam az érintést, míg
el nem rántott egy másik kéz.
– Én is meg akarlak vigasztalni, Noel!
Soha nem akarnék csalódást okozni egy hölgynek, aki meg
akar csókolni, szóval elváltam Tiannától, hogy szemügyre
vehessem a másik lányt. Az arca ismerős volt, de a neve nem
jutott az eszembe. Valami homályos kép rémlett fel bennem
egy elég vad meccs utáni buliról, amiből úgy sejtettem, hogy
talán vele is kavartam, de biztosra nem mertem venni.
Kíváncsi voltam, emlékszem-e a csókjára, mivel elég
komoly szakértője voltam a franciázásnak, és mindig fel
tudtam idézni az emlékezetes szájakat, úgyhogy a vörös hajú
lány felé hajoltam, hagytam, hogy a karját a nyakam köré
fonja, és ő is bedugja a nyelvét a számba.
Semmilyen kellemes emléket nem idézett fel, de egy kicsit
lelkesebb volt, mint Tianna, amiből arra gondoltam, hogy talán
még nem volt meg, viszont ezen szeretne változtatni, és ezért
ad ilyen elszánt bemutatót az orális képességeiről.
És ő biztos nem kettest kap.
Egy határozott torokköszörülés mintha komoly
tesztoszteronlöketet küldött volna a farkamba, felszikráztatva
minden egyes idegvégződésemet. Elhúzódtam a dögös
vöröstől, és pislogva próbáltam visszatalálni a valósághoz,
hogy megkereshessem a meglepően beindító hang forrását…
már amíg a tanári katedrára nem siklott a pillantásom.
Dr. Kavanagh összehúzott szemmel, rosszallón csücsörítő
szájjal nézte végig a hármas csókbemutatót. Az
arckifejezésének azonnal le kellett volna hűtenie a kezdődő
kanosságomat, mintha jeges vizet öntöttek volna az ölembe,
ehelyett aggasztó módon a gondolat, hogy végignézte, ahogy
egy másik csaj nyelvét szívom, csak még jobban beindított.
Nem először gondolkodtam el rajta, hogy mennyi idős is
lehet. Az epe és a savanyúság tényleg jól tartósíthatja a testet,
mert lehetetlennek tűnt, hogy a nő annyira fiatal legyen, mint
amennyinek kinézett. Tuti, hogy rányomultam volna, ha
idegenként felbukkan a bárban, ahol dolgozom. Sehol egy
ránc, az ajka üde, szinte tapasztalatlanságot sugallón telt,
amitől különösen fiatalnak és… rendkívül csókolni valónak
látszott.
Ezt a váratlan, zavarbaejtő gondolatot a legszívesebben
hipóval és dörzsiszivaccsal tüntettem volna el az agyamból.
Milyen perverz állat gondol így a leggyűlöltebb tanárára?
Mégis, a szája körül nyoma sem volt azoknak a ráncoknak,
amik azonnal elárulnának egy idősebb nőt. A húszas évei
végén kellett járnia, ami viszont lehetetlen.
– Elnézést kérünk! – vigyorogtam rá, és átkaroltam Tiannát
és a barátnőjét, hogy kivezessem őket a folyosóra.
Lehet, hogy Kavanagh ugyanolyan volt, mint az összes
tanár az életemben, aki azt szajkózta, hogy szart sem érek, de
itt, ebben a világban én voltam a király, és nagy szükségem
volt a groupie-kra, hogy erre emlékeztessenek. A lányok pedig
vihogva húzódtak még közelebb hozzám, örömmel teljesítve a
feladatot.
– Jössz velünk ebédelni, Noel? – kérdezte Tianna a
nyakamat masszírozva, míg a barátnője a mellkasomra
simította a tenyerét. – A szobánkban tartogatunk neked valami
különleges ínyencséget.
A barátnője felvihogott a nem túl visszafogott célzáson.
– Szereted a szendvicset, ugye?
Ó, bassza meg! Hármasfogat. Nyilván nagy volt a dolog
vonzereje, melyik pasi ne gondolná így? Pár óra ágytorna
kötöttségek nélkül két ilyen szépséggel nyilván jót tenne az
idegeimnek, csakhogy…
Elhúztam a számat.
– Sajnos nem lehet. Lesz még egy órám, amit nem
hagyhatok ki. – Nem engedhetem meg magamnak, hogy
elkaszáljanak egy órán, nemhogy kettőn!
– Biztos vagy benne? – kérdezte a vöröske, ujjait egyre
lejjebb csúsztatva. – Nem okoznánk csalódást.
Megfogtam a kezét, hogy ne tudjon tovább kísérteni, a
zsebemben meg rezegni kezdett a telefonom. Bocsánatkérő
grimasszal megvontam a vállamat.
– Bocs, édes, de… máskor? – Kérlek!
Azonnal széles mosoly ült ki az arcára.
– Naná!
– Jól van, már alig várom! – Vigyorogva a fenekére ütöttem,
ezzel elbocsátva.
 Tianna a vöröskébe karolt, és a két csaj elsétált.
Sajnálkozó sóhajtás után még adtam magamnak egy
másodpercet, hogy kiélvezzem szűk farmerbe bújtatott feszes
hátsójuk látványát, és közben előhalásztam a telefonom. Úgy
vettem fel a mobilt, hogy képtelen voltam elszakítani a
pillantásomat a nasitól, amit visszautasítottam.
– Mi újság? – Még beszéd közben is a ringó csípőket
követte a tekintetem.
Talán később még összefuthatok velük, mert komolyan…
egy hármasfogat?
– Noel? – A lány a vonal másik végén szipogott egyet. –
Colton beteg. Nem eszik, nem kel fel. Nem tudom, mit
csináljak.
Azonnal jeges rémület szaladt végig rajtam, és rögtön
elfeledkeztem a szexről.
– Mi a baja?
Az egyik fülemet befogtam, és hátat fordítottam a nyüzsgő
campusnak, arrébb léptem a forgalmas járdától. A tökéletesre
nyírt sövény mellett álló fa árnyéka talán nem nyújtott annyi
nyugalmat, mint szerettem volna, de most be kellett érnem
ennyivel.
– Nem tudom. 40 fokos láza van, és azt mondja, fáj a torka.
Behunytam a szemem, és végighúztam a tenyerem az
arcomon. Basszus!
– Hívtad az orvost? Elég folyadékot iszik? Hol van anya?
– Nem tudom. – Caroline-ból újabb zokogás tört ki. – Egész
héten nem volt itthon. Colton könyörgött tegnap, hogy ne
kelljen iskolába mennie, és mivel idén még egyszer sem
hiányzott, gondoltam, nem lesz gond. De mára rosszabbul lett,
és…
– Jól van, jól van! – Megszokásból feltartom a kezemet,
hogy leállítsam, bár tudom, hogy nem lát engem. – Minden
rendben lesz, csak nyugodj meg! Valószínűleg torokgyulladása
van, vagy valami hasonló. Próbálj meg adni neki Tylenolt és
vizet, hogy lejjebb menjen a láza. Én felhívom az orvost,
kiderítem, be tudtok-e menni ma. Egy perc, és visszahívlak.
Letettem, mielőtt a húgom újabb baromságot zúdíthatott
volna rám. Caroline-nak sokkal több mindenért kell
felelősséget vállalnia, amióta eljöttem otthonról, de értük
gürizek az egyetemen, és értük próbálom bebiztosítani a
helyemet az NFL-drafthoz, hogy gondoskodni tudjak róla meg
a két öcsémről.
Mert az biztos, hogy az anyánk nagy ívben leszarta az
egészet. Megkönnyebbülten láttam, hogy tavaly, amikor
Colton bárányhimlős lett, elmentettem a gyerekorvosa számát,
úgyhogy felhívtam a recepciót, és hálásan fogadtam, amikor
azt mondták, tudják fogadni késő délután vizsgálatra.
Amikor visszahívtam a húgomat, már ő is nyugodtabban
szólt bele a telefonba.
– Köszi, Noel! Bocs, hogy kiborultam. Én csak…
– Hé, nem kell bocsánatot kérned! Tudom, milyen ez,
rémlik? És ezért vagyok itt. Csak hívj fel majd, hogy mit
mondott az orvos! Várj! Van pénzed a vizsgálatra, meg ha
esetleg felírnak valami gyógyszert?
Felsóhajtott.
– Igen. Tettem félre… egy kicsit.
Elhúztam a számat. A kelletlen hangjából tudtam, hogy a
saját kis félretett, anya elől dugdosott pénzéből kell majd
kivennie. Nekem is mindig ezt kellett csinálnom.
– Mire tettél félre?
– Semmire – mormolta zavartan.
– Caroline! – A figyelmeztető hangsúlyra újabb sóhajtás
volt a válasz.
– Én csak… Nemsokára bál lesz a suliban, és Sander Scotini
elhívott rá.
Reméltem, hogy tudok venni egy új ruhát…
– Állj, állj, állj! – Megint megráztam a kezem, hogy
leállítsam. – Tekerj csak vissza! Milyen Sander? Ismerem a
srácot? Miért nem hallottam még róla? A pasid, vagy csak
randira hívott a bálra?
– Noel! – Szinte hallottam, ahogy a szemét forgatja, de nem
érdekelt. Feldühített, hogy most hallok először valami srácról
meg róla. Nem tetszett a gondolat, hogy valami kanos kis pöcs
az én naiv, ártatlan húgom körül szimatol.
– És tényleg Scotinit mondtál? Mint Terrance Scotini, az
abroncskirály? – Megjelentek lelki szemeim előtt a reklámok a
tévében, amiket gyerekkoromban láttam. Terrance Scotini
szeretett béna palástban és koronában flangálni az üzletében,
miközben elregélte a nézőknek, hogy az ő boltjában megoldást
találnak bármilyen, autóval kapcsolatos problémájukra.
– Az ő fia – ismerte el Caroline halkan.
Az aggodalomtól felállt a tarkómon a szőr. Tisztában voltam
vele, hogy a húgom nemsokára tizennyolc lesz, jogilag már
majdnem felnőtt, de akkor is az én kishúgom volt, és mindig is
az marad. Nem akartam, hogy valami gazdag pöcsfej fiacskája
azt gondolja, hogy mivel Daisy Gamble lánya, úgy osztogatja
magát, mint gyerekorvos a cukorkát.
– És ő…
– Nagyon kedves – vágta rá azonnal. – És magamért kedvel,
oké? Tudom, mi jár a fejedben…
– Mi? Hogy egyetlen szaros kis kölyök sem lesz elég jó az
én kishúgomnak? Erre felnevetett.
– Igen. Valami ilyesmire tippeltem.
– És mi van a szüleivel? – faggattam tovább, mert még
mindig nem tetszett az egész ötlet. – Nekik nincs gondjuk
veletek? – Csak mert ha eszükbe jutna a tökéletes tiszteletnél
kevesebbel közelíteni a húgom felé, kiakadnék. Egyszerűen…
kiakadnék.
Rövid hallgatás után Caroline kibökte:
– Szerintem nem tudnak rólunk. Felnyögtem.
– Car… – Az egész helyzetről messziről ordított, hogy csak
katasztrófával végződhet.
 – Ne kezdd! – fogta könyörgőre. – Kérlek! Egyetlen bál.
Kedves srác, vicces, és tudom, hogy jól éreznénk magunkat.
Ennyi.
Persze közel sem volt ennyi. Nem ma jöttem le a falvédőről.
Pontosan tudtam, hogy ha valami punk, gimis seggfej
szembemegy a szüleivel, hogy elvigye a bálba a szegény,
lakókocsiban élő lányt, sokkal több van a dologban. Már
készen álltam, hogy elkérjem a szobatársam kocsiját, és
leautózzak tizenegy és fél órát hazáig, csak hogy alaposan
ellássam egy bizonyos gazdag kis Scotini baját, de nem
akartam, hogy a húgom boldogtalan legyen. Azt akartam, hogy
annyi öröme legyen a leharcolt, reménytelen kis életében,
amennyi csak lehetséges. Ha megtiltom neki, hogy elmenjen a
bálba, azzal nem csalok mosolyt az arcára. Amellett
valószínűleg akkor is elmenne, és mivel hétszáz mérföldre
voltam tőle, valószínűleg nem sok esélyem lett volna
megállítani.
Lüktető halántékomat masszírozva próbáltam megnyugtatni
magamat. Jobb ötletnek tűnt barátot játszani, mint seggfej
bátyót. Így legalább tudhattam, hogy engem keres meg, ha
bajba kerül.
– Jól van, rendben. De szólj, ha bármi történik, oké? –
Basszus, mekkora egy puhapöcs vagyok!
– Persze! – A hangjából tudtam, hogy mosolyog, amitől
máris enyhült kicsit a szorítás a mellkasomban.
Bólintottam, és visszafordultam a campus felé. Még nem
álltam készen rá, hogy szembenézzek az akadályokkal a saját
életemben, de ettől még elszántam magam arra, hogy
megteszem.
– Majd mondd meg, mennyit kellett ma költened!
Megígérem, hogy megadom még a bál előtt, rendben?
– Rendben. Köszönöm. Te vagy a legjobb báty, Noel!
Nevetve tettem le a mobilt, bár a mellkasomban még nem
múlt el az a szúró érzés. Mindig hiányozni kezdett az
otthonom, amikor az egyik tesómmal beszéltem.
 Oké, nem konkrétan a pottyantós vécés, keskeny kis
lakókocsi hiányzott, amiben éjszaka aludtam, azon aggódva,
milyen bajt hoz haza anyánk, már ha egyáltalán hazajön, de az
biztos, hogy rohadtul hiányzott a három kiskorú kölyök, akiket
otthon hagytam. Lehervadt a mosoly az arcomról.
Elnyomtam magamban a kínzó bűntudatot, azt a nem
először felbukkanó érzést, hogy cserben hagytam őket, aztán
leesett, hogy még Brandtről is elfelejtettem érdeklődni.
Caroline korábbi „most mit csináljak”-hívásában azon akadt
ki, hogy pár gengszter arc elkezdett a tizenhárom éves
öcsénkkel lógni. Már csak az hiányzott nekünk, hogy a
középső öcsém drogügyekbe vagy valami bandás szarságba
keveredjen. Esetleg mindkettőbe. Te jó ég, milyen jellemző
lenne!
– Hé, Gamble, várj!
A kiáltásra összerezzentem. Azon töprengtem, vajon most
milyen katasztrófa fog rám szakadni. A szíváskarmám
általában hármasával érkezett, és mivel kellett még valami,
hogy kiegyenlítse a mérleget, felkészültem az utolsó csapásra
a kettes esszém és a problémás testvérek mellett.
Amikor megfordultam, csak Quinn Hamiltonnal találtam
szembe magamat.
Az újonc tight endünk futva próbált utolérni, én pedig
rögtön megnyugodtam.
– Szia, haver! Mi a helyzet?
– Csak tudni akartam, hogy az esti vagy a holnap reggeli
edzésre mész-e. Szezonon kívül a focicsapatnak kötelező
súlyzós edzéseken kellett részt venni.
Mivel amikor csak tudtam, dolgoztam este, általában az
órák előtti, hajnali edzésre jártam. Így melós estéken csak
három-négy órát tudtam aludni, de az alvást amúgy is
túlértékelik, nekem pedig szükségem volt a sportolói
ösztöndíjamra. Három nagyon különleges ember számított
rám.
– Hajnali pacsirta típus vagyok, nem tudtad? – A
hazugságot játékos oldalba lökéssel párosítottam. Sosem
voltam korán kelő típus. Gyűlöltem a reggeleket. Ha
megtehettem volna, mindennap délig alszom.
– Király. Én is ezt tervezem. – Quinn megvakarta a tarkóját,
aztán elkapta rólam a tekintetét, amiből rögtön tudtam, hogy
valami fontosabbat is kérdezni akar. – Azt reméltem, hogy
talán… már ha belefér neked… szóval… hogy mutathatnál pár
dobótechnikát.
Felvontam a szemöldökömet. Basszus! Mégis ez lenne a
hármas számú rossz karma?
– Miért? Le akarod nyúlni a helyemet?
Bár meglepett a kis pánik és félelem, amit a gondolat keltett
bennem, vigyorogva átkaroltam Quinn vállát, hogy lássa, csak
poénkodom, bár őszintén szólva nem hiányzott a konkurencia.
Már így is volt egy második és egy harmadik számú irányító,
aki a helyemre ácsingózott. A nagyobb gond az volt, hogy
Hamilton még kurvára tehetséges is volt, el tudtam képzelni
róla, hogy jobban teljesítene irányítóként, mint a mostani
posztján. Valahogy nem igazán illett be tight endnek.
De amíg nálam nem jobb, addig tudom kezelni a helyzetet.
Quinn elvörösödött, és leszegte a fejét.
– A gimiben irányító voltam – ismerte be.
– Hé, semmi gáz! – Biztatón megszorítottam a vállát. – Azt
kell tenned, ami neked a legjobb. Amúgy meg ki tudja? Dr.
Kavanagh amúgy is azon ügyködik, hogy elveszítsem az
egyetemi helyemet. Akkor tuti szükségünk lesz egy új
irányítóra.
Az újonc csak pislogott, míg le nem esett neki, hogy csak
viccelek… hát, legalábbis félig. Aztán elvigyorodott:
– Neked is van órád Kavanagh-val? Haver, kemény nő!
– Ja – értettem egyet lelkesen. – Igazi vérengző fapina.
Nem mintha igazából fapinának tartottam volna. Csak
kemény volt, nem tűrt ellentmondást a tanteremben, amiért
bizonyos szempontból még tiszteltem is. Mégis könnyebb volt
őt hibáztatni a szar jegyeimért, mint beismerni, hogy
egyszerűen nem vagyok elég okos. Ja. Hívjuk csak fapinának!
 A közelben valakiből döbbent, remegős köhögés szakadt ki.
Baszki! Érdekes módon tudtam, hogy nem kell hármat
találgatnom, hogy megtippeljem, ki hallott meg engem. Isten
hozott, hármas számú karmacsapás! Bár már előre féltem, mi
fog fogadni, azért körbenéztem, és a pillantásom rögtön a
mögöttünk elhaladó Kavanagh-ra esett.
Szinte láttam magam előtt, hogyan fonnyad a kettesem
egyessé, ahogy a tekintetem találkozott az ő zöld szemével.
A rohadt életbe! Bármi is lesz, nem hagyom, hogy lássa
rajtam, milyen szarul érzem magamat, amiért hallotta, amit
róla mondtam.
 MÁSODIK FEJEZET

„Úgy nézett a jókötésű fiatalemberekre, mintha kiszagolta

volna az ostobaságukat.”
– Flannery O’Connor: Good Country People –

Aspen

Nem mondhatom, hogy meglepett, hogy Noel Gamble

fapinának nevezett. Az megdöbbentett volna, ha megpróbál a
védelmébe venni.
Nem, igazából csodálatos tanár, olyan sokat tanultam tőle!
Úgy érzem, az ő hatásának köszönhetően fejlődtem emberileg
is.
Ja, soha napján, kiskedden.
És mégis… A sértése, ha nem is volt váratlan, mégis fájt.
Nem akartam kiadni azt a hangot, egyszerűen kiszakadt a
mellkasomból, és végül fájdalmas horkantásként elhagyta a
torkomat.
Amikor Gamble és ifjú védence megfordult, úgy éreztem
magam, mint akit rajtakaptak valamin, bár nem tettem semmi
rosszat. A végtagjaimat kínos melegség öntötte el. Inkább
estem volna össze holtan, mint hogy a fiú meglássa rajtam,
hogy megbántott, szóval amennyire tőlem telt, megreguláztam
az arcvonásaimat, és felvontam a szemöldökömet.
– Hadd találjam ki! – mormoltam hűvösen, vagy legalábbis
reméltem, hogy jeges, rideg hangon, mintha egyáltalán nem
érdekelt volna a véleménye, mert a legkevésbé sem szerettem
volna, ha azt gondolja, hogy… érdekel engem. – Kicsit bántja
a jegy, amit a dolgozatára kapott ma.
Púderkék, szinte már búzavirágszínű szemének pillantása
jéghidegre váltott, ahogy rám hunyorgott.
– Mintha olvasna a gondolataimban, dr. Kavanagh!
 Egyáltalán nem tűnt bűnbánónak, amiért rajtakaptam, hogy
engem szid. Feszengésnek nyoma sem volt a hangjában. Még
csak meg se próbált úgy tenni, mintha egy fikarcnyi
lelkiismeret-furdalást érezne. Egyszerűen dühösnek látszott.
Emiatt még az is felmerült bennem, hogy talán eleve tudta,
hogy jövök mögötte, és azt akarta, hogy meghalljam a sértést.
A mellette álló focista, aki bevezetés az irodalomba órára
járt hozzám, gyorsan tett egy lépést jobbra, hogy elhatárolja
magát az imádott irányítójától. Okos fiú.
Látszólag kegyes mosollyal biccentettem a nemezisemnek:
– Nos, talán amikor maga is megkapja a doktori címét,
sikerül elsajátítania a telepátia tudományát, kedves nagymenő
irányító úr!
Kék szeméből csak úgy sütött a gyűlölet, és az állkapcsa
megfeszült, annyira összeszorította a fogát. Mindketten tudtuk,
hogy az egyetemi pályafutása sosem jut el ilyen magasra,
csakis a foci miatt volt itt. Ami azt illeti, mérget mertem volna
venni rá, hogy ha utánanézek, kiderül, hogy a főszakja valami
olyasmi, mint a kosárfonás… Az viszont tény, hogy Gamble
nagy harcos volt, és nem volt hajlandó kiterítve fogadni a
szóbeli csapásaimat.
– Ha a doktori címmel az jár, hogy szemét picsa leszek, aki
minden ok nélkül megbuktatja a vétlen diákokat, akkor inkább
kihagyom, köszi.
Felszegett állal viszonoztam gyilkos pillantását.
– Ahogy az órán is mondtam, ha kérdése van a jegyével
kapcsolatban, bármikor megbeszélhetjük. Mindennap három
és négy között az irodámban vagyok, és szívesen beszélgetek
bármelyik komoly gondolkodású tanítványommal.
A tekintetébe költöző undorból pontosan tudtam, hogy soha
nem fog az irodám közelébe jönni. Hála az égnek! Ha
kettesben kellene lennem vele az én aprócska irodámban, tuti
bepánikolnék, a szó szoros értelmében. Légzési nehézségek,
papírzacskóba zihálás, meg minden, ami egy pánikrohammal
jár. Túlzottan emlékeztetett Zachre.
 Ami még rosszabb, pontosan úgy is hatott rám, ahogy Zach
az elején. Gyűlöltem, hogy a gyönyörű szemére a testem
teljesen helytelen forrósággal válaszolt, ahogy azt is
gyűlöltem, hogy az ajka ívét látva meg akartam érinteni a saját
számat, és eltűnődtem, milyen lenne, ha egymáshoz
tapadnánk. De a legjobban azt gyűlöltem, hogy a mai napig
nem sikerült túltennem magam a gimis megszállottságon a
vezérbika sportoló iránt.
Ez valami belső, ösztönös, természetes kiválasztódási dolog
lehet, amit nem tudtam irányítani. A legrátermettebb túlélése
miatt a falka legerősebb, legegészségesebb, legvonzóbb
hímjére vágytam, mert ő lett volna a legjobb választás a faj
fennmaradása szempontjából. Azok után, hogy végignéztem,
ahogy a két csaj rávetette magát az órám után, biztosra vettem,
hogy igazán izgalmas reprodukciós aktusokra lenne alkalmas.
– Talán benézek – mormolta.
És te jó ég, még a hangja is hatással volt rám. Valami
összerándult aztán bizseregni kezdett tőle a hasam alsó
részében. Mintha egy ajtócsengő rezdült volna meg némán.
Csing-csing, van itthon valaki? Nem akarsz kijönni játszani?
A fenébe is, miért akar bármilyen módon is játékba szállni a
testem ezzel a seggfejjel? Nem tanultam semmit az első
katasztrofális végzős élményemből a suli sztárfocistájával?
Noel pontosan olyan fickó volt, akitől minél távolabb kellett
volna tartanom magamat.
Egyébként is, miért kezdtem vonzódni egy diákhoz? Egy
diákhoz!
Az sem számított, hogy szinte egyidősek voltunk, akkor is
egyetemista. A vonzalmam minden szempontból etikátlan és
helytelen volt. Én pedig mindig etikus voltam. Feddhetetlen.
Basszus, már az anyaméhből úgy érkeztem meg, mint a
nyugalom, a racionalitás és a rend megtestesítője. Minden
szabályt és előírást betartottam az utolsó betűig. Senki, tényleg
senki nem tudta kimozdítani a világomat a sarkaiból a francos
focistákon kívül.
És pont ezért akasztott ki annyira, amikor ezektől a pasiktól
rumbába kezdtek a belső szerveim.
 – Nos, akkor később várom az irodámban! – vágtam rá,
aztán azzal a lendülettel el is indultam a járdán, hogy minél
messzebb kerüljek tőle. Így rossz irányba mentem, de már az
sem érdekelt. El kellett tűnnöm a közeléből.
Gamble gúnyos horkantása a fülemben visszhangzott, ebből
tudtam, hogy pontosan vágta, hogy inamba szállt a
bátorságom. Az arrogáns szemétláda azt gondolta, ő az isten,
csak mert sportoló volt, nagy becsben tartott focisztár. Oké,
tény, hogy így is kezelte mindenki az egyetemen a diákoktól
kezdve a tanárokon át az egyetem elnökéig. Szerintük Noel
Gamble nem tehetett semmi rosszat. De én azt láttam, hogy ha
az élete múlna rajta, akkor se tudna megírni egy tisztességes
irodalomesszét.
Én viszont nem akartam többet rágondolni. Kizártam az
agyamból minden kék szemű kretént, és tovább masíroztam
előre. A szüleim mellett már gyerekkoromban elsajátítottam a
nemkívánatos gondolatok elnyomásának képességét. Most
különösen hálás voltam ezért a tehetségért.
A könyvre gondoltam, amit ma reggel kezdtem el olvasni,
és arra koncentráltam, hogy merre megyek. A közösségi épület
felé tartottam, de még egy órám volt a következő kurzusig,
úgyhogy ahelyett, hogy elmentem volna a kocsimhoz a
dzsekimért (a teremben fáztam, mintha egyenesen a légkondi
alatt álltam volna), inkább bementem az épületbe, és vettem
egy szendvicset meg egy cappuccinót a menzán.
Szokatlanul napsütéses délelőtt volt, úgyhogy az egyik
padon ettem, napoztam egy tölgyfa alatt, amelynek ágai végén
a tavaszi levegő előcsalogatott már jó pár zöld rügyet. Tetszett,
ahogy a napsugarak utat találtak az ágak között, aranyos
foltokat festve a fűbe körülöttem.
Az árnyék és a fény kényelmes ernyője alatt elővettem a
Kindle-ömet, hogy folytassam a regényt, amit elkezdtem,
mielőtt munkába indultam volna ma reggel. Reménytelen
romantikusként éppen faltam mindent, amit Jennifer L.
Armentrout írt.
Két fejezettel és fél sonkás-sajtos szendviccsel később,
éppen, amikor eldöntöttem, hogy Alexnek most már
hamarosan össze kell jönnie Aidennel, rezegni kezdett a
telefonom az aktatáskámban, amit éppen asztalnak
használtam. Beletelt pár másodpercbe, míg sikerült
eltüntetnem róla a kaját, a morzsákat és az e-olvasómat, aztán
felnyitottam a táskát, és megnéztem, ki hív. Amikor megláttam
a kijelzőn a szüleim nevét, görcsbe rándult a gyomrom.
Mielőtt felvettem volna, sóhajtottam egyet, és
megköszörültem a torkomat.
Meg tudom csinálni. Meg tudom csinálni. Meg tudom
csinálni.
– Halló?
– Szervusz, Aspen! – Anyám hideg, üzleties hangját hallva
szokás szerint hevesebben kezdett verni a szívem, egyszerre
lüktetett benne remény és a félelem. – Amint tudod, apádnak
ma reggel volt az utolsó kezelése.
Lenyeltem a hirtelen szárazzá vált falat kenyeret, és
bólintottam.
– Igen. Én… akartam is telefonálni az utolsó órám után.
Hogy ment?
Az elmúlt két évben apámnak három lábujját kellett
amputálni. Annyit romlott a cukorbetegsége, hogy most ért a
végére egy hathetes oxigénterápiának, amelynek során napi
kétszer kellett egy hiperbár kamrában ülnie, hogy
meggyógyuljon a ronda vágás a vádliján. Ha a felfekvés nem
jött helyre a ma reggeli kezelésig, az orvos a lábát is amputálni
akarta térdtől lefelé.
Visszafojtott lélegzettel vártam a prognózist és anyám
válaszát.
– Még két hétig folytatni akarják a terápiát. Kifújtam a bent
tartott levegőt.
– Hát az… jó hír. – Nem? Legalább még nem kapták elő a
csontfűrészt, hogy végtagokat vagdossanak le.
– Igazán? – Az anyám hangsúlyából gyanítottam, hogy
éppen rosszallóan összevonta a szemöldökét, ahogy szokta.
Basszus! Talán mégsem olyan jó hír.
 – Mégis mennyiben jó ez, Aspen? Édesapád egészsége még
mindig veszélyben van, és te ennek… örülsz?
Elvörösödtem. Hiába voltam huszonhárom éves, hiába
éltem nyolcszáz mérföldre tőlük és tanítottam egy menő
egyetemen, anyámnak még mindig hatalmában állt dadogó
idiótává változtatnia egyetlen kérdéssel.
– Én… – Vakon tapogatózva letöröltem az arcomról a
morzsákat. A tenyerem izzadni kezdett, szóval azt is
megtöröltem. – Csak úgy értettem…
– Ne próbálj szellemeskedni! A humor ebben az esetben
illetlen és tiszteletlen.
Nincs ebben semmi mulatságos.
– Én nem úgy értettem… – Beharaptam az ajkamat, és
leszegtem a fejem. Azt kívántam, bár ki lenne engedve a
hajam, hogy elrejtse a szemembe toluló könnyeket. Istenem,
miért hagytak cserben a védelmemre szóló szavak, amikor dr.
Mallory támadott?
– Persze, igazad van – mormoltam végül. – Bocsánatot
kérek.
Bosszúsan szippantott egyet, amit nem igazán
értelmezhettem megbocsátásnak.
– Tudtam, hogy ha azt a mit sem érő irodalmat tanulod, te is
vulgáris félkegyelművé válsz előbb-utóbb. Hallgatnod kellett
volna ránk, amikor megpróbáltunk az elméleti fizika felé
terelni. Az értelmes és hasznos tudományterület.
Az irodalom szak volt az egyetlen nagy lázadásom, amit
még egyik szülőm sem bocsátott meg nekem. Egy kis időre
megfordult a fejemben, hogy mégis a természettudományokat
választom, csak hogy a kedvükre tegyek, de képtelen voltam
elárulni az írott szó iránti szenvedélyemet. És az egyetlen
dologgal, amiben nem voltam hajlandó engedni, kivívtam örök
életre szóló rosszallásukat.
Ha rajtam múlt volna, nekem elég lett volna a BA diploma
irodalomból. Örömmel osztottam volna meg a történetek iránti
szeretetemet elsősökkel. Mégis végigcsináltam a doktorit, csak
hogy kiengeszteljem Richardot és Malloryt.
 Nem mintha sokat számított volna. Egyikük sem volt
büszke az eredményeimre. Sosem kaptam tőlük elismerést.
Mindig valami többet, valami jobbat vártak tőlem.
Az állandó helytelenítés egyre jobban fárasztott. Azt
kívántam, bár egyszer lehetnék csak pont elég jó a szemükben.
Úgy tűnt, hogy ez nem a mai napon fog megtörténni.
– Az ember azt gondolná, hogy a te végzettségeddel képes
vagy legalább arra, hogy a szádon helyénvaló és
tiszteletteljesebb szavakat ejts ki.
– Mint mondtam, sajnálom, én…
– A bocsánatkérés a tökéletlenek kenyere, Aspen! Ne
világíts rá a hibáidra! – Undorodó kis sóhajt hallatott. –
Amikor szükségesnek ítélem, majd tájékoztatlak apád
egészségi állapotáról.
Azzal letette, mielőtt akár egy szót is válaszolhattam volna.
– Basszus! – morogtam az orrom alatt. Ki tudja, mikor
ereszkedik le legközelebb ahhoz, hogy felhívjon? Tudtam,
hogy nem hallgatna meg, ha megpróbálnék előrukkolni egy
megfelelően fogalmazott bocsánatkéréssel, ami nem olyan,
mint egy „hibákkal teli, együgyű” lány mentegetőzése.
Csak remélhettem, hogy elég kegyes lesz ahhoz, hogy
értesítsen az apámmal kapcsolatos hírekről.
Ismét felemeltem a szalvétát, de a szám helyett most a
szemem sarkához érintettem oda. Tizenöt perc múlva órám
volt, és nem akartam könnyes, feldagadt szemmel vagy folyó
orral érkezni rá. Ha valamit tanultam a szüleimtől, az az, hogy
létfontosságú megőrizni legalább a méltóság látszatát.
Basszus, azért úgy szerettem volna megérteni, miért
hagytam még mindig, hogy szíven üssenek anyám szavai!
Mostanra már igazán számíthatnék tőle a hideg, személytelen
és lekezelő bánásmódra. És mégis, még mindig vágytam a
szeretet egy apró szikrájára a szüleimtől. A tetteim kilencven
százaléka arról szólt, hogy elnyerjem a megbecsülésüket. És
képtelen voltam feladni a próbálkozást. Mert lássuk be, ha egy
lány még a saját családja szeretetét sem tudja elnyerni, akkor
kiét tudná?
 Eltettem a mobilt és az e-olvasót, becsuktam az
aktatáskámat, és lesöpörtem a morzsákat az ölemből. Az
ebédem maradékát kidobtam, mint akinek semmi gondja a
világon, és visszatértem az irodalomtanszékre, hogy
megtartsam a nap utolsó két óráját.
A délután lassan vánszorgott, és többször is az ajkamba
kellett harapnom, hogy ne gondoljak az anyámmal folytatott
beszélgetésre. Bár legalább ez elvonta a figyelmemet egy
bizonyos kék szemű kreténről, akit utálni akartam.
Persze sejthettem volna, hogy megtalálja a módját, hogy
megint betolakodjon a napomba. Végül is a kék szemű
kretének erről híresek.
Három óra tízre visszaértem az irodám szentélyébe. Az
ajtóban állva beszívtam a polcokon pihenő régi könyvek
illatát, ami azonnal segített ellazítani feszült izmaimat. A
táskámat besuvasztottam a helyére, az asztalom és a fal közötti
résbe, a hátizsákomat pedig felakasztottam a székem
támlájára. Miután ez megtörtént, és csakis akkor, örömteli kis
sóhajtás szakadt ki belőlem.
Otthon voltam.
Egyesek szomorúnak és szánalmasnak gondolhatják, hogy
két helyen éreztem magam otthon, és ezek egyike egy zsúfolt
kis iroda volt az egyetemen, de engem nem érdekelt. Legalább
volt egy hely, amit hívogatónak éreztem. Úgyhogy
megengedtem magamnak, hogy kiélvezzem.
Bekapcsoltam a gépemet, aztán a körmömet rágcsálva
vártam, hogy felugorjon a jelszót kérő üdvözlő képernyő.
Éppen amikor megjelent, valaki kopogott az irodám nyitva
hagyott ajtaján. Egy töredékmásodpercre a torkomba ugrott a
szívem. Te jó ég, ha Noel Gamble tényleg elfogadta a
meghívásomat, hogy délután beszéljünk az esszéjéről, én
menten szívrohamot kapok! Nem tolakodhat be az én biztos
menedékembe. Az otthonomba. Azt nem lehet.
Majdnem elájultam a megkönnyebbüléstől, amikor helyette
megláttam az ajtóban az irodalomtanszék vezetőjét. Hála az
égnek!
 – Dr. Frenetti! – Azonnal talpra ugrottam, és kisöpörtem a
tincseket a szememből. – Jöjjön csak be!
Belépett az irodámba.
– Dr. Kavanagh! – Merev kis biccentéssel üdvözölt, aztán
rögtön a tárgyra is tért. – Úgy hallom, megnehezíti Noel
Gamble életét.
Na jó, ugye ez csak valami vicc?
Nem is tudtam eldönteni, mi a rosszabb, ha Noel Gamble
látogat el az irodámba, vagy valaki, aki Noel Gamble miatt
aggódik. Egyszerűen meg akartam szabadulni mindentől, ami
Noel Gamble.
A fejemet csóválva, feszült, zavart mosollyal néztem dr.
Frenettire.
– Ezt meg hol hallotta?
– Ma keresett fel az edzője.
A fogam megcsikordult. Ki gondolta volna? Az arrogáns
szemétláda nyavalygott valakinek rólam. Miért nem vagyok
meglepve?
Dr. Frenetti arcára határozott rosszallás ült ki, márpedig
neki olyan arca volt, ami már eleve elítélőnek hatott, akkor is,
ha nem ez volt a szándéka. Nagy, lapos orr, állandó ráncok a
homlokán, és húsos toka, ami nyilvánvaló megvetést
sugárzott. Amikor összevonta a szemöldökét, csak úgy sütött
róla a lenézés.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy hátradőljek a székemben, és
elkezdjek magyarázkodni a hibáimért, és csak egy merev
biccentést erőszakoltam ki magamból. Most Noel Gamble
hibáiról volt szó, nem az enyémekről. Mégis úgy éreztem,
mintha valami bűnt ismernék be, amikor válaszoltam:
– Nem, valóban nem teljesít jól.
Dr. Frenetti meg se várta, hogy felajánljam, helyet foglalt a
velem szemben álló székben, így én ott maradtam előtte állva
és kínosan feszengve. Zavartan álldogáltam egyik lábamról a
másikra, nem tudtam, hogy nekem is le kellene-e ülnöm.
Végül jó döntésnek bizonyult, hogy leültem, mert amit ezután
mondott, attól úgy elgyengült a térdem, hogy ha akartam, se
tudtam volna állva maradni.
– Voltak kétségeim, amikor a tanács felvette, Aspen! Maga
nagyon fiatal és tapasztalatlan. – Megcsóválta a fejét, és
felsóhajtott. – Tudtam, hogy gondot fog okozni. De a volt
professzora kiváló referenciát adott magáról. Olyan elismerően
beszélt, hogy reméltem, végül mégis minden rendben lesz.
Csakhogy most attól tartok, hogy nem érzi át, milyen súlya
lenne annak, ha megbuktatná ezt a hallgatót. A rájátszásig
egyszer sem kaptunk ki ebben a szezonban. Talán maga még
nem látja, de a futball ennek az egyetemnek a gerince.
Ó, dehogynem láttam! Csak azt nem láttam, mennyiben
kellene ennek befolyásolnia az osztályzási módszereimet.
– Minél előbb látja be ezt mindenki az irodalomtanszéken,
annál jobb. Ha a csapat jövőre megnyeri a divíziós
bajnokságot, a népszerűségünk az egekbe szökik, ami azt
jelenti, hogy több hallgató fog irodalomkurzusokat felvenni,
vagyis több pénz jön be a tanszékhez, és több lehetőségünk
lesz emelni a béreket… és bónuszokat osztani. Összefoglalva,
magának és mindenki másnak is hasznára válik a campuson,
ha segít ennek a fiúnak. Ő a jobb egyetem kulcsa, Aspen! És
csak a megfelelő jegyek tudják itt tartani. Szó sem lehet róla,
hogy elveszítse az ösztöndíját.
Meg kellett csípnem a lábamat, hogy ne kezdjem el a
szememet forgatni. Most komolyan? Egyetlen srác, aki béna
esszéket írt, a kulcsa mindennek? A színházban lenne a helye,
öregember!
De akár túldramatizálta a dolgot, akár nem, a fülem csengett
a sokktól. Azt már aznap felfogtam, amikor idejöttem, hogy az
egyetemen a sport felülír mindent, mégis csalódást okozott,
hogy ezt ilyen nyíltan kimondja az irodalomtanszék vezetője.
És mi van a pártatlan osztályzattal? Az integritással? Az
oktatással?
Magamban elszámoltam tízig, mielőtt válaszoltam volna:
– Vagyis azt mondja, engedjem át, bármennyire is bukásra
áll valójában?
 – Természetesen nem. – A tanszékvezető bosszúsan
felhorkantott, aztán összevonta a szemöldökét és
összeszorította húsos ajkait. Úgy nézett ki a szája, mint két
rózsaszín palacsinta egymásra pakolva. – Biztosra veszem,
hogy tud tenni azért valamit, hogy ne bukjon meg. Maga tanár,
az isten szerelmére, tanítsa azt a fiút!
Na ne, ugye nem? Eddig senki sem vonta kétségbe a tanítási
képességeimet.
– Azt teszem, dr. Frenetti, én…
– Nos, láthatóan nem csinálja elég jól, ha a fiúnak nem
sikerül tartania a lépést a tananyaggal! A magáé az egyetlen
kurzus, amin bukásra áll. Vajon mi lehet ennek az oka?
Valószínűleg az, hogy az összes többi birka prof átengedi,
függetlenül a tényleges teljesítményétől. Lehetséges, hogy ők
már végighallgatták ezt a kiselőadást, amit most én is
megkaptam?
– Én… – Megráztam a fejem, az arcomon pedig úgy
éreztem, gyufát lehetne gyújtani.
Hogy merészeli? Hogy merészeli úgy előadni, mintha ez az
én hibám lenne? Még csak meg se védhettem magamat. Én
voltam a legújabb a tanszéken, úgyhogy nem panaszolhattam
be senkinek, mert azzal az állásomat kockáztattam volna.
Egyébként meg kinek tudnék panaszkodni, aki nem ért egyet
ezzel a teljesen elcseszett véleménnyel?
Úristen, annyira utáltam már, hogy képtelen voltam bárkivel
szemben is megvédeni magamat!
– Aspen, én aggódom magáért!
A legszívesebben felpofoztam volna. A rohadék egyáltalán
nem értem aggódott. És marhára nem tetszett a tök átlátszó
taktikája, amivel megpróbált a lelkemre beszélni. Már épp
eléggé felhúzott azzal, hogy kétségbe vonta a tanári
képességeimet.
Karba tett kézzel előrehajolt.
– Nem szeretném, ha bárki is azzal vádolná, hogy Gamble a
maga hibájából veszítette el az ösztöndíját és hagyta itt az
iskolát. Pár év múlva, amikor majd véglegesíttetni szeretné
magát – és tudom, hogy ez a célja, hiszen már említette nekem
–, akkor nagy szüksége lesz olyan kollégákra, akik harcolnak
magáért. De nem lesz ilyen, ha egy személyben sikerül
elszúrnia húsz év után az első esélyünket arra, hogy
megnyerjük a divíziós bajnokságot.
Az ereimben megfagyott a vér. És máris a fenyegetőzéshez
értünk. Hű, semmilyen eszközt nem fél bevetni, igaz?
A homlokomat masszírozva alázatos bólintással jeleztem a
beletörődést:
– Értem.
– Remek. Reméltem, hogy így lesz. És most szeretném,
ha… A mondatát félbeszakította az újabb kopogás az ajtómon.
Remek. Vajon ki lehet az? Az első tippem, hogy a jó kaszás
érkezett meg a kárhozott lelkemért. Amikor az ajtóra néztem,
akkor viszont már azt kívántam, hogy bár a kaszás lenne, mert
akkor legalább végre véget ért volna a szenvedésem.
Noel Gamble megjelenésével viszont csak fokozódott.
– Nahát! – Frenetti meglepett arccal talpra ugrott, és joviális
mosollyal fogadta az új érkezőt. – Szervusz, Noel! Milyen
kellemes meglepetés!
A szememet forgattam, aztán elvörösödtem, amikor Noel
felém pillantott, és elcsípte az éretlen reakciómat Frenetti
talpnyaló üdvözlésére.
– Nagyon élveztem a végjátékot múltkor a South Central
ellen – ömlengett neki Frenetti. – A győztes passz, amit a
végén dobtál, bámulatos volt! Esküszöm, biztosra vettem,
hogy sackelni fognak.
Noel egy másodpercre az öregebb férfira nézett, aztán rám
villant a tekintete, mielőtt visszafordult volna a
tanszékvezetőhöz.
– Nos, tényleg sackeltek, amint kirepült a labda a bal
kezemből.
– De így is sikerült eljuttatni a végzónába az elkapód
kezébe. És csak ez számít. Mennyi is volt? Harmincyardos
passz?
– Negyvenkét yardos. Frenetti füttyentett.
– Nem semmi karod van, fiam! Noel tisztelettudóan
biccentett.
– Köszönöm, uram! – Aztán megint rám pislogott. –
Rosszkor jöttem?
– Nem, nem – felelt helyettem Frenetti, a mocsok. – Gyere
csak be! Biztos, hogy sok megbeszélnivalód van dr.
Kavanagh-val, úgyhogy én már megyek is.
Álljon meg a menet! Mi van? Van megbeszélnivalónk?
A tanszékvezető sokatmondó pillantást küldött felém,
mielőtt rám… és Noel Gamble-re csukta volna az irodám
ajtaját. A falak azonnal összezártak körülöttünk, és a
mellkasom is ugyanígy tett, olyan erősen szorította a tüdőmet,
hogy biztosra vettem, egy másodpercen belül légszomjam lesz.
Szinte éreztem, ahogy fantomkezek fognak le és fogják be a
számat, mintha egy erős test szorítana le az autó hátsó ülésén.
– Ki volt ez a fickó? – kérdezte Noel zavart tekintettel,
miután elfordult az ajtótól.
Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint aki támadni készül,
úgyhogy kényszerítettem magam, hogy beszívjam az oxigént
összeszorított fogsoromon keresztül, és megpróbáltam
lecsillapítani száguldó szívverésemet.
Aztán összevontam a szemöldökömet. Nem tudtam
eldönteni, hogy tényleg fogalma sincs róla, kicsoda Frenetti,
vagy csak engem akar szívatni. Végül megvontam a vállamat,
arra jutottam, hogy nem igazán számít, hogy szerepet játszik
vagy tényleg önszántából jött ide. Mindenképpen együtt kell
vele dolgoznom, ahogy Frenetti javasolta.
– Ő dr. Frenetti volt – válaszoltam. – Az irodalomtanszék
vezetője. – Noel csak pislogott rám értetlenül, úgyhogy
türelmetlenül felsóhajtottam. – Ő a főnököm.
– Ó! Akkor honnan tudta, hogy ki vagyok én?
Szerintem a bensőmben fellángoló harag volt az, ami
megakadályozta, hogy reszkető pánikgombóccá változzak,
mert egyszeriben kicsit sem érdekelt, hogy kettesben vagyok
egy apró helyiségben ezzel a sráccal. Többé nem aggódtam
amiatt, hogy nem kapok levegőt. Csak az érdekelt, mennyire
lenne nehéz kicsempészni innen egy holttestet és örökre
megszabadulni tőle.
– Mégis ki nem tudja, hogy ki maga, Mr. Gamble?
Az orrlyukai kitágultak, ahogy beszívta a levegőt. Tényleg
láttam rajta, hogy próbálja visszafogni az ingerültségét, az
állkapcsa megfeszült, a tekintetét a billentyűzetre szegezte az
asztalomon. A nyugtató stratégia a jelek szerint működött,
mert az egyetlen válasza az volt:
– Értem. – Aztán a székre nézett, amiből Frenetti felállt, de
nem ült le rá. – Szóval, ö… Azért jöttem, hogy beszéljünk a
legutóbbi dolgozatomról, ha ráér. – Gúnyos mosolyt villantott
rám. – Mivel ezt javasolta.
Biccentettem, de kerültem a tekintetét.
– Nos, a jelek szerint jobb, ha szakítok magára időt, mivel a
főnököm éppen a munkám elvesztésével fenyegetett, hogyha
maga próbaidőre kerül miattam.
– Komolyan? – Noelen őszinte döbbenetet láttam, ahogy az
ajtóra nézett, amin keresztül dr. Frenetti távozott nem sokkal
korábban. Zavart homlokráncolással fordult vissza felém. –
Mégis miért csinálna ilyet?
Egy pillanatra lehunytam a szememet.
– Mit gondol, miért, kedves Negyvenkét Yard uraság?
Az arca elvörösödött, de nem tudtam volna megmondani,
hogy a dühtől, a meglepetéstől, a megalázottságtól, a
bűntudattól, a zavartól vagy valami mástól.
Végül összeszorított foggal odavakkantotta:
– Senkinek sem panaszkodtam, ha erre céloz.
Igazából nem számított, ha meg is tette, így is, úgy is
megkaptam volna a figyelmeztetést. És most kénytelen voltam
a férfiak ostoba, igazságtalan szabályai szerint játszani.
 Azt viszont senki nem mondta, hogy nem tölthetem ki a
haragomat a diákon, akit muszáj lesz átengednem.
– Tudja, kicsit ironikusnak találom, hogy maga ír átlagon
aluli esszéket, mégis én vagyok az, akinek a körmére
koppintanak.
Ha Noel Gamble-nek lett volna bajsza, akkor esküszöm,
ezzel megcincáltam volna. Olyan sértettnek tűnt, hogy a
legszívesebben hátba veregettem volna magamat, amiért ilyen
sikeresen fel tudtam hergelni.
– Nézze, nem kérek különleges bánásmódot, csak mert a
főnökének tetszik, ahogy dobok!
– És mégis megkapja, függetlenül mindkettőnk
kívánságától.
– Tudja mit? A francba az egésszel! Maga mondta, hogy
jöjjek ide, ha segítségre van szükségem, hát itt vagyok. De
nyilvánvalóan nem akar nekem segíteni, úgyhogy köszönöm,
hogy rabolhattam a mit sem érő idejét!
Amikor elfordult, bepánikoltam. A jövőm szempontjából
nem lenne valami kedvező, ha az első szemeszteremben
feldühíteném az irodalomtanszék vezetőjét. Meg kellett
nyugtatnom Noel Gamble felborzolt kedélyeit. Méghozzá
most rögtön.
A fogamat összeszorítva felpattantam, és rámordultam:
– Üljön le, Gamble!
– Azt már nem! – Meg se torpant, már fel is rántotta az
ajtót, és a válla fölött még beintett nekem búcsúzóul. –
Bocsásson meg, hogy zavartam, professzor!
A fenébe is, mindkettőnknek lőttek, ha most kisétál ezen az
ajtón!
– Most át akar menni az órámon, vagy sem?
Végre megállt és hátranézett. Amikor egy pillanatra
elcsíptem a sebezhetőség és a makacs büszkeség szikráját
feszült arckifejezésében, azonnal megolvadt a szívem.
Basszus, miért kellett pont egy ilyen emberi oldalát
felvillantania? Az erős, önfejű emberek, akik néha egy
másodpercre megmutatják a gyengeségüket, úgy hatottak rám,
mint a meleg víz a cukorra.
– Üljön le! – mormoltam halk, bocsánatkérő hangon, aztán a
székre mutatva, nyugodtabban még hozzátettem: – Kérem!
Az állkapcsát összeszorította, behunyta a szemét, elmormolt
az orra alatt pár érthetetlen szót, aztán újra becsukta az ajtót, és
durcás tekintettel belesüppedt a székbe. Ujjai türelmetlenül
doboltak farmerbe bújtatott térdén, aztán felvonta a
szemöldökét, mintha némán azt üzenné: Mire vár még?
Tanítson!
Fogalmam sem volt, hogyan fogom ezt elérni, de
eltökéltem, hogy Noel Gamble ki fogja érdemelni a jó jegyet,
amit muszáj lesz megadnom neki.
 HARMADIK FEJEZET

„Mindenki zseni. De ha a halat az alapján ítéljük meg, hogy

milyen jól tud fára mászni, egész életét úgy fogja leélni, hogy
ostobának hiszi magát.”
– Albert Einstein –

Noel

A torkom kiszáradt, a sav meg rumbát járt a gyomromban,

ahogy összehúzott szemmel bámultam az ijesztően rendezett
asztal felett az irodalomtanáromra meg a kívánatos szájára,
ami az őrületbe kergetett már az első nap óta, hogy ez a nő
elfoglalta a helyét a tanári katedrán.
Ez baszott fel a legjobban. Dr. Kavanagh egyáltalán nem
volt az esetem. Általában a gyönyörű, hullámzó szőke
hajúakra buktam. Az irodalomprofesszorom sötét haját
hátrafésülte és szentfazék kontyba fogta a tarkójánál.
Én imádtam a hosszú, karcsú női testeket, főleg, ha a
látványos idomokat divatos, sokat mutató ruhákban tették
közszemlére. Kavanagh alacsony volt és valószínűleg túl telt is
az én ízlésemnek. Legalábbis feltételeztem, hogy hurkákat
rejteget, máskülönben miért hordana bárki is három számmal
nagyobb ruhákat?
És az is bejött, ha egy nőből magabiztos érzékiség sugárzott,
ha tudta, hogy megvan benne, és úgy mozgott, mintha azt
akarta volna, hogy ötven mérföldes körzetben minden pasi
azonnal hagyja abba, amit csinál, és csak őt bámulja, ha
ellibben mellette. Kavanagh repertoárjában egy fia libbenés se
szerepelt. Annyi érzékiség volt benne, mint egy apácában, és
úgy tűnt, egyáltalán nem bírja a pasikat. Nem mintha azt
gondoltam volna, hogy leszbi, ahogy Tenning felvetette.
Egyszerűen antiszexuális valakinek láttam őt. Nem nélkülinek.
Mármint ezt akartam hinni.
 Ez volt a másik oka annak, hogy annyira utáltam, hogy ha
csak a közelében voltam, fájdalmasan tudatában voltam a
nőiségének. Míg én elképzeltem, milyen érzés lenne, ha az
édes, telt ajka a kedvenc testrészemre simulna, tudtam, hogy
az ő eszében csak a francos irodalom jár.
– Ami azt illeti, ezúttal tényleg igyekeztem – mondtam, és
próbáltam a zöld szemére fókuszálni a szája helyett. – Esélyes,
hogy ez volt a legjobb dolgozat, amit valaha is írtam. És nem
csaltam, ahogy a fél osztály. Elolvastam a könyvet, a
segédanyagot, a mintaesszéket. Még azt a rohadt fura filmet is
megnéztem. Beletettem az összes kibaszott munkát.
Dr. Kavanagh némán elhelyezkedett a székben az asztal
túloldalán, és feszes kis mosollyal válaszolt:
– És mégis sikerült teljesen figyelmen kívül hagynia az
egész feladat lényegét.
Na, baszki, komolyan? Ingerülten felemeltem a kezemet.
– Talán mert nem értettem az átkozott lényeget! Most
komolyan, mégis mit akart tőlem hallani?
Tudtam, hogy vissza kellene fognom magamat, de ez a nő
kifordított magamból. És alig két perce voltam csak az
irodájában. El se tudtam képzelni, hogyan képes ilyen
tökéletesen és ilyen gyorsan felhúzni egy ilyen kicsi ember. És
mégis itt ültem előtte, dühösen, beindultan, megalázottan,
rémülten és őszintén összezavarodva a vonzalom miatt, amit
iránta éreztem, és közben azért is átkozottul dühös voltam,
hogy olyan világosan látta, hogy semmi keresnivalóm ezen az
egyetemen, mert túl hülye vagyok.
És a rohadt életbe, szájfényt tett magára, vagy valami,
amióta reggel láttam az órán? A szája fényesebbnek tűnt, mint
valaha. Azon kaptam magam, hogy megint odanézek, úgyhogy
gyorsan elkaptam a tekintetemet. A fenébe is, a szemét
tanároknak nem szabadna, hogy ilyen szája legyen!
Felsóhajtott, és összefonta az ujjait, mielőtt letette volna a
kezét az asztalra.
– Nem az a kérdés, mit akartam hallani magától, hanem az,
hogy mit kellett elmondania.
 Ennyit az önuralmamról. Ismét.
– Mit kellett elmondanom? – Talpra ugrottam és a hajamba
túrtam, aztán elkezdtem fel-alá járkálni az apró iroda teljes két
és fél méteres hosszában. – Mit kellett elmondanom? Ez meg
mi a szart jelent?
Dr. Kavanagh, a fene essen belé, teljesen nyugodt és
összeszedett maradt, csak üldögélt a székében, és higgadtan
nézte, amint én felhergelt idegronccsá változom előtte.
– Azt jelenti, hogy nem azt csinálta, amit kértem. Azt
akartam, hogy vonjon párhuzamot a történet egyik szereplője
és saját maga között. Nem vont ilyen párhuzamot. Ami azt
illeti, egyáltalán nem beszélt saját magáról.
Felhorkantam.
– Talán mert nem éreztem túl sok kötődést egy rakás ’20-as
évekbeli gazdag seggfejhez, akik az elveszett szerelemről
vinnyogtak, miközben úgy osztogatták magukat mindenkinek,
mintha cukorkák lennének. Hogy tudnék összefüggést találni,
ha nincs semmi, ami összefügghetne?
Bosszús homlokráncolással hátradőlt a székében.
– Mr. Gamble… – Újabb sóhajjal megcsóválta a fejét, és
fáradtan végighúzta a kezét az arcán, amitől sajnos megint az
ajkára siklott a pillantásom.
Basszus, ezt a szájat be kellene tiltani! Magam előtt láttam,
ahogy tökéletesen a farkam köré simul, szinte éreztem, ahogy
a nyelve végigsiklik a teljes hosszán, ahogy mélyen magába
szív…
Na baszki, most meg merevedésem lett!
Szerencsére neki fogalma sem volt a vadállati és teljesen
kéretlen gondolataimról, kihúzta magát, újra előrehajolt, és
egyenesen a szemembe nézett.
– Az igazán tehetséges írók nem véletlenül igazán
tehetségesek. Mindig, mindig sikerül módot találniuk arra,
hogy megérintsék azt, aki olvassa őket. Fognak egy témát az
emberi létről, és a szukájukká teszik.
 A szemöldököm a hajamig szaladt. Mi a franc? A fejemet
rázva csak pislogtam rá.
– Tényleg azt mondta…?
– Igen! – csattant fel. – Azt. Mert igaz. Ha csak egyetlen
szót mond az élményekről, az érzelmekről, meg fogja találni
hozzá a témát A nagy Gatsbyben. Garantálom. – Mivel egy
szót se szóltam, csak bámultam rá tátott szájjal, kíváncsian
felvonta a szemöldökét. – Csak vannak érzései, nem?
– Most éppen van pár. – És totál kikészültem tőlük, de
basszus, nagyon tetszett, ahogy a tökéletes, túl ártatlan szája
mocskos szavakat formázott. Mint valami borzalmas,
megalázó betegség. Azt akartam, hogy ismételje meg.
Mondd, hogy szuka! Kérlek! Csak még egyszer!
De nem mondta.
– Akkor jó. – A tekintete közvetlen volt, mindentudó. –
Hadd találjam ki!
Frusztráltnak érzi magát. Haragot érez. Gyűlöletet.
– Ő… – Felvontam a szemöldököm. Majdnem, de nem
egészen.
– Ez teljesen rendben van. Használhatja ezeket az érzéseket!
Kösse őket össze valakivel a könyvben, és mondja el, mit
talált!
Ahogy felfogtam a szavait, ráncba szaladt a homlokom.
Valami forró, kutató érzés elcsendesedett bennem.
Legyőzöttnek éreztem magam.
– Hogyan? – kérdeztem halkan, mert tök hülyének éreztem
magam, amiért még mindig nem értettem, amiért valószínűleg
soha nem is fogom megérteni.
Erre nagyot pislogott.
– Mit ért azon, hogy „hogyan”? Ha tényleg frusztrált, dühös
és gyűlöletet érez irántam, írjon erről, magyarázza meg, miért,
aztán magyarázza meg, hogy hol érzett hasonlót valaki a
regényben, és miért élte át ezeket az érzéseket! Tegye a kettőt
eggyé! Szidjon a dolgozatban, ahogy akar, csak mutassa meg
azt a kapcsolatot, amit látni akarok, és jobb jegyet fog kapni!
Felhorkantam, és megráztam a fejemet. Na nem. A büdös
életbe nem.
– Nem értem, miért kell a kibaszott érzéseimről beszélnem.
Erre bosszúsan felmordult, amivel csak még jobban beindított.
– Azért, hogy lássam, hogy megértette a történetet, és hogy
mi esett meg benne.
– De nem értettem a történetet. A fenébe is! Mondtam, hogy
nincs bennem semmi közös ezekkel…
– Dehogy nincs! – kiabált vissza, és a tenyerével az asztalra
csapott, aztán felállt, és úgy meredt az arcomba. – A világon
mindenki talál legalább egy közös pontot a regény legalább
egy szereplőjével. Gyerünk, bizonyítsa be!
Dühösen visszabámultam rá.
Behunyta a szemét, és megdörzsölte a homloka közepét.
– Na jó – mormolta, mintha feladná a küzdelmet.
Amikor megnyalta az ajkát, majdnem nem bírtam tovább.
Egek, ez már kezdett kínossá válni! A szája lesz a vesztem. Ha
megkérne, valószínűleg itt helyben megdugnám a szép,
rendezett íróasztalán. Világosan el tudtam képzelni, ahogy
felteszem az asztalra, feltűröm a slampos szoknyáját,
elhelyezkedem a combjai között, és szépen megcsinálom a
hazafutást.
És közben a legszívesebben a torkára fontam volna a
kezem, hogy kiszorítsam belőle a lelket, amiért ilyen idiótának
éreztem magam miatta.
Nem hiszem, hogy egészséges dolog, ha két ilyen
gyökeresen ellentétes érzés dúl az emberben egy időben, de ez
van. Teljesen maguk alá temettek.
A jó professzor pedig hátradőlt a székében.
– Mit szól ehhez? Megpróbálom megkönnyíteni az esszét
magának, amennyire csak tudom.
 Persze, segítsük ki az idiótát. Elkaptam róla a tekintetemet,
a lázadó dacom megfeszítette az állkapcsomat.
– Nekem nem kell… – A fenébe is! De kellett. Ezért voltam
itt, mert segítség kellett.
– Mondok egy témát, amit használhat. Szóval… válasszunk
egy témát! Bármilyen témát. – Amikor kinyitotta a szemét, a
szarkalábai mélyebbnek tűntek, mint korábban. – Kapzsiság?
Hatalom? – Felemelte a kezét, aztán vállat vont. – Nem tudom.
Mit érez, amikor focizik?
Az arcomat vörösbe borította a harag.
– Ó, nagyon köszönöm! Nagyon értékelem, ahogy rögtön a
focit hozta szóba a kapzsiság és a hatalom után. – Vészjóslón
áthajoltam az asztalon, hogy hatásos legyen, ahogy rámeredek,
és a mellkasomra böktem a mutatóujjammal. – Azt gondolja,
az egyetem nekem nem több, mint valami kapzsi, önző hatalmi
játék? Hát, szart se tud rólam, hölgyem! Egyáltalán nem
ismer!
Hátradőlt a székében, hatalmas zöld szemével sebesen
pislogott rám. Aztán végre félrekapta a tekintetét, és a nyelve
megint előbújt, hogy megnedvesítse az ajkát. Jó, jó, a
mozdulattól megint lüktetni kezdett a farkam, de már ahhoz is
túl dühös voltam, hogy érdekeljen. Ebben a pillanatban jobban
utáltam azért, amit az egómmal művel.
Kavanagh aztán jóval nyugodtabb hangon azt mormolta:
– Sajnálom, ha megsértettem. – Ezzel aztán sikerült teljesen
ledöbbentenie, annyira, hogy hátrahőkölve megint a székbe
süppedtem, és csak bámultam rá tátott szájjal. – De tényleg
fogalmam sincs, mit jelent magának a foci. Mi lenne, ha
elmondaná? Egyetlen szóval. Mit jelent a foci… magának?
A légzésem zihálásra váltott, ahogy lenéztem ökölbe
szorított kezemre.
– Elkeseredett küzdelem – böktem ki akaratlanul.
A francba. Miért mondtam ezt? Persze, ez az igazság, de
miért ismertem be?
Éppen neki?
 Amikor fel mertem nézni rá, meglepve láttam, hogy épp
annyira megdöbbentette a válaszom, mint engem. Még a száját
is eltátotta.
– Én… – Nagyot pislogott, a szeme tágra nyílt a
döbbenettől. – Nem számítottam rá, hogy ezt mondja.
Elkaptam róla a tekintetemet, a kezemmel a hajamba
szántottam, és halkan átkozódtam egyet.
– Hát, nem is ezt akartam.
A hangjába némi kajánság költözött.
– És mégis úgy érzem, ez volt a legőszintébb dolog, amit
mondott, mióta belépett az irodámba.
A szúrós tekintetem visszatalált hozzá, de ő csak felvonta
azt az átkozott szemöldökét, mintha arra biztatott volna, hogy
merjek neki ellentmondani.
Sziszegve kifújtam a levegőt, és mélyebbre süppedtem a
székemben.
– Akkor mit csináljak az elkeseredettség témájával?
Dr. Kavanagh erre lelkesen előredőlt, a szemében izgatott
fény csillant.
– Ez lesz a könnyebbik része. Keressen egy részt a
történetben, amikor valaki elkeseredettséget érzett, úgy érezte,
a szakadék szélén áll, mintha semmit nem tudna irányítani.
Magyarázza meg, hogyan értette meg ezt az érzést, és hogy
hogyan tud hozzá kötődni, méghozzá úgy, hogy felsorolja az
összes okot, amiért maga elkeseredettnek érzi vagy érezte
magát, vagy amikor úgy érezte, mintha a szakadék szélén
állna, és semmit sem tudna irányítani az életében.
Nem kellett volna, hogy ez nehéznek tűnjön, a legtöbb nap
pontosan így éreztem magam. Mindennel kapcsolatban.
Basszus, ebben a pillanatban is ezt éreztem, miatta! De akkor
is…
A szememet lehunyva azt suttogtam:
– Te jó ég… – A nő ennyi erővel azt is kérhetné, hogy
öntsem ki neki a lelkem. Amikor kinyitottam a szemem,
összevont szemöldökkel néztem rá.
– És egyáltalán nincs rossz érzése amiatt, hogy a feladat
rettentően indiszkrét, és vájkál az emberek magánéletében?
Széles mosoly ült ki az arcára.
– Fikarcnyi rossz érzésem sincs. – Ez a ragyogó mosoly
váratlanul ért.
Olyan… bájos volt.
Hm… Különös. Dr. Kavanagh-nak bájos a mosolya. Elakadt
tőle a lélegzetem, és teljesen felkavart.
Nem terveztem, a szám mégis felfelé görbült a kelletlen
csodálattól, amit ébresztett bennem.
– Maga elég ördögi, professzor!
Úgy tűnt, ez tetszik neki. Kihúzta magát és vigyorgott, mint
a vadalma.
– Hé, szerintem most vettem rá, hogy megírja élete eddigi
legjobb francos dolgozatát.
A fenébe is, imádtam, ahogy azt mondta, „francos”. És
ezúttal el is nevettem magam.
Tetszett, ahogy sikerült ma újra és újra meghökkentenie. Az
órákon olyan kimérten és illendőn viselkedett, mintha soha
egy szitokszó sem hagyná el a szenteskedő kis ajkait.
– Meglehet – mormoltam, és egészen új szemmel néztem rá.
– Meglátjuk.
Milyen hamar kell leadnom?
– Amilyen hamar csak tudja. Az égnek emeltem a
tekintetem.
– De csak semmi para, mi? – Nagy sóhajtással talpra álltam.
– Rendben, dr. Kavanagh! Átadom a legjobb francos
dolgozatot, amit valaha írtam, amilyen hamar csak tudom.
– Kiváló. – Ő is felállt. – Csak ennyit kérek.
Te jó ég, ennek a nőnek van stílusa! Nem akartam, hogy
bejöjjön, de abszolút bejött.
 Haboztam, és kicsit kínos csend állt be köztünk. Ha férfi lett
volna, valószínűleg kezet nyújtok neki, hogy megköszönjem a
második esélyt, amit kaptam. Basszus, ha idősebb nő lett
volna, vagy bármilyen másik nő, talán szintén ezt teszem. De
az ő esetében ez… tiltott mozdulat volt. Mocskos.
Szigorú, szentfazék tanár ide vagy oda, volt porcelánfehér
arcának finom ívében, az arcán szinte alig látható szeplők
mintázatában és a buja ajkához tökéletesen illő orrában
valami, ami felkavart. Ösztönösen tudtam, hogy soha nem
szabad megérintenem.
Megérezhette a zavaromat, mert ő is feszengeni kezdett a
székében, és megköszörülte a torkát, de nem nézett a
szemembe.
– Nos akkor… Ha jól sejtem, másra nincs szüksége.
– Nincs. – Biccentettem, aztán azt mormoltam: –
Köszönöm. – Már fordultam volna ki a könyvekkel teli kis
szobából, de aztán megtorpantam, és visszanéztem rá. – És…
sajnálom, hogy… hogy korábban fapinának neveztem.
Ezúttal mindkét szépen szedett, sötét szemöldöke a magasba
szaladt. A kezét a mellkasára szorította.
– Micsoda? Visszaszívná a legszebb jelzőt, amit diák
mondott rám ebben a szemeszterben?
Horkanva felnevettem, de azért bólintottam.
– Igen. Bunkó és meg nem érdemelt beszólás volt.
Bocsánatot kérek érte. Válaszképpen hevesen kezdtek rebegni
a szempillái, és amikor megláttam, hogy zöld szemében könny
fénylik, bepánikoltam. Basszus, nem akartam megríkatni!
De te jó ég! Ki gondolta volna, hogy képes lehetek
könnyekre fakasztani a kemény, mindig érzelemmentes dr.
Kavanagh-t? A jelek szerint mégsem olyan kemény, mint
amilyennek mutatja magát. Amitől rögtön felmerült bennem a
kérdés, hogy vajon mennyire puha is tud lenni…
Ami nagyon helytelen volt. Helytelen, helytelen, helytelen.
Szerencsére sikerült összeszednie magát, és csak biccentett:
 – Bocsánatkérés elfogadva – mormolta, aztán az ajtó felé
intett, jelezve, hogy elmehetek.
Még egy másodpercig nem mozdultam, finom vonásait
tanulmányoztam, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy elég
idős ahhoz, hogy az egyetemen tanítson. Ha nem viselkedett
volna olyan karót nyelten, és nem hordott volna olyan ódivatú
ruhákat, simán hallgatónak néztem volna, és mostanra tuti
ráhajtok. Nem is álltam volna le, amíg be nem adja a derekát,
és nem kapok belőle egy kis kóstolót, mert akár az esetem,
akár nem, volt benne valami, ami mágnesként vonzott.
– Mégis hány éves? – bukott ki belőlem a kérdés, mielőtt
átgondolhattam volna.
Basszus! Mi a francért kérdeztem ezt meg? Semmit sem
számíthatott, hogy mennyi idős a tanárom.
Felvonta a szemöldökét, de nem tudtam eldönteni, hogy ez
bosszúságot jelzett, vagy azt, hogy mulat magában a kérdésen.
– Semmi köze hozzá – mormolta válaszul mély, forró
érzékiséggel teli hangon.
Minden egyes hormont megmozdított bennem még úgy is,
hogy tudtam, nem ez volt a szándéka.
Megpróbáltam lerázni magamról a felébredő vágyat, és azt
motyogtam:
– Persze. – Ideje volt távoznom. Most rögtön.

***

„Az idézhető idézetek olyanok, mint a forgalomban simára

csiszolódott pénzérmék.”
– Louis Menand –

Aspen
 Noel Gamble már elfordult és majdnem ki is lépett az
irodám ajtaján, amikor a pillantása megakadt az idézetes
táblámon. Egy parafa táblára tűztem fel rajzszögekkel a Post-
Itekre és papírcetlikre felírt idézeteket, amiket az évek során
olvasott könyvekből gyűjtöttem össze.
Noel megtorpant, és elolvasott belőlük néhányat.
– Ez meg micsoda?
Ezt még soha, senki nem kérdezte meg tőlem.
Leszegtem a fejemet, mert égni kezdett az arcom, és hirtelen
félszegség tört rám. Nem tehettem róla, de úgy éreztem,
mintha a lelkem egy darabkáját tanulmányozná. Még abból
sem tértem magamhoz, hogy megkérdezte, mennyi idős
vagyok, szóval zavartan motyogva feleltem:
– Semmi különös. Csak az idézetes táblám.
Visszanézett rám, és a kék szemében felcsillanó
érdeklődéstől a testemet forróság öntötte el.
Megköszörültem a torkomat.
– Ha olvasok valamit egy könyvben, ami tetszik, kitűzöm
ide. – Ez afféle szokásommá vált.
– Hm… – Felemelte a kezét, hogy félrehajtson egy újabb
idézetet, és elolvassa az egyik régebbit, amit az eltakart.
Amikor mély hangon felnevetett, a hormonjaim azonnal
előtörtek, mint egy paprikajancsi. A fenébe is, a nevetése
felkavaró volt. – Ez jó.
Mivel fogalmam sem volt, melyikre gondol, nem
válaszoltam. Persze én mindegyiket jónak tartottam, hiszen
rászántam az időt, és feltettem őket, úgyhogy nyilván csak
egyetérteni tudtam volna vele.
Visszanézett rám.
– „Néha a kérdések bonyolultak, de a válaszok egyszerűek.”
Ilyen mély dolgot még soha senki nem mondott nekem.
Mire gondolhatott? A dolgozatra célzott? Azt gondolja, hogy
túlbonyolítottam? Talán még dolgoznom kellene a tanítási
módszereimen?
 Megköszörültem a torkomat.
– Tessék?
Kicsit elpirult, aztán visszafordult a táblához, és a cetlikre
mutatott.
– Dr. Seuss. Még egy idézet, amit feltehetne.
– Ó! Köszönöm. Ez… igazából remek. – És az volt.
Tényleg az volt.
Különös…
Noel erre megajándékozott egy halvány mosollyal, aztán
leszegte a fejét, és kiment a szobából.
Amikor távozott, fáradtnak éreztem magam. A kezemet a
szívemre tettem, visszasüppedtem a székembe, és hosszú,
remegős lélegzet szakadt ki belőlem. Oké, a diákom iránti
rajongásom rémisztő mértéket öltött. Vajon mit szólna ehhez
az én tökéletes, minden felett ítélkező anyám?
 NEGYEDIK FEJEZET

„Ha börtönbe kerülsz, a jó barátod megpróbál kiváltani. A

legjobb barátod a melletted levő cellában ül, és azt mondja:
»A mindenit, ez jó móka volt!«”
– Groucho Marx –

Noel

Tenning a konyhánkban ólálkodott, amikor beléptem a

lakásunk ajtaján. A lábammal belöktem magam mögött az
ajtót, amikor felbukkant a reggelizőpult mellett mezítláb, póló
nélkül, csípőjére tolt tréninggatyában. Csak egy pillantást
kellett vetnie az arcomra, hogy rájöjjön, valami gáz van.
Öntelt vigyor ült ki az arcára.
– Na… hogy ment a megbeszélés Kavanagh-val?
A leghatásosabb „cseszd meg”-pillantásomat kapta válaszul,
aztán levágtam a táskám a földre, és a kanapéra vetődtem.
– Mintha egyórás ülésem lett volna a dilidokival. Most
komolyan, ki tudta, hogy az irodalom élményekről meg
érzelmekről szól? Basszus!
Tenning vihogott.
– Akkor most megengedi, hogy újraírd a dolgozatot, vagy
nem?
– Megengedi. Durva, mi? Mondjuk csak azért, mert a
főnöke rászállt vagy mi, és kényszerítette, hogy adjon nekem
még egy esélyt.
– Komolyan? Le kellett szopnod a csávót a dologért? –
Tenning a falnak dőlt, és sokatmondóan húzogatta a
szemöldökét.
– Mi van? – Felkaptam az egyik díszpárnát a fejem mögül,
és teljes erőből hozzávágtam. – Te jó ég, Ten! Akkora bunkó
seggfej vagy, és rohadtul az agyamra mész.
A párnát a mellkasához szorítva rám vigyorgott.
– Bakker, én is szeretlek, édes! Hé, mibe, hogy ha
megtanítanád a leszbinek, hogy kell a jó csapatban játszani,
rögtön jelesre változtatná a jegyedet, és a szemeszter végéig
nem kellene aggódnod?
Nagyot sóhajtottam, és úgy döntöttem, inkább elengedem a
fülem mellett a dumáját, különben csak rosszabb lesz. Sajnos a
csávó érzékeny pontra tapintott. Ha rájönne, hogy tényleg
gondoltam így a nőre, le se szállna rólam. Mekkora égés
lenne!
A plafont bámulva újabb beázott foltot fedeztem fel az
egyik sarokban. Mesés! A legrosszabb az volt, hogy meg se
említhettem a szivárgást a főbérlőnknek, mert csak megemelte
volna a lakbért, ahogy tette akkor is, amikor megkértük télen,
hogy hozassa rendbe a központi fűtést. „A javítások nincsenek
ingyen” – ez volt a dumája.
– Hé, ne álmodozz már a tanárod meghúzásáról, pöcsi! –
Ten lerúgta a lábamat a kanapé végéről menet közben a
szobáink felé vezető folyosóhoz. – Hölgyek estéje van, és
komoly munka vár ránk. Stipi-stopi a zuhanyra!
Felnyögtem. Totál kiment a fejemből, milyen nap van. A
Forbiddenben, a bárban, ahol én és Ten dolgoztunk, minden
csütörtökön hölgyek estéje volt. Ez azt jelentette, hogy csak a
férfi alkalmazottak kaptak műszakot, és mivel mind az öt srác
pultozott, ilyenkor néhányunknak át kellett vennie a
pincérkedést.
A borravalóm az egekbe szökött ilyenkor, ha felszolgáltam,
de basszus, a részeg nők rohadt neccesek tudtak lenni. Nem
mintha nagyon zavart volna, ha kicsit letapiz pár csini
kollégista, de pár óra múlva már rendesen fájt a seggem.
És ezek csak azok a nők voltak, akik a hátsó ajtónál
próbálkoztak. Pár hónapja elkezdtem szuszpenzort hordani,
annyi mohó kéz nyúlkált a cuccomhoz.
Ja, ennyire durva volt a helyzet.
 Egy órával később Ten nyomában léptem ki az ajtón szűk
fekete pólóban és kék farmerben, ami a hivatalos egyenruha
volt a Forbiddenben dolgozó srácoknak. Mivel nekem nem
volt kocsim, beszálltam Ten autójának anyósülésére, ő meg
beült a kormány mögé.
Öt perccel később már le is parkoltunk a klubbal átellenben,
és kiszállás előtt egy ideig csak bámultuk a csendes épületet.
Egy órán belül tömve lesz a hely, és a mostani nyugalomnak
lőttek. Mégis… így tudtam fizetni a számlákat, és még némi
plusz pénzt is sikerült hazaküldenem Caroline-nak is, hogy ő
is ki tudja fizetni a számlákat.
– Na, készen állsz? – kérdeztem az ajtónál. Ten
elvigyorodott.
– Én már születéskor készen álltam, baszod! – Amikor
belépett mögöttem az ajtón, azon töprengtem, vajon
előfordult-e valaha, hogy nem tudott előállni egy politikailag
inkorrekt válasszal bármilyen kérdésre, amit feltesznek neki.
Kinyitottam a bár ajtaját és beléptem, a tekintetem rögtön a
másik három, elvileg műszakban levő srácot kereste.
– Hol vannak a többiek? – Tennel nagyon ritkán érkeztünk
elsőnek, és most sem volt kifejezetten korán.
– Hát, Pick mindig késik – felelte Ten, és levette a széket az
első asztalról, ami az útjába akadt. – Az ikrek meg… –
Körbenézett, és megvakarta a feje búbját. – Hm… Az ikrek
sosem késnek. Hol a faszban vannak az ikrek?
Válaszként kitárult a menedzser irodájának ajtaja, és
megjelent a Forbidden tulajának legidősebb lánya, Jessie,
nyomában egy ismeretlen, sötét hajú, korombeli sráccal, aki
kábé olyan magas és olyan testfelépítésű volt, mint én. Ami
csak egyet jelenthetett…
Új dolgozó. Nyilván felmondott az egyik kolléga.
– Basszus… – mordult fel Ten gondolataim
visszhangjaként, aztán már emelt hangon átszólt az üres
kocsma túlsó végébe: – Hali, Jess! Hol van Huey és Louie?
Az ikreket igazából Heathnek és Landonnak hívták, de Ten
hajlamos volt mindenkinek saját becenevet adni.
 Jess sosem volt nagy Oren Tenning-rajongó, és most is
vasvilla szemmel meredt a haveromra.
– Mégis mit gondolsz? Felmondtak. Valószínűleg nem
akartak tovább egy ilyen idióta barom mellett dolgozni. Ő jött
helyettük. Valaki mutassa meg neki, mit kell csinálni!
Azzal már sarkon is fordult, és indult vissza az irodába.
– Hé! – kiáltott utána Ten. – És mi van a másikkal?
Jessie megtorpant, és szigorúan felvont szemöldökkel
visszakérdezett:
– Másik mivel?
– Ez a hely egy órán belül dugig lesz vendéggel, te nő!
Legalább öt srácnak kell dolgoznia ma este, nem háromnak és
egy újoncnak, akinek lövése sincs még semmiről! Komolyan
ezzel az egy arccal fogod kiváltani a két ikert?
Az újonc, akinek lövése sincs, gyors oldalpillantást vetett
Tenre. Úgy tűnt, inkább szórakoztatja a helyzet, és nem veszi
magára, Jess viszont szinte sziszegett dühében.
– Igen, komolyan. Mutasd meg neki, mit kell csinálni! –
Azzal bevágta maga mögött az irodája ajtaját, és hármasban
maradtunk a bárban.
– Teljesen rám van kattanva – biccentett Ten mindentudón a
zárt ajtó felé, én meg felsóhajtottam, és csípőre tett kézzel
felmértem az új srácot.
Bakker, alig vártam, hogy Jess apja visszajöjjön dolgozni!
Nemrég nyílt szívműtéten esett át, és a felépülése idejére Jess
vette át a bárt. Ha a pasi nem siet a gyógyulással, a kedves
kicsi lánykája nemsokára csődbe viszi az egész klubot.
Biccentettem az új srácnak üdvözlésképpen, és
megkérdeztem:
– Hali! Mi a neved?
A srác a hátsó zsebébe dugta a kezét, elszakította a
tekintetét Tentől, és rám nézett:
– Mason – felelte. – Mason Lowe. Bólintottam.
 – Nagyon örülök! Pultoztál már korábban?
Amikor Lowe megrázta a fejét, Ten felhorkantott, és
rácsapott a hasamra.
– A srác a tied, szívem! – Azzal tudomást sem véve rólunk
folytatta a székek lepakolását az asztalokról.
– Na jó – döntöttem. – Akkor mi intézzük a pultot, te
felszolgálsz.
– A jó francokat! Küldd az új srácot felszolgálni!
– Basszus, azt akarod, hogy felmondjon az első estéjén?
Ten megtorpant, hogy alaposan végigmérje Lowe-t, aztán
bólintott.
– Igazad van. Egy ilyen csinos pofit öt perc alatt
menthetetlenné molesztálnának. Viszem az asztalokat, de
csakis ma este! – Fenyegetőn Lowe-ra mutatott. – Vetted,
újonc?
Lowe arcára némi riadalom ült ki.
– Miről beszél? Azt hittem, ez csak egy sima bár.
Hm… A Forbiddenben nem volt semmi „sima”. Azért
megnyugtatásképpen azt feleltem neki:
– Az is. – Barátságosan hátba veregettem, és megvontam a
vállamat. – Ne is hallgass Tenre! Nyűgös, mert tegnap túl
keményen küldték meg a vagináját.
– Baszd meg! – szólt vissza Ten a helyiség másik végéből.
Ezt elengedtem a fülem mellett, és inkább Lowe-ra
koncentráltam.
– Viszont csütörtökönként hölgyek estéje van, amikor kicsit
elszabadulnak a dolgok. Minden nőnek féláron van a pia, ami
azt jelenti, hogy egy rakás részeg, tapizós csajszi próbálkozik
majd nálad… egész este.
Lowe arca zöldes árnyalatra váltott.
– Remek – mormolta alig hallhatóan. Nevetve oldalba
böktem a könyökömmel.
 – Higgy nekem, az! Háromszoros szokott lenni a borravaló.
Viszont jobb, ha bevéded a családi örökséget. Javaslom, hogy
mostantól minden csütörtökön legyen rajtad szuszpenzor.
– Oké – biccentett Lowe, aztán nagyot nyelt, és vágyakozó
pillantást vetett a kijárat irányába.
– Szokatlan az akcentusod – jegyeztem meg, miközben a
pult felé vezettem. – Hová valósi vagy?
– Floridába. Csak pár hónapja költöztem ide.
– Haver! – Ten a semmiből bukkant fel, levetette magát az
egyik bárszékre, és a pultra könyökölve hitetlenkedve bámult
Lowe-ra: – Mi az ördögért hagytad ott Floridát a francos
illinois-i Ellamore-ért?
Mason megvonta a vállát, mintha nem lenne nagy ügy.
– A barátnőm idevalósi, és haza akart költözni. Ten
felhorkant.
– Na várj, várj, várj! Átutaztad a fél országot valami punci
miatt? Basszus, ez nagyon béna…
Úgy tűnt, Lowe mindjárt átugrik a bárpult felett, és a
szánalmas szobatársamra veti magát, úgyhogy gyorsan
megelőztem.
– Ne is figyelj rá! – békítettem, és nyomtam egy tockost Ten
fejére. – Ahogy már mondtam, fáj a vaginája.
Ten szúrós tekintettel méregetett, aztán horkantott egyet.
– Én legalább nem dugom a tanáromat a jó jegyért. Na,
ezzel végképp kihúzta a gyufát.
– Húzz el! – Az arcára mutattam, és addig meredtem rá
gyilkos tekintettel, míg végre a szemét forgatva szépen
elpályázott. Amikor hátat fordított, nem tudtam megállni, hogy
ne vessek aggodalmas pillantást Lowe-ra.
– Én nem…
Lowe felemelt kézzel elhallgattatott, jelezve, hogy nem kell
magyarázkodnom.
– Nekem nem jönnek be a pumák, de ha neked ez…
 – Ő nem puma – sziszegtem védekezőn, mielőtt
megállíthattam volna magamat. – Mármint… Basszus! – Az
ujjaim a hajamba szántottak, és közben lázasan próbáltam
kitalálni, hogyan tudnám ebből kidumálni magam, mert most
már végképp úgy hangzott, mintha dugnám a tanáromat. –
Nem fekszem le egyik tanárommal se, oké? Seggnyaló csak
azért cseszeget, mert valamilyen csodával határos módon
sikerült rávennem az elég keménykezű
irodalomprofesszorunkat, hogy újraírhassak egy esszét. Ennyi
az egész.
Baszki, most meg túl nagy elánnal védekeztem, mi?
– Kavanagh és Gamble, két szerelmes pár… – énekelte Ten,
a huszonegy éves, kanos csávó bőrébe bújt ötéves a helyiség
túlsó végéből –, mindig együtt jár…
Ezen a ponton úgy hallgattattam el, hogy felkaptam egy
focilabdát a pult mögötti polcról, és nagy ívben elhajítottam.
Egyenesen a háta közepén találtam el Tent, aki felnyögött, és
arccal előre a földre rogyott.
Lowe elismerő füttyentéssel díjazta a mutatványomat.
– Szerencsés találat.
– Szerencsés? – Elfordítottam a fejem, hogy az új srácra
bámuljak. – Nyilván fogalmad sincs róla, hogy ki vagyok.
– Ö… – Összeráncolta a szemöldökét és a fejét rázta. –
Nem. Miért, ki vagy?
– Fiam, egy helyi legenda mellett állsz! – Teátrális
meghajlással bemutatkoztam. – Noel Gamble vagyok, az
egyetem focicsapatának szeretett irányítója.
– Ó, oké – Lowe biccentett, és a felismerés szikrája villant
meg a szemében. – Csak ebben a szemeszterben iratkoztam be,
de hallottam, milyen jól megy idén a csapatnak. És asszem a
nevedet is emlegették már a campuson.
Némi büszkeséggel szóltam oda a szobatársamnak:
– Hallod, Ten? Még az újonc is hallott rólam. Ten
felhorkantott.
 – Csak azért vagy népszerű, mert mi jó színben tüntetünk
fel. Felnevettem, és visszafordultam Lowe-hoz.
– Ő Szarcsimbók, más néven Oren Tenning. De szinte
mindenki Tennek hívja. Ha viszont engem kérdezel, inkább
Zéró… Harmadik körös elkapó a csapatban.
– Harmadik körös a jó anyukád! Többet voltam pályán
ebben a szezonban, mint te.
Ez igaz volt, de be nem ismertem volna. Tent levegőnek
néztem, és inkább Lowe-tól kérdeztem meg:
– Mennyit tudsz az italkeverésről?
A bocsánatkérő vigyorból és a felvont szemöldökéből már
tudtam, hogy az égvilágon semmit. Felsóhajtottam. Már most
úgy éreztem, hogy vége lehetne már ennek az éjszakának.
– Csodás. Akkor kezdjük az okítást, rendben?
Megmutattam neki a terepet, hogyan kell kikeverni a
legalapabb italokat, és a kassza működését, aztán megérkezett
Pick, épp a nyitás előtt, és a szokásos késésével máris sikerült
kiakasztania. Ami a személyiségét illeti, ő volt a kedvenc
kollégám, de basszus, néha már csak nyitás után futott be.
– Kedves tőled, hogy csatlakozol! – jegyeztem meg, és az
arcába dobtam a pincérek kötényét. – Tennel felszolgáltok ma
este. Az ikrek kiléptek. Ő az új fiú, Mason Lowe. Munkára!
A velős kis előadásomra, amivel betájoltam, csak
elvigyorodott, és az ezüstpiercingek megmozdultak a
szemöldökében.
– Bakker, a főnökös dumáddal mindig beindítasz, Gamble!
Felhorkantam, mivel Pick Ryan nagyobb csajmágnes volt,
mint Ten és én együttvéve. A jelek szerint a csajoknak bejött
ez a tetkós, piercinges, rosszfiús imidzs. Mondjuk, ha engem
kérdeznek, azt mondtam volna, hogy a csávónak köze sem volt
a rosszfiúsághoz.
Két állásban gürizett, hogy eltartsa magát, és mindenkinél
jobban tisztelte a nőket. Ő ugrott elsőnek, ha valami részeg
barom egy nőt zaklatott, és pontosan tudta, mit kell mondani
ahhoz, hogy boldoggá tegye a csajokat. Imádott mindent a
hölgyekkel kapcsolatban, és ők is imádtak mindent vele
kapcsolatban.
– Pick! Az én emberem! – Ten felbukkant, és majdnem a
földre vitte a frissen érkezettet. – Hála az égnek, hogy te nem
mondtál fel! A jelek szerint mienk a porond ma, tesó!
Felvetted a tökvédődet?
Már ökölbe is szorította a kezét, hogy bebokszoljon Pick
lába közé, de Pick félrecsapta az öklét.
– Hé, az nem játék, királylány! Lehet, hogy egy szerencsés
hölgy később még használni akarja.
Ten felhorkantott.
– Na persze, baromarc! Tudom ám, hogy nekem tartogatod
magad. – Azzal tényleg letámadta a srácot, mintha meg akarná
hágni a lábát.
– Ma este ne, édes! – tolta el magától Pick a homlokánál
fogva Tent. – Fáj a fejem.
– A francokat! Rohadtul akarsz engem.
Továbbra is osztották egymást, aztán elindultak, hogy
kinyissák az ajtót.
– Nem vicceltél a szuszpenzorral, ugye? – pislogott rám
Mason. Nevetve ráztam meg a fejem.
– Nem, nem vicceltem. A srác lesápadt.
– Ettől tartottam.

***

Fél órával később már dugig voltunk a félárú csillivilli piát

iszogató csajokkal és kanos csávókkal, akik remélték, hogy
majd élvezhetik a sok lecsúszott pia előnyeit. Figyeltem az új
srácot kiszolgálás közben. Zavartan mosolygott egy lányra, aki
a készpénzzel együtt a számát is odacsúsztatta neki. Amint a
csaj hátat fordított, Lowe diszkréten a kukába dobta a cetlit.
Amikor rossz csapból akart Tom Collinst készíteni a
következő lánynak, aki képtelen volt levenni róla a szemét,
mellé léptem, és némán kijavítottam – a kezét én magam
tettem át a megfelelő csapra.
– A mindenit, népszerű vagy ma este! Elvileg én vagyok itt
a fő attrakció, de ma az összes csaj, aki a pulthoz lép, átnéz
rajtam, és téged stíröl. – Biztos a friss hús varázsa.
Lowe az égnek emelte a tekintetét, és azt mormolta:
– Egészségükre! Nem érdekel a dolog. Felhorkantam.
– Ja, azt látom.
Már éppen közölni akartam vele, hogy nyugodtan hozzám
irányíthatja a következő beindult csajt, aki a telefonszámát
ajánlgatja, amikor ismerős arcot láttam meg a pult felé
közeledni. Megkönnyebbültem, hogy valaki végre miattam
jött, és nem Lowe miatt, úgyhogy lelkes mosollyal ugrottam
előre.
– Hát itt a kedvenc groupie-m! – Átnyúltam a pult felett,
megragadtam Tianna tarkóját, és magamhoz húztam egy rövid,
de ínycsiklandón mocskos kis csókra. Elégedetten
mosolyogtam rá.
– Szia, Noel drágám! – üdvözölt oda sem figyelve, aztán
rögtön elhúzódott tőlem, és a nyakát nyújtogatva elnézett
mellettem Lowe felé. – Ki az új fiú?
Tianna szemében leplezetlen vágy csillant, én meg
összeszorított foggal majdnem felnyársaltam Lowe-t a
tekintetemmel. A csávó válaszul csak vigyorgott, mintha
szórakoztatná a féltékenységem. A laza vállrándítása azt
üzente: Hé, mégis mit akarsz, mit tegyek ellene?
Szó sem lehetett róla, hogy veszni hagyjam a kedvenc
focirajongómat, úgyhogy már elő is álltam a hazugsággal:
– Milo. Most engedték ki, házas, és van három kölyke.
A hazugság látszólag cseppet sem tántorította el Tiannát.
Továbbra is Lowe-t bámulta, és hátradobta a haját a válla
felett, aztán ujjával hívogatón integetett neki, mielőtt
bemutatkozott volna.
Bassza meg! Nem gondoltam, hogy a srác olyan jóképű, de
a jelek szerint kész lépesméz volt a csajoknak. A kis rohadék.
 Úgy tűnt azonban, hogy Tianna szinte már zaklatással felérő
bámulása megijesztette kissé a srácot, mert gyorsan hozzátette.
– Négy kölyök. Már úton van a következő.
Elvigyorodtam, és arra jutottam, hogy mégiscsak rendben
van a srác.
– És hol van ma este a barátnőd? – kérdeztem Tiannát, és
játszani kezdtem az ujjaival, hogy újra magamra vonjam a
figyelmét. – Még áll az a hármasfogat, amit ajánlottatok?
Tianna végre elszakította a tekintetét Lowe-ról.
– Sajnálom, Marcinak táncedzése van ma este, úgyhogy
máskor kell összehoznunk. Ne aggódj, még mindig benne van!
Esküszöm, a csajnak már hónapok óta nedves rád a bugyija.
Amióta bemutattalak neki a legutóbbi meccs utáni bulin,
állandóan csak rólad beszél. Kicsit már idegesítő.
– Szóval rólam szokott beszélni? – Lassú vigyor ült ki az
arcomra. Az egómnak jót tett a tudat, hogy még mindig van,
aki engem preferál a francos Mason Lowe-val szemben. És
Marcinak hívták. Cuki.
– Nem akarnék elszomorítani egy lányt. Mi lenne, ha
összehoznál minket? A közeljövőben?
– Persze. – A pillantása ismét Lowe-ra siklott, bár még
hozzám beszélt. – Jössz jövő hétvégén a diákszövis buliba?
– Jövő hétvége? – nyögtem fel. – Meg akarsz ölni, Tianna?
Szükségem van egy kis akcióra jövő hétvége előtt!
Bosszúsan fújta ki a levegőt, és összevont szemöldökkel
nézett rám.
– Jól van, meglátom, mit tehetek.
– Te vagy a legjobb! – Magamhoz húztam még egy gyors
csókra. – Köszi.
– Jó, jó. Csak hozd el a buliba az új barátodat, és ígérem,
meghálálom… alaposan! – Körmeit végigfuttatta az arcomon,
és ördögi kis mosolyt villantott rám.
Már éppen el akartam neki mondani, hogy nincs értelme
Lowe-val próbálkoznia, annyira odavan a srác a barátnőjéért,
amikor Ten bukkant fel mögötte.
– Tianna! – A haverom jó nagyot csapott a csaj fenekére. –
Adsz nekem végre még egy esélyt?
Tianna nagy horkantással fordult felé, és karba tette a kezét.
Szigorú tekintettel válaszolt:
– Még nem ment el az eszem, szóval… szó sem lehet róla.
És ha még egyszer hozzám érsz, a szádon jönnek ki a golyóid.
A gondolattól is összerezzentem, de ahogy az elviharzó
Tiannát figyeltem, füttyentettem egyet. Ten tudott valamit.
Rajta kívül egy csávót sem ismertem, aki ki tudta volna
akasztani az alkalmi szex királynőjét. Tianna soha nem lett
dühös egy csávóra sem, semmiért. Felmerült bennem a kérdés,
hogy vajon mivel sikerült Tennek megsértenie. Bár őt ismerve,
a lehetőségek száma végtelen…
Ten tekintete is végigkísérte Tianna elvonulását, aztán
vigyorogva hozzám fordult.
– Totál odavan értem. Rólam kérdezett, ugye? Felnevettem.
– Csókolóztunk, aztán Lowe-t bámulta, majd megbeszéltük,
hogy összehoz egy barátnőjével, de nem, a te neved egyszer
sem merült fel.
– Összehoz valakivel? Ki a barátnő? Dr. Kavanagh?
Összehúzott szemmel, fenyegetőn mutattam rá.
– Esküszöm, ha nem állsz le ezzel, én rúglak tökön úgy,
hogy a golyóid a szádon jönnek ki!
– Tök mindegy, tesó! Tudod, hogy a tanárodat akarod! –
Azzal leadta a rendelését Masonnek, és flörtölni kezdett két, a
pultnál ülő csajjal.
A legszomorúbb az volt az egészben, hogy Ten épp azért
hergelt vele, mert azt gondolta, egyáltalán nem bukom a
tanáromra, de basszus, már az említésére is megmozdult
bennem valami.
El kellett volna kérnem Marci számát Tiannától. Szükségem
volt valamire, bármire, hogy kiűzzem a fejemből a slampos
tanárnőmről szóló gondolatokat, mert biztosra vettem, hogy ha
ezt így folytatom, hamarosan jó nagy pácban találom
magamat.

***

Záróránál Lowe-ra bíztam a takarítást. Éppen a hátsó pultot

törölte le, amikor megcsörrent a telefonja. Előhalászta a mobilt
a zsebéből, és amint meglátta a kijelzőn a nevet, esküszöm,
úgy felragyogott az arca, mint a gyerekeké karácsonykor.
– Szia, cukorborsó! – köszönt, és a hangja azonnal
elmélyült, meleggé vált, ebből is tudtam, hogy biztos a
csajával beszél. A telefont a vállával tartotta meg, hogy
folytatni tudja a munkát, és felnevetett válaszul valamire, amit
a lány mondott.
– Elég… érdekes. Mindent elmesélek, ha hazaértem. Ó,
igen? – A szemöldöke a magasba szaladt, és csak elképzelni
tudtam, milyen tevékenységet javasolhatott a lány a
hazatérésére, mert a srác arcára azonnal kiült a vágy.
Mégsem tudtam félrenézni, amíg beszéltek, mert olyan…
különös volt. Azok a srácok a csapatban, akiknek komoly
barátnőjük volt, sosem tűntek boldognak, amikor felhívta az
„asszony” őket ellenőrizni. Ritkán voltak hűségesek, ha
idegenben játszottunk, mindig felszedtek valami egyéjszakás
ribit. Emiatt nem is értettem, miért tartanak fix csajt otthon.
Most, hogy belegondoltam, a közelemben soha nem volt
egyetlen monogám párkapcsolat se. Az anyám ritkán hozta
haza kétszer ugyanazt a pasit, és a környékünkön minden
házasság válással vagy özvegységgel végződött. Úgyhogy
nagyon ritkán láttam olyat, hogy egy srác úgy beszélt a
csajával, mintha a világon senki mással nem akarna beszélni
rajta kívül. És Lowe olyan rohadt boldognak tűnt közben.
Igazából… egész édes volt.
Miután letette a telefont, még mindig vigyorogva zsebre
dugta, és folytatta a munkát, mintha csak most nyerte volna
meg az országos bajnokságot vagy tudom is én.
 – Ki a franc volt ez? – kérdezte Ten, aki éppen megérkezett
a pulthoz egy adag mosogatni való pohárral. – Megnyerted a
lottót, újonc?
– Hm? – nézett rá Lowe kérdő mosollyal. – Ó, csak a
barátnőm! Kíváncsi volt, hogy ment az első estém.
És megint a cukiság. Ami azt illeti, volt valami megható
abban a tiszta, nyílt érzésben, ami kiült az arcára, ha a lányról
beszélt. Hirtelen nagyon kíváncsi lettem a barátnőkkel és
monogámiával kapcsolatos véleményére. Talán mégsem olyan
borzalmas a dolog, mint ahogy azt néhány srác előadta a
csapatban. Talán mégsem lenne a világvége megállapodni
egyvalaki mellett. Mármint engem még soha senki nem hívott
fel csak azért, hogy megkérdezze, milyen napom volt. Senkit
sem érdekelt. Tudtam, hogy a testvéreim szeretnek, de sosem
hívtak csak azért, hogy megnyugtassanak, amikor éppen sík
ideg voltam egy nagy meccs vagy egy fontos vizsga előtt, és
sosem kérdezték meg, hogyan sikerült valami. Nem mintha
terhelni akartam volna őket az ilyen hülyeségekkel, megvolt
nekik a maguk gondja.
De talán, nem is tudom, jó lett volna, ha…
– Te jó ég, újonc, neked aztán jól megfogták a töködet! –
horkantott fel Ten, és már le is lépett, hogy tovább törölgesse
az asztalokat, míg Pick a padlót mosta fel.
Elfordultam, és befejeztem a kassza elszámolását. Egy kicsit
szégyelltem magam előtt a gondolataimat. Nem okozott
gondot a városban bármikor hölgytársaságot találnom. A
legtöbb csapattársam irigykedett rá, milyen szerencsés vagyok.
Akkor meg mi az ördögért álmodoztam valami másról?
Mégis elég volt egyetlen pillantást vetnem Lowe-ra, aki
éppen dudorászott – igen, dudorászott – az orra alatt, hogy
megadjam magamnak a választ. Neki volt valami az életében,
valami jó és megbízható, valami, ami boldoggá tette, és
felderítette a napját. Nem kellett minden este új csajt keresnie,
és megpróbálni pár perc alatt kiismerni annyira, hogy az
ágyába csábítsa. Már volt valakije, akit ismert kívül-belül, és
aki kétségtelenül ugyanígy megértette őt. Nem kellett tettetnie,
hogy tetszenek neki a sztorijai, csak hogy levarázsolja róla a
pólót, és nem kellett megjátszania előtte a nagymenő irányítót.
Egyszerűen önmaga lehetett mellette, és élvezhette az életet.
Életemben először irigykedtem valakire, akinek komoly
kapcsolata volt. Nagyon furcsa érzés volt, de nem tehettem
róla. Lowe olyan marha elégedettnek tűnt. És én is valami
ilyesmit szerettem volna magamnak.
 ÖTÖDIK FEJEZET

„Csak azt akartam, hogy kinyújthassam a kezemet és

megérinthessek egy másik emberi lényt, de nemcsak a
kezemmel, hanem a szívemmel is.”2
– Tahereh Mafi: Ne érints –

Aspen

Imádtam a popcorn illatát. Ez volt az ifjúságom tiltott illata,

amit sosem szabadott megízlelnem. Gyerekkoromban a
szénsavas üdítők is tabunak számítottak a házunkban.
Miután kifizettem a Pepsimet és a popcornt a pultnál,
azonnal szívnom kellett egy kortyot a szívószállal, és
belemarkoltam a vajas nyalánkságba is. Néhány szem
kukorica legurult a doboz oldalán, és meg sem álltak a
betonig, ahol csatlakoztak az előttem vásárlók elszabadult
kukoricaszemeihez. Imádtam az egészet. Rendetlen volt és
gondtalan, és a szüleim azonnal gutaütést kaptak volna tőle.
– Köszönöm – mormoltam boldogan a lánynak, akitől a
rágcsálnivalómat kaptam. A szüleim rám szóltak volna, amiért
tele szájjal beszélek, de itt ez senkit sem érdekelt. A
szégyenletes viselkedésem boldoggá tett, aztán megfordultam,
és majdnem nekimentem a mögöttem sorban álló két lánynak.
– Algebrám van vele, és te jó ég, olyan jó pasi! – mondta az
egyik, akinek fel se tűnt, hogy éppen el szeretnék haladni
mellettük.
– Az biztos – legyezgette magát a második lány. –
Gondolkodás nélkül szülnék babát Noel Gamble-nek.
Anyám! A szememet forgatva kissé éles hangon szóltam
oda nekik, hogy „elnézést”, aztán oldalazva átnyomakodtam
köztük. Azért ez gáz… Ugyanarra a pasira ácsingózom, akire
egypár ilyen üresfejű cicamica? Mégis mi az ördög bajom
volt? És mi a francért rontottam tovább a megszállottságomon
azzal, hogy eljöttem a tavaszi edzőmeccsre, amin nyilván ő is
játszani fog?
Talán azért, mert tényleg szerettem a focit, bármennyire is
elleneztem, hogy a kollégáim teljesen ostobán azt gondolták,
hogy fontosabb a jó oktatási színvonalnál. Vagy talán csak
szerettem volna látni, ahogy Noel Gamble egész délután szűk
gatyában dobálja a tojáslabdát.
Megborzongtam a gondolatra, és az első kapun beléptem a
stadionba. A helyem két szektorral arrébb volt, de nem
bántam, hogy sétálnom kell. Segített kitisztítani a fejemet,
mielőtt elkezdődött volna a meccs.
Pár játékos már melegített a pályán, de egyiküket sem
ismertem meg szám alapján sisakban, úgyhogy arra
koncentráltam, hogy megtaláljam a helyemet. Már elfoglalta
egy párocska, de hamar elüldöztem őket a jegyemre vetett
jelentőségteljes pillantással, amit szigorú, felvont szemöldökű
tanártekintet kísért.
Miután elhelyezkedtem ölemben a popcornnal, lejjebb
húztam a baseballsapkát a fejemen, remélve, hogy így elég jól
sikerült álcáznom magamat. A névtelenség is hozzátartozott a
szórakozáshoz. Mivel otthon soha nem mertem megtenni
semmit, amit a szüleim helytelenítettek volna, sosem éltem át
a titkos kiszökdösés élményét.
Itt, ahol minden további nélkül eljöhettem megnézni a
meccset, amitől Mallory és Richard Kavanagh hátán felállt
volna a szőr, nem volt szükség a szökdösésre, mégis vicces
volt úgy tenni, mintha lenne. Egyébként meg nem akartam,
hogy bárki is felismerjen most dr. Kavanagh-ként. A diákok
akkor mindig letámadtak valami beadandóval kapcsolatos
kérdéssel, és most csak Aspen akartam lenni, a szűk gatyás jó
pasik vizslatója… Hm. Futballrajongó. A többség nem ismert
fel, amikor farmert és az egyetem kabalájával, a vikinggel
díszített hosszú ujjú pólót vettem fel, úgyhogy éltem is a
lehetőséggel.
Csak annyira emeltem fel a csípőmet, hogy ki tudjam venni
a zsebemből a játékoslistát, amit magamhoz vettem.
Kinyitottam, és rögtön sejthetitek, kinek a nevét kerestem
rajta. Tizenkettes mezben játszott.
A tizenkettes lett az új kedvenc számom.
Az egyetlen szezonon kívüli meccs, az edzőmeccs
tulajdonképpen bemutató volt, és egek, mennyire készen
álltam a műsorra! A popcornomba markolva jó pár szemet a
számba tömtem egyszerre, aztán szürcsöltem az italomból is.
Meglepően fiatalnak és gondtalannak éreztem magam. Milyen
üdítő!
Két egyetemi professzor gyermekeként, akik a negyvenes
éveikben vállaltak gyereket, néha úgy éreztem, hogy sosem
kaptam lehetőséget arra, hogy gyerek legyek. Mindig elvárták,
hogy az átlag felett teljesítsek, és általában ezt is tettem.
Amikor elkezdtem iskolába járni, rögtön a kiemelten
tehetségesek csoportjába kerültem. Mindig fiatalabb voltam az
osztálytársaimnál, de elvárták, hogy olyan éretten viselkedjek,
mint ők, sőt, érettebben a magas IQ-m miatt. És mivel soha,
senki nem akart barátkozni a ciki zsenilánnyal, sosem voltak
barátaim, akiktől megtanulhattam volna, hogyan kell normális
gyereknek lenni.
Úgy tűnt, a mai végre egy olyan nap, amikor olyan
könnyűnek érezhetem magam, amilyennek csak akartam.
A stadionnak az a része, ahol ültem, teljesen védett volt a
délutáni napsütéstől, úgyhogy amikor enyhe szellő simított
végig az arcomon, egy picit beleborzongtam. Befészkeltem
magam a pólómba, a vállamat előrehajtva igyekeztem minél
jobban megőrizni a testem melegét, aztán jól összerezzentem,
amikor egy csapat jókedvű srác a szomszéd szektorban hangos
nevetésben tört ki.
Rájuk sandítottam és elmosolyodtam, látva, milyen jól érzik
magukat. Sosem értettem igazán a barátság zavarba ejtő
dinamikáját, de mindig is érdekelt. Csak mert velem nem
barátkozott senki, nem jelentette azt, hogy nem figyeltem meg
az évek során a klikkeket, és nem vágytam rá, hogy
befogadjanak valamelyikbe. Megfigyeltem, csodálkoztam és
irigykedtem.
 Ahogy most ezt a csapatot vizslattam, a lelkesültségem
alábbhagyott, és a vállam megereszkedett a rám törő magány
érzésétől. A jókedvű csapat egyre hangosabb lett, lökdösték
egymást, oda-vissza dobálták a barátságos sértéseket, mintha
ezzel határozták volna meg a csoport hierarchiáját. Most
komolyan, hogy lehetnek a barátok ilyen gorombák
egymással? Hogyan használhattak olyan neveket egymásra,
amiket én az ellenségeimnek se mernék mondani, hogy aztán
nevetve és mosolyogva fogadják, mint a legnagyobb
dicséretet?
Istenem, úgy szerettem volna valakit, aki miután valami
nem túl dicsérő jelzővel illet, a vállamra teszi a karját és igazi
barátsággal megszorítja!
Amikor legközelebb az ökörködő srácokra néztem, irigy
bosszúságtól szaladt ráncba a szemöldököm. Muszáj így az
orrunk alá dörgölniük a boldogságukat? Pontosan tudtam
enélkül is, hogy teljesen egyedül vagyok itt, egy fia…
– Eléggé nehéz elviselni őket, ugye? – kérdezte tőlem a
mellettem ülő férfi az arckifejezésemet vizslatva.
Pislogva fordultam felé, és meglepve láttam, hogy
mosolyog rám. A harmincas évei közepén járhatott, a haja
világosbarna volt hozzá passzoló, teabarna szemmel. Kék
farmert és az egyetemet támogató pólót viselt, szóval bárki
lehetett.
Kissé túlzón forgatta a szemét, és a fejével a hangoskodó
csapat felé intett.
– Ilyen az én formám. Valahogy mindig az egész stadion
leghangosabb éretlen idiótái mellett kötök ki.
Alig fejezte be a mondatot, a hangoskodó társaság egy
emberként pattant fel, ahogy elhaladt előttük három csinos
lány. Lelkesen fütyültek és kiáltoztak utánuk, és felemelt
pólóval mutatták a hasukat, amire a VIKING betűi voltak
felírva, mindegyik mellkasra más-más betű. A lányokat
láthatóan sikerült lenyűgözni, mert elismerően kiáltottak
vissza nekik valamit, bár továbbsétáltak.
 – Érti, miről beszélek? – A férfi a könyökét a köztünk levő
üres ülés háttámlájára tette, amitől hirtelen nagyon közelinek
éreztem magamhoz. – Idióták.
Visszafogott mosollyal válaszoltam, eszem ágában sem volt
beismerni, hogy az imént még azt kívántam, bár én is egy
lehetnék az idióták közül.
– Legalább kiválóan képviselik az iskola iránti
elkötelezettséget – feleltem diplomatikusan.
A férfi hátravetett fejjel nevetett, közszemlére téve erős,
napbarnított nyakát.
– Valószínűleg ez az egyetlen dolog, amiben jeleskednek.
Esküszöm, annak a bagázsnak legalább a felét megbuktattam!
Kihúztam magam, ezzel sikerült felkeltenie az
érdeklődésemet.
– Az Ellamore-on tanít?
Királyi biccentéssel felelt, aztán kinyújtotta a kezét:
– Philip Chaplain. A történelemtanszéken vagyok
professzor.
– Akkor szomszédok vagyunk – derült fel az arcom, és
kezet fogtunk. Tudtam, hogy a történelemtanszék épülete a
Morella Hall mellett volt, ami az én tanszékem épülete, bár
még senkivel sem találkoztam az ottani kollégák közül. –
Ebben a szemeszterben kezdtem, irodalmat tanítok.
Meglepetés ült ki az arcára, és bizonytalanul rám
mosolygott:
– Tanársegéd? Megráztam a fejemet.
– Nem. Belsős oktató vagyok, mint maga.
Általában bosszantott, ha valaki diáknak vagy mezei
tanársegédnek nézett, de Philip olyan kedves volt, hogy
gondolkodás nélkül megbocsátottam neki.
Meglepettnek, sőt zavartnak tűnt, aztán kisimultak a
vonásai.
 – Ó! – húzta el a hangot, és felismerés költözött a szemébe.
– Maga a… – Tekintete az arcom után végighaladt a testemen,
majd egy pillanatra megpihent a mellkasomon, és biccentett: –
Hát persze hogy maga az.
Az elmormolt szavak összezavartak.
Persze hogy mi voltam? Lehetséges, hogy már ő is hallott
róla, hogy én vagyok az egyetlen tanár a campuson, aki
hajlandó lenne megbuktatni Noel Gamble-t? Talán Frenettinek
mégis igaza volt, rossz hírem lesz, ha nem…
– A hírneve megelőzi, dr. Kavanagh! – szakította félbe a
gondolataimat Philip, és mosolyába őszinte melegség
költözött. – Mindenki hallott a legfiatalabb belsős oktatóról,
aki valaha az Ellamore-on tanított, de a tanszékről még senki
sem találkozott önnel. Kezdtük azt hinni, hogy csak mítosz,
amit az irodalomtanszék talált ki, mert tudja, kedvelik a jó
történeteket.
Visszafogtam magam, és nem forgattam a szemem a béna
poén hallatán.
– Ez igaz. De biztosíthatom róla, hogy nagyon is igazi
vagyok. És ha nem baj, tegeződjünk! A nevem Aspen.
– Aspen… – ismételte a nevem valamivel mélyebb hangon,
és a szemébe új csillogás költözött. – Gyönyörű név egy
gyönyörű hölgynek.
Tetőtől talpig elpirultam, magam sem tudtam, hogyan
fogadjam a bókot.
Igazából tetszett, de nem voltam benne biztos, hogy szabad
tetszenie.
Mielőtt eldadoghattam volna valami kelletlen köszönetet,
megszólalt a kommentátor hangja a hangosbemondóból, és
ezzel kezdetét vette a rendezvény.
Philippel a végzóna feletti hatalmas kivetítőre néztünk, ahol
két másodperces kis klipeket játszottak be a különböző
játékosokról, afféle inspiráló felvezetőként a csapatról. Amikor
Noel jelent meg a képernyőn a tizenkettes mezben, nagy
kezében a labdával, a gyomrom összerándult az ideges
energiától.
 – A lényeg az a pillanat, amikor már semmi sem számít,
csak az elszántság és az eltökéltség, hogy sikert érjünk el –
mondta a tömegnek, mielőtt egy másik csapattag jelent volna
meg a képernyőn.
Én még mindig a tizenkettes játékost láttam magam előtt.
Eszembe jutott a másik E betűs szó, amit a játék leírására
használt. Nem az elszántság vagy az eltökéltség volt, hanem az
elkeseredettség. Még mindig nem tudtam, miért mondta ezt,
vagy hogy mit értett alatta. Két nap telt el a beszélgetésünk
óta, és azóta még nem adta be a dolgozatát, pedig nagyon
kíváncsi voltam, miért éppen azt a szót választotta.
– Akkor szereted a focit? – Philip hangja zavarta meg a
gondolataimat, és ijedtemben összerándultam, amire kis
nevetéssel válaszolt, és kezét megnyugtatásképpen a vállamra
tette. – Elnézést kérek!
Egy legyintéssel már meg is bocsátottam neki.
– Semmi baj, csak elkalandoztam. Szóval igen, mindig is
szerettem nézni. Olyan, mint a sakk, csak sokkal…
fizikálisabb. – A szememet forgattam, mert nyilván tök
hülyének hangzottam. Bocsánatkérő mosolyt vetettem rá. – Az
én szakmámban kevés a testi kontaktus, és mindig is kíváncsi
voltam rá, valahogy felajzott ez a sport.
Felpillantottam, és a reakcióját látva rögtön rájöttem, hogy a
testi kontaktus és a felajzott talán nem volt szerencsés
szóválasztás részemről. Az a csillogás a szemében, amit a
nevem kimondásakor láttam felvillanni, megint visszatért, és
az ajka vidám mosolyra húzódott.
– Imádom, amikor egy nőt felajz a foci. – Csak ennyi
feleletre futotta neki, mert ekkor a tömeg körülöttünk
felemelkedett, és mindenki lelkes szurkolásba kezdett.
Elszakítottam a tekintetemet Philiptől, és a pálya felé
fordultam, hogy lássam a játékosok bevonulását.
Én is rögtön felálltam mindenki mással együtt.
Hamar rátaláltam a tizenkettes számú játékosra. A sor elején
kocogott. Rajta barna mez volt, a csapat másik felén fehér. A
sisakjában, a válltöméssel lehetetlenül szélesnek tűnt a válla, ő
volt a tökéletes futballsztár megtestesülése. Visszatartottam a
lélegzetemet, és az öklömet a számhoz emelve lábujjhegyre
emelkedtem, hogy végig figyelhessem.
– Ha Gamble itt lesz végzősként jövőre, szerintem simán
visszük a bajnoki címet – jegyezte meg Philip közelebb
hajolva hozzám.
Megint összerezzentem, ismét elfelejtettem, hogy ő is itt
van. De most komolyan… Honnan tudta, hogy Noel Gamble-t
kell megemlítenie, amikor éppen rá gondoltam? Á,
valószínűleg azért sikerült neki, mert állandóan Noel Gamble-
re gondoltam.
Halvány mosolyt küldtem a történelemprofesszor irányába.
– Szóval ennyire jó?
Philip mosolya mindentudó és hívogató volt.
– Csak figyeld! Ő az eddigi legjobb irányítónk.
– Hm… – Igyekeztem leplezni a kíváncsiságomat, de
képtelen voltam elrejteni az izgalmamat, amikor húsz perccel
később Noel csapata átvette a támadó szerepet, és kikocogtak
a pályára. Az első playnél azonnal hátralendült a karja, amint
megkapta a labdát a centertől. Tökéletes pontossággal dobta a
pályán száguldó csapattársa kezébe. Az elkapónak nem kellett
lassítania, de gyorsítania se. Még csak nyújtóznia se nagyon
kellett, hogy megfogja a labdát. Csak begörbítette az ujját, és a
tojáslabda egyenesen kesztyűs keze bölcsőjébe érkezett.
– Te jó ég! – mormoltam döbbenten. – Ő lehet a következő
Aaron Rodgers. Mellettem Philip felnyögött, aztán nevetve a
szívére szorította a kezét.
– Jézus, mondd, hogy nem vagy Packers-rajongó!
Felvont szemöldökkel fordultam felé, készen arra, hogy
hűségesen védelmembe vegyem a csapatomat.
– Dehogynem. Miért, te melyik profi csapatnak szurkolsz?
– Hé, Illinois-ban vagyunk. Bears mindörökké. – Ráncba
szaladt az orrom, mire Philip gyorsan hozzátette. – De a
kedvenc irányítóm a ligában Tom Brady.
 Biccentettem, ezt elnéztem neki. Brady nem volt rossz.
Egyáltalán nem volt rossz. De…
– Én elfogult vagyok Alex Smithszel.
Ezúttal Philip biccentett, jelezve, hogy ezt hajlandó
elfogadni, bár azért hozzátette:
– Legalább nem Manninget mondtál. Elvigyorodtam.
– Melyiket?
Rám mutatott, és széles mosoly terült el az arcán.
– Nahát, te tényleg ismered az irányítókat! Elismerésem, dr.
Kavanagh! – Ugyan nem árulta el, hogy Elira vagy Peytonra
gondolt, de úgy tűnt, tényleg lenyűgözi a tájékozottságom a
sport terén, úgyhogy nem is igazán számított.
Örültem, hogy sikerült elámítanom, és mosolyogva
kijavítottam:
– Csak Aspen.
– Persze, Aspen. – Amikor a tekintete ismét felforrósodott,
egyértelműen jelezve az érdeklődését, beharaptam az ajkamat.
Nem igazán tudtam, mihez kellene kezdenem ezzel a
figyelemmel.
Körülöttünk a stadionban tetőfokára hágott a hangulat. Újra
a pálya felé néztem, épp időben ahhoz, hogy lássam, ahogy a
tizenkettes játékos kicselez egy méretes védőt, és a végzónába
vetődve touchdownt szerez.
– Mit csinálsz jövő szombaton? – szólított meg újra Philip,
amitől megint csaknem kiugrottam a bőrömből. – Szeretnélek
elvinni valahová.
Eltátottam a számat.
– Ö…
Ezt nem tudtam elhinni. Azért jöttem ide, hogy egy másik
pasin legeltessem a szememet, erre randevúra hív egy
kollégám. Megráztam a fejem, mert annyira összezavart a
tény, hogy ez valóban megtörténik, és dadogva feleltem:
 – A vezetőség nem néz ferde szemmel az ilyesmire? A
kollégák… találkozgatására?
Philip megvonta a vállát.
– Nem mondanám, hogy közvetlen kollégák vagyunk.
Teljesen más tanszéken dolgozunk, amellett vannak olyan
oktatók a campuson, akik házasok. Én csak azt tudom, hogy
mi a szabály a tanárok és a diákok találkozgatásával
kapcsolatban.
Gyors pillantást vetettem a pályán lévő tizenkettes mezű
játékosra, akit éppen maguk alá temettek az ünneplő
csapattársai. A mellkasomba nyilalló kis fájdalomból tudtam,
hogy rosszulesett, hogy hangosan is kimondta valaki a tanár-
diák viszonyra vonatkozó szabályt, bár már eddig is tudtam a
létezéséről. A reakcióm már csak azért is megdöbbentett, mert
még ha teljesen szabad préda is lennék, Noel Gamble soha rám
sem nézne, egyébként meg a legkevésbé egy ilyen
hímringyóra lenne szükségem. Akkor meg miért hangolt le
mégis ez a kijelentés?
Visszafordultam Philiphez, és nagy levegőt vettem. A
szívem gyorsan zakatolt a mellkasomban, mintha nem tudta
volna elhinni, hogy mire készülök.
– Akkor rendben – feleltem. – Persze. Lenne hozzá kedvem.
Philip rám vigyorgott.
– Tényleg? – Amikor bólintottam, beszívta a levegőt, és
hatalmas, megkönnyebbült vigyort villantott rám. – Remek.
Akkor áll a randi.
Hűha! Egy randi.
A tömeg hujjogása ismét a pályára vonta a figyelmemet. A
védelem megszerezte a labdát, és Gamble támadói már
gyalogoltak is vissza a pályára.
Hitetlenkedve csóváltam a fejem. Nem tudtam nem arra
gondolni, hogy mit szólna a tizenkettes, ha megtudná, hogy
segített összehozni az első randimat tizennyolc hónap után.
Mivel utált, gyanítottam, hogy bosszantaná a dolog, emiatt
viszont még tovább szélesedett a mosolyom. Helyes.
Megérdemelte, ha már ilyen helytelen gondolataim támadnak
miatta.
 HATODIK FEJEZET

„Az emberek jóval messzebbre képesek elmenni azért,

amitől félnek, mint azért, aminek a megszerzésére vágynak.” 3
– Dan Brown: A Da Vinci-kód –

Noel

Kedd reggel feszülten és kötekedő hangulatban érkeztem

meg az irodalomórára. A legközelebbi nyomtatószalonban
kinyomtattam dr. Kavanagh-nak a nyolcoldalas, újraírt esszét,
és úgy éreztem magam, mint akit élve felboncoltak.
Azt akarta, hogy beszéljek az érzéseimről, hát beszéltem.
Kiöntöttem a lelkemet ebben a béna dolgozatban. Jó mélyre
ástam, és mindent beleadtam, olyan dolgokat tártam fel,
amikről azt sem tudtam, hogy érzem őket.
Egyetlen szót sem szóltam a nőhöz, aki már ott ült az asztal
mögött, és a nyitott aktatáskájában kotorászott, csak lecsaptam
az összetűzött lapokat egy üres asztalfelületre, írással lefelé.
Kavanagh felkapta a fejét. Nagy, zöld szemével egyszerűen
túl fiatalnak tűnt ahhoz, hogy már doktori címe legyen.
Egy másodpercig rámeredtem összehúzott szemmel, aztán
sarkon fordultam, és leültem egy szabad helyre.
Miután elhelyezkedtem, odasandítottam, és láttam, hogy
kíváncsian nézegeti a dolgozatomat, aztán anélkül, hogy
megfordította volna, óvatosan becsúsztatta az aktatáskája
külső zsebébe. Miután bekattintotta rajta a csatot, felemelte a
tekintetét, és elkezdte az órát… mintha semmi eget rengető
nem történt volna.
Kifújtam a levegőt. Ennyi. Befejeztem. Kész. Többé nem
kellett a hülye, nevetséges baromság miatt stresszelnem.
Bár pár ujjamat össze kellett fáslizni, mert sikerült
megrándítanom őket a hétvégi meccsen, mégis megállás
nélkül doboltam velük a combomon. Nem tudtam levenni a
szememet a csukott aktatáskáról. A vérem úgy száguldozott az
ereimben, mint valami gyorsvonat, és képtelen voltam lerázni
magamról az őrült, nyughatatlan, pánikszerű érzést.
Az óra felénél belém hasított, hogy mit is tettem.
Beengedtem egy nőt, akit rohadtul nem kedveltem, a
legbelsőbb gondolataimba. Jézusom, mindent kiadtam neki, a
félelmeimet, a bizonytalanságaimat, a legmélyebb vágyaimat
és álmaimat, az elcseszett gyerekkoromat és még a testvéreim
problémáit is! És a legnagyobb titkomat.
Most már tudni fogja, hányszor maradtam otthon, hogy a
tesóimra vigyázzak, amikor az anyám részegen és beállva
lelépett, hogy aztán hazaállítson valami vadidegennel, aki
kurva hangosan megdugta a kanapénkon. Megtudja, hányszor
verték ki belőlem a szart is az iskolában, csak mert a Gamble
család tagja voltam. Pontosan tudni fogja, milyen kevésre
tartott mindenki a szülővárosomban. Tudni fogja… tudni
fogja…
Szent ég, simán összetörhet a rengeteg munícióval, amit én
magam adtam át neki, gondosan összetűzve! Mi a francot
csináltam? Mégis mi a szart gondoltam, amikor leírtam a sok
szarságot? Egyszerűen amint elkezdtem gépelni, direkt szabad
utat engedve a gondolataimnak, az érzéseimnek és az otthoni
életem emlékeinek, egyszerűen képtelen voltam leállni.
Mintha kivéreztem volna magamból a szavakat.
De most… most…
Hideg veríték csorgott végig a hátam közepén. Egy szót sem
fogtam fel a körülöttem zajló beszélgetésből. Csak a sötét
végzet érzésével meredtem a becsukott, fekete aktatáskára.
Amikor másfél órával később Kavanagh elbocsátotta a
csoportot, azonnal felugrottam a székemből, hogy
helyrehozzam, amit tettem. Több diákot megelőzve próbáltam
odaérni hozzá, mielőtt elindulna, és mire elé toppantam, még
az asztalánál találtam. Épp csak kinyitotta a táskáját, hogy
eltegye a jegyzeteit, amikor megálltam előtte.
– Dr. Kavanagh? – Alig kaptam levegőt, és a hangom
láthatóan meglepte.
 Felnézett, én pedig türelmetlenül a kezemet nyújtottam felé.
– Rájöttem, hogy kifelejtettem valamit a dolgozatból.
Visszakaphatom?
Felvonta az egyik szemöldökét, és kissé gúnyosan
visszakérdezett:
– Nem is tudom, visszakaphatja?
Nehezen álltam meg, hogy ne forgassam a szememet. A nő
tudtán kívül megkapta a hatalmat, hogy tönkretegyen azzal,
ami ott rejtőzött látszólag ártalmatlanul az aktatáskájában, de ő
tényleg a nyelvhelyességemet akarja kijavítani? Milyen
jellemző!
– Vissza szeretném kérni – szűrtem a fogaim között jobb
híján. Hajlandó vagyok az ő szabályai szerint játszani, ha így
megszerzem a dolgozatot.
– Sajnálom, de nem adhatom vissza. – Kimért kis mosollyal
becsukta az aktatáskát. A csatok kattanása mintha a
mellkasomban visszhangzott volna, és az izmaim
megfeszültek a félelemtől.
Nem? Hogy értette azt, hogy nem?
Megfogta a táska fogantyúját, és már indult volna kifelé, de
én azonnal a nyomába szegődtem. Úgy tűnt, észre se veszi,
úgyhogy elálltam az útját a kijárat előtt.
– Elfelejtettem átolvasni! Adjon pár órát, és vissza is
hozom. Esküszöm! Megrázta a fejét.
– Már késő, Mr. Gamble! Így is több lehetőséget adtam
magának a jegye kijavítására, mint bárki másnak a csoportban.
Most utoljára fogadok el bármilyen módosítást ezzel a
feladattal kapcsolatban. – Megpróbált megkerülni.
– Akkor elfogadom az eredeti kettest! – fakadtam ki
elvesztve minden önuralmamat. Basszus, mit beszélek? Nem
fogadhatom el az eredeti kettest, de még mindig jobb
lehetőségnek tűnt, mint ha elolvassa a dolgozatomat.
Dr. Kavanagh végre lassított, sőt, meg is állt. Amikor
felnézett, megint felvonta az átkozott szemöldökét, mire
rögtön elszállt a bátorságom, és már arra is hajlandó lettem
volna, hogy térden állva könyörögjek neki.
– Dühös voltam, oké? – A rekedt hangom elárulta, mennyire
kétségbeesett vagyok, és ezt nagyon utáltam. Mégis tovább
könyörögtem, mert nagyobb szükségem volt arra, hogy
visszaadja a dolgozatomat, mint a következő lélegzetre. –
Kihívás elé állított, és ösztönből reagáltam rá. Nem akartam
leírni ezt a sok baromságot. Szóval… – Óvatosan kinyújtottam
a kezemet, úgy, ahogy az ember egy sarokba szorított, sebesült
vadállat felé közeledhet. – Hadd írjam újra! Még egyszer,
utoljára! Kérem!
Tátott szájjal nézett rám, zöld szeme elkerekedett a
döbbenettől. Könyörgő tenyeremre nézve azt mondta:
– Most már igazán szeretném elolvasni ezt a dolgozatot,
hogy lássam, mit is írt.
– A rohadt életbe! – mordultam fel. – Adja vissza a
kibaszott dolgozatot! Az enyém!
Gondolkodás nélkül az aktatáskája felé nyúltam, de ő
elugrott előlem, és elrántotta a táskát is.
– Mr. Gamble! Mégis mit képzel, mit művel?
Amint rájöttem, mit tettem, rögtön hátraléptem. Remegő
ujjamat a számra tapasztottam, összecsíptem az ajkamat, hogy
nehogy kiszabaduljon az ösztönös bocsánatkérés.
De jó ég… Mégis mi a szart képzeltem? Le akartam szerelni
egy tanterem előtt, ahol több száz diák – szemtanú – gyalogolt
el éppen?
Csukott szemmel megráztam a fejem, próbáltam
összeszedni teljesen kusza gondolataimat. Térj már észre,
Gamble!
Amikor kinyitottam a szemem, Kavanagh tágra nyílt, riadt
tekintettel bámult rám. Amikor láttam a zöld mélységben
megvillanni a félelmet, olyan kínzó bűntudat tört rám, amit
nem is tudtam volna szavakba önteni. Már nyitottam a számat,
hogy bocsánatot kérjek, de aztán mégsem mondtam ki a
szavakat.
 – Tök mindegy – mormoltam helyette, és elléptem
Kavanagh mellett.
Ezek csak szavak. A szavak semmit sem jelentenek. Ha
mégis ki akarna hozni belőle valamit, majd lerázom azzal,
hogy az egészet csak kitaláltam. A csontomat eltörhetik, és a
többi, nem igaz? Bárhogyan is reagál a vallomásomra, semmit
sem jelent, lepattan rólam.
Csakhogy valami mély, belső félelem már gyökeret vert
bennem. Elfordultam Kavanagh-tól, mielőtt még kínosabb
helyzetbe hoztam volna magam.
A francba is, esélyes, hogy ez végleg kicsinál! Hatalmat
adtam neki, hogy megtörje a lelkemet a legszemélyesebb
szinten, és még arra is teljesen jogos okot adtam neki, hogy
örökre kirúgasson az egyetemről.

***

„Csak akkor értheted meg őket, ha az ő helyzetükbe

képzeled magad…
Úgy, hogy valósággal bele kell bújnod a másik ember
bőrébe.”4
– Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót! –

Aspen

Ezt elszúrtam. Még a munkában elővettem Noel Gamble

esszéjét, és elolvastam az irodámban.
Nem tudtam ellenállni neki. Kíváncsivá tett azzal, ahogy
letámadott, ahogy mindenáron vissza akarta kapni az esszét, és
megpróbálta megakadályozni, hogy elolvassam, amit írt. És
egy kicsit fel is zaklatott. Egy rövid pillanatig tényleg azt
hittem, hogy nekem jön, hogy kiszakítsa a kezemből. Elég
kétségbeesettnek tűnt hozzá.
 Aztán a tekintete kitisztult, és látszott rajta, hogy őt is
megdöbbentette és elborzasztotta a saját tette. Már attól
féltem, hogy könnyekben tör ki. Ami még rosszabb, hogy ha
így történt volna, én még borzasztóbb dolgot tettem volna,
mondjuk megölelem. Vagy visszaadom neki a dolgozatát.
Hála az égnek, hogy nem történt meg egyik sem!
Amint elkezdtem olvasni az esszéjét, képtelen voltam
abbahagyni. Mintha egy halálos autóbalesetnek lettem volna
szemtanúja, kirajzolódott előttem a borzalmas élete, egyik
könnyfakasztó mondatról a másikra.
A mellkasom szúrt, amikor az esszé utolsó sorához értem. A
fenébe is! Noel Gamble-nek nem ilyennek kellett volna lennie.
Nem illett hozzá a nehéz gyerekkora, a sok-sok enyhítő
körülmény az életében. Nem hiányzott, hogy bármilyen
módon együttérzést ébresszen bennem maga iránt. Nem
szabadott volna megérintenie a lelkemet és a szívemet, ilyen
érzelmeket ébresztenie bennem. Márpedig pontosan ezt tette.
Elvileg nem kellene, hogy bárki is ilyet tegyen nyolc dupla
sorközös oldallal, neki mégis sikerült.
Az arcomon még nem száradtak meg a lehullott könnyek. A
könnyek, amiket a hülye, csodálatos, remekül megírt
dolgozata csalt elő belőlem.
Persze lehet, hogy hazudott. Kitalálhatta az egészet, csak
hogy letudja a feladatot. De abból, ahogy korábban az órám
után viselkedett, biztosra vettem, hogy nem hazudott. Ezek
voltak az igazi gondolatai. Az igazi érzései. Az igazi tettei.
Megszegte a szabályokat, olyasmit tett, amiért normális
esetben el kellene ítélnem, de mindezt a legnemesebb,
legmegkapóbb, legcsodálatosabb okból tette. Az elkeseredett
szeretete a testvérei iránt olyan elszántságot adott neki, ami
segített neki eljutni oda, ahol most van. Megborzongtam, és a
mellkasomhoz szorítottam az esszét, ahogy az utolsó
könnycseppek is az arcomra száradtak. Bár úgy szeretne
engem is valaki, ahogy ő szerette a testvéreit…
Mindenesetre egy dologban biztos lehettem: Noel Gamble
elérte a lehetetlent.
 Sikerült gyökeresen megváltoztatnia a róla alkotott
véleményemet.
A fenébe!
 HETEDIK FEJEZET

„Az érzelmeink a gondolatainknak vannak alávetve, mi

pedig az érzelmeinknek.”5
– Elizabeth Gilbert: Ízek, imák, szerelmek –

Noel

– Szerinted mit kellene csinálnom?

Felnyögtem, behunytam a szemem, és hagytam, hogy a
tarkóm lekoppanjon a súlyemelő padra. Felettem már biztosan
ült az előbb kinyomott súly a krómállványon.
– Nem tudom, Caroline! – Túl korán volt még ehhez.
Tegnap éjszaka sokáig dolgoztam, és ma este újabb hölgyek
estéje várt rám, ráadásul még mindig négyen voltunk pasik az
egész bárra. – Mennyire csúnya a zúzódás?
– Hogy érted, hogy mennyire csúnya? – csattant fel a
húgom a vonal túloldalán. – Egy francos zúzódás a szeme
körül! Te is tudod, hogy attól a rohadék bandától szerezte.
Kimerült sóhaj szakadt ki belőlem. Nagyon kellett egy
ötödik pultos a Forbiddenbe. Most rögtön. Persze örültem a
túlórából befolyó pénznek, de úgy éreztem, lassan beledöglöm
a melóba.
– Ja, gondolom – feleltem egykedvűen, és közben ásítottam
egy nagyot.
– Te jó ég! – szólt rám Caroline. – Nehogy úgy tegyél ám,
mintha érdekelnénk, vagy mit tudom én! A középső tesónkra
rászállt egy banda, de szegény Noel fáradt, szóval…
– Jézusom! – ültem fel, és összehúzott szemmel a falra
meredtem, miközben a húgom szavába vágtam. – Sajnálom,
hogy nem tudok száz százalékban rád összpontosítani.
Kidolgozom a belem, hogy támogassalak titeket, ha nem
tudnád. Erről jut eszembe, megkaptad a legutóbbi csekket,
amit hétfőn küldtem?
– Vagy megint az anyánknál kötött ki, és elköltötte még egy
kis drogra?
– Igen, megérkezett tegnap, de az nem segít…
– Mégis mit vársz tőlem, mit tegyek? Vezessek tizenkét
órát, hogy szétrúgjam a kis gengszterek seggét? Még kocsim
sincs!
– Azt akarom, hogy beszélj vele!
– Rendben. – Megmasszíroztam lüktető halántékomat. –
Add neki a telefont!
– Most alszik.
Nagy sóhajtással lehunytam a szemem.
– Jól van. Akkor felhívlak ma később, az óráim után,
mielőtt munkába indulnék. Mi a helyzet Colttal? Már jobban
érzi magát?
A torokgyulladás után pár napig kitartott a láza. Caroline
könnyek között hívott szombaton, az edzőmeccs előtt, mert
attól félt, sosem lesz jobban. Aztán tegnap végre azt jelentette,
hogy Colt visszament az iskolába.
– Ó, jól van. Meg se mondanád, hogy beteg volt. Nem is
tudom, miért aggódtam annyira.
Ezen elmosolyodtam.
– Azért, mert azóta aggódsz, hogy megszülettél.
Valószínűleg most is parázol a hétvégi bál miatt.
– Nem is – ellenkezett, de így is hallottam a mosolyt a
hangjában. Felnevettem, aztán rögtön ki is józanított a
következő kérdésem.
– Anya hazamegy néha egyáltalán?
Ezt a kérdést általában már nem is szoktam feltenni, de a
húgom most stresszesebbnek tűnt, mint általában. Kellett neki
valami felüdülés. És bármilyen borzalmas szülő is volt az
anyánk, a jelenléte azért csak számított valamit.
 – Kedd este beugrott pár órára. Megette a hűtőben levő kaja
felét, lezuhanyozott, aztán már le is lépett.
Az égnek emeltem a tekintetem.
– Eléggé rávall. – Bár legalább most nem vitt haza magával
valami lúzert, aki aztán a tesóimat cseszegette volna.
Amikor meghallottam a sóhajt a vonal másik végén, azonnal
rám tört a vágy, hogy mosolyra derítsem Caroline-t. Már nem
mosolygott eleget. Meg tudtam állapítani a hangjából.
– És megvan az új ruhád a bálra? – kérdeztem, bár teljesen
hidegen hagytak a ruhák, viszont a húgomat mindennél jobban
szerettem.
– Igen. A barátnőimmel elmentünk vásárolni kedden, rögtön
suli után. Bólintottam.
– És milyen színű? – Amikor a felsőtest-erősítőnél edző
jobb tackle furcsán nézett rám a kérdést hallva, bemutattam
neki. Gondoljon, amit akar rólam, akkor is tudtam, hogy
Caroline-t felvidítja, ha a ruháról kérdezem.
És úgy tűnt, bevált a stratégiám.
– Kék – felelte, és a hangja hallhatóan felderült. – Mármint
egész pontosan pávakék.
Lövésem sem volt róla, milyen szín az a pávakék, de ez nem
számított. Caroline tovább magyarázott a ruha hosszáról,
anyagáról, a fodrok mennyiségéről.
– Sander át is jött tegnap este megnézni, hogy hozzáillő
virágkarkötőt vegyen. Felvontam a szemöldököm.
– Szóval átment?
– Jaj, semmi sem történt! Eskü, te vagy a világ
legaggódósabb bátyja. Colton is végig itt volt, és úgy járt
Sander nyomában, mint egy kiskutya.
– Csak Colt volt ott? És merre járt Brandt?
– Mondtam, éppen összeverte az a hülye banda.
– Persze, elfelejtettem. – Eltöprengtem, hogy vajon mit
kellene mondanom Brandtnek, ami segít neki kimaradni a
balhékból, és közben újra ásítottam. Basszus, több alvásra volt
szükségem! Az agyam egyre ködösebb lett. Behunytam a
szemem, elképzeltem a matracomat a lakásunkban, és
próbáltam kitalálni, mikor tudom végre újra letenni a fejemet,
begubózni a takaró alá, és csak…
Váratlanul az irodalomtanárom képe ugrott be a jelenetbe. A
szokásos kontya összekócolódott, a bő blézere az ágy lábánál
hevert egy kupacban.
Amikor puha fantomkezek siklottak a meztelen
mellkasomra, összerezzentem, és gyorsan kinyitottam a
szemem.
Hűha, most már tuti, hogy túl régóta nem feküdtem le
senkivel!
Még mindig súlyokat emelgettem félmeztelenül és izzadtan
az egyetemi edzőteremben, amikor észrevettem a közeledő
Quinn Hamiltont, aki valószínűleg újabb dobótippekért akart
kuncsorogni. Elfojtottam magamban egy ingerült sóhajt.
– Mennem kell, Caro! De később felhívom Brandtet,
kiderítem, mi a helyzet nála, oké?
Morgott valamit válaszul, amit nem teljesen értettem, de
végül is jóváhagyta a dolgot, és mielőtt letette, még azt is
mondta, hogy szeret.
A következő fél óra még keményebb edzéssel telt, és
közben átfutottam Hamiltonnal egy rakás playt és felállásokat,
elkezdtem arra tanítani, hogyan legyen jobb játékos nálam. A
fenébe is, reméltem, hogy nem lesz jobb nálam! A sok
gürcölés tök hiábavaló lenne, ha a végén elveszíteném a
helyemet a csapatban, és nem tudnám felkelteni az NFL-es
játékosmegfigyelők érdeklődését.
Voltak napok, amikor legszívesebben feladtam volna,
aludtam volna tovább, vagy lógtam volna a melóból, vagy
egyszerűen kihagytam volna az erőnléti edzést meg az órákat.
De olyankor mindig elfogott az az érzés, hogy ha bliccelek,
akárcsak egyszer is, később nagyon megbánom. Úgyhogy
hajtottam tovább előre minden erőmmel, remélve, hogy a
végén minden jól sül el.
 Csak annyira fáradt voltam! Úgy éreztem, mintha húszkilós
súly nyomná a mellkasomat. Ha legalább beszélhetnék
valakivel a sok szarságról, ha beszélhetnék bárkivel…
Caroline mindig rám zúdította a problémáit, de én senkinek
nem beszéltem a félelmeimről és az aggodalmaimról. Még
Tennek sem. Fogalma sem volt róla, milyen volt az életem az
Ellamore előtt.
Az álmatlan éjszaka után még mindig nem igazán tértem
magamhoz, de kitartóan gyalogoltam az órámra. Annyira
kivoltam, hogy teljesen megfeledkeztem a rettegett újraírt
dolgozatról, amit kedden adtam be Kavanagh-nak. Eszembe
sem jutott, amikor robotpilóta üzemmódban beléptem a
terembe… amíg Kavanagh nem szólított a nevemen.
Basszus, a hangja mindig művelt velem valamit.
Megtorpantam, a lábamat már feltettem az első lépcsőfokra,
készen arra, hogy hátrahúzzak a terem végébe, ahol Ten
terpeszkedett.
Kavanagh felé fordultam, de ő nem nézett rám. A figyelmét
látszólag egy papír kötötte le maga előtt, aztán átnyúlt az
asztalon, felvett egy másik, összetűzött papírköteget az
aktatáskájáról, és felém nyújtotta.
A gyomrom öklömnyire zsugorodott. Basszus! Máris
elolvasta?
Lefagytam, képtelen voltam megmozdulni. Ő még jó tíz
másodpercig olvasgatta a papírt az asztalán, mielőtt felemelte
volna a fejét, hogy kissé gúnyos tekintettel rám nézzen.
Megrázta a dolgozatot, jelezve, hogy elvehetem, de én csak
bámultam rá, mintha éppen lepergett volna az egész életem a
szemem előtt.
Elolvasta a dolgozatomat, és most már tudta. Hát, a jelek
szerint valakire mégiscsak rázúdítottam a problémáimat, nem
igaz? Baszki, de miért éppen rá? Óvatosan tanulmányoztam az
arcát, a legrosszabbtól tartottam. Sajnos semmit sem tudtam
leolvasni róla, legfeljebb némi bosszúságot, amiért
sóbálvánnyá meredtem előtte.
 Muszáj, hogy ennyire rohadt jó legyen a pókerarca, mi?
Egyetlen gondolatot sem tudtam kiolvasni a tekintetéből.
Jobban féltem attól, hogy mit hihet most rólam, mint
amennyire a tényleges jegy miatt aggódtam. Tettem felé egy
lépést, aztán rögtön meg is torpantam.
Basszus, nem akartam visszavenni a dolgozatot! Biztos tele
van piros áthúzásokkal, amiből pontosan kiderül majd, hogy
mihez akar kezdeni a rólam frissen megszerzett információval.
A felemelt keze helyett lenéztem a dolgozatra, aztán
megtettem az utolsó pár lépést, elvettem a papírt, és rögtön
össze is tekertem, hogy ne lássam a jegyet és a
megjegyzéseket a margón.
A szívem zakatolt, ahogy szinte vakon az asztalomhoz
botorkáltam.
Elolvasta. Tudta. Mi a francot gondolhat most rólam? És
mit fog tenni mindazzal, amit megtudott?
– Na, mit kaptál? – kérdezte Ten, amint leültem.
Rásandítottam, de alig rajzolódott ki előttem az alakja. A
félelem és a szorongás elhomályosította a látásomat. Csak arra
ocsúdtam fel, hogy kirántotta az esszét a kezemből.
– Hé, baromarc! – Visszavettem a dolgozatot, mielőtt
szétnyithatta volna. – El a kezekkel, seggfej!
– Akkor mire vársz? Hogy jöjjön a dolgozattündér, és
valahogy átvarázsolja ötösre?
Megfeszült az állkapcsom, és csúnyán néztem Tenre, de ő
csak várakozón visszabámult rám. Felsóhajtottam, és az égnek
emeltem a tekintetem. Próbáltam úgy tenni, mintha nem lenne
itt a világvége, és lassan kinyitottam a dolgozatot, remélve,
hogy Ten nem szúrja ki a kezem enyhe remegését.
Amikor megláttam a nagy ötöst, leesett az állam. Csak
pislogtam hevesen, azt gondoltam, még mindig a szememmel
nem stimmel valami. Az ötös nem tűnt el.
– Egek…!
– Mi az? – Ten megint kirántotta a dolgozatot a kezemből,
és ezúttal túlzottan bénult voltam ahhoz, hogy visszavegyem.
 – Egek…! – visszhangozta. Neki is leesett az álla, aztán
felvonta a szemöldökét. Majd vigyorogva közelebb hajolt. –
És még azt mondtad, nem dugtad meg, te hazug állat!
Összevontam a szemöldököm.
– Már megbocsáss? – Azonnal feldühödtem, kirántottam a
kezéből a papírokat, és a mellkasomhoz szorítottam. –
Kiérdemeltem ezt a jegyet, nagyon köszönöm!
Ten felemelte a kezét.
– Hé, abszolút híve vagyok a jegyed kijavításának egy
újraírt dolgozattal, de kettesről ötösre? – Körbenézett, aztán
közelebb hajolt hozzám. – Tesó, ez gyanús! Mit kellett tenned,
hogy megkapd?
– Semmit – mordultam rá, és vasvilla szemeket
meresztettem felé. – Újra kellett írnom a dolgozatot.
Ten hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét.
– Komolyan? Ennyi?
– Igen. – Addig meredtem rá, amíg újra fel nem emelte a
kezét a megadás jeleként.
– Jól van, haver! – mondta, de olyan gúnyos arccal, mintha
ő jobban tudná. – Ha te mondod! Nyaligép…
– Mondom, a fenébe is!
Amikor dr. Kavanagh felállt, hogy elkezdje az órát, Ten a
terem eleje felé fordult, de én továbbra is a haverom tarkójára
meredtem. Tovább akartam vitatkozni, el akartam neki
mondani, mennyi melóba került kiérdemelnem ezt a jegyet. És
tényleg kiérdemeltem.
Csak hozzá hasonlóan én is szinte képtelen voltam elhinni.
A terem elejében a tanárom épp olyan nyugodt és
összeszedett volt, mint mindig, mintha nem tudott volna rólam
mindent, amit megpróbáltam eltitkolni egy egész város elől.
Bár próbáltam nem feltűnően csinálni, mégis őt
tanulmányoztam, vártam a pillanatot, amikor rám néz, és
elárulja magát, hogy kiderüljön, mit gondol rólam most, és
hogy mit fog tenni a gazságaim tudatában. De eltelt egy óra, és
ő még csak felém se nézett.
Nem akartam beismerni, de ez egy kicsit rosszulesett.
Nagyon személyes dolgokat osztottam meg vele, és mintha
kicsit se rengette volna meg. Nála semmi sem változott.
Összeszorított foggal bámultam az asztal lapját, csalódottságot
éreztem, amiért nem látszott rajta, hogy fenekestül felfordult a
világa, mint nekem.
Az óra után én is távoztam a többiekkel, és egy pillantást
sem vetettem rá. Megvártam, amíg végre egyedül maradtam,
távol az emberektől, aztán benyitottam az egyik mosdóba, és
bezárkóztam egy fülkébe. Ellenőrizni akartam, hogy még
mindig ötös van rajta, úgyhogy előástam a dolgozatot a
táskámból. Nem volt a jegy mellett plusz jel, mint Sidney Chin
esszéjén, de akkor is ott volt az a gyönyörű piros szám a
tetején.
Lenéztem, hogy tudjam, tényleg az a dolgozat-e, amit
beadtam, és végre megláttam a kis helyesírási megjegyzéseit, a
kijavított vesszőket, az elgépelt szavakat. A margón nem
találtam egyetlen megjegyzést sem, míg oda nem értem az
utolsó oldalra. Az utolsó, lezáró bekezdés után írt egy sort:
Sokkal jobb. Tudtam, hogy képes lesz megérteni a feladat
lényegét.
Nagyot pislogtam. Ennyi az egész? Írtam neki arról, amikor
anyám egyik pasija beállva kiverte belőlem a szart is a
nappalinkban. Megírtam, milyen búvóhelyeket találtunk a
tesóimmal, amikor anyám túl sokat ivott, vagy dühös volt
valami miatt. És ami a legszebb, leírtam neki, hogy minden
pénzemet félretettem arra, hogy fizessek valami kockának a
gimiben, hogy írja át az érettségi pontjaimat a rendszerben,
hogy nagyobb eséllyel kapjak ösztöndíjat.
Hazug voltam, egy papírkutya, akinek semmi keresnivalója
sem volt itt. És Kavanagh most már tudta. Ha akarja, mindenki
másnak is elárulhatja. Tönkretehet engem.
Fogalmam sem volt róla, miért mártottam be magam így.
Simán bepanaszolhatott volna a vezetőségnél. Csakhogy ez a
kis kilengésem furcsamód emlékeztetett a rohadt Gatsby
csávóra a könyvben, amikor csalt és hazudott, csak hogy
mindent megadjon a nőnek, akit szeretett. Én is ezt tettem a
három emberért, akiket a világon a legjobban szerettem.
És minderre Kavanagh-nak annyi a válasza, hogy sokkal
jobb?
Anyám! Mégis mit értett ez alatt? Megőrzi a titkomat? Vagy
felhasználja arra, hogy zsaroljon? Meg fogja említeni nekem
valaha is?
Visszalapoztam az első oldalra, és csak bámultam a jegyet,
amit kaptam tőle. Az volt az érzésem, hogy nem adott volna
ötöst, ha az a terve, hogy kirúgat az Ellamore-ról. Simán
bemasírozhatott volna a dolgozatommal a savanyú képű
főnökéhez. Mégis ötöst adott. És aztán visszaadta nekem a
bizonyítékot.
Kifújtam a levegőt, és végre elernyedtek az izmok a
gyomrom körül.
Basszus! Adott nekem egy második esélyt. Újra játékban
voltam, és a félévben először végre úgy éreztem, van rá esély,
hogy végül mégis sikerrel járok.

***

Másnap reggel még mindig a fellegekben jártam a jó jegy

miatt, amikor megláttam Jacobi edzőt az edzőteremben.
– Hé, Gam! – kiáltott oda dörgő hangján. – Hogy sikerült a
javított esszé, amit az irodalomórádra írtál?
Megálltam és oldalra billentettem a fejemet. Honnan a
fenéből tudta, hogy sikerült meggyőznöm Kavanagh-t, hogy
újraírhassam a dolgozatot?
– Ötöst kaptam – mormoltam, de közben felébredt a
kíváncsiságom. – Honnan tud róla?
Basszus, lehet, hogy Kavanagh elment hozzá, és elmondta,
hogy csaltam a főiskolai átlagommal…
Az edző elvigyorodott.
 – Mi az? Gondolod, nem tartom szemmel a
sztárjátékosomat? Egek, Gamble, egész félévben láttam,
hogyan romlik a jegyed azon az órán! Gondoltam, hogy ideje
váltanom pár szót Frenettivel, az angoltanszék vezetőjével.
Örülök, hogy végre összeszedték magukat!
Leesett az állam. Hát ezt kurvára nem tudtam elhinni. Azt
vágtam, hogy a tanszékvezető kényszerítette Kavanagh-t, hogy
adjon nekem még egy esélyt, de azt nem, hogy… Baszki, a
saját edzőm? Et tu, Jacobi?
És tessék, én még azt hittem, hogy megérdemeltem azt az
ötöst… Elég sokat kivett belőlem, hogy összeszedjem a jó
jegyet. De…
Lehet, hogy Kavanagh tényleg megpróbálta elmondani
valakinek, hogy csaltam az ösztöndíjért, csak senki sem
hallgatott rá? Talán…
Hirtelen rosszullét tört rám, és az edzés maradékát már csak
félgőzzel csináltam végig. Ha tényleg muszáj volt jó jegyet
adnia, akkor valójában mennyit ért a dolgozatom? Talán csak
egy újabb kettest?
Tisztán játszottam, amióta betettem a lábam a campusra.
Kidolgoztam a belem, hogy jó játékos, jó és tisztességes diák
legyek, jó dolgozó a Forbiddenben. De ha mások hazudtak és
csaltak értem, akkor az azt jelenti, hogy képtelen vagyok
fejlődni? Arra vagyok ítélve, hogy életem végéig papírkutya
legyek? Még mindig egy nagy nulla vagyok, aki véletlenül jól
tud labdát dobálni?
 NYOLCADIK FEJEZET

„Légy az, aki vagy, és mondd ki, amit érzel, mert akiket
zavar, azok úgysem számítanak, akik pedig számítanak, azokat
úgysem zavarja.”
– Bernard M. Baruch –

Aspen

Péntek reggel korán beértem az egyetemre. Szerettem

olvasni egy kicsit az irodámban az óráim előtt. Jobban
megnyugtatta az idegeimet, mint bármi más.
Másnapra beszéltük meg a nagy randit Philippel, ami miatt
állati ideges voltam. Végül nem bírtam tovább, és reggel
megpróbáltam felhívni anyámat. Nem volt hajlandó felvenni a
telefont, úgyhogy semmit sem tudtam meg az apám
állapotáról, azt sem, hogy megvan-e még a két lába vagy sem.
Miután végigfutottam mindegyik órám óratervét,
megkönnyebbült kis sóhajjal nyitottam ki az e-olvasómat. Alig
vártam, hogy elszökjek egy kicsit egy zaftos regény világába,
úgyhogy amikor meghallottam a kopogást, azonnal
összecsikordultak a fogaim.
Emberek, egy kis nyugalomra van szükségem! Miért…
Minden gondolat azonnal kiröppent a fejemből, amint
megpillantottam Noel Gamble-t az ajtóban.
– Mi a…?
Fogalmam sem volt, mit mondjak, egyszerűen csak tátott
szájjal bámultam rá.
A haja nedves volt, az arca csillogott, mintha most lépett
volna ki a zuhany alól, vagy mintha alaposan megizzadt volna.
Végigfuttattam a tekintetemet sportos testén, és
megállapítottam, hogy szürke tréningnadrág van rajta, futócipő
zokni nélkül, és egy gyűrött, barna Ellamore Vikings-es póló,
ami rásimult kidolgozott mellkasára.
Belépett az irodámba. Az állkapcsa megfeszült, a
tekintetében harag lángolt.
– Nézze, nem akarom, hogy olyan jegyet adjon nekem, amit
nem érdemeltem meg! A fenébe is, megdolgoztam azért az
ötösért, és a rohadt életbe, ki akarom érdemelni!
Eltátottam a számat a meglepetéstől.
– Mi a… – kezdtem ismét, aztán gyorsan megráztam a
fejem. Méltóság, Aspen! Nagy levegőt vettem, és újra
nekifutottam: – Miből gondolja, hogy nem érdemelte meg?
– Csak abból, hogy most jövök a kibaszott erőnléti edzésről,
ahol az edzőm közölte, hogy elment a maga főnökéhez vagy
kihez panaszkodni. És emlékszem, hogy itt volt a csávó az
irodájában, amikor bejöttem beszélni magával múlt héten. Azt
hittem, világosan megmondtam, hogy nem kérek különleges
bánásmódot, csak mert én…
– És nem is kapott – vágtam a szavába éles hangon, amint
magamhoz tértem. Nyilván idejön vitatkozni velem az ötöse
miatt. Nem is Noel Gamble lenne, ha nem tette volna. –
Sajnálom, Mr. Gamble, de inkább szigorúbban értékeltem
emiatt. Higgye el, megérdemelte a jegyét!
Keserűen felnevetett, elfordult, és beletúrt a hajába.
– Miért esik olyan nehezemre elhinni?
– Fogalmam sincs. – Felálltam, és csípőre tett kézzel, szúrós
szemmel meredtem rá. – Talán azért, mert makacs, bizalmatlan
és nyughatatlan személyiség. – Erre rögtön visszafordult felém
meglepett tekintettel.
Felvontam a szemöldököm.
– Csak hogy tudja, nem igazán élveztem, hogy rám szállt a
főnököm, amiért igazságosan osztályzok. Emiatt
legszívesebben még rosszabb jegyet adtam volna magának. De
aztán megírta, amit írt, és már nem kellett többé azon
aggódnom, amit Frenetti mondott, mert simán vihettem volna
az esszéjét a vezetőség elé, hogy örökre eltanácsolják innen.
Semmi okom nem volt rá, hogy ötöst adjak, már azon kívül,
hogy rohadtul megdöbbentett azzal, hogy megírt egy tényleg
jó dolgozatot. Megmutatta nekem, mennyi mindenre hajlandó,
hogy elérje a céljait, és úgy döntöttem, nem gáncsolom el a cél
előtt. Szóval kénytelen lesz elfogadni a tényt, hogy olyan
briliáns, eszméletlenül jó tanár vagyok, hogy csodás módon
még a maga nehéz fejébe is sikerült belevernem egyetlen
beszélgetéssel, hogy mi is az irodalmi elemzés lényege.
Megértette?
Nagyot pislogott a szavaimra. Amikor az arckifejezésem
nem változott, pislogott még párat, aztán végre ellágyultak az
arcvonásai. Miután kifújta a levegőt, megrázta a fejét, és lépett
egyet hátra. A szeme megtelt kérdéssel, és azt mormolta:
– Tényleg azt hiszi, hogy ilyen jól tanít, mi? Makacsul
előretoltam az államat.
– Ó, tudom, hogy ilyen jól tanítok!
A szája sarka megrándult, aztán kiszakadt belőle egy kis
nevetés.
– Akkor jó. Ha őszintén azt mondja, hogy ötös, akkor nem
vitatkozom.
– Mármint úgy, ahogy az elmúlt öt percben tette?
– Ja. – Ezúttal a mosolya fültől fülig ért.
Ami olyasmit művelt velem, amit szégyelltem volna
bárkinek is bevallani. Sajnos a testem folyton reagált,
bármennyire is próbáltam ráparancsolni, hogy vegyen vissza.
– Akkor jó – bólintott, és már fordult kifelé.
Meglepett, hogy olyan váratlanul akar távozni, mint ahogy
érkezett, és pánikba estem. Nem akartam, hogy elmenjen. Az
agyam lázasan kutatott valami után, amivel megállíthatom.
Olyan sok mindent mondhattam volna, de ez bukott ki
belőlem:
– Egyébként meg javaslom, hogy nézzen utána a „TMI”
jelentésének.
Amikor visszafordult, hátrahőköltem. Nem számítottam rá,
hogy így megtorpan, de kaján örömömet leltem benne.
 – Ha még emlékszik – mormolta, és visszatért az
asztalomhoz, hogy rátenyereljen, közel hajoljon és egyenesen
a szemembe nézzen –, megpróbáltam visszaszerezni.
Biccentettem, és sikerült – reményeim szerint – nyugodtan
viszonoznom a pillantását.
– Vissza kellett volna adnom. De örülök, hogy nem tettem.
Visszaültem a székembe, és megpróbáltam a számítógépen
futó képernyőkímélőre összpontosítani, de sajnos minden
idegszálam az íróasztalom túlsó oldalán álló férfira
koncentrált.
Eléggé megriasztott, amikor váratlanul leült velem
szemben, és kutató tekintettel vizslatni kezdte az arcomat.
Kihúztam magam a székben, a pillantásom a monitorról az
arcára siklott, amikor nekem szegezte a kérdést:
– Ez meg mit jelent?
A fenébe! Túl sokat árultam el ezzel a mondattal, ugye?
– Én… csak… Semmit. Sajnálom, hogy bármit is mondtam.
Nem kellett volna.
– De mégis kimondta, úgyhogy most már ki vele! – A keze
ökölbe szorult, és elhúzta az asztalról, hogy a szájához
szorítsa. Az ujjtövei elfehéredtek, és csak bámult rám olyan
tekintettel… mi ez? Mintha aggódna?
Nem. Nem érdekelhette ennyire az én véleményem. Az nem
lehet. Már megmondtam neki, hogy nem fogom beárulni.
– Elhiheti nekem, hogy nincs semmi, amivel előállhatnék. –
A hangom lágy volt, mintha meg akarnám nyugtatni. De nem
akartam megnyugtatni. Vagy mégis?
Az ádámcsutkája fel-le liftezett, ahogy nyelt egyet. Aztán
ismét leejtette a kezét, nyelvével idegesen megnyalta a száját.
– Maga… – rögtön félbeszakította saját magát, és az ölében
ökölbe szoruló majd ellazuló ujjaira meredt. Aztán ideges,
halk kis nevetéssel végre felemelte az arcát, de csak azért,
hogy az egyik könyvespolcom oldalára bámuljon.
 – Tényleg nem akart beárulni? Ez olyan… – Megint felém
fordult, arcán zavarodottság és némi remény bukkant fel. –
Örökre megszabadulhatott volna tőlem.
– Igen – hagytam rá. – De nem tettem.
Közelebb hajolt, és kutatón vizsgálta az arcomat.
– Miért nem?
– Én… az előbb mondtam el, hogy miért. Erre összevonta a
szemöldökét.
– Azért, mert lenyűgözte, milyen jól újraírtam az esszémet?
Ez minden?
Halkan megköszörültem a torkomat, aztán elkaptam róla a
tekintetemet. Azt kívántam, bár ne érezném magam úgy, mint
egy mikroszkóp alatt megfigyelt bogár.
– Hát… nagyrészt – próbáltam hárítani.
– És még mi? – A hangja hívogató volt. Hárítanom kellett a
kérdést, mielőtt kihúzott volna belőlem valami kínos
vallomást.
– Miért írt le nekem egy ilyen dolgot? – támadtam vissza,
bár az arcán pontosan láttam a választ erre. Elég könyvet
olvastam sorozatgyilkosokról ahhoz, hogy tudjam, az
embereknek időnként szükségük van arra, hogy bevallják, mit
tettek, hogy megszabaduljanak a titkaiktól.
De miért öntötte ki a lelkét Noel Gamble éppen nekem?
A fejét csóválta, és úgy nézett rám, hogy abból tudtam, ő
maga sem biztos benne, miért éppen engem választott
bizalmasának.
– Én nem… – Behunyta a szemét. – Feladat elé állított. Azt
mondta, találjak közös pontot valakivel a regényben. És
találtam.
Bólintottam, szinte beleszédültem abba, ami éppen köztünk
történt.
– Igen, ez kétségtelen. És írásos bizonyítékot adott a
kezembe arról, hogy csalással került be az egyetemre.
 – És maga visszaadta nekem ezt az írásos bizonyítékot –
vágott vissza rögtön mély hangon, kék szemében
kíváncsisággal.
Így történt. Visszaadtam neki anélkül, hogy egy léleknek is
szóltam volna arról, amit írt.
– Mennyit változtatott az érettségi pontszámain? Gyorsan
kifújta a levegőt.
– Négy tized százalékot. Csak annyit, hogy megkapjam az
ösztöndíjat.
Elhittem neki. Megnéztem az anyagát, és láttam, hogy a
legalacsonyabb pontszámmal kapta meg az ösztöndíjat. Simán
kérhette volna, hogy magas pontszám kerüljön a rendszerbe,
de nem esett túlzásba. Csalóhoz képest meglepően becsületes
volt.
Ez is az egyik kisebb, de nem különösebben jelentős ok volt
arra, hogy hallgattam.
Le sem vette rólam kék szemét, amivel emlékeztetett a
sokkal nagyobb okra, amiért hallgattam.
Megrázta a fejét.
– Én nem… esküszöm, semmi ilyesmit nem csináltam,
amióta felvettek! A teljesítményem az Ellamore-on kizárólag
az enyém. Száz százalékban. – Önironikus kis vigyort
villantott rám. – Még a kettes dolgozatok is.
A kezemet az ölembe tettem, mert remegni kezdett. Annyira
szerettem volna megérinteni, megnyugtatni, hogy sosem
teszek olyat, amivel veszélybe sodorhatnám a tanulmányait.
Képtelen lettem volna ártani neki. Éppannyira akartam, hogy
sikerüljön neki, mint ő maga. Azt akartam, hogy
megszabaduljon a régi életétől, hogy segíthessen kimenteni a
testvéreit is.
– Hiszek magának – mondtam végül. – Ezért nem mondtam
semmit. Kifújta a levegőt.
– Köszönöm. Fogalma sincs, milyen sokat jelent ez nekem.
Én nem… nem szoktam meg, hogy második esélyt kapok.
 – Tudom. Olvastam a dolgozatát, nem igaz? – Én
feszültségoldó viccnek szántam, de ő összerezzent.
– Igen, olvasta. Te jó ég, most biztos azt hiszi, hogy egy
szegény, szerencsétlen hülye vagyok.
Örültem, hogy nem néz rám, mert hevesen kellett
pislognom, hogy ne szökjenek könnyek a szemembe. A fenébe
is, annyira szerettem volna megölelni! Mi a fene történt a
felfújt egójú focisztárral, akinek eddig láttam? És azon kívül,
hogy hallgattam a csalásról, miért aggódott azért, hogy én mit
gondolok róla emberként? Azon kívül, hogy a szemét
irodalomprofesszora voltam, nem jelentettem neki semmit.
Nyilván nem sok embernek nyílt meg ezekről a dolgokról.
Ezt bizonyította az is, hogy annyira vissza akarta kapni a
dolgozatát, még mielőtt elolvastam volna. És nekem mégis
megnyílt. Megmutatta az igazi Noel Gamble-t, akit nem
láthatott mindenki.
Hízelgett, hogy ilyen ajándékot kaptam tőle, de közben
halálra rémített a törékenysége. Nagy levegőt vettem, aztán azt
mormoltam:
– Ez lett volna az utolsó gondolatom. Ami azt illeti, nem is
került fel a gondolataim listájára.
A tekintete rám szegeződött, és úgy éreztem, mintha
áramütés ért volna. Édes istenem, a szemében csillogó remény
mintha beszippantott volna valami buborékba, amiben
kizárólag ő és én léteztünk.
– Akkor mit gondolt?
Az arcom felforrósodott. Semmiképp sem mondhattam el
neki, mit gondoltam valójában. Történjék akármi, nem
tudhatja meg, hogy iszonyúan, kínosan rá vagyok kattanva.
Úgyhogy helyette kibukott belőlem valami majdnem
ugyanennyire borzalmas:
– Azt gondoltam, hogy én voltam a hülye. Noel nagyot
pislogott.
– He?
 A fenébe! Most nekem kellett elkapnom a tekintetemet, és a
könyvespolcnak címezni kelletlen mondandómat:
– A szemeszter elején túl szigorúan ítéltem meg, és
előítéletes, megalapozatlan feltevéseket alkottam a saját
múltam alapján. A dolgozatából kiderült, hogy minden
szempontból tévedtem. Nem hibáztatom azért, amit tett, hogy
segítsen magán és a testvérein. De mindaddig azt gondoltam,
hogy maga egy felelőtlen, arrogáns, öntelt valaki, aki azt hiszi,
hogy a világ maga körül forog, és ez így is van rendjén. Azt
hittem, nagyképű lesz, magamutogató, és… és kegyetlen.
Oldalra billentette a fejét.
– Kegyetlen?
Megvakartam a fejemet a fülem mögött, és közben a
kegyetlen irányítóra gondoltam a gimis éveimből.
Megköszörültem a torkomat.
– A lényeg, hogy sikerült meglepnie. Volt bátorsága
mindent kockára tenni a szeretteiért. Rendkívül… nehéz
körülmények közül érkezett, felelősséget kellett vállalnia a
fiatalabb testvéreiért, és mégis ilyen sokat sikerült elérnie. A
dolgozata szívszorító és felemelő volt egyszerre. Briliáns írás
volt, és egy egész doboz zsepit elhasználtam, amikor
elolvastam.
A kezemet az asztalra támasztottam, próbáltam összeszedni
magamat, és megállítani valahogy a kiáradó szavakat, azok
viszont legnagyobb rémületemre tovább ömlöttek belőlem.
– Folyton erre gondoltam, és reméltem, hogy a csodás férfi,
akiről olvastam, eléri a céljait, és örömöt talál az életében. És
azt is nagyon reméltem, hogy sikerül kijuttatnia a családját
arról a borzalmas helyről. És most már tényleg abba kell
hagynom, mert ez rendkívül kínos, és még soha nem mondtam
ilyen tanárhoz nem illő dolgot egyetlen diáknak sem egész
életemben. Ha jót akar, most rögtön feláll, és…
Noel előrenyúlt, és a kezem mellé tette a kezét. Hozzám
sem ért, jó öt centi távolság maradt köztünk, de mégis olyan
érzés volt, mintha a kezét az enyémre borította volna, és
színtiszta életet fecskendezett volna belém.
 Ezzel sikerült elapasztania a szóáradatomat.
– Köszönöm – mondta.
Egy egyszerű „köszönöm”, és majdnem elbőgtem magam.
A szempilláim őrülten verdestek, az arcom szinte kigyulladt,
már az is meglepett, hogy nem indítottam be a füstjelzőt.
Amikor felém hajolt, én is közelebb dőltem, mígnem
mindketten áthajoltunk az asztal felett, hogy középen
találkozzunk.
Alig tíz centi volt a távolság, amikor megdermedt.
– Mit művelek? – suttogta magának.
Ami azt illeti, én is ezt kérdeztem magamtól. Miért hajoltam
előre? Végül én is suttogva válaszoltam:
– Nem tudom. Mit művel?
Hátrahőkölt, és elrántotta a kezét az asztalomról. Az ujjai
ökölbe szorultak, újra a szájához kapta az öklét, és ahogy rám
bámult, az arcára kiült a jeges rémület és a döbbenet. Aztán
pislogott egyet, megrázta a fejét, és elhadarta:
– Sajnálom!
Mivel abszolút tagadásban voltam azt illetően, hogy valaha
is eszébe jutott volna megcsókolni, felvontam a
szemöldökömet.
– Mit?
– Semmit – vágta rá azonnal. Megragadta a szék karfáját, de
még mindig döbbenten, tátott szájjal meredt rám. – Most
megyek.
Talpra ugrott, sarkon fordult és menekülőre fogta, de aztán
megtorpant az idézetes táblámnál. A zsebébe nyúlt, és
előkotort egy összehajtogatott papírcetlit. Ki sem nyitotta, csak
feltűzte az egyik rajzszöggel a tábla közepére, aztán már ott
sem volt, és az ajtónyílás, amiben eltűnt, a szokásosnál is
üresebbnek tűnt utána.
Egy tizedmásodperccel később már fel is ugrottam a
székből, hogy lekapjam az idézetet a tábláról.
 Széthajtottam a lapot, és tátott szájjal bámultam a rendetlen,
merész vonalakkal írt szavakra.

„A legjobb tudósok gyakran nem a legbölcsebb emberek.”

– Geoffrey Chaucer –

Egy másodperccel később már vigyorogva csóváltam meg a

fejemet.
– Touché, Mr. Gamble! Touché.
Akár irodalomtudós voltam, akár nem, nagy hibát követtem
el. Hagytam, hogy Noel Gamble megsejtse, milyen hatással
van rám.
Még akkor sem tértem magamhoz, amikor visszaültem a
székembe. Bekapcsoltam az e-olvasómat, de képtelen voltam
megnyitni a regényt, amit olvastam. Csak egy dologra tudtam
gondolni…
Megszólalt az irodai telefonom. Oda se figyelve felvettem.
– Halló! – köszönt bele egy vidám férfihang. – Még áll a
holnap este?
– Tessék? – Megráztam a fejem. – Ki beszél?
– Én… ö, Philip vagyok. Philip Chaplain, a…
– Jaj, istenem, sajnálom! Persze! – Mégis ki más lett volna?
Nem mintha olyan mozgalmas lett volna a társasági életem. –
Nem tudom, hol járt az eszem.
Kérlek, bocsáss meg! Ilyen a pénteki agyam.
Bizonytalanul felnevetett.
– Semmi baj, hosszú volt ez a hét. De még mennyire!
– Igen, az volt.
– Ami a holnapot illeti… – Amikor szünetet tartott, már
tudtam, hogy le fogja mondani. A fenébe is! Ez új rekord.
Sikerült elszúrnom a randit, mielőtt elindultam volna rá.
 – Közbejött valami… – Na igen, tudtam. Közbejött
valami… halaszthatatlan… talán majd máskor… bla-bla-bla.
Azért lehetünk barátok. Ne hívj, majd én hívlak! – Akkor
találkozhatunk ott, mondjuk fél nyolckor?
Beletelt egy másodpercbe, míg felfogtam, mit kérdezett. A
szokásos lepattintásra számítottam, és a „találkozhatunk ott”
eléggé váratlanul ért.
– Ö… Persze. De… várj, hol is találkozunk pontosan?
– A Forbidden klubban. A Second Streeten van a Grand és
az Admiral között.
Hatalmas hely, remek italok. Szerintem tetszeni fog.
Még sosem jártam ott, nem is hallottam róla, és általában
nem voltam nagy rajongója a kluboknak. De belementem,
mert vettem egy új ruhát az alkalomra, és mert azt akartam –
szükségem volt rá –, hogy valami elterelje a figyelmemet egy
bizonyos diákomról.
– Remekül hangzik. Akkor ott találkozunk!
 KILENCEDIK FEJEZET

„Ma már alig meri az ember azt mondani, hogy két lény
megszerette egymást, mert megnézte egymást. Pedig így lesz
szerelmes az ember és csupán csak így.”6
– Victor Hugo: A nyomorultak –

Noel

A klubban a szokásosnál is nagyobb volt a forgalom.

Végighúztam egy fehér konyharuhát a homlokomon, hogy
letöröljem a szemöldökömnél összegyűlt izzadságot, és
végigfuttattam a tekintetemet a pult túlsó oldalán hullámzó
tömegen.
Amikor felbukkant az egyik pincérnő egy rakás üres
üveggel a tálcáján, biccentettem neki.
– Jól jattolnak ma?
– Ó, igen! – Felvonta a szemöldökét, mielőtt az üres
üvegeket a kukába dobta volna. Az ismerős csörömpölés
szinte megnyugtatott, valószínűleg azért, mert már annyira
megszoktam. Ez volt az egyetlen megnyugtató dolog, amit ma
este éreztem.
Elvileg nem is kellett volna ma dolgoznom, de az ikrek
kilenc napja mondtak fel, és mind a kibaszott kilenc napban itt
robotoltam a Forbidden pultja mögött. Úgy volt, hogy
összefutok Tiannával és a barátnőjével, Marcival a diákszövis
bulin a régóta érő hármasfogatra. Már majdnem hat hete nem
voltam nőben, ami nálam komoly kihagyásnak számított.
Valószínűleg ezért voltak mocskos gondolataim az
irodalomprofesszoromról is. Az utóbbi időben mindig
eszembe jutott, mielőtt elaludtam. Amint a fejem belesüppedt
a párnába és lecsukódott a szemem, megjelent, felbukkant a
tudatalattimból. Mostanra már egynél jóval több nedves
álmomnak lett a főszereplője.
 Még mindig nem tudtam elhinni, hogy majdnem
megcsókoltam az irodájában tegnap reggel. Ez lehetett volna
életem legkínosabb, legcikibb tette.
Képtelen voltam megállapítani, hogy csak játszotta utána a
hülyét, vagy tényleg fogalma sem volt róla, mennyire közel
kerültem ahhoz, hogy a szájára vessem magam. Mindenesetre
hálás voltam, amiért nem csinált nagy ügyet belőle.
Így viszont még eggyel több okom lett arra, hogy most már
komolyan, komolyan szerezzek egy csajt némi kellemes,
kielégítő gőzkieresztésre. És hamar. Csakhogy Jessie, a fene
esse belé, berángatott dolgozni. Ten éppen a családjánál volt,
az új srác, Lowe meg a barátnőjével csinált valami programot,
úgyhogy engem és Picket kellett behívnia a szabad esténken.
– Mit adhatunk, szívem? – kérdezte Pick a
felszolgálólánytól, aki az asztalra könyökölve szusszant egy
kicsit. Nagy levegőt vett, úgy tűnt, rá is ráfért volna egy
szabadnap.
– Egy dupla rumos kólát és két üveges Coorst kérek. És pár
szem váliumot, ha van.
– Jaj, nem lehet annyira rossz! – Pick átnyúlt a pult felett,
hogy megmasszírozza a lány halántékát, én meg nekiláttam a
rendelés összekészítésének.
Felnevettem:
– Ja, próbáld ki egyszer a melót a hölgyek estéjén, aztán
panaszkodj a nehéz műszakról!
A lány csúnyán nézett rám, de csak addig, amíg Pick
érzékeny pontra nem tapintott, mert akkor behunyta a szemét
és felnyögött. A fejemet csóváltam azon, milyen könnyen
tudott sóhajt előcsalogatni a csajokból a haverom, aztán
koktélszalvétára tettem az elkészült rumos kólát és
kihalásztam a söröket a hűtőből.
Egy kézbe fogtam a két üveget, és lepattintottam a
kupakokat, majd Pickre és a felszolgálóra néztem, amikor
felbukkant egy nő a látóteremben a mögöttük álló emberek
között. Csak egy pillantást vetettem a profiljára, de ez is elég
volt ahhoz, hogy a nyakamat kezdjem nyújtogatni, hátha még
egyszer meglátom.
Fekete, kivágott hátú ruha volt rajta, ami bővülni kezdett
karcsú derekánál és a térde fölött ért véget. Sima, törékeny
válla selymesen sápadt és hívogató volt. És a haja… hű, a haja
sötét volt, de nem fekete, inkább valami sötét barnás-vöröses
mahagóni. Az egyik oldalon kis csigába tűzte fel, a másik
oldalon pedig végigomlott a hátán.
Imádtam, amikor a nők ezt csinálták, titokzatosan elrejtve
az egyik oldalt a dús tincsek mögé, míg a másik oldalon a
csupasz bőr látványával csábítottak. Ilyenkor a legszívesebben
mögéjük sétáltam volna, hogy a számat a szabadon hagyott
vállra tapasszam, miközben az ujjaim felfedezik a kibontott
hajzuhatagot és azt, ami mögötte rejtőzik. A legjobb mindkét
világból.
És mivel a nőn kivágott hátú ruha volt, az agyam rögtön
továbbfűzte a gondolatmenetet, és már láttam magam előtt,
hogyan tudnék kis nyomvonalat csókolni végig a hátán a
feneke feletti kettős gödröcskéig.
Megremegtem a váratlan feszítő érzéstől a nadrágomban, és
vakon tettem le a két üveget a Pick mellett várakozó tálcára.
– Köszi, Noel! – köszönte meg a pincérnő, és elpályázott.
Nem is válaszoltam neki, a pulton áthajolva a tömeget
vizslattam.
A fenébe is! Hová tűnt?
– Hé, kérhetnénk ide egy sikító orgazmust?
Összeszorított foggal fordultam a három integető lány felé.
Mindegyik lengén volt felöltözve és irtó dögösek is voltak, de
nekem még mindig a fekete, kivágott hátú ruhás nő foglalta le
a gondolataimat.
Nagy nehezen összeszedtem magam, megráztam a fejem,
hogy kiverjem belőle a kis fekete ruhákat, és visszatértem a
munkámhoz. Kötelességtudón a lányokra vigyorogtam, és
kicsit mélyebbre vettem a hangomat.
– Hát persze, hogy kérhettek. Ki szeretne először sikítani?
 Kuncogva közelebb jöttek, áthajoltak a pulton, bepillantást
engedve a pólóik alá. Az egyikükön nem volt melltartó. Szép.
A csupasz mellű vihogott:
– A koktélra gondoltunk.
– Ó! – A kezemet a szemöldökömre szorítottam, mintha
szégyellném magam.
– De buta vagyok! Hát persze. Természetesen olyat is tudok
adni. – Rákacsintottam. – Rögtön jövök!
Pick mellém csapódott, ahogy nekiláttam az első
koktéljuknak.
– Biztos elbírsz azzal a három csinos virágszállal, barátom?
– kérdezte, és a mögöttes tartalmat némi szemöldökrángatással
nyomatékosította, amitől megcsillant az ezüstpiercingje a
halvány mennyezeti fények alatt.
Felhorkantam.
– Higgy nekem, tudom kezelni a helyzetet!
Nevetve lépett hátra, hogy segítsen valami csávónak, aki
rendelni akart. Én visszatértem a lányokhoz, és kiosztottam az
italaikat. Készpénzben fizettek, és amikor még pár plusz
bankjegyet tömtek a borravalós üvegbe, még szélesebben
mosolyogtam rájuk.
– Köszi.
– Hé, te nem Noel Gamble vagy? Az ESU irányítója? –
kérdezte a legmagasabb, akinek láthatóan sikerült
összeszednie a bátorságát.
– De, én vagyok. – Mindig örömet okozott, amikor valaki
valami jó dolog miatt ismerte fel az arcomat. A könyökömet a
pultra támasztva közelebb hajoltam hozzájuk. – Esetleg látott
már valamelyikőtök játszani?
Ketten megrázták a fejüket, a harmadik meg elég jól
hallhatóan azt mormolta:
– Az biztos, hogy szívesen megnézném, hogyan játszol.
 A vigyor, amit válaszként küldtem neki, nagyjából azt
üzente, hogy „részemről bármikor, szivi”, de igazság szerint
még mindig a fekete ruhás nőn járt az eszem. A flörtölés
viszont több jattot jelentett, szóval folytattam.
– Mikor végzel a melóban? – kérdezte a másik.
Már nyitottam a számat, hogy egy újabb incselkedő
célozgatással még több jattot udvaroljak ki belőlük, amikor a
szemem sarkából megláttam valakit. A pulthoz közeledett,
aztán leült az egyik bárszékre a túlsó végén. Odapillantottam,
és majdnem elharaptam a nyelvemet, amikor megláttam.
Gyönyörű sötét haj omlott le az egyik vállára, és az izgató
fekete ruha halványan csillogott a mennyezeti világítás
fényében.
– Elnézést! – mormoltam, és magára hagytam a három
egyetemistát, hogy megközelítsem a rejtélyes hölgyet. Semmi
sem tarthatott vissza tőle, hogy legalább a számát
megszerezzem.
Pick azonban már majdnem megelőzött. Megragadtam a
karját, és visszarántottam, majdnem el is veszítette az
egyensúlyát.
– Mi a szar? – kérdezte botladozás közben.
– Meggondoltam magam. A tied lehet a trió, én őt akarom.
Felhorkantott, és a nőre sandított, aki lehajtott fejjel keresett
valamit a kis táskájában, ami ugyanolyan anyagból készült,
mint a ruhája. Amikor Pick visszanézett a három flörtre kész
lányra, lassú vigyor terült el az arcán.
– A mindenit, Gamble! Szerintem most először választottad
a minőséget a mennyiség helyett. Le vagyok nyűgözve.
– Csak menj, és intézd a tündérkéket! – A három lány felé
toltam őt, akik még mindig a pultnál lebzseltek.
Pick csak nevetett, látva, mennyire rákattantam a magányos
nőre, de nem vitatkozott, elindult a hármasfogat felé.
Nagy levegőt vettem, kicsit féltem, milyen lesz az első
benyomása rólam, de azért odaléptem hozzá. Nem vette észre
a közeledésemet, így maradt egy kis időm megtervezni a
stratégiámat.
Végül a legegyszerűbb megoldást választottam.
– Mit hozhatok? – kérdeztem tőle. A pultra támaszkodtam, a
karomat kicsit széttártam, mert pontosan tudtam, milyen
hatásosan feszülnek így az izmok a pólóm alatt. Hagytam,
hogy lusta mosoly üljön ki az arcomra, ahogy a nő felemelte
az arcát. A csajok állításuk szerint legalább annyira bírták a
mosolyomat, mint a bicepszemet.
A nő felnézett, és én visszafojtott lélegzettel vártam a
pillanatot, amikor a tekintetünk találkozik. Mintha áramütés
szaladt volna végig rajtam. Reménykedtem, hogy szép lesz az
arca, és basszus, nem kellett csalódnom. Viszont váratlanul ért
a hihetetlen zöld szemben csillogó csalódottság. A szeme tágra
nyílt, a sötét, füstös sminktől különösen szexis és imádni való
volt, de közben olyan nagyon szomorú is. Azonnal sebességbe
kapcsolt a védelmező ösztönöm, és örömmel nekimentem
volna annak, aki bántotta.
Aztán a tekintetem a szájára siklott. Az ajka telt, zamatos,
istenien formázott volt, épp mint… Egy pillanat! Ismertem
ezeket az ajkakat. Túlzottan jól ismertem őket, még így is,
hogy meglepetten elnyíltak.
– Azt a rohadt… – hőköltem hátra, és a tekintetem
visszaugrott a szemére, aztán végigpásztázta az arcát, az
összképet.
A rohadt dögös nő az én rohadt dögös
irodalomprofesszorom volt.
Leesett az állam, és akkor se tudtam volna leplezni a
döbbenetemet, ha akarom.
– Dr. Kavanagh?
Mi… a… szar? Ilyen nincs. Ilyen tényleg nincs. Ki voltam
éhezve valami nőre, hogy kiverje a fejemből a tanáromat. Erre
az univerzum ideküldte nekem dögös fekete ruciban? Kurvára
nem tudom elhinni.
Azonnal elöntött a düh, két okból. Egyrészt ez baromira
nem segített, hogy túltegyem magam rajta. Másrészt a
rejtélyes nőről, aki segíthetett volna benne, hogy túltegyem
magam rajta, kiderült, hogy éppannyira tiltott gyümölcs, mint
a tanárom, tekintve, hogy a kettő egy és ugyanaz a személy.
Összehúztam a szemem és összeszorítottam a fogamat. Hát ez
egyszerűen mesés!

***

„Vajon tudta, hogy a pillantása messze bizalmasabb, mintha

bármilyen érintésen kapnák rajta?”7
– Maggie Stiefvater: Shiver (Borzongás) –

Aspen

Felültettek. Nem beszéltem Philippel az előző nap óta,

amikor megváltoztattuk a tervet, de azt gondoltam, hogy a
randi továbbra is áll.
Ó, hogy mekkorát tévedtem!
Mégis itt voltam, és maradtam is Philipet keresve. Nem
akartam én lenni az a szerencsétlen lúzer, aki egyedül megy
haza a legszebb, legszexisebb ruhájában, hogy csokit zabálva
sajnálja magát, miközben a tévében nagy szerelme, Damon
töri a szíveket a Vámpírnaplók ismétlésében. Azt akartam,
hogy eljöjjön a francos partnerem.
Úgyhogy csak bóklásztam a bulizó baráti társaságok között,
és magányosnak és elhagyatottnak éreztem magam.
Kellemetlen volt, hogy ennyi egyetemi diák vett körbe. Nem is
értettem, miért választotta Philip ezt a helyet. Nem akart volna
elszabadulni ettől a társaságtól?
Hála az égnek még senki sem ismert fel az
irodalomprofesszoraként, bár én pár hallgatót felismertem.
Illetve inkább úgy kellene mondanom, hogy senki sem ismert
fel egészen addig, míg oda nem léptem a pulthoz, miután az
elmúlt negyvenöt percet Philip keresésével töltöttem.
 Amikor azonban az egyik hallgatóm a döbbenettől
elkerekedett szemmel rám meredt, és azt nyögte: „Dr.
Kavanagh?”, akkor a nagy focisztárra bámulva eldöntöttem,
hogy Joseph Conrad egy zseni volt, amikor megírta A sötétség
mélyént, és a legendás szavakat: „Borzalom! Borzalom!”,
mivel én is pontosan ezt éreztem. Mindent elborító borzalmat.
A leghatásosabb módja annak, hogy az estém igazi pokollá
változzon: dobjuk be Noel Gamble-t, amikor éppen felültetett
a randipartnerem!
Elfojtottam egy apró kis nyögést, és azon töprengtem, mit
követhettem el, amiért a karma ilyen mellbe rúgással büntet.
Még ha Philip fel is bukkant volna, már képtelen lettem volna
rá koncentrálni, mivel Noel fantasztikusan nézett ki a szűk
fekete pólójában. Az izmos karja olyan…
Jaj, nyami!
Miért kellett éppen itt dolgoznia?
A torkomat köszörülve kihúztam magam, és próbáltam úgy
tenni, mintha teljesen normális dolog lenne, hogy itt vagyok a
tulajdonomban levő legkihívóbb ruhában, piát dédelgetve,
hogy megnyugtassam pattanásig feszült idegeimet.
– I… igen. Egy… Bud Light Lime-ot kérek. – Na tessék! Ez
egész… jól hangzott. Egy normális, átlagos nő italt rendel egy
normális, átlagos bárpultostól… aki véletlenül főszerepet
játszott a múlt héten minden erotikus álmomban.
Még egy másodpercig bámult rám, aztán megrázta a fejét,
és kifejezéstelen hangon megismételte.
– Bud Light Lime. – De úgy, mintha felvételről mondaná.
Aztán amint felfogta a szavakat, összeráncolta a homlokát és
felhorkantott. – Bud Light Lime? Ez komoly?
– Miért? – vontam össze a szemöldökömet, mert nem
értettem, miért költözött az él a hangjába.
Megvonta a vállát.
– Nem is tudom. Azt hittem, inkább az a típus, aki
rozépezsgőt rendel hosszú pohárban. – Megrebegtette a
szempilláját is, hogy tökéletesen átjöjjön a gúny.
 A rosszindulata megdöbbentett. Azt gondoltam, most már
sokkal kevésbé néz le. Végre ötöst adtam neki, biztosítottam
róla, hogy megőrzöm a titkát. Még arra sem tettem
megjegyzést, hogy majdnem megcsókolt. Fájt a felismerés,
hogy mindezek után még mindig az évszázad szemétládájának
tart.
– Hát, nem vagyok az – mordultam rá, és igyekeztem
elrejteni a fájdalmamat.
– Akkor kapok egy Bud Light Lime-ot, vagy máshol kell
kikérnem az italomat?
– Nem, nem kell elmennie. Intézem. – Gúnyos kis vigyor ült
ki az arcára, aztán valami hidegség költözött a tekintetébe. –
Személyit kérek!
Amikor a kezét nyújtotta, csak bámultam a tenyerére.
– Most viccel velem?
A szemében ördögi elégtétel csillogott, ahogy lassan
megrázta a fejét.
– Nem, hölgyem, nem viccelek! A kiskorúak
alkoholfogyasztása komoly probléma, és a Forbiddenben nem
engedhetjük meg az ilyesmit.
Elmormoltam magamban pár válogatott szitokszót, de
kinyitottam a táskámat, és beletúrtam.
– Nagyon élvezi, ugye, Gamble? – Előrántottam a
jogosítványomat, és odatoltam neki.
– El se tudja képzelni, mennyire – mormolta vissza, azzal
elvette a kis plasztikkártyát a kezemből, és lenézett rá. Egy
másodperccel később már a szemöldökét ráncolta. – Aspen,
mi?
Keresztbe fontam a karomat, és szúrós szemmel néztem rá.
– Igen. És akkor? Noel megrázta a fejét.
– Semmi. Csak nem tudtam a keresztnevét.
Összeszorítottam a fogamat, és kinyújtottam a kezem.
– Visszakaphatnám az iratomat? Noel? Elrántotta a kártyát,
és a fejét rázta.
 – Egy pillanat! Még ellenőriznem kell a korát. – Amikor a
pillantása megtalálta a születési dátumomat, leesett az álla. –
Basszus, csak huszonhárom éves? – Felkapta a fejét. – Hogy a
francba van doktori címe huszonhárom évesen?
Felsóhajtottam, és türelmetlenül kisöpörtem a hajamat a
szememből.
– Lássuk csak! Tizenöt évesen végeztem a gimnáziumban,
tizennyolc évesen megkaptam a BA diplomámat, a mestert 20
évesen, és tavaly avattak doktorrá osztályelsőként. Ha mindezt
összeadja… nahát, huszonhárom jön ki!
Lassan csóválta a fejét, de még mindig nem tért magához.
– Azt a mindenit! Tizenöt évesen végzett a gimiben?
Baszki, tudhattam volna, hogy ilyen francos zsenicsaj volt… –
Azzal sziszegve felhorkantott.
– És szomjas is vagyok. – Előrehajoltam, és kivettem a
kezéből a jogosítványomat. – Mi lesz azzal az itallal?
– Máris, professzor! – A hangjában megvetés csendült,
aztán elfordult tőlem.
Utánabámultam, bosszantott, hogy rá kellett jönnöm,
mindaz, amiről azt hittem, hogy köztünk történt tegnap, csak a
képzeletem szüleménye volt. Ahhoz azért mégsem bosszantott
eléggé, hogy ne bámuljam meg a feszes fenekét a kék
farmerben.
Most komolyan. Azta!
Kényszerítettem magamat, hogy elszakítsam róla a
tekintetemet.
Kinyitottam a táskámat, és kotorászni kezdtem benne, bár
már előkészítettem a pénzt a fizetéshez, mielőtt megláttam
volna, ki dolgozik a pult mögött.
– Tessék! – A hangja nem volt különösebben udvarias,
ahogy lecsapta elém a pultra az üveget.
– Köszönöm! – Méltóságteljesen biccentettem, aztán
óvatosan kortyoltam egyet az italból.
 Noel ott maradt előttem, miután fizettem, és nézte, ahogy
iszom. A testtartásából úgy tűnhetett, mintha alig várná, hogy
lelépjek, de a szeme… Te jó ég, a szeme!
Átható pillantásától forróság öntötte el a testemet. Magunk
köré intettem, mert azt reméltem, tudok valami olyat mondani,
amitől máshová néz, mivel a kizárólagos figyelmétől
bizseregni kezdett a combom belső része. Lassú melegség
indult el a gyomromtól a lábujjaimig.
– Nem tudtam, hogy itt dolgozik.
– Hm… – Az ajka gúnyosan megrándult, bár a szemével
közben majd’ felfalt.
– Vagyis volt valami, amit nem említettem meg a
dolgozatomban?
Hiába nézett rám vasvilla szemekkel, elmosolyodtam.
– Úgy tűnik. Bár azt beleírta, hogy egy bárban dolgozik,
hogy támogatni tudja a testvéreit. Csak nem írta meg, hogy
melyikben.
– Ja. – Lassan bólintott, és közben árgus szemmel figyelte
minden mozdulatomat, ahogy újra kortyoltam a sörből. A
gyomrom összerándult, ahogy a tekintete végigkövette a
kezemben tartott üveg útját a számig. Idegesen nyeltem, és
esküszöm, mintha a pillantása a torkomon végigfolyó italt is
követni próbálta volna. Ami még jobban összezavart, az az
volt, hogy a figyelme azonnal visszatért a számra, amint
letettem az üveget. Ha a szeme a nyelve lett volna, végignyalt
volna a számtól elindulva az államon és a torkomon át a
mellem közötti részig… és aztán vissza.
– Nem tudom elhinni, hogy csak két évvel idősebb nálam.
A megjegyzése annyira meglepett, hogy a következő korty
sörből egy keveset sikerült az államra öntenem. Gyorsan
letöröltem a kézfejemmel, bár így is látta az egészet.
Megköszörültem a torkomat.
– Miért, mennyinek nézek ki? Az ajka mosolyra rándult.
– Tizenkilencnek, de nem ez a lényeg.
 – Akkor mi a lényeg? – Elkaptam róla a tekintetem, mert
úgy éreztem, kibújok a bőrömből átható tekintetének
kereszttüzében.
Közelebb hajolt, és lehalkította a hangját.
– Az órákon úgy viselkedik, mint aki legalább ötven.
Most már én is az arcát vizslattam. Búzavirágkék szeme
valami nem meghatározható érzelemtől csillogott, és csak
bámult rám, a kihívás a szemében arra uszított, hogy
visszavágjak, hogy reagáljak valamit a megjegyzésére.
– Hűha! – kezdtem, és gondolatban elhúztam a számat, mert
éreztem, hogy a hangom kicsit elfogódott, pedig annyira
igyekeztem, hogy pont olyan rideg és érzéketlen legyen, mint
az övé. – Az ilyen bókokkal biztos elbűvöli a lányokat.
Felnevetett.
– Tuti többször szexelek magánál. – És most már a
szavaival is csatába hívott.
A szememet forgattam és felhorkantam, aztán
kiegyenesedtem, hogy nagyobb legyen köztünk a távolság.
– Nem hiszem, hogy ezzel érdemes dicsekednie.
Nem tudtam elhinni, hogy így válaszoltam neki. Fel kellett
volna háborodnom, rá kellett volna szólnom, hogy ilyen
helytelen megjegyzést tesz a tanárának. Ami azt illeti, még
mindig megtehetném. Igen, igen, talán meg is teszem.
De épp csak kinyitottam a számat, amikor intett neki egy
másik vendég. Noel tekintete még mindig fogva tartotta az
enyémet, amikor felemelt kézzel jelezte a másik vendégnek,
hogy megy. Aztán halványan rám mosolygott. Pillantása
végigpásztázta a testemet, aztán elfordult, hogy kiszolgáljon
valaki mást, én pedig üresnek és felhevültnek éreztem magam
egyszerre, a lehető legrosszabb értelemben.
 TIZEDIK FEJEZET

„Tudod – jegyezte meg Clary –, a legtöbb pszichológus

egyetért abban, hogy az ellenségeskedés általában az elfojtott
szexuális vonzalom jele.”8
– Cassandra Clare: Csontváros –

Noel

Tudtam, hogy a tűzzel játszom, de egyszerűen nem érdekelt.

Amint akadt egy szabad percem, azon kaptam magam, hogy
már húzok is vissza a pultnál ülő Aspenhez.
Aspen… Imádtam a keresztnevét. Egyáltalán nem
begyöpösödött, ódivatú professzorhoz illő név volt. Szokatlan
volt és egyedi, épp, mint a hatás, amit rám gyakorolt.
Fogalmam sem volt, a jelenléte miért művel velem olyasmiket,
amiket senki más, de nem is akartam merengeni rajta, mert
nagyon élveztem.
Győzködtem magamat, hogy csak szemmel akarom tartani,
mert mindig újabb sört rendelt, amikor odaértem hozzá, és már
majdnem sikerült meggyőznöm magamat, hogy csak valami
nemes célból vagy tököm tudja, miért maradok a közelében.
Pedig igazából csak jó érzés volt a közelében lenni, mintha
pontosan ott lett volna a helyem mellette. Vagy talán valami
bűbájt bocsátottak rám, nem mehettem tőle túl messze, mert
valami mindig visszahúzott.
Ami még rosszabb, beszélgetett velem, valahányszor szóba
elegyedtem vele.
Muszáj volt visszamennem. Egyszerűen muszáj.
– Nem tudom eldönteni, hogy mindjárt megfojtjátok vagy
leteperitek egymást a pulton – jegyezte meg Pick a harmadik
alkalommal, amikor elrángatott Aspentől valami bosszantóan
fontoskodó vendég.
Felnéztem a sörcsap alá tartott pohárról.
 – Miről beszélsz?
Persze pontosan tudtam, miről beszél. Csak eddig azt
reméltem, hogy kívülről nem olyan nyilvánvaló.
Pick felvonta a szemöldökét, mintha nem akarná elhinni,
hogy meg kellett kérdeznem.
– Gyilkos pillantással bámuljátok egymást, és mintha
folyton sértéseket vágnátok egymás fejéhez. De ilyen rohadt
szexi sértéseket még életemben nem hallottam. Mintha minden
kis „baszd meg” valójában csak kód lenne arra, hogy „bassz
meg”.
A francba, pontosan azt látta, amit én is éreztem!
Aspenre néztem, mert képtelen voltam nem ránézni. Kicsit
elfordult, hogy lássa a tömeget és az embereket maga körül.
Még ezzel az egyszerű mozdulattal is sikerült beindítania.
– Ja – dörmögtem félvállról. Pick nem járt az egyetemre,
úgyhogy nem tudhatta, hogy Aspen a tanárom. – Talán.
Az, hogy hangosan is beismertem, kicsit sem tompított a
vágyamon. Azzal, hogy kimondtam, úgy tűnt, hogy az agyam
is elfogadta, amit a testem már tudott, és ettől csak még jobban
akartam Aspent.
Odatoltam a várakozó fickónak a kissé túltöltött poharat, és
elvettem a felém nyújtott bankjegyet.
– Tartsd meg a visszajárót! – mondta.
– Köszönöm. – Meg se néztem, milyen bankjegyet adott,
csak kinyitottam a kasszát, és betettem. A testem és az agyam
egyetlen dologra tudott csak koncentrálni.
Nem vette észre, amikor visszatértem, úgyhogy áthajoltam a
pulton, és a zenét meg a zajt túlharsogva megkérdeztem:
– És mégis mi szél hozta ide, az egyetemisták közé, amikor
nyilván túl kiváló ahhoz, hogy egy legyen közülünk, átlagos
diákok közül, akik a szokásos ütemben végzik a
tanulmányaikat?
Kicsit összerezzent, de visszafordult felém, és a gyönyörű
zöld szemét látva borzongás futott végig a gerincemen.
Felvillanó, bensőséges kis mosolya minden porcikámat
felpiszkálta, pláne, hogy nem volt hajlandó válaszolni a
kérdésemre.
Mindentudón bólintottam.
– Á, szóval randija lesz, mi?
Elpirult, amitől azonnal durva merevedésem lett. Te jó ég, a
pirulása szinte megrészegített! A fenébe is, mi a francért
billentett ki ennyire a slampos irodalomprofesszorom?
Ez egyáltalán nem volt rendben. Nem szabadott volna ilyen
ruhát viselnie, így hordania a haját, így festeni az arcát. Vagy
megnyalnia azokat az átkozott, csókra hívó ajkakat, leginkább
soha, de pláne nem minden egyes korty ital után.
A legszívesebben hátravonszoltam volna, hogy
eszméletlenre keféljem a hátsó szobában, a leharcolt régi
kanapén. Hátulról. Szinte éreztem is, milyen lenne az arcomat
a nyaka szabadon hagyott zugába temetni, miközben felhúzom
a szoknyáját, és letolom a bugyiját.
És most azon töprengtem, milyen bugyi lehet az én slampos
irodalomprofesszoromon.
Vajon volt rajta bugyi? Te jó ég!
– Nem mondtam, hogy randira jöttem. – A vállát kihúzta,
olyan gőgösen, ahogy az óráin szokta, de blézere hatalmas
válltömései nélkül túl szép volt a felháborodottan felhúzott
ívük. Túl érzéki. És rohadtul dögös. Meg akartam érinteni. De
nagyon.
Hogy elrejtsem a viharos beindulásomat, gúnyosan
elhúztam a számat.
– Á, szóval csajos este… – körbenéztem, hogy biztosan
egyedül van-e, aztán hozzátettem: – A csajok nélkül?
Az álla megfeszült, és ivott egy kortyot. A fenébe,
megőrjített azzal, ahogy az ajkait rákerekítette az üveg szájára!
Élveztem, hogy ilyen könnyen kényelmetlen helyzetbe
tudtam hozni, mivel neki köszönhetően az én testem bizonyos
részei is nagyon kényelmetlen helyzetbe kerültek.
Előrehajoltam, hogy az alkarommal támaszkodjak a pultra.
 – Vagy csak fel akart szedni valaki újat ma estére?
– Te jó ég! – horkant fel, és szinte felnyársalt a tekintetével.
– Randim lesz, oké? Azért vagyok itt, mert várok valakit.
Győzedelmes mosoly ült ki az arcomra, aztán vállat vontam,
mintha mit se számítana nekem, hogy miért van itt, bár a
gondolattól, hogy valaki más csókolhatja meg a csupasz bőrt a
vállán, készen álltam rá, hogy gyilkosságig fajuló
tettlegességet kövessek el.
– És mikor kellett volna találkozniuk?
Feszengve nézett körbe, és az ujjára tekerte egyik sötét
hajtincsét.
– Egy kicsit korán ideértem, ennyi az egész.
Bólintottam. Szóval a barom késésben volt. Mekkora idióta
seggfej! Mibe, hogy ha tudta volna, hogy néz ki most Aspen,
már órák óta itt lenne?
– Hé, kaphatnánk egy italt? – Egypár egyetemista srác
próbálta magára vonni a figyelmemet. Biccentettem nekik, és
kiegyenesedtem, de a tekintetem rögtön Aspenre siklott.
Utáltam itt hagyni, még ha csak pár másodpercre is.
– Persze, egy pillanat!

***

„Remélem, buta lesz. A mai világban ez a legjobb sors egy

leánynak, legyen csak szép kis hülye!”9
– F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby –

Aspen

Mindig visszajött hozzám. Tudtam, hogy nem szabadna,

mégis lubickoltam minden egyes kis látogatásában.
Megengedtem magamnak, hogy azt képzeljem, azért akar
mellettem lenni, mert ellenállhatatlannak és izgalmasnak talál.
Minden egyes sörrel egyre mélyebben belém ivódott ez az
álom, míg már teljesen megrészegített. Noel Gamble akart
engem.
Bár most épp egy olyan lányt szolgált ki, akinek tippre
hamis volt a személyije és a melle is, a tekintete mégis felém
siklott. Elvette a lánytól a pénzt, de szinte rá se nézett, bár az
világossá tette, hogy érdeklődik iránta. És aztán már jött is
vissza… hozzám. Életre keltem, amikor azt láttam, hogy
közeledik.
Ezért maradtam itt. Vágytam minden egyes alkalomra,
amikor elszólították mellőlem, csak hogy láthassam
visszajönni.
– Hozhatok még egyet? Megráztam a fejemet.
– Nem. – Amint kimondtam a szót, már helyesbítettem is. –
Igen.
Noel elvigyorodott, és rögtön felbukkant a kezében egy
újabb Bud Light Lime. Lepattintotta a kupakot, és elém tette.
Félrebillentettem a fejemet, csak annyira, hogy a hajam a
vállamra omoljon.
– Honnan tudta, hogy randira jöttem?
A pultra könyökölt, hogy közelebb hajolhasson hozzám.
– Talán mert nekem nincs szükségem doktori címre ahhoz,
hogy olvasni tudjak a gondolatokból, professzor!
Mintha forró, olvadt és túlzottan is bódító érzés áradt volna
szét bennem, ahogy felidéztem a több mint egy héttel ezelőtti
beszélgetésünket a campuson. Imádtam, amikor valaki
hetekkel később emlékezett valamire, amit én mondtam. Azt
jelentette, hogy figyelt rám, eléggé ahhoz, hogy magával
vigyen egy darabot belőlem.
Ellenálltam a kísértésnek, hogy megborzongjak, és még
közelebb hajoljak hozzá, helyette csak elvigyorodtam.
– Vagy így van, vagy remek a következtető képessége.
Felnevetett.
– Vagy az. – Felemelkedett a pultról, és a vállára dobta a
konyharuhát. Az üres sörösüveget a kukába hajította. A törött
üveg csörömpölésétől összerezzentem.
– Több sminket visel, mint bármikor az óráján – kezdett
bele végül a magyarázatba. – A haja csinos és érzéki. A ruhája
szexis és csábító. És olyan jó az illata, hogy szinte harapni
lehet. – Újra áthajolt a pulton, most azért, hogy lenézhessen a
lábamra. Miután egy pillantást vetett rá, újra felnézett, és a
szemünk csak centikre volt egymástól. – És a legdögösebb
„dugj meg”-cipőt vette fel, amit valaha láttam. Ha mindezt
összeadom, világos, hogy randira készült.
Felháborodottan hőköltem hátra, bár jobban megdöbbentett
az, ahogy a mellbimbóm megkeményedett a szavaira.
– „Dugj meg”-cipő? – Egyszer-kétszer hallottam már ezt a
kifejezést, de még soha senki nem vádolt meg azzal, hogy én
ilyen lábbelit vettem volna fel. A megjegyzése mintha életre
keltett volna. Melegség töltött el. Veszélyesnek éreztem
magam.
Bujának.
Minden figyelmemet a szárnyaló érzések forrásának
szenteltem, aki éppen visszahúzódott a pultja mögé, és azt
feleltem:
– És én még azt hittem, hogy csak a „csókolj, amíg bírsz, és
kócold össze a hajam egy kicsit” az üzenet.
Noel megrázta a fejét.
– Nekem elhiheti, pasiszemmel ez a cipő határozottan azt
üzeni, hogy „dugj meg”. Keményen. Talán a kocsi hátsó
ülésén, mert egyszerűen túl sok lenne kivárni, amíg bejutunk a
házba, és találunk egy ágyat.
A lefestett képnek ki kellett volna akasztania. A legsötétebb
rémálmaim éppen egy kocsi hátsó ülésén keltek életre. De
ahogy Noel írta le, a dögös hangjával, a székemhez szegezve
átható kék tekintetével, csak még jobban beindultam tőle.
Hűha. De most komolyan, hűha… Egyértelmű, hogy ezt
jelentette a cipőm.
Most. Neki.
 Mi? Nem. Nem ezt jelentette Noel Gamble-nek. Egyáltalán
nem. És mégis… Hűha, egy kicsit mégis.
Egek, annyira sikerült összezavarnia! Mégis mennyit ittam?
Sikerült sokkal kevésbé ködösen válaszolnom, mint ahogy
éreztem magam, és felemelt állal azt mormoltam:
– Kösz a figyelmeztetést. Akkor kész szerencse, hogy
mégsem jött el. Nem biztos, hogy ilyen messzire akartam
volna menni az első randin… – Aztán, mivel nem tudtam
megállni, hozzátettem: – vele. – És úgy néztem rá, hogy elég
világossá váljon számára, hogy egy bizonyos másvalakivel
talán nem lettem volna ilyen visszafogott az első randin.
– A fenébe… – A szája elnyílt, és mintha egy kis pír szaladt
volna az arcára. Félig leeresztett szemhéja alól végigpásztázta
a testemet, és mindenem belesajdult, mert úgy nézett ki… mint
akit megkísértettek.
Te jó ég, nyakig benne voltam… Csak sajnos imádtam a
gyors süllyedés érzését a társaságában. Nem akartam, hogy ez
a pillanat valaha is véget érjen.

***

„Csak azok tudják igazán, mit jelent, milyen erős a kísértés,

akik megpróbáltak neki ellenállni.”10
– C. S. Lewis –

Noel

Az önuralmam kezdett cserben hagyni. Esküszöm,

próbáltam úriember maradni, de folyton totál helytelen
megjegyzések csúsztak ki a számon, amikre hasonlóképpen
válaszolt…
A fenébe! Szinte megörültem, amikor megint elszólítottak
mellőle, mert bármit mondtam volna ezután dr. Aspen
Kavanagh-nak, az félreérthetetlen és abszolút helytelen ajánlat
lett volna. A pokolba, valószínűleg térdre borulva
könyörögtem volna neki, hogy adja magát nekem!
Szerencsére a távol töltött pár perc lehűtött annyira, hogy
észnél maradjak.
Még így is visszatértem hozzá, amint tehettem.
Már fél egyre járt az idő, és minél közelebb kerültünk a
záráshoz, annál nyugtalanabb lettem. Amint bezár a bár, neki
mennie kell, és az esténk véget ér. Rettegtem attól a pillanattól.
– Azt hittem, idén nem nyerte meg a csapat a bajnokságot –
jegyezte meg egy másodperccel azelőtt, hogy ujjaival
könnyedén végigsimított az alkaromon.
Borzongás futott végig rajtam, a cirógatást mintha minden
egyes pórusomban robbanásként érzékeltem volna. Alig ért
hozzám, meg se kellett volna éreznem. De megéreztem.
Jobban megéreztem, mint amikor földre vittek a rájátszásban,
és kórházba kerültem agyrázkódással. Az ujjai mintha
bizsergető elektromos áramot küldtek volna keresztül minden
egyes idegvégződésemen, míg úgy meg nem keményedtem,
hogy a farkam egy tempóra lüktetett a szívemmel.
Megállapítottam, hogy eddig még sosem értünk egymáshoz,
és a csupasz bőrünk első érintkezése, hogy úgy mondjam…
erőteljes élmény volt.
A fenébe is, ez a nő nagyon veszélyes volt.
Tekintetét felemelte, ahogy a válaszomat várta, és ezzel az
eszembe juttatta, mi is keltette fel a figyelmét: az a nevetséges
tetkó az alkaromon.
– Ez egy… igen ittas előünneplés eredménye – mondtam a
tetoválás felé intve a fejemmel.
A keze és a dögös pinkre festett, csinos körmei továbbra is a
tetoválás felett, a bőrömön időztek. A fejét csóválva tovább
simogatott.
– Nem értem.
Nagyot sóhajtottam, két okból. Az egyik: baszki,
simogatott! Túl jó érzés volt ahhoz, hogy bármi másra
koncentráljak. És a második: gyűlöltem beismerni a
hülyeségemet, és az az átkozott tetkó volt az egyik leghülyébb
dolog, amit életemben csináltam.
– A bajnoki döntő előtti éjszaka – kezdtem, de közben
képtelen voltam levenni a szemem az ujjairól, amik mintha a
karomhoz tapadtak volna – néhányan csatakrészegre ittuk
magunkat, és mind csináltattunk egy ilyen tetkót, hogy
megünnepeljük a győzelmünket.
Egy pillanatig bámult rám, aztán befejezte a történetet
helyettem:
– És másnap… mégis kikaptak. – Amikor a szememet
forgatva bólintottam, hátravetett fejjel elnevette magát.
Ha nem éppen rajtam nevetett volna, teljesen lenyűgözött
volna az őszinte, nyílt és vidám hang. Bassza meg! Csak
néztem, és a számat a feltárt torkára akartam szorítani.
Beletelt egy másodpercbe, míg sikerült annyira magamhoz
térnem, hogy csettintsek a nyelvemmel, és megcsóváljam a
fejem.
– Nyugodtan! – intettem neki, mintha rosszulesne, bár
valójában már én is vele nevettem. – Nevessen csak! De
jövőre, amikor tényleg elnyerjük a címet, az a tervem, hogy
megváltoztatom az évszám utolsó számjegyét, és onnantól a
sikerünkre fog emlékeztetni… nem a kudarcunkra.
Közelebb hajolt hozzám, zöld szeme ragyogó smaragdként
csillogott:
– És ha megint veszítenek?
Annyira szerettem volna megcsókolni! Tökéletes ajka
mintha könyörgött volna, hogy vegyem birtokba. Nagy levegőt
vettem, és visszafogtam magam. Úgy döntöttem, a poénkodós
válasz jobb döntés a komoly helyett, szóval vigyorogva
megfeszítettem a bicepszemet, amit még most is fogott:
– Micsoda? Ezzel az arany dobókézzel? Az egyszerűen
lehetetlen.
Nem nevetett, ahogy vártam. Nem, ez az imádni való,
csábító nő beszívta a levegőt, és az érintése merészebbre
váltott, ahogy felcsúsztatta a kezét a megfeszült izmon.
 – Te jó ég… – susogta. – A nők biztos imádnak
belekapaszkodni, amikor beléjük hatolsz…
A jó…
Az agyam totál kikapcsolt.
Illetve nem, egyáltalán nem kapcsolt ki. Csak eltűnt belőle
minden értelmes gondolat, mert kiszorították a képek arról,
hányféleképpen kapaszkodhatna a bicepszembe, amíg én
beléhatolok, és a képek megtöltötték az összes elérhető helyet
a szinapszisaimban. Basszus, a képek egy részében hozzá se
kellett érnie a karomhoz! Elég volt, hogy sikít az élvezettől.
Miután gondolatban végigdugtam minden, a férfinép által
ismert módon, megráztam a fejem, és megköszörültem a
torkomat. Muszáj volt elkapnom róla a tekintetemet, mielőtt az
ösztöneim átvették volna az irányítást. Nem mintha sokat
segített volna… Továbbra is itt volt. És továbbra is tudtam,
hogy szívesen szorítaná a karomat, miközben én… A fenébe,
nem kellene ezt újrakezdenem! De persze újra és újra
belekezdtem.
Szóval a farkamnak nem segített lenyugodni, de valamire
segített rájönnöm… Visszafordultam hozzá.
– Basszus! Teljesen elázott, ugye?
Tudtam, hogy egymás után húzta le a söröket, de nem volt
olyan vihogósan becsiccsentett, mint amilyenek a hallgatók
szoktak lenni, akikhez egyébként hozzá voltam szokva. El se
tudtam volna képzelni azonban, hogy dr. Kavanagh valaha is
olyat mondjon nekem, amit az előbb. Még becsiccsentve sem.
Szóval mivel mégis kimondta, az egyetlen logikus
következtetés az lehetett, hogy teljesen szétcsapta magát.
Most, hogy keresni kezdtem a jeleket, már feltűnt, hogy a
szeme túl fényesen csillog, és a megszokottnál valahogy…
lazább volt a testtartása is.
– Még soha életemben nem áztam el. – Megpróbálta kihúzni
magát azon a pedáns, professzoros módon, ahogy szokta, de
csak annyit ért el vele, hogy majdnem leesett a székről.
Amikor erre rájött, elengedte a karomat, és a pultba
kapaszkodott, hogy megtámaszkodjon. A szemöldökét
bosszúsan összevonta. Előrenyúltam, hogy segítsek neki
megtalálni az egyensúlyát. Máris hiányzott az érintése,
ujjainak fantommelege még mindig égette a bőrömet.
– Tett valamit az italomba? – háborgott szúrós tekintetet
vetve rám. – Mert hirtelen kicsit… spiccesnek érzem magam.
Felhorkantam.
– Spiccesnek? Drágám, már régen átlépett a spiccesen és
meg sem állt a csontrészegig abban a pillanatban, hogy a
szexuális életemről kérdezett!
Megint megpróbálta önérzetesen kihúzni magát.
– Már elnézést, én egészen biztosan nem… ó, a francba! –
Az arcát elöntötte a pír, és elnyílt a szája. – A szexuális
életéről kérdeztem…
Ahogy néztem, ahogy a szája a „francba” szót formálja,
éreztem, hogy ez lesz a vesztem.
Elhátráltam tőle, mert annyira akartam őt, hogy az izmaim
szinte remegtek a feszültségtől, annyira nehezen tudtam
magamat féken tartani.
– Felejtsük el! – intettem, mintegy megbocsátva a
viselkedését, mintha nem találtam volna olyan hihetetlenül
szexinek és dögösnek. – Én aztán mindent tudok a borgőzös
melléfogásokról, rémlik? – Odamutattam neki az alkaromat,
aztán rögtön sarkon fordultam, rettegve menekültem tőle.
Nem akartam otthagyni, de kellett egy kis távolság, mielőtt
még tettem volna valami megbocsáthatatlant.
Odalöktem felé Picket, akinek kivettem a kezéből egy epres
daiquirit.
– Távol kell tartanod tőle! – kértem, bár legszívesebben én
húztam volna le az italt ahelyett, hogy átadom a fizető
vendégnek. – Ha bármilyen okból hátramenne, ne hagyd, hogy
utánamenjek! Megértetted? Ha oda akarná adni a számát, ne
hagyd, hogy megtartsam! És ha… Basszus! – Épp időben
pillantottam Kavanagh-ra ahhoz, hogy lássam, ahogy valami
csávó megkocogtatja a vállát, hogy felhívja magára a
figyelmét. – És ne hagyd, hogy az a kis mocsok körülötte
szaglásszon. Világos?
Pick rám pislogott.
– Ö…
– Köszi. – Elfordultam, és hagytam, hogy Pick teljesítse az
új küldetését.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

„A tiltottnak van egyfajta varázsa, amely kifejezetten

kívánatossá teszi.”
– Mark Twain –

Noel

Pick nagyrészt elvégezte a munkát, amivel megbíztam.

Valószínűleg azzal, hogy egész este Kavanagh-val
beszélgettem, sikerült távol tartanom tőle a portyázókat, mert
amint belevetettem magam a munkába és az italok kiadásába,
már jöttek is a csávók, akik megpróbáltak ráhajtani. Pick nem
ugrott, hogy lerázza a lúzereket, de nem is kellett neki, mert
Kavanagh egyedül is sikeresen lepattintotta őket. Hála az
égnek!
Győzködtem magam, hogy ez semmit nem jelent. Jó, az én
figyelmességemnek örült, és gyakorlatilag megkérdezte,
hogyan szeretem fogyasztani a nőimet, de a többieket
lekoptatta. Ez nem jelentette azt… kivéve, hogy talán mégis.
Még ha csak részegen is, de engem választott mindenki más
helyett.
Amikor megkérdezte Picktől, hogy merre van a mosdó, és
eltűnt hátul, minden egyes izomrostom követni akarta. De az
én átkozott bosszantó kollégám megragadta a karomat.
– Azt mondtad, hogy ne engedjelek utána, haver!
Kirántottam a karomat a szorításából, és csúnyán néztem rá,
de jófiúként a pult mögött maradtam. Amikor öt perc múlva
még nem jött vissza Kavanagh, már tövig tudtam volna rágni a
karomat türelmetlenségemben.
– Mi van, ha valaki utánament, és rámászott? – mordultam
rá Pickre. Tudnom kellett, hogy Kavanagh-nak nincs baja, ami
a frászt hozta rám. A testvéreimen kívül, és talán a pályán a
csapattársaimon meg itt a kollégáimon kívül senkivel
kapcsolatban nem szokott előjönni a védelmező ösztönöm.
Legalábbis olyan lányokkal kapcsolatban sosem, akiket le
akartam fektetni.
– Majd én megnézem – jelentette be Pick kissé atyáskodón
felvont szemöldökkel, mintha jelezni akarta volna, hogy
fogjam vissza magam.
Még csúnyábban néztem rá, és gyakorlatilag kilöktem a
folyosóra.
– Akkor csipkedd magad!
Pick elment, aztán szinte rögtön vissza is tért.
– Jól van – jött a tömör helyzetjelentés.
Már nyitottam a számat, hogy rákérdezzek a részletekre.
Milyen értelemben van jól? Egy másik csávóval érzi jól
magát? Vagy jól van, mert éppen nem hányja ki a belét? Jól
van, mert kidőlt, és békésen alszik a hátsó irodában? Többet
kellett tudnom. Mindent tudnom kellett.
Aztán jött az utolsó kör, és a következő fél órában kénytelen
voltam a munkára figyelni. Nyitva tartottam a szemem, de
nem láttam újra Kavanagh-t. Biztos kislisszolt valamikor,
amikor éppen nem figyeltem. Ez viszont átkozottul zavart.
Még egy utolsó pillantást se vethettem rá a felejthetetlen kis
kivágott hátú ruhájában.
Pick talált egy csatakrészeg lánypárost, és felajánlotta, hogy
hazajuttatja őket, úgyhogy rám maradt a pult mögötti takarítás.
Egyre többen távoztak, úgyhogy a pincérnők elkezdhették
felmosni és rendbe hozni a klub többi részét.
Éppen a pultot törölgettem, amikor a szemem sarkából
megláttam valakit a mosdókhoz vezető folyosón botorkálni.
Mivel már tíz perce bezártunk, és elvileg egy vendég se
maradt, rögtön odanéztem, hogy közöljem a hátramaradóval,
hogy azonnal lépjen le.
Aspen Kavanagh-t azonban túlzottan lefoglalta a kotorászás
a táskájában ahhoz, hogy észrevegyen.
Leesett az állam. Hát mégsem ment el!
 Egy pillanatra magamba szívtam a látványt, és annyira
lefoglalt a bámulás, hogy csak egy másodperc múlva fogtam
fel, mit is művel.
Te jó ég, ugye nem gondolta komolyan, hogy hazavezet
ebben az állapotban? Végigpörgette a karikán a kulcsokat, míg
megtalálta azt, amit keresett, megbotlott a „dugj meg”-
cipőjében, és egy asztal oldalának esett, aztán felegyenesedett,
és kissé girbegurba vonalban elindult a kijárat felé.
Na azt már nem!
– Hé! – kiáltottam utána. – Dr. Kavanagh!
Vagy nem hallott meg, vagy szándékosan levegőnek nézett.
Elmormoltam pár szitokszót, amikor kilépett az ajtón.
– Vick! – fordultam a pincérnőhöz, aki éppen a kasszánál
számolta a pénzt. – Megvagytok?
Meg se állt a számolásban, csak biccentett és intett:
– Persze, menj csak!
– Kösz. – Nem vártam meg, hogy meggondolja magát,
hanem átugrottam a pultot, és a kijárat felé rohantam.
Amikor kiléptem, csípős szél fújt át a pólómon, ami
eszembe juttatta, hogy bent felejtettem a dzsekimet, de nem
érdekelt. Majd később visszamegyek érte.
Fejemet forgatva kerestem a tanáromat, és rögtön ki is
szúrtam. Tölcsért csináltam a kezemből, úgy kiáltottam utána:
– Aspen!
Megtorpant és megpördült, a kulcsát pedig elejtette az utca
közepén állva. Éppen akkor fordult be egy autó a sarkon, de
úgy tűnt, Aspennek fel se tűnik, annyira igyekezett felszedni a
kulcsát. Egy pillanatra megdöbbentett a látvány, hogy milyen
csodásan mutat a feneke abban a rövid kis ruhácskában. Aztán
összeszorult a torkom a pániktól, mert attól féltem, hogy az
autó mindjárt palacsintává lapítja.
Rohanvást mentem felé, megragadtam a könyökét, és
felrántottam, épp, mikor sikerült megfognia a kulcsát. A
közeledő autó lassított, amikor megvilágított minket a
fényszórója, de addigra már egyébként is elhúztam Aspent az
útjából.
Azonnal lerázta magáról a kezemet, amint a parkolóba
értünk, és az autó felgyorsulva elhajtott mellettünk.
– Mégis mit képzel, mit művel? – háborodott fel. Csípőre
tett kézzel fölé tornyosultam.
– Azt próbálom kideríteni, hogy maga mit képzel, mi a
francot művel.
Megpróbált felegyenesedni és kihúzni a vállát, de a végén
csak annyi lett belőle, hogy megingott, és lépnie kellett egyet
balra.
– Én… – Itt egy kis szünetet tartott, és csuklott egyet. A
fenébe is, miért kellett a részegen csukló csajokat olyan
cukinak találnom? – Hazamegyek. A klub bezárt. És… nem
jött el a randipartnerem.
Amikor beismerte, kis ránc jelent meg a két szemöldöke
között. Zavartnak és megbántottnak tűnt.
Felsóhajtottam. Basszus. Basszus, basszus, basszus!
– Ugye nem gondolta komolyan, hogy hazavezet? Egyedül?
Az autójára nézett, megfontolta a választ, aztán túl nagy
mozdulattal az autó felé intett.
– Az biztos, hogy a kocsi nem fog magától hazarepülni.
– Szentséges ég! – dörzsöltem meg a homlokomat. – Hogy
lehet huszonhárom évesen doktorija, ha ilyen naiv?
Felháborodottan szívta be a levegőt, és a tenyerét a
mellkasára szorította.
– Mégis miért lennék naiv?
– Mégis mit gondol? Nem vezethet haza részegen! És mi
lesz, ha balesetet szenved? Vagy ha igazoltatják? Börtönbe
kerülne, elveszítené a munkáját! És akkor soha többé nem
adhatna egyetlen hozzám hasonló szegény, ostoba fajankónak
se kettest.
 – Ebben van valami – ismerte be. Aztán zöld szemét rám
emelte, és olyan elveszettnek tűnt, hogy a legszívesebben az
ölembe kaptam volna, hogy segítsek neki elfelejteni minden
gondját. – Akkor hogyan jutok haza? – A válla
megereszkedett. – Csak haza akarok menni.
Felsóhajtottam. Az ördögbe! Bár ne hallottam volna azt a
kis elcsuklást a szomorú, durcás hangjában!
– Hívok egy taxit – ajánlottam, és már nyúltam is a
zsebembe a mobilomért. Ha valaki annyi ideje dolgozik egy
klubban, mint én, nyilván gyorshívón lesz a kedvenc
taxitársasága.
– De nem hagyhatom itt az autómat! – fakadt ki.
Megálltam, az ujjam már a hívás gomb felett lebegett egy
centivel.
– Nem lesz gond. Egy csomóan csinálják. Elég biztonságos
ez a parkoló.
Nyugodtan visszajöhet holnap reggel, hogy elvigye a kocsit.
Az alsó ajkát harapdálva, aggodalmasan bámulta a sötét
szedánját.
– A fenébe is! – morogtam, és zsebre tettem a telefont. – Jó,
legyen! – Te jó ég, nem tudtam elhinni, hogy tényleg ezt
készülök felajánlani neki! – Adja a kulcsát, majd én
hazaviszem!
Az arcára reményteli kifejezés ült ki, bár tovább
akadékoskodott:
– És mi lesz a maga kocsijával? Hogy fog hazajutni?
Megráztam a fejemet. Nem hagyhattam, hogy elbűvöljön,
hogy még ilyen állapotban is figyelmesen gondol rám.
– Majd magánál éjszakázom.
– Micsoda? – Majdnem elesett a meglepetéstől.
Felhorkantam.
– Csak vicceltem. Majd hívok egy taxit a lakásához, és
visszahozatom magam a kocsimhoz.
 Oké, kínos lett volna bevallani neki, hogy nincs saját
kocsim. Mivel csak nyolc sarokra laktam, úgy terveztem, hogy
hazasétálok. De ha kell, majd hívok egy taxit az ő lakásához.
Nagyot pislogott, amitől egy kicsit úgy nézett ki, mint egy
bagoly. A legcukibb bagoly, akit életemben láttam. El kellett
kapnom róla a tekintetemet, mert még mindig a hatása alatt
tartott a kisminkelt arcával és a dögös ruhájával. Nagyot
sóhajtottam. Félig abban reménykedtem, hogy visszautasítja
az ajánlatot, és hívhatok neki egy taxit, félig meg abban, hogy
elfogadja, és tölthetek még pár percet a társaságában, amikor
ilyen.
– Megtenné értem? – A nyelve összeakadt kicsit, és szinte
idegennek hatottak a tökéletes szájából érkező szavak, hiszen
az órákon olyan precízen beszélt. Mintha egy teljesen másik
ember lett volna. Egy olyan ember, aki iránt szabadon
epekedhettem.
– Miért tenné ezt értem? – Megint olyan elveszetten és
zavartan nézett rám. – Hiszen utál engem.
– Én nem… – Megráztam a fejemet, aztán ki kellett
söpörnöm a hajat a szememből. – Én nem utálom – fejeztem
be végül a mondatot lágyabb hangon. Nagyon is távol állok
attól.
Az ajkai szétnyíltak, és a legszívesebben megharaptam
volna, főleg az alsó teltebbet, hogy aztán beszívhassam és
végignyalva enyhítsek a fájdalmán.
Némán odanyújtotta nekem a kulcsot, mire mintha életre
kelt volna a testem.
Nem szabadna ezt csinálnom. Túl veszélyes volt. Túl
csábító. Még mindig fel volt tűzve a haja az egyik oldalon, bár
a meleg meg a sok ember miatt az elmúlt pár órában meglazult
a rögzítés néhány helyen. Mégis… olyan kívánatos volt,
mintha valaki beletúrt volna.
Azt kívántam, bár én lettem volna az a valaki.
Végül nem tudtam ellenállni, elvettem tőle a kulcsot, és egy
másodpercre elakadt a lélegzetem, ahogy az ujjaink egymást
súrolták. Te jó ég, ebből nagy baj lesz! Előre láttam.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

„Az ilyen idők teszik próbára a férfiak lelkét.”

– Thomas Paine –

Noel

– Nem csodálatos, ahogy az utcai lámpák fénye beszűrődik

a szélvédőn? – Aspen előrehajolt az anyósülésen, hogy
végigsimítson a szélvédő üvegén, de nem sikerült neki, mert a
biztonsági öv visszarántotta. Szomorú sóhajjal hanyatlott
vissza az ülésébe. – Olyan szép… – mormogta, és vágyakozva
nézett ki az elsuhanó utcaképre.
Mosolyogva ráztam meg a fejemet, amikor a GPS a
következő saroknál jobbra irányított.
– Igen, tényleg túl sokat ivott – mondtam inkább
magamnak, mint neki, mivel ő nem figyelt rám, túlságosan
lefoglalták a szép kinti fények.
– Olyan, mint a fények a vidámparkban. – Rám sandított. –
Voltál már vidámparkban?
Meglepetten pislogtam vissza rá.
– Ö… persze. – Ki nem járt még vidámparkban?
Amikor vándor vidámpark jött a városba, mindig a
lakókocsitelep közelében levő üres telken vertek tábort.
Mindig kiszökdöstem hozzájuk, és vittem magammal
Caroline-t, később pedig, amikor már elég idős volt, Brandtet
is. Coltot nem tudtam már elvinni, mert eljöttem a fősulira.
Reméltem, hogy Caroline megteszi helyettem. A kedvenc
emlékeim közé tartoztak azok, amikor a testvéreimet néztem,
miután megvettük az édességet és a jegyeket, és felültünk a
játékokra. Coltnak is kellett ilyen emlék. A fenébe is,
mindenkinek szüksége volt ilyen emlékekre!
 – Én sosem voltam vidámparkban – suttogta Aspen.
Ránéztem az autója csendes utasterében, és figyeltem, ahogy
az arcára még több vágyódás ül ki. – A szüleim butaságnak
tartották. Azt mondták, a vidámpark csak időpazarlás.
Basszus. A szülei jó nagy szemétládának tűntek.
– Szerinted ha eljön ma a pasi, szerencsém lett volna? –
Elhallgatott, és beharapta az ajkát. – Most éppen szexelhetnék.
Basszus, már nem is emlékszem, mikor szexeltem utoljára!
Francba! Rossz téma.
Megállás nélkül beszélt, amióta besegítettem a kocsiba,
olyan gyorsan váltogatta a témákat, mint én a sebességet, de
azóta, hogy megszorította a bicepszemet a bárban, nem
tévedtünk erre a tiltott területre.
– Arra emlékszem, mikor álmodtam utoljára azt, hogy
szexelek – folytatta rendületlenül. – Az irodai asztalomon
dugtál meg, és…
Mi van? Ő is álmodta ezt? Hihetetlen.
Kicsit mocorognom kellett az ülésben, mert úgy éreztem, a
farmer elszorítja az erekciómat.
– A hátamon feküdtem, a leosztályozott dolgozatok a
hátamra ragadtak, te meg előttem álltál a padlón, a lábaim
közt, hogy… tudod! Aztán eltaláltál valami pontot… Te jó ég!
Annyira jó volt! Valahogy lerúgtam a monitort, de te
folytattad, és már majdnem elmentem, de akkor felébredtem.
Olyan nedves és beindult voltam, és sosem tudtam meg, hogy
végződött az az álom…
Ó, én tudtam, hogy végződött az az álom!
A fenébe is! Ez a beszélgetés nagyon nem jó irányba haladt.
Ahogy hallgattam, mennyire beindult tőlem, úgy vágta el az
önuralmam láncait, ahogy az olló a hajszálat.
– Lehet, hogy nem kellene erről velem beszélnie –
jegyeztem meg elfúló hangon.
Rám villantotta a szemét.
 – Miért nem? Már szexeltél, nem igaz? – Aztán
felhorkantott, és hátravetett fejjel felnevetett. – Miket
beszélek? Te vagy Noel Gamble! Valószínűleg csak a múlt
hónapban többször szexeltél, mint én egész életemben.
Összeráncoltam a homlokomat.
– Oké, ez már kifejezetten sértő.
– Hatszor – folytatta zavartalanul.
Megráztam a fejem, nem tudtam követni a gondolatmenetét.
– Micsoda?
– Hatszor szexeltem életemben. Három különböző pasival.
Leesett az állam. Te jó ég! Nem hiányzott a számadat, de
most, hogy elárulta, arra jutottam, hogy talán mégis többet
szexeltem ebben az egy hónapban, mint ő egész életében. Oké,
talán nem ebben a hónapban, vagy múlt hónapban, de biztos
volt olyan hónap a fociszezonban.
Félrebillentette a fejét, és elgondolkodva ráncolta össze a
homlokát.
– Egy pillanat! Számít, ha nem akarta az ember?
Erre azonnal ránéztem, és majdnem átmentem a piroson. A
fékre tapostam, és kifakadtam:
– Hogy mi van?
– Azt kérdeztem…
– Hallottam! Jóságos ég! Ha nem akarja, akkor azt nem is
hívhatjuk szexnek.
Az erőszak.
Ugye nem azt mondta el nekem, hogy őt… Nem. Az nem
lehet. Továbbra is összeráncolt homlokkal azt mormolta:
– Nem. Nem, a szüleim nagyon határozottan megmondták,
hogy nem nevezhetem annak. Azt mondták, nem mondhatom
el senkinek, nem mehetek a rendőrségre, sőt, soha nem is
említhetem meg senkinek. Nem. – Határozottan megrázta a
fejét. – Nem volt nemi erőszak. Megérdemeltem. Végül is én
egyeztem bele, hogy randira megyek vele. Szabad
akaratomból másztam vele hátra a kocsija hátsó ülésére. Azt
mondták, számíthattam volna rá.
Számíthatott volna…?
Te jó ég! Úgy éreztem, mindjárt elhányom magam. De
basszus, mi a fasz?
Az ujjaim satuként szorultak a kormányra, elképzeltem,
hogy a rohadék erőszakolójának a nyakát markolom, és
sikerült kinyögnöm a kérdést:
– Ez mikor történt?
– Kilenc éve. Tizennégy éves voltam. Az volt az első
alkalom. – Az ujját elgondolkodva a szájához érintette, mielőtt
hozzátette volna: – Nem hiszem, hogy ilyennek kellene lennie
egy lány első alkalmának.
– Nem – értettem egyet halkan. – Nem kellene ilyennek
lennie. Valamiért eszembe jutott Caroline. Ma volt a bál, vagy
nem?
Mi van, ha a Scotini fiú többet akart tőle, mint amit készen
állt megadni? Mi van, ha belement, hogy a hátsó ülésre
másszanak csókolózni, aztán megijedt, amikor a srác többet
akart, megpróbálta leállítani, de az nem hagyta abba? A srác
minden egyes csontját eltörném. Eszembe jutott, hogy
előveszem a mobilomat, hogy ellenőrizzem, hogy van a tesóm,
de itt akartam lenni Aspennek is. Nyilvánvalóan valami fontos
zajlott le benne éppen, és örültem, hogy én lehetek az, aki
hallja a részeg vallomásait.
– Én… – Megnyaltam kiszáradt ajkamat, ahogy
befordultam a sarkon a házához. – Beszélt erről valaha
bárkinek is a szülein kívül?
Imádkoztam, hogy mondja azt, hogy a szülei kérése ellenére
elment a rendőrségre, hogy a mocsok seggfejt rács mögé
dugták, és ott is maradt, míg meg nem halt, miután
csoportosan erőszakolta meg húsz másik rab. Nem válaszolt
rögtön, de amint beértem a parkolóba a háza elé, ránéztem.
Összekucorodva ült az ülésben, a térdét a mellkasához
húzta, és védekezőn átkarolta. Ezzel megvillantotta a fekete
selyembugyiját, de pillanatnyilag túlzottan aggódtam érte
ahhoz, hogy bámulni kezdjem.
Ahogy tágra nyílt szemmel rám meredt, tíz évvel
fiatalabbnak tűnt a koránál.
– Persze – felelte. – Elmondtam a pszichológusomnak. A
szüleim világában divatosnak számít pszichológushoz járni.
Akihez én jártam, tényleg segített túltenni magamat rajta.
Mondjuk az első srác, akivel összejöttem utána, nem igazán
élvezhette az előnyeit. Nem is várta meg az első együttlétünk
végét, mert annyira kiborítottam. Kihúzta magát, amint sírni
kezdtem, aztán lelépett, és soha többé nem hívott. A második
viszont végigcsinált pár alkalmat, és csak utána nem vette fel a
telefont. Ez is valami, nem? Fejlődés.
Elmormoltam az orrom alatt pár szitokszót. A rohadékok.
Mind a három.
Láttam rajta, hogy mindegyik korábbi partnere megbántotta,
még ha nem is úgy, mint az első mocsok. A legszívesebben az
ölembe húztam volna, hogy megöleljem. Vagy hogy
megmutassam neki, milyen a szenvedély jó oldala.
Mégis visszafogtam magam.
Kibámult az ablakon, talán megint a lámpákat nézte, aztán
hirtelen újra felém fordult.
– Olvastam a dolgozatodat.
Halk szavaira a már egyébként is zaklatott gyomromat
öklömnyire húzta össze az idegesség.
– Igen. Már jegyet is adott rá, és visszaadta nekem,
emlékszik? Hosszú beszélgetést folytattunk az irodájában
arról, hogy megérdemeltem-e az ötöst vagy sem. Meg arról,
hogy megőrzi az én piszkos kis titkomat.
– Persze – suttogta halkan, mintha csak most jutott volna az
eszébe. – Igen… Akkor tartoztam egy titokkal, nem igaz? –
Elmosolyodott, de nem volt valami boldog mosoly. Felnézett
rám a zöld szemével. – Annyira be voltam zsongva végig,
amíg kiabáltál velem, ahogy előadtad, hogy nem kell az ötös,
ha nem érdemelted meg. Ha aznap megcsókolsz,
visszacsókollak. Sőt.
 A jó büdös életbe! Kinyitottam az ajtót, és kimenekültem az
autóból. A hideg levegő jót tett a merevedésemnek, de aztán
Aspen is kiszállt utánam.
– Akkor én… hívok egy taxit. – Jézus, ez nagyon bénán
hangzott, de hát részeg volt. Most semmit sem tehettem a
vallomásaival kapcsolatban. Egyelőre.
Bólintott, aztán megborzongott. Átkarolta magát, és elindult
a tornáca felé vezető járdán. Amikor megbotlott, és majdnem
elesett, kicsit hangosabban káromkodtam el magam, aztán
visszadugtam a mobilt a zsebembe.
– Várjon! – kiáltottam, és utánaszaladtam. Még épp sikerült
elkapnom a karját, amikor újra megbotlott. – Hadd segítsek!
Felém dőlt, míg végül már teljesen rám támaszkodott. A
derekára kellett fonnom a karomat, hogy egyenesben tartsam.
A francba, ki gondolta, hogy ilyen vékony dereka van?
Felfelé fordított arccal édesen rám mosolygott.
– Tudod, még soha nem olvastam ilyen jó esszét.
– Hm… – Nagyot nyeltem, de nem feleltem, csak
felsegítettem a tornác lépcsőjén.
Keresni kezdte a kulcsát, úgyhogy meg kellett csörgetnem
előtte a kulcscsomót, mivel az nálam maradt a vezetés után.
Elvigyorodott és oldalra lépett, örömmel adta át nekem az
ajtónyitás bonyolult feladatát.
– A helyesírásod persze még mindig szar – folytatta, míg én
a kulccsal ügyködtem. – És valószínűleg egy elsős is
megverne betűzésben, de… istenem! Megríkattál. Újra és újra
elolvastam. Még le is fénymásoltam, mint valami kattant
zaklató, hogy azután is elolvashassam, hogy visszaadtam
neked. És ahányszor csak ránéztem, kisírtam a szememet.
Érted.
Felemelte a kezét, és finoman kisimított egy tincset a
szememből. Ahogy az ujjával megérintett, mintha áramütés ért
volna. Erős és meghökkentő volt. Egyszerre indította be a
hormonjaimat és a szívemet.
 Az anyám sokszor megpofozott, ha olyasmit mondtam, ami
nem tetszett neki, vagy félrelökött, ha az útjába álltam. A
lányok, akikkel összejöttem, belevájták a körmüket a
seggembe, ha valamit jól csináltam. A testvéreim hozzám
bújtak, ha féltek valamitől. A csapattársak hátba veregettek, ha
gratulálni akartak. De soha senki nem ért még így hozzám,
ilyen tiszta, őszinte jóindulattal, úgy, mintha gondoskodni
akarna rólam.
– Olyan sok mindenen mentél keresztül – mormolta, és a
hangjában túltengett az együttérzés. – Olyan sok mindent
kellett feldolgoznod. A legszívesebben megkerestem volna
anyukádat, hogy megbüntessem azért, aminek kitett téged.
Szomorú mosollyal néztem rá, és kihúztam a kulcsot a
zárból, de most már nem volt olyan sürgős, hogy bemenjen…
el tőlem. Kényszerítettem magamat, hogy az ajtóra nézzek, de
csakis Aspent akartam látni. Magamba akartam szívni őt, amíg
ott állt előttem ilyen lágyan, kedvesen és egy kicsit sebezhetőn
– egész életemben csak őt akartam nézni.
A keze a hajamról a karomra siklott. Meleg és puha ujjai
csábító, égő nyomvonalat rajzoltak végig a könyökömig.
– Úgy sajnálom – suttogta. – Azt hittem, olyan vagy, mint ő.
De nem vagy.
Egyáltalán nem vagy olyan.
Hogy mi van? A bőrömet cirógató ujjáról felnéztem a
szemébe.
– Mint kicsoda?
Nem válaszolt, csak szipogott egy kicsit, és letörölte az
arcát a tenyerével, amitől úgy nézett ki, mint egy kisgyerek,
nem egy egyetemi professzor.
– Miatta megutáltam a focistákat. Különösen az irányítókat.
Miatta… Miatta hideg és magányos lettem. Üres belül. De te
sosem tennél ilyet. Sosem bántanál úgy valakit, ahogy ő
bántott…
A hangja elcsuklott, és a nyomában perzselő harag
dübörgött fel bennem.
 – Mit tett? – kérdeztem lágy hangon. Nem válaszolt, amitől
csak még dühösebb lettem, és még jobban aggódtam érte. –
Aspen? Ő volt az, aki megerőszakolt? – Basszus! Nem csoda,
hogy úgy megnehezítette az életemet. Hiszen erre
emlékeztettem.
Gyűlöltem, hogy ezt érezte miattam.
Felém fordult, és gyengéd mosoly ült ki az arcára:
– Egyáltalán nem vagy olyan, mint ő. Te… Nem is tudom.
Valami csodálatos vagy.
Keserűen felnevettem, és hirtelen fellobbanó haraggal
belöktem az ajtóját.
– Ja, marha csodálatos. Le vagyok égve, küszködöm, hogy
megtartsam a fociösztöndíjamat, és közel járok hozzá, hogy
cserben hagyjam a három embert, akik a legfontosabbak
számomra, mert képtelen vagyok kézben tartani a dolgokat. Ja,
és ne felejtsük el, hogy csaltam azért, hogy egyáltalán bejussak
ide! És még arra a srácra is emlékeztetlek, aki megerőszakolt.
Nincs ebben semmi csodálatos.
– Gyere! – Aspen finoman megfogta a kezem, és bevezetett
a sötét házába. Követtem. Fogalmam sincs, miért nem
kezdtem legalább habozni, de egyszerűen csak követtem,
ahova vezetett.
Odabent kinyújtott karral tapogatóztam, míg végre
megtaláltam a villanykapcsolót. A halvány fény bevilágította a
rendezett nappalit, és kék árnyékokat festett a padlóra.
Ránéztem, ő pedig rám.
A tenyerébe fogta az arcomat, mélyen a szemembe nézett,
és azt mondta:
– Csodálatos vagy, Noel Gamble! – Aztán részeg vigyor ült
ki az arcára. – Te jó ég, azt gondoltam volna, hogy az egyetem
veretlen focicsapatának sztárja egy kicsit magabiztosabb és
beképzeltebb lesz!
Megráztam a fejemet.
– Ha az ember a város szajhájának szegény, ostoba
kölykeként nő fel, fiatalon kiverik belőle az arroganciát a
kortársai. A szó szoros értelmében.
Közelebb húzódott, és a vállamra hajtotta a fejét.
– Minden jogod megvan arra, hogy büszke legyél mindarra,
amit elértél. Igazi túlélő vagy.
A mellkasomat összeszorító érzéstől nehezebben kaptam
levegőt, de aztán az ujjaival lágy vonalat írt le az arcomtól a
vállamig, amitől megint életre kelt a farkam.
– Miért? – kérdeztem, és a hangom durvább volt, mint
terveztem. – Mert tudom, hogy kell egy labdát eldobni?
Újra felnézett rám.
– Nem. Hanem mert több vagy, mint egy csinos arc egy üres
testen. Szeretsz.
Félsz. És olyan… erősen érzel.
Amikor az egyik keze a szívemre simult, sziszegve szívtam
be a levegőt. Minden erőmre szükségem volt, hogy távol
tartsam tőle a kezemet.
– Mindenki érez, Aspen! Csak vannak, akik jobban
titkolják.
– De te jó dolgokat érzel. Tudsz nyers lenni, de jó a szíved.
Érző szíved van.
Aztán a ruhámon keresztül megcsókolta a mellkasomat,
pontosan a szívem felett. Olyan könnyű lett volna az ujjaimat a
hajába temetnem, lehajtani a fejemet és beszívni az illatát.
Mégsem tettem, bár majd’ megfeszültem, hogy visszafogjam
magamat.
– Aspen, szerintem…
Felemelte a fejét, és amikor elégedetten felsóhajtott, elakadt
a lélegzetem.
– Imádom, ahogy a nevemet mondod.
– Aspen… – ismételtem meg, mert képtelen voltam
megállni. Te jó ég, mit csinálok?
Újra lehunyta a szemét, és felsóhajtott.
– Az egész testem bizsereg, amikor csak meglátlak.
 A fenébe, most meg a bizsergéssel jön? Akaratlanul
megnyalta az ajkát, mire a farkam teljes hosszában
megrándult, és kőkemény lettem.
– Azt hiszem, folyamatosan nedves vagyok, amióta csak
először beléptél az előadóba…
Szent ég!
Felnyögtem, és megragadtam a vállát. Győzködtem
magamat, hogy toljam el, de ehelyett ott tartottam, ahol volt.
– Amikor először léptél be az órámra, mintha felcsendült
volna valami, az egész testemet elöntötte a forróság.
Emlékszem, hogy beleakadt a nyelvem a bemutatkozásba,
mert annyira meghökkentem. Te hökkentettél meg, pedig senki
nem szokott ilyen hatással lenni rám. Aztán megtudtam, hogy
te vagy az Ellamore istenített irányítója, és minden világossá
vált. Ő is focisztár volt, és annyira odavoltam érte! Azt
hiszem, ez az én keresztem. Csak azért figyelt fel rám, azért
tett úgy, mintha érdekelném, hogy megalázhasson… és aztán
megbántott. Azt hittem, te is pontosan ilyen leszel. Csak nálad
minden… vagy ötvenszer erősebb volt. Egyszerűen… imádlak
nézni. Imádom a hangodat. Azt, ahogy jársz. Ahogy
mosolyogsz, ahogy kisöpröd a szemedből a hajadat. És
végképp megfogtál azzal, mennyire szereted a családodat,
hogy mindent megtennél, hogy megmentsd őket. Én csak…
Azt kívánom, bár engem is szeretni tudna egyszer ennyire
valaki.
A szemében ragyogó üzenet világos volt. Azt akarta, hogy
én szeressem így, és különös módon ez a gondolat nem hozta
rám a frászt. Nem mintha azonnal halálosan beleestem volna
vagy ilyesmi, de miután végighallgattam a sok szart, amit rám
zúdított, én is legalább annyira akartam, hogy valaki így
szeresse, mint ő maga.
Akaratlanul is közelebb hajoltam hozzá, mire felemelte az
arcát. Megállítottam magamat, behunytam a szemem, és az
állkapcsom belefeszült, ahogy próbáltam visszanyelni a
vágyat, hogy kapzsi legyek, és mindent elvegyek, amit
ajánlott. Nem gondolkodhattam a farkammal, mert ez túl
személyes lett volna, túl sok volt itt az érzelem, és ő még
mindig túl…
– Részeg vagy – emlékeztettem. Egyetértőn bólintott.
– Nagyon részeg.
– Nem csókolhatlak meg. Kihasználnálak. – Basszus, miért
kellett megemlítenem a csókolózást? Eddig szóba se került a
csókolózás!
Úgy tűnt, hogy Aspen nem bánja a témaváltást.
– Akkor… mi lenne, ha inkább én csókolnálak meg?
És így történt. Nem mondtam neki időben, hogy ne.
Lábujjhegyre emelkedett, és a száját az enyémre tapasztotta.
Behunytam a szemem, próbáltam ellenállni, de az arcomra
simuló keze hátrasiklott a tarkómra, és amikor a körmei
végigszántottak a koponyámon, ahogy beletúrt a hajamba,
megborzongtam. Az ajka, te jó ég, olyan puha és engedékeny
volt! Bud Light Lime- és napfényillata volt, és képtelen
voltam tovább ellenállni. Kinyitottam a számat, hogy jobban
megízlelhessem.
Éhes nyögés szakadt ki a torkából, mire a tenyerembe
fogtam az arcát, és a nyelvem felfedezőútra indult. Egek… A
csókja csodálatos volt, meleg és nedves. Egész éjszaka tudtam
volna ezt folytatni. De…
– Ha most nem állunk le, seggfej leszek.
– Ne aggódj! – húzott vissza magához. – Már eddig is
seggfejnek tartottalak. Felnevettem, mire újra megcsókolt. A
nevetésem nyögésbe fulladt, elmerültem a szájában, aztán
valahogy sikerült újra elhúzódnom, de csak addig, hogy
átkozódjak egyet, aztán már folytattam is, amit elkezdtünk.
Olyan alacsony volt, és nem akartam tovább lehajtott fejjel
csókolni, úgyhogy felemeltem, mire rögtön a derekam köré
fonta a lábát.
A falnak döntöttem, és tovább csókoltam, felfedeztem a
szája üregének minden szegletét a nyelvemmel, míg olyan
ismerős nem lett, mint a sajátom. Az ajkam nem akarta
elengedni az övét, de annyi mindent akartam még megízlelni!
 Végre szabad utat engedhettem a fantáziának, ami
felbukkant előttem, amikor először megláttam ma este a
bárban, az ujjaimat leengedett hajába fúrtam, és közben
végigcsókoltam a nyaka szabadon hagyott részét, egészen a
válláig.
El sem tudtam képzelni, hogyan lehet ilyen puha a bőre és
ennyire jó az illata. Elhomályosította a gondolataimat,
úgyhogy végigsimítottam tökéletes, csupasz gerincén, egészen
addig, míg meg nem tudtam ragadni a fenekét, hogy még
közelebb húzzam magamhoz.
Komolyan nem akartam a szoknya alá nyúlni, de a ruhája
valahogy magától feltűrődött, amikor megemelte a lábát.
Ahogy sikerült a tenyerembe venni a gyönyörű fenekét, azon
kaptam magam, hogy a szoknyája helyett a fekete
selyembugyit markolom. Amikor erre rájöttem, a kezem nem
tudott ellenállni, elindult a lába között, míg rá nem találtam a
nedves anyagra, ami teljesen átázott, annyira készen állt rám.
Akart engem.
És abban a pillanatban nekem annyi volt.
– Hol a hálószobád? – kérdeztem, és addig mozgattam az
ujjaimat, míg követelődzőn hozzám nem dörgölődzött.
– A folyosón – mutatott hátra a vállam felett. – Az első ajtó
jobbra.
A szánk újra egymásra tapadt, lefejtettem őt a falról,
végigcipeltem a félhomályos előszobán, és csak egyszer
botlottam meg egy székben.
Nevetve a nyakamba temette az arcát, így pár pillanatig
körülnézhettem, hogy hova is tartunk, miközben elmerültem
tökéletes melegségében és puhaságában, ahogy körém
fonódott.
Amikor beléptem a hálószobájába, átnyúlt a vállam felett, és
felkapcsolt egy lámpát. A kis menedéke vidám színekben
játszott, és sokkal kevésbé volt rendezett, mint a nappali. Az
ágynemű csak úgy rá volt hajítva a matracra, a padlót ruhák
borították, és minden szabad sarokban könyvek hevertek.
 Ez volt ő. Az igazi énje, nem valami karót nyelt,
begyöpösödött tanár a katedrán. Ez a szoba megmutatta azt a
nőt, akit a karomban tartottam, és úgy sejtettem, nem sok
ember láthatta ezt az igazi Aspen Kavanagh-t.
Az ágyához vittem. Miután gyengéden lefektettem a hátára,
felmosolygott rám, és lustán lerúgta a „dugj meg”-cipőjét. Két
kézzel felém nyúlt, és én rögtön visszatértem hozzá. Már nem
gondoltam a következményekre, az erkölcsre, a szabályokra.
Rámásztam, és a szánk újra csókban forrt össze.
A legtöbb ismerős sráccal ellentétben a csókolózás
számomra nem csak valami előjáték, amivel felkészítem a
lányt a fő attrakcióra. A csókolózás önmagában művészet.
Előfordult, hogy egész este csak csókoltam egy lányt, míg
végül ő könyörgött, hogy lépjünk tovább. Addig tudtam
csinálni, míg el nem zsibbadt a szám, és már azt se tudtuk
megmondani, hogy melyik nyelv kié.
Olyan lányt találni, aki pont jól csókol, olyan, mint
aranybányára lelni. És Aspen Kavanagh volt minden
aranybányák aranybányája. A számba sóhajtott, a teste meleg
volt és rugalmas. A hajába túrtam, ezzel végleg tönkretéve
csábítón feltűzött frizuráját.
Fogalmam sem volt, meddig csókolóztunk, a szánk mintha
saját párzási aktusba kezdett volna, és olyan kötelék épült
köztünk, amely messze túlment a testi kontaktuson. Amikor
Aspen megtalálta a pólóm szegélyét, és végigszántott ujjaival
a hasamon, örömmel viszonoztam a szívességet.
– Olyan kemény vagy – mormolta, és a hangjában csengő
ámulat majd’ az eszemet vette.
– És még csak nem is a legkeményebb résznél jársz –
vigyorogtam, aztán a szám megtalálta az álla vonalát, és
végigcsókoltam a torkát, miközben az ujjaim a ruhája alatt
indultak felfedezőútra.
– Ez olyan jó… – mormolta, aztán a következő pillanatban a
keze elernyedt, és a matracra hullott.
A nyelvem megállt a pulzusa felett, a tekintetem pedig a
kezére ugrott.
 – Aspen? – Amikor felnéztem, azt láttam, hogy a szemét
lehunyta, és elnyílt szájjal, oldalra billenő fejjel alszik.
A nő beájult. A testem tiltakozva visított, miközben az
agyam egy része próbált meggyőzni róla, hogy jó, hogy így
alakult. Én sajnos szegény, lüktető testemmel értettem egyet.
Ez nagy szívás volt.
– Te jó ég… – Remegni kezdtem, és legurultam róla a
hátamra. A kezemet az arcomon végighúzva próbáltam
lehűteni felhevült bőrömet, és nagy levegőt vettem, aztán
elszámoltam húszig a fejemben.
Utána ismét Aspenre néztem, és igen, még mindig aludt.
Ez új mélypont volt. Kihasználtam egy részeg lányt, és
beájult a karjaimban. És nem is akármilyen részeg lányt,
hanem a legtiltottabb lányt, akire valaha is vágytam.
A farkam a farmerban lüktetett, fájdalmasan szúrta a gatyám
cipzárja. Kicsit elrendeztem magamat, aztán újra Aspenre
néztem.
Hát, legalább úgy tűnt, hogy ő békésen alszik, én viszont
képtelen voltam lehűteni magamat. A hormonjaim tomboltak,
és nem segített az sem, ahogy légzés közben figyeltem
harmatos ajka mozgását.
Elfordultam tőle, és a szobában kerestem valamit, amivel
elterelhetem a figyelmemet róla, és leküzdhetem a vágyat
annyira, hogy hazamenjek. Megragadta a tekintetemet az
egyik papírkötéses könyv az éjjeliszekrényén. A borítóján egy
csupasz mellkasú, hosszú hajú fickó hajolt rá valami nagy,
fodros ruhát viselő csaj dekoltázsára. A cím meg valami
olyasmi volt, hogy „Nemet mondani egy hegylakónak”.
Mosoly ült ki az arcomra. Ezekről a könyvekről tuti nem
beszél az óráin. Felemeltem a kötetet, hogy közelebbről is
megnézzem. A mellettem fekvő nőnek bejöttek a romantikus
regények. Különös. Nyomát se láttam ennek abban, ahogy az
óráit tartotta. Olyan tudományos, szinte már klinikai
precizitással elemezte a könyveket, nem gondoltam volna,
hogy a lelke mélyén álmodozó típus.
 Ahogy békés, kisimult arcára néztem, elöntött iránta az
együttérzés. Kezdett összeállni a kép. A szemétláda szülei
sosem vitték el vidámparkba. Nem kapott tőlük rendes
gyerekkort, de valószínűleg jó nagy nyomást helyeztek rá a
tanulmányaival kapcsolatban, így ugrott át évfolyamokat és
ezért lett olyan kiemelkedő diák. Nem tudtam elképzelni, hogy
sok barátja lett volna, ha mindig ő volt a fura zsenilány. És ha
abból a mocsokból indulok ki, aki bántotta tizennégy éves
korában, az életében biztos nem kapott sok szeretetet és
védelmet. Biztos sokszor volt egyedül.
És mégis rongyosra olvasta a romantikus regényeit. Még
mindig reménykedett valamiféle boldog befejezésben.
Őszintén, már szinte ijesztő volt, mennyire hasonlítottunk
egymásra. Mindketten két világ határán lavíroztunk. Ő volt a
slampos és zseniális professzor, aki titokban romantikus
reményeket dédelgetett. Én meg a nagymenő, playboy
focisztár, aki veszettül hajtott, hogy megmentse a szegény,
leharcolt családját. Micsoda páros! És mekkora baromnak
éreztem magam. Ő nem valami tiltott gyümölcs volt, amit csak
azért akartam megkóstolni, mert nem szabadott. Sokkal több
mélysége volt, mint azt valaha gondoltam volna.
Lassan előrenyúltam, és megérintettem az arcát. Felsóhajtott
álmában, és felém fordult. Amikor megérezte a melegségemet,
még közelebb húzódott hozzám. Körbefontam a karommal és
magamhoz öleltem, míg végül az arca a mellkasomon pihent,
és az egyik karját a derekamra fonta.
Olyan csodás és kényelmes és átkozottul fájdalmas volt így
feküdni vele… A végén lerúgtam a cipőmet, és elengedtem
magam, lehunytam a szemem, és az arcomat a hajába
temettem.
Egymást ölelve aludtunk el, és nem tudtam felidézni, mikor
aludtam utoljára ilyen békésen.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

„Az aggodalmaskodás nem szünteti meg a holnap gondjait,

de megfoszt a ma erejétől.”
– A. J. Cronin –

Aspen

Úgy éreztem, mintha a fejem fel akarna robbanni.

A melegség forrása felé fordultam, ami olyan kellemesen
dédelgetett egész éjszaka. Felhúztam a lábamat, arra számítva,
hogy valami szilárd, kényelmet és biztonságot adó dologba
ütközöm, de az ujjaim csak a hideg, üres ágyneműt találták
mellettem. Összevontam a szemöldököm, és elhúztam a
számat, amikor a kicsi fejszék a fejemben ritmikus kalapálásba
kezdtek a halántékomnál. Nagy nyögéssel temettem a párnába
az arcomat, hogy kizárjam a szobát elárasztó fényt.
Új illatot éreztem, valami fűszeres, férfias aromát. Mélyen
beszívtam, és azon töprengtem, mi lehet a csodás illat forrása,
és hogyan került a párnámra. Aztán eszembe jutott…
Noel Gamble. Az autómban. Hazahozott. Aztán Noel
Gamble… az ágyamon.
Megcsókolt. Nyelvvel. A keze a lábaim között.
Te jó ég, megcsókoltam Noel Gamble-t, és egyenesen a
hálószobámba vezettem! Vergődtem alatta, és könyörögtem
neki, hogy… Ó, te jó ég! Ez borzalmas.
A legrosszabbtól tartva felültem, kinyitottam a szemem, és
az ágy túlsó oldalára néztem. Biztosra vettem, hogy ott fogom
találni. Amikor nem volt ott más, csak még több takaró és
gyűrött párna, elszomorodtam és elbizonytalanodtam.
A fejem zúgott, és kicsit szédültem.
Ekkor vettem észre a vízzel teli poharat és a fiola aszpirint
az éjjeliszekrényen, meg a pohárnak támasztott, összehajtott
fehér lapot.
A fejfájás új erőre kapott, amitől felnyögtem, de azért
elvettem a cetlit.

„Eh, nincs bűn, és nincs erény! Csak az van, amit az ember

cselekszik.”11
– John Steinbeck (Az Érik a gyümölcsből) –

Hahó! Csak azt akartam, hogy tudd, nem csináltál semmi

rosszat tegnap este, és semmi okod arra, hogy bánd, ami
történt… bár tudom, hogy most is azt teszed. Ne agyald túl!
Sokkal többet is csinálhattunk volna. Tudom, valószínűleg az
lenne a helyes, ha bocsánatot kérnék, amiért nem állítottalak
le rögtön, amikor részegen megcsókoltál. Csakhogy én
egyáltalán nem sajnálom.
Egyszerűen… csodás volt. Szóval tényleg ne agyald túl!
Minden rendben lesz.
Vigyázz magadra, idd meg a vizet, és ne vegyél be háromnál
több tablettát!
Ha szükséged lenne valamire, hívj!
N. G.

A telefonszámra meredtem, amit odaírt a lap aljára, az

agyamba véstem, bár közben próbáltam elrántani a
pillantásomat.
Hűha! Hagyott nekem egy kedves, figyelmes levelet. És a
szavai tényleg segítettek. A pánik, amit egy másodperccel
ébredés után éreztem, kelletlenül elszivárgott a
szervezetemből.
Végül is nem csináltunk semmi nagyon vészeset. Vagy
mégis, csak megpróbált rajta finomítani?
A fenébe, nem sokra emlékeztem a történtekből, de Noel
szerint úgy tűnt, nincs ok a pánikra, szóval nem is voltam
hajlandó pánikolni.
 Csak aztán egész nap újabb kis emlékfoszlányok bukkantak
fel az agyamban, felidézve, miket mondtam neki. Komolyan
nem tudtam elhinni, hogy megszorítottam a karját a pultnál, és
megkérdeztem, hogy szeretnek-e a nők belekapaszkodni szex
közben… Nem, ezt biztos csak álmodtam. Nem számít,
mennyire részeg voltam, sosem mondtam volna…
Te jó ég! Mégis ezt mondtam, ugye? Ez borzalmas. Hogyan
mehetek be így újra órát tartani? Hogy mehetnék ezek után az
egyetem közelébe?
Egész vasárnap a körmömet rágtam és a telefonomat
bámultam. Biztosra vettem, hogy nemsokára felhív valami
egyetemi hivatalnok, és közli, hogy ki vagyok rúgva.
Közben azonban egy másik emlék is kísértett, az, ahogy
Noel Gamble felemelt, ahogy a dereka köré fontam a lábamat,
ő meg agyoncsókolt a falhoz döntve. Vagy ahogy a bugyimon
keresztül dörzsölt. A gyomrom tájékát azonnal forróság
öntötte el, és a combom remegni kezdett. Bár homályosak
voltak az emlékek, de még így is beindítottak, annyira, hogy
szinte már nem bírtam magammal.
Tudtam, hogy borzalmasan kínosan, botrányosan kellene
éreznem magamat. Kihajítottam az ablakon az összes erkölcsi
és etikai alapelvemet, ráadásul tettem ezt az egyetem
legnagyobb nőfalójával. Elborzadtam magamtól. Mondjuk.
Mert közben az egész mégis hízelgő volt, és ez valahogy
háttérbe szorította a korholó gondolataimat. Annyira
lenyűgözött, hogy Noel Gamble, a fiú, aki mindenkinél jobban
beindított, a férfi, aki elbűvölt az irodalomesszéjével és rám
bízta a legnagyobb titkait, tényleg akart engem. Bármelyik
lányt megkaphatta az egyetemen, csinosabb, fiatalabb,
divatosabb lányokat, nálam sokkal életvidámabbakat és
izgalmasabbakat.
Egy pillanat! Noel Gamble tényleg megkaphatta bármelyik
lányt. Akkor miért engem választott? Nem voltam én olyan
nagy szám.
Nagyot nyeltem, ahogy elöntött a rémület. A mellkasomra
szorítottam a kezemet, és próbáltam küzdeni a gyomorforgató
érzés ellen, ami mélyen megült a hasamban. Ugye ennek nem
volt köze az esszéhez, amit írt? Mert most aztán végképp
bebiztosította, hogy soha ne áruljam el a titkát az egyetem
vezetőségének. Biztos, hogy kirúgnának, ha kiderülne, hogy
kavartam egy diákkal. A diákokra nem vonatkozott a szabály,
csak a tanárokra. Ha csak felmerülne bennem, hogy
beszámoljak valakinek a hamisított pontszámairól, simán az
arcomba tolhatná ezt. Ugyanúgy kirúgnának az Ellamore-ról,
mintha tényleg szexeltünk volna.
És az okos kis Gamble-nek még csak le sem kellett
alacsonyodnia annyira, hogy elmegy velem a végsőkig.
Te jó ég, teljesen elment az eszem? Komolyan sértve érzem
magam, amiért nem használt ki teljesen csatakrészegen?
Mégis mi a fene bajom van nekem?
Valószínűleg a levél okozta. Nem hangzott úgy, mintha
valami alattomos okból próbálná fedezni a hátsóját. Úgy
hangzott, mintha tényleg érdekelném. A levél kedves volt és
gondoskodó, enyhíteni akart vele a bűntudatomon. Pontosan
tudta, hogyan érzem majd magamat, és ez nagyon tetszett.
De a fenébe is, ha egy srác el akarná nyerni a jóindulatom,
nem pont valami kedveset és látszólag gondoskodót írna?
Na jó, nem szabadott tovább ezen agyalnom, mert kezdtem
tőle begolyózni. Egyébként meg az egész csak találgatás volt.
Nem voltak kézzelfogható, hiteles bizonyítékok arra, hogy az
előző éjszaka bármelyik része igazi lett volna. Vagy színjáték.
De ha arra gondoltam, hogy csak műsor volt, borzasztóan
letörtem, mert amire én emlékeztem, az csodálatos volt. Azért
mentem a bárba, hogy kapcsolatot alakítsak ki valakivel, hogy
jót beszélgessek, és ha szerencsésen alakulnak a dolgok, akkor
esetleg legyen részem egy kellemes kis csókcsatában is. És így
is lett. Mindent megkaptam.
Csak nem a megfelelő pasitól.
Ha már itt tartunk, Philip egész vasárnap nem hívott. A kis
rohadék. De ezen már fenn se akadtam, mert valaki valóban
felhívott, mielőtt véget ért volna a nap. A szüleim
házvezetőnője, Rita. Tudta, hogy anyám éppen némasággal
büntet, és amikor megpróbáltam hívni bármelyik szülőmet,
nem vették fel. Úgyhogy egyáltalán nem lepett meg, amikor
ezzel nyitott:
– Könnyen lehet, hogy kirúgnak, ha kiderül, de úgy
gondoltam, tudnod kell. Az édesapád csúnya tüdőgyulladást
kapott. Az orvos ma reggel beutalta a kórházba.
Mindig is vasgyomrom volt, de most mintha újra fel akart
volna bukkanni az összes alkohol, amit előző éjszaka
elfogyasztottam. A gyomrom háborgott, és a számhoz kellett
emelnem a kezemet, csak utána tudtam megkérdezni:
– Mennyire rossz a helyzet? Melyik kórházban van?
Szerintem estére oda tudok érni. Beengednek hozzá
látogatókat?
– Nem, nem, kérlek, ne gyere! Ha megjelensz, tudni fogják,
hogy felhívtalak.
Behunytam a szemem, és összeszorítottam a fogamat. Az
ösztöneim azt ordították, hogy vágjam autóba magam, és
látogassam meg apát, de nem akartam, hogy Rita elveszítse a
munkáját. Ő testesítette meg nekem azt az anyát, akire mindig
is vágytam. Kedves volt velem, legalábbis annyira, amennyire
lehetett anélkül, hogy vásárra vitte volna a saját bőrét. Ételt
csempészett be nekem, amikor túl hosszú ideig zártak be a
szobámba, de ennél messzebbre általában nem ment. Özvegy
volt, és három saját gyerekről kellett gondoskodnia, nem
tudott túl sok energiát fektetni abba, hogy velem foglalkozzon,
és ezt meg is értettem.
– Szólok, ha bármi változás lenne – suttogta Rita a fülembe,
aztán megszakadt a vonal.
Bólintottam, de még sokáig nem engedtem le a telefont. Mi
van, ha az apám meghal, mielőtt még egyszer látnám? Mi van,
ha meghal anélkül, hogy elmondaná, hogy szeret?
Mi van, ha nem is szeret?
Bár tudtam, hogy semmi értelme, azért felhívtam a
kórházat. Nem mondtak nekem semmit, csak annyit, hogy
Richard Kavanagh valóban bent van náluk. Gondoltam rá,
hogy felhívom anyát, de valószínűleg rájött volna, hogy
tudom, mi történt, és akkor Rita került volna bajba, úgyhogy
borzalmasan aludtam, óránként ellenőriztem a bejövő
üzeneteimet, hátha nem hallottam meg, hogy hívnak, amikor
azon stresszeltem, mennyi idő múlva rúgnak ki a
munkahelyemről.
Még a másnapos reggelnél is rosszabbul éreztem magam,
amikor hétfőn felkeltett az ébresztőórám. Az apám egészsége,
a munkahelyi bizonytalanság és Noel Gamble miatt
gyomorfekélyt fogok kapni. Ezt biztosra vettem.
A munkahelyi szerelésemen egyetlen ránc sem látszott. A
zakóm elég bő volt ahhoz, hogy elrejtse a lányos alkatomat, a
szoknya elég hosszú, hogy visszafogott és komoly hatást
keltsen. Pontosan úgy néztem ki, mint minden reggel, amikor
munkába indultam. A tükörben nem látszott rajtam semmi
szokatlan. Még magamat is lenyűgöztem azzal, hogy sikerült a
sminkkel eltüntetnem a táskákat a szemem alól. Csak a
kellemetlen érzés maradt meg a gyomromban, amikor az
irodalomtanszék épülete felé lépkedtem, mintha vesszőfutás
várna rám.
Úgy éreztem, mindenki tudni fogja, hol járt a szám két
nappal ezelőtt, elég csak rám néznie. Ha a szemembe néznek,
azt látják majd, hogyan csúsztattam a kezemet Noel bicepszére
és a hajába. Ha kinyitom a számat, a hangomból kihallják
majd a bűntudatot és a szégyent. Megcsókoltam egy hallgatót,
bevittem a szobámba, az ágyamba. Ha csak belegondoltam,
furcsának és szürreálisnak éreztem. Én nem ez az ember
voltam. Sosem tettem volna ilyet.
Mégis megtettem.
Pontosan tudtam, hogy ez csak paranoia, mánia, amit nem
tudok kivágni az agyamból. De amikor dr. Frenetti bedugta a
fejét az irodámba az első órám előtt, riadtan felsikkantottam,
és majd’ bepisiltem az ijedségtől, ahogy felugrottam a
székemből.
– Megnéztem Gamble jegyeit a rendszerben. Úgy látom,
máris jobban teljesít. A szorongásomon nem segített, hogy
rögtön Noel nevével nyitott. A szívem hangosan dobolt a
fülemben, úgyhogy alig hallottam tőle a saját válaszomat, amit
egy torokköszörülés után sikerült kipréselnem magamból.
 – I… igen. Na… nagyon jól sikerült a javító dolgozata, amit
megengedtem, hogy megírjon.
A tanszékvezető felvonta a szemöldökét.
– Vagyis tényleg kiérdemelte?
Nagyot pislogtam. Mégis milyen kérdés ez?
– Természetesen.
Kissé kárörvendő mosollyal az arcán Frenetti tudálékosan
bólintott.
– Épp, ahogy gondoltam. Csak egy kis idő kellett neki, hogy
bemelegedjen.
Megnéztem az ön óratervét, és valóban igen megterhelőnek
tűnt.
A számítógépemre néztem, hogy ne forgassam a szememet.
– Elég intenzív egyéni konzultáció kellett hozzá, hogy végre
eljussunk ide.
Amint a szavak elhagyták a számat, éreztem, hogy az arcom
felforrósodik. Te jó ég, ez úgy hangzott, mint valami szexuális
utalás, ugye? Csak arra tudtam gondolni, milyen intenzív
egyéni konzultációt tartottunk szombat este. A
hálószobámban. A főnököm viszont, úgy tűnt, nem sejtett
semmi szexuális tartalmat a szavak mögött. Elégedetten
bólintott.
– Ezt örömmel hallom. – Azzal már el is tűnt, mielőtt
további kínos hadoválással égettem volna le magam.
Őszintén hálás voltam, hogy nem kedd van, úgyhogy vele
nem lesz órám, és addig nézegettem az óraterveimet, hogy már
majdnem későn értem oda az órára. A terem elé érve még
mindig úgy éreztem, hogy mindenki engem figyel. A szemek
felém fordultak, és én tudtam, tudtam, hogy mindent látnak.
Mindent tudnak. Ahányszor csak két hallgató összesúgott,
tudtam, hogy arról beszélnek, amit tettem. Minden váratlan
hangtól majd’ kiugrottam a bőrömből. És minden sötét hajú
férfi látványára tekeregni kezdtek a belsőségeim az
adrenalintól.
 Gyűlöltem az egészet. Túl sok volt a dráma, és én nem
kerestem a drámát. Az izmaim úgy befeszültek, mire végeztem
a tanítással, hogy amikor végre visszavonultam az én kis
menedékembe, bevettem egy marék fájdalomcsillapítót.
Nyitva hagytam az irodám ajtaját, lerogytam a székembe, és
megkönnyebbülten lehunytam a szememet, hogy vége.
Túléltem egy napot, és úgy tűnt, senki sem tud semmit.
– Annyira rossz kém lennék… – morogtam magam elé.
Halálosan kimerített, hogy rejtegessem az igazságot, hogy
úgy tegyek, mintha minden rendben lenne. Mint egy leharcolt
rongybaba, csak ültem magamba zuhanva, és próbáltam
összeszedni a maradék gondolataimat.
Aztán valaki kopogott az ajtófélfán, és a frászt hozta rám.
Kínos kis sikkantás szakadt ki belőlem, és talpra ugrottam.
– Elnézést! – Két kezét bocsánatkérőn felemelve Philip
lépett be az irodámba.
Elhúzta a száját, a szemével is bocsánatért könyörgött. –
Csak én vagyok.
Visszahanyatlottam a székembe, és a kezemet a szívemre
szorítottam. Te jó ég, rám fért volna egy kis lazítás, ugye?
Philip leült velem szemben, nagy levegőt vett, aztán
megkérdezte:
– Akkor mekkora bajban vagyok, és mit tehetek azért, hogy
megbocsáss nekem?
Mi? Megbocsássak?
– Miért? – kérdeztem ostobán, aztán leesett. Bakker,
teljesen elment az eszem!
Nyilván a randi miatt.
– A szombatért? – kérdezte bizonytalanul. Aztán idegesen
rám nevetett, és feszengett egy kicsit a székében. – Nem kell
úgy tenned, mintha nem lett volna nagy ügy. Tudom, hogy
elfogadhatatlanul bunkó dolog volt, hogy még csak nem is
telefonáltam, de közbejött valami, és el kellett mennem a
városból, és… – Úgy tűnt, kifogyott a kifogásokból, de a
reménytelen kifejezés ott maradt az arcán, ahogy befejezte: –
Mivel tehetném ezt jóvá?
Már ráztam a fejem és legyintettem, mielőtt beszélni
kezdtem volna.
– Komolyan, semmi gond. – Mármint ebben a percben elég
volt nekem a saját bűntudatom, hogy ítélkezhettem volna
éppen én más felett? – Biztosra veszem, hogy… ö,
halaszthatatlan volt az ügy.
És egy kicsit rosszul éreztem magamat, amiért máris
teljesen elfeledkeztem a meg sem történt randinkról.
Szaporán pislogott, és kihúzta magát a székében:
– Akkor… megbocsátasz? Csak így? – Felvonta a
szemöldökét, és hitetlenkedve sandított rám. – Komolyan?
Aranyos volt az értetlensége, úgyhogy elnevettem magam.
– Ha jobban éreznéd magad tőle, megbüntethetlek húsz
ütéssel, de a korbács meg a lánc nem az én műfajom.
Amikor a tekintete megint felforrósodott az érdeklődéstől,
rájöttem, milyen borzasztóan kétértelműek voltak ezek a
szavak. Jézus, miért kellett ma csupa félreérthető dolgot
kiböffentenem magamból? A fejem szinte elnehezedett az
arcomba szaladó vértől, és a számhoz kaptam a kezemet, hogy
elfojtsam a kiáltásomat.
– Te jó ég, ezt tényleg hangosan kimondtam?
Philip vidáman kuncogott, és le sem vette rólam elismerően
csillogó barna tekintetét.
– Semmit sem hallottam, amit nem akartál, hogy halljak.
Megköszörültem a torkomat, a méltóságom maradékába
kapaszkodva leengedtem a kezemet, és halkan azt mormoltam:
– Köszönöm. Philip biccentett.
– Ez azt jelenti, hogy megpróbálkozhatunk újra a randival?
Hamarosan? Leesett az állam, úgy meglepett a kérdése.
– Ö… Nem is tudom. Mármint tényleg felültettél, és aztán
két napig nem is kerestél utána.
 A félreérthető korbácsos balfogásomból úgy tűnik,
bátorságot merített, mert erre csak rám kacsintott.
– Adok időt, hogy töprengj rajta! Szóval… csak hívj, ha
meggondoltad magad!
Nem válaszoltam, ő pedig intett nekem, és távozott az
irodámból. Egy darabig csak bámultam az ajtót, ami mögött
eltűnt, és elgondolkodva rágtam az alsó ajkamat, azon
morfondírozva, adjak-e neki egy második esélyt. Egész jó
társaság volt, jó humorral, és könnyű volt vele beszélgetni.
Sosem voltam valami ügyes a randizásban, és ő ideális
választás lenne. De mégiscsak felültetett. Egyedül hagyott egy
helyen, ahol iszonyú kényelmetlenül éreztem magam, és végül
életem legnagyobb hibáját követtem el miatta. Baromi
mérgesnek kellett volna lennem rá. Sosem ittam volna annyit,
ha egy kellemes étterembe vagy egy unalmas kis koktélbárba
hívott volna. És nem hagytam volna Noel Gamble-nek, hogy
hazavigyen, ha józan lettem volna. És ha nem vitt volna haza,
akkor nyilván nem tolom le a nyelvemet a torkán, és nem
mászom rá a saját ágyamon.
Basszus, az egészet Philipre foghatom, nem igaz?
Tökéletes. Kivéve, hogy mégsem. Sajnos az a fajta mazochista
voltam, akinek élvezetet okoz, hogy magára vállalja a
felelősséget mindenért, ami az életében történik. Én kevertem
magam ebbe a kulimászba. És nem foghatom Philip
Chaplainre, bármennyire jól is esne átmenetileg. Mázlista
rohadék!
De most komolyan, a gondolat, hogy újabb randira menjek
vele egyszerűen… nem mozgatott meg. Már az első
alkalomnál is csak halvány érdeklődést éreztem. Most meg az
apám, a munkám és a Noel Gamble-lel kapcsolatos
aggodalmak közepette teljesen ki volt zárva, hogy tudnék
Philipre koncentrálni, még ha össze is futnánk.
– Mondd, hogy nem ő volt az a szemétláda, aki felültetett
szombat este! Dr.
Chaplain? Komolyan?
 Pislogva ébredtem rá, hogy éppen keresztülbámulok az
ajtómban álló, homályos alakon.
A hangja ért el hozzám először, és már pontosan tudtam, ki
jött az irodámba, mielőtt kitisztult volna eléggé a látásom
ahhoz, hogy az éles, csodálatos kép is eljusson a tudatomig.
Ahogy megláttam az irodám küszöbén, minden érzékem
fénysebességre kapcsolt. Talpra ugrottam, és rémülten néztem
a háta mögé, szinte vártam, hogy Frenetti rohanjon felém,
készen arra, hogy kipenderítsen.
– Mi a fenét csinálsz itt? – sziszegtem túlzottan bűntudatos
hangon.
Belépett és becsukta az ajtót, amitől a szívem riadtan
kezdett dobolni a bordáim mögött, mint egy kalitkából szökni
akaró kismadár. A torkomból valamiféle ellenkező kis hang
szakadt ki, többre nem is voltam képes.
– Azért jöttem, hogy beszéljünk arról, ami történt…
Elakadt a lélegzetem, és ziháló mellkasomra szorítottam a
kezemet. Azt nem merné. Nem itt. Arról nem.
– Köztünk – folytatta. – Szombat este. Oké, mégis merte.
A legrosszabb mégis az volt, ahogy kinézett, miközben
merte. Én megrendültnek, leharcoltnak éreztem magam,
mintha teljesen szétestem volna. Ő viszont hihetetlenül
csodálatosan nézett ki. Sötét haja szokás szerint divatosan
kócos volt, mintha az ujjával fésülte volna át, mielőtt kilépett a
házból. A kék szeme, azzal a csodás kis levendulaárnyalattal,
ragyogó és éber volt, élettel teli. És a teste… Édes istenem,
rögtön felidézte bennem, milyen érzés volt, amikor az
enyémhez feszült, ahogy az ágyamhoz szögezett, miközben a
szájával végképp kifordított önmagamból!
Megrázott a vonzalmam testi megnyilvánulása, és közben
magamon kívül voltam attól, hogy nyíltan beszélni akar a
legrosszabb dologról, amit valaha elkövettem, itt, az
irodámban. Csak bámultam rá, a szemem nem volt hajlandó
pislogni sem. Aztán a látásom kezdett elhomályosulni a
széleken. Csak reméltem, hogy nem fogok elájulni.
 Várjunk csak! Ha elájulnék, azzal megúszhatnám ezt a
beszélgetést. Gyerekes lenne, ha megpróbálnám visszatartani a
lélegzetemet?
– Akkor mégis mi a terve, Mr. Gamble? – kérdeztem, és
kétségbeesetten állapítottam meg, hogy képtelen vagyok
visszafogni a lélegzetem felgyorsulását.
– Megzsarol? Megfenyeget, hogy elmondja a vezetőségnek,
hogy megkörnyékeztem ittas állapotban, ha nem adok ötöst
magának?
Erre eltátotta a száját.
– Hűha… – Röviden, keserűen felnevetett. – De… – A
hajába túrva újabb cinikus kis hangot adott ki magából. –
Hűha! Komolyan ekkora seggfejnek tartasz, ugye? Csak azért
jöttem, hogy megkérdezzem, jól vagy-e.
Azonnal tudtam, hogy tévedtem, amint megláttam a
szemében felcsillanó… lehet, hogy fájdalom volt?
Visszanyeltem a feltörő szégyenérzetet. Ezt az érzést
lehetetlen, hogy csak színlelné.
Lesütöttem a szememet, és visszatartottam a lélegzetem. A
gondolat, hogy megbántottam, a szívembe hasított.
– Én nem… Nem ezt… Te nem…
– Lélegezz! – utasított lágy hangon.
Meglepő módon így tettem, beszívtam a levegőt, a testem
öntudatlanul is engedelmeskedett a parancsainak, és máris
enyhülni kezdett bennem a feszültség, ami egész nap ott lapult
az izmaimban. Amikor felnéztem, már nyitottam a számat,
hogy bocsánatot kérjek a vádaskodásért, de egy hang sem jött
ki rajta.
– Ezek szerint nem – jegyezte meg felvont szemöldökkel. –
Mármint nem vagy jól.
– Persze, hogy nem vagyok jól! – csattantam fel éles
suttogással, bár előbb a csukott ajtóra sandítottam. – Teljesen
eláztam, és rámásztam az egyik diákomra.
– A kezemmel gesztikulálva jeleztem, mennyire nem
vagyok jól, és azt sziszegtem: – Teljesen magamon kívül
vagyok.
Noel erre a lehető legrosszabb dolgot tette. Elmosolyodott.
– Azta, édes vagy, amikor kiakadsz!
– Noel! – ripakodtam rá, úgy felháborított, mennyire
könnyedén veszi a dolgot. A fesztelenségével csak még jobban
kibillentett az egyensúlyomból.
– Jól van. – Végre elkomorodott, biccentett, és
megköszörülte a torkát, mielőtt kifújta volna a levegőt. –
Akkor mit fogunk csinálni?
Az, hogy többes számban beszélt rólunk, olyan érzést
ébresztett bennem, amitől majdnem könnyek szöktek a
szemembe. Szerintem még sosem beszélt rólam így senki, sem
a szüleim, sem a barátaim, senki… Mindig mindent egyedül
csináltam. Egy csapat, egy pár egyik tagjának lenni… mindig
is erre vágytam. De vele helytelen lett volna bármilyen
egységet alkotnunk.
Gyorsan pislogtam, és nagy levegőkkel próbáltam
lelassítani a szaporán verdeső szívemet. Igyekeztem a lényegre
összpontosítani.
– Nos… – kezdtem, és újabb mély lélegzetet vettem. – A
helyes lépés az lenne, ha mindent bevallanánk. Ha el akarsz
menni elmondani a tanszékvezetőnek, hogy mit tettem veled,
hogy ne legyen több titok és hazugság, én… megérteném.
Rögtön veled is megyek, ha akarod.
– Én nem… – Azonnal elállta az utat az ajtó felé, mintha
attól félt volna, hogy kikerülöm, és a jóváhagyása nélkül is
elindulok beszélni Frenettivel. – Mármint, hé! – Idegesen
felnevetett, és felemelte a kezét. Kicsit úgy, ahogy a suttogók
szokták megnyugtatni a riadt, sarokba szorított állatokat. –
Semmi okunk ezt csinálni. Senki sem látott minket. Senki sem
tud róla. És az biztos, hogy semmi értelme ezért kirúgatni
magadat. – Összehúzta a szemét. – Tényleg ez lenne belőle,
ugye?
Bólintottam.
– Igen. – A hangom elcsuklott, amikor megpróbáltam
hozzátenni: – Engem…
 – Kirúgnának – fejezte be a mondatot határozott
biccentéssel. Merev kis biccentéssel feleltem, mire
megereszkedett a válla.
– Ettől tartottam. – Morcosan szívta be az alsó ajkát a foga
közé. De miért kellett közben ennivalóan kinéznie? Nem
akartam mást, csak… Áh! Le kell állnom ezzel.
– Akkor te mit gondolsz? – szedtem össze a bátorságomat
annyira, hogy megkérdezzem, mert valahogy nagyon tetszett
ez a közös gondolkodás.
Meglepetten nézett fel.
– Miről?
Elvörösödtem, és nagyot nyeltem.
– Arról, hogy mit kellene tennünk.
– Ó… – Halkan kifújta a levegőt. – Ö… – A tekintete
végigsiklott rajtam, és a szemébe tűz költözött, mintha eszébe
jutott volna, milyen érzés volt a bőröm a keze alatt. A
pillantásából világosan láttam, mit akar csinálni. Vágy hasított
belém, ahogy a tekintete lejjebb siklott a testemen, és a
mellbimbóim azonnal feléledtek és bizseregve
megkeményedtek.
– Megőrültél? – kérdeztem elakadó lélegzettel.
– Igen. – Ő is kifújta a levegőt, és hátrébb lépett. – Azt
hiszem, megőrültem.
Csak egy kicsit. – A pillantása újra végigvándorolt a
testemen. – Vagy nagyon. Basszus, ebben a blúzban látom,
milyen kemények a mellbimbóid!
A karomat magam köré fontam, hogy eltakarjam az
árulókat, és sziszegve meredtem rá:
– Nem fogunk valamiféle helytelen viszonyba kezdeni, Mr.
Gamble!
– Nem fogunk – ismételte, de inkább kérdőn, mint
állításként. Elvörösödtem.
– Nem! Te jó ég! Az… az etikátlan lenne, veszélyes,
erkölcstelen, és… és… és amellett… Egyáltalán nem illünk
össze.
– Mi van? – Az utolsó megjegyzésre magához tért, és szúrós
szemmel nézett rám. – Azt gondolod? Én mégsem tudok
szabadulni az emléktől, hogy milyen jól összeillettünk.
– Abbahagynád? – Tetőtől talpig forróság öntött el, mert
pontosan tudtam, mire gondol.
Oldalra billentette a fejét, és zavartan nézett rám:
– Mit hagyjak abba?
– Hagyd abba… a flörtölést, a célozgatást a történtekre.
Elfelejtjük.
Emlékszel?
Erre elvigyorodott.
– Ha el kellene felejtenem, akkor hogyan emlékezhetnék?
– Te jó ég, lehetetlen alak vagy!
– Ha megengednéd, befejezném, amit elkezdtünk. Itt. Most.
Már nem vagy részeg, és ez volt az egyetlen dolog, ami
visszatartott. – Csibészes mosolyra görbült a szája. – Nem
pont azt mondtad, hogy arról álmodtál, hogyan duglak meg
ezen az asztalon?
Minden vér kiszaladt az arcomból.
– Nem mondtam… – Te jó ég, vagy mégis? Mit mondtam
még neki?
– Ó, de igen. Igen színes részletességgel. – Túl vidáman
idézte fel a borzalmas viselkedésemet, a legszívesebben kupán
vágtam volna, hogy aztán megcsókoljam és valószínűleg az
asztalomhoz húzzam, hogy színes részletességgel a magáévá
tegyen.
– Nem szabadna erről beszélnünk. – Elfordultam tőle a
könyvespolcok felé, de a fenébe is, nem volt hová
menekülnöm. Mellette kellett volna átfurakodnom, hogy
elszökjek az iroda egyetlen ajtaján keresztül. Persze volt ablak,
de a harmadik emeleten voltunk.
Talán akkor is meg kellene vele próbálkoznom.
 – Akkor… azt mondod, nem kezdünk semmit ezzel?
– El kell mennie, Mr. Gamble! Ez a beszélgetés… helytelen.
– Nem tudom, mennyivel rosszabb, mint az, hogy
belementél, hogy randizol egy fickóval, aki el van jegyezve.
– Micsoda? – A felsőtestemmel visszafordultam felé.
Kihívón vonta fel a szemöldökét.
– Dr. Chaplain. Azt mondod, nem tudtad, hogy jegyben jár?
Eltátottam a számat.
– Tessék? Nem, ez biztosan nem igaz.
Istenem! Vagy mégis? Nem, ha lenne menyasszonya,
magával hozza a meccsre. Vagy nem? Vagy olyan nő volt, akit
nem érdekelt a sport?
– Az egyik órán kérte meg a kezét, amire jártam előző
félévben. – Noel hangja visszarángatott a jelenbe.
Csalódottság áradt szét bennem. Philip olyan ígéretesnek
tűnt. Azt se bántam, hogy nem érdekelt annyira, mint az
előttem álló, idegeimen táncoló diákom, de azért… kedves
volt, egyszerű. Működőképes. Mármint azon kívül, hogy
felültetett a bárban. A fenébe is! Tényleg egy mocsok volt.
– De miért… miért hívott randira, ha menyasszonya van?
Noel megvonta a vállát, és valami sajnálathoz hasonló érzés
villant meg a szemében, mintha szarul érezte volna magát,
amiért neki kellett felvilágosítania.
– Talán azt hitte, hogy tudod, de nem érdekel.
– Istenem… – Elfordultam tőle. Komolyan ilyen embernek
gondolnak?
– Most komolyan, miért fordulsz folyton a könyvespolc
felé?
A francba! Noel most már azt is tudta, milyen holdkóros
vagyok.
– Mert egy könyvet keresek – rögtönöztem, és engem is
meglepett, hogy milyen gyorsan megszültem a választ. Szinte
már büszke voltam magamra. És egyébként belegondolva
tényleg volt egy könyv, amit meg akartam nézni.
Másodpéldány volt, amibe jegyzeteket írtam a margóra. Ha jól
emlékeztem, nagyon jó kis jegyzetek voltak. Csak majdnem
biztos voltam benne, hogy ez a bizonyos könyv egy dobozban
hevert… a legfelső polcon.
Hát, ha már eddig eljutottam, akár folytathatom is!
Megfogtam az asztal túloldalán álló széket, mert az nem volt
görgős, és elbírt.
– Mi a fenét csinálsz? – kérdezte Noel, amikor felléptem a
székre.
– Már megkértelek, hogy távozz. – Felemelt karral az
ujjaimat a doboz alá küzdöttem, hogy le tudjam húzni a
polcról.
– A fenébe is! Hadd segítsek, mielőtt bajod esik!
– Én tettem fel ide, szerintem le is tudom venni. Neked
pedig el kellene menned, ahogy kértem.
– Nem kértél, hanem utasítottál. Te jó ég, Aspen! – A
hangja figyelmeztetőre váltott. – Ne csináld! Meg fogsz
sérülni. 190 centi vagyok. Sokkal könnyebben elérem, mint te.
– Én meg 160 centi vagyok, mit akarsz ezzel mondani?
Nagyon jól… el tudom érni. – A francba! Az ujjam alig ért el
a polcig. Lábujjhegyre emelkedtem, és újra próbálkoztam.
– Nem tudod! Hagyd, hogy én… Aspen!
– Ne szólíts a keresztnevemen! Nem helyes.
– A fenébe is, te nő! Gyere le! – Megragadta a csípőmet és
lerántott, épp, amikor sikerült elkapnom a doboz szélét. A
hirtelen mozdulattól az egész lerepült a polcról, és a tartalma
ránk záporozott.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

„Azt hiszem, a legtöbb, amit remélhetünk, és ez nem kis

remény, hogy sosem adjuk fel, hogy sosem tagadjuk meg
magunktól az engedélyt arra, hogy megpróbáljunk szeretni és
elfogadni a szerelmet.”
– Elizabeth Strout –

Noel

Az ujjammal a térdemen doboltam, a telefont a fülemre

szorítottam, és vártam, hogy végre valaki felvegye.
Pick jó sokáig megváratott, és olyan álmos hangon köszönt,
mintha én vertem volna ki az ágyból délután fél ötkor.
– Igen?
– Hé, tudnál helyettesíteni ma este?
– Baszki, Gamble, neked van a legrosszabb időzítésed!
Miért nem tudsz te dolgozni?
– Hosszú történet. – A mellettem fekvő Aspenre néztem. A
karja nyugodtan feküdt az oldalán, lábát a matrac vége felé
nyújtotta. Sejtettem, hogy ébren van, bár a szemét csukva
tartotta. – Kórházban vagyok… egy barátommal.
– Minden rendben? – Az aggodalom Pick hangjában
mosolyra késztetett. Bármennyire is előadta a gengsztert,
valójában vajból volt a szíve. A lábát is levágta volna, ha azzal
segít egy barátján.
– Semmi olyan, amit pár öltés ne tudna rendbe hozni.
A pillantásom megtalálta az Aspen karja tetejénél, már
majdnem a vállánál rögzített gézkötést. Tizenöt öltés, hogy
pontosak legyünk.
– Na jó. De jössz nekem eggyel.
 – Köszönöm, tesó! – Letettem, és éppen akkor engedtem le
a mobilt, amikor Aspen pillái megrebbentek, és kinyitotta a
szemét. Beüthetett a fájdalomcsillapító, amit adtak neki, mert
zöld tekintete kicsit ködösnek és zavartnak tűnt.
– Nem kell itt maradnod. Komolyan. Jól vagyok. Ha
dolgoznod kell, menj dolgozni! Úgyis hamar haza fognak
engedni.
– És szükséged lesz valakire, aki hazavisz – érveltem halk,
józan hangon.
Szarul éreztem magam, hogy miattam megsérült. Ki
gondolta volna, hogy egy kartondoboz sarka ilyen mély,
csúnya sebet tud vágni? A fenébe is, hagynom kellett volna,
hogy egyedül vegye le azt az átkozott cuccot a polcról. Ha így
teszek, egész biztos kutya baja se lenne. Tudtam, hogy fájt
neki, nem is kicsit. Egyetlen szó nélkül hagyta, hogy
behozzam a kórházba.
– Tudok vezetni. Csak egy kis karcolás. Nem mintha
levágták volna a fél karomat. – Amint ezt kimondta, minden
szín kiszaladt az arcából. A szemébe szomorúság és
elveszettség költözött, mintha a saját szavaival felidézett volna
valami fájdalmas emléket. Lehunyta a szemét, és
szégyenkezve azt motyogta: – Nem szabadott volna ezt
mondanom.
Értetlenül oldalra billentettem a fejem.
– Miért nem?
Pislogott, hogy újra rám tudjon fókuszálni.
– Mert… – Nem fejezte be a választ, csak bámult rám tágra
nyílt szemmel. – Az apám – tette hozzá végül, de mást nem
mondott.
A táskájában ekkor megszólalt a telefonja. Mivel mellettem
volt a gurulós polcon, és nem akartam, hogy Aspen mozogjon,
kérdés nélkül elvettem a táskáját és kinyitottam a csatját. A
telefonja a tetején volt. Kihúztam és máris láttam, hogy a
kiírás szerint a Szülők keresték.
– Tessék! – Felé nyújtottam, de ő csak bámult rám, mintha
mérgezett almát akarnék neki átadni. Igyekeztem segítőkész
lenni. – A szüleid azok.
– Te jó ég! – Ha eddig nem lett volna elég sápadt, most
holtfehérre váltott az arca. – Karma…
Elvigyorodtam, megörültem neki, hogy nem én vagyok az
egyetlen, aki az összes szarságot az életében a karmára fogja.
– Miért hívna a karma a szüleid telefonján?
Igyekeztem vicces lenni, hogy legalább elmosolyodjon.
Nem jött be. Ha lehet, még jobban elkomorult.
– Ha tudnád…
Valamilyen okból tudni akartam.
– Akkor mondd el!
Aspen csak bámult rám döbbent arckifejezéssel, a mobil
meg tovább csengett közöttünk. Nagyot pislogott, és megrázta
a fejét, mielőtt remegő ujjakkal elvette volna.
– Ha… halló? – Olyan fiatalnak és rémültnek tűnt a hangja.
Ez nem tetszett. Azt hittem, azt utálom, amikor a hangja az
órán olyan professzorosra vált, de most bármit megadtam
volna érte, hogy újra halljam a lehengerlő, magabiztos Aspent.
Ahonnan ültem, kissé elmosódva hallottam, ahogy egy női
hang elmondja Aspennek, hogy az apja kórházban van. Hm.
Milyen érdekes egybeesés! Családi dolog lehet ez a mai
kórházlátogatás. Kavanagh Nemzeti Kórháznap. Vártam, hogy
Aspen megemlítse, ő is éppen itt van, de nem tette.
– És… mióta van bent? – Bólintott a hangszóróból érkező
halk válaszra. – És a lába? – kérdezte következőnek. – Arra
lesz bármi hatása? Még megvan mindkettő, ugye? Még
semmit nem amputáltak?
Oké, szóval ezért volt tabu nála minden elveszített végtagos
poén. Jó tudni.
Amikor behunyta a szemét és keresztbe tette az ujját,
ellenállhatatlan vágy tört rám, hogy megfogjam a kezét, vagy
legalább én is keresztbe tegyem az ujjamat.
Olyan magányosnak és kicsinek tűnt az ágyon, ahogy
reménykedő, gyermeki szorongással szorította az ujjait. Rossz
volt így látni, legfőképpen azért, mert nem tehettem semmit,
hogy segítsek neki. Vagy pontosabban nem szabadott tennem.
Aztán azt gondoltam, leszarom, szüksége van rá, hát
megfogtam a kezét. Az ujja hideg volt, és meglepetten
összerezzent az érintésemre, de nem húzta el a kezét. A szeme
kinyílt és felnézett rám, én pedig egyetlen biccentéssel
jeleztem neki, hogy itt vagyok. Amikor válaszul megszorította
a kezemet, esküszöm, mintha a szívemen éreztem volna az
ujjait a tenyerem helyett.
– Az jó hír – mondta végül a telefonba, aztán rögtön elhúzta
a száját, mintha rájött volna, hogy rosszat mondott. Végül
mégsem érkezhetett rá olyan válasz, amilyenre számított, mert
egy másodperccel később megkönnyebbülten felsóhajtott. –
Akkor jó. Köszi, hogy hívtál.
És ezzel vége is volt a beszélgetésnek. Körbenéztem a
szobában, mielőtt visszafordultam hozzá:
– Ennyi? – kérdeztem. – Meg se mondtad neki, hogy te is
kórházban vagy?
Elvörösödött, és visszaadta a telefont. Kelletlenül
elengedtem a kezét, hogy el tudjam venni.
– Én… – Megrázta a fejét, és megemelte a sérült karját. –
Nem olyan nagy dolog. Csak leszólt volna, hogy ilyen
ügyetlen vagyok.
– Nem voltál ügyetlen. Az én hibám, hogy megsérültél.
– Nem… – Kimerülten felsóhajtott. – Nem a te hibád volt.
De még ha az is lett volna, akkor is kitalálja, hogyan
hibáztasson engem.
Összevontam a szemöldököm, mire lesütötte a szemét. Az
ujjai idegesen markolászták a lepedőt.
A szombati részeg locsogása alapján már egyébként is nagy
seggfejnek tartottam a szüleit, de most már komolyan nem
kedveltem őket. Nem tetszett, milyen hatással voltak rá, hogy
rögtön bizonytalan és bocsánatkérő lett előttük. Ez nem az a
nő volt, aki az elmúlt pár hónapban kint állt előttem a
katedrán. És biztos, hogy nem is az a nő, akit szombat este a
karjaimban tartottam.
 – Azok után, amit csináltak veled, az is meglep, hogy még
szóba állsz velük – böktem ki, mielőtt visszafoghattam volna
magamat.
– Tessék? – Az arca megint vörösbe borult. – Honnan
tudod… Mármint miről beszélsz? Semmit sem tudsz a
kapcsolatomról a szüleimmel.
Elhúztam a számat.
– Ja, úgy tűnik, nem mindenre emlékszel abból, amit
szombaton mondtál nekem.
– Te jó ég! – A szeme szinte túl nagynak tűnt az arcában,
ahogy elborzadva hátrahőkölt. – Mit mondtam?
Nem ismételhettem el neki azt, amit megosztott velem.
Kinyitottam a számat, de hang nem jött ki rajta.
– Noel?
Kikészített, ahogy a nevem elhagyta az ajkát. Annyi
mindent akartam. Bántani a szüleit vagy azt a rohadék focistát,
aki fájdalmat okozott neki. Meg akartam fogni a kezét,
megcsókolni a szemöldökét, és elűzni a fájdalmat a
tekintetéből.
Ja, tényleg imádtam, ahogy a keresztnevemet mondta. De
mielőtt bolondot csinálhattam volna magamból, kinyílt az ajtó,
és belépett egy ápolónő.
– Jól van, Miss Kavanagh, hazamehet!
– Dr. – vágtam közbe, mielőtt Aspen megtehette volna, bár
nem is úgy nézett ki, mint aki ki akarta volna javítani az
ápolónőt. Mindketten meglepetten pislogtak rám. – Dr. és nem
miss. Ő… – Na jó, most meg nagyképű idiótának éreztem
magam, amiért ügyet csinálok a címéből, de Aspen
megérdemelte az ezzel járó tiszteletet. A belét is kidolgozta az
iskolában, hogy megszerezze. – Irodalomprofesszor – fejeztem
be végül elég bénán.
Az ápolónő elvörösödött.
– Jaj, elnézést, dr. Kavanagh! – Bocsánatkérőn fordult
Aspenhez, de ő csak legyintett, és közben furcsán nézett rám.
 Megvontam a vállamat, nem érdekelt, ha fellengzősnek
tűntem. E pillanatban azt akartam, hogy aki csak találkozik
vele, úgy imádja és úgy kezelje, mintha rajta kívül senki sem
számítana a világon.
Pár perccel később már el is hagytuk a kórházat. Amikor
elővettem a kocsikulcsot a zsebemből, máris ráugrott.
– Én is tudok ám vezetni!
– Tényleg? – Bemutattam neki, úgy kérdeztem: – Hány ujjat
mutatok?
Nem húzta fel az orrát és pirított rám, hogy viselkedjek,
helyette összehúzta a szemét, felém hajolt, elveszítette az
egyensúlyát, és majdnem elesett. A derekánál fogtam meg,
hogy egyenesben tartsam.
– Rossz válasz. Én vezetek. Egyébként meg együtt jöttünk.
Mégis hogy kellene hazajutnom?
Nem húzódott el és próbált meg egyedül továbbmenni,
ahogy akkor tette volna, ha teljesen magánál van, hanem
jobban nekem támaszkodott.
– Visszavezethetek az egyetemre, hogy felvedd a kocsidat.
Na tessék, és megint azt feltételezte, hogy van saját kocsim!
Felsóhajtottam.
– Egy méterre is alig látsz el. Én vezetek. – Amikor erre
szúrós szemmel nézett rám, csak negédes mosolyt küldtem
felé. – Fogadd el, szivi!
Felsóhajtott, és feladta. Fejét a vállamon nyugtatva hagyta,
hogy az autóhoz kísérjem. Jó érzés volt, de azért körbenéztem,
hogy ellenőrizzem, nem lát minket senki. Nem gondoltam
volna, hogy bárki kirúgná ezért, hiszen megsérült,
begyógyszerezték, és fogalma sem volt róla, hogy mit csinál.
Én viszont tudtam, hogy nem szabadna kockáztatnunk, csak
olyan jó érzés volt a karjaimban tartanom, hogy képtelen
voltam elengedni.

***
 – Tessék! – nyújtottam oda egy pohár vizet Aspennek.
– Köszönöm – Elfogadta, és bedobta a szájába a tablettát,
majd lenyelte.
Az ágy szélére ültem mellé, a csípőm veszélyesen közel
került az övéhez, és még ha el is választotta őket pár réteg
takaró, így is éreztem a belőle áradó melegséget.
Letette a poharat az éjjeliszekrényére, én meg felráztam a
párnáját, hogy le tudjon feküdni.
– Szeretnél még valamit?
Oldalra fordult, az ajkán félmosoly játszott.
– Noel Gamble, az ápoló – ugratott. Viszonoztam a
vigyorát.
– Mi az? Nem tudtad, hogy a titkos másik életemben ezt
csinálom?
– Mégis hány titkos életed van? – Ledőlt, de nem az
előkészített párnára, hanem hozzám bújt, a karjával átölelte a
derekamat, az arcát pedig a combomra fektette. Majd behunyta
a szemét, és elégedett sóhaj szakadt ki belőle.
– A fenébe is, Aspen! – nyögtem fel, és nem tudtam
megállni, hogy ne öleljem meg én is őt. Kicsit megemeltem, és
lejjebb csúsztam, hogy mellette feküdjek, így a vállamat
használhatta párnaként.
Megcsókoltam a haját, és felsóhajtottam.
– Miért leszel ilyen cuki és bújós, amikor alig vagy
eszednél?
Amikor jó lelkiismerettel semmit sem tehetek?
– Mindig bújós vagyok – felelte lassú, reszelős hangon. –
Csak akkor veszed észre, amikor alig vagyok eszemnél.
Nevettem, és felhúztam a takarót az álláig. Még mindig
csukott szemmel felsóhajtott, és mosoly terült szét az arcán.
Képtelen lettem volna most itt hagyni. Ráadásul fájdalmai
voltak, valakinek vigyáznia kellett rá. A cipőmet azért nem
vettem le, helyette lelógattam a lábamat a matrac szélén,
mintha ettől valahogy kevésbé lenne botrányos a helyzetünk.
Újra a hajába fúrtam az orromat, és lehunytam a szemem.
– Akarsz hallani egy titkot? – suttogtam, remélve, hogy már
teljesen kidőlt, és akkor csak a tudatalattijának kell
bevallanom mindent.
– Ühüm. Mi az?
Szeretetteljesen mosolyogtam az elmosódó beszéde
hallatán. Annyira emlékeztetett arra, amikor szombaton
csókolóztunk, amikor részeg volt. Így könnyebb volt
kimondani, amit akartam.
– Durván beindultam rád az iskola első napján.
Felemelte az arcát, és felnézett rám, megrebbent a pillája, és
felragyogott kicsit ködös, a gyógyszertől homályos pillantása.
– Na ne! Bólintottam.
– De. Lefelé néztem, rajzolgattam valamit a füzetembe, és
akkor meghallottam a hangodat, ahogy bemutatkoztál, és fel
kellett néznem. Olyan… nem is tudom. Megkapó voltál. Még
abban a borzalmas kosztümben is akartalak.
Az ajka elégedett mosolyra görbült.
– Komolyan? Bólintottam.
– Abszolút. Vannak srácok, akik a lábra buknak, vagy a
fenékre, vagy a mellre. De én határozottan a szájra bukom. És
a szád… – Előrenyúltam, és egy másodpercre az ajkához
érintettem a mutatóujjam hegyét. – Szent ég, Aspen! Legalább
ötven tizedmásodperces vízióm volt arról, mit akarok tenni a
száddal.
A fejemet csóválva elvigyorodtam, ő meg tovább figyelt
lusta, fáradt, mégis megbabonázott tekintettel.
– Le akartalak nyűgözni az első dolgozattal, amit kiadtál
feladatnak. Azt akartam, hogy emlékezz rám, hogy én legyek
az egyik kedvenc tanítványod. De utáltad a dolgozatomat.
Nem hiszem, hogy valaha is fektettem volna annyi energiát
egy hülye irodalomfeladatba, erre francos hármast kaptam.
Teljesen kikészített. Aztán amikor egyik nap kérdeztél tőlem
valamit az órán, és kiderült, hogy benne vagyok a
focicsapatban, úgy néztél rám, mintha valami kosz lennék a
cipőd talpán. Tudod, az fájt egy kicsit.
– Sajnálom – mormolta, és arcát szomorún visszaejtette a
párnára. – Nem téged nem kedveltelek. – Felemelte a kezét,
hogy megérintsen, de aztán visszaengedte az ágyra, mintha az
ujjai túl nehezek lettek volna a mozgatáshoz. Megfogtam a
csuklóját, és felemeltem én a kezét, magamhoz vontam, és
csókot nyomtam a kézfejére.
– Tudom. Most már. De minden egyes hármassal és
kettessel egyre kevésbé kedveltelek, míg a végére már
szenvedélyesen gyűlöltelek. Annyira dühített, hogy ennyire
vonzódom hozzád, miközben te csak egy ostoba, tökfej
sportolónak tartasz.
– Nem vagy ostoba, Noel! A legkevésbé sem. Megráztam a
fejem, de kitartottam a téma mellett.
– Nem számított, mit éreztem éppen irántad, mindig
intenzív volt. Intenzív vonzalom, intenzív gyűlölet, minden
intenzív volt. Megragadtad a figyelmemet attól a pillanattól
kezdve, hogy először beléptél az életembe. Minden egyes
feladat, amit adtál, olyan volt, mint egy kihívás csak nekem,
hogy lenyűgözzelek, de a jegyem egyre csak romlott. Olyan
hülyének éreztem magam. Én csak…
Megfogtam egy hajtincsét, és kisimítottam az arcából.
– Azt akartam, hogy ha rám nézel, a sikert lásd, amit
mutatni akartam, és ne a két lábon járó kudarcot, aki vagyok.
– De a sikert látom. – Mivel még mindig fogtam a kezét,
nem esett nehezére kinyitni a tenyerét, és megérinteni az
arcomat. – Olyan sok mindent elértél!
– Nem, csak szeretném, ha így lenne. – Előrehajoltam, hogy
a homlokának támaszthassam a sajátomat, miközben újabb
célok kerültek fel a listámra, célok, amikre korábban nem is
gondoltam, és mindegyiknek Aspenhez volt köze.
A keze végigsiklott az államon, míg puha ujjai megtalálták
a tarkómat, és lehúzott magához, míg egy vonalba nem került
az arcunk. Amikor megpróbált magához húzni, hogy
megcsókoljon, ellenálltam.
– Aspen! – figyelmeztettem suttogva, összeszorított foggal.
– Megint nem vagy magadnál. Nem használhatlak ki kétszer is
ilyen állapotban.
– Én nem mondom el, ha te sem! – suttogta vissza, és kicsit
erősebben húzott.
Képtelen voltam huzamosabb ideig ellenállni a szájának,
úgyhogy lágyan megcsókoltam. De a fenébe is, azok az ajkak!
Egyszerűen nem tudtam betelni vele. Egyre mohóbb lettem, az
ajkam többet követelt, és a sürgetésre kinyitotta a száját. Már
ott is volt a nyelvem az övé mellett, csatát vívtak és nyugalmat
találtak egymáson.
Mély nyögés szakadt ki belőlem, megpróbáltam visszafogni
magam, hogy el tudjak húzódni, de a keze már a testemen volt,
és én csak még hevesebben csókoltam.
Az ujjaim szinte fájtak, annyira vágytam rá, hogy
felfedezzem a vonalait. A szívem zakatolt, a testem be akarta
borítani az övét. Mire észbe kaphattam volna, már a hátára
fordítottam, és fölé másztam.
– Olyan gyönyörű vagy! – Végigkövettem álla finom ívét,
aztán a torkánál folytattam. Felemelte az állát, hogy helyet
adjon, úgyhogy lehajoltam, és megcsókoltam a nyakánál
pulzáló eret.
Édes nyögéssel jelezte a beleegyezését, és a hajamba fúrta
az ujjait. A szám megtalálta a kulcscsontját, és a nyelvem
rögtön elmerült a kis mélyedésben. A fogammal megrántottam
kicsit a blúzát, hogy többet lássak a mellkasa bőréből. Ahogy
az ajkam dél felé haladt, a kezem végigsimított a karján, ahol
az útja elakadt a kötésben, ami az öltéseket fedte a bicepsze
felső részénél.
Csak ennyi kellett, hogy magamhoz térjek.
– A francba! – suttogtam a torkánál, aztán behunytam a
szemem, és elszakítottam a számat a bőrétől.
– Mi a baj? – A tenyerébe vette az arcomat.
 Még egy másodpercig ott maradtam felette, aztán
kinyitottam a szemem.
Aggódó, de még mindig zavaros pillantása fogadott.
– Semmi – mosolyogtam rá. – Most pihenj, rendben?
Amikor megpróbáltam róla lemászni, megragadta a
pólómat, és nem eresztett.
– Maradj!
Bólintottam, és egy tincset a füle mögé simítottam.
– Ne aggódj! Vigyázok rád.
A keze ellazult, és a teste megnyugodott.
– Köszönöm – mormolta még utoljára, aztán végképp
kidőlt.
A legokosabb az lett volna, ha elmegyek. De sehol máshol
nem akartam volna lenni, és megígértem neki, hogy maradok.
Szóval elhelyezkedtem mellette, figyelmen kívül hagytam a
rohadt kényelmetlen, farmert feszítő erekciómat, és másodszor
is elaludtam Aspen Kavanagh mellett. És ezúttal is ugyanolyan
csodálatos volt, mint amikor először tartottam hajnalig a
karomban.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

„Általában kerülöm a kísértést, kivéve, ha nem tudok

ellenállni neki.”
– Mae West –

Aspen

– A tudomány hipotézisek, elméletek és törvények

összessége, melyeket már bizonyított tényekből építettek fel.
A matematika abszolút, minden egyenletre egyetlen helyes
válasz létezik csak. De a zenében, a művészetben, az
irodalomban a lehetőségek végtelenek. Nincs olyan szabály
vagy egyenlet, amitől egy irodalmi mű általában véve jó lesz.
Valóban milliónyi lehetőség van. És a legnagyobb csavar?
Hogy mindez teljesen szubjektív. Egy dalt lehet, hogy valaki
élvezetesnek talál, míg valaki másnak bántja a fülét. Akkor ez
most jó, rossz vagy csak egyszerűen átlagos? Mit gondolnak?
Mi teszi az igazán a jó irodalmat jóvá? Mitől tudja kiállni az
idő próbáját, hogy aztán itt üljünk évekkel, évtizedekkel,
évszázadokkal később, és beszélgessünk róla egy előadóban?
A hátsó sorokból egy férfihang válaszolt.
– Elég unalmasnak kell lennie?
Összekulcsoltam a kezem a hasam előtt, és türelmesen
megvártam, míg elül a nevetés, aztán biccentettem a
hallgatónak, mintegy elfogadva a válaszát.
– Lehet, hogy önnek unalmas, Mr. Tenning! De
egyértelműen nem volt unalmas másoknak, különben nem
adták volna ki újra és újra olyan sokszor.
Szóval… Más válasz?
Erre a srácnak nem volt újabb elmés válasza, úgyhogy
megvonta a vállát, és lejjebb csúszott a székében. Én is vállat
vontam, amivel sikerült megfeszítenem az öltéseket a
karomban. Összeszorított foggal egy pillanatra a sérült részhez
értem, a tekintetem pedig Mr. Tenningtől kissé odébb
kalandozott, oda, ahol Noel ült.
Egy hét telt el, amióta elaludtam a karjaiban, elég
gyógyszerrel a szervezetemben ahhoz, hogy olyasmiket
mondjak, amiket nem kellett volna, de ahhoz elég józanul,
hogy másnap emlékezzek mindenre, amit kiejtettem a számon.
Tudtam, hogy reggelig velem maradt, mert három körül
felkeltem inni, annyira kiszáradt a torkon, és még mindig ott
volt mellettem, melegen tartott, vigyázott rám. Mire fél hatkor
megszólalt az ébresztőórám, már eltűnt.
És most megint itt voltunk mindketten, nyolc nappal
később, a terem két végében, és az illendőség fala elválasztott
minket, megakadályozta, hogy együtt legyünk.
Kinyújtózva ült a székében, hosszú lábát előrenyújtotta és
keresztbe tette a bokájánál, miközben a kezében tartott tollal a
füzetén dobolt. A tekintetét viszont le sem vette rólam.
Amikor a kezem a sebhez siklott, összehúzta a szemét.
Gyorsan leengedtem az ujjaimat, és az elöl ülő, felemelt
kezű lányhoz fordultam.
– Igen?
– Mert az érzelmeinkre hatnak – válaszolt Sydney Chin.
Helyeslőn bólintottam, és ragyogó mosollyal jutalmaztam.
– Nagyon jó, Miss Chin! – Aztán visszafordultam a
többiekhez, és elindultam a terem túlsó vége felé. – Az
emberek azért fordulnak a művészetekhez, hogy
megtapasztalhassák a felfokozott érzelmeket. Azért ülünk be
horrorfilmre, hogy félhessünk, a vígjátékra azért, hogy
nevessünk. A könyvekkel ugyanez a helyzet, csak nincsenek
meg bennük a filmes speciális effektek. Helyette a
képzeletünket kell használnunk.
Megkocogtattam a halántékomat.
– A legjobb abban, ha a képzeletünket használjuk, az, hogy
itt a teremben minden egyes ember elolvashatja ugyanazt az
egy sort, és mindenki valami egészen mást látna a fejében.
Mindegyikük mást érezne, mert a világ különböző pontjairól
származnak, eltérő elvek szerint nevelték fel önöket, más-más
emberek hatottak az életükre, különbözőképpen tanultak.
Nincs két egyforma ember, ezért sosem egyezhet tökéletesen
két vélemény, és pontosan ezért szoktam csak esszéket
osztályozni. Hiszek benne, hogy nincs rossz válasz, ha a
véleményüket kérdezem egy történetről… már amennyiben azt
a véleményt megfelelően alá tudják támasztani. – Felnéztem
az órára a falon. – Erről jut eszembe, már a felét elolvastam a
múlt héten beadott dolgozatoknak, úgyhogy legkésőbb jövő
kedden ki fogom osztani őket.
Kitárt karral, széles mosollyal néztem körbe a teremben.
– Akkor ezzel be is fejeztem, jövő csütörtökön találkozunk!
A terem egy emberként felsóhajtott. Abból, amilyen sietve
pakolták össze a holmijaikat, az ember arra gondolhatott, hogy
boldogan menekülnek a teremből. Megráztam a fejem. Nehéz
közönség, de ez van… Legalább úgy tűnt, hogy Sidney Chint
tényleg érdekli a mondanivalóm. Egy rajongó is jobb, mint a
semmi. Leeresztettem a vállam, mire a sajgó seb a karomon
még jobban lüktetni kezdett.
A fájó területet masszírozva a szemem sarkából láttam,
hogy egy csapat sportoló srác elindult a hátsó sorokból. Nem
tudtam nem Noelre nézni. Mr. Tenning lelkesen magyarázott
neki valamit, de megérezhette, hogy figyelem, mert rám
nézett. Mintha minden sejtem életre kelt volna, mintha ez az
egyetlen férfi tudta volna bekapcsolni a boldogsághormonjaim
termelését.
– Mr. Gamble! – biccentettem felé szigorú tekintettel. –
Válthatnánk pár szót? Megállt, és amikor Mr. Tenning súgott
valamit a fülébe, bosszúsan belerúgott.
Mégis maradt, bár nem lépett felém, amíg mindenki ki nem
ért az ajtón. Akkor és csak akkor telt meg a pillantása
aggodalommal, és közelebb lépett.
– Jól vagy? A karodat masszíroztad. Fáj?
Amikor meg akart érinteni, hátrahúzódtam, és a háta mögé
néztem, ahol még mindig szedelődzködött néhány lassabb
diák.
 Noel összeszorított foggal nézett hátra rájuk, aztán
visszafordult, és halkabb hangon folytatta.
– Nem hiszem el, hogy egy hét után még mindig zavar.
Pihenned kéne, hogy meg tudjon gyógyulni. Ugye szeded a
fájdalomcsillapítót?
Összevontam a szemöldököm. Nem azért hívtam ide az óra
után, hogy ő oktasson ki. Tényleg fontos mondanivalóm volt
neki.
– Nem szedem, mert mindent… elködösít. És a tanításhoz
tiszta fej kell.
Közelebb lépett, egészen a személyes terem határára.
Nagyon… kellemes volt, de ennek semmiképp sem most volt
itt a helye és ideje.
– Az kell, hogy ne legyenek fájdalmaid! Nem jó érzés, hogy
még mindig szenvedsz azért, amit én csináltam.
– Az isten szerelmére! – horkantam fel, aztán gyorsan az
ajtó felé vánszorgó hallgatók felé néztem, akik szerencsére
nem figyeltek rám. Halkabban sziszegtem tovább: – A karom
jól van. Az öltések gyógyulnak, minden rendben lesz. De nem
ezért akartam beszélni veled.
Noel arrogáns testtartást vett fel, és kíváncsian felvonta a
szemöldökét.
– Nem? Akkor… mi a helyzet, professzor? – Összefonta a
karját a mellkasa előtt, és várta, hogy folytassam.
Felsóhajtottam, és odanyújtottam neki az esszéjét, amit
előző este olvastam el.
– Nem fogadhatom el ezt a dolgozatot. Lesütötte a szemét,
aztán újra felnézett.
– Miért nem? Megint nem sikerült megértenem a feladat
lényegét?
– Te is tudod, miért nem – morogtam. – Veszélyes játékot
űzöl. Túl sokat kockáztatsz.
A szája sarka megrándult, mintha szórakoztatónak találná az
egészet, mintha semmi okom nem lenne az aggodalomra.
 – De arról kértél esszét, hogyan változhatnak meg egy
ember céljai bizonyos események hatására. És éppen te
mondtad két perccel ezelőtt, hogy nincsenek rossz válaszok.
Talán nem támasztottam alá kellőképpen a véleményemet és
az érzéseimet?
Nem tetszett, hogy a saját szavaimat fordítja ellenem, de az
igen, hogy figyelt rám és megjegyezte, amit mondtam.
Grr… Nem ez a lényeg.
– Nem írhatsz le ilyet csak úgy! És ha valaki másnak a
kezébe kerül, és elolvassa?
Megvonta a vállát.
– Na és? Nem neveztelek meg.
De arról írt, hogy valaki, aki tilos számára, megjelent az
életében, és komolyan megváltoztatta mindazt, amire vágyott.
Én változtattam meg a reményeit és az álmait.
Őszintén, hízelgő volt a tudat, hogy miattam kérdőjelezte
meg, hogy mit is akar valójában az élettől, és hogy az egyetlen
ok, amiért nem űzte az álmát, az én biztonságom volt.
De konkrétan leírta, hogy egy tanárával akar járni, ezzel a
sorral: Távol tartom tőle magamat, mert túl komoly
következményei lennének a számára, ha összemelegedne egy
diákkal.
– Konkrétan azt írtad, hogy összemelegedni – pirítottam rá.
Erre széles, büszke vigyor ült ki az arcára.
– Tudom. Ezen még én is meglepődtem. Jó szó, mi?
– Noel! – Megráztam a fejem. Lehetetlen alak. Lehetetlen! –
Nem fogadhatom el ezt az esszét.
– Jól van. – A szemét forgatva, bosszúsan fújta ki a levegőt,
aztán kivett egy összetűzött dolgozatot a táskájából, és az
asztalomra tette. – Akkor mit szólsz ehhez?
Lenéztem, és döbbenten pislogtam az újabb esszére.
– Mi? – Összezavarodva néztem fel az arcába, mire rám
kacsintott.
 – Sejtettem, hogy másik változatot követelsz majd, úgyhogy
itt van, és egyetlen szó sincs benne arról, mit művelsz velem.
– Te… te két változatot írtál az esszéből? – Amikor
bólintott, hitetlenkedve csóváltam meg a fejem. – De miért?
Kék szemébe heves érzelem költözött, aminek látványától
kiszáradt a torkom.
– Mert azt akartam, hogy tudd. Azt akartam, hogy értsd
meg.
A szívem összefacsarodott, amikor sarkon fordult, és
kimasírozott a teremből.

***

Oké, elismerem, Noel Gamble átkozott csaliesszéje szíven

ütött. Ahogy az őszinte, könyörgő tekintete is, amikor azt
mondta: Azt akartam, hogy értsd meg.
Egyértelműen az én térfelemre helyezte a labdát, és túl nagy
volt a kísértés ahhoz, hogy ne ugorjak rá. Úgyhogy itt álltam,
készen rá, hogy valami hihetetlen őrültséget kövessek el.
Arra jutottam, hogy a Forbidden remek név ennek a
klubnak. Tudtam, hogy nem szabadna itt lennem, de mégis
valami bizsergető izgalom szaladt végig a fejbőrömön, amikor
benyitottam az ajtón. Fel se tudtam fogni, hogy ilyen könnyen
engedek a csábításnak abban a reményben, hogy talán legalább
egy pillantást vethetek rá.
Az is lehet, hogy nem is dolgozik ma este. Istenem,
reméltem, hogy nem! Nem hiányzott, hogy még jobban a
hatása alá kerüljek, bármennyire is látni akartam, még ha ez
csak pár vágyakozó pillantás is lett volna a terem túlsó
végéből anélkül, hogy észrevenné, hogy itt vagyok. Csírájában
kellett volna elfojtanom ezt a vonzalmat.
Persze mondani könnyű…
Ő volt az első, akit megláttam. Kedd este lévén sokkal
kisebb volt a tömeg, mint amikor utoljára itt jártam, úgyhogy
azonnal jól ráláttam a bárpultra hátul. Kék neonfény világította
meg Noel sötét haját, és a fekete póló különösen jól festett
rajta, ahogy megfeszült széles, erős vállán.
A mellkasom összeszorult, és sziszegve szívtam be a
levegőt. Belemerült a munkába, éppen egy sor rövidet töltött
ki. A keze gyorsan, kecsesen mozgott, gyakorlottan fordította
fel a poharakat egymás után, hogy aztán végigöntse az italt a
soron. Minden annyira lenyűgöző volt vele kapcsolatban!
Amikor elterült a székében az órán, és lusta mozdulattal
firkálgatott a füzetébe, mintha egyáltalán nem figyelne arra,
amit tanítani próbálok. Amikor a csapatot vezette a pályán,
bemondta a playeket és utasításokat osztott a többieknek. És
akkor pláne, amikor eljátszotta Tom Cruise-t a Koktélból.
A szüleim kitagadtak volna, ha tudják, mennyire imádom a
nyolcvanas évek filmjeit, de nem érdekelt. A miatt a film miatt
mindig is buktam a pultosokra. Majdnem annyira vonzottak,
mint a focisták.
Ez gáz volt. Egyszerűen túl könnyedén húzott magához. El
kellett volna mennem. Még nem vett észre, még maradt
esélyem lelépni, mielőtt feltűnnék neki, és rájönne, hogy
teljesen bekattantam. De nem, meg se mozdultam.
Egy pincérnő fel akarta venni a rendelésem, de mosolyogva
és a fejemet rázva elküldtem, aztán folytattam a kukkolást.
Noel Gamble tényleg lélegzetelállító látványt nyújtott. A
saját vendégei mellett még arra is maradt ideje, hogy segítsen
a másik pultosnak jól kikeverni az italokat.
Amikor kicsit enyhült a forgalom a pultnál, nem tudtam
ellenállni, közelebb mentem. Az ajkamat rágcsálva próbáltam
meggyőzni magam, hogy tartsam távol magam tőle, de ja, hát
nem igazán működött. Újra és újra a fénybe sétáltam, de Noel
figyelmét egy másik nő keltette fel, amikor az elhaladt a bár
túlsó oldalán. Noel meglátta, aztán megpördült.
Azonnal belém mart a féltékenység. Milyen könnyen
észrevett egy másik nőt! A jelek szerint mégsem jelentettem
neki olyan sokat, mint ahogy az esszéjében írta.
Összehúzta a szemét, és a nő után kiáltott:
 – Hé, Jess! – Az állát felszegte, próbálta magára vonni a nő
figyelmét, de az levegőnek nézte, és továbbsétált, hogy aztán
eltűnjön a sarkon a hátra vezető folyosónál.
Noel lekapta a vállára dobott konyharuhát, lecsapta a pultra,
aztán felmordult:
– Rögtön jövök. Tied a pult, oké?
A sötét hajú másik pultos meglepetten emelte fel a fejét.
– Ö…
– Köszi! – mondta Noel, de hátra se nézett a kollégájára,
hanem kibújt a pult alól, és nagy lépésekkel a nő után indult.
Ki volt ez a nő? Mennyire jól ismerte? Mennyit látott a
meztelen testéből?
Egyik kérdést se volt semmi jogom feltenni, mégis őrült
megszállottsággal ismétlődtek a fejemben, és képtelen voltam
elhallgattatni őket.
Mivel már úgyis engedtem ma estére a bennem élő
kukkolónak, arra jutottam, hogy még egy kis kémkedés nem
árthat. A folyosó felé vettem az irányt, bár igyekeztem úgy
tenni, mintha csak véletlenül járnék arra. Szerencsére kiderült,
hogy nem mentek messzire. Noel bekopogott az első bal oldali
ajtón, aztán berontott az irodának tűnő helyiségbe. Amikor
bekukkantottam, megláttam egy irattartó szekrény sarkát.
Noel nyitva hagyta az ajtót, és megállt a küszöbön. A kezét
csípőre tette, a válla megfeszült a haragtól.
– De jó látni, Jessie! – A hangjában gúny ült, és tökéletesen
hallottam minden szavát. – Mikor is? Két hete? Ja, kábé annyi
lehet, mert azóta minden egyes rohadt este dolgoztam, és téged
egyszer se láttalak.
– Mit akarsz? – A nő hangját valamivel rosszabbul
hallottam, de még így is elég tisztán. – A dolgozó oktatja ki a
főnököt?
Noel keserűen felnevetett.
– Főnököt? Ez vicces. Mert amennyire én látom, mióta apád
elment, nem volt semmilyen francos főnökünk.
 – Fel akarsz húzni, Gamble?
– Tudod mit? Hadd mondjam el, milyen volt itt, mióta
utoljára tiszteltél meg minket a jelenléteddel, és akkor
megmondhatod, melyikünknek van több oka dühösnek lenni!
Múlt héten kifogytunk a legnépszerűbb sörből, de ne aggódj! –
Noel felemelte a kezét, mintha elejét akarná venni a nő
pánikjának. – Rendeltem belőle. Szívesen. Viszont nem jó
fajtát küldtek, szóval ezt a szarvihart is nekem kellett
elsimítanom. Szívesen. Aztán beugrott a tűzvédelmi ellenőr.
Esedékes volt a negyedéves ellenőrzés, szóval az elkötelezett
dolgozóid a belüket is kihajtották, hogy minden rendben
legyen az ellenőrzésre, ami tegnap volt. Ismét… szívesen!
Aztán Tansynek autóbalesete volt, és eltört a lába. Egyébként
ő az egyik legjobb pincérnőnk, amiről nyilván fogalmad sincs.
De ja, emiatt se aggódj, mert felhívtam az összes felszolgálót,
és átszerveztük a dolgokat, hogy tudjuk pótolni Tansyt a
következő hat hétben. Amiért még egyszer, szívesen. És
berendeltem az összes többi piát is, amikből lassan kifogyunk.
Szünetet tartott, aztán biccentett, és még egyszer, lassan,
gúnyosan azt mondta:
– Szívesen.
A főnöke, ahelyett, hogy hevesen bocsánatot kért volna, és
megköszön mindent, amit csinált, csak felhorkantott:
– Ha azért jöttél, hogy elmondd, milyen problémákat
oldottál meg, akkor mi a francért nyavalyogsz?
Noel dühösen az ajtóra csapott.
– Azért, mert nem azért fizettek, hogy elvégezzem a te
munkádat is! Az a mákod, hogy még nincs fociszezon, mert
akkor nagy szarban lennél. Nem tudom ezt így tovább csinálni,
Jess! Ja, és egyébként a beosztásod is el van cseszve. Steffie-t
csak heti két órára írtad be, Gracie meg beledöglik az ötvenbe.
– Na és? Nem bírom Steffie-t.
– Hát, nem te vetted fel Steffie-t, hanem az apád. Úgyhogy
ha nem akarod, hogy kitagadjon, amikor visszajön, és
meglátja, milyen szar munkát végeztél, azt javaslom, húzd ki a
fejed a seggedből, és esetleg próbálj meg egy kicsit dolgozni!
 – Most is itt vagyok, nem?
– Csak… – Noel hátralépett az iroda ajtajából, mintha egy
percig sem bírna vele tovább beszélni, aztán még azt
mormolta: – Rakd rendbe a rohadt beosztást, oké? Nem bírok
már ennyit dolgozni. És ha már itt tartunk, vegyél fel még egy
pultost! Szükségem van egy szabad estére, és egy kis alvásra,
lehetőleg még idén.
– Az biztos, mert egy francos nyavalygós vénemberré
változtál.
– Jess – mordult rá Noel fenyegetően.
– Jézus, ha ennyire be vagy indulva a jobb beosztásra meg
az új pultosra, akkor intézd el! Ahogy látom, már úgyis
hozzászoktál, hogy te vezeted a helyet.
Láttam, hogy megfeszülnek az izmok a hátában, de Noel
csak rádörrent válaszul:
– Jó. Megoldom.
– Ja, és itt vannak a kurva kérések és nyavalygások, hogy ki
mikor akar szabadnapot.
Noel megint eltűnt az irodában, de csak egy pillanatra, aztán
megjelent, öklében néhány papírfecnivel.
– Hihetetlen – mormolta maga elé, és egyenesen felém
tartott, de olyan dühös volt, hogy észre se vett. Sikerült
elállnom az útjából, amikor kiért a folyosóról és visszatrappolt
a pult mögé. Ledobta a cetliket a hátsó pultra, és elkezdte
rendbe tenni őket.
– A „bolyhos köldök”-ben barack- vagy narancslé van? –
kérdezte tőle egy perccel később az értetlen kollégája.
– Mindkettő – felelte Noel anélkül, hogy felnézett volna. –
Jeget bele, aztán egy feles barackpálinka, és a végén megy rá a
narancslé.
– Köszi. Egyébként mit csinálsz?
– Rendbe teszem a francos beosztást.
– Komolyan? Akkor be tudnál írni egy héten több mint
tizenhat órára? Noel abbahagyta, amit csinált, és felnézett rá.
 – Mi a franc? Csak tizenhat órára írt be a héten? Miért nem
vagyok meglepve… – Azzal már folytatta is. – Persze,
meglesz. – Itt megint elakadt, felemelte az egyik szakadt
papírfecnit, és összehúzott szemmel próbálta kisilabizálni.
– Hé, Lowe! – szólt az indulni készülő kollégája után. – Mi
van ideírva?
Lowe visszajött, és elvette tőle a fecnit. Pislogott,
megfordította, de végül visszaadta:
– Lövésem sincs.
Noel felsóhajtott, és megdörzsölte az arcát.
– Remek.
– Noel, a nyolcas asztalnál kérnek még egy kört! Felnézett a
közeledő pincérnőre.
– Csinálom. Ó! Hé, Mandy! Te el tudod ezt olvasni?
Hagyta, hogy Mandy megnézze a cetlit, míg előszedett egy
újabb kör üveges sört.
Mandy bocsánatkérő mosollyal megrázta a fejét, és
visszaadta a papírt.
– Bocs, édes! Ha segít, nekem úgy tűnik, Julia kézírása.
– Julia… – ismételte meg Noel, és szeme az asztalokat
pásztázta. – Ő nem dolgozik ma este, ugye?
– Nem – vágta rá Mandy, és már le is lépett a sörökkel.
Noel olyan legyőzöttnek tűnt, ahogy letette a cetlit a pultra,
és megrázta a fejét, hogy nem bírtam tovább. Egyszerűen nem
bírtam így látni őt. Olyan keményen dolgozott. Szüksége volt
egy kis pihenésre. Vagy, ami még jobb, szüksége volt a
segítségemre.
– Hadd nézzem! – szólaltam meg, és elég közel mentem
hozzá, hogy elhúzzam előle a fecnit a pultról. – Van
gyakorlatom a macskakaparások elolvasásában.
Amikor felnézett, először csak pislogott rám. Ideges
mosolyt villantottam rá, és a szememet forgattam:
 – Ráadásul a legrosszabb általában nem is a diákok, hanem
a többi professzor kézírása szokott lenni.
Kiszaladt a levegő a tüdejéből:
– Te meg mit keresel itt?
Elengedtem a fülem mellett a kérdést, mert nem tudtam
volna mit kezdeni a válasszal, és inkább a kis papírdarabra
szegeztem a tekintetemet. Olyan boldog döbbenet ült ki az
arcára, hogy kicsit megijedtem az öröm erejétől, ami átsuhant
rajtam. Nem szabadott volna, hogy ennyire feldobjon, ha
örömet okozok neki, de úgy éreztem magam, mint valami
függő. Még többet kellett tennem, hogy mosolyt csaljak az
arcára.
– Azt írja, minden pénteket szabadra kér a fia kosármeccsei
miatt. – Aztán lesütöttem a szemem, mert a mellkasomban
szinte kibírhatatlan lett a nyomás, ha csak belenéztem
búzavirágkék szemébe.
 TIZENHATODIK FEJEZET

„Abból, hogy mit kockáztatsz, kiderül, hogy mi a fontos

neked.”
– Jeanette Winterson: Written on the Body –

Noel

– Visszajöttél. – A szavak visszhangzottak a fejemben.

Visszajött. Basszus! Aspen visszajött a Forbiddenbe.
Visszatolta elém a papírcetlit.
– Igen, én…
– Vágytál még egy kis Bud Light Lime-ra? – kérdeztem, és
ügyeltem rá, hogy az ujjaink összeérjenek, amikor elveszem
tőle a jegyzetet.
Az arca zöldre váltott, és elborzadva nézett rám.
– Nem, dehogy! – Miközben a fejét rázta, úgy tűnt, az ujjai
szándékosan végigsimítottak a hüvelykujjamon, ahogy
visszahúzta a kezét. Azt a rohadt! Megborzongtam attól,
milyen obszcén örömömet leltem ebben az apró mozdulatban.
– Nem hiszem, hogy jó ideig bírnék újra inni abból a
méregből. Ma maradok a kólánál. – Leült, amiből kiderült,
hogy úgy tervezi, marad egy darabig, mire a szívem olyan
hevesen kezdett verni, hogy azt hittem, kiugrik a helyéből.
Bólintottam, és félretoltam a cetlit, aztán letettem a kezem
közénk a pultra.
– Tudod, király kólát lehet kapni szemben, abban az
alkoholmentes étteremben. És még olcsóbb is.
Bólintott, és lassan lecsúszott a bárszékről.
– Igazad van. Én nem… nem tudom, mit keresek itt. Jobb,
ha megyek. Na, azt már nem!
 Megragadtam a kezét, amikor megpróbálta ellökni magát a
pulttól. Odaszegeztem, és vártam, amíg rám nem emelte
meglepett, tágra nyílt tekintetét.
– Ne menj el! Sajnálom, nem kellett volna téged ugratnom.
Csak hallani akartam, hogy bevallod, hogy miattam vagy itt.
Összehúzta a szemét.
– Miért? Mert szeretsz kínozni?
– Nem. – Megráztam a fejem, mert épp elég kínzás volt ez a
helyzet mindkettőnknek. – Hanem mert felderítetted volna a
napomat.
Lesütötte a szemét, és amikor teljesen kizárt azzal, hogy
elővette a telefonját, úgy éreztem, elemészt a csalódottság.
Valószínűleg most ír a pasinak, akire vár, hogy kapja össze
magát, mert nem akart egy másodperccel sem tovább
kettesben maradni velem.
Fogalmam sem volt, hogyan reagálnék, ha kiderülne, hogy
az eljegyzés ellenére adott még egy esélyt dr. Chaplainnek.
Valószínűleg nagyon rosszul.
De amint eltette a telefonját, az enyém rezgett egyet a
farzsebemben. Előhalásztam, és összevont szemöldökkel
bámultam az ismeretlen számra. Kíváncsi voltam, ki írt
nekem, megnyitottam, és amikor elolvastam az üzenetet,
leesett az állam.

TÉNYLEG miattad vagyok itt.

– Ó… – Minden levegő kiszaladt a tüdőmből. Basszus. Az

öröm, a vágyódás, az aggodalom, ami erre végigzúdult
bennem, túl sok volt nekem. Felnéztem rá.
Beharapta az ajkát és visszabámult rám, mire életre kelt
bennem ez a mindent elsöprő érzés.
A fenébe is, muszáj volt ezt csinálnia, mi?
– Tudod, én tényleg kész voltam békén hagyni téged.
Meggyőztél, hogy rossz ötlet. Nem akartam az egész karriered
kockára tenni az én vágyaimért. De az, hogy ma idejöttél… –
Kifújtam a levegőt, és megcsóváltam a fejem. – Ez már túl
nagy kísértés ahhoz, hogy ellenálljak.
A tekintete megtelt pánikkal. Királynőin emelte fel az állát,
amikor azt felelte:
– Nincs abban semmi rossz, ha az ember beül egy bárba egy
italra.
Odahajoltam, amíg sikerült beszippantanom egy kicsit a
belőle áradó levendulás illatból. Aztán oldalra billentett fejjel
rávigyorogtam.
– Nem, tényleg nincsen vele semmi gond.
Lassan visszaült, de a tekintete óvatos maradt, mintha
gyanította volna, hogy van valami hátsó szándékom. Ártatlan
mosolyt villantottam rá, mire csak még jobban összevonta a
szemöldökét. Milyen paranoiás egy nő! De imádtam, milyen
könnyen el tudtam érni, hogy gyanakodjon.
– Rögtön hozom… a kóládat.
Elfordultam, és magamban dudorászva levettem egy
poharat, aztán kinyitottam a jégtartályt.
– Mintha azt mondtad volna, hogy nem fekszel le a
tanároddal.
Felkaptam a fejem, és Lowe-val találtam szembe magam,
aki kíváncsi tekintettel méregetett, miközben mindketten jeget
kanalaztunk a poharakba.
– Nem mintha közöm lenne hozzá, és nem is ítélkezem –
tette hozzá gyorsan –, csak a múltkor nagyon határozottan
állítottad.
– És miből gondolod, hogy ő a tanárom? – Próbáltam
kikerülni a választ, mert kíváncsi voltam, hogyan jutott erre a
következtetésre. Megkockáztattam egy pillantást a vállam
fölött, hogy megnézzem Aspent. Kék farmerben volt,
kasmírfelsőben, a haja magas lófarokba fogva… Úgy nézett
ki, mint egy egyetemista. Egyáltalán nem tűnt professzornak.
Lowe elvigyorodott.
 – A barátnőmmel felvettük a klasszikusok órát dr.
Kavanagh-nál. És Ten említette a nevét az első este, amikor itt
voltam, szóval… – Azt, hogy hogyan ért el a következtetés
további pontjaihoz, már a fantáziámra bízta.
A fenébe! Ha ez a srác ilyen könnyen átlátott rajtunk, akkor
milyen könnyű dolga lesz másoknak? Mégis mennyire sodorja
veszélybe Aspen a munkáját már csak azzal, hogy beszél
velem?
Feltámadt bennem a védelmező ösztön, és szúrós szemmel
néztem Lowe-ra:
– Szerintem túl sokat képzelsz bele valamibe, ami nincs is.
A pillantásom és a hangom is azt üzente, hogy vegyen
vissza.
– Hé, miattam nem kell aggódnod! – Felemelte a kezét,
hogy jelezze, nincs miért izgulnom. – Senkinek sem mondok
semmit, egyébként is csak ugrattalak.
Nem. Ten csak ugratott, mert azt gondolta, valójában
egyáltalán nem érdekel Aspen. De láttam Lowe-n, hogy ő
pontosan tudja, hogy igenis érdekel.
Aspenre néztem, és minden izom megfeszült a testemben.
Nem akartam bajba keverni. És azt sem akartam, hogy egy
srác, akit még nem ismertem eléggé ahhoz, hogy bízzak
benne, bajba keverje. De aztán felénk fordította a fejét, mintha
megérezte volna, hogy nézem, és a tekintetünk összefonódott.
A fenébe is, arra is képtelen voltam, hogy távol maradjak tőle!
Őrületesen vonzott ez a nő, és tudtam, hogy küzdenem kellene
ellene, de mindig elfelejtettem, hogy miért is.
Amikor az arcát pír öntötte el, és elkapta a pillantását,
oldalba böktem Lowe-t a könyökömmel.
– Nekem úgy tűnik, nem vette észre, hogy te is az egyik
órájára jársz.
Ekkor tudatosult bennem, hogy Aspen nem ismerte fel
Lowe-t. Mintha észre sem vette volna, hogy itt dolgozik
mellettem.
 Amióta a faszi munkába állt mellettem, minden csaj
tekintete átsiklott felettem, hogy először őt szemrevételezze.
Kivétel nélkül. De Aspené nem. Mintha észre se vette volna,
hogy ott van, túlzottan lefoglalta, hogy újabb lopott pillantást
küldjön felém.
Forróság öntött el. Oda akartam menni hozzá, megragadni,
megjelölni, hogy az enyém. Korábban sosem éreztem ilyen
ősi, barbár késztetést, de most ordítva kelt életre bennem.
Aspennek jobban bejöttem én, mint Mason Lowe. A fenébe is!
Ettől nekem is jobban bejött ő, mint bármelyik nő, akit
ismertem.
Vagy talán csak nem nézte meg még elég alaposan.
Összevont szemöldökkel tanulmányoztam őt. Nem tetszett a
kétség, amit a gondolat ébresztett bennem. Amióta itt voltam,
nem éreztem ilyet. Ellamore-ban mindenki királyként kezelt.
Az idegenek rögtön rajongtak értem a fociteljesítményem
miatt. A csajok odavoltak értem a külsőm miatt. A srácok
azért, mert menőnek látszottam. Sosem kellett azon
töprengenem, ki tart egy nagy senkinek, mert mindenki azt
mondta, hogy csodálatos vagyok. Amíg nem jött Aspen
Kavanagh. És szép lassan bekúszott a bőröm alá a
bizonytalanság, és mindenáron válaszokat akartam a
kérdéseimre.
Ujjaival lustán dobolt a pulton a zene ütemére, mintha várna
valamire. Rám. De nem mentem oda hozzá.
– Hé, intézd őt egy kicsit! – mondtam Masonnek, és
kivettem a kezéből az italt, az enyémet meg odaadtam
helyette.
Meglepetten nézett rám, de esélyt sem adtam neki, hogy
visszautasítson, már mentem is kiszolgálni az ő vendégét.
Szinte rá se néztem a középkorú fickóra, mert a szemem
sarkából lestem Lowe minden lépését. Odaért Aspenhez, és
letette elé az üdítőjét. Aspen felnézett, arcán lelkes mosollyal,
ami rögtön elhalványult, amikor meglátta, hogy Lowe
szolgálja ki. Aztán felém nézett, én meg igyekeztem
elfoglaltnak tűnni.
 Lowe még ott maradt pár percig, és mondott neki valamit,
amit nem hallottam a pultnak ebből a végéből. Aspen halvány
mosollyal biccentett. Lowe ezután flörtölősebb testtartást vett
fel, mint korábban bármikor, amitől rögtön ráncba szaladt a
homlokom, és készen álltam ellátni a baját. Mégis mi a fenét
gondolt, mit művel?
Aspennek eszébe sem jutott rebegtetni a pilláját, nem pirult
el, és – hála az égnek – nem is kuncogott. Helyette rám nézett.
Bakker, ott ült Mézesmadzag Lowe előtt, és mégis engem
keresett a tekintetével! Fogalmam sem volt, hogyan kezeljem
ezt. Az egész testem életre kelt, olyan erős ingert éreztem rá,
hogy a magamévá tegyem a nőmet, hogy ökölbe kellett
szorítanom a kezemet, hogy küzdeni tudjak ellene. Látható
erőfeszítéssel visszafordította a figyelmét Lowe-ra, és
válaszolt arra, amit mondott neki.
Megtámaszkodtam a pulton, és úgy ziháltam, mintha egy
mérföldet futottam volna. A bőröm bizsergett, mintha
ezerszeresen éreztem volna rajta mindent. Jesszus, remélem,
nem lesznek kiütéseim! Nem volt éppen kellemes érzés.
Túlzottan újszerű volt ahhoz, hogy kényelmesnek találjam,
mégis többet akartam belőle. Újra rá akartam nézni, hogy
minél többet kapjak abból a hirtelen örömből, amit a látványa
jelentett.
– Na, átment a teszten? – kérdezte Lowe halkan, amikor
újra felbukkant mellettem.
Eddig a pillanatig fel se fogtam, hogy próbára tettem
Aspent, de a fenébe is, simán teljesítette.
– Kiváló eredménnyel – mormoltam.
A fenébe is! Rásandítottam, mert segítségre szorultam. De
komolyan.
– Most mi a szart kellene tennem? Nem szabadna… –
Mégis miket beszélek? Nem avathatom a bizalmamba Lowe-t.
Minél kevesebben tudnak a dologról, annál jobb. Mégis
tovább hebegtem, annyira össze voltam zavarodva. Kellett egy
kis útmutatás. – Mi nem…
Lowe együttérzőn hátba veregetett.
 – Mindig azokat akarjuk a legjobban, akiket nem szabadna.
Felvont szemöldökkel vártam, hogy folytassa. De nem tette.
Csak mindentudó vigyorral nézett rám, aztán közel hajolt,
mintha nagy titkot készülne megosztani velem.
– De ha megéri, akkor semmi más nem számít. Találsz
valamilyen módot. És feláldozol bármit, amit fel kell
áldoznod, hogy megtaláld.
Rájöttem, hogy magáról és a barátnőjéről beszél. Egy
darabig elgondolkodva figyeltem, ahogy felpakolt egy sor
koszos poharat a tálcára, hogy hátravigye a mosogatáshoz.
Esküszöm, éppen engedélyt kaptam tőle, hogy kavarjak a
francos tanárommal!
A szavai visszhangzottak a fejemben. Ha megéri. Aspenre
pillantottam, és minden sejtem életre kelt. Soha senki nem
hatott rám úgy, mint ez a nő. Egyetlen pillantásával el tudta
akasztani a lélegzetemet, soha senki mellett nem éreztem
magam ennyire élőnek, nem élezte ki úgy az érzékeimet senki,
mint ő. Feldühíteni is jobban fel tudott, mint bárki az eddigi
életemben. Olyan hatalma volt felettem, aminek meg kellett
volna ijesztenie, de csak még jobban vonzott magához.
– Te tényleg élvezed, hogy egyetlen lánnyal vagy? –
ragadtam meg Lowe karját, amikor elhaladt mellettem. – A
monogámiát, a kapcsolatot meg az összes hülyeséget? Tényleg
megéri?
Megállt, és felvonta a szemöldökét. Egy pillanatig
elgondolkodva tanulmányozott, aztán elvigyorodott.
– Ha ő az igazi, még szép!
Aztán lerázott magáról, és elindult a folyosón a konyha felé.
Én pedig gondolkodás nélkül elindultam Aspen felé. Már a
pult felénél jártam, amikor rájöttem, mit tervezek. Nem fogom
elengedni, hanem megszerzem magamnak.
De ekkor valami felkeltette a figyelmét a tévében a pult
felett. Oldalra billentette a fejét, hunyorogva próbálta kivenni,
mit is mondanak. Amikor megláttam, hogy elkerekedik a
szeme és elnyílik a szája, már tudtam, hogy valami baj van.
 – Mi történt? – kérdeztem, és megálltam előtte a pultnál, a
nyakamat nyújtogatva próbáltam megnézni, mi megy a
tévében.
A képernyő alján megjelenő szavaktól jéggé fagyott a vér az
ereimben.
Ellamore szexbotrány.
Azonnal Aspenre néztem. Amikor a tekintetünk találkozott,
láttam, hogy az arca holtsápadt. Rögtön a távirányítóért
nyúltam a pult alá. Amikor megtaláltam, benyomtam a
feliratok gombját.

„Az Ellamore Egyetem röplabdacsapatának másodedzőjét,

Vander Wilsont kirúgták délután, mert intim kapcsolatba lépett
az egyik elsős játékossal, Allison Belfriesszel. A vádak szerint
Wilson és Belfries viszonya a szezon elején kezdődött, és egy
héttel ezelőttig tartott, amikor Wilson felesége kettesben találta
őket. Amikor Wilson véget akart vetni a kapcsolatnak, Belfries
mindent bevallott a vezetőedzőnek. Az egyetem vezetősége
azonnal elbocsátotta, de egyelőre nem nyilatkoztak az esetről.
Erről még később bővebben…”

– Mennem kell – nyögte Aspen elakadó lélegzettel, lekapta

a táskáját a pultról, és már le is ugrott a bárszékről. – Én
nem… Ez… Sajnálom. Fizethetek? Odafordultam felé, és már
előre féltem attól, amit tudtam, hogy látni fogok az arcán. Nem
volt hajlandó rám nézni. A bőrét vörösre festette a szégyen, és
a torka fel-le liftezett, ahogy hatalmasakat nyelt.
– Aspen… – kezdtem, készen arra, hogy harcoljak érte. De
mégis hogyan?
Én éppen eldöntöttem, hogy megéri, akkor meg miért kellett
az univerzumnak kihúznia a lábunk alól a szőnyeget?
– Ne! – könyörgött elcsukló hangon, és a szempilláján
könnyek ültek. Összeomlottam. Már készen álltam rá, hogy
kiálljak magunkért. Nem voltunk olyanok, mint azok, akikről a
hír szólt. Mi nem voltunk házasok, nem lettünk volna hűtlenek
senkihez. És ha jól emlékszem, Wilson edző a harmincas évei
végén járt, vagy húsz évvel idősebb lehetett Allison
Belfriesnél.
De Aspen üres, zaklatott, bűntudattal teli tekintete
emlékeztetett rá, hogy a mi helyzetünk igazából rosszabb
lenne.
Az Ellamore-on a röplabda közel sem volt olyan nagy szám,
mint a foci. Aspen pedig tényleg a tanárom volt, aki jegyet
adott nekem irodalomból. A médiában sokkal nagyobb ügyet
csinálnának belőle, mint egy egyszerű edző-sportoló
kapcsolatból. És mindennek ő inná meg a levét. Őt vonnák
felelősségre, ő kapná a lealacsonyító jelzőket, az ő jövője
menne tönkre. Minden rajta csattanna, én viszont megúsznám
egy karcolás nélkül.
Nem számított, mennyire akartam őt, nem számított, milyen
csodásan éreztem magamat mellette, nem tehettem ezt vele.
Csak ő hozott volna áldozatot, én nem.
És ezt gyűlöltem.
Hátraléptem egyet, bólintottam, hogy megmutassam, hogy
megértettem, és elengedtem a küzdelmet. Te jó ég, úgy
éreztem, mintha kettészakadnék, hogy el kellett engednem ezt
a reményt.
– A számlája, dr. Kavanagh! – bukkant fel mellettem Lowe,
aki már vissza is tért a konyhából.
Tudtam, hogy csak segíteni akar, mert látta, mi történt,
mégis bosszantott a közbelépése. Nem akartam, hogy bárki is
tudja, mi történt köztünk. És azt még kevésbé akartam, hogy
lássa, milyen kurvára fájt. Mindig is feldühített, ha valaki
meglátta a sebezhető oldalamat. A legszívesebben behúztam
volna a srácnak egyet. Igazából bármilyen erőszakos kitörés
megtette volna, csak tűnjön el a mellkasomból ez a szaggató
érzés. És mivel Lowe éppen kéznél volt…
Aspen meghökkent, az arca elvörösödött, ahogy nagyokat
pislogott Lowe-ra:
– Tudja… Tudja, hogy ki vagyok?
– Igen. A barátnőmmel felvettük a klasszikusok óráját –
magyarázta Lowe.
 Aztán megvonta a vállát, és barátságosan rámosolygott. –
Igazából ön a kedvenc tanára.
Aspen elsápadt, de biccentett, és próbált mosolyt erőltetni
az arcára, amikor odaadta neki a húszast, hogy fizessen.
Lowe a kassza felé fordult, és egy pillanatra rám nézett, de a
tekintetéből nem tudtam kiolvasni semmit, és amikor elfordult,
úgy éreztem, mintha magamra hagyott volna.
Aspen ott állt a bárpult túlsó oldalán, most mégis
elérhetetlenné vált.
Nem beszéltünk, amíg vártuk, hogy Lowe odaadja neki a
visszajárót. Még csak nem is néztünk egymásra. Csak a
szemem sarkából figyeltem, ahogy a mellkasához szorította a
táskáját. Én karba fontam a kezemet, és dühöngtem, mert
semmit sem tehettem, hogy ezt helyrehozzam.
Lowe túl hamar visszatért, és Aspennek el kellett mennie.
Az agyam lázasan kutatott a tökéletes megoldás után, de hiába.
Aspen egy tízest a borravalós üvegbe tömött, aztán elfordult
és elsietett. Még csak el sem köszönt.
Összeszorított foggal meredtem Lowe-ra, aki hosszan
kifújta a levegőt.
– Hát… Ez elég szarul jött ki neked. Keserű nevetéssel
csóváltam meg a fejem:
– Ja. – A rohadt életbe! Még mindig meg akartam ütni
valamit. – Kell egy ital. Felkaptam az első üveg whiskyt, ami a
kezembe akadt, felfordítottam egy poharat, és szép nagy
adagot öntöttem a piából. Egy hajtásra lehúztam, a levegő
sziszegve hagyta el a tüdőmet.
A következő pillanatban megláttam, hogy Jessie
kegyeskedett kijönni az irodájából. Összehúzott szemmel
nézett rám, mire hasonló tekintettel válaszoltam. Felvont
szemöldökkel, kihívón néztem rá, miközben újabb italt
öntöttem magamnak.
Ujjával fenyegetőn rám mutatott.
– Ezt kifizeted, Gamble!
 Miután elfordult, és a kijárat felé indult, vasvilla szemmel
meredtem utána:
– Nem, nem fogom.
Aztán lehajtottam a következő felest.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

„Az álmok valóra is válhatnak, különben a természet nem

ösztönözne bennünket arra, hogy álmodjunk.”
– John Updike –

Aspen

A kényelmes két szoba-nappalis házam egy olyan utca

közepén állt, ahol az előkertekben fák nőttek, a hátsó
kertekben pedig gyerekjátékok hevertek. A középosztálybeli
amerikai álom megtestesülése. Ez volt az első hely, ahol
egyedül laktam, távol a szüleimtől.
Itt szabadságra leltem. A beköltözés utáni első pár hétben
kicsit elszaladt velem a ló, már amit nálam ez jelentett. Őrült
árnyalatokra festettem a falakat, például mandarinszínre és
akvamarinkékre. Abszolút össze nem illő törülközőket és
evőeszközöket vásároltam, pontosan azért, mert nem
passzoltak össze. Aztán elmentem és vettem egy üveg bort,
hogy ünnepeljek.
Ha a szüleim láttak volna…
Persze pontosan azért csináltam, mert tudtam, hogy
elleneznék. Azért, és mert imádtam ezeket a színeket, és
imádtam az össze nem illő cuccok tömkelegét, és tenni
akartam valami emlékezeteset, hogy ünnepeljek.
Kicsi lázadás volt, de esetemben elég nagynak számított.
Végre a saját életemet élhettem, és megbecsültem minden kis
függetlenséget.
A kádban olvasás? Ó, nyilván minden adandó alkalommal
csináltam. Négy hónapja éltem Ellamore-ban, és ez afféle
szombat reggeli rituálé lett számomra. Egyébként meg nagy
szükségem volt valamire, ami kicsit jobb kedvre derít. Kedd
óta lehangolt voltam, azóta, hogy végleg otthagytam a
Forbiddent – és Noelt.
 Az összes aromaterápiás, levendulaillatú gyertyámat
kipakoltam a kád szélére, és meggyújtottam őket. A kis lángok
meleg, lusta fényt festettek a fürdő falára, a forró víz gőze
bepárásította a tükröket, és a pórusaimból kis izzadságcseppek
ültek ki a bőrömre. A lábamat a lefolyónál támasztottam le, a
hátamat a kád falának döntöttem, és a vizes hajamra
turbánszerűen feltekert törülköző remek párna volt a
tarkómnál.
A hab nagy részét a lábamhoz toltam, mert átáztatta a
papírkötésű könyvemet – rossz buborékok! –, de most, hogy
egy igen intenzív és vadul erotikus részhez értem a
történetben, hirtelen nem tudtam elfelejteni, hogy a mellem ott
lebeg közvetlenül a víz felszíne alatt. A combom
összedörzsölődött, a meleg víz úgy simította végig a testemet,
ahogy a főhős nyelve simult rá a hősnő bőrére. Nehezemre
esett egy helyben maradni, lapoztam, tudni akartam, mit fog
csinálni a lánnyal a következő oldalon, mert azt meg kell
mondjam, a férfi főszereplő igen találékony volt a testrészek
nyalogatását illetően.
Noel Gamble nyelvét juttatta eszembe, ahogy végigsiklott a
kulcscsontomon, hogy aztán megízleljen egy szeplőt. Nagyot
nyeltem, amikor a mellbimbóm bizseregni kezdett, és újra
megmozdítottam a lábamat, összedörzsöltem, hogy enyhítsek
egy kicsit a felgyűlt feszültségen. Ezzel csak rontottam a
helyzeten. A regényben a főhős keze éppen a feszes hason
kalandozott, majd a puha combok közé siklott, mire muszáj
volt nekem is megfeszítenem az izmaimat odalent.

– Most már az enyém vagy, Isabelle! – morogta a fülébe

durva hangon, de az ujjai gyengédek maradtak.
A fenébe is, miért nem tud nekem is ilyen béna szöveget
mondani valaki? De aztán felrémlett a fejemben Noel
szavainak visszhangja.
„Akarsz hallani egy titkot? Durván beindultam rád az
iskola első napján.”
Nyöszörgés szaladt ki az ajkaim közül, és becsuktam a
könyvemet. A fejemet betöltötte az a bizonyos M betűs szó.
 Az első szexuális élményem okozta trauma után a
terapeutám azt javasolta, hogy az önkielégítéssel tanítsam meg
magamnak, hogy a szex lehet jó érzés is, nemcsak fájdalmas,
ijesztő és bénító. Tizenöt éves voltam, és mélységesen kínosan
érintett az egész beszélgetés. Utána vagy három hónapba telt,
mire újra a szemébe tudtam nézni, és még három évbe, mire
egyáltalán képes voltam fontolóra venni az ötletet.
A pár alkalom, amikor megpróbáltam magamnak örömöt
okozni, kínos és kellemetlen volt, egy cseppet sem álltam
utánuk lelkesebben a szexhez. Csak az idő és a romantikus
regények segítettek. Most viszont nem fagyott csirkeként
kezdenék neki. A testem nagyon is nyitott volt az ötletre.
Félretettem a könyvemet, és arra jutottam, hogy egy újabb
kísérlet nem árthat. Behunytam a szememet, és azonnal
megjelent előttem egy arc, a kék szemek és a sötét, szélfútta
haj.
Csak egyszer láttam őt az órán, mióta otthagytam a bárt
kedden. Az egy óra alatt kétszer találkozott a tekintetünk.
Mindketten azonnal elkaptuk a pillantásunkat, mintha egyetlen
összenézés is túl nagy kísértés lenne. A szívem szakadt bele,
hogy rá sem nézhetek, mert Noel Gamble maga volt a
művészet, Isten bocsánatkérése a világ átlagos pasijaiért.
Az ujjaim megtalálták a legérzékenyebb pontot, felnyögtem,
a hátam ívbe hajlott, a víz felkavarodott, ahogy minden egyes
idegvégződés életre kelt a testemben. A lelki szemeim előtt
Noelt láttam, ahogy mellettem fekszik, az arcát a párnámon
pihenteti, és arról suttog nekem, hogy milyen hatással voltam
rá, amikor először látott.
Elakadt a szavam, ahogy a csúcsra értem, és véletlenül
kifröcsköltem a vizet a kádból, sikeresen eloltva a gyertyákat
és eláztatva szegény könyvemet. De megérte, ó, de még
mennyire megérte! Jó, persze semmi sem igazolja egy szent
könyv megrongálását, de abban a pillanatban úgy voltam vele,
hogy maximum veszek egy másikat.
Most komolyan… Az első orgazmusom. Jó érzés volt.
Fantasztikus. A két sráccal, akik nem erőltették rám magukat,
sosem tudtam annyira ellazulni, hogy megkongassák a
harangomat, és amikor egyedül próbálkoztam, mindig idő előtt
leálltam. Most viszont, egy kis Noel Gamble-ingerbevitellel és
az elázott könyvemmel, minden szép és jó volt.
Ünnepelnem kellene. Fagyival. És talán egy kis csokival. És
borral.
A levendulás gyertyáktól el kellett volna lazulnom, de
ehelyett úgy éreztem, tele vagyok energiával. A lábujjammal
kihúztam a dugót, és felálltam. Ahogy a víz lepergett rólam,
vadnak és érzékinek éreztem magam. Szexinek.
Hm… Vajon egy jó orgazmustól mindig szépnek érzi magát
az ember?
Magamban dudorászva kiráztam a hajamat a törölközőből,
és megtörülköztem. Most az egyszer nem gondoltam arra,
hogy gyúrnom kellene a hasamra, vagy hogy kezdenem
kellene valamit a combomon rezgő hájjal. Egyetlen önkritikus
hang se szólalt meg, ami mindig felbukkant, ha meztelen
voltam.
Bakker, mi a fenéért vártam ezzel ilyen sokáig?
Felnevettem.
– Köszönöm, Noel Gamble!
Válaszként egyszer csak a bejárati ajtó csengőjének hangja
hatolt át a fürdőszobám falán.
– Basszus! – Ledobtam a törülközőt a földre, és a ruháimért
nyúltam. El se tudtam képzelni, ki lehet az ajtóm előtt. Ugyan
rendeltem pár cipőt a neten, de a csomagkövető oldalon azt
írták, csak hétfőn érkeznek meg. Mondjuk, az idő stimmelt a
postához, és nem igazán voltak barátaim, akik csak úgy
bejelentés nélkül beugrottak hozzám. Persze lehetett valami
házaló ügynök vagy Jehova tanúja is, de mégis a postásra
tippeltem.
Mivel nem számítottam rá, hogy bárki is az, sokáig marad,
nem vesztegettem az időt a melltartóra, csak felhúztam a
pamutbugyit, a levágott szárú farmersortot és a csíkos,
barackszínű hosszú ujjú pólót, amit már odakészítettem a
szennyeskosár tetejére. Mezítláb, még mindig nedves hajjal
felrántottam a fürdőszoba ajtaját, és végigsiettem a lakáson.
 Még csak ki se néztem az ablakon, hogy ellenőrizzem, ki a
vendégem. Simán elfordítottam a kulcsot, és kinyitottam a
bejárati ajtót, felkészülve a futár mosolygós üdvözlésére.
Amikor helyette Noellel találtam szembe magam, döbbent kis
sikkantás szakadt ki belőlem, hátraugrottam, és gyorsan
eltakartam a melltartó nélküli mellkasomat a kezemmel.
Az arcomat még egész biztos pírba borító orgazmus
ragyogását felváltotta a rémült zavar. Te jó ég, valahogy
idevonzottam, amikor rá gondoltam, miközben magamhoz
nyúltam? Milyen voodoo szar volt azokban a gyertyákban?
Vennem kell még belőlük.
– Én… – kezdte, és már nagyra nyitotta a száját, mintha
készen állt volna belekezdeni valami hosszú magyarázatba
arról, hogy miért is jött. De aztán a tekintete lejjebb siklott, és
a szája úgy maradt, tátva. Egy szó sem jött ki rajta. A csupasz
lábamra levándorolt a tekintete, és a beleköltöző elismeréstől
mintha végigbizsergett volna minden belső szervem.
Most, hogy a testem már tudta, milyen csodálatos és
felszabadító lehet a gyönyör, készen álltam egy újabb adagra.
És ezúttal kinek kell az emlék, ha jöhet helyette az igazi: egy
darab Noel Gamble, házhoz szállítva.
Ami egyébként teljesen, borzalmasan helytelen volt.
– Mi a fenét csinálsz itt? – fakadtam ki, és szorosabbra
fontam magam körül a karomat, mert a mellbimbóimat
egyáltalán nem érdekelte, hogy az előttem álló férfi
tönkreteheti a karrieremet. Feszesen kidomborodtak, mintha
alig várták volna, hogy jöjjön a kettes számú nagy O. Önző kis
ribik.
– Én… – próbálkozott újra, de ezúttal sem jutott sokkal
tovább, mert a tekintete megtorpant a karomon, ahol a bőröm
libabőrös lett. – A rohadt életbe! Ugye nincs rajtad melltartó?
– Az arcomra nézett, és teljesen lesápadt. – És most jöttél ki a
zuhany alól…
A bimbókat továbbra is határozottan takartam az egyik
karommal, a másikkal pedig kisöpörtem a vizes hajamat az
arcomból.
 – A kádból, ami azt illeti – helyesbítettem.
Erre felnyöszörgött, konkrétan nyöszörgött. Felemelte a
kezét, hogy elhallgattasson, aztán oldalra fordult, hogy ne
nézzen egyenesen rám, és ökölbe szorított kezét a szája elé
kapta.
– Te jó ég, milyen ördögi vagy! Most meztelenül látlak
magam előtt, a habos vízben, egy csomó gyertya között, ahogy
könyvet olvasol.
Azta, jól csinálta!
– Ne felejtsd ki, hogy milyen nedves voltam! – tettem
hozzá, mert a fenébe is, mindig olyasmit mondtam ennek a
srácnak, amit nem szabadott volna. Miért hagytam volna abba
éppen most?
Hitetlenkedve meredt rám.
– Meg akarsz ölni, ugye?
Elhátrált, és lerogyott a tornácon álló rattanfotelbe, ahol én
szoktam iszogatni vasárnap reggelente a cappucinómat olvasás
közben. Engem szinte elnyelt a fotel, de Noel széles alakját
támasztva kicsinek és nevetségesen csajosnak tűnt. Amitől
Noel még a szokásosnál is férfiasabb hatást keltett.
– Mi a szart csinálok itt? – mormolta maga elé, és a
tenyerébe temette az arcát.
Nagyot nyeltem, szemétnek és gonosznak éreztem magam
azért, amit mondtam, hogy tovább kínoztam, amikor nem
kellett volna. De ő jött el hozzám.
Ő kezdte.
Bármennyire szerettem volna leszidni, amiért megzavarta a
köztünk levő szexuális feszültség darázsfészkét, csak arra
tudtam gondolni, hogy idejött, hogy lásson engem, miközben
én őt képzeltem magam elé önkielégítés közben. Az, akire
vágytam, vissza akart kapni. Még most is akart engem.
Izgalmas, szívszorító és csodálatos volt a tudat.
Lecsúsztam a földre a nyitott ajtóban, leültem, felhúztam a
lábamat és átöleltem a térdemet, így vártam, hogy megvívja
magában a belső csatáját.
 Végül felemelte a fejét, hogy rám nézzen, ami mintha
megint megrendítette volna:
– Istenem, annyira… – Megrázta a fejét.
A bőröm felforrósodott. Még soha, senkinél nem éreztem,
hogy ilyen ámulatba ejtettem volna. Szívás volt, hogy az első
ember, akivel fellángolt a szikra, abszolút tiltott volt, de mégis
imádtam, milyen hatással volt ez az érzés az egómra.
Egy másodpercig figyelt, aztán megrázta a fejét, és azt
mondta:
– Töltsd velem a napot!
Vigyorogni és sóhajtani akartam, bár a vállam rögtön
megereszkedett.
– Noel, megbeszéltük kedden…
– Nem, igazából semmit sem beszéltünk meg. Egyszerűen
elmentél, és… – Már nyitottam a számat, hogy vitába szálljak
vele, de felemelte a kezét, hogy megállítson. – Teljesen
megértem, hogy miért. De azóta történt valami.
– Oké – bólintottam, és minden észszerűség ellenére
reménykedni kezdtem, hogy valami csoda történt, és az
Ellamore megváltoztatta a tanár-diák kapcsolatra vonatkozó
szabályait. – Mi történt?
Nem válaszolt rögtön. Olyan sokáig meredt maga elé
összevont szemöldökkel, hogy már majdnem megkérdeztem,
minden rendben van-e, amikor végre folytatta.
– Most végeztem a súlyzós edzéssel… és rögtön idejöttem.
– O…ké – hagytam helyben lassan. Nem úgy nézett ki, mint
aki egyenesen az edzésről jött. A múltkor tréningnadrágban
volt, és nedves volt a haja. Most sötétbarna nadrág és fekete-
szürke csíkos, hosszú ujjú póló volt rajta, ami rásimult
mellkasa kidolgozott vonalaira, és túl dögösnek tűnt ahhoz,
hogy a tornácomon üldögéljen.
Hosszan kifújta a levegőt, mielőtt tovább beszélt volna.
– Az edző mindenkit összehívott, és elbeszélgetett velünk. –
A baljós hangjából már tudtam, hogy nem fog tetszeni, amit az
edzője mondott. – A röplabdás botrány meg a vele járó média-
hercehurca miatt úgy döntött, hogy új szabályt hoz. Ha
bármelyik srácot rajtakapják a csapatból az egyetem
dolgozójával vagy oktatójával félreérthető helyzetben, azonnal
kirakják a fociprogramból. És mivel nekem ösztöndíjam van…
– Elveszítenéd, és el kellene menned az Ellamore-ról –
fejeztem be helyette.
– Igen – ismerte be, és a hangja egy kicsit remegett.
Lehunytam a szemem.
– Biztosíthatlak róla, hogy nem tervezem elmondani az
edződnek…
– Tudom – vágott a szavamba bosszúsan. – Nem ezért
vagyok itt. Kinyitottam a szemem, és zavartan, összevont
szemöldökkel néztem rá.
– Akkor miért jöttél ide?
– Mert… Mert látni akartalak – hadarta, mintha azzal, hogy
gyorsan mondja ki a szavakat, bátorságot tudna önteni
magába.
Meglepett, ideges, zavart nevetés szakadt ki belőlem.
– Sajnálom, de… most közölted, hogy a kockázat kétszeres
lett. Most már mindkettőnk életére hatással lenne, Noel, nem
beszélve arról, hogy mit tenne a testvéreiddel, akik számítanak
rád!
– Tudom – nyögött fel, és összeszorította a fogát. – Muszáj
volt őket megemlítened, ugye?
– Valakinek muszáj. És mivel én vagyok hatalmi
helyzetben, nekem kell vállalnom a felelősséget, és nemet
mondani. Már így is túl messzire mentünk. Itt meg kell
állnunk.
– Nem! Hallgass meg! Kérlek! – A kétségbeesés a
hangjában a szívemig hatolt. Gyűlöltem, hogy én teszem
boldogtalanná. – Azért engedtelek el kedden, mert tudtam,
hogy ha bármi is történne köztünk, csak neked kellene
viselned a következményeket. És ez nem tetszett. De most…
most már mindketten egyforma kockázatot vállalnánk. Nekem
is ugyanannyi lenne a veszítenivalóm. Szóval… most már
egyforma a helyzetünk.
Ideges nevetéssel ráztam meg a fejemet.
– Ennek semmi értelme. Hogy javasolhatod… Azok után,
hogy megvitattuk, milyen következményei lennének
mindkettőnkre nézve?
– Azért, mert tudom, hogy mik a következmények.
Pontosan tudom, mi történne, ha belekezdünk valamibe, és
lebukunk. De most… Most azt akarom tudni, mi lenne a
következménye annak, ha nem kezdenénk bele.
– Noel… – suttogtam. Kihallhatta a visszautasítást a
hangomból, mert azonnal a szavamba vágott.
– Azt hittem, megőrülök, Aspen! A húgom napi szinten hív
az újabb problémákkal. Az anyám hetek óta nem járt otthon,
és bűnös, önző rohadéknak érzem magam, amiért nem vagyok
mellettük. Közben kidolgozom a belem minden este, hogy
elég pénzt keressek, hogy segíteni tudjam őket, és próbálok
vállalható jegyeket szerezni, és… Mindenki valami mást vár
tőlem a környezetemben, mindenki azt hiszi, hogy valami
gondtalan focihős vagyok, akinek nincs miért aggódnia a
következő meccsen vagy a formáján kívül, vagy esetleg azon,
hogy melyik lányt viszi haza este. Te vagy az egyetlen, aki
mindent ért, mindkét oldalt. Én… én… érzek valamit irántad,
mintha valami kapcsolat lenne köztünk. És… basszus, nem
tudom, hogy fogalmazzam meg! Tudod, mennyire béna
vagyok a szavakkal.
Közelebb húztam a térdemet a mellkasomhoz, mert úgy
éreztem, a szívem menten kiugrik a helyéből. Bár győzködtem
magam, hogy hallgassak, mégis megszólaltam:
– Eddig elég jól csinálod.
Rám nézett, a szemében túlcsordultak az érzelmek, a szája
sarka pedig boldogan felfelé görbült.
– És nem csak testi dolog – folytatta. – Mármint persze, a
kémia köztünk, azta… De én… szeretek veled lenni.
Szeretem, hogy ismersz… engem. És élvezem, amikor többet
tudok meg rólad. Én csak… tudni akarom, milyen lenne, hogy
mit hagynánk ki, ha nem tennénk semmit. Tudni akarom, hogy
van-e itt valami… több. Mi van, ha… basszus, nem is tudom!
Mi van, ha megéri mindent kockára tenni azért, hogy együtt
legyünk?
Lehetetlennek tűnt, hogy bárki egyáltalán mérlegelje, hogy
ilyen kockázatot vállaljon értem. Rita, akit szinte anyámként
szerettem, nyilván nem táplált ilyen erős érzéseket irántam.
Sosem tette kockára a munkáját vagy a családját a kedvemért.
Amit Noel mondott, végképp ledöntötte a védőfalaimat.
Beharaptam az ajkamat, és tépelődve néztem rá. A fenébe is, a
szemében könyörgés ült.
– Nagyon szar heteim voltak – mondta. – Fáradt vagyok és
stresszes, és hosszú ideje ez az első szabadnapom. És csakis
veled akarom tölteni. – Megadón felemelte a kezét, és
megrázta a fejét. – Nem lesz semmi piszkos játék, esküszöm!
Meg sem említem a szexet. Csak veled akarok lenni. Lehet
teljesen plátói a dolog.
Bár magamban megállapítottam, hogy én lehetek a világ
legostobább nője, hangosan mégis azt kérdeztem:
– És mire gondoltál?
Az egész teste elernyedt, mintha a megkönnyebbülés
minden izmát ellazította volna. Aztán elvigyorodott.
– Van egy park a folyóparton, elsősként az egyik
csapattársam mutatta meg.
Úgy egy órára van innen. Senki nem ismerne fel minket, és
mivel szabadban, emberek között lennénk, nem lenne akkora a
kísértés, hogy megpróbálkozzak valami… helytelennel. –
Felvonta a szemöldökét, és magabiztos kis mosolyt villantott
rám. – Na, mit mondasz? Adsz nekem egy napot?
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

„Nincs bensőségesebb dolog az életben, mintha megért

valaki. És te is érted azt a másikat.”12
– Brad Meltzer: A belső kör –

Noel

– Ez a hely bámulatos!
Az ámulat Aspen hangjában mosolyt csalt az arcomra,
miközben leállítottam Ten kocsiját a vendégparkoló szélén.
– Valahogy sejtettem, hogy tetszeni fog.
Előttünk hosszú, lejtős gyep terült el, a végén váratlan
meredély vezetett a folyó partjához. A fű zöld volt és rövid,
bár egy-két helyen már más növények is növekedésnek
indultak.
Néhány család pikniktakarón élvezte a napot, mások kutyát
sétáltattak, vagy hagyták, hogy a gyerekeik kergetőzzenek a
nagy, nyílt téren. Mögöttük a macskaköves járda két oldalán
kis bódékból árulták a portékájukat az árusok.
– Honnan hallottál erről a helyről? – kérdezte Aspen,
miközben kinyitotta az ajtót.
– A szobatársam, Ten hozott el ide egyszer. Ezen a
környéken lakik, és enni akart egy corn dogot. Azt hiszem,
egész úton szívattam, hogy kirángatott ide – rávigyorogtam –,
de az a fránya corn dog tényleg jó volt, szóval utána be kellett
fognom.
– Vagyis azért hoztál ide, mert vágytál egy kis rossz
minőségű kolbászra, amit kukoricás bundában sütöttek ki
fritőzben?
– Dehogyis. – Hátranyúltam a hátsó ülésre a labdáért, amit
bedobtam, mielőtt elindultam volna hozzá. Feltartottam, és
megpörgettem az ujjamon, mielőtt folytattam. – Drága
professzor, ma megtanulod, hogy kell focizni.
Aspen felvonta a szemöldökét. Inkább tűnt kíváncsinak,
mint elborzadtnak.
– Komolyan? És miből gondolod, hogy még nem tudom,
hogy kell játszani? Oké, ezzel sikerült meglepnie. Gyanakodva
sandítottam rá.
– Miért, tudod?
A szája sarka felfelé görbült, és te jó ég, annyira szexi volt,
ahogy az ajka mindentudó kis ívbe feszült! Emlékeztetnem
kellett magamat, hogy ma nem érhetek hozzá. Szó sem lehet
semmi szexuálisról. Csak barátságos együttlét. Ismerkedés.
Arra viszont rájöttem, mit jelent ez a kis mosoly, és
felnyögtem:
– Basszus, tudod!
Az egész arca felragyogott.
– Tavaly hasítottam a fantasy footballban – ismerte be nem
kis büszkeséggel a hangjában.
Hátravetett fejjel felnevettem.
– Te jó ég! Fogalmam sem volt róla, hogy szereted a játékot.
Ahogy az órán viselkedtél, azt hittem, utálod a focit, de… –
Ekkor ébredtem rá, hogy a viselkedésének semmi köze sem
volt ahhoz, mi a véleménye magáról a sportról, csak ahhoz,
hogy milyen élményei voltak a sport egy bizonyos játékosával.
Kifújtam a levegőt. – Oké. Hűha! Ha tudtam volna, hogy
rajongó vagy, ráveszlek, hogy gyere el az edzőmeccsre pár
héttel ezelőtt.
– Ne aggódj, ott voltam!
– Akkor láttál? – A szemöldököm a magasba szaladt, és
magamra mutattam.
Aspen bólintott, és ezek után muszáj volt többet tudnom. –
És mit gondoltál?
Pajkosan felcsillant a szeme, megkerülte Ten kocsiját, hogy
mellém tudjon lépni.
 – Azt gondoltam, hogy te lehetsz a következő Rodgers.
– Basszus! – ráztam a fejemet. – Nem lehet!
Kivette a labdát a kezemből, én meg csak figyeltem, és
esküszöm, beindultam attól, hogy mennyire érdekelte a dolog.
– Hm… – Kipróbált többféle fogást, mielőtt rám sandított
volna. – Tudod, most esett le, hogy még soha nem fogtam
focilabdát korábban.
Nem tudtam elhinni, de közben mégis elhittem. Megráztam
a fejem, és visszavettem a labdát.
– Akkor itt az ideje a leckének. – Megfogtam a kezét, és
elindultam vele a gyepre. – Megtanítok neked mindent, amit a
labda dobásáról tudni kell.
Az első öt percben csak beszéltem, és megmutattam neki,
hogyan kell tartania a vállát és a csípőjét, hogy hol legyen a
könyöke, és hogyan fogja a kezében a labdát. Amikor a
tényleges dobást kellett demonstrálnom, megláttam egy
kissrácot úgy húsz méterre tőlünk.
– Hé, kölyök! – kiáltottam oda neki. – Kapd el! – A srác
azonnal bólintott, és pozícióba állt, én meg hátralendítettem a
karomat, és szép, lassú ívben eldobtam neki a labdát. Minden
különösebb erőfeszítés nélkül elkapta és visszadobta nekem.
Aspen tapsolt neki, és megdicsérte, milyen ügyes volt.
Amikor viszont a kezébe nyomtam a labdát, idegesnek tűnt.
– Hülyén érzem magam – vallotta be, ahogy mögé álltam,
hogy beállítsam a tartását.
Felvontam a szemöldököm.
– Ne aggódj, dögös vagy!
Elégedett voltam, hogy a már rajta levő ruhák mellé csak
egy sportcipő meg egy melltartó felvételét engedélyeztem
neki, amikor kirángattam a házából reggel. A laza, kényelmes
szerelés tökéletes volt a dobáláshoz, ráadásul nézni is
imádtam. Ez a szett kiemelte a legjobb vonásait, azt, aki
valójában volt.
Nevetve belekönyökölt a gyomromba.
 – Valószínűleg úgy fogok dobni, mint egy lány.
– Lány vagy, szóval kit érdekel?
Amikor megfelelőnek ítéltem a tartását, hátraléptem, és
hagytam, hogy dobjon egyet a kissrácnak. A fiú kicsit futott
érte, és fel is kellett ugrania, de boldog kiáltással sikerült
leszednie a labdát.
– Nem is rossz – biccentettem elégedetten.
Aspen kétkedő pillantást küldött felém, de én csak
vigyorogtam. Tényleg úgy dobott, mint egy lány.
– Akkor akarsz játszani? – kérdeztem.
Az elkapónk és pár barátja belementek egy touch ball
meccsbe, és úgy tűnt, azt se bánják, hogy a lányt is be kell
venni a buliba. Igazából szerintem az első öt perc után
mindegyik belezúgott kicsit Aspenbe. Olyan jó humorral
kezelte az egész helyzetet. Nevetett a hibáin, játékosan
beszólogatott az ellenfélnek, amikor felálltunk a
kezdődobáshoz, állította, hogy letarolja őket. És basszus,
annyira jó volt nézni, valahányszor hozzá került a labda.
Nevetett, amikor sikerült kicseleznie valakit. Még soha senkit
nem láttam nevetni focizás közben.
Szinte el se tudtam hinni, hogy ez ugyanaz a szigorú,
mindig komoly, karót nyelt nő, aki az irodalomórámat tartotta.
Amikor Aspen Kavanagh elengedte magát, akkor tényleg
elengedte magát.
Késő délután a srácoknak haza kellett menniük, én pedig
farkaséhes lettem, akárcsak Aspen. Amikor a hasa hangosan
megkordult, a gyomrára szorította a kezét.
– Szóval hol van az a corn dogos stand, amiről ódákat
zengtél?
A testmozgás rózsás pírt csalt az arcára, és a szeme… a
fenébe is, zöld szeme csillogott az élettől! Azt hiszem, egész
nap tudtam volna bámulni, amikor így nézett ki.
– Mi az? – kérdezte, és furcsa tekintettel pillantott rám,
miközben kibontotta a haját a lófarokból, amibe felkötötte a
focizáshoz. Amikor ujjával fésülni kezdte a hajtömeget, és az a
hátára omlott, meg kellett ráznom a fejemet. Ki ez a nő, és
hogy lehettem olyan szerencsés, hogy egy egész napra
megkaptam?
Még ha el is mondtam volna, senki sem hitte volna el
nekem, hogy dr. Kavanagh corn dogot evett, az ujjával fésülte
ki a haját, és kamaszfiúkkal flörtölt, aztán meg a nyelvét
nyújtotta rájuk, ha touchdownt futott. Örültem, hogy nekik
fogalmuk sem volt róla. Örültem, hogy csakis az enyém volt.
– Semmi – mormoltam, és megfogtam a kezét. – Keressük
meg azt a standot!
Vettem kettőnknek hat corn dogot, és találtunk egy szabad
asztalt, annál ültünk le egymással szemben enni.
Tetszett, hogy van étvágya. Egyáltalán nem feszélyezte,
hogy előttem kell ennie, és az sem, hogy két corn dogot
rendelt. És ahogy a száját kerekítette, amikor a foga közé vette
a bundás virslit, nos… azt nem nézhettem túl sokáig. Az
agyam már így is olyan területre tévedt, ahova nem szabadott
volna neki. Sajnos hiába kaptam el a tekintetem, így is az volt
minden vágyam, hogy megérintsem.
– Tudod – szólalt meg, miután végzett az első corn doggal,
és nekiállt a másodiknak –, nem is tudom, mi a főszakod.
Rásandítottam.
– Üzleti menedzsment. Miért?
Felvonta a szemöldökét, aztán tele szájjal kibökte:
– Komolyan?
Megvontam a vállamat, és az üres pálcikákat sorban
bedobtam a közeli kukába.
– Hát, tudod, nem vagyok valami jó irodalomból. A matek
és a természettudományos tárgyak sem állnak közel hozzám.
A történelem sosem érdekelt, de megállom a helyemet
közösségi helyzetekben, és szeretem vezetni a csapatot a
pályán. A srácok hallgatnak rám, és, nem is tudom, felnéznek
rám, asszem. Ez az egyetlen dolog, amiben tudtam, hogy jó
vagyok, szóval ennél maradtam, tudod, arra az esetre, ha az
NFL mégse jönne be.
 – Te tényleg szereted a focit, ugye? – Inkább kijelentés volt,
mint kérdés, de mintha csak most ébredt volna rá a válaszra.
– Persze. Miért játszanék, ha utálnám?
– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Csak… amikor az
irodámban azt mondtad, hogy az elkeseredettségről szól, akkor
nem éreztem úgy, hogy a világon mindennél jobban imádod.
– Ez… – Basszus, hogy tudnám ezt megmagyarázni? – Nem
tudom… Amikor focizni kezdtem a gimiben, akkor sikerült
először kivívnom néhány osztálytársam tiszteletét. A velem
született tehetségemtől olyan örömöt kaptam, ami… addiktív
volt. Szerettem a játékot, és kellett az az érzés, amikor csak
egy töredékmásodperced van arra, hogy gondolkodj és
cselekedj, hogy kitaláld, mi lenne a legjobb play abban a
pillanatban, mielőtt elérne egy százhúsz kilós védő. Amióta
Ellamore-ba jöttem, megszerettem a trükkök és a sport
finomságainak a megtanulását is, de… sokkal nagyobb a
nyomás. Sokkal nagyobb a tét. Már nem csak a szórakozásról
szól. Most ez jelent mindent, és ez tompít egy kicsit az
élvezeten. De a válasz a kérdésedre… Igen. Még mindig
szeretem. Nagyon.
Aspen bólintott, mint aki érti.
– Ha bármit csinálhatnál a világon, és semmi más miatt nem
kellene aggódnod, akkor mit csinálnál?
Az első gondolatom ő volt. Az, hogy vele lennék. De
tudtam, hogy most hivatásra gondolt.
Megvontam a vállamat.
– Nem tudom. Nem igazán jut eszembe semmi, amit jobban
szeretnék a focinál.
– Tanítanád is másoknak, ha te már nem tudnál játszani?
Nagyon jól kezelted a srácokat ma. Szerintem nagyon jó edző
lennél.
– Hm… – Korábban erre még sosem gondoltam. – Igazából
nem is rossz ötlet. Büszkén kihúzta magát.
– Tudom. Amúgy elég okos vagy ahhoz, hogy azt csinálj,
amit csak akarsz.
 Tudni akartam, hogy tényleg a focit szereted-e a legjobban.
Pislogtam, és megráztam a fejemet.
– Te most azt mondtad, hogy okos vagyok? – Na, erre
varrjál gombot! Összeráncolta a homlokát.
– Persze, hogy okos vagy. Ezt mindig is tudtam. Komoly
agymunka kell ahhoz, hogy mindig pontosan azt a dolgot
mondd az órán, amivel a legjobban ki tudsz akasztani.
Nevetve ráztam meg a fejemet, és betoltam a negyedik corn
dogom végét is. Közben még mindig hízelgett, hogy okosnak
nevezett. Nem messze megláttam egy másik kajás standot,
lesöpörtem magamról a morzsákat, és újra Aspenhez
fordultam.
– Oké, ennyi elég volt belőlem! Rólad akarok többet hallani.
Bizonytalan mosoly ült ki az arcára.
– Rólam? Mit akarsz tudni rólam?
Áthajoltam az asztalon, úgy néztem rá, mint aki nagyon
komoly kérdést készül feltenni. Aztán halk hangon kiböktem:
– Mi a kedvenc fagyid?
Nagyot pislogott, aztán hátravetette a fejét, és felnevetett.
– Nem tudom. Vanília?
Felhúztam az orromat, és felhorkantam:
– Vanília? Ki választja a vaníliát, amikor annyiféle íz
létezik?
– Hé! – szólt rám félig nevetve, félig sértetten. – Ne
gúnyolódj az ízlésemen!
Neked mi a kedvenced?
– Ez könnyű. A Rocky Road.
– Érdekes. – Valami furcsa kis hangot adott ki a torkából,
aztán az állához támasztotta az ujját, és úgy tanulmányozta az
arcomat. – Vajon ez valamiféle szimbolikus utalás arra, hogy
milyen rögös volt az utad eddigi életedben?
Felhorkantam, és a szememet forgattam.
 – Na jó, elég ebből a hülyeségből, professzorasszony! Nem
minden az élet analógiája. Néha csak szereti az ember
valaminek az ízét. – Megnyaltam a számat, és közelebb
hajoltam hozzá, ahogy a szemem a szájára siklott. – Ahogy a
te ízedet is szeretem.
– Ne! – figyelmeztetett rögtön, és minden mosoly eltűnt az
arcáról.
Hátrahúzódott, és aggodalmas tekintettel nézett rám.
Baszki, elfelejtettem, hogy ma minden plátói marad!
– Kiment a fejemből. – Bűnbánón felemeltem a kezem, és
rögtön visszahúzódtam. – Az én hibám, bocsánat! Most
viszont megkívántam a fagyit. És ha már a másik dolgot nem
kaphatom meg, amit kívánok, jössz nekem egy nagy gombóc
Rocky Roaddal.
Felálltam, és rögtön a kezéért nyúltam, hogy magam után
húzzam. Sosem voltam nagy kézfogós, de ma élveztem, ahogy
összekulcsolódnak az ujjaink és a tenyerünk egymáshoz simul.
Volt valami kielégítő, ártatlan és mégis hihetetlenül erotikus
abban, ahogy egymás mellett sétálva, egy ritmusban lóbáltuk a
kezünket.

***

– Na, ezért vonszoltalak ide igazából – jelentettem be,

amikor már mindkettőnk kezében ott volt a két tele tölcsér. –
Egyedül nem vehettem volna fagyit.
Majdnem eszemet vette, ahogy Aspen nyelve gyors
mozdulatokkal nyalta a csokival és M&M’s drazséval borított
vaníliafagyiját.
– Mégis miért?
Felhorkantam.
– Mennyire béna már, ha egy srác egyedül megy a fagyis
pulthoz? Bakker, már az is gáz, ha két csávó megy oda! Csak
akkor van rendben, ha valami csaj rángatja oda akarata
ellenére.
 Az orrát ráncolva oldalba bökött a vállával.
– Akkor én vagyok a fagyialibid?
– Pontosan.
Tessék, tényleg vágott engem! Az sem érdekelt, hogy az
ötletet hallva nevetett a hülyeségemen. Imádtam a nevetését.
Együtt andalogtunk végig a sétányon, egymás kezét fogva,
eszegetve a fagyit, nézegetve a sok baromságot, amit a
bazárosok árultak. A házi készítésű ékszereken és a fura kis
bigyókon főleg csak nevettünk, de aztán Aspen meglátott egy
használtkönyves-standot.
Figyeltem, ahogy átlapozgatja a megviselt köteteket, és
lenyűgözött az arcán felragyogó lelkesedés. Itt igazán
elemében volt, és ez jól állt neki. Amikor talált egy olyan
regényt, ami láthatóan megragadta a figyelmét, kifizettem az
árusnak, még mielőtt tiltakozhatott volna.
– Nem kellett volna! – Bár szavakkal ezt mondta, a szeme
egészen mást üzent, ahogy hálásan magához ölelte a könyvet.
Az égnek emeltem a tekintetemet.
– Szívesen – böktem most én oldalba a vállammal. – Most
pedig keressünk egy kis füves területet, ahol letáborozhatunk
egy kicsit, és te olvashatsz.
A szeme elkerekedett.
– Te… azt ajánlod, hogy… olvassak? Megvontam a
vállamat.
– Persze, miért ne? Ma lazítunk, és azt csinálunk, amit csak
akarunk. Láttam a hálószobádat, rémlik? Tudom, mennyire
szeretsz olvasni.
– De ez… te csak… – Megrázta a fejét, láthatóan nehezen
találta a szavakat. – Ez lehet a legédesebb dolog, amit valaha
is ajánlott nekem valaki.
Nem akartam elhinni, hogy ennyire meghatotta a
felvetésem, nekem nem tűnt olyan nagy dolognak.
Meg is próbáltam lazára venni:
 – Igazából önző indokom van. Arra gondoltam, milyen
isteni lenne egy kis szunyálás a napon. És ha te olvasol…
– Várj, várj, várj! Azért hoztál randira, hogy alhass?
Amikor felvonta a szemöldökét, elnevettem magam, és
felemeltem a kezem.
– Hé, hé! Ki mondta, hogy ez egy randi? Azt hittem,
világosan megegyeztünk, hogy nem próbálkozom semmi
etyepetyével, ami randikon szokott történni. Csak együtt
akartam lógni valakivel, akivel szeretek együtt lenni, és olyan
dolgokat csinálni, amiket mindketten akarunk. És mivel látom
rajtad, hogy alig várod, hogy kinyithasd azt a könyvet, én meg
ölni tudnék egy óra pihiért, a kettő remekül működhetne
együtt.
A jelek szerint ennél több magyarázatra nem is volt
szüksége.
– Akkor jó – egyezett bele, mielőtt tovább győzködtem
volna.
Úgyhogy így tettünk. Egy nagy, girbegurba sziklának
dőltünk, kinyújottuk a lábunkat egymás mellett, és hagytuk,
hogy a nap fürdesse az arcunkat. Én behunytam a szememet, ő
pedig kinyitotta a könyvét.
Nem tudom, mennyi idő telt el, de már alkonyodott, amikor
felébredtem. Kipihentebbnek éreztem magam, mint hosszú idő
óta bármikor, aminek köze lehetett ahhoz, hogy a fejem Aspen
ölében nyugodott, és az ujjai a hajamat simogatták. A fenébe
is, marha jó érzés volt! Egy másodpercig csak feküdtem,
magamba szívtam az érzést, és próbáltam kitalálni, hogyan
került ide a fejem, és hogy hogyan juttathatnám újra ide, de
úgy, hogy nincs rajtunk ruha.
Amikor lap surrogását hallottam magam felett, felültem, és
nagyot ásítottam. Aspen azonnal elhúzta a kezét a fejemtől,
amit nagyon sajnáltam, de imádni valóan mosolygott rám,
ahogy letette a könyvét, és megkérdezte:
– Jobban vagy?
– Sokkal. – Kinyújtóztam, és észrevettem, hogy már a
könyv felénél tart. A fenébe! – Mennyi az idő?
 Mielőtt elaludtam, kivettem a telefonomat a zsebemből,
hogy ne nyomjon. Most megláttam magam mellett a fülön, és
már nyúltam is érte, de Aspen megelőzött a válasszal:
– Mindjárt hét.
– A francba! – Ten valószínűleg már magánkívül van.
Mintha olvasott volna a gondolataimban, a mobilom megint
megszólalt.
– Ó, igen – tette hozzá Aspen –, valami Zéró nevű srác
hívogat, azt akarja tudni, hol a kocsija.
Felnyögtem, és válaszoltam az üzenetre, közöltem a
szobatársammal, hogy vegyen vissza. Aspen elolvasta a
választ a vállam felett.
– Ezek szerint ez a Zéró a barátod?
– Ja – ismertem be, miközben zsebre vágtam a mobilt. – A
szobatársam. Ten a neve egyébként, de nyilván Zérónak
hívom. Ő is jár a kortárs irodalom előadásra. Oren Tenning.
Aspen felvonta a szemöldökét.
– Ó! – Abból, ahogy ezt mondta, rögtön levágtam, hogy
pontosan tudja, kicsoda Ten. – Nagyon… érdekes esszéket ír.
Felnevettem, aztán kicsit előrehajoltam, hogy beleszagoljak
a hajába. Pont olyan illata volt, amilyet képzeltem: levendula
és meleg napsütés.
– Azt el tudom képzelni! Biztos nagyon színes nyelvezetet
és nyers megfogalmazást használ, mi?
Aspen megdermedt.
A reakciója megijesztett, úgyhogy gyorsan elhúzódtam tőle.
– Mi a baj? – Aztán belém hasított. – Basszus, bocsánat!
Több eszem is lehetne, mint hogy más dolgozatairól meg
jegyeiről kérdezlek. Pedig megfogadtam, hogy meg se
említem ma az egyetemet.
– Nem, semmi baj, nem ezért akadtam ki. Mármint nem
mintha… – Megköszörülte a torkát, és lesütötte a szemét. Az
arcára rózsaszín pír ült ki.
 Megfogtam a kezét, mert féltem, hogy elszúrom a tökéletes
napunkat. Ugye nem gondolta, hogy elmondtam Tennek, mit
csinálok vele a kocsijában?
Már nyitottam a számat, hogy megnyugtassam, a
lakótársamnak fogalma sincs semmiről, amikor végre rám
emelte a tekintetét.
– Te… tényleg megszagoltál az előbb?
Basszus! Megszagoltam, ugye? Még egy dolog, amit
megígértem, hogy nem teszek ma. De nem is gondoltam bele.
Miután kipihenten ébredtem a fejemmel az ölében, úgy, hogy a
hajamat simogatta, ez tűnt a világ legtermészetesebb dolgának.
– Talán – tereltem a szót, aztán rögtön ellentámadásba
lendültem. – Az előbb nem az öledben ébredtem arra, hogy a
fejemet simogatod?
Erre bíborra váltott az arca, és beharapta az ajkát.
– Talán.
Felé hajoltam. Szerettem volna megcsókolni, de a telefonom
megint rezgett, vagyis újabb üzenetem jött. Bosszús nyögéssel
felemeltem, és együtt olvastuk el Ten üzenetét. Tudni akarta,
mikor viszem vissza a kocsiját.
Aspen összeráncolta a homlokát.
– Miért van nálad a kocsija? Mi történt a tieddel?
– Nekem nincsen kocsim – feleltem, és közben visszaírtam
Tennek, hogy éjfélre otthon leszek.
Aspen szeme elkerekedett.
– Éjfélre? Mégis mit tervezel addig csinálni velem?
Megborzongtam, ahogy felrémlett előttem, mi mindent
szeretnék csinálni vele addig, és ismét emlékeztetnem kellett
magamat arra, hogy viselkedjek.
– Veszélyes kérdés – figyelmeztettem.
– És miért nincs kocsid? – Aztán, mielőtt válaszolhattam
volna, már a szemét forgatta. – Jaj, tudom! Motoros típus
vagy, mi? Kitalálhattam volna.
 Megráztam a fejem, és elvigyorodtam:
– Bár az lennék!
Aspen arcáról rögtön eltűnt az incselkedő mosoly.
– Vagyis tényleg nincs… – Nagyot nyelt, és bűntudatosan
elvörösödött. – Te jó ég! Sajnálom. Azt feltételeztem…
– Hé, nem mondtál semmi rosszat! Egyszerűen nincsen
kocsim, ennyi. Valahogy, nem is tudom… önzőségnek éreztem
volna, ha kocsit veszek, amikor a családom… – Na jó, ebbe
most nem kell belemennünk. – Általában minden megmaradt
pénzemet hazaküldöm a húgomnak az otthoni dolgokra,
úgyhogy egyébként se engedhetném meg magamnak.
– Hát ez… Tudod, újra és újra sikerül meglepned, Noel
Gamble! Amint megtudom rólad, hogy jó és önzetlen vagy,
rögtön megfejeled valami még jobbal.
Ahelyett, hogy örültem volna a dicséretnek, a szavai csak
mélyítettek a lelkiismeret-furdalásomon, mert hihetetlenül
önző és helytelen dolog volt, hogy idehoztam ma őt. Kockára
tettem vele a jövőjét és Caroline, Colton és Brandt jövőjét is.
Ami még rosszabb, hogy annyira mégsem zavart a dolog, hogy
hazavigyem.
Már itt voltunk, akkor meg mit számított még pár óra?
Azonkívül azt akartam, hogy élje át azt, ami miatt eleve
idehoztam.
– Gyere! – Megfogtam a kezét, és felhúztam a földről. –
Eljött a fő attrakció ideje.
– Fő attrakció? – A mosolya kíváncsi volt, és egy csipetnyi
izgalmat is felfedeztem benne. – Mi a fő attrakció?
A bazársor mögötti fényekre mutattam. A távolban egy
kivilágított óriáskerék sziluettje forgott lassan.
Vigyorogva a füléhez hajoltam:
– Dr. Kavanagh, életedben először elviszlek a vidámparkba!
Gyönyörű ajka szétnyílt a meglepetéstől. A vidámpark
színes fényei tágra nyílt szemében tükröződtek. Felém fordult,
és hitetlenkedve dadogta:
 – Honnan tudtad, hogy még sosem voltam…?
A fenébe, semmire sem emlékezett a részeg
beszélgetésünkből, ami rohadtul bántott, mert én egyetlen
részletét sem voltam képes kiverni a fejemből.
A számhoz emeltem összefont kezünket, és finom csókot
nyomtam a kézfejére.
– Egy kis gondolatolvasó trükk, amit az
irodalomprofesszoromtól tanultam.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

„A szerelem olyan, mint a szél. Nem látod, de mégis érzed.”

– Nicholas Sparks: A leghosszabb út –

Noel

Imádta. Aspen egy szót sem szólt, de elég volt figyelnem,

ahogy egymást váltják az arcán az érzelmek, hogy tudjam,
lenyűgözi az élmény.
– Istenem… Nézd! Tényleg árulnak vattacukrot a
vidámparkban. Azt hittem, ez is csak olyan filmes klisé.
Úgy éreztem magam, mintha egy túl lelkes kutya rángatna
maga után, amikor rohanvást elindult a kajás pult felé.
Nevettem, és igyekeztem tartani vele a lépést. Olyan baromi
helyes volt, ahogy szabadjára engedte a benne élő gyereket.
Kért egy nagy, rózsaszín vattacukrot, én meg egy kólát, mert
tudtam, hogy nemsokára szomjas lesz.
– Hű, ez vicces! – Cuppantott egyet a szájával az első
harapás után, aztán összeráncolta az orrát. – Nem gondoltam,
hogy elolvad, amint a nyelvemhez ér. Azta, ez tényleg csupa
cukor vattagolyóvá fújva, ugye?
– Tessék! – A kezébe nyomtam az italt. Hálásan
megköszönte, aztán a felét le is húzta.
Ezután sokkal lassabban ette tovább a vattacukrot, és együtt
sétáltunk végig a vásári pultok előtt. Megnéztünk egy rövid
bábműsort, aztán az egyik pultból odaszólt nekünk az árus,
hogy próbáljuk ki a célba dobást.
Aspen oldalba bökött.
– Gyerünk, irányító! – ugratott. – Mutasd meg, mit tudsz!
– Ugyan, már profi labdadobó vagy. Egy egész napot
gyakoroltál. Miért nem próbálod meg te?
 – Ó! – Az árus szeme felcsillant. – Versenyszagot érzek.
Szeretnék egymás ellen megpróbálni?
Úgyhogy célba dobtunk. Persze alaposan elvertem, mire
megkaptam, hogy nem kezelem méltósággal a győzelmet.
Megvontam a vállamat, és közöltem vele, hogy visszafogom
magam, ha ő is visszafogja magát, amikor az esszémet
osztályozza.
Azt mormolta:
– Touché – aztán a szemét forgatva felnevetett.
A fickó a pultból közben gratulált nekem, és a kezembe
nyomott egy kék színű, hosszú, rózsaszín fülű plüssnyuszit.
Úgy bámultam rá, mintha elment volna az esze.
Aspen a hasát fogta nevettében.
– Jaj, olyan cukik vagytok együtt! Nézd, majdnem olyan
színű a szőre, mint a szemed! Egymásnak lettetek teremtve.
– Na jó, nagyszájú! Vedd el tőlem, de gyorsan, mert én
biztosan nem fogok ezzel flangálni.
Amikor odaadtam neki, úgy nézett a nyúlra, mintha veszett
lenne.
– De… még sosem volt plüssállatom.
Majdnem kiejtette a kezéből, amikor én elengedtem.
– Sosem késő elkezdeni – vágtam rá, és elég büszke voltam
magamra, hogy sikerült úgy odaadnom neki a nyuszit, hogy
nem lett nyálas jelenet a dologból.
Még így is hihetetlenül zavarba jött.
– De mégis mit csináljak vele?
– Honnan tudjam? Dobd az ágyadra a díszpárnák közé!
– Hát… – Még mindig bizonytalannak tűnt, de láttam a
vágyakozást a szemében. Akarta azt a plüsst, és egy halk,
szívből jövő „köszönöm”-mel megadta magát.
Nagyot pislogott, és esküszöm, ha egyetlen könnycsepp is
kihullott volna a szeméből, tuti, hogy elrángatom az egyik
sötét sarokba, és addig csókolom, amíg bírja szusszal.
 Most komolyan, milyen szívtelen szülő az, aki nem ad a
gyerekének plüssállatot? Még az én agyament anyám is
hozzám vágott egy koszos, megrágott, félfülű plüssmackót
egyik karácsonyra.
Nem akartam belemenni a túlzottan érzelmes témába,
úgyhogy megfogtam a kezét.
– Na jó, ideje felülnünk valamire, hogy meglássuk, milyen
jól bírja a gyomrod a strapát!
– Én nem… Tényleg nem kell. – Tágra nyílt szemmel, riadt
tekintettel rázta meg a fejét, és megpróbálta visszahúzni a
kezét.
– Mi az? Csak nem félsz? Ne aggódj! Valami egyszerűvel
kezdjük. Mit szólsz az óriáskerékhez?
– Az óriáskerékhez? – A szeme kidülledt. – Az a
legnagyobb dolog az egész parkban!
– Jaj, ne már! Legalább egyszer ki kell próbálnod!
Meglepően könnyen sikerült rábeszélnem. Szerintem titkon
fel akart ülni, csak izgult egy kicsit.
Megvettük a jegyeket, aztán beálltunk egy csapat gyerek
mögé. Mi voltunk a legidősebbek az egész sorban.
Aspen közelebb hajolt hozzám, és azt suttogta:
– Ez olyan béna. Inkább hagyjuk!
– Nem. Nem fogsz berezelni nekem. – Erősebben fogtam a
kezét, és közelebb vontam magamhoz. Felnéztem az
óriáskerékre, ami éppen lassított, hogy ki tudjon szállni két
vihogó lány.
Aspen azonnal kihúzta magát, és újra felbukkant benne az a
professzoros szigor. Ami azt illeti, elég dögös volt.
– Nem rezeltem be. Én…
– Berezeltél – vigyorogtam rá kihívón, hogy merjen
ellentmondani.
– Na jó – csattant fel, és visszafordult a kerék felé. – Akkor
szálljunk fel az óriáskerékre!
 – Jól van – vágtam vissza –, éppen mi jövünk.
– Micsoda? – Az ujjai megszorították a kezemet, és azt
nyöszörögte: – Jaj, Noel, várj!
Magam után húztam, és besegítettem az ülésbe, amit a srác
nyitva tartott nekünk, aztán én is beültem mellé. Aspen
idegesnek tűnt, olyan erősen markolta a biztonsági rácsot,
hogy a keze teljesen elfehéredett.
El akartam terelni a figyelmét, úgyhogy a könyökömmel
meglöktem a karját.
– Tudod, az első csókom egy óriáskerék tetején történt.
Aspen tágra nyílt szemmel nézett rám.
– Milyen volt?
Elhúztam a számat, jelezve, hogy nem nagy szám.
– Nedves és ügyetlen. Mindketten elég bénák voltunk, de
hát csak nyolcévesek voltunk. – Grimaszoltam egyet. – És a
lány szülei végignézték az egészet. Amint leértünk,
lerángatták, és leszúrták, hogy a koszos Gamble fiú közelébe
ment. – Nagyot sóhajtottam, és megvontam a vállamat. – Soha
többé nem szólt hozzám az iskolában.
Észrevettem, hogy Aspen furcsa tekintettel néz rám, szóval
megkérdeztem:
– Most mi van?
A szája sarka mosolyra görbült.
– Igazából az érdekelt, milyen volt az óriáskerék.
– Hát… – Az ülésünk megrándult, és elindult felfelé. A
kezemet az övére tettem. – Majd most kiderül.
Hangosan szívta be a levegőt, és közelebb húzódott hozzám.
Amikor a kerék megállt, hogy újabb emberek szálljanak fel,
Aspen nagyot nyelt, és előrehajolt, hogy körbenézhessen a
magasból.
– Azta!
– Tudom. – Képtelen voltam levenni róla a szemem. – Elég
király, ugye?
 – Azt hiszem… soha életemben nem láttam még ilyen szép
naplementét. – A szemében könnyek csillogtak, és nem bírtam
tovább tétlen maradni.
Előrehajoltam, és rövid, udvarias puszit nyomtam az arcára.
Amikor visszahúzódtam, Aspen két ujját a bőréhez érintette,
és úgy nézett rám.
Érdekes módon jobban zavarba jöttem ettől az egyszerű kis
puszitól, mint a korábbi nyitott szájas, felfűtött csókjainktól.
Megköszörültem a torkomat, és próbáltam lazára venni a
dolgot:
– Mi az? Ez már hagyomány. És neked nincsenek itt a
szüleid, hogy elrángassanak, ha leérünk, akkor meg… miért
ne?
Az ajka mosolyra görbült, és megkönnyebbülten fújtam ki a
levegőt, hogy nem dühös rám.
Ezután csendes összhangban ültünk egymás mellett, és csak
néztük a naplemente visszatükröződő fényeit a folyó vizén.
– Na jó, ez jó buli volt – ismerte be, amikor újra szilárd
talajra értünk.
– Örülsz, hogy rávettelek?
Felemelte a vállát és összeszorította a száját, mintha
megpróbált volna elfojtani egy vigyort. Szerencsére én így is
láttam.
– Igen, örülök.
– Akkor most mi jöjjön? Dodzsem? Break dance?
– Van egy jobb ötletem. – Megragadta a kezemet, és
elindult. Kérdés nélkül követtem, annyira lenyűgözött ez a
gondtalan, lelkes oldala.
Elhaladtunk egy sátor előtt, aztán jobbra fordult, behúzott
egy csendes, sötét részre a sátorponyva és a bábjátékos bódé
közé.
– Mi…?
Megállt és felnézett rám. Ekkor esett le, hogy… Basszus!
 A bőröm fellángolt az energiától, de nem mozdultam.
Megígértem, hogy nem próbálkozom semmivel, de azt nem
mondtam, hogy ő se próbálkozhat. És az világos volt, hogy
szeretne.
Felemelte a kezét. Visszatartottam a lélegzetemet, amíg az
ujjai végig nem simítottak az arcomon, amitől a levegő
sziszegve kiáramlott a tüdőmből. A fogaim között fújtam ki,
az orrlyukaim kitágultak.
Aspen egy szót sem szólt, és én sem szólaltam meg.
Megfordította a kezét, és a kézfejét húzta végig az államon és
halántékomon. Lehunytam a szemem, és lehajtottam a fejemet,
hogy könnyebben hozzám férjen.
– Aspen… – Elcsuklott a hangom, a testem készenlétben
állt, szinte biztosra vettem, hogy ha kinyitnám a szemem,
szikrákat látnék pattogni a bőrömön.
– Te nem fogsz hozzám érni? – A hangja mély volt, tudtam,
hogy ugyanannyira be van indulva, mint én.
– Arra kérsz? Mert én megígértem, hogy nem fogok.
A lehelete az ajkamat simogatta, a fenébe is, ott volt
közvetlenül előttem!
– Noel! – suttogta. Kinyitottam a szemem, mire befejezte: –
Érints meg!
A szája az enyémre tapadt, és az érintését szinte a farkam
teljes hosszán éreztem.
Azonnal megkeményedtem, ahogy az ajkai szétnyíltak, és
meleg, nedves nyelve óvatosan a számba siklott.
Elakadt a szavam, megragadtam az arcát, és felfelé
billentettem az állát, ő pedig követte az útmutatásomat, a
karomba kapaszkodott, és lábujjhegyre emelkedett, hogy
jobban hozzám tudjon simulni. Vattacukor és kóla ízét
éreztem. Az ölemet puha testéhez szorítottam, hogy enyhítsek
a lüktető vágyon, de olyan meleg, olyan simulékony volt, hogy
tudtam, csak a teljes megkönnyebbülés csitíthatná el a bennem
dúló érzéseket.
 – Te jó ég, te aztán tudsz csókolni! – Majd’ megőrjített,
ahogy nyelve félénk, kíváncsi felfedezőútra indult a számban.
Elhúzódott és a nyakamba zihált.
– Tényleg? – Nem úgy tűnt, mintha hinne nekem, szóval
úgy döntöttem, megmutatom, mire gondolok.
– Mégis mit gondolsz? – Újra a szájára tapadtam, és
elmélyítettem a csókot, ő pedig látszólag alig várta, hogy
követhessen, bárhová is vezetem. A keze a mellkasomat
simogatta, a karomat, a hajamba túrt…
– Te jó ég! – Elszakadtam tőle, hogy levegőhöz jussak.
Ziháló lélegzetem megrezzentette a haját. Megborzongott, és
hozzám simult, én pedig köré fontam a karomat. Egymásba
kapaszkodtunk, miközben körbeölelt minket az óriáskerék
felől szóló zene és a lemenő nap nyomában járó hűvös szellő.
A popcorn és a hot dog illata valahogy szürreálissá tette az
egész helyzetet, de mégis itt voltunk, mégis ezt csináltuk. Az
egyetemi focista és az irodalomprofesszor intim helyzetben.
A számat a homlokára szorítottam, magamba szívtam őt, a
lényegét.
– Ha te benne vagy, én is benne vagyok, Aspen! Tudom,
hogy sokat veszíthetünk, de őszintén hiszek benne, hogy ha
belevágunk, sokkal többet nyerhetünk. Csakis rajtad múlik.
Neked kell meghoznod a végső döntést.
 HUSZADIK FEJEZET

„A harag rossz tanácsadó.”13

– Jane Austen: Büszkeség és balítélet –

de…

„Baj után a bolond is okos már.”14

– Homérosz: Íliász –

Aspen

Nem láttam, nem beszéltem és nem hallottam Noel felől

három napja. Azóta, hogy hazavitt a vidámparkból, az ajtómig
kísért, és agyoncsókolt a tornácomon. Úgy tűnik, komolyan
mondta, hogy a következő lépés kizárólag rajtam múlik,
amivel persze rám hozta a frászt.
A legokosabb az lett volna, ha távol tartom magam tőle. Ezt
tudtam, és az agyam egyet is értett. Sajnos a testem még nem
kapcsolt, és úgy tűnt, a szívem sem vette az üzenetet. Egész
vasárnap és hétfőn nyugtalan voltam. Folyton a mobilomat
néztem, hátha nem vettem észre, hogy hív. Kifelé bámultam a
nappali ablakán, azt várva, hogy valaki odasétál a bejárati
ajtóhoz. A munkában felkaptam a fejem, valahányszor
lépéseket hallottam az irodám folyosóján. De se Noel, se más
diák vagy professzor nem bukkant fel az ajtómban.
De ma… Ma végre látni fogom. Az órámon. Tűkön ültem,
képtelen voltam lazítani.
Egy kivételével az összes órámat a Morella előadóban
tartottam. A kezdő irodalomkurzust online tanítottam a helyi
főiskolán, amihez át kellett vágnom az utcán, aztán lesétálni
fél háztömböt az egyetemi könyvtárig, mert ott volt a
legközelebb kamerás oktatógép az irodalomtanszékhez.
Amikor végeztem, tíz percem maradt, hogy visszaérjek a
Morellába, ahol Noel csoportjának tartottam a modern
amerikai irodalom előadást.
Alig vártam, hogy lássam Noelt, úgyhogy sietve indultam el
a könyvtárból, szinte már futottam a magas sarkú cipőmben.
Tudtam, hogy nem mondhatom neki, hogy kezdjünk járni, de
ez nem jelentette, hogy ne lettek volna komoly elvonási
tüneteim. Szükségem volt egy adag Noelre… minél előbb.
Úgyhogy amikor megláttam a Morellához közeledve a
falnak dőlve, nekem háttal, fülén a mobiljával, a lelkem
szárnyalni kezdett.
Elindultam, azt akartam, hogy észrevegyen… már amíg
meg nem hallottam, hogy mit mond.
– Csss, kicsikém! Nyugodj meg, és mondd el, mi a baj!
Megtorpantam, amikor meghallottam a nyilván nőnek
címzett becenevet és az aggodalmat a hangjában. A
féltékenység mintha marni kezdte volna a nyelvemet. Ki volt
ez a „kicsikém”, és miért éreztem azt, hogy Noelnek fontos?
Aztán Noel azt sziszegte:
– Terhes? Terhes vagy? Hogy lehetsz… Te jó ég! De azt
mondtad… Terhes.
A fülem csengeni kezdett, ahogy a fájdalom tátongó sebet
szakított a belsőmben, pedig próbáltam tartani magamat.
Teherbe ejtett egy lányt? Én nem… ez túl…
Nem.
– Ne is próbálkozz, oké? – mordult vadul a telefonba. –
Tőlem holnapig mentegetőzhetsz, azzal sem változtatsz a
tényen, hogy most… Te jó ég, honnan lesz pénzünk egy
gyerekre? A kurva életbe…
A kezével megmarkolta a tarkóját. Láttam, hogy az ujjai
remegnek.
– Elég! Hagyd abba a sírást! Te keverted magad ebbe a
bajba. És most ketten fizethetjük meg az árat. A francba! Én
nem… Most nem… – Megfáradt sóhajjal masszírozta a
halántékát, aztán leszegte a fejét. – Most nem tudok erről
beszélni. Órára kell mennem. Nem… Nem. A fenébe is, nem!
Majd később hívlak.
Letette a telefont, és a zsebébe dugta. Jobbra nézett, mintha
ellenőrizni akarná, hogy nem hallotta senki, de a bal oldalát
nem ellenőrizte, pedig akkor látta volna, ahogy kővé dermedve
állok, miközben a szívem éppen ripityára törik a
mellkasomban.
A fájdalom, hogy teherbe ejtett valakit, olyan volt, mintha
tövis szúródott volna a szívembe, de aztán a fájdalom mellé
újfajta harag társult. Milyen szívtelenül beszélt azzal a szegény
lánnyal! A lány sírt, bocsánatot kért, valószínűleg rettenetesen
meg volt ijedve, de Noel csak kiabált vele, lehordta, hogy még
rosszabbul érezze magát.
Mekkora szemétláda!
A csalódás összeszorította a torkomat. Nem tudtam elhinni,
hogy bedőltem ennek a pasinak, hogy elhittem, hogy nemes és
jó.
Ökölbe szorítottam a kezem, a legszívesebben megütöttem
volna, hogy neki is úgy fájjon, ahogy nekem. A fenébe is,
hogy úgy fájjon neki, ahogy a „kicsikéjének” fájt.
Most viszont órát kellett tartanom.
Berontottam a terembe, és olyan erővel csaptam le a
táskámat az asztalra, hogy az egyik első sorban ülő diák, aki
éppen az asztalon nyugtatta a fejét, rémülten pattant fel. A
francba, le kellett nyugodnom valahogy, mielőtt valami
hülyeséget csinálok!
Persze könnyebb volt mondani, mint megtenni, mert egy
másodperccel később Noel lépett be a terembe, és minden
egyes dühödt idegvégződésem fellángolt. Nagyon komolynak
és letörtnek tűnt. Kíváncsi voltam, hogy bevall-e nekem
mindent. Aztán az ajka megrándult, mintha próbált volna
kierőszakolni egy mosolyt a kedvemért, de hiába. A szeme
mindvégig gondterhelt és zárkózott maradt.
Amikor elhaladt előttem, egy összehajtott papírcetlit dobott
felém, ami egyenesen a csukott táskám tetején landolt. Még
csak le sem lassított, haladt tovább, és leült a terem hátsó
részében.
Azt gondoltam, arra kér, találkozzak vele valahol, hogy
elmondhassa, mi történt, és remegő ujjakkal nyitottam ki a
cetlit. Csak egy újabb idézet volt a táblámra. Ráadásul egy
vidám, boldog idézet.

„A mosoly egy görbe vonal, amely egyenesbe hozhat

mindent.”
– Phyllis Diller –

Összevont szemöldökkel meredtem az írásra, az ajkamat

összeszorítottam, ezzel is világossá téve, hogy semmi sincs
egyenesben.
Hogy van képe? Azok után, amit a másik lánnyal tett, azok
után, amit megtudott, hogy a francba merészel bármivel is
próbálkozni nálam? Borzalmas, semmirekellő, romlott, csaló
mocsok!
Kinyitottam a táskámat, és kivettem az órai jegyzeteimet. A
vér szinte forrt az ereimben, ahogy átlapoztam őket, de mintha
nem is érzékeltem volna, mit látok. Aztán lassan felálltam a
csoport előtt, az ujjaim a jegyzeteimre kulcsolódtak, és
figyeltem, ahogy szép lassan megtelnek a széksorok.
Noel lecsúszott a székében, behunyta a szemét, az asztalra
könyökölt, és a tenyerébe támasztotta az arcát. Elég
nyilvánvaló volt, hogy a hír, hogy apa lesz, felzaklatta. De arra
jutottam, hogy még nem aggódik eléggé.
A jegyzeteimet visszatuszkoltam a táskámba, aztán
becsuktam és rátámaszkodtam.
– Nathaniel Hawthorne könyvében, A skarlát betűben –
kezdtem felszegett állal – a főhős, Hester Prynne kénytelen
egy skarlátvörös A betűt viselni a ruháin, hogy mindenkinek
megmutassa, házasságtörést követett el, és törvényen kívüli
gyermeket szült. Egész életére kiközösítik. Eközben a
szeretője, aki elkövette ugyanezeket a tetteket,
következmények nélkül megússza a dolgot, mert Hester nem
hajlandó megnevezni. A férfi jó híre egész életében
megmarad, de végül mégis beleőrül a történtekbe, és a
bűntudat a halálához vezet. Mr. Gamble! – emeltem fel a
hangomat, és dühösen rámeredtem. – Mit gondol, melyik a
rosszabb?
Felkapta a fejét. Világosan látszott, hogy nem figyelt arra,
amit mondtam. A tekintetében kínzó fájdalom ült, ahogy
kinyögte:
– Tessék? – Körbenézett, aztán újra rám. – Elnézést, mi
van?
– A skarlát betű – emlékeztettem. – Nathaniel Hawthorne. A
nő lefekszik a lelkésszel, és teherbe esik. Három órán keresztül
nyilvánosan megszégyenítik, majd börtönbe zárják, végül élete
végéig viselnie kell a vörös A betűt, hogy mindenki lássa a
szégyenét. A szeretője a helyi lelkész, akit nem kever bajba. A
jó híre nem csorbul, de nem tud együtt élni a bűntudattal.
Szóval maga szerint melyik szereplő járt rosszabbul? Inkább
viselné el, hogy mindenki tudjon arról, mit tett, és gyűlölje
érte, de a lelkiismerete tiszta maradjon, vagy inkább hagyná,
hogy a bűn titokban megmételyezze, örökké rettegjen attól,
hogy kiderül, és élete végéig szégyellje, hogy valaki más
szenvedett meg a maga bűnéért?
Az arcából minden vér kiszaladt, ahogy tátott szájjal bámult
rám, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Jó húsz
másodpercig csak meredt rám elkínzott tekintettel, aztán
gyorsan pislogott párat, és megrázta a fejét.
– Én… én azt hittem, ma Tennessee Williamset kezdjük el.
Körülöttünk a csoport zsizsegni kezdett, és most az én
arcomat borította vörösbe a szégyen.
Te jó ég, mégis mit művelek? Életemben nem tettem még
ilyen éretlen, tanárhoz méltatlan dolgot. Még ha dühös is
voltam Noelre, a legrosszabb, amit tehettem, hogy
megszégyenítem a csoport előtt. A rosszullét kerülgetett a
bűntudattól, elkaptam a tekintetem, és kézfejemet a számra
szorítva megpróbáltam összekaparni a méltóságom
maradékait.
 Hiába. Nagy levegőt vettem, felemeltem az arcomat, és
minden erőmet megfeszítve próbáltam megállni, hogy
elbőgjem magam.
– Nagyon jó, Mr. Gamble! – mondtam, és a hangom
reszelős volt az elfojtott érzelmektől. Biccentettem. – A jelek
szerint mégis figyelt.
Bár körülötte mindenki felkuncogott, Noel továbbra is úgy
nézett rám, mintha elárultam volna.
Nem volt erőm folytatni az órát, úgyhogy intettem a
csoportnak.
– Továbbra is elvárom, hogy jövő hét végéig elolvassák az
Üvegfigurákat. Ma a maradék órában pedig keressenek egy
nyugodt helyet, ahol olvashatnak. Csütörtökön folytatjuk a
beszélgetést.
Egy pillanatig senki sem mozdult, mintha azt gondolták
volna, hogy csak szórakozom velük. Nem volt rám jellemző,
hogy korábban elengedek egy csoportot, de ma képtelen lettem
volna még egy órát állni előttük.
Nem vártam tovább, felkaptam a táskámat, és elindultam a
kijárat felé. Ekkor mögöttem is megindult a pakolászás, de
nem vártam meg, míg mindenki összeszedi magát. Hawthorne
lelkészéhez hasonlóan nekem is bőven volt bűntudatom,
amivel meg kellett birkóznom.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

„Hamar olyan bensőséges kapcsolatba kerültek, amelyből

már nem tudtak többé szabadulni.”
– F. Scott Fitzgerald: Az Édentől messze –

Noel

Mi a jó fene történt?
Már így is kibaszott szar kedvem volt. A délelőtti
telefonhívás totál a feje tetejére állította az életemet.
Ma reggel azzal az elhatározással ébredtem, hogy tökéletes
diák leszek Aspen óráján, játékos, elbűvölő meg minden szar,
hogy ne tudjon tovább ellenállni. Még a tökéletes idézetet is
megtaláltam, hogy mosolyra derítsem. Aztán elszabadult a
pokol, és már ahhoz is irtózatos erőfeszítés kellett, hogy
ránézzek, ahogy ott állt előttem szemkápráztató dicsőségében,
miközben én úgy éreztem, mintha a gyomromat éppen az
orrlyukamon keresztül akarná valaki kicincálni.
Felszólított, amikor éppen azon töprengtem, hogy ne
menjek-e haza, hogy megpróbáljam feltakarítani legalább egy
részét a szarnak, amibe a húgom keverte magát. A francba is,
hogy a fenébe nevelhetnénk fel még egy gyereket azon a
helyen? Caroline nemsokára tizennyolc lesz, talán
idehozhatom Ellamore-ba, magamhoz. Csakhogy a gondolatól,
hogy egyedül hagyjuk Coltont és Brandtet, kirázott a hideg.
Aztán jött Aspen. Fogalmam sem volt, mi történhetett a
szombat este és a ma reggel között, de az biztos, hogy ez nem
az a nő volt, akitől csókkal búcsúztam a tornácán. Az a nő
meleg volt, engedékeny, és egyetlen mosolyával térdre tudott
kényszeríteni. Viszont ez a nő… baszki, nem tudom. De az
kurva biztos, hogy kiderítem, mi a franc baja van.
Kimenekült a teremből, miután elengedte a csoportot, én
pedig felkaptam a táskámat, és rohantam utána.
 – Hé! – kiabáltam rá. Még mindig túl sokan voltak
körülöttünk. Még azt se tudtam eldönteni, hogy a látszat
kedvéért néz levegőnek, vagy tényleg ennyire dühös rám.
Összeszorított foggal követtem. Elindult felfelé a lépcsőn, ami
a legfelső szintre vezetett, ahol az irodák voltak. A diákok
elmaradtak mögülünk, és amint a fordulóhoz értünk,
megragadtam a karját.
Megpördült, és vasvilla szemet meresztett rám. Én is
rámeredtem, és felrántottam az első ajtót a közelünkben. Egy
kis karbantartó raktár volt. Tökéletes. Betoltam magam előtt.
– Mégis mit képzelsz, mit csinálsz? Vedd le rólam a
kezedet!
Miután biztonságosan magunkra zártam az ajtót, lassan felé
fordultam.
– Ezt most meg fogjuk beszélni.
– Mondtam, hogy vedd le rólam a kezedet! – zihálva
kicsavarta a könyökét a szorításomból.
Rávicsorogtam.
– Basszus, mi a franc bajod van? Mitől akadtál ki hirtelen?
Szombat este…
– Nem! Hogy merészeled a szombat estét emlegetni nekem?
Menj a fenébe! – Meglökte a mellkasomat. – Undorító már a
gondolat is, hogy egy kis flörtölős üzenetkével jöttél be az
órámra percekkel azután, hogy megtudtad, hogy apa leszel.
– Apa? – Hátratántorodtam, egészen az ajtóig. – Miről
beszélsz?
– Igen! Apa. – Zöld szeme dühös villámokat szórt, de a
harag helyét váratlanul átvette a fájdalom. – Hallottam, hogy
beszéltél szegény lánnyal.
Kiabáltál vele. A fenébe is, Noel! Hogy bánhattál így vele?
Ugyanannyira felelős vagy ezért, mint ő, mégis úgy tűnt,
fikarcnyi bűntudatot sem érzel, vagy…
– Oké, hadd állítsalak meg! – Felemeltem a kezem, és
rámeredtem. – Talán nem ártana rendbe tenned az
információkat, mielőtt nekem támadsz. – Keserűn felnevettem.
– Bakker, lenyűgöző, mekkora bizalmad van bennem! Kurvára
nem tudom elhinni, hogy automatikusan arra következtettél,
hogy az én gyerekem.
– Hát, elég biztosnak tűntél benne, hogy neked kell róla
gondoskodnod, amikor arról magyaráztál, mennyire meg fogja
nehezíteni ez az életedet. Miért ne feltételeztem volna, hogy a
tied?
– Hát, bocs, hogy ki kell ábrándítsalak, de nem bukom a
vérfertőzésre. Caroline, a tizenhét éves húgom hívott, és igen,
rohadt mérges lettem, amikor kiderült, hogy felcsináltatta
magát. Egyébként abban is elég biztos vagyok, hogy a gyerek
apjára nem nagyon számíthat, szóval nekem kell majd
gondoskodnom róla, amitől valóban sokkal nehezebb lesz az
életünk.
– Ó… – Remegősen fújta ki a levegőt. A sajnálkozás ott
csillogott a szemében, mégsem kérte, hogy bocsássak meg
neki. – Én…
Amikor még egy „sajnálom”-ot sem volt képes kibökni,
felhorkantam.
– Hát ez csodás. – Beletúrtam a hajamba, és elfordultam
tőle, de még csak el se tudtam tőle távolodni, a kis raktárszoba
túl apró volt ahhoz, hogy elmeneküljek. A gyomrom felfordult
az egésztől. – Hihetetlen, hogy én úgy beléd estem, hogy
hajlandó lennék kockára tenni a tanulmányaimat, a
családomat, a jövőmet, mindent érted, miközben te még
mindig simán elhiszed rólam, hogy képes lennék téged
szédíteni, miközben gyerekem lesz. Basszus, még hajlandó
lettem volna arra is, hogy megpróbáljak egy monogám,
elkötelezett kapcsolatot, kétségek nélkül, pedig ez korábban
még soha fel sem merült bennem!
Elborított a harag, visszafordultam felé, és a mellkasára
mutattam.
– Lehet, hogy nem tudnám megmondani, hányszor
feküdtem le idegenekkel részegen, de soha, egyetlenegyszer
sem feledkeztem meg a védekezésről. Velem biztonságos
dugni, oké? És ha mégis teherbe ejtenék valami lányt, az
rohadt biztos, hogy nem küldözgetnék tíz perccel később
szerelmes üzeneteket a kibaszott irodalomtanáromnak!
Világos?
Zöld szeme olyan tágra nyílt, hogy minden egyes bűnbánó
gondolatot tisztán láttam benne.
– Igen – suttogta, aztán a vonásai mintha megtörtek volna. –
Sajnálom.
Annyira sajnálom! Miért ismerlek félre még mindig?
– Vesszek meg, ha tudom! – szűrtem összeszorított fogaim
közül, és dühösen meredtem rá. – Tisztában vagyok vele, hogy
ez köztünk eleve halálra van ítélve, oké? Tudom, hogy mi
sosem… – Lehunytam a szemem, és leszegtem a fejemet.
– Talán tényleg nincs esélyünk, de nem tudlak kiverni a
fejemből. Vágyom erre a kapcsolatra, ami köztünk van. Olyan
kurva erős, és én hajlandó lennék… Basszus, bármit
megtennék, csak hogy néha kaphassak belőled egy darabot,
Aspen! De ha te ilyen simán feltételezed, hogy… A francba is,
ha te nem érzel így irántam, akkor…
– De igen. Így érzek.
– A fenébe is, akkor bizonyítsd be! Mutasd meg, hogy van
értelme ilyen kockázatot vállalnom, mert jelen pillanatban…
Meleg ajka a számra tapadt, elakasztva a szóáradatot. Aspen
a tenyerébe fogta az arcomat, lábujjhegyre emelkedett, és úgy
simult hozzám, mintha valami örökre összetartozó kirakós két
darabja lennénk.
– Így érzek. Esküszöm! – nyögte a számba a csókok között.
– Ugyanezt érzem. Pontosan ugyanezt. Kérlek! Kérlek!
Sajnálom. Én is érzem. Csak félek, és…
– Én is félek. – Szó szerint remegtem a rettegéstől, a harag
visszhangjától és az egyre növekvő vágytól. Végül a vágy
győzött. A karomba vettem, és még szorosabban
összeforrasztottam a szánkat.
Mintha a testem minden egyes molekulája lángra lobbant
volna. A forróság maga alá temetett, az agyam rövidre zárt, és
a testem vette át az irányítást. Bár az is lehet, hogy nem lett
rövidzárlatos, csak ősember üzemmódba kapcsolt.
 Enyém.
A magamévá kell tennem.
A szavaimmal nem sikerült meggyőznöm, szóval úgy
éreztem, meg kell mutatnom Aspennek, milyen hatással van
rám. Hogy mennyire más, mint a többi lány. Valahogy kőbe
kellett vésnem, amit elkezdtünk, hogy tudja, nem csak por a
szélben.
A szám újult erővel támadt az övére, amíg meg nem nyílt
előttem, amíg be nem engedett, amíg el nem fogadta minden
részemet. Az ujjaim foglyul ejtették az arcát, csapdába csaltam
a csókommal. Kifordított önmagamból, egyszerűen nem
tudtam betelni vele. Kicsit sem. Felmászott rám, a lábával
csimpaszkodott, a derekam köré fonta magát.
A combjai közé nyomakodtam, és keményen
hozzádörgöltem magam. Olyan rohadt szexi volt, ahogy
elakadt a lélegzete, és ahogy felém törleszkedett, hátravetette a
fejét, és megfeszült a karomban. Még az alsó ajkát is
beharapta. Azt hittem, menten a gatyámba élvezek.
Beleharaptam a nyaka oldalába, egyre tovább nyomakodtam
a melegsége felé, el akartam veszni benne. Az ujjai a hajamba
markoltak, mintha meg akarna kopasztani. A fájdalom annyira
felizgatott, hogy felnyögtem, és a térdénél fogva szélesebbre
tártam a lábait.
Észre se vettem, de a tenyerem már csúszott is fel a
meztelen bőrén a szoknyája alá. A fenébe is, imádtam ezt a
szoknyát. Még harisnya sem volt útban, úgyhogy hamar
megtaláltam az utat a bugyijába, át az átázott pamuton.
Olyan nedves volt… Nagyon nedves. Értem.
– Noel! – nyögte, vonaglott alattam, a pólómba markolva
húzott közelebb magához.
Bedugtam az ujjamat, mire mindkettőnkből kiszakadt az
euforikus döbbenet hangja.
– Baszki! Baszki! – ziháltam. Aspen annyira… – Baszki! –
Még egy ujjamat belevezettem, és basszus, olyan édes volt!
Olyan rohadt édes!
 Aspen a fejét a falnak támasztotta, és összeszorította a
szemét. Az ajka szétnyílt, lélegzete kis, remegős leheletekben
szakadt ki a torkából, és minden egyes sóhajában ott reszketett
a gyönyör. Olyan gyönyörű volt, amikor megcsókoltam a
nyakát… Az ujjaim keményen, határozottan dolgoztak, és
szinte én is a csúcsra értem minden egyes alkalommal, amikor
mélyebbre hatoltam benne.
Az ajkam a füléhez érintettem, és azt suttogtam:
– Érzed ezt? Érzed, milyenek vagyunk együtt? Ez nem
átlagos, Aspen! Együtt természeti erő vagyunk. Hogy
küzdhetnénk tovább ez ellen? Hogy… A fenébe is! Annyira
szeretnék benned lenni!
– Óóó… – Úgy tűnt, elért a tetőpontra. Megborzongott, és
az ujjaimra simuló izmok összehúzódtak. Felkiáltott, olyan
erővel élvezett el, hogy teljesen ledöbbentett. Megcsókoltam,
hogy elnyomjam a hangot, és közben az ujjaimat olyan mélyre
toltam, hogy teljesen eláztak és begörcsöltek. Visszacsókolt,
addig csókolt, míg már alig kaptam levegőt és megszédültem.
Amint a teste ellazult, kiszabadítottam a kezemet, és már
nyúltam is a nadrágom gombjához. Szinte elvette az eszemet a
vágy, és nem gondoltam át a következő lépést. Csak annyit
tudtam, hogy benne kell lennem, amilyen hamar csak lehet,
különben a farmerembe élvezek.
Szerencsére még nálam is lelkesebben kezdett segíteni a
cipzárral, a jelek szerint abszolút egyetértett az ötlettel,
úgyhogy hagytam, hogy intézze a nadrágomat, míg én két
kézzel megmarkoltam a fenekét, és kicsit magasabbra emeltem
a falnál. Szélesre tárt lábai tökéletes hozzáférést biztosítottak,
a szoknyáját már feltűrtem a derekáig, és láttam, hogy a
bugyija is oldalra húzva maradt, ahogy az ujjaimnak helyet
csináltam.
A göndör, fekete fürtök a lába között csillogtak a
nedvességtől. Összefutott a nyál a számban, ahogy megláttam,
és a farkam lüktetett a kezében, amikor végre kiszabadított a
nadrágomból.
Annyira kellett ez! Szükségem volt rá.
 Lent fogott, és a réséhez vezetett. Az arcunk egymáshoz
simult, amikor mindketten lenéztünk, hogy lássuk, hogyan
olvad eggyé a testünk.
– Csináld! – suttogta, és olyan lelkesnek hangzott, mint
amilyennek én is éreztem magamat.
Előretörtem, és szinte felnyársaltam.
Olyan nedves volt… Olyan meleg… Te jóságos ég! Sose
járt még ilyen szoros helyen a péniszem. Magas hangot préselt
ki magából, mintha fájdalmat okoznék neki. Felkaptam a
fejemet, láttam, hogy beharapja az ajkát és lehunyja a szemét.
Attól féltem, talán tényleg fáj neki, mert basszus, igazán olyan
szűknek éreztem, mintha szét tudnám szakítani.
Az agyam valamelyik hátsó szegletében tudtam, hogy le
kellene állnom, hogy félbe kellene szakítanom a dolgot,
lassítanom kellene, vagy valami. Egy csomó oka volt annak,
amiért véget kellett volna vetni ennek, hogy átgondoljuk a
dolgot. De képtelen voltam bármelyiket is felidézni, mert a
rohadt életbe is, olyan… Mélyebbre hatoltam benne, és
felnyögtem, amikor még szorosabbra feszült körülöttem.
– Minden rendben – mondtam, ahelyett, hogy
megkérdeztem volna, hogy tényleg így van-e vele. Miért nem
kérdeztem meg? Fogalmam sem volt róla. Aztán
megcsókoltam a haját, megsimogattam a nyaka oldalát, és az
egyik karommal megtámasztottam a fenekét, hogy egy kicsit
kijjebb húzódjak, és aztán újra vissza. – Meg tudod csinálni,
édes!
Igazából nem voltam benne biztos, hogy meg tudja. Az
egész… olyan intenzív volt. Mégis elhitettem magammal, mert
basszus, már nem opció, hogy leálljak.
Amikor újra megindultam, újabb hang szakadt ki a torkából,
amiről nem tudtam megállapítani, hogy fájdalom vagy
gyönyör okozta. Igyekeztem minél lassabban folytatni, bár
muszáj volt mozognom.
– Noel – nyöszörögte, és a fejemet félretolta, hogy a
nyakamba fúrhassa az arcát. Amikor a nyakamba lihegett, újra
megduzzadtam benne.
 – Mi a baj, édes? Fáj?
– Nem, te jó ég, nem! – nyögte, és megborzongott. – Olyan
jó! Én csak… nekem… nekem…
Ahogy megfeszült körülöttem, és mocorgott, a teste többet
akart. Felnyögtem, és gyorsítottam.
– Igen! – lihegte, és a zihálásában hála remegett. –
Gyorsabban! Keményebben! – Aztán belém harapott.
Megharapott, baszki, egyenesen a torkomnál.
És onnantól esélyem sem volt.
Keményen, ösztönösen megdugtam a falnál, nem volt benne
semmi gyengéd, nem volt benne kegyelem. Megtámadtuk
egymást, markoltunk, csókoltunk, haraptunk, nyaltunk. A
tenyerembe fogtam a mellét, a fogamat a blúzán keresztül a
puha halomba mélyesztettem, mert még arra sem szakítottam
időt, hogy levegyem a ruháit. Mindent akartam, rögtön.
Aspen épp olyan türelmetlen volt, mint én, a combjával
foglyul ejtette a csípőmet, és úgy fonta rám a lábát, hogy a
cipőjének magas sarka minden alkalommal a fenekembe szúrt,
amikor kijjebb húzódtam.
Amikor másodszor is elélvezett, ott voltam vele,
elárasztottam mindennel, ami bennem volt. Olyan jó érzés
volt, olyan helyénvaló, hogy a lehető legmélyebbre
temetkeztem benne. Aztán elernyedtem, az orromat a hajába
fúrtam, és hagytam, hogy a fal megtartson minket, amíg én
össze tudtam szedni egy jottányit az erőmből.
Nem számítottam rá, hogy ilyen hatással lesz rám.
– Te jó ég! – ziháltam, és szükségem volt még pár
másodpercre, hogy lélegzethez jussak. Teljesen kimerülten
még közelebb húzódtam Aspenhez, magam sem tudtam, hogy
őt vagy magamat akarom megnyugtatni. Csak annyit tudtam,
hogy imádtam megosztani vele ezt a pillanatot, imádtam
belesüppedni a melegségébe és magamba szívni az illatát.
Csendes volt, simulékony, és olyan puha a karjaimban! Úgy
éreztem, életem végéig tudnám így ölelni. A nevét suttogtam,
mert hallanom kellett hangosan. Aztán kissé remegő kézzel a
tenyerembe fogtam az arcát.
 El akartam neki mondani… annyira akartam. De nem
találtam a szavakat arra, amit művelt velem, amit együtt
tettünk. A képzeletem a közelébe sem ért a valóságnak.
Aspen felém fordította az arcát, és a tenyerembe csókolt,
mire én a nyakára tapasztottam a számat. Amikor ujjaival
beletúrt a hajamba a tarkómnál, felemeltem az arcomat.
– Jól vagy?
Most persze megkérdezem.
Ha nem kavarogtak volna úgy a gondolatok a fejemben,
lehet, hogy tarkón csapom magam, és bocsánatot kérek a
hülyeségemért, de Aspen csak felnevetett. A hang szinte a
csontomig hatolt, és a kimerült farkam egy utolsót lüktetett,
afféle utórezgésként.
Szextől fátyolos szeme tágra nyílt, aztán az orrát az
enyémhez érintette, és mélyen, elégedetten felmordult.
– Olyan hihetetlenül jól vagyok, hogy életem végéig
kiegyeznék azzal, hogy ilyen jól érezzem magamat. – A
hangja mély volt és szexszel töltött, ami újabb utórezgést
keltett bennem.
Mindkettőnk arcára gondtalan, boldog vigyor ült ki, lassan,
lustán csókolóztunk, mintha a mienk lenne a világ összes
ideje. Valami görcs feloldódott a mellkasomban, mintha
minden kétségbeesés, minden stressz, minden aggodalom
elpárolgott volna. Nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára, de
ebben a percben semmi sem aggasztott. Aspen minden más
gondolatot kisöpört a fejemből.
Szerettem volna megköszönni neki a gyönyört, amit kaptam
tőle, a nyelvemet az ajka közé csúsztattam, és végighúztam a
szájpadlásán. Ő volt minden, minden, amire szükségem volt.
Úgy kapaszkodott belém, úgy simogatott, hogy én is úgy
éreztem, hogy akar, hogy szüksége van rám. Tökéletesek
voltunk egymás számára.
A nevemet sóhajtotta, és abban a pillanatban tudtam: ezért a
nőért megteszek bármit, ami emberileg lehetséges.
Nem is fogtam fel rögtön, amikor valami nedves és meleg
csorgott le a lábamon. Annyira lefoglalt a közös lebegésünk,
annyira lenyűgözött, hogy őt is éppannyira megrészegítette a
közös gyönyörünk, mint engem. De a cucc csak folyt tovább.
Pislogtam párat, aztán leesett…
Szőrén ültem meg a lovat.
És akkor visszatért a kurva valóság, és arcul csapott egy jó
nagy parasztlengővel, hogy mi a jó kurva istent csináltam.
– A francba! – Elrántottam az ölemet, kihúztam magamat
belőle.
Elakadt a lélegzete a váratlan szétválástól. A tekintetét még
mindig fátyolossá tette a szenvedély, gyengéd pillantásában
öröm és teljes ellazultság ült. Aztán rám nézett. Zavartan
összevonta a szemöldökét, és egyik tenyerét az arcomra
simította:
– Mi a baj?
A fenébe is, hol kezdjem?

***

Aspen

Noel összerezzent, amikor hozzáértem, és ez mintha megölt

volna egy darabot a lelkemből. Azok után, amit csináltunk,
amit megosztottunk egymással… Soha senkivel nem éreztem
még ilyet, mintha már nem is két külön ember lettünk volna,
hanem egy összeforrott egész.
Az apró visszautasítás a szívembe mart, és visszahúztam a
kezemet, de ő megragadta az ujjaimat, és erősen megszorította.
A szeme az arcomat pásztázta, riadtnak tűnt, de mintha…
engem féltett volna.
– Jól vagy? – kérdezte, de a légzése felgyorsult, zihálássá
vált. Zavartan bólintottam. Ezt már egyszer megkérdezte.
– Persze. Miért? Mi a baj?
 Lebegtem, minden rendben volt az életben. Semmi sem
érhetett fel ezzel az élő, burjánzó érzéssel a bensőmben.
Noelnek igaza volt, együtt igazi természeti erő voltunk. Mert
ami történt… ez jobb volt, mint hogy a szótárban szereplő
bármilyen szóval le tudtam volna írni. Meg se tudtam volna
fogalmazni…
Ő mégis úgy nézett ki, mint akinek eszét vette a félelem.
Egyszerűen nem értettem. Mégis mitől fél? Nem volt
félnivalónk. Az élet csodálatos volt.
Aztán a félelem lassan elpárolgott a tekintetéből, nagyokat
pislogott, és kifújta a bent tartott levegőt, mintha erőszakkal
próbálná az uralma alá hajtani az érzéseit. Amikor odahajolt
hozzám, és gyengéden magához ölelt, ellazultak az izmaim.
– Aspen, esküszöm, nem hazudtam, amikor azt mondtam,
sosem felejtem el! Tényleg nem szoktam. Mármint korábban
még sosem történt meg. De ez… hű… Basszus! Semmihez
sem volt fogható, amit most tettem. És azt biztos te is belátod,
hogy abszolút nem volt tervezett. Nem igazán gondolkodtunk
racionálisan, és… ha észnél lettem volna annyira, hogy
eszembe jusson… A fenébe, akkor valószínűleg eleve nem is
csináltunk volna semmit!
Elhúzódtam tőle, és összeráncolt szemöldökkel néztem fel
rá. Mi a fenéről beszélt? Az arcát grimaszba rántotta a
sajnálkozás.
– Nincs semmi bajom, emiatt nem kell aggódnod. A
focicsapat tagjait rendszeresen szűrik.
Bólintottam.
– Oké – hagytam helyben, bár még mindig nem sikerült
felzárkóznom.
– Nem szedsz véletlenül… gyógyszert? Gyógyszert?
Végre leesett, hogy miről beszél, és mintha görcsbe rándult
volna minden egyes izom a testemben. Egy pillanatra totál
hülyének éreztem magam. Persze, nem volt sok tapasztalatom
a dologban, de akkor is… eleget olvastam és elég filmet láttam
ahhoz, hogy… Azonnal le kellett volna esnie, hogy miről
beszél. Doktorim volt, a fenébe is!
 Miért hülyült meg teljesen minden okos lány, ha
rámosolygott egy dögös srác? El se tudtam hinni, hogy ilyen
helyzetbe hoztam magam, hogy ez tényleg megtörténik…
velem. Elhúzódtam tőle, kellett egy kis tér, hogy…
feldolgozzam.
Noel viszont csak még szorosabban ölelt magához.
A hangja remegett kicsit, és már nem volt semmi
megnyugtató a suttogásában.
– Aspen?
Megsimogatta a hajamat minden sóhajra érdemes kezével,
éppen akkor, amikor valaki bekopogott a kis raktárhelyiség
ajtaján, amiben voltunk.
Felsikkantottam, mire a kint állók nevetgéltek egy jót,
tompa hangjuk behatolt a mi kis terünkbe, és aljas
kíméletlenséggel visszarángatott a jelenbe. Aztán
továbbmentek, nyilván nem jöttek rá, hogy idebent vagyunk.
– Te jó ég! – suttogtam elborzadva. Eltátottam a számat,
próbáltam letagadni, ami történt, de nem ment. A szoknyám
még mindig fel volt gyűrve a köldökömig, és valami
nedvesség csorgott le a combom belső oldalán.
– Ne borulj ki! – utasított Noel halk, figyelmeztető hangon,
és a karomért nyúlt.
Felnyikkantam, és ellöktem magamtól, az arcomra kiült a
borzalom. Ne boruljak ki? Elment az esze?
– Mi most…
Hosszan fújta ki a levegőt, aztán bólintott.
– Igen, tudom.
– Az egyetemen – sziszegtem, és képtelen voltam
összeszedni magam. – Úristen, úristen, úristen… – Nagyokat
gesztikulálva róni kezdtem a köröket, mert másra nem volt
hely a zsúfolt kis raktárszobában, és nem kockáztathattam,
hogy valaki meglásson odakint életem legjobb szexe után. A
ruhám még mindig szörnyű állapotban volt, úgyhogy
megpróbáltam rendbe szedni magam. A szoknyámat letoltam a
derekamra, és visszaforgattam, míg a cipzár a helyére nem
került. A blúzom katasztrofálisan nézett ki, esélytelen volt
eltüntetni a gyűrődéseket, de azért kétségbeesetten próbáltam
kisimítani a kezemmel.
– Nem tudom elhinni, hogy lefeküdtem egy diákkal.
Kirúgnak, mielőtt eljutnék az irodámig. A francba! Basszus! A
szüleim is megtudják, és nyilván mindenki más is… – Tágra
nyílt szemmel néztem fel Noelre. – A francba! Te vagy Noel
Gamble. Ez tuti bekerül a hírekbe. Nagyobb szám lesz, mint az
edző a röplabdással… Úristen! Botrány lesz belőle. Hogy
lehetek főszereplő egy botrányban? Még parkolócédulát sem
kaptam soha! Mindig betartom a sebességkorlátozást, és
használom az indexet, ha sávot váltok. Egyszer a
telefontársaság túl sok pénzt utalt vissza a mobilszámlámra, de
észrevettem, és visszaadtam. Visszaadtam. Én mindig helyesen
cselekszem. Soha… Istenem! Ez a legrosszabb dolog, amit
valaha tettem, én nem…
– Lélegezz! – utasított Noel, és a vállamnál fogva a falhoz
tolt. – Csak nyugodj meg, rendben?
Nagy levegőt vettem, mert rájöttem, hogy erről
elfeledkeztem a pánikrohamom közepette. Felnéztem Noel
szemébe, megnyugtatást keresve. Ő kettőnk helyett is elég
nyugalmat árasztott, ami nekem is jót tett… úgy egy
töredékmásodpercig. Aztán az egész újra belém hasított.
– Az edződ! – kiáltottam fel. – Istenem, Noel! Az edződ azt
mondta, kirúgnak minden játékost, akit rajtakapnak…
– Akkor majd nem kapnak minket rajta – vágott Noel a
szavamba, és a tekintetébe elszántság költözött, ahogy
összeszorította a fogát.
– De…
Csókkal hallgattatott el. Kemény és rövid csók volt, de elég
hatásos ahhoz, hogy befogjam. A tenyerébe fogta az arcomat,
és kényszerített, hogy nézzek a szemébe.
– Ami történt, az csodálatos volt – mondta, mintha a
tekintetével akart volna rávenni, hogy én is olyan határozottan
elhiggyem ezt, ahogy ő elhiszi. – Csak rólunk szólt, és kurvára
nem is tartozik senki másra. Tudom, hogy nem fogsz
kivételezni velem az órádon, és rohadt biztos, hogy soha nem
is kérnélek erre. Mindent bele fogok adni, hogy kiérdemeljem
a jegyet, amit kapok. El tudjuk választani a kettőt, és csak ez
számít. Beleegyező felnőttek vagyunk, akik…
– Akik éppen egy raktárszobában csinálták, védekezés
nélkül, mint két felelőtlen tini! Te jó ég! Elvileg példát kellene
mutatnom a fiatal lányoknak az egyetemen. Mégis milyen
üzenetet küld ez? A fenébe is, Noel, te is tudod, hogy ez nem
helyes! Soha többé nem történhet meg! Nem mintha
számítana, mert úgyis elkapnak, amint kinyitjuk az ajtót, és
akkor egyébként is vége lesz mindennek.
Határozottan rázta a fejét. Ebben a percben nem gondoltam,
hogy valaha is ismertem nála makacsabb embert.
– Nézd, oké, elismerem, az óvszer dolog hiba volt! Ezt
elismerem. Egyikünk sem gondolkodott tisztán, egyik dolog
jött a másik után, de már megtörtént, nem tudjuk
visszacsinálni. Úgyhogy majd… majd foglalkozunk a
következményekkel, ha lesznek. És itt se fognak rajtakapni
minket. Megvárjuk, amíg elül a nyüzsi az órák között, és aztán
kisurranunk…
– De van még egy órám, tanítanom kell. – A fenébe, attól,
hogy ezt hangosan kimondtam, az egész még valóságosabbá
vált! És borzalmasabbá.
Keményen és mocskosan megdugott az egyetemen az egyik
diákom, és meg kellett tartanom egy másik órát… basszus,
húsz percen belül!
A kezem remegni kezdett. Én is olyan nő lettem.
Szürreálisnak tűnt.
Noelből fájdalmas kis hang szakadt ki, és az arckifejezése
megtört, ahogy az arcomhoz nyúlt.
– Jézus, ne sírj! – Amikor letörölte a nedvességet az
arcomról, rájöttem, hogy máris bőgök.
A torkomból zokogás szakadt fel, remegtem a félelemtől.
– Ne! – magához szorított, a homlokom keményen ütközött
a kulcscsontjához.
 – Sajnálom. – A kezét a hajamba fúrta, és simogatni kezdte
a fejemet. – Elveszítettem a fejemet, és mire magamhoz
tértem, már benned voltam. Úgy sajnálom, Aspen! Helyre
fogom hozni. Esküszöm!
Engedtem, hogy a szavai megnyugtassanak. Még az
arcomat is a mellkasára fektettem, amíg úgy nem tűnt, hogy
megnyugodott, hogy jól vagyok. Hagytam, hogy résnyire
kinyissa az ajtót, és ellenőrizze, van-e valaki a folyosón.
Megfogta a kezem, és kivezetett a zsúfolt kis raktárból,
amiben most ott lengett az illatunk. De amint kiértünk,
leráztam a kezét magamról.
Visszanézett rám, mintha vitatkozni akarna. Tudtam, hogy
azt szeretné, kövessem, hogy együtt menjünk el valahová. De
ennek itt le kellett állnia. Láthatott valamit az arcomon, amiből
tudta, hogy nem megyek vele sehová, mert az állkapcsa
megfeszült, de némán biccentett.
Aztán ő elindult a folyosón az egyik irányba, én a másikba,
és közben azt mondtam magamnak, hogy ez soha többé nem
történhet meg. Bármilyen csodálatos is volt, bármennyire is
szerettem vele lenni, bármennyi örömöt is adott már csak az,
ha ránézhettem, ez… nem történhetett meg… soha többé.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

„Mindent tudni akarok rólad, ezért mindent elmondok neked

magamról.”
– Amy Hempel –

Noel

Huszonnégy órát adtam neki. Ismertem Aspent. Időre volt

szüksége, hogy feldolgozza a történteket. Majd’
belepusztultam, hogy meg kellett adnom neki, de megtettem.
Egy napig. Tudtam, hogy képtelen lennék csütörtökön
bemenni az órájára, és nézni, ahogy tanít. Felrobbannék.
Úgyhogy szerda délután – végtelenül hálásan, hogy nem kell
dolgoznom este, mert átszerveztem a beosztást – odamentem a
lakásához, amikor már feltételeztem, hogy hazaért.
Válaszolt a csengetésre, résnyire nyitotta az ajtót, úgy nézett
ki rám tágra nyílt, imádni való bagolyszemével. Eltátotta a
száját, én meg előreléptem. Botladozva hátrált el az ajtóból,
hogy be tudjon engedni, de beengedett, és még vitatkoznom
sem kellett. Lehet, hogy annyira sikerült meglepnem, hogy
meg se próbált kizárni.
Nekem megfelelt, mert legalább bent voltam.
Becsuktam magam mögött az ajtót, és egyenesen a szemébe
néztem.
– Befejezted a kiakadást?
Lassan ingatta a fejét jobbra-balra.
– Nem.
– Hát, én befejeztem a várakozást. – A tenyerembe fogtam
az arcát, és hozzátettem: – Nem csináltunk semmi rosszat. Ha
egyszeri alkalom lenne belőle, az lenne rossz. Ha
megpróbálnánk meggyőzni magunkat, hogy mocskos volt,
erkölcstelen, olyasmi, amit szégyellni kell, az lenne rossz. Ez
volt életem legjobb szexe, a fenébe is, Aspen! Olyan
kapcsolatot éreztem veled, hogy… nem tudom. Nem csak jól
mulattam valami random csajjal. Megosztottam valami mélyet
és jelentőset… veled. Nem érdekel, hány iskolai szabályzat
mondja azt, hogy nem kellene, én igent mondok.
Hosszan szívta be a levegőt, és megrázta a fejét.
– Miért nehezíted meg ennyire, hogy ellenálljak neked?
Bakker, nyerésre álltam! A szám sarka felfelé görbült.
– Mert pont annyira igent akarsz mondani, amennyire én
akarom, hogy igent mondj.
A tüdejéből mély nyögés szakadt fel, amiből tudtam, hogy
az akaratereje gyenge lábakon áll.
– Ennek csak rossz vége lehet. – Előredőlt, és a homlokát a
mellkasomra támasztotta.
– Talán. – Köré fontam a karomat, és megcsókoltam a haját.
– Talán nem. – Aztán megpusziltam az arcát. – Remélem,
hogy nem!
Felnézett rám, és a szemében ott ragyogott a belém vetett
bizalma.
– Ahogy én is.
Akkor végre szájon csókoltam. Az ajka remegett az enyém
alatt, úgyhogy visszafogtam magam, míg végül már ő
törekedett felém többet akarva.
Az ujjai utat találtak a hajamba. Hátratoltam a kanapéig, és
lassan lefektettem rá. Olyan sok mindent akartam csinálni,
fogni, látni. A raktárhelyiség csak hatalmas előjáték volt. Még
le se tudtam vetkőztetni teljesen, nem érezhettem a számban a
mellbimbóját, nem csókolhattam meg a combját. Ezt most
mind orvosolni akartam.
Éppcsak vízszintesbe kerültünk, és áthúztam a pólóját a
fején, amikor a ház hátsó részében megszólalt valami csengő.
Zavartan emeltem fel a fejem, és körbenéztem.
– Mi a franc?
 Alattam Aspen felnevetett, és kisimította a hajat az
arcomból.
– A sütő. – Mocorogni kezdett, hogy engedjem felállni.
Hátraültem, és csak pislogtam, annyira különös élmény volt,
hogy csörögni kezd egy sütő. Az én lakásomban soha semmit
nem sütöttünk a sütőben, otthon pedig aztán pláne szó sem
lehetett róla. Csak néhányszor ettem házi kosztot, amikor a
három lakókocsival arrébb lakó hölgy megsajnált minket,
gyerekeket, és áthívott vacsorára. A gondolat, hogy Aspen
vacsorát készít… hihetetlen volt.
– Étel? – nyögtem ostobán, és a gyomrom boldogan
megkordult a gondolatra. Azt a rohadt, még főzött is? Ez túl
szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. – Mit eszünk?
– Mi ketten? – Aspen felvonta szigorú, professzoros
szemöldökét, és lesimította a pólóját. – Nem emlékszem, hogy
meghívtalak volna vacsorára.
– Jaj, ne már! – Én is felpattantam, és úgy ügettem a
nyomában, mint egy kunyeráló kölyökkutya. – Szegény, sóher
egyetemista vagyok. Komolyan nemet mondasz ennek az
arcnak? – Lebiggyesztett számra és szaporán csapkodó
pilláimra mutattam.
Amikor rám nézett, elnevette magát.
– Te jó ég, lehetetlen vagy! Na jó, legyen! Maradhatsz
vacsorára. Van elég kaja.
Kikapcsolta a sütőt, aztán elővett egy pár sütőkesztyűt, amit
gyorsan kikaptam a kezéből.
– Te megsérültél, majd csinálom én. Összevonta a
szemöldökét.
– Megsérültem? Miről beszélsz?
– A karod – emlékeztettem, miközben kinyitottam a sütőt. –
A lezúgó könyves dobozok? A vágás a válladon? Tizenöt
öltés? Rémlik?
A keze a vállára siklott.
 – Már el is feledkeztem róla. Nem is húzódik, amikor
mozgok.
– Ez jó hír. Várd csak ki, amíg elkezd viszketni! Amikor
anyám egyik barátja kórházba juttatott, én… bakker, lasagne?
Te lasagnét sütöttél?
Aspen nagyot pislogott.
– Én… – A fejét csóválva a lasagnéra nézett, aztán vissza
rám. – Igen, lasagnét csináltam. Mit mondtál a kórházról?
Hány éves voltál?
Tetszett az elszánt arckifejezése, mintha kész lenne a
múltbeli énem védelmére kelni. Legyintettem:
– Olyan tízéves lehettem. A lényeg, hogy össze kellett
varrni, és rohadtul idegesített, amikor már ki kellett szedni a
varratot, mert marhára viszketett. Most komolyan, honnan
tudtad, hogy a lasagne a kedvenc kajám?
– Csak megkívántam a lasagnét.
– Egy hadseregnek elég lenne, annyit csináltál. – Kiszedtem
a sütőből a tálat, és a már előre odakészített alátétre tettem. –
Arra akarok kilyukadni, hogy tudat alatt érezted, hogy jövök,
és a telepátiád megsúgta, hogy ezt kell főznöd.
Keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt, a csípőjével a
pultnak dőlt, és az arcomba nézett.
– Én meg azt mondom, hogy totál nevetséges vagy. –
Megcsóválta a fejét, és a szeme csillogott. – Amikor először
megláttalak, nem gondoltam volna, hogy ilyen… humoros
leszel.
Megragadtam a derekát, és magamhoz rántottam. A fenekét
a pultnak támasztottam, hogy teljesen hozzá tudjak simulni, és
az arcomat a nyakába temettem.
– Én nagyon sok mindent nem gondoltam volna rólad,
úgyhogy ebből a szempontból kvittek vagyunk. Egyáltalán
nem olyan vagy, amilyennek hittelek.
Jobb vagy. Sokkal… sokkal jobb.
 Amikor megragadtam a pólóját, és lehúztam róla,
meglepetten felsikkantott.
– Noel! Elvigyorodtam.
– Mi van? Szerintem póló nélkül kellene ennünk. – Már
emelte a kezét, hogy eltakarja sima, fehér melltartóját, de
elkaptam a csuklóját. – Ne! – A hangom halk volt, könyörgő.
– Látni akarlak!
Hallottam, ahogy nagyot nyel. A teste remegett az enyém
mellett. Aztán felemelte ragyogó zöld tekintetét, és kimondta:
– Akkor én is látni akarlak. Máris könnyebben ment a
légzés.
– Sima ügy. – Fél másodperccel később már az én pólóm is
a földön hevert. Aspen elkerekedett szemmel, ámulva futtatta
végig rajtam a pillantását.
– Azta!
– Nyugodtan fogd meg, ami tetszik! – mondtam neki. –
Mert én azt tervezem.
Végighúztam az ujjamat a csúnya, fekete varraton a vállán.
Megborzongott, és lehunyta a szemét, úgyhogy folytattam,
amíg a kezem fel nem ért a melltartója pántjáig. Lecsúsztattam
a vállán, és csókot leheltem a bőrre, amit eddig eltakart.
Lassan végigcsókoltam az utat a melléig, amit már nem emelt
meg a melltartó. Félrehúztam a kosarat, és a számba vettem a
mellbimbóját. Aztán addig szívogattam, míg fel nem nyögött,
és meg nem érintett ő is.
A kezét a tarkómra kulcsolta, és kapaszkodott, míg én
gyengéden ostromoltam a mellét.
Amikor a nyelvem végigsiklott a kemény kis bimbón, a
kezével végigsimított a hátamon. Amikor elérte a farmerom
derekát, előrehúzta a kezét, és habozva végigsimított a
kockáimon, majd kigombolta a farmeromat. Innentől nem
bírtam tovább.
– Tudod, szerintem várnunk kéne, hogy kihűljön a lasagne,
mielőtt megesszük.
 – Szerintem is – értett egyet, és megcsókolta a mellkasomat,
pont a szívem felett. Ahogy lehúzta a cipzáromat, elégedett kis
morranás szakadt ki a torkából.
Megragadtam a csípőjénél fogva, és felemeltem.
– Remek ötletem van arra, hogyan töltsük el a várakozás
idejét. Beleharapott a fülcimpámba, aztán azt suttogta:
– Vigyél az ágyba!

***

Aspen

Noel szinte áhítattal fektetett le a matracra, aztán

hátralépett, és levette a farmerját. Felültem, annyira
lenyűgözött a látvány. Tökéletes formája volt, mintha művész
faragta volna a testét. Amikor letolta a farmert a csípőjéről,
végig a lábán, esküszöm, beindult a nyáltermelésem. Nagyot
nyeltem, és hagytam, hogy a tekintetem végigpásztázza
gyönyörűséges teste minden négyzetcentiméterét, hogy aztán
visszatérjen a feszülő bokszeréhez.
– Szeretem, ahogy nézel. – Még rá is játszott a műsorra,
ahogy a hüvelykujját becsúsztatta a bokszeralsó dereka alá.
– Szeretlek nézni. – Visszatartottam a lélegzetem, vártam, és
aztán… hűha!
Letolta a bokszert, és végre ott állt előttem lélegzetelállító
meztelenségében.
– Tetszik? – kérdezte, és kitárt karral lassan körbefordult,
hogy teljes panorámát kapjak róla. Feszes, keskeny feneke
éppolyan lenyűgöző volt, mint az, ami elöl ágaskodott.
Alig bírtam elszakítani a tekintetemet a testéről, de végül
sikerült a szemébe néznem:
– Megteszi.
 Nevetett, aztán az ágyra mászott, és csak akkor állt meg,
amikor rátérdelt a regényre, amit tegnap este olvastam
lefekvés előtt. Összevont szemöldökkel nézett a könyvre,
aztán felkapta, és hátradobta a válla felett.
Felháborodottan felhorkantam:
– Hé, a könyvem!
– Majd később bocsánatot kérek tőle, megígérem! – Aztán
felém tornyosult, és a szemembe nézett.
Nem túl meggyőző rosszallással néztem rá.
– Már két könyvemnek esett bántódása miattad. Remélem,
tudod, hogy ez nem a legjobb kezdése a kapcsolatnak egy
könyvmollyal!
Erre csak felvonta a szemöldökét.
– Két könyv?
– Igen. Amit most dobtál el, és a másik, amit eláztattam a
kádban, amikor… – Hirtelen leesett, hogy ő mit sem tud a
fürdőszobai balesetről, úgyhogy gyorsan becsuktam a számat,
de közben az arcom bíborvörösbe öltözött.
– A kádban? – Nagyon könnyen ráérzett a zavaromra, és
ördögi vigyor ült ki az arcára. – Esetleg… meztelen voltál
abban a kádban?
Nagyot nyeltem, de nem tudtam elszakítani a tekintetemet
az övétől.
– Általában az vagyok a fürdőkádban.
– Hm… – Beharapta az alsó ajkát. – Nehezen tudlak
elképzelni ebben a helyzetben. Esetleg kaphatnék egy kis
vizuális segítséget?
Kérdezés nélkül kinyitotta a szoknyám kapcsát, és letolta a
lábamon.
– A fenébe is! – mormolta, amikor már egy szál ruhadarab
sem maradt rajtam.
– Olyan… gyönyörű vagy!
 Elvörösödtem tekintetének kereszttüzében, és a
mellbimbóm azonnal megfeszült. Erre Noel tekintete éhesen
vándorolt a mellemre.
– Szóval a kádban, ahol tönkretettél egy remek könyvet… –
A hangja mély volt, szexi, és amikor a pillantása végigsiklott a
testemen, az ujjával finoman megbökte az egyik
mellbimbómat. – Lehetséges, hogy éppen… ezt csináltad…
amikor megtörtént a baleset? – A tenyerét a lábaim közé
simította, és az egyik ujjával megdörzsölte a legérzékenyebb
pontot.
A hátam ívbe feszült, felnyögtem, a kezem a lepedőt
markolta, ahogy a testem minél közelebb akart lenni az
érintéséhez.
– Lehetséges – ziháltam.
– És rám gondoltál, amikor ezt csináltad?
Lehajolt, és az ujja helyét átvette a szája, a nyelve
könyörtelenül dolgozott gyönyörért kiáltó testemen.
Felkiáltottam, és a hajába markoltam. Te jó ég!
– Egyértelműen – vallottam be elcsukló hangon.
– Basszus, Aspen! – A hangja kicsit remegett az izgalomtól.
– Teljesen kikészítesz.
A kezével szélesebbre tárta a lábaimat, a nyelve pedig
mélyebbre hatolt. A sarkamat belevájtam a matracba, Noel
érintését a lábujjam hegyétől a fejem búbjáig éreztem. Aztán
belém tolta az egyik ujját, és felsikkantottam. A gyönyör
hulláma szinte elviselhetetlen volt. Próbáltam harcolni ellene,
de közben teljes lényemmel befogadtam, és képtelen voltam
abbahagyni a remegést és a hánykolódást, ahogy Noel a
delírium újabb fokára repített.
A matracra hanyatlottam, minden izmom ellazult a
posztkoitális kómában, és kába ámulattal bámultam Noelt, aki
lemászott az ágyról, felkapta a nadrágját, és beletúrt a zsebébe,
míg meg nem találta az óvszereket.
– Nézd, most nem felejtettem el! – Olyan kisfiúsan édes
volt, ahogy büszkén rám vigyorgott, hogy muszáj volt
viszonoznom. Igazából olyan csodálatosan éreztem magam,
hogy azon se lepődtem volna meg, ha tetőtől talpig ragyognék.
Letépett egy óvszert a csomagról, aztán rám nézett, és
mosolyogva megcsóválta a fejét.
– Úgy nézel ki, mint akit bolondra dugtak.
E pillanatban még megsértődni se tudtam, egyszerűen
tovább vigyorogtam.
– Nem így történt?
– Még nem. – Új, elszánt fénytől csillogott a szeme, ahogy
visszamászott az ágyra. Fölém hajolva megcsókolt, a
nyelveink párzási táncot jártak, amíg feltette az óvszert. Aztán
meleg tenyere a térdemre siklott, és kicsit szélesebbre tárt.
Amikor belém hatolt, hátravetettem a fejemet, és a fogamon
keresztül szívtam be a levegőt. Mintha… mindenhol ott lett
volna. Olyan hatalmas volt, úgy kitöltött, mintha el akart volna
foglalni minden elérhető szabad helyet, és még többet követelt
volna.
Megragadta a combomat, és a derekára húzta a lábamat, ő
pedig átkarolt.
Így maradtunk, összefonódva, míg már azt sem tudtam, hol
végződöm én és hol kezdődik ő, és szeretkeztünk.

***

A szobában csönd volt. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy

megmozduljak. Oldalvást feküdtem Noel mellkasán, teljesen
meztelenül, ő pedig felhevült, érzékeny gerincemet simogatta.
– Ez annyira – nyögtem fel – jó…
– Igazán? – Előrehajolt annyira, hogy csókot nyomjon a
csípőcsontomra. – Nekem is jó. Olyan puha vagy mindenhol.
Behunytam a szemem és elmosolyodtam, nem tudtam
visszafogni a mindent elöntő esztelen örömöt.
Még sosem volt ilyen szex utáni élményem. A két pasi,
akivel önszántamból csináltam, rögtön lelépett valami
mondvacsinált kifogással, amint végeztünk. Bár az első még
be se igazán fejezte a dolgot. Szóval az egyetlen, akit
számolhatunk, kihúzta magát belőlem, amint végzett, és már
ott se volt.
De ez… olyan kellemes volt. Tetszett a szex utáni
összebújás.
Noel az oldalamról a hátamra gördített, hogy meg tudja
csókolni a köldökömet, de valami nyomta a hátamat, úgyhogy
odanyúltam, és előhúztam a kék nyuszit, amit a vidámparkban
nyert nekem.
Noel felvont szemöldökkel emelte meg a plüsst, és
önelégülten rám vigyorgott.
– Tudtam, hogy megtartod! – Utána a nyuszi fülének puha
anyagával simított végig rajtam a köldökömtől a mellem
közötti bőrig.
Felsóhajtottam, és kinyújtóztam a cirógatás alatt. Noel
elégedetten morgott.
– Most hirtelen kifejezetten örülök, hogy azokat a béna
cuccokat hordod az egyetemre. Asszem kibuknék, ha
bármelyik másik srácnak lenne fogalma róla, hogy nézel ki
alattuk.
Felvont szemöldökkel néztem fel rá.
– Miért, nem tetszenek az erőkosztümjeim? Felnevetett.
– Erőkosztüm? Te így nevezed őket?
Megvontam a vállam. Mi másnak nevezhetném őket? Azért
hordtam őket, hogy megszerezzem a pozíciót, amire vágytam
az egyetemen.
– Tudom, hogy általában nem így öltözködsz – folytatta
Noel. – A bárban az a dögös, fekete, kivágott hátú ruha volt
rajtad, a vidámparkban pedig az imádni való farmersort. Úgy
sejtem, csak az egyetemre hordod az „erőkosztümjeidet”.
Büszkén elmosolyodtam, és puszit nyomtam az arcára.
– És jól sejted.
 – Persze, tudom, hogy igazam van. De miért? Miért
csinálod? Ugye tudod, mennyire… nem előnyösek?
A szemét forgatva felnevetett.
– Igen, épp ez a lényeg. Inkább nézzenek át rajtam, és
legyenek kicsik az elvárásaik, mint hogy az első félévemben
látványosan berobbanjak, és azt higgyék, le akarom tarolni
őket. Egyébként meg azt akarom, hogy tudják, a munkám
érdekel, és nem a divat.
– Vicces érvelés, professzor, de azért továbbra is örülök,
hogy nem mutatod meg mindenkinek ezeket az idomokat. –
Hátradobta a nyuszit a válla felett, hogy az ujjával is
végigsimítson a hegen a csípőmön. Megállt felette az ujja, és
összevonta a szemöldökét.
– Ez micsoda?
Mintha jéggé vált volna a vér az ereimben. Amikor lehajolt,
hogy jobban megnézze a régi, kés ejtette heget, és aztán csókot
nyomott rá, összerezzentem.
– Ne!
Noel kihallotta a pánikot a hangomból, és felnézett az
arcomba, amin biztos világosan látszott minden kellemetlen
emlék.
– Aspen… – A hangja gyengéd volt, de éles szeme többet
látott, mint amennyit mutatni akartam. – Ez felidézett valamit?
– Feli… – Meglepetten pislogtam rá. Miért használta éppen
ezt a szót? A terapeutám is mindig ezt használta. Megráztam a
fejem, próbáltam nevetéssel elaltatni az aggodalmát. – Nem
tudom, miről beszélsz.
– Arról… – Beszívta a levegőt, aztán lassan kifújta. Ujját a
sebhelyre helyezve megkérdezte: – Az erőszaknál szerezted
ezt?
Kikapcsoltam. Komolyan, egy másodpercre mintha csak
feketeséget láttam volna magam előtt, de közben mégis
borzalmasan, teljesen tudatomnál maradtam.
– Aspen? – Meleg ujjak kulcsolódtak a vállamra.
Kipislogtam a feketeséget a szememből, és lassan felrémlett
előttem Noel homályos, aggodalommal teli arca.
– Emlékszel, hogy beszéltél nekem erről? – kérdezte.
– Nem – suttogtam elborzadva. – Én nem… – Istenem, ugye
nem? Vagy mégis? Miért beszéltem neki erről? Megráztam a
fejemet, nem akartam elhinni, amit mondott. – Mi… miért
beszéltem volna neked erről?
– Részeg voltál. Sok mindenről esett szó akkor éjszaka.
– De… – A kezemet a mellkasomra szorítottam. Sosem
akartam volna, hogy tudjon erről. Hogy bárki tudjon erről. –
Mit mondtam pontosan?
– Nem sokat. Hogy tizennégy voltál, a srác meg focista. És
hogy a szüleid semmit sem voltak hajlandók tenni az ügyben.
Kisöpörtem a hajamat az arcomból, és meglepett, mennyire
hidegek az ujjaim.
– De…
– Örülök, hogy tudom. – Megfogta a kezemet, és csókot
nyomott a kézfejemre. – Örülök, hogy megértettem, miért
voltak az elején előítéleteid velem kapcsolatban. És
megkönnyebbültem, hogy láthattam, milyen erős vagy.
Túlélted, és sikerült legyőznöd… Én nem… Basszus… Nem
tudom, mennyit gondolsz erre, amikor együtt vagyunk, de már
az, hogy tudsz gyönyört találni velem… – Megcsóválta a fejét.
A szeme csillogott a heves érzelmektől, amikor rám
mosolygott. – Baromira lenyűgözöl, ennyi az egész.
Hozzábújtam, és az arcomat a nyaka és a válla találkozásába
fúrtam.
– Nem gondolok rá, semmire sem, amikor együtt vagyunk,
legfeljebb az jut eszembe, hogy milyen jó is lehet azzal
szemben… – Megborzongtam, amikor felidéződött bennem,
milyen rossz is lehet.
– Ennek örülök. – Noel arcon csókolt. – De ha valaha is
kiváltok valamit, ha olyasmit teszek, ami felidézi… szólj,
rendben?
Bólintottam, és különös módon tudtam, hogy nem hazudok.
Hogyan sikerült ilyen könnyedén átlépnünk az egymást
megvető tanárdiák viszonyból őszinte bizalmasokká? Nem
találtam rá magyarázatot, de tudtam, hogy örökké hálás leszek
érte, hogy megtörtént. Nemcsak szeretőm lett, hanem úgy
éreztem, barátom is. És a barátomat avattam a bizalmamba.
– Végzős voltam. – Az arcomat a szíve fölé fektettem, és
lustán simogattam a mellkasát, ámuldozva azon, milyen
kemény és sima. – Pár hónappal a tizenötödik születésnapom
előtt. Zach is végzős volt.
– Zach… – Noel úgy vicsorogta a nevét, mintha örökre az
agyába akarná vésni a következő áldozata nevét.
Halványan elmosolyodtam és bólintottam. Imádtam a
védelmező hangját.
– Tizennyolc éves volt, mint a legtöbb normális gimis
végzős, és ő volt az iskola császára. Akkoriban nem tudtam
valami jól titkolni az érzéseimet. Mindenki tudta, hogy őrülten
odavagyok érte. Amikor először mosolygott rám és köszönt
nekem, szerintem hangosan felsóhajtottam. Amikor randira
hívott, egyszerűen… a fellegekben jártam.
Noel karja szorosabbra fonódott körülöttem, de nem
szakított félbe, csak gyengéden fésülgette a hajam az ujjaival.
– Fogalmam sem volt róla, hogy fogadást kötöttek rá, hogy
ki tudja elvenni a csodabogár csaj szüzességét.
Noel hosszú káromkodással az arcomhoz szorította a
sajátját. Sziszegve fújta ki a levegőt, mintha meg kellene
valahogy szabadulnia a benne építkező haragtól.
– Az este nagy részében tökéletes úriember volt. Moziba
mentünk, ő fizetett, vett nekem pattogatott kukoricát meg
üdítőt. Én totál szerelmesnek éreztem magam, mire lement a
stáblista. Azt hiszem, az alatt az egyetlen akciófilm alatt több
figyelmet kaptam tőle, mint a szüleimtől egész életemben.
Hagyta, hogy én válasszam ki a filmet, és az én ölembe tette a
popcornt, hogy könnyen tudjak venni belőle. A film felénél
még az üdítőmet is kiment újratöltetni. Ezek után, ha arra kér,
elszöktem volna vele, és beállok az utazó cirkuszosok közé.
Megtettem volna, amit csak akar. Szóval amikor megkérdezte,
hogy elmehetünk-e a helyi csókolózós helyre, mielőtt
hazavisz, abszolút benne voltam. De ekkor még az első
csókomon sem voltam túl. Azt gondoltam, hogy nem lesz neki
gond, hogy meg kell alapozni a dolgot, hogy lépésenként
haladjunk, tudod?
Noel bólintott, és megpuszilta a homlokomat.
– Hát persze – értett egyet gyengéd, kedves hangon. –
Általában így is csinálják.
– A csókolózás rendben volt – folytattam, és közben azon
töprengtem, miért nem tűnik kínosnak, hogy arról beszélek,
hogyan csókolóztam egy másik pasival, miközben a szeretőm
karjaiban fekszem. Mégis, valahogy olyan… természetesnek
tűnt Noelnek kiönteni a szívemet.
– Nem biztos, hogy rögtön nekimentem volna a nyelves
csóknak, ha én dönthetek, de boldoggá akartam tenni Zachet,
szóval igyekeztem tartani a lépést. Akkor kezdtem
kellemetlenül érezni magam, amikor benyúlt a pólóm alá. Én
csak…
– Még nem álltál készen rá – fejezte be helyettem Noel a
mondatot.
– Igen, még nem álltam készen. De amikor megpróbáltam
lassítani… – Megráztam a fejemet, és lehunytam a szemem.
Noel a hajamba temette az arcát, és azt mormolta:
– Nem kell tovább mondanod.
Én viszont azt akartam, hogy tudja.
– Akkor teljesen átkapcsolt – folytattam rendületlenül. – Ha
továbbra is kedves marad, ha megpróbál rábeszélni, előbb-
utóbb valószínűleg önként is beadtam volna a derekamat. De a
habozásom első jelére kegyetlen lett. Az egyik kezével
megragadta az arcomat, azt mondta, frigid kis torzszülött
vagyok, és előhúzott egy kést a zsebéből.
– Basszus. – A védelmező karok még szorosabbra fonódtak
körülöttem.
– Azt hiszem, beindította, hogy a késsel fenyegetett, mert
ezek után már nem ellenkeztem, meg se mozdultam, mégis
húzta végig a bőrömön, ahogy levágta rólam a ruháimat, és
akkor is nekem szegezte, amikor először… hát, tudod, belém
erőszakolta magát. Akkor összerezzentem, és megszúrt.
– Jézusom, ne mondd tovább! – Noel a hajamba zihált, és
erősen magához szorított, aztán azt mormolta zaklatott
hangon: – Sajnálom, én csak nem… nem gondoltam, hogy ha
hallom, ahogy elmondod, hogy ilyesmit éltél át, az majd… –
Megcsóválta a fejét.
Lehet, hogy kicsit furcsa és beteg dolog, de örültem, hogy
ilyen nehéz neki ezt hallani. Azt jelentette, hogy fontos vagyok
neki. Noel Gamble-nek fontos volt, hogy mi történik velem.
Ennyire még a szüleim sem törődtek vele.
– Semmi baj! – Megfordultam a karjaiban, hogy a hasunk
simuljon egymáshoz. Meg akartam nyugtatni, úgyhogy
megsimogattam az arcát. Amikor a tekintetünk találkozott, kék
szemében fájdalom kavargott.
– Hogy a francba tudtad ezt túlélni?
– Régen történt – feleltem. – Rögtön utána annyira
magamba zárkóztam, hogy még az sem érdekelt, hogy Zach az
egész iskolának azzal hencegett, hogy megnyerte a fogadást.
Nem nagyon érdekelt semmi. De az idő és a terápia többet
segít, mint gondolnád.
Noel bólintott.
– Továbbra sem értem, hogy a francba lehet, hogy a szüleid
nem csináltak semmit ezek után.
Megvontam a vállamat.
– Zach apja a szüleim kollégája volt az egyetemen, ahol
tanítottak.
– Rohadékok – horkantott fel Noel, és megcsóválta a fejét. –
Kérlek, mondd, hogy Zach ezek után lassú és fájdalmas halált
halt!
– Nem. Vállalati jogász lett, és amennyire tudom, elég jól
megy neki.
– A mocsok! És biztos a mai napig büszkélkedik vele,
hogyan vette el a különc lány szüzességét.
 A keserűség a hangjában mosolyra késztetett. Egyszerűen
imádtam, mennyire dühös volt értem.
– Lehetséges. – Előrehajoltam, és az orromat az övéhez
érintettem. – Bárcsak a te szülővárosodban nőttem volna fel!
Akkor te lettél volna a sztárfocista, akiért odalettem volna.
Ajkával csókot nyomott a szám sarkára.
– Én is szerettem volna. Mármint azon kívül, hogy
hatodikos lettem volna, amikor te végzős, és akkor még
semmilyen sztár nem voltam. Akkor még alacsony voltam,
vézna, és engem használt bokszzsáknak minden gyerek.
– Akkor is téged választottalak volna helyette. –
Előrehajoltam, és puha csókot nyomtam az orrára.
– Akkor kész szerencse, hogy itt vagyok neked. A tied
vagyok, Aspen Kavanagh! És ha Zach, a vállalati jogász
valaha is a közeledbe jön, megölöm. Tényleg, eltöröm a
nyakát.
Vigyorogva megcsókoltam – ezúttal a száját. A nyelvem
hegyén volt, hogy álmodozó sóhajjal azt mondjam neki, hogy
szeretem, de szerencsére éppen időben állítottam meg magam.
Visszanyeltem a szavakat, a kezemet a nyakára fontam, és
addig húztam, míg rajtam nem ült és az ágyhoz nem szegezett.
– Szeretkezz velem! – kértem tőle inkább. A vigyora
önelégült és elégedett volt.
– Igenis, hölgyem! – felelte, és a szája máris az enyémre
tapadt.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

„Három ember csak úgy tud megőrizni egy titkot, ha kettő

közülük halott.”
– Benjamin Franklin –

Noel

Így kezdődött hát a bűnös viszonyom az

irodalomprofesszorommal. Csakhogy egyáltalán nem éreztem
bűnösnek. Amennyire én láttam, nem volt benne semmi
mocskos, helytelen vagy bármilyen szempontból szégyellni
való. Ez volt a legtisztább kapcsolatom addigi életemben.
Gyűlöltem, hogy titokban kell tartanunk, de azt is be kell
ismernem, hogy élveztem, hogy kisajátíthatom őt magamnak.
Megmutatta nekem a személyisége olyan oldalait, amit senki
más nem láthatott. Megnyílt és beszélt nekem magáról,
cserébe pedig én is beszéltem magamról.
Az együtt töltött estéink mindig túl rövidek voltak, és sosem
tartottak elég ideig. Általában csak késő este, munka után
mehettem át hozzá. Aztán hajnalban már keltem is az edzés
miatt. Utáltam ott hagyni az ágyban, amikor még meleg volt a
paplan alatt, és gyönyörűen összegömbölyödve aludt. A
legszívesebben rögtön visszamásztam volna mellé, és egész
nap ki se szálltam volna mellőle.
A legszörnyűbb az volt, amikor megláttam az egyetemen.
Elképzelhetetlenül nehéz volt elsétálni a nő mellett, akivel az
éjszakát töltöttem, és akivel alig vártam, hogy ismét együtt
töltsem az éjszakát úgy, hogy tudomást sem vehetek róla. Azt
is utáltam, hogy sokan szidták, amiért olyan szigorúan
osztályozott. Nem vehettem a védelmembe, nem taníthattam
móresre őket, mert még mindig úgy gondolták, hogy nem
kedvelem Aspent.
És azt is nagyon utáltam, hogy nem mondhattam a
lányoknak, akik rám hajtottak, hogy már nem vagyok szabad.
Különös volt. Sosem tartottam magamat hűséges, egy nő
mellett megállapodó pasinak. Most, hogy mégis az lettem,
kicsit sem hiányzott a korábbi életem. Annyira Aspen
megszállottja lettem, hogy nem is kellett volna senki más.
Amikor Tianna egy nap éppen akkor kezdett flörtölni
velem, amikor Aspen elsétált mellettem a slampos
erőkosztümjében, kezében fekete aktatáskájával, a testem
azonnal lángra lobbant. Nem tudtam megállni, muszáj volt
átnéznem Tianna válla fölött, muszáj volt követnem a
tekintetemmel az elhaladó nőmet. Amikor egy másodpercre
hátrapillantott, láttam, hogy bosszantja, hogy körülrajong a
groupie-m.
Tiannát viszonylag könnyen le tudtam pattintani.
Megpróbáltam meggyőzni, hogy figyeljen oda egy kicsit
Quinn barátomra, esetleg a nagy Sz-t is elvehetné tőle.
Valahogy mégis tudatni akartam Aspennel, hogy csakis rá
gondolok, senki másra, úgyhogy vállaltam egy kis kockázatot,
és újabb idézetet csúsztattam az aktatáskájára az aznapi
óránkon. Egy olyan idézetet, amiről tudtam, hogy feldobja
majd.

„Miért mondják azt az emberek, hogy »növessz tököt«?

A pénisz gyenge és érzékeny. Ha kemény akarsz lenni,
növessz vaginát!
Az tényleg bírja a strapát.”
– Sheng Wang –

A tervem működött, alig bírta levakarni a mosolyt az

arcáról, amikor elkezdte az órát. Mégis utáltam, hogy ennyit
kell rejtőzködnünk. Amikor este felhívott, biztosra vettem,
hogy felhozza Tiannát, de csak a nevemet mondta, és aztán
szipogni kezdett, amiből rögtön tudtam, hogy sír.
A szívem azonnal a torkomba ugrott, és felpattantam a
kanapéról, ahol éppen a legújabb esszét írtam a kemény, de
baromi dögös irodalomprofesszoromnak.
– Aspen? Mi a baj?
 – Én… Te… Nagyon szeretnélek látni. Feljöhetek?
– Feljönni? – Hogy mi van? – Itt vagy? A háznál? Most?
– Igen. De… rosszkor jöttem, ugye? Elmegyek.
– Ne, ne menj! Most ment el a szobatársam. Gyere fel! Pont
jókor jöttél. – Már rohantam is az ajtóhoz, le se tettem a
telefont. Még sosem jött át hozzám, úgyhogy tudtam, hogy
nagy lehet a baj. Éppcsak kinéztem a folyosóra, már meg is
jelent a lépcső tetején. Az arca sápadt volt, a szeme piros és
duzzadt, a haja kusza pókháló.
– Kicsim, mi a baj? – Magamhoz húztam, és megcsókoltam
kócos tincseit. – Jól vagy? Megsérültél?
Hozzám bújt, és az arcát a mellkasomba temette. A szívem
összeszorult.
Szörnyű érzés volt így látni őt.
– Apáról van szó… – nyögte ki végül rekedt hangon.
Becsuktam a szemem. Mindent elmesélt az apja
cukorbetegségéről meg a tüdőgyulladásról. Úgy hangzott, a
pasinak már nem sok van hátra.
– Csak nem…
– Amputálni fogják a lábát, de olyan rossz a keringése, hogy
az se biztos, hogy segít.
– Istenem! Sajnálom. – Berúgtam mögötte az ajtót, bevittem
a lakásomba, és leültem vele a kanapéra, ahol
összegömbölyödött az ölemben.
– A legrosszabb, hogy az anyám még csak fel se hívott,
hogy elmondja. A házvezetőnőjük, Rita hívott fel… úgy
gondolta, tudnom kellene. És most még csak el se mehetek
meglátogatni, mert akkor rájönnének, hogy Rita értesített
engem, és őt nem akarom bajba keverni, mindig olyan kedves
volt hozzám, de miért… miért nem szól egy ilyen dologról a
saját anyám? Hogyhogy nem gondolja, hogy megérdemlem,
hogy tudjam?
Valószínűleg úgy, hogy egy rideg, önző ribanc, aki mindig
is semmibe vette a lánya érzéseit. Ezt tudtam volna válaszolni,
de visszafogtam magam.
– Nem tudom – feleltem helyette, magamhoz öleltem, a
hátát simogattam, és igyekeztem minden módon jelezni neki,
hogy rám számíthat.
– Nem hiszem, hogy valaha is hallani fogom tőlük, hogy
szeretnek – suttogta, amibe majd beleszakadt a szívem. Anya
sem mondta soha nekem, de ott volt helyette Caroline, Colton
és Brandt. Különös módon most még örültem is, hogy ezt a
szülőt osztotta nekem a sors. Legalább megkaptam azt a
szabadságot, hogy azt tegyem, amit csak akarok. Sosem
irányítottak és mosták át az agyamat úgy, mint Aspennek.
Azzal, hogy anyám totál elhanyagolt, nem éreztem magam
annyira magányosnak és elnyomottnak. Legalábbis úgy nem,
ahogy Aspen.
Izzó szenvedéllyel gyűlöltem a szüleit. Összefontam az
ujjainkat, hogy a tenyerünk egymáshoz simuljon, és a
homlokomat az övéhez támasztottam.
– Azzal, hogy nem szólnak, csak ők veszítenek.
Kinyitottam a számat, hogy elmondjam neki… a francba is,
nem tudom, mit. Az elmúlt pár hétben fenekestül felforgatta a
világomat, és azt akartam, hogy tudja, milyen fantasztikus
ember. Azt akartam, hogy tudja, mennyire megváltoztatta az
életemet. Eszembe jutott a következő idézet, amit oda akartam
adni neki.

„Ha találsz valakit, aki bátor, vicces, okos és szerető szívű,

adj hálát érte az univerzumnak.”
– Maya Angelou –

Aspen azonban az ujját a számra téve megállított.

Gyengéden elmosolyodott, felém hajolt, és leeresztette a kezét,
hogy megcsókolhasson. Nyögés szakad ki belőlem, ahogy a
kezemet a hajába fúrtam. Úgy helyezkedett, hogy melegsége
teljesen betakarja az erekciómat. Aztán elkezdett hozzám
dörgölőzni, és muszáj volt cserébe előrenyomakodnom. Az
ujjaim utat találtak a pólója alá, a melltartója csatjához, és
kikapcsoltam.
A kezem épp csak elindult a melle felé, amikor kitárult a
lakásom ajtaja.
Aspen felsikkantott, és a mellkasomba temette az arcát, én
pedig próbáltam felülni, és gyorsan kihúztam a kezemet a
pólója alól.
Ten lépett be az ajtón.
– Haver, elfelejtettem a rohadt tár… – Megtorpant. –
Basszus! Bocsánat.
Bocs.
Felemelte a kezét, és már hátrált is ki a szobából, amikor
Aspen felemelte a fejét, és ránézett. Ten megdermedt, és
rábámult.
– Kifelé! – ordítottam a szobatársamra, és hozzávágtam a
kanapé egyik párnáját, de mintha észre se vette volna.
Kicsit oldalra billentette a fejét, mintha más szögből akarta
volna tanulmányozni Aspent.
– Miért hasonlítasz te…? – És akkor leesett neki, hogy ki
az. A szeme kidülledt a meglepetéstől. – Azt a rohadt!
– Kifelé! – parancsoltam rá Tenre, Aspent pedig letoltam az
ölemből, hogy fel tudjak állni, és ki tudjam takarni, amíg oda
nem érek Tenhez.
Mert a kis rohadék továbbra se mozdult.
– Te jó ég, haver! Ez…
Kitoltam őt a folyosóra, és becsuktam mögöttünk az ajtót.
Akkor aztán teljesen szétesett.
– A tanárt dugod! A kurva életbe, te dugod a kibaszott
tanárunkat! Baszki, Gam, ez annyira… császár. Te vagy a
király! A király!
A kezemet a szájára tapasztottam, és szinte rávicsorogtam
figyelmeztető pillantással, aztán meg aggódva pislogtam a
csukott ajtóra.
 – Fogd be! – sziszegtem, és reméltem, hogy elérti a
fenyegetést a tekintetemben.
Ten csak félretolta a kezemet.
– Fogjam be? – sziszegte vissza. – Most szórakozol velem?
A lakótársam hivatalosan is kemény csávó. A jegyért tolod,
ugye? Akkor megmarad az ösztöndíjad? Basszus, zseni vagy!
Azt eddig is tudtam, hogy be tudsz vágódni a hölgyeknél, de
hogy még a karót nyelt Kavanagh-ról is ledumáltad a bugyiját,
hát ez… oltári. Várj csak, amíg megtudják a fiúk!
– Nem! – Megragadtam a pólóját, és közel húztam, hogy az
arcába mászhassak. – Senki sem tudhatja meg, Ten! Basszus,
ha elmondod bárkinek is… A kurva életbe! Nincs is mit
mondani, oké? Nem láttál semmit. Nem történt semmi. Ez az
egész… vedd úgy, hogy nincs is! Világos?
– Leszarom! Dugod a kibaszott tanárunkat! Ezzel bevonulsz
a történelembe, mint…
– Nem hallottad az edzőt a röplabdás botrány után? Ha
rajtakapnak egy egyetemi oktatóval, kirúgnak a csapatból.
Elveszíteném az ösztöndíjamat, ő pedig elveszítené a
munkáját. Elszabadulna a pokol. Tenning, kérlek! Nem láttál
semmit!
A tekintetemmel is könyörgőre fogtam, míg végre
bosszúsan felnyögött.
– A francba is! Te aztán tudod, hogyan rontsd el a mókát.
Azzal elhúzott mellettem, és mielőtt megállíthattam volna,
felrántotta az ajtót.
– Köszönnék – mondta Aspennek, amikor belépett –, de a
jelek szerint nem láttam semmit.
Aspen a kanapé előtt járkált fel-alá. Az arca sápadt volt, a
karját szorosan összefonta a mellkasa előtt, és a kezét behúzta
a pólója ujjába, mintha fázna. Egy szót sem szólt Tenhez, csak
végignézte, ahogy a nappalin átvágva eltűnt a szobájában.
Másodpercekkel később a srác visszatért a tárcáját lobogtatva,
de nem nézett sem rám, sem Aspenre, csak rosszkedvűen
kibaktatott a lakásból.
 Kifújtam a levegőt, és a falnak dőltem, a kezemet
végighúztam az arcom előtt.
– Ugye most kibuktál?
– Mennem kéne – mormolta Aspen, és leszegett fejjel az
ajtó felé indult. Én viszont megragadtam a vállát, és
magamhoz húztam, hogy a számat az arcára tudjam szorítani.
Még mindig merev volt a teste.
– Bízhatok benne – suttogtam neki.
Felemelte a fejét, a szemében könnyek ültek, és látszott
rajta, milyen rémült.
– Örülök, hogy te bízhatsz benne.
– Nem fog szólni egy szót se, esküszöm! – Megölném, ha
mégis megtenné, és biztos voltam benne, hogy ezt Ten is tudja.
Aspen csak a fejét rázta.
– Nem kellett volna idejönnöm ma este. Én csak… Mégis
hogy gondoltam?
– Én örülök, hogy átjöttél. – Megint arcon csókoltam. – A
pasid vagyok, Aspen! Ott akarok lenni, amikor nehéz
dolgokon mész keresztül.
– A pasim? – Hitetlen, keserű kis hang szakadt ki belőle. –
Hogy lehetsz a pasim, amikor egy léleknek sem beszélhetek
rólad?
Összevontam a szemöldököm, és szinte morogva szűrtem a
szót összeszorított fogsorom közül.
– A pasid vagyok, mert az vagyok. Ennél nem kell több
magyarázat, mert így van. Én vagyok melletted, ha boldog
vagy, ha szomorú vagy, és akkor is, amikor szétfeszít a
gyönyör a karjaimban. Ettől… – magamhoz rántottam, hogy
érezze, mit művel velem –, ettől vagyok a pasid.
Egyetlen könnycsepp gördült le az arcán. Felemelte az ujját,
és gyengéden az ajkamhoz érintette.
– Irigylem a magabiztosságod.
Megcsókoltam az ujjbegyét, és letöröltem a könnycseppet.
 – Nincs rá szükséged, elég az enyém kettőnknek is. – Ezzel
megint sikerült visszahúznom a szakadék pereméről. Már nem
állt ellen, hanem közelebb húzódott, amikor megcsókoltam.
Ahogy visszavezettem a hálószobámba, már mosoly ült ki az
arcára, és lehúzta a pólómat.
Csak később, amikor már nyugodtan aludt körém fonódva
az ágyban, akkor támadtak fel a kétségeim. Azzal, hogy Ten
tudomást szerzett rólunk, kétszeresére nőtt a kockázat. Önző
döntés volt, hogy magam mellett tartottam Aspent, hogy nem
vetettem véget a kapcsolatunknak, mert olyan könnyen
árthatott neki és a családomnak is. Hamar rájöttem, hogy
annyira nem tud zavarni a sok „mi lesz ha”, mert
megkétszereződött az elszántságom is, hogy mellette
maradjak. Aspen olyan mélyen beleivódott a lényembe, hogy
bármilyen kockázatot hajlandó lettem volna vállalni, ha az azt
jelenti, hogy még egy napig vele maradhatok.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

„Könnyebb megbocsátani egy ellenségnek, mint

megbocsátani egy barátnak.”
– William Blake –

Noel

– Menjünk el valahova ma este!

Péntek este volt, és nem dolgoztam se én, se Ten. Ez lehetett
a hónapban a második alkalom, hogy ugyanakkor volt szabad
esténk, és az, hogy hétvégére esett, még ritkábbá tette. Én
viszont azt terveztem, hogy átmegyek Aspenhez. Alig akadt
olyan, hogy egy egész este vele lehettem, és majd
megvesztem, hogy egy kis minőségi időt tölthessek a
csajommal.
– Nem megy – vágtam rá csípőből, miközben igyekeztem
befejezni az esszét a történelem-előadásomra. – Más terveim
vannak.
– Miért? Mész Kavanagh-hoz megdolgozni a következő
ötösödért? Lecsaptam a tollamat, és felpattantam, hogy
hatásosabban tudjak rámeredni.
– Elég ebből a faszságból! Soha többé ne beszélj róla így!
Baszki, ne is gondolj rá! Nem fogunk erről dumálni.
– Haver! – Ten ideges nevetéssel hátralépett, és feltette a
kezét. – Tudod, hogy csak szívatlak!
A kezem ökölbe szorult a csípőm mellett.
– Hát, nem vicces!
– Hé! – Ten elkomorodott, és a kezét a szívére szorította. –
Amikor – és szándékosan mondom azt, hogy amikor, és nem
azt, hogy ha – ez bedől kettőtök között, én itt leszek neked,
tesó! Adogatom neked a gyászsöröket, és megtalálom neked a
következő csajszit, aki ahhoz kell, hogy kiverd a fejedből a
nőt. Addig viszont elidegeníthetetlen jogom legjobb
barátodként, hogy csupa szeretetből húzzalak, amikor csak
tudlak.
Hosszan, fáradtan felsóhajtottam.
– Vagyis esélytelen, hogy elhallgattassalak? Széles,
kiállhatatlan vigyor ült ki az arcára.
– Esélytelen! – Levetődött a székre mellettem. – Egyébként
milyen a nő? Leoltott lámpánál csináljátok? Vagy vágtok egy
kis lyukat a lepedőbe, és azon dugod át a dákódat?
– Komolyan! – Legyintettem, mintha egy idegesítő legyet
próbálnék elhajtani.
– Nem szedsz ki belőlem semmit, úgyhogy akár be is
foghatod!
– De hát furdalja az oldalam a kíváncsiság! Ez nagy dolog.
Hatalmas. És ha már senki mással nem beszélhetek róla, akkor
nyilván unásig fogok dumálni róla veled.
Felnyögtem.
– Uram, segíts!
Újra felvettem a tollamat, és megpróbáltam visszatérni a
leckéhez. De a szobatársam nem állt le.
– Most tényleg, láttad meztelenül? Mármint rendesen,
anyaszült meztelenül? Vállalható teste van a sok réteg alatt?
Simán el tudom képzelni, hogy komoly előnyöket rejteget a
bozót alatt. Tuti, hogy igazi vadállat lesz, ha levetkőzteted.
Bumm! – Tenyerével az asztalra csapott. – Van
mellbimbópiercingje, mi?
Az égnek emeltem a tekintetem.
– Nincs neki… – Itt rájöttem, hogy éppen azt ismerném be,
hogy láttam Aspen mellbimbóját, úgyhogy gyorsan
változtattam: – köldökpiercingje.
– De a mellbimbójában? – erősködött Tenning, és úgy
felpörgött, hogy megint az asztalra csapott. – Baszki! Tényleg
át van szúrva, ugye? Tudtam! Bakker, te vagy a
legszerencsésebb…
 Szúrós tekintettel néztem rá.
– Nem mondtam, hogy van benne piercing.
– De azt sem, hogy nincsen.
– Azt se mondtam, hogy nincsen tetoválása, mégsem
feltételezted automatikusan, hogy van tetoválása, nem?
– A fenébe is! Tetkója is van? Asszem szerelmes vagyok.
Hol van?
Ribancrendszám? Fogadok, hogy pillangó!
Felmordultam, és próbáltam a történelem beadandóra
koncentrálni, de aztán Ten újra rácsapott az asztalra.
– Komolyan, állj már le ezzel a tanulós szarral! Kiborít,
hogy ilyen kis eminens lettél. Húzz a szobádba, és vegyél fel
valami bulizós göncöt, mert most eljössz velem inni! –
Bosszúsan rámeredtem, de ő csak vigyorgott. – Addig
csesztetlek vele, amíg bele nem mész, hogy velem lógsz ma
este.

***

Így Tennek sikerült rábeszélnie, hogy elmenjek vele bulizni.

Amikor felhívtam Aspent, hogy nyafogjak neki a terv
megváltozásáról, a lakótársam mellé állt, és azt mondta, hogy
ugyanannyit kell eljárnom, mint addig, különben még gyanút
fognak az emberek. Továbbra sem akartam bulizni, de
belementem.
Amint átléptem a diákszövis ház küszöbén, rögtön
letámadtak. Ja, tényleg nem jártam egy ideje buliban. A
focistársak hátba veregettek, és megállítottak, hogy
dumáljunk. A lányok oldalpillantásokat vetettek rám, és
mindig újratöltötte valaki a poharamat, amint kiürült.
Olyan volt, mint mindig, de most valahogy mégsem éreztem
rá a hangulatra.
Itt nem változott semmi, de úgy éreztem, hogy én
megváltoztam. Csendes, békés estére vágytam Aspennel, hogy
filmet nézzünk a kanapén és végigkóstoljuk a különböző
rendelős kajákat a konyhában.
Együtt főztünk, együtt zuhanyoztunk, együtt ettünk és
együtt aludtunk. Együtt csináltuk a leckét, ő dolgozatokat
osztályzott, én írtam a beadandókat. Az egész nagyon otthonos
volt és talán kicsit öreges, de mellette sosem unatkoztam, és
mindig többet akartam belőle. Ebben a házban, a tömegben, a
dübörgő zenében csak arra vágytam, hogy átmenjek hozzá.
– Hé, Noel, édes! – Meleg női ujjak siklottak végig a
karomon, amitől összerezzentem, és a rám vigyorgó vörös
hajú lány felé fordultam.
Tianna barátnője, Marci, már ha jól emlékeztem a nevére.
– Szia! – köszöntem neki, és halványan biccentettem
üdvözlésképpen.
Lábujjhegyre emelkedett, és közelebb hajolt, hogy bele
tudjon súgni a fülembe.
– Akkor most mehet az a bepótlás?
Az édeshármas. Basszus, totál elfelejtettem! Ahogy
körbenéztem, észrevettem a közeledő Tiannát. Integetett
nekem, és a gyomrom kellemetlen görcsbe rándult.
Sarokba szorítva éreztem magam, de finoman akartam
visszautasítani a lányt, úgyhogy mosolyogva megráztam a
fejemet.
– A ma este nem jó.
Beharapta az ajkát, és a karját a bicepszemre fonta.
– Akkor holnap! Légyszi!
Remek. Nem fogja csak úgy feladni, mi? Elhúztam a
számat.
– Nézd, értékelem az ajánlatot, de… Erre kicsit összehúzta a
szemét.
– Ki a lány? – kérdezte, és már nem mosolygott. Igazából
úgy nézett ki, mint aki készen áll kést döfni valakibe.
 A jeges rémület végigborzongatta a gerincemet, de
igyekeztem lazára venni, mintha nem érteném, miről van szó.
Összeráncoltam a homlokomat.
– Milyen lány?
– Az új lány, akit dugsz. Nem láttam veled senkit az
egyetemen.
– Marci! – szűrtem a fogaim között a szót, mert kezdett
bosszantani ez a beszélgetés. – Nem akartam seggfej lenni, és
előjönni ezzel, de nem érdekelsz.
Felhorkant.
– Nem érdekellek? – Hátralépett, és széles mozdulattal a
testére mutatott. – Nem érdekel ez?
Hát… Ami azt illeti, Aspen külseje jobban bejött. De ezt
nem mondhattam neki. Viszont azt megengedhettem
magamnak, hogy egy kis lyukat üssek Marci túlfejlett egóján.
– Nézd, Tianna elmondta, mennyire odavagy értem, és
nekem most nem hiányzik semmi ilyesmi. Nincsenek
kapcsolataim, nem műfajom a tapadós csaj, az éjféli sírós
telefonálgatások, a könyörgés, hogy adjak még egy esélyt. És
rólad süt, hogy színtiszta dráma vagy.
Amikor eltátotta a száját, akkor esett le, hogy valószínűleg
kicsit túlzásba estem. Bocsánatkérő vigyort villantottam rá, és
barátságosan vállon veregettem. Aztán sarkon fordultam, és
olyan gyorsan léptem le, amilyen gyorsan csak tudtam, az sem
érdekelt, ha úgy tűnt, hogy menekülök. Nem követett, de az
volt az érzésem, hogy nem most hallottam Marciról utoljára.
Korábban sosem pattintottam le az ilyen csajokat, úgyhogy
bármit is kapok megtorlásképpen, azt valószínűleg
megérdemlem.
A következő szobában azonban újabb problémába futottam.
Itt kisebb volt a tömeg, pár kanapé volt a dohányzóasztal köré
húzva, szemben egy tévével. A szobatársam volt a
középpontban, tölcsérből itta a sört, és teljesen kész volt.
– Hé! – kiáltott fel, amikor meglátott. Felugrott a
dohányzóasztalra, és elkezdett léggitározni: – I got it bad. Got
it bad. Got it bad. I’m hot for the teacher.15
 Aztán ökölbe szorította a kezét, és lelkes csípőmozgatással
légbaszás-bemutatót tartott, miközben tovább énekelte az
örökzöld Van Halen-dalt.
Megráztam a fejem, és felsóhajtottam:
– Kinyírom. Komolyan ki fogom nyírni.
– Hé, Gamble! – Tölcsért csinált a kezéből, és úgy kiabált
oda nekem: – Énekelj velem! Got it bad, got it bad, got it
bad…
– Kurvára be vagy rúgva! – kiabáltam vissza.
– Ne, tényleg? Hogy találtátok ki? Hé, szeret pajzán
diáklányt játszani? Akkor néha te is lehetnél az ő professzora!
Quinn bukkant fel mellettem, kezében piros műanyag pohár.
Felnézett Tenre, aztán felém fordult:
– Ez meg miről dumál?
– Fogalmam sincs. – Szúrós szemmel bámultam a
lakótársamra, és azon töprengtem, mi lenne a leggyorsabb
módja a szobatársam elhallgattatásának.
Halál.
Igen, a halál lesz a megoldás.
– Mit kell csinálnod az extra kreditért? Felírod ötvenszer
egymás után, hogy bassz meg, de jól? Dr. Kavanagh-nak
szólítod, amikor benne vagy? Tudod egyáltalán a becenevét?
– Fogd be!
– Szerinted javítana az én jegyemen is, ha felajánlanám,
hogy kinyal…
Harci ordítással Ten lábára vetettem magam. Amikor
lezuhantunk az asztalról, valaki felsikított, és vagy egy tucat
focista ugrott oda, hogy szétszedjenek minket. Azért sikerült
bevinnem pár ütést, mielőtt lehúztak volna a szobatársamról.
Csak Quinn-nek volt elég ereje ahhoz, hogy elvonszoljon.
Zihálva szedtem a levegőt, és azonnal el is löktem magamtól,
ahogy beértünk egy kivilágított fürdőszobába. A francba is,
nem tudtam elhinni, hogy a legjobb haverom így kicsesszen
velem…
– Meg fogom ölni – morogtam, de közben úgy éreztem,
hányinger fojtogat. Aspen soha nem fogja ezt megbocsátani
nekem. Te jó ég! Most tettem tönkre az életét? – Nem tudom
elhinni, hogy ő… hogy…
– Bakker, Noel! – Hamilton megrángatta a karom, hogy
ránézzek. – Részeg.
Részegen mindig hülyeségeket beszél.
A mellkasom sípolt, olyan zihálva szedtem a levegőt.
– De azt mondta, hogy…
Quinn nevetve rázta meg a fejét, és láthatóan le se szarta,
hogy éppen borul a bili.
– Ugye nem tartasz attól, hogy bárki is elhiszi egy szavát is?
Mind tudjuk, mennyire utálod Kavanagh-t.
Amikor bosszúsan rámeredtem, még túl friss volt a
megrázkódtatás, és simán leolvashatta az arcomról az
igazságot, mert elkerekedett a szeme.
– Ó! – fújta ki a levegőt, és a száját eltátotta a teljes
döbbenettől.
– A francba! – sziszegtem, és szorosan behunytam a
szemem.
A fenébe is! Hamiltonnak nem kellett volna tudnia erről.
Már így is túl sokan tudták. Basszus, Ten kis műsora után már
az se lepne meg, ha mindenki tudná! Amikor
megkockáztattam egy pillantást felé, Quinn még mindig
durván bámult.
– Nézd, nem arról van szó, amire gondolsz! Rögtön
felemelte a kezét, és megrázta a fejét.
– Nem, nem, hát persze, hogy nem – helyeselt. – Azok után,
amit Jacobi edző mondott, és a röplabdás botrány után, nyilván
nem tennéd kockára a munkáját és a saját jövődet, csak
hogy… – Tágra nyílt tekintettel, kutatón nézett rám. – Ugye
nem? Szereted, igaz?
 Ekkor eszméltem rá, milyen ártatlan is Quinn Hamilton.
Sosem hallottam káromkodni, ahogy azt sem, hogy valami
sértőt mondott volna bárkiről is.
Megvolt benne valami tiszta, szomszédfiús varázs, és
mindig a legjobbat látta mindenkiben. Mind ugrattuk azzal,
hogy még szűz, de most, ahogy elnéztem, elgondolkodtam,
hogy valószínűleg tényleg az.
Úgy nézett rám, ahogy a hősökre szoktak. Én voltam a
csapat vezetője, és láthatóan meg volt róla győződve, hogy
képtelen lennék bármi rosszat tenni. Ha most nem jól
válaszolok, az egész hitrendszere összeomolhat.
– Persze, naná, hogy szeretem – sziszegtem. Aztán leesett,
mit ismertem be, de ami ennél jobban megdöbbentett, hogy
nem hazudtam. Mintha lezsibbadtak volna a végtagjaim, és
gyanítom, hogy az arcom is holtfehérre váltott, amikor
hátratántorodtam, és lerogytam a lecsukott vécé tetejére. –
Basszus! Szeretem.
Szerelmes voltam Aspenbe.
– Ne aggódj! – Ham előrelépett, és támogatón megveregette
a vállamat, míg én a kezembe temettem az arcomat. –
Esküszöm, nem mondom el senkinek! Amúgy is te vagy kábé
az egyetlen barátom itt, szóval… – Megvonta a vállát, és kicsit
szomorú mosolyt vetett rám. – Amúgy sincs kinek
elmondanom.
Istenem, olyan… fiatalnak tűnt. Nem is emlékeztem rá,
hogy valaha ilyen fiatal lettem volna. Már születésemkor
megtanultam, milyen az élet, mindig is felelősséget kellett
vállalnom másokért, vagy éppen meg kellett úsznom valami
balhét, vagy dolgoznom kellett azért, hogy ne csússzak
teljesen le. Sosem érezhettem senki iránt olyan vak
elkötelezettséget, mint amit a jelek szerint Quinn érzett
irántam.
– Komolyan csak tizenkilenc vagy? – böktem ki a kérdést,
mert nehezen tudtam elhinni, hogy valaki ilyen hosszú ideig
ilyen ártatlan tud maradni.
 Quinn elvörösödött, megköszörülte a torkát, aztán
megvakarta a fülét.
– Igazából huszonegy vagyok.
– Mi? De még csak…
– Igen – Megvonta a vállát, és elkapta rólam a tekintetét. –
Pár évig még maradtam a gimiben.
Valamiért erről Aspen jutott eszembe, akit meg előrébb
toltak az iskolában. Eléggé keresztbe vághatja az ember
társasági életét, ha valaki belenyúl az iskolai előmenetelébe.
Új szemmel néztem a srácra, és már nyitottam a számat,
hogy a franc se tudja, mit mondjak, amikor kitárult a
fürdőszoba ajtaja, és Ten tántorgott be rajta. A száján volt egy
vágás, ami mintha éppcsak abbahagyta volna a vérzést. A
szeme véreres volt, de mintha egy kicsit kijózanodott volna,
mert azonnal elkezdett szabadkozni.
– Gamble, tesó, úgy saj…
Az agyamat azonnal elöntötte az ideg, és felpattantam. Jól
hátrahúztam a karomat, és egyenesen a szemébe küldtem egy
jobbhorgot.
– Te barom állat!
Felnyögött, és a kezére szorította az arcát.
– Baszki… – morogta, és összegörnyedve elkezdett egy
helyben táncolni, mintha azzal enyhíthetné a fájdalmat. –
Baszd meg, ember! Ez fájt. – Aztán felegyenesedett, és a
szemére nyomta a tenyerét.
Rámutattam, és fenyegetőn felmordultam:
– Ha bármi baja lesz abból, amit ma este műveltél, azt
sosem bocsátom meg neked. – Félrelöktem az útból, és
kinyitottam az ajtót, hogy lelépjek, de megakadt a szemem a
tágra nyílt szemű Hamiltonon.
– És te… – mutattam ekkor rá. Nagyot nyelt, és tett egy
lépést hátra. Még mindig nem tudtam elhinni, hogy huszonegy
éves. Elég idős, hogy alkoholt igyon, és ami még fontosabb,
elég idős ahhoz, hogy felszolgálja. – Nem akarsz munkát?
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

„Csak azok tudják kitalálni, hogy meddig mehetnek, akik

megkockáztatják, hogy túl messze mennek.”
– T. S. Eliot –

Aspen

Csütörtök este a hölgyek estéjén a Forbidden klub szokás

szerint tömve volt.
Feltettem egy kis sminket, felvettem a kedvenc szűk
nadrágomat magas szárú bőrcsizmával és egy csini toppal, és
elmentem a klubba, mert képtelen voltam távol maradni a
pasimtól.
A tömeg szélén bóklászva igyekeztem a sötét fal mellett
maradni. Nem tudtam, hogy felszolgál vagy pultozik éppen.
Először az asztalokon siklott végig a tekintetem, amíg ki nem
szúrtam egy pincért. Noel lakótársa az egyik kisebb asztalnál
volt, és éppen pár bankjegyet húzott elő a fekete kötényből egy
asztalnyi visszajáróra váró lánynak. Volt egy sejtésem, hogyan
szerezhette a monoklit, ami egész héten az arcát díszítette,
úgyhogy inkább nem is kérdeztem meg róla Noelt.
Miután odaadta a visszajárót, Ten lehajolt, hogy súgjon
valamit az egyik lány fülébe. Bármit is mondott, elég sértő
lehetett, mert a lány eltátotta a száját, aztán pofon vágta Tent,
aki csak vigyorgott, dobott neki egy csókot, és lelépett.
A fejemet csóválva töprengtem azon, hogyan barátkozhatott
össze egy ilyen alakkal Noel.
A következő pincér szintén az egyik tanítványom volt. Egy
újabb focista. Megérezhette magán a tekintetemet, mert rám
nézett, amikor elhaladt mellettem, és majdnem hasra esett a
saját lábában. Egy másodpercig tátott szájjal bámult, aztán
odalépett hozzám.
 – Dr… dr. Kavanagh? – üdvözölt. A francba! Lőttek az
inkognitómnak. – Kér egy italt?
– Nem, én… – kezdtem, de rögtön el is hallgattam. Remek,
ha nem kérek a félárú italból a hölgyek estéjén, akkor mégis
milyen okom lehet arra, hogy itt legyek?
Úgyhogy újra kinyitottam a számat, hogy rendeljek valamit,
bármit, amikor hátraintett a fejével.
– Noel ma a pultban dolgozik. Ettől leesett az állam.
– Már… megbocsásson? – Összeráncoltam a homlokom,
mintha marhára összezavarodtam volna, miközben minden
belső szervem összegubancolódott a pániktól.
De mégis mi a francért mondaná nekem csípőből, hogy hol
van Noel? Nem kellene tudnia, hogy Noel miatt jöttem ide.
Amikor rájött, hogy hibát követett el, elkerekedett a szeme.
– Úgy értem… – Zavartan a kezébe köhögött, szinte láttam,
ahogy forognak az agyában a fogaskerekek, hogy találjon
valami hihető magyarázatot. – Csak úgy értettem… hogy a
barátom, Noel, a pultban van… ha esetleg meggondolná
magát, és mégis rendelne valamit. Akkor odamehet, és gond
nélkül rendelhet tőle. Ha akar. Később.
Valószínűleg neki volt a világon a legrosszabb pókerarca. A
homloka azonnal gyöngyözni kezdett az izzadságtól, és a
szeme úgy cikázott oda-vissza, mintha könyörögni akart volna,
hogy higgyek neki. Bár legalább úgy tűnt, rájött, hogy elszólta
magát, mert elfordult tőlem, mielőtt válaszolhattam volna, és
már el is tűnt a tömegben.
Zakatoló szívvel bámultam utána. Tudta. Tudott Noelről és
rólam. Azonnal bekapcsolt a menekülési ösztönöm. A
legszívesebben rohanvást indultam volna a kijárat felé, és meg
sem álltam volna, mert ha ez a srác tudta, akkor ki tudhatott
még rólunk? Noel lakótársa például. Várható volt, hogy más is
rájön.
Hirtelen úgy éreztem, mintha egy ketyegő bomba tetején
állnék. Ennek rossz vége lesz. Úgy tűnt, ez már biztos.
 – Helló, szép hölgy! – rángatott vissza a jelenbe egy hang a
jobb oldalamról. – Hozhatok egy italt?
Lassan, gépiesen megfordultam a közeledő másik pincér
felé. Volt egy tetoválás a nyaka oldalán, és még jó pár végig
mindkét karján, és annyi piercingje, hogy meg se tudtam
számolni. Ránéztem, de nem igazán láttam. Teljes súlyával
nehezedett rám a közelgő végzetem, és alig kaptam levegőt.
A pincér viszont csak rám vigyorgott, és csettintett az
ujjával, amikor felismert.
– Itt járt pár hete is, Gamble-lel flörtöltek, nem igaz? Ma a
pultban van.
Kezét a derekamra téve leheletnyi nyomással előrefelé
nógatott, hogy elkísérjen a pulthoz.
Nem volt erőszakos, sőt, igazából nagyon is figyelmes volt.
Tudtam, hogy ha akarok, kiszabadulhatok és elmenekülhetek.
A legrosszabb az volt, hogy el akartam menekülni. Nem
voltam benne biztos, hogy Noel szemébe tudok nézni. Az
agyam lázasan dolgozott, és a kis táskámban levő cucc mintha
hőt sugárzott volna, és a bőrön keresztül is szinte égette a
lábam oldalát.
Mégis hagytam, hogy Noel kollégája magával vigyen.
Kicsit lejjebb hajolt, hogy a fülembe súghasson.
– Elég mogorva ma este, fel tudná vidítani egy kicsit?
Meg akartam kérdezni, miért mogorva Noel, de túl hamar
odaértünk a pulthoz, hozzá.
– Hé, Gamble! – szólt oda neki a férfi, aztán kihúzta az
egyik bárszéket, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen rá. Noel
háttal állt nekünk, lefoglalta az italok keverése, úgyhogy nem
fordult meg rögtön. Éppen elhelyeztem a táskámat az ölemben
és felegyenesedtem a bárszéken, amikor végre odanézett.
A kollégája egyik karját a pultra támasztotta, a másikat
lazán a derekamnál tartotta, és túlkiabálta a zajt:
– Lenne itt egy rendelés!
Noel le sem vette rólam a szemét, az elkészített italt a pultra
tette az elé, aki rendelte, aztán meg sem állt, míg oda nem ért
hozzánk.
– Kérek két csapolt sört, egy üveges Coronát és egy bolyhos
köldököt – mondta a tetovált pincér.
Noel elengedte a füle mellett. Az ajka mosolyra görbült, és
a szeme felragyogott. Aztán megkérdezte:
– Te meg mit keresel itt?
Annyira örült nekem, hogy képtelen voltam a kérdésekkel
indítani arról, hogy hányan is tudnak rólunk. Basszus, még
arról is elfeledkeztem, amit a táskámban hoztam! Egyszerűen
felvillanyozott, hogy újra vele lehetek. Ezen a héten kevés
lopott idő jutott nekünk, csak néhány vágyakozó pillantás az
előadóban, de semmi több.
A testem azonnal életre kelt. Meg akartam ragadni a szűk
pólójánál fogva, és berángatni az első kis raktárhelyiségbe,
hogy újrajátsszuk az első alkalmunkat. A szeme csillogásából
arra következtettem, hogy neki is hasonlón járhat az esze.
– Egy italért jöttem – böktem ki végül.
Félmosolya erre széles vigyorrá alakult. Rám kacsintott,
aztán áthajolt a pult felett, és mély hangon azt súgta:
– Akkor jó helyen jársz.
– Hé! – koppintott a kollégája a pult tetejére. – Hallottál,
hercegnő? Azt mondtam, hogy kérek…
– Hallottalak! – vágott a szavába Noel, de továbbra is
engem nézett. Újra lehalkította a hangját, és a következő
mondatot is nekem címezte: – Mindjárt jövök, ne menj
sehová!
Nemsokára visszatért a kért italokkal.
– Két ház söre, egy Corona és egy bolyhos köldök – sorolta,
és letette az italokat a barátja elé. – És egy Bud Light Lime a
bájos hölgynek. – Amikor letette elém az italt, egy kacsintással
kísérve hozzátette: – A ház ajándéka.
Elvettem az italt, élveztem, ahogy a hideg folyadék
megnedvesítette kiszáradt torkomat. Noel ott maradt, hogy
nézzen, a tekintete pedig azonnal az ajkamra tapadt. Mivel
tudtam, mennyire odavan a szájakért, a fogam közé vettem az
alsó ajkamat, és leszívtam róla a sör maradékát.
Noel nagy nehezen felemelte a tekintetét.
– Maradj zárásig! – mondta, félig kérdésként, félig
parancsként. – Ma veled megyek haza.
Bár szinte magam alá temetett a helyzetünk
kilátástalansága, mégis bólintottam. Képtelen voltam távol
maradni tőle, és nem is akartam.
Maradtam záróráig, és még tovább. Amikor már csak pár
vendég maradt, Noel négy munkatársa egyre több kíváncsi
pillantást küldött felém, de egyikük sem szólt, hogy induljak
haza. Szinte biztosra vettem, hogy pontosan tudják, miért
vagyok ott.
Bár alig vártam, hogy együtt lehessek vele, ha végzett,
mégis aggódni kezdtem, ahogy ott ültem. Vajon az összes
munkatársa tudott rólunk? Túl átlátszóak voltunk, nem igaz?
Istenem, milyen szánalmas! Kívül-belül ismertük egymást,
olyan bensőséges dolgokat osztottunk meg egymással, amiket
soha egy másik élő lélekkel sem, mégis úgy kellett
bujkálnunk, mint egy pár beindult tinédzsernek.
Ennek véget kellett vetni.
Mintha megérezte volna, hogy megváltozott a hangulatom,
Noel odapillantott rám. Mintha a vesémbe látott volna, és
azonnal felém indult, amikor valaki odalépett a bárpulthoz.
Abból, ahogy megfeszült az állkapcsa, tudtam, hogy
bosszúsan összeszorítja a fogsorát, amiért megzavart minket a
középkorú nő.
– Sajnálom, hölgyem! – szólt oda neki. – Már zárva
vagyunk.
– Semmi gond – felelt a nő, és lassan, módszeresen a pultra
helyezte a kezét. – Nem inni jöttem.
Azonnal beindultak a fejemben a vészcsengők, ahogy a nő
felé fordultam, hogy jobban lássam. Volt benne valami, a
makulátlan öltözékében, a kiszámított mozdulataiban, ami az
anyámra emlékeztetett. Ez a nő egy kobra volt, és már
összetekerte magát, készen arra, hogy lecsapjon a következő
áldozatára. Amikor elfordult, hogy egyenesen Noel kollégájára
nézzen a pult mögött, én is rögtön követtem a tekintetét. Mr.
Lowe, aki a világirodalmi klasszikusok órámra járt örökké
vidám, energikus barátnőjével, háttal állt nekünk, és a
kasszában számolta a készpénzt.
Aztán, mintha megérezte volna a rászegeződő tekinteteket,
vagy talán mert meghallotta és felismerte a nő hangját, a keze
megdermedt a húszasok kupaca felett.
Egy pillanatra mintha elnémult volna minden hang, aztán
Lowe lassan megfordult, és egyenesen a kobrára nézett.
Sóbálvánnyá dermedt, mintha a nő valahogy megbénította,
csapdába ejtette volna a tekintetével. Minden szín kiszaladt az
arcából, egy maroknyi húszdolláros bankjegy kicsúszott a
kezéből, és lassan a földre hullott.
Jól ismertem ezt az arckifejezést. Túl sokszor láttam a
tükörben azok után, hogy Zach megtámadott. Minden egyes
alkalommal azt kérdeztem magamtól, miért történt ez velem,
miért gyűlöl ennyire a világ, mit tettem, hogy ezt érdemlem.
Ugyanez a kifejezés ült ki az én arcomra is.
A nő alattomos mosollyal azt mormolta:
– Szervusz, Mason!
A pult túloldalán szinte éreztem, hogy Noel megdermed.
Elég volt egyetlen pillantást vetnem az arcára, hogy tudjam,
hozzám hasonlóan ő is megérezte a súlyos feszültséget a nő és
Mason között. A pillantása oda-vissza cikázott köztük, és
látszott rajta, hogy szeretne a barátja védelmére kelni, csak
nem igazán tudja, hogyan tegye… vagy miért.
Miután nagyot nyelt, Mason végre kinyitotta a száját:
– Menj el! – mondta halkan, de a két kis szótagban olyan
ridegség bújt meg, amitől megborzongtam. Ha én lettem volna
a nő, tuti abban a pillanatban lelépek, a soha viszont nem
látásra.
Ő viszont csak még szélesebben mosolygott, mintha Mason
kemény parancsa szórakoztatta volna. De elárulta magát,
amikor szaporán pislogott párat, csak úgy verdestek a
szempillái. Masonnek sikerült egy kicsit kibillentenie az
egyensúlyából.
– Beszélnem kell veled, édesem!
Mason arca sápadtról zöldesre váltott, méghozzá olyan
gyorsan, hogy attól féltem, tényleg elhányja magát.
– Nem érdekel – felelte, aztán lehajolt a lehullott
bankjegyekért, de annyira remegett a keze, hogy nehezére
esett összeszedni őket.
A nő láthatóan kezdte elveszíteni a türelmét, mert áthajolt a
pulton.
– Nem érdekel, mit akarok mondani? Egészen idáig
utaztam, hogy lássalak.
– Nem érdekel, bármit is akarsz mondani – mordult rá
Mason, de továbbra is a bankjegyek felszedésével
foglalkozott. – Azt akarom, hogy tűnj el. Örökre.
A nő résnyire húzta a szemét, és összeszorította a fogát.
Nem tetszett neki, ha figyelmen kívül hagyják… ahogy az
anyámnak se.
Noel lehajolt, hogy segítsen Masonnek felszedni a pénzt.
Nem hallottam, mit mondott, de mormolt valamit, mire Mason
válaszul biccentett. Abban a pillanatban Noel felpattant,
kihúzta magát, és lefegyverző mosollyal a nő felé fordult.
– Ahogy mondtam – kezdett bele –, már zárva vagyunk. Ha
megtenné, hogy távozik…
– Nem megyek el, amíg nem beszéltem Masonnel.
Noel mosolya azonnal eltűnt, és megint megfeszült az
állkapcsa.
– Hát, ő nem akar magával beszélni, szóval… tűnjön el!
A nő vasvilla szemet meresztett rá, az orrlyukain keresztül
megvetőn fújta ki a levegőt, aztán már vissza is fordult Mason
felé, aki felállt, hogy visszategye a húszasokat a kasszába.
– Nem tudja, mi vagy, ugye? – szólt át Noel válla felett. –
Nem hinném, hogy van itt bárki, aki tudja, mit csináltál. –
Körbenézett a többi srácra, akik a hölgyek estéjén műszakban
voltak. Már csak ők maradtak a klubban, a nőn kívül én
voltam az egyetlen vendég a helyen. A pincérek szemetet
szedtek és söpörtek a teremben, de most mindenki megállt, és
a nőre figyelt.
Most, hogy lett közönsége, az aljas némber felnevetett, és
újra Masonre nézett.
– Fogadok, hogy nagyon érdekelné őket, hogyan kerested
meg régebben a pénzedet…
Mason lecsapta a kasszát, de olyan erővel, hogy a hangra
összerezzentem.
Aztán megpördült, és a szeme villámokat szórt:
– Mi a faszt akarsz?
A nő arcára kiült a gyönyör, és szelídebb hangon azt
mormolta:
– Már mondtam, beszélnem kell veled.
– Akkor mondd el, bármi is az, amit annyira el akarsz
mondani, és menj innen! – mordult rá Mason. – És soha többé
ne gyere vissza!
A nő Noelre nézett, aztán rám, és diszkréten megnyalta az
ajkát.
– Szerintem szívesebben hallanád négyszemközt. Mason
röviden, ridegen felnevetett.
– Arról szó sem lehet.
– Hát jó. – A nő hátradobta a haját, és nem túl őszinte
mosolyt erőltetett magára. – Rákényszerítesz, hogy a barátaid
előtt beszéljek, hát legyen! Terhes vagyok. És te vagy a gyerek
apja.
Hátralépett egyet a pulttól, kioldotta a kabátja övét, és
hagyta, hogy szétnyíljon, és feltáruljon a kidomborodó hasa a
blúz alatt.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

„Lehet, hogy a tüzet a férfiak találták fel, de arra a nők

jöttek rá, hogyan kell játszani vele.”16
– Candace Bushnell –

Noel

Azt a kurva! A Forbiddenben ritkán volt unalmas az

éjszaka, de az események rendszerint a nyitvatartás alatt
történtek, nem záróra után.
Miután Lowe puma barátja ledobta a kis bombáját, Mason
vagy öt másodpercig sóbálvánnyá dermedve bámult rá, aztán
sarkon fordult, és egy szó nélkül eltűnt a hátsó folyosón.
A nő már indult volna utána, de rádörögtem:
– Eszébe se jusson!
– Haver! – bukkant fel Aspen mellett Ten. – Nem a
barátnője miatt költözött fel ide Floridából?
Gyors „fogd már be”-pillantást küldtem a lakótársamnak,
aztán visszafordultam Mason… problémájához, aki továbbra
is kitartóan rám meredt.
– Hallotta, mit mondott! – közöltem vele. – Azt kérte, bökje
ki, amiért jött, aztán tűnjön el. Szóval… ideje távoznia,
hölgyem!
Megpróbáltam udvarias lenni, de az nem jött be, szóval nem
volt lelkiismeret-furdalásom, hogy határozottabb hangnemre
váltottam. Ami azt illeti, alig vártam, hogy igazán bunkó
lehessek ezzel a… nővel. Valamiért borsódzott tőle a hátam.
Talán azért, mert úgy nézett rám, ahogy mindig, mindenki a
szülővárosomban. Mintha szart se érnék.
– Nem hallottad, mit mondtam neki? Ezt meg kell
beszélnünk… együtt. Felnevettem.
 – Drágám, ha meg akart volna beszélni magával bármit,
akkor megteszi! De nem tette. Szóval leléphet.
Amikor a nő továbbra sem mozdult, a szemébe néztem, és
odaszóltam Hamnek.
– Hé, Quinn! Kísérd ezt a kedves hölgyet a kijárathoz,
kérlek! – Úgyis járt egy húzósabb feladat az újoncnak az első
napján.
Lowe problémáját annyira lefoglalta, hogy megpróbált
megölni a tekintetével, hogy észre se vette, ahogy Ham
összerezzent és a szeme elkerekedett, mintha inkább
összepisilné magát, mint hogy a nő közelébe menjen. Aztán
sikerült éppen időben összeszednie magát annyira, hogy a
szívbajt hozza a ribire. A nő megpördült, amikor Ham odaért
hozzá, és kis sikkantás szakadt ki a torkából, amikor a 198
centis, 110 kilós wide receiver belenézett a szemébe. Neki
persze nem kellett tudnia, hogy a srác annyira volt veszélyes,
mint egy kiscica. A mérete és a halál komoly hangja épp elég
ijesztő volt:
– Erre!
A nő zokszó nélkül sebességbe kapcsolt, és pillanatokkal
később már kint volt a bárból.
Miután becsukódott mögötte az ajtó, csend telepedett a
helyiségre. Aspenre néztem, aki felemelte az arcát, és
mindkettőnk tekintetében ugyanaz tükröződött…
– Azt a rohadt! – bukott ki Tenből. – A jelek szerint Lowe
mégsem olyan elkötelezett a barátnője iránt, mint ahogy
előadta nekünk.
Felsóhajtottam, és megcsóváltam a fejem.
– Nem vonnék le elhamarkodott következtetéseket
valamiről, amiről nem tudunk semmit.
– Bennem van a hiba, vagy ez a nőci mindenkire a frászt
hozta? – kérdezte Quinn, felbukkanva Aspen mellett a pultnál.
Megborzongott, és megdörzsölte a karját, aztán hátranézett az
ajtóra, mintha ellenőrizni akarná, hogy a gonosz némber
tényleg eltűnt.
 – Szerintem egész dögös volt – jegyezte meg Ten a
szemöldökét vonogatva. – Nem hibáztatom Lowe-ot, hogy
rodeózott egy kicsit egy ilyen pumával. Én tuti meghúznám.
A puma szóról eszembe jutott, hogy Lowe konkrétan azt
mondta nekem, hogy nem rajong a pumákért. Egyáltalán.
Összevontam a szemöldököm, egyre kevésbé értettem, mi volt
ez az egész.
– Hát, most éppen kihányja a belét – jelentette be Pick,
visszatérve a hátsó folyosóról. A jelek szerint hátrament
ránézni Lowe-ra. – Nem fekszik neki ez az apaság dolog.
Aspen kifújta a levegőt, és már nyitotta a száját, mintha
mondani akarna valamit, de aztán rögtön be is csukta, és
hallgatott tovább.
Rásandítottam.
– Mi az?
Alig észrevehetőn megrázta a fejét, és kicsit feszülten rám
mosolygott.
– Semmi.
Tudtam, hogy nem mond igazat, úgyhogy még egy
másodpercig tanulmányoztam az arcát, amíg fel nem riasztott
a kassza mellett megszólaló csörgés.
– Az nem Lowe mobilja? – kérdezte Ten.
Mind az öten összenéztünk. Szerintem mindannyian tudtuk,
hogy a mobil csörgése semmi jót nem jelenthet. Mivel senki
más nem mozdult, én léptem előre, és lenéztem a telefon
képernyőjére. Egy hosszú, selymes barna hajú, orrpiercinges
lány nézett fel rám helyes, gondtalan mosollyal. A kép alatt a
Reese név jelent meg.
– Reese keresi – jelentettem be, bár nem tudtam…
– Reese-nek hívják a barátnőjét – erősítette meg Pick a
gyanúmat. A francba.
– Felvegyük helyette? – tette fel a kérdést elsőként Quinn.
Széttártam a kezem.
 – És mit mondjunk? Bocs, de a pasid épp nem tud a
telefonhoz jönni, mert megtudta, hogy gyereke lesz… egy
másik nőtől?
Ham elhúzta a száját, de hallgatott. Én Aspenre sandítottam.
Felvonta a szemöldökét, mintha azt jelezné, hogy támogat,
bárhogy is döntök. Végül nem vettem fel a telefont, és a
csörgés abbamaradt. Mindenki egy emberként sóhajtott fel a
megkönnyebbüléstől.
Amíg a mobil el nem kezdett újra csengeni.
– Az a gyanúm, hogy nem fogja feladni – jegyezte meg
Pick. – Nyilván sejti, hogy valami gáz van.
A fenébe is! Megint Aspenre néztem. Higgadt zöld tekintete
megadta azt a lökést, amire szükségem volt, hogy felvegyem a
telefont. Elhúztam a hívás fogadását a képernyőn, bár még
magam sem tudtam, mit mondjak Lowe csajának, amikor Ten
felkiáltott:
– Baszki! Komolyan megmondod neki, hogy itt járt valami
öreg tyúk, aki azt állítja, hogy Lowe felcsinálta?
– Hogy mi van? – sipította a telefonba a lány hangja a vonal
túlsó végéről.
A kurva életbe! Pánikszerűen befejeztem a hívást, aztán
dühösen a lakótársamra meredtem.
– Te barom! – csapta tarkón Pick Tent. – Már felvette a
telefont! A lány valószínűleg hallotta minden szavadat.
– Ó… Baszki… – Ten behúzta a vállát, és bocsánatkérő
grimaszt vágott. – Elszúrtam.
– Mármint elszúrtad Lowe-nak – morogtam. – A rohadt
életbe! – Nem kellett volna felvennem a telefont.
Amikor a készülék újra megszólalt, összerezzentem,
visszatettem oda, ahol volt, és lassan elhátráltam tőle. Lowe ki
fog nyírni ezért.
Mason csak akkor tért vissza, amikor a telefon ismét
elhallgatott. Senki sem mozdult, úgyhogy amikor felbukkant a
folyosó végén az arcát dörzsölve, mindannyian rábámultunk.
Éppen a száját törölgette a kézfejével, szóval nem vette észre
rögtön, hogy figyeljük, csak amikor felnézett. Amikor feltűnt
neki a sok tátott száj, megtorpant és leengedte a kezét.
Az arca még mindig sápadt volt, és a bőre nyirkosnak tűnt,
mintha egy vödörnyi izzadságot termelt volna ki magából az
idegességtől.
– Mi történt? – kérdezte rekedt hangon, és a tekintete
rémülten cikázott köztünk. – Basszus, ugye nem ment el?
– Ö… – Bocsánatkérőn elhúztam a számat. – Nem, mármint
elment, de… ö… lehet, hogy… véletlenül elmondtuk a
barátnődnek, hogy mi történt. – Amikor Mason csak pislogott
rám, megköszörültem a torkomat. – Szólt a telefonod… aztán
megint… Csak annyit akartam neki mondani, hogy pár perc
múlva tudod visszahívni, de… ja… szóval bocs, haver!
Lowe a pult mögé sietett, és felkapta a mobilját. A sietségtől
kicsit ügyetlenül, de sikerült tárcsáznia, aztán már a füléhez is
nyomta a mobilt.
– Reese?
– Hadd találjam ki! – szólalt meg egy halk női hang a klub
bejáratánál. – Mrs.
Garrison felbukkant, és bejelentette, hogy babát csináltál
neki.
Felkaptam a fejem, és végignéztem, ahogy a Lowe
telefonján látott kép eredetije belép a Forbiddenbe, nyomában
egy szőkével, aki éppen nagyon terhes volt.
Bakker, mégis hány csajt csinált fel Lowe?
Lowe leengedte a telefonját, és hosszan felsóhajtott.
– Ja, nagy vonalakban.
Elég volt egy gyors pillantást vetnem mindkettőjükre, hogy
megállapítsam, Lowe-t nem fogják péppé verni a félrelépése
miatt. A srác egy rakás szerencsétlenségnek látszott a
bocsánatért esedező kiskutyaszemeivel, és az arcára kiült a
szégyen és a bűnbánat, de a lány, bár az állkapcsa kissé
megfeszült, nem úgy nézett ki, mint aki ki akarná nyírni.
 Aspenre sandítottam, eltöprengtem, ő vajon mit tenne, ha
ilyen helyzetben találnánk magunkat. Bár bizonyos
szempontból már megtörtént, amikor azt hitte, Caroline az
egyik partin felszedett csajom volt, akit felkoppintottam. És
nem, nem volt különösebben megbocsátó. Lowe Reese-e
ugyan dühösnek tűnt, de sikerült higgadtnak maradnia.
– Sejtettem, hogy nem szabadulunk meg tőle ilyen könnyen.
– Reese előrecsörtetett, nyomában a terhes barátnőjével. Quinn
mellett állt meg, kezét a pultra támasztotta, és kimerülten
felsóhajtott. – Hát, ha nem jön be a karó a szívébe, még
mindig megpróbálhatjuk levágni a fejét!
Mindenki úgy bámult a csajra, mintha teljesen elment volna
az esze, de Lowe felnevetett. Odalépett hozzá, megfogta a
kezét, hogy a szájához emelje és szinte áhítatos csókot
nyomjon rá. Aztán elkomolyodva azt mondta:
– Nagyon… sajnálom.
A lány szemében könnyek csillantak, de megpróbálta
félvállról venni a dolgot.
– Hé, ha nem állna az utunkban valami áthághatatlan
akadály, nem is mi lennénk, nem igaz?
Lowe megrázta a fejét, de Reese kezét még mindig a
szájánál tartotta.
– Nem kellene ilyesmivel foglalkoznod – mondta, és
remegősen szívta be a levegőt. – Nem kellene…
– Szerintem hazudik – szakította félbe a terhes szőke.
Hátradobta a haját a válla felett, és felült a Reese melletti
bárszékre, aztán már nyúlt is a mogyoróért, de Pick elhúzta
előle, mielőtt belemarkolhatott volna.
A lány csúnyán nézett rá, de Pick csak rákacsintott:
– Hadd hozzak egy új adagot, Csingiling! Ki tudja, milyen
mocskos ujjak jártak benne az éjszaka folyamán?
A lány eltátotta a száját, és végignézte, ahogy Pick átugrik a
pult felett, kiönti a régi mogyorókat, és a dobozból új adagot
szór csak neki, majd a tálat lehengerlő mosollyal vissza is tolja
elé.
 – Hajlamos vagyok egyetérteni – jegyezte meg Aspen,
amivel sikerült meglepnie.
Kíváncsian fordultam felé:
– Hogy érted?
– Úgy, hogy szerintem is hazudott.
– Pontosan! – kiáltott fel a terhes szőke, és köszönetképpen
intett Aspen felé. A szája tele volt mogyoróval, amikor
folytatta. – Mármint most komolyan, kábé annyi hónaposnak
kellene lennie, mint én vagyok, nem? Akinek tudnia kellett az
én babámról, annak már hónapokkal ezelőtt szóltam. Miért
várt volna eddig azzal, hogy robbantsa a bombát?
Reese pillantása Lowe-ra ugrott, és a szemében felcsillant a
remény.
– Eva mond valamit. És mi van a vőlegényével? Honnan
tudja, hogy nem az övé?
Lowe elgondolkodva beharapta az alsó ajkát.
– Talán időbe telt neki, míg megtalált.
– Persze – horkant fel Reese. – Te is jól tudod, hogy a
ribanc minden lépésedről tudott azóta, hogy elhagytad
Waterfordot. Rólam is mindent kiderített egy hónap alatt, tuti,
hogy téged nem veszített szem elől.
– Várj, várj, várj! – integetett közbe Ten. – Lowe, te
komolyan megdugtál egy másik nőt, talán fel is csináltad, de
te… – itt Reese-re nézett – nem is vagy kurva dühös?
– Ó, dühös vagyok – vágta rá Reese meggyőződéssel –,
csak nem Masonre.
Egyébként ez a bizonyos… eset, azelőtt történt, hogy
összejöttünk. – Aztán megköszörülte a torkát, leszegte a fejét,
és motyogva hozzátette: – Technikailag.
Lowe elhúzta a száját, és végigsimított Reese haján, aztán
áthajolt a pult felett, hogy megpuszilja a homlokát.
– Nem tudom elhinni, hogy ez történik. Te vagy az egyetlen,
akivel valaha is gyereket akartam volna. Istenem, Reese! –
Behunyta a szemét, és egymásnak támasztotta a homlokukat. –
Nem tudnánk mindent visszatekerni, hogy elsőre mindent jól
csináljak?
Aspenre néztem, mert a fenébe is, Reese és Mason
kapcsolatát nézve valahogy rögtön ő vonzotta magára a
tekintetem, át akartam élni azt a köteléket, amit ők.
Ő is rám nézett, mintha ugyanezt érezte volna. A szemében
könnyek csillantak, amikor visszafordult a szomorkodó
párhoz.
– Elég sok tapasztalatom van az olyan emberekkel, mint…
Mrs. Garrison? Reese Aspenhez fordult, és közben megtörölte
nedves arcát.
– Igen, az.
– Na igen – mormolta Aspen csendesen. – Azt is
megtanultam, hogy mindig vannak árulkodó jelei annak, ha
hazudnak. Persze ez különbözhet mindenkinél, de mindig
csinálnak valamit, ami leleplezi a kamut. És a viselkedéséből
nem hiszem, hogy tényleg terhes, azt meg még kevésbé, hogy
igazat mond az apaságról.
Lowe megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.
– Komolyan? Aspen bólintott.
– De ott volt a kibaszott pocakja! – Ten a kezével mutatta a
hasat, és lépett párat széttárt lábbal. Ham is bólintott, jelezve,
hogy a puma szerinte is terhesnek látszott.
– De nem volt igazán jó a formája – erősködött Aspen, és a
szőke lányra mutatott. – Az ő hasa szinte tökéletesen kerek, a
másik nőé viszont… inkább hosszúkás volt.
Pick a pultra könyökölt, és áthajolt, hogy megnézze a szőke
pocakját.
– Tényleg neked van a legcukibb babapocakod.
– És a másik nő melle sem volt olyan duzzadt, mint az övé –
folytatta Aspen. Pick felhorkantott:
– Az tuti.
A szőke rámeredt:
 – Te meg mégis ki a fene vagy? A haverom visszavigyorgott
rá:
– Pick?
A szőke csak pislogott rá.
– Milyen Pick? Ez most tényleg rendes név akar lenni?
– Igen, ez a nevem, Csingiling! Pick, a Patrick Jason Ryan
röviden. Tetszik?
– Akárhogy is – Aspen kicsit felemelte a hangját, hogy
elhallgattassa Pick fura flörtölését a terhes csajjal –, az arca
sem vizesedett úgy, mint ennek a lánynak.
A terhes csaj az arcához kapta a kezét, és azonnal Reese-hez
fordult.
– Vizesedik az arcom?
– Micsoda! Nem! Dehogy, édes! Alig látszik.
– Vagyis látszik?
Reese összeszorította a fogát, és csúnyán nézett Aspenre.
Már készültem rá, hogy átugorjak a pulton, és a védelmembe
vegyem, amikor ismét kinyílt a bejárati ajtó.
– Hamilton! – mordultam fel. – Zárd be azt a rohadt ajtót,
mielőtt még valaki betéved ide!
Ha Jessie megtudta volna, hogy ennyi civil lézeng az
épületben záróra után, tuti kiakad. Persze ha többször venné a
fáradságot arra, hogy benézzen, akkor nem kellene annyit
aggódnia se. Helyettünk ő maga is kézbe vehetné a helyzetet.
– Van valakinél egy fejsze? – mordult fel Reese, és ellépett
a pulttól, hogy szembe tudjon nézni Mrs. Garrisonnal. –
Hirtelen ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy lecsapjak egy
ribancot.
– Haver! – Ten a könyökével megbökte Hamiltont, és
ugrálni kezdett, mint aki nagyon feldobódott. – Cicaharc!
Király!
Lowe egy töredékmásodperc alatt átvetette magát a pult
felett, és már ott is volt a barátnője mellett. Az egyik karját a
derekára fonta, és a hátát a mellkasához húzta, úgy meredt a
visszatérő látogatóra.
– Mondtam, hogy ne gyere vissza. Tökéletesen világossá
tettem, mielőtt eljöttem Floridából, hogy nem akarom, hogy
bármi közöm is legyen hozzád. Mit akarsz ezzel elérni?
A nő elengedte a szavait a füle mellett, és szinte
barátságosan mosolygott Reese-re. Persze a kulcsszó a
„szinte”, mert a szeme csillogásában nem volt az égvilágon
semmi barátságos.
– Reese… – mormolta, és üdvözlésképpen biccentett. – Már
olyan rég láttalak!
– Régen, ugye? – Reese ugyanolyan álságos negédességgel
válaszolt, mint ahogy a nő beszélt, de vicsorgott. – A kezem
már nem fáj azóta, hogy legutóbb bemostam egyet.
– Ó! – kiáltott fel Ten, és lelkesen a térdére csapott. – Ott a
pont! Mrs. Garrison szeme összeszűkült:
– El kell őt engedned, kedvesem! Nem tartozik ide. Reese
felröhögött.
– Én? Engedjem el őt? Viccel? Hiszen maga volt, aki…
Lowe Reese szájára tette a kezét, hogy elfojtsa a következő
szavait.
– Ebbe most nem megyünk bele! – közölte a vén tyúkkal. –
Egyvalakinek kell elmennie Illinois-ból. Neked.
Mrs. Garrison hangja elcsuklott, amikor megkérdezte:
– De mi lesz a kisbabánkkal? – Aztán megint rebegtetni
kezdte a szempilláit. Mason látványosan megborzongott, aztán
megrázta a fejét.
– Nem is vagy terhes. Nem tudom, miért találtad ki ezt a
hazugságot, vagy hogy mit remélsz elérni vele, de semmivel
sem vehetsz rá, hogy itt hagyjam ezt az életet, és semmivel
sem választhatsz el Reese-től.
– Ó, van egy tippem, miért csinálja – húzta le Reese Lowe
kezét a szájáról. – Mibe, hogy a vőlegénye elhagyta, és már
nem tud kit kínozni?
 Abból, ahogy az idősebb nő dühösen rámeredt, arra
jutottam, hogy Reese fején találta a szöget.
– Ha nem vagyok terhes, akkor mivel magyarázod ezt? – A
nő ismét drámaian széttárta a kabátját, hogy megmutassa a
hasát.
– Ugyan már! – A szőke, akit Reese Evának nevezett,
felnevetett. – Életemben nem láttam még ennél bénább
műhasat.
Amikor Mrs. Garrison összevont szemöldökkel rámeredt,
Eva kitolta saját hasát.
– Ilyen az igazi, édes! Úgyhogy mi lenne, ha leszállna végre
Masonről és az unokatesómról, és visszakotródna Floridába,
hogy keressen valaki mást, akit zaklathat? Esetleg
megkereshetné Madeline és Shaw Mercert. Ők meg is
érdemlik ezt a fajta figyelmet.
A nő csak megvetőn szippantott.
– Gondolhattam volna, hogy te vagy Reese felfuvalkodott
kis Mercer unokatestvére. Eva, igaz? Az, aki be akarta hálózni
Alec Worthingtont azzal, hogy felkoppintotta magát…
– Na jó, ebből elég! – csattant fel Reese. – Miért van még
itt? Senki sem akarja látni.
– És senki sem hisz neked – tette hozzá Lowe.
– Akkor komolyan arra az eshetőségre akarsz építeni, hogy
nem igazi a pocakom? – Mrs. Garrison szeretetteljesen
simogatta a hasát. – Biztos, hogy együtt tudnál élni azzal a
gondolattal, hogy esetleg van egy gyereked valahol?
Lowe szemébe fájdalom költözött. Közelebb húzta magához
a barátnőjét, Reese-től meg teljesen odavoltam, amikor
megnyugtatón megsimogatta a srác karját.
Ismét eszembe jutott, mi lenne velem, ha hasonló helyzetbe
kerülnék.
Miután kvázi felneveltem Caroline-t, Brandtet és Coltont,
tudtam, hogy képtelen lennék hátat fordítani az apaság
lehetőségének. Viszont most, hogy Aspen belépett az
életembe, a gondolat is fájt, hogy bárki mással legyen
gyerekem.
Amikor ráébredtem, mire is gondoltam, döbbent pillantást
vetettem Aspenre. Most komolyan…? Ez azt jelenti, hogy
senki mással nem akarnék gyereket rajta kívül? Azta! A jelek
szerint tényleg ezt gondoltam.
Hát ez durva.
– Hé, én szívesen ellenőrzöm, hogy igazi-e az a pocak! –
Ten kéjes vigyorral dörzsölte össze a kezét, és tett egy lépést
Mrs. Garrison felé, aki felsikkantott, hátraugrott, és fenyegetőn
felemelte a mutatóujját.
– Ha a közelembe jön, olyan gyorsan jelentem fel testi
sértésért, hogy pislogni se lesz ideje! Senki nem érhet hozzám.
– Akkor nem győztél meg, hogy terhes vagy. – Lowe Reese
arcához támasztotta a sajátját, láthatóan bátorságot merített a
közelségéből. Az arca már nem volt hamuszürke, és inkább
tűnt dühösnek, mint rémültnek.
– Kisfiú – erősködött tovább a nő. – Biztos a te szemedet és
a gyönyörű hajadat örökli. Arra gondoltam, hogy Christopher
Mason lenne a neve.
Lowe újra elsápadt, úgyhogy úgy döntöttem, elég messzire
mentünk már. Ideje volt, hogy valaki kézbe vegye a dolgokat,
és csírájában fojtsa el ezt a baromságot.
– Most már hagyja abba! – parancsoltam rá Mrs. Garrisonra.
– Már így is túl messzire ment – tette hozzá Aspen, és a
bárszékéről lecsúszva a táskájába nyúlt. – Mert ezt a
hazugságot nem tudja alátámasztani. Állhatunk itt és
vitatkozhatunk egész este anélkül, hogy jutnánk bármire is.
Vagy perceken belül bizonyíthatjuk, hogy igazat mond-e.
Előhúzott a táskájából egy barna papírzacskót, kinyitotta, és
kivett belőle egy dobozt.
Összehúzott szemmel néztem rá, és rájöttem, hogy egy
otthon elvégezhető terhességi teszt.
Mi a…?
 Némán bámultam rá, leesett állal. Amikor végre felemeltem
a tekintetemet, Aspen bocsánatkérő grimasza fogadott, Tenből
pedig kirobbant:
– Baszki, Gamble! Te felkoppintottad dr. Kavanagh-t?
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

„Feltéve, hogy van bátorsága […], mindig jól megélhet

embertársai becsülése nélkül.”17
– Margaret Mitchell: Elfújta a szél –

Aspen

Noel képtelen volt levenni rólam a szemét, de mivel az ő

tekintetéből szinte ordító kérdésre nem tudtam válaszolni,
Reese-hez és Masonhöz fordultam.
– Tessék! Szerezzetek válaszokat!
Ők is legalább olyan döbbentnek tűntek, mint Noel, de
végül Reese megrázta a fejét, mintha próbálná kitisztítani, és
elvette a dobozt a kezemből.
– Köszönjük.
Az állkapcsa határozottan megfeszült, és a nő szemébe
nézett, aki ijesztően hasonlított az anyámra.
– Hát akkor legyen! Hol van itt a mosdó?
– Én azt nem csinálom meg! – lépett hátra elborzadva Mrs.
Garrison.
– De igen – vágta rá Mason kemény, határozott hangon.
Amikor úgy tűnt, hogy Mrs. Garrison ismét tiltakozni akar,
Mason elhúzta a száját. – Megmondom, mi lesz! Ha
megcsinálod a tesztet, és pozitív, most azonnal elmegyek
veled.
– Tessék? – bámult rá Reese tátott szájjal. Mason
megragadta a vállát, mintha így kérte volna, hogy bízzon
benne.
– De ha nem vagy rá hajlandó, akkor azt akarom, hogy tűnj
el, és soha többé ne gyere ennek az államnak a közelébe!
 Egy pillanatnyi bizonytalanság suhant át az idősebb nő
arcán, de végül biccentett.
– Na jó – mondta Reese. – Egy pillanatra sem veszítem
szem elől, amíg nem végzünk ezzel.
– Nem mész vele! – tiltakozott Lowe ugyanabban a
pillanatban, amikor Mrs.
Garrison felháborodottan azt hápogta:
– Te nem jössz velem!
– Majd én – jelentkezett Eva, a valóban terhes nő, Pick
viszont megragadta a könyökét.
– Azt már nem, Csingiling! Ha Lowe azzal a kis dobozzal
sem meri egyedül elengedni ezt a nőt, akkor te biztos nem
mész a közelébe sem. A te állapotodban…
Úgy sejtettem, hogy Mrs. Garrison megpróbálná valahogy
rávenni Evát, hogy pisiljen a tesztre helyette, úgyhogy nagy
levegőt vettem, és kézbe vettem a dolgot.
– Kérem a dobozt! – Miután Reese készségesen a kezembe
nyomta, Mrs.
Garrisonra néztem. – Erre!
– És te meg mégis kinek hiszed magad? – vicsorgott rám, és
meg se moccant.
– Ő dr. Kavanagh – felelt helyettem Reese, és úgy
hangsúlyozta a „doktort”, mintha azt akarta volna, hogy Mrs.
Garrison azt higgye, orvos vagyok, nem bölcsész.
Mrs. Garrison azonban csak összehúzta a szemét.
– Hát nem szerencsés véletlen?
– Valóban az.
Jól tudtam, hogyan kell kezelni a fajtáját, úgyhogy
higgadtan bólintottam, jelezve teljes érdektelenségemet.
– Mehetünk? – Sarkon fordultam, nem vártam rá, de nem
lepett meg, amikor meghallottam magam mögött a lépéseit. –
Mr. Gamble! – szóltam hátra felszegett állal. – Elkísérne
minket?
 Pislogni sem volt időm, már elő is ugrott a pult mögül, és
finoman megfogta a könyökömet. Egy szó nélkül vezetett
minket a folyosóhoz. Senki más nem jött velünk.
Már félúton jártunk a sötét folyosón, amikor közel hajolt, és
a fülembe súgta:
– Erről majd beszélnünk kell. Bólintottam.
– Ezért is jöttem el ma este. Noel hosszan fújta ki a levegőt.
– Basszus! Tényleg azt gondolod, hogy…
– Remélem, nem várja, hogy maga előtt pisiljek rá arra a
pálcikára, doktor?
A mögöttünk megszólaló idegesítő hangra Noel kicsit
erősebben szorította a karomat. Éreztem, hogy valami sértőt
készül mondani, úgyhogy gyorsan megelőztem.
– Ó, a pálcikának a közelébe sem mehet! De a többit
intézheti egyedül. – Megálltam a mosdó előtt, és odaadtam
neki egy poharat, amit a pultról vettem el.
– Elég lesz egy kevés minta.
Mrs. Garrison egy másodpercig a kezemben tartott pohárra
meredt, aztán kikapta a kezemből, és dühösen a falhoz vágta.
Ahogy a pohár szilánkokra tört, megkérdezte:
– Hol van ennek a kurva helynek a hátsó kijárata? Noel
felnevetett.
– Sajnálom, de nincs olyan.
A nő egy másodpercig rámeredt, aztán sarkon fordult, és
elviharzott. Noellel egymásra néztünk, én meg felvontam a
szemöldököm.
– Hát, a jelek szerint tényleg blöffölt.
Noel a derekamra fonta a karját, és a hajamba csókolt.
– Ő lehet, hogy nem terhes, de mennyi az esélye annak,
hogy te sem vagy az? Amikor a kezét a hasam alsó részére
tette, melegség áradt szét a testemben.
– Én… nem tudom biztosan. Még csak pár napja késik,
de…
 – A raktár – fejezte be helyettem. – Nem védekeztünk.
Emlékszem.
– Igen. – Behunytam a szemem, és a fogamon át szívtam be
a levegőt. – Sosem volt olyan rendszeres a menzeszem, szóval
lehet, hogy nem jelent semmit, de… tudni akartam.
Noel magához húzott, az arcát a nyakamba temette.
– Érdekes, de feleannyira sem vagyok kiakadva, mint
gondoltam, hogy leszek. Felemeltem a fejem, míg ő finoman
végigfuttatta ujjait az állam vonalán.
– Hogy érted ezt?
– Úgy, hogy ha terhes vagy, az is rendben van. Sőt, talán
annál is több. Kicsit korai, de… én nem bánnám.
Elakadt a lélegzetem. Tényleg azt mondta, hogy gyereket
szeretne tőlem?
Nem tudtam, mit válaszoljak. A tudat, hogy így érez,
örömmel töltött el, de azt is tudtam, hogy egy kisbaba most
rossz ötlet lenne. Sőt, annál is rosszabb.
És mégis… egy részem azt kívánta, hogy igaz legyen. Azt
akartam, hogy Noellel együtt maradjunk, családot alapítsunk.
Hogy legyen valaki, akit szerethetek, és aki viszontszeret.
– Szóval… – kezdte Noel, és az államnál fogva felemelte az
arcomat, amíg muszáj volt a szemébe néznem. – Te sem
bánnád?
Kinyitottam a számat, de még mindig nem tudtam, hogy mit
válaszoljak. Az első, ösztönös reakcióm az volt, hogy igent
ordítsak, a nyakába ugorjak, és boldogan éljünk összefonódva
örökkön örökké. De ahányszor megpróbáltam elképzelni a
közös jövőnket, csak az elkerülhetetlen véget láttam.
– Dr. Kavanagh! – szakított félbe minket Reese Randall
boldogságtól kicsattanó hangja a folyosó végéről, és nem
sokkal később a lány is követte, odarohant hozzánk, és
szorosan megölelt. – Megcsinálta! Igaza volt! Totál hazugság
volt az egész. Te jó ég! Köszönöm!
Annyira meglepett a gesztus, hogy nem is viszonoztam az
ölelést, amíg el nem húzódott. Kisöpörte a haját a szeméből, és
azt mondta:
– Nem hinném, hogy tudtuk volna ilyen diplomatikusan
kezelni ezt a helyzetet maga nélkül. Életmentő volt! És
köszönöm azt is, hogy nem javított ki, amikor azt a benyomást
keltettem, hogy orvos.
– Igazán nincs mit – mondtam, és igyekeztem nagyon
szívélyesnek és tanárosnak hangzani, de baromira elrontottam
a széles vigyorral meg azzal, hogy hozzátettem: – Egész jó
móka volt.
Miss Randallben volt valami végtelenül derűs, mindig
megtöltötte a klasszikusok órámat életvidám energiájával, és
belőlem is kihozta a gondtalan mókamestert.
Aztán jól elszúrta az örömteli pillanatot azzal, hogy
odasúgta nekem:
– És sok szerencsét a teszttel, bármilyen eredményben is
reménykedik! – Aztán sokatmondó pillantást vetett Noelre,
amiből rájöttem, hogy tudja… itt mindenki tudta, hogy mi
ketten együtt vagyunk.
Noel nem sokat segített a helyzeten, amikor egy perccel
később kikísért a folyosóról, és átkiabált a lakótársának a fél
termen, hogy nem kell neki fuvar haza, és közben birtoklón a
hátamra tett kézzel a kijárat felé vezetett.
Mr. Hamilton, aki integetett nekünk, és udvariasan azt
mondta:
– Szia, Noel! Viszlát, dr. Kavanagh! – csak még tovább
rontott a helyzeten.
Ha végül kiderül, hogy tényleg terhes vagyok, mindenki
tudni fogja, hogy az apa az egyik diákom.

***

„Nem a külsejéért, a ruhájáért vagy a kocsijáért szeretsz

valakit, hanem azért, mert olyan dalt énekel, amit csak a te
szíved érthet meg.”
 – L. J. Smith –

– Szerinted miért csinálta?

Beharaptam az alsó ajkamat, ahogy kiálltam a Forbidden
parkolójából. Noel az anyósülésen idegesen dobolt az ujjával a
térdén. Sokszor csinálta ezt, amikor feszengett valami miatt.
Mondjuk, én sem igazán éreztem úgy, hogy fel tudnám venni a
nyuszis mamuszomat, hogy aztán bekuckózzak egy jó
könyvvel.
Mrs. Garrison dicstelen távozása után kész lettem volna
túllépni a Forbiddenben történteken, de Noel a jelek szerint
még nem tartott ott.
– De most komolyan, mi a franc? – nézett rám. – Nem
értem. A nő idejött egészen Floridából, hogy előadjon Lowe-
nak egy olyan hazugságot, amiről nyilván előbb-utóbb úgyis
kiderült volna, hogy nem igaz. Minek egyáltalán a felhajtás?
A kérdésére koncentráltam, mert nem szívesen gondoltam
arra, milyen veszélyesen köztudomású lett a kapcsolatunk,
márpedig jelenleg csakis ez járt a fejemben.
– A hozzá hasonló nők mindent bevetnek, hogy
manipulálják az embereket – feleltem neki. – Tudja, hogy
gyorsan forog az agya. Talán azt remélte, hogy Mason vakon
követi Floridába, és arra épített, hogy ha már ott lesznek,
kitalál majd valami mást, amivel ott tarthatja.
Noel felhorkant.
– Jó, de… Minek ekkora hajcihő valakiért, aki látni sem
akar téged? Megvontam a vállamat, és rögtön az anyám jutott
az eszembe.
– A kontroll a lényeg. Azt élvezi, ha irányíthatja a körülötte
levő embereket.
Minden apró cselekedetüket.
– Én is szeretek irányítani – szállt velem vitába. – Én
vagyok a csapat irányítója, és a családomban is családfőként
tekintek magamra. Bakker, gyakorlatilag a Forbidden
vezetését is átvettem, de soha…
A kezemet az övére tettem, hogy megállítsam az ujjai
dobolását.
– Azért, mert tudod a különbséget vezetés és diktatúra
között. És racionálisan működik az agyad. Az övé nem.
Kétlem, hogy bármelyikünk is meg tudná érteni, hogyan
gondolkozik. Annyira hozzászokott a manipulációhoz, a
zsaroláshoz, ahhoz, hogy bármit megtesz azért, hogy az ő
kedve szerint alakuljanak a dolgok… Csak az egója vezeti, és
úgy gondolja, nem bukhat el, mert az ő fejében legyőzhetetlen.
Noel felfordította a kezét, hogy a tenyerünk nézzen egymás
felé, összefonta az ujjainkat, és megszorította a kezem.
– Úgy beszélsz, mint akinek van tapasztalata hozzá
hasonlókkal. Bólintottam, és megálltam egy kereszteződésnél.
– Van is. Mrs. Garrison kiköpött anyám. Jól ismerem a
fajtáját. Felemelte a kezemet, hogy csókot nyomjon rá.
– Tudtam, hogy megvan az oka, hogy látatlanban sem
kedvelem az anyádat. – Aztán váratlanul témát váltott,
felemelte a terhességi tesztes zacskót, és megrázta. – Ugye
megcsinálod, ha hazaérünk?
Kiszaladt a levegő a tüdőmből.
– Persze.
Az ujjai visszatértek a doboláshoz. Csend töltötte be a
kocsit. Nagy volt a kísértés, hogy bekapcsoljam a rádiót, csak
hogy oldjam a feszültséget.
– Ez a ma este igazi bébibumm volt, mi? – nézett rám Noel
kifürkészhetetlen tekintettel. – Jött ez a nő, hogy Lowe-t
zaklassa, aztán a csajszi a barátnőjével, aki tényleg terhes volt.
És a húgom, aki szintén bekapta a legyet. És most te…
A szemében felvillanó idegességből végre rájöttem, miért
magyarázott eddig Lowe problémáiról. Félt felhozni azt, ami
igazán érdekelte.
A közös problémánk.
 – Valószínűleg nem vagyok terhes – próbáltam
megnyugtatni. – Ahogy mondtam, sosem volt rendszeres a
menzeszem. De ahhoz elég ideje késik, hogy ellenőrizzem,
szóval…
– Semmi baj – vágott a szavamba. – Megértem. És száz
százalékban melletted állok. Nem akarok várni. Már ma este
tudni akarom.
Bólintottam, és megálltam a házam előtt. Miután
leállítottam a motort, mindketten csak ültünk, előrenéztünk, és
nem mozdultunk, amíg Noel ki nem fakadt:
– Oké, mennyire fura, hogy totál be vagyok indulva? Tátott
szájjal néztem rá:
– Mi van?
Ő is felém fordult.
– Nem tudom kiverni a fejemből. – Előrenyúlt, és óvatosan
megérintette a vállamat, aztán lecsúsztatta az ujjait a karomon.
– Mi van, ha egy darab belőlem itt nő? Benned? Úgy érzem,
mintha megjelöltelek volna, mintha olyan energiát termelnénk
együtt, hogy egy új élet jött létre belőle, hogy
megakadályozza, hogy túlcsorduljon. – Érintése körbehaladt a
hasamon, aztán óvatos nyomást gyakorolt rá. – Olyan kurva
dögös dolog! Lehet, hogy művészetet hoztunk létre együtt,
Aspen! Egy mesterművet!
Áthajolt a műszerfal előtt, az ajkamra tapasztotta az övét, és
bedugta a nyelvét a számba. A csók melegen és lassan indult,
de hamarosan még jobban felhevült és szenvedélyessé vált.
Nemsokára már mindketten zihálva hajoltunk ki az
ülésünkből, hogy többet érjünk el egymásból.
– Nem bírok várni. – Lehúzta a pólót a fejéről, és a hátsó
ülésre dobta, aztán a derekamnál fogva az ölébe húzott. –
Gyere ide, te nő!
– De mi lesz a… – Még mindig a kocsimban voltunk, pár
lépésre a lépcsőtől.
Sötét volt, oké, de akkor is… bárki erre jöhet és megláthat
minket.
 – Nem érdekel – morogta, és lehúzta a melltartóm kosarát. –
Akarlak. Most.
Amikor beszívta az egyik sajgó mellbimbómat a szájába, az
agyam egyszerűen kikapcsolt, és hirtelen már engem sem
érdekelt semmi. Megragadtam a fejét, a haját markoltam, és a
ruhánkon keresztül meglovagoltam az erekcióját. A
mellemnél, amit szívogatott, mintha lett volna egy ideg, ami
közvetlenül a lábaim közötti, sajgó ponthoz kapcsolódott, mert
úgy felgyújtott, hogy már vonaglottam rajta, könyörögtem
neki, miközben remegő kézzel, ügyetlenül kinyitottam a
nadrágja sliccét.
A kezembe vettem, fel-le húztam a kezem rajta, élveztem a
selymes bőr érintését acélkemény férfiasságán. A szája
elengedte a mellbimbómat, felnyögött, és hátravetette a fejét
az ülés támlájának.
– A rohadt életbe, de jó érzés! – Felfelé tolta az ölét, így
tudatta velem, hogy többet akar. Keményebben szorítottam, és
gyorsabban folytattam.
– Igen – sziszegte, a fejét leszegte, láttam, hogy megfeszül a
teste. Aztán ugyanazzal a lendülettel megfogta a kezem, és
elhúzta magától. – Várj! Beléd akarok élvezni.
Komoly akrobatagyakorlat volt levenni a nadrágomat.
Ügyetlenül próbálkoztunk, Noel szitkozódott idegességében,
én viszont hátravetett fejjel nevettem az egész helyzet
abszurditásán. Aztán, amint a ruhák végre lekerültek, és a
sofőroldali ablaknak dobtuk őket, Noel megragadta a
csípőmet, és odavezette a testem, ahol lennie kellett.
A lábam az övére simult, úgyhogy szétfeszítette a térdét,
amennyire csak tudta a szűk ülésben, hogy szét tudjon tárni
engem is. Aztán lerántott, és elmerült bennem. A hirtelen
érzéstől elakadt a lélegzetem. Az izmaim összerándultak
körülötte, mintha kapaszkodni akartam volna valamibe,
nehogy ellebegjek a gyönyör pillanatában.
– Azt a rohadt!
Az ujjai a csípőmbe mélyedtek, felemelt, de csak annyira,
hogy aztán rögtön visszarántson. Éppolyan élvezetes volt, mint
az első lökés. Beharaptam az ajkamat, és megragadtam a
vállát, kapaszkodtam az életemért.
– Imádom ezt – zihálta. – Kurvára imádok benned lenni.
A lélegzete remegett, félig leeresztett szempillája alól nézett
fel rám.
– Olyan gyönyörű vagy! A fenébe is, Aspen! – A homlokát
az enyémhez nyomta. – Semminek sem szabadna ilyen jónak
lennie! Nem akarom, hogy véget érjen.
Azonnal felébredt bennem az irodalomprofesszor, és
eszembe jutott Robert Frost idézete. Ami arany, nem
maradhat.18 Nos, Noel Gamble volt az én örökkön örökké
boldogságom aranyüstje a szivárvány végén. Akkor csak egy
ízelítő, egy rövid pillantás az örömre? Az arany, ami nem
maradhat örökké?
Noel ujjai csupasz, lapos hasamra tévedtek, mintha a
gyermekünket keresné. De mi van, ha tényleg ott volt? Mi van,
ha tényleg örökre elültette egy darabját bennem? A közös
örökségünk nemzedékeken át fennmaradhatna.
Megmaradhatna a mi aranyunk.
A testem folyékony tűzzé változott, ahogy kíméletlenül
felhajtott a csúcsra, át a peremen a teljes önkívületig.
Egyszerre mentünk el, csókolóztunk és öleltük egymást,
végtelen módon kapcsolódtunk össze. Amikor hozzábújtam, ő
pedig a hajamba temette az arcát és magához ölelt, csak arra
tudtam gondolni: Kérlek, ne engedd, hogy ennek vége legyen!
Hadd tartson még egy kicsit!

***

Hát rápisiltem a pálcikára.

Azok után, ami a kocsiban történt, még túlzottan remegtek a
lábaim, hogy egyenesen tudjak menni. Noel mindig is
dinamikus szerető volt, de most teljesen kikészített. A jelek
szerint hasonlóan hatott rá is az élmény, mert képtelen volt
levenni rólam a szemét.
 Miután megtaláltuk a ruháinkat, és valamennyire
felöltöztünk, sikerült beszaladnunk a házba anélkül, hogy
valamelyik szomszéd in flagrante rajtakapott volna, de amint
beértünk, Noel megragadta a kezem, és el se akarta engedni.
Még a fürdőszobába sem akart egyedül beengedni, ami nekem
már egy kicsit sok volt, szóval kihessegettem. Amint
végeztem, kinyitottam az ajtót, és már ott is volt. Baromira
kínosnak éreztem, hogy végighallgatta, ahogy pisilek.
– Látsz már valamit? – kérdezte, közelebb lépett,
végigsimított a karomon, és lenézett a tesztcsíkra.
Megráztam a fejem. Mindketten elhallgattunk, és csak
bámultuk a pálcikát.
Újabb harminc másodperc, és megjelent egy csík.
Noel megszorította a felkaromat.
– Most ugrik a majom a vízbe!
Visszafojtottam a lélegzetem, vártam, reménykedtem. Nem
bukkant fel második vonal. A vállam megereszkedett.
Noel felemelte a tekintetét, kék szeme az enyémet kutatta.
– Ez azt jelenti, hogy negatív, ugye?
Bólintottam, de képtelen voltam egy szót is kiejteni. A
torkom összeszorult és kiszáradt. Megpróbáltam finoman
megköszörülni, de az se segített.
– Hát… – Hosszan kifújta a levegőt, és a falra bámult a
vállam felett. Kezével végigszántott a haján, aztán csípőre
tette. – A francba!
Felemeltem a fejem, mert meglepett, hogy ezt hallom tőle.
Komolyan azt akarta, hogy pozitív legyen a teszt? Te jó ég! És
én azt akartam? Úgy reménykedtem, de azt hittem, a negatív
eredménynek örültem volna. Most mégis olyan csalódottnak
éreztem magam.
– Hát… úgy tűnik, ezt sikerült megúsznunk – mondta, de
aztán elfintorodott, és elkapta a tekintetét.
Képtelen voltam feldolgozni, hogy ugyanannyira akarta ezt,
mint én.
 Elrohantam mellette, ki a fürdőszobából.
– Aspen, mi…?
Végigfutottam a folyosón. Egy kis térre volt szükségem.
Úgy éreztem, mintha minden, ami bennem van, ki akarna
szabadulni. Amikor az előszobába értem, rájöttem, hogy nem
ott akarok lenni, hanem megint a kocsiban, Noel ölében, az én
aranyüstömbe kapaszkodva.
Könnyek égették a szememet, de nem voltam hajlandó sírni.
Vakon leültem a kanapé karfájára, és a párnába kapaszkodtam.
A torkom elszorult. Nem ártott volna innom valamit, de csak
ültem.
Úgy éreztem, mintha elveszítettem volna egy gyereket,
pedig csak elkerültem egy katasztrófát.
– Aspen? – bukkant fel Noel a folyosón, de meg is állt,
mintha félt volna közelebb jönni.
Felnéztem rá, és megráztam a fejemet.
– Mégis mit képzeltünk? Ha terhes lettem volna, akkor
vége. Kiderült volna a titok. Téged kirúgtak volna az
egyetemről. Én elveszítettem volna a munkámat. A
testvéreid… A testvéreid… Miért reménykedtünk ebben?
Noel lépett egyet előre, megtorpant, aztán lépett még egyet.
Letérdelt elém, megfogta a kezemet, és a szájához emelte,
hogy gyengéd csókot nyomjon a kézfejemre.
– Mert bizonyítékot akartunk arra, hogy milyen csodásak
vagyunk együtt. A kötelékünk hús-vér örökségét.
A szavai tökéletesen igazak voltak. Valami megfoghatót és
valóságosat akartam, ami felerészben én, felerészben ő.
Vágytam rá, hogy minél biztosabbá, minél tartósabbá tegyem
a kapcsolatunkat.
– De ennél felelőtlenebb dolgot nem is tehettünk volna.
Kicsúszott a kezünkből ez a dolog. Megint nem védekeztünk,
a kocsiban is elfelejtettük. Túl sokan tudnak már rólunk. A
fenébe is, a bárban ma este mindenki tudta, hogy együtt
vagyunk! És most már azt is, hogy annyira óvatlanok vagyunk,
hogy akár teherbe is eshettem volna! Négyen közülük a
diákjaim voltak, az istenért!
Noel elhúzta a száját.
– Ha ez vigasztal, elég biztos vagyok benne, hogy
mindegyikükben bízhatunk.
Elég biztos? Lehunytam a szemem és leszegtem a fejem. A
fenébe is, hát nem csodálatos?
– Ez túl veszélyes. Túl felelőtlen. Észszerűnek kell lennünk.
Felmordult, és a homlokát összekulcsolt kezünkre támasztotta.
– Utálom, amikor észszerű vagy. Amikor észszerű vagy,
mindig megpróbálsz elhagyni.
Keserű nevetéssel kirántottam a kezem a szorításából.
– Mert az lenne az okos döntés, Noel! Te jó ég, nem látod,
mennyire kicsúszik a kezünkből az irányítás, ha együtt
vagyunk? Hogy mennyit kockáztatunk? Ez a második
alkalom, hogy védekezés nélkül csináltuk, pedig te magad
mondtad, hogy soha…
– Tudom, mit mondtam! – csattant fel mérgesen. A hajába
túrt, és felállt. – Nem mintha direkt akarnám elfelejteni!
Egyszerűen… veled minden olyan más. Ez az egésznek a
lényege. Ha csak egy lennél a többi lány közül, nem lenne
ilyen problémánk. Akkor nem veszíteném el a fejemet, ha a
közeledben vagyok, és nem felejteném el a kurva óvszert.
Persze akkor valószínűleg nem is kellene rá emlékeznünk,
mert a tanárom vagy, és nem okozna gondot távol maradnom
tőled. De más vagy. Sokkal több. És pontosan ezért éri meg a
kockázat.
– Nem – ráztam meg a fejemet, bár a szavaival megint
elbizonytalanított. Mindig tudta, hogyan ingassa meg az
elhatározásomat. Mert ő is más volt. Ő is sokkal többet
jelentett nekem. – Nem éri meg.
Mivel többet jelentett, nem akartam, hogy fájjon neki.
– Kicsim! – A tenyerébe fogta az arcomat, és megcsókolt.
Tudtam, hogy amint összeér a szánk, elvesztem. Ott lennénk,
ahonnan indultunk, magával ragadna a pillanat, és elfelejteném
a valóságot… megint. Úgyhogy elhúzódtam, amivel sikerült
feldühítenem.
Hagyta, hogy hátrébb húzódjak, ingerülten fújtatott egyet,
és megint beletúrt a hajába.
– Jól van – morogta. – Tudom, hogy a ma este kiborított…
– Nem borított ki. Felnyitotta a szememet.
Nem tetszett neki a válaszom. Összehúzta a szemét, és a
fogát csikorgatta.
– Figyelj, tudom, hogy lehetetlennek tűnik, hogy ezt
megússzuk következmények nélkül, de…
– De mi? Folytatnád az egészet, amíg le nem buktat valaki,
és az egész kipattan?
Az égnek emelte a kezét, és azt kiabálta:
– Nem érdekel, ha kipattan! Az érdekel, hogy veled
maradjak! Csípőre tettem a kezemet.
– Ha velem maradsz, az csak árt neked. Noel gúnyosan
felnevetett.
– A francba vele! Te vagy a legjobb dolog, ami valaha is
történt velem. Úgy kellett felnőnöm, hogy senkitől sem
kaptam útmutatást arra, hogyan legyek jó ember, hogyan
tanuljak hatékonyan, hogyan higgyem el, hogy valaki valóban
törődik velem anélkül, hogy nekem kellene megoldanom az ő
összes problémáját. Hogy hogyan támaszkodjak valakire. Ezt
mind tőled tanultam meg. Aspen, szükségem van rád! Te jó ég,
tényleg fogalmad sincs róla, mit tettél velem, amióta együtt
vagyunk, ugye?
Szorosra fontam magam körül a karomat, fel-alá járkáltam a
szobában, egy kis térre vágytam, mielőtt megrendülne az
eltökéltségem.
– Nem azt mondom, hogy ami köztünk volt, az nem volt…
varázslatos. De más fontos dolgokra is tekintettel kell lennünk.
Más emberekre is tekintettel kell lennünk.
Noel leült a kanapé karfájára, amiről én felálltam, és onnan
bámult rám. A tekintetébe lassan beleköltözött a borzalom.
 – Ami köztünk volt? – ismételte halkan.
Az egész bensőmet összeszorította a félelem attól, amire
készültem.
– Azt hiszem…
– Nem! – Noel felpattant, és felém indult. – Ne merészeld
kimondani!
Elkerekedett szemmel hátratántorodtam, de Noel
megállított, és vasmarokkal megragadta a vállamat. A
szemében egyértelmű volt a parancs, hogy ne mondjak egy
szót se. De mégis megtettem.
– Be kell fejeznünk.
– Nem – csattant fel. – Együtt kezdtük el, te és én. És nem
fejezzük be, amíg nem mondjuk azt mindketten! És én nemet
mondok.
– Noel… – Elcsuklott a hangom, mire kiült a fájdalom az
arcára.
– A francba is, Aspen! – Lehajtotta a fejét, hogy
megcsókoljon, de a mellkasára tettem a kezem, hogy
megállítsam.
Egymás szemébe néztünk, mindketten ziháltunk egy kicsit,
miközben a kis macskás órám farka és szeme jobbra-balra
mozgott a falon, és a ketyegése betöltötte a csendet.
– Jól van. – Az ujjai elengedték a karomat, és hátralépett, de
a szemében még mindig harcias elszántság ült. – Megkapod a
szünetedet. Átgondolhatod, megteheted, bármi baromságot
kell szerinted megtenned, adok rá időt. De én nem tartok
szünetet. Én még mindig száz százalékig akarom ezt, és nem
megyek sehová, amíg rá nem jössz, hogy összetartozunk,
bármennyire is ellenünk szól minden.
Meg se várta a válaszomat, a bejárati ajtóhoz csörtetett, és
felrántotta. Léptei döngve haladtak végig a tornácon, aztán
lassan elhalkultak. Az ujjaimat a számra szorítottam, és
próbáltam visszafojtani a sírást.
Noelnek annyira fontos voltam, hogy harcolni akart
mindenáron. Ettől még jobban szerettem, és még több darabra
tört a szívem.
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

„Sose becsülj alá egy csinos kis hazugot!”

– Sara Shepard: Hazug csajok társasága

Aspen

Négy borzalmas, kimerítő és szörnyen hosszú nap telt el.

Egyszer sem láttam Noelt, szerintem szándékosan akart
kínozni. Tudta, hogy nincs semmi akaraterőm. Tudta, hogy
hamarosan úgyis látni akarom majd. És őszintén, nem
érkezhetett el elég hamar a holnap, amikor végre be fog sétálni
a modern amerikai irodalom órámra. Szükségem volt a Noel-
adagomra. Most rögtön.
Az ujjammal az államon doboltam, képtelen voltam a
munkára koncentrálni, csak vágyakozva bámultam a
telefonomat, amit az asztal sarkára tettem. Amikor már
nyúltam volna érte, hogy küldjek neki egy rövid kis üzenetet,
csak hogy bejelentkezzek, a fejemben gyorsan adtam
magamnak egy kijózanító pofont, és az ujjaimat újra a
számítógép billentyűzetére helyeztem.
Nem. Rossz Aspen!
Visszafordítottam a figyelmemet a számítógép
képernyőjére, amin éppen bevittem a jegyeket az egyetem
rendszerébe, de képtelen voltam odafigyelni. Utáltam
osztályzatokat beírni. Lehet, hogy teljesen át kellene állnom a
papírmentes leckebeadásra, hogy megszabaduljak a jegybeírás
monoton kínjától. Az egyetlen óra, amin már papírmentességre
váltottam, Noelé volt.
Meglepően jól ment a dolog. Miután elkezdődött a
kapcsolatunk, az ő órájára járó hallgatóktól azt kértem, hogy a
következő esszéjüket elektronikusan adják be. Így nem láttam
a neveket, amikor elolvastam a dolgozataikat. A lehető
legigazságosabban értékeltem őket, és a végén osztályzatot
adtam rájuk, ami rögtön bekerült a rendszerbe. Ezt a részt
imádtam.
Az ijesztő az volt, amikor rájöttem, hogy fogalmam sincs
róla, milyen jegyet adtam a saját pasimnak, mivel nem tudtam
kitalálni, melyik volt az ő dolgozata. Miután az összes
esszével végeztem, Noellel együtt néztük meg a jegyét.
Majdnem letéptem az ujjait, annyira idegesen szorítottam, míg
végre meg nem láttam, hogy négyest kapott.
Majdnem elbőgtem magam, mert azt reméltem, hogy ötöst
adtam. Ő viszont csak nevetett, megölelt, és azt mondta,
egyáltalán nem gond. Már erős hármasnál járt a teljesítménye
az órán, ha szerez még egy négyest az utolsó esszéjére, nem
lesz gond. Olyan magabiztosnak tűnt, hogy én is
megnyugodtam. De a fenébe is, nem gondoltam volna, hogy a
kapcsolatom a diákommal ilyen stresszessé fogja tenni a
munkámat! Amikor belekezdtünk, biztos voltam benne, hogy
el tudom választani az iskolát a magánéletemtől. De nem
tudtam. A létező legnagyobb ötöst akartam adni Noelnek.
Valaki megköszörülte a torkát, és ezzel kizökkentett az
álmodozásból.
– Dr. Kavanagh?
Felnéztem a számítógép képernyőjéről az irodám ajtajában
álló csinos, vörös hajú lányra. Ismerősnek tűnt, de nem tudtam
azonnal hova tenni. Arrébb gurultam a székkel, hogy szemben
legyek vele, és mosoly ült ki az arcomra. Mindig örültem, ha
egy hallgató bejött hozzám.
– Igen?
Beharapta az ajkát. Idegesnek tűnt.
– Marci Bennett vagyok, és nagyon szeretnék beszélni a
jegyemről.
– Persze, jöjjön csak be! – Mivel már úgyis a rendszerben
voltam, gyorsan beírtam a nevét, és megnyitottam az
adatlapját. – A világirodalmi klasszikusok órára jár, ugye?
– Igen. – Belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Ez
meglepetésként ért, mert a hallgatók általában nem szokták
becsukni az ajtót. Vagy nyitva hagytuk, vagy én voltam az, aki
becsukta. Egyedül Noelnél fordult elő hasonló, amitől még
kellemetlenebbül érintett, hogy Marci is ezt teszi. Igyekeztem
figyelmen kívül hagyni a feszengésemet, és tovább
mosolyogtam.
Amint leült, megváltozott a modora. A visszafogottság
helyett öntelt kis félmosoly ült ki az arcára. Összezavart ez a
hirtelen váltás, úgyhogy alaposabban is végigmértem. A haja
volt az egyetlen igazán feltűnő vonása, de olyan élénkvörös
volt, hogy felmerült bennem, hogy talán festi. A melle
nagynak tűnt, de persze ez is olyasmi, amiben nagy segítséget
nyújthat egy jó melltartó. A legtöbb dolog feltupírozottnak
vagy totál műnek látszott rajta.
– Miben segíthetek?
Körülményesen összefonta a kezét az ölében, ami nagyon
emlékeztett anyám egyik jellegzetes mozdulatára.
– Kezdjük azzal, hogy nagyon szeretnék ötöst kapni!
Igyekeztem szemforgatás nélkül bólintani.
– Értem. A jelek szerint jelenleg hármas a teljesítménye. –
A képernyőre sandítottam, és bizony, hármas volt, abból is
elég gyenge. – Csak annyi a dolga, hogy ott legyen minden
órán, adjon be minden dolgozatot, és dolgozzon keményen. Ha
sikerül két jegyet javítania, már meg is van.
Oké, ez egy kicsit lekezelő volt tőlem, de ő is elég lekezelőn
bámult rám.
Elkényeztetett liba.
– Ami azt illeti – fogott bele, és tekergetni kezdett egy
hajtincset az ujján. – Nekem ez nem igazán felel meg, mert
nem tervezem, hogy a félév hátralevő részében akár csak egy
órájára is bemenjek. És az is biztos, hogy nem fogok megírni
még egy nyamvadt esszét.
Hm, tévedtem. Az elkényeztetett liba talán túl enyhe
megnevezés erre a lányra. Kezdtem úgy érezni, hogy a kettyós
ribanc pontosabb lenne. Rendületlenül mosolyogva felvontam
a szemöldökömet.
– És erre szeretne ötöst kapni? Elvigyorodott.
 – Pontosan. – Aztán hirtelen elkomorult a tekintete, és
előrehajolt: – Ja, és még egy dolog. Ha már itt tartunk, azt
akarom, hogy ne dugjon többször Noel Gamble-lel.
Felpattantam a székemből, és minden vér kiszaladt az
arcomból.
– Már megbocsásson!
Aprót horkantott, és az égnek emelte a tekintetét.
– Ne játssza nekem a hülyét, édes! Mindent tudok. Tudja,
Noel visszautasított múlt héten. – Felháborodott kis hang
hagyta el a torkát, és hátradobta vörös fürtjeit a válla felett. –
Engem senki sem utasít vissza. Akkor már tudtam, hogy
valami nem stimmel. Szóval… követtem, míg nem tudtam
bizonyítékot szerezni. És íme!
Elővette a mobilját, és felém tartotta a képernyőjét. Noel és
én ott voltunk a kocsimban, összebújva az anyósülésen. A
melltartómat még nem tépte le, de a fenébe is, teljesen
egyértelmű volt, milyen természetű a kapcsolatunk.
El se tudtam képzelni, hogy a francba tudott ilyen jó fotót
készíteni, amikor olyan sötét volt, és egyáltalán hogy sikerült
ilyen közelit elkapnia.
Felnéztem az arcába.
Marci elmosolyodott és bólintott.
– Ideje, hogy nekem is legyen esélyem vele. Te jó ég, bírta
Noelt! Bírta az én pasimat.
Abban reménykedtem, hogy Noelnek nem akar ártani,
úgyhogy megpróbáltam észérvekkel előállni:
– Ha bárkinek megmutatja ezt a képet, Noel is bajba kerül.
A röplabdás botrány után az edzőjük megmondta az összes
focistának, hogy akit hasonló dolgon kapnak rajta, azt kiteszi a
csapatból. És mivel sportolói ösztöndíjjal van az Ellamore-on,
itt kellene hagynia az egyetemet. Tényleg azt akarja, hogy ez
történjen?
Marci elhallgatott. Imádkoztam, hogy bejöjjön a blöfföm, és
kicsit megkönnyebbülve szívtam be a levegőt. Sajnos azonban
hamar visszavágott:
 – Akkor, gondolom, ezt a képet mutatom meg nekik.
Az ujjával áthúzta a képernyőt egy másik képre, és én
majdnem elhánytam magam.
Noel arca nem látszott a képen, csakis én. A melltartómnak
már nyoma sem volt, a fejemet hátravetettem, a hajam
végigomlott a hátamon, a mellem előremeredt. Az egyetlen,
ami a partneremből látszott, egy erős, izmos kar volt a
hátamon. Éppen az orgazmusom közepén járhattam, és… oké,
tényleg vissza kellett nyelnem egy kis epét.
Jóságos ég, ez borzalmas volt! Hány fotója lehet ennek a kis
kurvának?
– Senki sem tudná megmondani, hogy ki a srác, mert az
arca nem látszik. – Elvigyorodott, amire néma gyilkos
pillantással válaszoltam. – De látja ezt itt? – A tetoválásra
mutatott. – Vagy egy tucat másik játékosnak van pont
ugyanilyen tetoválása. Szóval teljesen egyértelmű, hogy a
csapat egyik jelenlegi tagjával dug, de azt senkinek sem kell
tudnia, hogy pontosan melyikükkel.
Igyekeztem szenvtelen maradni, mert ebben a helyzetben
csak ennyit tehettem. Persze, rávetődhettem volna az asztal
felett, hogy megfojtsam, és ezt is akartam tenni, de azzal nem
segítettem volna Noelnek, hacsak nem találom ki, hogyan
csempésszek ki egy hullát az irodámból.
A fenébe is!
Diszkréten megköszörültem a torkomat, majd
megkérdeztem:
– Akkor gyenge vagy erős ötöst szeretne?

***

„Az egyetlen lehetőség az őszinte boldogságra, ha

kockáztatod, hogy élve feltárnak.”
– Chuck Palahniuk: Láthatatlan szörnyek –
 Noel

Eldöntöttem, hogy adok időt Aspennek, bár tudtam, hogy

semmi értelme. Valahányszor akadt ideje átgondolni a
dolgokat, ellenünk döntött. Csak abban bízhattam, hogy
hiányozni fogok neki.
Mert az biztos, hogy nekem rohadtul hiányzott.
– Ne már, haver, kikészítesz! – Ten átnyúlt előttem, és
becsapta a tankönyvet, amit éppen olvastam az aprócska
konyhánk étkezőasztalánál. – Egész kurva hétvégén dolgoztál
vagy leckét írtál. Az őrületbe kergetsz.
Gyilkos tekintetet küldtem felé, és újra kinyitottam a
könyvet. Még pár szitokszót is elmormoltam az orrom alatt,
mert a hülye miatt most nem tudtam, melyik oldalnál
tartottam.
– Mondtam, hogy be kell hoznom a lemaradásomat ebből a
szarból, szóval szállj le rólam a picsába!
Ten lassan újra becsukta a könyvet, és úgy vonta fel a
szemöldökét, mint aki direkt hergelni akar.
– Nem leckét írsz, csicska! Duzzogsz, amiért kidobott.
Összeszorítottam a fogamat, hogy visszafogjam magam, és
csak annyit préseltem ki magamból, hogy „Nem dobott ki”.
Egész pontosan a szünet szót használta. A szünet azt jelenti,
hogy még összejöhetünk… idővel. A szünet azt jelentette,
hogy még volt esélyünk.
Amikor harmadszor is kinyitottam a könyvet, a lakótársam
lekapta az asztalról, és a feje fölé tartotta, hogy ne érjem el,
mint valami kilencéves kis seggfej, aki lenyúlta a húga
babáját.
– Mondogasd csak ezt magadnak, tesó! De akkor is
elmegyünk ma este. Rácsaptam az asztalra.
– Nem akarok…
– Figyelj, éhen halok, és semmi kaja nincs a hűtőben!
Rajtad volt a sor, hogy bevásárolj, szóval most elviszel kajálni.
A Guido’sra vágyom.
A fejemet csóváltam, de meglepett, hogy ilyen konkrét
igénye van. Sosem kattant rá így egyetlen helyre sem. Bakker,
a csávó még egyféle kajára se kattant rá soha! Az a fajta volt,
akiben egyszerűen eltűnik, bármit is teszel elé.
– Ez meg mi? – kérdeztem. – Randira hívsz? Rám
kacsintott, és dobott egy csókot.
– Ha elég piát veszel nekem, még mázlid is lehet.
Egy horkantással megadtam magam, és hagytam, hogy Ten
kirángasson a lakásból. Be nem ismertem volna, de jólesett
egy kicsit friss levegőt szívni. Túl sok napra zárkóztam be a
lakásba, és ez a kis levegőzés tényleg segített kitisztítani a
fejemet.
Sikerült találnunk parkolóhelyet egy sarokra, a Guido’sszal
átellenben. Ten még mindig azzal húzott, hogy Aspen után
ácsingózom, aztán oldalba könyökölt, próbált felbosszantani.
Nagyrészt sikerült levegőnek néznem, de csak addig, amíg ki
nem szakadt belőle:
– A rohadt életbe…
Ekkor felnéztem, és láttam, mennyire elkerekedett a szeme.
– Mi az? – Már fordultam volna, hogy megnézzem, mit
bámul így, de megragadta a karomat.
– Semmi. Meggondoltam magam. A Guido’s szar. Inkább
együnk mexikóit vagy valamit!
A szememet forgattam. Ennél átlátszóbb nem is lehetett
volna a srác. Újra megfordultam, és amikor erővel próbált
visszatartani, hátralöktem, és alaposabban is megnéztem a kis
olasz éttermet.
És ott volt ő.
Az utca túloldalán, pont a széles, nyitott ablaknál, egy
kétszemélyes asztalnál ott ült Aspen. A Guido’sban. Dr.
Chaplainnel. Egy rohadtul randinak tűnő vacsorán.
– A szemétláda! – Amikor leléptem a járdára, hogy
odacsörtessek Aspenhez, Tenning megragadta a karomat.
 – Hé, tesó! Mégis mit művelsz?
Megfeszült az állkapcsom. Képtelen voltam levenni a
szememet az én csajomról, aki éppen borospohárból
kortyolgatott, és mosolygott valamin, amit a vele szemben ülő
seggfej mondott. Mégis mit képzelt, mit csinál? El se tudtam
képzelni a választ.
– Odamegyek – közöltem Tennel, mire visszarántott, amivel
kurvára felbaszta az agyam.
– Neked elmentek otthonról? Ha odamész és jelenetet
rendezel, mint valami féltékeny expasi, mindenki rá fog jönni,
hogy egy féltékeny expasi vagy. Azt akarod, hogy kirúgjanak a
csapatból? Hogy a nő elveszítse a munkáját?
Dühösen meredtem rá, de ő csak kérdőn felvonta a
szemöldökét. Halkan szitkozódtam:
– A rohadt életbe!
Kivettem a telefont a zsebemből, és a második legjobb
megoldást választottam: felhívtam Aspent.
Pontosan tudtam, mikor kezdett el csörögni a telefonja.
Megdermedt, a pasija meg intett neki, mintha azt mondta
volna, hogy nyugodtan felveheti, Aspen viszont megrázta a
fejét. Megcsikordult a fogam. Amikor bekapcsolt a hangposta,
szinte vicsorogva hagytam üzenetet:
– Látlak téged. Látom, kivel vagy. És nem tetszik. Tényleg
annyival jobb egy eljegyzett pasival lenni, mint egy diákoddal
randizni?
Az üzenet után rögtön újra hívtam. Ezúttal elnézést kért, és
megnézte, ki keresi. Amikor meglátta, hogy én, rögtön
visszatette a telefont a táskájába. Le tudtam olvasni a szájáról,
amikor azt mondta Chaplainnek, hogy senki fontos.
A gyomrom felfordult.
– Senki fontos, mi? – Felhorkantam, és muszáj volt
elkapnom róla a tekintetemet, mert hirtelen túlzottan fájt
nézni. – Azt mondtad neki, hogy nem vagyok fontos? Kösz.
Nagyon köszönöm.
 Ezután letettem, mert tudtam, hogy következőnek valami
nagyon borzalmasat mondanék, és nem akartam semmi
borzalmasat mondani Aspennek. Csak azt akartam, hogy térjen
végre észhez, és hagyja ott a francba azt a pöcsöt.
De a fenébe is, képtelen voltam visszafogni magamat!
Egymás után küldtem neki az üzeneteket, már a zaklatás
határát súrolva – vagy talán át is lépve. A francba, magam sem
tudtam! Megkérdeztem, hogy le fog-e feküdni vele, hogy attól,
hogy a csávóval megcsalják a jegyesét, jobban érzi-e magát,
mint attól, hogy hűséges, monogám kapcsolatban van velem.
Hogy mindig ilyen könnyen túlteszi-e magát a pasikon, mint
ahogy rajtam túltette magát. Nem tudom, mi mindent írtam
még, de képtelen voltam leállni, amíg nem láttam, hogy fogja
a táskáját, és kissé bizonytalanul talpra áll, hogy talán a
mosdóba menjen.
Ezt jelnek vettem, hogy kövessem, és újra leléptem a
járdáról, de Ten, az átkozott, nem engedte, hogy az étterem
közelébe menjek.
Rámordultam, míg nem hagyott nekem egy kis teret, és csak
róttam a köröket a sarkon, amíg Aspen el nem ért a mosdóba,
vagy faszom tudja, hova indult, hogy válaszoljon nekem.
De nem válaszolt.
Rohadtul elegem lett, és végül ledobtam a nagy bombát.
Nem akartam tovább kerülgetni. Az ujjaim annyira remegtek,
hogy háromszor kellett kitörölnöm és újra begépelnem az
üzenetet, mire végre el tudtam küldeni. Azt írtam:

Ne csináld ezt! Szeretlek, Aspen! Hagyd ott őt a francba, és

gyere ki hozzám!

Zihálva kapkodtam a levegőt az idegességtől. Ennyi. Most

már tudta. Lecsupaszítottam előtte a lelkemet, olyan
sebezhetővé tettem magamat előtte, mint még soha, senki előtt
egész életemben. Egy ilyen vallomást csak a legkőszívűbb
ember hagyhat válasz nélkül, és én ismertem Aspent. Nála
kevésbé kőszívű emberrel sosem találkoztam. Ő is szeretett.
Ha egy pillanatra a szívére hallgatott volna az esze és a
szabályok helyett, ő is rájött volna.
Újabb öt perc telt el.
Minden levegő kiszaladt a tüdőmből, amikor újra megjelent
az asztala mellett. Biztosra vettem, hogy elnézést kér, és már
rohan is ki hozzám. De csak lesimította a szoknyáját, ahogy
rendes hölgyhöz illik, és leült. A randi folytatódott.
Képtelen voltam elszakítani tőle a tekintetemet. Még
pislogni sem bírtam. Mintha minden összetört volna bennem.
A kézfejemet végighúztam a számon, és a legjobb barátom
felé fordultam.
A szeme elkerekedett a… nem is tudom, mitől.
Döbbenettől? Félelemtől?
Aggodalomtól?
– Gam?
– Faszomat az egészbe! – mondtam. – Igyuk le magunkat!

***

„Rossz úton jár, aki álmokból épít várat, s közben elfelejt

élni.”19
– J. K. Rowling: Harry Potter és a bölcsek köve –

Aspen

A fejem lüktetett, amikor beléptem a sötét házamba. Nem

kapcsoltam fel a villanyt, csak a bejárati ajtónak dőltem, és
próbáltam lélegzethez jutni.
Az este pontosan úgy ment, ahogy terveztem, és ezt
gyűlöltem. Philip lelkesedett a randi ötlete iránt, amikor
felhívtam. Még azt sem bánta, hogy megkértem, az étteremnél
találkozzunk.
 Azonnal rákérdeztem a jegyesére, és elmondta, hogy
februárban szakítottak. Aztán vett pár italt, és az egyetemi
ügyekről beszélgettünk egészen addig, amíg nem jöttek a
telefonhívások meg az üzenetek. Azonnal tudtam, hogy Noel
lesz az.
Amikor Philip azt mondta, hogy nyugodtan felvehetem a
mobilt, legyintettem, igyekeztem úgy tenni, mintha
udvariatlanságnak tartanám felvenni a telefont egy randin. De
egy idő után már az tűnt udvariatlannak, hogy nem nézem meg
a telefonomat, mert folyton újabb pittyegéssel szakított félbe
minket. Nem tudom, mit képzeltem, tuti nem volt rendben
valami a fejemmel, mert simán ki is kapcsolhattam volna.
Csakhogy azt sosem tudtam megtenni, mert tudat alatt még
mindig a „hívást” vártam a szüleimtől.
Azt se tudom, miért mentem ki a mosdóba, de megtettem.
És elolvastam Noel üzeneteit. Mindegyiket.
Ezek után kínszenvedés volt visszatérni Philiphez.
Igyekeztem feltűnésmentesen kiszúrni, hol van Noel,
honnan figyel. Harminc másodperccel azután, hogy a barátja
elrángatta, felálltam, és félbeszakítottam a randimat Philippel.
Kivettem a telefont a táskámból, és a csinos kis Prada
darabot hagytam a földre esni, amikor megnyitottam az utolsó
üzenetet, amit küldött nekem.
Ne csináld ezt! Szeretlek, Aspen! Hagyd ott őt a francba, és
gyere ki hozzám!
Újra és újra elolvastam, és minden egyes alkalommal
jobban fájt, ahogy a tekintetem végighaladt a szavakon.
Elcsukló zokogással a számhoz kaptam az öklömet, és
beleharaptam, de nem segített. A könnyek így is ömleni
kezdtek.
A földre rogytam, a térdemre hajtottam a fejem. A
gyomromat mintha tűkkel szurkálta volna a kínzó fájdalom.
Fogalmam sincs, mennyi ideig ültem ott, hasztalan próbálva
megnyugtatni magam, de az ízületeim lassan elgémberedtek,
és a fejem is hasogatott. Belém nyilallt a kín, amikor valaki
dörömbölt az ajtón, és a remegés végigszaladt a gerincemen.
 Felsikkantottam, aztán a számra tapasztottam a kezemet,
reméltem, hogy nem hallott meg az, aki az ajtó túloldalán állt.
Zihálva próbáltam teljesen mozdulatlan maradni, és bíztam
benne, hogy bárki is az, elmegy anélkül, hogy újra
próbálkozna. Sajnos harminc másodperccel később a
dörömbölés folytatódott.
– Dr. Kavanagh! – kiabálta valaki. – Tudom, hogy odabent
van! A rohadt életbe! Vonszolja ki ide a seggét! Most!
Egy pillanat! Ez nem Noel hangja volt. Mi az ördög?
Feltápászkodtam, és félretoltam a függönyt, hogy ki tudjak
nézni az ablakon. Oren Tenning bámult vissza rám csípőre tett
kézzel. Megijedtem, hogy Noellel történt valami, úgyhogy
sietve elfordítottam a reteszt, és kinyitottam az ajtót.
Nem közölt semmi hírt a lakótársáról, helyette a szorosra
zárt öklét lengetve ordítani kezdett velem:
– Mi a fasz?
Megköszörültem a torkomat, megnyaltam kiszáradt
ajkamat, és kihúztam magam.
– Mit szeretne, Mr. Tenning?
– Azt szeretném, ha elmagyarázná, mi a szar történt ma este.
Amikor írt nekem, és arra kért, hogy intézzem el, hogy Gam
egy bizonyos helyen legyen egy bizonyos időben… Basszus,
azt hittem, ki akar békülni vele, és nem az a terve, hogy kitépi
a kibaszott szívét a kibaszott mellkasából!
Könnyek peregtek az arcomon, és örültem, hogy a sötétben
nem lát rendesen, mert elég szarul ment a tervem, hogy
előadom a nagy közömböst.
– Kihasznált engem!
A rekeszizmomra szorítottam a kezem, és mély levegőt
vettem.
– Meg kellett gyűlölnie.
– Hát, gratulálok! – Felhorkantott, és rám mutatott. –
Gyűlöli. Összerezzentem, de bólintottam.
– Akkor jó.
 Ten keserű nevetéssel a hajába túrt, és megpördült, de aztán
rögtön vissza is fordult felém.
– Nem tudom elhinni. Meg volt veszve magáért. Ő… Jézus!
Csak… soha többé ne kérje, hogy segítsek így megbántani a
legjobb barátomat, mert nem vagyok rá hajlandó.
– Nem arra kértem, hogy segítsen megbántani, hanem arra,
hogy segítsen megvédeni.
– Megvédeni? Mégis mitől kell megvédeni?
Erre már nem tudtam volna úgy válaszolni, hogy ne
omoljak össze. Az ujjaim már így is annyira remegtek, hogy
tudtam, közel állok ahhoz, hogy pánikrohamom legyen.
Fanyar mosollyal néztem Ten szemébe.
– Gondolom, úgyis hamarosan megtudja.
– Mit? – kérdezte, és a szeme riadtan elkerekedett. – Mit
fogok megtudni? Mi a szar fog történni?
– Semmi, aminek hatása lenne magára. Vagy ami árthatna
Noelnek. Azt hiszem. – Nagyot nyeltem, és gondolatban
keresztbe tettem az ujjaim, aztán újra mélyen beszívtam a
levegőt. – Azt hiszem, ő biztonságban van.
– Azt hiszi? Te jóságos ég! Most már kezdek beparázni. Mi
történt? Mibe keverte bele?
– Semmibe. Kilencven százalékig biztos vagyok benne,
hogy ez a dolog nem lesz rá hatással.
– Hát, amíg nem száztíz százalékig biztos, én nem vagyok
meggyőzve. Mi történt?
Kihúztam magam, és felszegett állal elővettem a királynői
tartásomat.
– Az történt, hogy nem leszek egy azon tanárok közül, akik
olyan jegyet adnak egy diáknak, amit nem érdemel meg. – Ha
én nem kaphattam meg a boldog befejezésemet, akkor az
biztos, hogy a kibaszott Marci Bennett se fogja megkapni. –
Nem hajolok meg a nyomásgyakorlás, a követelőzés és a
zsarolás előtt. Csak ennyit kell tudnia. Nagyra becsülöm az
aggodalmát Noel iránt, és örülök, hogy van Noel mellett
valaki, aki ilyen hűséges és gondoskodó barátja. De most már
tényleg mennie kell.
– A francba! – fújta ki a levegőt. – Valaki rájött, ugye?
Basszus. Ki az? Nem lehet egyik srác sem a Forbiddenből, ők
sosem tennék ezt Gammel. Csak mondja el, ki az! Talán
tudnék vele beszélni. Vagy csaj? Csaj az illető, ugye?
– Nem kell ennél jobban belekeverednie. – Megérintettem a
karját. – Csak… tartsa Noelt távol az egésztől! És ha… és ha
Noel megpróbálna valami drámait tenni, akkor kérem,
emlékeztesse a testvéreire! Nem rúgathatja ki magát az
Ellamore-ból, ha segíteni akar a családján. A testvéreinek
szükségük van rá.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

„Az egyetlen dolog, ami rosszabb, mint egy fiú, aki gyűlöl,
egy fiú, aki szeret.”20
– Markus Zusak: A könyvtolvaj –

Aspen

Életem leghosszabb éjszakája másodpercekben telt el.

Harmincezerben, és mindegyiket éreztem. Nem aludtam, nem
ettem, csak ültem a kanapén a sötétben, és azon töprengtem,
vajon helyesen cselekszem-e. Ha elmondtam volna Noelnek,
mit követel Marci Bennett, megpróbálkozott volna valami
nemes és édes cselekedettel, amiért nagy eséllyel kirúgták
volna az Ellamore-ról.
Mégis annyira fáj, amit tettem. Ha ő feleannyira szenvedett,
mint én, akkor ez egy kegyetlen és szokatlan büntetés volt.
Hogy tehettem ezt vele? Hogy tehettem úgy, mintha nem
szeretném, amikor ő mondta ki először, hogy szeret?
Azért, mert valójában szerettem. Ezt kellett ismételgetnem
magamnak minden egyes alkalommal, amikor kezdtem
szétesni. Annyira szerettem, hogy azt akartam, érje el minden
célját. Azt akartam, hogy végezze el az egyetemet, kerüljön be
az NFL-be és éljen boldogan, amíg meg nem hal. El fog érni
minden egyes célt, amit kitűzött maga elé, erről én
gondoskodtam.
Mégis, a fejem majd széthasadt úton a munkába. Lüktetett a
halántékom, amikor elkezdtem az első órát. Már a bevezetés
az irodalomba órám felénél tartottam, amikor kivágódott az
előadó ajtaja, olyan erővel, hogy a falról pattant vissza.
Pár lány a teremben felsikkantott ijedtében, és én is
majdnem bepisiltem, ahogy a fenyegetés felé fordultam.
Valami fegyvert lóbáló terroristára számítottam, vagy valami
hasonlóan drámai dologra. De ami bebotorkált az ajtón, az
rosszabb volt.
 Sokkal. Rosszabb.
Noel Gamble ruhái olyan gyűröttek voltak, mintha bennük
aludt volna. Nem borotválkozott, és nagy, kába vigyort küldött
felém, ahogy az egyik szabad szék felé botladozott az első
sorban.
– Sajnálom, hogy késtem, professzor! – A szavai
összeakadtak, és amikor elhaladt mellettem, hogy aztán a
székre rogyjon, egy sörfőzde szaga csapta meg az orromat. –
Elaludtam. – Feltartotta a mutató- és a hüvelykujját. – Csak
egy icipicit.
Nem hittem a szememnek.
– Ön részeg – nyögtem ki döbbenten, felháborodva, és ha
őszinte akarok lenni, rettegve.
Jóságos ég, ennek nagyon rossz vége lesz! A pánik a
torkomat szorongatta, de sikerült megőriznem a hidegvéremet,
miközben vasvilla szemmel méregettem a férfit, aki éppen az
első sorból hasította félbe a szívemet.
– Csss! – A szájához emelte a mutatóujját. – Én nem szólok,
ha maga sem.
Lehetne a mi kis titkunk.
A körülötte levők nevetgéltek, láthatóan fogalmuk sem volt
róla, mire céloz, én viszont lesápadtam. Ki tudtam volna nyírni
ezért.
Noel a jobb oldalán ülő lányra nézett, aki még mindig
vihogott. A vigyora tovább szélesedett a bátorítástól.
– Hé, egész csinos vagy. Szexeltünk már? – kérdezte tőle
Noel. A francba! Tényleg ki fogom nyírni. Itt helyben.
A lány elvörösödött, vihogott még egy kicsit, aztán azt
felelte, hogy még nem.
Noel a szívére szorította a kezét, és csettintett a nyelvével.
– Hát ez nagy kár. Totál össze kéne jönnünk. – Aztán
gúnyos mosolyt villantott rám. – Má’ ha nem bánja… dr.
Kavanagh?
Kész, ezt már nem bírtam tovább.
 – Mr. Gamble! – ordítottam magamból kikelve. A kezem
remegett, amikor az ajtóra mutattam. – Kifelé a termemből!
Most azonnal!
Lehervadt az arcáról részeg vigyora, és fátyolos szemét
összeszűkítette.
– De azér’ vagyok itt, hogy tanuljak, professzor! Szóval
csak… hajár… hajrá, tanítson valami… hasznosat!
Mondjuk… mondjuk arról a Hemingway csávóról.
– Elgondolkodva összehúzta a szemöldökét, és megrázta a
fejét. – Neeem. Asszem nem ő. Hemingway? Hathaway?
Hawthorne! Miért nem beszél még egy kicsit arról a
skarlátbetűs könyvről, vagy mi a szar a címe. Szerintem
tudnék azonosulni néhánnyal azok közül az elcseszett
karakterek közül.
Megfeszített állkapoccsal rávakkantottam:
– Nem is jár erre az órára. És most menjen!
A mosolya keserű volt, a nevetése pedig még ridegebb.
– Azta, tényleg élvezi, ha újféle módokon szabadulhat meg
tőlem, mi?
Amikor a tekintetünk találkozott, felvillant a szemében a
sebezhetőség és a fájdalom, amibe majd’ beleszakadt a
szívem. El kellett mennie, mielőtt én is millió darabra
hullottam volna előtte.
– Mr. Hamilton! – kértem kétségbeesetten, és a szempilláim
úgy verdestek, mint a kolibri szárnyai, hogy visszatartsam a
könnyeket. Körbenéztem a teremben, olyan arcokat kerestem,
akik ismerték ezen az órán. – Ki tudná kísérni a csapattársát a
termemből?
– Quinn? – Noel hátranézett, és kiszúrta a másik fiút, aki
már fel is állt, és elindult felé. – Hali, Ham! – üdvözölte
vidáman, és felpattant, hogy jól hátba veregesse. – Nem is
tudtam, hogy te is jársz erre az órára, haver! Miért nem ülsz
vissza? – Megpróbálta elhessegetni Quinnt. – Én megvagyok.
Minden oké.
– Gyere, Noel! – kérte Quinn komoran.
 – De azért jöttem, hogy irodalmat tanuljak! – Amikor Noel
ellenállt, és kihúzta a karját Quinn szorításából, még pár
vállas, focistának tűnő fiú felugrott, hogy segítsenek neki.
Amikor a három srác a levegőbe emelte, Noel csak
vigyorgott, és a lányra mutatott, akivel az előbb flörtölni
kezdett.
– Srácok, ismeritek az új barátomat? – kérdezte a
csapattársaitól. – Még nem szexeltünk, de tuti fogunk. –
Hátranézett Quinn válla fölött, kezét a füléhez emelve telefont
imitált, és azt mondta: – Hívj fel!
A kezemet ökölbe szorítottam a testem mellett, és
visszatartottam a lélegzetemet. Amikor már csak egy lépésre
volt attól, hogy a csapattársai kihajítsák az ajtón, még
visszanyúlt, és belekapaszkodott az ajtó gombjába, mint a
macska, amikor nem akarja, hogy berakják a dobozába.
– Várjatok! – Addig hadakozott a játékosokkal, amíg nem
találkozott a tekintetünk. – Azért jöttem, hogy elmondjak
valamit. – Szenvedélyes tekintetében csak úgy tomboltak az
érzelmek.
A gyomrom maroknyira zsugorodott.
– Csessze meg! – szűrte a fogai között, mintha a két kis szó
minden egyes betűjébe bele akarta volna gyűrni az egész
valóját. – Csessze meg, amiért gyáva, és feladta! Kurvára
csessze meg, dr. Kavanagh!
Kivett a zsebéből egy darab papírt, galacsinná gyűrte, és
felém hajította.
Néztem, ahogy földet ér, és tudtam, hogy nem akarom
megtudni, mi áll rajta.
Miután bezárult mögötte az ajtó, csend borult az előadóra. A
kezemet a hasamra szorítottam, és visszafordultam a hallgatók
felé. Sosem láttam még, hogy ennyire kíváncsiak lettek volna
arra, mit fogok mondani következőnek.
Kinyitottam a számat, de először egy hang se jött ki rajta.
Aztán leszegtem a fejem, megköszörültem a torkomat, és újra
megpróbáltam:
 – Elnézést a közjátékért! Most elmehetnek.
Egy pillanatig senki sem mozdult, aztán amikor felvontam a
szemöldökömet, nem győztek elég sebesen szedelődzködni.
Az egyik lány még arra is vette a fáradságot, hogy felvegye
a cetlimet. Kifejezéstelen arccal biccentettem neki, amikor
átvettem, és a kezembe szorítottam a kis darab papírt. Miután
kiürült a terem, bepakoltam a táskámba, elsétáltam az
irodámig, és magamra zártam az ajtót. Lerogytam a székembe,
és vagy öt percig csak ültem ott. Utána mertem csak kinyitni a
kezem és elolvasni az összegyűrt cetlit.
Egy újabb idézet volt rajta a táblámra.

„Tudod, mi a legszarabb érzés a világon?

Gyűlölni azt, akit a világon a legjobban szeretsz.”
– S. E. Hinton: That Was Then, This is Now –

***

„Változtatott volna bármin egy bocsánat? Változtat az

valaha is bármin? Csak egy szó. Egyetlen szó ezer tettel
szemben.”
– Sarah Ockler: Bittersweet –

Noel

Kijózanodva és mocsok szarul érezve magam ökölbe

szorítottam a kezemet, és kopogtam Aspen ajtaján. Nem
nyitotta ki, csak úgy harminc másodperccel azután, hogy teli
torokból ordítani kezdtem a nevét.
Amint meghallottam a nyíló retesz hangját, és az ajtó
résnyire tárult, a tenyeremmel már tolni is kezdtem… amíg
meg nem akasztott a lánc. Dühösen felvontam a
szemöldököm:
 – Komolyan?
– Ne dörömbölj az ajtómon, mert hívom a rendőrséget!
A homlokomat a hideg fához szorítottam, hogy láthassam őt
a kis résen keresztül, és az ujjamat is becsúsztattam.
Kockázatos vállalkozás volt, de abban biztos voltam, hogy
nem törné el az ujjaimat. A farkam már más kérdés, de az
ujjaim relatíve biztonságban voltak. Legalábbis ezt reméltem.
– Kérlek! Csak azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek.
Esküszöm, most nem vagyok részeg!
– Ugyanolyan jól bocsánatot tudsz kérni kint, mint bent. De
én bent akartam lenni.
– Aspen! – nyögtem ki elcsukló hangon, és úgy éreztem,
mintha a visszautasításától megint meghalnék egy kicsit.
Lehunytam a szemem. – Sajnálom. Olyan rohadtul sajnálom!
Engedj be! Kérlek, csak engedj be!
Megadó sóhaj szakadt ki belőle, de számomra olyan volt,
mintha megnyíltak volna a mennyek kapui, hogy belépjek
rajtuk.
– Vedd el az ujjadat, hogy le tudjam szedni a láncot!
Kinyitottam a szemem, hogy alaposabban megfigyeljem az
arcát. Akár hazudhatott is, de úgy döntöttem, ennyi kockázatot
vállalok.
– Bízom benned – suttogtam, és lassan kihúztam a kezemet.
Az ajtó azonnal becsukódott. Nagyot nyeltem, attól féltem,
hogy ennyi volt. Hogy örökre ki lettem zárva az otthonából.
Eltelt egy másodperc, és én csak rettegve álltam ott, nem
tudtam, mihez kezdjek, mert minden, amire vágytam, az ajtó
túloldalán volt.
Aztán megcsörrent a zár, és a szívem majd kiugrott a
helyéből a meglepetéstől és az örömtől.
Megragadtam a kilincset, és már nyomultam is befelé.
– Hé!
Akármilyen rosszallóan nézhetett rám, ha jólesett neki, csak
az számított, hogy bent voltam. Vele.
 – Sajnálom! Annyira sajnálom! – Megragadtam a
tarkójánál, és magamhoz húztam. Egy meglepett kis
sikkantásnál többre nem jutott ideje, mert a szám máris az
övére tapadt, és a nyelvem mélyre hatolt.
A csókot sosem tudta megtagadni tőlem. Ahogy
letámadtam, máris rám fonódott, kapaszkodott, az ujjait a
hajamba fúrta, a körme a fejbőrömet súrolta. Olyan rohadt jó
érzés volt, hogy rögtön a derekára fontam a karomat, és
felemeltem. Ő pedig, olyan magától értetődően, mint a
lélegzés, már fonta is a lábát a csípőmre.
Magasabbra emeltem, hogy fordított legyen a pozíciónk, és
neki kelljen lehajtania a fejét, nekem pedig felemelni az
államat, hogy a szánk továbbra is együtt tudjon mozogni.
Egyelőre ennyi volt a célom. Tudtam, hogy amint megszűnik a
kapcsolat a szánk között, megpróbál majd ellökni magától, és
ezt nem engedhettem.
Addig forogtam vele, míg a hátát a falnak nem tudtam
támasztani, és a ruháinkon keresztül dugtam őt. A melegség a
lábai között áttört a ruhák rétegén, és gonoszan incselkedve
ölelte körbe a farkamat. Amikor felnyögött, és hozzám
dörgölődzött, én is felmordultam.
Aztán hátrarántotta a fejét, és elszakította az ajkát az
enyémtől.
– Hagyd abba! – zihálta, bár a teste még mindig az
enyémhez simult.
– Soha! – Megcsókoltam a nyakát, és félrehajtottam a blúza
gallérját. Megpróbálta ellökni a vállamat, de én tovább
nyalogattam és faltam, eltökéltem, hogy elérem, hogy
meggondolja magát.
– Noel, azt mondtam, hagyd abba!
Amikor hallhatóan szívta be a levegőt, felnéztem. Lehunyta
a szemét, és beharapta az alsó ajkát. Tudtam, hogy közel jár a
csúcshoz, úgyhogy még erősebben nekifeszítettem az
ágyékomat, pontosan azon az édes ponton, a tökéletes
irányban. Másodpercek múlva széthullott a karomban.
 – Ne! – nyögte még akkor is, amikor elkezdődött az
orgazmus.
– De igen! – sziszegtem, és az arcát néztem, miközben
elment. Küzdött ellene, oda-vissza vetette a fejét, de láttam,
milyen erővel érte utol az orgazmus, mert felkiáltott és felém
törleszkedett, kereste azt, amit tudta, hogy meg tudok adni
neki. És elvette az egészet, és amikor visszatért, a teste ernyedt
volt, és zihálva szedte a levegőt. Amikor végre szétrebbentek a
pillái, kába, fátyolos tekintettel nézett rám.
– Az enyém vagy – jelentettem ki. – Nem érdekel, hányszor
szakítasz velem, vagy hogy hány másik pasit viszel randira.
Nem érdekel, mennyire nem vagyunk megfelelők egymásnak.
Nem érdekel, hogy sosem leszek elég jó neked, vagy hogy
mindent kockára teszünk azzal, hogy együtt vagyunk. Az
anyád sosem adná áldását, de leszarom. Kibaszottul nem
érdekel. Kurvára az enyém vagy, én pedig a tied.
Összetartozunk.
– Nem – suttogta.
– A fenébe is! – Beleöklöztem a falba mellettünk. – De
igen! Aspen összerezzent, és egy könnycsepp gördült le az
arcán.
– Noel, hagyd abba! Kérlek! Nem akarom ezt. Nem akarom
ezt.
Már nem próbált meg eltolni, de az elveszett, legyőzött,
könnyes tekintete a szívemig hatolt.
– A kurva életbe… – suttogtam. Elengedtem a csípőmmel,
és a homlokomat az övéhez támasztottam.
Lekulcsolta a lábát a derekamról, és lábujjhegyen a földre
ért, aztán tovább ereszkedett, valószínűleg azért, hogy
meneküljön tőlem. Mégis vele tartottam, végig
összeszorítottam a szemöldökünket. Amikor leült a földre, én
előtte guggoltam. Halk zokogás szakadt ki belőle.
Te jó ég…
– Sajnálom! – nyögtem rekedten. – Úristen, annyira
sajnálom! Tudom, hogy átléptem egy határt. Annyi határt!
Tudom, bőven átváltottam a szerelméért harcoló pasiból a
zaklatóba azzal, ahogy tegnap este üzenetekkel bombáztalak,
bár még mindig rohadt dühös vagyok, hogy bárhová is
elmentél vele, de a reakcióm teljesen elfogadhatatlan volt,
és… elcsesztem. És ma az órán… Az még rosszabb volt.
Tudom. És most… – Jeges rémület öntötte el a testemet,
amikor ráébredtem, mit is tettem. – Kényszerítettelek, hogy…
Képtelen voltam hangosan beismerni, de te jó ég! Semmivel
sem voltam jobb Zachnél. Már a gondolattól is elfogott a
rosszullét.
A szívbajt hozta rám, hogy mire vagyok képes, és
hátratántorodtam. Aspen megérezhette, milyen közel állok
ahhoz, hogy teljesen szétcsússzak, mert felemelte a tekintetét,
és bár a szempilláin még mindig ott ültek a könnyek, amiket
miattam ejtett, annyi együttérzés volt benne, hogy engem
kezdett vigasztalni.
– Nem kényszerítettél, Noel! Egyáltalán nem.
Akkor is rohadt szarul éreztem magam. Leszegtem a fejem,
küzdöttem a hányinger ellen, és nem segített, amikor
hozzátette:
– De most el kell menned. Összerezzentem.
– El se tudod képzelni, mennyire sajnálom, de Aspen,
kérlek! Nem válaszolt.
Nem bocsátott meg.
– A francba! – mondtam kicsit hangosabban.
Amikor szipogott egyet, és a szájára szorította a kezét,
hátraültem a sarkamra, és végignéztem, ahogy egymás után
csorognak le a könnycseppek az arcán. Bántottam, és ettől
felfordult a gyomrom. Minden joga megvolt hozzá, hogy ő is
bántson, hogy soha ne bocsásson meg nekem.
Rájöttem, hogy itt a vége. Soha többé nem fog beengedni.
Talpra ugrottam, és mindkét kezemmel a hajamba markoltam.
Úgy éreztem, mintha a lelkem darabokra szakadna a
mellkasomban, megpróbáltam levegőt venni, de mintha nem
maradt volna hely a tüdőmben. Azt hiszem, zokogásnak
hangzott, de kurvára nem érdekelt.
 Aspen egy másodpercig figyelt, aztán átkarolta felhúzott
térdét, behunyta a szemét, és az arcát a karja mögé rejtette.
– Aspen! – Újabb hülye, csajos hang tört fel belőlem. A
kezemet a mellkasomra szorítottam, mintha így bent tudnék
tartani mindent, de semmit sem használt. A fájdalom, a
félelem, a kétségbeesés azért, mert elveszítem, utat tört
magának. – Nem tudom, hogy csináljam ezt végig – ismertem
be, és megállíthatatlanul ráztam a fejemet. – Nem tudom,
hogyan mondjak le rólad. Szeretlek.
Az arcára kiült a szomorúság. Szorosan átkarolta magát, és
lehajtott fejjel, csendesen sírt. Sosem éreztem magam még
ennyire elveszettnek, mégis lassan odaléptem hozzá, és
gyengéden a hajára tettem a kezem. Amikor megremegett a
tenyerem melegétől, tudtam, hogy már csak egyetlen dolgot
tehetek.
El kellett engednem.
– Rendben – mondtam, de a hangom elcsuklott, és a szám is
remegett. – Rendben.
Az ujjaim bénán hullottak le a hajáról. A gyomrom görcsbe
rándult a gondolatra, hogy talán most érinthettem meg
utoljára.
Térdre omolva tovább akartam neki könyörögni, de már így
is épp eléggé ráijesztettem. Minden erőmre szükségem volt,
hogy megforduljak és az ajtóhoz lépkedjek.
Amikor kinyitottam, megálltam, adni akartam neki egy
utolsó esélyt, hogy visszahívjon. Amikor nem mondott
semmit, elbúcsúztam:
– Vigyázz magadra! – mormoltam, és magára hagytam.
 HARMINCADIK FEJEZET

„A világ megtör mindenkit, ám a töréspontokon erősödik,

aki állja.”21
– Ernest Hemingway: Búcsú a fegyverektől –

Aspen

Három nappal azután, hogy Marci Bennettnek elégtelent

adtam, mert nem adta be az esszéjét, dr. Frenetti felhívott.
– Aspen, azonnal várom az irodámban!
Az él a hangjában elárult mindent, amit tudnom kellett. Pár
másodpercet töltöttem azzal, hogy bezártam minden
programot a gépemen és rendbe tettem az asztalomat, aztán
felálltam, lesimítottam a szoknyámat és a blézeremet. Bár a
lábam mintha kocsonyává változott volna, a gerincem egyenes
maradt, ahogy lassú, megfontolt léptekkel átsétáltam a
tanszékvezető irodájához.
Kopogtattam Frenetti nyitott ajtaján, és benéztem. Odabent
már vele szemben ült egy másik férfi barna vitorlásnadrágban
és a Vikings sportpólójában. Mindkét férfi felém fordult.
Frenetti a szokásos módon ráncolta a homlokát, a vendége
viszont megbámult, úgy futtatta végig a tekintetét a testemen,
mintha látott volna meztelenül, és… a fenébe is! Valószínűleg
tényleg látott. Karba fontam a kezemet a mellem előtt, mintha
ezzel megállíthatnám a kukkolást.
– Aspen! – dörmögte Frenetti a kocsányon lógó szemű
perverzre mutatva. – Ő Rick Jacobi, a focicsapat vezetőedzője.
Bólintottam, de mintha valaki forró acélt dobott volna a
gyomromba.
Hát ennyi. Vége a karrieremnek.

***
 „Ha a szög egyszer kibújik a zsákból, nagyon nehéz
visszatenni.”
– Will Rogers –

Noel

Egy hét telt el, és az akaratom, ami hajtott eddig előre,

jelentősen megcsappant azóta, hogy mindent elszúrtam
Aspennel. Nem akartam minden este dolgozni menni, nem
akartam mindennap az óráimon ülni, és nem akartam
végigizzadni a rohadt edzéseket minden reggel. Nem akartam
felvenni a telefont sem, amikor Caroline hívott. Nem akartam
semmit, csak a csajomat.
Arról viszont szó sem lehetett, szóval toltam tovább az
összes szart, ami már kicsit sem érdekelt.
Az edzőcuccokkal teli zsákkal a vállamon éppen az
egyetemi sportközponton vágtam át a kurva hajnali súlyzós
edzésre. Ásítottam, és megdörzsöltem az államat. Napok óta
nem borotválkoztam, és még az izmaim is fájtak.
Éppen befordultam az öltözőhöz vezető folyosóra, amikor
valaki mögöttem rémülten a nevemen szólított.
Körbenéztem, és azt láttam, hogy Ten és Hamilton rohan
felém a sarok felől. Összeráncolt homlokkal kérdeztem:
– Mi a francot csinálsz itt a reggeli edzésen? – Ten mindig
este edzett, vagy éppen semmikor. Még tettetni sem volt
hajlandó, hogy bírja a korán kelést.
– Ham hívott. – Fújtatva érkezett meg mellém, megragadta
a karomat, és elvonszolt az öltözőtől. – Haver, velünk kell
jönnöd! Most rögtön!
Nem szoktam ilyen zaklatottnak látni a legjobb haveromat,
úgyhogy Hamiltonra sandítottam, aki viszont úgy nézett ki,
mint aki mindjárt maga alá csinál.
Elfogott az aggodalom, de ellenálltam Ten húzásának.
 – Mi folyik itt?
– Csak… – Ten nem éppen finoman rángatott tovább. –
Gyere már!
Bevonszoltak az egyik mosdóba. Ten lehajolt, hogy
ellenőrizze, hogy nincs senki a fülkékben, Quinn meg karba
tett kézzel az ajtónak támasztotta a hátát, hogy senki se tudjon
bejönni. A viselkedésükből úgy tűnt, mintha éppen el
akarnának páholni vagy valami. Ha nem ismertem volna őket
és bíztam volna rájuk a legnagyobb titkaimat, most aggódni
kezdtem volna.
Aztán leesett: ők ketten a csapatból ismerték az egyetlen
nagy titkomat. Éles, szúró fájdalom nyilallt a hasamba.
Lehajoltam, és remegve engedtem ki a levegőt a tüdőmből.
A sporttáska lecsúszott a vállamról, és a földre zuttyant.
– Aspen? – kérdeztem, bár tudtam, hogy nem lehet szó
másról.
Ten eljött az utolsó fülkétől, és egy pillanatig csak bámult
rám, mielőtt bólintott volna:
– Igen.
– A kurva életbe! – Szorosan behunytam a szemem, a
térdemre támaszkodtam, és minden erőmmel arra
koncentráltam, hogy ne hányjam el magam a helyiség
közepén. De…
– Basszus! Mekkora a baj? Ten kis nyögéssel ismerte el:
– Elég nagy.
Felnéztem, és rámeredtem. Amikor nem folytatta,
Hamiltonra sandítottam. Ő teljesen lesápadt, de bólintott, ezzel
támasztotta alá Ten állítását.
Nagy volt a baj.
– Akkor? – kérdeztem a félelemtől reszelős hangon. – Mi
történt?
– Basszus, haver… – Ten csípőre tette a kezét, és elkapta
rólam a tekintetét. – Valaki csinált rólatok egy fotót.
 – Egy fotót? – ismételtem. – Milyen fotót?
– Mégis mit gondolsz, milyet? Éppen dugtok rajta.
Majdnem elájultam. A falért nyúltam, hogy meg tudjak
támaszkodni, és küzdöttem a mindent elborító sötétség ellen,
Ten pedig folytatta.
– De legalább most már tudom, hogy nincs piercing a
mellbimbójában.
– Mi van? – Az arcom lángba borult.
Valószínűleg látta a gyilkos tekintetemet, mert hátraugrott,
és védekezőn feltartotta a kezét.
– Hé, én csak… Nyugodj meg, Gamble!
A légzésem szabálytalanná vált, a kezem ökölbe szorult az
oldalamnál.
– Hol van az a fotó? És mi látszik rajta pontosan?
– Nagyjából ennyi. Mármint Aspen felsőteste. A hátát
hátraveti, a mellét meg előretolja, mintha éppen egy orgazmus
közepén lenne. Te abszolút nem látszol, csak a karod. – Gyors
pillantást vetett a karomra. – És a tetoválásod.
– Te jó ég! – Valaki látott minket aznap éjszaka? És
lefotózott? Ki merészelne… Miért tenne bárki… – Jézus! –
Biztosra vettem, hogy a szemem bevörösödött, ahogy Tenre
bámultam. – Honnan a francból tudsz erről a képről? Láttad?
Ki készítette? Hol…
– Az edző kiakasztotta az öltözőben a tábla közepére.
Mindenki látta.
– Mi van? – Csak úgy kitették közszemlére Aspent a
gyönyöre csúcsán? Azt már nem. Már indultam is az ajtó felé,
mint egy feldühödött bika. Tudtam, hogy Hamilton még
mindig őrzi az ajtót, de nem érdekelt. Nem azért fociztam,
mert féltem attól, hogy földre visznek.
Hamilton szeme elkerekedett, és úgy tűnt, felkészül a
támadásomra. A rohadt focista. Nem okoztam csalódást,
leszegtem a fejem, és a vállammal mentem neki.
 Ten a nevemet kiáltotta, és hátulról vetette rám magát,
amikor keményen Hamiltonnak ütköztem, aki felnyögött, és
kiszaladt belőle minden levegő.
– Mégis mi az ördögöt csinálsz? – érdeklődött Ten színes
káromkodások közepette, aztán ő és Quinn a földre vittek, és a
talajhoz szegeztek.
Próbáltam kiverekedni magamat alóluk, hánykolódtam,
dobáltam magam, ordítottam haragomban.
– Leszedem azt a fotót.
A lakótársam a hátamra ült, Quinn meg a lábamat fogta le.
– Elment az eszed? Az edző azért rakta fel, hogy valakiből
reakciót váltson ki.
Belőled. Nem ronthatsz be oda, hogy leszakítsd, és…
– Le kell szedni – vicsorogtam. – Az a mocsok! Hogy
merészeli? Hogy merészeli ezt tenni vele? Le kell tépni azt a
képet.
– Jól van, jól van, haver! – veregette meg Ten a vállamat. –
Leszedjük. Csak előbb… lélegezz!
Nem küzdöttem tovább, de a két srác még jó pár percig ott
maradt rajtam ülve, egészen addig, amíg Ten nem biccentett
Quinn-nek.
Akkor lassan, óvatosan enyhítettek a szorításon. Amikor
nem próbáltam meg azonnal kitörni, amint volt egy kis
mozgásterem, felpattantak, és hátraugrottak. Én ott maradtam
kiterülve a padlón, fújtatva próbáltam megnyugtatni magamat,
aztán nagy nehezen felültem, és Tenre pislogtam.
– El kell tűnnie.
– Le fogjuk szedni – ígérte, és a tekintetében olyan tiszta
magabiztosság ült, amilyet még soha nem láttam benne. –
Esküszöm neked, hogy leszedjük azt a fotót! De te a közelébe
sem mehetsz. Ha az edző rájön, hogy te vagy a képen,
kitesznek a csapatból, és akkor repülsz az egyetemről is, tesó!
– Nem érdekel. – Feltápászkodtam a földről, és leporoltam a
ruhámat. – Nem szabadna így közszemlére tenniük, mint
valami közönséges szajhát. Ő nem…
– Tudom – vágott a szavamba Ten határozottan. Felemelte a
kezét, próbált megint megnyugtatni. – Mindketten tudjuk. De
ha így rontasz be oda, azzal nem segítesz senkinek. Nem
segítesz magadnak, sem a testvéreidnek. És nem segítesz
Aspennek sem. Már elment, tesó!
– Elment? – ismételtem hülyén. – Hogy érted, hogy elment?
– Komolyan gondoltad, hogy az egyetemen maradhat egy
ilyen után? Egyébként meg… – Elkapta a tekintetét, és az
utolsó pár szót már alig hallhatóan motyogta – van egy felirat
a kép felett.
– Egy felirat? – A szívem összeszorult. Megbélyegezték a
csajomat, úgy, ahogy abban a Hawthorne-könyvben tették. A
kemény munkája, amibe mindent beleadott, hogy megkapja a
pozíciót az Ellamore-on, végül egy nagy, skarlát betűvel
végződött… miattam. Én biztos nem ilyen nyomot akartam
hagyni benne. A számban epe ízét éreztem, és szerettem volna
mindent kiadni magamból. – Mi a felirat?
Ten elsápadt, és a fejét rázta, Hamilton kerülte a
tekintetemet.
– Mi a felirat? – ordítottam.
– Te jó ég!
Az ajtó felé indultam, de ezúttal is megállítottak, és
közrefogtak a csapoknál.
– Engedjetek, a fenébe is!
– Mégis mit csinálnál? Beviharzol, és mindent beismersz,
hogy te is vele bukj? Haver, már csak egy éved van a suliból!
Annyira közel vagy hozzá, hogy elérj mindent, amiért olyan
keményen dolgoztál! És ne feledkezz meg a családodról! A
fenébe is, Noel! Ott a családod!
– Akkor mégis mit vársz tőlem? Legyek az a gyáva senki,
aki hagyja, hogy Aspen kettőnk helyett vigye el a balhét? A
francba vele!
– Gondolj bele, Gamble! Csak egy másodpercig gondolkodj
az agyaddal! Már semmit sem tehetsz, amivel őt meg tudnád
menteni.
Tehetetlen morgás szakadt ki a torkomból. Összeszorítottam
a fogamat és lehunytam a szememet, próbáltam küzdeni a
fájdalom ellen, de az maga alá gyűrt.
– Caroline-t viszont még megmentheted. És Coltot és
Brandtet is. Ők nem tettek semmi rosszat, mégis veled kellene
szenvedniük, ha eldobnád magadtól a jövődet azzal, hogy
mindent beismersz az edző előtt.
A szavai áthatoltak a tomboló haragomon, és amikor végre
leesett, miről is beszél, ráncba szaladt a homlokom:
– Honnan a faszból tudsz te róluk bármit is?
Ten eltátotta a száját, aztán gyorsan becsukta. Feszengeni
kezdett, és kerülte a tekintetemet.
– Már említetted a tesóid nevét.
– De azt sosem mondtam… – Itt valami nem stimmelt. – A
francba, mit tudsz? Összeszorította a fogait, és ingerülten
meredt rám.
– Nem tudok semmit, tesó! Soha semmit nem mondtál az
otthoni életedről a nevükön kívül.
Megráztam a fejemet.
– Akkor meg miért hozod fel őket folyton?
– Bassza meg! – sziszegte végül. – Ő mondta, oké?
Értetlenül pislogtam rá:
– Mi van?
– Dr. Kavanagh… – motyogta még mindig összevont
szemöldökkel.
– Aspen? Mégis mikor beszéltél te Aspennel?
– Te jó ég! – Ten összeszorította a szemét. – Aznap este,
amikor rajtakaptuk azzal a történelemtanár faszfejjel. Írt
nekem egy üzenetet, megkért, hogy intézzem el, hogy ott
legyél. Mint kiderült, azért, hogy lásd őket együtt.
Leesett az állam. Lassan ide-oda ingattam a fejemet. Ennek
nem volt semmi értelme.
 – Amikor utána eltűntem egy időre, elmentem hozzá, és
kérdőre vontam, tudni akartam, mi a francért csinálta ezt
veled. Esküszöm, haver, én azt hittem, azért akarja, hogy ott
legyél, hogy újra összejöjjetek. Nem tudtam…
Intettem neki, hogy hallgasson.
– De miért… Miért akarta, hogy lássam?
– Azt mondta… – Ten bosszúsan felmordult. – Azt mondta,
hogy meg kell gyűlölnöd ahhoz, hogy ez működjön.
Nem. Az nem lehet. Ez nagyon rosszul hangzott. Úgy
éreztem, mintha a szívem elhagyta volna a testemet, amikor
feltettem a rettegett kérdést:
– Minek kellett működnie?
– Haver, már akkor tudta… Szerintem tudott a fotóról. És
szerintem valaki megpróbálta megzsarolni vele, hogy adjon
jobb jegyet. De visszautasította.
Feláldozta magát. És gondoskodott róla, hogy nekem ne
essen bántódásom.
A szemem előtt csillagok táncoltak, és elgyengült a térdem.
Quinn és Ten egy emberként nyúlt értem, hogy segítsenek
talpon maradni. Csikorgattam a fogamat, de az sem enyhített a
minden végtagomat elborító zsibbadáson.
– Elmondta, hogy ki volt? – kérdeztem, és a hangom, bár
halk volt, meglepően higgadtnak és nyugodtnak tűnt. Azt
hiszem, Tent sikerült átejtenem, mert enyhített a szorításán,
amikor megrázta a fejét:
– Nem volt hajlandó megmondani.
Hát persze, hogy nem. Ez a makacs nő mindent azért tett,
hogy engem megvédjen, nyilván nem mondott el semmi olyat
Tennek, ami bezavarhatott volna a tervébe.
A kurva életbe!
A fejem zúgott mindattól, amit meg kellett tennem.
Egyenesen Ten szemébe néztem. Nagyot nyelt, de nem
mondott semmit. Végül keményen meglöktem őt és
Hamiltont:
 – Szálljatok le rólam!
Egy emberként engedtek el. A támaszt nyújtó kezek nélkül
egy pillanatra meginogtam, és kellett pár másodperc, hogy
nagy levegőt véve kitisztítsam a fejem és rendbe szedjem a
ruhámat. Amikor úgy éreztem, hogy ismét ura vagyok a
testemnek, felnéztem a két srácra, akik még mindig
nyilvánvaló aggodalommal figyeltek.
– Köszönöm a figyelmeztetést, de… – Lassan
megcsóváltam a fejemet. – Nem hagyhatom, hogy egyedül
bukjon bele. Együtt kezdtük el, együtt is fogjuk befejezni.
Ten elhúzta a száját.
– Vajon honnan tudtam előre, hogy ezt fogod mondani?
Ezúttal nem próbált megállítani, amikor elindultam az ajtó
felé. Mindketten a sarkamban voltak, de rájuk se néztem, amíg
oda nem értem az öltözőhöz. Amint beléptem, rögtön meg is
torpantam az üzenőtábla előtt hangosan hujjogó és röhögő
pasik tömörülése láttán.
Mintha vörös posztót láttam volna. Ötven faroknak most
annyi lesz. Ten azonban félretolt, és eltökélten beelőzött.
– Mester! – kiáltotta. – Maga rohadt szemétláda! Azonnal
vegye le a képet rólam meg a csajomról a rohadt tábláról!
Az ordítása visszhangzott a falakról. Ten átverekedte magát
a többi srácon a fotóig, lerántotta, és darabokra tépte.
Jacobi edző megjelent az iroda ajtajában, kezében a
jegyzettömbjével.
– Azt mondja, maga van a képen, Tenning?
– Igen, uram, azt mondom! Nem egyértelmű az
arckifejezéséből? Csak én tudok ilyen gyönyört okozni egy
nőnek.
Összeszorított fogam közül szűrtem:
– Hazudik.
– Nem, mindketten hazudnak! – szólalt meg mellettem
Hamilton. – Az az én karom, mester!
 – Te jó ég! – fakadt ki Jacobi. – Mind a hárman megdugták?
– Nem – fújtattam rohadt dühösen. Hogy merészelik így
megalázni Aspent?
– De mindannyian megesküszünk rá – vágott a szavamba
Ten, hogy ne tudjam a védelmembe venni Aspent. – Egy
csapat vagyunk, és megvédjük a csapattársainkat.
– Igen – lépett elő Shadow, az egyik támadó linebackerem.
– Nem akarunk elveszíteni senkit, csak mert mázlija volt az
egyetem legdögösebb tanárával. Szóval én vagyok a képen. –
Teljesen egyértelmű volt, hogy nem ő van a képen, ahhoz túl
széles volt a karja.
– Nem, én vagyok! – kiabálta az első running backem a
szekrényétől. Mivel a bőre sokkal sötétebb volt az enyémnél,
teljesen világos volt, hogy ő is hazudik.
Még néhányan a védelmemre keltek, én pedig tehetetlenül
néztem körbe. Nem hagyták, hogy elsüllyedjek a hajóval.
Az edző felháborodott morgással lekapta a sapkáját, és a
földhöz vágta.
– Na jó – morogta végül az egész teremnek. – Most az
egyszer elnézem ezt az egészet, mert nem kapta fel a média.
De ha meghallom még valakiről, hogy lefeküdt egy tanárral,
egy edzővel vagy egy átkozott takarítóval az egyetemről, repül
a csapatból. Az se érdekel, ha mindenkit ki kell penderítenem!
Ennek a szarnak itt és most vége. – Azzal kiviharzott a
teremből. Amikor eltűnt, a srácok körülöttem tapsoltak és
hujjogtak, mintha tényleg elértek volna valamit.
Pedig nem nyertünk meg semmit. Aspent így is kirúgták az
Ellamore-ról. És tudta, hogy így lesz, mert már előre
intézkedett, hogy engem ne kaphassanak el vele együtt.
Megpördültem, és Hamiltonra mordultam:
– Neked nincs is olyan kurva tetkód. Elvigyorodott, és
megvonta a vállát.
– De az edzőnek nem tűnt fel, nem igaz? Megcsóváltam a
fejemet, és az ajtó felé indultam.
– Hé, hova mész? – rohant utánam Ten.
 Megpördültem, és fenyegetőn rámutattam:
– Állj meg ott! Azt talán megakadályoztad, hogy vallomást
tegyek, de ebben nem fogsz megakadályozni. Meg kell
keresnem Aspent.
– És mi lesz az edzéssel?
– Picsába az edzéssel!

***

Először Aspen irodájába mentem. Egy asztalon, a

számítógépen és az üres könyvespolcokon kívül semmi sem
volt a helyiségben. Jéghideg félelem szorította össze a
gyomromat vasmarokkal, ahogy a létezésének nyomait
kerestem. De még az idézetes tábláját is elvitte.
Te jó ég, mikor küldhették el? Pár perc alatt nem tudta volna
így kiüríteni az irodáját.
Émelyegve jártam a folyosókat, amíg meg nem találtam azt
a névtáblát az egyik ajtón, amit kerestem. Kopogás nélkül
berontottam, mire dr. Frenetti meglepetten nézett fel.
– Noel! Mi szél hozott?
Gyilkos tekintettel meredtem rá. Hogy merészel itt jópofizni
velem azok után, amit Aspennel tett?
– Vissza kell hívnia dr. Kavanagh-t! Még ma. Ő a legjobb
tanár, aki valaha is tanított ezen az átkozott tanszéken. –
Keserűn felnevettem. – A nő még engem is megtanított
értékelni az irodalmat, pedig utálom az irodalmat.
Dr. Frenetti arcára ráfagyott a mosoly, és végigfuttatta
rajtam a tekintetét. A szeme elkerekedett, amikor észrevette a
tetoválásomat. Megfeszítettem az izmokat alatta, és ökölbe
szorítottam a kezem.
Szóval a fasz végre rájött, hogy ki vagyok. Nagyon helyes.
Undorodva húzta el a száját, de felnézett az arcomba.
– Sajnálom, Mr. Gamble, de dr. Kavanagh felmondott, és
nem elbocsátottuk.
 Sajnos nem áll módomban visszahozni őt.
Felmondott?
Nagyot pislogtam, mert ez az információ váratlanul ért, bár
volt valami Frenetti gúnyos mosolyában, ami elárulta, hogy
nem kifejezetten önkéntes felmondás történt.
– Nem – szűrtem a szót összeszorított fogaim közül. –
Szerintem azért ment el, mert maga kényszerítette. És ha azt
gondolja, hogy csak úgy elfogadom, hogy elüldözték azért,
mert kapcsolata volt velem, akkor komolyan alábecsül,
barátom! E pillanatban egy másodpercnyi habozás nélkül
hajlandó lennék szétrúgni a maga seggét.
Frenetti döbbenten egyenesedett ki a székében.
– Már megbocsáss?
– Hozza. Őt. Vissza!
– Nálam nem érsz el semmit a fenyegetőzéssel, Mr…
– Elmegyek – jelentettem be halkan, közelebb lépve. –
Elmegyek erről a kibaszott egyetemről, és akkor kereshetnek
új irányítót jövőre. Képes lenne csak így feladni az esélyt arra
a bajnoki címre?
Frenetti dühösen rám meredt, felállt, és fenyegető, halk
hangon azt felelte:
– Ha elmész ebből az iskolából, az ügyet nyilvánosságra
hozzuk. Gondoskodom róla, hogy minden egyes rádióállomás
és tévécsatorna tudja az országban, hogy miért rúgtak ki téged
és a kis kurvádat az Ellamore-ról. Ő soha többé nem kapna
munkát az oktatásban, téged pedig egyetlen egyetem sem
venne fel. Mindkettőtök életének vége lenne. Szóval csak
rajta, Mr. Gamble! Nekünk nem okoz gondot tönkretenni
téged.
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

„Amikor eléred a kötél végét, köss rá egy csomót, és

kapaszkodj.”
– Franklin D. Roosevelt: Choosing Simplicity –

Noel

És így veszítettem el a nőt, akit szerettem.

Miután sikeresen kijátszott, és elérte, hogy képletesen
segget csináljak a számból, Frenetti kiparancsolt az irodájából.
Ezután Aspen házához kutyagoltam el, ami kábé két mérföldre
volt az egyetemtől. Sokszor lesétáltam már ezt az utat, de ma
nem tudtam elég gyorsan menni, nem tudtam elég hamar
odaérni hozzá.
A háza csendesnek és üresnek tűnt, amikor odaértem. A
kocsija nem volt sehol, és az összes redőnyt lehúzták. Ennek
ellenére dörömböltem egy sort a bejárati ajtón, de hiába. Írtam
neki üzenetet, megpróbáltam hívni is, de az is rögtön
hangpostára kapcsolt.
Ha nem lett volna az a tátongó űr a mellkasomban, akkor
talán arról is meg tudtam volna győzni magamat, hogy soha
nem is létezett.

***

Azon a héten nem mentem be az óráimra. Közeledett a félév

vége, és tudtam, hogy nem kellene veszélyeztetnem azt, amit
eddig elértem, de egyszerűen képtelen voltam normálisan
működni. Vissza akartam kapni Aspent.
A srácok a Forbiddenben átszervezték a beosztást is, hogy
dolgoznom se kelljen. Bakker, még a húgom sem hívott olyan
gyakran! Eléggé megbántottam, amikor kiabáltam vele, mikor
bejelentette a terhességét. Hiába kértem bocsánatot
számtalanszor a kitörésemért, úgy éreztem, elveszett valami
nagyon fontos a kapcsolatunkból.
Valószínűleg fel kellett volna hívnom, hogy megkérdezzem,
mi van vele, mivel ő magától nem értesített a fejleményekről,
de képtelen voltam összegyűjteni az erőmet. Nem csináltam
semmit, csak feküdtem az ágyon, bámultam a telefonomat, és
vártam, hogy Aspen végre válaszoljon valamelyik üzenetemre.
Az elmúlt két napban visszavettem az üzenetekben, és csak
idézeteket küldtem neki a gyűjteményébe. Már mindent
elmondtam, amit el tudtam mondani minden másról. Most
csak arra kellett emlékeztetnem, hogy még itt vagyok. Hogy
várok rá. Hogy szeretem őt.
Amikor szombat este kopogtak az ajtómon, elakadó
lélegzettel ugrottam fel. Gyanítottam, hogy szarul nézek ki.
Legalább három napja nem zuhanyoztam, de lehet, hogy
megvolt négy is. És ugyanaz a mackónadrág meg póló volt
rajtam már… ki tudja, mióta. A borotválkozásnak valószínűleg
már lőttek, de ha Aspen jött el…
Annyira siettem elé, hogy átbuktam az energiaitalokkal és
rágcsálnivalós csomagolással borított dohányzóasztalon.
Bevertem a térdem az asztal sarkába, de rendületlenül
bicegtem tovább, míg végre elértem a kilincset, és fel tudtam
rántani az ajtót.
Nem Aspen állt előtte.
Hunyorogva néztem Pickre, és szinte fájt a csalódottság
érzése a mellkasomban.
– Te meg mi a francot keresel itt?
Pick csak a szemét forgatta.
– A jelek szerint én vagyok a bébiszittered. Zéró és a szűz
tiszta görcsben vannak miattad. Azt mondták, nem biztonságos
egyedül hagyni, és mivel ma mindketten dolgoznak, engem
választottak, hogy őrizzem a szétzuhant valagadat.
– Nem biztonságos egyedül hagyni? – ismételtem
hitetlenkedve. – Mégis mi a szart gondol Ten és Hamilton, mit
fogok csinálni? Ártok magamnak?
 – Hé, én mondtam nekik, hogy nagyfiú vagy, de… –
Megvonta a vállát. – Tenning ragaszkodott hozzá. A csávó
szerintem totál rád van kattanva.
Nagyot sóhajtottam, de hátraléptem, és kitártam neki az
ajtót.
– Hát, akkor ha nem mész el, akár be is jöhetsz.
– Ö… – Ahelyett, hogy előrelépett volna, Pick inkább tett
egy lépést hátra. – Nem tudnál inkább te velem jönni?
Terveztem valamit, mielőtt bekapcsolták a Gotham-mentő
Batman-jelet.
Horkantva felnevettem, és megráztam a fejem.
– Na nem, tesó! Nem megyek veled valami dögös randira.
Nem leszek harmadik kerék.
Pick felnevetett.
– A közhiedelemmel ellentétben nem szexelek a hét minden
estéjén. Szerencséd van, mert éppen a szabadnapomat fogtad
ki. Masonnek kell segítség rendbe hozni azt a roncsot, amit
vett. Oda tartok ma este, hogy megnézzem.
– Lowe-hoz? – Kíváncsian emeltem meg a szemöldököm. –
Nem tudtam, hogy így összemelegedtetek.
– Ja, igazi öribarik lettünk. – Az égnek emelt tekintete is
aláhúzta a hangját átitató száraz szarkazmust, aztán tovább
magyarázott. – Amikor megtudta, hogy dolgoztam egy
autószerelő műhelyben is, megkérdezte, mi a véleményem az
új verdájáról, és felajánlottam, hogy ránézek. Éppen oda
indultam, amikor hívtak a haverjaid. Akkor most jössz vagy
sem?
Elgondolkodtam. Nem akartam elmenni, hátha Aspen éppen
akkor bukkan fel, de a francba is, tudtam, hogy nem jön
vissza. Amikor belém hasított a felismerés, összeszorítottam a
fogamat, és elkaptam a tekintetem. Hirtelen semmi kedvem
sem volt itt tölteni egyedül az éjszakát, és csak sajnálni
magamat.
– Megyek – mormoltam –, csak hadd szedjem rendbe
magam!
 ***

– Szóval mi a helyzet veled és a professzor barátnőddel? Ha

jól sejtem, szakítottatok, mivel át kellett alakítanunk a teljes
beosztást a kedvedért, és megnyertem az öngyilkosfigyelést is.
Mogorván néztem Pickre a kocsija anyósüléséből. Egy
csinos klasszikust vezetett, amit kétségtelenül tökéletesre
bütykölgetett.
– Engem nem kell… Figyelj, nem csinálnék semmit
magammal! Jól vagyok. De igen, annak… – Elcsuklott a
hangom, és a mondat végét kissé rekedten tudtam csak
kipréselni magamból. – vége. Már egy hete, de túlvagyok
rajta.
Oké, még egyáltalán nem voltam túl rajta. De már nem
akartam leinni magam, és nem éreztem késztetést, hogy
berontsak az órájára. Már ha lett volna még órája, amire
beronthatok.
A francba. A bűntudat megint földbe döngölt. Aspen
elment, és ez az én hibám volt. A kezemet végighúztam az
arcomon, és meglepetten vettem észre, hogy az ujjaim
remegnek.
– Akkor miért aggódik érted annyira Larry és Curly?
– Mert puncik? – tippeltem undorodva. – Mégis honnan a
szarból tudjam?
– De mi történt?
A térdemen doboltam az ujjaimmal, és kinéztem az oldalsó
ablakon.
– Egyszerűbb, ha elmondod – győzködött Pick. – Úgyis az
idegeidre megyek, amíg el nem mondod.
Felsóhajtottam, és rásandítottam.
– Egy ismeretlen személy képet küldött kettőnkről az
edzőmnek, és Aspent kirúgták.
 – Azt a kurva! – sziszegte halkan Pick. – És te hogyhogy
nem kerültél bajba?
Vagy bajba kerültél?
Az állkapcsom megfeszült.
– A képen csak az ő arca látszott, az enyém nem volt rajta.
– Várj! Akkor honnan tudták, hogy egy diákkal csinálja? Ha
te nem látszottál, akárkivel szexelhetett.
Összeszorítottam a fogamat, és feltűrtem a pólóm ujját,
hogy meg tudja nézni a tetkómat.
– Októberben vagy tizenketten a csapatból ilyet
csináltattunk a nagy bajnoki meccs előtt. Ez az egy dolog
tisztán látszott a képen.
Pick a tetkóra nézett, elolvasta, aztán kirobbant belőle a
nevetés.
– Bajnokok? Nem veszítettétek el azt a meccset?
– Nem mondtam, hogy előző este csináltattuk? – morogtam,
és visszahúztam a pólóm ujját, hogy elrejtsem a megalázó
hibát, ami végül Aspen elvesztéséhez vezetett.
– Szóval a csajra zúdult a teljes megtorlás, te meg…
hagytad, hogy egyedül bukjon? – Pick megcsóválta a fejét.
Csak úgy áradt felém a rosszallása.
– Nem – mordultam fel. Ökölbe szorított kézzel a
műszerfalra csaptam. – Nem hagytam egyedül bukni. Mire
megtudtam, mi történt, Aspen már eltűnt. Ten és Hamilton
meggyőzött, hogy ne valljak be mindent az edzőnek, de azt
kellett volna tennem. A fenébe is! Ehelyett bementem Aspen
főnökéhez, és megpróbáltam őt meggyőzni, hogy hívja vissza.
Ami kurva nagy hiba volt, nekem elhiheted! Az edző simán
csak kirúgott volna a csapatból, és bukom az ösztöndíjamat.
– De ez a seggfej nem ezt tette? – találgatott Pick.
Megráztam a fejem.
– Ez a seggfej nem. Amikor rájött, hogy én vagyok a képen,
nemcsak, hogy nem volt hajlandó visszahívni Aspent, hanem
még engem sem akart felelősségre vonni. Tudod, elég nagy
focirajongó. Amikor megfenyegettem, hogy otthagyom az
egyetemet és a csapatot, ha nem hívja vissza, azzal vágott
vissza, hogy nyilvánosságra hoz mindent, ha megneszeli, hogy
lelécelnék. Úgyhogy Aspen elment, én meg itt ragadtam, hogy
mentsem a jó hírét, és gondoskodjak róla, hogy nem veszít el
minden esélyt arra, hogy valaha is munkát találjon az
országban. És közben mocsok állatnak tűnök, amiért hagytam,
hogy ő vigye el a balhét a kapcsolatunkért.
– Haver… – Pick megcsóválta a fejét, és halkan füttyentett.
– Ez kemény.
Nem lennék a helyedben.
– Hát ja… – mormogtam, és elfordultam, hogy megint
kibámulhassak az ablakon.
– És semmit se hallottál felőle, amióta borult a bili?
Elborítottak az érzelmek. A legszívesebben megütöttem
volna valamit, vagy magamba zuhanva bőgtem volna egy sort.
– Nem. Nagyon úgy tűnik, hogy elment a városból. Nem
nyit ajtót, és a posta is csak gyűlik a házánál.
– Nem gondolnád, hogy ártana magának, ugye?
A pánik villámként hasított belém. Lassan, halálra rémülten
néztem Pickre.
– Eddig nem gondoltam rá… Jézusom, csak nem… Várj!
Nem. A kocsija is eltűnt. Ha a házban lenne, a kocsija is ott
állna. Jól van.
Jól kellett lennie.
– Kivéve, ha…
– A fenébe is, Pick! – csattantam fel. – Ne idegelj! Aspen
jól van, csak időre van szüksége.
– Hát, ha mégis be akarnál jutni a házába, hogy meggyőződj
róla, tudom, hogy kell megpiszkálni egy zárat.
Megcsóváltam a fejem.
– Te jó ég! Hol tanultál ilyen trükköt? Az állami börtönben?
 – Sosem voltam államiban, barom! A megyeibe zártak el
úgy két hétre. Szóval nem a kóterben tanultam meg betörni.
De érdekes arcokkal találkozhat az ember, ha lelencgyerek.
Azt tudtam, hogy ült, mert valamikor már említette, hogy
találkoznia kell a próbaidős felügyelőjével, de…
– Nem tudtam, hogy lelenc voltál.
– Ja. A születésemtől tizennyolc éves koromig a
rendszerben voltam.
Megborzongtam. Vajon mi lett volna velem, ha az anyám
még szarabb szülő lett volna? Én is olyan életet élhettem
volna, mint Pick. Basszus, az öcséim és még Caroline is ilyen
helyzetbe kerülhet, ha nem vigyázok!
Faszom, most már tényleg fel kell hívnom őket!
– Itt is vagyunk. – Pick megállt a járdán egy régi Jeep
mögött, egy szinteltolásos társasház előtt.
Az arcomat dörgölve kiszálltam utána a kocsiból, és
elindultunk a garázs nyitott ajtaja felé. Amikor közelebb
értünk, hangok szűrődtek ki odabentről.
– Te jó ég! Alec? Te meg mit keresel itt? Egyáltalán hogyan
találtál rám?
Pick megragadta a karomat, mielőtt beléphettem volna.
Visszahúzott egy kicsit, és bekukucskált a sarkon, hogy lássa,
kik beszélnek. Nálam is győzött a kíváncsiság, mellé
húzódtam, hogy én is lássam, mi történik odabent. Lowe
csajának terhes, szőke barátnője állt ott, kezét a pocakjára
szorította, és egy gazdagnak tűnő seggfej tornyosult fölé. A
csávó dühösnek tűnt, a lány meg döbbentnek.
– Mason mondta, hogy itt vagy – válaszolt a látogató.
– Szerinted ő a gyerek apja? – suttogta nekem Pick.
Készültem megvonni a vállamat, amikor a lány azt sziszegte:
– Nem kellett volna fáradnod, mert nem gondoltam meg
magam. Nem szabadulok meg a babától.
– Beszéltem a szüleiddel, Eva!
 – Tényleg? Tudod, én is beszéltem a szüleimmel. És
pontosan tudom, mi az álláspontjuk. Nem is lennék itt,
Illinois-ban, és nem élősködnék az unokatesómon, ha nem
rúgnak ki, amiért nem voltam hajlandó az abortuszra. És mivel
még mindig itt vagyok, Alec, nyilván nem gondoltam meg
magam. Sajnálom, hogy feleslegesen utaztál, de nem volt
értelme idejönnöd. Már fordulhatsz is, és mehetsz vissza
Floridába!
Alec halkan felnevetett, és fenyegetően közel lépett a
lányhoz. Pick megfeszült mellettem, mintha közbe akarna
avatkozni, de rávillantottam a szememet, és megragadtam a
karját.
– Ne! Ez az ő balhéjuk, haver! Nyilvánvalóan van mit
megbeszélniük. Ha közbeavatkozol, és elszúrod a próbaidődet,
visszaküldenek a börtönbe.
Pick le sem vette jéghideg tekintetét Eva exéről, de nem
mozdult el mellőlem. Csak a nyakát ropogtatta, valószínűleg
így próbálta enyhíteni a feszültséget, és továbbra is
összehúzott szemmel figyelte a kibontakozó jelenetet.
– Végig akarod játszani, mi? – sziszegte Alec, és
megragadta Eva karját, amitől én is erősebben fogtam Picket,
hogy visszatartsam. – Rendben, akkor játsszunk! Mit akarsz,
E?
– Ez nem valami hatalmi játszma nekem, hogy megkapjam
a szép, új játékot, Alec! Egyetlen dolgot akarok csak: ezt a
kisbabát.
– Baromság! Mi van azzal a lánnyal, aki azt mondta, feláll a
szőr a hátán a gyerekektől?
– Felcsináltad. Úgy tűnik, meg kell tanulnom
alkalmazkodni.
– Nagyon helyes, Csing! – suttogta Pick, és elismerőn
bólintott, nagy mosolyt küldve a terhes csaj felé. – Nagyon
helyes.
– A fenébe már! – csattant fel Alec a garázsban. – Miért
nem tudod csak szépen elintézni?
 – Azt teszem! Itt maradok, és elintézem, hogy a
kisbabámnak meglegyen mindene, ahogy azt egy anyának
tennie kell.
– Egy anyának? Te jó ég! – A mocsok teli szájjal röhögött. –
Hallod egyáltalán magadat? Ez nem te vagy. Nem vagy
anyának való, Eva! Csak egy elkényeztetett, kibaszott gazdag
kis picsa.
Pick vicsorogni kezdett, úgyhogy még erősebben magam
mellé húztam, próbáltam visszafogni.
– Ne csináld!
– Csak mert nem terveztem, hogy ez megtörténik, még nem
fogom az asztal alá söpörni, mint valami apró
kényelmetlenséget. Megtartom ezt a gyereket.
– Hát, azt nem engedhetem.
Basszus, ez nem hangzott valami biztatón! Abból, ahogy
Pick izmai megfeszültek a kezem alatt, tudtam, hogy ő is így
gondolja.
– Miért nem? – vágott vissza Eva, és dühösen meredt a
csávóra, aki viszont láthatóan nem ijedt meg a
fenyegetőzéstől. – Nem kérek tőled semmit. Ami azt illeti,
nem is akarom, hogy bármi közöd legyen a gyerekhez.
Alec közelebb húzta magához a lányt, és ezúttal már
mindkét kezemre szükségem volt, hogy megakadályozzam,
hogy Pick rájuk rontson.
– Mégis mennyire nézel hülyének? Dehogynem fogsz kérni.
És melletted áll majd a törvény, kiszívod az utolsó csepp
véremet is. Életem végéig a fejem felett lebegtetheted,
kifoszthatsz a gyerektartással, pénzt kérsz majd minden
szarért, amihez nekem semmi közöm. És nem fogom hagyni,
hogy ezt megúszd.
Eva halkan, fáradtan felsóhajtott.
– Alec, hidd el nekem, nem teszek ilyet veled! Nem akarok
tőled semmit. Ha soha többé nem kell látnom a képedet,
odaleszek a boldogságtól. Ha akarod, papírt is aláírok róla.
 – Látod… – csóválta a fejét Alec halkan nevetve – ezt
nehezen tudom elhinni. Ismerlek, emlékszel? Tudom, milyen
egy aljas, manipulatív ribanc vagy. És nem vagyok hajlandó
megengedni, hogy ezt végigvidd.
– Tudod, megváltoztam – fújtatott Eva ingerülten, és
megpróbálta kihúzni a karját a pasi szorításából. – Az emberek
képesek változni. És most… engedj el!
– Nem, amíg meg nem ígéred, hogy megszabadulsz a
gyerektől!
– Soha!
– Akkor nem hagysz nekem más választást.
Minden nagyon hirtelen történt. Alec olyan erővel vágta a
falhoz Evát, hogy én is azonnal indultam Pickkel együtt, hogy
segítsek. Eva fájdalmas nyögése visszhangzott a fülemben. A
seggfej exe az alkarját Eva nyakára tette, hogy ne tudjon
menekülni, és a másik öklét hátrahúzva többször is a hasába
bokszolt.
Eva sikoltott, csak sikoltott és sikoltott. A hang
visszhangzott a fejemben, és tudtam, hogy évekig hallani
fogom majd a rémálmaimban.
A rohadt életbe, az őrült barom komolyan mondta, hogy
nem hagyja, hogy megtartsa a babát!
Pick vadállati ordítással megelőzött, és rávetette magát a
mocsokra. A kiáltása meglepte Eva támadóját, így könnyedén
le tudta őt rántani a lányról.
– Mi a… – motyogta Alec megtántorodva.
Pick nem húzta az időt a bemutatkozással. Felkapott egy
svédkulcsot a közeli asztalról, hátralendítette, és egyenesen a
mocsok állat arcába csapott vele.
Most a rohadékon volt a sikoltozás sora. A kezét az orrához
kapta, amiből ömlött a vér. Pick térden rúgta, amitől a műhely
falának tántorodott, nem túl messze onnan, ahol Eva ült a
földre rogyva, a hasát szorítva.
Pick ezután a svédkulcs hosszú oldalát Alec nyakához
szorította, akinek azonnal lilába fordult az arca, és Pick ujjai
után kapkodott, hogy egy kis levegőhöz jusson.
– Rossz csajba kötöttél bele! – dörögte Pick, és a gyomrába
térdelt, pont oda, ahol Alec is megütötte Eva hasát.
Megragadtam Pick vállát, hogy lerángassam a csávóról, de
nem mozdult.
– Nem olyan jó érzés, ha veled csinálják, mi, pöcsfej? –
Pick újra beletérdelt, ezúttal a golyóiba.
– Elég! – ordítottam, és minden erőmre szükségem volt,
hogy visszahúzzam, és még így is alig sikerült
megmozdítanom, pedig mindkét karomat a felsőtestére
fontam, és úgy rántottam fel teljes erőmből. Bakker, Pick
sokkal erősebb volt, mint azt kinéztem volna belőle! Talán
nem volt akkora izomtömege, mint nekem, de jó sok kurva
dühös izom feszült a vékony, magas vázon. Csak egy méterre
sikerült elrángatnom, és minden erejével ellenállt, vissza akart
menni, hogy folytassa, amit elkezdett.
Alec felnyögött, a szeme fennakadt. Kétrét görnyedve dőlt
el a földön.
– Ha még egyszer hozzáérsz, megöllek! – ordította Pick,
miközben velem hadakozott. – Megértetted? Úgy szétverlek,
hogy az anyád se ismer rád!
– Te jó ég! – mormoltam, és még erősebben rángattam,
hogy magához térítsem. – Állj már le!
Ekkor kegyeskedett végre megérkezni a lusta segg Lowe.
Kinyitotta a garázs házba vezető ajtaját, és felkiáltott:
– Mi folyik itt?
– Kéne egy kis segítség! – kiáltottam hátra, mert még
mindig alig tudtam féken tartani Picket.
Amikor Pick leköpte Alecet, egy turhacsík landolt a csávó
karján, amivel az arcát védte.
– A fenébe! – fújtatott mellettem Lowe, akinek sikerült
megfognia Pick egyik szabad karját, és annál fogva próbálta
visszahúzni. – Mi a franc történt?
 Pick a garázs padlóján nyöszörgő, vérző szemétládára
mutatott.
– Megütötte Evát. A hasán. Ez a mocsok megütötte a
gyerekét. Lowe két másodpercig csak döbbenten hallgatott,
aztán kinyögte:
– Eva?
Mindhárman egyszerre fordultunk oda, ahol utoljára láttuk
Evát, ahogy a hasára szorította a kezét, és a lábait úgy húzta
maga alá, mint a törött széklábakat.
Lowe barátnője guggolt előtte, megragadta Eva vállát.
– E? – Reese hangja remegett. – Mi történt? Jól vagy?
Istenem! Mason!
Nagyon megütötte.
– Azt hiszem… azt hiszem, vérzek. – Eva ziháló lélegzettel
vette le a kezét a hasáról, hogy lenézzen.
Én is a földre néztem, és majdnem elájultam, amikor
megláttam a piros pöttyöket alatta a betonon.
– Basszus… – Ha a rohadéknak sikerült megölni a babát,
Pick tényleg ki fogja nyírni.
– Nem, nem, nem! – Pick ellökött minket, félretolta Reese-t,
és letérdelt Eva előtt.
– Csingiling? – kérdezte gyengédebb hangon, mint amit
valaha hallottam tőle. Eva felemelte az arcát, és rábámult
nagy, könnyben úszó kék szemével. Olyan rémültnek tűnt, a
tekintetében annyi volt a fájdalom, hogy visszanyeltem a saját
formálódó pánikomat.
– Pick? – nyöszörögte zavartan a barátom nevét, aki lassan
alácsúsztatta a karját.
Pick erőltetett mosollyal biccentett.
– Szia, szépségem! Szeretnéd, hogy elvigyelek innen?
Nagyon gyors az autóm, pillanatokon belül rendbe tudnak
hozni.
 Eva felzokogott, és az arcát Pick pólójába temette, az
ujjaival pedig a gallérját markolta.
– Fáj!
– Tudom, drága, tudom! – búgta neki Pick, kicsit közelebb
húzta magához, aztán a karjába vette, felállt, és felém fordult.
– Na? – szólalt meg, amikor senki sem mozdult. – Vigyük a
kórházba!
– De… – Megráztam a fejem, és a Lowe garázsának
padlóján fekvő, valószínűleg eszméletlen csávóra pillantottam.
– Mi legyen vele?
– Baszódjon meg! – meredt Pick Alecre. – Tőlem
megrohadhat és megdögölhet itt. Nem láttad, hogy
beleöklözött a hasába?
– De, de… akkor is. – A hajamba túrtam, nem szoktam
hozzá, hogy ilyen balhékat simítsak el. – Nem kellene hívnunk
a rendőrséget, vagy valamit?
– Valaki felhívhatja őket útközben a kórházba, de most
induljunk! Eva vérzik. Ettől Lowe is mozgásba lendült.
– Menjünk! – Megragadta Reese karját, és Pick autója felé
siettek. – Te jó ég, nem tudom elhinni, hogy ez történik.
Ezzel ketten is így voltunk. Én is utánuk siettem, magára
hagyva a félholt exet.
Reese előreszaladt, hogy kinyissa az ajtót Picknek és
Evának. Az ajkát rágcsálva, aggódva nézett vissza a garázsra:
– Mi lesz, ha lelép, mire megjönnek a rendőrök?
Pick ránézett, aztán lehajtotta a fejét, és beült a hátsó ülésre
Evával.
– Akkor nem kell börtönbe mennem, amiért kivertem belőle
a szart. Reese rögtön rám nézett, kék szeme tágra nyílt a
rémülettől.
– Tényleg börtönbe kerülne? Amiért megvédte Evát?
– Hát… – Elhúztam a számat, és megvakartam a tarkómat.
– Próbaidőn van.
 – A francba… – morogta Lowe. – Na jó, én itt maradok, és
feltakarítom ezt. – Megragadta Reese vállát, és maga felé
fordította a lányt. – Gondolom, te Evával mész.
Reese bólintott, és lábujjhegyre emelkedve gyors puszit
nyomott Mason arcára.
– Szeretlek! Légy óvatos!
A látványuk rögtön Aspent juttatta az eszembe, és a seb a
mellkasomban még tágabbra nyílt. Rácsaptam a kocsi tetejére,
amikor kinyitottam a sofőroldali ajtót, és bejelentettem:
– Indulunk! Nincs vesztegetni való időnk.
Reese beült az anyósülésre, én pedig elfordítottam a
slusszkulcsot. A motor életre kelt, és találkozott a tekintetem
Pickével a visszapillantóban. Pick bólintott.
– Olyan gyorsan megy, amilyen gyorsan engeded neki.
Úgyhogy tövig nyomtam a gázt, és elsüvítettünk a
legközelebbi kórház irányába.
A másik ülésen Lowe barátnője hallgatott, a körmét rágta,
Pick pedig időnként suttogott valamit a sérült lánynak, aki
magzatpózba gömbölyödött az ölében.
– Miért van próbaidőn? – kérdezte végül Reese halkan.
Megvontam a vállamat.
– A faszom se tudja.
Reese biccentett, aztán tovább rágta a körmét.
Rekord idő alatt odaértünk az Ellamore General Kórházhoz.
Megálltam a sürgősségi bejárata előtt, és egypár beteghordó
már szaladt is ki egy kerekesszékkel, amikor meglátták, hogy
Pick kiemeli a vérző Evát a hátsó ülésről. Elrohantak vele, mi
meg ott maradtunk tehetetlenül a bejáratnál.
Reese a köröket rótta a váróban, egymás után küldte az
üzeneteket a telefonjáról, Pick pedig véres pólóban és
farmerban az egyik székre rogyott. A szemét lehunyta, az arca
sápadt volt, a szája vékony csík. Én a legközelebbi falnál
táboroztam le, és karba fontam a kezemet.
Aztán vártunk.
 HARMINCKETTEDIK FEJEZET

„Valami olyasmire vágyódsz, ami a kívánt formában nem

jön össze.”22
– Haruki Murakami –

Noel

Fáradtan és letörten nyitottam be a lakásomba. Minden

csöndes volt, amitől még magányosabbnak éreztem magam.
Reese unokatestvérénél, Evánál sürgősségi császármetszést
hajtottak végre a kórházban, így hat héttel korábban adott
életet a 1984 grammos kislánynak. Mason pár perccel előtte
bukkant fel, hogy jelentse, milyen egyezségre jutott a mocsok
apával: nem jelentjük fel Alecet azért, amit Evával tett, ha ő
sem tesz feljelentést azért, amit Pick tett vele.
A jelek szerint ez Alecnek is megfelelt, mert Lowe állítása
szerint már úton is volt haza Floridába.
Amikor kijött egy ápoló, és felajánlotta Reese-nek, hogy
bemehet megnézni az anyukát vagy a kisbabát az
inkubátorban, úgy döntöttem, ideje elindulnom haza. Mivel
Pick nem úgy nézett ki, mint aki egyhamar távozik a
kórházból, gyalog vágtam neki az útnak.
A séta segített kitisztítani a fejemet. Az egész rohadt este
segített kitisztítani. Amikor egy ilyen borzalom történik, az
ember rájön, hogy mi az igazán fontos. Fogtam a telefonomat,
és még egy idézetet küldtem Aspennek. Már egy ideje
tartogattam, a megfelelő alkalomra várva. Márpedig az a
pillanat talán sosem jön el, ha én nem teszek róla.
A küldés után kifújtam a levegőt, és levetődtem a kanapéra.
Szerettem volna felhívni, és hagyni neki egy üzenetet, csak
hogy kiadjam magamból a sok őrült dolgot, ami ma este
történt. Kellett valaki, akivel megoszthatom a napomat. Végül
mégis úgy döntöttem, hogy várok, amíg nem találkozunk újra.
Már tárcsáztam volna az otthoni számunkat, hogy beszéljek
Caroline-nal, Coltonnal és Brandttel, de végül mégsem hívtam
őket. Túl késő volt már, még az ő időzónájukban is, és nem
akartam ok nélkül felébreszteni őket.
Ahogy feküdtem és a lerobbant lakásom beázott plafonját
bámultam, azon töprengtem, mi a francot is csinálok. A
családom több száz mérföldre volt tőlem. A nő, akit szerettem,
ki tudja, hol volt. Úgy éreztem, mintha összetörtem volna.
Csapdába estem. Már egyáltalán nem tűntek fontosnak a
korábbi céljaim, a diploma és az NFL-draft. Mégsem
mehettem el, ha nem akartam tönkretenni Aspen hírnevét.
Az arcomat masszíroztam, és évtizedekkel öregebbnek
éreztem magam a koromnál.
Amikor kinyílt az ajtó, a remény szikrája kelt életre a
mellkasomban, hogy talán Aspen jött, de csak Ten volt az.
Megállt, amikor meglátott. Bizonytalan tekintettel
méregetett:
– Mizu? – terelte a szót. – Pick már lelépett?
– Igen. – Megint a ronda falra bámultam. Komolyan ki
kellene festeni ezt a helyet. – Milyen volt a meló?
– Jó. – Ten továbbra is az ajtóban maradt, és óvatos
tekintettel méregetett engem. – Figyelj… Hoztam neked
valamit!
Felé fordultam, nem értettem, miért viselkedik olyan
furcsán. Amikor belépett a szobába, kézen fogva maga után
húzott valakit.
A tekintetem követte a lányos kezet, a lányos kart, és ismét
felgyúlt bennem a remény. Aztán a vörös hajtömeg
ugyanolyan tempóban ki is oltotta.
Nem Aspen volt.
– Szia, Noel! – köszönt Marci, és félszeg mosolyt küldött
felém, miközben még mindig Ten kezét szorongatta.
A szememet forgattam a szobatársamra. Nem nyűgözött le,
nem mozgatott meg és egyáltalán nem érdekelt a meglepetése.
 – Kösz, de nem. Ten felmordult.
– A fenébe is! Ezt be kell fejezned. Kezdesz baromira
kiakasztani. Összehúztam a szememet.
– Miért nem hagyod, hogy magam intézzem a dolgaimat?
És innentől a bébiszittereket is hanyagolhatod. Nem tudom
tartani a lépést Pick estéivel.
– Talán velem könnyebb lesz tartani a lépést. – Marci végre
elszakadt Tentől, és a kanapé felé indult, kissé túl lelkesen
ringatva a csípőjét. Magas sarkúban volt, rövid szoknyában és
kivágott topban.
Éreznem kellett volna valamit, végtére is pasiból voltam. De
csak felsóhajtottam, és megdörzsöltem a homlokom.
– Nem! – mordultam fel. – Nem, nem és nem. Sajnálom,
hogy azt a benyomást keltettem korábban, hogy akarok tőled
valamit, Marci, de meggondoltam magam! Már nem érdekel a
dolog.
Marci döbbenten megtorpant, csípőre tette a kezét, és
összeráncolt homlokkal nézett rám:
– Ugye nem a randa ribanc tanárnő miatt van? Eltátottam a
számat.
– Hogy micsoda?
– Baszki… – mormolta Ten mögötte. – Te voltál a zsaroló,
ugye? Tudtam, hogy valami csaj volt, de… a francba!
Kicsit lassan kapcsoltam, az agyam nem igazán akarta
elfogadni a valóságot. Mert ha Marci volt a zsaroló, aki
kirúgatta Aspent, akkor az egész az én hibám volt. Minden
miattam történt. Én utasítottam vissza Marcit, ezért állt
bosszút.
Lassan, megfontoltan felálltam.
– Miattad rúgták ki? – Megkerültem a dohányzóasztalt, és
elindultam felé. Marci láthatott valamit a tekintetemben, mert
kidülledt a szeme. Hátralépett, és Tenbe ütközött, aki
megragadta a karját, és az ajtó felé lökte:
 – Tűnj innen! – parancsolt rá, de Marci nem volt elég gyors.
Felé vetődtem, és csak a közénk ugró lakótársamnak
köszönhette, hogy nem téptem ki tövestül a csinos, vörös
haját. Marci csak bámult rám tátott szájjal.
– Te elkényeztetett ribanc! – mutattam rá vádlón Ten válla
felett. – Ha nem lennél lány, most szétvernélek. Világos? Soha
többé ne szólj hozzám, ne nézz rám, és ne is gondolj rám!
Semmi közünk nem lesz egymáshoz soha.
– De… – Könnyek gyűltek a szemébe, és a kezét a mellére
szorította. – Megvédtelek, Noel! Nem adtam oda a képet, amin
látszik az arcod. Senkinek sem mondtam el, hogy te voltál az.
Megszabadítottalak tőle.
– Mintha kurvára számított volna! – ordítottam magamból
kikelve. – Rohadtul tudták, hogy én voltam, Marci! Én magam
mondtam meg nekik.
– De mi… micsoda? – Értetlenül nézett rám. – Miért tetted
ezt?
– Ártottál a nőnek, akit szeretek – közöltem vele a lehető
legvilágosabban. – Ezt soha nem bocsátom meg neked.
Remegni kezdtem, ő rohadéknak nevezett, aztán sírva
elrohant a lakásból. Ellöktem magamtól Tent, és a hajamba
túrtam. A legszívesebben Marci után futottam volna, hogy a
nyaka köré kulcsoljam az ujjaimat, és megfojtsam.
Mögöttem Ten hangosan fújta ki a levegőt.
– Ember, esküszöm, nem tudtam…
– Csak kussolj! – förmedtem rá. Aztán elkáromkodtam
magam, amikor megszólalt a telefonom. Nyilván ezt a
pillanatot választja Aspen arra, hogy visszahívjon. Pont akkor,
amikor éppen rájöttem, pontosan mennyi szerepem is volt
abban, hogy kirúgták az Ellamore-ról. Olyan borzalmas
bűntudatot éreztem, hogy a legszívesebben
összegömbölyödtem volna a földön, hogy meghaljak.
Amikor a képernyőre nézve megláttam, hogy otthonról
keresnek, lehunytam a szemem. Nem bírtam újabb rossz hírt
befogadni Caroline-tól. De mit tehettem volna? Nem lehetett
rosszabb annál, amit már tudtam, szóval hadd jöjjön!
 – Halló! – szóltam bele a húgom hangjára számítva.
Ehelyett az idősebb öcsém, Brandt szipogott bele a fülembe,
és a hangja szörnyen remegett.
– Noel! Valami baj van Caroline-nal. Szükségünk van rád.

***

Már kibukkant a nap a horizonton, amikor behajtottunk a

Bluebird Heights lakókocsiparkba. Az elmúlt négy órában
vezettem, míg Ten ernyedten aludt az anyósülésen.
Komoly hálával tartoztam neki ezért. Nem kellett volna
kölcsönadnia a kocsiját, amikor elkértem, és pláne nem kellett
volna felajánlania, hogy velem jön, de most mégis itt volt. Az
idegesítő, minden lében kanál lakótársam a múlt hétről eltűnt,
és a helyére ez az abszolút továbbfejlesztett Oren Tenning-
változat került.
Megkocogtattam a térdét, hogy felébresszem:
– Hé, megérkeztünk!
Otthon, édes lakókocsi-otthon!
Felmordult álmában, aztán lassan, a szemét dörgölve felült.
Kinyújtózott, majd kinézett az ablakon a helyre, ahol
felnőttem.
– Basszus, ember, nem is tudtam!
Nem feleltem, csak leparkoltam, és leállítottam a motort. Az
egyik, kartonnal letakart ablakon a szél kirántott egy koszos,
szakadt kis függönyt. A szellőben lengedezve mintha
integetett volna nekünk, de a kocsi utasterébe már beszivárgott
a közeli víztisztító telep szaga is. Egy másodpercig csak ültem
az érzésekben dagonyázva, amik mindig elöntöttek, amikor
idejöttem. A szégyen, a harag, a frusztráció, amiért Daisy
Gamble fia vagyok.
Halkan elmormolt káromkodással nyitottam ki az autó
ajtaját, és kiléptem. Ten szó nélkül követett. Szinte már
hiányzott, hogy elsüssön valami idióta, gúnyos megjegyzést,
de semmit sem mondott.
A bejárati ajtóhoz nem vezetett lépcső, szóval csak
megragadtam a kilincset, és felhúztam magam. Az öcséim a
gyéren világított nappaliban voltak. Colt a kanapén aludt,
Brandt a padlón. Bár még nem indult el a szezon, mégis
muslincák táncoltak a konyhában felgyűlt mosatlan körül.
Az egyik cipőmmel megböktem Brandt lábát, aki azonnal
felriadt és felült.
Egy másodpercig bámult rám, aztán nagyokat pislogva azt
mondta:
– Noel?
Amikor a hangja elcsuklott az érzelmektől, felrántottam a
földről, és csontropogtató ölelésbe zártam. Beletelt egy
másodpercbe, mire ő is viszonozta az ölelést, akkor viszont a
nyakamba temette az arcát, és kiszakadt belőle egy rövid kis
zokogás. Szent ég, de magas lett!
– Hogy van Caroline? – kérdeztem, és kicsit eltoltam
magamtól, hogy megnézzem a vöröses-lilás zúzódást az arcán.
Brandt megrázta a fejét.
– Rosszul. Nagyon rosszul.
Előrenyúltam, hogy megérintsem az elszíneződést az állán,
de az utolsó pillanatban visszafogtam magam.
– Nem kellett volna ennek már meggyógyulnia? Brandt
vállat vont, és lesütötte a szemét:
– Ez új.
Új. Senki sem szólt nekem, hogy megint megverték.
Basszus, az utóbbi pár hétben senki nem nagyon mondott
nekem semmit.
A kanapén Colton is mocorogni kezdett. Amikor felült, és
ásítva megvakarta a fejét, a lyukas pléd alól kibukkant sápadt,
csontos kis karja. Te jó ég, mennyit evett ez a gyerek? Úgy
nézett ki, mint aki heti egyszer kapott enni.
 – Szia, kölyök! – köszöntem neki, de a torkom elszorult,
ahogy megborzoltam zsíros haját.
Ötéves volt, amikor elköltöztem, és amikor felnézett rám, a
tekintete zárkózott és bizalmatlan volt. Megértettem, hogy
olyan vagyok neki, mint egy idegen. A bátyja, aki magára
hagyta.
– Hol van Caroline? – kérdeztem Brandthez fordulva, mert
Coltonra rá se tudtam nézni úgy, hogy nem könyörgök a
bocsánatáért.
Brandt a szűk kis folyosóra mutatott.
– Gondolom, a fürdőszobában. Egész éjszaka ki se jött.
Bólintottam, és elindultam a kishúgomhoz.
A fürdőben sötét volt, de az ablakon beszűrődő hajnali
napfény megvilágította a vécére boruló, ember formájú
kupacot a földön. Megpróbáltam felkapcsolni a villanyt, de
semmi sem történt.
– Kiégett a körte – érkezett a húgom remegő hangja
odabentről.
– A fenébe! – Lehajoltam, és a karomba vettem. – Caroline?
Nekem dőlt, és olyan törékenynek és ernyedtnek tűnt, hogy
végül nem öleltem magamhoz, mert attól féltem, fájdalmat
okozok neki.
– Úgy örülök, hogy itt vagy! – Közel bújt hozzám,
megremegett, és a nyakamba temette az arcát.
Megpusziltam a haját, és próbáltam összeszedni magamat,
de a francba is, a kishúgom volt… Amikor megláttam a sötét
foltokat a vécé peremén, azt hittem, öklendezni kezdek.
– Az… a francba, az vér?
Rögtön Eva Mercer jutott eszembe, és az, ahogy vérzett,
miután hasba ütötték. Caroline még csak fel se emelte a fejét.
– Valószínűleg.
– Basszus! Elvetéltél?
 Megtörölte az orrát a kézfejével és szipogott egyet.
Nedvesség áztatta át a pólómat, amiből tudtam, hogy sír.
– Nem. Én… Én… Sander szülei pénzt ajánlottak, hogy
szabaduljak meg tőle… szóval… megtettem. – Az utolsó szót
már csak suttogta, és a hangja elcsuklott a könnyektől.
Minden levegő kiszaladt a tüdőmből.
– Te… Én… – Megráztam a fejem, magam sem tudtam, mit
kellene mondanom. Remegett a kezem, amikor kisimítottam a
haját az arcából, és puszit nyomtam a homlokára. – Te ezt
akartad?
– Nem tudom – felelte rekedten.
Behunytam a szemem, és a fogam összecsikordult.
– Basszus, Caroline! Ha meg akartad volna tartani a
gyereket, én segítettem volna. Ugye tudod? Tudom, hogy
kiakadtam, amikor elmondtad, de mérges voltam, csalódott és
rohadtul megijedtem.
– És szerinted én hogy éreztem magam? – Eltolta magát
tőlem, hogy dühösen rám meredhessen. – Én is megijedtem,
Noel! És nem voltál itt. Mit kellett volna tennem? – A kezébe
temette az arcát, és kiszakadt belőle a sírás, a válla remegett a
zokogás erejétől.
Az öklömet a számhoz szorítottam, és néztem, ahogy a
húgom darabokra hullik előttem. Cserben hagytam a
családomat. Cserben hagytam Aspent.
Mindenben elbuktam.
– Sajnálom. – Odamásztam hozzá, és újra a karomba
zártam. A feszültség nem távozott a testéből, és ebbe
belesajdult a szívem. Az arcomat a hajába temettem. –
Annyira sajnálom!
Beletelt egy kis időbe, mire tényleg ellazult a karomban, és
csak akkor mertem végre én is megkönnyebbülten
felsóhajtani. Úgy simogattam a hátát, mintha ezzel valahogy
jóvátehetném a sok-sok alkalmat, amikor nem voltam mellette.
Nagyot nyeltem, átnéztem a válla fölött, és próbáltam
összeszedni magamat, de akkor újabb vértócsát láttam meg.
Basszus, ez nagyon sok vér volt!
– Be kell mennünk a kórházba? Caroline megrázta a fejét.
– Nem. Azt hiszem… Azt hiszem, már vége. Mondták,
hogy vérezni fogok, de nem gondoltam, hogy ennyire. –
Amikor megbicsaklott a hangja, újabb puszit nyomtam a
homlokára.
– Még mindig fáj?
A bólintása éppen elég volt nekem.
– Jól van. – Kicsit helyezkedtem vele, míg a térdemre nem
tudtam ültetni. Akkor felálltam. – Helyezzünk kényelembe, és
aztán keresünk valamit a fájdalomra!
Eszembe sem jutott bevinni az egyik hálószobába a
kettőből. Ha a fiúk kimentek aludni a nappaliba, akkor biztos,
hogy nem akartam tudni, mi van odabent.
Ten a folyosó végén várt minket.
– Hé, én…
Elakadt a szava, amikor meglátta Caroline-t.
Caroline felnézett az ismeretlen hangot hallva, és a szeme
majd’ kiugrott a helyéből.
– Jaj, istenem! – sikkantott fel, belém kapaszkodott, és az
arcát a mellkasomba temette. – Ez meg kicsoda?
Az arcomat a hajára fektettem, hogy megnyugtassam, és
úgy válaszoltam:
– Csak a lakótársam. Oren Tenning.
– Helló! – köszönt Ten rekedt hangon. – Hogy vagy?
Amikor követtem a pillantását, amit nem tudott elszakítani a
kishúgom meztelen lábától, gyilkos tekintettel rámeredtem,
mire megpördült, és gyorsan hátat fordított nekünk.
– Ö… éhen halok, szóval arra gondoltam, elviszem a két
srácot a legközelebbi Mekibe reggelizni. Ti kértek valamit?
– Igen – sóhajtottam fel. – Egy kis pogácsát, reggeli burritót
és szendvicset, a szokásos szarságokat. Leteszem a kanapéra
Caroline-t, és adok pénzt a tárcámból.
– Hagyd csak! – Amint elmentem mellette, Ten követett a
tekintetével.
– Nem vagyok éhes! – ellenkezett Caroline.
– Márpedig enned kell valamit, hogy visszanyerd az erődet.
– Leültettem, aztán mellé ültem, és elkezdtem rendezgetni
rajta a plédet, amivel Colton aludt, hogy eltakarja a lábát. –
Legalább próbáld meg, jó?
Kelletlen biccentés után elnézett mellettem a lakótársam
felé. Ten feszengve állt az ajtóban, zsebre dugott kézzel, és
visszapislogott Caroline-ra. Amint a tekintetük találkozott,
mindketten gyorsan elkapták. Caroline rákvörös arcát a
párnába temette.
Felálltam, mély levegőt vettem, és a lakótársamhoz
fordultam. Amikor biccentettem, már indult is az evés
gondolatától több mint lelkes öcséimmel ki a lakókocsiból.

***

Brandt és Colton a kanapén ültek Caroline két oldalán, és

lelkesen falták a sok kaját, amit Ten vásárolt nekik. Én
kimentem egy percre egy kis friss levegőt szívni, és a
lakótársam hamarosan követett.
Nagyot sóhajtott, a hátát a lakókocsi fémfalának
támasztotta, és csípőre tette a kezét.
– Hogy is van az a mondás? Karma-szútra: amikor a sors a
legkreatívabb módokon basz seggbe?
Keserűen felnevettem.
– Hát ja. Elég találó.
Ten is felnevetett, de nem tartott sokáig. Utána halk
káromkodással a hajába szántott.
– Bakker, ami odabent történt… A francba, tesó! A húgod
rendben lesz?
 – Nem tudom. – Körbenéztem a park többi kocsijára, és
felsóhajtottam.
Mindegyik jobb állapotban volt, mint a mienk.
– Hol van az anyád? Ten felé fordultam.
– Remek kérdés.
Újabb káromkodás szakadt ki belőle, és eltolta magát a
faltól.
– Hát… őszintén, ez szívás. Nem csoda, hogy sosem
beszéltél az itthoni életedről. Meg arról sem, hogy a húgod
rohadt dögös.
– Már megbocsáss? – Szúrós pillantást vetettem rá, de ő
csak megadón feltette a kezét.
– Mi van? Ahányszor említetted, valami kis ötéves, copfos
kislányt képzeltem magam elé a plüssmacijával. De… nem
ötéves.
– De még tizennyolc sincs – mordultam rá –, úgyhogy
vegyél vissza!
– Hé, nem akartam tiszteletlen lenni. Elég vékonyak a falak
odabent, hallottam, amikor elmondta neked, mi történt vele.
Csak azt mondom, hogy nem vagyok vak.
– Hát, ha róla van szó, inkább legyél vak!
– Jól van, ahogy akarod. – Ten megint feltartotta a kezét,
hogy nyugodjak le. Aztán hosszú, hangos sóhaj szakadt ki
belőle, és felnézett az égre. Követtem a példáját. Egy percig
egyikünk sem beszélt, majd Ten megkérdezte:
– És mit akarsz csinálni ezzel az elcseszett helyzettel?
Egy, a fűbe ágyazódott követ rugdosva próbáltam elfojtani a
feltörő érzéseimet. Minél többet gondolkodtam azon, amit
tennem kellene, annál nagyobb késztetést éreztem arra, hogy
csupasz kézzel szedjem szét a lakókocsit.
– Sokszor gondolkodtam azon, mennyire kellene
eldurvulnia a dolgoknak itthon ahhoz, hogy lemondjak az
Ellamore-ról, és hazajöjjek. És basszus, ez rosszabb, mint
gondoltam! Hogy hagyhattam, hogy idáig fajuljanak a dolgok?
 – De ha most ott hagyod az egyetemet…
– Tudom – csattantam fel, mert nem kellett emlékeztetnie.
Két kezemet a fejemre szorítottam, próbáltam enyhíteni
valahogy a feszültségen, és behunytam a szemem. De amikor
behunytam, azonnal Aspen arca jelent meg mindenféle
újságok címlapján és a tévéműsorokban olyan címekkel, mint
Az Ellamore-szexbotrány továbbterjedt a röplabdáról a focira.
– Nem tehetem ezt Aspennel – nyögtem fel a fejemet rázva.
– Egyszerűen nem tehetem.
– Akkor mihez fogsz kezdeni? – kötötte az ebet a karóhoz
Ten. – Mert az biztos, hogy nem hagyhatod itt ezt a hármat
így.
– Én is tudom – meredtem rá, és úgy vicsorogtam, hogy
még a fogamat is kivillantottam. – De mégis mit tehetnék?
– Hát, mit akarsz tenni?
– Be akarok menni ebbe a szánalmas kis házba, fogni a
testvéreimet, és magammal vinni őket Ellamore-ba. Meg
akarok védeni mindenkit, akit szeretek.
Ten hirtelen elvigyorodott, és leporolta a kezét a combján.
– Jól van. Akkor csináljuk ezt!
– Mi van? – pislogtam rá tátott szájjal. – Azt nem tehetjük.
Ők nem… Nekik itt van az életük. Az iskolájuk. Az anyám…
Basszus, nekem nincs semmi felügyeleti jogom!
Emberrablásnak minősülne, ha én…
– Ha elkapnak – vonogatta Ten a szemöldökét. – De sehol
sem látom az anyádat. És komolyan azt gondolod, hogy
vitatkozna?
A remény felpislákolt bennem. Kemény lenne… de annyira
megérné! Megráztam a fejem, és továbbra is összevont
szemöldökkel meredtem a lakótársamra.
– Nem vihetek haza magammal három kiskorú gyereket! –
Jó, Caroline két héten belül tizennyolc lesz, de akkor is. –
Mégis hova tesszük őket a lepukkant, két hálószobás kis
lakásunkban?
 Ten jelentőségteljesen a mögöttünk álló lepukkant, két
hálószobás lakókocsira nézett, amiben most laktak, és felvonta
a szemöldökét. Még a mi egérlyuk lakásunk is sokkal jobb
állapotban volt, mint ez a szemétdomb.
– Figyelj, az én ágyam nagyobb a tiednél! A srácok alhatnak
az én szobámban, a húgod a tiedben. Enyém a kanapé, te meg
elalhatsz a földön, amíg nem találunk egy nagyobb lakást, amit
kivehetünk.
Csak bámultam rá, és képtelen voltam elhinni, amit hallok.
– Komolyan beszélsz? Grimaszt vágott.
– Naná. Az biztos, hogy nem alszom én a padlón.
Nevetve ráztam meg a fejemet. Csak Ten volt képes
mosolyra deríteni egy ilyen helyzetben.
– Úgy értem, az egésszel kapcsolatban. Ez óriási dolog,
Ten! Kurvára megmentené az életemet, de hatalmas változás
lenne. Neked is. Biztos, hogy velünk jöhetnek?
Úgy rándított vállat, mintha semmiség lenne az egész.
– Hát, valahogy be kell zsúfolódniuk a hátsó ülésre az úton,
de bakker, miért is ne?
Behunytam a szemem, az arcomat a kezembe temettem, és a
megkönnyebbüléstől majdnem megbicsaklott a térdem.
– Köszönöm! Basszus… Annyira köszönöm, haver! Ezt
sosem fogom tudni visszafizetni neked.
 HARMINCHARMADIK FEJEZET

„Tökéletes befejezésre vágytam. De aztán a magam kárán

tanultam meg, hogy néhány vers nem rímel, és néhány
történetnek nincsen világos eleje, közepe és vége.”
– Gilda Radner –

Aspen

Mintha űr tátongott volna bennem. Egy üres váz voltam.

Lenéztem a szüleim sírjára, és nem tudtam, miért nem sírok,
miért nem ejtettem egyetlen könnycseppet sem a haláluk miatt.
Mellettem Rita szipogott egy zsebkendőbe, és a szemét
törölgette. Megpaskoltam a karját, próbáltam megnyugtatni, de
mit ajánlhattam neki, amikor nem maradt semmim? Amikor
nem éreztem semmit?
Az elmúlt pár nap mintha gyorsított felvételben pörgött
volna le. Miután „felmondtam” az Ellamore-on, visszamentem
a lakásomba, összepakoltam egy bőröndöt, hogy elmenjek
otthonról pár napra. Hogy megtaláljam magamat.
Újragondoljam az életemet. Terveket szőjek a jövőre nézve.
Hogy elbújjak Noel elől.
A házvezetőnőnk akkor hívott, amikor éppen farmereket
próbáltam beletömni a táskámba. A legnagyobb félelmem vált
valóra. A szüleim meghaltak, mielőtt azt mondták volna
nekem, hogy szeretnek, mielőtt bárhogy kimutatták volna,
hogy fontos vagyok nekik. Tudtam, hogy össze kellett volna
omlanom, magányosnak, reményvesztettnek, elhagyatottnak
kellett volna éreznem magamat. De nem. Semmit sem
éreztem. Csak nagy ürességet, mintha a szívemben lett volna
egy űr, amit sosem töltöttek be.
Arra felkészültem, hogy az apám meghalhat. Kórházba
került tüdőgyulladással, a lábait amputálták a cukorbetegsége
miatt, tudták, hogy a sorsa elkerülhetetlen. De végül egyáltalán
nem emiatt halt meg.
Anya a kórházból vitte éppen haza, amikor frontálisan
ütköztek az országúton.
Mindketten azonnal életüket vesztették.
Döbbenet, mi? Hát ja. Egyértelműen sokkolt a hír. Talán
ezért éreztem ilyen bénultságot. Vagy talán csak egy szívtelen
kékharisnya voltam. Az is lehet, hogy Mallory és Richard
Kavanagh mégis elérte, hogy soha semmit ne érezzek többé.
De aztán Noelre gondoltam, és tudtam, hogy nem így van.
Mert ha csak felmerült az elmémben az arca, már nem éreztem
magamat bénultnak. Fájdalmat éreztem, mint akit összetörtek.
A szüleim talán sosem mutattak irántam szeretetet, de azt
tudtam, milyen szeretni. Tudtam, milyen érzés, ha találsz
valakit, akiért érdemes élni, olyan szerelmet, amiért mindent
kockára teszel és mindent feláldozol. Csodálatos, lenyűgöző
érzés volt. És már nem ettől a két, hideg földben fekvő testtől
vágytam erre az érzésre. Ők elvihették magukkal a hozzájuk
méltó szeretetet oda, ahova mentek.
Egy-egy rózsát dobtam mindkét sírba, és elfordultam.
Készen álltam a lezárásra. Csak egy tucat ember jött el a
temetőbe. Felismertem Richard és Mallory kollégáit, Zach
apja is ott állt hátul, de senki több. Nem voltak barátaik, sem
más családtagjuk. Csak munkakapcsolatok.
– Rossz ember vagyok, Rita? – kérdeztem hangosan. Meleg
ujjak fonódtak a kezemre, és megszorították.
– Miért gondolsz ilyesmit, gyermekem?
– Ők neveltek fel – mondtam. – Gondoskodtak róla, hogy
egészséges legyek, öltöztettek, fedelet adtak a fejem fölé.
Fizettek az iskoláimért, segítettek, hogy jó esélyekkel
indulhassak neki az életnek. Nem lenne semmim, ha ők
nincsenek. Nem tartozom ennél többel nekik? Nem kellene…
gyászolnom őket?
– Jaj, drágám! Csak meg vagy rendülve. A tagadás a gyász
nagyon is fontos állomása.
 Megráztam a fejemet.
– Nem, nem, én tudom, hogy elmentek. Tudom… –
Sohasem látom őket újra. Megálltam úgy tíz méterre az
autójától, ahol már csak ketten voltunk, és odafordultam
Ritához. – De megkönnyebbültem – ismertem be végre. – Az
egész életemet azzal töltöttem, hogy aggódtam, hogy csalódást
okozok nekik, el akartam nyerni a szeretetüket. És most…
most szabad vagyok. A héten elveszítettem a munkámat, és
attól rettegtem a legjobban, hogyan fogom elmondani nekik.
De már soha többé nem kell amiatt küszködnöm, hogy
megkapjam a jóváhagyásukat.
Rita csettintett a nyelvével, és magához húzott, hogy
megöleljen.
– Ez az én hibám. Többet kellett volna foglalkoznom veled.
Nem szabadott volna hagynom, hogy megfélemlítsenek, hogy
tartsam tőled a távolságot. Mindig is olyan szófogadó kislány
voltál, csak egy ölelésre és egy kis együttérzésre lett volna
szükséged.
– Nem. Te mindent jól csináltál, és mindig is értettem, miért
nem tehettél többet. És sohasem felejtem el azokat az
alkalmakat, amikor tettél értem valamit.
A vállamat markolva Rita felnézett rám világos, könnybe
lábadt szemével.
– Sosem bántak jól veled. Nem is tudom, hogyan lettél
mégis ilyen jó ember.
Most már nekem is szaporán kellett pislognom, hogy
visszatartsam a könnyeimet. Ő volt az én igazi anyám. És
megkaptam tőle azt a szülői elismerést, amire szükségem volt.
– Köszönöm, Rita!
Miután visszatértünk a házba, átjöttek a szüleim ügyvédjei,
hogy felolvassák a végrendeletet. Rita ezer dollárt kapott
minden évért, amíg náluk dolgozott, minden mást pedig az
egyetemre hagytak, ahol dolgoztak.
Amikor felolvasták ezeket a szavakat, a hideg tovább terjedt
bennem. Ritának elakadt a szava, és a szájára szorította a
kezét.
 – Nem… – suttogta, és a szeme megtelt bűntudattal. – De…
de mi lesz Aspennel?
Az ügyvéd elhúzta a száját.
– Megkérdeztem tőlük, amikor a végrendeletet írták. Azt
mondták, már megadtak neki minden eszközt, amire szüksége
lehet az élethez. A pénzük nem számítana neki.
Még csak meg sem lepődtem. Az üresség mit sem enyhült,
de felszegett állal csak annyit feleltem:
– Igazuk volt. Nincs szükségem a pénzükre.
Az sem számított már, hogy kölcsön akartam kérni tőlük,
amíg új munkát nem találok. Tényleg megkaptam tőlük
minden eszközt az életben maradáshoz. És valahogy ezt is át
fogom vészelni.

***

Csak pár napba telt, hogy elintézzem a szüleim ügyeit. Bár

mindig is nagyon precízek és rendezettek voltak, még így is el
kellett indítanom néhány folyamatot a vágyaik szerint, és
minden feladat rám hárult. Még egy napot töltöttem az
ügyvédnél, elintéztem, hogy Rita mindent megkapjon, hogy
aztán Richard és Mallory holmijait elkezdhessék elárverezni.
Aztán elintéztem, hogy nyissanak egy alapot az egyetemnél,
ahova mehet a pénzük.
Mielőtt elutaztam, még egyszer utoljára elmentem a
sírjukhoz, hogy búcsút mondjak nekik, és lezárjam ezt a
fejezetet az életemben. Amikor visszaültem az autóba, mintha
nagy kő gördült volna le a szívemről. Olyan különös volt…
Mélypontra kerültem, elveszítettem életem szerelmét, az
állásomat és a szüleimet. Gyakorlatilag semmi kilátásom nem
maradt a jövőre nézve, és a félretett pénzem legfeljebb egy-két
hónapig tarthatott ki.
Mégsem éreztem úgy, mintha mindennek vége lenne. Lehet,
hogy tényleg tagadásban voltam. Mégis, abban az űrben a
szívemben mintha felébredt volna a remény szikrája, ami
egyre tovább nőtt, és valamiért úgy éreztem, hogy egy új
kezdet éledezik bennem.
A telefonom abban a pillanatban megszólalt, hogy átléptem
a városhatáron, és a szívemben bimbódzó remény virágba
borult. Noel pár napja már nem hívogatott, helyette elkezdett
üzeneteket küldeni. Még most is minden reggel írt nekem,
idézeteket küldött a gyűjteményembe. A tegnapi volt az eddigi
kedvencem:

„Amikor valaki szeret, máshogy hangzik az is, amikor a

nevedet mondja. Tudod, hogy a neved biztonságban van az
ajkán.”
– Jess C. Scott: The Intern

Ezeken az üzeneteken kívül már nem könyörgött, hogy

hívjam vissza, hogy bocsássak meg neki, hogy jöjjek haza.
Nem kért bocsánatot a munkám elvesztéséért. Már nem
próbált szenvedélyesen harcolni értem. Persze az is igaz, hogy
nem válaszoltam egyik próbálkozására sem, szóval nem
igazán volt oka azt hinni, hogy még van miért harcolni.
Kivéve, hogy még mindig szerettem. És tudtam, hogy mindig
is szeretni fogom.
A szívem megdobbant, ahogy a mobilomért nyúltam a
táskámba. Talán Noel mégsem adta fel teljesen.
A képernyőn a régi témavezetőm és mentorom neve jelent
meg.
Megereszkedett vállal vettem fel a mobilt, és udvariasan
köszöntem.
Dr. Thorn először részvétét fejezte ki a szüleim halála miatt,
aztán, miután elvágtam a mentegetőzését arról, amiért nem
tudott eljönni a temetésre, végre rátért a hívása valódi okára.
– Tudom, hogy biztosan jól megvan az Ellamore-on –
kezdte, amitől kicsit rosszul éreztem magam, mert nem
akartam neki elárulni, hogy már nem dolgozom ott –, de az
irodalomtanszékről éppen nyugdíjba megy egy kolléga a
szemeszter végén, és ön volt az első gondolatom a helyére.
Mindig annyira lelkesedett a tantervünk iránt, és megvan
magában az a fiatalos lendület, amire várunk itt. Mit gondol,
megfontolná, hogy visszatérjen hozzánk… mint professzor?

***

Már késő volt, mire megérkeztem Ellamore-ba.

Végigvezettem az utat, hullafáradtnak kellett volna lennem, és
bár a testem valóban pihenésre vágyott, minden más valahogy
felébredt bennem, felpezsdített a tudat, hogy Noel a közelben
van. Várhattam volna reggelig, de nem vártam. Látnom kellett,
azonnal. Leálltam a lakásuk épülete előtt, és a sötétben
rohantam a bejárathoz, ahol az ajtó felett egy elromlott lámpa
lógott.
Ökölbe szorítottam a kezem, és már emeltem, hogy
kopogjak, de nem akartam felébreszteni a lakótársát, szóval
elővettem a telefonomat, hogy felhívjam. Aztán megint
meggondoltam magam. Inkább máshogy szerettem volna
felébreszteni.
Megpróbálkoztam a kilinccsel, és szerencsére az ajtó nyitva
volt. Lábujjhegyen osontam végig a sötét folyosón, elértem a
hálószobájáig, és elfordítottam a gombot, hogy belépjek. Az
ágy melletti kis lámpa halványan világított, az ágynemű össze
volt gyűrve. Eltűnődtem, vajon már felébredt-e, mert rám várt,
mert érezte, hogy jövök. Amikor az ágyra emeltem a
tekintetem, egy lányt láttam döbbenten felülni a matracon.
A takarót az állához húzta, és tágra nyílt, könnyes szemmel,
tátott szájjal meredt rám.
Megdermedtem, és minden levegő kiszaladt a tüdőmből. A
lány gyönyörű volt hosszú, leomló szőke hajával és megkapó
arcvonásaival. Szinte fájt ránézni.
A rosszullét kerülgetett, tényleg attól féltem, hogy mindent
kiadok magamból.
A könnyek megtöltötték a könnycsatornáimat.
Noel továbblépett. Elkéstem. Noel…
 – Noelt keresed? – kérdezte a lány szipogva, és megtörölte
az arcát. – Szerintem… a nappaliban van. Vagy a földön
alszik, vagy a kanapén, nem tudom biztosan.
A lány barátságosnak tűnt. Nem tudtam elhinni, hogy ez a
lány, akit nem is ismertem, de mindenkinél jobban gyűlöltem,
barátságos mer lenni velem, mintha nem törte volna éppen
milliónyi darabra a lelkemet. Jó öt másodpercbe telt, mire
sikerült feldolgoznom, amit mondott.
Noel a nappaliban aludt. Nem itt. Nem vele.
Valószínűleg az arcomra volt írva a zavarodottság, mert
megkérdezte:
– Ugye Aspen vagy? Már hallottam rólad. Noel húga
vagyok.
– Caroline? – suttogtam. Te jó ég! Hála az égnek! – Én…
Ó! Én is hallottam rólad.
A megkönnyebbüléstől szinte megszédültem, és meg kellett
kapaszkodnom az ajtó keretében. A sok érzelemtől megint túl
sokáig nem fogtam fel pár nyilvánvaló részlet jelentőségét,
különben hamarabb is elgondolkodtam volna például azon,
hogy Noel húga sírt… és itt volt. Miért volt itt, és hol volt a
két öccse?
– Minden rendben? – kérdeztem előrelépve, mert ebben a
percben mindent felülírt az aggodalom, amit iránta éreztem.
– Igen – bólintott, és átkarolta magát, amitől lecsúszott a
takaró annyira, hogy lássam, Noel egyik Ellamore Vikings-es
pólója van rajta. – Én… Én… Nem, nincs minden rendben. És
nem hiszem, hogy valaha is rendben lesz.
Amikor a kezébe temette az arcát, és már meg se próbált
úgy tenni, mintha nem a lelkét zokogná ki éppen, majdnem
megszakadt érte a szívem. A matracra ültem, és magamhoz
húztam. Úgy tette a vállamra a fejét, mintha ez lenne a világ
legtermészetesebb dolga, kérdés nélkül elfogadta a
megnyugtató gesztust. Noel ágyneműjének illata legalább
annyira vigasztalt engem, mint ahogy én vigasztaltam a húgát.
– A babáról van szó? – kérdeztem végre, és kisimítottam a
haját az arcából. A teste megrázkódott, ahogy még közelebb
bújt hozzám.
– Már nincsen baba. – A hangjából kicsengő ürességből
pontosan tudtam, mi volt a probléma. Úgyhogy nem
kérdeztem rá, helyette egy másik kérdést tettem fel neki:
– Hogy kerültél ide?
– Noel eljött értem, és idehozott.
Bólintottam, és továbbra is az ujjaimmal fésülgettem a
haját. Fogalmam sem volt, honnan tört rám ez a gondoskodási
vágy, de ez a lány Noelhez tartozott, és most szenvedett.
Valahogy segítenem kellett neki.
– Hol vannak a testvéreitek?
– Ők Oren szobájában alszanak. – Caroline végre felemelte
az arcát, és rám pislogott. – Fáj bármi jobban annál, mint ha
összetörik a szívedet?
– Hát… – A diplomatikus válasz elakadt a torkomban, és
nem tudtam kipréselni magamból, úgyhogy maradtam az
őszinteségnél. – Nem, amennyire én tudom, nem.
Kinyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, de a lépések
hangja a folyosón magára vonta a figyelmünket.
– Caroline? – Noel lehalkított hangja életre keltett bennem
minden egyes sejtet, és az izmaim megfeszültek a
várakozástól. – Jól vagy? Hangokat hallottam… – Belépett a
szobába, és egy egész lépést megtett odabent is, mire
meglátott. Akkor megtorpant és csak meredt rám. Aztán
bámult még egy kicsit, mielőtt kinyögte volna: – Aspen?
Nem tudtam, mit mondjak. Hirtelen szerencsétlennek és
bizonytalannak éreztem magam. Amikor vékony, remegős
hangon annyit sikerült kiböknöm, hogy „szia”, azt hittem,
elsüllyedek szégyenemben.
– Szia! – suttogta, és a tekintete oda-vissza cikázott köztem
és Caroline között. Aztán kifejezéstelen hangon hozzátette: –
Visszajöttél.
Bólintottam, bár máris elkezdtem aggódni, hogy talán hiba
volt így ideállítanom.
 – Azért… azért jöttem, hogy beszéljek veled, de… –
Caroline-ra mutattam. – Helyette találkoztam a húgoddal.
Amikor a lányhoz fordult, ő felugrott az ágyról.
– Én majd… – Hüvelykujjával az ajtó felé mutatott. –
Hagylak titeket beszélgetni.
– Nem! – tartotta fel Noel a kezét. – Te maradj, mi
megyünk! Pihenned kell. – Oldalra billentette a fejét, amikor
végre észrevette Caroline könnyes szemét. – Jól vagy?
Caroline bólintott, és megpróbálta letörölni az arcáról a
bizonyítékot az ellenkezőjére.
– Már jobban. Hála Aspennek.
Amikor rám nézett, bátorító mosolyt küldtem felé.
Visszaindult az ágy felé, úgyhogy én lemásztam róla, de
amikor helyet cseréltünk, Caroline még egyszer
meglepetésszerűen megölelt.
– Köszönöm – suttogta a fülembe.
Biccentettem, búcsúzóul még egyszer rámosolyogtam, és
Noelhez fordultam.
Még mindig engem bámult, a tekintetében kavarogtak az
érzelmek, de az arckifejezése kifürkészhetetlen maradt. Aztán
sarkon fordult, és kimasírozott a szobából, én pedig követtem
végig a folyosón, ki a bejárati ajtóhoz. Nem lassított le, és a
kezét sem nyújtotta nekem, ami fájt, de ennél nem is
várhattam többet, nem igaz?
Amikor a lakás elé értünk, az előtér halvány világításánál
még látványosabb volt, milyen mereven és szigorúan tartja a
vállát.
Nem állt meg, úgyhogy követtem tovább a lépcsőn.
Nehezemre esett tartani vele a lépést, de utánaszóltam:
– Egyik üzenetedben sem írtad meg, hogy Caroline
elveszítette a kisbabáját.
Noel megtorpant és megpördült. Éppen az emeletek közti
lépcsőfordulóhoz érkeztünk. Megragadta a karomat, és háttal
nekitolt a hideg téglafalnak.
 Elég közel lépett ahhoz, hogy érezzem a teste melegét és a
mentolos leheletét.
Rám mordult:
– Hát, te sem mondtad el, hogy elutazol a városból. Nem
mondtad el, hogy Marci Bennett megzsarolt. És kurvára nem
mondtad el, hogy elveszíted az állásodat… miattam. A francba
is, Aspen! – A tenyerébe fogta az arcomat, és a homlokát az
enyémhez nyomta. – Szart se mondtál el nekem.
Remegett a haragtól, és úgy éreztem minden rajta átsuhanó
borzongást, mintha én is remegtem volna.
– A fenébe is! – mormolta, amikor nem válaszoltam. –
Miért nem mondtad el? Behunytam a szemem.
– Mert nem akartam, hogy hülyeséget csinálj.
Felhorkantam.
– Ahhoz már késő.
– Jaj, Noel! – Ellöktem magamtól, és elakadt a lélegzetem.
– Hazudtam érted! Nem mondtam el nekik, ki voltál, hogy
megvédjelek. Mégis miért… Várj csak! Mit csináltál
pontosan?
Noel fölém tornyosult, ökölbe szorított kezét a csípőjére
tette, és szúrós tekintettel viszonozta a pillantásomat.
– Megmondtam, hogy én voltam a képen. Mégis mit
gondoltál, mit csináltam?
– Nem! – Nem akartam elhinni, elszántan ráztam a fejemet.
A félelem fel-alá száguldozott a testemben, mintha a
fejbőrömet kis tűkkel szurkálták volna. Ha Noel bajba kerül
azok után, hogy mindent feláldoztam a biztonságáért, én…
nem is tudtam, mit csinálnék. Valószínűleg végleg
elveszíteném minden hitemet ebben a világban. – Akkor…
kirúgtak?
Szégyennel telt meg a pillantása. Lehajtotta a fejét,
félrekapta a tekintetét, és a hajába túrt.
– Nem… – ismerte be halkan. Sziszegve fújtam ki a
levegőt.
 – Hála az égnek!
– Nem hagyták, hogy elmenjek – tette hozzá bosszús
vicsorral.
– Nem hagyták? De mit… Ugye nem próbáltál meg
elmenni? Te jó ég, Noel!
Szükséged van erre az ösztöndíjra.
Lépett egyet felém.
– Tudod mit? Elegem van abból, hogy mostanában
mindenki megmondja, hogy mire van szükségem. – Az öklét
kétoldalt a fejem mellett a falnak támasztotta, és olyan közel
hajolt, hogy csak pár centi választotta el egymástól az
arcunkat. – Nekem rád van szükségem. Senki nem ért meg
úgy, ahogy te. Senki sem szeret úgy, ahogy te. Te vagy a
mindenem. És amikor miattam bajba kerültél, meghalt egy
részem. Úgy éreztem magam, mintha darabokra törtem volna,
mert nem hagyhatom itt ezt az átkozott helyet veled együtt.
Megpróbáltam. Mindent megtettem, hogy visszahívjanak. És
amikor megfenyegettem őket, hogy elmegyek, akkor ők is
megfenyegettek engem. Ha most elmegyek, nyilvánosságra
hoznak mindent, és sárba tiporják a nevedet. Soha többé nem
taníthatnál sehol. Úgyhogy itt ragadtam, és kurvára semmit
sem tehetek, miközben te vitted el az egész balhét, azért…
– Csss! – Végigsimítottam az arcán, és könnyes szemmel
rámosolyogtam. – Semmi baj.
– De. – Vicsorogva a homlokomhoz nyomta az övét. –
Kurvára van baj. Mert nem helyes az, amit veled tettek. Úgy
tettek, mintha az, ami köztünk volt, mocskos, erkölcstelen és
helytelen lett volna. De nem volt az. Tényleg nem volt az.
Esküszöm, egész életemben ez volt az első igazán helyes
dolog.
Lábujjhegyre emelkedtem, és a számat a szájára szorítottam.
Vadul visszacsókolt, a hajamba markolt, szinte összezúzta a
számat. Azt hiszem, meg akart büntetni, de túl jó érzés volt
ahhoz, hogy büntetésnek érezzem. Ugyanolyan erősen
szorítottam magamhoz én is, mert éreznem kellett őt, az ízét,
mindent…
 Váratlanul elszakította az ajkát az enyémtől, és hátrébb
lépett, úgy szorította össze a száját, mintha elárulta volna.
Gyilkos tekintettel nézett rám:
– Soha többé ne csináld ezt velem! Arról volt szó, hogy ha
elkapnak, akkor együtt bukunk.
Megráztam a fejem:
– Nem emlékszem ilyen egyezségre.
– A fenébe is! – Megint közelebb jött, az ujjait a hajamba
fúrta, és a tenyerébe fogta a fejemet. – Semmit sem tehettem,
Aspen! Fel tudod fogni, milyen érzés volt ez nekem? Meg van
kötve a kezem, még most se tehetek érted semmit, te meg
simán feláldozhatod értem az egész életedet? Ez nem helyes.
És nem igazságos. Miért nem mondtad el, hogy mi lesz? Ha
figyelmeztettél volna…
– Meg akartam tenni érted, Noel! – A tenyeremet az arcára
simítottam, és elégedett sóhaj szakadt ki belőlem. Nem számít,
milyen káosz tombolt körülöttünk, itt, a karjaiban úgy éreztem,
hazatértem.
– De miért nem mondtad el? És utána miért tűntél el egy szó
nélkül? Miért nem válaszoltál egyetlen rohadt üzenetemre
sem?
– Ha kapcsolatba lépek veled, az egyetem rájöhetett volna,
hogy a te karod volt a képen, és azt nem akartam. Emellett arra
gondoltam, nem árt nekünk egy kis idő külön, hogy
kiszellőzzön a fejünk, és új nézőpontból lássuk a dolgokat. –
Amikor összehúzta a szemét, és kinyitotta a száját, gyorsan
megelőztem. – És gyáva nyúl voltam. Tudtam, hogy ha
beszélek veled, akkor túl nagy lesz a kísértés, hogy
visszajöjjek.
– De hát visszajöttél.
Remegős mosoly ült ki az arcomra.
– Úgy tűnik, a vonzerőd még erősebb, mint gondoltam.
Képtelen voltam távol maradni.
Ziháló sóhaj szakadt ki belőle, körém fonta a karját, és
magához szorított. Ez a csók gyengédebb volt, de legalább
olyan mohó, mint a korábbi.
– Akkor ennyi? – kérdezte az állkapcsomat csókolgatva. –
Most már nem választ szét minket semmi? Végre együtt
lehetünk? Nyíltan és véglegesen?
Beharaptam az ajkamat, és megérezhette a hezitálásomat,
mert felemelte a fejét, és rám bámult.
– A francba! – suttogta. – Nagyon nem tetszik ez a tekintet.
– Kaptam egy állásajánlatot – mondtam –, taníthatnék az
otthoni egyetememen. Nyolcszáz mérföldre innen.
Fújtatva szaladt ki belőle a levegő, és úgy bámult rám.
Lassan leengedte a kezét, és hátralépett.
– Vagyis elmész. És én nem mehetek veled. Te jó ég! – A
kezét a fejére szorította, és elfordult tőlem. – Mégis hányszor
tervezed még összetörni a szívemet?
– Remélem, hogy többször már nem. – Összefontam a
karomat a derekamon, és megtettem életem legnagyobb
lépését az ismeretlenbe. – Visszautasítottam az állást.
Noel rögtön visszafordult, és kutatón nézett az arcomba.
– Micsoda?
– Nem megyek sehova.
– Micsoda? Megőrültél? – Megint megragadta a karomat. –
Nem utasíthatod vissza, Aspen! Mi lesz, ha nem találsz a
közelben másik oktatói munkát?
Megvontam a vállamat.
– Akkor nem fogok tanítani. Akkor csinálok valami mást.
– De szeretsz tanítani. Ezúttal bólintottam.
– Igen, szeretek.
Morogva még közelebb húzott magához.
– Komolyan meg kell hogy rázzalak, te nő? Nem áldozhatsz
fel értem még több dolgot!
Csak mosolyogtam rá.
 – Hát, márpedig téged nem foglak elhagyni. Lehet, hogy
szeretek tanítani, de téged jobban szeretlek, Noel Gamble! Ott
van az otthonom, ahol te vagy, úgyhogy itt maradok.
Felnyögött, és a keze a karomon remegni kezdett.
– El kell menned. – A hangja elkínzott volt, de tovább
erősködött. – Tudom, hogy szeretnéd ezt a munkát. Látom
rajtad. El kellene fogadnod.
– Tényleg akarom – ismertem be –, de nem számít. Ahogy
mondtam, téged jobban akarlak.
Megrázta a fejét, és továbbra is csak bámult rám.
– Most ezt mondod, de… pár év múlva, amikor miattam itt
ragadsz, neheztelni fogsz rám azért, amit elvettem tőled.
Követned kell az álmaidat, Aspen!
– Az álmomat követem, Noel, hidd el! Mindig is csak arra
vágytam, hogy szeressenek.
– Az ég látja a lelkem – megborzongott, és szinte láttam,
ahogy megjelennek a repedések az eltökéltségén –, tényleg
szeretlek. Sosem szerettem senkit így, de…
– Csakis erre van szükségem – biztosítottam róla.
Gyengéden megsimogattam az arcát, és megpróbáltam
meggyőzni. – Hidd el nekem, munkát bárhol találhatok! Nem
kell egyetemen lennie, még a főiskolához sem ragaszkodom.
Csak szeretném más emberekkel is megosztani az irodalom
iránti szeretetemet. Bárhol vagyok, találok majd munkát, de
belőled nem találok még egyet. Nem akarlak elhagyni.
Végre feladta. A vállából elszivárgott a feszültség, és az
egész teste ellazult az enyém mellett, ahogy az ajkát a
halántékomra szorította.
– Én sem akarom, hogy elmenj.
– Akkor eldöntöttük. Mindannyian maradunk. Noel újra
megcsókolt.
– Szeretlek. Annyira szeretlek! Nem tudom, hogyan tudnám
neked bizonyítani, hogy mennyire szeretlek.
 De már bizonyította. Senki sem szeretett úgy, mint ő.
Minden szavával és gesztusával megmutatta nekem az
érzéseit, és minden egyes vele töltött pillanat kincs volt
számomra. Megtanított rá, milyen szeretni és szeretve lenni.
Szabadjára engedte a bennem élő gyermeket, és segített, hogy
tudjak a pillanatnak élni. És jövőt is kaptam tőle, amire
izgatottan készülhettem. Talán bizonytalan jövő volt, de alig
vártam, hogy elkezdődjön. Vele.
Tudtam, hogy majd elmeséli, mi történt a testvéreivel, amíg
nem voltam itt, ahogy majd én is elmesélem neki, hogy mi
történt a szüleimmel. Sok mindent meg kellett beszélnünk, de
úgy éreztem, hogy bőven lesz még időnk rá.
Később.
Egyelőre csak annak örültem, hogy lesz olyan, hogy később.
Úgyhogy visszacsókoltam, és éltem a pillanatnak.
 EPILÓGUS

„Ne sírj, hogy vége, mosolyogj, hogy megtörtént.”

– Dr. Seuss –

Aspen

– Hétfőn kezdünk foglalkozni a Ne bántsátok a feketerigót!

című regénnyel, ami az egyik kedvenc könyvem, szóval ha
valaki szeretne lenyűgözni, akkor csak jó esszét kell írnia a
történetről. Világos?
Amikor a fél osztály elégedetlenül felnyögött, csak
megcsóváltam a fejem, és mosolyogtam. Mindig lesznek
olyanok, akik húzzák a szájukat, de általában találtam egy-két
embert, aki éppannyira szerette az irodalmat, mint én. Ezért
tanítottam továbbra is, ezért jöttem be minden egyes nap, mert
alig vártam, hogy megosszam velük a szenvedélyemet. Mindig
elégedettséggel töltött el, amikor sikerült megfognom az olyan
diákokat, mint a hátul, a sarokban ülő kerekesszékes lány, aki
kíváncsian hallgatta minden gondolatomat a legutolsó
regényről, amit el kellett olvasniuk.
Már nyitottam a számat, hogy megjegyezzem a
tizedikeseknek, hogy valahogy úgy érzem, nem lelkesednek
annyira a regényért, mint én, de a csengő félbeszakított. Még
mindig összerezzentem rá. Ez volt az egyik a kevés dologból,
ami hiányzott a felsőoktatásból, de ezen kívül nagyon
elégedett voltam a helyzetemmel.
– Legyen szép hétvégétek! – kiabáltam túl a diákjaim
zsongását, akik már pakoltak, és tervezgették a szabadidejüket
a barátaikkal.
Ezúttal örültem, hogy lelkesen készülődnek, mert én is alig
vártam, hogy indulhassak. Ez volt ma az utolsó órám, és már
nagyon szerettem volna megtudni, milyen napja volt Noelnek.
 Összeszedtem mindent, amit haza akartam vinni, amikor a
szemem sarkából megláttam, hogy valaki közeledik hozzám.
Csípőre tett kézzel, a jól ismert búzavirágkék szemmel
bámult rám, és azt sziszegte:
– Nem tudom elhinni, hogy hármast adtál a dolgozatomra.
Mi a fene, Aspen? Felsóhajtottam.
– Brandt…
– Komolyan, tudom, azt mondtad, nem fogsz velem
kivételezni, ha felveszem az órádat, de most komolyan, egy
hármas? Tényleg igyekeztem jó munkát végezni.
Tudtam, hogy nem kellene, mert Brandt tényleg bosszús
volt, mégis elmosolyodtam, amikor eszembe jutott egy másik
beszélgetés.
– És mégis sikerült teljesen figyelmen kívül hagynod az
egész feladat lényegét – mondtam neki.
Már nyitotta a száját, hogy visszavágjon. Túlzottan
hasonlított a bátyjára ahhoz, hogy annyiban hagyja. Végül
mégis elvonta a figyelmünket két kuncogó lány, akik
mellettünk haladtak el.
– Bakker, láttad az új közgáztanárt? Olyan dögös!
Brandt felnyögött, ahogy az egyik lány közelebb húzódott a
barátnőjéhez, és belékarolt.
– Tudom. Jó lenne tudni a nevét, mert fel akarok iratkozni
az órájára.
– Az tuti! Úgy hallottam, ő lesz az új fociedző is.
– Az – szólalt meg végül Brandt. A lányokat sikerült
meglepnie azzal, hogy félbeszakította a pletykálkodást.
Amikor felnéztek, és meglátták, hogy Brandt Gamble szólt
hozzájuk, megtorpantak, és tátott szájjal rábámultak.
Múlt héten hallottam, hogy az egyik lány a másodikos
álompasinak nevezte a sógoromat, úgyhogy gondolom, a
lányok attól ámultak el, hogy figyelemre méltatta őket egy
álompasi.
Brandt mindentudó vigyort villantott rájuk.
 – A neve pedig Gamble. – Drámai hatásszünetet tartott,
megvárta, amíg a lányoknak leesik a kapcsolat, és elakad a
szavuk. – Ő a bátyám.
A lányok azonnal rám néztek. Az East Ellamore
Középiskolában mindenki tudta, milyen kapcsolatban állok
Brandttel. Az arcuk bíborvörösre váltott, és egyszerre kezdtek
mentegetőzni.
– Bocsánat, Mrs. Gamble! – vágtak egymás szavába. – Nem
akartunk rosszat! Megráztam a fejem, és intettem, hogy nem
kell folytatniuk.
– Igazán nincs miért szabadkoznotok! Én is csak egyet
tudok érteni veletek. – Kacsintottam. – Tényleg elég dögös.
Brandt felhorkantott, a lányok meg megkönnyebbülten
felsóhajtottak, és elpályáztak a kijárat felé, ahol majdnem
összeütköztek a beszélgetésünk tárgyával, aki éppen
felbukkant az ajtóban.
– Elnézést, hölgyeim! – Noel udvariasan félrelépett, és intett
nekik, hogy menjenek előre. A lányok kuncogva, kórusban
feleltek:
– Jó napot, Mr. Gamble! – aztán már ott sem voltak.
Brandttel összenéztünk, és egyszerre emeltük égnek a
tekintetünket.
– Szerintem egész életemben nem hívtak annyiszor Mr.
Gamble-nek, mint a mai napon. Egy kicsit kiakasztott –
vallotta be Noel, akinek persze fogalma sem volt róla, hogy mi
történt.
Amikor elment az öccse mellett, felborzolta a haját, de a
tekintetét rám szegezte.
– Szia! – köszönt elmélyített hangon, és közelebb hajolt,
hogy megcsókoljon.
– Szia! – A lábujjam összerándult, ahogy az ajka az
enyémre tapadt.
Felnyúltam, és megragadtam a nyakkendőjét. Még mindig
alig tudtam elhinni, hogy ilyen nyíltan megcsókolhatom az
iskola épületében. Az elmúlt három évben, amióta együtt
voltunk, sok minden történt. Amikor elhúzódott, végighúzta a
nyelvét az alsó ajkán, mintha a visszamaradt ízemet ízlelgetné,
mire valami megmozdult mélyen a gyomromban.
Én voltam a világ legszerencsésebb nője, hogy ennek a
férfinak a felesége lehettem.
– Noel! – szakította félbe a meghitt pillanatot Brandt éles
hangja. – Aspen francos hármast adott a dolgozatomra.
Ahelyett, hogy bosszúsan meredt volna rám, a férjem
felkuncogott, aztán rám kacsintott, mielőtt közölte volna az
öccsével:
– Hát, nekem kétszer is kettest adott, szóval nem tudlak
sajnálni.
A terem végében valaki leejtett a földre egy csomó könyvet.
Mindhárman hátranéztünk, oda, ahol éppen az utolsó diák
próbált kijutni a teremből. A kerekesszékének egyik karfája
beakadt az egyik asztalba, és valahogy lerántotta az öléből a
könyveit.
Noellel már léptünk, hogy segítsünk neki, de a tizenhat éves
sógorom gyorsabb volt nálunk.
– Tessék! Hadd segítsek, Sarah! – Lehajolt, és egyetlen
elegáns mozdulattal felemelte az összes könyvet.
Sarah meglepetten nézett fel rá, és egy másodpercig
bámulta, mielőtt lehajtotta volna a fejét, hogy sötét haja
eltakarja égővörös arcát.
– Köszönöm – suttogta halk, félénk hangon. Előrenyújtotta
a kezét, hogy átvegye a dolgait, de az ujjai enyhén remegtek.
Brandt viszont ahelyett, hogy visszaadta volna a könyveket,
inkább a hónalja alá csapta őket.
– Majd én viszem őket. A szekrényedhez mész? Sarah tágra
nyílt szemmel bámult fel rá.
– Én… – Amikor kinyitotta a száját, furcsa, elcsukló hangok
jöttek ki rajta, úgyhogy összezárta az ajkait, és még jobban
elvörösödött. – Igen – nyögte ki végül a választ.
Brandt barátságosan rámosolygott.
 – Elkísérlek. Az én szekrényem úgyis ott van a tied
közelében. Tessék! – Előrenyúlt, hogy arrébb tolja az asztalt,
amiben elakadt a kerekesszék, így a lánynak bőven maradt
helye kijutni a teremből.
Sarah arca felragyogott, és ahogy átgurult a széksorok
között, gyönyörű mosolyt vetett Brandtre, és még egyszer
megköszönte a figyelmességét.
– Neked hogy sikerült a dolgozat? – kérdezte Brandt
továbbra is mosolyogva.
Sarah válaszát már nem hallottuk, mert együtt kiléptek a
folyosóra.
Noellel egymásra néztünk, ő felvonta a szemöldökét.
– Csak nekem tűnik úgy, hogy Mason Lowe kishúga odavan
az öcsémért? Felnevettem.
– Tekintve, hogy az iskolába járó lányok fele odavan az
öcsédért, azt mondanám, hogy ez könnyen elképzelhető.
Noel felmordult.
– Most komolyan? Népszerű itt? Ez nem igazság! – Imádni
való volt a grimasza.
Gyors csókot nyomtam az arcára.
– Nagyon jól beilleszkedett.
Noel felsóhajtott, mintha bosszantotta volna a dolog.
– Gondolom, ez jobb, mintha behúzta volna valami banda,
ahogy majdnem történt a másik helyen, amiről nem beszélünk.
Mindegyik testvére jól beilleszkedett Ellamore-ban. Még azt
sem bánták, amikor az anyjuk egyetlen zokszó nélkül
lemondott a felügyeletükről Noel javára. Caroline, Colton és
Brandt szinte kivirágzott Noel gondoskodásának
köszönhetően, bár Coltonnak jó egy évébe telt, mire igazán
elfogadott minket.
– Szóval, milyen volt az első tanítási napja, Mr. Gamble?
Én egész nap azon stresszeltem, hogy megbánja, hogy
elvállalta a tanári állást itt. Miután eltörte a kulcscsontját a
végzős évében egy meccsen, és örökre elveszítette az esélyt
arra, hogy az NFL-ben játsszon, attól féltem, hogy végül
megutálja majd az új életet, amit ki kellett alakítania magának.
És hogy aztán majd rám fog neheztelni, amiért rábeszéltem,
hogy váltsa át a főszakját tanításra és edzésre.
– Igazából izgalmas volt – vallotta be. – Amikor azt vettem
észre, hogy az emberek figyelnek rám, amikor beszélek, már
szinte úgy éreztem, hogy talán változtathatok valami srác
életén.
Elmondhattam volna neki, hogy már megváltoztatta három
nagyon fontos gyerek életét, de annyira lenyűgözte ez a
felismerés, hogy inkább hallgattam.
– Alig várom, hogy kezdődjön a fociedzés, és meglássam,
milyen csapatunk lesz ebben a szezonban.
Erről eszembe jutott az idő.
– Nem három perc múlva kezditek? – vontam fel a
szemöldököm kérdőn. Kék szeme elfátyolosodott.
– De igen. Csak túl csábító volt a tudat, hogy itt vagy, és
nem tudtam ellenállni. Amikor a professzoros szerelésedben
látlak, mindig eszembe jut az, amikor először találkoztunk. –
Szeretetteljesen végigsimított a blézerem gallérján.
– De most már semmit sem kell rejtegetnünk.
– Igen. – Lehajolt, és újra megcsókolt. – Még mindig túl
szépnek tűnik, hogy igaz legyen. Még mindig arra számítok,
hogy valaki beront ide, és közli, hogy nem lehetünk együtt. –
Karját birtoklón a derekamra fonta. – A veled töltött idő
életem legjobb időszaka. Sosem tudom eléggé megköszönni,
hogy visszajöttél hozzám, hogy a feleségem lettél.
A fejemet a mellkasára, a szívverésére szorítottam.
– Én is életem legszebb három évét köszönhetem neked. –
Megpaskoltam acélos hasát, és csókot nyomtam az állára. –
Most pedig jobb, ha mész, edző, mielőtt még lecserélnek az
első napodon!
– Otthon találkozunk! Szeretlek, kicsim! – Még egyszer
megcsókolt, mielőtt hátralépett volna. Azonnal hiányoztak a
karjai.
– Én is szeretlek. És azért ne izzaszd meg nagyon Brandtet
az edzésen! Noel elvigyorodott.
– Ó, ha azon problémázik, hogy nem vagy vele kíméletes,
ha már családtag, meglátod, mit szól majd, amikor rájön,
milyen keményen meghajtom a pályán!
A szemöldökét vonogatva még egy utolsó csókot dobott
nekem, mielőtt kihátrált volna a teremből.
Elégedetten felsóhajtottam, és belesüppedtem a székembe.
Amikor abban a bizonyos szeptemberben elkezdtem dolgozni
az Ellamore Egyetemen, fogalmam sem volt róla, hogy itt
fogok kikötni, most mégis hihetetlenül örültem, hogy így
történt. Ki gondolta volna, hogy mérhetetlenül boldog lehetek
gimnáziumi tanárként, egy fociedző feleségeként? Vagy hogy
segíteni fogok a férjemnek felnevelni a három testvérét, akik
közül a húga már elsőéves az egyetemen, és hogy ez kiteljesíti
az életemet? És mégis, soha nem voltam még ennyire boldog,
és a világért sem változtattam volna semmin az életemben.
Mindig csak arra vágytam, hogy rátaláljak a szerelemre, és
viszontszeressenek. Ami történt, az a legvadabb álmomat is
felülmúlta. Minden szempontból elértem a teljességet.

„Engem az ken a falhoz, mikor olyan a könyv, hogy az

ember a végén azt szeretné, ha az író iszonyú jó haverja lenne,
akit akkor hív fel, amikor akar.”23
– J. D. Salinger: Zabhegyező –
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Kezdem a családommal. Rengeteg köszönet illeti Kurtöt és

Lydiát, akik nap mint nap kitartanak mellettem. Nem tudom,
hogy csináljátok, de olyan hálás vagyok érte! Nagyon
szeretlek mindkettőtöket.

A következő köszönet Lindsay Brooksot illeti. Sosem

tudom elmondani, milyen sokat jelent nekem a barátságod és a
támogatásod. Nemcsak azt hallgatod végig, ahogy dühöngök
és rajongok, de még a történeteimet is elolvasod! Kezdem azt
érezni, hogy olyan vagy nekem, mint a világ túlsó oldalán élő
ikertestvérem.

Jöjjenek a béta olvasóim, akik hajlandóak voltak végigrágni

magukat a regényemen a legrosszabb állapotában, és segítettek
megoldani a legnagyobb gubancokat. Ez a köszönet szól
Sandra és Alaina Martinienek, Andrea Reednek, Ashley
Morrsionnak a Book Labyrinthtől, a csodálatos szerző
barátomnak, Ada Frostnak, Aminek a Romance Readaholictól
és Michelle-nek és Peppernek az All Romance Reviewstól.

Stephanie Parentnek, aki hajlandó volt vállalni a szerkesztői

munkát, és hatalmas dicséret illeti, amiért annyi hibát kiszúrt!
És hatalmas ováció jár Bryanna Currynek a Sizzling PR-tól a
korrektúrázásért!

És még néhány lektor, akinek szeretném megköszönni a

munkáját: Mary Crawford, és Cindy Alexander, Jamie Hixon,
Sandra Martinie, Laina Martinine, Shi Ann Crumpacker és
Katie Cap. Köszönöm, srácok! Ti vagytok a legjobb család!

És hogyan feledkezhetnék meg Lisa Filipe-ről a Tasty Book

Tourstól? Bár már a második babáját várja, még így is talált
időt arra, hogy megszervezze a borító bemutatóját és a
könyvturnét nekem.

És a legvégső köszönet az Urat illeti, akitől több áldást

kaptam, mint amennyit érdemlek.
 A SZERZŐRŐL

Linda egy tejgazdaságban nőtt fel nyolc gyerek közül a

legkisebbként Amerika egyik középnyugati államában.
Jelenleg Kansasben él férjével, lányával és kilenc kakukkos
órával. Szerencsésnek érzi magát, mert számos olyan emberrel
áldotta meg az élet, akiktől tanulhatott és akiket szerethet.
Világának mindig fontos részét jelentette az írás, és nagyon
boldog, hogy végre megoszthatja történeteit a romantika többi
szerelmesével.
Weboldala megtalálható a http://www.lindakage.com/
címen.
 MÉLTATÁSOK

„Ez aztán minden érzelmet előhívott belőlem. Az utolsó 20

százalékban reménytelenül odavoltam. Jaj, mit meg nem
tesznek az emberek a szerelemért! Mindkét főhőst nagyon
hamar megkedveltem. Szerethetők, és amikor végre
összejöttek, sóhajtoztam a boldogságukért. Olyan édesek
voltak együtt!
– LeanneC, amazon.com

„Egyszerűen imádtam ezt a könyvet. Nem tudtam letenni.

Remélem, ezzel vége az olvasói válságomnak! Köszönöm,
Linda Kage!”
– Karen Riptide, amazon.com

„Tetszett! Tetszett, hogy szinte teljes volt a csapat! Szeretem

az ilyen jellegű „család” történeteket, mert hiába másról szól
minden könyv, mégis be-beköszönnek az ismerős arcok. ;-)
Elkapta a dráma vonalát és telibe találta…”
– Bitten, moly.hu

„Imádtam minden sorát! Szerettem a szereplőket. Örülök,

hogy olvashattam. Annyi gondom volt, hogy az epilógusban
olvastam volna Noel szemszögéből is még egy picit. ”
– PEvice, moly.hu

„Istenem ez a sorozat egyre jobb és jobb lesz. Olyan sok

érzelem van benne, hogy nem bírok magammal. A fiúk
annyira cukik. Mindenki egy egyéniség benne. Ten vicces,
Quinn kis visszahúzódó. Annak külön pluszpont, hogy nem
felejtkezett el a korábbi szereplőkről sem, igaz, valamilyen
szinten össze is kapcsolódott a két történet.”
– Kiera, moly.hu
 „A Tanáromnak szeretettel egy ínycsiklandón csábító
regény némi kis tabuval megfűszerezve, és biztosra veszem,
hogy az olvasók többsége élvezni fogja a regénnyel töltött
időt. Engem egyértelműen sikerült újra lenyűgöznie Linda
Kage-nek.”
– Patrycja, goodreads.com
 Megjegyzések

[←1]
Kosztolányi Dezső és Szobotka Tibor fordítása

[←2]
Bozai Ágota fordítása (GABO Kiadó, 2013)

[←3]
Bori Erzsébet fordítása (GABO Kiadó, 2004)

[←4]
Máthé Elek fordítása (SIERRA Kiadó, 1992)

[←5]
Balázs Laura fordítása (Partvonal Kiadó, 2008)

[←6]
Éber László és Csillay Kálmán fordítása

[←7]
Gazdag Tímea fordítása (Könyvmolyképző Kiadó,
2009)

[←8]
Kamper Gergely fordítása (Könyvmolyképző Kiadó,
2009)

[←9]
Máthé Elek fordítása (VeloPress-P Kiadó, 1968)

[←10]
Várhidi Gyula fordítása (Szent István Társulat, 1988)

[←11]
 Benedek Marcell fordítása (Könyvmolyképző Kiadó,
2006)

[←12]
Bori Erzsébet fordítása (GABO Kiadó, 2015)

[←13]
Szenczi Miklós fordítása

[←14]
Devecseri Gábor fordítása

[←15]
Odavagyok. Odavagyok. Odavagyok. Beindultam a
tanáromra.

[←16]
Szemere Pál fordítása (Szex és New York, 2002,
GABO)

[←17]
Kosáryné Réz Lola fordítása (2010, Európa)

[←18]
Diós Anita fordítása

[←19]
Tóth Tamás Boldizsár fordítása (Animus, 1999)

[←20]
Nagy Miklós fordítása (Ulpius, 2010)

[←21]
Örkény István fordítása (Könyvmolyképző Kiadó,
2006)

[←22]
 Erdős György fordítása

[←23]
Gyepes Judit fordítása (Európa, 1964)
 Tartalom

AJÁNLÁS
ELSŐ FEJEZET
Noel
MÁSODIK FEJEZET
Aspen
HARMADIK FEJEZET
Noel
Aspen
NEGYEDIK FEJEZET
Noel
ÖTÖDIK FEJEZET
Aspen
HATODIK FEJEZET
Noel
Aspen
HETEDIK FEJEZET
Noel
NYOLCADIK FEJEZET
Aspen
KILENCEDIK FEJEZET
Noel
Aspen
TIZEDIK FEJEZET
Noel
Aspen
Noel
TIZENEGYEDIK FEJEZET
 Noel
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Noel
TIZENHARMADIK FEJEZET
Aspen
TIZENNEGYEDIK FEJEZET
Noel
TIZENÖTÖDIK FEJEZET
Aspen
TIZENHATODIK FEJEZET
Noel
TIZENHETEDIK FEJEZET
Aspen
TIZENNYOLCADIK FEJEZET
Noel
TIZENKILENCEDIK FEJEZET
Noel
HUSZADIK FEJEZET
Aspen
HUSZONEGYEDIK FEJEZET
Noel
Aspen
HUSZONKETTEDIK FEJEZET
Noel
Aspen
HUSZONHARMADIK FEJEZET
Noel
HUSZONNEGYEDIK FEJEZET
Noel
HUSZONÖTÖDIK FEJEZET
Aspen
HUSZONHATODIK FEJEZET
Noel
HUSZONHETEDIK FEJEZET
Aspen
HUSZONNYOLCADIK FEJEZET
Aspen
Noel
Aspen
HUSZONKILENCEDIK FEJEZET
Aspen
Noel
HARMINCADIK FEJEZET
Aspen
Noel
HARMINCEGYEDIK FEJEZET
Noel
HARMINCKETTEDIK FEJEZET
Noel
HARMINCHARMADIK FEJEZET
Aspen
EPILÓGUS
Aspen
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
A SZERZŐRŐL
MÉLTATÁSOK