Ulrike

Schweikert

Nosferas

Az éjszaka örökösei
 Az első kiadás

a Verlagsgruppe Random House gondozásában jelent meg 2008-ban.

Originál title: Ulrike Schweikert: Nosferas – Die Erben der Nacht
© 2008 Verlag a division of Verlagsgruppe
Random House GmbH, München, Germany.

A kötet eredeti címe: Nosferas – Die Erben der Nacht

Fordította: Markwarth Zsófia

Kiadja az Egmont-Hungary Kft., Budapest, 2010.

A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője

Szerkesztette: Róbert Zsófia

A borítót tervezte: Tibographia Stúdió

Nyomdai előkészítés: Graflex Kft.

Nyomdai kivitelezés: Gelbert Nyomdaipari Kft.
Felelős vezető: Geller Róbert ügyvezető igazgató
www.egmont.hu
 Renate Jaxtnak, testvéremnek és barátnőmnek,
Hanna Hofmann-nak, barátnőmnek
és tanácsadómnak,
valamint Péter Speemann-nak, szeretett férjemnek,
akinek az oldalán
szívesen lennék olyan öreg, mint a vámpírjaim.
 PROLÓGUS: A TITKOS GYŰLÉS
A hőség nyomasztóan nehezedett a Genfi-tó mély vizét szegélyező völgyre. A víz
egyelőre tükörsima volt. Egy fuvallatnyi szellő sem rezdült, amely felfrissülést hozott
volna, de a hegycsúcsok között már javában gyülekeztek az első sötét felhők, eltakarva a
csillagokat. Fekete és fenyegető külsejükkel egyre feljebb húzódtak az égen. A
mennydörgés egyik sziklafalról a másikra pattant. Egy villám cikázott át az égen és
csillogva visszatükröződött a vízen. Aztán megérkezett a szél is, amely tajtékzó
hullámokká kavarta fel a víz felszínét és vadul ráncigálta a fák ágait. Vonyító farkas
falkaként söpört végig a hegyeken, és süvített át a völgyön.
A vár, mint egy partra vetett hajó tornyosult a tó hullámai között. Falai egybeépültek a
sziklával, amely mélyen alatta merült el az éjfekete vízben. Már a középkorban is a Szent
Bernát-hágó és a Lausanne közötti utat felügyelte, illetve vámot szedett azoktól az
utazóktól, akik át akartak kelni a meredek hegyek és a tópart között. Akkoriban a várat
hadimúzeumként és fegyverraktárként, sőt börtönként is használták. Manapság már nem
lakta várnagy, és egyesek inkább a vasútvonal építéséhez hasznosították volna Chillon
masszív falait.
Egy villámcsapás rázta meg az ódon építményt. Az eső zuhogott.
– Nos, elég semleges és félreeső önnek a hely? – hasított egy hang az ablakmellvédre
támaszkodó és a hullámzó vizet fürkésző nő gondolataiba. A bécsi akcentus miatt kissé
hosszabban és lágyabban csengtek a szavai, mint ahogyan azt a Német Birodalom északi
részén lévő hazájában ejtették.
– Én nem ragaszkodtam ehhez a színházhoz! – ezzel megfordult, majd először
hosszasan végigmustrálta, és csak azután üdvözölte a másik nőt.
– Antonia, ez már nagyon régen történt – hangjában sem öröm, sem elutasítás nem volt.
– Baronesse* Antonia, Dame Elina – helyesbített az ajtóban álló nő gúnyosan, majd
hangosan suhogó szoknyájával közelebb lépett. A szilvaszínű szaténból lévő fodrok
vízesésként omlottak a lengedező krinolinra.* Telt dekoltázsát csak még jobban kiemelte a
fekete csipkés szegély. Kifogástalan bőrű gyönyörű arca ki volt sminkelve, művészien
feltűzött sötét haja pedig úgy festett, mintha ma éjjel még a bécsi Hofburg báljába
készülne. Egész megjelenését igéző tökély jellemezte.
– Baronesse Antonia – ismételte meg Dame Elina visszafojtott nevetéssel, majd a
levegőben csókot dobott a kisminkelt arc jobb és bal oldalára.
– Bécsben még mindig ezek az irdatlan abroncsszoknyák diktálják a divatot? Azt
hittem, a császárnő már tíz éve felfedezte a turnűrt.* Habár nem tudnám megmondani,
hogy melyik a kényelmetlenebb – fűzte hozzá egy grimasz kíséretében.
– Azt inkább meg sem kérdezem, hogy a maga ruhája melyik korszakból származik –
vágott vissza Baronesse Antonia, majd megvetően lebiggyesztette az ajkát. Tekintetével
végigpásztázva a sötétkék szövetből készült egyszerű ruhát, egy lovaglócsizmát látott
kikandikálni a szegélye alól. Dame Elina megőszült haját nemes egyszerűséggel csak
összekötötte. Nem hordott ékszert és nem is sminkelte magát. Ennek ellenére vagy talán
éppen ezért vonásai méltóságteljes és kortalan szépséget sugároztak. Bőre is hibátlan és
sápadt volt.
– Talán nem a legelegánsabb, de felettébb praktikus és kényelmes – mondta
szándékosan némi észak német akcentussal fűszerezve, amitől a Baronesse csinos vonásai
csak még jobban eltorzultak.
A *-gal jelölt kifejezések magyarázata a Függelékben található.

 A két nő továbbra is ellenszenvesen fürkészte egymást, amikor hirtelen kinyílt az ajtó,
és néhány férfi lépett be rajta, akiknek ruházata és testalkata nem is különbözhetett volna
jobban egymástól.
Egy szürke hajkoszorúval rendelkező, alacsony és köpcös férfi odakacsázott a
hölgyekhez, majd kezet csókolt nekik. – Baronesse Antonia, Dame Elina, remélem, jól
utaztak. Talán a kedves fivére is eljött, Baronesse? – a férfi szájából minden egyes szóval
édeskés és rothadó szag távozott.
A bécsi nő kinyitotta a legyezőjét. – Természetesen, Conte* Claudio, hiszen ő Dracas
hercege. Én csupán… nos, mondjuk úgy, hogy a tanácsadója vagyok.
Claudio gróf mélyen meghajolt, legalábbis amennyire a pocakja engedte. Talárja
rubinvörösen ragyogott a gyertya fényében. Újra felegyenesedve egy, a szalonba most
belépő férfira esett a tekintete. Magas és sportos testalkatú volt, sötétbarna haját az éppen
hódító divat szerint fésülte, ruhái elegáns szabásúak voltak és a legdrágább anyagokból
készültek.
– Á, a falra festett ördög! Hát itt van, Baron Maximilian – kezet fogott a Pyras párizsi
klánjának két durva fivérével, Luciennel és Thibaut-val is, majd üdvözölte a tekintélyes
Lord* Miltont Londonból.
– A találkozóhely megfelel az összes becses hölgynek és úrnak? – kérdezte a brit az
összegyűlteket fürkészve.
Dame Elina odalépett hozzá, és hagyta, hogy kezet csókoljon. – Félreeső és semleges,
milyen igaz, sőt már-már földöntúlian szép, mintha szándékosan nekünk épült volna –
szólt gúnyosan. – Már meg is látogattam a kínzókamrát, gyönyörű kilátás nyílik onnan a
vízre. És ha jól értelmeztem a börtön falán lévő karcolásokat, akkor valószínűleg Lord
Byron is sokat csodálhatta a kilátást még életében.
Lord Milton bólogatott. – Ó, igen, A chilloni fogoly című verse igen találó.
– Remélem, jól van? – érdeklődött Dame Elina udvariasan. – Még nem volt hozzá
szerencsém, de felreppentek egyes hírek…
A magas brit mosolyogva így szólt: – Igen, már több mint ötven éve becses tagja a
közösségünknek.
Dame Elina szürke szeme felragyogott. – Hallottam a haláláról. Azt mondják, a
gyengeség és a túl sok vérveszteség volt az oka.
Lord Milton elővillantotta fehér fogait. – Hát igen, mondhatni, hogy nagy költőnk életét
a vérveszteség rabolta el.
Ezzel odafordultak a két utolsónak érkezetthez. Conte Claudio már köszöntötte is a skót
szoknyában lévő izmos és idősebb férfit.
 – Üdvözlöm, Donnchadh! Hogy mennek a dolgok a zöld szigeten?
A férfiak kezet ráztak, ám a kövér római a férfi helyett inkább az ír klán vezér mögött
ácsorgó nőt fürkészte.
Elbűvölő volt a hófehér bőrével. Vállán dús vörös loknik pihentek. Selymes talárja
körbefonta karcsú alakját. Sötétzöld szemével viszonozta a férfi tekintetét, majd szótlanul
odanyújtotta neki a kezét.
Emberi lényként biztosan nem léphette túl a húsz esztendőt. Azt azonban sem Dame
Elina, sem Conte Claudio nem tudta megmondani, hogy mikor kezdődött és végződött az
a bizonyos élete. Most már mindenesetre nem ember, hanem vámpír volt, ahogy mindenki,
aki ma éjjel összegyűlt Chillon várában. És mégis akadtak különbségek. Jelentős
különbségek!
– Egy árnyék! – dadogta Conte Claudio a nőre bökve. Hirtelen a többi vámpír is
felfigyelt rá, majd nyíltan bámulni kezdték.
– Küldjék ki – morogta Baron Maximilian. – Csak nem fogunk ilyen fontos dolgokat
egy tisztátlan füle előtt megvitatni. Ezt mégis hogy képzeli, Donnchadh? Hát nem látta,
hogy mindannyian a hallban hagytuk a szolgálóinkat?
Az ír férfi a fiatal nőhöz fordult. Egy pillanatig csak némán nézték egymást, majd a nő
leeresztette hosszú sötét szempilláit.
– Odalent várom – szólt meglepően mély hangon, majd a férfira bólintva hangtalanul
elhagyta a helyiséget. Az ajtó halk kattanással zárult be mögötte.
Dame Elina kihúzta az egyik fotelt, és elhelyezkedett a bőrpárnán. – Úgy látom,
mindenki itt van. Akkor kezdhetjük? – nézett körbe. A többiek, követve a példáját, leültek
a tömör és ovális tölgyfa asztal köré. Egy pillanatig síri csend uralkodott. Lekicsinylő
pillantások repkedtek végig a termen és a jelenlévőkön. A feszültség szinte fogható volt.
Dame Elina, a Vamalia klán tagja hivatalosan bemutatott mindenkit. Rábólintott a
mellette ülő szögletes vonásokkal rendelkező tekintélyes szőke vámpírra. – Lord Milton, a
Vyrad klánból. – A férfi kissé felemelkedve meghajolt. Dame Elina a jobbján ülő két
vámpír felé fordult.
– Seigneur* Lucien és Thibaut de Pyras – a Párizs alatti labirintusokból származó két
goromba vámpír arca meg sem rezdült, Lucien halkan felmordult, de Dame Elina nem
hagyta kizökkenteni magát a béketűrésből. Tekintete továbbvándorolt az alacsony és
köpcös római vámpírra.
– Conte Claudio de Nosferas! – szólt a férfi bólintva és mosolyogva.
A következő arcok már utálatot tükröztek. Dame Elina ennek ellenére üdvözölte a
Bécsből származó testvérpárt. – Baron Maximilian és Baronesse Antonia, a Dracas
klánból. – Milyen szépek voltak! Nehéz volt szabadulni a kisugárzásuktól.
 Dame Elina először az ír klán vezérre szegezte a tekintetét, akinek hajából mostanra az
utolsó vöröses árnyalat is eltűnt. – Donnchadh, a Lycana klánból. – A férfi nem
mosolygott, de sötét szeme olyan szúrós volt, hogy még Dame Elina is beleborzongott.
Dame Elina megköszörülve a torkát visszanézett Lord Miltonra, aki meg sem várva az
üdvözlés végét, máris belekezdett a mondandójába. A vámpírokat a kezdetek kezdetétől
összekötő torokhangon beszélt.
– Azért gyűltünk itt össze, mert idővel mindannyiunknak szemet szúrt a helyzet
komolysága. Úgy vélem, abban egyetértünk…
– Egyáltalán nem értünk egyet! – vágott a szavába Baron Maximilian csípősen. – És
mégis, milyen jogon veszi át az elnöklést?
– Nos, egyikünknek ki kell mondania a problémát – vágott vissza Lord Milton
hasonlóan csípősen. A férfiak szikrázó szemekkel mustrálták egymást. Seigneur Lucien és
Thibaut sziszegve mutogatták tépőfogaikat.
– Nyilvánvaló tény, hogy családjaink léte veszélybe került! – emelte fel Dame Elina a
hangját.
– Valóban? És ezért bátorítják a tisztátlanokat a hatalom átvételére? – kiáltotta
Baronesse Antonia.
– Mi szabadon és egyenjogúan élünk a szolgálóinkkal, legalábbis mi így hívjuk őket!
De maguk szabályosan provokálják az összeomlást!
– A rabszolgákat rabszolgaként kell kezelni. – A Baronesse hegyes fogai csak úgy
csillogtak.
– Ők az árnyékaink. Szolgálnak minket, igen, de nem a rabszolgáink – ellenkezett
Conte Claudio a hasa előtt összekulcsolva a kezét.
– Rabszolgák, szolgálók, összeomlás, nem is erről van szó – dühöngött Seigneur
Lucien. – Itt a gyerekekről van szó. A mi gyerekeinkről!
– Nem csodálom, hogy Franciaországban nem félnek a lázadástól – vágott vissza Baron
Maximilian. – Hiszen elegendő tapasztalatuk van benne. Az Osztrák-Magyar
Monarchiában egyelőre még olyan a helyzet, amilyennek lennie kell, mindenki tudja, hol a
helye!
Dame Elina hangosan felnevetett. – Ez tetszene a császáruknak! A Magyarországhoz,
Csehországhoz és Horvátországhoz való ragaszkodása még a nyakát szegi, és több
lázadást szít majd, mint amennyi Franciaországban valaha is volt! És ráadásul még
Hercegovina is! Szörnyen telhetetlen. Ausztria bevonta volna a népet, és hagyta volna,
hogy a Német Birodalomhoz csatlakozzanak. A maguk számára máris megkezdődött a
szétesés. Nézzék csak meg Olaszországot! Visszavette az országait, és megszabadult a
gyűlölt osztrák igától!
 – Asszonyok, hallgassanak, ne beszéljenek olyan politikai dolgokról, amelyekhez nem
értenek! – ekkorra már mindenki összevissza beszélt.
– Csendet! – kiáltotta el magát Lord Milton, és akkorát csapott az öklével az asztalra,
amitől még a tölgyfa is megreccsent. – Kit érdekel az emberek politikája?
Seigneur Lucien hirtelen felpattant. – Embervér!
A vámpírok rögvest elhallgattak. – Érzem. Odalent a hallban.
Conte Claudio megrázta majdnem kopasz koponyáját.
– Seigneur, bizonyára téved. A hallban csak az árnyékaink tartózkodnak.
– Nem téved – szólt Seigneur Thibaut vörösen csillogó szemmel figyelve a lassan
leereszkedő ajtókilincset.
Mindenki felpattant a helyéről. Az ajtó kinyílt, és egy sötétzöld talárba öltözött alak
lépett be rajta. A jelenlévők először csak azt vették észre, hogy még egy emberhez képest
is szokatlanul kicsi és vézna volt. Arcát elrejtette a kapucni. Két farkas követte, majd
amikor megállt, kétoldalt helyet foglaltak mellette. A ragadozók mozdulatlanul ültek,
csupán sárga szemük pásztázta áthatóan a vámpírokat.
– Sejtettem, hogy alig lesztek együtt egy kicsit, máris egymás torkának estek – szólt telt
hangon nevetve. Egy ráncos kéz nyúlt ki a bő ruhaujj alól, és hátrahúzta a kapucnit. A
kicsiny nő a lobogó talárral azonos színű zöld szemével végigfürkészte az összegyűlteket.
Arcát alaposan elcsigázta az idő, bőre tele volt napbarnított és mély ráncokkal.
Mosolygott, majd meglepően egyenesen tartva magát, odasétált az egyik üres székhez.
Természetesen a kezében lévő botot sem támaszként használta.
Donnchadh a mellkasára tette a kezét. – Tirana,* megtisztel bennünket – mondta a nő
felé indulva, aki helyet foglalt, mielőtt még odaért volna hozzá.
– Tudod, hogy nem vagyok földbirtokos. Az ország szabad! Az állatoké és a
növényeké. Ők csak elviselnek minket.
– Igen, Lady Tara – szólt a férfi, és visszament a helyére.
Dame Elina kinyújtotta a nyakát. – Szóval maga Tara, a druida. – A vámpírok ismét
elfoglalták a helyüket, az idős nő pedig bólintott. Egyáltalán nem mutatott félelmet.
– Embervér – szólt Seigneur Thibaut még egyszer halkan. Dame Elina is jól érezte a nő
vérét, de valami mást is érzett. Erős, ősrégi mágiát, amelyhez hasonlót a szabad Hanza-
városban, Hamburgban már régóta nem találni. Észrevétlenül leeresztette a pillantását. A
többi klán vezér meredten bámulta az idős asszonyt. Arcukból bizalmatlanságot és
gyűlöletet olvasott ki. Csak Donnchadh tűnt megkönnyebbültnek.
– Tehát, mindannyian összegyűltetek itt, Chillon várában, legalábbis mindenki, aki
felismerte a jeleket, és talán hajlandó is tenni valamit, ha kell!
 Dame Elina érdeklődően előredőlt a székében, hogy jobban hallja az öreg nő szavait.
Úgy érezte, egyetlenegyről sem maradhat le. Vajon ez volt az a mágia, amely felhőként
fedte be? Baron Maximilian beszédre tátotta a száját, de a druida gyorsan felemelte a
kezét, mire a férfi rögtön meggondolta magát.
– Később lesz még bőven alkalmatok arra, hogy civakodjatok. Abban mindig is ti,
klánok voltatok a legjobbak!
Ezúttal Baronesse Antonia próbált a szavába vágni, de a druida ismét diadalmaskodott.
– Hadd foglaljam össze a problémát: az erőtök elapad, a befolyásotok gyengül, és
nemsokára ti magatok is eltűntök a Földről. Még az emléketek sem marad fenn.
A vámpírok döbbenten felsikítottak. Az öreg nő egy pillanatig elhallgatott, szavai az
egyik masszív kőfalról a másikra pattantak. Ekkor a druida újra a magasba emelte a kezét,
amitől mindenki azonnal elcsitult.
– Mondjátok, mikor született meg az utolsó gyerek? – kérdezte a társaságot kémlelve. –
Tíz vagy tizenegy évvel ezelőtt?
– Kilenc – szólt Dame Elina halkan. – A legkisebb fiúnk, Thankmar kilencesztendős.
– Szóval kilenc – bólintott a druida. – Hosszú ideje nem hallottunk már gyereksírást. A
gyerekeitek megvénültek. Ellenben hány olyan öreget kell ellátnotok, akik már mozogni
sem akarnak, és éjről éjre csak siratják gyengülő erejüket?
– Ó, gyereksírással bármikor szolgálhatunk – felelte Conte Claudio.
– Valóban? – kérdezte a druida felvont szemöldökkel. – Azt akarod mondani, hogy a
családod egyik tiszta vérvonalú tagja tavaly életet adott egy gyereknek?
A kövér római lehajtotta a fejét. – Ja, nem, azt nem.
– Akkor inkább szerzett magának egy gyereket, mivel nem lehetett sajátja? Vámpírrá
változtatott egy gyermeket, hogy az örök életére tehetetlen kisgyermek maradjon? Most
pedig csak addig gondozza az általa létrehozott lényt, amíg rá nem un. Igazam van? –
Conte Claudio motyogott valami érthetetlent. A druida még fürkészte egy ideig, majd a
klán vezérre irányította a tekintetét.
– Attól féltek, hogy elnyomnak titeket a saját alkotású lényeitek? Igen, féljetek is!
Megástátok a saját sírotokat. Sem a szolgálók, sem az emberek nem fognak száműzni
benneteket. Arról ti magatok gondoskodtok! Évszázadok óta csak harcoltok egymással, és
szigorúan ügyeltek arra, hogy családjaitok megőrizzék a tiszta vérvonalat. Csak azt az erőt
és tudást ápoljátok, amit a saját törzsetek is támogat, a többit pedig elnyomjátok és
elfelejtitek. Ha így folytatjátok, nem sok remény marad a számotokra.
– Miért kell egy öreg embernő locsogását hallgatnunk? – sziszegett Seigneur Thibaut
halkan.
 – Nem kell – válaszolta Dame Elina. – Továbbra is elzárkózhatunk az igazságtól, hiszen
tagadhatatlan, hogy az igazat mondja!
– És ez miért jó nekünk? – kérdezte Baronesse Antonia, miközben unottan ásítva
kinyitotta a legyezőjét.
– Talán, hogy kissé megváltoztassuk a felfogásunkat és az akaratunkat – javasolta a
druida.
– Azaz? – tudakolta Baron Maximilian.
– Szüntessétek meg az elkülönülést, és inkább tanuljatok egymástól. Egyesítsétek
erőiteket és irtsátok ki a gyenge pontjaitokat. – Tartott egy kis szünetet, mielőtt kimondta a
szörnyű igazságot. – Hagyjátok, hadd keveredjen a véretek.
A vámpírok egy darabig szótlanul bámulták a druidát, majd elindult egy tiltakozó
lavina. A klánok évszázadok óta szított kölcsönös utálata pillanatok alatt semmissé tette az
est kedvéért magukra öltött udvariasságot. Tépőfogak villogtak fenyegetően, az emberi
hangok pedig félelmetes vadállatok üvöltésévé alakultak. A druida felállt, és lassan az
ajtóhoz sétált. Farkasai hűségesen követték. Az ajtó előtt állva még egyszer hátrafordult,
és a magasba emelte a botját. A vámpírok elhallgattak.
– Sejtettem, hogy elvesztetek. Túl öregek vagytok…nem a testetek, hanem a lelketek!
Már csak a gyermekeitekben reménykedhettek… az utolsó gyermekeitekben! Most
megyek, és végigsétálok a parton, majd a farkasaimmal együtt megnézem a tisztító vihar
utáni teliholdat,ahogy a vízben tükröződik. Gyönyörű éjszaka van! Még napfelkelte előtt
visszajövök, addigra döntsétek el, hogy megfogadjátok-e a tanácsomat.
Ezzel becsukta maga mögött az ajtót, léptei egyre halkabbá váltak. A vámpírok hangja
ismét felerősödött, de már nem volt bennük annyi erő. Dame Elina a belsejében tomboló
érzéseket fürkészve visszaült a székébe. Még az ébredéskor rátámadó vérszomjnál is
erősebbek voltak, érezte, hogy valaki figyeli, majd kinyitva a szemét egy sötét szempárral
találta szemben magát. Donnchadh kitért a pillantása elől.
– Sikerülni fog? – kérdezte Dame Elina halkan, miközben pontosan tudta, hogy a
hangzavar ellenére is kristálytisztán hallja.
– Csak akkor, ha nem tiltakozunk minden változás ellen. A világ egyre gyorsabban
változik, és mi már régóta egy helyben toporgunk.
– Sikerülni fog? – kérdezte a hamburgi klán vezére már-már felesküdve.
Az öreg ír elgondolkodott. – Lady Tara igen bölcs asszony. Azt hiszem, igaza van. A
gyermekeinknek még sikerülhet!
 HÁZ A KEHRWIEDERBEN
A nap épphogy csak eltűnt az Elbán ringó árbocokból, oldalkötelekből és vitorlákból
álló erdő mögött, amikor Alisa felnyitotta a hosszúkás koporsó tetejét, amelyben a vakító
napfény elől tért nyugovóra. Ásítva emelkedett fel spártai fekvőhelyéről.
– Jó estét kívánok, Fraulein Alisa! – hallatszott egy hang. Egy magas és vékony, húsz
év körüli férfi ballagott oda hozzá.
– Jó estét, Hindrik! – Alisa nem emlékezett egyetlen olyan estére sem a tizenhárom éve
tartó életéből, amikor a férfi nem ugyanezekkel a szavakkal üdvözölte volna. Amíg ő az
évek során folyamatosan változott, kisgyerekből fiatal lánnyá cseperedett, addig Hindrik
teljesen változatlan maradt. Ugyanúgy, ahogy a többi, egykor még emberként élő szolgáló
is, akiket egy tiszta vérvonalú vámpír változtatott át. Még a halálakor háromnapos
frizurája és borostája is változatlanul megmaradt. Hindrik már réges-rég feladta a
próbálkozást azzal kapcsolatban, hogy megborotválkozzon vagy egy modernebb frizurát
csináltasson magának. Egyszer teljesen kopaszra vágatta a haját, de amikor este kiszállt a
koporsójából, haja újra ugyanolyan hosszú és göndör volt, mint máskor. Alisa nem tudta
pontosan, hány éves volt, csak azt, hogy a tizenhetedik században született.
– Te sosem alszol? – kérdezte Alisa ismét ásítva.
– De igen, Fraulein, mindennap, mint egy halott. Csak én kicsit fürgébb vagyok, mint
te, ébredés után.
– Mert nagyobb a tapasztalatod – kontrázott Alisa, majd lehúzta magáról és a koporsóba
hajította hosszú len felsőjét. Felvett egy kifakult nadrágot és egy bő talárt.
Ahogy azon sem csodálkozott, hogy Hindrik már ébren volt, az sem lepte meg, hogy a
két másik koporsót még zárva találta. Fivére és unokatestvére, akikkel a padláson lévő kis
szobán osztozott, nem sietett napnyugtakor elhagyni a koporsót. Alisa nem bánta. Öccse,
Thankmar, akit Dame Elinán kívül mindenki egyszerűen csak Tammónak szólított,
meglehetősen lázadó és önfejű volt, sőt többnyire Alisa idegeire ment. Sören pedig
előszeretettel éreztette vele, hogy egy évvel idősebb nála.
– És mi újság? Történt valami különleges, amiről tudnom kellene? – kérdezte
Hindriktől, miközben összecsomózta és egy napellenzős sapka alá tuszkolta vörösesszőke
haját. Hindrik habozott, majd nemmel válaszolt.
Alisa, még mindig a sapkáját igazgatva, megfordult. – Lehet, hogy most hazudsz
nekem? – a kislány szigorúan nézett a férfira, de az abszolút nyugodtan nézett rá
világoskék szemével.
– Ugyan, dehogy, Fraulein! Hiszen azt kérdezted, hogy tudnod kellene-e.
Alisa elmosolyodott. – Aha, szóval a jövőben alaposabban válogassam meg a
szavaimat.
 Hindrik visszamosolygott rá, majd közelebb lépett, és lecsukta a hálóhelye fedelét. –
Igen, talán azt kellene.
– Szóval, mi az, amiről szerinted nem kellene tudnom, de garantáltan érdekelne?
Hindrik megrázta a fejét. – Légy türelemmel. Dame Elina majd elmondja, ha úgy látja
jónak.
Alisa durcásan felhúzta a száját. – Csak nem félsz tőle?
– Én már nem érzek többé félelmet – válaszolta Hindrik. – De tisztelem Dame Elinát,
ezért nem szegem meg a kívánságait.
Alisa tudta jól, hogy valóban így gondolta, nem is unszolta tovább. Majd keres egy
másik utat. Az egyik koporsóból mocorgás hallatszott.
Alisa az ajtóhoz sietett. – Akkor én mentem.
– Hová mész? – kérdezte Hindrik.
– A szokásos körre – felelte Alisa kitérően.
– Tudod, hogy Dame Elina nem díjazza! Nem kellene egyedül mászkálnod az utcákon.
– Tényleg? – kérdezte Alisa, dühösen csípőre téve a kezét. – És a többiek? Ők bezzeg
minden éjjel szórakozhatnak! A kikötőben kóborolnak, végigjárják az utcákat vagy
elvegyülnek a Spielbudenplatz környékén mászkáló éjszakázók között!
Hindrik bólintott. – Igen, mert ők már felnőttek.
– Persze! – fújtatott Alisa, majd elindult. A lépcső elé érve még egyszer hátrafordult,
majd ránézett a már rég nem divatos térdnadrágban és fodros ingben lévő férfira.
– Ugye nem fogsz elárulni?
– Ha senki sem kérdez, akkor nem is kell semmit mondanom. Most pedig menj a
dolgodra! Hiszen hallottad, felébredt az öcséd. Ha meglát, biztosan veled akar menni.
– Na, attól mentsenek meg az éjszaka szellemei! – szólt Alisa beleborzongva, majd
lerobogott a lépcsőkön az előtérbe, amelynek középső gerendáján az 1680-as évszám
virított. Akkoriban gazdag kereskedők építtettek ilyen barokk stílusú hatalmas házakat,
amelyek a csatornától egészen a belső kikötőig sorakoztak. A két utolsó épületet kivéve,
amelyeket a Vamalia már több mint száz éve megvásárolt a családjának, a házakban még
mindig a legtehetősebb hamburgi kereskedők éltek és dolgoztak, helyet adva a
kereskedőnek és a családjának, a segédeknek és az alkalmazottaknak, illetve az irodának
és – a tető alatti két emeleten – az árunak. A Vamalia ház legszebb helyisége az előtér volt,
amely két emeleten keresztül dicsekedett a faragott oszlopok tartotta galériájával. A
rekeszes födémet is különböző faragások díszítették, a kazetták művészien voltak befestve
és lemezes arannyal bevonva. A galériából nyíltak a család vezető tagjainak a lakó- és
hálószobái. A melléképületben laktak az idősek. Az egykor még nyitott raktárakat kis
helyiségekre osztották, ezekben aludtak a fiatal vámpírok és a szolgálók.
Alisa állkapcsát a már jól ismert érzés környékezte, amit nemsokára kínzó éhség és
bódító vágy vált fel. Szívesen elhessegette volna az érzést, de tapasztalatból tudta, hogy az
előtte álló séta bizony nem jelentene túl nagy szórakozást, ha elnyomná az ösztönét. Ezért
bement az egykori konyhába, ahol még mindig ott állt az a hatalmas tűzhely, amellyel a
szobában lévő cserépkályhát is be lehetett fűteni. Amióta azonban a Vamalia klán lakta a
házat, a kályhát már nem használták. A vámpírok ugyanis nem érezték a tél hidegét, ahogy
a nyár melegét sem.
– Jó estét, Alisa! – üdvözölte egy hamburgi szolgálólány egyenruhájába bújt nő.
Hindrikhez hasonlóan ő is szolgáló volt, azzal a különbséggel, hogy ő csupán néhány éve
került a házhoz.
– Jó estét, Berit!
A fiatal nő felszólítás nélkül felé nyújtott egy poharat. Alisa mohón és egy kortyra
ledöntötte a még meleg állati vért, amit minden este két alkalmazott hozott a közeli
vágóhídról. Ezután elhagyta a házat. Időközben besötétedett. Csak a hidakon és a
szélesebb utcákban lévő gázlámpák ontották sárgás fényüket. Alisa habozott. Tudta jól,
hogy főként a gazdagabb negyedekben és a tőzsde körül bukkanhat zsákmányra, ennek
ellenére valami mágikusan a Wandrahmhoz és a Doverfleet házaihoz vonzotta. Ez csupán
Hamburg egyik negyede, a Gangeviertel,* de feltehetőleg benne a legrosszabbak az
életfeltételek. Csodák csodájára a folyamatosan nedves, földszinti lakásokban is mindig
lakott valaki, noha vihardagály esetén sokszor napokig víz alatt álltak a hajlékok. A
szorosan egymás mellé épült aprócska lakások gyakran többemeletnyire is kimagasodtak a
három-négy hátsó épülettel rendelkező udvarokból. Nők, férfiak és gyerekek aludtak
együtt a keskeny ágyakon, sőt voltak olyan idegen ágyrajárók is, akik néhány pfennig
fejében sátrat vertek az éppen szabad sarkokban.
Az intenzív emberszag szabályosan elkábította és beterítette Alisát. A Wandrahm
szigeten lévő embereknek nem volt olyan csábítóan édes illatuk, mint azoknak a fiatal
lányoknak, akik szűk turnűr ruhájukban tipegtek végig az új Jungerfernstiegen, illetve a
börzén vagy a kereskedelmi irodákban dolgozó sötét öltönyös férfiaknak, akik csak egy
esti sörre ugrottak be munka után. Mintha több egzotikus fűszer keveredett volna össze –
savanykás és vad –, talán ezért volt annyira izgató. Alisa végigkígyózott a fárasztó
munkanap után csak lézengő emberek között. Elhaladt régi ládákon ücsörgő, palackokat
pörgető férfiak mellett. Odébb nők ácsorogtak egymás mellett, egyesek nevettek, mások
civakodtak. Fogócskát játszó sikítozó gyerekek szaladgáltak ide-oda közöttük.
Alisa már nem először töprengett azon, hogy vajon milyen íze lehet a vérüknek. Eddig
még sosem kóstolt embervért. – Túl veszélyes – hirdette Dame Elina, és minden egyes
botlásért drákói büntetés járt. Alisának, ahogy a többi klán fiatal vámpírjának is, meg
kellett várnia, míg elért egy bizonyos kort. Különben elvesztenék a fejüket az első
vérszomj esetén, szólt a magyarázat. És mégis – vagy talán éppen ezért – Alisa nagyon
nehezen tudott ellenállni.
Felsóhajtott és elindult a híd felé. Ideje volt menni. Először is nem akarta elveszíteni a
zsákmányát néhány kofa vagy más érdeklődő miatt, másodszor pedig le kellett
csillapítania a kellőképpen felizgatott kedélyét. Egyszerre kábító és veszélyes is volt ilyen
közel merészkedni ennyi forró vérű és izzadó testhez!
Alisa megállt a Kornhausnál, a csatornán átvezető hídon, és mélyen beszippantotta a
poshadt levegőt. Éppen alacsony volt a vízállás, így az iszapra felfutott hajók kissé ferdén
feküdtek a sekély vízen. Elindult, miközben érezte, hogy egyre nehezebbé vált a lába, de
még ez sem tántorította el. A Vamalia klán már réges-rég megtanult bármilyen vízállásnál
átkelni a csatornán. A nehézkes csontok azonban arra emlékeztették, hogy egykor még
csak az apály és a dagály váltakozásakor tudtak átkelni folyóvízen.
Alisa a Nikolaifleethez vezető utca felé vette az irányt, és egészen a börzéig ment. Kis
idő múlva elérkezett arra a helyre, ahol egy felrobbantott tanácsház maradványai vártak
egy leendő újjáépítésre. Az 1842-es nagy tűzvész óta a hamburgi szenátus az
Admiralitätsstraße árvaházában ülésezett. Alisa átsétált egy keskeny hídon, majd
végigbaktatott az Alster mellett, amelyen még mindig közlekedett néhány kivilágított
hajó.
Hóna alatt egy nagy batyuval visszafordult a belső kikötőbe és a Kehrwieder melletti
kereskedőházakhoz.
– Nos? – érdeklődött Hindrik, amikor Alisa éjfél körül belépett az egyszerű és régi alsó
lakószobába, ahol a férfi magányosan ücsörögve, egy asztalnál dolgozott a legújabb
műalkotásán.
– Ebből mi lesz? – kérdezte Alisa áthajolva a vállán.
– Ez egy hajókonvoj, a Wappen von Hamburg II modellje, amely 1626-ban szállt
először vízre. Természetesen minden részlete az eredetivel méretarányosan készült. Nem
úgy, mint az emberek által összebarkácsolt modellek, amelyek csak nagyjából
hasonlítanak az eredetire.
Alisa a hajótesten lévő lyukakra mutatott. – Ezek mind ágyúk voltak?
– Persze, a vezérkar Spanyolországba és Portugáliába küldte a felfegyverkezett
konvojokat. Ennek ellenére nemegyszer kerültünk kalózok torkolattüzébe.
– Te is rajta voltál a hajón? – kérdezte Alisa már-már tiszteletteljesen. Hindrik nem
gyakran mesélt az életéről.
A férfi gyorsan bólintott egyet, és témát váltott. – És? Mi új történt az emberek izgalmas
világában? Mit hoztál?
Alisa ragyogó arccal széthajtotta a papírköteget, és ünnepélyesen egymás mellé
sorakoztatta az újságokat. – Egy tegnapi Norddeutsche Allgemeine Zeitung, egy
tegnapelőtti Kölnische Volkszeitung, egy mai Hamburger Fremdenblatt és egy tegnapi
Altonaer Nachrichten.
– Nem is rossz – helyeselt Hindrik, miközben az ujjbegyével felerősített egy
vitorlarudat.
– Kezdjük a hamburgi újdonságokkal és incidensekkel – szólt Alisa, és máris felütötte
az utolsó előtti lapot hátulról.
– A kötélverők* tiltakoznak a város azon tervei ellen, miszerint lebontják a hamburgi
hegy kötélverő műhelyeit azért, hogy még több szórakoztató létesítmény épülhessen a
Spielbudenplatz területén. A kötélverő egyesületek szerint a hajókötelekre mindig is
szükség lesz a hajózásban és mindenhol máshol – foglalta össze Alisa az első újságcikket.
– Ezenkívül Altona lakói két nappal ezelőtt összecsődültek és megfenyegették a
halolajforralókat,* hogy az üstökkel együtt az Elbába hajítják őket, ha a bálnaolajat
továbbra is a szabad ég alatt, vagyis a parton főzik ki. Állítólag annyira elviselhetetlen a
bűz, hogy még egy cserzőműhely szaga is illat lenne hozzájuk képest.
Hindrik tudálékosan bólogatott. – Ebben igazuk van az embereknek. De a probléma
hamarosan úgyis megoldódik. Már szinte alig léteznek grönlandi bálnák, a többi bálna
pedig túl gyorsan úszik ahhoz, hogy az evezős bárkákkal utolérjék őket. Egyébként már
nincs is szükség annyi halolajra, hiszen az utcai lámpások már gázzal működnek, az
Egyesült Államokból szállított hordós petróleum pedig sok helyen felváltja a halolajat.
Alisa felsóhajtott. – Biztos igazad van. Odaát már jóval előrébb tartanak a
felfedezésekkel. Fantasztikus lehet! Szívesen becsempészném magam az egyik
kivándorlókat szállító hajóra, hogy saját szememmel láthassak mindent.
Hindrik ijedten a lányra kapta a fejét. – Ugye nem fogsz semmilyen butaságot csinálni?
Nem is olyan fantasztikus, mint amilyennek látszik. Néhány évtizede jártam ott, de
szívesen jöttem haza. Ezek szerint jobban oda kell figyelnem rád, ha ennyi szamárság
kavarog a fejedben.
Ezzel bizony vékony jégre tévedtek, ezért Alisa jobbnak látta, ha témát vált. – Hol
vannak a többiek? A ház szinte teljesen kihalt, mire visszaértem.
Hindrik kifaragott még két oldalkötelet. – Megnyitják az új központi csarnokot.
Hatalmas látványosság lesz. Ezúttal kőből építették, pompás oszlopos portállal és további
divatos dolgokkal díszítve – mondta grimaszolva.
– A régi leégett, igaz? – Hindrik bólintott.
– És te miért nem mentél?
Hindrik felsóhajtott. – Mert szem előtt kell tartanom téged és a fiúkat.
– Hát, én most tényleg szem előtt vagyok – Alisa tovább lapozgatta az újságot, és éppen
olvasni kezdett, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és a testvére, Thankmar viharzott be rajta.
– Egy iskolába fogunk járni – kiáltotta.
Alisa összehúzta a szemöldökét. – Ki mondta neked ezt a hülyeséget?
– Ez nem hülyeség! Dame Elina mondta! Na jó, nem pont nekem, de kristálytisztán
hallottam.
– Tammo, te hallgatóztál!
A fiú büszkén bólogatott. – És mit szólsz hozzá?
– Egy iskolába? Ez nevetséges.
Tammo megrázta a fejét. – Esküszöm! A fiatal vámpírok most alapított akadémiájára.
Alisa összeráncolta a homlokát, majd kérdőn Hindrikre nézet. – És merre van az az
akadémia?
Tammo megvonta a vállát. – Azt nem hallottam.
– Akkor meg minek jössz itt holmi fél hírekkel? – dühöngött a nővére, majd kiment a
szobából. Tammo utánanézett, aztán leült Hindrik mellé.
– Lefogadom, hogy kinyomozza – szólt a fiú mosolyogva, miközben szemfogai
csakúgy csillogtak a gyér fényben.
– Hát, nem fogadnék ellene – mondta Hindrik. – De nem lenne jobb megoldás, ha
egyszerűen megvárnátok, míg Dame Elina elmondja nektek, amit tudnotok kell?
Tammo úgy nézett rá, mint akinek teljesen elment az esze. Hindrik látta a tekintetét.
Egy nevetés és egy sóhaj közötti hangot hallatott. – Ezek szerint ezt a lehetőséget
teljességgel kizárod.
*
Alisa felosont az első emeletre, és végigsétált az előtéren a színes ajtóig, amely
régebben a kereskedő lakószobája volt. Dame Elina mostanság itt bonyolította le a család
legfontosabb tagjaival tartott megbeszéléseit. Alisa óvatosan közelebb húzódott. Noha a
többi vámpírhoz hasonlóan ő is szinte hangtalan járással rendelkezett, csakhogy Dame
Elina és néhány családtag különösen kifinomult hallással bírt! Így aztán egyáltalán nem
volt egyszerű kihallgatni a beszélgetésüket. Alisa visszatartotta a lélegzetét. Semmi
pénzért sem kockáztatta volna, hogy lebukjon. Akármilyen jóindulatúnak is tűnt a klán
vezérnő, igencsak kellemetlen tudott lenni, ha valaki nem teljesítette az utasításait.
Ráadásul egészen biztosan nem szíveli, ha valaki kihallgatja a szűk körben folytatott
beszélgetését!
Alisa füle végre a kulcslyukra tapadt, mire a hangok szavakká álltak össze.
– Természetesen nem egyedül utaznak Rómába. Kijelölünk valakit közülünk, aki
elkíséri őket, és talán egy-két tapasztalt szolgálót is küldünk velük, hogy felügyeljék a
nevelésük előre menetelét. Lehet, hogy én magam is elkísérem őket.
Róma? Jól hallotta? Dame Elina valóban Rómát mondott?
– És hogyan utaznak oda biztonságban a gyerekek? Ez nem csak egy kis kiruccanás az
Elba déli partján lévő vidékre! Nekem manapság már ahhoz sem lenne merszem – szólt a
Tiszteletre Méltó rekedtes hangja, aki még az évszázad elején vezette a családot.
– Nos, szerencsére már nem azok az idők járják, amikor még csak lovak és hintók álltak
rendelkezésre. Vasúttal fogunk utazni. Közben átkelünk az Alpokon! Sőt, ha jól tudom,
két hágón is át kell haladni.
Vonattal! Rómába! Alisa nem hitt a fülének. – Azokkal az irdatlanul nagy gőzösökkel?
– kiáltott fel egy másik Tiszteletre Méltó. – Én be nem tenném egy olyanba a lábam. Az
embereknek még semmi tapasztalatuk nincs az efféle gyors gépezetekkel. Miért nem
inkább hajóval?
– Az emberek idestova már ötven éve kísérleteznek a gőzlokomotívokkal. Szerintem ez
azért elegendő tapasztalatot jelent – ellenkezett Dame Elina.
– Ötven éve – makacskodott a Tiszteletre Méltó. – Mi az az ötven év?
– Jó sok egy emberélethez képest – válaszolta a klán vezér. – A gyerekek és a kísérőik
vonattal fognak utazni! – folytatta ellentmondást nem tűrő hangon. – És akkor hadd
jöjjenek a gyerekek. Mivel már a második hallgatózó áll az ajtó előtt, célszerű lenne a
teljes döntésünket közölni velük.
Alisa hátrahőkölt. Hogy lehet ez? Pedig biztos volt abban, hogy egy pisszenést sem
adott ki! Ez már szinte kísérteties. Ismét kiderült, hogy Dame Elina nem véletlenül lett a
klán vezetője!
– Alisa, szólj Thankmarnak és Sörennek – szólt Dame Elina kissé emelt hangon. – És
Hindrik is jöjjön.
Alisa elindult, majd néhány másodperc múlva hármukkal együtt tért vissza. Enyhe
görccsel a gyomrában kinyitotta az ajtót, és belépett.
Az asztal egyik oldalán sorakozó kényelmes fotelekben nyolc Tiszteletre Méltó
ücsörgött, azok, akik olykor-olykor azért elhagyva a szobájukat, némileg még érdeklődtek
a család sorsa iránt. Az asztal másik oldaláról Dame Elina és a klán legtapasztaltabbnak
számító vámpírjai pislogtak rájuk: Elina öccse, Olaf, az unokatestvérei, Jacob és Reint,
valamint Anneke, a másod-unokatestvére és a két szolgáló, Marieke és Morten. Dame
Elina közelebb intette a fiatal vámpírokat és Hindriket.
– Mivel már úgyis elcsíptetek jó pár mondatot, halljátok hát az egész történetet.
Dame Elina elmesélte a Genfi-tónál tartott titkos találkozót, és az írországi druida által
eléjük tárt javaslatot. Alisa feje már zúgott.
 Gőzvasúttal Rómába utazna és egy egész évig a Nosferas családnál élne.
Megtanulna védekezni a templommágia és más varázslatok ellen. Ráadásul megtanulná
az ország nyelvét, és megismerkedne az ott élő emberek történelmével. És ez még nem
minden! Megismerkedne a többi klán fiatal vámpírjával: a Lycana Írországból, a Dracas
Bécsből, a Vyrad Londonból és a Pyras Párizsból. Rengeteg történetet hallott már ezekről
az alattomos és gonosz családokról, akikkel a Vamalia klán már több évszázada harcban
áll. És ezekkel a vámpírokkal kellene együtt tanulnia?
Tulajdonképpen undort vagy félelmet kellett volna éreznie, de helyette inkább örömteli
izgalom lepte el. Ő és a két fiú – nos, ez némi hátrányt jelentett, de majd csak lesz
valahogy – Rómába utazik, így végre megszabadulhat a nyomasztó unalomtól!
*
Az Örök Város felett kezdett beesteledni. Ismét egy langyos késő nyári éjszaka
ígérkezett. Remek alkalom egy sétára, egy színház– vagy operalátogatásra, vagy arra,
hogy az ember beüljön egy fehér asztalterítőkkel díszelgő kellemes vendéglőbe, illetve
megigyon egy pohár italt egy bárban. Az este előrehaladtával aztán az éjszakázó férfiak a
pompás palotáktól és templomoktól nem messzi szűk utcák házai elé gyűlnek. A hölgyek
kihívó ruhája – amely szinte nem is volt öltözéknek nevezhető – és az általában rikítóan
kifestett arcuk nyilvánvalóvá tette, hogy valójában miféle szórakozást is keresnek az erre
járó látogatók.
Az egyik ilyen lány egy sötét sarokban ácsorgott. Az idő könyörtelenül telt, ezért
türelmetlenül le-fel sétálgatott. A közeli bár ajtaján kiáradó fényárhoz érve újra és újra
láthatóvá vált különleges szépsége, tisztasága és az arcára kiülő ártatlansága, amelyet az
utca majd pillanatok alatt elrabol tőle. Ritka jelenség volt ezen a helyen és ebben az
időben. Természetesen nem volt véletlen, hogy itt tartózkodott. Kitapogatta a szoknyája
alatti tárcáját. Ennyi pénzért még sokkal különösebb megbízásokra is hajlandó lett volna!
A férfi, aki kiválasztotta és odaállította, odalépett hozzá egy zöldes folyadékkal teli
pohárral. – Igyál, nemsokára itt lesz. De nehogy elszalaszd nekem. Egy kecsegtető cél
lebeg a szeme előtt, ezért egészen biztosan nem akar majd itt lenni. A te dolgod, hogy
rávedd az ellenkezőjére!
A lány kiitta a poharat, majd visszaadta a férfinak. A keserű folyadék könnyeket csalt a
szemébe. Megrázta a fejét, hogy valahogy elűzze az egyre erősödő szédülést.
Remélhetőleg mindjárt megjön. Érezte, ahogy egyre nehezebbé vált a lába.
Ekkor meglátta a férfit. Semmi kétség. A megbízója szerint egészen biztosan felismeri a
járásáról, és valóban, még sosem látott ennyire kecsesen mozgó férfit. Mintha a cipője
hozzá sem ért volna a földhöz. A lány vett egy mély levegőt, és elé lépett.
– Elnézést, Signore!
*
 Erado gyors léptekkel suhant végig az utcákon. Előre örült ennek az estének, amelyet a
többi, többnyire az idegeire menő klán tagok nélkül tervezett eltölteni. Folyton ugyanaz a
tivornya, ugyanazok az arcok és ugyanazok a beszélgetések. Pedig annyi mindent nem
láttak még. Erado, a klán legfiatalabb tagja még a Napóleon és családja alatti időt is
megélte, a bukása utáni első, félénk lázadások mozzanatait, a titkos szövetségeket és az
ellenszövetségeket, a felkeléseket és a leverésüket – aztán Garibaldit, aki az egyesítés
érdekében végigmenetelte az országot néhány emberével. Olaszország tehát királyság volt,
az egyházi állam immár nem létezett. Helyette az egykori szárd-piemonti király, II. Viktor
Emánuel ült a római trónon, miközben IX. Piusz pápa durcásan visszahúzódott a Vatikán
megmaradt szánalmasan kis részébe. A franciák menedékjogot biztosítottak volna a
pápának, de ő elutasította, pedig a francia hajó még mindig ott cirkált a parttól nem
messze. Felettébb izgalmas évtizedek voltak, de a többieket csupán a dőzsölések és a
kísérletek érdekelték. Például, hogyan lehetne még ízletesebbé tenni a vért egy leheletnyi
nemes borral. Gyaloghintóba ülve átcipeltették magukat az árnyékaikkal a városon, mivel
úgy gondolták, hogy saját lábukon túl lassan haladnának.
Erado megrázta a fejét, hátha sikerül kiűznie a fejéből a többi klán tagot. Ez az éjszaka
csakis az övé volt, nem hagyta, hogy bármi is tönkretegye. Élvezve az illatokat és a
langyos esti szellőt, meglendítette elegáns botját, és már-már tánclépésben járta az utcákat.
Bő szabású kabátjába belekapott a szél. A legjobb férfiéveiben járó vámpír volt. Fekete
haja ápolt, csupán a halántékán mutatkozott néhány ezüstös tincs. Erősnek érezte magát,
előre örült az éjszaka kínálta élvezeteknek, amelyet egy bizonyos hölgy nyújtott neki a
szalonban: ének és tapintatos művészet, talán egy kis kártyajáték és egy kis érdekes
beszélgetés a politikáról, az operáról és olyan témákról, amelyek pillanatnyilag igencsak
feltüzelték a római kedélyeket. Bizonyára jól fog szórakozni. De csakis diszkréten!
Ugyanis még többször is szeretné felkeresni a szórakozóhelyet, és ezért semmiképpen sem
lenne jó egy véres botrány!
Egy fiatal lány lépett elé, amikor befordult egy keskeny utcába.
– Elnézést, Signore!
A férfinak nem kellett megkérdeznie, hogy mit szeretne, mivel a külseje egyből
egyértelművé tette. Erado megállt, és védekezően a magasba emelte a kezét. Erre most
igazán nem volt ideje. Aztán feltűnt neki, hogy a lány tiszta és ápolt volt. Ráadásul csinos
is. Látta, ahogy a nyakában pulzált a vér. Illata édes volt, ami csak jobban beindította a
vágyát. Talán nem baj, ha előbb csillapítja az étvágyát. Tisztán érezte a fiatal bőr illatát és
valami keserűt, amit pillanatnyilag nem tudott beazonosítani. Az este már elfogyasztott
néhány alkoholos italt, amelyek jelenleg ott keringtek a vérében, de ez nem
befolyásolhatta ennyire. Már hozzászokott. Akkor miért is ne? Elmosolyodott, és közelebb
lépett a lányhoz. – Signorina, nem megyünk be a mellettünk lévő udvarba? Itt túl világos
és forgalmas minden.
A lány fülig elvörösödve felkuncogott. Micsoda furcsa reakció egy utcalánytól,
gondolta a férfi, amikor átkarolta és bevezette a sötétbe. Még valamin elcsodálkozott. A
lányt aurához hasonló, vibráló feszültség vette körbe. A férfi elsimította a haját a nyakáról,
mire a lány kikukucskált a férfi mellett.
Rengeteg jel volt, ami könnyen megmenthette volna, hacsak egyetlen másodpercig
jobban figyel! Ám a dekadens családjával töltött esték teljesen elhomályosították az
érzékeit és megbénították a lelkét. Túlkésőn ismerte fel az igazságot. Belesétált a
csapdába.
Az első figyelmeztető jelzés a nő vérének szokatlan íze volt. Itt valami nagyon nem
stimmelt! Ám akkor már késő volt. A bénulás azonnal beállt. Noha észlelte a mögötte
zajló mozgást, a reakciója olyan lassú volt, mint egy emberé. Amikor végre megfordult,
tehetetlenül farkasszemet nézett az emberrel, aki két kézzel szorongatva a fegyverét a
magasba lendítette az ezüstösen csillogó pengét.
 UTAZÁS RÓMÁBA
– Te meg mit csinálsz? – kérdezte Tammo gyanakvóan és álmosan ücsörögve a tárva-
nyitva álló koporsójában.
Hindrik jókedvűen üdvözölte, miközben letette a földre a jobb és bal hónalja alól
kikandikáló ládákat. Körülbelül olyan hosszúak és szélesek voltak, mint a fiatal vámpírok
koporsói.
Annak ellenére, hogy külsőleg semmit sem változik, az ereje mintha egyre csak nőne,
gondolta Alisa, aki már felöltözött és feltűzte hosszú haját. Ma egy kék selyem-taft ruhát
viselt, amely egy csípőig érő, felül egy kis állógallérral zárt felsőrészből, egy keskeny,
földig érő fodros alsószoknyából és egy valamivel rövidebb redőzött felsőszoknyából állt,
amelyet hátul egy kis turnűr bővített ki.
– Sören, nézd meg. Hát nem csini a kacsa popsija? – gúnyolódott Tammo. Alisa
majdnem szétszakította a szoknyáját, amikor egy ugrással a fiú kócos Sörenyére vetette
magát. Megbotlott és bizonyára el is esett volna, ha Hindrik nem kapja el olyan
villámgyorsan. A két fiú gúnyosan nevetett. Alisa szikrázó szemet vetett rájuk.
– Miért kell ilyen idétlen ruhákban járnom, ha mozogni sem tudok bennük? És ezek a
cipők! – szólt a díszes cipősarokkal ellátott finom bőrcipőre bökve.
– Dame Elina elvárja, hogy jó benyomást tegyetek a többi családra.
– Aha, és úgy gondolja, hogy jobb benyomást teszek azzal, ha fejre állok a saját
szoknyámban…
– …mintha egy Gangeviertelből származó kikötőfiúhoz hasonlítanál – vágta rá Hindrik.
– Igen, nagyjából így gondolom én is. De nem fogsz fejre állni. Ha megfelelően
koncentrálsz, akkor szűk ruhában is átugorhatsz egyetlen ugrással egy szobát – fűzte
hozzá a férfi.
– Majd dolgozom rajta – mondta Alisa olyan méltóságteljesen, ahogy csak tudta.
Közben titokban elhatározta, hogy talárt, nadrágot és kényelmes cipőt is rejt majd a
Rómába utazó koporsójába. Sosem lehet tudni, mi vár rá.
Hindrik kiment és behozott egy harmadik koporsót is. Alisa csak most vette észre, hogy
ma ő is különösen csinosan öltözött fel. Egy egysoros narancssárga színű, magas gallérú
és szűk ujjú selyemfrakk volt rajta, valamint mellényt, sárga selyem térdnadrágot, fehér
nyakkötőt csipkezsabóval, fehér zoknit és fekete csatos cipőt viselt. Parókát ezúttal nem
húzott. Helyette egy selyemszalaggal összekötötte sötétszőke haját.
– A legújabb divat? – kérdezte Alisa, miután a feje búbjától a lábáig végigmustrálta.
– Igen, férfidivat… száz évvel ezelőtti – mondta Hindrik meghajolva, majd odafordult a
koporsókhoz.
 – Most már áruld el végre, hogy mit akarsz ezekkel a ládákkal? – türelmetlenkedett
Tammo közelebb lépve.
– Dame Elina arra kért benneteket, hogy amennyiben szeretnétek magatokkal vinni
néhány cókmókot Rómába, egy órán belül pakoljátok bele ezeket a ládákba. Mindannyian
válasszatok ki egyet, aztán feküdjetek vissza a koporsótokba. Majd később feljövök és
leviszem ezeket a lent váró kocsiba, ami aztán kifuvarozza őket a pályaudvarra.
– Egész úton a koporsókban kell dekkolnunk? – kiáltott lel Alisa. Hangja tele volt
csalódottsággal. Hindrik bólintott. – De akkor semmit sem látunk az utazásból. Azt hittem,
a vonat éjfélkor indul! Akkorra már koromsötét van!
– Így igaz, de nagyon sokáig tart az út. Majdnem két napig! Sokkal jobb, ha
rakományként szállíttatjuk magunkat.
– Te, Dame Elina és a többiek is, akik elkísérnek minket?
Hindrik bólintott. – Igen, mindannyian így utazunk majd. Reint és Anneke pedig kijön a
pályaudvarra ellenőrizni, hogy mindenkit megfelelően helyeztek-e el… és hogy senki se
zavarjon minket útközben.
A férfi az ajtóhoz sétált. – Ne pepecseljetek annyit! Időben kell indulnunk.
Alisa rögvest nekiállt pakolni. Elsőként az előző estéken begyűjtött újságjait, majd a
legfontosabb könyveit tette be: az Utazás a Föld középpontja felé és a Nyolcvan nap alatt
a Föld körül című regényeket Jules Vernétől, egy Edgar Allan Poe történeteit tartalmazó
kötetet, Mary Wollstonecraft Shelley Frankensteinjét, valamint Samuel Butler Erewhon
című könyvét. Habár ez a könyv tetszett neki a legkevésbé. Nem értette, hogy
gondolkodhatott valaki ennyire pesszimistán az emberek számos hihetetlen felfedezése és
találmánya ellenére.
– Te meg mitől vagy ennyire feldobódva? – dühöngött Alisa testvére keresztbe tett
karral ácsorogva az üres koporsó előtt. – Hiszen ott iskolába kell majd járnunk! Téged ez
cseppet sem érdekel? Én hallottam az embergyerekektől. Tudom, mit jelent. Magolás és
csendben ülés, botütések és sarokban állás. Onnantól lőttek a szabadságunknak! És te még
örülsz is neki? Néha azon tűnődöm, hogy van-e egyáltalán agyuk a nőknek.
Tammo a biztonság kedvéért visszahúzódott pár lépésnyire, de a nővére túlságosan is el
volt foglalva azzal, hogy egy nagy ruhahalmot és egy összekötözött, gyanúsan csörgő
csomagot tuszkoljon a koporsójába.
– Ez meg micsoda? – érdeklődött Tammo.
– Semmi közöd hozzá! – vágta rá a nővér, és gyorsan lecsapta a fedelet.
– Biztos megint valami használhatatlan emberizé – szólt Tammo megvetően és durcásan
felhúzva a száját.
– Ó, egészen biztosan nem lesz használhatatlan – válaszolta Alisa a koporsóját paskolva
a tenyerével. – Ebben száz százalékig biztos vagyok.
*
Egy férfi ácsorgott az éjszaka sötét leple alatt. A vasút alkalmazottait figyelte, ahogy
több hosszúkás koporsót is elhelyeztek a vagonokban. A faládák majdnem két méter
hosszúak voltak, és a munkások hangos nyögdécseléséből ítélve nem lehettek túlságosan
könnyűek. Egy férfi és egy nő felügyelte a munkálatokat. Mindketten divatos, de feltűnés
nélküli sötét ruhát viseltek. A peron gázlámpáitól meglehetősen messze álltak, ennek
ellenére feltűnt arcuk természetellenes sápadtsága, illetve az emberek testét körülvevő
meleg aura hiánya.
A férfi teljesen mozdulatlanul állt, sőt még pislogni sem pislogott a dolgozók fürkészése
közben. Csak egyszer igazította meg hosszú fekete körgallérját, amikor egy pillanatra
felcsillant a kezén egy gyűrű. Egy smaragdzöld szemű aranygyíkot ábrázolt. Aztán ismét
eltűnt a sötétben.
Egy kék egyenruhában lévő kalauz odalépett a vagon mellett álló két idegen mellé, és
beszédbe elegyedett velük. Aranygombjai csak úgy csillogtak a lámpások fényében.
Gyorsan rájuk bólintott, majd becsukta a súlyos vasajtót. Az alkalmazottak elmentek a
délnek induló vagonok csomagjaiért. A nő rátette a tenyerét a vasajtóra, majd lehajtotta a
fejét, és lehunyta a szemét, mintha csak kommunikált volna valakivel. Szeme szédítően
kék volt. Az ismeretlen tulajdonképpen túl messze volt ahhoz, hogy ezt megállapítsa,
mégis pontosan tudta. Amikor a nő ismét kinyitotta a szemét, tekintete arra a kocsiszínre
tévedt, ahol a férfi immár két órája álldogált. Kísérője odafordult hozzá, és mondott neki
valamit. A nő egy darabig még a sötétbe meredt, aztán megvonva a vállát követte a kalauzt
és a kísérőjét a csarnokba.
A megfigyelő észrevétlen maradt. Látta, amint további vagonokat rendeztek el és
kapcsoltak össze. A munkások kerekes és létrás kocsikkal pakolták fel a zsákokat és a
ládákat. Végül megérkezett a mozdony, amit hozzákapcsoltak a vagonokhoz. Izzadó
férfiak pakolták be a szenet a szerkocsiba. A sötétben álló férfi megborzongott. Most
először kissé elbizonytalanodott. Egy villanás suhant végig a peronon, amint a fűtő
elkezdte lapátolni a szenet a tüzelőtérbe. A kazán sziszegni kezdett, a kerekek lassan
mozgásba lendültek. A vonat begurult a pályaudvar épülete elé, majd megvárta, míg az
utasok megmásztak a vaslépcsőket. Azután végre eljött az idő. Valahol egy harang éppen
éjfélt ütött, amikor a mozdonyvezető megrántott egy kötelet, amitől egy hangos sípjel járta
át az éjszakát. A két fűtő meggörbített háttal nekilátott a munkának, és egyre több szenet
lapátolva a kazánba alaposan beizzították a rendszert. A mozdonyvezető felfelé tartott
hüvelykujjal kihajolt az ablakon, mire a kalauz viszonozta a jelzését. Végül becsukódott
az utolsó ajtó is, és a vonat egy nagy rántással elindult. Hamar nekilendülve kisuhant a
pályaudvarról, és csak egy gőzfelhőt és némi kormot hagyott maga után, ami még jó ideig
lebegett az üres sínek felett. A távolból még tisztán hallatszott egy sípolás, majd ismét
éjszakai csend telepedett a pályaudvarra. Az idegen még megvárta, amíg a lámpások
kialudtak a peronon, aztán elhagyva a rejtekhelyét, átszelte a vasútállomást, és kilépett az
utcára. Úgy tűnt, céltalanul bolyong a városban. Arcát olykor-olykor megvilágította egy
gázlámpás fénye, és a cilinder karimája alól elővillantak a hegyes orrú arisztokratikus
vonásai. Meglehetősen nagydarab volt, de testét mégis majdnem teljesen betakarta a talár.
Egy figyelmes szemlélő bizonyára rögtön észrevette volna, hogy a férfinak nincsen
árnyéka. De rajta kívül egy teremtett lélek sem járt az utcákon.
*
A mozdony fülsiketítőén sípolt, majd mozgásba lendültek a kerekei. Alisa testén egy
vibrálás futott végig, ami később nem kifejezetten gyengéd rázkódássá alakult át. Kezét a
mellkasán pihentetve, szemét lehunyva feküdt hanyatt a koporsójában, de tökéletesen éber
volt. A kerekek egyre gyorsabban forogtak, és a rázkódás is kezdett lassan megszűnni.
Zúgással kísért szabályszerű ritmus volt érezhető, amit minden egyes sínhézagnál egy
dobveréshez hasonló hang kísért. Egy ideig csak erre a hangra koncentrált. – Rómába
utazunk, Rómába utazunk – suttogták a sínek, miközben minden egyes „Rómát” egy
kisebb szökkenéssel ünnepeltek. A szabályszerű zakatolásnak tulajdonképpen álmosítónak
kellett volna lennie, ám Alisa képtelen volt nyugton feküdni a benne munkálkodó és
bizsergető nyugtalanság miatt. Úgy érezte, nem kap levegőt. Ez természetesen badarság
volt, hiszen a vámpírok csupán megszokásból és nem kényszerűségből lélegeztek. Ettől
függetlenül bezárva érezte magát, és legszívesebben felfeszítette volna a láda fedelét.
Hindrik persze gondosan beszögelte. Alisa érezte, hogy a vonat egyre gyorsabban zakatol.
Most már egészen biztosan elhagyták a várost, és valahol a nyílt vidéken vonatoznak.
Megpróbálta elképzelni, hogyan repültek el mellettük a holdfény által megvilágított
mezők és erdők. Szívesen nézte volna a saját szemével. Beült volna az egyik kényelmes
fülkébe, kidugta volna a fejét az ablakon, hadd játszadozzon az esti szellő a hosszú
hajával. Ehelyett csak hallgathatta, érezhette és szaglászhatta, illetve találgathatta, hogy
éppen merre jártak.
Az éjszaka telt-múlt, a vonat néhányszor megállt egy-egy állomáson. Alisa hangokat
hallott. Egyes embereknek még a szagát is érezte, ha éppen a zárt vagonjuk mellett
haladtak el. A vonat folytatta az útját. Egy idő múlva aztán megállt. Vajon mikor indul
tovább? Az idő múlt, az éjszaka kezdett halványulni. Alisa érezte a nap közelségét. Teste
elnehezedett, nemsokára képtelen lett volna ébren tartani magát, hiszen meglepte volna a
vámpírok már jól ismert mély és halálhoz hasonló álma.
Amikor Alisa újra magához tért, a vonat ismét zakatolt. Ezúttal sokkal lassabban haladt,
sőt érezte, hogy hegynek felfelé kaptat. Képtelen volt tovább csillapítani a nyugtalanságát,
kíváncsisága még az éhségénél is nagyobb volt. Ráadásul borzasztóan vágyott már egy kis
mozgásra! Kitapogatta a koporsójába rejtett batyuját.
– Használhatatlan emberizé – mondta még Tammo korábban. Hát, pedig most igencsak
jól jön neki! Ujjaival végigsimította hideg fémfelületét a szerszámoknak, amelyeket egyik
éjszakai kóborlása során szerzett a Reiherwerftben. Egy kalapács, egy fogó, egy feszítőrúd
és egy széles ék. Ezzel sikerülni fog! Amilyen halkan csak tudta, nekilátott a szögeknek. A
szerszámok először mindig lecsúsztak, mivel képtelen volt felegyenesedni, és így csak
nehezen fért a szögekhez. Aztán sikerült annyi fát leszedni róluk, hogy egy kis résznél fel
tudta nyomni a tetőt. A feszítőrúddal kiemelte az utolsó szögeket a fából, és felnyitotta a
koporsó tetejét. Kellemes és friss éjszakai levegő simogatta. Alisa felült és körbenézett.
Mellette volt Tammo és Sören koporsója, illetve a három láda, amelyek a cuccaikat
tartalmazták. A kísérők koporsóit valamivel arrébb helyezték el. Alisa hallgatózni kezdett.
A kerekek zakatolásán és a mozdony sziszegésén kívül semmit sem hallott. Kimászott a
koporsóból és odasurrant a vagonajtóhoz. A széles tolóajtó zárva volt, és bizonyára még
egy retesszel is bebiztosították. A vagon elején lévő keskeny ajtót talán sikerül kinyitnia a
megfelelő szerszámmal! Visszasietett a koporsójához és kivett két vékony vasszöget a
batyujából.
– Alisa? Te vagy az? – hallotta Tammo tompa hangját a koporsóból. Alisa
mozdulatlanul állt a fiú fekvőhelye mellett. – Mit csinálsz? Válaszolj! Érzem, hogy itt
vagy!
– Igen, itt vagyok – felelte a lány halkan, körmével végigsimítva a fát. A fiú odabentről
kopogott.
– Hogy szabadultál ki? Én mozdulni sem tudok! A te koporsódat elfelejtették
beszögelni?
– Nem, nem felejtették el – válaszolta Alisa elfojtva a kuncogását. – Engem is
ugyanolyan alaposan beszögeltek, mint téged.
– Akkor meg hogy nyitottad ki?
– Azt nem mondom meg. De kapsz egy kis segítséget. Köze van ahhoz a bizonyos
emberizéhez, amit úgy leszóltál.
– Mi a terved?
– Először is kiderítem, hol vagyunk egyáltalán. Te meg maradj csöndben! Még
meghallanak a többiek.
– Akkor maradok csöndben, ha kiengedsz – fenyegetőzött Tammo.
– Felejtsd el! A koporsódban maradsz. Túl veszélyes idekint. Hogy képzeled? Én nem
vállalok felelősséget azért, hogy ide-oda rohangálj az utasok között vagy felmássz a tetőre.
Sosem bocsátanám meg, ha közben történne veled valami. Habár, részemről pontosan ezt
fogom tenni. Széllel szemben. Micsoda csábító dolog!
– Légy átkozott! – dühöngött Tammo ismét a koporsón dörömbölve.
– Aludj csak, öcskös, pihend ki magad. Szükséged lesz az erődre, ha elérjük a célunkat.
Alisa az ajkába harapott, nehogy felnevessen, majd odasietett a keskeny ajtóhoz.
Csupán néhány másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy kinyissa a zárat. A menetszél
vadul ráncigálni kezdte a csatoktól megszabadult haját. Kilépett a platóra, és felnézett a
tetőre. Egyetlenegy ugrás a korlátra, és máris megragadhatja a tető peremét. Micsoda
hatalmas egy vonat. Nem probléma – azaz nem lett volna probléma, ha a nadrágja és a
talárja lett volna rajta. Lenézett némileg összegyűrt ruhájára, és hangosan szitkozódni
kezdett. Még a lábát sem bírta úgy felemelni a korlátra, hogy a szoknyája ne szakadjon
szét.
Hirtelen felindulásból visszament a vagonba, kigombolta a felsőrésze gombjait,
kioldotta az akasztókat és a masnikat, majd a két hosszú szoknyával együtt kiszabadította
magát a ruhából. Figyelmetlenül odahajította a göncöt a koporsóra, amit aztán röviddel
utána a cipők követtek. Mezítláb és a lábszárközépig érő alsószoknyájában megmarkolta a
korlátot, és könnyűszerrel fellendítette magát a vagon tetejére.
Már a vagonok között is elég szeles volt, odafent pedig szabályos vihar csapott az
arcába. Ó, milyen káprázatos volt! Alisa megfordult és körbenézett. Először csak a
mellette tornyosuló fenyőkre lett figyelmes. A mozdony, maga mögött hagyva a törzseket,
felkínlódta magát egy hegyoldalon. Alisa törökülésbe helyezkedve döbbenten fürkészte a
tájat. A sínek egy égig érő, meredek sziklafal mellé vezették a vonatot. Az egyik
szakadékban egy vízesés csobogott. A túloldalon egy termékeny mezővel és néhány
tehénnel teli havasi legelő terült el. A hold kikandikált a felhők közül. Óriási hegycsúcsok
meredeztek az éjszakai égbolt felé. Hómezők és meredek sziklák váltogatták egymást. A
hó úgy ragyogott a holdfényben, mintha gyémántokkal lett volna kirakva. Alisa hangosan
felkiáltott a gyönyörű táj láttán. Sosem gondolta volna, hogy az Alpok csúcsai ennyire
magasak és gyönyörűek lehetnek! Még a levegőnek is egészen más illata volt, mint az
otthoni tengeri szellőnek. Hamburg szaga az árapállyal együtt változott: hol dohos és
tömény volt a rothadt haltól, hol pedig sós és friss illatot árasztott. Amikor nem fújt a szél,
akkor kéményfüstre, halolajra és kátrányra vagy az utcákban lévő gázlámpákra – és
természetesen a városban összezsúfolódott emberekre emlékeztetett.
Itt a hegyekben hűvös és tiszta volt a levegő. Alisa nedves sziklát, mohát és zuzmót
érzett az orrában. Egy közeli havasi legelő fűszeres növényillatba burkolta. A melegvérűek
közül csak teheneket és néhány kecskét érzett.
Fülsiketítő sípolás hatolt át az éjszakán. Alisa megfordult. Egy apró gőzfelhő hagyta el
a mozdonyt. Amikor végre felszállt és már nem zavarta a látását, a lány hirtelen felsikított.
Egy sziklafal száguldott egyenesen felé. Össze fogja zúzni! Aztán észrevette a fekete
kaput, amely alatt a mozdony is eltűnt. Alisa gondolkodás nélkül hasra vágta magát, a
hegy máris elnyelte. A forró gőz az arcába csapott, ettől megint úgy érezte, hogy
megfullad. A mozdonyvezető ismét sípolt egyet, ami bénító rikoltássá változva az alagút
falain, még percekkel később is ott visszhangzott a fülében. Aztán ismét a szabadban
zakatoltak. Alisa hangosan felsóhajtva felállt, majd hirtelen megdermedt. Érezte Hindrik
jelenlétét, mégsem fordult hátra. Habár az sem segített sokat, hogy nem vett róla tudomást.
Nem szívódott fel, hanem mellélépett és leguggolt, miközben kínosan ügyelt arra, nehogy
kormos legyen a nadrágja.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy visszabújj a koporsódba – szólt nyugodt hangon, amiből
képtelenség lett volna kikövetkeztetni pillanatnyi kedélyállapotát. Talán felbőszült? Igazán
dühös volt? Vagy csak vidám? Lehet, hogy ez utóbbi, hiszen amikor Alisa ránézett,
Hindrik felnevetett.
– Mi van? – kérdezte Alisa.
– Jó benyomást fogsz tenni, ha Rómába érünk!
– Miért? – a lány végignézett magán.
Alsószoknyája tele volt korommal, arca olyan volt, mint egy bányászé. Hindrik
végighúzta a mutatóujját az arcán, Alisa pedig hangosan felkacagott a koromfekete
ujjhegyét látva. – Jaj, ne, ebből baj lesz.
Hindrik bólintott. – Bizony. Na, lássuk, mit tehetünk ellene.
– Tammo árult be?
Hindrik megrázta a fejét. – Nem, nem volt rá szükség. Mi sem vagyunk süketek, tudod.
Dame Elina utasított arra, hogy hozzalak vissza. – Alisa a még koszosabb kezébe temetve
az arcát halkan felsóhajtott.
– Nem hinném, hogy nagyon mérges lenne. De most már gyere le innen.
Alisa durcásan felhúzta az ajkát. – Ne már! Nézz körbe. Hát nem gyönyörű? Miért kell
odalent dekkolnom a koporsóban? Még olyan hosszú az éjszaka… és már úgyis koszos
vagyok. Rosszabb már nem lehet.
Hindrik felsóhajtott. – Igen, az biztos. Egyébként igazad van. Tényleg lenyűgöző a
vidék. Még én sem láttam soha ennyire magas, hóval fedett csúcsokat.
Hindrik egy ideig hallgatott, mintha elfelejtette volna, hogy vissza akarta terelni a
vagonba. A vonattetőn egymás mellett állva kémlelték az egyre közeledő hágót.
– Ez a Brenner-hágó? – kérdezte Alisa.
A férfi bólintott. – Igen, ez az egyetlen olyan alpesi átjáró, amelyen vonat is képes
közlekedni. A Semmering fölötti új bécsi úton tucatnyi alagút van, az út pedig másfél
kilométerrel a csúcs alatt vezet. Valóságos technikai csoda! – Alisa döbbenten mustrálta a
mosolygó Hindriket. – Nem csak te érdeklődsz az emberiség új vívmányai iránt. De azért
be kell vallanom, az újságcikkeid sem kutyák.
Alisa bólintott. – Igen, ez igaz. Hiányozni is fognak Rómában a napi cikkek. Időközben
megtanultam angolul és franciául, de az olasz teljesen idegen.
– Hamar megtanulod, nem féltelek. Egyébként pedig nem hiszem, hogy a tanórák
mellett unatkozni fogsz.
 – Nagyon remélem – mondta Alisa olyan szomorúsággal a hangjában, hogy még az
idősebb vámpír is felnevetett.
– Na jó, most már gyere. Némileg rendbe kell hoznunk téged, nehogy aztán
barbároknak nézzenek minket Rómában.
Alisa grimaszolva követte a férfit a vagonba. Az alsószoknyáját csak Rómában fogják
tudni kimosni, de Hindrik legalább a kezéről és az arcáról lesikálta a kormot. Aztán
megfésülte és szépen feltűzte a lány haját.
– Hogy nézek ki? – kérdezte Alisa, miközben ismét azon sajnálkozott, hogy az
emberekkel ellentétben, ő bizony nem csodálhatta meg magát a tükörben. Pedig jócskán
megkönnyítette volna a hajával űzött esténkénti csatákat.
– Tűrhetően – felelte Hindrik, megcsipkedve a lány arcát. – És most nyomás a
koporsódba. Újra beszögelem, te pedig nagyon kérlek, ne használd még egyszer a
szerszámaidat.
– Majd meglátjuk – motyogta Alisa elfoglalva a helyét. Hindrik kérőn felé nyújtotta a
kezét. – Akkor el kell vennem tőled.
– Ne! – Alisa arcára kiült a félelem. – Ezt nem teheted!
– De még mennyire, hogy tehetem. Dame Elina széles hatókörű felhatalmazással
ruházott fel!
– Na jó, megígérem, hogy Rómáig nem használom a szerszámaimat – szólt Alisa,
gyorsan a párnája alá rejtve a kincseit. Hindrik, feladva a harcot, becsukta a fedelet, és
bevert néhány szöget. Aztán visszatért a saját koporsójához.
A vagonban nyugalom honolt. Alisa ismét a kerekek egyenletes ritmusát fülelte,
amelyek minden egyes ütemmel közelebb vitték Rómához.
 A DOMUS AUREA
A Róma feletti rózsaszínű égbolt egyre halványodott, majd mélyvörös tónusba váltott. A
tenger feletti horizont néhány pillanatra felragyogott, aztán az utolsó fények is kialudtak,
és az éjszaka sötét árnyat vetett az Örök Városra.
A fürdők romjai alatt lévő kőkamrákban még csend uralkodott. A nyugati szárnyban
kőkoporsók sorakoztak a falon. Egyeseket csak sima márványfelület fedett, másokat
művészi domborművek vagy aranyfeliratok díszítettek. Hirtelen csikorgó zaj törte meg a
csendet. Az egyik egyszerű koporsólemez lassan oldalra mozdult, míg támadt egy hézag.
Rövid, fehér, rágott körmű ujjak kandikáltak ki a szarkofág mélyéről, majd egyszer csak
mozdulatlanná váltak. Egy nyögés hallatszott és verődött vissza a kőfalakról. A kéz ekkor
megmarkolta és nagy lendülettel oldalra tolta a kőlemezt, hogy a szarkofágban lévő alak
fel tudjon ülni. Luciano elmormolt néhány olasz átkot, és mélyen belélegezte a majdnem
kétezer éves falból terjengő nedves levegőt. Most már a többi helyiségből is kapirgálások
és kövek súrlódása visszhangzott. Kezdetét vette egy újabb éjszaka.
Luciano jóízűen ásított, és kezével végigsimította a sündisznó tüskéihez hasonlóan
égnek álló fekete haját. Arca kerek, teste láthatóan jól táplált volt.
– Francesco, hol vagy? A fenébe, elegem van, hogy folyton egyedül kell tologatnom ezt
a nehéz kőlapot! Minek létezel egyáltalán, ha sosem vagy itt, amikor szükségem lenne
rád?
Semmi válasz, de valamivel távolabb hangok hallatszottak. Luciano kinyújtotta kissé
rövidre sikeredett nyakát, és fülelni kezdett. Talán máris megérkeztek a vendégek?
Időközben meg is feledkezett arról, hogy a kötelességét nem teljesítő szolgáján
dühöngjön. Szokatlanul fürgén mászott ki a koporsójából, és olyan erősen lökte meg a
kőlapot, hogy az némileg visszacsúszva, ferdén landolt a lábazaton. Majd Francesco
visszateszi később. Kit érdekel? Luciano megvonta a vállát, és gyorsan megigazgatta az
összegyűrődött ruháját: barna nadrágjához zöld szalonkabátot, alatta egy piros mintás
mellényt, nyakán pedig sárga kendőt viselt. Luciano a Nosferas család többi tagjához
hasonlóan imádta a rikító színeket – és folyton féktelen szomjjal küszködött! Mivel az
árnyéka nem volt a közelben, hogy kiszolgálhassa, így hát saját maga indult el az
aranymennyezetű szalonba, hogy némi állati vérrel csillapítsa az állkapcsában motoszkáló
elviselhetetlen érzést.
– Már megérkeztek a vendégek? – kérdezte az őt kiszolgáló, keménykötésű, ősz hajú
nőt. Szürke, ékszerek nélküli talárja rögtön nyilvánvalóvá tette, hogy a tisztátlanok közül
való.
Zita megrázta a fejét. – Nem, nem hallottam, hogy visszaérkezett volna az egyik hintó.
Még naplemente előtt befogták a lovakat, és közvetlenül az utolsó napsugár kihunyta után
útnak indultak.
 Egy csecsemőt tartó fiatal nő lépett oda hozzájuk.
Luciano ragyogó szemmel fürkészte. Mindenki kedvelte a vidám és csinos Raphaelát,
aki néhány éve segédkezett csak Zitának, és most már valószínűleg a mindig éhes
csecsemő etetésének feladatát is átvette. Melita, Conte Claudio unokatestvére szerezte
magának a kisbabát, miután oly sok éven keresztül nem sikerült teherbe esnie. Nos, úgy
tűnt, így öt év után megelégelte a folyamatos gondoskodást, mert egyre gyakrabban bízta
Raphaelára az elviselhetetlen bőgőmasinát.
Luciano váltott néhány humoros mondatot a szolgálóval, majd ismét Zitához fordult.
– Nem tudod, hol kószál már megint Francesco? – kérdezte Luciano. A fiú, amennyire
csak tudta, kihúzta magát, és hozzá igencsak komor arckifejezést vágott, hogy éreztesse a
szolgálója iránt érzett felháborodását. Zitára ez azonban semmilyen hatással nem volt. Ő
csak mosolyogva végigsimította a fiú szanaszéjjel álló frizuráját.
– Conte Claudio kérte meg, hogy menjen ki vele a pályaudvarra. Eleget ittál,
kedvesem?
Mielőtt Luciano válaszolhatott volna valamit, Chiara robbant be a szobába Leonardaval,
a szolgálónőjével a nyomában. Chiara ugyanolyan kerek arcú volt, mint unokatestvére,
Luciano, sőt meglehetősen gömbölyded női formákkal rendelkezett, noha a fiúhoz
hasonlóan még csak tizenhárom éves volt.
– Gyere, megérkeztek! – szólt türelmetlenül, elsimítva az arca elől egy
rakoncátlankodó, hosszú fekete tincset.
– Kik? A vendégek? – tudakolta Luciano, miközben zihálva követte a lányt.
– Nem, eddig csak Dracasékat láttam Bécsből. Egyszerűen… hihetetlenek! De nézd
meg a saját szemeddel – mondta a szemét forgatva, és röviden, idegesen felnevetett.
Luciano éppen meg akarta kérdezni, hogy pontosan mire is gondol, amikor odaértek a
nyolcszögletű terembe, ahol a vendégeket fogadták. Természetesen ott volt Conte Claudio,
a római család feje, illetve a férfi legfontosabb bizalmasai is, sőt Luciano néhány
Tiszteletre Méltót is látott, mint például Conte Giuseppét, azaz Claudio nagyapját, a volt
klán vezért. Lucianót azonban természetesen nem a saját családtagjai érdekelték. Chiara
olyan váratlanul torpant meg a fiú előtt, hogy majdnem beleszaladt. A lány keresztbe
vetette a karját a mellkasán, és elragadtatva sóhajtozott. Luciano odatolakodott mellé,
majd követve a tekintetét, végigmérte a Bécsből érkező, éppen Conte Claudio által
bőbeszédűen üdvözölt vendégeket. Igen, most már értette, hogy mire célzott Chiara.
Tényleg hihetetlenek! Mindannyian roppant magasak voltak, nemes vonású arcukhoz illett
a keskeny, egyenes orr. Valamennyien dús és sötétbarna hajjal büszkélkedtek, amelyet a
nők, művészi frizurákat alkotva feltűztek, a férfiak pedig drágakővel kirakott szalaggal
megkötve viselték vállig érő loboncukat a nyakuk mögött. Az értékes anyagból készült
ruhák teljesen befedték kifogástalan testüket. Egyáltalán nem úgy festettek, mint akik
idestova két napja egy koporsóba zárva utaztak Bécsből, átkelve az Alpokon, egészen
Rómáig. Nem, Luciano szerint inkább úgy néztek ki, mint akiket egy sereg szolgáló
cicomázott ki a hofburgi bálba. Luciano feltűnés nélkül leporolt egy foltot az összegyűrt
nadrágjáról.
Conte Claudio tiszteletteljesen üdvözölte, és kezet fogott a két legdíszesebb vendéggel,
akik kétségkívül Baron Maximilian és testvére, Antonia lehettek. Utána odaintett magához
két fiút és két lányt, akiket széles vigyorral az arcán köszöntött. Az egyik lány Luciano
szerint néhány evvel idősebb volt nála és Chiaránál, a másik viszont nem lehetett több
tizenkettőnél. Ekkor előrelépett az egyik fiú, és határozottan bemutatkozott Conte
Claudiónak.
– Franz Leopold – szólt kellemesen csengő hangon.
– Hát nem édes? – suttogta Chiara halk sóhajok közepette. – Még sosem láttam nála
szebbet. És a mozgása!
Luciano irigykedve igazat adott neki. A fiú ezután oldalt lépve utat engedett a mögötte
álló fiúnak.
– Idehívom – mondta Luciano, és elindult a Bécsből jött idegen vámpír felé.
Chiara jól fejlett keblére tette a kezét. – Szerintem már attól is elájulok, ha rám néz.
– Ne csináld már! Együtt fogunk vele járni az akadémiára. Gyere, ismerkedjünk össze
vele!
– Üdvözöllek, Franz Leopold, a nevem Luciano, ő pedig Chiara. Köszöntünk a…
Luciano hirtelen elhallgatott. A bécsi vámpír feléje fordult, és olyan undorral
méricskélte, amitől egyszerűen elállt a szava. Luciano féktelen késztetést érzett a
körömrágásra, majd arra az elhatározásra jutott, hogy ez csak tovább rontana a helyzetén!
Mintha szabályosan lebénította volna a másik tekintete. A kézfogásra készülő keze immár
görcsösen lapult a háta mögött, térde majdnem összecsuklott. Az idegen mosolyra nyitotta
szép ajkát, de Luciano nem tudta felmérni, hogy mennyi megvetés rejtőzött a mosolyában.
– Démonok ura, ti mindannyian ilyen kövérek és rondák vagytok? Gondolom, mást se
csináltok, csak zabáltok. Nem csoda, hogy már olyan régóta kihalt az Örök Város. Nem
értem, a tanács miért döntött úgy, hogy titeket megkímél a kihalástól. Vajon megéri a
fáradozást? – kérdezte a fiú körbenézve, majd ismét az addig mozdulatlanul álló
Lucianóhoz fordult. Fekete szeme mintha pengeként hatolt volna Luciano fejébe. Franz
Leopold arckifejezése talán még megvetőbbé változott – ha egyáltalán még lehetséges volt
a megvetést fokozni.
– Pokol ura, de szánalmas vagy! Rágd csak a körmödet, ha az megnyugtat! – mondta,
ezzel elfordult, és visszasétált a hasonlóan gőgös arroganciával megáldott családtagjaihoz.
Luciano még mindig kővé dermedve állt, amikor Chiara vigasztalóan a vállára tette a
kezét. – Honnan tudhatta? – kérdezte a nővérétől. A mellkasában egy síráshoz hasonló
érzés motoszkált… csakhogy nem tudott sírni.
– A körömrágást? – Chiara megvonta a vállát. – Nem tudhatta. Biztos csak kitalálta.
– Tényleg? – fordult körbe Luciano. – Hiszen még a kezemet sem látta. Akkor meg
honnan szedte?
– Na, vajon honnan? Biztos belelát mások gondolatába – válaszolta Chiara
elgondolkodva.
– Ebbe még belegondolni is szörnyű! – sóhajtott fel Luciano az arcára tapasztva a kezét.
– Akkor sehol sem vagyok biztonságban tőle.
– Pont a körömrágásra gondoltál az előbb? – Luciano bólintott anélkül, hogy levette
volna a kezét az arcáról.
Chiara szitkozódni kezdett. – Szépen vagyunk. Pedig én azt hittem, hogy a többi klánról
mesélt gonosz történetek csak túlzások. Elegem van! Nem akarok semmilyen kapcsolatot
velük! Gyere, Leonarda! – intett oda a szolgálónőjének, és kirobogott a teremből. Hangja
még a folyosóról is elérte Lucianót. – Hogy lehet valaki ennyire szép és undorító is
egyszerre!
Luciano szívesen követte volna, de Conte Claudio hangja feltartóztatta.
– Hová készülsz, Luciano? Maradj itt, a többi család is bármikor megérkezhet.
Luciano kelletlenül odaállt Maurizio mellé, aki egy évvel volt idősebb nála, és szintén
részt vesz majd az oktatáson.
– Szépen vagyunk – ismételte meg unokatestvére, Chiara szavait grimaszolva. – Tuti,
hogy ezekkel egy éjszakát sem bírok ki egy szobában! – Az örömteli várakozás, ami egy
órával ezelőtt szinte kiűzte Lucianót a szarkofágjából,seperc alatt elillant.
*
Alisa nem tudta, hogyan viselhetne el még egy percet a koporsójában. A vonat
megérkezett Rómába, és végre-valahára érezte, amint kipakolták és hintókra tették a
koporsókat. Hallotta a lovak fújtatását, érezte meleg vérük illatát, és ez eszébe juttatta,
hogy meglehetősen régen nem ivott már semmit. Nem is a szomjúság, hanem a folyamatos
feszültség volt az oka annak, hogy képtelen volt nyugton feküdni. Türelmetlenül
kopogtatta cipőjével a fafalat, miközben a kocsi le-fel ugrált az egyenetlen macskakő
burkolaton. Hangok és pazar új illatok tömkelege suhant el mellette. Egyszer csak
megálltak. A koporsókat ismét új helyre cipelték. Aztán végre meghallotta a szögek
kihúzásának várva várt hangját. Alisa addig izgett-mozgott a koporsójában, míg az ki nem
nyílt. Amikor a tetejét leemelték, elsőként Hindrik arcát pillantotta meg. A férfi
rámosolygott, és nyújtotta felé a kezét, hogy felsegítse.
– Végre megérkeztünk.
 – És megint én szabadulok ki utoljára – morogta Alisa, végigfürkészve a kőhelyiséget,
amelyben a többiek már csak rá vártak.
Hindrik felkacagott. – Pedig azt nem mondhatnám, hogy te töltötted a legtöbb időt a
koporsóban.
Alisa összeesküvően somolygott. – Dame Elina mondott valamit?
Hindrik megrázta a fejét. – Úgy tűnik, következmények nélkül marad a kis
kiruccanásod.
Alisa szívesen hozzáfűzött volna valamit, de hirtelen megérezte magán a családfő szúró
tekintetét. Így inkább hallgatott, majd gyorsan egymásra tette a két kezét, és leeresztett
fejjel csatlakozott a többiekhez. Dame Elina elővett egy fehér csipkekendőt a ridiküljéből,
és végighúzta Alisa nyakán. A magas növésű vámpír töprengve vizsgálgatta a kendőt.
Szája széle egyszerre reszketni kezdett. – Elképesztő, milyen kormos lesz az ember egy
ilyen vonatút alatt – Alisa motyogott valamit, majd határozottan megkönnyebbült, amikor
végre megérkezett a vendéglátó egyik szolgálója, hogy a fogadóterembe vezesse.
A kőhelyiség, amelyben a Vamalia klán lepakolta a koporsókat, egyszerű, nedves és
sötét volt, ezért Alisa nagyokat pislogott, amikor belépett a nyolcszögletű terembe. A
mennyezetet tartó oszlopokon lévő gyertyatartókban megszámlálhatatlan gyertya égett. A
színes oszlopokat lemezes arany díszítette. Különböző korszakokból származó szobrok és
egész szoborcsoportok sorakoztak a teremben. A teremből még öt helyiség nyílt,
amelyekben szintén pompás festmények díszelegtek. A középső szoba egy szökőkúttal
rendelkező nimfaion* volt. Alisa odabent könnyen maga elé képzelhette, honnan is kapta
a Domus Aurea – azaz Aranyház – a nevét.
– Dame Elina! Üdvözöljük önt és a Vamalia család tagjait!
– Conte Claudio.
Egy alacsony növésű, egérszürke hajkoszorújú vámpír hajolt Dame Elina keze fölé. A
vámpír még felegyenesedve is fél fejjel kisebb volt Dame Elinánál. Tömzsi testét lobogó
vörös talár takarta, amely csak úgy ragyogott a gyertyák fényében. Szóval ő volt a római
vámpírok, azaz a Nosferas család klán vezére. Alisa nem igazán emlékezett arra, hogyan
is képzelte maga elé. De biztosan nem így. Hosszú és hegyes körmeitől eltekintve inkább
kényelmesnek, mint veszélyesnek tűnt, de az is lehet, hogy csak tévedett. Úgy látszik, a
testesség családi vonás náluk, töprengett Alisa körbenézve. Tekintete megakadt az egyik
oszlop mellett ülő öreg vámpíron. Teste csontos volt, bőre majdnem szakadásig feszült a
halálfejhez hasonló arcán. Mintha nem is a Nosferas családhoz tartozott volna. Orrának
formája és szemének állása mindazonáltal olyan volt, mint Conte Claudióé. Az öreg
viszonozta Alisa tekintetét, és behajlította csontos ujjait. A lány hezitálva közelebb lépett.
– Hogy hívnak, gyermekem?
– Alisa, a Vamalia klánból – felelte udvariasan meghajolva.
 – És ilyenekben járnak manapság Hamburgban? – kérdezte az öreg, mutatóujjával a
turnűr ruhára bökve.
Alisa felsóhajtott és bólintott. – Igen, sajnos.
Az öreg kicsit előrébb hajolt. – Hát, nem tűnik túl kényelmesnek.
– Nem is az. Ön kicsoda?
– Giuseppe, Conte Giuseppe. Legalábbis az voltam egykor, mielőtt az unokám átvette a
helyem – magyarázta Conte Claudio felé bólintva. – Most már a Tiszteletre Méltókhoz
tartozom. Egy biztos, az alatt az egyszáz év alatt, amíg én vezettem a klánt, hatalmasak és
erősek voltunk.
Ekkor odasántikált egy másik Tiszteletre Méltó, és folytatta a mondatot. – Igen,
hatalmasak, erősek és függetlenek! Nem kellett mindenféle kompromisszumokat kötnünk
csak azért, hogy a többi klán érdekeit szolgáljuk – szólt keserűen. – Hogy ezt is meg
kellett élnem!
Alisa nem tudta, mit válaszoljon. Szerencsére Dame Elina éppen akkor szólította, ezért
sietve meghajolt és visszaszaladt a többiekhez. Dame Elina bejelentette a továbbiakat.
– Már a párizsi, a bécsi és a londoni küldöttségek is megérkeztek. Hozzánk hasonlóan
ők is vonattal utaztak. Az Írországból jövő Lycana klán tagjait szállító hajó érkezését még
nem jelezték. Valószínűleg viharba keveredtek. Ma éjjel már biztosan nem kötnek ki a
Civitavecchia kikötőjében.
Alisa egy halk női hangot hallott a háta mögött. – Csak nem fogják azt az… – a hang
tulajdonosa habozott, majd így folytatta – …öreg nőt is elhozni?
– Én bármit kinézek belőlük – felelte egy férfi. – Hiszen még Chillonba is
bemerészkedett.
Alisa megfordult, de egyiküket sem látta, mivel az egyik szoborcsoport mögött álltak.
Mindenesetre németül beszéltek, méghozzá déli akcentussal.
– Az lenne a legjobb, ha a hajó elsüllyedne, és sosem érné el a célját – mondta a nő.
– Csend legyen! Azt nem tudom megtiltani, hogy mit gondolj, de legalább ne a többiek
előtt beszélj róla!
Egy sötét hajú, lobogó szoknyát viselő karcsú nő viharzott ki a teremből, majd egy
hasonló testalkatú férfi is követte.
Alisa ismét Dame Elinára próbált koncentrálni. Az aranymennyezetű teremben
csillapíthatják a szomjukat, majd a Domus Aurea megtekintése után mindenki megnézheti
a hálókamráját. Alisa figyelmét már megint elvonta valami. Most egy alakot kémlelt. A
középkorú és jelentéktelen vámpír bizonyára nem terelte volna el a figyelmét, ha teljesen
normálisan lépett volna be a terembe. Felettébb különös volt, ahogy először kikukucskált
az egyik oszlop mögül, és csak utána settenkedett végig a fal mentén. Alisának a lábán és
a ruhaujján lévő koszos és szakadt ruhája is szemet szúrt. Mintha valaki üldözte volna,
legalábbis ezt tükrözte a termen végigpásztázó tekintete. Amint Conte Claudio elfordult a
vendégeitől, a titokzatos idegen odaosont hozzá. Alisa feltűnés nélkül közelebb lépett és
vadul hegyezte a fülét.
– Eltűnt – lihegte az újonnan érkezett. – Múlt éjjel követtem, ahogy kérte, aztán
elküldött vásárolni. Mire visszajöttem, már nyoma veszett. Egészen napfelkeltéig kutattam
utána, de nem találtam meg. Így hát nem maradt más választásom, mint egy pincében
meghúzni magam napközben. Nem tudom, mit tegyek. Mintha a föld nyelte volna el!
Conte Claudio nem igazán figyelt oda rá, de az is lehet, hogy egyszerűen nem érdekelte
a történet. – Kiről beszélsz? – kérdezte kelletlenül, és közben az éppen a terembe belépő
csoportot fürkészte.
– Eradóról, Oheim Eradóról.
Conte Claudio ezt hallva rögtön a férfira kapta a fejét. Különös szikra izzott a
szemében. – Eradónak nyoma veszett? – A férfi bólintott. Alisa határozottan érezte a
kétségbeesését. – És már nincs semmi remény? – kérdezte Conte Claudio.
A jelentéktelen emberke megvonta a vállát. – Elindulhatok még egyszer. Csak el
akartam mondani az eddigi eredményt. Szedjek össze egy kutatócsapatot? A legtöbb
tisztátlan éppen úton van a gyaloghintókkal. Operába vitték a Tiszteletre Méltókat.
Conte Claudio hezitált. Tekintete az öreg Giuseppére vándorolt, aki olyan egyenesen
ücsörgött a székében, mint egy gyertya. Vajon ilyen távolságból is hallotta a beszélgetést?
Alisa érezte, amint valaki megrángatta a ruhaujját.
– Na, gyere már! – szólt az öccse türelmetlenül. – Végre kapunk vért. Már annyira éhes
vagyok, hogy még egy patkányra is rávetném magam! – Alisa ezzel sikeresen lemaradt a
Conte döntéséről! Az ismeretlen vámpír máris meghajolt és elsietett.
– Tammo, te vagy a leglehetetlenebb alak, akit valaha is a hátán hordott a föld! –
sziszegte a nővére.
Tammo sértődötten elfordult és kitrappolt a teremből. Alisa olyan gyorsan követte,
amennyire a ruhája engedte. Amint lesz rá alkalma, kicseréli valami praktikusabbra!
Mindenesetre rengeteg olyan dolog volt, amin töprenghetett, pedig csak alig több mint egy
órája tartózkodott a Domus Aureában. A Rómában eltöltendő év sokkal érdekesebbnek
ígérkezett, mint gondolta!
*
Az étkezés után egy Lorenzo nevű vámpír vezette őket körbe a Domus Aurea területén.
A vámpír Conte Claudio másod-unokatestvére volt, és körülbelül feleannyi idős és
feleannyira testes, mint a rokona. Ennek ellenére ugyanolyan lassan bicegett, akárcsak a
családfő. A római császárról, Néróról beszélt, akinek uralma alatt, i. sz. 64-ben egy
tűzvész tönkretette Róma néhány lakónegyedét. A császár a Palatínus, a Celio és az
Oppius dombjait, illetve az általuk körbezárt völgyet szemelte ki minden idők legnagyobb
palotájának a megépítésére – természetesen a személyzetéhez és a hatalmához illő
méretben! Egy valóságos paradicsom, kerti pavilonokkal és parkokkal, mesterséges tóval
és egzotikus állatok kertjével.
– Néró tava ott terült el, ahol ma a Colosseum áll. A Domus Aurea csupán a palota
keleti része volt, nem szolgált a császár és a hitvese lakóhelyéül – magyarázta Lorenzo,
miközben egyik kőteremből a másikba vezette őket. – Ide hívta meg a fontos vendégeket
egy meglepetésekkel, például a mennyezetről lecsüngő rózsákkal teli zenés-táncos
mulatságra. – Lorenzo mesélt a díszes fal- és mennyezetfreskókról, az antik
mondavilágról, a fantasztikus környezetről, a szobrokról és a csodálatos vízi játékokról, az
elforgatható mennyezetekről és a mesterséges égboltokról.
Alisa hamar rájött, hogy a régi császári idők csillogása ma már csak a család számára
fontos termekben és szobákban maradt fenn: főként a keleti szárnyban, a nyolcszögletű
terem körüli helyiségekben, valamint az udvar körül, ahol feltehetőleg a Tiszteletre
Méltók laktak. Az aranymennyezetű szalon is pompásan festett. Alisa szerint Conte
Claudio és néhány tekintélyes családtag még a kriptáját is meglehetősen fényűzően
rendezte be. Ezeket a helyiségeket mindenesetre nem nézhették meg.
A fiatal vámpírok és főként a nyugati szárnyban lakó szolgálók hálókamrái ezzel
ellentétben hűvösek és nedvesek voltak. Noha még látszott valami a falak eredeti
festéséből, de senki sem vette a fáradságot, hogy eltüntesse a majdnem kétezer év
nyomait. A lecsordogáló víz fehér mészkőnyomot hagyott maga után, a mennyezet és a
falak vakolata pedig sok helyen lemállott. Az idő vasfoga csupán a hálósan rakott téglákon
nem fogott. Amíg a keleti szárny reprezentációs termei tékozló tündöklésben ragyogtak,
addig itt még megvilágítás is alig volt. Szerencsére nem is volt szükségük fényre ahhoz,
hogy a sötétben tájékozódjanak. Alisa megpróbált ismét Lorenzo hangjára koncentrálni.
– Néró halála után követői megpróbáltak minden rá emlékeztető dolgot
megsemmisíteni. Megszüntették az óriási tavat, és a helyére megépítették a nép számára
az első amfiteátrumot, azaz a Colosseumot. A palotát lebontották.
– Kivéve a Domus Aureát. Ezt miért hagyták meg? – kérdezte Sören.
A vezetőjük mosolygott. – Biztos érzitek, hogy a föld alatt, pontosabban mondva, az
Oppius-dombban vagyunk. Ezért olyan hűvös és nedves. Mindezt Traianus császárnak
köszönhetjük, ugyanis ő akart fürdőt csinálni az Aranyház alapjából. Ezért maradt
sértetlen. Traianus hosszú galériákat építtetett, hogy megtámassza a dombra épült
építményeket, a nyitott árkádokat befalaztatta, a nagyobb udvarokat pedig betemettette.
Az aranytermek végleges feledésbe merültek a földből és kövekből álló sírjukban. Később
a fürdők lerombolása után sem sejtette senki, hogy mi rejlik e mesterséges domb alatt.
Pont ideális hely a családunknak! Idővel aztán igényeinkhez és vágyainkhoz igazítottuk.
Majdnem reggel lett, mire Lorenzo befejezte az idegenvezetést. Néhány római klán
vezér éppen ekkor tért haza az éjszakai kiruccanásából. Öreg és fiatal vámpírok másztak
ki a hintókból, hogy aztán lustán a hálóhelyükhöz cammogjanak. A hintókat cipelő,
szürkébe öltözött szolgálók ide-oda surranó patkányoknak tűntek színes talárjuk mellett.
Amikor végre kiürült az udvar, Lorenzo a nyugati szárny déli oldalán sorakozó
kőkamrákhoz kísérte a vendégeket.
– Ez a Macskabagoly terem – magyarázta a mennyezeten lévő festményre mutatva. –
Itt, vagy a régi udvarkerten keresztülfutó galériákban tartózkodhatnak a tanulók, ha éppen
nincsen órájuk. A jobb oldali kamrákban a fiúk, a bal oldaliakban a lányok alszanak. A
szolgálóitok a mi tisztátlanjainkkal lesznek együtt elszállásolva. Most pedig feküdjetek be
a koporsóitokba. Ma este kezdünk.
Marieke, akit Dame Elina jelölt ki Hindrikkel együtt a fiatal vámpírok kísérőjének,
követte Alisát a másik terembe. Négy nehéz szarkofág állt az egyik fal mellett. Egy másik
mellett Alisa rátalált a saját koporsójára és a cuccaival teli ládára.
– Ezekben kell aludnunk? – kérdezte, majd megpróbálta elhúzni a tetejét, de az egy
tapodtat sem mozdult. – Inkább a sajátomat akarom.
Mariekéről egy fekete hajú és – Alisával ellentétben – igencsak nőies alakú lányra kapta
a tekintetét, aki kinyújtott kézzel közeledett felé.
– Légy üdvözölve! – szólt régi vámpírnyelven. – Te az új Német Birodalomból való
vagy, ugye? Nem beszélek németül. Túl bonyolult nyelv. Hogy bírjátok egyáltalán kiejteni
azokat a hangokat? Egyébként Chiarának hívnak.
– Én is üdvözöllek. Te Nosferas vagy, azt látom. A nevem Alisa, ő pedig Marieke.
Kezet fogtak. Amikor Marieke is odalépett hozzá, Chiara kissé hátrébb húzódott, és a
háta mögé rejtette a kezét. – Ő nem árnyék?
Alisa értetlenül bámulta a lányt. – Árnyék?
– Hát, egy tisztátlan, egy cseléd, aki mindig követ és engedelmeskedik. Mindenkinek
van egy, nem? Az én árnyékomat Leonardának hívják, tizenhárom volt, mint én, amikor
megharapták. Ez öt évvel ezelőtt történt. Azóta csak engem szolgál.
Alisa ránézett a szürke ruhás lányra, aki leszegett fejjel állt a fal mellett. – Tudod,
nálunk ez kicsit másképp van – kezdett bele óvatosan. – Marieke és Hindrik szolgáló, és
kísérőként jöttek velünk, habár attól tartok, azt kell tennünk, amit mondanak. Elvégre a
biztonságunkért felelnek, és sokkal több tapasztalatuk van, mint nekünk.
Chiara döbbenten nézett maga elé, miközben értetlenül rázta a fejét. – Ez tényleg
különös. Nem féltek, hogy magukhoz ragadják az uralmat, ha ennyi szabadságot engedtek
nekik?
 Alisa megvonta a vállát. – Miért tennék? Mi mindannyian együtt élünk, és Dame Elina
a bölcs vezetőnk.
Ebben a pillanatban egy szigorú külsejű női vámpír lépett be a kamrába, maga előtt
tolva egy lányt, akit Joanneként mutatott be a párizsi Pyras klánból. Joanne széles arcú,
erőteljes lány volt. Sötét haját két, rendezetlenül fonott copfban hordta. Ruhája durva
anyagból készült, és már több helyen is meg volt foltozva. Két foghíj látszott a szájában,
amikor rámosolygott a többiekre.
– Mindjárt felkel a nap. Várnak a koporsóitok – szólt a vámpír, majd egy erős lökéssel
arrébb tolta az egyik kőlapot. Odaintette Joannét, aki egyetlen mozdulattal beleugrott,
hanyatt feküdt, és keresztbe fonta a mellkasán a kezét. Gyorsan rázárták a fedelet. A
karcsú Leonarda máris kinyitotta Chiara hálóhelyét. Marieke pedig besegítette Alisát a
Chiara melletti koporsóba.
– De én inkább a saját koporsómban szeretnék aludni – tiltakozott Alisa. – Innen nem
tudok kiszállni, ha akarok, és meg kell várnom, míg valaki kinyitja a tetejét!
– Talán pontosan ezt akarta a kitalálója – vágta rá Marieke, majd ráhúzta a fedőt. –
Türelem, fiatal vámpírok, nemsokára olyan erősek lesztek, hogy egyedül is könnyedén
elbántok egy ilyen kőlappal.
– Pihenjetek, gyerekek. Este találkozunk. Ó, igen, sok dolgunk lesz még egymással! –
mondta a szigorú Dame Elina, majd léptei egyre távolodtak, az ajtó bezárult, és csend
ereszkedett a helyiségre.
 EGY KIS ELŐADÁS
Alisa már türelmetlenül várt, amikor Marieke este végre elhúzta a fedelet a feje fölül.
Annyira ficánkolt, hogy a szolgálójának háromszor is figyelmeztetnie kellett, mire sikerült
tűrhetően befonnia és feltűznie a haját. Gondosan kikefélte a ruháját és fellazította a
szoknya ráncait, mielőtt engedélyezte védencének, hogy belépjen az aranymennyezetű
szalonba, ahol a többi fiatal vámpír már felsorakozott a lakomához. Időközben Leonarda
is befejezte Chiara öltöztetését, miközben Joanne még arra sem volt hajlandó, hogy frissen
befonja a copfját. Együtt indultak el. Tammo és Sören már rég ott voltak, amikor ők
beléptek a terembe. A kamrájukban lévő negyedik koporsó este is üres volt. A szalonban
azonban további négy vámpírlányt láttak. Chiara odahajolt hozzájuk.
– A két vörös hajú Ireen és Rowena Londonból. Többet nem tudok róluk. Eddig alig
beszéltünk többet három szónál.
– És az a nagydarab srác mellettük? – kérdezte Alisa. Tetszett neki a fiú. Jó felépítésű
volt, mozgása nyugodtnak és megfontoltnak tűnt. Szőke haja vörösréz színű volt a lámpa
fényében. Vonásai nemesek, már-már férfiasak voltak. Legalább három évvel idősebb volt
nála.
– Ő Malcolm – felelte Chiara. – Tizenhat éves, valószínűleg ránk sem hederít majd! –
Alisa némán igazat adott neki. Kérdezni akart még valamit a londoniakkal kapcsolatban,
de Chiara két másik lányra bökve máris folytatta a magyarázatot.
– Nézzétek azt a két sötét szépséget Bécsből! Gyönyörűek, mégis a legrosszabb fajtából
való démonok. Óvakodjatok tőlük! Egyelőre még nem volt sok közöm hozzájuk, de az a
kevés is elég volt ahhoz, hogy ne akarjak velük egy helyiségben aludni. Azt hiszem, a
fiatalabbat Marie Luise-nak, az idősebbet Anna Christinának hívják.
– A fiatalabbik valóban rendkívüli szépség! – ismerte be Alisa.
– Igen – szólt Chiara kelletlenül. – Látnod kéne a bátyjukat is! Franz Leopold. Micsoda
egy undok alak!
Alisa kérdőn a magasba vonta a szemöldökét Chiara hangos sóhajtását hallva. Követte a
lány tekintetét, és habár figyelmeztették, mégis különös izgalom fogta el, amikor meglátta
a terem közepén a lámpák fényében ácsorgó vámpírt. Arckifejezése merev volt, csupán
sötét szemgolyója fürkészte figyelmesen a helyiséget. Alisa egy aprót sóhajtott.
Chiara egyetértően bólogatott. – Bizony, de ne hagyd, hogy megtévesszen a külseje, sőt
lehetőleg ne is szólj hozzá. Tegnap igencsak megsértette az unokatestvéremet, Lucianót.
Rosszindulatú és gonosz!
Franz Leopold ebben a pillanatban fordult oda hozzájuk. Chiara lesütötte a szemét.
Nem is értem, hogy lehet valaki ennyire szép kívül, és ennyire szörnyeteg belül, ahogy
azt Chiara állítja, gondolta Alisa egy tompa nyomást érezve a fejében. Franz Leopold
arcán széles, de egészen biztosan nem kedves mosoly jelent meg.
Nem? Pedig lehet, hogy még rosszabb vagyok, mint mondja! Másfelől, egy patkány
egyáltalán képes lenne megsérteni egy sast? A sas jóval fölötte áll, nem süllyed le egy
mocsárbéli féreg szintjére.
A fiú olvasni tudott a gondolatai között! Ez felettébb nyugtalanító volt. Remélhetőleg
létezett valamilyen megoldás a megállítására.
Természetesen létezik. De attól tartok, hogy ennek művészetét csak az igazán hatalmas
családok képesek uralni. Sajna a tiétek nem tartozik közéjük.
Alisa feje egyre erősebben zúgott. Franz Leopold láthatóan élvezte a lány szorongását.
Alisa dühe csak nőtt. Legszívesebben nekiment volna ennek az arrogáns majomnak.
Hirtelen azt a képet látta maga előtt, amint megbotlik a saját szoknyájában, és arccal a fiú
lába előtti mocsokba pottyan.
Tessék csak. A vámpír sötét szeme csak úgy ragyogott. Talán megigézte és elküldte a
képet? Alisa tudta jól, hogy a hatalmas lelki képességekkel megáldott vámpírok egyetlen
pislogással megbénították vagy tehetetlen szolgákká változtatták áldozataikat. Azt azért
nem gondolta, hogy Franz Leopold ekkora mester lenne. Nem lehetett idősebb nála!
Megpróbálta elnyomni a dühét, ezért összeszedve minden akaratát, egy bizonytalan,
másokra irigy kölyköt képzelt maga elé. Alisa rámosolygott, majd elégedetten figyelte,
amint a fiú összerezzen és egy pillanatra eltűnik az arcán lévő gőgös kifejezés. Sajnos
seperc alatt összeszedte magát. A vámpír közelebb lépett hozzá, és Alisa határozottan
érezte, amint egyre mélyebbre fúrta magát a gondolataiba. Pontosan tudta, hogy mit
keresett: gyengeséget és szorongást, amelyekbe belekapaszkodhat és amelyekkel a
sarokba szoríthatja.
– Hagyd abba! – sziszegte Alisa.
– Miért hagyjam abba, ha egyszer annyira élvezem?
– Mert bántani foglak!
– Micsoda? – a fiú egy másodperc erejéig döbbenten fürkészte, majd hangosan
felnevetett. – Na, arra kíváncsi vagyok!
– Lehetsz is! – fenyegette a lány, majd felpattant a helyéről és kiviharzott a teremből.
Inkább lemondott a vér-ivásról, csak ne kelljen tovább elviselnie a jelenlétét.
A hálóhelyiségbe érve kinyitotta az utazóládája tetejét, és felforgatta az összes kincsét a
harc során még hasznosnak ígérkező tárgyakért. Bárcsak ne lenne ilyen kicsi ez a ridikül!
– Várj csak, Franz Leopold, még nem ismersz engem!– fenyegetőzött az üres
helyiségben, majd elindult az udvarra, ahol már mindannyian összegyűltek a nagy lakoma
után.
Alisát különös kép fogadta, amikor kilépett az udvarra. Már majdnem minden tanuló és
kísérő felsorakozott, ahogy a Nosferas család legfontosabb tagjai is, de miközben a
családtagok szorosan körbevettek néhány letakart tárgyat, addig a vendégek egy nagy kört
alkotva, meglehetősen messze álltak a házigazdáktól. Pontosan úgy festettek, mintha
tartottak volna tőlük. Alisa döbbenten odalépett a testvéréhez, Tammóhoz, aki idegesen
rágcsálta a körmét.
– Mi van veled? – még be sem fejezte a kérdést, amikor ő is érezni kezdte. Valami
fájdalmas hatolt át a testén, és úgy érezte, menten felemészti. Alisa ijedten körbenézett.
Belépett az üres körbe, mire a fájdalom egyre erősödni kezdett. Mintha a lelke és a teste
szép lassan felőrlődött volna. Alisa ránézett a Dracas családra. Megkönnyebbülve látta,
hogy a bécsi klán egy sarokba tömörülve feszengett. Franz Leopold arcán nyoma sem volt
pökhendiségnek. Sőt még a párizsi Pyras klán durva vonású tagjait is kíntól eltorzult arc
jellemezte. Ezzel szemben a Londonból érkezett vendégek sikeresen tartották magukat.
Alisa figyelmesen végigmérte a négy angol diák közül a legidősebbet, aki már az
aranymennyezetű teremben is feltűnt neki. Malcolm arckifejezése is feszült volt, de
egyenesen állt, és meredten bámult előre. Férfiasnak és erősnek látszott.
Luciano és Chiara láthatóan nyugodt volt, noha a harmadik római diákkal, Maurizióval
együtt a lefedett tárgy közvetlen közelében álltak. Egy kövér fekete macska hangosan
nyávogva dörgölőzött Maurizio lábához. Az öreg Giuseppe valamivel hátrébb ücsörgött
egy párnázott fotelben, amelyet feltehetőleg a most mozdulatlanul mögötte álló,
úgynevezett árnyéka hozott ki neki a nagyteremből. Az öreg integetni kezdett csontos
ujjaival, mire Conte Claudio odalépett, és odahajolt hozzá. A vámpír bólintott nagyapja
kívánságát hallva, majd felegyenesedett, és besétált az udvar közepére. Tömzsi és vastag
ujjait vadul dörzsölgette a ma liláskékbe öltöztetett mellkasa előtt, és tekintetével
végigpásztázta az előtte felsorakozott társaságot.
– Üdvözlünk mindenkit a Domus Aureában! Lépjenek közelebb! – invitálta a
vendégeket, de senki sem mozdult. A Párizsból jött gyerekek mellett ácsorgó két
nagydarab férfi a fogát mutogatva sziszegett. Conte Claudio nevetve rájuk kacsintott.
– Mivel a nemrég Chillonban tartott gyűlésünkön sem a helyszínben, sem az
iskolaigazgató személyében nem tudtunk megegyezni, úgy határoztunk, hogy utódainkat
minden évben más családoknál oktatjuk, ezzel is alkalmazkodva speciális képességükhöz.
A sors úgy döntött, hogy az első iskolai év Rómában, az én utasításom alatt zajlik.
Baron Maximilian megvetően felhorkant, mire testvére hangosan így szólt. – Milyen
kár, hogy gyermekeink már az első évet így eltékozolják.
A római vámpír a sértés ellenére is szélesen mosolygott. – Eltékozolják? Ó, kedveseim,
ezt igazán sajnálom. Megkérhetném önöket, hogy lépjenek közelebb? Magukat illeti a
legjobb hely a kis előadásunk alatt! – A férfi várt egy darabig, de a Dracas család egy
tapodtat sem mozdult. A Conte megvonva a vállát a többiekhez fordult. – Nos, mit is
tanulhattok ti, fiatal vámpírok itt, nálunk?
 – Hogy hogyan zabáljuk magunkat halálra? – gúnyolódott Tammo olyan halkan, hogy
még a Conte sem hallotta meg. Nővére azonnal oldalba vágta.
– Olyasmit, amivel megsokszorozhatjátok az erőtöket, megnövelhetitek a hatalmatokat
és megfoszthatjátok ellenségeiteket a legveszélyesebb rontásuktól! – kiáltotta Conte
Claudio, színpadiasan a magasba emelve a karját.
– Akkor hát kezdjük!
Két szolgáló máris odalépett és lerántotta a leplet az udvarban álló legnagyobb tárgyról.
A kendő alatt egy négyszögletű kőtömb rejtőzött.
– Tyűha, ez nem semmi! – gúnyolódott Franz Leopold némi bizonytalansággal a
hangjában. A báró és a bárónő a fogait mutogatta. Valaki felsóhajtott.
– Ez valamiféle oltár? – kérdezte Dame Elina.
Conte Claudio ragyogó szemmel bólogatott. – Ó, igen, egy közeli templomból
származó felszentelt oltár. Két árnyékunk hozta el idáig.
– Azt akarja mondani, hogy a két tisztátlanja nem csak belépett abba a templomba,
hanem el is tulajdonított belőle egy felszentelt oltárt? – Dame Elina máskor oly higgadt
hangja kissé megbicsaklott.
A vámpírok hangos morajlásba kezdtek Conte Claudio igenlésére. – Bizony – felelte
büszkén és egy cseppnyi habozás nélkül, kezét a simára csiszolt kő felületén pihentetve.
– Ez biztos valami trükk – gyanakodott Tammo. – Erre nem lennének képesek!
– Fogalmam sincs – szólt Alisa. – Lehet, hogy mégis.
A sugdolózások elhallgatása után a Conte így folytatta. – Ez még csak a kezdet – ezzel
odaintette magához a szigorú külsejű vámpírnőt, akivel Alisa már előző nap találkozott a
hálókamrájában.
– A hölgy a nagyra becsült Professoressa Enrica, ő tanítja majd diákjainknak a római
történelmet és a korai keresztények történelmét. A korai történelem tanulmányozása révén
igazi mestere lett a templom ellen vívott harcoknak.
Signora Enrica odalépett az egyik, körülbelül térdéig érő tárgy mellé. Felemelte és
lehúzta róla a kendőt. A sustorgás immár nem akart abbamaradni.
– Egy feszület! – sóhajtottak fel egyesek. Baronesse Antonia megpróbált némi levegőt
legyezni az arcába, a bécsi diákok pedig sápadtabbnak tűntek, mint valaha. Alisa sem bírta
visszatartani a szuszogását, majd sajgó mellkasára tapasztotta a kezét. Feje mintha ezer
részecskére pattant volna. Kénytelen volt levenni róla a tekintetét.
– Ilyen nincs – nyögte a földön kuporgó Tammo. Sören is zavartnak tűnt, majd gyorsan
elbújt Hindrik háta mögé. Alisa ránézett Dame Elinára, aki még egyelőre tartotta magát,
de pontosan látszott, hogy mekkora erőfeszítésébe került.
 Signora Enrica már-már hanyagul feltette a feszületet az oltárra, és elővett egy kis
serleget. Aranyból és ezüstből készült és telis-tele volt drágakövekkel. Valószínűleg ezt is
egy templomból szerezték. A vámpírnő felemelte a serleget, majd úgy fordította, hogy egy
kis folyadék csepegjen belőle a bal tenyerére. Sziszegett és gőzölgött, de amikor
megmutatta a vendégeknek a kezét, teljesen sértetlen volt!
– Szenteltvíz! – a szó tiszteletteljesen szállt szájról szájra.
– Most már ismeritek a mestert. Most pedig hadd mutassam be a templomi erők
elhárításának mesterét: Professore Rugucciót.
Egy hatalmas termetű, elegáns estélyi öltönybe öltözött férfi lépett elő. Csillogó
lakkcipője minden egyes lépésnél hangosan csikorgott. Felrántotta az utolsó kendőt, és a
kezébe vett egy apró, kocka alakú, szintén művészi kidolgozású aranydobozkát. Kinyitotta
a tetejét, és elővett belőle egy színtelen, lapos valamit. Feltartotta a magasba, hogy
mindenki jól lássa, mire néhány vendég hangosan felkiáltott. – Egy ostya! – az udvaron
hatalmas pánik söpört végig.
– Ez egészen biztosan nem igazi ostya – kiáltotta el magát a Baronesse.
– Nem? – kérdezte Signor Ruguccio mély és zúgó hangon. – Nyugodtan
megvizsgálhatja közelről is – a Baronesse hangosan felsikított, és az arca elé kapta a
kezét, amikor a férfi közelebb lépett.
– Ó, szóval most már hisz nekem? Jól van – mondta, majd a közönség rémült tekintete
előtt a szájába tolta az ostyaszeletet.
Baronesse Antonia visító görcsöt kapott. Az izgalom csak akkor csökkent valamelyest,
miután Conte Claudio megparancsolta néhány árnyéknak, hogy végleg távolítsák el a
szent tárgyakat.
– Csendet kérek! – a Conte várt még pár másodpercet,míg minden vendég
megnyugodott, aztán így folytatta.– Nos, úgy vélem, sikerült eloszlatnunk az egyesekben
felmerülő kétségeket. A tanulóink előtt egy munkával teljes minden bizonnyal fájdalmas
év áll, de ha egyszer véget ér és nyáron újra visszatérnek a családjukhoz, akkor képesek
lesznek szembeszállni a templom hatalmával.
A vámpír végignézett a társaságon. Alisa követte a tekintetét. Kétséget és elutasítást
látott, de ugyanakkor lelkesedést és némi remény felcsillanását is érezte. Benne is
összevissza kavarogtak az érzelmek. Bárcsak lehetséges lenne! Ismerte jól azokat a
történeteket, amiket a Wandrahm szigeti fiatal vámpíroknak meséltek. Az évszázadok alatt
nem egy családtagját terítettek le vámpírvadászok. Keresztekkel, szenteltvízzel és ostyával
bekerítették, majd megsemmisítették őket az emberek. Most viszont megtanulhatna
védekezni ellene! Döbbenetes, hogy a Nosferasok éppen ide, egy olyan városba vetődtek,
amelyet még néhány éve a pápák császárként uraltak, és amelyben több száz templom is
volt.
 Conte Claudio befejezte a mondandóját, és a gyűlést berekesztve lehajtotta a fejét. –
Most pedig meghívok minden kedves vendéget egy éjszakai kiruccanásra Rómába.
Ismerjék meg a csodát és az édes specialitásainkat! – Figyelmesen nézte a kis csoportot,
akik szófogadóan követték a Nosferas családot az éjszaka folyamán szüntelenül őrzött
főkijárathoz. Csupán a fiatal vámpírok és néhány szolgáló maradt otthon.
– És most mihez kezdünk? – kérdezte Tammo Sörenre pislogva. Alisa nem is akarta
tudni, hogy őt is beleértette-e. Így hát inkább elindult egyedül, és gondolataiba merülve
végigjárta a kőkamrákat és a sötét galériákat.
Talán nem is annyira döbbenetes, hogy éppen a Rómában lévő vámpírok sajátították el
ezeket a különleges képességeket. A templom mindenható ereje bizonyára ezt
megkövetelte. Különben már réges-régen kihaltak volna.
Alisa megállt, hogy betájolja magát. Merre jár? Egyáltalán nem figyelte az utat.
Ráadásul senkit sem látott arrafelé. Bekukucskált néhány dohos helyiségbe, amelyekben
koporsók és szarkofágok sorakoztak. Mindegyik régi és megviselt volt. Biztosan a nyugati
szárny szélén lévő árnyékok kamrái lehettek. Sarkon fordult, hogy visszamenjen a
hálóhelyiségébe és végre elmélyedhessen az egyik könyvébe, amikor furcsa hangot hallott
a túloldalról. Mi ez? Mintha egy elfojtott nyögés lett volna. Aztán egy ütés. Felkapta a
szoknyáját, és befordult a hosszú járatba, amely északon az egész nyugati szárny mentén
végighúzódott. A szolgálók számára gyors és feltűnés nélküli összeköttetést jelentett a
Domus Aureával, valamint kissé távol tartotta a föld nyirkosságát a lakóhelyiségek
homlokfalától. Ismét nyögés, majd démoni kacaj törte meg a csendet. Alisa végigsétált a
járaton, míg egy fordulóhoz nem ért a szárny végén. Egy falon csüngő apró olajlámpa
zavaros fényében aztán megpillantott két alakot.
– Mi? Nem értelek – gúnyolódott egy hang, amelyet száz közül is felismert volna. Ezek
szerint Franz Leopold ismét a régi volt!
– Rúgd meg erősebben. Szeretne még egy kis port zabálni – kiáltotta egy másik,
ugyanazzal az osztrák akcentussal megáldott hang.
Alisa futásnak eredt, majd megcsúszva landolt a két fiú mellett. Csak ekkor vette észre
a harmadik alakot. A szokatlan frizura rögtön ismerős volt neki! Luciano arccal lefelé
feküdt a földön, Franz Leopold a hátán ácsorgott, miközben Karl Philipp cipőjét az áldozat
arcán pihentetve sarkallta az unokatestvérét. Hirtelen mindketten Alisára kapták a
tekintetüket.
– Ó, oda süss, a hamburgi csaj sem akar kimaradni a muriból! – kiáltott fel Karl Philipp
kárörvendően szikrázó szemmel. Alisa túlságosan is dühös ahhoz, hogy bármilyen
félelmet érezzen. Micsoda arrogáns alakok!
– Ó, igen, csapjunk egy jó kis murit – mondta a lány a ridiküljében keresgélve. –
Legközelebb kétszer is meggondoljátok, hogy bántsátok-e Lucianót.
 A két Dracas ördögien kacagott. Karl Philipp megpróbálta elkapni Alisát, de a lány a
karja alatt átsurranva egészen a sarokig húzódott. Hallotta, amint elszakad a szoknyája, de
nem érdekelte. Kezében egy ezüstös valamit szorongatott.
– Most megvagy! – kiáltott győzedelmesen az idősebb fiú. Franz Leopold szemében is
örömteli izgalom izzott. Alisa meg sem próbált válaszolni. Ránézett az olajlámpára, és
szorosan lehunyta a szemét. Kezét oldalra nyújtotta, és a lángok közé hajította az
ezüstgolyót. Hallotta a tűz sercegését, mire a vámpírok kínzó fájdalmak közepette
felsikoltottak. Az erős fény áthatolt a szemhéján, ezért Alisa pár másodpercig az arca elé
tartotta a kezét.
Amilyen gyorsan lángra lobbant a vakító fény, olyan gyorsan el is aludt, de a
magnézium hatása még meghökkentőbb volt, mint képzelte. Ellenfelei kezüket a szemükre
tapasztva, hangosan jajveszékelve támolyogtak összevissza a járatban. Alisa szívesen
megvizsgálta volna az állapot időtartamát, de inkább nem akart kartávolságra lenni tőlük,
amikor csökken a fájdalmuk és újra látni kezdenek. Helyette odarohant a még mindig
földön kuporgó Lucianóhoz, megfogta a karját és felsegítette.
– Mi volt ez? – kérdezte a fiú reszkető hangon.
– Majd később elmagyarázom. Gyerünk, menjünk! – vonszolta maga után Alisa.
– Ezt nem felejtem el! – ordította Franz Leopold, amikor elmentek mellettük. Alisa
megtorpant, és a fiú fülébe súgta. – Remélem is! Jegyezd meg jól, hogy megvédem
magam. És biztosíthatlak róla, nem ez az egyetlen meglepetés, amit tartogatok a
számodra! – Átbújt a fiú vakon tapogatózó keze alatt, majd Lucianóba karolva elsétált.
– Ezen végig, aztán balra – lihegte a fiú, miközben megpróbálta a legrövidebb úton
visszavezetni az udvarra. Hirtelen megtorpant, Alisa pedig végre eleresztette a karját.
– Minden rendben van? – tudakolta a lány.
Luciano bólintott, és letörölte poros arcát. – Köszönöm, ez nagyon bátor és ravasz tett
volt tőled.
Alisa legyintett egyet. – Ugyan már, szóra sem érdemes. Mi volt ez az egész?
– Meglestek odafent, aztán azt tették, amit ők csak „murinak” neveznek – válaszolta a
fiú grimaszolva.
– Csak úgy? Csak azért, mert te kerültél elsőként a kezük közé?
– Nem, nem nevezném magam véletlen áldozatnak.
– Mivel dühítetted fel őket ennyire?
Luciano kissé zavartnak tűnt. – Roppant kellemes volt látni, ahogy a Dracas família a
kis előadásunknak hála, levetkőzte fennhéjázó stílusát. Kihasználtam az alkalmat, hogy
kicsit megszorongassam Franz Leopoldot és az unokatestvérét.
 – Mit mondtál nekik? – kérdezte Alisa kíváncsian. Luciano megvonta a vállát. –
Biztosítottam őket arról, hogy felettébb élveztem a Baronesse előadását, majd közöltem,
hogy szívesen elmegyek a keresztemért, csak hogy még egyszer élvezhessem a visító
görcsét.
Alisa egy pillanatig csak bámult maga elé, majd hangosan felnevetett. – Fantasztikus!
Szerintem ne csodálkozz azon, hogy sajnálták tőled a kegyelemdöfést.
Luciano komolyan megrázta a fejét, szája rángatózni kezdett, majd csatlakozott Alisa
kuncogásához. – Dehogy, nem is csodálkozom. Csak képtelen voltam ellenállni a
kísértésnek! Végül minden jól sült el, hála a segítségednek. – a fiú a mellkasára téve a
kezét, komoly arccal meghajolt. – Az adósod vagyok, és ezt sosem felejtem el.
– Ugyan már, szívesen tettem. Egyébként pedig nekem is volt még egy elintézetlen
számlám Beképzelt urasággal.
Alisa ezzel elköszönt Lucianótól, és elindult a Macskabagoly terem felé. Éppen le akart
heveredni az egyik kényelmes fotelbe, amikor meghallotta Franz Leopold és az
unokatestvére hangját. Talán nem ártana még várnia egy kicsit, mielőtt újra összefut velük.
Szoknyáját a magasba kapva hangtalanul elsuhant.
Az udvar elérése előtt hangokat hallott az egyik vendégszobából, majd kíváncsiságától
vezérelve közelebb húzódott. Az orrhangot nem lehetett nem felismerni. Már megint az
egyik arrogáns Dracas! Lassan már tényleg kezdenek fárasztóak lenni. A lány már tovább
akart menni, amikor meghallotta a Baron szavait.
– Maga kerül engem! – szólt Baron Maximilian mérgesen. – Megtalálta már az elveszett
Oheimot, vagy nem? Elvégre elég tisztátlant küldött a nyomába.
– Igen, találtunk valamit… nem őt, de… valamit.
Baron Maximilian hangosan szívta be a levegőt. – Azt akarja mondani, hogy
megsemmisítették?
– Mondjuk úgy, hogy nem létezik többé. Előfordul az ilyen.
Alisa ijedtében a szájára tapasztotta a kezét. A Conte hangja semmilyen érzelemről nem
árulkodott.
– Ezek szerint nem ez az egyetlen eset? – csatlakozott a Baronesse hangja. – Maguk
szerint nem fontos közölni velünk, hogy egy vámpírvadász ólálkodik Rómában?
Elhangzott a félelmetes szó. Vámpírvadászok, akik mindenféle rontás elleni varázslattal
indulnak útnak, hogy felkutassák és örökre kiirtsák a vámpírokat.
A Conte hangja még mindig érzelemmentesen csengett. – Mindig is léteztek olyan
emberek, akik hittek, és olyanok is, akik nem hittek a vámpírokban. Ez olyan, mint az
emberek között terjengő járványok. Megjelennek és áldozatokat követelnek. Le kell
győzni őket. Ez még nem jelenti azt, hogy Erado egy támadás áldozata lett volna. A
maguk Tiszteletre Méltó öregei nem távoznak önként, ha elegük lett a jelenlétükből?
Egyesek korábban, mások később. Ezt először ki kell vizsgálnunk.
– Ez badarság! Ne terelje másra a szót! Maga megpróbál homokot szórni a szemünkbe!
Önként ment el? Az ő korában? Ez badarság! Biztosan támadás volt! Komolyan azt
gondolja, hogy magukra bízzuk a legféltettebb kincseinket, azaz az utolsó utódainkat,
amikor egy vámpírvadász szedi az áldozatait? – kérdezte a Baronesse már-már sikítva.
– Ne aggódjanak, gyermekeik biztonságban vannak nálunk – felelte Conte Claudio. –
Irányításunk alatt tartjuk a helyzetet.
– Ó, igazán? Szerintem csak nem akarnak lemondani a már megszerzett hatalomról.
Nem hiába kértem, hogy Bécsben legyen az akadémia. Mi a legjobb feltételeket
biztosítottuk volna az utódoknak!
Alisa már annak a tudatába is beleborzongott, hogy Franz Leopold családjának legyen
kiszolgáltatva. Csak azt ne!
– Ma este ismét a klán vezérek elé terjesztem a követeléseimet, és egy biztos, Claudio,
addig nem tágítok, míg a diákok útnak nem indulnak Bécsbe! – A szoknyák hangos
suhogásba kezdtek. Alisának még éppen sikerült időben besurrannia egy üres helyiségbe,
mielőtt a Baronesse hullámzó krinolinjával végigrobogott a folyosón.
Conte Claudio a fogait csikorgatta. – Az iskolaév itt a Domus Aureában kerül
megtartásra, ahogy azt Chillonban már eldöntöttük, utána a diákok Írországba utaznak. –
Alisa szabályosan érezte a római elnyomott dühét.
– Türelem. Még nem hangzott el az utolsó szó ebben a témában – mondta a Baron.
Majd testvérét követve, magára hagyta Conte Claudiót. Alisa hallotta a sóhajtását, majd
egy szék recsegését, ahogy a férfi leheveredett az egyik párnázott székbe.
Mélyen a gondolataiba merülve visszament a diákok szállására. Néhányan a közösségi
teremben lévő kényelmes fotelekben helyezkedtek el. Alisa nem vágyott semmilyen
társalgásra. Kivel is beszélhetett volna arról, ami annyira nyugtalanította? Így hát
visszavonult a hálóhelyiségébe, felnyitotta az utazóládája fedelét, és elővette a Rómába
magával hozott régi újságokat. Már az is megnyugtatta, ahogy kinyitotta és lapozgatta a
zörgő újságoldalakat. Könnyebben tudott gondolkodni. Miközben az emberek
szerencséjéről és szerencsétlenségéről szóló cikkeket pásztázta, gondolatai
visszavándoroltak az előbb hallott szavakra. Azt sejtette, hogy többről volt szó, mint egy
Tiszteletre Méltóról, aki megunva vámpírságát úgy döntött, hogy befejezi.
 IVY-MÁIRE
A lány unatkozott. Lehuppant a kopott fotelbe, és türelmetlenül kopogtatta lábát a
kifakult szőnyegen. Tekintete ismét a sarokban álló faliórára tévedt. Még csak öt perc telt
el azóta, hogy utoljára megnézte. Latona hosszasan sóhajtott egyet, de senki sem volt ott,
hogy észrevegye. Meddig tart még? Az este csak múlt, de Latona nem volt álmos. Addig
úgysem tud lefeküdni, míg a bácsikája odakint tekereg. Ebben a sötét és veszélyes
Rómában!
Felpattant, és idegesen elkezdett föl-alá járkálni. Tekintete újra és újra a komód feletti
tükörre tévedt. Hirtelen megtorpant. A már kissé homályos tükörfelület egy csupán
közepes magasságú, karcsú, igen, már-már csontos alak képét tükrözte. Hosszú, sötét haja
megint kiszabadult az igencsak hanyagul feltűzött kontyból. Pofacsontja világosan
kirajzolódott, miközben komolyan pislogott őzbarna szemével. Sajnos igazán szépnek
nem volt nevezhető, vette tudomásul már sokadszorra. Nem úgy, mint a többi lány, akikkel
együtt jár a leányiskolába, és akiket a családjuk legszívesebben már férjhez adna, hogy
aztán kerti partikon és bálokon mutogassák magukat. Latona tizennégy éves volt, de
idősebbnek tűnt. Talán a szeme miatt, mivel olyasmiket látott, amit más lányok
valószínűleg soha az életben nem látnak majd. Dolgok, amelyek még az álmában sem
hagyták nyugodni. Igen, benne volt a barna szemében. Még Onkel Carmelo is észrevette.
– Ez nem helyes – mondta aznap este is, és megint nem volt hajlandó magával vinni.
Nem kissé késő éppen most kizárni és bizonytalanságban hagyni? Latona dühösen
fújtatott, majd ismét elkezdte a járkálást. A sarokban álló ruhafogashoz érve megállt. Ott
lógott a régimódi körgalléros kabát, amelyet nagyapja csupán egy bizonyos alkalomkor
viselt. Kezét belecsúsztatta a zsebébe, és megérezte a kabáthoz és a titokhoz tartozó
tárgyat, amelyet a férfi legszívesebben teljesen eltitkolt volna előle. Néhány hete a
kelleténél kicsivel több bort ivott, ezért a lánynak sikerült kicsalni belőle egy-két
mondatot, amelyeket azóta már meg is bánt. Mindenesetre többször megkérte arra, hogy
felejtse el a meggondolatlan szavakat. Latona természetesen pontosan ezért véste be őket
jó mélyen a gondolataiba, majd újra és újra megtornáztatta őket a fejében. A vállára
terítette a kabátot, és a tükör elé lépett. A nehéz anyag majdnem a bokájáig ért, és teljesen
betakarta a vékony gyerektestet. Kihúzta a vörös bársonyból készült maszkot a zsebéből,
és felkötötte az arcára. Szeme szinte feketének látszott a vágáson keresztül, és valahogy a
lány is nagyobbnak – hatalmasabbnak tűnt.
– A Vörös Maszkok Köre – motyogta a lány figyelmesen hallgatva az ütött-kopott
szobában visszhangzó szavakat. Az üres szobában, amelyben bácsikája már megint
magára hagyta. Latona ökölbe szorította a kezét, és csodálkozva bámulta idegennek tűnő
tükörképét. Mostantól minden megváltozik! Elege volt abból, hogy folyton árva
kisgyerekként kezeljék, akit Carmelo akarata ellenére a nyakába varrtak. Már majdnem
felnőtt volt, és szívesen lett volna több holmi idegesítő unokahúgnál. A munkatársa és
bizalmasa! Az asszisztense az éjszaka ördögére való vadászat alatt!
*
– A fedelet oldalra tolták. – Szép jó reggelt, fiatalúr! – szólt a szolgáló udvariasan.
Valószínűtlenül könnyedén felemelte és nekitámasztotta a falnak a nehéz kőlapot. Franz
Leopold még arra sem vette a fáradságot, hogy visszaköszönjön neki. Lassan kikecmergett
a hatalmas kőszarkofágból. Levette és a földre dobta az előző napon és az éjszaka alatt
hordott ruháit. Matthias azonnal összeszedte a ruhadarabokat, majd belesegítette az ifjú
úrfit egy friss öltönybe, amit előtte még gondosan kikefélt, nehogy véletlenül egy porszem
maradjon a finom fekete anyagon. Franz Leopold kinyújtott karral állt, miközben Matthias
belesegítette először az ingébe és a nadrágjába, aztán begombolta a mellényét és
megkötötte a fehér csokornyakkendőjét. Franz Leopold türelmesen megvárta, míg
szolgálója megfésülte a haját, majd egy fekete szalaggal összekötötte a nyaka mögött.
Erőteljes testalkata és hatalmas keze ellenére Matthias elképesztően óvatosan tette a
dolgát.
Pontosan tudja, hogy megbüntetem, ha ügyetlen, gondolta magában Franz Leopold
vigyorogva. Tekintetével végigpásztázta az öt koporsót, majd megkönnyebbülve látta,
hogy az övé a legnagyobb és legpompásabb. A két római, Luciano és Maurizio hálóhelye
meglehetősen régi volt, a feliratokon és a domborműveken már látszott az idő, Fernand
pedig egy abszolút egyszerű kőkoporsóban feküdt, ami láthatóan nem zavarta. Miközben a
Dracas-tagokat tetőtől talpig felöltöztették a szolgálók, a római fiatal vámpírok árnyai
kikefélték a ruhákat, Fernand csak lógatta a lábát. Tizenkét évével ő volt a legfiatalabb a
helyiségben. Láthatóan nem volt tisztátlanja, aki gondoskodott volna róla, de úgy tűnt,
nem is hiányzik neki. Ruhái olyanok voltak, mintha már évek óta nem törődött volna
velük senki. A nadrágjai kitérdesedtek és koszosak voltak, talárja formátlan volt és két
helyen beszakadt. Franz Leopold undorodva felhúzta az ajkát.
– Vajon miféle disznóólban élhetnek ott, Párizsban? – tűnődött Karl Philipp
unokatestvére tekintetét követve.
Fernand csak mosolygott, miközben elővillant a letört metszőfoga. – Egy járatokból és
kamrákból álló labirintusban élünk a város alatt. Nem is gondolnátok, milyen hatalmas
térség van ott – a fiú ezzel le is zárta a témát. A koporsója fölé hajolva halkan füttyentett
egyet a foghézagján keresztül. Halk zörgés hallatszott, majd hirtelen egy jól táplált
patkány szaladt fel a ruhaujján, és helyet foglalt a vállán. A fiú végigsimította a hátát.
– Ó, szóval már szereztél is magadnak reggelit – csipkelődött Franz Leopold. – Ez
undorító!
Fernand sietve megrázta a fejét. – Nem, ő a kísérőm, mindenhová velem jön!
– Te jó ég, hová csöppentünk? – sóhajtozott Franz Leopold, miközben Matthias
belesegítette a tökéletes szabású szmokingjába. Feltartott fejjel elhagyta a hálóhelyiséget.
 *
– Ne, várjatok, mielőtt leültök! – kiáltotta Signora Enrica magasba emelt karral. Megint
ugyanaz az egyszerű és sötét ruha volt rajta, haját szigorú kontyba fogta.
A kettes padok köré gyűlt tanulók megtorpantak. Elöl máris helyet foglalt a londoni
Vyrad család négy tagja, miközben Luciano és a másik két római is azonnal rávetette
volna magát a hátsó helyekre. Franz Leopold unottan ácsorgott az ajtó mellett. A tanterem
egy majdnem négyszögletű teremben foglalt helyet, amelynek kissé keskenyebb oldalait
dupla soros oszlopok díszítették. Középen, mintha utólag húztak volna egy falat, amit
később aztán megszüntettek. Az egyik ajtón keresztül be lehetett látni egy óriási vízi
medencével és oszlopokkal rendelkező nimfaionba.
– Mivel az akadémián a hadakozás helyett a mindenkori képességeinkből és
erősségeinkből tanulunk, azt szeretnénk, ha egy padot két különböző családból való diák
osztana meg. Szóval, foglaljatok helyet!
Franz Leopold figyelte Lucianót, ahogy odasétált és meghajolt Alisa előtt. – Ülünk egy
padba? – a lány mosolyogva bólintott, mire mindketten helyet foglaltak egy középső
asztalnál.
A párok szép lassan összeálltak. Chiara a Londonból jött szőke és jóképű Raymond
mellé ült le az egyik első padban. A fiú bátyja Anna Christinával osztozott egy padon.
Tizenhat évükkel ők, ketten voltak a legidősebb tanítványok. Alisa öccse, Tammo a
Párizsból jött nagydarab Joanne mellett foglalt helyet. Legszívesebben a hátsó padban
húzta volna meg magát, de Signora Enrica előrehívta őket az utolsó üres padhoz. Tammo
színpadiasan felsóhajtott és forgatta a szemét, de beletörődött a sorsába.
Nemsokára az összes helyet elfoglalták. A legszomorúbb Marie Luise volt, akinek már
csak Fernand mellett jutott hely. A patkány még mindig pimaszul trónolt a vállán. A kis
kecses bécsi lány megfogta a szoknyáját, és olyan messze húzódott koszos padtársától,
amennyire csak tudott. Végül csak két hely és a két Dracas maradt. A testvérek leültek
Alisa és Luciano mögé, mire Franz Leopold előrehajolt.
– Ó, a kis Luciano milyen ravasz, hogy a megmentője szoknyája alá bújik –
bekukucskált a padjuk alá. – Egyébként eléggé szakadt szoknyák. Nem is csoda ilyen
testalkat mellett. Talán egy abroncsszoknya jobb lenne, az alá simán bebújhatnál.
Hirtelen egy nádpálca suhant el az orra előtt, majd egy hatalmas csattanással az
asztallapon landolt. Franz Leopold összerezzent. Ahogy néhány másik diák is, akik
belemerültek az új padtársukkal folytatott trécselésbe, vagy csak bambán bámultak maguk
elé.
A fiú tekintete lassan a Signora fehér arcára vándorolt, aki összehúzott szemmel
mustrálta őket. Pokoli gyorsnak kellett lennie, ha egészen a padig ért anélkül, hogy
észrevette volna.
 – Nocsak, azt gondolod, hogy nincs szükséged a tanításomra? – kérdezte hűvösen. –
Egy Dracas vagy Bécsből, nem igaz? Tegnap megfigyeltem a családodat. Pont ti vagytok
azok, akiknek különösen oda kell figyelniük az órán. Biztos vagyok benne, hogy a bécsi
pápák és papok erősen a markukban tartanak titeket, és szép lassan, de biztosan
kiszipolyozzák a véreteket is. A feladatotok, hogy megtanuljatok védekezni ellenük!
Csakis így menthetitek meg a klánotokat a bukástól.
Egy mozdulattal megfordult, amitől még a szoknyája is táncra perdült, majd visszasétált
az asztalához. – Úgy gondoltam, bevezetlek titeket Róma történelmébe, és mesélek nektek
a keresztény hit kezdeteiről, de inkább holnapra halasztom. Kezdjük inkább egy gyakorlati
feladattal. Kellene egy önkéntes a kis kísérletünkhöz – olyan szélesen mosolygott, hogy
szemfogai csak úgy ragyogtak a lámpa fényében. A diákok bizonytalanul fürkészték
egymást. Végül Maurizio és Chiara hezitálva felemelte a kezét.
– Köszönöm, kedveseim, de ezúttal valaki mást szeretnék. Nos, Franz Leopold, te mit
szólnál hozzá? – A fiú jeges tekintetet vetett a tanárnő szintén nem sok melegséget árasztó
arcára. – Gyere ide!
Mondjon nemet? Látta a szemében, hogy mindenképpen példát akar statuálni vele. Ő
azonban nem akarta megadni neki ezt az örömöt. Olyan lassan emelkedett fel, ahogy csak
tudott, majd odaballagott a katedrához. Signora Enrica a kezébe vett egy krétát, és
felrajzolt valamit a falon csüngő nagy palatáblára. Aztán Franz Leopoldhoz fordult. –
Felismered, hogy micsoda?
A fiú először azt gondolta, hogy kigúnyolja a siralmas rajztudását, aztán mégis
lemondott róla és így szólt. – Gondolom egy hal akar lenni, Signora.
A tanárnő ügyet sem vetve a szemtelen hangsúlyra, bólintott egyet. – Igen, helyes.
Gyere ide, és érintsd meg az ujjaddal.
Mit jelentsen ez? Franz Leopold kinyújtotta a karját, így épphogy elérte a hal farkát. –
És? – a professzornő válasz helyett ismét a táblához lépett, majd lerajzolt még egy halat,
amely abban különbözött, hogy csupán egy folyamatos vonalból állt, és messziről egy
fordított nyolcasra hasonlított. – Érintsd meg!
Franz Leopold unottan felemelte a kezét. A krétával rajzolt vonalhoz érve hirtelen
hátrahőkölt. Mintha a krétapor vibrált volna. Az ujjai bizseregtek.
– Az arckifejezésedből arra következtetek, hogy érzel valamit. Írd le! – kérte a
professzornő. A fiú túlságosan is megdöbbent ahhoz, hogy ellenkezzen.
Signora Enrica mindenféle magyarázat nélkül felemelt egy ugyanazzal a jellel megjelölt
kisebb kőlapot, és utasította a fiút, hogy érintse meg a jelet. Franz Leopold ezúttal már
tudta, mi vár rá. A keze ennek ellenére visszarándult, és egy fájdalmas sugár cikázott
végig a karján, noha még több lépéssel odébb állt!
– Nos? – Signora Enrica elégedettnek tűnt. – Meg tudod magyarázni? – Franz Leopold
megrázta a fejét, és megdörzsölte az ujjbegyeit. A tanárnő visszaküldte a helyére, és az
osztályhoz fordult. – Ismeri valaki ezt a jelet?
Luciano lassan felemelte a kezét. – A korai keresztények jele, és görögül valami
olyasmit jelent, aminek a hitükhöz van köze.
A kis dagi az okoskodásával próbál bevágódni a Signoránál. Franz Leopold az előtte
lévő padhoz irányította a gondolatát, majd elégedetten fürkészte, hogy Luciano dadogni
kezdett, aztán elhallgatott. Végül Malcolm fejezte be brit akcentusával a választ.
– Görögül a hal ichthys, de a korai keresztények ezt Akrosztichonnak* olvasták: Iesous
Christos Theou Yios Soter.
Signora Enrica bólintott. – Pontosan! Jézus Krisztus Isten Fia Megváltó. Amolyan
hitvallás és titkos jel volt. De vajon miért tudta Franz Leopold gond nélkül megérinteni a
táblán lévő halat, miközben a kőlapnál már akkor érezni kezdte a templom hatalmát,
amikor még a közelébe sem ért? Fájdalmas volt, nem igaz? – A fiú bólintása mosolyt csalt
a Signora fanyar arcára. A diákok kérdőn néztek egymásra. Egyesek megvonták a
vállukat.
– Rendben, akkor egy másik kérdés. Ha elvinnélek titeket Róma különböző pontjaira,
például egy régi templomba és egy teljesen újba, amit nemrég szenteltek fel vagy az első
keresztények katakombáiban lévő imatermébe – mit gondoltok, melyik hely lenne a
legrosszabb a számotokra?
– Az új templom? – javasolta Ireen.
– És miért? – kérdezett vissza a professzornő. Mindenki a legfiatalabb londoni vámpírra
szegezte a tekintetét. Ireen kissé zavartan lehunyta a szemét. – Azért, mert az áldás és
minden, ami a szenteléssel kapcsolatos, még nagyon friss.
– Jó gondolat – szólt Signora Enrica. – De nem ez a döntő! Most, hogy még el sem
kezdtük a kiképzéseteket, nem szenvednétek nagy kárt azzal, ha belépnétek egy új
templomba. Az új keresztek és szentképecskék nem sokat érnek önmagukban, hiszen az
emberek elvesztették a hit szellemét. Pont Rómában! A templom leple alatt annyi
kétszínűség és hatalomvágy rejtőzik. Már csakis pénzért és dicsőségért imádkoznak.
Misztériumoknak már nyoma sincsen. A tudomány mindent felismer és megmagyaráz.
Minket nem tudnak megmagyarázni, ezért az emberek egyszerűen elnyomják a létezésünk
puszta lehetőségét is. Ez hatalmas előny! Aki nem hisz bennünk, annak eszébe sem jut
védekezni.
– Ezek szerint a keresztény templomok legnagyobb hatalma a régi katakombákban
rejtőzik – következtette ki Raymond. A mellette ülő Chiara vadul bólogatott.
– Igen, még nekünk is nehéz belépni, pedig nekünk még a szemünk se rezzen egy
templom látványától.
 – Ezek messzire szétágazó labirintusok? – kérdezte Joanne.
– Naná! – vágta rá Chiara. – A régi városfalon kívül számos emeleten keresztül több
kilométeres föld alatti sírfolyosók húzódnak. Lehet, hogy még a Tiszteletre Méltók sem
ismerik az összeset.
Joanne szeme felcsillant. – Ez nagyon izgalmasnak hangzik, és nagyon emlékeztet a mi
föld alatti Párizsunkra. Szívesen megnézném egyszer!
A mellette ülő Tammo kétkedő arcot vágott, majd nyugtalan pillantást vetett a nővérére.
Signora Enrica csendre utasította a diákokat, és összefoglalta az első órát. – A szent
tárgyak tehát a létrehozók és a használók, vagyis az emberek hitéből szerzik a hatalmukat.
– És ez miért jó nekünk? – kiabálta be Fernand, miközben koszos kezével beletúrt a
szintén nem túl tisztának tűnő hajába. – Ha valami szent, akkor veszélyes is, ezért inkább
távol tartjuk magunkat mindentől, aminek templomszaga van? Mindig is ezt tettük!
A professzornő összeszorította a száját. Dühösen fürkészte a piszkos fiút. – Nem, ez
egyáltalán nem ezt jelenti. Ha egy szent helyhez vagy tárgyhoz közeledünk, akkor
érzékeink segítségével meg kell tudnunk, hogy mekkora hatalommal rendelkezik. Ha
sikerül megsaccolnunk, akkor már csak azt kell eldönteni, hogy felnőttünk-e már a
hatásához vagy sem – a tanárnő hirtelen elhallgatott. Egy hatalmas fekete kandúr egy
dagadt és még ficánkoló patkánnyal a szájában átpréselte magát az ajtónyíláson, és
egyenesen Maurizióhoz szaladt. A fiú megmarkolta a patkányt, beleharapott a torkába, és
kiszívta a vérét. Végül a testét elegánsan a pad alá dobta.
Signora Enrica ráförmedt. – Mit jelentsen ez?
Maurizio megvonta a vállát. – Hiszen tudja, hogy megparancsoltam Ottaviónak, a
macskámnak, hogy minden levadászott patkányt hozzon el nekem – magyarázta büszke
hangon.
A Signora csak meredten bámulta. Hosszú ujjával a patkányra bökött. – Nekem
mindegy, hogy mit művelsz odakint a romok között, de az akadémia falain belül nem!
Nem mondom el még egyszer.
– Igen, Enrica néni – mondta Maurizio elnyújtva.
– Igen, Signora Enrica! – kiabálta a tanárnő, majd elfordult, hogy újra megmutassa az
osztálynak a halszimbólummal rendelkező régi kőtáblát.
– Tehát elsőként arra kell törekednünk, hogy felismerjük az ellenségünk erejét. Csak
akkor tudjuk eldönteni, hogy érdemes-e harcba szállni. Nekünk, Nosferasoknak könnyebb
dolgunk van, mert a generációk során sikerült némi védelmet kialakítanunk a templomi
hatalmak ellen. Ez egyeseknél erősebb, másoknál gyengébb.
– Ez igazságtalanság – súgta oda Tammo a padtársának.
 – Majd ti is megtanuljátok, hogyan fókuszálhatjátok és használhatjátok fel célzottan az
erőtöket – a Signora a magasba tartotta a képet, és végignézett a diákokon. – Alisa,gyere
ide!
A fejében kárörvendő kacaj visszhangzott, lelki szemei előtt pedig megégett ujjbegyek
képe tűnt fel. A lány hátrafordult és dühösen méregette Franz Leopoldot, majd tipegő
léptekkel és ügyelve arra, nehogy túlságosan fellibbenjen a szoknyája, odasétált a
katedrához.
A professzornő megkérte, hogy kinyújtott kézzel addig közelítsen a képhez, míg
bizsergést nem érez. Alisa még legalább ötlépésnyire volt, amikor az ujjbegyei máris
sajogni kezdtek. Megtorpant, és kérdőn Signora Enricára szegezte a tekintetét. A tanárnő
elmagyarázta, hogyan keresheti meg és formálhatja gondolatban pajzzsá a belső
energiáját. Alisa kétszer is megpróbálta teljesíteni az utasításait.
– Sosem fog neki sikerülni – szólt Franz Leopold lenézően.
– Fogd be a szád! – sziszegte Tammo. – Semmit sem tudsz. Te még száz év múlva sem
fogod azt tudni, amit ő most tud.
– Csendet! – kiabálta Signora Enrica. – Te pedig koncentrálj!
Lehet, hogy a Franz Leopold iránti dühe vagy a saját gyengesége miatt, Alisa egyszer
csak érezte magában az erőt. Kinyújtott kezébe koncentrálva az egészet, gyorsan előrébb
lépett két lépést. A harmadik lépésnél feltörő újabb fájdalom azonnal megállította.
– Nos, ez nem is rossz – dicsérte Signora Enrica. – Próbálj még egy kicsit közelebb
jönni!
Két további kísérlet után a professzornő félbeszakította a gyakorlatot. Visszaküldte
Alisát a helyére, és Ireent szólítva magához hirtelen megdermedt a mozdulat közepén.
– Csend! – kiáltott fel olyannyira éles hangon, hogy mindenki azonnal elhallgatott és
mozdulatlanul bámult előre. A Signora feje a katedrához legközelebbi, jobb oldalon lévő
zárt ajtó felé fordult. Hallhatóan beszívta a levegőt. – Egy farkas?
A diákok szintén az ajtót kémlelték, amely mögül tompa hangok szűrődtek befelé. A
kilincset lenyomták, a beáramló léghuzattól pedig rögtön kialudtak az ajtó melletti
olajlámpák. Egy idősebb, izmos testalkatú és kissé még vöröslő ősz hajú férfi lépett be egy
fiatal nő kíséretében. A nő arca tiszta és gyönyörű volt, haja sűrű vörös loknikban omlott a
hátára. Egy kicsit lemaradt a férfi mögött, de tekintetével kíváncsian pásztázta az
osztálytermet.
– Igen? – kérdezte a professzornő kissé nyersen.
– Ööö…, Signora Enrica, ha nem tévedek. Még nem találkoztunk. Donnchadh vagyok –
mutatkozott be a férfi lehajtott fejjel. – Ő itt az árnyékom, Mistress Catriona. A hajónk
viharba keveredett, elnézést a késésért.
 – Ön a Lycana klán vezére, már hallottam magáról. Üdvözlöm! – szólt a professzornő
ismét megnyugodva. Orrcimpája ettől függetlenül felfújódott, sőt Franz Leopold is érezte
a vadállat szagát.
– Hadd mutassam be önnek végre a két fiatal Lycanát Írországból – Donnchadh kissé
oldalra húzódott. Először egy körülbelül tizenöt éves fiú lépett elő. Magas, vékony, de
izmos volt, és vörös volt a haja. Komoly tekintetével körbenézett az osztályteremben.
– Ő itt Mervyn – mutatta be a klán vezér. Franz Leopold rövid mustrálás után máris
unalmasnak találta. Olyan érdektelen volt, hogy sem szövetségesnek, sem áldozatnak nem
lett volna megfelelő a számára. Végül is mit várt volna egy félreeső erődítményben élő
családtól, amelynek egyik oldalán fű és juhok, a másikon tenger és tengeri madarak
találhatók!
– Ő pedig Ivy-Máire!
Franz Leopold először a Mervyn mögött feltűnő fehér farkasra lett figyelmes. Az állat
hirtelen megállt, majd sárga szemével végigpásztázta a fiatal vámpírokat, mintha csak egy
lehetséges veszély után kutatott volna. Aztán nyüszített egyet, oldalra húzódott, és leült a
hátsó lábára. Franz Leopoldot kirázta a hideg, amikor tekintete egy pillanatra
összetalálkozott a farkas tekintetével. Valami elterelte a figyelmét, és csak akkor emelte
fel újra a fejét, amikor meghallotta a termen végigfutó mormolást.
– Ivy-Máire – a név hullámként söpört végig a termen, amikor a vámpírnő előrébb
lépett. Legalább egy fejjel kisebb volt Mervynnél, és igencsak kecses, már-már törékeny
testalkattal rendelkezett. Franz Leopold nem miatta nyelt egy nagyot. És nem is a hosszú
ezüstfehér haja vagy a hasonló színben ragyogó egyszerű talárja miatt. Semmilyen ékszert
nem hordott. Csak a csuklóján díszelgett egy zöld pettyes kövekből álló karkötő. Franz
Leopold nem tudta volna megmondani, hogy mitől ragyogott túl mindenkit, akárcsak a
méz sárga telihold az éjszakai égbolton tündöklő apró csillagokat. Arca vékony és szép
formájú, szeme türkizkék volt. Kíváncsian körbenézett, majd lehajtott fejjel és dallamos
hanggal üdvözölte a professzornőt és az osztálytársait. Franz Leopold újra nyelt egy
nagyot. Mindenféle gondolatok zakatoltak a fejében, és úgy érezte, menten szédülni kezd,
ha nem kapaszkodik meg a székében. Azt is alig fogta fel, amikor Signora Enrica
üdvözölte az Írországból érkezett jövevényeket.
– Mervyn, Ivy-Máire, üdvözlünk titeket a Domus Aureaban! Üljetek le, hogy folytatni
tudjuk az órát – mondta, miközben összeráncolt homlokkal fürkészte az osztálytermet. –
Karl Philipp, csusszanj át a másik padra, hogy ők is le tudjanak ülni! És ön, Sir, bizonyára
csatlakozni óhajt a klán vezérekhez? Conte Claudio biztosan örülni fog.
Donnchadh lehajtotta a fejét. – Természetesen. Nem zavarjuk tovább a tanítást – a két
Lycana ezzel távozott a teremből, és becsukták maguk után az ajtót. Ivy-Máire egy csepp
bizonytalanság nélkül elindult a korábban még Karl Philipp által elfoglalt hely felé. Talán
nem is tudta, hogy mindenki őt bámulta. A farkas utasítás nélkül követte. A lány megállt
Franz Leopold előtt.
– Nem baj, ha melléd ülök? – kérdezte, hangja a szirének dalára emlékeztette a fiút.
– Ööö…, nem – nyögte ki Franz Leopold lesütött szemmel. Dühös volt saját magára.
Mi a fene ütött belé? Ha ember lett volna, akkor még el is vörösödött volna! Hogy ne
kelljen végig az asztallapot bámulnia, a csalódottságot sugárzó Lucianóra nézett.
Pont ehhez a nagyképű Dracashoz ül ez a gyönyörű lény!
Franz Leopold kárörvendően vigyorgott. Mindenki azt kapja, amit megérdemel, küldte
Lucianónak gondolatban. A kövér római elfordította a fejét, és inkább a magyarázatát
folytató Signora Enricához fordult. A tanárnő Anna Christinát hívta ki, de ő még négy
lépésre sem tudta megközelíteni a követ. Vele szemben Fernand egészen jól teljesített, sőt
Chiarának még a képet is sikerült megérintenie, hála az örökségének.
Franz Leopold egyáltalán nem figyelt az órára. Inkább új padtársát próbálta titokban
meglesni. A farkas mozdulatlan szoborként ült mellette, és mintha ugyanolyan
érdeklődéssel követte volna Signora Enrica magyarázatát, mint az úrnője. Franz Leopold
képtelen volt ellenállni. Tudnia kellett, hogy mi ösztönözte Ivy-Máirét. Egy pillanatra
azon tűnődött, hogy a lány vajon milyennek találja őt, de gyorsan el is hessegette a
kérdést. Mióta érdekelte őt, hogy mit gondolnak róla a többiek? Ráadásul egy alacsonyabb
rendű család tagja!
Szabadjára engedte a szellemét, és gondolatát a fehér homlokra irányította. Semmi.
Igazán érdekes. Megpróbálta még egyszer. Semmi. Egyáltalán semmi!
Ivy-Máire odafordult hozzá, és higgadtan a szemébe nézett. – Ez nem túl udvarias.
Egyébként pedig úgysem fog sikerülni.
– Mi? Te meg miről beszélsz?
A lány még egyszer megajándékozta egy pillantással, amely perzselő villámként hatolt
át a fiú testén, aztán újra a professzornőnek szentelte a figyelmét.
Franz Leopold dühösen összeszorította az öklét. Mégis mit képzel ez a tyúk, hogy így
beszélhet vele? Majd ő megtanítja a tiszteletre! Beképzelt kis liba! Vajon olvasott a
gondolataiban, vagy csak kitalálta, hogy mire készült? Akarata ellenére némi csodálat is
társult a haragja mellé. Megérezte a lány gyors oldalpillantását és mosolygását, amitől
egyszerre forró és hideg árasztotta el. Fel kellett kötnie a gatyáját, az biztos!
 A COLOSSEUMBAN
Egyszerűen hihetetlen volt! Alisának komolyan oda kellett figyelnie, nehogy tátott
szájjal bámulja a másik lányt. Amikor már réges-rég az órára koncentrált, még akkor is
érezte Ivy-Máire jelenlétét a hátában.
Esetleg később szólítsa meg és mutatkozzon be neki, vagy lehet, hogy ezt tolakodásnak
venné? Mindenesetre ügyesen kell csinálnia, és nem szabad úgy bámulnia, ahogy azt
néhány fiatal vámpír még mindig tette. Biztosan adódik majd valamilyen lehetőség.
A lehetőség éjfélkor, a szünetben érkezett meg. Signora Enrica elbúcsúzott, és
bejelentette, hogy Professore Rugguccio egy fél óra múlva folytatni fogja a tanítást.
A vámpírok elhagyták a tanulószobát, megálltak a folyosón, sétáltak az udvaron vagy
bementek a Macskabagoly terembe. Mindenhol az ezüsthajú lányról és a farkasáról
beszéltek, majd seperc alatt elhallgattak, amint valamelyikük hallótávolságba került. Az ír
lány mintha nem is vette volna észre, vagy csak egyszerűen nem vett tudomást a
sugdolózásokról és morajlásokról. Miután kipakolta a cuccait az első hálóhelyiségben, a
farkasával együtt bement a közösségi szobába. Luciano a mondat közepén elhallgatott,
amikor Ivy-Máire kicsit butácskán mosolyogva hirtelen megállt előtte. Alisa nem tudta,
hogy mérgelődjön vagy dühöngjön rajta. A lányról Franz Leopoldra nézett, aki közben
Lucianót figyelte. Az arca rosszindulatot tükrözött. Valószínűleg megint bevetette a
telepatikus erejét, és halálos nyugalommal szétkürtölné Luciano érzéseit és legtitkosabb
gondolatait. Az persze nem volt kérdés, hogy ezzel óriási kellemetlenséget okozna a fiatal
rómainak, de mit tehetett ellene?
Franz Leopold éppen beszédre nyitotta a száját, de mielőtt megszólalhatott volna, Ivy-
Máire feléje fordult.
– Már egyszer mondtam, hogy ez irtó udvariatlan dolog! – figyelmeztette a lány lágy
szemrehányással a hangjában. – Amikor azt mondtam, hogy hagyd abba, akkor nem úgy
értettem, hogy velem szemben! Ne használd a képességedet az osztálytársaiddal szemben,
akik még nem tanulták meg, hogyan kell megóvni a gondolataikat. Ezt a fegyvert
védekezésre és vadászatra használjuk. És nem, ne is próbálkozz tovább. Nálam nem jársz
sikerrel – közölte, és faképnél hagyta.
Franz Leopold dadogni kezdett. – Ez lehetetlen. Hiszen gondolathatalommal csak a
Dracasok rendelkeznek! – zavartan megrázta a fejét, és kiment a teremből.
Luciano feltápászkodott a foteljéből, és ügyetlen léptekkel Ivy-Máiréhez sietett. –
Köszönöm, ez nagyon rendes volt tőled. Habár nem tudom, hogy mit akart mondani, de
biztosan… – elhallgatott, és zavartan oldalra nézett.
Ivy-Máirét azonban nem sikerült kibillentenie az egyensúlyából. – Örömmel tettem,
Luciano.
 A római félszegen meghajolt. – A szolgálatodra állok, ha valamikor a segítségemre
lenne szükséged. Tudom jól, hogy az erőm fikarcnyit sem ér a te…
A lány félbeszakította. – Köszönöm és elfogadom az ajánlatodat. Mi lenne, ha kicsit
körbevezetnél a birodalmatokon? Gondolom, még van elég időnk így, az utolsó óra után,
mielőtt a hajnal a koporsóinkba zavarna minket.
Luciano arca felragyogott. – Hát persze, ha szeretnéd, megmutatom neked a
Colosseumot és a Palatinus-dombon lévő romokat.
Ivy-Máire elmosolyodott. – Ez fantasztikusan hangzik. Mehetünk egyedül, vagy
vinnünk kell magunkkal egy kísérőt is? – kérdezte az egyik sarokba visszahúzódott, de a
védenceiket továbbra is feltűnés nélkül megfigyelő szolgálók felé bólintva.
– Ha megparancsolom Francescónak, hogy maradjon itt, akkor tiszteletben tartja a
kívánságomat!
– Remek! – mosolygott a lány. – Kíváncsi vagyok.
Luciano oldalra pillantott, majd lerágott körmeivel idegesen piszkálni kezdte a kabátját.
– Ha nem baj, akkor a hamburgi Vamalia klánból származó Alisát is magunkkal
vihetnénk.
Ivy-Máire a lányra irányította a tekintetét, mire Alisa megpróbált közömbös kifejezést
varázsolni az arcára. Közben azon törte a fejét, hogy Luciano esetleg fél egyedül lenni az
ír lánnyal, vagy talán köztük is annyira baráti már a kapcsolat, hogy neki is meg akarja
mutatni a római romokat.
Ivy-Máire kinyújtott kézzel sétált oda hozzá. – Hát persze! Örülök, hogy
megismerhetlek. Ivy vagyok – ezzel ünnepélyesen kezet ráztak. Alisa megvetően
mustrálta Ivyt, de semmilyen gonoszságot vagy rejtett hamisságot nem tudott felfedezni.
Talán tényleg olyan barátságos volt, mint amilyennek mutatta magát. Alisa mégis érzett
egy akadályt, egy áthatolhatatlan falat, ami mindent, aminek nem szabadott kiszivárognia,
bent tartott. Nyitottsága addig ért, amíg a fiatal vámpír engedte. Biztonságban akarta tudni
a titkait. Alisa pedig meg volt róla győződve, hogy nem kevés volt belőlük!
– Én is örülök, Ivy – tekintete levándorolt a farkasra,aki sárga szemével kémlelte. A
lány habozva közelebb emelte a kezét a fejéhez. A farkas nem mozdult, csak felállította a
nyakán lévő szőrt. Alisa kérdőn Ivyra nézett.– Meg fog harapni?
Legnagyobb meglepetésére Ivy továbbadta a kérdést. Alisa csupán az állat nevét értette:
Seymour. Talán gael nyelven beszélt hozzá. A farkas nyüszített, majd újra lesimult a szőre.
Megérintheted – szólt Ivy végül.
– Seymour – ismételte meg Alisa, és a farkas nyakára tette a kezét. Micsoda puha volt a
szőre!
– Ez nagy megtiszteltetés. Egyébként nagyon különös, és általában nem szereti, ha
idegenek nyúlnak hozzá.
– Gyönyörű! – áradozott Alisa.
Ivy mosolya kissé lehervadt. – Igen, az. De ő az én árnyékom, akinek nem mondhatom
azt, hogy maradjon itt, ha nekem úgy tetszik.
Alisa legyintett egyet. – Hiszen csak egy farkas, nem egy felnőtt vámpír, aki folyton
beleüti az orrát mindenbe, és csak elrontja a szórakozást. Nekünk Hamburgban nincsenek
árnyaink. Mi mindannyian együtt élünk. Ennek előnye és hátránya is van. Dame Elina
eldöntötte, hogy Hindrik felel értünk, tehát rajtunk kell, hogy tartsa a szemét. Őt nem is
lehet olyan könnyen lerázni, mint Luciano Francescóját, ha egyszerűen nincs kedvünk
hozzá. Ő maga dönti el, hogy veszélyes-e, amit kitaláltunk, és hogy rá szorulunk-e a
segítségére.
– Akkor jobb, ha később feltűnés nélkül eltűnünk – javasolta Ivy.
– Igen, tegyük azt!
*
A fiatal vámpírok sokkal többet már nem tudtak meg az éjszaka másik felében.
Professore Ruguccio elvégeztetett velük néhány egyszerű védekező gyakorlatot, de a
tanulószoba előtti folyosóról behallatszó léptek hamar elvonták a diákok figyelmét.
Minden fej balra fordult, amikor hirtelen kinyílt az ajtó és Conte Claudio – ezúttal
aranyhímzéssel díszített királykékben – sétált be rajta. Őt követte a többi klán vezér és a
kísérők. Professore Ruguccio leszegett fejjel azonnal átadta a helyet a Contének, aki
rögtön beállt a katedra mögé. Megdörzsölte húsos ujjait, és egymásra helyezte hosszú
körmeit.
– Nosferas, Pyras és Vamalia, Dracas, Vyrad és Lycana örökösei – kezdett bele a
mondandójába. – Kiképzésetek ma éjjel megkezdődött. Már volt is rá alkalmatok, hogy
megszerezzétek az első tapasztalatokat. Ám mi, a családfők sem voltunk tétlenek az éjjel.
Összeállítottuk, hogy mire lesz szükségetek ahhoz, hogy megtartsátok a tudásotokat, hogy
gyakoroljatok és kísérletezgessetek. Hoztunk könyveket, amelyek révén megismerhetitek
Róma és a nyelvünk történetét, illetve más titkokról is lerántják a leplet. Segíteni fognak
azokat a feladatokat megoldani, amelyeket Róma föld alatti részében fundáltunk ki nektek.
Könyvek! Alisa alig tudta elrejteni az örömét. Ugyanakkor azt is látta, hogy a többi diák
jóval kevesebb lelkesedést mutatott. Inkább Ivy és az angolok tűntek úgy, akik inkább
örülnek, mint megrémülnek a hírtől. Két hatalmas ládát cipelő szolgáló lépett be a
terembe, majd elkezdték szétosztani a könyveket. Minden klán vezér egy-egy teli
iskolatáskát nyújtott át a saját családtagjának. Egyből feltűnt, hogy nem egyszerre
szerezték be őket. Alisa vigyorogva vette át a barna bőrből készült egyszerű batyut.
Luciano finom és puha bőrből készült táskáját fekete varrás és ezüstcsat díszítette. Ám a
bécsi táskával ez sem tudta felvenni a harcot. Marié Luise átszellemült mosollyal simította
végig az apró drágakövekkel kirakott aranyszegélyt. Fernand kinyújtotta a kezét, hogy
megérintse a táskát, de a lány szikrázó szemet vetve rá rögtön elhúzta.
– Vidd a mocskos ujjaidat a cuccaimtól!
Fernand csupán megvonta a vállát és levette a patkányt a válláról. Kinyitotta a batyuját,
és alaposan megszagoltatta az állattal. A patkány azonnal eltűnt az egyszerű bőrbatyu
belsejében, és kényelmesen elhelyezkedett a papírok, az írótoll és a tintatartó között.
Maurizio gyorsan kihasználva az osztályteremben lévő nyugtalanságot, beengedte Ottaviót
a hátsó ajtón, hogy átvegye tőle a zsákmányát. Egy slukkra kiszívta a patkányt, mielőtt
valaki megszólhatta volna, majd az állati hullával együtt kitessékelte a macskát az
ajtórésen.
Conte Claudio ebben a pillanatban szólalt meg. – Közeledik a búcsú órája.
– Ha tudna bőgni, akkor biztosan elpotyogtatna pár könnyet – gúnyolódott Franz
Leopold. – De persze akkor sem hinné el neki senki, hogy nem örül annak, hogy végre
mindenki elhagyja a házat. Ez persze bizonyára kölcsönös!
Alisa magában igazat adott neki. A családfők között sistergő feszültség uralkodott.
Dame Elina valószínűleg mindkét párizsi Seigneurral összetűzésbe került. Mindenesetre a
testvérek még mindig ellenségesen fürkészték, sőt a Dracas és a Conte közötti vita,
amelynek részben Alisa is fültanúja volt, sem aludt még ki. A római vagy talán a klán
vezérek egész tanácsa korábban már enyhülésre kényszerítette a fennhéjázó testvérpárt, de
Alisa biztos volt benne, hogy egyhamar nem adják meg magukat.
Nos rendben, az iskolaév tehát megkezdődött Rómában. Ez csak egy ideiglenes
visszavonulás, sugallta a Baronesse tekintete.
Az írországi küldöttség nemigen foglalkozott a civakodással. Donnchadh, a klán vezér
valamivel odébb ácsorgott. A szép tisztátlan, akit árnyékának választott, szorosan mögötte
állt, és olykor-olykor belesúgott valamit a fülébe.
Végre elhangzott az összes búcsúbeszéd, mire az utazók összegyűltek az udvaron, hogy
elfoglalják helyüket a visszaútra előkészített koporsókban. Csatokat kapcsoltak be,
reteszeket kattintottak be, kulcsokat forgattak el a zárakban. A szolgálók megpakolták a
vasútállomásra vagy a Tevere partján lévő kikötőbe tartó kocsikat.
Az udvaron búcsúra összegyűlt diákok nézték, ahogy elmentek. A legtöbben azonban
igencsak megkönnyebbültnek látszottak.
– De jó nektek – sóhajtott fel Luciano Alisába karolva.
– Miért?
– Ők bezzeg hazamehetnek. Minket meg egész évben szigorú tekintetek fognak
figyelni.
Alisa elmosolyodott. – Akkor ideje kipróbálni, hogy sikerül-e lerázni őket.
 – Jó ötlet! – ragyogott fel Luciano. – Megyek előre.
*
A három fiatal vámpír kiosont a rejtett oldalajtón, amelyhez Luciano vezette őket. A
fehér farkas gyorsan átbújt utánuk a résen, mielőtt Luciano óvatosan bezárta volna az
ajtót. Az egyik bokor mögé bújva vártak néhány másodpercet, hátha valaki utánuk kiált,
de mindenütt síri csend honolt.
– Akkor nyomás! – szólt Luciano határozottan. Csak a farkas vette észre, hogy nem
sokkal utánuk egy alak lépett ki az ajtón, és biztos távolságból követni kezdte őket.
Luciano egyenesen a Colosseum előttük tornyosuló falaihoz tartott. Itt, a domb felé eső
részen, még mindig állt a négy impozáns emelettel rendelkező külső kör: három
árkádokkal, a negyedik apró négyszögletű ablaknyílásokkal. A fal lábához érve Alisa
felnézett a magasba. – Milyen magas ez? Hihetetlen! Az összes hajóárbocnál is magasabb.
– Nyolcvan lépés.
Alisa elgondolkodott. – Az körülbelül hatvan méter. Óriási! – a farkas felnyüszített, és
közelebb húzódott Ivyhoz.
– Mi ütött belé? – kérdezte Luciano. – Nyugi, a hajtó-vadászatot már a hatodik
évszázadban betiltották a Colosseumban – kinyújtotta a kezét, hogy megsimítsa a farkast,
de az morogni kezdett és felállította a nyakszőrzetét. Luciano hátrébb lépett.
– Én úgy tudtam, hogy a hajtóvadászatokon farkasok és más vadállatok vadásztak az
emberekre, és nem fordítva – szólt Alisa.
Luciano bólintott. – Hát igen, amikor éppen nem a gladiátorokat uszították egymásra.
De ezzel már jóval előbb felhagytak.
Ivy szeme felcsillant. – Az emberek sokkal jobban hasonlítanak ránk, mint gondolják.
Bennük is van vadászösztön és vérszomj, és csak épphogy sikerül elrejteniük a vágyukat a
civilizációnak nevezett csinos ruhácskájuk alatt.
– Ha te mondod – szólt Luciano, gyanakvóan fürkészve a lányt. Mielőtt azonban
további filozofikus fejtegetésekbe kezdhetett volna, gyorsan továbbvezette a lányokat. –
Biztos nagyon gyönyörű lehetett egykor. Az egyik Tiszteletre Méltónk több mint száz
éven át gyűjtögetett minden lehetséges dokumentumot. Újságjai is vannak, amelyeken jól
látszik, hogy az ívek alatt mindenhol szobrok álltak. A közönségnek pedig egy hatalmas
sátortető adott árnyékot.
Ma már a római amfiteátrum a saját törmelékhegyében feküdt, így a belsejébe vezető
utat elzárták az árkádok.
Luciano megállt, és a földben lévő egyik nyílásra bökött. – Ha átmászunk a lyukon,
akkor bejutunk az előadóterem föld alatti részébe, majd onnan az arénába és a lelátókhoz.
 Lehajoltak, és bebújtak a járatba, ami nem sokkal később már jóval magasabb lett, így
legalább Ivy ki tudta magát húzni. Kisebb kamrák és félig betemetett folyosók mellett
haladtak el. A falak ívesek voltak, a járatok pedig hegyes szögben futottak össze, mintha
egy óriási hajó törzsében jártak volna.
– Valószínűleg ott voltak a vadállatok ketrecei és a foglyok cellái, akikkel etették őket –
magyarázta Luciano. – Itt pedig faemelvények lehettek, amelyek kötelek és csörlők
segítségével felvonókként működtek.
– És a gladiátorok? – kérdezte Alisa. – Ők is idelent laktak? – érdeklődően körbenézett.
Annak ellenére, hogy minden olyan régi volt és félig összedőlt már, korábban is elég szűk
lehetett, és egészen biztosan kényelmes sem volt.
– Biztos itt vették fel a fegyverzetet és várták a harcot, de kint a kaszárnyában laktak és
edzettek.
Továbbindultak. Útközben folyton kőhalmokat és törmeléket kerülgettek. Egyszer csak
elértek egy helyhez, ahol beszakadt a mennyezet, így kilátást nyertek az éjszakai égboltra.
Luciano felmutatott. – Az öreg Giuseppe azt mesélte, hogy az emberek már száz évvel
ezelőtt is ezen a lyukon másztak le a létráikkal. Fáklyákkal és lámpákkal csodálták és
élvezték az eléjük táruló borzongató látványt. Igen, állítólag szabályos piknikeket is
rendeztek odafent a lelátón. Különösen romantikus volt számukra, ha a holdfényben a
romok között sétálgathattak.
Alisa felnézett az égre. A felhők odébbálltak, szabaddá téve ezzel egy keskeny
holdsarlót, amely folyékony ezüstté varázsolta Ivy haját.
– Eszembe jutott a költőnk, Johann Wolfgang von Goethe néhány sora. Egy világos
holdfényes éjszakáról ír a romok között. Valószínűleg itt járt.
Luciano megvonta a vállát. – Mindenesetre az emberek hirtelen érdeklődni kezdtek a
régi romok iránt. Meg akarták őrizni a falakat, megszabadították őket a bokroktól és a
gazoktól, és kiásták a palotákat és a templomokat. Irtó izgalmas időszak lehetett, az biztos.
A Nosferasok közül sokan azért aggódtak, hogy sok ember még emlékezhet a Domus
Aurea létezésére, és az óvintézkedéseink ellenére be akarnak majd hatolni. Aztán az
emberek újra eltűntek, és a csend szép lassan visszatért a romokba és a Colosseumba.
– Már nem ásnak tovább? – kérdezte Ivy.
– Nem – felelte Luciano. – Talán már nem érdeklődnek annyira a régi idők iránt. Van
fontosabb dolguk is most, hogy a pápa elvesztette a hatalmát, és Róma egy új királyság
fővárosa lett. A rómaiaknak most már biztos nem kell foglalkozniuk a város régi császári
pompáival, ezért nyugodtan el is felejthetik és ránk bízhatják a romokat!
Időközben megmásztak egy meredek rámpát, és az amfiteátrum kellős közepén álltak.
Még mindig felemelő látványt nyújtott. Könnyen maguk elé tudták képzelni, ahogy lent az
ovális arénában karddal és pajzzsal vagy háromágú szigonnyal és hálóval felszerelkezett
gladiátorok küzdöttek az életükért, miközben a lelátókon ülő több ezer ember fülsiketítő
sikoltozása kísérte a harcot.
Luciano az aréna mindkét oldalán félig leomlott boltívre mutatott. – A gladiátorok ott, a
nyugati, Porta Triumphalis kapun léptek be az arénába. A keleti kapun, azaz a Porta
Libitinarián pedig a hullájukat vitték ki.
A farkas oldalba bökte Ivyt, és elővillantotta a szemfogait. A füle idegesen rángatózott.
– Seymour azt akarja, hogy menjünk.
A többiek bólintottak. Luciano ismét a rámpához fordult, amikor Alisa megragadta a
karját. – Hallottad? Szerintem nem mi vagyunk az egyetlen éjszakai látogatók itt.
Luciano legyintett egyet. – Biztosan csak pár kődarab csúszott meg. Ez gyakran
előfordul errefelé.
– Nem vagyunk egyedül – ellenkezett Ivy, kezét a farkas nyakán pihentetve. – Seymour
érzi.
Hárman az egyik kőtömb mögé húzódva fürkészték a környéket, de sem mozgást, sem
az ember jelenlétére utaló meleg auráját nem érezték.
– Gyertek! – kiáltotta Luciano. – Van másik kiút – behúzott fejjel elindult előre.
Természetesen nem olyan halkan, ahogy azt Alisa szerette volna. Ivy lépteivel ellentétben,
amit még Alisa érzékeny füle sem hallott, Luciano lába alatt szabályosan recsegett-
ropogott minden, ráadásul hébe-hóba belerúgott egy-egy kőbe, ami hangosan
végigpattogott a lelátón. Még egy ember a silány hallásával is könnyen a nyomukba
eredhetett volna!
Legnagyobb megkönnyebbülésükre hamarosan elértek egy sérült lépcsőhöz, amely két
lépcsőfordulóval lejjebb vezette őket. Átkúsztak egy boltozat alatt, majd lecsúsztak egy
kökénybokrokban végződő hordalékkúpon.
Alisa kiszedte a ruhaujjába beleakadt tüskéket. – Bújjunk el abba a falmélyedésbe,
akkor majd kiderül, hogy ki a kedves követő – a lány elindult, és mindenki követte.
– Seymour mit mond? – kérdezte Luciano suttogva.
Ivy végigsimította az állat fejét és nyakát. – Még mindig nyugtalan. De nézzétek csak,
pont a másik irányba szimatol. Arra is van kijárat?
– Igen, van, de ilyen gyorsan képtelenség odaérni. Előbb át kell érni a másik oldalra,
aztán át kell vágni a Hipogeumon,* amit először láttunk – magyarázta zavartan.
– Lehet, hogy nem ismered az összes járatot? – találgatott Alisa, mire Luciano
rosszallóan felsóhajtott.
– Vagy talán nem csak egy követőnk van, és tetejébe szét is váltak. Menjünk kicsit
közelebb – Ivy felemelte a fejét, és vett egy nagy levegőt. – Ott van egy ember. Egészen
biztos vagyok benne. Ti nem érzitek?
– Egy nő – fűzte hozzá Luciano hirtelen. – Egyedül ilyenkor? Különös. – Kissé
közelebb lopóztak. Igen, a következő boltív alatt állt valaki. Tisztán érezték az emberi aura
melegét.
Luciano éppen intett a lányoknak, amikor egy kő legurult a rámpán, amelyen keresztül
elhagyták az előadóterem romjait.
– Valaki jön! – suttogta Alisa. – Menjetek fedezékbe!
Egy hosszú kabátba öltözött alak jelent meg a nyílásban. A három vámpír a földre vágta
magát. Seymour fenyegetően morgott.
*
A Santa Francesca Romána harangtoronyból három ütés hallatszott el a Colosseum
előtti térig. A nő megigazította a fátylát. Három óra! Már egy órát késett! Belefülelt az
éjszakába. Semmi. Se lépések, se hangok. Csak egy macskabagoly kiáltása hallatszott,
majd egy hideg szellő simította végig az arcát.
A nő összerezzent, és még egy kicsit jobban odahúzódott a fallal immár kétezer éve
egybenőtt, magasan tornyosuló kőtömbökhöz. Hosszú fekete talárja összeolvadt az
éjszakai árnyakkal.
Miért nem jött? Talán történt vele valami? Vagy ő tévesztette el az időt? Ugyan, hiszen
I. Gergely pápa éjjelében állapodtak meg. Át kellett adnia a férfinak a talárja alatt rejtőző
írást. A férfi pedig adott volna neki egy cetlit, amelyen a következő találkozás helye és
időpontja szerepelt.
Lassan fázni kezdett a szandálban lévő meztelen lába. Egyik lábáról a másikra szökdelt.
Most mihez kezdjen? Várjon még? Menjen vissza, és gyónjon, amiért nem tudta
teljesíteni a megbízását? A férfi nem örülne neki. Ó, nem, egyáltalán nem. Őeminenciája
nem nagyon szerette, ha valami balul sül el. Mindennek úgy kellett történnie, ahogy ő
óhajtotta, súrlódásmentesen és késedelem nélkül! A nő elnyomott egy sóhajt. Attól nem
lesz jobb, ha tovább húzza. Túl kellett esnie rajta.
Hirtelen megtorpant. Volt ott valami? Hallgatózni kezdett.
Egy nevetés, suttogó hangok és egy állat morgása. A nő zavartan megrázta a fejét.
Milyen különös. Nem az, akire várt. Ideje eltűnnie. Megigazította a talárját és a habitusát,*
és fejét lehajtva visszasietett a gazok és a vadon termő bokrok között.
*
Gyerekjáték volt őket követni a Domus Aureán át. Amikor Franz Leopold meglátta Ivy-
Máiret egy sötét talárban, Alisát pedig szakadt nadrágban és palástban, egyből tudta, hogy
valami tiltott dologra készülnek, ezért a nyomukba eredt. A titkos ajtót alaposan
megjegyezte magának, hátha szüksége lesz még rá. Franz Leopold sokáig várt a zárt ajtó
mögött, mielőtt óvatosan megpróbálta kinyitni. Az ajtó hangtalanul kinyílt. A holdsarló
elrejtőzött a felhők mögött. Ez pont jó volt. Az éjszaka fénye bőven elegendő volt ahhoz,
hogy ne tévessze szem elől a többieket, és így legalább nem látták meg, ha elegendő
távolságot tartott. Ráadásul mind alacsonyabb rendű klánokból származtak, akik biztos
nem rendelkeztek olyan fejlett érzékekkel, mint a Dracas família. Abban azonban biztos
volt, hogy a farkas észrevette. Az átkozott állat folyton hátrafordult és egyenesen felé
bámult. De szerencsére azért beszélni nem tudnak a bestiával!
Franz Leopold a Colosseumig, majd a föld alatti járatokon át egészen az arénáig követte
a többieket. Annyi távolságot hagyott, hogy csak néha-néha hallotta a hangjukat. A
szavakból egyet sem értett, de nagyon úgy hangzott, hogy élvezték a kirándulást. Dühösen
összeszorította az öklét. Hirtelen nagyon egyedül érezte magát. Lelki szemei előtt feltűnt a
két unokatestvére, Marie Luise és Anna Christina, de hamar elhessegette a képet.
Borzasztóan elkényeztetettek, szeszélyesek és fárasztóak voltak. Karl Philippet
megkérdezhette volna, hogy elkíséri-e, de ő mindig dönteni akart. Egy másik klánból való
vámpírt pedig sosem engedett volna ilyen közel magához.
Hirtelen meghallotta Ivy-Máire hangját, majd egy pillanatra saját magát látta a lány
oldalán, ahogy vezeti végig a romokon, és mutatja meg neki a régi idők csodáit. A dagadt
Lucianónak hatalmas szerencséje volt. Ha most Bécsben lennének, akkor rá sem nézne
egy efféle söpredékre!
Tulajdonképpen lényegtelen volt. Ki volt ez a lány? Egy juhok között felnőtt
parasztlány. Semmi különös, és egyébként sem méltó hozzá.
Miután a többiek átkúsztak egy alacsony ív alatt, még várt egy ideig, és csak aztán
lopózott utánuk. Tekintetével végigpásztázta a környéket, majd megmerevedett. Egy bokor
mögötti gyenge vöröses aura felkeltette az érdeklődését. Vajon azért jöttek ide hárman,
hogy együtt megtámadjanak és kiszívjanak egy embert? Ez igencsak súlyos vétség lenne
az összes család szent szabályai ellen! A fiatal vámpírok még nem voltak elég hatalmasak
ahhoz, hogy irányítsák az áldozatok szellemét, sőt nem voltak elég erősek sem, hogy
időben, az utolsó szívdobbanás előtt leállítsák a vérszomjukat. Éppen ezért csak állati vért
kaphattak. Aki egyszer megízlelte az embervért, az többé nem bírt ellenállni a vágynak,
ezért újra és újra – tiltások és büntetések ellenére is – engedett a mohóságának.
Milyen igaz! A fiatal vámpíroknak meg kellett várniuk, míg egy rituálé keretében
bevezették őket a felnőttek világába, majd egy ünnep alkalmából felkínálták nekik az első
áldozatukat.
Franz Leopold kissé előrébb lépett, hogy jobban lásson. Egy kő gurult le a lejtőn.
Onnan már minden gyorsan ment.
A vöröses aurával rendelkező árnyék eltűnt a falról, és futásnak eredt. A fehér farkas
felvonyított, és rohanni kezdett, csakhogy nem a menekülő alakot kergette! Franz Leopold
leereszkedett a törmelékrámpán.
Nem jutott túl messzire. Máris hallotta a mancsok dübörgését, majd forró leheletet
érzett a háta mögött.
 ÉJSZAKAI HAJSZA
Nem Franz Leopold volt az egyetlen, aki észrevette, hogy Alisa, Luciano és Ivy eltűnt a
titkos ajtón keresztül. Malcolm még várt néhány másodpercet, aztán ő is kisurrant. Ám
Franz Leopolddal szemben ő nem a többieket akarta követni. Egyedül akarta élvezni az
éjszaka szabadságát, ahogy azt már Londonban is megszokta. Kezét a háta mögött
összekulcsolva, északnak tartva végigballagott a rommezőn. Magába szívta az éjszaka
illatát, miközben szemével a csillagos eget fürkészte. Csendes és békés volt minden,
akárcsak vidéken, de a rommező mögött már ott pulzált az éjszakai nagyváros, amely
persze teljesen sosem aludt ki. Nem akart emberekkel találkozni. Túl nehéz volt távol
maradni tőlük és ellenállni nekik. Észvesztő illatuk volt. Malcolm felsóhajtott. Még várnia
kellett egy évet. Akkor végre a klán teljes jogú felnőtt tagjává vált, ezért vadászni is
mehetett a többiekkel. Annyira vágyott már rá, hogy máris azt képzelte, egy fiatal lány
illata szállt az orrába. Milyen édes és csábító! Az illat egyre erősebb és tolakodóbb lett.
Ezt nem képzelte! A fiú váratlanul megdermedt. A bokrok mögött mozgást észlelt. Egy bő
és sötét színű kapucnis kabát. Malcolm hang nélkül odaosont. Gyorsan elhessegette az
eszébe villanó figyelmeztetést. Ezt közelebbről is meg kellett vizsgálnia!
Latona irtó dühös volt. A bácsikája már megint nem vitte magával. Egy ideig még le-fel
járt a szobában, aztán nem bírta tovább. Magára húzva a bácsikája talárját, elhagyta a
házat. A Capitolium-domb előtt elhaladva elért a csillagos ég alatt magányosan elterülő
rommezőhöz. A környék borús és félelmetes volt. Latona imádta a tiltott dolgok okozta
borzongást. Menet közben előhúzta a vörös maszkot a zsebéből, és az arcára kötötte. Mi
lenne, ha tényleg bevennék a társaságba? Vajon akkor veszélyben lenne? Minden egyes
lépésnél azt kellene figyelnie, hogy nem követi-e ellenség? Latona megállt és hátranézett.
Az ott nem egy árnyék volt? Nem egy sötét alak oson egyik bokortól a másikig? Vagy
talán csak az éjjeli szellő mozgatja az ágakat? Az éjszakai kalandtól érzett izgalma lassan
félelemmé változott. Odahúzódott az egyik fal maradványaihoz. Szíve egyre vadabbul
vert. Pedig muszáj volt leküzdenie a félelmét, ha a bácsikája segítője akart lenni!
Megpróbált lassabban lélegezni, és kemény léptekkel folytatta az útját.
Malcolm hangtalanul közeledett. Igen, a régimódi kabát alatt egy emberlány rejtőzött.
De vajon mi volt az arcán? Malcolm nem volt benne biztos, hogy a rómaiak a karneválon
kívül is hordtak maszkot. Lehet, hogy egy álarcosbálba tartott? A fiú még közelebb ment.
A lány óvatosan körbenézett. A fiú érezte a félelmét. Nem, a kabát alatt egy nadrágot
viselt! Tehát nem báli ruhát. Ez egyre különösebb volt. Mit keresett errefelé és ilyenkor,
ráadásul egyedül és ilyen maskarában egy embergyerek? A fiú még közelebb
merészkedett. Természetesen csak kíváncsiságból, csillapította a lelkiismeretét. Talán
többet is megtudhat az ismeretlenről és annak éjszakai kiruccanásáról. Érezte, hogy a lány
szíve egyre vadabbul vert. Érezte az egyre gyorsabban áramló vérét. Csupán kétlépésnyire
volt tőle. A lány tudatosan még nem észlelte a fiút, de a teste máris reagált a veszélyre.
Halk zihálásba kezdett, megfordult és futásnak eredt. Kezével felkapta a hosszú kabátot,
nehogy megbotoljon benne. Egy vékony ág belekapaszkodott a hajába. A pánikba esett
lány ijedtében kitépte és tovább szaladt. Valószínűleg észre sem vette, hogy közben a
kötés kioldódott, amitől a maszk azonnal leesett. A fények és a Piazza Venezián lévő
élettel teli város felé menekült.
Malcolm ellenállt a kísértésnek, hogy üldözze és feltartóztassa a vadat. Helyette
odalépett a bokorhoz és lehajolt. A kezében egy kellemes tapintású vörös bársonymaszk
hevert. Odaemelte az orrához, hogy magába szívhassa a lány bódító illatát.
*
Franz Leopold úgy futott, hogy a lába se érte a földet. Kristálytisztán hallotta a követője
lihegését. A fiatal vámpír gyors és fordulékony volt, de egy ilyen bestiához nem eléggé.
Érezte, ahogy az állat megállt, lehajolt, majd ugrott egyet. Megpróbált oldalra vetődni, de
a farkas gyorsabb volt nála, és négy mancsával a hátán landolt. Franz Leopold elterült a
földön. Arca a földnek nyomódott. Nyelve telis-tele volt nedves földdel. Legszívesebben
harcolt és ordított volna, de mivel a farkas tépőfoga a nyakába fúródott, inkább
mozdulatlan maradt. Gyors léptek közeledtek.
– Szép fogás! – kiáltotta Alisa.
– Igen, egyetlen ugrással a földre terítette! – örvendezett a római. Ezt még
megkeserülöd, gondolta magában Franz Leopold. Semmiképpen sem kérte volna Ivy-
Máirét arra, hogy hívja vissza a farkast.
– Jól csináltad, Seymour – hallotta meg a lány dallamos hangját. – Most viszont menj
arrébb, hadd lássuk, kit fogtál. – A farkas felmordult, és egy tapodtat sem mozdult.
– Mindenesetre nem ember – állapította meg Luciano.
– Seymour! – a fiú sosem feltételezett volna a lányról ennyi keménységet. A farkas
visszahúzta a pofáját. Szép lassan megemelve a mancsait, lekecmergett az áldozatáról.
Valaki rátette a kezét Leopold vállára.
Franz Leopold leütötte magáról a kezet, és egyetlen mozdulattal megfordult. – Vedd le
rólam a hájas ujjadat!
Megpróbált lehetőleg lazának tűnni, ami kissé nehezen sikerült a földdel összekent arca
és az összekuszált frizurája mellett.
Alisa forgatta a szemét. – Tudtam, hogy ismerem ezt a hajszalagot. Te meg mit keresel
itt?
– Ugyanezt kérdezhetném tőletek is – felelte Franz Leopold hűvösen. – Talán
megzavartalak titeket egy titkos lakoma közben? Jaj, nagyon sajnálom!
– Lakoma? – kérdezte Luciano értetlenül. – Te meg miről beszélsz? Csak nem hiszed,
hogy kinéztük magunknak ezt a nőt?
 – Egy nő? Nagyon érdekes. Vajon mit keresett itt?
– Ezt mi is szeretnénk tudni – mondta Alisa.
Franz Leopold felhúzta a szemöldökét. – Ne is próbáljatok holmi olcsó trükkel átverni.
– Fogalmunk sincs, hogy mit keresett itt – hördült fel Alisa. – De talán kideríthettük
volna, ha nem estél volna be azzal az otromba stílusoddal!
Ez talált! Hogy merészelte így megsérteni! Mindketten szikrázó szemeket vetettek
egymásra, majd hirtelen felcsendült Ivy nyugodt hangja.
– Azt javaslom, fejezzük be a vitát, és menjünk vissza a Domus Aureába. Mi csak egy
kiránduláson vettünk részt Luciano érdekes vezetése alatt – a római arca felragyogott.–
Ezért nem kell rögtön összeesküvést feltételezned, és titokban utánunk lopóznod. Ha
velünk akarsz jönni, akkor mondd meg!
Franz Leopold képtelen volt a lányra nézni, ami roppantul idegesítette. Még jobban
felbőszítette, hogy jobban tudott olvasni a gondolatokban és az érzelmekben, mint ő.
– Gyertek, menjünk vissza – szólt Ivy ismét. Seymour az oldalához lépett, de nem
tévesztette szem elől Franz Leopoldot. – Nézzétek, mindjárt kivilágosodik.
A többiek ijedten meredtek kelet felé, ahol már javában elhalványodtak a csillagok.
Csak most érezték a napfelkeltét megelőző fáradtságot. Gyorsan visszaindultak, és ismét a
mellékbejáraton léptek be a Domus Aureába. A magányos közösségi szoba előtt
szétváltak. A fiúk jobbra indultak, ahol rögtön összefutottak a szintén késésben lévő
Malcommal. Alisa és Ivy besurrantak a bal oldalon lévő első kamrába. Itt elszállt a
reményük, miszerint senki sem vette észre a távollétüket. Hindrik Alisa zárt szarkofágján
ücsörgött szemrehányó tekintettel az arcán.
– Mit akarsz? – kérdezte a lány provokáló hangsúllyal. – Megtennéd, hogy leszállsz,
hogy végre vízszintesbe helyezhessem magam?
A férfi szája megremegett a lány utasítását hallva.
– Remélem, jól sikerült a kirándulás – mondta felváltva fürkészve a lányokat.
– Igen, köszönjük – szólt Ivy udvariasan, majd lehajtotta a fejét.
Hindrik mosolygott. – Ne legyél már ennyire morcos, Alisa. Nem tervezek hegyi
beszédet tartani. Egy percig sem gondoltam, hogy egy éven keresztül csak a Domus
Aureában fogtok raboskodni, vagy hogy csakis a professzorok kíséretében teszitek ki a
lábatokat. Őszintén remélem, hogy már van annyi sütnivalód, hogy nem sodrod magad
veszélybe. Ráadásul az az érzésem, hogy a Conte őrjáratba állította néhány szolgálóját a
romoknál. Egyébként pedig nem tűröm, hogy ilyen rongyokban szaladgálj. Dame Elina
sem nézné jó szemmel. Vedd le a talárt és a nadrágot, és add ide nekem őket.
– Soha! – tiltakozott Alisa szenvedélyesen. – Hogy képzeled? Talán folyton ebben a
szörnyen kényelmetlen ruhában rohangáljak? Egyébként is szétszakadt!
Hindrik odalépett Alisa ládájához, és a magasba emelte a kitisztított és megvarrt ruhát.
– Találtam egy kedves kis római nőt, Raphaelának hívják, aki felettébb ügyesen bánik a
tűvel és a cérnával. – Alisa kinyitotta a száját, de a férfi nem hagyta szóhoz jutni. – És
szereztem neked egy ilyet is. – Ezzel elővett egy csomagot, és átnyújtotta a lánynak.
Alisa kibontotta. A csomagban egy fehér selyeming, egy egyszerű, de jó fazonú kabát
és egy hosszú fekete nadrág rejlett. A ruhatárat egy fodros nyakkötő, egy fehér
selyemharisnya és egy pár lapos bőrcipő egészítette ki. Alisa nem jutott szóhoz.
Hindrik mosolygott. – A szűk szoknyák bizonyára gátolnának a gyakorlatokban… de
most már aztán tényleg ideje lefeküdni!
A férfi lehúzta Ivy koporsójáról a fedelet, megvárta amíg a lány elhelyezkedett benne,
majd bezárta. Seymour felpattant a kőkoporsóra, és pofáját a lábai közé rejtve
elhelyezkedett rajta.
Alisa gyorsan belebújt az új ruháiba. – Köszönöm – mondta, miközben átnyújtotta neki
a régi ruháit.
Hindrik kinyitotta Alisa koporsóját. – Nincs mit. Semmi bajom a ruháddal, de ez sokkal
jobban illik hozzád. – A lány végignézett magán, és rámosolygott a férfira.
– Ugye? Biztos sokszor díjazni fogom még a praktikus nadrágokat!
– Azt nem kétlem – motyogta a szolgáló. – Ja, és tudtad, hogy Rómában is vannak
újságok? – belenyúlt a zsebébe, és átnyújtotta Alisának az Osservatore Romano legújabb
számát. – Ha szorgalmasan tanulod az olasz nyelvet, akkor nemsokára el tudod olvasni.
– Ó, ez remek! Már kezdtem hiányolni az újságjaimat.
Alisa kinyitotta az újságot, és gyorsan végigfutott a képeken és az idegen szavakon.
– De ne most! Tedd csak le.
Alisa hangosan felsóhajtott, amikor Hindrik ráhúzta a nehéz fedelet a koporsóra.
*
– Kíváncsi vagyok, mit tanít ma nekünk Signora Enrica – szólt Alisa Ivyhoz, aki éppen
helyet foglalt mellette az aranymennyezetű teremben. Luciano hatalmasat ásítva lépett be
a helyiségbe, kezével beletúrt kócos sötét hajába, majd leheveredett Chiara mellé a
szemközti padba.
– Signora Enrica? Nem hiszem, hogy ma ő fog minket tanítani. Azt hallottam, hogy
néhány katakombát néz meg Professore Ruguccióval.
Az Alisa másik oldalán ücsörgő Tammo kinyújtotta a nyakát. – Nincsenek itt a
professzorok? Akkor ma szabadnapunk van? Fernand azt mondta, mutat majd egy játékot,
amit a Párizs alatti labirintusokban játszottak mindig.
 Luciano megrázta a fejét.
– Fernand? Azt hittem, nem kedveled – szólt Alisa.
Tammo megvonta a vállát. – Hát igen, mert kicsit koszos és büdös, és furcsán beszél, de
egyébként jó fej. Csak nem szabad felidegesíteni. Elég jók az ütései. – Feltűnés nélkül
megdörzsölte a felkarját. – Mindenesetre sokkal jobb annál a felfuvalkodott Dracas
családnál, akik úgy néznek rám, mint egy csótányra.
Alisa Franz Leopoldra nézett, aki valamivel arrébb ült a Dracasok között. – Igen, van
benne valami. Pedig olyan szívdöglesztő… csak ne nyitná ki a száját!
– Sosem láttam nála helyesebb fiút – állapította meg Ivy is, csak nem azzal a sóvárgó
hangsúllyal, ahogy Chiara beszélt Franz Leopoldról.
– Én ezt nem értem – mondta Alisa. – Hogy lehet egy vámpírnak ilyen gyönyörű bőre,
ilyen nemes arca és felséges termete, ha közben ennyire ellenszenves?
– Nem is az – ellenkezett Ivy.
– Nem? – a két római és a hamburgi Vamaliák döbbenten a lányra kapták a fejüket. –
Akkor még nem hallottad háromnál több szót mondani! – vágta rá Chiara.
Ivy lehajtotta a fejét, mire a gyertyafény beragyogta hosszú ezüstszínű haját. – De igen.
Sőt én nem csak a szavait, de a gondolatait és az érzéseit is kihallgattam.
– És azt állítod, hogy nem ő a legnagyobb szörnyeteg köztünk? – kérdezte Chiara.
– Igen, azt állítom.
– Igaz, szerintem Karl Philipp még nála is rosszabb – helyeselt Luciano. Alisa nem is
figyelt rá. Ismét Franz Leopoldra nézett, aki az arckifejezése alapján már megint valami
sértőt mondhatott Joannénak. Komolyan érdekelte, hogy mi késztette Ivyt erre a
megnyilvánulásra, de biztos volt benne, hogy az ír lány – ellentétben Franz Leopolddal –
nem mondja el, milyen gondolatok birtokába jutott a különleges képessége révén.
A csinos és fiatal, Zita keze alá dolgozó tisztátlan a hangosan nyivákoló csecsemővel a
karjában lépett be a terembe. Másik kezében egy poharakkal és két kancsóval teli tálcát
egyensúlyozott. A baba rúgkapált. A poharak csörömpöltek, majd hirtelen felborultak.
Luciano rámosolygott Raphaelára, mégsem pattant fel gyorsan, hogy a segítségére siessen.
Alisa azonnal felugrott, és segített neki biztonságban az asztalra tenni a tálcát.
– Köszönöm. De igazán nem kellett volna! – szólt Raphaela kissé zavartan. Valóban
káprázatos mosolya volt!
– Ez természetes!
Alisa visszament a helyére. Raphaela kiosztotta a poharakat, majd az ajtóhoz sietett. –
Azt hiszem, gyorsan meg kell etetnem ezt a kis szörnyeteget, különben nem hagy
nyugton! Minél kisebb, annál mohóbb, szerintem. – Ezzel kedvesen megcsiklandozta a
kicsi orrát, és kiment a teremből. A nyivákolás megszűnt.
Ivy belekortyolt a friss vérbe, hegyes szemfogai csak úgy csillogtak a hófehér
lámpafényben. Luciano egy slukkra kiitta a pohár tartalmát, mintha már több éjszaka óta
nem kapott volna inni.
– Az a gyerek tisztátlan, ugye? – kérdezte Alisa Lucianótól.
– Igen, és Raphaela egy örökkévalóságig a nyakában fogja cipelni. Mindig ekkora
marad!
– Még belegondolni is borzasztó – motyogta Alisa. Luciano igazat adott neki. – A
Conte és az öreg Giuseppe is többször figyelmeztette Melitát, de ő nem hallgatott rájuk.
Most aztán örökre hallgathatjuk ezt a soha fel nem növő bőgőmasinát. Melitának már
réges-rég nincs türelme ahhoz, hogy foglalkozzon a gyerekkel! – Mindketten csak
hallgattak, míg Tammo meg nem törte a csendet.
– De akkor ki fogja megtartani az órákat, ha nincsenek itt a professzorok? – kérdezte
reménykedve.
– Attól tartok, vannak még itt a házban olyanok, akiket jobban meg fogsz ismerni, mint
szeretnél – sóhajtott fel Luciano. – Nézz csak oda! Ő ott Signora Letizia. Mellette áll a
testvére, Umberto. Ők úgymond a Tiszteletre Méltók után következő tudósok. Mivel már
ma este felbukkantak, nagyon úgy néz ki, hogy nemsokára a karmaik között találjuk
magunkat!
Alisa alaposan megfigyelte az aranymennyezetű terembe belépő két vámpírt, akik
kíváncsian fürkészték az összegyűlt diákokat. Úgy hasonlítottak egymásra, mint egy
ikerpár: mindketten kicsik voltak, csupán kevés vékony fehér haj virított a fejükön, és
olyan száraznak tűntek, mint két múmia. A pofacsontjukra feszülő pergamenszerű bőr nem
éppen szimpatikus arcvonásokat kölcsönzött nekik. Ajkuk olyan vékony volt, hogy alig
lehetett kivenni. Az Alisa mellett ácsorgó Tammo halkan zihálva megragadta az egyik
vérrel teli poharat. Keze szabályosan reszketett.
– Nem gondolod, hogy túlzásba viszed? – bosszantotta a nővére, majd felállt. Az óra
nemsokára elkezdődött.
– Reménykedjünk – morogta a fiú a testvérét követve.
*
– Még mindig úgy gondolod, hogy túlzásba viszem?
Alisa a kezében lévő cetlire bámult, amit Tammo küldött hátra feltűnés nélkül egy
órával a tanóra megkezdése után. A lány nem tudta, hogy nevessen-e rajta. Tele volt
tudásvággyal és a római történelem is nagyon érdekelte, de a két Tiszteletre Méltó által
tartott órától egyszerűen elállt a szava. Miközben Letizia egy nádpálcával a kezében
sétálgatott ide-oda a padok között, testvére egy kényelmes fotelben ülve, karomszerű
kezeit sovány testén pihentetve darálta el a római császári birodalom idejéből való neveket
és dátumokat.
Mégis hogy jegyezzenek meg ennyi mindent egyszerre? Az elején Alisa megpróbálta
feljegyezni a legfontosabb dolgokat. Szinte tiszteletteljesen vette elő az új iskolai
mappáját, a papírt, a tintát és egy acéltollat. Most hiába nézte a megkezdett mondatokkal,
számokkal és nevekkel leli oldalakat, amikor azt sem tudta, hogy jól írta-e le őket. Ha nem
írt volna semmit, az még rosszabb lett volna, hiszen akkor semmi sem terelte volna el a
figyelmét a professzor elviselhetetlen hangjáról. Mintha minden egyes szónál végighúzta
volna görbe körmét a nagy palatáblán. Alisát kirázta a hideg.
– Te meg mit csinálsz? – A nádpálca éppen az orra előtt csattant a padra. Alisa
összerezzent. Mielőtt eltüntethette volna a cetlit, karomkéz máris lecsapott rá.
– Ez meg mit jelentsen? Gúnyolódni próbáltok a Nosferason és a Domus Aureán? Ti,
jelentéktelen kis családok utódai? – ismét lesújtott a nádpálca. Alisa durcásan
összeszorította az ajkát. – Nyújtsd ki a kezed!
A pálca táncra perdült. A nő erősebben ütött, mint amennyit kinézett volna belőle az
ember a szárazsága miatt! Alisa összeszorította az ajkát, hogy ne kiabáljon. Egy nyögés
azért kijött belőle. A többi diák hatalmasra meresztett szemekkel bámulta, miközben a
professzor zavartalanul folytatta az előadását. Tammo lassan felemelkedett a helyéről.
Vajon a testi fenyítés ellen akart tiltakozni? Alisa most először nagyon büszke volt az
öccsére, mégis alig feltűnően megrázta a fejét. Mit ért volna vele, ha őt is megverik?
A rá bámuló arcokra koncentrált. A legtöbb sokkról vagy akár utálatról árulkodott, ami
persze nem neki szólt. Joanne és Fernand ezzel szemben abszolút közömbösen nézett.
Lehet, hogy számukra ez volt a normális? Mondjuk, ha Alisa a két durva párizsi testvérre
gondolt, akkor könnyedén el tudta képzelni. Anna Christina arcán azonban kárörvendő
mosoly jelent meg.
A professzornő végre abbahagyta, mire Alisa óvatosan az ölébe fektette meggyötört
kezét. – Miért nem írsz tovább? – rikácsolta Signora Letizia.
Malcolm felállt a helyéről. – Elnézést, Professoressa – vágott közbe az előkelő brit
hanglejtésével. A nő azonnal odafordult hozzá.
– Mit akarsz, kölyök?
Ő is hiába próbált jegyzetelni, egy idő után kénytelen volt feladni. A nő odarobogott
hozzá, lecsapta az asztalára a nádpálcát, és így szólt. – Sorold fel a császárokat. Ki volt az
első? Gyerünk, ennek azonnal jönnie kell: Július Caesar, aztán Augustus, Tiberius,
Caligula, Claudius ötvennégyig, aztán?
– Signora, lehetetlen követni az önök által vezetett előadást. Esetleg lehetne, hogy kicsit
lassabban folytassák és talán megismételjék a legfontosabbakat?
 A nádpálca másodszorra is lesújtott a padra. – Néró, természetesen. Néró, Vespasianus,
Titus, Domitianus!
Ezzel sarkon fordult, és a pálca hegyével Lucianóra bökött. – És tovább?!
A fiú felpattant. Mellkasa előtt idegesen keresztbe fonta a lerágott körmeivel elcsúfított
kezét, majd dadogva így szólt. – Traianus, Hadrianus, Antonius Pius és aztán, és aztán… –
segítséget kérve körbenézett, amikor megakadt a tekintete Chiarán. – Marcus Aurelius –
fűzte hozzá halkan, és kimerülten visszaült a helyére.
– Ez nem is volt rossz, de kifelejtetted Nervát, Chiara pedig kap három pálcaütést, ha
még egyszer súgni mer.
Luciano szívéről hatalmas kő esett le, amikor a professzornő ismét Malcomhoz fordult.
– Nincs jogod véleményt alkotni az óráinkról. Te csak a kérdéseinkre válaszolhatsz, és
ha nem megy, akkor megérzed a nádpálcát. Hamar meg fogjátok tanulni, hogy sokkal
egészségesebb, ha figyeltek az órán. Nyújtsd ki a kezed!
Malcolm hezitált. A Tiszteletre Méltó csupán a mellkasáig ért.
– Nyújtsd ki a kezed! – ismételte meg a professzornő még egyszer egy halk morgás
kíséretében.
Malcolm szót fogadott. Meg se rezzent, és egy hangot sem adott ki, amikor lesújtott rá a
Signora. Talán még erősebben tette, mint Alisánál, akinek szinte tüzelt a keze, és
valószínűleg még jó sokáig nem fog majd a kezébe tollat.
Nem érzett fájdalmat? Semmi sem látszott az arcán, de aztán Alisa látta, ahogy a
szemfogai kicsit kikandikáltak az egymásra tapasztott ajka közül, majd kezdte érezni a
fiúban feltörő dühöt.
Amikor a Signora végre végzett, Malcolm így szólt.
– Marcus Aureliust száznyolcvanban Commodus, majd százkilencvenháromban
Septimius Severus követte. – Alisa őszintén csodálta a fiú önuralmát, és örömmel nézte
Signora Letizia döbbent arckifejezését.
– Ööö…, rendben, leülhetsz. Most folytassuk I. Constantinus császárral, aki áttért a
kereszténységre.
– Ez volt életem legrosszabb éjszakája – nyafogta Tammo, amikor a Tiszteletre Méltók
végre szabadon engedték a tanulókat. Alisa morcosan vizsgálgatta az ujjait.
– Te legalább verés nélkül megúsztad ezt az éjszakát.
– Igen, ezt az éjszakát megúsztam, de gondolom, nemez volt az utolsó közös óránk,
nem igaz?
Alisa kénytelen volt igazat adni az öccsének. – Talán nem ártana, ha kicsit mi is
utánanéznénk a római történelemnek.
 Tammo úgy nézett rá, mintha elment volna az esze. A fiú hirtelen elfordult, és faképnél
hagyta a nővérét. Alisa csak nézett utána, amikor egy váratlan kuncogásra lett figyelmes a
háta mögött. Az öreg Giuseppe volt az. Egy vörös bársonypárnákkal teli aranyozott
heverőn feküdt. Ránézett Alisára, és odaintette magához. A lány habozva követte a
felkérést.
– Jó éjszakát, tiszteletre méltó Giuseppe – mondta, majd megkérdezte, hogy helyesen
szólította-e meg az egykori klán vezért. Vagy talán még Conte volt? A férfi mindenesetre
nem javította ki.
– Signora Alisa – szólt rekedtes hangon, ami most sokkal gyengébbnek hangzott, mint
néhány napja az érkezésükkor. – Megvolt a tanult testvérpár által tartott első óra?
– Igen – felelte a lány, de nem tudta, hogyan folytassa. A férfi bizonyára nem akart
panaszt hallani, de Alisa semmi jót nem tudott mondani ezekről a sintérekről.
Az öreg Giuseppe ismét felkuncogott, majd belesüllyedt a párnákba. – Nagyon
megkínoztak titeket ezek a szörnyetegek? – Alisa bólintott.
– Mindig is ezt csinálták. Úgy értem, hogy másokat gyötörtek. A Conte még egy dalt is
tudna énekelni róluk. Amikor a kis unokám még gyerek volt, volt néhány igazán fájdalmas
összetűzés közöttük. Még arra is emlékszem, hogy Letizia egyszer a torkába harapott. –
Alisa nem merte megkérdezni, hogy viccelt-e vele.
– Ezen az akadémián persze pont elemükben vannak. – A férfi felnyögött, majd egy
grimasz kíséretében a testére tapasztotta a tenyerét.
– Rosszul van? Tehetek valamit önért? – kérdezte Alisa. Az öreg tényleg nagyon
rosszul festett, mintha az elmúlt éjszakák alatt évszázadokat öregedett volna.
– Mindjárt jobb lesz – szólt Giuseppe legyintve, aztán felnevetett. – Abszint köröz a
testemben.
– Abszint?
– Pokoli egy szer. Lassú halál az emberek számára, tönkreteszi az elméjüket, és
pusztulás azoknak is, akik megisszák a vérüket. Én már régóta élvezem azokat az éjszakai
vándorokat, akiknek a vére tele van borral. Régen zavarossá tette az érzékeimet. A
fiataloknak oda kell ügyelniük arra, hogy kit kapnak el! Már messziről érezni lehet, ha egy
ember túl sok tiltott dolgot élvezett. Az abszint azonban démoni. Ismerem azokat a
köröket, ahol nagyon oda kell figyelni, de ennél a lánynál nem vettem észre, hogy
majdnem ájulásig szennyezte magát. Még szerencse, hogy Enrica családjából rám talált az
egyik fiú, és visszahozott ide. Most már második napja tehetetlenül fekszem ezen a
heverőn, és tűrnöm kell, hogy fogatlan csecsemőként etetnek!
– Vissza fogja nyerni az erejét?
– Hát persze, igen. Nem béníthat le örökké az abszint.
 – Legyen önnel az éj, tiszteletre méltó Giuseppe, és hozzon önnek friss vért – Alisa
meghajolt, és vissza akart vonulni, de az öreg visszatartotta.
– Mondd meg az első árnyéknak, akivel összetalálkozol, hogy küldje hozzám Leandrót.
Szeretném, ha elhozna nekem egy könyvet a könyvtárból. Valamit meg kell néznem!
Alisa ragyogó szemmel fürkészte a férfit. – Egy könyvtár? Itt a Domus Aureában?
– Hát persze. A Tiszteletre Méltók keleti szárnyában az ő feladatuk, hogy megőrizzék és
megóvják.
– Mindenki beléphet, aki olvasni szeretne? – kérdezte Alisa izgatottan.
– Ugyan ki érdeklődne az én időm régi dolgai, hagyományai, történelme és nagy költői
iránt?
– Engem nagyon érdekelnek az emberek és a felfedezéseik, sőt Róma történelméről is
szívesen megtudnék többet.
Az öreg Giuseppe mosolygott. – Megmondom Leandrónak. Talán megmutatja neked a
termeket, és hogy melyik könyveket olvashatod el. Persze csak akkor, ha jókedvében
csíped el!
– Nagyon köszönöm! Máris ideküldöm – kiáltotta Alisa futásnak eredve.
 A KATAKOMBÁK
A férfi vérvörös, földig érő talárt viselt. Mellkasán egy nehéz aranyszínű kereszt pihent.
Hatalmas, ám annál kényelmetlenebb bőrfoteljában hátradőlve cingár teste előtt
összekapcsolta az ujjait. Egy óriási rubin csillogott a fáklya fényében.
– Tovább is vártam volna – biztosította a nő olyan hevesen bólogatva, hogy még a
fátyla is beleremegett. – De aztán jött az a három alak, akikről nem tudtam, mit keresnek
ott abban az időben és egy ilyen elhagyatott helyen. És az az irdatlan kutya, olyan volt,
mint egy farkas! Könnyedén kiszagolta volna, hol vagyok. Nem volt más választásom,
eminenciás uram, és egyébként is túl késő volt már!
A bíboros magasba emelve a kezét, félbeszakította a nő szóáradatát. – Megértettem,
Nicola nővér. Majd üzenek önért, ha újra szükségem lesz a segítségére. Most menjen!
A férfi megvárta, míg a kopogó léptek elhallgattak. Ekkor magára terített egy hosszú
fekete talárt, széles karimájú kalapját pedig a homlokába húzta. Leintett egy bérkocsit,
amely gyorsan átszállította a hídon, majd a Tevere partja mentén délre tartott. A férfi a kis
kör alakú Herkules-templomnál megállította a kocsist, kifizette az úti díjat és kiszállt. A
maradék távolságot már gyalog tette meg. A Santa Maria in Cosmedin pont akkor
harangozott. Még nem volt olyan késő. Megint előbb lesz ott, mint a többiek, ahogy az
már lenni szokott.
A bíboros átvágott a templomon, és az egykor még Circus Maximusnak nevezett
hosszú, ovális terület felé igyekezett. Ezen a helyen számos római császár uralkodása alatt
rendeztek fogathajtásokat és atlétikai versenyeket. Ma már csak egy gazzal benőtt
mélyedés látszott belőle. Az ülőhelyek, a császári páholyok és az obeliszkek mind
eltűntek. Még mindig volt ott valami a nagy versenyek idejéből. Valami titokzatos, amit
már régen elfelejtettek, és ami oly értékessé tette a bíboros számára a helyet. Befordult
balra a Circus és egy hosszúkás, már régóta lakatlan épület mellett. A tető beomlott, a
lepattogzó fal mellett csalánok és szúrós bokrok meredeztek. A téglák közül és az
ablaknyílásokból borostyán kandikált kifelé. A bíboros átlépett a kőből épült, törött
kapuszárnyú boltívek alatt, majd egy udvarba érkezett, ahol egy rejtett, mélybe vezető
lépcső felé igyekezett. Odaérve egészen az alapig követte a kopott lépcsőfokokat. Gonosz
vigyor húzódott végig csontos arcán, amikor a templom előterében lévő dombormű, a
híres „Igazság szája” jutott az eszébe. Csupán néhány lépésre, a háztömb túloldalán volt
onnan. A legenda szerint, ha egy hazug ember teszi a kezét a szájába, akkor örökre búcsút
mondhat becses testrészének.
Talán, gondolta a bíboros, jobb volna, ha inkább odafent tartanánk a gyűléseket, így a
társaság tagjai a Bocca della Veritá szájában tartva a kezüket mondhatnák el a beszédüket.
Természetesen mindenki, kivéve a bíborost! Elvégre ő volna a társaság feje, és annak
idején ő hívta életre az egész társaságot. Ráadásul nem köteles beszámolni a céljairól és az
eljárási módszereiről sem!
 A bíboros több lámpát is meggyújtott az előtérben. Jéghideg borzongás szaladt végig a
hátán, miközben levette a kabátját. Azon tűnődött, vajon a hűvös föld alatti termek miatt
van ez, vagy esetleg azért, mert a nedves köveken és árnyakon kívül más is leledzett
ezeken a régi mithrászi kultuszhelyeken. A kereszténység elterjedése előtt az egész Római
Birodalmat az eredetileg perzsa kultusz uralta, amelyet már akkor is titokzatosság és
misztikum övezett. A mithreumokat általában föld alá építették, és minden egyes új tagnak
szigorú hallgatásra kellett felesküdnie. Lehetett volna jobb helyet találni a Vörös Maszkok
számára?
A lépcső felől hangok és lépések hallatszottak. Közeledett a többi tag. A bíboros
előhúzott egy, a ruhájával egyszínű maszkot, és gyorsan elrejtette az arcát. A nyakában
lógó aranykeresztet a vörös anyag alá tuszkolta. Az antik szentély egykori
templomtermében elfoglalta az asztalfőn a helyét. Miközben az összes többi terem ki volt
világítva, itt csupán egyetlenegy gyertya pislákolt az asztal közepén.
A társaság tagjai beléptek. A bíboros még elcsípte az utolsó mondatfoszlányt.
– Akkor térjen vissza a szentatya a szeretett Tata Giovanni árvaházába, ha ennyire nem
hisz a nagy tervben.
– Már korán kivonta magát a Risorgimento* alól. Egyébként sem gondolom, hogy ő
lenne a megfelelő ember a király helyére – szólt egy másik.
– Mit akartok? – morgott az egyetlen, egyházi karrierre nem törekvő férfi
összetéveszthetetlen rekedtes hangja. – Megkaptátok Olaszország egyesítését. Olyan
fontos, hogy egy király vagy egy pápa áll-e az élén? A királyok és a pápák jönnek-
mennek.
– Hát, ehhez képest elég jól tartja magát a helyén a mélyen tisztelt Piusz – szólt egy
másik halkan. – Volt már olyan pápa, aki ennyi ideig ücsörgött a székében?
Az előző hang nem hagyta magát félretolni, ezért így folytatta. – Király vagy pápa,
teljesen mindegy, a szálakat úgyis egészen más helyen és titokban irányítják. Egyébként is
nem azért vagyunk itt, hogy politizáljunk, hanem hogy megállítsuk az éjszaka démonjait.
A férfiak leültek a székekre. Az utolsó hat tag valamivel később érkezve, némán foglalt
helyet. A bíboros végigpásztázott tekintetével a bő talárokon és a kapucnik alól
kikandikáló vörös bársonymaszkokon. Hirtelen meghökkent, és előrehajolt a székében. Ez
meg mi? A férfi nem az eskükor kapott maszkot viselte. Ez csupán egy papírból és vékony
anyagból készült olcsó utánzat volt. A férfi még jobban arcába húzva a kapucniját
szégyenlősen leszegte a fejét.
– Bocsásson meg, eminenciás uram, de nem találtam. Biztos eltettem valahová. De
nemsokára meglesz – fűzte hozzá sietve.
– Merem remélni! És többet ne forduljon elő ilyesmi! – morogta a bíboros. Ezzel felállt,
és megnyitotta a gyűlést. A bíboros a szokásos bevezető szavak és az eskü, azaz a
társasághoz való hűség és a mindenkori hallgatás megfogadása után ismét helyet foglalt.
– Kedves felebarátaim, talán már hallottátok, hogy Graf Barbo egy, hát mondjuk úgy,
ismeretlen és halálos baleset áldozata lett. Ő már nem tud a király előtt a Vatikán tervei
ellen harcolni! – helyeslő mormolás hallatszott.
– Ez a probléma tehát megoldódott, és biztosítalak titeket arról, hogy nemsokára már a
Colonna-ház minisztere sem fog gondot okozni.
– Érdekelne, hogy kik voltak az assassinóí – motyogta a rekedt hangú. – Ha helyesek a
megérzéseim… – a bíboros szikrázó tekintetet vetett rá. A maszk rögvest lesüllyedt, hogy
ne kelljen a szemébe nézni.
– Rendben. Sajnos adódott egy kis… nézeteltérés, ezért most nem folytathatjuk a
kitűzött feladatunkat. Ma még nem tudom, hol és mikor lesz a következő, Isten tiszteletére
elkövetett tettünk – felemelt kezével igyekezett csillapítani az egyre hangosodó
mormolást. – Csupán egy apró zavarról van szó, amit rövidesen korrigálok. A szokott
módon értesítek mindenkit, amint új információk kerülnek a birtokomba. Van valakinek
valamilyen közölnivalója? – kérdezte a társaságot kémlelve.
– Vannak tervek a Palatinusszal kapcsolatban – szólt balról a harmadik.
– És? Meg kell akadályozni!
A maszkos férfi bólogatott. – Igen, meg fogom. A Colosseumról senki sem beszél.
– Rendben, akkor berekesztem a mai gyűlést.
A hat tag felállt, meghajolt a bíboros előtt, majd mindannyian elhagyták a termet. A
bíboros figyelmesen hallgatta a hangokat. A szentély lassan ismét csendbe burkolózott. A
falakon lévő fáklyák nyugtalan táncot jártak. Egy légáramlat megrezegtette a gyertya
fényét.
Valami nem stimmelt. A bíboros lehunyta a szemét, és újra lepergette maga előtt a
gyűlést. Tisztán látta a talárba és vörös maszkba öltözött társaság hat tagját, sőt még a
szavaikat és a suttogásukat is hallotta.
Nem, nem ez nyugtalanította. A gyűlést követően történt valami. A tagok egymás után
felálltak, majd elhagyva a termet, kiléptek a megvilágított előtérbe. Árnyékuk sietve
átsiklott a küszöbön. A bíboros hirtelen megdermedt. Ez az! Az utolsó testvér árnyék
nélkül surrant ki. Egy vámpír észrevétlenül közéjük férkőzött!
A bíboros már nem is csodálkozott, amikor másnap egy meztelen férfi hulláját húzták ki
a Teveréből. Az egyébként teljesen vértelen test nyakrészén egy apró seb tátongott. A
bíboros az áldozat nevét is tudta, de nem akart belekeveredni a polizía kutatásába.
*
– Ha ma megint ez a két hóhér, Umberto és Letizia lesz velünk, akkor beteget jelentek –
közölte Tammo néhány héttel később, amikor este az aranymennyezetű teremben
erősítették magukat a rájuk váró tanórára. Zita és a kisbabát a hátán cipelő Raphaela látta
el a fiatal vámpírokat friss és meleg vérrel, de Tammónak valahogy aznap nem volt
túlságosan nagy étvágya.
– És mit fogsz majd mondani? Hogy elkaptad az influenzát az egyik embertől? Vagy
inkább a kolerát vagy a pestist? – kérdezte a nővére.
– Ezt biztos nem veszik be, mi? – kérdezett vissza Tammo.
– Hát, nem valószínű – felelte a testvére.
– Eltörhetném mondjuk a lábadat – javasolta az éppen odalépő Fernand. Kivette a
patkányát a táskájából, letette az asztalra, majd csak azután csatlakozott a többiekhez.
– Nem hinném, hogy túl jó ötlet lenne – szólt Tammo hezitálva. – Biztos eltart két-
három hétig, mire újra összeforrnak a csontok. És egyébként is fájdalmas, nem?
A többiek egymást fürkészték, majd így szóltak.
– Mindenesetre jobban, mint a nádpálca!
– Hát, lehet. Még sosem próbáltam. – Alisa felelevenítette a múltkoriban a kezén
elszenvedett ütéseket, amelyek természetesen azóta már begyógyultak.
– Én biztosan nem tenném – javasolta Ivy. – Ráadásul úgy hallottam, hogy ma
kirándulni megyünk… Signora Enricával és Signor Ruguccióval.
Jól hallotta. A professzorok mellett Hindrik, Francesco, Leonarda és néhány szolgáló is
elkísérte őket. Természetesen a Dracas klán sem vált meg az árnyaitól, akik közvetlenül
mellettük állva várták az esetleges parancsokat. Mindannyian a nagy udvaron gyűltek
össze.
Professoressa Enrica felemelte a hangját. – Az elmúlt hetekben az én és Professore
Ruguccio vezetése alatt edzettétek és növeltétek az erőtöket. Szeretnénk látni, hogy
mennyit fejlődtetek, ezért most közösen felkeressük az egyik antik keresztény katakombát.
Útközben vethettek majd egy pillantást a híres Colosseumra és a nagy római idők további
bizonyítékaira.
A diákok izgatottan pusmogtak. Luciano rákacsintott Alisára. Hindrik odahajolt
hozzájuk és halkan így szólt. – Ez számotokra különösen izgalmas lesz, nem? A legelső
pillantás a Colosseumra!
– Hát persze! – felelte Alisa ártatlanul.
– Tud róla! – suttogta Luciano kétségbeesetten, miután Hindrik arrébb húzódott.
– Ő mindig mindent tud – sóhajtott fel Alisa. – Ne kérdezd, hogy csinálja. De
mindenesetre csak ritkán avatkozik közbe.
A professzornő több csoportba osztotta a tanulókat, és mindegyikben kijelölt egy-egy
hazai vámpírt vezetőnek. A csoportoknak pár perc eltéréssel kellett egymás után
indulniuk. Túlságosan veszélyes lett volna számukra egyedül csatangolni a még korai
éjszakában. Noha az emberek igyekeztek nem figyelni arra, amitől féltek, de egy ekkora
tömeget még a gondolatok irányításával sem lehetett volna eltitkolni.
Alisa, Ivy és Luciano követték a többieket a főbejáraton át, amelyet odakintről sűrű
bozótok álcáztak. A csoportjukat Hindrik és Raphaela vezette, aki nyilvánvalóan nem
bánta, hogy néhány órára a Domus Aureában hagyhatta a bőgőmasinát. Ráadásul úgy tűnt,
igencsak kedveli Hindriket, aki láthatóan viszonozta az érzését. Egyetértően csevegve
sétáltak egymás mellett. A kis csoport újra és újra megállt, amikor Raphaela elmondott
néhány tudnivalót a Colosseumról és a Circus Maximusról, amelynek hosszúra nyúlt
fogathajtó pályája még valamennyire felismerhető volt a jobb oldalán. Elhagyták a
Caracalla termeinak romjait, majd az antik Via Appia irányát követték. Egészen a
városfalig falak és sötét ciprusfák mögé rejtőzött paloták szegélyezték az utat.
A vámpírok a Porta San Sebastianón keresztül hagyták el a várost, amelyet azóta nem
őriztek, hogy Róma az Olasz Királyság fővárosává vált. Miután elhagyták a Róma egykori
germán fosztogatói távol tartására épült Aurelianus-féle falat, egyre kevesebb házzal
találkoztak. A Via Appia immár homlokegyenest dél felé vezetett.
Hindrik és Raphaela hangtalanul surrant végig az utcán. Több kert és hébe-hóba egy-
egy palota is elrepült mellettük. Még egy remekül futó ember sem tudott volna lépést
tartani velük. Alisa is kezdett lassan fáradni, Luciano pedig egyre hangosabban nyögött.
Az út szélén egyszer csak megjelentek az első mauzóleumok. Sok sírhely tönkrement, de
néhány szoborból, feliratból vagy kupolából jól látszott, milyen pompás volt egykor a
halottak utcája. Egy-egy régió sikeres meghódítása után az uralkodók a rablott kincsekkel
és egzotikus rabszolgákkal együtt vonultak végig rajta a Rómába való győzedelmes
visszatérésük során.
A hold még alig mozdult el a pályáján, amikor megálltak egy ciprusligetben. Egy
embernek bizonyára órákat kellett volna gyalogolnia ahhoz, hogy megtegye ezt az utat.
Professoressa Enrica már várta őket, és nemsokára a többiek is megérkeztek. A fiatal
vámpírok körbevették a tanárokat.
– Ott, arra van a korai római keresztények egyik temetkezési labirintusának, a di San
Callisto katakombának az egyik bejárata. Négy emelet magasra nyúlik több kilométeren
keresztül, természetesen ezzel nem a legnagyobb katakomba, de a mi gyakorlatainknak
remekül megfelel. Először mindannyian együtt megyünk le. Elmondom majd, hogy mire
figyeljetek. Aztán csinálunk egy tájékozódási és érzékelési gyakorlatot, ahol párokban
fogtok dolgozni, és egymásra lesztek utalva. De előbb fogadjatok el mindannyian egy
amulettet Signor Rugucciótól, ami felerősíti az erőtöket a szent jelenlétében. Attól tartok,
különben igencsak fájdalmasra sikeredne a gyakorlat, és akkor bizonyára a labirintusban
kellene kerestetnünk néhányatokat, akik kimerülve és eszméletlenül hevernének
egymagatokban.
 – Ez izgalmasan hangzik! – suttogta Tammo grimaszolva.
– Úgy gondolod? – Luciano nem tűnt túlságosan meg-győzöttnek.
– Na, neked aztán nincs miért izgulnod – válaszolta a kisebb. – Ti, Nosferasok már
eleve erősebbek vagytok. Nekünk viszont igazi kihívást jelent majd!
– Akkor sem mondanék le az amulettről – szólt Luciano a két lányhoz. – Már jártam
ehhez hasonló katakombában, és higgyétek el, minden volt, csak nem kellemes!
Alisa és Ivy a nyakába akasztotta a piros követ tartó bőrláncot, majd követték a mélybe
vezető keskeny kőlépcsőn lesétáló professzorokat. Ivy megmarkolta a rubint. Nehezebb
volt, mint amilyennek a mérete alapján látszott, és mintha pulzált volna a markában.
Szokatlanul meleg volt, mintha egyfajta élet leledzett volna a művészien megcsiszolt
kőben. Az amulett még a legmélyebb sötétségben is vörös fényt bocsátott ki magából, ami
egy fában lévő parázshoz hasonlóan égett és folyton átalakult.
Seymour olyan szorosan nekidőlt az úrnőjének, hogy Ivy még a melegét is érezte
vékony talárján keresztül. A farkas figyelmesen fürkészte a környéket.
Alisa a mellkasára tette a kezét. – Te is érzed? Nem fáj, csak mintha egy egyre
áthatóbbá váló suttogás és mormolás lenne bennem.
Ivy bólintott. – Igen, úgy érzem, mintha számtalan lélek tiltakozna a jelenlétünk ellen.
Megragadják a lelkünket, és megpróbálnak összezavarni minket.
Elértek a lépcső lábához, majd összezsúfolódtak a sötétben elvesző hosszú járatban.
Ebben a sötétben még a vámpírok szeme is csak pár méterre látott el.
– Ez a rész a második évszázad végén készült. A keresztény közösség időközben
olyannyira megnőtt, hogy lassan problémát jelentett nekik a sok sírhely, amire szükségük
lett. Halottaikat nem temethették el a városban, a hamvasztás pedig a feltámadással
kapcsolatos elképzelésük miatt nem jöhetett szóba. Csakhogy a föld feletti temető telkek
idekint is túl drágák voltak, ezért a közösségek kitalálták a föld alatti labirintusokat. Az
ötlet nem volt új, és a tufa lehetővé tette a hatalmas építmények megépítését anélkül, hogy
attól kellett volna tartaniuk, hogy a fejükre esik valami. A vulkanikus hamuval
megerősített követ könnyű megmunkálni, és utóbb nagyon tartóssá válik.
A professzornő továbbment, aztán befordult jobbra. Sírok sírok hátán. Egyik szorosan
következett a másik után. Ivy Seymour nyakára tette a kezét. Megnyugtató volt számára,
habár így csak még hangosabbá váltak a halottak hangjai. A lány nem félt tőlük. Inkább
amolyan mély szomorúság lebegett benne. Ránézett a mellette sétáló Alisára. Ajkát
összeszorította, miközben valahogy az ő arca is boldogtalanságot sugallt.
– Hallod a hangokat? – kérdezte Ivy.
– Hangokat? Nem, valami zümmögés van a levegőben, és valahogy azt érzem, hogy
nem tudok tisztán gondolkodni. Fájdalom van bennem, és egyre csak terjeszkedik. Talán
nem is lesz olyan mulatságos, mint gondoltuk. – Luciano bólogatott mellettük, de nem úgy
tűnt, mint akit annyira megviselt volna a labirintus, mint a többieket.
A professzornő ismét jobbra fordult, majd néhány nagyobb kamrához vezette a
vámpírokat. – Miközben eleinte csak egyszerű falmélyedésekbe temették az összes
halottat, addig később a kivételezetteknek körülményesen kifestett sírokat és beboltozott
kriptákat készítettek. Az itt látható sírkamrákat cubiculának nevezik. Ott, arra, kilenc
római püspököt temettek el. Menjetek be, amennyire csak tudtok, de figyeljetek az
érzéseitekre. Csak nagyon lassan haladjatok el a sírlapok között. Találkozunk elöl az első
szentélykápolnában.
Ivy Seymourral az oldalán és Alisa előtt sétált el a sírok mellett. Érezte, hogy egyesek
teljesen üresek voltak, másokban pedig még mindig ott hevertek az első keresztény
évszázadokból származó régi csontok. Ivy azt gondolta, hogy a kellemetlen érzés csak
erősödik majd a pompás sírok közelében, de nem történt semmi. Még a falmélyedésekbe
temetett püspököknél sem érzett semmit. A kamra fejrészéhez érve aztán egy forró szúrás
hatolt át a testén. Előrehajolt, hogy elolvassa a kőlapon lévő feliratot.
– Ez Sixtus pápa sírja – mondta a mögéjük érő Professore Ruguccio. – Hihetetlen, nem
igaz? – Alisa felnyögött, majd gyorsan hátralépett néhány lépést. – Állítólag tényleg szent
ember volt, ami persze nem mindenkire igaz, akiről azt állítják. Itt, a járatokban egyszerű
sírhelyekre fogtok bukkanni a falakban. Se ékszerek, se nevek, és az aurájuk még ma is
erősebb, mint a szent pápáé.
Alisa meghúzta Ivy ruhaujját. – Gyere, menjünk! – A két lány követte Lucianót a
szépen kifestett szentélykápolnába. Professoressa Enrica elmagyarázta a képeket és a
jeleket, aztán a vámpíroknak újra gyakorolniuk kellett a védekező erők egyesítését és az
egyházi hatalommal való szembeállításukat.
Ivy egy kis olajlámpára tette a kezét, majd megérintett egy törött szobrot. Némi
ellenállást érzett, de fájdalmat nem, majd ujjait egy feliratozott márványlap felé
közelítette. Karjába váratlanul úgy belesajgott a fájdalom, hogy ijedtében hangosan
felkiáltott, és hátrahőkölt. Seymour felvonyított, és hátrébb ugrott.
Alisa kapta el Ivyt. – Minden rendben?
Ivy zihálva vizsgálgatta elfeketedett ujjbegyeit. – Igen, azt hiszem. Erre nem
számítottam! Nyugi, Seymour, semmi bajom.
– Figyelemre méltó, nem igaz? Ki gondolná egy ekkorka tábláról? – Professore
Ruguccio hangjában elégedettség csengett. – Bizonyára egy szerető feleség készíttette,
hogy megóvja halott férjét a gonosz démonoktól.
A Signora visszaintette őket a járatba, és felvezette a társaságot a felszínre. Ivy
határozottan érezte Seymour türelmetlenségét és megkönnyebbülését, miután maguk
mögött hagyva az utolsó meredek lépcsőfokokat is, kiléptek a tiszta éjjeli levegőre.
Felnézett a karcsú ciprusfák hegyénél tündöklő égi csillagokra. A fiatal vámpírlány mély
levegőt vett. Milyen kellemes illata volt a harmatos fűnek és a gyantás fakéregnek. Nem
hallott hangokat, sem az ellenük küzdő, halott lelkek suttogását, csupán az éjszakai szelet,
valamint az egerek és a többi apró állat mocorgását. Siralmas visítás törte meg a csendet.
Ottavio, a kandúr néhány másodperccel később a szájában hozta gazdájának a
zsákmányát. Ezúttal egy fiatal nyulat.
– Nos, ha Maurizio is készen áll, akkor megkezdhetjük a mai gyakorlat második részét
– a Signora undorodó pillantást vetett az unokaöccsére, de Maurizio nem zavartatta magát.
Kiszívta az állatot, a maradékot pedig behajította két bokor közé.
– Csak egy nyomot fogtok követni. Nem nehéz, ha ennyire friss, de azért ne örüljetek
túl korán! A katakombákban lévő nehéz rezgések elterelik a figyelmeteket, és igencsak
megnehezítik a koncentrálást. Próbáljátok minél előbb felismerni és elkerülni a nagy
hatalmú helyszíneket és tárgyakat. Kiszívják az erőtöket. – A professzornő körbenézett. A
vámpírok egy része bólogatott, a többiek ijedt tekintettel mustrálták egymást. Csak a
Dracas család tükrözte a már megszokott gőgöt, habár Ivy határozottan érezte, milyen
kellemetlen számukra a katakomba.
– Különböző bejáratoktól indulunk, majd eltérő emeletekre vezetünk titeket. Kettesével
fogtok menni. A feladatotok nemcsak az, hogy kövessétek a nyomokat, hanem hogy
megtaláljátok és megnevezzétek azt a három tárgyat, amelyek a legnagyobb veszélyt
jelentik a számotokra.
– Jaj, ne – sóhajtott fel Luciano. – Ebben sosem voltam jó. Folyton elveszítem a
nyomot! Jól jönne Seymour orra, de gondolom, ő ezúttal itt marad.
– Ivy megrázta a fejét. – Nem fogják rávenni, hogy tágítson mellőlem.
Luciano Alisáról Ivyra nézett, amikor egy ravasz mosoly húzódott végig kerek arcán.
Odaállt az ír lány melle. – Mi lenne, ha egy csapatot alkotnánk? Seymour majd megkeresi
nekünk az utat, így legalább koncentrálhatunk a veszélyekre, és jó nagy körben
kikerülhetjük őket. Na, mit szólsz? – kérdezte a fiú ragyogó arccal.
Ivy kedvesen mosolygott. – Ha akarod és a többieknek nincs ellenvetésük.
– Mégis kinek lenne ellenvetése? – szólt Luciano Alisára könyörgő, Franz Leopoldra
komor tekintetet vetve. Alisa némán kinyitotta a száját. Természetesen nem zavarta, hogy
Luciano Ivyhoz csatlakozott, de persze kicsit azért bántotta, hogy láthatóan a szép ír lányt
tartotta előbbre helyette. Mielőtt bármit is válaszolhatott volna, Francesco lépett oda
hozzájuk.
– Felkészültetek? Gyere, Luciano, én vagyok a nyomokat hagyó rókátok. Egy másik
bejáratnál kezdünk. Itt egy homokóra. Ha lejárt, kezdhetitek a követést. Vajon utolértek
egyáltalán?
Ezzel elvezette Lucianót és Ivyt. Mielőtt Alisa rájöhetett volna, hogy mi is folyik
körülötte, már csak ő és Franz Leopold maradt hátra. A két vámpír csendben fürkészte
egymást. Alisa érezte, ahogy feltör benne a düh, és legszívesebben felpofozta volna a fiút.
– Hát, akkor csináljuk – mondta Alisa szándékosan derűsen. – Azt hiszem, az lesz a
legjobb, ha kicsit visszafogod a megoldással kapcsolatos megjegyzéseidet, és lemondasz a
szokásos gonoszkodásaidról.
– Igen, legyünk túl rajta, mielőtt nem tudsz ellenállni azon vágyadnak, hogy kárt tegyél
másokban.
– Én? – kiáltott fel Alisa döbbenten. – Én csak akkor védekezem, ha bántanak.
Signore Enrica gyorsan közbeszólt. – Nos, készen álltok? Akkor menjünk a lépcsőhöz.
Franz Leopold és Alisa dühös pillantásokat vetve egymásra, követték a professzornőt,
aki az első lépcsőfokhoz érve megállt. Átadta Alisának a homokórát. – Várjátok meg, míg
lejár, aztán gyertek utánam. Hegyezzétek az érzékeiteket, és ne hagyjátok elterelni a
figyelmeteket. Óvakodjatok a hatalmas műkincsektől, amelyek általában teljesen normális
tárgyak – keresztek, gyűrűk vagy feliratozott lemezek – formájában jelennek meg, és
mégis óriási mágia rejlik bennük. Tőlük még az amulett sem tud megmenteni! – bólintott a
fiataloknak, majd eltűnt a sötétben.
– Még mindig nem pergett le a homok?
– Nem! És nem is lesz gyorsabb, ha még háromszor megkérdezed! – Alisa a fiú szeme
elé tartotta az üvegcsét. Mindketten a túlságosan lassan pergő sárgás homokot kémlelték.
Végre az utolsó szemek is leperegtek.
– Nyomás! – Alisa beletuszkolta a zsebébe a homokórát, Franz Leopold már egy
lépcsőpihenővel lejjebb volt.
– Ne piszmogj már annyit! – Alisa futásnak eredt. Szerencsére már nem kellett szoknyát
viselnie. Habár a fiú láthatóan igyekezett lehagyni, Alisának sikerült utolérnie, mielőtt
elértek volna a harmadik szintig.
– Várj már, azt sem tudod, melyik járatot választotta – mondta Alisa Franz Leopold
mellé csusszanva. A fiú mozdulatlanul és teljes csendben szimatolt a lépcsőpihenőtől
elvezető három járat felé. Alisa mögötte elsétálva lejjebb ment néhány lépcsőfokkal, majd
megrázta a fejét. – Nem, nem ment mélyebbre. Érzel valamit?
Franz Leopold még mindig mozdulatlanul, szemét lehunyva és orrát előretolva
ácsorgott. – Ne zavarj! Miért kell a nőknek folyton beszélniük.
Alisa sértődötten elfordult, majd erősen koncentrálni kezdett. – A bal az – közölte
magabiztosan.
Franz Leopold kinyitotta a szemét. – Igen, tudom. Csak arra vártam, hogy te is rájöjj.
Szükséged van a gyakorlásra!
 Alisa összeszorította az öklét, majd mégis megőrizte a nyugalmát. – Oké, akkor
menjünk.
A következő elágazásnál mindegyikük egy másik járatot vizsgált. – Erre! – kiáltotta
Alisa. Franz Leopold kivételesen mindenféle szúrós megjegyzés nélkül követte. A
következő kereszteződésnél ő találta meg elsőként a nyomot. A két fiatal vámpír
továbbsietett. A falakat mindenütt egyszerű sírfülkék szegélyezték, és itt-ott gazdagon
díszített sírhelyek díszelegtek. Elhaladtak néhány sírkamra előtt is, de egyikbe se mentek
be. Egyes sírok nagyobb hatalmat sugároztak, így kénytelenek voltak lassítva a lépteiken,
minden erejüket felhasználva elvonulni mellettük. Alisa homlokán izzadságcseppek
jelentek meg, ami eddig még sosem fordult elő vele. Az amulettet szorongatva, erősen
koncentrálva helyezte egyik lábát a másik elé. A lent uralkodó sötétség ellenére is jól látta
Franz Leopold erőlködő grimaszolását. Őt is igencsak kimerítette a templommágia.
– Arra! – lihegte, miközben bebotorkált az egyik járatba. Hímzett zsebkendőjével
leitatta a homlokán és a halántékán csillogó izzadságot. – Itt megint könnyebb lesz.
Alisa bólintott. Még mindig érezte a fejét és testét ellepő suttogást és mormolást, de már
kevesebb erőre volt szüksége.
– Jobbra! Azt hiszem, egyre jobbak leszünk! – mosolygott a lány.
Franz Leopold leelőzte, és behajolt a következő elágazásba. – Arra! Igen, elkapjuk a
Signorát! – nevetett fel. Ez volt az első gonoszságtól mentes, szívélyes nevetés, amit
valaha hallott tőle.
Franz Leopold hirtelen visszahőkölt, és a fejéhez kapta mindkét kezét. – Mi van? –
Alisa közelebb lépett, amikor őt is beterítette a hatalmas aura. Hangosan felnyögött. – Mi
ez?
Franz Leopold nem szólt egy szót sem, csak morogni és vicsorítani kezdett. Alisa
nehézkesen betántorgott a sírkamrába, amelyben hat fülke rejtőzött a festett falakban. A
padlót számos darabra repedt márványlapok fedték. De mégis mi ontotta magából ezt a
pusztító energiát?
– Szerintem a hátsó fal egyik sírjából jön – lihegte Alisa. Érzékelte Franz Leopold
közvetlen közelségét, sőt még a leheletét is érezte a nyakában. Alisa előrelépett egy nagy
lépést, majd hirtelen meglátott egy agyagedényt a sírban. A helyiségen egy dörgéshez
hasonló reccsenés söpört végig.
– Vissza! – üvöltötte Franz Leopold, de Alisa lába mintha a földbe gyökerezett volna. A
padló reszketni kezdett. A lány a magasba emelte a karját. Ekkor ismét reccsenés
hallatszott, majd a föld hirtelen eltűnt a lábuk alól. Körös-körül kődarabok pattogtak le,
hogy Alisával együtt a mélybe zuhanjanak. A lány egy ideig a levegőben lebegett, majd
egy nagy puffanás kíséretében a kőpadlóra esett. Ha ember lett volna, bizonyára az összes
csontja összetört volna. Alisa védekezően a fejére szorította a karját, amikor további
márvány- és kődarabok hullottak rá. Aztán síri csend lett. Homályosan látta, hogy még
egy ívelt mennyezetű sírkamrányit zuhant. Talán az emberek túlságosan kivájták a sziklát,
ezért dőlt le a boltozat. A fejében lévő zúgás egyre erősebb lett. A képek és a
falmélyedések mintha elcsúsztak volna. Nyálkás kezek nyúltak utána és fogdosták, illetve
összepréselték a mellkasát. Talán ennyire megsérült zuhanás közben? Alisa elfordítva a
fejét felnézett a mennyezeten tátongó lyukra. Franz Leopold elmosódott arca nézett vissza
rá. Ajkával mintha szavakat formált volna. Valószínűleg megint csak gúnyolódik a
szerencsétlenségén. Miért is kellene meghallgatnia? Csak az a fránya fájdalom ne lenne
olyan erős. Úgy érezte, kígyók tekeregnek benne, és szétmarcangolva a húsát átrágják
magukat a koponyáján. így kellett lennie. Legalábbis így érezte. Lehunyta a szemét.
Érzékei teljesen elhalványodtak.
 EGY ÉJ A SZARKOFÁGBAN
Franz Leopold ösztönösen hátraugrott, amikor a márványlap hirtelen reccsenéssel
kettétört. Figyelmeztetni akarta Alisát, megpróbálta elkapni a karját, de a ruhaanyag
kicsúszott az ujjai közül. Térdre rogyott, és csak nézte tehetetlenül, ahogy a lány a
márvány- és tufadarabokkal együtt a mélybe zuhan. Amikor már nem hallotta a kiáltását
és a por is elült egy kicsit, hason fekve odakúszott a több mint négy láb széles lyukhoz –
és lekukucskált. A sír hatalmas aurája ellenére eléggé magánál volt ahhoz, hogy
felismerje, Alisa egy másik kamra óriási törmelékrakásán hevert. A helyiség egy
kápolnára emlékeztette.
Hogy lehet valaki ennyire ügyetlen? Hát persze, elvégre csak egy Vamalia. Nos, a
vadászatnak vége, a róka megmenekült. A babérkoszorút majd valamelyik másik csoport
veheti át. Pedig igazából ő érdemelte meg! Franz Leopold, a Dracas családból!
Dühe segítette a koncentrálásban. Megkapaszkodott a lyuk szélében annak ellenére,
hogy minden porcikája azért harcolt, hogy mielőbb elmeneküljön a templom régi hatalma
elől.
– Alisa? – kiáltott le a lyukba. Szemhéja idegesen rángott. A lány felnézett rá, de Franz
Leopold nem volt biztos benne, hogy valóban látja. Ilyen súlyosan megsérült volna? Pedig
nem is tűnt olyan mélynek a lyuk. Legfeljebb hat- vagy hétméternyi lehetett.
– Alisa! – a fenébe is! A lány szeme lecsukódott. Franz Leopold ekkor vette észre Alisa
amulettjét. Ott hevert mellette a törmelékkupacban. Beleborzongott, amikor belegondolt,
milyen hatással lehet ez a hely egy vámpírra a piros kő nélkül. Még egyszer a lány után
kiáltott. – Vedd magadhoz az amulettet! Ott van a fejedtől nem messze. Ha kinyújtod a
karod, meg tudod érinteni!
Alisa nem reagált. Franz Leopold felsóhajtott. Elmulasztották a győzelmet. A többiek
már biztosan megoldották a feladatukat. Azonban azt is tudta, hogy a professzornő nem
hagyná, hogy egyedül bukkanjon fel a labirintus végén. Habozás nélkül leugrott a mélybe.
Behúzott fejjel ért földet, először alaposan körbenézett, és csak aztán hajolt Alisa fölé. A
lány elvesztette az eszméletét. Franz Leopold felemelte az amulettjét, és a mellkasára tette.
– Ébredj! – mondta, miközben durván megrázta. Alisa szemhéja rezgett, de a lelke nem
tért vissza. Franz Leopold szitkozódni kezdett. Nyakába, a saját köve mellé akasztotta
Alisa amulettjét is. A fiú ereje, mintha megnőtt volna, a feje érezhetően kitisztult.
Lehajolt, és felemelte a lányt. Noha ugyanakkora volt, mint ő maga, mégsem esett
nehezére cipelni. Mindenesetre nem kis kihívást jelentett a mennyezeten lévő lyukon
keresztül felvinni az egy emelettel feljebb lévő járatba. A lány testsúlya nélkül bizonyára
könnyedén felmászott volna a befelé ívelő falon, hogy megragadhassa a lyuk szélét, de
vele együtt? Kutatva körbenézett a sírkamrában. A két kijárat két különböző járatba
vezetett. Melyiket válassza? Úgy döntött, azt, amelyik nagyjából abba az irányba vezetett,
ahonnan egy emelettel feljebbről jöttek. Talán elvezeti a lépcsőhöz, amelyen bejutottak a
labirintusba. Gyorsan elhagyta a kápolnát, és végigszaladt a járaton. A karján lévő súly
alig hátráltatta, és mivel már nem kellett a professzornő nyomára ügyelnie, kizárólag az
útra koncentrálhatott. Nem esett nehezére megsaccolni, hogy melyik égtáj felé tartott,
ugyanakkor nem is sejtette, milyen messze van a kijárat. Csakhogy a járatok hirtelen
irányt váltottak vagy egy falban végződtek. Párszor vissza kellett fordulnia. A karjában
lévő Alisa mocorogni és nyögdécselni kezdett.
– Maradj nyugton! – förmedt rá a fiú, de nem volt benne biztos, hogy a lány hallja is a
szavait. Úgy érezte, mintha egy örökkévalóság óta lenne úton. Ha nem találja meg
hamarosan a lépcsőt, akkor iszonyúan sok ideig fog itt maradni! Akkor ugyanis addig kell
lent maradniuk, míg a nap legalább egyszer át nem vándorol az égen! Az út ismét
kettéágazott. Franz Leopold megtorpant. Idegesen pislogott. Nyugatnak kell tartaniuk.
Tehát jobbra vagy balra? Érezte, ahogy a gondolatai átkúsztak az agyán. Merre van
nyugat? Túl sok időt töltött idelent a sok keresztény csont és kép között. Ráadásul még a
két amulett ellenére is egyre csak csökkent az ereje. Utoljára benézett a bal és a jobb
járatba is. Döntenie kellett. Rendben, akkor balra.
Tovább botladozott. Még kétszer kellett választania. A járat újra meg újra irányt váltott.
Nehézkesen elhaladt két nyitott sírkápolna mellett. – Nem adom fel! – morogta, miközben
lábát centiméterről centiméterre csúsztatta előre a nyílás előtt. Itt, lent nem eshetett össze,
hogy aztán a többiek azon csámcsogjanak, hogy a professzorok teljesen kimerült
állapotban ráncigálták ki a járatból. Azt már nem! Vele – Franz Leopolddal a Dracas
házból – ez nem történhet meg.
Befordult a sarkon. Majdnem felsírt, amikor megpillantotta a lépcsőt. Egy pillanatra
megállt, arcára erőltetett egy merev arckifejezést, majd lassan fellépkedett a
lépcsőfokokon. A második lépcsőpihenő után valóban elért arra a helyre, ahonnan órákkal
ezelőtt Alisával együtt lépett be a katakombába. Büszkeség öntötte el, ettől még jobban
kihúzta magát. Győzött! Még néhány lépcsőfok és kijutnak. Az utolsó pár méter kivette az
utolsó erejét is. Letette a lányt a fűbe, és mélyen belélegezte a friss hajnali levegőt. Feje
minden egyes levegővétellel tisztább lett.
Körbefürkészett. Senki sem volt ott, hogy üdvözölje és megdicsérje hőstettéért.
Dühösen összeráncolta a homlokát. Valamivel arrébb, egy ciprusfákból álló sor mögött
hangokat hallott. Aztán egy vonyítás zavarta meg az elhalványodó éjszakát. Ivy fehér
farkasa rohant át a füvön egyenesen feléjük. Néhány alak tört át a bokrokon. Elsőként
Seymour ért oda hozzájuk, aki Alisa fölé hajolt, és végignyalta a lány arcát.
Franz Leopold undorodó képet vágott. – Elég legyen! Ha eddig nem lett volna
eszméletlen, akkor most tuti az lesz!
Alisa hirtelen felsóhajtott, és nehézkesen az oldalára fordult. A farkas ugatott, majd
átadta a helyét az aggódó jövevényeknek, akik addigra már körbeállták Alisát és Franz
Leopoldot. Ivy és Luciano nem hagyta magát visszazavarni a Domus Aureába, ahogy
Signora Enrica és Signor Ruguccio, illetve a két szolgáló, Hindrik és Matthias, azaz Franz
Leopold árnyéka is ragaszkodott ahhoz, hogy részt vegyenek kettejük keresésében.
Hindrik azonnal letérdelt, és megvizsgálta a lassan magához térő Alisát.
– Mi történt? – kérdezte a professzor Franz Leopoldtól.
– És miért van rajtad két amulett, Alisán meg egy sem? – érdeklődött Hindrik
szigorúan.
– Kikérem magamnak, hogy egy tisztátlan ilyen hangsúllyal beszéljen velem –
jelentette ki Franz Leopold a mellkasa előtt keresztbe font karral. – Nem vagyok köteles
ezt eltűrni!
– A kérdés teljesen jogos – avatkozott közbe Signora Enrica. – Azonnal meséld el, hogy
mi történt! Aztán ideje lenne elindulni.
– Alisa is tud menni? – kérdezte Luciano.
– Majd én viszem – mondta Hindrik, és máris karjába vette a lányt.
– Szóval, hallgatlak! – követelte a Signora a fiatal vámpírtól éles hangon.
Franz Leopold elmesélte a katakombában történteket.
– Csak ezért vettem el az amulettjét – mondta a végén, habár nem látta be, hogy
egyáltalán miért kellene neki igazolnia magát.
– Okos döntés – dicsérte meg a professzor, majd Hindrik is megköszönte megfontolt
tettét.
– Most azonban induljunk – türelmetlenkedett Signora Enrica. – Sietnünk kell! –
aggódva az égre emelte a tekintetét. Hindrik előrement.
– Én is vigyem önt? – ajánlotta fel Matthias az urának. Az erős vámpír számára ez nem
jelentett volna problémát, de Franz Leopold megrázta a fejét. Inkább ne tette volna,
ugyanis jócskán megszédült.
– Nem! Abszolút képes vagyok arra, hogy a saját lábamon menjek vissza a Domus
Aureába. Már nincs szükségem a segítségedre. Előbb a labirintusban jól jött volna!
A nagy és sötét vámpír a szemrehányó szavak hallatán lehajtotta a fejét. Néma csendben
követte gazdáját.
*
– Jó estét – a fedél hangosan oldalra csúszott, mire Alisa Hindrik mosolygó arcával
találta szemben magát. Határozottan érezte a férfi aggodalmát. – Hogy érzed magad?
Alisa a fejéhez kapta a kezét. – Borzalmasan!
Hirtelen Tammo is megjelent Hindrik mellett. – Miket művelsz, nővérkém? Szívesen
kutattam volna utánad tegnap, de mindannyiunkat visszaküldtek. Csak Ivy és Luciano
maradhatott, mert Seymour nem volt hajlandó hozzánk csatlakozni. Egyébként a baleseted
nélkül is vesztettél volna ellenünk. Mi voltunk a legjobbak, és csak mi tudtuk elkapni a
rókánkat még a kijárat előtt! Kivéve Ivyt és Lucianót persze, de ezt csakis Seymour remek
szimatának köszönhetik. Joanne pedig hihetetlen! Úgy szaglászott mint egy farkas, és úgy
ment végig a járatokon, mintha már vagy tucatszor járt volna odalent. Állítólag Párizsban
már kiskoruk óta gyakorolják, különben simán eltévednének a város alatt fekvő hatalmas
labirintusban – mesélte Tammo ragyogva. – Nekem könnyű dolgom volt. Csak követnem
kellett.
Hindrik félbeszakította a szóáradatát. – Most menj, különben elkésel az óráról.
Alisa a máris futásnak eredt öccsét akarta követni, de Hindrik visszanyomta a párnára.–
Neked ma feküdnöd kell. Ez Conte Claudio személyes utasítása. Nem akarja, hogy az ő
felügyelete alatt valami történjen bármelyikőtökkel.
– Órára kell mennem – ellenkezett Alisa. – Halálra fogom itt unni magam. Legalább
hozhatnál nekem könyveket a könyvtárból. Ugye nem zárod be a fedelet?
– Ha megígéred, hogy a koporsódban maradsz, akkor nem. Meglátom, mit tehetek.
Addig is olvasgasd az Osservatore Romano legújabb számát.
– De hiszen csak pár szót tudok olaszul.
– Akkor tanulj meg! – Hindrik ragaszkodott hozzá, hogy megigyon egy pohár vért,
aztán magára hagyta. Szobatársai, Ivy, Chiara és Joanne időközben már réges-rég az
aranymennyezetű terem felé tartottak. Alisa lapozgatni kezdte az újságot, megnézte a
képeket és a karikatúrákat, de képtelen volt kitalálni, hogy miről szóltak a cikkek. Az
egyetlen, amit felismert, az a pápa fotója volt, ahogy kedves pásztorként üdvözölte az
olvasóit. Egyszer csak a földre hajította az újságot, kimászott a szarkofágjából és odasétált
az utazóládájához. Kedvetlenül lapozta át kedvenc könyveit. Mindegyiket többször is
kiolvasta, ezért már nagyon vágyott valami újra. Talán vegye kölcsön Ivy egyik regényét?
Egy pillanatig habozott. Vajon Ivyt zavarná, ha kérdezés nélkül elvenné egy könyvét?
Alisa odasétált az ír lány gazdagon díszített kőkoporsójához. A mögötte lévő kőlábazaton
néhány lenvászonba kötött könyv hevert. Alisa leguggolva tanulmányozni kezdte a
címeket: Charlotte Bronte Jane Eyre, Jane Austen Büszkeség és balítélet és A mansfieldi
kastély, Emily Bronte Üvöltő szelek.
Alisa hirtelen úgy érezte, hogy figyelik. Gyorsan megfordult, de közben könyökével
meglökte a könyveket. A kötetek hangosan dörömbölve a földre pottyantak.
Nem tudta, kivel fog találkozni. Talán Hindrikkel, aki csak azt akarja ellenőrizni, hogy a
koporsójában van-e. Végül Malcolm slattyogott be a hálóhelyiségbe. Megállt, majd
odasétált Alisa mellé, hogy segítsen neki összeszedni a könyveket.
– Érdekes művek – mondta tekintetével a könyvgerinceket pásztázva. – William Blake,
a Bronte-k, Charles Dickens, William Shakespeare és ó… Lord Byron! Ezek a te
könyveid?
Alisa megcsóválta a fejét. – Nem, Ivyé. Talán meg kellene kérdeznem, mielőtt
kölcsönveszek egyet – ezzel visszament a koporsójához, hezitált egy ideig, majd a háta
mögött összekulcsolt kézzel nekitámaszkodott a sima külső falnak.
– Nem inkább a koporsódban kellene lenned? – kérdezte Malcolm mosolyogva.
– Nem inkább az órán kellene lenned? – kérdezett vissza Alisa.
Az angol vámpír megvonta a vállát. – Majd kitalálok valamilyen kifogást.
Alisa felsóhajtott. – Hogy lehettem ennyire szerencsétlen? Most egész éjjel itt kell
unatkoznom! – A kínosság érzete még jobban fájt, mint a fájdalom emléke. Így hát csak
hanyagul legyintett, amikor Malcolm arról faggatta, milyen volt, amikor elveszett az
amulettje.
– Én a védelmező kő ellenére is éreztem a fájdalmat – mesélte a fiú. – De még
rosszabbak voltak a ködös alakok, akik megpróbálták megtörni a lelkemet.
Legszívesebben elszaladtam volna!
Mintha nem is esett volna nehezére ezt bevallani. Valószínűleg már rég kinőtte azt a
gyerekes nagyképűsködést. Talán azért érezte magát Alisa olyan feszélyezetten a
társaságában. Néhány másodpercig hallgattak. Alisa tekintete a fiú dzsekijének a zsebére
tévedt, amelyet a hasonló anyagú golfnadrágja fölött viselt. Valami vöröses lógott ki
belőle.
– Az micsoda? – kérdezte, hogy megtörje a csendet. Malcolm hezitált egy darabig, majd
előhúzott egy vörös bársonymaszkot, és átnyújtotta Alisának.
– Ez meg mi? Úgy értem, mihez kell neked? – kérdezte Alisa döbbenten és ide-oda
forgatva a kezében lévő maszkot. – Ti ilyesmit viseltek Londonban?
– Ha mondjuk vadászni megyünk? – mosolygott Malcolm. – Elég furán néznénk ki.
Nem, természetesen nem. Én… ööö… találtam.
Alisa megszaglászta a puha vörös anyagot. – Odaát a keleti szárnyban, nem igaz?
Malcolm értetlen arcot vágott. – Nem. Miért gondolod?
– Mert erősen érzem rajta a szagodat, és még egy fiatalember édeskés illatát. De van
rajta valami más is, korábbi szagok, más emberek, illetve egy csipet öregség és rothadás,
ami a keleti szárnyból ismert.
Malcolm kivette a lány kezéből a maszkot, és maga is megszaglászta. Kicsit elidőzött,
mielőtt válaszolt volna.
– Nagyon jó orrod és szimatod van.
Alisa kíváncsian fürkészte a fiút. – A reakciódból arra következtetek, hogy a maszk nem
onnan származik. Talán nem is a Domus Aureából való?
Malcolm ismét hezitált, aztán elmosolyodott. – Ti, lányok mind ugyanolyan kíváncsiak
vagytok, legyetek akár emberek, akár vámpírok. – Alisa ezt legszívesebben
visszautasította volna, de túlságosan is vágyott a fiú válaszára, ezért inkább némán és
felszólítóan mustrálta Malcolmot.
– Hát jó, azt hiszem, neked elmondhatom. – Ezzel mesélt a kis éjjeli kiruccanásáról, és
arról a különös lányról, aki elvesztette a maszkot.
– De izgi! – kiáltott fel Alisa ragyogó szemmel. – Egy titok! Te mit gondolsz? Az ilyen
viselkedés azért nem normális!
Malcolm bólintott. – Szerintem sem, ráadásul nem megy ki a fejemből. Kíváncsi
lennék, mit jelent ez az álca. Azóta már kétszer is voltam ott, de természetesen nem
bukkant fel – tárta szét a karját Malcolm. – Szerintem sosem tudjuk meg az igazat.
– Igen, sajnos – bólintott Alisa. – Csak találgathatunk. Egy magas rangú úr titkos
küldönce? Egy tiltott vallás követője, akit a Vatikán véres keze fenyeget?
Malcolm felnevetett. – Micsoda fantázia! Nem, akkor inkább egy politikai titkos
szövetséghez tartozik, abból állítólag rengeteg van Olaszországban.
– Sosem fogjuk megtudni – ismételte meg Alisa.
Mindketten mosolyogva fürkészték egymást. Alisa világoskék szeme elveszett Malcolm
sötétkék tekintetében. Belekapaszkodott a szarkofág szélébe. Reszkető térde arra utalt,
hogy gyengébb volt, mint az gondolta. Vagy talán Malcolm mosolya miatt volt? Gyorsan a
földre kapta a tekintetét.
Malcolm megköszörülte a torkát, és visszacsúsztatta a maszkot a zsebébe. – Akkor
inkább megyek.
Alisa bólintott. – Rendben, én pedig visszamegyek a koporsómba, mielőtt Hindrik
meglát és egy egész hét szobafogságot kapok.
Malcolm az ajtóban ismét hátrafordult. – Ha még több izgalmas olvasmányra lenne
szükséged, akkor kérdezd Vincentet, a kísérőnket. Háromkoporsónyi könyvet hozott
magával! Vincent szenvedélyes gyűjtő, ezért sosem válik meg a legértékesebb dolgaitól.
Ne csodálkozz rajta. Kissé extravagáns, ami a könyveket illeti. A fejébe vette, hogy
összegyűjti az összes vámpírokról és más démoni lényekről szóló írást! Ha először a
barátnőd könyveivel akarod kezdeni, akkor az Üvöltő szeleket ajánlom. Tetszeni fog a
démoni Heathcliff. Van benne valami vámpírszerű. Talán ezért nem kedvelik annyira a
londoni hölgyek és urak, és helyette inkább Charlotte nővér könyveit részesítik előnyben.
Malcolm újra intett egyet, majd magára hagyta Alisát. A lány egy ideig csak feküdt és
töprengett. Aztán a kíváncsiság ismét úrrá lett rajta, ezért magához vette Emily Bronte
könyvét. A történet olyannyira magával ragadta, hogy csak akkor nézett fel, amikor
Seymour fehér pofája megjelent a szarkofág szélén.
– Ó, minő megtiszteltetés! – szólt Alisa az ijedtség után magához térve, majd
megvakargatta a farkas fülét. – Azt hittem, sosem tágítasz Ivy oldaláról.
– Nem is. Csak egy kicsit előreszaladt, hogy megnézzen.
Alisa felült. – Már ilyen késő van? Észre sem vettem, hogy így repül az idő.
– Éppen szünetet tartunk, hogy erőt merítsünk a második részhez. Mi izgalmasat
olvasol? – Ivy előrehajolt, hogy meglesse a kötetet.
Alisa hirtelen el akarta rejteni a könyvet, majd gyorsan elhessegette a gondolatot. – Az
Üvöltő szeleket. Elvettem a könyveid közül. Remélem, nem haragszol, amiért nem
kérdeztem meg.
– Dehogyis. Nem is voltam itt, neked meg szórakozás kellett. Hogy tetszik?
Abban a pillanatban Luciano rontott be a szobába egy pohár vérrel a kezében. – Tessék,
idd meg, teljesen friss, most hoztam Signorina Raphaelától. Üdvözöl, és reméli, hogy
holnap már találkozhat veled.
– Én is remélem – válaszolta Alisa morogva, majd elvette a poharat.
– Annyira sajnálom – tört elő a fiúból. – Lehet, hogy ez meg sem történt volna, ha nem
cserélek, és te nem azzal az undok Franz Leopolddal kerülsz egy párba.
Alisa megvonta a vállát. – Ezt nem lehet tudni. Egyébként pedig nem is volt annyira
undok… legalábbis nem egész idő alatt.
– Sőt egészen a kijáratig cipelt a katakombában – tette hozzá Ivy.
Alisa bólintott. – Amire te valószínűleg sosem lettél volna képes.
– Akkor is – Luciano az újságért nyúlt. – Te tudsz olaszul? – kérdezte csodálkozva.
Alisa megrázta a fejét. – Nem, sajnos nem, pedig érdekelne, hogy mi történik az
emberekkel Rómában. Hindrik hozta. Biztos azt hiszi, hogy ettől majd szorgalmasabb
leszek, és nem is téved akkorát.
– Ha akarod, tanulás után felolvasok neked pár cikket – ajánlotta fel Luciano
nagylelkűen, majd türelmetlenül unszolta Ivyt, hogy menjenek vissza az osztályterembe.
– Nem akarok elkésni. Attól tartok, csak egy apró lépés választ el a nádpálcától.
Ivy elbúcsúzott Alisától, és követte a fiút. – Nem hiszem, hogy félned kellene – hallotta
még Alisa a lányt.
– A Conte nem díjazza, ha a professzorok megverik a saját klán tagjaikat. Továbbra is
tiszteletben tartanak majd minket!
 MÉG TÖBB LÁTOGATÓ
Franz Leopold szörnyen unatkozott. Párszor már elsétált a hálókamra előtt, de mindig
egy másik fiatal vámpír ücsörgött Alisa szarkofágja előtt. Nem mintha ő is be akarta volna
sorolni magát a látogatók közé. Szerinte abszolút felesleges volt ekkora drámát csinálni az
egészből, és haldokló császárnőként fogadni az aggódókat! Immár ötödszörre sétált el
dühösen. Ezúttal Karl Philipp-pel és árnyékával, Tiborral találkozott.
Az unokatestvére azt javasolta, hogy használják ki az időt, amíg a rémes nőszemély a
koporsójába van zárva. – Lessük meg újra Lucianót, és fejezzük be a megérdemelt verését.
Franz Leopold legyintett egyet, majd továbbment. Ekkor látta meg Ivyt és Seymourt
befordulni a sarkon, ahogy a tisztátlanok kamrái felé vették az útjukat. A fiú éppen úgy
döntött, hogy követi, amikor megütötte a fülét egy hang, amelynek a tulajdonosát száz
méterről is felismerte volna. Tényleg lehetséges?
– Maradj itt! – parancsolta meg Matthiasnak, aki most is, mint mindig, árnyékként
követte, kifejezéstelen arccal és földre szegezett tekintettel.
Franz Leopold átvágott a szinte üres közösségi termen, és ráfordult a következő
folyosóra, amelynek végén éppen egy díszes abroncsszoknyájú ruha fordult be a sarkon.
Ilyen kidomborodó krinolinszoknyát csupán egyvalaki hord: Baronesse Antonia! Mit akart
már megint Rómában? Vagy talán nem is tért vissza Bécsbe? Franz Leopold kíváncsian
közelebb húzódott, hogy hallja a szavait.
– Conte Claudio – kiáltotta éles hangon. – Magához beszélek! Pontosan tudni akarom,
hogy mi történt, és hogy miért nem tartotta fontosnak, hogy értesítsen róla!
– Így is tud róla – válaszolta a Conte elutasítóan.
– Igen, mert a testvérem volt olyan körültekintő és megkért, hogy maradjak a közelben.
– Hogy titokban maradjon a közelben! – mondta Conte Claudio. – Mi megfelelő szállást
biztosítottunk volna önnek.
A nő nem vett tudomást róla. – Tudni akarom, hogy van Franz Leopold.
– Remekül van! – felelte a Conte kiabálva. – De ezt már mondtam! Neki a haja szála
sem görbült. A Vamalia klánból érkezett Alisa alatt szakadt be a mennyezet, ezért
egyemeletnyit zuhant a katakombában. Semmi tragikus! És ő is csak azért volt
eszméletlen, mert esés közben elvesztette az amulettjét.
A Baronesse tiltakozott. – A Vamalia klán nem érdekel. Nekem inkább úgy tűnik, hogy
kezdenek kicsúszni a dolgok a keze közül. Körbe érdeklődtem egy kicsit. Rémisztő, hogy
hány Nosferas tűnt el az elmúlt hónapokban. És ezzel nem a Tiszteletre Méltókra
gondolok, akik saját akaratukból döntöttek úgy, hogy véget vetnek a létezésüknek! Akarja
látni a listát?
 – Ismerem a listát.
A bécsi Baronesse nem hagyta magát feltartóztatni.
– Két Tiszteletre Méltó, egy tisztátlan és három klán tag! Akár a gyermekeink is
lehetnek a következők. És maga semmit sem tesz ellene!
– Igenis teszek ellene, de ezt, tisztelt Baronesse, nem kell megvitatnom magával. A
fiatal vámpírok nincsenek veszélyben! Csak tapasztalt családtagok és szolgálók
kíséretében hagyják el a Domus Aureát!
A Baronesse dühösen felsziszegett. – Lehet, hogy macának nem is hiányzik az a pár
Nosferas családtag? Hallani civakodásokról és ellenállásokról. Igen ingatag a trónja!
Mindenesetre tudom, hogy mit jelentsek. Én mondom, a Dracas gyerekek nem maradnak
sokáig Rómában, erről gondoskodunk! Nekik Bécsben a helyük. – Vajon a Conte
meghajlik a követelése előtt? Franz Leopold kíváncsian még egy kicsit közelebb lépett.
Selyemszoknyák suhogása hallatszott. – Ki van odakint? Gyere elő a rejtekhelyedről! –
kiáltotta a Baronesse rikácsolva.
Franz Leopold eltűnt a következő sarkon, és egyenesen a folyosó felé szedte a lábát. A
Baronesse roppant veszélyes hangulatban volt, ilyenkor nem volt tanácsos lebukni
hallgatózás közben. Talán jobb, ha néhány órára elhagyja a Domus Aureát. Franz Leopold
a tiltott ajtó felé igyekezve kisurrant.
– Megmondtam, hogy most nincs rád szükségem! – sziszegett a szabadba kilépő
Matthiasra. – Menj vissza, és ne merj titokban követni!
– Az a feladatom, hogy az árnyéka legyek. Ezért haraptak meg és lopták el az életemet
– szólt Matthias közömbösen. A szótlan tisztátlanhoz képest ez egy meglehetősen hosszú
beszéd volt.
– Meglehet, de akkor sem akarlak magammal vinni. Személyes árnyékomként
feltétlenül szót kell fogadnod.
A vámpír megvonta széles vállát. – Ha így akarja. De akkor hogy védjem meg önt, ha a
szabályok ellen vét, és veszélybe sodorja magát odakint? A fejemet veszik, ha történik
önnel valami.
– Ez nem az én problémám – felelte Franz Leopold hűvösen, majd elment. Tudta jól,
hogy Matthias nem vét a közvetlen utasítása ellen. És noha tulajdonképpen kedvelte a
maga közömbös stílusával egyetemben, örült, hogy nyugtalaníthatta az egykori bécsi
fiákerest.
A fiatal vámpír lesétált az éjszakai Colosseumhoz, megkerülte és megcsodálta a
túloldalon lévő diadalívet. Az amfiteátrum és a boltívek között helyezkedtek el egy nagy,
kerek, kúp alakú középszárnnyal ellátott kút maradványai. Franz Leopold gondolatai
azonban még mindig a Domus Aureában, a Baronesse-nél és a Conténél jártak. Baronesse
Antonia hiúsága és már-már az őrület határát súroló a díszek és limlomok iránt érzett
szenvedélye ellenére igencsak veszélyes vámpírnőnek számított, aki pontosan tudta, mit
akar, és könyörtelenül követte céljait. Még a klán vezér testvérének is gyakran nehézséget
okozott a féken tartása. Így tehát nem volt csekély az esélye annak, hogy Conte
Claudióval szemben is érvényesíti az akaratát.
Franz Leopold döbbenten fürkészte saját magát. Inkább örülnie és ünnepelnie kellene,
amiért talán nemsokára véget ért ez az utált római év, és végre visszatérhet bécsi
otthonába. Ennek ellenére csalódottságot érzett. Tényleg ennyire hozzászokott volna a
nedves romokhoz? Különös.
Egy rövid vonyítás szakította el a gondolataitól. Kutatva körbe-körbe forgott. Talán
Seymour volt az? Meglehet. Lehet, hogy Ivy idekint van valahol. A fiú felnézett a
Palatinus-domb romjaihoz. Vajon egyedül sétálgat a farkasával? Nem ártana kideríteni!
Franz Leopold kődarabok és bokrok között igyekezett fel a dombra. Cikcakkban szaladt
fel az elburjánzott lépcsőkön, át a kapuíveken, amelyek egyik teraszról a másikra vezették.
Nemsokára elért egy kerthez, amelyet mintha szőnyegként fektettek volna az egykori
római romokra. A kert szélén ismét az egész Palatinus-dombot befedő, antik vörös
téglafalak uralkodtak. Franz Leopold egyik falmaradványról a másikra ugrott anélkül,
hogy egyetlen malterdarab is lepottyant volna.
Hirtelen megtorpant, és megpróbált szagot fogni. Ez nem a farkas nyoma lenne?
Követte a lágy szellőt, amely az alagúttá alakuló, tornyosuló falak között járt, majd jobbra
elkanyarodott. Amikor a nyom újra a szabadba vezette a fiatal vámpírt, egy hangra lett
figyelmes tőle jobbra. Gyorsan átkelt az előtte elterülő rommezőn, majd megtorpant egy
mélyen és hosszan elnyúló, füves, egykor még stadionként szolgáló téglalapot szegélyező
fal előtt.
Egy széllökés söpört végig a Palatínuson, derekasan meghajlítva az öreg fenyők ágait.
A hold megvilágította a falmaradványokat és végigsimogatta a szemközt leomlott épületet,
amelyből még a római császár fürkészhette a versenyeket, majd átsiklott az éjszakai
szélben játszadozó ezüst hajfürtökre. Franz Leopold áthajolt a falon. Ivy volt odaát, semmi
kétség. Akkor is, ha azóta a fejére húzta a sötét kapucniját, és a falak védelmében
elrejtőzött. De volt ott még valami. Egy árnyék fordult oda a lány felé. Sőt lehajolt hozzá,
olyan hatalmas volt. Egy férfi volt az. A farkas nem volt vele. Lehet, hogy Ivy veszélyben
volt? Vagy talán ismét vétett a szabályok ellen azzal, hogy engedély nélkül sétálgatott
idekint? Így vagy úgy, oda kell mennie! Még egyszer megvizsgálta a férfit, majd
összeszorította a szemét. Mintha az alaknak lett volna aurája. Csupán egy apró rezgés volt
a levegőben. Közelebb kell mennie!
Tekintetével felmérte a fal magasságát. Valószínűleg sérülés nélkül megúszná, de
semmiképpen sem észrevétlenül! Körbenézett, majd úgy döntött, balról kerüli meg a
stadiont. Behúzott fejjel futásnak eredt. A hold eltűnt a felhők között, ennek ellenére
felismerte az előtte lévő császári páholy épületét. De hol volt Ivy és a titokzatos idegen? A
fiatal vámpír megállt az utolsó fenyő takarásában, és éppen akkor kukucskált ki a vastag
törzse mögül, amikor Ivy kilépett az egyik falmélyedésből. Hátradobta a kapucniját, és
megrázta ezüstös haját. Franz Leopold elfojtott egy, a torkában ólálkodó nyögést. Most
már csak az érdekelte, hogy hol van a kísérője. Úgy tűnt, egyelőre nincs veszélyben. Vajon
azért nem látta, mert élettelen testét elrejtette a falmélyedés árnyéka? Franz Leopold
hallgatózni kezdett. Ha a lány tényleg megtette, akkor a markában volt! A romok között
való járkálás a saját felelősségére végrehajtott cselekedet volt, de a felvételi ceremónia
előtt kiszívni egy embert, hát az bizony büntetendő tény – főleg, ha elmondja a Tiszteletre
Méltóknak. Franz Leopold gonoszul vigyorgott, és egyre közelebb húzódott a törzshöz,
amikor Seymour hirtelen feltűnt a tőle balra levő bokorból, majd Ivyhoz sietett. A lány
lehajolt hozzá és a homlokára tette a homlokát. Aztán felállt, kinyújtóztatta a hátát, és
egyenesen ahhoz a fához tartott, amely mögött Franz Leopold rejtőzött. Kiszagolta ez az
átkozott farkas?
A fiatal vámpír nem viselte volna el azt a szégyent, hogy felfedezik a búvóhelyén.
Inkább az arcára varázsolt egy fölényes grimaszt, és magasba tartott fővel kilépett a
tisztásra. – Ó, micsoda meglepetés – susogta hamisan mosolyogva. – Ti is itt vagytok?
Hát, nem is csodálkozom. Az éjszaka túl szép ahhoz, hogy a börtönőrök – ó, bocsánat, úgy
értem, a mélyen tisztelt professzorok utasítására a falak között töltsük!
Ivy mosolyában annyi melegség rejlett, hogy már-már visszataszító volt. – Neked is jó
éjszakát, Franz Leopold! Biztos nem esett nehezedre követni a nyomomat. Esetleg
tanulnom kellene belőle, hogy máskor jobban vigyázzak?
A fiú fontolóra vette, hogy tiltakozzon a vád ellen, de elhessegette az ötletet. –
Sajnálom, hogy zavartalak. Nem volt szándékomban. Hová tűnt ilyen hirtelen a sötét
ismerősöd?
A lány türkizkék szeme egy pillanatra összébb húzódott. – Te meg miről beszélsz?
– Ugyan már, mondd már el. Láttalak titeket onnan. Hatalmas és erős volt! – Franz
Leopold kicsit előrenyújtotta az orrát, és hangosan beszívta a levegőt. – Csak nem egy
ember volt, akinek itt magányodban kiszívtad a vérét?
Ivy nevetése teljesen valódinak tűnt. És mivel sem a lányon, sem a romok előtt nem
érzett emberszagot, a feltevés hamis volt. Ezek szerint egy vámpír volt! De akkor miféle
különös aura vette körbe az alakot?
– Gyere, menjünk vissza – javasolta Ivy, és elindult. Franz Leopold még egyszer
visszanézett a romokra, aztán a lány után sietett. A farkas halkan morgott.
– Inkább mondd el most, mert úgyis kiderítem!
– Akkor meg minek meséljem el? Meg akarsz fenyegetni? Nincs mit kideríteni. Rosszul
láttad. Seymouron és rajtam kívül senki sem volt ott!
Franz Leopold hallgatott. Terjes egészében Ivy lelkére koncentrált. Óvatosan kitárta a
gondolatait, majd villámgyorsan kiterjesztette az erejét – és meglepődött. Tulajdonképpen
nem számított sikerre, de egy pillanatra mégis képes volt behatolni a tudatába, mielőtt újra
lezárult a sorompó, és egy fájdalmas szúrás kitessékelte. Franz Leopold titokban
megdörzsölte a homlokát. Meg volt róla győződve, hogy hazugságot hallott, de az utolsó
mondat igaznak tűnt. – Seymouron és rajtam kívül senki sem volt ott!
– Hagyd abba! – nézett fel rá Ivy mosolyogva. – Nem akarsz még sétálni a Farnese-
kertekben? Káprázatosak. Alessandro Farnese bíboros alakíttatta ki itt a romok között a
tizenhatodik században. Egy hatalmas villa is tartozik hozzájuk. A reneszánsz korban, úgy
látszik, divat volt az ókor pompájával díszíteni.
– Kímélj meg az előadásaidtól! Vagy most már professzor is lettél? Lassan ugyanolyan
elviselhetetlenül hangzol, mint Signora Letizia, az a vén kegyetlenkedő! Egyébként pedig
idefelé én is a kerteken keresztül jöttem.
– Hát akkor nem. Akkor menjünk vissza. – Hangjából nem hallatszott, hogy mennyire
sértette meg.
A fiatal vámpír rosszkedvűen kullogott Ivy és Seymour mögött. Képtelen volt közel
férkőzni a lányhoz. Hogy csinálta? Már megint rászedte. Lehet, hogy olyannyira uralta a
gondolatait, hogy még a hazugságból is képes volt igazságot formálni? Vagy csak becsapta
azzal, hogy be tud jutni a lelkébe?
Ivy hirtelen megtorpant és odafordult a fiúhoz. Már réges-rég maguk mögött hagyták a
diadalívet és a kút maradványait.
– Ha olyan embernyomok után kutatsz, amiknek semmi keresnivalójuk itt, akkor oda
kell menned – mondta a (Colosseum egyik ívére bökve. – Megint itt járt az apáca, akit
elkergettél azon az éjszakán, amikor követtél minket! Esküszöm, hogy azóta három óra
sem telt el.
– Hogyhogy elkergettem? És mit jelentsen ez a szemrehányás, hogy követtelek titeket?
Oda megyek, ahová akarok!
– Igen, addig, amíg a professzorok és a Conte szemet hunynak felette – fűzte hozzá Ivy
felsóhajtva. – És ez nem szemrehányás vagy gyanúsítás. Egyezzünk meg valamiben:
minden éjjel eltűnt, amikor te megjelentél.
– Na és?
– Szerinted ez nem különös? Sem a hely, sem az időpont nem való egy magányos
szerzetesnőnek. Mit keresett itt már megint?
Ivy odalépett a boltívhez és vett egy mély levegőt. Franz Leopold követte a példáját. –
Semmit sem érzek.
– De, még a levegőben van az illata. Egészen enyhe. Nem használ illatosított szappant
vagy női parfümöt. Csupán fiatal testének csípős szaga érezhető.
 – Láttad már?
– Nem, már elment, mire ideértem. Nem hiszel nekem? Seymour is érezte!
– Ja, és biztos mondta is neked, hogy: „Már megint itt volt az a kicsi apáca.”
Ivy grimaszolt. – Természetesen nem ezekkel a szavakkal, de igenis megértem, hogy
mit akar. – A fiú hitt neki, sőt dühítette, hogy ő bezzeg semmit sem értett a farkas
nyüszítéséből és vonyításából.
Egy kicsit mindketten rosszkedvűek voltak, ezért a maradék utat néma csendben tették
meg. Franz Leopold túlzott udvariassággal, már-már megvetően nyitotta ki a lány előtt a
titkos ajtót. Ivy csípősen megköszönte és elillant, Seymour pedig követte, mint mindig.
Franz Leopold utánanézett és halkan felsóhajtott. Egy alig érezhető, jobb oldalról jövő
mozdulat emlékeztette arra, hogy már nem volt egyedül. Ökölbe szorította a kezét. A fiatal
vámpírnak nem kellett hátrafordulnia ahhoz, hogy tudja, Matthias állt mögötte.
– Amint látod, még mindenem megvan – szólt barátságtalanul, majd egy pillantást sem
vetve az árnyékára, visszament a hálóhelyiségbe.
*
Alisa a következő este ragaszkodott ahhoz, hogy elhagyhassa szarkofágját, és újra
csatlakozhasson a tanórákhoz. – Jól érzem magam – füllentette, miközben Hindrik
kritikusan fürkészte. – Mi bajom lehetne még?
– Hordod a rubint, amit a Contétól kaptál?
A lány bólintott, és inge alól előhúzta a bőrláncon lógó csiszolt követ. – Először azt
hittem, hogy csak egy szép játékszer, amely bátorságot ad nekünk. De a kő tényleg
hatással van valamire – mondta, majd elgondolkodva forgatta az ujjai között. – Te mit
mondasz? Szerinted ez a titka a szent dolgok elleni ellenálló képességüknek?
Hindrik előrehajolt, és végigsimította a követ. – Nem, ez nem ilyen egyszerű. A kő csak
segít összegyűjteni és elraktározni a saját erejüket. És talán a segítségével profitálhatnak a
természetben szabadon rezgő energiából, sőt egy részüket akár saját céljaikra is
felhasználhatják. De ehhez biztosan rengeteg tapasztalat és gyakorlat szükségeltetik! Ami
nekik meg is van. Ez a titkuk.
Alisa átlendítette a lábát a koporsó szélén. – Ezért kell most órára mennem. Ugye nem
akarod, hogy még többről lemaradjak?
Hindrik mosolygott, és odanyújtotta neki a ruháit.
– Nyertél. De a közeledben maradok, és nem veszem le rólad a szemem.
– Hát nem mindig ezt teszed?
– De igen, de általában teszek róla, hogy elfelejtsd.
 Hindrik megvárta, míg Alisa felöltözött, majd átkísérte az aranymennyezetű terembe,
ahol ragaszkodott hozzá, hogy dupla adag friss vért kapjon.
Alisa szúró pillantást érezve a hátában gyorsan megfordult. Franz Leopold az ónpohár
szegélye fölött figyelte. Alisa odasietett hozzá. Amúgy is szeretett volna vele beszélni. –
Köszönöm!
A fiú lustán felhúzta a szemöldökét. – Tessék? Mit akarsz?
– Meg akarom köszönni, hogy kihoztál a katakombából.
A fiú méltóságteljesen lehajtotta a fejét. – Igen, a köszönet helyénvaló egy ilyen,
mondjuk úgy, hőstettnél. Nem volt nehéz, pedig nem vagy egy filigrán alkat. – Alisa
érezte a benne feltörő dühöt. Hogy sikerült neki mindig pillanatok alatt feldühítenie?
Megpróbált nyugodt maradni.
Franz Leopold eközben közömbösen folytatta. – Igen, a legtöbb ember alábecsül, aztán
bűnbánóan kénytelenek korrigálni a hibát. Remélem, nem felejtesz el bocsánatot kérni!
– Mi? – hördült fel Alisa. – Miért kellene bocsánatot kérnem? Hogy összetört a föld a
lábam alatt? Hogy belezuhantam egy sírboltba és eszméletlen lettem?
– A gondatlanságoddal kellemetlenséget okoztál nekem, és megakadályoztad, hogy
győztesként távozzak a versenyből. Különben gond nélkül sikerült volna utolérnem a
rókát. Tehát a te lelkeden szárad, hogy veszítettem. És ez igencsak kellemetlen a
számomra. – Alisa fejében annyi szitkozódás kavargott, hogy hirtelen nem is tudta,
melyiket vágja a fiú arcába.
Franz Leopold vigyorogva figyelte a lányt. – Azta, te aztán nem semmi
káromkodásokat ismersz! Belőled sosem lesz igazi hölgy. – Alisa ökölbe szorított kézzel
dobbantott egyet a földön, majd felkapta a táskáját a padról, és egyetlen szó nélkül
kiviharzott a teremből.

Aznap éjjel megismerkedtek egy új tanárnővel, aki az olasz nyelv tanításáért volt
felelős.
– Erre meg mi szükség? – szájalt Tammo. – Hiszen egész jól megértjük egymást a
családok régi nyelvén is.
– Ez igaz, de nemsokára nem csak hozzátok hasonlókkal kerültök majd kapcsolatba.
Amikor már egyedül is elvegyülhettek Róma lakossága között, addigra nem árt megérteni
és beszélni a nyelvüket.
Halk morajlás hallatszott. – Mikor hagyhatjuk el egyedül a Domus Aureát? – kérdezte
Karl Philipp.
 – Ó, ez nem az én döntésem – legyintett Signora Valéria. – Ez Conte Claudio hatásköre.
Nekem csak tanítanom kell. Maurizio, Chiara és Luciano, nektek nem muszáj itt
maradnotok, ha nem akartok. – A három római vigyorogva összepakolva a táskáját kisétált
a tanteremből.
– Ez igazságtalanság – mérgelődött Tammo keresztbelett karral.
Alisa rákacsintott a testvérére. – Nyugi, majd Hamburgban eljön az igazság ideje,
amikor mindenki a némettel szenved majd, miközben mi a kikötőben csavaroghatunk. –
Tammo arca egészen felvidult ezt hallva, és szép lassan beletörődött a sorsába.
Az egész egyszerűnek indult. – A férfi – il uomo, a nő la donna, a gyerek – il bambino.
– A fiatal vámpírok szorgalmasan leírták a szavakat. Tollak karcolták a papírt. Tammo,
könyökét megtámasztva, arcát a tenyerébe fektetve ült. Ő volt a halálos unalom néma
szobra. Alisa még azt is látta a helyéről, hogy öccse szándékosan elkente a szavakat.
Signora Valéria megállt a pad előtt, majd egy ideig csak kémlelte a legfiatalabbik tanulót.
Alisa megpróbált olvasni a gondolatában. Vajon nemsokára mennydörgést küld a testvére
fejére? Mindenesetre nem volt nála nádpálca.
– Látom, nem nagyon érdekelnek a szavak – szólt kedvesen. Tammo ijedten
összerezzent, majd egy üres lap alá rejtette a mázolmányát.
– Akkor tegyünk még hozzá pár, számotokra igencsak hasznos szót. Ha már
megtanultátok az alapokat, akkor kirándulunk egyet az éjjel ébredő, meglehetősen jó
szórakozást kínáló utcákon. Ez persze csak azokra a tanulókra vonatkozik, akik
megtanulták a leckét, és képesek helyesen megszólítani egy római éjszakázót. A
többieknek sajnos itt kell maradniuk. – A Signora ezzel máris felkeltette Tammo
érdeklődését, a fiú már igyekezett legalább olvashatóan felvésni az olasz szavakat.
– Az illat – il profumo, a vér – il sangue, a torok – la gola, az íz – il gusto.
– Ezzel máris lehetne kezdeni valamit – súgta oda Sören mosolyogva Alisának.
– Nekem tetszik még az il consumo – az élvezet és a la éstasi – az eksztázis – fűzte
hozzá Malcolm egy paddal előrébb és Anna Christinát figyelve, aki úgy nézett rá, mint
valami undorító dologra. – De ebben az esetben ideillő a la capra – a kecske, disgustoso e
arrogante – undorító és arrogáns.
Anna Christina szeme villámokat szórt. Rowena és Sören felnevetett. A bécsi lány
kinyitotta rózsaszínre festett száját, majd egy sor olasz mondatot intézett a
padszomszédaihoz.
Malcolmnak tátva maradt a szája. – Mit mondott?
Signora Valéria éppen odalépett hozzájuk, és Alisa úgy látta, mintha csak nehezen tudta
volna elnyomni a nevetését. – Ez jó volt… úgy értem, nyelvtanilag. Tényleg szeretnéd
tudni, hogy mit mondott neked Anna Christina?
 Malcom habozott. – Igen, szeretném.
– Hadd gondolkozzak, hogy foglalhatnám össze. Szóval, ha elhagyom a legcsúnyább
szavakat, akkor nagyjából annyit jelent, hogy olyan buta és ronda vagy, mint egy sápadt
varangy, és egyáltalán nem csodálkozik ezen, hiszen egy elmaradott és képzetlen,
modortalan családból származol…
Malcolm felemelte a kezét. – Elég. Azt hiszem, a többire nem vagyok kíváncsi. Enyhítő
körülménynek tekintem, hogy nem ismer eléggé. – A fiú kissé felemelkedett, egyik kezét a
mellkasára tette és meghajolt.
– Mélyen tisztelt Anna Christina, valóságos megtiszteltetés lesz az ellenkezőjéről
meggyőzni, ha majd Londonban járunk. – A Dracas döbbenten figyelte. Bizonyára azon
töprengett, Alisához hasonlóan, hogy ezt csupán udvariasságból vagy rejtett fenyegetésből
mondta.
A Signora félbeszakította mindkettőjüket, majd Anna Christinahoz szólt néhány gyors
olasz mondattal. A lány válaszolt neki. – Rendben, elmehetsz, ha akarsz.
Gyönyörű arcán fölényes mosoly húzódott végig, majd hátradobta hosszú loknijait. –
Nos, gyerekek, akkor tanuljatok szépen – mondta, majd lebegő szoknyával kisétált a
teremből.
– Ilyen nincs – nyafogta Tammo.
*
A szoba úgy festett, mintha egy forgószél söpört volna végig rajta.
– Hol van az az átkozott maszk! – kiabálta Carmelo ingerülten. Hatalmas léptekkel
átvágott a szobán, kirántotta a komód fiókjait, és gondatlanul a szőnyegre szórta a
dolgokat. Latona egy fotelben ücsörögve egészen a mellkasáig húzta a térdét. Azt kívánta,
bárcsak még kisebbre húzhatná magát össze. Onkel Carmelo igencsak impozáns alak volt.
Nagy és erős testalkatú, még mindig sűrű, csupán a halántékánál őszülő fekete hajjal.
Habár néhány éve pocakja kissé feljebb húzódott a gatyamadzagjánál, még mindig
felettébb atletikusnak látszott a kardot is cipelő erős karjával és nagy kezével.
– Valahol itt kell lennie! – kiáltotta, majd a mellette lévő szobában folytatta a kutatást.
Latona szép lassan kieresztette a már igencsak hosszasan bent lévő levegőt.
Megkönnyebbülése azonban csak rövid ideig tartott. A férfi az ő nevét ordította. Latona
összerezzent.
– Nem láttad valahol?
A lány feszülten bámulta a térdét. – Nem, Onkel Carmelo, mihez kezdenék a
maszkoddal? – kérdezte, miközben abban reménykedett, hogy nem veszi észre a
hangjában lévő reszketést.
– Igen, mihez is kezdenél a maszkommal – ismételte meg a férfi békülékenyen. – Attól
még segíthetnél keresni – förmedt rá rögtön utána.
– Talán valahol odakint vesztetted el? Lehet, hogy kicsúszott a zsebedből.
Carmelo felnyögött. – Isten ments! Bele se akarok gondolni abba, hogy mit csinál
velem akkor a bíboros.
Latona kíváncsian nézte a bácsikáját. – Tényleg igazi bíboros?
Carmelo hezitált. – Nem tudom. Eddig még csak a maszkjában láttam. Mindenesetre a
bíborosok vörös palástját hordja.
– És nem akar nőket bevenni a társaságba – fűzte hozzá Latona. – Ez is arra utal, hogy
templomi ember, nem igaz?
– Ezt elmeséltem neked? – csodálkozott a férfi. A lány bólintott. – Igen, nincs túl nagy
véleménnyel a nőkről. Szerinte a nők eszét túlságosan befolyásolják az aligha irányítható
érzelmek. Nem képesek hűvös és tudományos gondolkodásra, a cselekedeteiket pedig nem
az értelem vezérli.
Latona rosszallóan felsóhajtott. Bácsikája egy lágy mosollyal az arcán, megkopogtatta a
vállát. – De ezt csakis azért mondta, mert nem ismer téged és az okos fejecskédet.
Latona tudomást sem vett a leereszkedő hangsúlyról, helyette így szólt. – Igen, ezért
fontos, hogy meggyőzd, mennyire fontos, hogy bevegyen a társaságba. Nagyon is a
hasznotokra lehetnék!
Carmelo elutasítóan legyintett. – Gyermekem, felejtsd el az efféle agyrémeket. –
Tekintete újra elkomorult, amint meglátta a szobában uralkodó rendetlenséget. – Mennem
kell. Feltehetőleg egész éjjel odaleszek, úgyhogy ne várj meg. Kérlek, tegyél itt rendet, és
keresd tovább azt az átkozott maszkot! – Ezzel elővette az ezüstkardját a rejtekhelyéről, és
a csípőjére csatolta az övet.
Latona felpattant a fotelből. – Van új megbízásunk? Egy férfi vagy egy nő? Lehetek én
a csalimadár?
– Igen, van egy új megbízásom, egy fiatal férfi, és nem, nem lehetsz a csalimadár. Erre
vannak olyan lányok és nők, akik egyébként is kétes szolgáltatásokkal keresik a
kenyerüket.
Latona durcásan felhúzta az ajkát. – De hiszen én már régóta benne vagyok, és úgy
segíthetek, hogy még pénzt sem kell kiadnod.
A férfi arcvonása kemény maradt. – Igen, hiba volt, nagyon sajnálom, hogy már ennyi
embertelen dolgot kellett látnod. Többé nem fordul elő.
– És akkor hogy csinálod majd? A hagyományos módszer? Kard és karó? – kérdezte a
lány kissé elcsukló hangon. A férfi bólintott.
– Nem tudod becsalni a régi ciszternába?
 – Az még kegyetlenebb – mondta Carmelo lágy hangon. – Ha napfény éri őket, akkor
nem csak úgy elégnek. Órák telnek el, mire végre hamuvá lesznek. Egy döfés a szívbe és
egy kardcsapás, amely leválasztja a fejüket a vállukról – kész kegyesség a többihez
képest!
– Miért csinálod újra és újra? – kérdezte a lány halkan.
– Hogy miért? – nevetett Carmelo. – Azért, mert a vámpírok gonosz és elátkozott
lények, akik nem szerepeltek Isten teremtési tervében.
– Ugyan már – szólt Latona mérgesen. – Ne akard ezt bemesélni nekem. Számodra ez
teljesen mindegy. Csakis a pénzért teszed, amit ez a bíboros vagy akárki is legyen az, fizet
érte.
– Igen, a pénz miatt. Nagyon jól fizet minden egyes rubinfüggőért, amit viszek neki. –
Különös vigyor ragyogta be Carmelo arcát. – És a gyomromban lévő bizsergésért, amit az
éjszakában való bandukolás és az áldozatra való várakozás eredményez. – A férfi lehajolt,
megcsókolta a lány arcát, és elsietett.
Latona megvárta, míg elhalkultak a lépcsőn kopogó léptei, majd lerántotta a kampón
lógó kabátját és ugyancsak elhagyta a házat. Átvágott a Capitolium előtti Piazza Venezián,
egyenesen a rommezők irányába. Bizonyára csekély esély volt arra, hogy megtalálja a
vörös maszkot, de legalább meg kellett próbálnia.
 AZ EZÜST HAJTINCS
Malcolm feltűnés nélkül hagyta el a Domus Aureát. Útjai ismét a rommezőn át vezetett,
majd szinte tudatosan egy bizonyos omladozó antik falhoz tartott, mintha csak véletlen lett
volna. Gondolatai megint a különös lány és a vörös bársonymaszk körül forogtak, amelyet
azóta is egy koporsóban őrzött. Malcolm leült egy márványtömbre, és egy oszlopcsonknak
dőlve fürkészte a csillagokat eltakaró, gyorsan vonuló felhőket. Eszébe jutott egy
Shakespeare-től való darab, és elkezdte halkan mormogni.
Hirtelen elhallgatott és felegyenesedett. Lépéseket hallott. Csakhogy nem egy adott
célhoz siető éjszakai gyalogosé voltak. És nem is egy botladozó részegé. A lépések
lassúak és megfontoltak voltak, sőt újra és újra megtorpantak. A bokrok ágai zizegtek. Egy
apró lámpa fénye ragadta magához a tekintetét. Aztán megérezte a lány illatát, és Malcolm
tudta, hogy ez mit jelentett. Visszatért, hogy megkeresse azt, amit elveszített. Pokolian
izgalmas illata volt! Malcolm légzése felgyorsult. Most már a bokrok és a kőtömbök
között is látta, amint lassan közeledett. Tekintete végigpásztázott az ágakon, majd egy
következő bokorra irányult. A lámpa megvilágította a lány arcát. Annak ellenére, hogy
ezúttal egy hosszú ruhát és azon egy egyszerű női kabátot viselt, nem volt kétség. Nem
volt igazán szépnek nevezhető, nem úgy, mint a két bécsi vámpírnő, de mégis volt benne
valami más, ami a meleg vérén kívül is vonzotta a fiút. A komolysága és az elszántsága
ismerős volt a számára. Volt valami a lány szemében, ami a többi vele egykorú lányéból
hiányzott.
A lány észrevétlenül elment volna mellette, ha a fiú nem szólítja meg. Lázasan kutatott
az olasz szavak után.
– Buona sera, signorina, cerca qualcosa? („Jó estét, kisasszony, keres valamit?”)
Latona összerezzent, és vadul dübörgő szívéhez kapta a kezét. Csak azután vette észre a
fiút. Kissé magasabbra tartva a lámpást, megvizsgálta arányos arcát, szőke haját és oly
bizalmat sugárzó tweedruháit. Malcolm akcentusától szabályosan belenyilallt a
mellkasába.
– Yes, I’m looking for something I lost a few days ago(„Igen, keresek valamit, amit
elvesztettem pár napja.”) – válaszolta kifogástalan angollal, habár már sok éve nem
nevezhette anyanyelvének.
A fiú rámosolygott, miközben kék szeme úgy ragyogott, akárcsak a csillagok. – Jól
beszélsz angolul. Szerencsére. Elég vacak az olaszom.
Latona bólogatott és mosolygott. Milyen sápadt volt. Még nem lehetett régóta
Rómában. – A nevem Latona, és neked?
– Malcolm. – A fiú bólintott egyet, majd hívogatóan a mellette lévő kőtömbre bökött. –
Ülj le! Gyönyörű éjszaka van, és jó végre hazai nyelven beszélgetni.
 A lány habozott. Volt valami a fiúban, ami megrémisztette. Lelkének egy része azt
súgta, fusson, amilyen gyorsan csak tud. A másikat viszont lenyűgözte ez a csinos és
udvarias idegen. Egészen más volt, mint a többi fiú, akiket ismert. Akik folyton csak
kigúnyolták a lányokat, vagy a copfjukat húzogatták, és kővel dobálták a macskákat. Ő
olyan komoly és felnőttes volt, és olyan áthatóan fürkészte, hogy majdnem összecsuklott
tőle a térde. Latona leült a kőtömbre.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte a fiútól.
– Élvezem az éjszakát. A holdat és a csillagokat, az illatokat és a hangokat, amelyek
csakis ilyenkor uralhatják a világot. – Latona nem tudta, mire számítson, de ennyire
költőire nem mert volna gondolni. A lány csodálkozva rázta a fejét.
– Mi van?
– Annyira… más vagy. Más, mint a többi fiú, akikkel valaha is találkoztam az
életemben.
Malcolm halkan felnevetett. Káprázatos hangja teljesen elvarázsolta Latonát. – Igen, ez
könnyen lehet. De te is másnak tűnsz, mint a többi lány. Legalábbis eddig még nem
hallottam, hogy errefelé szokás volna éjjelenként egyedül kóborolni a romok között.
Ráadásul férfiruhában és vörös maszkot viselve az arcon.
Latona megmerevedett. – Te láttál engem a múltkor? Akkor te ijesztettél meg annyira?
Malcolm lehajtotta a fejét. – Nem állt szándékomban. De nem akarod kissé enyhíteni a
kíváncsiságomat? Milyen titkot rejt az éj az embertársaid elől?
Latona hezitált. Minden egyes pillanattal, amit együtt töltöttek, egyre csak nőtt a fiú
vonzereje. Mintha egy bódító borhoz hasonló aurával lett volna körbevéve. A lány érzékei
egyszerre összekuszálódtak és kiélesedtek. Ez a lenyűgöző fiú pedig pont utána
érdeklődött, és még a történetét is meg akarta ismerni! Milyen triviálisan hangzott volna,
hogy a bácsikájától vette kölcsön a ruhákat. Latona máris látta lelki szemei előtt, ahogy a
fiú csalódottan elfordul tőle.
A lány a füle mögé simított egy, az éjszakai szélben elszabadult tincset, és megpróbált
nagyon titokzatosan mosolyogni. – Nos, tulajdonképpen nem beszélhetek róla – felelte
lassan.
– Hallgatok, mint a sír – hangjában fikarcnyi gúny sem volt.
– Egy titkos szervezethez tartozom. A Vörös Maszkok Társaságához – mondta a fiúra
nézve.
Malcolm még mindig komolyan bólogatott. – Valami ilyesmire gondoltam én is. És
miféle társaság ez?
– Megóvjuk Róma lakosságát a gonosztól! – A fiú szemöldöke ettől már kissé feljebb
szökött. Úgy tűnt, nem hisz neki.
 – Ez igaz! Amíg az emberek alszanak, addig mi a gonosz erők ellen harcolunk.
Kockáztatjuk az életünket és a lelkünket!
– Hogyhogy? – kérdezte Malcolm döbbenten. – Miféle démonok ellen harcoltok?
Latona vett egy mély lélegzetet, és csak egyetlenegy szót mondott. – Vámpírok!
Malcolm nem szólt egy szót sem. Még mindig meredten bámult előre. Sőt talán még
figyelmesebb volt. – Vámpírok – ismételte meg a lány szavait halkan.
– Vámpírok! – erősítette meg Latona kissé élesebben, mint tervezte. – Nem hiszel
bennük? Pedig biztosíthatlak róla, hogy léteznek! A bácsikám híres vámpírvadász, és már
évek óta az asszisztenseként segítem a munkáját.
– Nagyon is hiszek a vámpírokban – mondta Malcolm előredőlve és közelebb húzódva.
Latona hirtelen fázni kezdett, és a rémület is visszatért belé. Gyorsan lecsúszott a
kőtömbről, mielőtt a fiú megérinthette volna.
– Mennem kell. Nem láttad véletlenül a vörös maszkomat valahol? Akkor veszítettem
el, amikor előled menekültem – kicsit szégyellte ezt bevallani.
– Tudom. Láttam… és magammal vittem.
– Ezek szerint még megvan? – Latona testén hatalmas megkönnyebbülés sodort végig.
Akkor visszaadhatja a maszkot a bácsikájának. – Kérlek, add ide!
– Most nincs nálam.
– Nem baj – szólt a lány sietve. – Elkísérlek és akkor odaadhatod, vagy mondd meg, hol
laksz, és délután elmegyek érte.
Malcolm megcsóválta a fejét. – Nem, ez nem olyan egyszerű. Van egy másik ötletem.
Gyere ide holnap ugyanekkor, és megkapod.
Latona hátrébb húzódott. – Mit képzelsz? Nem mászkálhatok minden éjszaka el.
– Akkor gyere, amint tudsz. Majd megtalállak. És gondolkozz azon, hogy mivel
jutalmazol meg!
– Mi? – A Latona fejében csengő figyelmeztetés egyre hangosabb lett.
A fiú felpattant, amitől hirtelen túlságosan közel álltak egymáshoz. Malcolm felemelte a
kezét, és lágyan végigsimította a lány arcát. Latona nem tudta, hogy jég vagy tűz hatolt-e
át a testén. Nem volt más választása, a szemébe kellett néznie. Mintha az egész világ
ködbe borult volna, kivéve őket.
– Egy csókkal? – ajánlotta fel a lány, noha egyáltalán nem ezt akarta mondani.
Malcolm mosolygott. – Igen, ez jó ajánlat. Elfogadom. A maszkod egy csók ellenében.
– A fiú reszkető ujjbegyei szép lassan Latona nyakára csúsztak. Malcolm ekkor hirtelen
elrántotta a kezét, és két lépést hátrébb lépett. Láthatóan nehezen kontrollálta a légzését,
de hangja ugyanúgy csengett, amikor elbúcsúzott tőle.
– Nemsokára találkozunk, Latona. Nagyon örülök neki, és már alig várom!
Malcolm mélyen meghajolt, majd olyan váratlanul eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Latona teljesen összezavarodva támolygott haza.
*
Következő este Professore Ruguccio várta az osztályterembe beözönlő fiatal
vámpírokat. Mint mindig, most is egy méregdrága estélyi öltönyt és csillogó, minden
egyes lépésnél hangosan nyikorgó lakkcipőt viselt. Hátrasimította rövid ősz haját.
– Üdvözletem! – köszöntötte a tanulókat mély hangjával. – Nem kell leülnötök. Ma
kirándulni megyünk.
Izgatott pusmogás szállt szájról szájra. A katakombák utáni éjszaka után tehát ismét egy
izgalmas óra ígérkezett. Csak Ireen és Raymond fürkészte egymást aggódva. Az angol
lány szorosan Malcolmnak dőlt, sőt úgy tűnt, hogy legszívesebben Raymond is ezt tette
volna, de megpróbált legalább közömbös arcot vágni. Ezzel szemben Rowenának mintha
megint valahol máshol járt volna az esze. Halkan dúdolgatva és gondolataiba merülve
simogatta Maurizio macskáját.
– Hová megyünk ma? – kérdezte Tammo.
– Egy templomba! A Santa Francesca Romanába, nincs messze innen. Mindenkinek
megvan az amulettje? Szükségetek lesz rá.
Luciano kitapogatta a nyakában lógó amulettet, miközben látta, hogy Alisa is előhúzta a
gyertya fényében megcsillanó piros követ.
– Akkor hát induljunk! – A diákok követték a professzort. Ahogy az várható volt,
néhány árnyék is velük ment, csak hogy szem előtt tarthassák a védenceiket. Mindenesetre
szándékosan lemaradtak.
Mivel az út ezúttal nem tartott sokáig, Professore Ruguccio nem osztotta őket
csoportokba. A dombon lefelé és a Colosseum előtt elhaladva azonban megkövetelte a
csendet, majd végül a templom hátulja felől közelítették meg a bejáratot. Így legalább
láttak néhány fehér oszlopmaradványt és egy falmélyedést, amelyben egykor még egy
római istennő ült.
– Néró idejében egészen idáig ért a Domus Aurea – magyarázta a professzor. –
Hadrianus császár Néró vesztibülét* használta fel a templom felépítésére.
A professzor nem hagyott időt a nézelődésre, inkább tovább intette a tanítványait. Balra
Titus diadalíve ragyogott a csillagfényben, mögötte pedig a Palatinus-domb tornyosult és a
rommező terült el. A túloldalon a barokk templom, a Santa Francesca Romána emelkedett
a magasba román stílusú harangtornyával. Professore Ruguccio kinyitott egy oldalajtót, és
beengedte a tanítványait, illetve azok árnyait. – Tartsátok távol magatokat a szenteltvíztől
és a felszentelt ostyákat tartó szentségtartótól.
Luciano kezdte érezni a már jól ismert kellemetlen érzést a fejében, és a rosszullétet is,
ami percről percre csak rosszabbodott. Ránézett Alisára, és megkönnyebbülve tapasztalta,
hogy ő is idegesen markolászta a vörös követ. Minden diákon, kivéve Chiarán és
Maurizión, és talán Rowenán, határozottan látszott a szorongás. Tammo tekintete ide-oda
pásztázott. Raymond és Ireen belekapaszkodott Malcolmba. Még Dracasék arcáról is
eltűnt az arrogancia, és pánikba esve fürkésztek körbe-körbe.
Luciano érezte, hogy hol forróság, hol hideg lepte el. hátával nekiütközött egy kő
élének. Hátrafordulva kétségbeesetten bámulta a szenteltvíztartót. Gyorsan arrébb ugrott,
és máris kicsit jobban érezte magát.
Micsoda vesztes! Hiszen Nosferas volt, ezért neki kellett volna elöl haladva képeket és
figurákat mutogatni a többieknek. Ehelyett inkább úgy tekergett, mint egy kukac, és az
angolokhoz hasonlóan, legszívesebben belekapaszkodott volna egy kőtömbbe. Szánalmas!
De ez mindig is így volt. Még Chiara is bátrabb volt nála. Sőt egészen kicsi lány volt,
amikor Maurizióval és az árnyékával a rommezőkön játszadozott vagy éppen
templomokba tört be, hogy aztán újabb és újabb bátorságpróbákat eszeljen ki. Többnyire
azért, hogy Lucianót provokálja, majd jóízűen kinevesse, ha nemet mondott vagy a
fájdalomtól nyafogva nyúlcipőt húzott. Chiara pillanatnyilag nyugodtnak és inkább
unottnak volt nevezhető. Odaintette magához Leonardát, és pusmogni kezdett az
árnyékával.
Vajon tényleg nem olyan erős, mint a többi Nosferas, vagy egyszerűen csak gyáva?
Odanézett Alisára és Ivyra, akik görcsösen ügyeltek arra, nehogy hátrébb húzódjanak,
noha őket is kínozta a környezet.
– Professore, egy kérdés. Signora Enrica azt mondta, hogy a régi katakombáknak van a
legerősebb hatásuk. Én úgy érzem, szóval… nos, mintha itt sem lenne könnyebb. Ez hogy
lehet? – kérdezte Alisa szárazon nyelve egyet.
– Nos, ennek különböző okai vannak. Ez a templom is nagyon régi, illetve több erős
hitű embert és időt megélt már. Az aurájuk még ma is erősen jelen van az épületben. De
főként azért van ez így, mert még nem szoktatok hozzá. Egy kis gyakorlással könnyebben
megbirkóztok majd ezekkel a hatalmakkal, mint az öreg mártírokkal! Nemsokára érezni
fogjátok a fejlődést. Nekünk, Nosferasoknak a generációk során el kellett fogadnunk az
időt, a szokásokat és a tompulást, és erősítenünk kellett magunkat. Ahogy az emberek hite
gyengült ebben a katolikus templomban, úgy gyengült a felettünk lévő hatalmuk is.
Nézzétek! – A férfi odalépett a szenteltvíztartóhoz, és belemártotta a kezét. – Hideg,
ahogy mi mondanánk. Egyetlen igaz lélek sincs már benne.
Kihúzta a kezét a vízből, és alaposan megrázta. A vízcseppek csak úgy repkedtek
szanaszéjjel. Az összes vámpír ijedten hátrahőkölt. Csak Luciano maradt a helyén
összeszorított fogakkal. Nem fog többé elbújni és minden fájdalomtól elmenekülni. Majd
ő megmutatja a többieknek, hogy mit jelent Nosferasnak lenni!
A cseppek pont a Luciano előtti kőlapokra csöppentek. Kivéve egyet. Sziszegés
hallatszott, és gőz szállt fel, amint a szenteltvíz megérintette a kezét. Néhány fiatal vámpír
felkiáltott. Alisa megragadta a kezét, és letörölte a víz-cseppet a ruhaujjával. Luciano a
kézfején lévő vörös foltot bámulta.
– Köszönöm – szólt lassan.
– Nagyon fáj? – kérdezte Ivy. A fiú belenézett a türkizkék szemébe, és megcsóválta a
fejét. – Nem. – Érdekes módon igazat mondott. Pedig pokolian kellett volna égnie.
Ránézett Professore Ruguccióra, aki rábólintott.
– Igen, nagyon jó. Minden a koncentrációtól függ. Résen kell lennetek, és határozottan
ellen kell állnotok a templomi hatalomnak. Ha a félelem győz, akkor vesztettetek, és már
csak a menekülés marad hátra.
Chiara odalépett Lucianóhoz, és oldalba bökte az unokatestvérét. – Luciano, a hős, de
furcsa. Ezek szerint meghozták a gyümölcsüket az edzések. Örülök neki!
A fiatal vámpír grimaszolva így szólt. – Ezek szerint! Mire képes egy kis düh.
Chiara töprengve fürkészte. – Igen, a düh hatalmas fegyver. Érdemes edzeni.
A professzor csoportokra osztotta a társaságot, akik saját felelősségre fedezhették fel a
templomot, és deríthették ki, melyek a leghatalmasabb tárgyak. Luciano természetesen
Alisával és Ivyval alkotott egy csoportot. Legnagyobb meglepetésére Franz Leopold is
hozzájuk csapódott. Nagyon hallgatag volt, és inkább a háttérben maradt.
Végigbotorkáltak különböző szobrok, domborművek és képek mellett, és megtapasztalták,
mennyire másképp hatott rájuk az aurájuk. A kereszt akkora hatalmat sugárzott magából,
hogy csak Mauriziónak sikerült egy lépésnyire megközelítenie, de ő sem bírta sokáig.
Professore Ruguccio azonban minden kellemetlen érzés nélkül meg tudta érinteni.
– Még amulett sincs rajta – súgta oda Alisa Lucianónak.
A fiú bólintott. – Igen, a család leghatalmasabbjai lemondanak róla. Még így is sikerül
erőt meríteniük a környezetükből, majd a megfelelő időben a védekezésre koncentrálniuk.
Alisa megmarkolta a vörös követ. – Én inkább magamon tartom még egy ideig –
felsóhajtott, majd harmadszorra is megpróbált megérinteni egy jelentéktelen kőfigurát, de
végül ismét feladta. – Csak szétégetné a tenyeremet – jósolta meg, majd előreengedte Ivyt.
Az ő vékony keze is reszketett. Lehunyta a szemét, összeráncolta a homlokát, majd apró
lépésekkel egyre közelebb lépve kezével végigsimította a követ. Sistergés hallatszott.
Szikrák röpködtek, de Ivy nem mozdult.
– Jó! Ez tényleg nagyon jó! – dicsérte az egyik csoporttól a másikhoz lépő professzor. –
Most te, Luciano!
– Ez az, mutasd meg! – suttogta Franz Leopold. Luciano természetesen tudta, hogy nem
a sikerének drukkolt. De pontosan ez ösztönözte annyira. És a háta mögött lévő két lány
pillantása! Már nem volt kisgyerek. Megnőtt, és sokkal erősebb és bátrabb is lett! Érezte
az egyre gyorsabban feltörő félelmet.
– Sikerülni fog – hallotta Ivy biztató hangját a fejében lévő zúgás mellett. Luciano
előretolta az állát. Hát jó. Az sem érdekelte volna, ha az egész kezét megégeti. Legalább
már nem nézik gyávának! Kínos jelenetek jutottak az eszébe gyerekkorából. Gyorsan
elhessegette őket, és csakis a kőre és a saját védelmére koncentrált. Hirtelen megérezte a
durva felületet. Hűvös volt. Nem érzett fájdalmat a testében. Nem égette tűz. Ragyogó
arccal megfordult, de a professzor időközben továbbsétált, hogy a földön nyafogó és
hánykolódó Raymondon segíthessen. Tammo sem tűnt boldognak, két befeketedett ujját
nyalogatta a szájában. Ám a professzor dicsérő szavai helyett Lucianónak sokkal többet
jelentett Alisa és Ivy elismerő bólogatása.
– Te jössz! – szólította fel Franz Leopoldot. Kárörvendően figyelte a másikból sugárzó,
nehezen visszafojtott idegességet. Halántéka rángatózott, és alig bírta nyugton tartani az
ujjait.
– Na, ideges vagy? Megértelek. Csúnya vége lehet, ha nem csinálod jól!
Franz Leopold nem vett róla tudomást, majd egyik kezével megmarkolta az amulettet, a
másikat pedig teljesen előrenyújtotta. Ennek ellenére nem sikerült három lépésnél tovább
megközelítenie. Dühösen fújtatott és csikorgatta a fogait, de ez sem segített.
– Gyertek, nézzük meg azt a figurát, ott – javasolta Luciano.
– Az egy madonna! – zihált Franz Leopold.
– Na és? – kérdezte Luciano vigyorogva, habár bátrabbnak mutatta magát, mint volt. Ez
jóval nehezebb falatnak ígérkezett.
Mindannyiuk legnagyobb meglepetésére a szobornak alig volt aurája. Ezután két
ezüstkehelyhez fordultak. Franz Leopold vadul pislogott, miközben két ujjával kissé
meglazította a gallérját. Luciano borzasztóan örült annak, hogy a templom atmoszférája
láthatóan jobban megviselte a bécsi vámpírt, mint őt, ezért képtelen volt lenyelni néhány
csipkelődést.
Egészen addig, míg Franz Leopold meg nem ragadta az ingét. – Fejezd be a
szövegelést! Figyelmeztetlek! Az előtérben és a szobor előtt is tisztán láttam a gyerekes
félelmeidet. Meséljek a többieknek a korábbi hőstetteidről? Amikor vinnyogva és reszkető
térddel loholtál Zita szoknyája alá, nehogy megtaláljon Maurizio és Chiara? További
részletekkel is szolgálhatok, ha akarod!
Luciano kirántotta magát a fogásából. – Kösz, nem!
Franz Leopold ellenségesen vigyorogva Ivyra kapta a fejét. – Vagy inkább meséljek a
fejedben kavargó gondolatokról, amik egy éppen jelen lévő – és valóban felettébb
kívánatos – ír lánnyal kapcsolatosak?
– Tartsd meg magadnak a mocskos fantáziádat! – kiáltott fel Luciano dühösen.
Természetesen Alisa, Ivy és Seymour is rájuk kapta a fejét, és feszülten figyeltek minden
egyes szót.
Luciano vészjóslóan morgott, de a bécsi vámpír csak gúnyosan kacagott. – Ez a te
mocskos fantáziád, nem az enyém!
Luciano érezte, ahogy az indulat végighullámzott a testén. Tekintete előtt egy vörös
fátyol lebegett. Legszívesebben rátámadna, szétmarcangolná a torkát, nyakába vájná a
körmeit, és összekarmolná azt a szép és öntelt képét!
Egy kéz nehezedett a vállára. Hűvös és nyugtató volt. Lenézett a tiszta körmökkel
rendelkező, fehér és vékony ujjakra. – Nem kell folytatnod, Franz Leopold! Ismerem
Luciano gondolatait, és egyáltalán nem találom őket mocskosnak!
Ez talán még rosszabb volt, mint amit Franz Leopold mondhatott volna. Akkor legalább
megmaradhatott volna Lucianónak a kifogás, hogy mindez csupán a rosszindulatú
fantáziájának a szüleménye! Most azonban legszívesebben a templom kőpadlója alá
süllyedt volna.
– Aha, szóval így állunk. A titkos hódolód a kegyedben áll. Akkor bizonyára te is
biztosítani akarod a jóindulatodról!
Mielőtt bármelyikük is sejthette volna, hogy mit tervez Franz Leopold, előhúzott egy
kisebb kést, és levágta Ivy egyik ezüsttincsét. A hajtincs loknivá tekeredett a kezében.
Gúnyosan meghajolt Luciano előtt. – Nesze, itt az imádottad jele! Vigyázz rá, és viseld a
szíveden!
Lucianót annyira megbabonázta az ezüst hajtincs, hogy észre sem vette Ivy
megváltozott arckifejezését. Eddig kizárólag kedvesnek ismerte, arcvonásai ellazultak,
szeme ragyogott, ajkát lágy mosoly szegélyezte. Most azonban szabályos pánik ült ki az
arcára. Tekintete néma sikolyt tükrözött. A kezét a szájára tapasztotta. Seymour
felmordult, majd Franz Leopold után kapott, aki gyorsan Luciano kezébe nyomta a
hajtincset. Ő és Alisa is döbbenten bámulta Ivyt. Senki sem számított erre a reakcióra.
– Ivy, mi bajod van? Nyugodj meg! Csak fel akart húzni. Meglátod, újra kinő majd. –
Alisa át akarta karolni, de Ivy elhúzódott tőle és elütötte a kezét. Megrázta a fejét,
miközben haja korbácsként suhogott a levegőben. – Nem! – kiáltott fel. – Jaj, ne!
– Ivy, fáj valami? Mondd már! Mi ütött beléd?
A lány nem válaszolt. Helyette sarkon fordult, és keresztülrohant a templomhajón.
Seymour felnyüszített, odavágtatott az ajtóhoz és kinyomta. Ivy és a farkas eltűnt az
éjszakában. Mindhárman tátott szájjal néztek utána. Vajon mi ütött belé?
Erre a professzor is kíváncsi volt, ezért nyikorgó cipőjével máris odasietett a
többiekhez. A tanulók érdeklődve mustrálták a kis csapatot.
– Mi folyik itt? – kérdezte Ruguccio fekete szemével fürkészve a gyerekeket. Lehajtott
feje még jobban kihány súlyozta a tokáját.
– Mi sem tudjuk pontosan – válaszolta Luciano óvatosan, és a nadrágzsebébe rejtve a
hajtincset.
– Egyszerűen elvesztette az önuralmát – fűzte hozzá Alisa.
– Megyek és megkeresem – ajánlotta fel Mervyn.
A professzor megrázta a fejét. – Nem, mindannyian itt maradtok, és befejezitek a
gyakorlatot. – A diákok helyett a két árnyékot, Francescót és Hindriket küldte a lány után.
Gondoskodniuk kellett róla, hogy biztonságban megérkezzen a Domus Aureába. A
többivel majd később foglalkoznak.
Signor Ruguccio magához intette a tanulókat, hogy véget vessen az Ivy különleges
viselkedésével kapcsolatos pusmogásoknak. – Gyertek ide mindnyájan! Mutatni szeretnék
valamit. Nézzétek meg azt a kőlapot ott! Látjátok a mélyedéseket? Ez állítólag Szent Péter
és Szent Pál térdlenyomata. A legenda szerint Simon mágus azzal próbálta bizonyítani a
fölényét a két apostolnak, hogy a levegőbe emelkedett. Péter és Pál letérdelt erre a kőre,
hogy jelt kérjen Istentől. Isten jelt adott, mégpedig úgy, hogy leejtette Simont. Ennyit az
emberek szórakoztató szent legendáiról. – Néhány diák felnevetett, a többiek pedig
gyanakvóan vizsgálták az ártatlannak tűnő kőlapot.
– Nos, most pedig kérek egy önkéntest, aki közelebbről is megvizsgálja a szent helyet,
és elárulja nekünk, hogy mekkora hatalommal rendelkezik. – A vámpírok a templomhajó
boltozatát és a kőpadlót fürkészték, csak hogy ne kelljen a professzor szemébe nézniük.
Végül Maurizio lépett elő. – Én megteszem. Elviselhetetlen ez a nyomor.
Ruguccio azonban gyorsan felé nyújtotta a tenyerét.
– Köszönöm, de inkább olyasvalakit szeretnék, aki még nem játszadozott itt
számtalanszor az elmúlt évek során. Luciano érezte a testében szétáradó
megkönnyebbülést. Ezek szerint ő sem volt játékban. Maurizio a vállát vonogatva már-
már csalódottnak tűnt.
Signor Ruguccio apró, sötét szeme tovább vándorolt. – Mi lenne, ha ezúttal Rowena
próbálkozna?
Malcolm odalépett mellé, mintha csak óvni akarná a kicsi lányt, de nem szólt egy szót
sem. Luciano hallotta a lány halk dúdolgatását.
– Rowena?
– Ó, igen, tessék? – kérdezte szeplős orrát a magasba emelve. – Vizsgáljam meg a
térdlenyomatokat? Örömmel, Professore.
 Rowena tovább dúdolgatott, és odatipegett a kőlaphoz. A többiek visszafojtott
lélegzettel kémlelték. Valaminek történnie kellett. Bizonyára lassabb lesz, hezitálni fog, és
fájdalom ül ki az arcára. De ezek közül egyik sem történt meg. Rowena odalépett a
kőlaphoz, letérdelt, és végigsimította a mélyedéseket. Kérdőn Professore Ruguccióra
emelte a tekintetét. – És most, Signor?
– Mondd meg te!
– Semmi, nem érzek semmit. Ez csupán egy régi, egyenetlen kőlap.
– És ebből mire következtetsz?
Rowena felállt, és leporolta egyszerű tweedszoknyáját. – Ez nem az apostolok műve,
vagy nem voltak szent férfiak! – megvetően felsóhajtott, majd csatlakozott a
megkönnyebbültnek tűnő Malcolmhoz.
– Szent férfiak voltak, ezt más ereklyék, képek és szobrok is bizonyítják, de Rowenanak
igaza van az első ponttal kapcsolatban: az apostolok nem térdeltek le a kőre. A
lenyomatok nem tőlük származnak!
A professzor nem sokkal később befejezte a tanítást, és átvezette tanítványait a Forum
Romanum sötét romterületére. Az egykori politikai Róma szívének számító terület már
csak egy gyomnövényekkel benőtt ugar volt, amelyből oszlopdarabok és viharvert
alakzatok meredtek az égbe. Még Titus hatalmas diadalívét is benőtte a gaz. Napközben
tehenek és kecskék legeltek a síkságon, amelyek éjszakára kisebb karámokba zsúfolódtak.
Az állatok félénken egymáshoz bújtak, amikor a vámpírok hangtalanul elsétáltak a
karámok mellett. A professzor megmutatta a diákoknak a Maxentius-bazilika boltívének a
maradványait, amely egykor igencsak lenyűgöző építménynek számított.
– Már megint éhes vagyok – sóhajtozott Maurizio egy kecskékkel teli fedezékben
megpihenve.
– Nem! Gyere! – sziszegte Luciano továbbvonszolva unokatestvérét, habár titokban
igazat adott neki. Ő is szívesen elfogyasztott volna egy kis vért. Luciano visszafojtotta a
sóhajtását. A Nosferasok egyszerűen jobban vonzódtak az élvezetekhez, mint a többiek.
És ez sajnos meg is látszott rajtuk.
Az előtte lévő karcsú testeket és lenyűgöző mozgásokat kémlelve, némi irigység ébredt
fel benne. Ő bezzeg sosem lesz ilyen. Szomorúság lepte el. Ehhez hasonló gondolatokat és
érzéseket sem érzett addig soha, amíg nem látta a többieket. Hirtelen szép és elegáns és
kívánatos akart lenni?
Egyszer csak megérzett egy tekintetet az arcán. Túl késő volt!
– Dagikám, ezt most nem gondolod komolyan, ugye? – vigyorgott Franz Leopold
gonoszul. – Csak nem hiszed, hogy egy ilyen kis teremtés egyáltalán szóba áll veled?
Habár, talán szüksége volna egy másik árnyékra, aki cipeli a táskáját. Szerintem neked
bőven elég is lenne, ha tisztátlanként folyton a közelében lehetnél.
– Lehet, hogy nem érdeklődik utánam – sziszegett vissza Luciano. – De téged meg
undorítónak talál, noha lehet, hogy szép vagy, a megvetésen kívül sosem fog mást érezni
irántad!
Franz Leopold a magasba vonta ápolt szemöldökét. – Egészen biztos vagy benne? Én
mást olvastam a gondolatában.
Luciano üresnek és szerencsétlennek érezte magát a hazafelé tartó út alatt, és ez nem a
vérszomjnak volt köszönhető. Igen, teljesen megfeledkezett az éhségről. Kitapogatta a
zsebében lévő hajtincset, amitől csak még nehezebb lett a szíve.
*
Alig érték el a Domus Aureát, Alisa máris bevonult a hálóhelyiségbe.
Megkönnyebbülés lepte el, amikor meglátta a koporsó szélén ücsörgő Ivyt és a lábánál
heverő Seymourt.
– Örülök, hogy nem lett bajod – mondta az ír vámpírlány mellé ülve. Ivy a kezébe
temette az arcát. Ezüstszínű haja az arcába hullott. Az a bizonyos rövid hajtincs
kristálytisztán elkülönült, hiszen csak az álláig ért.
– Ivy, mitől borultál ki ennyire? Nem értem. Franz Leopold egy visszataszító alak.
Luciano kiheveri a sértését. Felejtsd el az egészet.
Ivy lassan lecsúsztatta a kezét. Tekintetében annyi kétségbeesés rejlett, hogy Alisa
teljesen megrémült. Vigasztalóan a vállára tette a kezét. – A hajad még mindig gyönyörű,
a tincsed pedig újra kinő majd.
– Azt kötve hiszem! – szólt Ivy keserűen. Seymour hirtelen felpattant és vad ugatásba
kezdett. A nyakán és a hátán lévő szőr a magasba meredt, sőt ajkát felhúzva még a
tépőfogai is kivillantak. Ivy felállt, kezét a farkas két füle közé tette, majd mondott néhány
mondatot gael nyelven.– Igazad van – mondta. – Felejtsük el az egészet.
Mire Alisához fordult, arckifejezése már a régi volt. Vidámnak és felszabadultnak tűnt,
mintha semmi a világon sem hozhatta volna ki a sodrából. Alisa sűrű pislogások közepette
azon tűnődött, hogy esetleg rosszul látott-e. Hogy tudott egyik pillanatról a másikra így
megváltozni?
– Gyere, menjünk! Tudsz kölcsönadni még egy izgalmas könyved? Már kiolvastam a
Nyolcvan nap alatt a Föld körül, és már nagyon vágyom egy másikra. Remek egy könyv!
– szólt Ivy Alisába karolva.
– Mi, már ki is olvastad? Pedig alig volt szabad időnk. Akkor úgy olvasol, mint a
villám.
Ivy legyintett. – Ugyan, csak nem tudtam aludni – Seymour felnyüszített.
 – Most ugye viccelsz? – nevetett Alisa. – Nehogy azt mondd, hogy napkeltekor nem jön
rád a halotti merevség, ami aztán egészen alkonyatig eltart.
– Lebuktam – vágta rá Ivy könnyedén. – Az órák alatt olvastam titokban.
– Te? Na ne, ezt nem gondoltam volna rólad! – Alisa tettetett felháborodással a
magasba emelte a mutatóujját. – Szerencséd, hogy Franz Leopold nem árult el.
– Á, nem is olyan rossz, mint amilyennek mutatja magát – mondta Ivy.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Alisa kételkedve.
– Igen, csak még ő sem tudja!
 TISZTELETRE MÉLTÓ GIUSEPPE
Amikor a fiatal vámpírok másnap beléptek az osztályterembe, legnagyobb
meglepetésükre a tiszteletre méltó Giuseppe várta őket a tanári asztal előtti nyugágyban.
Csontos kezét a magasba emelve jelezte a diákoknak, hogy leülhetnek. Természetesen
sokkal jobb volt, mint a két testvér, Letizia és Umberto, akiket egymás között már csak
hóhéroknak neveztek. Alisa mindenesetre csalódott volt, amiért nem folytatódott a
védekező edzés.
Az öreg vámpír megköszörülte a torkát. – A politikáról szeretnék veletek beszélgetni.
Politikáról, de nem csak az emberekéről – kuncogott halkan. – Ó, micsoda csodálkozó
arcok néznek rám a padokból. Most biztos azt kérdezitek, hogy mi köze ennek hozzátok?
Több mint gondolnátok. A jó politikus főként az ellenfeleit tanulmányozza ahhoz, hogy
könnyebben értékelhesse az esélyeit és a kockázatot. Mit gondoltok, ki a legnagyobb
ellenségünk? – a Tiszteletre Méltó körbenézett. Egyesek megvonták a vállukat.
– Nos, Fernand? Mit gondolsz? – kérdezte a Párizsból jött erőteljes és fiatal vámpírt.
Fernand hagyott magának elegendő időt, miközben a patkánya hasát vakargatta. – Az
emberek – felelte végül. Néhány diák hangosan felnevetett.
– Ezt kifejtenéd részletesebben? – tudakolta az öreg Giuseppe.
– Hát persze. Mi vagyunk a vadászok, ők pedig a zsákmányok. Ez természetesen nem
tetszik nekik, ezért az ellenségeink. Vannak köztük vámpírvadászok, akik megfordítva a
dolgot, vadásznak ránk, és el akarnak minket pusztítani. – Ez bizony irdatlanul hosszú
beszéd volt Fernandhoz képest, ezért egyelőre kimerülten pihegett.
Giuseppe a mellette ülő szép Dracashoz fordult. – Marie Luise, ha Fernandnak igaza is
van, az emberek akkor sem jelentenek ugyanakkora veszélyt ránk nézve. Ki a
legveszélyesebb ellenségünk?
– A vámpírvadász, már Fernand is mondta.
– Hm, más vélemények?
– A pápa! – kiáltotta be Chiara. – Elvégre ő mondja meg a bíborosainak és a
püspökeinek, hogy kövessenek és pusztítsanak el minket.
– Ha egyáltalán tud rólunk és hisz a létezésünkben – ellenkezett Malcolm.
– Még szép, hogy hisz bennünk! A templom mindig is harcolt ellenünk – szólt Mervyn.
Malcolm bólintott. – Ez igaz, de már nem mindenki hisz bennünk. Mindent meg
akarnak magyarázni az új tudományukkal – mondta vigyorogva. – Ha jól tudom, Darwin
sem említett meg minket a fajok eredetéről szóló tanulmányában.
– Ahogy a Biblia sem sorol minket a fajták közé, akár Isten, akár Lucifer alkotásaként!
– ellenkezett Mervyn.
 – Írországban mégis mindenki tud a létezésünkről.
A Tiszteletre Méltó felemelte csontos karját, amelyen pergamenként feszült a bőr. – Ó,
micsoda heves vita. Ez tetszik! De egy csoportot mindannyian kifelejtettetek.
Az öreg vámpír várt. Aztán csak egy szót mondott.
– Vámpírok! – hangja az egész termet beterítette. A hat klán fiatal vámpírjai
csodálkozva hallgattak. Néhányan kérdő pillantásokat cseréltek egymással.
– Bizony, gondolkozzatok csak rajta. Miért vagytok itt? Gondoltátok volna néhány
hónappal ezelőtt? Hogyan vélekedtetek a többi családról? Miféle történeteket és híreket
mesélnek nálatok a többi klánról? Azt mondják, hogy jóval alattatok állnak? Hogy
bosszúvágyók és gonoszak? Megérdemlik, hogy elsöpörjék őket?
– Talán jogosan – hallotta Alisa Franz Leopold halk szavait a háta mögött, de a
Tiszteletre Méltó is meghallotta.
– Jogosan? Nos, meglehet. Ismerem a büszke Dracas famíliát, és hosszú életemben már
nemegyszer álltam szemben idegen klán tagokkal egy élethalálharc vagy megsemmisítés
során. Ezzel én is a vámpírok ellenségévé lettem, hiszen saját kezemmel gondoskodtam a
fajtánk kiirtásáról. És ti is azok vagytok, ha ahelyett, hogy kölcsönösen segítenétek
egymást és egyesítenétek az erőtöket, inkább követitek és harcoltok egymással. Lehet,
hogy ma csak gúnyolódtok és verekedtek, de mi lesz pár év múlva? Karddal a kezetekben
járkáltok, hogy kivágjátok egymás szívét vagy levágjátok egymás fejét? – A diákok
mereven bámulták. Egyesek mintha sokk hatása alatt lettek volna.
– Aki a családfő és a klánok közössége ellen munkálkodik, az a vámpírok legnagyobb
ellensége!
Szünetet tartva hátradőlt a nyugágyában. Arca beesettnek látszott. Lehunyta a szemét.
Alaposan kimerült a beszédtől. A fiatal vámpírok félénken sugdolózni kezdtek, majd egyre
hangosabbak lettek, míg az öreg hirtelen felegyenesedett, és szúró tekintetével mustrálni
kezdte őket.
– Szeretném, ha írnátok egy fogalmazást a vámpírvadászatokról. Meg fogtok lepődni,
mennyi minden létezik ezzel a témával kapcsolatban. És azon is meg fogtok lepődni, hogy
az elmúlt évszázadok során mennyi rontást hoztunk a saját fajtánkra, ezzel is az emberek
kezére játszva. Most pedig menjetek. Az éjszaka további részére szabad foglalkozást
kaptok – közölte, majd felállt, és csoszogó léptekkel elhagyta a termet.
*
– De mit írjunk? – sóhajtott fel Luciano az üres lapját mustrálva. Mindhárman a
közösségi teremben ücsörögtek néhány fiatal vámpír társaságában. Malcolm pár könyvvel
a hóna alatt lépett be a szobába egy üres hely után kémlelve.
– A könyvtárban voltál? Azt hallottam, nagyon jól felszerelt – kérdezte Alisa. Malcolm
megrázta a fejét.
Luciano felnézett a papírjáról. – Leandro senkit sem enged be a könyvtárba. Csak akkor
engedne be, ha a Conte állna mellette, és azzal fenyegetné, hogy minden egyes hajszálát
kitépi.
– Mi van? Az öreg Giuseppe azt mondta, hogy bemehetek – kiáltott fel Alisa. Hatalmas
csalódást érzett. Már annyira várta, hogy nyugodtan átnézhesse a régi gyűjteményt,
miközben abban reménykedett, hogy nem olasz vagy latin mindegyik! Az elmúlt hetekben
már megpróbálta felkutatni a könyvtárost, de az a tanórák után általában mindig úton volt.
Luciano legyintett egyet. – Duma. Egyre zavarodottabb a lelke. Nem hiába volt
kénytelen néhány tucat évvel ezelőtt átengedni a családvezetést az unokájának,
Claudiónak. Nem volt egy békés dolog, elhiheted. Mindkét oldalról eltűnt és soha többé
nem került elő egy-egy tag.
– Én azt hittem, Conte Claudio oldalán áll – szólt Alisa döbbenten.
Luciano bólogatott. – Igen, időközben már igen. Miután beletörődött, hogy a Tiszteletre
Méltók csapatát gyarapítja, sokkal gyorsabban ment. Mostanra ő az unokája legelszántabb
híve, és valószínűleg foggal-körömmel védi őt és a döntéseit – vigyorgott Luciano.
– Szép kép – jegyezte meg Alisa, miközben megpróbálta maga elé képzelni az öreg és
csontos Giuseppét páncélzatban és egy csatalovon ülve. A kép inkább egy szomorú Don
Quijotéhoz hasonlított.
Odasandított a könyvekre, amelyeket Malcolm pakolt rá az asztalra. – Akkor ezek
milyen könyvek, ha nem a könyvtárból valók?
– Vincenté. A fejemre esküdtem, hogy nagyon vigyázok rájuk és nem adom oda
senkinek. De ti azért belekukkanthattok, ha ez segít – ajánlotta fel nagyvonalúan.
– Ja, még emlékszem is, ahogy mondtad, hogy a tisztátlan kísérőtök vámpír– és más
rémkönyveket gyűjt – lépett közelebb Alisa.
– Három teli koporsót hozott magával! – lapozgatott Malcolm az egyik könyvben, majd
írni kezdett.
– Szívesen megnézném egyszer – súgta oda Alisa sóvárogva Ivynak. – Szerinted
megmutatja nekünk?
Ivy kezével beletúrt ezüst tincspompájába. – Nem kétlem, és biztosan hagyja magát
rábeszélni.
Alisa elmosolyodott. – Rendben, akkor keressük meg.
Először a hálókamrákban, aztán a szolgálók szállásán keresték, de ott csak az értékes
tartalmat rejtő három koporsót találták.
– Majd megőrülök azért, hogy belepillanthassak! – Alisa végigsimította tenyerével a
csillogóra csiszolt fát.
– Pedig biztosan nem esne neki valami jól – szólt Ivy.
– Hát nem, szerintem sem. De hol lehet?
– Seymour pár pillanat alatt megkeresi!
– Jó ötlet! Micsoda kincs egy ilyen farkas – ragyogott Alisa. Odanyújtott Ivynak egy
darab papírt és az acéltollát.
– Olykor – motyogta Ivy, majd felírt egy rövid üzenetet. Összehajtotta a papírt és
odatartotta Seymournak. A farkas morgott egyet, és olyan hevesen kapott a papír után,
hogy majdnem beleharapott Ivy ujjába. Aztán elszaladt.
– Mi baja van? – kérdezte Alisa csodálkozva. – Olyan, mintha bal lábbal kelt volna fel.
– Férfiból van – mérgelődött Ivy. – Ez nem elég magyarázat?
Alisa elmosolyodott. – Ó, így még nem néztem a dolgot.
Nem kellett sokáig várniuk, mire Seymour visszaért. Még mindig meglehetősen
bosszúsnak tűnt, amennyire Alisa meg tudta ítélni.
Nem sokkal később Vincent lépett be a kamrába. Vörösesszőke haja és gyerekes teste
volt. – Mit csináltok a könyveimmel? – kiáltott fel éles hangján.
– Semmit! – szólt Alisa a zárt koporsókra bökve. – Nem nyúltunk hozzájuk! Azt
hallottuk, hogy egészen különleges könyvgyűjteményed van vámpírokról és más éjszakai
lényekről. Meg akartuk kérdezni, hogy nem nézhetjük-e meg a kincseidet. ígérjük, hogy
nagyon óvatosan fogunk bánni velük.
– Megmostátok a kezeteket?
Ez már túlzás, gondolta Alisa, de Ivy visszafojtotta a mosolyát, és megmutatta neki
kristálytiszta tenyerét. – Naná! Nem akarjuk bemocskolni a könyveidet!
Vincent elégedetten bólintott, és leemelte az első koporsót. Döbbenetes látvány volt.
Vékony karjával alig bírta átfogni, de a súlya mintha meg sem kottyant volna neki. Hamar
letette a földre, mielőtt még a lányok felajánlhatták volna neki a segítségüket. Vincent
ünnepélyesen kinyitotta a fedelét.
– Itt mindent megtaláltok, mi szem-szájnak ingere. Robert Southeytől és Sámuel T.
Coleridge-től egészen Goethe A korinthuszi menyasszony című híres verséig. De van itt
William Blake, Edgar Allan Poe, a Bronte testvérek és Shelley, Coleridge és a mélyen
tisztelt Lord Byron. Amúgy ő dedikálta a könyvet is!
Alisa és Ivy a könyvek fölé hajolva egyet-kettőt a kezébe is vett. – Kölcsönkérhetem
Matthew Gregory Lewis The Monk című könyvét? – kérdezte Alisa.
Vincent habozott, majd rábólintott. – Ha megígéred, hogy nagyon vigyázol rá.
 – Persze, hogy vigyázok!
– Akkor ajánlom még Shelley Frankenstein és Charles Robert Maturin Melmoth the
Wanderer című kötetét.
– Köszönöm, de a Frankenstein nekem is megvan – szólt Alisa büszkén. Vincent
átnyújtotta neki a másik két könyvet, amit a lány örömmel elfogadott.
– Neked eredeti francia íróid is vannak – jegyezte meg Ivy. – Charles Nodier, Prosper
Mérimée és Comte de Lautréamont. Franciául ugyanolyan könnyen olvasok, mint angolul.
A német már nehezebb. Az inkább Alisának jó – mondta az E. T. A. Hoffmann és Heinrich
Heine írásait tartalmazó stószra mutatva.
Egyszer csak Luciano lépett be a hálókamrába. – Ti még mindig a könyvekkel vagytok
elfoglalva.
– Igen, micsoda kincsesbánya! – ragyogott Ivy Vincent-re. Alig tűnt idősebbnek
Tammónál, de Malcomtól tudták, hogy legalább négyszáz éves volt. Vincent kissé
szomorúan nézte, ahogy a második koporsójának a kincseire is rávetették magukat.
– Ide süss, ez meg micsoda? – kiáltott fel Alisa a magasba tartva egy Varney the
Vampire or The Feast of Blood című vékony füzetecskét. – Ezek több mint százévesek is
lehetnek.
Vincent úgy kikapta a füzetet a kezéből, mintha egy értékes ékszer lett volna. – Több
mint százévesek! Ez például 1847-ből való. Megvan az egész széria. Hetente jelent meg.
Varney sötét borzongást, izgalmas vadászatot és a hús iránti vágy kielégítését kínálja a
kedves olvasónak. Minden héten felrántja a leplet a vámpírokról – ahogy nálatok mondják
– egy garasért. Alkalmi vétel!
Kicsit különös volt. A vékony gyerekhanghoz és az angyalszerű archoz egyáltalán nem
passzolt a régimódi és tanult beszédmodor.
– És találtatok valamit a fogalmazásunkhoz? – tudakolta Luciano. A regények láthatóan
nem érdekelték.
– Egy fogalmazás? – kérdezte Vincent érdeklődve. – Miről?
– Vámpírokat követő vámpírokról – válaszolta Luciano grimaszolva.
– Akkor azt javaslom, hogy nézzetek körül a könyvtárban. Érdekes anyagokra fogtok
bukkanni. Már a kezdetektől! Szívesen nevezném sajátomnak ezeket a köteteket. Ha utána
is lenne kérdésetek, átfogó tudásommal természetesen a rendelkezésetekre állok! –
Vincent ezzel meghajolt, majd energikusan lecsapta a koporsó tetejét.
– Te itt a Domus Aurea könyvtárában voltál? – kérdezte Luciano hitetlenkedve.
– Hát persze!
– Akkor mi is bejutunk – mondta Luciano energikus léptekkel távozva. Alisa és Ivy
követte.
– Azt viszont nem kérdezte meg Vincenttől, hogy a könyvtáros tudomásával vagy
anélkül jutott-e be – töprengett Ivy.
Alisa nem válaszolt. Helyette döbbenten körbenézett. A Domus Aurea ezen részében
még nem jártak. A nyolcszögletű terem keleti és északi helyiségei, amelyekben fontos
fogadásokat és ünnepeket tartottak, mind a Tiszteletre Méltóké volt. A szobák előtt
elhaladva bekukucskáltak néhányba, amelyekből soha nem látott arcok néztek vissza
rájuk. Az öreg vámpírok többsége kisebb csoportokba verődve beszélgetett. Mások
teljesen magányosan bámultak maguk elé. A szárny végén, ahol a szobák egy másik,
mondhatni, majdnem betemetett udvarra vezettek, alakíttatta ki a Conte a könyvtárat. Ma
kivételesen nem volt zárva az ajtó, és egy alakot láttak odabent. Odasétállak az íróasztal
mögött ücsörgő vámpírhoz. A díszes bútor talán még nagyobbnak mutatta, mint amilyen
valójában volt, mindenesetre egy széles mellkasú, bikanyakú, izmos karú és lábú
medveszerű férfi volt. Fekete haja a falon lévő kis olajlámpa fényében csillogott.
Meglehetősen különös őrzője volt a régi könyveknek!
Amint észrevette őket, felállt, és feléjük igyekezett.
– Mit akartok itt? – kérdezte a férfi.
Alisa rögtön elárasztotta a könyvek iránt érzett rajongásával, majd az öreg Giuseppe
által adott feladatról beszélt.
– A Tiszteletre Méltó már hetekkel ezelőtt megígérte, hogy megkéri magát, hogy
mutassa meg nekem a könyveket.
– Akkor ezek szerint elfelejtette – szólt Leandro határozottan. Mielőtt Alisa tovább
ostromolhatta volna, közeledő hangokra lettek figyelmesek. Méghozzá ingerült hangokra!
– Nem vagyok köteles meghallgatni! Elég sokáig hallgattam már ezt a hülyeséget.
– Ne merészelj így beszélni velem! Nem tűröm tovább! Engedetlen vagy, és folyton
megpróbálsz másokat ellenem lázítani! Tudom, hogy beszéltél másokkal. Már döntöttem,
így mindannyiunknak jó lesz, úgyhogy maradj a helyeden, és fejezd be a nyugtalanság
szítását a Domus Aureában! Figyelmeztetlek, igencsak kellemetlen tudok lenni, ha
felingerelnek!
A két férfi befordult a sarkon, majd hirtelen megtorpantak a könyvtáros és a fiatal
vámpírok előtt. Conte Claudio megpróbált némi mosolyt erőltetni az arcára, de csekély
sikerrel járt.
– Ti meg mit kerestek itt ilyenkor? Nem a tanteremben kellene lennetek? – homlokát
sűrű ráncok lepték el, sőt kövérsége és lobogó bíborszínű palástja ellenére is felettébb
fenyegetőnek tűnt.
Alisa immár másodszorra mesélt a fogalmazásáról, majd a Contét feldühítő vámpírra
irányította a tekintetét. Nagyon fiatal volt még, de lénye azt sugározta magából, hogy
végre eljött az ő ideje. Arca még meglehetősen lágy vonású volt, de sűrű sötét haja és
formás teste férfiasan vonzóvá tette. Vajon vámpír volt vagy tisztátlan? Lehel, hogy jóval
több tapasztalattal rendelkezett, mint amit a barna szemében lévő naivitás tükrözött. Alisa
elkapta a tekintetét. A férfi komor szemmel mustrálta.
– Szóval, a könyvtárba akartok menni, hm, ez normális esetben nem jelent problémát.
Majd Leandro körbevezet titeket… ha van rá ideje, és már rendbe tett mindent – szólta
Conte kérdőn mustrálva a könyvtárost.
Az kelletlenül bólogatott. – Rendben, de nem most. Még pár dolgot… – hirtelen
elhallgatott, majd megismételte a Conte szavait – …rendbe kell tennem.
Conte Claudio láthatóan visszarázódott, mert ismét bólintott és jókedvűen mosolygott. –
Leandro majd kikeres nektek néhány hasznos könyvet. – Alisa kissé csalódottan
bólogatott. Azt remélte, körbefürkészhet a könyvtárban.
– Akkor elmehetek, mélyen tisztelt Conte? – kérdezte a fiatal vámpír olyan tiszteletlen
hangon, hogy Alisa egyáltalán nem csodálkozott volna, ha a Conte megfenyítette volna. A
klán vezér keze megrándult, de megőrizte a nyugalmát.
A másik az öltönyére mutatott. – Nekem még lenne más tervem is az éjszakára, ahogy
azt bizonyára észrevették!
– Rendben, elmehetsz – mondta a Conte. – De vedd figyelmeztetésnek! – A sötét hajú
egy legyintéssel sarkon fordult és elsietett.
– Ezt nem kellene eltűrnie – szólt dühösen a könyvtáros.
– Tudom, de nem könnyű kordában tartani ezeket a fiatal lázadókat. Az emberek
példájából sokszor láthattuk, milyen könnyű megbuktatni egy uralkodót.
– Addig nem fajulhat! – vágta rá Leandro.
– Reméljük!
A Conte egyszerre ráébredt, hogy a diákok és a farkas még mindig az ajtóban álltak. –
Ti meg mire vártok? Ja, igen, a könyvekre. Leandro!
A könyvtáros eltűnt egy polc mögött, majd nem sokkal később öt könyvvel tért vissza,
amelyeket nemes egyszerűséggel Alisa karjába ejtett.
– Tessék, akkor most már mehettek! – szólt a Conte az ajtó felé tessékelve őket.
*
Latona egyik lábáról a másikra lépett. Idegesen cibálta az estélyijét – egy csillogó
selyemtaftból varrt turnűr ruhát, redőzött uszállyal és dupla csipkeborítással. A dekoltázsa
olyan mély volt, hogy még a magasan tűzött melle is kilátszott belőle. Lélegezni is csak
rövid sóhajok közepette tudott. Talán nem kellett volna ennyire meghúznia a fűzőt. Még
az is előfordulhat, hogy a döntő pillanatban elveszíti az eszméletét! Még mindig nem hitte
el. Önként beleegyezett abba, hogy magával vigye! Jóllehet két üveg vörösbor után
sikerült kihúznia belőle az ígéretét, de most már mindegy. Az ígéret szép szó, ha
megtartják, úgy jó. Határozottan látta rajta, hogy már most megbánta a könnyelműségét!
– Onkel Carmelo, hol vagy már? Elkésünk!
– Ne aggódj, kedvesem. Még csak most van tíz óra. Egy nagyvilági férfi ilyen korán
nem lép ki a házból!
– Ő egy vámpír!
– Aki azt szeretné, ha nagyvilági férfinak tartanák. Bízz bennem, időben ott leszünk.
Jól nézett ki a frakkjában. A hosszú köpeny elrejtette a kardot, amelynek hüvelyét a bal
oldalán hordta. Feltette a fejére a cilindert, és odanyújtotta Latonának a karját. – Nálad van
az üvegcse?
– Még szép! Nem hagyom, hogy kiszívjanak!
A férfi megpaskolta a kezét. – Jól van. Nem vállalhatunk kockázatot. Még szükségem
van rád egy ideig.
– Miért? Hogy vámpírokra vadásszunk? – suttogta a lány olyan halkan, hogy még a
férfi sem hallotta.
Carmelo leintett egy kocsist. Szívesen sétált volna egyet az éjszakában, hogy
felkészüljön arra, amit nemsokára tennie kellett, de Latona előnytelen ruháira való
tekintettel lemondott róla. Remélhetőleg elég erős volt a bódítószer. Így még nem
próbálta. Egy ember esetében máris halálos lett volna az adag. De vajon egy vámpírnak is
elég? Nem volt benne biztos. Eddig csak úgy ismerte a hatását, ha a vámpír az áldozat
vérével együtt szívta fel. Először mindenképpen meg kellett várni, míg a vámpír lebénult
vagy összezavarodott. Igazságos harc esetén az embernek semmilyen esélye nem lett
volna az efféle erőkkel szemben. A vámpírok túl erősek és gyorsak voltak.
Az eddigi kísérletei során mindig az „önkéntesek” életével játszott, akiknek engedniük
kellett, hogy megharapják őket. Az utcalányokat természetesen nem volt nehéz rábeszélni
egy-egy szokatlan feladatra, de amióta egyszer kissé túl későn avatkozott közbe, némi
aggály környékezte. Csak reménykedni tudott abban, hogy új ötlete nem sodorja veszélybe
Latona életét. Igencsak megszerette az unokahúgát. Már egyáltalán nem az a fárasztó és
zavarodott kölyök volt, akit fivérének és annak feleségének halálakor vett magához.
Latona belekarolt, miközben a kocsi végigzakatolt az egyenetlen kövezeten. – Olyan
hallgatag vagy, Onkel Carmelo. Mire gondolsz?
A férfi arcán cinikus mosoly húzódott végig. – A pénzzel teli zsákra, ami néhány óra
múlva üti a markunkat! Mire másra?
 IDEGENEK TEMETŐJE
– Hol van Francesco? Ma még nem is láttam – kérdezte Alisa, amikor néhány estével
később ismét az aranymennyezetű teremben ücsörögtek. Luciano felsóhajtott.
– Megengedtem neki, hogy elmenjen a Teatro Argentinába. Csak kibírok néhány órát az
árnyékom nélkül.
– Akkor meg minek sóhajtozol ilyen hangosan? Milyen darab az egyáltalán?
Luciano legyintett egyet.
– Fogalmam sincs. Nem érdekel a színdarab – ahogy bizonyára Francescot sem. Az ott
összegyűlő sok ember a lényeg. Fantasztikus ünnep lesz… nem csak az embereknek!
Lenge öltözetbe és parfümfelhőbe bújt nők, izzadt férfitestek. Micsoda illatok! Szinte
látom magam előtt, ahogy kinézi magának az áldozatát, aztán egy sötét sarokba csalva a
nyakába mélyeszti a fogait. Embervér! A többiek elmondása szerint mámorító! Bárcsak
megízlelhetném – mondta Luciano, nyelve hegyével végignyalva az ajkát.
– Már az elején tudtam, hogy még sosem kóstoltál embervért – mondta Franz Leopold a
már jól ismert, elviselhetetlenül gúnyos hangsúlyával, amitől Alisa keze akaratlanul is
azonnal ökölbe szorult.
– Nem, még nem kóstolta, ahogy a többi jelenlévő sem – szólt Alisa Luciano helyett
csípősen. – Mivel meg van tiltva, ráadásul jogosan!
– Beszélj a saját és talán a dagikánk, Luciano nevében, de nem az enyémben! – felelte
Franz Leopold. – Fenséges! Higgyétek el! Soha többet nem isszátok majd azt a bűzös
állatvért, ha egyszer már megízleltétek a nyelvetekkel, és ajkatokkal kitapintottátok a
pulzáló ereket! – kedvetlenül vizsgálgatta a poharát, majd egyetlen slukkra kiitta. – Mit
meg nem teszünk az életben maradásért.
Tammo előredőlt. Szeme ragyogott. – Szóval megtetted? Ez őrület. Na, mesélj már!
Milyen volt? Hogyan cserkészted be az embert? Férfi vagy nő volt?
Franz Leopold megvetően legyintett egyet. – Ez nem a megfelelő hely és időpont arra,
hogy ilyesmiről csevegjünk – mondta a két teli pohárral közeledő Zitára és Raphaelára
bólintva.
– De később, ha összegyűltünk az egyik hálóhelyiségben, akkor mesélhetnél róla –
unszolta Tammo.
– Nincs semmi mesélnivaló! – mérgelődött Alisa. – Nem veszed észre, hogy csak
fontoskodik? Lehet, hogy nagyszájú, de úgy gondolom, van annyi esze, hogy felfogja,
miért is tiltott ez a dolog. Még nem vagyunk elég erősek ahhoz, hogy uraljuk az embereket
és homályossá tegyük az emlékezetüket vérszívás után. Igen, biztos mámorító az íze, de
éppen ezért csak akkor kóstolhatjuk meg, ha már képesek leszünk ellenállni a szüntelen
vágynak. Ha ugyanis nem kapjuk meg a vérüket, akkor az az őrületbe sodorhat. … vagy
legalábbis meggondolatlan tettekre ösztönözhet minket!
Franz Leopold nagy szemmel figyelte a lányt. Barna szemében hirtelen szomorúság
jelent meg. Alisa pislogott. Nem, biztosan téved. Ekkora arrogancia mellett biztosan nem
fértek meg az efféle érzések.
– A professzornő beszélt – sóhajtott fel a fiú. – Bocsánat, de rosszul vagyok. Szükségem
van egy kis friss levegőre! – ezzel peckesen kisétált. Tammo csalódottan nézett utána.
– Akkor Tammo érdekében reméljük, hogy Franz Leopold megtartja magának a
történetét – szólt Ivy halkan, amikor Alisával együtt elhagyta az aranymennyezetű termet.
– A hazugságait! – fújtatott Alisa.
Ivy megrázta a fejét. – Nem, a történetét!
Alisa megtorpant. – Te is elhiszed a hazugságát?
– Ismerem az igazságot, ahogy azt is tudom, hogy már nemegyszer megátkozta magát a
könnyelműségéért. Sokkal többet szenved a következményeitől, mint azt valaha is
gondolta.
Alisa füttyentett egyet a fogai között. – A démonokba is, ez hihetetlen – mondta
világoskék szemével mustrálva Ivyt. – Meséld el hogy történt!
Ivy elmosolyodott. – Akkor sem mondom el, ha kidurransz a kíváncsiságtól. Kérdezd
meg, ha ennyire érdekel!
– Soha! Nem fogok hízelegni ennek az okos tojásnak!
Az esti órák megint az osztályteremben tartott gyakorlatokkal kezdődtek, de éjfélkor
Professore Ruguccio egyszer csak közölte, hogy kint folytatják az órát. Professoressa
Enrica, illetve a szolgálók, Pietro, Matthias és Hindrik is elkísérték őket. Legnagyobb
meglepetésükre a könyvtáros, Leandro is csatlakozott hozzájuk. Állítólag néhány feliratot
akart lemásolni a sírkövekről.
Útjuk a Circus Maximus előtt vezetett el, majd egy olyan utcára kanyarodtak, amelyen
ilyenkor még hintók közlekedtek. Úgy tűnik, a kis csoportokba verődött árnyékszerű
alakok nem tűntek fel senkinek. Még el sem hagyták a Circus Maximus keskeny részét,
amikor Alisa hirtelen megállt, és lehajolt valamiért.
Luciano is lemaradt. – Mit találtál?
A lány némán elé tartott egy darabka anyagot. Sűrű mélyvörös bársony. Luciano
megvonta a vállát. – Na és? Egy darab bársony. Biztos kiszakadt valamilyen ruhából.
Milyen a szaga?
Alisa közvetlenül az orra alá emelte. – Mint annak az apácának, akit a Colosseumnál
láttunk!
 – Mi? – kérdezte Luciano kétkedve, majd kivette a lány kezéből az anyagot. – Nem
tudom. Túl sok szag keveredik rajta. És ha az? Dobd el!
Luciano ismét csatlakozott az osztálytársaihoz. Alisa újra megszimatolta az anyagot,
aztán a zsebébe tuszkolta. Lehet, hogy csak beképzelt magának valamit, de egy dologban
biztos volt: egyszer már a kezében tartotta ezt az anyagot.
Egy kisebb piazza után lecsökkent az éjjeli járókelők száma, így már csak a vámpírok
tartózkodtak az utcán. A Piazza Porta San Paolón gyűltek ismét össze, amelynek déli
oldalán a városfal húzódott. Maga San Paolo isfuori mura, tehát falon kívüli volt; de nem
az I. Constantinus római császár által létesített Szent Pál sírtemploma volt a cél. A
Professore a kapu előtt egy kőből készült emlékmű felé terelte a csapatot.
– Ez meg mi? – kérdezte Ivy a városfalba illesztett, fehér kváderkőből készült alkotásra
bökve. – Egy piramis, Rómában?
Alisa megvizsgálta az építményt. – Lehet, hogy Kleopátra meglátogatta Caesart itt,
Rómában, és hozott neki egy kis piramist ajándékba?
Luciano elmosolyodott. – Nem teljesen. De az idő majdnem stimmel. Egy fontos, magát
állítólag egyiptomi minta alapján eltemettetni akaró néptribun állíttatta fel néhány évvel
Krisztus születése előtt.
– Mit nem tud a mi kis dagikánk – gúnyolódott Franz Leopold menet közben.
– Ugye, hát nem szép? – kérdezte Ivy lágy hangján. – Szerintem sokkal jobb Luciano
múltbeli történeteit hallgatni a te alaptalan sértegetéseid és csipkelődéseid helyett. Vajon
mi lesz, ha majd hozzátok Bécsbe utazunk? Már előre sajnálom magunkat, amiért kizársz
minket a történeteitekből.
Franz Leopold párszor válaszolni akart, de végül inkább hagyta, és a most is kissé
félrehúzódó klán tagjaihoz csatlakozott. A londoniak is szívesebben voltak egymás között,
Joanne és Fernand is leginkább csak Tammót fogadta el. Hosszú és rögös út állt még
előttük a családok közötti bizalmatlanság és előítélet eltűnéséig.
Alisa Malcomra pillantott. Arcvonásai már most is egy fiatal férfi éles kontúrjait
tükrözték, tartása pedig kifejezetten arisztokratikus volt. Habár nem rendelkezett a Franz
Leopoldra és családtagjaira oly jellemző, minden szívet megdobogtató sötét szépséggel,
mégis meglehetősen jól nézett ki.
Hát igen, voltak olyan speciális tagok a fiatal vámpírok között, akiktől Alisa egyáltalán
nem bánta volna, ha némi érdeklődést mutatnak a klánok közötti jobb kapcsolat iránt. Egy
sokkal jobb kapcsolat iránt!
Megérezte Franz Leopold tekintetét, ezért gyorsan elfordította a fejét. Persze voltak
olyanok is, akik miatt egy kicsit sem lett volna szomorú, ha soha többet nem látja őket!
Alisa Malcom mellett foglalt helyet, mintha csak véletlen lett volna. A fiú kedvesen
mosolygott rá. – Figyelj, megvan még az a vörös maszk, amit mutattál egyszer?
Malcolm hezitált. – Igen, de nem itt. Miért?
Alisa megmutatta neki az anyagdarabot. – Szerintem ez ugyanabból a bársonyból van.
– Hm, ha te mondod.
– Össze akarom hasonlítani a maszkkal – szólt Alisa kissé megemelve az állát.
– Miért? Csak azért, mert valaki elszakított egy ugyanabból az anyagból készült ruhát?
Alisa elgondolkodott. – Nem, nem csak azért. Lehet, hogy most kinevetsz, de amióta
megmutattad a maszkot, folyton rá kell gondolnom. Nekem nem úgy tűnik, mint egy
álarcos bálra készített ruha. – És mi köze egy apácának a vörös bársonyhoz? – fűzte hozzá
gondolatban, majd tehetetlenül megvonta az állát. – Csak olyan fura érzés.
– Titkos szövetségek és összeesküvések. – szólt Malcolm.
– Látom, kinevetsz – sóhajtott fel Alisa.
– Nem, csak azon tűnődöm, hogy mit higgyek, és mit ne higgyek el.
Professore Ruguccio körbevezette őket a várfalhoz csatlakozó, de sokkal kisebb fal
körül. Megállva egy rácsos kapu előtt, véget vetett a beszélgetésüknek.
– A fal mögött található az „idegenek nem keresztény temetője”. Sok Rómába látogató
van ide temetve, ahogy a híres költő, Goethe fia vagy az angol költők, Keats és Shelley.
Mindjárt megnézzük a sírokat. – A professzor átvezette őket a különböző korú sírkövek és
emlékművek közötti öreg ciprusfák által szegélyezett nyílegyenes úton.
– Shelley? – kérdezte Ivy. – Az a Shelley, kinek a felesége a Frankenstein, avagy a
modern Prométheuszt írta? Olvastam, és mély benyomást tett rám.
– Igen, így igaz. Nagyon korán halt meg. Egy vitorlázás során fulladt meg. Legalábbis
így mondják.
A professzor hirtelen megállt. Mély hangja és nyikorgó cipője menten elhallgatott. –
Enrica, látogatóink vannak – súgta oda a vámpírnőnek. – Megnézné, kérem, hogy mit
akarnak? – A Nosferasokhoz képest sovány nő bólintott egyet, amelybe még a szürkés
kontya is beleremegett, majd elillant.
– Maradjatok a bokrok és sírkövek takarásában – utasította őket a professzor. Alisa
ledobta magát egy hatalmas sírkereszt mögé, majd az egyik bokor takarásában elkúszott a
következő kőig, amit egy széttárt karú angyal őrzött.
– Mit tervezel? – motyogta a szorosan mögötte lévő Ivy. Barátnője nem csak teljesen
hangtalanul mozgott, de az aurája elrejtéséhez is remekül értett.
– Csak kíváncsi vagyok – lihegte Alisa tovább kúszva. Hangokat hallott, ezért
behúzódott egy széles kőtömb mögé. Kicsit előredőlve átkukucskált a kövek és a
babérbokor között, amikor meglátott egy férfit. Az ismeretlen törökülésben és egy
olajlámpa társaságában ücsörgött az egyik sír előtti lapos kőtömb tetején. Volt valami az
ölében, amihez újra és újra odahajolt. Mit csinált ott? Alisa kérdőn nézett Ivyra.
Az ír lány hunyorított. – Ír valamit.
Alisa felismerte a kezében lévő tollat, és bólintott. Az estélyi öltönyben lévő férfi
meglehetősen fiatalnak tűnt, haja apró tincsekben hullott a nyakába.
– Oscar? Hol van? Elegem van már abból, hogy éjjel egy temetőben kell ácsorognom.
Az isten szerelmére, mit művel?
Három másik alak sétált le az úton, majd megálltak az író férfi mellett. A középső, egy
elegáns öltözetű nő, belekarolt a két oldalán lévő férfiba. A bal oldalán álló férfi
előredőlve próbálta kibetűzni a feliratot.
– Shelley? Csak nem az a Shelley? Aki azokat a rémisztő történeteket írta és Mary
Wollstonecraft férje volt?– A férfi karmokat formálva a kezéből nyúlt a hölgy nyaka felé.
– Florence, óvakodjon, Frankenstein vagyok, a szörny, és azért jöttem, hogy kitépjem a
szívét!
A nő felsikoltott, és ijedten hátrahőkölt. – Mr. Henry Irving! Bizonyára tehetséges
színész, de a stílusa csapnivaló. Hogy merészel ilyen rémisztő dolgokkal ijesztgetni.
– Ezt nevezik világirodalomnak!
– Ha nem ordítozna és vonná el a figyelmemet, akkor talán itt, a kövön is állna egy
darabka világirodalom – dühöngött a kezében tollat tartó fiatalabb férfi.
– Ó, igen! – kiáltott fel a színész színpadiasan. – A fiatal Oscar Wilde-unkból biztos
híres költő, a mellettem álló barátomból és ügynökömből, Bram Stokerből, azaz a briliáns
újságíróból és az elbűvölő Florence újdonsült férjéből pedig bizonyára figyelemre méltó
író válik majd egyszer. Most azonban hagyjuk szóhoz jutni barátunkul, Oscart is. Hadd
halljuk, mit vetett papírra ezen a szörnyen rémisztő helyen.
A fiatal férfi kellette magát. – Nos rendben. De csak pár sort. Aztán visszamegyünk a
városba. Ismerek egy csodás specialitásokkal és még csodásabb borokkal rendelkező kis
vendégházat!
Henry Irving és Florence lelkesen helyeseltek. Oscar Wilde megköszörülte a torkát és
olvasni kezdett.
„Vörös tüzet a mákok kelyhe vet
S kriptád homályán, a nyugodt odun
Nyilván egy ódon Szfinksz les szomorun,
A zordon őr halott-ország felett…”*
– Lenyűgöző, kedves barátom, nagyon szép! – kiáltotta a színész megpaskolva a férfi
vállát, habár nyilvánvalóan még nem ért a mű végére. – Most pedig hagyjuk el a halottak
világát. Elepedek egy normális ételért! Kinek jut eszébe éjszaka egy temetőben lófrálni?
– Engem elvarázsol. – A Bram Stoker nevű férfi szeme felragyogott, amint tekintetével
végigpásztázott a régi fák és bokrok közé rejtett sírköveken.
– Sokat olvastam a halál vagy inkább a halhatatlanság jelenségeiről, és beszéltem olyan
emberekkel, akik igenis találkoztak a vért és lelket kiszívó halhatatlanokkal. Az éjszaka
gyors és hangtalan árnyai, habár nem is rendelkeznek árnyékkal. Ők a vadászok, mi pedig
a tehetetlen zsákmányuk. Nézzetek csak körül, bármelyik kő mögött ólálkodhat egy
vámpír, akit vérszomja kiűzött a sírjából.
Florence hirtelen felsikoltott és belekapaszkodott férje karjába. – Bram, kérlek, ne
beszélj így! Megijesztesz. Szerinted tényleg léteznek ezek a lények?
– Hát persze! – bólogatott a férje hevesen. – Azt mondják, hogy Lord Byron, Shelley
régi pajtása még mindig vérszívóként van közöttünk.
– Nos, ha ez nem egy költő virágzó fantáziájának köszönhető – szólt a színész ismét
távozásra felszólítva a barátait.
– Én mindenesetre további kutatásokat végzek majd, és később megírom a vámpírokról
szóló könyvemet! – jelentette be Bram Stoker.
Oscar Wilde összeszedte az íróeszközeit és odatolakodott Florence szabad oldalához. –
Látod, kedvesem, jobb lett volna, ha engem választasz e helyett a vérszívókkal
foglalatoskodó férfi helyett. – Szavai elszálltak a hallgatózókhoz, majd az emberek
eltűnése után ismét elhagyatott sírok maradtak az éjszaka csillagos ege alatt.
Ivy oldalba bökte Alisát. – Gyere, forduljunk vissza, mielőtt valaki észrevesz minket –
Alisa bólintott, és Ivyval együtt visszakúszott a többiekhez, akik láthatóan unatkozva még
mindig a bokrokban lapultak.
Legnagyobb meglepetésükre a professzorok már nem tartogattak több feladatot az
éjszakára, hanem megengedték a fiatal vámpíroknak, hogy kisebb csoportokba verődve
átfésülhessék a temetőt és élvezzék a halál illatát.
– Az elmúlt hetekben keményen dolgoztatok és sokat tanultatok – mondta a Professore.
– Nyomás! Mire vártok még?
Alisa, Ivy és Luciano együtt indult útnak. Franz Leopold ismét csatlakozott hozzájuk.
Éppen a sírok között bandukoltak, amikor felfigyeltek néhány zajra.
Először egy halk recsegést hallottak, mintha egy hintó kerekei lettek volna, aztán
hangokat és elfojtott nevetést észleltek. A templom melletti rácsos kapu rozsdás
sarokpántjai hangosan nyikorogtak a két szárny kitárásakor. A vámpírok fedezékbe
húzódtak. Nem sokkal később négy férfi tűnt fel egy talicskával. Kettő húzta, kettő pedig
tolta hátulról.
 – Miféle furcsa hely ez? – suttogta Alisa. – Vajon minden éjszaka ennyire forgalmas?
Mit csinálnak ezek az emberek itt, ilyenkor?
– Talán valami tiltott dolgot, amit napközben nem mernek – gyanította Ivy. A talicska
nem messze a rejtekhelyüktől állt meg.
– Valahol itt kell lennie. Napfényben is direkt megnéztem a sírt – mondta az egyik
nagynak és izmosnak tűnő.
– Semmit sem látok – szólt a másik. – Meggyújtsunk egy lámpást?
– Nem! – sziszegte a többi kórusban. – Fel akarod ébreszteni a sírásót? Nem
kockáztathatjuk, hogy még egyszer elkapjanak, mert akkor kirúgnak az egyetemről!
– Az apám élve megnyúz, ha elvesztem az ösztöndíjamat – mondta az utolsó a
csapatban.
– Tényleg? Akkor biztos rendelkezik orvosi ismeretekkel – vágta rá a mellette álló férfi,
mire a többiek felnevettek.
– Így van – felelte az előző hang hűvösen. Körülbelül húszévesek lehettek. A szavaikból
és a ruházatukból ítélve diákok voltak. Nyilvánvalóan nem egy hullát akartak eltemetni
titokban, hiszen a talicskában csupán pár régi pléd hevert. De akkor mit akartak?
– Itt van! – kiáltotta az egyik. Kissé előrébb sétált, és onnan intette magához a talicskát
toló barátait. Nagy és vékony volt, és ugyanolyan ügyetlenül mozgott, ahogy a többi
fiatalkorú szokott.
– Mennyi idős a hulla? – A többiek előhúztak két ásót a plédek alól, majd a barátjuk
által mutatott friss sírhoz léptek.
– Kétnapos! Egy órával sem több. Egy Angliából származó utazó volt, lázban halt meg.
Épp a kórházban voltam a professzorral, amikor kiadta az utasítást, hogy azonnal ássák el.
– Akkor, munkára fel, haladjunk is valamit, mielőtt vége az éjszakának – a beszélő
hangja már-már eltúlzottan vidámnak hallatszott. Ketten ásót ragadtak, és elkezdték kiásni
a puha földet, míg a fém fába nem ütközött.
– Micsoda robotmunka! – panaszkodott egyikük, majd továbbadta az ásót. – Mario, te is
csinálhatnál már valamit. Különben utána kihagyunk a muriból!
– Nekem a szíve és a tüdeje kell! – kiáltotta a legalacsonyabb közülük.
– Enyém a koponyája. Elvégre én meséltem nektek a friss hulláról!
A fiatal vámpírok egymásra néztek. – Ezek meg mire készülnek? – kérdezte Ivy.
– Ellopnak és feldarabolnak egy hullát – válaszolta Franz Leopold a vállát vonogatva. –
Lehet, hogy ez bevett szokás itt, a szent Rómában.
– Ez nem igaz! – förmedt rá Luciano azonnal.
 – Talán valami sátánista kultusz? Állítólag sok helyen van ilyen – találgatott Ivy. –
Egyesek emberáldozatokat is hoznak. Lehet, hogy a halottak testrészei is számítanak.
Alisa halkan felkuncogott. – Nem, szerintem ennek semmi köze a sötét és vallásos
kultuszokhoz. Inkább az ellenkezője! Szerintem orvostanhallgatók!
– Na és? – kérdezték a többiek értetlenül.
– Ez a hullarablás a tanulmányaikhoz szükséges! A keresztény egyház tiltja a
boncolásokat, azaz a halottak abból az okból való feldarabolását, hogy megvizsgálják az
emberi szervezet felépítését és funkcióját. Ez csakis állatoknál engedélyezett. Csakhogy
miután Leonardo da Vinci is rájött arra, hogy egy disznó és egy kutya testfelépítése
abszolút különbözik az emberétől, azóta titkos boncolásokat végeznek. Állítólag Leonardo
is vágott fel halottakat a tanulmányai érdekében.
Franz Leopold szeme felragyogott. – Tulajdonképpen nem is rossz ötlet, habár
emberektől származik.
– Mi?
– A hullák feldarabolása és a test megvizsgálása. Engem felettébb érdekelne.
– Úgy érted, számunkra is nyújtana olyan információkat… – kezdett bele Ivy.
– Amelyek hasznosak lennének egy vadászatnál. Igen, pontosan erre gondolok.
– Ez hülyeség! – tiltakozott Alisa. – El akarjátok rabolni a diákok keservesen kiásott
hulláját?
– Szerintem igencsak szórakoztató ötlet – mondta Franz Leopold. Ránéztek a férfiakra,
akik időközben már kiásták a földet, és éppen az egyszerű fakoporsó fedelét próbálták
leszedni. – De attól félek, túl nagy ordibálás lenne a vége. Én inkább arra gondoltam, hogy
keressünk magunknak saját hullát. Van itt több friss sír is.
Egy reccsenés törte meg az éj csendjét, amikor a hulla-rablóknak a két ásóval végre
sikerült kinyitniuk a fedelet. A kövér férfi undorodó hangot adva a szája és az orra elé
tartott egy zsebkendőt. – Nincs valami friss szaga. Azt hiszem, rosszul leszek.
– Szedd már össze magad! – szólt a magas szigorúan. – Inkább fogd meg, és segítsd a
talicskába emelni!
– Gondolj arra, hogy mindezt csakis a tudomány érdekében tesszük – közölte a társa
vigyorogva oldalba bökve.
A kövér mérgében motyogott valamit, de mégis megragadta a testet. Négyüknek
sikerült átemelniük a talicskába. Aztán nekiálltak visszaásni a sírt.
A hulla szaga odaszállt a fiatal vámpírokhoz. Alisa nem tartotta olyan kellemetlennek,
ahogy azt a férfi reakciójából gondolta. Kissé édeskés illata az élet keletkezéséről és
elmúlásáról árulkodott. A hulla ereiben már régóta nem folyt élvezhető vér, de Alisa mégis
beleborzongott a szagába. Érzékei seperc alatt feléledtek, izmai úgy megfeszültek, mintha
egy zsákmányra készült volna ugrani. Orrcimpája reszketett, szeme összeszűkült, hogy
jobban bemérhesse a zsákmányát. A lány ujjai egy kőpárkányba meredtek. Fejét a
többiekre kapta. Bennük is láthatóan felébredt a vadászösztön.
– Négyen, csak négyen vannak – motyogta Franz Leopold. – Ez gyerekjáték. Csak elég
közel kellene kerülnöm hozzájuk ahhoz, hogy a szemükbe nézve behatolhassak a
gondolataik közé. Ez egyből öt tanulmányi tárgyat hozna a tanórára. Professore Ruguccio
nem látna az örömtől.
A fiú sötét szeme vörösen izzott.
Alisa és Ivy aggódó pillantást vetett egymásra. Most csak ijesztgeti őket, vagy tényleg
véghez akarta vinni ezt az őrült ötletet?
– Figyeljetek arra, hogy a sír ugyanúgy nézzen ki, mini előtte! – hallatszott a langaléta
hangja. – Nem kelthetünk gyanút. Szerintetek mi lenne, ha utánanéznének és csak egy
üres koporsót találnának!
– Semmi, akkor azt hiszik, hogy egy kísértet volt. Vagy még jobb: egy vámpír, ami
kimászott a sírjából és most itt ólálkodva kiszívja mindenki vérét.
– Nagyon vicces! – mondta a barátja halkan. – És szerinted ki hisz ilyesmiben?
– Sokan hisznek vámpírokban. Főleg most, ezek után a megmagyarázatlan halálesetek
után. Vértelen hullák harapásnyomokkal? Ugyan már, ezek csak vámpírok lehettek – szólt
a kövér vigyorogva.
– Ja, persze, a nép imádja a kísértettörténeteket. De szerintem a sírásó inkább ránk
gyanakodna. Ügyeljünk inkább arra, hogy ne találjanak meg apró darabokat az angolból. –
Alaposan bebugyolálta a hullát, majd megfogta a talicskát. – Gyerünk, segítsetek már!
Franz Leopold szeme összeszűkült. – Látjátok, meg kell szabadítanunk őket a
tévhitektől. Egyszerűen viccnek tartják, hogy itt, a temetőben összefuthatnak egy
vámpírral. Lepjük meg őket az ellenkezőjével!
A fiút hirtelen három kéz is megragadta. – Te megőrültél? Ezt nem gondolhatod
komolyan! – dühöngött Alisa.
A fiú megpróbált védekezni, de hármuknak sikerült visszatartaniuk, amíg a diákok a
talicskában lévő teherrel távoztak a kapun. Azután hátraléptek. Franz Leopold szikrázó
szemet vetve társaira megigazította a frakkját.
– Micsoda gyávák vagytok! – mondta, majd sarkon fordult, és magasba tartott állal
faképnél hagyta őket. A többiek a fejüket rázva követték. Franz Leopold egyenesen
Professore Ruguccióhoz ment, és rögtön elmesélte neki az emberi testek tanulmányozása
ötletét.
A professzor először csak mereven bámulta, majd széles mosoly húzódott végig az
arcán. – Remek ötlet, Franz Leopold, ez igen! Akkor nosza, keressünk néhány friss sírt,
hogy rögtön magunkkal is vihessünk párat. Három elég lesz! Majd a szolgálók kiássák és
elcipelik őket a Domus Aureába – közölte, majd odasietett Signora Enricához, hogy neki
is elújságolja a remek hírt.
Franz Leopold odafordult a többiekhez. – Na, ezt nem gondoltátok, mi? – mondta
fölényesen vigyorogva.
– Nem – felelte Alisa. – Ezt tényleg nem gondoltam.
Luciano elmosolyodott. – Nem szívesen mondom ezt, de Franz Leopold ötlete miatt
holnap este jó pár érdekes órában lehet majd részünk. Nagyon kíváncsi vagyok!
Franz Leopold, tenyerét a mellkasára téve meghajolt.
– Köszönöm ezt a római szájból szokatlan dicséretet, és nagyon örülök, hogy ennyire
méltányoljátok az ötletemet.
Szavai gúnyosnak hangzottak, de Alisa mégis azt érezte, hogy több valóságot
tartalmaztak, mint amennyit a bécsi vámpír valaha is beismert volna.
 ANATÓMIAÓRA
A szentatya a Vatikán buja zöld kertjében ücsörgött, kezében egy késői vörös rózsát
tartva. Gondolataiba merülve simogatta a szirmok szélét az ujjbegyeivel. Hallotta a fűben
lévő lépteket és a köhécselést – érzékei a már majdnem harminckét évnyi hivatalos idő
után is meglepően fiatalok voltak –, de amíg lehetett, megpróbált tudomást sem venni
róluk.
Harminckét év, gondolta magában. Eddig egyetlen pápának sem volt szerencséje ennyi
ideig hivatalban maradnia. Miért pont őt választotta az Úr arra, hogy ilyen sokáig üljön a
kereszténység legnagyobb trónján? Vajon milyen feladatot tartogatott még a számára?
Amióta felvette a IX. Piusz nevet, sosem volt tétlen. És lusta sem. Dogmává emelte
Mária szeplőtlen fogantatását, és ami még fontosabb: a pápa csalatkozhatatlanságát egy
dogma kihirdetésénél. Ezzel is azt a tiltakozását akarta kifejezni, hogy ő, a kereszténység
leghatalmasabb férfija, fogolyként tartózkodik a Vatikánban – jobban mondva azon az
apró birtokon, amit az olasz király és annak kimondhatatlan parlamentje hagyott meg neki,
amikor úgy döntöttek, hogy fegyveres erővel megszerzik Istentől kapott államát. De nem
volt ám olyan tehetetlen, mint azt sokan gondolták. Nos, egy biztos, nyílt harccal nem
szerezhette vissza az államát. Az a néhány svájci gárdista és a régimódi fegyvereik nem
sokat értek, a franciák pedig a területükön való menedékjogra korlátozták a segítséget.
Nem, más megoldást kellett keresnie. Szavának még volt súlya az egyszerű emberek
között, ezt az egyházbüntetésekkel való fenyegetésekre adott választási bojkottja is
bizonyította. Habár egykor ezek az ellenszenves nacionalisták terelték a menedékhelyre,
mégis gondoskodott arról, hogy lehetőleg csak kevés ember járuljon a választási urnákhoz
ezt a jogellenes nemzetgyűlést támogatva. Piusz elnyomott egy nagy sóhajt. Ez a
köztársaság 1849-ben csupán egy kis közjáték volt, és nemsokára lehetősége nyílt arra,
hogy visszatérjen a Vatikánba. És most vajon sokkal jobb a helyzet?
Talán akkoriban kutakodóbbnak és bátrabbnak kellett volna lennie, amikor Vincenzo
Gioberti mesélt neki azon merész tervéről, miszerint egyetlen római pápa hatalma alá
kellene vonni egész Rómát. Ha nem hezitált volna annyit, akkor talán most nem II. Viktor
Emánuel ülne Róma királyi trónján. Lehet, hogy egy egységes, isteni Róma állna a
szentatya védelme alatt. Mi más lehetne még közelebb a paradicsomhoz?
Nos, talán a történelem adna neki még egy esélyt. – Adjon Isten, az Úr egy második
esélyt!
A háta mögött hallható köhécselés egyre hangosabb és türelmetlenebb lett, ezért a pápa
is belátta, hogy nem halogathatta tovább. – Lépjen előre! Miben segíthetek?
A camerlengo, azaz a titkár és a pápa elhalálozása esetére választott helyettes, illetve a
svájci gárda egyik tizedese követve az utasítását, közelebb léptek, majd a tisztségüknek
megfelelően köszöntötték.
 – Mondják, mi nyomja a szívüket! – szólította fel Piusz a titkárt egy erőltetett mosollyal
az arcán.
– Kardinal Angelo szeretne beszélni szentségeddel, szentatya – szólt a camerlengo
olyannyira megalázkodó hangsúllyal, amit a pápa annyira utált, hogy imáiban többször is
elnézést kért a titkár barátságtalan fogadása miatt.
– Akkor ne várakoztassa tovább. Itt fogadom. – Nos, a bíborost sem kedvelte jobban.
Mindenesetre nem olyan férfi, akit szánalmas megvetéssel kezel. Igencsak erős
személyiség volt, aki valami titokzatosat és félelmeteset sugárzott. Egy ragadozó állat,
amelytől jobb félni és nem szem elől téveszteni.
– Szentatya – a bíboros meghajolt, és megcsókolta az odanyújtott gyűrűt. A mélyen ülő
naptól talárja úgy csillogott, akárcsak a friss vér.
– Foglaljon helyet, Kardinal. Mit kíván? – Piusznak meg kellett erőltetnie magát, hogy
keze nyugodtan feküdjön az ölében.
– Először is, hogy van, szentatya? Mondja, hogy érzi magát?
Piusz elgondolkodott. – Jól, igen, tulajdonképpen csodásan. Sőt meglepően csodásan,
ha az életkoromra gondolok.
– Bizony, a nyolcvanöt év büszke kor – helyeselt a bíboros egy érdekesen önelégült
mosollyal az arcán. – Azért jöttem, hogy elmondjam, kihúzták a tisztelt Graf Bernardo
hulláját a Teveréből. Cavour miniszterelnök bizalmasa és a király híve nem fogja
szentségedet többet zaklatni.
Piusz felháborodott. – Úgy tesz, mintha én gyilkoltatnám le hidegvérrel egyik
ellenfelemet a másik után!
A bíboros lehajtotta a fejét. – Ugyan dehogy, ez sosem jutna az eszembe, szentatya. A
hulla sápadtan és vértelenül sodródott a partra, és a többihez hasonlóan nem talállak rajta
egyéb sérüléseket.
Úgy fest, mint egy tejfölös bödönbe pottyant macska, gondolta a pápa, de inkább nem
kérdezősködött részletesebben a király bizalmasainak és a parlament befolyásos tagjainak
körében történt gyilkosságokról. Túlságosan félt a választól.
– Ugyanakkor nem sajnálom, hogy a mi… úgy értem szentséged ellenségei fogynak. A
cél egyre közelebb van! – kiáltotta a bíboros. Szeme ragyogott a lelkesedéstől.
– Még megérjük! Egy egyesült Olaszország a szent, katolikus egyház keze alatt!
Szentséged keze alatt, szentatyám!
– Talán – szólt Piusz habozva. – Feltéve, hogy időzhetek még annyit a Földön.
A bíboros témát váltott. – Készíttettem szentségednek egy rubinláncot, és kérem
szentségedet, hogy viselje.
 Piusz előhúzta az ékszert fehér palástja alól. – Nem lenne helyénvaló nyíltan viselni.
– Igen, igen, igaza van – helyeselt a bíboros rögvest, elővett egy fehér kendőt a
zsebéből, és széthajtotta. – Még mindig megvan egy azokból a csodálatos kövekből, amik
a láncára illenek.
A férfi követelően kinyújtotta a kezét, mire Piusz átadta neki az ékszert. A bíboros
felerősítette a függőt, és visszaadta a láncot. Piusz a kezében tartva megvizsgálta. Milyen
különös érzések kavarogtak benne. Tökéletesre csiszolt rubinok voltak, úgy világítottak,
mintha életben lettek volna. Erőt sugárzott, a pápa pedig úgy érezte, mintha mindig
érinteni akarná. Ugyanakkor valami azt súgta neki, hogy dobja el magától az ördög
szemfényvesztését.
– Van még valami hír a számomra? – kérdezte Piusz. Hangja hűvösen csengett.
– Nem, szentatya. Kérem, fogadja üdvözletemet! – Piusz bólintott, és magához intette a
látótávolságban maradt svájci gárdistát.
– Vigyázzon az egészségére! – mondta a bíboros.
– Az csakis Isten kezében van!
A bíboros újra megérintette a szentatya kezét. – Természetesen mennybéli urunk vigyáz
szentséged egészségére, de mégis kérem, viselje mindig a láncot!
A férfi távozott. IX. Piusz pápa utánanézett, és zavartan végigsimította az ölében lévő
vörös drágaköveket.
*
– Felkelés, álomszuszék! – Alisa menet közben rángatta magára a nadrágját,
begombolta az ingét és belebújt a hozzá illő dzsekibe. Ismét hála lepte el, amiért Hindrik
megszabadította a turnűröktől és a szűk szoknyáktól. – Nyomás, öltözz már fel! Ma halott
embereket kaszabolunk fel – kiáltott féktelenül, majd úgy meglökte Ivy koporsójának
fedelét, hogy az oldalra csúszott.
Ivy feltápászkodott. – Hallottalak. Jövök már, pedig én nem lelkesedem úgy, mint te.
– Az orvostudomány lenyűgöző. Egyszerűen hihetetlen, hogy mire jött rá az emberiség
az elmúlt évszázadokban. Nem olyanok, mint mi. Az emberi testek törékenyek és
mindenféle betegségre hajlamosak. Az öngyógyításra való erejük pedig több mint
szánalmas a miénkhez képest! Olyan sok minden okozhat korai halált.
– Például egy jól irányzott vámpírharapás – javasolta Joanne a foghézagját mutogatva.
– Igen, az is – ismerte be Alisa –, de én inkább a kolerára és a pestisre, a veszettségre és
a sorvadásra vagy olyan balesetekre gondolok, amelyeknél csontok törnek és sebek
keletkeznek, és amelyek aztán begyulladnak és halálhoz vezetnek.
– Micsoda felemelő téma az esti étkezés előtt – gúnyolódott Chiara, miközben Leonarda
éppen a fűzőjét igazgatta, hogy buja teste még jobban érvényesüljön.
– Olyan lenyűgöző! Úgy értem, megtanultak csonttöréseket sínbe tenni, sebeket
összevarrni, és… – hirtelen elhallgatott. Valami ezüstös csillogott Ivy párnája mellett.
Alisa a koporsó fölé hajolva kivett belőle egy hajtincset. Zavartan vizsgálgatta az ujjai
között, majd Ivyra kapta a tekintetét, aki éppen a csillogó talárját húzta a fejére. Hosszú
haját kiengedve hordta, mint mindig. Lágy tincsekben hullott a vállára és a hátára. Alisa
megint kristálytisztán látta azt a rövid tincset, amelyiket Franz Leopold vágott le a
templomban.
A magasba emelte a tincset. – Ugye nem merészelte már megint megtenni?
– Mit? – nézett fel Ivy, majd meglátta az Alisa kezében lévő hajfürtöt. – Honnan
szerezted?
– A koporsódból. Franz Leopold már megint levágta az egyik tincsedet? Miért nem
szóltál?
Ivy gyorsan odasietett Alisához, és kitépte a kezéből a tincset. – Nem, nem tette.
Úgyhogy nem kell miattam, bosszúhadjáratot indítanod.
Seymour nyüszített egyet, és Alisa kabátja után kapott.
– Hé, mi ütött beléd? – kérdezte a lány kissé sértetten. Egészen eddig azt hitte, hogy a
farkas elfogadta, és azthitte, hogy az állat iránt érzett vonzalma kölcsönös.
Ivy betuszkolta a tincset a táskájába, és megragadta Seymour nyakát. – Semmi! Csak
mostanában egy kicsit szeszélyes. – A farkas felmordult. – Nyugodtan megsimogathatod.
Kedvel téged.
– Biztos? – Alisa óvatosan a farkas nyakára tette a kezét. Az állat csak vinnyogott. Alisa
Ivyra nézett. – De akkor honnan van az a hajtincs? Visszakérted Lucianótól vagy önként
adta neked?
Ivy elmosolyodott. – Hasonlítasz Seymourra, az biztos. Ha egyszer elkaptál valamit,
akkor nem ereszted, kerüljön, amibe kerül. Igen, a makacsság terén ugyanolyanok
vagytok.
Alisa belenézett a farkas sárga szemébe. – Nem tudom, hogy ezt dicséretnek vehetem-e.
Ivy belekarolt, és kivezette a hálóhelyiségből. – Gyere már. Éhes vagyok. Nem akarok
éhgyomorral boncolásra menni. Különben nem bírok a vággyal, és rávetem magam a
szemléltetőeszközre. – Alisa felnevetett.
– Most pedig mesélj az emberiség hihetetlen orvosi felfedezéseiről – kérte Ivy,
miközben az alig megvilágított folyosón cammogtak az aranymennyezetű terem felé.
Alisa szeme ragyogott a lelkesedéstől. – Hallottál már Louis Pasteurről, Robert Kochról
és Semmelweis Ignácról?
 Ivy megrázva a fejét kérte barátnőjét, hogy folytassa.
Amíg elértek a teremhez, Alisa elmagyarázta, hogy apró élőlények okozták az emberek
betegségeit és rontották el az ételt. A francia Pasteur bebizonyította, hogy a forróság
elpusztítja ezeket az ételben lévő állatokat.
– Az orvos Semmelweis pedig felismerte, hogy az egyszerű lúg vagy a klórmész
megakadályozza a mérgek betegekről vagy hullákról egészséges emberekre való
terjedését. Higiéniai előírásokat bocsátott ki a szülő nőkkel való érintkezéssel
kapcsolatban, amivel elérte, hogy ma már sokkal kevesebb nő hal meg gyermekágyi
lázban. – Alisa arca tüzelt. Beléptek a terembe, ahol hangok összevisszasága és meleg
vérszag fogadta őket.
Luciano szúrta ki őket először, és máris magához intette őket. – Ó, már látom, Alisa
ismét az egyik veszélyes fázisába pottyant, amelyben mindenkinek az emberiség
lenyűgöző tudásáról kell regélnie – mondta Ivyra kacsintva és eltúlzott tragikus arcot
vágva. – Mélyen együtt érzek veled. Gyere, ülj le ide mellém, majd én felerősítelek,
biztosan szükséged van rá. Raphaela, vészhelyzet van!
A fiatal és csinos vámpírnő azonnal odasietett az asztalukhoz. A hátán lévő gyerek
szüntelenül pityergett. – Mifélé vészhelyzet? Ki akar vérszegénységben meghalni?
Ivy hangosan felnevetett, miközben Alisa sértődött pillantást vetett a rómaira. Barátnője
megfogta a karját, és odahúzta a padra. – Raphaela, Luciano megint csak túloz, de attól
még adhatnál nekünk két teli pohárral! Emeljük poharunkat arra, hogy mi, vámpírok
ennyire ellenállók vagyunk az apró állatokkal szemben!
Alisa először hezitált, aztán csatlakozott Ivy ellenállhatatlan nevetéséhez.
*
A fiatal vámpírok nagyon kíváncsiak voltak arra, hogy ki vezeti majd az anatómiaórát.
Igencsak meglepődtek, amikor a könyvtáros, Leandro lépett be a terembe, majd megkérte
őket, hogy kövessék.
– Nekem nem tűnik könyvkukacnak – állapította meg Alisa.
– Ugye? Inkább amolyan harcos típus, aki a védelmében álló tárgyakért akár
erőszakhoz is folyamodna, tipikus tudós – helyeselt Ivy.
Leandro egy üres terembe vezette őket, amelyben csak három egyszerű faasztal állt.
Mindegyiken egy-egy hulla feküdt, amelyeket előző éjjel loptak ki a koporsójukból.
Időközben valaki levetkőztette őket. A falakon lévő vastartókban pislákoló két olajlámpa
világította meg a sápadt testeket.
– Én még sosem láttam ilyen közelről halott embert – állapította meg Alisa döbbenten.
Ujjbegyével végigsimította a hideg kart.
Két férfi és egy nő volt. Amíg a nőtől és a bal oldalon kiterített férfitól már egészen
fiatalon elragadták az amúgy is igen rövid emberéletet, addig a középen fekvő férfi
egészen rendesen benne volt már a korban. Talán hatvan vagy hetvenéves lehetett. Ezek az
emberek nagyon hamar öregedtek azután, hogy túllépték erejük csúcspontját, és testük
szemlátomást felbomlott. Egy vámpír ugyanolyan gyorsan vált felnőtté, mint egy ember,
de utána minden lelassult. Életének közepe, amikor a legnagyobb erőnek örvendhetett,
kétszer vagy háromszor annyi ideig tartott, mint az embereknél, és koruk nem ismert
határokat. Ha akaratuk nem hagyta el őket, akkor a Tiszteletre Méltók akár örökké is
élhettek.
Alisa ismét a sápadt emberhullákra irányította a figyelmét. Nem volt könnyű
megmondani, hogy miben haltak meg. Csupán a fiatal férfi testén látszottak külső
sérülések, bizonyára ezek vethettek véget az életének. Érzékeny embertestek! A
csonttöréseknek hetekre vagy akár hónapokra is szükségük volt a gyógyulásra, és ha nem
kezelték őket rendesen, ferdén nőttek össze, amitől aztán nem tudták használni a
testrészeket. Gyakran még a legkisebb sebek is rohadni és gennyesedni kezdtek, ami az
egész testet megmérgezve halálhoz is vezethetett.
– Mit gondolsz? – kérdezte Ivy.
– Baleset vagy esés. Talán túl sok vért vesztett. Az oldalán lévő vágás elég mélynek
tűnik. – A másik két testnél csak találgatni tudtak.
– A nő gyermekágyi lázban halt meg – mondta Luciano zavartan leeresztve a tekintetét.
A két lány döbbenten fürkészte. – Ezt meg honnan veszed?
– Pietro mondta. A gyerek is ott volt a koporsóban, de az ő hulláját otthagyták.
Alisa megfogta a nő sápadt kezét. Nem lehetett régóta halott. Bőre alsó felén látszott
néhány sötét folt, de a rohadás még nem okozott további látható károkat. A férfiak hasa
azonban fel volt puffadva, orrukból és fülükből pedig sötét folyadék folydogált. Alisa még
mindig a halott nőt mustrálta. Különös érzés fogta el. Érdekes, hogy sokan pont akkor
veszítették el az életüket, amikor éppen gyarapítani akarták a fajtájukat. A nők olyan
sebezhetők és törékenyek voltak.
Ivy bólogatott, miközben hangosan kimondta a gondolatát. – Igen, ez Írországban is így
van. Az a sok fiatal nő évente mászkál a nagy pocakjával, aztán néhány másodperc, nap
vagy hónap földi élet után a legtöbben eltemetik a gyereküket. Látszik, ahogy az anyák
minden egyes évvel egyre gyengébbek lesznek, aztán a következő szülés után őket is
eltemetik a gyerekükkel együtt. A mi családunk bezzeg attól szenved, hogy nem születnek
gyerekek, de ha mégis, akkor nagyon erősek és jó hosszú életre számíthatnak. Néha azt
kérdezem magamtól, hogy az emberek is kihalásra kárhoztattak-e.
Alisa megrázta a fejét. – Nem, azt nem hiszem. Ha továbbra is ilyen gyorsan fejlődik az
orvostudomány, akkor egyre gyorsabban fognak szaporodni. Lehet, hogy a feltalálásoknak
köszönhetően egyszer teljesen legyőzik majd a halált, és örökké élhetnek, mint mi.
 – A démonokba is, már megint a kedvenc témájához lyukadtunk ki – sóhajtott fel
Luciano a szemét forgatva.
– Csendet! – zengte be a könyvtáros hangja a termet. A fiatal vámpírok mormogása
elhallgatott. A férfi magára kötött egy kötényt, és egy éles kést fogott a kezében, amilyet a
sebészek használtak műtét közben.
– Gyertek közelebb! Ezzel a férfival kezdem, megmutatom a legfontosabb erek helyét.
Vannak jóízű vért tartalmazó erek, és vannak fakó erek. A színükről és a pályájukban lévő
nyomásról lehet felismerni őket. A friss vér gyorsabban folyik és világosabb piros.
Természetesen a szagáról is megismerhetitek. Kicsit bizsergeti az orrot, és édesebb is. De
vigyázat! Ha egy túl heves harapás miatt megsérülnek a pályák, az emberi lény könnyedén
elvérezhet még akkor is, ha az utasításokat betartva csak annyit veszünk el az áldozattól,
amennyit rövid időn belül pótolhat.
A könyvtáros elkezdte felfejteni a halott férfi bőrét, és feltárni a már említett pályákat.
Hatalmas mancsa ellenére is hihetetlenül ügyesen és precízen vezette a kést. A felpuffadt
testet Y alakban vágta fel, majd megmutatta azokat a testrészeket, amelyeknek a sérülése
általában halált okozott.
– Figyeljétek meg pontosan! – mondta Leandro. – Ha itt készen vagyunk, nektek kell
feltárnotok egy részt.
Tammo egyik lábáról a másikra lépett. – Hát nem hihetetlen? – súgta oda a nővérének. –
Olyan vágyat érzek, hogy alig bírom türtőztetni magam. Úgy érzem, mindjárt le kell
ereszkednem négykézlábra, hogy Seymourral együtt belevonyíthassak az éjszakába.
Legszívesebben kirohannék, mint egy vadállat, és egy zsákmányra vetném magam.
Alisa pontosan tudta, hogy miről beszélt. Ő is érezte ezt a szörnyű nyugtalanságot
magában, és azt a tompa érzést, amikor a szemfogak előrefeszülnek. A halott szaga egyre
intenzívebb lett a teremben, ami szó szerint elködösítette az elméjét. A többieket is
reszkető feszültség kínozta. Hegyes fogak csillogtak a lámpa fényében. Még Seymour is
halkan nyüszítve mászkált fel-le a szobában. Csak a könyvtáros maradt nyugodt. Talán ő
már megtanulta uralni és elnyomni az éhség édes fájdalmát. Alisának nem kis
önmegtartóztatásába került elvégezni a feladatot. A fejében felvillanó képek és kívánságok
egyszerre izgalmasak és rémisztők voltak. Szinte örült annak, hogy a klán tagok még jó
pár évig szigorúan ügyelnek majd arra, hogy egy utódjuk se keveredjen embervadászatba.
Kora reggel, mielőtt kivilágosodott volna az égbolt, amikor a legtöbb fiatal vámpír
lustán heverészett a közösségi szobában, a három barát ismét kiszökött a szabadba, hogy
körbejárják a romokat.
– Ez tökizgalmas volt! – áradozott Alisa. – Annyi mindent megtudtam az emberekről.
Sokkal hatásosabb, ha egy késsel a kezünkben állhatunk a test mellett, mintha csak egy
könyvben lapozgatnánk!
 – Figyelem, figyelem! – gúnyolódott Luciano. – És mindez egy könyvkukac szájából!
Csak nem mondasz le végleg az olvasásról?
– Ugyan már! – mérgelődött Alisa. – Ez nem vagy-vagy. A gyakorlati feladatok több
ismeretet adnak, sőt biztosabban bánunk majd a szikével. Abszolút megértem a tanulókat,
hogy az egyház tiltása ellenére titokban boncolnak.
– Én azt vettem észre, hogy a hulláktól csak még éhesebb leszek – mondta Luciano
fájdalmas grimaszt vágva.
– Maradjatok csöndben! – szólt rájuk Ivy szokatlanul éles hangon.
– Miért? Mi… – kérdezte Luciano.
– Csend! – förmedt rá Ivy. Hallgatózni kezdtek, de csak a szél lágy suhogását hallották.
– Mi van? – suttogta Alisa Ivy mellé lépve. – Hallasz valamit? – Abban a pillanatban
neki is feltűnt, hogy Seymour felállította a szőrét, és védekezően Ivy elé állt.
– Nem, semmit sem hallok vagy érzek. Inkább amolyan megérzés – vonta meg a vállát
Ivy tehetetlenül.
Alisa lehunyta a szemét, és megpróbálta gondolatával végigpásztázni a területet. Látott
ismerősnek tűnő gyenge ember – és vámpírnyomokat. Az embernyomok közül egyik sem
ebből az éjszakából származott. Semmi különös. Semmi, ami nyugtalaníthatná Ivyt és
Seymourt. És mégis volt ott valami, egy számára idegen hatalom, amit nem érzett. Miféle
lény hagyott maga után ilyen rezgéseket. Az érzés egyre intenzívebbé vált.
– Biztosan nem ember – suttogta. – De akkor mi? Vámpír?
– Ha igen, akkor nem olyan, akit ismerek! Egyetlen általunk ismert klán szagot sem
érzek – suttogta Luciano rekedten. Teste úgy reszketett, mint egy fázó emberé.
Alisa hol rá, hol pedig Ivyra kapta a fejét. – Én sem. De akkor miféle lény lehet, ha a
hat klán közül egyikbe sem tartozik?
– Pontosan ez a kérdés izgat. Már kétszer éreztem az auráját. Egyszer, amikor
Seymourral egyedül voltam, és összetalálkoztam Franz Leopolddal, aztán akkor, amikor
együtt sétálgattunk. De nem nagyon foglalkoztam vele. Habár nem is volt ilyen tiszta,
mint most. Gyertek, menjünk vissza a Domus Aureába. Seymour nagyon nyugtalan, ez
nem jó jel!
Alisa szívesen kiderített volna többet is a rejtélyes lényről, de meg sem próbálta
rábeszélni a többieket. Ivy, mintha különös módon félt volna valamitől, amikor Seymour
szabályosan feltolta a dombon. Nem ilyennek ismerte az ír lányt, és ez a hirtelen változás
mindennél jobban idegesítette Alisát.
Amikor később mindannyian befeküdtek a koporsójukba, Alisa ismét szóba hozta az
ismeretlen hatalmat, de Ivy szokatlanul elutasító volt. Alisa kicsit sértődötten elhallgatott.
 – Hadd gondolkodjak rajta egy napot – kérte Ivy kis idő múlva. – Teljesen
összezavarodtam.
– Nappal nem lehet gondolkodni! – válaszolta Alisa. – Még álmodni sem lehet, ha a nap
a horizont felett lebeg.
Ivy bólintott, majd megparancsolta Seymournak, hogy ugorjon be mellé a koporsóba.
Azt akarta, hogy a közvetlen közelében legyen, amikor halálhoz hasonló merevség lepi el
a testét.
 A DOMUS AUREA KÖNYVTÁRA
Onkel Carmelo végre kimondta azokat a szavakat, amelyekre már oly régóta várt. –
Elmegyek, és valószínűleg csak a kora reggeli órákban jövök vissza. Ne várj meg,
gyermekem – mondta, majd megcsókolta Latona arcát. A lány felnézett rá, miközben
igyekezett sem megkönnyebbülést, sem örömteli várakozást mutatni. Meglehetősen
nehezére esett továbbra is nyugton ücsörögni a hímzőkerete társaságában, míg a bácsikája
el nem hagyta a házat. Akkor aztán az asztalra hajította a kézimunkát, felpattant és feltépte
a ruhásszekrényét. Mit vegyen fel? Mintha számított volna. Hiszen csak a maszkot akarta
elhozni. Ráadásul ígéretéhez híven meg kell csókolnia a londoni fiút. Gyomrában különös
mutatványok zajlottak.
Egy csók! Na és? Mit jelent egy csók. Sajnos ilyen könnyen azért nem tudta becsapni
összecsukló térdét és reszkető testét.
Latona háromszor is átöltözött, mire egy egyszerű sárga, de majdnem új ruhában és az
éjszakához kissé lenge nyári talárban elhagyta a házat. Igencsak meg kellett erőltetnie
magát ahhoz, hogy ne fusson. Lehet, hogy a fiú ott sem lesz. Elvégre miért várna rá
minden egyes éjszaka a rommezőn? Egyébként is túl korán van még. A fiú azt mondta,
hogy ugyanabban az időben jöjjön. Latona átvágott a Piazza Venezián, és a római romok
maradványai felé sietett. Minél közelebb ért a kőtömbhöz, annál vadabbul vert a szíve.
Úgy érezte, nem kap levegőt. De egyáltalán nem olyan volt, mint a félelem.
Pedig olyannak kéne lennie – mondta magának halkan. – Az éjszaka közepe van, és
még nem is ismered. Ráadásul egy lélek sincs a környéken!
– Szerintem ez roppant előnyös – válaszolta a fiú hangja.
Latona szíve hatalmasat ugrott, és onnantól kezdve szabálytalan röpködésre váltott.
Malcolm igyekezett feléje, de egyetlen reccsenés vagy roppanás sem hallatszott. A fiú
ismét leheveredett a márványtömbre, majd közelebb intette magához Latonát is. Még ha a
lány nem is akarta volna, akkor sem tudott volna ellenállni Malcolm felszólításának.
Félénken helyet foglalt a tömb szélén. Habár eddig minden éjjel a fiú varázslatosan kék
szeméért sóvárgott, most mégis a saját kezét bámulta meredten.
– Elhoztad a maszkot?
– Hát persze. így beszéltük meg – felelte Malcolm lágy hangon.
– Akkor légy szíves add ide – a lány még mindig nem nézett rá.
– Most rögtön? Ennyire sietsz? Nem akarunk még egy kicsit csevegni?
– Miről akarsz csevegni? – Latona lassan végigpásztázta tekintetével a fiú oly brit
ruházatát, míg a kék szem ismét rabul nem ejtette.
– Talán a vámpírvadászként űzött veszélyes megbízásodról?
 A lány zavartan felvonta a vállát. – Á, nem, az szigorúan titkos.
Malcolm szája kissé megremegett, de a hangja nem változott meg. – Értem, de szörnyen
kíváncsi vagyok. A vámpírok izgalmasak!
Latona bólintott. – Igen, izgalmasak. Sokat töprengtem rajtuk. Gonosz lények, akiket
Isten sem tervezett erre a Földre, és mégis… sokszor inkább megsajnálom őket – nevetett
fel kissé bizonytalanul. Malcolm a magasba vonta a szemöldökét a csodálkozástól.
– Csodálkozol, mi? Pedig néha olyan emberinek tűnnek, mintha ugyanolyan érzéseik
lennének, mint nekünk. Félelmek és vágyak. És az a tekintet, amikor végük van… – újra a
kezét mustrálta.
Malcolm megköszörülte a torkát. – Hánnyal találkoztál már, és hány… elpusztításán
vettél részt?
– Nem volt olyan sok. A bácsikám nem visz magával túl gyakran, de inkább beszéljünk
valami másról. Nem adod ide a maszkot?
Malcolm kihúzta a zsebéből, és odanyújtotta a lánynak. Latona sietve kikapta a kezéből,
és elrejtette a talárja alá. A lány felemelkedett. – Köszönöm, nem is sejted, milyen fontos
ez nekem és a bácsikámnak.
A fiú nem kérdezett semmit. Helyette ő is felállt, és rátért arra, amit a lány már
reszketve várt, mégis tartott tőle.
– És a csókom?
– Betartom az ígéretemet – szólt Latona méltóságteljesen, és egy kicsit megemelve a
fejét. Teste megmerevedett,bamikor a fiú átkarolta. Lehelete hűvös és édes illatú volt, de
nem tudta volna megmondani, hogy mire emlékeztette. És akkor megérezte az ajkát.
Milyen hűvös volt. Egy pillanatra teljesen mozdulatlanná vált. Rendben. Betartotta az
ígéretét, most már mehet. Nem bírt mozdulni, pedig Malcolm nem is szorította annyira. A
fiú ajka kinyílt, és lassan mozogni kezdett. Valami kemény és hegyes ütközött az alsó
ajkának.
Latona teljesen megfeledkezett a hazamenésről. Sőt már gondolkodni sem tudott. A
teste és a lelke kicsúszott az irányítása alól. Pedig csak egy csók volt! Ráadásul nem is az
első volt. Egyszer egy fiú az akarata ellenére megcsókolta, kétszer viszont ő akarta és
provokálta. Izgalmas és bizsergető volt, akárcsak az első korty pezsgő, de ez itt most
valami egészen más volt. Egyszerűen elvette az eszét! Latona belenézett a fiú szemébe és
szörnyen megrémült: egy vadállaté volt. A fiú elengedte és hátrébb lépve összekulcsolta a
kezét a háta mögött.
– Köszönöm – szólt jólesően, és addigra már a tekintete is ugyanolyan lágy volt. Biztos
csak megtévesztették az éjszakai fények.
– Köszönöm – válaszolta a lány. Nem is akarta, de kezével megfogta az arcát.
Legszívesebben magához húzta volna, hogy még egyszer átélhesse azt a hihetetlen érzést.
– Malcolm – suttogta fátyolos hangon.
Ekkor a hold hirtelen előbújt a felhők mögül, és a lány árnyéka megjelent a fehér
márványon. Csak az ő árnyéka. Latona keze még mindig a fiú hűvös arcán időzött, amikor
szép lassan felfogta a dolgot. Egy árnyék. Egy lányé. Ez lehetetlen! Tekintete végigfutott a
fiú fehér és tiszta arcán.
Egy másik bizonyítékot keresett, amikor egyszer csak meglátta az ajka közül
kikandikáló két kis hegyet.
– Te vámpír vagy? – nyögte ki.
– Sosem állítottam az ellenkezőjét – válaszolta a fiú már-már jókedvűen.
Egy vámpír! – most már színtiszta pánik volt. Hirtelen ismét képes volt mozogni.
Először hátrébb lépett néhány lépést anélkül, hogy szem elől tévesztette volna, de a fiú
nem követte. Majd Latona sarkon fordult, és olyan gyorsan szaladni kezdett, ahogy még
soha életében.
Malcolmnak volt min gondolkodnia a visszafelé tartó úton. Nem csak a csókon és a
benne életre kelt vágyakozás mámorán. Először még felvágásnak vélte a Latona által
említett vámpírvadászokat, de most már egyre jobban úgy gondolta, hogy pontosan tudta,
miről beszél, és ennek már semmi köze nem volt egy lány virágzó fantáziájához. Most
mitévő legyen? Menjen a Contéhoz és mesélje el neki az egészet? Malcolm felnevetett. Az
nem lenne túl szerencsés! De mégis hogyan mesélhetne a lányról és a vámpírvadászokról
úgy, hogy nem árulja el a titkos találkákat?
A gondolatok ide-oda pörögtek a fejében. A koporsójához érve arra az elhatározásra
jutott, hogy a Conténak bizonyára nincs szüksége a szolgálataira. A klán már biztosan
tudott ezekről az emberekről, és feltehetőleg figyeltette is őket, hogy egy esetleges
támadás esetén ártalmatlanná tehessék őket.
És ha nem? Malcolm megpróbálta elnyomni a szorongását. Még ha beszélne is a
Contéval, mégis mit mondhatna neki? Azt sem tudta, hol lakik a lány, vagy kik voltak a
többiek és mi volt a tervük.
Igen, sziszegett fel benne egy nem szívesen hallott hang. Semmit sem érnek a
szánalmas információid, mivel elszalasztottad a lehetőséget, amikor kikérdezhetted és
kihasználhattad volna a lányt. Mindezt csupán egy embertől kapott csókért!
*
Alisa és Ivy a következő éjszakán ismét ellátogatott a könyvtárba. Miután Leandro az
anatómiaórán viszonylag barátságosnak mutatkozott, gondolták, még egyszer
megpróbálják, hátha egyedül is átnézhetik a készletet. Rögtön az óra után elindultak.
– Szeretnék még többet megtudni az anatómiáról, és egyébként sem vagyok még
elégedett a vámpírvadászatról szóló fogalmazásommal – mondta Alisa.
Ivy elmosolyodott. – És ha a feje tetejére állítanád a könyvtárat és egy egész könyvet
írnál róla, akkor is úgy gondolnád, hogy van még több.
– Tényleg ennyire szörnyű vagyok?
Ivy megrázta a fejét, amitől csak úgy repkedtek az ezüst hajtincsei. – Nem szörnyű,
hanem kíváncsi és alapos. Két remek tulajdonság.
– Ami hamar a többiek agyára megy! – sóhajtott fel Alisa.
– Csakis azoknak, akiknek csak a vágyuk és az elégedettségük számít! Ne hagyd, hogy
befolyásoljanak.
Alisa megtorpant. – De még Luciano is folyton kínevet!
– Nem lehet, hogy azért, hogy ne kelljen kimutatnia, mennyire csodál?
– Ő téged csodál! – vágta rá Alisa határozottan.
– Á, dehogy. Kicsit belezúgott a szokatlan tincsrengetegembe, de ő a te szellemedet
csodálja! – Alisa ismét felsóhajtott. – Mi van? – kérdezte Ivy. – Csak nem vagy olyan,
mint azok a fiatal embernők, akik csak azért csípik ki magukat, hogy csodálják őket a
férfiak?
– Dehogyis – felelte Alisa olyan méltóságteljesen, ahogy csak tudta. – Merem remélni,
hogy nem hordozom magamban ezt az emberi felületességet.
– Kétlem, hogy csupán az emberekre lenne jellemző – motyogta Ivy a folyosó végére
biccentve, ahonnan éppen a két bécsi lány tartott feléjük a fodrokkal és szalagokkal
cicomázott abroncsszoknyájukban.
– Menjetek már arrébb! – förmedt rájuk Anna Christina, és felemelt állával áttuszkolta
magát közöttük. Alig fordultak be a sarkon, máris hallatszott, ahogy rárikácsoltak valakire,
aki véletlenül az útjukba tévedt. Nem sokkal később Luciano érkezett meg lihegve. Úgy
festett, mint aki most élt túl egy életre-halálra szóló küzdelmet. Alisa és Ivy szinte együtt
érzően mustrálták.
– Szóval itt vagytok – köhécselte. – Már mindenhol kerestelek titeket. Hová mentek?
– A könyvtárba – világosította fel Alisa. Luciano meglehetősen csalódottnak tűnt, majd
mégis felajánlotta, hogy elkíséri őket. így hát továbbmentek, átvágtak az udvaron és a
nyolcszögletű terembe vezető folyosót követték. Hangokat hallottak. Megálltak, és
kíváncsian kikukucskáltak az egyik oszlop mögül.
– Claudio, ki kell derítenie, ki felelős ezért, hogy az elkövető vagy az elkövetők
elnyerjék jogos büntetésüket – követelte az egyik Tiszteletre Méltó, akit Alisa csupán
látásból ismert. – Hiszen az unokaöccse tűnt el! Ha nem elég férfi ahhoz, hogy tisztázza a
dolgot, akkor majd én megteszem. Ennek véget kell vetni! Ráadásul nem az első eset. –
Az öreg felemelte az ezüstmarkolatú botját, és a Conte mellkasának nyomta a hegyét. A
férfi egy erőteljes mozdulattal elütötte magáról a botot.
– Igenis teszek ellene valamit, és a magas rangú emberek ellen elkövetett gyilkosságok
vizsgálatában sem vagyok tétlen, abban biztos lehet, tiszteletre méltó Marcello.
– Fecsegés, üres fecsegés! – az öreg ökölbe szorította a kezét, és az asztalra csapott. –
Megint egy érdekes módon vértelen, a nyakán jelentéktelen sérüléseket viselő hulla! Ismét
egy fontos ember a királyi palotából!
Ekkor közbeavatkozott egy másik, még alacsonyabb és kimerültebb Tiszteletre Méltó.
Hangja olyan volt, mint az elszakadó pergamené. – A kódex mindenki számára íródott,
amikor még Conte Giuseppe volt a család feje, és több évtizedeken keresztül tartottuk is
magunkat hozzá. Egyesült erővel megerősítettük a Domus Aurea körül húzódó emberűző
aurát, és létrehoztunk magunknak egy helyet, amely mindenkinek tartós védelmet nyújt.
Conte Giuseppe igen kemény kézzel irányított, ami nagyon jó volt. Még a szeszélyes és
könnyelmű alakokat is kézben tartotta, és olyan leckét adott nekik, amit nem felejtettek el
egykönnyen. Az ő irányítása alatt nem létezett ilyesmi!
– Hiba volt hűséget fogadni önnek – folytatta a tiszteletre méltó Marcello. – Az
unokaöccsének igaza volt! Már akkor sejtenünk kellett volna, hogy túl lusta és puhány, sőt
talán túl buta is ahhoz, hogy tovább vezesse Conte Giuseppe örökségét.
Az öreg klán vezér eddig csak hallgatott, de most feltápászkodott a nyugágyában. –
Most már elég! Én vezettelek titeket, ti pedig megbíztatok a döntéseimben. Az is az én
döntésem volt, hogy az unokámnak, Claudiónak adjam át a vezetést. Abban igazat adok,
hogy nem minden megy úgy, ahogy kellene, de itt egészen biztosan nem érhet minket
semmi! Claudio felnőtt a dologhoz, és meg fogja védeni és erősíteni a családunkat. És
most már hagyjátok békén a házsártoskodásotokkal! Menjetek a kamrátokba vagy üljetek
fel egy gyaloghintóra, és vitessétek magatokat a városba!
A három hallgatózó egymásra nézett, majd halkan visszahúzódtak, mielőtt
észrevehették őket. Inkább egy másik úton mentek a könyvtárba.
– Nem egészen értem, hogy van ez – szólt Alisa egy idő múlva. – Nálatok tilos embert
ölni?
– Ahogy a Tiszteletre Méltó megmondta, ez egy kódex, amihez tartjuk magunkat.
Mindannyian felesküdtünk rá. Miért, nálatok szabad? – kérdezett vissza Luciano.
Alisa elgondolkodott. – Nincs ellene törvény, sem büntetés. Dame Elina és a bizalmasai
észrevették, hogy a rendőrség biztosai az egyszerű embereknél is vizsgálták a különös
haláleseteket, és hogy az elkövető utáni vadászat közben egyre makacsabbnak
mutatkoztak. Ezért végül túl veszélyes volt megölni az áldozatokat, majd hátrahagyni a
hullájukat. A Vamalia klán tehát megtanult csak annyi vért elvenni, amennyit az emberek
másnapra pótolni tudtak, és gondoskodtak arról is, hogy többé ne emlékezzenek az esetre.
Nem volt szükség törvényre, hiszen senki sem akarta felhívni magunkra a figyelmet.
– Minden Vamalia ennyire megfontolt? – kérdezte Luciano. – Senkit sem vezérel az
éhség, amitől aztán kirúg a hámból? Ez elég hihetetlen! Habár, ha téged így elnézlek,
akkor elhiszem. Nálunk mindenesetre a szenvedély és a megszelidíthetetlenség uralkodik,
ezért tiltásokkal és szabályokkal kell mindenkit emlékeztetni arra, hogy mi a jó a
családnak.
– Igen, csak ahogy hallottam, a dolgok kicsúsznak a Conte kezéből – fűzte hozzá Ivy
óvatosan.
Luciano bocsánatkérően a magasba emelte a kezét. – Hát, nem lehet ott Róma minden
szegletén. Sokan egyedül kelnek útra, és senki sem mondhatja meg, hogy mit művelnek
egész éjszaka. Szerintem jól fogja csinálni. Ő a klán vezér, úgyhogy bízhatunk benne!
A fiú ezzel le is zárta a témát. Alisának természetesen lett volna még bőven kérdése,
például az eltűnt unokaöcsről. Talán a vad fekete hajúról volt szó, aki Conte Claudióval
vitázott itt, a folyosókon? Akkor viszont érthető volt, hogy miért reagált ilyen hűvösen a
Conte.
Mivel pont ebben a pillanatban érkeztek meg a könyvtárhoz, és Luciano máris
kinyitotta nekik az ajtót, úgy döntött, későbbre halasztja az ügyet, és helyette inkább
köszöntötte Leandrót. A férfi arcán egy mosolyhoz hasonló valami jelent meg, majd
beinvitálta a három fiatal vámpírt.
– Mit szeretnétek? Még mindig a fogalmazásról van szó? Ez hihetetlen!
Nem hangzott elutasítóan, de örömtelien sem. Lehet, hogy csak egyszerűen ilyen volt a
stílusa. A lényeg, hogy hagyta őket nyugodtan keresgélni!
Ivy odalépett Alisa mellé, és rámosolygott a férfira.
– Tényleg van még pár dolog, amit szívesen hozzáfűznénk a dolgozatunkhoz, de még
más… művek is érdekelnek minket – fejezte be Ivy lassan a mondatot.
– Más művek? – Vajon a könyvtáros segíteni akart nekik a keresésben, vagy némi
bizalmatlanság rejlett a hangjában?
– Vannak itt orvosi tanulmányok? – kérdezte Alisa. – Az emberi test felépítéséről és
működéséről szóló előadása nagyon érdekes volt, szívesen belemélyednénk a tanultakba.
A könyvtáros összeráncolt homlokkal fürkészte a lányt. Nem volt benne biztos, hogy
elhiggye-e a tanulás iránti szorgalmát. Aztán mégis bólintott. – Gyertek velem! Az orvosi
és anatómiai könyvek arra vannak. A második sorban a mérgekről és az ellenmérgekről,
illetve a gyógynövényekről és azok gyógyító hatásáról találtok könyveket. Azok ott, fent
görögül vannak, a piros bőrkötésű könyvtől kezdve pedig latin írások sorakoznak,
amelyeket a középkorban készítettek különböző kolostorokban. Arra az egyetem újabb
műveit találjátok. Azok között van néhány német is.
 – Köszönjük a segítséget, most már egyedül is boldogulunk! – mondta Alisa ragyogó
arccal. Remélhetőleg most már magukra hagyja őket!
Hirtelen arra lettek figyelmesek, ahogy valaki kinyitotta, majd bezárta a könyvtár
ajtaját. – Hahó? Leandro, hol vagy? Visszahoztam a könyveket, amiket adtál – kiáltotta
egy vékony hang. Vincent volt az. Micsoda szerencsés véletlen! Leandro megfordult, és
eltűnt a sorok között. Nem sokkal később hol az ő, hol pedig a Londonból jött gyerekes
vámpír hangját hallották.
Alisa a körülötte sorakozó könyvekre irányította a figyelmét. Micsoda kincsek hevertek
a polcokon! Éveket is eltölthetett volna közöttük anélkül, hogy unatkozott volna. Ezzel
szemben Luciano seperc alatt megunta. Visszatette azokat a könyveket, amikbe
belelapozott, aztán céltalanul bolyongott a sorok között. Egy egész sor orvosi könyv után
rátalált Ivyra, aki meghallva lépteit, gyorsan visszatett a helyére egy könyvet, majd ijedten
felnézett.
Luciano ártatlanul felemelte a kezét. – Csak én vagyok. Mit keresel? – kérdezte
kíváncsian kukucskálva a válla fölött.
– Hát, nem azt, ami itt van, az biztos – szólt csalódottan. – A családok korábbi
történetéről nincsenek itt könyvek? Az első háborúkról és az azelőtti időkről?
– De, természetesen. Emlékszem is, hogy Francesco mutatott egyszer egy ilyen
könyvet. Ezek mind arra lesznek – Luciano átvezette Ivyt a polc mögé, majd egy oszlop
mögötti szekrényhez kísérte. Csakhogy a szekrény üres volt.
– Pedig biztosan emlékszem, hogy Francesco ide tette be. Már jó ideje annak, hogy
kikölcsönözte, ráadásul csak véletlenül kísértem el, amikor visszahozta, de azért szinte
biztos vagyok benne – tekintetével végigpásztázta az üres szekrényt. – Habár, lehet, hogy
tévedek, és mégiscsak egy másik szekrény volt az. Itt, bent minden ugyanúgy fest. Csak
nem vette ki valaki az egész stószt egyszerre, nem igaz?
Ivy határozottan megcsóválta a fejét. – Azt talán mégsem, de talán Leandro elpakolta?
– Lehet – válaszolta Luciano kelletlenül –, noha nem nagyon értem, hogy miért tette
volna.
– Nincs más megoldás, mint megkérdezni – fűzte hozzá Ivy sóhajtva, majd indulni
készült.
– Hát, ha ennyire fontos neked.
Ivy odalépett az azóta is Vincenttel társalgó Leandróhoz.
– Igen? Mit szeretnél? – Ivy elmondta a kívánságát. Még be sem zárta a száját, amikor
Leandro szinte hevesen rázni kezdte a fejét.
– Luciano valószínűleg téved! Hát, nem is csoda, nem nevezném vérbeli
könyvkukacnak – mondta hangosan felnevetve. – Mindenesetre itt, a könyvtárban biztosan
nincsenek ilyen könyvek! – ezzel tüntetőleg visszafordult a kis londoni vámpírhoz, aki
döbbenten bámult rá.
Miután mindhárman elhagyták a könyvtárat, hogy elvonuljanak a koporsóikba, Alisa
még egyszer visszatért a Conte és a Tiszteletre Méltó között elhangzott beszélgetésre.
– Szerintetek a Conte tényleg tesz is valamit a történtek ellen? Több klán tag is eltűnt
már azóta, hogy itt vagyunk, és mint kiderült, nem önként vetettek véget a létezésüknek.
És mi van a halott emberekkel? Én mindenesetre nem hallottam, hogy komolyan a végére
járna a dolognak.
– Lehet, hogy nem kötnek mindent az orrunkra? – kérdezte Ivy. – Ha valaki eltűnt,
akkor mindig küldött néhány szolgálót a felkutatására, még ha feleslegesen is.
Alisa rosszallóan sóhajtott egyet. Luciano komor tekintettel mustrálta. – Ne érts félre,
Luciano, semmi bajom a klán vezéretekkel, és nem is akarom semmivel meggyanúsítani,
de nem lehet, hogy túlságosan félvállról veszi a dolgokat? Elvégre sokkal kényelmesebb
minden este gyalog-hintóval a színházba vagy bárhová vitetnie magát, mint a saját
környezetében keresgélni a fekete bárányt, aki nem tartja magát a szabályokhoz.
Luciano vett egy nagy levegőt. Alisa azt hitte, hogy dühösen és kivont karddal védi
majd a családfőt, de végül csak ennyit mondott. – Fogalmam sincs, de majd megkérdezem
Francescót. Alig akad olyan, amiről ne tudna a Domus Aureában.
Mindhárman elhallgattak, amikor belépve a nyolcszögletű terembe meglátták a
nyugágyon fekvő és egy könyvet bújó öreg Giuseppét. Közelebb léptek hozzá és
udvariasan köszöntötték. A Tiszteletre Méltó rájuk emelte a tekintetét és elmosolyodott. –
Á, ti vagytok azok. Micsoda kellemes éjszaka a városban való csavargáshoz. Bárcsak ne
érezném magam ilyen kimerültnek. Lehet, hogy csak az unalom teszi – a magasba emelte
a könyvet. – Már a könyveket is többször kiolvastam.
Alisa oldalra hajtotta a fejét, hogy elolvashassa a címét. – Del Primato Morale e Civile
Degli Italiani, Vincenzo Giobertitól. Ez érdekesnek hangzik.
A Tiszteletre Méltó hangos kacagásban tört ki. – Érdekes? Olaszország erkölcsi és
politikai primátusa? Gyermekem, gyakorolod még egy kicsit a hazugság művészetét!
Nem, ez egy katolikus pap fennhéjázó locsogása, de maga az ötlet érdekes! Gioberti
szerint Olaszország azért játszott rendkívüli szerepet az emberiség történelmében, mert a
pápaság székhelye volt. Az egyház védelmező keze és a templom hatalma virágoztatta fel
az elmúlt évszázadok városállamait. Most ismét eljött a pápa ideje, hogy átvegye a vezető
szerepét. A szellemi és erkölcsi, valamint a politikai vezetést is!
Alisa összeráncolta a homlokát. – Maga hisz benne? Hogy a pápa elűzheti a királyt és
átveheti a helyét?
A Tiszteletre Méltó megvonta a vállát. – A könyv a negyvenes évekből származik. IX.
Piusz pápa akkor nem ragadta meg az alkalmat, hogy mindenkit a vezetése alá vonjon, és
elűzze az osztrákokat, ami pedig az észak olaszországi népek legnagyobb kérése volt. –
Alisa és Ivy figyelmesen hallgatták, miközben Luciano tüntetőleg ásítozott.
– Látom, az emberek politikája untat titeket. Egyébként is későre jár már. Itt az ideje,
hogy megkeressétek a koporsóitokat.
Ezzel elengedte őket. Alisa dühös pillantást vetett Lucianóra, de az észre sem vette.
Láthatóan borzasztóan örült annak, hogy nem kellett tovább hallgatnia az öreg előadását.
A barátok elköszöntek egymástól, és elindultak a hálóhelyiségekbe, ahol szolgálóik már
várták őket, hogy kisegítsék őket a ruháikból, és besegítsék őket a kőkoporsókba. Chiara
már a párnáján hevert, amikor Leonarda gondosan kikefélte a ruháját. Ivy és Alisa
nyugalmas pihenést kívánt a többieknek, majd bemásztak a koporsójukba. Végül Hindrik
lépett be a szobába, alaposan végigfürkészte a termet, majd először Ivy, aztán Alisa fedelét
tette fel.
Nyugalmas sötétség lepte be őket. Az egész Domus Aureán csend honolt, miközben az
utolsó koporsók is bezárultak. Mielőtt azonban Alisa álomba merült volna, egy gondolat
suhant át a fején.
Lehet, hogy a Conténak nem is kellett annyira keresgélnie azt a fekete bárányt. Lehet,
hogy nagyon is jól ismerte?
*
Hosszú és bő talárját a vállára dobta, vörös maszkját a zsebébe rejtette. Szerencse, hogy
Latona megtalálta. De mit keresett az ágya matraca alatt? Carmelo egy pillanatig azon
töprengett, mikor is itta le magát utoljára annyira, hogy még a cselekedeteire sem
emlékezett. Ekkor eszébe jutott az előtte álló találkozás. A bíboros hívta össze, a társaság
tagjai pedig követték az utasítását!
Carmelo megrázta a fejét. Ezek az olaszok! Mindig is rajongtak a titkos társaságokért és
a maskarákért. Kedvelték a titkos jeleket, amelyekkel feltűnés nélkül igazolhatták egy
bizonyos szövetséghez való tartozásukat, ha véletlenül összefutottak az egyik utcában
vagy étteremben. Voltak kézzel való érintések, pillantások, lépéskombinációk és
természetesen jó pár kódszó. Így volt ez a Vörös Maszkok Társaságában is. Carmelo
kitapintotta a puha anyagot. Noha szívesen kuncogott a titkos társaságon, és Latona előtt
gúnyt űzött a ruhájukban oly fontosnak tűnő férfiakból, mégis jéghideg borzongás futott
végig a hátán, hacsak rágondolt a bíborosra. Veszélyes ember volt, aki pontosan tudta, mit
akar, és tekintet nélkül véghezvitte a céljait. Még ha holttesteken is kellett átgázolnia
értük. Akár emberek, akár más lények holttestén, akiknek az egyház szerint nem is
szabadott volna létezniük.
 NAGY TERVEK
Hűvös szél fújt a Szent Péter tér fölött, és hangosan süvöltött a pápai palota sarkai
körül. A kertben töltött nyugodalmas órák elmúltak. IX. Piusz pápa az íróasztalánál
ücsörgött, de képtelen volt az előtte kiterített írásokra koncentrálni. Még a munkatársait is
elküldte, hogy pár percre egyedül lehessen. Igen, az egyedüllét, az nagyon hiányzott neki.
Megvan az ára, ha valaki minden katolikusok atyja. Bíborosként vagy akár kis
plébánosként még nem viselte a vállán az egész világot. Milyen régen is volt az! IX. Piusz
lehunyta a szemét. Borzasztóan fáradt volt.
Öreg vagyok. Túlságosan öreg! Ujjaival átfogta a talár alatt lévő piros követ. Ki nem
állhatta ezt az ékszert! Legszívesebben letépte volna a mellkasáról és falhoz vágta volna.
Vagy széttiporta volna a lábával, mint egy undorító kígyót.
Ferde mosoly jelent meg a szája sarkában. – Igen, öreg és különc vagyok. – Hogy
utálhat valaki egy ékszert? Nem, ez az irtózás inkább annak szól, akitől kapta, és aki
folyton azért gyötri, hogy viselje a köveket.
Hirtelen kopogás riasztotta fel. Csak nem megint Kardinal Angelo az? Utálat hullámzott
végig rajta. Az efféle érzések nem voltak igazán méltók egy pápához, mégsem tudott
ellenük tenni. Talán helyeztesse át a bíborost az Amazonashoz vagy Alaszkába? Eszébe
jutott a pár évvel ezelőtti chilei útja. Micsoda tortúra volt! Isten igazi próbatétele. IX.
Piusz elnyomott egy sóhajtást. Bárcsak ilyen egyszerű volna ez manapság. A nagy
reneszánsz pápák bezzeg nyugodt lélekkel száműzték volna az ellenségeiket, vagy egy kis
méreggel oldották volna meg a problémát. Gyorsan keresztet vetett. Nem, ezt a gondolatot
nem folytathatja. Vajon egyáltalán az ellensége a bíboros? Meg akarta adni neki mindazt,
amit egy pápa megkíván az álmaiban: az egyesült Olaszország feletti uralmat.
Olaszország, az Isten állama!
– Szentatya? Zavarhatom? – hallatszott a camerlengo hangja. Mi mást tehetett volna –
behívta.
Először az ősz hajkorona, majd az egyszerű és sötét talár jelent meg. A férfi összefonta
a két kezét, és meghajolt. – Megérkezett Signor Giovanni Battista de Rossi, és szeretne
beszélni szentségeddel.
IX. Piusz érezte, hogy felragyog az arca. – Pompás! Kísérje ide a Signort. Kíváncsian
várom a terveit.
A camerlengo kissé kesernyésen pislogott, de nem szólt semmit, csak sietősen bekísérte
a vendéget. A pápa a régész elé ment.
– Ó, kedves Signor de Rossi! Örülök, hogy ismét az országunkban látom. Annyi
mindent tett Rómáért és az egész kereszténységért. Foglaljon helyet, barátom! Iszik velem
egy pohár bort?
 Signor de Rossi megköszönte a pápa kedvességét, és helyet foglalt a kényelmetlen fotel
szélén, amely még a nagy francia királyok korában készült, de az idővel már lepattogzott
róla az aranyozás.
A pápa magasra emelte a poharát. – A nagy felfedezéseire! San Callisto katakombáira a
pápai kriptákkal és Severus cubiculumával! Ó, úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt
volna. Újra a meghatottság fog el, ha eszembe jut, amikor bevezetett a korai keresztények
múltjába. Ezúttal mik a tervei? Talán tovább akar ásni a kollégájával, Signor Caninával a
Via Appián?
De Rossi megrázta a fejét. – Nem, most valami más lebeg előttem – válaszolta
titokzatos arcot vágva. – Már évekkel ezelőtt támadt ez az ötletem, amikor még csak a
Colosseum első részével foglalkoztunk.
IX. Piusz pápa hirtelen bizsergést érzett. A Colosseum ásatását már akkor is furcsa
balesetek kísérték. Az éjszaka folyamán nemcsak állványzatokat emeltek el és
felszereléseket tettek tönkre, hanem több munkás is az életét vesztette. De nem azért, mert
lezuhantak vagy betemették volna őket a romok, ahogy az mindennapos dolog az
ásatásoknál. Nem, a hullák szanaszéjjel, illetve különös módon kificamodva és vértelenül
hevertek reggel az építkezésen. Az emberek kísértetekről és vámpírokról pletykáltak, a
csőcselék pedig felkeléssel fenyegetőzött. A bíboros kénytelen volt leállítani az ásatásokat,
és megtiltotta, hogy a régi Róma további titkai után szaglásszanak, nemcsak a Colosseum,
hanem a Palatínus és a Capitolium lábánál lévő Forum Romanum területén is. Csak ekkor
tért vissza a nyugalom.
– És ezúttal mire gondol? – kérdezte a pápa előredőlve és két tenyerét izgatottan
összekulcsolva.
Giovanni Battista de Rossi válasz helyett szétnyitotta az irattartóját, és átnyújtott a
pápának néhány újságot. – Ismerősek ezek a motívumok szentségednek?
IX. Piusz pápa bólintott. – Természetesen, a palotámban és az Angyalvárban is vannak
hasonló minták.
A régész bólintott. – Igen, egy ideig nagyon közkedveltek voltak. Ezeket a motívumokat
grottescónak, azaz groteszknek nevezték, azok után a helyiségek után, ahol rátaláltak az
eredeti mintáikra: barlangokban és föld alatti helyeken. A művészek kötéllel ereszkedtek
le a mennyezeten lévő nyíláson keresztül, és egy ámulatba ejtő csodavilágba pottyantak.
Pinturicchio is köztük volt, Perugino és Filippo Lippi, igen, még a mélyen tisztelt Raffael
is, csak hogy néhány olyan reneszánsz festőt említsek, akik újra és újra használták ezeket
a motívumokat. Aztán ismét feledésbe merült a hely.
– Miféle hely ez? – kérdezte a pápa.
A régész várt egy kicsit. – Néró Aranyháza, a Domus Aurea!
A pápát erős köhögés kapta el. Miután sikerült megnyugodnia, így szólt: – Ez
lehetetlen! Mindenki tudja, hogy Néró utódai lerombolták a Domus Aurea maradványait,
és egészen tönkretették a palotáját!
– De nem teljesen! Traianus császár a keleti szárny fölé építtette a fürdőjét. Pontosan
ott, a domb körül kell keresnünk! Mit szól hozzá, szentséged? – lelkesedése nem ismert
határt, de IX. Piusz pápa habozott.
– Miért akarja visszacsempészni Nérót a köztudatba? Rengeteg keresztényt gyilkoltatott
meg kegyetlenül.
A régész bólintott. – Ez igaz, de ha Néróra emlékezünk, ugyanakkor felidézzük a
mártírok emlékét is.
– Ez remek gondolat! – IX. Piusz elhessegette a bíboros fenyegető képét, és csakis a
felbecsülhetetlen felfedezéseknek örvendezett. Az arca szinte izzani kezdett. – Meglátom,
mennyit áldozhatok erre. Ne, ne köszönje még, sok biztosan nem lesz. A pápa foglya a
saját palotájának. Majd küldök egy jó diplomatát a királyhoz és a parlamentbe, hogy
támogassa az ügyét. Ez most az ő állama. Gondoskodjon hát ő arról, hogy Róma
történelme újra a napvilágra kerüljön!
*
Ivy Seymourral együtt odakint tartózkodott, míg Luciano Tammóval és Joannéval egy
óra büntetést alkudott ki a hóhértestvéreknél. Alisa kihasználta az alkalmat, és miután nem
találta Malcolmot a közösségi szobában, elindult a fiúk hálóhelyiségébe. Az ajtó résnyire
nyitva állt. Alisa hangosan megköszörülte a torkát, várt egy darabig, majd kinyitotta az
ajtót. Öt tárva-nyitva álló szarkofág sorakozott a teremben, de egyetlen alvó vámpír sem
volt bennük. Alisa tudta, hogy a bal oldalon lévő két koporsó az öccse, Tammo és Sören
hálóhelye, mellettük pedig Mervyné pihen. Jobb oldalon helyezkedik el a londoni
Raymond és Malcolm szarkofágja. Végigpásztázta tekintetét az alvóhelyeken. Amíg
Mervyn nyilvánvalóan rajongott a csúszó-mászó állatokért – amiről a koporsója mellett
sorakozó zárt üvegcsék tanúskodtak –, addig Raymond gondosan összehajtott takarója és
felrázott párnája kifogástalan rendszeretetet tükrözött. Alisa kíváncsian odalépett Malcolm
koporsójához. A maszk sehol sem volt, ami egyáltalán nem volt meglepő a számára. Nem
is várta, hogy csak úgy elöl hagyja. Kinyújtotta a kezét, majd hirtelen megtorpant a
mozdulat közepén. Kutassa át titokban a koporsóját, vagy inkább kérdezze meg?
Hirtelen zajt hallott, és hátrafordult. Malcolm lépett be az ajtón. Alisa visszahőkölt a
falhoz. A fiú szemöldöke döbbenten a magasba szökött. – Azt hiszem, eltévedtél – mondta
kissé hűvösen.
Alisa megrázta a fejét. – Nem, téged kerestelek. Arra szerettelek volna megkérni, hogy
mutasd meg nekem újra a maszkot.
Malcolm összeráncolta a homlokát. Alisa egy pillanatra sem vette le az arcáról a
tekintetét, de közben kicsit távolabb lépett a koporsójától. Most dühös? Azt hiszi, hogy
kutakodáson kapta rajta?
– Miért akarod látni? Annyira fontos?
Alisa megpróbált kertelni. – Nem, nem olyan fontos, csak érdekel – mondta
bocsánatkérően felemelve a kezét. – Felőlem nevezheted női kíváncsiságnak is.
A fiú elmosolyodott, Alisa megkönnyebbülve látta, hogy arcvonásai ismét kisimultak. –
A kíváncsiság ellen nincs orvosság – szólt gúnyosan. – De sajnos nem segíthetek. Már
nincs nálam a maszk.
– Mi? Hogyhogy? Kidobtad?
Alisa legnagyobb meglepetésére a fiú kitért a tekintete elől, és láthatóan nem érezte jól
magát. – Nem, nem éppen.
– Akkor mi történt? – kérdezősködött tovább a lány.
– Visszaadtam.
Alisa egy ideig hallgatott, majd döbbenten megkérdezte. – Kinek? A lánynak, aki
elvesztette? – Malcolm bólintott. – Hogyhogy? És miért?
– Azért, mert megkért rá.
Alisa visszasétált Malcolm koporsójához, és leült a szélére. – Na, ezt a történetet hallani
akarom az elejétől! – Malcolm ferdén rámosolygott. – Azt elhiszem, de nem tudom, hogy
beszélhetek-e róla. Lehet, hogy bajba sodornám magam!
– Miért? Talán azt hiszed, hogy elmondanám másnak? – kérdezte Alisa sértődötten. –
Ezt nem hiheted! Esküszöm!
Malcolm hangosan felsóhajtott, majd leült mellé. – Lehet, hogy korán megbánod még
az elhamarkodott esküdet.
A fiú megköszörülte a torkát, mintha azon töprengett volna, hogyan is kezdje. Alisának
szörnyen nehezére esett visszafognia magát, hogy ne sürgesse, de jobbnak látta kivárni,
míg Malcolm magától belekezd a mondandójába.
– Láttam a lányt, amint visszajött az elveszett maszkot keresni. Nevezzük véletlennek.
Aztán megszólítottam – szólt habozva.
– És? Megkérdezted, hogy mit jelent a maszk?
– Igen! – a fiú hangja egészen másképp hangzott, mint máskor.
– Mi igen?
– Azt állította, hogy egy titkos szervezethez tartozik… amelynek tagjai vámpírokra
vadásznak!
Alisának egy pillanatra elállt a szava. – És te ezt elhiszed? Ez nem lehet igaz! A lány
csak fontoskodni akart, nem gondolod?
Malcolm felvonta a vállát, majd ismét leeresztette.
– Először én is azt hittem, aztán… – nem fejezte be a mondatot. Mindketten hallgattak,
majd a fiú így folytatta. – Aztán olyan dolgokat mondott, mintha már találkozott volna
hozzánk hasonlókkal, mint aki pontosan tudja, hogy mit beszél. Most már végképp nem
tudom, mit gondoljak.
Alisa felpattant. – Még akkor is ha csak egészen kicsi az esély, hogy igazat mondott,
nekünk feltétlenül tájékoztatnunk kell a Contét!
– Tényleg? És azon is töprengtél már, hogy mit művel majd velem, ha megtudja, hogy
egyedül voltam kint és találkoztam egy lánnyal? Teljesen mindegy, hogy megharaptam
vagy nem.
– Megharaptad?
– Nem! – kiáltotta Malcolm mérgesen.
– Legrosszabb esetben hazaküld – mondta Alisa.
– Igen, és ezt nem tudom és nem is akarom kockáztatni!
– Akkor megtartod magadnak az információt? – kiáltotta a lány kétségbeesetten.
Malcolm csillapítóan a magasba emelte a kezét. – Azt sem tudjuk, hogy fontos
információ-e. A Conténak meg egyébként is megvannak a saját emberei, nem szorul rá az
én véletlen felfedezéseimre.
Alisa nem volt meggyőzve. – Hát, nem tudom. Én elmondanám.
Malcolm bólintott. – Látod, mondtam, hogy hamar megbánod majd az esküdet. De az
eskü az eskü.
– Igen, az eskü az eskü – sóhajtott fel Alisa. – Remélem, jól döntesz.
– Én is remélem.
Az év a végéhez közeledett. Az emberek felkészültek Jézus születésének szent
ünnepére, feldíszítették a templomokat és a tereket.
A Domus Aureában nyoma sem volt efféle ünnepélyességnek. Ehelyett Conte Claudio
egyik este besétált az aranymennyezetű terembe, és bejelentett valamit, ami egyöntetűen
hatalmas sóhajra késztette a fiatal vámpírokat. Smaragdzöld bársonytalárjában állva,
egymásra illesztette hosszú, görbe körmös ujjait, és elégedetten mosolygott a jelenlévőkre.
– Rögtön gyanakodnom kellett volna – panaszkodott Tammo később. – Ez a mosoly
csak szerencsétlenséget hozhat!
Halk sustorgás lepte el a termet, míg a jelenlévők egymás után el nem csöndesedtek.
Miután mindenki elnémult és figyelt, a Conte folytatta a mondandóját.
 – Már majdnem négy hónapja vagytok a Domus Aureaban, és a professzorok
beszámolója alapján igencsak figyelemreméltó előrelépéseket tettetek. Igen, a tanáraitok
roppant elégedettek veletek. Legalábbis a legtöbbjük dicsérően vélekedett rólatok. –
Luciano és Alisa sokatmondóan egymásra nézett.
– Mindenesetre tanácskoztam a professzorokkal – folytatta a Conte –, és mindannyian
úgy véljük, készen álltok arra, hogy egy megadott kereten belül kipróbálhassátok a
tudományotokat. Az emberek modern találmányát, a távírást felhasználva értesítettük a
családfőket.
– Talán végre vége ennek a bohóckodásnak, és hamarabb hazamehetünk, mint
gondoltuk? – hallotta Alisa, amint Anna Christina odasúgta az unokatestvérének.
Franz Leopold csak megvonta a vállát. – Nem hinném. Ne örülj túl korán!
A Conte kissé hangosabban folytatta. – Meghívtuk őket, hogy látogassanak meg minket
a Domus Aureaban, és legyenek jelen az első nagy vizsgátokon – mondta, még mindig
mosolyogva fürkészve a diákokat.
– Vizsga? – sóhajtott fel Sören megtörve ezzel a Conte szavait kísérő halálos csendet.
– Nem hiszem, hogy a Seigneurék jönnek – szólt Joanne bátran. – Mégis hogyan érné el
őket egy távirat a város alatti labirintusokban? – A bécsi tanulók halkan sóhajtoztak. Úgy
tűnt, csak Ivy és a londoniak nem rettentek meg a bejelentéstől.
Conte Claudio hamar elhessegette a Pyras reményét. – Már mindenki visszajelzett, és az
elkövetkezendő napokban meg is érkeznek majd. A vizsga szombaton lesz. Tehát még van
öt éjszakátok a felkészülésre.
– Hogyan képzeljük el a vizsga lefolyását? – ragadta magához a szót Luciano. –
Gondolom, úgyis csak némi gyakorlati demonstrációt tartunk majd a templomi hatalmak
és azok eszközei ellen bevethető ellenállásunkról, nem? – kérdezte könyörögve a Contéra
pislogva, de a férfi határozottan megrázta a fejét.
– Ez lesz a lényege, de azt akarom, hogy a professzorok mindent megvizsgáljanak, amit
már megtanítottak nektek. Bizonyítanotok kell tudásotokat az olasz és latin nyelvből is,
illetve Róma régi és jelenlegi történelméből is a klán vezérek előtt.
A rémület, ha ez egyáltalán még lehetséges volt, fokozódott. Tammo a kezébe temette
az arcát, Joanne felnyögött, Karl Philipp pedig hangosan szitkozódott. Még Alisa és
Luciano is ijedten mustrálta egymást. A nyelvek nem igazán ijesztették meg őket, de a
római történelem!
Ivy felemelkedett és a hóna alá csapta a táskáját. – Nem ártana, ha a következő
napokban óra után átfutnánk a jegyzeteinket és átismételnénk az anyagot.
– Átfutni a jegyzeteket? A római történelemről? Komolyan azt hiszed, hogy bármit is
segítene az én kaotikus krikszkrakszom? – fújtatott Luciano kelletlenül, majd Alisára
nézett.
– Az enyémek biztos segítenek valamit. A hiányzó részeket pedig majd együtt
kipótoljuk. A könyvtárban…
Luciano hirtelen félbeszakította. – A könyvtárban, a könyvtárban – gúnyolódott,
miközben kétségbeesetten emelgette a karját. – Szerinted csak ez a megoldás! Biztosan
vannak ott a régi római történelemmel foglalkozó könyvek, de úgy tűnik elfelejtetted,
hogy csak ötéjszakányi időnk maradt. Én pedig nem hallottam a Contétól, hogy addig is
elmaradnának az órák. Reménytelen. – Ivy belekarolt és az osztályterem felé irányította.
Nem sokkal később már Professoressa Enricával szemben ültek, aki mint mindig, most
is felettébb szigorú ábrázattal fürkészte a tanítványait. – Kezdjük. Azt ajánlom, hogy
figyeljetek és koncentráljatok. Használjátok ki az alkalmat, hogy még egyszer
gyakorolhattok vizsga előtt. Nagyon sokat várok tőletek majd a bizottság előtt. El kell
mennetek a végsőkig, a legapróbb figyelmetlenség is a veszteteket jelentheti! – ott állt
nyílegyenesen az egyszerű és magasan zárt, fehér gallérral díszített ruhájában, haját feszes
kontyba kötötte, és senki sem kételkedett egyetlen szavában sem!
*
Mindannyian eljöttek! A vendégek egymás után érkeztek Bécsből és Londonból,
valamint Párizsból és Hamburgból. A vizsga előtti reggelen utolsóként érkezett meg
Donnchadh, a Lycana klán vezérének a hajója, aki gyönyörű szép és fiatal árnyékát,
Catrionát is magával hozta Rómába. Conte Claudio jókedvűen üdvözölte a vendégeit, és
mindent megtett azért, hogy csillapítsa a családok között fellángoló civakodásokat.
Néhány esetben csak az segített, ha szétválasztották és egymástól igencsak távol eső
helyen szállásolták el őket.
A vizsga estéjén a Nosferas szolgálói hosszú asztalokat cipeltek a pompásan feldíszített
nyolcszögletű terembe, majd úgy helyezték el a székeket, hogy a családok lehetőleg
messze üljenek egymástól. A Dracas család helye a lehető legtávolabb volt a Pyras
családétól. Miközben a hatalmas teremben gőzerővel zajlottak az előkészületek, a fiatal
vámpírok éppen az esti itókájukat fogyasztották. Signorina Raphaela és Signora Zita
megpróbálta felszabadult hangulatot varázsolva felvidítani a csüggedt diákokat, de hiába.
Sem Raphaela féktelen kacagása és kedveskedése, sem Zita anyáskodó vigasza vagy
tanácsa sem segített. Mindenki szokatlanul nyugodt maradt aznap este, és csak itt-ott
hangzott el egy-két szó. Egyesek a nyakukban csüngő rubint markolászva olvasgatták az
előttük kiterített teleírt lapokat.
Amikor a Conte Enrica és Ruguccio professzor kíséretében belépett a helyiségbe,
mindenki idegesen kinyújtotta a nyakát.
– Nos, itt az idő! – jelentette be Conte Claudio olyan arckifejezéssel, mintha ajándékot
osztogatott volna. – Kezdődhet a vizsga. Különféle feladatokat gondoltunk ki nektek, de a
családok vezetői is feltehetnek kérdéseket, vagy adhatnak gyakorlati feladatokat. Attól
függően, hogy mit kérünk tőletek, egyedül vagy ketten kezdhettek majd neki a
megoldásnak.
– Remélem, nem egy Dracasszal, vagy ami talán még rosszabb, egy Pyrasszal kell
együtt dolgoznom – motyogta Luciano.
– Pedig Franz Leopold nem is rossz – szólt Ivy. – Jól felkészült, noha mindig úgy tett,
mint akit egyáltalán nem érdekel az előtte álló vizsga.
– Neked aztán semmi sem kerüli el a figyelmedet! – mondta Alisa.
– Hát, nem sok minden – válaszolta Ivy. Társalgásuknak Conte Claudio hangja vetett
véget.
– Ivy-Máire!
A lány kérdőn a férfira kapta a fejét. A többiek mind az ír vámpírlányra néztek. – Igenis,
Conte Claudio.
– Kövess! Te leszel az első.
Ivy habozás nélkül felállt, végigsimította hosszú és csillogó talárját, majd Seymourral
együtt elhagyta a termet. – Nem tudom, hogy irigyeljem-e, vagy sajnáljam-e – mondta
Luciano. – Elvégre mindjárt túl van rajta. Olyan kíváncsi vagyok, hogy mit fog mesélni.
Biztos tud majd néhány tippet adni, hogy mire figyeljünk, ha nem akarjuk rosszkedvűvé
tenni a vizsgáztatókat.
– Mondjuk, adjunk jó válaszokat – javasolta Alisa.
Luciano ökölbe szorította a kezét, és fenyegetően morogni kezdett. – Néha
legszívesebben kitekerném a nyakad! Vigyázz, mit mondasz! Ez nem a megfelelő pillánál
arra, hogy próbára tedd a türelmemet.
– Ó, hallom, kissé idegesek vagyunk! – jött közelebb Franz Leopold a már megszokott
vigyorával. – Na jó, biztos megvan az okod arra, hogy idegeskedj, de hogy ököllel
fenyegesd Alisát, amiért – ha nem is túl szellemesen – megfelelt neked! Húzós éjszakád
lesz, kisöreg!
– Te meg mit keresel itt? – kérdezte Alisa.
– Lehet, hogy ismét szükséged lesz a védelmemre – válaszolta Franz Leopold. – Habár
simán kinézem belőled, hogy egyedül is elbírsz a kis daginkkal, ha esetleg elmegy az esze
a félelemtől.
– Tűnj el! – felelte Alisa, majd tüntetőleg elfordult. Franz Leopold megvonta a vállát, és
visszatért az unokatestvéreihez. Egy ideig csend uralkodott a teremben.
Luciano az üres poharával játszadozott. – Hol marad már? Ennyi ideig nem tarthat a
vizsga. Remélem, lesz elég időnk kifaggatni.
Lucianónak csalódnia kellett. Ivy egyáltalán nem tért vissza az aranymennyezetű
terembe. Valószínűleg azt az utasítást kapta, hogy tartsa távol magát a többiektől, és
amilyen egyenes és becsületes volt, be is tartotta. Következőnek Chiarát és Fernandot
szólították, majd Raymondot, aztán Sörent és Ireent.
– Remélhetőleg jó társat kapok! – kezdte Luciano már megint. – Ha Franz Leopolddal
kell mennem, akkor megtagadom! – jelentette be, de Alisa pontosan tudta, hogy ez csak
üres fenyegetés. Végül Lucianót szólították. Egyedül. Még utoljára vetett Alisára egy
kétségbeesett pillantást, aztán követte Signora Enricát a vizsgára.
 RÉSZVIZSGA
Luciano belépett az ünnepiesen feldíszített terembe. Az antik szobrok és zöld girlandok
között a környező templomokból származó tárgyakra is felfigyelt. Habár legszívesebben
az egyik szobor mögé rejtőzött volna, kihúzta magát, és odalépett a bizottság elé. Mély
meghajlása igencsak elegánsra sikeredett, ráadásul a külön erre a napra választott,
reményei szerint némileg felnőttesebb külsőt kölcsönző hosszú talárjában sem botlott meg.
A bő ruha és az a rengeteg körgallér remélhetőleg nem jelent majd akadályt a gyakorlati
feladatok elvégzésénél. A Conte felállt, ismét bemutatta a vendégeknek, majd a klán és a
többi család nevében üdvözölte.
Kezdje már el, vagy még idegesebb leszek!
– Kezdjük az antik Róma történelmével! Mettől meddig uralkodott Augustus császár, és
hogy hívták a négy utódját?
A nyolcszögletű teremben síri csend honolt. Luciano hallgatott. Fejében sötét és üres tér
tátongott. Bizonyára eszébe jutott volna a válasz, ha nem meredt volna úgy Professoressa
Letiziára, aki szüntelenül recsegtette a bokáját és nádpálcájával verdeste a csizmáját.
Umberto vette át a szót. – Mikor uralkodott Servius Tullis? Mit tudsz Domitianusról?
Mikor hagyta el Konstantin Rómát? Ki győzte le Hannibált?
A kérdések csak úgy özönlöttek Lucianóra, de a fiúnak meg sem rezdült az arca. A
professzorok csak hallgattak az utolsó kérdés elhangzása után.
– Luciano? Tudod a választ? – kérdezte Conte Claudio kis idő múlva, amikor már a
többi vizsgáztató is elégedetlenül rázta a fejét.
– Mit? Elnézést, Conte – Luciano hirtelen felszegte a fejét, mintha csak egy transzból
ébredt volna.
– Akkor legalább azt mondd meg, hogy ki uralkodott Krisztus után ötvennégytől
hatvannyolcig Rómában – kérte a Conte már-már könyörögve.
– Néró – suttogta Luciano.
– Tessék? Egy hangot sem hallok – dühöngött Professore Umberto. – Szégyent hozol az
egész házra, te vesztes!
– Most már elég! – avatkozott közbe Signora Enrica. – Fejezzétek be ezt a színházat! –
A fehér gallérú kék ruhában lévő vámpírnő még a masszív Professore Rugucciónál is jóval
tiszteletet parancsolóbbnak látszott. A terem közepére lépve így szólt. – Luciano, kérlek,
ismételd meg, amit az előbb mondtál. Nézz rám!
Luciano a professzornőre irányította a tekintetét, és belenézett a barna szemébe. A
szempillák takarásától függően szeme hol aranyszínű, hol pedig majdnem fekete volt.
Luciano megköszörülte a torkát, és hangosan így szólt. – Krisztus után ötvennégytől
hatvannyolcig Néró uralkodott Róma fölött.
– Helyes – mondta Signora Enrica. – A többi kérdésre, amit Professore Umberto és
Letizia kérdezett is tudod aválaszt?
Luciano megrázta a fejét. Majd hirtelen meghallotta Alisa hangját a fejében, ahogy újra
és újra elsorolta neki a neveket. Ráadásul látta is maga előtt őket, ahogy törökülésben ülve
ücsörgött egy párnán, miközben térdén a könyvtárból kölcsönzött, bőrbe kötött súlyos
könyv pihent. A lámpa zavaros fénye árnyékot vetett arcának tiszta vonásaira, miközben
újra és újra a füle mögé tuszkolt egy rakoncátlan szőke hajtincset.
– Augustus császár Krisztus előtt huszonhéttől Krisztus után tizennégyig uralkodott –
mondta Luciano tisztán és érthetően. – Őt követte Tiberius, Caligula, Claudius és Néró.
Servius Tullius Krisztus előtt ötszászhetvenkilenctől ötszázharmincnégyig uralkodott. Ez
volt a köztársaság.
Luciano nem is akarta abbahagyni. Csak úgy bugyogtak ki belőle a nevek és a dátumok.
Amikor aztán végre becsukta a száját, ismét csend nehezedett a teremre, csakhogy ezúttal
elismerést váltott ki a jelenlévőkből. Az idegen klánvezérek és kíséreteik elégedetten
bólogattak egymásra, a Conte pedig szabályosan ragyogott. Még Signora Enrica arcán is
látszott az elégedettség.
– Nagyon jó, Luciano! – a professzornő a bizottság többi tagjához fordult. – Nos,
miután végre kipipálhatjuk ezt a részt, térjünk át a valóban fontos dolgokra, amelyeket a
tanulók az elmúlt hónapokban tanultak és gyakoroltak itt.
Conte Claudio egyik birkózó kinézetű híve a férfi jeladására két ládát cipelt oda, majd
letette Luciano elé a földre. A professzornő megvárta, míg kellőképpen eltávolodott a
segítő, és csak akkor hirdette ki Luciano feladatát.
– Ebben a ládában két szent hatalommal rendelkező tárgy helyezkedik el. Először azt
szeretném, ha a láda kinyitása előtt megmondanád, melyik tárgy a hatalmasabb.
– Aztán nézd meg a tárgyakat, és döntsd el, melyik korból származnak. Végül vedd ki
őket, és vidd oda a bizottság kegyes tagjaihoz – hegyes fogait mutogatva úgy vigyorgott,
akárcsak egy farkas. – Megértetted?
Luciano bólintott, a professzornő pedig oldalra lépett. A fiatal vámpír ellenállt azon
késztetésének, hogy megragadja a rubint. Csak koncentrálnia kellett, és össze kellett
szednie az erejét. Luciano odalépett az első ládához, és kinyújtotta a kezét. Egy pillanatig
mozdulatlanul állt, miközben keze néhány hüvelykkel táncolt a láda fedele fölött. A
ládában lévő aura gyenge volt. Lehet, hogy a tárgy nem volt elég régi, vagy talán
olyasvalaki készítette, aki nem hordozott magában erős keresztény meggyőződést.
Luciano megkönnyebbülve odafordult a második ládához, de még háromlépésnyire sem
ért, amikor egy pillanat alatt elillant belőle a megkönnyebbülés és a bizalom. A
templommágia bénító volt! Ez kemény dió lesz. Ha egyáltalán kibírja anélkül, hogy
elájuljon. Luciano kényszerítette magát, hogy közelebb lépjen és kinyújtsa a kezét.
Szörnyen reszketett, de először elszámolt tízig, majd csak azután lépett vissza zihálva.
Hangosan közölte a válaszokat.
Signora Enrica bólogatott. – Jó. Most pedig nyisd ki a ládákat.
Luciano hezitált. Aztán felnyitva az első fedelét meglátott egy szentet ábrázoló apró
képet, amelynek egy lemezes aranyból lévő karika volt a fején. Luciano kivette és
odasétált a vizsgabiztosok asztalához. A kép bemutatása közben arról beszélt, hogy a
festmény feltehetőleg nem túl régi, és a festő hite sem lehetett túlságosan egyenes és mély.
– Helyes – mondta Signora Enrica. – Egy olyan műhelyből származik, ahol képeket és
más tárgyakat készítenek kegyszerkereskedők számára, akik aztán a Vatikánban és a
városban átutazóknak árusítják őket. Talán a negyvenes vagy ötvenes években festhették.
A Signora elhallgatott, és parancsolóan Lucianóra nézett. A fiúnak nem volt más dolga
hátra, mint belenézni a második ládába. De hogyan nyissa ki és emelje ki belőle azt a
tárgyat, ami már ekkora távolságból is kínszenvedést okoz? Luciano megpróbálta
összeszedni magát. Nem szabadott a vizsgára és a teremben összegyűlt idegen vámpírokra
gondolnia. Minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy ellenállhasson a hatalmas
műemléknek. Lehunyta a szemét, és halk dúdolgatásba kezdett, míg képes nem volt teljes
mértékben a láda tartalmára koncentrálni. A tárgy kicsi, formátlan és majdnem színtelen
volt. Mi lehetett ez? Luciano közelebb tipegett, mintha csak láthatatlan fonalak rángatták
volna. Fejében zúgott és dübörgött minden. Teste mintha vibrált volna. Aztán jött a
fájdalom. Luciano hangosan zihált, mégis kinyújtotta a karját, és megragadta a fogantyút.
Egyetlen rántással leemelte a fedelet. Forró huzat fújta hátra a haját. A többi család
látogatói felnyögtek, a Nosferasok közül néhányan hátrahúzódtak. Csak Professoressa
Enrica lépett közelebb, mintha támogatni akarta volna a fiút vagy inkább megakadályozni,
nehogy hanyatt-homlok elrohanjon – pedig Luciano legszívesebben ezt tette volna.
Ehelyett még közelebb lépett, és megmarkolta az apró valamit. Bőre füstölni kezdett,
amikor kiemelte a fénybe. Egy csont! Egy aprócska csont!
– Igazi – köhécselte Luciano, majd támolyogva a bizottság elé lépett. – Ez egy korábbi
mártír csontja!
Néhányan még a helyükről is felpattantak. Pár vizsgáztató kiabált, a Párizsból jött
Seigneurök felborították a széküket, és morogva nekipréselték magukat a falnak. Még a
Hamburgból jött Dame Elina is nyöszörgött, és a melléhez kapott. Amikor Luciano esetlen
lépéseivel a Bécsből érkezett látogatókhoz közeledett, Baron Maximilian hangosan
felsikított, testvére pedig némán összeesett, és élettelen babaként az asztal alá csúszott.
– Szép munka! – kommentálta Professoressa Enrica.– Visszateheted a csontot a ládába.
A vizsgának vége. Átmentél!
*
 Az éj gyors léptekkel haladt előre. Körülbelül éjfél lehetett, a fél terem már kiürült,
amikor Franz Leopoldot szólították. Olyan higgadtan és nyugodtan állt fel, ahogy csak
tudott. Egy vizsga a nevetségesen tarkabarka talárjába bújt kövér Conte és a professzorok
előtt – mégis mi baj érheti? Mindazonáltal Baron Maximilian és Baronesse Antonia is a
bizottságban ült. De ugyan mit értettek ők a templommágiák elhárításához?
Neve felcsendült a teremben, a fiú egyenesen Signora Enrica felé igyekezett, amikor
váratlanul elhangzott egy másik név is. – Alisa de Vamalia.
Franz Leopold gyors pillantást vetett a lányra. Alisa szemében elutasítás tükröződött.
Merev tekintettel közeledett Signora Enricához, de gondolatában düh és csalódottság,
valamint bizonytalanság uralkodott. Franz Leopold szívesebben vizsgázott volna egyedül,
de rosszabbul is alakulhatott volna.
Tekintetüket szigorúan előreirányítva meneteltek egymás mellett. Még akkor sem
néztek egymásra, amikor megálltak a bizottság asztala előtt. Az öreg Giuseppe kérdéseket
tett fel Róma új történelméről, Mazziniról és Garibaldiról, illetve Olaszország királysággá
egyesítéséről. Mindketten egészen jól szerepeltek. Miközben a Tiszteletre Méltó tovább
kérdezősködött, Franz Leopold gondolatban egészen máshová kalandozott. Teljesen
hidegen hagyta a téma. Miért érdekelte volna az emberek politikai huzavonája? A határok
ide-oda vándoroltak, hol király uralkodott, hol köztársaság volt. Miért is érdekelte volna
ez őt? Lényeg, hogy ott voltak az emberek, éltek és ünnepeltek, és könnyelműen
odaajándékozták a meleg vérüket!
A bizottság egy ideig még hagyta Giuseppét érvényesülni, majd Conte Claudio véget
vetett a történelemmel kapcsolatos kérdezősködésnek, és középre híva Professore
Rugucciót, felkérte a gyakorlati feladat elmagyarázásához.
– Később kimegyünk veletek a Colosseumhoz – kezdett bele a professzor. – Ma éjjel
elrejtettem ott egy külsőleg ehhez hasonló ládikót. Kövessétek a nyomomat, és találjátok
meg a ládát. De ne nyissátok ki! Hozzátok ide és mutassátok meg, mi van benne.
Elkísérek néhány kiválasztott vizsgáztatót a Colosseumhoz, hogy onnan figyelhessék a
kereséseteket. Kezdhetitek.
Franz Leopold elindult a kijárat felé, de Alisa megállt, és minden oldalról megvizsgálta
a ládikót. – Gyere már! Szerinted miről árulkodhatna neked az az üres izé?
– Csak szeretném pontosan a fejembe vésni. Ki tudja, talán több doboz is el van rejtve.
Fogalmam sincs, mit találtak ki a vizsgáztatók!
Franz Leopold lenézően fújtatott, majd halkan hozzáfűzte. – Kezdjük már el, hadd
legyen már minél előbb vége ennek a bohóckodásnak! – A fiú érezte Alisa vívódását, aki
inkább visszanyelve a megjegyzését az éjszakába vezető kapun át Franz Leopold után
sietett. Az út ismerős volt a számukra, így már akkor az amfiteátrum északi oldalánál
jártak, amikor a professzorok még csak elindultak a Domus Aureából.
 – Simán megtaláljuk a ládikót, mire ideérnek – szólt Franz Leopold bizakodóan, de
mielőtt még követhették volna a professzor nyomát, valaki feltartóztatta őket. A
könyvtáros lépett eléjük.
– Csak akkor léphettek be ide, ha a vizsgáztatók már elfoglalták a megfigyelőposztjukat
– közölte Leandro mély és nyugodt, ellenvetést nem tűrő hangon. A két fiatal vámpír
nyugtalanul lépkedett egyik lábáról a másikra, amíg a vizsgáztatók lesétáltak a dombról.
Franz Leopold egyáltalán nem csodálkozott azon, hogy a Baront és a Baronessét, illetve a
magas növésű Dame Elinát látja. Természetesen felettébb érdekelte őket, miképp
szerepelnek az utódaik. A többi klán tag bizonyára a kényelmes fotel mellett döntött. A
Contén és Professore Rugucción kívül csupán a tiszteletre méltó Giuseppe és Signora
Enrica jött el. A vizsgáztató bizottság eltűnt a Colosseumban. Leandro végre arrébb
húzódott, és zöld utat adott nekik. Kissé eltávolodtak a szagától, hogy rátaláljanak a
professzor nyomára.
– Ott ment be! – mondta Franz Leopold határozottan, miután megkerülték a tornyosuló
boltívet.
Alisa bólintott. – Igen, szerintem is. De a másik aurát is észrevetted?
– Egyedül volt!
A lány ismét bólintott. – Igen, de mégis van ott valami furcsa, amit nem tudok hova
tenni.
– Sokáig akarsz még itt ácsorogni? Mert akkor tedd azt! Én mindenesetre kihozom a
ládikót!
Alisa önuralma már-már csodálatra méltó volt! Összeszorította az ajkát, és követte a fiút
az először lefelé, majd néhány elágazással az aréna belsejébe vezető járatba. Alisa nem
szólt egy szót sem, de gondolatai még mindig a különös szag körül forogtak. Franz
Leopold a nyomra koncentrált, habár kénytelen volt belátni, hogy a lánynak igaza volt.
Volt ott valami más is. De sem vámpír, sem ember nem volt. Talán valami a dobozból?
Arra azért vigyázott, hogy ne mondja ki a gyanúját. Helyette inkább újra behatolt a
gondolatai közé. Hihetetlenül tiszták és rendszerezettek voltak ahhoz képest, hogy a
Vamalia családhoz tartozott, ráadásul nőnemű volt!
– Hagyd ezt abba! – förmedt rá Alisa megtorpanva és szikrázó szemet vetve rá. – Tűnés
a fejemből! Ha tudni akarsz valamit, akkor kérdezz, de ne settenkedj be titokban a
gondolataim közé!
– Kérlek – szólt Franz Leopold a vállát vonogatva. – Úgy sincs benne semmi izgalmas
olvasnivaló.
A fiú még érezhette az Alisában feltörő dühöt, aztán a lánynak valahogy sikerült kiűznie
a fejéből és elzárnia tőle a tudatát. Mérgesen továbbtrappolt anélkül, hogy megvárta volna.
Franz Leopold utánanézett, majd úgy döntött, hogy követi. Baron Maximilian
valószínűleg nem lenne boldog, ha egy Vamaliával való összetűzés miatt nem fejezné be a
vizsgáját. A következő elágazásnál aztán utolérte Alisát. Először jobbra, majd balra, aztán
megint jobbra szimatolt. Jellemző, alig követte egyedül a nyomot, máris csődöt mondott!
– Jövök már! – szólt Franz Leopold kegyesen. – A nyom olyan egyértelmű, hogy nem is
lehet elveszíteni, állítólag.
Alisa dühösen ráripakodott. – Ja, persze! És két irányba vezet, okostojás! Na, ehhez mit
szólsz?
Franz Leopold pillanatok alatt rájött, hogy a lánynak ismét igaza volt. Kétszer is
leellenőrizte a nyomokat, majd így szólt. – A jobbra vezető erősebb!
Alisa bólintott. – Rendben, akkor balra.
– Mi? A gyengébb nyomot akarod követni? Talán ez lenne a csajok olyannyira ismert
logikája?
– Hát, igen, de elmagyarázhatom úgy is, hogy egy Dracas is megértse!
Már megint ugyanaz a nóta. Alisa szeme szikrákat szórt, legszívesebben megragadta
volna a fiú nyakát és jól megrázta volna. Franz Leopold mosolygott. Egyszerűen képtelen
volt ellenállni a vágyának, hogy újra és újra provokálja, míg el nem veszti az önuralmát.
– Hallgatlak.
Alisa néhányszor fújtatva ki-be lélegzett, míg sikerült végre kicsit megnyugodnia, aztán
így szólt. – Milyen magyarázata lehet a dupla nyomnak? Bement az egyik járatba, majd a
visszaúton kiment a másikon. Tehát az odaút nyoma egy kicsit régebbi, ezáltal gyengébb
is.
Ez nem is hülyeség, gondolta magában Franz Leopold, és ezt meg is mondta neki. –
Másfelől a másik nyomnak is a célhoz kell vezetnie – fűzte hozzá.
– Igen, de nem azt mondta Professore Ruguccio, hogy ugyanazt az utat kövessük, mint
ő? Lehet, hogy hibának veszi majd, ha a visszaút felé közeledünk?
Franz Leopold a magasba emelte a kezét. – A professzorok gondolatmenete talán még
különösebb, mint a női agyaké. Hát jó, akkor menjünk balra.
Elhaladtak néhány kamra mellett, amikor a nyom hirtelen egy aknába vezetett, talán
abban lehetett a kötélhúzó szerkezet, amellyel a játékok gigantikus kulisszáit mozgatták
annak idején.
Alisa belépett az aknába, és megvizsgálta a felfelé tornyosuló falakat. Tenyerével
végigsimította a lapos köveket. – Oda nem jutunk fel – mondta nagyot sóhajtva.
Franz Leopold odalépett mellé. – Miért kellene oda feljutnunk?
– Azért, mert a ládikó odafent van a falban. Megint érzem azt a rezgést.
 Szívesen adott volna valamilyen elutasító választ, de ekkor ő is megérezte. A doboz
valahol ott, fent, egy falmélyedésben rejtőzhetett. – Ha az öreg professzornak sikerült,
akkor nekünk is fog! – közölte, majd belefúrta az ujjbegyét a kövek közötti fugába.
Annyira keskeny volt, hogy még a körme sem fért bele. Megpróbálta egy másik helyen, de
egy lépéssel sem sikerült feljebb lépnie a földről.
Alisa időközben egészen lassan végigsimította a falat, hogy meghatározhassa a ládikó
pontos helyét. A második kör után megállt. – Pontosan felettem van. Látsz valamit?
Franz Leopold feladta a mászási kísérletét, és visszahúzódott egészen a másik falig.
Fejét hátrahajtva átvizsgálta a falszerkezetet. – Igen, azt hiszem, ott, fent van a ládikó.
Teljesen olyan, mint egy tégla, de kicsit eltér a színe.
Alisa mellé állt. – Igen, igazad van. – Mindketten hallgattak és ugyanarra gondoltak:
pokolian magasan van!
– Állj fel a vállamra – mondta Franz Leopold Alisának.
– Nem hiszem, hogy elég lesz.
– Ha ki sem próbálod, akkor biztos nem!
Alisa felállt a fiú behajlított térdére, majd megmarkolta a vállát. Franz Leopold átfogta a
bokáját és felegyenesedett. – És?
– Nem! Még majdnem egy lépés hiányzik. Így semmi esélyünk. Eressz le. Talán
találunk valahol egy kötelet, hogy az aknanyílásból is megpróbáljuk.
– De akkor nem a professzor nyoma szerint megyünk – emlékeztette Franz Leopold.
– Na és? Még mindig jobb, mint üres kézzel visszamenni!
– Kell, hogy legyen megoldás arra, hogy úgy teljesítsük a feladatot, ahogy felállították –
makacskodott Franz Leopold. – Mindkettőnk érdekében remélem, hogy jó
egyensúlyérzéked van!
– Mi van? Mit tervezel?
– Ne fickándozz már annyit! Állj fel a tenyeremre! Alisa rálépett a kezére, mire a fiú
összecsukta az ujjait.
Nagyon lassan felemelte. Megfeszítette a lábát és a hasát, majd addig egyensúlyozott a
karjával, míg fel tudta nyomni. Sokkal egyszerűbb volt, mint gondolta. Máris kinyújtott
karral állt a fal mellett. – Na?
Érezte, hogy Alisa nyújtózkodott, és lábujjhegyre állt.
– Meg tudom érinteni az ujjbegyemmel. Már csak párcenti hiányzik!
– És azt hogy csináljam? – a fiúnak nem maradt másválasztása, mint lábujjhegyre állni.
Alisa kieresztett egy üdvrivalgást, öröme természetesen azonnal átterjedt a fiúra is.
 Franz Leopold ráállt a talpára, leengedte a karját, míg könyöke a válláig nem
ereszkedett. Alisa könnyedén leszökkent a földre. – Ez az! – kiáltotta a dobozt a kezében
lóbálva.
– Lássuk! Mi van benne?
Alisa visszahúzta a dobozt. – Előbb vigyük vissza, mielőtt kinyitjuk.
– Miért?
– Mert így szól az utasítás. Egyébként is rossz érzésem van!
Franz Leopold megvető grimaszt vágott, majd bólintott. Pontosan tudta, hogy mire
gondolt. Körmét végighúzta a fedelén, amitől jéghideg borzongás futott végig a testén. A
ládikóból jövő aura nem volt különösebben erős. És mégis…
Gyorsan visszasiettek. A vizsgabizottság már a kijáratnál várta őket. Dame Elina
elismerően biccentett Alisára, és ezúttal Dracasék is elégedett arcot vágtak. Ezután
közösen visszaballagtak a Domus Aurea nyolcszögletű termébe. Miután mindenki
elcsendesedett, és a fiatal vámpírok letették a dobozt az asztalra, minden arc Franz
Leopoldra és Alisára szegeződött.
– Szerintetek mi van benne? Miféle tárgy lehet ez? – kérdezte Professore Ruguccio.
Franz Leopold egyértelműen érezte a benne lévő feszültséget, amely egyáltalán nem illett
a kis ládából kiáramló gyenge aurához. Elméjével Alisa gondolatába férkőzött.
Mondtam már, hogy hagyd ezt! Tűnj el!
Alisa, hallgass rám. Nyisd meg az elmédet! A fiú erőszakos gondolatai megtörték az
ellenállását, de a lány bizalmatlansága megmaradt.
Miért? Mi tehetné jogossá a viselkedésedet?
Azt hiszem, tudom, mi nem stimmel a ládikóval. Hiszen te is érezted! A benne lévő tárgy
nagyon-nagyon hatalmas. Ezt a professzor idegessége is bizonyítja, aki nem tágít
mellőlünk, hogy bármikor közbeléphessen.
De akkor miért nem érezzük erősebben az aurát? Miközben Alisa hangtalanul feltette a
kérdést, máris mindketten rájöttek a válaszra. Biztosan volt valami a láda fedelében és
falaiban, ami felfogta az aurát. Illetve majdnem. Némi eltérés volt a két erő találkozásánál.
Ez volt az, amit a vámpír nyoma mellett éreztek.
Szerintem alaposan megégethetjük a kezünket, ha csak úgy kinyitjuk azt az izét,
gondolta Franz Leopold. És az csak a kezünk! Én azt hiszem, kimaradok ebből!
És akkor mit javasolsz, mit csináljunk? Mondjuk meg nekik, hogy mit gyanítunk?
Ó, nem! Kapják csak meg a magukét! Figyelj, van egy ötletem.
Alisa meghallgatta Franz Leopold ötletét, majd bólintott. Halvány mosoly jelent meg az
ajkán.
 – Nos? Mire várnak? – türelmetlenkedett a professzor.
– Az aura gyenge, és azzal hiteget, hogy csak egy ártalmatlan dologgal van dolgunk.
Signor Ruguccio máris a következő kérdésre nyitotta a száját. Alisa és Franz Leopold
olyan közel állt egymáshoz, hogy még a felkarjuk is összeért. Mindketten átfogták a
ládikó egy-egy keskenyebb részét, majd úgy fordították, hogy a teteje a vizsgabiztosok
felé nézzen. A professzor némán és zavarodottan figyelte őket.
– Most! – kiáltotta Franz Leopold, mire mindketten megemelték a fedelet. Egy villanás
suhant át a termen. A vizsgabiztosok felkiáltottak. Egyesek még a földre is levetették
magukat. Signora Enrica odaugrott a ládához, sőt Professore Ruguccio is meg akarta
kaparintani, de Alisa és Franz Leopold gyorsan visszazárta a tetejét. Visszaléptek az
asztaltól, és elégedetten egymásra kacsintottak. A ládikó falaiban és az aljában lévő
védelmek megóvták őket attól, hogy megégessék az ujjukat.
– Amint azt mindannyian látjátok, a tárgy túlságosan hatalmas ahhoz, hogy kivegyük a
ládából – szólt Franz Leopold hűvösen végigmérve a zavartan feltápászkodó klán
vezéreket.
– Ez remek volt! – dicsérte őket Professore Ruguccio a hóna alá kapva a veszélyes
ládát. – Nincs több kérdésem. Visszaviszem a kincset egy biztonságos helyre.
A két fiatal vámpír a professzor után nézett. – Azon töprengek, vajon mi történt volna,
ha csak úgy kinyitjuk a ládikót – motyogta Alisa.
– Szerintem nem mentünk volna át a vizsgán – felelte Franz Leopold. – Se ezen, se a
többin!
Alisa döbbenten fürkészte, majd felnevetett. – Legalább hadd higgyem azt, hogy a
professzor időben közbelépett volna!
Franz Leopold elfordult. – Ha annyira szeretnéd, akkor nem veszem el tőled az illúziót.
A vizsga mindenesetre sokkal izgalmasabb volt, mint vártam – válaszolta, és ezzel a
szavakkal elhagyta a termet.
*
A Conte jókedvűen mosolygott a klán vezérekre és a kísérőikre. – Nos, miután minden
tanítványunk bebizonyította, hogy kellőképpen kihasználták az itt töltött hónapokat és
fejlesztették a hatalmukat, egy különleges közös ivással szeretném befejezni ezt az
éjszakát. Szolgálóim már mindent előkészítettek az udvaron. Kövessetek, helyezkedjetek
el a nyugágyakon, és figyeljétek, hogyan élvezik az életet a Nosferasok! Megígérem,
sosem fogjátok elfelejteni ezt az íz élményt!
A vendégek kérdő tekintettel mustrálták egymást. Vajon mire gondolt a Conte?
– Biztos szerzett néhány fiatal lányt és fiút a színházból – gyanította Seigneur Lucien.
 – Remélem, nem – szólt Dame Elina csípősen. – Felettébb barbár dolog lenne!
Seigneur Thibaut megvonta a vállát. – De többnyire igencsak szórakoztató és
egyedülálló íz élmény! Azt gyanítom, az osztrákok sem vetik meg az orgiákat!
– A pezsgő ünnepeket és bálokat, sőt udvari előadásokat semmiképpen sem, Seigneur
Thibaut – vágta rá a Baronesse affektálva. – De nem rendezünk olyan féktelen orgiákat,
ahogy azt maguk nyilvánvalóan teszik a Párizs alatti labirintusokban!
– Honnan tudja, hogy mi zajlik nálunk? Szívesen meghívom az egyik ünnepségünkre!
– Köszönöm, nem, bőven megelégszem a képzelőerőmmel! – felelte Dame Elina, majd
kinyitotta a legyezőjét, hogy friss levegőt legyezzen az arcába, mintha csak el akarta volna
hessegetni a Seigneur szagát. A két Pyras megajándékozta egy-egy dühös pillantással,
majd meglehetősen távol helyezkedett el a Baronesse-től és a testvérétől.
Miután mindenki helyet foglalt, Conte Claudio beállt középre. Egy arany rovásjelekkel
díszített bársonykabátot viselt, amelyben úgy festett, mint egy múltbeli római császár.
Talán, mint maga Néró, kinek házában rendezte az ünnepségeket. Színpadiasan a magasba
emelte a kezét, és behívta a szolgálókat. Ők azonban nem hoztak sem táncosnőket, sem
színészeket magukkal. Helyettük nehéz tálcákat cipeltek ki az udvarra, majd elhelyezték
őket az alacsony asztalokon. A tálcákon ledugaszolt üvegek sorakoztak. Legtöbbjük
zavaros és poros volt. Néhányukon még pókhálók is rezegtek.
– Ez meg mit jelentsen? – kérdezte Dame Elina csodálkozva és Lord Miltonhoz
fordulva, de a londoni klán vezér ugyanolyan idegesen pislogott maga elé.
Conte Claudio végigpásztázta a vendégeket. – Mint azt mindannyian tudjátok, minden
vér különböző. Táplál és erőt ad nekünk, de több is lehet ennél. Az állatok vére életben
tart minket, az emberek vére pedig mindig újabb és újabb érzéki örömöt ad. Minden
ember más szagú és ízű! – kis szünetet tartott, miközben végignézett a jelenlévők
várakozással teli arcán.
– Az emberek is ismernek hasonló élvezetet. Méghozzá a bort! Megfigyeltétek már
őket, amikor egy különleges bort kínálnak egymásnak vagy egy pohár pezsgőt
kortyolnak? Ez számunkra nem adatott meg, de az egyik szolgálónk, aki több mint száz
évig három pápa pincemestere volt, adta az ötletet, hogy keverjük össze a vért néhány
csepp válogatott borral vagy pezsgővel. Nekiláttunk hát kísérletezni, és le voltunk
nyűgözve! A vér íze még jobban fokozható, ráadásul boldoggá tesz és megrészegít! Ne
nézzetek már ennyire szkeptikusan, kóstoljátok meg, hadd varázsoljon el titeket is az
ismeretlen kulináris élvezet! – ezzel közelebb intette a szolgálókat, akik megtöltötték és
kiosztották az első poharakat.
– Kezdjük egy hatvankettes évjáratú, Nicolas Ruinart-házból való pezsgőnek és az
opera két balett-táncosnő vérének a keverékével.
A Conte megvárta, míg mindenki kezében volt egy pohár, majd felemelte a sajátját is. –
Nos tehát, a gyermekeinkre! Vezessék hatalomra a családjainkat!
A vendégek óvatosan kortyolgatták az italt. Néhány arcon máris megjelent egy
elégedett mosoly. A két Seigneur elégedetten csettintett a nyelvével, sőt Baronesse
Antonia is egy slukkra kiürítette a poharát, majd rögtön kért egy másikat.
Conte Claudio somolygott. – Ó, látom, sokakat már az első pohár is meggyőzött. Akkor
folytassuk Bordeaux négy leghíresebb vörösborának egyikével: Haut-Médoc Cháteau
Latour egy erős és fiatal svájci gárdista vérével keverve – mondta a még mindig
hitetlenkedő Dame Elinára sandítva.
– Lenyűgöző – szólt a Dame –, de attól tartok, ettől az íztől hamarabb elveszíthetjük a
fejünket.
A Conte meghajolt. – Ez így igaz, de az efféle ünnepeknél ez a cél, mélyen tisztelt
Dame Elina! Most pedig lássunk egy kiváló bort Burgundia nagyhercegségéből, aztán
vándoroljunk át Savoyaba, mielőtt az immár egyesült Olasz Királyság által kínált borokra
térnénk át.
 OPERAEST
A bíboros összehívta a gyűlést. A tagok egymás után sétáltak le a lépcsőn a már
megszokott titkos találkozóhelyre. Most is, mint mindig, bő talárt és vörös maszkot
viseltek az arcuk előtt. A bíboros is felvette a maszkot, a vörös talárját elrejtő fekete
palástját pedig egy kőtömbre hajította. Némán fürkészte az egymás után belépő, meghajló,
majd helyet foglaló férfiakat. Az utolsó szék üres maradt. Ezek szerint a vámpír nem akart
részt venni ezen a gyűlésen. Vagy talán éppen egy másik áldozatra csapott le? A bíboros
gyorsan végigpásztázta az eltakart alakokat. Pontosabban szólva az árnyékokat. Rendben,
minden palást és maszk alatt emberek rejtőztek. Ettől kissé megkönnyebbült, majd
megköszörülte a torkát.
– Vágjunk bele. Jó hírekkel szolgálhatok. Ismét kissé közelebb kerültünk a célunkhoz.
A pápa szerencsére még mindig makkegészséges és támogatni fogja a terveinket. II.
Viktor Emánuel és parlamentje körül pedig, fogalmazzunk úgy, hogy egyre jobban
kitisztul minden. Ratazzi halála után Depretis közölte, hogy egészségügyi okokból
visszalép!
Valaki szót kért. – Graf Robilant sem érzi jól magát. Vérszegénységben szenved, és már
annyira gyenge, hogy egy helyettes veszi át a külügyminiszteri tisztségét, pedig az
orvosok vérátömlesztésekkel próbálják felerősíteni.
A bíboros elégedetten bólintott. – Jó, következő.
– Belső körökből hallani, hogy Graf Balbo vissza akar térni a hazájába. A király
egyáltalán nem repes a boldogságtól, amiért elveszíti a tanácsadóját. A gróf azonban
elmagyarázta, hogy ideje újra a saját földjével foglalkoznia. Mindazonáltal azt hallottam
egy szolgától, hogy a gróf szerint igencsak egészségtelen Róma klímája.
– Kiváló! – a bíboros összedörzsölte a kezét. – Következő!
És így ment sorjában. Van, aki nyugtalanságról számolt be Rómában, mert az egyszerű
népnek elege lett a misztikus halálesetekből, és az ördög kiűzését követelték! A
commissari polizía csődöt mondott. Ki más segíthetne az egyházon kívül?
A bíboros olyan mámorba került a hírek hallatán, mintha túl sok vörösbort ivott volna.
És még nem volt vége. A kormány legfontosabb tagjai eltűntek, megbetegedtek vagy
önként hagyták el Rómát. Egy ideig még folytatódnia kellett a gyötrésnek és a kínzásnak.
És aztán, amikor a király is meghal, a nép megérik arra, hogy egyedüli uraként és
megmentőjeként köszöntse a pápát! Ezután létrehoznak egy hadsereget, amely megtisztítja
Olaszországot az istentelenektől!
A bíboros felemelkedett, hogy berekessze a gyűlést, amikor valaki hirtelen a magasba
lendítette a kezét. – Elnézést, eminenciás uram, feltehetnék még egy kérdést?
– Igen, tessék.
 – Nem tartja… mondjuk úgy, veszélyesnek az Oppius-dombon engedélyezett
ásatásokat?
Bizonyára nem lett volna okos bevallani, hogy fogalma sincs, miről beszél a negyedik
maszkos ember, de a bíboros annyira meglepődött, hogy csak mereven bámult rá. –
Beszéljen érthetőbben! – nyögte ki.
– A régész, De Rossi visszajött, és beszélt a szentatyával, II. Piusz pedig a királyhoz
küldte a camerlengót. A király és a parlament is érdeklődött, majd biztosította a
támogatásáról!
– Ezúttal mit akar kiásni? – kérdezte a bíboros, miközben megpróbált unott hangsúlyt
produkálni.
– Néró Aranyházát, a Domus Aureát keresik. – Kardinal Angelo úgy érezte, menten
megnyílik alatta a föld.
– Ezzel ne foglalkozzon! – mondta rekedtes hangon. – Majd én gondoskodom róla,
hogy ne legyen semmiféle ásatás a környéken. – Ezzel felkapta és a vállára terítette fekete
palástját. – A gyűlést berekesztem. Isten legyen velünk és támogassa titkos céljainkat! – A
többiek menten a megfelelő választ motyogták, a bíboros pedig felsietett előttük a lépcsőn.
Holnap rögtön felkeresi a pápát, és megbeszéli vele, hogy a jövőben először a bíborosával
vitassa meg az efféle terveket.
*
– Ma nem lesz tanítás – jelentette be Conte Claudio a vizsga utáni estén az
aranymennyezetű teremben. – Mielőtt az első vendégek elutaznának, mindannyian
elmegyünk az operába. Ez roppant nagy társasági esemény lesz, amelyen nagyon sok
ember vesz részt. Kicsit össze fog titeket zavarni, vagy inkább meg fog félemlíteni, de az
is lehet, hogy szárnyakat ad a fantáziátoknak. A túl nagy kísértés miatt egyetlen pillanatra
sem maradhattok egyedül! Menjetek kettesével vagy hármasával, és élvezzétek az estét.
Ezenkívül mindannyiótok mellé beosztok egy-egy árnyékot, akinek az lesz a dolga, hogy
szemmel tartson titeket. Most pedig menjetek a hálókamrátokba, és fogadjátok el az
átöltözéshez felkínált segítséget. – Tekintete szemrehányóan Alisára vándorolt, aki mint
mindig, most is nadrágban, ingben és dzsekiben volt. Mindenesetre jóval csinosabb volt,
mint Joanne vagy a még koszosabb unokatestvére, Fernand.
– Se macskák, se patkányok! – fűzte hozzá a Conte, mire Fernand és Maurizio
grimaszolni kezdett.
Raphaela ragyogva és dudorászva szedte össze a poharakat.
– Te is jössz? – kérdezte Alisa.
A fiatal szolgálónő bólintott. – A tiszteletre méltó Marcello külön kérte a kíséretemet,
először az operába, aztán valahová, ahová titeket még nem vinnénk. Conte Claudio nem
bánja a dolgot. Én pedig már egy örökkévalóság óta nem jártam kint!
– Marcello? – Alisa előtt hirtelen megjelent az egyik Tiszteletre Méltó képe, aki
korábban a Contéval veszekedett és kiabált.
Raphaela grimaszt vágott. – Hát igen, biztosan van kellemesebb partner is egy római
estéhez, de nem akarok panaszkodni. Azért kijövök vele, és már várom az operát! –
Gyorsan összegyűjtötte az utolsó poharakat is a tálcára, majd sietett átöltözni, hiszen ma a
tisztátlanok is estélyi ruhára – ha nem is olyan előkelőre, mint a tiszta vérből származó
vámpírok – cserélhették szürke egyen öltözetüket.
A Dracasokon kívül, akik mindig úgy festettek, mintha bálba indultak volna, minden
diáknak át kellett öltöznie. A Conte még a két osztrák lánynak is egy új divatnak
megfelelő ruhát, abroncsszoknya helyett turnűrt és redőzött uszályt hozatott. Alisa kék
lazúrkő színű ruhája remekül passzolt a szeméhez, ami visszfényben talán sötétebbnek
tűnt. Két fiatal szolgálónő segített sütővassal loknikat varázsolni vörösesszőke
hajzuhatagába, majd különböző drágakő díszítésű fésűkkel és tűkkel tűzték fel a haját. Ivy
ruhája türkizkék volt. Ezüstös haját, amennyire csak lehetett, egy színes strucctollal
ékesített hetyke kalap alá rejtette. Chiara egyszerűen csodaszép volt a fekete csipkével
díszített vérvörös ruhájában! A legtöbb fiatal vámpírlány büszkén feltartott fejjel járkált fel
s alá, miközben nem is próbálták titkolni izgalmukat. Joanne volt az egyetlen, aki minden
volt a változástól, csak boldog nem. Végignézett a többiekéhez képest jóval egyszerűbb és
kevésbé testhez simuló ruháján, és láthatóan kellemetlenül érezte magát.
Odakint az udvaron végül találkoztak a fiúkkal és a Conte vendégeivel. Ők is
meglehetősen elegánsak voltak. Conte Claudio, szokásához híven, most is a színek
játékával tűnt ki a többiek közül, Alisa csak hunyorgott a látványtól. A virágos mellény, a
szűk sárga nadrág és az üde zöld mintás kabát kissé sok volt a jóból!
Gyaloghintókat hoztak, a domb lábánál pedig hintók sorakoztak fel, hogy a Teatro
dell’Operába szállítsák a vendégeket. Rómának sokáig nem volt operaháza, de a királyság
új fővárosa végre építtetett egyet. Természetesen nem volt olyan pompás, mint a Scala
Milánóban vagy a Gran Teatro La Fenice di Venezia, de a célnak megfelelt. Sőt
egyszerűségével és hűvösségével szándékosan kihangsúlyozták az előrehaladás új
korszakát.
– Melyik darabot adják ma elő? – kérdezte Alisa, amikor beszállt Ivy és Luciano mögé
a gyaloghintóba.
– A sevillai borbélyt Gioacchino Rossinitól – válaszolta Luciano lelkesen. – Az
ősbemutatója nem volt valami nagy siker itt, Rómában, de a rómaiak időközben igencsak
megkedvelték a darabot. Ahogy a halála előtt írt két operáját, a Hamupipőkét és a Telll
Vilmost is.
Ivy szokatlanul halk szavú volt, és valahogy gondterheltnek tűnt. Elgondolkodva
játszadozott a Connemara mocsarából származó zöld márványból készült karperecével. –
A hazámhoz köt – mondta Alisának, de hangja egészen idegenül csengett. Bizonyára
Írországra – és Seymourra gondolt éppen.
Lehet, hogy azért volt ilyen szomorú, mert Conte Claudio megtiltotta neki, hogy
magával vigye Seymourt. Azzal védekezett, hogy eddig még sosem választották szét őket,
de a Conte kemény maradt, és egy kőkamrába záratta a farkast. A lányból minden öröm
elszállt, de Alisa biztos volt benne, hogy az éjszaka varázsa hamarosan eltereli a
figyelmét.
Az opera előtti tér erősen ki volt világítva. Mindenhonnan elegánsan kiöltözött emberek
özönlöttek. Alisa csak nézte a drága ruhákat, kalapokat, ékszereket és legyezőket,
miközben végig a nadrágja kényelme után sóvárgott. Luciano meghajolt, és udvariasan a
lányok felé nyújtotta a karját. A fiatal vámpírok az árnyékok figyelmes tekintete előtt
felmentek a lépcsőn, és beléptek a hatalmas csarnokba.
– Ugye milyen izgi? – szaladt oda hozzájuk Chiara redőzött csipkeszoknyájában. –
Imádom! Ennyi ember és mindenütt ez az illat, szinte beleszédülök.
– Igen, szédítő – felelte Ivy kissé kínosan vigyorogva. A számos gázlámpa vakító
világosságot szórt mindenhová, és a kint uralkodó téli hőmérséklet ellenére is fullasztóan
meleg volt odabent.
– Szerintem túl sok ember van itt, úgy érzem, hogy ki kell szabadulnom innen!
Luciano kicsit erősebben karolt belé. – Majd megszokod. Számomra izgalmas és
félelmetes is egyben. Érzem, ahogy előrenyomulnak a fogaim, ezért alig merem kinyitni a
számat. Folyton az az érzésem, hogy mindenki megmerevedik és csak engem bámul.
Alisa kissé idegesen kuncogott. – Ha ma minden jelen lévő vámpírt bámulni akarnának,
akkor nem sokan jutnának egyre.
Luciano is felnevetett, de Ivy halkan hozzátette. – Szerintem még így is elegen vannak.
– Keressük meg a helyünket. Ott van a bal oldalon, mindannyian egy páholyban ülünk,
együtt Chiarával, Tammóval és Malcommal. Ha érdekel benneteket, a nyitányig
mesélhetek még nektek Rossiniról és a darabról.
– Szívesen! – Luciano átvezette őket a tömegen a páholyukhoz, miközben Rossini életét
és halálát ecsetelte nekik.
– A nagy Giuseppe Verdi igencsak sokra tartotta, ezért Rossini halála után összehívta
Olaszország tizenkét legjobb zeneszerzőjét, hogy közösen komponáljanak egy gyászmisét
Rossininak. Halálának évfordulóján szerették volna bemutatni, de valamilyen oknál fogva
a mai napig nem játszották le a Messa per Rossinit, vagyis a Rossini-misét.
Alisa döbbenten Lucianóra nézett. – Te mi mindent tudsz! Nem is gondoltam, hogy a
zene iránt is érdeklődsz.
Luciano kissé elfordult. – Mindig is lenyűgözött az opera, sőt az öreg Giuseppével
jártam is néhány előadáson, de erről nem gyakran beszélek. Ez nem olyan szenvedély,
amit annyira csodálnának a vámpírok.
Alisa megvonta a vállát. – Na és? Szerinted az én családomban megérti valaki az
emberek felfedezései vagy az újsághírek iránti vonzódásomat? De engem nem érdekel. Én
pedig az éjszakában való tétlenkedésüket tartom borzasztó unalmasnak!
– Nagyon bölcs vagy – mondta Luciano, majd elővett egy színházi látcsövet és
odanyújtotta Alisának.
A lány elvette. – Köszönöm, habár a szemem is elég éles ahhoz, hogy a látcső nélkül is
tökéletesen lássam a színpad előtti függönyt.
– Nem arról van szó – magyarázta Luciano. – Ez hozzátartozik, hogy látcsövön
keresztül nézzük a színészeket, aztán szünetben kibeszéljük, hogy hogyan szerepeltek.
Meg kell jegyeznünk, hogy ki énekli Almaviva grófot, Rosinát, Bertát és Bartolo doktort,
ja, és persze Figarót!
– Nem is tudtam, hogy ennyire bonyolult tud lenni egy operaest – szólt Alisa
színpadiasan felsóhajtva és Lucianóra kacsintva. Látcsövét a terem fölötti kupolára
irányítva megvizsgálta a nézőközönség feje felett húzódó, pompás, hatalmas festményt. A
fények hirtelen kialudtak, a földszinten és az emeleten a fecsegések pedig szép lassan
elhallgattak. A függöny felragyogott a gázlámpák fényében. Ekkor láthatatlan kötelek
felhúzták a magasba, és szabad rálátást engedélyeztek a színpadra.
Latona leeresztette a látcsövet. – Bácsikám, ott, abban a páholyban vámpírok ülnek! –
továbbadta a látcsövet az emeletet fürkésző Carmelónak.
– Igen, igazad van, kedvesem, sőt nem csak abban a páholyban vannak. Láttad azokat a
furcsa alakokat ott? Nem hinném, hogy innen származnak!
Latona végigsimította a rozsdavörös masnikkal díszített, hosszú sárga ruháját, mielőtt
megfogta a visszanyújtott távcsövet. Mintha csak időt akart volna nyerni. De mire? Szíve
vadabbul vert, mégsem akarta beismerni, hogy csak azt az egy kék szempárt és sápadt
arcot keresi, amelynek ajkát oly szenvedélyesen megcsókolta. Hazaérve alaposan
megvizsgálta a nyakát, majd azon tűnődött, vajon miért csak megcsókolta, és miért nem
harapta meg? A vámpírok az áldozatok véréből élnek. Nagyon gonosz lények, nem
ismernek sem kegyelmet, sem együttérzést – sőt semmilyen emberi érzést. Vagy inkább
mégis? Lehet, hogy a bácsikája nem mondott el mindent ezekről a lényekről? Vagy talán ő
sem tudott mindent?
Carmelo hangja mintha távolról hangzott volna. – Elég szokatlan, hogy ennyien
összegyűltek itt. Nem tudok rá magyarázatot. Legalábbis egyetlen olyat sem, ami ne
aggasztana – fűzte hozzá halkabban. Latona nem válaszolt. Továbbra is a látcsövön
keresztül fürkészte a tömeget.
Hirtelen meglátta. Szíve hatalmasat dobbant, úgy érezte, nem kap levegőt. A fiú három
másik, hozzá hasonló, de néhány évvel fiatalabb vámpírral ült a korlát mögött. Nagy
kabátját elegáns frakkra cserélte. A háttérben még látott néhány alakot, de ők nem
érdekelték. Csak meredten bámulta Malcolmot, miközben megpróbált normálisan
lélegezni.
A színpadon zajló cselekmény kezdett a tetőfokára hágni, de Malcolm mit sem törődve
vele, csakis a lány páholyát fürkészte. Latona ijedten hátrébb húzódott, és belepréselte
magát a székébe. Még a látcső is kicsúszott a kezéből, és az ölébe pottyant. Malcolm
észrevette! Igen, egyenesen a szemébe nézett. Latona mintha ebben a csekély fényben és
ebből a távolságból is jól látta volna a fiú mélykék szemét.
Carmelo odahajolt hozzá, majd kiszabadította a látcsővet a masnik és fodrok
rengetegéből. – Nos, kedvesem? Mire jutottál a népszámlálással? – kérdezte kissé
gúnyosan.
– Mi? – Latona csak nagy nehezen tudta levenni a szemét a fiúról, hogy odaforduljon a
bácsikájához.
– Hány vámpírt számoltál össze? Úgy látom, megijeszt a számuk. Egészen
belesápadtál! – a férfi megpaskolta a lány kezét, amely ugyanolyan jéghideg volt, mint
Malcolm keze, arca és ajka.
– Jéghideg borzongás futkos a hátamon!
– Igen, pokolian sokan vannak!
Latona elhatározta, hogy nem gondol többet arra a kék szemre, és megpróbált egy
mosolyt erőltetni az arcára. – Bácsikám, te szitkozódsz? Ne felejtsd majd megemlíteni
gyónáskor!
– Természetesen! Nem szeretném, ha még több bűn száradna a lelkemen. – A férfi még
mindig egészen lágy hangon beszélt, de Latona kristálytisztán érezte, hogy ő is feszült
volt. – Lehet, hogy mindannyian Rómába telepednek, hogy egyesüljenek és közös erővel
lépjenek fel az emberekkel szemben.
– Komolyan? – kérdezte a lány reszkető hangon. – Nekem nem tűnnek túl harciasnak.
Szerinted veszélyesnek néznek ki?
Carmelo megrázta a fejét. – Nem, de attól még veszélyesek! Ezért fogok továbbra is
eljárni a maskarás találkozókra, és segítek a bíborosnak, még ha pillanatnyilag ő tűnik a
legveszélyesebbnek is a ragadozók közül.
– Ha szerinted ez a helyes, Onkel Carmelo – mondta Latona újra Malcolmra kapva a
tekintetét, de a fiút láthatóan megbabonázta a színpadi játék.
Carmelo megszorította unokahúga karját. – Azt szeretném, ha itt maradnál a szünetben!
És ha megyünk, maradj végig mellettem. Minden más túl kockázatos lenne!
A lány megkönnyebbülve, valamint csalódottan és szomorúan bólintott.
 *
Szünetben a közönség az előcsarnokba és a nagy lépcsőházba özönlött. Pezsgőt
töltögettek, és finom falatokat kínáltak nemes porcelántányérokon – legalábbis a drága
páholyok vendégeinek. Az egyszerűbb nép odalent élvezte egymás társaságát.
Anna Christina a lépcső tetején állva nézelődött unottan. – Szörnyen vidékies. Olyan
egyszerű és rideg ezzel a szürkésfehér márvánnyal. – Marie Luise most is, mint mindig
igazat adott neki, pedig feltehetőleg nem is tudta pontosan, miről beszélt idősebb
unokatestvére.
– Bécs egész egyszerűen egy másik klasszis. Csak azt nem tudom, miért ezt az
elővárosi lármát kell hallgatnunk.
– Én amúgy sem bírom az efféle kornyikálást – morogta Karl Philipp. – Nem tudom,
miért kell a nőknek folyton a legmagasabb hangon rikoltozniuk.
– Azt, kedves unokatestvérem, szopránnak hívják! – mondta Franz Leopold dühösen. –
És egyébként nagyon is jó!
Letette az egyik emberi alkalmazottól kapott pezsgőspoharat, és lerobogott a lépcsőn.
Iszonyúan ingerült volt. Jobb dühösnek, mint tehetetlennek lenni, mert ha nem is vallotta
be magának, igencsak elbizonytalanították az embertömegek. Olyan volt, mint egy enyhe
szédülés, és egyre rosszabb lett. Nem ez volt az első társadalmi esemény, amin részt vett,
és korábban egészen más volt. Inkább ez a bizsergető izgalom, ami felkavarta a vérét.
Egyfajta előzetes öröm, ami egyre csak nőtt, míg – nos, meg nem szegte a fiatal
vámpírokra vonatkozó szabályokat.
Franz Leopold nyugtalanul járta a folyosókat. Az arcok összemosódtak a szeme előtt, a
beszélgetések egyetlen zúgássá egyesültek. A ruhákat elmosódott foltoknak látta, amelyek
aztán váratlanul eltűntek. Kivéve egyet. Franz Leopold ekkor jött rá, hogy egy ideje már
egy szőke, fiatal lányt rejtő rózsaszínű ruhát követ. A lány egy kizárólag hölgyeknek
fenntartott ajtóhoz sietett. Azok léptek be rajta, akik vagy felfrissülni akartak, vagy egy
olyan helyet kerestek, amire csak embereknek volt szükségük. Az ajtó hangtalanul zárult
be mögötte. Franz Leopold néhány másodpercig még várakozott előtte. Időközben
harmadszorra is csengettek. Az előadás folytatódott. Vissza kellett volna mennie a
páholyba. Az ajtó kinyílt, és három fiatal lány lépett ki rajta. A rózsaszín ruhás lány nem
volt köztük. Franz Leopold meghajolt, és hagyta őket elmenni. A lányok vihogva tipegtek
végig a folyosón. Ezek szerint már egyedül volt odabent. A fiú pontosan tudta, még ha
fogalma sem volt, honnan.
A többiek hiányolni és keresni fogják, és ha itt találják, biztosan nagy bajban lesz.
Óriási nagy bajban! Franz Leopold megnyalta az ajkát, majd lenyomta a kilincset, és
belépett a gyertyafényes helyiségbe. A lány kezében egy púderpamacsot szorongatva
ücsörgött egy fotelben a tükör előtt. Szeme meglehetősen vörös volt. Talán sírt? Amikor
meghallotta az ajtó nyílását, gyorsan hátrafordult és Franz Leopoldra bámult.
 – Elnézést, Signor, ez a helyiség csak a hölgyeké. Biztos elkerülte a figyelmét az ajtón
lévő tábla!
Franz Leopold mélyen meghajolt. – Nem, Signora, nem kerülte el.
*
– Nem jött vissza? – kérdezte Ivy. Hangja roppant nyugtalanul csengett.
– Mi? Kicsoda? – tudakolta Luciano, aki a harmadik csengetés után visszakísérte a
lányokat a páholyukba.
– Franz Leopold. Az előbb láttam lesietni a lépcsőn.
– Na és? – avatkozott közbe Alisa.
– Egyedül volt és nem jött vissza.
– Ez nem a mi problémánk – szólt Luciano megigazítva a széküket. – Matthias feladata,
hogy figyeljen rá, és ügyeljen arra, nehogy valami butaságot műveljen.
Ivy hallgatott, de közben egyre előrébb hajolt, hogy belásson a fiatal Dracasok és a
kísérőjük páholyába. A fényeket eloltották, a függöny ismét felemelkedett. Noha a
színészek már a színpadon álltak, Ivy kizárólag a Dracas-páholyt fürkészte.
– Bajban van. Látom Matthiast a háttérben, és ő is ugyanolyan ideges!
– Hová mész? – kiáltott fel Alisa, miközben megpróbálta elkapni Ivy karját, de a lány
gyorsabb volt. A szomszédos páholyokból szemrehányó pisszegések hallatszottak. Alisa
tétovázva lehuppant a fotelbe, az ajtó pedig hangtalanul bezárult. – Menjünk utána? –
kérdezte Lucianótól.
A fiú megrázta a fejét. – Szerintem csak még nagyobb gabalyodást rendeznénk. Nézd,
Matthias is elhagyta a páholyt. Csak várhatunk és reménykedhetünk, hogy Ivy nem kerül
kellemetlen szituációba.
Ivy végigrobogott az üres lépcsőházban. Néhány lemaradt alak jött vele szemben, de
azok mind emberek voltak. Hol volt Franz Leopold? Ha bármilyen butaságot csinál, annak
biztosan köze lesz egy emberhez. Egyetlen emberhez. Feltehetőleg egy nőneműhöz! És
vajon hol futhat össze az ember ilyenkor egy nőnemű emberrel? Ivy felkapta a szoknyáját
és végigszaladt a folyosón. Egyetlen lökéssel kinyitotta a cifra signora feliratú ajtót.
Tekintete azonnal a fiatal vámpírra tévedt. A fiú mindkét kezével átkarolta a rózsaszínű
ruhás lány derekát. A lány békésen a mellkasának dőlt. Franz Leopold mesterien
alkalmazta gondolatirányító erejét. Düh és zavarodottság tükröződött a szemében, amikor
meglátta a felé igyekvő Ivyt.
– Engedd el! – szólt Ivy nyugodtan, miközben lefejtette a fiú ujját a rózsaszínű
selyemről.
– Nem csináltam semmit! Tűnj el! Semmi közöd hozzá! – Ivy gyorsan rápillantott a
lány sértetlen nyakára, majd bólintott egyet. – Igen, minden rendben. Most még! És hogy
így is maradjon, gyere velem, mert te vagy az, akinek semmi keresnivalója itt!
Jóval erősebben markolta meg a fiú kezét, mint azt Franz Leopold várta volna, majd az
ajtó felé ráncigálta. A fiú először ellenkezett, aztán inkább követte. – Semmi közöd hozzá!
– ismételte el durcásan.
Ivy ajkán röpke mosoly jelent meg. – Nézzem tétlenül, hogy egy férfi besétál a
hölgyeknek fenntartott helyiségbe?
Franz Leopold döbbenten mustrálta a lányt, majd felnevetett. – Micsoda egy fura lány
vagy te, Ivy-Máire!
– Akkor ezt bóknak veszem – mondta Franz Leopoldot a folyosóra tessékelve. Mielőtt
az ajtó bezárult volna, hátranézett a lányra, aki időközben lehuppant a tükör előtti ülőkére.
Semmire sem fog emlékezni az egészből.
– Nyomás vissza a páholyba, mielőtt még valakinek hiányozni fogunk. – Továbbra sem
engedte el a fiú kezét.
Együtt végigsétáltak a folyosón, de nem jutottak messzire. A lépcső alján
összetalálkoztak Matthiasszal.
– Ez meg mit jelentsen? – kérdezte csípősen.
Ivy éppen magyarázkodni akart, de Franz Leopold megelőzte. Úgy tűnik, ismét
visszanyerte lélekjelenlétét és a már jól ismert arrogáns stílusát. – Azt hiszem, semmi
közöd ahhoz, ha egy hölggyel találkozom – mondta lenézően fürkészve Matthiast. – Azt
az utasítást kaptuk, hogy kettesével legyünk, nekem nagyon úgy tűnik, hogy nem szegtük
meg, nem igaz?
Matthias levegőért kapkodott. – Egy Lycana? – nyögte ki.
– Ideje visszakísérni Ivyt a páholyába. Az előadás már elkezdődött – szólt Franz
Leopold hűvösen, majd meghajolt, és odanyújtotta a karját a lánynak. Ivy belekarolt,
miközben másik kezével kissé felhúzta hosszú szoknyáját. Némán lépkedtek fel a lépcsőn,
egészen a páholyba vezető ajtóig.
– Köszönöm – szólt Franz Leopold halkan, mielőtt sarkon fordult és távozott az
árnyékával együtt.
 A KIHÍVÁS
A bíboros bejelentés és kopogás nélkül tört be a pápa magánterületére. A svájci gárda
két embere dühösen ráförmedt, de egyikük sem merte megállítani.
IX. Piusz pápa teljesen kimerült volt. Egész nap zarándokcsoportokat fogadott,
meghallgatta, mire volt szükségük, és természetesen elviselte a lelkesedésüket is, ami
tulajdonképpen kedvére való volt, csak nagyon elfáradt és nyugalomra vágyott már. Amit
pedig a legkevésbé akart, az a bíboros fogadása és a vele való társalgás volt. Igen, már a
tekintete is szabályos kínzás volt a számára. Ettől függetlenül feltápászkodott kopottas
foteléből, majd odament az ajtóhoz, hogy megnyugtassa a felzaklatott svájci gárdistát.
Még egy apró mosolyt is kierőszakolt magából, pedig semmi sem volt rendben. Ez rögtön
kiderült a bíboros arckifejezéséből. Valami felbosszantotta, és nem is próbálta elrejteni a
tényt. Kardinal Angelo csakis arra várt, hogy a pápa bezárja az ajtót, nehogy kíváncsi
fülek is hallják azt, amit a szentatya fog hallani. Nem lesz kellemes.
IX. Piusz pápa egy pillanatra azt fontolgatta, hogy egyszerűen faképnél hagyja a
bíborost. Csakhogy már nem az a Giovanni Maria Mastai-Ferretti nevű kölyök volt, aki
bármilyen nehézség elől elrohanhatott és elbújhatott a kertben. Ő most IX. Piusz, a
kereszténység fejedelme, ezért kénytelen meghallgatni a bíboros mondandóját. Ismét
bólintott az őrnek, majd óvatosan becsukta az ajtót.
– Nos, mi vezeti ennyire váratlanul hozzám?
– Foglaljon helyet, szentséged – felelte a bíboros határozottan.
Tyűha, de kellemetlen! IX. Piusz borzasztóan öregnek érezte magát, miközben
visszatipegett a foteléhez. Nem, talán mégis az íróasztalához kellene ülnie. A
kényelmetlen szék legalább egyenes tartásra kényszerítette, így nem látszott olyan
kicsinek és megalázkodónak, mint a fotelpárnákba süllyedve. A pápa összekulcsolta a
kezét az asztallapon.
– Nos? Történt valami? – kérdezte olyan barátságosan, ahogy csak tudta.
A bíboros elutasította az őszentsége által felajánlott széket, és helyette a háta mögött
összekulcsolt kézzel járkált fel s alá.
– Igen, történt valami, mert nem tartotta magát az utasításaimhoz! Vagy talán nem igaz,
hogy beleegyezett De Rossi őrült ásatási tervébe, sőt pénzért és emberekért küldte
kuncsorogni a királyhoz és a kormányhoz?!
IX. Piusz pápa érezte a benne feltörő dühöt. Pedig azt hitte, már régen megszabadult az
efféle érzésektől, de pillanatnyilag tombolt benne! – Utasítások? A maga utasításai? Nem
tudok róla, hogy a szentatyának követnie kéne a bíboros utasításait!
Kardinal Angelo észrevette, hogy kicsit túllőtt a célon. Inkább helyet foglalt a már
korábban felkínált széken. – Bocsásson meg, szentséged, összevissza beszéltem az
érzelmek hevében. Természetesen önmaga hozza a döntéseit. Én csak jó tanácsokkal
próbálok szolgálni, és reménykedem benne, hogy érzékeli az előnyüket.
Jól beszél, gondolta magában IX. Piusz. Ismerte a vörös talárba bújt személyiség
nyomatékos hatását. Szavakkal és gesztusokkal csábított.
– És melyik jóindulatú tanácsának nem engedelmeskedtem? – kérdezte a pápa kissé
csípősebben, mint tervezte. – Mi nem jó Signor De Rossi tervében? – arra számított, hogy
a bíboros Néró romlott karakteréről, a pazarlási mániájáról és főként a rengeteg
keresztényéletet követelő kegyetlenségéről fog papolni. Már előre összegyűjtötte az
ellenérveit. Legnagyobb meglepetésére azonban a bíboros így szólt:
– Hát nem emlékszik arra, mit eredményezett a Colosseumnál lévő ásatás? Életre
keltette az istentelen árnyakat, a pokol démonjait, amelyek oly sok jó keresztényt
döntöttek romlásba. Kockáztassuk megint mindezt, csupán néhány régi fal kiásásáért?
– Bíboros – szólt IX. Piusz döbbenten – , nem gondoltam volna, hogy támogatja az
egyszerű nép kísértethitét.
A bíboros mindkét kezével az íróasztalra támaszkodva olyan közel hajolt a pápához,
hogy az kénytelen volt hátradőlni. – A nép sokkal bölcsebb, mint azt gondolnánk. Ezekben
a romokban van valami istentelen, amit nem lenne okos dolog ingerelni.
– Ha tényleg ott rejtőznek az ördög démonjai, akkor a szentegyház képviselőiként a mi
kötelességünk eléjük állni és legyőzni őket!
A bíboros ismét járkálni kezdett a szobában. – Igen, valóban az, de nem most. Még túl
korai. Higgyen nekem! Ez nem a megfelelő időpont – megállt, és meredten bámulta a
pápát. – Bízzon bennem! Hívja vissza De Rossit, mielőtt valami szörnyűség érné őt vagy
az embereit, amiért nem szívesen felelne az Úr színe előtt.
IX. Piusz egy pillanatig eltöprengett, hogy most az egyszer ellenálljon-e a bíborosnak és
a követeléseinek. De vajon tényleg olyan fontos volt most kiásni Néró palotáját? A
bíboros látomásai mit sem veszítettek csábító erejükből. Egy egységes Olaszország a szent
anyaegyház vezetése alatt… Vajon egy régi, római császári palota megérte a látomás
veszélyeztetését?
IX. Piusz magára erőltetett egy mosolyt. – Rendben, ha úgy gondolja, akkor majd
később ássuk ki a Domus Aureát.
A pirosba öltözött férfi testéből kezdett eltűnni a feszültség. Meghajolt az egyház feje
előtt. – Mint mindig, most is bölcs döntést hozott, szentatyám. Ha megengedi, távoznék.
– Ezek szerint döntést hoztam? – kérdezte a pápa halkan, miután a bíboros elhagyta a
szobát. – Vagy csak megint alkalmazkodtam?
*
– Ide süssetek! – szólt Ivy zavartan felvonva a szemöldökét, és a kisbabát a hátán cipelő
Zitára bökve. – Hol van Raphaela? – kérdezte a gömbölyded szolgálónőtől, aki most
először nem csattant ki az örömtől a fiatal vámpírok láttán.
– Nincs itt – felelte röviden. Nem akart többet beszélni a témáról, helyette inkább dühös
arccal kiosztotta a teli poharakat.
– Biztos balhé volt – gyanította Luciano.
– Remélem, nem esett baja – aggódott Ivy.
Alisa legyintett egyet. – Nem hiszem. Láttam az operában, aztán még elkísérte valahová
a tiszteletre méltó Marcellót. Lehet, hogy még nem heverte ki az ottani mulatságokat? –
találgatta huncutul.
Ivy bólintott. – Reménykedjünk.
Óra után újra visszatérve a közösségi szobába, ismét összetalálkoztak Raphaelával, de
egy másik csoport témája hamar elterelte a figyelmüket az eltűnt szolgálónőről.
– Cáfolhatatlan tény, miszerint a Dracasok jóval hatalmasabbak a többi családnál –
mondta Franz Leopold az olvasmányához fordulva. Unott hangsúlya azt bizonyította,
hogy nem tudatos provokációról volt szó, hanem valóban hitt benne. Alisa ismét érezte a
benne feltörő dühöt. Valószínűleg Ivy is megérezte, hiszen keskeny, hűvös kezét
nyugtatólag az övére tette. Tekintete Lucianóra vándorolt, aki tollat és papírt eltolva
magától összeszorított szemmel mustrálta a bécsi vámpírt.
Franz Leopold egészen lassan felemelte a fejét és becsukta a könyvét. Szemében
csillogott valami, amitől Alisa és Ivy is visszatartotta a lélegzetét. – Az állati hangokból és
a szitkozódó szavakból arra következtetek, hogy nem vagy abban a helyzetben, hogy
kövesd a gondolkodásom menetét.
Luciano reszketett a dühtől, Franz Leopold provokáló megfogalmazása pedig minden
volt, csak nyugtató nem.
Kissé közelebb lépett, miközben ökle hol kinyílt, hol becsukódott, mintha görcs kínozta
volna.
– Ennyire elvakít a felfuvalkodottságod? Pedig minden egyes tanóra bebizonyítja, hogy
a beszéden és az öltözködési mániátokon kívül semmit sem tudtok. Nem emlékszem rá,
hogy egyszer is megérintettetek volna egy keresztet vagy égési sérülés nélkül úsztátok
volna meg a szenteltvizet. Időközben még Fernand és Joanne is jobb nálatok.
Franz Leopold lenézően legyintett. – Kit érdekel ez a vacak iskola! Baron Maximilian
egyik szentimentális pillanatában, amikor éppen megsajnált titeket, ment bele ebbe az
iskolai történetbe. Kénytelenek vagyunk elviselni a középkori hanyatlásotokat, valamint a
többiek butaságát és gorombaságát – mondta, majd széttárta a kezét. – Nem is vagyok
biztos benne, hogy megéri-e egyáltalán fenntartani titeket és a családotokat. A Vamaliák,
akik kutyaimádattal bámulják az emberek találmányait, és akik Hamburg bűzös
kikötőmocsarában laknak. A Lycanák, akik valószínűleg még farkasokkal alszanak a
szigetükön. A Pyrasokra nem is érdemes szót fecsérelni. Elég csak ránézni Joanne
összecsomósodott, bizonyára már hónapok óta nem mosott hajára, és ott van Fernand,
akinek csakis a verekedésen jár az esze, amire feltehetőleg minden éjjel nagy szüksége
van. Felejtsd el, nem verekszem sem patkányokkal, sem ótvaros korcsokkal – azaz veled!
Ja, és itt vannak ezekben a nedves tömlöcökben rejtőzködő vendéglátóink, ami a
patkányzabáló Mauriziót elnézve, felettébb megfelel nekik. A pokolba is! Az egyetlenek,
akiknek rajtunk kívül talán még van némi létjogosultságuk, azok a Vyradok. Nem vonom
kétségbe a Baron döntését, de nem tudom, hogy felfogta-e, milyen megjelenési formákat
támogat!
Alisa biztos volt abban, hogy Luciano ráveti magát, és a karmai maradványaival
leszaggatja róla a ruhákat. Nem volt egyedül ezzel a meggyőződéssel. Még Franz Leopold
árnyéka, Matthias is megfeszített testtel állt készenlétben, hogy bármelyik pillanatban az
ura segítségére siethessen. Francesco Luciano mögé állva figyelmeztető pillantást mért a
másik szolgálóra.
Ám Alisa legnagyobb meglepetésére Luciano mosolyogva közeledett Franz
Leopoldhoz. – Azt már tudjuk, hogy ti, Dracasok remekül értetek a gúnyolódáshoz. Mi
lenne, ha megmutatnátok, hogy valami másra is jók vagytok? A nagy szavaidat eddig még
egyetlen tett sem követte. Rendben, ha nem az órán akartok bizonyítani, nekem nyolc. De
folyton csak az üres fecsegéseteket hallom, hogy bármikor elsők lehetnétek, ha
megerőltetnétek magatokat.
– Térj a lényegre! A csiszolatlan megnyilvánulásaid bántják a fülemet. – Alisa
világosan érezte, hogy a fiú már nem volt olyan érdektelen, ahogy azt mutatta. A
feszültség egyre csak nőtt benne.
– Kihívom a családodat, hogy bizonyítsa be a fölényeteket!
– Hogy mi? Te ellenem? Talán már most eleged van a létezésedből? – nevetett fel Franz
Leopold, majd eltúlzott könyörülettel fürkészte a kövérkés rómait. – Gondold meg, mielőtt
túl késő lesz! Nem marad túl sok belőled!
– Én nem verekedni akarok veled – szólt Luciano meglehetősen jól utánozva a Dracas
hűvös hangsúlyát. – Túl egyszerű lenne. Ráadásul Ivy és Alisa családját is megsértetted.
Nem, megpróbálhatjátok bebizonyítani az oly sokat emlegetett, de csak a képzeletetekben
létező fölényeteket!
Alisa Ivyra kapta a fejét. Mit tervezett Luciano? Ez balhé után bűzlött. Mindenesetre
felkeltette Franz Leopold érdeklődését. – És, hogy nézne ki a küzdelem?
Luciano vigyorgott. – Holnap, miután az utolsó vendégek is elutaztak, tanítás után
három órakor indulunk. Aki előbb ér oda, az nyer és bebizonyítja a klánja fölényét. Három
három ellen. Nyugodtan magaddal hozhatod két kiváló rokonodat is támogatásul. A célunk
egy angyal. A Castello de Sant Angelo csúcsán lévő angyal!
 – A pápa Angyalvára – suttogta Alisa dermedten. Ivy felállt és odalépett Lucianóhoz,
aki éppen Franz Leopold felé nyújtotta a kezét, hogy megpecsételje a fogadásukat. A lány
tekintete mint mindig, most is kifürkészhetetlen volt.
– Luciano, nem hinném, hogy meg kellene védenem a családom becsületét. – Luciano
arcára rémület ült ki, azért Ivy gyorsabban folytatta. – Ennek ellenére nem vonom ki
magam ebből a… – röviden hezitált – …versenyből. De Seymour nélkül nem mehetek.
Úgysem teljesítené a parancsomat.
– Nem tudod bezárni, hogy ne rohanjon utánunk? – kérdezte Luciano könyörgő
szemmel.
Ivy határozottan megrázta a fejét. – Nem, nem tudom. Sajnálom.
Franz Leopold legyintett egyet. – Ne aggódjatok a farkas miatt. Elfogadjuk a kihívást,
és nagylelkűek leszünk veletek. A háziállatotok is elkísérhet benneteket. A verseny akkor
kezdődik, amikor holnap a Santa Francesca Romána harangjai a harmadik órában
megszólalnak.
– Kit hozol magaddal? – tudakolta Ivy.
– Természetesen Karl Philippet – válaszolta Franz Leopold. Idősebb unokatestvére
biccentett egyet és mellé állt. – És, hm, Anna Christinát?
Unokatestvére felriadt a gondolataiból. – Mit kell tennem?
– Kísérj el minket az Angyalvárhoz – világosította fel Franz Leopold, mintha csak a
Domus Aurea egyik-másik termét kellett volna felkeresnie. – Családunk becsületéről van
szó!
– Nem érdekel! – kiáltotta a lány gondosan átfésülve a tincszuhatagát. – Csak nem
gondolod komolyan, hogy egy ilyen őrült ötletért bemocskolom a szoknyámat és
várhatóan elszakítom a vadonatúj csipkét?
Luciano elfordult. – Ez a ti dolgotok. Nekem mindegy, hogy kit hozol magaddal. A
verseny a harmadik harangszó elhangzása után kezdődik! – Ezzel megragadta Ivy és Alisa
könyökét, és kikísérte őket. Seymour követte gazdáját. Farka nyugtalanul csapkodott ide-
oda, füle idegesen reszketett. Úgy tűnt, nagyon is tudta, milyen fontos dologról volt szó.
És egyáltalán nem volt az ínyére!
– Jönnie kell! – döntött Karl Philipp az unokatestvérére sziszegve.
– Semmit sem kell! – vágott vissza a lány a fekete liliomokkal befestett hattyúbőr
legyező fölé hajolva.
– Szóval téged nem érdekel a család becsülete? Nem gondolod, hogy végre be kellene
bizonyítanunk nekik a fölényünket?
A lány megvonta a vállát. – A sasnak is be kell bizonyítania a patkánynak, hogy fölötte
áll? Nem is kellett volna belemenned ebbe a versenybe. De ha annyira fontos a férfiúi
becsületetek, akkor rajta, menjetek ketten. Csak leküzditek ezt a csőcseléket és a
farkasukat!
– Hát, igen – felelte Franz Leopold –, de a feltétel, hogy három három ellen. Az
ilyesmit pedig be kell tartani.
Hirtelen Malcolm sétált arrafelé. – Ebben igazat adok neked. Egy becsületbeli ügynél
mindkét félnek tartania kell magát a szabályokhoz. Te nem sértetted meg a családunkat.
Ha szükségetek van egy harmadik versenyzőre is, akkor felajánlhatom magam. Mi inkább
távol tartjuk magunkat a többiektől. Ami persze nem jelenti azt, hogy egyetértek a
kijelentéseddel! Még ha úgy gondolnám is, hogy vannak jobb és vannak rosszabb
családok, akkor sem sorolnám a tiéteket azok közé, akiknek vezető szerep jár.
– Akkor meg minek ajánlod fel a segítségedet? – kérdezte Franz Leopold.
– Ó, csakis az igazságos verseny érdekében. Három három ellen, így szól a szabály. Én
lennék a tartalékos játékos, aki érdeklődéssel, de szenvedély nélkül követné végig a
küzdelem kimenetelét.
– Kösz, nem, nincs rád szükségünk – utasította el Franz Leopold. – A családunk
egyedül birkózik meg a többiekkel!
Karl Philipp egyetértően bólintott. Olyan erővel ragadta és rázta meg unokatestvére
karját, hogy még a legyező is kiesett belőle. – Velünk fogsz jönni. Tartsd meg magadnak a
hisztidet, majd később folytathatod. Holnap igenis eljössz velünk, és megmutatod ezeknek
a férgeknek, hogy mennyivel kevesebbek, mint mi.
Anna Christina szemfoga a felső ajka fölé csúszva veszélyesen csillogott a lámpa
fényében. – Eressz el!
– Meg kell tenned! – erőszakoskodott immár Franz Leopold is. – De menj átöltözni!
Ezzel a hatalmas ruhával csak hátráltatnál minket!
– Na jó, de most már hagyjatok békén! – szólt felfuvalkodottan rájuk pillantva, majd
lehajolt a legyezőjéért és kiszaladt a szobából.
Karl Philipp egy kis kőkamrába húzta az unokafivérét, majd egy régi kőkoporsó mögül
előhúzott három fahusángot. A fiú gonoszul vigyorgott, miközben az egyik fényes
husánggal csapkodta a tenyerét.
– Tudtam, hogy eljön egyszer az a nap, amikor majd jó szolgálatot tesznek ezek a
csinos darabok. Gyere, kapj fel egyet. Becserkésszük és egy kis időre álomországba
küldjük őket! Már előre örülök, hogy megkopogtathatom a dagi kobakját. Az okos tojás
Alisának sem árt, ha valaki rendbe szedi egy kicsit! – mondta a levegőbe lendítve a
dorongot. – Aztán jöhet ezüsttincs!
– Ha Ivyhez nyúlunk, akkor Seymourral is meggyűlik a bajunk – vágta rá Franz
Leopold.
Karl Philipp megvonta a vállát. – Csak nem félsz egy farkastól?
– Én semmitől sem félek, de ne feledd, hogy ő és azúrnője Írországból származik, és a
farkas biztosan nem a Bécs erdeiben ólálkodó állatoktól származik. Ne essünk abba a
hibába, hogy lebecsüljük!
– Akkor vele kell kezdenünk. Majd én elintézem a dögöt, te leszeded Lucianót, Anna
Christina pedig Alisát. Amint végeztem a farkassal, elkapom Ivyt. Milyen édesen fognak
szunyókálni! És mire lüktető fejjel magukhoz térnek, mi már régen az Angyalvárban
leszünk.
Franz Leopold megvizsgálta a fahusángot, majd visszatette a koporsó mögé.
Felszólítóan kinyújtotta a kezét.
– Én ezt nem akarom.
– Mi van? Csak berezeltél.
– Ennek semmi köze ahhoz. Egyszerűen nem tartom helyesnek!
Karl Philipp értetlenül bámult rá. – Miért nem? Ez a legegyszerűbb és legbiztosabb
megoldás. Egyik tisztátlant sem fogják magukkal hozni, mert azt tiltja a verseny szabálya!
– Igen, tudom. És az ellenfél becserkészése és husánggal való leütése is ellenkezik vele.
Karl Philipp száján számító vigyor húzódott végig.
– Tényleg? Mondta ezt valamelyikőtök?
Franz Leopold megrázta a fejét. – Nem, de ez egyértelmű.
Karl Philipp még mindig nem volt hajlandó letenni a fegyverét. – Ha nem tesszük meg,
akkor átengedjük nekik a győzelmet! Akkor majd ők cserkésznek és iktatnak ki minket.
Franz Leopold elgondolkodott, majd megrázta a fejét.
– Nem, azt nem hiszem.
– És miért nem? – kérdezte az unokatestvére. – Hogy lehetsz ebben ennyire biztos?
– Ők másképp gondolkodnak. Náluk létezik még becsület, egyfajta erkölcsi kódex,
amihez tartják magukat, ha nem akarják elveszíteni az arcukat.
Karl Philipp meredten figyelte a fiút. Franz Leopold érezte a belőle áradó döbbenetet és
undort. – Azt hiszem, rosszul leszek. Lehetséges, hogy csodálatot olvastam ki a
gondolataidból?
– Dehogyis! – förmedt rá Franz Leopold. – Tedd már le azt a husángot, és gyere!
Mindenkinek be akarjuk bizonyítani családunk fölényét, hogy tiszteljenek minket, ezért
igazságosan kell megnyernünk ezt a versenyt! – ezzel kitrappolt a helyiségből. Világosan
érezte, ahogy unokatestvére azon töpreng, hogy elvesztette-e az eszét.
– Igazságos győzelem – motyogta Karl Philipp. – Mintha számítana valamit.
Erősebbnek és gyorsabbnak kell lennünk. Akkor majd mindenki felett áll a családunk. Az
pedig teljesen mindegy, hogy milyen eszközökkel érjük el!
*
Következő éjjel Anna Christina tanítás után azonnal a hálókamrájába sietett, majd nem
sokkal később egy üres teremben találkozott az unokatestvéreivel. Ezúttal szűk fekete
nadrágot, csizmát és fekete, a karján és a nyakán fodros inget viselt. Csak az arckifejezése
volt ugyanolyan elutasító, mint tegnap.
Franz Leopold végigpásztázta tekintetével és rámosolygott. – Na, ez már sokkal jobb!
Induljunk, és mutassuk meg nekik, mi rejlik egy Dracasban!
Anna Christina grimaszt vágott. – Igen, főleg annak az idétlen és beképzelt Ivynak és az
ótvaros farkasának!
Franz Leopold száján majdnem kicsúszott egy kis ellenkezés, de még időben sikerült
lenyelnie. Helyette dühös pillantást vetett Karl Philippre, aki mégis magával hozta a
husángot, sőt Anna Christinának is adott egyet. Franz Leopold gyorsan sarkon fordult, és
elindult a szabadba vezető rejtett ajtó felé. Némán igyekeztek a Colosseum felé. Már a
diadalíven keresztül húzódó, a Forumhoz vezető útnál tartottak, amikor egy csábító illat
szökött Franz Leopold orrába. Olyan hirtelen állt meg, hogy Anna Christina szabályosan
belerohant. A lány éppen szitkozódni kezdett volna, amikor Franz Leopold durván a
szájára tapasztotta a kezét.
– Csönd! – súgta a fülébe. – Te nem érzed?
Anna Christina kiszabadította magát a szorításából, és előretolta az orrát. – Egy ember –
lihegte.
– Igen, egy nő – pontosított Franz Leopold.
Most már Karl Philipp is megérezte. Fogai csak úgy csillogtak a csillagfényben. –
Egészen közel jár – súgta rekedtes hangon. Egyre fokozódó izgalma felhőként terítette be.
– Menjünk közelebb!
A fiú meg sem várta a többiek beleegyezését. Árnyékhoz hasonlóan suhant át a romok
között. A többieknek nem maradt más választásuk, mint követni. Most már Franz Leopold
is érezte, ahogy forrni kezdett a vére. Sőt megismerte azt a fanyar fűszeres és édeskés
illatot. Az apáca! Ivynak igaza volt. Újra és újra visszatért a Colosseumhoz. Vajon a
múltkor is három óra körül volt? Franz Leopold már nem emlékezett rá. De azt tudta, hogy
ez bizony nem volt normális viselkedés egy fiatal embernőtől! Főleg egy szerzetesnőtől,
hiszen Ivy szerint az.
Karl Philipp csupán néhány lépésre állt meg a nőtől, aki még természetesen nem vette
észre a veszélyt. Az emberek hihetetlenül tompa érzékekkel rendelkeztek – és feltehetőleg
ugyanolyan könnyelműek is voltak! Franz Leopold egy pillanatra lehunyta a szemét, és
erősen az illatára koncentrált. Igen, semmi kétség. Ugyanaz a nő volt. Csoda, hogy idáig
még a Domus Aurea egyetlen lakója sem támadta meg. Talán a Nosferasok szándékosan
nem szívtak ki senkit ennyire közel a lakóhelyükhöz. Ez elfogadható magyarázat lenne.
– Én elkapom – lihegte Karl Philipp a száját nyaldosva. Franz Leopold azonnal
ráförmedt. – Ne! Mennünk kell. Nincs időnk. Nemsokára üt a toronyóra.
– Kit érdekel a hülye fogadásod. Itt egy embernő, méghozzá teljesen egyedül!
Most már Christina is bedühödött, és elkapta a fiú kabátujját. – Fogadás ide vagy oda,
tudod jól, hogy tilos, ráadásul nem véletlenül. Veszélyes!
Karl Philipp hűvösen végigmérte. A lány két évvel idősebb, de ugyanakkor fél fejjel
kisebb volt nála. – El tudom dönteni, mikor állok készen rá. Ha te eddig nem tetted, a te
bajod, de én elveszem, ami megillet. Hát nem hallod a szívverését? Az ereiben lüktető
vért? A melegét? Megőrülök a fogamban lévő nyomástól, nem tudom és nem is akarom
tovább türtőztetni a vágyamat! – Anna Christina szinte önkívületbe esve bólogatott. Fogai
kitüremkedtek kisminkelt ajka közül.
Franz Leopold szája teljesen kiszáradt. Ő vágyott a legjobban emberi vérre, hiszen
korábban már volt benne része. Csakhogy ő belepillantott az őrület szakadékába is, ami a
túl fiatal és gyenge vámpírok rövid mámora mögött állt. Túl későn jött rá, hogy a klán
idősebb tagjai nem büntetésből, hanem megóvásból hozták ezeket a szabályokat. Nem
fogja hagyni, hogy ők, ketten is beleessenek ebbe a hibába!
Franz Leopold megragadta a felkarjukat, majd határozottan így szólt hozzájuk. –
Gyertek, nem halljátok a harangot? Ez a röpke élvezet nem ér fel azzal a kárral, amit
okozhat nekünk. Hagyjátok békén az apácát, és kövessetek!
Anna Christina hezitált. Ő igencsak fogékony volt a hipnotikus hangjára, de Karl
Philipp kiszakította magát a fogásából. A vágy olyannyira elvette az eszét, hogy képtelen
volt tisztán gondolkodni. Mielőtt Franz Leopold megakadályozhatta volna, máris ott
termett az apáca mellett, és akadozó olasszal üdvözölte. A másik kettő sóhajtozva és
kétségbeesetten fürkészte egymást. Mihez kezdjenek? Hallották a vámpír mély alt hangon
búgó hangját, amely csírájában elfojtotta az áldozat félelmét. Milyen egyszerű volt! Ha
túléli, másnap már semmire sem fog emlékezni a jóképű rablóból. Franz Leopold előrébb
hajolt, hogy jobban lássa. Karl Philipp nyilvánvalóan nem akarta húzni az időt holmi
felesleges fecsegessél. Hátrahajtotta a nő fejét, gyorsan elhúzta a fátylat, majd feltépve
fehér gallérját szabaddá tette pulzáló erét.
Anna Christina megfogta Franz Leopold kezét. – El kell hoznunk onnan!
– Igen, saját magát és minket is veszélybe sodor.
– Valaki jön! Nem érzed? A Nosferasok egyik Tiszteletre Méltója!
 Anna Christina érzékei meglehetősen megbízhatók voltak, sőt időközben Franz Leopold
is érezte az öreg avas szagát és édeskés rothadását az orrában. Bizonyára nem használna
Karl Philippnek, ha ebben a szituációban csípnék nyakon!
– Segíts! – utasította az oldalán álló lányt. Két hatalmas ugrással ott termett, és mindkét
kezével megragadta Karl Philipp nyakát, mielőtt még belemélyeszthette volna a fogát a
fiatal apáca hófehér bőrébe. Anna Christina követte. A lány segítségével Franz
Leopoldnak sikerült visszarángatnia az unokatestvérét. A fiú morgott és fújtatott. Hegyes
körmei véres nyomokat hagytak a többiek arcában és karjában, de végül sikerült egészen a
kútház romjaiig ráncigálniuk Karl Philippet. Még éppen azelőtt, hogy az öreg vámpír
elefántcsont markolatú botját lóbálva egyenesen a fátylát kissé zavartan igazgató apácához
lépett.
– Átkozottak! – dühöngött Karl Philipp. Időközben szerencsére már eléggé
megnyugodott, így halkan beszélt és nem harcolt ellenük. – Most majd az öreg zsebeli be
a friss vért.
– Nekem úgy tűnt, nagyon is tudja, hogy kivel találkozik össze – a boltív felé bámulva
látták, amint a Tiszteletre Méltó meghajolt a szerzetesnő előtt, majd felkínálta neki a
karját. A nő belekarolt, és átvezettette magát a rommezőn.
– Különös, nagyon különös – motyogta Franz Leopold. A Santa Francesca Romána
tornyában ebben a pillanatban ütött három órát a harang.
 A CLOACA MAXIMÁN ÁT
Nem volt egyszerű észrevétlenül kijutni a Domus Aureából! Szerencsére a mindig éber
Hindrik éppen nem tartózkodott a közösségi szobában, amikor a verseny felől döntöttek.
Ám Alisa nem kételkedett abban, hogy nemsokára tudni fog róla. Sajnos túl sok tanú volt,
akiknek nem volt jobb dolguk, mint fogadásokat kötni az egyik vagy másik csapat
győzelmére. Sőt már az első verekedések is megtörténtek. Senki sem csodálkozott azon,
hogy Fernand és Joanne is benne volt. A Pyras éppen egy kiütött fogat tartogatott a
kezében, miközben egy ronggyal törölgette az arcán lévő mély karmolásból kiserkenő
vért, amikor Alisa, Ivy és Luciano elhagyva a közösségi szobát, a titkos ajtóhoz sietett. A
harang nemsokára három órát üt. Ám az ellenfelek sehol sem voltak.
– Óvatosnak kell lennünk – suttogta Luciano. – Lefogadom, hogy már felkészültek arra,
hogy valahogy harc képtelenné tegyenek minket.
Ivy határozottan megrázta a fejét. – Nem, ezt nem tennék. Szabályellenes lenne.
Luciano felhorkant. – Szerinted ez érdekli őket? Hogy te milyen naiv vagy!
Alisa csendben igazat adott neki. Egyáltalán nem bízott a Dracasokban! Karl Philipp
kegyetlen volt, és minden lehetséges eszközt bevetne, ami csak eszébe jut. – Franc
Leopold sem volt jobb!
Ivy még mindig csóválta a fejét. – Nem, én ezt nem hiszem. Seymour egyébként is már
messziről kiszagolná őket és időben jelezné nekünk.
– Na, ez már jobban megnyugtat – motyogta Alisa megvakargatva a fehér farkas fülét.
Az állat lerázta magáról a kezét, noha máskor szívesen vette a gyengédséget.
– Mi van? – A többiek is riadtan fürkészték a farkast, amely két lépést előreszaladt,
majd elülső lábát a levegőbe tartva hirtelen megtorpant.
– Valamit kiszagolt – suttogta Ivy.
– Mondom – felelte Luciano. Semmi szokatlant nem fedeztek fel, mégsem kételkedett
egyikük sem Seymourban és az általa kiszimatolt veszélyben.
– Ne a Colosseum előtt menjünk, hanem egy másik úton – javasolta Alisa. A többiek
bólogattak. Amikor Ivy hirtelen megtorpant és visszanézett a Colosseumra, gyorsan
elrejtőztek néhány bokor és kőtömb mögé.
– Látjátok? – Seymour azonnal az oldalán termett és nyüszített. Ivy egy kicsit hátrébb
lépett. – Ez az apáca! Mit keres itt már megint?
A többiek a lány mellé állva kukucskáltak ki a bokrok mögül. – És ki nyújtja oda neki a
karját? – kérdezte Alisa. – Egy vámpír, kétségtelen. Az egyik családtagod, Luciano. Te
felismered? Én a mozgása alapján az egyik Tiszteletre Méltóra tippelek.
Luciano habozva bólintott. – Igen, talán Conte Claudio nagybácsija, Mario lehet, az
öreg Giuseppe fiatalabb fivére. Már kétszer is keményen összetűzött a Conteval, mert
egyszerűen képtelen vagy nem akar uralkodni magán, és néhány fiatal lányt az utolsó
csepp vérig is kiszívott. Az árnyéka a Teverébe dobta a hullákat, de ahogy az lenni
szokott, a víz hamar a partra mosta őket, aminek rendőri nyomozás lett a vége. Még az
újságok is írtak róla.
– Nagyon úgy néz ki, hogy kiadós lakomát tervez a fiatal apácával – mondta Ivy.
– Érdekes, hogy egyedül van – csodálkozott Alisa. – Hol lehet az árnyéka?
Alisa egy pillanatig úgy érezte, ki kell mentenie a nőt az öreg vámpír keze közül, és
figyelmeztetnie kell, nehogy még egyszer sötétedés után a romok közelébe merészkedjen.
Micsoda buta gondolat! Teljesen mindegy, hogy mi vezette ide újra az apácát, bizonyára
ez lesz az utolsó látogatása.

Luciano az ajkát harapdálta izgalmában. – Különös. Az öregek sosem járnak egyedül…

és főként nem járnak! Még a család erős tagjai is gyaloghintókban cipeltetik magukat.
Nem látok szolgálókat. Érdekes!
– Nem is olyan megmagyarázhatatlan, ha egyszer a Conte megtiltotta neki, hogy
megölje a zsákmányt – töprengett Alisa. – Elvezeti, nehogy valaki meglepje a tiltott
ügyködése közben.
Ivy bólintott. – Igen, ez lehet az. De akkor sem értem. Teljesen úgy néz ki, mintha a nő
már várta volna!
– Különös, nagyon különös – motyogta Alisa. A Santa Francesca Romána tornyán lévő
harang pont ebben a pillanatban ütött három órát.
– Ki van odalent? – kérdezte Luciano a kútház romjaira bökve, ahonnan hirtelen három
alak távozott.
– Ezek az ellenfeleink – felelte Ivy.
– Akkor nyomás, mielőtt még csapdát állítanak nekünk – türelmetlenkedett Alisa.
Mindhárman elsuhantak. Nem a Forum feletti főúton mentek, mert az a számos bokor és
kőtömb ellenére sem nyújtott elég fedezetet. Luciano a Forum Romanumot szegélyező
néhány templomrom északi oldalán vezette el őket. Aztán átrobogtak egy bazilika
rommezején a Curia felé, ahol egykor még a római szenátus gyűlt össze, és amely néhány
száz évvel később – hogy is lett volna másképp – keresztény templommá változott.
– Valaki van ott – köhécselte Luciano, majd gyorsan behúzta a lányokat az egyszerű
derékszögű építmény mögé.
 – Néhány szolgáló cipel egy gyaloghintót. Nem vehetnek észre minket. Akkor végünk.
Kegyetlenül visszarángatnak minket, amint megpróbálunk átmenni a Capitolium-dombon.
– Mintha én is láttam volna két férfit a Palatínus alatt. Olyanok voltak, mint egy őrjárat
– szólt Ivy a düledező templom fölött tornyosuló buján benőtt sziklafalra mutatva.
Luciano bólintott, és kieresztett egy nagy sóhajt. – Igen, tudom. Mindig volt pár árnyék,
akiknek az volt a feladatuk, hogy minket figyeljenek, ha elhagytuk a Domus Aureát. Most,
miután örökre eltűnt néhány klán tag, a Conte biztosan megerősítette az őrségét. Érthető!
Bele sem akarok gondolni, mit tennének vele a családtagjaitok, ha valamelyikőtökkel
történne valami itt, Rómában.
– Szerinted azonnal ránk vetik magukat, amint elhagyjuk a Domus Aureát?
Luciano megvonta a vállát. – Gondolom. Nagyon óvatosnak kell lennünk, és minden
lehetséges fedezéket ki kell használnunk, míg át nem érünk a Capitolium-dombon.
Alisa bekukucskált a Curia sarkán, és végigpásztázta a környéket. – Egy lélek sincs itt.
– Pedig valahol odakint vannak – mondta Luciano határozottan, majd elmosolyodott. –
És nagyon remélem, hogy elkapják a Dracasokat! Most pedig halkan kövessetek!
Nem a diadalíven, majd a Capitolium lépcsőjén vezette át őket, hanem először a tüskés
bokrok között, és a magas fűben körbemászta a Curiát, majd felvonszolta magát egy rövid
és meredek lejtőn. Luciano végül nehézkesen átugrott egy falat, majd azonnal elterült a
földön. Miután senkit sem látott, intett a többieknek, hogy átvághatnak a templomtéren.
Már majdnem elérték a szemközti helyet, amikor észrevettek egy alakot a Capitolium
tetején, aki éppen feléjük igyekezve sétált lefelé a lépcsőn.
– Gyorsan! Oda be! – zihált Luciano a San Giuseppe-templom előterébe rángatva Ivyt
és Alisát. Lekuporodtak a templomportál egy mélybe vezető lépcsőlejáratában, és
meredten figyelték a diadalív irányába eltűnő vámpírt. Luciano éppen jelezni akarta, hogy
tiszta a levegő, amikor három alak lendült át a templomudvar falán. Suttogást hallottak.
– Biztos vagyok benne! Ebbe a templomba szaladtak, és azóta sem jöttek ki.
Hármuk közül a legmagasabb előrántott egy husángot, és belepaskolta a tenyerébe. –
Csodás! Akkor legalább illően fogadjuk őket, ha előbújnak. Ma már egészen biztosan nem
látják az Angyalvárat!
Luciano és Alisa is halkan szitkozódni kezdett. – Most mihez kezdjünk? – suttogta Ivy.
– Bújjak elő, és beszéljek velük? Ez így nem megy!
– Nem! – förmedt rá a másik kettő egyszerre. Luciano arcán hirtelen széles mosoly
jelent meg. – Most egy aprócska trükkhöz folyamodunk, hadd törjék a fejüket a Dracasék!
Gyertek tovább, de halkan! – Lesétált a lépcsőn, és belépett egy, feltehetőleg a
templomhajó alatt lévő kisebb helyiségbe. Nedves tufakő szaga csapta meg az orrukat.
– Ez meg mi? – kérdezte Alisa.
 – A Mamertinus, a hírhedt börtön része. Régen sokkal nagyobb volt, de a számunkra
lényeges rész még egyben van! Gyertek! – még egy lépcsővel lejjebb vezette őket, egy
vakolatlan falú kápolnafélébe.
Alisa ismét hallotta a fejében lévő zúgást, ami minden lépéssel egyre hangosabb lett.
Először az ujjai, aztán a keze, végül a karja és a lába is bizseregni kezdett. A bizsergés
fájdalommá alakult át. Ivy vonásai szokatlan feszültséget tükröztek. – Luciano, te nem
érzed? – kérdezte Alisa.
– De! – felelte a római fiú kissé zavartan biccentve. – Sajnálom, de csak erre juthatunk
ki anélkül, hogy a becstelenek keze közé kerülnénk. Állítólag Szent Péter és Szent Pál
apostolt tartották itt fogva.
Alisa sűrűn köhécselve egészen közel tolakodott Lucianóhoz, aki átsietve a kápolnán,
még egy lépcsővel mélyebbre vezette őket.
– Ott, fent volt régen az őrszoba, és itt van a cella, amelyikben feltehetőleg raboskodtak.
Az öreg Giuseppe szerint a római hadvezérek között bevett szokás volt, hogy a leigázott
területek értékesebb foglyait a városon keresztülvezető diadalmenettel ide hurcolták, majd
itt, a cellákban megölték vagy kiéheztették őket.
– És most hogyan tovább? – kérdezte Ivy már-már vidáman. – A börtöncellák nem
éppen a kijáratokról híresek!
Luciano elmosolyodott. – Gyertek ide. A cella titka, hogy létezik benne egy kényelmes
megoldás a hullák eltakarítására. – Letérdelt a földre, majd megpróbálta kinyitni a rajta
lévő vasfedelet, ami csak Alisa segítségével sikerült neki. Poshadt víz szaga csapta meg
őket. – Ez a cella legrégebbi része, feltehetőleg ciszterna volt valamikor.
Alisa belenézett a nyílásba. – Oda kell lemennünk? De hiszen ott aztán tuti nincs
kijárat!
Ivy fölé hajolt. – És mi lesz Seymourral? Nekem túl szűknek tűnik az ugráshoz.
Luciano ijedten a lányra kapta a fejét. – Erre nem gondoltam! Majd én lemegyek és
elkapom, nehogy eltörje a lábát. – Ivy kissé aggódva bólogatott. Seymour felhúzta az
ajkát, de úgy tűnt, engedelmeskedik.
Luciano betuszkolta magát a lyukba, majd néhány másodpercig csak lógott a
kőszegélybe szorulva, aztán a földre vetette magát. Alisa és Ivy besegítette a farkast a
nyílásba, majd Luciano kinyújtott karjába dobták. A fiú felborult és hanyatt esett az állat
súlyától. Seymour ugatott egyet és lekecmergett Lucianóról. A fiú nyögdécselve
feltápászkodott.
– Seymour jól van? – kiáltotta Ivy aggódva.
– Igen, teljesen, sőt azt hiszem, én is jól vagyok. Köszi a kérdést.
A kísérői felnevettek. – Ugyan már, egy vámpír nem ennyire törékeny – mondta Alisa
levetve magát a nyíláson. Egy elegáns ugrással pont Luciano mellett landolt. Aztán Ivy is
követte.
– Most nehogy azt mondd, hogy tévedtél, és vissza kell emelnünk Seymourt, mert az
egy kicsit nehezebb lesz!
Luciano vigyorgott. – Nyugi! – Közben megpróbálta lesöpörni a nadrágjára ragadt
koszt, de ezzel csak elkente a bűzös nyálkát, ezért úgy döntött, hogy inkább nem
foglalkozik vele. Volt elég árnyék, aki a visszatérésük után kitakaríthatta a ruháját.
– Akkor menjünk – türelmetlenkedett Alisa. – Mutasd meg azt a zseniális kijáratot!
Nincs időnk, ha nyerni akarunk, és a többiek előtt akarunk az Angyalvárba érni. Lehet,
hogy Franz Leopold és a bandája undorító, de nem ügyetlenek és buták! Hamar rá fognak
jönni arra, hogy átvertük őket.
Luciano bólintott, és egy vasajtóhoz lépett. A zár tiszta rozsda volt és szorult, de közös
erővel sikerült kinyitniuk. Az ajtó hangosan nyikorogva nyílt ki. Az addig alig hallható víz
hangja erősebb lett. – Ez a föld alatti csatorna a Cloaca Maxima.
– Aha, a hullák feltűnésmentes eltakarítása! – szólt Ivy bólogatva.
*
– A templomba mentek! – mondta Anna Christina még egyszer.
– Egészen biztos vagy benne? – kérdezte Franz Leopold.
A lány lenézően fürkészte. – Szerinted hány fehér farkas sétálgat erre éjszaka?
Egyébként is hárman voltak.
– Na jó, ha bementek, akkor ki is kell jönniük!
– Csend! – förmedt rájuk Karl Philipp. – Kettő most jön le a lépcsőn. – Elbújtak az
egyik falkiugrásba, és megvárták, míg a két vámpír elment.
– Láttad, ott is van kettő – suttogta Anna Christina. Franz Leopold szitkozódni kezdett.
– Ez nem véletlen!
– Ezek nem vadászatról térnek vissza, hanem így őrzik a területet.
– Az a mocsok ezt biztosan tudta! – dühöngött Anna Christina.
– A dagadt Luciano? Naná. Ezért megérdemel pár extra ütést!
– Ehhez előbb ki kell jönnie a templomból – vágta rá Franz Leopold.
– Fogalmam sincs, mit csinálnak ilyen sokáig odabent – mondta Anna Christina
manikűrözött körmeivel kopogtatva a márványlapot.
– Akkor bemegyünk és megnézzük – döntött Karl Philipp, és máris berobogott a kis
templomhajó előterébe. A bal oldalon lévő, mélybe vezető lépcsőről tudomást sem vett.
 – Hová tűntek? – kérdezte Anna Christina. Hamar rájöttek arra, hogy azok, hárman
mégsem a templomban tartózkodnak.
– Szerintem erre mentek – szólt Franz Leopold felfújt orrlyukkal a meredek lépcső előtt
állva. Lassan lesétáltak a meredek lépcsőfokokon. A régi templom hatalma bekebelezte
őket, ezért minden lépés egyre nehezebb volt a számukra. Ez még a katakombáknál is
rosszabb volt! Rátaláltak egy másik lépcsőre is, de Franz Leopold feje időközben annyira
zúgott, hogy nem tudta eldönteni, valóban érezte-e a nyomot vagy csak beképzelte
magának. Hová mehettek idelent? Ez a börtöncella azért épült, hogy fogva tartsa és
elfelejtse a rabokat.
– Ki kell jutnom innen! – nyögte Anna Christina.
– Igen, menjünk innen – helyeselt Karl Philipp. – Az ördög tudja, hová tűntek. Mi
értelme van idelent keresgélni? Csak az időnket vesztegetjük.
Franz Leopold kelletlenül feladta, és követte őket a kijárat felé. – Le kell ráznunk a
figyelőket! – szólt nyomatékosan és a felső lépcsőfokon kikukucskálva. – Ha nem sikerül,
veszítünk.
– Erősebbek és gyorsabbak vagyunk náluk – mondta Karl Philipp elégedetten mustrálva
karcsú testét.
– Hülyeség – fújtatott Franz Leopold. – Ez így nem megy. Azokra a képességekre kell
koncentrálnunk, amelyek megkülönböztetnek minket tőlük – magyarázta mosolyogva. –
Igen, ez beválhat, ha összehangoljuk magunkat.
– Te meg miről beszélsz? – kérdezte dühösen Anna Christina. A türelem egyáltalán nem
tartozott az erényei közé.
– A lelkünkről! Olvashatunk mások gondolatai között, és befolyásolhatjuk az
érzéseiket. Ez persze nem könnyű ekkora távolságnál, de ha egyesítjük az erőnket, akkor
sikerülhet. El kell hitetnünk velük, hogy semmi értelme figyelni és feltartóztatni minket.
Aztán amilyen gyorsan csak lehet, el kell tűnnünk. Szerintem pár másodpercnél tovább
nem tudjuk megtéveszteni őket. De annyi pont elég is lesz.
Karl Philipp elismerően megpaskolta unokafivére vállát. – Nem is rossz. Mindig meg
tudsz lepni. Akkor munkára fel!
Anna Christina még mindig hezitált egy kicsit, mégis odanyújtotta unokatestvéreinek a
kezét. Kiléptek hát a templom elé, és nyugodt gondolatokat, illetve érzéseket küldtek a
rommezőkre. Aztán elindultak. Franz Leopold hamar átvette a vezetést. Felkapaszkodtak a
dombra, átvágtak a lovas szoborral ékesített téren, majd lesiettek a hosszú díszlépcsőn. A
Palazzo Venezia takarásába érve végre megálltak. Egészen halkan állva gondolatukkal a
lehetséges követőket fürkészték, de senkit sem észleltek.
– Gyerünk, tovább! – türelmetlenkedett Franz Leopold.
 – De hová? – kérdezte Anna Christina. – Te ismered a járást? Nekem fogalmam sincs,
hol az Angyalvár.
– Erre biztos mindenki tudja, hol van a vár. Kérdezzük meg azokat a hölgyeket ott –
javasolta Karl Philipp két igencsak extravagáns öltözetű, egészen biztosan nem a római
társaság hölgytagjai közé tartozó nőkre kacsintva.
– Szóba sem jöhet – vágta rá Franz Leopold, és a biztonság kedvéért megmarkolta a fiú
karját. – Mára már elég hölgytársaságod volt. Nélkülük is megtaláljuk a várat. – Ezzel
előhúzott egy papírt. A kopottas térkép kissé megsárgult már, sőt minden bizonnyal egy
könyvből téphették ki. Rajta volt Róma és a Tevere, amely tekergő kígyóként osztotta
ketté a várost. Felismerték még a Colosseumot, az ovális Circus Maximust és a
Capitolium-dombot.
– Most itt állunk – Franz Leopold ujját a kék kötéshez irányította, majd végigcsúsztatta
mellette. – Ott a Szent Péter-bazilika, és ez itt közvetlenül a Tevere partján az Angyalvár.
Anna Christina előrehajolt. – Na, legalább van ott egy híd.
Franz Leopold bólintott, és visszatette a zsebébe a térképet. Miután a fejébe véste az
utcákat, már nem jelentett nehézséget a hely megtalálása.
Elkerülték a pompás magánhintókkal és bérkocsikkal teli utcákat, amelyek az
éjszakázókat vették fel és szállították haza. Sokan lerészegedve és támolyogva járták az
utcákat. A fiatal vámpírok fülét itt-ott vidám dalok ütötték meg. Franz Leopold keskeny és
koszos sikátorokon igyekezett a Tevere felé, majd az iszapos parton folytatta az útját.
Először a Szent Péter-bazilika kupoláját látták meg a túloldalon. Szóval ott tartózkodott a
pápa. A folyó mintha egyenesen a keresztények legfontosabb temploma felé vezetett
volna, majd nagy ívben kelet felé fordult.
Franz Leopold megállt egy pillanatra. – Ott, nézzétek! Az ott a célunk! – A folyó északi
oldalán lévő erődítmény dacosan, igen, kissé elutasítóan emelkedett a magasba.
Sziklatömbök és téglafalak olvadtak össze egymással. A bécsi vámpírok által ismert
várakhoz képest a Castello de Sant Angelo inkább egy hatalmas és óriási toronyhoz
hasonlított. Fent a csúcson díszelgett a kardot kivonó bronzangyal.
*
Luciano belépett a sötét járatba. A két lány és a farkas követte. Idelent olyan sötét volt,
hogy csupán a többiek körvonalát és mozgását lehetett kivenni. A mellettük folydogáló
koszos víz szélén tapogatták ki az előttük lévő utat.
Noha a vámpírok tökéletesen láttak felhős időben is, ehhez a sötétséghez még az ő
szemük sem volt elég. A részletekhez egy denevér képességeire lett volna szükségük.
Luciano hangja tompán csengett és összemosódott a víz zúgásával, amikor elöl
menetelve a Cloaca Maximáról mesélt. Teljesen határozottan lépkedett, amiből a többiek
arra következtettek, hogy már járt itt.
– Azt mondják, ez a csatornarendszer vagy az etruszkoktól származik, vagy a rómaiak
az etruszkoktól tanulták a csatornázás rejtelmeit. Mindenesetre a Cloaca Maxima
megépítése előtt a Capitolium és a Palatínus közötti völgy egy nagy mocsár volt, amit a
Tevere folyton elárasztott. A rómaiak csak később tudták megépíteni a Forumot. Az árvíz
még manapság is elönti télen a város lejjebb fekvő részeit, főként a kikötőt és a
zsidónegyedet, de a csatornázás révén már könnyebben elfolyik.
Luciano hangja tompán verődött vissza a falakról, miközben a barátai előtt menetelt.
Alisa nemsokára úgy érezte, hogy jobban lát. A levegő is frissebb lett. Közeledtek a
Tevere partján lévő kijárathoz. Motorcsónakok kotorták maguk előtt a lerakódott iszapot.
Pár kóbor kutyán és patkányon kívül már senki sem volt a környéken. Még a három kikötő
legdélebbi részén is nyugalom honolt. Luciano továbbintette őket. Nemsokára kénytelenek
voltak elhagyni a partot, hiszen néhány ház fala egészen a Teveréig ért. A három fiatal
vámpír hangtalanul suhant át az üres utcákon, míg egy keskeny kapu el nem zárta az
útjukat. Balra egy híd vezetett a Tiberis-szigetre, jobbra pedig egy zárt házfront felé kísért
a kanyarodó út. Olyan volt, mint egy középkori erődítmény fala.
– Most merre? – kérdezte Alisa.
Luciano habozott. – Nem tudom. Ez a zsidónegyed. De a pápa néhány éve feloldotta az
éjszakai kapuzárást, tehát az egyik kapu biztos nyitva van. A zsidónegyed rengeteg apró
utca összevisszasága, és hihetetlenül sok ember lakik benne! Vagy átmegyünk a hídon és
keresztezzük a szigetet, hogy a Trastevere negyedbe jussunk. Az út hosszabb, de talán a
parton gyorsabban tudunk majd haladni. Ráadásul nem futunk össze az Angyalhídon a
Dracasékkal, akik esetleg időközben rájöttek, hogy megszöktünk – mondta kérdőn a
lányokra pislogva.
Alisa a híd felé fordult. – Jó futók vagyunk!
Ivy bólintott, majd Seymourral elindult a szigetre vezető Ponté Fabricio felé.
*
Latona rövid kopogás után belépett Carmelo szobájába, és becsukta maga után az ajtót.
Piros bársonyruhát viselt, amely gyönyörűen kihangsúlyozta karcsú alakját. Fekete haját
művészien feltűzte, ami bizonyára nem viseli el majd sértetlenül az aznapi tervét. Latona
hirtelen felnőttnek érezte magát. Fejéből száműzött minden Malcolmmal kapcsolatos
gondolatot és azt a bizonyos csókot, hogy kizárólag a feladatára koncentrálhasson.
Carmelo, a nagy vámpírvadász asszisztense volt!
– Legyek megint a csalimadár? Ma ki lesz a szerencsés? Egy öreg? Remélem, nem
megint egy fogatlan.
Carmelo mosolygott. – Ha tényleg fogatlan lenne, az csak előnyös volna, de nem
hinném, hogy ennyire megkönnyítené a dolgunkat. – A férfi gondosan összehajtotta az
újságját, és letette a fotelja mellé. – Visszatérve az első kérdésedre, nem, ma nem
csalimadár leszel. Ezért abszolút alkalmatlan a ruházatod. Át kell öltöznöd.
Latona csalódottság és megkönnyebbülés között vívódott, majd gorombán rávágta. –
Szóval már nincs rám szükséged. Találtál valaki jobbat?
– Nincs okod dühöngeni és megfeledkezni a társasági illemszabályokról, amelyeket oly
fáradsággal tömtem beléd. A múltkor csak egy hajszálon múlt, és nem szeretném, ha
egyikük megszökne vagy egyikünket elkapnák. Te fogsz segíteni nekem. Úgyhogy vegyél
fel valami praktikusabbat és egyszerűbbet, amelyben szükség esetén szaladni is tudsz.
Semmi gyilkos lábbeli!
Latona bólintott. – És hogy csináljuk csalimadár nélkül?
– Van csalimadarunk.
– Tessék? – a lány élesebben kérdezte, mint szerette volna.
– A bíboros azt kérte, hogy Nicola vezesse hozzánk a vámpírt.
Latona értetlenül csóválta a fejét. – Az a kis apáca? Ezt nem hiszem el. Akkor nem
igazi egyházi személy! Képes elküldeni azt a kicsi és naiv szerzetesnőt? Szerintem már az
is megbocsáthatatlan, hogy vele hozatta el a leveleket.
Carmelo megvakarta őszes halántékát. – Úgy érted, nem egyházi személy?
Megparancsolta neki, a lány pedig szemrebbenés nélkül lemászna neki még a pokolba is.
Nos, így is lehet nézni a dolgokat. Én viszont éppen ezért tartom igazi bíborosnak!
– Cinikus vagy – sóhajtott fel Latona.
– Csodálkozol? A vámpírvadászok élete cinikussá tesz – mondta komoran fürkészve a
cipője hegyét, amikor hirtelen megrándult az ajka. – Igen, cinikus, de gazdag. Szüntessük
még meg ezt a néhány akadályt, és nyugodtan élhetünk életünk végéig. Hát nem éri meg
megszabadítani Rómát a vérszívóktól?
– Azt tesszük? – kérdezett vissza Latona. – Néha azt gondolom, hogy csupán a római
vámpírok egy részére akadtunk rá. Mi, illetve a bíboros, pontosabban szólva.
Carmelo elgondolkodva bólintott. – Hát igen, döbbenetes. Sokszor azon tűnődöm,
hogyan csinálja. Nekem csak egyszer sikerült lelepleznem és csapdába csalnom egy
vámpírt, és az is majdnem két évembe került.
– Ő pedig mintha a zsebéből rántaná elő őket, sőt azt is tudja, mik a terveik ottlétük
utolsó éjjelén. Nekünk csak a véres munkát adja át – töprengett a lány. – Azt hiszem, ma
este feketébe öltözöm.
– Csak nem gyászolod az áldozatunkat? – a gúny huncutul csillogott a férfi sötét
szemében.
Latona gyorsan elhessegette a gondolatai közé lopódzott Malcolm arcát. – Nem, a
feketén nem látszanak a vérfoltok – mondta a lány, kisétálva a szobából.
 A PÁPA ANGYALVÁRA
– Hogy jutunk be oda? – kérdezte Anna Christina. Jogos kérdés volt. A három vámpír
kutakodva körbejárta a várfalat.
– Először is be kell jutnunk a belső körbe – állapította meg Franz Leopold. – A folyó
oldalán lévő régi csillagsáncok már majdnem elsüllyedtek az iszapban. Nem jelentenek
akadályt.
– Ez igaz, és aztán? Nézd meg a simára vakolt falakat!
– De csak a főfalak, a sarkokon lévő bástyák nem – felelte Franz Leopold. – Oda
nézzetek, a kaputól jobbra lévő bástya kisebb a többinél, a sarkon lévő téglák pedig
annyira kopottak, hogy simán felmászunk rajtuk.
Anna Christina elhúzta a száját, mégsem szólt egy szót sem, csak követte az
unokatestvéreit, akik máris nekiláttak a fal megmászásának. Nagyon óvatosnak kellett
lenniük. Noha elég lyuk és kiálló rész állt az ujjak és a cipők rendelkezésére, az idő
múlásával igencsak törékennyé vált a malter, amitől jó pár kő nagyon meglazult. Lassan,
de biztosan azért elérték a várfolyosót. Anna Christina áthajolt a mellvéden, és lenézett a
vár körül húzódó vízlevezető árokra.
– Valahol kell lennie egy lépcsőnek – mondta a lány.
– Minek? – kérdezte Franz Leopold. – Annyira azét nem magas. Ugorhatunk is! – Ezzel
máris átlendítette a lábát a mellvéden. Egy nagy lendülettel fejest ugrott, majd ügyesen a
kezén és a lábán landolt. A többiek követték. Karl Philipp dühöngött azért egy kicsit, de ő
is megúszta sérülés nélkül az ugrást. Megigazította a kardját tartó szíjat. Franz Leopold
felállt, és leporolta a nadrágját. Ő lemondott az akadályozó fegyverről.
– Gyertek, menjünk egy kört! Talán találunk egy nyitott ajtót vagy ablakot, amelyen
beosonhatunk.
Nem volt szerencséjük. Nemsokára ugyanott álltak, ahonnan kezdték a körjáratot. Franz
Leopold tekintete végigsiklott a vár falán, amely a csillagos eget karcolta.
Anna Christina mellé állt. – És most hogyan tovább? Csak nem akarsz ezeken a falakon
felmászni?
– Elég magas – csatlakozott hozzá Karl Philipp.
– Igen, de nézd meg a téglák és a kváderkövek különbségét. Ősrégiek és lyukacsosak,
és elég szabálytalanul helyezkednek el, tehát nem lesz nehéz.
Anna Christina bólintott. – Ezen a régi részen igen, de a vártorony felső része már
bonyolultabbnak tűnik. Nézd csak, mennyire előugranak a boltívek. Szerinted nem túl
nagy az ablakmélyedések közötti különbség?
Franz Leopold ide-oda mozgatta a fejét. – Lehet. Innen lentről elég nehéz megsaccolni.
Én azt mondom, sikerülni fog. Ha akarjátok, akkor először egyedül próbálom meg.
– Annak mi értelme van? – legyintett az unokatestvére.– Már olyan messzire jutottunk,
a többieknek pedig nyoma sincs. Arassuk le a minket megillető győzelmet!
A lány kinyújtotta a kezét, bedugta ujjait a töredező malterdarabok közé, és fellépett a
lábával. Feszes testtartásával egyre feljebb mászott, miközben testét szorosan a falhoz
nyomta. Franz Leopold sietve követte. Ő volt a legügyesebb hármójuk közül, így hamar
lehagyta társait. Karl Philippnek viszont meggyűlt a baja a mászással. Főleg a kardja volt
útban, többször is beakadt a falba. Ráadásul újra és újra lerúgott néhány apró
malterdarabot, amitől megcsúszott a lába. Mindeközben hangosan szitkozódott.
– Lassabban és egyenletesebben mozogj! – kiáltotta oda a falgyűrűt már majdnem elérő
Franz Leopold. – És told hátrébb a kardodat! Kövess! – A fiú megállt és felnézett. Igen,
menni fog. Franz Leopold feljebb húzta magát a hullámos boltíven, fél oldalra helyezte a
testsúlyát, majd a lába közé fogta az egyik oszlopot. Így már kinyújthatta annyira a
felsőtestét, hogy megmarkolhassa a másik keskeny párkányt. Egy ember számára
valóságos bűvészmutatvány lett volna ez, feltehetőleg nem is bírta volna végrehajtani, ám
egy fiatal vámpírnak bizony könnyen leküzdhető akadálynak számított. Ahogy remélte,
sikerült megmarkolnia a párkány szélét. Hurrá! Az őt figyelő Anna Christina nemsokára
már a mellette lévő párkányon ücsörgött. Mire Karl Philipp zihálva és dühöngve
megérkezett melléjük, Franz Leopold már kinyitotta az ablakot.
– Üdvözöllek az Angyalvárban! Tudtam, hogy sikerülni fog. Nyomás, foglaljunk le
magunknak egy klassz helyet a tetőn, ahol kényelmesen megvárhatjuk a kihívóinkat!
*
A három fiatal vámpír és a fehér farkas a part mentén mendegélt. Seymour nagy
ugrásokkal haladt legelöl. Ivy és Alisa alig volt lassabb nála. Csak Luciano maradt le újra
és újra. – Luciano, gyere már! – kiáltotta Alisa türelmetlenül.
A Nosferas felnyögött. A mellkasa szúrt, a feje veszettül kalapált. Miért is ment bele
ebbe az őrült fogadásba? Ez persze nem volt igazán komoly kérdés, hiszen a válasz
kézenfekvő volt: azért, mert valakinek végre móresre kellett tanítania ezt az elviselhetetlen
Franz Leopoldot és egész bagázsát! És miért olyan fontos ez neked? Miért kell
megtenned? – kérdezősködött egy hang gúnyosan kacagva a fejében.
Luciano Ivy ezüstös tincseit látta ide-oda hintázni maga előtt. Sötét kapucnija lecsúszott
a fejéről, és immár a hátán feküdt. Karcsú teste fürgén, hangtalanul és kecsesen mozgott.
Meztelen lába mintha lebegett volna a föld fölött. Már maga a látvány megért minden
fáradságot!
Csakis Ivy miatt csinálod! Gondolod, hogy leveheted a lábáról egy ilyen akcióval,
ráadásul mi van, ha azért veszítetek majd, mert túl lassú és lusta vagy? A fejében lévő
hang valahogy Franz Leopoldra emlékeztette.
 – Luciano! Gyere már! Ne tökölj már annyit! – kiáltott hátra Alisa a válla felett. –
Lehet, hogy a Dracasok sokkal gyorsabbak, mint szeretnénk!
Luciano ökölbe szorította a kezét, megpróbált még gyorsabban szaladni. Mikor is
rohant utoljára így? Már nem is emlékezett rá. Minden erejére szüksége volt ahhoz,
nehogy megbotoljon és elterüljön a kövezeten. A Szent Péter-bazilika képe homályosan
lebegett a szeme előtt. Luciano látta, hogy a folyó kelet felé kanyarodik. Jó, akkor
nemsokára meglátják és elérik az Angyalvárat, és végre megállhat és kipihenheti magát,
miközben a Dracasokra várnak.
Hirtelen feltűnt a Castel Sant Angelo. Mindhárman elhaladtak az Ospedale di Santo
Spirito, a kórház előtt, amelyet még hatszáz évvel ezelőtt alapított az akkori pápa a
rászorulóknak. A szerencsétlen nők még ma is elhozzák ide a nem kívánt gyermekeiket,
hogy a köz gondoskodására bízzák őket, ellentétben azzal a régi szokással, amikor még a
Teverébe fojtották a csecsemőket.
Alisa azonban figyelmének a legcsekélyebb részét sem szentelte az embereknek és
problémáiknak. Seymour hirtelen lelassított, és halkan nyüszítve felhúzta a pofáját.
Elsőként Ivy ért oda hozzá.
– Mi van vele? – kérdezte a mellé érő Alisa.
Ivy összeszorította a szemét, majd az Angyalvár falára bökött. – Látod azt?
– A démonokba!
– Mi az? Mi történt? – tudakolta a lihegve megérkező Luciano. Mindkét kezét az
oldalába fúrva előredőlt. Alisa ránézett, tekintete egyszerre döbbenetet és sajnálkozást
tükrözött. Mindkettő a fiúra vonatkozott. Ivy még mindig a várra mutatott. Amikor
Luciano felfogta, hogy mi vár rá, még a vérszomja is azonnal elillant – pedig a testmozgás
miatt most jóval nagyobb volt, mint egyébként.
– Semmi kétség. A három bécsi vámpír éppen akkor mászott át a külső oldalfalon.
Látták Franz Leopoldot, ahogy segítőkészen Anna Christina felé nyújtotta a kezét. Aztán
eltűntek a szemük elől.
– Ez nem lehet igaz – sóhajtott fel Luciano. – Hogy kerültek ilyen gyorsan ide?
Alisa továbbment. – Gyertek! Még ne adjuk fel! – A többiek követték.
– Nekünk is fel kell másznunk a falon? – kérdezte az időközben Lucianóhoz verődött
Ivy. – Nem hagyhatjuk itt Seymourt.
– Nem, nem kell falat mászni – köhécselte Luciano. – Majd a Passettót használjuk.
– Passetto? Az meg mi? – kérdezte a mellette sétáló Ivy, miközben Luciano úgy tűnt,
mintha rohanna.
– A pápa mentő alagútja a palotától a várig – válaszolta a fiú. – Ott, a nyugati oldalon.
 Luciano a csillagsánc sérült védősáncához loholt. Ott, ahol a Passetto keresztezte, a
boltív alig több mint ötlábnyira emelkedett ki a föld fölül. Egy fára mutatott, amely
egészen a kőösvényig nyújtotta az ágait. Gyorsan felmásztak rajta. Még Seymournak is
sikerült felkapaszkodnia a vastag ágakon, majd egy széttört fedőlemezen keresztül
levetette magát a járatba, amely hosszú ideig a papok vészkijárataként szolgált.
Futólépésben átvágtak az árkon, és ezzel elérték a Bastion San Marcót. Keresztezték az
alacsony védőtornyot, amelynek emelvényén néhány rozsdás ágyú pihent. A sarkokban
mohával és zuzmóval benőtt kőgolyók hevertek.
Luciano a várfolyosó felé intette őket. – Arra van egy stég, és tudom, hogy kell kinyitni
az ajtót.
– Látjátok ezt? – kiáltott fel Alisa. – Ezek tényleg a vár külső falán másznak fel! –
Csodálat csengett volna a hangjában? Luciano egy rövid pillantást vetett az ellenfeleire.
Fontosabb dolga is volt, mint hogy a hajlékony és karcsú, szinte hangtalan ritmusra mozgó
testüket bámulja. – Milyen elegáns! Milyen gyönyörű! – Ezt tényleg az egyik lány mondta
vagy csak a fejében lévő hangok bolondították már megint?
Luciano átment a kikövezett stégen, és kinyitotta a beragadt, de nem bezárt ajtót. –
Gyertek!
Továbbsiettek egy lapos lépcsőfokokkal rendelkező, felfelé emelkedő, az egész várat
átszelő rámpán. Balra egy széles spirálban lefelé vezető folyosó nyílt. Luciano azonban a
felfelé vezető rámpát követte. Egy fahídon átkeltek egy szakadékon, amely egy kamrát
képzett a vár központjában. Alisa úgy érezte magát, mintha egy ősrégi mauzóleumban és
nem egy papi erődben járt volna. Luciano bólintott, és hangosan mondta.
– Igen, a vár a Hadrianus-mauzóleumra épült. Az ott, az urnakamra, a lenti folyosó
pedig egy hatalmas spirálban csavarodik egészen az alapzatig. De erre most nincs időnk.
Fel kell mennünk az angyalhoz!
Luciano meglehetősen jól kiismerte magát a várban. Kétszer balra fordult, majd az
udvarba vezető lépcsőt követte. A két lány röpke pillantást vetett az egykor bizonyára
pompás szobákra, amelyek ma már nyilvánvalóan nem a papok kényelmét biztosították,
hanem raktárként és fegyverkamraként szolgáltak. Festett mennyezetük a Domus Aureára
emlékeztette őket.
Az udvaron átsétálva egy másik lépcsőhöz igyekeztek. Alisa felnézett a magasba. Ott
volt az angyal, már-már kéznyújtásnyira feszített az emelvényén.
Felérve, Luciano végigszaladt a Rómára pazar kilátást nyújtó galérián. Még néhány
lépcső, amelyek egy boltozatos mennyezettel díszített szobába vezették őket. Egy szűk
csigalépcsőn végül feljutottak a tetőre. Mindhárman kirohantak a tetőteraszra, és majdnem
összeütköztek a Dracasokkal. Egy pillanatig csak bámulták egymást. Seymour morgása
törte meg a dermedtséget.
 – Irány az angyal! – kiáltotta Alisa és Franz Leopold egyszerre, és belekapaszkodtak az
első támaszt nyújtó fehér díszlécbe. Óvatosan felhúzták magukat, majd máris a következő
léc után nyúltak. A többiek követték őket. Luciano és Karl Philipp folyton lecsúszott,
miközben a többiek nehézkesen továbbhaladtak. Seymour nyüszítve rohangált ide-oda a
tetőn. Franz Leopold picivel Alisa előtt járt, aztán következett Ivy, aki képtelen volt
gyorsabban előrébb jutni, hiszen ezen a helyen nem tudta megelőzni Alisát. Ugyanígy járt
Anna Christina is.
A nem túl magas fehér emelvényen álló bronzangyal leeresztette a kardját, hogy a
kardhüvelybe dugja. Alisa kinyújtózkodott és átkulcsolta a szélét. Lendülettel felrántotta
és fellendítette magát a lábazatra, majd megragadta az angyal egyik meztelen térdét.
– Nyertünk! – kiáltott fel, ám a keze mégsem a remélt kemény bronzot, hanem egy
szintén hűvös, de puha kart érintett. Belenézett az általa ismert legszebb és leghűvösebb
arcba.
– Nem teljesen – szólt Franz Leopold mosolyogva. – Egyértelműen gyorsabbak
voltunk!
– Én érintettem meg először az angyalt. – Alisa ekkor vette észre, hogy még mindig
Franz Leopold csuklóját markolászta. Olyan hirtelen engedte el, hogy majdnem hátraesett,
de a fiú megragadta az ingujját, míg vissza nem nyerte az egyensúlyát.
– Máris elmész? – gúnyolódott Franz Leopold. – Akkor jó repülést! – ekkor elengedte,
de ekkorra Alisa már elég biztosan állt ahhoz, hogy szikrázó szemet vessen rá.
– Valld be, hogy gyorsabbak voltunk, és megnyertük a versenyt!
Franz Leopold magára öltve a már jól ismert arrogáns arckifejezését, a távolba nézett. –
Én csak a daginkat látom odalent, aki szánalmas kutyatekintettel pislog felfelé!
– Igen, ott áll Karl Philippel együtt…
– …és bármelyik percben összeverekedhetnek – egészítette ki Ivy a tetőre ugorva. De
Seymour időközben a két, vicsorgó fogakkal morgó fiatal vámpír közé állt.
– Nézzük végig, ahogy az unokafivérem péppé veri a kis dagit, vagy avatkozzunk
közbe? – kérdezte Franz Leopold. – Te mit gondolsz, Alisa? – A lány nem válaszolt, csak
követte Ivyt. Franz Leopold megvonta a vállát, majd elegánsan leugrott.
– Senki sem nyerte meg a versenyt! – mondta Ivy. Amikor a többiek tiltakozásra
emelték a hangjukat, egyetlen határozott kézmozdulattal csendre utasította őket. Noha
testmagassága szerint ő volt a legkisebb, mégis olyan tekintélyt sugárzott, amitől
hatalmasabbnak tűnt, és rögtön feledésbe merült törékeny testalkata.
– Alisa és Franz Leopold egyszerre érintette meg az angyalszobrot. Mi, négyen
lemaradtunk. Tehát ha vannak győztesek, akkor ők, mindketten azok, velünk a
nyomukban. A verseny megmutatta, hogy családjaink nem is olyan különbözők. Eltérő
erővel rendelkezünk, amelyek közül mind hasznos, és egymás ellen vagy egymással
együtt is harcolhatunk. Élvezzük még egy kicsit ezt a Rómára, az Örök Városra nyíló
csodás, holdfényes kilátást. Aztán induljunk haza, mivel keleten már kezd elhalványulni a
csillagok fénye.
– Ó, micsoda szónoklat! Még a fejem is belefájdult, Signora Professoressa – mondta
Franz Leopold, de szavai mégsem csengtek olyan gúnyosan, amilyennek szánta.
– Igen, gyönyörű a kilátás – helyeselt a mellvédhez lépő Alisa. A Teve re lustán
folydogált az iszapos parton.A három városi kikötő legészakibbjában lámpások fénye
tükröződött vissza a vízen. Egyik vagy másik fáklyás a túlsó part utcáinak kuszaságában
közeledett a Piazza Navona felé. A tűz meleg fénye átsuhant az egymáshoz közel álló
házfalakon. Róma népe még javában aludt ilyenkor, csak az első piaci kofák indultak el
árujukkal a város különböző részeire. A nyugodt hangulat mindenkit uralma alá vont, míg
Karl Philipp durván meg nem törte.
– Semmi sincs eldöntve! Lehet, hogy épp hogy csak megnyertük az első részt, de a
visszautat egyértelműen mi nyerjük majd meg! – mondta, majd megragadta az Alisa és
Ivy mellett álló, kilátásban gyönyörködő Franz Leopold vállát. – Gyerünk, ne ácsorogj
úgy, mintha a holdat akarnád levonyítani. A verseny folytatódik!
Anna Christina szeme rögtön felragyogott. – Igen, a verseny folytatódik! – ezzel
mindhárman nekivágtak a lépcsőnek, és eltűntek a kanyarban.
– Hé, mit jelentsen ez? – kiáltott utánuk Luciano. – Második versenyről szó sem volt! –
zihált felháborodottan. – Nem fogok másodszorra is átrohanni egész Rómán!
– Mi? – kérdezte Alisa óriási szemmel. – Te odaajándékoznád nekik a lehetőséget, hogy
legyőzzenek minket visszafelé? Ezt nem teheted! Csak azért, mert nem akarsz erőlködni?
– Luciano túlságosan kimerült – nyugtatta Ivy, és annak ellenére, hogy fikarcnyi
szemrehányás sem volt a hangjában, Luciano azonnal tiltakozni kezdett. Inkább holtan
esik össze visszafelé, mint hogy eltűrje ezt a megaláztatást! Határozottan kihúzta magát.
Alisa szeme felcsillant. – Akkor nyomás! Mutasd meg a legrövidebb utat.
A fiú máris elindult lefelé azon a lépcsőn, amely a tetőteraszról a galéria, az udvar és a
reneszánsz pápák lakhelye felé vezetett.
– Jobbra vagy balra? – kiáltotta Alisa egyik lábáról a másikra ugrándozva, míg végre
Luciano is beérte őket.
– Jobbra, le a rámpán!
A várat elhagyva végigloholtak a külső fal mellett, míg egy kapuhoz nem értek, amelyet
Luciano ki tudott nyitni.
– Most a másik parton megyünk, az rövidebb – lihegte.
 – Át a hídon!
Mire – Seymourral az élen – a hídhoz értek, a három bécsi vámpír már keresztezte a
Teverét, és eltűnt az utcák rengetegében.
*
– Meg kell mosnod a kezedet – mondta Carmelo. Latona a véres tenyerét bámulta. –
Talán következő alkalommal fekete kesztyűt is kellene húznod. – A férfi hangjában egy
csepp érzelem sem volt.
– Talán – szólt a lány halkan a sarokban heverő mozdulatlan testet fürkészve. – Most
már elmehetek?
A férfi arckifejezése ellágyult. Megfogta a lány vállát. – Igen, menj a szobádba,
mosakodj meg és öltözz át. Addig eltüntetem a nyomainkat. Aztán ehetnénk valamit
együtt. Ismerek egy kis vendéglőt, ott még ilyen késői órán is főznek nekünk valamit.
A lány némán bólogatott. Egyelőre el sem bírta képzelni, hogy valaha is lenyel egy
falatot. Ezúttal nagyon szörnyű volt. Szörnyűbb, mint máskor? Vagy csak egyre
érzékenyebb lett? Azt gondolta, idővel majd érzéketlenné, hűvösebbé válik, főként az
öregekkel és rondákkal szemben, de csalódnia kellett. Folyton azt mondogatta magának,
hogy nem emberek, hanem szörnyek, akiknek semmi keresnivalójuk ezen a világon, de ez
sem vált be.
Carmelo megfogta a kezét. – Ez csak egy trükk, tudod. Befolyásolják az elménket,
védtelenné, félénkké és érzéketlenné tesznek minket, sőt még az emlékeinket is
kitörölhetik. Utolsó döfésként pedig, amikor már veszélyben érzik magukat, szánalmat
keltenek bennünk, hogy védjék a bőrüket.
Latona lenézett a testre. – Hát, ez most nemigen jött be neki.
– Hát nem.
Latona összedörzsölte véres kezét. – Még el kell pakolnod és fel kell takarítanod. Le
fogod vágni a fejét?
Carmelo bólintott. – Tudod, hogy muszáj. De előbb szükségem van a kőre.
Letérdelt a hideg test mellé, és becsúsztatta az ujjait a kabát és az ing közé. Semmi.
Kigombolta az aranygombokat és kioldozta a selyeminget. A halott mellkasa fehéren
csillogott a holdfényben. A penge által hagyott sebet kegyesen eltakarták a kabát sötét
anyagával. A rubinnak, amelyet a többiek bőrláncon vagy szép aranyláncon viseltek a
nyakuk körül, nyoma sem volt.
– Menj és mosakodj meg! – szólt Carmelo keményebb hangon. – Átkutatom, míg meg
nem találom a követ, aztán… rendet rakok itt. Várj meg a szobában!
Ezzel letépte a vámpírról a kabátot, és teljesen felnyitotta az ingét. Ez a mozdulat még
brutálisabbnak tűnt Latonának, mint amikor Carmelo szíven szúrta az áldozatát a
pengével. Nem, javította ki magát gondolatban. A vámpír volt a rabló, az emberek pedig
az áldozatai. Gyors léptekkel visszasietett a félig összedőlt San Nicola de Cesarini-
templommal szembeni kis szállodai szobájába. Két macska üdvözölte, és nyávogva a
lábának dörgölőzött.
Hihetetlen, mennyi macska van, gondolta a foltos szőrcsomókra koncentrálva, hátha
sikerül elhessegetnie a véres test emlékét, amit Carmelo örökre semmissé tett kardjának
hatalmas lendítésével. És szabaddá tette a lelket?
Megsimogatta a macskák hátát, majd felment a szobájához vezető lépcsőn. A
mosdótálban lévő víz már réges-rég kihűlt, de Latona ennek ellenére meztelenre vetkőzött
és újra és újra végigmosta magát a durva szivaccsal. Feldörzsölte a már egyáltalán nem
véres, immár vörösen és sebesen lángoló bőrét. Végre abbahagyta, felkapta a törülközőjét
és megtörölgette magát. Éppen felvette a vékony alsóruháját, amikor Carmelo kopogás
nélkül berontott a szobába. Úgy tűnt, észre sem vette a lány öltözetét.
– Tetőtől talpig átkutattam. Semmi! Egy fáklyával végigvilágítottam az egész területet.
Szintén semmi! Harc közben sem veszítette el! – Carmelo felemelte, majd leeresztette a
karját. A máskor oly keményen kordában tartott arcán kétségbeesés és düh tükröződött. –
Nem volt nála egy rubinfüggő sem!
Latona magára húzott egy köpenyt. – Lehet, hogy nem minden vámpírnak van ilyen
köve.
Carmelo odarohant a lányhoz, megragadta, és durván megrázta a lány vállát. – Nem
fogod fel, hogy ez mit jelent, mi? Egyetlen ezüstöt sem kapunk. Semmit! A bíboros csakis
az áru után fizet.
Latona kiszabadította magát a keze közül, amelynek ujjai fájdalmasan a meztelen
vállába fúródtak. – Ez dühítő, de mit tehetnénk ellene? Valószínűleg semmit.
– Igen, semmit! – kiáltotta a férfi felbőszülve. – A semmiért veszélybe sodortuk
magunkat, és megszabadítottuk Rómát egy vérszívótól. Mégsem kerültünk közelebb a
szabadságunkhoz.
– Akkor még folytatnunk kell egy ideig – szólt a lány olyan lágyan, ahogy csak tudott.
– És mi van, ha eddig csak szerencsénk volt? Mi van, ha a legtöbbnek nincs is köve, és
mi éjjelről éjjelre feleslegesen kutatunk és vadászunk?
Latona keresztbe tette a karját. Hirtelen iszonyúan fázni kezdett. Ugyanakkor égett a
bőre, és szörnyen egyedül és védtelennek érezte magát. – Akkor már csak imádkozhatunk,
és remélhetjük, hogy Isten a megfelelő nyomra terel minket.
Carmelo rosszallóan felsóhajtott. – Isten? Inkább az ördög bíborosa!
 CSAPDÁBA ESVE
– Hogyan tovább? – kérdezte Alisa a hídon várakozva a lihegve közeledő Lucianóra.
Meg sem próbálta elrejteni a türelmetlenségét. Hogy maradhatott Ivy még mindig ilyen
nyugodt, mintha semmi sem forgott volna kockán?
– Miért, mi forog kockán? A becsületünk Franz Leopold szemében? – nevetett Ivy Alisa
felháborodott tekintetét látva. – Igazán nem nehéz kitalálni, hogy mire gondolsz. Szinte
reszketsz a nyugtalanságtól. Miért olyan fontos, hogy megmutasd neki a fölényedet?
Luciano végre felért a partra, és rögtön be is fordult egy szűk utcába. Alisa és Ivy
követte. Seymour előrefutott, megfordult, aztán visszatért hozzájuk.
– Nincs rá szükségem – felelte Alisa mérgesen. – Itt nemcsak Franz Leopoldról, hanem
egy egész családról van szó, akik jobbnak tartják magukat, és megvetnek minket.
– És számodra ennyire fontos, hogy kiegyenesítsd a képet? – Ivy nem hagyta annyiban
a dolgot. Alisa már nem is törődött a környezetével. Az utcák majdnem ugyanolyanok
voltak: szűkek és szögletesek, a föld mindenhol tele volt szeméttel. Patkányok szaladtak el
a léptüket hallva. A házfalak szürke és lepattogzó vakolattal meredtek az egyre
halványodó éjszakai égbe.
– Igen, szerintem a Dracasoknak végre fel kell fogniuk, hogy nem állnak fölöttünk.
Amíg fölényben érzik magukat, továbbra is elkülönülnek, és igen, talán a többi családot is
leigázzák, hogy mindannyiunk fölött uralkodhassanak. Nézd csak meg, hogy bánnak a
tisztátlanjaikkal! A rabszolgáik, akiket szemrebbenés nélkül elpusztítanának, ha a
kényelmükről lenne szó!
Ivy határozatlanul csóválta a fejét. – A gondolkodásod lényegében sajnos helyes, még
akkor is, ha hajlamos vagy túlozni.
Alisa nem ment bele: – Csak akkor fogják elfogadni a közös akadémiával kapcsolatos
ötletet, ha belátják, hogy erősségekkel, de főként gyengeségekkel is rendelkeznek,
amelyeket csakis a többi család segítségével küzdhetnek le. És akkor mindannyian hasznot
húzhatunk belőle. Csak így élhetünk túl és alapíthatunk egy közös és erős vérvonalat!
Ivy bólintott. – Éppen ezért nem vagyok biztos benne, hogy egy ilyen verseny a
megfelelő módszer. Nem megint arról van szó, hogy ki áll ki felett? Arról, hogy sárba
tiporjuk a másikat és kigúnyoljuk a kudarcában? – éppen utolérték, majd maguk mögött
hagyták Lucianót. Ivy hirtelen lelassított, és előreengedte a következő elágazásnál.
– Ó, igen, pontosan azt fogom tenni! – lihegte a fiú. – Gyönyörködni fogok a
kudarcukban, hadd ízleljék meg az avas vérhez hasonló gúnyunkat. Már a gondolattól is
beindulok, s ezáltal könnyebben viselem a megerőltetést!
A két lány összenézett. – Hát igen, hosszú még az út – szólt Alisa. – Most esküdjek
meg, hogy elásom a csatabárdot, és mindig kedves leszek ezekhez a… Dracasokhoz?
 Ivy hangosan felnevetett. – Én bizony nem hinném el az esküdet. Már most is
belefulladsz a szavaidba!
Átszelték a Campo de Fiorit, ahol rövidesen felállítják a halak és fűszerek, gyümölcsök
és zöldségek, valamint virágok számára a piaci standokat. Régebben, amikor a piac helyén
még csak egy mező volt, folyton kivégzéseket tartottak errefelé. A vámpírok nagy öregjei
még jól emlékeztek a fülsiketítő lármára és a lobogó máglyarakásokra. Mára már elfújta a
szél a vérszagot.
Luciano az ekkor már zárva tartó vendéglők előtt vezette végig őket, majd kelet felé
hagyta el a teret. Seymour hirtelen megtorpant, fülét a magasba, tekintetét mereven a tőle
balra lévő utcába szegezte.
– Mi van? – kérdezte Ivy, hozzáfűzve néhány gael szót is. Hangjában aggodalom
csengett.
– Biztos megérezte a többieket – mondta Luciano. – Ezek szerint nem sikerült lerázniuk
minket! Igyekezzünk, hogy minél előbb elérjük a Capitolium-dombot.
Ivy megrázta a fejét. Kezével végigsimította a farkas felborzolt nyakszőrzetét. – Nem,
nem a többiek azok. Régóta nem láttam már ilyen feszültnek. Valami van ott, de ő sem
tudja pontosan…
– Veszély? – kérdezte Alisa közelebb férkőzve Ivyhoz.
– Talán.
– A szaglása sokkal jobb a miénknél. Nem vezethetne minket? – tudakolta Alisa.
Ivy éppen válaszolni akart, amikor Seymour felnyüszített, és futásnak eredt. – Ne! –
kiabálta. – Nem hagylak egyedül!
A vámpírok a farkas után loholtak, amilyen gyorsan csak tudtak. Az állat egy templom
felé igyekezett, majd az előtte lévő kis térre érve olyan hirtelen megtorpant, amilyen
gyorsan elindult. Mintha kővé vált volna. Csak a farka hegye mozgott.
– Most mi van? – türelmetlenkedett Alisa.
Ivy tanácstalanul megvonta a vállát. – Fogalmam sincs. Még sosem viselkedett így.
Alisa végignézett a kicsi és igencsak felújításra szoruló templomon, valamint a tér körül
sorakozó házakon. El sem tudta képzelni, mi idegesítheti ennyire a farkast. Az állat ismét
elindult, végigment a templom előtt, átvágott néhány sűrű bokron, majd egy mélybe
vezető régi kőlépcsőhöz lépett. Az addig egy antik oszlopcsonkon ücsörgő két macska
ijedten felugrott és elillant.
*
– Onkel Carmelo, te is hallottad? – Egy szokatlan zaj rázta fel Latonát a kék szemmel és
csinos, sápadt arccal való álmodozásból. Meg sem várva a választ, odalépett a templomra
és a kis térre néző ablakhoz, és elhúzta a függönyt. Ismét felcsendült ugyanaz a panaszos
vonyítás.
– Ha nem lenne lehetetlen, azt mondanám, hogy egy farkas. Egy fehér farkas! – nyögte
ki zihálva.
Carmelo mellé lépett. – Ebben a városban semmi sem lehetetlen! – Egy pillanatig
mindketten hallgattak, és csak figyelték a fehér állatot és az őt követő három árnyszerű
alakot. Olyan gyorsan mozogtak, hogy a két ember csupán elmosódott árnyakat látott
belőlük, míg meg nem álltak a templom előtti téren a kapunál lévő lámpa fényében.
Carmelo megköszörülte a torkát. – Nem tudom megmondani, hogy tényleg fehér farkas-
e vagy csak egy nagy kutya, de ha nem tévedek, azok ott, lent bizony vámpírok!
– Nézd, milyen elegánsan mozognak! – áradozott Latona. – És milyen fiatalok.
Carmelo a vállára dobott egy sötét talárt. – Ezt közelebbről is meg kell vizsgálnom! –
széles válla pillanatok alatt eltűnt a sarkon.
– Várj, én is jövök! – kiáltotta Latona, de bácsikája már a lépcsőnél járt. A lány halkan
szitkozódni kezdett, belebújt egy bő otthonkába és a kabátjába, majd utánaszaladt. A ház
bejáratánál aztán hirtelen nekiütközött.
– Sss! Ott vannak. Meg kell próbálnunk közelebb férkőzni hozzájuk anélkül, hogy
észrevennének. Nem lesz egyszerű. Nagyon éles érzékekkel rendelkeznek, nem beszélve a
farkasról!
Carmelo nagy és zömök alakja ellenére halkan odaosont a következő házhoz, majd
elrejtőzött a bejárat árnyékában.
Latona is követte. – Szerintem még nem vettek észre.
– Igen, különös – morogta a vámpírvadász.
– Mi a terved?
– Inkább az érdekelne, hogy ők mit terveznek. Te jó ég! Nézd, hová vezeti őket a
farkas!
Latona a szájára tapasztotta a kezét. Úgy érezte, egy hangos kiáltással figyelmeztetnie
kell a három gyanútlan fiatal vámpírt, de azt Carmelo sosem bocsátotta volna meg neki.
– Ne merészeld! – sziszegte a lány fülébe. Ezek szerint pontosan tudta, mi zajlott benne.
– Maradj itt, megpróbálok a lánchoz férkőzni, amint lementek.
Latona némán bólintott.
Seymour eltűnt a tér alatti sötétben. Nyüszítése tompán szállt felfelé.
– Kövessük? – kérdezte Alisa Ivyt fürkészve, amikor legnagyobb meglepetésére
bizonytalanságot vett észre a szemében.
 – Nem tudom. Azt akarja, hogy itt várjunk, de még sosem láttam ennyire nyugtalannak.
Mellette kellene maradnom!
– Ez egy farkas! – mondta Luciano. – Egyre jobban belelovalod magad! Ugyanakkor
roppant kíváncsi vagyok arra, hová vezet a lépcső. Mintha nem a templomhoz tartozna.
Szerintem jóval régebbi… és az, ami odalent van, főleg!
A fiú elindult lefelé a lépcsőn. A lányok követték. – Figyeljétek ezeket a finoman
megmunkált márványtömböket és karcokat. Seymour kiszagolt egy templomépítményt,
amely feltehetőleg sok száz évvel idősebb a Domus Aureánál, és erre építették sokkal
később a templomot.
– Igen, de nem mi járunk itt először! – szólt Ivy egy kőtömbre téve a kezét. – Érzem a
családotokat és embereket! Egy férfit és egy nőt, akik már többször járhattak erre.
– Érdekes – mondta Luciano –, nagyon érdekes! Elágazásokat, valamint antik
oltárokkal, szobrokkal, rég elfeledett istenségekkel és gazdagon díszített fülkékkel teli
helyiségeket láttak.
– Visszaforduljunk? – Alisa kérdése nem éppen beleegyezésről árulkodott.
A három fiatal vámpír átkelt egy dongaboltozatú, hol elkanyarodó, hol elágazó járaton,
de Ivy habozás nélkül követte Seymour még friss nyomait.
– Ott van! – a lány azonnal odaszaladt, és térdre vágta magát mellette. – Mi történt
veled? – A többieknek is feltűnt a siralmas képe. Ivy átkarolta a nyakát, de a farkas
kihúzta magát öleléséből, majd nyüszítve és csaholva ráncigálni kezdte a talárját.
– Rendben, mindjárt eltűnünk innen. De előbb tudni akarom, hogy mi ijesztett meg
ennyire. – Ivy a tárgy fölé hajolt, amelyen az előbb még Seymour pofája pihent.
A farkas elengedte Ivyt, és a változatosság kedvéért Alisa ruháját kezdte ráncigálni.
Alisa döbbenten nézte a pofája körüli feketés, maszatos szőrt, amikor Ivy egyszer csak
felsikoltott. Olyan riadtnak tűnt, hogy Luciano és Alisa rögtön odaugrott hozzá. Seymour
felüvöltött, és visszarohant a járatba.
– Mi a…? – Alisa kérdését félbeszakította egy hangos robaj. Annak ellenére, hogy
mindhárman azonnal felpattantak és a járatba visszavezető boltív felé loholtak, elkéstek –
és egy plafonról lezuhanó ráccsal találták szemben magukat. Mindannyian nekiestek, és
vadul rázták a vas-rudakat, de hiába.
– A pokolba! Valahogy kioldhattuk a csapórácsot, és egyelőre nem látok lehetőséget a
szabadulásra! – mérgelődött Luciano a rudakba rúgva.
Alisa Ivyhoz fordult. – Az meg mi ott, a falon?
– Az, ami annyira megzavarta Seymourt – Ivy hangjában mély szomorúság vibrált.
Letérdelt a kőlapra.
 Alisa követte. Tekintete végigpásztázta a körvonalakat.
Az először égett fatörzsmaradványoknak látszó valamik immár ismerős formát öltöttek.
Most már a szagukat is érezte. Az égett szag eddig elnyomta, de a rothadás és a vér
sajátságos szaga végig ott volt a levegőben. – A pokol démonjaiba, ezek, ketten, közületek
valók, Luciano!
– Két Nosferas? – tolakodott közéjük Luciano. Ahogy teltek a másodpercek, egyre
nyilvánvalóbbá vált, hogy egy kissé zömök férfialkatról, és egy kisebb, karcsúbb alakról
van szó. Semmi kétség: két elégett vámpír maradványa hevert a földön.
– Hogy történhetett ez? – suttogta Alisa.
Luciano felfelé mutatott. – Hát nem veszed észre? Egyre világosabb lesz. Odafent rács
van, nemsokára pedig besüt a nap.
– Mi? – pattant fel a két lány. Lucianónak igaza volt.
– De hogy kerültek ebbe a csapdába? – kérdezte Ivy.
– Erről majd később nyissunk vitát, most inkább keressünk valami kijáratot! – szólt
Luciano a rácsot rángatva.
– Ezt nem fogjuk tudni feltörni, a szerkezethez pedig biztosan csak kintről lehet
hozzájutni!
Ivy bólintott. – Bizonyára. Különben nem égtek volna el a szerencsétlen rokonaid.
Alisa hallgatott. Érezte a benne feltörő és a mellkasát szorongató félelmet. Kell, hogy
legyen valamilyen menekülési út! Csak valószínűleg az öregek nem találták meg. De ők
fiatalok és erősek, ráadásul hárman vannak! Egy pillanat! Az öregek? Az erőteljesebb alak
talán az egyik eltűnt Tiszteletre Méltó lehet, de a kisebbik? Alisa közelebb lépett, és
megpróbált a hamurétegből kirakni egy arcot. Egyszer csak hangosan felkiáltott. – Ez
Raphaela!
Ivy és Luciano a test fölé hajolt. – Igen, ez Raphaela és egy Tiszteletre Méltó, Marcello!
Luciano szájszeglete reszketni kezdett, és mindkét kezét a mellkasára nyomta. – Miért
pont ő? Nem tudom és nem akarom elhinni.
Ha ember lett volna, akkor biztosan elsírta volna magát. Luciano elfordult, de Alisa
letérdelt a két test mellé. Vajon mit szorongatott Raphaela elégett keze még mindig? Alisa
óvatosan kihúzta, és megvizsgálta. Nem kellett sokáig gondolkodnia. A vörös színű
bársonyos anyag rögtön ismerős volt a számára. A vörös maszk egy darabja volt. Egy
olyan maszké, mint amilyet Malcolm mutatott neki. Meg kellett volna szegnie az esküjét,
és beszélnie kellett volna a Contéval? Vajon akkor megmenekült volna Raphaela és a
Tiszteletre Méltó? A bűntudat méregként perzselte a testét. Most már hiába bánta! Alisa a
zsebébe rejtette az anyagdarabkát, és felállt.
 – Mi nem fogjuk így végezni! – Alisa beállt középre, és felnézett az aknába. A falak
simák voltak, a lapok közötti fugákat gondosan kitöltötték malterral. Se egy hézag, se egy
növény, amelynek gyökere egy minimális repedést okozhatott volna. A falhoz lépve mégis
megpróbálta, de egyetlen lépésre sem távolodott el a földről. – Mit gondoltok? Milyen
magas lehet? Mi lenne, ha mindhárman egymásra állnánk? Szerintetek úgy elérhetjük a
rácsot?
Ivy Alisa mellé lépett. – Hát, nem úgy tűnik, de azért mindenképpen próbáljuk meg.
Luciano?
Barátja rögvest a falhoz állt, Alisa pedig felmászott a vállára. Amikor már mindketten
biztosan álltak, Ivy felkapaszkodott Alisa vállára. Minden olyan gyorsan ment, hogy
Alisára erős hunyorgás tört rá. Noha Luciano alatta nyöszörgött, ő szinte alig érezte Ivy
súlyát. – Eléred a rácsot?
– Nem, de itt, fent már nem olyan sima a fal. Megpróbálok magasabbra mászni.
Lába máris eltűnt társa válláról. Alisa hátrahajtotta a fejét. Nem hitt a szemének! Ivy
keze és meztelen lába begörbült, és mintha minden egyes egyenetlenséghez hozzátapadt
volna. Szép lassan és egyenletesen egyre feljebb és feljebb jutott.
– Ne! – kiáltotta Luciano. – Hagyd abba! Így nem tudlak megtartani.
Túl késő volt. Alisa érezte, amint elvesztette az egyensúlyát. Leugrott hát Luciano
válláról, és biztonságosan földet ért.
– Aú! Hogy dőlhetsz ennyire hátra? – dühöngött a fiú a kulcscsontját masszírozva.
– Bocsánat. Biztos nem figyeltem oda. Hát nem hihetetlen a csaj? – mindketten nyitott
szájjal bámulták Ivyt, aki időközben már majdnem elérte a rácsot.
– Több mint hihetetlen! – suttogta Luciano. Mindketten hallgattak, és aggódva
fürkészték társukat.
– Alisa!
– Mi van? Maradj nyugton! Ne tereljük el a figyelmét! – Luciano halkabban folytatta,
de hangja még mindig riadtan csengett. – Te is érzed?
– Mit? – Alisa még be sem csukta a száját, amikor az égett szag mellett valami más is
megcsapta az orrát. – Emberek! – suttogta rémülten. – És milyen közel vannak!
Luciano bólintott. Mindketten meredten néztek maguk elé. – Férfi vagy nő? – kérdezte
a fiú.
Alisa lehunyta a szemét. – Nem tudom pontosan. Szerintem mindkettő. De a hangjuk,
mintha a távolból csengne.
– Akkor túl messze vannak? – fürkészték egymást aggódva.
Ivy ebben a pillanatban ragadta meg a vasrácsot. Óvatosan rángatta, nehogy elveszítse
az egyensúlyát. – Beragadt – kiáltott lefelé. – De nyugi, valahogy kinyitom.
Amikor újra felnézett, egy kéz nyúlt be a semmiből a rácsokon keresztül. Erős ujjak
ragadták meg a csuklóját. Ivy ijedten felsikoltott.
*
Seymour a járaton keresztül egészen a kőlépcsőig szaladt, ami visszavezette a
templomtérre. Egy pillanatra megállt, aztán továbbment, majd eltűnve az utcák
rengetegében, átszelte a csendes udvarokat, míg meg nem találta azt, amit keresett. Az
általa ismert hangot hallva izgatottan hegyezte a fülét.
– Hagyjál már békén!
– És mégis miért? Te hoztál minket ebbe az őrületbe. Vakon botorkáltunk az utcákban,
ahelyett, hogy az ide vezető úton egyszerűen visszamentünk volna. Ki tudja, mennyi időt
veszítettünk már és adtunk lehetőséget ennek a féleszűnek, hogy utolérjen minket – emelte
fel Anna Christina a karját. – El sem hiszem, hogy tényleg ennyire hülye vagy. Vagy talán
szándékosan tetted?
– Mondták már, hogy elviselhetetlenné tesz a folyamatos fecsegésed? – Franz Leopold
a fülére tapasztotta a kezét. Ott, fent, az Angyalvárban már azt hitte, hogy segítőkész
szövetséges lehet belőle. Most viszont megesküdött rá, hogy egyhamar nem bünteti magát
a lány társaságával. – Erre menjünk. Ha ezt az utcát követjük, akkor nem kell átmennünk a
dombon, hanem egyből a Domus Aurea rommezejére jutunk ki.
A fiú megállt, és a többiekhez fordult. Anna Christina még mindig savanykás arcot
vágott, miközben Karl Philipp csak közömbösen igyekezett előre. Franz Leopold éppen
folytatni akarta útját, amikor egy jobb oldalról jövő mozgás felkeltette a figyelmét. A
többiek is meredten figyelték a kilógó nyelvvel feléjük loholó fehér állatot.
– Ez nem Ivy rettenetes farkasa? – kérdezte Anna Christina.
– De, ez Seymour, de mit keres itt?
– Ezek szerint mögöttünk vannak, és neki kellene feltartóztatnia minket – kiáltotta Karl
Philipp, mintha csak egy álomból tért volna magához. Hátrahajtotta a talárját, és kirántotta
az oldalán lévő keskeny kardot. Az éles penge csak úgy ragyogott a csillagfényben,
amikor az állat felé nyújtotta. A farkas felüvöltött, lelassított és hátrébb húzódott.
– Látod, nem jött be a terve! Le fogom szúrni, ha közelebb merészkedik. Gyerünk,
fogjátok a husángokat, hadd szóljon! – A farkas siralmasan vonyítva megkerülte Karl
Philippet. Odaugrott Franz Leopoldhoz, és elkapta a palástját.
– Átkozott dög! – rikoltotta Anna Christina előrántva az értékes drágakövekkel kirakott
tőrét.
– Hagyd abba! – figyelmeztette Franz Leopold. – Nem akar megtámadni minket. Csak
közölni szeretne valamit!
 – Hogy te milyen naiv vagy! Vagy talán azt akarod mondani, hogy most már a bestiák
gondolataiba is belelátsz? – gúnyolódott az unokatestvére.
Franz Leopold éppen megvetően el akarta utasítani, amikor egyfajta nyomást érzett a
fejében. Seymour még mindig a pofájában tartotta a kabátja csücskét, és megpróbálta abba
az utcába vonszolni a vámpírt, amelyből kijött. Tekintete ide-oda suhant a többiek pengéje
és Franz Leopold között.
Már megint ez a nyomás. Nem szavak voltak, hanem egy kristálytiszta segélykiáltás. A
farkas azt akarta, hogy vele menjen, ebben nem volt kétség. Franz Leopold egy pillanatra
sem gyanakodott arra, hogy csak egy csapdáról lenne szó, amivel megakadályozhatnák a
győzelmüket.
Anna Christina a tőrrel a kezében előugrott, de Franz Leopold olyan keményen
visszalökte, hogy elvesztette az egyensúlyát, és kiejtette a pengét. – Hagyd abba! Azért
jött, hogy szóljon nekünk. A többiek veszélyben vannak!
– Veszélyben? Te megőrültél! – kiáltott fel Anna Christina, majd a tőrért nyúlt.
– Vajon milyen veszély leselkedhet rájuk itt? – avatkozott közbe Karl Philipp.
– Úgy tűnik, elkerülte a figyelmedet, hogy a Nosferas család több tagja is eltűnt,
valószínűleg megsemmisítette őket egy vámpírvadász.
Karl Philipp megvonta a vállát. – Kit érdekel, ha néhánnyal kevesebben vannak ezek a
dekadens és hájas Nosferasok? Luciano miatt akarsz bőgni? Én biztos nem. És a
Vamaliaért és a Lycanáért sem kár. Egyébként sem hiszem el a veszéllyel kapcsolatos
locsogásodat. Csak át akarnak minket verni, és benned pont megfelelő palimadárra leltek.
Anna Christina az unokatestvére mellé állt, és keletre mutatott, ahol az ég kezdte
elveszíteni a színét. – Az egyetlen veszély, ami pillanatnyilag mindannyiunkat fenyeget, a
nemsokára felkelő nap, ezért nem ártana minél előbb a koporsóinkba kerülni! Szóval,
jössz már végre?
– Nem! – vágta rá Franz Leopold csökönyösen. – Pont azért, mert ennyire elszaladt az
idő, nézem meg, hogy mi történt velük. Én nem félek! Ha ti, ketten féltek, hát jó, menjetek
vissza a koporsóitokba – közölte, és elfordult. Seymour elengedte a kabátját és előreindult.
A fiatal vámpír a nyomában maradt. Egy pillanatra azt hitte, hogy a többiek is követni
fogják, ám a szél csak Karl Philipp búcsúszavait vitte el hozzá.
– Átkozott balek!
 MEGMENTÉS
– És? Szerencsével jártál? – türelmetlenkedett Latona, amikor Carmelo ismét feltűnt
mellette. Idegesen cibálta a frizurájából kikandikáló egyik fekete hajtincsét. Fogalma sem
volt, melyik választ hallotta volna szívesebben.
– Igen, elkaptuk őket! – örvendezett Carmelo.– Többé-kevésbé saját magukat fogták el
– állapította meg Latona némi szomorúsággal a hangjában. – Neked már csak a rácsot
kellett leeresztened! Micsoda szerencséd van. Három vámpír, és mindez a bíboros
fondorlata nélkül.
– Nekünk, kedvesem, nekünk van szerencsénk! Szeretnéd látni őket? – Latona hezitált,
majd végül rábólintott.– Akkor gyere!
Egy kis olajlámpával a kezében levezette a lányt a kőlépcsőn, majd átkísérte egy
kapuíven. Az elágazásnál egy másik járatot választott, mint a fiatal vámpírok. Egy ajtó
előtt aztán megállt, és elfújta a lámpát.
– Maradj teljesen csendben! Az üvegen keresztül láthatod őket. Tompítja a hangunkat
és a szagunkat, de sose becsüld le a sötétség lényeit!
Carmelo kinyitotta az ajtót, és betessékelte Latonát. Kitapogatták az utat a fal mellett,
míg el nem érkeztek ahhoz a kőtömbhöz, amit Carmelo üveggel helyettesített. Jóval a régi
ciszterna fölötti részen álltak, így a foglyaik sem fedezhették fel őket véletlenül. Latona az
üvegnek nyomta az orrát. – Kettőt látok. Egy sötét hajú fiút és egy vöröses szőke lányt.
Carmelo arrébb tolta. – A farkast is elkaptuk? – kérdezte a lány.
– Nem – válaszolta a férfi egy kis idő múlva csalódottan.
– Mi? A farkas még mindig itt kószál valahol? – Latona gyorsan megmarkolta a ruhája
alatt lapuló tőrt.
– Nyugodj meg! Biztos csak mehetnékje volt. De a másik vámpírt nem látom. Nem
szívódhattak fel csak úgy! – Carmelo még egyszer végigpásztázta a terepet, de a
ciszternában egyetlen menedéket nyújtó hely sem volt. Az is igaz, hogy onnan nem látott
fel a rácsig.
– Hát, csak úgy nem, de a ködben eltűnhettek. Már olvastam ilyesmikről.
– Én is – felelte a férfi lassan –, csak én nem hittem el. Egy kiáltás visszhangzott végig
az aknában.
*
Ivy pókként kúszott fel a sima falon. Igazából nem szabadott volna és nem is akarta, de
mit számított az ígéret, ha fennmaradásának vagy létének vége volt a tét – sőt nem csak a
sajátjáé! Alisa és Luciano is megsemmisül, ha nem sikerül kijutniuk a börtönből, mielőtt a
nap bekandikál a rácsok között. Állítólag borzalmas és hosszú órákig tartó kínok várnának
rájuk. Ivy érezte a hátába fúródó kíváncsi tekinteteket, de nem zavartatta magát. Bármikor
lezuhanhatott, ha túl gyorsan haladt. És akkor kezdhetné elölről az egészet. Az idő pedig
szaladt!
A feje fölött lévő rács egyre közelebb került hozzá. Látta az utolsó csillagokkal teli eget.
Ivy Seymourra irányította a gondolatát. Vajon hová szaladt? Mit akart tenni? És a fenébe
is, miért vezette őket ebbe a csapdába? Seymour nem akarta, hogy kövessék, emlékezett
vissza a lány. Sőt kifejezetten megtiltotta neki! Ivy ezért inkább magára és nem a farkasra
haragudott. Vagy mégis, mert tudnia kellett, hogy nem hagyta volna magára ebben a régi
római labirintusban!
Kinyújtotta a kezét a rács felé, és megrázta. Be volt szorulva. A rács vizsgálása közben
elméjének egy része végigpásztázta a templom körüli teret és a szorosan egymás mellett
álló házakat. Seymour valahol a közelben volt. Érezte. És valaki más is volt ott. Egészen
közel! Még be sem fejezte a gondolatot, amikor egy kéz hirtelen lenyúlt, és átfogta a
csuklóját. Ivy felkiáltott. Alisa és Luciano kiáltása visszhangként követte lentről. Ha a kéz
nem tartotta volna meg, Ivy biztosan lezuhant volna.
– Legalább segíthetnél egy kicsit azzal, hogy megkapaszkodsz a falban – szólt egy
orrhang a fülébe.
– Franz Leopold! – még sosem volt ennyire boldog, hogy hallhatta a hangját.
– Miért, kit vártál? Nem ezért küldted hozzám Seymourt?
– Saját magát küldte. Okos farkas! A többiek is itt vannak?
– Nem – válaszolta a fiú halkan. – De mondd, hogy kerülhettetek ilyen siralmas
helyzetbe?
– Ezt én is szeretném tudni – sóhajtott fel Ivy. – Ki tudod emelni a rácsot?
Franz Leopold mindkét kézzel megpróbálta. – Így nem. Várj, megnézem, mit találok.
A fiú máris eltűnt. Ivy hirtelen szörnyű ürességet érzett magában. Hülyeség! Eddig
bármilyen szituációt sikeresen megoldott. Kivéve egyet. De erre most gondolni sem akart.
Szerencsére Franz Leopold éppen abban a pillanatban tért vissza egy hosszú vasrúddal. –
Gyerünk!
Ivy bólintott. Franz Leopold a földre dobta a talárját. A rúd egyik végét betolta két
rácsrúd alá, a hosszabb végét ráfektette egy kőlapra, majd a másik végét tiszta erőből
lenyomta. A rács hangos nyikorgással kimozdult a helyéről. Mielőtt azonban
visszaeshetett volna, a fiú gyorsan elengedte a rudat, és elkapta az egyik rácsot. Végül
teljesen kiemelte a helyéről.
– Ügyes vagy! – mosolygott rá Ivy.
– És milyen gyors – fűzte hozzá Franz Leopold, majd a lány karja után nyúlva kihúzta a
lyukból.
 Ivy egészen közel állt meg előtte, és felnézett rá. – És milyen erős!
A fiú morcos arca felragyogott, és visszatükrözte a lány mosolyát. – Igaz, habár nem
volt nehéz kihúzni a pehelysúlyodat. – Olyan könnyedén tette le a rácsot a földre, mintha
csak egy vékony fadeszka lett volna. Nem lépett arrébb. Ivy érezte hűvös leheletét az
arcán. A fiú lassan felemelte a kezét, és a lány arca felé közelítette. Ivy ujjai átfogták,
mielőtt megérinthette volna az arcát. Franz Leopold gyönyörű, karcsú és hibátlan, mégis
erős kézzel rendelkezett.
– Köszönöm, Leo! Ez nagyon bátor volt tőled. – Ivy elengedte a kezét, majd
ujjbegyével végigsimította a fiú szép arcának a körvonalát. Érezte, ahogy Franz Leopoldot
kirázta a hideg az érintésétől.
– Leo – ismételte meg a fiú. – Ez tetszik. – Most először teljesen eltűnt a tekintetéből a
már jól ismert hűvös arrogancia, és helyette meleg csillogás lepte el a sötét szemét.
– Hé, ti, ketten ott, fent! Mi van? – szólt Luciano tompa hangja a mélyből. – Esetleg
minket is kihoznátok innen?
– Hát, ha nem kéne, nem – válaszolta Franz Leopold. A pillanat elszállt. – Nem kell
tiltakoznod és a barátaidért könyörögnöd. Tudom, mekkora balhé lenne abból, ha nem
vinnénk vissza őket. Várj meg itt! – ezzel kiszaladt a keskeny udvarból, átvágott a téren és
eltűnt a templomban.
– Nem is akartam könyörögni – felelte Ivy, de a fiú már nem hallotta. Seymour lépett
oda hozzá, de a lány rá sem nézett, és elutasítóan összefonta a karját a mellkasa előtt.
– Mennyi ideig tart még? – kérdezte Luciano.
Majd Alisa aggódva hozzátette. – Gyanúsan világos van idelent. Mennyi időnk maradt?
– Elég, ha nem bénáztok annyit a mászással – mondta Franz Leopold, aki egy vastag
kötéllel tért vissza a templomból.
– Szuper! – dicsérte meg Ivy. – Ezt meg hol találtad?
– Ez a harang kötele – vágta rá a fiú, miközben egyik végét rákötötte a nehéz rácsra, a
másikat pedig leeresztette az aknába. Néhány másodperccel később már Alisa is ott
ácsorgott velük az udvaron. Lucianónak már kissé több időre volt szüksége. Ivy
felajánlotta a segítségét, ám éppen akkor tűntek fel a fiú ujjai, majd hangosan
nyögdécselve átlendítette magát a lyuk szélén. Nehézkesen véve a levegőt feküdt
kiterülve.
– Dagikám, fel kellene tápászkodnod, mielőtt mindannyian megperzselődünk!
Luciano felállt, és becsületes arccal mustrálta riválisát.
– Köszönöm! Nagyon bátor volt tőled, hogy visszajöttél. Soha nem gondoltam volna,
hogy pont neked mondom majd ezt.
 – Akkor hagyd! Inkább tűnjünk el innen!
*
– Gyorsabban! Gyorsabban! – lihegte Carmelo a járaton átrobogva. – Nem szökhetnek
meg!
– És mit akarsz tenni? Egyedül négy ellen harcolni? És ne feledd a farkast sem!
– Fiatalok még. Na, gyere! Egyébként sem tervezem most megtámadni őket. Csak tudni
akarom, hol a búvóhelyük. Az idő vészesen fogy! Minél előbb a koporsójukba kell
kerülniük. És legrosszabb esetre ez is itt van! – futás közben előrántotta ezüstkardját.
Latona aggódva bukdácsolt utána. Koromsötét volt, nem sejtette és nem is látta, merre
megy. Kezével a falat súrolta, miközben abban reménykedett, hogy a föld egyenletes
marad. Hirtelen feltűnt előtte a templom mögé vezető lépcső körvonala. Szoknyáját és
kabátját a magasba húzva loholt Carmelo után, aki időközben már elért a legfelső
lépcsőfokig.
– Ne piszmogj már annyit! Hol van a késed? – lassú és óvatos léptekkel követte a
romokhoz vezető templomfalat, míg meg nem látták az udvarba vezető átjárót, ahol a
ciszterna aknája végződött. – Jönnek! Gyorsan, nem veszíthetjük el őket! Maradj
fedezékben, amíg tudsz.
Négy alak suhant ki az átjáróból, és vágott át a templomudvaron, majd befordultak a
következő utcába. A farkas előttük loholt. Carmelo és Latona a sarkukban volt, de a
távolság minden egyes lépéssel csak nőtt.
*
Alisa megragadta Luciano kezét. – Rohanj! Merre menjünk?
A fiú a felfelé tornyosuló falak mentén igyekezett a templomtér felé. – Arra, aztán
jobbra.
Ivy és Franz Leopold követte őket. Seymour nyüszítve előreszaladt. Hirtelen
megtorpant, és megfordult.
– Követnek minket – mondta Franz Leopold Ivynak.
– Igen, tudom, két ember. Seymour, mit csinálsz? Maradj itt! – kiáltotta a lány, de a
farkas nem hallgatott rá. Az utcán végigfutva egyenesen a követői karjaiba tartott.
– Gyere vissza! – Ivy kicsúszva lefékezett, és sarkon fordult. – Seymour!
– Menj tovább! Majd utolérünk benneteket – kiáltotta Franz Leopold a többieknek.
Alisa bólintott, és berántotta Lucianót a következő sarkon. Franz Leopold megfogta Ivy
csuklóját. – Biztosan visszajön. Egy farkas tud magára vigyázni. Gyere tovább!
– Nem! Fegyvereik is vannak. Ezüstfegyvereik! – Ivy gondolatban látta, ahogy a férfi
felemeli a kardját. Seymour kitartóan vágtatott feléjük. Carmelo kísérője hangosan
felkiáltott, és hátrébb húzódott. A farkas fedetlen tépőfogakkal ugrásba lendült. A férfi
oldalra szökkent, és beleszúrta az ezüstpengét. A farkas nyüszítve a földre zuhant. A
vámpírvadász visszahúzott kardja csak úgy vöröslött a vértől.
Franz Leopold erősebben szorította Ivy karját. Éppen el akarta mondani, hogy a
farkasoknak nem árt annyira az ezüstpenge, mint neki, amikor Ivy olyan erősen
beleharapott a kezébe, hogy félelmében és fájdalmában azonnal elengedte. A vér négy
lyukból szivárgott és csöpögött a földre. A farkas a következő utcához érve keservesen
felvonyított.
– Megsebezték! – indult el Ivy. Franz Leopold habozás nélkül követte. A dulakodás
feltételezett helyszínére érve már csak Ivyt találta, aki egy friss vértócsa mellett térdelt. A
farkas vére volt, rögtön megérezte. Az emberek nyilvánvalóan sértetlenül távoztak. Az
életükért menekültek. A kardot rántó férfi a következő sarkon túl távozott, a nő, nem, a
nála alig idősebb lány pedig pánikba esve hátranézett, majd követte a férfit.
– Valami miatt elmenekültek – nézett Franz Leopold döbbenten a már-már transzba
esett Ivyra. – Talán Seymour kergette el őket?
Ivy lassan megcsóválta a fejét. – Igazad van, valami halálfélelmet keltett bennük, de
nem Seymour volt az – szólt a fiú számára idegenül csengő hangon. – Nagyon megsérült.
Nem hallod, ahogy nyüszít? Menj el Seymourért, és hozd el ide. Itt van valahol. Egészen a
közelben.
A lány megfordult, és bizonytalan léptekkel egy sötét, két düledező ház között húzódó
átjáróba botorkált, amely talán egy udvarba vagy egy hátsó utcába vezethetett. Franz
Leopold zavartan nézett utána. Kiről beszélt? A farkasáról. De akkor miért nem ő ment
érte?
– Lökött ír! – dühöngött Franz Leopold. Éppen úgy döntött, hogy követi Ivyt, amikor
meghallotta a farkas siralmas nyüszítését. Ha magától nem jött vissza, akkor komolyabban
is megsérülhetett, mint gondolta. Hát jó, majd ő megmenti a farkast. Franz Leopold
rosszkedvűen sétált lefelé az utcán. Nem is kellett keresgélnie az állatot, hiszen a vérnyom
elvezette hozzá.
– Szóval itt vagy! – szólt Franz Leopold a vérrel összekent bundáját vizsgálgatva. A
penge a farkas jobb hátsó lábát találta el, és egy tátongó sebet mért rá, amelyből még most
is folydogált a vér. A farkast szörnyű fájdalom gyötörhette. Folyton nyalogatta és
harapdálta a sebét, miközben nyüszítve forgott körbe-körbe berogyó lábával.
– Állj meg! Úgy tűnik, fel kell emeljelek – sóhajtott fel Franz Leopold. – A frakkot
nyugodtan ki is dobhatom utána! Soha nem szedik ki belőle a vért az árnyékok. –
Seymour morgott, és a fogait mutogatta, amikor a fiú letérdelt előtte. Meg akarta harapni a
kezét. – Hé! Én csak segíteni akarok – mondta Franz Leopold, mire a farkas elhúzódott
tőle. – Átkozott dög!
 A fiú végül úgy döntött, hogy a sorsára hagyja és visszatér a Domus Aureába. Az ég
keleten máris rózsaszínűvé változott. Seymour megint harapdálni kezdte a sebét,
miközben kétségbeesetten nyüszített. Franz Leopold rávette magát egy utolsót
próbálkozva. Tenyerét előrenyújtva kicsit közelebb húzódott az állathoz.
– Szerinted Ivy mit csinál velem, ha nélküled térek vissza? Szóval hagyd abba a
harapdálást. Ha így folytatod, elkap minket a nap. Lehet, hogy én nem érdekellek, de
komolyan azt hiszed, hogy a te drága Ivyd itt hagyna téged? Nem, valószínűleg lenne
olyan eszetlen, hogy szétégesse magát miattad! – A farkas szőrzete lelapult. Most már
csak halkan nyüszített, nem fenyegette a fiatal vámpírt még akkor sem, amikor az
átkarolta és a vállára emelte.
– Szuper, most pedig keressük meg az úrnődet, és ha kell, erőszakkal vonszoljuk a
koporsójába. Éppen ideje!
Ivy a hátsó udvar egyik sötét kapuívében botorkált. Úgy érezte magát, mintha darabokra
szaggatták volna. Seymourhoz kellett mennie. Szüksége volt rá! Rosszul állt a szénája, ezt
világosan érezte. Mégis engedelmeskednie kellett a hangnak, amely magához hívta. Vajon
Franz Leopold miért nem hallotta? Pedig mindenre kiterjedt és óriási ereje volt. Ivy úgy
érezte, mintha egy hatalmas harangban rekedt volna a feje, amelyet kintről kalapáccsal
vernek. Koponyája majdnem felrobbant a fájdalomtól.
– Ne ellenkezz a hívásom ellen – szólt a hang ezúttal meglepően lágyan. – Úgysem
tehetsz semmit ellene, a tiltakozás pedig csak fájdalmat okoz neked. A kísérőd majd
foglalkozik a farkassal. Engedd szabadjára a gondolataidat, és lépj közelebb.
Ivy egészen a hátsó utcáig vezető átjáróig követte a hangot. Az árnyékban várt rá.
Elképesztő aurával rendelkezett. És milyen magas volt! Az arcát nem látta. Csak a hosszú
és bő talárt, valamint a fejébe húzott kapucnit. Keze nagy és csontos volt. Bal gyűrűsujja
körül egy zöld smaragdszemű aranygyík tekeredett. Ivy anélkül, hogy akarta volna,
letérdelt, két kezét keresztbe fonta a teste előtt és leszegte a pillantását. A zöld karperec
egészen a csuklójáig csúszott a ruhaujja alatt. Hallotta az árnyék fújtatását. Az árnyék
érzései szélviharként söpörtek végig előtte.
– Ezek szerint maga űzte el a vámpírvadászt, maga elől menekültek halálfélelmükben.
A férfi halkan nevetett. Hűvös és rekedtes hang volt. – Igen, én voltam. Eddig csak
figyeltem őket, de ma kellemetlen légyként repkedtek a szemem előtt, ezért kénytelen
voltam elzavarni őket.
– Akkor a Nosferasok ellen elkövetett gyilkosságokat is megakadályozhatta volna?
Miért nem tette meg?
A férfi unottan legyintett egyet, amitől még a gyík szeme is felragyogott. – Érzékeinket
és erőnket csak a lényeges dolgokra kell koncentrálnunk. Ó, igen, érzem a dühödet, pedig
neked is meg kell ezt tanulnod, ha nem akarsz elpusztulni.
 – Mit akar tőlem?
– Aha, szóval áttérünk a lényeges dolgokra! Rád és rám. Legalább megismerhetjük
egymást, Ivy-Máire. Már régóta várok a találkozásunkra, de… fogalmazzunk úgy… nem
engedték, hogy megtaláljalak.
– Mit akar tőlem?
– Ne olyan hevesen. Ezt még hallani fogod. Először is tudnod kell… – a férfi egyszer
csak elhallgatott.
– Ivy? Hol vagy? – Franz Leopold hangja volt. – Hagyjuk a játszadozást! A pokolba is,
gyere már elő, különben itt hagylak!
Ne, ne menj! – gondolta a lány olyan erősen, ahogy csak tudta, mert beszélni vagy
kiabálni nem nagyon tudott.
– Kissé megfeledkeztem az időről – szólt az óriási árnyék. – Egyelőre elengedlek. De
senkivel nem beszélhetsz a találkozásunkról! Örülj, Ivy-Máire, nemsokára látjuk egymást!
Ivy felnézett, de a férfinak addigra egyszerűen nyoma veszett. Nem hallott és nem érzett
semmit. Még az aurája is eltűnt. A lány nehézkesen felállt, és rálépett arra a helyre, ahol
előtte a férfi állt. Valami volt ott. Egy gyűrű. Hasonló volt ahhoz, amilyen a férfi kezén
volt, csak sokkal kisebb. Felvette és az ujjára húzta. Úgy passzolt, mintha direkt neki
készítették volna. Talán így is volt.
– Ivy! Te jó ég, a pokolba is, ezt meg hogy gondolod? A lány megfordult. – Seymour!
Mi van vele? – azonnal odarohant hozzá. A farkas felvonyított.
– A szúrás mély, de azért nem lehet olyan komoly. Gyere, majd a többit megbeszéljük,
ha visszaértünk! Már érzem a nap illatát! – Ivy bólintott, és elindult. Franz Leopold a
vállán lévő teher ellenére tartotta vele a lépést.
A kora hajnal világossága elvakította. A nap perzselő forróságot ígért. Előhírnökei máris
beterítették a testüket és legyengítették őket. Olyan érzés volt, mintha vízen kellett volna
átgázolniuk. A két fiatal vámpír gyorsabb volt bármelyik embernél, de minden egyes
lépéssel csökkent az erejük.
– Nem kellene átvágnunk a nyílt rommezőn – mondta Franz Leopold aggódva. A
megerőltetés ráncokat terelt a homlokára. – A szűk utcákban védettebbek vagyunk az
árnyékokkal szemben.
– De ott ilyenkor már emberek is közlekednek. Odanézz, mindenhol csak úgy
özönlenek ki a házakból, hogy megkezdjék a napi teendőiket.
Elrejtőztek egy leomlott fal mögé, és csak akkor folytatták útjukat, amikor
látótávolságon kívülre került a két munkásruhában lévő férfi. Végre feltűntek előttük a
Colosseum falai, mögötte pedig ott virított a Domus Aureát rejtő üde zöld domb. Két alak
igyekezett feléjük. Az egyik testes és sötét volt, a másik izmos és kócos, szőke loknikkal.
 Hindrik ért oda elsőként. – Hála a pokolnak! Minden rendben van veletek?
– Seymour komolyan megsérült!
Matthias átvette fiatal urától a farkast, majd karjában az állattal elindult befelé. Hindrik
felkapta Ivyt, és mit sem törődve a lány tiltakozásával, utánuk szaladt. Mire a reggeli nap
vörösre festette a Colosseum felső ívét, a vámpírok beosontak a rejtett ajtón át a Domus
Aurea védelmébe.
*
– Végre itt vagytok! – kiáltott fel Alisa, és olyan erősen megszorongatta Ivyt, mintha
ketté akarta volna roppantani a bordáját. Franz Leopold megállt mellette. Alisa nagyot
ásítva oldalra botorkált. – Mi történt? Meséljetek! Láttátok a vámpírvadászokat? Jól
vagytok?
Franz Leopold bólintott. – Igen, egy férfi és egy nálunk alig idősebb lány az.
Alisa a szarkofágjának dőlt. Borzasztóan fáradt volt, úgy érezte, hatalmas súlyokat visel
a szemhéján. Ivy mögött Hindrik toppant be a szobába, majd őt követte a vérző Seymourt
cipelő Matthias. A látvány egy pillanatra kiverte Alisa szeméből az álmot. – A pokolba, mi
történt vele? Nagyon megsérült?
Ivy bólintott, és kivette a tisztátlan kezéből a farkast. – Még nem tudom, hogyan
segíthetnék neki – a lányból csak úgy sugárzott a kétségbeesés.
Franz Leopold felemelte a karját, és kinyújtotta a kezét Ivy felé, de a szolgálója elállta
az útját. – Ideje elvonulni, uram! – Fellépése és hangsúlya szokatlanul határozott volt.
Ezzel belekarolt a védencébe és kivezette a kamrából. Alisa látta, hogy Franz Leopold is
egyre fogyó erővel küzdött az álomkór ellen. Tekintetét Ivyra és Seymourra erőltette, majd
vigasztalásként és támogatásként odatámolygott hozzájuk. A fejében egyre sűrűbbé vált a
köd, és úgy érezte, mintha a föld lágy hullámokban ringatózott volna vele.
Hindrik átkarolta. – Neked is ideje elvonulni! – Alisa megpróbált ellenállni, de csak
ásítás jött ki a száján, majd mindenféle tiltakozás nélkül hagyta magát becipelni a
hálókamrájába.
Hindrik befektette Alisát a koporsójába, és megigazította a párnáját. – Mára elég volt! –
Egy energikus rántással rátolta a fedelet. Jól ismert sötétség lepte el a lányt, már képtelen
volt tovább küzdeni. Szeme becsukódott, légzése lelassult, teste megmerevedett – mindez
majd akkor szűnik majd meg, ha a Tevere túloldalán is kihunynak a nap utolsó sugarai.
 SEYMOUR
Megvárta, míg minden zaj elcsendesült a Domus Aureában, majd óvatosan letolta a
szarkofág fedelét. Hallgatta nehéz és fájdalmasan csengő légzését, mintha szavakban
kiáltotta volna ki őket. Ivy átlendítette magát a kőkoporsó szélén, és elhelyezkedett
Seymour mellett a földön. Keskeny kezével beborította az állat pofáját.
– Ezüstpenge volt, tudom. Láttam. De meg fogsz gyógyulni! Majd együtt sikerül, de
előbb keresnem kell egy helyet, ahol lábadozhatsz. Maradj nyugton. Nem szabad több vért
veszítened. Mindjárt visszajövök.
Seymour csak nyöszörgött egyet. Ivy megint végigsimította, aztán kiosont a
helyiségből. Hallgatózott, és minden irányt végigpásztázott a gondolataival. Senki sem
járt-kelt. A szolgálók hálóhelyiségeiből még elcsípett néhány zavaros gondolatot, de úgy
tűnt, már a szolgák és a kísérők is a koporsójukban feküdtek, és átadták magukat az alvás
örömeinek. Ivy végigrobogott a folyosókon, bekukucskált a kamrákba, míg végre rá nem
talált egy kicsi, éppen megfelelőnek tűnő kőkamrára. Beszaladt a nyolcszögletű terembe, a
feje fölé emelt egy, a Tiszteletre Méltók által használt keskeny nyugágyat, és
visszaegyensúlyozta a kis kamrába. Egy kőszarkofágot bizony nem bírt volna egyedül
idecipelni, de a nyugati szárnyban, a tisztátlanok pihenőhelyén rálelt egy üres fakoporsóra.
Öreg és féreg rágta volt, az anyagbevonat áporodott, nedves és porhanyós volt már, de
Ivyt ez nem zavarta. Kihozta a szarkofágjában lévő párnákat, segített feltápászkodni
Seymournak, és becipelte kamrába. Ez volt az egyetlen olyan kamra, amelynek az ajtaján
egy olyan retesz volt, amellyel kívülről és belülről is be lehetett zárni az ajtót. Aggódva
megvizsgálta a mély sebet. Még mindig vérzett. Rányomott egy szövetvéget a vágásra,
majd olyan erősen kötötte meg, hogy Seymour hangosan felnyögött.
– Én legkedvesebb testőröm, sajnos ezt muszáj – a garatból jövő gael nyelv igencsak
akadozva hangzott. Saját maga is érezte hangja gyengeségét. Kimerültnek és erőtlennek
érezte magát, borzasztóan vágyott a nyugalomra. Seymour a régi koporsó felé tolta.
– Rendben, szót fogadok! Úgyis alig bírom már nyitva tartani a szemem. Majd alvás
után foglalkozom a többi dologgal. – Elhúzta a zárat, búcsúzóul homlokon csókolta
Seymourt, majd befeküdt a koporsóba. A fedél bezárult.
*
Alisa hirtelen felnyitotta a szemét. Tényleg megtörtént minden? Micsoda éjszaka!
Következő gondolata Seymour volt. Remélhetőleg meggyógyul. Meg kellett néznie, hogy
hogy van, de hiába próbálta eltolni a fedelet. Dühösen püfölte a követ, mire végre kinyílt,
és Hindrik arca jelent meg a helyén. – Szép jó estét!
– Mi tartott ennyi ideig? – förmedt rá Alisa felemelkedve. Gyors pillantást vetve a
szobára, hamar rájött, hogy Chiara és Joanne éppen akkor kászálódott ki a fekhelyéről, de
Ivyt és Seymourt sehol sem látta. A lány szarkofágja tárva-nyitva és üresen állt. Teljesen
üresen! Még Ivy párnái sem voltak a helyükön. Hindrik ugyanúgy meglepődött, mint
Alisa. A férfi megvonta a vállát. – Tőlem ne kérdezd! Amikor itt hagytalak titeket, ott volt,
ahol lennie kellett, és a fedél is rendesen be volt zárva.
Mindenesetre nem teljesen nyom nélkül tűntek el. A vércseppek egy vörös gyöngysort
alkotva vezettek az ajtóhoz és ki a folyosóra. Alisa követte a jeleket.
– Hé, fel kell öltöznöd! Így nem mehetsz órára! – kiáltott utána Hindrik, de a lány
tudomást sem vett róla, és az apró vérnyomokat követve végigsietett a folyosón, míg egy
masszív vaspántokkal ellátott ajtóhoz nem ért.
Alisa bekopogott a faajtón. – Ivy? Seymour? Idebent vagytok? – megpróbálta lenyomni
a kilincset, de az ajtó belülről volt bezárva.
– Alisa! Menj előre! Mindjárt én is megyek – hallotta Ivy hangját.
Alisa még egyszer bekopogott. – Hogy van Seymour? Tehetek valamit érte? Miért
zárkóztál be ide?
– Nincs jól. Nyugalomra van szüksége. Menj csak, majd én is megyek!
Alisa még mindig felemelt kézzel állt. Igencsak bántotta, hogy barátnője egy ilyen
fájdalmas órában nem akarja, hogy mellette legyen. Úgy döntött, hogy még egyszer
bekopog, és követeli, hogy engedje be, amikor megérezte, hogy immár nincs egyedül az
eldugott folyosón. Hirtelen megfordult.
– Á, te vagy az – üdvözölte nem éppen kirobbanó örömmel Franz Leopoldot. A kora
esti óra ellenére megint úgy festett, mintha egy divatszalonból lépett volna ki. A vérfoltos
ruháknak már nyoma sem volt, az inge és a frakkja kifogástalan, fésült haját egy
gyémánttű fogta össze a nyakánál.
– Seymourral együtt van bent, igaz? – kérdezte Alisa mellé lépve.
– Tyűha, minő éles elme! – válaszolta a lány csípősen.
– Aha, te pedig azért dühöngsz, mert nem akar beengedni. – Franz Leopold felhúzta a
szemöldökét, majd ismét magára öltötte azt a bizonyos arckifejezését, amelynek láttán
Alisa szívesen lekevert volna neki egy pofont.
– Nem, egyszerűen csak aggódom. Úgy tűnik, Seymour komolyan megsérült.
– Tudom! Összekente a selyemingemet a vérével.
Alisa szikrázó szemet vetett a fiúra. – Ha neked ez a legnagyobb problémád! Én azon
töprengek, hogyan történhetett ez meg. Alig hogy találkoztatok, Seymour máris megsérült,
Ivyt pedig majdnem megsemmisítették. Le vagyok nyűgözve.
Franz Leopold olyan közel ment hozzá, hogy az orruk is majdnem összeért. – Ha nem
fordultam volna vissza, akkor belőletek már csak hamu maradt volna, amit a szél seperc
alatt elfújt volna! Úgyhogy ne nekem mondogasd, hogy a farkas megsérült. Én időben
hazahoztam őket napkelte előtt. Ti hol voltatok, amikor húzós lett a helyzet? Már réges-
régen a biztonságos koporsóban? Ez aztán az igaz barátság!
Alisát elöntötte a méreg, valószínűleg azért, mert tudta, hogy Franz Leopoldnak igaza
van. Bűnösnek érezte magát, amiért nem maradt Ivy mellett, hanem előrefutott
Lucianóval. Honnan tudhatta volna, hogy menekülésük ilyen drámai fordulatot vesz?
Büszkesége nem engedte, hogy bevallja a hibáját és beismerje lelkiismeret-furdalását
Franz Leopold előtt. Ennél az is egyszerűbb volt, ha csak némán bámulta.
A reteszt elhúzták, az ajtó résnyire kinyílt, de csak annyira, hogy Ivy kiférjen rajta.
Alisa megpróbálta meglesni a farkast, de Ivy gyorsan kívülről bezárta az ajtót.
– Hogy van? Tehetünk valamit érte? – Ivy megrázta a fejét. Haja ma inkább szürkésnek
látszott, arcáról pedig lerítt a kimerültség. Alisa attól is tartott, hogy ő is megsérült, de Ivy
rögtön tiltakozott.
– Csak aggódom. Gyertek, menjünk a terembe. Hoznom kell valamit Seymournak,
amitől felerősödik.
– Igen, szereznünk kell neki húst. – Miért nem jött már erre előbb rá? Ivy egy szót sem
szólt, csak végigrobogott előtte a folyosón. Franz Leopold kissé lemaradva követte őket.
Az aranymennyezetű teremben már majdnem minden diák összegyűlt. Chiara oldalba
bökte Lucianót, amikor ők, hárman beléptek a helyiségbe. Arcán világosan látszott, hogy
majd szétdurran a kíváncsiságtól. A lány intett, majd olyan hevesen arrébb lökte a másik
oldalán ülő Tammót, hogy az majdnem leesett a székről. Franz Leopold az unokatestvérei
felé vette az irányt.
– Üljetek le! – utasította őket Chiara, eléjük tolva két poharat. – Minő szokatlan
társaság! Kikúráltátok a szépfiút a gonoszságból? Vagy mivel magyarázzam az újdonsült
barátságotokat? – Luciano kelletlenül morgott mellette.
– Barátságról szó sincs! – védekezett Alisa. – De azért roppantul érdekelne, hogy mit
akart Ivy kamrája előtt. – Kérdő pillantást vetett barátnőjére, de ő csak némán iszogatott,
majd újabb pohárral kért. Zita szolgálta ki. Egyikük sem csodálkozott azon, hogy a
szolgálónő ma este kifejezetten komoly volt. Valószínűleg időközben megtudta, hogy
Raphaela többet sosem tér vissza.
– Hol voltatok? Miről is volt szó? Egyesek azt mondták, valamilyen fogadásról.
Luciano nem mond semmit. Tegnap óta mintha némaságot fogadott volna, és csak dühös
pillantásokat lövell ránk!
Valami hasonlóval ajándékozta meg az unokatestvérét is. Harciasan felemelte az állát,
de a csinos és kerekded arcára helyes kis gödröcskét varázsoló mosolya azonnal semmissé
tette a benyomást. Ráadásul igencsak nőiesen és csábítóan festett megkötött fűzőjével és
fekete csipkés mély dekoltázsával.
 – Követelem, hogy minden apró részletet mondjatok el a múlt éjszakáról. El sem
tudjátok képzelni, mennyire aggódtunk, amikor hajnalodni kezdett, de ti még mindig nem
voltatok sehol. Hihetetlen pletykák keringtek! Ezenkívül azt rebesgetik, hogy meghalt az
öreg Marcello és Raphaela is! Sosem szerettem az öreget, de Raphaelát nagyon sajnálom.
Alisa hezitált. Nem akart róla beszélni, de nem csak azért, amiért csapdába esett. –
Talán később – fékezte meg Chiarát.
– Ugyanolyan vagy, mint Luciano! – szólt durcásan felhúzva az ajkát. – Talán Franz
Leopoldtól kellene megkérdeznem!
– Igen, mindenképpen – ajánlotta Luciano gúnyosan.
Bizonyára abban reménykedett, hogy végre megszabadulhat a fecsegésétől, és
érdeklődhet Seymourról. De nem jutott rá ideje, hiszen abban a pillanatban Professoressa
Enrica, Professore Ruguccio és Conte Claudio lépett be a terembe. A tanárok
tiszteletteljesen előreengedték a családfőt. A Conte előrelépett. Síri csend nehezedett a
helyiségre. Luciano behúzta a nyakát. Semmi jót nem sejtett.
Amennyiben az éjszakai versenyzők eddig abban reménykedtek, hogy az Angyalvárba
való kiruccanásuk semmilyen következménnyel nem jár, akkor nagyon is tévedtek. Alisa
talán még sosem látta ilyennek a Contét. Az egész arcát mintha egy dühből álló maszk
fedte volna, teste pedig egy támadásra készen álló vadmacskára emlékeztetett.
Könyökével oldalba bökte Lucianót, és a fülébe súgott néhány szót.
Luciano óvatosan megrázta a fejét. – Nem, eddig még csak kétszer láttam ilyennek, és
az sem volt kellemes. Senkinek, aki az útjába került!
– Anna Christina, Alisa, Ivy-Máire, Franz Leopold, Karl Philipp és Luciano! – kiáltotta
a Conte dörgő hanggal. – Gyertek velem!
Még a Dracas család sem mert visszabeszélni. Malcolm együtt érző pillantást vetett
Alisára. Nos, még mindig jobb volt, mint az egyesek arcán tükröződő káröröm – gondolta.
Ennek ellenére nem akarta, hogy valaki is sajnálja! Megpróbált magabiztos mosolyt
erőltetni az arcára, majd felemelt fejjel követte a többieket.
A Conte egy feldíszített szobába vezette a professzorokat és a tanulókat. Leült egy
díszes székbe, miközben a többiek állva maradtak. – Mégis hogy gondoltátok ezt?
Kérdésére valószínűleg nem is igazán várt választ, ezért Alisa és a többiek is csak
hallgattak és lesütötték a szemüket. A Conte hirtelen felpattant és összekulcsolt kézzel
járkálni kezdett. Közben folyamatosan beszélt. Amikor befejezte, úgy tűnt, még a szoba is
visszatartotta a lélegzetét.
– Most pedig térjünk át a büntetésetekre. Ma éjjel az összes fiatal vámpírral együtt
elmegyünk a Valle színházba, és megnézzük Carlo Goldoni egyik darabját. Az összessel…
kivéve titeket! Ti azonnal elvonultok a koporsóitokba, és elgondolkodtok a
könnyelműségeteken. Ma és két másik éjjelen!
– Ez borzasztó! Három éjszaka mozdulatlanul és bezárva – egyedül a kínzó vérszomjjal.
Igen, pontosan tudta, mit tett! A Conte inkább keserűen, mint kárörvendően vigyorgott.
– És meg ne próbáljátok elhagyni a koporsókat, mígnem vagyunk itt. Utasítottuk a
tisztátlanokat, hogy pakolják meg kövekkel a fedeleket. És most menjetek!
Alisa Ivyra nézett. De mi lesz Seymourral, ha nem gondoskodhat róla?
Ivy elszántan előlépett. – Conte Claudio, nem fogadhatom el a büntetését. Most nem.
– Ó, nem fogadhatod el? Úgy érted, nem érdemled meg?
Ivy leszegte a fejét. – Minden büntetést elfogadok… csak nem most. Először meg kell
gyógyítanom Seymourt. Nem, ne mondja azt, hogy majd az önök árnyékai gondoskodnak
róla. Csak én mehetek be hozzá. Ezért kérem önt, hogy halassza el a büntetésemet. – A
lány felemelte a fejét, és felkészült a tekintetek harcára. A Conte tapasztalt barna szeme
Ivy hűvös türkizkékje ellen. Alisa és feltehetőleg mindenki legnagyobb meglepetésére
Conte Claudio elsőként fordította el a fejét, és visszasétált a székéhez.
– Rendben, menj a farkasodhoz. Kérd ki Leandro tanácsát. Nézzen utána, hátha talál
valamit a könyvtárban, ami a segítségedre lehet. És beszélj a tiszteletre méltó Giuseppével
is. Nem sok minden létezett, amivel ne találkozott volna a család vezetése közben. És
most menjetek!
Ivy lejtett egy elegáns pukedlit. – Conte Claudio, köszönöm az előrelátását. – A lány
ezekkel a különös szavakkal hagyta el a szobát. Egy ideig senki sem szólt egy szót sem.
Conte Claudio kihúzta magát. – Itt az idő. Öltözzünk át a színházra. Menjetek!
Professore Ruguccio majd a koporsókhoz vezet titeket.
Luciano lecsüggedő fejjel sétált ki a szobából. Bezzeg a három Dracas semmit sem
veszített büszke tartásából. Alisa megpróbálta utánozni őket. – Professore? – kérdezte meg
bátran. Hangja természetellenesen vékonyan és magasan csengett.
– Igen? – a lány meg sem lepődött a goromba hangsúlyon.
– A tömlöcben ott hevertek az elégett maradványok – Alisa nyelt egyet –, Raphaela és a
tiszteletre méltó Marcello maradványai. És találtam egy darabka vörös maszkot – ezzel
előhúzta az összegyűrt vörös bársonydarabot, és beletette a feléje nyújtott kézbe.
A professzor röviden bólintott. – Igen, már tudok róla. A Conte gondoskodik róla.
Alisa némán bólintott, és lenyelte a nyelvén sorakozó többi kérdést. Talán érdemesebb
lenne megvárnia egy későbbi időpontot, amikor már kissé lecsillapodtak a kedélyek.
– Akkor, három nap múlva találkozunk – szólt Luciano halkan, amikor Alisa és Ivy
kamrája előtt jártak. A professzor még közölt Hindrikkel és Rajkával, Anna Christina
szolgálójával néhány utasítást, majd Lucianót és a többieket és beterelte a
hálóhelyiségekbe.
– Feküdj le! – mondta Hindrik keményen.
– Haragszol rám? – még sosem látta ilyennek.
– Igen… nem. Megértem, hogy fiatalok vagytok és jogotok van meggondolatlanul
viselkedni, de szörnyű belegondolni, hogy milyen közel álltatok a halálhoz.
– Nekem is szörnyű belegondolni. Hogy történhetett ilyesmi? Ezek a vámpírvadászok
már három hónapja ólálkodnak Rómában, és több mint egy fél tucat Nosferas szárad a
lelkükön, de a Conte képtelen megállítani őket. – Alisa megfogta Hindrik kezét. Egyedül
voltak a szobában.
– Mit tett ez idő alatt? Hallottam az őrjáratban lévő szolgálóiról, de nem csak ürügyek?
Lehet, hogy eddig nem is zavarta, hogy eltűnt egy-két kellemetlen Tiszteletre Méltó? És
most egy tisztátlan is. Kit érdekel? Azonnal talál Raphaela helyett is valakit! – hangja
keserűen csengett.
Hindrik megvonta a vállát. – Én is feltettem már magamnak néhány hasonló kérdést.
Szerintem a lusta természete az oka. Valószínűleg az új események már felrázták egy
kicsit. Mindenesetre szemmel tartom majd. Ha továbbra sem történik semmi az oldaláról,
akkor értesítem Dame Elinát. Lehet, hogy a tervezettnél korábban kell befejeznünk az
iskolai évet.
– Hogy mi? Visszarángatnál minket Hamburgba? – kérdezte Alisa szemrehányóan.
– Ha veszélybe kerül a biztonságotok, igen!
– És a többi tanuló? Ők nyugodtan áldozatul eshetnek a vámpírvadász ezüstkardjának,
vagy halálra éghetnek a tömlöcében?
– Ó, hallom, mégis volt értelme az akadémiának! – mosolygott a férfi. – Szóval aggódsz
a többi família fiatal családtagjáért?
– Néhányért igen. A többiek hiánya nem igazán zavarna – felelte grimaszolva.
– Én mindenesetre csak a Vamalia nevében beszélhetek – folytatta Hindrik. – Hogy mi
történik a többiekkel, az legyen a családfők gondja.
Professore Ruguccio visszatért, és hamar véget vetett a beszélgetésnek. Hindrik gyorsan
rátolta a fedelet és rátett egy nehéz kőtömböt, noha Alisa anélkül is képtelen lett volna
eltolni a kőlapot. Így tehát magára maradt a kőszarkofágjában. Mint minden reggel, most
is összekulcsolta a mellkasán a kezét. Csakhogy most nem reggel volt, ezért nem is lepte
el a már megszokott merevség. Alisa nemsokára idegesen forgolódott ide-oda. Egy kukkot
sem hallott. Vajon már mindenki elment a színházba? Vagy csak ennyire elnyelte a fedél a
hangokat? Eddig még sosem tűnt fel neki.
Milyen hosszú is egy ilyen éjszaka, ha csak a gondolatok nyújtanak társaságot – és
persze az éhség, hiszen az is megérkezik előbb vagy utóbb! Vajon hogy érzik magukat a
többiek? Luciano biztosan szörnyű kínokat él át. A Dracasok feltehetőleg túl arrogánsak
voltak ahhoz, hogy gyengeséget érezzenek. És Ivy? Ő Seymourért aggódott, ellátta a sebét
és megetette. Alisa ismét elcsodálkozott azon, hogy a Conte engedett a kérésének. Lehet,
hogy Seymour hűséges kísérő és gyönyörű állat volt, de mégiscsak egy farkas, akit egy
szolgáló is ugyanolyan jól elláthatott volna ez alatt a három éjszaka alatt. Különös, nagyon
különös. Akármennyire is kedvelte Alisa Ivyt, mégis megannyi megválaszolatlan kérdés
vette körül az ír lányt. Ahogy az embereket a meleg aurája, úgy Ivyt a titkok aurája vette
körül.
*
Lépései majdnem teljesen hangtalanok voltak, amint a kis szobához vezető ajtóhoz
közeledett. Még érezte a farkas vérnyomát és rajta Ivy illatát. Franz Leopold ujjait a durva
fának nyomva a szoba belsejére koncentrált, míg meg nem hallotta a lány hangját. Ivy fel s
alá sétálgathatott odabent, mert szavai hol hangosabban, hol pedig halkabban csengtek.
– Semmiért sem kérek bocsánatot! Igen, felelőtlen dolog volt tőlem, de komolyan azt
kívánod tőlem, hogy cserbenhagyjam a barátaimat? Te sem sejtetted, hogy mekkora
kockázatot vállalunk vele! Ijesztő, hogy csak egy hajszálra menekültünk meg, de legalább
megmenekültünk, és mindenki sértetlenül megúszta, kivéve téged, természetesen. Éppen
ezért nem ígérek meg semmit, amiben nem vagyok biztos, hogy teljesíteni tudom vagy
akarom-e! – Hangja lágyabban csengett. Valószínűleg azért, mert megállt.
– Egyet viszont megígérhetek: addig nem nyugszom, míg teljesen fel nem gyógyulsz,
védelmezőm!
A lány hirtelen felsikoltott. – Franz Leopold! Érzem a gondolataidat! Tűnj el, mégpedig
most rögtön, és soha többé ne merj kihallgatni!
Dühe annyira erős volt, hogy a fiú kénytelen volt a halántékához kapni a kezét.
Önkéntelenül hátratántorgott, és a fejével a falnak ütközött. Franz Leopold végigtapogatta
a koponyáját. Nem, nem vérzett. Mégis mit képzel ez a nőszemély? Senki sem beszélhet
így vele! Senki! Megpróbálta tovább szítani a dühét, de képtelen volt. Felemelte a mély
harapásokkal teli kezét, és megérintette az arcát.
– Leo – suttogta, miközben képtelen volt visszafojtani a mosolyát.
– Mit keresel még itt? – Professore Ruguccio hangja durván kirángatta az álmaiból. –
Hiszen egyértelmű utasításokat adtam Matthiasnak. Hogy merészelsz ellenszegülni a
jogos büntetésnek? – nem hagyta válaszolni a fiút.
– Ha nem mész vissza azonnal a koporsódba, akkor személyesen hosszabbítom meg a
büntetésedet három nappal!
Franz Leopold úgy döntött, szót fogad. Nem ez volt az első kudarca ezen az éjszakán.
 MEGÉRDEMELT BÜNTETÉS
A helyzet még rosszabb volt, mint amilyennek azt Alisa elképzelte. Még sosem volt
három éjszakán át bezárva! Már a második éjszakán úgy érezte, képtelen elviselni a
vérszomjat. Noha tudta, hogy felesleges, vállát teljes erejéből a kőfedélnek préselte.
Később ököllel és lábbal dobolt rajta, de a koporsó fedele meg sem mozdult. Soha nem
érezte még magát ennyire nyomorultnak élete tizenhárom évében! Időnként eluralkodott
rajta a büszkeség, és összeszorította a fogát, aztán újra nyögdécselt és összegömbölyödött,
akárcsak egy sebzett állat. Vajon a többiek is így éreztek? Szívesen cserélt volna Ivyval, és
inkább Seymourt ápolta volna. Nemcsak a testét szétmarcangoló és az érzékeit
elhomályosító éhség, hanem a magány is gyötörte. Ivynak legalább ott volt a farkasa,
akinek a puha szőre bizonyára megvigasztalta.
A harmadik éjszakán már a büszkesége sem segített rajta. Körmeit teljesen lereszelte a
kőfedél lapjával. Ezen az éjszakán bármit megtett volna azért, hogy valaki kiengedje a
börtönéből és megkínálja némi vérrel. Csakhogy senki sem volt, akinek könyöröghetett
volna. Valaki, aki kicsit megvigasztalta volna.
Ez nem igaz, itt vagyok. Nem vagy egyedül!
Alisa abbahagyta a nyögdécselést és fülelni kezdett. Még mindig nem hallott semmit,
de egyértelműen érezte.
– Ivy? – Alisa a koporsófedélnek nyomta a tenyerét. Igen, ott volt.
Oszd meg velem a fájdalmadat és a magányodat. Add át a kétségbeesésedet, hadd
enyhítsek rajta.
Gondolatai átjutottak a kövön. Mintha egy lágy felhő terítette volna be Alisát.
A lány egy pillanatra megpróbálta megtéveszteni, hogy minden rendben van és nem kell
érte aggódnia, de a fájdalom túlságosan erős volt.
Igen, engedd ki. Ne tartsd vissza. Csak így osztozhatom rajta és tehetem elviselhetőbbé.
– Hogy lehetséges ez? – gondolta Alisa, miközben máris sokkal jobban érezte magát. A
magány elillant, és a vérszomj sem volt annyira kínzó. Érezte Ivy pontosan felette pihenő
kezét. A kőfedél ezek szerint nem tudta feltartóztatni az energia áramlását.
Próbálj meg ellazulni. Ez az, nyújtózz ki és feküdj hanyatt. Már nincs messze a felejtést
hozó reggel. Mire felébredsz, már túl leszel rajta.
Nem is volt olyan nehéz a fejében csengő hangra koncentrálni.
Igen, így jó. Most megyek, megnézem a többieket is.
Alisa érezte, ahogy Ivy eltávolodott tőle, mégsem múlt el a vigasztaló érzés.
Ivy koporsóról koporsóra járt. Lépései egyre nehezebbé, arckifejezése feszültebbé vált.
Nem volt könnyű ennyi terhet cipelni, de elhatározta, hogy segít és megkönnyíti társai
sorsát – még a Dracasékét is!
Ivy Franz Leopold szarkofágjához lépett. Ahogy Alisánál is, tenyerét a kőre tapasztotta,
és gondolatban megszólította. Franz Leopold hasonlóképpen válaszolt.
Mit akarsz?
Ivy pontosan tudta, hogy a kíntól volt ennyire goromba. Segíteni akarok. Nyisd meg az
elmédet, és oszd meg velem a fájdalmadat, hogy könnyebb legyen.
Ahelyett, hogy a fiú követte volna az utasításait, inkább megpróbált elzárkózni tőle.
Ez nem gyengeség kérdése, Leo. Hát nem érdemlem meg, hogy osztozzak a
fájdalmaitokon? Kérlek, hadd érezzelek, és hadd könnyítsék a szenvedéseden.
A fiú továbbra is ellenállt. Nem! Nincs rá szükségem. Simán kibírom ezt az éjszakát is.
Törődj inkább a többiekkel, ha fájdalomra és égető vágyra vágysz!
Nem erőltethetlek, folytatta Ivy. Ha nem baj, azért még maradnék egy ideig.
Nem, az ellen semmi kifogásom sincs. Ivy egy pillanatra forró áramként érezte testében
a fiú megkönnyebbülését és háláját, mielőtt újra el nem fordult tőle.
A negyedik éjszakán véget ért a szökevények gyötrése, ezért ismét látogathatták az
órákat. Mindenki, kivéve Ivy, aki most is bezárkózott Seymourral a kamrába, és csak este
és kora reggel jött ki egy pohár vérért, meleg vízért és néhány tiszta törülközőért. Először
két olaszórájuk volt Sígnora Valériával, aztán Professore Ruguccio lépett be az
osztályterembe egy keresztekkel teli karral, amellyel a templommágia elleni erejüket
kellett edzeniük. KarL Philipp és Anna Christina ezen az éjszakán már nem volt olyan
gőgös, mint máskor, de most is ugyanúgy kerülték a többiek társaságát. Alisa legnagyobb
örömére Malcolm kétszer is felkérte arra, hogy vele végezze el a társas gyakorlatot.
– Franz Leopold látta őt – súgta oda Alisa Malcolmnak, amikor a professzor éppen hátat
fordított nekik.
– Kit?
– A lányt, akié a maszk. A vámpírvadászt!
Malcolm hitetlenkedve bámulta. – Mi? Ez biztos? Rajta volt a maszk?
– Nem, de vajon hány olyan lány van Rómában, aki ezüstpengével vadászik a
vámpírokra és tömlöcökben égeti el őket? – Malcolm hallgatott.
– El kellett volna mondanod a Conténak.
– Ó, igen? És szerinted ez változtatott volna bármin is?
Alisa megvonta a vállát. – Nem tudom. Most viszont úgy érzem magam, mintha én is
hibás lennék Raphaela elpusztításában.
 Malcolm kék szemét mély szomorúság lepte el. – Nem, te nem, ha valaki, akkor én
felelek érte. Sajnálom! Csakis magamra és az akadémiára gondoltam.
– Most már a Conte is tud a minket követő férfiról és lányról – szólt Alisa, hirtelen úgy
érezve, hogy meg kell vigasztalnia.
Malcolm bólintott. – Igen, és remélem, hamar elkapja őket. – Ám hangja inkább
keserűn, mint reményteljesen csengett. – Gyere, ismételjük meg a gyakorlatot. – Tekintete
kemény volt, és egyértelműen értésére adta, hogy nem akar többet beszélni a témáról.
Alisa kelletlenül bólogatott.
Reggel Signor Ruguccio elővett egy ostyát, amellyel néhány diák igencsak
megperzselte a körmét és az ujjbegyét. Csípős bűz lepte el az osztálytermet.
Óra után Alisa és a meglehetősen rosszkedvű Luciano visszament az aranymennyezetű
terembe. Luciano az éjjel többször is Franz Leopolddal gyakorolt, ráadásul eléggé
megégette az ujját a kereszttel. Csak akkor ragyogott fel az arca, amikor meglátta Ivyt
Signora Zita mellett. Alisával együtt azonnal odasietett hozzá. – Hogy van Seymour?
Ivy felsóhajtott. – Változatlanul rosszul. Nem tudom, mit tehetnék még. A könyvtáros
sem tudott segíteni, pedig két könyvet is előkeresett a gyógynövényekről és a mágikus
betegségekről. És veletek mi van? Lemaradtam valami fontosról?
– Elégett körmök és fekete ujjak.
Ivy nevetett. – Hát, vigasztalhatatlan vagyok, amiért lemaradtam róla! – ezzel elfordult,
de Luciano megragadta a karját.
– Megnézhetjük? Elkísérünk, hogy ne legyél egyedül.
– Nem fogjuk zavarni – fűzte hozzá Alisa.
Ivy hátrébb lépett. – Ez nagyon kedves tőletek, de nem szeretnék kockáztatni. Kérlek,
ne unszoljatok többet. Nem fogom meggondolni magam. És ne is kövessetek!
– Ezt nem értem – motyogta Alisa.
– Igen, hogyan erősödik meg egy farkas hús nélkül – szólt az Alisát félreértő Luciano. –
Ezt kellene megmondani neki.
Alisa belekarolt. – Ne is törődj vele! Egyszerűen nem akar látni minket.
– Igen, ettől tartok én is – Luciano arca elkomorodott.
Bementek a közösségi szobába, és valamivel távolabb a többiektől leültek két kopott,
egykor még aranyozott lábbal rendelkező fotelbe. Az árnyékok egy magányos olajlámpa
fényében táncoltak. Mindketten némán belefeledkeztek a gondolataikba.
– Tudod, min csodálkozom? – törte meg Alisa hirtelen a csendet. – Hogy a Conte nem
is akart velünk beszélni.
 – Engem nem zavar – válaszolta Luciano. – Örömmel lemondok a további hegyi
beszédekről.
– Nem erre gondolok! – vágta rá Alisa türelmetlenül. – Valamit csak csinál ezekkel a
vámpírvadászokkal!
– Biztos – Luciano unottan nyalogatta fekete ujjbegyeit. Elküldött néhány tisztátlant az
ügy kivizsgálására, de megtiltotta, hogy bárki is egyedül tartózkodjon kint. A tanulóknak
pedig tilos még az orrukat is kidugni a Domus Aureából! – szólt grimaszolva.
Alisa legyintett. – Igen, a szokásos intézkedések, amelyeket már a többi Tiszteletre
Méltó és szolgáló eltűnésénél is bevezetett. Csak persze nulla sikerrel, amin egyáltalán
nem csodálkozom!
Luciano egyenesen felült a székében. – Ezzel mire célzol? Mivel gyanúsítod Conte
Claudiót?
– Semmivel. Csak csodálom, hogy nem elég buzgó, és még az akna pontos helyét sem
kérdezte meg tőlünk, ahol az elégett testekre találtunk. Ennyi. Nem kell véresre verned az
orrom csak azért, hogy megvédd a családfőd büszkeségét!
– Nem? Pedig ez lenne az éjszaka fénypontja! – mindketten megfordultak. Franz
Leopoldnak ismét sikerült észrevétlenül odalopóznia.
– Tűnj el, Leo, különben vérezni fog az orrod! – sziszegett rá Luciano dühösen.
Franz Leopold öntelt vigyora nem hervadt le. – Leo – ismételte meg elgondolkodva. –
Nem, nem tetszik, ahogy te mondod. Ő olyan dallamosan és lágyan mondja! – A két
vámpír addig gyilkolta egymást pillantásokkal, míg végül Luciano kénytelen volt feladni.
– Egyébként pedig, csak hogy enyhítsem a fájdalmas bizonytalanságotokat, a Conte
azért nem kérdezett meg titeket, mert velem már beszélt.
Alisának tátva maradt a szája. – Téged kérdezett a tömlöcről? De téged nem is tartottak
benne fogva!
– Igen, így van. Én nem voltam olyan buta, hogy beleessek a csapdába. Én inkább
kiszabadítottam azokat, akik elég buták voltak hozzá! – Az arroganciája már-már
elviselhetetlen volt, de sajnos nem jutott eszükbe semmilyen frappáns viszontválasz. Alisa
úgy érezte, megfullad a benne feltörő dühtől, a fiú szemében pedig látta, hogy felettébb
élvezi a benne zajló küzdelmet. Vett három nagy levegőt.
– Mit akart tudni a Conte? És mit mondtál neki? – kérdezte végül nyugodt hangon. – És
ülj már le végre, ne fürkéssz minket ezzel a lenéző ábrázattal, mintha a lábad előtt
hempergő férgek lennénk! – Legnagyobb meglepetésére pontosan ezt tette, és még a
szokásos csípős megjegyzéséről is lemondott.
– A Conte megkeresett minket az óra után, de ti persze rögtön felszívódtatok. Bekísért a
szobájába, ahol a tiszteletre méltó Giuseppe és Leandro már várt rám. A Conte
megkérdezte, hol van a ciszterna, és hogyan kerültetek bele. Ezenkívül mindent tudni
akart a vámpírvadászokról. Sajnos csak keveset tudtam mondani neki. Csak azt, hogy
egyikük egy ezüstpengével felszerelkezett lány volt. Aztán az érdekelte, hogyan sérült
meg a farkas. – Franz Leopold megvonta a vállát.
– Ennyi volt. Megkérdeztem, hogy megkeresselek és odakísérjelek-e benneteket, de azt
mondta, hogy nem szükséges. A tiszteletre méltó Giuseppe megbízta Leandrót, hogy
gondoskodjon az ügyről, a Conte egyetértett, a könyvtáros pedig közölte, hogy néhány
tisztátlannal kimegy és felszámolja a problémát, majd visszahozza az elégettek
maradványait.
– De hogy sikerült elkergetnetek a vámpírvadászokat, miután megsebesítették
Seymourt? Csak nem haraptátok meg őket?
– Nem, nem haraptuk meg őket, Alisa – különös kifejezés ült ki az arcára. Vajon azon
morfondírozott, mennyit áruljon el nekik az igazságból?
– Én megtettem volna – szólt egy kis idő múlva halkan –, de nem volt rá lehetőség. Még
volt ott valami azon az éjszakán. Egy idegen aura, hatalmas, ó igen, nagyon hatalmas. Ivy
is érezte, de nem fog róla beszélni. Nekem sem, és nektek sem.
Luciano tiltakozott, de Alisa egy legyintéssel félbeszakította. – Mi volt az? Egy ember?
– Franz Leopold megrázta a fejét. – Akkor mi? Egy idegen vámpír?
A Dracas váratlanul felpattant, és újra visszatért a már jól ismert stílusához. – Eleget
fecsegtünk – közölte hanyagul, majd elsétált. Alisa utánanézett.
– Visszahozom, és kiverem belőle a választ – kiáltotta Luciano.
Alisa tudomást sem vett az üres fenyegetésről. – Szerinted egy idegen vámpír volt?
Luciano megvonta a vállát. – Ha a hat klán egyikéből származott volna, akkor
felismertem volna a szagát.
– Talán egy vámpír, aki nem tartozik egyik klánhoz sem? – javasolta Alisa. Eszébe
jutott a Colosseumnál töltött éjszaka, amikor Ivy olyan izgatottan visszazavarta.
– Létezik még ilyesmi egyáltalán? – kérdezte Luciano hitetlenkedve. – Én mindenesetre
még sosem hallottam klán nélküli vámpírról!
– Én sem – vallotta be Alisa, majd el is határozta, hogy utánanéz a könyvtárban.
Ivy a következő héten sem jelent meg az órákon. Nem csak Alisának hiányzott
borzasztóan. Luciano hangulata hol közönyös, hol agresszív volt. Harci kedvét általában
Franz Leopoldra irányította, sőt párszor kénytelen volt benyelni néhány igencsak
fájdalmas ütést a közelben lévő Karl Philipptől. Alisa kétszer mentette ki egy-egy
igencsak égető szituációból, de sajnos nem mindig volt kéznél. Az éjszakák így teltek-
múltak. Hogy Luciano ne essen ki teljesen az egyensúlyból, órán inkább vele és nem a
folyton érte könyörgő Malcolmmal gyakorolt, aki végül egyik éjjel felkérte Chiarát, hogy
legyen a partnere. Chiara örömmel rábólintott. Alisa elfordította a tekintetét, és
felsóhajtott. De nem tehetett szemrehányást Malcolmnak.
– Kezdjük! – szólt Lucianóhoz morcosabban, mint szerette volna.
A professzorok váltogatták egymást, Signora Enrica és Signor Ruguccio, Signora
Valéria és sajnos a két testvér, Letizia és Umberto is, habár szokásukkal ellentétben, most
meglehetősen normálisan viselkedtek. Talán a Conte rendre utasította őket.
– Remélem, megízleltette velük a saját nádpálcájukat – jegyezte meg Luciano, amikor
ismét sikerült nagyjából sértetlenül túlélniük egy velük töltött éjszakát.
– Úgy kell nekik! – vágta rá Alisa a táskájába pakolva. Ma ő is kiegyensúlyozatlannak
és ingerültnek érezte magát. Nem csoda! Hiszen több mint egy hete nem szívott már friss
éjszakai levegőt. Egyre inkább börtönként tekintett a Domus Aureára. Minden egyes
beszélgetést kihallgatott, de semmit sem tudott meg, amiből arra következtetett, hogy a két
vámpírvadászt már kiiktatták. Mindenesetre egy családtag sem tűnt el azóta, ami egyelőre
azért gyenge vigaszként elment.
– És most mitévők legyünk? – kérdezte Luciano kedvetlenül.
– Elmegyek még egyszer a könyvtárba.
– És az mire jó?
– Talán mégis találok valamit a szabadúszó, egyetlen klánhoz sem tartozó vámpírokról.
Sajnos Leandro nem tudott tovább segíteni nekem.
– Nem tudott vagy nem akart? – kérdezte Luciano. Alisa az alsó ajkát harapdálva így
szólt. – Igazad van. Mi lenne, ha lehetőleg sokáig elvonnád a figyelmét, amíg én szétnézek
azokon a polcokon, amelyekhez eddig nem engedett közel?
Luciano felsóhajtott. – Bárcsak tartottam volna a számat! – Alisát követve mégis
szerencsét próbált. Végül jól szerepelt, de Alisa mégsem talált semmi használhatót. Éppen
visszatette az egyik könyvet a polcra, amikor Vincent fordult be a sarkon dudorászva.
– Ó, Alisa, látom, te is odavagy a könyvekért – mondta vékony gyerekhangján, ami
egyáltalán nem illett brit akcentusához és választékos kifejezésmódjához. Szemében is jól
látszott, mennyi időt töltött már a halhatatlanok táborában. – Itt semmi érdekeset nem
találsz. De mit keresel egyáltalán?
Alisa hezitált. Miért is ne? Ha valaki igazán ismeri a vámpírokról szóló könyveket,
akkor az Vincent. Gondolatban megdorgálta magát, amiért ez nem jutott előbb eszébe. De
mégis mennyit mondjon el neki? – Vámpírokról keresek valamit. Különleges
vámpírokról! – kezdett bele óvatosan.
Vincent lenézően fürkészte a könyvsorokat. – Akkor itt nem lesz szerencséd. De hadd
ajánljak néhány saját példányt. A koporsómban vannak. Ha akarod, szívesen megmutatom
őket. A fajtánk megjelenési formáiról szóló történetek, amelyek pompás színezésükben
nem mindig felelnek meg a valóságnak, de a lényegük valódi. A történetek egészen a
tizenötödik századba nyúlnak vissza.
Alisa legyintett. – Nem, nem erre gondoltam. Engem az újabb időkből származó
beszámolók érdekelnek. Vannak olyan vámpírok, akik nem tartoznak egy bizonyos
családhoz vagy nem élnek velük?
Vincent szeme összeszűkült. – Ez meg honnan jut eszedbe? Megint egy fogalmazás
témája?
– Nem – felelte, majd rögtön dühös is lett magára, amiért nem kapott a kifogáson. –
Nem, csak úgy beszélgettünk erről, és roppant kíváncsi lettem.
– Beszélgettünk?
– Luciano, Ivy és én.
Vincent lassan bólogatott. – Ivy, az ezüsthajjal és a fehér farkassal. Itt semmit sem
találsz. Leandro már hetekkel ezelőtt elpakolta az érdekes köteteket, és ki tudja, hová
rejtette őket.
– Mi? Ez biztos? – Alisa hatalmas szemet meresztett rá, de mielőtt Vincent
válaszolhatott volna, előbukkant a polc mögül a könyvtáros óriási alakja.
– Ti meg mit kerestek itt? Már mondtam, hogy itt, ezek a könyvek nem neked valók.
– Rendben, akkor mára elég – fordult be Vincent, majd kivezette Alisát. Leandro
becsukta utánuk az ajtót. A zár hangosan kattant.
– Úgy néz ki, jobb, ha egy ideig nem mutatkozunk itt – szólt az odakint várakozó
Luciano. Közösen visszasétáltak a nagy udvarra, ahol éppen az utolsó éjszakázók érkeztek
meg a gyaloghintójukban. Néhány Tiszteletre Méltó bicegett a szobája felé. Ideje volt
felkeresni a koporsókat.
Amikor már mindhárman a nyolcszögletű terem felé közeledtek, Vincent váratlanul
megtorpant. – Egy ember-nő! – rikoltotta.
– Te meghibbantál! – kiáltott fel Luciano nevetve. – Hogy juthatna be egy embernő a
Domus Aureába?
– Érzem, hogy itt van.
Alisa lehunyta a szemét, és a különböző hintókra koncentrált. Valami volt ott, ami kirítt
a vámpírszagok közül. Valami meleg és édeskés. – Azt hiszem, igaza van – dadogta, majd
bebotladozott mögötte a terembe, ahol még erősebben érezte az illatot. És akkor meglátták
őt: egy alacsony és idős nőt, akinek lábánál két szürke farkas kuporgott.
– Tara, a druida – suttogta Vincent lenyűgözve.
Ebben a pillanatban Ivy tört be a másik oldalról a terembe, és az idős embernő nyakába
vetette magát. – Tara! Éreztem, de nem hittem el.
 A nő viszonozta az ölelését. – Mennyire nagy a baj?
– Gyere gyorsan! Elviszlek hozzá – ezzel megragadta a kezét, és maga után vonszolta
az idős nőt. – Most már minden jó lesz – hallották még Ivy szavait. Alisa és Luciano
döbbenten mustrálta egymást.
*
Latona felnézett a levélből, amit éppen fogalmazott. Csupán egy pillanatra volt
szüksége ahhoz, hogy megfejtse Carmelo arckifejezését. – Ismét semmi üzenet!
A férfi bólintott, leheveredett az egyik fotelba, és levette sáros csizmáját. – Nem, ez már
a második meghiúsult találkozás.
– Egy ideig még óvatosak lesznek, de nemsokára minden újra a régi lesz – igyekezett
Latona megvigasztalni a bácsikáját.
– Mikor nemsokára? Szerinted a vámpírok időérzéke nem különbözik a miénktől? Ők
végtelen idővel rendelkeznek, de mi nem! Nekünk az idő kifolyik a kezünkből. A bíboros
magánkívül van. Attól tart, hogy zátonyra futnak a tervei.
– Kit érdekelnek a bíboros tervei – tiltakozott Latona gorombán.
Carmelo odarohant hozzá, és erősen megmarkolta a karját. – Téged nem érdekel? Pedig
kellene, mert ha a bíboros elveszíti a türelmét, akkor könnyen lehet, hogy valami
butaságot tesz, és akkor jóval többet veszítünk néhány zsák pénznél!
Latona kiszabadította magát a szorításából. – Például?
Carmelo megvonta a vállát, de arckifejezése nem árult el semmit. – Ki tudja. – A lány
arra gyanakodott, hogy igenis van róla némi elképzelése.
– Talán meg kellene elégednünk azzal, amink van, és szednünk kellene a sátorfánkat –
javasolta Latona. – Hiszen miért ne folytathatnánk valahol máshol és profitálhatnánk az
eddigi tapasztalatainkból?
– És mégis mire gondoltál? – kérdezte Carmelo az ablakhoz lépve és hátat fordítva a
lánynak.
– Párizs vagy London? Szívesen visszamennék Londonba vagy Párizsba, és lefogadom,
hogy ott is szükség lenne ránk.
A férfi hallgatott, majd meggyújtotta a pipáját, és apró felhőpamacsokat pöfékelt a
szobába. – Talán igazad van. Mégis várjuk meg a maszkosok következő gyűlését. Ha a
bíboros továbbra sem ad megbízást, akkor másnap reggel elhagyjuk Rómát.
– És ha ad?
– Akkor teljesítjük a megbízást, leszállítjuk a bíborosnak a rubint, utoljára feltöltjük a
kasszánkat a pénzével, és csak azután utazunk el.
 FÉLREÉRTÉSEK
IX. Piusz pápa felhajtotta a vastag pehelypaplant, és átvetette a lábát az ágy szélén.
Papucs nélkül, mezítláb odabotorkált az ablakhoz, és elhúzta a nehéz függönyt. Ma sem
tudott aludni. Már követni sem tudta, hány éjszakán át kínozta álmatlanság. De ahelyett,
hogy fáradt és kimerült lenne, erősebb, mint valaha, és éppen ez aggasztotta annyira.
Vajon ez normális? Hiszen öregember! Talán Isten különleges kegye, hogy egyetlen
helyetteseként még céljai vannak vele, amelyhez az ő összes földi erejére szükség van.
A hold kilépett a felhők mögül, és megragyogtatta a nyaka körül csüngő piros
drágaköveket. IX. Piusz ujjhegyével végigsimította a tökéletesen megmunkált köveket, és
ekkor ismét ugyanaz a rosszullét fogta el. Egy heves mozdulattal áthúzta a fején a láncot,
és az ablak alatti asztalra dobta. Végigsimította a nyakbőrét és a mellkasát. Úgy érezte,
mintha egy elviselhetetlen tehertől szabadult volna meg.
A pápa kikukucskált az éjszakai kertbe. A királyra és annak terveire gondolt, Róma
egészen új, modern arcára. Piusz nem volt sem a modern dolgok, sem az előrelépés ellen.
Hát nem ő követelte, hogy Róma csatlakozzon a vasúthálózathoz, és hogy pályaudvarra is
szükség van? IX. Piusznak még saját, fehér és aranyszínű vagonokkal rendelkező vonata
is volt! És nem ő kezdeményezte az új acél felvonóhidat a Tevere fölött, hogy aztán az új
technikákról cseveghessen a brit ipari miniszterrel? A király új terve azonban
szentségtörés volt! Valóságos bűntett a régi Róma ellen! Nem csak az, hogy vadonatúj,
széles utcáival figyelmetlenül áttör a régi negyedek házain és romjain, de még azt is
tervezte, hogy saját tiszteletére egy minden képzeletet felülmúló szobrot állíttat magának.
A pápa nem ellenezte az emlékműveket és az önimádatot, de ez a II. Viktor Emánuel
tiszteletére készülő szobor pont a Capitolium-domb előtt tornyosulna a magasba. Ahogy
Róma régi központja is eltűnt a szemek elől, úgy ez is csak arra lenne jó, hogy mindenki
behódoljon az új királynak és hatalmának! A pápa, dühe ellenére kezdte érezni a magán
elhatalmasodó fáradtságot. Ásított egy nagyot, és visszament az ágyához. Alig tette le
magát a párnájára, máris elnyomta az álom, és mozdulatlanná vált egészen addig, míg
reggel a komornyik el nem húzta a függönyt, hogy a vakító napfény kandikáljon be a
szentatya szobájába.
– Jól aludt, szentatyám? – kérdezte udvariasan.
– Igen, pompásan – válaszolta a pápa. – Szép álomban volt részem. Egy ásatásról és
hatalmas felfedezésekről!
– Mily csodás – szólt a komornyik, odanyújtva neki a köntösét.
– Igen, felettébb csodás volt! – motyogta Piusz. Talán mégiscsak kellene beszélnie De
Rossival? Mit árthatnának egy kis áskálódással? Legalább máshol ismét felragyoghatna a
régi Róma! A bíboros indoka meglehetősen abszurdnak tűnt aznap a ragyogó napsütésben.
A gonosz sötét hatalma? Ez csakis amolyan középkori babona lehetett!
 *
A druida jelenléte három éjjelen át izgalmat okozott a Domus Aureában. Nemcsak a
fiatal vámpírok voltak ezeken az éjszakákon szokatlanul nyugtalanok és agresszívak,
hanem az idősebb Nosferasok is figyelmetlennek és fegyelmezetlennek tűntek. Nem
csoda! Luciano nem tudta megmondani, hogy tartózkodott-e valaha ember a Domus
Aureában. A barátok nemigen láthatták az Írországból jött idős druidát, pedig amikor csak
tudtak, Ivy és Seymour szobájának közelében tartózkodtak. Érthetetlen mormolások és
különböző gyógynövények illata szállt kifelé a kamrából a folyosóra. Alisa igazán
kíváncsi volt arra, hogy mi zajlik a falak mögött, de sem a druida, sem Ivy nem árulta el.
Mindazonáltal Ivy nem tűnt már olyan szomorúnak, és arca is nemsokára ugyanolyan
derűs volt, mint máskor.
– Sikerült! – mondta ragyogva. – Sikerült neki!
– A druidáitok tényleg értenek az állatokkal való bánásmódhoz és a gyógyításukhoz –
szólt Luciano.
– Állatok és egyéb mágikus lények – motyogta Alisa Ivyra pillantva, de ő nem ment
bele a témába.
Nem csak a Conte könnyebbült meg, amikor a druida elköszönt a negyedik éjszakán,
hogy visszatérjen Írországba. Ivy végre részt vett az órákon. Signora Valéria éppen
megkezdte az új olaszórát, amikor ismét kinyílt az ajtó, és Seymour ugrott be lihegve az
osztályterembe. Mögötte érkezett Ivy, aki becsukta az ajtót. – Elnézést kérek,
Professoressa, volt egy kis megbeszélnivalóm Conte Claudióval.
Signora Valéria egy fejbiccentéssel tudomásul vette. – Ülj le, hogy folytathassuk az
órát.
Tiszta szerencse, hogy az első óra nem a hóhérokkal volt, gondolta Alisa a barátnőjére
ragyogva, aki kedvesen visszamosolygott rá, majd Franz Leopold mellett leült a helyére.
Ezen az éjszakán még éjfélig sem tartott az óra, mivel ma egy különleges ünnepséget
tartottak Rómában. Camillo Borghese herceg táncot és frissítőket kínált a család nyári
kastélyának üde parkjában, amelyet Kardinal Scipione Caffarelli-Borghese építtetett a
tizenhetedik században. A kulináris élvezetek mellett valami más is várta a vendégeket: a
herceg bemutatta különleges gyűjteményének műtárgyait. Erről az eseményről sem a
családtagok, sem a szolgálók nem akartak lemaradni. A professzorok sem jelentettek
kivételt, sőt sok Tiszteletre Méltó is felcipeltette magát a hatalmas parkterületen lévő
kastélyhoz. A hűvös évszak ellenére számos pavilont és utólag megépített templomromot
díszítettek fel és világítottak ki, amelyek bizonyára nem egy felforrósodott táncost
csábítanak majd frissítő sétára. Távol a báltermektől és színházi előcsarnokoktól
meglehetősen sok szórakozást ígért egy efféle park. A Nosferasok semmi pénzért nem
maradtak volna le róla! Így hát a Conte elengedte az óra hátralévő részét, hogy kíséretével
kellőképpen felkészülhessen az előtte álló ünnepélyes éjszakára.
 – És mit ünneplünk az éjszaka? – kérdezte Luciano, amikor Seymourral együtt járták a
folyosókat.
– Ünnepelni? Mit kellene ünnepelnünk? – kérdezte Ivy.
– Na, vajon mit? A visszatérésedet és Seymour gyógyulását! Szívesen ünnepelném ezt
az eseményt a hűs csillagos ég alatt!
Alisa bólintott. – Ó, igen, ez csodás lenne! Úgy érzem, megfulladok, ha továbbra is
ezeken a folyosókon kell raboskodnom.
Ivy hitetlenkedve pislogott egyikről a másikra. – Ezt komolyan gondoljátok? Ezek
szerint nem voltak elég drasztikusak az éhség és a magány órái?
Alisa és Luciano egyszerre förmedt rá, és kikérték maguknak ezeket az igazságtalan
szavakat.
Ivy felnevetett, és védekezően a magasba emelte a kezét. – Rendben, értettem.
Hagyjátok már abba!
– Te nem vágysz a kinti éjszakára? A csillagos ég alatti friss harmatra? – kérdezte Alisa.
Ivy nagyot sóhajtott. – De! Jobban, mint gondolnátok.
Akkor menjünk ki – mosolygott Luciano. – Nem muszáj egészen az Angyalvárig
sétálnunk. Mi van, ha a romok között maradunk?
Ivy hezitált, majd ránézett Seymourra, aki lehúzta a fülét. – Hát jó, ott talán tényleg nem
történhet semmi baj.
Az udvaron összefutottak a tiszteletre méltó Giuseppével és a könyvtárossal,
Leandróval. A fiatal vámpírok tiszteletteljesen üdvözölték őket. Az öreg szép sorban
rámosolygott mindegyikükre, és megpaskolta Alisa arcát. – Hozd ide a botomat! –
utasította Leandrót.
– Kimegy? – kérdezte Alisa. – Ma mindenki a Villa Borghesében rendezett káprázatos
ünnepségről beszél, ráadásul gyönyörűen tiszta az ég! – mondta a csillagos eget fürkészve.
– Hozzunk önnek egy gyaloghintót?
– Nem, nem szükséges, gyermekem. Leandro kölcsönadja az erős karját, ezenkívül itt
van nekem ez is! – a tiszteletre méltó Giuseppe átvette a faragott elefántcsont markolatú
ezüstbotot, majd a könyvtáros karjába karolva odabicegett a főkapuhoz.
Alisa megrázta a fejét. – Azt hittem, hogy a villa északon, a város másik végén lévő
dombon van.
– Ott is van – helyeselt Luciano.
– Ez elég messze van egy Tiszteletre Méltónak, nem gondoljátok?
Luciano megvonta a vállát. – Lehet, hogy már mindegyik hintó elment? Akkor Conte
Claudiónak lesz még mit hallgatnia a nagyapjától ma éjszaka! Elég nagy figyelmetlenség
itthon hagyni a volt klán vezért!
Átsétáltak a folyosókon, és feltűnés nélkül közeledtek a rejtett kapuhoz.
– Megkérdezted a Contét, hogy halad a vadászattal? – kérdezte Alisa. Elvégre Luciano
azt mondta, nem hagyja annyiban a dolgot.
– Megkérdeztem, de nem kaptam rá egyenes választ. A Conte nagy szavakat használt,
de az igazság az, hogy még mindig nem kapta el a vámpírvadászokat.
– Talán azért, mert nem is akarja elkapni őket? – hallottak egy hangot a hátuk mögül.
Mindhárman hátrafordultak, mire az egyik mellékfolyosóról kilépő Franz Leopolddal
találták szemben magukat.
– Te mit keresel itt? – kérdezte Luciano, de Franz Leopold tudomást sem vett róla.
– Miért ne akarná elkapni őket? – kérdezte Ivy. – Conte Claudiónak sem jó, ha két
vámpírvadász garázdálkodik Rómában.
– Ez lenne a logikus – helyeselt Franz Leopold. – De lehet, hogy csak túl buta és lusta
ahhoz, hogy a kezébe vegye a dolgokat – átnézett Luciano dühös sziszegésén. – És mivel a
Conte nem végzi a kötelességét, nekünk kell lépnünk! – mondta csillogó és kalandvággyal
teli szemmel.
Ivy felnevetett. Alisa lenézően így szólt. – Te megőrültél!
Franz Leopold kérés nélkül követte hármukat a kapun keresztül a hűs éjszakába. –
Igen? Megőrültem? És miért? Hiszen ismerjük a környéket. Tudjuk, hol ólálkodnak és
várják az áldozataikat, ezért könnyedén csapdát állíthatunk nekik!
– Amibe valószínűleg vakon beletoppannának, mert olyan buták és ostobák! – fűzte
hozzá Alisa ironikusan.
– Elvégre emberek! – vágta rá Franz Leopold, mintha ezzel máris mindent elmondott
volna.
– Ráadásul azt hallottam, hogy tönkretették a ciszternát – egészítette ki Alisa.
– És sikerült nekik Seymourt is megsebesíteniük a kardjukkal – emlékezett vissza Ivy,
miközben együtt lesétáltak a Colosseumhoz.
– Ő csak egy farkas – szólt Franz Leopold lenézően. Seymour felnyüszített, és a fiú
keze után kapott, aki oldalra ugorva Ivynak ütközött. – Bocsánat! – megragadta a lány
felkarját, míg vissza nem nyerte az egyensúlyát.
– Elengedheted – dühöngött Luciano mérges arcot vágva.
A civakodásnak Alisa vetett véget. – Itt már megint olyan furcsa szag van, ti nem
érzitek?
 Ivy bólintott. – Ma napközben emberek jártak errefelé. Átkeltek a dombon és a
Colosseum körül. Több férfi is volt.
Luciano legyintett. – Lehet, hogy csak néhány átutazó, akik kíváncsiak voltak Róma
régi romjaira. Ez újra és újra előfordul. Semmi ok nyugtalanságra. Estére úgyis mindig
eltűnnek.
– És mi volt azokkal a munkásokkal, akik régebben ástak a Colosseum körül? –
kérdezte Alisa. – Itt a Domus Aureát körülvevő dombon is jártak.
– Igen, bizonyára régészek voltak. De ahogy mások is előttük, pár nap múlva feladták
és cókmókostul eltűntek. Szerintem a Conte szolgálói nem voltak teljesen ártatlanok
benne. Ezért évekig békén hagynak majd minket. Én nem tartok tőlük.
– Pedig lehet, hogy kellene. Vagy már régebb óta itt áll az a kocsi? – Egy fadeszkákkal,
lapátokkal és kapákkal teli kocsihoz közeledtek.
– Talán ma mégsem kíváncsi sétálók jártak errefelé – gyanította Ivy, amikor Alisa
hirtelen megragadta a karját.
– Csend! Jön valaki. Gyorsan, fedezékbe! – Alisa berohant a kocsi mögé. A többiek
követték, és elrejtőztek a kocsi és néhány faldarab között.
– Leandro az! – suttogta a könyvtáros testes alkatát felismerve. – Visszamegy a Domus
Aureába.
– De hol van a Tiszteletre Méltó? – kérdezte Ivy. – Sehol sem látom.
– A Borghese-villába biztosan nem vitte el ilyen rövididő alatt! – mondta Luciano.
Addig nem mozdultak a rejtekhelyükről, míg a könyvtáros el nem tűnt, majd a
Palatinus-domb felé vették az útjukat.
Seymour egyre nyugtalanabb lett.
Hol előreszaladt, hol lemaradt, majd megállt, és halkan nyüszíteni kezdett.
– Nem tetszik neki, hogy eltávolodunk a Domus Aureától – gyanította Alisa
végigsimítva a bundáját.
Ivy megrázta a fejét. – Nem, nem ez a baj. Valamit kiszagolt. Ti nem érzitek? – mind a
négyen megálltak, és szaglászni kezdtek.
– Szerintem a tiszteletre méltó Giuseppe erre ment – mondta Luciano.
– Egy fiatal nővel – tette hozzá Ivy.
– Az, amelyik már annyit lábatlankodott itt! – egészítette ki Franz Leopold.
Alisa letérdelt, és kezével végigsimította a földet. – Igazad van. Az apáca az. És most a
tiszteletre méltó Giuseppe is a karmai között van. Emlékeztek még, amikor a másik
öreggel láttuk, és még sajnáltuk is érte?
 – Én nem sajnáltam – motyogta Luciano. Alisa dühös pillantást vetett rá.
Ivy bólintott. – Aztán örökre eltűnt!
Akkor biztosan a két vámpírvadásszal együtt dolgozik! – gyanította Franz Leopold. –
Igen, az könnyen lehet. Ő a csalimadár, aki csapdába csalja őket – mind a négyen
hatalmasra nyitott szemekkel fürkészték egymást.
Vajon miért hagyta egyedül Leandro? A Conte világosan megmondta, hogy senki sem
mászkálhat egyedül! – rázta Luciano a fejét értetlenül. – Hogy lehet ennyire felelőtlen?
– Talán szándékos volt? – nézett körbe Franz Leopold.
– Valamit tennünk kell – nyögte ki Alisa. – Csak nem hagyhatjuk, hogy a tiszteletre
méltó Giuseppe ennyire gyanútlanul a csapdába sétáljon!
Vitába szálltak, hogy kövessék-e a Tiszteletre Méltót, vagy visszarohanjanak a Domus
Aureába riadót fújni. Mielőtt dönthettek volna, egy kis alak közeledett feléjük.
Megcsúszott a kőtörmeléken, majd durván nekicsapódva Alisának, lehuppant a
gyomnövények közé.
– Sejthettem volna, hogy titokban megint megszöktök anélkül, hogy magatokkal
vinnétek engem is!
– Tammo! – kiáltott fel Alisa. – Te meg mit keresel itt? Tűnj el! Nincs időnk téged
pesztrálni. Menj vissza!
Tammo feltápászkodott, és sértődötten összefonta mindkét karját a mellkasa előtt. –
Tetszene, mi? Pedig, ha ezúttal sem visztek magatokkal, akkor mindent elmondok a
kapunál álló őröknek – mögötte hirtelen feltűnt Joanne is, aki rögtön a fiú mellé állt.
– Remek ötlet! – örvendezett Alisa.
– Mi? Most szórakozol velem?
– Nem! Ezt teljesen komolyan gondolom! Fussatok vissza a kapuhoz, amilyen gyorsan
csak tudtok, és szóljatok az őröknek. Hozzák vissza a Contét, és küldjenek ide mindenkit,
aki a Domus Aureában van. Meg kell győznötök őket arról, hogy élet-halál kérdése! A
tiszteletre méltó Giuseppe nagy veszélyben van!
Tammo gyanakvóan kémlelte nővérét, majd a többiekre nézett. – Ha ennyire fontos,
akkor miért nem szaladtok vissza ti?
– Azért, mert követnünk kell őket, mielőtt elvesznek a nyomok – vágta rá Franz
Leopold türelmetlenül. – Most pedig nyomás!
– Te nem parancsolhatsz nekem! – förmedt rá az egy fejjel kisebb vámpír a Dracasra.
Franz Leopold pofonra emelte a kezét, de Alisa gyorsabb volt nála, és kettejük közé
ugrott.
– Nem ütheted meg az öcsémet – Tammo elégedetten vigyorgott, de nem sokáig, mert
most Alisa kevert le neki egyet. És milyen keményet ütött! – Csak én tehetem – fűzte
hozzá szikrázó szemmel. – Ez nem játék. De ha egy neveletlen kis taknyos vagy, aki még
túl kicsi ahhoz, hogy megértse, miről is van szó, akkor majd nélküled is boldogulunk.
Menj, és játssz a rongybabáddal!
– Sosem játszottam rongybabákkal! – tiltakozott Tammo feldühödve. – És nem vagyok
taknyos!
Ivy a vállára tette a kezét. – Tudjuk, és éppen ezért most mindketten visszamentek a
Domus Aureába, ahol megkeresitek a legfelsőbb családtagot. Mondjátok meg neki, hogy
már elindultunk a nyomon, hogy kiderítsük, hová viszik ezek a vámpírvadászok az
áldozataikat most, hogy megsemmisült a ciszternában lévő akna.
Tammo szeme felragyogott Ivy hűvös hangjától és komoly szavaitól. – Bízhattok
bennünk. Küldünk segítséget, amint lehet. Gyere, Joanne, siessünk! – ezzel mindketten
futásnak eredtek.
– Nekünk is sietnünk kéne – szólt Franz Leopold a nyom után indulva. Seymour segített
neki, így könnyedén követhették az öreg vámpírt és az őt kísérő embert. Nemsokára
meglátták a két alakot a halvány csillagfényben. Olyan távolságból követték őket, hogy az
öreg se érezze meg a szagukat.
– Csoda, hogy ilyen hamar rávetted Tammót a szófogadásra – szólt Alisa halkan
Ivyhoz. – Ez a nyugalom, ami mindig körülvesz téged. Engem seperc alatt feldühít.
Ivy mosolygott. – Ez teljesen normális a fiatalabb testvéreknél. Ha az én testvérem
lenne, te oldottad volna meg a helyzetet, mert én biztosan kitéptem volna a haját!
– Úgy beszélsz róla, mintha tudnád, milyen. Nincs véletlenül egy fiatalabb testvéred
Írországban?
– Nincs! – vágta rá Ivy már-már elutasítóan.
– Nem, persze, hogy nincs. Dame Elina mesélte, hogy Tammo a legfiatalabb a hat klán
gyerekei közül.
Mindketten hallgattak, majd figyelmüket ismét a két alakra irányították. A Palatínus
alatti utat választották, és egy pillanatra eltűntek az akvadukt, a régi római vízvezeték
boltíveinek maradványai alatt. A négy fiatal vámpír követte őket. Jobb oldalukon a termák
romjai tornyosultak.
– Vajon mit terveznek? – töprengett Luciano. – Fogalmam sincs.
– Ha neked fogalmad sincs, akkor mi honnan tudnánk? – kérdezte Franz Leopold a
Luciano által olyannyira utált szokásos arroganciája nélkül.
– A Circus Maximus felé mennek – állapította meg, amikor a tőlük jobbra lévő alakok a
hosszan elnyúló, ovális és füves rész felé fordultak be. – Itt nincs semmi! Egyszerűen
semmi, ami kicsit is hasonlítana a ciszternában lévő csapdához.
 – De egy tanúk nélküli nyílt küzdelemhez kiváló! – szólt Franz Leopold. – A
vámpírvadásznál van egy ezüstkard. Mi tartaná vissza attól, hogy itt, a Circusban
nekiessen a Tiszteletre Méltónak? Ilyen későn már nem kell tartania tanúktól.
– De miért tenne ilyesmit? – kérdezte Alisa.
– A vadászösztöne miatt! – válaszolta Franz Leopold. – A zsákmányra való várakozás
közbeni izgató reszketés és a kézben lévő fegyver miatt. Aztán jön a pillanat, amikor elé
állva és a pengét a magasba emelve egy utolsó, halálos küzdelemre hívja az áldozatát.
Csak a vadász és a zsákmánya, kit nem sejtett erővel ruház fel a haláltusa. Ám a vadász
ereiben is új energia lüktet, amitől minden pillanatot egy külön korként él meg. Minden
érzék felerősödik. A küzdelem elkezdődik. Mély eksztázisban beledöfi a kardot az oly
régóta élettelen szívbe. Egy utolsó vágással aztán leválasztja a fejet a válláról, és véget vet
a vámpír istentelen létének – Franz Leopold hirtelen elhallgatott. Alisa és Luciano tátott
szájjal bámulta.
– Fura egy fantáziád van – nyögte ki Alisa gyanakvóan fürkészve a fiút.
Ivy csak komolyan bólintott. – Igen, ez lehet az oka. Nagyon óvatosnak kell lennünk.
Az embernőnél is volt egy számunkra és más élettelen lényekre pusztulást hozó
ezüstfegyver.
A régi római fogathajtó úton követték őket. Kénytelenek voltak egyre nagyobb
távolságot hagyni, és a Palatinus-domb lábánál lévő romok között búvóhelyet keresni,
mivel a nyílt tér semmilyen védelmet sem nyújtott nekik. A nő biztosan nem vette volna
észre ezen a borús éjszakán, de azt sem akarták, hogy a Tiszteletre Méltó elárulja őket a
valahol rá váró és ólálkodó vadásznak. Az apáca és az áldozata végre elérkezett az út
végére, majd felmásztak a dombon. Felettük tornyosult a Santa Maria in Cosmedin-
templom.
– Tévedtünk. Szerencsére – szólt Ivy megkönnyebbülve felsóhajtva. – Olyan messze
voltunk, hogy nem tudtuk volna megakadályozni a legrosszabbat.
– Akkor igyekezzünk, hogy minél közelebb kerülhessünk hozzájuk – türelmetlenkedett
Alisa gyorsabban lépkedve. A két alak körvonala egyszer csak eltűnt egy felújításra váró
házsor átjárójában. Alisa rögtön nekivágott volna a nyitva álló kapunak, de Seymour
figyelmeztető morgást adva megragadta és majdnem kiharapta a ruhaujját a fogával. –
Lassan! – figyelmeztette Ivy. – Fedezékben kell maradnunk.
A fiatal vámpírok óvatosan lépkedtek, míg újra meg nem látták a két alakot. Az apáca
és a Tiszteletre Méltó egy leomlott fal mögé kuporodva figyelt egy, a nyilvánvalóan zárt
udvaron lévő oszlop mögött elhelyezkedő ajtót. Semmi sem történt, de a vámpírok
kristálytisztán érezték az embernő feszültségét.
*
Tammo és Joanne olyan gyorsan futott, ahogy csak tudott, hogy a Colosseumot
megkerülve a Domus Aureába érjenek. Meg sem próbáltak az oldalajtón keresztül bejutni,
hanem egyenesen a főkapuhoz igyekeztek, amely egy egyszerű sétáló számára teljesen
észrevétlen volt. Tammo érte el elsőként a bejáratot, és ököllel dörömbölni kezdett a
kapun.
– Kinyitni! Azonnal kinyitni!
Az ajtó nem nyílt ki rögtön, habár az őröknek – ha egyáltalán a helyükön voltak –
természetesen azonnal észre kellett venniük őket. Joanne egy tőlük jobbra kinyíló keskeny
hézagra bökött, amelyen egy vörös szem kukucskált kifelé.
– Engedj be! Fontos üzenetünk van Conte Claudio számára!
Az ajtó résnyire kinyílt, de mielőtt még Tammo levegőt vehetett és belekezdhetett volna
kellően előkészített mondókájába, a két vámpírt megragadták és az előtérbe rántották. Az
kapu azonnal bezárult.
– Hé! Engedjetek el! – kiabálta Tammo kétségbeesetten rúgkapálva a levegőben. Az
óriási szolgáló úgy megragadta a kabátját, mintha egy fiatal nyulat tartott volna a nyak-
szőrzeténél fogva. – Ez nem vicces!
– Nem, valóban nem az! – mondta a tisztátlan fenyegető hangon rázva Tammót. – Mit
kerestetek odakint? Talán nem fejezte ki magát a Conte elég érthetően? De nem, rátok
Vamaliákra és Pyrasokra ez nyilvánvalóan nem vonatkozik. Nektek teljesen mindegy,
hogy a viselkedésetekkel veszélybe sodortok minket és a Domus Aureát is!
A férfi úgy rázta a fiút, mint egy ázott patkányt. Tammo fogai annyira vacogtak, hogy
egyetlen érthető szót sem bírt kinyögni.
Joannének végre sikerült a szolga kezébe harapnia. A férfi hangosan felkiáltva
eleresztette, mire a lány a kőpadlóra zuttyant. Joanne közömbösen felállt.
– Engedd el Tammót! – követelte a fogait mutogatva. – Fontos üzenetünk van!
– Éspedig? – kérdezte az őr anélkül, hogy teljesítette volna a parancsát.
– Igen, ez engem is érdekelne – csatlakozott egy másik hang. A könyvtáros lépett elő a
sötétből, és a két őr mellé állt.
– Engedd el a fiút! – az őr engedelmeskedett. – Beszélj! Mi lehet olyan fontos, ami
miatt ti, gyerekek kint mászkálhattok az éjszakában, és ekkora felhajtást csaphattok?
– Valaki nagyon nagy veszélyben van, ezt kell elmondanunk Conte Claudionak vagy a
ma éjjel itt tartózkodó legfontosabb családtagnak.
– Aha, és ki bízott meg benneteket ezzel? – mustrálta Leandro a két vámpírt.
– Ivy és Alisa. Lucianóval és Franz Leopolddal együtt követik őket, hogy nehogy baja
essen a Tiszteletre Méltónak.
A könyvtáros szeme óriásira nyílt. – Ez egy igencsak veszélyes történetnek hangzik, és
roppant kíváncsivá tettetek. Majd én átveszem őket. Ne foglalkozzatok az esettel többet.
És nem kell sem a Conténak, sem a többi klán tagnak sem elmondani.
A két őr láthatóan megkönnyebbült. Ki tudja, hogy reagált volna a Conte. Lehet, hogy
őket hibáztatná azért, amiért a gyerekek megint megszöktek?
Leandro megfogta a két vámpír felkarját, és maga után húzta őket. Markolása olyan
volt, mint egy vassatu, amelyből képtelenség volt szabadulni.
– Meséljetek! Mindent, ami csak az eszetekbe jut!
Tammónak fogalma sem volt, hová viszi őket a könyvtáros, de csak úgy folyt belőle a
szó. Története kissé összevissza csengett, és volt benne némi panaszkodás a gonosz
nővérét és a még elviselhetetlenebb Franz Leopoldot, valamint a többi idősebb diákot
illetően, akik természetesen minden murit és kalandot megtiltottak nekik. Leandro ettől
függetlenül megkapott minden információt, amire szüksége volt. Amikor Tammo
befejezte, Leandro kinyitotta a könyvtár ajtaját és betessékelte őket.
De miért jöttek ide? Tammo éppen meg akarta kérdezni, amikor Leandro már válaszolt
is a kérdésére. Kinyitott egy falnál álló hatalmas szarkofágot, és a kőkolosszushoz cibálta
őket.
– Mindent elmondtatok, amit tudnom kell. Köszönöm!– mondta gúnyosan. – A többit
bízzátok csak rám. Tudom, mi a dolgom. Az első az, hogy távol tartsalak titeket
mindenféle veszélyes kalandtól. Vegyétek úgy, hogy a saját védelmetek érdekében teszem.
Ezekkel a szavakkal behajította őket a szarkofágba, óriási mancsával lenyomta őket,
majd lecsapta a koporsó tetejét. A csattanás csak úgy visszhangzott a fülükben, sőt a
falakról is visszacsapódott. Aztán csend lett. A két fogoly elrendezte a végtagjait,
amennyire a koporsó engedte, majd szorosan egymásnak préselődve feküdtek a sötétben.
– Azt hiszem, nem ő volt az üzenet legtökéletesebb címzettje – szólt Joanne végül.
– Hogy ez miért nem jutott az eszembe? – kérdezte Tammo gúnyosan. – És most mi
legyen?
A fiú érezte, amint Joanne tanácstalanul megvonta a vállát.
 A CIRCUS MAXIMUS MITHREUMA
– Jó estét, szentatyám. Új híreket kaptunk a kormánytól és a királyi palotából!
A bíboros nagy léptekkel robogott befelé. Feldobott hangulatban volt, amilyenben IX.
Piusz igencsak ritkán látta.
– Foglaljon helyet, és mondja el, mi történt – szólt a pápa reszkető kézzel az íróasztala
előtti székre mutatva.
A bíboros előrehajolt. – Nem aludt jól? IX. Piusz megrázta a fejét. – Ellenkezőleg. Az
elmúlt éjszakákon fel sem ébredtem.
– Pedig elég rosszul fest, ha megengedi ezt a megjegyzést.
– Öreg vagyok, és annak is érzem magam! Isten az urunk így teremtette ezt a világot, és
ez így jó.
A bíboros felpattant. Rémület ült ki az arcára. – Szentatyám – mondta. – Levette a
rubinokkal kirakott láncot, amit adtam?
A pápa bólintott. – Igen, néhány napja. Lehet, hogy vén napjaimra gyerekessé válok, de
egyszerűen ki nem állhatom!
A bíboros ismét leült a székre. – Hogy tehette? Esdekelve kértem, hogy ne vegye le.
Nem csoda, hogy ilyen öregnek érzi magát.
– Ugyan, Angelo, miről beszél? Egyedül Isten adhat és vehet el életet, amikor csak akar.
Csak nem hisz a mágikus amulettekben és kövekben? Elég baj, hogy az egyszerű nép is
elhiszi ezeket a dajkameséket.
– Ez nem holmi eretnek tévhit, szentatyám. Itt olyan erők munkálkodnak, amelyek
egykor még sötétek és gonoszak voltak, és amelyeket felhasználunk céljaink
megvalósítására!
A pápa arcáról azonnal elröppent a nyugalom. – Azokról a démoni lényekről beszél,
amelyeket a Colosseum ásatásánál ébresztettek fel?
– Igen! – kiáltotta a bíboros. – Találtam egy utat, ahol magával a gonosszal küzdhetjük
le a gonoszt! Ön szerint a király környezetében és a kormányban történt halálesetek
pusztán a véletlen művei? Talán Isten keze pusztította el az ellenségeit? Ó, nem! Addig
dolgoztatjuk a sötétség gonosz démonjait, amíg el nem érjük a szent célunkat. Aztán Isten
parancsára megsemmisítjük őket.
A férfi arca szinte lángolt az izgalomtól, miközben a pápa egyre sápadtabb lett.
Keresztet vetett. – Könyörüljön az Úr a lelkeden, és tereljen vissza a helyes útra!
– A helyes úton járunk! – kiáltotta a bíboros, majd megragadta a szentatya vállát. –
Azon munkálkodunk, hogy létrehozzuk Isten birodalmát Olaszországban! Meglátja,
kedvét leli majd benne!
– Ó, ti elvakult lelkek – szólt a pápa szomorúan. – Forduljatok vissza és vezekeljetek,
míg nem késő!
A bíboros tekintete a sarokban lévő állóórára vándorolt. – Igen, későre jár, mennem
kell, hogy kiadhassam az utasításokat. Vegye fel a láncot, könyörgöm! Holnap újra
beszélünk róla. Megmagyarázom, hogy tisztán lásson! – a bíboros lobogó palásttal
elhagyta a szobát.
– Tisztán látok! Végre teljesen tisztán látok – suttogta a pápa. – Tisztábban, mint
szeretném!
*
– Hozd a kabátomat! Késésben vagyok.
Latona grimaszolva teljesítette a kérést, és Carmelo vállára tette a széles gallérú, bő
kabátot. Szörnyen régimódi volt, de legalább tetőtől talpig elrejtette viselőjét, sőt még a
kardját is, amellyel a római utcán éjszaka bizonyára megállította volna a pattuglia di
polizía. Carmelo pedig ma éjjel egészen biztosan nem szívesen válaszolgatott volna holmi
kíváncsi rendőrkérdésekre.
– Hol van már megint az az átkozott maszk? – dühöngött.
– Itt, Onkel Carmelo – felelte Latona, bácsikája felé nyújtva a vérvörös
bársonymaszkot. – Utána rögtön továbbutazunk a velencei karneválra?
A férfi nem válaszolt, csak gyorsan beletuszkolta a maszkot a zsebébe.
Odakint megszólalt a templomharang. Carmelo a kardhüvelyre hajtva kabátját, az
ajtóhoz sietett. – Nem tudom, mikor jövök. Ne várj meg.
– Ne várjak? – kérdezte Latona döbbenten. – És akkor mit csináljak? Talán aludjak?
Arra még gondolni sem tudok addig, míg át nem lépsz újra ezen az ajtón, és el nem
meséled, hogy mi történt?
A férfi megállt, megfordult, és két lépéssel a lány elé lépett. Arcán lágy vonás
tükröződött. – Ne aggódj – előredőlt és megcsókolta az arcát.
– Kevésbé aggódnék, ha veled mehetnék.
A férfi arca elkomorult. – Szó sem lehet róla! Addig nem hagyhatod el ezt a szobát, míg
vissza nem térek. Nem bízom ezekben a rejtőzködő maszkosokban, a bíborosban meg
pláne nem! Nem titkolják, hogy mit gondolnak a nők beavatásáról, ezért eszedbe se jusson
valami butaságot tenni!
– Valami butaságot? – kérdezte a lány ártatlanul. – Dehogyis! Sosem tennék olyat!
Carmelo gyanakvó pillantást mért rá, de az idő vészesen fogyott, ezért sietnie kellett,
nehogy elkéssen a társaság titkos gyűléséről. Megfordult, és leszaladt a lépcsőn.
 Latona nem mozdult, míg odabent be nem záródott az ajtó. Aztán lázas készülődésbe
kezdett. Letépte a kabátját a fogasról, ezüstkését a zsebébe rejtette, és Carmelo után futott.
– Attól függ, mit értünk butaság alatt – szólt magához. – Szerintem igenis okos dolog,
hogy rajtad és a társaságon tartom a szemem.
*
– Valaki jön! – sziszegte Franz Leopold még jobban behúzódva a fal mögé. A többiek
követték a példáját.
– Emberek, szörnyen hangosan mozognak – mondta Luciano.
Ivy felkapta a fejét. – Már többször is jártak erre. Felismerem a kövek által felvett
szagukat.
Kikukucskáltak a sarkon, amikor két férfit láttak átmenni az átjárón. Hosszú és bő
kabátokat, illetve vörös maszkokat viseltek az arcuk előtt. Halk nyikorgás hallatszott, majd
el is tűntek az oszlop takarta ajtó mögött. Nem sokkal később érkezett egy hasonló
öltözetben lévő férfi, aki szintén bement a házba. A sötét ablaknyílásokból arra
következtettek, hogy valamilyen pincébe vagy föld alatti járatba mentek le.
– Már megint tömlöcök és aknák – motyogta Alisa.
– Remélem, csapórácsos ciszternák nincsenek – tette hozzá Ivy.
– Szerintetek ezek mindannyian vámpírvadászok? – suttogta Luciano, amikor két újabb
maszkos férfi vágott át az udvaron.
– Csak nem félsz?
Ivy olyan szigorúan nézett Franz Leopoldra, hogy az rögtön elhallgatott, és leszegte a
tekintetét. – Ha ezek a férfiak mind vámpírvadászatra jöttek, akkor igencsak rosszul áll a
szénánk!
– Igen, mind férfiak voltak – szólt Alisa elgondolkodva.– A lány nincs köztük. Engem
az idegesít, hogy az apáca és a Tiszteletre Méltó a fal mögött tartózkodik. Mintha ők is
titokban figyelnék a férfiak érkezését. De vajon miért?
Még egy lobogó kabátban lévő férfi érkezett meg hangosan zihálva. Ő körül sem nézett,
hogy figyeli-e valaki. Egyenesen átment a boltív alatt, majd az ajtóhoz sietve bement az
épületbe.
– Felismertétek? – kérdezte Franz Leopold.
– A múltkori vámpírvadász volt – suttogta Alisa.
– Most már mindannyian itt vannak – hallották az apáca hangját. Felemelkedett, és
kilépett a fal mögül. A tiszteletre méltó Giuseppe követte. Odasétált az ajtóhoz, majd
amikor a nő nem követte, megtorpant.
 – Nicola nővér, maga nem jön?
A nő megrázta a fejét. – Nem, engem nem tűrnek el odalent. Nem tartozom a körbe –
nevetett fel. – Nő vagyok. Nem tűnt még fel magának? Ezért most búcsúzom.
Kezét a mellkasára tapasztotta, és lehajtotta a fejét.
A fiatal vámpírok dermedten fürkészték egymást. Mi a fenét mesélhetett neki, amitől
önként és dalolva, akárcsak egy áldozati bárány besétál egy olyan gyűlésre, ahol
nyilvánvalóan harcba hívják a vámpírokat!
A Tiszteletre Méltó nézte az éjszakában eltűnő nőt. Aztán kinyitotta az ajtót.
– Figyelmeztetnünk kell! Nem hagyhatjuk, hogy gyanútlanul a vesztébe rohanjon! –
Luciano máris utána akart szaladni, de Franz Leopold megragadta a kabátját és
visszatartotta.
– Nem tudjuk, hogy valóban gyanútlan-e, ahogy eddig hittük! – szólt élesen.
– Elvégre végignézte, ahogy a férfiak besétáltak oda – tette hozzá Alisa.
– A legjobb, ha itt megvárjuk, míg ideér a Domus Aurea őrsége – javasolta Ivy. –
Tammo már biztosan elmondta nekik a történteket. Már nem tarthat sokáig.
– Mi? Itt akarsz várni, miközben azt sem tudjuk, mi történik odalent? – mindhárom
kísérője teljesen elképedt.
Ivy védekezően a magasba emelte a kezét. – Én csak azt mondtam, amit tennünk
kellene. Ami a leglogikusabb lenne. Azt nem mondtam, hogy majd szétrobbanok a
kíváncsiságtól, hogy miféle játékot űznek odalent! – felemelkedett. – Akkor hallgatózzunk
egy kicsit!
Ügyet sem vetve a nyilvánvalóan elégedetlenkedő és mindannyiukat legszívesebben
elrángató Seymourra, határozottan átvágott a kapuív alatt és az udvaron keresztül, majd
egyenesen az ajtóhoz igyekezett.
– Leo, küldd előre a gondolataidat. Próbáld meg kitapogatni, hogy milyen hangulat
uralkodik ott, lent – suttogta Ivy, mielőtt hangtalanul kinyitotta az ajtót. A vámpírok a
fehér farkassal a sarkukban leosontak egy lépcsőn.
– Ez nem akármilyen pince – suttogta Luciano. – Ez egy antik mithreum templom!
– Tökéletes gyülekezőhely! – mondta Ivy halkan. Attól nem kellett tartaniuk, hogy
észreveszik őket.
A Tiszteletre Méltó emberfeletti érzékei éppen mással voltak elfoglalva, vették észre az
első lépcsőfordulót elhagyva. Hangja tisztán és érthetően hallatszott. Mind a négyen
megálltak, hogy egyetlen szóról se maradjanak le.
– Többször is figyelmeztettem, Kardinal! – hangja határozottan csengett, nem reszketett
az öregség és a gyengeség miatt, ahogy a többi Tiszteletre Méltóé. – Tegnap megint jártak
férfiak az Oppiuson és a Colosseumnál. Nem, ne mondja, hogy csak ártalmatlan és
befolyásolhatatlan sétálgatók voltak. Nem tűröm, hogy eltérjen a megállapodásunktól.
Nem pár hete volt, hogy De Rossi ásócsapata megjelent egy szerszámokkal teli kocsival és
ládával nálunk?
– De igen – hallatszott egy mély hang. – A pápa a tudomásom nélkül támogatást ígért a
régésznek, sőt még a királyhoz is elküldte az ötletével. De amint tudomást szereztünk róla,
rögtön véget vetettünk a kísértetjárásnak. Ezúttal sem kell semmitől tartaniuk.
Gondoskodni fogok róla – hangja különös csengést vett fel. – Mondja meg, hol van a
lakóhelyük bejárata, akkor még hatásosabban védhetjük magukat.
A vámpírok aggódva figyelték egymást. Mi a fene folyik odalent? Mi dolga volt az
egykori klán vezérnek ezekkel az emberekkel?
A tiszteletre méltó Giuseppe hangosan felnevetett. – Látja, ez a legnagyobb hibája,
Kardinal. Teljesen ostobának és együgyűnek tart. Vigyázzon, nehogy az elhibázott
megítélése miatt valljanak kudarcot a tervei! Szóval, milyen férfiak ezek és mikor tűnnek
el? Tudja nekem végre garantálni, hogy a Capitolium, a Palatinus és az Oppius közötti
romok kizárólag a mi tulajdonunkat képezik?
– Gondoskodni fogok arról, hogy elmenjenek onnan. Ahogy mindig is tettem –
válaszolta a bíboros idegesen.
– Maga? Hát nem mi gondoskodtunk a Colosseum melletti ásatásoknál arról, hogy
senki ne merészkedjen többet oda? Nem, ne mondja azt, hogy megint megtehetjük.
Természetesen nem okoz gondot, hogy meglepjünk néhány munkást, és kiszívva a
vérüket, valamint színpadias pózba rendezve a hullájukat elijesszük az embereket. De mi
az ára? Magas! Nagyon magas! Tudom, miről beszélek, hiszen elég régóta vagyok már a
világon, így kétszer is részem volt már benne.
Ivy óvatosan lejjebb ment a lépcsőn. A többiek követték. Teljesen hangtalanul
mozogtak, a mellettük lobogó fáklyák fényében. Nem kellett attól tartaniuk, hogy
árnyékuk hiánya megelőzi és elárulja őket. Ivy letérdelt, és bekukucskált a sarkon.
Továbbintve a többieket, bekúszott az előtérbe, ahonnan belátott a maszkosok gyűlését
rejtő kőkamrába. A faragott márványtömbök mögé bújva végre látták is a Tiszteletre
Méltót.
– Először az emberek szemébe költöző félelemmel indul. Aztán jön a csupasz félelem,
majd végül a hisztéria. Elsőként templomba rohannak és imádkoznak, hiszen érzik, hogy
valami természetellenes dologgal van dolguk. Ördögűzőket küldenek. Régebben elégették
a boszorkányokat, most a vámpírvadászok jönnek. Hóhérok és dögkeselyűk, ahogy ez is
itt! – megfordult. Karja előrelendült. Mutatóujja majdnem megérintette a félelemtől kissé
hátrébb húzódó férfit. Ő volt az, aki utolsóként csatlakozott a társasághoz. A férfi, aki
majdnem megölte a kardjával Seymourt. Alisa látta a kabátja alatt kirajzolódó fegyver
markolatát. A férfi kinyitotta a száját, de addigra a Tiszteletre Méltó már elfordult, és
folytatta a mondandóját.
– A hír elterjedése minden országból idevonzza a kalandorokat és az arany után
ácsingózókat. – Az öreg Giuseppe kihúzva magát járkált a maszkok mögé bújt férfiak
között, míg újra a világítóan vörös talárt viselő bíboros elé nem ért. Olyan vörös volt, mint
a többiek maszkja. Az öreg vámpír odahajolt hozzá.
– Az indítékuk különbözhet, de a hatásuk pusztító lehet! Nem tudom és nem is akarom
megengedni, hogy még egyszer ilyesmi érje a családunkat. Csakis ezért paktáltam le az
ördöggel – ó, bocsánat, Herr Kardinal, véletlenül csúszott ki a számon. Szóval helyesen:
lepaktáltam a szentegyházzal, nem igaz? Én mindig is tartottam magam a
megállapodáshoz. Most magán a sor, hogy gondoskodjon a nyugalmunkról!
A bíboros erre már felpattant és kihúzta magát, de még így sem érte el a vámpír
magasságát. – Tényleg? Mikor is volt utoljára, hogy átadott nekünk egyet a fajtájából?
Várunk! Még tartozik néhánnyal, míg meg nem lesz az a tucatnyi rubin! Három találkozót
is meghiúsított.
Alisa nem hitt a fülének. Odafordult a többiekhez, és az ő szemükben is ugyanazt látta.
– Elég áldozatot szolgáltattam már a pengéjüknek! A rubinok ereje bőven elég arra,
hogy egy embert örökké életben tartson. Mit akarnak még?
– Azt, hogy ne játssza meg magát! Ez csupán üzlet, semmi több. Minek ide ez a
színjáték? Hiszen még örült is neki, hogy megszabadulhat azoktól, akik nem a maga kedve
szerint táncolnak, nem igaz?
– Szóval igaz – suttogta Franz Leopold. Ivy figyelmeztető pillantást vetett rá.
Az öreg vámpír újra haragra lobbant. – Természetesen azokat adtam át, akik
nélkülözhetők voltak, és nem szolgálták a családunkat, vagy ármánykodtak a klán
vezérünk ellen. Ők szükségszerű áldozatok voltak, hogy megóvjuk a többieket. Mégis mit
gondolt?
– Akkor meg ne nyavalyogjon!
– De ez még nem minden! Hadd segítsek a nyilvánvalóan túlságosan rövid
memóriájának egy kicsit. Megszabadítottuk önöket a királyi ház és a kormány azon
tagjaitól, akikkel nem mertek próbálkozni. Gyorsan, tisztán és feltűnés nélkül. Számunkra
teljesen mindegy, hogy Olaszországot pápa vagy király irányítja, de tartsák magukat a
megállapodásunkhoz, és gondoskodjanak arról, hogy ne zaklassanak minket többet,
különben előfordulhat, hogy a maguk vértelen hulláját húzzák ki a Teveréből. Akkor aztán
hamar véget ér a hatalomról való álmodozásuk.
– Most fenyeget? – sziszegte a bíboros. – Én nem tenném! Lehet, hogy a pápa szent
jelet állít, hogy annak erejével minden természetellenes és istentelen dolgot végleg
kitöröltessen a birodalmából. Egy jó nagy keresztet a gonosz ellen!
 Látták, ahogy a Tiszteletre Méltó hátrébb húzódott.
– Ez nem most jutott az eszébe. A bíboros ezt már elejétől fogva tervezte – suttogta Ivy
elcsukló hangon.
Luciano végig csak a fejét rázta. – Hogy tehetett ilyesmit? Miért hitt neki és ment bele
ebbe a piszkos alkuba?
– Biztos azt hitte, hogy csak így biztosíthatja az uralmat az unokája számára, és csak így
védheti meg a családját… a maradék családját – fűzte hozzá Alisa, aki ismét látta maga
előtt a szénné égett testeket.
Most mihez kezdjenek? Szaladjanak vissza a Domus Aureába, és leplezzék le Conte
Claudio előtt a nagyapja árulását?
Franz Leopold megvetően pislogott. – Szerinted hinne nekünk?
– Talán nézzük tétlenül, ahogy a bíboros megnyeri a hadjáratát? – kérdezett vissza
Alisa.
– Pszt! – szólt rájuk Ivy, de már túl késő volt. Csend szállt a Circus Maximus alatti
titkos teremre, és minden szempár az előtér átjárójára szegeződött. Az öreg Giuseppe
felsóhajtott, és meggyötörve elhúzta a száját.
A négy fiatal vámpír nem tudta, hogy visszavonuljon vagy ne, amikor Seymour hirtelen
felnyüszített és riadtan hegyezni kezdte a fülét. Fent kattant az ajtó. Könnyed léptek
közeledtek lefelé a lépcsőn. Csapdában ültek. Franz Leopold és a farkas reagált először,
amikor a lépcső felé vetették magukat.
Latona egy pillanatra megmerevedett és pislogva fürkészte a farkast és a fiatal vámpírt,
majd váratlanul előrántott egy ezüsttőrt.
Ivy felkiáltott. – Ne! Seymour, vissza!
A teremben ülő egyik férfi felordított. – Vámpírok! Semmisítsétek meg őket, ezek
vámpírok!
A Tiszteletre Méltó felüvöltött. – Ne, ők az örökösök! Ez ellenkezik a megállapodással!
A vadász kirántotta az ezüstkardját, addigra már két másik férfi kezében is egy-egy
penge csillogott. A vámpírvadász volt a legfürgébb. Gyorsan Ivyhoz rohant, aki éppen
akkor Seymourral volt elfoglalva. Luciano csak figyelmeztetően odakiáltott, de Alisa egy
pillanatig sem habozott. Egy hatalmas ugrással azonnal ott termett az egyenesen Ivy
hátába célzó férfi mellett. Lendületével oldalra lökte a pengét. A férfi már nem tudta
megállítani. A penge éle egy márványtömbnek ütközött, ahol hatalmas csörömpöléssel
darabokra esett. A vámpírvadász felüvöltött a fájdalomtól: az ütközéstől eltört a csuklója.
A penge darabjai a földre zuhantak. Csakhogy a férfi vérbeli harcos volt. Bal kezével
felemelte az egyik letört pengedarabot. Még nem adta fel a harcot!
 Alisa az ugrás lendületétől keményen nekiütközött a falnak. Első pillantását Ivyra
irányította, aki láthatóan sértetlen volt. A türkizkék szemben tükröződő kétségbeesés vette
rá arra, hogy végignézzen saját magán. Kabátját és fehér ingét a bal csípőjétől egészen a
jobb válláig felvágták. Sötét vér folyt végig a mellkasán és a hasán. Alisa levegőért
kapkodott. Aztán jött a fájdalom, majd végül összeesett. Ivy kapta el, még mielőtt a térde a
földhöz csapódott volna. A karját ráncigálta.
– Ki kell jutnunk innen! Gyere, különben végünk!
Gyorsan hátrapillantott, és látta, hogy Seymour és Franz Leopold legyőzte a lányt.
Luciano belerúgott a vadász karjába, amitől a fegyver ismét kiesett a férfi kezéből. Utána
segített Ivynak Alisát a lépcső felé cipelni.
– Ne hagyjátok megszökni a vérszívókat! Kapjátok el őket! Szúrjátok agyon őket! –
kiabálta a bíboros. A vadász ismét a fegyveréért nyúlt, miközben a többi férfi még mindig
hezitált.
– El az utamból! – förmedt rá a bíboros a Tiszteletre Méltóra, és durván meglökte. – Ők
a mieink!
– Nem! Nem fogjátok megkaparintani a gyermekeinket! Ők az egyetlen reményünk. –
A vámpír hirtelen egyáltalán nem tűnt öregnek. Fehér és hegyes fogai kikandikáltak az
ajka közül. Úgy ordított, akár egy megsebzett vadállat. Aztán megragadta a hozzá
legközelebb lévő férfit. Hosszú ujjai belemélyedtek a mellkasába és a nyakába. A tőr
azonnal a földre esett.
A fiatal vámpírok időközben elérték a lépcső alját.
– Gyerünk, vigyétek fel! – kiabált Franz Leopold. – Majd mi feltartóztatjuk ezeket a
hóhérokat!
Nem lett volna a legjobb időpont a veszekedésre. Ivy és Luciano Alisát maguk után
vonszolva az első lépcsőfokra léptek – és nekiütköztek egy lefelé rohanó testnek.
Nekicsapódtak a falnak. Alisa hunyorgott. Borzasztóan szédült. Egyszerre minden olyan
messzinek és valószerűtlennek tűnt. A test nagy, széles és hideg volt. A lány ismerte ezt a
vámpírt. Alisa összeszorította a szemét, és a homályos kép ellenére megpróbálta
felismerni az arcvonásait.
Ekkor meghallotta az öreg Giuseppe hangját. – Leandro, gyorsan, vidd biztonságos
helyre a gyerekeket. Ki kell jutniuk innen! – Vajon csak az ő lüktető feje ámította azzal,
hogy a hatalmas könyvtáros dacosan csóválta a fejét?
– Leandro!
– Nem! Senki sem mondta, hogy avatkozzanak bele. Aki veszélybe keveredik, könnyen
megsemmisülhet. Ilyen egyszerű.
– Mentsd meg őket! Ők az örököseink!
 – Luciano az örökös! A többiekhez semmi közöm – ellenkezett a könyvtáros. Alisa
érezte, ahogy Lucianót elhúzták mellőle. Összecsuklott, és Ivyval együtt visszatámolygott
az előtérbe. Luciano tiltakozott, rúgkapált, és beleharapott Leandro vállába, de hiába. A
könyvtáros olyan gyorsan tűnt el vele a lépcsőfordulóban, hogy a három barát még a
tekintetével sem tudta követni. Odafent az ajtó hangos robajjal csapódott be.
– Kifelé! Futás! – utasította őket a Tiszteletre Méltó, miközben beleharapott egy másik
férfiba is. Franz Leopold átadta a földre terített lányt a farkasnak, és Alisához rohant. –
Engedd el! – kiáltotta Ivynak. – Majd én viszem.
Alisa semmit sem tehetett ellene. Teste egyszerűen összecsuklott, de szívesen átadta
magát Franz Leopold erős, ugyanakkor hihetetlenül lágy fogásának. A felső
lépcsőfordulóban aztán megálltak, képtelenek voltak elszakadni a lent zajló szörnyű
színjátéktól.
– Elkaplak titeket! – üvöltötte a vámpírvadász. A kard végét faltörő kosként a mellkasa
elé tartva a három vámpír felé robogott. Az öreg Giuseppe a sarkában volt. Seymour
felvonyított, leugrott a lány mellkasáról, és rátámadt. Szerencsésen kikerülte a halálos
pengét, és vadul belemart a férfi vádlijába. A férfi üvöltve próbálta megszúrni a farkast, de
a Tiszteletre Méltó lefogta a karját. Seymour állkapcsa még egyszer lesújtott rá, és ezzel
meg is szerezte a fegyvert. A vadász még mindig nem adta fel. Elővett egy rejtett tőrt, és a
vámpír felé szúrt vele. Az öreg ügyesen oldalra húzódott, majd újra előreugorva
belemélyesztette a fogát a vadász nyakába. Egy bugyborékoló ordítás szállt fel a
mennyezetig. A bíboros és a társaság még életben lévő három tagja meredten és némán
követték a történteket. Úgy tűnt, egyikük sem tudta szakszerűen használni a fegyvereket,
ezért nem jutott eszükbe, hogy felkapva a halottak pengéjét, beszálljanak a harcba. Csak a
közben feltápászkodott lány nem volt hajlandó tétlenül nézni, ahogy a farkas és az öreg
vámpír megölte a vadászt. Felkapta az egyik sarokban heverő ezüsttőrt, és rávetette magát
a Tiszteletre Méltó hátára. Az ezüstpenge egészen a szívéig hatolt. Olyan hangosan
üvöltött fel, hogy még a falak is beleremegtek, majd elengedte az áldozatát.
– Menj az örökösökhöz, és gondoskodj róla, hogy épségben hazaérjenek – súgta oda a
farkasnak Giuseppe. – Hiba volt – mondta, mielőtt szemében kialudt a csillogás.
Seymour átugrotta a két vámpírvadászt, és felnyargalt a lépcsőn. A farkas nem nézett
hátra. Nem tudta elvinni az öreg vámpír testét a Domus Aureába, ahol talán megint
magához tért volna. A tiszteletre méltó Giuseppe története ezen a helyen és ebben az
órában ért véget.
Seymour kettesével szedve a lépcsőfokokat, elérte az odafent sértetlenül rá váró Ivyt. A
lány átkarolta a nyakát. A farkas mélyen a szemébe nézett. Aztán mindketten odafordultak
a többiekhez.
Alisa nehezen lélegezve a falnak támaszkodott. Franz Leopold még mindig a derekánál
fogva tartotta. Rosszulléte időközben kicsit csökkent, a fejét ellepő köd pedig végre
felszállt, így ismét észlelt valamennyit a környezetéből. Szívesen mondta volna, hogy a fiú
segítsége nélkül is remekül boldogul, de nem volt ebben teljesen biztos. Azt pedig
végképp nem akarta, hogy előtte fetrengjen a koszban, így hát jobb híján úgy tett, mintha
észre sem venné a derekán pihenő kart, amikor a fiú kivezette a szabadba. Ivy kiékelte az
ajtót egy közelben heverő deszkával. – Menjünk! – mondta komolyan. – Itt már semmit
sem tehetünk.
 A TÁRSASÁG VÉGE
– Van még valamire szüksége, szentatyám? – IX. Piusz némán megrázta a fejét.
– Bocsásson meg, hogy ezt mondom, de meglehetősen rosszul néz ki. Jobb lenne, ha
lefeküdne. Bármi is legyen az, amit írni akart, holnapig ráér!
IX. Piusz fáradtan rámosolygott a camerlengóra. Számára nem létezett már holnap –
legalábbis nem ezen a világon. Vajon hogy fest majd az élet a túloldalon? Vajon az Úr
megbocsátja majd a vakságát? Sejtette, hogy valamilyen istentelenség folyik körülötte, de
inkább becsukta a szemét, és nem akart tudni róla. Az álom, hogy a szentegyházat
visszavezesse az emberek életébe, teljesen elhomályosította az elméjét és a tekintetét.
Most már csak a leghatalmasabb bíróra hagyatkozva reménykedhetett annak
kegyességében.
– Előbb befejezem ezt a levelet, aztán lefekszem. Visszavonulhat. Már nincs magára
szükségem.
A titkár meghajolt, és becsukta maga mögött az ajtót. Miután a lépések elhallgattak
odakint, IX. Piusz belemártotta az acéltollat a tintába, és tovább írt.
Én, Isten kegyelméből IX. Piusz pápa, utolsó és határozott kívánságomban elrendelem,
hogy földi maradványaimat ne elődeim mellett, a Szent Péter-bazilikában földeljék el. Ne
helyezzétek képmásomat márvány emlékműre, mint egy uralkodót egy trónra! Temessétek
el földi maradványaimat teljes szerénységben a San Lorenzo fuori le mura-templomban,
hiszen Isten kegyelméből magam is csak egy szegény bűnös vagyok, és a helyem népemnél,
a Campo Verano temetőben van.
Aláírta, és belenyomta a pecsétgyűrűt a puha viaszba. A pápa felemelkedett, és
bizonytalan léptekkel a hálószobájába tipegett. Hivatali talárjában ráfeküdt az ágytakaróra,
kezét összekulcsolta a mellkasán. IX. Piusz pápa még a Szent Péter-bazilika harangjátéka
előtt meghalt.
*
A könyvtáros olyan szorosan fogta Lucianót, mintha vasláncokba lett volna tekerve,
miközben gyorsan és egyenletesen átrobogott vele az éjszakán. Luciano tiltakozása
teljesen felesleges volt. Gondolatai csak úgy pörögtek. Vajon mit tervezett vele Leandro?
Elfordította a fejét, mire hirtelen ismerősnek tűnő leomlott falakat és oszlopokat látott.
Talán Leandro mégis hazaviszi? Átkeltek a Palatinus-dombon. A talaj máris lejteni kezdett
a Colosseum felé. Nemsokára – gyorsabban, mint Luciano azt várta volna – elérkeztek a
Domus Aureát rejtő dombhoz. Legnagyobb meglepetésére Leandro nem a kapuhoz,
hanem egy bokor mögötti, befalazott, mélybe vezető aknába vitte. A vámpír a bejárathoz
húzta, majd levetette magát a három vagy négy méterrel lejjebb lévő helyiségbe. Végre
lazított a fogásán, és eleresztette Lucianót. A fiú párszor beütötte magát, majd
szétterpesztett lábbal ücsörgött a kőpadlón.
– A fenébe is, mit jelentsen ez?
Leandro még mindig nem szólt egy szót sem, és nem is úgy nézett ki, mint aki
magyarázkodni akart volna Lucianónak. Céltudatosan elindult az egyik ajtó felé anélkül,
hogy foglalkozott volna a fiúval. Talán be akarta ide zárni? Luciano gyorsan
feltápászkodott, és a könyvtáros után loholt. – Hé! Hozzád beszélek! Mit jelentsen ez? Mit
akarsz tőlem?
Leandro mögött belépett az ajtón, majd döbbenten tapasztalta, hogy az a könyvtárba
vezet. Ez a bejárat egészen biztosan a könyvtár féltve őrzött titka volt! Luciano
belekapaszkodott a ruhájába, amikor Leandro végre-valahára ránézett – vagy inkább
lenézett rá, ahogy az ember azt egy lábán mászkáló poloskával tenné.
– Hagyd abba a kiabálást! – mondta Luciano szerint igencsak fenyegető hangsúllyal. –
Azért hoztalak ki, mert Nosferas vagy, és mert az öreg így akarta, pedig csak egy jó nagy
verés hiányzik neked, amiért olyan dolgokba ütöd az orrodat, amik nem rád tartoznak!
– Nem rám tartoznak? Hogy eladjátok a családtagjainkat ezeknek a
vámpírvadászoknak? Hogy gyanútlanul a vágóhídra külditek őket? – kiabálta Luciano.
– Nem voltak fontos családtagok! Csak rendbontók és nyüglődők vagy öregek, akiknek
már réges-rég lejárt az idejük. Egy erős és egységes család számára nem jelentettek
veszteséget.
– Ja, és te döntöd el, hogy ki hasznos még a családnak, és kit lehet feláldozni?
– Ez az öreg Giuseppe dolga volt. Én persze másokat is választottam volna, de csakis az
ő utasításait követtem.
– Giuseppe azt akarta, hogy a többieket is mentsd meg!
Luciano kissé visszahátrált Leandro megvető pillantásától. – A többieket? Mik is ők?
Értéktelen sarjaik azoknak a családoknak, amelyeket joggal tiportunk el évszázadokon
keresztül! Miért mentsem meg őket, ha butaságuknak köszönhetően saját magukat
sodorták veszélybe? Nem voltam amellett, hogy engedjük be ezeket a férgeket a Domus
Aureába, ahogy az sem az én ötletem volt, hogy ezen az éjszakán elpusztítsák magukat.
De ha így akarják… rendben! Sosem értettem, hogy az öreg miért nem rögtön az
idegeneket jelölte ki. De nem, erről hallani sem akart!
– Persze, mert ellentétben veled, ő megértette, hogy csakis közösen jelentjük a jövőt,
ami az egyetlen lehetőségünk a túlélésre, az emberek ellenére való életben maradásunkra!
Leandro unottan megvonta a vállát. – Ismerem a Conte szavait. Abban sem egyeztünk.
Az öreg minden erejével támogatni akarta az unokáját, az ellenségeit pedig le akarta
söpörni a föld felszínéről. Nem bántam volna, ha lecserélik a család fejét.
– Csakhogy te egy tisztátlan vagy, és nincs beleszólási jogod – sziszegte Luciano
kárörvendően, majd gyorsan hátrahúzta magát, amikor Leandro ökle a magasba lendült.
Az első ütést épphogy megúszta, a másodiktól azonban két lépést repült a levegőben, majd
hanyatt landolt az egyik könyvespolcon. Mire Luciano feltápászkodott, Leandro eltűnt, az
ajtó bezárult. Luciano dühösen verte le a port magáról. Ezt nem ússza meg a könyvtáros,
arról gondoskodni fog! És pillanatnyilag ez az elhatározás volt az egyetlen, amit tehetett.
Gondolataival a barátaihoz vándorolt. Összeszorult a mellkasa, még a könyvtáros vasöklű
marka sem szorította volna fájdalmasabban.
*
Alisa, Ivy és Franz Leopold elindult. Igazából inkább vonszolták magukat, mint
mentek. Ivy folyton hátrapislogott a válla felett. Egyelőre még bírta a deszka. A Circus
nyitott ovális részéhez közeledve tucatnyi alak rohant feléjük a Palatínus lábánál.
Gyorsabban mozogtak, mint az emberek, és meleg aurájuk sem volt. Egy pillanattal
később felismerték Conte Claudiót, aki termete ellenére büszkén vezette a csapatot. Alig
kapott levegőt, és szörnyen ideges volt, amikor megmarkolta és megrázta Ivy karját. – Mi
a fene történt itt egyáltalán? Hát ti semmit sem tanultok a hibáitokból?
Ivy kiszabadította magát egy energikus mozdulattal, és hátrébb lépett egy lépést. – Mit
tudott meg eddig, Conte?
– Borghese ünnepségén voltunk, amikor utánunk jött Hindrik, a tisztátlan, és
visszahívott minket. Azt mondta, a könyvtár egyik szarkofágjában talált rá Tammóra és a
Pyras Joannéra. A gyerekekből szinte egy értelmes szól sem lehetett kicsikarni, csak azt,
hogy ti küldtétek őket, hogy riadóztassanak mindenkit. Állítólag élet-halál kérdése, és
követnünk kell a nyomokat. Ha túloztak, akkor saját kezűleg fogom elnáspángolni a
feneküket! – hirtelen hevesen előretolta a nyakát. Feltehetőleg a vérszag miatt. Még a
kísérői is nyugtalanok lettek.
– Sajnos nem túloztak! – mondta Ivy. – A fejétől és szívétől megfosztott tiszteletre
méltó Giuseppe időközben bizonyára az egyik régi ház alatti mithrászi kultuszhelyen
hever.
– Vörös maszkos emberek összeesküvése volt – avatkozott bele az Alisát támogató
Franz Leopold. – A vámpírvadászok is ott voltak!
A vámpírok csak ekkor vették észre szétcincált ruháját és a még mindig folydogáló
vérét. Hangos mormolás futott végig a Contét kísérő családtagok és szolgálók között.
Alisa kiszúrta a köztük álló Malcolmot, aki igencsak igyekezett nem magára vonni a
római családfő figyelmét. A Conte feltehetőleg nem kérte fel arra, hogy vegyen részt
ebben a küldetésben. Egy pillanatra összenéztek.
Hindrik kétségbeesetten felkiáltott és előretolakodott. Letérdelt Alisa elé, és hegyes
ujjaival széthúzta az összevérzett anyagcsíkokat.
– Azt hiszem, súlyosabbnak látszik, mint amilyen – mondta Alisa köhécselve,
miközben megpróbált némi mosolyt csalni az arcára. – Szerencsére nem hatolt be túl
mélyen a kard.
– Nem – helyeselt Hindrik –, de nem szokásos penge volt, ha még mindig folyik a
véred.
– Ezüstkard volt – szólt Franz Leopold. – Ugyanaz a penge, mint amelyik majdnem
végzett Seymourral is.
Hindrik bólintott. – Most már elengedheted. Majd én visszaviszem.
Franz Leopold habozott egy ideig, majd egy vállrándítással oldalra lépett. Hindrik
tudomást sem véve Alisa tiltakozásáról, felkapta a karjába.
A Conte végignézett a fiatal vámpírokon. – Luciano nem volt köztetek? Hol van?
Franz Leopold megvetően a földre köpött. – A könyvtárosuk, Leandro biztonságba
vitte. Szerinte csak Luciano érdemelte meg, hogy megmentse!
– Ne legyél ilyen kemény. Hogy jössz te ahhoz, hogy ilyesmivel gyanúsítsd? – förmedt
rá Conte Claudio.
– Azért, mert ő maga mondta, mielőtt elcipelte Lucianót, minket meg cserbenhagyott –
magyarázta Ivy. Hangsúlya nem adott okot semmilyen kétkedésre, így a Conte sem
ellenkezett.
– Hogyan tovább? – kérdezte Franz Leopold. – Nem hagyhatjuk csak úgy megszökni
őket, hogy aztán tovább garázdálkodjanak Rómában, míg ki nem irtanak közülünk
sokakat!
– Nem, azt nem fogjuk hagyni – szólt a Conte. Húsos arca és tokája ellenére igencsak
keménynek és hűvösnek tűnt az arckifejezése.
– Rendben. Majd én elvezetem oda. Ivy, te menj Alisával!
A Conte biccentett. – Akkor menjünk.
Miközben Hindrik gyorsan elvitte Alisát a Domus Aureába, Franz Leopold
visszakísérte a vámpírokat a régi szentélyhez vezető ajtóhoz. Ivy retesze már megadta
magát. Ez volt az első, amit észleltek, amikor odaértek a mithrászi antik kultikus helyhez.
– A madarak kirepültek – morogta a Conte, majd elsőként sétált le a lépcsőn. A többiek
követték. Ahogy azt várták, az összeesküvőknek már nyoma sem volt. Még a
vámpírvadász és a kísérője is eltűnt. Két halott társukat is magukkal vitték. Csak a
tiszteletre méltó Giuseppe meggyalázott teste hevert az előtérben. Conte Claudio
megrendülve letérdelt nagypapája mellé, aki oly sok éven át vezette a Nosferas családot.
Ujjbegyét a hideg mellkasra tette.
Kísérői tiszteletteljesen hátrébb húzódtak, de Franz Leopold gyorsan odalépett, és
megérintette a Conte vállát. – Most ne!
 Franz Leopold hallgatott, de tekintetét mereven a társaság gyülekezőhelyére vezető
átjáróra szegezte.
– Sokat tanultam magától, és most feláldozta magát az egyetlen fontos dologért: a
jövőnkért, amely a gyermekeinkben lakik. Köszönöm!
Franz Leopold ismét megpróbált szóhoz jutni, de addigra már a többiek is észrevették a
férfi auráját.
– Ő a vezetőjük. Kardinalnak szólítják – súgta oda Franz Leopold a Conténak, amikor a
vörös talárban lévő férfi a boltív alá lépett. A maszkot időközben levette. Az alatta lévő
arc öreg és szomorú volt.
Conte Claudio felállt és kihúzta magát, de a férfi még így is egy fél fejjel magasabb volt
nála.
– Semmi okotok ennyire dicsérni – szólt a bíboros nyers hangon. – Elárult és eladott
benneteket. Talán már tudtok is róla?
Conte Claudio rezzenéstelen arccal figyelte a bíborost. – Nem, azt nem, hogy ő volt az.
Csak sejtettem, hogy az áldozatok nem véletlenül találkoztak az üldözőikkel.
– Megállapodott ezekkel az emberekkel. Ő átadta nekik a vámpírokat és a rubinokat,
cserébe pedig nem folytatódtak az ásatások – mondta Franz Leopold gyorsan.
Conte Claudio bólintott. – Igen, a szándék jó és egyben rossz is volt. Mert közösségünk
egyetlen tagját sem szabad így feláldozni. Eddig is sikeresen szembeszálltunk az
emberekkel, és ezután is sikerülni fog anélkül, hogy efféle aljas megállapodásokhoz
folyamodnánk. – Kezével ránehezedett Franz Leopold vállára. – Az öreg druidának igaza
van. Ti, fiatalok vagytok a jövő hatalma, és gondoskodni fogunk arról, hogy mindig
sikerrel szálljatok szembe az emberek technikájával és találmányaival.
A bíboros sápadt ajkán gúnyos vigyor jelent meg. – Minő érzelgős badarság!
Lehetőségetek sem lesz az ördögi tervetek kifundálásához. Tudom, hogy valahol odakint
van a búvóhelyetek. Nemsokára megtaláljuk és mindannyiótokat elpusztítunk. Róma szent
város! Közel a mennyországhoz! Itt semmi keresnivalójuk holmi démoni lényeknek az
éjszakában – közölte, majd felemelt fejjel elindult a lépcső felé.
– Csak nem hagyja elmenni? – kérdezte Franz Leopold.– Ha nem akarja megölni, akkor
majd én megteszem!
A Conte erősen megragadta a karját. – Nem, nem öljük meg. Szabályokat hoztam a klán
megóvására, és nem szegem meg őket. Még ha ezerszer is kiérdemelte, hogy utolsó
cseppig kiszívjuk.
– Akkor egyszerűen hagyja elmenni? – kiáltott fel a fiatal vámpír kétségbeesetten. A
bíboros átvergődte magát a kísérők között, és elindult a lépcsőn felfelé.
A Conte megrázta a fejét, majd határozott hangon folytatta, hogy a lépcsőn lévő férfi is
jól hallja. – Nem, nem hagyjuk elmenni. Azon töprengek, hogy nincs-e véletlenül
szükségünk még egy tisztátlanra. A bíboros bizonyára képzett ember, ezért jó szolgálatot
nyújthatna a könyvtárban. Ha már egyszer átalakult vámpírrá, akkor könnyedén
alakíthatunk a jellemén!
Franz Leopold hallotta, amint a bíboros futásnak eredt. Az ajtó kivágódott, a férfi pedig
kiiszkolt a szabadba.
A Conte még hagyott neki némi előnyt, aztán utasított két szolgálót, hogy kövessék.
Egy másik hazavitte a Tiszteletre Méltó maradványait.
– És most mihez kezdünk? – kérdezte Franz Leopold.
– Meglátogatjuk a vámpírvadászokat!
*
Carmelo Latona karjában feküdt. Nyaka már alig vérzett, de a sokk és talán a
vérveszteség miatt igencsak elveszítette a tájékozódási képességét, ezért olyan tehetetlen
volt, mint egy gyerek. Latona különös módon csak hűvös elszántságot érzett. A
félelemnek és a könnyeknek még nem jött el az ideje. Tennie kellett valamit, méghozzá
gyorsan, főként, ha élve akartak kijutni ebből a helyzetből. Egész éjjel rossz érzése volt,
de hiába mondogatta Carmelónak, hogy hagyják el Rómát.
– Csak egy utolsó megbízást még – hangzott mindig ugyanaz a válasz. – Csak egy
utolsó adag pénzt!
A halasztgatásoknak köszönhetően csaknem az életét – vagy ami még rosszabb – a
lelkét adta, sőt Latonát is majdnem darabokra tépte a fehér bestia. Mintha még mindig
érezte volna tépőfogait a nyakán, valamint forró leheletét az arcában. Nyála még mindig
ott ragadt a nyakán és a fodros ruháján. Latona úgy érezte, azonnal lúgos forró vízbe kell
ülnie, de az efféle csekélységek még várhattak. Előbb biztonságba kellett kerülniük.
– Onkel Carmelo, ne engedd már el ennyire magad! Nem bírlak tovább tartani, úgyhogy
szedd össze magad! – förmedt rá.
A férfi némán és óriási szemmel bámult maga elé. Vajon látta őt egyáltalán? A
némasága csak még szomorúbbá tette a lányt. Ez nem az ő formája volt. Bosszút esküdve
dühöngenie és szitkozódnia kellett volna vagy legalább a fájdalomra panaszkodni.
Mindazonáltal végre kiegyenesedett egy kicsit, és gyorsabban szedte a lábát. Latona
végigvezette a Teatro des Marcello előtt, majd a szerteszéjjel ágazó utcákon át a San
Nicola de Calcario mögötti lakhelyükhöz siettek. Az előtérbe érve Carmelo már annyira
összeszedte magát, hogy egyedül is fel tudott menni a lépcsőn.
– Ülj le az ágyra – mondta a lány, miután végre sikerült kinyitnia a berozsdásodott
ajtózárat. – Majd én összepakolom a legfontosabb dolgokat. – Halkan sajnálkozva a
helyükön hagyta a ruháit, a kalapjait és a kesztyűit, majd helyettük a pénzzel teli
bőrerszényeket és néhány fehérneműt készített be az utazótáskába. Éppen előhúzott egy
tiszta inget a fiókból, hogy Carmelónak adja, amikor hirtelen megtorpant a mozdulat
közepén. A fehér selyeming a földre hullott. Latona egy hangot sem hallott a lépcső felől,
mégis érezte, hogy odakint voltak. A fiatal lány hátrahúzódott, míg lába a fotel szélébe
nem ütközött. Néma kétségbeeséssel bámulta a lassan lenyomódó kilincset.
*
Ahogy Alisa mondta, a mellkasa feletti vágás nagy volt, de nem kifejezetten mély. Az
ezüst mindenesetre nyitva tartotta a sebet, amelynek köszönhetően rengeteg vért vesztett,
míg elérték a Domus Aureát. Hindrik azonnal a szarkofágjához vitte, és elküldte Ivyt
vérért. Signora Zita máris ott termett egy teli tálcával, és addig nem mozdult a koporsó
mellől, míg a lány meg nem itta az egészet. Előrehajolt és anyáskodóan végigsimította a
haját.
– Most pedig aludj szépen, kedvesem, és akkor hamar meggyógyulsz.
Kiosont a szobából, majd Ivyt és a farkast is kitessékelte, hogy Alisa aludni tudjon.
Mintha olyan könnyű lenne lefeküdni! A reggel még nagyon messze volt, és ő annyira
zaklatott volt, hogy legszívesebben fel s alá járkált volna a szobában, ha nem vérzett és
fájt volna a sebe. Így azonban kénytelen volt nyugton feküdni és az éjszaka eseményein
töprengeni.
Halk zörgést hallva az ajtó felől átnézett a szarkofág peremén. Luciano pufók arca
kukucskált be az ajtórésen. Amikor meglátta, hogy Alisa észrevette, ijedten hátraugrott.
– Gyere be! – kiáltott fel boldogan a lány, amiért végre beszélhetett valakivel! Igencsak
megkönnyebbült, hogy a fiúnak nem esett baja. Luciano óvatosan kinyitotta az ajtót és
belépett, majd szorosan a fal mellett állva leszegte a tekintetét.
– Mi van? – türelmetlenkedett Alisa. – Megsérültél?
– Nem – válaszolta a fiú alig hallhatóan.
– Gyere közelebb, fáj, ha ennyire ki kell ficamodnom, hogy lássalak.
Luciano szófogadóan közelebb lépett, de még mindig lógatta a fejét, és nem mert a lány
szemébe nézni. – Nagyon fáj? – nyögte ki végül.
Alisa legszívesebben megvonta volna a vállát, de a testébe nyilalló forró hullám miatt
inkább lemondott róla. – Nem. Nem mély, de egy kis időbe beletelik, mire meggyógyulok.
Mit csinált veled Leandro?
– Megmentett! – bökte ki Luciano keserűen. – Titeket cserbenhagyott, engem pedig
egészen idáig cipelt, de ezt még megkeserüli, esküszöm! Elmondom a Conténak, hogy
miféle árulóra bízta a könyvtárat!
– A megmentésnél van rosszabb is! – szólt Alisa kuncogva. – És biztos nem ő az
egyetlen, aki csak a saját családját tartja elég értékesnek ahhoz, hogy ezen a Földön legyen
– közben Franz Leopoldra és a rokonságára gondolt.
– Mi lehet annál rosszabb, ha valaki a legnagyobb bajban magára hagyja a barátait? –
tiltakozott Luciano.
Alisa feltápászkodott a koporsójában, és megfogta a kezét. A fiú összerezzent, de Alisa
nem engedte el.
– Te nem hagytál cserben minket! Nem saját döntés vagy gyáva menekülés volt. Téged
az akaratod ellenére vittek el. Csak ez számít! És az, hogy mindenki – na jó, majdnem –
ép bőrrel megúszta az egészet! Érted? Barátok vagyunk, akik mindig számíthatnak
egymásra! Te régen is ilyen voltál, és most is ilyennek látlak!
A fiú arcán halvány mosoly jelent meg. – Köszönöm, hogy ezt mondod, de az igazság
az, hogy szörnyen féltem, és legszívesebben elszaladtam volna.
– Na és? Azt hiszed, én nem féltem? A lényeg az, hogy nem tetted meg, és egész végig
mellettünk maradtál volna, ha Leandro nem avatkozik közbe.
Luciano némán megszorította a lány kezét, majd lépéseket hallva gyorsan elengedte.
Pánikba esve addig tántorgott, míg neki nem ütközött az egyik koporsónak. Szerencsére
csak Ivy és Seymour jött vissza.
– Nem volt könnyű megszabadulni Signora Zita gondoskodása és még nagyobb
kíváncsisága elől – Ivy felült a díszes szarkofágja tetejére. – Egyelőre nem marad
másválasztásunk, mint megvárni Franz Leopoldot, hogy megtudjuk a történet végét is.
Addig is olvassak fel nektek valamit?
Alisa bólintott, habár nem igazán tudta elképzelni, hogy bármilyen történet el tudná
terelni a figyelmét az éjszakai eseményekről. Elméje azonban hamarosan nemcsak idegen
világokban és kalandokban lebegett, hanem meglátogatta az álmok birodalmát. Alisa azt
sem vette észre, amikor Luciano és Ivy ráhúzta a koporsó fedelét.
 BÚCSÚ
A vámpírok némán meneteltek az éjszakában. Noha az emberek hatalmas előnnyel
rendelkeztek, így is könnyű volt követni a nyomukat, ráadásul a vér és az izzadság egyre
erősebbé váló szaga is arra utalt, hogy csökken a közöttük lévő távolság.
– Tudom, hová mennek. A ciszternák közelében laknak, ahol az elégett testeket találtuk
– csatlakozott Franz Leopold a Nosferas család klán vezéréhez.
A Conte bólintott. – Ott már senkit sem pusztíthatnak el közülünk. Arról gondoskodtam.
– A vámpír gyorsított a tempóján, de Franz Leopold számára nem okozott nehézséget
mellette maradni. Lucianóhoz hasonlóan, a család feje sem tartozott a legjobb futók közé.
Elérve a bejárati ajtóhoz, betörtek az előtérbe. Egy lépcső vezetett a felső szobákba,
amelyekben a vámpírvadászok laktak. A kísérők tiszteletteljesen előreengedték a
vezérüket. A Conte kinyitotta az ajtót, és belépett.
– Csak nem el akar utazni? – kérdezte udvariasan a tátott szájjal bámuló lánytól.
Latonát egy sűrű felhőhöz hasonló félelem lepte el, majd arcára hirtelen dacos arckifejezés
ült ki.
– Igen, elhagyjuk Rómát. Már sokkal előbb meg kellett volna tennünk!
A Conte tekintete az ágyon fekvő férfira vándorolt, aki pillanatnyilag nem annak a
veszélyes vámpírvadásznak a látszatát keltette, akinek több mint egy tucat klán tag szárad
a lelkén. – Igen, ez mindenkinek jobb lett volna, ahogy maguknak is. És az egészsége
szempontjából is hasznosabb lett volna!
Latona a kicsi és kövérkés vámpírról – aki az ő szemében nyilvánvalóan valamilyen
vezetőféle lehetett – a szobában sorakozó kísérőkre kapta a tekintetét. Felismerte a
hihetetlenül szép, sötét hajú fiút, aki a farkassal együtt támadt rá. A többi férfit még sosem
látta. Csupa komoly és idegen arc. Egyesek fenyegetőnek, mások inkább unottnak tűntek.
Aztán hirtelen meglátott egy kék szempárt. A szíve hatalmasat dobbant. Malcolm! A fiú a
lépcsőfordulón állva, mintha szándékosan egy erőteljes vámpír mögé bújt volna, de
tekintetét a lányra szegezte. Egy szemrebbenésig csak egymást fürkészték. Latona
elképzelte, amint a fiú betör a szobába, és magához rántva őt, közösen maguk mögött
hagynak mindent – ám ekkor váratlanul elé lépett a vámpírok vezetője, és elzárta a
Malcolmra nyíló kilátást. Szájából rothadó szag távozott, amikor közel hajolva hozzá
mélyen belélegezte az illatát. Aztán egy gyors mozdulattal kitépett egy darabot a
ruhaujjából. Latona felsikoltott a félelemtől. Abban is reménykedett, hogy a bácsikája
majd a segítségére siet, de csalódnia kellett. Carmelo üveges szemmel bámulta a
vámpírokat. Vajon felfogta egyáltalán, hogy mi zajlott körülötte?
Egyszer csak kitisztult a tekintete. Felemelkedett, és felállt az ágyról. – Szóval azért
jöttetek, hogy bosszút álljatok. Nos, a kardom eltört, a csapdáim beomlottak. Nem tudok
mivel szembeszállni veletek. Eggyel többször kísértettem a szerencsémet.
 A vámpír odalépett hozzá. Felhúzta az ajkát, és kivillantotta a tépőfogait. Latona
lerogyott a fotelba. A vámpír megragadta Carmelo karját, és egy rántással a mellkasához
húzta. – Igen, mindketten megérdemlitek a halált vagy az örök kárhozatban zajló életet, de
már túl sok gyanús holttest volt itt. A további hullák pusztulást hoznának ránk. De ne
örüljetek korán! – Egyetlen mozdulattal feltépte Carmelo ruhaujját, és az orra alá tartotta a
két anyagcsíkot. – Bevéstük a fejünkbe a szagotokat, és soha többé nem felejtjük el. Ne
merészeljetek még egyszer belépni a városba! Mert akkor megkeresünk titeket, és örökre a
rabszolgánkká teszünk benneteket. Tüntessétek el őket!
Erős kezek megragadták és kicipelték őket a házból. Latona egy pillanatra világosan
érezte Malcolm közelségét. A fiú keze megérintette az övét. – Ne küzdj! – suttogta a
fülébe. Tekintetében szomorúság volt. Nem segítene neki. Nem tudna segíteni!
– Hová visztek minket? – kérdezte Latona. Annyi lélekjelenléte még volt, hogy felkapta
és a mellkasához szorította a táskáját.
– Egy hosszú utazás elejére – felelte a vámpírok vezetője, majd odaintett a kísérőinek. –
Örüljetek, mert vasutazni fogtok. Olyan messzire, ameddig csak elérnek a sínek! –
mondta, majd a kísérőihez fordulva így szólt. – Gondoskodjatok arról, hogy ne tudjanak
kiszállni, mielőtt el nem érik a céljukat!
Latona hátrafordult, hogy még egyszer utoljára Malcolm szemébe nézhessen. A fiú
ujjával megérintette az ajkát, majd búcsúzóul lehajtotta a fejét. Latonát és a bácsikáját
kivezették a szobából, mire a fiú eltűnt a látómezejükből.
A vámpírok hazaindultak. A Domus Aurea bejáratánál összetalálkoztak a két vámpírral,
akiket a Conte a bíboros után küldött. Am Franz Leopold sehol sem látta a vörös talárba
bújt öregembert. Talán akkor kellett volna kiszívniuk és vámpírrá változtatniuk, amikor a
markukban volt? Az meg sem fordult a fejükben, hogy esetleg nem érik utol. De akkor
miért nem hozták magukkal? A fájdalmas átváltozásig egy koporsóban kellett volna
feküdnie. Néhány napba beletelhetett, és ilyenkor nem volt tanácsos éjszaka magára
hagyni egy fiatal lényt – még ha csak egy szolgálóról is volt szó. Franz Leopold kérdőn
mustrálta Conte Claudiót. Arcára minden kiült, csak a döbbenet nem, amiért nem látta a
bíborost.
– Nos, van valami mondandótok? – kérdezte a kapun keresztül az udvarba lépve. Az
egyik szolgáló meghajolt, mielőtt válaszolt volna a családfőnek.
– Hamar utolértük, aztán olyan feltűnően követtük, hogy nem tudott volna nem
észrevenni minket. Lement a Teveréhez, aztán a part mentén folytatta az útját. Hol
közelebb mentünk hozzá, hol pedig lemaradtunk, de csak annyira, hogy azért érezze, hogy
követik.
– Nem ment valami gyorsan! – szólt a másik. – Még egy ilyen korú férfihoz képest
sem!
 Az első így folytatta: – A Sant Angelo magasságában aztán át akart kelni a Teverén.
Addig hajszoltuk, míg felment a hídra, majd megálltunk a két szobor között. Ő is megállt,
és figyelt minket. Aztán egyszer csak hihetetlen gyorsasággal megmászta a mellvédet.
– Igen, nagyon gyors volt, de aztán megbotlott a hosszú vörös palástjában.
– Még közel sem kellett menjünk ahhoz, hogy a szemébe nézzünk. Meg sem kellett
győznünk!
– Ezek szerint inkább zuhant, mint ugrott? – kérdezte a Conte.
A két szolgáló megvonta a vállát. – Ez olyan fontos? Már akkor meghozta a döntését,
amikor felmászott a mellvédre. A Tevere mindenesetre magával sodorta. A víz magas és
magával ragadó. A teste csak akkor fog előkerülni, amikor a lelke már régen elhagyta!
Conte Claudio egy biccentéssel elengedte Franz Leopoldot és a többieket. Kihúzva
magát állt az udvar közepén, és várta, míg mindenki bevonult a Domus Aurea folyosóira
és szobáiba. Ekkor előrerogyott a válla.
– Jobb ez így! – mondta olyan halkan, hogy az egyik oszlop mögé rejtőzött Franz
Leopold is alig hallotta. – Hogy nézhettem volna minden éjjel az arcába anélkül, hogy ne
lepett volna el a méreg? Franz Leopold! Te is menj a koporsódba! Azt hiszem, ma éjjel
elég izgalomban volt már részünk! – a Conte nem is nézett az irányába, csak kisétált az
udvarról.
*
Conte Claudio bement a tiszteletre méltó Giuseppe szobájába, és becsukta maga mögött
az ajtót. A szolgálója már betette a szarkofágjába a maradványait, és rázárta a gazdagon
díszített márványkoporsó tetejét. Conte Claudio leemelte a nehéz fedelet, és nekidöntötte a
falnak. Kezét a koporsó szélére téve némán fürkészte a bársonypárnákat, amelyek között
az egykori klán vezér, a nagyapja és mentora feküdt. A szolgáló mindent megtett azért,
hogy eltüntesse a roncsolás nyomait. Egy tiszta, a mellkasán nagy fodrokkal díszített,
magas gallérú ingbe öltöztette a tiszteletre méltó Giuseppét, amely tökéletesen elrejtette a
sebeket, és amelyben úgy festett, mintha még a feje is a vállán lenne. A rothadás ettől
függetlenül megkezdődött, amit még ebben a halvány fényben is észre lehetett venni. A
bőre felbomlott és porrá vált. A Conte tudta jól, hogy belül is ugyanaz a folyamat zajlott.
Másnapra már csak a ruhadarabok és egy kis rakás por emlékeztet majd mindenkit arra,
hogy egykor létezett egy tiszta vérből származó, Giuseppe di Nosferas nevű vámpír.
Conte Claudio felsóhajtott. Egyedül volt. Ebben a pillanatban nem kellett tartania
magát, most nem kellett magabiztos családfőként mutatkoznia. Egy pillanatra kiereszthette
a gyászát és a kétségbeesését.
– Miért? Miért tetted ezt? – szavai csak úgy visszhangoztak a Domus Aurea
legnagyobb, kőből épült szobájában. Vajon ki költözik be ide Giuseppe után? Különös,
milyen gondolatok keringenek egy fejben, amikor az agy megpróbálja elnyomni a
fájdalmat.
– Erre nincs bocsánat! – kiáltotta a megkínzott testet kémlelve. Némi por szitált a piros
párnákra. – Miért nem mondtad el? Azért, mert tudtad, hogy sosem bólintanék rá egy ilyen
tervre! Semmi, de semmi a világon nem igazolja az árulásodat! Vajon meddig hitegetted
magad azzal, hogy a család érdekét szolgálod? Nosferasok vére tapad a kezedhez! Nem a
bíboros és nem is a vadászok követték el, hanem te! És ezért kellett megfizetned. Tényleg
bíztál bennük? Elhitted, hogy létezhet megállapodás a magunkfajták és az egyház között?
Bolond! Talán mégiscsak egy szenilis bolond voltál, akinek már lejárt az ideje!
Conte Claudio felemelkedett, és visszatette a fedelet a koporsóra. Olyan volt a hangja,
mint egy harang zúgása, és csak habozva hallgatott el. – Én pedig egy kényelmes bolond
voltam, aki nem akarta tudni, mi zajlik a saját házában.
Ezzel elhagyta a szobát anélkül, hogy még egyszer visszanézett volna. Az ajtó
csattanással csukódott be mögötte.
*
Amikor Alisa éjjel ismét magához tért, kénytelen volt belátni, hogy semmivel sem érzi
magát jobban. Egy normális seb már bizonyára teljesen begyógyult volna. Így viszont akár
napokba, ha nem hetekbe is beletelhet! A Conte három rubint tetetett a koporsójába, hogy
mihamarabb összeszedje az erejét és a gyógyulásra koncentrálhasson. Signora Zita pedig
gondoskodott arról, hogy annyit igyon, amitől már most tiltakozott, és energikusan
elfordította a fejét.
Ivy együtt érzően rámosolygott, miután a csodálkozó Zita elhagyta a szobát. – Még
mindig nem vagy jobban? Mondd meg őszintén!
Alisa először füllenteni akart, aztán mégis megrázta a fejét. – Nem, sajnos nem. – A
szintén jelen lévő és Alisát szórakoztató Luciano zavart képet vágott. Még mindig
lelkiismeret-furdalás gyötörte. De legalább már nem égette úgy, mintha tűz perzselné a
lelkét!
– Talán tudok segíteni – mondta Ivy. – Még van abból a folyadékból, ami Seymour
testéből is kivonta az ezüst mérgét. Tara hatalmas druida, és a mágia mestere. Szerintem
rajtad is segítene a tudása.
Alisa bólintott. – Próbáljuk meg!
Luciano szégyenlősen elfordult, miközben Ivy kioldotta a vászonkötést, felvitte a
folyadékot, majd újra bekötözte Alisát. – Visszafordulhatsz – szólította fel Lucianót.
Hangjában vidámság csengett. – Ha nem tévedek, akkor néhány éjszaka múlva lezárul a
gyógyulási folyamat!
– Reméljük! – mondta Alisa.
Sebesülésének negyedik éjjelén – amikor Ivy Seymourral együtt elment az
aranymennyezetű terembe, és a többiek is magára hagyták – Franz Leopold lépett be a
szobájába. Megint ugyanaz a kifejezés ült ki az arcára, ami minden alkalommal
felbőszítette Alisát. A lány egy hosszú fehér alsószoknyában, hátát néhány párnának
támasztva ült a szarkofágjában a Hindriktől kapott újságokat olvasva. Időközben már
megtanult olaszul annyira, hogy legalább azt értette, miről szólnak a cikkek.
– Mit akarsz? – kérdezte gorombán. Kínos volt számára, hogy a fiú már megint egy
veszélyes szituációból mentette ki – igen, ismét a karjában tartotta, és cipelte!
– Tudnom kell, hogy megérte-e megmenteni téged – válaszolta Franz Leopold közelebb
lépve.
– Köszönöm – mondta Alisa kelletlenül. – Nem fog többet előfordulni, hogy neked
kelljen rólam gondoskodnod.
A fiú hanyagul legyintett. – Ugyan már. Ki tudja, mi történik majd az elkövetkezendő
években. Biztos megtalálod majd a módját, hogy bajba sodord magad.
Franz Leopold kicsit előrehajolva bekukucskált a hatalmas szarkofágba. Alisa
szégyenlősen a nyakáig húzta a lepedőjét. – Hé! Miért bámulsz?
– Nem hiszem el, hogy a sérülésed még mindig szükségessé teszi, hogy hiányozz az
órákról. De értem én – fűzte hozzá megértően. – Remek kifogás arra, hogy elkerüld a
kedvenc professzorainkat.
– Én nem akarom elkerülni a két hóhért! – förmedt rá Alisa, habár Hindrik pont ezzel a
kifogással beszélte rá arra, hogy ezen az éjszakán még a koporsóban maradjon. Ezt persze
Franz Leopold nem tudta, ahogy azt sem, hogy a druida varázsszere csodákra képes! Franz
Leopold tudálékosan vigyorgott rá.
Bárcsak olvashatnék a gondolataiban, gondolta Alisa mérgesen. Mindig olyan
tehetetlennek és zavartnak érezte magát, amikor úgy nézett rá, mintha üvegből lenne.
– De elhiszem, hogy szívesen tennéd. Ám attól tartok, hogy ez még sok gyakorlással
sem fog sikerülni. Ti, Vamaliák túl sokat foglalkoztatok az emberekkel és az értelmetlen
találmányaikkal, így lemaradtatok a vámpírok igazán fontos képességeinek a
tökéletesítéséről – vagy legalábbis a megtartásáról! Nem könnyű ezt mondani, de
nélkülünk a családod hamarosan a kihalás szélén állna.
Alisa hirtelen felült. Kezét határozottan előrenyújtotta. Mutatóujja egyenesen az ajtóra
mutatott. – Tűnés! Takarodj! És ne merészelj még egyszer belépni ebbe a hálókamrába.
Már a látványodtól is rosszul vagyok. Igen, olvass is a dühös gondolataim között, mert
minden, amit érzek és gondolok a jelenlétedben, az puszta megvetés!
A fiú arcáról lehervadt a fölényes mosoly, amikor egy meghajlással jelezte: – Jó, hogy
tisztáztuk. Élj boldogul! Azt fogom tenni, amiért tulajdonképpen itt vagyunk: órákra járok
és növelem az erőmet!
 Ezzel elment. Alisa utánanézett. Képtelen volt az újságjára koncentrálni. Kimerültnek,
üresnek és szörnyen szomorúnak érezte magát.
*
Az utolsó két hét szinte elrepült. Alisa ismét részt vett az órákon, a többiekkel együtt
gyakorolta a kereszttel, a szenteltvízzel és az ostyával való érintkezést, olaszul tanult és
begyűjtött néhány ütést az Umberto és Letizia testvérpártól. Tammo, Sören és a Pyrasok
olyannyira felpörgették magukat az óra után, hogy egy látványos verekedést rendeztek a
közösségi szobában.
Alisa és Ivy a fejüket csóválva figyelték őket. – Azt hihetnénk, hogy örülnek, amiért
néhány hónapra megszabadultak a nádpálcától, erre mintha már most hiányozna nekik az
ütés!
Aztán eljött az az éjszaka, amikor haza kellett utazniuk. Bepakoltak az utazóládákba és
a koporsókba, majd kivitték az udvarra, ahol a szolgálók felpakolták mindegyiket a
gyaloghintókra és a kocsikra. Az első szekér kigurult a kapun.
Alisa és Ivy kedvesen átölelte egymást. – Már előre örülök, hogy majd a saját hazádban
láthatlak! Ha rajtam múlna, most rögtön mindannyian Írországba utaznánk!
Luciano helyeselve bólintott. Ünnepélyesen meghajolt előttük, és mindkettőjüket
röviden átölelte. Kissé szégyenlősen hátrébb lépett, és leszegte a pillantását. – Mindketten
nagyon fogtok hiányozni. Sőt mindhárman! – mosolygott Seymourra.
– Igen, te is hiányozni fogsz nekünk. – Alisa letérdelt, és mindkét karját a farkas nyaka
köré fonta. – Vigyázz ami Ivy-Máirénkra! Kedves és értékes!
A farkas komolyan mustrálta okos sárga szemével. Alisa úgy érezte magát, mintha
lebénult volna. Mintha az állat megigézte volna, amitől nem bírt szabadulni. Jéghideg
borzongás futott végig a hátán. A farkas végre elnézett, mire Alisa támolyogva felállt. –
Nagyon jó barát és testőr – mondta kissé zihálva.
– Ivy-Máire! Gyere már a koporsóba! Indulnunk kell! Az áradás nem vár ránk! –
Mervyn türelmetlenül magához intette.
– Igen, jövök már! Akkor, szeptemberben találkozunk. És szépen gyakoroljatok a
keresztekkel és a szenteltvízzel! – Még egyszer utoljára végignézett a barátain, majd úgy
megpördült, hogy csak úgy repült az ezüsttalárja és a loknijai, majd Seymourral a
sarkában Mervyn után sietett. Ivy a farkassal együtt feküdt be az utazóládába. A fedelet
rázárták és rászögelték. Végül két szolgáló feltette a ládát a kocsira, amely később levitte
őket a Tevere partjára. A parton egy szkúnerre, azaz egy gyors vitorlásra kerülnek, amely
posta- és futárhajóként közlekedik a brit szigetekre.
A lovak belehúztak, mire a szekér ingadozva végigdöcögött az egyenetlen talajon. Ivy
hanyatt feküdt, miközben egyik kezét Seymour selymes szőrébe fúrta. Érezte, ahogy az
állat füle izgett-mozgott.
– Hallottad? – suttogta a lány. – Én érzem is. A kocsin van, habár fogalmam sincs, mit
akar tenni!
Ivy tovább hallgatózott, majd cseppet sem lepődött meg, amikor hirtelen kihúzták a
koporsófedélből az első szöget. A fedél kinyílt, mire Matthias rezzenéstelen arcával találta
szemben magát. Ez kissé megdöbbentette. A szolgáló a már megszokott közömbös módon
némán a mellkasára tette a kezét, meghajolt, majd visszavonulva odaengedte az urát.
– Már nincs rád szükségem – szólt Franz Leopold. – Visszamehetsz a Domus Aureába,
és nézd meg, hogy minden elő van-e készítve. – A szolgáló levetette magát a guruló
kocsiról.
Franz Leopold komolyan végigmérte a lányt. Ivy felült, és egészen a bokájáig húzta a
szoknyáját úgy, hogy csak a meztelen lábfeje kandikált ki belőle. – Mi a helyzet? –
kérdezte, mintha abszolút normális lenne, hogy éppen ezen a kocsin tartózkodott, amely a
Tevere partjára igyekezett, hogy Írországba hajózza a rakományát. – Ez nem a Bécsbe
tartó vonat, ha netán nem vetted volna észre.
– Köszi a segítséget, de igazából észrevettem. A vonatunk csak pár óra múlva indul. –
Ajkán halvány mosoly jelent meg, ami szép lassan átterjedt az egész arcára, majd végül
bearanyozta a barna szempárt is. – Néha szívesen kitalálnám, hogy mire gondolsz.
– Azt elhiszem, de meg fogom akadályozni! – válaszolta a lány már-már szigorúan. –
Miért jöttél? – Ivy átkarolta a térdét. Figyelmesen fürkészte a fiatal vámpírt, de az a
csillogó lakkcipőjére szegezte a tekintetét.
– Gondoltam, illene elköszönni tőled, ha már több hónapig nem látjuk egymást. Senki
sem mondhatja, hogy Bécsben nem volt remek gyerekszobánk!
Ivy hangosan felnevetett. – Igen, ez igaz. Örülök, hogy nem ugrod át az udvariassági
formákat.
A fiú gyanakvóan fürkészte. – Te most kinevetsz?
A lány megrázta a fejét. – Nem, csak azon töprengek, vajon miért nem jutott eszedbe
már a Domus Aureában elköszönni?
– Eszembe jutott, igen, csakhogy a hely nem tűnt megfelelőnek.
Ivy megértette. – Mert ott nem voltam egyedül?
– Az efféle pillanatokban szívesen lemondok Luciano utálatáról és Alisa megvetéséről!
– mondta kissé keményebben, mint akarta.
Ivy felsóhajtott. – Már látom, hogy Írországban sok-sok félreértést kell rendbe tennünk!
– mosolygott rá a lány. – Bízom benne, hogy sikerülni fog. Több hónapunk van rá. Most
viszont egyre csak fogy az időnk. Már hallom is a rakodómunkások hangját – ezzel
odanyújtotta a fiúnak a kezét. – Nemsokára találkozunk. Jó utat kívánok Bécsbe, ősszel
pedig biztonságos utat Írországba.
Franz Leopold úgy fogta meg finom ujjait, mintha különösen törékenyek lettek volna. A
fiú reszketett. – Örülök, hogy megismerhetem a hazádat.
– Tényleg? Akkor már megváltoztattad a rólunk alkotott véleményedet, miszerint a
kőkorszaki parasztok csak arra jók, hogy birkákat legeltessenek? – türkizkék szeme
huncutul csillogott.
Franz Leopold is elmosolyodott. – Dehogyis, ugyanakkor nem árt néha olyan népekkel
találkozni, akik még mindig nem lépték át a civilizációba vezető küszöböt. Nevezd
érdekes tanulmánynak. – Szavai ugyanúgy csengtek, mint mindig, a hangsúlya azonban
sokkal jobban hasonlított egy szerelmi vallomásra.
Ivy kedvesen megbökte a karját. – Leo, te már csak egy fölényes szörnyeteg maradsz!
A fiatal vámpír úgy csinált, mintha meghajolt volna. – Sajnos mostanában
elhanyagoltam magam, de ígérem, egész nyáron az egyenes testtartásomon és a
büszkeségemen fogok dolgozni. Semmi pénzért sem venném el a többiektől az
ellenszenvük tárgyát.
A kocsi hirtelen megállt. Franz Leopold előrehajolt, majd hűs ajkát a lány ujjbegyéhez
érintette. Ivy összerezzent, és visszarántotta a kezét. – Úgy tűnik, elfogyott az időnk.
Vigyázz a szívedre és a nyakadra, Ivy-Máire, míg nem találkozunk. És a farkasodra is,
tényleg egy különleges, most majdnem állatot mondtam, de talán a lény megfelelőbb
lenne! – Ivy csak némán hallgatta.
Franz Leopold lecsukta a fedelet, és újra beverte a szögeket. Még épphogy sikerült
átbújnia a ponyván, amikor a rakodómunkások már odagyűltek a túloldalra, hogy
lepakolják a ládákat. Néhány boroshordó mögé bújva figyelte őket.
– Vissza kellene mennünk, ha nem akarjuk lekésni a Bécsbe tartó vonatot. – Franz
Leopold visszanyelte a nyelvén lévő megrovást. Hát nem azt parancsolta a szolgálójának,
hogy menjen előre?
– Szót kell fogadnom, és meg kell védenem magát. Néha nem megy mindkettő
egyszerre – szólt Matthias.
Franz Leopold gyorsan lezárta az elméjét, hiszen amire éppen gondolt, azt Mathiasnak
sem szabadott megtudnia.
– Akkor menjünk! – válaszolta durván.
Hangtalanul és gyorsan, akárcsak a levelek a viharban, siettek vissza a Domus Aureába,
ahol a pályaudvarra induló kocsi már készenlétben várta őket.
*
 A vonat átzakatolt az éjszakán. Alisa a koporsójában feküdt, és érezte, amint a talpfák
ritmusa hullámként suhan végig a testén. Egész nap északnak tartva utazták át Olaszország
királyságát, majd átszelték a Pó-síkságon lustán tekergő folyamot. Az éjszaka
beköszöntése óta a vonat egyre lassabban haladt, és a felfelé tornyosuló hegycsúcsok
között felkínlódta magát a hágóra. Alisa a kerekek ritmusát felvéve dúdolgatott, talán mert
annyira magányosnak és nyomottnak érezte magát. Inkább örült volna, amiért
hazamehetett a családjához!
Hirtelen megmerevedett. Egy hang nyomta el a vonat hangját, aztán megérzett valakit.
Egy vámpír, igen, egyértelműen egy Vamalia.
Hindrik? Döbbenten pislogott, amikor a fedél váratlanul felemelkedett, és a szolgálója
mosolygott rá.
– Mi? Te még mindig a ládádban vagy, amikor a nap már legalább két órája lement?
– Hol lennék máshol? – tudakolta Alisa mozdulatlanul. – Úgy tudtam, Dame Elina
szigorúan megparancsolta,hogy az utazás alatt ne mozduljunk a helyünkről!
Hindrik szeme kikerekedett. – Mióta érdekelnek téged a kívánságaiddal ellentétes
parancsok? Talán ennyire elijesztett a kis kalandod?
Alisa felült a ládában, és a férfira mosolygott. – Te pedig mióta csábítasz
engedetlenségre? Azt hittem, a te feladatod, hogy kordában tartsál minket!
– Igen, majd talán holnap, otthon Hamburgban, Dame Elina és a bizalmasainak a
szigorú tekintete előtt. De ma éjjel szabadok vagyunk – méghozzá nem a Nosferas család
otthonában, és egyelőre Dame Elináéban sem. Szabadok vagyunk, valahol ég és föld
között.
– Szakadékok és fehér hóval borított hegyek között – folytatta Alisa a ládájából
kipattanva. – Nem mászunk fel a tetőre?
Hindrik igyekezett méltóságos arcot vágni, de szörnyen félresikerült neki. – Igen! Ezt
akartam javasolni. De halkan! – mondta a másik két ládára bökve, amelyben Tammo és
Sören utazott.
Alisa a szájára tapasztotta a kezét, és visszafojtotta a nevetését. Aztán a behajtott ajtón
keresztül kiosont a vagonok közé, és ügyesen felkapaszkodott a tetőre. Hindrik követte.
– Micsoda gyönyörű éjszaka! – sóhajtott fel Alisa. Fejét hátrahajtotta és körbeforgott. A
felette lévő csillagok fénykörré változtak. A tavaszi virágok rabul ejtő illata beterítette
őket. Egy állat tört át az erdőn, majd átvágott egy köves domboldalon. Egy egész csorda
követte. Alisa megtorpant. – Ezek zergék?
Hindrik bólintott, majd törökülésben leült a tetőre. A menetszél az arcába fújta hosszú
haját, de valahogy nem zavarta. Alisát fürkészte, aki még mindig egyik oldalról a másikra
pillantgatott, hogy minden szakadékba belekukkanthasson. Amikor ismét odafordult,
egyszer csak megmerevedett, aztán széles mosoly jelent meg az arcán.
– Hindrik, feküdj! – gyorsan a férfi mellé ugrott, és karjával lenyomta a vagontetőre. A
mozdony füttyentése belesivított az éjszakába, amikor átrobogtak az alagúton. Kéz a
kézben feküdtek egymás mellett, míg az utolsó hegyvonulatot is elhagyva a sínek
északnak, egyenesen a völgybe tartottak. Csak akkor ültek fel. Szinte egyszerre húzták elő
a zsebkendőjüket, hogy aztán odanyújtsák a másiknak. Letörölték az arcukat, majd
mindketten a korommal összekent anyagra bámultak. Alisa felnevetett.
Hindrik is csatlakozott. – Attól tartok, ugyanolyan szörnyen nézek ki, mint te. Szerinted
hogy festünk majd mi, a messzi Rómából hazatérők, amikor Hamburgban a nagy
fogadóbizottság előtt kiszállunk a ládáinkból?
– Méltóságteljesen! – vágta rá Alisa. – És talpig feketében!
 EPILÓGUS: ÚJ TERVEK
Már megérkezett. Ahogy a korábbi találkozókon is, most is olyan mélyen a homlokába
húzta a kalap karimáját, hogy a nő nem ismerte fel a vonásait. A régimódi talár és a
vállgallér teljesen eltakarta az amúgy feltehetőleg nagy alakját.
– Remélem, jó híreket hozott – hangja villámként hatolt át a nő testén, majd az
elméjében visszhangzott. A csipkés kesztyűvel borított ujjak görcsösen markolászták a
hattyúbőrből készült legyezőt. Nem kellett kimondania. A férfi már akkor tudta, amikor a
gondolat még csak megfogalmazódott a fejében.
– Nem, maga nem azért jött, hogy azt mondja, amit hallani akarok.
– Mindent megpróbáltam – védekezett a nő. Hangja még a saját fülében is
természetellenesen csengett. Megköszörülte a torkát, és megpróbálta elővarázsolni az
általa kidolgozott fölényes és kényeskedő hangszínét, ám a férfi jelenléte egyszerűen
minden nagyképűséget semmissé tett. Azt kívánta, hogy az arcába nézzen, de a nőt
teljesen hipnotizálta a hosszú és keskeny gyűrűsujjára csavarodó aranygyík. Mintha az
állat kémlelte volna a smaragdszemével.
– És most hogyan tovább? – kérdezte a férfi csalókán lágyan.
A nő kihúzva magát, megigazította bő szoknyáját. A selyem csak úgy zizegett, majd
puhán és hűvösen a lábára simult. – A különböző klánok gyermekei éppen ebben az
órában érkeznek meg az otthonukba. Szeptemberben aztán folytatódik ez a felesleges
kísérlet.
– Egyáltalán nem felesleges, erre már magának is rá kellett jönnie! – förmedt rá a
sötétben álló lény. – Hol találkoznak? Gondolom, értette az utasításaimat?
A nő összeomlott. Büszke tartása egy pillanat alatt megszűnt. Sőt a bőre is valahogy
fonnyadtnak és öregnek tűnt. – Mindent megpróbáltam, higgye el, de nem tudtam
megakadályozni: Írországba mennek! – Kimondta. Eljött a pillanat, amitől annyira félt.
Nem ringatta magát semmilyen hiú ábrándba, hogy miként fogadja majd a hírt. Haragja
annyira hatalmas volt, hogy még a levegő is vibrálni kezdett közöttük, de a férfi mégis
nyugodtan ülve maradt, sőt még a hangját sem emelte fel.
– Szóval kudarcot vallott, noha tudta, milyen fontos számomra ez a dolog?
A nő még kisebbre húzta magát, majd a vörös selyem fodrok előtt összefonta a kezét, és
leszegte a tekintetét. – Igen, kudarcot vallottam. De remélem, továbbra is a hasznára
lehetek majd.
– Szóval az? Hasznos?
A félelem a nő belsejébe hatolt. – Hát persze! Nálam hűségesebbet nem talál. Én
mélyen tisztelem magát!
 A férfi legyintett. – Jó, jó, spóroljon az esküivel. Csak akkor ér valamit, ha hajlandó
szolgálni.
– Elutazhatok Írországba, ahol szemmel tarthatom.
A férfi gúnyosan nevetett. – Minek? Nehogy történjen vele valami Írországban? Erre
semmi szükség!
– De az év hamar eltelik, és azután Hamburgba vagy Párizsba vagy Bécsbe utaznak!
Akkor segíthetek – utálta a hangjában lévő esedezést vagy könyörgést, ami másoknál
megvetést váltott ki benne.
– Majd meglátjuk. Menjen vissza, és legyen készenlétben azon a napon, amikor majd
újra hívom. Pillanatnyilag semmilyen feladatom nincs a számára.
A nő érezte a szeme mögötti égetést. Legszívesebben odarohant volna hozzá, a lába elé
vetette volna magát, és könyörgött volna, hogy vigye magával. Ehelyett összeszedte az
összes önuralmát, és mélyen meghajolt. – Örömmel várom a parancsait – suttogta, majd
kisietett. A férfi tekintete napfényként perzselte a hátát.
 FÜGGELÉK
Szójegyzék

Akrosztichon: versforma, amelynél a kezdőbetűk összeolvasásánál egy szót vagy egy

mondatot kapunk.
Baron / Baronesse: nemesi cím, jelentése: báró / bárónő. A legtöbb titulus a Baltikum
cári birodalmaiból származik.
Conte: olasz nemesi cím. Jelentése: gróf.
Kegyszerek: vallásos tárgyak, mint például kereszt, rózsafüzér, szent szobrok és képek
az imához.
Gangeviertel: Hamburg óvárosának szegény lakónegyede. A hátsó udvarral rendelkező
házak meglehetősen szorosan épültek egymás mellé. Az utcák túl szűkek voltak a
járműveknek, a lakások kicsik és sötétek, a higiéniai feltételek nagyon silányak voltak. A
Wandrahm és a Kehrwieder környékén lévő Gángevierteleket a raktárváros építésekor
lebontották. Huszonnégyezer ember vesztette el a lakását, és kénytelenek voltak a
peremvárosokba költözni.
Habitus: a katolikus rendtagok ruházata. Különböző színűek és eltérő részekből állnak,
mint például a tunikából, a skapuláréból (vállruha) és a bencéseknél a csuklyából. A
franciskánusoké barna, a minoritáké fekete. A dominikánusok habitusa fehér, majd azt fedi
még egy fekete köpeny. A szerzetesnők fátylat viselnek, ehhez tartozik egy tunika és egy
öv. Egyes női rendközösségek szintén skapulárét hordanak a hosszú ujjú, bő tunika felett.
Hipogeum: föld alatti templom a kereszténység előtti időből.
Krinolin: 1830-tól az abroncsszoknya ismét modernné vált, ezúttal krinolin néven.
Voltak anyagból és lószőrből, illetve halcsontból és felfújható gumicsőből készült
változatok is. 1856-ban az angol acélszalagos megoldás terjedt el. 1868-ban a krinolinok
alsó kerülete már hat-nyolc méter széles volt!
Lord: az angol főnemesség általános titulusa. Főnemesek és bárók megszólításához
használják.
Nimfaion: nimfa szentély, amelyeket kutak és források fölé helyeztek.
Kötélverők: mesteremberek, akik köteleket és hajóköteleket készítettek a kötélverő
műhelyekben. Mivel a hajókötélnek igencsak hosszúnak és stabilnak kellett lennie, a
hamburgi hegy kötélverő műhelye négyszáz méter hosszú volt. A huszadik században,
amikor a Spielbudenplatz környékén egyre jobban kiterjedtek a szórakozó negyedek, és a
beszüntetett kötélverő műhelyek helyén sörözők és bordélyházak épültek, a kötélverő
műhelyekre a Hamburg „bűnös mérföldjei” név ragadt.
Ridikül: a tizenkilencedik század kis női kézitáskája, hosszú pántokkal, amelyet vállra
vagy csuklóra akasztottak.
Risorgimento: politikai mozgalom Itália királysággá való egyesítéséért.
Seigneur: az alacsony francia nemesség megszólítása, jelentése: úr, ellentétben a
herceggel és a gróffal.
Szirén: a görög mitológia nőnemű mesebeli lénye, aki csábító éneklésével magához
csalta és megölte a hajósokat.
Tirana: a földbirtokos vagy a földesúr ír titulusa, ami lordot vagy egyben
földtulajdonost vagy földbérlőt jelent. Angliában a „lord” cím nincs összefüggésben a
földbirtokkal.
Turnűr: 1870-től az abroncsszoknyát leváltotta a turnűr. Már nem fogja körbe az egész
altestet, hanem egy acélból, halcsontból, illetve lószőrből álló félváz, amely hátul
kidomborítja a szoknyát.
Halolaj: olaj, amelyet a bálnák és a fókák zsírszövetének a felforrósításával és
kipréselésével nyernek. Szaga és íze kellemetlen, általában lámpaolajként és
kenőanyagként használták.
Vesztibül: korai újkor: reprezentatív bejárat vagy előtér. Az antik Rómában: előkelő
házak vagy kastélyok utca és bejárati ajtó között elhelyezkedő feldíszített része.
 KÖLTÉSZET ÉS IGAZSÁG
Az éjszaka örökösei nemcsak egy vámpírokról szóló fantasztikusregény-sorozat, hanem
egy nagy utazás a tizenkilencedik századi Európába, illetve annak történelmébe és az
akkori emberek világába. Számomra roppant fontos, hogy rövid betekintést nyújtsak a
politikába, a művészetbe és a tudományok, valamint az akkori felfedezések állásába,
legyen szó orvostudományról, építészetről vagy technikáról. Sok valóban létezett ember
bukkan fel a könyvben. A politika fontos hím– és nőnemű tagjai, de ugyanakkor olyan
művészek is, akiknek zeneműve, festészete vagy irodalma mind a mai napig él. A
helyszíneket is úgy írom le, ahogy a tizenkilencedik században festettek: a hamburgi
Gángevierteleket, ahol a mai szabad kikötőben a raktárváros látható, illetve a római
régiségeket, amelyek akkoriban még többnyire gyomnövényekkel befedett, betemetett
romok voltak. Annak ellenére, hogy máig mindkét helyen sok minden megváltozott, egy
hamburgi vagy római út során számos dologra bukkanhatunk. Megéri! Magam is
végigjártam az utakat, és megnéztem a könyvben szereplő, még ma is álló épületeket,
romokat, temetőket – természetesen a Róma kapuja előtti katakombákban is jártam! Ha
igazán befogadóak vagyunk, könnyen rabul ejthet minket a légkör, és elrepíthet egy régen
elmúlt korszakba.
 VENDÉGSZEREPLŐK
Lord Byron és Frankenstein születése
Lord Byron (1788-1824) angol költő, a maga idejében igencsak színes személyiség volt,
aki folyton a pletykalapok címoldalán szerepelt volna – ha akkoriban léteztek volna efféle
újságok –, hiszen nemcsak tehetséges költő, hanem sötét szépségének köszönhetően a
fiatal nők bálványa is volt, ami természetesen botrányosnál botrányosabb pletykákkal
fűszerezte magánéletét. Vajon tényleg szerelmi szálak fűzték Augustához, a
féltestvéréhez?
A puritán Anglia prűd társadalma végül Európába űzte. Lord Byron 1816-ban három
barátjával együtt egy Genfi-tó melletti villában telepedett le. Az orvos és író John
Polidorival, a költő Percy Bysshe Shelleyvel és Mary Wollstonecraft Godwin, később
Wollstonecraft Shelleyvel. Esténként egy kis bor és ópium társaságában tudósok
kísérleteiről elmélkedtek, például arról, hogy hogyan lehet árammal újraéleszteni egy
testet. Ezenkívül kísértettörténeteket olvasgattak. Lord Byron végül azt javasolta, hogy
mindenki írjon le egy rémisztő történetet. Miközben Lord Byron és Shelley története
csupán töredék maradt, addig Mary megalkotta Frankenstein című művét. Mary csak
tizenhat éves volt, amikor Shelleyvel Svájcba szökött.
Polidori megírta A vámpírt, amely 1819-ben névtelenül jelent meg, majd sok színházi
darab és opera mintájául szolgált.
A négy író nem volt túl szerencsés: Polidori már huszonhat évesen öngyilkos lett,
Shelley, aki egész életében a fulladástól rettegett, huszonkilenc évesen életét vesztette egy
hajószerencsétlenségben, Lord Byron pedig harminchat évesen belehalt egy lázba. Csupán
Mary Shelley élte meg az ötvennégy éves kort.
Tom Holland Der Vampir című regényében vérszívóvá tette Lord Byront, aki
halhatatlanként kísértett a világ különböző tájain.
Aki többet szeretne megtudni Lord Byronról és barátairól, annak ajánlom Tanja Kinkéi
Wahnsinn, der das Herz zerfrisst című életrajzi regényét.

A legnagyobb komponista – Giuseppe Verdi

Giuseppe Verdi (1813-1901) meglehetősen szerény családból származott. Tehetsége
korán feltűnt, és egy mecénás segítségével bekerült a gimnáziumba. Orgonista és
zeneigazgató lett, majd operaszerzést, irodalmat és politikát tanult. Huszonhat évesen
megkomponálta első operáját, Oberto -Conte Di San Bonifacio, amelyet nagy sikerrel
mutattak be a milánói Scalában. Következő A pünkösdi királyság című operáját azonban
kifütyülték. Fiatal felesége és gyermekei meghaltak. Verdi olyannyira depressziós lett,
hogy a komponálás befejezése mellett döntött. A Scala igazgatójának csupán egy évvel
később sikerült rávennie egy újabb opera megírására. A Nabucco átütő siker lett, ami az
olasz opera hősévé emelte Verdit. A rabszolgakórus hamarosan az Ausztria irányítása alatt
álló Lombardia politikai harci dalává vált. Az opera az emberek számára az olasz
szabadságharc manifesztuma lett az idegen uralom elleni küzdelemben. Az ősbemutató
Abigélje lett Verdi későbbi élettársa.
Onnantól kezdve – saját szavaival élve – „gályarabként” írta egymás után az operákat.
Olyan jól akart keresni, hogy később úriemberként visszavonulhasson a földbirtokára.
Ennek ellenére hű maradt Itália politikai egyesítési mozgalmához, majd az 1848-as
forradalmi év után megírta A legnanói csata című művét. Történetében a lombardiaiak
legyőzik Friedrich Barbarossa császárt, amiért a „Risorgimento hangja”-ként ünnepelték.
A Nabucco rabszolgakórusa nem hivatalos nemzeti himnusz lett.
Zenei munkásságának csúcspontjához tartozik a Rigoletto (1851), A trubadúr (1853) és
A kaméliás hölgy (1853). Irodalmi mintaként számára Shakespeare, Victor Hugo,
Alexandre Dumas, Schiller, Voltaire és Lord Byron szolgált.
Itália egyesítése után Cavour gróf felkérte Verdit, hogy jelöltesse magát a parlamentbe,
de ő hamarosan visszavonult, és Párizsba utazott, hogy az ottani operának dolgozhasson.
Híres operáját, az Aidát az egyiptomi alkirály, Ismail pasa kérésére komponálta.
Ősbemutatója csupán 1871-ben Kairóban, és nem 1869-ben a Szuezi-csatorna
megnyitóján került megrendezésre. Ezen az eseményen a Rigolettót mutatták be.
Az itáliai királyság politikájában csalódva Verdi visszavonult a földbirtokára, ahol már
csak kevés művet komponált.

Bram Stoker – Drakula gróf édesapja

Bram Stoker (1847-1912) Dublinban nőtt fel. Gyermekként folyton betegeskedett, és
csak nyolcévesen tudott felállni és járni. Ezután teljesen normálisan fejlődött, egyetemre
járt Dublinban, sőt atléta és futballista is volt. Később újságíró és színházkritikus lett. így
ismerte meg Henry Irvinget, az akkoriban leghíresebb Shakespeare-színészt. Stoker Irving
haláláig a menedzsere és a személyes titkára volt. Irving vezette be London hírességei
közé, ahol többek között ismét találkozott a szintén Dublinből származó Oscar Wilde-dal.
Mindkét férfi Florence Balcombe-nak udvarolt, de a hölgy Bram Stokert választotta.
Stoker már a hetvenes években is fantasztikus történeteket írt, ám nagy hírnévre 1897-ben,
a Dracula című művével tett szert. Stoker mindig is érdeklődött az okkult dolgok iránt, sőt
a Golden Dawn in the Outer nevű titkos társaságnak is a tagja lett. A Dracula létrejöttében
nagy szerepe van a magyar orientalistának, Vámbéry Árminnak, aki elmesélte neki a
Havasalföldről származó Vlad Tepes herceg történetét, akiből később Stoker létrehozta
Drakulát, a vámpírt. Románul a dracul ördögöt és sárkányt jelent. Drakula apját
Sigismund császár 1431-ben felvette a sárkányrendbe, ahol a Dracul melléknevet kapta.
Ebből következően fia volt a „kis sárkány”, azaz Dracula. Kegyetlenségeinek
köszönhetően a „Sárkány fia” elnevezésből hamarosan az „Ördög fia” lett. Bram Stoker
Drakulája testesítette meg a vámpírokat, noha egyesek nem támogatták az elképzeléseit.
Az ő vámpírja akár nappal is megjelenhet, és nem ég el a napfényben. A napfény
természetesen gyengíti, és csak a sötétség beálltakor nyeri vissza a teljes erejét.

Semmelweis Ignác – áttörés az orvostudományban

Semmelweis Ignácot (1818-1865) a magyar-osztrák orvost nem hiába nevezik az
„anyák megmentőjének”. A tizenkilencedik század közepéig a szülések az anyák és a
gyermekek számára is életveszélyesek voltak – főleg, ha egy klinika orvosára bízta magát
az ember. Semmelweis segédorvosként dolgozott a bécsi klinikán, ahol 12-17 százalék
halálozási arányról számoltak be a gyermekágyi lázban szenvedők között! A szülő nők
sokkal nagyobb túlélési eséllyel rendelkeztek, ha bábánál szültek. Semmelweis a titok
végére akart járni, ezért még alaposabban megvizsgálta a pácienseket. Az eredmény az
lett, hogy az ő osztályán jóval több nő halt meg, mint eddig. A nők nem voltak hajlandók
Semmelweis osztályára befeküdni. Amikor egyik kollégája boncolás közben megsértette
magát a szikével, majd a gyermekágyi lázhoz hasonló kórfolyamat mellett
vérmérgezésben halt meg, Semmelweis végre rájött a megoldásra: az osztályán lévő
tanulók a gyermekágyi lázban elhunytakat boncolták, majd kézmosás nélkül vizsgálták
meg a szülésre érkező nőket. A bábatanulók azonban nem kerültek kapcsolatba a
hullákkal, és nem is végeztek vaginális vizsgálatokat. A betegség tulajdonképpeni okát,
azaz a baktériumok átvitelével létrejött fertőzést akkoriban még nem ismerték, de
Semmelweis mégis rájött az összefüggésre. Az orvos utasította a tanulókat, hogy
klórmésszel mossanak kezet. A halálozási arány rögtön 2-3 százalékra csökkent.
Felfedezése nyilvánosságra hozta az orvosok nők halálával kapcsolatos bűnrészességét.
Ezt sok kolléga nem akarta belátni, ezért áskálódni kezdtek Semmelweis ellen. A tanulók
feleslegesnek tartották a higiéniai előírásokat, az orvosok pedig nem akarták beismerni,
hogy ők, maguk okozták a betegségeket. Semmelweis a főnöke cselszövése miatt
kénytelen volt elhagyni a bécsi klinikát, és Magyarországra utazott.
1855-ben a pesti egyetemen kinevezték az elméleti és gyakorlati szülészet tanárává,
majd egy könyvben összefoglalta a gyermekágyi lázzal kapcsolatos felismeréseit, de
kollégái még mindig nem ismerték el. A higiénia úgy tűnt, időpocsékolás volt az orvosok
számára. Semmelweis lelkileg belebetegedett, de nem volt elmebeteg. Három kollégája
mégis beutalta a Bécs melletti Döblingben található elmegyógyintézetbe, miután egyik
levelében azt írta az orvosok testületének, hogy gyilkosnak kiáltja ki az összes
szülészorvost. Semmelweis két héttel a beutalása után meghalt – vérmérgezésben, amely
egy, a klinika személyzetével való összetűzés során szerzett kisebb seb miatt alakult ki!
 IX. Piusz pápa
IX. Piusz pápa (1792-1878) grófi családban, Giovanni Maria Mastai-Ferretti néven látta
meg a napvilágot.
Harmincegy évig és nyolc hónapig ült a pápai székben, ezzel övé a történelmileg is
bizonyítható leghosszabb pontifikátus – és mindez mágia nélkül!
1846-ban a konklávé meglepő módon pápává választotta. Ő volt az utolsó Papa Re,
pápa-király, aki az egyházi hivatal mellett a világi uralmat is gyakorolta az egyházi állam
fölött – legalábbis néhány évig, míg meghódították Rómát és az egyházi államot, és
megalapították az Itáliai Királyságot.
IX. Piusz megválasztása után reformokat vezetett be, majd először a republikanizmus,
aztán némi kezdeti szimpátia után az egyesítő mozgalmak ellen fordult. Amikor 1848-ban
az egyházi államban és sok más európai országban is kitört a forradalom, bíborosaival
együtt a nápolyi szicíliai partokhoz menekült. Rómában néhány hónapra megalakult egy
köztársaság a radikáldemokrata Giuseppe Mazzini közreműködésével, de 1849 közepén
francia és spanyol seregek törtek be Rómába és szüntették meg a republikánus közjátékot.
IX. Piusz visszatért Rómába. 1870-ben a porosz-francia gyarmati csapatok kivonultak
Rómából, az új Itália csapatai elfoglalták a várost, és feloszlatták az egyházi államot. A
pápa visszavonult a vatikáni palotába. A pápa fennhatóságát csak a Szent Péter-bazilika és
a palota, a laterán, illetve a Castel Gandolfo nyári rezidencia körüli Vatikán-
komplexumban tűrték meg. 1929-ben végül az olasz állam hivatalosan is visszaadta a
pápának az államhatalmát.
A pápa egész életében elutasította az olasz államot és az uralkodóit, valamint a
parlamentet, és a „Vatikán foglya”-ként jellemezte önmagát.
Tiltakozása bekerült az Ubi nos enciklikába (1871), amelyben elítéli a
vallásszabadságot, valamint kiáll az egyház és az állam szétválasztása ellen. Ezzel is
tiltakozik az Európában egyre növekvő szekuralizálás ellen.
Fontos mérföldkő volt az első vatikáni zsinat és a „pápai tévedhetetlenség egy dogma
kihirdetésénél”, valamint a „szeplőtlen fogantatás” dogmája.
A pápa tévedhetetlenségének kihirdetése Németországban az ókatolikusok leválását
eredményezte. Bismarck a pápa szavaival igazolta a katolikusok ellen vívott kultúrharcát,
ahol nem csak diszkriminálták őket; sok katolikus méltóságot tartóztattak le vagy űztek ki
Németországból.
IX. Piusz pápa 1878 februárjában csupán néhány nappal az egyesült Itália első királya,
II. Viktor Emánuel halála előtt hunyt el. IX. Piusz pápát II. János Pál pápa avatta
boldoggá.